Mészáros András: A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században

A cím­ben em­lí­tett ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek nem­csak a XIX. szá­zad leg­je­len­tő­sebb fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lái kö­zé tar­toz­tak, ha­nem fon­tos he­lyet fog­lal­tak el a ma­gyar­or­szá­gi mű­ve­lő­dés tör­té­ne­té­ben is. Ez a sze­re­pük per­sze nem volt azo­nos az egész szá­zad fo­lya­mán. A Ki­rá­lyi Aka­dé­mia a szá­zad el­ső fe­lé­ben, majd pe­dig 1875-től kez­dő­dő­en (ami­kor új­ra­ala­kult a böl­cse­le­ti kar), az evan­gé­li­kus lí­ce­um pe­dig a szá­zad utol­só har­ma­dá­ig (ami­kor ki­vált be­lő­le a te­o­ló­gi­ai aka­dé­mia) tar­to­zott a ma­gyar­or­szá­gi fel­ső­ok­ta­tás él­vo­na­lá­ba. Kü­lön­bö­ző szin­ten, hang­súly­ok­kal, idő­ren­di és tan­rend­be­li sze­rep­ben azon­ban mind­egyik­ben meg­je­lent a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sa. En­nek tör­té­ne­té­vel és tar­tal­mi ös­­sze­te­vő­i­vel fog­lal­ko­zik az aláb­bi ta­nul­mány.

Is­mert tény, hogy az aka­dé­mi­á­kat a Ratio Edu­ca­tio­n­is hoz­ta lét­re a XVIII. szá­zad vé­gén az egyes tan­ke­rü­le­tek szék­he­lye­in. Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon két he­lyen: Po­zsony­ban és Kas­sán. Kas­sán meg­vol­tak a fel­ső­ok­ta­tás előz­mé­nyei, hi­szen ko­ráb­ban itt mű­kö­dött a je­zsu­i­ta egye­tem két ka­ra (a böl­csé­sze­ti és a te­o­ló­gi­ai), Po­zsony­ban azon­ban csu­pán az evan­gé­li­kus lí­ce­um­nak volt fő­is­ko­lai jel­le­ge (mi­vel­hogy ott te­o­ló­gi­át is ok­tat­tak). Ere­de­ti­leg Nagy­szom­bat kap­ta az aka­dé­mi­át kár­pót­lá­sul az el­vesz­tett (Bu­dá­ra át­te­le­pí­tett) egye­tem he­lyett, de 1784-ben ezt az in­téz­ményt Po­zsony­ba he­lyez­ték át. (Mel­lé­ke­sen jegy­zem meg, hogy ugyan­ek­kor ke­rült a po­zso­nyi vár­ba az or­szá­gos pap­ne­ve­lő sze­mi­ná­ri­um is, amely azon­ban csak rö­vid ide­ig mű­kö­dött itt, mert ha­ma­ro­san kom­pe­ten­cia jel­le­gű konf­lik­tu­sok tá­mad­tak a bu­dai, ill. pes­ti egye­tem te­o­ló­gi­ai ka­ra meg a sze­mi­ná­ri­um kö­zött. Ké­sőbb meg is szün­tet­ték az or­szá­gos sze­mi­ná­ri­u­mot, és a pap­ne­ve­lés az egye­te­mi szin­tű te­o­ló­gi­ai kép­zés mel­lett vis­­sza­ke­rült az ér­se­ki és püs­pö­ki szék­he­lyek­re.) A po­zso­nyi aka­dé­mia mű­kö­dé­se – az 1803-as meg­szün­te­té­si kí­sér­le­tet le­szá­mít­va – ez­után a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­sé­ig za­var­ta­lan volt.
A Ratio sze­rint az aka­dé­mia két­szer két éves tan­fo­lyam­ként volt meg­szer­vez­ve, ami a gya­kor­lat­ban két – böl­csé­sze­ti és jo­gi – kart je­len­tett. A böl­csé­sze­ti kar el­vég­zé­se adott jo­got a ta­nul­má­nyok foly­ta­tá­sá­ra az or­vo­si, a jo­gi és a te­o­ló­gi­ai ka­ro­kon, de a böl­csé­sze­ti ta­nul­má­nyok­nak nem­csak ilyen elő­ké­szí­tő, ha­nem au­to­nóm jel­le­gük is volt. A jo­gi kar ab­szol­vá­lá­sa hi­va­tal­vi­se­lés­re vagy pe­dig az egye­te­mi jo­gi ka­ron foly­ta­tó­dó ta­nul­má­nyok­ra adott jo­go­sít­ványt. Az el­ső Ratio in­téz­ke­dé­sei az egyes nyel­ve­ket, így a ma­gyar nyel­vet is a böl­csé­sze­ti kur­zus­ban aján­lott vá­laszt­ha­tó tárgy­ként tün­te­tik fel mind a négy fél­év­ben. „Igen aján­la­tos vi­szont, hogy mind­egyik aka­dé­mi­án ta­nu­ló­kört szer­vez­ze­nek olyan aka­dé­mi­ai ta­ná­rok irá­nyí­tá­sá­val, akik e nyel­ve­ket ki­vá­ló­an be­szé­lik, és – te­kin­tet­be vé­ve a vi­dé­ket, ahol az aka­dé­mia mű­kö­dik – egyik he­lyen a la­tint és a né­me­tet, majd a ma­gyart és a szlo­vá­kot, má­sutt az el­ső hár­mat, vé­gül pe­dig a hor­vát nyel­vet igye­kez­ze­nek gya­ko­rol­ni” (Ratio 1981:130). A má­so­dik Ratio a lí­ce­u­mok és aka­dé­mi­ák ese­té­ben ilyen­kép­pen fo­gal­maz e kér­dés­ben: „A ma­gyar nyel­vet ha­zánk­ban az is­ko­lák ma­ga­sabb osztályaiban1 a ha­zai nö­ven­dé­kek kö­zül sen­ki sem mel­lőz­he­ti /…/ Ha még­is akad­ná­nak olyan nö­ven­dé­kek, akik­nek ez nem anya­nyelv­ük, és azt nem elég­gé is­me­rik, ak­kor gya­ko­rol­tat­ni kell őket a nyelv­tan­ban, a töb­bi­ek pe­dig e nyelv csi­szo­lá­sá­val, va­la­mint ki­vá­ló szer­zők mű­ve­i­nek ol­va­sá­sá­val fog­lal­koz­za­nak azo­kon az órá­kon, ame­lye­ken mind a fi­lo­zó­fi­ai, mind a jo­gi szak hall­ga­tói – más elő­adá­sok el­mu­lasz­tá­sa nél­kül – részt ve­het­nek” (Ratio 1981:267).

A mon­dot­tak­ból is ki­tű­nik, hogy a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sa nem je­len­tett ma­gyar nyel­vű­sé­get az aka­dé­mi­án. Hi­szen a Ratio a la­tin nyel­vet a hall­ga­tók famil­iaris ser­mójá­nak ne­vez­te, és a la­tin volt az ok­ta­tás nyel­ve mind a böl­csé­sze­ti, mind pe­dig a jo­gi ka­ron. II. Jó­zsef né­me­te­sí­tő igye­ke­ze­te csak rö­vid éle­tű volt, ami után vis­­sza­tért a la­tin, és hi­va­ta­los nyelv­ként ke­zel­te­tett egé­szen a XIX. szá­zad negy­ve­nes éve­i­ig. 1835-ben egy hely­tar­tó­ta­ná­csi le­irat vé­le­ményt kért a po­zso­nyi aka­dé­mia igaz­ga­tó­sá­gá­tól, ho­gyan le­het­ne a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ta­ná­rát egyen­lő­vé ten­ni a töb­bi ta­nár­ral. De csak egy 1844-es tör­vény­ren­de­let tet­te a ma­gyart a ta­ní­tás nyel­vé­vé a pes­ti egye­te­men és a fő­is­ko­lá­kon (ki­vé­ve a hor­vát is­ko­lá­kat). A böl­csé­sze­ti ka­ron ez­után a ma­gyar nyel­ven és iro­dal­mon kí­vül a val­lás­tant, a ha­zai és egye­te­mes tör­té­net­tu­do­mányt, a ter­mé­szet­tant, a me­ző­gaz­da­ság­tant és a pré­di­ká­ci­ót kel­lett ma­gya­rul ok­tat­ni. A fi­lo­zó­fi­ai tár­gyak kö­zül azon­ban a lo­gi­kát és a me­ta­fi­zi­kát ez­után is la­ti­nul ad­ták elő. A la­tin mint ta­ní­tá­si nyelv tel­jes ki­ik­ta­tá­sa csak 1848-ban kö­vet­ke­zett be. Ezek után még 1850 és 1860 kö­zött volt olyan idő­szak, ami­kor nem ma­gya­rul – ha­nem né­me­tül – ok­tat­tak az aka­dé­mi­án.

A Ratio in­téz­ke­dé­se­i­vel pár­hu­za­mo­san a ma­gyar or­szág­gyű­lés is fon­tos ha­tá­ro­za­to­kat ho­zott a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sá­ról. Az 1790–91. évi 16. tör­vény ér­tel­mé­ben a ma­gyar nyelv ta­ná­rai azo­kat a di­á­ko­kat vol­tak il­let­ve ok­tat­ni, „akik ezt a nyel­vet nem tud­ják, de meg akar­ják ta­nul­ni” vagy akik már tud­ják, „de tö­ké­le­te­sí­te­ni akar­ják ma­gu­kat ben­ne” (Mé­szá­ros 1976:177–184). Ez, va­la­mint a ké­sőb­bi, 1792-es tör­vény nem a mai ér­te­lem­ben vett „ma­gyar nyelv és iro­da­lom” tan­tár­gyat tár­gyal­ta, ha­nem a ma­gyar nyelv meg­ta­nu­lá­sá­nak le­he­tő­sé­gét pró­bál­ta biz­to­sí­ta­ni.
Ho­gyan va­ló­sult meg mind­ez a po­zso­nyi aka­dé­mi­án? Ha ugyan­is tud­juk, hogy a Ratio csu­pán aján­lá­so­kat tett a ma­gyar nyel­vet il­le­tő­en, és né­mi sza­bad­sá­got en­ge­dé­lye­zett a ta­ná­rok­nak ab­ban az eset­ben, ha nem vol­tak hi­va­ta­los tan­köny­vek, ak­kor az il­le­tő ta­ná­rok jegy­ze­tei so­kat el­árul­hat­nak az idé­zett tör­vény, va­la­mint a tan­ter­vek meg­va­ló­su­lá­sá­nak mó­do­za­ta­i­ról. Ve­gyük te­hát előbb sor­ra az aka­dé­mi­án ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat ok­ta­tó ta­ná­ro­kat.

