A fürdő elhelyezkedése és természeti környezete
A hosszú 19. század folyamán Ajnácskő-fürdő környezetét és földrajzi elhelyezkedését különféleképpen írták le az egyes fürdőtörténeti szakirodalmakban, kalauzokban, monográfiákban. Legtöbbjükre a századra jellemző romantikus vonás a jellemző, ebből kifolyólag a fürdő természeti környezetét bemutató passzusok lírai hangvételtől túltengve propagálják – más fürdőkhöz hasonlóan – Gömör megyének ezt a gyógyhelyét is. Szemléltetésképp lássunk néhány leírást!
„Ajnácskő hazánk egyik legregényesebb megyéjében, Gömörben fekszik. Gömör a vadregényes Svájc és a magyar Alföld csodás egyesülése! Fenn a sziklabérc csúcsán havasi rózsa, lenn a völgyben rengő kalász. A rengeteg fenyves közt szakadó vízesés felett fajdkakas berzenkedik, alul a mérhetetlen smaragdmező buja párnái közt felhangzik a »pitypalaty«! A törpe boróka közt vadszeder indájáról piroslik a medve-csemege, alul messzire sárgít az illatos »csetneki« virága. Itt áll Ajnácskő falucska,2 felette magas bazalt-bércen merednek az ajnácskői vár romjai, gyönyörű vidékek, hegy-völgyek, rengetegek, e bazaltsziklából törnek elő a gyógyforrás gyöngyei.” (Takács 1888, 9. p.) – méltatja költői frázisokkal az első országos fürdőismertető kalauz a vizsgálódásunk tárgyát képező Ajnácskőt (Bataházát). Milyen is lehetett Ajnácskő-fürdő, amely a közelében lévő bazaltkúp tetején magasodó vár romjai alatt terült el egy „szűk és posványos völgyben”? (Boleman 1884, 182. p.)
Hogy miként látta a környéket egy arra tévedt korabeli vendég, az alábbi szemelvényből kiderül: „A gömöri érczhegység délnyugati része vulkanikus kuphegyein emelkedő várromjaival, szeszélyes völgykatlanaival, együgyű s annyira jellemző tájszólású barkó népével egy külön földdarabot látszik alkotni. Vidéke meglepő, változatos: apró völgyei új meg új képet tárnak az utazó elé. Százados tölgyerdők, viruló mezők, magasba emelkedő várromok kötik le a szemet lépten-nyomon. A hősi lovagkor, a 14. és 15. század rabló korszakai, a török uralom szomorú ideje mind itt hagyták emlékeiket. Serke, Várgede, Ajnácskő, Sőreg, Fülek stb. Mind egy-egy ily haldokló maradványa ama századok valamelyikének, a nép ajkain megmaradt mondák ködös, homályos leplébe burkolva a történelem szomorú és dicső valóságát. A Gortva patak alacsony medrében, merész kanyarulataival locsog a várromok alján csendes holdas estéken fényes álomba ringatva a tünődőt, ki a multak zajos történetét látja elvonulni szemei előtt… E regényes vidéken erdőséges dombok között fekszik a kies Ajnácskő fürdő, a mi fürdőnk.” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)
A fürdő fénykoráról, mely az 1860-as évekre tehető, a legátfogóbb képet Ebeczky Emil tollából kapjuk. A kiegyezés évében született, hazafias jelzőkkel megfűszerezett írás hű 19. századi „turistaismertető” is egyben: „Várgedéről Balogfalán s Gortván keresztül csakhamar Ajnácskőbe, s nehány percz alatt a Bataházi pusztára, vagyis az Ajnácskői fürdőbe eljutunk. Alig lehet magyarembernek kedvesebb pihenője, mint az ajnácskői fürdő! Czukorsüveg alakú bazalt hegyektől karikába fogva, melyeken Diana s Bachus honol, viruló bársonyrét közepett egy csoport falusi kinézésű, nem nagy, de tiszta épület áll egy szép erdő tövében, mint a gallina multorum pollorum sollicita mater. A lakályosság s otthoniasság szívderítő érzése fogja el keblünket, ha e kedves helyet megszálljuk, hasonló a rokonszenvhez, mellyet szíves tulajdonosa iránt első látásra érezünk. Az itten mindenütt felbugyogó víznek vegytani elemzése oly arányokat mutat, millyeket Bataházán kívül országszerte alig lelünk. Itt nemcsak a betegek egészségesekké, de az egészségesek is még egészségesebbekké szoktak válni, s a Medvesallji palóczságnak ezen mosakodó Mekkája vasárnaponként a legszebb társaságot gyűjti termeibe. Ki az itteni fesztelen vigalmakat megízlelte, olyan mint az ember, ki a Dunát egyszer általúszta, átussza azt bizonyosan másodszor is. Olcsóságra nézve párja nincsen Európában, mert Bataházán valóban majdnem ingyen időzhetünk s oly szép helyeket, milyeket a beteg itt mindjárt a fürdők mellett lévő erdő illatos árnyaiban lelhet, alig fog lelni sok más fürdőben, s érdekesebb sétákat, milyekkel Bataháza kinálkozik, a tudvágy másutt bizonyosan nem lelend.” (Hunfalvy 1867, 14–15. p.)
Ajnácskő-fürdőről sajnos egyetlen fürdőismertető brosúra sem maradt fenn (kérdés, létezett-e ilyen füzet egyáltalán), egyedül az Ajnácskő gyógyforrásai és geológiai viszonyai c. ismertető leírásra támaszkodhatunk. (Molnár–Szabó 1886) E leírás vizsgálatainak létrejöttéhez jelentős mértékben hozzájárult Kovács Sebestyén Endre3 is, akiről még a későbbiekben szó lesz. A 32 oldalas különnyomat két szakmai részre tagolódik, számunkra a Molnár János által írt, Ajnácskő gyógyforrásait ismertető szakszöveg a mérvadó, a könyv második részének földrajzi-geológiai ismertetőjétől jelen dolgozatban eltekintünk. Molnár János ajnácskői gyógyvízleírása ma az egyetlen létező kalauz az egykori fürdőről, mely olvasóját a hely topográfiai viszonyairól ismerteti, majd rövid bevezető után a források fizikai, minőségi és mennyiségi kémiai elemzését nyújtja táblázatokkal szemléltetve. Egyúttal ez az egyedüli, szépirodalmi jelzőktől és bohém frázisoktól mentes szakszöveg is egyben.
„Almágy és Ajnácskő helységek között egy körülbelül 1000 lépésnyi széles völgy, melyet egy észak felé lefolyó és most szabályozott patak nedvesít, az egész mint egy órányi hosszú völgy-sík, melynek déli felében az ajnácskői gyógyhely s az ásványforrások találtatnak” (Molnár–Szabó 1886, 3. p.) – írja a kötet, s szerzőnk megjegyzi azt is, hogy a gyógyfürdőt, lévén a bataházi pusztán helyezkedik el, a Bataháza név illetné. Az alábbi szemelvény is jól tükrözi, hogy a hegyekkel és dombokkal övezett ajnácskői fürdő környékének leírása inkább geológiai tudományos szakirodalomhoz hasonlító, mintsem vendégcsalogató brosúrához: „A nógrádmegyéből jövő medvesi hegyláncolatnak utolsó magasabb csúcsa az ajnácskői völgynek délnyugati határát képezi. E hegynek déli lejtője keletről a völgyet délre bezárja, keleten pedig a medvesi csúcs két, fokonkint alacsonyuló ágat bocsát, a magasabban fekvő hegynyereg, az ott uralkodó nedvesség, és ennek következtében a nyári hűvösség miatt Hidegcsúcsnak neveztetik. Az utolsó keleti ága csak domb, mely parkká változtatva, s két szép pavillonnal ékesítve a fürdővendégeknek igen kellemes mulatóhelye. …A további keleti oldalát egy hegyláncolat foglalja el, mely az ajnácskői helységen túl már megszűnik. E hegyláncolat majdnem függetlenül két csúcsból áll, a déli jóval magasabb: a Pogányvár, az éjszaki csúcs pedig: a Tilicz. Az ajnácskői várhegy bezárja a völgy északi részét. A völgy keleti oldalának hátterében emelkedik a Ragács, mely az éjszaki oldalon hirtelen ellapul, a déli részen pedig kisebb ágakra oszlik, ezekkel kapcsolatban áll a Matrács, mely e völgynek majd az egész keleti határát képezi.” (Molnár–Szabó 1886, 4. p.) Érdekes az a bekezdés is, amelyben Molnár a báró Kemény Gábor4 birtokában lévő fürdő fekvését földrajzi szempontok szerint határozza meg: „Fekszik Páristól számítva a keleti hosszúság 37 fokától 36 percétől és az északi szélességnek 48 foka és 13 perce alatt. A gyógyhely az adriai tenger fölött 859 lábra emelkedik. Rimaszombattól 1,5 mérföldre délre, Losoncztól 4 mérföldre és Fülektől 1 mérföldre keletre fekszik”. (Molnár–Szabó 1886, 3. p.)
A 271 méter tengerszint feletti magasságban fekvő gömöri fürdőbe „a magyar királyi államvasutak budapest–ruttkai vonalán igen regényes, váltakozó hegyvidéken haladva 146 kilométernyi utazás után érkezünk el Fülekre, innen 11 kilométerre a fülek–miskolci szárnypálya első állomása Ajnácskő”. (Takács 1888, 9. p.) – jegyzi az 1888-ban kiadott első országos fürdőismertető munka. Itt az ideje, hogy a fürdőt, természeti környezetét megismerve – képzeletben – mi is meglátogassuk!
A „csevicze” forrásvíz
A hideg vasas savanyúvizek csoportjába olyan ásványos vizeket sorolnak, melyekben a vas-karbonátok egyáltalán, vagy legalább a szilárd részek összegéhez arányosítva számottevő mennyiségben vannak jelen. Ha a szilárd részek közül a földes sók vannak túlsúlyban, földes-vasas savanyúvizekről beszélhetünk. (Boleman 1896, 98. p.) Az Ajnácskő és Almágy helységek közötti széles, posványos réten buzogott fel egy nagy, mély kútban az a hideg kénes-vasas savanyúvíz, melyet fürdésre, ivásra és gyógycélokra előszeretettel használtak fel a 19. század derekán, mikor is a Rimaszombattól délre fekvő, a Rimaszécsi járáshoz tartozó ajnácskői gyógyfürdő a fénykorát élte Gömörben.
A forrásvíz vizsgálataira már a korábbiakban kitértünk, jelen fejezetben csupán röviden ismertetjük, hogy e kénes vízforrás természettani sajátságait így jellemezték: „zavaros, gyöngyöző, élénk könkénegszagú, savanyú, csípős és fanyar összehúzó ízű, fekete üledéket képez.” (Török 1848, 93. p.) A vizet többek közt Dr. Marikovszky György Gömör megyei főorvos vetette vizsgálat alá a reformkorban s állapította meg vegyi összetételét, melyet részletesen szemléltet Török József A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdő-intézetei c. természettudományi munkája. (Török 1848, 93. p.) A további évtizedekben a gyógyforrást – a csevicét – számos országos jellegű szaktanulmány is számon tartotta, melyekből egy korábbi fejezetben nyújtottunk ízelítőt.
Ajnácskő 10–12 hőfokos kénes ásványvize a legjobb hírnek örvendett a vidéken, főleg a bőrbántalmakban, emésztési zavarokban, vérszegénységben, női problémákkal, kőbetegségben és a reumában szenvedőknek jelentett gyógyírt. (Stolcz 1824, 233. p.; Fényes 1837, 163. p.) Már Kitaibel is ivásra, s ízületi gyulladásokra alkalmasnak találta a fürdőt. (Kitaibel 1829, 315. p.) Lengyel Dániel pesti orvos szerint több forrás is fakadt itt, melyek közül egy főleg italra, kettő fürdőre használtatott, ezenkívül több mellékforrással rendelkezett. (Lengyel 1853, 207. p.) Molnár János 1860-as években végzett vizsgálata szerint tiszta, színtelen, íze csípős-savanyúnak bizonyult, fémes összehúzó utóízzel. A víz középhőmérsékletét 12 Celsius-fokban, fajsúlyát 1001.952 értékben állapította meg. Bernáth Ajnácskő vasas savanyúvizét összetevőiben az előpataki fürdő forrásához hasonlította. (Bernáth 1879, 99. p.) Tudjuk, hogy folytatott itt kútfúrásokat Zsigmondy Vilmos neves bányamérnök is, amint arról Dr. Rózsay József Rókus kórházi főorvos beszámol. Szerinte a három, nagyhatású, gazdag forrásnak (Kemény-, Széchenyi- és Kovács-forrás) egy helyen jelenléte a fürdőhely előnye és egyben sikerének kulcsa. (Rózsay 1875, 502. p.)
