Liszka József: Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? II.

Egy meg­jegy­zés­sel kell kez­de­nem mon­dan­dó­mat: a vájtfülű és fi­gyel­mes hall­ga­tó­nak/ol­va­só­nak fel­tűn­het, hogy ha­son­ló cí­men, ha­son­ló gon­do­la­to­kat fej­te­get­tem már ugyan­itt szűk négy esz­ten­de­je, az (ak­kor még) Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet ál­tal ren­de­zett Ez­red­for­du­ló c. kon­fe­ren­ci­án (a szö­veg a hason­című kö­tet­ben ké­sőbb meg is je­lent: Lisz­ka 2001). Ak­kor (mint, ahogy most is) idő­hi­ány mi­att a le­het­sé­ges kér­dé­sek­nek csak egy kis tö­re­dé­két tud­tam leg­alább érin­te­ni. Most megint a tel­jes­ség igé­nye nél­kül, a meg­sza­bott idő­ke­ret­ben a prob­le­ma­ti­ká­hoz kap­cso­ló­dó más szem­pon­to­kat ve­tek föl. Mon­dan­dó­mat két kér­dés­kör kö­ré cso­por­to­sí­tom: 1. Mi a sze­re­pe a nép­rajz­nak a 21. szá­zad­ban és Európában?, 2. Mi­lyen he­lye és sze­re­pe le­het a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­nak eu­ró­pai kon­tex­tus­ban?

Ve­gyük hát sor­já­ban: mi is te­hát a sze­re­pe a nép­rajz­tu­do­mány­nak a 21. szá­zad­ban és Eu­ró­pá­ban? Több mint száz esz­ten­de­je, még a 19. szá­zad vé­gén Her­man Ot­tó egy nagy­ha­tá­sú par­la­men­ti be­szé­dé­ben azt dö­rög­te, hogy a né­pi kul­tú­ra ér­té­ke­i­nek meg­men­té­se te­rén a ti­zen­ket­te­dik órá­ban va­gyunk. Ha nem cse­lek­szünk gyor­san, ak­kor kin­csek tűn­het­nek el vég­ér­vé­nye­sen. Iga­za volt per­sze (de ugyan­ilyen iga­za lett vol­na száz esz­ten­dő­vel ko­ráb­ban, il­let­ve ugyan­en­­nyi­vel ké­sőbb is), jaj­ki­ál­tá­sá­val még­is zsák­ut­cá­ba ve­zet­te a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mányt (csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, nem volt ez per­sze ma­gyar je­len­ség, az ak­ko­ri Eu­ró­pa ös­­szes né­pe szor­go­san ver­te fél­re a ha­ran­got). Mi­ért mon­dom mind­ezt? Azért, mi­vel Her­man (majd to­váb­bi tár­sai egé­szen nap­ja­in­kig!) fi­gyel­mez­te­té­sé­vel azt érez­tet­te, mint­ha a nép­rajz­tu­do­mány ku­ta­tá­si tár­gya va­la­mi ve­szen­dő do­log len­ne, ami ter­mé­sze­té­ből adó­dó­an egy­szer el is fog vesz­ni, s ak­kor mi­hez kezd majd a tu­do­mány? Új­ság­írók, pub­li­cis­ták jól meg is ta­nul­ták a lec­két, s meg is kap­juk lép­ten-nyo­mon a kér­dést: mi­hez kezd a nép­rajz ak­kor, ami­kor már vol­ta­kép­pen nincs is pa­raszt­ság? A kér­dés­re két tí­pu­sú, egy­aránt igaz vá­lasz ad­ha­tó. Ho­mé­ro­szi epo­szok már rég nem szü­let­nek, s klas­­szi­ka fi­lo­ló­gia azért van; Le­o­nar­do da Vin­ci már ré­ges-rég nem al­kot, de a re­ne­száns­­szal fog­lal­ko­zó mű­vé­szet­tör­té­net él és vi­rul. A nép­rajz is fel­hal­mo­zott ed­di­gi mű­kö­dé­se so­rán an­­nyi nyers­anya­got, hogy ezek elem­zé­sé­ből, ér­tel­me­zé­sé­ből még jó ide­ig meg­él­het. Más­részt, s ez a fon­to­sabb, a nép­rajz – a Her­man Ot­tók ál­tal for­mált köz­hi­e­de­lem­mel el­len­tét­ben – nem (leg­alább is nem csak­) ar­cha­iz­mu­so­kat, ré­gi­sé­ge­ket ke­re­ső tu­do­mány, ha­nem mű­ve­lő­dé­si, tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­to­kat, je­len­ség­cso­por­to­kat vizs­gál, ele­mez, ér­tel­mez. S te­szi ezt a múlt­ba vis­­sza­te­kint­ve, s a je­len­ben tá­jé­ko­zód­va egy­aránt, mi­köz­ben ku­ta­tá­si te­rü­le­te tár­sa­dal­mi ré­te­gek­től füg­get­len. Köz­tu­do­má­sú, hogy a nép­rajz ki­ala­ku­lá­sa so­rán (te­hát nagy­já­ból a 18. szá­zad leg­vé­gén, de még in­kább a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben) a pa­rasz­ti kul­tú­rát von­ta be ér­dek­lő­dé­si kö­ré­be, azt te­kint­ve né­pi kul­tú­rá­nak. Nos, idő­köz­ben ki­de­rült, hogy azok a je­len­sé­gek (száj­ha­gyo­má­nyo­zó­dás, a je­len­sé­gek va­ri­á­ló­dá­sa stb.), ame­lye­ket a pa­rasz­ti kul­tú­ra sa­ját­já­nak gon­dol­tunk, vol­ta­kép­pen mind­egyik tár­sa­dal­mi ré­teg­ben, osz­tály­ban (per­sze más-más arány­ban) meg­ta­lál­ha­tó­k. Ezért az­tán fö­lös­le­ge­sek az ag­go­dal­mak: min­dig lesz­nek olyan je­len­sé­gek, olyan fo­lya­ma­tok, ame­lyek­nek vizs­gá­la­tá­val, a ma­ga spe­ci­á­lis ku­ta­tá­si mód­sze­re­i­vel a nép­rajz­tu­do­mány fog­lal­ko­zik majd.
