Fedinec Csilla–Csernicskó István: Nyelvi Kirakós Kárpátaljáról

Történeti és politikai dimenziók (1867–2019). Budapest, Társadalomtudományi Kutatóközpont–Gondolat Kiadó, 2020, 214 p.

A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának és a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg Fedinec Csilla és Csernicskó István közös munkája, amely a ma Kárpátaljaként ismert régió változatos nyelvi palettáját hivatott bemutatni, az alcímben is jelzett módon, történeti és politikai dimenziók mentén. A szerzők korábbi írásaikat, tanulmányaikat is felhasználták a munka során.

A kötetet hagyományos bevezető helyett egy Előszó helyett című rész vezeti be, amit hét fő fejezet követ, amelyek további alfejezetekre tagolódnak. A fő fejezetek a régió történetének fontosabb állomásai mentén szerveződnek, időben az Osztrák–Magyar Monarchiától szinte a napjainkig tartó időszakot ölelik fel. A szerzők előrevetítik, hogy a könyv végén szándékosan nincs összefoglalás, hiszen az általuk bemutatott mozaik egy dinamikus, folyamatosan változó dolog, a kirakós egyes részeit megismerve pedig az olvasó maga is eljuthat bizonyos konklúziókhoz.

Az első fejezet az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségeit és változatos nyelvi palettáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy a vidékre jellemző nyelvi és kulturális sokszínűséget a közigazgatási megosztottság konzerválta. A fejezet négy nemzetiségi csoportra tér ki részletesen, a szerzők a magyarok, ruszinok (rutének), zsidók és a cigányok (romák) monarchiabeli helyzetét mutatják be kitérve az adott etnikumok nyelvhasználati jellegzetességeire. Az egységes közigazgatás hiánya, valamint a színes nyelvi-kulturális közeg azt eredményezte, hogy a történeti Kárpátalján élő etnikumoknak nem volt egy olyan nyelvük, amelyet nemtől, kortól, iskolázottságtól, lakóhelytől vagy vallástól függetlenül mind beszéltek volna. A dualizmus időszakában a vidéken legnagyobb arányban a ruszinok (korabeli hivatalos névhasználat szerint rutének) és a magyarok képviseltették magukat, ez nem változott a 20. századra, csupán annyiban, hogy a ruszinok körében megjelent az ukrán politikai irányultság, így a 21. század elején már az ukránokat regisztrálták többségi nemzetnek a területen. A két legnagyobb létszámú nemzetiség kölcsönös nyelvismeretét vizsgáló kutatásokból pedig az is kiderül, hogy napjainkban a helyi magyarok sokkal nagyobb arányban ismerik a másik közösség, az ukránok nyelvét, mint ahányan az ukránok közül megtanulnak magyarul. Nem beszélhetünk azonban széles körben elterjedt kétnyelvűségről, hiszen a felmérések arra is rávilágítanak, hogy a kárpátaljai magyarok jelentős része csak abban az esetben és olyan mértékig sajátítja el az államnyelvet, amennyiben és amennyire erre szüksége van foglalkozásából adódóan vagy más okból kifolyólag.

A második fejezet Kárpátalja Csehszlovákia kötelékben eltöltött időszakának nyelvi kérdéseit tárgyalja. Az első Csehszlovák Köztársaság legszámosabb etnikumai a csehek, németek és szlovákok voltak, Észak-Magyarország és Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolásával pedig tovább színesedett az ország etnikai összetétele. A kárpátaljai ruszinokat a csehszlovák retorika a „pánszláv összetartozás” jegyében a szlovákokkal együtt kezelte, őket testvérnépként tartották számon. Az 1920-as évek során a helyi szláv népesség nyelvének közigazgatásban, hivatalokban, oktatásban való használatát törvényi úton biztosították. A helyi szláv lakosság nyelve azonban nem volt egységes, a ruszofil, ukranofil és ruszinofil irányzatok törekvései sok esetben eltértek egymástól. A prágai vezetés a Kárpátalján beszélt szláv nyelvváltozatokat az oroszághoz tartozónak tekintette, az oktatásban pedig az orosz és ukrán sztenderd párhuzamos használatában látta a vitás kérdések megoldását. A ruszin irányzat hívei azonban önálló népnek tekintették magukat, a ruszin nyelvet pedig nem csupán egy nyelvváltozatként, önálló nyelvként tartották számon. Az irányzat egyértelmű törekvése a saját irodalmi nyelv kialakítása és kodifikálása volt. A nyelvi polémia egyik sarkalatos pontja az oktatásban használt grammatika kérdése volt, hiszen az ukranofilek az ukrán, a ruszofilek az orosz irodalmi nyelv mellett érveltek, míg a ruszinofilek a saját irodalmi nyelvük kialakításában látták a kérdés megoldását.

