Kiss József: Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában
Jelen tanulmány Milan Hodža geopolitikai koncepciójából indul ki, amely kerek egésszé 1931 folyamán állt össze – a Németország és Oroszország közötti térség földrajzi, gazdasági, civilizációs és hatalmi szempontú körülhatárolásaként. Hodža koncepciója a kilencvenes évek elején politológiai elemzések tárgya lett, de mint geopolitikai elképzeléseinek bizonyos rezultátuma.1 Nézetei fokozatosan kristályosodtak ki, aminek megvolt a maga történelmi gradációja. E tanulmány Hodža koncepciója egyes összetevőinek megragadására, a koncepció érlelődésének végigkísérésére, társadalmi-politikai közegének és körülményeinek történeti szempontú megvilágítására tesz kísérletet.
Szlovákia Hodža geopolitikai gondolkodására vonatkozó szerepét kutató vizsgálódást az a körülmény indokolja, hogy abbéli nézetei, amelyeknek ő maga geopolitikai kontextust2 tulajdonított, s amelyek ilyen meghatározással illethetők, jobbára Szlovákiának a Csehszlovák Köztársaság szempontjából minősített közép-európai jelentőségével függnek össze. Annak a tézisnek a hangsúlyozásáról volt itt szó, hogy e szerep betöltésének geopolitikai alapjává Szlovákia vált – a Duna középső folyásának kommunikációs funkciójánál fogva –, tulajdonképpen összhangban állt az új állam határainak kialakítása során hangoztatott csehszlovák érvekkel. S ezek jelentős mértékben bizonyos bevett politikai-publicisztikai fordulatokként éltek a két háború közötti Csehszlovákiában. Milan Hodža esetében azonban mindig olyan öszszefüggésben szerepeltek, amelyben összefonódtak a belpolitikai indítékok a nemzetközi viszonylatokkal. Így maga a tézis, Milan Hodža kezelésében, tényleges koncepcióalakító dimenziót valójában azáltal nyert, hogy beilleszkedett a cseh–szlovák kapcsolatokat érintő gondolatmenetekbe. Épp e gondolati erőtér elemzése jelenti az arra irányuló megközelítést és kísérletet: milyen mértékben rendelkezett Hodža érvelése geopolitikai ismérvekkel, s fejtegetései miként tettek szert valódi geopolitikai koncepciónak minősülő jellemjegyekre.
A földrajzilag determinált gazdasági adottságok és összefüggések ugyanis önmagukban nem jelentenek egyértelmű és meghatározó geopolitikai minőséget. Csupán alapvető keretet teremtenek a földrajzi térstruktúrán belül ható társadalmi mechanizmusoknak és kölcsönös kapcsolataiknak az érvényesülése számára. Ez végső soron belevetül a politikának eme földrajzilag befolyásolt gazdasági-társadalmi folyamatoktól függő helyzetébe. A tanulmányban ezért Szlovákiának Hodža által értelmezett és boncolgatott geopolitikai jelentőségét a húszas évek vonatkozásában inkább csak imaginárius villanásokként, mintsem verifikált geopolitikai konstrukcióként kell felfogni.
A Hodžát – folyamatosan elmélyülő és geopolitikai összetevőkkel átszőtt – elmélkedésekre sarkalló ösztönzések elsődleges terepe az új állam kisantantbeli külpolitikai, a húszas évek közepéig Beneš által megszemélyesített irányvonala volt. Hodža fejtegetései és nézetei ebben a szellemben fogantak, de a hivatalos politika külpolitikai szándékainak érvényesítése során saját kézjegyét is magukon viselték. Ezekben a sajátos hozadék megjelenítését tükröző megközelítésekben rejlett az érvelésnek az az ösztönzö ereje, mely többtényzős geopolitikai aláfestést kapott.
A kisantant – mint katonai-politikai, a közép-európai térség viszonyainak konszolidációját a Párizs környéki békeszerződések szellemében biztosító szövetség – gazdasági-szociális alapjainak megteremtése érdekében kifejtett igyekezet része volt a beneši elképzeléseknek. Ezek a kisantant létrehozását követően magukban foglalták Magyarország közép-európai gazdasági pozícióinak gyengítésére irányuló törekvéseket. A gazdaságilag kimerült Magyarország 1921-ben a gazdasági-pénzügyi öszszeomlás szélére jutott, miközben az utódállamok nem számoltak vele az egymás közötti gazdasági kapcsolatok felélénkítése érdekében tett kezdeményező lépéseik során. Milan Hodža ez idő tájt A kisantant gazdasági megszilárdítása címmel írt cikket.3 Ebben reagálási készenlétet bizonyítva tett eleget a prágai külpolitikai elvárásoknak, mégpedig úgy, hogy egyúttal kellő empátiát tanúsított a kisantant országainak gazdasági együttműködése útjában álló akadályok eltávolításának módjait kereső igyekezet iránt is. A szövetség országai között jelentős, az autark gazdasági-politikai érdekekből fakadó ellentétek feszültek. A korabeli külpolitikai koncepcióval összhangban, mely túlbecsülte a nemzetközileg elszigetelt Magyarország részéről a csehszlovák államegységet fenyegető veszélyt,4 Hodža felhívta a figyelmet a Magyarország elleni kisantanti összefogást megerősítő kereskedelmi-gazdasági vonatkozások fontosságára is. Ezzel kapcsolatban a követendő utat konkrétan is felvázolta: egységes eljárás alkalmazasát a kisantant részéről a Magyarországgal való kereskedelmi kapcsolatokban, sőt egységes megállapodástípus érvényesítését, ami inkább tűnt óhajnak és felhívásnak, mint reális célkitűzésnek. Elképzelésének azzal kívánt súlyt adni, hogy óvott a Magyarország által a kisantantországok részéről kicsikarható külön előnyök következményeitől, mert „ezzel felborulna Magyarország gazdasági súlyaránya a kisantanttal mint egésszel szemben.”5
