Szemle archív

Angyal Béla: A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között

Bevezető

A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti választói magatartásának és a Csehszlovákiában működött magyar polgári pártok választási eredményeinek átfogó bemutatásával és elemzésével még adós maradt a történettudomány. A csehszlovák polgári demokrácia húsz éve alatt számos választás zajlott le, és a történészek, elemzők többnyire kiragadva, különböző politikai szempontok szerint mutatták be az egyes pártok által elért eredményeket, azok támogatottságát, az ország politikai életében játszott szerepét.(1)

A vizsgált időszak választási eredményeinek komplex, átfogó elemzésére csupán néhány város, település esetében került sor az utóbbi egy-két évtizedben. Ezek a történelmi munkák egy-egy városban átfogóan és folyamataiban írják le és elemzik a politikai élet eseményeit, a választási eredményeket és azok okait.(2)

Az itt közzétett történelmi-statisztikai munkámban a csehszlovákiai magyarság választói magatartását, a magyar politikai pártok választási eredményeit vázolom fel. Mivel a magyar pártok szorosan együttműködtek a Szepesi Német Párttal, illetve a német kisebbséget is igyekeztek megszólítani a választások során, foglalkozom a német kisebbség által lakott területek választási eredményeivel is. Kísérletet teszek az egyes pártok választói támogatottságának bemutatására az ország egyes régióiban és a lakosság egyes társadalmi rétegeiben. Azt is vizsgálom, hogy milyen arányban szavaztak a magyar kisebbség tagjai a magyar polgári pártokra, milyen más pártokat támogattak, és mi volt ennek az oka. Az adatokat elsősorban a Csehszlovák Statisztikai Hivatal korabeli kiadványaiból merítettem.(3)

A Csehszlovák Köztársaság politikai intézményrendszere

Az 1918. október 28-án létrejött Csehszlovákia nemzetiségi szempontból nagyon tarka képet mutatott. Állampolgársággal bíró lakóinak száma 1921-ben 13 374 364 volt, ebből 8 760 937 (65,51%) csehszlováknak, 3 123 568 (23,35%) németnek, 745 431 (5,57%) magyarnak, 461 849 (3,45%) pedig ruszinnak (orosznak, ukránnak) vallotta magát. Az egyéb nemzetiségűek (zsidók, lengyelek, románok, cigányok) 2,12 százalékát alkották a lakosságnak. Továbbá több mint 238 ezer lakos élt az országban, akik nem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal.(4) A „csehszlovák” nemzethez tehát a lakosság nem egész kétharmada tartozott. Szlovákiában az államfordulat idején az öntudatos szlovákok száma alig kétezer körül mozgott. Szlovák nyelven csupán az elemi iskolákban tanítottak, nem volt egyetlen szlovák nyelvű közép- vagy főiskola sem. Szlovák értelmiségről csak mint egy nagyon szűk rétegről beszélhetünk ebben az időben.(5) A belpolitikai helyzet stabilizálása, az új közigazgatás és a szlovák (cseh) nyelvű oktatás megindítása érdekében jelentős számú cseh nemzetiségű személy érkezett a keleti területekre az impériumváltás után. Az 1921-es népszámláskor az ország korábban Magyarországhoz tartozott területein mintegy 100 ezer embert találtak, akik a cseh országrészekben születtek.(6)

Kárpátalját, akkori közismert elnevezése alapján Ruszinszkót, csupán utólagosan csatolták Csehszlovákiához azzal az ígérettel, hogy széles körű autonómiát élvez majd a köztársaságon belül.(7) Itt különösen bonyolult volt a helyzet, hiszen a kárpátaljai lakosság több mint a fele nem tudott írni-olvasni. Ez elsősorban a ruszin nemzetiségűek körében jelentett problémát, amely Kárpátalja népességének túlnyomó többségét alkotta, és az 5 évnél idősebbek 65,68 százaléka analfabéta volt.(8) A helyi hivatalnokok nagy része az ország keleti felében az államfordulat idején kizárólag magyarul és németül beszélt.

Az új állam alkotmánya Csehszlovákiát mint a parlamentáris demokrácia keretei között élő köztársaságot határozta meg. A képviselőket az általános, titkos és egyenlő választójog alapján választották a Nemzetgyűlés két kamarájába. A képviselőháznak 300, a szenátusnak 150 tagja volt. Választójoggal rendelkeztek a nők is, ez akkoriban nem volt általános Európában. A választásokat az arányos választási rendszerben bonyolították le. Az ország területét választókerületekre osztották, a képviselőházba 23, a szenátusba 13 kerületben történt a választás. Szlovákiában a képviselőházi választásokra 7, a szenátusba történő választásokra 4 választókerületet alakítottak ki. Kárpátalja mindkét választás során egy kerületet alkotott. Később a választókerületek számát 22-re, ill. 12-re redukálták, mivel a cseh országrészekben egy választókerületet megszüntettek. Mandátumhoz az első scrutiniumban az a párt jutott, amelyre egy adott választókerületben leadott érvényes szavazatok száma elérte a választási számot. A választási számot úgy kapták meg, hogy a listákra leadott érvényes szavazatok összegét elosztották az adott választókerületre eső mandátumok számával. Az így kapott hányados egész része volt a választási szám. Az egyes pártokra leadott szavazatokat elosztották a választási számmal, és megkapták, melyik párt mennyi mandátumot kapott. Az így el nem foglalt mandátumokat a töredékszavazatok alapján a további scrutiniumok során osztották el, ahol a már mandátumhoz jutottakon kívül figyelembe vették még azon pártokat is, amelyek a választási számot ugyan nem érték el, de egy kerületen belül legalább húszezer szavazatot szereztek. A választások alkalmával lehetőség volt a koalíciókötésre is. A több párt által közösen leadott lista, függetlenül attól, hány párt vett benne részt, olyan elbírálás alá esett, mint az egy párt által indított. (9)

A községi, járási, megyei és tartományi választások során is ezt a némileg módosított többségi választási rendszert alkalmazták. Az ilyen választások során még lehetőség volt a szavazólistákat kapcsolni. Ilyenkor a kapcsolt két vagy több listára leadott szavazatokat külön-külön számolták, de a mandátumok elosztásánál már úgy tekintették, mint egy listát, és a mandátumokat közösen kapták. Így mandátumhoz juthattak a kis pártok is, akik nem érték el a választási számot.(10)

A választásokon való részvétel a választójoggal rendelkezők számára kötelező volt, távol maradni csak a törvényben meghatározott esetekben lehetett. Az indokolatlanul távolmaradókat pénzbüntetéssel lehetett sújtani. Ennek ellenére nem volt ritka egy-egy járásban, hogy a választók 10 vagy még ennél is nagyobb százaléka nem vett részt a választásokon. Az első parlamenti választásokon 1920-ban a legtöbb magyart magában foglaló érsekújvári választókerületben a választásra jogosultak 10,7 százaléka nem ment el szavazni, ami alig haladta meg a szlovákiai átlagot (10,5%).(11) 1929-ben a hat legnagyobb arányban magyar többségű járásban 8,5 százalék volt a távolmaradók aránya. Ez alatta maradt a szlovákiai átlagnak (10,1%). A nők részvétele némileg meghaladta a férfiakét. Száz szavazó férfira Szlovákiában 1925-ben 109, 1929-ben 113,4 női szavazó jutott.(12) A választások lebonyolításának tisztaságát, titkosságát nem vonták kétségbe egyetlen alkalommal sem, ami az akkori Közép-Kelet Európában egyedülálló volt.

A politikai helyzet, részben az arányos választási rendszer következtében, nagyon ingatag volt Csehszlovákiában. A húsz év alatt minden kormány koalíciós kormány volt, melyben átlagosan 5-6 párt vett részt, és amelyek gyakran változtak. Egy kormány fennállásának átlagos ideje 15 hónap volt, és többször hivatalnokkormány kinevezésére is sor került. Egy-egy koalícióban gyakran helyet foglaltak a baloldali és jobboldali pártok egyaránt. Ennek következtében egyetlen párt sem tudta programját maradéktalanul megvalósítani, egyetlen kormány sem tudott következetes, hosszú távú tervet megvalósítani. Az alkotmány értelmében a képviselőházat 6, a szenátust 8 évre választották, azonban a képviselőház csak egy alkalommal, 1929–1935 között, a szenátus azonban egyszer sem tudta kitölteni teljes hivatali idejét, mivel előrehozott választásokra került sor. Minden esetben egyszerre történtek a képviselőházi és a szenátusi választások.

A politikai élet szereplőivé a politikai pártok és ezek koalíciói váltak. A mandátumok a politikai pártokhoz kötődtek, azok a választási bíróságoknál kezdeményezhették képviselőik visszahívását. Az esetek döntő többségében azok jóvá is hagyták a pártok javaslatait, és ezután a pártok más személyeket állíthattak a megüresedett képviselői helyekre. Ez a körülmény korlátozta a képviselők szabadságát. A politikai életben részt vettek a kisebbségek, különösen a németek és a magyarok politikai pártjai is.

Államalkotó nemzet a csehszlovák volt, melynek – a hivatalos ideológia szerint – két ágát a cseh és szlovák alkotta. Értelemszerűen az állam hivatalos nyelve a csehszlovák volt, miközben Csehországban a cseh nyelvű alakját, Szlovákiában a szlovákot használták. A szlovák nemzet létezését hivatalosan nem ismerték el, feltételezték, hogy a két nép idővel összeolvad egy új, közös identitással rendelkező nemzetté. Ez állandó feszültség forrása volt a két nép között.

A kisebbségek – a nyelvtörvény alapján – a hivatalos érintkezésben azokban a bírósági járásokban, ahol számarányuk elérte a 20 százalékot, használhatták nyelvüket. A bíróságok és egyéb hivatalok ezekben a járásokban kötelesek voltak a kisebbség nyelvén íródott beadványokat elfogadni, és ezen a nyelven intézni.(13)

A politikai és gazdasági helyzet Szlovákiában és Kárpátalján más volt, mint az ország nyugati felében. Az egykor Magyarországhoz tartozott országrészeket súlyosan érintette a Monarchia piacainak elvesztése, és az iparuk nem bírta a konkurenciát a fejlettebb cseh iparral. Magasabb volt a munkanélküliség, nagyobbak a szociális problémák, mint a cseh országrészekben (Csehországban, Morvaországgal és Sziléziával együtt).

A lakosság társadalmi és vallási összetétele is nagyban eltért egymástól. Csehországban a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1921-ben 29,69% volt, ez 1930-ra tovább csökkent 24,06 százalékra. Ugyanakkor Szlovákiában ez az arány 60,63% volt, és még 1930-ban is meghaladta az 56 százalékot. Kárpátalján a mezőgazdaságban dolgozók aránya még ennél is magasabb volt (1921-ben 67,63%), és alig csökkent a tíz év alatt (66,29%). Ugyanakkor az iparban foglalkoztatottak aránya 1921-ben Csehországban 40,55%, míg Szlovákiában 17,43%, Kárpátalján csupán 10,41% volt. Csehországban a kereskedelemben és a pénzügyben dolgozók aránya 12,44%, az államigazgatásban dolgozóké – a szabadfoglalkozásúakkal együtt – 6,09%, míg Szlovákiában csupán 7,67%, illetve 5,01% volt.(14) Ez utóbbiaknak is egy jelentős része a nyugati részekről betelepült személy volt.

A vallás területén az ország nyugati felében jelentős változások zajlottak le a Monarchia felbomlása után. Az első években 1,4 millió ember lépett ki a római katolikus egyházból, és megalakult a huszita hagyományokra alapozó csehszlovák, valamint a cseh testvérek egyháza. 700 ezer ember azonban semmilyen egyháznak sem volt tagja. A tradicionálisan vallásos Szlovákiában a lakosság több mint 70 százaléka római katolikus vallású volt. Az egyház jelentős szerepet játszott a társadalmi életben, és mindössze 6400 személy, ezeknek is nagy része valószínűleg betelepült cseh, vallotta magát 1921-ben ateistának.(15)

A másik jelentős problémát Szlovákia, illetve Kárpátalja államjogi helyzete jelentette. A szlovák és ruszin politikai erők egy része követelte az országrészek autonómiáját. A magyar polgári pártok programjának is fontos pontja volt Szlovákia és Kárpátalja autonómiájának elérése. Különösen a Hlinka vezette Szlovák Néppárt hirdetett harcot a cseh hivatalnokok és értelmiségiek ellen, akik itt működtek. A vallásos tömegekre támaszkodó pártok féltek a huszita hagyományokat, ateizmust hirdető cseh értelmiségiek kedvezőtlen hatásától.

Csehszlovákia erősen centralizált állam volt, ahol az állami bürokrácia jelentős szerepet játszott. Mint minden állam, amely nemzetállami törekvéseket kíván megvalósítani, szembehelyezkedett az önkormányzatiság eszméjével. A történelmi Magyarországon jelentős hagyományokkal rendelkező megyei önkormányzatokat a hatalomváltás után felszámolták. Néhány évvel később létrehozták ugyan a nagymegyék rendszerét, de ezek hatásköre nem volt jelentős, és néhány éven belül megszüntették azokat. A kormány befolyását azzal biztosították a szlovákiai nagymegyei testületekben, hogy a megválasztott képviselők számának egyharmadának megfelelő számú taggal a kormány kinevezés útján bővíthette a testületeket. Ugyancsak kevés hatáskörrel rendelkeztek az 1927-ben létrehozott tartományok, és itt is voltak kormány által kinevezett képviselők.

Az egész ország belpolitikai helyzetét a két évtized alatt elsősorban a cseh országrészek választási eredményei határozták meg, ahol a lakosság több mint 72 százaléka élt. Szlovákiából 61, Kárpátaljáról pedig 9 képviselőt választottak be a 300 tagú képviselőházba, ezért az ország vezetésében a keleti országrész problémája és különbözősége alig tudott érvényesülni. A választókerületek kialakítása is kedvezőtlen volt a keleti országrész és különösen a magyar kisebbség számára. 1920-ban az első parlamenti választások alkalmával az érsekújvári választókerületben 31 160, a kassaiban 32 714 választásra jogosult lakosra jutott egy képviselői mandátum. Ugyanakkor a cseh országrészekben ez a szám sehol nem haladta meg a 30 ezret, sőt a prágaiban 21 986 szavazó választhatott egy képviselőt.(16)

Az első, 1920-ban lezajlott parlamenti választást leszámítva Szlovákiában és Kárpátalján más pártok szerezték meg a szavazatok nagy részét, a választók jelentős mértékben más politikai értékeket támogattak, mint a cseh országrészekben. A legerősebb szlovákiai párt, a Szlovák Néppárt 1927 és 1929 közötti kormányszereplését leszámítva ezek a választási eredmények alig voltak hatással az ország vezetésére. 1926-tól egészen az ország széthullásáig a szudétanémet kormánytámogató – akkori szóhasználattal aktivista – pártok tagjai voltak a kormánynak. Ezzel a centralista pártok elérték, hogy a szlovák néppárti és természetesen a magyar képviselők szavazatai nélkül tudták biztosítani a kormány működését, a törvények elfogadását. Ennek azonban az volt az ára, mint már utaltam rá, hogy sokszor nagyon különböző nézeteket való pártok képviselői ültek egy kormányban, amelyek legfontosabb összekötő eszméje a csehszlovák állam létéhez való pozitív viszony volt.

Mindezen belpolitikai problémák ellenére az első Csehszlovák Köztársaság a közép-kelet európai térség legdemokratikusabb és gazdaságilag legfejlettebb állama volt a két világháború között.

A hivatalos magyarországi kormánykörök Csehszlovákia létrejöttére nem tekintettek úgy, mint a történelmi Magyarország szláv népeinek egyesülésére anyaországával. Míg az erdélyi románság esetében nyilvánvaló volt, hogy egy nemzetet alkot a Regátban élő román nemzetrésszel, Csehszlovákia esetében következetesen tagadták az ott élő szláv népek egy nemzethez való tartozását. A hivatalos Csehszlovák állameszmét támadták ezzel, amely a cseh és a szlovák népet egyazon nemzet két ágának tekintette. A magyar kormányzati politika két évtizeden keresztül hol nyílt, hol titkos eszközökkel arra törekedett, hogy a szláv népek közötti közeledést megakadályozza, illetve a nyelvi, vallási különbségeket elmélyítse, és ezzel megingassa az államot. Ehhez igyekezett felhasználni a szlovák és a ruszin autonómia-törekvéseket. Számára a szlovákság nem fajtestvérei által felszabadított nemzet, hanem csehek által megszállt népesség volt, mely az „őslakos” magyarokkal, németekkel és ruténekkel együtt küzd a felszabadulásáért. A magyar vezető körökben, a szlovák sérelmek túlhangsúlyozása miatt, a második világháborúig élt az a meggyőződés, hogy egy esetleges népszavazáson a szlovákok és a ruszinok a Magyarországhoz való csatlakozás mellett szavaznának.(17) Az autonómia-törekvéseket, illetve az ezt szorgalmazó szlovák, valamint rutén pártokat anyagilag is támogatták a magyar kormánykörök.(18)

A magyar és a német kisebbség társadalomstatisztikai jellemzői Szlovákiában és Kárpátalján

A magyar pártok választási eredményeinek elemzése nem lehetséges azok szavazóbázisának, a magyar és a német kisebbség társadalmának bemutatása nélkül. A választási eredmények országos összefüggésben történő ismertetése megköveteli a két kisebbség számarányának és társadalmi helyzetének bemutatását is. Az alábbi fejezetben erre teszek kísérletet.

Az első Csehszlovák Köztársaság idején két hivatalos népszámlálást végeztek, 1921-ben és 1930-ban. Ezek adatfelvételi módszerei eltértek a korábban végzettekétől. Az előző magyar népszámlások alkalmával az anyanyelvről érdeklődtek a számlálóbiztosok, míg a csehszlovák népszámlások a nemzetiségre kérdeztek rá. A szlovák nemzetiség nem szerepel a hivatalos kimutatásokban, csupán a csehszlovákot ismerték el.(19) A felvételek során a nemzetiségi kategóriák között megjelent a zsidó és a cigány nemzetiség is. A magyar pártok gyakran vették kritika alá ezt az eljárást, mivel e két társadalmi csoport tagjai korábban túlnyomórészt magyar és német anyanyelvűnek vallották magukat a Magyarországhoz tartozott területeken. A magyar politikusok és elemzők a csehszlovák népszámlások nemzetiségi adatait nem tekintették hiteleseknek, és támadták a cenzusok végrehajtását.

A népszámlálások eredményei azonban nemcsak száraz statisztikai adatok voltak ebben az időben, hanem jogforrásként is szolgáltak. A nyelvtörvény ugyanis a 20 százalékos nemzetiségi arány eléréséhez kötötte az adott kisebbségi nyelv hivatalos használatát.

Az 1921-es népszámlálás alkalmával Szlovákiában az állampolgársággal rendelkező lakosság között 637 183 (21,48%) magyar és 139 900 német (4,73%) nemzetiségűt mutattak ki. Kárpátalján 102 144 (17,35%) magyar és 10 460 (1,73%) német nemzetiségű csehszlovák állampolgár volt.(20) A nemzetiségi statisztikák az 1930-ban végrehajtott népszámlálás alkalmával még kedvezőtlenebbül alakultak elsősorban a magyar kisebbség számára, amely abszolút számokban is csökkenést mutatott. Szlovákiában 571 988 (17,58%) magyar és 147 501 (4,53%) német nemzetiségű rendezett állampolgárságú lakos élt. Kárpátalján 109 472 (15,44%) magyart és 13 249 (1,87%) németet mutattak ki a statisztikák. Ezenkívül még Szlovákiában 75 604, Kárpátalján 16 228 csehszlovák állampolgársággal nem rendelkező személy élt(21), amelyek nagy része is magyar volt. (Lásd 1. táblázat.)

A csehszlovák népszámlálások eredményeit összevetve az utolsó, 1910-ben végzett magyarországival, jelentős különbségeket látunk. A később Csehszlovákiához tartozó területeken a magyar statisztikák szerint 1 millió 71 ezer magyar anyanyelvű és 261 ezer német anyanyelvű lakos élt. A magyarság létszámát a hatalomváltás után az első években főképp a Magyarországra meginduló menekültáradat csökkentette.(22) Ez a folyamat elsősorban a hivatalnokréteget és az értelmiséget érintette, akik a történelmi Magyarország összeomlása után a budapesti vagonlakók számát gyarapították. A magyarság csökkenését a későbbi években befolyásolta, hogy elsősorban a polgárság körében egyre kevesebben vallották magukat magyarnak. A zsidóság egy jelentős része élt a lehetőséggel, és ezt a nemzetiséget tüntette fel a népszámlálások során. A magyarság fogyása különösen a városokban szembetűnő. Az északi, korábban háromnyelvű városok polgársága egyre kisebb mértékben vallotta magát magyarnak. Az 1930-as népszámlálás nyomán Pozsonyban és Kassán a magyarok aránya 20 százalék alá esett, ennek nyomán a harmincas évek elejétől már nem érvényesíthették nyelvi jogaikat. A németség azzal szenvedte el a legnagyobb veszteséget, hogy Kárpátalján az izraelita vallásúak nagy része zsidó nemzetiségűnek vallotta magát.

A két csehszlovákiai és az utolsó magyar népszámlálás szlovákiai és kárpátaljai eredményeit néhány kiválasztott, jelentősebb arányban nemzetiségek által lakott járás esetében az 1. táblázatban foglaltam össze. Ezt kiegészítettem a kárpátaljai összesített eredményekkel. Szlovákia akkori területe közigazgatásilag 77 politikai járásra és 2 járási szintű városra (Pozsony, Kassa) oszlott.(23) A magyarok 1921-ben hét határ menti járásban, a Dunaszerdahelyi, Feledi, Királyhelmeci, Komáromi, Párkányi, Tornaljai és a Zselizi járásban alkották a lakosság több mint 90 százalékát. A második népszámlálás alkalmával már egyetlen ilyen járás sem volt. Hat járásban, a Galántai, a Nagykaposi, az Ógyallai, a Somorjai, a Szepsi és a Vágsellyei járásban a magyarok a lakosság abszolút többségét alkották. További hét járásban és a két legnagyobb városban, Pozsonyban és Kassán, arányuk meghaladta a 20 százalékot.

Az 1910-es népszámlálás alkalmával a később Csehszlovákia részévé vált területeken 844 magyar többségű település és 203 olyan község volt, ahol a magyarság aránya elérte a 20 és 50 százalékot. Az 1921-es népszámlálás már csupán 740 magyar többségű települést mutatott ki.(24)

A németek a Szepességben, a Késmárki és a Poprádi járásban alkottak kisebb-nagyobb szigeteket. Ezek a német szigetek területe kisebb megszakításokkal lehúzódott egészen Gömör megyéig. Több városban, valamint Körmöcbánya és Privigye környékén élt még jelentős német kisebbség.

1921-ben a szlovákiai magyar kisebbség 81,87%-a élt 5000 lakosnál kevesebbet számláló településen. A németség esetében ez mindössze 65,22 százalék, az országos átlag pedig 83,21% volt. Itt ki kell emelni a két legnagyobb szlovákiai város, Pozsony és Kassa szerepét. E két városban összesen 31 937 magyar és 27 982 német élt. A két nagyvárost leszámítva a magyarság túlnyomó többsége a falvakban élt. Kárpátalján a magyarság 72,71 százaléka élt 5000 lakosnál kisebb településen. Itt is ki kell emelni két húszezer lakosnál nagyobb város, Ungvár és Munkács szerepét, ahol összesen 12 576 magyar lakott.(25)

A csehszlovákiai magyarság kormegoszlása az 1921-es népszámlálás alapján a következő volt: serdülőkorú (14 éves korig) 32,12%, munkabíró (60 éves korig) 58,67%, öregkorú 9,21%. A serdülőkorúak aránya csupán a ruszin nemzetiségnél volt magasabb, 38,18%.(26) A korösszetételnek a választójog esetében volt szerepe, hiszen ezt általában a 21. év, esetleg ennél magasabb kor eléréséhez kötötték. A fiatalok magas aránya következtében a magyarság között némileg kisebb volt a választók aránya.

A magyarság foglalkoztatottsági mutatóit vizsgálva szembetűnő az agrárnépesség magas aránya. Szlovákiában 1921-ben a magyarok 62,47% százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, 16,12%-a az iparban és kézműiparban, 6,40%-a a kereskedelemben és a pénzügyben, 10,48%-a szabadfoglalkozású volt, és mindössze 4,53%-a dolgozott az állami hivatalokban és a hadseregben.(27) A német kisebbség ezzel ellentétben magasan a szlovákiai átlag fölötti mértékben volt képviselve az iparban (33,49%), és mindössze 33,71%-a dolgozott a mezőgazdaságban. A pénzügyben és kereskedelemben a németek 10,32%-a, az államigazgatásban és a katonaságnál pedig 10,59%-a dolgozott, de a szabadfoglalkozás terén is (11,89%) jobbak voltak a mutatói a szlovákiai átlagnál.(28)

A tíz évvel későbbi számok Szlovákiában még kedvezőtlenebbek a magyar kisebbség esetében. Mezőgazdaság 65,35%, ipar és kézműipar 16,92%, pénzügy és kereskedelem 6,33%, államigazgatás és katonaság mindössze 3,83%, egyéb 7,56%. A német kisebbség mutatói ugyanakkor tovább javultak: mezőgazdaság 29,22%, ipar és kézműipar 34,37%, pénzügy és kereskedelem 12,87%, az államigazgatásban és katonaságnál 13,13%, egyéb 10,44%.(29)

Az adatok arról tanúskodnak, hogy a magyar kisebbség egyre inkább elszegényedett, elvesztette polgárságát, illetve egyre kevesebben vallották magukat a polgárság, a kereskedők, hivatalnokok és a szabadfoglalkozásúak közül magyarnak. Erre utal, hogy a pénzügyben, a kereskedelemben, az államigazgatásban dolgozók, valamint a szabadfoglalkozásúak száma abszolút értékben is csökkent a tíz év alatt. A polgárosodottabb, gyakran háromnyelvű városlakó német kisebbség ugyanakkor őrizte, sőt növelni tudta pozícióit. A német kisebbség államigazgatásban dolgozó tagjai a hatalomváltást követő években is a helyükön maradtak, és a legtöbben letették a hűségesküt az új államnak.(30)

A magyarság szociális rétegzettsége is kedvezőtlenül alakult. Szlovákiában 1921-ben a magyarság 53,62 százaléka rendelkezett önálló egzisztenciával, 21,76%-a volt munkás és 18,43%-a napszámos.(31) Ezek a számok rosszabbak voltak az országos átlagnál, mivel Szlovákiában a lakosság 57,79%-a rendelkezett önálló egzisztenciával, és mindössze 14,40%-a volt napszámos.(32) 1930-ban a magyarság 53,04 százaléka volt önálló gazdálkodó, iparos vagy szabadfoglalkozású, 19,94%-a napszámos és 18,55%-a munkás.(33) A német kisebbség körében 1921-ben 47,47% volt az önállók aránya, 33,47% a munkás és mindössze 10,61% a napszámos.(34) Ezek a mutatók még némileg javultak is a tíz év alatt, hiszen 1930-ban mindössze 8,93% német nemzetiségű volt napszámos.(35)

A magyar kisebbség szociális rétegzettségében a húszas években végrehajtott, nyíltan szláv nemzeti érdekeket szolgáló földreform következményei tükröződnek vissza. A földreformot a csehszlovák kormány 1919 tavaszán hirdette meg, s az első lépésben zárolta az ország összes 150 hektárt meghaladó mezőgazdasági (szántó, kert, szőlő, legelő) és a 250 hektárt meghaladó vegyes jellegű (szántó, rét, erdő) birtokát. A következő év folyamán számos törvény és rendelet jelent meg, amely foglalkozott a földreform végrehajtásával, a földek kiutalásával, a kárpótlással és a földhivatal felállításával.(36) A földreform Szlovákia földalapjának csaknem 36 százalékát érintette. 1934 végéig Szlovákiában 1 407 162 hektár, Kárpátalján 245 888 hektár föld esett a földreform hatálya alá. Ezen belül Szlovákiában 504 120 hektár, Kárpátalján 46 413 hektár volt a mezőgazdasági terület.(37) A földreform szempontjából ez utóbbinak volt a legnagyobb jelentősége. A mezőgazdasági területek mintegy kétharmada Szlovákia és Kárpátalja déli, magyarlakta területeire esett, de egyben a nagybirtokok földtulajdon-részesedése is itt volt a legmagasabb. Ennek alapján itt volt a legnagyobb a zárolt területek aránya. Volt járás, ahol a zárolás a földalap 40-45 százalékát is elérte.

A magyarlakta déli járásokban a lefoglalt földterület 325 852 hektárt tett ki.(38) Ennek a hatalmas mezőgazdasági földterületnek csupán töredékét, Szlovákiában 1935 végéig összesen 22 320 hektárt kapott magyar nemzetiségű tulajdonba.(39) A magyarlakta vidékeken lefoglalt földterületből 1929 végéig 238 538 hektár földterület sorsáról döntöttek, 87 314 továbbra is lefoglalva maradt. A lefoglalás alól feloldott földterület a felhasználás szerint a következőképpen oszlott meg: 108 258 hektárt a régi földbirtokosok visszakaptak, 29 583 hektárt a telepítések, a kolonizáció céljaira használtak fel, a maradékbirtokok 32 263 hektárt tettek ki, különféle apró parcellázásokra 56 071 hektár jutott, és 12 463 hektárt államosítottak. Az új birtokosoknak kiutalt földterületekből az egész országban csupán 3% jutott a kolonizáció céljaira, míg a magyarlakta vidékeken 22,71%.(40) A magyar vidékeken telepesfalvakat, kolóniákat hoztak létre, ahol szlovák, morva és cseh telepesek vásárolhattak birtokot. A telepesfalvakat csoportosan, céltudatosan hozták létre, lehetőleg úgy, hogy az egységes magyar etnikai tömböket földarabolják. 1925–1930 között több mint 2000 szláv család települt a déli magyarlakta területekre, számuk a harmincas években még tovább nőtt.(41) Szlovákiában 56, Kárpátalján 11 kolónia jött létre 1934 végéig. Ezek összterülete 28 151 és 4538 hektárt tett ki.(42) Ezeken kívül további kisebb szláv szórványok is keletkeztek a magyar községek határaiban.

A törvény lehetővé tette, hogy a nagybirtokok felosztása után a volt gazdasági központok (majorok, tanyák) körül ún. maradékbirtokokat létesítsenek. Ezek a közellátást biztosító új gazdasági egységek tulajdonképpen nagybirtokok voltak, de tulajdonosaik nemzetisége már nem német vagy magyar, hanem cseh, morva vagy szlovák volt.

A szláv nemzeti szemléletű földreformnak kedvezőtlen következményei voltak a magyar vidékeken. A megszüntetett nagybirtokok munkásainak, cselédségének jelentős része munka nélkül maradt. Machnyik Andor kutatásai alapján a Csallóközben 942 fővel csökkent a nagybirtokon dolgozók száma. „Ehhez a statisztikailag pontosan megállapítható, állandó és biztos alkalmazását vesztett 942 uradalmi alkalmazotthoz és nagyszámú családtagjaikhoz járulnak még a számszerűleg pontosan meg nem állapítható napszámos, arató és részes családok ezrei, akik a csallóközi mezőgazdasági nagyüzemek beszüntetése, illetve felparcellázása következtében otthonukat, kenyerüket és ennek következtében az államok életét biztosító családi nyugalmukat és boldogságukat vesztették el.”(43) A munka nélkül maradt agrárproletariátus kisebb része a városokba áramlott munkát keresve, nagyobb része napszámból próbált megélni a falvakban.(44)

Az egyéni gazdálkodó parasztság helyzete is egyre nehezült. A viszonylag magas népszaporulattal rendelkező paraszti rétegre nagyon sok vidéken a birtokok elaprózódása, szétöröklése volt a jellemző. Fokozatosan csökkent a magukat eltartani tudó, megfelelő nagyságú birtokok száma, helyettük néhány holdas életképtelen gazdaságok jöttek létre, amelyek nem tudták egy család megélhetését biztosítani. A Csallóközben 1895 és 1930 között az 5,7 hektár alatti törpebirtokok száma 8853-ról 10 466-ra emelkedett, ugyanakkor az 5,7 és 11,5 hektár közötti birtokok száma 3649-ről 3134-re csökkent.(45)

Vallási szempontból 1921-ben a magyarság 70,33 százaléka római katolikus, 24,17%-a elsősorban református, kisebb mértékben evangélikus, 3,41%-a izraelita, a többi elsősorban görög katolikus volt Szlovákiában. Az 1930-as adatok alapján a magyarok 71,29 százaléka katolikus valláshoz tartozónak vallotta magát. Ekkor külön mutatták ki a két protestáns felekezetet: eszerint a reformátusok 21,35, az evangélikusok 3,42 százalékát tették ki a magyarságnak. Az izraelita vallásúak aránya 1,64 százalékra csökkent.(46) A reformátusok a Királyhelmeci és a Nagykaposi járásban, valamint Gömörben Feled és Tornalja környékén éltek jelentős számban. Gömörben jelentősebb számú evangélikus magyarság is élt. Az ország nyugati részén, például a Komáromi, az Ógyallai, a Párkányi és a Vágsellyei járásban is élt jelentősebb számú reformátusság, ők a magyar falvak módosabb paraszti rétegét alkották.

A németek 69,86 százaléka római katolikus, 23,42%-a elsősorban evangélikus, kisebb mértékben református, 6,44%-a pedig izraelita vallású volt. Az evangélikusokat elsősorban a szepességi németek és Gölnicbánya környékének lakossága alkotta.

Kárpátalján a magyarság több mint a fele református és evangélikus, több mint egyötöde római katolikus, egytizede pedig görög katolikus vallású volt.(47)

A kisebbségi magyarság körében viszonylag alacsony volt az analfabetizmus. 1921-ben Szlovákiában az 5 évnél idősebb magyarok közül 88,60%, Kárpátalján 83,17% tudott írni és olvasni. Szlovákiában a németek között ez az arány 88,74 százalék volt.(48) A húszas években bevezették a nyolcosztályos iskolakötelezettséget, az írástudatlanságot csaknem teljesen felszámolták a magyarság körében.

A magyar kisebbség körében az alapfokúnál magasabb iskolázottsági mutatók kedvezőtlenül alakultak. A magyar egyetemet és magyar főiskolákat a hatalomváltás után néhány év alatt felszámolták. Öt magyar nyelvű középiskola és egyetlen női tanítóképző működött mindössze Csehszlovákiában. A tanítóképzőt a pozsonyi Orsolya-rend tartotta fenn. Később a pozsonyi állami szlovák tanítóképzőben is nyílt magyar osztály. A középiskolát látogató magyar nemzetiségű diákok száma csökkenő tendenciát mutatott. Az 1921/22-es tanévben a köztársaság egész területén 5135 magyar középiskolás volt, 1929/30-ban már csak 4006. Ez utóbbi diákok közül mindössze 2838 látogatott magyar nyelvű középiskolát, 800 csehszlovák, 224 német nyelvű, 144 pedig ruszin (kárpátorosz) nyelvű intézménybe járt. A magyar nemzetiségű diákok az összes középiskolás 4,97 százalékát tették ki az 1929/30-as tanévben, ez azonban még mindig kis mértékben meghaladta a magyarság népszámláláskor (1930) elért országos arányát (4,78%).(49) A harmincas években emelkedett a magyar középiskolások száma. Az egyik utolsó, 1935/36-os csehszlovák tanévben 386 magyar tanítóképzős növendék és 4966 középiskolás volt. Ez az összes ilyen tanintézmény diákjainak mindössze 3,74 százaléka volt. Ebből az 5352 tanulóból 4004 magyar, 860 csehszlovák, 255 ruszin, 233 pedig német tannyelvű intézménybe járt.(50)

A magyar főiskolások és egyetemisták száma hullámzó tendenciát mutatott. 1921/22-ben volt a legmagasabb, 1200 fő, az utána következő években csökkent a számuk, a mélypont 1925/26-ban volt: 779. Ezután fokozatosan emelkedett a hallgatók száma, 1929/30-ban 1127 volt. Ebből 601 járt csehszlovák nyelvű egyetemre, 526 pedig német nyelvű felsőfokú intézménybe. Az 1929/30-ban egyetemre járó magyarok az összes egyetemista 3,62 százalékát tették ki, amely jóval elmaradt a magyarság arányától.(51) A harmincas években ismét csökkent a magyar egyetemisták száma, 1935/36-ban mindössze 838-an voltak.(52)

A magyar polgári pártok és a Szepesi Német Párt létrejötte

Az elcsatolt területeken 1919 végén kezdődött el a keresztényszocialista mozgalom szervezése. A világnézeti alapon politizáló keresztényszocialista mozgalom nem hangsúlyozta magyar jellegét, hanem az egész „őslakosságot” igyekezett megszólítani. Német, majd 1920 augusztusától szlovák tagozata is volt, bár a tagság döntő többsége magyar volt. A helyi csoportok szervezésében a katolikus papságnak komoly szerepe volt. 1920. március 23-án Pozsonyban tartotta meg az első rendes kongresszusát az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP). Elnökévé Lelley Jenő nyitrai ügyvédet választották.(53)

Komáromban 1920. február 17-én megalakult az Országos Magyar Kisgazdapárt, amely később, 1925-ben Magyar Nemzeti Párttá alakult át. A másik kisgazda központ, amely a Gömör-Nógrádi Gazdasági Egyesületre támaszkodva jött létre, Gömör megyében volt. Vezetője Szent-Ivány József és Törköly József lett.(54) A párt elsősorban a birtokos parasztság érdekeit igyekezett képviselni, és hangsúlyozta magyar jellegét. Választói elsősorban a református és az evangélikus magyar népesség köréből kerültek ki. 1920. március végén hivatalosan is bejegyzik a pártot, és ezzel jogot nyert arra, hogy induljon az első csehszlovákiai parlamenti választásokon, bár hivatalos alakuló közgyűlésére csak a választások után, 1920. május 24-én került sor, ahol új nevet fogadtak el: a párt új neve Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt. Elnökévé Szent-Ivány Józsefet választották.

Az 1920-as első parlamenti választások alkalmával mindkét pártnak sikerül képviselőt juttatnia a prágai parlamentbe, és a választások után nyilvánvalóvá vált, hogy ez a két magyar polgári párt a magyarság kisebbségi érdekeinek legfőbb védelmezője. A magyarországi kormánykörök is a felvidéki magyarság legitim képviselőinek ismerték el őket. Az első parlamenti választások eredményei meghatározóak voltak az elkövetkező majd két évtizedes időszakra. Az első választások alkalmával létrejött a két magyar párt, és kialakult rivalizálásuk. Ez a két tényező másfél évtizeden keresztül együttesen határozta meg a csehszlovákiai magyar pártpolitikát.(55)

Mindkét magyar párt rendszeres anyagi támogatást kapott Magyarországról, ahonnan részben meghatározták politikai tevékenységüket is, és jelentős nyomást gyakoroltak a két párt együttműködése, a kisebbségi politikai erők összefogása érdekében.(56)

A közös központi irányító szerv létrehozása elkerülhetetlen volt. Első lépésként 1920. november 30-án Ungvárott a kárpátaljai magyar pártok megalakították a Ruszinszkói Magyar Pártszövetséget, majd december 7-én Ótátrafüreden létrejött a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottsága. A közös bizottság elnökévé Szilassy Béla losonci földbirtokost választották. A Közös Bizottságnak 60 delegált tagja volt, amelyben az egyes pártok súlyuknak megfelelő számban vettek részt. Az arányok véglegesítésére a Közös Bizottság harmadik ülésén 1921. február 14-én Pöstyénben került sor. Az Országos Keresztényszocialista Párt 28, az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt 20, a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség 12, a Szepesi Német Párt pedig 8 taggal képviseltette magát. Pöstyénben február 14-én megválasztottak egy szűkebb, nyolctagú, ún. Vezérlő Bizottságot, amelynek elnökévé Körmendy-Ékes Lajos parlamenti képviselőt választották. A Vezérlő Bizottságban minden résztvevő párt két-két taggal vett részt.(57) 1921 elején intézményesül először a két magyar párt és a Szepesi Német Párt együttműködése, amely az ország felbomlásáig megmaradt.

A Szepesi Német Párt 1920. március 22-én jött létre Késmárkon, vezetői a szepességi zipzer értelmiségi és vállalkozói rétegből kerültek ki. 1922-től vezetője Nitsch Andor kakaslomnici földbirtokos, aki a párt egyetlen parlamenti képviselője volt 1925-től 13 éven keresztül. A szervezet nagy befolyással rendelkezett a Szepességben, az ország más részein élő németséget azonban nem tudta megszólítani. Önállóan soha nem indult a parlamenti választásokon, mindig a magyar pártokkal, elsősorban a Magyar Nemzeti Párttal koalícióban jutott mandátumhoz Nitsch Andor.(58) Az evangélikus szepességi németség közelebb állt a Magyar Nemzeti Párthoz, mint a zömmel katolikusokat tömörítő OKP-hoz.(59)

Választási eredmények

Dolgozatom további részében arra keresem a választ, hogy a három párt, ezek utódpártjai, illetve koalíciói milyen eredményeket értek el a választásokon, valamint a magyar és a német kisebbség milyen mértékben támogatta ezeket a pártokat.

Csehszlovákiában általában kétévente tartottak választásokat. Az elkövetkezőkben elsősorban a parlamenti választásokkal foglalkozom, amelyekből négyet rendeztek: 1920-ban, 1925-ben, 1929-ben és 1935-ben. Kárpátalján csak 1924-ben volt először parlamenti választás, ezzel külön foglalkozom. Minden parlamenti választásnál csupán a képviselőházi eredményeket elemzem, mivel a szenátusi választások eredményei, amelyeket egy hét eltéréssel a képviselőháziak után rendeztek, alig tértek el ezektől. Ez abból adódott, hogy a képviselőházi választásokon a 21., a szenátusi szavazásnál a 26. év betöltéséhez kötötték a választójogot. Megvizsgálom továbbá az 1923-ban lezajlott megyei és az 1928-as tartományi választások eredményeit. Helyhatósági választásokat Szlovákiában 1923-ban, 1927-ben, 1931-ben és 1938-ban tartottak. Ezek eredményeivel munkámban nem foglalkozom, mivel ismertetésük meghaladnák ennek a dolgozatnak a kereteit.(60) Különös eredményeket hoztak azonban az utolsó, 1938-as községi választások, ezért ezt is érintem munkámban.(61)

1920

Az első parlamenti választásokra 1920-ban került sor. A képviselőházi választásokat április 18-ra, a szenátusi választásokat egy héttel később, április 25-re írták ki. Ekkor még nem írták alá a trianoni békeszerződést, amely véglegesítette a magyar–csehszlovák határt, Szlovákiában még katonai diktatúra volt életben. A választás időpontja miatt a magyar politikusok bírálták a kormányt, mondván, meg kell várni a béketárgyalások lezárulását. Az ország egyes részein a határt még nem állapították meg, és így néhány területen, valamint Kárpátalján sem tartottak választásokat. Az ezekre a területekre eső 19 mandátumot később pótválasztásokon osztották ki. Az egész országban összesen 281 képviselői mandátumot osztottak szét, amelyért 22 pártlista versengett. Ebből 6 nem jutott mandátumhoz. Szlovákiában kilenc listára lehetett szavazni, ebből kettő nem jutott mandátumhoz.(62)

Ezekre a választásokra a politikai helyzet kiforratlansága volt a jellemző. A legszervezettebb erő a szociáldemokrata párt volt. Szlovákiában minden választókerületben indult a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt, és ezen kívül az érsekújvári választókerületben indult a Magyar és Német Szociáldemokrata Párt. A Szlovák Néppárt a választásokon Csehszlovák Néppárt néven vett részt. A Szlovák Agrárpárt ideiglenesen egyesült a Szlovák Nemzeti Párttal, és Szlovák Nemzeti és Földműves Párt néven vágott neki a választásoknak.

A magyar pártok közül az OKP a Magyar és Német Keresztényszocialista Párt név alatt indult az érsekújvári és a kassai választókerületben. Történtek kísérletek, hogy a két magyar párt közös listával induljon, de a próbálkozások nem jártak sikerrel. Az Országos Magyar Kisgazda és Földmíves Párt az érsekújvári kerületben tudott listát állítani. A kassai kerületben Szent-Ivány József az OKP listáján indult.

Az 1920-as képviselőházi választások eredményeit a 2. táblázatban foglaltam össze.(63) A választások győztese Szlovákiában a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt lett, amely 510 341 szavazatot szerzett, ehhez járult még a magyar és német szociáldemokraták listájára az érsekújvári választókerületben leadott 108 546 szavazat. A szociáldemokraták az ország nyugati felében is a legtöbb szavazatot kapták. A lehetséges 281 mandátumból 74-et szereztek meg, a magyar és német szociáldemokraták további 4 mandátumot kaptak. A négy mandátumból kettőt német, kettőt pedig magyar nemzetiségű jelölt szerzett meg. A csehszlovák szociáldemokraták listájáról is további két magyar jelölt jutott mandátumhoz.

A kisgazdapárt az érsekújvári választókerületben 26 520 szavazatot kapott, amely elég volt egy mandátum megszerzéséhez a második scrutiniumban. Az OKP az érsekújvári választókerületben 74 673, a kassaiban 64 682 szavazatot kapott.(64) Ez öt képviselői mandátumot jelentett, négyet az első, egyet pedig a második scrutiniumban.

A kisgazdapárt két járásban, a Zseliziben és a Vágsellyeiben megelőzte a keresztényszocialistákat. Pozsonyban és környékén azonban alig szerzett szavazatot. Az OKP Pozsonyban szerepelt a legjobban, ahol több mint 14 ezer szavazatot szerzett. A szepességi németek az OKP listájára szavaztak.

A magyar és a német kisebbség választási magatartásának vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy egyes északi városok lakossága nem szavazhatott a magyar pártokra, mivel csak két választókerületben állítottak listát. Ez kissé torzítja az országos összképet. Szlovákiában a leadott szavazatok 12,37 százalékát szerezte meg a két párt, ami messze alatta marad a magyarság és a németség összesített arányának.

Vizsgáljuk meg a két választókerület eredményeit, ahol a magyar pártok részt vettek a választásokon, azokon belül a hat legnagyobb arányban magyarok által lakott Dunaszerdahelyi, Komáromi, Párkányi, Zselizi, Feledi és Tornaljai járást! Az érsekújvári választókerületben a legtöbb szavazatot, a szavazatok 35,69 százalékát a magyar és német szociáldemokraták szerezték meg. A két magyar párt együttesen a szavazatok 33,27 százalékát kapta. A kassai választókerületben a csehszlovák szociáldemokraták lettek a győztesek, akik a szavazatok 44,97 százalékát szerezték meg. A keresztényszocialista párt 33,31 százalékot ért el ebben a választókerületben.

A hat legmagyarabb járás közül négyben, a Komáromiban, Párkányiban, Zseliziben és a Tornaljaiban a szociáldemokraták több szavazatot szereztek, mint a magyar pártok együttvéve. Egyedül a Dunaszerdahelyi járásban szerezték meg a magyar pártok az abszolút többséget. A hat járás eredményeit összesítve kiderül, hogy a szavazatok 47,13 százalékát a szociáldemokraták, a 39,53 százalékát pedig a magyar pártok kapták. A két legerősebb politikai tömörülés eredményét összesítve: a szavaztok 86,66 százalékát szerezték meg a szociáldemokraták és a magyar pártok. Fölhívom a figyelmet, hogy ezt az eredményt némileg torzítja az a tény, hogy az érsekújvári választókerületben csak a magyar és német szociáldemokraták eredményeit számítottam be ennél az összesítésnél, bár a csehszlovák szociáldemokraták is szereztek a magyar járásokban némi szavazatot. A szociáldemokratákon és a magyar pártokon kívül még a szlovák agrárpárt ért el számottevőbb eredményt a színmagyar területeken.

A magyar választók baloldali elkötelezettsége, elsősorban a tömbmagyarságon belül, egyértelműen kiderül az eredményekből. A magyar választók magatartását befolyásolta a háborút követő rossz gazdasági és szociális helyzet. A magyar pártok gyengébb eredményeit elsősorban a fölkészületlenségük és a szervezetlenségük rovására lehet írni.

Az első parlamenti választásokat követő időszak politikai szempontból nagyon mozgalmas volt. A szociáldemokrata párt nemzetiségi tagozatai kettészakadtak. A balszárnyaik megalakították Csehszlovákia Kommunista Pártját (CSKP), és csatlakoztak a III. Internacionáléhoz, és ezután évtizedekig a szigorúan centralizált nemzetközi munkásmozgalom vezetése szabta meg tevékenységét. A kommunista párt a polgári Csehszlovákiában soha nem kényszerült illegalitásba, szemben kelet-közép-európai testvérpártjaival. Ez a folyamat legérzékenyebben a Magyar és Német Szociáldemokrata Pártot érintette, amely elvesztette tagjai nagy részét, és nem volt képes többet önállóan fellépni a parlamenti választásokon. Néhány évvel később, 1926-ban beolvadt a Csehszlovák Szociáldemokrata Pártba.(65)
1921 novemberében 12 szlovák képviselő Andrej Hlinka vezetésével kilépett a néppárt parlamenti klubjából, és ellenzékbe vonult. Ekkor vette kezdetét a Szlovák Néppárt erősödése és a párt Szlovákia autonómiájáért folytatott küzdelmének újabb szakasza.

A Szlovák Nemzeti Párt 1921 márciusában felújította tevékenységét, és ezzel szétesett a Szlovák Nemzeti és Földműves Párt. Az ebből kivált szlovák agrárpárt, egy cseh és egy másik szlovák párt összeolvadásából 1922 júniusában létrejött a Köztársasági Agrárpárt. Néhány éven belül az agrárpárt Csehszlovákia legerősebb pártjává vált. Gyakorlatilag ez a párt tartotta kezében a földreformot, minden kormányban ott ültek a képviselői, és ez nagyban meghatározta az ország belpolitikáját.(66)

A Köztársasági Agrárpárt támogatásával 1923 elején létrejött a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földmívesek Szövetsége. Ennek a kormánytámogató, aktivista pártnak az volt a célja, hogy a magyar földműveseket megnyerje a kormány támogatására. A pártot vezetője, a Károlyi-kormány egykori főispánja, dr. Csánki Aladár után Csánki-pártnak is nevezték. Nyíltan hirdetett programja abból indult ki, hogy a történelmi Magyarország elnyomta a paraszti rétegeket, és az új csehszlovák állam most földhöz juttatja, szabad polgárokká avatja ezt a réteget, ezért támogatni kell az új államot. Az ellenzéki magyar pártok hevesen támadták az új aktivista pártot.(67)

1923

Szlovákiában 1923. január elsején léptették életbe a még 1920-ban elhatározott közigazgatási reformot. Létrejöttek a nagymegyék, vagy ahogyan akkor nevezték, a „nagyzsupák”. Szlovákiát 6 nagymegyére osztották, amelyek határait úgy húzták meg, hogy a magyarság mindegyikben kisebbségbe került. Kárpátalját a reform nem érintette, közigazgatását ideiglenesen rendeletekkel szabályozták. Ezután került sor 1923 őszén az első csehszlovákiai választásokra a községi, a járási és a megyei képviselő-testületekbe. Ezek közül a megyei eredményekkel foglalkozom.

Az OKP és a kisgazdapárt három nagyzsupában, a Pozsonyiban, a Nyitraiban és a Kassaiban, tehát ahol a legnagyobb számú magyarság élt, külön-külön jelölőlistával indult. A keresztényszocialisták mindhárom megyében állítottak listát, a kisgazdák csak a Pozsonyiban és a Nyitraiban indultak külön listával. A Zólyomiban és a Liptószentmiklósiban azonban közösen léptek föl Szövetkezett Ellenzéki Pártok néven. Ezen a listán szerepeltek a kis létszámú, elsősorban a városi polgárságot megszólító Szlovenszkói Magyar Jogpárt és a Szepesi Német Párt jelöltjei is. A Turócszentmárton székhelyű nagymegyében nem tudtak listát állítani a magyar pártok, bár ez aligha befolyásolta volna az eredményeket, mivel a magyarság létszáma ezen a területen elenyésző volt.

A megyei választások eredményeit a kiválasztott járások szerint a 3. táblázatban foglaltam össze.(68) Az áttekinthetőség érdekében szükség volt némi egyszerűsítésre, ezért a kormánypártok eredményeit a centralista pártok rovatban összesítettem, továbbá az egyéb rovatban a kis pártok eredményeit adtam össze.(69)

A választások szlovákiai győztese a Szlovák Néppárt lett, amely a szavazatok 29,97 százalékát szerezte meg, és ezzel 69 mandátumot kapott a 214-ből a megyei testületekben. A második helyen az agrárpárt végzett 21,55% szavazattal, ezzel 52 mandátumot ért el.

Most szerepelt először a választásokon a CSKP, és mindjárt jelentős eredményt ért el, 12,98%-ot szerzett országos szinten, és ezzel a harmadik legerősebb párt lett Szlovákiában. A 90 százaléknál magasabb arányú magyarságot kimutató hat járásban is kiválóan szerepelt, a legjobb eredményt a Zselizi (28,96%) és a Komáromi (28,40%) járásban érte el.

A Csánki-párt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Pozsonyi nagymegyében önálló listát állított, de csupán 5217 szavazatot kapott, és nem jutott mandátumhoz. A későbbiekben nem is indult önállóan az országos választásokon, hanem az agrárpártot támogatta, amellyel 1929-ben hivatalosan is összeolvadt.(70) Kudarcának oka az volt, hogy nem tudta beváltani ígéreteit, és nem juttatott földhöz jelentősebb számú magyar paraszti tömegeket a földreform során. Csupán olcsó földbérleteket juttatott támogatóinak.(71)

A szövetkezett ellenzéki pártok együttesen az összes érvényes szavazat 18,97 százalékát szerezték meg, és 38 helyet kaptak a megyei testületekben. Különösen az OKP előretörése figyelhető meg, amely országos viszonylatban egyedül a szavazatoknak csaknem 10 százalékát szerezte meg, pedig csak 3 nagymegyében indult önállóan. A Kassai megyében, ahol egyedüli magyar erőként indult versenybe a magyar szavazatokért, a legjobb eredményeket a Szepsi és a Királyhelmeci járásban érte el, de figyelemre méltó a Kassán elért csaknem 30 százalék és az Eperjesen szerzett 13,13% is. Szlovákia nyugati felében, ahol a kisgazdákkal is meg kellett küzdenie a magyar szavazatokért, a Dunaszerdahelyi és a Galántai járásban szerepelt jól, de kiváló a Nyitrai járási eredmény is, ahol négyszer annyi szavazatot szerzett, mint a kisgazdák. A leginkább figyelemre méltó talán a Pozsony városban szerezett 32,74% szavazat. Ezzel az eredménnyel a szlovák főváros legerősebb pártja volt. Itt a kisgazdák ez alkalommal is alig kaptak szavazatot.

A kisgazdák a két nagyzsupában, ahol önállóan indultak, annyi szavazatot kaptak, amely az egész országban leadott szavazatok 3,96 százalékát tette ki. Itt meg kell jegyezni, hogy a hagyományosan kisgazda bázisnak számító Gömörben közös listára szavazhattak, ez tehát torzítja az eredményeket. Két járásban, az Ógyallaiban és a Párkányiban egészen meglepő eredmény ért el, messze megelőzte a keresztényszocialista pártot.

A magyar pártok eredményeit összesítve 10 járásban (a Dunaszerdahelyiben, a Felediben, a Királyhelmeciben, a Komáromiban, az Ógyallaiban, a Párkányiban, a Somorjaiban, a Szepsiben, a Tornaljaiban és a Zseliziben) megszerezték az abszolút győzelmet.

A Szepesi Német Párt bevonásának köszönhető a Késmárki és a Poprádi járásban a közös lista által elért eredmény. Az északi városokban általában jól szerepeltek a közös listák: Igló 10,53%, Selmecbánya 10,56%, Besztercebánya 9,14%, Lőcse 8,94%. És egy egészen meglepő eredmény, az Ólublói járásban 14,06%.

A megyei választások a magyar pártok egyértelmű megerősödését hozták. Ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a szociáldemokraták három évvel korábbi szavazatainak nagy részét ezúttal a szélsőbaloldali kommunisták szerezték meg a magyar vidékeken.

1924

Kárpátalján 1924. március 16-án tartottak először parlamenti pótválasztásokat. A választásokon a kommunisták nagy győzelmet arattak, a szavazatok 39,43 százalékát megszerezték, és ezzel a lehetséges 9 mandátum közül négyet kaptak. A magyar pártok jelöltjei a Ruszinszkói őslakosság Autonóm Pártja néven leadott listán közösen indultak, és 28 113 szavazatot (11,06%) kaptak, így egy mandátumot szereztek. A Kurtyák Iván vezette Autonóm Földműves Szövetség a szavazatok 8,32 százalékát megszerezve szintén mandátumhoz jutott.(72) Erről a pártról meg kell jegyezni, hogy rendszeres anyagi támogatásban részesült Magyarországról. Bár nem volt intézményesült kapcsolata a magyar pártokkal, gyakran együttműködött velük az autonómia kérdésében.(73) A kormánypártoknak jutott a három maradék mandátum. Egy cseh kormánypárti lapvélemény szerint a ruszinszkói választások a pálinka és a hallatlan demagógia jegyében zajlottak.(74)

1925

A második nemzetgyűlési választásokra Csehszlovákiában 1925 novemberében került sor. A megyei választások óta eltelt két év sem volt politikai viharoktól mentes, ezúttal a magyar pártok is erősen érintettek voltak. Az Országos Keresztényszocialista Pártból 1925 májusában kivált a Lelley Jenő vezette csoport, amely aktivista politikát próbált folytatni. Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt néven külön listával indult a parlamenti választásokon. A Lelley-csoport elleni belső pártharc egyik vezetője Szüllő Géza volt, aki addig keveset vett részt a belpolitikai életben, mivel elsősorban a külügyekkel foglalkozott, a Népszövetségben keresett támogatást a kisebbségi magyarságnak. Szüllőt 1925 augusztusában az OKP elnökévé választják.(75)

Közvetlenül a választások előtt, 1925. októberében az Országos Magyar Kisgazdapártból és a Szlovenszkói Magyar Jogpártból megalakul a Magyar Nemzeti Párt (MNP), melynek elnökévé Szent-Ivány Józsefet választják.(76) Mind Szüllő elnökké választása, mind a MNP megalakulása magyarországi támogatással és beleegyezéssel történt. A két párt választási együttműködését azonban nem sikerült elérni. A felelősséget a kudarcért egymásra igyekeztek hárítani a vezetők. A kérdéséről a Prágai Magyar Hírlapban heves vita zajlott a választási kampány alatt.(77) A belső válsággal küszködő OKP egyedül indult a választásokon. Az MNP pedig a Szepesi Német Párttal és az elsősorban a cseh országrészekben működő Bund der Lanwirte nevű szudétanémet agrárpárttal kötött koalíciót.

A választás előtt sor került egy újabb magyar jellegű párt megalakítására is. Mikle Vince magyar szociáldemokrata képviselőt pártja 1924 márciusában kizárta. Ezután látott hozzá az Országos Parasztpárt szervezéséhez, amelynek alakuló ülésére 1924. szeptember 21-én került sor. A párt elsősorban a vidéki paraszti tömegeket igyekezett megnyerni.(78)

Az egész köztársaság területén a képviselőházba 29 jelölőlistát állítottak, ebből 13 nem jutott mandátumhoz. Szlovákiában 20 listára lehetett szavazni, ebből 7 nem jutott mandátumhoz. A választásokon elbukott pártok között volt két magyar jellegű is. Az OKP-ból kivált Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt, amely az érsekújvári választókerületben indult, és 17 286 szavazatot szerzett (országos viszonylatban ez 1,22%). A másik az Országos Parasztpárt, amely bár a kassai választókerületben is indult, mindössze 4505 szavazatot kapott.

A köztársasági összesítésben az agrárpárt lett a legerősebb politikai erő, amely 46 képviselői mandátumot szerzett. Második helyen nagy meglepetésre a CSKP végzett 41 mandátumot szerezve. Szlovákiában más volt a sorrend, mint az egész köztársaság területén. Itt a választások győztese hatalmas előnnyel a Szlovák Néppárt lett, amely megszerezte a szavazatok 34,51 százalékát. A második helyen a Köztársasági Agrárpárt (17,28%), a harmadik helyen ezúttal a kommunista párt (13,88%) végzett. Kárpátalján hasonlóan, mint másfél évvel korábban, bár kisebb szavazatmennyiséggel, a kommunisták végeztek az első helyen. A képviselőházi választások eredményeit a 4. táblázatban foglaltam össze.(79)

A belső harcokban meggyengült OKP szempontjából nem volt sikeres a választás, és a nagy magyarországi anyagi támogatás ellenére nem tudott 100 ezer szavazatot elérni.(80) Ez négy képviselői hely megszerzésére volt elég, tehát az öt év előttihez képest egyet elvesztett. Jelentős veszteségeket szenvedett el Pozsonyban is, ahol 4 ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint az első parlamenti választásokon. Elsősorban a Lelley-csoport és az MNP vitte el a szavazatok egy részét.

A MNP a Szepesi Német Párttal közösen megelőzte a keresztényszocialistákat. Öt képviselői mandátumot szerzett, ez hárommal több, mint az előző ciklusban, és az ő klubjuknak lett tagja Korláth Endre is, aki a ruszinszkói magyar pártok közös jelöltjeként került be a parlamentbe. Különösen Gömörben, a feledi és a tornaljai református, evangélikus magyarság körében ért el nagyszerű eredményeket. A szepességi németek is erre a listára szavaztak. A többi északi városokban a szavazatok megoszlottak az OKP-lista és a másik magyar–német lista között. A két lista eredményeit összesítve kiderül, hogy a magyar pártok nagyrészt tartották a megyei választásokon elért pozícióikat, némi visszaesés a kommunistákkal szemben a tömbmagyarságon belül észlelhető. Mindössze 5 járásban, a Dunaszerdahelyi, a Feledi, a Somorjai, a Szepsi és a Tornaljai járásban tudták elérni az abszolút többséget. A MNP listájára inkább a vidéki lakosság szavazott, a voksainak mindössze egyötödét szerezte az 5000 lakosnál nagyobb településeken, az OKP ezzel szemben az egyharmadát.(81)

A CSKP a magyar vidékeken mindenütt jelentős eredményt ért el. A hat legmagyarabb járásban a kommunisták a szavazatok 24,14 százalékát kapták, ez jóval meghaladta az országos átlagot.(82) Néhány magyar községben egészen fantasztikus eredményt értek el. A csaknem homogén magyar Gúta községben a szavazatok 52,1 százalékát szerezték meg.(83) A magyar vidékeken még az agrárpárt ért el jelentősebb eredményt. A centralista pártok rovatban feltüntetett eredmények túlnyomó többségét a magyar járásokban ők gyűjtötték be.

A második parlamenti választásokat követő időszakra a belpolitikai válság volt a jellemző, hiszen a centralista pártok jelentős veszteséget könyvelhettek el a választásokon az 1920-as eredményekhez képest. A legnagyobb veszteséget a szociáldemokraták szenvedték el, akiknek a szavazóbázisát elsősorban a kommunisták hódították el. Jelentősen megerősödtek kommunisták, a Szlovák Néppárt és a szudétanémet pártok. A válság megoldása érdekében a kormánypártok több párttal és csoportosulással folytattak egyszerre tárgyalásokat a kormányba lépésről.

A megszólított pártok között volt a Magyar Nemzeti Párt is. A MNP az 1925-ös választásokat követően szudétanémet pártokkal alkotott közös parlamenti klubot, és több fontos törvény esetében, így az agrárvámok kérdésében a csehszlovák kormánytöbbséggel együtt szavazott. Sőt komoly tárgyalások folytak a párt csatlakozásáról a kormánykoalícióhoz. E lépések egy részéhez megkapta a magyarországi kormánykörök egyetértését, azonban néhány esetben ezek nélkül is tett kormánytámogató lépéseket. A mereven ellenzéki álláspontra helyezkedő OKP-val rendkívül megromlott a viszonya. Ezek hatására a magyarországi kormánykörökben 1926 végén az is felmerült, hogy az MNP-től megvonják az anyagi támogatást.(84)

A Bund der Landwirte a német keresztényszocialista párttal együtt 1926 októberében belépett a kormányba, és ezzel létrejött az első német–cseh kormány. A magyar képviselők és Nitsch Andor továbbra is tagja maradt a közös német–magyar parlamenti klubnak, azonban 1927. július elsején ellene szavaztak a tartományi rendszert bevezető kormányjavaslatnak, ezért kizárták őket a klubból. Az MNP 1927 őszétől ismét ellenzéki álláspontra helyezkedett. Ezzel véget ért Csehszlovákiában a legkomolyabb magyar kormánytámogató kísérlet. A feszültség és a rivalizálás az OKP és a MNP között még évekig megmaradt.(85)

A Szlovák Néppárt hosszas habozás után 1927 januárjában belépett a kormányba. Ezzel sikerült stabilizálni a belpolitikai helyzetet, cserében a néppárt nyomására bevezették a tartományi rendszert, eltörölték a nagymegyéket, és tartományi berendezés lépett életbe. Szlovákia és Kárpátalja is külön tartományt alkotott. A járási beosztás változatlan maradt. Több mint tíz évig, az ország felbomlásáig ez a beosztás volt érvényben. A tartományok szűk hatáskörrel rendelkeztek, és a törvény értelmében a képviselő-testületeiknek csupán kétharmad részét választották, a többit a kormány nevezte ki. Ez biztosította a mindenkori kormány befolyását. Szlovákiában az 54 képviselőből 36, Kárpátalján 18-ból 12 került választás útján a testületbe.

Közben a magyar pártok berkeiben is további változásokra került sor. 1928-ban alakult meg az Országos Magyar Kisgazda, Iparos és Munkáspárt, amelynek tagjai elsősorban a két nagyobb magyar párt tagjaiból verbuválódtak, akik elégedetlenek voltak az addigi konzervatív politizálással.(86)

A korábbi ellentétek miatt a közelgő tartományi választásokra sem sikerült közös listát állítania a két magyar pártnak, megegyeztek azonban a listák kapcsolásában.

