Rácz Kálmán: Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság elõtt (1. rész)
Bevezető
1923 végén az esztergomi érsek, a székesfőkáptalan, az esztergomi és budapesti szemináriumok, illetve velük együtt öt másik magyarországi katolikus egyházi intézmény keresetet nyújtott be a csehszlovák állam ellen a hágai székhelyű, ún. Magyar–Csehszlovák Vegyes Döntőbíróság előtt. A perlés oka, a most már külföldinek számító intézmények felvidéki birtokain 1919-ben foganatosított zárlat volt, melynek során a birtokokon állami kényszerkezelést vezettek be, és így megfosztották az eredeti tulajdonosokat a kezelés és haszonélvezet jogától.
A mai közvélemény előtt meglehetősen ismeretlennek számító magyar–csehszlovák jogvita, hágai per kezdődött meg ezzel, melynek jogtörténeti vonatkozásai mellett a politikatörténeti jellemzők – ezeken van e munka hangsúlya is – szintén figyelmet érdemelnek. A magyar külpolitikában játszott szerepe mellett például az, hogy a nemzetközi bíróság elé a katolikus egyházzal kapcsolatos ügy került, ami politikai pikantériát adott a kérdésnek, és Hága, Esztergom, illetve a prágai és budapesti diplomácia mellett a Vatikánt is főszereplővé tette. A két világháború között történtek továbbá azért is érdekesek lehetnek számunkra, mivel olyan ügynek, problémának jelentették az első felvonását, melynek bizonyos vonatkozásai a kérdés több évtizedre szóló kikapcsolása és a szlovákiai földkérdés rendezetlensége okán máig aktuálisak.
Az első világháború után az esztergomi érsekség javadalmasai és a többi egyházi birtokos az új szomszédokkal szembeni vagyonsérelmével nem volt egyedül. A magyar állampolgárok utódállamokhoz került ingatlanvagyonát illető hasonló eljárásra rengeteg példa akadt Csehszlovákia mellett Romániában és Jugoszláviában is, a károsultak számára reményt szinte csak az a perlési lehetőség jelentett, melyet a trianoni békeszerződés 250. paragrafusa nyújtott. Az utódállamok különböző, elsősorban a földreformokból fakadó rendelkezéseivel szemben a tulajdonukról természetesen lemondani nem akaró magyar állampolgárok ezrei éltek a felkínált lehetőséggel, és attól függően, hogy hol szenvedték el a kárt, a román, csehszlovák vagy jugoszláv viszonylatban létrehozott hágai döntőbírósághoz fordultak panaszukkal.
A döntőbíróságok elé került magyar érdekeltségű jogvitákat azok jellegzetes vonásai alapján több csoportba sorolhatjuk. Sajátos jellemzői voltak az ún. agrárpereknek, vagyis azoknak a panaszoknak, melyeknél a kereset tárgyaként magyar állampolgárok valamelyik utódállam területén fekvő birtokának agrárreform címén történt lefoglalása, illetve az ezért fizetendő kártérítés szerepelt. Az agrárperek károsultjainak többsége optáns volt, tehát olyanok, akik a magyar állampolgárságuk fenntartása érdekében a világháború után „optáltak”, s így nem lettek csehszlovák, román vagy jugoszláv állampolgárok. Az optánsok túlnyomó része a román viszonylatban felállított vegyes döntőbíróság elé nyújtotta be keresetét. Több mint ötszáz agrárper volt folyamatban a két világháború közti időszak során, melyeknél a lefoglalt földterület körülbelül 1,2 millió kat. holdat tett ki, hozzávetőleg egymilliárd aranykorona értékkel.
Az egyházi perek, melyek közé a témánkat jelentő jogviták is tartoztak, tulajdonképpen szintén agrárperek voltak, hiszen többnyire itt is a földreformok miatt történt a perlés, de a károsultak egyházi mivoltából fakadó egyéb jellemzők, bonyodalmak, többek között a Vatikán érdekeltsége e pereket jellegükben a többi agrárpertől eltérővé tették.
A hágai bíróságok előtt ezenkívül olyan perek is folytak, melyeket alapítványi javak, bányák, ipari vállalatok, vasutak, a Habsburg-család tulajdonát képező vagyonok, továbbá ingóságok elvétele vagy megrongálása miatti visszaadás, kártérítés címén indítottak. Az átcsatolt területekről elmenekült tisztviselőknek az elmaradt fizetés vagy nyugdíj folyósítása végett körülbelül háromezer pere volt tárgyalás alatt.
A magyar politika és közvélemény részéről nagy érdeklődést váltott ki a magyar–csehszlovák fórum elé tartozó Pázmány Péter Tudományegyetem ügye is. Ez a jogvita, talán éppen a perbéli magyar győzelem miatt viszonylag gazdag szakirodalommal rendelkezik, ami a többi perről már kevésbé mondható el (Kiss 1991; Váli 1934a, 1934b; Angyal 1934). Meglepő módon a közismertnek számító optáns perekről is inkább csak a két világháború között születtek jogi vagy történeti munkák (Markó 1927; Alkér 1927; Szladits 1920; Lukács 1928; Matheovits 1929; Geőcze 1927; Ruttkay 1930; Magyary 1927). Ezek szerzői azonban akkor még – érthetően – kísérletet sem tettek a háttéresemények megvilágítására. A közelmúlt és napjaink történetírásából a kérdésről inkább csak a korszakot összefoglaló szintézisek egy-egy bekezdéséből értesülünk.
