A népszámlálás az ember nemzeti identitásának a megvallása. Ahhoz, hogy ezt belássuk, miként viselkedhet az egyén a mi világunkban, nem árt részletesebben átgondolni, melyek a nemzeti identitás azon formái és összetevői, amelyek döntését befolyásolhatják. S persze itt az ideje elgondolkodni azon is, hogy létezhetnek-e olyanok, amelyek korunkban új utat nyithatnak számára.
Tehát számba kell vennünk az emberi identitás nemzeti formájának több fontos elemét ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, melyekkel operálhatunk a soron következő kampány során és a rákövetkező időszakban.
Először is le kell szögeznünk: a nemzeti identitás komplex. Azaz elődeihez hasonlóan az emberi öntudat mindegyik részében megjelenik, és zömükben áthatja azokat.[1]
Mi minden tehát a nemzet? Pontosabban mi minden lehet korunkban? Az egyik közismert értelmezése szerint születésével az egyén megteremti társadalmi és kulturális felemelkedésének lehetőségét, szemben a korábbi, születéssel megszerezhető rendi kiváltságok, illetve a korábbi törzsi szabályok világával. Az addig kevesek által megismerhető magaskultúrát a latin élő nyelvekre cserélésével, a mindenkire kiterjedő oktatási rendszerrel, a nyomtatással mindenki számára elérhetővé tette, megteremtve az iparosodás kulturális feltételeit. Azaz a modern világ teremtménye a nemzet. (Gellner 1993)
Tartalmazza a kulturális és nyelvi egyenlőség elvét és élményét. Az anyanyelv modernizált változata váljék az állam hivatalainak nyelvévé, az oktatás nyelvévé, a kulturális intézmények, a tömegkommunikációs eszközök, a közbeszéd domináns nyelvévé. (Anderson 1991)
A csoport-összetartozás mindig rendelkezik olyan elemmel, elemekkel, amelyek egyediek. Csak az adott nemzetéi, máséi nem. Ha meg akarjuk érteni az adott nemzetet, ezeket kell megismernünk. Ezek mentén fogalmazzák meg önmagukat, képesek választ adni a kérdésre, hogy kik a mi és kik az ők. Sőt, meg tudják értetni egymással, minek alapján vagyunk mi mi, és miért ők az ők. Ha általánosítunk, akkor az előbbiek nyomán két okba vonhatjuk össze mindazt, amiért a mások mások. Az egyik, hogy hiányoznak belőlük azok a sajátosságok, amelyek a mieinkben megvannak. A másik pedig, hogy olyan sajátosságokkal rendelkeznek, amelyekkel a mieink nem.
Ám lehetőségként még egy fontos tulajdonságot tartalmaz: a nemzetet teheti a legmagasabb emberi értékké. (Kant 1995) Mivel azonban nemzetből nem egy van, hanem sok, és mindegyikükre legfelsőbb emberi értékként tekintenek tagjai, s egyéb közösen elfogadott, mindenki nemzeti szabadságát és egyenlőségét biztosító értékeik nincsenek, konfliktusuk szükségszerűvé válik.
Így a nemzeti sajátosságok e látszólag egyszerű képét eltorzítja a nemzeti küzdelem propagandája. Mindegyik fél ugyanis maga fogalmazza meg, milyenek is az övéi és mifélék a másokéi. Mindezt pedig a potenciális, esetenként a reális ellenségeskedés identitásigényei szerint teszik. Azaz szépítik a sajátjaikat, rútítják a másokéit. Tehát nem a valóságot akarják megismertetni saját nemzetük széles közvéleményével, hanem a nemzeti küzdelem feltételezett igényeinek megfelelő képet. Ebben persze az ideológia szabályai szerint megjelennek a valóság elemei is, de úgy igazítva, hogy a kitűzött célnak feleljenek meg.
