Pomichal Richárd: Csehszlovákia és Magyarország viszonya az 1920-as években

Be­ve­ze­tés

Je­len ta­nul­mány cél­ja be­mu­tat­ni Ma­gyar­or­szág és Cseh­szlo­vá­kia vi­szo­nyát az 1920-as évek­ben. Ez a 10 év több rö­vi­debb sza­kasz­ra oszt­ha­tó, mely­nek vég­ki­fej­le­te­ként egy gaz­da­sá­gi­lag és po­li­ti­ka­i­lag meg­erő­sö­dött Ma­gyar­or­szág fel­lép a tri­a­no­ni dik­tá­tum el­len. Az ún. beth­le­ni kon­szo­li­dá­ci­ót az 1929-ben ki­tört vi­lág­gaz­da­sá­gi vál­ság rop­pant­ja meg, mely­nek kö­vet­kez­té­ben Beth­len Ist­ván 1931-ben le­mond a mi­nisz­ter­el­nök­ség­ről.
A tri­a­no­ni bé­ke az el­kö­vet­ke­ző évek­ben alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ta Ma­gyar­or­szág kül­po­li­ti­ká­ját. A re­ví­zió mö­gé min­den le­gá­lis po­li­ti­kai párt és a kor­szak ös­­szes kor­má­nya fel­so­ra­ko­zott. Ugyan­ak­kor a po­li­ti­kai elit nagy ré­sze tisz­tá­ban volt az­zal, hogy a te­rü­le­ti új­ra­ren­de­ző­dés­hez nem csak ked­ve­ző nem­zet­kö­zi hely­zet, ha­nem nagy­ha­tal­mi tá­mo­ga­tás is szük­sé­ges.

Új ál­lam szü­le­tik

A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság új ál­lam­ként je­lent meg Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. A ko­ráb­ban a Mo­nar­chia oszt­rák fe­lé­hez tar­to­zó Cseh­or­szá­gon, Mor­va­or­szá­gon és Szi­lé­zia na­gyob­bik ré­szén kí­vül ma­gá­ban fog­lal­ta a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág észa­ki te­rü­le­te­it is, az ún. Fel­vi­dé­ket egé­szen a Du­ná­ig és a Ti­szá­ig, to­váb­bá Al­só-Auszt­ri­á­nak két (Valticko, Vltorazsko), Né­met­or­szág­nak pe­dig egy (Hluèinsko) ki­sebb da­rab­ját (Popély 1990).
Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz 61 716 km2 és 3 520 000 la­kos ke­rült a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág­ból, eb­ből kb. 1 mil­lió 67 ezer ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű. A tri­a­no­ni dik­tá­tum ér­tel­mé­ben Ma­gyar­or­szág 11 vár­me­gyé­jé­nek tel­jes te­rü­le­te, to­váb­bi 11-nek ki­sebb-na­gyobb ré­szei ke­rül­tek a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság fenn­ha­tó­sá­ga alá. Az 1910-es nép­szám­lá­lá­si ada­tok sze­rint a „szlo­vák” or­szág­rész­ben 896 721, míg Kár­pát­al­ján 174 482 ma­gyar élt (Popély 1990). A ma­gyar­ság dön­tő ré­sze az új ha­tár men­tén, a Po­zsony­tól Nagyka­posig hú­zó­dó ös­­sze­füg­gő sáv­ban volt ta­lál­ha­tó, de je­len­tős volt a ma­gya­rok szá­ma a szlo­vák több­sé­gű me­gyék vá­ro­sa­i­ban is, pél­dá­ul Besz­ter­ce­bá­nyán, Trenc­sén­ben, Eper­je­sen, Kés­már­kon.
Kár­pát­al­ja csat­la­ko­zá­sa a há­bo­rú vé­gé­ig nem sze­re­pelt Masarykék el­kép­ze­lé­se­i­ben. Az 1918-as ok­tó­be­ri füg­get­len­sé­gi nyi­lat­ko­za­t1 sem tesz a te­rü­let­ről em­lí­tést. A ru­szi­nok sem vol­tak egy­sé­ge­sek a kér­dés­ben. Há­rom irány­zat ve­tél­ke­dett egy­más­sal: az egyik to­vább­ra is Ma­gyar­or­szá­gon be­lül kép­zel­te a jö­vőt, a má­sik ket­tő Uk­raj­na, il­let­ve Cseh­szlo­vá­kia ke­re­te­in be­lül. No­vem­ber 9-én Ung­vá­ron meg­ala­kult a Rutén–Magyar Nép­ta­nács. Az 1918. évi X. tör­vény ki­mond­ta a ru­szin nem­zet au­to­nó­mi­á­ját a 4 kár­pát­al­jai vár­me­gye (Máramaros, Ugoc­sa, Bereg, Ung) ru­szi­nok lak­ta ré­szén. Ered­mé­nye azon­ban nem volt, mert 1919 ja­nu­ár­já­tól a te­rü­le­ten ide­gen csa­pa­tok (cse­h, ro­mán, uk­rán) je­len­tek meg. Az Eper­je­sen szé­ke­lő cseh­ba­rát nép­ta­nács ki­mond­ta a csat­la­ko­zást Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz, míg az ung­vá­ri ta­nács két­ku­la­csos po­li­ti­kát foly­ta­tott, s tár­gya­lá­so­kat kez­dett Milan Hodžá­val. A Husz­ton ala­kult nem­ze­ti ta­nács a te­rü­let Szov­jet-Uk­raj­ná­hoz va­ló csa­to­lá­sát ve­tet­te fel. Ezek után az an­tant ve­ze­tői úgy dön­töt­tek, hogy Kár­pát­al­ját Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz csa­tol­ják, mely el­len Benešék sem til­ta­koz­tak. Ez­zel pró­bál­ták meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy az orosz for­ra­da­lom be­gyű­rűz­zön a Kár­pát-me­den­cé­be. A cseh­szlo­vák–ro­mán ha­tár lét­re­jöt­te sem volt el­ha­nya­gol­ha­tó szem­pont. A cseh­szlo­vák–ro­mán ös­­sze­köt­te­tés mel­lett, fon­tos sze­re­pet ját­szott a vas­út­há­ló­zat bir­tok­lá­sa is (bő­veb­ben lásd Majdán 2001, 63–67).
A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság nem­zet­ál­lam­ként ala­kult meg – a cseh­szlo­vák nem­zet ál­la­ma­ként –, de va­ló­já­ban több­nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­ala­ku­lat volt. Ál­lam­pol­gá­ra­i­nak egy­har­mad ré­sze (1921-ben 34,3%-a, 1931-ben 32,7%-a) va­la­mely nem­ze­ti­ség­hez tar­to­zot­t.2 A Masaryk és Beneš ál­tal ve­ze­tett el­ső vi­lág­há­bo­rú alat­ti kül­föl­di emig­rá­ció prog­ram­já­ban már igen ko­rán meg­je­le­nik a csehs­zlo­vak­iz­mus fo­gal­ma. Edvard Beneš 1916-ban Pá­rizs­ban ki­adott Détru­isez l’ Autriche-Hongrie cí­mű po­li­ti­kai pamf­let­jé­ben, amely gya­kor­la­ti­lag az emig­rá­ció el­ső prog­ram­ja volt, tu­dat­ja a vi­lág­gal, hogy: „A cseh­szlo­vák­ok vagy egé­szen egy­sze­rű­en a cse­hek, két elem­ből áll­nak: a hét mil­li­ó­nyi cseh­ből, akik Cseh­or­szág­ban, Mor­va­or­szág­ban és Szi­lé­zi­á­ban él­nek, és a há­rom mil­li­ó­nyi szlo­vák­ból, akik Ma­gyar­or­szág észa­ki ré­szén, a Mor­va és a Du­na ös­­sze­fo­lyá­sá­tól a Fel­ső-Ti­szá­ig lak­nak […] az egy­azon nem­zet két ágá­nak ugyan­az a kul­tú­rá­ja, ugyan­az a nyel­ve és ugyan­az a tör­té­nel­me: a szlo­vák di­a­lek­tus alig tér el a cseh­től” (Gu­lyás 2003, 134).
A csehs­zlo­vak­iz­mus az új ál­lam hi­va­ta­los ide­o­ló­gi­á­já­vá vált. Azt az el­lent­mon­dást, hogy az új ál­lam nem­zet­ál­lam­ként szü­le­tett meg, mi­köz­ben több­nem­ze­ti­sé­gű volt, az or­szág ala­pí­tói (Masaryk és Beneš) a csehs­zlo­vak­iz­mus fik­ci­ó­já­val pró­bál­ták meg fel­ol­da­ni. A hi­va­ta­los nyelv a cseh­szlo­vák volt, Cseh­or­szág­ban a cseh alak­ját, Szlo­vá­ki­á­ban a szlo­vá­kot hasz­nál­ták. A szlo­vák­ság lé­te­zé­sét hi­va­ta­lo­san nem is­mer­ték el, ab­ban re­mény­ked­tek, hogy idő­vel a két nép ös­­sze­ol­vad, s ki­ala­kul kö­zös iden­titá­suk.3 Ez ál­lan­dó fe­szült­sé­get oko­zott a két ál­lam­al­ko­tó nép kö­zött. Nyil­ván­va­ló, hogy ez az esz­me nem szol­gált más­ra, mint az újon­nan szü­le­tett ál­lam szláv több­sé­gé­nek biz­to­sí­tá­sá­ra. A szlo­vá­kok au­to­nó­mia­tö­rek­vé­se­it a cse­hek – a pitts­burg­hi egyez­mény ellenére4 – 1938 vé­gé­ig el­le­nez­ték. Pe­dig Masaryk még Pitts­burgh­ben ki­je­len­tet­te: „Sza­bad Cseh­or­szág és sza­bad Szlo­vá­kia lesz. Szlo­vá­ki­á­ban a po­li­ti­kai ve­ze­tés, az is­ko­lák, a bí­ró­sá­gok és a töb­bi in­téz­mé­nyek szlo­vá­kok lesz­nek, Cseh­or­szág­ban cse­hek” (Ïuri­ca 1996, 102). Az egyez­mény to­váb­bi ré­sze le­szö­ge­zi, hogy Szlo­vá­ki­á­nak önál­ló par­la­ment­je, bí­ró­sá­gai, ad­mi­niszt­rá­ci­ós rend­sze­re lesz, a szlo­vák lesz a hi­va­ta­los nyelv az is­ko­lák­ban, a hi­va­ta­lok­ban, a köz­élet­ben (Ïuri­ca 1996, 102).
Cseh­szlo­vá­kia meg­örö­köl­te az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia gaz­da­sá­gi ka­pa­ci­tá­sá­nak je­len­tős há­nya­dát. Az új ál­lam lé­té­nek el­ső pil­la­na­tá­tól kezd­ve a gaz­da­sá­gi­lag fej­lett eu­ró­pai ál­la­mok kö­zé tar­to­zott. Azon­ban az ál­lam egyes te­rü­le­tei kö­zött ko­moly fej­lett­ség­be­li kü­lönb­sé­gek vol­tak. Ezek a kü­lönb­sé­gek a te­rü­le­ti adott­sá­gok­ból és az el­té­rő gaz­da­sá­gi fej­lő­dés­ből ered­tek, s Cseh­szlo­vá­ki­át há­rom, mar­kán­san el­kü­lö­nü­lő ré­gi­ó­ra osz­tot­ták. Rá­adá­sul ezek a re­gi­o­ná­lis kü­lönb­sé­gek nem­ze­ti­sé­gi dif­fe­ren­ci­át is je­len­tet­tek, a fej­let­tebb és el­ma­ra­dot­tabb te­rü­le­te­ken más nem­ze­tek él­tek (bő­veb­ben lásd Gu­lyás 2005).
Tomáš Garigue Masaryk, Edvard Beneš és az ál­lam töb­bi ve­ze­tő­je előtt az a fel­adat állt, hogy eb­ből a sok­szí­nű ál­lam­ból (az egy­más­nak fe­szü­lő nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek, re­gi­o­ná­lis kü­lönb­sé­gek) egy tar­tós ál­la­mot épít­sen ki, ame­lyet a tör­té­nel­mi vi­ha­rok nem sö­pör­nek el.

Var­só és Pá­rizs se­gít­sé­gé­ben bíz­va

Ma­gyar­or­szá­gon a re­ví­zi­ós kül­po­li­ti­ká­nak kez­det­től fog­va szé­les bel­po­li­ti­kai bá­zi­sa volt. Ezt azon­ban nagy­ha­tal­mi tá­mo­ga­tás nél­kül nem le­he­tett meg­va­ló­sí­ta­ni. A tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés kény­szer­pá­lyá­ra ál­lí­tot­ta az or­szá­got. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zött mind Prá­gá­ban, mind Bu­da­pes­ten tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy a ha­tár­re­ví­zió re­á­lis ele­me­ken ala­pu­ló al­ter­na­tí­va. A két kor­mány­zat re­ví­zi­ó­val kap­cso­la­tos fel­fo­gá­sa kö­zött per­sze óri­á­si kü­lönb­ség volt, mely­nek nagy­sá­gát és hor­de­re­jét jól tük­rö­zi a bu­da­pes­ti cseh­szlo­vák nagykövet5 egy 1935. évi je­len­té­se. Eb­ben azt fej­te­ge­ti, hogy Prá­gá­nak nincs szük­sé­ge a du­nai ha­tár­vo­nal­ra, ha ez­zel „meg­sze­rez­het­nénk a ma­gya­rok ba­rát­sá­gát” (Szar­ka 1990, 236–237), s nem kel­le­ne a dé­li ha­tá­rok ka­to­nai biz­to­sí­tá­sá­val törőd­ni. Egy be­szél­ge­té­sen fel­ve­tet­te ezt egy ma­gyar ba­rát­já­nak, aki­től azt a vá­laszt kap­ta, hogy a Szent István-i ki­rály­ság vis­­sza­ál­lí­tá­sa csak idő kér­dé­se, 50, 100 vagy akár 1000 év múl­va, de vis­­sza­áll. Ahogy azt Szar­ka Lász­ló ki­fej­tet­te, a ma­gyar kor­mány­zat re­ví­zi­ós kül­po­li­ti­ká­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­ben jó ide­ig ki­zá­ró­lag az in­teg­rá­lis re­ví­zió ta­la­ján állt, csak a hú­szas évek má­so­dik fe­lé­ben je­lent meg az et­ni­kai és az in­teg­rá­lis re­ví­zió kö­zöt­ti kü­lönb­ség­té­tel (Szar­ka 1990, 236–237). Eze­ket az el­kép­ze­lé­se­ket Beth­len Ist­ván egy 1929-es, a New York Times­nak adott in­ter­jú­ja tár­ta a nyil­vá­nos­ság elé. Beth­len a ha­tár men­ti ma­gyar több­sé­gű te­rü­le­tek au­to­ma­ti­kus vis­­sza­adá­sá­val, a töb­bi te­rü­le­ten pe­dig nép­sza­va­zás el­ren­de­lé­sé­vel szá­molt.
A bé­ke­szer­ző­dés gyors re­ví­zi­ó­já­ban va­ló hit meg­ala­po­zat­lan volt, az or­szág ve­ze­té­se még­is meg­pró­bált min­den le­he­tő­sé­get, a leg­ap­rób­bat is ki­hasz­nál­ni. A ma­gyar kül­po­li­ti­ka 1920 nya­rá­ig el­ső­sor­ban Len­gyel­or­szág tá­mo­ga­tá­sát re­mél­te a fel­vi­dé­ki kér­dés­ben.
