Szerbhorváth György: Tito temetése – Jugoszlávia rekviemje

Josip Broz Titónak, a 2. világháború egyik leghíresebb partizánvezérének, majd a szocialista Jugoszlávia örökös elnökének halála és temetése a halál politizálásának tipikus példája. 1980-ban hunyt el, amikorra a televíziózás abszolút uralkodóvá vált, de a nyomtatott sajtó sem volt még leáldozóban, így halála és temetése több szempontból is médiaeseménnyé válhatott. Utolsó útját nem csak Jugoszláviában, de Titónak a világpolitikában betöltött különleges helyzete miatt mind a keleti, mind a nyugati blokkban, de az el nem kötelezett világban is tömegek követhették. Noha a nyugati sajtó már ekkor pedzegette, vajon halálát túléli-e Jugoszlávia, akkor egyes emigráns csoportokon kívül senki még el sem tudta képzelni, hogy az ország polgárháború során, népirtások révén hullik szét. Legfeljebb a szovjet inváziótól tartottak, de a rekordszámú külföldi vendég érkezte miatt a legtöbbeknek úgy tűnt, Jugoszlávia fennmarad Tito után is. Inkább foglalkoztak hát azzal, miért nem jelent meg az USA elnöke, Carter a temetésen, vagy hogy Tito feleségét, aki korábban igazi celebként volt jelen a nyilvánosságban, kiengedték házi őrizetéből a temetésre. Egy szocialista császár kultusza Tito történelmi szerepe máig tudományos kutatások, politikai, (bulvár)média-értelmezések és még hevesebb viták tárgya. A horvát állami televízió az utóbbi időkben két tévésorozatot is szentelt pályájának – egy Tito-ellenest és egy Tito-pártit, melyeket rekordszámú néző... Bővebben →

Szesztay Ádám: A hivatalos szlovák-magyar kapcsolatok élénkülése 1956-1957-ben

A magyarországi levéltárak viszonylag bőséges anyagot őriznek a hivatalos, közvetlen szlovák-magyar kapcsolatépítésről 1956-ból és 1957-ből. Ennek alapján próbáljuk meg rekonstruálni e diplomáciatörténeti eseményeket. Ebben az időszakban a szlovák-magyar kapcsolatok különleges jelentősége abban rejlett, hogy a két lázadó országot - Lengyelországot és Magyarországot - Csehszlovákia, s azon belül is Szlovákia választotta el egymástól. Bővebben →

Szesztay Ádám: A magyarországi kisebbségek az 1956-os forradalomban. A kisebbségek reagálása a forradalmi helyzetre

