A füles fotel

Periferikus gondolatok Magyar Zoltán magyar történeti mondakatalógusa kapcsán

I.

Attól, hogy nem tudok tojást tojni, még meg tudom állapítani, melyik tojás záp. Ennek a G. B. Shawnak tulajdonított bonmot-nak a szélárnyékában már többször előfordult, hogy menedéket keressek, viszont Magyar Zoltán mostani gigászi produkciója elbizonytalanít.[1] Azok a bizonyos agarak elcsendesíttetnek, hátrébb parancsoltatnak, hiszen óriási, már-más csillagászati számokat mondhatnék most itt oldalakról, típusokról, feldolgozott mondaszövegekről, s ezek mind azt támasztanák alá, hogy olyan emberfeletti munkáról van szó, amelyre ez idáig még senki nem vállalkozott (a közeljövőben nem is fog), tehát (tisztán teoretikusan mondva) Magyar Zoltán munkája egyszerűen nem tudhatna olyan rossz lenni, hogy ne legyen mégiscsak megkerülhetetlenül jó. Mindamellett nem gondolnám, hogy vitákat nem fog kiváltani, mert meggyőződésem, hogy a magyar és a nemzetközi szövegfolklorisztika van olyan erős, hogy érdemi disputákban vigye előbbre a diszciplína ügyét.

Más összefüggésben írja Esterházy Péter, ha jól rémlik, a hagyománnyal kapcsolatban (juszt sem nézek utána, keresse, akit érdekel), szóval Esterházy hasonlata jut az eszembe, ha szemem előtt ellebeg, mit lebeg! elvonszolódik a tizenkét súlyos kötet (hónapok óta velük élek ugyanis, s ez az ellebegés biciklizés, autóvezetés közben is elő szokott fordulni). Szóval már a látvány arra predesztinálja az opust, hogy az csak olyan lehet, akár a csülök gombóccal vagy a füles fotel: nagy és nehéz.[2] Recenzeálási kötelezettség ide, recenzeálási kötelezettség oda, ember nincs, aki ezt az elsőtől az utolsó oldalig elolvasná. Nem is arra van. Hogy mit lehetne vele műfajilag (ismertetés-műfajilag) kezdeni, eszembe jutott megboldogult régészlényem. Az, hogy miként dolgozik az archeológus (fogalmam sincs, hogy ma hogyan, azt tudom mondani, hogy akkor, negyven éve, térségünkben mi volt az általános gyakorlat). Szóval több fázis van: az első, a terep bejárása. Ennek lényege, hogy egy kiszemelt területet, lehetőleg szántás után, s még jobb, ha a terepbejárás előtt egyszer még meg is ázott (hogy miért, válasz a szerkesztőségben), szóval az ilyen, mondjuk gabona vagy kukorica alá szántott területet a régészek, régésztanhallgatók gondosan bejárnak, keresztül-kasul besétálnak, s a szántásban található, emberi kéz nyomaira utaló agyag-, kerámia-, csont-, kő-, fémdarabokat összegyűjtögetik. A nap végére a zsákmány mennyiségéből és minőségéből már szépen látszódik, hogy egy valamikori (még az is, hogy nagyjából mikori!) emberi megtelepedés helyszínén vagyunk-e vagy sem. Amennyiben az első feltételezés látszik beigazolódni, s ha egy archeológiai alapkutatás anyagi feltételei is adottak, következik az egy vagy több kutatóárok meghúzása. Ennek értelme, hogy a feltételezett telephelyről afféle metszet készüljön. Már egy jól elhelyezett kutatóárok megmutatja a telephely két szélét, s azt, hogy azokon belül mire számíthat a szakember (házmaradványok, szemetesgödrök, sírok stb.) Majd, ha megfelelően izgalmasnak tűnik ez az eredmény, és a munka folytatásának további pénzügyi feltételei is adottak, következhet a szisztematikus feltárás. Ami, jó esetben, az egész egykori településkomplexumot a felszínre hozza.

Nos, mivel egy könyvismertetésnek azért, ahogy arra kedves szerkesztőm tapintatos óvatossággal és barátságosan felhívta a figyelmemet, vannak terjedelmi korlátai, én most ezeket a régészeti metaforákat követve, az első két fázis (imitált) elvégzésére vállalkozom. Először végezzünk egy terepbejárást, lapozgassuk a könyveket, ismerkedjünk a mű tartalmával, olvasgassunk bele, próbáljunk képet nyerni szerkezetéről, kiterjedéséről stb. Majd húzzunk egy kutatóárkot, azaz egy adott részterület aspektusából készítsünk metszetet, mintegy kipróbálva, hogyan tud ez az egész a valóságban, a gyakorlatban működni.