Milan Hodža ambíciói és személyes részvállalása a kisantantprogram kiszélesítésének szorgalmazásában – arra törekedve, hogy a szövetség gazdaságilag is egybefogott, szoros, Közép-Európa új elrendezésének alapjait megtestesítő egységet alkosson – kifejezésre jutottak magára a kisantant történeti genezisére vonatkozó önnön szemléletének érvényesítésében is. A szövetség gyökereit a nem magyar népeknek az 1848–49-es forradalom idején tanúsított magatartásában keresve lehetősége nyílt a személyes hangoltságra: „nekünk, akik a mai kisantant szellemében éltünk és dolgoztunk már az Osztrák–Magyar Monarchia idején, kedves kötelességünknek számít, hogy rámutassunk a szövetség háború előtti hazai előjátékára is.”6 Hodža eközben a személyes emlékek hangvételével élve hivatkozhatott a nemzetiségeknek, tehát a nem magyar nemzeteknek a magyarországi parlamentben 1905-ben megalakított klubjában folytatott tevékenységére, mely kiterjedt a Prágával, Belgráddal és Bukaresttel létesített kapcsolatokra is. Személyes élményként idézte fel a magyarellenes ausztriai politikai pártok és csoportok bizalmas összejövetelének körülményeit, amelyen sikerült kitérni a félhivatalos körök – amint írja – ama óhajának teljesítése elől, hogy a magyarországi szlovákok és románok nyilatkozatban lépjenek fel Wilson elnök 14 pontja ellen. A történteknek ilyetén beállítása tulajdonképpen egyfajta reagálás is volt Hodža részéről Take Ionescu román külügyminiszter cikkére. „Néhány hónappal ezelőtt Take Ionescu az egyik párizsi revue hasábjain felvázolta, miként is jött létre a kiasantant. A kiváló román államférfi erre természetesen a háború utáni politika szemszögéből vet fényt” – írta Hodža. Ionescu ugyanis meglehetősen habozva viszonyult a Magyarországot körülzáró megállapodásra. Hodža szükségét látta, hogy hangoztassa: a kisantant „nem művi úton létrejött képződmény, nem is a helyzet kikényszerítette fejlemény, hanem történelmi-politikai indokoltság húzódik meg mögötte”.7 Ebben az értelmezésben tehát a kisantant létrejötte Hodža számára egy folyamat közvetlen, egyenes vonalú betetőzésének számított, melyet a történeti Magyarország népeinek függetlenségi, majd a háború végén az önálló államiság elnyerésébe torkolló mozgalma fémjelzett. Ez a megközelítés Hodžánál azonosult „az antant által a világháborúban képviselt erkölcsi elvekkel. Ezért – állította Hodža – a kisantant az új nemzetközi-jogi rendszer magva.”8 A kisantant történelmi elhivatottságának effajta felfogására épült aztán a gazdasági vonatkozásokra kihegyezett hangsúlyoknak tágabb körű indoklása. Ehhez viszont Hodžának szüksége volt arra, hogy a háború utáni demokrácia kibontakoztatásáért síkraszállva éles határvonalat húzzon a győztesek és vesztesek között. Ily módon lehetőség nyílott számára, hogy bizonyos mértékben elhomályosítsa az új államalakulatok határainak kialakítása és az utódállamokat összefűzni hivatott katonai-politikai, valamint gazdasági szempontok szem előtt tartása során a győztesek kifejezetten hatalmi-politikai érdekeit és szándékait érvényesítő fondorlatokat.
A koncepcionális összefüggésekben önálló gondolkodásra törekvő Hodžát, az említett gondolatmenetek szellemében, tágabb, de annál igényesebb lehetőséghez juttatta9 annak a Jászi Oszkárnak a cikke, aki a magyarországi politikai gondolkodáson belüli liberális áramlat képviselőjeként a magyarországi nem magyar nemzetek jogaiért folytatott harcban Hodža szövetségesének számított. Jászi az 1921 decemberében Bécsben megjelentetett írásában10 a Duna menti együvé tartozás – Duna menti patriotizmusnak nevezett – tudatának kialakítását szorgalmazva a dunai konföderáció formájában történő szövetkezés szellemi előfeltételeinek megteremtéséért szállt síkra. Jászi programja az új államalakulatok szuverenitásának elismeréséből, a magyar hegemónia elvetéséből indult ki, ami magában foglalta Közép-Európa új elrendezésén belüli bárminemű hegemónia elítélését is. Felemelte szavát az új realitásokat a Duna menti népek egymásrautaltságának szükségleteivel összehangoló, a térség valamennyi népének egyenjogúságát és közös érdekeit kifejezésre juttató szellemiség érvényesüléséért. Az egyenjogúság velejárójának tekintette olyan körülmények megteremtését a magyar kisebbségek számára, hogy megőrizhessék az anyanemzethez való szerves kötődést. Jászi Oszkár koncepciója tehát demokratikus fogantatású volt. Ráadásul a szerző fellépett a különböző spekulatív, konzervatív indíttatású föderális elképzelések ellen, úgymint a román–magyar perszonális unió felvetésével szemben. Új szövetségi állam létrehozásának előfeltételét a Duna-medence térségének demokratizálásában látta.11
Jászi Oszkár vezércikkére Milan Hodža ingerülten reagált. A szerzőt már szinte becsmérlően „egy emigráns politikus”-ként aposztrofálta, aki ráadásul még magyar is, s koncepcióját olyan propagandaszülemények közé sorolta, amelyektől maga Jászi elhatárolta magát. Hodža reakciója lényegében a föderáció gondolata iránti, Edvard Benešre, de magára Masarykra is jellemző viszonyulást tükrözte. A volt Oszrák–Magyar Monarchia területén létrehozandó föderatív kötelékben mindketten az egykori dualista fennhatóság felújítására irányuló szándékot láttak.
