Tanulmányok

A közép- és kelet-európai liberalpluralizmus számos pilléren nyugszik, ezek közül a legfontosabb a liberáldemokratikus kormányforma megteremtése és annak 1989 utáni törvényessé tétele. A liberalizmus kommunizmus előtti elemei ugyan jelen voltak Közép- és Kelet-Európában, a gyakorlatban viszont a különböző területen jelentős mértékben nem liberális alakot öltöttek. A liberális demokrácia 1989 utáni meghonosítása az aránylag liberális alkotmányok és parlamentáris kormányzati rendszerek elfogadásában, az egyes szférák elkülönítésében és sok esetben az alkotmánybíróságok által hozott meglehetősen határozott döntések meglétében nyilvánult meg.

A lexikológia a szókincs kutatásával foglalkozó nyelvészeti diszciplína. Ennek kutatatása azért is fontos, mert a szókincs a nyelvi rendszer legdinamikusabban változó része. Új szavak befogadása és teremtése jellemző a csoportnyelvekben. Egy csoport lehet szakmai, területi, társadalmi stb. meghatározottságú, de legfőbb jegye, hogy az azonos csoportba tartozók tudatában élő szavak a csoportbeliek körében használatosak (Elekfi 1988, 275–283). Tehát ugyanazon mesterséget, foglalkozást űző, ugyanazon tudománykörben dolgozó emberek sajátos szakmai szókincsét nevezzük csoportnyelvi szókészletnek. Kétségtelen tény, hogy az azonos foglalkozásúak ugyanúgy csoportot alkotnak, mint azok, akiket azonos kedvtelés, műveltség, életkor stb. kapcsol össze, bár ezeket a hobbi- vagy szabadidőnyelveket nem szokták szaknyelveknek nevezni (Grétsy 1988, 92). A világirodalmi lexikon a szaknyelveket a csoportnyelvek között tartja számon, vagyis a szaknyelveket, a gyermeknyelvet, a tolvajok és a kártyások nyelvét összefoglalóan csoportnyelveknek nevezi. Ez esetleges téves következtetésekre ad lehetőséget, éppen ezért Grétsy László a félreértés elkerülésére sajátos megoldást ajánl. „Én… megszüntetném a csoportnyelvek megnevezését és a szaknyelveknek, valamint a tolvajnyelvnek mint ez alá rendelt fogalmaknak egymás mellé rendelését, helyette különnyelvekről beszélnénk, és ez alá rendelném a szaknyelveket egyfelől, mint olyanokat, amelyeknek mind logikailag, mind nyelvtanilag, mind nyelvileg rendezett, definiált, valamilyen módon intézményesített terminológiájuk van, másfelől mindazokat, amelyek ebből a körből felsorolt ismertetőjegyek hiánya miatt kizáródnak, alkalmi nyelveknek nevezném” (Grétsy 1988, 93).

A társadalmi életben a különféle köszönés- és megszólításformák a verbális kapcsolat létrejöttét és fennmaradását szolgálják. Ezen tiszteletadási és udvariassági formák vizsgálata a szociolingvisztikai kutatások tárgykörébe tartozik. A nyelvi udvariassági formák használatát nagyrészt a társadalmi szokásrend szabja meg. Ezek a kapcsolatra utaló nyelvi elemek az idők során változnak, mint maga a nyelv. Gondoljunk csak az elvtárs tiszteletadási forma vagy a mozgalmi köszönések viszszaszorulására a rendszerváltás után.

E rövid vizsgálat célja a magyar nyelv szlovákiai változataiból kiválasztott néhány kontaktusjelenség előfordulásának bemutatása egy Nyitra vidéki magyar beszélőközösség anyanyelvhasználatában. A 20. század mélyreható társadalmi és politikai változásainak természetes velejárója lett, hogy a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarok tömege került állandó kapcsolatba (kontaktusba) az adott állam hivatalos nyelvével. A többség nyelvének a kisebbség nyelvére gyakorolt hatásából jöttek létre az ún. kontaktusváltozatok. A szlovákiai magyarok a magyar nyelv azon kontaktusváltozatait beszélik, amelyeket bizonyos szlovák nyelvi elemek, szlovakizmusok jellemeznek (Kiss 1995, 202). A legszűkebb értelemben a szakirodalom akkor beszél a magyar nyelv szlovákiai változataiban előforduló szlovák eredetű kontaktusjelenségekről, ha a szlovák nyelv elemeivel, szerkezeteivel való hasonlóság a magyar nyelv egynyelvű változataiban nincs meg (Lanstyák 1998, 12). Megfigyelések és kutatások (Lanstyák–Simon [szerk.] 1998; Lanstyák 2000; Sándor 2000) kimutatták, hogy a szlovákiai magyarok bizonyos esetekben akkor is a szlovákiai magyar formát használják, ha ismerik a Magyarországon élő változatot is. Ez a választás nem véletlenszerű, hanem függ a beszélőközösség kódkészletétől /1/, a beszélők számára hozzáférhető nyelvváltozatok ismeretétől és bizonyos társadalmi tényezőktől (Trudgill 1997, 14). A feltüntetett szakirodalom alapján feltételeztem, hogy a beszélőközösség nyelvhasználatát a kontaktusjelenségek nagyarányú előfordulása jellemzi majd.

Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett politikai, társadalmi, gazdasági stb. változások számottevő befolyással voltak a magyar nyelv szókészletének alakulására, különösen a rendszerváltás óta eltelt időszakban. /1/ Ez a tény halaszthatatlanná tette a Magyar értelmező kéziszótár /2/ (ÉKsz. 1972) szóanyagának felfrissítését. A szókészletben bekövetkezett változások nyomon követésén kívül szükségessé vált az egyes szavak meghatározásában található ideológiai ballaszt eltávolítása is (pl. a demokrácia, diktatúra szócikkekből). Ezért 1993-ben megkezdődött az értelmező kéziszótár átdolgozása (vö. Pusztai 1994, 1995).

A martosi református egyházközség jegyzőkönyvének egy 1890. év eleji bejegyzése szerint a helybeli református iskolában „száznál több a növendék”, s mivel már az előző évben is az volt, a megye közigazgatási bizottsága kötelezi az egyházközséget, hogy az addigi egy tanító mellé segédet fogadjon. /1/ A másodtanítói állás szervezése azonban nehéz feladatnak bizonyult az egyházközség számára, mivel hiányoztak hozzá az anyagi feltételek (egy újabb osztályterem, lakás a tanítónak, pénz a díjazására stb.). A következő évben újabb figyelmeztetés érkezett, hogy „az iskola túlterheltsége miatt iskolai helyiség- és két tanítorol vagyoni allapotahoz mérten minél előbb illetve jövő tanév kezdetére gondoskodni el ne mulassza”. /2/ A presbiteri ülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az egyházközség vezetősége ezekben az években sokat foglalkozott az iskolában uralkodó állapotokkal, s igyekezett előteremteni a szükséges pénzt a második tanítói álláshoz, ami végül az évtized végére sikerült. Három évtized múlva a gondok megismétlődtek, az új század elején ugyanis annyira nőtt a gyerekek száma az iskolában, hogy az 1920-as évek végére a két tanító is kevésnek bizonyult. 1930-ban a harmadik tanító beállítását rendeli el a tanfelügyelőség, mert „az 1930/31. tanévre megállapított iskolakötelesek száma az I–VIII osztályban 152. E szerént 12 vel több, mint amennyit a törvény a két meglevő tanerőre megállapít”. /3/ S újra megindul a felszólítások, figyelmeztetések és sürgetések sora, s mert most sincs új osztályterem, se tanítói lakás, se iskolapad, se tanszer, se pénz a tanítói bérre, „s ezek megszerzése ma nagy nehézségbe ütközik, valamint a vegtelen sulyos pénzügyi helyzeten és főként a rendkívüli rossz termés folytán kivetéssel a népet terhelni nem lehet, amikor vetőmagja és kenyere sincs”. Az egyházközség vezetősége ugyan nem zárkózik el a megoldás keresése elől, ám szerinte a harmadik tanítói állást csak ideiglenes jelleggel kell felállítani, mert az iskolakötelesek száma „rövid időn belül a születési anyakönyv bizonysága szerint 2-3 év mulva annyira alá száll, illetve megszünik, hogy a meglevö két taneröre elö irt létszám sem lesz meg… a nehány éve erősen fellépett egyke folytan”. /4/A következő két évben az egyházközség igyekszik elodázni a harmadik tanító ügyét, más megoldásokra tesz ajánlatot a tanfelügyelőségnél (pl. délelőtti és délutáni felváltott tanítást javasol), közben az „egykére” hivatkozik, amely „olyan erősen pusztít, hogy két év múlva a két tanító is könnyen elvegzi a tanitást”. 1833-ban végül mégis kénytelenek megválasztani a harmadik tanítót. Ez az állás három éven át terheli az egyházközség kiadásait, az iskolaszék 1836. júliusi gyűlésén pedig már arról határoznak a presbiterek, hogy kérni fogják a tanfelügyelőségtől a harmadik, ideiglenes osztály megszüntetését, „mivel a létszám az 1936/37 iskolai évben 106 ra csökkent és évről évre amint látszik rohamosan fogy”.