Danis Ferenc: Hont vármegye mezőgazdasága a 18. századtól 1918-ig

Bevezetés

A történelmi Hont Magyarország legrégibb vármegyéi közé tartozott. Területének nagyobbik része a mai Szlovákia területén volt, a déli része pedig a Börzsöny hegyvonulat északi oldala és az Ipoly folyó között (Szobig és Nagymarosig) húzódott Magyarországon.

A vármegye mezőgazdasági szempontból és földrajzi viszonyait tekintve is három különböző területre osztódik. Északi részén találjuk a Selmeci-hegységet, amelynek legmagasabb csúcsa, a Szitnya ezer méter fölé emelkedik. Talaja túlnyomórészt bazalt és trachit-tufa. Középhőmérséklete 7,5 °C, tehát nem alkalmas a melegigényesebb növények termesztésére. A Selmeci-hegység folytatását a megye északnyugati részén a bakabányai hegyek alkotják alacsonyabb nyúlványaikkal. E hegyek lejtőin már szántóföldeket is találunk, azonban gyengébb termőképességük miatt csak a kevésbé igényes gabonafélék (rozs, zab) termesztésére alkalmas, valamint burgonya és némely hüvelyes termeszthető rajtuk. A megye északkeleti részén a Korpona és az Ipoly völgyei között végigvonuló Osztrovszki-hegység alkot magasabban fekvő területeket. A dombok Németi községtől dél felé haladva alacsonyabbak, enyhén lejtenek az Ipoly és a Duna irányában. Itt már megterem mindenféle kultúrnövény: a kukorica, a cukorrépa és a dohány is, a déli lejtőin pedig a szőlő. A megye déli területét a Börzsöny zárja, melynek talaját szintén a bazalt és a trachit-tufa alkotja. Ezektől lényegesen különbözik a völgyek talaja: az Ipoly mentén főleg löszös, a Garam és az Ipoly közötti részeken pedig agyagos talaj található. Az Ipoly, Korpona, Selmec folyó árterületein gazdag rétek találhatók, fölöttük pedig termékeny szántóföldek vannak

A megyét sajátos fekvésénél fogva – mivel a bányavárosok és a Duna között fekszik – fontos kereskedelmi útvonalak szelték át, jelentősen befolyásolva a lakosság életvitelét is. Legrégebbi útvonalai az Ipoly és a Selmec völgyén keresztül összekötötték a szabad királyi várost, Selmecbányát a Duna völgyével és a mindenkori magyar királyok székhelyével. Fontos gazdasági körülménynek számított, hogy a megyében már a 12. századtól csupán egyetlen várbirtok, Litva várának uradalma létezett. A hozzá tartozó községek a Korpona és a Selmec völgyében voltak. A többi várhoz – Drégelyhez és Damásdhoz – csupán néhány község tartozott, akárcsak a megye területén kívüli várakhoz (Léva, Salgó).

A nagybirtokrendszer kialakulásának másik tényezője az egyház volt, ennek keretében az esztergomi érsekségnek és káptalannak volt a vármegyében a legnagyobb tulajdonjoga. A megyében négy szerzetesrendnek is volt földbirtoka: a sági és bozóki premontreieknek, a pilisi cisztercitáknak és a nosztrai pálosoknak. Mivel a megye községeinek alig negyede tartozott valamely várbirtokhoz, illetőleg egyházi vagyonhoz, Hont tipikusan kisnemesi megye volt, ahol nagy számban éltek az egy-egy községet vagy csupán egy falurészt bíró családok. Ezeket a birtokokat sok esetben csak rövid ideig, esetleg csak zálogjogon birtokolták. A házassággal szerzett birtokrészek leánynegyed néven aztán tovább kerültek más, estenként nem is megyebeli család kezébe. Így aztán itt a megye településeinek a számánál lényegesen nagyobb volt a birtokosok száma.

A mezőgazdaság feudális fejlődése évszázadokon keresztül alig változott valamit, mivel a termelés célja majdnem kizárólag a feudális úr és udvartartása anyagi jólétének biztosítása volt.

A mezőgazdasági viszonyok 1825 után

Az 1848 előtti hűbéri rendszer csak nagyon külterjes gazdálkodást tudott biztosítani. Az uradalmak és a legjobb módú birtokosok is csak faekékkel szántottak, akárcsak a legszegényebb földművelők. Kivétel volt ezeknél a vasborona vagy fogas. Igavonó ereje is alig volt a nagybirtokosoknak, mivel rendelkezvén a jobbágyokkal, a gazdaság körül minden munkát velük végeztettek. Majorsági fogatokat csak azok tartottak, akiknek kevés jobbágyuk volt. A mezei munkákon túl csak a sürgős ház körüli teendőkre tartottak igavonó állatokat, főleg lovakat. Ezeket ezért konyhás lovaknak is nevezték.

A hűbéri rendszer tehát már csak ezért is elmaradott volt. Az ilyen művelés mellett a föld csak azért nem vesztett nagyon erejéből, mert a hármas fogás bevezetésével minden második vagy harmadik évben pihent, sőt szokásban volt a soványabb földeket néha két-három évig is pihentetni. Jó gazdának azt tartották, akinek jó marhái és jó juhai voltak, emellett a múlt évből is maradt tartaléka. Mint mondani szokták: ó bora, ó szénája és ó szalonnája volt. És mivel szarvasmarhát és lovat csak annyit tartottak, amennyire a gazdaságnak szüksége volt, jó gazdasági évben maradhatott bőven ó szénája. A mezőgazdasági termelők fő elve az volt, hogy pénzt nem szabad kiadni semmiért, amit mellőzni lehet. Így mindent, amire a háztartásban szükség volt, maguk iparkodtak megtermelni, és házilag is feldolgozni, előállítani. Szokásban volt kenderből ruhát szőni, olajat is házilag ütni úgy a konyhai szükségletre, mint az istállók világítására. Zsákot, ponyvát is otthon készítettek, sőt istrángot is. A nagybirtokokon a béresgazda készítette a villákat, gereblyéket, szekérrészeket, télen pedig a többi béressel a szénahordó kasokat és a méhkasokat kötötték, szőlőkarókat faragtak.

