Bálizs Beáta: Veres róka, vörös bársony, piros rózsa. A piros/vörös a magyar nyelvben és kultúrában

Studia Ethnologica Hungarica XIX. Pécs–Budapest, Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék–L’Harmattan Kiadó, 2020, 480 p.

Bálizs Beáta könyve a Studia Ethnologica Hungarica sorozat 19. köteteként jelent meg, mely a magyar nyelv színelnevezéseinek nemzetközi összehasonlításban is különleges sajátosságát, a piros–vörös színnév kettősét magas szakmai színvonalon vizsgálja. Az emberiség számára kiemelkedő fontosságú piros a világ számos kultúrájában a fehér és a fekete után az első ún. kromatikus, azaz tarka alapszín, melyet az ember a világ megismerésének folyamatában a színek prototípusaként külön névvel illet. Így e szín magyar és nemzetközi szinten már önmagában is rászolgált a különböző tudományok érdeklődésére, ám a magyar nyelv esetében a piros–vörös színnévkettős mindezt még továbbfokozza. Hiszen köztudott, hogy a legtöbb nyelvben és kultúrában, beleértve térségünk nyelvi-kulturális hagyományait is, e színtartományt egy alapszínnév fejezi ki (a szlovákban a červený, a németben a rot stb.), a magyarban viszont kettő: a piros és a vörös.

E két színnév iránti érdeklődés a magyar tudományokban a 19. század végétől egészen napjainkig tart, nemzetközi viszonylatban pedig a Brent Berlin és Paul Kay 1969-ben publikált elmélete keltette fel irántuk a figyelmet.

Az itt ismertetett kiadvány e témakörnek nemcsak a legújabb, hanem a legalaposabb és legterjedelmesebb monografikus feldolgozása is. Újszerű, interdiszciplináris megközelítése ugyancsak kiemeli az eddig megjelent művek közül, melyek általában egy tudomány szemszögéből közelítettek a színek összetett világához, itt viszont több tudomány aspektusa, de főként a néprajz, a nyelvészet és a kognitív antropológia a vizsgálat kiindulópontja. Abban is újszerű a szerző eljárásmódja, hogy számos eddigi kutatástól eltérően színmintás teszt igénybevételével, empirikus úton nyert adatokra építve vizsgálja a témát. Emellett a két színnév múltbeli párhuzamos meglétére diakrón szempontú eljárással, nyelvészeti szövegvizsgálattal is górcső alá vette a pirosas színeket összefogó tartományt, azaz a „kognitív piros” színárnyalatait.

A tágabb nemzetközi diskurzusba illeszkedő vizsgálat kissé leegyszerűsítve azt a kérdést járja körül, hogy az ugyanazon színterület lefedésére használt színpáros, a piros és a vörös mindkét tagja alapszínnévnek tekinthető-e. A Berlin és Kay óta vitatott és kevésbé egyértelmű alapszínnév fogalmát a szakirodalom többnyire bizonyos kritériumokhoz köti. Ezek szerint az tekinthető alapszínnévnek, ami: 1. monolexéma, vagy legalábbis morfológiailag egyszerű; 2. társadalmi érvényességét tekintve általánosan ismert és gyakori használatú; 3. nincsen alárendelve egy másik színnévnek, s nem összetevője egy másik szónak; 4. jelentésében nem korlátozódik a jelölt szűk osztályára; 5. ne legyenek új kölcsönszavak, de régi jövevényszók lehetnek (a magyarban pl. a sárga, zöld, kék stb.).

A monográfia szerkezetileg a Mellékleteken kívül hét fő egységre, fejezetre tagolódik. A csaknem ötszáz oldalas kiadvány a piros–vörös színkettős kutatástörténetével indul (I. fejezet), ezt követi a kutatási módszerek ismertetése (II. fejezet), majd a piros–vörös színnévhasználat források alapján történő változásvizsgálata (III. fejezet). A IV. fejezet a veres/vörös szemantikáját különböző nyelvváltozatok beszélt és írott nyelvi szövegei alapján veszi górcső alá, az ezt követőben pedig (V. fejezet) a piros jelzőnek az arc színével, ill. a rózsával és a hajnallal való kapcsolatát tárja fel, de nem mellőzi a rózsaszín színtartománnyal és -elnevezéssel összefüggő ismeretek, valamint a rózsaszínnek a piros kategóriából való kiválásának bemutatását sem. A VI. fejezet a piros szín szemantikáját és annak diakron jelentésváltozásait vizsgálja. A kutatás eredményeit összegző VII. szerkezeti egységet a Mellékletek fejezete zárja, melyben számos, a vizsgálathoz szorosan kötődő háttéranyag, mint pl. a kutatás folyamán használt kérdőív vagy a legfontosabb természetes eredetű piros/vörös festékanyagok ismertetése kapott helyet. Az ezt követő Rövidítések gazdag jegyzéke a szerző által tanulmányozott és hivatkozott szótárak, lexikonok, egyes 15–18. századi források és folyóiratok rövidítéseinek feloldását tartalmazza. A könyvet záró színes fotómelléklet, a különböző színminták és a kutatás egyéb vizuális segédanyagai a néprajzi terepmunka folyamatának alaposabb megismerését biztosítják.

A történeti szövegekben végzett vizsgálatok alapján a szerző arra a következtetésre jutott, hogy a 19. századig inkább a veres/vörös lehetett a kognitív piros nyelvi kifejezője, de a 19. század közepén/végén bekövetkezett szerepcsere következtében a 20. századtól előretört a piros. Jóllehet e szín jelölésére napjainkban mindkét színnevet használják, ám nem azonos gyakorisággal.

