Ozorai József: Cirkevní alebo predialistickí šľachtici a ich majetky

Fordította Csiba Balázs. Bratislava, Vydavateľstvo Univerzity Komenského v Bratislave, 2020, 123 p.

Ozorai József (1855–1930) érsekújvári ügyvéd, regionális politikus és író, az „érsekújvári magyarság ősz vezére” volt. Vélhetően szlovák származású (Ozorovszkiak már a 18. században is éltek Érsekújvárban) édesapja, Ozorovszki János neve még a 19. század első felében egyszerűsödött Ozorákra, majd fia, József 1882-ben magyarosított. Ez akkor az erősen magyarosodó városban, ahol a lakosság háromnegyed része hivatalosan is a magyar nemzethez tartozónak vallhatta és érezhette magát (s ez később a csehszlovák hatalomváltásig csak erősödött), vélhetően nem volt kirívó eset. Ozorai esetében, bár jelenleg nem ismertek közölt naplói vagy visszaemlékezései, legkésőbb neveltetése során (az esztergomi bencéseknél érettségizett) magáévá tehette a magyar nemzet eszményét, hiszen nemcsak történelmi munkákat, hanem történelmi regényt is írt magyar nyelven, s az már halála előtt, az első Csehszlovák Köztársaság idején jelent meg. Előbb prímási levéltárosként, majd Érsekújvárott ügyvédként működött. Tehetségével és szorgalmával kivívta magának a politikai elismerést is, városi és vármegyei ellenzéki képviselő-testületi tag, később korelnök volt. A magasabb politikai hivatalokat azonban nem vállalta el. Érsekújvári magyar lapok szerkesztője és munkatársa volt, s nagy része volt a rövid életű 1925-ös érsekújvári egyezmény megkötésében is (az OKP és a későbbi MNP közti választási egyezség).

Ozorai József most szlovák fordításban is megjelent műve (Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk), melyet előbb két sorozatban a Magyar Sionban, majd különlenyomatként is kiadott, a téma első s máig jelentős összefoglalása volt 1887-ben. Egyedül Hamar Pál talán jogi jellegű kézirata előzhetné meg e tekintetben, de mivel az sajnos mind ez idáig lappang, így tartalmi szempontból sajnos nem is értékelhető. Ozorai e művének fordítása magánkezdeményezésből valósult meg. Az, hogy a mű iránt ma is van igény szlovák nyelven, két dologra világít rá: az egyik, hogy sajnos az egyházi nemesek, s azon belül az esztergomi érsek székei, a látszat ellenére máig viszonylag keveset kutatott téma, valamint arra, hogy a mai szlovák laikus, történelem iránt érdeklődő és fogékony olvasóréteg számára az ilyen alapművek ismeretlenek, illetve a nyelvi akadályok miatt nem érhetőek el. A szakmabeliekre ez természetesen nem igaz, hiszen régiónk adottságaiból adódóan a korábbi korszakokkal foglalkozó történészek számára a magyar nyelv ismerete is elengedhetetlen.

A fordításnak a magyar anyanyelvű olvasó számára az újramegjelenéstől eltekintve egy nagy hozadéka van, az pedig a bevezető. A fordító itt ismerteti a fordítás nehézségeit, röviden értékeli s kontextusba helyezi Ozorai József művét. Az érseki székekkel a mai Szlovákia területén Ozorain kívül még főként Ethey Gyula, Kocsis Aranka (Vajkai szék) és František Oslanský foglalkozott. A könyv végén 6 kép egészíti ki a művet, melyek azonban nem kötődnek az eredeti műhöz.

A teljes fordítás (a latin szövegrészeket kivéve, melyeket a szerző kénytelen volt meghagyni Ozorai átírásában) szóról szóra történt, sőt, az eredeti mű említett hibái és hiányosságai miatt Csiba Balázsnak gyakran nem volt könnyű dolga az értelmezést illetően. Felrója a szerző szubjektivitását is a témában, természetesen a mai kor szakmai szemszögéből, valamint a mű célzatosságát. A fordításban az eredeti mű jegyzetszámait is rendbe rakta, de nem választja őket külön saját bevezetőjének jegyzetapparátusától. A modern követelményeknek megfelelően újraírta a szakmai hivatkozásokat, természetesen a szlovák historiográfia által használt formában, a rövidítéseket a bevezetőben oldja fel. Nagy kár, hogy a fordítás hozadékán felül, szakmabeliként nem jegyzetelte le külön a műben foglaltakat. Ez nem a vétlen Ozorai hibáinak anakronisztikus felrovása, hanem az amatőr érdeklődők eligazítása, de a szakma számára is fontos tájékoztatás lett volna. A néhány bevezetőbeli említésen kívül, a szakmai „hibák” így valójában a tájékozatlanok által újrahagyományozódhatnak. A bevezetőben említett néhány oldalszám pedig az eredeti különlenyomat oldalszámaira hivatkozik, hiszen a fordításban az oldalak nincsenek jelölve, így csak azzal együtt értelmezhető. Hogy Ozorai emlékezetből dolgozott-e, vagy sem (vö. 13. jegyzet), az már sajnos a családnévlista alapján nem dönthető el (eredeti 119–123. oldal, fordításban 76–78. oldal), mivel hogy ugyan léteztek összeírások, de valószínűleg nem (csak) azokból dolgozott, így nem biztos, hogy minden egyes említett családot mindig hozzá tudott rendelni egy adott településhez, nem beszélve arról, hogy előfordult, hogy egy család szétágazva több településen is adományos volt (ezt ugyan néhol Ozorai is említi), vagy idővel áttelepült.