Ezt a jelenséget mi az emberi identitás eltorzításának nevezzük.[2] A nemzeti identitás torzulásának lényegét a nemzeti elnyomatás és elnyomás összekeverésében lehet megtalálni. A saját nemzet alávetése igazságtalan, míg a saját nemzet uralma mások felett igazságos, helyes, de legalábbis szükséges. Az álláspont forrása a nacionalizmusnak az emberi szabadságtól és egyenlőségtől való elválasztásában keresendő.[3]
A nemzeti alávetésnek több formája van. Az egyik, számunkra fontos formája azt a célt követi, hogy a másik fél adja fel saját nemzeti identitását. Az asszimiláció lényege, hogy a másik nemzetről megalkotott torzult kép teremtette nyomás állami és társadalmi egyben, amit az érintett személy nem kíván elviselni többé. Azt reméli, hogy a másik félhez való csatlakozás megszabadítja ettől a nyomástól. Hogy mit veszít és mit nyer a valóságban, nem vagy alig mérlegeli. Felejteni akar. Sokat felejteni.[4]
Ámde éppen ez az egyik gyenge pontja. Ugyanis világossá lehet tenni részletes alapossággal, mit is veszít. Főként abból a szempontból, hogy mekkora ez a veszteség a huszonegyedik század elején.
Ez ideig úgy tűnhetett, hogy nyeresége nagyobb a veszteségnél. A reá, illetve gyermekeire nehezedő nyomás megszűnik, de legalábbis jócskán meggyengül kiterjesztve az érvényesülés reményét.[5] Ezért elfogadhatónak tűnik feladni a valós ősök tiszteletét, az emberi öntudat megalkotását lehetővé tevő anyanyelvet, azt a kultúrát, amely segítségével érezve és értve átélte szűkebb és tágabb világát.
Mivel a nemzeti identitás komplex, tehát mind az értelmet, mind az érzelemvilágot átitatja, azt kell átgondolni, hogy a magyarok egyes rétegei mivel azonosulnak mostanában a leginkább. Annak elveszítését, pontosabban a veszteség képzetét élnék át a legintenzívebben. Általa lehetne a leghatásosabban demonstrálni, mit is jelentene minden hasonló veszteség. Majd vele összefüggésben tehető világossá, mi mindent is jelent, mit is kínál a magyar identitás.
A lemondás ugyanis nem akármit hagy, sőt vet el. Köztudomásúlag Európa egyik legszínvonalasabb kultúrája a magyar. Az elfordulók olyan ismeretektől és lehetőségektől fosztják meg magukat és gyermekeiket, amelyek színvonala az európai összehasonlításban is magasan jegyzett. Korunkban különösen fontossá válik egy eddig szinte egyáltalán nem hangoztatott szempont, hogy nemcsak a magaskultúra tekintetében, hanem a köznapiban is. Nemcsak azoknak fog hát hiányozni, akik szeretnék a legműveltebbek közé emelni magukat s gyermekeiket, hanem mindegyiküknek.
A következő fontos új szempont: a veszteséget immár nem egy másik sikeresen bezárkózó nemzethez csatlakozva könyvelheti el, hanem a minden sajátos tudást, képességet, készséget igénybe vevő globális verseny világában. Aki szakmájában nagyot akar, az nagy valószínűséggel nézhet körül a magyar kultúrában. Legyen kertész, mezőgazdász, szakács, mesterember – és a sort hosszan folytathatnánk. Némi kutakodás után szinte mindenütt nemzetközileg is megbecsült teljesítményekre lel. Rajta áll, hogy elzárja-e ezt a csatornát magától és gyermekeitől most, a huszonegyedik században. Vagy pedig megnyitja, olyat tanulva, majd tudva, amit Szlovákiában csak kevesen bírnak, vagy éppen senki.
A következő nyilvánvaló veszteség a nyelv. A világ egyik legplasztikusabb, legváltozatosabb, leggazdagabb nyelve a magyar. Az emberben olyanok ötlenek fel általa, ami mindannak a kiválóságnak a nyelvi alapja, ami méreténél sokkal nagyobb szellemi magasságba emelte ezt a nemzetet. Mindezt elhagyni, elfeledni ma már nemcsak megalkuvó és becstelen – ahogy ezzel eddig érveltek a nyelvet védők –, hanem előnytelen. Általa egy a kis ötmilliós országnál sokkal nagyobb piacon érvényesülhet az ember. De a világnyelveket is könnyebben sajátítja el az ember az anyanyelvére támaszkodva. És persze a legfontosabb, látszólag elvont argumentum: sokkal találékonyabb, kreatívabb általa.
