A nyugati külföldi közösség kialakulása Japánban
A japánok sok esetben homogén nemzetként tekintenek magukra, egységes és nagymértékben zárt népcsoportként, mely a külső hasonlóságon túl nézeteiben és életvitelében is azonos. (Murphy-Shigematsu 1993, 65. p.) Ez a vélemény a modern japán állam létrejöttekor született: akkor alakult ki az etnikai nacionalizmus – jobban mondva a kokkasugisa (államelvű) nacionalizmus (Doak 1996, 1, 79. p.) –, mely tagadta a nemzeti kisebbségek létezését, melyeket erőszakosan igyekezett a japán nemzetbe tagozódni. Ez a nézet a második világháború után sem változott, amikor is Japán elvesztette az eltérő etnikumú gyarmatait. A maradék kisebbségeket aztán a többségi nemzet általában ignorálta, vagy – mint a koreaiak estében – Japánban élő külföldi telepesként tekintett rájuk. (Okano 2006, 4, 476–477. p.) A Japán mint nemzetállam eszméje, melyben lényegében nincsenek nagyobb nemzetiségi különbségek, sem kisebbségek, a kormány hivatalos állásfoglalása szerint, valamint a japánok önfelfogása révén mélyen gyökeret eresztett a köztudatban, s ez a mítosz a szakirodalomban is gyakran ismétlődik. (McClain 2002, xv. p.) Az ország etnikai összetételének közelebbi vizsgálata azonban több típusú nemzeti kisebbség létezésére is rávilágít, melyek, bár számban nem jelentősek, fontos alkotóelemei a japán szigetország lakosságának.
Általánosan három nagyobb kategóriát különböztethetünk meg: 1. őshonos kisebbségek (a Hokkaidó szigetén élő ainuk, a Rjúkjú szigetén élő okinavaik és az ún. burakuminok – a feudális Japán lakóinak utódai, akiket a származásuk vagy a táplálkozási módjuk miatt bélyegeztek meg); (Hane 2015, 210. p.) 2. koreaiak és utódaik, akik a második világháború előtt emigráltak Japánba; külföldi közösségek, melyeket most elsősorban ázsiaiak és latin-amerikaiak alkotnak, akik megélhetési okokból érkeztek Japánba. (Howell 1996, 172. p.) S éppen ez a harmadikként említett csoport a maga 2,2 milliós létszámával (2009-es adat) képezi kétségkívül a legnagyobb s egyúttal a legtarkább kisebbséget a mai Japán területén. (Sugimoto 2010, 212. p.) S bár a külföldiek többségét bérmunkások alkotják (elsősorban Kínából, Tajvanból, Koreából, Thaiföldről és más ázsiai országokból), viszonylag jelentős százalékukat alkotják a nyugati kultúrkörből származók: 2014-ben Japánban mintegy 61 000 európai és 51 000 amerikai élt. (Menju 2015, 26. p.) Noha ez a csoport csak kis százalékát alkotja a Japánban tartósan tartózkodó külföldieknek, az ország történelmében viszonylag határozott szerepet játszott. Ennek a japán szigetcsoportokon élő kisebbség létének az eredete ugyanis a modern Japán kialakulásának idejére esik, tehát a 19. század derekára. Japán ugyanis egészen addig több mint kétszáz évig jelentős mértékben (de nem teljesen) el volt zárva a külföldi, főleg a nyugati hatás elől. (Jansen 2002, 91. p.) Csak az ország nyugati nyitása, Matthew Perry kapitány missziójának sikerét követően alakult ki az országban egy valóban dinamikus külföldi közösség, mely jelentős hatással volt a japán történelem alakulásra.
Japán már 1543-ban kapcsolatba lépett a Nyugattal, amikor is portugál tengerészek kötöttek ki partjain. Az árunak és a fegyvereknek köszönhetően, amiket ezek az első európaiak a japánok földjére hoztak, viszonylag szíves fogadtatásban részesültek, s az ország, ellentétben a szomszédaival, viszonylag könnyen és gyorsan megnyílt a nyugati befolyás előtt. (Sansom 1984, 106. p.) Japánban így a 16. század folyamán kialakult egy erős, a hittérítők és a kereskedők köré szerveződő nyugati közösség, központjában Nagaszaki kikötőjével, a város portugál fennhatóság alatt kezdett kiépülni s bizonyos ideig működni is. (Elisonas 2008, 63. p.) A Kínával való kereskedelem közvetítésének köszönhetően – Kína ugyanis 1557-ben a japán kalózok támadásaira való válaszként elzárta part menti kikötőit a japán hajók elől (Totman 1995, 73–74. p.) – a portugálok befolyása a japán szigeteken folyamatosan nőtt. 1587-ig a jezsuita misszionáriusoknak több mint 200 000 konvertitát sikerült szerezniük. (Boxer 1951, 153. p.) A katolikus papok derűlátó jelentései arról szóltak, hogy „a világ minden népe közül a japánok mutatják a legnagyobb hajlandóságot hitünk elfogadására. Előrelátóak és az ész irányítja őket, akárcsak a spanyolokat, de még ezeken is túltesznek”. (Cooper 1981, 40. p.) Sokan közülük abban bizakodtak, hogy rövid idő alatt az egész országot kereszténnyé teszik. (Sansom 1984, 127. p.) Ez a gyors siker azonban a portugálok befolyásának hirtelen megszakadását eredményezte Japánban. 1587-ben Tojotomi Hidejosi, a felkelő nap országa fölötti uralomért harcoló feudális vezérek leghatalmasabbika leigázta Kjúsú szigetét, ahol a jezsuita befolyás a legnagyobb volt. Rögtön tisztában volt a portugál kereskedelmi dominanciából eredő veszélyekkel: a kereszténység terjedésével és a jezsuitáknak a japán belpolitikába való beavatkozásával. Ennek eredményeként ediktumban (rendeletben) tiltotta meg a hittérítést, és korlátozta a portugálok befolyását Nagaszakiban. (Berry 1982, 91–92. p.)
Dacára annak, hogy a rendelet megtartását nem igazán vették szigorúan, és az európai papok tovább ténykedhettek az országban, ez volt az első jele annak, hogy az idegenek a japánok számára új és gyakran érthetetlen vallásukkal nemkívánatosak. (Elison 1988, 132. p.) Sokkal komolyabb helyzetbe kerültek a keresztények Tokugava Iejaszu szekigaharai győzelmét követően és a tokugavai sógunátus megalakulása után. Az új rezsim, mely lényegében egyesítette egész Japánt (valójában arra kényszerítette az összes többi feudális hadurat, a daimjókat, hogy fogadják el önálló hatalmát), fennállásának első évtizedeiben az ország stabilizációját szorgalmazta s benne a maga pozícióját. Megalapítója tudatában volt annak, hogy a tokugavai sógunátus (bakufu) helyzete belső kompromisszumtól függ, azaz egyfelől a politikai hatalomnak a sógunok kezében való összpontosítástól, másfelől az egyes feudális uralmak belső autonómiájától. (Cullen 2003, 7–8. p.) Tokugava politikai célkitűzése egy olyan politikai rendszer felállítása volt, amely lehetővé tette volna a rezsim számára a potenciálisan ellenálló daimjók pacifikálását s elhárította volna a tekintélyét aláásó mindennemű veszélyt. Az egyik ilyen veszélyforrásként éppen a kereszténységet nevezte meg. A sógunátus véleményét erről a kérdésről azzal a memorandummal lehet illusztrálni, melyet a tokugavai bölcselők egyik legfontosabbika, Hajasi Razan dolgozott ki: „A keresztény banda nemcsak azért jött Japánba, hogy ide küldhesse kereskedelmi hajóit és árut cseréljen, hanem az ördögi törvény terjesztéséért is, mely az igazi doktrínát hivatott megdönteni, hogy lecserélhessék ennek az országnak a kormányát és megszerezhessék tulajdonát. Ez egy nagy veszély csírája, melyet el kell taposnunk.” (Boxer 1951, 318. p.) A portugálokat és a jezsuitákat kezdték az ország belső biztonságát veszélyeztető közösségnek tartani, olyan potenciális bomlasztóelemnek, melyet ki kell irtani, ezzel megakadályozandó a beavatkozásukat és a kereskedelmi helyzetükkel való visszaélést.
