Az 1999. szeptember 1-jével életbe lépett 1999. évi 184. számú ún. kisebbségi nyelvhasználati törvény lehetőséget nyújt a kisebbségi nyelvek hivatali használatára azokon a szlovákiai településeken,... Bővebben

Európa csaknem valamennyi országát nyelvi és etnikai sokféleség jellemzi. Ennek ellenére a modern európai nemzetállamok többsége csupán egy, a domináns etnikai csoport nyelvét ismeri el hivatalos nyelvként, míg az etnikai kisebbségek(1) nyelvének használata a hivatali életben korlátozott vagy törvényileg szabályozatlan. Egy adott ország nyelvpolitikája azonban nem egyszerűen jogi kérdés. Az európaiak jelentős hányada a nyelvet nem csupán a kommunikáció eszközeként használja, hanem az etnikai csoportok közti különbségek legfontosabb jelképét is a nyelvben véli felfedezni.(2) Ebből kifolyólag az etnolingvisztikailag heterogén társadalmakban a nyelvhasználat szabályozásának módja, és mértéke nagymértékben befolyásolja az interetnikus kapcsolatok jellegének alakulását. A politikai és nyelvi identitás és a nyelvhasználat kérdéseinek nagymértékű egymásra hatása Európa számos nemzetállamában azt eredményezte, hogy a nyelv az etnonacionalista mobilizáció és egyes politikai és etnolingvisztikai csoportok közti hatalmi harc eszközévé vált. A jelen tanulmány az etnolingvisztikai identitás és a nyelvpolitikák összefonódásának kérdéseit taglalja, s a nyelvi nacionalizmus lényegének és jelentőségének megközelítésére tesz kísérletet.

Dolgozatomban három jelenségről szeretnék szólni. A “határon túliság” mint téma fogalmi megközelítéseiről, a politikai eliteken belüli lehetséges törésvonalakról, valamint az utóbbi tíz év magyar kisebbségi közéletében felmerült - és általam kiemelten fontosnak tartott - vitatémáiról. Mondandóm alapját részben a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek 1989 utáni iratanyagát feltáró kutatásunk közben szerzett tapasztalatok képezik. Az ugyanebben a témában készült kronológiák és bibliográfiák szerkesztéséből is sokat tanultam. Leghasznosabbnak azonban azok a beszélgetések bizonyultak, amelyeket a dolgozat vázlatáról határon túli szakértőkkel folytattam.

A jugoszláv szereplők jellemzésekor szembetűnt, hogy országos szinten hiányoznak a modernizáló erők. 1989 óta Jugoszláviában demokratizálás és modernizálás helyett egyfajta nacionalista radikalizálódás ment végbe (Vukomanovic 1994), és a nacionalizmus dominanciáját csak erősítette a háború 1992 és 1995 között. Szinte teljesen hiányoznak az ország modernizálását célzó hiteles programok és politikák, a kormányzó és ellenzéki pártok szinte kizárólag a nemzeti ügyekre, a politikai hatalom megszerzésére és megtartására összpontosítják figyelmüket. A modernizáló alternatíva hiánya a magyarázat arra, hogy az igen gyakori többpárti választások nem hoztak jelentős változást, és stabil maradt a domináns szocialista-radikális Milosevics-rezsim. Antidemokratikus politikai gyakorlatukat és a politikai, gazdasági reformokkal szembeni ellenállásukat tekintve a kormányzó Szerb Szocialista Párt (SZSZP, 1989-ig Szerbia Kommunista Pártja), a Jugoszláv Egyesült Baloldal (JEB) és a Radikális Párt (RP) keményvonalasként jellemezhetők. Az nemzeti kisebbségek kérdéseiben a Seselj-féle Radikális Párt a legradikálisabb nacionalista, Milosevics és pártja pedig mindig csak annyira, amennyire a nemzeti érzelmek manipulálásával hatalmát növelheti.

Az első világháború utáni Csehszlovákiához csatolt magyarság történetének kevéssé ismert időszaka az a több mint két és fél esztendő, amely a közhatalomváltástól a trianoni békeszerződés magyarországi nemzetgyűlési becikkelyezéséig tartott. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a háborút és a közhatalomváltást követő átmeneti időben a hatalmi és igazgatási apparátus kiépítetlensége miatt kevés levéltári iratanyag maradt fenn.