Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938 – 1941

1. A katonai közigazgatás

1.1. A Csallóköz birtokbavétele

Az első bécsi döntés előírása szerint a határok helyszíni kijelölését magyar–csehszlovák bizottság végezte el. Az átengedett területek kiürítése és Magyarország részéről való megszállása 1938. november 5-én kezdődött, és november 10-ig kellett végrehajtani. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait és módját szintén magyar–csehszlovák bizottság állapította meg. Az átengedendő területeknek normális állapotukban kellett maradniuk. /1/

A magyar katonai vezetés készült a Felvidék elfoglalására. A terveket háborús viszonyokra dolgozták ki, és csak a bécsi döntés után készítették el a megszállás békés tervét. Hadgyakorlat ürügyén 1938. szeptember 26-ig háromszor volt pótbehívás, a hadsereg létszáma csaknem 190 000 főre duzzadt. /2/ A Magyar Legfelső Honvédelmi Tanács a komáromi tárgyalások előtt, október 4-én elhatározta az átmeneti katonai közigazgatás bevezetését a Felvidéken. /3/ A megszállásra négy vegyesdandárt jelöltek ki, a hadrend négy legnagyobb seregtestét, amelyek önálló hadműveleti jellegű feladatok végrehajtására is alkalmasak voltak. Az összpontosítás az északi határtól délre, a 30–50 km mélységben lévő nagyobb városok környékén történt. November elejére érték el a csapatok az összpontosítási körleteiket. Az 1. vegyesdandár Budapestet, a 2. vegyesdandár Székesfehérvárt, a 7. vegyesdandár Miskolcot, a 6. vegyesdandár pedig Debrecent. A vegyesdandár-parancsnokságok az eredeti állomáshelyeiken készültek fel a megszállásra, kivéve a 2. vegyesdandárét, mert az parancsot kapott, hogy Győrbe tegye át székhelyét.

A komáromi tárgyalások megszakadása után újabb mozgósításra került sor. /4/ November 3-án a bécsi döntés figyelembevételével, vezérkari utasításra, kidolgozták a megszállás békés tervét. A szűkös műszaki ellátottság miatt az átkelő pontok kiválasztásánál a hidakat részesítették előnyben, csak szükség esetén választottak olyan helyet, ahol hídépítésre volt szükség a Dunán való átkeléshez. A megszállási útvonalak követték az úthálózatot és a vasútvonalakat.

A két állam katonai megbízottai Pozsonyban találkoztak, és egyeztették a részleteket, de abban is megegyeztek, hogy minden összeütközést kerülni fognak. /5/ November 3-án kellett végrehajtani az „Ipoly” rendeletet, a határhoz való felzárkózást. November 4-én adta ki Horthy Miklós az első hadparancsot, és 5-én megkezdődött a Felvidék déli részének megszállása. /6/

Csallóköz megszállását a Temessy Milán altábornagy vezetése alatt álló 2. vegyesdandár hajtotta végre. E seregtest megszállási sávjában hídépítésre volt szükség, az utászalakulatok Medvénél és Doborgaznál emeltek pontonhidat. Az utóbbi helységnél lépték át a magyar királyi honvédség csapatai a Dunát november 5-én délelőtt 10 órakor. /7/ A volt határt elsőnek egy vezérkari tiszt lépte át 8 óra 30 perckor, és Doborgaz község iskolájánál átvette a területet az illetékes csehszlovák tiszttől. /8/ Az előzetes megegyezés szerint a két hadsereg közt mindenféle mozgás alkalmával 3 km-es biztonsági öv maradt fenn. Itt a magyar sereg bevonulásáig a csehszlovák hatóságok feladata volt a rendfenntartás. A bevonulás után a csehszlovák biztonsági szervek fegyvereiket és felszereléseiket elvihették, és a két fél öszszekötő tisztjei egyeztek meg a terület átvételének részleteiről. /9/

Az átkelő csapatok Doborgaz-szigeten, a kijelölt helyen imához gyülekeztek, a zenekar a Himnuszt játszotta, minden katona rohamsisakját virággal díszítették fel. A csapatok parancsnoka kihirdette a kormányzó hadparancsát, beszédet intézett a katonákhoz, majd elindultak a hídfő felé. A lakosságban mindenhol kedvező benyomást kellett kelteni. A vezérkari utasítás felhívta a vegyesdandár-parancsnokok figyelmét, hogy az elsőnek bevonuló csapatok megfelelő ruhával rendelkezzenek, ne hajtsák túl a katonákat, frissen, rendezetten érjék el a helységeket, és tartsák fent a fegyelmet az ünneplés hevében is, a lakossággal udvariasan bánjanak, de ha bárhol ellenállást tapasztalnak, azt keményen törjék le. Az átkelő katonákat a falu templomának harangzúgása fogadta. A Duna-partra kivonult a település és a környék lakossága, mindenütt nemzetiszínű zászlókat lobogatott a szél. A falu főutcáján diadalkapu várta honvédeket, az utca két oldalán gyerekek álltak, és virágot szórtak a katonák lábai elé. Kivonult fogadtatásukra a Dunaszerdahelyi járás magyarjainak egész vezetősége. Az emberek könnyezve és örömujjongások közepette ölelgették a magyar honvédeket, akik büszkén, dicsőségben fürödve, felszabadítókként érkeztek. Az 5. önálló dandár átkelése és bevonulása mintaszerűen folyt le. Ugyanilyen ünneplésben volt részük a katonáknak Medvénél is. A szomszédos településekről az ünneplőbe öltözött emberek kiözönlöttek a partra. Szüntelenül éljenezték a kormányzót. 8 óra 30 perckor Szőke Endre vezérkari százados átkelt a Dunán, hogy a csehszlovák hatósággal megbeszélést tartsanak a hídfő építésével kapcsolatban. A tárgyalás befejezése után hozzákezdtek a hídverés munkájához. 11 óra tájban átkelt Temessy Milán altábornagy, Breyer István győri megyéspüspök, Polniczky Lipót főispán és Teilbisz Miklós alispán, majd 12 órakor megkezdődött a 4. önálló dandár átvonulása a hídon. /10/

Az átkelés után elindultak a csapatok a Csallóköz belsejében fekvő községek megszállására. Az 5. önálló dandár 4/I és 4/II zászlóaljakkal és két üteggel Doborgaz, Keszölcés és Vajka területét vette birtokba, majd keletről nyugat felé haladva Körtvélyes, Bacsfa, Szentantal, Tárnok és körzete, valamint Macháza, Nagyszarva és Sárosfa következett. November 7-én elfoglalták Gútort, Somorját, Bélvatát és Vajasvatát. E seregtest november 8-án érte el a célpontját, Dunaújfalu–Sáp és Zonc területét. A Medvénél átkelt 4. önálló dandár 24/I zászlóalja birtokba vette Balonyt, Csilizradványt; a 24/II Nyáradot, és ott is maradt; a 24/III zászlóalj pedig Kucsodnál kelt át, és innét indult tovább. A 4. önálló dandár zászlóaljai Padány, Alistál, Tőnye, Felistál, Nagymad, majd Ekecs, Dunaszerdahely, Nyék és Várkony körzetét szállta meg. A 6. önálló dandár szintén november 5-én Komáromnál való átkelés után megszállta a várost, majd Keszegfalvát, Csallóközaranyost, Örsújfalut, november 7-én Gútát, és haladtak egészen a határig. A dandár egy csoportja 6-án 14 óra 15 perckor a kormányzóval az élen ünnepélyes keretek és a város lakosságának üdvrivalgása közepette vonult be Komáromba. /11/

A csapatok november 10-ig mindenütt elérték céljukat. Az élen határbiztosító századok és előrevont határbiztosító őrsök haladtak, melyek miután elérték a határt, lezárták azt, és a fő közlekedési vonalakat is. A trianoni határokon nehézfegyverekkel megerősítve visszamaradt a határbiztosító zászlóaljparancsnokságok és őrsök egyharmada. Az 1/I őrnaszád a doborgazi és a medvei hidat biztosította, a 2/II pedig az ó-komáromit. Mindkettő a 2. vegyesdandár alárendeltségébe tartozott. /12/

Az utánpótlás a vezérkari rendelet értelmében vasúton történt. /13/ A vasutat járművekkel közelítették meg a csapatok, és innen vételezték a szükséges élelmet. A helyi lakosságtól csak készpénz ellenében lehetett vásárolni, és csak akkor, ha önként kínálta eladásra az áruját. Az üzemanyag-utánpótlást is maguknak kellett biztosítani, mert a döntés lehetővé tette, hogy a csehszlovákok magukkal vigyék az összes üzemanyagot. Az egészségügyi ellátást kijelölt kórházak biztosították, a betegszállítást a vegyesdandár saját szállítóeszközeivel végezték. A katonasággal együtt vonultak be az ideiglenesen összevont csendőri és rendőri alakulatok, amelyek a vegyesdandárok alá tartoztak. Feladatuk a rendfenntartó erők megszervezése volt. November 5-én a csapatokkal együtt a járási katonai parancsnokságok is átlépték a határt, hogy átvegyék a terület járásainak közigazgatását.