Az állam területén belül még 1825 után is életben maradt a vámrendszer, ami megnehezítette a termények értékesítését. Ezért a gyapjú, a bor, a gabona és a szarvasmarha is igen olcsón kelt el. Pénzt tehát a nagyobb birtokosok is csak keveset szerezhettek, a kisbirtokosok pedig még ennél is kevesebbet. A pénzhiány főleg az ipar- és a kereskedelmi cikkek vásárlásánál mutatkozott meg, nem pedig az életmódban. Mivel az élelmiszereket csak nehezen lehetett értékesíteni, ezek birtokosai a pazarlásig vitték az evést-ivást. Ezekre az állapotokra vonatkozott az akkori osztrák kormány kijelentése: „A magyart az önzsírjában kell megfojtani!” Ez ellen a magyarság úgy védekezett, hogy a hétköznapi egyszerű ruházatát is otthon készítette, és a díszruha mind a nőknél, mind a férfiaknál apáról fiúra, anyáról lányra szállt. A bútorzat ugyan a gazdagoknál értékes, műasztalos által készített darabokból állt, azonban ez is öröklődött. Így tehát az ilyen piacot kiiktatni szándékozó irányítás mellett az egész mezőgazdasági termelés csak egy helyben topogott.

Főleg a növénytermesztés hatékonysága volt alacsony. Ennek oka abban keresendő, hogy a kiviteli nehézségek miatt a termékeket csak rendkívül olcsón és nehezen tudták értékesíteni. Ezért a gazdálkodás súlypontja az állattenyésztésre tevődött át, a megyei hatóság is ezt az ágazatot kívánta segíteni. A lótenyésztés fejlesztésére a megye vezetői négy mént vásároltak. Az intézkedés helyességét bizonyította, hogy a megyében az eredeti magyar lófajta a Garam és az Ipoly között tovább tökéletesedett. Hegyes vidékeken a szlovák lakosság az erősebb csontozatú lovakat részesítette előnyben. Sajnos a megye 1848 előtt a méntartását beszüntette, ezáltal hanyatlott a lótenyésztés is, de a tenyészanyag még sokáig megmaradt a jól gondozott lovakban. A szolgabírók feladata volt, hogy felügyeljenek arra, nehogy a gyenge csikókat gazdáik idő előtt befogják, s ezzel megnyomorítsák őket. A szarvasmarha nemesítésében szintén a szolgabírók feladata volt, hogy a községek szép, erős bikákat vásároljanak. Ezt a megye anyagilag támogatta. A nagybirtokosok pedig saját érdeküknek megfelelően vásárolták a szükséges tenyészállatokat.

Különböző társulatok is igyekeztek előmozdítani a megye mezőgazdasági termelését. Nagy jelentősége volt e tekintetben az 1838-ban létrehozott Hontifiók Gazdasági Egyletnek, amely szép sikerekkel működött 1846-ig, amikor a forradalmi idők zavarai között megszűnt. Első elnöke Nedeczky László, jegyzője és alapítója pedig Gyürky Antal volt. Az utolsó évek tőkésített jövedelmét egy minta szőlő- és gyümölcsiskola létesítésére kívánták fordítani ipolysági területtel. Sajnos, ez a tervük már nem valósult meg.

A cselédek fizetése 1820–1836 között a következő volt:

az öregbéres és kocsis kapott 20 kila (1 kila = 20 liter) gabonát, 1 kila főzeléket, sót és túrót 20 fontot, juhvajat 2 iccét, egy pár csizmát és egy pár bocskort, valamint 20 váltóforintot;
a kisbéres csak 16 kila gabonát és 16 forintot kapott, mást annyit, mint az öregbéres;
az erősebb szolgáló 20 forintot, 12 rőf vásznat, egy pár csizmát és egy kendőt;
a kisszolgáló 16 forintot.

1836-tól a fizetések ugyan emelkedtek, de jelentősebben csak 1848 után.

Közgazdasági szempontból fékezően hatottak a fejlődésre a természeti csapások. Az 1817–1823 közötti időszakban a nagy szárazság miatt igen alacsonyak voltak a terméshozamok. Ez megismétlődött 1830–1847 között is. Nagy pusztítást okozott 1838-ban a dunai árvíz, amikor a víz nemcsak a főváros területén okozott óriási károkat, hanem azzal, hogy visszaszorította a víz elfolyását, Nagymaros, Zebegény, Szob, Helemba, Garamkövesd, Szalka, Letkés, Ipolytölgyes, Ipolypásztó, Ipolybél és Ipolyszakállos községben és környékeiken is nagy károkat okozott. Az erős fagyok 1836-ban a szőlőkben okoztak tetemes károkat. A marhavész 1824-ben, főleg pedig 1831-ben pusztított. Két egymás után következő évben, 1830–1831-ben az éhség és a kolera együttesen pusztított. Nagy szerencséje volt a lakosságnak, hogy a szűk éveket többnyire bőtermő évek követték. Sok és kitűnő bor termett 1818-ban, 1824-ben, 1834-ben és 1848-ban. A megye rendjei a többször előforduló szűk esztendők kivédésére takarékmagtárakat terveztek építeni. Ezeket tervbe vették 1822-ben, 1837-ben és 1847-ben is, azonban különböző okok miatt ezek megvalósítása elmaradt.

A közgazdasági fejlődést az is gátolta, hogy még nem voltak bankok, takarékpénztárak és más kölcsönfolyósító intézetek. Egyedül az esztergomi főkáptalan volt kezelője egy nagy összegű alapítványi tőkének, ezt pedig a nagybirtokosoknál kamatoztatta. Az egész nyújtandó kölcsönből Hontban 200 ezer forintnál több volt befektetve. Az egyházak (templomok) alapítványi pénzét is a földbirtokosok vették kölcsön, mindkettőt 6%-os kamatra. A kisbirtokosok a kölcsönt leginkább birtokuk nagyobbítására, illetve más mindennapi szükségleteikre használták fel. A kölcsönökkel tehát a középosztály erősödött, ami az alapítónak is érdeke volt. Később – az átalakult pénzviszonyok folytán – kölcsönöket főleg az uzsorások folyósítottak az erre rászorulóknak, ám ez sok rendes család tönkretételét eredményezte.

1848 után megszűnt a robot és a dézsma is, ami új helyzet elé állította a nagybirtokosokat. A következő évben a nagybirtokok alig jövedelmeztek valamit, mivel nem voltak igavonó állataik, nem volt mezőgazdasági felszerelésük. Az új viszonyok között feltűnt egy művelt, kitűnő gazdász, Forster János királyi tanácsos, az esztergomi érsekség és főkáptalan uradalmainak kormányzója. Mivel Hontban mind az érsekségnek, mind a káptalannak is jelentős birtokai voltak, a robot megszűnése után a gazdálkodást új alapokra kellett helyezni, jóformán újra kellett kezdeni. Forster céltudatos munkájának köszönhető, hogy alig telt el egy-két év, s a reá bízott birtokok már sokkal többet jövedelmeztek, mint azelőtt. Ez a példa jó hatással volt az egész megye gazdasági viszonyaira, a többi földbirtokosra. Több jeles gazda követte példáját, saját birtokát felvirágoztatva, mint például Bossányi Rudolf, Horváth Miklós, Majthényi László, Majláth István, Paczolay János, Pohl Károly, Zmeskall Zsigmond, Szantner Ernő, Szabadhegyi Géza és Nagy Sándor. Főleg az utóbbi segített sokat azoknak a kisgazdáknak, akik csak a szabadságharc után jutottak földhöz.