Cseh­szlo­vá­kia és Len­gyel­or­szág vi­szo­nya az el­ső vi­lág­há­bo­rú utá­ni évek­ben el­ső­sor­ban te­rü­le­ti vi­ták mi­att ren­de­zet­len volt (Teschen, Goral-vidék).6 Var­só és Prá­ga más-más el­kép­ze­lé­sek­kel bírt Kö­zép-Eu­ró­pa jö­vő­be­ni po­li­ti­kai hely­ze­té­ről. Len­gyel­or­szág a Bal­ti­kum­tól a Fe­ke­te-ten­ge­rig el­te­rü­lő ál­la­mok közt ve­ze­tő sze­re­pet akart ját­sza­ni, ezek együtt­mű­kö­dé­sé­től re­mél­ve hely­ze­te sta­bi­li­zá­lá­sát. E sze­rep­ben volt a ve­tély­tár­sa Prá­ga, il­let­ve nem néz­te jó szem­mel Cseh­szlo­vá­kia vi­szo­nyát a tér­ség ál­la­ma­i­hoz, el­ső­sor­ban an­nak ke­le­ti po­li­ti­ká­ját, az uk­rán na­ci­o­na­liz­mus tá­mo­ga­tá­sát, a prá­gai russ­zofil ori­en­tá­ci­ót. A kö­zös ha­tárt Cseh­szlo­vá­ki­á­val egy mi­nél hos­­szabb len­gyel–ma­gyar ha­tár­ral sze­ret­ték vol­na fel­vál­ta­ni (De­ák 1991, 21–22).
Len­gyel rész­ről több öt­let is fel­me­rült a volt Észak-Ma­gyar­or­szág sor­sá­val kap­cso­lat­ban. A kö­zös ma­gyar–len­gyel ha­tár hely­re­ál­lí­tá­sa mel­lett egy au­to­nóm te­rü­le­tet kép­zel­tek el, to­váb­bi öt­let volt egy füg­get­len ál­lam meg­al­ko­tá­sa, de fel­me­rült a tér­ség Len­gyel­or­szág­hoz va­ló csa­to­lá­sa is. Csekon­ics Iván­7 a ma­gyar kor­mány var­sói ki­kül­döt­te, il­let­ve a Len­gyel­or­szág­ban ma­gyar tá­mo­ga­tás­sal te­vé­keny­ke­dő, Jehlic­s­ka Fer­enc8 ve­zet­te szlo­vák emig­rá­ció fő cél­ja egy kö­zös ma­gyar–len­gyel ka­to­nai be­avat­ko­zás elő­ké­szí­té­se volt. A ma­gyar had­ve­ze­tés konk­rét had­mű­ve­le­ti ter­vek­kel állt elő egy Cseh­szlo­vá­kia el­le­ni ka­to­nai be­avat­ko­zás­hoz. A ké­mek, a Fel­vi­dé­ki Lig­a9 „őr­sze­mei” je­len­té­se­ik­ben ar­ról ír­tak, hogy egy nép­fel­ke­lés ki­rob­ba­ná­sa vár­ha­tó a meg­szállt te­rü­le­ten. A szlo­vák­ság a Ma­gyar­or­szág­hoz va­ló új­ra­csat­la­ko­zás hí­ve, kom­mu­nis­ta puccs vár­ha­tó Cseh­szlo­vá­ki­á­ban és a la­kos­ság több­sé­ge egy ma­gyar ka­to­nai be­avat­ko­zás­ra vár. Ezen je­len­té­sek re­a­li­tá­sa azon­ban erő­sen meg­kér­dő­je­lez­he­tő. A Fel­vi­dé­ki Li­ga ve­ze­tői 1920 szep­tem­be­ré­ben – a ka­to­nai be­avat­ko­zást sür­get­ve – egy be­ad­ván­­nyal for­dul­tak a mi­nisz­ter­el­nök­höz, Csekon­ics Iván Var­só­ból szin­tén több le­ve­lé­ben szor­gal­maz­ta a fegy­ve­res be­avat­ko­zást. A Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um nem akart el­ha­mar­ko­dot­tan cse­le­ked­ni, és hig­gadt­ság­ra in­tet­te a for­ró­fe­jű kö­ve­tet. Ar­ra fi­gyel­mez­tet­vén, hogy egy es­te­le­ges ka­to­nai konf­lik­tus ese­tén Prá­gá­val a dé­li és ke­le­ti szom­szé­dok sem­le­ges­sé­ge nem biz­to­sí­tott. Ma­gyar anya­gi tá­mo­ga­tás­sal 1920 ta­va­szán és nya­rán ma­gyar–szlo­vák lé­gi­ók szer­ve­zé­se folyt Len­gyel­or­szág te­rü­le­tén, hogy adan­dó al­ka­lom­mal részt ve­gye­nek a tá­ma­dás­ban. El­ső­sor­ban di­ver­záns sze­re­pet szán­tak ne­kik a Tát­ra al­ján.
Az ilyen, alap­já­ban té­ves in­for­má­ci­ók mi­att vél­ték úgy a nem­ze­ti had­se­reg ve­ze­tői, hogy va­ló­ban le­het­sé­ges egy si­ke­res ka­to­nai be­avat­ko­zás. Az el­ső had­mű­ve­le­ti ter­vet 1919 de­cem­be­ré­ben dol­goz­ták ki. Az Ipoly al­só fo­lyá­sá­nál ter­vez­ték a tá­ma­dást. A cél az volt, hogy Szlo­vá­ki­át a ma­gyar ál­lam au­to­nóm te­rü­le­té­vé te­gyék. A tá­ma­dás azon­ban el­ma­radt. Ezek után még szü­le­tett pár ha­di­terv (Éb­re­dés, Éb­re­dés II, Ár­pád fe­dő­ne­ve­ken), de mind­egyik csak el­mé­let ma­radt.
A len­gyel–szov­jet konf­lik­tus­ban 1920 nya­rán a szov­je­tek vol­tak ked­ve­zőbb hely­zet­ben. A ma­gyar ve­ze­tés úgy kép­zel­te, hogy a len­gye­lek­nek nyúj­tan­dó ka­to­nai se­gít­ség fe­jé­ben, ki­hasz­nál­va a szov­jet csa­pa­tok elő­re­tö­ré­se okoz­ta za­vart (a szov­je­tek már Var­só kö­ze­lé­ben jár­tak), le­he­tő­ség lesz egyes fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi te­rü­le­tek és Kár­pát­al­ja vis­­sza­szer­zé­sé­re. A len­gyel–ma­gyar tár­gya­lá­sok jú­ni­us ele­jén kez­dőd­tek. Hor­thy Mik­lós jú­ni­us 6-án le­ve­let kül­dött Pit­sud­ski­nak10, mely­ben a két nép köz­ti ba­rát­ság­ról, az egy­más­ra­utalt­ság­ról és a kö­zös ha­tár szük­sé­ges­sé­gé­ről szólt. Ez­után kez­dett ki­ala­kul­ni az együtt­mű­kö­dés for­má­ja: kö­zös fel­lé­pés a bol­se­viz­mus el­len, Len­gyel­or­szág se­gí­te­ni fog a ma­gyar had­erő fel­fegy­ver­zé­sé­ben, egy eset­le­ges Len­gyel­or­szág el­len irá­nyu­ló cseh­szlo­vák tá­ma­dás ese­tén pe­dig Ma­gyar­or­szág meg­tá­mad­ná Cseh­szlo­vá­ki­át. Ar­ról is meg­ál­la­pod­tak, hogy ha a len­gye­lek meg­szer­zik az an­tant hoz­zá­já­ru­lá­sát, Ma­gyar­or­szág egy 30 ezer fős se­re­get küld Len­gyel­or­szág­ba (lásd Ju­hász 1988; An­gyal 2002, 200). Ter­mé­sze­te­sen Prá­ga és Bu­ka­rest ve­he­men­sen til­ta­ko­zott el­le­ne, hogy te­rü­le­tü­kön át ma­gyar hon­vé­dek ma­sí­roz­za­nak.
Az an­tant ki­vá­rás­ra ját­szott, s az idő, mint sok más eset­ben, itt is min­dent meg­ol­dott. 1920. au­gusz­tus 14–22. kö­zött a var­sói csa­tá­ban a len­gye­lek meg­ál­lí­tot­ták Tuhac­sevszk­i­jt.11 Így egy ütő­ké­pes ma­gyar had­erő re­mé­nye, a bé­ke­szer­ző­dés ka­to­nai in­téz­ke­dé­se­i­nek meg­vál­toz­ta­tá­sa, egy eset­le­ges gyors re­ví­zió le­he­tő­sé­ge a len­gyel győ­ze­lem­mel együtt el­ve­szett.
Tár­gya­lá­sok foly­tak a fran­cia kor­mán­­nyal is, hogy Ma­gyar­or­szág 4 had­osz­tál­­lyal meg­száll­ja Ke­let-Szlo­vá­ki­át és Kár­pát­al­ját a szov­jet ve­szély mi­att, de ez sem va­ló­sult meg.
Te­le­ki Pál12 már 1920 ele­jén tit­kos kap­cso­lat lé­te­sí­té­sét kez­de­mé­nyez­te fran­cia ve­ze­tő kö­rök­kel. Fel­is­mer­te, hogy a te­rü­le­ti in­teg­ri­tást fel kell ad­ni, bár az in­teg­ri­tás el­vét a nyil­vá­nos­ság előtt to­vább­ra is fenn­tar­tot­ta. Feb­ru­ár­ban már a fran­cia po­li­ti­ká­ban is érez­he­tő volt né­mi vál­to­zás Ma­gyar­or­szág irá­nyá­ban, az ak­ció te­hát nem tűnt re­mény­te­len­nek. Georges Cle­men­ceau (nem lett köz­tár­sa­sá­gi el­nök, ezért a mi­nisz­ter­el­nök­ség­ről is le­mon­dott) he­lyé­re Alexan­dre Millerand ke­rült. Át­vet­te a kül­ügy­mi­nisz­te­ri tár­cát is, s mi­vel nem tu­dott együtt­mű­köd­ni a mi­nisz­té­ri­um fő­tit­ká­rá­val, Mar­cellin Berth­elot-­val, őt már­ci­us kö­ze­pén Mau­rice Paléo­logue13 vál­tot­ta fel. A sze­mé­lyi vál­to­zá­sok mö­gött bi­zo­nyos po­li­ti­kai irány­vál­tás is fel­sej­lett. A fran­cia ve­ze­tés, amely jól meg­ve­tet­te lá­bát a tér­ség­ben, fel­is­mer­te, hogy egy elé­ge­det­len Ma­gyar­or­szág­gal e te­rü­let kö­ze­pén ne­héz sta­bil ke­let-kö­zép-eu­ró­pai bá­zist ki­ala­kí­ta­ni, fő­leg oly­at, amely mind a né­met tö­rek­vé­sek­kel, mind a bol­se­vik ve­szél­­lyel szem­ben me­gáll­ja a he­lyét. Így Ma­gyar­or­szág az egész bé­ke­mű sta­bi­li­tá­sát ve­szé­lyez­tet­he­ti. Pá­rizs Kö­zép-Eu­ró­pa-po­li­ti­ká­ja ab­ba az irány­ba for­dult, hogy Ma­gyar­or­szá­got is be kell il­lesz­te­ni eb­be a struk­tú­rá­ba. Ez per­sze nem je­len­tet­te azt, hogy a fran­cia po­li­ti­ka Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Ju­go­szlá­via he­lyett Ma­gyar­or­szág­ra akart tá­masz­kod­ni.
Paléo­logue to­vább­ra is hang­sú­lyoz­ta, hogy a bé­ke­szer­ző­dés-ter­ve­zet mó­do­sí­tá­sá­nak elő­fel­té­te­le a szom­szé­dok­kal tör­té­nő meg­egye­zés, és ő ezt kí­ván­ja elő­se­gí­te­ni. A fran­cia po­li­ti­ka vál­to­zá­sa eb­ben a konst­ruk­ci­ó­ban sem be­csül­he­tő le. Ed­dig fran­cia rész­ről Ma­gyar­or­szá­got el­len­sé­ges elem­ként ke­zel­ték, ame­lyet mi­nél in­kább gyen­gí­te­ni, szom­szé­da­it pe­dig erő­sí­te­ni kell. Most vi­szont Ma­gyar­or­szág­ra mint jö­ven­dő part­ner­re is gon­dol­tak. Te­le­ki (áp­ri­lis­tól kül­ügy­mi­nisz­ter) a tit­kos tár­gya­lá­sok­ra a kö­vet­ke­ző igé­nye­ket fo­gal­maz­ta meg: a bé­ke­szer­ző­dés­nek biz­to­sí­ta­nia kell Ma­gyar­or­szág ele­mi ér­de­ke­it, a leg­ke­ve­sebb, hogy az ös­­sze­füg­gő ma­gyar több­sé­gű sá­vok Ma­gyar­or­szág­hoz tar­toz­za­nak. He­lyi au­to­nó­mi­át kí­vánt a ma­gyar, a szé­kely és a szász kö­zös­sé­gek szá­má­ra Er­dély­ben, ha­té­kony és ga­ran­tált ki­sebb­ség­vé­del­met Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, Ro­má­ni­á­ban, Ju­go­szlá­vi­á­ban. Nép­sza­va­zást igé­nyelt Nyu­gat-Ma­gyar­or­szág és a Bá­nát né­met aj­kú la­kos­sá­ga ho­va­tar­to­zá­sá­ról. Az or­szág nyers­anyag­igé­nye­i­nek ki­elé­gí­té­se, va­la­mint víz­el­lá­tá­sa ér­de­ké­ben Ke­let-Szlo­vá­kia és a Ru­tén­föld meg­tar­tá­sát kí­ván­ta. Leg­alább át­me­ne­ti­leg biz­to­sí­ta­ni kí­ván­ta a köz­le­ke­dés és a kom­mu­ni­ká­ció (vas­út, pos­ta, táv­író, te­le­fon) egy­sé­gét és az ár­víz-men­te­sí­té­si és ön­tö­zé­si be­ren­de­zé­sek egy­sé­ges rend­sze­rét. In­do­kolt­nak tar­tot­ta a há­bo­rús tar­to­zá­sok ará­nyos el­osz­tá­sát Ma­gyar­or­szág és szom­szé­dai kö­zött, fel kí­ván­ta szá­mí­ta­ni a ro­mán ok­ku­pá­ció ál­tal oko­zott vesz­te­sé­get, és szük­sé­ges­nek tar­tot­ta a ro­má­nok ál­tal ki­szál­lí­tott ja­vak prob­lé­má­já­nak ren­de­zé­sét is (Galántai 1993).
Fran­cia­or­szág te­hát az egy­más­sal ci­va­ko­dó cseh és len­gyel (Teschen), il­let­ve ro­mán és szerb (Bán­ság) szö­vet­sé­ge­sei mel­lé Ma­gyar­or­szá­got is be akar­ta von­ni a né­me­tek és Szov­jet-Orosz­or­szág el­le­ni cor­don san­i­taire ki­épí­té­sé­be. Ter­mé­sze­te­sen bi­zo­nyos gaz­da­sá­gi elő­nyö­ket is sze­ret­tek vol­na meg­sze­rez­ni. Mind­eze­kért cse­ré­be ha­tár­ki­iga­zí­tást aján­lot­tak. A hi­va­ta­lo­san fel­ha­tal­ma­zott há­rom kor­mány­meg­bí­zott uta­sí­tá­sai mér­sé­kelt te­rü­le­ti igé­nyek­re vo­nat­koz­tak, ame­lyet egy csa­tolt tér­kép tett szem­lé­le­tes­sé. Te­le­ki fel­ha­tal­maz­ta a kül­dött­sé­get, hogy kü­lön uta­sí­tás ki­ké­ré­se nél­kül – ha szük­sé­ges­nek lát­ja – el­ejt­he­ti a tér­ké­pen is jel­zett te­rü­le­ti igé­nyek so­rá­ból Po­zsonyt és kör­nyé­két, Ke­let-Szlo­vá­ki­át és a bá­ná­ti sváb­föl­det. Te­le­ki írá­sos út­ba­iga­zí­tást is adott kül­döt­te­i­nek. Eb­ben azt hang­sú­lyoz­ta, hogy a tár­gya­lá­sok cél­ja fran­cia köz­ve­tí­tés­sel modus viven­dit ta­lál­ni a szom­szé­dok­kal. Ez csak­is te­rü­le­ti át­ren­de­zés­sel – leg­alább­is a jel­zett mi­ni­má­lis ter­je­de­lem­ben – kép­zel­he­tő el. A ma­gyar fél két jegy­zé­ket is ké­szí­tett, a má­so­dik­ban már pon­to­san meg­fo­gal­ma­zott igé­nyek­kel. Ezek a Fel­vi­dék nyu­ga­ti ré­szén a nyelv­ha­tá­rig ter­jed­tek (ma­guk­ban fog­lal­ták Po­zsonyt, Nyitrát, Ri­ma­szom­ba­tot, Kas­sát, Ungvárt), ill. a már em­lí­tett Ke­let-Szlo­vá­ki­át és Kár­pát­al­ját je­löl­ték meg cél­ként (itt nép­sza­va­zás dön­tött vol­na). A ma­gyar fél a kö­vet­ke­ző­ket sze­ret­te vol­na el­ér­ni: „A bé­ke­fel­té­te­lek­ben meg­ál­la­pí­tott ha­tá­rok mó­do­sí­tá­sa oly mó­don, hogy a ma­gyar faj nagy tömb­jé­hez szo­ro­san il­lesz­ke­dő és tisz­tán ma­gyar te­rü­le­te­ket ne vá­las­­szák le Ma­gyar­or­szág­ról. Ma­gyar­or­szág ré­gi te­rü­le­tei egy ré­szé­nek meg­ha­gyá­sa, ame­lyek az or­szág gaz­da­sá­gi éle­té­nek és fő­leg ipa­ri ter­me­lé­sé­nek fenn­tar­tá­sá­hoz mi­ni­má­li­san szük­sé­ges nyers­anya­go­kat és ener­gia­hor­do­zó­kat ad­ják” (Zeidler 2003, 556).