1.2. A katonai közigazgatás szervezete

A katonai közigazgatás /14/ bevezetéséről a müncheni egyezmény létrejötte után született meg a döntés, amikor a magyar revízió Csehszlovákia rovására elég közelinek tűnt. Kidolgozták a katonai közigazgatás megszervezésének fő irányelveit, melynek előkészítője a honvédelmi miniszter, Rátz Jenő volt. A katonai közigazgatás a csapatok bevonulásával egy időben lépett életbe. Élén a honvéd vezérkar főnöke, Werth Henrik állt. Budapesten még 1938. október 17-én megalakult a Vezérkari Főnökség polgári csoportja, a katonai közigazgatás polgári ügyeinek legfelső szerve. Vezetője Csatáry Béla belügyminisztériumi államtitkár lett. /15/ Ennek egyik részlege a Felvidéki Unifikációs Csoport volt, amelyet Weiss István miniszteri osztályfőnök vezetett. Werth mellé tanácsadói jogkörrel 1938. november 3-án Jaross Andort /16/ nevezte ki a kormány. Jaross később a Csatáry vezette polgári csoporthoz került, és annak vezetője lett, majd november 16-án a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterévé nevezték ki az Imrédy-kormányba. Konkrétan nem írták körül jogkörét. Feladatköre kiterjedt az egész visszacsatolt területen az igazgatás valamennyi ágára és az ezzel kapcsolatos politikai, közgazdasági, társadalmi és minden kormányzati kérdésre. /17/ Felügyelte a Vezérkari Főnökség polgári csoportját. Minden minisztérium egy-egy képviselőjét beosztották ide, akik kidolgozták a visszakerült területtel kapcsolatos teendőket, és felterjesztették a szakminiszterhez. A Felvidékkel kapcsolatos, tervbe vett intézkedéseket a szakminiszterek közölték Jaross Andorral, és az ő beleegyezésével léptethették életbe azokat. Ha nem tudtak megegyezni, a Minisztertanács elé terjesztették a vitás kérdést. /18/

A felvidéki tárca nélküli miniszteri tisztség mellett létrehozták a politikai és közigazgatási ügyosztályt, a gazdasági ügyosztályt és a jogi ügyosztályt. Feladatuk Jaross Andor munkájának segítése volt, és tanácsokkal látták el az illetékes minisztériumokat a Felvidékkel kapcsolatos döntéseik meghozatalánál. Véleményüket sokszor figyelmen kívül hagyták. /19/

A honvédcsapatokkal együtt a Csallóköz területére is bevonultak a katonai közigazgatás vezetői. A vezérkari főnök rendeletében előírtaknak megfelelően igyekeztek biztosítani a folytonosságot a közigazgatás, oktatás, gazdaság működésében, és a visszatért területet minél hamarabb Magyarország arculatára próbálták meg alakítani. A három csallóközi járás, a Somorjai, Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás területe kisebb mértékben változott, de lényegében egybeesett az 1919–1938 közöttivel. A Somorjai járás területe kiegészült a volt Pozsony vármegyéből a Duna és a Kis-Duna közötti résszel, a Dunaszerdahelyi pedig az egykor Győr vármegyéhez tartozott Csilizközzel. /20/

A Csallóköz a 2. vegyesdandár felügyelete alá tarozott, melynek élén a Székesfehérváron székelő vitéz Zalay Károly ezredes állt. ő közvetlenül a vezérkari főnőktől kapta az utasításokat. A járások székhelyére megérkeztek – a vegyes dandárparancsnok alárendeltségében – a járási katonai parancsnokok. A Somorjai járás katonai parancsnoka Bleszkányi Lajos alezredes lett, a Dunaszerdahelyi járásé Kulay Oszkár alezredes /21/, a Komáromi járásé pedig Roth alezredes /22/, aki egyben Komárom városi parancsnoka is volt. A vegyesdandár-parancsnok mellett, annak alárendeltségében és ellenőrzése alatt működött a polgári osztály, amelynek központja szintén Székesfehérvár volt. Élére polgári osztályfőnököt neveztek ki Barthal Iván /23/ személyében. A polgári osztályhoz is beosztották az egyes minisztériumok képviselőit, akiknek ismerniük kellett mind a visszacsatolt területen, mind a Magyarországon érvényben lévő jogszabályokat. A járási katonai parancsnokok mellé járási közigazgatási előadókat helyeztek. Ezt a tisztséget a Somorjai járásban dr. Selliger Ernő, a Dunaszerdahelyi járásban dr. Szeiff Géza /24/, a Komáromi járásban pedig Koczor Gyula /25/ töltötte be. A belügyminiszter és a Miniszterelnökség kisebbségi osztálya jelölte ki őket és a polgári osztály főnökét is. A kiválasztásban a fő szempont az volt, hogy helyi lakosok legyenek, és azok közül is olyanok, akik a Csehszlovák Köztársaság idejében a magyarok vezetői voltak. Dr. Sellliger Ernő somorjai városbíró volt, dr. Szeiff Géza a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, dunaszerdahelyi lakos, Koczor Gyula pedig komáromi születésű nemzetgyűlési képviselő volt. Barthal Ivánnal együtt tagjai voltak a felvidéki Egyesült Magyar Pártnak. Jól ismerték a helyi viszonyokat, beszélték a szlovák nyelvet, ami a szlovák lakossággal való érintkezés szempontjából volt fontos. ők tűntek a legmegfelelőbbnek, hogy a kizárólag anyaországból érkező katonai parancsnokok /26/ munkáját segítsék. A Minisztertanács napi 25 pengő fizetést állapított meg számukra. /27/ A járási katonai parancsnokságokat és polgári szerveiket állami épületekben, járási, városi közigazgatási hatóságok épületeiben helyezték el, és csak végszükség esetén béreltek helyiségeket. A Somorjai járási katonai parancsnokság személyi állománya a kisegítő személyzettel együtt 10 fő volt, a Dunaszerdahelyié 12, a Komáromié pedig 13. /28/ November 10-re, a bevonulás befejezésének időpontjára a közigazgatás megkezdte működését.

1.3. A katonai közigazgatás hatásköre és működése

A vezérkari főnök rendelete értelmében a katonai parancsnok tevékenysége kiterjedt a közigazgatás feladatainak ellátására, a büntető törvénykezésre, a közrend fenntartására, az útlevél- és iskolaügyre, az anyakönyvi nyilvántartás megszervezésére, a postai forgalom, a vasúti szállítás és közlekedés fenntartására, a sajtó és egyéb kiadványok problémáira. /29/ Az ipolysági tapasztalatokból okulva, ahol a lakosság ügyes-bajos dolgaival megrohanta a katonai parancsnokot, és annak nem maradt ideje a katonai intézkedésekre, a városok és falvak lakosságát falragaszok révén és a Felvidéki Magyar Hírlap segítségével tájékoztatták az új intézkedésekről.

A Somorjai járás területén 42, a Dunaszerdahelyién 70, a Komáromién pedig 23 község volt. /30/ A községi vezetők nagy többsége magyar volt, és volt olyan falu, ahol minden szolgálatot teljesítő a helyén maradt. /31/ A községekre vonatkozóan részletes kimutatás nem maradt fent, csupán néhány falu töredékes adatához sikerült hozzáférni, valamint Komárom városra vonatkozóan vannak részletesebb információk. Ezek alapján lehet következtetéseket levonni a terület viszonyait illetően. (A telepes falvakról később esik szó.)

Gútáról a szlovák nemzetiségű beosztott jegyző a visszacsatoláskor rögtön távozott, Ekel községből pedig nyolc alkalmazott ment el. /32/ Somorja és Dunaszerdahely községi bírái, dr. Selliger Ernő és Srenker Lajos, valamint Komárom városi bírója, Fülöp Zsigmond /33/ szintén a helyükön maradtak, mivel a köztársaság idején a magyarok érdekeinek szolgálatában álltak. Esküt tettek ugyanúgy, mint a többi köztisztviselő, akiknek a nagy része szintén magyar volt.

A különböző hivatalok alkalmazottainak, hogy hivatalban maradhassanak, szolgálatra kellett jelentkezniük a járási katonai parancsnoknál. A járási közigazgatási előadó jelentést készített, amely tartalmazta, hogy az átvételét kérő honnét származik, milyen politikai párt tagja, és hogyan viselte a kisebbségi sorsot. Ha megfelelt a követelményeknek, akkor felesküdött Magyarországra, a kormányzóra, és alkalmazásban maradt. A megüresedett állásokba elsősorban az őslakosokat kellett alkalmazni, ha ez nem volt lehetséges, akkor a polgári osztály vezetője elé kellett terjeszteni, hogy hol mennyi munkaerőre van szükség. Előnyt élveztek azok, akik 1918-ig magyar szolgálatban álltak, és emiatt a köztársaság idejében nem alkalmazták őket, ezután jöhettek számításba anyaországbeliek. /34/ Csupán ideiglenesen alkalmazták őket.

A komáromi pénzügyőrség, mely vámőrségi és határőrségi feladatot is ellátott, 56 alkalmazottal működött. Az 56 alkalmazott közül 30 cseh, 21 szlovák, 2 német, 1 lengyel és 1 magyar nemzetiségű volt. A magyar tisztviselőn kívül mindenki elment, és a hivatal megszűnt. /35/ Az itt maradt magyar nemzetiségű kérte átvételét, ami meg is történt. Letette az esküt, és az Állami Jövedéki Hivatalnál alkalmazták.

