Horbulák Zsolt: Tóth Ferenc báró élete és munkássága

A ma­gyar tör­té­ne­lem bő­vel­ke­dik kül­föld­ön si­ke­res ám itt­hon alig is­mert és alig be­csült ala­kok­kal. Kö­zé­jük so­rol­ha­tó Tóth Fe­renc – François de Tott (1733–1793), ma­gyar szár­ma­zá­sú fran­cia ge­ne­rá­lis, dip­lo­ma­ta, mér­nök és em­lék­irat­író. Mint a fran­cia­or­szá­gi Rá­kó­czi­-emig­rá­ció má­so­dik nem­ze­dé­ké­nek egyik leg­ki­emel­ke­dőbb kép­vi­se­lő­je leg­in­kább Fran­cia­or­szág­ban is­mert, de te­vé­keny­sé­gé­nek leg­je­len­tő­sebb hely­szí­ne alap­ján szá­mon tart­ják az Osz­mán Bi­ro­da­lom tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zó mű­vek is. Tóth Fe­renc­cel a nyil­vá­nos­ság mind Fran­cia­or­szág­ban, mind Ma­gyar­or­szá­gon már éle­té­ben fog­lal­ko­zott. Éle­tét több fran­cia és ma­gyar nyel­vű mo­no­grá­fia fel­dol­go­z­ta1 és újab­ban már szlo­vák nyel­vű pub­li­ká­ci­ók is szü­let­nek (Daniš 1993; 2001, 16–17; Hor­bulák 2006, 13–14). Mi­vel éle­te több szá­lon is kö­tő­dik a Fel­vi­dék­hez, ér­de­mes egy ta­nul­mányt szen­tel­ni az it­te­ni ol­va­só­kö­zön­ség szá­má­ra is.
Aty­ja, Tóth And­rás (1698–1756) fel­te­he­tő­en Nyitráról szár­ma­zott és már igen fi­a­ta­lon részt vett a Rá­kó­czi­-sza­bad­ság­harc­ban. 1704-ben Forgách Si­mon ku­ruc tá­bor­nok ap­ród­ja lett, majd an­nak kegy­vesz­tett­sé­ge után köz­vet­le­nül a fe­je­de­lem alá ke­rült. A szab­daságharc bu­ká­sa után ve­le együtt tá­vo­zott Len­gyel­or­szág­ba. Mi­vel a búj­dosó Rá­kó­czi nem tu­dott to­vább fe­le­lő­sé­get vál­lani a még min­dig gyer­mek Tóth And­rá­sért, új­ra Forgách Si­mon gond­ja­i­ra bíz­ta őt.
Tóth And­rás út­ja ez­után Tö­rök­or­szág­ba ve­ze­tett, ahol a ku­ruc emig­rá­ció még min­dig re­mény­ke­dett a sza­bad­ság­harc új­ra­in­dí­tá­sá­ban. Az 1717–1718-as oszt­rák–tö­rök há­bo­rú­ban a Por­ta ol­da­lán har­colt. A ve­re­ség után to­váb­bi sor­sa bi­zony­ta­lan.
Vál­to­zást Tóth And­rás éle­té­ben a fran­cia hu­szár­to­bor­zás ho­zott. Ber­csé­nyi Lász­ló ez­re­des (1689–1778), ké­sőb­bi mar­sall, a fe­je­de­lem fő­ge­ne­rá­li­sá­nak, Ber­csé­nyi Mik­lós­nak fia, aki ma­ga már a sza­bad­ság­harc bu­ká­sa óta fran­cia szol­gált­ban állt, hu­szá­ro­kat to­bor­zott a fran­cia had­se­reg kö­te­lé­ké­be. Tóth And­rás is élt az al­ka­lom­mal, és az 1720-ban Fran­ciország­ban meg­ala­kult Ber­csé­nyi-hu­szár­ez­red­ben má­sod­had­na­gyi rang­ban kezd­te meg ka­to­nai pá­lya­fu­tá­sát.
A ké­sőb­bi­ek­ben szol­gá­la­tát ki­vá­ló­an lát­ta el. 1722-ben had­nag­­gyá lép­tet­ték elő, 1725-ben se­géd­őr­na­gyi be­osz­tást ka­pott, 1729-ben pe­dig ka­pi­tá­nyi ran­got nyert.
Az 1733-ban ki­tört len­gyel örö­kö­sö­dé­si há­bo­rú­ban a fran­cia had­ve­ze­tés­nek is­mét szük­sé­ge lett kön­­nyű­lo­va­sok­ra. Az Osz­mán Bi­ro­da­lom te­rü­le­tén még eb­ben az idő­ben is vol­tak buj­do­só ku­ru­cok, s a Por­ta is en­ge­délyt adott a to­bor­zás­ra. Tóth And­rás ké­pes­sé­gei is­mer­tek vol­tak: be­szélt tö­rö­kül, ta­tá­rul és len­gye­lül, meg­fe­le­lő hely­is­me­ret­tel ren­del­ke­zett és tö­ret­len volt a fran­cia ural­ko­dó irán­ti hű­sé­ge, ezért Rát­tky Györ­gy bri­ga­dé­ros ja­vas­la­tá­ra 1733-ban őt küld­ték to­bor­zó­ kör­út­ra Tö­rök­or­szág­ba. Már ezen út­ja al­kal­má­val egyéb fel­adat­ra is ki­je­löl­ték. A kons­tan­ti­ná­po­lyi fran­cia kö­vet to­vább küld­te őt dip­lo­má­ci­ai cél­lal a krí­mi ta­tár kán ud­va­rá­ba, hogy próbal­ja azt rá­ven­ni egy orosz­el­le­nes há­bo­rú­ra.
Fran­cia­or­szág­ba va­ló ha­za­té­ré­se után azon­nal részt vett a har­cok­ban. A há­bo­rú után szol­gá­la­tai el­is­me­ré­sé­ül 1737-ben a ka­to­nai Szent La­jos-rend lo­vag­ke­reszt­jé­vel tün­tet­ték ki. A kö­vet­ke­ző bé­ke­évek­ben már rend­sze­re­sen küld­ték dip­lo­má­cia kül­de­tés­sel a Por­tá­hoz.
Az oszt­rák örö­kö­sö­dé­si há­bo­rú­ban (1740–1748) a kez­de­tek­től részt vett. Ez­re­de fog­lal­ta el Prá­gát 1741-ben. E har­cok­ban már fia, Fe­renc is mel­let­te volt.
Ami­kor Ber­csé­nyi Lász­ló gró­fot 1743-ban ki­ne­vez­ték a fran­cia lo­vas­ság fő­fe­lügye­lő­jé­vé, Tóth And­rás vet­te át a Ber­csé­nyi-ez­red ve­ze­té­sét. To­váb­bi el­is­me­rés volt szá­má­ra, hogy az ural­ko­dó 1745-ben de Viviers elő­név­vel bá­rói rang­ra emel­te. Bri­ga­dé­ros­sá két év­vel ké­sőbb lép­tet­ték elő. Eze­ket az esz­ten­dő­ket ál­lan­dó harc­té­ri be­osz­tás­ban töl­töt­te.
Tóth And­rás­ról ma­ga a fe­je­de­lem is meg­em­lé­ke­zett sok év­vel ké­sőbb em­lék­ira­ta­i­ban: „Szeben ost­ro­ma köz­ben Forgách el­küld­te ap­ród­ját, Tóth And­rást, je­len­leg a fran­cia had­se­reg ka­pi­tá­nyát, hogy Rabutin­nál és fe­le­sé­gé­nél tisz­te­leg­jen. Ez di­csé­re­tes szo­kás lett vol­na olyan fe­lek kö­zött, ame­lyek­nek ve­zér­lő tá­bor­no­kai ha­son­ló ud­va­ri­as­sá­got szok­tak ta­nú­sí­ta­ni egy­más irán­t, de az er­dé­lyi­ek és a ha­dak egé­szen más­ként gon­dol­koz­tak Forgách vi­sel­ke­dé­sé­ről” (Rá­kó­czi 1985, 160).
Tiszt­jé­ről, Tóth And­rás­ról, Ber­csé­nyi mar­sall is meg­be­csü­lés­sel írt. Harc­té­ri ér­de­me­i­re va­ló te­kin­tet­tel több­ször ter­jesz­tet­te az ural­ko­dó elé Tóth And­rás ez­red­tu­laj­do­no­si ké­rel­mét, kegy­díj­ban va­ló ré­sze­sí­té­sét és elő­lép­te­té­sét, de ma­gán­le­ve­le­zé­s­ében is több­ször em­lí­ti.
Tóth And­rás Chamigny-ben, Kö­zép-Fran­cia­or­szág­ban te­le­pe­dett el. Fe­le­sé­gül vet­te Marie Ernes­tine Pes­se­lier-t, aki­től há­rom gyer­me­ke szü­le­tett. Az if­jabb And­rást ka­to­nai pá­lyá­ra szán­ta. Fe­renc, aki szin­tén ka­to­na­ként kezd­te, ké­sőbb je­len­tős kar­ri­ert fu­tott be; An­na lá­nya sor­sa is­me­ret­len.
1755-ben Ver­gennes gróf, az új kons­tan­ti­ná­po­lyi fran­cia kö­vet meg­kér­te apó­sát, tart­son ve­le. Tóth And­rás utol­só éve­it Kons­tan­ti­ná­poly­ban töl­töt­te és gyak­ran meg­lá­to­gat­ta Ro­dos­tó­ban a még élő buj­do­só hon­fi­tár­sa­it. A ha­lál is ott ér­te 1757. jú­li­us 9-én. A he­lyi ör­mény te­me­tő­ben he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra. Tóth And­rás éle­te ma­ga is ta­nul­sá­gos, több írás is fog­la­ko­zik ve­le.