Az újabb számba vehető veszteség az, ahova kerül. Ismert, és ebben a tanulmányban is megjelenő érv a kis és a nagy közösség argumentuma. Ha Szlovákiában magyarnak vallja magát az ember, akkor továbbra is az ország állampolgára marad. Ám egyszerre egy másik, jóval nagyobb közösségnek is a tagjává válik: a magyar nemzetnek. Mindazokkal az előnyökkel és lehetőségekkel, amiket kínál. A szlovákiai hátrányok elviselhetőek, sőt az eddiginél jobb stratégiával változtatni lehet rajtuk. Ám ha magyarságát elveti az ember, az vissza aligha hozható. Méghozzá olyan lakóhelyen, amely legalább annyira közel esik a magyar félhez, mint a szlovákhoz. És gyermekeit, unokáit is megfosztja mindattól, amit magyarságuk kínál. Nem a két kultúra előnyeit kapcsolják hát össze, hanem lemondanak az egyikről a másik hátrányaiért. Azért, amivel elzárja magát a szomszéd kultúrájától, de másokétól is. Azért, amivel torzít a nemzeti mozgósítás érdekében.
A nemzeti identitás másik fontos gyengéje ugyanis abban a tulajdonságában búvik meg, amit úgy neveznek, hogy általa a vezetők harcba hívhatják a tömegeket.[6] Tehát a maguk konfliktusait képesek tömegessé változtatni általa. Azaz a nemzeti béke és együttműködés helyett harcba küldik őket saját érdekeikért. Tömegessé teszik a mások alávetésének a kívánalmát, pedig a nemzet egyszerű tagjainak többsége a nemzetek közti küzdelemre ráfizet. Országaik sokkal gyorsabban fejlődnének, ha együttműködnének. Küzdelmeik, egymás gyengítésének újabb és újabb kísérletei olyat adtak országaiknak, ami csak időlegesen és javarészt az aktuális vezetőiknek hozott hasznot. Közép-Európa kis nemzetei, miközben egymást akarták legyőzni, sőt akár fel is számolni, a maguk szuverenitását adták az őket és másokat is meghódító hatalmaknak. (Bibó 1986) Majd támogatták újabb hódításaikban, mások alávetésében. A nagyhatalom kiszolgálása a szomszéddal folytatott nemzeti küzdelem nevében tehát nemcsak a szomszédnak ártott, hanem mindazoknak, akiket a nagyhatalom alávetett, háborút vívott a területükön, romlást és pusztítást hozva.
A maguk közösen kivívott és megtartott nemzeti szuverenitása helyett másokat kiszolgálva a magukét is az ő érdekeik alá rendelik.[7] A népet nem a szabadság világába vezetik, hanem a nemzeti harcokéba. Ezek során a szabadság egy szeletét, kétségkívül fontos szeletét ígérik: az anyanyelv hivatalos státusát, anyanyelvi oktatást, nemzeti kultúrát, szimbólumokat, nemzeti érdekvédelmet a többiekkel szemben. Mindezekért pedig a nemzeti államot. Amit persze a nemzet vezetői irányítanak. A nemzet állama az esetek többségében a másik nemzettel, nemzetekkel szembeni érdekvédelmet ígéri, mindazokkal az eszközökkel, amelyek egy állam rendelkezésére állnak. Azaz kül-, gazdaság- és kultúrpolitikával, de akár háborúval is.