II.

(Terepbejárás) Indulás előtt, mielőtt körbejárnánk a terepet, nem árt tudni, kinek a földjét tapossuk. Ismerkedjünk meg tehát a gazdával.[3] Aki a magyar szövegfolklorisztika afféle hangyába oltott tücsökje. Nem csak szorgalmasan gyűjtöget, hanem muzsikál is. A most szóban forgó teljesítményét megelőzően (pontos számot nehéz mondani, hiszen ez percről percre változik, értelemszerűen: emelkedik) 87 (igen: nyolcvanhét!) önálló kötetben adta közre különféle, alapvetően szövegfolklorisztikai jellegű gyűjtéseit, illetve a rokon témakörökben mozgó munkáit.[4] Alapító szerkesztője a Magyar Népköltészet Tára, a Documentatio Folkloristica és a Documentatio Epica szövegfolklorisztikai kiadványsorozatoknak. 2011 óta szerkeszti a Magyar Tudományos Akadémia (mai nevén) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete (mellesleg két és fél évtizede munkahelye) évkönyvét (Ethno-Lore). Végigkutatta az egész magyar nyelvterületet, tehát a szlovákiai magyar tájakat is.[5]

A továbbiakban pedig nézzük a jelen írás ürügyéül szolgáló munkát. Először a mennyiséget, ami a belé fektetett időt, munkát, energiát (pénzt!) is érzékelteti. A 10 kötetesre tervezett katalógus valójában 12 kötetnyi lett. Amint az alighanem már a fentiekből is kiderült, már kézbe venni is kellő elszántság kell hozzá: B4-es méretben, kemény kötésben mindösszesen 6.347 oldalon terpeszkedik, és egyszersmind bújik meg itt adatok tömkelege. Összesen 112 ezer mondaszöveg, ami mintegy félmilliónyi forrásból bányászatott elő (nyilván ugyanaz a szöveg több forrásban is előfordul, tehát akkor lényegében félmillió variánsról beszélhetünk? Ez nem teljesen világos számomra). Ha most azt állítaná a recenzens (tehát én), hogy a csaknem hat és fél ezer oldalt végigolvasta, akkor nyilván nem mondana igazat. Az ilyen jellegű munkáknak van hosszabb-rövidebb bevezetése (bevezető kötete), lehet összegzése (összegző kötete),[6] egyébként meg használni kell őket, keresni bennük. Egy jó katalógusban az ember olykor ugyan nem találja azt, amit keres (pedig benne van), viszont több tucatnyi olyanra bukkan, amit nem hogy nem is keresett, de azt megelőzően még létezéséről sem volt tudomása. De ne fussunk előre, nézzük először a fogalmi és módszertani kereteket (amelyek persze nyilván össze fognak majd nőni a gyakorlati haszon mérlegelésével).

Az első körben tehát általános, inkább elméleti, de a praxisban nagyon is megmutatkozó kérdéseket vetek fel. Noha Magyar Zoltán megkísérli meghatározni, hogy mit ért a történeti monda, azon belül a magyar történeti monda alatt, maga a kiadványban követett gyakorlat ezt nem tükrözi vissza maradéktalanul. További megjegyzéseim lényegében ezt a problémakört feszegetik majd, a magyar nyelvterület rántotthús-szeletét főleg fentről (értsd, hogy elrontsam a szóképet: északról) kóstolgatva.

Számomra zavaróak a kötetek első és hátsó előzéklapjaira rakott térképek. Az előbbiek a történeti Magyarországot mutatják „1900 körül” (minden egyes kötetben ugyanazt), feltüntetve a korabeli megyebeosztást. Nos, az mindenki számára nyilvánvaló, maga a szerző is több alkalommal hangsúlyozza (pl. I: 21; XI: 103, 185), hogy ez az államképződmény etnikailag korántsem volt homogén,[7] tehát egy etnikailag és nyelvileg behatárolt munka (magyar történeti mondák) esetében az ilyen térkép legalábbis félrevezető. Szerencsésebb lett volna a történeti Magyarország valamelyik közismert etnikai térképét (pl. a Réthey Ferenc-, Teleki Pál- vagy a Kogutowitz Károly-félét) tenni oda sorvezetőként. A hátsó előzéklapokon szereplő térkép nem hogy rendben van, de rendkívül hasznos is, legfeljebb a feliratot bővíteném, merthogy a természetföldrajzi kép mellett további információkat is közvetít, hiszen a fontosabb tájegységek, kistájak elterjedését, előfordulási helyét is mutatja.