Az el­ső Gubernáth An­tal (1757–1814) volt, aki is­ko­lá­it Győ­rött és Bécs­ben vé­gez­te, 1792 és 1811 kö­zött ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet. Köz­ben két éven át ok­tat­ta a fi­lo­zó­fi­ai tár­gya­kat is.2 La­ti­nul ír­ta meg di­ák­jai szá­má­ra az Insti­tu­tion­um lin­guae et lit­ter­at­u­rae hun­gar­i­cae 2 tomii (Posonii, 1802, 1803) c. mű­vét. Az el­ső rész a gram­ma­ti­ká­val, a má­so­dik a szin­ta­xis­sal fog­lal­ko­zik. Az el­ső rész­hez táb­lá­za­tok van­nak csa­tol­va, a má­so­dik rész bő (több mint 250 ol­dal­nyi) fra­ze­o­ló­gi­ai szó­tárt, ma­gyar szó­lá­so­kat és köz­mon­dá­so­kat, va­la­mint le­ve­le­zé­si min­tá­kat is tar­tal­maz. Aho­gyan azt idé­zett dol­go­za­tá­ban Mé­szá­ros Ist­ván is hang­sú­lyoz­za, Gubernáth mű­ve egy­részt az igé­nye­sebb nyelv­tan­köny­vek kö­zé tar­to­zott, más­részt a pusz­ta nyelv­ok­ta­tá­son túl erős hang­súlyt fek­te­tett a nyelv­he­lyes­ség­re, a nyelv­szé­pí­tés­re és a nyelv­mű­ve­lés­re is (Mé­szá­ros 1976:178). A nyelv­mű­ve­lés ha­té­kony esz­kö­zé­nek tar­tot­ta pél­dá­ul a ma­gyar iro­da­lom mű­ve­i­nek ol­va­sá­sát. Eb­ből a kor­ból szö­veg­gyűj­te­mé­nye­ket is is­me­rünk, ame­lyek ezt a célt szol­gál­ták. Gubernáth ugyan­ak­kor nem­csak az el­bur­ján­zott la­tin ki­fe­je­zé­se­ket akar­ta ki­gyom­lál­ni a ma­gyar nyelv­ből, ha­nem a több­je­len­té­sű ma­gyar sza­vak­kal és az írás­be­li­ség­gel is fog­lal­ko­zott tan­könyv­ében. Áll­jon itt íze­lí­tő­ül a „ré­sze­ges” szó Gubernáth fra­ze­o­ló­gi­ai szó­tá­rá­ból (mai he­lyes­írás­sal): „Iszo­nyú szem­te­len­sé­gű za­bá­lás­ban, hör­pögetés­ben gyö­nyör­kö­dik. Bor­csap, lo­pó­tök vagy hebér. A kan­csó haj­to­ga­tá­sá­ban za­bo­lát­lan, tel­he­tet­len, fá­rad­ha­tat­lan. Oly em­ber, aki­nek a sza­bó­gyű­szű­höz ha­son­lít­hat­ni szá­raz, kér­ges tor­kát. Aki a csiz­má­já­ban sem szen­ved­he­ti a vi­zet. Oly em­ber, aki­nek az el­ső für­dő­jét is bor­ban csi­nál­ták. /…/ Aki an­­nyit tölt s önt a szá­ra­zon kon­gó ga­rat­ra, hogy meg­tak­nyo­so­dik. Le­is­­sza ma­gát, ma­gán túl van. Fe­je min­den ös­­szes­sé­ges korty­ol­gatá­sok­nak. /…/ Aki at­tól tart, hogy nád te­rem az or­rá­ban, ha bo­ron kí­vül más va­la­mit iszik. Min­den cé­gér előtt meg­áll, mint a mes­ter lova.”
A tör­té­net­tu­do­mány ta­ná­ra­ként mű­kö­dött az aka­dé­mi­án Bel­nay Györ­gy Ala­jos (1765–1809), aki nyom­da­tu­laj­do­nos is volt, és aki­nek meg­je­lent egy iro­da­lom­tör­té­ne­ti jel­le­gű mű­ve, a His­to­ria lit­ter­arum bonarumque artium in Hun­garia (Posonii, 1799. En­nek a mű­nek a má­so­dik, vál­to­zat­lan ki­adá­sa: Com­pendi­um his­to­ri­ae rei lit­ter­ari­ae in Hun­gari­a…, Posoni­i, 1811). Bel­nay több for­rást is meg­em­lít, ame­lyek­ből me­rí­tett, de fő­ként Wal­laszky Pál Con­spec­tus reipub­li­cae lit­ter­ari­ae (Posonii et Lip­si­ae, 1785) c. mun­ká­já­ra tá­masz­ko­dott. Tő­le ve­szi át a hun iro­da­lom­ról szó­ló részt is, amely majd Fer­enczynél is megje­lenik. Bel­nay nem­csak az iro­da­lom­mal, ha­nem a tu­do­má­nyos­ság­gal is fog­lal­ko­zik, és Wal­laszkytól el­té­rő­en job­ban ki­eme­li a ka­to­li­ku­sok sze­re­pét.
Gubernáthot az 1800/1801-es tan­év el­ső fe­lé­ben Etrekarc­sai Georch Il­lés (1772–1835) he­lyet­te­sí­tet­te, aki – bár ügy­véd és ké­sőbb táb­la­bí­ró volt – rö­vid ide­ig ok­ta­tott a po­zso­nyi aka­dé­mi­án, és több nyel­vé­sze­ti ta­nul­má­nya is meg­je­lent. Kö­zü­lük az egyik – A ma­gyar he­lyes­írás fő rend­sza­bá­lya­i­ról (Pest, 1821) – Mar­cz­ibány­i-dí­jat nyert (Ortvay 1884:153, 156). A név­te­le­nül meg­je­lent Pa­ra­dig­ma con­ju­ga­tio­n­is ver­bo­rum et metho­d­us iis­dem recte uten­di Hun­garis pro­pria (Posonii, 1799) mel­lett ben­nün­ket az Etel­ká­ból ki-vá­lo­ga­tott re­mek­je a he­lyes ma­gyar­ság­nak (Po­zsony, 1800) ér­de­kel­het, mert eb­ben meg­va­ló­sí­tot­ta azt, ami­ről Gubernáth is szólt, még­pe­dig azt, hogy az iro­dal­mi mű­vek ol­va­sá­sa fel­éb­resz­ti az ér­dek­lő­dést az adott nyelv irán­t, és se­gí­ti an­nak ta­nu­lá­sát. Georch sze­mel­vé­nye­ket kö­zöl az is­mert re­gény­ből, eh­hez csat­la­koz­tat egy 32 ol­da­las ma­gyar–la­tin szó­tárt, va­la­mint egy név­más­ra­go­zá­si táb­lá­za­tot (amely­ben egyéb­ként tö­ké­le­te­sen meg­kü­lön­böz­te­ti és ki is je­lö­li a zárt és a nyílt „e” köz­ti kü­lönb­sé­ge­ket), és mind­ezt ilyen­for­mán bo­csát­ja út­já­ra: „Va­gyok is fe­lő­led oly re­mény­ség­gel, hogy el­ol­vas­ván e ke­ve­set, a hoz­zá adott tol­da­lé­kot pe­dig tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­ván, ked­ved ke­re­ke­dik az egész ere­de­ti mun­ká­nak, ama vi­lág-csu­dál­ta Etel­ká­nak mind ol­va­sá­sá­ra, mind pe­dig ma­gya­rá­zá­sá­ra. Sőt: tud­ván egy­né­hány száz gyö­kér­sza­vak­nak mag­yaráza­tját, tud­ván egy­szer­smind a szár­maz­ta­tás mód­ját, ke­vés mun­ká­val egy­sze­ri­ben an­­nyit fogsz tud­ni, men­­nyi a kö­zön­sé­ges be­széd­nek foly­ta­tá­sá­ra un­tig ele­gen­dő fog len­ni” (Etrekarcsai 1800:1–2). Szin­te kár, hogy szer­zőnk a nyelv­ta­ná­ri pá­lyát a job­ban jö­ve­del­me­ző ügyé­szi­vel cse­rél­te fel.

Ugyan­csak szö­veg­gyűj­te­mén­­nyel mu­tat­ko­zott be az aka­dé­mia kö­vet­ke­ző ta­ná­ra, Cselkó Ist­ván (1773–1837), aki 1812-től ha­lá­lá­ig ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. Ezt meg­elő­ző­en a zsol­nai és a trenc­séni gim­ná­zi­um­ban mű­kö­dött (Ortvay 1884:160). Az ok­ta­tás mel­lett 1809-től ő szer­kesz­tet­te az Ephemerides politi­co- s­ta­tis­ti­cae c. po­zso­nyi la­tin nyel­vű la­pot is. A Vá­lo­ga­tott da­ra­bok min­den ko­rú je­les ma­gyar Írók­ból (má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás, Po­zsony, 1827) ki­mon­dott cél­ja ugyan­az, mint Georché. Az iro­dal­mi sze­mel­vé­nye­ket ma­gyar szó­lá­sok és köz­mon­dás­ok gyűj­te­mé­nye, „szé­pen il­lő társ-igék” (mint pél­dá­ul „ár­nyék-vi­lág, bal-íté­let, di­cső­sé­ges em­lé­ke­zet, em­ber­te­len la­tor, okos fi­gye­lem, tu­nya in­du­la­tok, vi­lág sepre­je, za­va­ros be­széd, zsí­ros ha­zug­ság” stb.) és „né­mely kü­lö­nös sza­vak” (pél­dá­ul „Ádám al­má­ja: a gé­gé­nek ki­ál­ló cso­mó­ja; bar­ká­csol­ni: fel s alá jár­kál­ni; ime­ly: a ló bő­ré­ből ön­ként ser­ke­nő vér, vagy a szar­vas­mar­ha bő­re alatt ter­mő fé­reg” stb.) kö­ve­tik. Cselkó vá­lo­ga­tá­sa te­hát nyelv­könyv­ként, iro­dal­mi sze­mel­vény­ként, sti­lisz­ti­kai út­mu­ta­tó­ként, fra­ze­o­ló­gi­ai gyűj­te­mény­ként is ke­zel­he­tő.

Iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból pe­dig azért ér­de­kes, mert a sze­mel­vé­nyek egy bi­zo­nyos ke­reszt­met­sze­tet ad­nak a ma­gyar iro­da­lom múlt­já­ból, de ugyan­ak­kor egy sa­ját­sá­gos szem­lé­le­tet is tük­röz­nek. Még­pe­dig azt, ame­lyik a re­form­kor­ban kez­dett láb­ra kap­ni, és fő­ként a XIX. és XX. szá­zad for­du­ló­ján vált szin­te egyed­ural­ko­dó­vá az iro­da­lom­ok­ta­tás­ban.
De lás­suk előbb a ki­vá­lasz­tott mű­ve­ket és szer­ző­ket: a kö­zép­kor­ból a Ha­lot­ti Be­széd és Kö­nyör­gés, va­la­mint A bol­dog­sá­gos szűz­ről va­ló ének; eze­ket a mű­ve­ket a kö­vet­ke­ző szer­zők­től va­ló sze­mel­vé­nyek kö­ve­tik: Sylvester Já­nos, Du­go­nics And­rás, Falu­di Fe­renc több pró­zai és lí­rai mű­ve, Kis Já­nos, Dayka Gá­bor, Ka­zin­czy Fe­renc, Ver­se­ghy Fe­renc, Ányos Pál, Ba­tsá­nyi, Aran­ka Györ­gy, Dö­me Kár­oly, Fej­ér Györ­gy, Mede Pál, Rá­day Ge­de­on, Baróti Sza­bó Dá­vid, Vi­rág Be­ne­dek, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Kis­fa­ludy Sán­dor, Zrí­nyi Mik­lós, Csepc­sányi Gá­bor. Fe­les­le­ges fel­so­rol­ni azo­kat a ne­ve­ket, ame­lyek hi­á­nyoz­nak eb­ből a vá­lo­ga­tás­ból. An­nál ér­de­ke­seb­bek azok, ame­lyek be­ke­rül­tek. Gon­dol­junk pél­dá­ul Dö­me Kár­oly­ra, aki po­zso­nyi ka­no­nok és a Ma­gyar Tu­dós Tár­sa­ság tisz­te­let­be­li tag­ja volt. Pap­nö­ven­dék­ként egyik ala­pí­tó­ja volt a po­zso­nyi pa­pi sze­mi­ná­ri­um iro­dal­mi kö­ré­nek, és ilyen mi­nő­sé­gé­ben is­mer­ke­dett meg Ka­zin­czyval. Ka­zin­czy ked­vel­te őt, és írás­ra buzdí­tot­ta.3 Kö­rül­be­lül hu­szon­öt ver­set ha írt, de Cselkó még a Mede Pál ál­név alatt meg­je­len­te­tett ver­se­it is be­vá­lo­gat­ta a köny­vé­be. Vagy pe­dig itt van Csepc­sányi Gá­bor, aki 1793-tól a kas­sai, 1810-től 1831-ig pe­dig a po­zso­nyi aka­dé­mia ma­te­ma­ti­ka­ta­ná­ra volt4 (Ortvay 1884:159). Még­is há­rom vers­sel sze­re­pel a kö­tet­ben.

A vá­lo­ga­tás kri­té­ri­u­ma­i­ra ma­ga Cselkó mu­tat rá köny­ve Elő­be­széd­ében: „csak azo­kat vá­lasz­tot­tam, ame­lyek vagy tisz­te­le­tes ré­gi­ség­re, di­cső nyel­vünk vál­to­zá­si­ra mu­tat­nak, vagy pe­dig a jám­bor jó élet­re, szép er­kölcs­re, min­den jó­nak sze­re­te­té­re és a ma­gyar nyelv­nek csi­nos­sá­gá­ra, ékes­sé­gé­re ve­zet­nek. /…/ Mint va­la­mi tü­kör­ben fo­god ezen köny­vecs­ké­ben lát­ni a di­cső Ma­gyar Nem­zet­nek vi­lág lát­ta bá­tor­sá­gát, baj­no­ki vi­téz­sé­gét, ne­mes s tisz­ta er­köl­csét, tet­sző nyá­jas­sá­gát, egy­más­hoz hív ba­rát­sá­gát, ré­mí­tő ve­sze­del­mek­ben ret­tent­he­tet­len­sé­gét, Fel­sé­ges Ki­rá­lyá­hoz ál­lan­dó hív­sé­gét, édes ha­zá­já­hoz buz­gó szeretetét” (Cselkó 1827:4–5). Két elv mu­tat­ha­tó ki eb­ből a vá­lo­ga­tás­ból. Az egyik az iro­da­lom­nak fő­ként a ke­resz­tény­ség ré­vén el­ter­jedt fel­fo­gá­sa, melysz­erint an­nak fő funk­ci­ó­ja az er­köl­csös élet­re va­ló ne­ve­lés. Ame­lyik mű ezt a funk­ci­ót tel­je­sí­te­ni nem tud­ja vagy nem akar­ja, nem sze­re­pel­het az is­ko­lai ok­ta­tás­ban. En­nek az ér­tel­me­zés­nek egy má­sik ve­tü­le­te az evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban a ro­man­ti­ka alatt di­va­tos­sá vált vál­to­za­ta, amely sze­rint a mű­vé­szet mint olyan ké­pes köz­ve­tí­te­ni a ra­ci­o­na­li­tás szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tet­len transz­cen­dens, fő­ként szent tar­tal­ma­kat. Ez az el­mé­let is ki­zá­ró jel­le­gű, mert a ma­gasz­tos­ság és az épü­le­tes­ség el­len­őr­zé­se alá van von­va. A Cselkó ál­tal al­kal­ma­zott má­sik elv pe­dig szin­te elő­re­ve­tí­ti a XIX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ura­lom­ra ju­tó ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net egyik axi­ó­má­ját, melysz­erint az iro­da­lom a nem­ze­ti tör­té­ne­lem ol­da­lá­ról ér­tel­mez­he­tő. Ha pe­dig az iro­da­lom a di­cső nem­ze­ti múlt le­ké­pe­ző­dé­se, ak­kor, vis­­sza­me­nő­leg, az iro­da­lom lel­ke­sí­te­ni tud­ja a ma nem­ze­dé­ke­it. Mind­két eset­ben az iro­da­lom esz­köz jel­le­ge van fel­mu­tat­va, ami Cselkó ese­té­ben ért­he­tő is, hi­szen a „his­to­ria lit­ter­ari­a” ha­gyo­má­nya nyo­mán fo­gal­maz­za meg az iro­da­lom („lit­er­at­u­ra”) fo­gal­mát oly mó­don, hogy mind­az, amit ki­vá­lo­ga­tott, „a ma­gyar nyelves­mérethez (Literaturahoz) tar­toz­nak”5 (Cselkó 1827:4).
Cselkó Ist­ván után 1838 má­so­dik fe­lé­től 1839 el­ső fe­lé­ig Kör­mendy Ka­mill An­tal (1803–1870), a fi­lo­zó­fia ta­ná­ra, 1839-ben pe­dig Po­lák Sán­dor ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat (Ortvay 1884:161, 163). ők va­ló­ban csak he­lyet­te­sí­tő ta­ná­rok vol­tak, akik lé­nye­ge­sen nem foly­tak be az il­le­tő tárgy ok­ta­tá­sá­ba.

1840-től 1850-ig az­tán Fer­enczy Ja­kab Zsig­mond (1811–1884) ve­zet­te a tan­szé­ket, aki­nek a ne­ve fő­ként a Danielik Já­nos­sal kö­zö­sen ki­adott „Ma­gyar Írók” el­ső kö­te­té­vel vált is­mert­té. Eb­ben 360 ma­gyar szer­ző élet­raj­zát kö­zöl­te. Tan­könyv­ként is sze­rep­lő mű­vei a kö­vet­ke­zők vol­tak: Ada­lék ho­ni nyel­vünk s iro­dal­munk tör­té­ne­té­hez (Po­zsony, 1844),6 Ma­gyar nem­ze­ti nyelv­tan kö­zép­ta­no­dák szá­má­ra (Po­zsony, 1847), Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te (Pest, 1854).

Cselkó azt tar­tot­ta, hogy a li­te­ra­tú­ra ma­ga a nyelv­is­me­ret. Fer­enczy ezt az ér­tel­me­zést oly­for­mán fi­no­mít­ja, hogy meg­kü­lön­böz­te­ti a nyelv bel­ső és kül­ső tör­té­ne­tét. „A bel­ső ezen kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik: mi volt a nyelv, mi­vé lett idő foly­tá­val, és mi­nő­nek kell len­nie, hogy mivelt­nek és tö­ké­lyes­nek mon­dathas­sék?” (Ferenczy 1854:4). Va­gyis az ún. bel­ső tör­té­net a nyelv­nek mint rend­szer­nek a tör­té­ne­te, ezért tar­tot­ta Fer­enczy na­gyon fon­tos­nak a nyelv­em­lé­kek ös­­sze­gyűj­té­sét és ki­adá­sát. Ne­hez­mé­nye­zi, hogy a fi­lo­ló­gia el­ha­nya­golt te­rü­le­te volt a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság­nak, és hogy csak las­san kap láb­ra. „A nyelv kül­ső tör­té­ne­té­nek föl­ada­ta, elé­ter­jesz­te­ni an­nak koronk­in­ti ál­la­po­tát, ke­le­tét és ter­jedt­sé­gét” (Ferenczy 1854:5). Az ún. kül­ső tör­té­net te­hát a nyelv­ben objek­tiváló­dott mű­vek fel­mu­ta­tá­sa. Ál­ta­luk nyer­he­tünk ké­pet ar­ról, hogy „mi­vé lett a nyelv” mint a nem­ze­ti lé­te­zés ös­­sze­tar­tó­ja. Fer­enczy dek­la­rált cél­ja a nyelv ún. kül­ső tör­té­ne­té­nek a be­mu­ta­tá­sa, de pél­dá­ul a Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­té­ben gyak­ran ki­tér nyelv­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­sek­re is. Leg­gyak­rab­ban azon­ban a ko­ra­be­li szö­veg­ol­va­sa­tok­hoz nyújt kul­csot. Pél­dá­nak hoz­hat­juk fel, aho­gyan a XVI. szá­za­di szer­zők – Komjáti Be­ne­dek, Pes­ti Gá­bor, Erdősi Já­nos, Draskovich Györ­gy, Kár­olyi Gás­pár, Pé­csi Luk­ács, Ti­nó­di Lan­tos Se­bes­tyén – ese­té­ben (de más he­lye­ken is) meg­ad­ja az il­le­tők be­tű­hasz­ná­la­tát és azok mai ol­va­sa­tát.

A nyelv­tör­té­ne­tet te­kint­ve Fer­enczy ál­ta­lá­ban Ré­vai Mik­lós nyelv­ér­tel­me­zé­sét kö­ve­ti. El­ve­ti ugyan­ak­kor a ma­gyar nyelv finn­ugor ere­de­té­nek el­mé­le­tét, és a ma­gyar­sá­got a hu­nok­tól szár­maz­tat­ja. A ma­gyar iro­da­lom előko­rá­nak te­kin­ti a hun iro­dal­mat, akár­csak tet­te Wal­laszky és Bel­nay is. Kor­sza­ko­lá­sa az­tán po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti szem­pon­to­kat vesz fi­gye­lem­be: az el­ső kor­szak az Ár­pá­dok ko­ra, a má­so­dik Ró­bert Kár­oly­tól a moh­ácsi vé­szig, míg a har­ma­dik I. Fer­di­nánd ural­ko­dá­sá­tól Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sá­nak vé­gé­ig tart, a ne­gye­dik pe­dig az at­tól el­telt idő­szak. Ilyen te­kin­tet­ben nincs alap­ve­tő kü­lönb­ség Fer­enczy két iro­da­lom­tör­té­ne­te kö­zött. Az el­té­ré­sek in­kább a ter­je­de­lem­ben mu­tat­ha­tók ki: az utób­bi ugyan­is bő­vebb és több anya­got tar­tal­maz. A szer­ző ér­té­kel ugyan, de ál­lást nem fog­lal: prog­ram­sze­rű­en pár­tat­lan. Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy bár több ka­to­li­kus írót és tu­dóst tün­tet fel, mint pro­tes­tánst, nem ta­pasz­tal­ha­tó ná­la az a fe­le­ke­ze­ti hát­te­rű arány­ta­lan­ság, amely még a re­form­kor sok más szer­ző­jé­re jel­lem­ző. Nem vé­let­len má­so­dik köny­ve cí­mé­ben a „tu­do­mány” szó, mert nem­csak iro­da­lom­tör­té­ne­tet, ha­nem tu­do­mány-, in­téz­mény-, fo­lyó­irat- és is­ko­la­tör­té­ne­tet is nyújt. Az­az Fer­enczy mű­vét le­xi­kon­ként is for­gat­hat­juk. Ilyen szem­pont­ból meg­fe­lelt cél­já­nak, az is­ko­lai hasz­ná­lat­nak. Még ak­kor is, ha az egyes szer­zők fel­so­ro­lá­sa­kor, a mű­vek cí­me­i­nél és ki­adá­suk ide­jé­nél gyak­ran té­ve­dett.