A kérdés ezen a ponton pedig már nem úgy hangzik, hogy miként tudják segíteni a többi ember nemzeti fejlődését, hanem úgy, hogy miként juttathatják előnyhöz a maguk nemzetét a többiekkel szemben. Ez alól legfeljebb az esetleges szövetségek jelenthettek kivételt, ám a szövetségek elsősorban mások ellen köttettek. Azok az elképzelések, amelyek a szabad és egyenlő nemzetek együttműködésére épülő államot jobbnak tartották, (Acton 1991) nem váltak sikeresebbé az egy nemzet dominanciájára épülőtől. A nemzeti relativizmus a nacionalizmus kifejlődésében a kezdetektől fogva benne van, és olyan elképzelések, amelyek azt meghaladni próbálták, csak később jelennek meg, s terjedni még később kezdenek. (Acton 1991)
Az uralkodó nemzeti minták a nemzeti felszabadulás és a nemzeti uralom kiterjesztésének a mintái. Nem a nemzeti együttműködésé. Ez alól legfeljebb a térség felett dominanciát szerzett hatalom idealizálása a kivétel, a nagy nemzeti felszabadító alakjában. Elnyomó uralmát és az őt kiszolgáló, általa uralomra segített nemzeti vezetők igazolását szolgálja ez a kép. Fontos következménye, hogy kulturális erejénél fogva tovább él az adott hatalom uralmánál. De azért is, mert a rezsim megszűntével a nemzeti vezetők nagy része a következő rendszerben is meg szeretné őrizni befolyását.
Rendelkezésükre állnak a szomszéddal szemben gyülemlő nemzeti sérelmek, akár az követte el azokat, akár azzal szemben a saját nemzet, persze vezetőinek irányítása alatt. Ezeket persze részben nagyítani, részben elfedni, kicsinyíteni kellene. Amennyiben az így teremett értékrend felborulna, az a nemzeti vezetőréteg félelmei szerint alapjaiban ingatná meg autoritásukat. És szerintük tekintélyük romlása a nemzeti összetartozás szövétnekét is hasogatni kezdené. Ha pedig más felfogás új, ettől lényegileg eltérő lehetőséget később sem kínál, akkor mindenki ennek a felfogásnak a keretei közt tudja elképzelni nemzete lehetőségeit.
A nemzeti harc szükségszerűségének ideológiája mentén kialakított kép így a nemzet tagjainak túlnyomó többségét magába zárja. Az a kevés, aki az emberi jogok értékrendjének és egyáltalán az emberiesség szabályainak megsértését kifogásolja, részletes, az uralkodó felfogást felváltani képes másik elképzeléssel nem áll elő. Így azonban tiltakozásuk megáll egy-egy konkrét esetnél, és embertelensége ellenére sem ölt olyan formát, amely az egész rendszeren változtatna. A bírálat eseti, így még az esetleges jóvátétel is csak eseti lehet. Az általános kép megmarad, így a nemzetek közti viszony lényege sem változik.
A nemzeti identitásnak az a vonatkozása, amely értelmében a nacionalizmus az elit eszköze, amellyel harcba hívja a tömegeket, ebben az esetben a legfőbb harci céllal, a nemzeti identitás egyik ideológiai pillérének számító szomszéddal szemben válna a saját nemzet fejlődésének akadályává. Ám az összefogás esetén egy nagyobb embercsoport erejével számolhatnának a nemzetközi érdekkonfliktusok során. De együtt még a kulturális hatásuk is megnőhetne.
Korunkban azonban a jövő nem azoké, akik bezárják magukat egy nemzetbe vagy hagyják, hogy mások zárják be őket. A globalizáció versenyhelyzetei olyanoknak kedveznek, akik megtartják a maguk kultúrájának értékeit, és mindegyik a másiktól is átveszi a legjobbat, a sajátjába építve, azzal összekapcsolva. Nem azoké, akik ilyen-olyan nyomásra lemondanak mindarról, ami őket önmagukká tette, és általa sokkal többé válhatnának. Utódjainak nem akkor teremt perspektívát, ha beletolja őket az asszimiláló nacionalizmus bezárt világába, hanem akkor, ha azt megnyitja kultúrájának mindegyik értéke felé. És ezt immár mindenki teheti ott, ahol ki-ki él.