A történetírás adósságára a magyarázatot elsősorban a források hiányos volta,1 és nem a kérdés jelentőségének alábecsülése jelenti. A hágai perek pénzbeli tétjét Bethlen miniszterelnök 1930-as képviselőházi beszédében elemezte érzékletesen, mely szerint a 4500 magyar érdekeltségű perben az összkövetelés értéke meghaladta a kétmilliárd aranykoronát, és ez a nemzeti vagyon egykilenced részét jelentette, melynek ha csak az elmaradt adóját veszik figyelembe, akkor is súlyos millióktól esett el az ország. Erről pedig Bethlen szerint óriási hiba lenne önként lemondani (Bethlen 1930). Képviselőtársai közül nem mindenki értett egyet a kormány perekhez való ragaszkodásával, és az ellenzék sorai közül arra hívták fel a figyelmet, hogy a miniszterelnök és más vezető pozíciót elfoglaló személyiségek – többek között Teleki Pál, vagy az 1921–22 során külügyminiszter Bánffy Miklós – személyesen érdekeltek az ügyben erdélyi birtokaik miatt, és számukra ez a személyes, illetve egy szűk társadalmi csoportra vonatkozó érintettség jelenti a fő motivációt, nem annyira az ország érdeke. A kormány ezért egy harmadrangú kérdés miatt hosszú éveken át feleslegesen hadakozik, sőt privát érdekeket védve kompromittálja a magyar diplomáciát (Bethlen 1930).
A vagyonkérdés és a magyar külpolitika összefüggésének e meglehetősen sarkított jellemzésével szemben megállapítható, hogy a kormány számára éppen a hágai ingatlanperek külpolitikai súlyában rejlett a kérdés igazi jelentősége. A külpolitikai prioritásokba illeszkedően a „magyar ügy” egy olyan nemzetközi fórumot kapott ugyanis, ahol az európai politika és közvélemény érdeklődése mellett a trianoni jogtalanságok demonstrálására nyílt folyamatos lehetőség. Különösen igaz volt ez az esztergomi érsekség vagyonperére, mellyel szorosan összefüggött a főegyházmegye kormányzati integritásának a trianoni határok ellenére történő fenntartásáért – természetesen nem a kompetenciával e téren nem rendelkező hágai bíróság előtt – vívott politikai harc is. A régi egyházszervezeti határoknak az új államhatárok ellenére történő megőrzésére irányuló törekvés így Trianon mindenre kiterjedő érvényének késleltetésére is alkalmasnak bizonyult.
Jelen dolgozat a nagyrészt Csehszlovákiához került esztergomi érsekség első világháború utáni kormányzási problémáinak a birtokperekkel való összefüggéseit is megkísérli ismertetni, a főegyházmegyei birtokok visszaszerzéséért folytatott küzdelem bemutatásának keretében.
Az esztergomi főegyházmegye javadalmasai és a trianoni államhatár
Az ország első világháború utáni területveszteségeivel együtt a magyar katolikus egyház birtokvagyona is jelentős mértékben megcsappant. A Trianon előtti Magyarország katolikus egyházi javadalmainak összterjedelme közel járt a kétmillió kat. holdhoz, ami 1920-ra egymillió hold alá csökkent. A magyar egyház elveszítette tehát birtokainak körülbelül a felét2.
Mivel jogi értelemben nem az általában vett magyar katolikus egyház számított a vagyon tulajdonosának, hanem annak egyes intézményei, így földrajzi elhelyezkedésükből és birtokaik területi struktúrájából adódóan a veszteség különböző mértékben sújtotta a javadalmas püspökségeket, érsekségeket, székeskáptalanokat, társaskáptalanokat, reális apátságokat, szemináriumokat, szerzetesrendeket, oktató-nevelő intézményeket és egyéb egyházi jogi személyeket.
1. táblázat. Az egyes javadalmas egyházi intézmények földbirtokainak határváltozás utáni elhelyezkedése
Forrás: Esztergomi Prímási Levéltár Cat. D/c. Felvidéki birtokügyek, 2. doboz
A trianoni határok csehszlovák viszonylatban az esztergomi érseki, valamint a kassai, rozsnyói, szatmári római katolikus és a munkácsi, eperjesi görög katolikus püspöki egyházmegyéket szelték. Közülük az esztergomi egyházmegye igen sajátos helyzetbe jutott, hiszen a felsoroltak közül egyetlenként neki maradt csak a székhelye Magyarországon, mégpedig úgy, hogy területének túlnyomó többsége Csehszlovákiában feküdt. Ebből következően a főegyházmegye magyarországi részén székelő ordináriust az államhatár vágta el felvidéki plébániáitól, a központban székelő javadalmas intézményeket pedig az egyik legfontosabb bevételi forrásukat jelentő birtokaik legnagyobb és legjobb minőségű részétől. A továbbiakban először a vagyoni helyzetben bekövetkezett változást mutatjuk be, vagyis hogyan érintette az új határ az érsekség, székesfőkáptalan, esztergomi szeminárium és a Központi Papnevelde birtokvagyonát.