Ennek eredményeként született Iejaszu 1614-es rendelete, mely tiltotta a kereszténység terjesztését és vallását. (Laver 2011, 6. p.; Hagemann 1942, 153. p.) Ez a dokumentum jelenti a portugálok és a más európaiak többsége Japánban való jelenléte végének eszmei kezdetét. A portugál dominancia alkonya a kapán külkereskedelemben ráadásul előrevetítette a többi európai ország konkurenciájának növekedését. A japán partokat már 1600-ban elérte a Liefde nevű holland hajó, a következő években pedig újabbak követték. (Clulow 2014, 39–41. p.) A hollandok 1609-ben megalapították kereskedelmi kirendeltségüket Hiraduban, nem messze Nagaszakitól, s négy évvel később ugyanezt a lépést megtették az angolok is, bár az ő jelenlétük Japánban a csekély kereskedelmi haszon miatt mindössze tizenegy évig tartott. (Laver 2011, 9–10. p.) A hollandok, akik fokozatosan kiszorították a délkelet-ázsiai piacokról a portugálokat, s szilárdan megvetették lábukat a jávai Batáviában, (Clulow 2014, 62. p.) meggyengítették a japánok függőségét a portugálok közvetítő szerepétől a Kínával való kereskedelemben. Azzal, hogy kifejezetten csak a kereskedelmi érdekekre összpontosítottak – amit nem kötöttek össze misszionáriusok tevékenységével az országban –, és nyíltan ellenségesek voltak a katolikusokkal szemben, abban az időszakban, amikor a keresztényeket Japán belső stabilitásának veszélyforrásának tartották, jelentős konkurenciaelőnyre tettek szert. (Totman 1995, 78. p.)
A portugálokkal és spanyolokkal való külkapcsolatok több évtizedes korlátozása és a hazai keresztények nyílt üldözése után a sógunátusi kormány a külföldiekhez való viszony kérdésének végleges megoldásához látott. A 16. század 30-as éveitől fogva Tokugava Iemicu sógun három alapvető külpolitikai célt követett: „1. eltávolítani a felforgató római katolikus ideológiát; 2. monopolizálni a külkereskedelmi hasznot a bakufu kezébe; 3. megakadályozni a japánok külföldre távozását.” (Toby 1977, 325. p.) Ennek a politikának a megvalósításához adtak ki több rendeletet 1635-ben, 1639-ben és 1641-ben, melyek tiltották a nagyobb tengerjáró hajók építését; halálbüntetés terhe mellett elhagyni az országot; ismételten tiltották a kereszténység felvételét és terjesztését; mindenekelőtt azonban lezárták az összes japán kikötőt a nyugati hajók elől, ami alól csak a hollandok nagaszaki jelenléte kapott kivételt. (Kočvar 2006, 37–39. p.) Ám az ő tevékenységüket is szigorúan korlátozták, annak ellenére, hogy a sógunátus tekintélyei a Japánba behozandó áru mennyiségének növelésére biztatták őket, hogy ezzel is pótolják a portugálok kiűzésével támadt hiányt. (Kazui 1982, 293. p.) Az 1641-es rendelet a hollandokat a Nagaszaki kikötője melletti Dedzsima szigetére száműzte s arra kényszerítette őket, hogy hagyják el virágzó hiradui kirendeltségüket, mely nem állt teljes mértékben a sógunátus ellenőrzése alatt. (Jansen 2002, 80. p.) Kezdetét vette az ún. bezárkózás időszaka, a szakoku.
A viszonylagos szabadság korszaka után, melyet a nyugati közösség a 16. században s a 17. sz. elején élvezett Japánban, az európaiak (lényegében a hollandok) jelenléte rendkívül szűk területre korlátozódott: a nagaszakai kikötőben mesterségesen kialakított Dedzsima-szigetre. A hozzáférhető források szerint ez a nyugati közösség mintegy 13 100 m (1,31 ha) területen élt, s itt is egy sor korlátozásnak volt kitéve. (Laver 2014, 171. p.) Elsőként említhető a magán a szigeten való ténykedésük ellenőrzése: a hollandoknak a Dedzsimán való mozgását szigorúan ellenőrizték, s kivételes esetektől eltekintve nem hagyhatták el a szigetet. Az itteni telepesek számára ezzel együtt megakadályozták a helyi lakossággal való kapcsolatot: egyetlen hivatalos érintkezési lehetőséghez csak a hivatalos tolmácsok vagy kiemelt kereskedők jutottak. Rajtuk kívül a szigetet csak prostituáltak látogathatták a Murajama szórakozónegyedben, mivel a hollandoknak nem tették lehetővé, hogy Dedzsimán a feleségükkel vagy a családjukkal éljenek (az első nő, akinek engedélyezték a szigetre lépést, az itteni kormányzó felesége, Titia Cock Blomhoff volt, aki 1817-ben érkezett ide). (Kshetry 2008, 79. p.) Így az európaiak közösségi élete erősen korlátozott és irányított volt. Lényegében azt lehet mondani, hogy a kirendeltség egyáltalán nem nagyszámú (néhány tíz személy) alkalmazottja de facto annak azoknak a rendeleteknek volt a foglya, melyek mindennapi életüket szabályozták. Az egyetlen fényűzés, amit a dedzsimaiak megengedhettek maguknak, az európai öltözék, bútor és európai élelmiszerek gazdag tárháza volt, melyek iránt Japánban nagy volt a kereslet (elsősorban a bor és az édesség iránt). Máskülönben a szigeten való tartózkodás unalmas rutin volt, melyet legfeljebb a bakufu tisztségviselőinek viszonylag gyakori látogatásai színesítettek, akik így múlatták az idejüket a Batáviából évente egyszer érkező kereskedelmi hajó érkezéséig. (Laver 2014, 168–170. p.) Az itteni élet egyik legszigorúbban megkövetelt tilalma az egyházi szertartásokra vonatkozott. Különösen szigorú ellenőrzés alatt tartották a könyvbehozatalt, ezeket Dedzsimán helyi cenzorok vizsgálták. A vallásra (a kereszténységre) tett bárminemű megjegyzés vagy az ezzel kapcsolatos kérdések azonnal a gyanúsnak nyilvánítottak sorsára juttatta a könyvet, melyet elkoboztak és megsemmisítettek. (Sansom 1984, 200. p.) A Japánban tartózkodó idegenek iránti türelemnek tehát világosan megszabott határai voltak. Aktivitásuk eszményi esetben üzleti tevékenységükre csökkent. Egyébiránt az ország belső stabilitására nézve veszélyforrásnak tartották, ezért elszigetelték és szigorúan figyelték őket.
