Budapest, Gondolat, 2018, 224 p.
A dualizmus kori Magyarország történetének egyik legjelentősebb kutatója, Kozári Monika egy régóta esedékes kötettel örvendeztette meg a korszak iránt érdeklődőket. Monográfiája egy olyan mágnásnak állít emléket, akinek a neve ugyan nem kopott ki a köztudatból, mégis viszonylag ismeretlen alakja maradt a történelemnek. Andrássy Gyulával a „szép akasztott” kifejezés forrott össze a kollektív emlékezetben, esetleg a miniszterelnöksége vagy a külügyminisztersége juthat eszébe sokaknak, és habár ez utóbbi tevékenységeit többféle irányból közelítették már meg a történészek, az életművének még ezeket a forrásokban gazdag szakaszait sem tárták fel kellő mélységben. A szerző még azt az akár meglepőnek tűnő tényt is közli, miszerint Andrássy nevét Európában sokkal inkább ismerik, mint Magyarországon, akinek a sorsát idáig mindössze néhány biográfia összegezte, s ezek is jórészt elavultak vagy szinte elérhetetlenek. Az életrajz tehát hiánypótló célzattal törekszik egy „ismeretlen ismerős” pályafutásának, munkásságának és mentalitásának ábrázolására; Kozári Monika meglátása szerint „az idézetek jól megmutatják Andrássy Gyula gondolkodását”, ezért a kötetben bőségesen citál különböző korabeli forrásokat is. Ez utóbbi kijelentése azonban módszertani kérdéseket is felvethet az olvasóban: érdemes-e egyenlőségjelet tenni a megnyilatkozások és a mögöttük rejlő gondolatok közé? Jól tudjuk ugyanis, hogy a politikában (és főként a diplomáciában) a széles nyilvánosság elé tárt szövegek nem feltétlenül tükrözik a megszólaló őszinte véleményét.
A kötet Andrássy életútjának jelentősebb szakaszai szerint oszlik fejezetekre, a szöveg gerincét pedig az országos tisztségekbe emelkedett politikus bemutatása adja. Andrássy születési ideje (1823. március 3.) biztos, azonban világrajöttének helye nem; ez annak is köszönhető, hogy a családnak több olyan birtoka is volt, ahol rendszeresen tartózkodtak, s Gyula fiatalkoráról viszonylag keveset tudunk a rendelkezésre álló források aránylag csekély száma következtében. A fiatalember kezdetben Széchenyi István híve volt, de később a radikálisabb ellenzékiség felé tolódott el, s Kossuth Lajos politikai nézeteit támogatta. A szerző tevékeny politikusként ábrázolja őt, aki Zemplén vármegye közgyűlésén, majd az országgyűlésben is erősen ellenzéki hangot ütött meg, s akinek több hozzászólásában is a bölcs előrelátást véli felfedezni (33. p.). Andrássy 1848 áprilisában lett Zemplén vármegye főispánja, s elvállalta a megyei őrsereg vezetését is. Jelentős közéleti pozícióit egyaránt köszönhette a származásának, a jellemének, valamint a műveltségének, egyúttal azonban a sokoldalúsága is kiviláglik: nem túl jelentős, de gyakran gúnyos szónok volt, sem a vármegyei, sem az országos politizálás nem volt tőle idegen, 1848–49 folyamán pedig katonai és diplomáciai feladatokat egyaránt ellátott.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése újabb fordulópontot jelentett a mindössze 26 éves gróf életében. Andrássy menekülni volt kénytelen, s majdnem egy évtizedet töltött külföldön. Emigrációja idején a nézeteiben ismét némi változás következett be, s kezdetben a föderalizmus elveit vallotta, aztán viszont a területi integritás mellett állt ki. Időközben ismertségre és népszerűségre tett szert Nyugat-Európában (főként Franciaországban, azon belül is Párizsban), nem mellesleg a politikai látótere is kiszélesedett, amit később hasznosítani is tudott. Andrássy pályafutása az 1850-es évek vége felé egy újabb kanyart vett, amikor is úgy döntött, hogy előkészíti a hazatérését, vagyis ezzel eltávolodott a kossuthiánus eszméktől (amelyek egyébként maguk is jelentős módosulásokon mentek keresztül addigra), s kimondva-kimondatlanul elfogadta a Ferenc József-i főhatalmat, illetve a birodalmi gondolatot. Az életrajz egyik legizgalmasabb pontja éppen ez a pályafordulat (vajon hogyan nézhetett egymás szemébe – képletesen és szó szerint is – az egykori halálraítélt és elítélője?), esettanulmányként is érdekes lenne feldolgozni azt mint a kiegyezéshez vezető személyes utak egyik lehetséges változatát. Andrássy életútjának íve a Széchenyi-párti kezdetektől a kossuthiánus ellenzékiségen át a kiegyezést követő első magyar miniszterelnök – majd külügyminiszter – pozíciójáig vezet, amely így a mágnási politizálás egy sajátos válfajának archetípusaként is értelmeződhet.