A ro­man­ti­ka so­rán ki­bon­ta­ko­zott nem­ze­ti nép­rajz­tu­do­má­nyok sa­já­to­san nem­ze­ti­nek gon­dol­ták sa­ját né­pük né­pi kul­tú­rá­ját, s nem­ze­ti kul­tú­rá­juk meg­újí­tá­si le­he­tő­sé­ge­it lát­ták a né­pi kul­tú­ra (el­ső­sor­ban a folk­lór) egyes je­len­sé­ge­i­nek az ún. „ma­gas kul­tú­rá­ba” va­ló beeme­lé­sé­vel (zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy – még ha az alap­ál­lás ha­mis is volt, s az egyes folk­lór­je­len­sé­gek ko­ránt­sem csak egy nép­re jel­lem­ző­ek – a „ma­gas kul­tú­rá­ba” va­ló új­ra­fel­hasz­ná­lá­suk va­ló­ban fris­sí­tet­te az adott nem­ze­ti kul­tú­rát). Idő­köz­ben azon­ban az is nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy az egyes nép­raj­zi je­len­sé­gek nem a nyel­vi ha­tá­rok sze­rint ren­de­ződ­nek (vö. Kili­á­no­vá 1994; Kili­á­no­vá 1998). Más­ként szól­va: a leg­több kul­tu­rá­lis je­len­ség, nyel­vi és et­ni­kai ha­tá­ro­kon át­ível­ve, is­mert más-más nyel­vű né­pek kö­ré­ben is. Meg­szám­lál­ha­tat­lan meny­­nyi­sé­gű pél­dá­val iga­zol­hat­nám ál­lí­tá­so­mat. Most le­gyen itt elég két ada­lék­kal elő­ho­za­kod­ni: az egyik ta­lán még köz­is­mert­nek is mond­ha­tó, s az Arany Já­nos ál­tal Vad­ró­zsa-pör­nek el­ke­resz­telt po­lé­mi­á­ra gon­do­lok. Mi­u­tán Kri­za Já­nos 1863-ban köz­re­ad­ta a Vad­ró­zsák cí­mű szé­kely nép­köl­té­si gyűj­te­mé­nyét, egy ro­mán iro­dal­már, Juli­an Gro­zes­cu plá­gi­um­mal vá­dol­ta őt meg. Azt ve­tet­te tud­ni­il­lik Kri­za sze­mé­re, hogy né­hány szé­kely­ként kö­zölt nép­bal­la­dát (köz­tük a Fal­ba­é­pí­tett fe­le­ség, il­let­ve nép­sze­rű ma­gyar cí­mén a Kő­mű­ves Ke­le­men bal­la­dá­ját is) ro­mán ere­de­ti­ből for­dí­tot­ta vol­na ma­gyar­ra. Az élénk vi­ta ar­ra ösz­tö­nöz­te mind­két nem­zet folk­lo­ris­tá­it (sőt, ké­sőbb má­sok is be­kap­cso­lód­tak), hogy szor­gos gyűj­tő­mun­ká­ba kezd­je­nek. Eb­ből az­tán ki­de­rült, hogy Kri­za nem pla­gi­zált, s a Fal­ba­é­pí­tett fe­le­ség bal­la­dá­já­nak alap­tör­té­ne­te is­mert gya­kor­la­ti­lag min­den bal­ká­ni nép­nél. Var­gy­as La­jos 1976-ban a bal­la­da pár­hu­za­ma­it, va­ri­án­sa­it a ma­gya­rok és ro­má­nok mel­lett a gö­rö­gök­nél, bol­gá­rok­nál, szer­bek­nél, hor­vá­tok­nál, al­bá­nok­nál, sőt a grú­zok­nál is ki­mu­tat­ta (Vargyas 1976/II.: 27–28).