Ma­gyar­or­szá­gon min­den hi­va­ta­lo­san el­is­mert nem­ze­ti ki­sebb­ség­nek volt kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai rend­sze­rű anya­or­szá­ga, a né­me­tek azon­ban két nyu­ga­ti anya­or­szág­ra is fel­néz­het­tek, a dé­li szlá­vok anya­or­szá­ga pe­dig a szov­jet tá­bo­ron kí­vül he­lyez­ke­dett el (te­kin­tet­tel ar­ra, hogy kér­dé­ses, men­­nyi­re te­kint­he­tő va­ló­ban lé­te­ző­nek az öt­ve­nes évek­ben hi­va­ta­lo­san egy nép­cso­port­ként ke­zelt dél­szláv kö­zös­ség, igyek­szem in­kább a dé­li szlá­vok ki­fe­je­zést hasz­nál­ni, utal­va a hor­vá­tok, szlo­vé­nok, szer­bek, va­la­mint so­ká­cok, bu­nye­vá­cok sa­ját kö­zös­sé­gi ala­nyi­sá­gá­ra is). Az ös­­szes hi­va­ta­lo­san el­is­mert ki­sebb­ség fog­ta anya­or­szá­ga rá­dió­adá­sa­it. A párt­do­ku­men­tu­mok ké­sőbb azt hang­sú­lyoz­ták, hogy a szlo­vá­ki­ai és a ro­má­ni­ai mű­so­rok ,,jó ha­tást” gya­ko­rol­tak az Al­föld eme két kisebb­ségére.1 A di­a­lek­tu­sok eltérése2 és e két ki­sebb­ség vi­szony­lag la­za anya­or­szá­gi kö­tő­dé­se mi­att azon­ban ezt az ál­lí­tást té­ves fel­té­te­le­zés­nek tart­hat­juk. Va­ló­szí­nű vi­szont, hogy a dé­li szláv nép­cso­port­ok tá­jé­koz­ta­tá­sá­ban tény­leg fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak a ju­go­szláv, a né­me­te­ké­ben pe­dig az oszt­rák és nyu­gat­né­met adók.3 Az 1956 ta­va­szán el­fo­ga­dott nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai párthatároza­t4 sze­rint ép­pen a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek anya­or­szá­gi kap­cso­la­tá­nak erő­sí­té­sé­ért kel­lett mó­do­sí­ta­ni (az­az tu­laj­don­kép­pen le­he­tő­vé ten­ni) a ha­tár­át­lé­pés en­ge­dé­lye­zé­sét a szom­széd or­szá­gok­ba. Ez cseh­szlo­vák és ro­mán vi­szony­lat­ban 1956 nya­rán tény­le­ge­sen meg­való­sult,5 ami per­sze nem­csak a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­ge­ket érin­tet­te,6 ha­nem ál­ta­lá­ban vé­ve is új­ra­in­dí­tot­ta Ma­gyar­or­szág és a szom­széd or­szá­gok tár­sa­dal­má­nak ter­mé­sze­tes érin­tkezését.7 Az anya­or­szág po­ten­ci­á­lis ha­tá­sa a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek ese­té­ben ter­mé­sze­te­sen... Bővebben →

Szinek Kénesy Marianna – Orbán Elvira – Juhász Attila: Családtámogatás a szlovák közpolitikában

1. Be­ve­ze­tés A rend­szer­vál­tást kí­sé­rő gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi for­du­lat az ön­meg­va­ló­sí­tás le­he­tő­sé­gét kí­nál­ta a fi­a­tal ge­ne­rá­ci­ók­nak és ez­zel pár­hu­za­mo­san az in­di­vi­du­a­liz­mus el­ter­je­dé­sét hoz­ta ma­gá­val. A csa­lá­di ma­ga­tar­tás­ban erős el­to­ló­dás ész­lel­he­tő a ki­lenc­ve­nes évek ele­jé­től a nyu­gat-eu­ró­pai csa­lád­mo­dell fe­lé, mely­nek kí­sé­rő je­len­sé­gei töb­bek kö­zött az ala­csony szü­le­tés­szám, a gyer­mek­vál­la­lá­si kor ki­to­ló­dá­sa, a há­zas­ság­kö­té­sek szá­má­nak csök­ke­né­se, és ez­zel egy időben a há­zas­ság in­téz­mé­nyé­nek gyen­gü­lé­se. A ked­ve­zőt­len de­mog­rá­fi­ai vál­to­zá­sok ered­mé­nye­kép­pen Szlo­vá­kia né­pes­sé­ge a je­len­le­gi ter­mé­keny­sé­gi szint mel­lett szük­ség­sze­rű­en fogy. Amen­­nyi­ben a tár­sa­da­lom azt kí­ván­ja, hogy fenn­ma­rad­jon, fel­tét­le­nül meg kell ke­res­nie a mód­ját, hogy az egy­mást kö­ve­tő nem­ze­dé­kek lét­szá­ma biz­to­sít­sa az egy­sze­rű rep­ro­duk­ci­ót. Az ala­csony gyer­mek­szám a né­pe­se­dés csök­ke­né­se mel­lett to­váb­bá szá­mos olyan gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi prob­lé­mát te­remt­het, me­lyek­nek mes­­sze­me­nő ha­tá­sai má­ig nem kel­lő­kép­pen tisz­tá­zot­tak. Va­jon meg le­het-e for­dí­ta­ni ezt a fo­lya­ma­tot és mi­lyen mó­don? A ta­nul­mány el­ső­sor­ban a fen­ti kér­dé­sek­re ku­tat­ja a vá­laszt. Az el­ső rész a csa­lá­dok de­mog­rá­fi­ai és szo­ci­á­lis-gaz­da­sá­gi hely­ze­té­vel fog­lal­ko­zik; a má­so­dik rész a csa­lád­tá­mo­ga­tó in­téz­ke­dé­sek fel­osz­tá­sát, cél­ja­it és le­het­sé­ges ha­tá­sa­it mu­tat­ja be; a har­ma­dik rész a szlo­vák köz­po­li­ti­ka csa­lád­tá­mo­ga­tó ele­me­it tár­ja fel, kü­lön ki­tér­ve az adó­rend­szer vál­to­zá­sa­i­nak ha­tá­sá­ra az egyes ki­tün­te­tett csa­lád­mo­del­lek ese­té­ben. 2. Csa­lá­dok de­mog­rá­fi­ai hely­ze­te Szlo­vá­ki­á­ban A ke­let-kö­zép-eu­ró­pai ré­gió or­szá­ga­i­hoz ha­son­ló­an Szlo­vá­kia is óri­á­si de­mog­rá­fi­ai vál­to­zá­sok­nak... Bővebben →