1850-ben rö­vid ide­ig Ramóczy-Rameshoffer Valer­ián (1807–1864) ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat az aka­dé­mia még lé­te­ző böl­csé­sze­ti ka­rán (Wurzbach 1872:317–319). ő Győr­ből ér­ke­zett, majd pe­dig Po­zsony­ból Sop­ron­ba tá­vo­zott. Leg­is­mer­tebb mű­ve az 1838-ban meg­je­lent és a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság ál­tal dí­ja­zott pá­lya­mun­ka, a Sza­va­lat­tu­do­mány volt. Két­kö­te­tes Nem­ze­ti is­ko­lai szó­tá­rán (Po­­zsony, 1838), va­la­mint a The­o­retis­ch-prac­tis­che Sprach­lehre der ung. Sprache für Deutsche c. köny­vén (Pressburg, 1841) túl ben­nün­ket a Nem­ze­ti nyelv­tu­do­mány kér­dé­sek­ben és fe­le­le­tek­ben – National Sprach­lehre in Fra­gen und Antworten (Pressburg, 1842) c. dol­go­za­ta ér­de­kel­het. Ez utób­bi tan­köny­ve na­gyobb ré­szé­ben ma­gya­rul és né­me­tül tár­gyal­ja a ma­gyar gram­ma­ti­kát, amely­nek négy fő ré­szét kü­lön­böz­te­ti meg: betű­tanít­mány, alak­tanít­mány, szó­nyo­mo­zás, szó­kö­tés. A ma­gyar szak­szó­kincs tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zók szá­má­ra ér­de­kes a szer­ző ter­mi­no­ló­gi­á­ja, de pél­dá­ul az is, hogy nem­csak a hang­ta­non be­lül, ha­nem az ábé­cé­ben is kü­lön ki­je­lö­li a nyílt és a zárt „e” han­got (il­let­ve be­tűt), de az „x” és az „y” nem sze­re­pel­nek. A füg­ge­lék egy ré­szé­ben (Die notwendi­gen Gespräche) a leg­gyak­rab­ban hasz­nált szó­for­du­la­to­kat és mon­da­to­kat ta­lál­hat­juk (akár­csak egy mai tu­ris­ta­ké­zi­könyv­ben), a má­sik­ban pe­dig kü­lön­bö­ző te­rü­le­tek­hez kap­cso­ló­dó alap­ve­tő ki­fe­je­zé­sek van­nak fel­tün­tet­ve ma­gyar és né­met nyel­ven. Mi­vel­hogy az ilyes­faj­ta ös­­sze­ál­lí­tá­sok ál­ta­lá­ban bi­zo­nyos vi­lág­szem­lé­le­ti hi­e­rar­chi­át is tük­röz­nek, nem tar­tom ér­dek­te­len­nek ide so­ra­koz­tat­ni eze­ket a té­ma­kö­rö­ket: 1. Az Is­ten­ség­ről és azon dol­gok­ról, me­lyek az is­te­ni tisz­te­let­hez tar­toz­nak. 2. A vi­lág­ról, lég­tü­ne­mé­nyek­ről és föl­dünk kü­lön­fé­le al­ko­tó ré­sze­i­ről. 3. Az idő­ről és hét­köz­nap­ok­ról. 4. Esz­ten­dő hó­nap­jai (hold-nap­jai). 5. Az esz­ten­dő­nek je­le­sebb nap­jai. 6. Az atya­fi­ság és só­gor­ság leg­szük­sé­ge­sebb ne­ve­ze­tei. 7. Ka­to­nai ki­fe­je­zé­sek. 8. Ma­gyar­or­szág vá­ro­sai. 9. A ker­tész­ség. 10. Az ál­la­tok­ról. 11. Az em­ber­ről. 12. A mű­vé­szek- és mes­ter­em­be­rek­ről. 13. Az öl­tö­zet­ről. 14. A há­zi bú­tor­ról. 15. Az épü­le­tek­ről. 16. A kony­ha­esz­kö­zök­ről. A szer­ző alig­ha­nem pon­to­san tud­ta azt, amit a hu­sza­dik szá­zad nagy fel­fe­de­zé­sé­nek tar­tunk, hogy egy ide­gen nyelv ta­nu­lá­sa (és a ma­gyar nyelv ek­kor Po­zsony­ban sok em­ber szá­má­ra az volt) szi­tu­á­ció­füg­gő és a köz­nap­ok rend­jé­be il­lesz­ke­dő. És per­sze ne fe­led­jük azt sem, hogy a po­zso­nyi aka­dé­mi­án a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben ok­ta­tó va­la­men­­nyi ta­nár ere­de­ti­leg ben­cés szer­ze­tes volt, az­az a té­ma­kö­rök ki­vá­lasz­tá­sa bi­zo­nyos te­o­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­sá­got is tük­röz.

Mi­vel a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se meg­vál­toz­tat­ta az is­ko­la­ügyet is, és tel­je­sen új ál­la­po­to­kat ho­zott a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sá­ban is, tér­jünk most vis­­sza a XIX. szá­zad ele­jé­re, és néz­zük meg, mi volt a hely­zet a po­zso­nyi evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben.
A tü­rel­mi ren­de­let­tel a Habs­burg Bi­ro­da­lom és ezen be­lül Ma­gyar­or­szág pro­tes­táns is­ko­lái új­ból fej­lő­dés­nek in­dul­tak. A ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sa ese­té­ben azon­ban egy sa­ját­sá­gos hely­zet állt elő. Míg a ka­to­li­kus tan­in­té­ze­tek ma­guk­ra néz­ve kö­te­le­ző­nek tar­tot­ták a Ratio Edu­ca­tio­n­is ren­del­ke­zé­se­it, és (mint pél­dá­ul a po­zso­nyi aka­dé­mi­án) lét­re­hoz­ták a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ke­ket – de ugyan­ak­kor 1844-ig min­den más tan­tár­gyat la­ti­nul ok­tat­tak –, ad­dig a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi pro­tes­táns (evan­gé­li­kus) is­ko­lák – ha­bár vol­tak ta­ná­ra­ik, akik ese­ten­ként több tan­tár­gyat is ma­gya­rul ad­tak elő, és mű­köd­tet­ték iro­dal­mi ön­kép­ző­kö­re­i­ket – a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ke­ket csak a zay-u­gró­ci tan­terv el­fo­ga­dá­sa után ál­lí­tot­ták fel. Így volt ez a po­zso­nyi evan­gé­li­kus lí­ce­u­mon is. Per­sze, meg­vol­tak en­nek a na­gyon föld­höz­ra­gadt okai. Az evan­gé­li­kus egy­ház mint is­ko­la­fenn­tar­tó nem akar­ván fel­ad­ni is­ko­lá­i­nak au­to­nó­mi­á­ját, ma­ga volt kö­te­les anya­gi­lag tá­mo­gat­ni eze­ket az in­téz­mé­nye­ket. Mi­vel azon­ban er­re fe­de­ze­te nem volt, Po­zsony­ban is azt tör­tént, hogy a ta­nu­lók kez­de­mé­nye­zé­sé­re állt fel egy-­e­gy ki­sebb tár­sa­ság, ame­lyek az­tán va­la­me­lyik ar­ra vál­lal­ko­zó pro­fes­­szor ve­ze­té­se alatt gya­ko­rol­ták a nyel­vet és tar­tot­tak iro­dal­mi ve­tél­ke­dő­ket. Ar­ról tu­do­má­sunk van, hogy Bil­nitza Pál pro­fes­­szor, a ma­gyar és a szlo­vák gyü­le­ke­zet lel­ké­sze 1805-ben nem rend­sze­re­sen ta­ní­tot­ta a ma­gyar nyel­vet (Tol­nai 1869:564). Is­me­re­tes az is, hogy Po­zsony­ban Gre­guss Mi­hály volt az el­ső (és egye­dü­li) olyan ta­nár, aki 1833-tól az ál­ta­la ok­ta­tott böl­csé­sze­ti tár­gya­kat (fi­lo­zó­fia, tör­té­ne­lem, sta­tisz­ti­ka) idő­köz­ön­ként ma­gya­rul ad­ta elő. A Schedius-féle 1806-os Sys­the­ma rei Scholas­ti­cae Evan­gelico­rum Aug. Con­fes­sio­n­is in Hun­garia ugyan a vá­ro­si is­ko­lák­ban és a gim­ná­zi­u­mok­ban szá­molt a ma­gyar és a né­met nyelv­tan­nal mint tan­tárgy­­gyal, de a ma­gyar nyelv önál­ló­an csu­pán rend­kí­vü­li tan­tárgy­ként sze­re­pelt.

A szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben a ta­ní­tás nyel­ve a po­zso­nyi is­ko­lá­ban a gram­ma­tisták osz­tá­lyá­ig be­zá­ró­an a né­met, a szin­ta­xis­tól fel­fe­lé a te­o­ló­gi­á­ig pe­dig a la­tin volt. A ma­gyar nyel­vet fa­kul­ta­tív kö­te­le­ző tan­tárgy­ként a hu­ma­ni­ó­rák és a fel­sőbb osz­tá­lyok di­ák­jai ta­nul­ták he­ten­ként szom­bat dél­után (Markusovsky 1896:421). A har­min­cas évek vé­gén (a mó­do­sí­tott Schedius-féle tan­terv nyo­mán) eh­hez já­rult a lí­ce­um má­so­dik évé­ben a né­met és a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. Az 1841-es zay-u­gró­ci ta­lál­ko­zó jegy­ző­köny­ve pe­dig ki­mond­ja, hogy a gim­ná­zi­u­mi szint­től kez­dő­dő­en a ta­ní­tás nyel­vé­nek ma­gyar­nak kell len­nie. En­nek nyo­mán be­ke­rül a tan­terv­be a ma­gyar és az eu­ró­pai iro­da­lom tör­té­ne­te is.

A po­zso­nyi lí­ce­um már ezt meg­elő­ző­en 1840-ben köz­ada­ko­zás­ból lét­re­hoz­ta a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ket, és az 1840/41-es tan­év­től kez­dő­dő­en a gim­ná­zi­u­mi tan­tár­gyak ja­va ré­szét, 1845-től a fel­sőbb osz­tá­lyok­ban pe­dig min­den tan­tár­gyat ma­gya­rul ok­tat­tak.