A mezőgazdasági termelés a 19. század viszonyai között

A Hont megyei földművesek egyik legnagyobb gondja a tagosítás után a szántóföld elhanyagolt állapota és aránylag kis területe volt. Azokon a helyeken, ahol az erdőterületek a mezőgazdasági földterületnek nagyobb részét foglalták el, az erdő viszszaszorításával, erdőirtással igyekeztek a szántóföldet megnagyobbítani. Az ilyen irtványokkal főleg a megye északi részein, elsősorban Szénavár környékén lehetett a szántóföldek területét növelni. A kiszaggatott gyökereket elégették, a hamut pedig az egész területen szétszórták. A felszántott talajba néhány évig rozsot vetettek, amelynek erős gyökérzete jól értékesítette a talajban lévő tápanyagokat. Csak azután lehetett megfelelő trágyázással áttérni a használatos vetésforgóra.

A jó termés elérésének alapvető feltétele a jó talajelőkészítés. Tudták ezt már a 19. században is, ezért igyekeztek a munkákat gondosan elvégezni. Ehhez azonban hiányoztak a szükséges munkaeszközök. A faeke még a 19. század első felében is túlsúlyban volt, és csak a század végén terjedt el jelentősebb mértékben a vaseke. A magasabb fekvésű északi vidékeken továbbra is megmaradt a vasbetétes faeke. A statisztika számadatai szerint az 50 katasztrális holdas gazdaságokban még tízszer annyi volt a vasbetétes faeke, mint az ennél nagyobb gazdaságokban. Ennek oka az volt, hogy a sekély, köves talajokon a vasbetétes faekék biztonságosabban dolgoztak, mint az akkor gyártott vasekék, amelyek az ilyen talajon gyorsan deformálódtak, kicsorbultak. Mivel a vasbetéteket helyi kovácsok gyártották, jól ismerték a szántóföld adottságait. Meghatározó volt ugyanis a felerősítés szöge, a vasbetét alakja és nagysága is. A helyi kovács tehát jobban össze tudta dolgozni a vasrészeket a fával, s ezzel a teherbírást növelni tudta. A belterjesebb termelés feltételeit gyorsabban tudták megteremteni a nagybirtokok, ezért a vasekék alkalmazása náluk a 19. század második felétől már általános volt. Azokban az években még gyakori volt a bérszántás is, melyet elsősorban a megye bányavidékeiről származó fuvarosgazdák vállaltak. Általános szabály volt, hogy a fogatos munkát pénzzel vagy többszörös gyalogmunkával lehetett kiváltani. A talajelőkészítés folyamán fontos volt a szántások száma is. Az ismert régi mondás szerint „Ahány szántás, annyi szelet kenyér”, ezért mindenki igyekezett a háromszor szántott földbe vetni a vetőmagot. Az első szántás volt a tarlóhántás, szeptemberben az átszántás, végül vetés előtt következett a vetés alá szántás vagy magágykészítés. Az eke után további talajelőkészítő ezközök voltak szükségesek: a simítók, a boronák és a hengerek. Ezek házilag készített, illetve kovácsmunkával kombinált, megerősített eszközök voltak. Az erős rögfából így készült a fahenger, mindkét végén abroncsokkal megerősítve. A nehéz borona fakeretre erősített kovácsoltvas fogakkal volt ellátva. A kisgazdaságokban még a 19. század közepéig is ezeket használták.

A talajregeneráció szorosan összefügg a növények váltakozásának rendszerével, valamint a felvett tápanyagok visszapótlásával. A talajerő legrégibb fenntartása ugaroltatással történt, amikor egy vagy két éven keresztül „pihentették” a földet, tehát vetemény nélkül hagyták egész évben. Először csak a feketeugar volt ismeretes, később használták a zöldugart is, amikor legeltetéssel részben kihasználták a talajerőt. A tápanyagpótlást csak szerves trágyával biztosították, bár ennek az értékét elsősorban az aprógazdaságok nagyon lebecsülték. A legjobb istállótrágya a juhok mély alomzásával felgyülemlett trágyával készült, amikor az akol ürítését csak tavasszal végezték, az állatok nyári legelőre való kihajtása után. A legtöbb trágyamennyiséget a szarvasmarha adta, ez azonban nagyban függött az istállózott napok számától. A trágyakihordás ideje az őszi munkák befejezésével kezdődött, és az időjárástól függően télen át is folytatódott. A megye északi részén a nagyobb juhászatoknál elterjedt trágyázás volt a kosarazás. A trágyakihordás fogatos szekereken történt, a hegyoldalakra saroglyákkal és fonott kosarakkal hordták fel, télen pedig szánkókon. Műtrágyákat még nem használtak.