Dedzsima állandó lakóin kívül szigorúan ellenőrizték a tengerészeket is, akik kereskedelmi hajókon érkeztek (Japánban általában évente egy hajó kötött ki). A helyi rendeletek értelmében a tengerészek az alatt az idő alatt, amíg a hajó a kikötőben vesztegelt (általában két-három hónapig), csak kis csoportokban léphettek a szárazföldre, és „megfelelő” viselkedésüket a felettesük szavatolta. A parton személyes ellenőrzésnek vetették őket alá, a célból, nehogy árut csempésszenek vagy vallási tárgyakat, irodalmat. (Kaempfer 1999, 190. p.) Korlátozott volt a belföldi helyzetről való információk mennyisége is, amit a hollandokkal közöltek. Ebből kifolyólag az európaiaknak a felkelő nap országáról való ismereteik viszonylag gyérek voltak. (Keene 1969, 9. p.) Ez a helyzet a 18. század során sem változott, amikor is az európai könyvbehozatalra és az általuk terjesztett ismeretekre vonatkozó tilalmat részben feloldották, aminek köszönhetően létrejött a rangaku, a „holland tudásanyag”. (Sansom 1984, 204. p.) Az idegenek Japánban való mozgására vonatkozó minden korlátozás alóli egyetlen kivételt csak a dedzsimai kirendeltség holland kormányzójának évente rendszeresített látogatása jelentette Eduba, ezek azonban szigorú protokoll szerint zajlottak, s maguk a hollandok is úgy kezelték őket, mint a Japánban való gazdasági érdekeikkel összefüggő szükséges diplomáciai lépéseket. (Hellyer 2009, 44–45. p.) De így is meg volt kötve a kezük az éber sógunátusok által, melyek igyekeztek a külfölddel folytatott kereskedelmet kordában tartani. A japán ezüstbányák fokozatos kimerülésével, melyek a 16. században még a világ termelésének egyharmadát hozták, (Cullen 2003, 20. p.) a rezsim igyekezett megakadályozni ennek a nemesfémnek a kivitelét. 1668-ban ezért betiltotta az ezüstkivitelt, amit ugyan a valóságban nem lehetett keresztülvinni, mégis, a japán külkereskedelemben jelentősen csökkent az ezüst részesedése. Ezt a hiányt a hollandok legalább részben rézvásárlással ellensúlyozták, a réz így vált jelentős kiviteli cikké Japánban. (Kazui 1982, 295. p.) Általánosságban azonban leszögezhető, hogy a hollandok kereskedésének jelentősége Japánnal fokozatosan csökkent, és a 18. század közepétől a Holland Kelet-indiai Társaság számára veszteségessé vált, amire a dedzsimai kirendeltség is felhívta a figyelmet. (Cullen 2003, 46. p.; Screech 2006, 189. p.)
Ekként Japánban a nyugati külföldiek jelenléte több mint kétszáz éven át lényegében marginális és nagyon korlátozott volt.[1] Ez a helyzet ugyanakkor a 19. század derekán hirtelen és drámaian megváltozott, amikor Perry missziója rákényszerítette a bakufut addigi, az ország elszigeteltségét eredményező politikája átértelmezésére. Kétségtelenül az is figyelemre méltó tény, hogy a japánok viszonya az idegenekhez (kivéve a „holland tudásanyag”-ot képviselő csekély számú tudóst), így a központi kormány képviselőié is a szakoku teljes idejére változatlan volt. Ráadásul azt követően, hogy Japán partjain egyre nagyobb mértékben kezdtek felbukkanni külföldi hajók, miközben némely állam, elsősorban Oroszország vezetői a japán kikötők megnyitását követelték, a sógunátus az addigi politikáját tovább szigorította. 1825-ben jelent meg az Ikokuszen ucsiharai nevű rendelet, mely arra utasította a part menti hercegségeket, hogy a japán partokhoz közeledő hajókat erővel űzze el. (Wakabayashi 1986, 101–102. p.) Az ennyire határozott lépés oka változatlan volt: bár a kereszténységnek még a csíráját is kiirtották az országban, éppen a vallás kérdése volt az, amely az idegenekkel szembeni japán aggályokat motiválta. A kor egyik elismert tudósa és a japánok fölérendeltségének propagálója, Aizava Szeisiszai ezzel összefüggésben 1825-ben ezt írta: „Már csaknem háromszáz éve, hogy a nyugati barbárok a nyílt tengereken ügyködnek. Hogyan lehetséges, hogy képesek területeiket növelni s minden vágyukat elérni? […] Sikerük egyetlen kulcsa a kereszténység. Ez valójában rosszindulatú és egyszerű vallás, mely aligha érdemel figyelmet. Doktrínái azonban jól felállítottak és könnyen érthetőek, ezért az ostoba együgyűeket könnyen becsaphatják. […] Valahányszor uralmuk alá akarnak hajtani egy országot, ugyanazt a módszert alkalmazzák. Az illető néppel való kereskedelem útján megismerik a földrajzát és a védelmét. Ha védelmük gyenge, kiküldik katonáikat, hogy a kiszemelt népet legyőzzék, ha pedig erős, akkor a kereszténységet terjesztik, belülről bomlasztva fel az országot.” (Vaporis 2014, 120–121. p.) Elszigeteltségük dacára a művelt japánok jólértesültek voltak a világban zajló eseményekről, és tudtak a kiterjedt tengerentúli impériumok fokozatos kialakulásáról. Az idegeneket ezért agresszív szándékúaknak tartották, amit úgymond a kereszténység terjesztésével értek el, a maguk oldalára állítva a helyi lakosságot. (Wakabayashi 1986, 89. p.) A japán kormány és az értelmiség nagy része épp ezért tartotta magát ahhoz, hogy az ország maradjon izolálva az európaiak pusztító befolyásától.
Másfelől ez a politika az idegenek növekvő nyomása miatt tarthatatlannak bizonyult. A bakufura gyakorolt további, a japán kikötők megnyitását célzó külföldi nyomás a Perry-misszió sikerében csúcsosodott ki 1853 és 1854 között. A kanagavai egyezmény megkötésével (1854. március 31.), mely megnyitotta Simoda és Hakodate kikötőket az amerikai hajók előtt, a sógunátus kénytelen volt hasonló egyezményeket kötni más hatalmakkal (Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország és Hollandia) is. (Fox 1969, 10–13. p.) A külföldiek mozgásának és életének feltételeit a nyugati hatalmakkal megkötött első egyezmények a japán fél követelményei alapján szabták meg. Az érkező hajókat és legénységüket szigorúan a japán törvények megtartására kötelezték és a helyi hivatalnokoknak voltak alárendelve. Az esetlegesen gyakrabban előforduló rendelet- és szabályszegés esetén a japánok ismét lezárhatták kikötőiket az illető ország hajói előtt. A nyugati hajók legénysége részéről tapasztalt kisebb vétségei ügyében ugyanakkor az illető hajók kapitányai járhattak el. (Beasley 1995, 206. p.) Korlátozták az idegeneknek az engedélyezett kikötőkön kívül mozgását is. (Barr 2011, 38–39. p.) Japán nyitását tehát szigorúan szabályozottnak tekintették, és a sógunátus szemében nem szabadott volna, hogy az országban külföldi közösség jöjjön létre. Valójában azonban a bakufu képviselőinek tanácsa abban reménykedett, hogy az egyezmények megkötése csak ideiglenes intézkedés lesz, amely a rezsimnek időt biztosít ahhoz, hogy kellő védelmet építsen ki s visszaáll az idegenekkel való viszonyok status quója. (Akamatsu 2011, 92–102. p.) Annál nagyobb volt a japánok meglepetése, amikor 1856 augusztusában egy amerikai hadihajó kötött ki Simodában, a tapasztalt Townsend Harris missziójával, aki az amerikai–japán szerződés 5. cikkelyének értelmében amerikai konzulátus megnyitását követelte Japánban. A japánok ezt a cikkelyt úgy értelmezték, hogy konzul esetleg akkor érkezik az országba, ha erre feltétlen szükség lesz, s ha ezzel mindkét fél egyet fog érteni. Harrisnek az Edo-öbölben bemutatott tengerészeti demonstrációját látva azonban a sógunátus tárgyalói végül kénytelenek voltak elfogadni az amerikai követeléseket, s felajánlani Harrisnek egy hivatalos rezidenciát Kakizaki település kolostorában, Simoda közelében. (Tamarin 1970, 181–183. p.) E lépés megvetette az idegenek Nagaszakin kívüli tartózkodásának alapját, s közvetve külföldi közösség létrejöttét jelentette Japánban.