A tan­szék el­ső ta­ná­ra Né­meth Sán­dor (1811–1865) volt, aki ezt a posz­tot ha­lá­lá­ig ­lát­ta el (Markusovsky 1896:658–660). Né­meth a tan­szék­re va­ló ki­ne­ve­zés sze­rint nem­csak ma­gyar nyelv­tant, ha­nem köl­té­szet­tant és iro­dal­mat volt kö­te­les ta­ní­ta­ni, sőt, a meg­hí­vó­le­vél sze­rint kö­te­lez­ve volt a „ma­gyar sza­va­ló és stilis­tikai rend­kí­vü­li órák” ve­ze­té­sé­re is (Tol­nai 1896:583). Gre­guss óta ő volt az el­ső, aki ma­gya­rul ok­ta­tott, ezért nem ke­vés aka­dályt kel­lett le­küz­de­nie a kez­de­tek­kor. Ki­tű­nik ez ab­ból is, hogy ti­zen­öt év­vel ké­sőbb tet­te azt, amit Cselkó az aka­dé­mi­án, hogy tud­ni­il­lik szö­veg­gyűj­te­ményt adott a di­ák­jai ke­zé­be: Ma­gyar chrestomath­i­a, vagy je­les ma­gyar irók némel­ly vá­lo­ga­tott da­rab­ja­ik (Po­zsony, 1842). Cselkó vá­lo­ga­tá­sá­val szem­ben azon­ban meg­van az az elő­nye, hogy át­te­kint­he­tőbb és mű­faj­ok­hoz kö­tött. Az­az a ta­ní­tás­ban kön­­nyeb­ben fel­hasz­nál­ha­tó volt. Per­sze nem tel­je­sen önál­ló mun­ká­ról van szó, hi­szen Né­meth az elő­szó­ban el­mond­ja, hogy Toldy Fe­renc és Kis Pál ké­zi­köny­vé­ből sze­mezgetet­t.7 A sze­mel­vé­nye­ket a kö­vet­ke­ző el­ren­de­zés­ben ad­ja: me­sék, be­szé­lyek, le­írá­sok, er­köl­csi ok­ta­tás, philosophi­ai ér­te­ke­zé­sek, da­lok, bal­la­da, epig­ram­mák, gnómák, drá­ma. Az írók, aki­ket be­vá­lo­ga­tott: Szent­mik­lóssy La­jos, Fáy And­rás, Vitkovics Mi­hály, Már­ton Jó­zsef, Kis­fa­ludy Kár­oly és Sán­dor, Jó­si­ka Mik­lós, Sza­bó Lász­ló, Hor­vát End­re, Vö­rös­mar­ty Mi­hály, Czuc­zor Ger­gely, Vi­rág Be­ne­dek, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Baróti Sza­bó Dá­vid, Ba­tsá­nyi Já­nos, Dayka Gá­bor, Kis Já­nos, Döbrentei Gá­bor, Buczi Emil, Köl­csey Fe­renc, Baj­za Jó­zsef, Ré­vai Mik­lós, Beniczky Pé­ter, Ver­se­ghy Fe­renc. A kri­té­ri­um mű­fa­ji és a di­á­kok ko­rá­hoz kö­tött, ezért nem eset­le­ges.

Né­meth ta­nár­ko­dá­sá­nak ide­je alatt a gim­ná­zi­u­mi 1–3. osz­tály­ban nyelv­tan­nal, a 4–6. osz­tály­ban a nyelv­ta­non túl me­mo­ri­ter anya­gok­kal és írás­gya­kor­la­tok­kal, a 7–8. osz­tály­ban pe­dig ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­tel fog­lal­koz­tak két sza­kasz­ban: a ré­gi ma­gyar iro­da­lom a XIX. szá­zad kez­de­té­ig, va­la­mint az 1848-ig tar­tó kor­szak. Iro­da­lom­tör­té­net­ből Környei Já­nos A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net váz­la­ta (Pest, 1861)8, sti­lisz­ti­ká­ból pe­dig Szvorényi Jó­zsef Ékes­szó­lás­tan ve­zér­el­vül a re­mek­írók fej­te­ge­té­se- s a szép-írás­mű­vek ki­dol­go­zá­sá­ban (Pest, 1862) c. tan­könyv­ét hasz­nál­ták. Érett­sé­gi vizs­gát az öt­ve­nes évek­ben az itt ta­nu­ló di­á­kok nem te­het­tek, mert a lí­ce­um nem fo­gad­ta el az Entwurf ren­del­ke­zé­se­it, és ezért ma­gán­is­ko­la­ként mű­köd­he­tett csak­. A ké­sőb­bi­ek­ben az­tán a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ré­sze volt mind az írás­be­li, mind a szó­be­li érett­sé­gi vizs­gá­nak.

Ha most még egy­szer vis­­sza­nyú­lunk a szá­zad ele­jé­hez, tes­­szük ezt azért, mert a re­form­ko­ri pro­tes­táns is­ko­lák, így a po­zso­nyi lí­ce­um be­mu­ta­tá­sa sem le­het tel­jes az iro­dal­mi di­ák­tár­sa­sá­gok te­vé­keny­sé­gé­nek is­mer­te­té­se nél­kül. Már csak azért sem, mert a ma­gyar nyelv és iro­da­lom mű­ve­lé­sé­ben el­vég­zett mun­ká­juk ha­tás­sal volt az anya­in­téz­mény mű­kö­dé­sé­re is.9
A po­zso­nyi tár­sa­ság a sop­ro­ni min­tá­já­ra jött lét­re a XVIII. szá­zad vé­gén Stret­sko Györ­gy tanár10 ve­ze­té­se alat­t. Az ő ha­lá­la utá­ni idők­ből nin­cse­nek meg­bíz­ha­tó ada­tok a mű­kö­dést il­le­tő­en. 1806-ban in­dul új­ra a tár­sa­ság Bil­nitza Pál ve­ze­té­sé­vel, „a Pro­fes­sor Urak­nak en­ge­del­mek mel­lett és ve­zér­lé­sek alat­t” a ma­gyar nyelv ta­nu­lá­sá­ra és mű­ve­lé­sé­re (Tol­nai 1896:565). 1810 és 1817 kö­zött is­mét szü­ne­telt a tár­sa­ság mű­kö­dé­se. Az 1817 és 1829 kö­zöt­ti idő­szak­ból té­mán­kat te­kint­ve ki kell emel­ni azt, hogy 1821-től 1823-ig Papp Jó­zsef, a Rá­day csa­lád ne­ve­lő­je egy kez­dő és egy ha­la­dó cso­port­ban ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet, 1824-ben pe­dig Malatidesz Dá­ni­el or­vos nem­csak nyelv­ta­ní­tás­sal fog­lal­ko­zott, ha­nem nép­nyel­vi ada­tok gyűj­té­sé­re biz­tat­ta a di­á­ko­kat, és a nyelv­újí­tás sza­va­it is ma­gya­ráz­ta. Az 1823-ból származó adat szerint, amely sze­rint Rumy Kár­oly Györ­gy rek­torhe­lyettes „in­gyen ta­ní­tot­ta a Ma­gyar Gram­ma­ti­kát (Ré­vai és Már­ton sze­rint), gya­kor­lá­sok­kal együt­t, Ma­gyar Aes­thetikát és Rhetorikát de­ák nyel­ven, a Ma­gyar Prosodiát és Met­ri­kát pe­dig /…/ ma­gyar nyel­ven” (Tu­do­má­nyos… 1823:114). A har­min­cas évek­ben az­tán az is­ko­la ve­ze­té­se be­lát­ta, hogy a sza­ba­don mű­kö­dő di­ák­tár­sa­ság nem vé­gez­he­ti azt a mun­kát – a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sát –, amely az is­ko­la fel­ada­ta, ezért a lí­ce­um át­vet­te a tár­sa­ság­tól, és a sa­ját tan­ter­vé­be il­lesz­tet­te a nyelv­ta­ni órá­kat.

Eze­ket ele­in­te eset­le­ge­sen, ké­sőbb rend­sze­re­sen a ma­gyar nyelv ide­ig­le­nes ta­ná­rai tar­tot­ták: Schevr­lay Má­tyás, Hrabovszky Dá­vid, Gre­guss Mi­hály, Tomka Já­nos. őket kö­vet­te az­tán Né­meth Sán­dor mint a rend­sze­re­sí­tett ma­gyar tan­szék el­ső ta­ná­ra. Né­meth mind­emel­lett el­nök­ként ve­zet­te a tár­sa­sá­got 1859-ig. Ek­kor Csec­set­ka Sá­mu­el vet­te át tő­le a posz­tot, de a di­á­kok egy ré­sze meg­ma­radt Né­meth mel­lett, és Be­rek né­ven új tár­su­la­tot hoz­tak lét­re. Ilyen cím­mel la­pot is ki­ad­tak. Ez a cso­port 1864-ben osz­lott fel.
Né­meth Sán­dort Lehr (Lőrinczi) Zsig­mond (1841–1871) kö­vet­te a ka­ted­rán, aki fő­ként mű­for­dí­tó­ként volt is­mert. Burn­st, By­ront, Longfel­low-t, Shakes­peare­-t, Ten­nyson­t, Vic­tor Hu­gót for­dí­tott, sőt, ha­lá­los ágyán még be­le­fo­gott Cer­van­tes Don Qui­jotéjá­nak át­ül­te­té­sé­be is. Saj­nos fi­a­ta­lon meg­halt (Markusovsky 1896:660–661). Shakes­peare­-for­dí­tá­sai kö­zül meg­je­lent a Per­i­cles (Shakes­peare min­den mun­kái 12., Pest, 1871), a Ha­to­dik Hen­rik ki­rály (Shakes­peare min­den mun­kái 16–17., uo., 1870), a Venus és Adon­is, Lucre­tia (Shakes­peare min­den mun­kái 19., uo., 1878), va­la­mint a Lalla Rookh, Thomas Morus mű­vé­nek for­dí­tá­sa (Bu­da­pest, 1883). Szék­fog­la­ló be­szé­dé­ben, amely a Tö­re­dé­kes jegy­ze­tek Arany „Bu­da ha­lá­la” epo­szá­ról cí­met vi­sel­te (Értesítő… 1866:3–16), azt pró­bál­ja bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Arany e mű­vé­ben meg­te­rem­tet­te a hi­ány­zó ma­gyar na­iv eposzt. Egyik ér­ve az, hogy Ete­le olyan hős, aki ön­tu­dat­la­nul kép­vi­se­li a tör­té­ne­ti esz­mét. Ez a ref­le­xió­hi­án­­nyal pá­ro­su­ló tett­vágy köl­csö­nöz olyan dé­mo­ni­sá­got cse­le­ke­de­te­i­nek, amely a naív ter­mé­sze­tes­ség ve­le­já­ró­ja. Eb­ből fa­kad a tra­gi­kus vé­tek is, ami min­dig ott van az epo­szok­ban. Ala­po­san szól Lehr Arany nyel­ve­ze­té­ről és ver­se­lé­si tech­ni­ká­já­ról is. Eb­ben az eset­ben (és más ös­­sze­füg­gé­sek­ben is) vi­tá­ba száll a Pes­ti Hirnök kri­ti­ku­sá­val, és ve­le szem­ben ál­lít­ja, hogy Arany a ma­ga ver­se­lé­sé­ben „a ma­gyar mér­ték üte­mes, hang­sú­lyos fo­lyá­sát egy­be­kap­csol­ja a clas­si­cai mér­ték­for­mák gör­dü­lő esé­sé­vel” (Értesítő…1866:14). Ezt az ál­lí­tá­sát az­tán konk­rét vers­sor­okon ke­resz­tül bi­zo­nyít­ja. Arany mű­vé­sze­tét az ad­di­gi ma­gyar köl­té­szet be­te­tő­ző­dé­sé­nek vé­li, és ez lesz a né­ze­te Lehr ké­sőb­bi ta­nár­utód­já­nak, Al­bert Jó­zsef­nek is.