Ha kiderült valakiről, hogy valamelyik magyarellenes párt, pl. az Agrárpárt tagja volt, nem a magyarok érdekeit szolgálta, hanem csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, akkor el kellett volna utasítani. Többször előfordult azonban ennek az ellenkezője: átvettek olyan embereket, akik nemzethűsége kívánnivalót hagyott maga után. Az Állami Jövedéki Hivatal 7 alkalmazottja közül négyen távoztak, kettőt a mozgósításkor besoroztak, és még nem tértek haza, két ember pedig jelentkezett, hogy szeretné folytatni a munkát. /36/ A róluk szóló jelentés elkészítése során kiderült, hogy egyikük a bécsi döntés előtt magyarellenes és csehbarát volt. Mielőtt Komáromba jött, nyomozóként Pozsonyban dogozott a pénzügyőrségnél. Besúgások alapján, főleg magyarok ellen, folytatott eljárást, valamint az Agrárpárt tagja volt. Mégis átvették, és letehette az esküt. /37/

A szlovák tisztviselők esetében, mert ilyenek is voltak, nyomozás is folyt. Ha kiderült, hogy a magyarok ellen uszítottak, a csehszlovák mozgósításkor felhívás nélkül bevonultak, valamely magyarellenes párt tagjai voltak, most pedig megváltoztatták nézeteiket, el kellett volna utasítani őket. Viszont a komáromi kerületi bíróság két szlovák alkalmazottja kérte, hogy továbbra is alkalmazásban maradhassanak. Mindketten a Szlovák Egység a Csehszlovák Köztársaságért és Demokráciáért Párt tagjai voltak, az egyikük nyilvános helyen kijelentette, hogy disznóságnak tartja, hogy a magyarok a Himnuszt akarják énekelni, a másikuk pedig a csehszlovák kiürítésnél működött közre. Mindezek ellenére hivatalukban maradhattak. /38/ Szintén a bíróság kötelékében maradt három szlovák, akik a köztársaság feltétlen hívei voltak, és csak szlovákul beszéltek, most pedig magyarnak vallották magukat. /39/ Volt azonban olyan eset is, hogy hiába bizonyult valaki megbízhatónak, támadták, mert szlovák volt, és valamelyik hozzátartozója magyarellenes kijelentéseket tett. /40/

Mindezt a város lakossága rossz szemmel nézte, és rossz hatással volt a közhangulatra, mivel sokaknak nem volt munkájuk. Nehezményezték azt is, hogy sok volt az állítólagos magyar tisztviselő, akiket közvetlenül a visszacsatolás előtt helyeztek ide, hogy a szlovák területen minél kisebb legyen az arányuk. /41/ ők is a helybeli lakosok munkalehetőségeit rontották.

A tanítás a magyar tannyelvű iskolákban a bevonulás után a folyó tanév végéig az akkor érvényes szlovák tanrend szerint folyt tovább, mert az iskolai munka folytonosságát és zavartalanságát mindenképp biztosítani szándékoztak. Az oktatás anyaga a reáltárgyak tekintetében változatlan maradt, viszont a magyar történelem, irodalom, földrajz oktatását haladéktalanul biztosítani kellett. Gondoskodni kellett a szlovák nyelvoktatásról is, ha az adott iskolát szlovákok is látogatták. /42/ A színmagyar falvak szlovák iskoláit megszüntették. Az állami iskolák magyar állami iskolákká váltak, az addig magánkézben lévők fenntartóik kezében maradtak. A Komárom-Csallóközi magyar tankerületben 3 óvoda, 80 elemi népiskola, 3 polgári iskola, 1 gimnázium, 1 földműves iskola, 1 siketnéma iskola, 3 tanonciskola, 2 tanítóképző folytatta működését összesen 423 tanítóval, tanárral. A komáromi iskolákban tanítók nemzetiségi megoszlásának kimutatása fennmaradt. /43/ Eszerint a Szent Benedek-rend katolikus főgimnáziumban volt 1 szlovák nemzetiségű tanerő, aki elhagyta az iskolát, valamint a Siketnémák Állami Intézetében volt 2 szlovák, akik megmaradtak állásukban, egy tanító pedig elmenekült. /44/ A többi iskolák alkalmazottai Komáromban – egy olasz és egy német tanító kivételével – magyarok voltak, és átvették őket. Mindannyian letették az esküt, kivéve egy izraelita tanítót.

Az útlevélügyeket is a járási katonai parancsnokok intézték. Mivel mind a trianoni, mind pedig a Szlovákiával létrejött új határt lezárták, útlevél nélkül nem lehetett sem az anyaországba, sem külföldre utazni. A megszállt területre a trianoni Magyarországról és vissza csak a katonai közigazgatás alkalmazottai utazhattak passzus nélkül. A polgári személyek a lakhelyüknek megfelelő járási katonai parancsnokhoz nyújtottak be kérvényt. Ezt követően vizsgálat következett, hogy a kérelmező megbízható-e. Pozitív elbírálás esetén illetmény ellenében kiállították a fényképes utazási igazolványt. Ahhoz, hogy valaki a Csallóközbe utazhasson, a Székesfehérváron székelő Zalay Károly vegyesdandár-parancsnokhoz kellett kérelmet benyújtania, és onnan kaphatott – kedvező döntés esetén – igazolványt, amellyel utazhatott. Külföldre csak a vezérkari főnök által kiállított útlevelekkel lehetett utazni. Mindegyik igazolvány csupán három hónapig volt érvényes, utána vissza kellett szolgáltatni. A járási katonai parancsnoktól ún. kettős birtokos igazolványt kaptak azok a Somorjai járásbeli földtulajdonosok, akiknek a határ másik oldalán is volt birtokuk, amelyet művelni kellett. /45/ A trianoni határ lezárását december 5-én megszüntették, szabadon, útlevél nélkül lehetett utazni.

A bíráskodás is a katonai parancsnokok hatáskörébe tartozott. A polgári ügyekben az eljárás szünetelt, csak a leghalaszthatatlanabb esetekben tettek kivételt. A büntetőbíráskodást a katonai közigazgatás ideje alatt elkövetett bűncselekmények ügyében katonai büntetőbíróságok végezték a magyar törvényeknek megfelelően. Ezek a bíróságok a járási székhelyeken működtek. /46/

Eme rövid – és a források töredékessége miatt hiányos – áttekintés arra enged következtetni, hogy a bevonulást és a terület átvételét a magyar hadsereg gyorsan megvalósította, de a berendezkedés és közigazgatás működésének megindítása számos nehézségbe ütközött. Nagyon kevés volt az idő a bevonulás és a berendezkedés tervének kidolgozása, valamint megvalósítása között. Bár pontos információkkal rendelkeztek a területről, a csapatok felkészületlenül álltak számos gyakorlati probléma megoldása előtt. Hatalmas gondot okozott, hogy a csehszlovákok a kivonuláskor sok mindent elvittek. Már a müncheni egyezmény megkötése után, október elején /47/ megkezdték a hurcolkodást. Lezárták a határátkelőhelyeket, leszerelték a gyárakat, kiürítették a hivatalokat, a katonai tiszti, altiszti lakásokat. Elvitték a kórházak berendezéseit, a komáromi Öreg- és Újvárat teljesen kifosztották, az ablakokat is leszerelték. /48/ Számos helyről még a leltárkönyveket is elvitték, így a károk mértékét sem lehetett megállapítani. Besorozták a lovakat, kocsikat, gépjárműveket, hogy legyen szállítóeszközük. Ezeket aztán csupán egyenként adták vissza, a lovakat lesoványodva, vagy pedig vissza sem kerültek. A boltosoknál hitelre vásárlók nem egyenlítették ki utolsó havi számláikat. A határ lezárása jelentős piacoktól szakította el a termelőket, a gyárak leszerelése sokakat munkanélkülivé tett. Mindez súlyos anyagi gondokat okozott. Ehhez még társult, hogy a termékek és szolgáltatások ára jelentősen nőtt, és a korona, valamint a pengő beváltási aránya is kedvezőtlenül érintette a lakosokat. /49/ Megszűnt az ingyenes betegellátás, gondok voltak a betegsegélyek, nyugdíjak utalásával, mert nem volt mindenkinek rendezve az állampolgársága. Az éppen hogy berendezkedő katonai közigazgatás apparátusa súlyos anyagi, szociális és egyéb problémákkal találta szemben magát, melyek kezelésére nem volt megfelelően felkészülve.

Ebből adódóan számos hiba fordult elő, miként abból is, hogy olyan tisztviselők maradhattak hivatalukban, akik megbízhatósága kétséges volt, vagy olyanokat távolítottak el, akik hiába feleltek meg minden kritériumnak, nemzetiségük nem volt „megfelelő”. A Csallóköz mindezek ellenére szerencsés helyzetben volt az olyan területekhez képest, ahol magasabb volt a szlovákok aránya, és a visszacsatolás után a közigazgatás apparátusa teljesen felbomlott. A felmerülő gondok megoldását a polgári közigazgatástól várták.

2. Országgyűlési képviselet és a választások

A Csallóköz, mint ahogy az egész Felvidék országgyűlési képviseletéről az 1938: XXXIV. tc. rendelkezett, amely kimondta a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítését is. Az Egyesült Magyar Pártnak a csehszlovák nemzetgyűlésbe, szenátusba, tartománygyűlésbe megválasztott tagjai közül azok kerültek be a magyar képviselőházba, akiket a miniszterelnök javaslatára az országgyűlés mindkét háza meghívott. /50/ 1938-ban 17 képviselőt hívtak meg /51/, akik december 5-én ünnepélyes keretek és nagy éljenzés közepette bevonultak a parlamentbe, és a kormánypártot erősítették.