Szita Szabolcs: Raoul Wallenberg embermentő akciója Budapesten

Keveseknek jutott korunkban olyan egyöntetű elismerés és a népek előtti tisztelet, mint a svéd Raoul Gustaf Wallenbergnek. 1944. július elejétől Budapesten, a Svéd Királyi Követség titkáraként dolgozott. Magyarország német megszállása alatt itt élte át a fordulatokat: a kormányváltásokat, a nyilaskeresztes rémkorszakot, a főváros elhúzódott ostromát és a szovjet csapatok bevonulását. A fél esztendőnyi időben veszélybe került életek ezreit oltalmazta meg. Életét kockáztatta másokért, a háborús embermentés kimagasló személyisége lett. Védencei, tisztelői seregének máig élő háláját meg nem tapasztalhatta, mert 1945 januárjában a szovjet katonai hatóságok sofőrjével és bizalmas munkatársával, Langfelder Vilmos magyar mérnökkel1 együtt Budapestről Moszkvába hurcolták. Továb­bi sorsa talányos, részben máig homályos. Haláláról bizonyosság nincsen. Raoul Wallenberg neve, önzetlen emberbarát helytállása felejthetetlen, világszerte ismert. Változatos eszközökkel, tömegesen és sikerrel megvalósított mentőakciója a második világháború utolsó esztendejére esett, mikor több sorsfordító esemény tetőzte be a magyarság tragédiáját. 1944. március 19-én Magyarországot német csapatok szállták meg. A velük érkezett biztonsági szervek – köztük a hírhedt Gestapo – napok alatt megközelítőleg tíz­ezer személyt, köztük 3076 zsidót vettek őrizetbe (Jacobsen 1961, 189. p.). Megbénították, megfélemlítették a magyarságot, azonnal megkezdték az ország kirablását (Botos 2011). A magyarországi zsidóság deportálása régi tervük és követelésük volt, erre a Kállay-kormány erőszakos eltávolításával új lehetőség nyílt. Adolf... Bővebben →