Harris missziójának mindenesetre sokkal fontosabb céljai voltak, mint pusztán az amerikai konzulátus felállítása Japánban. Az volt a célja, hogy tartós kapcsolat létesítsen a két ország közt. Ugyanebben az időben Japán ki volt téve a többi nagyhatalom (elsősorban Nagy-Britannia) nyomásának is, melyek az Egyesült Államokhoz hasonlóan el szerették volna érni formális jóváhagyását az országban való jelenlétüknek, reguláris kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni, s hasonló előjogokat kivívni maguknak, mint amilyeneknek más ázsiai országokban örvendhettek. (Beasley 1995, 168–182. p.) Ennek eredményeként 1858-ban egy sor egyezmény köttetett, melyek Barátsági és kereskedelmi szerződésként vonultak be a történetírásba. (Auslin 2006, 46–47. p.) S épp ezek a szerződések teremtették meg az alapját annak, hogy Japánban viszonylag gyorsan létrejött egy jelentős külföldi kisebbség. Jellegükből adódóan s figyelembe véve, hogy jelentős mértékben nagyhatalmi katonai fenyegetés kényszerére írták alá őket, ezek úgy rögzültek a köztudatban, mint „nem egyenrangú szerződések”. Ezek 1859-től a külföldiek előtt megnyitották a már hozzáférhető Simoda és Hakodate kikötőkön kívül Kanagava és Nagaszaki kikötőjét is. A következő években aztán Hjógo (Kóbe) és Niigata következett volna.[2] Az alapvető kereskedelmi kérdéseken – mint amilyen a behozatali adó, a hazai fizetőeszközök váltása külföldiekért s magának a gazdaságcserének a módja – túl az összes, külföldiekkel kötött szerződés szövege elsősorban a külföldiek japán földön való tartózkodásának feltételeit rögzítette. E tekintetben a nyugati utazóknak és képviselőknek korábban nem látott szabadságot biztosítottak. A bakufu köteles volt a külföldiek szabad mozgását biztosítani tíz ri (azaz kb. 40 km) körzetben a kikötők körül, s itt az állandó lakhely jogát is megkapták. Fontos lépés volt az extraterritoriális jog, tehát az a gyakorlat, hogy a külföldiek által elkövetett szabálysértéseket az adott ország törvényei szerint kezelték a konzuláris bíróságokon. Ezzel a Japánban élő külföldieket lényegében kiemelték a helyi jogi rendszerből. A bakufu részéről hozott alighanem legnagyobb engedmény – legalábbis az előzményekhez képest – a külföldieknek az a joga volt, hogy szabadon gyakorolhassák vallásukat, mi több, saját imaházuk vagy kolostoruk lehetett, ezzel együtt azonban nem szabadott a helyi vallási ceremóniákba beavatkozniuk. (Beasley 1967, 186–187. p.) A nem egyenrangú szerződéseknek ezek a cikkelyei egészen a 19. század végéig biztosították a Japánban élő külföldi közösség alappilléreit.
A külföldiek jelenlétének központjává az országban hamarosan Jokohama kikötője vált, ahol a 60-as évek során jött létre a legjelentősebb nyugati közösség. (Kshetry 2008, 94. p.) A modern japán gazdaság e kulcsközpontja létrejöttét paradox módon a bakufunak az az igyekezete gyorsította fel, hogy az idegeneket legalább részben izolálják. Maga Kanagava városa, mely a megkötött szerződések értelmében megnyílt volna a külföldiek előtt, Japán legfontosabb útvonalán, a Tokkaidón feküdt, mely a sógunok székhelyét kötötte össze Kjótóval. A belföld legfontosabb közlekedési ütőeréről volt szó, melyet nemcsak kereskedők és civilek ezrei használtak, hanem és elsősorban erre vonultak a daimjók menetei is az Edo-öbölbe (és onnan vissza), ahol kötelezően költséges rezidenciákat voltak kénytelenek fenntartani. A külföldiek jelenléte egy ilyen érzékeny közlekedőúton épp ezért nagyon nemkívánatos volt. (Fox 1969, 61. p.) Azzal az ürüggyel, hogy Kanagava már úgyis túlnépesedett, a bakufu tárgyalófelei Jokohamába utasították a külföldieket azzal, hogy ott állítsák fel rezidenciáikat. Ezt némely külföldi képviselő részéről nemtetszés s tiltakozás fogadta, majd azt követelték, hogy a szerződésben megnevezett kikötő legyen nyitott és hozzáférhető diplomáciai misszióik számára.[3] Ezzel szemben a japánok azzal érvelhettek, hogy Jokohama Kanagava járásban található, azaz nem lehet szó szerződésszegésről. Ugyanakkor rámutattak a tényre, hogy az eredeti, az 1854-ben Perry által aláírt kanagavai egyezmény is valójában Jokohamában köttetett, noha Perry – ismeretlen okokból – a szerződés aláírásának helyéül Kanagavát jelölte meg. (Auslin 2006, 43. p.) A nagyhatalmak képviselői végül megbékéltek Jokohama megnyitásával (Kanagava helyett), mindenekelőtt üzleti érdekeiket tartva szem előtt. Míg a kanagavai kikötő sekély és szűk volt, a jokohamai ideális volt a nagy tengerjáró hajók számára. (Fox 1969, 61. p.) Maga Jokohama azonban eredetileg nem tűnt túlságosan csábító helynek egy tartós külföldi telep létesítésére. A települést számos lapály vette körül, és az éghajlata sem volt kedvező. (Barr 2011, 85. p.) A japánok ráadásul egy csatornával kötötték össze a tengerbe folyó helyi patakot, miáltal nyugat–kelet irányban nagyjából egy 1,5 km széles, észak–dél irányban pedig egy 2 km széles terület jött létre. A külföldieket tehát erre a barátságtalan területre kívánták szorítani, a csatornán pedig csak két híd vezetett át, azaz úgy elszigetelték őket, mint annak idején a hollandokat Dedzsimában. (Fox 1969, 61–62. p.)
Tekintettel azonban a szerződésnek arra a kiegészítésére, mely a külföldieknek szabad mozgást biztosított a nyitott kikötőkön kívül is, a bakufunak ezt az elszigetelő szándékát nem lehetett teljes mértékben megvalósítani. Ráadásul maga Jokohama kisvártatva a Japánban megtelepedett nyugati kisebbség székhelyévé vált. Ideális kikötőként ugyanis a várost előnyben részesítették a külföldi kereskedők, akik Jokohamában gyorsan menedékre találtak. (Alcock 1863, 143. p.) Az első kereskedők már 1859 júliusában letelepedtek, bár sokuk panaszkodott a helyi viszonyokra és a helyi tisztviselők kelletlenségére, akik nem igazodtak a külföldiek igényeihez (nézeteltérés támadt például a helyi pénznem külföldire váltása körül).[4] Ugyanebben az időben jött létre Nagaszakiban egy külföldi telepesekből álló kisebb közösség, melyet elsősorban kereskedők és diplomaták alkottak.[5] S bár Nagaszaki hosszú időn keresztül Japán behozatalának is kivitelének egyetlen kapuja volt, a tény, hogy Jokohama a súgunok edui központjához közel esett és a bakufu támogatta a helyi kereskedőket, hogy az árucserét a külföldiekkel épp itt és az ő ellenőrzésük alatt bonyolítsák le, ez a kikötő Japán nemzetközi árucsere-forgalmának fő központjává vált. S dacára annak, hogy eleinte meglehetősen fejletlen vidék volt, gyorsan két, egymástól elkülönülő „város” nőtt ki rajta. A kijelölt terület mintegy egyharmadát átadták az idegeneknek, akik itt kihasználhatták a már álló épületeket, a lakásokat és raktárakat, miközben egyhamar maguk is viszonylag kiterjedt építkezésekbe fogtak. A maradék területet az idegenekkel kereskedő helyiek „japán város”-a foglalta el, csatornával elválasztva az idegenektől. (Auslin 2006, 54. p.) Néhány rövid év alatt így egy teljesen új város keletkezett, mely a Japánban élő nyugati kisebbség kulcsfontosságú központjává vált. A 19. század 70-es éveinek derekán már több mint 64 000 lakosa volt. (Le Japon 1878, 17. p.) Maga a külföldi közösség ugyan csak viszonylag kis részét alkotta ennek (mintegy 5–10%-át), a 19. század 80-as éveinek végén már nem elhanyagolható 5000 állandó lakost számlált. (Smith 1986, 354. p.)