A választásokra azért nem kerülhetett sor, mert nem voltak választói névjegyzékek. Az 1935. április 27-ére összehívott országgyűlés 1939. május 4-ig ülésezett, abban az évben választások voltak, de a Felvidéken nem tartották meg. A képviseletről egy új törvény rendelkezett. A képviselők újra meghívással kerültek be az 1939. június 10-re összehívott országgyűlés képviselőházába. Ezúttal 26 képviselőt hívtak meg. A meghívás kritériuma annyiban változott, hogy most már a csehszlovák törvényhozásba megválasztott pótképviselőket is behívhattak. A törvény szerint 1940. június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat. A behívott képviselők mandátuma a választások napjáig szólt. /52/

A képviselők közül a Csallóközből származott Füssy Kálmán komáromi gazdálkodó és Király József csicsói esperesplébános. Füssy Kálmánt 1938-ban és 1939-ben is meghívták, Király József pedig az 1939-es meghívás után került a képviselőházba. /53/

A választások terve 1939-re kész volt. A terv szerint a 26 képviselő megfelelt a felvidéki arányoknak. Egyéni választási kerületeket hoztak létre. /54/ Komárom vármegyében három egyéni kerület lett volna, és Komárom Duna bal parti része önálló kerületet alkotott volna. 1939 októbere és 1940 decembere között elkészültek a választólisták is, a választásokat azonban mégsem tartották meg. Ezt azzal indokolta a kormány, hogy a háborús események felgyorsulhatnak, és zavarhatják a választások menetét, valamint a II. és VIII. hadtesteket /55/ mozgósították, és ebből kifolyólag sok választásra jogosult nem tartózkodik otthon. /56/ Amint megszűnnek ezek az akadályozó körülmények, a kormány rögtön kiírja a választások időpontját. A háború azonban elhúzódott, és Magyarország is aktív résztvevőjévé vált, választásokra soha nem került sor a visszakerült területeken.

A választások kilátásba helyezésével választójogi problémák merültek fel. A magyar törvények szerint a választhatósághoz hat év egy helyben lakás és állampolgárság kellett, az egyéb kötöttségeken kívül. A felvidékiek viszont a sokkal demokratikusabb választójoghoz szoktak, és úgy érezték, hogy jogaik megcsorbítása lenne, ha a magyarországi választójog szerint kellene szavazniuk. Nagyon sokan nem élhettek volna a lehetőséggel, mert nem volt rendezve az állampolgárságuk, s arra vártak, hogy visszahonosítsák őket. Ám akiket visszahonosítottak, azok is csak hat év múlva választhattak volna. Az anyaországiak pedig ellenezték, hogy más törvények szerint bonyolítsák le a szavazást, mert ez is erősítené a terület különállását, és hátráltatná az egységesítést.

Rendezni kellett a visszatért terület lakosságának állampolgárságát. Automatikusan azok váltak magyar állampolgárokká, akik 1928. november 2-ától megszakítás nélkül a Magyarországhoz visszacsatolt területen laktak. /57/ Annak, akinek akár pár hétig is máshol volt az állandó lakhelye, kérnie kellett a visszahonosítást (pl. a Felvidéki Magyar Hírlap munkatársainak, mert őket munkájuk Prágához kötötte). A közszolgálati alkalmazottak magyar állampolgárságát a belügyminiszter intézkedésének köszönhetően soron kívül elintézték. A Komáromi járásban kettő, a Dunaszerdahelyi járásban tizenegy, a Somorjai járásban pedig egy rendezetlen állampolgárságú közszolgálati alkalmazott volt. /58/ A többi Csallóközben élő rendezetlen állampolgárságúra vonatkozóan nem találtam adatot. Az állampolgárság megszerzése nagyon sok utánajárást igényelt, az ügyintézés hosszadalmas és bonyolult volt, az egyéb ügyekkel is túlterhelt hivatalok lassan dolgoztak. Az állampolgársági bizonyítvány kiállításához kérelmet kellett benyújtani. A kérelemhez csatolni kellett a születési bizonyítványt, amely azt is igazolta, hogy a kérelmező magyar, az apa házassági vagy születési bizonyítványát, igazolást, hogy 1917. június 26. és 1921. június 26. között, ha ekkor már élt, ugyanabban a közégben lakott. Ha 1921 után született, akkor igazolni kellett, hogy apja, házasságon kívüliek esetében az anyja 1921 előtt négy évig egyfolytában egy helyben lakott. Igazolni kellett továbbá, hogy 1928. november 2-tól 1939. március 1-jéig a visszacsatolt területen lakott a kérelmező. A kérvényt illetékbélyeggel ellátva és az igazolásokkal együtt a polgármesterhez, jegyzőhöz vagy a körjegyzőhöz kellett benyújtani. ők felülvizsgálták, hogy az adatok megfelelnek-e a valóságnak, és ha mindent rendben találtak, akkor felterjesztették a kérelmet a belügyminiszterhez, aki kiállította az állampolgársági bizonyítványt. Ha valamely feltétel hiányzott, akkor viszont elutasították, és visszahonosítást kellett kérni. A kérvények elbírálása hosszú időt vett igénybe, és egészen 1942-ig elhúzódott. /59/

A hontalanok ügyét igyekeztek előmozdítni az 1939-ben megkötött magyar–csehszlovák /60/ és az 1941-ben kötött magyar–szlovák /61/ állampolgársági egyezménnyel, amely a Magyarországon élő szlovákok és a Szlovákia területén élő magyarok helyzetét rendezte. Mivel a Csallóközben szinte csak magyarok laktak, ezért az egyezménynek itt nem volt túl nagy jelentősége. Az 1941-ben hozzácsatolt kiegészítésében viszont a magyarok magyar állampolgárságának visszaszerzésével is foglalkoztak. Enyhítettek a feltételeken. A magyarok akkor is visszaszerezhették az állampolgárságukat, ha nem laktak 1928. november 2-tól a Felvidéken, de 1939. január 1-jétől visszamenőleg itt volt állandó lakhelyük. Ez kiterjedt az állampolgárságát ez alapján visszaszerzett férfi feleségére és kiskorú gyerekeire is. /62/ Az egyezmény segítséget jelentett, de későn érkezett, mivel a rendezetlen állampolgárok nagyon sok juttatástól elestek, míg sikerült megszerezniük az állampolgárságot; nem kerülhettek állami alkalmazásba, nem kaptak nyugdíjat, segélyeket.

3. A polgári közigazgatás

3.1. A polgári közigazgatás szervezete

A polgári közigazgatás 1938. december 22-én lépett életbe. A visszacsatolt területek közigazgatásáról miniszterelnöki rendelet intézkedett. Megállapította a közigazgatási beosztást, előírta az önkormányzati testületi szervek megalakításának módját, megállapította a tisztviselői szervezetet és a tisztviselők alkalmazásának feltételeit. A rendelet célja az volt, hogy a területet minél hamarabb beillesszék az ország jogrendszerébe. A polgári közigazgatás életbelépésétől minden polgári ügy a polgári hatóságra tartozott. A katonai közigazgatás alkalmazottai még pár napig jelen voltak és segítették a folyamatban lévő ügyek, leltárak átadását, de a felelős intézkedés joga már a polgári hatóságé volt. /63/

A rendelet újra bevezette a vármegyerendszert. A vármegyék területén a járási beosztás megmaradt a csehszlovák törvények szerint, önkormányzattal együtt. Tavaszra a járások önkormányzatát feloszlatták. A három csallóközi járás Komárom vármegye részét alkotta. Megállapították a jegyzői és körjegyzői szervezetet is. A megyeszékhely Komárom lett, és megyei jogú városi rangot kapott, de egyelőre nem egyesítették a Duna jobb partján fekvő városrésszel. /64/

A tisztviselők névsorát a felvidéki tárca nélküli miniszter és munkatársai állapították meg, majd felterjesztették jóváhagyásra a belügyminiszterhez. A belügyminiszter jóváhagyása után kinevezte a főispánt, az alispánt, a főszolgabírókat, a szolgabírókat, a polgármestert, valamint a községi- és körjegyzőket. A városi segéd és kezelőszemélyzetet, városi szerződéses alkalmazottakat a polgármester, a nagy- és kisközségekben a többi elöljárót és alkalmazottat pedig a szolgabíró nevezte ki. A kinevezések ideiglenesen arra az időre szóltak, amíg meg nem alakulnak a törvényhatósági bizottságok és a képviselő-testületek. Minden kinevezett tisztviselő a kinevezését követő 15 napon belül köteles volt esküt tenni. Az eskü szövege így szólt: „Én … esküszöm, a mindenható és mindentudó Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország Kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos kormány rendeleteit megtartom, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, hivatali titkot megőrzöm, hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen teljesítem, és … tisztemben híven eljárok. Isten engem úgy segéljen!” /65/ A főispán, Bartal Iván, az alispán, Reviczky István a belügyminiszter előtt tette le az esküt, a főszolgabírók, a somorjai dr. Bacsák Kálmán, a dunaszerdahelyi Dóka Sándor és a komáromi dr. Geöbel Károly Komárom város polgármestere, Fülöp Zsigmond előtt, a községi jegyzők pedig a főispán előtt. A megyei város tisztviselői a polgármesternek, a községi tisztviselők pedig a főszolgabírónak tették le az esküt. /66/

A visszacsatolt területen az utolsó csehszlovák választások maradtak érvényben. A vármegyei törvényhatósági testületet a lakosság arányának megfelelően kiegészítették a járási képviselő-testületek megválasztott tagjaiból. A tagokat a főispán hívta meg. A törvényhatósági választásokat a választói névjegyzékek összeállítása után kellett megtartani. A törvényhatósági kisgyűlést az érvényben lévő szabályok szerint kellett minél rövidebb időn belül megalakítani, ugyanígy a közigazgatási bizottságot, egyéb bizottságokat és albizottságokat is. A megye, Komárom város és a községek képviselő-testületei március elejére alakultak meg, és beiktatták az illetékes elöljárókat. /67/ A képviselők a volt képviselő-testületek választott tagjai közül kerültek ki, akiket a város esetében a polgármester, a községeknél pedig a főszolgabíró hívott meg. A katonai közigazgatás életbe lépése után azonnal feloszlattak minden pártot, kivéve az Egyesült Magyar Pártot, Hlinka Szlovák Néppártját, az Autonóm Földművesszövetséget és az Autonóm Nemzeti Pártot. /68/ Az utóbbi háromnak nem volt bázisa a Csallóközben, ezért a képviselő-testületeket az Egyesült Magyar Párt tagjai alkották. A törvényhatósági választásokat a választólisták elkészülte után kellett kiírni.