A szántóföld legnagyobb részét a gabonafélék foglalták el. Közülük a megye déli részén a búzát, északon pedig a rozst termesztették. Termesztettek még hajdinát és kölest is, néhol még tönkölyt is. Leggyakrabban kézzel, ún. vetőzsákból vetettek, a vetőgépek csak a 19. század végén kezdtek elterjedni. A gabonafélék növényi ápolása könnyű „tüskés” boronálásból állt, amivel a magtakarást végezték. Tavasszal felfagyás esetén a hengerezést, később az „acatszurkálást” alkalmazták. Ezt a műveletet azonban Ipolyszakálloson „mácsonyairtásnak” nevezték. A gabonatermesztés legnehezebb munkája a betakarítás volt. Az abban az időben termesztett – főleg – tájfajták már június végén beértek, így az aratás kezdete általában Péter-Pál-nap volt. Általában először a rozst, majd az árpát és a búzát, végül a zabot aratták. A kisgazdaságokban egészen a 19. század végéig sarlóval arattak. Ezt a munkát az asszonyok végezték, míg a kévekötés és a félkeresztek készítése férfimunka volt. Később a sarló használata északkelet irányában szűkült le, ahol még a 19. század elején is használták. A kasza használata a megye déli részén a 19. század közepén kezdett elterjedni. Ezeket házalók terjesztették, akik bemutatták használatukat is. A kaszára kis gereblyét szereltek takaróval, ez irányította a rendre rakást. A termést hosszú szekereken, létrásszekéren hordták a szérűre, ahol kazlazták. A szérű a nagyobb gazdáknál a lakóház és a pajta mögött volt kialakítva, így a szalma is otthon maradt. A szegényebbek közös szérűt létesítettek a falu végén. A gabona cséplését még a 19. század végén is sok helyen cséphadaróval végezték, később lovakkal nyomtatták. A gabona tisztítását szeles időben két ember végezte. A szelelés nagyobb ponyván történt, az egyik munkás széles falapáttal a levegőbe dobálta a gabonát, ebből a pelyvát és a törmelékeket a szél elfújta, a másik munkás pedig nagy nyírfaseprűvel összegyűjtötte a ponyváról a tiszta magot. Később a gabona tisztítására ún. szelelődobot és konkolyozót használtak. A kitisztított gabonát gabonagödrökben tárolták. Ezek a kamrában vagy a pajtában voltak kimélyítve. Egy-egy gödörben 3-5 mázsa gabona fért el. Az aratási munkákra az északi szlovák falvakból is lejártak részéből dolgozni. Ipolyság környékére, Egegre, Gyűgyre is Szebellébről szerződtek, a lovas nyomtatáshoz pedig a távoli Gyekésről jártak a fogatos gazdák. Selmecbánya környékén volt olyan gazda is, aki földjeit a megszokottnál nagyobb részben ugaroltatta csak azért, hogy részt vehessen az aratásban pl. Ipolyszakálloson, Ipolypásztón vagy Deménden. Kézi aratást a megye déli falvaiban vállaltak a Felső-Garam vidékéről is, de a közelebbi Bábaszékről vagy Biléről is. Az aratási szerződést általában pünkösdvasárnap kötötték meg. A rész általában minden tizedik kéve volt, a marokszedő az arató bérének egyharmadát kapta. Az arató kérésére a gazda a részgabonát is elszállította, az ilyen esetben azonban a szalmát már nem kapta meg az arató.

A szarvasmarha-tenyésztés az egész Hont területén elterjedt volt. Természeti feltételei miatt nagyobb súlyt kapott északon, ahol a hegyi legelőkön főleg a növendék állatokat tenyésztették szép eredménnyel. A Selmeci-hegység falvaiban és a Korponai-fennsíkon kitermelt széna minősége erre kiválóan alkalmas volt. A megye déli részein a folyók melletti inundációs területek rétjeinek üde növényzete inkább legeltetésre volt alkalmas. Jelentős területeket foglaltak el az úrbéresi legelők, melyeket ezek tulajdonosai közösen használtak. Itt a legeltetést fogadott pásztorokkal végeztette az úrbéresi társaság. A legeltetés ideje Szent György napján kezdődött és Szent Mihály napján ért véget. A pásztor kora reggel adta tudtára a gazdáknak, hogy teheneiket hajtsák ki az utcára. Estefelé a jóllakott állatok már minden baj nélkül hazataláltak. Egy pásztorra általában 20-30 üsző vagy tehén volt bízva. A pásztorok jutalma részben pénzben, részben pedig anyagi juttatásban történt. Ha a legelő a falutól távolabb volt, a pásztor állataival éjjelre is kinn maradt, ilyenkor a csorda nyitott karámokban, a pásztor kalyibában volt. A szarvasmarhavásárok külön állatvásárokon történtek, ezek idejét és helyét naptárakban, hirdetményekben tették közzé.

A megye földrajzi fekvése nagyban hozzájárult a juhtenyésztés elterjedéséhez. Az úrbéresi viszonyok, a közös állattartás kedvező feltételeket biztosítottak a könnyű nyári épületek, mint például a cserények és a juhásztanyák felépítéséhez. Ahol ilyen állattartó társaság nem volt, ott néhány gazda összefogásával szervezték meg a nyári legeltetést. Egy-egy gazda 5-7 anyajuhot tartott a növendékekkel együtt a gyöngébb minőségű takarmányok, ill. a szántóföldi maradványok hasznosítására. Délen a cigája, északon pedig a valaska fajta terjedt el. Az évi sajttermelés általában 20-25 kg, a bárányszaporulat 3-5 volt. Délen, ahol a juhok kis száma miatt nem építettek istállót, téli tartásra a juhokat kiadták más községekbe. Így ismeretesek voltak az Ipoly mente magabb fekvésű községeiből Hrusó, Csall és Palojta teleltetési módszerei. A 19. században a gyapjún és a sajton kívül még keresettek voltak a báránybőrből készített mellények, a subák és a bundák is. A bőröket házalók vásárolták fel, és a Zólyom környéki tímárok készítették belőlük a szebbnél szebb bekecseket, subákat.

Már a 19. században Hont egész területe ismert volt gyümölcs- és szőlőtermesztéséről. Az előbbi főleg Bakabánya és Korpona környékén volt elterjedve, az utóbbi pedig az Ipoly fölötti déli fekvésű lejtőkön. A régi honti mondás, miszerint: „A gyümölcsfát nem termesztik, az magától terem” – csak féligazság. Tény, hogy a régi, ismert tájfajták sokkal jobban idomultak az éghajlat és a talaj adottságaihoz, így mostohább körülmények között is aránylag jó termést adtak. Azokban az években a gazda nem sok időt tölthetett a gyümölcsfák ápolásával. Az Isten kertjéből szedett gyümölcs természetesen sem mennyiségre, sem minőségre nem volt kiváló. A gyümölcsfák ápolását a régi néptanítóktól, lelkes papoktól tanulták, akik a gyümölcstermesztés alapismereteit továbbadták. Ilyen volt Andrej Kme» prencsfalui plébános, aki már 1879-ben megalapította a Felsőhontmegyei Gyümölcstermesztői Egyesületet Bozók székhellyel. Az egyesület tagjainak igyekezett biztosítani a termés értékesítését is. A megyében példát mutattak gyümölcstermesztésben a nagybirtokok úri kertjei is, ahol kitanult kertészek dolgoztak. A faültetés Hont megye természetadta környezetében aránylag könnyű feladat volt. A vadon növő fácskát először kiásták, és átvitték oda, ahol termeszteni akarták. Amikor megeredt és megerősödött, egy idő után beoltották. Voltak olyan lelkes emberek is, akik az út melletti kis fácskákat a helyükön oltották be, hogy a fáradt ember munkába menet-jövet tudjon róluk szedni. Természetes úton terjedtek el a diófák is a szőlőhegyeken. A madár, repülése közben, a dióbél egy részét kiejtette, az ott kicsírázott, a gazda pedig tovább gondozta. A legények körében néhol szokás volt a fiatal gyümölcsfák oltásához olyan egyedeket gyűjteni, amelyek törzse erős és egyenes volt. Otthon aztán a nagyapa megtanította a fákat beoltani. Ma nagyon sok helyen találhatnánk oltásra alkalmas kis fákat, csak ember nincs, aki összegyűjtse, beoltsa őket. A szilvát gyökérsarjaiból egyenesen szaporították, a kajszit és a barackot magjából, a gesztenyét magbélből. Később, amikor alanyokba oltották, a baracknál a szilvát, cseresznyénél a meggyet használták alanyként, míg a diót saját alanyába tették. Ezek további ápolása koronaalakításból és egyszeri kapálásból állt, a trágyázást 3-4 évenként végezték. A vegyszeres növényvédelem csak a második világháború után terjedt el. A honti gyümölcs keresett volt a nagyvárosokban, így Budapesten és Bécsben is, ahová Szobról hajókon szállították. Rakonca, Lisó, Sipék és Ledény lakói kocsikon hordták a gyümölcsöt a megye déli részébe, ahol azt gabonára cserélték. Az ipolysági és balassagyarmati piacokon karácsony előtt keresett volt a cserépedénnyel együtt árult szilvalekvár.