A tizedik kötet (Motívumindex és bibliográfia) irodalomjegyzéke élén egy rövid perex olvasható, amelynek első mondatából megtudjuk, hogy „az itt közölt lista a magyar néprajztudomány [kiemelés tőlem – L.J.] eddigi legteljesebb mondai tárgyú bibliográfiája.[8] Az összeállító szándéka szerint minden olyan publikációt felölel, amelyben magyar nyelvű és/vagy magyar vonatkozású,[9] történeti monda témájú/jellegű folklórszöveg, szüzsé, adat szerepel…” (X: 689). Ami „a magyar néprajztudomány eddigi legteljesebb mondai tárgyú bibliográfiája” kijelentést illeti, az nyilván úgy is van. Sőt még annál is több ez a jegyzék, hiszen számos olyan tételt sorol fel, amelynek lényegében semmi kötődése a „magyar néprajztudományhoz”, legfeljebb a történeti Magyarország okán, területileg ehhez a földrajzi térséghez kapcsolható. Ilyen a szlovák nyelvű bibliográfiai egységek egy része, de nyilván a német, román stb. nyelvű publikációk zöme is inkább összehasonlító anyagként, semmint a magyar mondaanyag forrásaként, forrásközléseként értelmezhető. Na, mármost kérdésként vetődik fel, lehet-e a területi elvet (történeti Magyarország) nemzeti kérdésekre (pl. magyar történeti mondák) kiterjeszteni?

A nemzeti vagy nemzetközi kérdésfelvetésnek esetünkben két vetületét látom. Az egyik az általánosabb, ha úgy tetszik (bár nem az!) teoretikusabb problémafelvetés. Noha (a virtuális) nemzeti térfélen már a kérdés megfogalmazása is erős ellenszelet (és -szenvet) vált(hat) ki, elmondom a véleményemet. A szöveges folklór, megfelelő distanciából szemlélve nemzetközi. Amennyire meg tudom ítélni, esetünkben alapvetően eurázsiai. Kijelentések szintjén ebben nincs vita a folklorisztikában, a jelen írás tárgyául szolgáló munka is többször említi (hangsúlyozza?) ezt (XI: 126, 151). Kissé közelebb hajolva a jelenségkomplexumhoz láthatjuk, hogy a nemzeti nyelvek ezt a nemzetközi anyagot színezik, fűszerezik, s még közelebb hajolva érzékelhetünk regionális, majd lokális jegyeket is. Sőt, családi vonások is léteznek, csak nem szoktunk ezekkel foglalkozni. Néhány generáción át élő családi legendáriumok, saját használatú anekdoták, szóláshasonlatok ott vannak a familiáris mindennapjainkban, s amelyeket mindösszesen fél- vagy egytucatnyi ember ért. De ők igen! (Például: „Nem fázik a Mártika fülecskéje”, „Mennyi varjú!”, „túró” stb.). Rendben van Magyar Zoltán hatalmas munkájának a címe, de azért azt tudatosítanunk kell (illene), hogy A magyar történeti mondák katalógusa megnevezésben a magyar alatt a „magyar nyelvű” értendő. Vagy mégsem? És itt jutottunk el a nemzeti vagy nemzetközi problémakör másik vetületéhez. A történeti Magyarország területén feljegyzett mely történeti mondákról beszélünk? A szerző ad rá, több helyen is választ: a magyar nyelven lejegyzett vagy magyar vonatkozású szövegeket számítja ide, illetve értelemszerűen (?!) az annak idején vélhetően nem magyarul elhangzott, de magyar nyelven publikált textusokat (I: 25).[10]

Konkrét példa is hozható, számos, ami felveti a kérdést: mit tekintsünk magyar történeti mondának. Hogy mitől történeti (miközben ugyanolyan joggal egy hiedelemmonda-katalógusban is szerepelhetne, és sok esetben szerepel is), ezt a problematikát, ahogy a műfaji (mese, monda, ballada stb.) határokat most nem feszegetném,[11] viszont a mitől magyar kérdését felvetném.