1928

1928. december 2-án tartományi és járási választásokat tartottak. A tartományi választásokon a részvétel jogát a 24. év betöltéséhez kötötték. A tartományi választások eredményeit a 5. táblázatban foglaltam össze.(87) Szlovákiában és Kárpátalján is 13-13 lista indult, és mivel többnyire éltek a listakapcsolás lehetőségével, valamilyen formában mindegyik szerzett mandátumot.

Szlovákiában a legeredményesebb a Hlinka-féle Szlovák Néppárt volt, amely egyedül 24,64%-t és 9 mandátumot szerzett, és senkivel nem kapcsolta listáját. A Köztársasági Agrárpárt végzett a második helyen 20,54 százalékkal, és még két kisebb kormánypárttal kapcsolva 8 mandátumot szerzett. A harmadik helyen a kommunisták végeztek (14,42%), egyedül elérve 5 mandátumot. Az újonnan alakult Országos Magyar Kisgazda, Iparos és Munkáspárt a zsidó pártokkal kapcsolva közösen szerzett egy mandátumot.

Kárpátalján először sikerült az agrárpártnak 23,11 százalékot elérve megelőznie a korábbi évekhez képest nagyon visszaesett kommunistákat, akiknek meg kellett elégedniük a szavazatok alig egyötödével (21,10%). Az agrárpárt itt kapcsolta listáját további 5 kormánytámogató párt listájával, és közösen szereztek 5 mandátumot. A kommunisták, nagy meglepetésre, mindössze két mandátumot szereztek.

A magyar pártok számára a tartományi választás eredményes volt, a kapcsolt listájuk közösen 6 mandátumot ért el Szlovákiában. Elsősorban az OKP erősödött meg. Eredménye alig maradt el az 1923-ban a megyei választásokon elért eredményétől. Különösen a városokban szerepelt jól, az 5000 lakosnál nagyobb településeken 34 259 szavazatot kapott, ami a rá leadott szavazatok több mint 28 százalékát jelentette.

A nemzeti párt továbbra is elsősorban kisgazdaréteg szavazataira számíthatott. A nagyobb településeken csak 18 054 szavazatot szerzett, amely a szavazatai 17 százalékát jelentette csupán. Ebből is egy jelentős részt a Szepesi Német Pártnak köszönhetett, amely ismét hozta a szepességi szavazatokat.

A magyar pártok közösen ismét 5 járásban, a Dunaszerdahelyi, a Feledi, a Somorjai, a Szepsi és a Tornaljai járásban tudták elérni az abszolút többséget.

A kommunisták a magyar vidékeken ismét nagyon jól szerepeltek, a hét legmagyarabb járásban a szavazatok 24,47 százalékát szerezték meg, amely magasan meghaladta az országos átlagot. Szlovákiában a Gölnicbányai járást leszámítva, ahol a CSKP minden választáson nagyon erős volt, a magyar járásokban szerezte a legtöbb szavazatot.

Kárpátalján a magyar pártok Kurtyák Autonóm Földműves Szövetségével kapcsolták listájukat, és három mandátumot szereztek. A magyar pártszövetségre legtöbben a Beregszászi járásban (34,79%), Munkácson (26,84%) és Ungvárott (27,18%) szavaztak.

A választásokat követő időszakban belpolitikai szempontból fontos esemény volt az 1929-ben lezajlott Tuka-per. Tuka Bélát, a Szlovák Néppárt alelnökét és parlamenti képviselőjét mint magyar kémet 15 év fogházra ítélték.(88) Ez csak tovább élezte a feszültséget a kormánykoalíción belül, és a néppárt 1929 őszén kilépett a kormányból. Hamarosan kiírták az előrehozott parlamenti választásokat. A néppárt majd kétéves kormánytevékenysége azonban hozzájárult ahhoz, hogy megszületett a szerződés (Modus vivendi) Csehszlovákia és a Vatikán között.

1929

A képviselőházi választásokon a köztársaságban összesen 19 jelölőlistát adtak le, ebből mindössze három nem jutott mandátumhoz. Több párt, köztük a magyar pártok is kihasználták a koalíciókötés lehetőségét. A két magyar párt és a Szepesi Német Párt Autonómista Pártszövetség néven, története során először, közös listával indult.

A választási eredményeket a 6. táblázatban foglaltam össze.(89) A parlamenti választások győztese ismét az agrárpárt lett, amely az egész köztársaságban 46 mandátumot szerzett. Az előző választásokhoz képest megerősödött a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt, amely 1926-ban magába olvasztotta magyar–német szociáldemokratákat is. 1929-ben a második legerősebb párt lett a köztársaságban 39 mandátummal.

Szlovákiában 15 listára lehetett szavazni, és a mandátum nélkül maradt pártok között volt az Országos Magyar Kisgazda, Iparos és Munkáspárt, amely az érsekújvári és a kassai körzetben indult. A szavazatainak száma mindössze 6036 volt. A párt a választási kudarca után hamarosan megszűnt.

A szlovákiai választások győztese ismét a Szlovák Néppárt lett, de 80 ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint négy évvel azelőtt. Második helyen ismét az agrárpárt végzett, amely némileg növelte szavazatai számát, és 19,5 százalékos eredményt ért el. Harmadik helyen a magyar pártszövetség végzett 15,89% szavazattal. A kommunisták kissé visszaestek, 10,66 százalékkal a negyedik helyen végeztek.

A magyar pártok sikerként könyvelték el szereplésüket, és kilenc mandátumot szereztek. Tartották azokat a pozíciókat, amelyeket az előző időszakban szereztek, némi javulást is elkönyvelhettek a kommunisták rovására a magyar járásokban. Ezúttal négy járásban sikerült megszerezniük az abszolút többséget: a Dunaszerdahelyi, a Feledi a Somorjai és a Tornaljai járásban. Az északi városokban továbbra is nemzetiségi arányokat meghaladó eredményeket értek el. Egészen kiugró eredmény a Szobránci járásé, ahol 19,32 százalékot értek el, bizonyára a ruszin szavazók megnyerésével. Az 5000 lakosnál többel rendelkező településeken 51 156 szavazatot szereztek, vagyis a szavazataik 22,54 százalékát.

A kommunisták visszaestek a magyar vidékeken is, de nem olyan mértékben, mint más területeken. A hat legmagyarabb járás eredményeit összesítve még mindig nagyon magas arányt, 22,49%-ot értek el, ami duplája az országos átlagnak. Jól szerepelt ezekben a járásokban az agrárpárt is, amely tíz százalék körüli eredményt ért el. A szociáldemokraták is erősödtek itt, néhány százalékot szereztek.

Kárpátalján ismét az agrárpárt végzett az első helyen 29,07 százalékkal. A második helyet a nemzeti demokraták, a Kurtyák-párt és még egy ruszin párt koalíciója szerezte meg 18,25 százalékkal. A kommunisták nagyon visszaestek az előző választásokhoz képest, 15,24 százalékot értek el. A magyar pártszövetség 11,43 százalékot szerzett. A legtöbben a Beregszászi járásban (33,05%), Munkácson (25,89%), valamint Ungvárott (24,66%) támogatták. Szavazatai 2:1 arányban oszlottak meg a falvak és a városok között. Ez nagyon erős városi támogatottságra utal. Ungvárott az 1930-as népszavazás alapján mindössze 18,44 százalékot tettek ki a magyarok, ezt az arányt jóval meghaladta a választási eredmény, amelyet a magyar pártok Kárpátalja közigazgatási központjában elértek.

A parlamenti választásokat követő évekre a gazdasági válság volt a jellemző. 1932–33-ban generációs váltásra került sor a magyar pártok vezetésében. Ez öszszefüggött gróf Bethlen István magyar miniszterelnök lemondásával. Az ő személye egy évtizeden keresztül meghatározta a kisebbségi magyarsággal kapcsolatban folytatott politikát. Az új magyar kormány nem bízott olyan mértékben a magyar pártok vezetőiben, mint Bethlen, továbbá egyre határozottabban szorgalmazták a felvidéki magyar pártok egyesülését. Szüllő Géza helyére 1932 decemberében Esterházy János került az OKP elnöki székébe. Ezt megelőzően a magyar kormánykörök a keresztényszocialistáknak nyújtott anyagi támogatás fokozatos megvonásával augusztusban kicsikarták Szüllő lemondását.(90) 1933 májusában az MNP ügyvezető elnökévé Jaross Andort választotta, aki szintén az új generációt képviselte.

1935

A harmincas évek közepétől Csehszlovákia kül- és belpolitikáját egyaránt nagyban befolyásolta a németkérdés. Hitler hatalomra kerülése után a szudétanémet pártokat egyre inkább hatalmába kerítette a nagynémet eszme. A fokozódó külpolitikai nyomás időszakában, 1935-ben került sor a parlamenti választásokra. Ez az év különös választási évnek bizonyult, hiszen a járási, a tartományi testületekbe, valamint a parlament mindkét házába választásokat tartottak.

A képviselőházi választásokra 1935. május 19-én került sor, amelyek eredményeit a 7. táblázatban foglaltam össze.(91)

A választások hatalmas meglepetést hoztak, ugyanis a győzelmet a Szudétanémet Párt szerezte meg. Több mint egymillió-kétszázezer szavazattal (15,18%), megelőzte az agrárpártot (14,30%) és a szociáldemokratákat (12,55%). A negyedik helyen a kommunisták végeztek (10,32%). A választókerületek egyenetlen elosztása folytán az agrárpárt kapta a legtöbb mandátumot, 45-öt, a szudétanémet párt 44 képviselőhelyet szerzett. Az aktivista német pártok összesen csupán 22 mandátumot szereztek.

Szlovákiában a Szlovák Néppárt, a Szlovák Nemzeti Párt, az Autonóm Földműves Szövetség és egy lengyel párt alkotta Autonomista Blokk szerezte meg a győzelmet 30,12 százalékkal. Második helyen az agrárpárt (17,64%), harmadikon a magyar pártok közös listája (14,19%) végzett. A kommunista párt itt is a negyedik helyre szorult (12,97%).

Kárpátalján a kommunisták hosszú idő után ismét megszerezték a győzelmet (25,61%) az agrárpárt (19,60%) előtt. Harmadik helyen az itt is listát állított Autonomista Blokk (14,85%), negyediken a magyar pártszövetség (11,05%) végzett. A magyar pártok ismét a Beregszászi járásban (27,09%), Munkácson (21,50%) és Ungvárott (26,11%) szerezték a legtöbb szavazatot.

A magyar pártok számára nem volt igazán sikeres ez a választás. Jelentős viszszaesést könyvelhettek el Szlovákiában a német vidékeken, ahol a Szudétanémet Párt jelentős mennyiségű szavazatot szerzett, visszaszorítva a Szepesi Német Pártot.(92) Némi visszaesés tapasztalható az északi városokban, Eperjesen és Iglón is. Ezúttal négy járásban, a Dunaszerdahelyi, a Párkányi, a Somorjai és a Szepsi járásban szerezték meg az abszolút győzelmet. Megőrizték a korábbi mandátumaik számát, 9 magyar képviselőt juttattak a parlamentbe.

A magyar pártok először indítottak listát a cseh országrészekben, és itt is szereztek 26 871 szavazatot, amelynek a második scrutiniumban, a töredékszavazatok összeszámolásánál volt jelentősége. Ezeket a szavazatokat az ország megalakulása óta itt letelepült magyaroktól kapták.

A kommunista párt az egész országban kisebb emelkedést ért el, a magyar vidékeken is megtartotta, sőt növelte pozícióit. A hat legmagyarabb járásban ezúttal 24,24 százalékot ért el, amely majdnem duplája az országos átlagnak.

A választások után felgyorsultak a belpolitikai események, amelyekre elsősorban a szudétanémetek kisebbségi követelései nyomták rá a bélyegüket. 1936. június 21-én Érsekújvárott hivatalosan megtörtént a két magyar polgári párt egyesülése. Az egyesült párt elnöke Jaross Andor, ügyvezetője Esterházy János lett. A két párt egyesülésében nagy szerepe volt a budapesti kormánynak.(93) Az új párt neve Egyesült Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt, közismertebb nevén az Egyesült Magyar Párt lett.(94) Az új párt rendkívül nagy erőfeszítést tett, hogy a magyar munkásságot megszerezze, elhódítsa a kommunista párttól. A párton belül munkásszakosztályt hoztak létre. Esterházy János az új szakosztály szerepéről így beszélt: „…nemcsak a régi híveknek van helyük az új alakulatban. Örömmel kell fogadni abba azokat a megtért munkásokat, akik eddig tévutakon jártak, de most már rá kellett jönniök arra, hogy a munkásság gazdasági és szociális problémáit is csak a keresztény és nemzeti alapon álló becsületes törekvéssel lehet megoldani.”(95) A magyar párt azonban a szólamokon kívül tettekkel is igyekezett felkarolni a magyar munkásságot. Igyekezett elősegíteni, hogy támogatói munkát kapjanak, segítette megélhetésüket.(96)

1938

Az utolsó választást az első Csehszlovák Köztársaságban 1938. május 22-én, 29-én és június 12-én tartották. Kárpátalján a községi választásokat őszre halasztották, végül nem tartották meg. Eddig nem foglalkoztam a községi választások eredményeivel, de most kivételt teszek, mivel ezek a választások több szempontból is eltértek az eddigiektől. Ezekre a választásokra már rányomta bélyegét az elmélyülő belpolitikai válság és a háborús készülődés. Hitler néhány hónappal korábban annektálta Ausztriát.

Az ellenzéki Egyesült Magyar Párt már a választások előkészítése során mindent megtett, hogy a többi pártot kiszorítsa a magyar vidékekről. Erre utal a tartományi elnök szigorúan bizalmas körlevele, amelyet a járási hivataloknak adott ki 1938. május 30-án. Ebben felhívja a figyelmüket arra a tényre, hogy a magyarlakta falvakban a köztársasági agrárpártnak sikerült magyar jelölteket indítania. A magyar párt arra készült, hogy lebeszélje a jelölteket az indulásról, illetve visszalépésre kényszerítse őket a listákról. Támogatói állítólag nem riadtak vissza a kormánypárti jelöltek terrorizálásától sem.(97) Tény, hogy 108 magyar faluban csak a magyar párt listája volt az egyetlen, amelyre szavazni lehetett.(98)

A községi választások eredményeiről nem áll rendelkezésemre országos összesítés, csupán több község eredménye, elsősorban sajtóinformációk. Azonban ezekből is kitűnik, hogy az Egyesült Magyar Párt áttörést ért el, elsősorban a kommunistákkal szemben. Sok községben egyszerűen eltűntek a baloldali és kormánypárti magyar szavazók. Olyan községekben, amelyek korábban a kommunisták fellegvárai voltak, most alig kaptak szavazatot. A szlovák és a vegyes lakosságú vidékeken is a magyarság számarányát messze meghaladó eredményeket ért el a magyar párt. Besztercebányán 13, Nagyszombatban 7,71, Zólyomban 3,86 százalékot. Komáromban, ahol 15 évig szociáldemokrata városbíró volt, a magyar párt a lehetséges 42 mandátumból 21-et szerzett, és városbírót választott. Gútán 59,8 százalékkal 22 mandátumhoz jutott a párt, a kommunisták csak 16,9 százalékot és 7 mandátumot értek el. Zselizen 5-ről 16 emelte mandátumainak számát a magyar párt. Az akkorra már nagyon földuzzasztott és megváltozott lakossági összetételű Pozsonyban 16,55 százalékos eredményt ért el.(99)

Összegzés

A polgári demokrácia kereteiben élő csehszlovákiai magyarság a két világháború között rendszeresen gyakorolhatta választójogát az általános és titkos választójog alapján. A választások jogszerűen zajlottak le, ez akkor nem volt általános a térség országaiban. A választásokon induló politikai pártok széles skálát képviseltek: a szélsőbaloldalitól a szélsőjobbig, ill. a centralista pártoktól az autonómiát hirdető pártokig mindegyiket megtaláljuk közöttük.

A magyarság körében elsősorban két politikai tömörülés dominált. Az ellenzéki magyar pártok kapták a legtöbb szavazatot, ez a mennyiség 50–70 százalék között mozgott. (Az egyes tartományok és járások választási eredményeinek értékeléséhez, összegzéséhez lásd a mellékelt 1–20. ábrát.) A legelső parlamenti választásokon volt a legkisebb a magyar pártok támogatottsága, a húszas évek közepére ez oly módon stabilizálódott, hogy ezek a pártok a magyar szavazatok kétharmadára számíthattak.

A másik legerősebb tömörülés a magyarság körében a baloldal volt. Az első parlamenti választásokon a szociáldemokraták szerezték meg a magyar szavazatoknak csaknem a felét, a következő választásokon a kommunista párt kapta a magyar szavazatok 20-25 százalékát. Szlovákiában a CSKP a legerősebb bázissal a túlnyomó részben magyarlakta vidékeken rendelkezett. Itt általában kétszer olyan arányban szavaztak erre a pártra, mint az országos átlag. Ennek magyarázata a nagyszámú nincstelen agrárproletariátus és az egyre elszegényedő, önálló egzisztenciáját veszítő parasztság, valamint a munka után a városokba húzódó magyar tömegek baloldali befolyásoltságában volt. A magyar társadalom elszegényedésének egyik kiváltó oka a nemzeti célokat követő csehszlovák földreform volt. Az egész Csehszlovákiában a kommunista párt volt az egyetlen minden etnikumot magában foglaló párt.

A baloldali eszmék terjesztésében jelentős szerepe volt a nagyszámú emigráns értelmiséginek, újságírónak, akik a Magyar Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába menekültek. A kormánytámogató magyar lapoknál, oktatási és kulturális intézményeknél elhelyezkedett baloldali elemek a kormány támogatásával fejtettek ki propagandát a magyarországi Horthy-rendszer és a magyar ellenzéki pártok ellen. „A baloldali pártoknak megvannak a maguk külön magyar kulturszervezetei. Így a szociáldemokrata párti Magyar Munkásakadémia, a kommunista párti Fáklya és Műhely című egyesületek, amelyeknek minden jelentős magyar kulturcentrumban fiókjai vannak. Működésük főleg abban nyilvánul, hogy világnézetüknek megfelelő irányban tartanak ismeretterjesztő előadásokat aktuális politikai és kulturális témákról, a cseh demokrácia dicsőítéséről, szemben a mai magyar reakciós rezsimmel, hogy ezáltal meggyőzzék hallgatóságukat arról, hogy ma a magyar szellemi és politikai szabadság egyedül Csehszlovákiában van biztosítva… Prágának ezen szellemi Trianon megteremtésére irányuló igyekezetében legelső segítőtársai a magyarországi forradalmak elől idemenekült emigráns írók és politikusok és az itteni szocialista szellemű író és újságírógárda volt, akik azonban idővel a Sarló mozgalom segítségével már kineveltek maguk mellé egy szocialista-kommunista eszmékkel agyonszaturált fiatal gárdát, amely már többé nem érzi magát a magyar nemzeti kulturközösséghez tartozónak, hanem a csehszlovák köztársaság demokráciájában találja meg a haladó eszméinek megfelelő szellemi otthont” – írta a pozsonyi konzul politikai helyzetjelentésében.(100)

A kommunista párt szlovákiai vezetésében létszámukhoz mérten felülprezentáltak voltak a zsidók, akik a radikális szellemet képviselték a párton belül, rokonszenveztek a trockizmussal. A párt vezetésében magyarok is voltak, és a parlamenti jelölőlistáikon gyakran magyar jelöltek is szerepeltek, néhányan a parlamentbe is bejutottak. Itt Major Istvánt és Steiner Gábort kell elsősorban megemlíteni. A magyar vidékeken a kommunisták gyakran az ellenzéki magyar pártokat túllicitálva álltak elő nemzeti követelésekkel, és nemzeti jelszavakat hangoztattak. „Amíg a koalíciós pártok kifejezett hatósági segédlettel dolgoznak a magyar vidékeken, addig a kommunisták csendes segítséget élveznek, mert Prágának még mindig kellemesebb a magyarokat a kommunista pártban, mint az egyesült pártban tudni. Csak ezzel magyarázható az, hogy a kommunista párt magyar nyelvű orgánuma a Magyar Nap, az ellenzéki lapok tónusán is túlmenő eréllyel szállhat síkra hasábjain magyar kisebbségi követelésekért, ügyesen nacionalista jelszavakat hangoztatva magyar olvasóközönség félrevezetésére.” (101)

A harmadik legnagyobb támogatottsággal a magyarok körében az agrárpárt bírt, amely elsősorban a földreformot kezében tartva rendelkezett befolyással a föld után áhítozó magyar parasztság között is. A magyarság létszámához képest aránytalanul kis mértékben részesült a földreformból, ezért az agrárpárt támogatottsága alacsonyabb volt körében, mint az országos átlag. A párt támogatottsága 5–10 százalék között mozgott.

„A kormánykoalícióban részt vevő pártok közül a Csehszlovák Agrárpárt a legerősebb a Felvidéken. A pártnak Szlovenszkóról jelenleg 11, Ruszinszkóról pedig két képviselője van, akik közül kettő (Stunda és Csomor) magyar nemzetiségűek… Az agrárpárt volt az első a cseh pártok között, amely a szlovenszkói magyarságra is kivetette hálóját és előbb álmagyar pártok alakításával igyekezett bomlasztani a magyar ellenzéki pártokat (a Csánki-pártról van szó – A. B.), amidőn azonban ennek sikertelenségét belátta, lemondott az önálló magyar párt alakításáról és az 1935-i választásokon a pártnak magyar osztályát szerepeltette a magyar vidékeken. Az agrárpárt Szlovenszkón és Ruszinszkón a rá eső szavazatok számát 65.000-re becsüli. A párt hatósági támogatással széleskörű agitációt folytat a magyarság soraiban és mindenféle kedvezmények ígérgetésével édesgetik magukhoz a választókat. Munkájukat nagyrészt elősegíti az, hogy a földreform végrehajtása agrárpárti kezekben van, minélfogva földet és bérleteket ígérnek, sőt helyenként adtak is a magyar parasztságnak. Befolyásuk növeli az is, hogy a gabonamonopólium szintén agrárpárti kezekben van, továbbá, hogy a dohánytermelési engedélyek és utóbbi időben a paprikatermelés kiosztásánál is vezető szerephez jutottak. A mezőgazdasági kényszeregyezségek bevezetése után magyar vidékeken a parasztságnak ingyenes jogvédelmet nyújtottak” – írta a pozsonyi konzul 1937-ben.(102)

Néhány százalék szavazatra számíthatott még a szociáldemokrata párt, amely a kommunisták kiválása után nagyon meggyengült, de a húszas évek végére ismét némileg megerősödött. Az önálló Magyar és Német Szociáldemokrata Párt 1926-ban összeolvadt a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárttal, és annak magyar szekciójaként működött tovább. „A Csehszlovák Szociáldemokrata Párt a legutóbbi választásokon (1935-ben – A. B.) a zsidópárttal kapcsolt és 6 képviselőt juttatott Szlovenszkóról és két képviselőt Ruszinszkóról a parlamentbe, akik közül Schulcz Ignác emigráns, magyar nemzetiségűnek vallja magát. A párt tagjait nemzetiségek szerint külön szekciókban tömöríti (Ruszinszkón az ukrán irányzatot támogatja) annak ellenére, hogy a párt bár csehszlovák viszonylatban nacionalista beállítású, végeredményben mégis nemzetközi jellegű… Felvidéki pozicióját azonban elsősorban annak köszönheti, hogy az ipari munkásokat és alkalmazottakat különböző munkásjóléti intézményekkel kezében tudja tartani. A szociáldemokrata párt befolyása alatt vannak ma az összes betegsegélyező pénztárak, bányaládák és munkásközvetítő hivatalok. Ezen kívül több szakszervezetet és magánalkalmazotti egyesületet tart fenn. A munkanélküli segélyezéssel is számos hívet láncolnak magukhoz.”(103)

A többi párt támogatottsága elhanyagolható volt a magyar kisebbség körében.

Jelentős különbségek mutatkoznak az egyes területek magyarságának választói magatartásában. A kommunisták támogatottsága a tömbmagyarságon belül volt a legnagyobb, amelyet elsősorban a vidéki parasztság alkotott. A vegyes lakosságú területek és a peremvidékek magyarsága, ahol nagyobb volt a nemzeti veszélyeztetettség érzése, kisebb mértékben támogatta a szélsőbaloldalt. Ezeken a területeken a magyarság zöme a magyar ellenzéki pártokat támogatta. Ilyen területek például a Nyitrai és a Kassa vidéki járás. Megfigyelhető, hogy a homogén magyar járásokban (Komárom, Párkány és Zseliz) a legnagyobb a baloldal befolyása, a peremvidékek felé haladva fokozatosan csökken (lásd az Érsekújvári és a Somorjai járás eredményeit).

A két magyar párt közül egyértelműen a katolikus egyházra jelentősen támaszkodó keresztényszocialista párt rendelkezett a nagyobb szavazóbázissal. Elsősorban a katolikus magyarság, és kis mértékben a szlovák és német lakosság támogatta. A befolyása erős volt a két nagyvárosban, Pozsonyban és Kassán, de a többi városban is, mint például Nyitrán és Eperjesen.

A Magyar Nemzeti Párt elsősorban a református és evangélikus magyarság körében volt erős. Gömör megyében, valamint azokban a délnyugati járásokban, ahol erős református közösségek voltak. A szavazóbázisa inkább vidéki jellegű volt, mint az OKP választói. Legfőbb támogatói a vagyonosabb falusi paraszti rétegek. Az országos választásokon mindig koalícióban indult a Szepesi Német Párttal, később az OPKP-val is, így nehezebb megállapítani országos befolyását. Biztosra vehető azonban, hogy a szepességi szavazatokat a német párt biztosította. A Szepesi Német Párt nagy befolyással bírt a Tátra alján, ez azonban alig terjedt túl egy-két járáson. A húszas években a szepességi németek 80-90 százaléka a magyar–német pártkoalíciót támogatta. Más vidékek, például Körmöcbánya német lakosságára alig volt hatással. A harmincas évek második felében már a Szepességben is meg kellett küzdenie a zipzer szavazatokért a Szudétanémet Párttal, amely Szlovákiában is terjeszkedett.(104)

Egyes északi, nagyobbrészt ruszinok lakta járásban nemegyszer nagyon magas arányú szavazatot kaptak a magyar pártok. Ilyen volt a Szobránci járás, ahol azonban óriási különbségek mutatkoztak. 1925-ben 1,64%, 1929-ben már 19,32% volt a magyar pártok eredménye. Itt a csekély nemzeti öntudattal rendelkező ruszin lakosság választási befolyásolásáról lehetett csupán szó.

Külön kell szólnom a szlovákiai északi városok gyakran háromnyelvű lakosságának szavazói magatartásáról. Ezekben a városokban a népszámlások csupán csekély és folyton csökkenő számú magyarságot mutattak ki. A választási eredmények azonban ennek ellenére a magyar pártok és koalícióik számára meglepően kedvezőek voltak. Olyan városokban, mint Eperjes és Besztercebánya, ahol a hivatalos népszámlálások szerint néhány százaléknyi magyar és német polgár élt, ennek ellenére 5-10, sőt 15 százalékos eredményeket könyvelhettek el a magyarok.

Ez a jelenség a történelmi kulturális hagyományokban gyökerezik. Szvatkó Pál szlovákiai magyar publicista 1934-ben erről így írt a Szlovenszkói középosztály című tanulmányában: „Vannak bizonyos rétegek Szlovenszkón, amelyeket kizárólag a magas rangú magyar szellemiség és a megszeretett elegáns életforma tart a magyarság oldalán. Ilyen réteg például a zsidóság egy része, a szepességi németség és egyes szlovenszkói városok háromnyelvű középosztálya. Szlovenszkó déli, keskeny sávján a városok magyar nyelvűek, északi keskeny sávján szlovák nyelvűek, de a középső széles sávban a polgárság ősidők óta háromnyelvű… Ilyen Nagyszombat, ahol a népszámlálás 23 945 lakosból 901 magyart, 1134 németet 1319 zsidót és 2271 bevándorolt csehet mutat ki. Itt a háromnyelvű réteg a magyarok, a németek, a zsidók és bizonyos szlovák határelemek bevonásával körülbelül 4-5 ezer ember, azaz csaknem a teljes középosztály. Nagyszombatban az elenyészően kicsiny magyarság és németség ellenére még mindig 761 magyar és német lapot adnak el naponta az 1835 szlovák és cseh újságpéldánnyal szemben, amely statisztikánál azonban figyelembe kell venni, hogy az utóbbiak között körülbelül 1000 példány egészen olcsó, 20 filléres jelentéktelen néplap szerepel, míg a 366 eladott magyar lappéldány legnagyobb része drága és komoly újság.”(105)

Kárpátalján a magyar pártok a magyar kisebbség tagjai szavazatainak 50-60 százalékára számíthatott. Amit a háromnyelvű városokról megállapítottam, az érvényes volt Munkácsra is, de fokozottabban Ungvárra. Tehát itt is a városi, magyar és zsidó polgárság a népszámlálásoknál kimutatott magyarság arányánál nagyobb mértékben szavazott a magyar pártokra.

Arról a kérdésről, hogy vajon a női vagy férfi szavazók körében voltak-e népszerűbbek a magyar pártok, nincsenek számszerű adataim, ilyen jellegű felmérések akkor nem készültek. Szüllő Géza, a korszak egyik legtapasztaltabb politikusa véleménye ad némi fogódzót a kérdésben: „Az itteni magyarság védelme szempontjából azért tartom jobbnak a felekezeti alapon való állást, s azért vagyok az országos keresztényszocialista pártnak a tagja, mert a férfiaknak a realitások iránt való fogékonysága miatt az agrárpárt és a kormány több anyagi előnyt tud adni gazdasági és minden más téren a népnek, mint amennyit mi tudnánk adni magyarságunknak a hazafias fellángoláson kívül, de nálunk a nőknek is van szavazati joguk, s ezeknél a katolicizmus, egyáltalán a vallás és a papság révén többet tudunk nekik kilátásba helyezni a túlvilágon, mint a pozitív irányt képviselő huszita kormány, és így tudjuk a nők szavazataival ellensúlyozni a férfiak szavazatait.”(106)

Összegzésül elmondhatom, hogy a magyar polgári pártok, amelyek a két világháború között a magyar kisebbség egyetlen legitim képviselőiként léptek fel, valójában a magyarság mintegy kétharmadát képviselték. Ennek mélyebb magyarázatához, az összefüggések feltárásához további munka vár még a kisebbségtörténet kutatóira. Helyi feltáró munkákra van szükség, hogy a magyar kisebbség választási magatartásáról alkotott képet finomítani tudjuk.

1. ábra: A szlovákiai népszámlálási és választási eredmények:

2. ábra: A kárpátaljai népszámlálási és választási eredmények:

3. ábra: Pozsony város népszámlálási és választási eredményei:

4. ábra: Kassa város népszámlálási és választási eredményei:

5. ábra: Az Eperjesi járás népszámlálási és választási eredményei:

6. ábra: A Dunaszerdahelyi járás népszámlálási és választási eredményei:

7. ábra: A Feledi járás népszámlálási és választási eredményei:

8. ábra: A Késmárki járás népszámlálási és választási eredményei:

9. ábra: A Komáromi járás népszámlálási és választási eredményei:

10. ábra: A Párkányi járás népszámlálási és választási eredményei:

11. ábra: A Somorjai járás népszámlálási és választási eredményei:

12. ábra: A Szobránci járás népszámlálási és választási eredményei:

13. ábra: A Losonci járás népszámlálási és választási eredményei:

14. ábra: A Besztercebányai járás népszámlálási és választási eredményei:

15. ábra: A Nyitrai járás népszámlálási és választási eredményei:

16. ábra: A Királyhelmeci járás népszámlálási és választási eredményei:

17. ábra: A Tornaljai járás népszámlálási és választási eredményei:

18. ábra: A Zselizi járás népszámlálási és választási eredményei:

19. ábra: Az Érsekújvári járás népszámlálási és választási eredményei:

20. ábra: A Kassa vidéki járás népszámlálási és választási eredményei:

1. táblázat: Szlovákiai magyar és német nemezetiség által lakott járásainak, valamint Kárpátalja nemzetiségi adatai az 1930-ban végzett népszámlálás alapján:

2. táblázat: Az 1920. évi képviselőházi választások eredményei:

3. táblázat: Az 1923. évi megyei választások eredményei:

4. táblázat: Az 1925. évi képviselőházi választások eredményei:

5. táblázat: Az 1928. évi tartományi választások eredményei:

6. táblázat. Az 1929. évi képviselőházi választások eredményei:

7. táblázat: Az 1935. évi képviselőházi választások eredményei:

Grigorij Mesežnikov: A nem konszenzuson alapuló választási reform: Szlovákia esete

Szlovákia politikai arculatának kialakítására irányuló erőfeszítések, amelyek Szlovákia függetlenségének megszerzése óta (1993. január 1.) jelen voltak, 1994 és 1998 között tetőztek, amikor az akkori HZDS–ZRS–SNS (Hnutie za demokratické Slovensko = Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, Zdru¾enie robotníkov Slovenska = Szlovák Munkásszövetség, Slovenská národná strana = Szlovák Nemzeti Párt) kormánykoalíció egy antiliberális, parancsuralmi rendszert próbált kiépíteni.

A szlovák demokrácia akkoriban több sebből is vérzett: megingott a demokratikus intézmények stabilitása, ádáz hatalmi harcokat okozó konfliktusok voltak a politikai elit egyes tagjai között, a kormányzó elit kötekedő politikai stílusából fakadóan nagyon nagy volt a társadalmi megosztottság, az alkotmányosságot szavatoló törvényeket állandóan módosították a hatalom koncentrálása céljából, mindennapos volt a törvényes rend figyelmen kívül hagyása.

Az előbb említett erőfeszítések 1996 után váltak különösen nyilvánvalóvá, amikor a kormánypártok megpróbálkoztak a választási törvény megváltoztatásával. Ez az igyekezet a választási törvénynek pár hónappal az 1998-as választások előtt elfogadott módosításában nyilvánult meg. Az 1998-ban elfogadott törvénymódosítás a nem megegyezésen alapuló választásitörvény-módosítás egyik jellemző példája.

1. A választási szabályok alakulása Szlovákiában 1990 és 1997 között

1990-ben, a kommunista rendszer bukása után, a szlovák parlament által elfogadott, a politikai pártok és mozgalmak működését szabályozó törvény és a választási törvény megteremtette a szabad és demokratikus választásokhoz elengedhetetlenül szükséges intézményes és jogi kereteket. Az ezt követő parlamenti választások (1990, 1992, 1994) pedig megteremtették a többpártrendszerű demokrácia kiépítésnek előfeltételeit, érintkezési pontokat teremtettek az állam és a polgári társadalom között, melyeken keresztül a polgárok képviselői a legfelsőbb törvényhozó testületbe kerülhettek, lehetővé tették a különböző politikai érdekcsoportok képviseletét, befolyásolták a pártok rendszerének alakulását, létrehoztak egy olyan közeget, amelyben a politikai elit kialakulása és tagolódása lehetővé vált, ösztönözték a politikai erők szabad versenyét, befolyásolták a politikai kultúra kialakulását, és emelték a társadalom jogtudatának szintjét. A választásoknak megkülönböztetett, szimbolikus jelentősége is van, mivel a demokratizálódás folyamatának szerves részét képezik, és lehetővé teszik a politikában való részvételt.

A szlovákiai választási rendszer jellemzői:

1. A választási törvény Szlovákiában nem alkotmánytörvény, tehát módosításához nem szükséges a háromötödös szavazattöbbség (90 képviselő a 150-ből): a parlament abszolút (egyszerű) szavazattöbbséggel módosíthatja, vagy egy új törvénnyel hatályon kívül helyezheti. Vagyis elég, ha a 76 jelenlevő képviselőből 39 szavaz a választási törvény módosítása mellett, és azt a parlament elfogadja. A szlovák választási törvény tehát, az alkotmányos rendszer kontextusában értendő esendősége folytán, alkalmas arra, hogy a parlamenti többség azt úgy alakítsa, hogy a választásokon előnyökhöz juthasson (Bárány 5–12. p.).
2. A szlovák alkotmány nem írja elő a választási rendszer típusát, így alkalmat ad arra, hogy az arányos választási rendszert többségivé, ill. a kettő kombinációjává módosítsák.
3. A választási törvény kimondja az arányos választási rendszer elvét, és meghatározza a parlamentbe való bejutáshoz szükséges küszöbhatárt az egyes pártok és koalíciók számára. Ez jelentősen befolyásolja a választási stratégiákat az erősen tagolt politikai színtéren. Ez a tagoltság egyébként a szlovák társadalom sokféleségét tükrözi.
4. A választási törvény bevezeti az úgynevezett „meghatározott jelölőlistá”-t, és lehetővé teszi a listán szereplő egyes jelöltekre való szavazást.
5. A választási törvény bevezeti a paritás elvét a választási bizottságokkal kapcsolatban. Ennek alapján a választási bizottsági tagokat a választáson induló pártok delegálják.
6. Az alkotmány szerint a parlamenti képviselők „szabad mandátum”-mal rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy a parlamenti képviselők a mandátumukat „egyénenként, legjobb meggyőződésük és lelkiismeretük szerint, mindenféle direktíva nélkül” gyakorolják. Az alkotmány szigorú értelmezése alapján tehát a parlamenti pártok nem adhatnak utasításokat képviselőiknek, illetve nem kényszeríthetik őket egységes szavazásra.

Az 1990-es választási törvény, amely bevezette az arányos választási rendszert, a két világháború közötti Csehszlovákia politikai hagyományaira, a nyugat-európai országok tapasztalataira és végül, de nem utolsósorban arra az általánosan elfogadott álláspontra támaszkodott, miszerint az arányos választási rendszer sokkal demokratikusabb, mint a többségi rendszer. Míg az 1920., 1925., 1929., 1935. és 1946. évi csehszlovák választások az arányos választási rendszert alkalmazták, a kommunista időszak választásai a többségi, egymandátumos választókörzetre épülő rendszer szerint zajlottak (az 1948. évi választást kivéve, de akkor a választási rendszer úgysem befolyásolta volna a kommunista puccs végeredményét). Ezért kaphattak a többségi rendszerű választások antidemokratikus színezetet, és kapcsolódhattak össze az emberek tudatában a kommunista párt vezető szerepével és a rendszer elnyomó voltával. Azok, akik az arányos választási rendszer mellett érveltek, rámutattak a megfelelő intézményes rendszer fontosságára is, amely a politikai erők fejlődését volt hivatott elősegíteni a társadalom különböző politikai, szociokulturális, demográfiai, regionális, etnikai és felekezeti szféráiban. Az 1990 utáni Csehszlovákiában elfogadott választási törvények (a Csehszlovák Szövetségi Gyűlés által elfogadott választási törvény és a két tagország nemzeti tanácsának választási törvénye) az 1946-os Csehszlovák Alkotmányozó Nemzetgyűlés által elfogadott választási törvényen alapultak. Az arányos választási rendszer Szlovákiában a politikai pártokat a társadalom politikai életének a főszereplőivé tette.

Az 1990-es választási törvénynek – amelyet később többször is módosítottak – két fő célja volt:

1. az arányos választási rendszer bevezetésével megteremteni az egyes politikai csoportosulások érdekeinek megfelelő képviseletét;
2. korlátozó küszöbhatár bevezetésével megakadályozni a pártok mértéktelen szétforgácsolódását.

A küszöbhatár az alábbiakra vonatkozik:

1. A parlamentbe való bejutáshoz szükséges minimális százalékarány 1990-ben 3% volt az önálló pártok számára (1992 és 1998 között ezt felemelték 5%-ra), 7% volt a küszöbhatár a két, illetve három pártból álló koalíciók és 10% a négy és annál több pártot egyesítő koalíciók esetében.
2. A parlamenti választáson induló pártnak vagy mozgalomnak legalább 10 000 taggal kell rendelkeznie. Ha a taglétszám ennél alacsonyabb, a párt vagy mozgalom által szervezett petíciós kampány során a támogatók aláírásaival a párt feltöltheti a hiányzó taglétszámot (ez a kötelezettség nem vonatkozott azokra a pártokra vagy mozgalmakra, amelyek 60 nappal a választások időpontja előtt parlamenti képviselettel rendelkeztek, illetve azokra, amelyek legalább 10 000 szavazatot szereztek az előző választásokon).
3. Egy adott százalékarány fölött a párt jogosult a választási költségeinek kompenzációjára. Az 1990. évi választásokon mindegyik párt, illetve mozgalom, amely az érvényes szavazatok több mint 2%-át megszerezte, jogosulttá vált a pártra leadott minden szavazat után 10 csehszlovák korona visszaigénylésére (ezt az összeget 15 koronára emelték 1992-ben). 1994-től ez a küszöbhatár 3%-ra, az összeg pedig 60 koronára emelkedett szavazatonként. A kompenzációra jogosult pártok és mozgalmak a kompenzáción kívül állami támogatásban is részesülnek. Azok a pártok és mozgalmak, amelyek két egymást követő parlamenti választásokon nem jutnak be a parlamentbe, elveszítik az állami támogatásra való jogosultságukat.

A fent említett korlátozások a már meglevő, egyébként is elég erős politikai tömörülések megerősítését célozták.

1990 és 1997 között Szlovákia négy választókerületre volt felosztva. Az egyes választókerületre jutó mandátumokat a választókerületben leadott összes szavazat alapján számították ki. A maradékmandátumokat a második scrutinium (szavazatszámlálás) során a Hagenbach–Bischoff-féle módszer segítségével osztották szét. A mandátumokat elsősorban a jelölőlistán szereplő sorrend alapján kapták meg a jelöltek, de a preferenciaszavazatok is befolyásolhatták az egyes jelöltek esélyeit: az a jelölt, aki a preferenciaszavazatok (maximum 4 jelöltre lehetett preferenciaszavazatot leadni) több mint 50 százalékát kapta (1994-től 10%-át), a mandátumok elosztásánál előnyt élvezett.

1990 és 1997 között Szlovákiában a választási törvények alapjában véve változatlanok maradtak, bár Vladimír Meèiar miniszterelnök (egyben a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom elnöke) többször is kifejezte a választási törvények és az egész választási rendszer megváltoztatására irányuló szándékát. Ez alatt az időszak alatt a törvény több módosítást is megért (1992-ben, 1994-ben és 1995-ben): a parlamentbe való bejutáshoz szükséges küszöbhatár (1992) és a választási költségek kompenzációjára való jogosultság kritériumának megváltoztatásán (1992, 1994) kívül a szükséges preferenciaszavazatok százalékarányát is megváltoztatták 50%-ról 10%-ra (1995). Az adott pártra leadott összes szavazat 10%-át preferenciaszavazatként megszerzett képviselők az előttük álló képviselők helyébe kerülhettek. Eredetileg a jelöltek mint póttagok voltak jelölve azok helyett, akik nem a jelölőlista sorrendje alapján kaptak mandátumot. 1995 után az adott párt, függetlenül a jelölőlistán szereplő sorrendtől, szakmai szempontokat figyelembe véve dönthetett arról, hogy kit küld a parlamentbe a mandátumáról leköszönő képviselő helyett. A pótképviselő helyzetének ügye főleg a HZDS számára volt fontos, mivel 1994-ben parlamenti képviselőik közül sokan kormánytagok lettek vagy más posztokat foglaltak el, amelyek kizárták mandátumuk gyakorlását, így mandátumukat más jelölteknek kellet elfoglalniuk.

2. Az 1990., 1992. és 1994. évi parlamenti választások és a többpártrendszer fejlődése

1990-ben 16 politikai tömörülés (ebből két koalíció) indult a választásokon. Közülük 7 tömörülés (9 párt, ill. mozgalom) lépte túl a 3%-os küszöbhatárt – ezek szerezték meg az összes szavazat 92,3 százalékát. A parlamenten kívül rekedt pártok csak a szavazatok 7,7 százalékát kapták (kb. 260 000 szavazó).

1. táblázat: Az 1990. évi parlamenti választások eredményei:

VPN – Verejnos» proti násiliu = Nyilvánosság az Erőszak Ellen; FMK = Független Magyar Kezdeményezés; KDH – Kres»anskodemokratické hnutie = Kereszténydemokrata Mozgalom; SNS – Slovenská národná strana = Szlovák Nemzeti Párt; KSS – Komunistická strana Slovenska = Szlovákia Kommunista Pártja; MKDM = Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom; DS – Demokratická strana = Demokrata Párt; SZ – Strana zelených = Zöldek Pártja.

Forrás: Voµby 1990. Slovenská národná rada. S©Ú–PVT–MV SR. Bratislava, 1990, 8–12., 118–121. p.

Az első szabad parlamenti választásokat Szlovákiában valójában egy utólagos kommunizmusellenes népszavazásnak is tekinthetjük. A kommunista múlttal szembehelyezkedő pártok (VPN/FMK, KDH, DS, MKDM–Együttélés, SZ) fölényes győzelme az 1989-es változások a társadalom általi megerősítését tükrözték. Ugyanakkor az 1990-es választások a közös csehszlovák állam megőrzését fontosnak tartó pártok támogatottságát is igazolták (VPN/FMK, KSS, DS, KDH, MKDM–Együttélés, SZ), továbbá az is nyilvánvalóvá vált, hogy a független szlovák állam létrehozásának támogatói a választók nem kis hányadát alkotják. A választások a „nemzetiségi alapú voksolás” jelenségét is felszínre hozták a magyar kisebbség esetében.

1990 és 1992 között a szlovákiai pártrendszer jelentős fejlődésen ment keresztül. A VPN kettévált: egyik utódpártja a VPN–ODÚ (Obèianska demokratická únia = Polgári Demokratikus Unió), a másik a HZDS lett. A gazdaság átalakulása lényegesen befolyásolta a választóknak a pártokkal szemben támasztott elvárásait, és újrarajzolta a választók csoportján belüli törésvonalakat. Az 1992-es választások előtt a választási törvényben megváltoztatták a parlamentbe való bejutás minimális százalékarányát.

Az 1992-es választásokon az induló 23 politikai tömörülésből (ebből 4 koalíció) csak 5 került be a parlamentbe (6 párt, ill. mozgalom). Ezek szerezték meg az összes szavazat 76,2 százalékát. A többi párt a szavazatok 23,8 százalékát szerezte meg (több mint 733 000 szavazó).

2. táblázat: Az 1992. évi parlamenti választások eredményei:

SD¥ – Strana demokratickej µavice = Demokratikus Baloldal Pártja

Forrás: Voµby do Slovenskej Národnej rady. 5.–6. jún 1992. S©Ú, Bratislava, 1992, 8–12., 78–81. p.

A választási eredményekből kitűnik, hogy a polgári értékrendet képviselő pártok (ODÚ, DS–ODS [Obèianska demokratická strana = Polgári Demokratikus Párt], Magyar Polgári Párt) nem tudtak képviselőt juttatni a parlamentbe. Ez azért történhetett meg, mivel a választási kampányuk stratégiája messze nem volt ésszerű. Valószínűleg nem vették figyelembe a felemelt küszöbhatárral járó kockázatot. Ezek a pártok összesen kb. 10 százalék körül szereztek szavazatokat – ez elméletileg elég lett volna ahhoz, hogy az akkori parlament harmadik legerősebb pártcsoportosulásává váljanak. A választások győztese, a HZDS, az értékrendileg és ideológiailag nagymértékben elbizonytalanodott választókat vette célba sajátos, széleskörű pártprogramjával. A választók mozgósításában a legnagyobb szerepet a párt karizmatikus vezére, Vladimír Meèiar játszotta. A választási eredmények a nyíltan nacionalista SNS csökkenő támogatottságát és a magyar pártok stabil szavazóbázisát is tükrözték.

Az 1993 és 1994 közötti politikai változások 1994 őszén előrehozott parlamenti választásokat eredményeztek. Mivel az alkotmány a választási időszakot négy évben határozza meg, az előrehozott választásokhoz egy alkotmánytörvény-módosítást kellett a parlamentben elfogadni. 1993 és 1998 között további lehetőség az előrehozott választásokra az lett volna, ha a parlament a kormányprogramot a reguláris választások idejétől számítva hat hónap leforgása alatt háromszor nem szavazza meg. Ilyen esetben az államfőnek jogában áll feloszlatni a parlamentet, és a házelnök ezek után előrehozott parlamenti választásokat köteles kiírni. Az 1999-es alkotmánymódosítás szerint akkor kerül sor előrehozott választásokra, ha a parlament három egymást követő szavazáson leszavaz egy olyan, a kormány által előterjesztett indítványt, amelyet a kormány bizalmatlansági szavazáshoz köt; vagy ha a parlamenti ülés hosszabb időre szünetel, mint azt az alkotmány megengedi; vagy ha az államfőt népszavazás útján nem hívják vissza. A fenti esetek közül egyik sem következett be. A választási időszak 1994-ben a HZDS–SNS kormánykoalíció parlamenti többségének elvesztése miatt rövidült le. Miután a parlament megszavazta a Vladimír Meèiar miniszterelnök ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt, elfogadtak egy alkotmánytörvény-módosítást, amely lehetőséget nyújtott a választási időszak lerövidítésére és az előrehozott választások kiírására.
1993–1994-ben a pártrendszer fejlődésének felgyorsulását figyelhetjük meg, amelyet két ellentétes – egységesítő és felbontó – erők párhuzamos működése határozott meg. Két frakció vált ki a HZDS-ből, ezek 1994-ben létrehozták a Demokratikus Uniót (DU – Demokratická únia). A DU-hoz később csatlakozott az NDS [Národno-demokratická strana = Nemzeti Demokrata Párt] is, melyet viszont az SNS-ből kivált mérsékeltek alkottak. A három magyar párt (MKDM, Együttélés, Magyar Polgári Párt) megalakította a Magyar Koalíciót. A politikai spektrum bal szárnyán elhelyezkedő pártok (SD¥, SDSS [Sociálnodemokratická strana Slovenska = Szlovák Szociáldemokrata Párt], SZS [Strana zelených na Slovensku = Szlovákiai Zöldek Pártja], HP [Hnutie podnikateµov = Vállalkozók Pártja]) megalakították választási koalíciójukat Közös Választás néven (Spoloèná voµba).

1994-ben 18 politikai tömörülés indult a választásokon, ebből három volt a koalíció. A 18-ból 7 tömörülés jutott be a parlamentbe. Ez a hét tömörülés az összes szavazat 87 százalékát szerezte meg. A parlamentből kimaradt pártok a szavazatok 13 százalékát kapták (több mint 374 000 szavazó).

3. táblázat: Az 1994. évi parlamenti választások eredményei:

Forrás: Voµby do Národnej rady Slovenskej republiky konané 30. 9 a 1. 10. 1994. ©Ú SR, Bratislava, 1994, 10–17., 93–97. p.

Az 1994-es választások eredményei megerősítették a HZDS széles körű támogatottságát. A mozgalmon belüli konfliktusok nem voltak hatással a mozgalom támogatottságára. A baloldali pártok csúfos vereséget szenvedtek főleg amiatt, hogy a Közös Választás nevű koalíción belül az egyes pártok közötti együttműködés terméketlennek bizonyult. Két új párt jutott parlamenti képviselethez: az ultrabalos, populista ZRS és a liberális DU. A választások eredményei bizonyították az SNS csökkenő népszerűségét, valamint a „nemzetiségi alapú voksolás” további jelenlétét (sőt erősödését) a magyar kisebbség körében.

Szlovákiában az 1990 és 1997 között lezajlott parlamenti választások közvetett eredményei az alábbiak voltak:

• egy, a pártok közti versengést ösztönző környezet fenntartása, amely a pártok struktúrájának fejlődéséhez járult hozzá;
• egy aránylag stabil pártrendszer kialakulása;
• a pártok és mozgalmak az államtól való függetlenségének elérése;
• a politikai pártok tradicionális funkcióinak gyakorlásához való kedvező feltételek létrehozása (az állampolgárok bevonása a demokratizálódás folyamataiba, a polgári társadalom és az állam közötti kapcsolatok közvetítése, a társadalom egyes csoportjai – beleértve a nemzeti kisebbségeket is – érdekeinek a képviselete, politikai elit toborzása törvényhozási és közigazgatási feladatok elvégzésére).

Az egyetlen változtatás, amely a fent említett periódusban jelentősen befolyásolta a politikai erők struktúráját, a parlamentbe történő bejutás küszöbének 1992-ben megszavazott határát 3%-ról 5%-ra (az egyedül induló pártok számára) emelő törvénymódosítás volt. Ez a változtatás viszont parlamenti konszenzuson alapult, és az érintett pártok sem támadták. A küszöbhatár felemelésének az volt a célja, hogy visszaszorítsa a pártok aprózódását, ösztönözze az ideológiailag rokon pártok fúzióját, és hogy – bár nem közvetlenül – rávegye a választókat a nagyobb politikai képződmények támogatására. Ez az elképzelés viszont naivnak bizonyult, mivel túlértékelte a választási szabályzatnak a pártok alakulására kifejtett hatásait, és nem vette figyelembe más tényezők (szociokulturális, szociodemográfiai, ideológiai, regionális, etnikai, vallási stb.) jelenlétét. Mivel 1992-ben a választási törvényt csak néhány hónappal a választások előtt módosították, a kisebb pártoknak nem volt idejük stratégiát váltani (például koalícióra lépéssel). Paradox módon a változtatás azokat a pártokat érintette, amelyek leginkább támogatták a küszöbhatár 3 százalékról 5 százalékra való emelését. Bár a módosítás következtében az 1992-es választások után kevesebb politikai tömörülés képviseltette magát a parlamentben, ugyanakkor az összes szavazat 24 százalékát olyan pártokra adták le, amelyek nem kerültek be a törvényhozásba. Ezek a szavazatok úgymond „kárba vesztek”, és csak a nagyobb pártokat erősítve a képviseleti arány lényeges torzulásait okozták. A parlamenti mandátumok elosztása után a szavazatok 37 százalékát megszerző HZDS a 150 mandátumnak csaknem a felét, azaz 74-et tudhatta a magáénak. Az a tény hogy a parlamentbe való bekerülés küszöbhatárának felemelése egyedül nem akadályozza meg a pártok szétforgácsolódását, bebizonyosodott az 1994-es választásokon, amikor 7 politikai tömörülés jutott a parlamentbe, ugyanannyi, mint 1990-ben.

3. A választási törvény módosítása mint a politikai küzdelmek fegyvere

1990 és 1994 között a szlovákiai politikai küzdőtéren nem éltek vissza a választási törvénnyel. Ez a helyzet a HZDS–ZRS–SNS kormánykoalíció megalakulásakor változott meg, amely hatalomra kerülésének első pillanatától egy sógor–koma kapcsolatra építő parancsuralmi rendszer bevezetésére törekedett. Ennek a koalíciónak a ténykedése folytán a szabad politikai verseny gyakorlására kialakított tér jelentősen leszűkült, és az ellenzék kiszorult a törvényalkotás és a hatalomgyakorlás ellenőrzésének folyamataiból. Amint azonban a demokratikus ellenzék polgárok általi támogatottsága növekedni kezdett, a HZDS–ZRS–SNS koalíció azonnal a választási szabályok módosításával próbálkozott.

1996 közepétől a közvélemény-kutatások eredményei reális esélyt mutattak a változásra, minthogy a kormánykoalíció támogatottsága visszaesőben volt (1996 júniusára a HZDS-t a biztos szavazók kevesebb mint 30%-a támogatta, és ettől kezdve 21 és 28% között mozogva már nem lépte át a 30%-os határt, miközben az ellenzéki blokk támogatottsága 50% körül stabilizálódott, és elérte azt a határt, amely alkotmányos többséget biztosított volna számára a parlamentben). Ez volt az oka annak, hogy a hatalmon lévő pártok megpróbáltak olyan törvényváltozásokat eszközölni, amelyek képesek lettek volna meghiúsítani az ellenzék valószínűsíthető győzelmét. Mindenesetre a választási törvény módosítása mögött nem az a törekvés állt, hogy széles körű szakmai vita gyümölcseként és a politika szereplőinek konszenzusára építve egy optimális választási modellt hozzanak létre Szlovákia számára. A módosítás egyértelműen a kormánykoalíció egoista elképzeléseit szolgálta.

Az első elképzelések szerint – ahogy azt a HZDS vezetősége 1995–1996-ban jelezte – az arányos választási rendszert felcserélték volna többségi rendszerűre (egyfordulós választás) vagy a kettő kombinációjára oly módon, hogy a képviselők egy részét az arányos választási rendszer szerint választották volna meg, a többiek pedig – az egymandátumú választókörzetekből – külön indultak volna a választásokon. Ez az elképzelés arra épült, hogy a demokratikus ellenzék nagymértékű széttagozódásával szemben (kilenc középnagyságú, ill. kicsi, eltérő politikai profilú párt) az egységes HZDS egyedül vagy a ZRS-szel és az SNS-szel közös jelöltet állítva könnyen szerezhetett volna parlamenti helyeket az egymandátumú szavazókörzetekből.

Egy másik jelét a választási rendszer megváltoztatására irányuló kormányerői törekvéseknek az 1996-os közigazgatási reform tette nyilvánvalóvá. Az országot 79 járásra osztották fel, ez a szám pedig a parlamenti helyek csaknem felének felel meg. Ez a lépés nagy valószínűség szerint a választási körzetek megváltoztatásán alapuló választási manipuláció adminisztratív előkészítése volt.

A választási rendszernek a HZDS elképzelései szerint történő radikális átalakítása azonban a kormánykoalíción belül tapasztalható politikai akarat hiánya miatt meghiúsult. A HZDS koalíciós partnerei (SNS, ZRS) az arányos képviseleti rendszer eltörlését a puszta létezésüket fenyegető veszélyként értelmezték. Mi több, az ellenzéki pártok sem helyeselték a változtatást.

A HZDS-nek tehát – főként az ellenzék által elfogadott koalíciós stratégia miatt – újra kellett értékelnie eredeti elképzeléseit a választási reformról. A választási időszak félidejében (1996 őszén) három ellenzéki (konzervatív, ill. liberális beállítottságú) párt (a két középnagyságú Kereszténydemokrata Mozgalom és a Demokrata Unió, valamint a kis Demokrata Párt) megalakította a Kék Koalíció nevű politikai tömörülést azzal a szándékkal, hogy azt fokozatosan szabályos választási koalícióvá alakítják át. A Kék Koalíció középjobbos demokratikus ellenzéki blokként definiálta magát. Pártjai között a fő összetartó erő pártprogramjaik hasonlósága volt. Nyilatkozataik szerint készen álltak az együttműködésre a többi demokratikus párttal, beleértve a baloldali, illetve a magyar kisebbség érdekeit képviselő pártokat is.

A pártok szerkezetének jelentős átalakulására a köztársasági elnökválasztás kapcsán került sor 1997-ben. Ez a szlovák alkotmányosságot érintő kérdés ösztönzőleg hatott az ellenzék sorainak rendezésére. Az ellenzék fontosnak tartotta egy olyan alkotmánytörvény-módosítás keresztülvitelét a parlamentben, amely megelőzhetné egy, az akkorihoz hasonló (a parlament képtelen volt államelnököt választani) krízishelyzet kialakulását. Miután a kormánykoalíció visszautasította az ellenzék által kezdeményezett, közvetlen elnökválasztásra vonatkozó alkotmánytörvény-módosítás támogatását, az ellenzék aláírásgyűjtésbe kezdett a közvetlen elnökválasztás kérdését rendező referendum kiírása érdekében. A referendumot azonban 1997 májusában a belügyminiszter elszabotálta (Mese¾nikov–Bútora 1997). Ez meggyőzte a KDH, DU, DS, SDSS és SZS vezetőit egy nagy választási koalíción belüli kapcsolatok szorosabbra fűzéséről. 1997 júliusában a fent említett pártok megalakították a Szlovák Demokratikus Koalíciót (Slovenská demokratická koalícia – SDK). Az SDK választási stratégiája két fő célt követett:

1. kiküszöbölni a veszélyét annak, hogy a kisebb pártokra (DS, SDSS, SZS) leadott szavazatok kárba ne vesszenek;
2. többségi hatást elérni a pártok szerkezetén belül, s ezzel aláaknázni a HZDS domináns pozícióját.

Az SDK (KDH–DU–DS–SDSS–SZS) koalíciós szerződésének aláírását követő közvélemény-kutatások megerősítették a választási stratégia helyességét. A biztos szavazók több mint 30 százaléka választotta volna az SDK-t, ami azt bizonyította, hogy a koalíció egyes pártjainak sikerült megőrizniük szavazóbázisukat. Az SDK megalakulásának pillanatában Szlovákia legerősebb politikai tömörülésévé vált.

Az SDK – mint a választások megnyerésére reális eséllyel pályázó párt – megjelenése a HZDS-t arra kényszerítette, hogy újragondolja a választási törvény módosítására vonatkozó elképzeléseit. Az SDK jelenlétében sem a többségi, sem a vegyes választási rendszer nem biztosította volna automatikusan a HZDS választási győzelmét. Mi több, a meghiúsított népszavazás szorosabbra fűzte az együttműködést az összes ellenzéki tömörülés között (SDK, Magyar Koalíció és SD¥), ami – a kombinált rendszer esetén – az egymandátumos választókörzetekben az egész ellenzéket összefogó tömörülések létrehozását is eredményezhette volna. A HZDS tehát ahelyett, hogy tovább kardoskodott volna a többségi vagy a vegyes választási rendszer bevezetése mellett, inkább a választási törvény olyan értelmű megváltoztatására kezdett törekedni, amely még inkább megnehezítette volna az ellenzéki koalíciók részvételét a választásokon. A HZDS megpróbálta a KDH, DU, DS, SDSS és SZS koalícióra lépése által az SDK számára így keletkezett mindkét előnyt – azaz a kisebb pártokra leadott szavazatok megmentését és a többségi hatás elérését – kiküszöbölni. Ezt úgy próbálta meg elérni, hogy a választási törvénymódosítás bevezetett egy koalíción belüli 5 százalékos küszöbhatárt, azaz minden egyes párt egy adott koalíción belül el kellett, hogy érje az 5 százalékos küszöbhatárt ahhoz, hogy a koalíció részeként a parlamentbe kerülhessen. Technikailag a koalíción belül érvényes küszöbhatár azt jelentette, hogy a koalíción belüli pártok jelöltlistája mint a közös jelöltlista része jelent meg (minden pártnak a koalíción belül külön szavazólappal kellett rendelkeznie). A módosítás nem engedte meg, hogy az egyik párt jelöltje a másik párt szavazólistáján szerepeljen, továbbá megtiltotta, hogy a koalíción belül az 5 százalékos küszöbhatárt túllépő párt szavazatokat adjon át a küszöbhatárt nem teljesítő pártnak. Ilyen esetben a szavazatok egyszerűen elvesztek volna. Ilyen körülmények között teljesen lehetetlenné vált volna bármilyen választási koalíció létrehozása. A módosítás lehetetlenné tette, hogy a kis pártok a nagyobb pártokkal választási koalícióra lépjenek, s kimondottan arra kényszerítette őket, hogy beolvadjanak a nagyobb pártokba, s ezzel valójában megszűnésüket okozta. A módosítás koalíciók ellen irányuló éle több mint nyilvánvaló volt (lásd még: Dostál 1998, Bárány 1998, Kresák 1998). Az időzítés szempontjából a módosítás előkészítése és elfogadtatása rövid idővel, gyakorlatilag néhány hónappal a választások időpontja előtt zajlott le, nagyon kevés időt hagyva az ellenzék számára a felkészülésre.

A módosítás egy országos szintű választókörzetet határozott meg, erősítve a közigazgatás hatalmát a választási folyamatban, ezenkívül leszűkítette a választási bizottságok hatáskörét, és szigorúbb szankciókat vezetett be a médiák ellen a választási törvény megsértése esetére. Az országos választókörzet bevezetése a HZDS-nek azzal az igyekezetével is összefüggött, hogy minél több szavazatot aknázzanak ki a mozgalom vezérének, Vladimír Meèiarnak a népszerűségéből. Több szlovák, illetve külföldi szakértő szerint a választási törvény módosítása ellentétben állt a demokratikus verseny alapelveivel, előnyöket teremtett egy bizonyos politikai csoport számára, és kapukat nyitott a potenciális választási manipulációknak (lásd még: Lebovic 21–35. p., Conragan: Analysis…, Vyjadrenie…).

A módosításról szóló parlamenti vita 1998. március végén kezdődött, négy hónappal a választások időpontja előtt, illetve kevesebb mint három hónappal a jelöltlisták regisztrációjának határideje előtt. A parlament 1998. május 20-án elfogadta a törvénymódosítást. A vita során a parlament 200 módosító javaslatot fogadott el, ezek közül viszont egyik sem érintette az ellenzék által leginkább kifogásolt intézkedéseket. A szavazás során a törvénymódosítást kizárólag a kormánypártok képviselői támogatták.

A módosítás nyilvánvalóan diszkrimináló volta a HZDS-nek azt az erőfeszítését tükrözte, hogy minden lehetséges eszközzel hatalmon maradjon, illetve hogy megakadályozza a két legerősebb ellenzéki tömörülés (Szlovák Demokratikus Koalíció és a Magyar Koalíció) részvételét a választásokon. Ugyanakkor a módosítás a kisebb politikai pártok helyzetét is bonyolította, mivel megakadályozta, hogy ezek nagyobb pártokkal koalícióra lépve vegyenek részt a választásokon.