A tár­gya­lá­sok szep­tem­ber vé­gén meg­sza­kad­tak, egy­részt mert az or­szág ka­to­nai je­len­tő­sé­ge csök­kent, más­részt mert a fran­ci­ák am­bí­ci­ó­it az an­go­lok és az ola­szok rossz szem­mel néz­ték. Vé­gül szep­tem­ber­ben meg­bu­kott Paléo­logue, a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ki­ne­ve­zett fő­tit­ká­ra, va­la­mint Millerand mi­nisz­ter­el­nök és kül­ügy­mi­nisz­ter, akik a tár­gya­lá­sok kez­de­mé­nye­zői vol­tak.
A gyors re­ví­zió re­mé­nyét to­vább csök­ken­tet­te, hogy Cseh­szlo­vá­kia és a Szerb–Horvát–Szlovén Ki­rály­ság 1920. au­gusz­tus 14-én szö­vet­sé­get kö­tött. En­nek lé­nye­ge az volt, hogy ma­gyar tá­ma­dás ese­tén köl­csö­nös se­gít­sé­get nyúj­ta­nak egy­más­nak; il­let­ve, ha az egyik fél meg­tá­mad­ja Ma­gyar­or­szá­got a má­sik elő­ze­tes tá­jé­koz­ta­tá­sa nél­kül, ak­kor az kö­te­les sem­le­ges­nek ma­rad­ni szö­vet­sé­ge­se iránt és két had­osz­tályt ál­lo­má­soz­tat­ni Ma­gyar­or­szág ha­tá­rán. Az egyez­mény­hez 1921-ben Ro­má­nia is csat­la­ko­zott, lét­re­jött az ún. kisan­tan­t.14 E blokk­nak Beneš ter­vei sze­rint Auszt­ri­á­val és Len­gyel­or­szág­gal kel­lett vol­na ki­e­gé­szül­nie, ter­mé­sze­te­sen cseh­szlo­vák ve­ze­tés­sel. Ez biz­to­sí­tot­ta vol­na a tér­ség önál­ló­sá­gát ke­let és nyu­gat fe­lé egy­aránt. Így egy 80 mil­li­ós tá­bor állt vol­na szem­ben az alig nyolc mil­li­ós Ma­gyar­or­szág­gal.
Ahogy Puric, Ju­go­szlá­via nép­szö­vet­sé­gi kép­vi­se­lő­je, mond­ta, a kis­an­tant kez­det­től fog­va egy ir­re­á­lis ve­szély el­len vé­de­ke­ző ál­la­mok szö­vet­sé­ge, mert az ko­mo­lyan nem fel­té­te­lez­he­tő, hogy Ma­gyar­or­szág egye­dül bár­me­lyi­kü­ket is meg­tá­mad­hat­ja (Ádám 1981, 203).
A ki­tö­ré­si kí­sér­le­tek ku­dar­ca után a ma­gyar kor­mány­zat be­lát­ta, hogy je­len­leg a hely­zet meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan. El­kezd­te a tri­a­no­ni szer­ző­dés ra­ti­fi­ká­ci­ó­ját, me­lyet már a nagy­ha­tal­mak is egy­re han­go­sab­ban kö­ve­tel­tek. A Tri­a­non ra­ti­fi­ká­ci­ó­ját tar­tal­ma­zó tör­vény­ja­vas­la­tot 1920. no­vem­ber 15-én fo­gad­ták el. A bé­ke­szer­ző­dés hi­va­ta­los ki­hir­de­té­sé­re Bu­da­pes­ten 1921. jú­li­us 31-én ke­rült sor. A cor­pus iuris­ba az 1921. évi XXXIII. tör­vény­ként cik­ke­lyez­ték be.
A ha­tá­rok tény­le­ges ki­je­lö­lé­se a ha­tár­meg­ál­la­pí­tó bi­zott­sá­gok fel­ada­ta volt. Négy ilyen bi­zott­sá­got hoz­tak lét­re hét tag­gal, ötöt de­le­gált a Nagy­kö­ve­tek Ta­ná­csa, egyet-­e­gyet pe­dig az érin­tett or­szág. Több ap­ró ha­tár­ki­iga­zí­tás­ra is sor ke­rült, Ma­gyar­or­szág vis­­sza­kap­ta pél­dá­ul Somoskőt és So­mos­kő­új­fa­lut, az új szom­szé­dot pe­dig más­hol kár­pó­tol­ták. Az ös­­szes ki­iga­zí­tást fi­gye­lem­be vé­ve Bu­da­pest, be­le­ért­ve a sop­ro­ni nép­sza­va­zást is, 717 négy­zet­ki­lo­mé­ter­rel „gaz­da­go­dott”.

Bruck és Marien­bad

A kis­an­tant meg­ala­ku­lá­sa és az olasz–cseh­szlo­vák kö­ze­le­dés (ra­pal­lói szer­ző­dés) nyil­ván­va­ló­vá tet­ték, hogy a bé­ke­szer­ző­dés gyors meg­vál­toz­ta­tá­sá­ban nem le­het bíz­ni. El kell fo­gad­ni a hely­ze­tet, s meg kell pró­bál­ni más uta­kon ki­tör­ni a po­li­ti­kai el­szi­ge­telt­ség­ből. A kül­po­li­ti­kai izo­lá­ció fel­szá­mo­lá­sá­nak má­sik le­het­sé­ges út­ja a szom­szé­dok­kal va­ló tár­gya­lás volt.
A gaz­da­sá­gi kö­ze­le­dés­ről, a pref­er­en­ciális vám­rend­szer alap­ján, Cseh­szlo­vá­ki­á­val még Te­le­ki mi­nisz­ter­el­nök­sé­ge alat­t, 1921. már­ci­us 14-én, az auszt­ri­ai Bruck­ban kez­dőd­tek meg a tár­gyalá­sok15, me­lye­ken részt vett Te­le­ki, Gratz Gusz­táv kül­ügy­mi­nisz­ter és Beneš cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­ter is.16 Eze­ken a tár­gya­lá­so­kon Beneš haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott (vagy leg­alább­is úgy tett) bi­zo­nyos te­rü­le­ti en­ged­mé­nyek­re, sőt, ezt meg­elő­ző­en, ez év ja­nu­ár 9-én Sza­páry gróf, ma­gyar dip­lo­ma­tá­nak úgy nyi­lat­ko­zott, hogy a jó vi­szonyt Ma­gyar­or­szág­gal el­ső­sor­ban gaz­da­sá­gi té­ren kell hely­re­ál­lí­ta­ni, és a ha­tár­mó­do­sí­tá­sok csak ki­egé­szí­tői le­het­nek egy egyez­mény­nek. A cseh fél előbb a gaz­da­sá­gi, a ma­gyar fél pe­dig a po­li­ti­kai kér­dé­sek­ről akart meg­egyez­ni. Beneš sze­rint po­li­ti­kai kér­dé­se­ket csak a gaz­da­sá­gi vi­szony meg­ja­vu­lá­sa után le­het tár­gyal­ni. A ma­gyar kül­dött­ség ál­lás­pont­ja sze­rint vi­szont a ma­gyar köz­vé­le­mény csak ak­kor tá­mo­gat­ná a gaz­da­sá­gi kö­ze­le­dést, ha a bé­ke­dik­tá­tum leg­ki­rí­vóbb igaz­ság­ta­lan­sá­gai meg­szűn­né­nek A nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tok­ban az egész kor­szak ál­lan­dó prob­lé­má­ja ma­radt, hogy a gaz­da­sá­gi vagy a po­li­ti­kai kér­dé­se­ket old­ják-e meg előb­b. A bruc­ki tár­gya­lá­sok IV. Kár­oly el­ső vis­­sza­té­ré­si kí­sér­le­té­nek kö­szön­he­tő­en ered­mény­te­le­nül vég­ződ­tek. Beneš a meg­be­szé­lé­sek fo­lya­mán ki­je­len­tet­te, amen­­nyi­ben egy sem­le­ges fó­rum meg­ál­la­pít­ja, hogy a 300 000 főt ki­te­vő ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák­ság (szá­muk je­len­tő­sen ki­sebb volt, mint­egy 140-150 ezer fő) ugyan­olyan ki­sebb­sé­gi jo­go­kat él­vez Ma­gyar­or­szá­gon, mint a ma­gyar ki­sebb­ség Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, ak­kor ezt haj­lan­dók úgy ér­tel­mez­ni, hogy a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák­sá­got át­en­ged­ték Cseh­szlo­vá­ki­á­nak, s en­nek fe­jé­ben ké­szek egyen­lő szá­mú ma­gyar la­kos­sal ren­del­ke­ző te­rü­le­tet Ma­gyar­or­szág­nak átenged­ni.17 A tár­gya­lá­sok­ra Gratz egy 11 év­vel ké­sőb­bi in­ter­jú­já­ban úgy em­lék­szik vis­­sza, hogy ba­rát­sá­gos, jó hang­nem­ben zaj­lot­tak, s meg­egye­zés szü­le­tett ar­ról, hogy ér­de­mi dön­té­se­ket, ha­tá­ro­za­to­kat majd au­gusz­tus­ban Marien­bad­ban hoz­nak. Az össz­han­got Kár­oly vis­­sza­té­ré­si kí­sér­le­te bon­tot­ta meg.18
Ugyan­ez év má­ju­sá­ban, a marien­ba­di tár­gya­lá­sok kü­szö­bén, Beneš úgy nyi­lat­ko­zott Sza­páry gróf­nak, hogy a ma­ga ré­szé­ről min­dent el fog kö­vet­ni, hogy a cseh­szlo­vák saj­tó­ban ked­ve­zőbb lég­kör ala­kul­jon ki a te­rü­le­ti en­ged­mé­nyek te­kin­te­té­ben (Haas 2001; Bor­sody 1945, 73–75).
IV. Kár­oly vis­­sza­té­ré­si kí­sér­le­te után Te­le­ki és kor­má­nya le­mon­dott. Az új kor­mány Beth­len Ist­ván ve­ze­té­sé­vel ala­kult meg. Beth­len tisz­tán lát­ta, hogy be kell il­lesz­ked­ni az új eu­ró­pai rend­be, Ma­gyar­or­szág gyen­ge és el­szi­ge­telt, je­len­leg ki­tö­rés­re nincs le­he­tő­sé­ge. A Beth­len-ka­bi­net Benešékkel 1921. jú­ni­us 10–23. kö­zött a cseh­or­szá­gi Marien­bad­ban (Mariánské Láznì) foly­tat­ta a tár­gya­lá­so­kat. Bánffy Mik­lós kül­ügy­mi­nisz­ter és Te­le­ki is tár­gyalt a cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­ter­rel. „Te­kin­tet­tel, hogy én vol­tam a kez­de­mé­nye­ző és ál­lá­som­ban a »fi­ata­l­ab­b« kül­ügy­mi­nisz­ter, ter­mé­sze­tes volt, hogy én uta­zom oda. Né­hány sür­göny­vál­tás után meg­ál­la­pod­tunk, hogy Marien­bad­ban ta­lál­ko­zunk má­jus el­ső nap­ja­i­ban” (Bánffy 1993, 45). Bánffy egy et­ni­kai jel­le­gű ha­tár­ki­iga­zí­tás­ra tett javasla­tot19, a ma­gyar igé­nyek­ről vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben ír. A két or­szág köz­ti vi­szony­ban a leg­ége­tőbb kér­dés a ma­gyar ki­sebb­ség hely­ze­te és a ha­tá­rok nyel­vi ha­tá­rok­ká va­ló vál­toz­ta­tá­sa. Az el­ső ke­vés­bé fon­tos (jobb a ma­gyar­ság hely­ze­te, mint a má­sik két szom­széd­nál), a ha­tár nép­raj­zi ala­pú re­ví­zi­ó­já­hoz azon­ban ra­gasz­ko­dik Ma­gyar­or­szág. Bánffy az­zal a tu­dat­tal tet­te meg aján­la­tát, hogy Prá­ga sok­kal töb­bet ka­pott, mint amit ere­de­ti­leg akart. Beneš azon­ban csak Ko­má­rom és Lo­sonc kör­nyé­ki ki­iga­zí­tá­sok­ról volt haj­lan­dó tár­gyal­ni. Hang­sú­lyoz­ta, hogy bár­mi­fé­le meg­ál­la­po­dás elő­fel­té­te­le, hogy Bu­da­pest a ha­tár­ki­iga­zí­tás­kor vis­­sza nem ke­rü­lő te­rü­le­te­ket el­is­me­ri Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz tar­to­zan­dó­nak. Ezt Bánffy is így gon­dol­ta, vi­szont ez csak úgy le­het­sé­ges, „ha olyan lé­nye­ges te­rü­le­tet ka­punk vis­­sza, amit si­ker­nek köny­vel­he­tünk el és ami a ma­gyar kö­zön­sé­get va­ló­ban meg­nyug­tat­ja” (Bánffy 1993, 48–50). Ezt a cseh fél is el­is­mer­te. A für­dő­vá­ros­ból Bánffy elé­ge­det­ten in­dult ha­za, úgy érez­te, hogy van re­mény a meg­egye­zés­re, most már az al­ku­do­zás kö­vet­ke­zik (Bánffy 1993, 48–50).
Mint Bánffy, Beth­len is úgy vél­te, hogy egy mi­ni­má­lis ki­iga­zí­tá­sért cse­ré­be nem le­het le­mon­da­ni a töb­bi ma­gyar te­rü­let­ről. A meg­egye­zés ak­kor sem jött vol­na lét­re, ha a ma­gyar fél el­fo­gad­ja Beneš aján­la­tát, mert a cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­ter ezt az­zal a pre­kon­cep­ci­ó­val tet­te meg, hogy azt úgy­is el­uta­sít­ják. Bánffy fel­vá­zolt egy ma­gyar–oszt­rák–cseh hár­mas együtt­mű­kö­dést is, mely­ben, egy kis­sé Beneš hi­ú­sá­gá­ra is hat­va, a cse­he­ké le­het­ne a ve­ze­tő sze­rep, mon­dot­ta. A gaz­da­sá­gi kö­ze­le­dés, a vám­unió a ké­sőb­bi évek fo­lya­mán még több­ször fel­ve­tő­dött. Ér­de­mi meg­ál­la­po­dá­sok itt sem jöt­tek lét­re, a pár­be­szé­det a nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi kér­dés el­mér­ge­se­dé­se akasz­tot­ta meg. Kár­oly újabb vis­­sza­té­ré­si kí­sér­le­té­re vá­la­szul Prá­ga moz­gó­sí­tot­ta ka­to­na­sá­gát.