A történeti mondák datálást illetően úgy gondolom, hogy mivel a folklórszöveg hosszabb távú fennmaradását óhatatlanul kell, hogy írásos rögzítések is támogassák (mert különben akár a sugdolódzós játékban az eredeti tartalom néhány száz és nem több mint ezer év! alatt egyszerűen elkopna, eltűnne), nehéz honfoglaláskori vagy Szent István-kori mondákról beszélni.[12] Igen, ilyen tematikájúakról lehet, de azt is tudatosítva, hogy ezek már az írásos rögzítés, iskolai oktatás, telekommunikáció révén történt újramegtanulások, nem pedig egy elképzelt egyenes ági szájhagyomány lenyomatai.

Az inkább többet markolni, mint kevesebbet, hogy semmi oda való ne maradjon ki (értsd: kerüljenek inkább bele oda közvetlenül nem illő dolgok is), csak részben akceptálható. Még ha elfogadjuk is, hogy ezáltal valóban minden magyar történeti monda (vagy minden ismert variáns?) belekerült (ami egy nem létező állapot természetesen, mert valami mindig kimarad, fizikai képtelenség minden forrást megtalálni, és ki is aknázni), akkor is problémaként vetődik fel számomra, hogy mit kezdjen a felhasználó, az olvasó az olyan szövegekkel, sőt típusokkal, amelyek nyilvánvaló, hogy az összeállító által is meghúzott határ mentén helyezkednek el ugyan, de annak külső oldalán. Tehát a magyar történeti mondák halmazán kívül. S mivel mégis ide kerültek, a magyar történeti monda konstrukció részeivé váltak, miközben a valóságban nem azok.

Grynaeus Tamás A „repülő barát” mondája: a Vörös kolostor és Frater Cyprianus című tanulmánya a Bálint Sándor Emlékkönyvben jelent meg. Egy, a mai szlovák–lengyel határ mentén, a Dunajec völgyében, a szerző szerint, ismert mondatípusról van szó. Grynaeus a történet valós elemeit, a mondává, mondahőssé alakulás körülményeit elemzi a rövid dolgozatban. Ami szemet szúr, az az, hogy a csatolt térképen a határvonaltól délre eső területet a szerző Magyarországként jelöli,[13] s az egész cikkben egy árva szóval sem történik említés arról, hogy a vizsgált terület a mai Szlovákia északi (!) részén lenne található. Arról sem továbbá, hogy a vizsgált térség falusi lakossága legalábbis a gyűjtés idején (2000 tájékán, de vélhetően korábban is) szlovák volt. „Hasonló monda – írja a szerző, Grynaeus Tamás – magyar nyelvterületről (sic!) máshonnan nem ismert.”[14] Mintha a Dunajec völgye a magyar nyelvterület része lett volna valaha is! A monda megtalálható Magyar Zoltán katalógusában is, mégpedig több típusszám[15] alatt. Kiderül, hogy Grynaeus véleményével ellentétben töredékesen mégis ismert a valóban magyar nyelvterületről is (MZ MZ V. Q 107; MZ IX. J 36.3.; MZ III. F 48.4. stb.). Ennek a több típusszám alatti szerepeltetésnek az indoka nem egészen világos számomra, a lényeg viszont az előfordulási helyekből és a forrásokból látszódik: alapvetően szlovák, de az is lehet, hogy még inkább szepességi német hagyományról van szó, amely fragmentumokban a magyar szájhagyományban is fennmaradt.

Hasonló példaként hozhatom föl Karl Benyovszky (Benyovszky Károly, Karol Beňovský) pozsonyi mondapublikációit. Nem tudni, milyen eredetűek ezek a legalább három-, de ha a horvátot is beleszámítjuk, négynyelvű városban lejegyzett mondák. Olykor az adatközlő alapján sejteni lehet, hogy magyarul, máskor németül vagy szlovákul hallotta őket a gyűjtő, volt, hogy magyar hírlapi forrásból merített,[16] megjelenni viszont eredetileg németül, majd válogatásban szlovákul jelentek meg. Magyar kiadásukról nem tudok.[17]