A má­sik pél­dám magyar–szlovák–cseh kap­cso­la­tok­ra vo­nat­ko­zik: Ru­dolf Pokorný, cseh író, új­ság­író, a szlo­vák nép oda­adó ba­rát­ja, ahogy ké­sőb­bi ki­adói ne­ve­zik, az „arany­szí­vű em­ber”, két hos­­szabb fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi (vagy ahogy ő már ak­kor ne­vez­te: „szlo­vá­ki­ai”) uta­zá­sá­ról, ame­lye­ket fő­ként Jozef Milo­slav Hur­ban meg­hí­vá­sá­ra, a „ma­gya­rok szlo­vá­kok­kal szem­be­ni el­nyo­mó po­li­ti­ká­ját” szem­re­vé­te­le­zen­dő elő­ször 1879-ben re­a­li­zált (s ezt még két „szlo­vá­ki­ai út­ja” kö­vet­te), Ván­dor­lá­sok Szlo­vá­ki­á­ban cí­mű, két kö­tet­be ren­de­zett úti­raj­za­i­ban szá­molt be (Pokorný 1884). Ezek so­rán a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szág lé­nye­gé­ben va­ló­ban csak a szlo­vá­kok lak­ta me­gyé­it, il­let­ve a ve­gyes la­kos­sá­gú me­gyék fő­leg szlo­vá­kok lak­ta te­le­pü­lé­se­it lá­to­gat­ta vé­gig. Ma­gyar szem­nek, szív­nek nem ked­ves ol­vas­mány Pokor­ný mun­ká­ja, hi­szen egy­részt óri­á­si (ne­ga­tív) elő­í­té­let­tel vi­sel­te­tik a ma­gya­rok­kal szem­ben, más­részt hely­zet­je­len­té­sei sok eset­ben úgy tű­nik, hogy (saj­nos) helyt­ál­ló­ak. Mind­ezek el­le­né­re, il­let­ve mind­ezek mel­lett (a szlo­vák nemzet­té­vá­lás fo­lya­ma­tá­ban vég­zett te­vé­keny­sé­gét, mű­ve­i­nek ily­szem­pon­tú hi­te­les­sé­gét, ha­tá­sát ele­mez­zék és dönt­sék el a po­li­ti­ka­tör­té­né­szek), szó­val mind­emel­lett mun­ká­ja kin­cses­bá­nyá­ja a ma­gyar (és kö­zép-eu­ró­pai) nép­raj­zi ku­ta­tás­nak. Úti­raj­za­i­ban pél­dá­ul vi­szony­lag ter­je­del­mes, ma­gyar vo­nat­ko­zá­sok­ban is gaz­dag ci­gány anek­do­ta­gyűj­te­ményt is köz­re­ad. Pokor­ný sa­ját be­val­lá­sa sze­rint az anek­do­tá­kat szlo­vá­ki­ai uta­zá­sai so­rán sa­ját ma­ga gyűj­töt­te, il­let­ve né­mely szlo­vák ba­rát­ja is kül­dött ne­ki ilye­ne­ket, to­váb­bá né­hány anek­do­tát egy 1880-ban meg­je­lent szlo­vák anek­do­ta­gyűj­te­mény­ből vett át. A Pokor­ný ál­tal kö­zölt tré­fák­nak, anek­do­ták­nak leg­alább két­har­ma­da azo­nos a He­ge­dűs La­jos ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott és há­rom ki­adást (1857, 1867, 1870) meg­ért Ere­de­ti tré­fák, ado­mák s mon­dák a czi­gá­ny élet­ből cí­mű gyűj­te­mény da­rab­ja­i­val (He­ge­dűs 1870).
Ta­nul­ság, hogy az ép­pen nem ma­gyar­ba­rát­sá­gá­ról is­mert Pokor­ný va­ló­szí­nű­leg a szin­tén ma­gyar­el­le­nes Hur­ban­tól és tár­sa­i­tól hall­ha­tott a He­ge­dűs La­jos ál­tal ki­adott, ak­ko­ri­ban har­ma­dik ki­adá­sát meg­ért ci­gány­anek­do­ta-gyűj­te­mény­ből tör­té­ne­te­ket. Az is el­kép­zel­he­tő, hogy szlo­vák ba­rá­tai nem is em­lí­tet­ték ne­ki a for­rást (sőt, ta­lán ők is el­fe­lej­tet­ték ak­kor­ra). Pokor­ný eze­ket a tör­té­ne­te­ket – té­te­lez­zük fel: jó­hi­sze­mű­en – kö­zöl­te, még­pe­dig (mi­vel sem­mi más uta­lás nin­csen rá) mint a szlo­vák szó­be­li­ség­ből le­jegy­zett anya­got. Hogy ré­sze volt-e, ré­sze lett-e a szlo­vák né­pi szó­be­li­ség­nek is ez a ci­gány anek­do­ta-anyag, nem tu­dom, min­den­eset­re (He­ge­dűs gyűj­te­mé­nyé­nek nem is­me­re­té­ben) egy szlo­vák folk­lo­ris­ta ma jog­gal fel­té­te­lez­het­né, hogy a Pokor­ný ál­tal 1884-ben kö­zölt gyűj­te­mény a szlo­vák anek­do­ta­kincs egy fon­tos és ko­rai for­rá­sa.

Mind­ezek­ből kö­vet­ke­zik, hogy egy adott nép né­pi kul­tú­rá­ját, nép­raj­zi je­len­sé­ge­it egy­sze­rű­en nem ért­het­jük meg leg­alább a szom­szé­dos né­pek kul­tú­rá­já­nak be­ha­tó is­me­re­te, ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tok nél­kül. Töb­bek kö­zött ezt a célt hi­va­tott be­töl­te­ni az eu­ró­pai et­no­ló­gia.