A nemzeti identitásnak tudvalevőleg mind egyéni, mind pedig közösségi vonatkozásai vannak. Korunkban az asszimiláció következménye pedig immár egyre érezhetőbben nemcsak közösségi. Személyes is. A népszavazás előtti időszak kampányának egyik lehetősége, hogy minél több ember tudatosítsa ezt.
Ha a magyarok valóban összekötő szerepet kívánnak játszani a magyar és a szlovák kultúra között,[8] akkor ne csak mondják, tegyék is. Nemcsak a magaskultúra egyes ágaiban, hanem minden lehetséges területen.
Ám ezt csak magyarként tehetik, másként nem. Ha magyarként minden fontos elképzelésnél világossá teszik a javaslat, koncepció, eljárásmód magyar gyökereit, akkor mindenki újabb és újabb rést üthet a nemzeti elválasztás falán. Méghozzá nemcsak a magas-, hanem a populáris kultúra egyes szféráiban is. Mit tehet hát az egyszerű szlovákiai magyar a magyar identitására nehezedő nyomás ellen?
Hivatkozhat a regionális együttműködés szükségességére. Valamint rámutathat a magyar kultúra általa ismert területének itteni előnyeire, hasznára, szépségére. Ha képes igényt támasztani iránta az ember, akkor ő már magyarként értékes, nem olyanként, aki feladja önmagát. Szlovák kollégáinak jelentős részénél is sajátos megbecsülést szerezhet lenézés helyett.[9]
Így az embernek nem kell felosztania emberi önazonosságát egy olyanra, amelyiket szeret, amelyikből kinőtt az emberi öntudata, és olyanra, amelyiket számításból vesz fel. A kettő összekapcsolható, ha egyszerre mutatja meg, mi mindenben jobb, és ezt láthatóvá teszi. Ezzel sok szlováknak megmutathatja, hogy az nekik is jó, ha a magyarok magyarok, és azok is maradnak. Sőt, nemcsak jó, hanem nekik is jobb, előnyösebb, mint ha ragaszkodnak a nemzeti elválasztásukból eredő torz nemzetképhez. A modernizmus tehát továbbgondolható. A magaskultúra népivé tétele immár megtörtént. Ám az elmélet továbbfejleszthető abban az értelemben, hogy az egyes nemzeti kultúrák kiváló teljesítményei tehetők hozzáférhetővé a másik nemzet széles nyilvánossága számára.
A másik, a modernizmussal vitázó, klasszikusnak számító nacionalizmuselmélet, amelyre mai szemmel és kisebbségi nézőpontból is érdemes egy pillantás vetni, a primordializmus. (Geerts 1994) A nemzet ősiségének teóriája. A saját nemzet ősöket kínál. Olyanokat, akiktől tanulni lehet, mind sikereikből, mind hibáikból. Olyanokat, akikre büszkék lehetünk, akik megdobbantják szívünket, és akik elgondolkodtatnak. Akik nyomán megérthetjük: nemcsak a mának élünk, életünknek értelme van, ami nemcsak önmagunk létezése. Összekapcsolhatjuk a magunk nemzeti fejlődését az ország és a térség felemelésével a kontinentalizáció és a globalizáció élesedő versenyhelyzetében. Ebben eleink, valódi, nem hazudott eleink számos kiváló, nemes példát mutattak. Büszkén ismertethetjük meg őket másokkal, hiszen nemcsak a mi példáink lehetnek. Csak arra is rá kell mutatnunk, mit kínálnak egy szlovák embernek a mai világunkban. Méghozzá konkrétan. Ha eléggé konkrét a bemutató, akkor a nemzeti agresszivitásra épülő ideológia erejének jelentős részét elveszíti. Persze az általános nemzetkép megváltoztatása már egy kiterjedtebb probléma. Ám a konkrét esetek más kötődést is teremtenek.
Tehát a primordializmus is továbbgondolható. Egymás kiemelkedő személyiségeinek példájából a másik fél is tanulhat. A pozitív és a negatív példákból egyaránt.