A megváltozott választási feltételekre reagálva az érintett pártok a választási stratégiájuk megváltoztatása mellett döntöttek. Mindkét koalíció (az SDK és a Magyar Koalíció) kényszerítve volt egy koalíción belüli magasabb szintű integráltság kialakítására. A Magyar Koalíció pártjai úgy döntöttek hogy a három párt (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, Együttélés, Magyar Polgári Párt) egy politikai tömörülésben egyesül – a Magyar Koalíció Pártjában (MKP) (lásd még: Sándor 245–254. p.). Az SDK pártjai (KDH, DU, DS, SDSS és SZS) viszont egy új „választási párt”-ot alakítottak egy közös jelöltlistával. A listára a jelöltek a d’Hondt-módszer alapján előre meghatározott arányok szerint kerültek. Ezek az arányok az egyes pártok viszszamenőleges (1996 júniusától 1997 júniusáig) támogatottságát tükrözték. Az SDK megalakulása tehát nem vonta maga után a tömörülést alkotó egyes pártok összeolvadását, illetve megszűnését. Az öt alapító párt megtartotta függetlenségét, de külön nem delegált jelöltet. Az ideológiai eltérések tekintetbevételének érdekében az SDK-n belül különböző platformok alakultak, amelyek az egyes pártok profiljainak feleltek meg (kereszténydemokrata, liberális, liberálkonzervatív, szociáldemokrata és zöld) (lásd még: Mese¾nikov 49–61. p.).

A HZDS ügyködése, hogy közvetlenül a választások előtt megváltoztassa a választásokat szabályozó törvényeket, felkeltette a nyilvánosság érdeklődését is. Az IVO által 1998 januárjában végzett közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a lakosság jelentős hányada nem bízik a választások korrekt lebonyolításában. A megkérdezettek 41 százaléka vélekedett úgy, hogy a választások szabad és korrekt légkörben zajlanak le, 37 százalékuk ennek ellenkezőjéről volt meggyőződve, 22 százalékuk viszont nem bocsátkozott jóslatokba a választások tisztaságát illetően. Ez a 22 százalék is a társadalom nagyfokú elbizonytalanodását tükrözte (Bútorová 205. p.).

A közvélemény nyugtalansága a választási törvény nyilvánvalóan inadekvát módosítása és a választási manipulációk lehetősége miatt, valamint az az igyekezet, hogy ezeket a lehetséges manipulációkat elkerüljék, illetve hogy minél több polgárt vegyenek rá a szavazásra, több szlovákiai civil szervezetet arra késztetett, hogy megszervezzék a „Polgári kampány a szabad és igazságos választásokért” nevű akciót (OK 98). Az ellenzéki pártok, a civil szervezetek és a szakszervezetek példásan szervezett akcióinak és a nagy külföldi nyomásnak (EBESZ, EU) köszönhetően az 1998-as választásokon nem történtek rendellenességek.

4. A parlamenti választások jelentősége a szlovákiai politikai élet fejlődése szempontjából

A szeptemberi parlamenti választások az 1998-as év fő eseményének számítottak. A társadalom reakciója a HZDS–ZRS–SNS kormánykoalíció cselszövéseivel kapcsolatban azt mutatta, hogy a választások nem egyszerűen arról szólnak, hogy melyik politikai tömörülés ragadja magához a hatalmat, hanem főleg arról, hogy a választások után milyen irányvonalat követ a szlovákiai politikai rendszer, arról, hogy (az akkori kormánykoalíció győzelme esetén) Szlovákia továbbra is megmarad-e parancsuralmi jegyeket hordozó, instabil intézményrendszerű országnak, ahol az alkotmányosságot és a törvény hatalmát folyamatosan semmibe veszik, avagy (ha az akkori ellenzék nyer) jó eséllyel egy olyan ország kiépítése felé veszi útját, melyet a standard parlamenti demokrácia, stabil, hatásköreiben jól kiegyensúlyozott intézményrendszer és a törvények tisztelete jellemez. Ez a kétféle választási eredmény a külpolitika szempontjából is két teljesen különböző forgatókönyvet határozott meg Szlovákia számára. Az első szerint az ország egyre messzebb sodródott volna az EU-tól és a NATO-tól, míg a másik esetben Szlovákia esélyei az integrációra jelentősen megnőttek volna.

A választásokat megelőző politikai harcra rányomta a bélyegét a kormánykoalíció azon igyekezete, hogy a választási törvényt saját előnyére változtassa meg. A választási törvény módosításának ügye azt a nyilvánvaló tényt támasztotta alá, hogy a hatalmon lévő pártok, de főleg a HZDS, képtelen elviselni a hatalom átadásának a gondolatát, s nincs is felkészülve rá. Eltökéltségét, hogy ezt megakadályozza, attól való félelme is motiválta, hogy az őket követő politikai erő nem fog habozni, és levonja a következtetéseket a hatalom többéves törvénytelen gyakorlásából, amelyet a törvény előtti egyenlőségnek a közélet különböző területeit érintő programszerű megsértése jellemezett. A következmények levonása magában foglalhatta számos kormányhivatalt betöltő egyén és köztisztviselő büntetőjogi felelősségre vonását is.

A kormánykoalíció a választási törvény módosításán kívül más eszközökkel is megpróbálta az ellenzéki pártokat, főleg az SDK-t – mint a legerősebb ellenzéki tömörülést – kiszorítani a választási küzdelemből. A Központi Választási Bizottság éppen hogy csak (18:17 arányban) elfogadta az SDK jelöltlistáját.A kormánykoalíciót képviselő bizottsági tagok az SDK ellen szavaztak annak ellenére, hogy a bizottság a jelöltlistát teljesen rendben találta. Néhány nappal később a HZDS az alkotmánybíróság előtt kétségbevonta az SDK hivatalos bejegyzését. Ez a lépés is azoknak a véleményét igazolta, akik szerint a HZDS és szövetségesei azért módosították a választási törvényt, hogy annak segítségével, ellenfeleik rovására, beavatkozhassanak a választások folyamatába. Az alkotmánybírósághoz benyújtott keresetben a HZDS vezetője, Vladimír Meèiar azt kifogásolta, hogy az SDK nem igazi politikai párt, hanem egy koalíció, amelyet formálisan független politikai tömörüléssé alakítottak át azért, hogy kijátsszák a koalíciókra vonatkozó választási feltételeket. Meèiar arra kérte az alkotmánybíróságot, hogy törölje az SDK mint párt regisztrációját, vagyis hogy az SDK csak mint koalíció regisztráltathassa magát. Ezzel a HZDS valójában az SDK kizárását kérte. 1998. augusztus 14-én a Szlovák Köztársaság Alkotmánybírósága elutasította a HZDS keresetét, s ezzel megerősítette az SDK regisztrációjának jogszerűségét.

5. Az 1998. évi parlamenti választások eredményei

Az 1998-as parlamenti választásokon 17 politikai párt indított jelölteket. A hat politikai tömörülés, amely a parlamentbe került, a szavazatok 94,2 százalékát, míg a parlamentbe nem került pártok a szavazatok 5,8 százalékát (194 000 szavazat) szerezték meg.

4. táblázat: Az 1998. évi parlamenti választások eredményei:

MKP = Magyar Koalíció Pártja; SOP – Strana obèianskeho porozumenia = Polgári Egyetértés Pártja.

Ezekre az eredményekre építve egy széles SDK–SD¥–MKP–SOP koalíció alakult 1998 októberében, amely 1999 júliusában visszaállította az eredeti választási szabályokat (5 százalékos küszöbhatár az egyes pártoknak, 7 százalék a két és három pártból álló koalícióknak és 10 százalék a négy és ennél több pártból álló koalícióknak).

6. Befejezés

A választási törvény módosítása Szlovákiában 1998-ban a nem konszenzuson alapuló választási reform bevezetésének jó példájául szolgál. A módosítás ahelyett, hogy a választás szabályait optimalizálta volna, az akkor uralkodó politikai hatalom érdekeit szolgálta, hatalmon maradása esélyeit növelve. Ez a „reform” egyáltalán nem volt tekintettel sem a szlovák társadalom sokszínűségére, sem a pártok akkori struktúrájára, sem pedig az 1990 és 1997 közötti választási rendszer tapasztalataira. A választás szabályainak közvetlenül a választások előtt történő megváltoztatása az igazságosság és a jogszerűség alapelveinek durva megsértése volt, mivel a szavazótábor 40 százalékának támogatását élvező politikai szervezeteket juttatta hátrányos helyzetbe. A választási szabályok nem konszenzuson alapuló módosítása arra kényszerítette ezeket a politikai pártokat, hogy – a választásokon való részvételük érdekében – megváltoztassák jogi státusukat, illetve belső szerkezetüket. Valójában egy kisebbségben levő politika erő kényszerítette rá az akaratát a többségre. Hogy ez megtörténhetett, az a módosítást kezdeményező politikai csoportnak a törvényhozói és a végrehajtói struktúrákban elfoglalt domináns pozíciójával magyarázható. A módosítást követő fejlemények viszont bebizonyították, hogy a hatalmi érdekek érvényesítése önkényes változtatások által egy olyan társadalomban, amelyik demokratikus felépítését alapjában véve még megőrizte, jelentősen korlátozottak. Az idő rövidségének ellenére a módosítás által veszélybe került politikai pártoknak sikerült választási stratégiájukat úgy alakítani, hogy megfeleljenek a kihívásnak. A hatalomváltás után az új hatalom 1999-ben visszaállította a diszkriminációmentes választási törvényt.

IRODALOM

Analysis of the Draft of Amendment of the Act Governing Elections for the Slovak Republic. Washington, The American Bar Association Central and East European Law Initiative, 1998.
Bárány, Eduard: Zdroj nestability politického systému SR. In: Parlamentná demokracia a formovanie obèianskej spoloènosti. Pre¹ov, FF UPJ©, 1995.
Bútorová, Zora: Development of Public Opinion: from Discontent to Support of Political Change. In: Bútora, Martin – Mese¾nikov, Grigorij – Bútorová, Zora – Fisher, Sharon (eds.): The 1998 Parliamentary Elections and Democratic Rebirth in Slovakia. Bratislava, Institute for Public Affairs, 1999.
Conragan, Carol: Zákon o voµbách do NR SR z r. 1998. Sporná novela [1998 Parliamentary Election Law: Amendment in Controversy]. Washington, IFES, 1999.
Lebovic, Peter: Political Aspect of the Election Law Amendments. In: Bútora, Martin – Mese¾nikov, Grigorij – Bútorová, Zora – Fisher, Sharon (eds.): The 1998 Parliamentary Elections and Democratic Rebirth in Slovakia. Bratislava, Institute for Public Affairs, 1999.
Mese¾nikov, Grigorij: The 1998 Elections and the Development of the Party System in Slovakia. In: Bútora, Martin – Mese¾nikov, Grigorij – Bútorová, Zora – Fisher, Sharon (eds.): The 1998 Parliamentary Elections and Democratic Rebirth in Slovakia. Bratislava, Institute for Public Affairs, 1999.
Mese¾nikov, Grigorij – Bútora, Martin (eds): Slovenské referendum ’97: zrod, priebeh, dôsledky. Bratislava, In¹titút pre verejné otázky, 1997.
Sándor, Eleonora: The Political Parties of the Hungarian Minority in the 1998 Elections. In: Bútora, Martin – Mese¾nikov, Grigorij – Bútorová, Zora – Fisher, Sharon (eds.): The 1998 Parliamentary Elections and Democratic Rebirth in Slovakia. Bratislava, Institute for Public Affairs, 1999.
Vyjadrenie Národneho demokratického in¹titútu pre medzinárodné zále¾itosti k slovenskému volebnému zákonu. Bútora, Martin 1998.

Fedinec Csilla: Nemzetiségi iskolahálózat és magyaroktatás Kárpátalján

1.1. Az elsõ világháború lezárultával a Kárpát-medencei magyarság jelentõsnek mondható részét szakították el az anyaországtól az újonnan meghúzott államhatárok. Trianon után a Duna vonalától északra esõ területek lakossága is egy újonnan szervezõdõ állam keretei között találta magát. Mindez a térségben élõ szlávsággal kapcsolatos viszonyát is átértékelte. Történt ez annak ellenére, hogy a csehszlovák állam mindkét államalkotónak kikiáltott nemzetrészével korábban is közös államalakulatban élt. Az Osztrák–Magyar Monarchia adta a közös keretet, amelyben más népcsoportok mellett többek között megtaláljuk a cseheket és a szlovákokat is. Ebben az együttélésben magyaroknak, cseheknek és szlovákoknak sok tekintetben más szereposztás jutott. A csehek, a magyarokhoz hasonlóan, viszonylagos önállósággal bírtak, a szlovákok a Magyar Királyságon belül nem. A cseh és magyar népcsoport a Monarchián belül felületileg lényegében nem érintkezett egymással. Ezzel szemben a magyar–szlovák nyelvi érintkezésnek többféle megvalósulási módjával is találkozhatunk. A nyugatról keleti irányban hosszan elnyúló magyar–szlovák nyelvhatár a két nyelv marginális érintkezését biztosította. Az intraregionális érintkezésre is több ponton nyílt lehetõsége a két nyelvnek, hiszen a szlovákság a Pilisben, illetõleg az Alföldön, míg a magyarság a Felvidéken – fõként városokban – hatolt be viszonylag nagy tömegben a másik nyelvközösség által lakott területre. A magyar–szlovák népmozgásoknak a Magyar Királyságon belül elvben az országhatárok sem szabtak gátat. A korábbi szlovák telepítéseket leszámítva léptékét tekintve mégsem mondható egyértelműen kétoldalúnak, kölcsönösnek a nyelvhatárok átlépése. A helyzetértékelés szempontjából fontos tényezõként említhetõ, hogy a nyugat–kelet irányban kijelölhetõ magyar–szlovák nyelvhatár az évszázadok során lassan délebbre húzódott. Másrészt a 20. században felerõsödött a magyar elem intraregionális behatolása a Felvidék bizonyos területein. Ebben a folyamatban feltehetõleg a magyarság intreregionális behatolásán túl az ott élõ szlovákság asszimilációja is szerepet játszott. A Magyar Királyság területének nagy részén a vázolt helyzet ellenére sem volt jellemzõ a nagymértékű magyar–szlovák nyelvi érintkezés és keveredés.

A Monarchia felbomlásával a Csehszlovákia területén rekedt magyarságnak mindkét szláv népcsoporthoz képest gyökeresen átrendezõdtek a viszonyai. Az újonnan kijelölt trianoni határok Magyarország felé mesterségesen lezártak mindenféle közlekedési lehetõséget. Ugyanakkor a cseh és szlovák országrészek között elvben szabadabbá vált a kelet–nyugati irányú népmozgás. Megindult a felvidéki magyar nyelvszigetek gyors asszimilációja is. A kelet–nyugati irányú szlovák–magyar nyelvhatár idõvel lassan még délebbre tolódott. A világháború után is még összefüggõnek számító magyar nyelvterületet a szlovákság több ponton is megszakította. Nyitra környékén – fõként a nyelvcsere, illetve a telepítések, betelepedések és egyéb tényezõk révén – fokozatosan teret nyert a szlovák nyelv, körülölelve ezáltal a Zobor vidéki magyarságot. Mára ezzel megteremtõdött a Zobor vidéki magyarság nyelvszigethelyzete.

A csehszlovák állam területére szorult, korábban kompaktnak mondható magyar nyelvterületre betelepülés és/vagy mesterséges telepítés, házasság révén ugyancsak nagyszámú szlovák nyelvű elem hatolt be. Elvben a magyarok lakta területekre a csehek nagyobb mértékű természetes és mesterséges behatolásának sem volt akadálya. A szakirodalom két nagy hullámot említ e térségbe érkezésükkel kapcsolatban: elsõként az elsõ világháború után a cseh hivatalnokok, utána pedig a második világháborút követõ cseh szakemberek érkezését. Mindezek a népességmozgások együttesen megbontották a térségben korábban létezõ etnikai arányokat.

A fentebb vázolt folyamatok trendjérõl viszonylag hű képet alkothatunk a népszámlálási statisztikák alapján. A területen végbement etnikai változások megrajzolásához nyújthat segítséget többek között – igaz, csak áttételesen – az ott élõ lakosság családneveinek vizsgálata. A családnevek településenkénti vizsgálata képes rávilágítani közvetetten a különféle etnikumok érintkezésére, egymás mellett élésére, keveredésére, az asszimilációs folyamat intenzitására, idõbeli lefolyására, a település népességének mozgására, a népességcserére, hogy csak a fõbb szempontokat említsük a lehetségesek közül. Mindez csak akkor érvényes, ha egy-egy település családnévanyagát nem önmagában szemléljük, hanem összevetjük a más térségekbõl, régiókból származó nyelvi anyagokkal.

1.2. Ismert tény, hogy a családnevek egy adott földrajzi egységben a nyelvcserét, sõt a betelepüléseket és/vagy betelepítéseket követõen még hosszú idõn át árulkodnak a korábban ott élõ népesség nyelvi arculatáról, származási helyérõl. Így van ez napjaink Szlovákiájában is, ahol gyakran találkozhatunk szlovák identitású egyének körében is egyértelműen magyar eredetű családnevekkel. Ezeknek a családneveknek – még mellékjeles átírásuk ellenére is – vagy a szemantikai tartalma, vagy a morfológiai szerkezete, hangtani arculata, esetleg mindhárom tényezõ együttesen jelzi a magyar eredetét. Olyan nevek is gyakran fölbukkannak, amelyek létrejöttekor szláv/szlovák, német vagy egyéb szótõ kapott valamilyen jellegzetesen magyar képzõt. Ennek következtében a név egészét jellegzetesen magyar névalkotási módnak tekinthetjük. Ez utóbbi névalkotási folyamat fordított irányban is működik, vagyis a szlovák nyelvben is találunk olyan családneveket, amelyeknek morfológiai elemzése során az egyértelműen magyar, német és egyéb más nyelvre visszavezethetõ tõhöz kapcsolódik valamilyen jellegzetesen szláv/szlovák képzõ. Továbbá ismerünk olyan családneveket is, amelyekben a tõ vagy a képzõ, esetleg mindkettõ megtalálható mindkét nyelvben. Ilyenek többek között az egyházi eredetű keresztnevekbõl továbbképzett családnevek. Rajtuk kívül még több más családnévtípus is ebben a körben említhetõ. Ezekrõl nehéz eldönteni, melyik nyelv alkotta meg õket, mivel elvben mindkét nyelvközösségben létrejöhettek. Napjaink Szlovákiájában a magyar ajkú lakosság körében is gyakran használatosak jellegzetesen szláv/szlovák etimonú nevek. Tapasztalatom szerint jóval nagyobb arányban, mint az anyaországi magyar beszélõközösség körében. Mindezekbõl egyenesen következik, hogy a családnév – különösen két- vagy többnyelvű társadalmi közegben – az etnikai hovatartozást nem minden esetben képes kifejezni. Utal viszont általában ott is a felmenõ õsök nyelvi/etnikai hovatartozására, illetve egyéb olyan kultúrtörténeti tényre, amely magyarázatul szolgál az adott családnév keletkezésére, mint pl. a magyar zsidóság körében nagy számban elõforduló német családnevek esetében.

1.3. Jelen tanulmányban a kérdéskör szerteágazó volta miatt csak a családnevek mennyiségi vizsgálatával foglalkozom. Arra keresek választ, hogy az adott településen belül a családnevek összetételének vizsgálatával miként követhetõk nyomon bizonyos nyelvi folyamatok, amelyeket társadalmi változások idéznek elõ. Mielõtt azonban a jelzett összefüggések megvilágítására vállalkozom, feltétlenül szólnom kell a családnevek tanulmányomban alkalmazott kategorizálásának fõbb szempontjairól.

1.3.1. Kutatási terepül négy szlovákiai települést választottam. Ezek sorrendben a következõk: Balony (Baloò), Diósförgepatony (Orechová Potôò), Kiscétény (Malý Cetín), Nagycétény (Veµký Cetín). Terjedelmi korlátok miatt történelmi, politikai, demográfiai, településtörténeti és egyéb tények részletesebb vázolásától kényszerűen eltekintek. Helyette csak utalok arra, hogy a családnevek vizsgálatának idõszeleteit is a térség 20. századi politikai, történelmi eseményeihez, valamint az állami anyakönyvezési gyakorlatát befolyásoló tényezõkhöz igazítottam. Csak az 1955/56-os idõhatár kijelölése önkényes, bár annak magyarázata is az anyakönyvezési gyakorlattal hozható összefüggésbe: ekkor szaporodnak meg a kórházi szülések, s ekkortól a városon született gyerekeket sem a lakóhelyükön anyakönyvezik, hanem ott, ahol világra segítették õket. Továbbá ez a határpont már igen közel esik az 1959. október 1-jei, névadási gyakorlatot is befolyásoló törvényi szabályozásban bekövetkezõ fordulóponthoz. Ennek elõszelei már az anyakönyvezés gyakorlatában is érzõdnek az általam mesterségesen megjelölt korszakhatár vége tájékán.

1.3.2. A problémakört 1896. október 1-jétõl – az állami anyakönyvezés kezdetétõl – 1999 végéig vizsgáltam. A névanyag hozzávetõlegesen az 1950-es évek közepéig, az 1960-as évek elejéig kizárólag állami anyakönyvekbõl származik, onnan kényszerűen egyházi anyakönyveket, illetõleg az újszülöttekrõl vezetett községi nyilvántartásokat is felhasználtam, mivel Nyitrán nem jutottam be az anyakönyvi hivatalba. Ezért az 1950-es évek közepétõl Kis- és Nagycétény esetében a már jelzett forrásokból voltam kénytelen dolgozni. A Balonyra vonatkozó anyagot is csak utólag tudtam ellenõrizni és kiegészíteni Dunaszerdahelyen az anyakönyvi hivatalban. Ebbõl egyenesen következik, hogy ekkortól bizonyos idõszakokban az anyag nem teljes, továbbá nem mindig az állami anyakönyvezés bejegyzési módjait tükrözi.

Hét periódusra bontottam fel a valamivel több mint száz évet felölelõ idõszakot:

1. 1896. október 1-jétõl 1921. december 31-ig;
2. 1922. január 1-jétõl 1938 novemberének végéig (Balony, Dióspatony), 1922. január 1-jétõl 1939. március 13-ig (Kiscétény, Nagycétény);
3. 1938 novemberének végétõl (Balony, Dióspatony), 1939. március 14-tõl (Kiscétény, Nagycétény) 1945 májusáig–júniusáig (a front átvonulásától függõen községenként néhány napos idõeltéréssel);
4. 1945 májusától–júniusától (községenként néhány napos idõeltéréssel) 1955. december 31-ig;
5. 1956. január 1-jétõl 1979. március közepéig;
6. 1979. március közepétõl 1989. december 31-ig;
7. 1990. január 1-jétõl 1999-ig. (A tanulmány hátralévõ részében az egyes idõszakokra római számokkal utalok.)

1.3.3. A négy település földrajzi elhelyezkedése, népességi és felekezeti összetétele kapcsán több eltérõ tényezõ is megemlíthetõ. Témánk szempontjából mindenekelõtt az, hogy Balony és Diósförgepatony Szlovákia máig kompakt magyar nyelvterületén található. Földrajzilag nagyon közel esnek Magyarországhoz. A határok 1990 utáni megnyitásával fizikai kapcsolataik is erõteljesek az anyaországgal. A két község abban a térségben található, ahol északi irányban is legnagyobb kiterjedésű a szlovákiai magyarok lakta nyelvterület. Lakosságuk az 1991-es népszámláláson 95% fölött vallotta magát magyarnak.

A másik két község régtõl fogva a szlovák–magyar nyelvhatáron található. Napjainkra az egyik lakossága – Kiscétényé – lényegileg teljesen nyelvet váltott: a magyar községeket számba vevõ statisztikák (Önkorm. 1995; Gyurgyík 1994) nem is említik, mivel magyar ajkú lakóinak száma száz alatt van, s a magyarok településen belüli aránya sem éri el a tíz százalékot. Nagycétény közvetlen tõszomszédságában minden oldalról olyan községek találhatók, amelyek korábban részben vagy nagyrészt magyar nyelvűek voltak, de mára jószerével nyelvet váltottak. A község déli irányban alighanem a Zobor vidék nyelvszigetének egyik sarokpontja. A legutóbbi, tehát 1991-es csehszlovák népszámláláskor lakosságának több mint nyolcvan százaléka vallotta magát magyarnak.

1.3.4. A négy községbõl megközelítõen húszezer családnevet dolgoztam fel és rendszereztem. Ezek községek szerinti bontását az alábbi táblázat mutatja:

Némi magyarázatra szorul, hogy miért mutat kisebb-nagyobb eltérést az apák és anyák családnevének száma az egyes községekben. Ez azért van, mert a rendelkezésemre álló nyilvántartásokban néhány alkalommal hiányoztak a szülõk valamelyikére vonatkozó bejegyzések. Ilyenkor az újszülöttel kapcsolatosan fellelhetõ, de hiányos adatokat is felvettem a listámba. Ritkábban olvashatatlan, fizikálisan sérült bejegyzések magyarázzák a kisebb-nagyobb számbeli eltéréseket. Ezeket az eseteket a lista összeállításakor kényszerűségbõl figyelmen kívül hagytam. Az ebbõl adódó különbségeket a százalékok számításakor úgy hidaltam át, hogy az egyes idõszakokban az adott névcsoport egészét tekintettem viszonyítási alapnak. Így mindig a családnevek ténylegesen feldolgozott számához képest sikerült megadnom a különféle százalékértékeket.

2.1. A bevezetõ után elõször szükségesnek tartom számba venni a besoroláshoz felállított kategóriákat. Mivel a kutatópontoknak számító településeken a korábbi népszámlálások jelentõs százalékban mutatták ki a magyarságot, rendszerezésemben értelemszerűen az egyik kategóriát is a magyar eredetű családnevek fogják alkotni. Ezek a négy községben felbukkanó összes névnek kb. 67%-át teszik ki. A másik fõ csoportot mind a négy településen a szláv/szlovák etimonú családnevek képezik. Itt kaptak helyet azok is, amelyek elvileg más szláv nyelvben is létrejöhettek, de nyelvi arculatuk összességében nem zárta ki szlovák származtatásukat sem. Arányuk valamivel több mint 27%. Anyagomban a harmadik legjelentõsebb csoportot a német eredetű családnevek alkotják. Ez utóbbiak – a magyar és szláv etimonú nevek számarányához képest – sokkal kisebb súlyt kapnak: a négy község névanyagának alig több mint 3%-át képviselik. Külön kategóriába kerültek a cseh nevek. Ennek az eljárásnak több indoka is volt: részint kíváncsi voltam arra, milyen mértékben mutatható ki a Trianon utáni két nagy cseh átáramlási hullám kutatópontjaim névanyagában. A másik indok az volt, hogy e nevek nyelvi arculata gyakran több tekintetben is eltérést mutat a szlovák családnevekétõl. A cseh nevek aránya nem érte el az egy százalékot (0,7%) A ruszin családnevek ugyancsak annak ellenére kerültek külön csoportba, hogy jelenlétük anyagomban mennyiségi szempontból egyetlen korszakban sem tekinthetõ számottevõnek (0,05%). Az egyebek csoportjában helyeztem el azokat a családneveket, amelyeket az említett kategóriák egyikébe sem tudtam besorolni. Mivel számuk csekély, jelölésük a diagramokon alig látszik (0,01%). A kategóriák közül utolsónak hagytam a bizonytalan besorolású családneveket. Ezek közé olyanok kerültek, amelyeknek sem a szemantikai, sem a morfológiai arculata nem utalt egyértelműen arra, mely nyelvben születhettek. Számuk abszolút értelemben nagy, arányuk az összes névhez képest mégis csekély, mindössze 1,6%. Közöttük kaptak helyet az olyanok is, amelyekben a toldalékmorféma felismerhetõ volt, de egyéb támpontok híján azt már nem sikerült egyértelműen eldönteni róluk, melyik nyelvben keletkezhettek. A névanyag eredet szerinti összetételére vonatkozó összesítést az alábbi táblázat tartalmazza:

Jelen munkámban a fõbb családnévtípusok bemutatásakor a két legjelentõsebb csoportra – a magyar és szláv/szlovák etimonú családnevekre – koncentrálok, amelyek a vizsgált névanyagnak együttesen közel 95%-át teszik ki.

Anyagomban a családnevek egy része régi egyházi eredetű személynévi tõre megy vissza. Ezek jelentõs hányada – mind a magyarban, mind pedig a szlovákban – hajdani idegen nyelvi kölcsönzés, s relatíve kisebb csoportot alkotnak az egyéb szláv/szlovák, illetve belsõ magyar nyelvi fejlemények. Közöttük szép számmal találunk morfológiailag motiváltnak és motiválatlannak tekinthetõ neveket. A tövek zöme férfinév, mint pl. a magyar Ábel, Ábrahám, Adrián, Ágoston, Albert, Ambrus, Anda, Angyal, Antal, Balázs, Balázsi(1), Bálint, Balkó(2), Balkovics(3), Balla : Bálló(4), Barta, Bartal, Bartalos, Bazsó(5), Bede, Belkó(6), Benedek, Benke, Berkes, Bernát, Bertók, Bertalan, Bitó(7), Bódis, Bodzsár, Czirák : Czirók, Daniel, Dóka, Domonkos, Donát, Donátek, Dósa, Dömény, Dömötör, Együd : Együtt, Elek, Fábián, Fabó, Fábri, Farkas(8), Ferenci, Ferencz, Filkó, Füle, Fülemics, Gaál, Gálfy, Gálus, Gazsi, Gergel : Gergely, Göncöl, György, Illés, Illik, Imrik, Iván, Jakóczi, Jáno¹i, Jógyel, Jozskó(9), Kaár, Kaján, Kalma, Kálmán, Karácsony(10), Károlyi, Kázmér, Kelemen, Kickó(11), Kicska, Kollár : Koller (< Kolos)(12), Kósa, Kozma, Kozmé, Kozmon, Kristian, Kristóf, Lajácz, László, Lázár, Lazári, Lelkes(13), Lénárd : Lénárt, Lõrinc, Lõrinczi, Lukács, Maár : Mahár(14), Makó, Mannkus(15), Marák(16), Marcell, Marci, Mári(17), Mark, Marki, Markó, Márkus, Márton, Máté, Mátis(18), Mátyás, Matyó, Mihályi, Mihók, Mikle, Miklós, Mórocz, Ódor, Ollé, Orbán, Osvald : Ozsvald, Pálffy, Páli : Pályi, Pente (< lat. Panteleon), Petõcz, Pócs (< m. Pál + -cs < lat. Paulus), Póda (< m. Pál + -d + -a < lat. Paulus), Pongrácz, Pósa (< m. Pál + -sa < lat. Paulus), Põthe (lat. Petrus > m. Péter + -e > Põte : Põthe), Sándor, Sánka (< Sándor : Sámule : Sámson + -ka), ©ebest (Sebestyén > Sebes : Sebest), Sebõ, Sebõk, Simkó : Sinko (lat. Simeon > Simon : Simjén + -kó), Simon, Simó, Simor, Sin, Szórád : Zórád, Takó (Tamás + -kó > Takó), Tóbiás, Urbán, Vencel, Vida, Vincze, Zsigmond; szlovák Adamcsik, Adámek, Adámko, Adamuska, Andcsir, Andel, Andics, Andrejec, Andrejek, Androvics, Augustin, Banyák, Belkovics, Beòák, Bencsik, Bencz : Bencs, Bencsics, Bencsik, Benes, Benko, Benkovics, Benovics, Bene¹ : Benyes, Berec : Berecz, Berkovics, Bernadiè, Blaskó, Bohumel, Bohus, Bozsenyik, Danis, Domozics, Durèoviè : Gyurcsovics, Ïurian : Gyurián, Ïurik, Elèik, Fabrik, Filipek, Franek, Frankó, Gabri¹, Gabri¹ka, Galik, Gálu¹, Gregasiè, Gregor, Greza, Grezan, Gre¾o, Gyuricza, Gyurinka, Gyurkovics, Ignaták, Ilèik, I¹tokoviè, Ivan, Ivanèik, Ivanek, Ivaniè, Jakubik, Jamrick, Janèek, Janèoviè, Janda, Janek, Jane¹ka, Janis, Janko, Jankoviè, Janou¹ka, Janzetiè, Jány, Janyik, Jarosek, Jaro¹ka : Jaruska, Jarusek, Jócsik, Johanèik, Jurèik, Jurèo, Jurik, Jurkoviè, Karulek, Kaspar, Kment (? Kliment), Koba (< Ja-kub + -a), Kobes, Korczián, Koczó, Kolocsics, Ko¹»al, Kubicska, Kubik, Kristian, Láznik, Lukácsovics, Lukavics : Lukovics, Macák : Macsák, Markovics, Ma»aus, Matenkoviè, Matica, Matkovecz, Ma»o, Matous : Matus, Matusek, Matúsz, Matyina, Mièek, Mihál, Mihálik, Mihalovics, Mikolá¹ik, Mikos, Mikula, Mikulásik, Mikuliè, Mikuska, Ondrejec : Ondrejic, Ondrejka, Ondru¹ka, Orbich, Pacek : Pácik, Palkoviè, Paluska, Pauke, Paulik, Paulovics, Pavas, Pavel, Pavelka, Pave¹iè, Pavlicska, Pavlovics, Petøièek, Perik, Petyo : Pityo, Póèik, Racko + Raèko (< Radimír, Radislav), Rada (< Radoslav), Raduka, Sebik (Sebik < Sebastián + ik), Simcsik, Simkovics, ©imonèik, Simonics, Stafanek, Stanèek, ©tefák, ©tefan, ©tefanek, ©tefanik, Tádik (< szlk. Tadej : m. Tádé + -ik), Tama¹ek, Tamo¹koviè, Tinka (< Timoteus + -ka), Toman : Tomány, Tomasek, Tonka, Tonko, Urbanek, Vachal, Václav, Václavik, Vacula, Vaczulka, Valábek, Valábik : Vallabik, Valaska, Valkár, Valent, Valkó, Vanèo, Vanek, Vaòo, Vaòoc, Vanoviè, Vencelik, Vendics, Viczena, Viglás, Vlad, Vladimír. Csak ritkán bukkanunk közöttük nõi névbõl származókra, mint pl. a magyar Laura, Magdolna, Margit, Mári, Orsolya, Rózsa(19); szlovák Katák, Katerinka, Verèek. A példaanyagból is látható, hogy a neveket – különösen a szlovákokat – hihetetlenül gazdag képzõrendszer hozta létre. Ez nyilván összefüggésbe hozható mindkét nyelvben, ezen belül is különösen a szlovákban nagyon termékeny képzéssel. Egy-egy név kapcsán képzõk sora produkálja a tövük alapján egymással összekapcsolható alakvariációk családját.

Ugyancsak a személynévi eredetűek között kell megemlítenünk azokat, amelyek régi világi személyek nevébõl keletkeztek, mint a magyar Baán, Bock, Badó, Bakó, Bodó, Borsa, Bekes, Belkó (Béla + -kó)(20), Beszkó, Bock, Bodér, Bogár : Bogár, Bogyó, Borsa, Both, Bozsa, Bödör, Böjtös, Bucskó(21), Bucsa : Bucha, Bukai(22), Czike, Czucz, Csákány, Csiba, Csóka, Csomor, Csölle, Csõre, Farkas, Finta, Góg, Hölgye, Husvéth, Kaár, Kaday : Koday(23), Karácsony, Mandák, Munka, Pathó, Patócs, Pazák, Pecsuk, Pónya, Põthe, Rózsa, Szelle, Szépe, Szombath, Szomor, Turza : Turzó; szláv/szlovák Belkovics, Bod, Du¹a, Gódány, Vaskoviè (Vask, Vaskó, Vaska), Vladár. A példaanyagból is látható, hogy a rendelkezésemre álló magyar névanyagban gyakoribb a puszta személynévbõl derivátum nélkül keletkezett családnév, mint a szlovákban.

A családnevek további jellegzetes alcsoportjait alkotják a foglalkozásra, tulajdonságra, valamilyen tisztségre utaló köznévi eredetű származékok. Képzett és toldalék nélküli, ritkábban szóösszetétellel létrehozott alakokat egyaránt találunk közöttük. A következõket sorolhatjuk ide: Árva, Bakó, Bogár, Both, Botlik (Kniezsa igelakból keletkezett családnévként magyarázza; vö. Kniezsa 1965: 14, 100), Csákány, Csuka, Deák, Duda; Finta, Fodor, Görcs, Harcsa; Kis, Kónya, Pecek, Pocok, Pörsök, Bodor, Cigány, Csóka, Farkas, Gróf, Hamar; Érse; Ács, Árpás, Barát, Bíró, Boráros, Borbély, Bordá¹, Boros, Both, Botló, Búzás, Èapo, Czirok, Czödör, Csákány, Csaplár, Cseres, Csikász, Csisár, Csizmadia, Csontos, Csuka, Dallo¹, Deák, Dobo¹, Duda, Dudás, Énekes, Erdös, Esztergályos, Fazekas : Fazikas, Fegyveres, Finta, Fogad, Fördös, Furulya¹, Gulyás, Gyepes, Hajdú, Halász, Harcsa, Hegedüs, Heringh, Hidas, Író, Juhász, Juhos, Kalmár, Kántor, Kardos, Kaszás, Katona, Kereke¹, Kinèe¹, Kobza, Kocsis, Kontár, Kosár, Koszorús, Kovács, Köles, Kulcsár, Lakatos, Lantos, Lovász, Madarász, Méhes, Mester, Mészáros, Mézes, Molnácz, Molnár, Nyerges, Öllõs, Pásztor, Patkoló, Pék, Pénzes, Pindes, Pintér, Pintes, Rákos, Rostás, Sáfár, Sátor, Sipos, Síp, Soós, Sörös, Suba, Sütõ, Szabó, Szalma, Szecska, Szerzõdi, Szitás, Szõcs : Szűcs, Takács, Táncos, Üveges, Vajas, Valló, Varga, Varró, Vas, Vermes, Vitéz, Zsemlye, Zsoldos. Szemantikai megfelelõik a szlovákban is szép számban megtalálhatók.

Külsõ vagy belsõ tulajdonságra utalnak a következõk: szlovák Belák (< szlk. belý, bielý + -ák ’fehér’), Belanecz (< szlk. belý, bielý + -ec ’fehér’), Belecsik : Belcsik (< szlk. belý, bielý + -èik ’fehér’), Bel¹an (< szlk. belý, bielý + -an ’fehér’), Blahová : Blaho (< szlk. blaho ’boldogság, jólét, üdv’), Èernák (< szlk. èerveò ’vörös’ + -ák), Èertík (< szlk. èert ’ördög’ + -ík), Chlpik (< szlk. chlp ’szõr’ + -ik), Chudi (< szlk. chudý ’sovány’), Drahos (< szlk. drahý ’drága’), Hlaváèek (< szlk. hlava ’fej’ + -èek), Hlavnièka (< szlk. hlava ’fej’ + -ièka), Hubus (< szlk. huben < huba ’ajak’), Kanya¹ko (< m. Kánya + szlk. -(¹)kó), Kmetík (< szlk. kme» ’aggastyán, agg’ + -ik), Kmetyó, Kme»o (szlk. kme» ’aggastyán, agg’; Kniezsa szerint szlk. kme» ’falusi bíró’ [vö. Kniezsa 1965: 51], ennek megfelelõen a név foglalkozásra, tisztségre utaló besorolást is kaphatna), Kratky : Krátka (< szlk. krátky ’rövid, kurta’), Krehák (< szlk. krehký ’gyöngéd’), Krivánek (< szlk. kriva» ’sántítani, sántikálni, bicegni’), Kuèera : Kucsera (< szlk. kuèera ’hajfodor, hajfürt’, kuèeravý ’göndör’), Liszy (< szlk. lysý : lis ’kopasz’), Mali (< szlk. malý ’kicsi’), Millena (< szlk. milený ’kedves, kedvelt, szeretett’), Mokry (< szlk. mokrý ’nedves’), Nosák (< szlk. nos ’orr’ + -ák; itt a képzõnek nagyító szerepe van, tehát a szokásosnál nagyobb orrú személy), Ocsenás (< szlk. Oèená¹ ’Miatyánk’), Plevka (< szlk. ple» ’arcbõr, arcszín’ + -ka kicsinyítõ képzõ, amely eredetileg nõnemű fõnevekhez járult, de ma már helyette a -ko használatos), Rapavi (< szlk. rapavý ’ragyás’), ©iroky (< szlk. ¹iroký ’széles’), Smatana (< smotana ’tejföl’; hajra vagy arcszínre utalhat), Smutný (< szlk. smutný ’szomorú’), Studenka (< szlk. studený ’hideg’), Suchý (< szlk. suchý ’száraz’), ©umichrast (< szlk. ¹umi + chras» szlk.? ¹umivý ’susogó, suhogó’ + ? chras» ’haraszt’, ’bozót’, ? ’pattanás’), Svetkó (< szlk. svet ’világ’ : sveták ’világfi’ : svetlo ’világosság’ + -kó képzõ), Sládeèek (< szlk. sladký ’édes’ tõre vezethetõ vissza; az irodalmi szlovákban -(e)èek alakú a képzõ, amely a hímnemű sorban szl. kú + úkú > èúkú > szlovák -èek fejlõdési sort kell látnunk, vagyis a tõvég k-ja és a toldalék èek-ké olvadt össze vö. Kniezsa 1965: 55), Szikora (< szlk. sýkora ’cinege’), Smutný (< szlk. smutný ’szomorú’), Vlasák (< szlk. vlasy ’haj’, vlas ’hajszál’ + -ák nagyító funkciójú képzõ, amelynek jelentése itt: ’a szokásosnál több, nagyobb’), Vlèej (< szlk. våèa ’farkaskölyök’, itt metaforikus név); magyar Ágh (< m. agg) , Balog, Bekes : Békés, Bodér : Bodor, Bogár : Bugár, Bokros, Borza, Bús, Czulka, Czigány, Csóka, Csonga : Csonka, Csontos, Farkas, Fehér, Fejes, Fekete, Finta, Fodor, Forró, Gróf, Hamar, Harcsa, Kemény, Kevély, Kis, Konya : Kónya, Korpás, Nagy, Pecek, Pock, Pörsök, Ravasz, Rigó, Szakáll, Sebest(24), Száraz, Szarvas (metaforikus elnevezés), Szõke, Szusztor, Taar, Tarko, Tompos, Ürge (metaforikus név), Veréb (metaforikus név), Veres : Vörös, Vontszemű, Zöld.

Foglalkozásra, tisztségre utaló családnevek: Baèová (< szlk. baèa ’juhászgazda, számadó juhász’), Blanár (< szlk. blana ’hártya’ : bubon ’dob’), Kotlár ’kazánkovács, katlankészítõ’, Barano : Baranyó (< szlk. baran ’bárány’), Bránik : Brányik (< szlk. bráni» ’véd, védeni’), Chovancsek (< szlk. chova» ’tenyészteni’), Cibulka (< szlk. cibuµka ’hagyma’), Debnár (< szlk. debòa ’láda’, tkp. kádár), Deskóová : Desková (< szlk. deszko ’fűrészelt vagy hasított falap’), Dijcán : Dojcsán (< szlk. doji» ’fejni’ : dojèi» ’szoptatni’ + -an képzõ), Draguò (< szlk. dragúò ’dragonyos’), Gajdo¹ (< szlk. gajdy ’duda’), Holec : Hole¹ : Holiaè : Holiè (< szlk. holiè ’borbély’), Hugyba : Hudec (< szlk. hud ’zene’, hudec ’zenész, muzsikus’), Jahnátek (< szlk. jahòa ’bárány’), Karabíno¹ (< szlk. karabína ’karabély’ + -o¹), Klucsár (< szlk. kµúè + -ár ’(nagybirtokon, nagyobb háztartásban) az éléstár, a pince stb. felügyeletével, kulcsainak õrzésével megbízott alkalmazott’), Koller : Kollár(25) (< szlk. kol ’körül’ + -ár képzõ, tkp. esztergályos; Kolesár ’kerékgyártó’) Kovácsik : Kovaèik : Kováèik (< szlk. kova», ku» ’kovácsolni’ + -áè + -ik szlk. képzõk), Kozár (< szlk. koza ’kecske’ + -ár), Kozla (< szlk. koza ’kecske’, kozliatko ’gida’ vagy kozlek ’búzakereszt’), Krajèi : Krajèo : Krajmer (< szlk. kraja» ’vágni, szabni’, tkp. szabó), Kuric (< szlk. kuriè ’fűtõ’), Kuchár (< szlk. kuchár ’szakács’), Kulák (< szlk. kulak ’kulák, zsírosparaszt’), Lovrit¹ (< szlk. lovec ’vadász’), Majerèák : Majerèik : Majerík (< szlk. major : majer ’majorosgazda’, ’juhászgazda’, ’számadójuhász’ + -èák : -èák : -ik), Papík (magyar pap ’lelkész’, ’pap szolgája, szomszédja, rokona’ + -ik szláv képzõ), Ribi : Riby (< szlk. ryba ’hal’, ryby ’halak’), ©afariková (magyar sáfár ’uralkodók ügyintézõje, gazdatiszt, felügyelõ, intézõ’; szlk. ¹afári» ’gazdálkodni’ + -ik szláv képzõ), Sedlár (< szlk. sedlo ’nyereg’), ©efèík : Sevèik : Sevèík (< szlk. ¹vec ’varga’ + -ik szláv képzõ), Struhár : Sztruhár (< szlk. struha» ’esztergál, esztergályos, faragó’), Sabov : Sabol(26) (magyarból szabó ’ua.’), Svec (< szlk. ¹vec ’varga’), Szedlák (< szlk. sedlo ’nyereg’), Szekács (< szlk. seka» ’metsz, vagdal, szel’), Tehlár (< szlk. tehla ’tégla’), Tovarik (< szlk. tovar ’áru’ + -ik képzõ), Uhlár (< szlk. uhlie ’szén’ + -ár) Valaska : Vala¹ka(27) (< szlk. vala¹ka ’fokos’), Zámeèník (< szlk. zámoènik ’lakatos’), Zlatnik (< szlk. zlato ’arany’), Zsákovics (< szlk. ? ¾iak ’diák’ + -oviè képzõ).

Mint a példákból is látszik, a nevek morfológiai tagoltságukat tekintve itt is sokféleséget mutatnak. A foglalkozásra utalók között rengeteg a nomen agentis jelentésű -ár képzõs alak. Ez utóbbi bizonyos esetekben teljesen azonos jelentésű az ugyancsak nomen agentis értelemben használatos -aµ, -aè képzõkkel. Az -ár, -aµ, -aè képzõs nevek besorolása mindazonáltal gyakran egyszerre több alcsoportba is megtörténhetett volna, mivel többnyire nem ismerjük az adott név létrejöttének közvetlen szemantikai motivációját. Egy kisebb csoportot alkotnak anyagomban a puszta helynévbõl keletkezett nevek, amelyeknél ugyancsak sokszor bizonytalan, hogy a névadás indítékaként birtok-, lakó vagy származási helyre utalást kell-e feltételeznünk. Példaként említhetjük közülük a Csor, Szelk, Sziget neveket. Ez utóbbiaknak a szláv nyelvekben, így a szlovákban sincs megfelelõjük.

A nép- és népcsoportok elnevezéseibõl keletkezett családnevek között szintén gyakoriak a puszta tõalaknak tekinthetõ magyar nevek. A négy község névanyagában ilyenekre is találunk példákat: Bolgár, Bosnyák, Cigány, Cseh, Hajdú, Horváth, Kun : Kún, Lengyel, Magyar, Morva, Német, Oláh, Rácz, Sidó, Szász, Tatár, Tóth, Török. Ez utóbbiakkal kapcsolatban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a névadási indítékok között bizonyos nevek esetén joggal feltételezhetõ az etnikai csoport által lakott területrõl való származás ténye is. Anyagomban az etnikai hovatartozásra utaló szlovák családnevek fõként képzett alakban szerepelnek: Cigánek ’cigány etnikumhoz tartozó ember’ : ’sötét bõrű ember’ : ’hazudozó’, Lemák : Lemausek (Lemk) ’galíciai rutén’ : ’ruszin’, Nemèek szlk. nemec ’német’, Nemecz : Nyemecz szlk. nemec ’német’, Polaèek : Polacsek szlk. poµak ’lengyel’, Polin (< poµiak : poµak + szláv -in; az -in itt feltehetõleg birtokosképzõ, amely ebben az esetben a nõi nevekbõl vagy nyelvtanilag nõnemű szavakból mint patronimikum-képzõ hoz létre családnevet; vö. Kniezsa 1965:83), Slovák ’ua.’ (a magyarban Szlovák), Uher (: Uhor), Uhrik (az -ik a magyarban nem használatos; Kniezsa szerint -i végű nevek + k kapcsolatából keletkezett; vö. Kniezsa 1965: 36), Uhrák, Uhrinek (nõi nevekben -iniech ? -inýech), Uhor régi szlovák uhor ’magyar’ (vö. Kniezsa 1965: 55). Itt kell szólnunk arról is, hogy a mai szlovákban a magyarból kölcsönzött maïar ’ua.’ szóval cserélték fel a régebbi uhor népnevet, s történeti munkákban a belõlük létrehozott -sko képzõs megnevezések – Uhorsko : Maïarsko – terminológiai különbséget takarnak. Az elmondottak szellemébõl következõen a Magyar : Maïar tulajdonnevek írásmódjának kettõssége adott esetben nemcsak mellékjeles átírást takarhat, hanem szlovák nyelvű népnévre utaló családnevet is. Ez a családnév a szlovákban feltehetõleg nem túl régi keletű kölcsönzése miatt nem kapott toldalékmorfémát, s így a népnévi példák csoportjában az Uhorral szinonim párt alkotva lényegében puszta tõalaknak fogható fel.

Állatnevek a szlovák és a magyar családnevekben is egyaránt elõfordulnak, s igen gyakran metaforikus értelemben jellemnevekként funkcionálnak, máskor viszont foglalkozásra utalnak: Bogár, Bugár, Czakó, Csikász, Csóka, Csuka, Farkas, Halász, Harcsa, Heringh, Hölgye, Lovász, Pock (< Pocok), Rigó, Sas, Szarvas, Veréb; Jahnátek (< szlk. jahòa ’bárány’), Je¹ko : Je¾o (< szlk. je¾ ’sün’), Káèer (< szlk. káèer ’hím kacsa’), Kohút (< szlk. kohút ’kakas’), Komárek (< szlk. komár ’szúnyog’ + -ek képzõ), Kozla (< szlk. kozliatko ’gida’), Kukucka (< szlk. kuku¹ka ’kakukk’), Kurcsa (< szlk. kurèa ’csibe, csirke’, Lasztovicza (< szlk. lastovièka ’fecske’), Ribi (< szlk. ryba ’hal’), Slávik (< slávik ’fülemüle, csalogány’), Sobik (< szlk. sob ’rénszarvas’ + -ik képzõ), Soviè (< szlk. sova ’bagoly’ + -iè képzõ), Sovi¹ (< szlk. sova ’bagoly’ + -iè képzõ), Sovka (< szlk. sova ’bagoly’ + -ka képzõ), Süncsik (magyar sün : sül ’tüskésdisznó’ + szláv -èik képzõ), Szikora (< szlk. sýkora ’cinege’, valószínűsíthetõ a szlk. syka» ’sziszeg’ tõ + szlk. -ora képzõ kapcsolata is), Szlavicsek (< szlk. slávik ’fülemüle, csalogány’ + -ièek képzõ), Vlèej, Vlèkov, Vliko (< szlk. våèa ‘farkaskölyök’), Vrabec (< szlk. vrabec ’veréb’), Zajácz, Zajièek (< szlk. zajac ’nyúl’), Zverka (< szlk. zver ’állat, vad’ + -ka képzõ).

Az elmondottakból kitűnik, hogy anyagomban nagyon jelentõs szerepet játszanak a morfológiailag motivált családnevek. Ezeknek – mint láttuk – nagy része képzéssel, kisebbik része egyéb szóalkotási módokkal keletkezett. A képzett szavakról írásképük alapján legtöbbször könnyű eldönteni, melyik nyelv morfológiai elemei alkotják õket. Bizonyos esetekben viszont fejtörést okoz, hogy a kérdéses tõhöz melyik nyelv derivátuma kapcsolódik. A vagylagos besorolást megengedõ esetek többségét a képzéssel létrejött személynévi eredetű családnevek között találjuk. A következõ, véletlenszerűen kiválasztott, de mégis típusokra utaló példákkal azt szeretném érzékeltetni, hogy morfológiai szempontból melyek a biztos, melyek a vagylagos besorolás esetei: m.–szlk. Greza : Grezsa : Gre¾a (< szlk. Gregor + m.–szlk. -a), szlk. Grezany : Gre¾aò (< szlk. Gregor + szlk. -aò : -any), m.–szlk. Grezsó : Gre¾o (< szlk. Gregor m.–szlk. -o : -ó), Ilèiková (< m. Illés + szlk. -èik), I¹tokoviè (<+ szlk. -oviè), m.–szlk. Istók (< m. István + m.–szlk. -ók : -ok), Ivanèiková (< m.–szlk. Iván + szlk. -èik), Ivanek (< m.–szlk. Iván + szlk. -ek) szlk. Ivanics : Ivaniè (< m.–szlk. Iván + szlk. -iè), szlk. Koba (< szlk. Ja-kub : Jakob + szlk.–m. -a).

2.2. Néhány hangjelölési kritérium. Szlovák–magyar viszonylatban a családnevek írásával kapcsolatban jellegzetes hangjelölési kritériumként említhetjük a másik nyelvhez viszonyított jellegzetes hiányokat. A szlovákban a magyar hangállományhoz képest nem találunk ö, õ, ü, ű hangokat. Így a Török, Vörös, Szűcs, Füzi típusú nevek alapalakjukban nem tekinthetõk szlovák eredetűeknek. Gondot jelent viszont a Vörös : Veres alakváltozat második tagjának megítélése, hiszen a magyarban etimológiailag ismert a viszonyuk, ugyanakkor a szlovák–magyar nyelvhatáron elképzelhetõ az ö-s változat hanghelyettesítéses szlovákos ejtésének rögzülése, mivel a szóban forgó labiális palatális magánhangzót a szlovák nyelvérzék automatikusan illabiális palatálissal cseréli fel. A Szücs : Syè pár esetében megkönnyíti a probléma megítélését, hogy a magyarban alapvetõen a labiális hangzós változata terjedt el (Szücs : Szõcs), tehát itt az illabiális alakváltozat a magyar név szlovák ejtésmódjának tűnik. Az ö : e párok esetében nem zárom ki a szlovák ejtésmód hatását, de figyelembe veszem, hogy a magyar nyelvterület más részein is létezik a labiális : illabiális kettõsség. Ezért mindkét alakváltozatot a magyar etimonú családnevek közé sorolom be. Az ü : i kettõsségnél viszont csak a labiális alakokat tekintettem magyar eredetűeknek, az illabiálisakat nem.

A szlovák ä, ý; å, ô, à grafémák által jelölt hangok családnévanyagomban alapvetõen nem, illetve csak néhány névben találhatók meg. Elõfordult, hogy ezek a grafémák nem a névben, hanem abban a közszói tõben használatosak, amelyre a kérdéses családnév visszavezethetõ. Az ilyen betűket tartalmazó nevek besorolása semmiféle nehézséget nem jelentett, mivel morfológiai, szemantikai kritériumok alapján egyértelműen eldönthetõ, melyik csoportba tartoznak. A következõ nevekben bukkantak fel a kérdéses grafémák: Maky¹ (feltehetõleg a szlovák mäkký tõre vezethetõ vissza), Huåková (a cseh huåka), Vlèej (< szlk. våèa), Kàmkola (benne a szlovák krm tõ), Vrba (a szlovák vàba tõ etimologizálható benne). A Javùrek (cseh javùr) cseh ù-jának következetes jelölése ugyancsak egyértelmű besorolást tett lehetõvé.

Névanyagomban a szlovák ý graféma alapvetõen -ý, -ský, -cký melléknévképzõként fordult elõ a szláv/szlovák eredetű névanyagban. A magyar bejegyzésekben az -ý rendre átalakulnak i hangértékű y-ná. Gyakori jelenség az is, hogy az anyakönyvekben egy-egy név azonos idõszakban is többféle alakban van bejegyezve: hol y-nal, hol ý-vel. A magyar idõszakok anyakönyvezési gyakorlata csak kivételes esetekben tartja meg a szlovák -ý, -ský, -cký melléknévképzõk alakját, ezzel szemben a szlovák idõszakokban – igaz, nem túl gyakran – akkor is y-os alakban bukkan fel a családnév, ha az egyébként szláv jellege miatt ý-s ortográfiát kívánna. Az -ý tõbelseji felbukkanásával egyetlen névben találkoztam. A Sýsová besorolásakor végül is a bizonytalan etimonú nevek közé történõ besorolás mellett döntöttem. Ennek ellenére elképzelhetõnek tartom, hogy tollhibás alakkal van dolgunk, s kapcsolatba hozható a Syè névvel.

A magyar nevek szlovák betűs átírása és fordítva, a szlovák nevek magyaros írásmódja a különbözõ korszakokban tapasztalatom szerint bevett anyakönyvezési gyakorlatnak mondható. A továbbiakban felsorolom, melyek azok a grafémák, amelyeknél elvileg számításba jöhetett az átírás.

Mindenekelõtt a magyar kétjegyű betűket, a régies magyar betűkapcsolatokat, valamint fordított irányban a mellékjeles szlovák betűket érintette ez a gyakorlat. Így válhatott a magyar dzs, cs, gy, ly, ny, sz, ty és zs-bõl szlovák d¾, è, ï, µ, ò, s, », ¾. Ezen túl elvileg érinti a nevek grafizációját a szlovák kemény – lágy magán- és mássalhangzópárok külön betűjeggyel történõ jelölése. Így párt alkot a magánhangzók közül az i : y, í : ý, a mássalhangzók körében d : ï, h : ch, l : µ, n : ò, t : ». Ez utóbbiak közül a d, l, n, t az õt követõ i, e magánhangzók hatására lágyan ejtendõ, tehát ï-nek, µ-nek, ò-nek, »-nek, de betűjelük d, l, n, t marad. A nevek írásában csak ritkán felbukkanó probléma az ún. szótagalkotó rövid – hosszú szlovák mássalhangzójelek eltérõ betűjele. Ennek megfelelõen a szlovákban külön jele van a rövid és hosszú l-nek (l : å) és r-nek (r : à). Ez utóbbi hangjelölési típus – az említett két példát leszámítva – nincs meg a négy vizsgált község családnévanyagában.

Mint már utaltam rá, a régies magyar betűkapcsolatok jelölése is gyakran változik a szlovák átíráskor. A mai szlovák helyesírás elve velük kapcsolatban egyébként is az, hogy lejegyzésükkor a hangértéküknek megfelelõ betűjelet kell alkalmazni – igaz, a szabályzatnak ez a rendelkezése csak az ún. történelmi családnevekre vonatkozik.

Az anyakönyvek vezetése sem a név viselõjének etnikai hovatartozására, sem a név etimologikus voltára nem volt tekintettel. A magyar idõkben a szláv neveket is többnyire magyaros írásmóddal rögzítették. A (cseh)szlovák idõkben megfordult a helyzet. A magyar neveket is elkezdték mellékjelezni. Ez a gyakorlat vezetett oda, hogy az anyakönyvekben a családnevek rendkívül változatos írásképe tárul elénk. Néha ugyanazon családon belül, sõt azonos személy esetén is találkozunk a magyaros, majd a mellékjeles írásmóddal. Némiképpen a fenti példaanyagban is visszatükrözõdik a jelenség, bár e tekintetben nem tudtam teljes következetességgel eljárni. Ha a családnevek minden alakváltozatát feltüntettem volna, hihetetlen mértékben földuzzadt volna a példaanyag. Helyette a következõ elveket alkalmaztam: ha a név csak egy alakban fordult elõ, akkor azt munkámban annak megfelelõen szerepeltetem; ha a névnek többféle alakjával is találkoztam, akkor a gyakoribb alakot tüntetem fel, illetõleg azt, amelyik elõbb bukkan fel az anyakönyvekben. Ettõl a vezérelvtõl csak néhány indokolt esetben tértem el.

A német eredetű neveknél fõként a (cseh)szlovák anyakönyvezés idején a kiscétényi nevek között találkoztam fonetikus átírással (pl. Zimmermann > Cimerman : Cimermen), de a hangzás alapján nem jelentett gondot a névalakok párba állítása.

2.3. Néhány morfológiai természetű kritérium. A rendelkezésemre álló névanyagban egyaránt találunk tõ-, összetett és képzett szavakra visszavezethetõ családneveket. A magyarban jellegzetes típust alkotnak a puszta helynevekbõl, személynevekbõl, egyéb közszókból létrejött családnevek. A képzett alakok között gyakoriak a birtokra, lakóhelyre és/vagy származási helyre utaló -i képzõs családnevek, de e típusban itt-ott felbukkannak képzõ nélküli alakok is. Sajátos szóösszetételnek számítanak a -fi utótagú családnevek. A szlovákban számarányát és súlyát tekintve is kisebb jelentõségű a szerves és szervetlen szóösszetétel, de nem példa nélküli. Az általam vizsgált névanyagban is találkoztam Dobrovodská, Horehaj, Nedomové, Nevidal, Ocsenás (Oèená¹), Podhorec és hozzájuk hasonló összetételekkel vagy összetételszerű alakulatokkal, ám arányuk a képzéssel létrejött családnevekhez képest jelentéktelennek mondható.

A Dobrovodská, amely a dobrý ’jó’ és voda ’víz’ összetétele, s a nõnemű -ská formánssal van ellátva, a csehországi Dobrá Voda ’Jóvíz’ község neve; a Horehaj név gyaníthatóan a szlovák horehaj-doluhaj ’fent erdõ, lent erdõ’ szerkezetbõl alakulhatott ki; a Nedomové ’hontalan’ a szlovák nie : ne + domov kapcsolatából; a Nevidal (nie : ne ’nem’ + vída» ’kiadni’; a szlovák Ocsenás – mellékjelesen írva: Oèená¹ ’Miatyánk’ – a keresztény imádság szlovák szövegének indításából; a Podhorec a származási helyre utaló szlovák pod- ’alatt’ + hora ’hegy’, tehát ’hegyvidéki’, ’hegyaljai’ + -ec képzõ, illetõleg a Trencsén, esetleg Liptó megyei Podhora község -ec képzõs származékának fogható föl. Világosan látható, hogy többnyire nem a kérdéses családnevek megalkotása során jön létre a szóösszetétel, hanem az már megvan a név kiindulópontjának számító alapalakban.

Az összetételek között kell megemlítenem azokat, amelyek régi egyházi vagy világi személynevekre vezethetõk vissza, s toldalék nélküli alakban váltak családnevekké. Ezek anyagomban csak egészen kis számban bukkantak fel. Ilyennek tekinthetõ a Bohumel (< Bohumil) által reprezentált típus. Ezekbõl több név is létrejött tõrövidítéses továbbképzéssel, mint a Bohu¹ (< Bohumil + -u¹), Gódány (< Godimir : Godislav). A szláv nevek csoportjában puszta tõrövidítéssel csak kivételesen találkoztam – Budomír > Bud : Bod –, s azonnal megjegyzendõ, hogy ilyen esetben felvetõdhet a név képzésének magyar volta is (vö. Kázmér 1993: 144). Ebben a típusban is látni kell, hogy a tagok összetétellé válása megelõzte a családnév keletkezését.

Sok olyan tõ- és képzõmorfémát találunk, amelyrõl egyéb támpontok híján nehezen dönthetõ el, hogy melyik nyelv morfológiai állományához tartozik. Ezek között vannak olyanok, amelyek a szlovák nyelvben magyar, a magyar nyelvben szlovák kölcsönzéseknek számítanak, de olyanok is akadnak közöttük szép számmal, amelyek mindkét nyelvben szerves fejlõdés eredményei, s szemantikai tartalmuk is többé-kevésbé összevethetõ. E kérdéskörre a továbbiakban még utalásszerűen visszatérek a szemantikai problémakör tárgyalásakor.

Külön csoportot alkotnak azok a morfológiai alakulatok, amelyekben a tõ vagy képzõ magyar, de a toldalék szláv/szlovák, és fordítva. Ilyenkor – mint már utaltam rá – minden esetben a képzõ jellege, nyelvi hovatartozása határozta meg a besorolást. Ha tehát magyar tõhöz szláv/szlovák képzõ járul, akkor a családnév a szláv/szlovák csoportban kap helyet, ha szlovák tõhöz magyar képzõ kapcsolódik, akkor a kérdéses családnevet a magyar nevek közé soroltam be.

A szláv/szlovák nevek között a régebbi keletkezésű névanyagban a -ský, -cký, -ská, -cká képzõs alakok mindig származási helyre utalnak: településre, esetleg területi egységre (pl. Zsilinszký ’zsolnai’ Ki¹ucky : Kisuczky : Ki¹ucky : Kysucký(28) ’a Kisuce nevű tájegységrõl való’ vagy ’a Vág menti területrõl való’). Ezek elvileg idegen nyelvek helyneveihez is hozzákapcsolhatók, így jön létre pl. Esztergom régi német nevébõl -ský képzõvel a szlovák Granský családnév. A fentebb említett derivátumokkal szinonim jelentésűek – s azokat részben felváltják – az -ák, -ec, -èan képzõk, amely a konkrét származási hely megnevezésén kívül nagyobb területi egységekre is utalhat. Anyagomban több ilyen jelentésben használatos -ák képzõs családnév is felbukkant – pl. Dolòák ’délvidéki’, Horòák ’hegyvidéki’, Lu¾be»ák, Spi¹ák ’szepesi’, Straòák ’hegyoldali’ –; -ec képzõvel ellátottra csak a Podhorec ’hegyvidéki’, ’hegyaljai’ említhetõ, a négy község családnevei között egyetlen -èan képzõs származási helyre utaló nevet sem találtam. A szóban forgó képzõnek ezen túl sokféle jelentésárnyalata van: lehet nagyító értelme – Nosák ’nagy orrú’, Csulák ’fürge, eleven, élénk’–, járulhatnak népnevekhez – Lemák ’galíciai rutén’, Polák ’lengyel’, Slovák ’ua.’, Uhrák ’magyar’ –, s hozzákapcsolhatók keresztnevekhez is – Banyák : Benyák ’Beòadik’, Ignaták ’Ignác’, Katák ’Katalin’, Mandák ’Nándor : Mandur’, Pazák ’Pazár’ – csakúgy, mint egyéb köznevekhez. Névanyagomból ez utóbbi típusra említhetõ példaként a Belák ’fehér’, Bezák : Be¾ák ’futni’, Caplák ’tipeg, topog’, Èernák ’vörös’, Novák ’új’.