De mit is ért­sünk eu­ró­pai et­no­ló­gi­án? A fo­gal­mat a ne­ves svéd nép­rajz­ku­ta­tó Sigurd Eri­xon ve­zet­te be a har­min­cas évek vé­gén, ám iga­zi, si­ke­res pá­lya­fu­tá­sát csak az utób­bi év­ti­ze­dek­ben kez­di be­fut­ni. Az­óta töb­ben meg­fo­gal­maz­ták már cél­ki­tű­zé­se­it, kö­ve­ten­dő mun­ka­mód­sze­re­it (el­ső­sor­ban a skan­di­náv or­szá­gok szak­em­be­rei, de né­met és ma­gyar pél­dá­kat is hoz­hat­nék), s per­sze – a do­log ter­mé­sze­té­ből adó­dó­an – ahá­nyan, szin­te an­­nyi­fé­le­kép­pen (a kér­dés­nek könyv­tár­nyi az iro­dal­ma, így csak tá­jé­koz­ta­tá­sul vö. Eri­xon 1937; Eri­xon 1944; Meli­cher­èík 1945; Hofer 1984; Roth 1995; Voigt 1997; Kas­chu­ba 1999; Paládi-Kovács 2002:109–156). Ezért most csak ar­ról be­szél­he­tek, hogy én mit ér­tek eu­ró­pai et­no­ló­gi­án. Vol­ta­kép­pen az Eu­ró­pá­ban ko­ráb­ban ha­gyo­má­nyos, a sa­ját nép kul­tú­rá­ja vizs­gá­la­tá­ra irá­nyu­ló nép­raj­zi mód­szert he­lyet­te­sí­ti, il­let­ve egé­szí­ti ki az­zal, hogy más eu­ró­pai né­pek kul­tu­rá­lis meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it (is) vizs­gál­ja. Ez­zel lé­nye­gé­ben a nép­rajz­tu­do­mány ösz­­sze­ha­son­lí­tó irány­za­ta­it eme­li ma­ga­sabb rang­ra. Emel­lett a ko­ráb­bi eu­ró­pai nép­rajz­tu­do­má­nyok­ban (és fő­leg a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai né­pek nép­raj­zá­ban) ugyan­csak ha­gyo­má­nyos­nak mi­nő­sít­he­tő ar­cha­iz­mus­ku­ta­tás­sal szem­ben bi­zo­nyos fo­kú „je­len­ku­ta­tá­si” ele­me­ket is bee­mel az et­no­ló­gi­ai gya­kor­lat­ba. Még to­vább men­ve, fő­leg a kul­tu­rá­lis és szo­ci­á­lis ant­ro­po­ló­gia mun­ka­mód­sze­re­i­nek szen­tel na­gyobb je­len­tő­sé­get, mint azt a ha­gyo­má­nyos nép­rajz ko­ráb­ban tet­te, il­let­ve a „más­ság” ku­ta­tá­sá­nak el­vét hang­sú­lyoz­za. Egy adott tár­sa­da­lom­ban per­sze min­den­ki „más”, hi­szen az em­be­rek kü­lön­bö­ző szem­pont­ok (nyelv, val­lás, nem, élet­kor, fog­lal­ko­zás, sza­bad­idős te­vé­keny­ség, tár­sa­dal­mi hely­zet stb.) sze­rint kü­lön­bö­ző cso­por­tok­ba tö­mö­rül­nek, il­let­ve so­rol­ha­tók. Ily mó­don az egyén egy idő­ben több cso­port­nak is a tag­ja le­het, mi­köz­ben ezek­ben a cso­por­tok­ban akár más­hogy is vi­sel­ke­dik. Az ef­fé­le prob­lé­mák­kal a ha­gyo­má­nyos nép­rajz nem (vagy csak rend­kí­vül rit­kán és in­kább csak érin­tő­le­ge­sen) fog­lal­ko­zott.
Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném vi­szont, hogy az eu­ró­pai et­no­ló­gi­á­nak, ha nem is ilyen név alatt, szép ma­gyar ha­gyo­má­nyai van­nak. Gon­dol­junk csak a ma­gyar nép­rajz egyik elő­fu­tá­ra­ként is szá­mon tar­tott Ján Èap­lo­viè (Csaplovics Já­nos) hí­res, 1822-ben le­írt mon­da­tá­ra: „Ma­gyar Or­szág Eu­ró­pa kitsinyben” (Csaplovics 1990:13). A szer­ző ar­ra utal e mon­da­tá­val, hogy a Kár­pát-me­den­ce ter­més­zet­földraj­zi­lag is oly sok­szí­nű, et­ni­ka­i­lag is oly sok­ré­tű, hogy az eu­ró­pai kul­tu­rá­lis fo­lya­ma­tok e tér­sé­gen be­lül is nyo­mon kö­vet­he­tők. Az ös­­sze­ha­son­lí­tó nép­raj­zi-folk­lo­risz­ti­kai vizs­gá­la­tok­nak ily mó­don igen ko­rai ma­gyar do­ku­men­tu­mai van­nak: le­gyen elég itt a Bras­sai Sá­mu­el és Meltzl Hu­gó ál­tal ki­adott Ös­­sze­ha­son­lí­tó Iro­da­lom­tör­té­ne­ti La­pok­ra, vagy a Herr­mann An­tal szer­kesz­tet­te Ethno­lo­gis­che Mit­te­i­lun­gen aus Ungarn c. pe­ri­o­di­ká­ra utal­ni. Mind­ket­tő még a 19. szá­zad vé­gén je­lent meg. Az ugyan­eb­ben az idő­szak­ban lét­re­ho­zott Ma­gyar­or­szá­gi Nép­raj­zi Tár­sa­ság ne­vé­vel is de­monst­rál­ni óhaj­tot­ta, hogy a sok­nem­ze­ti­sé­gű Ma­gyar­or­szág ös­­szes et­ni­ku­ma nép­raj­zi ku­ta­tá­sa­i­nak ös­­sze­fo­gó or­gá­nu­ma kí­ván len­ni, s lét­re is hoz­tak hu­szon­ket­tő nem­ze­ti­sé­gi szak­osz­tályt, ame­lyek az ak­ko­ri Ma­gyar­or­szág min­den nép­fa­ját kép­vi­sel­ték (Kósa 1989:18). Né­hány év múl­va azon­ban (saj­nos) a tár­sa­ság ne­vét Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság­ra vál­toz­tat­ták (csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után lét­re­ho­zott Szlo­vák Nép­raj­zi Tár­sa­ság ne­vét né­hány esz­ten­de­je Szlo­vá­ki­ai Nép­raj­zi Tár­sa­ság­ra vál­toz­tat­ta). Van te­hát sa­ját ha­gyo­mány az eu­ró­pai et­no­ló­gia mű­ve­lé­se te­rén is.

Tér­jünk át azon­ban a be­ve­ze­tő­ben ígért má­so­dik kér­dés­cso­port­ra: Mi­lyen he­lye és sze­re­pe le­het a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­nak eu­ró­pai kon­tex­tus­ban?