A területi elterjedés, illetve a nemzeti vagy nemzetközi kérdésköréhez kapcsolódva vetem fel, vajon a történeti személyiségekről szóló mondák esetében biztos, hogy a konkrét alak a lényeges, nem pedig a hozzá kapcsolódó narratíva? Gondoljunk csak a Kyffhäuser-mondakörre, amivel korábban, egy másik munkájában Magyar Zoltán[18] is behatóan foglalkozott. A főszereplő nemzetenként lehet más-más (a német Barbarossa Frigyes, Nagy Károly, a cseh Vencel, a magyar Csaba királyfi, Szent István, Szent László, Rákóczi, Kossuth, stb.), de az alaptörténet (egy barlang mélyén katonáival alvó uralkodó, aki ha a népe bajba kerül, felébred és segítségére siet) ugyanaz. Kérdésben válaszként vetem fel, hogy akkor ilyen szempontból nem azt kellene nézni, hogy melyik térségben mesélnek többet Rákócziról, melyikben Szent Istvánról stb., hanem azt, hogy mit mesélnek róluk? Maga a történet a fontos, nem a lazán cserélhető szereplő!

Még az archeológiai metaforához visszatérve, az ember a terepbejárás során egybegyűjtött zsákmányt, ha értékeli, akkor láthatja, hogy van ott minden: őskori (prehistorikus) edénytöredékek, pattintott kőszerszám, csont varrótű, égett paticsdarabok, nyilván a trágyázással odakerült parasztkancsó töredéke, egy lyukas garas, meg alighanem egy szántóvető szalonnázás során ottfelejtett zsebkésének rozsdás pengéje. A gyakorlott szem meg tudja ezeket a leleteket egymástól különböztetni, de a pontosabb értékelést egy kutatóárok húzásának eredményei teszik lehetővé.

III.

(A kutatóárok) A mondakatalógus időszerű gyakorlati haszna, önző módon, számomra a szakrális kisemlékekhez való kapcsolódási pontjai. Nyilván sok alkalommal ütöm majd fel, keresek benne motívumot, szüzsét, egyebeket, de most egészen konkrétan arról tudok beszámolni, milyen nagy segítséget jelent(het) a készülő szakráliskisemlék-monográfiám írása során. Az út menti feszületekhez, szobrokhoz, kápolnákhoz stb. kapcsolódó, már felgyűjtött hiedelem- és mondaanyag szinte áttekinthetetlen lenne Magyar Zoltán katalógusa hiányában. Ha az ember célzatosan keresi ezeket, már akkor egy rakás adatra, továbbvivő irodalomra akad (alapvetően az első, ötödik és kilencedik kötetben), de ha csak úgy lapozgat, akárhol (!), akkor is további, járulékos ismeretekre bukkanhat. Az adatokhoz vezető út persze nem mindig nyílegyenes. Az alapítási mondákat[19] tartalmazó, első kötetben például sehol nem találom az út menti keresztekhez, feszületekhez, képoszlopokhoz stb. kapcsolódó, mind a magyar, mind a közép-európai hagyományban oly gazdag folklóranyagot (miközben a templom- és kápolnaalapítási mondák bőségesen képviselve vannak). Nem egészen logikátlanul (bár én nem oda raktam volna) aztán az ötödik kötetben (Legendák. Vallásos témájú mondák) ott sorjáznak a Keresztmondák (E 1–70)[20]. Nincs abban semmi kritikai él, ha azt említem, hogy bizonyos témakörök a kereső belső logikája nyomán elsőre nem találhatók meg. Rendkívül összetett anyagról van szó, s ha bármilyen logikai sorba próbálnánk is rakni, biztos lehetne még jó néhány, egyébként ugyanannyira releváns rendszert kitalálni. Benne van itt (majdnem) minden, nem szabad feladni a keresést az első sikertelen kísérlet után! Sőt, olykor még annál is több, de arról majd később.

Az alábbi megjegyzéseim nem afféle értelmetlen, öncélú kritika jegyében fogalmazódnak (a mű készen van, ezt lehet, kell használni, kritika ide, kritika oda, más már nem lesz), szóval sokkal inkább valamiféle élménybeszámolóként, virtuális útirajzként kell értelmezni őket. Megpróbáltam használni, hogyan sikerült, mit, hol találtam, hol nem találtam stb. Ezzel egyszersmind az utánam következő felhasználók munkáját is segíteni szeretném stb.