Az említett listán a települések szlovák formáinak közlése érthető, bár azt nehezen tudjuk elképzelni, hogy Csente-puszta ismeretlen lenne a fordító előtt. Néhány további helynév feloldása is ismert: Kérapáti minden bizonnyal Apátikér, azaz Nyitranagykér része (bár a Kerek családnál csak Apáthi áll, míg például a Pinke családnál egész formában), Gyarmath alatt valószínűleg Zsitvagyarmat valamelyik részét kell érteni, „Rócháza” pedig, ha minden igaz, Ekel része. A Boncz és Borsiczky családoknál szlovákul a rejtélyes Posoba helység szerepel, ami azért is furcsa, mert magyarul az előbbinél Udvard, utóbbinál Szőllős áll. Udvard talán nem szorul magyarázatra, Szőllős pedig kortól függően több helység is lehetne, de a valószínűbb, hogy Garamszőlősre kell gondolnunk a magyarországi Gömörszőlős (?) helyett. (Érsek)Vadkert és Bernece(baráti) szintén Magyarországon van, nehezen találnánk őket szlovákiai helységnévszótárakban. Utóbbit Barsberzencével sem szabadna keverni, hiába volt egy időben érseki birtok. Péterfalva (Vajkai szék) és Czudorillés (Érsekléli szék) pontos elhelyezkedése nem ismert. Pócs, Szekeresd, Szira és Kopasz (Kapás?) jelenleg sem azonosítható. Hogy Patak alatt pontosan mit kell érteni, az viszont számunkra rejtély. De igazából nem az azonosítás nehézsége volt Ozorainál a legfőbb a gond, hanem ezen adatok keltezetlensége és forrásolatlansága, hiszen nem mindegy, hogy egy adott család pontosan mikortól is birtokos érseki adomány (?) jogán az adott településen. Ha feltételezzük, hogy Ozorai József egykoron találkozott a székek iratanyagával, hiszen elemzésének témájául is választotta az érseki nemességet, akkor felmerül a kutató számára a legfontosabb kérdés: ma pontosan hol találhatóak ezen iratok a Prímási Levéltár iratanyagában, hiszen legalább a jegyzőkönyvek másolatait felküldték az érsekségre, mégsem lelni nyomát, és sajnos Ozorai sem hivatkozott különálló levéltári egységre művében.

Az sem teljesen világos, hogy ha az esztergomi érsek nemeseinek székei csak a „főpapi szék dísze és ékessége” gyanánt maradtak fenn, akkor miért volt szükség két (összevonva valójában négy) szék restaurálására? Az adományos rendszer újraszervezése ugyanis elméletlen rögtön két bandérium kiállításának költségét „fedezte”, de ha az érseki nemesek vitézsége nem is (lásd a párkányi csatát), a bandériumok katonai szerepe ekkorra már megkérdőjeleződhetett, még ha a kisnemességben ez nem tudatosult is, a „fenntartó” érsekekben bizonyára felmerült. Ez nem kellett volna, hogy automatikusan megtörténjen, hiszen a török kor végeztével teljes újraszervezéssel számolhatunk, egyes kuriális települések újranépesítésével és tömeges adományozásokkal, mint ahogy ezt a rendszert minden érsek újabb adományaival meg is erősítette. A rendszer egy székkel is fenntartható lett volna, sőt fenntarthatóbb, hiszen a két összevont szék egymástól függetlenül működött, s nem minden egykori településen állították vissza az érseki nemesi birtokrendszert a székek joghatóságával együtt. S ha valóban ennyi lett volna csupán, mi szüksége volt a pannonhalmi főapátnak, a győri székeskáptalannak s a győri és a zágrábi püspöknek is ez intézményrendszer további „fenntartására”? E fontos 17. század végi folyamat is feltárásra és magyarázatra szorul még.

Csak remélni tudjuk, hogy Csiba Balázs ezt a nagy munkát (azaz a mű mai szemszögből már ismert tárgyi tévedéseire való figyelemfelhívást és a téma kiegészítését) más formában külön megteszi, merthogy hiába alapmű, Ozorai a saját korában sem volt hivatásos történész (igaz, a levéltárrendezésbe belekóstolt, és művelt jogtudós volt), de főként több állítása mára túlhaladott. Annál is inkább ajánlatos lenne a továbbgondolás, mert talán nem túlzás, ha Csiba Balázst, már az eddigi munkássága (például Genealógia predialistov z Dobrohošťa do začiatku 15. storočia [2015]; Diplomatár šľachtického rodu Kondé [2019 társsz.]; Az Olgyay család levéltárának oklevelei [2015, 2017, 2020]) alapján is, jelenleg a téma és azon belül a Vajkai szék leghivatottabb kutatójának tarthatjuk, s ez legalább e szervezeti egység középkori történetét illetően bizonyosnak vehető.