Fentebb már arra is utaltam, hogy mind a magyar, mind pedig a szlovák lexikai elemek elláthatók a másik nyelv jellegzetes képzõivel. Szlovák tõhöz kapcsolódik magyar képzõ a következõ nevekben: Dubai(29), Jakóci : Jakóczi(30), Jógyel(31); a Verèeková(32), Kickó(33), Kicska(34), Orbich(35) nevekben pedig magyar tõ továbbképzése történik szlovák toldalékkal. A névképzés a képzõ miatt magyarnak is, szlováknak is felfogható, bár a tõ magyar vagy magyarnak is tekinthetõ a következõ nevek esetében: Gálik(36), Illik(37), Imrik(38), Jozskó : Jozsko(39). Mind a tõ, mind pedig a képzõ mindkét nyelvben megvan: Gálus : Gálu¹(40), Simkó : Simko(41) A névképzés motivációjának ismerete nélkül nehezen dönthetõ el a kérdéses alakról, hogy magyar, avagy szlovák szóalkotási módot feltételezhetünk-e: Kollár(42), Sáfár : ©afár(43), Sinko : Sinkó(44).

A problémakör zárásaként a teljesség igénye nélkül szólnunk kell arról is, hogy a nõi nevek 1922-tõl rövid egy év leforgása alatt mind a négy falu állami anyakönyveiben szinte kivétel nélkül -ová (-á, -ská) képzõsre váltanak, sõt a késõbbi idõszakokban az egyházi anyakönyvekben is gyakran tartozékukká válik ez a formáns. Az állami anyakönyvekben értelemszerűen csak az anyák nevéhez tudják hozzáilleszteni, mivel a leány újszülöttekhez csak apjuk családnevét jegyzik be. Ugyanakkor az egyházi anyakönyvekben mind a leánygyermekek, mind az anyák nevéhez hozzáteszik ezt a toldalékot. Mivel ez a képzõ a magyar identitású egyéneknek sérelmes, nem hivatalos formában sokan rendre el is hagyják a név végérõl. E képzõ névhez illesztése esetünkben értelemszerűen nem befolyásol(hat)ja a besorolást.

A szlovákban az -ová morfológiai funkciója az, hogy férfinevekbõl patronimikum-képzõként hozzon létre nõi neveket. Jelentése megfeleltethetõ a magyar -é birtokjelével. Ennek szellemében funkcionálisan a magyar Balázs + -é > Balázsé : Balázsi párba állítható a szlovák Adam + -ová típusú patronmikum-képzõs szerkezettel.

Német eredetű neveken viszonylag ritkán találkoztam szláv/szlovák, illetõleg magyar képzõkkel. Ha mégis felbukkantak ilyenek alakok, akkor vagy a már példaként említett régi német településnevekhez hozzákapcsolt -ský képzõs alakkal volt dolgom, vagy olyan régi német eredetű személynevek derivált alakjaival, amelyek már alapformájukban is mindkét nyelv régiségében meghonosodott átvételeknek számítanak.

2.4. Néhány szemantikai kritérium. Mint már fentebb említettem, a családnévanyagom tövei és képzõi között jó néhány összevethetõ szemantikai tartalmú elemmel találkozhatunk. Ezek javarészt párhuzamos szemlélettel magyarázhatók, s csak elenyészõnek mondható a két nyelv kölcsönhatására visszavezethetõ jelentésfejlõdés. Ez utóbbiakra fõként a képzõcserék során említhetünk példákat. Ám gyakran itt is nagyobb szerepet tulajdoníthatunk a párhuzamosságnak és a véletlen egybeeséseknek, mint a két nyelv egymásra hatásának. Mindkét nyelvben megtalálhatók a következõ képzõk: m.–szlk. -a, m.–szlk. -ca, m. -csa : szlk. -èa, m. -csó : szlk. -èo, m. -es : szlk. -e¹, m. -ics : szlk. -iè, m. -is : szlk. -i¹, m.–szlk. -ka, m. -kó : szlk. -ko, m. -ny : szlk. -ò, m. -ó : szlk. -o, m. -ók : szlk. -ok, m. -ós : szlk. -o¹, m. -sa : szlk. -¹a, m. -ska : szlk. -¹ka, m. -us : szlk. -u¹. Válaszra vár, miért kerültek szlovák–magyar képzõpárként egymás mellé olyanok, amelyekben a rövid és hosszú magánhangzó, a kétjegyű magyar, valamint a mellékjeles szlovák betű egyúttal alaki különbségtevõ is. Azért, mert a régi névjegyzékekben és anyakönyvekben ezek között többnyire nem tettek különbséget. Éppen ezért gyakran nem is lehet megállapítani, melyik nyelv képzõjét kell keresnünk a néven. Ez továbbhagyományozódott az állami anyakönyvezést követõen is. Az általam vizsgált anyakönyvek mindegyikében szép számmal találkozni olyan családnevekkel, amelyeknek csak a megfelelõ kiejtésekor válik egyértelművé, hogy milyen tõvel, illetõleg képzõvel van dolgunk. Szinte számolatlanul lehetne sorolni anyagomból is az ilyen példákat. Csak néhányat kiragadva közülük: Gadu¹ová (< szlk.? ga(j)du¹ ’dudás’); Rampaskó : Rampa¹ko (szlk. rampá¹ ’újbor’); Suchoòová (< szlk. sucho : suchos» ’szárazság’); Svankó (< szlk. ¹vanda ’humor’); Szadlon (< szlk. sadlo ’háj’ + -ò képzõ); Sziván (< szlk. sivý : ¹edý ’szürke’)(45); Ruèko (< szlk. ruka ’kéz’ + -ko képzõ > ruèko ’kezecske’).

Bár a fentebbi példák közül mellõztem a szlovák képzõk magyar alaki párjainak bemutatását, a rövid felsorolásból mégis kitűnhetett, hogy a magyar–szovák képzõpárok szemantikai tartalma alaki egyezésük ellenére többnyire eltérõ, s csak ritkán mutat hasonlóságot vagy teljes egyezést. Funkciójukban mégis párba állíthatók, mert többnyire mindegyikük a régi egyházi és világi eredetű családnevek egyszerű és tõrövidítéses továbbképzésében játszott igen jelentõs szerepet.

Ha szemantikailag és funkcionálisan akarjuk párokba rendezni a két nyelv derivátumait, arra is figyelmesek lehetünk, hogy néha egészen különbözõ eszközöket használ fel a szlovák és a magyar egymásnak nagyjából megfeleltethetõ szemantikai tartalmak kifejezésére. A magyar -ics a régi nyelvben pl. alapvetõen kicsinyítõ szerepű volt; a szlovák -iè is valaha ugyancsak kicsinyítõ képzõként funkcionált. A mai szlovákban ez a képzõ ebben a funkciójában már nem termékeny, de régen homonim párja volt az -itj > -iè hangfejlõdési utat mutató szlovák patronimikum-képzõnek (vö. Kniezsa 1965: 65). Ez pedig szemantikai tartalmában többé-kevésbé megfeleltethetõ a magyar ~fi : ~ffi : ~fy : ~ffi szót tartalmazó összetételek utótagjának. Tehát ami a szlovákban Palkoviè, Petroviè, Simoniè, az a magyarban Pálfinak, Péterfinek és Simonfinak feleltethetõ meg. Ugyanakkor a szlovákban van Krajèoviè (< krajèi, krajec ’szabó’), Sevèoviè (< ¹vec ’varga’), Nemkiniè (< nemka ’német nõ, német asszony’) is – a magyarban viszont nincs *Szabófi, *Vargafi, *Németfi, mert a -fi – itt nem részletezendõ művelõdéstörténeti okok miatt – csak bizonyos típusú régi egyházi és világi személynevekkel kapcsolódott össze. Megjegyzendõ, hogy az -iè patronimikum-képzõ más szláv nyelvekben is széles körben elterjedt az említett funkciójában, ezért bizonyos nevekrõl meglehetõsen nehéz eldönteni, melyik szláv nyelv tekinthetõ a családnév forrásának.

Szemantikailag minden bizonnyal a szlovák -iè és a magyar -fi patronimikum-formánsokkal hozható rokonságba az -i (< -é) is, amely a régiségben ugyancsak egyházi és világi eredetű személynevekhez kapcsolódhatott, s a leszármazottnak az apához tartozását volt hivatott kifejezni. Ilyen típusú neveket anyagomban is többet találtam: Balázsi : Balázsy, Bukai, Ferenci : Ferency, Jáno¹iová : Jánosi, Lázári, Marki : Márki. Bizonyos esetekben nehéz elkülöníteni a vele alakilag azonos -i birtok-, lakó- vagy származási helyre utaló képzõvel létrejött nevektõl. Ilyen, kétféle besorolást is megengedõ formáns található a Csáki ~ Csáky, Károlyi, Mihályi, Páli ~ Pályi neveken. Ez a bizonytalanság azzal magyarázható, hogy a tõben szereplõ név személynév is lehet, illetõleg jellegzetes magyar névadási módként a puszta személynév helynévvé is válhatott.

Az -i képzõs magyar név nagyon gyakran helységre, ritkábban tágabb területi egységre utal. Ilyenkor egészen közeli szemantikai rokonságba hozható a szláv -ský, -cký, -ská, -cká; -ák, -ec, -èan képzõs szlovák nevek bizonyos jelentésárnyalataival: pl. m. Berényi(46) : szlk. Berenská ’berényi’; m. Morvai : szlk. Moravec ’morvai’; m. Hegyi : Horák (szlk. horák < ’hegyi’, ’erdei’ vagy ’erdõõr’) : szlk. Horská (szlk. horský ’hegyi’); m. Felföldi : szlk. Horòák ’felvidéki’.

A magyar -i kicsinyítõ képzõi értelemben is használatos. Ez utóbbi jelentést tulajdonítjuk a Gáspárból tõrövidítéses továbbképzéssel létrejött Gazsi formánsának is. Az -i képzõs családnév ritkán idõpontra is utalhat, mint ahogy ez a Karácsonyi és a hozzá hasonló típusú nevek esetében is feltételezhetõ.

A szláv nyelvek, így a szlovák is nagyon kedvelik a képzõhalmozást. A Hlavièka (< szlk. hlava ’fej’, tkp. ’fejecske’), Velièko (< szlk. veliký ’nagy’, tkp. ’nagyocska’) típusoknál ezzel a jelenséggel van dolgunk, méghozzá két kicsinyítõ képzõ is járul a tõhöz (-iè + -ka : iè + -ko); ennek elvben a magyarban sincs akadálya, ám a mi nyelvünk családneveket általában ily módon tömegével mégsem produkált.

A szemantikai és hangalaki összevethetõség jellegzetes csoportját alkotják azok a családnevek, amelyek alakjukban és/vagy jelentésükben megfelelést mutatnak. E jelenség többféle oka is lehet: irányát tekintve vagy szlovák/szláv–magyar, magyar–szlovák irányú szókölcsönzés áll a jelenség mögött, vagy közös forrásnyelvre vezethetõk vissza mindkét nyelv neveinek etimonjai. Egy részük közszói eredetű, másik részük régi világi vagy egyházi eredetű személynév. Ezek minden részletre kiterjedõ számbavételétõl itt most eltekintek, hiszen Kniezsa már többször hivatkozott tanulmányában jó néhányat sorol fel közülük (Kniezsa 1965: 111–112). Helyette névanyagommal kapcsolatban a három típusra egy-egy példát említek. Magyar–szlovák irányú kölcsönzés a Kocsis, amely egyébként gyakorta szerepel mellékjelesen (szlk. Koèi¹), az én az anyagban a balonyi és diósförgepatonyi nevek között azonban csak magyar helyesírással lelhetõ meg. Fordított irányú kölcsönzésnek számít, tehát szláv–magyar irányú átvétel a Kovács, amely értelemszerűen a szlovákban is megvan (szlk. Kováè). A szlovákban is meg a magyarban is egy harmadik nyelv az átadó, s a hangtani arculat megváltoztatása nélkül többé-kevésbé megfeleltethetõ a névben rejlõ közszó szemantikai tartalma. Ilyennek tekinthetõ a Majer : Major, amely német kölcsönszónak tekinthetõ mindkét nyelvben.

Az esetek egy részében a név közszói etimonja a magyarban szláv kölcsönzés, de hangtani és/vagy egyéb kritériumok alapján pontosan megállapítható, hogy a családnév származhat-e a szlovákból, vagy nagy valószínűséggel más szláv átvételnek számít-e: szl. Struhár (: szlk. Tokár : Tokál, esetleg szlk. Kolár; vö. Kniezsa 1965:77, 106) > m. Esztergály + -os, szl. Granèiar (: szlk. hrnèiar ’fazekas’) > m. Gerencsér ’ua.’, szl. Muka (: szlk. muka ’kín’) > m. Munka ’dolog’.
Léteznek olyan esetek is, amelyeknél a magyarban szláv kölcsönzéssel van dolgunk, de a magyaros és az etimologikus elõzménynek számító név hangalakja is kellõen elterjedt a magyarban: szláv Kazimír > m. Kazimír : Kázmér, szláv Polák > m. Polák : Polyák : Pollák.

Mint azt már a régi egyházi és világi személynevekbõl keletkezett családnevek bemutatásakor láthattuk, azok között is számtalan olyannal találkozni, amelynek hangalakja teljesen egyezik, vagy csak a magánhangzó, esetleg egyik-másik mássalhangzó jelölésében különböznek a szlovák–magyar párok tagjai, ejtéskor viszont az írásrendszerek eltérése ellenére is több-kevesebb megfelelést mutatnak. Csak emlékeztetõül idézek fel közülük néhányat: Adam : Ádám, Daniel : Dániel, Fabian : Fábián, Iván : Iván, Ján : János, Jozef : József, Karol : Károly, Luka¹ : Lukács, Michal : Mihály, Peter : Péter, Simon : Simon, Silvester : Szilveszter, Tomá¹ : Tamás.

3.1. A továbbiakban minden településsel kapcsolatban négy olyan diagramot veszünk szemügyre, amelyek a vizsgált idõszakra vonatkoztatva sorrendben a következõ adatokat összesítik:

• a népesség etnikai és
• felekezeti összetételét,
• a családnevek fentebb ismertetett csoportjainak alakulását.

A családnevek településenkénti összehasonlíthatóságához külön bontásban adom meg az újszülöttek apjának és anyjának családnevét. A diagramokon, grafikonokon a nevek elõfordulási gyakoriságát nem abszolút számokban, hanem százalékértékben szerepeltetem, hogy az összehasonlítás egy-egy településen belül idõszakonként is, valamint a településenként is könnyen megtörténhessen. Erre azért is szükség van, mert a népesség száma az egyes korszakokban is eltérõ, másrészt a települések lélekszáma is különbözõ. A százalékértékek kiszámításakor az egyes kategóriák családneveinek számát mindig az adott idõszak összes apai, illetõleg anyai családnevéhez viszonyítottam. A leányanyától származó újszülötteknél – ha nem jegyezték be az apa családnevét – kényszerűségbõl mindkét csoportban az anya nevét tüntettem fel. Ezek az esetek azonban érdemben nem, csak néhány századszázaléknyival módosították az összképet.

3.2.1. Balony népessége

A diagram oszlopaiból egyértelműen kiolvasható, hogy a falu lakossága – a kisebb hullámzásokat leszámítva – mindvégig magyarnak vallotta magát. 1930-tól a szlovákság némileg megszaporodik. A jelenség kezdetben összefüggésbe hozható a népszámlálások központilag, a hatalom által gerjesztett statisztikai torzításaival. Az 1960-as évektõl a reszlovakizáció késleltetett hatását, majd pedig a szlovákság lassú, de ebben a községben jelentõs mértékűnek semmiképpen nem mondható beszivárgását kell a fõbb okok között gyanítanunk.

Balony népessége 1896–1999

3.2.2. Balony felekezeti megoszlása

Felekezeti megoszlás tekintetében is egyértelműen megállapítható, hogy a község lakosságának meghatározó többségét mindvégig a római katolikus vallásúak tették ki. Az izraeliták aránya 1890-hez képest fokozatosan csökken. A diagramon alacsony számarányuk miatt már szinte észrevehetetlen a jelük, de az anyakönyvek vallást jelölõ rovataiból tudható, hogy egészen 1940-ig jelen vannak. Az evangélikusok érzékelhetõen 1880-ban és 1900-ban vannak jelen a településen, õket hirtelen váltják 1910-tõl a reformátusok. Ez utóbbi felekezet aránya sem számottevõ, bár a továbbiakban mindvégig regisztrálható a jelenlétük. Az utolsó népszámláláskor az egyéb kategória oszlopa hirtelen felszökik. Ezt az adatot lényegileg a felekezeten kívüliek töltik ki. Ez arra világít rá, hogy az utolsó idõszakban az egyházi anyakönyvekbõl a lakosság névanyagának valamivel több mint 90%-át sikerült csak feldolgoznom. A hiányzó rész ellenére megállapítható, hogy a közel tíz százaléknyi adatsor érdemileg nem befolyásolta volna a családnévanyag összetételének alakulását.

Balony felekezeti megoszlása 1896–1999

3.2.3. Balony családnevei

Az apai családnevek között – amelyeket az újszülöttek, egy-két leányanyás esetet leszámítva, alapvetõen továbbvisznek – a szlovák és magyar etimonúak teszik ki az anyag döntõ többségét. Görbéjük hullámzása egyértelműen korrelációs viszonyt mutat: az I–III. idõszak viszonylagos állandósága után a IV. korszakban mintegy 14%-kal csökkennek a magyar etimonú nevek, s ezzel párhuzamosan valamivel kisebb mértékben (11,7%) növekszenek a szlovák etimonú nevek. Mindebbõl persze hibás lenne azt a következtetést levonni, hogy a név viselõjének minden esetben szinkronban volt az identitása és anyanyelve a név etimológiájával. Tény viszont, hogy a névanyag ilyen irányú gazdagodása a korábban zártabbnak tekinthetõ falusi közösség felbomlásával is összefüggésbe hozható. Ekkortól távolabbról is érkezhettek nevek a községbe, akár a nyelvhatártól távolabbra esõ etnikailag vegyes területrõl, akár a szlovák–magyar nyelvhatár közelébõl, sõt még azon túlról is. A bizonytalan besorolást kapó nevek a VI. korszakig 1-2%-ot tesznek ki. Görbéjük az utolsó idõszakban hirtelen felszökik, de ezek a nevek így sem lépik túl 5,5%-os értéket. A német nevek hol fölbukkannak, hol meg eltűnnek, de egyetlen korszakban sem haladják meg jelentõsen a 2%-ot.

Balony apai családnevei 1896–1999

Az apák rovatában bejegyzett nevek között sorrendben leggyakoribbak a következõk: Vörös (9,58%), Horváth (6,71%), Ollári (6,09%), Csicsay (4,45%), Tóth (3,89%), Németh (2,82%), Both (2,76%), Andits : Andics (2,63%), Kovács (2,51%), Szabó (2,26%), Vida (2,13%), Patasi : Patasy : Patassy (2,01%), Markó (1,94%), Mátis (1,94%), Vass (1,94%), Simon (1,63%), Takács (1,63%), Kulacs (1,57%), Zsemlye (1,57%), Bartalos (1,51%), Fekete (1,51%), Nagy (1,38%), Varga (1,25%), Csomor (1,19%), Farkas (1,19%), Herdics : Herdits (1,19%), Sebö : Sebõ (1,19%), Gaál (1,13%), Pente (1,13%). A többi családnév aránya egy százalék alatt marad.

A teljes idõszakot lefedõ családnevek betűrendben a következõk: Andits : Andics, Bartalos, Both, Csicsay, Herdics : Herdits, Horváth, Kovács, Kulacs, Mátis, Németh, Ollári, Patasi : Patasy : Patassy, Sebö : Sebõ, Tóth, Vass, Vida, Vörös.

A gyakoribb családnevek között találunk olyanokat is, amelyek a kezdetektõl jelen vannak, de egyik vagy másik korszakban el-eltűnnek. Ez a tény összefüggésbe hozható a név kevésbé frekventált voltával, illetve a korszakolás emberöltõnél rövidebb idõhatárával. Nem fedik le egyenletesen az egész vizsgált idõszakot, de a legtöbb korszakban feltűnnek a következõ balonyi nevek: Fekete, Holocsi, Lengyel, Makó, Markó, Pente, Rácz, Sárközy, Simon, Szabó, Zsemlye.

A szülõanyák családnévanyagának összetétele az apai családnevekhez képest a községben némileg eltérõen alakul. Igaz, hogy itt is a szlovák és magyar etimonúak görbéje szoros korrelációs viszonyt mutat, de hullámzásukat némiképpen színezi két másik csoport: a kezdetektõl a III. korszakig a német eredetűek, majd ezt követõen a színezõ a szerepét átveszi a bizonytalan etimológiák csoportja. Itt a magyar eredetű családnevek görbéje a 70 és 90% között kígyózik. Ennek majdnem teljesen szabályosan negatív tükreként alakul a szlovák etimológiák görbéje, amely 7,6%-os alsó értékét a III., 28,4%-os plafonját a VI. korszakban éri el. Úgy tűnik, hogy a III. korszakban a német nevek megszaporodása a szlovák családnevek rovására történik, majd teljes eltűnésüket követõen a szlovák és magyar nevek görbéje ellentétes irányba kezd elmozdulni: ennek következtében a szlovák etimológiák száma némileg gyarapodik, a magyaroké csökken. A szlovák eredetű nevek VI. korszakbeli hirtelen megugrását követõen mind a magyar, mind a szlovák nevek görbéje többé-kevésbé beáll az I. korszakbeli induló értékre. Itt azonban az adatok értékelésekor számításba kell venni, hogy a nevek forrásául ekkor már csak egyházi anyakönyvek álltak rendelkezésemre. A lakosságnak az a mintegy 10%-ot kitevõ része, amelynek felekezeti hovatartozására nincs adat, s így ennek következtében családnevüket az egyházi anyakönyvben nem leltem meg, névanyagával jelentõsebben mértékben nem befolyásolhatná az egyes görbék elmozdulásának trendjét. Még abban az esetben sem, ha mindet a szlovák etimológiák közé kellene sorolnunk, aminek nagyon kicsi a valószínűsége.

Balony anyai családnevei 1896–1999

Minden település névanyagának jellemzõ jegyeként adható meg, hogy melyek a leggyakoribb családnevek, illetõleg vannak-e közöttük olyanok, amelyek a vizsgált idõszak egészét lefedik, vagyis mindvégig jelen vannak.
A balonyi szülõanyák családnevének gyakorisági rendjét vizsgálva a következõ kép tárul elénk.

A teljes idõszakot lefedõ családnevek: Horváth : Horváthová (6,29%), Vörös : Vörösová (4,15%), Ollári : Olláriová : Olláry (3,58%), Kovács : Kovácsová (3,46%), Csicsay : Csicsai : Csicsayová (2,95%), Szabó : Szabóová (2,83%), Németh : Némethová (2,77%), Tóth : Tóthová (2,64%), Mátis : Mátisová (2,39%), Vida : Vidaová : Vidová (2,20%), Patasi : Patasiová : Patassy : Patasy : Patassyová (2,07%), Molnár : Molnárová (1,95%), Andics : Andicsová : Anditsová (1,89%), Kulacs : Kulacsová (1,82%), Varga : Vargaová : Vargová (1,82%), Markóth : Markóthová (1,70%), Nagy : Nagyová (1,63%), Sebõ : Seböová : Sebö (1,51%), Takács : Takácsová (1,38%), Gaál : Gaálová (1,32%), Koller : Kollerová (1,32%), Petõcz : Petöczová : Petöcz : Petõczová (1,19%), Csomor : Csomorová (1,13%), Simon : Simonová (1,13%), Zsemlye : Zsemlyeová (1,07%), Both : Bothová (1,01%), Szigeti : Szigetyová (1,01%).

Mindvégig jelen vannak: Horváth, Molnár, Ollári, Patasi : Patasy : Patassy, Tóth, Vörös.

Mindvégig jelen vannak, de egy-egy korszakban eltűnnek: Andits : Andics, Both, Csicsai : Csicsay, Fekete, Gaál, Kovács, Kulacs, Mátis, Nagy, Németh, Petõcz, Simon, Szabó, Vass, Vida, Zsemlye.

3.3.1. Diósförgepatony népessége

A diagramból könnyedén megállapítható, hogy Diósförgepatony lakosságának döntõ többsége a népszámlálásokkor mindvégig magyarnak vallotta magát. A kezdeti idõszakban jelen van a faluban az egészen elenyészõ kisebbséget alkotó németség (3,38%). Számuk fokozatosan apad, de 1930-ban 1,06% még mindig németnek vallotta magát. Trianon után szaporodik meg a magukat szlováknak vallók száma. Az 1930-as évben 5,71%-kal a legmagasabb értékeket kapjuk. A reszlovakizáció, a csehszlovákiai magyarság teljes jogfosztottságát követõ 1950-es, 1960-as éveket követõen a magukat (cseh)szlováknak vallók aránya enyhe csökkenést mutat.

Diósförgepatony népessége 1896–1999

A község etnikai összetételét nem bontotta meg egyetlen település-összevonás sem. Csak utalok rá, hogy Bögölypatony a 20. század elsõ felétõl véglegesen Diósförgepatony részévé vált, Dunakisfalud (Kisfalud) (Vieska) csak idõlegesen lett öszszevonva Diósförgepatonnyal. Itt anyakönyvezték két major – Ágerdõ és Vilmos – cselédségét is, akik az idõk során gyakran cserélõdtek.

3.3.2. Diósförgepatony felekezeti megoszlása

A diagramból egyértelműen kiolvasható, hogy a római katolikusok mindvégig meghatározó szerepet játszottak a község életében. Utánuk a református közösség adja a másik számottevõ felekezetet. A reformátusok csak 1900-tól vannak jelen a népszámlálási statisztikák szerint, igaz, rövid tíz év leforgása alatt 2,63%-ról 19,38%-ra ugrik az arányuk. Vagyis ez a közösség valamilyen, a statisztikai adatokban rejtve maradó okból majdnem megtízszerezte önmagát. Ezzel párhuzamosan az evangélikusok drasztikus megfogyatkozásáról számolhatunk be. A zsidó (izraelita) lakosság egészen a második világháborúig kimutathatóan jelen van a községben, bár arányuk a többi felekezethez képest fokozatos csökkenést mutat. Az 1900-as népszámlálás hivatalosan közzétett felekezeti statisztikái Diósförgepatonyban az egyes közösségek arányainak bontásában csak 86,17%-ot adtak ki. A fennmaradó egyéb kategória 13,83%-át ennek ismeretében voltam kénytelen felvenni. Itt tehát valamilyen adminisztratív hiba magyarázza ezt az adatot. Az 1991-es 19,78%-ot kiadó egyéb kategória adatai mögött viszont nagyrész olyanokat kell keresnünk, akik nem tartoznak semmiféle felekezethez vagy felekezeti hovatartozásukat valamilyen ok miatt nem jelölték meg a népszámlálási íveken. Ebben a községben ez az adat mégsem befolyásolta a családnévanyagomat, mivel itt mindvégig állami anyakönyvekbõl, illetõleg az újszülöttekrõl vezetett községi nyilvántartásból dolgozhattam.

Diósförgepatony felekezeti megoszlása 1896–1999

3.3.3. Diósförgepatony családnevei

A mellékelt ábrára pillantva azonnal szembetűnõ, hogy a magyar ajkú községben elsöprõ többségben vannak a magyar eredetű családnevek. Ez a görbe csak kisebb ingadozásokat mutat, de soha nem megy 75% alá. Igaz, a maximumértékek a két végpontján bukkannak fel. Az elsõ korszakban 85,95%-ot, a VII. korszakban 86,39%-ot tesz ki a neveknek ez a halmaza. Egyértelmű itt is – akárcsak Balonyban –, hogy a magyar, illetve a szlovák és német nevek csoportja korrelációs viszonyban van egymással. Az I–III. korszakban a német családnevek jelentõs része a zsidóság körébõl kerülhetett ki. Az izraeliták körében nem zárható ki a német ajkúság és így a német–magyar kétnyelvűség sem. A német családneveknek csak egy kisebb részét viselhették egyéb német ajkúak. Ha összevetjük a német családnevek számát a népszámlálási statisztikákban szereplõ német ajkúak számával, bátran megállapíthatjuk, hogy a legtöbb német eredetű nevet nem német ajkú családok viselték. Ugyanez érvényes a szláv etimonú nevekre is. Ezek egy részét szintén magyar ajkú családokhoz köthetjük. Ami külön érdekesség, hogy a cseh eredetű nevek is a kezdetektõl – igaz nagyon kis számban – jelen vannak a község névanyagában. A cseh etnikum jelenlétére utaló korábbi statisztikai adattal mégsem találkozunk egyetlen idõszakban sem. Elõször csak az 1991-es népszámláláskor mutatták ki jelenlétüket, mindössze 0,07%-ban. A korábbi népszámlálások ún. „csehszlovák” kategóriája mögött bizonyára megbújhat egy-egy adat, amely diagramjaimon a rendelkezésemre álló statisztikai adatok differenciálatlansága híján összemosódhat a „szlovák” csoportban megadott értékkel. A családnevek nem árulkodnak sem az 1920-as évek cseh hivatalnokainak, sem az 1940-es, 1950-es évek cseh szakembereinek nagy mértékű beáramlásáról. Mindenesetre érdekes adalék, hogy a II. és IV. korszakban a cseh családnevek összesített adatai 2% körüli értékeket tesznek ki. Természetesen az említett hiánynak oka lehet az is, hogy a szlovák és cseh családnevek között nagyon sok átfedés lehet, ami miatt az anyakönyvek lapjain ezek a nevek jórészt összemosódhatnak.

Diósförgepatony apai családnevei 1896–1999

Az apai családnevek gyakorisági sorrendje: Lelkes (8,35%), Varga : Vargha (4,03%), Gálffy : Gálfi (3,61%), Nagy (3,29%), Bódis : Bodi¹ : Bodis (2,56%), Bernáth (1,98%), Csiba (1,73%), Csomor (1,73%), Ambrus : Ambru¹ (1,57%), Horváth (1,54%), Szabó (1,47%), Kovács (1,38%), Szilvási : Szilvásy : Szilvássy : Silvásy (1,28%), Sátor : ©átor (1,18%), Hodosi : Hodo¹i : Hodossy : Hodo¹¹y : Hodosy (1,09%), Fleischmann (1,02%), Hervai : Hervay (1,02%), Kálmán (1,02%).

A teljes idõszakot lefedõ apai családnevek: Ambrus, Belkovics, Bernáth, Bódis, Csiba, Csomor, Egri, Fegyveres, Gálffy : Gálfi, Hervai : Hervay, Hodosi : Hodo¹i : Hodossy : Hodo¹¹y : Hodosy, Horváth, Kalmár, Királyi, Kis : Kiss, Kovács, Kucsera, Lelkes, Lõrincz : Lõrinc, Lõrinczi : Lõrinczy, Nagy, Põthe, Sátor, Sidó, Szabó.

Mindvégig jelen vannak, de egy-egy korszakban eltűnnek: Angyal, Botló, Czucz, Csáki : Csáky, Erõs, Gyurkovics, Hodsül : Hodsüli : Hod¹ül : Hod¹il : Hodsuly, Juhos, Kálmán, Kázmér, Kürthy : Kürthi, Lukács, Marczel : Marcel : Marcell : Marczell, Mészáros, Mocsonoki : Mocsonoky, Németh, Orsolya, Pollák, Pónya, Rampasko : Rampaskó, Ravasz, Szalai : Szalay, Szilvási : Szilvásy, Takács, Táncos : Tánczos, Tengeri, Varga : Vargha, Végh.

A szülõanyák családnévanyagában is megfigyelhetõ a fentebb említett korrelációs viszony a magyar, valamint a szláv és német eredetű nevek csoportja között. A szlovák családnevek görbéje hol 10% alatt, hol meg 10% fölött ingadozik, de soha sem éri el a 20%-ot. Hirtelen felszökkenésnek tűnik a IV. korszakbeli 17,72%-os csúcs, amely a továbbiakban lassan visszaáll a kezdõ 10% körüli értékre. A német eredetű családnevek görbéje hol az apák, hol az anyák családnevének ívét követi. Az apai és anyai családnevevek görbéjének enyhe ingadozása – idõbeli megoszlását tekintve – feltűnõen nagy hasonlatosságot mutat.

Diósförgepatony anyai családnevei 1896–1999

A szülõanyák családnevének gyakorisági sorrendje: Lelkes : Lelkesová : Lelke¹ : Lelke¹ová (5,95%), Nagy : Nagyová (2,65%), Gálffy : Gálffyová : Gálffiová : Gálfy : Gálfiová : Gálfyová (2,62%), Varga : Vargaová : Vargová : Varghová (2,52%), Csiba : Csibaová : Csibová (2,26%), Bódis : Bodisová : Bódi¹ová : Bodi¹ : Bódisová (2,16%), Horváth : Horváthová (2,16%), Csomor : Csomorová : Èomorová (1,65%), Sidó : Sidóová : Sidová : ©idóová (1,58%), Szalai : Szalaiová : Szalay : Szalayová (1,58%), Kovács : Kovácsová (1,36%), Mészáros : Mészárosová : Meszáro¹ová (1,32%), Ravasz : Ravaszová (1,23%), Szabó : Szabová : Szabóová (1,23%), Ambrus : Ambrusová (1,03%), Kálmán : Kálmánová (1,00%), Puha : Puhaová : Puhovská : Puhová (1,00%).

A teljes idõszakot lefedõ családnevek: Ambrus, Almási, Bódis, Botló, Csáky, Csiba, Csomor, Gálffy, Horváth, Kálmán, Lelkes, Lukács, Nagy, Németh, Szabó, Szilvásy, Takács, Varga.

Mindvégig jelen vannak, de egy-egy korszakban eltűnnek: Belkovics, Bernáth, Bíró, Csóka, Fegyveres, Hegyi, Hervay, Hodosy, Kovács, Kucsera, Kürthy, Lõrinczi, Marczell, Márkus, Méhes, Méry, Mészáros, Molnár, Pongrácz, Põthe, Puha, Rampaskó, Sidó, Soóky, Szalay, Szelle, Tánczos, Végh, Vigh, Zöld.

3.4.1. Kiscétény népessége

Kiscétény népessége 1896–1999

Kiscétény etnikai összetétele jelentõsen eltér a másik három településtõl. A diagram oszlopai azt mutatják, hogy a csehszlovák hatalomváltást követõen látványosan átrajzolódott a lakosság nemzetiségek szerinti megoszlása. Mindez két év leforgása alatt. A szlovákság 22%-ról minden statisztikai elõzmény nélkül 56%-ig ugrik meg. Ezzel ellentétes irányú folyamatként a magukat magyarnak vallók jelentõs mértékben megfogyatkoznak: 66-ról 43%-ra apadnak.

Kiscétényt az 1940-es népszámlálás az éppen frissiben megalakult Szlovákiában érte, amelynek statisztikai összesítései nem közölték a nemzetiségi összetételt. A késõbbi csehszlovák népszámlálások községsoros adatait hivatalosan mind a mai napig nem tették közzé, ezért a statisztikák ismeretének hiányában nem tudjuk fölvázolni azt a folyamatot, amelynek végpontjaként az 1991-es népszámláláskor a magyarság 6%-ra apadt.(47) Pedig érdekes lenne nyomon követni, hol történik meg a tényleges nagy fordulat. Az állami anyakönyvekben idõrõl idõre felbukkanó bejelentõk magyaros aláírásaival 1949 végéig rendre találkoztam. Kétségtelen viszont, hogy a családnevek tömeges mellékjelezésének második, az 1922-esnél is nagyobb dömpingjével a második világégést követõen lehetett találkozni.

3.4.2. Kiscétény felekezeti megoszlása

Felekezeti megoszlás tekintetében a következõk olvashatók ki. A lakosság döntõ többsége ma is római katolikus. A 20. század közepéig jelen van az egyre fogyatkozó zsidóság is. Az utolsó népszámláláskor a lakosság mintegy 10%-a nem tartozott semmilyen felekezethez, illetõleg nem válaszolt az adott kérdésre. Ebbõl az következik, hogy a V., VI., VII. korszakban a Nagycétényben vezetett római katolikus egyházi anyakönyvek alapján a családneveknek közel 90%-át sikerült összegyűjtenem. Ez a hiány a családnevek összetételére is kihatással lehet, bár a végeredményt érdemileg nem módosíthatja.

Kiscétény felekezeti megoszlása 1896–1999

3.4.3. Kiscétény családnevei

Elsõ szemrevételezésre is megállapítható, hogy a szlovák és magyar eredetű családnevek görbéi meglehetõsen gyakran keresztezik egymást. Mindenesetre a vizsgálat kezdõpontjában ezen a grafikonon van legközelebb egymáshoz a szlovák és magyar neveket jelzõ vonal. A szlovák nevek esetében a 30,3% és az 51,7% jelenti a két szélsõ értéket, míg a magyar neveknél 34,48% és 52,17% között kígyózik a görbe. A német eredetű nevek az I. idõszak után kissé megszaporodtak, ami kis számuk ellenére is gyakorlatilag megtízszerezõdésüket jelentette. A német nevek a II. és V. idõszak között megközelítõen 10%-ot tettek ki. A VI. idõszakban teljesen eltűntek, majd az utolsó idõszakban újból felbukkantak, hogy a neveknek megint több mint 6%-át képviseljék. A cseh eredetű nevek már a vizsgált idõszak kezdetén 2%-ban részesedtek. Jelentõsebb megugrásuk a III. korszakban következett be. Ennek következtében megháromszorozódtak, ám így is csak valamivel több mind 6%-ot tettek ki. Ezt követõen teljesen eltűntek.

A kiscétényi apák családnevének gyakorisági sorrendje: Nagy : Naï (4,43%), Kmetyó : Kme»o : Kmetyo (3,04%), Ferenczy : Ferenci : Ferenczi (2,77%), Kozár (2,77%), Zimerman : Zimermann : Zimmerman : Zimmermann : Cimerman : Cimermen (2,49%), Szmutni : Smutný : Smutny (2,35%), Farkas : Farka¹ (2,21%), Gajdo¹ (2,07%), Heringh : Hering (2,07%), Kecskeméthy : Keèkeméty : Keèkemethy : Kecskemethy (2,07%), Oláh : Olah (2,07%), Soós : Sós : ©ó¹ : ©oo¹ : Soos (2,07%), Sojdal : Sojedal (1,80%), Balvon : Balvan (1,66%), Mikle (1,66%), Ujfalusi : Ujfalusy : Ujfalu¹i (1,66%), Javorèik (1,52%), Kováè (1,52%), Menyház : Meòház (1,52%), Sztiszkala (1,52%), Brigand : Brigant (1,38%), Paller (1,38%), Rapavi : Rapavy : Rapavý (1,38%), Fazekas : Fazeka¹ (1,24%), Kubicska : Kubièka (1,24%), Tyapus : «apu¹ (1,24%), Adamek : Adámek (1,11%), Adamuska : Adamu¹ka (1,11%), Kóòa : Kónya : Koòa (1,11%), Ruzsicska : Ru¾icka (1,11%), Vlaszák : Vlasák (1,11%).

A teljes idõszakot lefedõ családnevek: Ferenczy : Ferenci.(48)

Mindvégig jelen vannak, de egy-egy korszakban eltűnnek: Farkas : Farka¹, Gajdos : Gajdo¹, Kecskeméty : Keèkemeti, Kmetyo : Kme»o, Kovács : Kováè, Menyház : Meòház, Mikle, Nagy : Naï, Oláh, Szabó : Sabo, Smutny : Smutný, Tyapus : «apu¹, Zimermann : Cimerman.

Kiscétény apai családnevei 1896–1999

Valamennyi közül a legváltozatosabb kép kiscétényi anyák neveit összesítõ grafikonon rajzolódik ki. Az elsõ négy idõszakban lényegileg együtt mozog a szlovák és magyar eredetű családnevek görbéje, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mindkettõ negyven és ötven százalék között ingadozik. A szlovák családnevek görbéje a IV. és V. korszak között stagnál. Ezzel szemben a magyar nevek aránya látványosan csökken, ami együtt jár a német nevek megszaporodásával. Ezt követõen a VI. korszakban a német nevek teljesen eltűnnek, a magyar családnevek tovább fogynak, viszont a szlovák nevek mindezek helyett jelentõs teret nyernek. A VII. korszakban az arányok újabb átrendezõdésének lehetünk tanúi. A magyar nevek nagyjából beállnak az I. korszakbeli értékükre, a német nevek görbéje hirtelen valamivel 20% fölé szökik, a szlovák nevek görbéje látványos zuhanással 24%-on állapodik meg. Ez utóbbi több mint 54%-os zuhanást jelent.

Mire enged mindez következtetni? A községben a gyermeket vállaló családok névanyaga jelentõs mértékben kicserélõdhetett. Némiképpen itt is torzítja a képet, hogy a vizsgálathoz kijelölt korszakok rövidebbek egy emberöltõnél, illetve a község lélekszáma is mindvégig alacsony volt. Ráadásul az idõk során a kezdetekhez képest még jelentõsen meg is csappant a népesség. A III. korszaktól kezdõdõen ez is magyarázatul szolgálhat a görbék kb. 10%-os kilengésének. Mielõtt további következtetéseket vonnánk le, sorakoztassuk fel a szülõanyák leggyakoribb családneveit is!

A szülõanyák családnevének gyakorisági sorrendje: Nagy : Nagyová : Naï (3,76%), Héringh : Heringova : Hering : Heringh : Heringhová (3,06%), Keèkemethy : Keèkemethyová : Kecskeméthy (2,92%), Soós : Sós : Soósová : Sósová : ©ó¹ová (2,78%), Sztiszkala : Stiskalova : Stiskalová : Stiskala : Stiskála (1,95%), Fazekas : Fazeka¹ : Fazekasová : Fazeka¹ova (1,67%), Oláh : Oláhová (1,67%), Paller (1,67%), Kmetyó : Kme»ová : Kmetyo : Kmetyo-vá : Kme»o : Kmetyová (1,53%), Sógyel : Sojdel : ©odelova : ©ojdelova : ©ojdelová : ©odelová (1,53%), Bödör : Bödörová (1,25%), Taldik : Taldík (1,25%), Bur¹ova : Bur¹a (1,11%), Pityó : Pityó-ová : Pityová : Pityóva (1,11%), Veres : Vere¹ová (1,11%).

Kiscétény anyai családnevei 1896–1999

A teljes idõszakot lefedõ családnevek: egyetlen olyan családnevet sem találtam, amely az egész korszakot átölelné. Az elsõ három idõszakban viszont több olyanra is rábukkantam, amelyeknek a rákövetkezõ, tehát VI. idõszaktól nincs folytatása. Ez utóbbi megállapítás egyébként a kiscétényi apák családnevére is áll.

Mindvégig jelen vannak, de egy-egy korszakban eltűnnek: Heringh : Hering, Kmetyó : Kme»o, Kovács : Kováè, Nagy : Naï.

Kiscéténynél korszakonként is érdemes végigvenni a leggyakoribb neveket, mert ebbõl még inkább kirajzolódik a kép, hogyan cserélõdtek ki a korábban ott honos családnevek. Ez pedig más tényezõk ismeretében képes valamelyest tükrözni a falu népességének mozgását.

Az apák családneve gyakorisági sorrendben:

1. Sojdal (4,76%), Sztiszkala (4,37%), Nagy (3,97%), Farkas (3,17%), Kmetyó (3,17%), Kubicska (3,17%), Kecskeméthy (2,78%), Oláh (2,78%), Soós (2,78%), Ujfalusi (2,78%), Berki (2,38%), Ferenczy (2,38%), Tyapus (2,38%), Menyház (1,98%), Mikle (1,98%), Svihel (1,98%), Fazekas (1,59%), Heringh (1,59%), Kozár (1,59%), Vlaszák (1,59%), Belanecz (1,19%), Karvai (1,19%), Minarik (1,19%), Polyák (1,19%), Sajdek (1,19%), Szmutni (1,19%),
2. Balvon (4,46%), Hering (4,46%), Kozár (4,46%), Ru¾icka (4,46%), Adamu¹ka (3,82%), Gajdo¹ (3,82%), Nagy (3,18%), Fazekas (2,55%), Ferenci (2,55%), Javorèik (2,55%), Oláh (2,55%), Paller (2,55%), Heringh (1,91%), Kme»o (1,91%), Kóòa (1,91%), Menyház (1,91%), Rapavy (1,91%), Smutny (1,91%), Bittner (1,27%), Brigand (1,27%), Farka¹ (1,27%), Jógyel (1,27%), Kobes (1,27%), Kónya (1,27%), Kováè (1,27%), Mikle (1,27%), Nosák (1,27%), Polák (1,27%), Rapavý (1,27%), Sós (1,27%), Ujfalusi (1,27%), Vere¹ (1,27%), Vlasák (1,27%), ®emberi (1,27%), Zieger (1,27%), Zimmermann (1,27%)
3. Brigant (9,09%), Farkas (9,09%), Zieger (9,09%), Bur¹a (6,06%), Donátek (6,06%), Nagy (6,06%), Adámek (3,03%), Bahorec (3,03%), Bödör (3,03%), Bujdák (3,03%), Chrenko (3,03%), Duchoò (3,03%), Ferenczy (3,03%), Heringh (3,03%), Javorèik (3,03%), Kováè (3,03%), Menyház (3,03%), Oláh (3,03%), Paller (3,03%), Polák (3,03%), Szusztor (3,03%), Taller (3,03%), Ujfalu¹i (3,03%), Vlasák (3,03%).
4. Nagy (5,06%), Borota (3,80%), Göncöl (3,80%), Porubský (3,80%), ©uba (3,80%), Zámeèník (3,80%), Berke¹ (2,53%), Brigant (2,53%), Budják (2,53%), Cimerman (2,53%), Duchoò (2,53%), Ferenci (2,53%), Hudec (2,53%), Keèkemethy (2,53%), Keèkeméty (2,53%), Kecskeméthy (2,53%), Kováè (2,53%), Kuèera (2,53%), Maïar (2,53%), Naï (2,53%), Oláh (2,53%), Paller (2,53%), Smutný (2,53%), «apu¹ (2,53%), Balog (1,27%), Chovancsek (1,27%), Cimermen (1,27%), Farkas (1,27%), Ferenczi (1,27%), Ferenczy (1,27%), Gajdo¹ (1,27%), Havlik (1,27%), Kme»o (1,27%), Lovrit¹ (1,27%), Ma»o (1,27%), Meòház (1,27%), Mikle (1,27%), Olah (1,27%), Pajer (1,27%), Porusky (1,27%), Rapavy (1,27%), Smutny (1,27%), Solèánsky (1,27%), ©oo¹ (1,27%), Uhlár (1,27%), Ujfalu¹i (1,27%), Vlasák (1,27%), Zimmermann (1,27%).
5. Nagy (5,33%), Kme»o (4,67%), Kozár (4,67%), Gajdo¹ (4,00%), Liget (4,00%), Balvan (3,33%), Bödör (3,33%), Kováè (3,33%), Smutný (3,33%), Bur¹a (2,67%), Cimerman (2,67%), Adamek (2,00%), Borota (2,00%), Javorèik (2,00%), Koòa (2,00%), Németh (2,00%), Paller (2,00%), Rapavý (2,00%), Zámenèík (2,00%), Zimmermann (2,00%), Brigant (1,33%), Csánky (1,33%), Ficza (1,33%), Holec (1,33%), Hole¹ (1,33%), Jaruska (1,33%), Majer (1,33%), Remi¹ (1,33%), ©álka (1,33%), Szabó (1,33%), Szõke (1,33%), Tehlár (1,33%), Trokan (1,33%).
6. Horváth (17,39%), Javorèik (13,04%), Mikle (13,04%), Gre¾o (8,70%), Hromada (8,70%), Brezina (4,35%), Ferenci (4,35%), Gajdo¹ (4,35%), Kováè (4,35%), Németh (4,35%), Sabo (4,35%), ©afár (4,35%), Smutný (4,35%), Zameènik (4,35%).
7. Káèer (6,90%), Kozár (6,90%), Mészáros (6,90%), Mikuliè (6,90%), Siget (6,90%), Andel (3,45%), Beder (3,45%), Borota (3,45%), Charizopulus (3,45%), Ferenczi (3,45%), Gajdo¹ (3,45%), Galaba (3,45%), Kme»o (3,45%), Kmetyo (3,45%), Mihál (3,45%), Nagy (3,45%), Porubsky (3,45%), Sabó (3,45%), ©kadra (3,45%), Smutný (3,45%), Szabó (3,45%), Tyapus (3,45%), Zimmerman,3,45%), Zimmermann (3,45%),

Az anyák családneve gyakorisági sorrendben:

1. Kecskeméthy (7,11%), Soós, Sós (4,74%), Sztiszkala (3,56%), Taldik, Taldík (3,56%), Heringh, Héringh (3,16%), Nagy (2,77%), Oláh (2,77%), Ujfalusi, Újfalusi (2,77%), Ivanics (2,37%), Novák (1,98%), Pityó (1,98%), Belancsik, Belantsik (1,58%), Farkas (1,58%), Jócsik (1,58%), Vancsó (1,58%), Zajácz (1,58%), Balázsy (1,19%), Csámpai (1,19%), Földesi (1,19%), Hitka (1,19%), Medek (1,19%), Millena (1,19%), Moravcsik (1,19%), Porubszky (1,19%), Sebik (1,19%), Travnicsek (1,19%), Veres (1,19%).
2. Bur¹ova (4,46%), ©odelova, ©ojdelova, ©ojdelová (4,46%), Soósová, Sósová, ©ó¹ová (4,46%), Borovská, Borovskyho, Borovsky-ová (3,82%), Bödörová (3,82%), Fazekas, Fazeka¹, Fazekasová, Fazeka¹ova (3,82%), Ballai, Ballai-ová (3,18%), Holiaè, Holiaèova, Holieèová (3,18%), Kme»ová, Kmetyo, Kmetyo-vá (3,18%), Mikula, Mikulova, Mikulová (3,18%), Adameková (2,55%), Pacolajova, Pacolajová (2,55%), Pápai, Pápai-ová (2,55%), «apu¹ová (2,55%), Botlik, Botlikova, Bottlik (1,91%), Jógyel (1,91%), Kristófova, Kri¹tófová (1,91%), Kuchár, Kucharová (1,91%), Nagy, Nagyová (1,91%), Oláh, Oláhová (1,91%), Pityó-ová, Pityová, Pityóva (1,91%), Schwarz, Schwarzová, Schwarz-ová (1,91%), Stiskalova, Stiskalová (1,91%), Babuliková (1,27%), Brestansky, Brestenská (1,27%), Eskütová (1,27%), Ficová (1,27%), Heringova (1,27%), Horniková (1,27%), Kobesová (1,27%), Smatanová (1,27%), Vaòocá (1,27%), Veres, Vere¹ová (1,27%), Vlasáková (1,27%), Ziegerová (1,27%).
3. Nagy, Nagyová (9,38%), Brenkusová (6,25%), Èaládi (6,25%), Chrenko, Chrenková (6,25%), Gúgh, Gúghová (6,25%), Pápay (6,25%), Adámek (3,13%), Brigantová (3,13%), Budai (3,13%), Duchoòová (3,13%), Durèoviè (3,13%), Elèiková (3,13%), Eskütová (3,13%), Fica (3,13%), Földesy (3,13%), Koneèný (3,13%), Kováèová (3,13%), Paller (3,13%), Schvarcová (3,13%), Smatanová (3,13%), ©ó¹ová (3,13%), ©uba (3,13%), Vlasková (3,13%), ®emberová (3,13%), Zlatnerová (3,13%).
4. Hering, Heringh, Heringhová (12,50%), Hradecká, Hradecki, Hradecký (5,00%), Javorèik, Javorèiková (5,00%), Naï, Nagy, Nagyová (5,00%), Bödör, Bödörová (3,75%), Ga¾i (3,75%), Keèkemethy, Keèkemethyová, Kecskeméthy (3,75%), Kme»o, Kmetyová (3,75%), Kozár, Kozárová (3,75%), Benko, Benková (2,50%), Èaládi (2,50%), Chrenko (2,50%), Koneèná, Koneèný (2,50%), Mencsík, Mencsiková (2,50%), Pápai (2,50%), Rapavy (2,50%), Stiskala, Stiskála (2,50%), Adamu¹ková (1,25%), Andrejková (1,25%), Balogová (1,25%), Brenkus (1,25%), Csúthy (1,25%), Elèik (1,25%), Ferenci (1,25%), Grmanová (1,25%), Ilèiková (1,25%), Laskovský (1,25%), Lázárová (1,25%), Mikle (1,25%), Ondrejka (1,25%), Pénze¹ová (1,25%), Plevka (1,25%), Polák (1,25%), ©áli (1,25%), Sevèiková (1,25%), ©odelová (1,25%), ©rank (1,25%), ©vedlová (1,25%), Urbanek (1,25%), Vass (1,25%), Vere¹ová (1,25%), Zámenèík (1,25%), ®emberi (1,25%), Zlatníková (1,25%).
5. Paller (5,37%), Nagy, Nagyová (4,70%), Brigant (3,36%), Cimerman, Zimermanová (3,36%), Ferenci, Ferenczy (3,36%), Vaskoviè, Va¹koviè, Vaskovics (3,36%), Fazekas, Fazeka¹ová (2,68%), Gergel, Gergelová, Gergely (2,68%), Smatana, Smatanová, Smetana (2,68%), Suchá, Suchý (2,68%), Zámenèík, Zámenèíková (2,68%), Berkes, Berke¹ (2,01%), Kósa (2,01%), Krajèo, Krajèová (2,01%), Ligas (2,01%), Sabó, Szabó, Szabová (2,01%), Vaòo, Vaòová (2,01%), Volf, Volfová, Wolf (2,01%), Adamek (1,34%), Benko, Benková (1,34%), Donát, Donáth (1,34%), Duheò (1,34%), Elèík (1,34%), Gajdo¹ (1,34%), Grman (1,34%), Heringh, Heringhová (1,34%), Javorèik (1,34%), Kopeèná, Kopeèný (1,34%), Kováè, Kovács (1,34%), Kozár (1,34%), Mikle (1,34%), Moneman (1,34%), Oláh (1,34%), Pajer (1,34%), Polák (1,34%), Polakoviè, Polakovièová (1,34%), Smutná (1,34%), Vere¹ová (1,34%), Zlatnik, Zlatník (1,34%).
6. Duchoò (21,74%), Hoïa (13,04%), Janek (13,04%), Nagy (13,04%), Gajdo¹ (8,70%), Brigant (4,35%), Ïurfinová (4,35%), Ma»o (4,35%), Pajer (4,35%), Popadiè (4,35%), Sládeèek (4,35%), Szõke (4,35%).
7. Paller (10,34%), Cimerman, Zimmerman (6,90%), Dole¾aj (6,90%), Janyik (6,90%), Mészáros (6,90%), Trokan (6,90%), Balko (3,45%), Bur¹a (3,45%), Èapo (3,45%), Ïurfinová (3,45%), Ferenczi (3,45%), Kónya (3,45%), Kósa (3,45%), Kováè (3,45%), Németh (3,45%), Pintér (3,45%), Pogran (3,45%), ©áfár (3,45%), Siget (3,45%), Smutny (3,45%), Wolf (3,45%), Zajièek (3,45%).

A családnevek korszakonkénti bontása is megerõsíti azt a feltételezést, hogy a leggyakoribb nevek is csak néhány korszakon keresztül térnek vissza, majd nyomtalanul eltűnnek. Mint másutt, itt sem találkoztam a régi anyakönyvekben névváltoztatásra utaló bejegyzésekkel. A tények ez esetben arra utalnak, hogy Kiscétény esetében nemcsak nyelvváltás történt, hanem ez a folyamat a lakosság nagymértékű kicserélõdésével párhuzamosan következett be.

3.5.1. Nagycétény népessége

A mellékelt diagram tanúsága szerint lakosság döntõ többsége a népszámlálásokkor magyarnak vallotta magát. Az 1919-es ún. csehszlovák népösszeíráskor a korábbi népszámláláshoz képest 0,3%-os a magyarság arányának növekedése. Ez lényegileg stagnálásnak fogható fel, majd fokozatos csökkenés mutatkozik ebben az etnikai csoportban, s ezzel párhuzamosan megugrik a szlovákság részaránya. Az évszámok sejteni engedik – ismerve a történelmi tényeket –, hogy a fokozatos arányeltolódás mögött nem csupán természetes folyamatok munkálnak, hanem megteszi hatását az erõteljes csehszlovákosítás, illetve hatnak az ugyancsak ismert statisztikai „torzítások”. Az utolsó két népszámlálás a szlovákság lassú gyarapodását mutatja, amely mögött már valós asszimilációs folyamatok, vegyes házasságok, betelepülések rejlenek. A németség csupán néhány százalékot képviselt a községben. Jelenlétük a 20. század elsõ harmadáig állandó, de az etnikai palettán sohasem volt meghatározó.

Nagycétény népessége 1896–1999

3.5.2. Nagycétény felekezeti megoszlása

A diagram oszlopai is egyértelműen mutatják, hogy a falu lényegileg mindvégig színtiszta római katolikusnak mondható. Az 1880-as népszámláláskor még 6,26%-ot képviseltek a zsidó közösség tagjai, majd arányuk fokozatosan csökkent, s 1930-ra 1,43%-ra apadtak. Más felekezethez tartozók csak elvétve bukkantak fel a településen. Annyira kis hányadot képviselnek, hogy százalékban szinte nem is mutathatók ki. Õk feltehetõleg házasság révén kerültek a faluba.

Nagycétény felekezeti megoszlása 1896–1999

3.5.3. Nagycétény családnevei

Nagycétény is, ahogy ezt a tanulmány elsõ részében jeleztem, a szlovák–magyar nyelvhatáron található. E tényt hűen tükrözik az ott használatos családnevek is. Annak ellenére, hogy a község lakosságának még ma is 80% fölötti része vallja magát magyarnak, a nevek összetétele mégis arra utal: két nyelv találkozási pontján vagyunk. Megállapítható, hogy a szlovák és a magyar családnevek görbéje korrelációs párt alkot. Mindkettõnél tíz százalékon belüli a hullámzás sávja. A kisebb-nagyobb kimozdulások ellenére egyértelműsíthetõ, hogy a lakosságnak közel 60%-a magyar, 40%-a szlovák etimonú nevet visel. Szinte elhanyagolható a német eredetű nevek száma, s az összes korszakban kevesebb, mint maga a német ajkú lakosság. A szláv nevek magas arányára alighanem még egy tényezõ is magyarázatul szolgál. Erõsen él a faluban az a szájhagyomány, hogy a török idõket követõen lengyel telepesek érkeztek a faluba. A szláv eredetű családnevek vizsgálatakor mindenesetre egyetlen olyan névvel sem találkoztam, amely egyértelműen lengyel eredetre engedett volna következtetni, bár az is igaz, hogy több származási helyre utaló -ský képzõs családnévnél nem sikerült beazonosítani a tõben szereplõ településnevet. Maga a képzésmód szabályossága ezeknél a neveknél sem zárta ki a szlovák eredeztetést. A nagycétényi apanevek között alig találkoztam olyannal, amelynek ne sikerült volna megfejteni szemantikai tartalmát vagy legalább a morfológiai szerkezetét.

Az apai családnevek gyakorisági sorrendje: Presinszky : Presinski : Presinský : Presin¹ky : Pre¹insky : Pre¹inský : Presinszki : Presinszký : Pre¹inszky (7,89%), Szõke : Sõke (4,78%), Mészáros : Mésáros : Mészáro¹ (4,31%), Borbély : Borbéµ (3,91%), Kósa : Kosa : Ko¹a : Kó¹a (3,82%), Magyar : Maïar (2,69%), Varga (2,47%), Jócsik : Jóèik : Jócik (2,22%), Berkes : Berke¹ (2,18%), Ficza : Fica (1,96%), Kmeto : Kme»o : Kmetyo (1,78%), Vajda (1,73%), Kmetyó (1,69%), Balázsi : Balá¾i : Bala¾i (1,60%), Szusztor : Sustor : Szustor (1,49%), Ravasz (1,44%), Jaruska : Jaru¹ka (1,33%), Balázsy (1,29%), Kurcsa : Kurca : Kurèa (1,22%), Nosák : Noszák (1,22%), Galgóczi : Galgóci Galgoci : Galgóczy (1,20%), Dudás : Dudá¹ (1,16%), Tyapus : «apu¹ : Tyapu¹ (1,13%), Gregor (1,09%), Szomor (1,09%), Kisucki : Ki¹ucki : Kisucky : Kisucký : Ki¹ucky : Ki¹ucký : Kisuczki : Kisuczky (1,04%), Kobza (1,02%).

Nagycétény apai családnevei 1896–1999

A teljes idõszakot lefedõ apai családnevek a következõk: Balázsi, Berkes, Borbély, Csábi, Dudás, Gyurján, Ficza, Gazsi, Grezsó, Jaruska, Jócsik, Karsay, Kisucky, Kmetyó, Kósa, Magyar, Mali, Mészáros, Presinszky, Ribi, Sáfár, Szerzõdi, Szõke, Struhár, Szusztor, Tyapus, Vajda, Varga.

Mindvégig jelen vannak a következõ apai családnevek, de egy-egy korszakban eltűnnek: Bencsik : Benèik, Bób, Borovszki : Borovský, Bugyinszki : Budinský, Gyuriczki : Ïurický, Együd : Eïüd, Galgóczy : Galgóci, Gunyis : Guni¹, Kijácz : Kiac, Kónya : Koòa, Kovács : Kováè, Kovacsik : Kovaèik, Krizsan : Kri¾an, Kucsera : Kuèera, Kurcsa : Kurèa, Kuszi : Kusi, Lázár, Mikle, Motesicky : Mote¹ický, Noszák : Nosák, Paulovics : Pauloviè, Szabó : Sabo, Száraz : Sáraz, Szládecsek : Sládeèek, Szomor : Somor, Taczman : Tacman, Vaskovics : Va¹koviè.

A nõi családneveknél nagyjából ugyanaz mondható el, mint az elõzõ csoportban. A különbség három, látszólag apró dologban mutatkozik meg. Az elsõ abban áll, hogy a szlovák és magyar nevek százalékértékei között kisebb az eltérés, mint az apaneveknél. A második tényezõt az adja, hogy a német eredetű nevek egyenletesebben oszlanak el az egyes korszakok között, s mindvégig 2-3% körül ingadozik a görbéjük. Harmadikként említhetjük, hogy az I. és VII. idõszakban megugrik azoknak a családnevek a száma, amelyeknek a jelentését nem sikerült megfejteni, és így kényszerűen bizonytalan besorolást kaptak.

A szülõanyák családnevének gyakorisági sorrendje: Presinszki : Presinszky : Presinská : Pre¹inská : Pre¹insky : Pre¹inskyova : Pre¹insky-ová : Presinszká : Pre¹inszky : Pre¹isnsky-ova : Presinszký : Pre¹inský : Presinszká : (6,76%), Borbély : Borbélyova : Borbély-ova : Borbélyová : Borbély-ová : Borbéµ : Borbéµová : (5,27%), Szõke : Szõke-ova : Szõkeová : Szõke-ová : Sõke : Sõkeová (4,00%), Magyar : Magyarova : Magyar-ova : Magyarová : Magyar-ová : Maïar : Maïarová : (3,38%), Kósa : Kó¹a : Kó¹a-ová : Kó¹ová : Kosa (2,85%), Jócsik : Jóèiková : Jócsiková : Jóèik (2,71%), Varga : Varga-ova : Vargová (2,38%), Mészáros : Mészárosová : Mészáros-ová : Mészáro¹ova : Mésáros : Mésáro¹ : Mésáro¹ová : Mésáro¹ová : Meszáro¹ová (2,25%), Balázsi : Balázsy : Balá¾i : Bala¾iová : Balá¾ová : Balá¾ová : Baláziová (2,20%), Ficza : Fica : Ficová : Fièová : Ficzová (2,11%), Kmetyó : Kme»ová : Kme»-ová : Kmetyová : Kmetyo : Kme»o : Kme»ova : Kmetová (2,07%), Szomor : Somorová : Szomorová : Somor (1,85%), Dudás : Dudásová : Dudá¹ová : Dudá¹ (1,71%), Berkes : Berkesová : Berke¹ová : Berke¹ (1,69%), Kurcsa : Kurèa : Kurèová : Kurcová (1,42%), Gregor : Gregorová : Gregor-ová (1,27%), Vajda : Vajdova (1,27%), Lõrinc : Lõrincz : Lõrincová : Lõrinczova : Lõrinczová (1,20%), Tyapus : «apu¹ová : «apu¹ : Tyapu¹ová : «apus (1,18%), Jaruska : Jaru¹ka : Jaru¹ková (1,13%), Drobis : Dróbis : Drobi¹ová : Drobisová (1,05%), Hupka : Hupková (1,05%), Ravasz : Ravasová : Ravaszová (1,05%), Bábán : Bában : Bábanová : Bában-ová (1,02%), Noszák : Nosáková : Noszák-ová : Nosák : Noszáková (1,02%), Gazsi : Ga¾i : Ga¾iova : Ga¾iová : Gaziová (1,00%), Gúgh : Gúghová : Gug (1,00%).

Nagycétény anyai családnevei 1896–1999

A teljes idõszakot lefedõ családnevek: Balázsy : Balá¾i, Bób, Borbély : Borbeµ, Dudás : Dudá¹, Ficza : Fica, Galgóczy : Galgóci, Gazsi : Ga¾i, Grezsó : Gre¾o, Hupka, Jócsik : Jóèik, Kmetyó : Kme»o, Kónya : Koòa, Kósa : Kó¹a, Kovács : Kováè, Kurcsa : Kurèa, Lõrincz :Lõrinc, Mészáros : Mésáro¹, Presinszky : Pre¹inský, Ravasz : Ravas, Szládecsek : Sládeèek, Szõke : Sõke, Szusztor : Sustor, Taczman : Tacman, Vajda, Varga.