Hodža magatartásában ez a szemlélet szintén visszhangra talált, de az ő érvelésében felbukkantak a közép-európai gazdasági, a kisantant körül – Csehszlovákiával az élen – összpontosuló együtműködés tágabb territoriális kereteinek keresésére utaló elemek is. Milan Hodža cikke – amelyben kifejtette Jászi nézetei „inadekvát” voltát bizonyító érveit – olyan időszakban látott napvilágot, amikor már elvesztették jelentőségüket és valóságalapjukat a győztes hatalmaknak, főleg Franciaországnak az iránti átmeneti elképzelései, hogy a közép-európai államok integrálhatók attól függetlenül, a győztesek vagy a vesztesek kategóriájába tartoztak-e. A Magyarország bevonását fontolgató elgondolások szintén idejüket vesztették. Hodža cikkéből mintha az tűnne ki, hogy még mindig tartott ezeknek az elképzeléseknek a továbbélésétől, és éppen ez készteti őt olyasfajta felvetésekre, amelyek az új, a világháború után létrejött és szuverenitásra szert tett államok közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését célozták. Fejtegetései a lehető legszélesebb territoriális kereteket átfogva öltöttek formát, amikor leírta: „A Gdansktól Splitig és Konstancáig terjedő térségben kell a modern nemzetközi politika elvein nyugvó nemzetközi közösséget kialakítani.”12 Milan Hodža ezen a kereskedelmi szerződéseknek és a kereskedelmi politika rugalmas rendszerének az állami szuverenitás megőrzésével történő kiterjesztését értette. Ezzel kapcsolatban fel is vázolta az egységes gazdasági rendszer vámtarifáinak típusait és politikai megállapodások megkötésével számoló elképzelését, amely a kisantant államai közötti ellentétek miatt inkább csak víziónak tűnt. Választ kívánt adni ezzel a Közép-Európa megelőző gazdasági és politikai integráltságának szétesésétől, tehát balkanizálódásától tartó francia aggályokra. Hodža ezeket az aggályokat „a világpolitka garabonciásainak” tulajdonította. Ugyanakkor a Briand által emlegetett „union economique”-ot illetően is célzást tett, amihez hozzáfűzte: „A dunai föderáció nem lenne az az »union economique«, amelyet a nyugati diplomácia elvár tőlünk, s amire nekünk is szükségünk van.” Miután a dunai föderációt a Duna menti államok feletti befolyás megszerzésére irányuló budapesti törekvésnek tüntette fel, a Dunának a későbbi geopolitikai elképzeléseitől élesen eltérő szerepet tulajdonított, amely inkább dezintegrációs hangsúlyt kapott. „A Duna számunkra fontos közlekedési útvonal, illetve azzá válhat, de nem uralkodhat felettünk” – szögezte le nyomatékosan Hodža. Ugyanakkor Lengyelország, Románia és Jugoszlávia földrajzi fekvését és a tengerhez való saját kijáratukat hangsúlyozva Csehszlovákia szempontjából elsőrendű jelentőségűnek az északi vízi utat minősítette. „A magyarországi politikusok világosan láthatják, hogy amit ők maguk hirdetnek a dunai föderációt illetően, megvalósulóban van – Közép-Európa létezni fog, de székhelye nem Budapest lesz.”13
Alighanem indokolt eme magatartás mögött nem is annyira Közép-Európa összefogásának jellege és mikéntje iránti aggályokat látni, mint inkább e törekvésben Csehszlovákia vezető szerepének érvényesítését ambicionáló szándékokat sejteni. Maga Hodža egy amerikai újságíró kijelentésére utalva, miszerint „Európában elsők akarunk lenni”, magabiztosan állapította meg: „Való igaz, hogy gazdaságilag és pénzügyileg Közép-Európában élenjárók vagyunk.”14 Megállapítása bár a valós helyzetből indult ki, a geopolitikai reflexió és hatáskeltés jegyeit is jócskán magán viselte, amikor a német politika hagyományos szabályára hivatkozott: „aki Prágát bírja, övé az egész Közép-Európa”. Ehhez kissé visszafogottabban hozzátette: „Mindez csupán annyit jelent, hogy képességeink és Prága, Pozsony, valamint Kassa földrajzi elhelyezkedése folytán a közép-európai politikában pozitív, építő és ezért nélkülözhetetlen alkotóelemnek számítunk.”15
Hodža nyilvánvalóan tudatában volt a csehszlovák pozíciók sebezhetőségének – a győztes hatalmak közötti abból adódó ellentétek kapcsán, hogy milyen magatartás is érvényesüljön Magyarország gazdasági talpraállását és a közép-európai térség stabilizálását illetően. Talán éppen itt kereshetők annak a későbbi meggyőződésének gyökerei, hogy Csehszlovákia egy fragmentált Közép-Európában is saját identitással rendelkező geopolitikai szubjektum lehet, és kell is lennie különleges kezdeményező ereje jóvoltából. Hodža fejtegetéseiben már ekkor felvillant a nemzetközi regionalizmus gondolata: „A világméretű, de akárcsak összeurópai kereskedelmi konferenciáknak rendszerint csak elméleti jelentőségük van. Gyakorlati kihatásuk talán akkor lehetne, ha regionális tagolódásban zajlanának le. Amondó vagyok, hogy a kisantantországok által rendezett, illetve velük öszszefüggő konferencia jócskán hozzájárulna az olyan szolidaritás kialakulásához, melyhez alapos érdeke fűződik a kisantantnak, mind pedig Lengyelországnak és Bécsnek.”16 Ugyanakkor a párizsi Nemzetközi Kapcsolatokkal Foglalkozó Társaság számára a közép-európai kis államokról tartott előadásában túllépte a kisantantnak mint nemzetközi és katonai blokknak a kereteit. Szükségesnek tartotta felhívni a figyelmet a Szovjet-Oroszországgal való gazdasági kapcsolatokban érdekelt Franciaország számára, hogy ezek a kapcsolatok „nem lehetnek tartósan sikeresek nélkülünk, mert mi vagyunk az Oroszország felé irányuló vagy Oroszországban folytatott bárminemű tevékenység politikai és pszichológiai feltételeinek legjobb ismerői.”17 Itt már megjelent a Közép-Európa geopolitikai identitásának összetevőit kereső törekvés, amely Hodža értelmezésében a harmincas évek közepén tett szert új minőségi jegyekre. Az elkövetkező években azonban érvkészlete az egységes csehszlovák nemzet koncepciójával és Szlovákia erre épülő alávettet államjogi helyzetével összefügő kérdések feszegetéséből táplálkozott.
