Ludányi Zsófia: Szabályok, normák, nyelvszokás
Tanulmányok a köznyelvi és szaknyelvi helyesírás és nyelvalakítás köréből. Eger, Líceum Kiadó, 2019, 198 p.
Ludányi Zsófia az egri Eszterházy Károly Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének egyetemi adjunktusa és a Nyelvtudományi Intézet Nyelvtechnológiai és Alkalmazott Nyelvészeti Osztályának munkatársa 2019-ben adta ki a Szabályok, normák, nyelvszokás. Tanulmányok a köznyelvi és szaknyelvi helyesírás és nyelvalakítás köréből c. első önálló tanulmánykötetét. A könyv összesen 19 írást tartalmaz, melyek nagy része 2010 és 2019 között – kisebb szakmai közönségeknek szóló kiadványokban, folyóiratokban – jelent meg. Természetes, hogy a szerző a korábban publikált tanulmányokat aktualizált, felújított tartalommal ellátva adta újra közre.
A helyesírási, nyelvhasználati és nyelvalakítási témákat tárgyaló tanulmánygyűjtemény három tematikai egységre osztható. A Helyesírás címet viselő első témakör bevezető írásában (A mozgószabályokról) a szerző rávilágít arra, hogy az eredetileg Fábián Pál nevéhez fűződő ún. harmadik mozgószabálynak csupán rövidített változata került be A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadásába (a továbbiakban: AkH.11), mindemellett kiemeli, hogy a szóban forgó szabálynak már az eredeti változatát is számos bírálat érte, viszont leegyszerűsítése már az egyértelműség és a világosság rovására ment. A tanulmány további része a harmadik mozgószabályhoz szorosan kapcsolódó nagykötőjel-használat terjedésével foglalkozik, amelynek okát a szerző egyrészt a nagykötőjel jelentésmegkülönböztető szerepében, másrészt pedig az esztétikai, olvasást segítő funkciójában látja. A következő tanulmány (A szótagszámlálás szabálya az orvosi helyesírásban, különös tekintettel az idegen prefixumos összetételekre) az idegen eredetű, önállóan nem élő előtaggal (vagy ritkábban utótaggal) ellátott összetételek helyesírását taglalja, amelyek elsősorban az orvosi szaknyelvben dominálnak. E kutatás keretében a szerző saját gyűjtésű példák alapján részletesen tárgyalja az orvosi írásgyakorlat jellemző tendenciáit is. Ludányi Zsófia szakmai jártasságáról mi sem árulkodik jobban, mint hogy az idegen prefixumos összetételek írásmódja kapcsán kidolgozott javaslata a 2019-ben megjelent új orvosi helyesírási útmutatóba is bekerült. A szerző harmadik, az orvosi szaknyelvben érvényesülő rövidítési tendenciákat ismertető írása (Rövidítések a magyar orvosi nyelvben. Szemészeti kórlapok rövidítéseiről és helyesírásukról) abból a szempontból tekinthető hiánypótlónak, hogy míg a hasonló témájú tanulmányok főként tudományos-szakmai igényű, publikált szövegek példaanyagára alapozzák megállapításaikat, addig Ludányi Zsófia valós nyelvi adatokra – egy budapesti szemészeti klinika orvosi kórlapjainak digitalizált nyelvi korpuszára – hivatkozva fogalmazza meg következtetéseit. A vizsgálati eredmények az orvosi feljegyzésekben előforduló rövidítések sokféle alakváltozatáról, vagyis a mindennapi orvosi írásgyakorlat következetlenségéről tanúskodnak, melyek egységesítése érdekében a szerző saját helyesírási javaslatokat is kidolgozott. A következő tanulmányban (Szaknyelvi helyesírási változások az AkH. tükrében, különös tekintettel az orvosi nyelvre) Ludányi Zsófia A magyar helyesírás szabályai tizenkettedik kiadásának (a továbbiakban: AkH.12) megjelenése nyomán bekövetkező helyesírási változásokról nyújt áttekintést: előbb tisztázza, hogy mely szóalakok írásmódjában érvényesül a hagyomány elve helyett immáron a kiejtés elve, majd szól az AkH.12 egyes szabálypontjainak megengedő jellegéről, állításait pedig mindvégig számos, elsősorban orvosi szaknyelvi példával támasztja alá. Az írás további részében a szerző aprólékosan tárgyalja a szótagszámlálás szabályának kiegészítésével járó változásokat, ahogyan a mozgószabályok többszörös összetételekre való alkalmazásának kérdését is, valamint felhívja a figyelmet arra, hogy az AkH.12 azon többszörös összetételek megszokott helyesírását is rögzítette, amelyek előtagja kötőjellel kapcsolt összetétel. Jelen témakör ötödik tanulmányában (Korpuszneveink helyesírásáról) a kötet szerzője a legismertebb magyar nyelvű korpuszelnevezések írásmódját elemzi, mely alapján konstatálja, hogy helyesírásuk gyakran nemzetközi (angol) mintához igazodva csupa nagy kezdőbetűt tartalmaz, ugyanakkor úgy véli, hogy a szóban forgó elnevezések az AkH.12 által felsorolt tulajdonnévtípusok közül az egyedi címekhez tartoznak, így csupán az első szavukat volna ajánlatos nagy kezdőbetűvel írni. A hatodik tanulmányban (Online segédeszközök a helyesírás tanításának szolgálatában) a szerző azokat a témaköröket és gyakorlattípusokat mutatja be, amelyekkel a pedagógusoknak a helyesírás-tanítás és a helyesírás-ellenőrző programok működésének tanítása kapcsán foglalkozniuk kellene. E ritkán érintett tananyag bővebb kifejtését Ludányi Zsófia azzal indokolja, hogy a helyesírás tanításának – az anyanyelvi kompetencia fejlesztésének részeként – össze kell kapcsolódnia a digitális kompetencia fejlesztésével. Az előző írással tematikailag szorosan összefüggő hetedik tanulmány (Online helyesírási segédeszközök használata az anyanyelvi órán: egy felmérés tanulságai) egy kérdőíves felmérés eredményeit teszi közé, melyek szerint a helyesiras.mta.hu honlapot a kutatásban részt vevő általános és középiskolai pedagógusoknak mindössze 27,5%-a használja rendszeresen, az anyanyelvórán pedig csak az említés szintjén jelenik meg a portál. Kiderül továbbá, hogy az adatközlő pedagógusok gyakran elmulasztják a weboldal felhasználói útmutatójának áttanulmányozását, s ezáltal olyan, pl. nyelvhelyességi kérdésekben is segítségül hívják a honlapot, amelyek megválaszolására már nem alkalmas. A Helyesírás c. tematikai egység utolsó tanulmánya (A „népi” helyesírási gondolkodásról – a nyelvi tanácsadói gyakorlat alapján) a hétköznapi nyelvhasználók helyesírással kapcsolatos attitűdjét, gondolkodásmódját elemzi az MTA Nyelvtudományi Intézet nyelvi tanácsadó szolgálatához beérkezett tanácskérő levelek alapján. A kutatás eredményei arról tanúskodnak, hogy a nyelvhasználók a szavak egybe- és különírását illetően felmerülő problémák megoldásakor nem grammatikai szempontokból indulnak ki, azaz nem az adott szót alkotó tagok közötti grammatikai-logikai viszonyokat veszik figyelembe, hanem az analógiára hagyatkoznak, vagyis a jelentéstanilag többé-kevésbé összefüggő, egy csoportba tartozó fogalmakat testvérként metaforizálják, s így helyesírási szempontból is egységesnek tekintik őket.
A második tematikai egység a Nyelvművelés, nyelvi menedzselés, nyelvi ideológiák címet viseli. A nyitótanulmányból (Nyelvi és nyelvhelyességi ideológiák a 21. századi szervezett orvosinyelv-alakításban), amely a Magyar Orvosi Nyelv című folyóirat cikkei mögött meghúzódó nyelvi ideológiákat vizsgálja, egyértelműen kiderül, hogy a mai magyar orvosi nyelvalakító tevékenység a nyelvi standardizmus és homogenizmus ideológiáján alapul, s célja – a nyelvi platonizmus ideológiájával összhangban – egy „egységes, eszményi” orvosi nyelv megteremtése. Ludányi Zsófia azonban úgy véli, hogy a nyelvi homogenizmusra kizárólag az orvosi terminológia egységesítése kapcsán tekinthetünk irányelvként, máskülönben az orvosi szaknyelv rétegzettségét, illetve a terminushasználat kontextusát kell figyelembe vennünk, mellyel tulajdonképpen a nyelvi pluralizmus és a nyelvi szituacionizmus ideológiájának alkalmazását javasolja. A következő tanulmány (Egy sajátos tankönyvtípus: „A magyar orvosi nyelv tankönyve” nyelvszemlélete a nyelvi ideológiák tükrében) középpontjában újfent a nyelvi ideológiák vizsgálata áll, ezúttal A magyar orvosi nyelv tankönyve c. segédlet szövegeire összpontosítva. A szerző elemzése arra enged következtetni, hogy a tankönyvben elsősorban a hagyományos nyelvművelői szemlélet érvényesül. A harmadik tanulmány (Idegen szavakkal és nyelvi formákkal kapcsolatos nyelvi ideológiák vizsgálata orvosok és orvostanhallgatók nyelvi reflexióiban) egy kérdőíves kutatás részeredményeit mutatja be, mely szerint az orvosok és az orvostanhallgatók azért nem értenek egyet azokkal a törekvésekkel, amelyek az orvosi szaknyelv keretében mindenáron a magyar szakszavak használatára buzdítanak, mert az idegen terminusokat pontosabbnak, egyértelműbbnek, sőt mi több, a nemzetközi kommunikáció szempontjából hasznosabbnak is tartják. Mindazonáltal a megkérdezettek úgy vélik, hogy a belső keletkezésű magyar szavak használata egy esetben mégis indokolt: az orvos-beteg kommunikáció során. A tematikai egység utolsó írása (Nyelvi ideológiák és napjaink nyelvhasználati kérdései a nyelvi tanácsadó szolgálat tükrében) azokat a nyelvi ideológiákat vizsgálja, amelyek a nyelvi tanácsadó szolgálathoz beérkezett kérdések, illetve a nyelvi tanácsadók válaszai mögött húzódnak meg. A szerző vizsgálódásaiból kiindulva elmondható, hogy míg a beszélők írott megnyilatkozásaiban a nyelvi standardizmus ideológiája dominál, addig a nyelvi tanácsadók válaszainak ideológiai háttere kevésbé egyértelmű: a leíró és az előíró szemlélet közötti ingadozás jellemzi őket, akár egy válaszon belül is.