A millennium évében Boleman írása is három forrást említ, melyeknek vizeit az 1861. évben5 Molnár János vetette analízis alá. Mint tudjuk, előtte már vegyelemezte Marikovszky és Kiss, egyértelműen megállapítva benne a kén- és szénsavas „mészéleget” (kalcium-karbonátot). Kiss a Kemény-forrást elemezve 1856-ban elsőként fedezte fel benne az „iblanyt” (jódot). (Hunfalvy 1867, 186. p.) 1887-ben mindhárom forrásban jelentős mennyiségű szénsavas meszet észleltek, sőt a Kemény-forrás egy kevés kénhidrogént is kimutatott. (Boleman 1887, 276. p.) Boleman megállapította, hogy a savanyúvíz literenként 1,1021 gramm „mész bicarbonátot” tartalmaz legnagyobb mennyiségben. (Boleman 1896, 99. p.) Hankó szerint a vasban rendkívül gazdag források összetételükben közel állottak a spaai (Pouhon) vizekhez: a három forrás legnagyobb százalékban kalcium-bikarbonátot, magnézium-bikarbonátot, vas-bikarbonátot, nátrium-bikarbonátot és kénhidrogént tartalmazott. (Balneológiai értesitő, II. évf. 9–10. sz. 144. p.) Az elemzett források közül a Kemény-forrás 10,05, a Kovács-forrás 12,58, a Széchenyi-forrás pedig 12,41 Celsius-fokot mutatott. (Hankó 1896, 4. p.)
A Molnár–Szabó szerzőpáros tárgyilagossága a kutak vizeit elemezve is folytatódik: „A kutak ásásánál kitűnt, hogy egylábnyi vastag termékeny fekete föld alatt kékes anyag van több lábnyi mélységben, azután homok, melyből az ásványvíz sok szénsavgázzal együtt fakad. A víz nem emelkedik egészen földszínig, a kutaknak lefolyása nincs, a merítésnél azonban észrevehető, hogy nagy vízmennyiséget képesek szolgáltatni.” (Molnár–Szabó 1886, 4. p.) E kötetben kerül először részletezésre a gyógyhely fával körberakott három forrása: a régi főforrás vagy ivókút, korabeli nevén Kemény-forrás, az ún. Szem-forrás,6 ill. Kovács Sebestyén Endre, a pesti Rókus Kórház főorvosa tiszteletére elnevezett Kovács-forrás, harmadikként pedig a Réti-, avagy Széchenyi-forrás. Ezeken kívül a könyv még két hatalmas ásott kútról számol be, ez a felső fürdőkút és az alsó fürdőkút, melyekből a fürdővizet merítették. (Molnár–Szabó 1886, 4. p.)
Az ajnácskői vizet leginkább fürdésre használták, olcsósága miatt pedig a kevésbé tehetős társadalmi réteg is előszeretettel kereste fel.7 Mivel az ásványvíz nem került forgalmazásra, az ivókúrát csak legritkább esetben alkalmazták. Pedig a sajtóban is hirdették a vizét, mely „kellemes italul szolgál magában és borral is, és messze vidékre is szállítható erős, suliguli-féle hengerüvegekben”. (Vasárnapi Ujság, 1858. 29. évf. 343. p.) A fürdő nem éppen korszerű felszereltségéről árulkodik az a megjegyzés, miszerint „a víz merítése, melegítése és vezetése nagyon primitív módon történik.” (Boleman 1887, 276. p.) Ennek ellenére mégis közkedvelt gyógyhellyé vált. Mivel a vasas savanyúvizek elősegítik a vérképződést, ezért főleg anémiánál és az ebből fakadó betegségeknél: sápadtság, kimerülés, idegbántalmak kezelésére, de aranyeres panaszok, hólyagkő és női bajoknál egyaránt alkalmazták. (Takács 1888, 9. p.) Török szerint a „kénes vizet a környék lakossága idült küteg, csúz, köszvény, fövény- és húdkőkór betegségek, ill. gyomorégés gyógyítására használta legszívesebben” (Török 1848, 93. p.), Hankó sápadtság, vérszegénység, gyengeség és hosszantartó betegségek után ajánlotta. (Hankó 1896, 3. p.)
Bár Boleman a vegyi összetételében földes-vasas savanyúvizekhez tartozó fürdőt olyan hazai neves fürdőkkel sorolta egy csoportba a Monarchia boldog békeéveiben, mint Borszék, Buziás, Korytnica, Lubló, a külföldiek közül pedig Pyrmont, Köngiswart, St. Moritz vagy Schwalbach, (Boleman 1892, 17. p.) Ajnácskő mégsem tartozott a leglátogatottabbak közé. A következőkben fény derül arra is, vajon miért.
Kényelem vagy kín: a fürdőtelep szolgáltatásai
A fürdő alapjainak lerakásáról pontos adatokkal sajnos nem rendelkezünk. A levéltári kutatások során a Kemény család (főleg báró Kemény Gábor) levéltári anyagában a fürdőre vonatkozóan sajnos mind ez idáig semmilyen adat nem került elő. Miután Marikovszky Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. Gömörer und Klein-Honther Komitats c. művében egy fürdőintézet kiépítésének hiányára is rámutatott Ajnácskőt elemezve, arra következtethetünk, hogy ekkor még nem épült ki fürdő az ajnácskői forrásnál. (Marikovszky 1814, 26–30. p.) Ján Žilák szerint a legrégebbi ismert levéltári forrás a fürdő létezéséről 1843. március 16-ról származik, ebben fürdőmesterként egy bizonyos Suffert György neve szerepel, aki feleségével, szül. Liptai Barbarával a bataházi pusztán élt. Suffert ajnácskői lakosként Bataházán kocsmároskodott és – feltételezhetően – megsejtvén az itt felbugyogó forrásvíz gyógyhatásait, valószínűleg ő építhette fel az első fürdőépületeket.8
A század derekán a gyógyvíz erejét ismerve a telek tulajdonosa, báró Kemény Gábor a birtokán fakadó forráskút köré kádakkal és fürdőkabinokkal ellátott fürdőházat, szállót, a tőlük kissé távolabbra eső, magasabban fekvő szárazabb területen pedig vendéglőt emelt fel. 1853-ban két, egymástól 400 lépésre levő fürdőépületről beszélhetünk, mindkettő külön forrással rendelkezett – az alsó fürdőházban 3 fürdő s 7 lakószoba, a felsőben 4 fürdő s ugyancsak 7 lakószoba állt rendelkezésre a betegeknek. Ezeken kívül a vendégek elszállásolására még egy 5 szobából álló külön ház is rendelkezésre állt, nagyobb érdeklődés esetén pedig a faluban is lehetett szálláshoz jutni. „Az életmód felette olcsó. Sétahelyül szolgálnak a sétadomb, s a fürdő melletti kis erdőcske, mellybe egy fertály órányira egy gyertyagyár is van” (Lengyel 1853, 208. p.) – olvashatjuk ez idő tájt a Fürdői Zsebkönyvben.
Levéltári források a fürdőben történt halálesetekről is beszámolnak. A Besztercebányai Állami Területi Levéltár (BÁTL) egyházi anyakönyvi kivonatai között 1844. június 14-i keltezéssel olvashatunk egy bizonyos Tóth József 36 éves almágyi lakos fulladásos haláláról, melyet a gyógyforrás gázainak párolgása okozott. (BÁTL/Egyházkönyvi, 1. p.) 1855. augusztus 10-i a miskolci trafikos feleségének, a 28 éves Stainhaisel Barbarának az esete, akit Bataházán is temettek el – feltételezhetően fürdővendégről volt szó. Ugyanezen év szeptember 16-án hunyt el a fürdőhelyen a fürdőtelep egyik 26 éves, losonci illetőségű alkalmazottja is, Molnár János. (BÁTL/Gömör)
Úgy látszik, a komplexum kiépítése megérte Kemény báró fáradozását, mert 1857-ben már mintegy 250 állandó fürdővendéget számolhatott, ráadásul az átutazó vendégek is szép számban érkeztek a gyógyhelyre. (Wachtel 1859, 202. p.) Wachtel volt az, aki úgy nyilatkozott a fürdő gyógyforrásairól, mint amelyek kedvezőbb gyógyhatásúak a parádi, a szliácsi és a szobránci forrásnál is. Ez idő tájt a fürdőnek 24 szobája (15-24-30 krajcárért/nap) és 12 kádja (10 krajcárért/nap) volt, ugyanakkor számos hiányosságról is beszámolt Ungarns Kurorte und Mineralquellen c., alapműnek számító munkájában. Leírásai alapján a mocsaras helyen elterülő fürdőtelepen esőkor a betegeket hordágyon kellett kivinni lakószobájukból, mivel feljött a talajvíz, sőt gyakran – a hely elhagyatottsága miatt – patkányok, gyíkok és békák társaságát voltak kénytelenek „élvezni” a fürdővendégek. Kritikai szemmel méregette a fürdő konyháját is, eszerint jégverem híján a húsételeket alkalmasint büdösen szervírozzák az asztalokra. A vízmelegítés technikáját szintén primitívnek találta: „a forrásból szolga segítségével kimerítenek, a vizet tűzhely fölé helyezik ún. melegítő edényekben, innen a gyógyház külső falán haladó nyitott fa-csatornarendszeren keresztül vezetik be egy nyíláson a fürdőház kádjaiba.” (Wachtel 1859, 203. p.) Wachtel úgy vélte, Ajnácskő fürdőjének számos alapváltoztatáson kell átesnie ahhoz, hogy egy átlagos, középszintű magyar fürdő színvonalához felsorakozzon, a miniszter úrnak legfőképpen a mocsár lecsapolásán, a kanalizáción, a szálláshely bővítésén és az egész fürdőtelep renoválásán, a víz felmelegítésén, a parkosításon, a társalgóhelyiségek kialakításán és állandó fürdőorvos biztosításán kellene minél hamarább elgondolkodnia.
Hasznos tanácsokkal fordult nyílt levél formájában báró Kemény Gábor úrhoz Dr. Kún Tamás9 orvosdoktor is a Vasárnapi Ujság hasábjain. Kún 1858-ban nagy, fényes jövőt jósolt Ajnácskőnek, mely a legjobb esélyekkel rendelkezik az elsőrangú hazai fürdőintézetek közé való felsorakozáshoz, ha tulajdonosa élvezhetővé, komfortosabbá varázsolná e „kincsesbányát”. Öt pontban intézi sorait a miniszter elé, annak helybeli tiszttartóján, Simonfy Péter úron keresztül:
„Először: A források vize vegyileg megvizsgálandó mind mennyiségileg, mind minőségileg, minő betegségekben és az egyéniséghez alkalmazva mily mértékben használható az ivóvíz.
Másodszor: Elkerülhetetlenül szükséges, hogy a fürdőintézetnek orvosa legyen, ez irányban még semmi intézkedés nem történt. Csak orvos határozhatja meg, hogy melyik beteg mily mértékben ihatja a gyógyvizet, mily módosítással használhatja a fürdőt és mily étrendszer szükséges. Fürdőintézetnek orvos nélkül nem szabadván lenni, a közeli Rimaszombatból hetenkint legalább kétszer meglátogathatná egy orvos a fürdői vendégeket.
