Prof. Dr. Schweitzer József főrabbi emlékére A vallásközi párbeszéd széles spektrumán különleges helyet foglalnak el a személyes kapcsolatok, barátságok az egyes egyházak és vallási közösségek képviselői között. A felvidéki magyar művelődéstörténetben ilyen Schnitzer Ármin neológ főrabbi és Pap Gábor református püspök több mint száz évvel ezelőtti, de jelentőségében, sőt: felemelő szépségében máig tanulságos barátsága. Dolgozatom e kapcsolatot elemzi egy sajátos forrás, Schnitzer Ármin nemrégiben megjelent visszaemlékezései alapján. Az eredetileg 1904-ben Bécsben német nyelven kiadott „emlékirat” (Jüdische Kulturbilder – Aus meinem Leben) majd egy évszázadig lappangott, mígnem a kései utódok, a mai Komáromi Zsidó Hitközség felkutatta és rögtön két fordításban, szlovákul és magyarul is megjelentette Zsidó kultúrképek – Az életemből címmel, 2015-ben.[1] Ez a visszaemlékezés részletesen tárgyalja a rabbi és a püspök barátságát – az előbbi szemszögéből. E szubjektív, de autentikus forrás segítségével szeretném feleleveníteni ezt a baráti kapcsolatot, gazdagon idézve Schnitzer – immáron mindenki számára magyarul is elérhető – visszaemlékezéseiből. A tanulmány másik apropója, hogy a fordítás előkészületeivel párhuzamosan rendezték meg 2014. november 27-én a Selye János Egyetem és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház közös szervezésében A református és zsidó kapcsolatok a magyar kultúrában című konferenciát az egyetem Református Teológiai Karán. Ezen a szervezők felkérésére, a készülő fordítás kapcsán... Bővebben →
Szarka László 2016-ban a Kalligram kiadásában jelentette meg Csehszlovákia 74 éves nemzetiségi történetét magába foglaló munkáját. A könyv már címében – A multietnikus nemzetállam 1918–1992 – utal arra a nemzeti ambivalenciára, amely az ország sorsát kezdettől erősen befolyásolta. Csehszlovákia ugyanis az első világháború után etnikailag Európa legheterogénebb, legösszetettebb államaként jött létre. A szerző a könyv központi célját megjelölve már a bevezetőben jelzi, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi szerkezetének felbomlását követően a nemzeti többség elve alapján létrehozott államok kisebbségi viszonyait egyszerre határozta meg az egyes országok belső jogrendje, a kisebbségek közösségi identitása és az államközi viszonyrendszer: „Könyvünkben a csehszlovák (cseh- szlovák) nemzetállam által kipróbált etnopolitikai alternatívákat főleg a magyar kisebbség, illetve a magyar–csehszlovák államközi viszonyt befolyásoló nemzetiségi viszonyok alapján vizsgáljuk.” (15. p.) A munka legfőbb újdonsága, hogy nem csupán egy kisebbségtörténeti összefoglaló vagy a hagyományos nemzeti narratívát központba helyező szintézis, hanem Csehszlovákia nemzetiségpolitikai stratégiáinak sokoldalú elemzése, ugyanakkor főként a kisebbségi magyarsággal kapcsolatos konfliktusokra, döntési helyzetekre, alternatívákra koncentrál. A többes elemzési szempontrendszerhez elengedhetetlen nemzetközi – magyarországi, csehszlovákiai, német és angol – szakirodalom használata is mutatja, hogy a szerző nemcsak a 19–20. századi nemzetiségpolitika, de a csehszlovákiai magyarság kisebbségtörténetében is otthonosan mozog, s korábbi munkáiban a közép-európai térség részeként Csehszlovákia és Szlovákia... Bővebben →
Angyal Béla (1958) helytörténész (Gúta, Szlovákia) Bajcsi Ildikó (1985) doktorandusz (Eszterházy Károly Főiskola, Eger, Magyarország) Bauko János (1970) nyelvész (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia) Fülöp László (1944) nyelvész (Kaposvári Egyetem, Kaposvár, Magyarország) Kontra Miklós (1950) nyelvész (Károli Gáspár Református Egyetem, Magyarország) Kolláth Anna (1954) nyelvész (Maribori Egyetem, Maribor, Szlovénia) Liszka József (1956) etnológus (Selye János Egyetem, Komárom; Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia) Misad Katalin (1961) nyelvész (Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia) Molnár Miklós (1952) tanár (Hungarolingua Language School, Magyarország) Szűts István Gergely (1977) történész, levéltáros (Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, Magyarország) Bővebben →
