Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 2011, 272 p.

 

Szűk három évszázad után újra kapható a Nova Posoniensia! Ha szeretném, így vezethetném félre a gyanútlan olvasót, ám ahogy az a Lectori salutem! szavaiból, azaz a szerkesztői köszöntőből is kiderül, valójában a 18. századi azonos elnevezésű latin nyelven kiadott hetilap iránt tanúsított hagyománytisztelet jelentette a fő motivációt, amikor a pozsonyi Magyar Tanszék évkönyvének címadására került sor. A hagyománytisztelet egyben új hagyományt is kíván életre hívni, hiszen 2011 után megfelelő feltételek mellett reményeink szerint minden évben kiadásra kerül majd a pozsonyi műhelyben folyó munka lényegi kivonata.

A kötet alapvetően három részre tagolható. Az első két rész szerzői a tanszék állandó munkatársai és doktoranduszai. Előbbi a nyelvészet, utóbbi az irodalom tárgykörébe tartozó írásokat tartalmazza, a harmadik pedig azon jelenlegi vagy volt egyetemi hallgatók szépirodalmi jellegű munkáit, akik a tanszéken kaptak irányt e tevékenységük indulásához vagy folytatásához.

A nyelvészeti fejezet összesen öt írást tartalmaz a nyelvi ideológiák témakörével kezdve a magyar idegen nyelvként való oktatásával bezárólag.

Lanstyák István nyelvi ideológiákról írt tanulmányában először is definiál, majd egy új felosztást vezet be, amely felülírja a korábban általa rendszerezett kategóriákat. A változtatásokra azért volt és várhatóan lesz is szükség, mert a kutatás még a kezdeti fázisban jár, és rendkívül szerteágazó. A példákkal gazdagon ellátott írás rámutat a fogalmak bizonyos átfedődéseire is, amelyek a tárgy képlékenységét látszanak demonstrálni. A laikus olvasó számára mindenképpen tanulságos, milyen hatást gyakorolnak ránk a nyelvművelés által explicit vagy implicit módon felénk közvetített javaslatok az adott formák használatának pozitív vagy negatív megítélését illetően.

1989 nemcsak régiónk politikai-gazdasági viszonyaira volt hatással, hanem – ahogy Misad Katalin tanulmányából kiderül – a szlovákiai és természetesen a környező országokbeli intézményrendszerre is. A szlovákiai magyar kodifikációról ír az iskolanevekre fókuszálva, és mellékel egy táblázatot, amely valamennyi iskolatípusnak a Gramma Nyelvi Iroda által javasolt megnevezését tartalmazza. Figyelembe véve a standard magyarhoz és a szlovák eredetihez való igazodást, közel sem egyszerű a feladat. Megtudhatjuk, mikor melyik irányba dől a mérleg nyelve, és hogy milyen döntő érvek szólnak a kialakuló változatok mellett.

Bilász Boglárka szlengkutatással foglalkozik, írásában arra keresi a választ, vannak-e különbségek a szlovákiai és a magyarországi tizenévesek szlenghasználatában. Ennek bizonyítása érdekében a határ két oldalán található egy-egy oktatási intézményben – a Nagyka­posi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban és a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnáziumban – végzett kérdőíves felméréseket. Hogy melyek a közös és melyek az egyik vagy másik félnél megfigyelhető tendenciák, részint kikövetkeztethetőek, születtek azonban igazán meglepő eredmények is. A tanulmányból kiderül.

A soron következő írás központi témája a magyar mint idegen nyelv tanítása. Szerzője, Szilvási Andrea a szlovákiai helyzetre vonatkoztatva először is elkülöníti a tényleges idegen nyelv, a környezetnyelv, valamint a másodnyelv fogalmát, majd pedig a nyelvtanulás kétféle motivációjáról beszél: eszköz jellegűről és személyes indíttatásúról. Felhívja a figyelmet a tényre, hogy egyre fontosabb szerepet kap az eszköz jellegű motiváció, ugyanis amint olvashatjuk, a magyarlakta vidékeken mintegy érvényesülési feltétellé lépett elő a magyar nyelv ismerete.