A magyarok most, éppen a globalizáció és kontinentalizáció kihívásai közt kiemelkedhetnek nehéz szlovákiai helyzetükből, amelybe a huszadik századi nemzeti erőszak sodorta őket. Olyan szerepet vívhatnak ki maguknak a két kultúra: a szlovák és magyar összekapcsolásával – kicsiben és nagyban –, amelyre korunk felszólítja őket. Különösképpen a kisebbeket. A kisebbségi magyarok így az eddigi kevesebb helyett többé válhatnak.
Szlovákiának akkor lesz esélye a sikerre a globalizáció versenyében, ha a nemzet szocializációjának gerincét adó kérdésben lényegileg változtat eddigi véleményén. Ám ez a magyaroktól, különösképpen a Szlovákiában élőktől is függ. A magyarok nélkül a változás nem lehetséges. Az ország magyarjai akkor segítenek az országnak igazán, ha megmaradnak magyarnak, és persze nemzeti identitásuk szilárdságát kifejezésre is juttatják.
Ha másként tesznek, akkor azokat a torzulásokat erősítik tovább, amelyek az egész országot, sőt az egész térséget is visszafogták, s személyesen őket is lenézett, alárendelt szerepben tartják. Emiatt kellene úgy tenniük, mintha elfelednék, feladnák múltjukat, eleiket, miközben szlovák környezetük pontosan tudja, kik ők és a nyomásukra mifélévé hajlandók válni. Ilyen tekintetben a győzelem a megvetéssel keveredik. Aligha van, aki valóban, őszintén efféle környezet után vágyik.
Persze az igazi elismerésért tenni kell. Ám a magyar kultúra kiválósága megadja a lehetőséget hozzá. Csak el kell sajátítani, majd ismét és ismét megtanulni az újat, s végül bemutatni szlovák környezetben. Aki ezt a saját szakterületén megcselekedte, megtapasztalhatta, mekkora a hatása.
Közben pedig magát is fejleszti az ember. Nem pusztán másokért tesz, hanem olyan emberré, magyar emberré változtatja magát újból és újból, aki nemcsak a legjobbak közé tartozik környezetében, de sok mindent tud, amit a többi nem. Azaz most minden, a nacionális állam által teremtett hátrány ellenére a magyar mivolt előnyös lehet.
Ma már a felemelkedést nem az egyik kultúrától és identitástól való megszabadulás jelenti. Hanem minden tudás és ismeret használata. Nem a felejtés az, ami előrevisz, hanem az egyre több és gyorsan gyarapodó tudás. S amint azt már hangsúlyoztuk, ez nemcsak a magaskultúrára vonatkozik. Hanem az egészre. Még – s ezt szintén említettük – a világnyelvek elsajátítására is, tudniillik azokat is könnyebben tanulja az anyanyelvére építve az ember.
A magyar kultúra ugyanis szép és gazdag. Az egyén közösségérzete azt is mondja, hogy a miénk, főként általa váltunk azzá, akik vagyunk, tehát felelősséggel tartozunk iránta. Általa fejlődhetünk a leggyorsabban, minden mással lassabban. Anyanyelvünkön tanulhatunk a legeredményesebben, azon gondolkodunk a legpontosabban, és azzal vagyunk a legkreatívabbak. Ugyanis nemcsak gondolkodunk vele, hanem érzünk is. Együttesükből születnek új ötleteink, jövünk rá problémáink megoldására, értetünk meg magunkkal és másokkal olyat, ami addig megfejthetetlennek tűnt. Az anyanyelvünkön beszélőkkel értetjük meg magunkat a legkönnyebben, és a leggazdagabban mondjuk és halljuk mindazt, amiről véleményt cserélünk. Az ember saját kultúrája érzelmi alapot ad. Ám mindegyik másik csak szegényesebbet. Átélhet sok mindent általa, ám jóval kevesebbet a másik által.
Ám legyen bármennyire kedvező is ez a kor, a kisebbségi magyaroknak maguknak kell véghez vinniük mindezt. A történelmi korok csak lehetőséget kínálnak. A kor maga nem tesz semmit, nem old meg egyetlen problémát sem. Megoldást csak az ember adhat. Most lehetőséget kínál rá korunk. A korábbiaktól különbözően sokkal nagyobb mértékben került a szlovákiai magyarok kezébe sorsuk alakítása. Az hát a kérdés: akarnak-e élni a lehetőséggel? És persze, hogy tudnak-e? Ám ha nagyon akarnak, akkor tudnak is.