A piros színelnevezés fokozottabb gyakoriságát Bálizs Beáta konklúziói alapján a többféle használati módja is növelte, hiszen a 19. század közepéig ezzel a színnévvel jelölték a rózsaszín-bíbor színtartományt, a sült, „pirított” ételek, illetőleg a lovak barnásvörös tónusát. Ráadásul a 19. századtól a veres/vörös szinonimájaként egyre gyakrabban vele fejezték ki a teljes piros kategóriát. Emellett másodlagos, pozitív konnotatív jelentései is elősegítették az előretörését, pl. a napfény melegétől történő pirosodás, érés folyamatának, vagy egyes fogalmak szép, kívánatos jelzőjének hangsúlyozott kifejezését biztosították. Különösen érvényes ez a megállapítás az emberi testrészekre vonatkozó jelzői szerepükre, melyben a piros pozitív, a veres/vörös viszont negatív konnotatív jelentéssel bír.

E megállapításokkal összhangban saját kutatásaim alapján szintén ezt a konklúziót vonhattam le, tudniillik az általam vizsgált nyelvjárásban az adatközlők szerint az orca/arc, száj (=ajak), köröm, orr piros jelzője pozitív, a veres/vörös viszont negatív jelentésű. Szerintük a vërëss orca/arc az indulat, düh, szégyen miatt lett vërëss, míg a piros orca/arc szép és egészséges. A vörös orr pedig az adatközlők szerint az ugyancsak negatívan megítélt részegeskedés következménye. A vërës száj (‘erősen kirúzsozott ajak‘) és köröm (‘élénkvörösre lakkozott‘) jelensége a múltban e vidéki közösségekben ugyancsak erős ellenszenvet váltott ki. A nyelvjárási beszélők az utóbbi színnévnek az emberi testrészekre vonatkozó negatív megítélését „A vërës róka, vërës ló, vërëss embër ëty së jó” frazémával erősítették meg. További példaként az elvërësëdëtt, kivërësëdëtt és az elpirosodott, kipirosodott igéket állították szembe, mert szerintük az előbbi igekettős negatív, az utóbbi pozitív jelentésű. Az említett igék esetében a szótőként használt két színnév jelentésbesugárzásának lehetünk tanúi.

A szerző a piros és a veres/vörös egykori és mai jelentéseinek meglehetősen bonyolult kérdéseiben elmélyedve megismertet bennünket a rózsaszín történetével, s e színelnevezésnek mint önálló színkategóriának a létrejöttével is. Pontosabban azzal a folyamattal, ahogy ez a mára önálló szín a sokféle pirosas színezetet magába foglaló szerény kis árnyalatból önálló, saját szimbolikai arculattal bíró színkategóriává vált. Bemutatja továbbá azt is, hogy nyelvünk az újkortól kezdve milyen színneveket használt a rózsaszín-piros színmezőhöz tartozó tónusok kifejezésére. Bizonyosan meglepetésünkre szolgál az – a könyvben részletesen kifejtett – felfedezés, hogy piros szavunk eredeti értelme (legalábbis vizuális szemantikájának egy részét tekintve) nehezen választható el a rózsaszíntől, mint ahogy a rózsavirágtól, a hajnaltól, az arctól, sőt még a bíbortól sem.

A rózsaszínnel kapcsolatban kiderül, hogy bár e színnek a pirostól független, teljes értékű színosztályként való felfogása még a 19. század vége felé sem tekinthető általánosnak, de a nyugati katolikus egyháznak az a 18. századi döntése, mely a rózsaszínt hivatalosan is liturgikus színként kanonizálta, nyilvánvalóan felgyorsította e színelnevezés kognitív elkülönítésének folyamatát, alapszínné válását. Ezzel párhuzamosan a rózsaszín tájainkon sajátos pozitív feminin szimbolikát is nyert.

Ha röviden summázni akarjuk a tartalmas monográfia néhány megállapítását, a kutatás egyik végkövetkeztetése, hogy bár a piros és a vörös talán hasonló jelentőséggel bíró színelnevezéseknek tűnhetnek, azonban sohasem voltak, s még ma sem azonos rangú kifejezői a gondolkodásunkban meglévő piros színosztálynak. A szerző színmintákkal végzett néprajzi terepmunkái során azt tapasztalta, hogy az egységes piros kategória jelölésére általánosan és konzekvensen vagy az egyik, vagy a másik színnév használatos. Sőt a történeti szöveganyagban végzett (a piros és a veres/vörös mellett a bordó, a vörhenyes, a rőt stb. szavakra is fókuszáló) vizsgálatai révén meggyőzően bizonyítja, hogy ez a múltban is így volt: a szóban forgó két színnév történetileg egymást váltja. A veres/vörös egykor pontosan azt a szerepet töltötte be nyelvünkben, mint amit ma a piros, a kettő szerepcseréje nagyjából 19. század közepén/végén következett be.

Bálizs Beáta itt bemutatott, tudományos igényességgel megalkotott könyve nemcsak a néprajzi, nyelvészeti vagy kognitív tudományok művelőinek érdeklődésére tarthat számot, hanem mindazok számára is számos hasznos elméleti és gyakorlati ismeretet nyújthat, akik a nyelv és kultúra, illetőleg a színek/színelnevezések izgalmas kérdéseivel szembesülnek.

Sándor Anna