Ulrich Jasper Seetzen: Úton a Duna mentén Magyarországon / Unterwegs auf der Donau in Ungarn

1802. Budapest / Hildesheim / Zürich / New York, Balassi Kiadó, Georg Olms Verlag. Közreadja Detlef Haberland–Katona Tünde, 2020.

2020-ban megjelent Ulrich Jasper Seetzen (1767–1811) tudós, utazó 1802-es, Ernst Jacobsennel tett dunai útjáról (Bécs–Konstantinápoly irányban) készült naplójának magyarországi szakasza (valójában az utazás Bécstől a Vaskapuig történő részét közlik) a Balassi Kiadó (Budapest) és Georg Olms Verlag gondozásában. A szerkesztés Detlef Haberland és Katona Tünde munkáját dicséri, a fordítói munkát utóbbi végezte.

A kötet tartalmaz egy elemző bevezetést Haberlandtól (7–20. p.), a napló magyar fordítását (23–175. p.), térképet és helynévmutatót, de oldalszám-hivatkozás nélkül (176–179 p.), képmellékletet (183–202. p.), német nyelvű bevezetőt (203–217 p.), az eredeti mű német átiratát (221–397 p.), és a műhöz kötődő bibliográfiát (399–400 p.). A gazdag magyarázó jegyzetapparátusban (180 jegyzet) további szakirodalmi hivatkozások is fellelhetőek. Az eredeti mű Oldenburgban (Landesbibliothek) található 8 kötetben, de ez idáig nem jelent meg, ám várható a szöveg teljes kritikai kiadása.

Ulrich Jasper Seetzen 1767-ben született Sophiengrodenben tehetős parasztcsaládban, ez azonban magában nem volt elegendő későbbi utazási terveinek megvalósításához. Bátyját követve 1785-ben iratkozott be a göttingeni Georg-August Egyetem orvosi fakultására, de tanult növénytant és természettörténetet is. Oktatója volt mások mellett Johann Friedrich Blumenbach zoológus, antropológus, aki angol kapcsolataival szintén hozzájárulhatott terveinek megvalósításához. 1789-ben Göttingenben szerzett doktori fokozatot növénybetegségek rendszerezéséről szóló disszertációjával. 1789-ben többek között Alexander von Humboldttal, Heinrich Wilhelm Kels orvossal és a matematikus Friedrich Kriessel együtt alapítótagja volt egy göttingeni diáktársaságnak, ami tovább szélesítette tudományos kapcsolatrendszerét. Tudományos tervének fő célja az Egyenlítői-Afrika átszelése volt. Energikus személyként szélmalmok, fűrészüzem, sőt mészégető üzemeltetésével is foglalkozott, majd nyugat-poroszországi birtokfelügyelő lett. Több üzleti és kutatóutat tett, főként német nyelvterületen, s ezek nagyobb részéről még életében nyomtatásban is beszámolt. Franz Xaver Zach csillagász bevezette a csillagászati és geodéta műszerek használatába, ami a helymeghatározást tette lehetővé számára. Mindezek a tapasztalatok és ismeretek afrikai útjához szolgáltak felkészülésként. Utazása előtt megjelentette útitervét, belépett egy szabadkőműves páholyba és hivatalt vállalt, illetve hercegi támogatást szerzett útjához. Ezért útjáról folyamatosan kéziratokat, nyomtatványokat és tárgyakat küldött Gothába a keleti gyűjtemény gyarapítására. 1802. június 2-ától volt úton, s egyes helyeken többet időzve akklimatizálódott, illetve törökül és arabul tanult. Kairóban áttért az iszlám vallásra is, s elzarándokolt Mekkába és Medinába. Ezek után kitérőt tett a mindaddig szinte ismeretlen Jemenbe, ahol 1811 szeptemberében valószínűleg meggyilkolták. Haláláról csak 1815-ben számolt be egy másik utazó, James Silk Buckingham. Jemeni gyűjtései és úti feljegyzései már nem jutottak el Európába.

Ami miatt a mi figyelmünkre is érdemes, az az, hogy az útinaplóból nem hiányzik Komárom és környéke sem (35–36., illetve 235–236. p., s említi még Gönyűt, Aranyost, Örsújfalut, Szőnyt, Tatát, Dunaalmást, Neszmélyt). A szerző 1802. augusztus 31-én útitársával, Ernst Jacobsennel meg is szállt Komárom városában, igaz, csak egyetlen éjszakára. A baj csak az, hogy az akkori Komárom városáról és erődjéről nem értekezik se sokat, se hízelgőt. Kiemeli a környező aranymosókat, a gólyákat és a szőlősöket, Komáromban pedig a szigetet, egy lengőkompot és a pontonhidat, valamint számos kikötött hajót. A hajómalmokat többször említi, ezek számát Komáromnál 37-ben adja meg, melyek 5 sorban srégen helyezkedtek el a folyón. A híd mellett álló Szarvashoz címzett fogadóban nem kaptak helyet, így a Tiroler vendéglőben szálltak meg. Szétnéztek a piacon, ahol sok volt a gyümölcs, főként berkenye. A nagy dominikánus kolostor melletti egyik kávézóban a helyben elérhető minőségi újságok (a bécsi Magyar Hírmondó, a Hamburger Nachrichten és a Wiener Zeitung) számát dicsérte. Az erődbe egy gát vezetett a náddal benőtt árkon keresztül. Az erőd elhanyagoltságát, lepusztultságát a földrengésekkel magyarázza (a nagy földrengések után, de még a napóleoni háborúk előtt vagyunk), a romok egy részét elbontották. Helyőrség nem volt a várban, s enyhén szólva nem nyűgözte le a látvány. A város utcáit szélesnek, de keszekuszának tartotta, a házak földszintesek voltak, az utak rosszak és piszkosak, s a városképből csak a gólyafészkeket emelte ki pozitívumként. Szállásadói nem ébresztették fel hajnalban, hogy elérjék a hajót, s a szállásról is csak kerülővel jutottak ki, mivel a kapu zárva volt. Vélhetően kellemetlen tapasztalatai is hozzájárulhattak a felvázolt negatív városképhez, hiszen a környező Duna menti településekről legfeljebb semlegesen vagy épp dicsérően vélekedik, pedig fel sem kereste azokat, s eredeti terve szerint útirajzát megjelenésre szánta. Bizony, a vendéglátás mindig is fontos eleme volt a világban rólunk alkotott képnek.

Nem kívánok a műről további alapos elemzést adni, hiszen az Seetzen életrajzával, utazásának leírásával és nehézségeivel, korrajzzal, eredményeinek és megfigyeléseinek (például a határmenti karantén) bemutatásával, illetve utazásának kontextusba helyezésével együtt részletesen megtalálható Detlef Haberland bevezetőjében. Az útinapló mint műfaj magában is érdekes, de a forrás kora miatt is értékes adatokat és ismereteket szolgáltat a Duna menti településekről, főként a nagyvárosokról, valamint az akkori hajózási körülményekről. Ennek ellenére valószínűleg a kötet nem lesz a komáromi lokálpatrióták legtöbbet forgatott és idézett kedvence, mindenesetre egy esetleges korrajzhoz kihagyhatatlan adalék.