Jokohama gyors növekedésének megvoltak a hátulütői is. Amikor Ernest Mason Satow brit diplomata és tolmács 1862-ben megérkezett a városba, utak és épületek összevisszaságát találta, mindenféle várostervezési rend híján. Ezt a tényt az okozta, hogy a külföldi közösség meglétének első éveiben a földet az idegeneknek lakásuk és hivatalaik (ezek közül alighanem a vámhivatal volt a legjelentősebb) építésére ingyen bocsátották rendelkezésükre. Csak azt követően, hogy a nyugati „város” terjeszkedni kezdett, kezdték a helyi képviselők megkövetelni, hogy az újonnan megszerzett telkekért rendesen fizessenek. A belföld felé az idegen enklávé terjeszkedését a mocsaras terep és más természeti akadályok gátolták. A város peremén nagyon gyorsan kiépült a Josivara „szórakoztatónegyed”, a helyeik megfogalmazásában „fiatal lányok művelődésének vállalata”. (Satow 1921, 9–10. p.) Jokohama sok lakója nagyon gyorsan elfelejtette az európai prűd felfogásokat, s rendszeresen látogatta ezt a negyedet, s ez volt az egyik oka annak, amiért honfitársaik „Európa aljának” tartották őket. (Satow 1921, 10. p.) Ezzel együtt Jokohamában gyorsan nőttek a sokkal praktikusabb vagy szent helyek. Nem sokkal az idegen telep kialakulása után két templom is felépült itt (protestáns és katolikus), valamint egy temető, és viszonylag fényűző székhelyeiket felépítették a távolkeleti kereskedelemben érintett külföldi cégek is. Ezek közül a legjelentősebbek a következők voltak: Jardine, Matheson & Company, Fletcher & Company, melyek a kínai kereskedelemben is fontos szerepet játszottak. (Satow 1921, 10–12. p.)
Noha a gyorsan növő cserekereskedelem fontos ösztönzője volt a város és a külföldi közösség rohamos fejlődésének, a Japánban élő nyugatiakat naponta érték kellemetlenségek. Ezek egyike volt az európai élelmiszer-tartalékok korlátozott mértéke, s tekintettel arra, hogy a hazai konyha jelentős mértékben különbözött a külfölditől, a megfelelő pótlékok fellelése is körülményes volt. 1878-ban Isabella Bird brit utazó arra panaszkodott, hogy „a kenyér, a vaj, a tej, a baromfi, a kávé, a bor és s sör hozzáférhetetlen […], az utazónak magával kell hoznia az élelmet, mivel azt a halból vagy zöldségből álló szörnyűséget, amely »japán étel«-nek számít, csak kevesen képesek lenyelni és megemészteni, azok is csak hosszas gyakorlattal”. (Denney 2011, 38. p.) Mivel a hús, a tej és a vaj hiányzott az akkori japán étlapról, a kortárs szemlélők azt tapasztalhatták, hogy „a japán ételek aligha csillapítják az európai étvágyat”. (Chamberlain 1905, 192. p.) Épp ez okból alakultak meg Jokohamában az első nyugati étkezdék. 1862 decemberében jött létre a Golden Gate Restaurant, a következő évben pedig a francia Au Trois Frères Provencaux. Nagy étteremmé vált az első helyi szálloda (Yokohama Hotel) mellett működő is, mely az ideiglenes látogatók fészkének számított. (Denney 2011, 40. p.) 1861 óta a városban rendszeresen megjelent egy nyugati újság, a Japan Herald, (Barr 2011, 144. p.) a szabadidő eltöltéséhez és a helyi szórakozáshoz pedig egy lóversenypálya meg egy krikettpálya szolgált. A nem éppen eszményi fekvése s a korlátolt területe meg a helyi gondok dacára így jött létre Japánban egy valóban „nyugati” város, mely otthona lett egy jelentős külföldi kisebbségnek, amelynek meg kellett küzdenie a helyi specifikus feltételekkel.
A nyugati közösségre leselkedő legnagyobb veszélyt az erősen xenofób szonnó dzsói mozgalom megerősödése jelentette. Már a nagyhatalmakkal való nem egyenrangú szerződések körüli egyeztetések idején volt az országban egy erős tendencia a japán területeken való idegenek jelenléte ellen. Azok is, akik támogatták a nyitást a külföldi kereskedelem előtt, tudatában voltak a közvélemény európaiakkal és amerikaiakkal szembeni erősödő ellenszenvnek. Sokan attól is tartottak, hogy Japán is ugyanarra a sorsra jut, mint Kína az ún. ópiumháborút követően.[6] A tény, hogy a bakufu végül egyetértett Harris feltételeivel, számos japán értelmiségiben erős ellenérzést váltott ki a sógunátus politikájával és a külföldiek további beszivárgásával szemben. Az olyan hazafiak, mint Josida Sóin, azt állították, hogy „a sógun csak a császár helyettese általi császári megbízott, aki védi az országot az ellenséges megszállással szemben. De azzal, hogy a sógun elszomorította a császárt, mert nem volt képes kitoloncolni a barbárokat, nincs többé joga hivatalt viselni”. (Hillsborough 2014, 94. p.) Az ő felfogásuk szerint Japánt kitették „a külső barbárok látogatása általi bepiszkolásnak”, ezért tartósan kin kellene őket tiltani az ország területéről. (Beasley 1972, 119. p.) Ezek az eszmék legmélyebben az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó szamurájok közt vertek gyökeret, akik a kései Edo-korszakban egyre aggasztóbb pénzügyi helyzetbe jutottak, amikor is az infláció által elértéktelenített bevételük gyakran nem fedezte életszükségleteiket. (Jansen 2002, 109. p.) A külföldiekkel való nyílt gazdasági kapcsolatok tovább mélyítették gondjaikat. Az idegenek kezdetben nagyon ügyesen kihasználták a japán nemzetközi piacon az arany és az ezüst eltérő arányú értékét (Japánban az arany volt olcsóbb), ami a nemesfémnek az országból való kiáramlásához vezetett. A behozott termékek is az infláció masszív növekedését eredményezte, s ennek következményeit főként azok érezték meg, akik már az előző korszakban is leginkább nélkülöztek. (Lehmann 1982, 145–146. p.)