Hizsnyai Tóth Ildikó tanulmányával zárul az első rész; ő a magyar idegen nyelvként való tanításáról a levéltár szakos hallgatókra fókuszálva ír, elsősorban a képzésük során tapasztalt anomáliákról. Fejezeteinek címét Mikszáth A Noszty fiú…-jából kölcsönzi, hiszen amint írja, a regényben és a tanteremben uralkodó viszonyok között párhuzamot lehet vonni. Előbb a probléma kialakulásához vezető tényezőket járja körül, majd megoldást javasol egy új tankönyv formájában. Az előkészületek már javában tartanak, ezek eredményeképpen 2010-ben, a projekt első részének lezárásával a könyvesboltokba került egy teljesen újszerű, önképzési módszeren alapuló magyar nyelvkönyv, amely szlovák anyanyelvűek részére készült.

Az irodalmi témákkal foglalkozó fejezetben nyolc írás kapott helyet, ezek közt vannak tanulmányok, jegyzetek, vázlat és recenzió.

A hamisítás kérdése foglalkoztatja Mészá­ros Andrást: Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regénye készteti jegyzetelésre. Előbb megpróbálja helyére tenni a fogalmat az eredetihez fűződő viszonyából kiindulva, majd ismerteti a regény karaktereit, melyek az olvasó három típusát képviselik – háromféleképpen vélekednek az értékről. Aztán szükségszerűen a szerzőre tevődik át a hangsúly, akire leginkább hagyatkozni próbál az olvasó, és a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy létrejöjjön az eredeti mű. Ahogy az írásból kiderül, bizonyos fokú „módszertani skizofrénia” nélkül a szerző csak másolója lehet alkotásának.

Csehy Zoltán terjedelmes tanulmányának magvát meglehetősen nehéz néhány mondatba csomagolni. Hanyag tömörítéssel szólva a 20-as és a 30-as évek szlovenszkói (beleértve cseszkoszlovenszkói és ruszinszkói) lírájában jelentkező antológiaszerkesztési tendenciákkal foglalkozik. Az olvasó számára hasznos módon jelzi az akkor – a tárgyalt korszak irodalmának legfőbb jegyei a politikum hangsúlyos jelenlétével jellemezhetők – és a most kívánalmainak rendszerébe való illeszkedés lehetőségeit, amelyek természetesen a példák többségében nem fedik egymást. A tanulmány címét egy Márai-idézet adja: A barátnő verséből származó mondat a nyelvi kifejezhetőség kérdésére hívja fel a figyelmet.

Lényegében egy rejtvényfejtés folyamatába pillanthatunk Dusík Anikó tanulmányának köszönhetően, amely arról tudósít, milyen árulkodó jelek alapján azonosítható Ján Chalupka a névtelenül megjelent Bedegucz, Gyula Kolompos und Pista Kurtaforint című német nyelvű, de magyar kontextusba ágyazott regény írójának szerepében. A sokáig elveszettnek hitt mű szlovák fordítását 1953-ban adták ki, amely bőségesen tartalmaz tévedéseket: olykor többletinformációt, máskor annak éppen ellenkezőjét. A műről korábban született írások pontatlanságaira nézve viszont a fordítás megszületése már önmagában előrelépésnek számít.

Az évkönyv egyetlen nem magyar nyelven – szlovákul – írt tanulmánya Zuzana Drábe­kováé, tárgya pedig Daniel Katz finn szerző iróniájának eszköztára. Az írásból kiderül, hogy a több szempontból is kisebbséginek tekinthető író (svéd anyanyelvű zsidó) személye elsősorban éppen azért kap rendkívüli hangsúlyt, mert odalopta az iróniát a mindent szigorúan szó szerinti értelmében használó és interpretáló finn olvasóközönség megszokott értelmezési tartománya mellé. Amint a tanulmányban olvashatjuk, a ’80-as évek elejéig az ironizálás tabunak számított a finn szerzők körében, ma viszont már egyre több követője akad Katz művészetének.