Harmadszor: Minden fürdőintézetnél első rendű szükség a jó s illendő élelmezés, s hogy afölött is orvos őrködjék. E tekintetben is nagy hiányt tapasztalhatni az ajnácskői fürdőben, elannyira, hogy az ottani haszonbérlő nem értve saját hasznát és előmenetelét, a vendégeket nem látja úgy el, mint kellene.
Negyedszer: A kényelemhez tartozó kellékekből vajmi sok teendője van az ajnácskői fürdőintézetnek Ilyenek a társalgási terem, elegendő számú lakszobák fölszerelve illő bútorzattal, sétautak, a fürdőházak és lakszobák közti térnek lombos fákkali beültetése, nehogy a betegek mindig a szobában üljenek és a nembeteg vendégek agyon unják magukat.
Ötödször: Az ajnácskői fürdőnél nagy hiány, hogy az ivókút nem lévén illedelmesen fölszerelve és elkorlátozva, abból minden napszámos kénye s kedve szerint merítget magahozta piszkos korsóval, és nem lévén kellőleg felrovátkolva a kút, ebbe mindenféle tisztátalan elem befolyik, a vendégeknek nem csekély undort okozva. Szükséges tehát a kellő rend fenntartása végett a kút mellett folyvást őrnek lenni, ki a vizet merengeti s osztogatja mindenkinek.
Meggyőződésem, hogy e fürdőnek nagy jövendője van már magában is, ha még idővel savó- és szőlőgyógymód köttetik vele össze, mire vidéke igen alkalmas, akkor június hótól október közepéig vendégekre bízvást számíthat.” (Vasárnapi Ujság, 1858. 29. évf. 343. p.)
Hogy az évek során történt-e jelentős változás a fürdőtelep karbantartásában, járt-e eredménnyel az országos hetilapban leközölt nyílt levél, az elkövetkezőkben kiderül. A Vasárnapi Ujság hasábjain négy évvel a panaszáradat után az alábbi pozitív visszhangot olvashatjuk a fürdőtelep felől: „A hely birtokosa újabb időkben sokat tett a fürdő kényelmeinek előmozdítására, s most két fürdőépület és egy szálloda áll a gyógyvendégek rendelkezésére, s évről évre nagyobb részvétnek örvend közel s távol vidékek betegei részéről, a mit a hely kiességénél s az ittlakás több kényelmeinél fogva meg is érdemel.” (Vasárnapi Ujság, 1862. 33. évf. 161. p.) Úgy látszik, a szavaknak mégiscsak volt némi erejük – egy rövid ideig. 1864-ben már újabb elégedetlen fürdővendég zúdítja az olvasóra nemtetszését: „Úgy a beteg, mint a gyöngélkedő, de még az ép is igen jól találhatná itt magát, mihelyt a fürdővendégek szállásai nem egyedül jövedelemhozásra, de egyszersmind lakályosságra is számított felszereléssel több kényelmet s enyhet adnának. Múlt nyáron úgy a nap heve, mint a legyek sokasága ellen csak a szabad helyek fái árnyában lehetett elvonulni, de a szobákban menedék nem volt. – Jó, hogy a fürdőszobák ablakai még némi redőnyök által paizsoltatnak. Az ide gyógyulás végett gyülekező, leginkább nő vendégek méltán panaszkodhattak eddig az itteni egyhangúság miatt. Nem értem a vasárnaponkénti tánczvigalmakat látogatni szokott közel vidéki úrhölgyek ép, üde és kényelmet nem kereső kis táborát, mert hiszen e kedves had kevéssel beéri – s panaszra nem igen nyitja meg ajkait. Jövőre kényelem tekintetében lényeges változtatások vannak ígérve. A séta-kert és a liget a major mellett már szépen gyarapodik.” (Vasárnapi Ujság, 1864. 11. évf. 4. p.) E sorok is az állandó ígérgetési folyamatra mutatnak rá a fürdő igazgatósága és tulajdonosa részéről, kézzelfogható javulás nélkül.
Liptay Pál 1868-ban rövid képes beszámolóval kecsegeti a Magyarország és a Nagyvilág olvasóit Ajnácskő várának és fürdőjének bemutatásával, utóbbit akként beharangozva, mint olcsóságáról ismeretes helyet. „Az életmód felette olcsó, mint talán seholsem, kapni szobát naponként 50, 60, 80, 90 krért, a konyha szintén kielégítő. Van két fürdőépülete, összesen 14 fürdőszoba egy és két káddal, lakószoba 31, melyek mind meglehetős tágasak és szükség esetén 2 ágyat is alkalmazhatni bennök. Egy fürdő ára 30 kr. Rendes orvos csak a sajátképi fürdőidény alatt lakik kint, addig Rima-Szombatról jár ki hetenkint kétszer. E fürdőt rendesen igen sokat látogatják, leginkább nők, kik nemcsak a közel vidékről, de Pestről és az ország távolabb részéről is gyűlnek itt össze üdülést és gyógyulást keresni. Sétahelyekben is meglehetősen gazdag a hajnácskői fürdő. A fürdőépület előtti kis park, a virágos rétek, árnyas erdők éltető levegője mind üdítőleg hat a betegre.” (Magyarország és a Nagyvilág, 1868. 4. évf. 30. sz.) – konstatálja Liptay a legnagyobb megelégedéssel, a továbbiakban pedig a miniszter úr áldozatkészségét méltatja a fürdőben eszközölt célszerű újítások megtételéért. Amint látjuk, évről évre változik a fürdő renoméja, a kérdés csupán az, hogy az olvasói leveleknek vagy pedig a „hivatalos” fürdői beszámolóknak hihetünk-e.
Wachtelhez hasonlóan Hunfalvy 1867-ben kiadott megyei monográfiája is a vendégek részére kialakított 10 fürdőszobáról és három épületben kialakított 24 lakószobáról tett említést. (Hunfalvy 1867, 185. p.) Rózsay József 1875-ben már négy különálló épületről szól, melyekben mintegy 32–35 vendégszoba található, naponkénti áruk 60 krajcártól 1 forint 50 krajcárig van megállapítva. A fürdőszobák száma 10-12, melyekben mintegy 18 fürdőkád várja vendégeit – ebből 12 pléhből, 6 pedig fából van. Egy fürdő ára ez idő tájt pléhkádban 60 kr, fakádban 40 krba került. Míg ivásra csak a Kemény-forrásból, fürdésre a Széchenyi- és Kovács-forrásból merítették a vizet. „Hogy a fürdésre használt vízből minél kevesebb szénsav menjen veszendőbe, szükséges lenne kétfenekes kádakat készíteni. A kád telíttetik hideg ásványvízzel és a két fenék közti űrbe gőzgép által gőz bocsáttatik, mely pár perc alatt a fürdésre szükséges hőfokra hozza a kád vizét s a szabad szénsav megmarad, míg ha a víz előre melegíttetik, elveszti teljesen szénsavtartalmát, mely a bőrre és az egész szervezetre kiválóan hat.” (Rózsay 1875) – szorgalmazza az ötletet bajorországi fürdőhelyek mintájára Rózsay. A hegyeknek köszönhetően a minden irányban szelektől óvott Ajnácskő fürdője kiváló éghajlatával az 1870-es évekre látszólag minden adott tulajdonsággal rendelkezik, amely egy gyógyfürdőnek feltétele: „Van a fürdőintézetben egy szálloda, étteremmel és egy pár mellékszobával, továbbá egy korcsma, istállóval és kocsiszínnel. Van végre egy újabb időben készült terem a vendégek rendelkezésére, amely táncz- és egyéb mulatságokra alkalmas. Reggel és este naponként czigányzene szolgál a vendégek mulattatására. A fürdői étkezést a vendéglőben lakó vendéglős eszközli. Gyümölcsöt, különösen szamóczát és málnát bőségesen szoktak árulni. A fürdőtől nem messze egy pár igen jó és dús édesvízforrás van. Sétányul szolgálnak a fürdő körül levő igen szép kanadai nyárfák alatt vezető utak, a gyümölcsöskert ösvényei és az erdő sétautai. Legkedveltebb kirándulási pontok a vár, az ősemlősök lelhelye és a pogányvári kráter.” (Rózsay 1875) A budapesti főorvos sorai haladásról, korszerűsítésről tesznek tanúbizonyságot. Úgy látszik, az utóbbi évek panaszáradata értő fülekre talált, továbbolvasva azonban vegyül némi üröm a fürdőidillbe. „Eddig valamelyik rimaszombati vagy füleki orvos hetenként nehányszor meglátogatta a fürdőt és végezte az orvosi rendelést. Reméljük, hogy a jövőben a fürdőidény alatt ott lakó orvos fogja teljesíteni a betegek gyógykezelését.” (Rózsay 1875) Az írás arról árulkodik, hogy az elmúlt 17 év alatt (Kún hozzászólásától számítva) semmilyen változás nem eszközöltetett egy állandó fürdőorvos alkalmazására. Másik kifogásként a fürdő megközelíthetőségét rója fel a gömöri vasutaknak, a fürdőhöz legközelebb lévő állomásként a tőle egy mérföldnyi távolságban lévő Balogfalát jelölték ki, nem pedig valamelyik Gortva-völgyi települést, amely a fürdőhöz sokkal közelebb esne. Ugyancsak hátrányosnak titulálta e fürdőre a gömöri vasút menetrendjét, mely szerint jelenleg csak éjjel lehet az állomáshelyre megérkezni s onnan elindulni. (Rózsay 1875)
Bernáth József egy évtized leforgása alatt másképp jellemezte a fürdőt. Míg a németül írt Die Mineralwasser Ungarns c. brosúrájában még akként festi le az ajnácskői fürdőhelyet, mely kevés vendég által látogatott és tulajdonosai által elhanyagolt (Bernáth 1878b), a magyar nyelven kiadott országos forrásösszeírásában már így fogalmaz: „A gyógyhely 20 év előtt, Wachtel leírása szerint nyomorult állapotban volt, de jelenleg valamivel kedvezőbb helyzetnek örvend – több forrása van, melyeknek vize fürdésre és ivásra alkalmaztatik.” (Bernáth 1879, 108. p.)
Boleman szintén dicső szavakkal méltatta Ajnácskőt, eszerint a fürdő ásványvize a legjobb hírrel bír, bár kétségtelenül leszögezte, a telep mocsaras helyen áll. A továbbiakban 32 vendégszobáról és 26 fürdőkabinról számol be. (Boleman 1884, 182. p.) Chyzer ekképp festi le a telepet: „A fürdő 10 percnyire a községtől lombos erdős hegyek közti széles szép völgyben fekszik, melynek kissé nedves talaját a cultur mérnökök alagcsövezés által most szárítják, miáltal a források is mentve lesznek vadvizek behatásától. A hegyek déli lejtőjén jó szőlőt mívelnek. Berendezése egyszerű, szerény.” (Chyzer 1885, 34. p.) Boleman későbbi, Fürdőtan c. munkája 7 házról tesz említést, melyekben az étkezőhelyiségeket leszámítva 7 fürdőház, 33 lakószoba és 14 fürdőkabin áll a vendégek rendelkezésére, ugyanakkor további érdeklődésre a közeli községben is lehet lakást kapni. A fürdőtelep – jellemzése szerint – ingoványos terület, a fürdőt bükk- és fenyőfákkal övezett csinos park és jól ápolt sétautak veszik körül, a jó levegő pedig kedvez a légzőszervi bántalmakban szenvedőknek. (Boleman 1887, 276. p.)
A lakó- és fürdőszobák száma szakirodalomról szakirodalomra változik. Míg A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője az 1894. évben 32 szobával felszerelt fürdőről cikkez,10 Hankó Vilmos 1895. évi adatai szerint a telepen 30 lakó- és 16 fürdőszoba állt a vendégek rendelkezésére.11 A millennium évében Boleman 32 vendégszobából álló két szállót említ, a fürdőházban pedig 16 kabin és 20 fakád várta a pácienseket. (Boleman 1896, 99. p.)