A honti szőlészet kezdete a középkorig vagy még régebbre nyúlik vissza, azonban a sági konvent ideje alatt terjedt el nagyobb mértékben az Ipoly szelíd dombjain. A 18. században Magyarországon Hont megye az első három szőlőtermesztő megye közé tartozott. Sajnos ezt a fejlődést a 19. század végén megtörte a szőlőgyökértetű (filoxéra) pusztítása. Ellene először szénkénegezéssel védekeztek, mivel azonban a kistermelőknek erre nem volt anyagi fedezetük, a szőlők kipusztultak, és a helyükre félvad hibrideket ültettek (noah, konkordia, százszoros, fehér és piros delawáré, fekete és fehér otelló, elvira). A nagybirtokokon a nemes szőlőfajtákat oltással szaporították, majd ezekkel újították fel kiveszett szőlőiket. Az ültetvények elterjedését lehetővé tette az új telepítési mód: a talaj forgatása vagy árkolása. A 30-50 cm széles és 50-60 cm mély árkokat úgy készítették, hogy a talaj felső rétegét egyik oldalra, míg az alsót a másik oldalra fordították, majd a kiültetés után ezeket a rétegeket fordítva helyezték a vesszőkre. A következő árok távolsága volt egyúttal a sortávolság is. Az ilyen kézi ültetés a terület nagyságától függően elhúzódott néhány évig is. Az ültetésnél nagy gondot fordítottak a jól érett istállótrágya bedolgozására is, pedig a trágyát saroglyákon, kosarakban kellett felhordani a szőlősorokba. Kiültetés után aztán a férfiak végezték a metszést, az őszi talajtakarást, míg a zöldmunkák nagy része az asszonyok feladata volt. A szüret aztán vígan folyt, és ennek részese volt az egész család. A jó gazdának már volt erre az alkalomra forrásban lévő murcija, amit a hontiak burcsáknak neveztek. Szüretkor az asszonyok szedték kannákba a szőlőt, ezt a puttonyos férfiak a pincébe hordták, ahol a gazda ledarálta, és a lefolyt mustot hordókba töltötte. Férfias munka volt a szőlőlé kipréselése a nagy, nehéz bálványpréseken. Az Ipoly mente teraszain bőven termett a szőlő, ezért minden valamirevaló gazdának volt saját pincéje is kinn a szőlőhegyen, a többivel egy sorban. Így jobban meg tudták őrizni pincéiket a hívatlan látogatóktól, de a szomszédolás is könnyebb volt. Némely községben úgy elszaporodtak a pincék, hogy belőlük egész falu keletkezett, mint például Kéménden, ahol ezért a pincék birodalmát Iszomfalvának nevezik.

Összegezve a mezőgazdaság szerkezetét a 19. század végén, a szántőföldi növények termesztésében a következő arányokat állapíthatjuk meg:

őszi gabonafélék (őszi búza, őszi rozs, őszi árpa) 45,43%
tavaszi gabonafélék (tav. búza, tav. rozs, tav. árpa, zab, köles) 30,93%
kapásnövények (kukorica, burgonya, takarmányrépa, cukorrépa, cékla, dinnye) 11,20%
szántóföldi takarmányok (lóhere, lucerna, csalamádé, keverékek) 11,04%
ipari növények (repce, kender, len, mák, dohány, fűszerpaprika) 0,74%
hüvelyesek (borsó, bab, lencse) 0,53%
zöldségfélék 0,13%

A kimutatásból kitűnik, hogy a 19. század végén a gabonafélék a vetésterület mintegy 75%-át foglalták el. Jó viszont, hogy már elterjedtek a szántóföldi takarmányfélék, közülük is a vöröshere és a lóhere, amelyek a talajt is javították. Nagyon kis területen termesztették a hüvelyeseket, zöldségfélék pedig csak a községek belterületén a konyhakertekben voltak. Csak néhány nagybirtokos foglalkozott piaci termeléssel.

Nagyon lassan haladt a mezőgazdasági termelés gépesítése. Ennek oka a kis- és középnagygazdaságok pénzügyi helyzetéből adódott. Ezekben az években a megye közepes nagyságú gazdaságaiban (ez 50 kat. holdig számított) csak 60 vetőgép volt. Még tehát mindig a kézi vetés volt a legelterjedtebb. Fordulatot a mezőgazdaság gépesítésében csak a 20. század hozott.

A megye mezőgazdasága a 20. század elején

Mezőgazdaságunk fejlődésében döntő fontosságúak voltak azok a törvények, amelyeket 1848 után fogadtak el. Felszabadult a jobbágyság, megszűnt a kényszerrobot, a kiszolgáltatottság, amely a népet a mindenkori urasághoz kötötte. A vármegye egész területe már tagosítva volt, bár az itt fennálló viszonyok még nem voltak ideálisnak tekinthetők. Az itteni öröklési szokások ugyanis a kisbirtokosok további felaprózódásához vezettek, így számos kisgazdának 10-15 holdas ingatlanja 30-40 parcellában szóródott szét, mert minél értékesebb és nagyobb volt az örökölt rész, annál jobban ragaszkodtak hozzá az örökösök. Így aztán az ingatlan mind több részre szakadt. Ritka volt az olyan eset, hogy egy örökös vette át az ingatlant, ezért több faluban terjedt az egykézés, annak minden káros hatásával. A nagybirtokosoknál is megfigyelhető volt a felaprózódás, vagyis nőtt a törpebirtokosok száma. Ez a hányad a 19. század elején elérte az 58,48%-ot, ami magasan az országos átlag fölött volt.