Lehr ta­nár­ko­dá­sa alatt Környei tan­könyv­ét Toldy Fe­renc A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te I–II. (Pest, 1852) vál­tot­ta fel. A sti­lisz­ti­ká­ban to­vább­ra is ma­radt Szvorényi ké­zi­köny­ve. Eb­ben az idő­szak­ban kez­dő­dik a Toldy-, de fő­ként a Beö­thy­-fé­le iro­dalom­felfogás al­kal­ma­zá­sa nem­csak az evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban, ha­nem a ki­rá­lyi aka­dé­mi­án is.11
Lehr ha­lá­la után 1871-től rend­kí­vü­li, 1874-től pe­dig ren­des ta­nár­rá Gó­bi Im­rét (1846–1926) vá­lasz­tot­ták, aki 1879-ig töl­töt­te be ezt a tisz­tet. Ez­után előbb Sop­ron­ba, majd Bu­da­pest­re tá­vo­zott, ahol az ev. gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja volt nyug­dí­ja­zá­sá­ig. Szak­írói mun­kás­sá­ga, amely fő­ként a sti­lisz­ti­ka, re­to­ri­ka és po­é­ti­ka te­rü­le­té­re ter­jedt ki, már Bu­da­pest­hez kötődik.12 Gó­bi előbb Zsi­linsz­ky Mi­hály A ma­gyar köl­té­szet és szó­nok­lat ké­zi köny­ve (Pest, 1868), majd pe­dig Tor­kos Lász­ló Köl­té­szet­tan (Pest, 1865) c. tan­könyv­ének át­dol­go­zott vál­to­za­tát hasz­nál­ta. Toldy ké­zi­köny­ve to­vább­ra is ma­radt az iro­da­lom­tör­té­net ok­ta­tá­sá­ban.

Hoff­mann Fri­gyes (1853–1938) 1879-től 1886-ig volt a ma­gyar tan­szék ta­ná­ra. Ek­kor ál­la­mi szol­gá­lat­ba lé­pett, és előbb Bras­só­ban, majd Bu­da­pes­ten foly­tat­ta ta­ná­ri pá­lya­fu­tá­sát. Cik­ke­ket je­len­te­tett meg az EPhK-ban (po­zso­nyi idő­sza­ka alatt a Gróf Te­le­ki Lász­ló „Kegyence”-e cí­műt az 1879. év­fo­lyam 435–468. ol­da­lán) és az Or­szá­gos Ta­nár­egye­sü­le­ti Köz­löny­ben, de önál­ló mun­ká­ja Herder Cid­jéről már bu­da­pes­ti tény­ke­dé­se alatt je­lent meg.13
Hoff­mann ta­nár­ko­dá­sa alatt Beö­thy Zsolt A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­ti is­mer­te­té­se (1–2. k., Bu­da­pest, 1877–78), ezen­kí­vül előbb Gre­guss Ágost Ma­gyar köl­té­szet­tan (Bu­da­pest, 1880), majd pe­dig Névy Lász­ló Az írás­mű­vek el­mé­le­te, va­gyis az irá­ly-, köl­tés- és szó­nok­lat­tan ké­zi­köny­ve (7. ki­adás, Bu­da­pest, 1882) c. tan­köny­ve­it hasz­nál­ták.
1887-től az­tán az ál­ta­lunk tár­gyalt kor­szak vé­gé­ig Al­bert Jó­zsef (1857–1922) ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. ő az eper­je­si kol­lé­gi­um­ból ér­ke­zett Po­zsony­ba, ahol a ma­gya­ron kí­vül fi­lo­zó­fi­át is ok­ta­tott. Ko­ráb­ban a bu­da­pes­ti böl­csész­ka­ron Gre­guss Ágost és Toldy Fe­renc elő­adá­sai vol­tak rá nagy ha­tás­sal, ta­nár ko­rá­ban pe­dig Kár­mán Mór pe­da­gó­gi­ai el­ve­it hir­det­te és al­kal­maz­ta. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­le­te Beö­thy fel­fo­gá­sát és ily­for­mán köz­vet­ve a po­zi­ti­viz­mus Taine-féle va­ri­án­sát kö­vet­te. Szak­mai ér­dek­lő­dé­se fő­ként a nyel­vé­szet­re és a pe­da­gó­gi­á­ra irá­nyult. Önál­ló­an meg­je­lent mű­ve: Me­sék és egyéb köl­te­mé­nyek (Po­zsony, 1902). E kö­te­té­vel kap­cso­lat­ban mond­ta ró­la egyik kri­ti­ku­sa, hogy fő­ként a me­se mű­fa­já­ban te­het­sé­ges, és szin­te egy ma­gyar Lafontaine.14 Eh­hez a „K. S.” szig­nó­jú bí­rá­ló csak an­­nyit tesz hoz­zá, hogy fő­ként a rö­vid tan­me­sék­ben van Al­bert erős­sé­ge (Pro­tes­táns Szem­le 1902:325–327). Ta­lán nem vé­let­len, hogy a Nyu­gat­mag­yarorszá­gi Hír­adó­ban ezért „Aesopus” ál­név alatt je­len­tek meg cik­kei (Markusovsky 1986:679).

Iro­da­lom­tu­do­má­nyi szem­pont­ból az Ural­ko­dó esz­mék a ma­gyar iro­da­lom kor­sza­ka­i­ban Arany Já­no­sig c. ta­nul­má­nya (Pro­tes­táns Szem­le 1902) ér­de­mel fi­gyel­met. A cím nyo­mán azt hi­het­nénk, hogy Al­bert a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­nek va­la­mi­lyen bel­ső ren­de­ző­el­vét akar­ja fel­mu­tat­ni, de té­ve­dünk, mert ő az iro­dal­mi mű­vek azon cél­za­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet, amely­nek ré­vén ben­nük meg­je­len­nek a múlt vi­lág­né­ze­tei, ér­zés- és gon­dol­ko­dás­mód­jai. Té­te­le a kö­vet­ke­ző: „A múlt köl­tői al­ko­tá­sa­it leg­több­ször nem esz­té­ti­kai él­ve­zet – ha­bár ez nincs ki­zár­va – ha­nem a múlt meg­ér­té­se vé­gett ke­res­sük fel” (Pro­tes­táns Szem­le 1902:14). Ezt a té­telt al­kal­maz­za az­tán át­te­kin­té­sé­ben, ahol azo­kat az iro­dal­mi mű­ve­ket so­ra­koz­tat­ja fel (pl. A sank­t-­gal­leni ka­land, Apá­ti Fe­renc Fed­dő éne­ke, Ba­las­si Meny­hárt árul­ta­tá­sa, a hit­vi­tá­zó iro­da­lom stb.), ame­lyek­ben meg­je­le­nik a kor­szel­lem. Ugyan­ak­kor nem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy mi­lyen szí­ve­sen fog­lal­koz­na Ba­las­si Bá­lint köl­té­sze­té­vel, amely „az ül­dö­zött sze­rel­mi lyrá­nak he­lyet biz­to­sí­tott iro­dal­munk­ban”. A XVII. szá­zad­dal kap­cso­lat­ban meg­jegy­zi, hogy a hit­vi­tá­zó iro­da­lom kor­sza­ka után „hos­­szú idő­re meg is szű­nik a val­lá­sos esz­me iro­dal­munk moz­ga­tó ele­me len­ni.” Nem fej­ti ki azon­ban, hogy ez kül­ső de­ter­mi­nánst, eset­leg az iro­da­lom önál­ló­so­dá­sát je­len­ti-e. Alig­ha­nem azon­ban a kül­ső meg­ha­tá­ro­zott­ság­ra gon­dolt, mert a XVIII. szá­zad ún. ha­nyat­lá­sát em­lít­ve azt eme­li ki, hogy min­den­ki csak a jó­lét­tel tö­rő­dik, de hi­á­nyoz­nak a „ma­ga­sabb esz­mék”, ezért a kor ti­pi­kus köl­tő­je, sze­rin­te, Ama­dé Lász­ló. A fel­vi­lá­go­so­dá­son, a nyelv­újí­tá­son, a ma­gyar ro­man­ti­kán át jut el Al­bert a „nép­nem­ze­ti köl­té­szet” ko­rá­ig, de a po­zso­nyi aka­dé­mi­án ugyan­ak­kor elő­adó Vutkovichc­sal szem­ben nem Pe­tő­fit, ha­nem Arany Já­nost eme­li ki, mert sze­rin­te „a ma­gyar nem­ze­tet a ma­ga tör­té­ne­ti fej­lő­dé­sé­ben csak Arany Já­nos epo­szai tük­rö­zik hí­ven vis­sza­”15 (Pro­tes­táns Szem­le 1902:103). Eb­ben az ér­te­lem­ben szól az­tán a Tol­di-tri­ló­gi­á­ról, a Bu­da ha­lá­lá­ról és a Nagyidai ci­gá­nyok­ról is.

Al­bert a kor­ra jel­lem­ző szo­ci­ol­o­gizáló, po­zi­ti­vis­ta ala­po­kon nyug­vó iro­da­lom­tör­té­ne­tet mű­vel­te, amely­ben az ér­tel­me­zés nem az iro­dal­mi mű for­mai ös­­sze­te­vő­i­re, ha­nem va­la­mi­lyen mű­vön kí­vü­li té­nye­ző­re hi­vat­ko­zott. Eb­ben tel­je­sen szink­ron­ban volt a ko­ra­be­li ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mán­­nyal (nem vé­let­len, hogy Beö­thy fel­fo­gá­sát Al­bert ki­emel­ten ke­ze­li), és ez ol­vas­ha­tó ki az is­ko­lai prog­ra­mok­ból is, fő­ként az iro­dal­mi írás­be­li dol­go­za­tok té­ma­vá­lasz­tá­sá­ból. A nem­ze­ti múlt, az er­köl­csi ne­ve­lés, az esz­mé­nyek és esz­mék – ezek azok a té­mák, ame­lye­ket a di­á­kok is ki­ol­vas­tak az iro­da­lom­ból. Nincs eb­ben sem­mi fur­csa, hi­szen az 1883-ban tör­vény­erő­re emel­ke­dett tan­terv olyan­for­mán kon­cent­rált a ma­gyar nyelv­re és iro­da­lom­ra, hogy az „a nem­ze­ti ér­zü­let és gon­dol­ko­dás egy­be­fo­gó­ja és ki­su­gár­zó­ja” (Ballér 1996:43). Toldy, majd pe­dig fő­ként Beö­thy fel­fo­gá­sa sze­rint pe­dig a „nem­ze­ti iro­da­lom” azon mű­vek ös­­sze­ge, „ame­lyek­ben leg­ki­vá­lób­ban nyi­lat­ko­zik a nem­zet szelle­me”16 (Beö­thy 1880:7). De ha el­hagy­juk a tan­ter­ve­ket, va­la­mint az iro­da­lom­tu­do­má­nyi meg­fon­to­lá­so­kat, és to­vább­lé­pünk más tu­do­má­nyok fe­lé, ak­kor ott is ha­son­ló je­len­ség­be üt­kö­zünk. A ki­lenc­ve­nes évek­ben egy ide­ig Al­bert kol­lé­gá­ja volt Po­zsony­ban Seré­di Ala­jos klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus és fi­lo­zó­fia­tör­té­nész, aki­nek a ma­gas szín­vo­na­lú fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti ké­zi­köny­ve csak­nem meg­egye­ző mód­szer­ta­ni ala­po­kon épült fel: ho­gyan tük­rö­zi a fi­lo­zó­fia a ma­ga ko­rát és – vi­ce ver­sa – ho­gyan je­le­nik meg a kor­ban a fi­lo­zó­fia.