Tóth Fe­renc már Fran­cia­or­szág­ban, Chamigny­ben szü­le­tett 1733-ban. Ap­ja mel­lett kez­dett ka­to­nás­kod­ni, az oszt­rák örö­kö­sö­dé­si há­bo­rú több csa­tá­já­ban részt vett és meg is se­be­sült. 1755-ben el­kí­sér­te ap­ját Kons­tan­ti­ná­poly­ba, ahon­nan an­nak ha­lá­la után tért vis­­sza. Egy ide­ig ál­lás nél­kül volt, de több ké­re­lem­mel for­dult az ud­var­hoz. Még el­uta­zá­sa előtt megházas­dot­t. Ne­je, Marie Ram­baud, egy lyo­ni ne­mes lá­nya volt. A ké­sőb­bi­ek so­rán ró­la igen ke­vés adat ma­radt fenn.
Ver­sailles 1767-ben fi­gyelt fel az if­jú dip­lo­ma­tá­ra. A fran­cia ki­rály sze­ret­te vol­na meg­sze­rez­ni a szom­szé­dos neuchateli her­ceg­sé­get, amely ak­kor a po­rosz ki­rály jo­ga­ra alá tar­to­zott. Tóth Fe­ren­cet bíz­ták meg, hogy sze­rez­zen in­for­má­ci­ó­kat a he­lyi ál­la­po­tok­ról. Azért esett rá a vá­lasz­tás, mi­vel ke­le­ten le­he­tő­sé­ge volt megis­mereked­nie a dip­lo­má­cia rej­tel­me­i­vel, mi­köz­ben Eu­ró­pá­ban tel­je­sen is­me­ret­len volt. Négy hó­na­pig tar­tóz­ko­dott a her­ceg­ség te­rü­le­tén, de in­kog­ni­tó­ját nem si­ke­rült meg­őriz­nie és ki­uta­sí­tot­ták az ál­lam te­rü­le­té­ről.
Ez a ku­darc nem tör­te meg pá­lyá­ját. Már a kö­vet­ke­ző év­ben Tóth Fe­ren­cet bíz­ták meg a krí­mi kon­zu­li te­en­dők­kel. Az okot az elő­ző kon­zul le­mon­dá­sa ad­ta, de hely- és nyelv­is­me­re­te va­ló­ban őt tet­te a leg­al­kal­ma­sab­bá er­re a fel­adat­ra. Meg­bízólevelelét – mely alap­ján igen ne­héz fel­adat várt rá – 1767. jú­ni­us 23-án kap­ta kéz­hez. Orosz­or­szág egy­re nö­vek­vő be­fo­lyá­sa a tér­ség­ben sér­tet­te Fran­cia­or­szág ér­de­ke­it. Ha­gyo­má­nyos szö­vet­sé­ge­se­i­re, Len­gyel­or­szág­ra és Tö­rök­or­szág­ra, mind na­gyobb nyo­más ne­he­ze­dett ag­res­­szí­van ter­jesz­ke­dő szom­széd­juk ré­szé­ről. Tóth Fe­renc­nek meg kel­lett őriz­nie Fran­cia­or­szág be­fo­lyá­sát a tér­ség­ben és eh­hez el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges volt, hogy a kán to­vább­ra is tá­mo­gas­sa a Por­tát. Fel­ada­tá­hoz tar­to­zott ezért mi­nél jobb vi­szonyt ki­ala­kí­ta­ni a kán­nal.
Tóth Fe­renc bá­ró 1767. jú­li­us 10-én hagy­ta el Pá­rizst és ok­tó­ber 17-én ér­ke­zett meg Bah­csi­sze­ráj­ba. Oda­ér­ke­zé­se­kor már egy má­sik kán ült a tró­non. Tóth Fe­renc ve­le is meg­pró­bált jó kap­cso­la­tot ki­ala­kí­ta­ni. Nyelv­is­me­re­te és tá­jé­ko­zott­sá­ga nagy­mér­ték­ben se­gí­tet­te eb­ben, a kán há­rom mi­nisz­te­re is em­lé­ke­zett még aty­já­ra. Az új kán­hoz szó­ló meg­bízólevelelében ar­ról is ér­te­sí­tet­ték, hogy ki­tün­tet­ték a Szent La­jos-rend lo­vag­ke­reszt­jé­vel.
Mi­vel a kánt nem si­ke­rült meg­fe­le­lő mér­ték­ben a fran­cia dip­lo­má­cia szol­gá­la­tá­ba ál­lí­ta­ni, 1768 fo­lya­mán egy pa­lo­ta­for­ra­da­lom meg­buk­tat­ta. Az új kán, Krim Gire­j, sok­kal kész­sé­ge­sebb­nek mu­tat­ko­zott.
Köz­ben a po­li­ti­kai hely­zet egy­re job­ban kieleződöt­t. Eb­ben az idő­szak­ban a fő konf­lik­tus­for­rást Len­gyel­or­szág je­len­tet­te. Az or­szá­got egy­re na­gyobb bel­ső el­len­té­tek fe­szí­tet­ték. A köz­pon­ti kor­mány­zat meg­gyen­gült, a ha­ta­lom a mág­ná­sok ke­zé­be ke­rült. Ezek leg­in­kább sa­ját, úgy­ne­ve­zett kar­di­ná­lis jo­ga­ik meg­őr­zé­sét te­kin­tet­ték leg­főbb cél­juk­nak, és ezek kö­zött leg­in­kább a liberum veto meg­tar­tá­sát. Ez azt je­len­tet­te, hogy bár­mely ne­mes meg­aka­dá­lyoz­hat­ta az orszá­gyűlés ha­tá­ro­za­tá­nak el­fo­ga­dá­sát. Ez eb­ben a kor­szak­ban, ami­kor az erő­sö­dő Po­rosz­or­szág és Orosz­or­szág mind job­ban ve­szé­lyez­tet­te Len­gyel­or­szág te­rü­le­ti egy­sé­gét, igen rö­vid­lá­tó po­li­ti­ka volt. Az utób­bi a hét­éves há­bo­rú óta (1756–1763) ka­to­ná­kat is ál­lo­má­soz­ta­tott az or­szág­ban, s az ő tá­mo­ga­tá­sá­val nyer­te el a trónt Poni­a­towsky Szanis­zló is. A vi­szo­nyo­kat ka­o­ti­ku­sab­bá tet­te, hogy a len­gyel ka­to­li­kus fő­ne­mes­ség erő­sen pra­vosz­láv­el­le­nes volt, ami Orosz­or­szág­nak to­váb­bi okot je­len­tett a be­avat­ko­zás­ra. A dis­­szi­den­sek, a más val­lá­sú len­gye­lek, szin­tén bom­lasz­tot­ták az or­szág egy­sé­gét.
A fran­cia dip­lo­má­cia min­dent meg­tett, hogy rá­ve­gye a Por­tát egy orosz­el­le­nes há­bo­rú­ra, an­nak el­le­né­re, hogy lát­ta, a tö­rö­kök fel­ké­szü­let­len­sé­gét. Ha­son­ló fel­ada­tott kel­lett vég­re­haj­ta­nia Tóth Fe­renc­nek is a Krí­mi Kán­ság­ban.
1768 feb­ru­ár­já­ban meg­ala­kult a ba­ri kon­fö­de­rá­ció, a len­gyel mág­ná­sok ki­rály-, dis­­szi­dens- és orosz­el­le­nes cso­port­ja fel­ke­lést hir­de­tett. Kép­vi­se­lő­jük­kel, Kraczin­s­ki és Potoc­ki gróf­fal Krim Girej is tár­gyalt Tóth Fe­renc je­len­lét­ében.
A jog­cí­met a há­bo­rú ki­tö­ré­sé­re Bal­ta tö­rök ha­tár­erőd meg­tá­ma­dá­sa je­len­tet­te. 1769 ja­nu­ár­já­ban a kán is harc­ba szállt, aho­vá Tóth Fe­renc is el­kí­sér­te. A ta­tár had­já­rat fe­le­más si­kert ho­zott, a határ­men­ti te­rü­le­tek fel­ége­té­sé­vel és húsz­erz­er fo­goly el­hur­co­lá­sá­val vég­ző­dött.
Bár a há­bo­rú­ra Orosz­or­szág sem volt tel­je­sen fel­ké­szül­ve, 1769 és 1770 fo­lya­mán si­ke­rült meg­tör­nie a len­gyel el­len­ál­lást és több meg­sem­mi­sí­tő ve­re­sé­get mér­nie a tö­rök hadse­re­g­re is, 1771-ben pe­dig si­ke­rült az egész Krím-fél­szi­ge­tet el­foglani­a.
1769 ele­jén Krim Girej kán vá­rat­la­nul el­ha­lá­lo­zott. Utód­ja vál­toz­ta­tott az or­szág po­li­ti­kai irá­nyult­sá­gán és a bá­ró­nak nem si­ke­rült foly­tat­nia a meg­kez­dett po­li­ti­kát. Fel­szó­lí­tot­ták az or­szág el­ha­gyá­sá­ra, Kons­tan­ti­ná­poly­ba tá­vo­zott.