Az 1938–39-es revíziós időszak nyelvi jellegzetességeit tárja az olvasó elé a harmadik fejezet, mely időszakban előbb Kárpátalja többségében magyarok lakta déli sávja, majd később a ruszinok lakta hegyvidék területe is visszakerült a Magyar Királyság kötelékébe. A magyar állam tervei szerint közigazgatási autonómiát kapott volna a terület, ám ez az önrendelkezés nem valósult meg. Bevezetésre került azonban a hivatali kétnyelvűség, a magyar nyelvpolitika pedig három szláv irányzat közül a ruszint támogatta leginkább. A hivatalnokoknak meg kellett tanulniuk a szláv államnyelvet is, amit megkönnyítendő nyelvkönyv és egyéb kiadványok jelentek meg, s 1939-től nyelvtanfolyamok indultak a hivatalnokok és csendőrök számára. Nem csupán pozitív impulzusok érték azonban a ruszinokat nyelvhasználati jogaik terén, egy 1939-es belügyminiszteri rendelet például magyarosította több település nevét, ami a helyi ruszin lakosság felháborodását vonta maga után. Előrelépés is történt a korszakban a ruszin nyelv ügyében, elkészült ugyanis egy középszintű oktatási intézményeket célzó nyelvkönyv, amelynek voltak ugyan hiányosságai, de megjelenését követően már ez szolgált alapul a helyi ruszin nyelven készülő hivatali szövegek megalkotásánál. Meghatározó volt még nyelvi szempontból a korszakban a Kárpátaljai Tudományos Társaság működése, akik szintén az egységes ruszin irodalmi nyelv kidolgozása és kodifikálása jegyében tevékenykedtek.

A negyedik fejezet a vidék történetének következő állomását, a szovjet időszakot dolgozza fel, továbbá bemutatja annak nyelvi, nyelvpolitikai jellegzetességeit. A szovjet nyelvpolitika támogatta a tagköztársaságok nyelvének fejlesztését, ami kedvezően hatott az ukrán nyelv fejlődésére is. A Szovjetuniónak hivatalos államnyelve sem volt, elméleti síkon minden nyelv egyenlő jogokkal rendelkezett az országban, ám a nemzetek közötti érintkezés orosz nyelven zajlott. Annak ellenére, hogy a magánéletben minden nemzetnek és nemzetiségnek joga volt az anyanyelve használatához, egyes mai elemzők erőszakos oroszosításként tartják számon a szovjet nyelvpolitikát. Kárpátalján a nyilvános tér többnyelvűsége volt jellemző a szovjet időszakban, a kétnyelvű feliratok leginkább propagandacéllal, falragaszokon jelentek meg, de különösen a falvakban nem volt ritka az sem, hogy egyes intézmények homlokzatán magyar felirat volt látható. Valamelyest beszűkült a magyar nyelv használata ebben az időszakban, de továbbra is jelen volt a nyilvános térben.

A kötet ötödik fejezete az 1991-ben függetlenné váló Ukrajna nyelvi kérdésekhez való viszonyát tárja fel, amire a kezdeti időszakban nagyfokú tolerancia volt jellemző. Ukrajna nemzetiségei számára törvény adta jog biztosította a lehetőséget az anyanyelvük használatára a társadalmi élet minden területén. Ehhez képest éles váltást hozott az ukrán nyelvpolitikában a 21. század, az ún. narancsos forradalom révén hatalomra jutó politikusok az ukrán nyelv helyzetét kívánták erősíteni, leginkább az orosz nyelvvel szemben. 2012-ben hatályba lépett egy több szempontból is nagy vihart kavart nyelvtörvény, melynek a 7. cikkelye a regionális és kisebbségi nyelveket anyanyelvként beszélők nyelvi jogait hivatott védeni. Az elkövetkező években több alkalommal tettek kísérletet a törvény hatályon kívül helyezésére, melyek közül egyik sem járt sikerrel, majd a 2014-es politikai események véget is vetettek a próbálkozásoknak. Az elkövetkező időszakot nyelvi szempontból az államnyelv helyzetének erősítése jellemezte, amivel párhuzamosan hátrányosabb helyzetbe kerültek az ország területén élő nemzetiségek, a felsőoktatásba való bejutást például sikeres emelt szintű ukrán nyelvi érettségihez kötötték. A 2017-es oktatási kerettörvény folytatta ezt a tendenciát, hiszen a különböző strukturális változások mellett módosításokat irányozott elő a nemzetiségi iskolákban folyó oktatás nyelvével kapcsolatban is, ami kedvezőtlenül érinti egyebek között a magyar tannyelvű iskolák működését is.