Mindvégig jelen vannak, de egy-egy korszakban eltűnnek: Babcsány : Babèáò, Benyes : Bene¹, Berkes : Berke¹, Bugyinszky : Budinský, Csáby : Èábi, Duchony : Dochoò, Gyuriczky : Ïurický, Gregor, Jaruska : Jaru¹ka, Kisucky : Kisucký, Kucsera : Kuèera, Magyar : Maïar, Mikle, Motesiczky : Motesický, Noszák : Nosák, Plevka, Podhorec, Riby, Szomor : Somor, Tyapus : «apu¹.

4. Összegzésként a négy község családnévanyagának összetételével kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a lakosság egy helyben maradásának – úgy tűnik – biztos jele a családnevek viszonylagos állandósága. A betelepülésekkel, a házasság útján történõ el- és beköltözésekkel hozhatók összefüggésbe a nevek egyes rétegét mutató görbék kisebb-nagyobb hullámzásai. Egyértelműnek látszik mind a négy községnél, hogy a nõi családnevek terén nagyobb a mozgás.

Összefüggést gyaníthatunk abban is, hogy a kompakt magyar területeken a magyar ajkú települések lakosságának a névanyagában magasabb hányadot képviselnek a magyar, mint a szláv eredetű családnevek. A kompaktnak számító magyar nyelvterületen is megtalálhatók a szláv és német etimonú családnevek. További vizsgálódást igényelne annak kiderítése, hogy az anyaországban mekkora részarányt képviselnek a különféle szláv eredetű nevek, s van-e eltérés e tekintetben a szlovákiai magyar közösségek családnévanyagához képest.

A magyar–szlovák nyelvhatáron a lakosság nyelvi hovatartozásától függetlenül mindkét községben kiegyenlítettebben vannak jelen a magyar és a szláv/szlovák eredetű családnevek is. A családnévanyagból itt még nehezebb közvetlen következtetéseket levonni a lakosság aktuális etnikai identitására és nyelvére. A magyar ajkú község lakosságának körében nagyobb mértékben megjelenõ szláv nevek több dologról is árulkodhatnak: hajdani szláv/szlovák népesség beolvadására ugyanúgy következtethetünk, mint a több generációval korábbi vegyes házasságokra, szlovák nyelvterületrõl történõ magyar és/vagy szlovák nyelvű egyének faluba érkezésére, vagy éppen a település és környékének kétnyelvűségére. Alighanem a felsorolt tényezõk mindegyikével számolnunk kell.

A családnévanyag gyors, minden elõzmények nélküli kicserélõdése – ha nem névváltoztatás rejlik mögötte – nagyobb tömegben megvalósuló népességmozgásokról tanúskodik. Ha ez részben vagy teljes egészében nyelvváltással is jár, akkor a hajdanvolt családnevek viharos gyorsasággal tűnnek el az anyakönyvek lapjairól.

Jegyzetek

1. A régi világi személynév -é birtokjeles alakját kereshetjük benne. Ennek megfelelõen: Balázs + -i (< -é) patronimikum-képzõ (vö. Kázmér 1993: 37).
2. Képezheti a név alapját a Balázs és a Bálint is, s a tõ csonkított változatához járul a -kó képzõ.
3. Megítélésem szerint a név morfológiai szerkezete miatt egyaránt tekinthetõ a Balázs és a Bálint tõrövidítéses magyar továbbképzésének (vö. Kázmér 1993: 76) csakúgy, mint az említett tövek szláv/szlovák -oviè patronimikum-képzõs alakjának.
4. A Barnabás : Barlabás tõrövidítéses továbbképzése -a : -ó képzõvel.
5. A Basileus + -ó < Bazsó tõrövidítéses továbbképzésével (vö. Kázmér 1993: 107, Kniezsa 1965:96).
6. Elsõsorban világi személynév, de késõbb egyházi személynévként is ismeretes.
7. A szláv Vitus közvetítésével jött létre ez a változat. Régisége kérdésessé teszi a köznévi bitó szóból történõ származtatását, mivel ez utóbbi a magyarban csak a 18. századtól adatolható (vö. TESz. bitó címszava).
8. Kezdetben világi, késõbb egyházi személynévnek is számított.
9. A szlovákban Jo¾ko ’Józsika’ kicsinyítõképzõs alaknak számít, s egyaránt létrejöhet a szlovák Jozef, illetõleg a magyar Józsefbõl.
10. Kezdetben világi, késõbb egyházi személynévként is használatos. Feltehetõleg az újszülött világra jöttének idõpontjával hozható kapcsolatba, ezért névként való használata idõbeli érintkezésen alapuló metonimikus jelentésváltozást takarhat. Ugyanígy jöhetett létre: Húsvét, Péntek, Szombat.
11. A Kelemen név tõrövidítéses továbbképzésével keletkezett, s a -kó : -ko képzõ elvileg lehetõvé teszi szláv/szlovák besorolását is.
12. Elvileg az -ár képzõs szláv/szlovák családnevek közé is besorolható.
13. A lat. Leustachius > m. Lõrinc + -kös/ -kes > Lõkös : Lölkös : Lelkes fejlõdési sorral tudjuk magyarázni a név eredetét (vö. Kázmér 1993: 684).
14. Lehetséges fejlõdési sora: Márkus : Márk/Márton > Ma(h)ár : Már (vö. Kázmér 1993: 705).
15. Kázmér szerint régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: Manassé + -(k)us (vö. Kázmér 1993: 705).
16. Kniezsa a Martin és Mária + -ák képzõs kapcsolatát feltételezi (vö. Kniezsa 1965: 59).
17. Elképzelhetõ, hogy a családnevet Márton : Márkus : Mária > Mári fejlõdési sor hozta létre. Mindkét esetben régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzésével van dolgunk (vö. Kázmér 1993: 708).
18. Itt sem zárható ki teljes bizonyossággal a szláv/szlovák tõ: Matis, Maczis < Matej, Macej, Máté + -is képzõ (vö. Kázmér 1993: 717).
19. A Rózsa régi egyházi és világi személynevek közé is besorolható, s a régiségben nõi és férfinévként is egyaránt használatos volt.
20. Nem zárható ki teljesen a Bel + -kó (< belý, bielý ’fehér’ + -kó képzõs) fejlõdés irány sem. Ez esetben a név szláv etimonú (vö. Kniezsa 1965: 62, 73).
21. Itt is elképzelhetõ a szlovák buèka» ’bõgni’ tõ -ko toldalékos továbbképzése.
22. A régi világi személynév -é birtokjeles alakját kereshetjük benne. Ennek megfelelõen: Buka + -i (< -é) patronimikum-képzõ (vö. Kázmér 1993: 192).
23. A régi világi személynév -é birtokjeles alakját kereshetjük benne. Ennek megfelelõen: Kada + -i : -y (< -é) patronimikum-képzõ (vö. Kázmér 1993: 527).
24. A Sebest felfogható a Sebestyén tõrövidítéses továbbképzésének is.
25. Megjegyzendõ, hogy a név eredeztethetõ régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzéseként: Kolos > Kola : Kolla + -r > Kollár.
26. Gömörtõl nyugatra Krajèi, Krajèir, attól keletre pedig Sabov, Sabol névalak járja (vö. Kniezsa 1965: 61).
27. Nem zárható ki teljességgel a Valent (< szlovák Valentin) név -aska : -a¹ka képzõs tõrövidítéses továbbképzése.
28. Nem a szabályos szlovák formában, hanem az anyakönyvekben felbukkanó alak(ok)ban adom meg õket.
29. A szlovák dub ’tölgy’ tõbõl a magyar -i képzõvel jött létre.
30. Régi egyházi eredetű családnév tõrövidítéses továbbképzéssel létrejött családnév: szlovák Jakub : Jákob + -i képzõ.
31. Régi egyházi személynévi tõrövidítéses továbbképzése: magyar József + szlovák -el képzõ > Jógyel.
32. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: Verèek < Veronika + -èek.
33. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: Kickó < Kelemen + -kó képzõ.
34. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: Kicka : Kicska < Kelemen + -ka képzõ.
35. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzett alakja: Orbán + szláv -ich > -ich > Orbich.
36. Régi egyházi személynév: Galik : Gálik < Gál + -ik. A szlovák -ik képzõnek ma a magyarban nincs megfelelõje, így az szlovákká teszi a nevet; a Gál keresztnév a szlovákban is, a magyarban is egyezik.
37. Régi egyházi eredetű személynév tõrövidítéses továbbképzése: Illik < szlovák Elia¹ : magyar Illés + -ik.
38. Régi egyházi eredetű személynév tõrövidítéses továbbképzése: Imrik < magyar Imre < Emericus : Imrich.
39. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: magyar József + magyar -kó vagy szlovák -ko képzõ.
40. Régi egyházi személynév: Gálus : Galus < Gál (< Gálos : Gallos) + -us : -u¹.
41. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: magyar Simon : Simjén – szlovák Simon (e. szimon) < Simeon + -kó : -ko képzõ.
42. Valószínűsíthetõ, hogy régi egyházi személynév tõrövidüléses többszörös továbbképzésével van dolgunk: Kolos > Kola : Kolla + -r > Kollár; de nem zárható ki, hogy foglalkozásra utaló szlovák családnevet gyaníthatunk etimonjában: Kolár ’esztergályos’ < szlovák kol ’körül’ + -ár képzõ; Kolesár ’kerékgyártó’ < szlovák koleso + -ár képzõ.
43. Foglalkozásra utaló családnév: magyar sáfár ’uralkodók ügyintézõje, gazdatiszt, felügyelõ, intézõ’ : szlovák ¹afári» ’gazdálkodni’.
44. Régi egyházi személynév tõrövidítéses továbbképzése: Simon : Simjén : Simeon > Sim : Sin + -kó : -ko képzõ > Sinkó : Sinko; esetleg számításba jöhet a szlovák syn + -ko ’fiam’.
45. A családnév -ò képzõjének n-es írását segíthette, hogy annak magyar ajkú használói regionális ejtésmódjuk miatt a palatális területen képzett ò-t (ny) máig gyakorta depalatalizáltan n-nek ejtik. Itt tehát az ejtés is segíthette a névalak rögzülését.
46. A párba állított nevek közül a magyar Berényi annyiban különbözik a szlovák Berenský ~ Berenskától, hogy annak lehetséges jelentései között számolnunk kell a birtokra-, lakóhelyre utalással is, míg a szlovák nevek által reprezentált típus csak a származási helyre képes utalni.
47. Az 1980-as adatokat azért nem ismerjük, mert a község ekkor Nitrany II. néven Nyitracsehivel alkotott egy közigazgatási egységet. Így értelemszerűen a statisztikák sem közlik a szükséges bontásban a népesség megoszlására, felekezeti hovatartozására vonatkozó adatokat.
48. Kiscétény családneveinek vizsgálatakor a többi településhez képest annyiban tértem el, hogy itt akkor is fölvettem a családnevet a törzsnevek közé, ha két-három korszakban is hiányzott. Tettem ezt azért, mert ebben a faluban a népesség száma a többi vizsgált településhez képest nagyon alacsony. A korszakhatárokat viszont itt is ugyanúgy szabtam meg, mint másutt, amelyek több esetben kisebb idõegységet foglaltak magukban, mint egy emberöltõ. A neveket az egyszerűség kedvéért csak szlovák és magyar alakjukban tüntettem fel, bár többségük – mint az a gyakorisági sornál látható – rendkívül változatos helyesírási alakvariációkat takar.

Irodalom

• Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
• Gyönyör József 1977. Nemzetiség és anyanyelv. A csehszlovákiai magyarság népesedési tükre. In: Zalabai Zsigmond (szerk): A Csallóköztõl a Bodrogközig. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 292–312.
• Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára. XIV–XVII. század. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.
• Kniezsa István 1934. Felvidéki családnevek. (Litográfia.) OSZK kézirattára.
• Kniezsa István 1947. A magyar családnevek. Budapest. (Kézirat.)
• Kniezsa István 1965. A magyar és a szlovák családnevek rendszere. Budapest. (Kézirat.)
• Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. In: Kontra Miklós (szerk): Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségrõl. 11–71.
• Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
• Majtán, Milan–Pova¾aj, Matej 1983. Meno pre na¹e die»a. Bratislava, Obzor.
  OOS 1991: Obce a mestá v èislach. Nitra, Okresné oddelenie Slovenského ¹tatistického úradu v Nitre, 1991.
• Önkorm. 1995. Az önkormányzat és önrendelkezés alapja. A szlovákiai magyar választott képviselõk és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzõkönyve. Komárom, Komáromi Lapok–Szinnyei Kiadó.
• Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Budapest, Széphalom Könyvműhely–Regio.
• Vadkerty Katalin 1993. A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
• Vadkerty Katalin 1999. A belsõ telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
• VSOS 1977–78. Vlastivedný slovník obcí na Slovensku. I–III. köt. 1978. Bratislava, Veda, 1977–1978.

Menyhárt József: Nyelvhasználatunk zabigyerekei (Tűnődés kontaktusjelenségeink pragmatikáján)

I. Történet az egyik adatközlőről (bevezetés helyett)

Dolgozatom ötletét – ahogy Rejtő Jenő Csülök névre hallgató „majdnem” írója – „az életből merítettem”. Történt egyszer ugyanis, hogy egyetemi éveim vége felé közeledvén egyszeriben hirtelen nagy szükségem lett egy szakdolgozatra. Lokálpatriotizmusom és tapasztalatlanságom bizonyítandó szülőfalum nyelvhasználatát választottam kutatási témaként – nem sejtvén, hogy egy közel 2500 lelket/nyelvhasználót számláló szlovákiai község nyelvi szempontú leírása nem egy szakdolgozatra, hanem egy életre szóló kihívás. Megkezdődött a kutatás – adatgyűjtés, interjúk, magnófelvételek, kérdőívek kitöltése stb. –, s közel másfél évi kutatómunka után elkészült a Nyékvárkony nyelve címet viselő szakdolgozat.

A pragmatika tudományterületének végtelen lehetőségeket sejtető mezőin kószálva(1) jutott eszembe egy történet, amely a fent említett kutakodásom során történt. Kérdőívesen vizsgálódtam egy volt tanítónőmnél; ebédlőasztal, diktafon, tea, sütemény, enyhén pislákoló megfigyelői paradoxon(2), már ami a nyelvjárási adatokat (tájszavak, nyelvjárási jelenségek) illeti, s az azonnal működésbe lépő korrekció – sőt hiperkorrekció –, ha kontaktusváltozat ismeretére, ill. használatára terelődik a szó. Kontaktusváltozatként szóba került az éppen járványszerűen terjedő chripka (influenza) is, mire adatközlőm kategorikusan kijelentette, hogy ő ugyan ismeri ezt a szót, de nem használja. „És milyen szót használ?” – tettem fel a kérdést. „Influenza vagy náthaláz!” – hangzott a felelet.

Rendben. Befejeztük a kérdőív kikérdezését, kikapcsoltam a diktafont. Adatközlőm teával, süteménnyel kínált, majd – formális beszédhelyzetből informálisra váltva – beszélgetni kezdtünk: az időjárásról; hogy milyen csúnya ködös napok járnak ránk, hogy milyen nedves, egészségtelen a levegő, nem csoda, ha mindenki chripkás, és beteg, és köhög…

Bensőmben azonnal figyelmeztető fények gyúltak, s Grétsy tanár úr hangján felhangzott a figyelmeztetés: kérem, álljunk meg egy szóra! Ami előbb magnósan, hivatalosan náthaláz/influenza, az köztünk szólva már chripka?! Hogy is van ez akkor? Mitől, milyen (nyelvi) helyzettől függ, hogy vállaljuk vagy sem a nyelvművelésünk által oly hatásosan stigmatizált nyelvhasználati zabigyerekeinket? Melyek azok a tényezők, amelyek interakcióink nyelvválasztásának rostáján átengedik, ill. kizárják a náthalázat jelentő chripkát, a pótkocsit „pótló” lecskát, a fecskendő helyett használt sztriekacskát, hogy a technickýt (forgalmi engedély), az opcsánszkit (személyi igazolványt) vagy akár kedvenc ropinkat, a ticsinkit? Milyen (nyelvi) közegben szégyelljük a párkit horcsicával kérni, illetve mikor tesszük ezt a legnagyobb lelki nyugalommal, mindennemű „nyelviismeretfurdalás” nélkül?

II. Kontaktológiai alapfogalmak

Immár jó néhány esztendő telt el 1988 óta, amikor Pete István a magyar nyelv állami változatairól szóló (nyelvészkongresszusi) előadásában arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy „a nyelv és a társadalom szoros kapcsolatából következően szükségszerű, hogy az eltérő politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális stb. viszonyok az egyes közösségek nyelvhasználatában kisebb-nagyobb eltéréseket eredményeznek” (Pete 1988: 780). Ezek a „kisebb-nagyobb eltérések” akkor válnak láthatóvá, ha nyelvünk magyarországi változatainak megfelelő jelenségeivel vetjük őket össze (Lanstyák 1998: 6).

A kontaktusváltozatok átfogó jellemzése előtt szólnom kell a szlovákiai magyar kétnyelvű beszélőközösségről is, amelynek nyelvhasználatát vizsgáljuk. A nyelvészek és nem nyelvészek sokféleképpen vélekednek a kétnyelvűségről (Bartha 1999: 31). Kutatásomban – szlovákiai magyar kétnyelvű beszélőkről lévén szó – a kétnyelvűség terminust grosjean-i értelemben használom, amely a kétnyelvű beszélőt mint „egységes egészet” tekinti, „amely nem osztható könnyen két külön részre. E szerint az értelmezés szerint a két nyelv együttélése és állandó kölcsönhatása a kétnyelvű egyénben különálló, de teljes rendszert alkot” (Grosjean 1992: 55; Bartha 1999: 38).

Tudatosítani kell tehát, hogy a kétnyelvűek által beszélt nyelvváltozatok szükségszerűen kontaktusváltozatok, ahol az eltérések mértéke a kétnyelvűség típusától (első, ill. másodnyelvi), a beszélők nyelvi tudatosságától és attitűdjeitől s más tényezőktől függően jelentős (egyéni) különbségeket mutathat (Lanstyák 1998a: 60). Mindebből következik tehát, hogy az eltérő politikai, társadalmi, kulturális viszonyok, a kétnyelvűség ténye és a két nyelvvel történő érintkezések megteremtik azokat az eltéréseket, melyek a szlovákiai magyarok magyar nyelvhasználatát a magyarországi változattól megkülönböztetik.

A kétnyelvűség talajából nő ki a nyelvi érintkezésekkel foglalkozó kontaktusnyelvészet egyik alapfogalma: a kontaktusváltozat. Ez nem más, mint egy nyelvnek kontaktushelyzetben létrejövő változata, melyben kétnyelvű normák érvényesülnek (Kontra 1990: 27–29). A kontaktusváltozat abban tér el az illető nyelv többi változatától, hogy az érintkezés erősségétől függően kisebb vagy nagyobb mértékben ún. kontaktusjelenségek fordulnak benne elő (Lanstyák 1998a: 60).

A kontaktusjelenségnek van tágabb és szűkebb értelmezése – munkámban a szűkebb értelemben vett definíciót használom, vagyis azokra a nyelvi elemekre és nyelvtani formákra értem ezt a terminus technicust, amelyek a magyar és a szlovák nyelvben hangalakjukban, jelentésszerkezetükben vagy nyelvi felépítettségükben hasonlítanak egymásra, és ez a hasonlóság az érintett nyelvek egynyelvű változataiban nincs meg.

A kontaktusjelenségeket különböző szempontok szerint több csoportra oszthatjuk. A kutatásban felhasznált kérdőívbe főképpen szlovák etimonú közvetlen kölcsönszavakat (nanuk, monterka, ticsinki, szesztra, technickí, tyepláki) építettem be, mert ezek képezik a kontaktusjelenségek legnyilvánvalóbb és legfeltűnőbb válfaját. Használatuk szinte teljes mértékben az élőbeszédre korlátozódik, erősen megbélyegzettek, nagyobb arányú jelentkezésük a mindennapi beszélt nyelvet szubstandard jellegűvé teszi (Lanstyák 1998b: 35).

III. A gyanú (adatközlői vélemények alapján)

Az 1998–1999 között folytatott kérdőíves vizsgálataim hanganyagát hallgatva feltűnt, hogy a kontaktusváltozatokra vonatkozó kérdésekhez adatközlőim gyakorta kapcsoltak különböző minősítéseket. A kérdőíves vizsgálat úgy folyt, hogy rövid meghatározásokat olvastam fel, s adatközlőim feladata a meghatározások feloldása volt, amely alapján nyelvi adatokhoz jutottam. A kontaktusjelenségek esetében sokan jellemezték a nyelvi adatokat stílusérték, illetve nyelvhasználati szokás szerint is, tehát részletezték, hogy hol és milyen körülmények között használják azokat. Például:

1. Monterka ’egyfajta munkaruha’: „Az a monterka. Hát nagyon szépen össze van már keverve, igaz-e? És akkor, hogy mink szlovákosítunk, mikor már mink olvadunk bele.” (KKN12)(3)
2. Jéerdételep ’földműves-szövetkezet’: „Jéerdé – telep – szépen mondva. Még mindig, pedig már nem is jéerdé.” „?” „Nem, én azért igyekszem magyarul: szövetkezet.” (KKN11)
3. Lecska ’pótkocsi’: „Lehet, hogy szokták mondani, de én nem. Az lecska, annak mongyák, nem utánfutó vagy pótkocsi.” (KFN13)
4. Ticsinki ’sóspálcika’: „Sóspálcika? A magyarú ticsinki.” (KKF11)
   „Sósperec. Ticsinki, ugye? Azt mondjuk, használjuk, mert… mert használjuk. Ezek a szlovakizmusok.” (KFN13)
5. Treszka ’tőkehal’: „Az meg a treszka. (Nevetés.) Nem is tudom, hogy van-e rá magyar szó? Úgy tudjuk, hogy mi az nem?” (KFN13)
6. Zsuvi ’rágógumi’: „Hát rágógumi… vagy zsuvi. Mondjuk eléggé fellépünk ezek ellen a dolgok ellen, és mondjuk beléjük rögződik ez a hranolki… meg ilyen dolgokat. Legalábbis mi foglalkozunk vele, s lehet, hogy csak az iskola keretén belül van hatása, s aztán kimegy, s otthon a családban nem, de valami kis hatás érezhető, hogy kezdjük kiküszöbölni őköt.” (KFN13)

A véleményeket hallgatva egyre nyilvánvalóbbnak látszott, hogy a mindennapok nyelvhasználatához szelídített kontaktusváltozatainkat bármikor nyugodtan megtagadjuk, vadnak, oldalhajtásnak nyilvánítjuk, ha úgy kívánja a (nyelvi) helyzet.

Milyen következtetések vonhatók le az adatközlői véleményekből? Mi húzódik meg a nyelvi zabigyerekeink megtagadása mögött? Hagyjuk hátradőlni nyelvi korrekciónk, és ereszkedjünk alá „nyelviismeretünk” rejtett, elfojtott bugyraiba… ami persze, mint nyelvhasználatunkból kiderül, nem is annyira elfojtott!

Az adatközlői vélemények elemzésével kissé közelebb jutunk a forrásokhoz, amelyek a bizonyos helyzetekben megjelenő nyelvhasználati szégyenérzetünket táplálják. Az első három vélemény azt sugallja, hogy az adatközlő nincs megelégedve a szlovákiai magyar nyelv színvonalával, tart a magyarság nyelvi és az ezt követő etnikai asszimilációtól, s ennek veszélyét látja a nyelvhasználatunkban előforduló kontaktusváltozatokban.(4)

A negyedik vélemény szintén típusképviselő megnyilvánulás, ugyanis a rögzített hanganyagban gyakori volt az olyan véleménynyilvánítás, amikor az adatközlő nevetve – nekem úgy tűnt, hogy zavarát palástoló, elnéző nevetéssel – beszélt a kontaktusváltozatról, ezzel mintegy azt sugallva: „jó, se nem túl szép, se nem túl helyes, de a mienk, és… talán praktikusabb, mert nincs helyette más.”

Az ötödik vélemény, amely a negyedikkel mutat rokonságot, méla derűvel törődik bele a sóspálcika szlovákiai magyarrá átticsinkülésébe. A háttérben alig észlelhetően, de ott van a magyarországi nyelvhasználat s a szlovákiai változat közti differencia (vö. Lanstyák 1998).

A hatodik véleményből azonnal kiderül, hogy pedagógustól ered, aki tisztában van a jelenlegi nyelvművelés biztosította keretekkel és lehetőségekkel: a szlovákiai magyarnyelvoktatás donquijotteriájával a kétnyelvűséggel szemben.

IV. Feltevések

A szakdolgozatomhoz gyűjtött hanganyagban lelt vélemények a következő feltevések megfogalmazását „ihlették”:

1. feltevés:
Kontaktusváltozatainkat (bevallottan vagy tudat alatt) formális beszédhelyzetben szégyelljük leginkább. E szégyenérzet oka, forrása:

• az elszlovákosodástól való félelem, a „tiszta magyarságra” törekvés, a nyelvhűség (vö. 1–3. vélemény), a kontaktusváltozat használata mint árulás, merénylet erős és egyedüli várunk, a magyar nyelv ellen;
• az a szlovákiai magyar köztudatban gyakorta megjelenő tévhit, hogy szlovákiai magyar nyelvváltozatunk a magyarországihoz képest csökkentett értékű, tehát „még magyarul sem tudunk rendesen” (vö. 4–5. vélemény);
• az iskolában a magyar nyelvórákon a kontaktusjenenségek kapcsán nyelvhasználatunkra „rakódott” stigmatizáció (6. vélemény).

2. feltevés:
A legcsekélyebb szégyenérzet nélkül „vesszük szánkra” nyelvhasználatunk máskor kipellengérezett kontaktusváltozatait akkor, ha informális beszédhelyzetben vagyunk

• pl. szlovákiai magyar beszélőkkel folytatott diskurzusban, ahol nem szükséges „ügyelnünk” kontaktusváltozatainkra, hiszen mindenki használja őket (lásd a chrípka példáját a bevezetőben);
• nincs szégyenérzetünk, ha kontaktusváltozatainkat stilisztikai eszközként használjuk vagy ha a szlovákiai beszélőközösséghez való tartozásunkat akarjuk kifejezni.(5)

V. A kérdőív

A hipotézisek felállítása után szükség volt tehát egy kérdőíves vizsgálatra, amely a felvázolt feltevések igazát vagy hamisságát volt hivatott eldönteni. Kíváncsi voltam, hogy miképpen vélekedik a szlovákiai magyar átlagember a kontaktusjelenségek használatáról: megtagadja-e azokat, vagy pedig kiáll nyelvhasználati „zabigyerekei” mellett? A kérdőíves kutatás célja mindenesetre a kontaktusváltozatok pragmatikáját borító köd oszlatása volt. A kérdések nagy részét magam fogalmaztam, de egyes részeket Lanstyák István és Szabómihály Gizella által a középiskolákban végzett kérdőíves vizsgálataiból merítettem (Lanstyák–Szabómihály 1997). A kérdőív (lásd a Függelékben) a következő részekből állt:

• Bemutatkozó szöveg – a tegező forma mint a számonkérő jelleg tudatos enyhítése;
• A) rész – az adatközlő személyére, családi hátterére, anyanyelvére vonatkozó adatok;
• B) rész:
  • a saját nyelvtudás megítélése;
  • adatközlői vélemény a magyarországi változatot beszélők nyelvtudása s a saját nyelvtudás közötti eltérésekről (1–6. kérdés);
  • kontaktusváltozat mint a felvidéki összetartozás nyelvi jele (7. kérdés);
  • kontaktusváltozat kiváltotta szégyenérzet magyarországi nyelvközegben (8. kérdés);
  • a „tiszta magyar nyelv” mint kisebbségmegtartó erő (9. és 10. kérdés);
  • hol tilos és hol szabad a kontaktusváltozat (11. kérdés);
  • van-e a szlovákiai magyaroknak szégyenérzetünk a kontaktusváltozatok használatakor (12. kérdés).

A kérdőíves vizsgálatot 2000 januárjában végeztem, s a megkérdezetteket három életkori csoportba osztottam: fiatal (15–30), közép (35–50) és idős (55– ) korosztályokat különítettem el.

Minden generáción belül további tagoltságot jelentett az elvégzett iskolák szintje: eszerint a megkérdezett adatközlőimet alapfokú, középfokú és felsőfokú végzettséggel rendelkező csoportokra bontottam. Viszonylag kevés adatközlőt szólítottam meg, összesen 33-at. A fiatal generációra a nagyobb adatközlői részvételi arány a jellemző, mivel a nyékvárkonyi Szent Jakab Cserkészcsapat csaknem összes vezető korú cserkészével kitöltettem a kérdőívet (összesen 14 adatközlő). Kérdőíves vizsgálatom során az adatközlők kiválasztásában a következő generációs táblázatot használtam:

Munkámban csupán a fiatal generáció válaszait vizsgálom, szám szerint 14-et. Ennek oka egyrészt a terjedelem kötöttségében, másrészt pedig abban rejlik, hogy a fiatalabb generácó képviselői őszintébben, nyíltabban adtak választ a kérdésekre, beszéltek nyelvhasználatukról, ami az idősebb nemzedékek esetében nem mindig érvényesült.

VI. Egy attitűdvizsgálat és eredményei

Fiatal adatközlőim többsége (12) a nyékvárkonyi 5. számú Szent Jakab Cserkészcsapat tagja, a többiek (2) rokonságomból kerültek ki. Mindannyian magyar nemzetiségűek és anyanyelvűek, magyar szülőktől származó nyékvárkonyi lakosok. Négyen alap-, öten közép-, öten pedig felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.
A fiatal generáció képviselői a kérdőív B) részének 1. kérdésére adott feleletükben magyar nyelvtudásukat egy kivétellel sokkal jobbnak minősítették a szlovák nyelvi ismereteiknél, vagyis esetükben magyar domináns kétnyelvűekről beszélhetünk (Bartha 1999: 184).

Adatközlőimnek több mint a fele elég gyakran utazik Magyarországra, a látogatás oka pedig majdnem minden esetben bevásárlás; ketten iskolába járnak, és két adatközlőnek rokonai élnek Magyarországon. Arra a kérdésre, hogy gyengébb-e a magyar nyelvtudásuk a magyarországi magyarokétól, két adatközlő a „gyengébb” minősítést választotta, négy ugyanolyannak, egy pedig jobbnak tartotta saját nyelvtudását. Volt olyan adatközlő is, aki nem tudta megítélni a különbséget, két adatközlőm viszont még a különbség mibenlétére is utalt:

1. „Gyengébb a szakkifejezésekben, melynek fő okai:

• szlovák egyetem;
• a szlovák nyelv használata a munkában és a továbbképzésben.” (FFN11)

1. „Különbség van: elsősorban az akcentusom más és másodszor én sokkal kevesebb zsargonszót használok, mint ők.” (FKN11

Ez utóbbi két vélemény is megerősíti Lanstyák István azon megfigyelését, miszerint a magyar nyelv szlovákiai változatának egyik alaptulajdonsága az egyes nyelvi regiszterek hiánya (Lanstyák 1998: 7). A gyengébb nyelvtudásba „vetett hit” gyengítheti nyelvi magabiztosságunkat.

Arra a kérdésre, hogy észreveszik-e a magyarországi magyarok beszédünkről külhoni magyarságunkat, a megkérdezettek közül hárman válaszolták, hogy szinte soha, hat esetben a „néha igen”, öt esetben pedig az „általában igen” választ karikázták be.

És hogy milyen nyelvi jelek utalnak magyarságunk szlovákiaiságára? A fiatal generáció válaszaiból ítélve a legtöbbször akcentusunk, hanghordozásunk (összesen 9 válasz) oka a „lebukásnak”, és csupán négy adatközlő szerint árulkodnak szlovakizmusaink.

Volt olyan adatközlő is, akinek a magyarországi magyar nem rendelkezett nagyobb presztízzsel, a magyarországi nyelvváltozat számára nem jelentett „kihívást”:

2. „Nem veszik észre beszédemből, hogy határon túli magyar vagyok, mert ha kell, én is tudok olyan ízetlenül beszélni, mint ők.” (FFF11

Az 1–6. kérdésekből leszűrhető tanulság úgy foglalható össze, hogy a megkérdezettek többsége tisztában van a nyelvváltozatok közötti különbségek meglétével, rendelkezik a „gyengébb nyelvtudásba vetett hittel” (pl. regiszterek hiánya), és ebben nincs különösebb eltérés a különböző műveltségű szintek nyelvhasználata között.

A 7. kérdést olvasva a megkérdezettek legnagyobb többsége felismerte „beszélőinkben” a szlovákiai magyart, többen közülük minősítették is a nyelvhasználókat. Íme néhány példa:

3. „Számomra nem is nagyon fontos a tiszta magyar nyelv, mivel környezetünkben ez a megszokott. Viszont külföldön, hivatalos vagy más egyéb helyen illik és muszály (sic!) tisztelettudóan kommunikálni.” (FAF 11)

4. „Akik beszélgetnek, bisztos (sic!), hogy nem magyarországi magyarok. És, ha Magyarországra mennek, legalább tanulják meg mi az magyarul, hogy párki, horcsica, stb.” (FAN11)

5. „Egyértelmű, hogy szlovákiai magyarok és a szlovák nyelv hatással van beszédünkre és nem vigyáznak megőrizni a magyar nyelv tisztaságát és szépségét.” (FKN11)

6. „Szlovákiából érkeztek. Némi büszkeséggel tölt el az, hogy én már megtanultam a párki meg a horcsica magyar megfelelőjét és általában azt is használom.” (FFF12)

7. „Alapiskolás koromban szórakoztam rajta, középiskolás koromban dühöngtem miatta. Jelenleg pedig megállapítom róla, az illető végzettségét és olykor intelligencia szintjét.” (FFN11)

8. „Pesten, ha ilyet hallanák biztos megörülnék, hogy »otthoni« emberekkel találkoztam.” (FFN22

Az utolsó idézet alátámasztja a 2. feltevés b) pontjában leírtakat, a többi kijelentés viszont (pl. 7., 8., 9. vélemény) magában hordja hallgatólagosan azt a feltételezést, hogy Magyarországon „illik” és „muszáj” szépen beszélni, „tisztelettudóan” (4. vélemény) elkerülni a kontaktusváltozatokat, különben megbélyegzik az embert. A „stigmatizációtól” való félelem ott bujkál az idézett kijelentések mélyén, a szégyenérzet elkerülése nyelvhasználatot befolyásoló tényezővé lép elő (1. feltevés b) pontja). Az idézetben közölt 6. számú vélemény pedig explicit utalás a magyar nyelv tisztaságának megőrzésére.

A 8. kérdésben vázolt kommunikációs helyzet(6) megoldásánál többféle lehetőség volt adott (vö. Függelék). Az alapiskolát végzettek közül három, a középiskolások közül szintén három, a felsőoktatásban részesültek közül egy vállalta a „szégyenérzetet”, ha véletlenül szlovakizmus „használatán kapják” a magyarországi magyar anyanyelvűvel történő beszédhelyzetben.

9. „Elpirulok, körbenézek, hogy még kik hallották, s azt mondom: »Elnézést, virslit mustárral.«” (FKF1

Öt adatközlő nem jönne zavarba használatukkor, páran pedig eleve kizártnak tartják, hogy Magyarországon valaha is „párkit” kérnének „horcsicával”.

10. „Átlépve a határt annyira örülök, hogy Magyarországon vagyok, hogy ezt minden pillanatban tökéletesen tudatosítom és a fenti eset nem történik meg. Ha mégis megtörténne, nagyon szégyellném magam.” (FFN11)

11. „Lehet, hogy hihetetlen, de én így nem szoktam kérni.” (FKN11

Az 1. feltevés pontjában megfogalmazott tétel igazát tette próbára a 9. kérdés (vö. Függelék), bár a kontaktusjelenségek kérdésének nyelvivé tétele itt elmaradt. A magyar nyelv szép és tiszta használatát a megkérdezett fiatalok közül kilenc tartotta „nagyon fontosnak” (legnagyobb arányban a felsőoktatásban részesültek), négyen az „elég fontos” minősítést választották (legtöbben az alapiskolai végzettségűek körében – itt az arány 50-50%), míg egy adatközlőm nem tudta megítélni a feladat fontos, ill. nem fontos voltát. Összegzésként elmondható, hogy nyékvárkonyi fiatal adatközlőim fontos kérdésnek tartják a magyar nyelv szép és tiszta használatát, bár a kérdés megfogalmazása elég tág. Az igény azonban – hogy szépen beszéljünk magyarul – él.

A 10. kérdés konkrét véleményt kért a kérdőív kitöltőitől: ítéljék meg az általuk is mindennaposan, általánosan használt szlovakizmusokat (pl. ticsinki/ropi, tyepláki/melegítő stb.). A felajánlott lehetőségek közül (vö. Függelék 10. pontja) csupán két adatközlő vállalta, hogy tudatosan kerülni igyekszik a szlovakizmusok használatát. Hat adatközlőm elismerte használatukat, de nem tartották jónak, hogy részei a beszédünknek.

12. „Ha valakinek magyar az anyanyelve, legalább beszéljen magyarul, és ne úgy, hogy fele magyar fele tót. Ez engem nagyon zavar.” (FAN11

Két adatközlőm teljesen szokványos, normális szavaknak tartja a a felsorolt kontaktusjelenségeket, és nem tartja különösnek őket.

13. „Szokványos, mert így halljuk a környezetünkben, és nem vagyunk rákényszerülve arra, hogy ez másképpen legyen.” (FAF11

Öt adatközlőm nem a megadott válaszok közül választott, hanem egyéni megoldásokkal jelentkezett – ez a felsőoktatásban részesültekre volt jellemző. Ezek között akadt meglepően liberális, a szlovákiai magyar nyelvhasználat sajátosságait öntudatosan vállaló adatközlői vélemény is:

14. „Nyugodtan használjuk őket, hiszen mi itt élünk Szlovákiában és természetes, hogy használunk szlovák szavakat kicsit magyarosítva.” (FFF11)

15. „Érzem, hogy nem helyes a használatuk, mégis néha, talán hangulatomtól függően használom ezeket a szavakat.” (FFF12

A 11. kérdés (vö. Függelék) arra igyekezett választ adni, hogy melyek azok a beszédhelyzetek, kommunikációs színterek, amelyekben a nanuk, treszka, vlecska stb. szavak használatát adatközlőim nem tartják helyesnek. Tíz szituációt jelöltem meg, amelyekről az adatközlői vélemények a következő mátrix szerint rendeződtek:

Az 1. feltevés a) pontjában megfogalmazott hipotézis alapján a nyelv iránti hűség – nyelvhűség – egyben hűség a hagyományhoz, a nemzethez, a kultúrához és a valláshoz. A 11. e) kérdésre kapott válaszok megerősítik a feltevés igazát, mintegy kijelentve: a vallás nyelve legyen magyar, szlovakizmusok nélkül. Ugyanez mondható el az iskolai nyelvhasználatra is – de csupán a tanórákra és a tanárral folytatott, formálisnak számító kommunikációban. Fontos a magyar nyelv tisztaságának megőrzése a fogalmazás, illetve a magánlevél nyelvhasználatában is. Ezzel szemben a „magunk között” – és főleg informális beszédhelyzetben (iskolába menet, szünetekben stb.) minden gátlás és bűntudat nélkül – tehát a 2. a) feltevésben foglaltaknak megfelelően – alkalmazhatók

Az utolsó, 12. kérdésben konkrét választ vártam arra a kérdésre, amely ezt a dolgozatot útjára indította, nevezetesen, hogy van-e szégyenérzete a szlovákiai magyar nyelvváltozatot – a „felvidékit” – beszélőnek szlovakizmusok használatakor. A kérdésre öt adatközlőm egyértelműen igenlő választ adott:

„Igen. Ha pl. Egy magyarországi magyarral beszélsz, és ilyen szavakat említesz előtte nem érti meg mit mondtál. Ilyenkor nagyon rosszul érzed magad.” (FAF21)

„Valaki nagyon szégyelli, valakit viszont egyáltalán nem érdekel. Én eközött a kettő között vagyok, de inkább az első.” (FAF12

Ugyanennyi adatközlő a kérdésre kategorikus nemmel válaszolt, főleg kétnyelvű környezetünk tényét említve indokul:

„Szerintem közvetlen környezetünkben, pl. családunkban, baráti beszélgetésekben azért, hogy ezeket a szavakat használjuk nem szégyenkezünk. Valójában ez természetes, mert ebben a környezetben élünk.” (FKN12)

„Szerintem nincs, mivel ha volna, akkor már régen megváltozott volna minden.”(7) (FAF11

A maradék négy adatközlői vélemény a beszédhelyzettől tette függővé a kontaktusváltozatok használatát, ill. a hozzájuk esetlegesen kötődő szégyenérzetet:

„Használatuk a beszédhelyzettől függ, ezért ha az ember megfelelő helyzetben, körülmények között, társaságban használja őket, nem merül fel benne, hogy szégyenkeznie kellene beszéde miatt.” (FFN21

VII. Összegzés, továbbgondolás

Munkámban az összegyűjtött adatokból csupán a fiatal adatközlők véleményeit vizsgáltam, az attitűdvizsgálat fennmaradó, a középkorú és idős nemzedék válaszait tartalmazó része még feldolgozásra vár. A tizennégy adatközlőtől nyert korpusz nagyon kis részt ölel fel a nyékvárkonyi beszélőközösségből, amely ugyancsak töredéke a szlovákiai magyar nyelvközösségnek. Munkámat tehát csupán problémafelvető jellegűnek szántam: kérdéseket ébreszthet, hogy van-e, és milyen körülmények között van a szlovákiai magyar nyelvhasználóban szégyenérzet anyanyelvváltozata használatakor.

A munkámban felállított feltevések nagy része igaznak bizonyult: a fiatalabb generáció válaszai arról árulkodnak, hogy bizonyos beszédhelyzetekben, pl. magyarországi magyarokkal folytatott beszélgetésekben előfordul, hogy nyelvváltozatuk miatt szégyenérzetük van. És ha a nyelvhasználati kérdésekben általában szabadabban gondolkodó fiatal nemzedékben felmerül a szégyenérzet léte, ekkor az nagy valószínűség szerint megtalálható lesz az idősebb generációk véleményei közt is.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy milyen lépéseket kell tennie a szlovákiai magyar nyelvművelésnek? A hagyományos nyelvművelés a nyelvi higiénia hófehér zászlaját lobogtatva kiáltotta ki a szlovakizmusainkat kártékony fenevadaknak, amelyekre nézve örök időkre feloldották a vadászati tilalmat: élve vagy holtan, de kézre kell keríteni őket. Ennek ellenére bárki tapasztalhatja, hogy mégis ott vannak mindennapjainkban, nevükön nevezzük őket, élnek szívósan és igénytelenül. Mi tehát a megoldás? Hogy csináljunk a monterkából munkaruhát?

Sehogy. Ha úgy hozza sorsuk, akkor kivesznek maguktól is, mivel a normát a nyelvet beszélő közösség alakítja (Huszár 1984: 62). Sokkal fontosabb, hogy tudjuk róluk, hogy mifélék, és hogy hol használatosak. Ismernünk kell idegen voltukat, és ehhez elengedhetetlenül fontosak a hagyományos nyelvművelés eddig elért eredményei. A pragmatikai tényezőként jelentkező szégyenérzet leküzdése egyaránt nyelvművelői, tanári és nyelvhasználói feladat. Ennek a feladatnak a megoldásához közös összefogásra van szükség: meg kell tanulnunk/tanítanunk, hogy a szlovakizmusok bizonyos helyzetben történő használata nem hiba: a nyelvhasználati helyénvalóság fogalma (Kiss 1995: 64) feloldja az eddig rögzült előítéleteket. Fontos tehát megtanulni, hogy mikor és hol, milyen nyelvi környezetben, beszédhelyzetben kérhetünk nyugodtan párkit horcsicával és hozzá málnát… Mert fel kell fogni, hogy ezáltal nem vagyunk kevesebbek, hanem két norma és nyelvváltozat ismerői, használói, tehát ezáltal többek.

Nem várható el viszont az, hogy a hétköznapi beszélő egyik napról a másikra félretegye a beléje rögzült nyelvi frusztrációt, a szlovakizmusok használatából fakadó szégyenérzetet, hogy önmagát húzza ki saját hajánál fogva a nyelvhasználati kérdések mocsarából. Hiszen nyelvi bizonytalanságuk egyik oka, hogy saját nyelvváltozatának ostorozására nevelték és nevelik ma is. Vajon hány újságcikk íródik laikus, nem nyelvészek tollából – tegyük hozzá: a legszentebb nyelvművelői szándékkal – a napi sajtóba, amelyek nyelvi „fertőzöttségünket” pellengérezik (vö. Lanstyák 2000: 230–233)? És nem csupán a laikus szólal meg önnön nyelvváltozatát ostorozva: egyetlen pedagógiai szaklapunk nyelvművelői rovata a Nyelvtisztogató címet viseli. A probléma megszüntetésére a nyelvészek tudatos és a nyelvhasználókat szolgáló munkájára lesz szükség. Az viszont tovább nehezíti a helyzetet, hogy a határon túli nyelvhasználat kérdéseiben jelenleg a nyelvészi vélemények erős polarizácója tapasztalható (vö. Kontra 1998).

Véleményem szerint a nyelvművelésnek nem a nyelvhasználatot kell az első helyre tennie, hanem a nyelvhasználót. Tisztázni kell, hogy a nyelvnek (a szlovákiai magyar nyelvváltozatnak) ösztönöznie kell a saját maga használatára, mintegy az önnön használatát kell generálnia. És ehhez kell a nyelvbe, nyelvhasználatba vetett hit. A nyelvészeknek pedig nem szabad elfelejteniük, hogy bár sokkal könynyebb szeretni a nyelvet, mint a nyelvet használókat, a nyelv mégis azért adatott, hogy szolgálja, megerősítse, nem pedig hogy elbizonytalanítsa a használóját.

Munkám bevezető sorait Rejtő Jenő életvidám szellemét idézve kezdtem, a befejezéshez viszont kissé komolyabb szerző, Márai Sándor sorai illenek: „Hol vagy »otthon«”? Csak a nyelvben, minden más fonák, zavaros, homályos.” A szlovákiai magyarság saját érdeke, hogy egyedüli megmaradt édenéből, tulajdon anyanyelv-változatából ne üldöztessék ki – és főleg ne saját maga (nyelvészei) által. Biztosak kell, hogy legyünk magunkban, nyelvünkben – otthon.(8)

Irodalom

• Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
• Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris Kiadó.
• Huszár Ágnes 1984. Nyelvművelés és norma. In: Fülei-Szántó Endre (szerk.), Norma – átlag – eltérés. Pécs, Pécsi Akadémiai Bizottság.
• Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
• Kontra, Miklós 1990. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
• Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1988. Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó.
• Lanstyák István 1998a. Nyelvünkben – otthon. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
• Lanstyák István 1998b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
• Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Kiadó.
• Menyhárt, Jozef 1999. Nyékvárkony nyelve. Szakdolgozat. Bratislava/Pressburg/Pozsony, FF UK.
• Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.), A magyar nyelv rétegeződése. I–II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
• Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

Függelék

(Az attitűdvizsgálatban felhasznált kérdőív
Kedves nyékvárkonyi Barátom!

A kiosztott kérdőív segítségével szeretném jobban megismerni a Szlovákiában, ezen belül is a Nyékvárkonyban beszélt magyar nyelvet, amelyről valószínűleg mindannyian tudjuk, hogy nem egészen olyan, mint a magyarországi.

Arra kérlek, hogy a kérdőívet figyelmesen olvasd el, és töltsd ki. A válaszon ne töprengj túl sokat: írd, ill. jelöld be azt, ami először jut eszedbe. Nem számonkérésről van szó, csupán a véleményedre vagyok kíváncsi. Ha valamit nem tudsz megoldani, vagy megválaszolni, akkor hagyd a kérdést kitöltetlenül.

Ha lehetséges, a kérdőívet ne ceruzával, hanem tollal töltsd ki. Ha valamit roszszul írtál be, akkor nyugodtan húzd át, és javítsd ki. Ahol választási lehetőség van megadva, ott a megfelelő választ kell bekarikázni. A kérdések egy részében szerepel a Megjegyzés pont is. Ide írhatod észrevételeidet, megjegyzéseidet, illetve a megadottól eltérő válaszod.

Köszönöm türelmed és segítőkészséged. Jó munkát kívánok!
A)

1. A kérdőív kitöltője (név):
2. Anyanyelved:
   1. magyar
   2. szlovák
   3. más:
3. Nemzetiséged:
   1. magyar
   2. szlovák
   3. más:
4. Jelenlegi állandó lakhelyed:
5. Édesanyád anyanyelve:
   1. magyar
   2. szlovák
   3. más:
6. Édesanyád végzettsége:
   1. alapfokú vagy alacsonyabb
   2. szaktanintézet (inasiskola)
   3. szakközépiskola
   4. gimnázium
   5. felépítményi
   6. főiskola
   7. egyéb:
7. Édesapád anyanyelve:
   1. magyar
   2. szlovák
   3. más:
8. Édesapád végzettsége:
   1. alapfokú vagy alacsonyabb
   2. szaktanintézet (inasiskola)
   3. szakközépiskola
   4. gimnázium
   5. felépítményi
   6. főiskola
   7. egyéb:
9. Milyen nyelvű óvodába jártál?
   1. nem jártam óvodába
   2. magyar
   3. szlovák
   4. szlovák–magyar
   5. más:
10. Milyen tanítási nyelvű alapiskolába jártál?
    1. magyar
    2. szlovák
    3. más:

B)

1. Nyelvtudásod:
   1. magyarul sokkal jobban tudok, mint szlovákul
   2. magyarul valamivel jobban tudok, mint szlovákul
   3. nagyjából egyformán magyarul és szlovákul
   4. szlovákul valamivel jobban tudok, mint magyarul
   5. szlovákul sokkal jobban tudok, mint magyarul
2. Jársz-e Magyarországra?
   1. járok, nagyon gyakran
   2. járok, elég gyakran
   3. járok, de ritkán
   4. nem járok (vagy alig)
3. Saját megítélésed szerint magyar nyelvtudásod a magyarországi magyarokétól:
   1. gyengébb
   2. jóval gyengébb
   3. nincs különbség, ugyanolyan
      Megjegyzés:
4. Milyen céllal jársz Magyarországra?
   1. a) hivatalos ügyeket intézni
   2. bevásárolni
   3. szórakozni
   4. rokoni látogatás miatt
   5. egyéb:
5. Ha ismeretlen magyarországiakkal beszélsz, észreveszik-e beszédedről, hogy nem vagy magyarországi magyar?
   1. általában igen
   2. néha igen
   3. szinte soha
6. Ha ismeretlen magyarországiakkal beszélsz, és azok észreveszik beszédedről, hogy te határon túli magyar vagy, akkor mi az, ami elárul téged?
   1. akcentusom, hanghordozásom,
   2. tájszólásom,
   3. olyan szavak, mint: párki, horcsica, riflé…
   4. az, hogy nem értek bizonyos „magyar” kifejezéseket
      Megjegyzés:
7. Magyarországi városban (pl. Győrben, Budapesten) járva a következő párbeszédre leszel figyelmes két járókelő közt:
   „Gyere, bemegyünk valami restibe, eszünk párkit meg horcsicát… vagy te csak egy málnát innál?”
   Írd le pár mondattal, hogy mire gondolsz ezt hallva:
8. Magyarországon járva egy gyorsbüfében beálltál a sorba. Türelmesen vársz, elmélyülten szemléled a választékot, miközben azon töprengsz, hogy mit is egyél. Észre sem veszed, hogy közben rád került a sor, s az elárusítónő kérdésére így válaszolsz: „Két párkit kérek horcsicával, s hozzá kiflit is…”. Az elárusítónő visszakérdez, mert nem érti: „Mit kér? Nem értem!”
   Mit teszel erre?
   1. megismétled a rendelést: „párkit horcsicával”
   2. a legnagyobb lelki nyugalommal feleled, hogy: „virslit mustárral”
   3. zavarba jössz, kicsit belepirulva, szégyenérzéssel tudatosítod, hogy
      hibáztál, és aztán javítasz: „Ja, itt úgy mondják, hogy virslit mustárral…”
   4. egyéb, saját megoldás:
9. Mivel magyar az anyanyelvünk, az, hogy a magyar nyelvet szépen és tisztán beszéljük:
   1. nagyon fontos
   2. elég fontos
   3. nem fontos
   4. nem tudom megítélni
10. Mi a véleményed a ticsinki, technickí, tyepláki, sztriekacska, monterka, szesztra és hasonló típusú szavaink használatáról:
    1. teljesen szokványosak, normális szavak – nem tartom különösnek őket
    2. használjuk őket, de érzem, hogy idegenek, és talán nem túl jó, hogy részei a beszédünknek
    3. kerülöm használatukat, mivel magyar nyelvünk tisztaságát veszélyeztetik, elszlovákosodáshoz vezetnek
    4. más vélemény:
11. A nanuk, tyepláki, treszka, vlecska, jéerdé, chripka szavak mindennapi beszédünk részei. Valószínűnek tartom, hogy Te is ismered, és talán használod is őket. Karikázd be, hogy a felsorolt lehetőségek közül milyen beszédhelyzetben nem tartod helyesnek használatukat:
    1. iskolába/munkahelyre menet, baráti beszélgetésben
    2. iskolában a szünetben
    3. iskolában, a magyartanárral folytatott beszélgetésben
    4. biológiaórán, felelés közben
    5. templomban, a prédikáció szövegében
    6. magyarországi magyarral folytatott beszélgetésben
    7. Magyarországon felvidéki (szlovákiai) magyar barátoddal folytatott
       kötetlen beszélgetésben
    8. magyarórán, felelés közben
    9. munkahelyeden, kollégáiddal az ebédszünetben
    10. levélben, fogalmazás szövegében
        Megjegyzés (vagy egyéb helyzetek, amikor nem tartod helyesnek):
12. Szerinted, van bennünk, szlovákiai magyar anyanyelvűekben szégyenérzet a párki, horcsica, sztriekacska, treszka, tyepláki, nanuk stb. szlovakizmusok használata miatt?
    Írd le a véleményed:

Simon Szabolcs: Könyvek nyelvünkrol (Gondolatok Lanstyák István munkáiról)

Bevezetés

Most, amikor Lanstyák Istvánnak az utóbbi időben megjelent műveinek bemutatásához fogok, szükséges előre megjegyeznem a következőket: annak ellenére, hogy fiatal szerzőről, tudósról van szó(2), már most nehéz lenne számba venni munkásságát, műveinek teljességét, hiszen szerzőnk oly mértékben termékeny, hogy talán csak saját maga tudná megmondani azt, hogy mi minden látott napvilágot tollából pályája kezdetétől fogva. Az alábbiakban így csupán a könyveivel foglalkozom, noha sok olyan tanulmánya is megjelent, amelyek külön-külön is megérdemelnék az alapos figyelmet.(3) Sajnos azonban még a könyvei méltatásával is adósak maradtunk. A hazai magyar szakemberek közül tudtommal csupán Sándor Anna (Sándor 1998) méltatta könyvét(4), a magam rövidebb írásait leszámítva (Simon 2000).

A hazai magyar szociolingvisztika kezdeteiről

A jelenlegi nyelvészeti kutatásban a szociolingvisztika, ennek keretében a kétnyelvűség-kutatás egyértelműen az érdeklődés előterébe került. Az előzményektől most eltekintve, a szűkebb értelemben vett ilyen hazai vizsgálatoknak az első lökést az a konferencia adta meg, amelyet 1990-ben rendeztek meg Pozsonyban.(5) Attól kezdve erőteljesebb fejlődésnek indult a diszciplína Szlovákiában is. A magyar–szlovák kétnyelvűség-kutatás megindulásában szerzőnk mellett meg kell említenünk Szabómihály Gizella nevét. A pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének oktatójaként szervezője és tevékeny résztvevője volt az első kísérleti vizsgálatoknak. Az induláskor főleg azzal foglalkozott, hogy milyen a színvonaluk a magyarlakta vidékeken megjelenő kétnyelvű, valamint szlovák nyelvű, de magyar melléklettel ellátott járási lapoknak, s milyen összefüggés mutatható ki az illető járás nemzetiségi összetétele és a magyar szövegekben előforduló szlovakizmusok száma között, később főleg a beszélt nyelvre összpontosultak felmérései, s hasonló kérdésekkel foglalkozik ma is. Fokozatosan könyvek is napvilágot láttak ebből a tárgykörből. Ilyen fontos könyv volt például a Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Pozsony, 1997), a Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében (Pozsony, 1998) vagy a legújabb, az Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség (Pozsony, 2000), illetve A magyar nyelv Szlovákiában (Budapest–Pozsony, 2000). E művek közül több is a Kalligram Kiadó által kiadott Mercurius Könyvek sorozatban jelent meg, mivel a kétnyelvűség-kutatások jelentős része a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport égisze alatt zajlik. E sorozat egyik kötete a Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről című könyv is (Pozsony, 1998), melynek éppen most készül a folytatása. A kötetnek kedvező fogadtatása volt nemcsak a hazai olvasóközönség körében, hanem Magyarországon is. Sikere főleg abban rejlik – a reflexiók alapján legalábbis erre lehet következtetni –, hogy a jelenlegi szlovákiai plasztikus nyelvi helyzet bemutatását tűzte ki céljául, noha a teljesség igénye nélkül.(6)

A nyelvi helyzet képlékenysége ugyan mindannyiunk számára ismert, a viszonyok illusztrálására mégis hadd említsem meg azt a körülményt, hogy a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvényt a szlovák parlament hosszas vonakodás, intrikák és ellenkezés után fogadta el. Ennek ellenére nem vagyunk, nem lehetünk elégedettek ezzel a törvénnyel, s továbbra is aktuális a törvény – számunkra kedvezőbb – módosítása.(7)

A dinamikus nyelvi helyzetnek az elemzése folytatódik majd a második kötetben is. Egyes témák közvetlenül is átnyúlnak, így például a tragikus sorsú Arany A. László életművének a bemutatása, feltárása.

A Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről II. című tanulmánykötet szerzői többségükben Mercurius-tagok, tapasztalt és elismert kutatók. Az ő tapasztalataik, módszereik, nyelvtudományról vallott nézeteik határozzák meg a készülő kézirat koncepcióját. A megjelenő könyvben azokon a szerzőkön kívül, akik már bemutatkoztak az első kötetben, s ezenkívül természetesen még más helyeken is, szóhoz jutnak olyan ifjú kutatók, akik pályájuk elején tartanak (pl. Menyhárt József, Dózsa Roland). A készülő kéziratot tehát az is meghatározza, hogy szerzőgárdája különféle generációkba tartozó kutatókból tevődik össze, akiknek a tudományos érdeklődése is más-más. Vörös Ottó tudománytörténeti témával foglalkozik, a jelenkori nyelvi helyzettel, ill. a kódváltással kapcsolatos tanulmányon dolgozik Sándor Anna, Lanstyák István, Szabómihály Gizella, Misad Katalin, Hurka Katalin, magam és mások. Bergendi Mónika tanulmánya az első tankönyveink nyelvezetéről a könyvnek a diakrónia síkjára való kiterjedését jelenti. A nyelvpolitika, illetve a nyelvi identitás kérdéseit taglalja Szabómihály Gizella, Juliet Langman, Dózsa Roland és Menyhárt József tanulmánya.

Az említett elemzések szorosan a kétnyelvűség témaköréhez tartoznak, s biztosítják a téma sokoldalú megközelítését. Ilyenformán a könyv – a kétnyelvűség tárgykörén belül is – tematikai sokszínűsége ellenére szerves egységet képez. Az ebben az alfejezetben említett könyvekben közös az, hogy – Sándor Anna könyvét leszámítva – mindegyik elkészítésében tevékeny rész vállalt Lanstyák, szerzőként és szerkesztőként is.

A Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség című könyvet Lanstyák István társszerzőségben írta Szabómihály Gizellával, aki a kétnyelvűség-kutatás területén (is) elismert szakember. Írásait jól ismerik nemcsak a hazai, hanem a magyarországi, sőt a magyar nyelvészet iránt érdeklődő egyéb külföldi olvasók is. A kétnyelvűség (bilingvizmus) – az egyik meghatározás szerint – az egyénnek az a tulajdonsága, hogy két vagy több nyelvet tud valamilyen szinten (vö. Trudgill 1997: 33).

Több érv is szól amellett, hogy ezzel a könyvvel részletesen foglalkozzunk. Az egyik az, hogy e fontos könyvnek a méltatása még mindig csak várat magára a hazai sajtótermékekben, noha már 1997-ben megjelent, s Magyarországon a nyelvészet kiváló szakemberei elemezték. A másik érv az, hogy a szerzőpáros olyan kutatási eredményekről számol be könyvében, mellyel kapcsolatban pl. Kontra Miklós magyar nyelvész méltán jegyezte meg a könyv bemutatóján 1997. május 6-án a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben azt, hogy „az anyaországi nyelvészek is nyugodtan megirigyelhetnék tőlük”. Ilyen jellegű munka tehát nemcsak hogy nálunk, Szlovákiában nem jelent meg addig, hanem az anyaországban sem, s megjelenésével az új tudományos paradigma végleg meghonosodott szűkebb pátriánkban is. Külön öröm, hogy e munkát a sajátunknak tekinthetjük, mivelhogy szlovákiai magyar szerzőpáros írta, s a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg.

Talán a számadatokban nem szívesen kutakodó olvasónak kissé fárasztó olvasmány egyszerre elolvasni a könyvet; ám az nem is elsősorban azt a célt szolgálja, hogy egyszeri olvasás után a polcra tegyük, hanem azt, hogy kézikönyvként használja ki-ki a saját igénye szerint, ugyanis a benne felhalmozott hatalmas anyag alapján valóban ez a rendeltetése, és remélhetőleg a sorsa is.

Egyik legnagyobb erénye a minden kétségen felül álló tudományosság. Ezt elsősorban annak alapján lehet állítani, hogy:

1. a szerzőpáros legalább az 1990-es évek elejétől foglalkozik intenzíven élőnyelvi kutatásokkal, melyekről számos külföldön is elismert publikációjuk tanúskodik;
2. mindennemű provincializmustól mentes, modern átfogó kutatás eredményeiről olvashatunk a könyvben, mely elméletileg is megfelelőképpen megalapozott; a szerzők a magyar nyelvű szakirodalom mellett a nyugati szakirodalomnak is kiváló ismerői;
3. a szerzőpáros megállapításait mindenkor gazdag nyelvi anyagon, tehát valóságos adatokon végzett vizsgálatok alapján vonja le, s ezek bármikor ellenőrizhetők, megismételhetők. Kétségtelen tudományos értéke mellett az az erénye sem közömbös a könyvnek, hogy megerősít bennünket abban a hitünkben is, miszerint a szlovákiai magyar beszélőknek nem rossz vagy beteg, esetleg elsorvadóban levő az anyanyelvük.

Külön élvezetet nyújt a kötet nyelvezete, mely tökéletesen érthető, homályos részektől mentes, ugyanakkor messzemenően szakszerű; az összetett kérdéseket is egyszerű és érthető módon elemzi. E könyv egyik feltűnő sajátossága, hogy a szerzők munkájuk során megfelelő terminusok hiányában kénytelenek voltak újakat is alkotni, a kutatás tárgyát képező anyag belső tulajdonságainak megfelelően. Ilyenek pl. a típusváltozó, kötött változó, egyedi változó szakkifejezések, melyek segítségével a szerzők szigorú tudományos rendszerbe is foglalták az anyagot. Ily módon tehát elméleti szempontból is jelentős a munka, hiszen a gazdag empirikus anyag feldolgozásával, bemutatásával egyben szükségszerűen elméleti jellegűvé is vált.

A kutatás egyik célja az volt, hogy fölmérje két fontos tényezőnek, a kisebbségi helyzetnek és az iskola tanítási nyelvének a szlovákiai magyar középiskolások nyelvhasználatára gyakorolt hatását. A nyelvhasználattal kapcsolatban a kisebbségi helyzet nyelvi következményeiről ez olvasható a könyvben: „(…) A kisebbségi helyzetnek nyelvi szempontból legnagyobb horderejű következménye az a tény, hogy a beszélők csak korlátozottan használhatják anyanyelvüket. Mivel a nyelvhasználati színterek egy részéről a kisebbség nyelve ki van zárva, a beszélők a többségi nyelv elsajátítására kényszerülnek, s így kétnyelvűvé válnak. Az egyéni kétnyelvűség következtében a beszélők nyelvhasználatában ún. interferenciajelenségek (egy nyelv vagy dialektus elemeinek belekeverése egy másik nyelvbe) jelennek meg; a kétnyelvűség szélesebb körben való elterjedésével, közösségi jellegűvé válásával e jelenségek egy része szilárdan beépül a beszélők anyanyelvi rendszerébe (kölcsönzéssé válik), s ún. kétnyelvű normák által irányított kontaktusváltozat kialakulását idézi elő” (Lanstyák–Szabómihály 1997: 5).

A másik tényezőről, az iskola tanítási nyelvéről pedig azt olvashatjuk, hogy „az anyanyelvű oktatás a diákok számára már alap- s még inkább középfokon lehetővé teszi a standard magyar nyelvváltozat normájának elsajátítását, s rendszerint kitűnő passzív és némileg aktív ismeretét eredményezi. Ugyanakkor a közmagyar nyelvvel való állandó és intenzív iskolai kapcsolat egyfajta védelmet is jelent a másodnyelvi hatásra létrejövő kontaktusjelenségek elterjedése ellen. Mindez nem adatik meg a szlovák tanítási nyelvű alap- és középiskolát látogató/látogatott beszélőknek, akik a magyar standarddal intézményesen egyáltalán nem találkoznak/találkoztak. Mivel azonban a szlovákiai magyar iskolákban az anyanyelvi nevelés a diákok kétnyelvűségének következményeivel csak igen csekély mértékben foglalkozik (…), az anyanyelvű iskola szerepe a kontaktusjelenségek visszaszorításában és a fejlődésbeli fáziskésés következményeinek felszámolásában nem olyan jelentős, mint amilyennek lennie kellene” (Lanstyák–Szabómihály 1997: 7).

