A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.
Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: „Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3
A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: „Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért „felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: „Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5
Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.
Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában „a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: „Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: „Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8
Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint „könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit „a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert „nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert „Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint „Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.
De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a „nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: „Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: „Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, „az elementumok”, az élelem stb. „mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: „Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint „a közönséges természet” és „az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.
Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: „…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a „nyers bárdolatlanságból” az „emberi méltóságra” lendíti fel az embert: „A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az „nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű „Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: „Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”
Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: „A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a „gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint „állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, „balvélekedések”, „aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző „mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy „a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.
Az időt a „gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. „Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása „philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: „erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.
Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy „a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert „nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot „ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás „szelleme tüzel”.
A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A „vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert „az emberi természet” alatt „a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának „az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda „valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek „kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a „kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.
Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész („okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki „csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi „a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki „a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a „kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a „civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda „iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.
Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt „a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.
A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat („egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). „Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A „feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.
A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: „Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: „Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.
Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az „okosság”), amely „a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.
Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy „a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál „a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért „nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.