A vezető posztokat az 1879. fürdőévadban Szoboszlay Ferenc (fürdőigazgató), Sándor Béla szolgabíró (közegészségügyi fürdőbiztos) és dr. Szabó Samu (fürdőorvos) töltötték be. (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A Gömör c. regionális hetilap alapján a fürdőt 3 és 6 év időtartamra rendszeresen bérbe adták a fürdőszezonra. (Gömör, 1875. április 18.) A legelső információnk 1874-ből származik a fürdő vendéglősének kilétével kapcsolatban Privetzky István személyében – ez idő tájt épült meg a fürdő díszterme is (Rozsnyói Híradó, 1874. augusztus 9.) –, míg az 1879-es fürdői évadban Télfy Adolf vendéglős kínálta a sajtó szerint „pontos és gyors kiszolgálás mellett a szobák és a fürdők árát 50%-kal olcsóbban”. (Gömöri Közlöny, 1879. június 1.) A reklámmal ellentétben egy korabeli beszámoló szerint Télfy választása nem bizonyult szerencsésnek, ugyanis nem rendelkezett a beruházásokhoz szükséges forgótőkével. „Eltekintve, hogy a vendégnek az utolsó edényről is magának kell gondoskodnia, még étneműeket is szállíttatni kell, ha a büdös hústól egy kis hideglelést kockáztatni nem akarunk.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A rossz étkezésre a későbbiekben még visszatérünk.
A helyi sajtó alapján tudomásunk van arról, hogy 1880-ban a bataszéki (ajnácskői) gyógyfürdőt már Geiger Ignácz volt salgótarjáni vasúti vendéglős vette bérbe 6 évre, aki jelentős mértékben hozzájárult a fürdőhely modernizálásához – a vasútállomásról a fürdőbe saját lovain eszközölte a vendégek fuvarozását társas kocsin, a fürdőszobákat és lakosztályokat pedig a legnagyobb kényelemmel rendezte be. Ahogyan a sajtóban megjelent reklámhirdetésben is olvasható: „Nevezett bérlő nem kímélve költségét, oly átalakításokat vitt véghez, mely a fürdővendégeknek minden oldalról teljes kényelmet biztosít. A kávéház és vendégszobák teljes kifestése mellett teljesen újonnan vannak rendezve, kívánatra ágyneművel is ellátatnak. A jó és ízléses étkezésre nézve akként intézkedett, hogy keresztény és izraelita konyhát rendezett be. A közel levő sőregi vasútállomáson a váróteremnek a közönség kényelmére leendő helyreállítását, valamint a fürdő-idényre az utazó vendégek részére a mérsékelt menetjegyet kieszközölte. Mindezen intézkedéseket a t. fürdővendégek előnyére, nagy részben a jelenlegi igazgató, Szoboszlay Ferenc fáradhatatlan buzgalma létesíté. A fürdő orvosa dr. Szabó Samu leend.” (Gömöri Lapok, 1880. május 16. 14. sz.)
Egy 1882-es hirdetés szerint a fürdő orvosa már Dr. Zsingor László volt, aki ténylegesen a fürdőben lakott. (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) A vendégek kényelmét ekkor két erősebb savanyú kútforrás szolgálta, (Gömör-Kishont, 1881. május 8.) és a fürdőtulajdonos rendszeresen gondoskodott a savanyú ivókút vizének tisztításáról is.12 1884-ben a fürdő higiéniai szempontból dr. Plichta Soma, Nógrád megye főorvosa felügyelete alatt állt, fürdőorvosként dr. Szabó Samu rimaszombati megyei főorvos működött a telepen, ki rendszeres látogatásain orvosi tanácsokkal szolgált a pácienseknek. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.) Az 1886. fürdőévadban dr. Wellisz Gyula lett a telep fürdőorvosa, aki a gyógyvízzel tett kísérleteivel is megalapozta a fürdőnek és vizének jó hírnevét. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) Ez idő tájt a villák építkezése is megkezdődött a fürdőben, folyó évben Szilárdy Ödön nógrádi földbirtokos Somoskeöy Károly mérnök tervei alapján építtetett nyaralót a telepen, így a lakosztályok számát is sikerült szaporítani. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) Ugyanezen nagybirtokos vet szemet majd nyolc évvel később a pangásnak induló fürdőre, s fontolgatja a telep örökáron való megvételét Kemény Géza bárótól. (Rozsnyói Híradó, 1894. július 22.)
1888-ban a fürdő bérlője Hoffmann Benedek lett, (Gömör-Kishont, 1888. május 20.) aki a helyi sajtó alapján „mindent elkövet arra, hogy vendégei a lassanként csinossá váló fürdőhelyiséget megszeressék s nyaranta állandóan fölkeressék. Eddig tizenkét család élvezi a fürdő kitűnő hatását, kiket esténként egy jól szervezett jánosi zenekar mulattat.” (Gömör-Kishont, 1888. július 8.)
Kedvezményeket illetően az elő- és utóévadban – május 15-től július 1-ig és augusztus 15-től szeptember végéig – a lakásokhoz jutányosabb áron (50%) lehetett hozzájutni, továbbá a menettéri jegyek 33%-os árengedménnyel voltak válthatók. A vasút 1882-ben Budapestről és Miskolcról naponta kétszer közlekedett az ajnácskő-sőregi vasútállomásra. (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) Értékes információ egy évvel későbbről a szolgáltatásokra vonatkozóan, miszerint a postahivatal Ajnácskőn, a távírdahivatal a szomszédos Balogfalván, míg rendelő, orvos és házigyógyszertár helyben üzemelt. (Gömör-Kishont, 1883. május 27.) 1884-től félórai járásra a fürdőtől, már Ajnácskő-Sőregen is üzemeltettek távírdát, Fülek és Miskolc között pedig már naponta nyolcszor közlekedett vonat az ajnácskő-sőregi állomást is érintve. (Chyzer 1885, 34. p.) Ráadásként a fürdőidényt is meghosszabbították május 1-jei nyitással – ennek értelmében az elő- és utóévad május 1-től június végig, illetve augusztus 21-től szeptember végéig módosult. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.)
A fürdő évről évre igyekezett korszerűsíteni, igazodni az igényekhez, amiről a helyi sajtó is rendszeresen beszámolt: „A kies fürdő, mely legközelebb nagyobbszerű átalakításon fog keresztül menni, most nagyon látogatott, a lakások mind elvannak foglalva…” (Gömör-Kishont, 1882. július 16.) A napi szobaárak 80 krajcártól 1 forint 50 krajcárig rúgtak. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.) 1883-tól a közlekedést a vasúti állomás és a fürdő között már rendes kocsikkal tartották fenn,13 naponta négyszer, 50 krajcáros viteldíjjal személyenként. A propagandagépezet is beindult, a hirdetésekben igyekeztek kiemelni minden lényeges információt, mely az idény vendégszámának növekedését elősegíti: „Rendszeres savó-kúra azonnal, a szőllő-kúra szeptember 1-én lép életbe. Szobák és fürdők házilag kezeltetvén, jó és jutalmas konyha Glosz Endre14 kezében van. Izraeliták ellátásáról Lusztig Dániel gondoskodik.” (Gömör-Kishont, 1883. május 27.) A fürdő kedvező színvonalának szempontjából sokatmondó információ, hogy 1885-ben a fürdő vendéglőse az a Horváth József lett, aki a neves rimaszombati Három Rózsa Szálló vendéglőjét is üzemeltette, (Gömör-Kishont, 1885. május 5.) két évvel később pedig már egy budapesti vendéglős, Fábián Zsigmond kitűnő magyar konyháját élvezhették a vendégek. (Gömör-Kishont, 1887. május 29.) Az 1890. évi fürdőszezonban Winter Adolfhoz, a rimaszombati Vadászkürt vendéglőséhez került a fürdő konyhájának vezetése, aki hirdetésében „a kényelem mellett a legjobb ételeket és italokat jutányos áron, pontos kiszolgálás mellett” kínálta. (Gömör-Kishont, 1890. május 29.)
Tény, hogy a kecsegtető reklám a valóságban sokszor mást takart. Az 1886. fürdőévadban a következő panaszt vettük a heti sajtóból: „A mily kellemes, szép vidéke és kiváló gyógyító erejű vize van megyénk fürdőjének, Ajnácskőnek, ép oly kezdetleges állapotú ott a vendégek ellátása. Az izraelita vendéglős drága és rossz ételekkel traktálja vendégeit, úgy hogy örökös panaszt kell hallani az ott időzőktől. Tanui voltunk amint nem egy asszonyság valamennyi rendelt ételt ehetetlenség miatt visszaküldött, a ki pedig teheti, otthonról látja el magát tartható élelmi szerekkel. Az sem ritka dolog, hogy semmit sem kap enni a vendég, mert a vendég még a kenyeret is a szomszéd faluból darabszámra veszi. Épp a múltkor történt két katonatiszttel, hogy este 10-11 óra között se egy darab kenyeret, se egy szivart nem bírtak kapni a fürdőben, ellenben a bort méregdrágán fizették meg, azonkívül, hogy a maradásra azzal beszélte rá a vendéglős a két urat, hogy este tánczmulatság lesz. Persze se táncz, se kenyér nem volt. Bizony a miniszter úr okosan tenné, ha fürdőjét más kezekre bízná, így lehetetlen prosperálni.” (Rozsnyói Híradó, 1886. augusztus 8.) Az alábbi, 1881-ből származó újságcikk a propaganda hiányosságaira hívta fel a figyelmet: „Sajnálatunkra esik, hogy a fürdő bérlője és igazgatója annyira megfeledkezik a közönség s önmagam iránti kötelességéről, hogy a különben természeti szépségű s igen jóhatású gyógyhelyről nyilvánosság elé nem bocsát egy parányi értesítést sem, elannyira, hogy még Gömörben sem tudunk a magunk kincséről sem, s arról sem nyerhetünk tájékozást, hányan s kik látogatják, mint nyilatkoznak, a megelégedés mily fokával hagyják el stb.? Csodálni való-e azután, ha kevesen látogatják, május és június hóban, a legszebb tavaszi napokban üresen és elhagyottan áll és nem számíthat hosszúra nyúló saisonra?” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 7.) A kritika szerzője ugyanezt Lévártra és Várgedére is rávetíti. Lássuk hát azokat a statisztikai mutatókat!
Vendégforgalom – népszerű(tlen)ség
A Rimaszombatban 1867. augusztus 12–17. között megtartott magyar orvosok és természetvizsgálók országos szintű XII. nagygyűlése során a kongresszuson részt vevő illusztris társaság kirándulást tett, érintőlegesen útba ejtve a várgedei, de célpontul kitűzve az ajnácskői gyógyfürdőt és annak környékét, mely akkor fénykorát élte. „Kovács S. Endre úr vezetése alatt megtekintők a több rendbeli forrásokat, melyek egyike ivásra, másika pedig mesterséges melegítés mellett fürdésre használtatik. A fürdő berendezése hagy ugyan kívánni valót, azonban jelenlegi állapotában is hiányt pótol s céljának megfelel, minek bizonyítéka az ott időző fürdővendégek szép száma. Ezután vette kezdetét a pogányvári kirándulás, fáradságos, 5/4 óráig tartó hegyi úton (…) Ebéd végeztével a társaság három részre oszlott, az egyik rész az itteni ősemlősök maradványainak lelhelyét15 szemlélte meg, a másik rész az ebédlő helyiségben maradt vidám beszélgetés mellett, legifjabb része táncznak eredt s jó kedvét fokozta a fürdői hölgyvendégek tényleges részvétele” (Napi Közlöny, 1867. augusztus 17.) – írta Dr. Hajnal Albert, a kirándulás egyik résztvevője a konferencia időtartama alatt kibocsátott lapban, mely hű bizonyítéka annak, mennyi érdekesség és látnivaló akadt Ajnácskő környékén a fürdővendégek számára, ha olykor kimozdulni óhajtottak a fürdőtelepről. A látottakról részletesen beszámol a gyűlés munkálatairól 1868-ban kiadott kötet is, minderről azonban egy korábbi fejezetben már szó esett. „Az egész fürdőintézet berendezése olyan kis arányokat mutat, mintha e fürdő szerény visszafogultságában a környék lakóin kívül más vendégekre nem is számíthatna” – olvashatjuk a kötetben. (Batizfalvi–Rózsay 1868, 410. p.) A társaság fürdőorvos biztosításával, a fürdő nagyságának növelésével, újabb forrásfúrással, újabb fürdőépületek emelésével és a gyógyforrás megközelíthetősége végett jobb közlekedés kiépítésével látta megoldhatónak a fürdő országos hírű felvirágoztatását – mint tudjuk, mindez csupán terv maradt.