Az esztergomi érsekség mint javadalmas intézmény támogatásáról az uralkodók Szent István óta bőkezűen gondoskodtak, elsősorban birtokadományozás formájában. Az érseki birtok egyrészt a korai alapítás okán – a későbbi alapítású egyházmegyéknek, főleg a XVIII. századiaknak már nem jutott ilyen bőséges javadalom –, másrészt a prímási méltósághoz kötődő megkülönböztetett uralkodói kegyből adódóan az ország legnagyobbjai közé emelkedett. Az évszázadok során nemcsak az uralkodók halmozták el birtokokkal és jövedelmező kiváltságokkal az érseki szék
1. ábra. Egyházmegyék és -tartományok a történeti Magyarországon
betöltőit, hanem az ingatlanvagyon forrásai a tehetős családok magánadományozásai és az érsekek vásárlásai, szerzeményei is voltak3. Az első világháború végén az érseki birtokvagyon összterjedelme így már 88 803 kat. holdat tett ki, melyek Bars, Esztergom, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Pozsony és Trencsén megyében helyezkedtek el, és az esztergomi, érsekújvári, gútai, nagysallói, drégelyi, verebélyi, valamint a pozsonyi uradalmi kerületeket szervezték meg rajtuk. A drégelyi uradalmat és az esztergomi néhány települését leszámítva valamennyi Csehszlovákiához került. A Trianon általi veszteség így az érsekség vagyonából 51 315 kat. holdra rúgott, amely vármegyénként a következő települések határába tartozó földeket jelentette:
1. Esztergom vármegye – Bart (ma: Bruty) 728 kh, Búcs (Búè) 1587 kh, Dunamocs (Moèa) 898 kh, Érsekkéty (Kvetná) 726 kh, Farnad (Farná) 1307 kh, Kéménd (Kamenín) 1086 kh, Kural (Kura¾any) 423 kh, Magyarszőgyén (Svodín) 1135 kh, Muzsla (Mužla) 3367 kh, Nagyölved (Ve¾ké Ludnice) 1979 kh, Németszőgyén (Svodín) 316 kh, Párkány (Štúrovo) 212 kh;
2. Komárom vármegye – Bajcs (Bajè) 6257 kh, Hetény (Chotín) 2523 kh, Imely (Ime¾) 449 kh, Kürt (Strekov) 1863 kh, Martos (Martovce) 903 kh, Naszvad (Nesvady) 3651 kh, Perbete (Pribeta) 1372 kh, Udvard (Dvory n. Žitavou) 998 kh, Gúta (Kolárovo) 3138 kh, Keszegfalva (Kamenièná) 3138 kh, Szímő (Zemné) 316 kh;
3. Hont vármegye – Ipolyhidvég (Ipe¾ské Predmostie) 631 kh, Hontfüzesgyarmat (Hontianska Vrbica) 466 kh, Szete (Kubáòovo) 772 kh, Bajta (Bajtava) 667 kh, Garamkövesd (Kamenica n. Hr.) 1146 kh, Leléd (Lelá) 593 kh, Ipolyszalka (Salka) 705 kh;
4. Bars vármegye – Barslédec (Ladice) 470 kh, Garamszentgyörgy (Jur n. Hronom) 661 kh, Hölvény (Hulvinky) 448 kh, Nagysalló (Tekovské Lužany) 714 kh, Aha (Horný Ohaj) 173 kh, Barscseke (Èaka) 397 kh, Verebély (Vráble) 250 kh;
5. Nyitra vármegye – Nagycétény (Ve¾ký Cetín) 381 kh, Nyitraegerszeg (Jelšovce) 54 kh, Nyitranagykér (Ve¾ký Kýr) 6 kh, Üzbég (Zbehy) 579 kh, Érsekújvár (Nové Zámky) 992 kh, Tardoskedd (Tvrdošovce) 1472 kh, Kinorány (Chynorany) 78 kh;
6. Pozsony vármegye – Alsószerdahely (Dolná Streda) 65 kh, Vága (Váhovce) 319 kh, Zsigárd (Žiharec) 604 kh, Nagyszombat (Trnava) 63 kh;
7. Trencsén vármegye – Ribény (Rybany) 46 kh.
Az elszakadt birtokok a jövedelmezőség szempontjából legértékesebb részeket is tartalmazták, melyek a Duna bal partján Esztergom és Komárom megyében, valamint kisebb részben Bars megyében húzódtak. Itt voltak azok a széles puszták is melyeket az érsekek jelentős anyagi ráfordítással a Trianon előtti évtizedekben mintagazdaságokká fejlesztettek. Az intenzív gazdálkodási formák alkalmazásában elsősorban Bajcs, Farkasd (ma Bajcs része), Anyala, Bálványszakállas (Keszegfalva része), Lándor (Komárom része) és Kavalhát (Keszegfalva része) jeleskedett (Dóka 1997:135). Az északibb területeken a más adottságokból fakadóan már nem a mezőgazdasági termelés hanem az erdőgazdálkodás dominált. A pozsonypüspöki és a nagysallói erdőgazdaság is Csehszlovákiához került, mindkettő egyaránt majd 3000 kh erdőterületet igazgatva.
Az esztergomi székesfőkáptalant Szent István a hagyomány szerint az érsekséggel egyidőben alapította. Kezdetben nem volt vagyonjogilag önálló, hanem az érsektől kapta az ellátásához szükséges javakat, s csak a XII. században jutott önálló birtokjoghoz. A káptalan az idők folyamán szintén tekintélyes vagyonra tett szert, melynek forrásai az érseki birtokokhoz hasonlóan királyi adományozás, magánadományozás és önálló vagyonszerzés egyaránt voltak. Az esztergomi érseki szék kiváltságos helyzete a káptalan részére történő királyi adományozásokban is megmutatkozott, mivel többször előfordult, hogy nemcsak a koronázó érsek, hanem annak tanácsadó és kisegítő testülete a káptalan is részesült koronázási ajándékban, vagyis új birtokadományban. A főkáptalan javadalmának még a két világháború között is a stallumok száma szerint külön vagyonságai voltak, tehát külön vagyona volt a nagyprépostnak és minden kanonoknak. Eszerint huszonkét kanonoki javadalom, praebenda létezett, ezenkívül a Lábathlani-féle és a Bakács-Kápolna alapítványi birtokaiból kialakított két praebenda, illetve az egész káptalannak mint testületnek külön praebendája, összesen tehát huszonöt. A birtokokat egységben kezelték, melyek jövedelmét az egyes kanonokoknak évente kiosztották meghatározott kulcs szerint. Nagyobb jövedelemrész az előkelőbb méltóságoknak, kisebb az alacsonyabb rangúaknak járt. Ezt a felosztási kulcsot Serédi prímás 1932 januárjától hatályon kívül helyezte, mivel a trianoni birtokveszteség miatt olyan csekély jövedelem állt rendelkezésre, hogy a kulcs betartása mellett a legalacsonyabb rangúak, a mesterkanonok már nem kaphattak annyit, ami a fenntartásukhoz szükséges volt, így ettől kezdve az összes kanonok egyenlően részesedett a jövedelemből. Ebben az időszakban egyébként, éppen a jövedelmek csökkenése miatt a huszonkét kanonoki stallumból már csak tizenkettő volt betöltve4.