Újab­ban is­mét di­va­tos egy­re töb­bet idéz­ni Gyö­rffy Ist­vánt, aki hí­res, több ki­adást is meg­ért 1939-es röp­ira­tá­ban, A nép­ha­gyo­mány és a nem­ze­ti mű­ve­lő­dés cí­mű­ben ír­ta le az omi­nó­zus mon­da­tot: „Eu­ró­pa nem ar­ra kí­ván­csi, hogy át­vet­tünk-e min­dent, amit az eu­ró­pai mű­ve­lő­dés nyújt­hat, ha­nem ar­ra, hogy a ma­gun­ké­ból mi­vel gya­ra­pí­tot­tuk az eu­ró­pai mű­ve­lő­dést” (Györffy 1939:8). Ez így nyil­ván igaz (és jó­nak tű­nik a Gyö­rffy ál­tal föl­ho­zott finn és ja­pán pél­da is), még ha csak rész­ben is. Mert ha mi, ma­gya­rok kí­ván­csi­ak va­gyunk ar­ra (és mi­ért is ne ér­de­kel­ne ben­nün­ket?!), hogy kul­tú­ránk bi­zo­nyos je­len­sé­gei (gu­lyás, csár­dás, il­let­ve az imént pél­da­ként fel­ho­zott ci­gány anek­do­ták és egye­bek) mi­ként épül­tek be más eu­ró­pai né­pek min­den­na­pi kul­tú­rá­já­ba, ak­kor bi­zony jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy pél­dá­ul a né­me­te­ket is ér­dek­li, mi­ként for­mál­ták sa­ját ké­pük­re más eu­ró­pai né­pek (köz­tük a ma­gya­rok is) né­mely ho­za­dé­ku­kat (pl. a bá­nyá­szat­tal ide ke­rült je­len­sé­ge­ket stb.). S az, hogy „mi ér­dek­li Eu­ró­pát”, le­gyen Eu­ró­pa gond­ja. Mi­ért kel­le­ne eb­ben is ki­szol­gál­nunk őket és szál­lí­ta­ni szá­muk­ra a ro­vás­írást, szé­kely­ka­put, gu­lyást, csi­kóst, csár­dást? Azt sem hin­ném, hogy a meg­ol­dás bi­zo­nyos (ősi­nek, ga­ran­tál­tan ma­gyar­nak tű­nő) nép­raj­zi je­len­sé­gek kon­zer­vá­lá­sá­ban, pél­dá­ul, ahogy Gyö­rffy is ja­va­sol­ja, a székely–magyar ro­vás­írás is­mé­telt /?/ be­ve­ze­té­sé­ben len­ne (ak­kor in­kább, a né­hai An­tall Jó­zse­fet parafrazálva: „tet­szet­tek vol­na an­nak ide­jén Ist­ván­nal szem­ben Kop­pány mel­lé áll­ni”). Hogy men­­nyi­re in­go­vá­nyos ta­laj ez, hogy men­­nyi­re bi­zony­ta­lan, il­let­ve sok eset­ben má­sod­la­gos egy-egy je­len­ség et­ni­kum­hoz köt­he­tő­sé­ge, hadd hoz­zak föl ar­ra né­hány to­váb­bi pél­dát. De előt­te még egy meg­jegy­zés: Úgy tű­nik, van egy ab­szo­lút, eg­zakt né­pi kul­tú­ra és van egy re­la­tív, mi­ti­kus né­pi kul­tú­ra. Az előb­bit a nép­rajz­ku­ta­tók raj­zol­ják meg, pon­to­sab­ban kí­sér­lik meg meg­raj­zol­ni ku­ta­tá­si ered­mé­nye­ik tük­ré­ben, míg az utób­bi a köz­vé­le­mény kép­ze­le­té­ben raj­zo­ló­dik meg. A ket­tő ál­ta­lá­ban nem esik egy­be, mi­köz­ben be­fo­lyá­sol­hat­ják egy­mást.
A nép­rajz­ku­ta­tók tud­ják (?), hogy a szé­ke­ly­ka­pu­hoz na­gyon ha­son­la­tos ka­pu­for­mák töb­bek kö­zött a né­met­or­szá­gi Hes­sen­ben is ta­lál­ha­tók, s mind­ket­tő gyö­ke­rei az egy­ko­ri lo­vag­vá­rak ka­pu­szer­ke­ze­te­i­ben ke­re­sen­dők. In­nen ke­rült az egy­sze­rű nép hasz­ná­la­tá­ba mind a Szé­kely­föl­dön, mind Hessenben. Ez­zel szem­ben a köz­vé­le­mény a szé­kely­ka­put, nem kis mér­ték­ben Husz­ka Jó­zsef, Szin­te Gá­bor, il­let­ve Malo­ny­ay De­zső és kö­re tény­ke­dé­se ha­tá­sá­ra „ősmagyar“ kép­ződ­mény­nek tart­ja, s ma­nap­ság az egyik leg­fon­to­sabb „népi“ ere­de­tű nem­ze­ti jel­ké­pünk­ké vált (vö. Husz­ka 1895; Viski 1929).

Ha le­het, még mar­kán­sab­ban jel­zi ezt az utat egy sír­jel, a szé­kely „kop­ja­fa” nem­ze­ti jel­kép­pé tör­té­nő ala­ku­lá­sa az utób­bi év­ti­ze­dek­ben. Ma­ga a „kop­ja­fa” ki­fe­je­zés a nép kö­ré­ben se­hol nem volt is­me­re­tes, egy­ér­tel­mű­en ér­tel­mi­sé­gi ta­lál­mány­ról van szó. A dí­szes­re fa­ra­gott, csil­la­gos, tu­li­pá­nos re­for­má­tus (s te­gyük hoz­zá: uni­tá­ri­us és evan­gé­li­kus) sír­jel­for­ma sem is­me­re­tes az egész ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten. Szé­kely­föl­dön a leg­ka­rak­te­risz­ti­ku­sabb, de elő­for­dul a Duna–Tisza kö­zén is (töb­bek kö­zött evan­gé­li­kus szlo­vák te­le­pü­lé­sek te­me­tő­i­ben is!), va­la­mint az észa­ki ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten, ma­gya­rok és szlo­vá­kok kö­ré­ben egy­aránt. Még­is ma­gyar nem­ze­ti szim­bó­lum lett az utób­bi év­ti­ze­dek­ben (vö. L. Ju­hász 2002; L. Ju­hász 2003; Lisz­ka 2000b).