Al­bert a Hoff­mann ál­tal is hasz­nált tan­köny­ve­ket al­kal­maz­ta az ok­ta­tás­ban, csu­pán Névy mű­vét vál­tot­ta fel ná­la Gobi Im­re Re­to­ri­ka kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra (Bu­da­pest, 1900) c. ké­zi­köny­ve. Beö­thy – és per­sze Al­bert – iro­dalom­felfogása tük­rö­ző­dik az írás­be­li érett­sé­gi vizs­gák té­ma­vá­lasz­té­ká­ban is. Az 1890/91-es tan­év­ben a kö­vet­ke­ző té­mákat ­je­lölték meg: 1. A fran­cia és ó-klas­­szi­kus is­ko­la ha­tá­sa köl­té­sze­tünk és tár­sa­dal­munk fej­lő­dé­sé­re; 2. A szat­má­ri bé­ke­kö­tés po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi és iro­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyei; 3. A mű­vé­szet és val­lás egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya (A po­zsony­i… 1891:123). Egy év­vel ké­sőbb pe­dig a kö­vet­ke­ző té­mákat ­adták meg: 1. Köl­té­sze­tünk fel­sza­ba­du­lá­sa a klas­­szi­kai és mo­dern iro­dal­mak ha­tá­sa alól; 2. A ta­laj és ég­haj­la­ti vi­szo­nyok fon­tos­sá­ga az em­be­ri mű­ve­lő­dés­re; 3. A tö­rök hó­dolt­ság be­fo­lyá­sa Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi fej­lő­dé­sé­re (A poz­sony­i… 1892:149). Ezek kö­zül egyik sem igé­nyel kom­men­tárt, leg­ke­vés­bé a Taine-féle mi­liő­el­mé­le­tet köz­ve­tí­tő má­so­dik té­ma. Ami is­mé­tel­ten csak azt bi­zo­nyít­ja, hogy az is­ko­la ta­ná­rai min­dig fi­gye­lem­mel kö­vet­ték a ha­zai iro­da­lom­tu­do­mány ál­lá­sát és an­nak di­va­tos té­má­it.
A po­zso­nyi aka­dé­mi­án 1850-től 1875-ig, a böl­csé­sze­ti kar új­bó­li be­in­dí­tá­sá­ig, nem ok­tat­ták a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. Ak­kor azon­ban a há­rom újon­nan lét­re­ho­zott fi­lo­ló­gi­ai tan­szék kö­zül az egyik ma­gyar nyel­vi és iro­dal­mi tan­szék lett. Ezen mű­kö­dött a kez­de­tek­től ha­lá­lá­ig Vutkovich Sán­dor (1845–1905) (Ortvay 1884:169–170). Rend­kí­vül szer­te­ága­zó mun­kás­sá­got tud­ha­tott a ma­gá­é­nak. Aka­dé­mi­ai mű­kö­dé­se előtt a po­zso­nyi ka­to­li­kus fő­gim­ná­zi­um ta­ná­ra volt. 1874-ben mag­a­lapí­tot­ta a po­zso­nyi Toldy-kört, amely­nek az­tán tiszt­vi­se­lő­je, el­nö­ke, majd pe­dig dísz­el­nö­ke volt.17 Több mint száz nép­sze­rű­sí­tő és iro­dal­mi fel­ol­va­sást tar­tott, ma­gyar tan­fo­lya­mo­kat szer­ve­zett, meg­ren­dez­te Toldy Fe­renc és Tóth Kál­mán írói ju­bi­le­u­mát, va­la­mint a Vö­rös­mar­ty­- és Vi­rág Be­ne­dek-fé­le ün­ne­pe­ket. Az ő és gróf Zichy Jó­zsef kez­de­mé­nye­zé­sé­re ala­kult a po­zso­nyi ma­gyar szín­ját­szást pár­to­ló egye­sü­let, és ál­ta­lá­ban so­kat tett Po­zsony ma­gya­ro­so­dá­sá­ért. Iro­da­lom­tu­do­má­nyi mun­kás­sá­ga fő­ként a Pe­tő­fi-kul­tusz ápo­lá­sá­ra irá­nyult. Szá­mos ta­nul­má­nya és cik­ke je­lent meg Pe­tő­fi­ről ide­ha­za és kül­föld­ön egy­aránt. Meg­ala­pí­tot­ta és szer­kesz­tet­te a Poz­sonyvidé­ki La­po­kat, tu­laj­do­no­sa és fő­szer­kesz­tő­je volt a Poz­sonym­egyei Köz­löny­nek, il­let­ve a Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­gi Hír­adó­nak. Nyel­vé­sze­ti és iro­dal­mi mű­vei kö­zül áll­ja­nak itt a kö­vet­ke­zők: Goe­the mint drá­ma­író (Pécs, 1870), Ma­gyar irók al­bu­ma. Élet- s jel­lem­rajz­ok (Po­zsony, 1873), Nyel­vé­sze­ti galanter­iák (Po­zsony, 1874 – Csá­kány La­ci ál­név alat­t), Ma­gyar Írók név­tá­ra (Po­zsony, 1876 – társ­szer­ző: Moenich Kár­oly), Tö­re­dé­kek Pe­tő­fi Sán­dor éle­té­ből (Po­zsony, 1883), Bá­ró Jó­si­ka Mik­lós (Po­zsony, 1883), Ma­gyar­ta­lan­sá­gok (Po­zsony, 1899), Ma­gya­ro­san (Po­zsony, 1900), Nyel­vé­sze­ti dol­gok (Po­zsony, 1904).

Vutkovich iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­le­te sok­ban azo­nos Al­bert Jó­zse­fé­vel, az­az mind­ket­ten a po­zi­ti­vis­ta irány­zat kép­vi­se­lői. Eb­bé­li meg­győ­ző­dé­sét Vutkovich na­gyon egy­ér­tel­mű­en meg is fo­gal­maz­ta a Ma­gyar irók al­bu­ma c. mű­vé­nek elő­sza­vá­ban. Be­vall­ja ugyan, hogy az írói élet­rajz­ok be­ma­go­lá­sa med­dő cse­lek­vés, de ugyan­ak­kor ki­áll amel­lett, hogy a sze­mé­lyi­ség­ből és élet­kö­rül­mé­nyek­ből ki­ele­mez­he­tő szer­zői in­ten­ció na­gyon fon­tos a mű meg­ér­té­se szem­pont­já­ból: „a leg­több eset­ben csak­is úgy le­het va­la­mely mű va­ló­di je­len­tő­sé­gé­ről tisz­ta fo­gal­munk, csak­is úgy va­gyunk ké­pe­sek a ben­ne fog­lalt esz­mé­ket ér­dem­le­ge­sen mél­tat­ni és ezek ten­den­ci­á­ját he­lye­sen fel­is­mer­ni, ha is­mer­jük az egyén­t, ki­nek ezek esz­méi, és is­mer­jük a kö­rül­mé­nye­ket, me­lyek­re az esz­mék ke­let­ke­zé­sét vis­­sza­vin­nünk és al­kal­maz­nunk kell. A köl­tői igaz­sá­got va­ló­di szép­sé­gé­ben, a tu­do­má­nyos vagy po­li­ti­kai esz­me­har­cot dön­tő be­fo­lyá­sá­ban csak ak­kor fog­hat­juk fel egész tel­jes­ség­gel, ha is­mer­jük az il­le­tő köl­tő­nek – élet­kö­rül­mé­nyei ál­tal ké­pe­zett, mó­do­sí­tott – lelkületét”. (Vutkovich 1873:3). Vutkovich eb­ben a dol­go­za­tá­ban több he­lyen is il­luszt­rál­ja té­te­lét. Ezek kö­zül Eöt­vös Jó­zsef ese­tét em­lí­te­ném meg. Ami­kor Eöt­vös Fran­cia­or­szág­ban utaz­ga­tott, ál­lí­tó­lag le­ve­le­zést köz­ve­tí­tett egy spa­nyol hölgy és egy kar­tha­u­zi szer­ze­tes­nek ké­szü­lő fi­a­tal­em­ber kö­zött. Vutkovich sze­rint ez a tör­té­net ké­pe­zi A kar­tha­u­zi mag­vát, amely­hez az­tán az anya­got Eöt­vös élet­vi­szo­nyai, esz­méi és ér­zel­mei nyúj­tot­ták. Va­gyis a re­gény meg­ér­té­sé­hez is­mer­nünk kel­le­ne az ál­ta­la el­be­szélt tör­té­ne­tet. Egyéb­ként nem­csak a Ma­gyar irók al­bu­ma, ha­nem Vutkovich sok más írá­sa is te­le van kü­lön­bö­ző tör­té­ne­tek­kel, anek­do­ták­kal, ado­mák­kal, ame­lyek az il­le­tő szer­ző­ket ugyan em­ber­kö­zel­be hoz­zák, de nem biz­tos, hogy mű­ve­ik­hez is min­den­kor kul­csot ad­nak.