Jól tudható, a magyar iskolában a szlovák kultúra alapjait is elsajátítják a tanulók, de a magyart csak abban. Csak a magyar iskolában tartják meg a képességüket, hogy egy, az ötmilliós Szlovákiánál sokkal nagyobb munkaerőpiacon érvényesüljenek, miközben a magyar iskolában a szlovákot is megtartják.[10]
Persze a nemzeti egyenlőtlenség szlovákiai világában a többség nemzeti nyomása jelen van.[11] A nyomással azonban kétféle módon is szembeszállhat az ember. Az egyik a magyar kultúra kiváló teljesítményeinek bemutatása és eredményeinek gyakorlása az adott területen. Ehhez mindenekelőtt a szakközépiskoláinkban ezeknek is a tananyag részévé kellene válniuk. Méghozzá a legmagasabb színvonalat elérve e példák és teljesítmények által. A jobb teljesítmény érték. A piaci versenyben különösképpen.
Azonban ha sikerrel járnak, akkor olyan teret nyitnának térségünkben, amely eddig másutt is meglehetősen szűken létezett. A több nemzeti kultúra hordozói által alkotott kulturális és politikai közösség[12] olyan kulturális, gazdasági és persze politikai lehetőségeket hordoz, amelyek felemelhetik Közép-Európát, sőt akár az EU egészét.
A szlovákiai magyarok kis világa ma sokkal nagyobb önmaguknál. Szűkebb értelmezésben is a térség jövőjét befolyásolja. Tágabban pedig mintaként és a térség jellegeként hat az EU egészére. Akár jó, akár rossz mintaként. A szlovákiai magyarok történelmi jelentősége messze meghaladja e népcsoport méretét. Most nagy hatással lehet mind a maga, mind pedig a környezete jövőjére.
És ezért most nemcsak a vezetői, hanem minden tagja tehet. Össze kell hát foglalni mindazokat az argumentumokat, amelyeket eddig használtunk, korunk új érveivel.[13]
Ezek legfontosabbjai a kampány során is alkalmazhatóak volnának. Mindenekelőtt azok, amelyek mutatják, hogy új esély nyílik meg a szlovákiai magyarok előtt. Méghozzá az egyszerű emberek számára kínálkozó lehetőségekkel, a magyar kötődés megtartásának és erősítésének az előnyeivel.
A magyar–szlovák közeledés lehetőségei egyben feladatot adnak az itteni magyaroknak. Amennyiben persze a folyamat közepébe akarnak kerülni. Tehát ez ebben az esetben nem pusztán a szlovákiai magyarok vezetőrétegének a feladata. És nem is csak az ő előnyükre van. Hanem mindenki feladata, és végigvitele esetén mindannyiuk javára volna. Csak kinek-kinek meg kell találnia azokat a területeket, eljárásmódokat, ismereteket, amelyek a magyar kultúrában kiválóak, és amelyeket magának is művelnie, majd alkalmaznia kellene itt. Ez olyan lehetőséget kínál, amely a kultúra elhagyásával, a másik félig ismeretével, egyfajta felemás világban nincs.
A szlovákiai magyarok számára olyan helyzet van kialakulóban, amilyenben kisebbséggé válásunk óta nem volt része. Nem pusztán amiatt, mert egymásra szorul a két nemzet. Ez addig is így volt, csak a felek nemcsak hogy nem tudatosították, hanem egyenesen elfedni próbálták. A változás éppen a kölcsönös függés felismerésében áll. A felismerés ma még inkább konkrét kérdésekhez kötődik (pl. gazdaság, migráció, közös érdekek az EU-ban stb.). Valamint ma is él az a nemzeti tudatformálás, amely a két nemzet szembenállására épül.
A változást továbbá zavarhatják azok az erőfeszítések, amelyek a térség kis nemzeteinek megosztására törtek és törnek ma is.