Kuklis Katalin egy mintaóra vázlatát készítette el, amely a drámapedagógia eszközeivel hozza közelebb Ady Endre személyét az adott közösséghez. A kívánt feltételek ugyan nem valósíthatóak meg olyan egyszerűen – egymást követő két tanítási óra, fogékony gimnazisták vagy egyetemisták csoportja, drámapedagógiai tapasztalatokkal rendelkező óravezető tanár –, ám ha adottak, a feladatokat végigvezetve egy merőben más, közelebbi kép alakítható ki Adyról – vagy az alapkoncepcióból kiindulva bármely más szerzőről –, mint amilyet egy szok­ványos irodalomóra eredményezhet.

Szolzsenyicin, Lengyel József és Faludy György regényein keresztül Kacsinecz Krisz­tián kívánja szemléltetni a múlt század történelmi eseményeinek következtében létrejött ún. lágerirodalmat, amely fogalom tulajdonképpen dokumentumregényeket, lágernaplókat foglal magába. A táborokat megjárt szerzők különböző megoldásokat kínálnak a túlélésre, és a művészi eszközeik is többnyire eltérőek. A tanulmány az átfedődéseket és az egyéni megoldásokat járja körül.

Bolemant Lilla egy jelentős kutatás tervét vázolja fel, melynek fő motívuma a 20. század első felében alkotó női írók munkássága és recepciója. Alapvetően három fő vonalat követ: a feminista nézőponton túl az emigráns és a határon túli fogalmakkal szélesíti az értelmezést, amelyek eddig nem képezték komolyabb vizsgálódások tárgyát. Az írás ugyanakkor beismeri, hogy ezen vonalak megléte a posztmodern (utáni?) korban nagyon is kérdéses: a feminizmus és a nem egyetemes (tehát emigráns és határon túli) magyar irodalom alappillérei az ostromlások következtében bizonytalanná váltak.

Az évkönyv egy recenziót is tartalmaz, Beke Zsolttól, Legéndy Jácint Központi Zóna című kötetéről, amely az irodalmi rész zárlata. A kulcsfogalmak többnyire a verseket átjáró ellentmondásosságra reflektálnak: forradalom és kváziforradalom, pop- és szubkultúra, egészséges ökológiai szemléletmód és annak közhelyszerű propagálása. Jász Attilára utalva pedig Legéndy az utolsó önmagát komolyan vevő avantgárd szerzőként skatulyázható.

A harmadik rész a Hangok csomagolópapírban címet kapta, és kilenc jelenlegi és volt hallgató költeményeit, egy esetben novelláját tartalmazza. Utóbbi szerző, Veres István Gal­vánelemek és akkumulátorok címet viselő kö­tete szintén 2011-ben jelent meg a Kalli­gram gondozásában.

A költemények közt találhatunk olyanokat, amelyek a versíró szeminárium apropóján születtek, de akad olyan szerző is Veres Erika személyében, aki a kötetbe rendezés fázisában tart. A további szerzők betűrend szerint: Czucz Enikő, Csépe Katicza, Gubó Mária, Kacsinecz Krisztián, Kilácskó Tímea, Sebők Szilárd és Vaszily Tímea.

2011-ben ezt a hangot hallatta és ezt a képet mutatta magáról az érdeklődők felé a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszéke. És milyen jó, hogy hallatta, mutatta! Azt hiszem, sokan kíváncsiak voltunk és vagyunk rá, akiknek a mindennapjai egykor ide kötődtek, ma viszont már másról szólnak. Kíváncsian várjuk a folytatást!