Tanulmányok

A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti választói magatartásának és a Csehszlovákiában működött magyar polgári pártok választási eredményeinek átfogó bemutatásával és elemzésével még adós maradt a történettudomány. A csehszlovák polgári demokrácia húsz éve alatt számos választás zajlott le, és a történészek, elemzők többnyire kiragadva, különböző politikai szempontok szerint mutatták be az egyes pártok által elért eredményeket, azok támogatottságát, az ország politikai életében játszott szerepét.(1)

Fogarassy László alap- és forrásmûnek minõsülõ könyvében (Magyar cserkészmozgalom Csehszlovákiában 1919-1939. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1922, 160 p.; ismertetését lásd: Turczel Lajos: Két könyv a két háború közti cserkészetünkrõl. Irodalmi Szemle, 38. évf. [1995] 4. sz. 89-93. p.) mint dokumentumanyag is szerepel a pozsonyi fõiskolás cserkészek Sarló-szervezete rendezésében 1929. július 31-én Eperjesen lefolyt országos cserkészankétról szóló s A Mi Lapunkban (a továbbiakban: AML) közzétett jelentés (84-91. p.; jellemzését lásd uo. 43. p.). Az AML bevezetõje az ankétot a szentiványi (1926) és a gombaszögi (1928) táborozást követõen a csehszlovákiai magyar cserkészet fejlõdése szempontjából mint a legjelentõsebb eseményt értékeli. Az elõadók névsora is erre vall - Csáder Mihály, Balogh Edgár, Sziklay Ferenc, Scherer Lajos, Gyõry Dezsõ s mások (vö. úgyszintén: Új Világ, 11. évf. [1929] 32. sz., aug. 4., 2.p.).

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. ők voltak azok - mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva az egyes korszakok között.

Az első világháború után megalakult Csehszlovák Köztársaságban a két országrész vallási, felekezeti összetételében is jelentős eltérések mutathatók ki. A gazdaságilag elmaradott Szlovákia lakossága tradicionálisan vallásos volt, a fejlett iparral rendelkező cseh országrészekben a szekularizáció, elvilágiasodás elsősorban az értelmiség és a munkásság jelentős rétegeit távolította el az egyházaktól. Szlovákiában egy alig néhány ezer főt kitevő rétegtől eltekintve a teljes lakosság valamelyik egyház tagjának vallotta magát (1. táblázat). A magukat felekezeten kívülieknek deklarálók aránya 0,23%, az ismeretleneké 0,02% volt. A cseh országrészekben (Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt) a felekezeten kívüliek száma meghaladta a 700 ezret, vagyis az országrész lakosságának 7,2% - át. A lakosság döntő többsége a cseh országrészekben és Szlovákiában is a katolikus egyház tagjának vallotta magát; Csehországban a lakosság 82%?a, Szlovákiában a római és görög katolikusok összesített részaránya 77,4% - ot tett ki. Míg Szlovákia felekezeti összetételében a további meghatározó felekezet az evangélikus, a református és az izraelita egyház volt (12,8%, 4,8%, 4,5%), Csehországban a huszita tradíciókra alapozó, a köztársaság létrejöttével egy időben alakult nemzeti egyház, az ún. csehszlovák egyház volt a második legjelentősebb egyházi tömörülés. (Tagjainak száma meghaladta az 520 ezret, az országrész lakosságának 5,23% - át.) A két jelentősebb evangélikus egyházhoz tartozók, azaz a cseh testvérek és a német evangélikusok száma és aránya már jóval kisebb volt (231 ezer és 151 ezer, 2,3% és 1,5%). A csehországi izraeliták száma 125 ezer fő volt (1,25%). A szlovákiai magyarság felekezeti megoszlása Szlovákia összlakosságával bizonyos vonatkozásokban hasonló jellegzetességekke

A Pozsonyban ülésező utolsó rendi országgyűlésen elfogadott törvények megalkották a polgári magyar társadalmi berendezkedés jogi alapjait. A történelem címlapjaira került ún. áprilisi törvények megalkotásának módját és annak szellemi vezérfonalát egyrészt a népek tavaszaként emlegetett nyugat-európai forradalmi események, másrészt a magyar reformmozgalom huszonöt esztendős erőteljes törekvései is meghatározták.