A szántóföld a megye területének aránylag kis részét foglalta el: 49,62%-a volt a mezőgazdasági területnek. Mintegy negyed részén voltak az erdők, ez a 26% az országos átlag fölött van. A rétek területe 10,45%, a legelőké pedig 7,90%. Szőlő összesen 5421 kat. holdon fekszik. Az azonban szomorú tény, hogy még 1896-ban is 3336 holdnyi terület fekszik parlagon a filoxérapusztítás után. Az ilyen területek főleg a törpegazdaságoknál fordulnak elő, ahol nincs elég pénz az újratelepítésre. A mezőgazdasággal és a kertészettel foglalkozók az összlakosság 72,6%-át alkotják. Ehhez kell még számítani a mintegy 3,5%-nyi napszámból élőt, akikkel együtt a lakosság 76%-a foglalkozik őstermeléssel.

A vármegye fő terménye a búza, amely 1903-ban a vetésterületnek az egyharmadát teszi ki. Az átlagos hektárhozam 11,36 mázsa volt, ezzel egy mázsával maradt el a Duna bal partjának hozamaitól. Ha számításba vesszük a megye északi részeinek sovány talajait, ez a lemaradás érthetővé válik. A búza előveteménye ott, ahol nem ugarba vetik, általában vöröshere, bükköny vagy kapásnövény. Gyengébb talajokon istállótrágyázni is szoktak, a nagybirtokok pedig már használják a műtrágyákat, főleg a pétisót. Az üszög elleni csávázás már elterjedt a kistermelőknél is. Rozsot csak kisebb területen termesztenek, ez alól kivételt csupán Csalomija és Vámosmikola képez, ahol nagyban termesztik a homokos talajokon. A megye északi részén búza helyett termesztik. Az azt követő években jelentőségéhez mérten nagyban nőtt az árpa vetésterülete, és ezzel sok helyen az első helyre került. A honti árpa első osztályú, kitűnő minőségű sörárpaként került forgalomba, bár az átlaghozama csak 12,01 mázsa volt, tehát kevesebb, mint a Duna bal partjának területein; ezt a helytelen termelési szokás okozta. Itt ugyanis az árpát legtöbbször a búza után vetették, ami károsan befolyásolta mind a mennyiséget, mind a minőséget. A zabot igénytelensége miatt utolsó gabonaként szokták vetni, de a lovasgazdák legalább kisebb mennyiségben mindenütt termesztették. Az említett statisztikai évben hektárhozama 10,14 mázsa volt.

A burgonya a 20. század elején már általánosan elterjedt kultúrnövény lett. Emberi táplálékként, takarmánynak és szeszgyártásra is termesztették. Kitűnő asztali burgonya termett a vecei homokokon, ahol hektáronként 15–30 mázsa termést adott. Az éghajlati tényezők és a hatékony művelés eredményeképp különösen magas a megyei burgonyaterület 85,37 mázsás átlaghozama. A kukorica az északi részek kivételével megterem mindenütt, legnagyobb hozamokat azonban a megye déli folyóvölgyeiben adja. Sok településen ugyanazon a helyen több éven keresztül is termesztik, ami előnyös az elterjedésénél. Magtermésén kívül takarmányozásra felhasználják a szárát is. A hazai tájfajták sajnos csak 12,01 mázsát adtak átlagosan, ami igen alacsony. Ezért kísérletek történnek a megye területén az új amerikai lófogú kukorica meghonosítására. A kapások között újabban a cukorrépát is termesztik, egyelőre azonban csak a nagybirtokosokkal szerződnek a cukorgyárak. Pedig az átlagos beváltási ára egy korona hetven fillér. Ehhez a cukorgyár még a répa 40%-át visszatérítette répaszeletben, így a kistermelők is szívesen foglalkoznának termelésével. A takarmányrépa, bár kisebb területen, de általánosan termelt. A legtöbb gazda ebből fedezi téli takarmányszükségletének jelentős részét. Jó talajon a 350 mázsás átlaghozam is elérhető.

A szántóföldi takarmányfélék közül nagy jelentőségre emelkedett a vöröshere. A megye nagyobb részén kitűnő eredménnyel termesztik, mert erre igen alkalmasak a völgyi agyagos talajok. Kitűnő tápértékén kívül jelentősége abban is megmutatkozik, hogy porhanyósabbá és termékenyebbé teszi a talajt szétágazó, mély gyökereivel. Igen jó előveteménye a búzának. Hidegebb környezetben jól bevált a nyúlszapuka. A lucerna főleg a mély rétegű, elég nedves talajokon díszlik a megye déli részein, ahol három, sőt négy kaszálást is ad. A pillangósok közül meg kell említeni még a bükkönyt, amelynek mindhárom változatát termesztik, vagy tisztán abraktakarmányként, vagy keverékként zabbal, árpával, rozzsal. Könnyebb, homokos talajokon jó termést ad a baltacím.

A többi kultúrnövényt már jóval kisebb területen, főleg a család számára termesztik. A hüvelyesek közül legelterjettebb a bab, melyet köztesként is termesztik kukoricával. 1905-ben a borsó és a lencse a bab vetésterületének csak a felét tette ki. Szép eredménnyel, de még kisebb területen termesztették a mákot. Az ipari növények közül a kendert 410 hektáron, a repcét 92 hektáron, a lent pedig csak 16 hektáron termesztették. A dohányt Füzesgyarmaton, Dalmadon, Kistúron, Zsemberen és Pereszlényben termesztették. Jó minőségben termesztették azonban a Börzsöny hegyei között fekvő Kóspallagon is, ám a dohányföld összterülete még így is csak 109 hektár volt. A 19. század elején a megyében még csak természetes rétek és legelők voltak, ezért terméshozamuk is a fekvésük szerint változott. A tápanyagellátást csak higított trágyalével biztosították.

