Szemle

A nemzeti kisebbségeknek és a demokráciának, tehát a démosz uralmának kapcsolata köztudottan problematikus. E problémakör lényege abban a kérdésben foglalható össze, hogy beletartozik-e az adott kisebbség korunk démoszába, avagy sem. Már az antik demokráciában is voltak olyan társadalmi rétegek, amelyek ugyan az adott városállamban éltek, ám tagjaik nem voltak teljes jogú polgárok, azaz közügyekben nem dönthettek, nem foglalhatták el az állami hivatalok bármelyikét.

A kelet-közép-európai nemzetek néprajztudományai a 18-19. század fordulója tájékán a “népit” a “nemzetivel” azonosítva, elsősorban német hatásra, egyértelműen nemzeti tudományként határozták meg önmagukat. Ebben kimondva-kimondatlanul az is benne volt (van?), hogy az egyes nemzetek népi kultúrája bizonyos etnikus specifikumok gyűjtőmedencéjeként egyszersmind az adott etnikum nemzeti jellegének legmarkánsabb kifejezője. Ugyanígy azonosítani szokták a néphagyományt a nemzeti hagyománnyal, s mindezt a nemzettudat egyik legfontosabb pilléreként kezelik. Előadásomban - talán kissé szokatlan, talán kissé eretneknek tűnő módon - arra keresem majd a választ, hogy vajon a fentiek a népi kultúránk egyes jelenségeinek, valamint azok összességének egzakt vizsgálatával igazolhatók-e.

A cseh–szlovák történész vegyes bizottság évkönyvében (Československá historická ročenka 1998. Masarykova Univerzita, Brno, 1998) megjelent tanulmány szerkesztett szövege. A magyar kisebbség közéleti aktivizálódásának a hatvanas... Bővebben

A címben felvetett téma több szempontból is megközelíthető, előadásunkban csak két vetületét érintjük. Az első részben a kárpát-medencei többségi nyelvpolitika bizonyos, jellemzőnek látszó tendenciáival, a többségi politikai törekvéseknek az oktatásban való lecsapódásával foglalkozunk, továbbá felvázoljuk, véleményünk szerint mi szükséges ahhoz, hogy a (kárpát-medencei magyar)(1) kisebbségek az oktatásban saját nyelvpolitikai céljaiknak is érvényt szerezzenek.