A kötet hatodik fejezete az országban érvényben levő, a nyelvhasználat szabályozását célzó törvényeket és rendeleteket foglalja össze, különös figyelmet szentelve a nyelvtörvények és a különböző kisebbségi nyelvek összefüggéseire. A szerzők külön alfejezetben térnek ki a filmtörvényre, amely kötelezővé teszi a külföldi filmek államnyelven való szinkronizálását vagy feliratozását, valamint az oktatás ügyére, amely kapcsán kifejtik, hogy a 2017-es oktatási törvényig az állampolgároknak joguk volt az oktatás nyelvének megválasztásához. Az új oktatási kerettörvény azonban megszüntette az állampolgárok csupán anyanyelven folyó oktatáshoz való jogát. A sokat vitatott kerettörvény alkotmányosnak minősítésében, illetve a következtében előállt helyzet kezelésében kulcsszerepet játszott az ukrán Alkotmánybíróság.

A kötet hetedik és egyben utolsó fejezete felvázolja Ukrajna 2014-es eseményeket követő politikai tendenciáit. A szerzők kifejtik, hogy az országot a Szovjetunió felbomlása óta egyfajta megosztottság jellemzi azt illetően, hogy inkább elindul az európai integráció útján, vagy, egyes posztszovjet államokhoz hasonlóan, inkább marad Oroszország közelében. A 2014-ben bekövetkező fordulat egyértelműen az előbbiben jelöli ki Ukrajna fejlődésének útját, ennek a jegyében pedig átalakult az ukrán emlékezetpolitika, új lendületet vett az ország területén még megmaradt Lenin-szobrok eltávolítása. 2015-ben elkészült egy lista arról, kik azok a személyek, akikről nem lehet közterületet elnevezni Ukrajnában, s ennek hatására Kárpátalján is átnevezésre került két település és számos közterület. A kommunizmustalanítás jegyében hozott újítások nem jártak sikerrel az ország egyesítését illetően, a változások erősen megosztották az ország társadalmát. A szerzők rávilágítanak, hogy az orosz múlttól való elhatárolódás egyik legfőbb szimbólumává az orosz nyelvtől való elhatárolódás vált Ukrajnában.

Fedinec Csilla és Csernicskó István munkájukban Kárpátalja nyelvi jellegzetességeit, sokszínűségét mutatják be, rávilágítva az azokat alakító társadalmi és politikai mozgatórugókra a vidék történetének egyes állomásai mentén.

Míg közigazgatás-történeti értelemben gyakorta – igen helyesen – elhangzik az, hogy Kárpátalja csupán 1919-től létezik egységes régióként, a köztes terület múltjával és jelenével számos munkában foglalkozó szerzőpáros kiváló érzékkel ragadta meg a történéseknek azt a fonalát, mely a közigazgatási egységesítést jóval megelőzően is közös meghatározója a területnek. A többnemzetiségű régió természetes állapota a különböző nyelvet beszélő emberek egymás mellett élése. A könyvből jól megismerhető, hogy nem ez a történetileg kialakult multietnikus egymás mellett élés az, ami a régió történetének kulcskérdésévé teszi a nyelvkérdést, hanem az épp aktuális államhatalom (nyelv)politikai szándékai. Az államalakulatok különböző megítélés alá eső nyelvpolitikái és a mindennapok nyelvhasználati gyakorlatának sajátos kölcsönhatásban leírt százötven év hosszú kárpátaljai spirálját mutatja be ez a könyv, amelyet az államfordulatok alakítottak, és pillanatnyi nézőpontunkból nem belátható, hol szakad majd vége. Az eddig történtek megismerésére viszont kifejezetten izgalmas lehetőséget biztosít Fedinec Csilla és Csernicskó István könyve.