A történelmi Magyarország északnyugati részén fekvő Nagyszombat szabad királyi város már a középkorban is jelentős szerepet töltött be hazánk és Pozsony vármegye életében. Fekvése miatt állandó kereskedelmi kapcsolata volt Béccsel, nyugatra Cseh- és Morvaországgal, északra pedig Lengyelországgal. A mohácsi csatavesztés után, 1543-ban ide kötözött az esztergomi érsekség és a káptalan, ezáltal az egyházi szerepe is növelte a város szerepét, életét. Ugyan már a következő gondolat túllép a címben megadott időszakon, de meg kell említeni, hogy Pázmány Péter 1635-től megalapította a város egyetemét, amely mellett nyomda és könyvtár is működött. Ekkor az előzőek mellett a várost már kulturális központként is számontartották a megcsonkított királyi Magyarországon. Nagyszombat nevét a szombatokon tartott hetivásárairól kapta. A város említése korai. 1211-ben Sumbot, 1238-ban Zumbothel, 1313-ban már Nogzumboth[1] néven jegyezték le a fennmaradt nyelvemlékekben. Lakosságát három különböző nyelvű népcsoport alkotta: magyarok, németek és szlovákok. Ezek aránya a későbbiekben a történelmi, politikai és gazdasági tényezők hatására mindig változott. Amint a későbbiekben a családnevek fölsorolásánál olvasni fogjuk, elsősorban az előző kettő dominált mind eredetben, mind nyelvét illetően a kalmárcéh tagjai között. Magának a kalmár foglalkozásnak legegyszerűbben a mai kereskedő szavunk felel meg. Az előbbi német eredetű jövevényszó, alapja a Kramer, amely a magyar nyelvben több írásos és... Bővebben →
Bakith Mihály 1600-ban Szent Benedek napján (március 21.) írt rövid, tömör, már-már szűkszavú végrendelete[1] keltette föl ezen kis tanulmány írójának érdeklődését. Ez indította arra, hogy bemutassa a 16. század második felében és a 17. század első éveiben élt szerb–magyar főúr családját. Az okirat olyan elemeket és adatokat tartalmaz, amelyek eltérnek a családról eddig ismertetett részletektől, hézagot töltenek ki, pontosítanak, ugyanakkor több helyütt további, megválaszolatlan kérdéseket is hagytak az utókornak. Ezeket igyekeztünk további kutatásokkal föltárni, kiegészíteni, és ha kell, magyarázatokkal ellátni. Nem kívánjuk megismételni a családról szóló, eddig legrészletesebb bemutatást,[2] abból csupán néhány gondolatot emelünk ki, azonban nem mellőzhetjük a 98. oldalon rajzolt kis családfarészletet. Természetesen ezt is az újabb nevek beiktatásával közöljük. Először a vezetéknév helyesírásáról kell szólni. A Bakits családnevet az egyes források más-más alakban rögzítették: Bakit, Bakith, Bakich, Bakics, és ahogy ő írja egy helyen, Bakÿch. Ennek oka az, hogy a szerb eredetű név végén olvasható mássalhangzónak a magyar nyelvben nincs sem hangértéke, sem betűjele. Ez a délszláv nyelvben a magyar cs és ty között ejtendő ć hang, és annak ez az írásjele. Ezért a magyar ortográfiában mindig igyekeztek valamilyen más betűkapcsolattal azt helyettesíteni, nagyjából megfeleltetni. Először szóljunk a testamentumra jellemző általános észrevételekről, körülményekről. Eredetije (amelyet a... Bővebben →
Végrendeletének[1] legelején úgy nevezi meg magát, hogy fügei Csató Zsófi, „néhai nemzetes Csató Demjén lánya”. A Zsófi becenévből azt gondolnánk, hogy egy fiatal, valamilyen betegségben szenvedő ifjú leánytól vagy asszonytól származik majd az általa íratott testamentum. És miután végigolvassuk azt, kiderül, hogy egy idősebb, már négy házasságot megélt nemesasszonyról van szó, aki a maga korában, a 17. század végén szinte már matrónának számított. Mint később olvasható, már a lányunokája is férjhez ment, tehát a feltevés nem alaptalan. Mielőtt az általa diktált, átírásban fennmaradt okiratban megismernénk az életét, azt is el kell róla mondani, hogy több szerencsétlenség, de sok kedvező dolog is volt az életében, amelyekről nagyon visszafogottan, tárgyilagosan emlékezik meg. Bizonyára már nagyon beteg lehetett, amikor 1664. március 7-én valószínűleg Selmeczi Jánosnak[2] írásba mondta végakaratát (a betegsége okát nem említi), de hogy az elméje teljesen tiszta volt, s mindenre (adatok, pénzösszegek, időrend stb.) kiválóan emlékezett, azt ma is csak csodálni tudjuk. Úgy ismerjük meg, mint egy igazi „gazdaasszonyt”, aki az utolsó pillanatig intézkedett, mindenről gondoskodott, s a család javait fejben és kézben tartotta. Végrendelete valójában egy rövid önéletrajz. Mielőtt megismertetnénk az olvasóval az életét, előbb érdemes bemutatni, hogy mit tudunk a családjáról, őseiről s magáról a Csató vezetéknévről. Kázmér... Bővebben →
A fenti cím választása nem véletlen. E női ágon kihalt magyar család nemesi előneve arra utal, hogy eredetileg nem Trencsénben élhettek. Valamelyik ősük – talán a törökök elől – az akkori királyi Magyarország biztonságosabb helyére, mégpedig az északnyugati, szinte legtávolabbi megyéjébe költözött. 1542-ben még Baranya megyében írják le a következő két személyt: Joannes Bogadÿ és Mathias Bogadÿ.[1] Hogy ők rokonaik voltak-e a címben nevezett családnak, azt nem tudjuk bizonyítani. Családnevük azonban pontosan árulkodik származási helyükről. A baranyai nemesi előnév a megyére, a családnév pedig a származási, azaz a korábbi birtokhelyre utalhat. Bogád[2] település Pécstől keletre, a város szomszédságában található, bizonyára itt élhettek valaha a család ősei. A családdal és tagjaival az ismert genealógusaink (Nagy Iván[3] és Kempelen Farkas) nagyon röviden foglalkoznak, ami érthető, hiszen nem volt utód, aki érdemben adatokat tudott volna szolgáltatni a család férfiágához. Írásunk célja, hogy egy furcsa végrendelet alapján igyekezzünk pótolni a fent említett kötetek hiányosságait, s egyben magát a testamentumot is elemezni és értelmezni. Ez a végakarat baranyai Bogády András[4] keze írásával keletkezett a 17. század közepén. Annyiban furcsa, hogy az okirat több részből áll. Első része 1640-ben, a második 1641-ben, a végső kiegészítés pedig 1643. január 4-én íródott. Mindezek után jön még egy... Bővebben →
Ritka, különleges napra ébredtek 1666. március elsején Zboró kastélyának és Makovica várának tulajdonosai, vendégserege, valamint az akkori falucska lakói. Ugyanis ezen a napon volt Rákóczi Ferenc, Erdély választott fejedelmének és Zrínyi Ilonának az esküvője, lakodalma, amelyet országra szóló fényes külsőségek között tartottak meg rengeteg főúr és azok családja jelenlétében. A vőlegény I. Rákóczi Ferenc (*1645. február 24., Gyulafehérvár – †1676. július 8., Zboró) szülei: II. Rákóczi György (szintén erdélyi fejedelem) és Báthori Zsófia. Ferenc egyben Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja és Sáros vármegye főispánja volt már huszonegy éves korában. Az ara szülei: gróf Zrínyi Péter horvát bán, a költő Zrínyi Miklós öccse, akit 1671-ben összeesküvés miatt Bécsújhelyen lefejeztek. Anyja pedig a híres és gazdag családból származó Frangepán Katalin volt. A menyasszony születési évét pontosan nem ismerjük, 1643 körül lehetett Ozalj várában, meghalt 1703-ban Törökországban. (Férje halála után ismét férjhez ment, mégpedig Thököly Imréhez, aki 1699 után az akkori történelmi események miatt Törökországba menekült. A feleség követte az urát, s ott is hunyt el Nikodémiában. Koponyáját a fia földi maradványaival együtt 1906-ban hozták haza, s helyezték örök nyugalomra a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban.) Felvetődik az olvasóban, hogy miért épp az Erdélytől oly távol eső Zboróban[1] rendezték a pár esküvőjét. Ezen... Bővebben →
A felvidéki kisbirtokos nemes 1650–1661 között – egyesek szerint élete végéig – volt Fülek várának alkapitánya. A család életrajzírója szerint ősi birtokaik Magyarország déli részén, Pozsega, Valkó és Baranya vármegyékben voltak. Ez utóbbiban volt a központjuk „Dárda-Iván”, róla vették nemesi előnevüket. Bár a nemzetség már 1341-ben igazolt birtokos volt, a török támadások miatt kénytelen voltak otthonukat elhagyni, s ekkor telepedtek át a biztonságosabb Felvidékre. Mohács után a család négy ágra szakadt, s a következő megyékben találtak új otthonra, ott kötöttek házasságot: Sáros (István és fia), Ung (László), Abaúj (Kristóf), illetve Zemplén (Péter) vármegyékben. A Sáros vármegyei ágból származó Fekete László anyja révén lett részes az ajnácskői várban és uradalomban, s ezen osztozott meg két nővérével. 1639-ben került a közeli Fülekre, ahol később Koháry István főkapitánynak lett a helyettese. 1665 szeptemberétől Pest-Pilis-Solt megye alispáni tisztségét is betöltötte, s szorgalmával, vásárlásaival növelte addigi birtokait. Mielőtt rátérnénk a tőle fennmaradt könyvecske, ahogy ő írja a címét „Jószágáimnak Urbariumjai” bemutatására, érdemes áttekinteni családfájának a rá vonatkozó részét. Apja Fekete György (említve 1607, †1626 előtt), édesanyja az Abaúj vármegyéből származó Monay Bora volt. Három gyermekük született: két leány, majd egy fiú. Zsófia (*? †1639 körül) férje Szajka Imre volt. Judit 1. férje a Zemplén... Bővebben →
Az itt idézett négy rövid levél íróiról és címzettjéről már sokan és több kötetnyi anyagot írtak a 17. századtól kezdve Magyarországon. A szerzők mind történelmi, politikai és gyógyszertudományi szempontból közelítették meg az itt szereplő három személy életútját. Nemesi származásukat tekintve a genealógia is foglalkozott mindhármójukkal, azonban néhány kapcsolódásról, adatról még nem tettek említést. Ezt szeretné ezen írás pótolni, s néhány összefüggést vagy az elszórtan megjelent eseményeket egymáshoz kapcsolni. Bővebben →
Hont vármegye a történelmi Magyarország legkisebb megyéi közé tartozott, székhelye, Ipolyság pedig talán a legkisebb megyeszékhely volt.
A megye Hont vára körül alakult ki, nevét is róla vette. Hont ma Nógrád megye települése, a helyén állt valamikor egy földvár, amelyet valószínűleg Hunt német származású lovag alapított, s egyben ő volt a vármegye első ispánja. A Hont–Pázmány (némely leírásokban: Hontpázmány) eredetileg német nemzetség volt. Ősei, Hont és Pázmány lovagok I. (Szent) István idejében, hihetőleg Gizella királyné kíséretében jöttek be Magyarországra. (A tőlük származó nevezetes családok a Szentgyörgyi és a Forgách família.)1 A német eredetű Hont személynév volt, tulajdonképpeni jelentése száznagy, hadnagy (lásd: középfelnémet hunt = száz). A nevet a korabeli és későbbi oklevelek több alakban is rögzítették: Hunt (1075), Chunt (1156), Hunth (1290 előtt).2 Bővebben →
Beckó a valamikori Magyarországon Trencsén vármegye Vágújhelyi járásához tartozott. A település régi magyar neve Bolondóc volt, a magyar helynév a bolond szó hatására a népetimológiában kapta mai hangalakját. Első említése 1219-ben Blonduch alakban olvasható. Mai szlovák neve Beckov (1388), németül Beckow.1 Maga a község a Vág folyó bal partján található. A 12–13. században várispánság székhelye volt. Zsigmond a lengyel Stiborici Stibornak adta, aki 1388–1414 között gazdag főúri rezidenciává építtette ki.2 1520-ban vásártartási joggal is rendelkezett, 1598-ban 218 házból állt. Iparosai a 17. században már céhekbe tömörültek. A faluban található az 1400 körüli, egy korábbi templom helyére épült kegytemplom, amelyet a 17. század elején átépítettek. Lenn, a községben emeltette kúriáját a Mednyánszky család 1540-ben, amely tanulmányunk történésének is színhelye lesz. A településtől kissé távolabb, sziklákra épült Beckó vára, amelyet egy 1150 körüli oklevél már említ. Az impozáns építmény a 15–16. században hazánk egyik legfényűzőbb főúri lakhelyének számított. Tengerszint feletti magassága 245 méter, s a síkságból maga a várhegy 70 méter magasan emelkedik ki. Sajnos a vár 1729-ben vigyázatlanság miatt leégett, s többé nem is építették újjá. Mind a mai napig szinte a teljes magasságig áll benne a sokszögletű várkápolna, amelynek csodálatos gótikus boltívei részben még láthatóak. Ebből a várból küldte... Bővebben →
Warning: Missing argument 1 for wpex_pagination(), called in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/author.php on line 18 and defined in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/functions/pagination.php on line 9