Az első világháború végén a káptalan 53 169 kat. hold földbirokkal rendelkezett, melyből 30 987 hold került csehszlovák területre. A huszonkét igazgatási kerület birtokai hét megyében – Esztergom, Bars, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Somogy – feküdtek, melyek közül Somogy kivételével mindenhol érték veszteségek a káptalant. Esztergom megyében a Duna bal partján volt megszervezve a nánai és a kőhídgyarmati kerület, melyekhez Nána (Párkány része), Ebed (Obid), Kicsind (Malá), Kistata (Kőhídgyarmat/Kamenný Most része), Libád (¼ubá) és Bars megyéből Garamdamásd (Damáša) tartozott. Komárom megyében a Duna bal partján, sík területen Szentmiklóson (Udvard/Dvory nad Žitavou része), Izsán (Iža), Agyagoson (Martos/Martovce része) voltak a főkáptalan gazdasági központjai, s hozzájuk tartozott még Csúz (Dubník), Kopánkút (Csúz része) és őrs (mai őrsújfalu/Nová Stráž) is. Hont megyében a Csehszlovákiához került részen Kiskeszi (Malé Kosihy), Páld (Pavlice), Helemba (Ch¾aba), Szebelléb (Sebechleby), Németi (Hontianske Nemce) és Gyerk (Hrkovce) uradalmai voltak három kerületbe szervezve. Bars megyében Besenyő (Bešeòov), Taszár (Tasáre), Kovácsi (Kozarovce), Nemcsény (Nemèiòany), Kisapáti (Opatová) kerületközpontokhoz szervezték Mikófalva (Slepèany), Fakóvezekény (Plavé Vozokany), Zsemlér (Žemliare), Apáti, Szlance (Slance), Lukova (Volkovce), Garamszentbenedek (Hronský Beòadik), Peszér (Psiare), Korlát (Garamszentbenedek/Hronský Beòadik része), Szelc (Selce), Kisvalkóc (Lukova része), Ebedec (Obyce), Mártontag (Ebedec része), uradalmait. Nyitra megyében Csehi (Èechynce), Pográny (Pohranice), Gerencsér (Nitrianske Hrnèiarovce) központú birtoktestek voltak, melyeket viszont haszonbérbe adtak (Dóka 1997:79). A főkáptalani birtokokról megállapítható, hogy itt az erdők az érseki gazdaságokhoz képest jóval nagyobb területet foglaltak el, de értékes fekete öntéstalajú földekkel is rendelkeztek, melyek elsősorban Esztergom, Komárom és Hont megyében, Kiskeszi, Ebed, Izsa, Kistata határában voltak (Dóka 1997:76).
Az Oláh Miklós érsek által 1566-ban Nagyszombatban alapított Esztergomi Szeminárium birtokai a többi papneveldéhez hasonlóan kimondottan célvagyonok voltak, vagyis bevételeit az intézmény fenntartására fordították. A javak kezelését a főkáptalan irányította a kezdetektől fogva, és ebből következően a hágai bíróság előtt is a káptalan képviselte a szemináriumot. A papnevelő birtokterülete érintetlenül 6822 kat. hold volt, melyből 5112 kat. hold került Csehszlovákiához. E területen az erdők és mezőgazdasági birtokok körülbelül fele-fele arányban oszlottak meg. A felvidéki birtokok közül a széplakapáti (Krásna nad Hornádom) rendelkezőség községei Abaúj megyében voltak, ide tartozott Garbóc (Bohdanovce), Felsőolcsvár (Košické Olšany), Alsóhutka (Nižná Hutka), Beszter (Byster), Szilvásapáti (Vyšné Opatské) valamint Lebenye (Alsóhutka része) és Teleki (Szilvásapáti része) puszták. A csiffári (Èifáre) kerület Bars megyében feküdt ahová központon kívül Mellek (Me¾ek) és Alsórakonca (Rykynèice) tartozott. A kicsindi kerület is elszakadt, míg Magyarországon a tokodi és táti körzet maradt (Dóka 1997:80).
A budapesti Központi Papnevelde birtokait I. Ferenc 1802-es rendelete óta szintén a főkáptalan kezelte, így a hágai bíróság előtt ezt az intézményt is a káptalan képviselte. Birtokainak túlnyomó része a trianoni Magyarország területén maradt – 9455 kat. holdból 8889 kat. hold – így mindössze az 566 kat. hold nagyságú nyitrapereszlényi (Prese¾any) birtokra vonatkozott a csehszlovák állam elleni keresete.
Zárlat az egyházi birtokokon
A háború elvesztése után, 1918 novemberétől cseh fegyveres alakulatok nyomultak be Magyarország északi részére és fokozatosan megszállták azt. 1919. január 6-án jutottak az Esztergommal szemben fekvő Párkány birtokába, s ettől kezdve számíthatjuk a felvidéki egyházi javadalmak tényleges elfoglalását. Mivel a cseh csapatok a Duna vonalának átlépését akadályozva az érintkezést rendkívül megnehezítették, megszakadt a rendszeres kapcsolat az ottani birtokok igazgatási szervei és az esztergomi jószágkormányzóság, valamint ezzel együtt az ordinárius és a felvidéki plébániák között. A tudatos elzárás következtében a főegyházmegyei birtokok, illetve az összes magyarországi központú egyházi javadalom eddigi igazgatási módjának fenntartása lehetetlenné vált.