Az életrajz második fele az országos hivatalokba emelkedett politikus sorsát ábrázolja, amelyhez a közjogi csatározások adták meg a hátteret. Kozári Monika részletesen elemzi az 1860-as évek első felének politikai eseményeit, amelyek során Andrássy ugyan fokozatosan Deák Ferenc nézeteit tette a magáévá (s a korabeli országgyűléseken következetesen kiállt Magyarország érdekeiért, a parlamentáris kormányzásért és a megyei intézmények működőképességének biztosításáért), de a birodalom nagyhatalmi státuszáért is síkra szállt, amiben viszont nem értett egyet idősebb politikustársával. E tekintetben a véleménykülönbség egyik lehetséges magyarázataként (amire egyébként a monográfia csak érintőlegesen tér ki) a világlátott és a szűkebb pátriájából ki nem mozduló nemes látószöge közötti eltérést is megemlíthetjük, hiszen tudjuk, hogy a reformkorban felnőtt nemesi nemzedék(ek) külpolitikai és diplomáciai ismeretekkel alig rendelkezett/rendelkeztek, s főként a köznemesség köréből jutottak el viszonylag kevesen például külföldre, s Magyarországnak egyébként sem volt önálló külföldi diplomáciai képviselete, így a nemesi politizálás ezen hiányosságai egyebek között éppen 1848–49 folyamán váltak szembeötlővé.
Kozári Monika kronologikusan és tematikus keretekben mutatja be Andrássynak a kiegyezés után végzett tevékenységét. Kétségtelen, hogy a gróf könnyűnek nem mondható feladatot vállalt magára miniszterelnökként, s ezt a szóban forgó kötet is ékesen bizonyítja. Andrássy legfőbb célja a polgári Magyarország megteremtése volt, de a Monarchia másik felével és az uralkodóval együttműködve. A dualizmus korát is áthatotta a közjogi kérdés, így Andrássy személyét és tevékenységét is gyakran érték bírálatok az ellenzék részéről, hiszen ő a kortárs politikusok zömével ellentétben birodalmi keretekben gondolkodott. A kormány egyik fontos feladatát a közvetítésben határozta meg, igyekezett kerülni az összeütközést Ferenc Józseffel, s meg akarta őt győzni arról, hogy nem kell egy újabb forradalomtól tartania. Sokrétű tevékenységet folytatott, külügyi kérdésekkel éppen úgy foglalkozott, mint az erdélyi sajtóviszonyokkal vagy Pest és Buda fejlesztésével. Kozári Monika a biográfia jelentős részét szenteli e pályaszakasz bemutatásának, bőségesen idéz Andrássy országgyűlési megnyilatkozásaiból, s az ellenzékkel folytatott vitákon keresztül mutatja be az ő alakját és kifejtett politikai nézeteit. A szerző időrendben felsorakoztatja az országgyűlésen felvetett problémákat, az ellenzék megnyilatkozásait, majd Andrássy ezekre adott válaszait, ami némileg egyhangú előadásmódot eredményez, a korábban (és később is) olvasmányos stílus ebben a szakaszban nehezebben emészthetővé válik.