Tóth Fe­renc 1770 ele­jén ér­ke­zett is­mét az Osz­mán Bi­ro­da­lom szék­vá­ro­sá­ba. Mi­vel ek­kor még dúlt a há­bo­rú, a szul­tán fel­kér­te, ké­szít­sen szá­má­ra ka­to­nai tér­ké­pe­ket. Fel­ada­tá­val igen megeléged­ve, a szul­tán bi­zal­mát meg­nyer­ve más fel­ada­to­kat is bíz­tak rá: a Dar­da­nel­lák erőd­je­i­nek meg­erő­sí­té­sét, a tö­rök tü­zér­ség meg­újí­tá­sát, ágyú­ön­tö­de ala­pí­tá­sát, ten­ge­rész­is­ko­la nyi­tá­sát, pon­ton­híd ter­ve­zé­sét, de a szu­rony hasz­ná­la­tát is ő ve­zet­te be a tö­rök had­se­reg­ben. Ezek a szé­les­kö­rű had­se­reg­re­for­mok ala­poz­ták meg Tóth Fe­renc bá­ró hír­ne­vét, amely ha­ma­ro­san Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba is el­ju­tott. Hasz­nos te­vé­keny­sé­gé­nek most is egy új ural­ko­dó trón­lalépése ve­tett vé­get, így 1776-ban vis­­sza­tért Fran­cia­or­szág­ba, ahol meg­kap­ta a bri­ga­dé­ro­si ran­got.
Fran­cia­or­szág­ban is­mét dip­lo­má­ci­ai fel­adat­tal bíz­ták meg. 1777-ben Lev­ante és Berbe­ri­a, a Földöz­i-tenger ke­le­ti és dé­li part­ján fek­vő fran­cia ke­res­ke­del­mi kép­vi­se­le­tek fel­ügye­lő­jé­vé ne­vez­ték ki. Tóth Fe­renc kör­út­ra in­dult Egyip­tom­ba, a Kö­zel­-Ke­let part­vi­dé­ké­re, a gö­rög szi­get­ten­ger­re, s vé­gül Tu­nisz­ba. A ti­zen­négy hó­na­pos út so­rán hi­va­ta­los te­en­dői mel­lett az el­sők kö­zött hív­ta fel a fi­gyel­met a Föld­kö­zi- és a Vö­rös-ten­gert ös­­sze­kö­tő csa­tor­na le­he­tő­sé­gé­re.
Tóth Fe­renc bá­ró 1778-tól nyugálomány­ba vo­nult és meg­ír­ta hí­res emlék­ti­ratait Mémoires du baron de Tott sur les Turcs et les Tartares cím­mel. Utol­só be­osz­tá­sa a douai erőd pa­rancs­no­ki poszt­ja volt, aho­vá 1786-ban ne­vez­ték ki. A for­ra­da­lom má­so­dik évé­ben on­nan tá­voz­nia kel­lett. Az utol­só pil­la­na­tig ki­rály­hű ge­ne­rá­list az ural­ko­dó Svájc­ba küld­te, hogy pró­bál­jon kap­cso­lat­ba lép­ni emig­ráns ro­ja­lis­ta kö­rök­kel. Ezt a fel­ada­tát már nem tud­ta tel­je­sí­te­ni. Svájc­ban ta­lál­ko­zott Bat­thyá­ny Ti­va­dar­ral, aki meg­hív­ta Tarc­safürdőre, ma­gyar­or­szá­gi bir­to­ká­ra. Tóth Fe­renc ek­kor visz­­sza­tért ősei föld­jé­re. Bat­thyá­ny gróf egy há­zat biz­to­sí­tott szá­má­ra, ahol a bá­ró ké­mi­ai kí­sér­le­te­ket vé­gez­he­tett. A ké­ső éj­je­lig ki­szű­rő­dő fény mi­att a hely­be­li­ek Bo­szor­kány­ház­nak ne­vez­ték el azt. Tóth Fe­renc ké­rel­mez­te vis­­sza­ho­no­sí­tá­sát és a szár­ma­zá­sá­ra vo­nat­ko­zó ira­to­kért Nyi­tra vár­me­gyét szó­lí­tot­ta meg. Csak fél évig él­vez­te a nyuglamas éle­tet, 1793. szep­tem­ber 22-én hunyt el. Há­za és sír­ja ma is lát­ha­tó Tarc­safürdőn (Tatzmannsdorf, Auszt­ria).
Tóth Fe­renc bá­ró csa­lád­ja ez­zel fér­fi­ágon ki­halt. A bá­ró­nak két lá­nya szü­le­tett, Zsó­fia Ernesztí­na és Má­ria Fran­cis­ka. Az el­ső Mün­chen­ben lett apá­ca, a má­so­dik előbb Ker­migny vicomt, majd an­nak ha­lá­la után François comte de La Rochefou­cauld fe­le­sé­ge lett. A bá­ró fe­le­sé­ge már ko­ráb­ban el­tá­vo­zott az élők so­rá­ból.
Idő­sebb Tóth And­rás má­sik fi­á­nak, if­jabb Tóth And­rás­nak éle­te ke­vés­bé szí­nes, még­is ka­lan­dok­kal te­li. ő is ka­to­na­ként kezd­te ap­ja mel­lett a Ber­csé­nyi-hu­szár­ez­red­ben. Har­colt a hétves há­bo­rú­ban, de nyug­ta­lan és sze­ren­cse­já­ték­ra haj­la­mos ter­mé­sze­te mi­att ap­ja zá­rat­ta be. Ké­sőbb ka­lan­dor éle­tet él, sor­sa több­ször ös­­sze­hoz­ta Gia­co­mo Ca­sa­no­vá­val, aki sze­mé­lyét há­rom­szor is meg­örö­kí­tet­te em­lék­ira­ta­i­ban. If­jabb Tóth And­rás is vál­lalt dip­lo­má­ci­ai fel­ada­tot. A tár­gyalt orosz–tö­rök há­bo­rú ide­jén Szent­pé­ter­vá­ron tar­tóz­ko­dott. Ké­sőb­bi sor­sa alig is­mert, éle­te vé­gén visz­­sza­tért Fran­cia­or­szág­ba (Tóth 2003a, 86–89).
Tóth Fe­renc bá­ró mun­kás­sá­gá­nak je­len­tő­sé­gét ma már szé­les­kö­rű­en is­me­rik és el­is­me­rik. Alak­ját szá­mon tar­ják mind a ma­gyar, mind a fran­cia en­cik­lo­pé­di­ák és élet­raj­zi le­xi­ko­nok, de leg­fő­kép­pen a tö­rök tör­té­ne­lem­mel fog­lal­ko­zó mun­kák. Az ot­ta­ni te­vé­keny­sé­ge már éle­té­ben sok vi­tát vál­tott ki, so­kan – köz­tük Vol­taire – a Tö­rök Bi­ro­da­lom agó­ni­á­ját meg­hos­­szab­bí­tó em­bert lá­tott ben­ne, má­sok sze­rint sze­mé­lyes, anya­gi elő­nyök­től ve­zet­ve vé­gez­te mun­ká­ját. Te­vé­keny­sé­gé­nek mé­lyebb elem­zé­se után az ilyen vé­le­mé­nye­ket egy­ér­tel­mű­en el kell vet­ni. Tóth Fe­renc ki­zá­ró­lag egyé­ni ér­de­mei mi­att vá­lasz­ta­tott ki a krí­mi kon­zu­li poszt­ra és ott min­dig igye­ke­zett a le­he­tő leg­hí­veb­ben szol­gál­ni a fran­cia ki­rály ér­de­ke­it. Bár fel­ada­ta a krí­mi ta­tá­rok orosz­el­le­nes há­bo­rú­ba va­ló be­le­haj­tá­sa volt, emléi­rataiban mint tisz­ta ter­mé­sze­ti né­pet áb­rá­zol­ta őket és tisz­te­let­tel em­lé­ke­zett meg ural­ko­dó­juk­ról, Krim Gire­jről is.
Tóth Fe­renc tö­rök ka­to­nai re­form­jai sem va­la­mi­lyen önös ér­dek­ből szü­let­tek. A bá­ró Bah­csi­sze­rájt el­hagy­va Kons­tan­ti­ná­poly­ban hi­á­ba vár­ta, hogy a fran­cia ud­var ren­dez­ze hely­ze­tét. Tu­dá­sát is­mer­ve a szul­tán ma­ga kér­te fel, hogy se­gít­sen a sú­lyos ka­to­nai hely­zet­ben, amit ő el­vál­lalt. Ez az ál­la­pot el­ső­sor­ban a fran­cia dip­lo­má­ci­á­nak fe­lelt meg, mi­vel az orosz–tö­rök há­bo­rú leg­in­kább Ver­sailles ér­de­ke volt, de ma­ga hi­va­ta­lo­san még­sem állt had­ban Orosz­or­szág­gal, hiv­talosan nem tá­mo­gat­hat­ta szö­vet­sé­ge­sét, vi­szont Tóth Fe­renc mun­ká­ján ke­resz­tül se­gít­he­tett ne­ki.
