Budapest, Magvető, 2018, 1053 p. + képmelléklet. /Tények és Tanúk/ A napló mindig is alapvető dokumentumnak számított: egyrészt retrospektív „történelem”, másrészt történeti lélektan, az objektív és a szubjektív, az érdekes és az érdektelen keveréke, az önelemző és/vagy a teátrális pozicionálás speciális dinamikájának műfaja. Vannak persze önigazoló pátosznaplók és nem egy műhelynapló is akad, hazugságnaplók is íródtak bőséggel, nemegyszer ráadásul az önbecsapás hiú dokumentumaivá terebélyesedtek. Király István naplóját nehéz pár szóval jellemezni: Király egyike volt a kommunista kultúrpolitika tekintélyeinek, a korabeli tekintet sokszor úgy siklott el mellette, mint Lenin vagy Marx számtalan szobra mellett, ott volt, mert ott kellett lennie, ő képviseli a „magabiztos” ideológiát. Csakhogy Király cseppet sem volt magabiztos, amikor magába nézett: „hányingerem van önmagamtól” – írja pl. egy helyütt. Szélsőséges értelemben azért a naplóban sem tárul elénk egy másik Király István: olyan marad, amilyennek alapvetően képzelni lehet. Befolyásos és mániákusan „szovjet” irodalomtörténész, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő, a rendszer keményvonalas elkötelezettje, aki részint az individualista európai kultúra, a nyugatmajmolás, a nacionalizmus ellensége, részint a szovjet típusú szocializmus utolsó leheletig, szinte az önparódiáig kitartó híve, a szegények, a proletárok érdekképviseleteként elgondolt elnyomó rendszer purifikátora. Király egyszerre épít az illúziókra és egyszerre tűnhet illúziótlannak is: a kis népek sorsát a nagyok... Bővebben →
Kulturális identitás és idegenség az olasz irodalomban a kora újkortól napjainkig. Debrecen, Printart-Press Kft., 2015, 290 p. Puskás István egyike a magyar italianisztika meghatározó, határozott arcéllel rendelkező és ugyanakkor arculatformáló egyéniségeinek. Monográfiája a kulturális idegenség és az identitás megkonstruálásának stratégiáit vizsgálja az olasz irodalom egy meglehetősen kiterjedt szakaszában, a kora újkortól egészen a kortárs irodalomig. Ez a történetiség híven mutatja, hogy munkájában benne rejlik egy potenciális irodalomtörténeti szempont, mely akár egy lehetséges irodalomtörténeti áttekintést is ígérhetne. Puskás azonban konkrét művekre és jelenségekre fókuszálva mutatja be a posztkoloniális irodalomelméleti megközelítésmód olasz válfaját, s a történetiséget filológiai értelemben is otthonossá, belakhatóvá tudja tenni anélkül, hogy az időtávlat miatt sérülne egy-egy periódus átláthatósága. Olyan módszert alkalmaz, mely az értelmezési stratégiákat nem kisajátítja, hanem játékba vonja azokat, olyan szempontokra irányítja rá a figyelmet, melyek jelentős mértékben gyarapítják egy-egy mű értelmezhetőségét. Pontosan tudja, hogy a Másik megkonstruálásában az én, illetve a kiinduló identitás is tükröződik, mely csak látszatra kerül hatalmi pozícióba, etikai dimenziói a „ti”- vagy „ők”-konstrukciókban lepleződik le. Az itáliai törökkép vagy az észak-itáliai lovagregények iszlámképe és az „ortodox” posztkoloniális szituációk (pl. Eritrea meghódítása vagy Itália Afrika-képe, illetve a migránsirodalom) könnyen közös nevezőre hozhatók azáltal a dinamika által, melyet a hierarchizáló önkép-konstrukciók megbomlása... Bővebben →
A pozsonyi Comenius Egyetem mellett működő Szenczi Molnár Albert Alapítvány október 7-én és 8-án tudományos konferenciát rendezett Tanulmányok költőportrékhoz címmel Tőzsér Árpád nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A plenáris előadást Reményi József Tamás tartotta Tőzsér Árpád exterritóriuma címmel. A címet Végel Lászlótól kölcsönözte annak az értelmiségi magatartásnak a jellemzésére, mely mind lélektanilag, mind irodalomszociológiailag tapintatosan jelöli ki e szerzők helyét a kisebbségi léttörténelemben: „Mindketten korán elhatárolták magukat a kisebbségvédelem szokásos formáitól, ugyanakkor kötődésüket a szülőföldhöz nem a tájkultusz jegyében őrzik. Makacs otthonmaradók, akik az úgynevezett anyaországban idegesítő Bővebben →
Az olyan tudatosan megkomponált köteteket, versciklusokat, melyek központi tematikus eleme a szerelem, illetve a szerelem forrásaként és céljaként megjelölt (központi) nőalak, joggal nevezhetünk szerelmi dedikációs jellegű gyűjteményeknek. Ez az antik elégiaköltészet által kanonizált (Ovidius, Tibullus, Propertius), de már korábban is létező (Catullus) kötetformáló elv számos kompozíciós elem és toposz összjátéka következtében kikristályosodó modellt hozott létre, mely a neolatin költészetet lényegileg a quattrocento korszakától kezdődően a szerelmi-erotikus poézis terén szinte mindvégig uralta. E kötettípus egy sajátos, alapozó változata Enea Silvio Piccolomini Cinthia című munkája.1 A kötet propertiusi jellegére a szakirodalom már többször is felhívta a figyelmet,2 az imitációs bázisként kezelt antik modellel való kapcsolatát a szövegek primer rokonsági szintjén már lényegében feltérképezték. Amivel azonban ezek az egyébként kiváló tanulmányok adósak maradtak, az egyrészt a kompozíciós-kötettipológiai mechanizmusok föltárása, másrészt az intertextuális szövegszerveződések vizsgálata, harmadrészt pedig mindeddig nem tárgyalták a kötet Cinthia-versei és egyéb, nem Cinthiához írt, az elégikus dimenziótól nagyban különböző verseinek viszonyrendszerét. Ha úgynevezett szerelmi dedikációs verskötetként olvassuk a Cinthiát, elsősorban nemcsak a szövegszerű Propertius-megfeleltetésekre érdemes koncentrálni, hanem olyan stigmák felkutatására, melyek önkéntelenül is kiütköznek a szöveg testén.3 Az elégikus kötetszerveződés egyik alapvonása egy folyamatos, szubsztitúciós játékséma, mátrix retorikai kereteinek kimunkálása az imádott nő kapcsán. Érdemes megvizsgálni tehát a Cinthia... Bővebben →
Warning: Missing argument 1 for wpex_pagination(), called in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/author.php on line 18 and defined in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/functions/pagination.php on line 9