A tisztviselők kinevezésénél a fő szempont az volt, hogy felvidéki magyarokat nevezzenek ki. Közülük is előnyt élveztek azok, akik 1921. július 26-án magyar közszolgálati alkalmazottak voltak, de magyarságuk miatt elveszítették állásukat, és azt követően a Felvidéken laktak, valamint azok, akik 1938. november 2-án közalkalmazásban voltak, és a magyarok érdekeit képviselték az elmúlt húsz évben. /69/ Ha olyan jegyzőt neveztek ki, akinek nem volt jegyzői oklevele, akkor mellé ilyennel bíró segédjegyzőt helyeztek, aki szinte mindig az anyaországból érkezett (ezzel a szakszerűséget kívánták biztosítani). A vármegyében az alispán, a főjegyző, a hat aljegyző közül kettő, a tiszti főügyész, az árvaszéki elnök, a négy árvaszéki ülnök közül egy az anyaországból jött, hasonlóképpen a Dunaszerdahelyi járás főszolgabírója is. /70/ A jegyzőségekben és körjegyzőségekben a következőképpen alakult a helyzet: a Somorjai járásban egy nagyközség volt és hét körjegyzőség. Minden körjegyzőségben volt anyaországból származó jegyző vagy segédjegyző. A Dunaszerdahelyi járás két nagyközségének és tizenhárom körjegyzőségének mindegyikében volt anyaországi tisztviselő. A Komáromi járás négy nagyközségében és hét körjegyzőségében pedig tizenegy nem helybéli származású dolgozott. /71/

Az illetményezés a fennálló jogszabályok szerint alakult. A főispán fizetésére vonatkozóan maradt fenn adat. Havonta 680 pengő fizetést kapott, 184 pengő lakáspénzt, 320 pengő képviseleti átalányt, felesége után 12 pengő juttatást, két gyermeke után pedig egyenként 18 pengő gyermeknevelési pótlékot. Emellett 195 pengő útiátalányt is utaltak számára havonta. /72/ A közigazgatási alkalmazottak 50%-os vasúti menetkedvezményben részesültek, ha kiváltották az erre feljogosító arcképes igazolványt. /73/

3.2. Az igazolási eljárások

Az ideiglenesen átvett, csehszlovák alkalmazásban állt közhivatalnokokat, közalkalmazottakat igazolási eljárásnak vetették alá, s csak ezután véglegesítették őket állásaikban. Az igazolást igazgatási áganként megalakított igazolóbizottságok végezték. Létrejött a közigazgatási alkalmazottak, orvosok, vasutasok, tanítók, mérnökök, gyógyszerészek igazolóbizottsága. Tevékenységüknek az volt a célja, hogy csak a megbízhatóak kerülhessenek állami alkalmazásba. /74/ A bizottság minden esetben egy elnökből, négy tagból és négy póttagból állt. /75/ Az elnököt közigazgatási alkalmazottak esetében a tárca nélküli miniszter jóváhagyásával a belügyminiszter, más ágazatok esetében az illetékes miniszter nevezte ki, a tagokat pedig a főispán javaslatára a tárca nélküli miniszter. /76/ A belügyi igazolóbizottság elnöke Ney Géza magyar királyi főtanácsos volt. A rendes tagok: Kristóff Sándor, Kollányi Miklós, Nagy Nándor, Király József; a póttagok: Rázga Károly, Füssy Kálmán, dr. Szeiff Géza és dr. Uhrovics Vendel voltak. /77/

Az eljárás során a közigazgatási alkalmazott idézést kapott, amelyet az a községi elöljáróság kézbesített ki, amelyiknél alkalmazásban volt. Ezt követően aláírásával jelezte, hogy átvette az idézést, és ezt a községi elöljáró-testület továbbította az igazolóbizottságnak. Az adott időpontban a beidézett megjelent a bizottság előtt, ahol kikérdezték, hogy hol született, milyen nemzetiségű, milyen iskolai végzettsége van, hol volt katona, mikor lépett közszolgálatba, hol dolgozott még, tagja volt-e valamelyik pártnak. Ezt követően a bizottság a zárt ülésen döntött az igazolásról, majd döntését felterjesztette a főispánhoz. Ha ő is jóváhagyta a bizottság kedvező döntését, az alkalmazott megmaradhatott állásában, és személyi igazolványt kapott. Ha a bizottság kedvezőtlenül döntött, akkor elbocsátották, és munkanélküli lett vagy nyugdíjba ment. Az igazolást leggyakrabban akkor tagadták meg, ha valaki magyar volt, de kényszerítés nélkül szlováknak vallotta magát, belépett valamelyik cseh vagy szlovák pártba, gyerekeit szlovák iskolába járatta. Az igazolás alá vont személyek névsorát az adott községekben kifüggesztették. Ha valakinek tudomása volt olyan adatról, amely az igazolás alá vont alkalmazott, pl. írnok magatartását kifogásolta, eljuttathatta a bizottság elnökéhez. A csendőrség tanúk vallomásai alapján megvizsgálta, hogy igazak-e a vádak. A vallomások az igazolóbizottság elé kerültek, és ezek figyelembevételével döntött. /78/

Az igazolások számos problémát vetettek fel. Az igazolásról szóló határozat kihirdetése után nagy lett a bizonytalanság, az alkalmazottak rendszertelenül kapták fizetésüket, és teljesesen változó összegeket utaltak számukra. A minisztertanács, hogy véget vessen ennek, úgy döntött, hogy az ideiglenesen alkalmazottaknak nem fizetést, hanem csehszlovák jövedelmeik nettó összegének megfelelő előleget utalnak, amit 7: 1-es átszámítási alapon fizettek ki. /79/ Az amúgy sem kedvező anyagi helyzetüket ez tovább rontotta. Az igazolandóra vonatkozó lakossági bejelentések során sokszor csak a személyes bosszú vezérelt valakit. A bejelentés valódiságának megvizsgálása többször elhúzódott, mert a beidézett tanúk nem jelentek meg, és ilyenkor az ügyet elnapolták. /80/

A bizottságok sok esetben téves határozatot hoztak. Igazságtalanul bocsátottak el embereket pl. olyan indokkal, hogy beigazolódott a vád, hogy otthon szlovákul beszéltek. Nagyon sokan érdemtelenül átcsúsztak az igazolási eljáráson. Voltak olyanok is, akikről megfeledkeztek, be sem hívták őket, pedig képesítésüket még Magyarországon szerezték. /81/ A viszonyok rendezetlenségén kívül magyarázatot adhat erre az is, hogy az Egyesült Magyar Pártnak döntő befolyása volt az igazoltatásban. A bizottságok tagjai legtöbb esetben párttagok voltak, és Jaross Andortól biztatást kaptak, hogy hozhatnak nagyszámú elmarasztaló ítéletet, a nem igazoltak nyugdíját olyan alacsonyan állapítják majd meg, hogy tömeges elbocsátás esetén sem okoz nagy gondot a kifizetés az államnak. /82/ A párt célja az volt, hogy saját híveit helyezze a megüresedett állásokba, azokra a helyekre, amelyeket még nem a párt tagjai töltöttek be. Számítása azonban nem jött be, mert anyaországbeliek kerültek a felszabadult tisztségekbe, akiket anyásoknak csúfoltak. /83/ A lakosság kifogást emelt az ellen, hogy a hivatalokban idegenek ülnek, akik lenézik az ittenieket. /84/ Az igazolást azonban nem lehetett megismételni.

Az anyaországbeliek száma az Imrédyt 1939. február 16-án felváltó /85/ Teleki Pál miniszterelnöki székbe kerülése után nőtt meg. ő túlzottnak tartotta az igazolási eljárások során történt visszaéléseket, de a felülvizsgálatra nem adott lehetőséget. Az igazolások során szerzett rossz tapasztalatok és az anyaországgal szembeforduló felvidéki közhangulat miatt Erdély visszatérése után a tisztviselőket és alkalmazottakat nem vetették nemzethűségi igazoló eljárás alá.

