Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésének közzétételével a népzene „életének”, „életmódjának” sajátos értelemben vett vizsgálatára tett kísérletet.(1) Lajtha gyakran hangsúlyozta a zenei hagyományok összetettségét és az adott szociokulturális környezettől való elszakíthatatlanságát: „A zene nem önmagában és önmagáért élő valami, hanem összefüggő, egy egységet alkotó, különböző etnológiai elemek egyike”– olvashatjuk egy későbbi írásában.(2) Ezt a gondolatot a zenefolklorisztika talán a legeredményesebben a vokális zenei hagyomány előadásmód-vizsgálata terén tudta alkalmazni.(3) A hagyományos hangszeres zenei kultúra kutatásának terén az első irányadó tanulmányok után(4) csak elég megkésve, a nyolcvanas évek elejétől kezdtek újból megjelenni a hagyományos hangszerjáték technikai és stílusbeli kérdéseivel is foglalkozó írások.(5) A folklór zenei élet további aspektusairól viszont máig is csak keveset tud a magyar etnomuzikológia.

Most, amikor Lanstyák Istvánnak az utóbbi időben megjelent műveinek bemutatásához fogok, szükséges előre megjegyeznem a következőket: annak ellenére, hogy fiatal szerzőről, tudósról van szó(2), már most nehéz lenne számba venni munkásságát, műveinek teljességét, hiszen szerzőnk oly mértékben termékeny, hogy talán csak saját maga tudná megmondani azt, hogy mi minden látott napvilágot tollából pályája kezdetétől fogva. Az alábbiakban így csupán a könyveivel foglalkozom, noha sok olyan tanulmánya is megjelent, amelyek külön-külön is megérdemelnék az alapos figyelmet.(3) Sajnos azonban még a könyvei méltatásával is adósak maradtunk. A hazai magyar szakemberek közül tudtommal csupán Sándor Anna (Sándor 1998) méltatta könyvét(4), a magam rövidebb írásait leszámítva (Simon 2000).