A gazdálkodás folyamatosságának fenntartására a megszálló hatóságok tartottak igényt, és hozzá is láttak egy új, egyelőre ideiglenesnek szánt birtokigazgatási szervezet kiépítéséhez. Az új szervezet érintette a pillanatnyilag főpásztor nélküli felvidéki egyházmegyéket is, így azon püspökségek esetében, ahol a főpásztor a megszállás során eltávozott, eltávolíttatott vagy eleve nem a csehszlovák állam területén székelt, a birtokok irányítására gondnokokat bíztak meg. A Vavro Šrobár vezette szlovák teljhatalmú minisztérium a szepesi, besztercebányai, nyitrai püspökségek, a pannonhalmi bencés rend és az esztergomi érsekség vagyonára is ilyen gondnokot nevezett ki. Ezenkívül ellenőrző szervként egy központi gondnokságot, kuratóriumot állítottak fel Pozsony székhellyel, Karol Medvecky, a teljhatalmú miniszter katolikus egyházügyi referensének elnökletével.5 A kuratórium és a gondnokok a javadalmasokat figyelmen kívül hagyva teljesen önhatalmúlag intézkedtek, gazdatiszteket helyeztek át, állatállományt csereberéltek az uradalmak között, alkalmazottakat vettek fel vagy csaptak el.6 A prímási és káptalani jószágigazgatóságnak ettől kezdve semmiféle rendelkezési joga nem volt. Ez az irányítási rendszer azonban még nem jelentett zárlatot, és csupán néhány hónapig állt fenn, mivel a Tanácsköztársaság alatti magyar térfoglalás következtében megszűnt a kuratórium és a gondnokok tevékenysége, amit a csehszlovák fennhatóság felújítása után már nem is állítottak vissza. Hivatalosan a teljhatalmú miniszter 1919. augusztus 11-i rendelete szűntette meg ezen intézményeket, amely egyúttal az állami zárlatot is elrendelte az említett kategóriákba tartozó egyházi birtokokon, és létrehozta azok irányításának új szervezetét.
Šrobár augusztusi rendelete a csehszlovák földbirtokreform folyamatába illeszkedett, melynek alapvető törvényi intézkedései 1918 és 1920 között láttak napvilágot. A földreform alaptörvényének az 1919. április 16-án kelt 215/1919 sz. törvény számít, amely a nagybirtokok lefoglalásáról intézkedett. A törvény értelmében lefoglalásra kerültek a 150 hektárt meghaladó mezőgazdasági, illetve a 250 hektárt meghaladó vegyes jellegű (szántó, erdő, legelő) birtokok (Sbírka… 1919:289–290). Minthogy a nagybirtokok az egész ország területén számosak és nagy kiterjedésűek voltak, a földreform gyakorlati végrehajtásához évek hosszú sorára kiterjedő eljárásra volt szükség, ami miatt az eredeti tulajdonos az esetleg sok év múlva bekövetkező tényleges állami kisajátításig vagy az elrendelt állami kényszerkezelésig tovább gazdálkodhatott birtokán. A magyarországi székhelyű egyházi birtokok esetében azonban a hatósági akadályoztatás miatt a tulajdonosi kezelésre nem volt mód, ezért az állami kényszerkezelést – ezt rendeli el az augusztusi jogszabály – szinte azonnal alkalmazták. A zárlati kényszerkezelés jogi értelemben tulajdonosváltást nem jelentett, az eredeti birtokos tulajdonjoga az esetleges állami kisajátításig, illetve a földosztó akció céljaira való felhasználásig továbbra is fennállt. A zárlat a tulajdonosok rendelkezési lehetőségének megszűntét jelentette a birtokaik felett.
Mit tartalmazott pontosan a Šrobár-féle rendelet? A 6525/19. szám alatt kelt jogszabály a magyarországi székhelyű egyházi javadalmasok – esztergomi érsekség, esztergomi székesfőkáptalan, váci káptalan, vallás és tanulmányi alap, esztergomi és pesti papnevelde, pannonhalmi bencés rend, a lekéri, jászói és zirci apátság – valamint a nyitrai, besztercebányai és szepesi püspökségek Szlovákia területén fekvő minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá helyezte, és gazdaságaik igazgatását a pozsonyi székhellyel felállított Római Katolikus Egyházi Javak Központi Bizottságára (Centrálna správa katolickych cirk. ve¾kostatkov) bízta (Pálesch é.n.). 1921-ig újabb rendelkezések következtében a Pázmány Péter Tudományegyetem, a csornai premontrei rend és a győri káptalan vagyona is zárlat alá, ezzel együtt a központi igazgatóság kezelésébe került (Pálesch é.n.).
A rendeletben szereplő szlovákiai püspökségek birtokai a főpásztoraikat érintő fejlemények miatt jutottak a magyarországi egyházi intézmények birtokaihoz hasonló sorsra. Batthyány Vilmos nyitrai és Radnai Farkas besztercebányai püspököt ugyanis 1919 elején kiutasították Szlovákia területéről, míg Párvy Sándor szepesi püspök ez év márciusában Budapesten elhunyt. Később a rozsnyói és kassai püspöki javakra is kiterjesztették a zárlatot, Balás Lajos 1920-as és Fischer-Colbrie Ágoston 1925-ös halála után. Mikor azonban 1920 végén a nyitrai, besztercebányai és szepesi püspökségeket a Szentszék szlovák főpásztorokkal töltötte be Karol Kmeko, Marián Blaha és Ján Vojtaššák személyében, az új javadalmasoknak az őket megillető lefoglalt birtokokat átadták. Rozsnyó és Kassa esetében viszont erre nem került sor, mivel főpásztoraik halála után a Szentszék és Csehszlovákia nem tudott az utódok személyében megegyezni, ezért Róma csupán apostoli adminisztrátorokat nevezett ki e helyekre. A kormány válaszképpen úgy mutatta ki neheztelését, hogy a püspökségi birtokokat a kinevezett adminisztrátoroknak nem adta át, fenntartotta rajtuk a zárlati kezelést, és Kassa valamint Rozsnyó a kezelő bizottságtól a javak jövedelméből csupán éves támogatást kapott. A bizottság szabályzata értelmében egyébként a Magyarországon székelő javadalmasok vagyonát „kezelte”, míg a Szlovákiában székelő apostoli adminisztrátorok egyházmegyei vagyonát „csak felügyelte”. E két fogalom között a gyakorlatban – a támogatást leszámítva – nem lehetett semmilyen különbséget észlelni.7
A zárlati intézkedés jogszerűségének bizonyítását szolgálva a rendelet indoklása három jogforrásra hivatkozott. Az első a csehszlovák állam 1918. évi december 10-én kiadott 64. sz. törvénye, a második az 1723: LXX. tc., a harmadik a magyar kultuszminiszternek 1867. szeptember 27-én 10 165 szám alatt kelt rendeletének 11. pontja. Az utóbbi két magyar jogszabályra a hivatkozás azért volt lehetséges, mivel az 1918. októberi 11. számú törvény értelmében a Csehszlovákia megalakulása előtti törvények az új ország területén érvényben maradtak.