A gyümölcstermesztés továbbra is fontos termelési ágazat volt. Némely községnek már országos hírű gyümölcskülönlegességei voltak. Ilyenek a Bakabánya környéki ringlószilva vagy a csalli cseresznye. A szelíd gesztenye termesztésével a 19. század elején még csak kísérleteztek Nagymaroson, Szokolyán és Palojta környékén. A Dacsólom és Szuhány környéki erdőkben sok jó mogyoró terem. A gyümölcstermesztés népszerűsítésében nagy segítséget nyújtott a Felső Hontvármegyei Gyümölcstermesztő Egyesület, amelyet még Andrej Kme» és Czobor László (ez utóbbi a megye első alispánja volt) alapított. A másik a Honti Gazdasági Egyesület, amely évek óta valóságos missziót végez azzal, hogy közreműködik a községek faiskoláinak vezetőivel, munkájukat jutalmazásokkal serkenti. Így 1905-ben a gyerki, a palásti és a nagykéri vezetők kaptak jutalmakat.

A szőlészet és borászat Hont megye nagy jelentőségű ágazata. Örvendetes tény, hogy míg 1895-ben igen szomorú képet mutattak a déli fekvésű hegyoldalak a filoxéra támadása után, 1904-ben már ezek a területek is jelentős javulást mutattak. Abban az évben a szőlőterület 1596 hektár volt, ebből 1129 hektár a termőszőlő. A szüret abban az évben 13622 hektoliter mustot adott, a kitermelt bor 12 261 hektoliter lett. A megye átlaghozama azonban csak 7,67 hektoliter volt, míg az országos átlag 13,99 hektoliter. Ennek az oka abban kereshető, hogy sok szőlőt elhordtak a pesti és a bécsi piacokra a Dunán. Így 1904-ben 21 044 mázsát adtak el, s ezzel a megye országos viszonylagban a harmadik helyet foglalta el. Jó borokat termeltek Csalomiján, Szobon, Apátiban, Paláston, Nagymaroson és Túron, ahol a mondás – „Túri bor, úri bor” – akkor még igaznak bizonyult.

Kisebb jelentősége volt a méhészetnek, bár fejlesztésének a megye földrajzi fekvése szerint is megvoltak a feltételei. A legnagyobb méhtelep Inám községben vol, ahol Sötér Kálmán országos hírű szakíró alapította és fejlesztette méhészetét a legmagasabb szintre.

A vármegye legfontosabb állattenyésztési ágazata a szarvasmarha-tenyésztés volt. Fontos fordulópontot jelentett fejlődésében az 1882. év, amikor megalakult a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, messze megelőzve az ország többi vármegyéit. Az egyesület vezetősége azt tervezte, hogy a honti szarvasmarha-állományt kinemesíti behozott svájci tájfajtával. Gróf Chorinszky Igó, Nagy Sándor és Bolgár János felajánlotta, hogy azoknak a tagoknak, akik az egyesületen keresztül szerzik be a svájci bikákat, a vételárból elenged 20%-ot, és az árat részletekben is törleszthetik. Igyekezetüket támogatta a vármegye törvényhatósági testülete és a földművelődésügyi miniszter is, a birtokosok és a községek pedig siettek élni az adott lehetőséggel. Az egyesület vezetősége már az első hónapokban 39 bikát osztott szét az érdeklődők között. Ezt a munkát tehát folytatták, ezenkívül a tenyésztőket kiállítások szervezésével is ösztönözték, ezeken a legszebb állatokat díjazták. A hazai magyar fajta így lényegesen háttérbe szorult, helyette a berni és a szimentáli, az északi részeken pedig a pinzgaui fajta terjedt el. A honti szarvasmarha-tenyésztés színvonalára jellemző, hogy a pirostarka szimentáli fajta céltudatos további nevelésével sikerült létrehozni egy új tájfajtát, amelyet ipolyvölgyi tájfajtának neveztek el. A sikerek számokban is megmutatkoztak, így az azt követő húsz év alatt sikerült a megyében 4000 darabbal növelni a szarvasmarha-állományt.

Sajnos, a lótenyésztésben már nem dicsekedhetett a megye ilyen eredményekkel. Ennek legfőbb gátló tényezője a nagyobb legelőterületek hiánya volt. A lóállományt főleg igáslovakként használták, ezeket a tenyészkancák ivadékaiból nyerték. A megyében öt helyen volt állami fedeztetési állomás: Ipolyságon, Garamkissallón, Ipolypásztón, Füzesgyarmaton és Korponán. Magánménje néhány nagybirtokosnak is volt, sőt később a gazdák körében is kaptak néhányan tenyészengedélyt. Az említett okok következtében a megye lóállománya nem mutatott egyöntetű fajtajelleget a 19. században sem. Túlnyomó részben az angol félvért, a gidrant és a lipicai jellegű lovakat tenyészették.

Régebben a megyében elsőrendű ágazat a juhtenyésztés volt. A tagosítatlan határ jó legelői erre alkalmasak voltak, az ágazat jövedelmezőségét a magas gyapjúárak is növelték. A legelők tagosítása és további külső körülmények azonban a tenyészág háttérbe szorulásához vezettek. Az északi területeken továbbra is a rackajuhokat, az alsóbb vidékeken pedig a merinó fajtát tenyésztették leginkább.

A megyében eléggé virágzó a sertéstenyésztés, bár a 19. század elején még sok akadállyal kellett megküzdeniük. A tenyészetek fejlődését a meg nem szűnő sertésvész gátolta. Ám még ennek ellenére is gyarapodott a tenyészet, mert a nagy- és kisgazdák egyaránt belátták, hogy az ágazat jövedelmező. Legelterjedtebb fajta volt a fehér kondorszőrű, a mangalica és később elterjedtek az angol hibridsertések is. A sertésállomány nagy része a megye két déli járásában: az Ipolyságiban és a Szobiban volt található. Az állomány jóval szegényebb a megye északi járásaiban, ahol gátlóan hatott a szükséges abraktakarmány hiánya.

A baromfitenyésztés lassan gyarapodott a megyében, számuk azonban nagyon ingadozó volt. A 19. század elején a statisztika összesen 48 917 tyúkot, 15 911 ludat, 3257 kacsát, 678 pulykát és 2776 galambot mutatott ki.