T. Mirnics Zsuzsanna: A vajdasági magyar fiatalok egészségvédõ és egészségkárosító magatartása

1. El­mé­le­ti hát­tér Az el­hú­zó­dó gaz­da­sá­gi krí­zis, a nagy tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek és a tar­tós po­li­ti­kai vál­ság sú­lyo­san ká­ro­sít­ja a fi­zi­kai és lel­ki egész­sé­get. A tár­sas de­zin­teg­rá­ció el­mé­le­te (Wilson 1987) sze­rint a szá­mos ha­tás­nak csak egyi­ke, hogy az egyé­nek – akik a lét­szük­ség­le­te­i­ket is csak nagy erő­fe­szí­té­sek árán tud­ják biz­to­sí­ta­ni – a ke­mény meg­él­he­té­si küz­de­lem­ben el­ha­nya­gol­ják sa­ját egész­sé­gük vé­del­mét és pszi­choak­tív sze­rek­kel csök­ken­tik a rá­juk ne­he­ze­dő ter­he­ket (Walberg 1998); en­nél is fon­to­sabb azon­ban a tár­sa­dal­mi-tár­sas ko­hé­zió fel­la­zu­lá­sá­nak té­nye. A sze­gény­ség ha­tá­sá­ra egy­aránt meg­gyen­gül a csa­lá­dok, a ba­rá­ti kö­rök, a kö­zös­sé­gek és a tár­sa­da­lom ös­­sze­tar­to­zá­sa, ami a vá­lá­sok szá­má­ban, az in­for­má­lis és for­má­lis kö­zös­sé­gek, szer­ve­ze­tek ha­tás­ta­lan és cél­ta­lan mun­ka­vég­zé­sé­ben és a mig­rá­ci­ós mu­ta­tók­ban (Brow­ning 2002) is tük­rö­ző­dik. Gyen­ge tár­sas tá­mo­ga­tott­ság mel­lett az egyén szint­jén ro­ha­mo­san rom­ló egész­sé­gi ál­la­pot ta­pasz­tal­ha­tó (Kopp–Skrabski–Szed­mák 1998). A tár­sas kö­zös­sé­gek már nem nyúj­ta­nak biz­ton­sá­got, az éle­tet nincs ki­ért, sőt ta­lán nincs is mi­ért ér­tel­me­sen él­ni, a sze­gény­ség­gel még­is nap mint nap meg kell küz­de­ni, cél­ta­la­nul. Az ad­dig ér­vé­nyes ér­ték­rend, vi­lág­kép tel­je­sen fel­bo­rul, el­hal­vá­nyul. A kö­tő­dé­sek el­sza­ka­dá­sa fo­koz­za az erő­sza­kos és más bűn­cse­lek­mé­nyek elő­for­du­lá­sát (Sampson 1997, Wilkin­son 1996), csök­ken­ti az ál­ta­lá­nos ter­me­lé­keny­sé­get, las­sít­ja a gaz­da­sá­gi fej­lő­dést, és a de­mok­ra­ti­zá­ló­dás esé­lyét is gá­tol­ja (Putnam 1993); a kö­zös­ség­től sze­pa­rá­ló­dott, ma­gá­nyos... Bővebben →

T. Sápos Aranka : A Tőketerebesi járás oktatási helyzete a 19. században és a 20. század elején

A népművelés alapfeltételét a történelem során mindig az iskolák biztosították. Zemplén vármegyében már a legrégibb időkben is fellelhetők az iskolák nyomai. A kereszténység egyre erőteljesebb térhódításának következtében monostorok, apátságok, prépostságok épültek a vármegyében, melyek a hittérítésen, betegápoláson kívül neveléssel is foglalkoztak. Mint iskolai székhelyek az Árpádok korában a községi plébániák, a zempléni és zombori főesperességek, továbbá a többi egyházi intézetek, nevezetesen a szerencsi apátság, a leleszi, darnói és turuli (toronyi) prépostságok szerepeltek. A szerencsi monostori iskola alapítói bencés szerzetesek voltak, akiknek iskolája 1294-ben már létezett. A leleszi prépostság 1180 táján alakult, s iskolája a mohácsi vészig (1526) fennállt a premotreiek vezetésével. Hasonlóan a premontreieké volt a darnói iskola, melynek első említése 1336-ból való.1 Felsőbb fokú iskola nyomát is megtaláljuk 1526-ig Sárospatakon a Szent Ágostonrendi szerzetesek kezében.2 Az iskolák fölött a főfelügyeleti jog természetesen a királyé volt, aki azt az egyházi hatóságok által gyakorolta. Már az 1548. évi országgyűlés is elismeri a főpapok nevelésügyi hatáskörét. A tanítást természetesen így a lelkészek végezték, külön tanítói állások idővel nagyobb községekben jöttek létre. A szerzetesrendek mellett a plébániák is működtettek iskolákat. Plébániai iskolák természetesen mindazon községekben léteztek a mohácsi vész előtt, ahol lelkészségek fennálltak. A pápai jegyzékek szerint a legkorábban működő iskolák a... Bővebben →