A 64. sz. csehszlovák törvénynél – amely felhatalmazást ad a szlovák teljhatalmú miniszternek rendeletek kibocsátására – érdekesebb a másik két jogszabály. Az 1723: LXX. tc., amellyel a zárlati rendeletben a magyarországi székhelyű javadalmak zárolását indokolták, kimondta, hogy ha az egyházi javadalmas a templomok, javadalmi épületek és felszerelések karbantartását elhanyagolja, akkor a király mint legfőbb kegyúr a birtokokból származó jövedelmet zárlat alá helyezheti és a hiányok pótlására fordíthatja. Azt nem közölte a rendelet és később sem hozták nyilvánosságra, hogy melyek azok a hiányok, aminek pótlására szükséges volt az intézkedés.
A per folyamán Esztergom jogászai igyekeztek cáfolni e törvények alkalmazásának jogszerűségét. Egyrészt rámutattak, hogy a királyi főkegyúri jogok nem szálltak át a csehszlovák államra – ahogy a magyar államra sem – másrészt állították, hogy a gazdálkodással, karbantartással kapcsolatban nem a hanyagság, hanem ellenkezőleg a példás gondosság volt a birtokok általános jellemzője. Felhívták a hágai bíróság figyelmét, hogy a gazdálkodás ügyeit közismerten szívén viselő Csernoch prímás nemhogy mulasztást nem követett el, de minden erejével azon volt, hogy az elődje idejéből származó kisebb hiányosságokat jóvátegye, s e célból még kölcsönök árán is biztosította az épületek, felszerelések karbantartását. Sőt nagyszabású programot indított a prímási uradalmak gazdasági rekonstrukciójára, s e modernizáló munkában éppen ott érte el a legnagyobb eredményeket, melyek határon túlra kerültek. A leglátványosabb fejlesztést a bajcsi nagy komplexumon hajtotta végre. Az érsek gondos gazda mivoltát a harmincas évekből visszatekintve a Szlovák Néppárt egyik politikusának zárlatot bíráló parlamenti interpellációja is alátámasztotta, mely szerint Csernoch János a háború folyamán a prímási birtokokba 1 132 241 aranykoronát invesztált.8
Esztergom szerint a káptalan birtokain is a mintagazdaságok túlsúlya volt a jellemző, s ezenkívül arra is utalt, hogy a III. Károly-féle törvénycikk azt írja elő, hogy csak a jövedelmeket lehet zárolni, s azokat kizárólag a hiányok pótlására lehet felhasználni. A bevételek hovafordításának útjai azonban a kényszerkezelés során nagyon szerteágazóak és a legtöbb esetben nemhogy fejlesztési, de egyházi célokra sem fordították.9
Az 1867. szeptemberi rendelettel a szlovák püspökségek vagyonának zárolását indokolták, melynek 11. pontja a széküresedés esetén követendő eljárást szabályozta. Bár a szlovák püspökségek vagyonának kérdése nem volt a hágai perek tárgya, az esztergomi periratok ennek alkalmazásának jogtalanságára is rámutattak. Figyelmeztették a bíróságot, hogy a rendelet kibocsátásának idején csak egy felvidéki egyházmegye volt üresedésben, Párvy halála miatt a szepesi. A besztercebányai és nyitrai püspök elűzése az országból olyan erőszakos és kánonjogellenes aktus volt, ami nem tette jogilag betöltetlenné a javadalmakat. Zárolásuk tehát a magyarországi birtokosok vagyonához hasonlóan indokolatlan volt. E jogszabályban egyébként a széküresedéssel kapcsolatban nem is volt szó zárlatról, a törvényes eljárás ugyanis a rendelet értelmében az volt, hogy a kormány miniszteri biztost nevez ki, aki a káptalannal együtt kezeli a birtokokat a püspöki szék betöltéséig.
Államközi tárgyalások és az egyházi birtokügy
A csehszlovák kormány a zárlati rendelettel próbálta legalizálni a már 1919. január eleje óta fennálló állapotot, mikortól a gazdaságaikból a magyarországi egyházi intézmények sem jövedelmet, sem terményt nem kaptak. Az esztergomi érseknek és káptalannak csupán néhány bérlő fizetett még valamelyes részleteket a megszállás kezdeti szakaszában. A hercegprímást mindez anyagilag rendkívül érzékenyen érintette, hiszen legjelentősebb jövedelmi bázisának kiesésével a források előteremtése a különféle egyházi szervezetek, a budapesti és esztergomi nagy központi intézmények, a prímási méltóságból fakadó költségek fedezésére nagyon megnehezült. Az igaz, hogy területileg jóval kisebb rész maradt Magyarországon az érsekségből és a plébániák száma is sokkal kevesebb volt – a szlovákiai 404-el szemben 83 –, de Budapest miatt közel annyi hívő élt itt, mint a felvidéki részen, ami jelentős anyagi terhekkel járt. A jogtalannak tartott helyzet megváltoztatása, valamiféle méltányos vagyoni rendezés elérése így szinte létkérdésnek számított.