Az anyaországból jöttek anyagi helyzete nem volt könnyű. Komáromban lakáshiány volt /86/, magasak voltak a lakbérek, mert a kormány a háztulajdonosok védelme érdekében eltörölte a lakbéremelést korlátozó csehszlovák rendelkezéseket. /87/

3.3. A Csallóköz beilleszkedése a vármegyerendszerbe

A hivatalok 1938. december 22-én megkezdték működésüket az életbe lépett jogszabályok szerint. Intézkedni kellett a katonai közigazgatás bevezetése előtt felállított Magyar Nemzeti Tanácsok feloszlatásáról, mert már megszűnt a létjogosultságuk, mint ahogy a polgári fegyveres alakulatoknak is, mert kiépült a rendőrség és a csendőrség szervezete. /88/ Azokat a jegyzőket, segédjegyzőket, akik nem az anyaországból érkeztek, továbbképzésre küldték Szombathelyre, ahol két hétig tartó jegyzői tanfolyamon vettek részt. Itt megismerkedtek a magyar jogszabályokkal, ügyviteli renddel. A részvétel kötelező volt. Az útiköltséget, az ellátási díjat, a szállást és a kosztot a belügyminisztérium fizette. /89/

Komárom azzal, hogy megyei városi rangot kapott, nem készült fel a feladatai ellátására. Az elmúlt húsz évben nem fejlődött. Komárom Magyarországon fekvő területe viszont az elvesztett városrész jogutódjaként fejlődésnek indult. A jobb parti rész tehát jobban el tudta volna látni a megyeközpont feladatait. A hagyományok miatt azonban Ókomáromra esett a választás, ez lett a vármegyei, járási és városi igazgatás központja, de a hiányosságok gyorsan a felszínre kerültek. Probléma adódott a hivatalok elhelyezése körül. Nem volt elegendő épület, a város különböző pontjain voltak az egy épületbe kívánkozó irodák, a polgármesteri hivatal például 12 különböző helyen nyert elhelyezést. Nem volt elegendő lakás sem az újonnan érkezett tisztviselőknek. Tervbe a vették megyeháza kibővítését, és a pénzt a következő évi költségvetésből előlegezték meg, kibővítetve főispáni, alispáni lakással, irodahelyiségekkel, levéltárral és garázzsal. /90/ A problémák azonban ezzel sem oldódtak meg. A javulást a két városrész egyesítésétől várták. Az egyesítés előkészítésére a bal parti rész képviselő-testületi közgyűlése 6 tagú bizottságot jelölt ki, melynek élén a polgármester állt. 1939. július 15-én megszűnt a különállás, és a város törvényhatósági jogot kapott, újraválasztották a most már közös képviselő-testületet. Fülöp Zsigmond lemondott, és Alapy Gáspár /91/ lett a polgármester, beiktatására augusztus 1-jén került sor. Az egyesítés nem hozta meg a várt eredményt. Az ókomáromi városrész anyagi viszonyai siralmasak voltak. 1939. augusztus 31-én a csehszlovákiai időkben felvett, vissza nem fizetett adósságok összege 2 200 000 pengő volt, illetve rengeteg kifizetetlen számla halmozódott fel. A belügyminiszter 1940 februárjában pénzügyi ellenőrzés alá helyezte a várost, melynek eredményeként a tartozás egy részét sikerült rendezni, de még 1944-ben is volt a külföld felé tartozásuk. /92/ A város 116 közigazgatási alkalmazottja a 30 842 lakoshoz viszonyítva sok volt. /93/ A lakásproblémák továbbra is fennmaradtak, nem oszlott meg a teher az egységesítés után sem, hanem inkább az anyaországi rész is visszaesett a fejlődésben. A járási központokban a szolgabírói hivatal szűknek bizonyult. Nehezítette a helyzetet, hogy a berendezést pótolni kellett, mert sok helyen hiányoztak az alapvető bútorok, az irattárak üresek voltak, mert a csehek a kivonuláskor mindent elvittek.

A vármegyei közgyűlés, kisgyűlés, közigazgatási és egyéb bizottság havonta ülésezett. A jegyzők és körjegyzők hetente jegyzői értekezleten találkoztak. Már a kezdet kezdetén voltak nehézségek. Akadozott a közlekedés és az ellátás, szokatlan volt a hivatalok lassúsága. A lapok hasábjain megjelentek az elégedetlenség hangjai: „Más impérium, más szokások; rendet szeretnénk.” /94/ Mindezt a kezdeti nehézségek számlájára lehetett írni. Mindenki bízott abban, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgok, és az élet a normális mederben folyik tovább. A kismértékű javulást követően azonban nem az elvárásoknak megfelelően alakultak a dolgok.

A hivatalok nagyon túlterheltek voltak. Az emberek megrohanták ügyes-bajos dolgaikkal, megindult a fellebbezések lavinája, megsokasodtak az állampolgársági és álláskérelmek, az útlevélügyek intézése, megnőtt a munkanélküliség, a közellátás problémája, s a közbiztonság és a közegészségügy felügyelete is a hatáskörébe tartozott. A háború kitörése után – bár még Magyarország nem állt hadban – pedig még több feladat hárult rá. Népmozgalmi nyilvántartásokat kellett készíteni, melyek a 18–60 év közötti férfiak adatait tartalmazták abból a célból, hogy mozgósítás esetén elérhetőek legyenek. A vármegye 102 tagú tisztikara nem győzte az ügyek intézését, a községi jegyzők nehezen boldogultak a munkával. Az ügyvitel pedig az eddig megszokotthoz képest nagyon bonyolulttá vált. Sok formai dolognak kellett eleget tenni. Helyi szinten alig lehetett dönteni. Ez nagyon lelassította az ügyintézést. Ehhez hozzájárult a sok hiányosság. A tisztviselők közül sokan nem ismerték a feladatkörükbe tartozó jogszabályokat, a rájuk bízott elintézésre váró ügyeket ilyen esetben átutalták máshová, ahol jobb esetben elintézték vagy visszaküldték, hogy nem az ő hatáskörükbe tartozik. A határozatok végső megfogalmazása kezdetleges volt, a jegyzőkönyveket nem vezették rendesen, két-három hétig tartott, míg letisztáztak valamit. Az irattárba rendezetlenül kerültek be az anyagok, szinte áttekinthetetlen volt az egész. A postán jött pénzeknek nem készítettek külön nyilvántartást, hiányosan vezették a pénztári főnaplót, eltérések voltak az alnaplóval, nem készültek napi zárlatok. Az ajánlott leveleknek nem volt feladókönyvük. A járásokban és községekben hasonló rendszertelenség volt. Az alispán nem ellenőrizte, hogy a főszolgabírók eleget tesznek-e annak a kötelezettségüknek, hogy havonta tíz napot eltöltenek járásuk falvait járva. A főszolgabírók pedig nem ellenőrizték a szolgabírókat, beosztott szolgákat, hogy helyesen végzik-e feladataikat, és csupán felületesen történt meg a községek ügyvitelének vizsgálata is. /95/ Csak a Somorjai járásból érkezett olyan jelentés, hogy a főszolgabírói hivatal elhelyezése jó, a létszáma teljes, az ügyintézés megfelelő, csupán kisebb hiányok voltak, de ezeket nem részletezte. /96/ Az alispánnak rendelettel kellett intézkednie a községi hivatalok rendben tartásáról, mert a járásokban tett körútja során a községi hivatalokat nagyon piszkosnak, udvaraikat elhanyagoltnak tartotta, és hatalmas rendetlenséget tapasztalt az ügyiratok között. /97/

A kezdeti türelmet és várakozást felváltotta a lakosság részéről a nyugtalanság. Egy-egy ügy elintézése nagyon sok időt és energiát vett igénybe az előző időszakkal összehasonlítva. Értetlenül álltak a hatóságok merevsége előtt, mert azok nem voltak hajlandóak az önálló cselekvésre, hiába az lett volna a célszerűbb. Míg a csehszlovák hatóságok pár nap alatt elintézték az ügyek nagy részét, addig most a legtöbb esetben a minisztériumhoz kellett felterjeszteni. /98/ Többször előfordult, hogy annak reményében, hogy gyorsabban sikerül valamit elintézni, egyenesen a tárca nélküli miniszterhez vagy az illetékes miniszterhez küldték el a kérelmeket, leveleket. Ebben az esetben éppen az ellenkező eredményt érték el, még hosszabbra nyúlt a várakozási idő, mert a papírokat visszaküldték, és a megfelelő szintű hivatalhoz kellett újra benyújtani. /99/ Túlságosan magas volt a kezelési költség, minden kérelemhez illetékbélyeget kellett mellékelni, ami jelentős anyagi teher volt. /100/ Meghökkentő volt, amikor szembesültek a hivatalokban a tisztviselők modorával. Főleg az anyaországi jegyzők, aljegyzők, írnokok ellen volt az a panasz, hogy mindenhatóskodnak, lenézik az ittenieket, lekezelően bánnak velük, mintha alacsonyabb rendűek lennének. Szokatlan volt a címek és rangok használata. /101/ Az alázatos tiszteletadás követelése ellenkezést és felháborodást szült. /102/ Bizalmatlanul tekintettek a számukra bonyolult megyerendszerre, a számos bizottsággal és gyűléssel együtt. Sokszor nem értették, hogy miért kell titkosan szavazni az ilyen szempontból jelentéktelen ügyekben. /103/ Önállóan dönteni képes, gyorsan intézkedő hivatalnokokat szerettek volna, akik megértően és segítőkészen viselkednek az emberekkel.

A helyzet javításához pénzre és a közigazgatás reformjára a lett volna szükség. Támogatást sem az államkasszából, sem pedig saját erejéből nem tudott a megye szerezni. A községi pótadók már így is magasak voltak, és a csehszlovák időkből is jelentős adósságot örökölt, amit törleszteni kellett. Ezért csupán egy-egy létszámfeletti írnoki állást szerveztek a járási székhelyeken /104/, és meghosszabbították a hivatalok nyitva tartását egy órával. Körözvények érkeztek a megyébe, amelyet a főszolgabíróknak továbbítottak, ők pedig a jegyzőknek. Ezekben utasították a hivatalokat, hogy takarékoskodjanak a nyomtatványokkal, írólapokkal. Véget kellett vetni a pazarlásnak, spórolni kellett a villanyárammal, és csupán hivatalos ügyekben lehetett telefonálni. /105/ Felülvizsgálták a községi beosztást. A vármegye kisgyűlése rendkívüli ülésén takarékosságra és a közigazgatás ésszerűsítésére hivatkozva elfogadta a törpe- és az összeépült településeknek az összevonását. /106/ A javaslatot felterjesztették a belügyminiszterhez. Végül csak néhány község helyzetében történt változás: Nagykeszi az ekeli körjegyzőséghez került, Tany nagyközség lett, a vajkai körjegyzőség székhelye Nagyszarva lett. Csallóköznádasdi körjegyzőséget két külön körjegyzőségre osztották, tehát az összevonás helyett növekedett a jegyzőségek száma.