An­nak el­le­né­re, hogy a bá­ró ma­gán­em­ber­ként állt a szul­tán szol­gá­la­tá­ban, még­sem ha­son­lít­ha­tó a kor re­ne­gát­ja­i­hoz, akik ka­lan­dor­ként, ott­ho­nu­kat és val­lá­su­kat fel­hagy­va anya­gi ér­dek­ből vál­lal­tak tisz­tet az Osz­mán Bi­ro­da­lom­ban. Mun­ká­ját meg­an­­nyi ne­héz­ség kö­ze­pet­te vé­gez­te, éle­tét har­cok és be­teg­sé­gek ve­szé­lyez­tet­ték, meg­be­csü­lé­se in­kább er­köl­csi, mint anya­gi jel­le­gű volt. A kor­szak is­me­re­té­ben meg­le­pő, még­is ki­je­lent­het­jük, hogy mun­ká­ját ki­zá­ró­lag kö­te­les­ség­tu­dat­ból vé­gez­te. Élet­pá­lyá­ját mind­vé­gig a fran­cia ural­ko­dó­hoz va­ló hű­ség ve­zé­rel­te.
Tóth Fe­renc bá­ró alak­ja ki­emel­ke­dő a fran­cia­or­szá­gi ku­ruc emig­rá­ció kö­zött is. Iga­zán ma­gas po­zí­ci­ó­ba csu­pán ket­ten ju­tot­tak új ha­zá­juk­ban: Ber­csé­nyi Lász­ló gróf és Tóth Fe­renc bá­ró. Míg az el­ső azon­ban, akár­csak a töb­bi emig­ráns, ka­to­nai té­ren lett si­ke­res, az utób­bi több te­rü­le­ten is bi­zo­nyí­tott: ka­to­na­ként, dip­lo­ma­ta­ként, mér­nök­ként, ke­le­ti út­ja so­rán gaz­da­sá­gi szak­em­ber­ként és vé­gül író­ként.
Vé­gül ér­de­mes le­het meg­je­gyez­ni, hogy Tóth Fe­renc mun­kás­sá­gát Vol­taire is jól is­mer­te. Mi­kor az utób­bit az egyik ki­adó fel­kér­te egy ka­to­nai írás vé­le­mé­nye­zé­sé­re, ekkép vá­la­szolt:
Allez au Belze­buth, détéstable libraire,
Portez votre tac­tique au cheva­lier de Tott,
Qui fa­it marcher les Turcs au nom de Sabaot.
C´est lui qui de canons cou­vrant les Dar­d­anelles,
A tuer les chre­tiens instru­it les infidèles.

Menj po­kol­ba, gaz könyv­tá­ros,
Vi­gyed Tac­ticá­dat Tott lo­vag­nak,
Ki Sabaoth´ ne­vé­ben mar­sol­tat­ja a´ Tö­rö­kö­ket.
ő az, ki álgyúkkal rak­ván meg a Dar­d­anellt,
Ta­nít­ja a´ hi­tet­le­ne­ket a´ ke­resz­té­nyek meg­ölé­sé­re.
(bá­ró La­kos Já­nos for­dí­tá­sa)

Tóth Fe­ren­cet tö­rök­or­szá­gi te­vé­keny­sé­ge ré­vén már éle­té­ben jól is­mer­ték, vi­szont az ő és aty­ja, Tóth And­rás száramzása so­ká­ig prob­lé­mát je­len­tett a tör­té­net­írás szá­má­ra. Ma­gyar­or­szá­gon Sán­dor Ist­ván 1791-ben Sok­fé­le cí­mű ki­ad­vá­nyá­ban így ír ró­la: „Ki gon­dol­ta vol­na, hogy ez az em­ber, a ki Frantz Or­szág­ból Tö­rök Or­szág­ba 1770-ik­ben mint Fő Indzsel­lér, és lö­vő szer­szá­mok Tu­dó­sa kül­de­tett, egy Ma­gyar­nak fija vala? Kül­de­tett pe­dig a´ Tö­rök­höz, hogy a´ Pat­tan­tyús mes­ter­sé­get nálok bé-vezetné, ´s őket rea ta­ní­ta­ná. De a´ Tö­rök Tsászár, mihent meg­ér­ke­zett, Dar­da­nel­lák­hoz kül­döt­te, hogy azo­kat job­ban meg-erősítse. Vólt-is ide­je, mert az Oro­szok im­már az Árkipelea­guszt ke­resz­tül ka­sul nyar­gal­ták ha­jó­ik­kal, sőt a´ Dar­da­nel­lák alatt mu­to­gat­ták ma­gu­kat. Tud­ni va­ló pe­dig, hogy a Dar­da­nel­lák­nak azon vá­rak ne­vez­tet­nek Tö­rök Or­szág­ban, mel­lyek a´ ten­ger­nek mind a´ két ré­szé­ről épí­tet­tek, úgy­mint az egyik Eu­ró­pa ré­szé­ről, a´ má­sik pe­dig Ásia ré­szé­ről, s´ mel­lyek az Árkipéla­gus­ból, vagy-is fej­ér ten­ger­ből jö­vő ha­jó­kat gá­tol­ják, s´ to­vább a´ ten­ge­ren Kon­stantz­inápoly fe­lé nem eresz­tik, míg meg nem vizs­gál­tat­nak. Itt Tót Ásia ré­szé­ről kilentz új bás­tyát, Eu­ró­pa reszéről pe­dig he­tet ál­lí­tott-fel. Vala Tót annakelőtte a´ Frantz Or­szá­gi Ki­rály szol­gálatjában, s´ az Indzsel­lérséghez igen jól ér­tett. Fi­ze­té­se vala Tö­rök Or­szág­ban na­pon­ta száz Skúdi vagy Olasz Tal­lér. A ő jó for­go­ló­dá­sa ál­tal nagy gaz­dag­ság­ra ver­te ma­gát. Meg-há­za­so­dott Kon­stanz­inápoly­ban igen jól, ´s egy­szer ´s mind az ő to­váb­bi la­ká­sát ot­tan vá­lasz­tot­ta. A´ Tö­rök Mi­nisz­te­rek­nek meg­mu­tat­tam hogy az ő szer­entsétlen ha­da­ko­zá­sa­ik több­nyi­re a´ föld-mé­rés­nek, föld-írás­nak, épí­tés­nek, s´ egyéb mes­ter­sé­gek­nek tu­dat­lan­sá­gá­ból ered­nek, mel­lyek mái na­pon ok­ve­tet­le­nül szük­sé­ge­sek, hogy valamel­ly Ha­di se­reg a´ há­bo­rú­ban sze­r­entsés lé­gyen. Azon­nal a´ Tsászár meg­parantsolá, hogy egy­né­hány Frantz nyel­vet ér­tő Tö­rök Is­ko­lá­ba jár­na hoz­zá­ja, kik annakután­na egye­be­ket ta­ní­ta­ná­nak, ´s egy gaz­dag Ör­mény Ke­res­ke­dő ál­tal min­den­fé­le főld-mérő esz­kö­zö­ket öszve vé­te­tett, mely­ekre Tót­nak szük­sé­ge vala. Ke­vés idő múl­va hat száz Tö­rök Pat­tanyús állí­ta­tot­t-fel Tót­nak Is­ko­lá­já­ból, kik­nek mind egy­fé­le ruháza­tjok ren­del­te­tett, úgy­mint hos­­szú ve­res kön­tös fe­ke­te haj­tó­kák­kal, ´s gal­léral, vi­lá­gos kék nad­rág, fej­re va­ló kis sip­ka. Ezen Tót­ról az ak­ko­ri Újsá­gok te­le valá­nak, hogy mil­lyen ke­gye­lem­ben lett lé­gyen a´ Tö­rök Ud­var­nál, men­­nyi kintset gyűj­tött ot­tan, s mi­ként ta­ní­tot­ta a´ Tö­rö­kö­ket az ágyú­zás­ra. Az Attya úgy­mint lo­vász Rákótzi Fe­ren­cet szol­gál­ta, ´s ve­le el­hagy­ván ha­zá­ját, Frantz Or­szág­ba, ´s on­nan Tö­rök Or­szág­ba rándúlt. A´ ki fe­lő­le töb­bet tud­ni kí­ván, az ol­vas­sa ál­tal ezen Frantz köny­vét: Mem­oires du Baron Tót a Mas­tricht. 1785” (Sán­dor 1791, 53–55). Ez­után az ér­de­kes, ki­sebb pon­tat­lan­sá­go­kat tar­tal­ma­zó írás után so­ká­ig ér­dek­te­len­ség övez­te Tóth Fe­renc sze­mé­lyét Ma­gyar­or­szá­gon. Az el­ső tu­do­má­nyos ér­té­kű ta­nul­mány 1836-ban lá­tott nap­vi­lá­got a Tu­do­mány­tár ha­sáb­ja­in (La­kos 1836, 129–159). A szer­ző, La­kos Já­nos, pon­tos ké­pet adott a bá­ró te­vé­keny­sé­gé­ről, de csa­lád­já­ról hall­ga­tott. Eb­ben az év­ben je­lent meg Kőrösy Lász­ló írá­sa is, amely­ben a bá­rót né­met­nek mond­ja (Kőrösy 1836, 129).
A kö­vet­ke­ző pub­li­ká­ció Thaly Kál­mán tol­lá­ból szár­ma­zik (Thaly 1888, 95). A pon­tos élet­raj­zi ada­tok mel­lett Tóth And­rást nyi­trainak ne­ve­zi – a for­rás meg­je­lö­lé­se nél­kül –, to­váb­bá Tóth Fe­ren­cet tart­ja Mi­kes Ke­le­men le­ve­lei ha­za­ho­zó­já­nak is.