Az 1926 januárjában a csehszlovák problémáról tartott előadásában gyakran visszatérő történelmietlen és művileg konstruált tézisét vázolva a Nagy-Moráviából eredeztetett „csehszlovák nemzeti egység kontinuitásáról” beismert ezzel kapcsolatos némi, a Csehszlovák szétválás18 című munkájában tetten érhető egyoldalúságot. Eszerint a szlovák nemzeti sajátszerűség szellemi ismérveinek XIX. századi kialakulása következmény és folyomány volt, mely abból fakadt, hogy úrrá lett rajtuk a történeti Magyarországon belüli „hungarizmus”, amihez hozzájárult a szlovák nemzetébresztők nyelvi-irodalmi aktivitása is. Hodža előadásában elismerte a korrekció szükségességét, vagyis hogy figyelmet kell szentelni annak is, „hol történt vétség a csehszlovák egység gondolata ellen – cseh részről is.”19 Bár előadásában ez irányú késztetéseit külföldi tudósoktól eredeztette, a közvetlen ösztönzések minden bizonnyal a megyei választások utáni belpolitikai erőviszonyokból és az akkori légkör lecsapódásából származtak. Hodža előadása végül olyan hangsúlyokat kapott, amelyekkel igyekezett kifejezésre juttatni személyes elkötelezett részvételét a megelőző évek során, s az 1926-os megyei választásokat megelőző kampány folyamán előtérbe állított követelések teljesítése érdekében kifejtett igyekezetben. Hodža ugyanis a politikai autonómia egyértelmű elutasításán túl közigazgatási decentralizációra törekedett. A megyei rendszer mellett állt ki, a megyei szövetség kiépítésének véghezvitelét szorgalmazta, hogy az a szlovákiai megyék olyan csúcsszervévé váljék, amely hasonló kompetencia birtokában, mint amilyennel a csehországi tartományi tanácsok rendelkeztek, lehetőséget nyújtana Szlovákia egyes sajátos szükségleteinek orvoslására. Minthogy a csehországi pártok nem mutattak hajlandóságot ennek a követelésnek a figyelembevételére, Hodža azt javasolta, hogy mindaddig, amíg „megállapodásra jutnak”, Szlovákiában a megyerendszer átmeneti csúcsszervének létrehozásához folyamodjanak. A szlovákiai közigazgatási decentralizáció sürgető kiteljesítésének szorgalmazása Hodža felfogásában ez idő tájt fontos láncszemet jelentett abban a követeléssorozatban, amely a csehek és szlovákok nemzeti egységében – amit alapjában véve Hodža is vallott – történelmileg bekövetkezett, de szerinte átmeneti „szétválás” okainak felszámolására irányultak. Hodža ugyanis azt vallotta, hogy a cseh és szlovák egységesnek tekintett etnikun több mint 900 éves állami különélése csupán a szellemi-lelki beállítottság eltérő vonásaiban hagyott nyomokat, ezért e „két nemzetág” vagy a nemzet „két alkotóeleme” újraegyesítése során ezt a történelmi körülményt kellő érzékenységgel kell kezelni. Így a cseh–szlovák kapcsolatokban mutatkozó feszültséget ennek az érzékenységhiánynak tudta be, mely az államigazgatásban nem volt tekintettel Szlovákia szükségleteire, „a közigazgatási környezet és a néplélek” sajátosságaira. Hodža előadásában ez úgy hangzott, mint ama történelmi „vétségek” cseh részről történő prolongálódásának a megnyilvánulásaira tett utalás. E kiindulópont értelmében a cseh centralizmus, mely lényegét tekintve s objektíve a szlovákság önálló nemzet voltának el nem ismeréséből fakadt, csupáncsak pszichológiai jelenségnek minősült, ami Hodžánál jó ideig tartotta magát. A harmincas években azonban a frazeológia már nyitottabbá vált, elhagyva a verbális eufemizmust, hasonlóan mint az egyes szlovák agrárpártiak cseh centralizmus elleni megnyilatkozásaiban már a húszas évek elején tapasztalható volt.
A szóban forgó előadásban Hodža a szlovákiai megyerendszer végső formába öntésének szükségességén kívül rámutatott az adóterhek egyenlőtlen elosztására és a vasúti tarifák közötti, a csehországi díjszabással szembeni különbségekre is. Épp itt használta fel a Dunának mint Csehszlovákia geopolitikai alapjának a szerepére épülő tézisét. A Duna jelentőségét abban határozta meg, hogy „közvetíteni fogja munkaképességünk hozadékát dél és kelet felé. Ezért építünk kikötőt Pozsonyban és Komáromban. Ezek a kikötők azonban semmit sem érnének számunkra, ha nem lennénk képesek a vasúti tarifákat úgy rendezni, hogy ne legyen előnyösebb az árut Bécsen, mint Pozsonyon keresztül szállítani.”20 Így érvelt Hodža Szlovákia érdekében, amikor az adott keretek közötti pozícióit fokozatosan javítani igyekezett. A Szlovákia geopolitikai szerepére alapozott tézisnek belpolitikai összefüggésekbe ágyazásával Hodža bizonyságát adta annak, hogy személyes adottságai folytán, gyors reagáláskészséggel rendelkezve képes eszmei-politikai háttérből megragadni a pillanatnyilag kínálkozó gyakorlati kezdeményezési lehetőséget – de mindenkor átgondolt pragmatikai-politikai eljárásokat követve. Mindez a nagy gazdasági válság idején jutott leglátványosabban kifejezésre.
A húszas évek második felében, amikor Hodža az oktatási és népművelési tárca élére került, Szlovákia geopolitikai jelentőségének felszínen tartása publicisztikájában és beszédeiben nagyobbára az intellektuális szférába tolódott át.
Ebben az időszakban társadalmi-politikai fejtegetéseit három gondolati konstrukció egymásra hatása uralta. Ezek, úgymint az agrárdemokrácia, a szláv együttműködés és a konstruktív nacionalizmus koncepciója, ideológiai köntösbe öltözve közvetlen gyakorlati-politikai szerepkört is betöltöttek. Igaz, hogy reális társadalmi folyamatok húzódtak meg mögöttük, de azok ideologizált és idealizált tükröződményeként olyan kölcsönhatást eredményeztek, melyben egybefonódott a gyakorlati ösztönzések koncepcionális szintre emelése és ennek a tényleges társadalmi-politikai fejlődés megítélését befolyásoló visszahatása.
A Hodža által szorgalmazott agrárdemokrácia nemcsak társadalmi-politikai nézet, hanem ideológia és politikai mozgalom is volt, ami a maga komplexitásában bizonyos kompromisszumot jelentett a liberális individualizmus és a szocialista kollektivizmus között. Persze kérdéses, hogy e középutas irányvétel valamiféle új típusú társadalomszemléletet jelzett-e vagy csak egyszerűen a piacgazdálkodásnak a földbirtoklás és a tőke demokratizálása felé mutató modell kialakítására irányult. Hodža koncepciójának társadalmi-politikai alapját a társadalmi struktúrában és a parasztság összetételében a világháború utáni reformok nyomán több újonnan alakult államban bekövetkezett változások képezték. A földtulajdonlásban végbement átalakulásokat Hodža olyan társadalmi alkotóelem létrejötteként értelmezte, mely egy személyben alkalmazottként és foglalkoztatóként fellépő tulajdonosi ismérvekkel rendelkezik, ami együtt jár a szövetkezeti támogatás kereteiben végbemenő együttműködés révén a kollektivizmus bizonyos formái iránti vonzalommal is. Ezen agrárréteg társadalmi pozícióinak megerősítése és kiteljesítése – az agrádemokrácia ideológiájának a bevetésével – új keletű civilizációs produktum kialakulását célozta, mely hídszerepet töltene be Nyugat és Kelet között. A Hodža felfogásában élő agrárdemokráciának szánt civilizációs szerep a húszas években kelet felé irányuló hangsúlyokat kapott.