A szlo­vák né­pi táp­lál­ko­zás ku­ta­tói tud­ják, hogy a jel­leg­ze­tes szlo­vák nem­ze­ti ele­del­nek tar­tott brin­dzás vagy juh­tú­rós ga­lus­ka a 16. szá­za­di vlach ko­lo­ni­zá­ció se­ge­del­mé­vel ke­rült az Észa­ki-Kár­pá­tok­ba, s a 19. szá­zad­ban, a nem­zet­té vá­lás fo­lya­ma­tá­ban, nem kis mér­ték­ben szép­iro­dal­mi ha­tá­sok­ra, va­la­mint a sza­kács­köny­vek kul­tú­ra­for­má­ló sze­re­pé­nek kö­szön­he­tő­en vált ti­pi­kus szlo­vák ele­del­lé. Ha­son­ló fo­lya­mat ját­szó­dott le mel­les­leg a gu­lyás mint ma­gyar nem­ze­ti ele­del vagy a knédli-hús-káposzta, mint cseh nem­ze­ti étel ki­ala­ku­lá­sa so­rán is (vö. Kis­bán 1989; Sto­liè­ná 2001).
A ma­gyar köz­vé­le­mény ré­gi szép szo­kás­nak tart­ja az ara­tó­ün­ne­pet és a szü­re­ti fel­vo­nu­lást is, mi­köz­ben pon­to­san le­het tud­ni, hogy Da­rá­nyi Ig­nác, föld­mű­ve­lés­ügyi mi­nisz­ter szor­gal­maz­ta egy le­ira­tá­ban a 19. szá­zad vé­gén ezek egy­sé­ge­sí­tett, or­szá­gos meg­tar­tá­sát, még­pe­dig tel­je­sen pro­fán cél­ból: az ak­ko­ri szo­ci­á­lis fe­szült­sé­gek eny­hí­té­sé­re, a föl­des­úr és az ara­tók kö­zöt­ti „pat­ri­ar­chá­lis jó vi­szony” hely­re­ál­lí­tá­sa ér­de­ké­ben, te­hát amo­lyan sze­lep­funk­ci­ó­nak szán­va őket… (Az ara­tó­ün­nep pá­lya­fu­tá­sá­nak szép do­ku­men­tá­ci­ó­ját lát­hat­tuk 2003-ban a bu­da­pes­ti Nép­raj­zi Mú­ze­um, A ki­ta­lált ha­gyo­mány c. ki­ál­lí­tá­sán, ame­lyet Ko­vács Ákos ren­de­zett).
A ma­gyar folk­lo­ris­ták pon­to­san tud­ják ho­gyan és mi­kor ke­rült a ka­rá­csony­fa-ál­lí­tás szo­ká­sa a ma­gyar nép­ha­gyo­mány­ba (a 19. szá­zad ele­jén né­met ha­tás­ra a ma­gyar fő­ne­mes­ség és nagy­pol­gár­ság, majd a pol­gá­ri kö­zép­ré­teg és a pap­ság köz­ve­tí­té­sé­vel) és ép­pen ezért nem tart­ják más fo­lya­mat­nak a kö­zel­múlt­ban el­ter­jedt ad­ven­ti ko­szo­rú tér­hó­dí­tá­sát (vö. Lisz­ka 2000a) vagy a most ter­je­dő fél­ben lé­vő Bá­lint-na­pi szo­ká­so­kat, vagy – hor­ri­bi­le dictu! – a Hal­lo­we­ent sem. A köz­vé­le­mény ez­zel szem­ben a ka­rá­csony­fát (vagy ép­pen­ség­gel a hús­vé­ti nyu­szi hoz­ta to­jást) a ma­gyar né­pi kul­tú­ra szer­ves ré­szé­nek te­kin­ti, míg az utób­bi­a­kat nem. Ezek el­len, mint gyö­kér­te­len, ide­gen je­len­sé­gek el­len har­col­ni kell – han­goz­tat­ják a „ha­gyo­má­nyos” ma­gyar né­pi kul­tú­ra vé­del­me­zői. A sort foly­tat­hat­nám, de föl­te­he­tő (és föl­te­en­dő!) a kér­dés: mi eb­ből a ta­nul­ság?
Ké­zen­fek­vő, hogy né­pek­nek, nem­ze­tek­nek szük­sé­gük van szim­bó­lu­mok­ra, mí­to­szok­ra. Ezek nagy ré­szét nép­rajz­ku­ta­tók vagy még in­kább ma­gu­kat an­nak ki­ki­ál­tó „szak­em­be­rek” se­ge­del­mé­vel az ún. né­pi kul­tú­rák­ban vé­lik meg­ta­lál­ni. En­nek hosz­­szú, a 18. szá­zad vé­gé­ig nyú­ló, köz­is­mert tu­do­mány­tör­té­ne­ti gyö­ke­rei van­nak, így er­re nem té­rek ki. A lé­nyeg az, hogy a köz­tu­dat­ban él egy mi­ti­kus, töb­bé-ke­vés­bé idil­li­kus né­pikul­tú­ra-kép, mint­egy a haj­da­ni „arany­kor” le­nyo­ma­ta, ame­lyet a 20. szá­zad már ala­po­san meg­té­pá­zott, s most rá­adá­sul a glo­ba­li­zá­ció és az EU rém­ké­pe fe­nye­get.
