Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2019, 238 p.
Öllös László könyve egy átfogóan megalapozott politika- és kultúrfilozófiai elemzés, s főként az eddig uralkodó nemzeti önazonosság bírálata alapján tesz javaslatot egy komplex európai identitás és annak alanya, az európai politikai közösség, az európai nép megteremtésére. Európát a szerző értékek együttesének tartja, amelyek alapján – kizárva bármelyik oldal dominanciáját – alkotmányos úton biztosítható volna a politikai egyensúly és a nemzeti sajátosságok megőrzése. Nem az egyetemes emberi jogokkal szembekerülő új kollektivizmust ajánl, nem kívánja eltörölni a nemzeti identitásokat, hanem össze szeretné kapcsolni azokat egy európai sorsközösségben, ahol az emberek egyszerre lehetnének európaiak és a nemzetük tagjai, ami esélyt adna Európának a mai globális versenyben s példát mások számára is.
Az Előszó utáni Európa lelke? c. 2. részben a szerző szembeállítja a középkori Európa rendiség alapján tagolt vallási-kulturális egységét a modern kor nemzetileg megosztott államokban demokratikusan egységesülő társadalmainak konfliktusaival, amiből a nemzeti elnyomás kizárásával s az összetartozás és egymásrautaltság erősítésével megszülethet a közös politikai kultúrával rendelkező európai démosz. Az egység kialakulását hátráltatja, hogy az Európai Unió nemzetek fölötti szervezetként kíván működni, de valójában a legerősebb nemzetállamok befolyása alatt áll, miközben azok rivalizálása s alkudozása nehézkessé teszi a döntéshozatalt, ami hátrány a globalizációs versenyben. Kérdéses az unió vezetésének legitimitása is, mert azt nem az európai nép választja meg, hanem a nemzetállamok vezető politikusai irányítják a szervezetet. Európa lemaradásának legfőbb oka az, hogy két világháborúban a nyugat-európai nagyhatalmak maguk verték szét globális státusukat. A második világháború után megalakuló Európai Unió békét ígért, amit a közelmúltig sikerült is teljesítenie, de ezt a nacionalizmus újraéledése s a migráció, „a mohamedán bevándorlókkal érkező terrorizmus” (23. p.) kikezdte. Az uniós tagság haszna elsősorban a nagy belső piac, az áru, a tőke s a munkaerő szabad mozgása, az utazás szabadsága, a jog uralma s a biztonság. Az identitás viszont továbbra is főként nemzeti, amit többek meghaladandónak vélnek anélkül, hogy közös identitást tudnának helyette kínálni. Ehhez nem elég egy érzelmektől mentes észérvek alapján megkonstruált alkotmány elfogadásán alapuló patriotizmus (főként J. Habermashoz köthető koncepció). A létező nemzeti sokszínűséget és kreativitást megőrizve kell föloldani a nemzeti és az európai közti ellentmondásokat s a nemzetállomokénál hatékonyabb politikai közösséget létrehozni, ami csak az alapelveket is megkérdőjelező nyílt vitában lehetséges.
A hallgatás mértéke és okai c. 3. részben Öllös kiszélesíti P. Thibault EU-kritikáját, aki A nemzetek Európája és Európa nemzetei c. tanulmányában csendes, elhallgatott egyesülésről ír, mert nem folytatható vita azokról az ellentmondásokról és terhes örökségről, amelyeket meg kell haladni, hogy megszülethessen az európai összetartozás tudata és az európai politikai közösség. A problémák elhallgatása a politikai vezetőréteg és az értelmiség többségének érdeke, akiknek legitimitása a nemzetállami hagyományban gyökerezik. Az EU a gazdasági integráció és a nemzeti identitás kompromisszumára épül, s az unió polgárai a nemzeti elválasztás korlátai közt nem képesek egy politikai közösséggé válni.