Kurlisták híján a fürdővendégek számát illetően sajnos csak fürdészeti szakirodalomra és a hetilapokra hivatkozhatunk. A Fürdői Lapok c. heti közlöny alapján 1872-ben Ajnácskőn 48 család fordult meg. (Fürdői Lapok, 1873. július 6. I. évf. 7. sz.) A Magyar Gyógyterem 1878-ban 67 állandó fürdővendéget számlált. (Magyar Gyógyterem, 1879. május 1. I. sz.) Bernáth szerint a befogadóképesség mintegy 70 főt tett ki, míg a fürdőben 26 kádról ad jelentést, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a fürdőt bizony kevés vendég látogatja. (Bernáth 1878a, 454. p.)
Takács László 1888-ban már sajnálkozva számolt be a fürdőről, mely remek vidéke ellenére sem bír elég látogatót hódítani, s „ennélfogva a kies fürdőhely megmarad kezdetleges kicsiségében, egyetlen vendégházában 25 szobával, valamint ebédlő és társalgó teremmel, annak ellenére, hogy az étkezés igen jutányos és kiválóan ízletes, mérsékelt árak mellett, a szolgálat pedig kifogástalan. Sőt, a fürdővendégek a telephez közeli faluban akár ügyes vezetőt is találhatnak a környékbeli kirándulásokhoz.” (Takács 1888, 9. p.) Az 1896-ban megjelent Magyar fürdők és ásványos vizek c. balneológiai munka már úgy említi a fürdőtelepet, mint az utóbbi időben elhanyagoltat, s vendég csak elvétve keresi fel. (Boleman 1896, 99. p.)
Preysz Kornél statisztikai táblázata alapján összehasonlíthatjuk Ajnácskő 1877 és 1892 közötti vendégforgalmát, mely egyben a fürdő népszerűségéről és hanyatlásáról árulkodik:
- táblázat. Ajnácskő vendégforgalma 1877 és 1892 között16
A korabeli folyóiratok hasábjait a nyári idényben ellepték az oly divatos fürdői beszámolók, melyek rendszerint egy-egy fürdőbe látogató vendég személyes vallomásait tükrözték az adott gyógyhelyen látottakról, tapasztaltakról. Többnyire név nélkül ellátott, őszinte fürdői levelek voltak ezek, melyeket bátran tekinthetünk afféle naplójegyzeteknek is. Ajnácskő-fürdő történetében öt fürdői levelezés jelent meg a Gömör-Kishont c. társadalmi lap hasábjain 1882 és 1886 között (tehát a csúcskorszakban), valamennyi más-más hangvételű. Az első levél romantikus bevezető után, még sejteti a fürdő virágkorát, de már rámutat egy-két hiányosságra. A miniszter úr és fürdője méltatása mellett a fürdőigazgatóság gondatlanságára fókuszál: „Egészséges levegő, kitűnő gyógyerejű víz, gyönyörű sétahelyek, posta- és vasútállomás, zene, élvezhető ellátás, szeretetreméltó fürdőigazgató, fiatal orvos, kell-e még egyéb is reklámnak? Ez is fölösleges, enélkül is tele van mindig, mi pedig gömöriek eléggé ismerjük. Igaz, hogy a rafinírozott ízlésű külföldi fürdőkön elkényesztett közönség gáncsolni valót eleget találhat itt, de hát kérem a mi romlatlan vidéki betegeink nem oly követelők. Aztán meg, tetszik tudni az igen sokat tesz ám, ha valaki azt mondhatja: én a miniszter fürdőjén gyógyultam. Eddig csak oly minisztereket ismertünk, akik beteggé tették a közönséget ijesztő adóintő czédulákkal: báró Kemény alkalmat nyújt a meggyógyulásra is. Akit már egészen kiszivattyúztak a véréből, az jöjjön ide, s nehány hét múlva piros pozsgásan, duzzadó erekkel távozik a csodahelyről. Mert a fürdő vérszegénység s gyakoribb női bajok ellen kitűnő hatásúnak mondatik. Igaz, hogy savanyú vastartalmú vize nem a legkellemesebb ízű, de a hatás, kérem, a hatás! Meg aztán az a gyönyörű fasor, ami mindjárt a gyógyforrás közelében van! Hát még a fürdő felett elterülő szép bükkös erdő, tisztán tartott messze terjedő séta-utaival, csinos pihenőivel, mind megannyi legalkalmasabb hely bármi diskrét randevúra is! (…) Oh, ezek kárpótolják a legsavanyúbb orvosságot is és – egyebet is. Mert bizony egyéb is van, mitől a fürdővendégek érzékenyebb része lebittyeszti szép ajkacskáit. Persze holmi rusztikus ember vagy a pipafüsthöz megszokott falusi mama észre sem veszi mikor a nagyérdemű bérlő úr csibukszóval vagy hosszú szárú selmeczi pipával fogadja vendégei rendeleteit, s mikor átfurakodik egy sétáló nőcsoporton, füstfelhőbe burkolja őket mint a mithoszi félisten, meg hogy a múlt vasárnapi Anna-bálon ugyan az a bérlő úr végig nyújtózott a tánczteremben egy pamlagon, mintha csak valami török kávéházban lett volna, meg hogy a fürdő kabinokban és azok előtt egy szezon alatt csak egyszer söpörtetnek, meg hogy… Ezer bocsánat! Én egészen elrontom a miniszteri fürdő renoméját, pedig ime itt jön Sz. fürdőigazgató úr, aki mind ama emberi gyarlóságokat szintén kárhoztatja, de nem bír velük, s azért aztán az ő szeretetreméltó modorával kárpótolja a kedves hölgyeket. Vannak itt szép számmal kedves hölgyek! Tetszett volna csak látni múlt vasárnap az Anna-bálon, mily bájjal, mily erővel (nem csoda, vasasvizet isznak) lejtették a hétszer megújrázott csárdást.” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)
Ajnácskő megközelíthetőségén sokat javított, hogy 1883 nyarán megindult a Rimaszombat–Fülek között naponta közlekedő omnibuszjárat. „Az alkalmat siet is közönségünk megragadni, s olykor-olykor tekintélyes számú társaság tölt itt egy-egy kellemes napot. Ma reggel is derék polgármesterünk vezetése alatt többen rándultak ki e kedves gyógy-helyre s meg vagyunk győződve, hogy a kirándulók példáját ezután még számosabban fogják követni.” (Gömör-Kishont, 1883. június 17.) Való igaz, június 1-től ún. omnibuszvonat könnyítette meg az utazást a kirándulók, üdülni vágyók számára, mely naponként Rimaszombatból reggel 7 óra 30 perckor indult, s Fülekre délelőtt 9 óra 40 percre érkezett, míg visszafelé este 7 órakor indult, a kiinduló célállomásba 9 óra 17 perckor érkezvén. (Gömör-Kishont, 1883. június 3.) Mindez azt is példázza, hogy Ajnácskő a rimaszombatiak körében népszerű kiránduló- és pihenőhellyé lett, hiszen a városlakók körében volt igény külön menetrend szerinti járat elindítására is.
„Telve e vidék festői képekkel” – írta egy következő vendég fürdői levelében a helyi sajtó hasábjain. Sorai képzeletbeli sétára invitálnak bennünket az egykori üdülőövezetben, betekintvén a fürdőtelep mindennapi életébe, ahol valaha pezsgő élet folyt. „Nem messze jobbra áll a kellemes kinézésű sweiczi-lak, telve minden szobája díszesebbnél díszesebb vendégsereggel: balra a többi lakosztályok, fürdő-házak, mind csinosan rendbe szedve, kényelmesen berendezve. Fölöttük dús gesztenye lombok, terebélyes nyárfák… A háttérben pedig hosszan, messze terül el az árnyas bükkös kanyargó soraival. (…) jánosi czigánybanda vidám zenéjére egyenként bontogatják le – többnyire bájos hölgyekből álló kedves vendégeink – ablak redőnyeiket, s lassanként benépesülnek a kellemes sétányok. Csoportokba vegyülnek az ismerősök, csitteg-csattog picinyke nyelvecskéjök… Ha épen valaki meg akar győződni nagyszerű hatásairól, jöjjön és pillantson rá azokra az üde szép arczokra, melyekre ez a jó csevicze, meg azoknak a terebélyes tapolcza fáknak rezgő levelei közt játszó szellő egy hét alatt is, milyen piros rózsákat festett. (…) De a tulajdonképeni élet mégis csak délután van itt. Mikor a nap delelő után kissé megfekszik, jókedvű nevetéstől zajos ismét a bükkös alja, hűsítő sör- és test-edző kuglira compariál a férfi kar, folyik a víg élet, melybe újra belevegyölnek a czigány banda mélabús akkordjai, míg lassan-lassan minden elcsendesül.” (Gömör-Kishont, 1883. július 22.) A fürdő ez idő tájt második virágkorát éli: gyönyörű vidék, kellemes éghajlat, könnyű megközelíthetőség, kényelmes lakószobák, kitűnő konyha, táncterem, elegáns társaság – kell ennél több? „A tudós is feltalálhatja itt Mekkáját. A régész, a jó borkedvelő, a beteg, a szép vidékben gyönyörködő megtalálja itt azt, amit keres”17 – olvashatjuk egy újabb fürdői levél sorait a korabeli sajtóban. E levélben nyerünk információt arra vonatkozólag is, hogy női fürdő lévén a gyógyhelynek az 1884. fürdőévadban Losonczy Izabella személyében nő felügyelője is volt. (Gömör-Kishont, 1884. július 20.)
A fürdő hírnevét a társasutazások is gyarapították. Az első információnk 1886. július 28-ról származik arra vonatkozóan, hogy az államvasutak Budapestről 120 fővárosi vendég részére kirándulást rendeztek Ajnácskő fürdőjébe. A gyógytelep virágokkal, zászlókkal és szőnyegekkel díszítve várta budapesti látogatóit. A helyi sajtó a kiruccanást párhuzamba hozta a fürdő miniszteri tulajdonban levőségével: „Az ajnácskői valóságos fürdőévad csak most kezd élénkülni. Különösen a budapesti közönség az, mely ezen a természet adományaival oly gazdagon elárasztott, gyönyörű völgyben fekvő kies fürdőt s klimatikus gyógyhelyet nagy előszeretettel szokta felkeresni. Ezeknek száma évről évre szaporodik úgy annyira, hogy az idén egyedül a budapestiek száma túlhaladja az összes vidékiek számát, nem hiányozván azonban most sem a szomszéd megyék s városok vendégei sem. (…) Évekkel ezelőtt valóságos gyűlhelye volt e kies fekvésű fürdő azoknak, kiket futóvendég czímmel szokott illetni a fürdőközönség, kik csak mulatság, táncz s kártyajátéknak szerettek hódolni s ezért nem hogy meggyógyulva, hanem betegen tértek haza, kimerülten a dorbézolástól. Ez előtt csakis a szomszéd megyék s városok nyujtották a fürdőközönség legnagyobb kontingensét, kik szinte csak addig maradtak itt, míg a nagy munkaidő beállott, s a dolog haza hívta őket, de most minő változás! Mily kedvező fordulatot vett e fürdő, mióta báró Kemény Gábor miniszter úr maga keze alá vette a birtokot, ki nemcsak teljes szakértelemmel tanulmányozta át a forrásokat, hanem a fürdőnek társadalmi s gyógyviszonyait is figyelemmel kísérve oly mérvű javításokat tett, hogy e fürdőből valóságos gyógyhely lett.” (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) A különvonat reggel 6 óra 20 perckor indult a fővárosból, s délelőtt 11 óra 50 perckor futott be az ajnácskői vasútállomásra. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 15.) Az ebédet egy fürdői körséta és a környékre tett kirándulás követte báró Kemény Gábor miniszter és dr. Wellisz Gyula fürdőorvos kíséretében, vacsora után a vendégek a fürdő dísztermében tartatott hangversenyen és táncmulatságon vettek részt. (Rozsnyói Híradó, 1886. augusztus 22.) S bár éjfél után 1 órakor különvonattal már indultak is vissza Budapestre, a fővárosi közönség körében mégis népszerű célponttá vált Ajnácskő, később a báli tudósításokban is találkozhatunk budapesti illetőségű nevekkel.