Nem azt aka­rom ez­zel mon­da­ni, hogy ok­vet­len meg kell kér­dez­ni a nép­rajz­ku­ta­tót eb­ben az ügy­ben: a nem­ze­ti szim­bó­lu­mok jó­részt „spontán“ ala­kul­nak ki, tu­do­má­nyos alá­tá­masz­tást ál­ta­lá­ban nem igé­nyel­nek. Baj­ban is len­nénk, ha va­la­ki meg­kér­dez­né tő­lünk, hogy mond­junk egyet­len egy olyan je­len­sé­get, amely a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­ban, az egész ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten meg­van, de csak­is ott van meg, te­hát szom­szé­da­ink már nem is­me­rik. A ma­gyar nyel­ven kí­vül nem tud­nék ilyen je­len­sé­get aján­la­ni. Egy­szer egy kis­vá­ro­sunk vá­ro­si kép­vi­se­lő­je meg­kér­dez­te tő­lem, hogy: „Ugye a ber­ke­nye az ős­ma­gyar fa? ” Mert­hogy pi­ros a ter­mé­se, a kö­rü­löt­te le­vő le­ve­gő, ha úgy tet­szik: fe­hér, a le­ve­le meg zöld. Hát, va­la­hogy – né­mi­leg ki­élez­ve – így mű­kö­dik a szim­bó­lum­te­rem­tés.
Mind­amel­lett a tu­do­mány el­ide­ge­nít­he­tet­len jo­ga, sőt kö­te­les­sé­ge, hogy az egyes je­len­sé­gek gyö­ke­re­it föl­tár­ja, tisz­táz­za. Te­hát, vis­­sza­tér­ve Gyö­rffy idé­zett mon­da­tá­ra, ha Eu­ró­pa nem is len­ne kí­ván­csi ar­ra, hogy mit ta­nul­tunk meg, mit vet­tünk át más eu­ró­pai (és nem­csak eu­ró­pai) né­pek mű­velt­sé­gé­ből, ne­künk azon­ban csak kí­ván­csi­nak kel­le­ne len­nünk ar­ra, hogy kul­tú­ránk egyes ele­mei hon­nan, mi­lyen úton-mó­don vál­tak an­nak szer­ves ré­szé­vé! Hi­szen ez is az ön­is­me­ret szer­ves ré­sze!
A ma­gyar (né­pi) kul­tú­ra az el­múlt ezer­száz esz­ten­dő alatt fo­lya­ma­tos köl­csön­ha­tás­ban ál­lott az „eu­ró­pai” kul­tú­rák­kal, s épp ez­ál­tal ma­ga is eu­ró­pa­i­vá vált. Han­goz­tat­juk is sok­szor ön­elé­gül­ten: nem kell ne­künk eu­ró­pai pél­da, hi­szen a ma­gyar (né­pi) kul­tú­ra ele­ve eu­ró­pai kul­tú­ra. Ez igaz is, csak­hogy ef­fé­le ki­je­len­té­se­ket ép­pen azok tesz­nek a leg­gyak­rab­ban, akik a ma­gyar kul­tú­ra hon­fog­la­lás előt­ti ele­me­it hang­sú­lyoz­zák, s ab­ban is azt ta­lál­nak, ami nem az. Már­pe­dig a hon­fog­la­lás so­rán ma­gunk­kal ho­zott kul­tú­ra, meg­en­ge­dem, le­he­tett na­gyon szép és jó, ám sem­mi­kép­pen nem volt eu­ró­pai! Má­ra vi­szont va­ló­ban eu­ró­pa­i­vá vált az­ál­tal, hogy amit a ma­gyar­ság át­vett, si­ker­rel dol­goz­ta föl, ol­vasz­tot­ta be­le sa­ját kul­tú­rá­já­ba és tet­te ez­ál­tal ma­gá­é­vá. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy nem lesz ez más­ként a jö­vő­ben sem. Ugyan­is nem a kon­zer­vá­ló, ha­nem az adap­tá­ló kész­ség tesz egy nem­ze­tet élet­re­va­ló­vá.
Ös­­sze­fog­lal­va te­hát, hogy mit is gon­do­lok az elő­adás cí­mé­ben fel­tett kér­dés­ről, te­hát ar­ról, hogy tu­do­mány­sza­kunk meg­ne­ve­zé­se, il­let­ve az ez­zel szo­ro­san ös­­sze­füg­gő mun­ka­te­rü­le­te és -módszere a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz vagy az eu­ró­pai et­no­ló­gia le­gyen-e? Amen­­nyi­ben a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz” alatt egy tisz­tes­sé­ges le­író tu­do­mányt ér­tünk, ak­kor igen, ám az­zal a ki­egé­szí­tés­sel, hogy ezt a le­író el­vet min­den­kép­pen ki kell egé­szí­te­ni az eu­ró­pai et­no­ló­gia prob­lé­ma­szem­lé­le­té­vel. És ha már ki­egé­szí­tet­tük, ak­kor mi­ért ne hív­nánk tu­do­mány­sza­kun­kat itt is eu­ró­pai et­no­ló­gi­á­nak, úgy, ahogy azt Eu­ró­pa szá­mos or­szá­gá­ban te­szik, amely ér­te­lem­ben a szlo­vák és a cseh nép­raj­zi gya­kor­lat­ban is hasz­nál­ják újab­ban az et­no­ló­gi­át (te­hát eu­ró­pai et­no­ló­gia ér­te­lem­ben), s amely ér­te­lem­ben a Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­já­nak a ne­vé­ben is sze­re­pel?

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Csap­lo­vics Já­nos: Ethnog­rap­hi­ai Ér­te­ke­zés Ma­gyar Or­szág­ról. Az MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó Cso­port­já­nak rep­rint ki­ad­vá­nya. Az utó­szót ír­ta Paládi-Kovács At­ti­la. Bu­da­pest, 1990.
Erixon, S.: Eu­ró­pai ethnológia. Ethnog­rap­hia 55., 1944, 1–17. p.
Erixon, S.: Regi­o­nal Euro­pe­an Ethnology. Folk­liv I. Stock­holm, 1937, 89–108. p.
