szerző

Kerényi Éva

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 7. Minden út Rozsnyóba vezet

A Bánréve–Dobsina-vasútvonal mentén fekvő vadregényes tájolású fürdő Rozsnyó püspöki székvárostól mintegy 15 percnyi sétára, 2 km távolságra feküdt, fenyves és lomberdő között elterülve, a zord északi és északnyugati szelektől védve. Tán nem a véletlen műve, hogy a balneológiai szakirodalomban több szerzőt is megihletett e páratlan, vasbányákkal körülövezett természeti környezet szépsége. Egy 1903-ban megjelenő reklámhirdetés romantikus vonalakban így jellemezte a fürdőt: „Gömörvármegyének legszebb, legregényesebb vidékén a Sajó-völgynek legszebb pontján fekvő Rozsnyó várostól észak-keletre, a Pozsáló hegység aljában huzódó Csucsomi-völgyben fekszik. A fürdő megyei természetű szépségek és érdekességek turisztikai központja. Lombos és fenyves erdőségtől övezve, csobogó csermelyekkel, pompásvizű forrásokkal gazdagítva, ózondús, pormentes levegővel, kellemes és nagykiterjedésű sétautakkal bír.”1 Vérképző klímájának köszönhetően erdei és hegyi klimatikus gyógyhelyként egyaránt közkedvelt célpontnak számított a helyi polgárság körében.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 6.

A Turóc folyó partján, Harkács (ma Gömörfalva) község határában fekvő, Tornalja közelében tölgyerdőkkel borítva található Lévárt község, tengerszint feletti magassága 177 méter. A helység állítólag a levare (latinul: emelkedni), vagy a lavare (latinul: mosdani) szótól, azaz a természeti fekvésétől, ill. kitűnő forrásvizétől származtatja nevét.1 „A szeszélyes kis Turócznak völgyében, Harkácstól – a nagyhírű Draskóczy család ősi birtokától – alig egy negyedórányira, nyír- és tölgyerdőktől körülkoszorúzott völgyecskében fekszik Gömörmegye egyik legszebb, de kevésbé látogatott szép fürdője – a lévárti fürdő”2 – írta egy ismeretlen 19. századi újságíró a vármegyei hetilapban, s e sokat sejtető őszinte mondattal elárulta annak ún. „parasztfürdő” jellegét.

Nemzetképek vizsgálata, avagy magyarok a tankönyvekben a szlovákok szemszögéből

„A tankönyvek ugyanúgy lehetnek az egymás elleni gyűlölködésre, mint a népek közötti egyetértésre, lojalitásra nevelés eszközei. Különösen vonatkozik ez a történelemtankönyvekre, amelyek gyakran inkább az egyes né­pekkel szembeni előítéletek, mint a mások iránti tisztelet szellemét sugározzák. Így válik a tankönyv a politika eszközévé!”1