A kormány is látta, hogy nem az elképzeléseknek megfelelően alakulnak a dolgok, rendeletekkel egyik napról a másikra nem lehet jogi, gazdasági és lelki egyesítést végrehajtani. Teleki Pál 1939 szilveszterét Csicsón töltötte gr. Kálnoky Sándor vendégeként. Találkozott Király Józseffel, és fogadta a község képviselőit, de csak arra tudta biztatni őket, hogy tartsanak ki. /107/ A belügyminiszter reformot ígért a közigazgatás minden szintjén; kevesebb papírmunkát, egyszerűbb ügyintézést, a tisztviselők továbbképzését. /108/ Konkrét lépésekre azonban nem került sor.

Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy nem csak a közigazgatás működése okozott csalódást és keserűséget. Nehezítette a mindennapi életet, hogy mindennek nagyon felment az ára, a gabona- és paprikatermesztést pedig visszaszorították, hogy védjék az alföldi termelőket. Nagyon kevés volt a munkalehetőség, Pozsony elvesztésével a piacától fosztották meg a Csallóközt. Nemcsak az iparban és mezőgazdaságban dolgozók kerültek utcára, hanem az értelmiségiek is. /109/ Munkanélküli segélyt pedig nem kaptak, mert ilyen nem létezett Magyarországon. A kormány ínségmunkával igyekezett enyhíteni a munkanélküliek sorsán. Ez azonban csak ideig-óráig jelentett segítséget, mert rövid időre szólt.

3.4. A felvidéki magyar szellem

A közhangulatot tovább rontotta, hogy a képviselőházban durva támadásokat intéztek a felvidéki képviselők ellen, melyekről a sajtón keresztül lehetett értesülni. A Felvidéki Magyar Hírlap rendszeresen címlapon közölte a sértéseket. A Felvidék viszszatérésekor a magyar közvélemény egy részének hatalmas elvárásai voltak az ottani magyarok körében kialakult szellemmel szemben. A felvidéki magyar szellemet a húsz év során megszerzett jogokhoz, a szociális ellátáshoz, a választójoghoz való ragaszkodás és az ennek kapcsán kialakult gondolkodásmód, a nemzet egységének és érdekeinek mindenek elé helyezése jelentette. Azt várták, hogy a felvidékiek visszatérésével az általuk hozott új gondolkodás majd gyökeret ver a magyar életben is. Meglepetésként érte a közvéleményt az első támadás, amelyre akkor került sor, amikor Jaross Andor bekerült a kormányba. Az ellenzék a felvidékiek által képviselt magyar szellemet a bene¹i szellemiséggel azonosította, és ezt vágta Jaross fejéhez. /110/ 1939 tavaszán, amikor a választójog és a szociális kérdések kerültek napirendre, egymást érték az ellenséges felszólalások a kormánypárt elleni támadások részeként is. A felvidékiek amellett voltak, hogy az általános és titkos választójogot terjesszék ki az anyaországra is, és ne fordítva, mert ez lenne ésszerű, ha Magyarország valóban a reformok útjára akar lépni. Ragaszkodtak a szociális téren sokkal kedvezőbb törvényekhez is. Az ellenzéki és a kormánypártból kilépő képviselők ezért szeparatizmussal vádolták őket mondván, hogy nem akarnak alkalmazkodni az anyaország rendjéhez. A másik oldalon ez sértődést eredményezett. Nem értették, hogy a teljesen ésszerű reformokat, amelyek a magyarság érdekeit szolgálják, miért ellenzik, miért fontosabbak a pártérdekek. Felszólalásaikban amellett érveltek, Király Józsefhez hasonlóan, hogy egységre van szükség a haladáshoz, fejlődéshez. /111/ A kormánynak azonban az anyagi feltételek híján nem állt módjában szociális téren az anyaországot a visszakerült terület szintjére emelni. Azt viszont, hogy az anyaországi szintre szállítsák le a Felvidék viszonyait, nem merte vállalni a kormány. Az ellenségeskedés szinte rendszeressé vált, és az Imrédyt 1939. február 16-án felváltó Teleki Pál, hogy leszerelje a támadókat, igyekezett megoldást találni.

Csökkentette az Egyesült Magyar Párt befolyását, mert azt is a különállás egyik jelképének tartották, hogy a Felvidéknek külön pártja volt, amely minden felvidéki kérdésbe beleszólhatott, mert a magyarság érdekeit húsz éven keresztül képviselő, egyetlen pártnak tartották. Imrédy és Jaross kapcsolata nagyon jó volt, Jaross teljesen azonosult a volt kormányfő nézeteivel. /112/ Teleki 1939 márciusában megszüntette a felvidéki tárca nélküli miniszteri posztot, és Jarosst a kormányzó titkos tanácsosi ranggal tüntette ki. Megszűnt a miniszter tisztikara is, az alkalmazottak más minisztériumoknál és közintézményeknél helyezkedtek el. /113/ A Felvidék ügyeit ezután az egyes miniszteri tárcák szakszerű irányítása alá rendelte. A miniszterelnök azzal indokolta ezeket a lépéseket, hogy segítik a visszatért területek tökéletes bekapcsolását az állami adminisztrációba, és ezzel mindenféle különállás hamarosan megszűnik. /114/ Az Egyesült Magyar Párt befolyását igyekezett csökkenteni azzal is, hogy leváltott néhány főispánt. 1939. május 27-én a kormányzó Bartal Ivánt felmentette a belügyminiszter előterjesztésére. A lapok önkéntes lemondásáról tájékoztatattak. /115/ A főispáni teendőket az alispán, Reviczky István látta el az új főispán, Nagy Nándor kinevezéséig. Nagy Nándort a vármegye törvényhatósági bizottsága július 25-én iktatta be, az Országgyűlés előtt pedig augusztus 1-jén volt az ünnepélyes beiktatás. /116/

A szociális törvények esetében kompromisszumos megoldás született. A nyugdíjak esetében a 150 pengős összeget közelítették a magyarországi 60 pengőshöz, és 120 pengőben állapították meg. /117/ Az Egyesült Magyar Párt 1940 februárjában beolvadt a Magyar Élet Pártjába /118/, melyet szintén Teleki eszközölt ki, eltüntetve ezzel a különállást jelképező pártot. 1940. március 15-én megtartotta alakuló közgyűlését a Magyar Élet Pártja Dunaszerdahelyen, és ahol tagok jelentkeztek, mindenütt megalakultak az alapszervezetek. Az Egyesült Magyar Párt kimondta, hogy feloszlik és beolvad a Magyar Élet Pártjába. /119/ Így formálisan megtörtént az egységesítés, de a valóságban továbbra is számos probléma megmaradt.

3.5. A telepesek és falvaik sorsa

A csehszlovák földreform során ideköltözött telepesek problémát okoztak az alig berendezkedett polgári szerveknek. A gondok a katonai közigazgatás ideje alatt kezdődtek. A vezérkari főnök utasította a katonai parancsnokokat, hogy az elfoglalt területekről haladéktalanul utasítsák ki a telepeseket, leszármazottaikat és minden rokonukat. Mivel nem a megfelelő ütemben haladt a távozásuk, arra hivatkozva, hogy barátságtalanul fogadták a bevonuló katonákat, november 11-én megismételte az utasítást. /120/ Ennek köszönhetően a csehek és a morvák nagy része elment, de voltak, akik még a bevonulás előtt távoztak. December elején a Vezérkari Főnökség beszüntette a kiutasítást, mert Szlovákiából egyre nagyobb számban érkeztek magyarok, akiket különböző indokkal kitoloncoltak. Valószínűnek tartották, hogy a telepesekkel való bánásmódra ez volt a válasz. /121/ Ezután csak a járási katonai parancsnok engedélyével mehettek el, az engedélyt pedig abban az esetben kapták meg, ha nem volt semmiféle adósságuk. /122/ Továbbra is előfordult, hogy arra kényszerítették a telepeseket, hogy távozzanak, és írják alá a nyilatkozatot, hogy önként mennek el. /123/ Az itt maradt ingatlanaik, állataik és felszerelésük őrzését a magyar hatóságoknak kellett volna biztosítani, míg vissza nem jönnek érte. A járásokban legtöbb helyen nem tudták megoldani a felügyeletet. A falvak lakossága kihasználta ezt, és ellenszolgáltatás nélkül széthordta a telepesek vagyontárgyait. /124/ Az elhagyott földek művelés nélkül maradtak. Bár november volt, az őszi munkálatok befejeződtek, gondoskodni kellett arról, hogy a földeket tavasszal is megműveljék.