Az or­szág hely­ze­tét to­vább ne­he­zí­tet­te az el­tá­vo­zott ural­ko­dó új­bó­li vis­­sza­té­ré­se, il­let­ve a no­vem­be­ri len­gyel–cseh­szlo­vák po­li­ti­kai egyez­mény. Ez a két ál­lam köz­ti ha­tárt vég­le­ges­nek is­mer­te el, és jó­in­du­la­tú sem­le­ges­sé­get írt elő, ha va­la­me­lyik szom­széd tá­ma­dást kí­sé­rel­ne meg. Kö­te­lez­te a két fe­let, hogy nem köt­nek olyan szer­ző­dést, ami a köz­tük lé­vő szer­ző­dés­sel el­len­té­tes. Ez az egyez­mény azon­ban so­ha­sem lé­pett ha­tály­ba.
Beneš 1921. de­cem­ber 16-án az oszt­rá­kok­kal is egyez­ményt kö­tött. Az öt év­re szó­ló szer­ző­dés­ben kö­te­lez­ték ma­gu­kat a sain­t-ger­main-i és a tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés ha­tá­ro­za­ta­i­nak be­tar­tá­sá­ra. Ga­ran­tál­ták egy­más te­rü­le­ti ép­sé­gét, il­let­ve, hogy kö­zös erő­vel lép­nek fel az an­ci­en ré­gi­me vis­­sza­ál­lí­tá­sa el­len. A szer­ző­dést öt év le­jár­ta után nem újí­tot­ták meg.
Az új rend­ben va­ló el­he­lyez­ke­dés el­ső lé­pé­se­ként Bánffy 1921. má­jus 23-án kér­te Ma­gyar­or­szág fel­vé­tel­ét a Nép­szö­vet­ség­be. A bel­po­li­ti­kai vi­ták, a kis­an­tant el­len­sé­ges ma­ga­tar­tá­sa, va­la­mint a bur­gen­lan­di ese­mé­nyek ha­tá­sá­ra csak 1922. szep­tem­ber 18-án lett Ma­gyar­or­szág egyen­ran­gú tag­ja a Nép­szö­vet­ség­nek.
Az or­szág kül­po­li­ti­kai moz­gás­te­re na­gyon szűk volt, ezért a Nép­szö­vet­ség­ben pró­bált meg ered­mé­nye­ket el­ér­ni. A cél­ki­tű­zé­sek közt sze­re­pelt a kis­seb­sé­gi kér­dé­sek na­pi­ren­den tar­tá­sa, il­let­ve a le­sze­re­lés és a fegy­ver­ke­zé­si egyen­jo­gú­ság. A Tri­a­non­ban meg­ál­la­pí­tott ma­gyar had­erő az or­szág vé­del­mé­re elég­te­len volt (a had­se­reg lét­szá­ma nem ha­lad­hat­ta meg a 35 000 főt), a tit­kos fej­lesz­tést pe­dig aka­dá­lyoz­ta az or­szág­ban 1927-ig mű­kö­dő ka­to­nai el­len­őr­ző bi­zott­ság.
A ma­gyar po­li­ti­ka cél­ja az 1920-as évek el­ső fe­lé­ben kül­po­li­ti­ka­i­lag és gaz­da­sá­gi­lag az or­szág hely­ze­té­nek kon­szo­li­dá­lá­sa volt. A re­ví­zió han­goz­ta­tá­sa eb­ben az idő­ben hát­tér­be szo­rult. Beth­len meg­ér­tet­te, hogy a nem­zet­kö­zi hely­zet el­fo­ga­dá­sa az egyet­len jár­ha­tó út. Gaz­da­sá­gi té­ren je­len­tős se­gít­ség volt a nép­szö­vet­sé­gi köl­csön, mel­­lyel si­ke­rült vis­­sza­szo­rí­ta­ni az inf­lá­ci­ót. 1927-ben pe­dig be­ve­zet­ték az arany­fe­de­ze­tű új pénzt, a pen­gőt. Az új eu­ró­pai be­ren­dez­ke­dés meg­kí­ván­ta egy hosszú tá­vú kül­po­li­ti­kai stra­té­gia ki­dol­go­zá­sát, mely a te­rü­le­ti re­ví­zi­ó­hoz ve­ze­tő le­het­sé­ges uta­kat ke­res­te.
Az el­ső vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se után új hely­zet állt elő, mert az 1918 előt­ti öt nagy­ha­ta­lom­ból csak ket­tő ma­radt. Né­met­or­szág, Orosz­or­szág és az Osztrák–Ma­gyar Mo­nar­chia he­lyé­re Olasz­or­szág, Len­gyel­or­szág és a kis­an­tant lé­pett. Az át­ala­kult erő­vi­szony­ok kö­zött kel­lett Ma­gyar­or­szág­nak szö­vet­sé­ge­se­ket, tá­mo­ga­tó­kat ta­lál­ni. Az el­gon­do­lás az volt, hogy a bé­ké­vel elé­ge­det­len or­szá­gok, ill. a sta­tus quo fenn­tar­tá­sá­ban ér­de­kel­tek kö­zül az előb­bi tá­bor­ból kell szö­vet­sé­ge­se­ket ke­res­ni. Né­met­or­szág nem akar­ta a ma­gyar ügyet is a nya­ká­ba ven­ni, a Szov­jet­uni­ó­val pe­dig vé­gül nem jött lét­re szer­ző­dés (a dip­lo­má­ci­ai kap­cso­la­tot csak 1934-ben ve­szik fel). Fel­me­rült még a Len­gyel­or­szág­gal kö­ten­dő szö­vet­ség le­he­tő­sé­ge is, de a len­gye­lek a rend­szer fenn­tar­tá­sá­ban vol­tak ér­de­kel­tek.

Az ak­tív kül­po­li­ti­ka és a bé­kés re­ví­zió

A dip­lo­má­ci­ai ki­tö­rés­re vé­gül is az Olasz­or­szág­gal kö­tött szer­ző­dés ad­ta a lehetőséget.20 Eh­hez a Ju­go­szlá­vi­á­hoz va­ló kö­ze­le­dés ve­ze­tett, mert egy Ma­gyar­or­szág­gal kö­ten­dő egyez­mény biz­to­sít­hat­ta vol­na Belg­rád há­tát az ola­szok­kal szem­ben. Mus­solin­iék gyor­san re­a­gál­tak. Kez­det­ben még egy olasz–­mag­yar–ju­gos­zláv hár­mas szer­ző­dés­ről volt szó. Azon­ban ez ha­ma­ro­san meg­vál­to­zott, s Mus­so­li­ni kö­zöl­te Ma­gyar­or­szág­gal, hogy hos­­szú tá­vú po­li­ti­kai szer­ző­dést akar köt­ni, ami na­gyobb elő­nyök­kel jár­na, mint egy Ju­go­szlá­vi­á­val kö­ten­dő szer­ző­dés (Ju­hász 1998, 105). A szer­ző­dést 1927. áp­ri­lis 5-én kö­töt­ték meg. Ez ki­mond­ta az örök ba­rát­sá­got a két ál­lam kö­zött, és azon vi­tás kér­dé­sek vá­lasz­tott bí­ró­ság út­ján va­ló ren­de­zé­sét, me­lye­ket dip­lo­má­ci­ai úton nem le­het meg­ol­da­ni. A tár­gya­lá­so­kon Beth­len ki­je­len­tet­te: Ma­gyar­or­szág át­tér az ak­tív kül­po­li­ti­ká­ra; fő kül­po­li­ti­kai prob­lé­ma­ként pe­dig a kis­an­tan­tot je­löl­te meg. En­nek a fel­bom­lá­sa kö­zös ér­dek, de ez csak úgy ér­he­tő el, ha va­la­me­lyik tag­ja Ma­gyar­or­szág fe­lé kö­ze­led­ne, meg­egyez­ne ve­le. Mus­so­li­ni kö­zöl­te, hogy a ju­go­szlá­vok­kal va­ló meg­egye­zés nem esik egy­be Olasz­or­szág ér­de­ke­i­vel. A Cseh­szlo­vá­ki­á­val va­ló meg­egye­zés sem meg­old­ha­tó, mert „Ma­gyar­or­szág ad­dig nem ak­ció­ké­pes, amíg a cseh ha­tár 30 km-re van Bu­da­pest­től és a cseh re­pü­lő­gé­pek, ha akár Ju­go­szlá­vi­á­val, akár Ro­má­ni­á­val konf­lik­tus­ba ke­ve­re­dünk, egy óra alatt ös­­sze­bom­báz­hat­ják fő­vá­ro­sun­kat anél­kül, hogy vé­de­kez­ni tud­nánk ez el­len. Er­re Mus­so­li­ni, mint olyan em­ber, aki egy pil­la­nat alatt meg­ér­ti a ve­le szem­ben ál­ló gon­do­la­ta­it, azt mond­ta: te­hát ma­guk­ra néz­ve a cseh kér­dés el­in­té­zé­se az el­ső etap, ami­re én igen­nel vá­la­szol­tam” – mond­ta Beth­len (Karsai 1967). Mind­ket­ten egyet­ér­tet­tek te­hát ab­ban, hogy el­ső a cseh­szlo­vák kér­dés el­in­té­zé­se. Mus­so­li­ni ígé­re­tet tett ar­ra, hogy egy ma­gyar–cseh­szlo­vák konf­lik­tus ese­tén nyo­mást gya­ko­rol­na a ro­má­nok­ra, hogy sem­le­ge­sek ma­rad­ja­nak.
Bu­da­pest­ről Cseh­szlo­vá­ki­át ér­ték a leg­erő­sebb tá­ma­dá­sok. Ez több ok­ra ve­zet­he­tő vis­­sza: a Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült te­rü­le­tek­nek fon­tos sze­re­pük volt a ré­gi Ma­gyar­or­szá­gon, a po­li­ti­kai elit sok szál­lal kö­tő­dött ide. Az emig­rán­sok is sze­ret­ték vol­na, ha a Fel­vi­dék mi­nél ha­ma­rább vis­­sza­tér, így a re­ví­zi­ós moz­gal­mak osz­lo­pai vol­tak. Mi­vel a „cseh­szlo­vák­ok­nak” nem volt ko­ráb­ban ál­la­mi­sá­ga, hi­á­nyoz­tak a tör­té­nel­mi tra­dí­ci­ók, a ma­gyar po­li­ti­ka igye­ke­zett ezt ki­hasz­nál­ni. Az­zal ér­vel­tek, hogy Cseh­szlo­vá­kia egy mes­ter­sé­ges kép­ződ­mény, ami csak a nagy­ha­tal­mak­nak kö­szön­he­ti lé­te­zé­sét. Mi­vel a fran­cia szö­vet­sé­gi rend­szer­nek a tér­ség­ben Prá­ga volt a leg­hű­sé­ge­sebb ál­la­ma, ezért Cseh­szlo­vá­kia ha­tal­mi po­zí­ci­ó­i­nak meg­gyen­gí­té­se nél­kül a ma­gyar re­ví­zi­ós cé­lok nem vol­tak el­ér­he­tők (De­ák 1991, 9–18).
Az olasz szer­ző­dés­sel egy­be­esett a ka­to­nai el­len­őr­ző bi­zott­ság ki­vo­nu­lá­sa Ma­gyar­or­szág­ról, ezért meg­in­dul­ha­tott a had­se­reg fej­lesz­té­se, és meg­kezd­ték a re­ví­zi­ós pro­pa­gan­dát, a kül­föld fel­vi­lá­go­sí­tá­sát is. Az or­szág el­is­mert­sé­ge nőtt, de ez­zel egye­nes arány­ban a kis­an­tant is szo­ro­sabb­ra zár­ta so­ra­it.
A mi­nisz­ter­el­nök, aki ed­dig a re­ví­zi­ós kér­dé­sek­ben elég­gé vis­­sza­fo­gott volt, 1927. má­jus vé­gi za­la­eger­sze­gi be­szé­dé­ben már jó­val ke­mé­nyebb han­got ütött meg a tri­a­no­ni dik­tá­tum­ról. „Most azon­ban azt mon­dom: el­ér­ke­zett az ide­je, hogy kül­po­li­ti­kai kér­dé­sek­kel be­ha­tó­an fog­lal­koz­zunk” (Za­lai Köz­löny, 1927. má­jus 28.). A ma­gyar nép ere­je nem ele­gen­dő a talp­ra ál­lás­hoz, kül­föl­di ba­rá­tok­ra, tá­mo­ga­tók­ra is szük­sé­ge van – mond­ta. Ki­emel­te, hogy a ma­gyar­ság 1000 év óta a Du­na-me­den­cé­ben él, így föld­raj­zi hely­ze­té­nél fog­va itt ve­ze­tő hely il­le­ti. „A tri­a­no­ni szer­ző­dés tönk­re­tet­te ezt az or­szá­got. Egy nem­zet­tel sem bán­tak, olyan igaz­ság­ta­la­nul, egyet sem tet­tek olyan sze­ren­csét­len­né, mint Ma­gyar­or­szá­got […] Mert a vi­lág ma már kez­di lát­ni az igaz­sá­gun­kat. A vi­lág köz­vé­le­mé­nye, a jó em­be­rek köz­vé­le­mé­nye or­szá­gunk fe­lé kezd for­dul­ni […] Azt hi­szem, hogy az ön­ren­del­ke­zé­si jog­nak, amit Tri­a­non­ban láb­bal ti­por­tak, a jö­vő­ben ér­vé­nye­sül­nie kell és ér­vé­nye­sül­ni fog […] A ma­gyar nem­zet a ma­ga tar­to­zá­sát a bé­ke­szer­ző­dés­ben ki­fi­zet­te, de nem elé­gí­tet­ték ki jo­gos kö­ve­te­lé­se­it. A vi­lág­tör­té­ne­lem fo­lya­ma­tá­tól, a sa­ját erő­ink­től, a be­csü­le­tes tö­rek­vé­se­ink­től, mun­kás po­li­ti­kánk­tól vár­juk ezek ki­elé­gí­té­sét” (Za­lai Köz­löny, 1927. má­jus 28.). Még hoz­zá­tet­te, hogy a ki­tű­zött cé­lok el­éré­sé­hez nél­kü­löz­he­tet­len a bel­ső egy­ség.
A re­ví­zi­ós han­gu­la­tot, a bi­za­ko­dást to­vább nö­vel­te Harold Sid­ney Harmsworth, Rother­mere lord­já­nak az év jú­ni­us 21-én meg­je­lent cik­ke. Az írást a Daily Mail­ben, sa­ját lap­já­ban je­len­tet­te meg Ma­gyar­or­szág he­lye a nap alatt (Hungary’s place in the sun) cím­mel. „A Kö­zép-Eu­ró­pa tér­kép­ét át­raj­zo­ló há­rom szer­ző­dés kö­zül az utol­só és leg­sze­ren­csét­le­nebb a tri­a­no­ni, me­lyet Ma­gyar­or­szág­nak 1920. jú­ni­us 4-én kel­lett alá­ír­nia. Ahe­lyett, hogy egy­sze­rű­sí­tet­te vol­na a nem­ze­ti­sé­gek amúgy is szö­ve­vé­nyes há­ló­ját, még to­vább bo­nyo­lí­tot­ta azt. Olyan mély elé­ge­det­len­sé­get vál­tott ki, hogy min­den pár­tat­lan uta­zó, aki a kon­ti­nens­nek er­re a tá­já­ra té­ved, vi­lá­go­san lát­ja az el­kö­ve­tett hi­bák jó­vá­té­tel­ének szük­sé­ges­sé­gét” (Rothermere 1997, 35–36; Zei­dler 2003, 457–462). A bé­ke­szer­ző­dé­sek csak egy el­jö­ven­dő há­bo­rú mag­va­it ve­tet­ték el, nem ol­dot­tak meg sem­mit, ír­ja. Cseh­szlo­vá­ki­á­val kap­cso­lat­ban ki­je­len­tet­te: „Ha­son­ló­kép­pen egy szép na­pon Cseh­szlo­vá­kia – aho­vá több mint 1 mil­lió ma­gyart csa­tol­tak – is vi­tá­ba ke­ve­red­het Né­met­or­szág­gal a há­rom­mil­lió oszt­rák-né­met mi­att, akik észa­ki ha­tá­ra­in be­lül­re ke­rül­tek, és ak­kor elő­nyös len­ne szá­má­ra, ha meg­sza­ba­dult vol­na a dé­li ha­tá­ra­i­val kap­cso­la­tos prob­lé­má­ik­tól. A ha­tár és­­sze­rű ki­iga­zí­tá­sán ala­pu­ló ba­rát­ság Ma­gyar­or­szág­gal rá­adá­sul lé­pést je­len­te­ne a vám­unió fe­lé is, ami mind­két or­szág szá­má­ra nagy ha­szon­nal jár­na” (Rothermere 1997, 35– 36; Zei­dler 2003, 457–462).
