Skultéty Csaba: Mi is volt a Szabad Európa Rádió? Egy szerkesztő visszaemlékezései.

Skultéty Csaba: Mi is volt a Szabad Európa Rádió? Egy szerkesztő visszaemlékezései. Budapest, Helikon Kiadó, 2011, 182 p.

Megkapó humorú, intelligens és szellemes visszaemlékezés Skultéty Csaba könyve a Szabad Európa Rádióról (SZER). A szerző egyike azoknak a szerkesztőknek, akik 1951. ok­tóber 6-án a szerkesztőségben hallhatták felcsendülni a SZER első magyar műsorát, és egyike azoknak, akik még köztünk vannak abból a generációból.

Ez a munka nem annyira egy összefüggő könyv, mint inkább frappáns, sodró lendületű és olvasmányos írások sora egy-egy meghatározott témáról. Arról, hogyan került a szerzőnk Párizsba, majd onnan a SZER müncheni főhadiszállására. Arról, hol, hogyan, kik között és milyen munkaritmusban töltött el mintegy harminc évet előbb hírszerkesztőként, majd 1963 után nemzetközi politikai szerkesztőként, kommentátorként a SZER magyar osztályán az az ember, akit az édesanyja is csak SZER-beli álnevén, Ambrus Mártonként ismert.

Roppant izgalmasak a könyvnek azok a részei, amelyek a magyar szerkesztőség munkatársairól (Juhász László, Csonka Emil, Borsányi Júlián, Bogyay Tamás és sokan mások) szólnak, valamint azok a fejezetek is, amelyek egy-egy ismert államférfihoz vagy művészhez kapcsolódnak (W. Churchill, de Gaulle, W. Brandt, H. Schmidt, De Gaspieri, Thomas Mann és mások), akikkel Skultéty Csaba találkozott. A magam részéről a szerkesztőség belső munkamenetének és a csehszlovák osztály szerkesztőivel való kapcsolat részleteit értékelem a legtöbbre, mert ezekről a részletekről, a belső SZER-világ mű­ködéséről csakis egy olyan bennfentes és jó tollú visszaemlékezőtől kaphatunk információkat, mint amilyen Skultéty Csaba.

A könyv végére marad egy kis keserű íz az ember szájában. Ennek oka egyrészt az a csalódás, hogy ez a mostani könyv elég nagy részben Skultéty Csaba Vasfüggönyön át. A Szabad Európa mikrofonjánál – előtte és utána (Pozsony, Madách-Posonium, 2006) c. könyvének az ismétlése. Igaz, azt Szlovákiá­ban adták ki évekkel ezelőtt, és esetleg sokan nem ismerhetik.

Ennél lényegesebb oka a csalódásnak, ahogy és amilyen mondanivalóval a könyv befejeződik a Ribánszky László és a Magyar Televízió (167–171. p.) valamint A SZER kaszája (173–179. p.) c. fejezetekben. Érezhető, hogy Skultéty Csaba immár nem válogatja meg a szavait, és el akar mondani valamit, amiről fontosnak tartja, hogy nyoma maradjon, hogy tudjuk. A két utolsó fejezet nyíltságán és odamondogató jellegén annyiban nem lepődünk meg, hogy tudjuk, lényegében minden érintett, aki utólag megnyilatkozott a SZER-ről (könyvben pl. Borbándi Gyula, előadásokban pl. Ekecs Géza, Kasza László, de mások is), kibeszéltek kisebb-nagyobb konfliktusokat. Ez a két fejezet azonban kicsit több, mint egy kis sár a többiekre. Én Skultéty Csaba esetleges mai magyar belpolitikával összefüggő szándékait félreteszem. Szomorú, de a lelke rajta, hogy a még élő egykori szerkesztők most egymásnak mennek, talán csak azért, mert elvakítják őket a mai magyar belpolitika diszkófényei.

Szomorú, hogy a magyar szerkesztők belső viszonyai idáig fajultak – ehhez túl sokat tudunk arról, milyen fontos intézmény volt a SZER a kommunizmus elleni harcban, s talán (én bizonyosan) túlságosan felnézünk rájuk. Úgyhogy inkább azt olvassuk ki Skultéty Csaba könyve végéből, hogy 1975 után, amikor az amerikai központi menedzsment sokkal kisebb befolyással bírt már a nemzeti szerkesztőségekre, mint a kezdeti években, felerősödtek a mindig is létező konfliktusok. Más forrásokból tudjuk, az amerikaiak sokat küszködtek nemcsak az öt ún. célország szerkesztőségei között felbukkanó partikuláris érdekekkel, hanem folyamatosan csitítaniuk kellett a szerkesztőségeken belüli konfliktusait is. Mert ilyen-olyan csaták mindegyik szerkesztőségben végbementek (a csehszlovákban bizonyosan, és elég csúnyák). Skultéty Csaba szavai tehát tovább erősítik, hogy az 1980-as években a SZER már korántsem volt az, mint egykori önmaga.

Vajda Barnabás