Mindezek következménye egy támadássorozat volt az idegenek ellen, elsősorban a jokohamai külföldi közösség ellen. 1859 augusztusában a nyílt utcán gyilkoltak meg két orosz tengerészt. (Lensen 1959, 381–382. p.; Alcock 1863, 240. p.) Ez azonban csak a kezdete volt az aljas gyilkosságoknak: „végzetes támadás vetett véget a francia nagykövetség szolgája életének, egy holland hajóskapitányénak, a brit nagykövetségnek dolgozó japán tolmácsénak, januárban pedig Harris titkáráénak, Henry Heuskennek.” (Tamarin 1970, 232. p.) A támadások némelyike alapos diplomáciai krízist okozott a nagyhatalmak és a bakufu viszonyában. 1861 júliusában és 1862 júniusában felfegyverzett szamurájok (ún. sisik, magasabb beosztású férfiak) magát a brit konzulátus épületét támadták meg.[7] A legnagyobb incidensre végül 1862. szeptember 14-én került sor, amikor is fényes nappal Jokohama mellett megölték Charles Lennox Richardson brit üzletembert.[8] Hasonló incidensek a 60-as években viszonylag gyakori példáivá váltak az ellenszenvnek, mellyel a japán lakosság egy része viseltetett a számukra idegen elemmel szemben. Európába való visszatérése után Satow úgy emlékezett, hogy a fenyegető veszéllyel szemben, amelynek külföldi telepesek ki voltak téve, az idegenek rendszerint felfegyverezve mutatkoztak a nyilvános helyen. Ő maga egészen 1869-ig viselt revolvert, amikor is a város utcáinak veszélyessége alábbhagyott. (Satow 1921, 35. p.) Averzióval az idegenek gyakran szembesültek a hazai lakossággal való átlagos kapcsolataik során is. A. Kornyilov orosz tengerész azt jegyezte fel 1859-ben a naplójába, hogy Edo meglátogatásakor (ahová Nyikolaj Muravjev orosz követet kísérte) a látogatókat helyi hivatalos vezetők voltak kénytelen kísérgetni, máskülönben azt kockáztatták volna, hogy a város nagyon bizalmatlan lakói sértegették volna őket. (Wells 2004, 118. p.) Más tanúvallomások azonban nem osztják Kornyilov tapasztalatait. Alcock brit követ például barátságosnak ítélte meg az egyszerű nép viselkedését az idegenekkel. Idegengyűlöletet főként a szamuráj réteg és az olyan helyi tisztségviselők részéről tapasztalt, akik a szonnó dzsói mozgalommal álltak kapcsolatban: „Japánban az idegenekkel való bármilyen ellenségeskedés felülről táplálkozik, nem alulról. Az idegenek valódi ellenségei nem a néptömegek, hanem a daimjók és az ő fegyveres követőik, akik uraiknak szolgai eszközei.”[9] Akárhogy is, Japán a külföldi közösségek kialakulásának kezdeteiben az idegenek számára nem jelentett biztonságos és barátságos országot.
Erre a tényre reagáltak a nagyhatalmak képviselői is, akik a maguk kormányánál rendszeresen nagyobb támogatást szorgalmaztak a szerződéses kikötők védelmének ügyében, s a sógunátus kormányra való esetleges nyomást.[10] Ennek eredményeként Jokohamában állandó katonai helyőrséget hoztak létre. Az első kis állandó egység Japánban a britek által jött létre, az 1861-es idegenellenes támadássorozatok nyomán. A katonákat ideiglenesen a helyi épületekben szállásolták el a rendes kaszárnyák létrehozásáig. Étkezésüket a brit konzulátus fedezte, hiszen épp ennek védelmére lettek iderendelve.[11] Az ország politikai helyzete ennek ellenére a következő években sem változott alapvetően. Richardson meggyilkolása jókora diplomáciai incidenssé vált, mely a Sakuma hercegség elleni brit tengerészeti csapásba torkollt, (l. bővebben: Denney 2011, 166–202. p.) s ugyanekkor a bakufu alávetette magát a xenofób szárny által uralt császári udvar nyomásának azt illetően, hogy a szerződéses kikötőket be kívánja záratni.[12] Annak szemléltetésére, hogy teljes mértékben támogatja a külföldieknek az országból való kiutasítását, a Csósú hercegség lőni kezdte a kulcsfontosságú simonoszeki szorosnál tartózkodó külföldi hajókat.[13] Ezek a viharos események egy további komoly konfliktushoz vezettek a nagyhatalmak és Japán között. 1864 augusztusában a nagyhatalmak egyesült tengerészete Simonoszekiben megsemmisítette a japán alakulatot, és az erős diplomáciai nyomás hatására a sógunátus kifizetett hárommillió dollár kártérítést.[14] A következő évben aztán a „barbárok” azonnali kiutasítását követelő klikk kénytelen volt megbékélni a helyzettel. A kikötők elzárását előíró rendeletet visszavonták, s a császári udvarnak bele kellett egyeznie az 1858-ban megkötött szerződések végleges ratifikálásába. (Treat 1918, 531–549. p.) A Japánban tartózkodó külföldi közösség potenciális veszélyeztetettsége és Jokohama újbóli megtámadásának lehetősége jelentős erősítést eredményezett, melynek az enklávé külföldijeit kellett védelmezniük. 1864. január 22-én így Hongkongból Jokohamába érkezett a HMS Vulcan nevű brit hajó, fedélzetén a 20. gyalogezred egy részével, mely a város állandó helyőrségét alkotta.[15] Noha ez az intézkedés sem akadályozta meg az újabb gyilkos támadásokat,[16] mindenesetre az idegenek nyílt demonstrációja volt arra nézvést, hogy maradnak az országban. Valamint elég elrettentő eszköze és formája volt a bakufura gyakorolt nyomásnak, mely nagyon is tudatában volt a külföldiek katonai erőfölényének.[17]
A gyakori diplomáciai konfliktusok ellenére Japánban a külföldi közösség viszonylag gyorsan terebélyesedett. Csak 1863-ban 170 hajó látogatta meg Jokohamát (100 brit, 40 amerikai, 13 holland, 8 német, 7 francia és 2 orosz).[18] A Japánnal való kereskedelem prosperitását nagyon reményteljesnek ítélték.[19] Így tehát Jokohama néhány rövid esztendő alatt a japán nemzetközi kereskedelem központjává vált, és az ország egyik legjobban fejlődő városává. Egy évvel az alapítása után Jokohama forgalma a nemzetközi árucsere-kereskedelemben meghaladta Nagaszakiét. Még Kóbe 1867-es megnyitása a külföldi hajók számára megtartotta az ország importjában és exportjában a 70%-os részesedését. Jokohama közelségéből a sógunok szélhelye, Edo is profitált (illetőleg, a Meidzsi-restaurációt követően Tokió), mely mint az ország fő igazgatási és gazdasági központja a jokohamai sikereknek is köszönhetően növelte szerepét. (Smith 1986, 353–354. p.) De a többi szerződésbeli kikötő külföldi közösségének jelentőségét sem szabad semmiképp alulbecsülni. Az idegenek ugyanis tömegesen telepedtek le Japán más városaiban (először Nagaszakiban és Hakodatéban, 1867 után Kóbeban), ahol kiépítették a maguk negyedeit, melyekben Jokohamához hasonlóan élvezték a nem egyenrangú szerződések nyújtotta védelmet. Némely szerző ezeket a központokat „csaknem független köztársaságok”-nak nevezi, mert itt az idegeneknek saját önkormányzatuk volt, nem képezték a japán jogrend részét, és a japán kormánynak nem volt a nemzetközi „kolóniák” felett semmiféle joggyakorlása. (Lehmann 1982, 290. p.)
A szerződéses kikötők léte ugyanakkor Japán számára eléggé alapvető előnyökkel járt. A gazdasági előnyökön kívül, melyeket az ország bekapcsolása a nemzetközi kereskedelembe jelentett, Jokohama és Nagaszaki is jelentős központokká váltak, melyeken keresztül az országba a nyugati eszmék és technológiák áramlottak, s ezzel alapvetően hozzájárultak az ország modernizációjához. Nagaszaki kikötőjének már csaknem három évszázados tapasztalata volt a nyugattal való kapcsolatok terén, és már a szakoku korszakában vonzotta azokat a japán értelmiségieket, akiknek imponáltak a „holland tudományok”, és saját „külföldi” tapasztalatokra vágytak. (Jansen 1984, 544. p.) A hollandokkal már meglevő együttműködésnek köszönhetően a városban 1855-ben tengerészeti akadémiát nyitottak, melynek célja a fiatal szamurájok tengerészeti képzése volt, de tanultak hajóépítést, nyugati matematikát, tüzérséget s egyéb műszaki tudományokat. (Hillsborough 2014, 73. p.) Az akadémiát több tehetséges férfi végezte el (például Kacu Kaisú vagy Enomoto Takeaki), akiknek nagy érdemük volt a Meidzsi-restaurációban is. S bár Nagaszaki jelentősége fokozatosan csökkent, a 60-as években a város fontos gazdasági központ volt. E tekintetben a fegyverkereskedelem volt kulcsfontosságú, ebben Nagaszaki jelentősen megelőzte Jokohamát.[20] Épp itt tevékenykedtek a fontos külföldi kereskedők, amilyen Thomas Blake Glover is volt, akinek a Japánban folytatott üzelmei gyakran a nemzetközi jog határán billegtek. A külföldi kereskedők asszisztálása mindenesetre jelentősen hozzájárult a Szakuma és a Csósú hercegség felfegyverzéséhez, ami végül a tokugavai sógunátus 1868-as megdöntéséhez vezetett. (McKay 1997, 64–74. p.) Jokohamában pedig francia katonai misszió ténykedett, melynek a bakufu fegyveres erőinek modernizálása volt a célja. (Medzini 1971, 131. p.) Jokohama – mint a Japánba áramló innovációk beszüremlésének kapuja – jelentőségét az adta, hogy épp innen indult ki az ország első vasútja, mely a kikötőt a fővárossal, Tokióval összekötötte. (Free 2008, 63. p.) A külföldi közösség létének így nemcsak gazdasági és politikai jelentősége volt, hanem nagymértékben hozzájárult az ország westernizálásához is. (Osterhammel 2014, 290. p.)