A lord cik­ke nagy vissz­han­got vál­tott ki bel­föld­ön és kül­föld­ön egy­aránt. A kis­an­tant kez­det­ben meg­pró­bál­ta el­hall­gat­ni a tör­tén­te­ket, az egy­re na­gyobb saj­tó­vissz­hang azon­ban tá­ma­dás­ra kész­tet­te őket. Ide­ge­sen re­a­gál­tak, Beneš nyil­vá­nos le­vél­vál­tás­ba bo­csát­ko­zott Rother­mere-rel. Rother­mere írá­sa Benešnek, a kül­ügy­mi­nisz­ter­nek a sze­ná­tus kül­ügyi bi­zott­sá­gá­ban 1927. jú­li­us 14-én el­hang­zott be­szé­de után ka­pott na­gyobb pub­li­ci­tást. Eb­ben je­len­ték­te­len kí­sér­let­nek ne­vez­te Rother­mere kez­de­mé­nye­zé­sét, amely a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­sá­got nem ve­szé­lyez­tet­he­ti. To­váb­bá az­zal is meg­vá­dol­ta, hogy ki akar­ja élez­ni Ma­gyar­or­szág és a kis­an­tant ál­la­ma­i­nak vi­szo­nyát, és az­ál­tal, hogy fel­élesz­ti a re­ví­zió és a Szent István-i ko­ro­na in­teg­ri­tá­sa irán­ti re­ményt a bé­két ve­szé­lyez­te­ti (Michela 2004).
Kri­ti­ká­já­ra a lord nyílt le­vél­ben vá­la­szolt, amely­ben meg­bé­lye­gez­te a ma­gyar ki­sebb­ség jog­ta­lan hely­ze­tét az „utód­ál­lam­ok egyi­ké­ben”, és a ma­gyar ja­vak le­fog­la­lá­sa­kor és ki­sa­já­tí­tá­sa­kor Cseh­szlo­vá­ki­á­ban al­kal­ma­zott el­já­rá­si mód nyil­vá­nos­ság­ra ho­za­ta­lát kö­ve­tel­te (Ko­vács 1994). Rother­mere ar­ra hív­ta fel Beneš fi­gyel­mét, hogy a tri­a­no­ni bé­ke a kö­zép-eu­ró­pai vi­szo­nyok is­me­re­té­nek hi­á­nyá­ból szü­le­tett, s hogy az anya­or­szág­tól el­sza­kí­tott la­kos­ság min­dig a ha­za­té­rés­re fog tö­re­ked­ni. Egyéb­ként is Beneš job­ban te­szi, ha nem té­vesz­ti szem elől, hogy Lon­don és Pá­rizs nél­kül Cseh­szlo­vá­kia nem is lé­tez­ne. Beneš vá­la­szá­ban azt ve­tet­te Rother­mere sze­mé­re, hogy az el­fer­dí­ti az ő sza­va­it. Utal­va ma­gas tiszt­sé­gé­re ar­ról ír, hogy ő a lord­dal szem­ben nem mond­hat ki nyíl­tan min­dent. Vé­gül fel­aján­lot­ta Rother­mere-nek, hogy haj­lan­dó ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­ta­ni min­den ki­sebb­sé­gek­kel kap­cso­la­tos in­for­má­ci­ót, mi­vel a lord ál­tal hasz­nált ada­tok nem tel­je­sek, sőt ese­ten­ként té­ve­sek. A sor­rend­ben kö­vet­ke­ző táv­ira­tot jú­li­us 27-én tet­ték köz­zé. Eb­ben Rother­mere ar­ra hi­vat­koz­va, hogy a múlt (a ma­gya­ro­sí­tás) nem ment­he­ti a je­len bű­ne­it, a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek el­nyo­má­sá­val vá­dol­ta meg Cseh­szlo­vá­ki­át, mi­köz­ben konk­rét sé­re­lem­ként a föld­re­form vég­re­haj­tá­sát ne­vez­te meg.
Az au­gusz­tus 10-én írt, az elő­ző­nél is éle­sebb hang­vé­te­lű táv­ira­tá­ban a Ma­gyar­or­szág­gal va­ló jó kap­cso­la­tok fon­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet­te Cseh­szlo­vá­ki­át. Ek­kor azon­ban Beneš már nem re­a­gált ezek­re a le­ve­lek­re (Michela 2004).
Vavro Šrobár21 au­gusz­tus 10-én fej­tet­te ki vé­le­mé­nyét. Sze­rin­te Ma­gyar­or­szá­gon egy­re vi­lá­go­sab­ban lát­ják, hogy az an­ti­de­mok­ra­ti­kus vi­szo­nyok mi­att a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok egy­re in­kább el­ide­ge­ned­nek az anya­or­szág­hoz va­ló vis­­sza­té­rés gon­do­la­tá­tól. Nem tet­szik ne­kik a ma­gyar­or­szá­gi me­ző­gaz­da­sá­gi po­li­ti­ka. A sta­tus quo meg­vál­toz­ta­tá­sá­val kap­cso­lat­ban pe­dig ki­fej­tet­te, hogy so­ha nem ad­ják azt, ami az övék (Michela 2004). Šrobár a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség hely­ze­tét jó­nak mi­nő­sí­tet­te, s a ma­gyar ki­sebb­sé­get lo­já­lis­nak ne­vez­te Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­ben (Michela 2004).
A Hlinka-féle Szlo­vák Nép­párt22 kép­vi­se­lői és sze­ná­to­ri klub­ja au­gusz­tus 17-én ki­adott nyi­lat­ko­za­tá­ban a lord ak­ci­ó­já­val kap­cso­lat­ban ki­je­len­tet­te, hogy ez nem más, mint tá­ma­dás Szlo­vá­kia egy­sé­ge el­len. Ezt a szlo­vák nem­zet el­íté­li és el­uta­sít­ja. Ki­áll­nak a tri­a­no­ni ha­tá­rok sért­he­tet­len­sé­ge mel­lett, s azt a szlo­vák nép bár­mi­kor bár­ki­vel szem­ben meg­vé­di. „Szlo­vá­kia a mi tes­tünk, a vé­rünk, a jö­vőnk” (Ïuri­ca 1996, 124).
Bar­tók Lás­zló23, po­zso­nyi ma­gyar kon­zul is ha­son­ló szlo­vák re­a­gá­lá­sok­ról szá­mol be a meg­nyi­tás­ra ke­rü­lő Duna Vásár kap­csán. Ve­le Kor­nel Stodola ag­rár­pár­ti sze­ná­tor, a Duna Vásár el­nö­ke kö­zöl­te, hogy il­do­mo­sabb vol­na, ha nem je­len­ne meg a vá­sár meg­nyi­tó­ján, mert ott ma­gyar­el­le­nes be­szé­dek vár­ha­tók, me­lyek­re a Rother­mere-kam­pány, il­let­ve az ad okot, hogy ab­ban Fe­nyő Mik­sa és Bathányi Kál­mán is részt vesz­nek. ők te­vé­ke­nyen részt vet­tek a két or­szág köz­ti gaz­da­sá­gi szer­ző­dés lét­re­jöt­té­ben, s most „a mi köz­tár­sa­sá­gunk lé­te el­len irá­nyu­ló Rother­mere ak­ci­ó­ban részt vesznek.”24 Kor­nel Stodola sze­rint ez az ak­ció éket ver a ma­gyar és a szlo­vák la­kos­ság kö­zé, ki­lenc év kon­szo­li­dá­ci­ós mun­ká­ját té­ve tönk­re. „A po­li­ti­ku­sa­ik­ban meg­volt a kész­ség, hogy a ha­tá­rok ki­iga­zí­tá­sá­ról a jö­vő­ben tár­gyal­ja­nak, vi­szont a lord ak­ci­ó­it nem tűr­he­tik szó nél­kül. A sze­ná­tor fel­in­dult­sá­gát jól pél­dáz­za, hogy most fran­ci­á­ul be­szél­ge­tett ve­lem, s nem pe­dig ma­gya­rul” – jegy­zi meg Bartók.25 A kö­vet­ke­ző év­ben a Duna Vásár kap­csán Stodola ki­je­len­tet­te, hogy a tri­a­no­ni re­ví­zió kér­dé­sét meg kell ol­da­ni, mert amíg ily bi­zony­ta­lan ál­la­po­tok van­nak, ad­dig nincs gaz­da­sá­gi kon­szo­li­dá­ció. A ha­tár­vi­ták mi­att nem mer­nek a cseh ban­kok na­gyobb össze­ge­ket a szlo­vák ipar­vál­la­lat­ok­ba fek­tet­ni. Így ezek tönk­re men­nek. A re­ví­zió ügyét azon­ban csak a Nép­szö­vet­sé­gen be­lül le­het megoldani.26
A Rother­mere-kam­pány nagy vissz­hang­ra ta­lált a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség kö­ré­ben. A ma­gyar po­li­ti­kai pár­tok és tár­sa­dal­mi szer­ve­ze­tek kép­vi­se­lői több íz­ben is meg­szó­lal­tak az ügy­ben, amit a hi­va­ta­los szer­vek élénk fi­gye­lem­mel kí­sér­tek. A ki­sebb­sé­gi saj­tó­ban olyan hí­rek is meg­je­len­tek, hogy az an­gol lord ak­ci­ó­ja a brit kül­po­li­ti­ka vál­to­zá­sá­val függ ös­­sze. Eb­ből pe­dig a kö­zép-eu­ró­pai tér­ség el­ren­de­zé­sé­nek vár­ha­tó vál­toz­ta­tá­sá­ra kö­vet­kez­tet­tek. Sze­rin­tük a Daily Mail az an­gol tár­sa­da­lom vé­le­mé­nyét tol­má­csol­ta. Mi­vel né­hány írás ál­lam­el­le­nes jel­le­gű volt, a cen­zú­ra több al­ka­lom­mal is köz­be­lé­pett, s le­fog­la­lás­sal aka­dá­lyoz­ták meg az ilyen írá­sok köz­lé­sét (Michela 2004).
A lord ak­ci­ó­ja több kor­társ vé­le­mé­nye sze­rint a föld­re­form­mal füg­gött ös­­sze, ame­lyet Rother­mere rab­lás­nak minősítet­t.27 Ezt a vé­le­mé­nyét a Benešnek 1927. szep­tem­ber 19-én Genf­ből kül­dött táv­ira­tá­ban is ki­fe­jez­te. A ma­gyar ki­sebb­ség kö­ré­ben ter­je­dő kü­lön­fé­le hí­resz­te­lé­sek ha­tá­sát jól mu­tat­ja, hogy egyes for­rá­sok sze­rint a kö­zel­gő ha­tár­vál­to­zás re­mé­nyé­ben né­há­nyan szlo­vák is­ko­lá­ból ma­gyar­ba írat­ták át gye­re­kü­ket, má­sok pe­dig azt ter­vez­ték, hogy nem fi­zet­nek töb­bé adót a cseh­szlo­vák ál­lam­nak.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban el­len­kam­pány in­dult, több nagy­gyű­lést, párt­ren­dez­vényt tar­tot­tak, alá­írá­so­kat gyűj­töt­tek, a la­pok pe­dig kü­lön kö­zöl­ték azok ne­ve­it, akik nem ír­ták alá a pe­tí­ci­ót. Bar­tók kon­zul a hoz­zá in­té­zett kér­dé­sek­re, hogy alá­ír­ják-e a ma­gya­rok vagy sem a Rother­mere-kam­pány el­le­nes íve­ket, azt vá­la­szol­ta, hogy igen, mert nem kell, hogy fe­les­le­ges ül­döz­te­tés­nek te­gyék ki ma­gu­kat tar­tóz­ko­dá­suk­kal. Több­nyi­re a ma­gyar­ság pas­­szí­van vi­sel­ke­dett a kam­pány ide­jén, sőt a szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó­ban olyan vé­le­mé­nyek is meg­je­len­tek, hogy Rother­mere ér­dek­te­len a ma­gyar ki­sebb­ség szá­má­ra. A Ko­má­ro­mi La­pok sze­rint a ma­gya­rok sem mel­let­te, sem el­le­ne nin­cse­nek a lord ak­ci­ó­já­nak. Ez pas­­szív és óva­tos ma­ga­tar­tás­ra utal a ki­sebb­ség ré­szé­ről (Michela 2004).
A cikk ma­gyar­or­szá­gi fo­gad­ta­tá­sa sem volt egy­ér­tel­mű. A köz­vé­le­mény hős­ként ün­ne­pel­te a lor­dot, a kor­mány vi­szont vis­­sza­fo­got­tabb volt. A cikk egy­részt fel­hív­ta a vi­lág fi­gyel­mét a tri­a­no­ni igaz­ság­ta­lan­sá­gok­ra, más­részt vi­szont prob­lé­mát je­len­tett, hogy a köz­vé­le­mény ide­jét érez­te, hogy a kor­mány nem­zet­kö­zi fó­ru­mok elé vi­gye a ha­tá­rok ügyét. Beth­lenék tisz­tá­ban vol­tak ve­le, hogy a do­log nem idő­sze­rű, bár­mi­ne­mű ha­son­ló kí­sér­let meg­buk­na.
A má­sik prob­lé­mát a lord ál­tal fel­ve­tett ha­tár­ki­iga­zí­tás­ok mér­té­ke okoz­ta, me­lyek az et­ni­kai el­vet követ­ték.28 A ma­gyar po­li­ti­kai élet több­sé­ge et­től jó­val töb­bet sze­re­tett vol­na el­ér­ni. A hi­va­ta­los kül­po­li­ti­ka nem akar­ta ön­ként fel­ad­ni az in­teg­ri­tás esz­mé­jét. A po­li­ti­kai élet sze­rep­lői kö­zül a lord ja­va­sol­ta et­ni­kai ha­tár­vo­na­la­kat csak a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták és a li­be­rá­lis de­mok­ra­ták egy cso­port­ja, pl. Nagy Emil fo­gad­ták el. „A Rother­mere-féle gon­do­lat is nyil­ván­va­ló­an azt je­len­ti, s aki őt más­kép ér­ti, az őt fél­re­ér­ti, hogy amen­­nyi­ben a tri­a­no­ni ha­tár úgy ki­iga­zít­ta­tik, amint eb­ben a cik­kem­ben több­ször ki­fej­tet­tem, úgy ter­mé­sze­te­sen és ma­gá­tól érthetődő­leg a ma­gyar faj­nak le kell mon­da­nia az in­teg­ri­tá­si esz­me to­váb­bi fenn­tar­tá­sá­ról, ha­nem be­le kell nyu­god­nia ab­ba, hogy a tö­mör nem­ze­ti­sé­gi te­rü­le­te­ket el­vesz­tet­te, ha vi­szont visz­­sza­kap­ja azo­kat a ma­gyar és sváb te­rü­le­te­ket, ame­lyek min­den jo­gos ok lát­sza­ta nél­kül ra­gad­tak el az anya­or­szág­tól. Te­hát ép­pen a va­ló­di és tar­tós bé­ké­nek s az egy­más mel­lett la­kó or­szá­gok test­vé­ri és gaz­da­sá­gi ös­­sze­mű­kö­dé­sé­nek a le­he­tő­vé té­te­le ér­de­ké­ben nél­kü­löz­he­tet­len a tri­a­no­ni ha­tá­rok eme ki­iga­zí­tá­sa” (Nagy 1928, 399). Nagy a to­váb­bi­ak­ban még ki­tér ar­ra, hogy az aki az in­teg­ri­tás esz­mé­jé­nek il­lú­zi­ó­já­ban él ne di­cső­ít­se Rother­mere-t.