Csernoch prímás elszántan igyekezett is minden tőle telhetőt megtenni, és ez az igyekezet nemcsak az anyagiak mentésére, hanem a főegyházmegye új államhatárok ellenére történő kormányzati integritásának fenntartására, tehát a felvidéki érseki joghatóság valamilyen formában – például vikárius útján – való megőrzésére is irányult. E törekvésre azért nyílhatott mód, mivel a trianoni békeszerződés az egyházak igazgatási rendszerét nem érintette, nem érinthette, az egyházmegyék megosztása, feldarabolása kizárólag szentszéki kompetenciába tartozott. A régi Magyarország és benne az esztergomi érsekség egyházkormányzati rendszerének további sorsa egyelőre nyitott kérdés maradt, az államhatár által szelt főegyházmegye jogi egysége Róma esetleges diszmembrációs intézkedéséig továbbra is fennállt. Csehszlovákia azonban a magyar egyházi joghatóságot a vagyonkezeléshez hasonlóan nem volt hajlandó területén elismerni, és mindent megtett, hogy elérje Rómánál annak nem csupán gyakorlati, de egyházjogi megszűntetését is, vagyis az érsekség kettévágásával az egyházkormányzati határok politikai határokhoz való igazítását. Megjegyzendő, hogy volt példa a korszakban a határokon átnyúló egyházmegyékre, éppen magában Csehszlovákiában is. Nevezetesen a prágai és olmützi érsekek joghatósága kiterjedt a múltban és ekkor is Németország részeire, illetve a boroszlói érsek, egyházmegyéjének csehországi területein gyakorolhatta joghatóságát, sőt vagyonával is rendelkezhetett. Boroszlóhoz és Esztergomhoz, tehát Németországhoz és Magyarországhoz eltérő volt Prága viszonyulása, amit ez az összehasonlítás is alátámaszt. Egyébként a magyar kormány sem akadályozta a csehszlovák területen székelő püspökök joghatóságának gyakorlását magyar területen, a kassai és rozsnyói adminisztrátorok helynökei 1937–ig, a magyarországi egyházmegyerészek apostoli kormányzósággá alakításáig intézték e terület ügyeit.
Az államfordulat idején Esztergomban az érseki aula nemzetiségi összetétele miatt is tápláltak még bizonyos egyházkormányzati reményeket,10 a bekövetkezett események azonban nem feleltek meg a várakozásoknak. A szlovák többségű püspökségek magyar főpásztorainak kiutasítását megelőzve már 1918 novemberében a felvidéki érseki helytartót Báthy Lászlót letartóztatták. Ekkor még – talán Csernoch érsek nunciusnál való közbenjárásának köszönhetően – sikerült kiszabadulnia a theresienstadti fogházból, azonban hamarosan következett az újabb letartóztatás és a spielbergi börtönben, majd egy barakkban raboskodott 1919 márciusáig. Ekkor kiutasították a csehszlovák kézben lévő területről (Salacz 1975:19). Arra még módja volt a prímásnak, hogy Báthy utódjául 1919 tavaszán kinevezze Oswald Richárd nagyszombati kanonokot, abban a hiszemben, hogy szlovák mivolta és korábban is létező nemzeti elkötelezettsége miatt az ő személyét talán csehszlovák részről is elfogadják.11 Ebben hiába bízott, hiszen a csehszlovák kormány és egyház a független egyházszervezet kiépítésén fáradozott, és Rómától a diszmembráció felé vezető első lépésként egy érsektől független apostoli adminisztrátor kinevezését kérték a főegyházmegye felvidéki területére.12 Prága végleges álláspontja a szlovák egyházszervezet rendezésére vonatkozóan a húszas évek közepére alakult ki. Arra törekedtek, hogy a főegyházmegye diszmembrálásával együtt, annak szlovákiai területén alakuljon meg egy új szlovák egyházmegye, lehetőleg érseki ranggal és Pozsony központtal. Ez nem terjedne ki az egész érsekségi részre, annak nyugati határától csak a Vágig húzódna. A többi részt felosztanák a szomszédos püspökségek között, így a Vág és Garam közti területet a nyitrai, a Garamtól keletre esőt pedig a besztercebányai püspökség kapta volna meg. Tervük szerint a rozsnyói püspökség, amely többségében magyar lakosságú volt, teljes felosztásra kerülne a vele határos egyházmegyék között, tehát megszűnne.13 A térképre tekintve rögtön feltűnik, hogy a főegyházmegye ilyetén vertikális alapú felosztása és Rozsnyó megszűntetése a magyar hívők egyházmegyénkénti teljes szétszóratását eredményezte volna. Az önálló felvidéki magyar püspökség elérésére irányuló, 1920 óta tartó küzdelemre ez a veszély is ösztönzőleg hatott.
A csehszlovák elképzelésekkel szemben természetesen nemcsak a magyar egyház, de a magyar kormány sőt a szlovákiai magyarok érdeke is azt diktálta, hogy a Nagy-Magyarországhoz igazodó egyházi szervezet minél tovább fennmaradjon, a főegyházmegye és a többi szelt püspökség diszmembrációját a lehető legtávolabbi időkre sikerüljön kitolni. A kormányt ebből következően végig a korszak során ott találjuk segítő szövetségesként a magyar egyház mellett e kérdésben is.