Gyö­rffy Ist­ván: A nép­ha­gyo­mány és a nem­ze­ti mű­ve­lő­dés. Bu­da­pest, 1939.
He­ge­dűs La­jos: Ere­de­ti tré­fák, ado­mák s mon­dák a czi­gá­ny élet­ből. 3. bőv. ki­adás. Pest, 1870.
Hofer Ta­más: Tör­té­ne­ti for­du­lat az eu­ró­pai et­no­ló­gi­á­ban. In.: Tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gia. Az 1983. áp­ri­lis 18–19-én tar­tott tu­do­má­nyos ülés­szak elő­adá­sai. Szerk. Hofer Ta­más. Bu­da­pest, 1984, 61–72. p.
Husz­ka Jó­zsef: A szé­kely ház. Bu­da­pest, 1895.
Ju­hász Ilo­na, L.: A sír­jel­től a nem­ze­ti szim­bó­lu­mig. Az em­lék­osz­lop­ok-kop­ja­fák, mint a nem­ze­ti iden­ti­tás ki­fe­je­zői. Ethni­ca 5., 1. szám, 2003, 16–20. p.
Ju­hász Ilo­na, L.: Vom Grab­mal zum Nationalsymbol. Geden­ksäu­len und Spe­er­hölzer als Zei­chen nati­o­na­ler Identität. Acta Ethno­lo­gi­ca Danu­bi­a­na 4. Az Et­no­ló­gi­ai Köz­pont Év­köny­ve 2002. Komárom–Dunaszerdahely, 2002, 67–74. p.
Kaschuba, W.: Ein­führung in die Europ­äis­che Ethnologie. Mün­chen, 1999.
Kiliánová, G.: Deter­mi­nan­ty etnic­kej identity. Na prík­la­de etnic­kých spo­lo­èen­sti­ev na hranici. Nie­ko¾­ko úvod­ných poz­ná­mok do diskusie. Etno­lo­gic­ké roz­pra­vy 2., 1998, 9–15. p.
Kiliánová, G.: Etnicita, kul­tú­ra a hranice. Prí­pad Stred­nej Európy. Etno­lo­gic­ké roz­pra­vy 2. Bratislava, 1994, 45–56. p.
Kis­bán Esz­ter: Né­pi kul­tú­ra, köz­kul­tú­ra, jel­kép: a gu­lyás, pör­költ, pap­ri­kás. Élet­mód és Tra­dí­ció 4., Bu­da­pest. 1989
Kósa Lász­ló: A ma­gyar nép­rajz tu­do­mány­tör­té­ne­te. Má­so­dik, ja­ví­tott, bő­ví­tett ki­adás. Bu­da­pest, 2001.
Kósa Lász­ló: A Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság száz­éves tör­té­ne­te: 1889–1989. Bu­da­pest, 1989.
Lisz­ka Jó­zsef: A (cseh)szlovákiai ma­gyar­ság ön­meg­ha­tá­ro­zá­sá­nak jel­kép­rend­sze­ré­hez. In.: Je­les jo­gok – jo­gos je­lek. Nyel­vi jo­gok – tár­sa­dal­mi konf­lik­tu­sok. Szerk. Ba­lázs Géza–Voigt Vil­mos. Bu­da­pest, 2000b, 149–158. p.
Lisz­ka Jó­zsef: Az ad­ven­ti ko­szo­rú. Egy fel­mé­rés elő­ze­tes ered­mé­nyei. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 1. szám, 2000a, 147–156. p.
Lisz­ka Jó­zsef: Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz és/vagy eu­ró­pai et­no­ló­gia? In.: Ez­red­for­du­ló. A tu­do­mány je­le­ne és jö­vő­je a ki­sebb­ség­ben élő kö­zös­sé­gek éle­té­ben c. kon­fe­ren­cia elő­adá­sai. Nos­tra Tem­po­ra 3., szerk.: Tóth Kár­oly. Dunaszerdahely, 2001, 38–44. p.
Melicherèík, Andrej: Te­ó­ria národopisu. Lip­tov­ský Sv. Mikuláš. 1945.
Paládi-Kovács At­ti­la: Tár­gyunk az idő­ben. Nép­raj­zi ki­hí­vá­sok és vá­la­szok. Deb­re­cen, 2002.
Pokorný, Ru­dolf: Z potu­lek po Slovensku. Díl I. Praha, 1884.
Roth, Klaus: Europ­äis­che Ethno­lo­gie und Inter­kul­tu­rel­le Kommunikation. Schwe­i­ze­ris­ches Archiv für Vol­kskun­de 91., 1995, 163–181. p.
Stolièná, Rastislava: Stra­va ako etno­i­den­ti­fi­kaè­ný znak. Èeský lid 88., 2001, 1–13. p. (A dol­go­zat ma­gyar for­dí­tá­sa A táp­lál­ko­zás mint etno­i­den­ti­fi­ká­ci­ós jegy cí­men az Acta Ethno­lo­gi­ca Danu­bi­a­na 5–6. ös­­sze­vont szá­má­ban je­le­nik meg 2004-ben.).
Var­gy­as La­jos: A ma­gyar nép­bal­la­da és Eu­ró­pa I–II. Bu­da­pest, 1976.
Viski Kár­oly: Ada­tok a szé­ke­ly­ka­pu tör­té­ne­té­hez. Nép­raj­zi Ér­te­sí­tő 21., 1929, 65–88. p.
Voigt Vil­mos: Nép­rajz Eu­ró­pá­nak. In.: Eu­ró­pá­ból Eu­ró­pá­ba. Ta­nul­má­nyok a 80 esz­ten­dős Balas­sa Iván tisz­te­le­té­re. Nép­raj­zi Lá­tó­ha­tár 1–4., szerk.: Csoma Zsigmond–Viga Gyu­la. Bu­da­pest–Deb­re­cen, 1997, 24–32. p.