Az ese­mé­nyek ala­ku­lá­sa a mi­nisz­ter­el­nö­köt is ál­lás­fog­la­lás­ra kész­tet­ték. Az Egy­sé­ges Párt ülé­sén be­szélt a Rother­mere-ak­cióról és a kor­mány ter­ve­i­ről. Le­szö­gez­te, hogy az ak­ci­ó­hoz a kor­mány­nak sem­mi kö­ze. „Ugyan­ak­kor azon­ban ki kell je­len­te­nem azt, hogy én is, mint ma­gyar em­ber ab­ban a fel­fo­gás­ban va­gyok, hogy Rother­mere lord nagy há­lá­ra kö­te­lez ben­nün­ket” (Zeidler 2003, 471). A ma­gyar kor­mány­nak óva­tos­nak és kö­rül­te­kin­tő­nek kell len­nie, mi­vel szin­te két tűz kö­zé ke­rült: fi­gye­lem­be kell ven­nie a köz­vé­le­mény fel­kor­bá­csolt szen­ve­dé­lye­it és „a rop­pant hiú” Rother­mere-t is (Zeidler 2001, 101; Zei­dler 2003, 471–473). Beth­len egy in­ter­jú­ban kö­zöl­te, hogy a tri­a­no­ni bé­ke re­ví­zi­ó­ja be­kö­vet­ke­zik, de a hely­zet még nem érett meg a konk­rét lé­pé­sek meg­té­te­lé­re (Romsics 2004, 257).
A kor­mány­fő üd­vö­zöl­te te­hát az ak­ci­ót, ugyan­ak­kor tisz­tá­ban volt ve­le, hogy „a Rother­mere-hez ha­son­ló fel­ka­pasz­ko­dot­tak” és a Lor­dok Há­za töb­bi ma­gyar­ba­rát tag­ja­i­nak nyi­lat­ko­za­tai cse­kély je­len­tő­ség­gel bír­nak a nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tok­ban.
Beth­len 1927 de­cem­be­ré­ben Genf­ben ta­lál­ko­zott Austen Cham­ber­lain an­gol kül­ügy­mi­nisz­ter­rel és elő­ke­rült a lord sze­re­pe. Beth­len le­szö­gez­te, hogy „mi mint kor­mány ez­zel az ak­ci­ó­val sem­mi ös­­sze­köt­te­tés­ben nem ál­lunk, és sem­mi lé­pést en­nek fej­lesz­té­sé­re nem tet­tünk és nem is te­szünk. Igaz, hogy az ak­ci­ó­nak jó ol­da­lai is van­nak, ti., hogy a tri­a­no­ni szer­ző­dés igaz­ság­ta­lan­sá­ga­it a kö­zön­ség előtt is­me­re­te­seb­bé tet­te, mint előb­b, de el­is­me­rem azt is, hogy az ak­ció ná­lunk túl­zott re­mé­nye­ket kelt a kö­zön­ség­ben, ame­lye­ket a kor­mány nem tud ki­elé­gí­te­ni, szom­szé­da­ink­nál pe­dig nyug­ta­lan­sá­got és re­ak­ci­ót, amely ter­mé­szet­sze­rű­leg a köz­tük és köz­tünk le­vő hely­zet nyu­godt­sá­gát nem se­gí­ti elő. En­nek da­cá­ra nincs mó­dunk­ban ezt az ak­ci­ót de­za­vu­ál­ni, mert a ma­gyar köz­vé­le­mény a bé­ke­re­ví­zi­ót óhajt­ja és sür­ge­ti, az or­szág és a la­kos­ság ér­zel­mei ezt kí­ván­ják, és ha­za­fi­at­lan­ság­nak mi­nő­sí­te­né az ak­ció de­za­vu­á­lá­sát. A saj­tó­ra sem tu­dunk be­fo­lyást gya­ko­rol­ni, mert a saj­tó­or­gá­num­ok kö­zött ver­seny van a pat­ri­o­tiz­mus szem­pont­já­ból, és ha a saj­tó egyik ré­sze (ah­ogy ezt az el­len­zé­ki la­pok a hely­zet ki­hasz­ná­lá­sá­val elő­sze­re­tet­tel te­szik) a Rother­mere-ak­ciót ma­gasz­tal­ja, a kor­mány­hoz kö­zel­ál­ló la­pok nem hall­gat­hat­nak vagy nem fog­lal­hat­nak az ak­ció el­len ál­lást” (Karsai 1967, 92–93).
Az an­gol po­li­ti­kus Rother­mere-ről el­mond­ta, hogy igen jól is­me­ri; min­dig azt ír­ja a lap­já­ban, amit po­pu­lá­ris­nak hisz, de ab­ban is csa­ló­dik gyak­ran. Rother­mere az ak­ci­ó­i­ban ab­ból in­dul ki, hogy más­nap, ha va­la­ki a ká­vé­ház­ban elő­ve­szi az új­sá­got, mit sze­ret­ne ben­ne lát­ni, és ha ezt lát­ja, azt mond­ja, hogy ez de­rék lap. De a lord olyan em­ber, aki ma fel­ka­rol va­la­mit, s hol­nap ugyan­olyan kön­­nyed­ség­gel el­ej­ti. Ez­zel az ak­ci­ó­já­val is így lesz, hogy egy idő múl­va tel­je­sen el fog­ja hagy­ni. Öröm­mel hall­ja, hogy a ma­gyar kor­mány tá­vol áll ezen ak­ci­ó­tól, és azt a ta­ná­csot ad­ja, hogy ezen­túl is tart­sa tá­vol ma­gát. Ká­ros­nak tart­ja az ak­ci­ót, mert ir­ri­tá­ci­ót visz az amúgy is iz­ga­tott eu­ró­pai hely­zet­be anél­kül, hogy prak­ti­kus kö­vet­kez­mé­nyek­hez ve­zet­ne (Karsai 1967).
Beth­len nem osz­tot­ta a lord vé­le­mé­nyét az et­ni­kai re­ví­zi­ó­val kap­cso­lat­ban sem. 1928 nya­rán sze­mé­lye­sen kér­te a Ducét, has­son Rother­mere-re, hogy mó­do­sít­sa el­kép­ze­lé­se­it. A ha­tár men­ti te­rü­le­tek vis­­sza­adá­sa he­lyett au­to­nó­mi­át kér­jen Szlo­vá­kia és Kár­pát­al­ja szá­má­ra. „Ezt Beneš úgy­sem tel­je­sí­ti, vi­szont pár fa­lut fel­ajánl­hat, ezt vi­szont mi nem fo­gad­hat­juk el” – mond­ta Beth­len (Romsics 1999, 259). A Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um 1929 ta­va­szán kör­ren­de­le­tet adott ki az üg­­gyel kap­cso­lat­ban: „Ha a Rother­mere lord ál­tal ki­fej­tett pro­pa­gan­da ke­rül va­la­mely al­ka­lom­mal szó­ba, úgy a kül­kép­vi­se­le­tek ve­ze­tő­i­nek a leg­na­gyobb szim­pá­tia hang­ján kell ezen ak­ci­ó­ról, mely meg­is­me­ré­sün­ket kül­föld­ön le­he­tő­vé tet­te, beszél­niök, de nem sza­bad ké­telyt hag­y­niok az­iránt, hogy ez nem a ma­gyar kor­mány pro­pa­gan­dá­ja” (Pritz 1995, 237). Az et­ni­kai re­ví­zió han­goz­ta­tá­sa ugyan­is azt a ve­szélyt rej­tet­te ma­gá­ban, mint­ha Ma­gyar­or­szág le­mon­da­na az in­teg­ri­tás­ról. Egy­faj­ta át­me­ne­ti meg­ol­dást dol­goz­tak ki, mely­nek lé­nye­ge az volt, hogy a ma­gyar több­sé­gű te­rü­le­te­ket azon­nal vis­­sza kell ad­ni, míg a töb­bi el­csa­tolt te­rü­le­ten nép­sza­va­zás­nak kell dön­te­nie.
Rother­mere kam­pá­nya nagy vissz­han­got vál­tott ki Po­zsony­ban is. Sco­tus Via­tor29 1928 ta­va­szán lá­to­ga­tást tett Szlo­vá­ki­á­ban, és si­e­tett min­den­kit meg­nyug­tat­ni. A tisz­te­le­té­re ren­de­zett ban­ket­ten ki­je­len­tet­te, hogy: „Rothermere-t sen­ki sem tart­ja ko­moly embernek”30, bíz­za­nak ben­ne (már­mint Seton-Watsonban), mert ne­ki a szlo­vák nép „az egyet­len igaz szerelme.”31
A skót tör­té­nész ta­lál­ko­zott dr. Jabloniczky Já­nos képviselővel32 is, aki­vel a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság hely­ze­té­ről be­szél­get­tek. Jabloniczky fel­vi­lá­go­sí­tot­ta őt, hogy a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság küz­del­me nem ir­re­den­tiz­mus, mert csak a nem­zet­kö­zi szer­ző­dés­ben le­írt jo­ga­it akar­ja. Ki­fej­tet­te, hogy mi a ma­gyar­ság fel­fo­gá­sa az új ál­lam­ról: mi­vel az or­szá­got tisz­tán po­li­ti­kai okok hoz­ták lét­re, egy eset­le­ges eu­ró­pai po­li­ti­kai vál­to­zás kap­csán az or­szág je­len­le­gi alak­ja is vál­toz­hat, mon­dot­ta.33
Seton-Watson a Reggel34című lap szer­kesz­tő­sé­gé­be is el­lá­to­ga­tott, ahol egy né­met nyel­vű saj­tó­nyi­lat­ko­za­tot dik­tált le. Túl­sá­go­san ma­gyar­ba­rát hang­vé­te­le mi­att azon­ban a szer­kesz­tők a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um saj­tó­osz­tá­lyá­tól en­ge­délyt kér­tek an­nak cen­zú­rá­zat­lan köz­lés­re. A vá­lasz nem is ké­sett so­kat, kö­zöl­ték, hogy a szer­ző­re va­ló te­kin­tet­tel „vá­gat­la­nul” leközöl­hetik.35
A lord ak­ci­ó­já­nak egyik kö­vet­kez­mé­nye a Ma­gyar Re­ví­zi­ós Li­ga meg­ala­ku­lá­sa lett lett, Her­czeg Fe­renc el­nök­le­té­vel. A li­ga az or­szág­ban mű­kö­dő re­vi­zi­o­nis­ta szer­ve­ze­tek ös­­sze­fo­gá­sá­ra, és kül­föl­di pro­pa­gan­date­vé­keny­ség­re volt hi­va­tott. Her­czeg az ala­ku­ló ülé­sen ki­je­len­tet­te, hogy: „Az úgy­ne­ve­zett Rother­mere-von­al nem ma­gyar ja­vas­lat, nem is ma­gyar kez­de­mé­nye­zés, a ma­gyar nem­zet nem ad­ja fel jo­gát a tel­jes te­rü­le­ti in­teg­ri­tás­nak” (Bu­da­pes­ti Hír­lap, 1927. jú­li­us 28.; Rom­sics 2004, 258). Ez is rá­vi­lá­gít ar­ra, hogy bár a lord írá­sá­val hal­lat­lan nép­sze­rű­ség­re tett szert, az ál­ta­la tett ki­iga­zí­tá­si ja­vas­la­to­kat azon­ban a köz­vé­le­mény nagy ré­sze el­uta­sí­tot­ta. Ezt bi­zo­nyít­ja az ol­va­sói le­ve­lek so­ka­sá­ga is, ame­lyek a Ma­gyar­ság egyik cik­ké­re re­a­gál­va ér­kez­tek. „Hol le­gyen a Rother­mere-von­al? Vá­la­szom csak egy le­het, ahol a jó Is­ten több mint ezer év előtt ki­je­löl­te, ter­mé­szet ad­ta ha­tá­rok­kal ki­raj­zol­ta, Horvát-Szlavónország ki­ha­gyá­sá­val. Amint nem is le­het máskép­p.”36
Beth­len – az ola­szok­kal kö­tött egyez­mén­­nyel, Rother­mere cik­ke után, egy gaz­da­sá­gi­lag meg­erő­sö­dött or­szág­gal a há­ta mö­gött – bel­po­li­ti­ka­i­lag meg­szi­lár­dul­va, most már nyíl­tan vál­lal­ta a re­ví­zi­ót. A za­la­eger­sze­gi be­szé­dé­ben már fog­lal­ko­zott ez­zel, és nem egé­szen egy év­vel ké­sőbb, 1928. már­ci­us 4-én Deb­re­cen­ben is meg­tet­te ezt. A mi­nisz­ter­el­nök ös­­sze­fog­lal­ta az or­szág kül­po­li­ti­kai hely­ze­tét, a szom­szé­dok­kal va­ló vi­szonyt, és meg­hir­det­te a bé­kés re­ví­zió jel­sza­vát. A vi­szonyt Ma­gyar­or­szág és a szom­szé­dai kö­zött csak egy igaz­sá­gos ren­de­zés, a bé­ke­szer­ző­dés meg­vál­toz­ta­tá­sa ja­vít­hat­ja meg. A köl­csö­nös tár­gya­lá­sok út­ja az, amely az el­len­té­tek fel­ol­dá­sá­hoz ve­zet, s nem pe­dig az, „hogy az egyik ol­da­lon locarnói pak­tumokkal37 és ha­son­ló jók­kal kí­nál­tak meg ben­nün­ket, de ugyan­ak­kor ak­ci­ók in­dul­tak meg ab­ból a cél­ból, hogy Ma­gyar­or­szá­got térd­re kény­sze­rít­sék” (Romsics 2000, 240). A to­váb­bi­ak­ban ki­je­len­tet­te: „Mi nem tar­to­má­nyo­kat vesz­tet­tünk el. Ben­nün­ket föl­da­ra­bol­tak. A mi ese­tünk nem El­zász-Lo­ta­rin­gia ese­te. A mi­énk Len­gyel­or­szág ese­te. Né­met­or­szág le­mond­ha­tott egy tar­to­mány­ról, de mi fa­junk egy­har­ma­dá­ról örök idők­re le nem mond­ha­tunk. Ezt igaz­sá­gul el­fo­gad­ni nem tud­juk és a ma­gyar nem­zet ka­pu­ra szö­gez­né azt az ál­lam­fér­fi­út, aki egy má­so­dik Tri­a­nont alá­ír­na […] Ha már­most Eu­ró­pa azt mond­ja, hogy mi kí­ná­lunk ne­ked egy vég­le­ges bé­ke­ren­det, de ti azt visz­­sza­uta­sít­já­tok ab­ban a for­má­ban, ahogy ígér­jük, mond­já­tok meg te­hát, hogy mi­kép­pen akar­já­tok ti a vég­le­ges bé­ke ren­de­zé­sét, úgy én er­re egy mon­dás­sal fe­le­lek: Ha va­la­ki a mel­lé­nyét ros­­szul gom­bol­ta be, öl­tö­zé­két csak úgy hoz­hat­ja rend­be, ha ki­gom­bol­ja és azu­tán jól gom­bol­ja be. Ezek­re a ha­tá­rok­ra egy vég­le­ges bé­két fel­épí­te­ni nem le­het. Ezek­re a ha­tá­rok­ra fel le­het épí­te­ni egy bör­tönt, amely­ben mi va­gyunk az őr­zöt­tek és a győ­zők az őr­zők. De mes­­sze va­gyunk még at­tól is, hogy meg­nyíl­ja­nak en­nek a bör­tön­nek aj­ta­jai. A szom­széd­ból át­hal­lat­szik a szó, hogy bé­ke­re­ví­zi­ó­ról nem le­het be­szél­ni, el­len­ben tár­gyal­ni bár­mi­ről le­het. Eh­hez csak jobb at­mosz­fé­rá­ra van szük­ség. Sze­re­tem a szó­já­té­kot, de csak azt, amely fel­vi­lá­go­sít, fényt de­rít az igaz­ság­ra, de nem ho­má­lyo­sít el sem­mit. Én is szó­já­ték­kal fe­le­lek er­re: Ne­künk nem bé­ke­re­ví­zi­ó­ra van szük­sé­günk, ne­künk más ha­tá­rok­ra van szük­sé­günk” (Romsics 2000, 240–251).