A tanulmánykötet (Szak)nyelvhasználati kérdések a gyakorlatban: válogatott nyelvművelő írások című harmadik tematikai egységében a szerző rövidebb, nem nyelvészeknek szánt, hanem a nyelvi kérdések iránt érdeklődő laikusok számára készült cikkei kaptak helyet. Az első írásban (Az egy névelő [egy] rút germanizmus?) Ludányi Zsófia kihangsúlyozza, hogy a közléshelyzet, illetve a szövegkörnyezet minőségétől függ, hogy helyénvaló-e a határozatlan névelő kitétele a névszói-igei állítmány előtt. A következő tanulmányban (A létige + határozói igenév szerkezet és a nyelvi norma) a szerző megállapítja, hogy a létige + határozói igenév szerkezetnek még napjainkban sincs stabil helye a magyar nyelvben, rámutat továbbá, hogy bár a vonatkozó szerkezetet a szakemberek már egyre kevésbé illetik a germanizmus vádjával, mégis használatának kerülését tanácsolják. A harmadik írásban (Tulajdonnévi jellegű alakulatok helyesírása az orvosi nyelvben) a szerző a dokumentumok, nyilatkozatok, elméletek, modellek, tervek, tesztek és skálák írásmódja kapcsán saját helyesírási javaslatokat fogalmaz meg, amelyekkel a magyar helyesírás egy máig bizonytalan területének problémáit kívánja megoldani. A negyedik cikk (Nyakon csípjük és számonkérjük a helyesírási logikátlanságot?) szintén helyesírási kérdéseket feszeget, melyek középpontjában az igei alaptagú állandósult szókapcsolatok, illetve igei utótagú összetételek állnak. Az elemzés során Ludányi Zsófia kitér az említett szerkezetek elkülönítésének nehézségeire, illetve képzőkkel való bővítésük szabályszerű(tlen)ségeire, miközben mindvégig a helyesírási szótárak használatának szükségességét hangsúlyozza. Az ötödik tanulmányban (Nem tervezem eldönteni…) a szerző a tervez ige segédigeszerű használatának tendenciáját vizsgálja az MNSZ2 adatai alapján, majd megállapítja, hogy a vonatkozó nyelvi forma még nem része a választékosabb nyelvhasználatnak, inkább a lazább, informálisabb stílusba tartozó megnyilatkozásokban van jelen, s további sorsát, vagyis a teljes magyar beszélőközösségre való átterjedését a nyelvszokás és az idő hivatott eldönteni. A hatodik írás (Redundancia az orvosi nyelvben: szabad-e vagy kerülendő?) a tautológia – gyakran helytelennek nevezett – jelenségét járja körül az egyes nyelvi szinteken. A szerző rávilágít, hogy az alaktani szintű tautológiát legfeljebb stilisztikai szempontból lehet kifogásolni, ugyanakkor a mondattani redundancia kapcsán elmondja, hogy még az anyanyelvi beszélők sem tekintik hibának, valamint rámutat, hogy a jelentéstani redundancia azért alakul ki, mert a beszélő nem tartja elég expresszívnek az általa használt szót. A harmadik tematikai egység és egyben a kötet utolsó cikkében (Orvosi nyelvünk fölösleges [?] „töltelékelemeiről”) a szerző bebizonyítja, hogy a „persze”, „tulajdonképpen” és a „hát” diskurzusjelölők nem nevezhetők funkciótlan töltelékelemeknek, hiszen mondatbeli előfordulásuk árnyalatnyi jelentéskülönbséget eredményez.
Ludányi Zsófia Szabályok, normák, nyelvszokás c. tanulmánykötetében nemcsak bemutatja a köznyelvi és szaknyelvi helyesírás, illetve nyelvalakítás sarkalatos problémáit, de logikusan megalkotott szabályaival, jól átgondolt következtetéseivel és hasznos tanácsaival megoldásokat is kínál. A kötet magas szakmai színvonala és tematikai sokszínűsége megköveteli, hogy ne csak a szűkebb szakmai közönség, hanem pedagógusok, pedagógusjelöltek, orvosi-egészségügyi szakterülettel foglalkozó újságírók és szerkesztők, valamint orvosok, egészségügyi szakemberek figyelmébe ajánljam.