Eb­ben az idő­szak­ban meg­nőtt a bá­ró sze­mé­lye irán­ti ér­dek­lő­dés és elég ki­me­rí­tő írást pub­li­kált a té­má­ban Jan­kó Já­nos (Jan­kó 1889, 329–344). Toc­sek He­lén Tóth Fe­renc bá­ró alak­ját mint kö­ve­ten­dő pél­dát mu­tat­ja be (Tocsek 1892).
Az ed­di­gi leg­je­len­tő­sebb élet­raj­zot Palóczi Ed­gár készítte el 1916-ban Bá­ró Tóth Fe­renc, a Dar­da­nel­lák meg­erő­sí­tő­je cím­mel (Palóczi 1916). Palóczi ki­me­rí­tő mun­kát vég­zett. A szár­ma­zás­sal kapc­solat­ban át­néz­te a hoz­zá­fér­he­tő ira­to­kat, fel­hasz­nál­ta a még élő, csa­lá­di ha­gyo­má­nyo­kat őr­zők vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­it is.
A fran­cia tör­té­net­írás is ér­dek­lő­dött Tóth Fe­renc sze­mé­lye irán­t, fran­cia nyel­ven is je­len­tek meg írá­sok a bá­ró te­vé­keny­ség­ről (lásd 1. jegy­zet­pont), ame­lyek azon­ban ge­ne­a­ló­gi­ai ku­ta­tá­sok­kal nem fog­la­koz­tak.
Amint fen­tebb rá­mu­tat­tunk, már a 18. szá­zad vé­gén is is­mert volt Tóth bá­ró ma­gyar szár­ma­zá­sa, en­nek el­le­né­re ké­sőbb még­is ké­te­lyek me­rül­tek fel. A ma­gyar­or­szá­gi szár­ma­zás a tör­té­nel­mi hát­tér, ill. a ve­ze­ték­név mi­att tu­laj­don­kép­pen nem is volt so­ha iga­zán kér­dé­ses, a nyi­trai ere­det, va­la­mint az elő­név iga­zo­lá­sa még­is pon­to­sabb ku­ta­tást igé­nyelt. Ez­zel a kér­dés­sel az utób­bi idő­ben je­len so­rok író­ja is fog­la­ko­zott (Horbulák 2005, 734–744).
A mai tör­té­né­szek Palócz­itól ki­in­dul­va Tóth And­rást Nyitráról szár­maz­tat­ják, ahol 1698. már­ci­us 26-án szü­le­tett. Ap­ja, Mik­lós, nyi­trai ne­mes volt, aki ko­rán csat­la­ko­zott Rá­kó­czi Fe­renc­hez, a fi­át is a fe­je­de­lem mel­lé ad­ta ne­me­si ap­ród­nak. A csa­lád pon­to­sabb be­so­ro­lá­sa nem is­mert, fel­me­rül­nek a Csá­fordi, Fejér­g­yarmati, Szé­ke­lyi és Nyi­trai elő­ne­vű Tóth csa­lá­dok is (Zachar 1984, 221; Palóczi Ed­gár 1916, 3). Ezen­kí­vül Tóth Fe­renc szom­bat­he­lyi tör­té­nész meg­em­lí­ti, hogy Vas és Za­la me­gyék­ben is él­tek ha­son­ló ne­vű csa­lá­dok, de a nyi­trai szár­ma­zást ő is el­fo­ga­dott­nak tart­ja (Tóth 2001, 32). Szlo­vák tör­té­né­szek – ve­ze­ték­ne­ve alap­ján – egy­ér­tel­mű­en nyi­t­rainak, sőt szlo­vák­nak te­kin­tik Tóth And­rást (Segeš 2004, 21; Daniš 1993, 91).
Palóczi fen­tebb em­lí­tett köny­vé­ben mint­egy negy­ven ol­da­lon, mel­lék­let­tel és csa­lád­fa áb­rá­zo­lá­sá­val mu­tat­ja be ku­ta­tá­sa­i­nak vo­na­lát. Ne­ki még le­he­tő­sé­ge volt egy or­szág ha­tá­ra­in be­lül ta­nul­má­nyoz­ni több le­vél­tá­rat, sőt az ak­kor még élő em­be­re­ken ke­resz­tül a csa­lá­di tra­dí­ci­ók­ra is tá­masz­kod­ha­tott. Fent em­lí­tett ta­nul­má­nyunk­ban meg­pró­bál­tunk rá­mu­tat­ni a Palóczi Ed­gár ál­tal ha­gyott fe­hér fol­tok­ra és el­lent­mon­dás­ok­ra, fel­hasz­nál­ni olyan ira­to­kat, ame­lye­ket ő nem vett fi­gye­lem­be, mind­ezt per­sze amel­lett, hogy mun­ká­ját nagy­ra ér­té­kel­jük.
Az el­ső rész­ben be­mu­tat­tuk, mi­ért vél­te Palóczi egy­ér­tel­mű­en bi­zo­nyí­tott­nak, hogy a ren­del­ke­zés­re ál­ló ada­tok alap­ján bi­zo­nyos Tóth Mik­lós volt Tóth And­rás aty­ja. Palóczi a csa­lád cí­me­ré­ből in­dult ki, majd út­ja Nyitrára ve­ze­tett, ahol az ak­ko­ri főlevéltáros meg­ta­lál­ta Tóth And­rás 1793. má­jus 7-ik­i, a vár­me­gyé­hez in­té­zett kér­vé­nyét, amely­ben Ma­gyar­or­szág­ra va­ló ha­za­tér­te után kér­te, iga­zol­ják ne­me­si szár­ma­zá­sát. Er­re a ké­re­lem­re már más­nap Rud­nyán­szky Pál al­jegy­ző ki­ad­ta a kért ira­tot, va­la­mint az anya­köny­vi ki­vo­na­tot az aláb­bi szö­veg­gel: „1698 már­ci­us 26-án szü­le­tett és meg­ke­resz­telt And­rás, Tóth Mik­lós és An­na gyer­me­ke, ke­reszt­szü­lei Fá­bi­án Mi­hály és Tóth Erszé­bet. Kéz­je­gyem­mel iga­zo­lom. Bleho Jó­zsef nyi­trai plé­bá­nos. Kelt Nyitrán 1793. má­jus 10-én”.2
En­nél a ké­re­lem­nél több kér­dés is fel­me­rül. A kér­vé­nye­ző egy bi­zo­nyos Tóth And­rás tá­bor­nok, Mik­lós fia, aki Nyitráról szár­ma­zik és 1706-ban el kel­lett hagy­nia az or­szá­got, alá­za­to­san fo­lya­mo­dik Nyi­tra vár­me­gye ne­me­si kö­zös­sé­gé­hez, hogy iga­zol­ják ne­me­si szár­ma­zá­sát. A kér­vény­ben fel­so­rolt té­nyek nem tel­je­sen fe­dik a va­ló­sá­got. Alul­írott Tóth And­rás 1793-ban már nem élt és nem is 1706-ban hagy­ta el Ma­gyar­or­szá­got, ha­nem 1711-ben. Palóczi Ed­gár en­nek el­le­né­re nem ké­tel­ke­dik ab­ban, hogy az irat Tóth Fe­renc bá­ró ké­ré­sé­re ké­szült. A bá­ró­nak szük­sé­ge volt va­la­mi­lyen iga­zo­lás­ra ha­za­ér­ke­zé­se után, ugyan­is min­den ira­ta Fran­cia­or­szág­ban ma­radt. A for­rás, amely­re Palóczi hi­vat­ko­zik te­hát nem 1698 kö­rül ke­let­ke­zett, ha­nem Nyi­tra vár­me­gye ad­ta ki 1793. má­jus 10-én Tóth Fe­renc ré­szé­re ne­mes­sé­ge iga­zo­lá­sá­ra.
A Szé­ke­lyi és Nyi­trai Tóth csa­lád kap­cso­la­tá­ról, sa­ját sza­vai sze­rint, csak egy bi­zo­nyí­té­kot ta­lált. Egy per­ben 1782-ben Szé­ke­lyi Tóth Pé­ter II ősei kö­zé so­rol­ja a Mik­sa ál­tal ne­mes­ség­re emelt Nyi­trai Tót­ho­kat.
Palóczi Ed­gár vég­kö­vet­kez­te­té­se: hogy a per­irat fenn­ma­radt ré­szé­ben em­lí­tett Tóth Mi­hály ap­ja-e Tóth And­rás, nem bi­zo­nyít­ha­tó; vi­szont tény­ként is­me­ri el, hogy Michael Thot­th és Nico­laus Thot­th az 1568-ban ne­mes­sé­get szer­zett nyi­trai Tóth Mi­hály le­szár­ma­zot­tai.
Utol­só bi­zo­nyí­ték­ként a ro­kon­ság iga­zo­lá­sá­ra egy tarc­safürdői út­le­írást idéz 1802-ből, mely­ben az író em­lí­ti Tóth Fe­ren­cet és nyi­trai szár­ma­zá­sú­nak mond­ja. Palóczi sze­rint eze­ket az ada­to­kat olyan­tól kel­lett hal­la­nia, aki azt sze­mé­lye­sen a bá­ró­tól tud­hat­ta. Ezen té­nyek és ös­­sze­füg­gé­sek alap­ján szá­má­ra tel­je­sen bi­zo­nyí­tot­tá vállt a csa­lád nyi­trai szár­ma­zá­sa.