A terebélyesedő kereskedelem, a diplomáciai nézeteltérések fokozatos enyhülése, a külföldiek bekapcsolása Japán modernizálásába és a radikális szamurájok elhajlása attól a nézettől, hogy az idegeneket ki kell űzni, (Craig 2000, 235. p.) fokozatosan a külföldi közösségnek az ország mindennapjaiba való integrálását eredményezték. A „nyugati barbárok” eleinte kelletlen fogadtatásban részesültek, s felettébb nagy gyanakvással. Érkezésük erős xenofób reakciót váltott ki, amit a külföldi közösség elleni támadások sorozata is demonstrál. Ezt nemcsak a Japán szent földjét megbecstelenítő „barbárok” iránti gyűlölet okozta, hanem a tény is, hogy a japán társadalomnak a több évszázados elszigeteltségét követően először kellett szembenéznie azzal, hogy az országban vannak nemzeti kisebbségek. A dolgozat elején említett kisebbségek ugyanis csak azt követően alakultak ki, amikor a külföldi közösségek Japánban már szilárdan megvetették lábukat. A Rjúkjú-szigetcsoport két és fél évszázados dupla vazallusságából – Japánnal és Kynával szemben – csak 1879-ben szabadult, Japánhoz való csatolásával. (Keene 2002, 221. p.) Hokkaidót a maga ainu lakosságával lényegében csak a 19. század 70-es éveiben kolonizálták. (McClain 2002, 285–288. p.) A Japánban élő koreai diaszpóra pedig csak a félsziget 1910. évi japán annexiójával keletkezett. (Min 1992, 9–10. p.) Egészen addig úgy lehetett Japánról beszélni mint monoetnikus országról, annak ellenére, hogy volt itt egy jelentős kitagadott kisebbség, melyet a burakumin kaszt képviselői alkottak, ők azonban a japánoktól sem etnikailag, sem nyelvükben nem különböztek. (Sugimoto 2010, 197. p.) Így tehát az európaiak és az amerikaiak jelenléte japán területen és az országaikkal való kereskedelmi kapcsolatok felvétele volt a japánok számára az első valóban lényegi tapasztalat az olyan nemzetiségekkel való együttélésről, melyek életmódjukkal merőben különböztek a japánokétól.
Ez a tény a Japánban élő nyugati közösség kialakulása megértéséhez rendkívül fontos. Megérthető belőle egy sor probléma, melyekkel az idegeneknek a felkelő nap országában meg kellett küzdeniük. Az egyik legfontosabb szempont a hosszan tartó előítéletek voltak, melyekkel a japánok általában az idegenekkel szemben viseltettek, s amiben nagy része volt a hazai értelmiségi elit magatartásának is. A kereszténység megbélyegzésén túl elsősorban a nyugatnak a japán szigetországra vonatkozó szándékaitól tartottak. A „barbárokat” agresszív és terjeszkedő nemzetek képviselőnek tartották, akik az egész világot uralmuk alá akarják hajtani, beleértve Japánt is. (Wakabayashi 1986, 209. p.) Az ország kényszerű megnyitása, a nagyhatalmak nyomása az egyenlőtlen szerződések aláírására, valamint az ázsiai kontinensen való ténykedésük csak megerősítették ebbéli aggályaikat. A japánokat ezért az idegenekkel szemben a kezdettől fogva nagymértékű bizalmatlanság jellemezte, s – látva a problémákat, melyek az országban kiépülő külföldi közösségekkel jártak – nyílt ellenszenv. Másfelől a nagyhatalmak fölérendelt álláspontja, szemmel látható gazdasági és katonai fölényük sok japánban kisebbrendűségi érzést keltettek. Nem csoda, hogy a Meidzsi-restauráció nyomán létrejött új kormány célja Japánnak a Nyugattal kötött korábbi szerződései revideálása volt. (Ravina 2017, 137. p.) Az új rezsim ezért hamar politikai irányvonalának tűzte ki a fukoku kjóhei szlogent (gazdagítsátok az országot, erősítsétek a hadsereget), azzal a szándékkal, hogy Japán egyenrangú partnere legyen a Nyugatnak. (Wilson 1983, 423. p.) A japán partokon és a szerződéses kikötőkben élő idegenek ekként jelentős ösztönzői voltak a modern japán történelem kialakulásának. S bár a Meidzsi-korszak kormányának sok képviselője kezdetben a jói (kiűzni az idegeneket) gondolat vallója volt, miután az ezt a politikát támogató hercegség katonai vereséget szenvedett, véleményét a külpolitikáról teljesen átértékelte.
Ez a megváltozott hozzáállás természetesen kedvező hatással volt az országban élő külföldi közösség fejlődésére. Noha időnként még előfordultak idegenekkel szembeni támadások, amit pl. az ún. bizeni affér is jelez, amikor is az azonos nevű támaszpont katonái 1868 februárjában Kóbe közelében tűz alá vették külföldiek egy csoportját,[21] a helyzet fokozatosan megnyugodott. A Meidzsi császár rezsimjének fellépésével a nyugati szakértők és tanácsadók – az eddigi gyakorlattal szemben – a modernné és a nyugati nagyhatalmakkal egyenlővé válást szorgalmazó reformok végrehajtásának szívesen látott segítői lettek. Következésképp számos külföldi misszióra került sor, melyek jelentősen kibővítették a Japánban élő nemzetközi közösségeket, és alapvetően hozzájárultak a reformok sikeréhez. Végül az ország teljes megnyitása az idegenek előtt fontos szerepet játszott Tokió diplomáciai stratégiájában, mely a nem egyenrangú szerződések revízióját szorgalmazta. (Lehmann 1982, 293. p.) Ennek köszönhetően a Japánban élő külföldi kisebbség fokozatosan felvirágzott, s az idegenek az ország állandó lakóivá váltak. Bár a nyugati közösség Japán összlakosságához mérten elhanyagolható nagyságú volt, bel- és külpolitikai befolyása a Meidzsi-korszakban jelentős volt. Japán bekapcsolódása a nemzetközi kereskedelembe ráadásul alapjaiban befolyásolta az ország gazdasági szerkezetét, s a belföldi termelés feudális rendszere gyorsan alkalmazkodott az új időkhöz, s képes volt kihasználni a kedvező exportkörülményeket. (Howe 1996, 91–94. p.) A külföldi befolyás előtt megnyíló Japán történelme tehát világos bizonyítéka annak, hogy egy kisebbség is képes alapvetően befolyásolni egy sokkal nagyobb és népesebb társadalom történetét.
Irodalom
Le Japon. L’Exposition Universelle de 1878. 1878, Paris.
Akamatsu, Paul 2011. Meiji 1868. Revolution and Counter-Revolution in Japan. London, New York.
Alcock, Rutherford 1863. The Capital of the Tycoon. A Narrative of a Three Years Residence in Japan. London.
Auslin, Michael R. 2006. Negotiating with Imperialism. The Unequal Treaties and the Culture of Japanese Diplomacy, Cambridge, London.