A nemzeti kisebbségek ügyének fölvállalása lehetne a változás ösztönzője az európai nemzetek egymás közti viszonyában, mivel az államalkotó, uralkodó nemzetek és az elnyomott kisebbségek közti egyenlőtlen viszonyok eltussolt ellentmondások forrásai, a szomszédokban sokan riválisokat, a kisebbségek létében pedig az állami egység megbontóit látják. A nacionalizmus révén a politika a tömegekre támaszkodik és azok uralásának eszköze a megosztott népek körében elterjesztett, populárissá vált magas kultúra segítségével. A középkori rendi összetartozást fölváltó modern nacionalizmus a fölvilágosodás racionális emberképének elemeiből áll össze úgy, hogy a liberális szabadságeszményből engedve a fejlettebb nemzetek uralmuk alá hajthatják a fejletlenebbeket, s így, bár a liberális demokráciák államai a szabadságot s az egyenlőséget hirdetik, más kultúrák elnyomóivá válnak. A tanulságok egy része, amelyeket Európa a 2. világháborúból levont (hogy a nemzeti összetartozásból törvényszerűen következik a nemzetek összecsapása, s hogy a társadalmi béke föltétele a hagyományos struktúrák, a helyi s kulturális közösségek, nemzeti kisebbségek gyöngítése), a fejlődés gátjává váltak. A decentralizáció- s a föderációpártiak Európa megmentőiként s a demokrácia védelmezőiként egymást kölcsönösen az európai civilizáció veszélyeztetésével vádolják, így kölcsönösen lejáratva egymást, s az alapértékek iránti bizalmat is gyöngítve nem kínálnak más megoldást, csak az együttműködés régi alternatíváit. (41–49. p. – A könyv oldalszámozásától az elektronikus változaté eltérhet, de ott más keresési lehetőség is van.)
A mai globális világban a nemzetállamok már nem versenyképesek, csak a szélesebb összefogás nyújthat számukra megoldást. A jelenlegi posztdemokráciában (C. Crouch koncepciója), amikor befolyásos kevesek kezében összpontosul a gazdasági hatalom, amit a politika és a média útján a közvélemény befolyásolására is fölhasználnak, „sem az európai föderáció, sem a nemzetállamiság irányába történő lépés nem oldja meg a problémát” (ti. Európa lemaradását s pozícióvesztését). (45. p.) A cél ezért az európai nép megteremtése, egy új komplex európai identitás kialakulásával a nemzeti identitások megőrzése s továbbfejlesztése mellett.[1]
A 4., A nemzeti identitás kritikája és a kritika jelentősége c. rész a már korábban említett, a nemzeti sérelmeket elhallgattató váddal indít.[2] Az EU-ban „nem lehet politikai téma az, ahogy a nemzeti múltjukat látják, akkor se, ha a másik fél meghódításának, elnyomásának időszakait tekinti történelmük legdicsőbb pillanatainak… Így nem lehet közösen vallott múlt, csak egymás melletti, sőt esetenként egymással szembeni. Az együtt megélt történelem csak a kritika közös szempontjai alapján tehető közössé.” (61. p.) „A múltbeli hódítások és az igazolásukra épülő nemzetfelfogások kritikája ki van rekesztve a politikai közbeszédből… Az elnyomás révén a nemzeti agresszivitás fenntartható marad.” (62. p.) A nemzeti konfliktusok okait vizsgálva főként nemzetek közti egyenlőtlenség nacionalista hitét emeli ki Öllös, aminek lehetőségét univerzalista álláspontról már Kant is bírálta anélkül, hogy a nemzethez tartozást az egyetemes emberi jogok körébe emelte volna, teret adva így a nemzeti relativizmusnak. (65. p.) Pontos elemzését s bírálatát adja a szerző a dominanciára törő nemzetek egymás közti és a belső harcaiknak is, amikor „a nemzeti nagyság mércéje a hatalom kiterjesztése, nem az alávetettek sorsa, ill. a társadalmi haladáshoz való viszonya” (69. p.) szemben az emberi jogok minden nemzetre egyformán érvényes univerzális elveivel. A nemzeti elválasztás rendszerében a nemzeti állam szabja meg az uralma alatt élők lehetőségeit. Öllös ezzel szemben a minden nemzetre érvényes, univerzalizálható kritikai szempontok szükségességét hangsúlyozza, hogy ne az egymás elleni harc határozza meg a viszonyukat, hanem egymás megértése, az egymással való azonosulás és együttes kulturális gazdagodás. A nemzeti elválasztáson nem léphetünk túl Európa alkotmányos egyesítésével, mert így a nemzetek tagjai nem válnak szolidárissá egymással érzelmileg is, hiányzanak a közös értékek és kritériumok, nem bírálhatóak a nemzeti egyenjogúságot ért sérelmek és az elnyomás se a jelenben, se a múltban.