A to­váb­bi­ak­ban Palóczi még fog­la­ko­zik a Fejér­g­yarmati csa­lád tör­té­ne­té­vel. Ezen csa­lád tra­dí­ci­ói sze­rint élt egy And­rás ne­vű ősük, aki Tö­rök­or­szág­ban épí­tett vá­ra­kat. Ezen kí­vül mun­ká­já­ban még elő­for­dul­nak a Far­kas és Kot­­tya ve­ze­ték­ne­vek mint fel­té­te­lez­he­tő csa­lá­di kap­cso­la­tok.
Sa­ját ku­ta­tá­sunk szin­tén ge­ne­a­ló­gi­ai mun­kák át­te­kin­té­sé­vel in­dult, majd a Nyi­t­ra Me­gyei Le­vél­tár­ban foly­tató­dot. Palóczi Ed­gár nyom­do­ka­in ha­lad­va át­ku­tat­tuk a „Tóth” ne­vű ne­me­sek jegy­zé­két a 804/XII. fas­ci­cu­lus alat­t. Az ira­tok kö­zött meg­ta­lál­tuk Tóth And­rás anya­köny­vi ki­vo­na­tát; Tóth Fe­renc kér­vé­nyét Nyi­tra vár­me­gye köz­gyű­lés­éhez, mely­nek alá­író­ja­ként Tóth And­rás sze­re­pel; Rud­nyán­szky Pál al­jegy­ző le­ve­lét, amely­ben iga­zol­ja a bá­ró nyi­trai ho­nos­sá­gát, va­la­mint azt a bi­zo­nyos 5. szá­mú per­ira­tot, amely az 1782-es per­re vo­nat­ko­zik.
Ez­után át­néz­tük Fel­ső- és Alsó-Nyitra ne­me­si ös­­sze­írá­sa­it 1669 és 1718 – And­rás és aty­ja Mik­lós „ide­je” kö­zött –, ame­lye­ket Palócz­i, il­let­ve Romhányi főlevéltáros fi­gyel­men kí­vül ha­gyott. Mik­lós és And­rás itt sem sze­re­pel­tek, az egyet­len elő­for­du­lás „Michaël Thot­t” volt. Mi­vel Palóczi meg­em­lí­tet­te Fel­sőköröskényt és Nyi­trai­vánkát is, így át­néz­tük ezek és né­hány kör­nyék­be­li fa­lu ne­me­si ös­­sze­írá­sát. Több Tóth elő­for­du­lás mel­lett itt sem ta­lál­tunk sen­kit a fel­té­te­le­zett sze­mé­lyek kö­zül.
Ami Nyi­tra vá­ros anya­könyv­ét il­le­ti, a fel­jegy­zé­sek az 1700-as év­től ma­rad­tak fenn: az Al­só­vá­ro­séi 1700-tól, a Fel­ső­vá­ro­séi 1787-től. Tóth And­rás ere­de­ti, 1698. már­ci­us 26-ról száramzó anya­köny­vi be­jegy­zé­sé­hez te­hát már nem le­het hoz­zá­jut­ni. Meg­jegy­zen­dő, ma­ga Palóczi Ed­gár sem lát­hat­ta az ere­de­tit, mert az már az ő ide­jé­ben is el­ve­szett (Palóczi 1916, 268–269).
Hogy a ku­ta­tás mi­nél tel­je­sebb le­gyen, át­néz­tük a vá­ros há­zas­sá­gi fel­jegy­zé­se­it is, amely­be Palóczi úgy­szin­tén nem te­kin­tett be­le. A Matric­u­la Cop­u­la­to­rum 1692-től 1740-ig ter­jed. Szá­mom­ra csak az 1692 és 1700 kö­zöt­ti idő­szak volt fon­tos, ami­kor Tóth And­rás szü­lei egy­be­kel­het­tek. A jegy­zék nyolc Tóth ne­ve­ze­tű em­bert em­lít, de kö­zü­lük csak egy­nél je­gyez­tek ne­me­si szár­ma­zá­sú vő­le­gényt, még­pe­dig névsz­erint Mar­t­i­nus Toth ese­té­ben.
A fen­tebb fel­vá­zolt té­nyek alap­ján Tóth And­rás és Tóth Fe­renc nyi­trai szár­ma­zá­sát, sze­rin­tünk, egy­ér­tel­mű­en nem le­het bi­zo­nyí­ta­ni. Palóczi – an­nak el­le­né­re, hogy a prob­lé­mát meg­ol­dott­nak tart­ja – köny­ve csa­lád­fá­in sem áb­rá­zol­ja a köz­vet­len ro­ko­ni kap­cso­la­to­kat az egyes Tóth csa­lá­dok kö­zött. A Zéke­lyi (Szé­ke­lyi), a Fejér­g­yarmati és a Kot­­tya nem­zett­sé­gek kö­zött se­hol sem tün­te­ti fel And­rás vagy Fe­renc ne­vét. Bár a csa­lád­fá­kon sze­re­pel Mik­lós, And­rás és Fe­renc ke­reszt­név, még­is az éle­tre­jazi ada­tok alap­ján egyik sem fe­lel meg a ku­ta­tás­ban sze­rep­lő ala­kok va­la­me­lyik­ének.
A fő érv a nyi­trai szár­ma­zás­sal kap­cso­lat­ban az, hogy Tóth Fe­renc bá­ró köz­vet­le­nül Nyi­tra vár­me­gyét szó­lí­tot­ta meg ne­mes­sé­ge ügyé­ben. Ez az irat ma is lé­te­zik és ugyan mi­ért ép­pen eh­hez a me­gyé­hez for­dul­na, ha nem on­nan szár­maz­na? Csak­hogy né­hány za­va­ró té­nye­ző van a do­log­ban: mi­ért írt ap­ja ne­vé­ben és mi­ért tün­te­tett fel hely­te­len élet­raj­zi ada­to­kat? Palóczi is­me­ri a vá­laszt. Az el­ső el­lent­mon­dást köz­vet­ve cá­fol­ja: a kér­vényt Tóth And­rás ve­zér­őr­nagy ne­vé­ben ír­ták és a tör­té­ne­lem csak egy ve­zér­őr­na­gyot is­mer ilyen né­ven. Má­sod­szor pe­dig ap­ja emig­rá­ci­ó­já­nak dá­tu­mát nem is­mer­te, il­let­ve el­len­ke­ző­leg, ő is­mer­te pon­to­san, és az már ak­kor meg­tör­tént, ami­kor Forgách Si­mon kegy­vesz­tet­té vált, te­hát 1706-ban.
A nyi­trai szár­ma­zást tá­mo­gat­hat­ja az is, hogy a vár­me­gyei köz­gyű­lés már más­nap iga­zol­ta azt. Amint az a ne­me­si ös­­sze­írá­sok alap­ján lát­ha­tó, a kor­szak­ban csak egy Tóth csa­lád­ne­vű ne­mes mu­tat­ha­tó ki a vá­ros­ban, még­pe­dig Tóth Mi­hály. Az­zal a tén­­nyel kap­cso­lat­ban, hogy a vár­me­gyei hi­va­tal­no­kok a kér­vé­nye­ző pon­tat­lan in­for­má­ci­ói alap­ján há­rom em­ber­öl­tő után ké­pe­sek vol­tak mind­ös­­sze egy nap alatt megfe­leni a kér­vé­nye­ző­nek, szkep­ti­ku­sak va­gyunk. Az 1802-es út­le­írá­s­ban elő­for­du­ló ada­tok le­het­nek va­ló­sak, hi­szen a bá­ró va­ló­ban Nyi­tra vár­me­gyé­hez for­dult, de en­nek sem kell bi­zo­nyí­ta­nia az ot­ta­ni szár­ma­zást, mind­ez csu­pán az 1793-ban kel­te­zett ira­tok va­ló­di­sá­gát bi­zo­nyít­ja.
Le­het­sé­ges, hogy név­té­vesz­tés­ről van szó, és az ál­ta­lunk ta­lált Mi­hályt cse­rél­ték fel Mik­lós­ra 1793-ban vagy akár Palóczi ide­jé­ben, a 20. szá­zad ele­jén. Míg az el­ső ke­reszt­név ki­zá­ró­lag a kér­vé­nyen for­dul elő, il­let­ve az ar­ra vá­la­szo­ló iga­zo­lá­so­kon, a má­so­dik keresztenév a ne­me­si jegy­zé­kek­ben több éven át nyo­mon kö­vet­he­tő. A kér­vény­ben vi­szont, mint ahogy már fen­tebb fo­gal­maz­tunk, több el­lent­mon­dás is van.
Bizony­ta­lakodását Palóczi is ki­fe­je­zi köny­ve ele­jén: „Tóth And­rás An­tal va­ló­szí­nű­leg 1698. már­ci­us 26-án szü­le­tett Nyitrán. Aty­ja va­ló­szí­nű­leg Tóth Mik­lós, any­ja An­na as­­szony, kik Nyi­tra fel­ső vá­ro­sá­ban lak­tak [a ki­eme­lé­sek tő­lem – H. Zs.]”(Palóczi 1916, 3).
Min­den bi­zo­nyí­ték, amely a nyi­trai ere­det­ről szól 1793-ból va­ló és köz­ve­tett ada­tok­ból in­dul ki. Ér­te­lem­sze­rű­en a 18. szá­zad vé­gén még lé­tez­het­tek ezt iga­zo­ló fel­jegy­zé­sek, ame­lyek má­ra már nem ma­rad­tak fenn. A ma hoz­zá­fér­he­tő ada­tok alap­ján nem le­het be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Tóth And­rás 1698. már­ci­us 26-án Nyitrán szü­le­tett, és még ke­vés­bé, hogy ap­ját Mik­lós­nak hív­ták. Ezt a le­he­tő­sé­get ter­mé­sze­te­sen nem le­het ki­zár­ni, vi­szont hoz­zá­fér­he­tő le­vél­tá­ri ada­tok­kal nem le­het bi­zo­nyí­ta­ni.