Az adatgyűjtés kérdőív segítségével történt hat szlovákiai és három magyarországi gimnáziumban, ill. a mellettük működő szakközépiskolai osztályokban. Az iskolák kiválasztása úgy történt, hogy a szlovákiai magyar nyelvterületen, ill. a szomszédos észak-magyarországi vidékeken belül három fő régió legyen képviselve: a nyugati a középső és a keleti. Ezek ugyanakkor egybeesnek három, Szlovákiában és Magyarországon elterülő nagy nyelvjárásterülettel: a nyugati régió része a dunántúlinak, a középső a palócnak, a keleti pedig az északkeleti nyelvjáráscsoporthoz tartozik. A kérdőíves felmérés lehetővé tette az adatok statisztikai feldolgozását s egyben a kapott eredmények összehasonlítását, ugyanis ahhoz, hogy a három csoportba sorolt diákok nyelvi viselkedésének egyes aspektusait össze lehessen vetni, nagymértékben azonos és statisztikailag feldolgozható nyelvi anyagra volt szükség. A felhasznált kérdőívek A és B változata egyenként 140 kérdést foglal magában, nyelvi része négyféle, eltérő jellegű feladattípust tartalmaz:

1. A javításos feladatokban a megadott mondatokat a diákoknak ki kellett javítaniuk, amennyiben találtak benne olyan szavakat, kifejezéseket, melyeket „furcsának, nem egészen természetesnek vagy kifejezetten rossznak” éreztek. A négy feladattípus közül ez volt talán a legigényesebb.
2. A produktív feladatokban a diákok az utasítás szerint egy szót megfelelő toldalékkal láttak el, a mondatba egy szót beírtak, egy egész mondatot alkottak, vagy pedig képet neveztek meg.
3. A választásos feladatokban az adatközlőknek két megadott szóalak vagy szerkezet közül kellett az adott mondatba jobban illőt kiválasztaniuk.
4. A megítéléses feladattípusban az adatközlők ítéletet alkottak a megadott mondat „helyességéről”. E négy típus többféle konkrét feladatban öltött testet.

Ebben a vizsgálatban valójában nyelvi változókat vizsgáltak a szerzők, pontosabban azok terület és tanítási nyelv szerinti megoszlását. „Nyelvi változónak a szociolingvisztikai irodalom William Labov nyomán az olyan jelenségeket nevezi, amelyek nyelvileg többféleképpen valósulhatnak meg. Az azonos funkciójú, ill. jelentésű megvalósulásokat az adott változó változatainak nevezzük” (Lanstyák–Szabómihály 1997: 15–16).

Nyelvi változók valamennyi nyelvi szinten előfordulnak. Beszélhetünk például fonetikai (fel : föl, seper : söpör), mondattani (Péter és János elment : Péter és János elmentek; megcsinálja-e : meg-e csinálja; a ház amely… : a ház, ami; ezt érti rajta : ezt érti alatta), szókészlettani (kukorica : tengeri, rágógumi : rágó : zsuvacska : zsuvi) változókról. Nyelvi változó a magyarban a magázás is, hiszen több magázó névmásunk is van (maga, ön, kend, kegyed), nyelvi változó minden nyelvben a köszönés, hiszen megannyi kifejezés és szó áll rendelkezésre a nyelvi megérintés kifejezésére minden nyelvben (Jó napot!, Szervusz!, Kezét csókolom!, Szia!, Adjon Isten!). (Az idézett példák a könyvből, ill. Kiss 1995-ből valók.)

A Tanulságok című (135) fejezetből megtudhatjuk, hogyan vélekednek a szerzők az egyik legtöbbet vitatott nyelvtervezési kérdésről, a nyelvi különfejlődésről – az adatok tükrében. Nyelvi különfejlődés szerintük van, a kérdés csupán az, hogy ez milyen mértékű. E kérdésre azonban a kötet anyaga alapján – szerzőink megállapítása szerint – nem lehet válaszolni. „A szlovák nyelv a jelenlegi politikai körülmények között valóban veszélyezteti a magyart. Ám korántsem azért, mert hatására új szavak, kifejezések, nyelvtani szerkezetek kerülnek be nyelvünk szlovákiai változataiba, hanem azért, mert a magyar nyelvet a nyelvhasználatnak egyre több színteréről kiszorítja, s ennek következtében nyelvi leépülést (pl. regisztervesztést) idéz elő. Ez az, ami veszélyes, nem pedig a kontaktusjelenségek megjelenése. A nyelvi leépülés ugyanis szegényíti a nyelvet, szemben a kontaktusjelenségekkel, amelyek vagy gazdagítják (ha nem szorítanak háttérbe más nyelvi elemet vagy nyelvtani jelenséget), vagy pedig egyszerűen megváltoztatják. (…) Más kérdés persze, hogy a különfejlődés fékezéséhez, még kedvező nyelvkörnyezettani feltételek mellett is, átgondolt nyelvtervezésre van szükség” (1997: 141–142). Örömmel jegyezhetjük meg, hogy e sorok megszületéséhez képest napjainkban a nyelvkörnyezettani feltételek egy számunkra kedvező változás folyamatában vannak, s a kisebbségi nyelvhasználati törvény és A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának az elfogadásával még inkább javul(hat) a helyzet. Noha a nyelvkörnyezettani feltételek javulása valóban kedvező folyamat elindítója lehet, az addig leépült nyelvi regiszterek a beszélők nyelvhasználatában nem fejlődnek ki önmaguktól, vagyis megfontolt nyelvi tervezés nélkül.

Ez a kézikönyv olyan munka, mely számos tanulsággal szolgál a szlovákiai magyar beszélők egy csoportjának, a gimnazistáknak a nyelvhasználatáról, ugyanakkor túlmutatva a nyelvhasználat kérdésein egy egész nemzetrész mentalitására, nyelvhasználattal kapcsolatos attitűdjére is utal, ily módon a kötetet olvasva – mintegy tükörbe tekintve – sok érdekes ténnyel szembesülhet főleg a szlovákiai magyar olvasó.

Nyelvünkben otthon. Ez a könyv nagyon sok megfogható apró nyelvi, nyelvhasználati, nyelvpolitikai részletet tartalmaz. Szépe György több szempontból is igen tanulságos előszavában azt olvashatjuk, hogy Lanstyák István „sokoldalú nyelvészeti jelenlétének egyaránt része a szabályszerű szociolingvisztikai kutatás, annak alkalmazása, tanítása, elterjesztése, valamint a nyelvi kérdésekkel kapcsolatos személyes állásfoglalás. (…) A könyv végigolvasása révén kibontakozik a többágú kutatás alapjául szolgáló egységes felfogás. Ez a felfogás egyrészt összhangban áll a modern nyelvészet alapjaival, módszereivel és technikáival, másrészt megegyezik azoknak a véleményével, akik: a) a nyelvet az emberi együttműködés eszközeként, b) a nyelvi közösségek egyik fő meghatározó jegyeként szemlélik” (1998: 6–7). És hasonlóan igen fontos megállapítás az is, hogy „Lanstyák István kutatási módszerei (…) a világ bármely nyelvére érvényesek” (1998: 7).

A könyvnek már a hangulatos címe is jelzi, hogy nem szigorúan tudományos műfajban íródott munkáról, hanem oldottabb, sok példával, kevesebb (csak amennyit elengedhetetlenül fontosnak tartott a szerző) szakirodalmi utalással megtűzdelt szövegről van szó, amely kifejezetten tekintettel van az olvasóra, azaz könnyed stílusú, kiválóan olvasható, gyakran szellemes megfogalmazásokkal, humorral élénkített. Fő fejezetei a következők: Nyelvhasználat – anyanyelvi nevelés; Kétnyelvű oktatás; Nyelvpolitika – nyelvi ismeretterjesztés; Nyelvtervezés.

Noha műfajára nézve ez a könyv eltér a többitől, témáját és a benne megjelenő tudományos nyelvszemléletet tekintve mégis szervesen illeszkedik a többihez. Szépe György megfogalmazásában „a kötet egyes darabjai olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek hagyományosan a nyelvművelés tematikájába tartoznak. Lanstyák István nem »nyelvművelő«, hanem »nyelvész«, akinek megvan az »alkalmazott nyelvészeti« regisztere is; vagyis az a képessége (s már talán szokása is), hogy közösségének minden nyelvi vonatkozású kérdéséhez hozzászól, elsősorban a széles értelemben vett nyelvtudomány szempontjából. Hozzászólása eltérhet a szokványos nyelvművelői megnyilatkozások egy részétől, amelyek véleményük kialakításában mellőzik a modern nyelvtudomány újabb ágainak (beleértve a szociolingvisztikának) nemzetközi érvényű elméleti tapasztalatait” (Lanstyák 1998: 7).

Közhelyszámba megy, hogy egy nyelvésztől természetes az elvárás: a kutatás tárgyáról egyrészt a tudomány állásával összhangban, pontos adatokon nyugvó elemzés alapján fejtse ki véleményét, másrészt az, hogy tudományos eredményeit adekvát módon, megfelelő nyelvi formába öntve tegye közzé (s nemcsak írásban, hanem szóban) is. Az elsőként említett tényezőhöz – Lanstyák Istvánnak nemcsak a most tárgyalt, hanem a többi munkájával kapcsolatban sem – nem férhet kétség. Ez azonban szerzőnket közelebbről ismerve – természetes. A másodikkal kapcsolatban külön felhívnám az olvasó figyelmét a könyvbeli szövegek eleganciájára, arra a közvetlen és könnyed hangvételre, amellyel a szerző végigvezeti könyvén az olvasót.

Ízelítőképpen idézzük a következő játékosan tréfás részt: „Hol lehet az a hóbortos világ, ahol a hatóságok kibélelik a törvénysértőket, ahelyett, hogy bár mögé dugnák őket; ahol a zsidók papot isznak és nagy szelet csinálnak; ahol egyesek sóba járnak dolgozni, míg mások újságpapírt szerkesztenek; ahol a kertészek sprézik a szőlőt, a baszoskodó háziasszonyok pedig grízt sütnek vagy szarokrádot főznek az uruknak, aki a badijával gyakran játszik bunkópartit a szalonban? Mindezek a furcsaságok nem egy meseországban történnek napról napra, hanem egy hús-vér emberek által lakott nagyon is valódi államban, igaz, egy olyanban, amely jócskán túl van az Óperencián, sőt még a Kecegárdán is” (Lanstyák 1998: 33).

Mielőtt bárki is félreértené e rövid szöveg kiemelt szavait, jegyezzük meg, hogy azok egy, a könyvbeli írásból származnak, amely az 1900 és 1928 között letelepedett amerikai magyarok nyelvhasználata alapján készült, a tájszótárakhoz hasonló szótárt mutat be. Ezt a kiadványt – Kontra Miklósnak, a könyv szerkesztőjének szavait idézve – leginkább egy élőnyelvi szótárnak vagy szójátékkal élőszó-tárnak is nevezhetnénk, hiszen csaknem egész anyaga eredetileg élőszóban hangzott el. Összeállította Vázsonyi Endre. Szomorú tény, hogy egy kihaló nyelvváltozat emléke; a számunkra első pillantásra megdöbbenést vagy legalábbis meglepetést okozó szavak ebben fordulnak elő. Angol modelljük többé-kevésbé hasonlít egy-egy meglévő vagy lehetséges közmagyar szóra, ezért az átvétel következtében e közösség nyelvében homonimák (azonos alakú, de eltérő jelentésű szavak), illetve ún. poliszémia („többjelentésűség”) keletkezett. A tanulmányból kiderül, hogy a kibélelik a törvénysértőket, jelentése ’letartóztatott személyt a bíró óvadék ellenében ideiglenesen szabadlábra helyez’; bár mögé dugni, annyi, mint rács mögé dugni; a zsidók papot isznak: üdítőt (a pap egyfajta üdítőital Amerikában); nagy szelet csinálnak — nagy kiárusítást rendeznek (a szél az angol sale-re megy vissza); sóba járnak dolgozni: moziba járnak dolgozni; újságpapírt szerkeszteni: hírlapot szerkeszteni; kertészek sprézik a szőlőt (permetezik); baszoskodó háziasszonyokkal kapcsolatban is ártatlan dologra kell gondolnunk: férjük fölött uralkodó háziasszonyok, akik „adják a főnököt”, ti. a boss angol szó jelentése főnök – innen a basz; grízt ’zsír’-t sütnek vagy szarokrádot ’savanyú káposztá’-t főznek; badijával gyakran játszik bunkópartit a szalonban: az amerikai magyarban a szalon szó jelentése ’kocsma’, ahol az ottaniak kártyajátékot játszanak.

A Kétnyelvű oktatás alfejezet írásai mind a mai napig igencsak aktuálisak, noha jelen pillanatban az iskolaháború fegyverszünetében vagyunk, hacsak nem jelent újabb s némileg másfajta epizódot az önálló magyar kar létrehozásának jóváhagyása, amelyről a Szlovák Köztársaság kormánya 2001. január 24-én döntést hozott.(8) Bizonyos baljós jelek sajnos ez irányba mutatnak.(9)

Az eddigieket összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy nagyon praktikus ez a könyv, a mai olvasó ember igényeihez igazodik, a szövegek jól olvashatóságánál és ideális terjedelménél fogva is. Jóllehet 1998-ban jelent meg, ma is változatlanul időszerű, ugyanakkor hasznos tudnivalókat tartalmaz.

A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Lanstyák István sokáig vonakodott önálló könyvet kiadni, jóllehet ezt írásainak mennyisége és minősége alapján sokkal korábban megtehette volna. Amikor azonban végre rászánta magát, szinte egyszerre kettőt is kiadott, s ezt a kettőt nemsokára követte a harmadik is. A továbbiakban a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó gondozásában megjelent A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai című kötetről lesz szó.

Ez a kiadvány az Egyetemi Füzetek címmel nemrég indult sorozat első darabja, s igazán ötletes küllemében az egyetemi tankönyvek szellemiségét idézi. Főként tehát az egyetemi oktatás céljaira használható. Geneziséhez hozzátartozik, hogy valójában egy nagyobb mű – terjedelmi korlátozás miatt – lemaradt része. Ez a mű, amelyről alább még szó lesz, A magyar nyelv Szlovákiában címmel jelent meg a budapesti Osiris és a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó, valamint az MTA Kisebbségkutató Műhely közös gondozásában. Nem fölösleges tehát megjegyeznünk, hogy a két könyv igazából szervesen összetartozik, kiegészíti egymást.

Szociolingvisztikai munkáról lévén szó, e tudományágban szokásos nagy mennyiségű statisztikai adat hiánya is az előbbi okkal magyarázható; tudniillik hogy majd e könyv ikertestvére tartalmazza azokat. A könyv persze így is rendkívül adatgazdag és érdekes olvasmány. Lássuk közelebbről is a tartalmát! Az első megjegyzés mindjárt a címet illeti. Ebben „a magyar nyelv szlovákiai változata(i)” szakkifejezés jelenik meg, melyet szerzőnk munkájában végig következetesen használ. A terminushasználat is azt tükrözi, hogy Lanstyák István felfogása szerint egy magyar nyelv van, de az változataiban él: „A magyar standardnak e két változata közötti eltérések meglehetősen csekélyek, csupán néhány regiszterben, vagyis szaknyelvben jelentkeznek észrevehető módon (pl. a közigazgatási vagy a jogi szaknyelvben), máshol legfeljebb finom gyakorisági eltérésekként nyilvánulnak meg. Ezért nem beszélünk a magyar nyelv két külön standard változatáról, csupán a magyar standardnak két változatáról” (1998: 22). A kölcsönös megértést is lehetetlenné tevő nyelvi eltérések a Magyarországon, ill. Szlovákiában (vagy a többi utódállamban) használt magyar nyelvben nincsenek, még a mindennapi beszélt nyelvben sem, a köz- és irodalmi nyelvben, másképpen standardban még úgysem. E terminushasználat – úgy vélem – lélektani szempontból szintén szerencsés.

Épp a nyelvi rétegekkel kapcsolatos a könyv számomra egyik legérdekesebb fejezete, A szlovákiai magyar beszélőközösség kódkészlete című (1998: 21). Ebben a szerző a Szlovákiában használt magyar nyelv finoman árnyalt rétegződésmodelljét írja le. E modellben az általunk is oly „jól ismert” mindennapi (beszélt) nyelv legfelső rétege a standarddal érintkezik, s szerzőnk vélekedése szerint jóval nagyobb mértékben különbözik a magyarországi megfelelőjétől, mint a standard. Ennek az az oka, hogy nagyon sok kontaktusjelenség található benne. Gyakoriak benne az olyan szlovák eredetű szavak is, mint pl. a bandaszka, a standard nyelvben: ’marmonkanna’; bordel (’kupi, rendetlenség’); chripka (’influenza’); sustyáki (’anorák’, esetleg ’suhogó’) stb.

Igen érdekes és hasznos rész a földrajzilag általános használatú kölcsönszavak fogalomkörönkénti jegyzéke, melyben a szerző szintén bőséges példaanyagot kínál az olvasónak. Természetesen teljességre itt nem törekedhetett a szerző, hiszen az alakváltozatok száma meglehetősen nagy.

Lanstyák Istvánnak ez a könyve minden bizonnyal érdekes és hasznos nemcsak a szakembereknek és a magyar szakos egyetemi hallgatóknak, hanem a nyelvi érintkezés izgalmas kérdései iránt érdeklődő egyéb olvasóknak is.

Szerzőnk legutóbbi könyve, A magyar nyelv Szlovákiában már csak terjedelmére nézve is tekintélyes írásmű, 368 oldalas könyv. Ez az alapmunka igazán megérdemelte volna azt, hogy egy valóban szép formájú könyvként jelenjen meg, azaz kemény fedéllel, kötve, hogy többszöri elolvasás után se essen szét, hulljanak ki a lapjai.

A könyv, tartalmát tekintve egyféle összegzése Lanstyák István eddigi vizsgálatainak, pontosabban azok legfontosabb eredményeinek, mert hiszen – legalább hozzávetőlegesen – ismerve munkásságát, nehéz elképzelni, hogy valamennyi kutatását, azok eredményét bemutassa egy monográfiában.

Ez a könyv egy átfogó, bizonyos értelemben nemzetközi keretben történő többéves kutatás eredményeként született meg, amely a magyar nyelv helyzetének, kódkészletének felmérésére és leírására irányult az egész Kárpát-medence térségében, azokban az országokban, amelyekben a magyar nyelv többségi, ill. kisebbségi nyelvként használatos, azaz Magyarország mellett Szlovákiában, Ausztriában(10), Szlovéniában, Jugoszláviában, Romániában és Ukrajnában. A felsorolásból kimaradt Horvátország; e térségben objektív okokból nem folytattak a kutatócsoport tagjai átfogóbb felméréseket – a közelmúltban a háborús helyzet akadályozta meg a terepmunkát, a kiinduláshoz elengedhetetlenül szükséges adatok begyűjtését.

Az egyes, a kutatásban érintett országokban végzett vizsgálatok eredményei fokozatosan jelennek meg egy előre pontosan megkomponált könyvsorozat darabjaiként. A sorozat címe: A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén. Így született meg elsőként A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján), majd A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban) s harmadikként a szóban forgó mű.

Mindezek a kötetek kivitelezésükben, bizonyos külső és belső formai jegyeikben is jelzik, hogy szorosan kapcsolódnak egymáshoz, valóban egy-egy „tortaszeletet” képviselnek az egészből. Mindegyik könyv azonos méretű és kötésű, nagyjából hasonló terjedelmű (legalábbis a sorozatszerkesztő előzetes terve ez volt, s amennyire ezt lehetségesnek tartották az eddig megjelent könyvek szerzői, megpróbáltak megfelelni e kívánalomnak), valamennyi színes fedélborítón (zöld, kék, mustárszín) Magyarország egészének és a vele szomszédos államok egy részének térképe, kontúrja látható. E térképen – szemléletes módon – pirosas színárnyalattal van bejelölve az az országrész, amely térségben a magyar nyelv mint aktuális kutatási tárgy megjelenik, ill. minden térképen meg vannak különböztetve zöld színnel azok a helyek, ahol a magyarok mint többségi nemzet és mint nemzeti kisebbség élnek, ez utóbbi esetben a szóban forgó ország területén sötétebb zölddel.

Az egész átfogó kutatás irányítója, egyben a könyvsorozat szerkesztője Kontra Miklós magyarországi szociolingvista volt, az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője. Már a szlovákiai magyar kétnyelvűség-kutatások megindulásánál is jelen volt. Az 1990-ben Pozsonyban megtartott szemináriumon előadást is tartott A terepmunkás dilemmái címmel, amelyben a terepmunka módszertanával, egyebek mellett az interjú készítésének módjával foglalkozott (vö. Lanstyák–Szabómihály 1991: 788–789).

A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén tehát egy olyan átfogó sorozat, amelynek kötetei azonos elvek alapján készültek el (vö. Kontra 1996). Mindegyikük a tartalomjegyzékkel kezdődik, majd a táblázatok és az ábrák jegyzéke következik, ezután a sorozatszerkesztői előszó. A kötet főszövegét a szerző bevezetője nyitja, majd ezt követően következnek a könyv „érdemi” részei, amelyek többé-kevésbé, bizonyos arányeltolódásokkal az illető térség sajátosságainak megfelelően – megegyeznek: földrajzi és népesedési viszonyok; történelem, politika (gazdaság, kultúra, vallás); kapcsolattartás, azonosságtudat, attitűdök; a vizsgált közösség szociolingvisztikai helyzete; a vizsgált közösség kódkészlete. A főszöveg után az azt követő járulékos részek következnek: az összefoglalás, a jegyzetek, a mellékletek, az irodalomjegyzék, a név- és tárgymutató, valamint az angol nyelvű összefoglaló.

Mindezek alapján túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a sorozattal egy Kárpát-medencei kisenciklopédia születik meg, olyan, amely kellő alapossággal tárgyalja az illető térségek településszerkezeti és népességviszonyait, történelmét, politikai, kulturális és mindenekelőtt nyelvi viszonyait. Ahogyan azt Csernicskó István írja munkájának összefoglalásában, „a magyar nyelv ukrajnai helyzetét mutatjuk be” (Csernicskó 1998: 221), ez ugyanígy igaz a többi kötetre is (a megfelelő országra értve). Azt természetesen nem lehet elvárni, hogy a könyvek teljesen azonosak legyenek tartalmi beosztásukat illetően is; ilyen szempontból az objektív valóságnak megfelelően kisebb-nagyobb különbségeket, hangsúlyeltolódásokat figyelhetünk meg. Szerzőnk kötete a leginkább „kilóg” pozitív értelemben a sorból, hiszen jóval többet nyújt, mint amit a sorozat erre nézve ígér. Itt kell utalnunk arra a körülményre, hogy A magyar nyelv Szlovákiában tulajdonképpen együtt kezelhető/-endő ikertestvérével, A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságaival. Az utóbb említett munka lényegében az előbbi egyik fejezeteként, vagyis mint a magyar nyelv Szlovákiában használt változata kódkészletének jellemzéseképpen készült el.

Szerzőnk könyve mindamellett nemcsak ebben rendhagyó, ám pozitív értelemben. Lanstyák István a könyv megírásakor hagyta magát vezetni az anyag belső logikájától, és ebből a kényszerből következően a többi szerzőhöz képest a leginkább rendhagyó módon szerkesztette meg könyvét, amely ily módon a következő részekre tagolódik:

1. Szlovákia etnikai képe;
2. A magyar kisebbség néhány jellemzője;
3. Politika;
4. Nyelvhasználat;
5. Kétnyelvűség a szlovákiai magyar beszélőközösségben;
6. A kétnyelvűség nyelvhasználati megnyilvánulásai;
7. Összefoglaló helyett: Fogják beszélni unokáink is?;
8. Források és szakirodalom; Szubjektív utószó; Jegyzetek; Mellékletek; Irodalom; Név- és tárgymutató, angol és szlovák nyelvű öszszefoglalás.

Eltér a könyv az eddig megjelent kettőtől abban, hogy igen nagy nyelvi anyagot vonultat fel az 5. és a 6. fejezetben, emellett a főszöveg nincs megterhelve túlságosan gyakori idézetekkel, amelyek bizonyára túlságosan megnehezítenék a könyv olvasását. A szerző e helyett csupán a legfontosabb szakirodalmat idézi, s külön fejezetben (Források és szakirodalom) (238–247) nyújt eligazítást az egyes kutatási részterületekre nézve azoknak, akik a jövőben behatóbban szándékoznak kutatni az egyes résztémákban. Ezenkívül – természetes módon – külön gazdag szakirodalmi jegyzék is segíti a tájékozódást (335–352). Szintén rendhagyóan bő a hasonló célokat szolgáló Név- és tárgymutató is (353–363), amely Hattyár Helga munkáját dicséri. Ezek az eltérések – meglehet – némileg nehezítik e könyv s a másik kettő közti „átjárhatóságot”.

Az egész sorozatról az az olvasó benyomása, hogy az a Kárpát-medence egyfajta kisenciklopédiája, különös tekintettel a magyar nyelvre, mutatis mutandis fokozottan érvényes ez A magyar nyelv Szlovákiában című könyvre – természetesen a szlovákiai viszonyokra vonatkoztatva. Hihetetlenül érdekes olvasmány ez a kisebbségi létünk iránt fogékony olvasó számára, s tegyük rögtön hozzá, hogy nem csupán a magyar nyelv sorsa, használata iránt fogékony olvasó számára. Lényeglátó elemzéseket olvashatunk itt a szlovákiai magyarságról általában: településszerkezeti, demográfiai viszonyairól, közelmúltjának történelmi eseményeiről; nyelvi életét befolyásoló nyelvtörvények megszületésének körülményeiről és kihatásairól, magabiztosan vezeti végig a szerző az olvasót a politikai történések bemutatásán; s jó néhány egyéb kérdést is kiemelhetnénk.

A könyv magvát mégis három nagy fejezet képviseli, amelyek szorosan a szlovákiai magyarok nyelvhasználatához kötődnek: a 4. Nyelvhasználat (93–139), 5. Kétnyelvűség a szlovákiai magyar beszélőközösségben (140–157) és a 6. A kétnyelvűség nyelvhasználati megnyilvánulásai (158–233) című fejezetek.

A kisebbségi nyelvek jelenlegi státusával foglalkozó rész (93–110) az egész könyv egyik leglebilincselőbb fejezete. Elemzéseket olvashatunk itt például az újabb szlovákiai nyelvtörvényekről: az 1990. évi nyelvtörvényről, az 1995. évi államnyelvtörvényről, az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvényről és ezek létrejöttének körülményeiről, ill. e törvényeknek a mindennapi életre gyakorolt kihatásairól. Mindezeket szemléletes, sajtóbeli példaanyagokkal illusztrálva. Érdekes színfoltjai ezek az idézetek a könyvnek, s nem vonnak le semmit annak tudományos értékéből, ellenkezőleg hitelesebbé és dinamikusabbá teszik a megfelelő fejezeteket.

Külön alfejezetben (176–184) a szerző bevezeti az ún. nyelvi hiány fogalmát, amellyel több szakember nemtetszését váltotta ki. Mindezt nem elhallgatva bővebben is kifejti tanulmányában (Lanstyák 2000a). A jelenség meglétét a szakemberek egy része elismeri, ám a könyvben bemutatott felfogáshoz képest eltérően magyarázza, a nyelvnek csak a lexikális szintéjével hozza kapcsolatba (vö. lexikális rés); más részük teljesen elutasítja. E kérdés tárgyalásának a bővebb bemutatása azonban szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit.

Meg kell jegyeznünk, hogy – sajnálatos módon – a diglosszia fogalmával külön foglalkozó fejezet nem található a könyvben, sőt a tárgyaltak közül egyikben sem, noha több tanulmányában is foglalkozott vele szerzőnk, s igencsak meggyőző az ezekben kifejtett koncepció (vö. Lanstyák 1998c).(11)

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy rendkívül munkaigényes könyvet kapott kezébe az olvasó, példásan feldolgozott szakirodalommal és empirikus anyaggal gazdagítva. Külön érdekessége a könyvnek az is, hogy bármennyire tudományos is, „van benne valami” a szerzőből, az emberből is. Ebben a vonatkozásban említem meg azt a körülményt, hogy a könyv lektora eredetileg Sándor Klára szegedi szociolingvista lett volna, ám mivel nem tudott dűlőre jutni szerzőnkkel egy szakmai kérdésben, a nyelvi hiányt illetően, „nem adta” nevét a könyvhöz, így azt a későbbiekben Juliet Langman lektorálta. Mindez – talán kissé rendhagyó módon – mégsem szült rossz vért. A történtek ellenére Sándor Klára számos tanácsáért, önzetlen segítségéért a szerző őszinte háláját fejezte ki.

A fentiekben négy könyvvel foglalkoztam, melyek közül három Lanstyák István önálló munkája, egyet pedig társszerzőként Szabómihály Gizellával készített el. Szerzőnk egyik könyvének utószavában ezt írja: „Számomra minden olvasói vélemény, reagálás nagyon tanulságos, amiképpen leendő »opponenseim« számára is az lehet a viszontválaszom” (1998a: 175). A magam részéről – ebből kiindulva – áldásos dolognak tartanám azt, hogy legyen minél több olvasója, olyan szakmabeliek és nem szakmabeliek egyaránt, akik nem teszik le egy kellemes olvasmányélménynyel tarsolyukban e könyveket, hanem értő megjegyzéseikkel, érdekes észrevételeikkel az elmondottak továbbgondolására késztetik Lanstyák Istvánt. Ehhez pedig hasznos munkát kívánok neki.

Irodalom

A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája. Dokumentumok. A nemzeti kisebbségeknek a nemzeti kisebbségekről. A Hlas µudu című szlovák lap önálló heti mellékleteként. 13. sz. Bratislava, 1995. augusztus 24. 2–8.
Balázs Géza 2000. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Magyar Nyelv, 96/2: 228–237.
Bodó Csanád 1998. Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Magyar Nyelvőr, 122/2: 232–236.
Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Fenyvesi Anna 1995. Magyar diglosszia Szlovákiában. BUKSZ, nyár, 232–234.
Fónod Zoltán (szerk.) 1997. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.
Göncz Lajos 1999, majd A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Gal, Susan 1991a. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? In: Kontra Miklós (szerk.): Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 47–59, ill. Regio, 1/1: 66–76.
Gal, Susan 1991b. Kódváltás és öntudat az európai periférián. In: Kontra Miklós (szerk.): Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 123–157.
Juhász László 2001. Kompromisszumos lett a charta. Új Szó, 54/18: 5, (2001. január 23.)
Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós (szerk.) 1991. Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet.
Kontra Miklós 1996. Magyar nyelvhasználat határainkon túl. In: Diószegi László (szerk.): Magyarságkutatás 1995–96. Budapest. /A Magyarságkutatás Könyvtára XX./
Kontra Miklós 1998. Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Magyar Tudomány, 6: 759–761.
Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918–1991). In: Kontra Miklós (szerk.): Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 11–72.
Lanstyák István 1996. Közveleg. Katedra, 4/2: 15.
Lanstyák István 1998a. Nyelvünkben otthon. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
Lanstyák István 1998b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum. /Egyetemi Füzetek 1./
Lanstyák István 1998c. A magyar–magyar diglosszia néhány kérdéséről. In: Kontra Miklós és Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris, 166–182.
Lanstyák István 1998d. Diglosszia és kettősnyelvűség. In: Kontra Miklós és Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris, 125–143.
Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1/2: 75–83.
Lanstyák István 2000a. Nyelvi hiány. Irodalmi Szemle, 2000/3–4: 91–99.
Lanstyák István 2000b. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2000c. K otázke striedania kódov (maïarského a slovenského jazyka) v komunite Maïarov na Slovensku. Slovo a slovesnos», 61: 1–17.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1991. Közös gondunk: a kétnyelvűség. Nemzetközi kétnyelvűség-kutató tanácskozás Pozsonyban. Irodalmi Szemle, 34/8: 787–795.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Mercurius Könyvek./
n. n. 1997. Fel kell készülni a jövőre. Szépfalusi István négy évtizede az ausztriai diaszpóra szolgálatában. Magyar Nemzet, május 7., 8.
Sándor Anna 1998. Anyanyelvhasználat – kisebbségben. Magyar Nyelv, 94/4: 491–494
Sándor Anna 2000. Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Mercurius Könyvek./
Simon Szabolcs 2000. Lanstyák István: A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Katedra, 7/10: 15.
Szentgáli Anikó 2001. Jóváhagyták az ajánlást. Új Szó, 54/20: 1 (január 25.).
Szépfalusi István 1991. Magyarul beszélők a mai Ausztriában. In: Kontra Miklós (szerk.): Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 73–121.
Tolcsvai Nagy Gábor 1998. Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Magyar Nyelvőr, 122/2: 227–232.
Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.
Új Szó-összefoglalás 2001. Elfoglalnák az egyetemet. Új Szó, 54/21: 1 (január 26-i szám).
Zelliger Erzsébet 1999. Két pozsonyi könyv a kétnyelvűség kérdésköréből. Magyar Nyelv, 95/4: 497–501.

Agócs Gergely: A mesterség elsajatításának társadalmi intézménye a cigányzenészek körében (Szlovákiai magyar példák)

1. A népzenekutatás területének bővülése

Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésének közzétételével a népzene „életének”, „életmódjának” sajátos értelemben vett vizsgálatára tett kísérletet.(1) Lajtha gyakran hangsúlyozta a zenei hagyományok összetettségét és az adott szociokulturális környezettől való elszakíthatatlanságát: „A zene nem önmagában és önmagáért élő valami, hanem összefüggő, egy egységet alkotó, különböző etnológiai elemek egyike”– olvashatjuk egy későbbi írásában.(2) Ezt a gondolatot a zenefolklorisztika talán a legeredményesebben a vokális zenei hagyomány előadásmód-vizsgálata terén tudta alkalmazni.(3) A hagyományos hangszeres zenei kultúra kutatásának terén az első irányadó tanulmányok után(4) csak elég megkésve, a nyolcvanas évek elejétől kezdtek újból megjelenni a hagyományos hangszerjáték technikai és stílusbeli kérdéseivel is foglalkozó írások.(5) A folklór zenei élet további aspektusairól viszont máig is csak keveset tud a magyar etnomuzikológia. A hagyományos zenei kultúra funkcionális rendszeréhez ugyanis hozzátartozik egy sor olyan folklórjelenség, amelyeknek beható vizsgálatával mindmáig adós maradt a tudomány. A zenészek a magyarság hiedelemrendszerében egy jól körülírható mágikus specialistának, az ördöngös muzsikus alakjának szerepkörében is ismertek(6), a hangszeres zene alapvető része több kalendáris és közösségi vagy egyéb, az emberélet fordulóihoz köthető szokásnak(7), és találkozhatunk vele a szövegfoklór számos műfajának témái között is.(8) A hagyományos hangszeres zenei kultúrának ezenkívül még számos olyan aspektusa van, amelyek nem kerülhetik el a lelkiismeretes etnográfus figyelmét. A hangszeres zene, a muzsikálás társadalomnéprajzi vonatkozásai a zene megrendelőinek és szolgáltatóinak életében egyaránt vizsgálhatók, jól körülhatárolhatók, és talán szükségtelen hangsúlyozni a hangszeres zenei és a tánchagyomány széles körű kapcsolatrendszerének jelentőségét.(9) A környező országok népzenekutatásához képest talán a legnagyobb lemaradás a magyar zenetudománynak és a tárgyi néprajz kutatásának határterületén, az etnoorganológia tárgykörében mutatkozik. Máig nem készült el egy használható, a szakma és a közönség igényeit is kielégítő magyar népi hangszerkatalógus(10), az egyes hangszerekről, hangszertípusokról született monografikus írások eredményeinek kiegészítése, illetve felülvizsgálata pedig az újonnan előkerült forrásanyagok tömkelegének terhe alatt várat magára.(11)

A vázolt kutatási problémák okait leginkább abban kereshetjük, hogy a magyarországi népzenekutatás nem az etnográfia, hanem a zenetudomány talaján bontakozott ki. Így érthető, hogy a kutatók legtöbbször előnyben részesítették a szűken értelmezett zeneiség kérdéseit, és a néprajzi vonatkozások a háttérbe szorultak. A „kitekintés” általában a zenetörténeti összefüggések feltárására szorítkozott, s ezen a téren a magyar zenetudomány nemzetközi viszonylatban is kiváló, több tekintetben élenjáró eredményekkel büszkélkedhet.(12)

A fent említett kutatási témakörök közé tartozik a zene hagyományozódásának, az átadás – átvétel mechanizmusának vizsgálata is. A vokális zenei hagyománnyal foglalkozó monográfiákban helyenként találunk ugyan a zene elsajátításához és használatához kapcsolódó adatokat is(13), a hangszeres zene folklórjának hasonló vonatkozásairól viszont még ennél is kevesebb leírás áll rendelkezésünkre. A zenésszé válás folyamata a szó társadalomnéprajzi vonatkozásai szerint különbözhet. A hivatásos zenészek körében a szakmabeliséget a zenélésnek mint megélhetési formának (és ezzel együtt életformának) szemlélete határozza meg, tehát itt a zeneesztétikai értékítélet másodrendű szerepet kap. A zenészek tehát azt tekintik zenésznek, aki ezzel keresi a kenyerét, míg a kedvtelésből muzsikáló ember, legyen bármennyire magas szintű is a hangszertudása, nem számít szakmabelinek. A zene megrendelői szemszögéből ezzel szemben zenésznek tekinthető az a félhivatásos dudás is, aki a magyar nyelvterületen általában a pásztorok közül, de szinte kivétel nélkül a földművelő parasztság körén kívül esők társadalmi csoportjából került ki, és ez a foglalkozása határozza meg a társadalmi hovatartozását. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a zenélő embert szociokulturális közegében a zeneszolgáltatás ténye mellett annak minőségénél fogva (tehát bizonyos esztétikai értékítélet alapján) tekintik zenésznek.(14)

A zenélés, az instrumentális készség elsajátítása mindenképpen egy bonyolult, a kívülállók számára rejtett „szakképesítési” folyamat, melynek vizsgálatával szükséges és tanulságos foglalkozni. A magyar hangszeres népzene kutatásában ezzel a témakörrel leginkább Sárosi Bálint és Halmos Béla írásaiban találkozhatunk.(15) E két szerzőnél azt tapasztalhatjuk, hogy – félretéve a cigányzenészek körül kialakult eredet- és előadásmód-problematikát – vizsgálat alá vették a hangszeren való muzsikálásnak mint néprajzi jelenségnek a közösségi életformában megjelenő további aspektusait is. E kutatói munka eredményességének előfeltétele volt az a szemléletváltás, amelynek lényege, hogy a vizsgálat a zenei anyagot nem a dallam, hanem annak előadója felől közelíti meg.(16) Ez a módszertani újítás lehetővé teszi, hogy megállapítsuk, milyen tényezők határozzák meg az előadásmód konkrét formájának rögzítését, és hogyan hatnak a hagyományozódási folyamatok és átadási technikák a hangszeres népzene előadói stílusának, az ebben tapasztalható táji jellegzetességeknek alakulására.

2. A hagyományos zenészképzés intézménye és rendszere

Dolgozatomban – az eddig közölt fontosabb tanulmányok érintésével – saját gyűjtéseim alapján kívánom jellemezni a mai Szlovákia magyarlakta területein élő hivatásos cigánymuzsikusok zeneoktatási gyakorlatát és ennek a hagyomány által rögzített intézményes rendszerét. A rendelkezésemre álló adatokat többnyire idős cigányzenészekkel rögzített interjúk szolgáltatják, melyek alapján kirajzolódik egy, az egész vizsgált területen többé-kevésbé egységes, hagyományos „tanmenet”, s viszonylag általánosnak mondhatók az adatközlőim körében tapasztalt konkrét oktatási eljárások is.

A hangszerkezelés elsajátítása a muzikalitás emocionális és hallási tényezőin túl még egy mozgáskoordinációs, mondhatni ügyességi többletkészséget is igényel.(17) A zenészpozíció a hagyományos zenei kultúrában egy specifikus társadalmi szerepvállalást is jelent, s ebből kifolyólag e pozíció elfoglalásához egyfajta mentalitásbeli rátermettség is szükséges. A többtagú hangszeres együttesekben a belső szereposztásnál is megfigyelhető, hogy az egyes hangszerek mellé a mulattatásban vállalt aktivitás szerint különböző lelkialkatú egyének kerülnek.(18) Ezek az összetevők alapfeltételei annak, hogy egy gyermekből zenész válhassék. A hagyományos hangszeres zeneoktatásban is a vázolt képességek határozzák meg azt, hogy érdemes-e a gyermek tanításával, illetve taníttatásával foglalkozni, és azt is, hogy egyáltalán milyen szerepvállalásra lesz később alkalmas a muzsikával való szórakoztatás gyakorlatában: „Én gyerekkoromba’ prímásnak indúltam, mer’ már én a muzsikát, azt nagyon szerettem, meg hát, ugye, fülhallásom is vóut hozzávaló; már le vóut apám egyezve a Patai Vilmus bácsinál, Ungváron. Erre aztán már kezdtem hegedűlgetni, de aztán, ugye, olyan széigyenlőüs pulya vóutam, hát látták, hogy jobb lesz nekem a kontra, meg a brács. Aztán így a nagybátyám magához vett Csapra. Anná’ tanúltam meg rendesen is [klasszikus húrozású hegedűkontrán vagy brácsán – A. G.] meg háromhúroson is…” (Elmondta Horváth Zoltán brácsás, sz. 1933, Nagytárkány, v. Zemplén m., Bodrogköz, Szlovákia.)

Felvidéki népzenei gyűjtéseim során alkalmam nyílt közelebbről is megismerkedni az akusztikus hangszereken muzsikáló zenészek utolsó generációjával. Az őket követő nemzedékek muzsikusai Szlovákia magyarlakta vidékein már nemcsak a zenei repertoár gyökeres megváltoztatásával, hanem az új, elektromos hangszereléssel is eltávolodtak a hagyományos zenei kultúra dallamvilágától, és ezzel párhuzamosan kiléptek a zenei életet szabályozó társadalmi kapcsolatok, intézmények, szabályok és értékrendek rendszeréből is. Sárosi Bálint a Hivatásos és nemhivatásos zenészek című tanulmányában felvázolta a hagyományos zenészképzés menetét: „A hivatásos zenészek zöme maga is zenészcsaládból származik. Az első útbaigazítást rendszerint apjától, idősebb testvérétől vagy valamelyik rokonától kapja. Családja vagy önmaga később anyagi áldozatot is vállal azért, hogy megfelelő hangszerrel elismert mestertől tanulhassék. Kezdettől fogva nemcsak repertoárt tanul, hanem a hivatásos zenélés mesterfogásaival ismerkedik. Emellett már gyerekként gyakorolja a közönséggel való bánást, ahhoz alkalmazkodást…”(19)

Saját gyűjtési tapasztalataim is ezt a gyakorlatot bizonyítják. A hagyományozódás folyamatát kifejező, oly sokszor parafrazált „apárólfiúra” modell itt másodrendűvé válik; a „mesterség” elsajátítása már specialisták segítségével történik. Hangsúlyoznunk kell, hogy az oktatással foglalkozó zenészek nem kizárólag a tanításra szakosodott muzsikusok. Az a tény, hogy nem minden elismert zenész tevékenykedik egyben oktatóként is, viszont jelzi, hogy ehhez a hagyományos kultúra rendszerében is speciális, az oktatáshoz szükséges képességek és ismeretek szükségesek. A hagyományos hangszertanítás „organikusan” kifejlődött rendszerében éppen ezek a képességek azok, melyek alapján az adott zenészhez – látván oktatási sikereit – a környék muzsikusai szívesen viszik taníttatni a gyermekeiket.

Vizsgálatom során összesen 45 településről sikerült a hagyományos zenészképzésről szóló adatokat gyűjtenem. A rendelkezésemre álló adathalmaz meglehetősen heterogén. Az első ilyen természetű adatok nagyrészt a zenei felvételek járulékos információiként kerültek bele a helyszíni jegyzőkönyvekbe. Ilyenkor az adatközlők a tanulásuk történetének csak egyes – számukra fontosabbnak tűnő – részleteit emelték ki, így aztán a tanmenet egymást követő lépcsőfokaira csak a mozaikszerűen összeálló részletek alapján lehetett következtetni. A későbbi tematikus kérdezés nyomán kiderült, hogy Szlovákia magyarlakta területeinek teljes szélességében elég élesen kirajzolódik egy többé-kevésbé egységes hangszeres zenepedagógiai gyakorlat.

Az adatok túlnyomó többsége magáról a tényről számol be, tudniillik arról, hogy a kérdezett zenész gyermekkorában rövidebb-hosszabb ideig családjától, otthonától távol tanult egy – a környék zenésztársadalmában elismert – idősebb muzsikustól. A bővebb beszámolók arról is tudósítanak, hogy a tanítvány szülei ezért a „mesternek” fizetséget biztosítottak.(20) Ezt pénzben, esetenként (főleg szegényebb vidékeken, illetve ott, ahol a cigányság a parasztságtól nagyobb szociális távolságban élt) naturáliákban (rendszerint valamilyen termény formájában) adták át egyszeri térítés formájában, vagy ami gyakoribb volt, meghatározott részletekben. Előfordult az is (ha a mester a tanítvány szülői házától vagy annak valamely közeli rokonától nem messze lakott), hogy a tanítvány otthon, illetve a rokonánál volt szálláson, és csak a „tanórák”, gyakorlatok idején tartózkodott az oktatónál. Az adatok többsége viszont arról tanúskodik, hogy a tanítvány a mesternél volt „kovártélyon”. Ilyenkor a szülőkkel meg kellett egyezni a tanítvány ellátásáról, tehát hogy a szálláshely biztosítása mellett a szülők bizonyos alapanyagok (bab, liszt stb.) formájában hozzájárulnak a gyermek élelmezéséhez is, illetve hogy ennek költségeit beleszámítják a fizetségbe. A szülők és a mester között a tanításért járó fizetségről írott szerződés általában nem készült. Több történetből értesülhetünk a céhes élet rendszerére emlékeztető, valóságos mester–inas kapcsolatról, mely az oktatás ideje alatt az oktató és a tanítvány között kialakult. Az oktató családja gyakran elvégeztette a tanítványokkal a ház körüli kisebb munkákat is. Vizet hordtak, jártak az erdőre fáért, vigyáztak a mester családjának gyerekeire, s ez a szülők beleegyezésével is történhetett. Helyenként előfordult az is, hogy az oktatási időszak vége felé a tanítványok már eljártak bálokba, lakodalmakba „kisegíteni” a mester zenekarát, s megesett, hogy ezért csekély fizetséget (rendszerint az egy főre jutó rendes honorárium felét) is kaptak.(21) Egyes adatok arról tanúskodnak, hogy egy-egy oktató körül valóságos iskola alakult ki, amikor egyszerre több tanítványt is vállalt. Másutt a zenészek elmondásai alapján megismerjük azokat a tanító-zenész egyéniségeket, akik egy-egy vidék muzsikusainak több generációját készítették fel a zenei pályafutásra. Ilyen volt az ungvári Patai Vilmos és Haga Nándor, a balassagyarmati Baranyi Dezső, a nagymegyeri Patkoló Ferenc, az érsekújvári Virág Zsigmond vagy a nagybalogi Oláh Ágoston.(22) Ezek a mesterek egy-egy körzet meghatározó, élenjáró muzsikusainak számítottak. Oktatási módszerükkel mintegy a természetes kiválasztódás útján alakították egy-egy kisebb tájegység zenészeinek játékstílusát, olyannyira, hogy a beavatottak a hangszeren előadott dallamok díszítményei vagy a játékmód egyéb jellegzetességei alapján meg tudják határozni, hogy melyik zenész melyik mesternél tanult. Ebből is láthatjuk, hogy a zenészképzés hagyományos intézményének vizsgálata elvezethet a hangszerjáték táji jellegzetességeinek, illetve ezek kialakulásának kérdésköréhez is. A mesterek egy-egy körzet hangszeres zenéjében egységesítő szerepet játszottak, és fontos közvetítői voltak a zenei divatok, az „új nóták” terjedésének.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a cigányzenészek zeneoktatási rendszere az esetek túlnyomó többségében tisztán auditív módszertanra épít, nem szerepel benne sem kotta, sem egyéb írásos segédanyag (a mesterek nagy része valószínűleg funkcionális analfabéta volt). Azok az adatok, amelyek az ún. cigánykottáról szólnak (mely a húrok ábrázolásával és az ujjak számokkal jelölt elhelyezkedésével fejezi ki a zenei szituációt), még további megerősítésre várnak.(23)

Az adatközlők tanulás-történeteiből a következő tanmenet általánosítható:

1. A zenészcsalád gyermeke a családi körben már a harmadik évben megtanulja énekelni az első néhány egyszerű dallamot, s hatéves korára már több tucat dal előadására képes. Megtörténik tehát a zene alapszintű elsajátítása, a gyermek az első zenei élményeket az auditív kódolás és az aktív használat relációiban éli meg.
2. A gyermek hat-hét éves korában kap először hangszert a kezébe, s az apja vagy más közeli rokona megismerteti őt a hangszerjáték alapjaival. A tehetséges gyermek rövid időn belül alapszinten el tudja játszani az általa ismert dallamok nagy részét.
3. A mester előtt megjelenik a tanítványjelölt, általában szülei kíséretében, hogy megmutassa, milyen fokon jártas a hangszerén. A mester meghallgatja a gyermeket, kipróbáltatja vele a hangszert, s csak ezután nyilatkozik, hogy vállalja-e a tanítását, vagy nem. Ez gyakorlatilag egy felvételi vizsgának felel meg, melynek keretében a szülők megegyeznek a mesterrel a fizetség módjában és mértékében.
4. Az oktatás többnyire tanítási „órákon” zajlik a mester házában. Ezeken a képzés gyakorlatilag két részből áll: az egyéni foglalkozásokból és a zenekarral való együttmuzsikálásból. Az egyéni képzés keretében a dallamok elsajátítása mellett a hangsúlyt a helyes előadásmód kialakítására fektetik, mondhatni ez a képzés fontosabb része.(24) Ide tartoznak a hangszerkezelés, a díszítmények elsajátításának kérdései: a vonókezelés, az ujjrend, a regiszter-, illetve fekvésváltások technikája, a hangnemek ismerete, a ritmizálás, a dinamikai fokozás stb. Az egyéni foglalkozásokon az egyes dallamokon kívül (a hagyományos darabok mellett itt az újdonságok, a mindenkori aktuális divat zenei termékei is szerepelnek) ujjrend-, illetve hangsorgyakorlatokat is tanulnak a növendékek.(25) A dallamok elsajátításában nem a menynyiség a mérvadó szempont, az oktatás sokkal inkább a stílusos előadásmód kiépítésére irányul. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a mester csak 20–40 dallamot tanít meg a növendéknek, azokat viszont a legapróbb részletekig kidolgozva adja át. Így lehetőség nyílik arra, hogy rögzüljenek azok a hangszerkezelési technikák és díszítőfordulatok, amelyek alapját képezik az adott tájegységre jellemző előadói stílusnak. Ha az adott dallamnak nincs meghatározott hangneme, „nincs valamilyen hangból letéve” (pl. a legtöbb verbunkot kötött hangnemben adják elő), akkor általában több hangnemben is megtanítják ugyanazt a nótát. Ez elsősorban a parlando dallamokra vonatkozik, melyek esetében várható, hogy a mulattatás gyakorlatában alkalmazkodni kell az ének hangneméhez. Ha a tanítvány már tud (játszani, illetve kísérni) néhány dallamot, az oktató, aki rendszerint maga is aktív zenész, elviszi a saját zenekara próbájára, illetve a tanításhoz összehívja a bandáját. Ilyenkor az oktató a hangszernek, illetve a zenésznek a zenekarban betöltött elvárt szerepét a hagyománynak és az adott muzsikálási alkalom (valamint az ehhez kapcsolódó dallamok) funkciójának megfelelően gyakoroltatja a növendékkel.
5. A egész oktatási időszakot egy „vizsgabemutatkozás” zárja le. A rendszerint szintén zenész apa a megbeszélt idő elteltével eljön az oktatóhoz, hogy meghallgassa a gyermek produkcióját. Ezen a meghallgatáson a növendéknek rendszerint a tanítómester zenekarával kell muzsikálnia. Ha megfelel, attól fogva teljes értékű zenésznek számít. Ha ezután elmegy muzsikálni, már mindenki által elismert, ezért joggal követelheti a fizetség egy főre jutó teljes részét.

Erre a zeneoktatási módszertanra a mai városi iskolai zeneoktatásnak (és itt nem csak a népzenei zeneiskolákra gondolok) két oknál fogva is érdemes lenne odafigyelni. Egyfelől azért, mert – véleményem szerint – ha azt akarjuk, hogy az általunk átvett értékek az új környezetben ne váljanak üres pózzá, a hagyományból nemcsak magát az „anyagot”, hanem (amennyire ez lehetséges) a hagyományozódás folyamatait is át kell örökítenünk; másfelől pedig azért, mert a hagyomány ebben az esetben kialakította a hangszeres zene elsajátításának a lehető legtermészetesebb, mondhatni organikus módszertanát. Ha jobban megfigyeljük, a gyermek ebben a folyamatban hasonlóan tanul meg zenélni, mint ahogyan korábban a beszédkészséget is elsajátította. Először élményszerűen megismerkedik a hangszerrel (az első lépések rögtön értelmezhető, sőt a gyermek számára élvezhető eredményt: kész dallamot hoznak), nem beszélve arról, hogy már eleve egy ismert zenei anyagot kell a hangszerre alkalmaznia. Csak ezután kerül sor a szakmai követelményeknek megfelelő technikák (nemcsak konkrét zenei, hanem magatartásbeli természetű előírások) elsajátítására.

A zeneiskolákban viszont sokszor épp az imént vázolt tanmenettel ellentétes sorrendben zajlik a hangszeroktatás. Először egy bonyolult jelrendszerrel (ti. a szolfézszsel és a hangjegyírással) ismertetik meg a gyermeket, amelyből a végén egy következő áttételen, a hangszeren keresztül kell levezetnie a zeneiség megértését, hiszen magát a dallamot a növendék legtöbbször a kottából ismeri meg. Természetesen a kottaismeret nagyon fontos része a zenei műveltségnek. Véleményem szerint azonban ezt csak akkor kell a gyermekekkel megismertetni, amikor már van egy zenei alapműveltségük (ti. amikor már „élményszinten” tudnak muzsikálni), melyet a hangjegyírás által megfelelően tudnak értelmezni. Mert hiszen beszélni sem úgy kezdünk tanulni az édesanyánktól, hogy az hozzáfog megismertetni velünk a Képes ABC-t.

A hangszeroktatásnak az imént leírt a formáját egyes idős felvidéki muzsikusok a legutóbbi időkig folytatták. Az alsókálosai Molnár László lakásán például utoljára 1992 őszén lakott egy tanítvány két hónapon keresztül. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy az új, elektromos hangszerekkel muzsikáló zenekarok képzésében mennyire él tovább, illetve milyen szerepet kap az itt leírt zeneoktatási gyakorlat. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy a számos egyéb jelenséghez hasonlóan ezen a területen is néhány beidegződött eljárás valamilyen formában túlélte a viharos hangszer- és repertoárváltás korszakát.(26)

3. Történeti háttér

A múlt század elején kezdtek szaporodni a magyarországi cigányzenészekről szóló leírások. Ezek a beszámolók a legtöbbször figyelmen kívül hagyták a tanulás körülményeit, hiszen ez nem illett az ösztönösen, mintegy a genetikai predesztináció nyomán muzsikáló cigányzenész elképzelt, romantikus képéhez.

A cigányzenészek oktatásának előzményeit mindez ideig a legbehatóbban Sárosi Bálint vizsgálta meg egy 1972-ben megjelent tanulmányában.(27) Ebből megtudhatjuk, hogy a múlt század elején számos cigányzenészt a főurak taníttattak zenetanárokkal. Ezektől a tanároktól sajátíthatták el azt a zenét és zenélési módot, amelyre nemcsak magyar urak, hanem bécsi császári hercegek és még a nápolyi királyné is táncolt. „Amióta csak figyelemmel kísérhetjük a cigányzenészek magyarországi múltját és jelenét, rengeteg adatunk van arra vonatkozólag, hogy tanulniok kellett, idomulniok az urak és a városi polgárok gyorsabban cserélődő ízléséhez ugyanúgy, mint a lassan változó paraszti hagyományhoz…”(28)

A múlt század ötvenes éveitől kezdve gyakran értesülünk arról, hogy a cigányzenészek iskolázott zenész segítségét veszik igénybe, aki őket pénzért kottaolvasásra tanítja, vagy aki kottából tanít be nekik új darabokat.(29) Innen származhat tehát muzsikusaink zeneoktatási gyakorlata. Amit pénzért kaptak, azt pénzért is adták tovább az elődeik, s azok a műveltségi elemek, amelyek ebben a keretben a hagyomány kötelékébe kerültek, az idők során folyamatosan csiszolódva kialakították azt az oktatási formát, mely az adott funkciót tekintve a legmegfelelőbb a hangszeren való zenélés tudásának elsajátításához.

Érdekes, hogy az erdélyi magyar cigányzenészekről szóló leírások az ilyen oktatási formát nem említik. A nyomtatásban megjelent írások csak a családi körben történő hagyományozódásról számolnak be.(30) Saját erdélyi gyűjtéseim során sem találkoztam a felvidéki cigánymuzsikusok körében tapasztalt zeneoktatási gyakorlattal, s értesüléseim szerint a zenészmesterség fogásainak átadása Erdély-szerte általában családi keretek között történik.(31) Sárosi Bálint fentebb idézett cikkében rámutatott arra, hogy az első cigányegyüttesek Pozsony környékéről ismertek, s ez minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a mai értelemben vett „cigányzene” kifejlődésének kezdeti időszakában ezen a vidéken sok magyar főúr lakott, s nincs messze innen az akkori Európa zenei központja, Bécs sem.

Elképzelhető, hogy az általam vizsgált területeken a hivatásos zenészek régebben is mobilisabbak voltak, mint Erdélyben, s ennek köszönhető, hogy az így keletkezett kollegiális kapcsolatok révén – nyugatról kelet felé haladva – a hagyományos zeneoktatás itt mindenütt eljutott az intézményesültség e kezdeti fázisába. Ugyanakkor kézenfekvő, hogy Erdélyben, a Monarchia egyik legtávolabbi szögletében a népélet több tekintetben is elkülönülten fejlődött.(32) Ez a kettős – földrajzi és kulturális – különállás is gátolhatta a vizsgálatunk tárgyához hasonló műveltségi elemek behatolását Erdély területére.

Feltűnő, hogy a vizsgált terület egyes vidékein szinte minden nagyobb falura jutott egy vagy több zenekar, míg más tájegységek esetében egy zenekar egy nagyobb falucsoportot is elláthatott szolgáltatásaival. Míg pl. a volt Gömör megyei Alsókálosa a maga alig 600 lakosával az 1950-es évek végén öt teljes (működő) héttagú cigányzenekarral rendelkezett (hasonlóan a közeli Nagybaloghoz, Hanvához, Csoltóhoz vagy Szútorhoz), addig az Ipoly középső szakaszán ugyanebben a korban a Bussától Ipolyhídvégig található magyarlakta falvak közül (kb. 40 km) csak Dacsókesziben működött egy zenekar. Eddigi gyűjtéseim alapján Szlovákia déli sávjában három településcsoportban volt feltűnő a vonósbandák „sűrűsége”. Az egyik a Csallóköz felső, Pozsony és Dunaszerdahely közé eső része, a szomszédos történelmi Mátyusfölddel, a másik a Bars, Nyitra és Esztergom megyéhez tartozó falvak csoportja kb. a Léva–Párkány–Érsekújvár háromszögben, a harmadik pedig a már említett terület Rimaszombat és Pelsőc között. Ha megnézzük e területek társadalmi képét, kiderül, hogy itt találhatók a felvidéki magyarság jellegzetes kurialista településcsoportjai. Tény, hogy a vajkai és a doborgazi szék kisnemesei az egyházi nemességhez tartoztak(33), Pozsony vonzáskörzetében azonban a jelentősebb magyar arisztokrata családok képviselői (elsősorban az országgyűlések miatt) igyekeztek maguknak kiépíteni egy-egy főúri udvarházat.(34) Tudvalevő, hogy a kurialista kisnemesek az életformájuk túlnyomó részében általában nem sokban különböztek a velük egy tájegységen élő parasztságtól. Ami viszont jól meghatározhatóan elkülönítette őket, az a mentalitás. A nemesember mentalitásához pedig (a magyar nyelvterületen különösen) hozzátartozott, hogy a legkisebb családi összejövetelt, ünnepet is a lehető legnagyobb pompával ülje meg. A fényűzés egyik leglátványosabb kifejezője a zene, illetve a hangszeres együttes (ha nem is „tartása”, de legalább) felfogadása volt. Ez a mentalitásbeli különbség az erős eredettudat révén pedig túlélte a rendiség korszakát, és az adott települések körzetében megnövelte a hivatásos zenészek iránti keresletet.

A fentebb vázolt zeneoktatási rendszer kialakulásával ez oly módon függ össze, hogy ezekben a körzetekben a fokozott kereslet talán fokozott zenei igényességet is jelenthetett, ami ösztönözhette és (egyben gazdaságossá téve a befektetést) indokolhatta a zenészképzés alapfokú intézményesítésének kialakítását.(35)

4. Példatár

A példatárban található szövegek saját gyűjtéseimből származnak, lejegyzésük a helyszíni jegyzőkönyvek vagy a hangfelvételek alapján készült. Az adatokat az 1990-es évek első felében rögzítettem.

1. Molnár László prímás, sz. 1925. ápr. 25-én Alsókálosán (v. Gömör- és Kishont vm., Vály völgye, Szlovákia)
„Nyolcéves koromban kezdtem tanulni muzsikálni a bátyámtól, Ruszó Bélától. Akkoriban már neki volt bandája, engem meg minden este tanítgatott… Aztán, amikor már tízéves elmúltam, elmentem Rimaszécsbe, Oláh Gézához, ott »lehúztam« egy hónapot. Ott laktam nála. Azután (akkor már nagyobb voltam) elmentem Nagybalogra, ott egy Ágoston nevű prímásnál tanultam… De az olyan prímás volt…! Ördögprímásnak hívták, az tiszta ördög volt! Nagy híre volt az egész vidéken… Apám elment hozzá, hogy elvállalna-e. Hát, ő is hallotta híremet… azt mondja: »Zoli bácsi, én elvállalom, de a gyereket meg akarom hallgatni.« No, akkor apám felvitt hozzá, kezembe adta a hegedűt, én meg »hangokról hangokra« végigmentem rajta, kipróbáltam a hangszert. Hát, látta, hogy mi van, azt mondja: »Elvállalom!«… Akkor elkezdtem hozzá járni. A neném (nővérem – A. G.) Uzapanyiton lakott, annál voltam »kovártélyon«. Reggel a nenémnél ettem, már mentem is… Akkor délig ott voltam, de már délután megint felmentem, már azért is, mert a banda mindig szólt… Órára tanított engem ez az Ágoston. Mindig megbeszéltük, hogy mikor van neki szabad ideje, akkorra felmentem, vagy másfél óráig tanított… Amit otthon kigyakoroltam, azt meg kellett mutatni. Ott volt a banda, az kisért. Amíg az egyik nóta nem volt teljesen jó, másba nem fogtunk bele. De ez nem ingyen ment. Meg volt egyezve, abban az időben apám 500 koronát fizetett neki egy hónapra… Akkoriban ez nagy pénz volt, a család énrám keresett… Amikor a két hónap letelt, eljött apám, azt mondja az Ágoston: »No, hallgassa meg a gyereket! (ő leállt nekem tercezni) …én mondom, Zoli bácsi, sok tanítványom volt, nemhogy a szemibe mondjam, de ilyen ’fogalmas’ gyereket, mint a maga fia, még nem tanítottam. Ki merem engedni, hogy zenekart vezessen!« Akkortól aztán a bátyám zenekarában én lettem a prímás…”

2. Kurucz Mihály sípos(36), sz. 1926. szept. 24-én Kolonban (v. Nyitra m., Zoboralja, Szlovákia)
„Egy cigányembertől tanultam klarinétozni Garamszőlősön. Kovács Kálmánnak hívták, már meghalt… Apám ahhoz adott tanulni, mint egy inast. Nála laktam három évig, apám küldte oda a pénzt, nála kosztoltam. 14 éves koromban mentem oda, ott is jártam iskolába…”

3. Lakatos „Combos” Gyula prímás, sz. 1934. ápr. 28-án Muzslán (v. Esztergom vm., Szlovákia)
„Édesapám kifizetett 500 koronát egy hónapra, akkor elmentem Virág Zsigához Újvárba [Érsekújvár]. Nála laktam egy hónapig, hazajöttem mint zenekarvezető.”

4. Horváth „Bolgár” Béla prímás, sz. 1933. ápr. 25-én Buzitán (v. Abaúj-Torna vm., Szlovákia)
„Először hegedűn tanultam, édesapám meg a nagybácsim tanítottak. Azután Csécsben Budai Gyulánál meg Saccán a Bunda családnál, Jenő bácsitól tanultam. Édesapámékkal úgy voltak megegyezve, hogy egy hétig itthon leszek, egy hétig meg náluk. De a saccaiakat inkább ide hívták, mert ott kihasználtak minket, dolgoztattak. Fáért járunk az erdőre, mert a zenészek nem dolgoztak sehol, egész nyáron minket dolgoztattak. Apám nagyon kevés pénzt fizetett a tanításért, de lisztet, babot, cukrot, krumplit, azt vittek nekik apámék hetente. Akiktől tanultunk, nem tudtak kottát olvasni, mink se tudunk. Saccán másfél évig tanultam, Csécsben meg egy évig. Mentem a Budaiakkal meg a Bundákkal is muzsikálni, de akkor én fizetséget nem kaptam…”

5. Veszprémi Antal prímás, sz. 1919. okt. 7-én Nemesócsán (v. Komárom vm., Csallóköz, Szlovákia)
„Apámtól tanultam muzsikálni meg Megyeren [Nagymegyer], ott volt egy öreg újvári származású cigány, a Patkoló. Minden másnap jártunk hozzá hatan. Apám fizetett neki a tanításért 60 koronát a régi cseh pénzben. Nem kottából tanította a hangokat, se a nótákat.”