A gyerekfolklórtól Auschwitzig? A világirodalomnak vannak szövegei, amelyekkel az egyén ebben vagy abban az életszakaszában, ilyen vagy olyan módon és körülmények között szembesül. A Tüske fogta zsidó történetével (a Grimm fivérek 110. számú, az eredeti nyelven Der Jude im Dorn címen megjelent meséjével) jómagam a Grimm mesék legutóbbi magyar fordítása (Grimm 2009, 395–398. p.) során szembesültem először, miközben (mint később kiderült) a nemzetközi meseanyagban jelentős szerepe, s ebből (is) adódóan a nemzetközi mesekutatásban pedig számottevő irodalma van. Az alaptörténetet és annak nemzetközi variánsait több szempontból, főleg a motívumvándorlások aspektusából is lehet vizsgálni. Jelen dolgozatnak viszont némileg más célja van. Nem a csodálatos hangszer, amelynek hangja mindenkit táncra perdít motívumának a nyomozása (többé-kevésbé elvégezték ezt már mások, vö. Bolte 1892; Bolte 1893; Bottigheimer 2010), és nem is a megszólaló zene miatt az egyik szereplő oszlophoz kötözése motívumának a nyomon követése mondjuk egész az Odüsszeiáig a cél például, hanem e mesetípuson belül a zsidó mint olyan alárendelt és megalázó szerepének a vizsgálata, e motívum módosulásainak követése a szűkebb közép-európai meseanyagban. Annak a sztereotípiának a bemutatása tehát, ami a zsidó alakjához (lett légyen az gazdag vagy szegény, teljesen mindegy) kapcsolódik a kelet-közép-európai folklórban. A probléma (a más etnikumok, főleg zsidók szerepe az... Bővebben →
Kérdésfölvetés és néhány fogalom tisztázásának kísérlete Lesznek-e még magyarok, magyar közösség évtizedek múlva is Fölvidéken? Vagy csak mutatóba ha maradnak, s nagyrészük beolvad a szlovákságba? Miért kellene törekednünk a megmaradásra, miért maradjunk magyarok? Változik valami azzal, ha magyarkodunk? Nem az a fontos inkább, hogy mindenki irányában jóakaratú emberek legyünk, hogy békésen dolgozzunk és biztosítsuk mindenki jólétét, és a nemzeti nyelv, kultúra, hagyományok és történelem csupán mellékesek? Több sajtótermékünk is foglalkozott már hasonló kérdésekkel sorozatszerűen is, több szerzőt megszólaltatva (a jelen írásét is). Ebben az eszmefuttatásban nem valamiféleképpen összegezni kívánjuk a különböző nézeteket, hanem csak néhány szempontot szubjektívan továbbgondolni. Főként azt, hogy honnan meríthetünk eszmei, erkölcsi erőt, támogatást a döntésünk mellett – akármilyen legyen is az. Miért kötődünk a magyarságunkhoz? És miért mondanak le könnyebben róla mások, talán leginkább a fiatalabbak? Miért szeretjük a nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, történelmi emlékeinket jobban vagy meghittebben, mint másokét? Mert lélekben erősítenek, továbblépésre, alkotásra, kitartásra ösztönöznek? A nemzeti érzelmeknek, preferenciáknak is hasonló lélektani vonatkozásai vannak, mint más egyéni érzelmeknek, csak nagyobb összefüggésekben, közösségben, csoportban jelentkeznek, tehát nem az egyéni, hanem a kollektív lélektan törvényszerűségeivel magyarázhatók inkább; megtette ezt kimerítően több kiváló pszichológus és szociológus is, hogy csak G. W. Allport vagy Csepeli György nevét említsük.... Bővebben →
Josip Broz Titónak, a 2. világháború egyik leghíresebb partizánvezérének, majd a szocialista Jugoszlávia örökös elnökének halála és temetése a halál politizálásának tipikus példája. 