Tóth And­rás szár­ma­zá­sá­ra vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­sunk ered­mé­nyét így fog­lal­hat­juk össze: Tóth And­rás ne­me­si szár­ma­zá­sát bi­zo­nyos­nak te­kint­het­jük, hi­szen más­képp nem le­he­tett vol­na Forgách Si­mon, ké­sőbb pe­dig II. Rá­kó­czi Fe­renc ap­ród­ja, to­váb­bá nem nyer­het­te vol­na el a fran­cia bá­ró­sá­got sem. Tóth And­rás ap­já­nak ke­reszt­ne­vé­vel a 17. és a 18. szá­zad for­du­ló­ján, il­let­ve a 18. szá­zad vé­gén ke­let­ke­zett ira­tok­ban nem ta­lál­koz­tunk. Tóth And­rás nyi­trai szár­ma­zá­sát csak a 18. szá­zad vé­gén ke­let­ke­zett ok­le­ve­lek bi­zo­nyít­ják, vi­szont ezek mint­egy ki­lenc­ven év­vel a szü­le­té­se után ke­let­kez­tek. Ab­ban az idő­ben, ami­kor Tóth Fe­renc ké­rel­mez­te ma­gyar­or­szá­gi szár­ma­zá­sá­nak iga­zo­lá­sát még lé­tez­het­tek olyan ira­tok, ame­lyek alap­ján ezt Nyi­tra vár­me­gye iga­zol­hat­ta, ma vi­szont ezek már nem ku­tat­ha­tók, il­let­ve még nem ke­rül­tek elő. Az el­ső­ként ál­ta­lunk fi­gye­lem­be vett ne­me­si ös­­sze­írá­sok és há­zas­sá­gi fel­jegy­zé­sek mind­ezt nem erő­sí­tik meg. A leg­fon­to­sabb ok a nyi­trai szár­ma­zás­ra, hogy Tóth Fe­renc ép­pen e vár­me­gyét szó­lí­tot­ta meg. Az, hogy ezt egy el­lent­mon­dás­ok­ban bő­vel­ke­dő kér­vény­ben tet­te, to­vább bo­nyo­lít­ja a ké­pet. Ezen té­nyek alap­ján az aláb­bi konk­lú­zió von­ha­tó le: Tóth And­rás aty­ja va­ló­szí­nű­leg nem volt hos­­szabb ide­ig Nyi­t­ra vá­ros pol­gá­ra, és szin­te bi­zo­nyo­san nem on­nan szár­ma­zott. Ha And­rás még­is Nyitrán szü­le­tett vol­na, ez pusz­ta vé­let­len­ként fog­ha­tó fel. Csak gyer­mek­éve­i­nek né­hány rö­vid esz­ten­de­jét tölt­het­te a vá­ros­ban és a vár­me­gyé­vel sem­mi­lyen kap­cso­la­ta nem volt. A sza­bad­ság­harc bu­ká­sa után, mind­ös­­sze ti­zen­há­rom éve­sen, a fe­je­de­lem kí­sé­re­té­vel el­hagy­ta az or­szá­got. Ap­ját sem ak­kor, sem ké­sőbb nem em­lí­tik, ami ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy ak­kor már nem is élt. 1711 után Tóth And­rás éle­té­ben vég­leg el­tű­nik Nyi­tra és töb­bé a Fel­vi­dék­re sem tért vis­­sza.
Tóth Fe­renc bá­ró iro­dal­mi te­vé­keny­sé­ge is igen je­len­tős. A már is­mert em­lék­ira­t­okon kí­vül ko­moly for­rás­ér­ték­kel bír­nak dip­lo­má­cia le­ve­lei is: La mis­sion de Neuchâtel, La mis­sion Crimeé és La mis­sion du Lev­an­t. Ezek je­len­leg a Ver­sailles­-i Vá­ro­si Le­vél­tár Lebaudy-­gyűjteményében talál­hatók.3
Tóth Fe­renc leg­je­len­tő­sebb mű­ve­ként em­lék­ira­ta­it tart­juk szá­mon. Az el­ső fran­cia nyel­vű ki­adás 1784-ben je­lent meg Amsz­ter­dam­ban, majd to­váb­bi négy látot nap­vi­lá­got; még ket­tő Amsz­ter­dam­ban, majd egy-­e­gy Pá­rizs­ban és Maas­tricht­ban. Né­hány év­vel ké­sőbb meg­je­lent a mű an­gol, dán, svéd és né­met nyel­ven. A ké­sőb­bi év­ti­ze­dek­ben rész­ben vagy tel­je­sen meg­je­lent len­gye­lül, oro­szul és tö­rö­kül, de an­gol for­dí­tá­sát ki­ad­ták az Egye­sült Ál­la­mok­ban is.
Az Em­lék­irat­ok a 18. szá­zad vé­gé­nek egyik legolva­sot­tab út­le­írá­sai kö­zé tar­to­zott. A mű ere­de­ti­leg fik­tív le­ve­lek for­má­já­ban író­dott. Az ilyen mis­szilis le­ve­lek már az ókor­ban is nép­sze­rű­ek volt, de a 18. szá­zad fo­lya­mán szá­mos mű, köz­tük em­lék­irat­ok is szü­let­tek ilyen for­má­ban.
Az Em­lék­irat­ok nem egy idő­ben íród­tak. Rö­vid út­le­írás­okon ala­pul­nak, ame­lye­ket a bá­ró elő­ször el­ső kons­tan­ti­ná­po­lyi út­ja so­rán ve­tett pa­pír­ra. Ké­sőbb, a föld­kö­zi-ten­ge­ri út­ja után, eze­ket át­ír­ta, for­má­ju­kat meg­vál­toz­tat­ta.
Az Em­lék­irat­ok öt rész­ből te­vő­dik ös­­sze: be­ve­ze­tés, el­ső kons­tan­ti­ná­po­lyi tar­tóz­ko­dás, krí­mi dip­lo­má­ci­ai út, má­so­dik kons­tan­ti­ná­po­lyi tar­tóz­ko­dás, s vé­gül a lev­an­tei kör­út.
A be­ve­ze­tő rész – Dis­cours prélim­i­naire – Tóth Fe­renc szom­bat­he­lyi tör­té­nész sze­rint tör­té­ne­ti ér­te­ke­zés az em­be­ri civilzá­ciók lé­nye­gé­ről, il­let­ve a ke­le­ti des­po­ti­kus ci­vi­li­zá­ci­ó­kat el­íté­lő pamf­let. Az író vi­tá­ba száll Mon­tes­quieu klí­ma­el­mé­le­té­vel, mi­sze­rint a tár­sa­dal­mak és tör­vé­nyek ki­ala­ku­lá­sá­ra leg­in­kább a ter­mé­sze­ti té­nye­zők hat­nak. A bá­ró ez­zel szem­ben a „lel­ki erők” el­sőbb­sé­gét hir­de­ti, mi­sze­rint az em­be­ri ter­mé­szet az, amely meg­ha­tá­roz­za a tár­sa­dal­mak fej­lő­dé­sét. A szö­veg to­váb­bi ré­sze­i­ben ki­fe­je­zi el­uta­sí­tá­sát a des­po­tiz­mus­sal szem­ben. Ezt a mű más ré­sze­i­ben is még sok­szor meg­te­szi. A be­ve­ze­tés utol­só ol­da­la­in az an­tik ci­vi­li­zá­ci­ó­ról és a tö­rök tár­sa­da­lom­ról el­mél­ke­dik. A so­rok kö­zül egy so­kat ta­pasz­talt, kis­sé csa­ló­dott, de igen bölcs em­ber ké­pe raj­zo­ló­dik ki. Gya­nít­ha­tó, hogy a szö­veg­re az En­cik­lo­pé­dia azo­nos cí­mű ré­sze szol­gált pél­dá­ul. Mind­ket­tő ter­je­del­mes írás és a szer­zők ve­zér­esz­mé­it fe­je­zi ki.
A má­so­dik rész az el­ső kons­tan­ti­ná­po­lyi tar­tóz­ko­dás­ról szól (1755–1763). A szer­ző igen szí­nes ké­pet fest a min­den­na­pi élet­ről, sem­mi sem ke­rü­li el a fi­gyel­mét. Ír az egy­sze­rű em­be­rek­ről és a gaz­da­gok­ról, a vá­ros élel­mi­szer-el­lá­tá­sá­ról; a köz­rend fen­ntartásáról; ar­ról, ho­gyan be­fo­lyá­sol­ja az éle­tet az év­szak­ok vál­to­zá­sa; a be­teg­sé­gek­ről és gyó­gyí­tá­suk­ról. Le­ír­ja a szul­tá­ni ud­vart is, aho­vá be­já­ra­tos volt. So­ro­kat szen­tel a bi­ro­da­lom pénz­ügye­i­nek, ün­ne­pe­i­nek, a szo­ká­sok­nak, a di­vat­nak; szól az ál­la­tok­ról, a rab­szol­gák­ról és sok egyéb ap­ró rész­let­ről.