A megye gazdáinak hiteligényeit az Ipolysági Takarékpénztár, a Selmecbányai Takarékpénztár, a Selmecbányai Népbank, a Bakabányai Kölcsönös Segélyező Egyesület, a Mikolai Takarékpénztár, a Nagymarosi Takarékpénztár és az Ipolysági Népbank elégítette ki. Ezek mellett később hitelszövetkezetek is alakultak a megye területén. 1905 végén számuk már nyolcra emelkedett (Bát, Csáb, Drégelypalánk, Ipolynyék, Ipolyság, Kemence, Nagycsalomija, Palást és Szalka községben). Ezekben az években a munka súlypontját a fogyasztási és értékesítési szövetkezetek jelentették. Ugyanazon év végén már 13 szövetkezet működött a megyében: Csáb, Csall, Drégelypalánk, Felsőszemeréd, Felsőtúr, Ipolybalog, Ipolynyék, Kemence, Kóvár, Letkés, Magasmajtény, Palást és Visk községben (ezekből négy a mai Magyarország területén van). Fogyasztási szövetkezetek fiókjai voltak még Horvátiban, Ipolyvecén, Szalatnyán és Szentantalon. A tejszövetkezetek iránt még kisebb volt az érdeklődés, pedig a megye fejlett szarvasmarha-tenyésztése ehhez jó alapokat nyújtott. Nagyobb tejszövetkezet Kemencén, kisebb Báton, Dacsólomon és Füzesgyarmaton volt.

A megye gazdasági életére továbbra is nagy hatással volt a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, amely 1905-től Ivánka István elnöklete alatt dolgozott 262 taggal. Ezenkívül a mezőgazdasági termelést két másik egyesület is támogatta: a Felsőhontmegyei Gyümölcsfatermesztő Egyesület Bozókon és a Gyümölcs- és Szőlészeti Egyesület Nagymaroson. Mindkettő nagy érdemeket szerzett az ágazat fellendítésében. Gazdakör 1905-ben csak Ipolyvecén, Visken és Paláston működött.

A mezőgazdasági munkások anyagi helyzete Hont megyében sem volt kielégítő. A férfi napszámbérek alacsonyabbak voltak, mint a Duna bal partján, a megyében pedig legalacsonyabbak a Báti járásban voltak. A többi megyéhez viszonyítva valamivel jobbak voltak Hontban a női és a gyerekbérek. A megye munkásainak és szegényebb gazdáinak helyzetét kívánta javítani a Vármegyei Gazdasági Egyesület dicséretes munkájával. Igyekezett az embereket jobb megélhetéshez juttatni a szükséges gazdasági ismeretek és a szakértelem növelésével. Jó hírnévnek örvend a honti kákafonás, amely nagyobb érdeklődés mellett szélesebb foglalkoztatást is nyújthatott volna. A Nagymaroson szervezett kosárfonó-tanfolyamon 1905-ben 72 tanuló vett részt, és ezen 2151 gyümölcs- és szőlőszállító kosarat készítettek el.

A földműves nép szellemi helyzetének javítását szolgálták az alakuló népkönyvtárak is, amelyek 1905-ben 18 településen működtek, és 3731 kötet könyvet tartottak nyilván. Ezek a községek: Apátmarót, Bakabánya, Bori, Felsőrakonca, Felsőszemeréd, Felsőterény, Ipolypásztó, Kisgyarmat, Leléd, Nagypeszek, Szalka, Szob, Szokolya, Tergenye, Teszér, Vámosmikola és Zalaba.

A 19. század elején nagy fejlődésnek indult a mezőgazdaság gépesítése. Először a legnehezebb munkák – a betakarítás és a cséplés – megkönnyítésére gyártottak a vihnyei Kachelmann Károly vasgyárában különböző gépeket. Először kézi cséplőgépeket, majd járgányos meghajtású cséplőgépeket és gabonatisztító berendezéseket. A járgány már univerzális gép volt, s mint erőgépre, rá lehetett kapcsolni különböző gépeket is. Még az első világháború előtti években megjelentek a gőzgépes és a robbanómotoros cséplőgépek is. A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok későbbi létrehozásával megszűnt létezni a földművesség, helyette kialakult a mezőgazdasági dolgozók társadalmi rétege. Az új rétegeződés napjaink nagy problémája.

Irodalom

Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.
Balassa Iván–Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, Corvina Kiadó, 1979.
Botík Ján et al.: Hont – tradície µudovej kultúry. Banská Bystrica, Krajské osvetové stredisko, 1985.
Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmecbánya. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1896.
Fényes Elek: Magyarország monográfiai szótára. I–II. köt. Pest, 1851.
Gyürky Antal: Ötvennégy év Hontvármegye történelméből. I–II. köt. Vác 1875–1882.
Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából: Hont vármegye és kiegészítések. Szentendre, 1984.
Tessedik–Berzeciczky: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979.
A magyar korona országainak gazdacímtára. Budapest, 1897.
Magyarország földművelése. Budapest, Kiadta a földművelésügyi m. királyi mniniszter, 1896.
Skala, Ladislav: Zemìdìlské písemníctví, tvùrèí síla pokroku. Sborník ÈSAZV è. 10, Praha, 1987.
Mezőgazdasági statisztika. I–II. köt. BKU, 1984.
Börzsönyvidék. Szob, 1992–1994.
Jubilejný roèník Tekovského múzea v Leviciach. Levice, 1987.
Rudinai Molnár István: A kisgazda többtermelése. Budapest, Szent István Társulat, 1917.

A tanulmányban előforduló helységnevek magyar–szlovák jegyzéke:

Apáti – Opatová
Apátmarót – Opatové Moravce
Bábaszék – Babiná
Bakabánya – Pukanec
Bát – Bátovce
Bozók – Bzovík
Beluj – Beµuja
Csall – Èelovce
Csáb – Èebovce
Csalomija – Èalomija
Dacsókeszi – Kesihovce
Dacsólom – Daèov Lom
Demánd – Demandice
Egeg – Hokovce
Egyházmarót – Kostolné Moravce
Felsőszemeréd – Horné Semerovce
Felsőtúr – Horné Túrovce
Füzesgyarmat – Hontianska Vrbica
Garamkövesd – Kamenica nad Hronom
Garamkissalló – ©alov
Gyekés – Deký¹
Horváti – Chorvatice
Inám – Dolinka
Ipolybalog – Balog nad Ipµom
Ipolybél – Bielovce
Ipolynyék – Vinica
Ipolyság – ©ahy
Ipolypásztó – Pastovce
Ipolyszakállos – Ipeµský Sokolec
Ipolyvisk – Vy¹kovce nad Ipµom
Korpona – Krupina
Ledény – Ladzany
Leléd – Lula
Lisó – Li¹ov
Magasmajtény – Hru¹ov
Nagypeszek – Veµký Pesek
Palást – Plá¹»ovce
Rakonca – Rykynèice
Selmecbánya – Banská ©tiavnica
Sipék – ©ipice
Szalatnya – Slatina
Szebelléb – Sebechleby
Szécsénke – Seèianky
Szentantal – Svätý Anton
Terény – Terany
Tergenye – Trhyòa
Teszér – Tesáre
Zalaba – Zalaba