Ugyanakkor, az 1883. évadban már az elégedetlenség is szárnyra kapott a vendégek körében a fürdői szolgáltatásokat illetően, s ez – amint azt a későbbiekben olvasni fogjuk – a fürdő vesztét okozta: „Az idén is több mint kétszáz nőnek adta vissza életerejét, egészségét, kitűnő vize és levegője – mondom, egy ilyen fürdő nem érdemelne-e meg egy kisség több gondot, nagyobb befektetést. (…) Fürdői szobái kevés számmal vannak, azok sem elégítik ki a mérsékeltebb igényeket sem. De a legnagyobb hiba még is a lakszobák csekély száma, hiszen eddig azoknak hiánya miatt már több vendéget kellett visszautasítani, mint amennyi összesen befogadható. Az étkezést illetőleg talán ma már kevesebb a panasz, mint korábban volt, sőt jutányos is, de itt is kevés és kényelmetlen a helyiség, nincs kellően rendezve a körülete, olyan útféli csárda színében tűnik fel. Az ideiglenes fürdővendégekre, kik pedig szép számmal fordulnak elő, nincs semmi számítás téve. (…) A jövőre nézve méltán megérdemelné a tulajdonos részéről is a fölkarolást.” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Az iménti sorok egy fürdői levélből származnak, melyet személyes tapasztalatai alapján egy elégedetlen fürdővendég osztott meg a Gömör-Kishont olvasóival. Ám mások is hasonló cipőben jártak a bataházi fürdő látogatásakor: „Lehetne bizony ezt gömöri paradicsomnak is, nemcsak Ajnácskőnek nevezni. Akik a szépet Schweicz, Dél-Tirol és már országok hegyei és völgyei között keresik, elpirulnának, ha ezt a kies helyet meglátnák… Kovács Sebestyén Endre ennek a fürdőnek, mely a női bajokban párját ritkítja, nagy jövőt jósolt, hogy még eddig be nem következett, annak oka a tulajdonos szerénységében rejlik, ki nem használja fel befolyását népszerűsítésre, pedig ezt a közjó érdekében meg kellene tenni. (…) Ajnácskő – amint meg is érdemli – a leglátogatottabb hazai fürdők sorába tartoznék…” (Gömör-Kishont, 1884. július 20.) A Kovács Sebestyén Endre által analizált Kemény-forrás vizének kereskedelmi forgalomba hozása asztali víz formájában is csupán terv maradt. (Gömör-Kishont, 1884. július 20.)
A nem éppen kielégítő szolgáltatások miatt a fürdővendégek is lassan elmaradoztak. Pápay Károly 1891. évi ajnácskői beszámolójában harminc-egynéhány vendégről értekezik, megjegyezvén, hogy a fürdő korábban bizony látogatottabb volt és olcsóságát is magasztalták. (Pápay 1891)
A negatívumok után álljon itt egy kedves történet. Az ajnácskői fürdő igazgatóságához az 1884-es évadban egy érdekes kérelem érkezett. Egy előkelő külföldi (meg nem nevezett) vendég dr. Kovács Sebestyén Endre emlékére – kinek tanácsára kereste fel e kiváló gyógyhelyet, s kinek nevét a Kovács-forrás őrzi – egy kőpad felállítását kérte a fürdő parkjában. Azonkívül önköltségen óhajtotta megfestetni a nevezett orvos arcképét a fürdő számára, saját részre pedig a park közepén égbe nyúló ezeréves fát. (Tátra-vidék, 15. sz. 1884. június 29.) Bár a sajtó szerint a miniszter úr azonnal intézkedett, ígéretét téve a festmény ünnepélyes leleplezésére is, a továbbiakban semmilyen írott forrás nem erősítette meg a hírt.
Szórakozási lehetőségek a fürdőben
A fent vázolt panaszoktól és negatív statisztikai mutatóktól eltekintve arról próbálunk meggyőződni, hogy Ajnácskő egy bizonyos társadalmi réteg számára egy adott időszakban igenis közkedvelt pihenőhelynek számított. Takács 1888-as leírása alapján a fürdőt és vidékét különösen Losonc és Fülek közönsége látogatta, ünnep- és vasárnapokon nemritkán a losonci cigány zenéje mellett rögtönöztek táncmulatságokat. (Takács 1888, 11. p.) Hogy valóban így volt-e, s milyen is lehetett egykor a bataházi fürdőélet, beszéljenek a sajtós élménybeszámolók, fürdői jelentések.
Már az országos Fürdői Lapok 1868. július 20. száma is lelkesen számolt be hasábjain arról, hogy „az ajnácskői fürdőben igen vidám élet foly. A vendégek e fürdőhely kedélyes jellegét folyvást fönntartják. A vasárnapi táncvigalmakon a környék szépei is megjelennek. Ez idény folytán nem egy betegen érkezett nő lett a bálok kitartó táncosnőjévé, mely körülmény a fürdő jó hírének nagy mértékben kedvez.” (Fürdői Lapok, 1868. július 10. 1. évf. 10. sz. 75. p.) A báró Kemény Gábor tulajdonában álló ajnácskői vas- és kénsavtartalmú fürdő – a regionális sajtó szerint – még az 1880-as években is az egyik legkiválóbb gyógyító hatással bíró megyei fürdőnek számított, „hatályos vasas fürdőkkel és szénsavas savanyúvíz forrással. Gyógyhely mindenféle női betegségek ellen, továbbá csúzos és köszvényes bajoknál, vérszegénységnél, sápkórnál, idült idegbajoknál. Gyönyörű fekvése és jó levegőjénél fogva kitűnő időző hely üdülő betegek számára. Jó cigányzene, olvasó és tánczterem, zongora, tekeasztal és tekepálya, és újságok a vendégek rendelkezésére állanak.” (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) Ilyen és ehhez hasonló sorokkal kecsegtették a leendő fürdővendégeket a 19. századi napilapok. Az 1880-as évek elején bizony okkal olvashatunk a tulajdonos korszerűsítéseiről, a fürdő csinosításáról és a telt házas báli jelentésekről a megyei sajtóban, hiszen a fürdő a gömöriek közül a legelső helyet foglalta el a népszerűségi listán. S bár a tulajdonos, báró Kemény Gábor tett ugyan lépéseket a fejlesztéséhez, építtetett tágas és egészséges szobákat, a fürdőközönség igényeinek kielégítése szempontjából szervezett igazgatóságot, ezreket áldozott fúratásokra, viszont – amint azt a korabeli média megírta – nem eléggé fektetett bele a fürdő komplexebb kiépítéséhez, hogy azt a távolabbi vendégek részére is vonzóvá tegye. (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A fürdő csupán a környék számára rendezkedett be, annak viszont igyekezett minden tekintetben a rendelkezésére állani. „A fürdő közönség legkedvesebb szórakozási helye az erdő, s ezidén különösen nagy gond fordíttatik a sétányok tiszta és jó karban tartására. Ide rándulnak ki délelőtt és délután. Vasárnaponként báloznak.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.)
Egy jobb nevű fürdő nem maradhatott bál nélkül. A szezon alatt több nyári mulatságnak is helyszínül szolgáltak a fürdő termei. A hétbércű Gömör vármegye híres bataházi fürdője egy évadban akár 6 bállal is képes volt előrukkolni, bizonyítja ezt egy 1884-ből származó reklámhirdetés, mely szerint szokásos táncmulatságait július 13-án, 20-án, 27-én, augusztus 10-én, 17-én és 24-én tartotta meg – ebből egy az Anna-napot követő vasárnapra esett. (Gömör-Kishont, 1884. július 6.) Ajnácskőről sem hiányozhattak a „legendás” fürdői Anna-bálok, melyeket legalább egy héttel előtte rendszeresen hirdettek a helyi sajtóban. A Gömör 1875. évi július 11-i számában például a szimpla közlő információ mellett a hirdető kiemeli a „jó zene és jó étkezés” fontosságát is. A belépti díj többnyire valamilyen karitatív tevékenység támogatására fordíttatott, mint 1889-ben, amikor a személyenkénti 1 forintból befolyó tiszta jövedelmet a „Gömörmegyei magyar közművelődési egyesület” javára folyósították (Gömör-Kishont, 1889. július 25.), az 1890. évi hagyományos Anna-bálon pedig Gesztete község tűzkárosultjai felsegélyezésére gyűjtöttek. (Gömör-Kishont, 1890. július 24.)
A táncmulatságra a fürdővendégek is izgatottan készültek. „Már a bált megelőző egész héten fürdőnk a vigalmaknak volt színtere. Sürgés-forgás, intézkedés minden irányban az igazgató részéről, e bál érdekében toalett-készítés, tánczpróba a fürdő-vendégek részéről jellemzik ama napokat” – szól egy Anna-báli beszámoló 1884 júliusából. „…a múltban nem egy kisleány lett naggyá az ajnácskői fürdő báljain, úgy most is több csinos leányka várta itt lázas kebellel az első csárdást.” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Ez is jelzi, hogy a 19. században a fürdői Anna-bálok bizony a leendő hitves kiválasztására is ideális helyszínül szolgáltak.
Arról, hogy Ajnácskő Anna-báljai az 1880-as évek elején a környék legpatinásabb mulatságainak számítottak, bizonyíték a helyi sajtó állítása is, mely szerint „a várgedei és az ajnácskői murit összehasonlítva a várgedei annak csak praeludiuma” (Gömör-Kishont, 1881. július 31.) volt. „Az estefelé jó sűrűn érkező vendégek – nem csekély számban R.Szombatból – a bál kezdetekor megtöltötték a fürdő nagy termét s ami különös kedvünkre való: a lehető egyszerű de kényelmes női öltözetekben gyönyörködhetett a szemlélő, kivált pedig a fürdővendég, a kire ez a takarékosság csak a kúra jó hatását gyakorolhatja. Reggelig tartott a muzsikaszó, a nagy zaj, jókedv okozta lárma és mindig friss táncz. A harmaczi czigányok a vendégek teljes megelégedését érdemelték ki.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 7.) A kor szokása szerint az újságok a bálon részt vevő hölgykoszorúról is előszeretettel tudósítottak: „Százötvennél több vendég vett részt a bálban, a négyeseket 18 pár táncolta. A nők közül következőket jegyeztük fel: Győry Gyuláné (Budapestről), Hubert Jánosné (Egerből), Lamos Lajosné (Rimaszécsből), Sprenger Béláné, özv. Bányai Ferencné Ilona leányával, özv. Rubintné (S.-Tarjánból), Dr. Weinsteinné (Feledről), továbbá Kontz Ilona (S.-Tarjánból), Danielik Katinka (Pozsonyból), Stronga Mariska (Fülekről), Sándor Amanda (Feledről), Komjáthy Mariska (B.-Gyarmatról), Krizsán Matild, Komoróczy Lenke, Balajthy Erzsike stb. Reggel 5 órakor még ugyancsak szólt a zene és járták a ropogós csárdást. Sándor Béla jókedvű szolgabíránk maga járt jó példával elől a holtig gavallér s minden szép iránt ügybuzgó Szoboszlay Ferenc fürdőigazgatóval.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 14.) A vendégek koszorújában sorra felfedezhetjük a környék intelligenciáját és nemességét: 1874-ből báró Nyáry Jenő neve köszön vissza a tudósításokból (Rozsnyói Híradó, 1874. augusztus 9.), az 1880-as évek elején a füleki gróf Berthold Arturné s a nagyabonyi Abonyi Lajosné, az író neje is szerepeltek a listán. (Gömör-Kishont, 1881. június 26.) 1888-ban minaji Bornemisza László Gömör megyei alispán neve is felbukkan a vendégek között (Rozsnyói Híradó, 1888. augusztus 5.), a továbbiakban pedig Losonc, Eger, Putnok, Szarvas, Kaposvár, Kisújszállás – és sorolhatnánk további gömöri, nógrádi, borsodi és egyéb megyebeli településeket – urai s hölgyei is rendszeresen képviseltették magukat a bataházi Anna-bálokon. Az 1883. évadban tudósított bálról a női hölgykoszorú mellett a jelenlévő férfiakat is feljegyezték, a gömöri, nógrádi, hevesi előkelőség nevei mellett Bécsből és Budapestről érkező vendégekről is olvashatunk. (Tátra-vidék, 12. sz. 1883. július 29.) Mindez a fürdő jó hírnevéről árulkodik. Az 1880-as években nem volt ritka a hétszer megújrázott csárdás példája sem: „A bál zavartalanul, kitűnő jó kedvvel, emelkedett hangulatban, s oly nagyszámú s fényes vendégsereg részvételével folyt egész kivilágos kivirradtig, minőre azok emlékeznek, kik az ötvenes években a fürdő fénykorát is átélték. Egy órakor aztán az egész báli közönség az étterembe vonult s vacsorázott és pihent, már t.i. az, kinek vacsora vagy hely jutott. A kiszolgálatnál még előkelő gavallérok is segédkeztek. Félháromra történt a visszavonulás a báli terembe, de mintha csak kicseréltek volna előbbi fáradt lábaikat, szép tánczosnőink és tánczosaink újult erővel, hatványozott jókedvvel rakták egész 5 óráig…” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.)