6. Potta Géza prímás, sz. 1933. febr. 25-én Abaújszinán (v. Abaúj-Torna vm., Szlovákia)
„Abaújszéplakon voltam tanulni hat hónapig egy jó prímásnál, János bácsinak hívták.
– Hogy ment az a tanítás?
– Úgy tanultam, hogy leültem én is egy külön székre, meg ő is, és így szépen figyeltem az újjrakását, hogy hogy raki.
– Nótákat, miket tanított?
– Tanított csárdásokra, valcerokra, foxra, hallgatókra, tangókra.
– Járt ezért neki valamilyen fizetség?
– Bizony járt; ezér apámnak fizetni kellett, már arra nem emlékszem, hogy menynyit, meg még anyám kaját is hordott, mert olyan szegénység volt. Én ott laktam nála. Nagy bandája volt ennek a János bácsinak, Kassán muzsikáltak Litmannál. Mikor már tudtam egy nótát vagy kettőt, akkor már vitt a cimbalomhoz, a bandához. A cimbalmoshoz. Ott már összeszedődtek az egész banda, és úgy akkor muzsikáltam…”

7. Ifj. Rostás Kálmán cimbalmos, sz. 1958-ban Szürnyegen (v. Zemplén vm., Vízentúl)
„Nagykaposon tanultam a Hosszú Józsi bácsinál, ott laktam nála, négyen tanultunk nála egyszerre. Azok a többiek jártak minden nap haza, és én ott is aludtam. Először hallgatókat, csárdást, akkordokat tanított, mert a hangismeret, az az első. De az öreg nem ismerte a kottát, fejbűl muzsikált. Apám minden hónapban adott neki 500 koronát, és ugye, hát élelmet, azt mindég hozta anyám. Ez 1967-ben volt, én akkor kilencéves voltam. Én voltam a legfiatalabb, kettő volt, ami hat évvel idősebb volt, a Jani meg négy évvel. Azok ki is tanultak, jártak oda 4-5 évet nála, de én otthagytam. Mikor már kitanultak, az öreg elengedte őket, már akkor fel voltak szabadítva. Már akkor mondhatták, hogy »Én a Hosszú bácsinál tanultam!«, akkor mán az jó volt, mán vitték őket a bandákba muzsikálni.”

8. Oláh János cimbalmos, sz. 1916-ban Ipolyfödémesen (v. Hont megye, Ipoly mente)
„…Apám, az vót egy igen nagy cimbalmos. Ott állt a cimbalomja neki a szobába, hát má’ – én olyan gyerekecske vótam, má’ fel tudtam kapaszkodnyi a cimbalomho, oszt próbálgattam, hogy hogy tud apám olyan szépen játszanyi…
– Hány éves volt akkor, János bácsi?
– Hát, lehettem olyan hétéves, vagy még kissebb, még nem jártam iskolába, de má’ tanútam cimbalmoznyi.
– Csak az édesapjától tanult?
– Nem. Mikor má’ valamit tudtam, hogy úgy valami nótákat körűbelű kitudtam szedegetni, hát mentem Palástra, a nenémhe, ottan adtak engem tanítani Szalatnyára, Magyari Imréhe’. Az olyan cimbalmos vót, a kezit alig lehetett látnyi, mikor belegyött…
– Hogyan tanította magát ez a Magyari?
– Az kottás ember vót.
– Magát is kottából tanította?
– Nem. ő értett hozzája, meg a nótákat is ki tudta olvasnyi belőle, de én nem tudtam átvennyi. Meg abba’ az időbe’ még nekünk az úgy nem is kellett, hogy nem tudtun vóna annnékű’ játszanyi. Akiné fejbű nem ment, nem vót muzsikus!
– Kellett ezért a tanításért, mármint a szüleinek a maga taníttatásáért valamit fizetni?
– Persze hogy kellett. 150 korona vót abba az időbe, csehek alatt a tanítás egy hónapra. Nagy péz vót! Háromszáz koronaé’ egy hízót lehetett venni!
– Meddig volt ennél a Magyari Imrénél?
– Két hónapig vótam nála, nekem má’ elég vót. Ott vótam őnáluk, ott laktam. A neném fizette a százötven koronát…
– És hogyan ment ez a tanítás, János bácsi?
– Hát szépen. Ügyes vótam.
– Értem. De miket mutogatott magának a Magyari? Mit kellett gyakorolni?
– Milyen húr, milyen akkord, ilyenek. Egy hónapig. Utánna a nótákat. Mellik hangba hogyan kell kísírtenyi, a csárdásoknak, foxoknak a kiszdési, minden… Oszt akkor má’ cimbalmos lettem, vót nagy bandám.
– Ki volt a prímás?
– Kovács Dezső vót a prímásom, ide való vót, Keszihócra [Dacsókeszi], Gácson lakik.
– János bácsi, maga tanított-e valakit az életébe…
– Én? Tizenöt éves vótam, má’ tanítottam! Nyóc embert kitanítottam, de az mind rokon vót. Apovai Sanyonak két fiát, fent vannak Pozsonyba, meg az egyik Csehbe, nálam tanútak.”

9. Oláh László „Tyúkos” brácsás, sz. 1926-ban Szelőcén (v. Komárom m., Mátyusföld)
„A bátyámtó’ kezdtem tanulni, itthol, Oláh Gyulának híták. Aztán, Csívár Sándor vót itt, prímás vót. Híre vót. Egyszer begyöttek hozzá Pestről ketten ketten…
– Annál is tanult?
– Annál is. Gyerek vótam, tzenkét éves lehettem, jó filhallásom vót, hát beadtak apámék tanúnyi a Csívárho’. Először hegedűnyi tanútam, aszondja: »Le kell fognyi a húrt, mer’ ott má’ nem szelel!« Meg hát a vonót kell tunnyi, mikor mennyit…
– Aztán hogy lett brácsás?
– Apámnak az öccsi vó a brácsos, de elmentek laknyi Kajalra, mer hát sok vót a család, ott meg a’ ángyomnak meghalt a nagyapja, hát oda mentek (ti. az ő házába költöztek – A. G.). Úgyhogy kellett itthol egy brácsos, mer’ apám nem akart mindig idegenyeket hínyi…(Csívár) Minden hangszeren tudott, mindegy vót neki, hegedű, kontra, brács, bőgő, így oszt kéz alá fogott mint brácsost. Jó vót a felfogásom, oszt az is ment…”

Irodalom

Agócs Gergely

• 1994a: Bevezetés. In: Varsányi Ildikó: Gömöri népzene. Budapest. /Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei példatár./
• 1994b: Az Ipoly mente hagyományos zenei kultúrájáról. Börzsönyvidék, 2, 1–8. [Szob]
• 1998: Hagyományos hangszeres zenepedagógia. Folkmagazin, V/3, 35–37. Budapest, 1998.

Barsi Ernő

• 1984: A zene egy sályi pásztor életében. Budapest.

Bárdos Kornél

• 1976: Pécs zenéje a 18. században. Budapest.
• 1980: Győr zenéje a 17–18. században. Budapest.
• 1984: Sopron zenéje a 16–18. században. Budapest.
• 1987: Eger zenéje 1687–1887. Budapest.
• 1993: Székesfehérvár zenéje 1688–1892. Budapest.

Berecz András

• 1998: …Bú hozza, kedv hordozza… Magon kőtt énekesek iskolája. I. köt. Vallomások, párbeszédek, képek a hagyományos dalolásról, éneklésről. Budapest.

Bihari Anna

• 1980: Hiedelemmonda-katalógus. Budapest.

Borsai Ilona

• 1959: Díszítés és variálás egy mátrai falu dalaiban. Ethnografia, LXX, 269–290.

Dobszay László

• 1998: Magyar zenetörténet. (Második, bővített kiadás.) Budapest. /Jelenlévő múlt./

Dömötör Ákos

• 1988: Magyar népmese-katalógus. 2. köt. Budapest.

Dömötör Tekla

• 1968: A vilák ajándéka. Filológiai Közlöny, 1968, 2, 339–346.

Elschek, Oskár

• 1991: Slovenské µudové pí¹»aly a iné aerofóny. Bratislava.

Faggyas István

• 1993: A cigányzene Gömörben. Gömör néprajza. XLI. köt. Debrecen.

Halmos Béla

• 1980: Ádám István széki prímás. Részletek egy készülő személyi monográfiából. Zenetudományi Dolgozatok, 1980, 85–113.
• 1981: Közjáték a széki tánczenében. Zenetudományi Dolgozatok, 1981, 191–220.

Halmos István

• 1959: A zene Kérsemjénben. Budapest.

Járdányi Pál

• 1943: A kidei magyarság világi zenéje. Kolozsvár.

Juhász Zoltán

• 1984: Variáció és rögtönzés egy gyimesi táncdallamban. Zenetudományi Dolgozatok, 197–221.
• 1994: Kukucska Ernő nógrádi dudás és furulyás hagyatéka. Budapest. /Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei példatár./
• 1998: Az utolsó dudás. Pál István nógrádi pásztor zenei öröksége. Budapest. /Népzenei füzetek./

Kallós Zoltán

• 1973: Új guzsalyam mellett. Énekeltem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa hetvenhat esztendős koromban. Lejegyezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Kallós Zoltán. Bukarest.

Kiss Lajos

• 1965: A szlavóniai magyar virrasztóénekek zenetörténeti jelentősége. MTA I. Osztályának Közleményei, XXIII, 1–4, 123–147.
• 1982: Lőrincréve népzenéje. Karsai Zsigmond dalai. Budapest.

Kocsis Aranka

• 1997: A vajkai szék nemesei. Hagyatéki leltárak a 17–19. századból. Pozsony.

Kodály Zoltán

• 1955: Árgirus nótája. In: Zenetudományi tanulmányok. IV. köt. A magyar zene történetéből. Szerk. Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. 5–17.
• 1982: Régi karácsonyi énekek. In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. II. köt. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest.

Kósa László

• 1996: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). Budapest. /Jelenlévő múlt./

Lajtha László

• 1953: Egy hamis zenekar. In: Emlékkönyv Kodály Zoltán 60. születésnapjára. Budapest.
• 1954: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés. Budapest. /Népzenei monográfiák I./
• 1992: Gondolatok a népzene gyűjtésének, lejegyzésének és rendszerezésének módszeréről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai. Szerk. Berlász Melinda. Budapest.

Leng, Ladislav

• 1958: Pôvodné slovenské µudové hudobné nástroje. Bratislava.
• 1967: Slovenské µudové hudobné nástroje. Bratislava.

Manga János

• 1968: Magyar duda – magyar dudások a XIX–XX. században. Budapest. /Népi Kultúra – Népi Társadalom. I./

Martin György

• 1965: A néptánc és a népi tánczene kapcsolatai. Tánctudományi Tanulmányok, 1965–1966, 143–195.
• 1967: A magyar tánctípusok zenekísérete. Hangzó példatárral. Budapest.
• 1968a: A botoló nóta. Proportio-gyakorlat nyomai a magyar néptáncban és népi tánczenében. In: Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. Szerk. Bónis Ferenc. Budapest, 201–221.
• 1968b: Páratlan és aszimmetrikus ritmusok tánczenénkben. Táncművészeti Értesítő, 2, 26–42.
• 1976: A táncos és a zene. Tánczenei terminológia Kalotaszegen. Ethnographia, LXXXVIII, 165–183.
• 1980: A botoló és zenéje. In: Magyar Néptánchagyományok. Szerk. Lelkes Lajos. Budapest, 125–145.
• 1982: A dallam és tánctípusok összefüggése a Magyar Népzene Tára VI. kötetében. Tánctudományi Tanulmányok, 1982–1983, 287–325.
• 1983: Bartók, Kodály és a néptánckutatás. Táncművészet, 3, 16–18.

O. Nagy Gábor

• 1966: Magyar szólások és közmondások. Budapest.

Paksa Katalin

• 1993: A magyar népdal díszítése. Budapest.
• 1999: Magyar népzenetörténet. Budapest.

Pávai István

• 1993: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest.
• 1994: Zenés-táncos hiedelmek a moldvai magyaroknál. Néprajzi Látóhatár [a Györffy István Néprajzi Egyesület folyóirata], III/1–2, 171–187.

Pesovár Ferenc

• 1982: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene. Az István király Múzeum Közleménye. 25. köt. [Székesfehérvár.]

Sebő Ferenc

• 1994: Népzenei olvasókönyv. Budapest.

Sárosi Bálint

• é. n.: Magyar népi hangszerek. Budapest. /Ének-zene szakköri füzetek 1./
• 1967: Die Volksmusikinstrumente Ungarns. Handbuch der Europäischen Volksmusikinstrumente. Serie I., Band 1. Hrsg. Ernst Emsheimer és Erich Stockmann. Leipzig.
• 1971: Cigányzene… Budapest.
• 1972: Magyar parasztok és cigányzenészek. Magyar Zene, 13, 1, 13, 2.
• 1980: Hivatásos és nemhivatásos népzenészek. Zenetudományi Dolgozatok, 1980.
• 1996: A hangszeres magyar népzene. Budapest.

Szabolcsi Bence

• 1955: A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest.
• 1959: A magyar zene évszázadai. I. köt. Budapest.
• 1961: A magyar zene évszázadai. II. köt. Budapest.

Szendrei Janka–Dobszay László–Rajeczky Benjamin

• 1979: XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben. I–II. köt. Budapest.

Tari Lujza

• 1999: Zene és hiedelem. In: Démonikus és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára. Budapest, 231–262.

Tiberiu, Alexandru

• 1956: Instrumentele muzicale ale poporului român. Bucureºti.

Vargyas Lajos

• 2000: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj 1940. Budapest.

Virágvölgyi Márta

• 1982: Szabó István széki prímás „lassú” dallamai. Zenetudományi Dolgozatok, 1982, 221–231
• 1983: A széki táncok zenéje Dobos Károly prímás repertoárjában. Zenetudományi Dolgozatok, 1983, 169–188.
• 1988: Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímás hegedűjátéka. Zenetudományi Dolgozatok, 1988, 235–261.

Elbeszélt történelem: A rendszerváltás évei: Janics Kálmán (Sándor Eleonóra)

A Fórum Kisebbségkutató Intézet Oral History programja keretében Janics Kálmánnal készült mélyinterjú rövidített változata.
A beszélgetést Sándor Eleonóra készítette 1997-ben)

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

Az első dokumentum a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) szárnypróbálgatásáról 1989. december végéről származik. Ez egy nyilatkozat a kereszténydemokrata klubok alakításáról, melyet Peres Imre, Zsidó János és Öllős László írt alá. A doktor úr már tudott ezekről az előkészületekről?

1989. december?

December 23.

Akkor még nálam nem jelentkezett senki, de 1990 januárjában Zilizi Tihamér látogatott meg. Javasolta, hogy azonnal menjek Pozsonyba, mert nagy összejövetel készül, megalakul a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Megmondtam neki, hogy nem megyek, és semmiféle pártba nem kívánok beépülni, politikai szerepet vállalni, mert én ehhez már öreg vagyok. Két vagy három órán át próbált meggyőzni. A végén azt mondtam: „Tudod mit, fél óra múlva megy a vonat, nem bánom, elmegyek, mert tőled nem lehet megszabadulni.” Hát elmentem, és belecseppentem egy kezdeti mozgalomba. Akkor még teljes volt a tájékozatlanság, senki sem fejtette ki, hogy lényegében mit akar. Pozsonyban az elsők között fejtettem ki az elképzelésemet azok után, hogy Öllős magyarázgatta a társadalom mozdulatait. Öllős bevezető tájékoztatása után én a magyar politikai életnek a két háború közötti módszereiről beszéltem, kiemelve, hogy ugyanazt kellene folytatni, hasonló módon kellene megvédeni a társadalom érdekeit, a magyarságot az elnyomási kísérletekkel szemben. De Öllős leintett. Erre emlékszem, ma is tudom, hogy Öllős intett le. Tudom, hogy ez érdekes, Öllős szerint ugyanis: „Óriási tévedés, kedves doktor úr, egy új világ kezdődik, egy egészen más világ, amit összehasonlítani sem lehet azzal, ami akkor volt. Egyenrangúak leszünk mind, egyenrangúak lesznek a nemzetek!” Hát ezt én nem egészen hittem el, de aztán bólintottam: „Hát jó, jöjjön az új világ, majd megnézzük az új világot!” Hogy az új világ ezután hogyan alakult ki, azt szép sorjában tapasztalhattuk.

Ezen az első összejövetelen már a pártalakítás is felvetődött vagy csak a klubok szervezése?

Nem. Azt csak úgy dobták akkor be, hogy ugyanez lesz, ami ott van (a nyilatkozatban – S. E.), mert egy csomó pap is ott volt, de mindenki tanácstalan volt, mindenki összevissza beszélt. Szóval akkor még nem dőlt el semmi. De ezt követően aztán januárban volt egy összejövetel, és ott már megalakultunk. Az már komolyabb volt. De az is lehet, hogy márciusban, 90-ben történt.

Egy másik közlemény szerint január 18-án megalakult a magyar kereszténydemokrata klubok mozgalmának szervezőbizottsága. Ezen Hamerlík Rudolf és Rajczy László neve van szóvivőként feltüntetve.

Mind a kettőt ismerem, ott voltak, tényleg ők vállalták. Pozsony vidékiek voltak, a központban voltak, vállalhatták is. De mikor is volt ez?

1990. január 18-án.

Márciusban volt az első közgyűlés, ahol tisztikart választottak. Azt hiszem, akkor választottak engem elnöknek. Márciusban.

De januártól a doktor úr már benne volt a szervezésben?

Persze, nem tagadhattam le, kapcsolatban voltam Rajczyval is, és ezekkel is, mind. Néha el is jöttek hozzám, úgyhogy nem lehetett letagadni.

Márciusban, amikor intézményesült a párt, a klubmozgalom szervezői között még mindig voltak olyanok, akik nem értettek egyet az önállósulással, vagyis azzal, hogy a szlovák kereszténydemokratáktól teljesen függetlenül kell működni.

Igen, voltak. És nem tudom… Hamerlík talán… és aztán Zilizi is. Zilizi Tihamér is erősen Èarnogurský mellett foglalt állást mindig. Zilizi következetesen ellenezte azt, hogy önálló magyar kereszténydemokrata mozgalom alakuljon. De függetlenül ettől – s ez a magánvéleményem – Zilizinek nagy érdemei voltak, hogy minden így összejött. Annak ellenére, hogy nem értett egyet a mi alapvető elképzeléseinkkel, mégiscsak hasznos tevékenységet folytatott. Futkározott ide-oda, rengeteg dolgot elintézett. Úgyhogy csak értékelni lehet a Zilizi tevékenységét.

Doktor úr, hogyan emlékszik vissza az első közgyűlésre? Hogyan választották meg a párt vezetését?

Ezek olyan vitás dolgok voltak. Nem akartak senkit megsérteni, és aki csak egy kicsit is szerepelt a közéletben, azt beszúrták valahova. Így láttam én. És arra emlékszem – és hát nekem sem volt ellenvetésem senki ellen –, azt tudom, hogy amikor az első alakuló közgyűlés volt, ahol már tisztségviselőket választottak, akkor már egy kicsit ideges voltam. Mert nekem nem tetszett sehogy se, mikor mondták, hogy engem akarnak elnöknek javasolni. Hát, mondom, miért pont engem, hát… és így tovább, de aztán a végén mégis ebben maradtunk.

Hogyan tudta innen, Vágkirályfáról irányítani a pártot?

Sehogy. Voltak pozsonyiak, Rajczy például. Rajczy nagyon aktív volt. Amikor például Rajczy már mindenből teljesen kiesett, én próbáltam Bugárnál is Rajczy mellett kiállni, hogy vissza kellene hívni valahogy, de úgy látszik, roppantul megsértődött. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ő akart a legfőbb vezér lenni, hogy a sértődöttség volt az oka annak, hogy Rajczy kiszállt mindenből. Hamerlík pedig úgy eltűnt valahogy. De Rajczy érdekében én próbálkoztam, azt hiszem, voltam is nála, még a lakásán is, Szenc mellett, Rétén lakott, voltam a lakásán is, és… De már akkor nagy ellentétek voltak. Nem mondta nekem nyíltan, de személyek ellen volt kifogása, nekem az volt az érzésem, hogy rangot akart volna magának mint vezető ember, hogy ő legyen az egész Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban. Látta, hogy mennyien vannak már, ugye, akik közreműködnek, tesznek valamit… Én nem nagyon törekedtem, hogy valaminek kinevezzenek, de nem lehetett kibújni a dolgok alól.

Nyilván fontos volt a doktor úr tekintélye.

Valószínű, hogy csak úgy „cégtáblának” használtak.

De nyilván nem csak ennyi volt a szerepe elnökként. Az újsághírek szerint már ekkor megkezdődött a gondolkodás a közös fellépésről az Együttéléssel.

90-ben májusban volt a választás, ugye? Szóval nagyon-nagyon összesodródtak az események akkor, alig volt időnk, megtárgyaltunk valamit, megbeszéltünk, de még ide kellene menni, még ezekkel kellene találkozni, folyton újabb és újabb hírek voltak. És nekem nemigen volt se lehetőségem, se kedvem annyit futkározni. Sokszor előfordult, hogy nem mentem, de aztán azt mondtam, hogy nélkülem is szépen csináljátok. Ki is volt az, aki helyettem úgy elég aktívan működött? Nem is tudom már.

Volt egy kassai csoport, Szőcs Ferencék…

Velük jó, ha félévenként egyszer találkoztunk véletlenül Pozsonyban. Semmiféle kontaktus közöttünk nem volt. Az a másik vidék pedig, Közép-Szlovákia meg a Garam-vidék, Losonc, onnan jóformán senki nem volt.

Püspöki Nagy Péter került még ekkor a vezetésbe tanácsadóként.

Igen. Köztünk azután bizonyos konfliktus keletkezett, és ő úgy eltűnt. Olyan homályos körülmények között meglépett Magyarországra.

Mi volt az oka ennek a konfliktusnak?

Hát az még most sem világos. Nem tudom. Azt tudom, hogy többször észrevettem, hogy teljes valótlanságokat beszél. Aztán dühös lettem, és meg is mondtam neki, hogy tessék igazat mondani. Olyan dolgokat…, de olyanokat, ami nem is lett volna lényeges, még ha akármilyen, azt mondják, hogy beépített ember lett volna Püspöki is. Nem tudom, nincs rá semmi bizonyítékom. Ugye, ami nyilvánvalóan bizonyítható, hogy nem igaz. Minek olyat állítani? Kompromittálni magát.

Mindenesetre 1990 végéig neki fontos szerepe lehetett a pártban, fontos politikai állásfoglalásokat tett…

A baj az volt, hogy sokszor elment ide-oda, kapcsolatot keresett, szerepet is vállalt, és nem tájékoztatott minket. A legtöbbször nem tudtuk, hogy mit csinál. Úgyhogy én ellene személyileg nem is léptem fel, nem is tudom, hogy kik szorították ki a mozgalom vezetőségéből.

Az újságok szerint ezek a kassaiak voltak…

Jaj, igen, a kassaiak azok nagyon keményen, azok is… De úgy ezen a mi vidékünkön, itt nemigen mert vele szembeszállni senki, hogy az igazat megmondjam. Mert mégis volt bizonyos presztízse, társadalmi, ugye.

Most kissé előreszaladtunk az időben. Hogyan emlékszik vissza a koalíciókötésre az Együttéléssel?

Hát, megmondom az igazat, nekem abban semmi részem nem volt, én arra nem emlékszem. Engem nem kérdeztek, de én helyeseltem, amikor tudomásomra hozták, hogy létrejött, és már koalícióban fogunk indulni a választásokon. Szóval nem voltam ellene, és nem mondtam, hogy a magyar keresztény párt egyedül induljon. Persze nekünk rögtön tömegeink voltak. És a valóságos helyzet az volt, ezt most is vallom, hogy a választópolgárnak több mint a fele a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat támogatta, mármint magyar vonalon. Persze a választás titkos volt, úgyhogy azt nem lehetett lemérni pontosan, és kimondani, és amikor már ellentét bontakozott ki, én mondtam Bugáréknak is, hogy hát végső esetben indulunk magunk, ha nem lehet velük megegyezni. De meg lehetett, mert ők is belátták, hogy mást nem lehet tenni, mint koalícióban indulni. De hátrányunkra alakult mindig a képviselőink száma, mert ugye több járt volna. Mindenki tudta, hogy a lakosságnak legalább a fele a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat támogatja, viszont a képviselői mandátumoknak csak a harmadát kaptunk meg.

Szóval a doktor úr a tárgyalásokon nem vett részt.

Nem, nem. Azokon – azt hiszem, még Rajczy is benne volt, Bugár is talán már, bár azt nem tudom, mikortól… De én nem is mentem, nem is mentem volna.

Ebben nem játszott közre az Ön vitája Duray Miklóssal?

Nem, mert nekem az volt a nézetem, hogy közös érdekről van szó. Például amikor összejött az Együttélés és az MKDM, kezet is fogtunk nemegyszer. Nem volt emiatt semmiféle konfliktus, azt én elkerültem, s vigyáztam, hogy még egy szót se szóljak olyasmit, ami támadásnak minősíthető. Hát mi értelme lett volna annak, hogy az egyik magyar párt vezetője háborút kezd a másik magyar párt ellen… Ezt nem lehet. Úgyhogy én erre vigyáztam nagyon.

A választások után ön is képviselő lett a szlovák parlamentben. A frakció vezetéséből mennyire vette ki a részét?

Csak mint frakciótag. Mert néha összejöttünk külön, ugye, az egyik helyiségben az MKDM-esek, a másikban az Együttélés, de voltak közös összejöveteleink is. Most azon gondolkozom, hogy nálunk ki mozgatta, ki irányította a frakciót akkor? Talán Bugár még nem.

ő Prágában volt.

Ja, ő Prágában volt. Akkor azért nem. Akkor nyilván Rajczy.

Nem Csáky Pál? Mert Rajczy is Prágában volt.

Csáky akkor még talán nem volt aktív. A végén csak magam maradok… Nos, nem voltak ott olyan adminisztratív nehézségek, ugye, tájékoztattak, hogy itt és itt lesz közös ülés, azt én továbbadtam, megmondtam…

Ott nem volt gond a politikai egyeztetéssel?

Nem. Szóval bármilyen közös összejövetelünk volt, soha semmiféle éles öszszetűzés MKDM és Együttélés között nem volt. Mindig respektáltuk a másik pártnak a véleményét, úgyhogy nem volt semmiféle olyan konfliktus, hogy összeveszünk, elmegyünk, kivonulunk vagy hasonló, ilyen nem fordult elő.

Viták azonban voltak, például az őszi önkormányzati választások kapcsán. Ehhez ön is nyilvánosan hozzászólt. A komáromi Együttélés egyeztetés nélkül közös indulásra szólította fel a pártokat.

Igen, tudom, hogy volt ilyen súrlódás, de ez nem volt nagyon lényeges. Olyan felületes dolog volt ez csak. Ez nem volt komoly ellentét vagy szakadás. Ilyen kezdeményezés nem volt egyik részről sem. Nem is lehetett, hiszen, ahogy mondom, minden normális, intelligens ember tudhatta, hogy végzetes lenne, ha alakítanánk két magyar pártot. Akkor a magyar választópolgár azt mondaná, hogy dehogy megyek én oda, hiszen már annyi magyar párt van, nem tudom, kire szavazzak.

Itt vannak ezek a sajtónyilatkozatok az ügyről.

Az igaz, hogy nem vettem részt ebben. Erre emlékszem egy kicsit, hogy ez a komáromi nyilatkozat… Az volt talán a hiba, hogy ugye mégiscsak én voltam az MKDM elnöke, és lehetett volna velem erről beszélni, el lehetett volna ide ugrani, mert akkor azt mondom, hogy jól van, rendben van, egyetértek. De semmi ilyen nem történt, a hátunk mögött volt ez bedobva. És azért aztán én is ellene szóltam, de finoman. Rég volt…

1990 szeptemberében Szencen történt meg a párt élén a vezetőváltás. Ekkor választották Bugár Bélát elnökké, ön pedig tiszteletbeli elnök lett.

90-ben? Emlékszem egy kicsit, igen, talán ott voltam én is.

Bugár akkor még viszonylag fiatal volt. Hogyan ért fel ilyen gyorsan a csúcsra?

Hát ebben én bűnös vagyok ám. őszintén mondok valamit. Én mindig féltem, hogy minden munkát rám sóznak. És mindig igyekeztem keríteni valakit, aki elnök lesz, és én majd messziről fogom az egészet nézni. És örültem, amikor valaki aktívabban lépett fel. Tudom biztosan, hogy én akkor nagyon támogattam Bugár Bélát. Lehet, hogy azért választották meg.

Doktor úr, voltak nagy horderejű döntések a szlovák parlamentben, mint például a nyelvtörvény elfogadása. Ezeket hogyan élte meg?

Hát a nyelvtörvény megszavazásakor nem tudom, hogy kimentünk-e, de az biztos, hogy azt egyetlen magyar se szavazta meg. Vagy… volt, mégiscsak voltak, akik megszavazták. Nem is tudom, hogy az MKDM-ből kik. Szóval voltak, veszekedtem is én kettővel, hogy mégis tartózkodni kellett volna. Én nemmel szavaztam, többségünk nemmel szavazott. De azt hiszem, nem mentünk ki, csak egyszerűen nemmel szavaztunk. Akkor még nem vettük nagyon komolyan ezt az egész nyelvtörvényt. Azóta csináltak egy komoly jogi bázist belőle, évekre, ugye. Azt hittük, hogy csak ilyen átmeneti kezdeményezés, amit elfelejt mindenki fél év múlva. De nem így lett.

A Szövetségi Gyűlésben éles konfliktus volt a frakción belül és a az Együttélés és az MKDM között is.

Ez Prágában volt? Én ezt hallottam, de részleteket nekem senki nem mondott, én nem tudom, hogy mi volt a háború oka.

Nem lehetséges, hogy a kassai képviselők kilépése okozta? ők 1991 februárjában nyílt levélben támadták a párt vezetését, Szőcs, Görcsös Mihály, Magyar Ferenc.

Ezek mind kassaiak?

Kassaiak.

Én jó viszonyban voltam Görcsössel, és írtam is neki levelet. Válaszolt is. De valahogy ő is átvette a kassaiak álláspontját. Szóval bizalmatlanok voltak, és ellenségfélének tekintették az egész pozsonyi társulatot, Bugárékat.

A nyílt levelekben azt nehezményezték…

…hogy senki sem szerepel az elnökségben.

Az újságban megjelent levelek azt kifogásolják, hogy nem elég szoros az együttműködés az Együttéléssel.

Hát, ebben van valami igazság, csak viszont ez egy nagyon általános tétel kimondása. Mert azért valami nagyon ellenséges viszonyban nem volt az Együttéléssel a MKDM.

Követelik Bugár Béla távozását…

Ezt ismerjük. Szóval a kassaiaknak az akciója volt akkor ez.

Aztán ők kiváltak a pártból.

Kiváltak, és semmi kapcsolat nem maradt a végén az MKDM és Noviczky, Görcsös és a keletiek között.

Az MKDM-en belül hogyan sikerült lezárni ezt a vitát?

Mindenki hallgatott. Valahogy Bugárék intéztek mindent, én csak azt vettem észre, hogy ezek szép lassan lekopnak rólunk, a kassai társaság. Görcsös például.

Szőccsel egyszer hosszan beszélgettem, talán egy vagy két órán keresztül. Sok dologban igazat is adtam nekik, de hát… A legnagyobb baj az, hogy Pozsony és Kassa messze van egymástól, nem lehetett érintkezni. Amikor kialakult valami, hogy egyiknek ez a véleménye, másiknak amaz, abból egy bizonyos idő alatt már ellentét keletkezett. De csak kiagyalt ellentét, amely nem is volt igazi ellentét tulajdonképpen. Úgyhogy komoly, valódi konfliktus nem is volt, mégis szétestünk.

Végül azonban az MKDM megerősödve került ki ebből a vitából.

Az MKDM-en segített Nyugat-Szlovákia. Mert itt négyszázezer magyar van, és ezek közelről nézték az eseményeket. Mellettünk szavaztak, úgyhogy óriási többségünk volt.

A doktor úrnak 1990 elején az volt a véleménye, hogy kellene egy kereszténydemokrata, egy szabadelvű és egy baloldali magyar párt. Fönntartja ezt a véleményét?

A gyakorlatban ez így pontosan nem vált be. De valóban, hiányzott akkor is a baloldal, ezt néhányszor ki is mondtam, hogy a baloldali magyar nem mer megmukkanni.

Miután tiszteletbeli elnök lett, mennyire kérték még ki a véleményét a döntésekről?

Nem kérték ki. Eljöttek néha beszélgetni, tájékoztattak is, de a véleményemet kikérni… nem állíthatok ilyesmit. Én örültem is neki, mert akkor nem hagytak volna békén, akkor hiába nem vagyok elnök.

Szóval az MKDM-et elsősorban a nevével, a tekintélyével segítette.

Hát igen. Szóval mindenkivel szemben, akivel bármiféle vita keletkezett, az volt az álláspontom, hogy létre kell hozni a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat. Mindenképpen és mindenáron. Még megmondom a leglényegesebbet: kérem, a 20. században volt egy párt, amelyik mindig megvolt, és még mindig megvan: ez a kereszténydemokrata párt, keresztény párt. Ez megvan mindenhol. A többi mind megbukott, szétesett, vége lett, és ezért mondtam, hogy ilyen pártot kell nekünk is alapítani, melynek reménye van az örök életre. Mert a politikából nem tudják kiütni a kereszténységet, hiába, az nem megy. Szóval azért is álltam én ki olyan keményen a kereszténydemokrata mozgalom mellett, mert ugye voltak olyan irányzatok, hogy most már az nem kell, arra nincs szükség, néppárt lesz, ilyen párt lesz, olyan párt. Én mindenkinek azt mondtam: nézd, aki nem nagy keresztény, soha templomot nem látott belülről, az is, ha egy kis esze van, nem fogja támadni a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, hanem támogatni fogja. Ez egy olyan erő, amely itt működik közöttünk, és sikeresen szervezi a társadalmat ebben az évszázadban. Sőt már a múlt században is volt. Úgyhogy én azzal érveltem, hogy olyan kötélbe kell kapaszkodnunk, amely erős, és nem szakad el, és ilyen például ez a keresztény mozgalom. Ennek alapján kell pártot szerveznünk. És elég keményen áll még ma is a mozgalom. Az Együttélés, az ugye gyöngébb most.

És hogyan alakult a viszonyuk a szlovák kereszténydemokratákhoz?

A lehető legrosszabbul. Én nem is találkoztam Èarnogurskýval. Èarnogurský volt nálam, de akkor én még nem voltam se képviselő, se semmi, még a forradalom előtt, 89 augusztusában. Ott a másik szobában beszélgettünk, meg is ajándékoztam az egyik könyvemmel, el is vitte. S Miklo¹ko is vele volt. És nagyon kellemesen, jól elbeszélgettünk, értettük egymást, és mondtam, hogy a magunk részéről támogatnánk minden mozgalmat. De még akkor nem volt forradalom, utána jött minden csak. Szóval akkor találkoztam vele, később nem.

Nem is próbáltak tárgyalni?

Nem, valahogy nem. ők megijedtek tőlünk. Èarnogurskyéknak szerintem az volt a nézetük, hogy vigyázni kell arra, nehogy elveszítsék a szlovák választókat, mert ha a magyarokkal kezdenek el barátkozni, akkor leégnek a politikában. Ezt én csak gondolom, de ez lehetett nekik az alapállásuk. És van is ebben valami. Mert annyira sovinisztára van nevelve a szlovák társadalom manapság, ugye, hogy ha ők elkezdtek volna komolyan, mondjuk, egyetérteni a magyarokkal, akkor meg is bukott volna a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom a választásokon. És ezt Èarnogurský is tisztán láthatta. Ezért vigyázott arra, hogy fölöslegesen ne barátkozzon velünk. Ugye bizalmas kis beszélgetések voltak, de valami egész komoly összejövetel nem. Mondom, hogy voltak nálam kétszer, amikor még forradalom se volt, de a forradalom után, amikor már ők is képviselők voltak meg pártvezérek, akárcsak én, akkor már nem találtak meg engem.

Önök sem próbálkoztak kapcsolatot teremteni?

Voltak kezdeményezések, de csak egyéniek, ismerkedések, de olyan komoly kapcsolat nem volt, hogy leültünk volna beszélgetni, hogy segítsük egymást és hasonlók. Az szóba se került soha. Bár Zilizi emellett volt, de hát ő mindig túlméretezte a dolgot, mindig olyat akart, amit pont akkor még nem lehetett intézni abban a formában, ahogy ő akarta.

Ma már jobbnak látja az együttműködés esélyeit?

Fogalmam sincs róla. Nekem már nincs semmilyen kapcsolatom velük. Bugárral néha levelezünk, karácsonyi üdvözletet küldünk, de nem tudok semmit. Ha egy kis aktivitást mutatnék, hogy elmennék, akkor hívnának is, de elmúltam már hatvanéves negyedszázada. Tudja, hány éves vagyok? Nyolcvanöt leszek.(…)

No, mondok valamit. Ez az összetűzés és ez a harc köztünk és az Együttélés között, az elég éles volt azért. De igyekeztem én is tompítani, és ők is, úgyhogy sikerült elhallgattatni saját magunkat. Nekem az volt az alapnézetem, és az most is, amit az előbb is kifejtettem, hogy a politikai szervezkedésnek a kereszténység ez egyik nagyon komoly alapja. És amikor megalakult ez a demokrácia, mondtam, gyerünk a kereszténységbe kapaszkodni! Ez egy nagyon jó eszköz annak is, aki teljesen istentelen. Ezt támogatja, mert a nép ebben hisz, és ezt kell átadni a tömegeknek, nem pedig kitalálni mindenféle frázisokat, melyek úgyis csak egy-két hónapig léteznek, egy-két évig, aztán eltűnnek. Már a múlt században volt kereszténydemokrata mozgalom. Ennek utánanéztem, és láttam, no és nagyon erős volt, ugye, a két háború között a keresztényszocialista párt, Esterházy János.

Még a végén azt kérdezném meg, hogy mik voltak a doktor úr elképzelései 89-ben, amikor kiderült, hogy komoly változások várhatók?

Ha már őszintén beszélünk: nem hittem el, hogy megbukhat a kommunizmus egy forradalommal. Én nem hittem el. Én meg is mondom most mindenkinek, én még 1989 augusztusában is, amikor itt voltak Èarnogurskýék, még arról beszéltem, beszéltünk, hogy a kommunista rendszerben hogyan lehet majd a keresztény mozgalmakat szervezni stb. Én akkor kezdtem hinni abban, hogy tényleg egy komoly erő kerekedett felül, mikor már képviselő lettem, és láttam, hogy itt már tényleg fölbomlott minden. A kommunizmus hetven év óta keményen odavágott mindenkinek, és azt hittük, hogy jön a nagy, kemény ütés miránk is. És ha nem volt Sztálin, volt Bulganyin vagy kicsoda, egyszer csak ránk törnek, és vége lesz a nótának. És nem történt meg. Mert közben bomlott a szovjet is. Az volt a szerencsénk. Ha nem lett volna ott is bizonyos bomlás, Moszkvában, akkor azért ránk törtek volna. Nem lett volna demokratizálódás. Na de én abba nem láttam bele, hogy Moszkvában is történik valami. És csodálkoztam is azon, hogy megy minden, nem csinálnak ellenünk semmit. Hát akkor folytassuk! Aztán már 90-ben, az első hónapokban, már eszembe se jutott, hogy félni kell Moszkvától. 89-ben még nagyon tanácstalan voltam. És tudatlan főleg, fogalmam sem volt róla, arról, hogy hát most ez sikerülhet itt vagy nem sikerülhet, ezt Moszkva tűrni fogja vagy nem fogja. Talán ez hiba is volt, hogy soha nem tájékoztatták a világot arról, hogy micsoda erők vannak náluk, hogyan kormányoznak, ki megbízható és kinek. Nem, az egy olyan titokzatos népség volt, az egész szovjet hatalom. És aztán úgy képzeltem, hogy jön majd a nagy csapás, mint 68-ban Csehszlovákia ellen meg a magyarok ellen 56-ban. Mert jöhetett volna, ha más rezsim lett volna Moszkvában. De bomlásnak indultak ők is, és azt hiszem, hogy annak köszönhetünk mindent. Képzeljük el, ha nem indul bomlásnak, és egy jó sztálinista garnitúra van! Akkor olyan vígan „súdruhok” vagyunk most is… Úgyhogy tulajdonképpen megnyertünk egy világháborút azzal, hogy a szovjet lebukott abban a lehetőségében, hogy meghódítsa Európát. Nekik voltak ilyen terveik. Egész biztos. Az Atlanti-óceánig el akartak menni. Én olvastam erről sokat, de tényleg, komolyan, orosz kommunisták is azt vallották, hogy nincs más megoldás, az Atlanti-óceánig kell menni. De azt elfelejtették, hogy Németországot is csak angol–amerikai segítséggel verték le, hogy már a németek mentek volna Moszkváig, hogy ha nincs angol–amerikai erő. Én különben németpárti voltam a háborúban.

Miért?

Azért, mert az oroszt végképp nem vártam. Én azt mondtam, hogy akármit csinál ez a német, de mégiscsak európai kultúrnépség, de ha ránk tör a ruszki, el nem tudom képzelni, hogy abból mi lesz. Az a baj, hogy nagyon buta volt a propagandájuk. Annyira jókat mondtak, amit az ember nem hihetett el. Ha megmondták volna az igazat, hogy mi ment Moszkvában, ez és ez, hogy itt erőfeszítéseket tenni és átszervezni a társadalmat, ezt is lehetne, de nem. Csak a nagy dicsőség, a nagy Sztálin stb., Molotov – ettől megijedtem. Persze hogy a német uralom se lett volna jó. A németek meg nem tudták lemérni, hogy mit lehet még, és mit nem lehet már. Érdekes, hogy amikor katona voltam – mert én katona is voltam –, sok némettel találkoztunk. És úgy beszélgettünk. Hát valamelyikünk tudott németül… Érdekesek voltak. Volt olyan német, aki teljesen elítélte Hitlert. Hogy az marhaság, hogy nem nyerhetjük meg a háborút. Evés közben mondom neki, hogy ha megnyertük a háborút, édes uram, mein lieber…, azt mondja, ezt a háborút mi nem nyerhetjük meg. Szóval tudták, a tisztek tudták, hogy ezt a háborút elvesztik. Mindenesetre még mindig jobb volt ez a második világháború félig-meddig német uralommal, mintha ránk tört volna a kelet, az orosz már a század elején, és bekebelezett volna. Akkor már magyar nem is volna itt nagyon. Nemigen.

A csecsenek is túlélték…

Csak a csecseneknek nincs annyi ellenségük, mint nekünk. Román, jugoszláv, szlovák, cseh mind arra ment volna, hogy ezeket most már pusztítsuk ki.

Impresszum 2001/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

ÁRENDÁS ZSUZSANNA: Szlovákiai magyar kitelepítettek Hirden: a lakosságcsere elszármazottjai (Akkulturációs folyamatok, csoportközi kapcsolatok etnográfiája)
TEREBESSY SÁPOS ARANKA: Középső-Zemlplén migrációs folyamata a dualizmus korában
DANIS FERENC: Hont vármegye mezőgazdasága a 18. századtól 1918-ig
BOROS FERENC: A trianoni „béke” születésének időszaka
HUSHEGYI GÁBOR: Brogyáni Kálmán szakírói, művészetkritikusi tevékenysége az első Csehszlovák Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban

AGORA

Művelődéstörténetünk nyolcvan éve

KOCUR LÁSZLÓ: A (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet (f)elé_103
KÓSA LÁSZLÓ: Gondolatok egy monográfia olvasásakor_113
ORAL HISTORY: Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szép Attila

KRONOLÓGIA

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1947-1949)

MŰHELY

HUNČíK PÉTER: A Márai Sándor Alapítvány

KÖNYVEK

Hermann Bausinger: Typisch deutsch. Wie deutsch sind die Deutschen? (Liszka József)
Heinz Tichy: Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht. (Varga Sándor)
A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918-2000). (Varga Sándor)
Margit Feischmidt (ed.): Ethnic Relations in Eastern Europe. A selected and annotated bibliography. (Puskás Tünde)
Dušan Kováč: Szlovákia története. (Simon Attila)
Dr. Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet Dóm. (Hushegyi Gábor)

RESUMÉ

Szlovenszkói városképek (Zeman László)

A Felsőmagyarországi Minerva sorozatában változatlan szöveggel jelent meg a Tátra-Almanach kötete: Szlovenszkói városképek (Bratislava–Pozsony, Tátra-kiadás, 1938, 256 p.). Az utószót (171–176. p.) Kiss Gy. Csaba írta, kifejező címet (A Felföld polgári Atlantisza) választva annak a jegyében, hogy „A városképeket bemutató kötet az urbánus hagyomány forrásvidékének a fölkutatására vállalkozik” (172. p.). S mint legsajátosabb adottságát kiemeli a régió többnyelvű és többkultúrájú jellegét. Jellemzi a szerzőket, és felhívja a figyelmet e hagyomány értékére, jelentőségére a jelen viszonylatában is.

A történetivel és az államfordulat utáni helyzettel, fejlődési tendenciáival egyaránt vet számot Szvatkó Pál bevezető elemzése (Szlovenszkói városok, 5–18. p.; lásd úgyszintén uő: A változás élménye. Pozsony, Kalligram, 1994, 155–165. p., valamint A tölgyerdőre épült város. Válogatta és összeállította: Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1996, 5–17. p.). Szvatkó, amint érintőlegesen idéztük (Kalligram, 1996, 2. sz., 3. p.), szakszerűen megalapozott várostipológiát rajzol, amely a mélyreható társadalmi változások ellenére bizonyos fokig mindmáig érvényes maradt, mesteri városjellemzései lehetővé teszik a ráismerést.

Osztályozásában észak–déli és kelet–nyugati koordinátát von meg. Szerinte az előbbi cezúrát a Szepesség és egyáltalán a megmaradt német telepek (1938 – Z. L.) alkotják; Késmárk és Igló felől indul ki, majd nyugatra kanyarodik, s a bányavárosokon, Besztercebányán, Körmöcbányán, Selmecbányán át fut délre, s ott ér a magyar határra (14. p.). (Bár a Szepesség „összetett” helyzetbe került, a válaszvonalat elfogadhatjuk, kissé nyugat felé mozdulva el, azaz a Magas-Tátrát is belevonva, amelynek központjai együtt képeznek egy várost, vagyis a Csorba-tó völgyétől Poprádon át tartanánk délnek.)

A szerző keleten kitér a kárpátaljai „levantei” városokra, s innét térülve követi az észak–déli különválást. Az északi városok képviselik a „hegységi jellegűeket”, miközben az északkeleti területen kialakult városiasságot kell – visszapillantva – leginkább felvidékinek és magyarnak tekintenünk (vö. 11. p.). Bártfát, Eperjest, Kassát s némileg Iglót minősíti ekképpen. A déliek (Losonc, Léva, Érsekújvár, Komárom) sokban emlékeztetnek az alföldi magyar várostípusra.

A Vág-völgy északnyugati hajlatában fejlődtek ki a szlovák nemzet „törzsvárosai” (Trencsén, Zsolna, Rózsahegy, Liptószentmiklós, Turócszentmárton, Árvaváralja, földrajzilag kissé elszigetelve Zólyom). A szlovenszkói városok „legszéttagoltabb” képében kellő súlyt kap Szvatkó Pál szűkebb hazája s legfőképp az új központtá váló Pozsony. Eközben mindegyikre érvényes, hogy urbanitásuk „nem egy nép és egy kultúra terméke, hanem három-négy kultúra ölelkezéséből született meg, s így megtanulta a másik oldalt is látni és becsülni” (6. p.). A dolgozat, amennyiben esszéként határozzuk meg, a szerző képzettségének, felkészültségének, tárgyismeretének és érvelésének révén, ahogy ezek megnyilatkoznak benne, a műfaj legfelsőbb szintjéig ér. Mondanivalóját egy korábbi írásában is öszszefoglalta (Az európai magyar kultúra ősforrása Szlovenszkó. A Mi Lapunk, 1931, március, 55. p.).

Az ismertetésnek tárgyát képező kötetnek A tölgyerdőre épült város kiegészítő olvasókönyve. Benne Cs. Szabó László két felismerése jelenti az eszmeileg társulót és bizonyos sarkítás továbbvitelét. Egyrészt amikor a Szepességet véli olyannak, hogy ezen az „északi kapun” a középkori Ady éppen úgy betörhetett volna Lublónál, mint Dévénynél (Kárpát kebelében. I. m. 88–110., 95–96. p.), és Spenglernek az a tétele, hogy „A világtörténelem városok története”, a régi Magyarországra vonatkozólag csak itt juthatott volna eszébe (96. p.). Másrészt „az öreg Garren” művét értelmezve (Szlovenszkói őrség. I. m. 193–196. p.; főleg 193. és 195. p.).

S a tétel rendszerré fejlesztése elválaszthatatlan Márai Sándor életművétől. „Miért vagyok »urbánus«? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek, (…) a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet.” (Napló [1943–1944]. Bp., Révai, 1945, 272. p.). A polgárnak ama fajtájában hitt, amely az európai humanizmust testesítette meg „…a másikba, amely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló” (uo. 369. p.). Vagy folytatva a ráfigyelést Rákos Péter fogalmazásában, akinek Márai örök városához úgyszintén „személyes köze van” – „Márpedig az az életstílus, amely Márait megbabonázta, s melyben később is mindig a magáéra ismert, valami önként vállalt korlátok mögött megbúvó, konzervatív színezetű, fejlődést nem igénylő magyar »végvári« patríciusi életforma, melynél különbet, vallja, később a világban sem talált. Alkalmasint hasonlót sem.” (Uő: Lírai őrjárat. In: Prágai őrjárat. Pozsony, Kalligram, 1995, 122–130., 123. p.) „…ő ebben a városban akart polgár lenni” (uo. 124. p.). Az író művei közül a Kassai őrjáratot lapozzuk fel (Bp., Révai, 1941 és Helikon, 1999, 35., 48–49. p.): „a dómot mi építettük, évszázadokon át, kassaiak, őslakók, magyarok, németek és szlovákok.” „…a csúcsos háztetőket, nemes ablakokat és remekbe faragott kapukat, a boltíveket, s a hozzá való másféle urbanitást, a Garrenek művét.” (i. m. 35–36. p.)

Márai Sándor nyilatkozataiban vannak „másítások” és eltájolások, de mindezek nem változtatják meg az értékelést és a földrajzilag rögzült látószöget. A kérdést lényegileg taglalja Láng Gusztáv tanulmánya, amelynek két pontba sűrített végkövetkeztetése az esetleges értelmezéseket törli: „1. Márai – a műveiben évtizedeken át jelenlévő szülőföld- (szülőváros-) tematikában – olyan identifikációs jelképrendszert épített ki, melyben az elvontnak és sokértelműnek tűnő, sokféleképpen interpretálható (tehát úgyszólván »üres« »magyar« és »polgár« önminősítés jelentéseit a »szűkebb pátria« meghatározó élményeiből és értékvilágából vezeti le. 2. S nem utolsósorban történelméből.” A Láng Gusztáv által ajánlott irányvétel pedig a kisebbséginek a rangját adja meg. (Lásd Szülőföld és identitás kapcsolata Márai Sándor munkásságában. In: Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok (Ideové a literárnohistorické tradície). Összeállította Mészáros András. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 1997, 30–34. p.). A záró idézetben kijelölésként lépnek fel „a Tátra városai” (uo. 34. p.). Regényeiben, naplóiban a szülővároson kívül megnevezett város még Rozsnyó és Besztercebánya, Bártfa és Bártfa-fürdő, a másik oldalról Eger, amely „úgy város, mint Chartres, Késmárk vagy Nürnberg (lásd Négy évszak. Bp., Révai, é. n., 16. p.; de felvehetjük Ceméte-fürdőt is „Eperjes mellett”, uo. 125. p.; Losonc a feltüntetett Naplóban ellenpélda (vö. i. m. 303. p.).

Sziklay Ferenc Kassája (19–50. p.) alapvető tájékoztatást nyújt mind történelmi fejlődéséről, mind a műveltségi-kulturális, művészeti és oktatási hagyományokról. Ezekbe játszatja be az államfordulat utáni időszakot, szociográfiai anyagot, táblázatokat is közölve. Akárcsak másutt, hangsúlyozza a sérelmit.

Szociográfiai leírásra és jellemzésre alapozott Érsekújvár (Jócsik Lajos, 51–85. p.), valamint Losonc (Darkó István, 123–143. p.) városképe. Mindkettőben szerkezetileg-stilisztikailag sallangtalanul fogalmazódik meg a társadalmi rétegződés kérdése, a gazdasági tényezők vizsgálata és a nemzetiségi megoszlás. Az elakadások és a fejlődés lehetőségeinek megmérése és a kellőképpen adatolt szakszerűség kiválthatja az összehasonlítás igényét a mai helyzettel.

Lőcsét az utolsó „fejezetben” (144–170. p.) Szalatnai Rezső ismert, hangulatteremtő – a többi szerzőhöz viszonyítva is leginkább – publicisztikai stílusában idézi meg. Megtalálunk benne mindent és mindenkit, ami és aki említendő. A magyar határőröket, a Jakab-templom oltárait s Lőcsei Pál mestert, Hain Gáspár krónikájából Thököly Imre és Zrínyi Ilona egyetlen gyermekének, egyhónapos kisfiának a temetését a templomba, a képzőművészek közül az egy időben szentpétervári cári festőt Rombauert, Markó Károlyt, továbbá a várost és a Szepességet a magyar irodalomban, Krúdyig (podolini osztálytársával, Jurán Vidorral, a vadászíróval még naponként találkozhattunk…), Szabó Lőrincig (Balázs Béla az idő tájt kimaradt). Nem, Szalatnai novellizálása a felsoroltakkal szellemesen és fordulatosan ékelődve nem indokolatlan ez esetben. Lőcse a múlt, az álom, Illés Endrének fogvatartója. Az egykor dicső, műemlékekben rendkívül gazdag városban a látogató már a két világháború között is közvetlenül észlelte a „déficit d’urbanité”-t (más jegyek révén, mint amilyeneket a fogalom-terminus Nyugaton ma magában foglal), a Scepusiára ráboruló enyészetet.

Ismertetésünk végére hagytuk Gömöry János Eperjes-tanulmányát (86–122. p.). Ez három változatban jelent meg (1933, 1938, 1994), s a harmadik megjelentetése alkalmával megállapítottuk, miszerint az Almanach-beli (1938) megkomponáltságában teljes és lezárt, reprezentatív, kompozicionálisan végigvezetett, összefogott variáns (lásd Gymnasiologia. Kalligram, 1966, 2. sz., 2. p. skk.). Az Almanachban más, mint a többi „fejezet”; Gömörynek, a történésznek, tudós tanárnak összegező monográfiája, amelyhez mérten a szövegében vele nagymértékben átfedődő másik kettő kiegészítő, vagy jegyzetként szolgálhat. Rávezető a bibliográfus J. Repèák értékelése, hogy „Gömöry dolgozata Eperjes korai históriáját tekintve történeti forrásanyagával jól megalapozott”, s a középkorra vonatkozóan Iványi Béla kutatásaival egybevágó (Repèák, J. [zost.]: Ján Gömöry 1869–1966. Personálna bibliografia. ©tátna vedecká kni¾nica v Ko¹iciach, pracovisko v Pre¹ove, Pre¹ov 1966, III).

A tárgyalásmódban kifejezést nyer, hogy a szerző a történésnek nemcsak elvontabb, ok-okozati láncolatában érdekelt, miközben mindaz, amiről szól, egyben az időbeliségtől függetlenülve, az idő haladványában egymást váltó korszakok háttereként és eredőjeként mint az értékek állandóan ható vonatkozási paradigmája van jelen, hanem az igazolás és teljesebbé tétel jegyében a szemléltető részletezést vagy a szervesen beépülő művészettörténeti jellemzést és ismereteket sem hanyagolja el (s ezt nevezi Repèák belletrizálásnak). Azok a történész rálátásaiból nem hiányozhatnak, s társulnak a történésznek filozófiai tájékozottságával. Olyannyira kifejezően például a reneszánsz és a barokk képzőművészeti és eszmetörténeti helyének a kijelölésekor. A kettő történeti szerepében, jogosultságában a körülményektől függően kiteljesedő szemléletmód. A reneszánszban az ember kipróbálja önmagát és tudásának, képességeinek érvényét, az „az egyéniség szabad szárnyalása, szembenézés a világgal és annak titkaival” (106. p). S elérkezhetünk tőle annak a felismeréséhez, hogy bizonyos helyzetekben kihagy, a barokkhoz, amely az alárendelődés, függőség, a hagyatkozás iránti vonzalom. „Eperjesen a sok-sok megpróbáltatás és szenvedés után szükség volt a felzaklatott lelkek megnyugtatására. Ezt a jezsuiták az egyház kegyelmi eszközeivel kísérlik meg” (uo.), „A nyomorban, kínban vergődő, reményvesztett népnek segítségére jön, lelket önt belé a barokk” (uo.). (Aki az irodalom síkjában és az összefüggések teljesebb tárával kívánná megismerni a kérdést, tárgyalását megtalálja Franti¹ek Miko: Az epikától a líráig című kötetében [Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2000, 182–212. p.], illetve a két elemzés egybevetésével észreveszi pregnáns illeszkedésüket).

Nem ismételjük most a korábbi közlésünkben feltüntetteket. Egy tétel azonban lényeges. A monográfia első és harmadik, posztumusz változata címében is a várostörténet gyújtópontjába helyezi az eperjesi Kollégiumot, aminek a jelen kiadásban a 113. lap szakaszzáró mondata összegezi az értelmét – „Íme egy iskola belső életében egy ország sorsa tükröződik vissza”.

Sőt, ezt meghaladóan a Kollégium mint témakör napjainkban annak európai hagyományaival foglalkozó kutatói Grant-programként jegyzett (Az eperjesi Kollégium az európai gondolkodás fejlődéstörténetének összefüggéseiben; 1/4442/97). Filozófiai iskolájának a létrejötte megalapításával és megnyitásával (1666, 1667) egyidejű. A 19. század magyar filozófiájának önálló részelemeként Mészáros András könyv alakban részletezte és foglalta össze (1980), a tárgykörhöz többször is visszatérve (1994, 1997, 2000, 2000). Mi mind ez ideig a Kollégium négy tanárának a portréját kíséreltük megrajzolni (1996, 1997, 2000), s vázoltuk megfelelő vissza- és kitekintéssel az alapításának 330. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián elhangzottakat (a konferencia anyaga nyomtatásban is megjelent, 1997). Az ismertetések-dolgozatok egymásutánját egységes kötetté állítottuk össze (2000, kézirat). Az Acta Collegii Evangelici Pre¹oviensis eddigi nyolc kötete és a Grant-programbeli Antológia z diel profesorov pre¹ovského evanjelického kolégia. I. Filozófia (Zostavili [Eds.] R. Dupkala, P. Kónya. Pre¹ov, Manacon, 1999) sokrétű és gazdag tartalmukkal tűnnek ki.

Gömöry János posztumusz kötetének tárgyalásakor szóvá tettük az elvétéseket, az Almanach-beli újrakiadásában ezek megmaradtak. Például az ismert humanista író, tudós és az eperjesi városi iskola egykori rektorának, Gyalui Torda Zsigmondnak a neve „hangzóátvetéses” az újban is (Gyulai, 98. p.). Az új magyar evangélikus templom építésének időtartama helyesen: 1542–1547 (96. p.). A „Borkútka” megnevezésről megjegyeztük, hogy az nem az ásványvízforrás, hanem vizének a neve (a Borkút-forrás szlovákul is Borkut). Az eperjesi Széchenyi-kör Sz. István nevét viselte (nem Ferencét, lásd 118., 119., 121. p.). Az egyik „elvétés” pedig valamennyi változatban mélyebbről fakad, 1996-i recenziónkban kérdőjellel és Frenyó Lajos feldolgozásaira utalva jeleztük (i. h. 5. p., 13. p.).

Arról van ugyanis szó, hogy Gömöry János tévedett, amikor az orvos, felső-magyarországi örökös gyógyszerész, író (legismertebb műve az Amuletum, az az: Rövid és szükséges oktatás a Döghalálról. Bártfa, Kloesz Jakab 1645; még ugyanebben az évben ugyanott megjelent szlovák/cseh nyelvű kiadása, s egy évvel korábban a német nyelvű) feleségét Felicitásznak nevezi. A két ízben városbíróvá választott Weber Johannes (János) tudniillik az Angliából menekült katolikus, grófi Weston családból származó, s Prágába kerülve neves humanista költőnővé váló Elisabeth Johanna Westonia anyjával azon nevű leányát vette Bécsben feleségül, akinek az apja, Johann Leon (Löv) a dán királyság és több német fejedelemség bécsi követe volt, s két leányuk közül az egyiket valóban Felicitasnak hívták. De Weber hitvese Leo vagy Löw Johanna Erzsébet lett, ez időben – 1643 – Breithaupt János Frigyesnek, a német birodalom bécsi ügyvivőjének az özvegye. Rövid, alig négy évig tartó házasságukban egyetlen fiuk született, aki azonban meghalt, s anyja 1647-ben követte. Sírjánál Dürner Sámuel eperjesi lelkész és később rektor mondta el a búcsúbeszédet (Christlicher Leich-Sermon… zum Ehren… Johanna Elisabeth geboren Löwin; nyomtatásban kiadva még ugyanebben az évben), Kollégiumtörténetében Hörk is említi; Gömöry figyelmét ez elkerülte, és Weber második feleségének a nevét (Stirbitz Felicitas) az elsőével egyesítve-azonosítva kezeli. A városbíró második házasságából öt fia és két leánya született, Dániel és Frigyes Caraffa vérpadjának az áldozata lett (anyai ágon Kossuth Lajos az utóbbi egyenes leszármazottja), felesége börtönben halt meg (1668), közköltségen temették a Szent Miklós-templom nyugati kapujától a plébániára vezető úttól oldalt 1684-ben elhunyt férje mellé; leányai koldulni mentek. A Kollégium megalapítását is egyengető kétszeres városbíró s közben „vertumnus” (Rezik) kritikai és részletes életrajzát Anton Bartunek dolgozta ki (®ivot a dielo lekárnika Jána Webera [1612–1684]; egyben az Amuletum cseh szövegét is belefoglalva. A kiadványt a magyarországi kutatók közül Bubryák Orsolya ismeri, vö. Weber János Wappen der königlichen freyen Stadt Eperies című művéről. Irodalomtörténeti Közlemények, XCLX, 1995, 3–4. sz. 335–343. p.; ez úton is köszönjük Bredár Gyula prágai kollégánknak, hogy felhívta erre figyelmünket).

Bartunek dolgozatában kétségbe vonja Frenyó Lajos vélekedését, miszerint Weber eperjesi születésű és a városi iskola diákja volt. Eperjesi polgárrá fogadásakor ugyanis mint „Thierlingből” jöttet írták be (Thierling, Terling, Malé Tànie, ma Vinosady a Pozsony-vidék járásban). Anyósa, a költőnő 1612-ben halt meg Prágában, a Szent Tamás-kolostorban van a nyughelye, a cseh nyelvű Amuletum ajánlása felesége mostohaanyjának, a frydenfeldi születésű Johanna Seltenschlagnak szól.

Az Utószó a felföldi városok urbanitásának sajátos tényezőjeként német nyelvűségüket is felhozza (173. p.). Ami valóban felföldi város, a szabad királyi városok és bányavárosok ugyanis mind német alapításúak. Szvatkó Pál Indogermán magyarok (lásd uő: A változás élménye. Pozsony, Kalligram 1994, 56–80. p.) című eszmefuttatását kell e vonatkozásban is végiggondolnunk Márai Sándor és Cs. Szabó László láttatásaival együtt. Ezenkívül be kell kalkulálnunk Borsody István tételét, hogy felvidéki város nincs „környék nélkül” (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf. [1937] 52. sz., 2. p. ). S Márai a városokkal egyetemben a tájhoz is kötődik; az tulajdonképpen a Mária-udvarban kezdődik, s folytatódik a Csermely-, a Bankó-, az Ottília-, Lajos-forrás körzetével, a Hernáddal és a Magas-Tátrával. A város parkjának őszi fénytörésétől kinyúlik a Kárpátok zordonságáig. „Én külön szeretem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a fenyveseket és a vadregényt” (Négy évszak. Bp., Révai, é. n., 39–40. p.); „Csak ezt szerettem idehaza, csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek átöleltek valamit – városokat, irodalmat, emberfajtát –, mely a legnemesebb volt Magyarországon”, „…a fenyvesek sötétzöld koszorúját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy emberi tájat, az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok” (uo. 40. p.). A városokat nem lehet falvaik közül kiemelni, azok, ha mással nem, templomaik gótikus, reneszánsz vagy barokk tornyaival, csúcsíves szentélyükkel, falfestményeikkel ismétlik a várost. Egymás horizontját képezik. Az urbanitás, a városiasság nem merül ki szembeállításokban; a múltban különösen a szepesi német városokra volt érvényes, hogy lakóik a környékből feltöltődve, szociológiai tekintetben és kultúrájukban megtartották népi gyökereiket. S a régiókat így összletükben fogjuk fel és értékeljük. A németség szerepét történeti fejlődésében tanulmányok, monográfiák sorában követi Peter Kónya. A Die Deutschen und die deutsche Kultur in der königlichen Freistadt Pre¹ov/Eperies bis zur Mitte des 19. Jahrhunderts (Brücken. Neue Folge 3, Hrsg. M. Berger, K. Krolop, M. Papsonová, Germanistisches Jahrbuch Tschechien–Slowakei 1995, 299–324. p.) bevezetéséből idézzük: „…Közép- és Kelet-Európában a kora középkortól századunkig a fejlődés hordozói és közvetítői voltak. A német vendégek erőteljes beáramlása nélkül a Német-római Birodalomtól, annak határvonalától keletre fekvő országok alig érhették volna el a gazdasági, társadalmi és kulturális élet azon szintéjt, amelyet a középkor óta felmutatnak, s valószínűleg alig válhattak volna a civilizációjával kitűnő keresztény Nyugat részévé.” (i. m. 299. p). Amit ismertetésünkben s azzal kapcsolatosan idéztünk, „regionális” látószögünknek s hagyományunknak természetes eleme, tényezője és örökségünk.