Barr, Pat 2011. The Coming of the Barbarians. A Story of Western Settlement in Japan, 1853–1870. London.
Beasley, William G. (ed.) 1967. Select Documents on Japanese Foreign Policy, 1853–1868. London, New York, Toronto.
Beasley, William G. 1972. The Meiji Restoration. Stanford.
Beasley, William G. 1995. Great Britain and the Opening of Japan, 1834–1858. Folkestone.
Berry, Mary Elisabeth 1982. Hideyoshi. Cambridge, London.
Boxer, Charles R. 1951. The Christian Century in Japan, 1549–1650. Cambridge.
Brockey, Liam Matthew (ed.) 2008. Portuguese Colonial Cities in the Early Modern World. Franham.
Caballero-Anthony, Mely–Menju, Toshihiro (eds.) 2015. Asia on the Move. Regional Migration and the Role of Civil Society. Washington.
Chamberlain, Basil Hall 1905. Things Japanese. Being Notes on Various Subjects Connected with Japan. London
Clulow, Adam 2014. The Company and the Shogun. The Dutch Encounter with Tokugawa Japan. New York.
Cooper, Michael (ed.) 1981. They Came to Japan. An Anthology of European Reports on Japan, 1543–1640. Berkeley, Los Angeles, London.
Craig, Albert M. 2000. Chōshū in the Meiji Restoration. Lanhanm, Boulder, New York, Toronto, Oxford.
Cullen, Louis, M. 2003. A History of Japan, 1582–1941. Internal and External Worlds. Cambridge.
Denney, John 2011. Respect and Consideration. Britain in Japan 1853–1868 and Beyond. Leicester.
Doak, Kevin M. 1996. Ethnic Nationalism and Romanticism in Early Twentieth-Century Japan. The Journal of Japanese Studies 22, 1.
Elison, George 1988. Deus Destroyed. The Image of Christianity in Early Modern Japan. Cambridge, London.
Elisonas, J. S. A. 2008. Nagasaki: The Early Years of an Early Modern Japanese City. In Brockey, Liam Matthew (ed.): Portuguese Colonial Cities in the Early Modern World. Franham.
Fletcher, Robert S. G. 2019. The Ghost of Namamugi. Charles Lenox Richardson and the Anglo-Satsuma War, Folkestone.
Fox, Grace 1969. Britain and Japan 1858–1883. Oxford.
Free, Dan 2008. Early Japanese Railways, 1853–1914. Engineering Triumphs, That Transformed Meji-era Japan. Tokyo, Rutland, Singapore.
Hagemann, Edward 1942. The Persecution of the Christians in Japan in the Middle of the Seventeenth Century. Pacific Historical Review 11, 2.
Hane, Mikiso, Perez, Louis G. 2015. Premodern Japan. Philadelphia.
Hellyer, Robert I. 2009. Defining Engagement. Japan and Global Contexts, 1640–1868. Cambridge, London.
Hillsborough, Romulus 2014. Samurai Revolution. The Dawn of Modern Japan Seen Through the Eyes of the Shogun’s Last Samurai. Tokyo, Rutland, Singapore.
Howe, Christopher 1996. The Origins of Japanese Trade Supremacy. Chicago.
Howell, David L. 1996. Ethnicity and Culture in Contemporary Japan. Journal of Contemporary History 31, 1.
Jansen, Marius B. 1984. Rangaku and Westernization. Modern Asian Studies 18, 4.
Jansen, Marius B. 2002. The Making of Modern Japan. Cambridge, London.
Kaempfer, Engelbert 1999. Kaempfer’s Kapan. Tokugawa Culture Observed. Honolulu.
Kazui, Tashihiro–Downing Videen, Susan 1982. Foreign Relations during the Edo Period: Sakoku Reexamined. The Journal of Japanese Studies 8, 2.
Keene, Donald 1969. The Japanese Discovery of Europe, 1720–1830. Stanford.
Keene, Donald 2002. Emperor of Japan. Meiji and His World, 1852–1912. New York.
Kočvar, Jan 2006. Ať není žádný křesťan tak odvážný. Cesta Japonska do izolace. Dějiny a současnost 28, 7.
Kshetry, Gopal 2008. Foreigners in Japan. A Historical Perspective. Bloomington.
Laver, Michael S. 2011. The Sakoku Edicts and the Politics of Tokugawa Hegemony. Amherst.
Lehmann, Jean-Pierre 1982. The Roots of Modern Japan. London.
Lensen, George A. 1959. The Russian Push Toward Japan. Russo-Japanese Relations, 1697–1875. Princeton.
McClain, James L. 2002. Japan. A Modern History. New York, London.
McKay, Alexander 1997. Scottish Samurai. Thomas Blake Glover 1838–1911. Edinburgh.
McOmie, William 2006. The Opening of Japan, 1853–1855. A Comparative Study of the American, British, Dutch and Russian Naval Expeditions to Compel the Tokugawa Shogunate to Conclude Treaties and Open Ports to Their Ships. Folkestone.
Medzini, Meron 1971. French Policy in Japan During the Closing Years of the Tokugawa Regime. Cambridge.
Menju, Toshihiro 2015. Immigrants in Japan and the Role of Civil Society. In Caballero-Anthony, Mely, Menju, Toshihiro (eds.): Asia on the Move. Regional Migration and the Role of Civil Society. Washington.
Min, Pyong Gap 1992. A Comparison of Korean Minorities in China and Japan. The International Migration Review 26, 1.
Murphy-Shigematsu, Stephen 1993. Multiethnic Japan and the Monoethnic Myth. Melus 18, 4.
Okano, Kaori H. 2006. The Global-Local Interface in Multicultural Education Policies in Japan. Comparative Education 42, 4.
Osterhammel, Jürgen 2014. The Transformation of the World. A Global History of the Nineteenth Century. Princeton, Oxford.
Ravina, Mark 2017. To Stand with the Nations of the World. Japan’s Meiji Restoration in World History. Oxford.
Sansom, George B. 1984. The Western World and Japan. A Study in the Interaction of European and Asiatic Cultures. Tokyo.
Satow, Ernest Mason 1921. A Diplomat in Japan. The Inner History of the Critical Years in the Evolution in Japan When the Ports Were Opened and the Monarchy Restored. London.
Screech, Timon (ed.) 2006. Secret Memoirs of the Shoguns. Isaac Titsingh and Japan, 1779–1822. London, New York.
Smith, Henry D. 1986. The Edo-Tokyo Transition: In Search of Common Ground. In Jansen, Marius B.–Rozman, Gilbert (eds.): Japan in Transition. From Tokugawa to Meiji. Princeton.
Sugimoto, Yoshio 2010. An Introduction to Japanese Society. Cambridge.
Tamarin, Alfred 1970. Japan and the United States. Early Encounters, 1791–1860. New York, Toronto.
Toby, Ronald P. 1977. Reopening the Question of Sakoku: Diplomacy in Legitimation of the Tokugawa Bakufu. Journal of Japanese Studies 3, 2.
Totman, Conrad 1995. Early Modern Japan. Berkeley, Los Angles, London.
The National Archives, London, Foreign Office
Treat, Payson J. 1918. The Mikado’s Ratification of Foreign Treaties. The American Historical Review 23, 3.
Yokohama Archives of History, Yokohama, General Records of the Department of State (R.G.59)-Diplomatic Despatches Japan
Vaporis, Constantine Nomikos 2014. Voices of Early Modern Japan. Conteporary Accounts of Daily Life During the Age of the Shoguns. Santa Barbara.
Wakabayashi, Bob Tadashi 1986. Anti-Foreignism and Western Learning in the Early-Modern Japan. The New Theses of 1825. Harvard.
Wells, David N. (ed.) 2004. Russian Views of Japan, 1792–1913. An Anthology of Travel Writing. London, New York.
Wilson, George M. 1983. Plots and Motives in Japan’s Meji Restoration. Comparative Studies in Society and History 25, 3.