Az őrizetlenül maradt birtokokról a járási gazdasági felügyelő gondoskodott. Az elhagyott birtokot zár alá helyezték, majd kiadták egy évre haszonbérbe. Ha a járási katonai parancsnok utasította a bérlőt, akkor el kellet hagynia a birtokot még a bérleti szerződés lejárta előtt, és nem kapott kártérítést sem. /125/ Amelyik birtokot nem adták ki, azt gondnokság alá helyezték. A gondnokok a környező falvakból származó szakképzett gazdák voltak, és nekik kellett biztosítani a termelés zavartalanul folyamatát. Mindezek ellenére számos ház maradt őrizetlenül. /126/

A polgári közigazgatás életbe lépése után megindult a csehszlovák földreform felülvizsgálata. A miniszterelnök rendelettel hatálytalanította az 1919-es földreformot, hogy kárpótolhassák az őslakosokat. A hatálytalanítás nem volt érvényes abban az esetben, ha földet az egyház vagy a visszacsatolt területen fekvő, nem telepesek által alapított község szerezte. A telepesektől elvett földek az államra szálltak viszsza, a tulajdonosokat kárpótolták, visszakapták a föld árának letörlesztett részét. A földreform revíziójának előkészítésére és végrehajtására kormánybiztost nevezett ki a kormány. /127/ A haszonbérbe kiadott és gondnoki kezelés alá helyezett földek a magyar királyi vármegyei gazdasági felügyelő ellenőrzése alá kerültek. A vármegyei gazdasági felügyelő járásonként – a vármegyei közigazgatási bizottság gazdasági albizottságával együtt – kinevezett egy-egy gazdasági ellenőrt, akinek az volt a feladata, hogy gondoskodjon a tulajdonos nélkül maradt gazdaságok működtetéséről, és ellenőrizze, hogy rendesen fizetik-e a haszonbért a kiadott földek után. /128/ A haszonbérek és a gondnokság alá helyezett ingatlanok jövedelmének beszedéséről a föld, ill. a birtok fekvése szerint illetékes községi elöljáróság gondoskodott.

Megkezdődött a volt telepes birtokok szétosztásának előkészítése. A földművelésügyi minisztérium nem rendelkezett megfelelő kataszteri térképekkel és adatokkal az 1919 után kiosztott földekről. Bejelentések alapján készítették el a felméréseket. Aki a földreform során ingatlant kapott, a föld elhelyezkedése szerint illetékes községi elöljáróságnál kellett bejelentenie. A gondnoki kezelés alatt álló ingatlanok esetében a bejelentést a járási gazdasági felügyelő tette meg. A községi elöljárók ellenőrizték, hogy a bejelentőíveket helyesen töltötték-e ki és pótolták-e a telekkönyvi kivonatot, ha hiányzott. A bejelentőíveket két példányban felterjesztették a főszolgabírói hivatalba. A járási gazdasági felügyelő és az Egyesült Magyar Párt járási vagy városi tagozatából kijelölt személy felülvizsgálta a bejelentéseket, és javaslatot tettek a kormánybiztosnak az ingatlanszerzés megerősítésére, ill. hatálytalanítására. A következő szempontok alapján döntöttek: milyen volt a viszonya a magyarokkal 1918–1938 között, 1918 előtt milyen volt az állampolgársága és a nemzetisége, kívánatos-e nemzeti szempontból, hogy ingatlanszerzését hatálytalanítsák. Ezután járásonként összesítés készült, melyet a kormánybiztos elé terjesztettek. /129/ A cseh és morva telepesek ingatlanszerzéseit hatálytalanították, a szlovákokét felfüggesztették, mert 1939. szeptember 15-én megalakult az a magyar–szlovák bizottság, amely azt pontosította, hogy miként kárpótolják a szlovák telepeseket. A felfüggesztés ellenére mind a Dunaszerdahelyi, mind a Somorjai és Komáromi járásban voltak további ingatlanhatálytalanítások. /130/

Akiknek érvénytelenítették a földszerzését, azoknak 1939. október 31-ig el kellett hagyniuk az országot, majd ezt az időpontot 1940. március 15-éig meghosszabbították. /131/ A feltüntetett időpontig a telepeseket és családjukat ingóságaikkal együtt vámmentesen kiszállították Szlovákiába, és ott megkapták a szlovák állampolgárságot, ha nem volt adósságuk. Ezt a Magyar Nemzeti Bank által kiállított tanúsítvánnyal igazolták. Aranyat, ezüstöt, platinát nem lehetett kivinni. A rakodóhely a telephelyhez legközelebb eső vasútállomáson volt /132/, az ingóságok vámkezelése a lakhelyhez legközelebb eső vámhivatalnál, jelen esetben Úszornál történt. /133/ Akik már távoztak, de még maradt itt holmijuk, azok annyi időre visszajöhettek, hogy elvigyék ingóságaikat, és megkapják a vagyonuk kezeléséből, dolgaik eladásából származó haszon elszámolását. A vármegyei gazdasági albizottság végezte az elszámolást, s kiderült, hogy sokszor olyan ingóságokat is eladtak, amit nem lehetett volna. /134/ Az ingóságok elszállítását egy szlovák bizottság szervezte meg. A telepeseket telephely szerint névjegyzékbe vették, csoportokra osztották, és fényképes igazolványt állítottak ki számukra. A csoportokat a bizottság egy-egy tagja kísérte a volt lakóhelyükre. Megérkezéskor a községi elöljáróságnál kellett jelentkezniük, legfeljebb öt napig maradhattak, és végig megfigyelés alatt tartották őket a hatóságok. Bejelentették járműigényüket, mert a rakodóállomásra mindenki maga biztosította a fuvarozást, amiért a helyi szállítási díjat kellett kifizetni. /135/ Visszafelé ugyanazon az útvonalon távoztak, amelyen jöttek, azokkal együtt, akik most szándékoztak először elhagyni az országot. Ha nem vették igénybe a csoportos kiszállítást, akkor már csak saját költségen tehették ezt meg.

Azokat a falvakat, amelyeknek kevés lakosa maradt, és nem voltak meg a községi lét feltételei, összevonták a közelben lévő településsel. Amelyeknek nem volt magyar nevük, azokat átkeresztelték. Így Hviezdoslavov a Vörösmajor, Hod¾ovo a Zsemlékes, Okánikovo a Szántóér, ©túrova pedig a Margitpuszta nevet kapta. /136/ A jegyzői és körjegyzői jelentések, melyek szerint jegyzőségük, ill. körjegyzőségük területén nincsenek szlovák nemzetiségűek, azt mutatják, hogy a telepesek közül szinte mindenki elment.

4. Összegzés

A Csallóköz és az egész Felvidék visszacsatolását hatalmas örömmel üdvözölték mind az anyaországi, mind a visszatért magyarok. A bevonulás a húszéves megszállás alóli felszabadulást jelentette, a magyar katonákat felszabadítókként üdvözölték, és ők is igyekeztek megfelelni ennek az elvárásnak. A katonai bevonulást követően bevezették a katonai közigazgatást, amely a polgári jogrendszer számára kellett, hogy előkészítse a talajt. Mindkét oldalról hatalmas volt a várakozás. A csallóköziek abban bíztak, hogy nem érheti őket több sérelem nemzeti hovatartozásuk miatt. Ez a reményük valósággá is vált. A revízióval elhárultak az akadályok a nemzeti jogok és kulturális igények elől. Ezenfelül pedig nem kételkedtek a már meglevő politikai jogaik továbbélésében, valamint abban sem, hogy az eddig szlovákokkal és csehekkel betöltött állásokat megszerezhetik. Azt remélték, hogy az általuk hozott, felvidékinek nevezett szellem segítségével Magyarország politikai és szociális viszonyai megreformálásra kerülnek. Az anyaországiak arra számítottak, hogy az egységesítés gyorsabban és simábban megy majd végbe.

Mindkét félnek csalódnia kellett. A visszakerültek politikai és szociális helyzete romlott. A választásra jogosultak száma csökkent, sokaknak újra kellett kérni az állampolgárságot, a hivatalok elnyeréséhez igazolási eljáráson kellett átesni, amely sok esetben téves eredménnyel zárult. Sok állást, főleg a jegyzői, aljegyzői hivatalokat az anyaországból érkezett tisztviselőkkel töltötték be. A hivatalokban az ügyintézés nehézkes és hosszadalmas volt, rossz volt a munkamorál, ráadásul a hivatalnokok viselkedése is ellenérzéseket szült. A közigazgatást embertelennek találták. Mindehhez még hozzájárult, hogy különállónak bélyegezték őket, mert ragaszkodtak a megszerzett jogaikhoz. A „felvidéki szellemtől” várt reformok nem váltak valóra. Az anyaországiak számára sem az elképzelések szerint alakult a helyzet. A kormányzat rájött, hogy a törvények és rendeletek életbeléptetése nem elegendő ahhoz, hogy a visszatért területet bekapcsolják az ország vérkeringésébe. Csupán ezzel nem lehetett áthidalni a gondolkodásbeli és fejlődésbeli különbségeket. A visszacsatolt részt nem lehetett teljesen a trianoni Magyarország szintjére süllyeszteni. Ahhoz pedig, hogy az anyaországot emeljék a visszatért terület szintjére, sem pénz, sem idő nem volt. A figyelem hamarosan a további visszaszerzett területek felé fordult, majd az ország 1941-től belesodródott a második világháborúba. Békés körülmények között valószínűleg lassan és fokozatosan megvalósult volna a minden téren való egybeolvadás.

A közigazgatás és az ezzel néhány, szorosan összefüggő esemény vizsgálata arra enged következtetni, hogy a visszacsatolást fogadó nagy öröm csalódásba fordult át. A telepesek elköltözésével etnikailag újra egységessé vált a régió, nemzeti jogaikat leszámítva azonban a Csallóköz népe rosszabb körülmények közé került. Teljes képet és végső értékelést viszont csak egy minden területre kiterjedő kutatás során lehet majd nyerni.