Szabó Ádám (szerk.): „Anyai nyelvünk pallérozása” Teleki József, az ismeretlen nyelvújító.
Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2020, 462 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, 42. (117.)/
Jóllehet Teleki József gróf saját korának jelentős személyisége volt, és sokrétű tevékenységet fejtett ki (politikusként, íróként, egyházfiként, a Magyar Tudós Társaság alapító tagjaként és első elnökeként egyaránt maradandót alkotott), az utókor mégis szinte teljesen elfelejtette őt. Munkásságának az egyik legkevésbé ismert része a magyar nyelv megújításában játszott szerepe, noha fiatalon két fontos – egyébként az alább bemutatandó kötetben közreadott – pályaművét nyomtatásban is meg tudta jelentetni. A Magyar Tudományos Akadémia a Teleki-életműnek a nagyközönséggel való megismertetése végett tudományos kutatásokat indított a 2010-es évek végén, s több kötet publikálásával igyekezett pótolni az addig felhalmozódott hiányokat.
E kiadványsorozat egyik darabja a szóban forgó munka is, amely a történészek, nyelvészek, irodalmárok számára egyaránt érdekes lehet. A kötethez Péntek János írt bevezetést, aki kiemeli azt a rendszerint kevés figyelemre méltatott tényt, hogy a nyelvújítási, nyelvápolási mozgalom több évtizedes (sőt, évszázados) folyamat volt. A köztudat ugyan leginkább Kazinczy Ferenc nevéhez és az 1810-es, 1820-as évekhez köti a nyelvújítást, ám Péntek felhívja a figyelmet arra, hogy Erdélyben már a 17–18. században is foglalkoztak a magyar nyelv ápolásának intézményesítési lehetőségeivel (példaként Pápai Páriz Ferenc vagy Bod Péter említhető). A Teleki család több tagja is tevékenyen kivette a részét a tudományos életből, hozzájuk köthető egyebek között a Magyar Tudós Társaság előzményeinek megteremtése, alapjainak lerakása, programjának kidolgozása (Teleki József édesapja például maga is írt nyelvészeti pályamunkát, s a Társaság előkészítő bizottságának elnöke is volt).
Teleki József egy olyan korszakban született 1790-ben, amelyben egyre szorosabban összekapcsolódtak a politikai és a nyelvi törekvések, és amelyben lassan körvonalazódni kezdett egy új nemzetfelfogás. Ezzel együtt a magyar közéletben mind erősebbé vált a nyelv-, valamint a nemzethaláltól való félelem, ami egyebek között a nyelvápolás iránti igényt is erősítette. Teleki esetében tehát egyszerre volt jelen a korszellem hatása és a családi indíttatás, s Péntek János éppen azért tekinti jelentős személyiségnek a grófot, mert felismerte a kínálkozó lehetőségeket, és az elméleti tevékenység mellett nagyon fontos gyakorlati munkát is végzett. 1819–20 folyamán Teleki szinte a teljes ismeretlenségből tűnt fel a Marczibányi Intézet által kiírt kérdésekre válaszként megfogalmazott értekezéseivel, s ez az ismeretlenség azt is jelentette, hogy a fiatal gróf mindenkitől függetlenül, elfogulatlanul léphetett fel a nyelvújítás kérdésében.
Péntek János értékítélete szerint Teleki József a saját korának szellemiségével együtt élő, nyitott szemléletű fiatalember volt, olyan személy, aki ismerte a nyugati nyelvművelés fontosabb eredményeit, s azokat a saját munkáiba is beépítette. A bevezető tanulmány tehát a nyelvújítás lelkes, de kiegyensúlyozott, a szélsőségektől tartózkodó híveként mutatja be a grófot, az általa készített pályamunkákat pedig a nyelvújítási csatározások „legérettebb, legkiegyensúlyozottabb” (11. p.) műveiként értékeli. Teleki A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által című írásában a nyelvújítás eredményeit és elméleti kereteit összegezte, míg az Egy tökélletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja című munkája lényegében véve az akadémiai szótári munkálatok előzménye lett. És bár Teleki József írott és gyakorlati életműve a kortársai számára még ismert volt, az utókor szinte teljesen elfeledte őt, s kiváltképpen igaz ez a nyelvműveléssel foglalkozó értekezéseire. Éppen ezért tarthatjuk fontosnak és hiánypótlónak e kötetet, hiszen két, nehezen hozzáférhető és „elfeledett” írásművet ad ismét közre. Így e kiadvány segítségével teljesebbé válhat a nyelvújításról eddig kialakult kép.
Bodnár Krisztián