Ebben nyilván az a meggyőződése is közrejátszott, hogy az agrárdemokrácia társadalmi gyökerei Szovjet-Oroszországban is táptalajra találnak és fokozatosan megingatják a rendszer alapjait. Innen kiindulva próbált keresni az ottani társadalmi-politikai folyamatokkal – azokban a bolsevista rendszer elkerülhetetlen átalakulásának a vízióját vélve felfedezni – érintkező összekötő szálakat.
Az agrárdemokrácia szorgalmazása Hodža részéről szorosan összefüggött a szláv közösségi – a történelmi fejlődés, valamint a kulturális és civilizációs értékképzés feltételeinek a rokonságából levezetett – kötelékek utáni kutakodással. Hodža e rokonság fő hordozójának a parasztságot tekintette, mely az első világháború utáni szláv államokban egymáshoz hasonló helyzetet foglalt el azok szociális struktúrájában. A parasztság „a szlávság összetartó ereje és alapja”21 – hangoztatta a Csehszlovák Mezőgazdasági Akadémia ünnepi ülésén 1926 májusában Lengyelországban. Ugyanakkor Hodža az általa hirdetett agrárdemokráciát éppen azzal különböztette meg a XIX. századi agrármozgalmaktól, hogy nemcsak a gazdasági szférára terjed ki, hanem magában foglalja a termelőről mint szubjektumról való gondoskodást, a termelő erkölcsi-szociális szükségletei iránti felelősséget. Erre irányult a parasztság társadalmi helyzetének tudományos és szociológiai vizsgálata érdekében kifejtett igyekezete. Midezt áthatotta az a posztulátum, hogy az agrárdemokrácia „a számottevő földműves rétegekből fakad”22, vagyis az agrárdemokrácia mint ideológia magában foglalta a paraszti mentalitás valóságos, de konstruált hipotetikus társadalmi-lélektani vonásainak életteliséggel való feltöltődését is, erkölcsi értékekkel ruházva fel azokat. Főként az olyan vonásokat emelte ki, mint a kezdeményezőkészség, a konstruktív akaraterő. Mindezeket közös, reálisan meglevő, de egyben virtuális szláv értékekké is avatta, sőt magát az agrárdemokráciát olyan ideológiai képződménynek állította be, amely „hazai talajon, a szláv néplélekből”23 sarjadt ki. Ily módon Hodža számára lehetővé vált, hogy az agrárdemokráciát gazdasági-politikai síkon és ideológiai-politikai koncepcióként a paraszti többségű szláv államok és népek közötti összekötő kapocs szerepében léptesse fel. „A földműves a szláv nemzetek között kiváló kötelékeket teremt”24 – hirdette 1928 áprilisában a Csehszlovák Földműves Akadémia közgyűlésén Prágában a Szláv Mezőgazdasági Könyvtár megnyitása alkalmából.
Azzal párhuzamosan, ahogy kibontakozott Hodžának a szláv szolidaritást, a szláv együvé tartozás tudatának elmélyítését, az agrárszervezetek gyakorlati tevékenységére épülő „szláv együttmunkálkodást” szolgáló igyekezete, komoly változás állt be nemzet- és nacionalizmusfelfogásában is. Míg az Osztrák–Magyar Monarchia körülményei között Hodža a nacionalizmust destruktív tényezőnek, a nemzeti fennhatóság eszközének és módjának tartotta, a szövetségi állam felbomlása után a szuverén kisállamok új rendszerében olyan tényezőt látott, amelynek hatására a nacionalizmus elveszti korábbi átmeneti funkcióját, és konstruktív lökést ad a szabad nemzeteknek az emberi civilizáció közös értékeinek megteremtéséhez.25 Ugyanakkor ilyen ellentmondásos logikával közelített az első világháború után Közép-Európában végbement dezintegrációs folyamatokhoz is. „Ennek a dezintegrálódásnak a nyomán a társadalmi folyamatok új fejlődési szakaszaként minden bizonnyal eljön az ideje, hogy inretegrálódjék mindaz, ami civilizációs affinitásánál fogva, szellemi és gazdasági alkotóereje folytán az új nemzetközi rendünk érdekeinek megfelelően összetartozik”26 – írta Hodža. A nacionalizmusnak a civilizációs értékeket gyarapító, konstruktív töltetet adó eme hipotetikus elmélkedések az integrációs folyamatoknak is építő jellegű nacionalizmust tulajdonítottak: „Nálunk, a szlávoknál a kultúrnacionalizmus nem csak egyes szláv nemzeti keretekben nyilvánul majd meg: sok és olykor döntő fontosságú szellemi és gazdasági területeken e keretek – több-kevesebb szláv nemzeteket is magukba foglalva – kitágulnak”27 – vélekedett Hodža a prágai Szláv Intézet megnyitása alkalmából 1928-ban tartott beszédében. A „szláv kultúrközösséget” a kor kihívására adott reagálásként is értelmezte, szláv kulturális egyetemesség létrejöttében gondolkodva, mely képes helytállni az európai civilizációk versenyében. A szláv közösség Hodža számára eme civilizációs irányultságánál fogva is minőségi hozadékot jelentett: a szláv tömb kialakítását igyekezett elválasztani az első világháború előtti szláv militarizmustól. A parasztdemokrácia ilyen öszszefüggésekben nemcsak a szláv internacionalista együttműködés előmozdítója, hanem tágabb közép-európai összefüggésekben is ható tényezőnek tűnt fel. Minthogy paraszti hagyományok és etikai értékek Hodža felfogásában nemcsak releváns, hanem meghatározó elemként hatoltak be a szláv népek tudatába, az agrárideológia mint az önálló nemzetegységek konstruktív nacionalizmusának megnyilatkozása a nemzetközi együttműködés szláv indíttatású stimulánsainak szerepére is alkalmasnak bizonyult.
Az ilyesfajta többtényezős gondolati kontextusban a Duna, s ezzel Szlovákia földrajzi-közlekedési jelentőségével érvelő gondolatmenet geopolitikai dimenziókat öltött, mégpedig a nyugati és a keleti civilizáció közötti közvetítő szerep révén magát a geopolitikai adottságokat alakító összetevőként.