Ám ez a két tényező eddig is jelen volt. Ami más, az az Európai Unió és a NATO által kínált szélesebb döntéshozatali tér, szemben a korábbi sokkal közvetlenebb nagyhatalmi dominanciával. A közép-európai kis nemzetállamok ma saját kezükbe vehetik annak az értékrendnek a megváltoztatását, amelyen az egymáshoz fűződő viszonyuk nyugszik. Megtehetik, hogy a korábbi nemzeti ellenségeskedésen nyugvó viszonyukon lényegileg változtatnak. Ebbe a kérdéskörbe senki sem avatkozhat be eléggé hatékonyan. Részben nem akarják, részben pedig nem tudják a korábbi évszázadhoz hasonlóan fenntartani, sőt akár erősíteni az egymástól való félelmet. Közép-Európa nemzetei most változtathatnak ezen. A jelenleg egyre jobban összefonódó érdekeiket összetartozásuk meggyőződésévé fejleszthetik. Sőt, a nemzeti összefogással vezetőik is növelhetik a saját befolyásukat.[14] A nép pedig élhet a másik kultúra lehetőségeivel.
Amennyiben a szlovákiai magyarok meg tudják őrizni súlyukat az országban, az a többségi nemzetet minden bizonnyal valamiféle megegyezésre ösztönözné. Ebben a helyzetben szélesedne a nyilvánosság előtt folytatható véleménycsere tere. Ma a két ország egyre inkább egymásra szorul. És ami legalább ugyanannyira fontos: ezt lakosságuk növekvő hányada tudatosítja.
Az eddigieket összefoglalva, a népszámlálás kampánya során az eddigi érveknél több mondható: egy új jövő lehetőségét is felmutathatjuk. Ám nemcsak a kampány során, hanem utána is.
Irodalom
Acton, Lord 1991. Nacionalizmus. In Az angolszász liberalizmus klasszikusai. I. köt. Budapest, Atlantisz.
Anderson, Benedict 1991. Imagined Communities. London–New York, Verso.
Bibó István 1986. A kelet-európai kis államok nyomorúsága. In Uő: Válogatott tanulmányok II. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Geerts, Clifford 1994. Primordial and Civic Ties. In Hutchinson, John–Smith, Anthony: Nationalism. Oxford University Press.
Gellner, Ernest 1993. Nations and Nationalism. Oxford, Blackwell Publishers.
Gyurgyík László 2017. Szlovákia lakosságának községsoros nemzetiségi összetétele az 1970. és az 1980. évi népszámlálás adatai alapján. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Kant, Immanuel 1995. Recenziók Herder eszméiről. In Uő: Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus.
Kapitány Balázs 2020. Többes nemzetiségi jelölés a népszámláláson – mire készüljünk? Új Szó, Szalon melléklet. 14. évf. 33. sz. augusztus 15.
Kedourie, Elie 2000. Nationalism. Oxford, Blackwell Publishers.
Kovács Balázs 2020a. Népszámlálás 2021. Hozzászólás egy elmaradt vitához. Új Szó, Szalon melléklet. 14. évf. 31. sz. augusztus 1.
Kovács Balázs 2020b. Porlik, mint a szikla? – A népszámlálás kampányáról. Új Szó, Szalon melléklet. 14. évf. 32. sz. augusztus 8.
Lampl Zsuzsanna 2012. A szlovákiak magyarok szociológiája. 1. kötet. Szlovákiai és magyar. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Lampl Zsuzsanna 2019. A 2018-as szlovákiai magyar identitáskutatás elsődleges eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 1. sz.
Ravasz Ábel 2020a. Két nemzetiség a népszámlálásban: esély vagy veszély? Új Szó, Szalon melléklet. 14. évf. 29. sz. július 18.
Ravasz Ábel 2020b. Melyek a 2021-es népszámlálás magyar kulcskérdései? Új Szó, Szalon melléklet. 14. évf. 34. sz. augusztus 22.
Renan Ernest 1995. Mi a nemzet? In Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó.