Paládi-Kovács Attila (szerk.): A nemzetiségek néprajzi felfedezői (Kocsis Aranka)
A nemzetiségek néprajzi felfedezõi. Válogatta, szerkesztette, az életrajzokat és a bevezetõ tanulmányt írta Paládi-Kovács Attila. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2006, 323 p.
Különös, a sors akár groteszk fintoraként is értelmezhetõ volna, hogy miközben a feudalizmus hosszú évszázadai alatt a rendi társadalom kiváltságos, nemesi rétegein kívül rekedtek nagy tömegei, az alsó néprétegek, a parasztság nem tartoztak bele a nemzet, a politikai nemzet fogalmába, a kor legvégén, a 18. század utolsó évtizedeitõl formálódni kezdõ tudományág, a néprajz mégsem kerülte meg az ekkoriban fõleg a szépirodalomban, még inkább a statisztikai írásokban egyre gyakrabban elõkerülõ kérdést, a nemzeti jellem mibenlétének dolgát, hanem mûvelõi leírásaikban éppen hogy a népben, a népi mûveltségben keresték annak forrásait. Így a tudománytörténet által a mai értelemben vett elsõ önálló néprajzi dolgozatnak tekintett, a Tudományos Gyûjtemény elsõ évfolyamában (1817) Horvát István történész által közzétett, a palócok ismertetésére felhívó pályázatra beérkezett egyetlen mû, Szeder Fábián bencés szerzetes munkájának programadása sem irányult másra, mint a nemzeti karakter tájankénti színeinek föltárására. „Nemzetünk bõvebb ismerete végett szükséges volna hazánknak minden tájabeli nevezetesebb népeit egyenként szemre vennünk, és azoknak valamennyi különösségeit feljegyeznünk” (Szeder Fábián: A Palóczok. Tudományos Gyûjtemény, 3. évf. (1819) 26. p.). A „népi” egyrészt a régiség, „õsi”-ség miatt került az érdeklõdés elõterébe, miután a korabeli felfogás az „õsi” hagyományok õrzõinek elsõsorban és legfõképpen a „nép”-et tekintette, másrészt a plebejus kötõdések miatt. A nemzeti jelleg legfõbb mutatói lassan éppen a népszokások, a hiedelmek, a dalok, a táncok lettek, és annál inkább nemzetinek tekintettek egy-egy jelenséget, minél mélyebbre tudták a gyökereit visszavetíteni. Ugyanakkor azonban a tájak „nevezetesebb” népei között korántsem csak a magyar felé fordult figyelemmel a mûvelt közönség és a tudományosság, hanem legalább annyira érdeklõdött az ország nem magyar nemzetiségei iránt is. Mindebben jelentõs szerepe lehetett annak az igénynek, amely a polgári átalakulás kezdetén – és a nacionalizmusok általános elõretörésének idején – a nép, a nemzet, a nemzetiség fogalmának új, világos értelmet kívánt adni. Így történhetett – egy következõ különös sajátosságaként a kor szellemének –, hogy a 19. század elsõ felének a történeti Magyarország más nyelvû népeirõl szóló etnográfiai irodalma végül gazdagabb lett a magyarénál.
Ebbõl a gazdag termésbõl nyújt bõ válogatást Paládi-Kovács Attila az Akadémiai Kiadónál 2006 tavaszán megjelent, de mondhatni, régóta várt, mert régrõl elmaradt könyvben, A nemzetiségek néprajzi felfedezõi címû kötetben.
Nagy siker volt annak idején, a hetvenes-nyolcvanas években a Gondolat Kiadónál megjelenõ A magyar néprajz klasszikusai címû sorozat. Az egyes kötetek válogatásaiban a magyar néprajzi irodalom kezdeteinek ma már felbecsülhetetlen értékû forrásanyagából kapott ízelítõt az érdeklõdõ, olyan munkákat olvashatott – vagy legalább részleteket belõlük –, amelyek addig szinte hozzáférhetetlenek voltak számára, esetleg meg sem jelentek magyarul; mint pl. Cornides Dániel latin nyelven írt munkája az Értekezés a régi magyarok vallásáról, Ipolyi Arnold monumentális mûve a Magyar mitológia vagy Reguly Antal Vámbéry Ármin tanulmányai (amelyek közül néhányat azóta, a rendszerváltozást követõen szerencsés módon megváltozott könyvkiadási lehetõségek között önállóan is, esetleg reprint formában újra kiadtak). Az õsi magyar hitvilág, a finnugor õshaza nyomában, az õsi társadalmakat, messzi népeket, a magyar tájakat, a népéletet kutató úttörõk eredményeit és elméleteit, helyenként tudományos furcsaságait, naiv elképzeléseit is bemutató tematikus kötetek mellé sorakozik most Paládi-Kovács Attila válogatása.
A könyv a magyarországi nemzetiségek 19. század eleji irodalmából mutat be szemelvényeket, elsõsorban a mai Magyarország területére vonatkozóan, és fõleg a kevésbé ismert és mindmáig nehezen hozzáférhetõ munkákból, amelyek szerzõi tudományban jártas, mûvelt lelkészek, orvosok, ügyvédek, jegyzõk, egyetemi tanárok, de hírlapírók, alkalmi utazók is akadnak köztük. Olyanok, akik maguk is az adott nemzetiséghez tartozóként, esetleg régóta köztük szolgálatot teljesítõként anyanyelvi szinten vagy legalábbis jól beszélték annak nyelvét, ismerték kultúráját, vagy akiket elsõsorban a kíváncsiság vezetett, s útjuk során csak közvetítõk segítségével tudtak tájékozódni és információkat gyûjteni. A ma is közismert és viszonylag könynyen elérhetõ nagy leíró statisztikai mûvekbõl, mint Korabinszky János Mátyás, Nagy Lajos vagy Bél Mátyás országleírásai, amelyek mindegyike a magyar mellett ugyancsak bõven tárgyalja a nemzetiségi népesség életviszonyait is, elérhetõségük miatt sem szemlézett a válogató. Kimaradt a kötetbõl a történeti Magyarország nem magyar népeinek egyik legismertebb korabeli kutatója, Csaplovics János is, miután az õ jelentõsebb munkái ma már szintén hozzáférhetõek. Viszont bekerült egy részlet a korszak egyik legjobb megyemonográfiájából, az ochtinai lelkész Bartholomaeides László Lõcsén megjelent nevezetes munkájából, a Notitia Gömöriensisbõl (teljes címén: Inclyti Superioris Hungariae Comitatus Gömöriensis notitia historico-geographico-statistica [A felsõ-magyarországi Gömör megye történeti, földrajzi, statisztikai leírása] 1806–1808), amely az észak-gömöri szlovákság legjobb korabeli népleírása, s amelyet a mai szlovák néprajztudomány is nagyra értékel. A témájukat tudományos igénnyel feldolgozó szerzõk Paládi-Kovács Attila bevezetõ tanulmányának értékelése szerint elsõsorban azok a kötetben, akik a hazai evangélikus iskolák neveltjeiként németországi egyetemeken folytattak tanulmányokat, és ott szereztek jártasságot koruk tudományosságában. Így Bartholomaeides László mellett Skolka András Liptó megyei születésû tanár, Mezõberény és Békés megye más településeinek, valamint Újverbász környékének helytörténeti kutatója. A hazai evangélikus iskolák magas színvonalával és németországi kapcsolataival is összefügg Paládi-Kovács Attila szerint az a tény, hogy a németek, a szlovákok és a magyarok népismereti leírása megelõzte a többi nemzetiségét az országban, a vendekét, a rácokét, a bunyevácokét, a ruszinokét, az oláhokét, a cigányokét, a bolgárokét, az oroszokét stb.
A tudományos igényû és kevésbé tudományos írások a kötetben egyaránt forrásértékûek a mai kutatók és érdeklõdõk számára, s nemcsak a magyarországiak, hanem a szomszédos országokban élõk számára is. Azért is, mert – amint Paládi-Kovács Attila írja – az adott táji, nemzetiségi csoportokról, nyelvükrõl, kultúrájukról sok esetben ezek a reformkorban már nagyrészt magyar (esetleg latin vagy német) nyelven írt munkák az egyedüli híradások, szlovák, szlovén, horvát, ruszin, román nyelven ekkor még nem közöltek róluk ismertetéseket.
A népélet, a népi kultúra vagy a nyelv iránt érdeklõdõk mellett értékes ismeretekkel, adatokkal szolgálhatnak e 19. század elsõ felében íródott munkák azok számára is, akiket a nacionalizmus kérdése foglalkoztat a történeti Magyarországon. A „németesítés” vagy a „magyarosítás” kérdéskörét esetleg árnyalhatják az „oláhosodás”-nak, a „tótosodás”-nak, a „németesedés”-nek, a „magyarosodás”-nak e korabeli leírásokból kitûnõ természetes folyamatai, s mind e folyamatokkal összefüggésben a gazdasági hatalom vagy akár a divat szerepe a kultúrában. A kulturális javak terjedése, az asszimilációs folyamatok, a kétnyelvûség kérdése iránt érdeklõdõk számára ugyancsak bõséges forrásként kínálkozik több dolgozat a kötetben, de értékes megfigyelésekre bukkanhat az olvasó például a nyelvtanulás motivációjára vagy a nyelvszigetek lakosságának nyelvhasználatára vonatkozóan is.
A kötet használhatóságát, a benne való tájékozódást gazdag tárgymutató segíti.
Kocsis Aranka