A magyar kormány és egyház közti összhang érvényesült azokon a húszas évek elején zajló magyar–csehszlovák államközi tárgyalásokon, gazdaságpolitikai megbeszéléseken melyeken – a perindítást megelőzve – az egyházi ügyek szintén szóba kerültek. E tárgyalások alapjait az 1921. márciusi brucki találkozón fektették le, mikor megegyezés született, hogy a két ország kapcsolatainak – elsősorban gazdasági – részleteit négy bizottság – jogi, pénzügyi, közlekedési, gazdasági – keretei között beszélik meg. Az első királypuccs miatt megszakadt tárgyalások újrafelvételére az 1921. júniusi marienbadi találkozón került sor, mikor az egyes bizottságokhoz tartozó témaköröket is meghatározták (Romportlová 1986). A katolikus egyházi ügyek a jogügyi bizottságba nyertek besorolást, ahol mindenekelőtt azt kellett tisztázni, hogy az egyházi kérdések képezhetik e egyáltalán államközi megállapodás tárgyát. E téren a magyar és csehszlovák felfogás különbözött egymástól. A magyar kormány a bizottság tagjaként delegálta Csernoch érsek megbízottját, Lepold Antal kanonokot, aki az 1922. október 16-i prágai bizottsági ülésen a hercegprímáséval megegyező kormányfelfogást képviselte. Eszerint a magyar kormány – a csehszlovákkal ellentétben – az egyházi kérdéseket nem óhajtotta az esetleges megegyezés pontjai közé felvenni, mert nézete szerint ezeket a trianoni békeszerződés nem érintette, s elrendezésük kizárólag a Szentszék illetékességébe tartozik. Lepold az irányadónak szánt kánonjogi előírásokra hivatkozott, amelyek szerint az egyházi szervezeten változtatni csak Róma jogosult (215. kánon), és diszmembráció esetén szintén ő osztja el a vagyont a régi és a belőle újonnan létesített egyházmegye között (1500. kánon). Ebből következően a szintén vita tárgyát képező világi birtokokkal kapcsolatban meg lehet egyezni az államoknak, de az egyháziakat illetően a Szentszék kihagyásával nem. „Magyarország egyházi beosztása – érvelt a prelátus – a békeszerződés után is az marad, ami azelőtt volt, amíg a Szentszék másként nem intézkedik. Ugyanazok maradnak a javadalmasok is, amíg javadalmuktól Róma részéről meg nem fosztatnak. A békeszerződés alapján nem lehet az egyházi beosztás megváltoztatását és a vagyon elosztását követelni, sőt a birtoklási jog nemcsak egyházi, de állampolgári magánjog is, amit véd a békeszerződés 250. cikkelye.”14 A határon túlra került birtokok egészéhez való ragaszkodás határozott álláspontja elvi alapállásként végig jellemző maradt, de az évek múlásával a gyakorlatot illetően szükségszerűen oldódni kezdett. A határok megszilárdulása és az ebből adódó kényszerítő körülmények fokozatosan a kompromisszumos megoldások keresése felé mozdították el a magyar magatartást.
Egyelőre azonban a hercegprímás is hasonló szellemben nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány szóba állhat ugyan Csehszlovákival az ügyben, de ezt csak a Szentszék jogának fenntartásával teheti. Birtokaival kapcsolatban így fogalmazott: „Az esztergomi érsekség nevében kijelentem, hogy a birtokok utolsó darabjához teljes tulajdonjoggal, teljes rendelkezési joggal ragaszkodom, a bizottság idegen hivatalnokait nem ismerem el, minden személyi és üzemi változtatást, ami hozzájárulásom nélkül történt jogtalannak tartok, és követelem, hogy a birtokok kezelése újból visszaszálljon a javadalmasokra.”15 Csernoch gondjainak orvoslását elsősorban Rómától várta, és a kétoldalú magyar–csehszlovák tárgyalásoktól, legyenek azok egyháziak vagy államiak, túl sok eredményt nem remélt. Véleménye az volt, hogy amíg a csehek el nem érték az egyházmegye elválasztását, addig érdemleges vagyoni engedményeket nem fognak tenni.16
A tárgyaló magyar bizottság végül azzal a javaslattal állt elő, hogy először az érintett egyházi főméltóságok, vagyis a magyar és szlovák püspökök egymással tárgyaljanak, majd javaslataikat megbeszélnék saját kormányaikkal, melyek ezután a Szentszékkel folytatnának az ügyben párbeszédet. Az esetleges megegyezés után kerülhetne sor arra, hogy a kérdést államközi megállapodással is szabályozzák. A csehszlovák bizottság tudomásul vette a magyar kormány álláspontját, és Róma illetékességét nem vitatva közölte, hogy ezután a problémát illetően mindkét fél maga intézze ügyeit a Szentszékkel.17 Az 1923 novemberében Budapesten a Nemzeti Múzeumban folytatódó bizottsági tárgyalásokon így már csak az országos jellegű alapok, alapítványok kérdéséről esett szó, és a szóban forgó egyházi ügyek később sem képezték közvetlen kormányközi megbeszélések tárgyát.
Felhasznált irodalom
Alkér Kálmán: A Magyar–Román Vegyes Döntőbíróságnak a földbirtokperekben való hatáskör kérdésében hozott határozata és annak következményei. Magyar Jogi Szemle, 1927. április.
Angyal Pál: Az egyetemi per katolikus vonatkozásai. Budapest, 1934.
Bethlen István beszéde. Képviselőházi Napló, 393. szám 1930. május 16.
Dóka Klára: Egyházi birtokok Magyarországon a 18.–19. században. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1997.
Geőcze Bertalan: Nemzetközi magánjogi kérdések a vegyes döntőbíróságok judikatúrájában. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1927.
Karner Károly: A felekezetek Magyarországon a statisztika megvilágításában. Debrecen, 1931.
Kiss József Mihály: A Pázmány Péter Tudományegyetem felvidéki birtokai visszaszerzéséért indított perek. Levéltári Szemle, 1991/3 .
Lukács György: A magyar–román agrárperek kérdése. Budapest, 1928.
Magyary Zoltán: A nemezközi bíráskodás válsága. Magyar Szemle, 1927. október.
Markó Jenő: Az optánsok pere Románia ellen. Magyar Szemle, 1927. november.
Matheovits Ferenc: A magyar–román birtokper. Budapest, 1929.
Pálesch Ervin (szerk.): Csehszlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov, é. n
Romportlová, M.: ÈSR a Maïarsko 1918–1938. Brno, 1986.
Ruttkay László: Az optánsügy mai képe. Magyar Szemle, 1930. július.
Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.
Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában. München 1974.
Sbírka zákonu a nažízení státu Èeskoslovenského. Roèník 1919. Èástka XLIII. 289–290. p.
Szladits Károly: A vegyes döntőbíróságok ítélkezése. Békejog, I. évfolyam. 1920.
Váli Ferenc: A Magyar–Csehszlovák Vegyes Döntő Bíróság és az állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Egyetem perében. Budapest, 1934. a.
Váli Ferenc: Az Állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Tudományegyetem perében. Budapest, 1934. b.
(A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük.)