Beth­len a bé­kés re­ví­zió jel­sza­vá­nak han­goz­ta­tá­sa­kor is tisz­tá­ban volt ve­le, te­rü­le­ti kér­dé­se­ket csak vér­rel és vas­sal le­het el­in­téz­ni, el­ve­szett or­szág­ré­sze­ket erő­szak nél­kül vis­­sza­sze­rez­ni nem le­het. A bé­kés re­ví­zió jel­sza­va al­kal­mas esz­köz volt a sta­tus quo mor­zso­lá­sá­ra, an­nak elő­se­gí­té­sé­re, hogy a maj­da­ni tör­té­nel­mi pil­la­nat­ban a le­he­tő leg­ki­sebb ál­do­zat­tal le­hes­sen célt ér­ni. Ezért kel­lett a re­ví­zi­ós moz­ga­lom is, a tár­sa­dal­mi kez­de­mé­nye­zé­se­ket a kor­mány ti­tok­ban tá­mo­gat­ta, a köz­vé­le­mény re­ví­zi­ós han­gu­la­tát hol csak a hát­tér­ből, hol pe­dig nyíl­tan is szí­tot­ta. Így olyan tár­sa­dal­mi lég­kör szü­le­tett, amely­re – ha kel­lett – min­dig le­he­tett hi­vat­koz­ni. Er­re pe­dig az évek mú­lá­sá­val egy­re in­kább szük­ség lett. A hú­szas évek vé­gén ki­tört gaz­da­sá­gi vál­ság el­sö­pör­te a kon­szo­li­dá­ci­ós ered­mé­nye­ket, s ez­zel együtt a bé­ke­rend­szer el­hi­bá­zott vol­ta is mind nyil­ván­va­lób­bá lett. A sta­tus quo hí­vei újabb és újabb kí­sér­le­tet tet­tek a fenn­ál­ló vi­szo­nyok meg­szi­lár­dí­tá­sá­ra, a le­győ­zöt­tek meg­bé­kí­té­sé­re. A kor­mány ezek el­uta­sí­tá­sa­kor, bát­ran hi­vat­koz­ha­tott a köz­vé­le­mény­re. Az­zal ér­vel­vén, hogy olyan egyez­mény el­fo­ga­dá­sa, amely nem nyújt gyógy­írt a ma­gyar­ság se­be­i­re, a kor­mány el­söp­ré­sét von­ná ma­ga után (Pritz 1995, 235–236).
A kor­mány­zó és Beth­len kö­ze­li mun­ka­kap­cso­la­tot ala­kí­tott ki több kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dá­sú né­met tiszt­tel. 1927-ben Bu­da­pes­ten ven­dé­gül lát­ták Hans von Seeckt tá­bor­no­kot, aki meg­hí­vá­sa előtt nem sok­kal, mint a né­met had­se­reg-pa­rancs­nok­ság fő­nö­ke vo­nult nyug­díj­ba. A lá­to­ga­tás cél­ja a ma­gyar had­erő új­já­épí­té­si prob­lé­má­i­nak meg­be­szé­lé­se volt, me­lyen Hor­thy és Beth­len el­mond­ták a tá­bor­nok­nak, hogy a jö­vő­ben – pon­to­san mi­kor még nem tud­ha­tó – meg­tá­mad­ják Cseh­szlo­vá­ki­át. A cél Szlo­vá­kia el­fog­la­lá­sa, ahol vé­le­mé­nyük sze­rint a cseh ura­lom még nem szi­lár­dult meg (Sakmyster 2001, 153). Seeckt már 1923 feb­ru­ár­já­ban tár­gyalt Beth­len­nel ar­ról, hogy Né­met­or­szág ka­to­na­i­lag se­gí­te­né volt szö­vet­sé­ge­sét egy Cseh­szlo­vá­kia el­le­ni tá­ma­dás­ban.
A ma­gyar kor­mány, hogy nem­zet­kö­zi hely­ze­tét még job­ban meg­szi­lár­dít­sa fo­ko­zot­tab­ban kö­ze­le­dett Len­gyel­or­szág és Auszt­ria fe­lé. Az előb­bi­vel 1928-ban,38 az utób­bi­val 1931-ben ba­rát­sá­gi és együtt­mű­kö­dé­si szer­ző­dést írt alá. Az el­szi­ge­telt­ség­ből va­ló ki­tö­rés szem­pont­já­ból ezek a szer­ző­dé­sek fon­to­sak vol­tak, a re­ví­zi­ó­hoz azon­ban nem vit­tek kö­ze­lebb. Az izo­lá­ci­ó­ból va­ló ki­lé­pést se­gí­tet­ték még az 1929 fo­lya­mán meg­kö­tött egyez­mé­nyek Bul­gá­ri­á­val és Tö­rök­or­szág­gal.
Beth­len re­ví­zi­ós prog­ram­ja na­gyon vál­to­zó volt, de ál­lan­dó elem volt ben­ne, hogy Hor­vát­or­szág­gal és az Auszt­ri­á­hoz ke­rült nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi (Burgenland)39 ré­szek­kel nem szá­molt. A ha­tár men­ti ma­gyar nyel­vű te­rü­le­te­ket nép­sza­va­zás nél­kül kö­ve­tel­te vis­­sza. Az olasz kö­vet­nek és Musztafa Kemál­nak40 olyan ki­je­len­tést tett, mi­sze­rint a cél­ki­tű­zés észa­ki irány­ban egész Szlo­vá­kia és Kár­pát­al­ja. Ek­kor már ab­ban bí­zott, hogy ked­ve­ző az eu­ró­pai lég­kör, az erő­vi­szony­ok meg­vál­toz­tak, s az et­ni­kai ha­tá­rok­nál jó­val töb­bet el le­het ér­ni. A mi­nisz­ter­el­nök re­ví­zi­ós el­kép­ze­lé­se­it Ott­lik Lász­ló út­ján kö­zöl­te, aki a Ma­gyar Szem­lé­ben 1928 őszén meg­je­lent Új Hun­gá­ria cí­mű cik­ké­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Nin­csen jó ma­gyar em­ber, aki ké­tel­ked­nék ab­ban, hogy a Szent Ist­ván Bi­ro­da­lom te­rü­le­ti egy­sé­ge előb­b-utóbb hely­re fog állani” (Zeidler 2003, 557). A cikk­ben elem­zi az el­sza­kí­tott te­rü­le­tek nem­ze­ti­sé­ge­i­nek hely­ze­tét. A szlo­vák elit nem bí­zik a ma­gya­rok­ban, mert szál­lás­te­rü­le­te nem ho­mo­gén (mint a hor­vá­to­ké), és mint nem­zet nem ren­del­ke­zik po­li­ti­kai és ad­mi­niszt­ra­tív ha­gyo­má­nyok­kal. „Per­sze eze­ket a cseh dik­ta­tú­ra alatt so­ha­sem fog­ják tud­ni meg­sze­rez­ni s bi­zo­nyos, hogy az au­to­nó­mia prog­ram­já­val bol­do­gan tér­né­nek vis­­sza az ős­ha­zá­ba” (Zeidler 2003, 561). Egye­dü­li ne­héz­sé­get az au­to­nó­mia te­rü­le­ti ha­tá­rá­nak meg­ha­tá­ro­zá­sa fog je­len­te­ni. Ott­lik sze­rint ugyan­is Beneš in­kább le­mon­da­na Csal­ló­köz­ről, mint Hlin­ka.41 Ugyan­is a Fel­vi­dék ma­gyar lak­ta ré­sze nél­kül a szlo­vá­kok el­vesz­tek vol­na a „cseh far­kas gyom­rá­ban” (Zeidler 2003, 561). Így Szlo­vá­kia vis­­sza­té­ré­se ese­tén, ha a szlo­vák fél a te­rü­let egy­sé­gét min­den­képp meg akar­ná őriz­ni, a Dél-af­ri­kai Uni­ó­hoz ha­son­ló meg­ol­dás kel­le­ne, ahol a két ural­ko­dó nyelv (an­gol, hol­land) tel­jes egyen­jo­gú­sá­got él­vez. Ott­lik Kár­pát­al­já­ról ki­je­len­tet­te: „Ami vé­gül Ru­tén­föl­det il­le­ti, en­nek au­to­nó­mi­á­ját, mint is­me­re­tes, nem­zet­kö­zi szer­ző­dés biz­to­sít­ja” (Zeidler 2003, 563). Ezt Ma­gyar­or­szág ter­mé­sze­te­sen be­tar­ta­ná, hisz Szent Ist­ván or­szá­ga nemcsak a ma­gya­ro­ké, ha­nem az itt élő más nem­ze­ti­sé­ge­ké is – ír­ja Ott­lik. „[A]mint mi jog­gal a ma­gun­ké­nak tart­juk az el­sza­kí­tott te­rü­le­te­ket és azok kul­tú­rér­té­ke­it, ugyan­olyan jo­guk van a ma­gyar és nem ma­gyar aj­kú el­sza­kí­tott test­vé­re­ink­nek a Du­na-Ti­sza ál­dott ter­mé­keny­sé­gű sík­já­hoz, Má­tyás ki­rály bu­dai vá­rá­hoz és Szent Ist­ván cso­dás, biz­tos me­ne­dé­ket adó ál­lam­épü­le­té­hez” (Zeidler 2003, 563). Ha nem is tel­je­sen fed­te az írás Beth­len el­kép­ze­lé­se­it, va­ló­szí­nű­leg kö­zel állt hoz­zá. A fran­cia kö­vet je­len­té­se sze­rint a cikk né­ze­tei „alig­ha áll­nak mes­­sze Beth­le­né­i­től” (Romsics 1999, 263–264).
Min­den­eset­re a kor­mány igye­ke­zett nem konk­re­ti­zál­ni el­kép­ze­lé­se­it a re­ví­zi­ó­ról. Ha en­ge­dé­ke­nyebb­nek mu­tat­ko­zik, s te­rü­let­sá­vok­ról, egy-két fa­lu­ról kezd al­ku­doz­ni, ak­kor ma­ga mond le az in­teg­ri­tás­ról. Ha pe­dig va­lós igé­nye­it tár­ja fel, úgy tűn­het, hogy megint ide­gen nem­ze­te­ket akar le­igáz­ni (Pritz 1982, 22).
Ezen vo­nal­ve­ze­tés­re je­len­tet­tek nagy ve­szélyt Prá­ga időn­kén­ti kü­lön­bö­ző fel­aján­lá­sai. In­nen ugyan­is gya­kor­ta jöt­tek kü­lön­bö­ző öt­le­tek rész­le­ges te­rü­le­ti en­ged­mé­nyek­ről, szer­ző­dé­sek­ről a két or­szág kö­zött. Ez­zel a kül­föld előtt kí­vánt tet­sze­leg­ni, mint aki a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ra tö­rek­szik. Más­fe­lől pe­dig a ma­gyar­or­szá­gi bal­ol­da­li, li­be­rá­lis erő­ket le­he­tett be­fo­lyá­sol­ni, ame­lyek úgy gon­dol­ták, hogy a szom­szé­dos ál­la­mok­kal kö­ten­dő meg­egye­zé­sek­kel le­het Pá­rizs­ra ha­tást gya­ko­rol­ni, nem pe­dig Pá­ri­zson ke­resz­tül a kis­an­tant­ra. El­kép­zel­he­tő, hogy Masaryk tény­leg fon­to­ló­ra vet­te egy meg­egye­zés le­he­tő­sé­gét, de a kül­po­li­ti­kai irá­nyí­tás­ban a cseh pol­gár­ság na­ci­o­na­lis­ta ér­de­ke­it job­ban kép­vi­se­lő Benešnek volt dön­tő sza­va. Az ő ja­vas­la­tai pe­dig csak pusz­ta tak­ti­ká­zás­nak mi­nő­sül­tek (Pritz 1995, 237).
Beneš 1928-ban egy szer­ző­dés­ter­ve­zet­ről kez­dett gon­dol­kod­ni. Az év ele­jén a prá­gai ma­gyar kö­vet, Masire­vich Szilárd42 és Beneš egy be­szél­ge­té­sén a kül­ügy­mi­nisz­ter el­mond­ta, hogy ő nem akar olyan szer­ző­dést a ma­gyar fél­től ki­e­rő­sza­kol­ni, amely­ben az le­mond min­den as­pi­rá­ci­ó­já­ról Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­ben. Sze­rin­te egy köl­csö­nös non agres­sion szer­ző­dést kel­le­ne köt­ni­ük, mely ki­zár­ja a há­bo­rút. Ez va­ló­já­ban Ma­gyar­or­szág­nak a jó, mert ez idő tájt csak Cseh­szlo­vá­kia a tá­ma­dó­ké­pes fél (Masirevich itt azért meg­je­gyez­te, hogy or­szá­ga ha­tá­ra­it a nagy­ha­tal­mak ga­ran­tál­ták). A Beneš-féle ter­ve­zet ma­gá­ba fog­lalt még egy dön­tő­bí­ró­sá­gi szer­ző­dést is.43 Sőt, egy feb­ru­á­ri, a Lon­don Gen­er­al Press­nek adott in­ter­jú­já­ban ki­je­len­tet­te, hogy ha Bu­da­pest a bé­ke­szer­ző­dé­sek fe­lül­vizs­gá­la­tát szor­gal­maz­za, ah­hoz két út ve­zet: a le­gá­lis út vagy a meg­egye­zés. Az el­ső le­he­tet­len, mert ha a bé­ke­szer­ző­dé­sek­hez nyúl­nak, ak­kor az egész eu­ró­pai rend ke­rül ve­szély­be. Nincs más le­he­tő­ség, csak a megeg­gyezés. „Locarno ke­re­tei közt egész kön­­nyen ta­lál­ha­tunk Ma­gyar­or­szág­gal meg­egye­zést” (Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, 1928. feb­ru­ár 18.).
Beneš má­jus­ban Lon­don­ban járt, ahol ta­lál­ko­zott Cham­ber­lain­nel, fo­gad­ta őt az an­gol ki­rály is. Itt elő­ad­ta a non agres­sion szer­ző­dés ter­vét. A lon­do­ni ma­gyar kö­vet­ség je­len­té­sé­ben ki­emel­te: ez Ma­gyar­or­szág szá­má­ra a 22-es csap­dá­ja, mert ha el­fo­gad­ja, le­mond a tri­a­no­ni dik­tá­tum re­ví­zi­ó­já­ról, mi­vel a szer­ző­dés ki­sebb ha­tár­ki­iga­zí­tá­so­kat sem fog tar­tal­maz­ni. Ha pe­dig nem fo­gad­ja el, ak­kor az eu­ró­pai köz­vé­le­mény előtt a le­sze­re­lést aka­dá­lyo­zó tűz­fé­szek lesz, s kül­po­li­ti­ka­i­lag el­szi­ge­te­lő­dik. En­nek a szer­ző­dés­nek a lét­re­jöt­tét meg kell akadá­ly­ozni.44
Ezen út­ja al­kal­má­val Beneš más eu­ró­pai fő­vá­ros­ok­ba (Pá­rizs, Ber­lin, Brüs­­szel) is el­lá­to­ga­tott. Ha­za­tér­te után a prá­gai ma­gyar kö­vet­nek el­mond­ta, hogy Eu­ró­pa bé­két akar, s aki na­gyon ber­zen­ke­dik az pó­rul jár­hat. Kri­ti­zál­ta a „jött­ment” Rother­mere ak­ci­ó­ját is. Masire­vich meg­je­gyez­te, hogy a ma­gyar po­li­ti­kai ve­ze­tés tá­vol áll tő­le, de a ma­gyar né­pet nem le­het meg­aka­dá­lyoz­ni ab­ban, hogy ki­fe­jez­ze há­lá­ját a nem­zet se­gí­tő­jé­nek. „Csak azt sze­ret­ném, hogy Ma­gyar­or­szág is já­rul­jon hoz­zá az atmos­féra meg­ja­ví­tá­sá­hoz, az­zal, hogy le­mond a szom­szé­dok nyug­ta­la­ní­tá­sá­ról, a re­ví­zió fo­lya­ma­tos fel­em­le­ge­té­sé­ről” – mon­dot­ta Beneš.45 Hoz­zá­fűz­te, hogy ez bé­kés úton úgy­sem va­ló­sul­hat meg, csak egy újabb fel­for­du­lás ese­tén. Er­re pe­dig sze­rin­te, aki az eu­ró­pai han­gu­lat jó is­me­rő­je, hos­­szú időn be­lül úgy­sincs ki­lá­tás. Masire­vich sze­rint egy jö­ven­dő bé­ke­of­fen­zí­vá­val le­het ös­­sze­füg­gés­ben az is, hogy John Crane Masaryk ma­gán­tit­ká­ra Bu­da­pest­re uta­zott.