Az is­mer­te­tett iro­da­lom­tör­té­ne­ti alap­el­vek tu­da­tá­ban nem te­kint­het­jük vé­let­len­nek, hogy az iro­da­lom­tör­té­né­szek kö­zül Vutkovich Toldy Fe­ren­cet ki­emelt he­lyen ke­ze­li, mert őt tart­ja a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net, „a ma­gyar nem­ze­ti tu­do­mány ez ága” meg­te­rem­tő­jé­nek. Pe­tő­fi glo­ri­fi­ká­lá­sá­nak a ma­gya­rá­za­ta pe­dig meg­ta­lál­ha­tó eb­ben a rö­vid jel­lem­zés­ben: „Pe­tő­fi a szó szo­ros ér­tel­mé­ben a ma­gyar nem­zet köl­tő­je, mert an­nak lel­két önté dal­ba, a ma­gyar nép­szel­lem egyik meg­tes­te­sü­lé­se s a nem­ze­ti gé­ni­usz leg­mél­tóbb képviselő­je”18 (Vutkovich 1883:97). Gyu­lai Pál ese­té­ben is an­nak Pe­tő­fi-ér­te­ke­zé­sét eme­li ki mint a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány nagy tel­je­sít­mé­nyét. Aran­­nyal Vutkovich nem so­kat fog­lal­ko­zik. El­is­me­ri ugyan nagy­sá­gát, de az ál­ta­la nyúj­tott kép el­ho­má­lyo­sul Pe­tő­fié mel­lett. (Csu­pán ka­ján­kod­va és zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy ta­lán azért is, mert Arany éle­té­ben nem ta­lált an­­nyi ka­lan­dot és anek­do­tát, mint Pe­tő­fi­é­ben. Gon­dol­junk csak ar­ra, ami­kor Pe­tő­fi egyet­len szí­ni­elő­adás alatt be­le­sze­re­tett egy hölgy­be, a ke­zét is meg­kér­te, és csak bi­zo­nyos Tóth Mi­hály ki­fo­gá­sa, mi­sze­rint „gyer­tya­vi­lág­nál nem sza­bad es­ket­ni”, gá­tol­ta meg a há­zas­ság­kö­tést. Vutkovich leg­alább­is így me­sé­li el az ügyet.) Ka­ján­ko­dás nél­kül: Vutkovich iro­da­lom­ér­tel­me­zé­se és iro­dal­mi rang­so­ro­lá­sa csak kis rész­le­tek­ben tér el ko­ra ér­tel­me­zé­sé­től és rang­so­ro­lá­sá­tól. Ta­lán ezért is volt an­­nyi­ra nép­sze­rű sa­ját környezetében.19
Ös­­sze­fog­la­lás he­lyett

Ha az em­lí­tett szer­ző­ket va­la­mi­fé­le fej­lő­dés­tör­té­net­be sze­ret­nénk be­he­lyez­ni, ak­kor elég­gé egy­sze­rű a dol­gunk. A csu­pán nyelv­ok­ta­tás­sal fog­lal­ko­zó­kat ki­hagy­va, a ma­gyar­or­szá­gi és ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás tör­té­ne­tét ve­het­jük ha­son­lí­tá­si ala­pul. A kez­det a ha­gyo­má­nyos „his­to­ria lit­ter­ari­a” mű­fa­ja, amely­nek a leg­is­mer­tebb XVIII. szá­za­di kép­vi­se­lő­je Wal­laszky, és akit Bel­nay kö­vet meg­ol­dá­sa­i­ban. Wal­laszky után ve­szi kez­de­tét az a szem­lé­let­vál­tás, amely­nek el­ső pél­dá­ja Pápay Sá­mu­el mű­ve. Pápay a ma­ga tan­könyv­nek szánt dol­go­za­tá­val ere­de­ti­leg a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sát pró­bál­ta kön­­nyí­te­ni és ked­vet ad­ni az iro­da­lom­hoz (Badics 1897:1–5). Lé­nye­gé­ben ezt az el­kép­ze­lést vall­ja Georch, Cselkó és Fer­enczy is, csu­pán kü­lön­bö­ző hang­súly­ok­kal és meg­gon­do­lás­sal. Mert Georch még „csak­” pél­dát nyújt egy iro­dalmű mű­vel, de Cselkó már vá­lo­ga­tást vé­gez, és Fer­enczy egé­szen Pe­tő­fi­ig vi­szi a ma­ga iro­da­lom­tör­té­net­ét. Tud­juk, hogy Toldy fel­hasz­nál­ta Fer­enczy mű­vét is a ma­ga ös­­sze­fog­la­lá­sá­nak ki­dol­go­zá­sá­nál. Már Cselkó és Fer­enczy ese­té­ben is meg­tör­té­nik a vál­tás a nem­ze­ti szem­lé­let fe­lé, ame­lyet az­tán Né­meth és Lehr kép­vi­sel­nek. Az ún. nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus ál­lás­pont­ját és a Beö­thy­-fé­le po­zi­ti­vis­ta iro­da­lom­tör­té­net-fel­fo­gást pe­dig Hoff­man­n, Al­bert és Vutkovich vál­lal­ják fel. Va­gyis le­szö­gez­het­jük, hogy a két fel­ső­fo­kú ok­ta­tá­si in­téz­mény ta­ná­rai nap­ra­ké­szen kö­vet­ték a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás fej­lő­dé­sét, és an­nak elv­hű kép­vi­se­lői vol­tak.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A ma­gyar ki­rá­lyi jog­aka­dé­mi­ák és joglyceumok tör­té­ne­te. Pest, 1873.
A po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evang. Lyceum ér­te­sí­tő­je az 1890/91-di­ki tan­év­ről. Po­zsony, 1891, 123. p.
A po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evang. Lyceum ér­te­sí­tő­je az 1891/92-di­ki tan­év­ről. Po­zsony, 1892, 149. p.
A „Po­zso­nyi Toldy-kör” har­minc­éves tör­té­ne­te. Ös­­sze­ál­lí­tot­ta Kum­lik Emil. Po­zsony, 1905.
A Toldy-kör tör­té­ne­te (1906–1935). Ös­­sze­ál­lí­tot­ta és ír­ta Ta­más La­jos. Po­zsony, 1938.
Audi­tores juridi­cae et philo­soph­i­cae fac­ul­tatis in Regia Aca­de­mia Casso­vien­si. Casso­vi­ae, 1797.
Az iro­da­lom­tör­té­net el­mé­le­te. Dr. Beö­thy Zsolt egye­te­mi nyil­vá­nos ren­des ta­nár elő­adá­sai után je­gyez­te és ki­ad­ta: Csobán And­rás. Bu­da­pest, 1905/1906, I. fél­év.
Badics Fe­renc: Az el­ső ma­gyar iro­dalomtörténetíró. In: ItK, 1897, 1–15., 129–142., 257–274., 385–397. p.
Bal­lér End­re: Tan­terv­el­mé­le­tek Ma­gyar­or­szá­gon a XIX–XX. szá­zad­ban. A tan­terv­el­mé­let for­rá­sai 17., Bu­da­pest, 1996, 43. p.
Beö­thy Zsolt: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­ti is­mer­te­té­se (A kö­zép­is­ko­lák VI., VII. és VIII. osz­tá­lya szá­má­ra) I., Bu­da­pest, 1880.
Bodolay Gé­za: Iro­dal­mi di­ák­tár­sa­sá­gok 1785–1848. Bu­da­pest, 1963, 117–118., 761. p.
Bu­da­pes­ti Szem­le, 113. kö­tet, 451–453. p.
Csan­da Sán­dor: Ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok szlo­vá­ki­ai le­xi­ko­na. Bratislava, 1981, 131. p.
Cselkó Ist­ván: Vá­lo­ga­tott da­ra­bok min­den ko­rú je­les ma­gyar Írók­ból. Má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás. Po­zsony, 1827.
Decsi Jó­zsef: Bel­nay Györ­gy Ala­jos. Bu­da­pest, 1932.
Ér­te­sí­tő a po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evangyel­mi fő­is­ko­lá­ról 1864/1865. tan­év­ben. Po­zsony, 1865, 3–16., 18–24. p.
Ér­te­sí­tő a po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evangyel­mi fő­is­ko­lá­ról 1865/1866. tan­év­ben. Po­zsony, 1866.
Etrekarc­sai Georch Il­lés: Etel­ká­ból ki-vá­lo­ga­tott re­mek­je a he­lyes ma­gyar­ság­nak. Po­zsony, 1800.
Far­kas Gyu­la: A ma­gyar szel­lem fel­sza­ba­du­lá­sa. Iro­dalomtörténetírá­sunk fej­lő­dés­raj­za. Bu­da­pest, 1943, 179., 182. p.
Fer­enczy Ja­kab Zsig­mond: Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te. Pest, 1854.
Gu­lyás Pál: Ma­gyar írók éle­te és mun­kái X. Bu­da­pest, 1992, 966–967. p.
Idősb dr. Vutkovich Sán­dor iro­dal­mi mun­kás­sá­ga 1870–1904. Po­zsony, 1904.
Ke­nye­res Im­re: A ma­gyar iro­dalomtörténetírás fej­lő­dé­se a XVIII. szá­zad­ban. Bu­da­pest, 1934.
Lőkös Ist­ván: Pápay Sá­mu­el iro­da­lom­tu­do­má­nyi elő­adá­sai. In: Iro­da­lom és fel­vi­lá­go­so­dás. Bu­da­pest, 1974, 873–900. p.
Margóc­sy Ist­ván: Pápay Sá­mu­el és li­te­ra­tú­rá­ja. In: ItK, 1980, 377–404. p.
Mé­szá­ros Ist­ván: Is­ko­lai nyelv­mű­ve­lő mód­sze­rek a XVIII. szá­zad vé­gén. In: MNyr, 100. évf., 1976, 2. sz.
Ort­vay Ti­va­dar: Száz év egy ha­zai fő­is­ko­la éle­té­ből. Bu­da­pest, 1884.
Pápay Sá­mu­el: A ma­gyar li­te­ra­tú­ra esmérete. Veszp­rém, 1808.
Perg­er Já­nos: Em­lék­be­széd Georch Il­lés tisz­te­let­be­li tag fe­lett. In: A M. Tu­dós Tár­sa­ság Évk., 1836, 98–105. p.
Pfeifer Já­nos: Al­bert Jó­zsef em­lé­ke­ze­te. In: A bratislavai ágos­tai hitv. evan­ge­likus lí­ce­um Ér­te­sí­tő­je az 1922–1923. is­ko­lai év­ről. Bratislava, 1923, 3–4. p.
Pražák, Richard: A cseh hun­ga­ro­ló­gia ki­ala­ku­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1983.
Pro­tes­táns Szem­le. XIV. évf., 1902, 325–327. p.
Ratio Edu­ca­tio­n­is. Az 1777-i és az 1806-i ki­adás ma­gyar nyel­vű for­dí­tá­sa. For­dí­tot­ta és jegy­ze­tek­kel el­lát­ta Mé­szá­ros Ist­ván. Bu­da­pest, 1981.
Sloven­ský biografický slovník I. Mar­tin, 1986, 181. p.
Szá­za­dunk, 1842, 22. sz.
ifj. Szin­nyei Jó­zsef: A ma­gyar iro­dalomtörténet-irás is­mer­te­té­se. Bu­da­pest, 1878.
Dr. Tol­nai Vil­mos: Az „If­jú­sá­gi Ön­kép­ző­kör” (Ma­gyar Tár­sa­ság) tör­té­ne­te. In: Markusovszky Sá­mu­el: A po­zso­nyi ág. hitv. evang. Lyceum tör­té­ne­te kap­cso­lat­ban a po­zso­nyi ág. hitv. evang. egy­ház múlt­já­val. Po­zsony, 1896, 564. p.
Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, 1823. X.
Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, 1841.
Új Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon I. Má­so­dik, ja­ví­tott ki­adás. Bu­da­pest, 2000, 1344. p.
Vutkovich Sán­dor: Bá­ró Jó­si­ka Mik­lós. Po­zsony, 1883.
Vutkovich Sán­dor: Ma­gyar irók al­bu­ma. Élet- s jel­lem­rajz­ok. Po­zsony, 1873.
Wurzbach, Con­stant von: Biographis­ches Le­xi­kon des Kaiser­tums Oester­re­ich I. Wi­en, 1856.