T. Sápos Aranka: A Tőketerebesi járás etnikai összetétele a dualizmus korában

A népesség összetételére vonatkozó demográfiai elemzések egyik igen fontos és a mai Európában egyre nagyobb érdeklődést kiváltó kérdéscsoportja az, amely az egyes országok népessége nemzeti (nyelvi), etnikai származási összetételére vonatkozik. A nemzetiségi megoszlás különösen a közép-, kelet- és dél-európai régiókban fontos, ahol évszázadok óta egy-egy ország területén több nemzetiség (népcsoport), nyelvi csoport él együtt, és ahol különösen az első világháborút követő és a második világháború után megismételt békeszerződések eredményeként még inkább vegyessé vált az egyes újonnan létrejött és az utóbbi években újra szétvált országok nemzetiségi, nyelvi képe. /1/ Mindazokban az országokban, amelyekben több nemzetiség él együtt, ebből az együttélésből adódó speciális problémák megoldása érdekében a lakosság nemzetiségi /2/ megoszlását is ismerni kell. A nemzetiségi hovatartozás meghatározása érdekében a népszámlálások alkalmával többféle idevágó kérdést tesznek fel a lakosságnak, és általában ma már az önkéntes bevallások eredményét teszik közzé és fogadják el hivatalosnak. Bővebben →

Tanárképzés és kétnyelvű közoktatás

Az iskolai környezet egyensúlyt teremt a nyelvek között, bevonja mind a szlovén, mind a magyar anyanyelvű gyerekeket, a tanításban pedig ügyelni kell arra, hogy a gyerekek saját nyelvükön tudják követni az oktatást, emellett viszont természetes módszerrel elsajátítsák a környezetük nyelvét, azaz a szlovén, illetve a magyar nyelvet (Nećak-Lük 2013, 17. p.). 1. Bevezetés: a témaválasztás indoklása A kétnyelvű oktatás, különösen kisebbségi léthelyzetben, olyan téma, amelyet többször is elővesz az ember. Egyrészt azért, mert a kisebbségi anyanyelv megőrzésében, vitalitása megtartásában meghatározó szerepe van: a kisebbségi nyelv/nyelvváltozat és az államnyelv iskolai előfordulásának aránya, a másodlagos nyelvi szocializáció anyanyelven történhetősége sok mindent elárul az adott nemzeti közösség alkotmányos-törvényi hátteréről, jogbiztonságáról. A hatékony kisebbségi anyanyelvi és anyanyelvű oktatás biztosít(hat)ja a funkcionális kétnyelvűséget – különösen a Muravidéken alkalmazott modell, amelyben többség és kisebbség egyaránt tanulja a másik nyelvét és tanul a másik nyelvén –, amelyre a kisebbségnek nap mint nap, minden pillanatban, a mindennapok megéléséhez szüksége van (Nećak-Lük 2011, 123. p.). Másrészt azért is örök téma, mert annyira sokrétű és színes a tematikája, a (két- vagy többnyelvű és -kultúrájú) társadalom történéseire való reagálás mikéntjei alakítják létét és működését. Képes a megújulásra, viszonylag gyors és intenzív változások jellemzik új törvényekben és jogszabályokban rögzítve. Az innovációk... Bővebben →