Az 5., Felelősség és „testvériség” c. rész egy érzelmileg is összetartó európai nép kialakulásának föltételeit vizsgálja a korábbi korszakok identitásaiból (a középkori vallásos és a nemzetiből) leszűrhető tanulságok alapján. Nem elég csupán a szűk érdekközösség, hanem közös meggyőződésre is szükség van a kialakítandó egységhez. Ennek érdekében tanulni kell a múltból s nyílt vitában lehetővé kell tenni az egymással szembeni igazságtalanságok, az elnyomás és alávetés kizárását. Az államokat és nemzeteket nem lehet megszüntetni, szétválasztani (ahogy R. Coudenhove-Kalergi Páneurópa-terve is javasolta), hanem a hibáikat bírálva egymást kell fejleszteniük. Nem helyes „a mai állapot: a csend kompromisszuma”, amikor is nem beszélnek a legfontosabb kérdésekről, amelyek megoldatlansága megnehezíti, ha nem teszi egyáltalán lehetetlenné Európa, az európai kultúra fönnmaradását és megújulását. (122. p.) „Egy új törésvonal kezd kialakulni a hagyományosakat egyre inkább átvágva. Ennek az egyik oldalán helyezkednek el azok, aki államuk oligarchizációjával, a tömegtájékoztatási eszközök irányított uralásával, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével, a harmadik világból való tömeges betelepedéssel kívánnak szembeszállni. És ennek mai kerete szemükben az EU.” (128. p.)
A 6., A megoldás lehetőségei c. rész az európai identitás hagyományait tekinti át. A modern nemzeti megosztottsággal szűkebb közösségekre korlátozódott a nemzeti szabadság és egyenlőség, amin az EU se változtatott lényegesen. Ezt az állapotot a nemzeti kultúrák értékelvű összekapcsolása, a nemzetek egymást kölcsönös gazdagításának útján s az elnyomás kritikájának alapján kell meghaladni (157. p.) az európai nép, egy egymással szolidáris érzelmi sorsközösség irányában. (176. p.) „Azzal is számolni kell, hogy Európa nem lesz képes saját erejéből megújulni. Mostani helyzete egy fontos vonatkozásban eltér korábbi válságaitól. A kontinens biológiai válságban is van. Ez pedig lakossága nem kis részében ébreszt kétségeket jövőjével kapcsolatban. Amennyiben a beköltözködők átveszik a mostani Európa családfelfogását, akkor fokozatosan ők is elfogynak. Így a bevándorlók újabb és újabb hullámára volna szükség. (…) Az Európai Unió egyszerre szembesül a gazdasági elmaradással, a külső és belső politikai nehézkességgel, a katonai gyengeséggel, a populációs válsággal és az afrikai meg a közel-keleti bevándorlás kulturális, politikai és gazdasági konfliktusaival. Ehhez járul szellemi befolyásának globális gyengülése. (…) Európának képesnek kell lennie érvvel és érzéssel, de ha kell, erővel válaszolni. Ám ahhoz jobb érvekre, nemesebb érzésekre és nagyobb katonai erőre volna szüksége. Ma egyikkel se rendelkezik.” (200–202. p.) Mindezek csak a korábbi értékekre alapozó össznépi támogatással teremthetők meg, nem pedig egy fölülről vagy kívülről jövő beavatkozással, egy világállam létrejöttével se, ami kiszolgáltatottá tenné a népeket. (204., 207. p.)
Az utolsó, 7., Az emberi élet c. rész ezt „az Európát sújtó, az értékrendjében gyökerező populációs válságot” vizsgálja (209. skk.) a jövőnk érdekében a családi élet, a gyermekvállalás és nevelés fontosságának hangsúlyozásával gazdasági, politikai, kulturális értékrendbeli, emberjogi és morális érvek fölsorakoztatásával. A könyvet Michelangelo szobrára utalva egy rövid Dávid előtt című Utószó zárja értékeink és hibáink megismerésére és korrigálására szólítva föl. Noha a szerző igyekszik közérthetően fogalmazni, nem könnyű olvasmány az Európai identitás, mégis érdemes átverekedni magunk rajta, mert meggyőző utat mutat számunkra a jövőnk érdekében.