Papp Klára–Püski Levente–Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai, 2019, 426 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 26./

Vaskos kötetet tarthat a kezében az az olvasó, aki akár tudományos elhivatottságból, akár „céhen kívüli” érdeklődőként szeretne többet tudni a mindenkori magyar főrendek életéről, tevékenységéről. A szerkesztők által jegyzett előszó felvázolja, milyen pilléreken nyugszik e kiadvány létrejötte. Az egyik pillér a Debreceni Egyetem szellemiségétől nem idegen társadalomtörténeti érdeklődés, a másik pedig az a könyvsorozat, amelyben már több, az arisztokrácia szerepét tárgyaló munka is napvilágot látott. Szintén fontos alapot jelent a 2014-ben létrejött Nemzetközi Inter-regionális Társadalomtörténeti és Néprajzi Kutatóközpont, amely lehetővé teszi a nemzetközi történészi együttműködést. E hármas konstellációnak köszönhetően konferenciákon és publikációkban adhatják közre kutatási eredményeiket a történészek. Ilyen jellegű megnyilatkozási fórum volt a Debreceni Egyetemen 2018 októberében megrendezett konferencia is, s az ott elhangzott előadások szerkesztett változatát olvashatják e kötetben az érdeklődők. Összesen 25 tanulmány kapott helyet ebben a gyűjteményben, amelynek mind időhatárai, mind tematikája meglehetősen széles. A kora újkortól egészen a második világháború utáni időszakig ível az időkeret, a témák között pedig helyet kap a diplomáciatörténet, a művelődéstörténet, a társadalomtörténet, de a gazdaságtörténet is. A tanulmányok földrajzi értelemben szinte az egész történelmi Magyarországot felölelik: a ma Magyarországhoz tartozó területek mellett számos írás szól a Felvidék vagy Erdély főnemeseiről is. A szerzők életkora is meglehetősen tág határok között mozog, ugyanis éppúgy akad közöttük pályakezdő PhD-hallgató, mint már komoly szakmai pályafutással bíró muzeológus vagy professor emeritus. A kiadvány megjelentetése egyúttal tisztelgés is volt két jeles személyiség előtt: az egyikük Egyed Ákos akadémikus, aki 2019-ben ünnepelte 90. születésnapját; a másik a 2015-ben elhunyt Papp Imre (egyebek között a konferenciának is helyet adó intézmény egykori oktatója), aki 2018-ban töltötte volna be a 70. életévét.

A 25 szerző nevének, illetve a tanulmányuk címének már a felsorolása is hosszadalmas lenne, ezért kényszerűségből is csupán általánosabb jellegű gondolatok megfogalmazására nyílik itt lehetőség (noha szinte mindegyik írást ki lehetne emelni valamilyen szempontból). Az arisztokráciakutatás a második világháborút követő kényszerű hallgatás után az 1980-as évek végétől fokozatosan újjáéledt Magyarországon, s az immár több évtizedes fejlődés remek iskolapéldája lett a szóban forgó kötet is. A kiadvány értéke abban (is) áll, hogy egyrészt utat mutat a tekintetben, hogyan lehet interdiszciplináris eszközökkel közelíteni a címben említett – és egyébként rendkívül összetett – kérdésekhez, másrészt több tanulmány szemléletbeli, módszertani újdonságokkal is szolgál. Az ismertebb történelmi személyiségek mellett helyet kapnak a mindenkori arisztokrácia „második vonalához” tartozó aktorok is, s miközben sok tanulmány szól például a főrendi mecenatúráról, a mágnási réteg társadalmi elhivatottságáról és kötelességtudatáról, addig olyan témák is megjelennek a tanulmányokban, mint a hatalmi reprezentáció, a mágnási rendhez tartozó nők szerepvállalásai, vagy éppen az alvilági életbe sodródó fiatal arisztokraták sorsa. A kirajzolódó portrék érdekes egyéni sorsokat villantanak fel: akadnak olyanok (mint pl. Egyed Ákos tanulmányában Mikó Imre, vagy Kertész Tünde Fruzsina írásában Kállay Miklós), akik nagyjából a hagyományos főrendi éthoszt képviselték, és a „klasszikus” pályát futották be, de olyanok is (erre lehet példa Egyed Emese közleménye Fekete Jánosról, vagy Püski Levente tanulmánya Károlyi Gyuláról), akik valamilyen formában eltértek ettől a tipikusnak mondható arisztokrata életstílustól.

A debreceni konferencián előadó – illetve e kötetben publikáló – történészek (Keményfi Róbert esetében néprajztudós) eltérő szemléletmódjának hála a kiadvány gondolatisága túllép a hagyományos vizsgálati kereteken, és míg a magyar történettudományban gyakran az arisztokrácia genealógiájára vagy a gazdálkodásra, esetleg az életmódra szűkül a kutatás köre, jelen esetben ennél jóval tágabb a látóhatár. A szóban forgó kötet ugyan nem ad képet „az” arisztokráciáról (s a dolgok mikéntjéből fakadóan nem is lehet célja egy ilyen tanulmánygyűjteménynek, hogy szintetizáló ismeretekkel lássa el az olvasót), az itt olvasható dolgozatok mégis plasztikus képet rajzolnak a különböző korokban élt mágnásszemélyekről. A kiadvány címe által jelzett tematika persze szinte a végtelenségig tágítható a különböző módszertani, szemléletbeli stb. sokszínűség okán is, s később remélhetőleg azt is elmondhatjuk, hogy – akár e kötet hatására is – folytatódtak az arisztokráciát érintő kutatások.