Szemle

III. A brucki tárgyalás (1921. március 14–15.) Az elsõ kétoldalú tárgyalás Csehszlovákia és Magyarország között 1921. március 14-én és 15-én zajlott le a háború elõtti... Bővebben

1. A katonai közigazgatás 1.1. A Csallóköz birtokbavétele Az első bécsi döntés előírása szerint a határok helyszíni kijelölését magyar–csehszlovák bizottság végezte el. Az átengedett területek... Bővebben

Mindenki, aki a magyarországi filozófia történetével foglalkozik, beleütközik abba a ténybe, hogy az adott témakörben nincsenek használható és viszonylag megbízható lexikonszerű kézikönyveink. filozófiatörténeti áttekintések és monografikus feldolgozások ugyan már bizonyos időszakok és gondolkodók tekintetében vannak, de olyan pozitivisztikus jellegű, csupán a biográfiai és bibliográfiai adatokra alapozó lexikonok, mint például a jó „öreg Szinnyei”, nincsenek. Ezért aztán nem is tudjuk valójában, ki mindenki foglalkozott filozófiával Magyarországon. A legjelentősebb és csaknem minden filozófiatörténeti és irodalomtörténeti áttekintésben szereplő gondolkodók nevei ugyan ismeretesek, de rajtuk kívül még számtalan – mára már elfelejtett, ezért „nem létező” – filozófus akad, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a magyarországi filozófia esetében is beszélhessünk némi kontinuitásról. ők azok a – főként – tanáremberek, akik Magyarországra implementálták az európai filozófia aktuális eszméit, és – ahogy azt Erdélyi János megfogalmazta – szinkronban tartották a magyar művelődést az európai áramlatokkal.

1.1. A címben jelzett téma kifejtése első pillantásra egyszerűnek tűnik, hiszen látszólag csak összegezni kell azokat a statisztikai adatokat, amelyek a megközelítően 5,5 milliós lélekszámú Szlovákiában folyó magyar nyelvű képzésre vonatkoznak. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb, hiszen a nagyszámú magyar nemzetiségű lakos jelenléte miatt többen tudnak az országban magyarul, mint ahányan intézményes keretek között sajátítják el a nyelvet. A magyar nyelv tanulásával kapcsolatban mindazokat az élethelyzeteket fel kellene térképezni, amelyek magyar–szlovák vagy egyéb viszonylatban a lakosság egy részének bilingvizmusához vezet. Tudatában vagyok annak, hogy elöljáróban tisztázni kellene azt is, a kétnyelvűségnek milyen típusaival számolhatunk az országban, s milyen történelmi tényezők vezettek a jelen állapotok kialakulásához. Ezekkel a kérdésekkel mégsem foglalkozom, mert hosszabb kitérőt igényelnének.