A hagyományos fürdői bálok mellett ugyanakkor szívesen rendeztek itt Anna-bált a környékbeli ifjak is, mint például 1888-ban a Gömör vármegyei ifjúság ifj. gróf Almássy Arthur rimaszécsi járásbeli szolgabíró szervezésében. A fesztelen, késő reggeli órákba nyúló mulatozásba azonban szorulhatott némi üröm, ha a sajtó ekként számolt be a mulatságról: „Valami nagy kényelmet nem igen találhatott a díszes közönség, de hát a fürdő tulajdonosát, Kemény Gábor bárót úgy látszik, ez idei hosszas gyöngélkedése akadályozza a fürdő nagyobb gondozásában, a bérlő pedig nélküle édeskeveset tehet.” (Gömör-Kishont, 1888. július 15.) Nem mellesleg épp Almássy volt az, akit Szabó Samu megyei főorvossal együtt fürdőbiztosnak neveztek ki Ajnácskőre az 1889. évadra. (Gömör-Kishont, 1889. május 23.)
Sőt, a fürdő történetében a mulatságokkal együtt járó verekedésre is tudunk példával szolgálni, és ide kapcsolódik a már említett „legendás” jelző is. Sajnos Ajnácskőben sem maradhatott bál rendszeres verekedés nélkül, ennek híre a környéken is elterjedt. „Tegnap volt a minden évben megtartatni szokott Anna-bál, melyben a megye elitje vett részt, s ha a bál nem pofozkodással kezdődik, részletesebben megírnám. Így csak azon szerény nézetemnek adok kifejezést, hogy civilizált fiatalembert – különösen ha az önként vállalkozik a termet elhagyni – pandúrral kivezettetni nem tartom tapintatos eljárásnak.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A fentebb már részletesen tárgyalt 1881. évi Anna-bál utáni botránnyal a Gömör-Kishont is előszeretettel foglalkozott: „…nem nagy gyönyörűséget találhatunk annak registrálásában, hogy egy fiatal ember nyilvános helyen durva viseletével mint kompromittálja Gömörmegye fiatalságát. A fürdőigazgatóságnak azonban a fürdő jó hírneve érdekében ajánljuk, hogy máskor ily sajnos esetek elkerülése czéljából nagyobb rendőri apparátussal lássa el a helyiségeket.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 28.) A bállal együtt járó ökölharc az 1882. évi fürdőévadtól látszott megszűnni, amint arról egy fürdővendég is lelkesen beszámolt a megyei hetilapban: „Apropos, Anna-bál! Tán méltóztatnak tudomással bírni, hogy az itteni Anna-bálok nem jó hírnek örvendtek az előtt. Lejárták már magukat, elvesztették az idén érdekességüket egészen. Többé nincs ami csalogassa ide a betyárgavallérokat, híres öklözőket, asztalon tánczolókat, kik egyedül mulatnak: ki a legény a csárdában! Mikor már a többit kiverték a teremből… Vége, vége az ilyennek. Ettől a jó hírnevétől megfosztotta fürdőnket ez az esztendő… A múlt vasárnapi Anna-bálon nem volt verekedés. Szomorú, de való! Szinte meglátszott egynémelyik mokány arczon, mily elégedetlen, de jól esnék neki egy kis igazi mulatság. Hiába, se pap, se részeg ember. Komolyan szólva, nagy az örömünk: a legujabb nemzedék nem abból való, miből a pár év előtti. Tán bizonyosak lehetünk felőle, hogy többé nem ismétlődnek azok a szégyenletes jelenetek, melyek már majd-majd híressé tették az itteni bálokat s a gömöri fiatalságot országszerte blamírozták…” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)
Karitatív jellegű táncvigadalomra is akadt példa a bataházi fürdő történetében. Ilyen volt az 1877. július 8-án megrendezett bál a török sebesültek javára, tetszés szerinti belépti díj mellett. „Valóban nagy ideje, hogy megyénkben is megindul a mozgalom a testvér-nemzeti iránti részvét tanúsítására.” (Rimaszombati Lapok, 1877. június 24.) 1882 nyarán egy ún. megnyitó-mulatságra is sor került a fürdő helyiségeiben, mely „késő éjfélig tartotta együtt a kis társaságot. A kedves hölgykoszorúban a tánczolók közt voltak Horváthné és Plaudnerné sz. Vadnay Margit úrnők Putnokról, Hrenkoné úrnő R.-Szombatból, Marikovszky Margit, Csemniczky Margit és Sarolta, Bornemisza Ilona és Zsingor Erzsike (Borsod) és Radványi (Miskolcz) kisasszonyok”. (Gömör-Kishont, 1882. július 16.) Ez a beszámoló is megerősíti, hogy a bataházi fürdőt nem csupán Gömör, hanem a szomszédos megyék (Borsod, Heves, Nógrád) polgársága is látogatta. 1883 júliusának elején az ajnácskői fürdő ún. fürdőbált rendezett, melynek igencsak nagy visszhangja kelt a helyi sajtóban, mivel a ház „még jobban megtelt előkelő, válogatott vendégekkel”. (Gömör-Kishont, 1883. július 15.) A bálról készült beszámolóból tudjuk, hogy este 9 órakor zendített rá a cigány a nyitányra a feldíszített, tágas fürdőteremben, a hölgyközönség toalettjeitől a tombolajátékig részletes képet festve, külön kitérvén a jelen volt hölgyek és férfiak körére. Gróf Berchtold Arthúr Fülekról, gróf Keglevich Gyula Pétervásáráról, Marton Ödön Budapestről – csak párat említvén a sok közül, utalva a fürdőnek nemcsak a polgárság, hanem a nemesség általi látogatottságára is. Más kérdés, s ajnácskői fürdővendéglisták híján nem is tudunk rá választ adni, hogy ez az illusztris társaság csupán a bálra érkezett, vagy tényleges fürdővendégként tarthatjuk számon.
Nem csupán báloknak, hanem hangversenynek is otthont adott Ajnácskő fürdője. Források híján egyetlen ilyen eseményről van bizonyosságunk a regionális hetilapból, éspedig az 1883 nyarán Lubi Gyuláné, Oláh Blanka és más jeles budapesti és Gömör megyei művészek közreműködésével megtartott zenei koncertről. (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Bálok és egyéb kulturális rendezvények mellett a fürdő a sport szerelmeseinek is kedvében óhajtott járni – egyszer legalábbis minden bizonnyal. Az 1886. fürdőévadban megrendezésre kerülő Anna-bál napján a budapesti tornaklub dísz- és versenytornázást tartott 40 tornász közreműködésével, akik délután 5 és 7 óra között gyönyörködtették a nézőközönséget szebbnél szebb produkciókkal. (Rozsnyói Híradó, 1888. augusztus 8.) Feltételezésünk szerint azonban – más fürdőkhöz hasonlóan – további kulturális zenés rendezvénynek, színháznak is otthont adhatott egykor a gyógyhely.
Ajnácskő végnapjai
Az 1885. évben a fürdő még a megszokott rendben üzemelt, derül ki Lukács György államtitkár 1886. január 7-i jelentéséből, válaszként az 1885. december 31-i keltezéssel Gömör-Kishont vármegye elöljáróságához intézett levelére, melyben kérik Ajnácskő esetében a hiányzó adatok pótlását, mivel a fürdőnek saját orvosa és megyei gyógyszerésze van, s ezt a megye elfelejtette feltüntetni. A januári válasz alapján tudjuk, hogy az említett szezonban a betegeket állandó orvos látta el, a gyógyszereket pedig vasúti közlekedéssel biztosították. (BÁTL/Alispáni) A fürdő ezen levéltári adat értelmében még „élt”.
A hanyatlás első jelei igazán az 1890-es évek elején kezdtek megmutatkozni. „Az ajnácskői fürdőidényt pünkösd hétfőjén nyitották meg, de az esős idő elrontotta a mulatságot. A sőregi körorvos az idény tartamára Ajnácskőbe tette át lakását s szolgálatát a fürdővendégek részére is felajánlotta. Az új bérlő több czélszerű átalakítást eszközölt s így remélhető, hogy e kies fürdő a nyár folyama alatt az eddiginél nagyobb pártfogásban fog részesülni.” (Gömör-Kishont, 1891. május 28.) E cikkből is kitűnik, hogy a hanyatlás felé bizony nem a kedvezőtlen időjárás, hanem a emberi gondatlanság sodorta a gyógyfürdőt. Árulkodó az a cikk is, mely egy évvel később látott napvilágot: a vármegye fürdőit taglaló beszámoló már meg sem említi Ajnácskőt. (Gömör-Kishont, 1892. május 5.) A fürdő hanyatlásának – az emberi mulasztás mellett – másik okaként az 1889-ben megnyílott csízi gyógyfürdőt is feltételezhetjük, mely – Rimaszombathoz való közelségével – fürdővendégeket vonhatott el Ajnácskőtől. Mindez azonban csupán feltételezés, érdekes viszont a párhuzam, és maga a választóvonal, az 1890-es esztendő: Csíz ível felfelé, Ajnácskő lefelé. Utóbbi hanyatlása ráadásul segíteni látszik Várgede rohamos fejlődésének is.
A pangást mások is észrevették. „…szép vagy Ajnácskő, s kebled szépségét mily kevesen élvezik. Ha a tourista e helyre téved, az üdítő forrásból iszik, vizében fürdik, s felfrissül kellemesen, meglepve mondhatja: Ajnácskő, fürdőd miért ily elhagyott?! Pedig nem lehet képzelni szebb üdülő helyet. S ha elhanyagolják az idegenek, szinte érthetetlen, miért nem karolják fel legalább a megyeiek?! Pusztulni hagyjuk egymásután becses fürdőinket, s maholnap ők is a pusztuló sziklavárak sorsára jutnak, marad pár rom, mely hirdetni fogja, hogy itt hajdan fürdő, hogy itt hajdan szebb élet volt.” (Gömör-Kishont, 1892. július 14.) A figyelmeztető írás ellenére Ajnácskő napjai meg vannak számlálva. A közeli vidék még csak el-elszállongott egy-egy vasárnap a fürdőbe, s ilyenkor ismét felcsillant a hangos jókedv, mintha sejtetni akarná egy újabb virágzó korszak eljövetelét. Az utolsó nagyobb lendületű rögtönzött mulatságról 1892 nyarán cikkezett a sajtó, mely során újból összegyűlt a vidék s Rimaszombat előkelő polgársága Ajnácskőn: „Egy vállalkozó s kedélyes társaság rándult e napon Benyo Béla almágyi szőllejébe, s a napot fenn a hegyen, s lent a pinczejébe töltve el, este a jókedv tetőpontján invatiót csinált Ajnácskő fürdőbe. Mint midőn a rómaiak a szabinok hölgyeit elrabolták, oly hévvel ragadták a hölgyeket a tánczra, s a jó példa hatott, hogy pár pillanat alatt készen volt a tánczmulatság. Körülbelül éjfélig volt együtt a társaság s alig tudott szétválni. A rimaszombatiak pedig ama kellemes emlékkel távoztak, hogy Ajnácskőn jól lehet mulatni.” (Gömör-Kishont, 1892. július 14.) Az idény megélénkülésében a helyiek az elkövetkező években is bíztak, még 1892-ben is jelent meg reklámhirdetés Tillinger Sándor vendéglőstől a fürdőt propagálva a Gömör c. társadalmi lap hasábjain az alábbi vendégcsalogató szöveggel: „Az ajnácskői gyógyfürdő kitűnő üdülőhely vérszegények, lábfájósak és más betegségben szenvedők számára. A fürdő gyümölcs- és díszfákkal, valamint sétányokkal és üdülő helyekkel ellátott kies helyen fekszik. Kifogástalan fürdő- és vendégszobákkal van ellátva. Minden érkező és induló vonathoz omnibus közlekedik, személyenkint 30 kr. Kitűnő magyar konyha. Olcsó és pontos kiszolgálat. Naponta czigányzene.” (Gömör, 1892. július 10.) Hiába a reklám, az 1893. évadban már nem nyitja meg kapuit a fürdő, mely az előtte való években is már csak tengett. (Gömör, 1893. április 9.) A reménység fénysugara még akkor csillant fel, amikor a miskolci internátus igazgatója, Márcsekényi J. úr a tanulásban elfáradt, angol- vagy sápkórban szenvedő gyermekek számára az ajnácskői vasas fürdőt ajánlotta, sőt a nyarat is itt kívánta velük eltölteni. (Közegészségügyi Kalauz, 1884. szeptember 15. 6. évf. 18. sz.) Hogy megvalósult-e az üdülés, arról sajnos nincsenek információink, nagy valószínűséggel azonban meghiúsult. Egy későbbi cikk, mely Gömör fürdőit helyezi górcső alá, Ajnácskőről már csupán egyetlen – nem éppen kedvező – mondat erejéig számol be: „Úgy látszik, elzengette hattyúdalát, hiába várjuk, hogy árnyas fasorai megnyíljanak a vérszegény, sápkóros gyerekek hada előtt.” (Gömör-Kishont, 1894. július 5.) A fürdő elhanyagoltsága miatt egyre több támadás érte a tulajdonosát, először történt meg ugyanis, hogy meg sem nyitotta: „Őszintén örvendenénk, ha a fürdő fennkölt gondolkozású tulajdonosa, báró Kemény Géza úr csakugyan elhatározta volna, hogy hatalmas gyógyerejű fürdőjét, a kies Ajnácskőt újra átadja a közhasználatnak, s ha az eddiginél kisebb haszonért, vagy talán áldozat árán is a gyönyörű hely és a gyógyvíz használatát megengedné a nagyközönségnek, mely bizonnyal igaz hálával viszonozná a nemes báró nagylelkű elhatározását. Egy szép és közhasznú intézménnyel gazdagítaná megyénk lakosságának nagyszámú köreit.” (Gömör-Kishont, 1894. május 24.) A fürdőben azonban az 1895. évi idényben is teljes nyugalom uralkodott, az égbe szökellő nyárfasor már nem mutatott többet utat a fürdőbe igyekvőnek. A Nemzetközi Fürdő-Lapok hasábjain Boleman István királyi tanácsos 1895. évre vonatkozó statisztikai kimutatásai között már úgy jelenik meg, mint beszüntetett fürdő. (Nemzetközi Fürdő-Lapok, 1896. szeptember 20. I. évf. 15. sz.)
Egy darabig úgy tűnt, hogy a fürdő nem lesz az enyészeté, ugyanis folyó év őszén tervezték megépíteni a Fülek–Eger közötti vasúti forgalmat, s a vonallal együtt az ajnácskői fürdőt is új életre kelteni óhajtották. (Gömör, 1895. június 23.) Ma már tudjuk, hogy a tervek tervek maradtak. Mint ahogy az is, hogy új befektető vásárolja meg e kiváló gyógyvizű vasas fürdőhelyet. A századfordulón több olyan hír is lángra kapott, miszerint akadtak (állítólag még külföldi vevők is), akik ismerve a fürdő értékét, meg akarták venni és a kor kívánalmainak megfelelően átépíteni, de a báró Kemény család igencsak ragaszkodott birtokához, viszont befektetni egyáltalán nem kívánt a nyereségesnek látszó üzletbe. (Gömör-Kishont, 1905. augusztus 13.)
Egyetlen indokkal magyarázható, miért nem kívánták Ajnácskőt ily nagy forgalomnak kitenni: a gyógyfürdő egyik terebélyes fája tövében nyugodott báró Kemény Gábor, egykori földművelési, majd közlekedésügyi miniszter, fürdőtulajdonos, akit 1888 őszén ajnácskői birtokán bekövetkezett halála után itt, a fürdőtelepen temettek el folyó év október 28-án. (Rozsnyói Híradó, 1888. október 28.) Feltehetően ezért nem gondolkoztak családtagjai a fürdő fellendítésén, és szorgalmazták inkább annak „elcsendesedését”, mely békéjével méltó egy halott végső nyughelyének. Az egykori miniszter „ajnácskői uradalmában gyakran és szívesen tartózkodott, különösen a 60-as években, mikor a fürdő virágzott, s a nyári idényben Gömör, Heves és Nógrád előkelő családjainak kellemes találkozó helye volt. A hatvanas évek végén a fürdőt már alig gondozták, az épületek tönkre mentek, a gyönyörű topolyafa-allék később eltűntek s a Kemény bárók nem törődtek többé e kies fekvésű szép hellyel. Br. Kemény Gábor, a volt miniszter csupán végrendeletében emlékezett meg róla, mikor azt hagyta meg, hogy hűlt tetemeit azon terebélyes fa alá helyezzék, melynek enyhet adó árnyában sok kellemes órát töltött”. (Gömör-Kishont, 1907. június 2.) A holttestet 1907. május 27-én exhumálták a fürdő területéről az új tulajdonos, Kemény Géza (Hankó 1896, 4. p.), valamint Kemény Pál, ifj. Szontagh Zoltán főszolgabíró és dr. Zehery István járási orvos jelenlétében, s Erdélybe, a csekelaki családi sírboltba szállították.
Borovszky Samu 1903-ban kiadott megyei monográfiájában már úgy nyilatkozik a fürdőről, melyet a tulajdonos-birtokos báró Kemény Géza beszüntetett. (Borovszky 1904, 26. p.) Egyik szakirodalom sem jelöli pontos dátummal a fürdő megszűntét, sőt, annak pontos okaira sem világít rá. A haláleset mellett feltételezhetően a rossz karbantartás, a korszerűtlenség és egyéb emberi mulasztás állnak a fürdő leépülése mögött. Napjainkban már nyoma sem található az egykori fürdőtelepnek, az épületek már a legidősebb helyi lakosok emlékezetében sem élnek. Gönczy Pál 1898. évi Gömör-Kishont vármegyét ábrázoló földrajzi térképén a fürdőt még berajzolták „Ajnácskő-fürdő” név alatt. (BÁTL/Gömör-Kishont) Ebből kifolyólag feltételezhető, hogy valamikor az 1910-es években bontották le épületeit. Helyét a még meglévő, kiapadófélben lévő forráskút hirdeti. A területet ma is a mocsár uralja.
Irodalom
Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Alispáni iratok. Irat iktatószáma: 484/1886 (BÁTL/Alispáni)
Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Egyházkönyvi kivonatok. Sőreg. Keresztelési anyakönyvi kivonatok. (BÁTL/Egyházkönyvi)
Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Gömör megye. Népszámlálási adatok. 1139. számú karton, 935. doboz. (BÁTL/Gömör)
Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Gömör-Kishont vármegye térképe. Tervezte: Gönczy Pál. Budapest, 1898 (BÁTL/Gömör-Kishont)
Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Zólyom megye. Közigazgatási iratok. 1857. év. Leltári szám: 442, VII.D., iktatószám: 50/2905.
Batizfalvi Sámuel–Rózsay József 1868. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1867. augusztus 12-től 17-ig Rimaszombatban tartott XII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Nyomtatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál.
Bernáth József 1878a. A magyarországi ásványvizek lelhelyei. In: Szabó József: Mathematikai és természettudományi Közlemények vonatkozólag a hazai viszonyokra. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.
Bernáth József 1878b. Die Mineralwässer Ungarns. Wien.
Bernáth József 1879. Magyarország legismertebb ásványvizei természettudományi és gyógyászati tekintetben. Budapest.
Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Schmidt József könyvnyomdája, Igló
Boleman István 1887. Fürdőtan. Franklin-társulat könyvnyomdája, Budapest.
Boleman István 1892. Magyar gyógyfürdők és ásványvizek. Kiadja a balneológiai egyesült. Mezei Antal nyomdája, Budapest.
Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Magyar Balneológiai Egyesület, Budapest.
Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. APOLLO, Budapest
Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Nyomtatott a Zemplén nyomdájában, Sátoralja-Ujhely.
Fényes Elek 1837. Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest.
Hankó Vilmos 1896. Hazai szénsavas fürdők és ásványvizek. Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés. Budapest.
Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál, Pest.
Ilosvai Hugó 1895. Hol nyaraljunk? Fürdő útmutató egészségesek és betegek számára. Belgráder Zsigmond kiadása. Budapest.
Kitaibel, Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pestini.
Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Nyomtatott Emich Gusztáv könyvkereskedésében, Pest.
Marikovszky, Georg 1814. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.
Molnár János–Szabó József 1886. Ajnácskő gyógyforrásai és geológiai viszonyai. Athenaeum r.t. könyvnyomdája, Budapest.
Pápay Károly 1891. Ajnácskő és környéke. Turisták Lapja, III. évf. 6–7. sz. 163. p.
Preysz Kornél 1824. Fürdőügyünk haladása 1893-ban. Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés. Budapest, 1894
Rózsay József 1875. Az ajnácskői fürdő. Vasárnapi Ujság, 22. évf. 32. sz.
Stolcz, L. J.: Das Königreich Ungarn. Pressburg-Oedenburg.
Takács László 1888. Magyar fürdők. Rosenbaum Vilmos kiadása, Nagyvárad.
Török József 1848. A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdő-intézetei. Nyomtatott Beimel Józsefnél, Pest.
Žilák, Ján 1995. Kúpele v Hajnáčke. In: Balneologický spravodajca. Piešťany.
Wachtel, David 1859. Ungarns Kurorte und Mineralquellen. Oedenburg.
Éva Kerényi
Ajnácskő – The Spa of Mr. Minister
The paper presents the short history of the spa in Ajnácskő: the beginnings, its short operation and closure. The spa – property of baron Gábor Kemény – stood on a swampy, marshy area in the valley of the Gortva creek, in the southern corner of Gemer. Its most prosperous period was in the first decades of conciliation. Paradoxically, by the time when other spas of Gemer begun to have their heyday around the turn of the century, the spa of Ajnácskő, known for its spring water rich in minerals, went bankrupt. In this paper we learn about the healing power of the famous but never bottled mineral water, present the services offered by the spa and, with the help of the contemporary press and letters, we recall life at the spa and the entertainment options offered by the resort.
Éva Kerényi 615.838(437.6)(091)
Ajnácskő – The Spa of Mr. Minister 711.455: 615.838(437.6)(091)
Keywords: Gömör (Gemer), Ajnácskő (Hajnáčka), balneology, baron Gábor Kemény, mineral water.