A pozsonyi diákokhoz intézett beszédében Hodža a szláv államok létét Szlovákia kulturális és nemzetközi-politikai pozícióit erősítő jelentős tényezőként aposztrofálta. Ugyanakkor Szlovákiának a szlávság szempontjából megítélhető jelentőségét abban látta, hogy: „a Dunát erős kézzel és vállvetve óvjuk, nehogy a nemzetközi politika bárminemű esetleges fordulata eltántoríthasson tőle, és megrendíthetetlenül álljunk a mi Szlovákiánkat és az államunkat védelmező strázsán.”28 Látni kell azonban, hogy Hodža a szláv tradíciók közös szlovákiai, csehszlovákiai és szláv szempontból kiinduló jelentőségét a nemzetközi politika területére kivetítve meglehetősen utilitarista érdekeket követett, megkerülte Pozsony történelmének multikulturális jellegét, s hagyományait leszűkítette Štúrék szerepvállalására.
A szlávság közvetítő szerepe visszaköszönt Hodžának a Hradec Králové-i Rašínról elnevezett gimnázium megnyitóján 1928-ban tartott beszédében is: „Most államunk földrajzi alapját a Duna jelenti. A Duna biztosítja a Kelettel való kapcsolatot, de nemcsak a Fekete-tengerrel és az egész Kelettel való kapcsolatot, hanem azt is jelenti, hogy nem függünk Hamburgtól, aminek gazdasági és politikai következményei vannak. A Duna a szabad utat jelenti számunkra, hogy gazdasági és ipari termékeinket, nemkülönben erkölcsi és szellemi javainkat, gépeinket és gondolatainkat, kulturális kezdeményezéseinket exportáljuk. Ez a mi »porta orientalis«-unk. Mi ezt a magunkénak érezhetjük, és ez az állam és nemzet magasfokú képesítéséről vall, annak a feladatnak a teljesítésére, amelyet az önállóság raison d’être-jének tekintünk.”29
Az idézet a Szlovákia geopolitikai jelentőségének alkotóelemei – gazdasági, politikai, kulturális és civilizációs összetevői – közötti összefüggések kereséséről és kitapintásáról tanúskodik.
A civilizációs közvetítői missziónak a szláv államok kereteit meghaladó kiterjesztésével kapcsolatos szándék jellemezte Hodžának a pozsonyi katolikus Svorad Diákotthon felszentelése alkalmából mondott beszédét: „Ott Keleten, Kassa környékén kerül Szlovákia szerves kapcsolatba keleti szomszédainkkal. Elképzelheti-e egyáltalán valaki, hogy oly hatalmas országok mellett, mint amilyen Németország, megmaradhat-e egy olyan kis ország, mint amilyen a mienk? A legcsekélyebb kételyek sincsenek bennem az iránt, hogy a lengyelekkel s a további szláv államokkal, valamint a románokkal együtt szerves nemzetközi-politikai egységet kell alkotnunk. Csehszlovákia nem lenne képes Szlovákia nélkül olyan önálló gyakorlati, gazdasági és közlekedési politikát folytatni, mint amilyet az a Csehszlovákia folytat, melynek mi keletre terjedő alkotórésze vagyunk. Nyelvileg, pszichológialag és földrajzilag beleolvadunk e keleti végekbe, a keleti szomszédainkkal fennálló nyelvi és pszichológiai kapcsolatokba Szlovákia földrajzi meg pszichológiai közvetítésével.”30
A fenti érvelés beállítottsága és dikciója erőteljesen érzékelteti azt a nemzetközi politikai szempontot, s annak a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok territoriális előfeltételeivel való összekapcsolását – nemkülönben Szlovákia kulturális-civilizációs csatornaszerű szerepét –, amit az egész ország érdekeit szolgálva tölt be.
A nemzetközi összefüggések a nagy gazdasági válság kitörése után, a harmincas években kerültek újból Hodža látószögébe. Épp ekkor készítették sajtó alá az angol történész Seton-Watson Szlovákia egykor és most című könyvének szlovák nyelvű kiadását. Az angol kiadás már előbb napvilágot látott, minthogy – amint azt a bevezetőben írja a szerző – könyve elsősorban a külföldi nyilvánosság számára készült.31 A gyűjteményes kötet 25 szerzőtől származó közleményeinek élén – Seton-Watson bevezető áttekintése után – Milan Hodžának Szlovákia politikai fejlődésével foglalkozó tanulmánya szerepelt.32 Hodža nyilván a kiadvány beállítottságától és külföldi visszhangjától nem függetlenül fejtegetéseit azzal a megállapítással kezdte, hogy: „Szlovákia köztársaságunk számára sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint amit hárommillió lakosa és 48 900 négyzetkilométernyi területe jelent.” Szlovákia jelentőségének a Kelet- és Délkelet-Európával összekötő földrajzi közvetítő szereppel összekapcsolt hangsúlyozásával a dunai vízi út gazdasági hasznosságát helyezte előtérbe, ami szerinte a csehszlovák államot megmenti a Németországtól és Magyarországtól való függéstől és az ebből következő kereskedelmi-gazdasági nehézségektől. Szlovákia, Csehország és a morva területek egyesítését olyan lépésnek minősítette, mely hozzájárul „Közép-Európa, de főként a Duna felső és középső folyása körüli területek politikai és nemzetiségi kiegyensúlyozásához”.33
Nyilvánvaló, hogy Hodža szövegében a külföldnek szánt hangsúlyok az új csehszlovák állam határainak meghatározása során érvényesített csehszlovák érvelésre emlékeztettek, mely számára is egyet jelentett Csehszlovákia földrajzi alakzatának nemzetközi-politikai érvekre támaszkodó indoklásával. Az effajta nemzetközi prizma azonban nem is annyira a múltba fordult, sokkal inkább a csehszlovák külpolitikai pozícióknak a háború utáni közép-európai stabilizáló szerepét volt hivatott felnagyítva érzékeltetni. Szembeötlő ez főként a párizsi csehszlovák követnek, Štefan Osuskýnak a kötetben Szlovákia szerepe az új Európában címet viselő írásával összevetve. Osuský szintén hangsúlyozta Szlovákiának az új állam – Európa kis- és középállamok kialakításával történő újrarendezésének intenciói alapján történt – létrejöttében játszott szerepét. Miközben szinte még a megfogalmazást tekintve szó szerint is azonos kifejezéseket használva rámutatott Szlovákia értéket hozó földrajzi használhatóságára a tengerhez való kijutás biztosításában, amint azt gyakran hangoztatta Milan Hodža.34 Csakhogy Hodža a hangsúlyt Csehszlovákia helyzetét szem előtt tartva Szlovákia földrajzi-gazdasági fontosságára tágabb közegbe ágyazottan helyezte. Jelezte: bár érvelése a korábbi években nagyobbára belpolitikai indíttatású volt, arra törekszik, hogy Szlovákiát bevonja a Csehszlovákiának tulajdonított közép-európai szerepkör betöltésének összefüggésrendszerébe úgy, ahogy ezzel közvetlenül a húszas évek elején próbálkozott. Mindez Hodža átfogó geopolitikai koncepciója formálódásának abban a szakaszában jutott kifejezésre, amikor a gazdasági válság következményeire reagáló közép-európai országok magatartása előtérbe hozta a Németország és Oroszország közötti térség helyzetének alakulását és perspektíváinak kérdését.
