Tanulmányok

A kisalföldi megosztott települések kérdésére Hofer Tamás 1960-ban megjelent tanulmánya hívta föl a figyelmet.1 Elsősorban a katonai felmérések térképlapjai és az 1956-ban Negyeden végzett helyszíni kutatása alapján bemutatta a Vág mentén fekvő Negyed község megosztott települését, a folyó túlpartján épített aklokat, és élénk képet festett a 19. század végén, 20. század elején itt folyt életről, valamint az aklok szerepéről a lakosok gazdálkodásában. Említést tesz arról, hogy a 18. század nyolcvanas éveiben készült első katonai felmérés térképlapjain szálláscsoportok fedezhetők fel a környéken Gúta, Naszvad, Martos, Apácaszakállas határában is. Tanulmányában sürgette a további kutatást, a terepmunkát, és fontosnak tartotta tisztázni, hogy a kisalföldi települések mennyiben kapcsolódnak az alföldi kertes, megosztott településekhez.

Egy kocsmai verekedéssel kapcsolatban a kutató számára talán az lehet a legtanácsosabb, ha igyekszik kimaradni belőle. A történészek viszont abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy anélkül „lehetnek jelen” egy ilyen konfliktusban, hogy komolyabb sérüléseket vagy jogi következményeket kellene kockáztatniuk. Természetesen a történeti források teszik lehetővé, hogy betekintést nyerjünk a mindennapok ezen szegmensébe. A kora újkori ember számára – hasonlóan más korok szereplőihez – a kikapcsolódásnak, az ún. szabadidő eltöltésének legalább olyan fontos szerepe volt, mint a munkának. A két szférát valójában nem is igazán választották el egymástól mereven, s meghatározó volt, hogy a munkával töltött hétköznapokat, illetve a pihenésre szánt időt milyen közegben élte meg az egyes ember. A kikapcsolódást célzó tevékenységek között kiemelt helyet kapott a közös italfogyasztás, a különböző társas játékok és a tánc.

A magyar irodalom egyik legnagyobb kritikusának, Schöpflin Aladárnak genealógiája és családtörténete a szakirodalomban teljes egészében incognita. A témával foglalkozó egyetlen közlemény, nem szaklapban látva 1995-ben napvilágot,1 elkerülte a szakma figyelmét. De meglehetősen gyér, egy hiányos és pontatlan szájhagyományon alapuló ismeretei lehettek őseiről, családja történetéről magának Schöpflinnek is. Írásaiban annyit említ meg, hogy úgy tudja, szépapja Elzászból jött Magyarországra.2 Családja és barátai hallottak tőle valamit az első magyarországi Schöpflin foglalkozásáról is, ám utólag eltérőleg emlékeztek erre vissza.

Annak idején, amikor először a nyilvánosság elé léptünk a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja szervezeti keretei között létrehozott Szakrális Kisemlék Archívummal (vö. Liszka 2002b), mégpedig egy fényképkiállítás keretében, amely a dél-szlovákiai tájak szabadban álló szakrális kisépítményeiből, objektumaiból adott válogatást, egy kritikusunk megjegyezte, hogy miért propagáljuk Nepomuki Szent Jánost, a cseh terjeszkedés szimbólumát. Szerinte ugyanis a szentnek szinte minden dél-szlovákiai római katolikus faluban megtalálható szobrait 1918 után, a „cseh megszállást” követően állították, mintegy a szimbolikus térkijelölés folyományaként. Az okoskodás persze nem nélkülözött minden logikát, hiszen az 1340 táján a dél-csehországi Nepomuk városában született későbbi szent köztudomásúan IV. Vencel cseh király udvari gyóntatója volt, majd máig pontosan nem tisztázott körülmények között 1383-ban a Moldva habjai közt lelte halálát. Földi maradványai a prágai Szent Vitus-székesegyházban nyugszanak, szobra 1683 óta a prágai Károly hídon díszeleg, az ellenreformáció és a Habsburg-dinasztiai törekvések részeként 1721-ben boldoggá, majd nyolc év elteltével szentté avatták.

Míg a 20. század hazai építészetét kutató szerzők2 értékes forrásanyagként tartják számon, művészettörténeti irodalmunkban a Forum ez ideig kevés teret kapott. Még nehezebben érthető ez, ha felidézzük Marián Váross szavait, ki szerint a szóban forgó lap „az egyetlen olyan szlovákiai szakmai folyóirat volt, mely a kor szintjén közelítette meg a modern művészetet” (Váross 1960). Műtörténészeink elsősorban a Forum magas tartalmi színvonalát méltatták, azonban e kétségtelenül találó jellemzésen kívül ritkán léptek tovább.

Tornallyay Zoltán a református egyház meghatározó alakja volt két világháború közötti Csehszlovákiában. Tíz éven keresztül a Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnokaként jelentős befolyást gyakorolt nemcsak kerületének, hanem egész egyházának belső igazgatási, politikai és vallási-ideológiai kérdésekben kialakított álláspontjára is. Tanulmányom célja, hogy az egyházmegyei, egyházkerületi és konventi jegyzőkönyvekben fellelhető, valamint az egyház hivatalos lapjában, a Református Egyház és Iskolában megjelent beszédei alapján vázlatosan bemutassa mindazokat az irányelveket és eszmei mozgatórugókat, melyek mentén Tornallyay két világháború közötti egyházszervezői munkássága kibontakozott.2