A har­ma­dik rész krí­mi dip­lo­má­ci­ai küld­te­té­sét be­szé­li el 1767 és 1769 kö­zött. Eb­ben a rész­ben sok táj­le­írás és nép­raj­zi fel­jegy­zés ta­lál­ha­tó, de itt már sze­re­pet kap a po­li­ti­ka is. Az írás leg­ér­de­ke­sebb és leg­gyak­rab­ban idé­zett ré­sze a bá­ró­nak Krim Girej kán­nal va­ló be­szél­ge­té­se. Eb­ben a kánt mint fel­vi­lá­go­sult, a fran­cia kul­tú­ra után ér­dek­lő­dő, bölcs ural­ko­dót lát­juk, aki­nek part­ne­re egy ta­pasz­talt, mű­velt, a he­lyi vi­szo­nyok­ban jár­tas dip­lo­ma­ta.
A ne­gye­di­ki rész Tóth Fe­renc bá­ró re­form­te­vé­keny­sé­gét örö­kí­ti meg. Ezek a ka­to­nai re­for­mok gyak­ran nem má­sok, mint he­ro­i­kus erő­fe­szí­té­sek az el­kor­hadt tö­rök ka­to­nai rend­szer meg­tá­masz­tá­sá­ra. A bá­ró­nak nap mint nap meg kell küz­de­nie a ka­to­nai ve­ze­tők és az egy­sze­rű em­be­rek kö­zö­nyé­vel és hoz­zá nem ér­té­sé­vel. Az itt le­ír­tak alap­ján még pon­to­sabb ké­pet ka­punk az el­ma­ra­dott bi­ro­da­lom­ról.
Az utol­só rész a bá­ró a Föld­kö­zi-ten­ger ke­le­ti me­den­cé­jét érin­tő kör­uta­zá­sát ír­ja le. Eb­ben a rész­ben igen nagy te­ret szen­tel a be­uta­zott or­szá­gok föld­raj­zá­nak, tör­té­nel­mé­nek és tár­sa­dal­mi vi­szo­nya­i­nak, amely­ből ki­emel­ke­dik Egyip­tom le­írá­sa.
Tóth Fe­renc em­lék­ira­ta igen si­ke­res volt a ma­ga ide­jé­ben, er­ről ta­nús­kod­nak a több­szö­ri ki­adá­sok is. A mű meg­je­le­né­sé­nek ide­jé­ben a bá­ró te­vé­keny­sé­ge is­mert volt és vár­ha­tó volt, hogy a szer­ző az ol­va­sók­kal is meg­oszt­ja él­mé­nye­it. A bá­ró az eu­ró­pa­i­ak szá­má­ra tel­je­sen is­me­ret­len, exotikus vi­dé­kek­ről írt. Ép­pen eb­ben az idő­szak­ban kez­dett el­ter­jed­ni az ori­en­ta­lisz­ti­ka, az út­le­írás­ok és a tu­do­má­nyos iro­da­lom. A kor­szak jel­lem­ző iro­dal­mi ága, a pre­romatika, ame­lyet a rous­seau­-i „vis­­sza a ter­mé­szet­hez” jel­lem­zett. A ta­tá­rok le­írá­sa pon­to­san ilyen. A táj­le­írás, az egy­sze­rű em­be­rek áb­rá­zo­lá­sa, az ér­zel­mek ki­fe­je­zé­se, az exotikus né­pek be­mu­ta­tá­sa, a nem­ze­tek fö­löt­ti fran­cia kul­tú­ra elől a nem­ze­ti múlt­hoz va­ló vis­­sza­té­rés jel­le­mez­te a kor­sza­kot. Az em­ber és a ter­mé­szet kap­cso­la­ta az áb­rá­zo­lá­sok kö­zép­pont­já­ba ke­rült. Tóth Fe­renc be­utaz­ta gya­kor­la­ti­lag az egész Osz­mán Bi­ro­dal­mat és mind­er­ről vi­lá­go­san, ért­he­tő­en írt.
Iz­gal­mas a mű idő­áb­rá­zo­lá­sa is. Az író an­nak mú­lá­sát nem jegy­zi fel, né­hány ki­vé­tel­től el­te­kint­ve so­ha­sem ír év­szá­mot. En­nek oka le­het, hogy az ese­mé­nye­ket több év­vel a le­zaj­lá­suk után ve­tet­te pa­pír­ra, ez­zel vi­szont nö­vel­te az írás mű­vé­szi ér­té­két, mi­vel a ke­le­ti em­be­rek éle­té­ben az idő lé­nye­ge­sen ke­ve­sebb sze­re­pet ját­szik.
A dip­lo­má­ci­ai ese­mé­nyek­ről ál­ta­lá­ban ke­vés ol­vas­ha­tó az Em­lék­irat­ok­ban. Ese­ten­ként meg­em­lí­ti ki­vel ta­lál­ko­zott (a ba­ri kon­fö­de­rá­ció kép­vi­se­lő­i­vel, a mál­tai lo­vag­rend nagy­mes­te­ré­vel stb.), de a tár­gya­lá­sok konk­rét ered­mé­nyét nem is­mer­jük meg. A bá­ró szin­te sem­mit sem ír csa­lá­di dol­ga­i­ról.
A so­rok kö­zül egy okos, jó meg­fi­gye­lő ké­pes­sé­gű em­ber bon­ta­ko­zik ki el­lőt­tünk. Tóth Fe­renc le­bi­lin­cse­lő­en ír, még­is tar­tóz­ko­dik a se­ké­lyes szó­ra­koz­ta­tás­tól. Vis­­sza­fo­gott, nem té­ved a kor­szak­ban már elő­for­du­ló ero­ti­kus le­írá­sok te­re­pé­re, ho­lott a sze­ráj is­mer­té­ben meg­te­het­te vol­na. Írá­sá­nak mű­fa­ja leg­in­kább út­le­írás a pre­ro­man­ti­ka jel­lem­ző je­gye­i­vel.
Amint ír­tuk, a mű egyes ré­szei kü­lön­bö­ző idő­szak­ban íród­tak, me­lye­ket a szer­ző ké­sőbb át­írt és ki­egé­szí­tett, de mind­ez csak jav­ított a vég­ső ered­mé­nyen. A mű­nek ezidáig tel­jes ma­gyar for­dí­tá­sa még nem ké­szült el, de an­gol for­dí­tá­sa Szlo­vá­ki­á­ban is hoz­zá­fér­he­tő.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Daniš, Miroslav 1993. Sloven­sko, husári a cárovná. Bratislava, Stim­ul.
Daniš, Miroslav 2001. V službách francúzske­ho krá¾a. His­torická revue, 12. roè. 10. è. 16–17. p.
Dobossy Lász­ló 1963. A fran­cia iro­da­lom tör­té­ne­te. 1–2. köt. Bu­da­pest, Gon­do­lat.
Hor­bulák Zsolt 2005. Ada­lé­kok Tóth Fe­renc bá­ró szár­ma­zá­sá­hoz. Va­si Szem­le, 59. évf. 6. sz. 734–744. p.
Hor­bulák Zsolt 2006. Fran­tišek Tóth – zabud­nutý diplo­mat zo Sloven­s­ka. Zahranièná po­li­ti­ka, 10. roè. 1. è. 13–14. p.
Jan­kó Já­nos (ifj.) 1889. Bá­ró Tóth Fe­renc uta­zá­sa Egyip­tom­ban 1771-ben. Föld­raj­zi Köz­le­mé­nyek, 17. köt. 329–344. p.
Kőrösy Lász­ló 1836. Bá­ró Tót. Hasz­nos Mu­lat­sá­gok, 1836. feb­ru­ár 17., 17. sz., 129. p.
La­kos Já­nos 1836. Em­lé­ke­zet báro Tott Fer­enczre. Tu­do­mány­tár, 2. sz. 129–159. p.
Palóczi Ed­gár 1916. Bá­ró Tóth Fe­renc, a Dar­da­nel­lák meg­erő­sí­tő­je. Bu­da­pest, a Vö­rös Fél­hold tá­mo­ga­tá­sá­ra ala­kult or­szá­gos bi­zott­ság.
Rá­kó­czi Fe­renc 1985. Em­lék­irat­ok. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó.
Sán­dor Ist­ván 1791. Tót­ról. Sok­fé­le, 1. évf. 53–55. p.
Segeš, Vla­di­mír (2004): Najm­ladší ku­ruc. Obrana, 12. roè. 9. è. 21. p.
Szerb An­tal 1989. A vilá­gi­radalom tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Mag­ve­tő.
Thaly Kál­mán 1888. A Szu­e­zi-csa­tor­na ma­gyar ter­ve­ző­je a mult szá­zad­ban. Egyet­ér­tés, 22. évf. 95. sz.
Toc­sek He­lén 1892. A buj­do­só fia. Bu­da­pest, Méh­n­er Vil­mos ki­adá­sa.
Tóth Fe­renc 2001. Egy tarc­safürdői em­lék. Bá­ró Tóth Fe­renc éle­te és mun­kás­sá­ga. Va­si Szem­le, 55. évf. 1. sz. 31–42. p.
Tóth Fe­renc 2003a. André Tott, un ami de Ca­sa­no­va, cap­i­taine du hus­sard­s. Vivat Hus­sar, no. 38, 86–89. p.
Tóth Fe­renc 2003b. François de Tott (1733–1793) és mű­ve. Egy fel­vi­lá­go­sult dip­lo­ma­ta em­lé­ke­zé­sei. Va­si Szem­le, 57. évf. 6. sz. 713–731. p.
Zachar Jó­zsef 1984. Ide­gen ha­dak­ban. Bu­da­pest, Mag­ve­tő.