Jana Šturdíková: Châteaux po našom

Bratislava / Pozsony, magánkiadás, 2021, 352 p.

Talán első látásra különös lehet, hogy egy tudományos folyóirat hasábjain egy magánkiadásban megjelentetett fotóalbumot mutat be a recenzens. Ez a könyv azonban sokkal több egy fotóalbumnál: a fotós, Jana Šturdíková amúgy sem keresi a kimódoltan művészies beállításokat, különleges szemszögeket, lenyűgöző effektusokat, mindig a lehető legszerényebb és egyben legízlésesebb formát választja. Szinte döbbenetes magátólértetődőséggel sorakoznak fel a lepusztult kastélyokról készült fotók, melyek egyúttal fantasztikusan esztétikus felvételek is. Dokumentumgyűjtemény és elégikus veszteségalbum tárul elénk, mintha furcsa, egzotikus betegségek anatómiai atlaszát lapozgatnánk, és közben zavart éreznénk, hogy a rettenet, a pusztulás, az iszonyat is lehet szép.

Jana Šturdíková könyve a kastély, pontosabban a château szó definíciójával kezdődik: „nagyobb, művészet- és építészettörténeti szempontból értékes épület, melyet a múltban a közép- és főnemesség lakóhelyéül emeltek, rendszerint sík terepen és parkkal.” Persze, itt a kúria definíciója is jól jött volna, hiszen sokszor inkább ebbe a kategóriába sorolható építményekről van szó. Ezután lepusztult, pusztuló, vagy használati céljának megfelelően átalakított kastélyok fotói következnek, szinte mindig homlokzatfotók, mintha a művész ezzel is a szembenézés szimbolikus gesztusát akarná hangsúlyozni.

A speciális „arcképcsarnok” rendszerezése aszerint történik, hogy az épületek ma milyen konkrét vagy névleges célt szolgálnak: archívum és levéltár: 4 kastély, lakás: 21 kastély, gyermekotthon: 5 kastély, diszkó: 1 kastély, irodaépület: 10 kastély, kulturális intézmény (pl. könyvtár, múzeum, kulturális szervezet székháza): 19 kastély, szanatórium, gyógyfürdő: 10 kastély, rendőrőrs: 1 kastély, edzőterem: 2 kastély, raktár: 17 kastély, üzletház, szolgáltatások háza (a kocsmától a fodrászaton át a zöldségesig): 22 kastély, a postagalamb-tenyésztők székháza: 1 kastély, iskola, óvoda: 18 kastély, iparosműhely: 4 kastély, kutatóintézet: 2 kastély. Persze, ezek a kategorizálások olykor szabályosan eufemisztikusak, hiszen pl. a nemesnebojszai kastély csak hivatalosan egy magáncég irodaháza, ma valójában pár téglakupac és tátongó üreg, az épületek tégláit széthordták, állítólag építkezésekhez árusították ki.

A legtöbb épület azonban még romjaiban is emlékeztet egykori szépségére, varázslatos aránytanok tűnnek elő, kifinomult részletek, finomságok, melyek mai állapotukban ugyan az egykori építészek álmainak megcsúfolásaként hatnak, mégis jeleznek egy karakteres ízlésvilágot. Főként, ha felütjük pl. Rados Jenő (és Gerevich Tibor) 1936-os Magyar Kastélyok című könyvét, mely a hasonló építmények hőseposzaként hat. Az olvasónak túl kell esnie az első sokkon, el kell fogadni a mai tényeket, hogy egyáltalán gyönyörködni tudjon. Ehhez komoly lelki erőfeszítés és ráhangolódás szükségeltetik, a belső indulatok elföldelése, a tékozlás valamiféle univerzális jelenségként való benevolens felfogása. A fotók 2015 és 2021 között készültek, maga a fotós hangsúlyozza, hogy a besorolás során nem tudományos igénnyel lép fel, nyíltan vállalja a múlt és jelen feszültségéből adódó reflexiók vallomásosságát. Persze, nagyon is közvetlen művészi vallomásosság ez, ugyanakkor elképesztően objektív is, hiszen, ha indulatosan szemlélődünk, halmozott „bűncselekmény-sorozatot” látunk.

Jana Šturdíková Pozsonyban született 1983-ban, dramaturgiát tanult és fotóművészetet, de alapított alternatív színházat is. Ez a dramaturgiai szemlélet adja a könyv erejét is.

Zseniális ötlet, hogy a három kísérőtanulmány három különféle szempontot érvényesít. Tomáš Pospěch fotóelméleti szakemberként nyilatkozik meg, és Jana Šturdíková nemesen nagyszerű művészetéről beszél, esztétikai reflexiói terapeutikus értékűek, s jól észleli azt a kettősséget, mely a fotók üzenetének dinamikáját alapvetően határozza meg. Ez pedig egy óriási paradoxon, nevezetesen a szerzői jelenlét és tekintet kitörlésének illúziója és egyben kitörölhetetlensége. Jana Šturdíková nem tud kilépni a látványból, ahogy abból sem, hogy ezek a látszatra dokumentumfotók át ne politizálódjanak, ne váljanak szarkasztikus kommentárokká, elviselhetetlen tüskékké. A hiperralizmus találkozik itt a történelemeltörléssel, a kulturális emlékezet amnéziásításával. A technikai értelemben kifogástalan látvány fokozatosan traumaelbeszéléssé válik, az album pedig vádirattá. Mintha meggyalázott, megbecstelenített, elaggott testeket látnánk, magukra hagyott öregeket, akiktől még közeli haláluk előtt is sikerül kicsikarni valamit. Jana Šturdíková az érzéketlenség könyvét alkotta meg.

Miloš Dudáš a műemlékvédelem felől tekinti át a kérdést: óvatos és visszafogott írás, realista, bár kissé talán túl semleges szöveg, mely részint a részletgazdag művészeti elemekre irányítja a figyelmet, részint a társadalmi felelősség és igény, valamint az anyagi lehetőségek szorításában próbál meg lavírozni.

Denis Haberland, a Szlovák Nemzeti Galéria kurátora építészeti szempontból szól a kérdéshez, a történelmi-társadalmi mozgásokat is feltérképezi, bemutatja a kommunista rezsim műemlékvédelmi és műemlék-hasznosítási rémtetteit, majd a16. századtól kezdve a neoromantikus fénykorig, a 19. századig végigvezeti a kastély- és kúriaépítés alakulástörténetét.

Jana Šturdíková könyve lenyűgöző és merész vállalkozás. Bűnlajtsom és dekadens kéjelgés. És a téma aligha merült ki ebben az albumban.

Csehy Zoltán