A ma­gyar kül­po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­ban lé­te­zett az il­lú­zi­ók­kal szem­ben – hi­szen a hi­va­ta­los po­li­ti­kán be­lül is so­kan táp­lál­tak ir­re­á­lis re­mé­nye­ket Beneš vélt en­ge­dé­keny­sé­gé­ről – a re­a­li­tá­sok­kal hű­vö­sen szá­mot ve­tő fel­fo­gás is. Jól bi­zo­nyít­ja ezt Ott­lik Györ­gy 1928. má­jus 3-án Walko La­jos­hoz, az ak­ko­ri kül­ügy­mi­nisz­ter­hez írt le­ve­le (Pritz 1995, 210–213). Ott­lik ki­tű­nő­en ér­zé­kel­te, hogy Beneš nem te­het sem­mi­lyen aján­la­tot a sa­ját sza­kál­lá­ra, nem be­szél­ve ar­ról, hogy ezt a gyen­ge­ség je­le­ként ér­tel­mez­nék a po­li­ti­kai élet­ben
A szom­szé­dos ál­la­mok tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy a ma­gyar ve­ze­tés min­dent sze­ret­ne vis­­sza­kap­ni, ugyan­ak­kor Bu­da­pes­ten is tud­ták, hogy a szom­szé­dok sem­mit sem akar­nak vis­­sza­ad­ni. Ahogy Daniel Rapant szlo­vák tör­té­nész ír­ta 1930-ban, a ma­gyar meg­nyi­lat­ko­zá­sok alap­ja to­vább­ra is „az ezer­éves tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág vis­­sza­ál­lí­tá­sa ma­radt. Ez a kí­ván­ság még min­dig ott él a mai ma­gyar nép több­sé­gé­nek a lel­ké­ben, még ha ki­fe­lé – tak­ti­kai okok­ból –, nem is nyil­vá­nul meg min­dig ilyen köz­vet­len for­má­ban” (Rapant 1996, 106). A ma­gyar politkában az el­múlt tíz év fo­lya­mán csak az esz­kö­zök­ben tör­tént vál­to­zás, a cél to­vább­ra is az ezer­éves ha­tá­rok vis­­sza­szer­zé­se (Rapant 1996, 106). A már több éve Magy­ra­orszá­gon tar­tóz­ko­dó Louis de Vien­ne, fran­cia kö­vet is úgy lát­ta, hogy Ma­gyar­or­szág min­dent visz­­sza sze­ret­ne kap­ni, de adan­dó al­ka­lom­mal ke­ve­seb­bel is be­éri (Romsics 1999, 263–264). A bé­kés re­ví­zió meg­hir­de­té­se el­le­né­re Beth­len is tisz­tá­ban volt ve­le, hogy a ma­gyar igé­nyek alá­tá­masz­tá­sá­ra had­se­reg is kell. Már­pe­dig a kis­an­tant ere­je ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul na­gyobb volt, mint Ma­gyar­or­szá­gé. Ezért meg­in­dult a had­se­reg fel­fegy­ver­zé­se, erő­sí­té­se. Olasz­or­szág már 1927 vé­gén el­in­dí­tot­ta el­ső fegy­ver­szál­lít­má­nyát Ma­gyar­or­szág­ra (lásd szent­gott­hár­di in­ci­dens, hirten­ber­gi eset). Hor­thy szin­tén meg volt győ­ződ­ve ró­la, hogy a bé­ke­rend­szer fel­szá­mo­lá­sá­hoz el­en­ged­he­tet­len egy erős had­se­reg.

Be­fe­je­zés

Az 1929-ben ki­tört gaz­da­sá­gi vál­ság – amely 1931 nya­rán el­ér­te Ma­gyar­or­szá­got – kö­vet­kez­té­ben Beth­len le­mon­dott a mi­nisz­ter­el­nök­ség­ről. A Du­na-me­den­ce bel­ső konf­lik­tu­sai mel­lé kül­ső nyo­más csat­la­ko­zott (olasz, fran­cia, an­gol rész­ről). Min­den, a vál­sá­got meg­ol­da­ni igyek­vő tö­rek­vés ku­darc­ba ful­ladt, a vál­ság kö­vet­kez­té­ben Ber­lin az 1930-as évek má­so­dik fe­lé­re meg­hó­dí­tot­ta eze­ket a pi­a­co­kat. Egy­re nyil­ván­va­lób­bá vált, hogy a tér­ség­ben a to­váb­bi­ak­ban Né­met­or­szá­gé lesz a dön­tő szó.
Adolf Hit­ler 1933-as ha­ta­lom­ra ju­tá­sa to­vább sú­lyos­bí­tot­ta a hely­ze­tet. Hit­ler Cseh­szlo­vá­ki­át te­kin­tet­te egyik fő el­len­fe­lé­nek, s tö­rek­vé­se­i­hez az ott élő né­met ki­sebb­sé­get is igye­ke­zett fel­hasz­nál­ni. Az 1920-as évek má­so­dik fe­lé­ben eny­hült a cseh­szlo­vá­ki­ai né­me­tek és a cse­hek vi­szo­nya, vi­szont az 1930-as évek kö­ze­pé­től Kon­rad Hen­lein ve­ze­té­sé­vel egy­re erő­tel­jes­eb­ben kö­ve­tel­ték az au­to­nó­mi­át. Vég­ső cél­juk pe­dig a Né­met­or­szág­gal va­ló egye­sü­lés volt.
A szu­dé­ta­né­me­tek sor­sát el­ren­de­ző mün­che­ni egyez­mény (1938. szep­tem­ber 29.) in­téz­ke­dé­se alap­ján no­vem­ber 2-án ki­hir­det­ték az ún. el­ső bé­csi dön­tést. A Bel­ve­dere­-pa­lo­tá­ban meg­ho­zott dön­tés ér­tel­mé­ben Ma­gyar­or­szág 11 927 km2-t és 1 mil­lió 58 ezer la­kost ka­pott vis­­sza, mely­nek mint­egy 86,5%-a ma­gyar volt.46 Ez ké­sőbb a te­rü­le­ti ren­de­zé­sek kö­vet­kez­té­ben, az 1939. már­ci­us 31-i ma­gyar–szlo­vák ha­tár­egyez­mény meg­kö­té­sé­ig, 12 012 négy­zet­ki­lo­mé­ter­re nőtt (Ra­vasz 2003, 53). Nyu­god­tan ki­je­lent­he­tő te­hát, hogy ez egy et­ni­kai el­vek­nek meg­fe­le­lő dön­tés volt. En­nél igaz­sá­go­sabb ha­tárt ne­he­zen le­he­tett vol­na meg­húz­ni.
Nem egé­szen egy év múl­va ki­tört a len­gyel–né­met há­bo­rú, mely egy újabb vi­lág­égés nyi­tá­nya volt. Iga­za lett Fer­di­nand Foch mar­sall­nak, aki a bé­ke­kö­tés­kor azt mond­ta, mi­sze­rint nem bé­két, csak húsz év­re szó­ló fegy­ver­szü­ne­tet kö­töt­tek. Igaz, ő ezt ar­ra ér­tet­te, hogy tar­tós bé­ke csak Né­met­or­szág tel­jes meg­tö­ré­sé­vel ér­he­tő el (Or­mos–Ma­jo­ros 1998, 268). Egy­re el­ter­jed­tebb az a né­zet, mely sze­rint in­kább egy 20. szá­za­di vi­lág­há­bo­rú­ról kell be­szél­ni, mely, mint­egy húsz­éves fegy­ver­szü­net­tel 1914-től 1945-ig tar­tott (lásd Ra­vasz 2003, 53).

Fel­hasz­nált iro­da­lom

An­gyal Bé­la 2002. Ér­dek­vé­de­lem és ön­szer­ve­ző­dés. Galánta–Dunaszerdahely, Fó­rum Intézet–Lilium Aurum.
Ádám Mag­da 1981. A kis­an­tant 1920–1938. Bu­da­pest, Kos­suth.
Bánffy Mik­lós 1993. Hu­szon­öt év (1945). Bu­da­pest, Püs­ki.
Bor­sody Ist­ván 1945. Ma­gyar–szlo­vák ki­egye­zés. A cse­h–s­zlovák–­mag­yar vi­szony utol­só száz éve. Of­fi­ci­na No­va.
Bor­sody Ist­ván 1998. Az új Kö­zép-Eu­ró­pa. Szom­bat­hely, Savaria Uni­ver­si­ty Press.
Bu­da­pes­ti Hír­lap, 1927. jú­li­us 28.
De­ák, Ladislav 1991. Hra o Sloven­sko. Bratislava, Veda.
Ïuri­ca, Milan Stanislav 1996. Dejiny Sloven­s­ka a Slovákov. Brat­silava, Sloven­ské ped­a­go­gické nakla­date¾st­vo.
Fü­löp Mihály–Sipos Pé­ter 1998. Ma­gyar­or­szág kül­po­li­ti­ká­ja a XX. szá­zad­ban. Bu­da­pest, Au­la.
Galán­tai Jó­zsef 1993. Két vá­lasz a bé­ke­szer­ző­dés-ter­ve­zet­re, Apponyi és Te­le­ki. Rubi­con, 4. évf. 5. sz.
Gu­lyás Lász­ló 2003. A Cseh­szlo­vák ál­lam el­ső fel­bom­lá­sá­nak (1938–39) re­gi­o­ná­lis vo­nat­ko­zá­sai. Tér és Tár­sa­da­lom, 17. évf. 3. sz. 129–143. p.
Gu­lyás Lász­ló 2005. Két ré­gió – Fel­vi­dék és Vaj­da­ság – sor­sa az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­á­tól nap­ja­in­kig. Bu­da­pest, Ha­zai Tér­ség­fej­lesz­tő Rt.
Gyö­nyör Jó­zsef 1992. Ha­tá­rok szü­let­tek. Po­zsony, Ma­dách.
Haas Györ­gy 2001. Fel­vi­dék és a pá­ri­zsi bé­ke­rend­sze­rek. Ma­gyar Szem­le, 10. évf. 11–12. sz.
Igaz­sá­got Ma­gyar­or­szág­nak 1928. Bu­da­pest, Ma­gyar Kül­ügyi Tár­sa­ság.
Ju­hász Gyu­la 1988. Ma­gyar­or­szág kül­po­li­ti­ká­ja 1919–1945. Bu­da­pest, Kos­suth.
Kar­sai Elek (sz­erk.) 1967. Ira­tok a ma­gyar el­len­for­ra­da­lom tör­té­ne­té­hez. 4. köt. 1927–1931. www.nem­nem­so­ha.hu/­tanul­manyok.
Ko­vács Ani­kó 1994. Ada­lé­kok a ma­gyar re­ví­zi­ós moz­ga­lom tör­té­ne­té­hez. Re­gio, 5. évf. 3. sz. 70–94. p.
Lip­ták, Lubomír 1968. Sloven­sko v 20. storoèí. Bratislava, Vydavae¾st­vo pol­i­tick­ej lit­er­atúry.
Majdán Já­nos 2001. A vas­út sze­re­pe a ha­tá­rok ki­ala­ku­lá­sá­ban. Rubi­con, 12. évf. 8–9. sz. 63–67. p.
Michela, Miroslav 2004. Reak­cia sloven­ských pol­i­tick­ých kruhov a tlaèe na Rother­merovu akciu (1927–28). His­torický èasopis, 52. évf. 3. sz. 503–523. p.
Nagy Emil 1928. Az út az or­vos­lás fe­lé. In Igaz­sá­got Ma­gyar­or­szág­nak. Bu­da­pest, Ma­gyar Kül­ügyi Tár­sa­ság, 1928.
Or­mos Má­ria–Ma­jo­ros Ist­ván 1998. Eu­ró­pa a nem­zet­kö­zi küz­dő­té­ren. Bu­da­pest, Osiris.
Popé­ly Gyu­la 1990. A fel­vi­dé­ki sors­for­du­ló. Re­gio, 1. évf. 2. sz. 70–101. p.
Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, 1928. feb­ru­ár 18.
Rapan­t, Daniel 1996. Ma­gya­ro­sí­tás, Tri­a­non, re­ví­zió és de­mok­rá­cia. In Chmel, Rudof (sz­erk.): Szlo­vák­kér­dés a XX. szá­zad­ban. Po­zsony, Kalligram.
Ra­vasz Ist­ván 2003. Ma­gyar­or­szág és a Ma­gyar Ki­rá­lyi Hon­véd­ség a XX. szá­za­di vi­lág­há­bo­rú­ban. Nagy­ko­vá­csi, Pued­lo.
Rother­mere, Lord 1997. Ma­gyar­or­szág he­lye a nap alat­t. Rubi­con, 8. évf. 1. sz. 35–36. p.
Pritz Pál 1982. Ma­gyar­or­szág kül­po­li­ti­ká­ja Göm­bös Gyu­la mi­nisz­ter­el­nök­sé­ge ide­jén 1932– 36. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Pritz Pál 1995. Ma­gyar dip­lo­má­cia a két há­bo­rú kö­zött. Bu­da­pest, Ma­gyar Tör­té­nel­mi Tár­su­lat.
Rom­sics Ig­nác 1999. Beth­len Ist­ván. Bu­da­pest, Osiris.
Rom­sics Ig­nác 2004. Múlt­ról a má­nak. Bu­da­pest, Osiris.
Rom­sics Ig­nác (sz­erk.) 2000. Beth­len Ist­ván. Vá­lo­ga­tott po­li­ti­kai írá­sok és be­szé­dek. Bu­da­pest, Osiris.
Sak­mys­ter, Thomas 2001. Ad­mi­rá­lis fe­hér lo­von. Bu­da­pest, He­li­kon.
Si­mon At­ti­la 2004. Le­gi­o­ná­ri­us te­le­pí­té­sek Dél-Szlo­vá­ki­á­ban a két há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban. Szá­za­dok, 138. évf. 6. sz. 1361–1380. p.
Si­mon, At­ti­la 2006. Etnické aspek­ty kol­o­nizá­cie na južnom Sloven­sku v období prvej repub­liky. Slo­van­ský pøehled, 92. évf. 1. sz. 11–24. p.
Szar­ka Lász­ló 1990. A ki­sebb­sé­gi kér­dés a ma­gyar–cseh­szlo­vák kap­cso­la­tok­ban. Re­gio, 1. évf. 3. sz. 231–244. p.
Szar­ka Lász­ló [é. n.] A szlo­vá­kok tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Bereményi Könyv­ki­adó.
Tóth End­re 2002a. Az el­ső két­ol­da­lú tár­gya­lá­sok Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág kö­zött (1921) – Bruck an der Lei­tha. 1–2. rész. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 4. évf. 1. sz., 3–39. p., ill. 2. sz. 59–75. p.
Tóth End­re 2002b/2003. Az el­ső két­ol­da­lú tár­gya­lá­sok Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág kö­zött (1921) – Mar­i­an­ské Láznì. 1–2. rész. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 4. évf. 3. sz. 3–27. p., ill. 5. évf. 1. sz. 49–64. p.
Za­lai Köz­löny, 1927. má­jus 28.
Zei­dler Mik­lós 2001. A re­ví­zi­ós gon­do­lat. Bu­da­pest, Osiris.
Zei­dler Mik­lós (sz­erk.) 2003. Tri­a­non. Bu­da­pest, Osiris.