1980-ban hunyt el, amikorra a televíziózás abszolút uralkodóvá vált, de a nyomtatott sajtó sem volt még leáldozóban, így halála és temetése több szempontból is médiaeseménnyé válhatott. Utolsó útját nem csak Jugoszláviában, de Titónak a világpolitikában betöltött különleges helyzete miatt mind a keleti, mind a nyugati blokkban, de az el nem kötelezett világban is tömegek követhették. Noha a nyugati sajtó már ekkor pedzegette, vajon halálát túléli-e Jugoszlávia, akkor egyes emigráns csoportokon kívül senki még el sem tudta képzelni, hogy az ország polgárháború során, népirtások révén hullik szét. Legfeljebb a szovjet inváziótól tartottak, de a rekordszámú külföldi vendég érkezte miatt a legtöbbeknek úgy tűnt, Jugoszlávia fennmarad Tito után is. Inkább foglalkoztak hát azzal, miért nem jelent meg az USA elnöke, Carter a temetésen, vagy hogy Tito feleségét, aki korábban igazi celebként volt jelen a nyilvánosságban, kiengedték házi őrizetéből a temetésre. Egy szocialista császár kultusza Tito történelmi szerepe máig tudományos kutatások, politikai, (bulvár)média-értelmezések és még hevesebb viták tárgya. A horvát állami televízió az utóbbi időkben két tévésorozatot is szentelt pályájának – egy Tito-ellenest és egy Tito-pártit, melyeket rekordszámú néző... Bővebben →
Az iskolai környezet egyensúlyt teremt a nyelvek között, bevonja mind a szlovén, mind a magyar anyanyelvű gyerekeket, a tanításban pedig ügyelni kell arra, hogy a gyerekek saját nyelvükön tudják követni az oktatást, emellett viszont természetes módszerrel elsajátítsák a környezetük nyelvét, azaz a szlovén, illetve a magyar nyelvet (Nećak-Lük 2013, 17. p.). 1. Bevezetés: a témaválasztás indoklása A kétnyelvű oktatás, különösen kisebbségi léthelyzetben, olyan téma, amelyet többször is elővesz az ember. Egyrészt azért, mert a kisebbségi anyanyelv megőrzésében, vitalitása megtartásában meghatározó szerepe van: a kisebbségi nyelv/nyelvváltozat és az államnyelv iskolai előfordulásának aránya, a másodlagos nyelvi szocializáció anyanyelven történhetősége sok mindent elárul az adott nemzeti közösség alkotmányos-törvényi hátteréről, jogbiztonságáról. A hatékony kisebbségi anyanyelvi és anyanyelvű oktatás biztosít(hat)ja a funkcionális kétnyelvűséget – különösen a Muravidéken alkalmazott modell, amelyben többség és kisebbség egyaránt tanulja a másik nyelvét és tanul a másik nyelvén –, amelyre a kisebbségnek nap mint nap, minden pillanatban, a mindennapok megéléséhez szüksége van (Nećak-Lük 2011, 123. p.). Másrészt azért is örök téma, mert annyira sokrétű és színes a tematikája, a (két- vagy többnyelvű és -kultúrájú) társadalom történéseire való reagálás mikéntjei alakítják létét és működését. Képes a megújulásra, viszonylag gyors és intenzív változások jellemzik új törvényekben és jogszabályokban rögzítve. Az innovációk... Bővebben →
Több korábbi munkájában a szociológus/társadalom-morfológus Pászka Imre a romániai, a történeti és területi társas világok struktúráival, az elitek önképével és társadalmi beágyazottságával[1] foglalkozó kutatóként szerzett tekintélyes elismerést, majd az eszmetörténet és a tudásszociológia térfelén keresett a struktúrák történetiségére, a létrejövő kapcsolat- és tudásszerkezetek összefüggéseinek folyamatszerűségét megvilágító összképeket, kultúratörténeti és tudásszociológiai áttekintési lehetőségeket.[2] A tudástörténet Pászka strukturális szempontrendszerében magába foglalja a hermeneutikai, s másik oldalán a holisztikus kiterjesztéseket. E dimenziók nála nincsenek ellentétben a tudásszociológia eljárásmódjával, hisz minden, ami nem csupán az eszmék és a gondolatok történelmi metamorfózisainak szolgál alapjául, egyúttal a megismerés és a tapasztalati tudás valamely változatát is magában foglalja a történelemben kibomló társadalomszervező megoldások közül, sőt a mögöttük lévő intézményes hátteret, a komplex alkalmazkodás rendszerének vagy a kollektív tanulásnak összefüggéseit is rejti. Ezeken kívül Pászka érdeklődése is arra irányul, hogy továbbgondolja az intézmények evolúciós jellegére, az útfüggés problematikájára, egy egyéni akaratok határait jelző társas jelentésstruktúrák dilemmáit is. Ezek tétje és bonyolultsága ugyanis az eszmék státusának meghatározása felől is belátható, miként a társas tüneményeket körülvevő társadalmi dinamika viszonylatrendszere, sőt a tudásközvetített társadalmi gyakorlatok megannyi verziója is, tudás és egzisztencia relációi, „az ember alapvető, természetéből fakadó lényege” (2006, 7. p.). A tudástörténettel összefüggésben már előző markáns művében, akadémiai doktori... Bővebben →
