Himmler György: Párkányi népszavazások
A népszavazás intézménye ismeretlen volt 1989 előtt a keleti blokk országaiban. A kommunizmusban - a rezsim lényegéből következően - ez teljesen rendszeridegen elem volt. Így volt ez “természetesen” Csehszlovákiában is. Amikor azonban az ország fejlődése demokratikus irányt vett, alkotmányos rendszere is lényegesen megváltozott. Ez már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a modern demokráciák két fontos eleme - az önkormányzatiság és a jogállamiság keretei között kibontakozó civil kezdeményezések - lendületet kapjanak. Meg kellett azonban küzdeniük - s ez a küzdelem ma is tart - azzal a társadalmi közeggel, amely nacionalizmusával, erkölcsi relativizmusával és különösen autónómia-hiányával minden demokratikus törekvés esküdt ellensége. Az önkormányzatok a civil társadalmi kezdeményezések kel összefonódva vagy egyszerűen csak élve a közjogi autonómia számukra adott lehetőségeivel esetenként éppen a népszavazás eszközéhez folyamodtak identitásuk legitimizálása vagy alapvető politikai jogaik gyakorlásának biztosítása érdeké ben. A párkányi népszavazások erről is szólnak.
Jarábik Balázs: Az új modell
Akár új időszámításról is beszélhetnénk a szlovák-magyar kapcsolatokban, annyira flexibilisekké váltak mostanában a kulturális, az oktatási, de főleg a külkapcsolatok, legalábbis erről árulkodnak a rendszeres találkozók a két ország magas rangú hivatalnokai között. Ezt természetesen a mindkét országban lezajlott kormányváltás óta a legtöbb szakértő prognosztizálta, ennek ellenére semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a két ország kapcsolatában nincs új a nap alatt. Sőt.
Lanstyák István – Szabómihály Gizella: Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei
Az 1999. szeptember 1-jével életbe lépett 1999. évi 184. számú ún. kisebbségi nyelvhasználati törvény lehetőséget nyújt a kisebbségi nyelvek hivatali használatára azokon a szlovákiai településeken,... Bővebben
Puskás Tünde: Nyelv, identitás és nyelvpolitika Európában
Európa csaknem valamennyi országát nyelvi és etnikai sokféleség jellemzi. Ennek ellenére a modern európai nemzetállamok többsége csupán egy, a domináns etnikai csoport nyelvét ismeri el hivatalos nyelvként, míg az etnikai kisebbségek(1) nyelvének használata a hivatali életben korlátozott vagy törvényileg szabályozatlan. Egy adott ország nyelvpolitikája azonban nem egyszerűen jogi kérdés. Az európaiak jelentős hányada a nyelvet nem csupán a kommunikáció eszközeként használja, hanem az etnikai csoportok közti különbségek legfontosabb jelképét is a nyelvben véli felfedezni.(2) Ebből kifolyólag az etnolingvisztikailag heterogén társadalmakban a nyelvhasználat szabályozásának módja, és mértéke nagymértékben befolyásolja az interetnikus kapcsolatok jellegének alakulását. A politikai és nyelvi identitás és a nyelvhasználat kérdéseinek nagymértékű egymásra hatása Európa számos nemzetállamában azt eredményezte, hogy a nyelv az etnonacionalista mobilizáció és egyes politikai és etnolingvisztikai csoportok közti hatalmi harc eszközévé vált. A jelen tanulmány az etnolingvisztikai identitás és a nyelvpolitikák összefonódásának kérdéseit taglalja, s a nyelvi nacionalizmus lényegének és jelentőségének megközelítésére tesz kísérletet.
Bárdi Nándor: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989-1998
Dolgozatomban három jelenségről szeretnék szólni. A “határon túliság” mint téma fogalmi megközelítéseiről, a politikai eliteken belüli lehetséges törésvonalakról, valamint az utóbbi tíz év magyar kisebbségi közéletében felmerült - és általam kiemelten fontosnak tartott - vitatémáiról.
Mondandóm alapját részben a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek 1989 utáni iratanyagát feltáró kutatásunk közben szerzett tapasztalatok képezik. Az ugyanebben a témában készült kronológiák és bibliográfiák szerkesztéséből is sokat tanultam. Leghasznosabbnak azonban azok a beszélgetések bizonyultak, amelyeket a dolgozat vázlatáról határon túli szakértőkkel folytattam.
Mátrai Julianna: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában II. rész
A jugoszláv szereplők jellemzésekor szembetűnt, hogy országos szinten hiányoznak a modernizáló erők. 1989 óta Jugoszláviában demokratizálás és modernizálás helyett egyfajta nacionalista radikalizálódás ment végbe (Vukomanovic 1994), és a nacionalizmus dominanciáját csak erősítette a háború 1992 és 1995 között. Szinte teljesen hiányoznak az ország modernizálását célzó hiteles programok és politikák, a kormányzó és ellenzéki pártok szinte kizárólag a nemzeti ügyekre, a politikai hatalom megszerzésére és megtartására összpontosítják figyelmüket. A modernizáló alternatíva hiánya a magyarázat arra, hogy az igen gyakori többpárti választások nem hoztak jelentős változást, és stabil maradt a domináns szocialista-radikális Milosevics-rezsim.
Antidemokratikus politikai gyakorlatukat és a politikai, gazdasági reformokkal szembeni ellenállásukat tekintve a kormányzó Szerb Szocialista Párt (SZSZP, 1989-ig Szerbia Kommunista Pártja), a Jugoszláv Egyesült Baloldal (JEB) és a Radikális Párt (RP) keményvonalasként jellemezhetők. Az nemzeti kisebbségek kérdéseiben a Seselj-féle Radikális Párt a legradikálisabb nacionalista, Milosevics és pártja pedig mindig csak annyira, amennyire a nemzeti érzelmek manipulálásával hatalmát növelheti.