Ha az ember tud egy adott szakrális kisemlékhez kapcsolódó mondáról, s annak Magyar Zoltán katalógusában utána szeretne nézni, akkor alapvetően nyilván nem amiatt, hogy azt találja meg, amit már amúgy is ismer. Mivel feltehető, hogy ha egy mondáról van szó (hacsak nem invariáns), lesznek annak máshol lejegyzett rokon darabjai is. Nos, a felhasználó ezekre a további variánsokra kíváncsi. Konkrét példát mondok. Ismert a török által meggyilkol palásti bíró története. Kivégzése helyén ott áll a Veres kereszt (más forrásokban: vereskereszt), amit a helyi szóbeliség (a véres, halálos eseményekre utalandó) véres keresztként is értelmez, de színe alapján (vörös, veres, piros) is magyarázza. A vörös (és fehér) keresztek, némely kutató fantáziáján igencsak nagyot lendítő európai problematikájától most eltekintve, magára az alaptörténetre volnék kíváncsi. Első nekifutásra a IV. kötetben kutakodom (Háborúk, harcok, szabadságharcok[21]), de ott a török korral foglalkozó passzusok között nem találok még csak hasonló mondatípust sem. Viszont találok egy olyat, amit nem kerestem, a hódoltság határát jelző kereszthez kapcsolódó történetet (MZ IV. C 146,). A palásti feszületre való utalás megvan viszont másutt: MZ V. E 22.; MZ V. E 67. Megint nem teljesen világos, hogy miért két típusszám alatt, viszont amit kerestem, további területi variánsok felsorakoztatásával.[22]

Szentek szabadban álló, köztéri szobrait a Kegyszobrok mondái kategóriában találja az érdeklődő. Ott, ahol nem keresné. A kegyszobor tudniillik „vallásos ábrázolás, melyhez rendkívüli, természetfölötti jelenség(ek), különleges imameghallgatások (csoda) fűződnek, és ezért vallásos tiszteletben részesül”.[23] Tehát a búcsújáró helyek kegyszobrai (régebbi, általánosabb kifejezéssel: kegyképei) értendőek alatta. Az út menti szobrok szinte soha nem kegyszobrok. A szóban forgó katalógusban azonban ott találjuk őket, egybemosva a valódi kegyszobrokkal, igaz, alighanem egy alfejezetben (C 51–60. Kegyszobrokkal kapcsolatos egyéb hagyományok), a következő, általánosító definícióval: „Csodatévő erejük miatt / valamely egyéb okból nevezetes szobrok, melyek Jézus Krisztust vagy valamely jeles szentet ábrázolják” (V: 100). Az ezt követő 19 altípus szinte kivétel nélkül „egyszerű” út menti szobrokra hivatkozik (Szentháromság, Szent Anna, Szent Mihály, Szent Donát, Szent Flórián stb.), általában szüzsét sem adva, tehát nem lehet tudni, hogy az adott objektumhoz milyen történet kapcsolódik. Kapcsolódik-e valami?

Nem vagyok benne biztos, egyenként kellene a tartalommal nem megtöltött adatokat ellenőrizni, de elképzelhető, hogy ebben az esetben Magyar Zoltán túl nagy likú rostát használt. Lehet, hogy olyan adatok is bekerültek, amelyek még (vagy már) nem is tekinthetőek mondának.

És akkor megint oda jutottunk, hogy mi is tekinthető történeti mondának. Egy olyan közlés, hogy igen, Rákóczi Ferenc járt a falunkban, Magyar Zoltán szerint annak tekinthető, hiszen ez a közlés magában hordozhat egy valamikori épebb történetet.[24] No de ilyen alapon ha a nyolcvannégy éves Kovács János Pusztamérgesen diktafonba mondja a serény gyűjtőnek, hogy a fű nő, az joggal tekinthető egy valamikori eredetmagyarázó monda maradványának. Nyilván volt egy, időközben feledésbe ment történet arról, miért nő a fű? Hogyha majd kiszárad, folytathatnánk Babitscsal, de ez már túlzás…

IV.

Csak úgy, kedvtelésből is lehet lapozgatni a köteteket, hiszen akárhol ütjük föl, gyakorlatilag minden irányból egy beláthatatlan gazdagságú és távlatú kultúrtörténeti jelenség kiindulási pontjánál találjuk magunkat. Elindulva onnan, már önmagának, Magyar Zoltán gigászi vállalkozásának a segítségével az európai (eurázsiai) kultúrkör pazar összefüggésrendszere tárul elénk. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a folklorisztika (és rokon tudományok) számára megkerülhetetlen műről, egy valódi kincsesbányáról van szó, miközben a kötetek lapozgatása természetszerűleg kérdéseket is felvet, olykor vitára is sarkall, de hát egy tudományos munkának ez elemi feladata. Miközben valamit lezár, egyszersmind további disputákat generál.[25] A fenti írás ezeket (több okból is) csak részben tudta érinteni.