Andrássy külügyminiszteri tevékenységének bemutatására kevesebb figyelmet fordít a szerző; vélhetően azért is szentelt ennek rövidebb terjedelmet az életrajzban, mert ez a téma a vonatkozó források és szakirodalom révén ismertebb az érdeklődők számára. Ezen okból kifolyólag azonban a biográfia belső egyensúlya megbillen, és az olvasóban hiányérzet keletkezhet. A gróf politikusi tevékenységében a külpolitika legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a belföldi kérdésekkel való küzdelem, s talán e kötetben is több szó eshetett volna a külügyminiszter Andrássy munkásságáról. A szerző a kiadvány zárásaként bemutatja a politikus utolsó éveit, s megismerhetjük a magánembert is; egyebek között a kortársakat is leginkább foglalkoztató kérdést, a Sisi császárnéval/királynéval való bonyolult kapcsolatát is boncolgatja az életrajz, de szó esik például a család kastélyairól is.
Kozári Monika egyértelműen pozitívan értékeli Andrássy munkásságát, bel- és külpolitikai tevékenységét egyaránt. A grófnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, amelyeket több-kevesebb sikerrel le is győzött. Jelentős szerepe volt az új magyar állam és a birodalmi szerkezet kiépítésében, reálpolitikusként rendszerint hitelesen mérte fel a lehetőségeket, és habár igyekezett az uralkodó kedvében is járni, nem adta fel az alkotmányosságot és a liberális elveket. Sikeresen vezette át Magyarországot a polgári korszakba, sokat tett például a főváros fejlesztéséért, valamint a szabadelvű törvények elfogadtatásáért egyebek mellett az oktatás vagy a nemzetiségekkel való bánásmód terén is. Andrássy személyében tehát egy olyan embert mutat be a szerző, aki némiképp kacskaringós pályán ugyan, de be tudta tölteni hivatását, s az akkori Magyarország északkeleti sarkából indulva az európai politikát is formáló korszereplő lett. Ez a pályaív a korabeli magyar mágnási réteg egy lehetséges érvényesülési útját rajzolja fel, egyúttal azonban rámutat a korszak olyan sajátosságaira is, hogy „a szép akasztott” hogyan válhatott egykori majdnem-hóhéra egyik legközelebbi munkatársává. S innen nézve Andrássy Gyula személye egy (vagy több) nemzedék, illetve egy nemzet sajátos kényszerpályáját is jelképezi: a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc József idővel sokak „Ferencjóskájává” változott, az egykori halálraítéltek, üldözöttek közül számosan uralkodópártiakká alakultak át (ki érdekből, ki őszintén, ki csak színlelve), Magyarország pedig bizonyos szempontból talán a korábbiaknál is jobban a német–osztrák érdekszféra részévé vált. A kiegyezés és a nyugati birodalomfélre való támaszkodás nagyrészt kényszer szülte kompromisszum volt, amit Andrássy mellett sokan mások is kénytelenek voltak (f)elismerni, de az már a sors tragédiája, hogy a rendszer hosszabb távon egyre inkább megmerevedett, s így az első világháborút követően Magyarországot és Ausztriát, Andrássy Gyula és Ferenc József világát is magával rántotta a pusztulásba. De emlékezzünk inkább Andrássyra és ténykedésére; ebben lehet segítségünkre Kozári Monika kötete, amely méltó módon, korszerűen, bőséges forrásanyagra támaszkodva, élvezetes stílusban tárja az olvasó elé egy kiemelkedő államférfi kitérőktől sem mentes életútját és összetett emberi jellemét, nem mellesleg pedig azt az ellentmondásoktól, árnyékoktól és nehézségektől sem mentes időszakot is, amelyet a dualizmus korának nevezünk.
Bodnár Krisztián