Hodža már 1929-ben észrevette, hogy a mezőgazdasági válság kitörése kihat az egész gazdaságra, mert a földműves vásárlóképességének csökkenése az ipari termelést és a kereskedelmet is befolyásolja, s végső soron minden vásárlót érint. Igaz, Hodža felfogásában a fogyasztás és kereslet viszonyának értelmezése magán viselte a mezőgazdasági termelésnek a gazdasági viszonyok működésében egyoldalúan elsőrendű szerepet tulajdonító álláspont érvényesítését, ami lényegében az agrár önellátásnak mint az autarkia és a közép-európai országok nem kielégítő belső és külső integráltsága következményeinek a védelmezése volt. Hodža a megoldást az agrártermékek nyugati országokba irányuló kiviteli lehetőségeinek a kiterjesztésében látta, amelyek viszont ez irányú szükségleteiket a tengerentúlról történő jóval olcsóbb behozatallal oldották meg. Hodža épp az agrárválság kitörése után roppant nemzetközi aktivitást fejtett ki – ahogy azt ő maga jellemezte – az agrártermelés kontinentális és világméretű, a közép-európai országokat is magában foglaló szabályozása érdekében. Ugyanakkor olyan szerződések megkötését szorgalmazta a közép-európai országok között, hogy kontingensek és preferenciák megállapításával az egymás közötti kereskedelmi kapcsolatok keretében osszák meg mezőgazdasági termékfeleslegük eladását, miközben az agrártermékek árszintje Csehszlovákiában védelemben részesült volna a szomszédos agrárországokból jövő behozatal konkurenciahatásával szemben is. Hodža ez irányú aktivitása is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1930-ban létrejött a közép-európai országok kormányzati szereplőinek részvételével az agrárblokk.
Ennek a megállapodásnak a tető alá hozásában játszott csehszlovák szerep külpolitikai hozadékát Edvard Beneš használta ki. Hodža számára azonban ösztönzés forrása lett az agrárdemokrácia gazdasági-politikai doktrínájának kiteljesítésében, aminek meghatározó szerepet tulajdonított a kontingensek és preferenciák nemzetközi síkon szorgalmazott konszenzusos megszabásának elérésében. Ebben az agrárdemokrácia életképességének a további elmélyítéséhez lökést adó gyakorlati beigazolódását látta. A Nemzetközi Agráriroda elnökeként jelentős mértékben hozzájárult nemcsak a közép-európai, hanem egynémely európai agrárpárt összefogásához is, amely a mezőgazdasági kooperáció központja és hat ország politikai-szakmai háttérintézménye lett.35 A közép-európai agrármegállapodások szervezeti-intézményi felélénkítésével Hodža a szélesebb körű nemzetközi megállapodások útjában álló akadályok eltávolításán fáradozott, mégpedig úgy, hogy a közép-európai agrártömörülés – a nemzetközi együttműködés keretei között – tagjai valamennyi közös érdekének védelmezője legyen. Épp a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok terén látta olyan regionális alakulat kialakításának előfeltételét és járható útját, amely az alulról szerveződő széles körű európai együttműködés szuverén építőeleme lehet. „A gazdaságilag megalapozott Közép-Európa nélkül nincs Páneurópa”36 – állította az 1931. március 5-én a brünni Kereskedelmi és Iparkamarában tartott előadásában. Viszont az agrár-együttműködés szerveződéseinek égisze alatt zajló konferenciák közepette került sor Németország részéről a közép-európai behatolást célzó első lépésekre – a Romániának, Jugoszláviának és Magyarországnak kínált preferenciák révén –, s készülőben volt az osztrák–német vámunió. „Egyebeken kívül éppen eme német konkurenciaveszély az, ami bennünket, nemkülönben a közép-európaiak többségét arra kényszeríti, hogy új Németország nélküli Közép-Európát hozzanak létre. Csak Közép-Európa gazdasági-politikai megszerveződésével tartható lépés Németországgal a piacok uralásában”37 – írta Hodža néhány héttel később. A német terjeszkedéssel szembeni ellensúly sürgető megteremtése Hodža számára közvetlen ösztönzést jelentett ahhoz, hogy a közép-európai térségre mint geopolitikai egységre vonatkozó átfogó koncepcióval álljon elő. Erre az említett brünni Kereskedelmi és Iparkamarában került sor. Előadását, mely terjedelmes tanulmány ismérveivel rendelkezett, a csehszlovákiai napilapok csak másnap jelentették meg, s később a La Tchécoslovaque et el Europe Centrale és a Revue Économique Centrale című folyórat is közzétette.38 Április végén ez irányú gondolatait egy újabb előadásban is kifejtette Prágában az Európai Vámegyesületben.39 Hodža koncepcióalkotó törekvéseinek középpontjában az a szándék munkált, hogy ráleljen – mibenlétét feltárva – a közép-európai régiót geopolitikai egységként meghatározó tényezőre. Fejtegetéseiben megjelent a központi szerepet betöltő korridornak mint geopolitikai tengelynek a funkciója, amely körül kialakul és formát ölt az országok együttesének geopolitikai cselekvőképessége. Úgy, mint Nyugat-Európában, ahol az Északi-tengert – a Rajnán át és a Rhône folyásának irányában – összeköti Marseille térségében a Fölkdközi-tengerrel. Ennek Hodža civilizációteremtő jelentőséget tulajdonított. „A másik korridor a Rajna–Rhône-korridorral párhuzamosan a Visztulánál kezdődik, majd szorosokon át a Moraváig, illetve a Vágig huzódik, aztán a Duna csehszlovákiai, magyarországi és jugoszláviai folyásával elér Belgrádnál a szerb Morva folyóig, Vardarig és Szalonikiig. Ez hát a közép-európai korridor”40 – vélekedett Hodža. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ennek a korridornak a civilizációs hatása, azokkal a feltételekkel szemben, amelyek ipari-kereskedelmi jelleget kölcsönöztek a nyugati országoknak, „ma még nem eléggé tökéletesek, ahhoz képest, ahogy ez már a nyugati korridor esetében megnyilvánul, de több államban a szervező ereje már tetten érhető”.41
Hodža a korridornak ezt a civilizációteremtő hatását ugyan előfeltételnek, de egyúttal következménynek is tekintette, vagyis az egyes alkotóelemek – úgymint a gazdasági-szociális, kulturális-civilizációs és hatalmi-politikai összetevő – egymásra hatásának, a közép-európai geopolitikai alakulat és a cselekvőerő formálódásának folyamatában. Ekként foglalta ezt össze: „Németország és Oroszország között új Közép-Európa formálódik, a maga konstitutív történelmével, a szociális fejlődés rokonítható, némely esetben azonos irányelveivel, a nemzeti újraegyesülés és a kisebbségekkel kapcsolatos azonos problémákkal, a Nyugat és Kelet közötti azonos civilizációs elhivatottsággal és – mindennemű árnyalat ellenére – kétségbevonhatatlan civilizációs affinitással. A közép-európai népek között azonban civilizációs különbségek is mutatkoznak.”42
A közép-európai régiónak geopolitikai sajátosságot kölcsönző közös vonások megragadását illetően Hodža koncepciójában elsőrendű szerep jutott a Németország és Oroszország közötti térség civilizációs sajátosságát és hozadékát finomító, Európa differenciált megítélésével összefonódó késztetéseknek. Amint azt Hodža jóval később, a második világháború idején A közép-európai föderáció című könyvében leírta, erre a harmincas évekbeli agráriroda égisze alatt került sor, az agrárjellegűnek tekintett Közép-Európa és az iparosított Nyugat közötti kapcsolatok megvilágítására irányuló kísérletek kapcsán.43 Hodža ennek a kérdéskörnek komoly figyelmet szentelt terjedelmes cikkek formájában. Ezekben az indusztriális Nyugat és az agrárjellegű Közép-Európa szembeállításáról és egymásrautaltságáról szóló, a francia szociológus, Francoise Delasy gondolataival összecsengő fejtegetésekbe bocsátkozott. Említett könyvében Hodža ex post fontosnak tartotta közölni, hogy Európa ilyetén megosztása alatt nem két térség kifejezett homogenitását értette. Milan Hodža cikkeiben előszeretettel hangsúlyozta az économie mixte44, a vegyes gazdaság előnyeit. A valóságban éppen az ilyesfajta szembeállításban bukkant a közép-európai korridor köré képzelt civilizációformálás sajátos küldetésének forrásaira.
Való igaz, hogy Hodža az agrárdemokrácia koncepciójának szorgalmazását már a megelőző időszakban Közép-Európának az oroszországi társadalmi-politikai viszonyoktól történő egyértelmű elkülönítésére is felhasználta. Oroszország a maga társadalmi berendezkedésével számára éles civilizációs cezúrát jelentett: „Amennyiben Közép-Európa számára nem lenne semmi egyéb politikai és gazdasági indok, pusztán az az egy is elég lenne ahhoz, hogy a mai Oroszország a maga civilizációjával és rendszerével valójában egy új világrész. Kelet ott kezdődik, ahol Oroszország határa húzódik.”45 A Nyugat vonatkozásában viszont Hodža szerint a parasztdemokrácia nélkülözte az elkülönítés élesen kirajzolódó ismérveit, de egyben a nyugati és a Hodža szerinti közép-európai civilizáció gazdasági-társadalmi alapjai közötti egybekapcsolódás és kölcsönös kötődés kiugró jegyeit is. Azonban Európa és Közép-Európa gazdasági-társadalmi körülhatárolásának dimenziói ezeknek a vonzatoknak is relevanciát kölcsönöztek. A közép-európai „civilizációs újképződmény” csíráit Hodža a nyugat-európai civilizáció megújulásaként, felfrissüléseként, de egyben a Nyugat és Kelet között közvetítő folytatásként is értelmezte.46
Közép-Európának épp e Nyugat és Kelet közötti közvetítő misszió összefüggéseibe ágyazottan – az 1931 nyarán született előadásaiban és cikkeiben kikovácsolódott átfogó geopolitikai koncepció koordinátái között – kereste Hodža Szlovákia helyét is. Felsorolta a már korábban is terjesztett észrevételeit a civilizáció Csehszlovákia területén, nyugatról kelet felé haladásával kapcsolatban. Ilyennek tekintette a szepességi és sárosi román stílusban épült római katolikus tenplomokat a kupola alakú görög katolikus templomok szomszédságában. „E két stílus jelképereje arról vall, hogy itt érintkezik, összefonódik és egymáshoz közeledik a közép-európai a keleti kultúrával, s ez jól jön számunkra, önállóságunkkal élve, nemcsak formális, politikai, hanem erkölcsi gyarapodásként is olyan értelemben, hogy a mi tipikus közép-európai szintézisünkkel hozzájáruljunk a közép-európai újképződmény létrejöttéhez.”47
Egész eddig terjedő konfrontáció és kölcsönhatás tette lehetővé Hodža számára a közép-európai geopolitikai összetevők komplex értelmezését. Ezzel rugalmasabbá válhatott a földrajzi körülhatárolás, ami a komplexitás nélkül Hodža érvelését problematikussá és ingataggá tette. Az átfogó kifejtés nyomán – a közép-európai „korridornak” tulajdonított szintetikus hatás által meghatványozva – a Nyugat és Kelet közötti civilizációs hídszerep betöltéséről szóló, már korábban is hirdetett tézis összegező elem és kritérium lett. Ennek alapján könnyebb lett azoknak az országoknak szűkítés nélküli besorolása, amelyek beleillettek a közép-európai geopolitikai térségbe. Hodža Lengyelországra, csakúgy mint Csehszlovákiára a Nyugat és Kelet civilizációs elemeinek összegeződéseként, két civilizációs egység közötti összekötő kapocsként tekintett.48 Hozzátette, hogy a „Nyugat és Kelet közötti civilizációs, közvetítő szerepet játszó átmenet legitimitása átterjed a nyugati és a déli szlávokra, a magyarokra, a románokra és a görögökre is”.49 A civilizációs affinitás ilyesfajta megítélése alapján Közép-Európa vonzáskörébe sorolta a három balti államot is.50