Sárkány Mihály: Kalandozások a 20, századi kulturális antropológiában (L. Juhász Ilona)

Az antropológia, az emberről szóló tudomány megszületését a 19. század nyolcvanas éveire teszik, s annak idején a „primitív” kultúrák tanulmányozása jött létre. A tudományág atyjaként E. B. Taylort szokták emlegetni, s a kultúrára vonatkozó definícióját máig alapvető meghatározásnak tartják. A kezdetektől az antropológia tudománya nagy utat tett meg, kutatási területét ma már nem csupán a törzsi társadalmak jelentik, hanem maga az Ember. Ebből adódóan az antropológiának számtalan irányzata alakult ki, amelyek különböző területekre specializálódtak, mint például a szociálantropológia, a történeti, a politikai, a vizuális stb. antropológia.

A kulturális antropológia tájainkon még mindig aránylag ismeretlen fogalomnak számít, s térségünkben csupán az utóbbi jó egy évtizedben fordult az őt megillető figyelem a társadalomtudományok ezen ága iránt. Bár néhány évtizede több magyarországi kutató is publikált a kulturális antropológia tárgykörében írásokat, s néhány alapmű fordításban is megjelent, az áttörést tulajdonképpen az jelentette, amikor a magyarországi néprajz megújítási törekvéseként Boglár Lajos irányításával 1990-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán elindult a Kulturális Antropológiai Program, majd később a miskolci egyetemen létrejött a Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék, s beindult az oktatás a pécsi és debreceni egyetemen is. A helyzet ezáltal szinte forradalmian megváltozott, számtalan új kötet látott napvilágot e témakörben, s ez a folyamat évről évre emelkedő tendenciát mutat. E tudományágban történő tájékozódás megkönnyítésében – az egyetemisták és érdeklődők számára egyaránt – kétségkívül nagy szerepe volt a Paul Bohannan és Mark Glazer szerzőpáros még 1988-ban született kötetének, a Mérföldkövek a kulturális antropológiában 1997-ben megjelent magyar fordításának. E kötet célja éppen az, hogy bemutassa a kulturális antropológia eszmetörténetének főbb állomásait, mégpedig azokon a kutatókon keresztül, akik a legnagyobb hatással voltak s megszabták a kutatások irányát. Fontos eseménynek számít a tankönyvként, a Replika Könyvek hetedik darabjaként Sebők Marcell szerkesztésében megjelent Történeti antropológia című kötet is, amely az antropológiai irányzat egy sajátos területére nyújt betekintést különböző módszertani írások és esettanulmányok segítségével.

Az 1944-ben született Sárkány Mihály, aki a fent elsőként említett kötet magyar kiadását is szerkesztette és lektorálta, e mostani legújabb, a Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában című munkájában azokat az írásait teszi közzé, amelyek különböző helyeken az 1970-től 1991-ig terjedő időszakban jelentek meg, s egy modern, a nem a hagyományos európai néprajzi szemléletben íródtak. A szerző egyébként nem csupán Magyarországon végzett hosszabb ideig tartó terepmunkát, hanem például Kelet-Afrikában is kutatott.

A Bevezetésben jelzi, hogy a kötetben szereplő írások szövegeit csak kis mértékben változtatta meg, ám újabb ötletekkel már nem gazdagította, bár ilyenek „lettek volna, s talán rájuk is férne de húsz-harminc év múltán aligha tudtam volna már felvenni ugyanott a gondolat folyamát” – írja. Ugyanitt több oldalt is szentel az antropológia, az embertudomány bemutatásának, s jellemzi e tudományszak fejlődésének fontosabb állomásait.

Első tanulmányában – Kulturális antropológia, Leslie White és „A kultúra fejlődése” – az amerikai kulturális antropológiával foglalkozik, a megjelenésétől a később kialakult különböző irányzatokig. Többek között méltatja Franz Boas jelentőségét és hatását az amerikai kulturális antropológia kialakulására. Szól Boas kulturális area elméletéről, majd ennek kritikájáról, Steward multilineáris evolucionizmusáról stb. Így jutva el tulajdonképpen az amerikai antropológia egyik meghatározó egyéniségéhez, Leslie White-hoz. Munkásságának méltatása mellett legfontosabban tartott, A kultúra fejlődése című összegző művét veszi górcső alá, részletesen bemutatva e kiemelkedő tudósnak a kultúrával és annak fejlődésével kapcsolatos nézeteit.

Második tanulmánya, még 1979-ben, a Világosság című folyóiratban jelent meg Kulturális ökológia – távlatok és korlátok címmel. Megtudhatjuk, hogy elsőként az 1839-ben megalakult francia Etnológiai Társaság hívta fel a figyelmet a társadalmi élet, a talajviszonyok és az éghajlat közötti kapcsolat tanulmányozására. Ezt követően különböző álláspontok alakultak ki, s az utóbbi néhány évtizedben ismét előtérbe került ez a kérdés a néprajzban. A szerző először H. Steward antropológus nézeteit ismerteti, mivel ő kezdeményezte és fogalmazta meg a kultúra és a környezet kölcsönös viszonyának kutatására vonatkozó alapvető kérdéseket, módszereket az 1955-ben megjelent A multilineáris evolúció metodológiája című írásában. Sárkány Mihály e nézeteket elemezve, számos példát felhozva átfogó képet tár elénk a kulturális ökológiával foglalkozó több kutató elméleteiről is.

Harmadik tanulmánya a Megjegyzések komplex társadalmak szociálantropológiai vizsgálatához címet viseli. A szerző az antropológiának a 20. század első évtizedeiben kibontakozó irányzatát, a szociálantropológiát ismerteti meg az olvasóval. Az ezen tudományágon belüli különböző irányzatok, elméletek bemutatásával folytatja, mégpedig olyan művelőin keresztül, mint Evans-Pritchard, Émile Durkheim, Radcliffe Brown stb. A szociálantropológiai vizsgálatok a néprajzi módszerekkel szemben nagyobb hangsúlyt fektetnek a társadalmi jelenségek alaposabb vizsgálatára, hosszabb időtartamú terepmunkát tartva a legalapvetőbb követelménynek.

A következő, Közösségtanulmányok és összehasonlításuk lehetőségei című tanulmánya elején a szerző azonnal kifejti, hogy mit is jelent ez a fogalom: a „közösségtanulmány mint módszer lényege egymással összefüggő, egymást átható társadalmi folyamatok leírása”. Ezen módszer követőinek bemutatását az amerikai Lynd házaspárral kezdi, hiszen ők voltak a kezdeményezői ennek a módszernek. Sárkány Mihály e metódus alkalmazása során felvetődő különböző kérdésekre keresi a választ, mégpedig úgy, hogy négy közösségi tanulmányt vet össze: Az első kettőt szociálantropológus írta, mégpedig Ernestine Friedl rövid monográfiáját egy kis görög faluról, Julian Pitt-Rivers monográfiája pedig egy spanyol városkáról íródott. A másik két tanulmány szerzője szociológus. Maraspini egy nagy, 5805 lelket számláló dél-olaszországi görög eredetű lakossággal rendelkező falut, Joseph Lopreato pedig egy 2750 lakosú olasz népességű dél-olaszországi falut ír le.

A Parasztság és termelési viszonyok című tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent a parasztság fogalma. A társadalomtudományok terén született különféle elméleteket, definíciókat ismerteti, miközben nagyobb teret szentel Erdei Ferenc, valamint Szabó István nézeteinek, továbbá Gyenes Antal, Hoffer Tamás, Hoffman Tamás és a külföldi társadalomtudósok, mint pl. Raymond Firth, Robert Redfield, Schleiser, Wolf, Marx stb. nézeteinek. Sárkány Mihály is csupán ugyanazt a következtetést vonja le, amelyet már Erdei Ferenc még 1938-ban leírt, mégpedig hogy a parasztság mint olyan egykori jellegét már régen elvesztette, mára már csupán jelkép értékű. A paraszti társadalom mint olyan már nem létezik. Az már egy másik kérdés, hogy nem csupán a köztudatból, hanem a néprajz jelenkori művelői közül se sokan képesek ezt tudomásul venni, még mindig azonosítják a népi kultúrát a paraszti kultúrával.

A Kultúra, etnikum, etnikai csoport című tanulmányában Tylor kultúra-meghatározásából kiindulva a címben jelzett fogalmakat próbálja pontosabban meghatározni. Az etnikum és az etnikus kultúra viszonyát „mint a társadalom és a kultúra közti általános viszony egyik speciális eseteként foghatjuk fel” – írja többek közt. A következő, Az identitás kutatása az amerikai kulturális és a brit szociálantropológiában című írásában egy olyan területre kalauzolja az olvasót, ahol még mindig nagyon sok a nyitott kérdés, eltérőek az értelmezések. Nem csupán az európai és az amerikai felfogás különbözik e tárgyat illetően, hanem az európai társadalomkutatás képviselőinek nézetei is eltérnek egymástól. Sárkány Mihály három, általa legfontosabbnak tartott „kutatási csomópontot” tekint át alaposabban. Ezek a következők: 1. az identitás kulturális meghatározottsága; 2. akkulturáció és identitás; 3. etnikus identitás.

Utolsó tanulmányában a világhírű francia szociálantropológus, a strukturális antropológia atyja, Claude Lévi-Strauss történelemre vonatkoztatott felfogását ismerteti az olvasóval. A Zárszó helyett: globalizáció, modernizáció és kulturális antropológia című írásában pedig olyan folyamatokra és azok társadalmi hatásaira hívja fel a figyelmet, amelyek a kulturális antropológiai kutatásnak is tárgyát képezik, és sok a nyitott kérdés ezen fogalmak pozitív vagy negatív hatásainak megítélését illetően. A szerző tanulmánykötetét gazdag, tizennyolc oldalas bibliográfiával zárja, amely nagy segítségére lehet a kulturális antropológiában tájékozódni kívánó olvasóknak.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy e kötet a Kultúrák keresztútján címmel elindított sorozat első darabjaként jelent meg. A szerkesztő Vargyas Gábor beköszöntőjében a következőképpen fogalmazza meg a sorozat küldetését: „Gyorsan globalizálódó világunkban, ahol naponta szembetalálkozunk, sőt konfrontálódunk idegen kultúrákkal, ideológiákkal és értékrendszerekkel akár Magyarországon is, aligha engedhetjük meg magunknak sokáig, hogy az általunk ismert világ határait szomszédainknál, jobb esetben Európában húzzuk meg. Ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk és hol a helyünk a világban, ismerni és érteni kell ezt a világot nyelvre, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül.” Sárkány Mihály tanulmánykötetének megjelentetése e vonatkozásban kitűnő választás volt. Érdeklődéssel várjuk a következőt.

Resumé

Béla Angyal:
Electoral Attitude of the Hungarian Community in Czechoslovakia between the Two World Wars

The social sciences still owe a profound introduction and analysis of the electoral attitude of the Hungarian community in Czechoslovakia between the two World Wars and of the electoral results of the Hungarian civic parties operating in Czechoslovakia. There were a number of elections during the twenty years of Czechoslovak civic democracy and in most cases the historians and analysts introduced the achieved results of parties, their supporting power, and their role in the country’s political life on the basis of several political aspects.

In his historical and statistical work Angyal outlines the changing attitude of the Hungarian community in Czechoslovakia and the electoral results of Hungarian political parties. Since the Hungarian parties closely co-operated with the Party of Carpathian Germans (Szepesi Német Párt) and/or they strove to address the German minority during the elections, he deals with the electoral results of territories where the German minority lived. He attempted to introduce the supporting power of certain parties in some of the regions of the country and in the different layers of the society. He also examined in what proportion the members of the Hungarian minority vote for the Hungarian civic parties and what other parties did they support and what was the reason for this.

The author outlined the political institution of the first Czechoslovak Republic that were characteristic of big power of political parties and frequent governmental changes. In many cases untimely elections were provided, but these elections took place within legal and organised democracy.

He deals with social statistical characteristics of Hungarian and German communities in Slovakia and Sub-Carpathia in detail. Provincial and agricultural population was mainly characteristic for the Hungarian minority that gradually impoverished and lost its intellectuals. The German minority was characteristic mainly by keeping its social position.

The Hungarian minority in Czechoslovakia living within civic democracy between the two World Wars could regularly exercise its right to vote on the basis of general and secret right to vote. The elections were legal; it was not common in the country in those days. Among the candidate political parties that ran in the elections there were parties from the extreme right to the extreme left and from centralist parties to minority parties propagating autonomy.

In the circle of Hungarians primarily two political groups were dominant. The opposition Hungarian parties got the most votes that were between 50-70 percents. This is clear from the electoral results of territories and districts that Angyal has processed in detail, presented in charts and evaluated in his work. In the first parliamentary elections in 1820, the support of Hungarian parties was the weakest, and it was stabilised in the middle of the 20’s that these parties could count with the 2/3 of Hungarian votes.

The second strongest group was the left-side. In the first parliamentary elections the social democrats got almost the half of Hungarian votes, in the next elections the communist party got 20-25 percent of Hungarian votes. In Slovakia, the Czechoslovak Communist Party (CSKP) possessed the strongest basis mainly in Hungarian territories. Here in general the voting power was almost two times as much as the state average. This can be explained by the large number of destitute agrarian proletariats, the impoverishing peasantry losing its independent existence, and the left-side impressionability of Hungarian people who moved to towns for jobs. The communist party in the civic Czechoslovakia could operate legally and it was the only party encompassing every ethnic group. One of the reasons that resulted in the impoverishment of the Hungarian society was the land reform that followed national goals.

Numerous intellectuals and journalists, who after the fall of the Hungarian Soviet Republic emigrated to Czechoslovakia, had a strong influence on extending leftist ideas. Leftist individuals employed at government supporting Hungarian papers, educational and cultural institutions, with the help of the government provided propaganda against the Hungarian Horthy system and the parties of the Hungarian opposition.

The Republican Agrarian Party (Köztársasági Agrárpárt) had the third strongest supporting power that primarily had the land reform in its hand and consequently the influence on the Hungarian peasantry that was yearning for land. Considering the number of Hungarians it had a disproportional small share on the land reform, therefore, the agrarian party’s power of support was lower in its circles than the state average. Its supporting power was between 5-10 percents.

The Party of Social Democrats could count with a few percentages of votes that after the leaving of the communist party got very weak, but to the end of the 20’s strengthened a bit. The independent Hungarian and German Social-democratic Party in 1926 merged with the Czechoslovak Social-democratic Labour Party and operated as its Hungarian section afterwards.

The supporting power of other parties was negligible in the circles of the Hungarian minority.

There were significant differences in the electoral attitudes of Hungarian voters. Within the masses of Hungarians that was formed mainly by provincial peasantry, the communists had the most supporting power. Hungarians living in mixed territories and suburban areas, where the feeling of national endangerment was stronger, supported the extreme left-side to a smaller extent. In these territories, the majority of Hungarians supported parties of the Hungarian opposition. Such areas are, for example, the districts of Nitra and Ko¹ice. It is noticeable that in homogenous Hungarian districts of Komárom, Párkány and Zselíz the leftists have the strongest influence. They are gradually getting weaker along the suburban areas, e.g. in the districts of Érsekújvár and Somorja.

From the two Hungarian parties, the Christian-Socialist Party (OKP) had expressly the largest voting basis that is greatly supported by the Catholic religion. It was supported mainly by the Hungarians of Catholic religion and to a smaller extent by the Slovak and German population. Its influence was strong in the two biggest cities, Bratislava and Ko¹ice, but also in other cities like Nitra and Pre¹ov.

The Hungarian National Party was strong primarily in the circles of Hungarians of Calvinist and Evangelic religion in Gemer county and in those South-West districts where there were strong Calvinistic communities. Its voting basis was mainly provincial as that of the OKP’s. Its main supporters were the more well-off provincial population. In the state elections it always ran with the Party of Carpathian Germans, later also with the OPKP, therefore, it is difficult to determine its influence on a state level. It is evident that the Carpatian votes were ensured by the German party. The Party of Carpathian Germans had a very strong influence on the lower part of the Tatras, although this merely reached two or three districts. In the 20’s, about 80-90 percent of the Carpathian Germans supported the Hungarian–German party coalition. It had almost no influence on the population of other areas, for example, the German population of Kremnica. In the second part of the 30’s it had to fight against the Sudeten German Party – that began to spread in Slovakia – for zipzer voters.

Angyal mentions the electoral attitude of the population of Northern towns of Slovakia that are also trilingual – Slovak–Hungarian–German. During demographic censuses these towns recorded only a meagre and lowering number of Hungarians. In spite of this, the electoral results were surprisingly favourable for the Hungarian parties and their coalitions. In such towns as Pre¹ov, Banská Bystrica, where according to the official demographic censuses a little percentage of Hungarian and German population lived, in spite of this fact 5-10, and even 15 percent of support was recorded on the account of Hungarians. This phenomenon had its roots in the traditions of historical culture, induced by bonds and training of this bourgeois layer.

In Sub-Carpathia the Hungarian parties could count with 50-60 percent of the votes of the Hungarian minority. Angyal came to a conclusion the what he found out about the trilingual towns is true for Munkács as well, but it is more characteristic for Uzghorod. Accordingly, here the number of Hungarians voting for Hungarian parties was larger than the number of citizens of urban, Hungarian, German, and Jewish origin recorded during the demographic censuses.

In conclusion it can be stated that the Hungarian civic parties that between the two World Wars were the only and legitimate representatives of the Hungarian minority, in fact represented the two-thirds of Hungarians. A more profound examination of this fact and the detection of the interdependence require from the researchers of minority history further examination.

Csilla Fedinec:
School Network of Nationalities and Hungarian Education in Sub-Carpathia

Sub-Carpathia, belonging to 1919 to Hungary, later to the Czechoslovak Republic, from 1938/1939 again to Hungary, in the autumn of 1944 was occupied by the Soviets that radically created a new situation for the representatives of the Hungarian and other minorities that had experienced several state and system changes, had been driven to several ideological frameworks, cultural environment, and life quality. The intellectuals were replaced again and again, striking against the issue of state loyalty within the unknown state’s frames. In the Soviet system the men were dragged away to labour camps, the Germans were moved away, the Ruthenian ethnic name was cancelled, the Romanians were declared Moldovans, and practically the Slovak population disappeared, emigration and immigration – up to the time it was possible – was followed by rellocation, then nationalisation and collectivisation. Again, in the period of minority there no Hungarian politics could be present. Institutions of the Hungarian culture were as follows: the only paper on a regional level, the Carpathian True Word (Kárpáti Igaz Szó), as the loan translation of the official Ukrainian paper, from 1967 as an independent daily paper – titled Youth beyond the Carpathian Mountains (Kárpátontúli Ifjúság) is a translated youth paper are three regional papers translated from Ukrainian, from 1952 Beregszászi Népszínház operating for 40 years, and the Carpathian Publisher (Kárpáti Könyvkiadó), the Hungarian office of the Uzghorod RTV. Forrás Stúdió (Source Studio) was in the 60’s and 70’s the group of intellectuals-creators, later József Attila Irodalmi Stúdió (Literary Studio of Attila József). Papers and books in Hungarian were delivered to the Sub-Carpathia from the 60’s. There are considerable changes from the second part of the 1980’s. Associations safeguarding Hungarian interest were established – from 1994 an official society, Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (National Theatre) – therefore, the Hungarian palette became colourful. Literary, artistic, documentary Hungarian communities, and youth organisations also began to operate. At the same time, state publishing in Hungarian language was terminated. This field was supported from abroad, got under publishers supported by foundations. Products from Hungary published in the past decades were not present.

The Hungarian minority of Carpathia had a very specific past considering its education. Although its continuity was not interrupted during the continuous state changes, this continuity is proven by the basic education. During the period of the first Czechoslovak Republic we did not have a single independent Hungarian secondary school, during the years of the Second World War the Hungarian government established in tight geographical territories of the region a Ruthenian administrative unit that was from the point of view of educational arrangements and management different from school-inspectorate valid in the whole country. From the autumn of 1944, there were only elementary schools where the teaching was delivered in Hungarian language. Our first secondary schools were established at the beginning of the 50’s. Vocational training in Hungarian language commences from the 90’s. After previous examinations of university education teaching in Hungarian language is delivered in Uzghorod, and/or in the last years in Beregszász, where the Hungarian centre moved, an unaccredited pedagogical university was established supported by Hungarian foundations.

The Soviet period changed the school system and provided the minority schools with entirely new syllabuses and textbooks. The publisher of Hungarian language textbooks are still an editorial of Uzghorod nationality that operates under the Ministry of Education. The official textbooks are translated from each subject that brings technical and contextual issues, there is a lack of special knowledge, therefore, its delivery is difficult. Spelling books and books on the Hungarian language and literature are exceptions, for they are written or compiled by local authors – pedagogues, editors.

The Hungarian language as a subject is present in the classes of primary and secondary schools (today in classes from I to IV and from V to IX).

The teaching of Hungarian literature, more accurately the reading of literature is involved in the curriculum of classes from V to IX, literature history is involved in classes from X to XI at secondary schools. Thousand years have to be taught during two years. There is no chrestomathy, passages and parts of curricula are comprised in a single book. The teaching of Hungarian history is possible only facultative, therefore, the books on literature were meant as introduction to national history.

The work traces back the phases of identity search of literature teaching and emphasises that outstanding peculiarity that the only writer, from whom a student could ever gain knowledge is Sándor Petõfi – he, who was in a required distance in time from the not chemically pure twentieth century.

Vörös Ferenc:
Examination of Family Names in Four Slovak Villages in the Period between 1896-1999

In the work the author provides an examination of family names of four Slovak villages – Baloò, Orechová Potôò, Malý Cetín, and Veµký Cetín. The processing of names is provided from 1896 to 1999, i.e. we can trace back a more than hundred years old process. During the examined period the population of villages went through more power changes. These factors affect also the formation of the composition of the disposable material of family names.

In the first part of the work we are introduced with those aspects that form the basis of family name systemisation. This set of family names of Hungarian and Slav/Slovak origin are the target of the examination. We can get an overview of the origin of family names present in the villages. Later, we can learn about the main acoustic, morphological, and semantic criteria that were the basis for their categorisation. A special emphasis was set on semantic and morphological comparison of family names of Hungarian and Slovak origin.

In the second part the author depicts the formation of ethnical and religious composition of the four villages in diagrams. Later, he compares these data with the formation of the villages’ composition of family names by villages. Diagrams showing family names of fathers and mothers evidence the following:

1. In those territories where there was less population movement, diagrams depicting the composition of family names showed only a slight oscillation. Where substantial population exchange occurred, this fact was reflected in the composition of family names.
2. In the set of family names of two villages of compact Hungarian territories a fewer number represents family names of Slav origin.
3. Two villages situated on the Slovak–Hungarian language border the proportion of family names of Hungarian and Slav origin is more balanced.
4. On the language border in the Hungarian speaking village more people have family names of Slav origin than those minorities living in compact Hungarian areas.
5. We can infer only from other factors about the population’s ethnical proportion.

József Menyhárt:
Bastards of our Language Usage Meditation on the pragmatics of our contact-phenomena

His work deals with the issues that are often discussed in the groves of linguistics of the Hungarian community in Slovakia, the contact-phenomena and the attitudes arisen in connection with them. Frequent topic of linguistic researches, contact-alternative that is in the linguistic literature defined as change of the language in a contact situation (Kontra 1990: 27-29). In this case bilingual norms are in effect and the particular language differs from its other version in that that according to the strength of the contact in a less or more extent a so-called contact-phenomena are present in it (Lanstyák 1998a: 60). These contact-phenomena can be found also in the everyday speech of the Hungarian community in Slovakia (for example tyepláki, ticsinki, párki, horcsica, etc.)

A previous research inspired the author for the provision of this examination, where during the examination of the opinion of language usage a question arouse: whether the persons of the Hungarian community in Slovakia feel ashamed of the Slovakism used in their speech and if they do, in what speaking situations is this shame present.

For examining the phenomena the author addressed the population of Vrakúò with a questionnaire, asking about the use of contact-phenomena. The 12 questions of the questionnaire were answered by respondents divided into three age groups (young 15-30, middle-aged 35-50 and age 55- and up). In his work he processed only the answers of the young generation. According to the answers on the attitude questions, it can be determined that the young respondents can see the differences between the Hungarian language spoken in Hungary and Slovakia. (questions from 1 to 6), and have a so-called „weaker language knowledge”. With the help of communicational situations present in the questionnaires he wanted to find the answer for the question whether the young Várkony speakers experienced shame for their Slovakism and if they did, when they did (questions from 8 to 12). According to the answers given to the 11th question a chart was constructed that describes that according to the respondents in what situation is and is not the contact phenomena present.

According to the research results it can be clearly stated that shame for Slovakism is present in the younger group. This phenomenon means a serious task for those active in Hungarian language development and language planning in Slovakia, whose activities have always been set on self-confidence and the formation of a community that speaks Hungarian or its Slovak version in Slovakia.

Simon Szabolcs:
Books on our language (from the works of Lanstyák István)

In this paper he focused on books published by István Lanstyák, a linguist and teacher, Comenius University Bratislava, Department of Hungarian Language and Literature.

As a single author, he published three of these publications; one of them was published in cooperation with Gizella Szabómihály, a Hungarian linguist living in Slovakia.

He presents the publications in order of their respective publication:

• 1997: Hungarian Language Use – School – Bilingualism (Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvûség). Kalligram Publishing House: Bratislava;
• 1998a: At Home in Our Language (Nyelvünkben otthon). Nap Publishing House: Dunajská Streda;
• 1998b: Specific Features of the Hungarian Language Spoken in Slovakia (A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai). University Instalments 1., Lilium Aurum: Dunajská Streda;
• 2000: The Hungarian Language in Slovakia (A magyar nyelv Szlovákiában). Osiris Publishing House, Kalligram Publishing House, MTA Workshop for Minority Studies: Budapest–Bratislava.

The initial part of this paper refers to early Hungarian social-linguistic surveys in Slovakia in early 1990´s, which also marked the beginning of the academic activities of the above writer. For more than a decade, István Lanstyák has primarily focused on social-linguistics, and on bilingualism in particular. In his article, the author refers to the fact that several of Lanstyak’s studies would deserve individual attention of professionals, in particular his work The Issue of Exchanging Codes (of Hungarian and Slovak Language) in the Hungarian Community in Slovakia (K otázke striedania kódov (maïarského a slovenského jazyka) v komunite Maïarov na Slovensku), published in 2000 in Slovak (in Slovo a slovesnos» 61: 1–17). Several of his other writings evoked heated debates even strong criticism, above all his writings published in Saving or betraying the language? Debate on Trans-boundary Hungarian Language Use (Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról) (editors: Miklós Kontra and Noémi Saly, 1998, Budapest: Osiris). The most significant common feature of the presented four books is the application of social-linguistic research methods. Besides, the major goal of the books is to present and describe the variants of Hungarian spoken in Slovakia. From this perspective, the most significant one is The Hungarian Language in Slovakia (A magyar nyelv Szlovákiában), comprising the most data and originating from a comprehensive study conducted across the Carpathian basin. This survey covers all Central-European countries in which Hungarian is spoken as a minority language (excluding Croatia, since the war disallowed the fieldwork) and Hungary where it is spoken as a native language. Miklós Kontra, a Hungarian linguist, managed the overall comprehensive survey.

The above paper discusses the environment in which the mentioned books originated; it consequently attempts to introduce these publications and to shed light on other correlations of István Lanstyák´s academic activities. By doing so, this paper wishes to pay off a part of big debt, since the introduced publications were, in fact, met with no response, especially in the Hungarian groves of Academe in Slovakia.

Gergely Agócs:
The Social Institution of Mastering Skills in the Circle of Roma Musicians (examples of Hungarian communities in Slovakia)

The author in the work deals with musical training practices of Roma musicians living in Hungarian territories of Slovakia. While reviewing the antecedents of research history, he infers that an array of such folklore phenomena belong to the functional system of traditional music culture of which profound examination is still owed by science. The examination of the process of inheriting music and giving and receiving mechanism also belongs to the research topics. In monographs dealing with vocal music tradition we can sporadically find data concerning the mastering and use of music, although there is even less description of similar relations of instrumental music folklore.

Making music and mastering instrumental skills is undoubtedly complex, for the outsiders a process of hidden „professional training”, of which examination is necessary and instructive. The author emphasises the works of Báling Sárosi and Béla Halmos while considering the issues of the work’s subject. In the works of these two authors we can experience that – putting aside the problems that have been created by the Roma musicians’ origin and way of performance – they also examine the other aspects of making music as an ethnographical phenomenon present in the communal way of life. The precondition of this research work’s successfulness was that change of attitude of which point is that the research approaches the music material not from the melody’s, but from its performer’s point of view. This methodological innovation enables to define what factors determine the fixation of specific forms of way of performance and how the processes of inheriting and techniques of passing on traditions affect the performance style of instrumental folk music and the formation of territorial characteristics present in it.

In the second part of the work the author discusses the social institution of traditional musician training and its tuition process in general.

1. The child of a musical family learns how to sing the first simple melodies when he is three and at the age of six he is able to perform more than a dozen of songs. Therefore, mastering music on a basic level is provided and so the child experiences the first musical experiences from auditive coding and relations of active usage.
2. The child in his sixth and seventh years of age gets the musical instrument and his father or other close relative introduces him with the basics of instrumental playing. The talented child can play the most parts of songs known by him in a short time.
3. Generally accompanied by his parents the student candidate presents himself at the master to show on what level he is expert with his musical instrument. It is equal to an entry examination, when the parents agree with the master on the method and rate of payment.
4. The training is provided mainly at the house of the master in form of training „classes”. During these classes the practice consists of two parts: individual training and playing with a band. During the individual training besides mastering melodies the emphasis is set on the formation of proper way of performance, which can be considered the most important part of the training. The use of the musical instrument and the issues of mastering grace notes belong here: use of fiddlestick, fingering, technique of compass and shifting, knowledge of tonality, rhythm, etc. During individual training except the melodies (besides traditional melodies and novelties, as well as current up-to-date musical products), the students are taught fingering and scale practising. In learning the melodies not the amount is the determining aspect, but the training is focused mainly on the formation of the correct style of performance. In practice it means that the master teaches his students to play only 20-40 melodies, of which each tiny parts are taught in their finest detail. Consequently, those instrumental techniques and grace notes are fixed that form the basis of the performance style characteristic for the specific territorial area. If the student is able to play (or accompany) a few melodies, the teacher (who is in general an active musician) takes the student to the practice of his own band or calls his band to the class. In such occasions the teacher exercises the student according to the musical instrument, musician or appropriate function of the musician in the band given by tradition and musical event (and the melodies related to it).
5. The entire training period is finished with an „exam introduction”. The father of the student, who is in most cases also a musician, visits the teacher after the agreed time to see his child’s performance. At such auditions generally the student has to play with the band of his teacher. If he succeeds, he is considered a full-value musician. If he goes to play music, he can rightfully require an adequate proportion of payment as for a full member.

The author emphasises that in accordance with the social function of music and music provision this method has organically developed the possibly most optimal structure of lessons. He also points out the fact that the structural architecture of music education at schools is in contrary with this. Firstly, the students are introduced with a complex system of notations (tonic sol-fa and notation) from which at the end through another transposition he has to understand music through the musical instrument, since the student often learns melody from notes.

In the third part of the work the author deals with the formation of the social institution of the profession of musicians. The author explains this on one hand with the development of musical demand of a relatively large number of the gentry in certain regions (in certain territories of Csallóköz and former Gömör and Bars counties), and on the other hand, with one of the general concomitants of the achievement of middle-class status.

The work comprises a collection of interviews extracts prepared at the research area.

Árendás Zsuzsanna: Szlovákiai magyar kitelepítettek Hirden: a lakosságcsere elszármazottjai (Akkulturációs folyamatok, csoportközi kapcsolatok etnográfiája)

Bevezető

Tanulmányom az 1947-es csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében a szlovákiai Taksonyról, Hidaskürtről, Kosútról és Galántáról a Baranya megyei Hirdre került szlovákiai magyarok „történetét”, az új környezetbe való beilleszkedési stratégiáit rekonstruálja egyéni narratívák alapján. A továbbiakban szó lesz egyéni, ill. csoportos beilleszkedésről, az akkulturációs folyamatok különféle segítő vagy gátló tényezőiről, az eltérő etnikai csoportok közti társadalmi dinamikákról s nem utolsósorban a szülőfölddel való kapcsolattartás módjairól, az emlékezés, emlékezet és a közösségi tudat működéséről egyéni és csoportszinten. Leírásaim, elemzéseim a klasszikus etnográfia megújult változatának tekinthetőek talán, szabadon elegyítve a néprajz, a kulturális antropológia és a szociológia módszertanát és megközelítési módjait. Az elemző szöveget tudatosan egészítettem ki narratív részletekkel, egyfajta kísérleti műfajt, a kutató és az elbeszélők közös narratíváját teremtve ezáltal. Nem titkolt célom beavatni az olvasót az elbeszélések sodrába, közös kalandozásra híva az emlékezet zegzugos „tájaira”.

Rövid történeti adalékként érdemes áttekinteni a lakosságcsere adatait az alábbi fejezetek jobb megértése érdekében. A kibocsátó faluból, Taksonyról 110 magyar családot telepítettek Magyarországra /2/ a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében. Többségük a Bács-Kiskun megyei Vaskútra került az onnan kitelepített svábok helyére, ezenkívül Pécs, Békéscsaba, Nyíregyháza környéki falvakba, tanyákra is kerültek taksonyiak. A kitelepítettek helyébe a magyarországi Tótkomlósról érkeztek evangélikus vallású szlovák családok. A lakosságcsere nyomán a falu összetétele mind nemzetiségi, mind vallási és gazdasági vonatkozásban alapvetően megváltozott. A befogadó településre, Hirdre 11 Galánta környéki család került, később (az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején) beköltözött még további 5 család. Hidaskürtről 7, Kosútról 2, Galántáról 2, Taksonyról 4, Felsőszeliből 1 család érkezett. A kitelepítéseket végig nagyfokú bizonytalanság jellemezte, mivel sem az otthon maradó családtagok, sem a kitelepítésre kijelöltek nem tudták, hogy Magyarország területén hová viszik őket, mennyi időre, hogy végleges-e az áttelepítés.

„Beraktak Galántán egy vonatba, és csak ment, ment, nem tudtuk, hova visznek. Pécsre hoztak. De nem ide, Hirdre, nagy eső volt, és nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni, így hoztak ide. A sváb tulajdonos itt volt. Még bent volt a házban. Nem ez a ház volt, egy kis ház, mi nem akartuk elfogadni. Mondom a kormánybiztosnak, hogy nem kell föld se, mi megyünk vissza…”

Csoport, etnikai identitás, kulturális tudás

Munkámat egyéni narratívákra, személyes visszaemlékezésekre építettem, miközben egy, a hivatalos történetírásban is megjelenő eseménysorozat, a szlovákiai magyarok kitelepítése, az 1948-as lakosságcsere adja az elbeszélések kiindulópontját. Az egyéni narratívák módszere lehetőséget nyújt sajátos perspektívák elemzésére, mindvégig egyéni és csoportidentitás, kulturális és etnikus emlékezet átfogó keretei között mozogva.

Az identitásról, az etnikai identitásról szóló definíciók két meghatározó álláspont körül kristályosodnak. Beszélhetünk egy „primordialista” vagy esszencialista megközelítésről: ez az etnikai identitást társadalmi és történelmi meghatározottságokon kívül álló kategóriaként kezeli, amely az etnikai lényegre vonatkozik. „A történelmet egy olyan szakadatlan folyamatnak látja, amely időn és kultúrákon átemel bizonyos tapasztalatokat és koncepciókat.” /3/ A leggyakrabban konstruktivista címkével ellátott álláspont szerint az esszencialista érvelések történelmietlenek. A konstruktivisták érdeklődése nem a kategória tartalmára, hanem a szerkezeti felépítésére helyeződik. Amikor identitásról beszélnek, a társadalmi különbségek létrehozásával és szerveződésével foglalkoznak, a különböző meghatározások társadalmi folyamataira, politikai, hatalmi mechanizmusaira figyelnek. Ennek megfelelően e témában az antropológiai kutatások is a „történelemcsinálás” folyamataira koncentrálnak elsősorban, a kulturális struktúragyártás sajátos gyakorlatára. Amikor a különböző csoportok múlthoz való eltérő kötődéseire figyel, ez a történelem- és emlékezetközpontú megközelítés az etnikai identitás kérdését egy történelmi keretbe ágyazza. Elemzésem az utóbbi, konstruktivista modellt tekinti kiindulási alapul.

Elfogadva az alapfeltevést, hogy az etnicitás nem egy statikus társadalmi entitás, hanem sokkal inkább egy időbeli folyamat, annak konkrét megjelenéseit egy, az új környezethez való adaptációs folyamat aktuális állomásaként kezelem. Az adaptáció legvégső állomása a teljes asszimiláció. Migráns csoportokat vizsgálva az adaptáció kétfajta útját különbözteti meg a szakirodalom: egy történeti, egyszeri és egy ciklikus folyamatot. /4/ A bevándorlók helyzetének alakulására három, a politika és a társadalomtudományok által is alkalmazott megjelölés él napjainkban: az asszimiláció, az integráció és a szegregáció. /5/ Bár az általam vizsgált kitelepítettek csoportja szoros értelemben nem tekinthető bevándorló idegennek az új környezetben, helyzetük mégis számtalan olyan rokon vonást mutat velük, mely érthetővé teszi a párhuzamba állítást.

A szociológia egy ismert irányzata (Chicagói Iskola) a nagyvárosi bevándorlók társadalmi beilleszkedését egy olyan akkulturációs folyamatként kezelte, amely során a teljes izolációtól a csoportközi versenyen és konfliktusokon át eljutnak az asszimiláció záró stádiumához. /6/ Milton Gordon /7/ gyakran idézett asszimilációs modelljében két egymást követő fokozatot különböztet meg: egy kulturális és egy strukturális asszimilációt. A kulturális asszimiláció során a bevándorló átveszi a többségi értékrendet és életmódot, majd ezt követően illeszkedik be a befogadó társadalom intézményrendszerébe. Ezek a modellek alkalmazkodási, igazodási folyamatokat írnak le, a bevándorló kultúra felől szemlélve a változásokat.

Az etnikai kapcsolatok pontosabb megértéséhez az alkalmazkodási folyamatok elemzését javasolják egyes szerzők. Susan Olzak /8/ versenyelméletének alapja a humánökológia és a kollektív cselekvés fogalmának összekapcsolása. Bevándorlási, versengési, ill. alkalmazkodási folyamatok elemzésével kulcsot ad az etnikai konfliktusok elemzéséhez és megértéséhez. A humánökológiai nézet szerint maguk a bevándorlók alakítják ki a befogadó társadalom válaszait térfoglalási stratégiáikkal az új élettér és források kiaknázására való törekvéseik során. Az asszimilációs modell szerint az újonnan érkezettek különbözősége akadályozza beilleszkedésüket a befogadó társadalomba. Az etnikai különbségek csökkenésével viszont csökken a konfliktus lehetősége, és növekszik a beépülés esélye. Gordon /9/ az asszimilációs folyamatot lépcsőfokokra bontja. Az első szakaszban a bevándorlók és a befogadók etnikai különbözőségei tudatosulnak, a konfliktus lehetősége ekkor a legnagyobb. A további fázisokban olyan asszimilációs, illetve akkulturációs folyamatok zajlanak az újonnan érkezett csoport soraiban (nyelvelsajátítás, egyes szokások átvétele), melyek az ellentétek fokozatos megszűnését eredményezik. Ezek a folyamatok egy olyan egyensúlyi állapothoz vezetnek, ahol a csoportok életlehetőségei kiegyenlítődnek.

Barth /10/ az említett versenyelméletek kapcsán leszögezi, hogy a stabil etnikai viszonyok a csoportközi verseny szintjétől függnek, ahogy azok a környezet kihívásaira s az erőforrások adta lehetőségekre reagálnak. Ezek szerint a verseny kollektív cselekvéseket alakít ki, mely etnikai határok mentén szerveződik. Barth és mások ökológiai elméleteiből leszűrt legfontosabb hipotézis az, hogy egy etnikai verseny akkor bolygatja meg a határokat, ha ugyanazokért az értékes erőforrásokat próbálják meg birtokba venni a különböző etnikus jellegű csoportok (állások, lakások, házastársak. Ilyenkor az etnikai verseny konfliktusba torkollik, illetve az egyik, gyengébb csoport beilleszkedik az erősebbe. Kutatásom és elemzéseim során részben a leírt versenyelméleteket, részben Barth konstruktivista modelljét használom elméleti alapul. A továbbiakban ezt ismertetem.

Barth megközelítésének alapját az angolszász szociálantropológia „corporate group theory” (egységet alkotó csoport) fogalmából kölcsönzi, illetve Goffmann interakciós helyzetekre készült modelljéből. Kifejti, hogy a társadalmi szerveződés szükségszerű velejárója az etnikai identitás; a társadalomban tapasztalható kulturális különbségek általa szerveződnek. Mivel társadalmi folyamatokról, szerveződésekről van szó, a hangsúly nála nem a kulturális tartalomra, hanem a szerveződés, határképzés körülményeire, mikéntjeire és miértjeire helyeződik. A határfenntartó folyamatok sajátos társadalmi interakciókat követelnek eltérő csoportok között. Barth értelmezésében az etnikai identitás nem egy statikus „kulturális jegy”, hanem az aktuális gazdasági, társadalmi körülmények közt fogalmazódik újra, azaz szituációfüggő. Mivel egy adott etnikai csoporthoz való tartozás folyamatos külső és belső egyeztetések tárgya, besorolásokon és önbesoroláson alapszik (külső címkék és egyéni azonosulás). Határteremtő funkciójuk azoknak a kulturális különbségeknek van, melyek alapján két csoport elkülöníthető egymástól, vagyis a közös társadalmi-kulturális kontinuumon belül törtéspontként jelentkeznek.

Barth a társadalmi identitás formálódásának folyamatait tárgyalva három szerveződési szintet különböztet meg.

Mikroszinten az egyéni cselekvéseket és tapasztalatokat írja le. Bizonyos társas interakciók, döntési helyzetek és közösségi cselekedetek során az egyén megalkotja társadalmi hovatartozását, egyes mintákat elfogad, másokat elutasít. Etnicitásról ezen a szinten akkor beszélhetünk, ha a két csoport napi kapcsolatban van egymással, s különbségeik az érintkezések során megjelenítődnek, s egyúttal határokat képeznek. A modell ezen a szinten az egyéni szabadsággal is számol azáltal, hogy a társadalmilag folytonosan újratermelt kategóriákból és mintákból az egyén maga válogathat. Hogy az identitás választásának szabadsága milyen mértékű, s mekkora a struktúra korlátozó ereje, ez a kutatások egyik alapkérdése. Thomas H. Eriksen /11/ a választások szituatív jellegét hangsúlyozza, amikor is azt mondja, hogy az etnikai identitás a választás és a meghatározottság sajátos összjátéka.

Középszinten a modell a közösségteremtő, szervező folyamatokat és szubjektumokat írja le („vállalkozók, vezetők és a retorika”. /12/ Tevékenységük alapját az etnikai különbségek adják, s ugyanakkor működésük, intézményeik folytonosan újratermelik azt. Eltérő nézetek léteznek arról, mely társadalami tényezők az etnikai elkülönülés elsődleges okai: a szűkös erőforrások (humánökológiai megközelítések), valamely társadalmi csoport hegemóniája, avagy egy politikai elit hatalmi ambíciói.

Makroszinten az állami és globális diskurzusok alkotják meg az identitás kategóriáit. Jogok és tiltások közt fogalmazódik meg egy adott csoporthoz tartozó egyén társadalmi elfogadottsága, beilleszkedése, előbbre jutása.

Barth elmélete jelentős mértékben megújította az etnicitáskutatást, máig érzékelhető a hatása.

Módszertan

Anyaggyűjtésemet a kulturális antropológia módszertanának megfelelően a terepmunkára alapoztam. /13/

Terepmunkám 1998 szeptemberében kezdődött. Ekkor jártam először Hirden, ismerkedtem meg a faluval, a környékkel, s találkoztam kulcsadatközlőmmel, Várszegi Lászlóval, aki munkám során végig nagy segítségemre volt. Beszélgetőpartnerekkel ismertetett össze, találkozási lehetőségeket biztosított számomra, sok háttérinformációval és helyi ismerettel gazdagított. Rendszeres látogatásaim Hirdre 1998. december végéig tartottak, a terepmunka befejezéseképpen, pótlólagos információgyűjtés és néhány elmaradt interjú felvétele céljából 1999 januárjában egy rövid időt ismét a faluban töltöttem. Taksonyon, munkám „másodlagos terepén”, nem végeztem olyan részletes és hosszan tartó információgyűjtést, mint Hirden. A taksonyiak esetében csupán egy történeti mozzanatra, annak emlékezetére, illetve a kitelepítettekhez fűződő kapcsolataikra voltam kíváncsi. Taksonyon 1998. december végén, illetve 1999. január elején tartózkodtam, amikor is interjúkat készítettem, családokat látogattam meg.

A beszélgetések egyrészt irányított interjúkként, előre megszerkesztett kérdések vázlata alapján történtek, de ezek a kérdések többnyire csupán kiindulásként szolgáltak egy kötetlenebb, szabad folyású beszélgetéshez. Interjúalanyaim megválasztásakor fontos szempontként szerepelt, hogy a témakör lehető legváltozatosabb megközelítését, értelmezését prezentáljam, azaz egyfajta „reprezentatív mintát” kapjak (nem a fogalom szigorúan meghatározott szociológiai értelmében) a témához kapcsolódó sokféle narratívából. Ennek megfelelően különböző korú, eltérő generációkhoz tartozó, eltérő foglalkozású, családi állapotú emberekkel beszélgettem.

Hirden az ún. első és másodgenerációsoknak két csoportját érdemes megkülönböztetni. „Idősebb első generációsoknak” nevezem azokat, akik felnőttként, családosan (általában 30 év fölött) kerültek Hirdre, „fiatalabb első generációsoknak” azokat, akiket ifjúként telepítettek ki, tehát gyermekkorukat még Taksonyon töltötték, s számtalan emlékük van a szülőföldről. „Másodgenerációsokként” emlegetem azokat, akik már Hirden születtek első generációsok gyermekeiként, valamint ide sorolom azokat is, akik kisgyermekként (kb. 5 éves kor alatt) kerültek Magyarországra, s nincsenek saját emlékeik „otthonról”.

E beosztást lényegében beszélgetőpartnereimtől vettem át önbesorolásaik alapján. „Harmadgeneráció”, mint olyan, Hirden gyakorlatilag nem létezik, az érintett korosztály ugyanis már nem rendelkezik olyan tudás- és emlékanyaggal, amely egy külön identitást („felvidéki”, „szlovákiai”, „kitelepített” stb.) kialakíthatott volna bennük, amely a falubeli kortársaiktól elkülönítené őket.

Eltérő a helyzet Taksonyon, ahol a kitelepítés mára már csak egy nagyon szűk korcsoport személyes életútjának, tudásanyagának része. A hirdi első generációsok közül a „régi öregek” (a 30 év fölött átkerültek) taksonyi kortársai, akik eleve kevesen maradtak a faluban, mára nagyrészt már meghaltak. A „fiatalabb” első generációsok, az iskolás- vagy ifjúkorban áttelepítettek taksonyi kortársai azok, akik a legtöbb emléket őrzik velük kapcsolatban – iskolai barátságok, szerelmek, unokatestvéri kötődések nyomán. Az emlékezés szintjén túlmutató aktív kapcsolattartás – rokoni, baráti látogatások formájában – is ennél a korcsoportnál található még meg valamelyest. A taksonyi interjúim nagyrészt velük készültek. A taksonyi informátorok narratívái egészen más tudásanyagot tükröznek, mint a hirdieké, hiszen ők maradtak otthon, a megszokott környezetben. Náluk az élmények mára sokkal halványabbak, epizódszerűbbek, a kitelepítés mozzanata köré koncentrálódnak, illetve azokhoz a látogatásokhoz kötődnek, melyek az elszakadást követően kb. tíz évvel később indulhattak meg oda-vissza irányban.

Munkám hiányosságának tekinthető, hogy nem tér ki az 1997-es, a kitelepítések 50. évfordulójára rendezett taksonyi faluünnepségre, melyet a helyi polgármesteri hivatal és a Csemadok járási bizottsága rendezett a lakosságcserére emlékezve. (A faluban emléktáblát avattak, ünnepi misén vettek részt a hazalátogató magyarországi kitelepítettek és a vendéglátó falubeliek, rokonok, este a helyi kultúrházban zenés-táncos ünnepséget tartottak. A hirdiek közül csak két család vett részt az ünnepségen, egy harmadik levelet küldött a falunak, melyet a megemlékezésen felolvastak.)

Hangsúlyozandó, hogy kutatásom egyetlen szűk témakörre, a Hirdre telepített felvidékiek csoporton belüli és csoportközi kapcsolataira korlátozódik, az interetnikus kapcsolatok teljes képének felvázolása nélkül. Ajánlatos lenne a hirdiek helyzetét összevetni egy hasonló, felvidéki kitelepítettek lakta faluval például az Alföldön (a taksonyiak esetében Vaskút jöhetne szóba), illetve egy olyan „homogén” településsel, ahová csak egy faluból telepítettek felvidékieket (pl. a hidaskürtiek esetében ilyen falu Bikal). Így olyan tágabb, összehasonlító jellegű kérdésekre is választ lehetne kapni, mint pl.: miként befolyásolták a más jellegű gazdasági körülmények a beilleszkedést, egy kompakt közösség az új környezetben mennyire maradt „összetartó”, vagy ugyanúgy egyénileg illeszkedett-e be, mint az a hirdiek esetében tapasztalható. E kérdések megválaszolása azonban már túlmutat e dolgozat keretein. Jelen esetben csupán arra vállalkoztam, hogy egy bonyolult etnikai, rokoni kapcsolatrendszer egyetlen aspektusát ragadjam meg egy csomópontból, azaz a Hirdre telepített felvidékiektől kiindulva haladva a falu etnikai szálai mentén. A hirdi felvidékiek szemszögéből, az ő narratíváikon keresztül vizsgáltam a felvetett kérdéskört, kíséreltem meg értelmezni és körülírni csoportidentitásuk alakulását, időben, generációkra tagolva, személyes életutak tükrében.

Kapcsolatok Hirden

Hird Pécstől 5 kilométerre a Budapest felé vezető 6-os út két oldalán fekszik. Napjainkban közigazgatásilag Pécs város 1-es számú részönkormányzatához tartozik, önálló faluvezetés nélkül. Lakosainak száma kb. 2000, de napjainkban is folyamatosan nő a lakosság száma a környékről betelepülőkkel, bővül a település az új családi házak épülésével. Hird gyakorlatilag két különálló, építészetileg, a lakosság öszszetételében is különböző falurészből tevődik össze, melyet a 6-os út választ el egymástól. A falut helyközi és városi buszjárat köti össze Péccsel, gyors és egyszerű mozgást biztosítva a hirdieknek. Sokan vállalnak munkát a városban, iskoláztatják ott gyermekeiket.

A falun belüli csoport- és személyközi kapcsolatok elemzését egy történeti keretre igyekszem felfűzni, a ki- és betelepítésektől indulva, időrendben haladva a rendszerváltáson át egészen napjainkig. Elemzésemben elsősorban nem a hivatalos történetírásra hagyatkozom, hanem adatközlőim visszaemlékezéseire. A hivatalos történetírás adatai, reprezentációi és a statisztikák adatai mögé próbálok betekinteni, az érintett falu fejlődésére és lakói kapcsolatrendszerének alakulására koncentrálva a település lakóinak belső értelmezései alapján. Elemzésem a már említett módon egy laza kronológiai vonalat követ, ilyen szempontból történetinek is nevezhető, ám sokkal inkább törekszem arra, hogy felvázoljam azokat az etnikai határokat, melyek felvidékiek, németek, őslakos magyarok közöttt húzódnak, illetve húzódtak valamikor. Ahogyan Barth hangsúlyozza elméletében, ezek a határok soha nem szilárdak, úgy időben, mint térben, illetve szituációtól függően változnak. Ez annyit jelent, hogy amikor határmeghúzásról vagy azok rekonstruálásáról beszélek, akkor valójában szituációkat elemzek. A továbbiakban ilyen helyszínekhez és időpontokhoz (s egyúttal generációkhoz) köthető szituációkat veszek sorra, fokozatosan szűkítve a „látószöget” s az általa befogott tereket.

Három fő érintkezési felületet különítek el (falu, falu szintjén kívüli, falu szintje alatti), s e felületeken belül több ponton keresem meg az etnikai elkülönüléseket, azaz a hirdi közös kulturális kontinuum törésvonalait. E pontok összessége adhat meg egy „virtuális etnikai térképet”. /14/

A „régi falu” és lakói

A ma „régi falu”-nak nevezett falurész volt az eredeti Hird település, az ötvenes évek végéig ezen a részen kívül nem álltak lakóépületek. Itt laktak azok a németek is, akiket kitelepítésre jelöltek, s helyükre felvidéki családokat telepítettek 1947-ben. A németek egy részét Németországba deportálták, ám többségük a faluban maradt rokon családok kényszerű összeköltözésével. A „régi faluban” a hetvenes és a nyolcvanas években építkezési tilalom volt érvényben, így itt új házak építése, illetve a régiek átalakítása, bővítése csak a rendszerváltás utáni időszakban kezdődhetett el.

A Galánta környéki falvakból a kitelepítések 1947 tavaszán zajlottak le. Ekkorra a magyar lakosság egy részét már kényszerközmunkára Csehországba, a Szudéta-vidékekre vitték (a Galánta környékieket a ®ateci járásba), az onnan kitelepített németek helyére. A deportálások alól azok mentesültek, akik ún. „fehér lappal” (a kitelepítésről értesítő okirat) rendelkeztek. A taksonyiakat 1947 áprilisában telepítették ki szülőfalujukból két-három szerelvénnyel. Ekkor került el a faluból a magyarországi áttelepítésre kijelölt lakosok túlnyomó többsége (70-80 százaléka). Ugyanez mondható el a másik két, terepmunkám során érintett településről, Kürtről és Galántáról is.

A két falu (Taksony, Kürt) lakosai gazdálkodással foglalkoztak, kis-, illetve középparasztok voltak, valamint néhány nagygazda is volt közöttük. Akadt a kitelepítettek között még falusi boltos, kereskedő, kocsmáros is. Birtokaik az egy-két nagygazda kivételével nem haladták meg a tizenöt holdat. (Jelen esetben ennek azért van jelentősége, mert az áttelepítési rendelkezések szerint tizenöt holdnál többet nem kaphattak kijelölt új lakóhelyükön, így viszont a hirdiek nagy többségét ez nem érintette). Galánta, mezőváros lévén, lakóinak életformája nem sokban különbözött a tőle pár kilométerre fekvő falvakétól, az emberek itt is gazdálkodásból éltek, esetleg kereskedők voltak.

Az áprilisi kitelepítéseket követte egy második transzport májusban, ezzel kerültek át Magyarországra a ma Hirden élő felvidékiek.

„Akik visszamaradtak, azokat már nem teljes szerelvénnyel [hozták], hanem »odacsapták« valahová. Ilyen »odacsapás« voltunk mi is május végén, a hidaskürti, galántai vegyes szerelvénybe raktak.”

Valamennyi kitelepítésről szóló narratívában előfordulnak a legelső magyarországi élmények, s köztük kiemelten szerepel a Hirdre kerülés véletlenszerűsége.

„Nagy eső volt, nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni – így hoztak ide.”

Hidaskürt, Galánta és Taksony szomszédos települések a felvidéki Galántai járásban (volt Vágsellyei járás), ám ennek ellenére az így „összecsapott” családok nem ismerték egymást. Lényegesen nagyobb kolóniában, a főtranszportokkal kerültek taksonyiak pl. Vaskútra, hidaskürtiek Bikalra. A Hirdre került transzportot egy-két éven belül (1948–1949-ben) még egyénileg követte néhány csehországi deportálásból hazakerült rokon, illegálisan lépve át a magyar–csehszlovák határt; az ő helyzetüket később legalizálták.

A Hirden kapott házak méretei megfeleltek az otthon hátrahagyott porták méreteinek, ugyanez vonatkozott a földterületekre is. Emiatt egy nagygazda család kivételével senki sem panaszkodott. Néhány esetben előfordult, hogy a betelepítést követő kezdeti hónapokban egy fedél alatt (vagy közös portán, de különálló épületben) élt az eredeti tulajdonos sváb /15/ és a betelepített felvidéki család, ám ebből konfliktusok, a felvidékiek elmondása szerint, nem adódtak (bővebben erről a későbbiekben).

„A svábnak volt kocsmája, az a ház másik részében volt. Oda rakták be őt addig. Majdnem együtt laktunk. Nem volt köztünk semmi [baj]. A gazdának ott volt a fia Galántán katona… itt voltak a faluban ketten vagy hárman katonák [a Felvidéken], azok ismertek bennünket.”

„[A svábok] tudták, hogy mi van. ők se tehettek róla, mi sem… Fogadtak, meg kellett szokni.”

Az Újtelep

A 6-os út másik oldalán az ötvenes évek végétől kezdtek el családi házakat építeni. Eleinte valamennyi építkező kitelepített sváb volt. A házaiktól, földjeiktől megfosztott svábok az iparban elhelyezkedve hamarosan stabil jövedelemre tettek szert, s néhány kedvező hitellehetőség kihasználásával építkezésekbe kezdhettek a falunak ezen a részén. Az első felvidékiek az Újtelepre a hatvanas években a környékbeli falvakból átköltözve kerültek, rendszerint Hirden lakó rokonaik közreműködésével. A házakat több esetben is elköltöző Heves megyei „telepesektől” /16/ vásárolták, akik a termelőszövetkezet sikertelen működését megelégelve költöztek tovább. A hetvenes évektől indult gyors fejlődésnek az Újtelep. Környékbeli sváb falvakból érkeztek új lakók, s napjainkig folynak itt építkezések. A folyamatos beköltözések egy olyan állandó mozgást eredményeztek ebben a falurészben, mely megakadályozta bármiféle közösségtudat, közös identitás kialakulását. Ezt valamennyi újtelepi beszélgetőtársam nehezményezte, főleg az az idősebb generáció, melynek még van összehasonlítási alapja, pl. a hátrahagyott szülőfalu zárt közösségével, illetve akikben még van igény ilyen jellegű közösségi együttélésre.

„Ez a község egy összetett község. Itt voltak őslakos magyarok és őslakos svábok…. az [otthoni falu] olyan zárt község volt. Nem úgy, mint itt. Ez olyan nyitott. Itt már olyan összetett nép van. Az egyik innét jött, a másik onnét.”

A régi taksonyi hangulattal összevetve keserűen mondja egy 70 év körüli újtelepi:

„Borzalmas maguknak valók itt az emberek. Rengeteg ember jött vidékről, itt házat építettek. Pécs közelsége vonzza a népet… Nem is ismerem én már a fiatalokat… Ezek mind beköltözöttek.”

A „régi faluban” lakók élesen elhatárolódnak az újonnan épült résztől, magukat sokkal inkább „őshonosnak” érezve (még a betelepített felvidékiek is), saját falurészüket többre tartva „lelkületben”, a népesség összetételében.

„Nem nagyon ismerem azt az újtelepi mentalitást, sok helyről költöztek oda. Ide a faluba [régi falu] csak lassan csörgedeztek. Az egy teljesen vegyes társaság. Teljesen más ez a két falurész, minha nem is egy falu lenne. És nemcsak formailag más ez a két falurész, mintha a lelke is más lenne. Ez maradt inkább falusiasabb, az meg egy nem is tudom, micsoda… Falunak mindenesetre nem falu, mert hiányzik belőle az összetartás, ami alapján az lehetne.”

A kitelepített svábokkal ellentétben a felvidékieik pár évig még a mezőgazdaságban maradtak, gazdálkodni próbáltak több-kevesebb sikerrel. Elmondásaik szerint az 1947–1948-as évet sikeresnek könyvelhették el, a mezőgazdaság néhány kiegészítő kereseti formával (pl. fuvarozás, piacozás, feketézés, varrás) megfelelő megélhetést, átmeneti jólétet biztosított számukra. A helyzet az ötvenes évek elején az erőszakos beszolgáltatásokkal, az ún. „padlássöprésekkel” változott meg radikálisan. A németek gazdaságilag szemmel láthatóan a felvidékiek előtt jártak, ekkor kezdődtek meg a már említett újtelepi építkezések is.

A falu nyilvános szintje „alá” ereszkedve, a privát szféra változásait kutatva nem kerülheti el a kutató figyelmét egy nagyon korai és kényszerű érintkezési felület a betelepült magyarok és az őshonos németek között – ez pedig a lakóház épülete. A szorult helyzetnek /17/, valamint a telepítési hatóságok embertelenségének tudható be, hogy sok esetben úgy költöztették be a felvidékieket a számukra kijelölt házakba, hogy az eredeti tulajdonos még benne lakott. (Ezt nevezte a telepítési bizottság cinikus megjelöléssel „rátelepítésnek”.) Kezdeti feltételezésem, miszerint számtalan konfliktus, súrlódás adódhatott a kényszerű együttlakásból, még ha pár hónapról volt is „csak” szó, nem egészen igazolódott be.

Valószínűleg éppen e kezdeti közelség, az életterek kényszerű egybeesése, az egymásrautaltság alapozhatta meg a kölcsönös elfogadást, a felvidékiek fokozatos beilleszkedését, a két etnikum további zavarmentes együttélését. Az első aratás, betakarítás, cséplés munkálataikor a felvidékiek sváboknak adták ki földjeiket bérmunkába, s azok gazdálkodási tanácsokkal látták el őket, megosztották velük tapasztalataikat a helyi piaci lehetőségekről. Egyik felvidéki adatközlőm elmondása szerint házuk előző sváb tulajdonosai vezették be őket a „feketézés” /18/ rejtelmeibe, a pécsi piacok világába.

„Mind a két szomszédunk sváb volt, nagyon jó barátságban voltunk, segítőkészek voltak. Állítom, hogy jobban számíthattunk rájuk, mint bárkire Taksonyon.”

Az első órák, napok bizalmatlanságát nagyon gyorsan felváltotta az együttműködés, egymás segítése németek és felvidékiek között. Az egymásrautaltság, a hasonló „számkivetettség érzése” érzelmi összekötő kapoccsá válhatott.

„Magam is sokat gondolkodtam, mi késztethette őket erre a barátkozásra, mert ezt kell mondanom. Ahol mi laktunk, abban a házban két hozzám hasonló korú fiú volt, kezdettől fogva, talán nem telt bele egy hónap, és már együtt ültünk a kocsmában.”

A gyorsan kialakult jó kapcsolatról, együttműködésről tanúskodik néhány közös munkaalkalom, pl. kukoricatörés (10-15 fő, nagyrészt utcabeliek, szomszédok). Későbbi időszakból, a hatvanas évekből való az egyik felvidéki család beszámolója egy sváb családdal kötött évtizedek óta tartó szoros barátságáról. Közös kukoricakapálásokról, -törésekről meséltek. Mára az öregek meghaltak, de gyerekeikkel még mindig napi kapcsolatban állnak, szinte családtagként kezelik őket, kölcsönösen segítik egymást. Előfordul a faluban olyan eset is, hogy a kitelepített svábok és a helyükre telepített felvidékiek (a ház régi és új tulajdonosai) kapcsolatban maradtak egymással, rendszeresen felkeresik egymást, elbeszélgetnek egymással.

A németek a falu hierarchiájában magasabbra helyezték a felvidékieket, mint a Heves megyei betelepülteket, elsősorban a felvidékiek gazdasági fejlettsége, gazdálkodási ismeretei, jó felszereltsége miatt.

„Az egyik jómódú sváb család, a Cs.-ék, mikor a Heves megyeiek megalakították a téeszt – mi még akkor egyéniek voltunk –, na akkor összetalálkozok ezzel az öreg svábbal, és azt mondja: »maguknak ott a Freital-dűlőben – ez volt a legszebb parcellánk – több van, mint a telepeseknek az egész téesz-tábláján.”

Valójában tehát két nagyon hasonló értékrend találkozásáról van szó, ahol a kemény fizikai munka, az anyagi javak kitartó gyarapítása kiemelt helyen szerepel, időt, fáradtságot nem ismerve. E közös csoportmentalitást látva a németek gyorsan elfogadták a beköltöztetett felvidékieket. Az integrálódás folyamatát erősítette a felvidékiek bizonyítási vágya, alkalmazkodóképessége, igyekezete.

„A feleségem még szőlőt is ment dolgozni napszámba, munkaidő előtt, után. Ezt is vállaltuk, csináltuk. Meg szüretelni mentünk. Mindent meg kellett ragadni…”

„Minket direkt úgy ismertek meg, hogy nem azok vagyunk, mint a Heves megyeiek. Látták azt, hogy törekvő nép.”

Az előbb elmondottak az első generációra vonatkoznak, a betelepülés utáni gazdasági, társadalmi konszolidáció éveire. Mielőtt túlságosan ideálisnak, zökkenőmentesnek tűnne ez az időszak, szólni kell a kezdetek „negatív” eseteiről, problémáiról is. Természetesen voltak olyan német családok is, akik „ferde szemmel néztek” a házukba beköltözöttekre, évek múltán is felemlegették az őket ért sérelmeket, de az interjúk alapján hangsúlyoznom kell, hogy nem ez volt az általános magatartás.

A kezdeti időszakban német–felvidéki családok együttlakásán kívül a templomi alkalmak jelentettek találkozási lehetőséget az újonnan érkezettek és a régi lakók között. A mise előtti vagy utáni beszélgetések egymás megismerését szolgálták. A templomi ülésrend máig megőrizte a betelepítés utáni etnikai különállás állapotát. Többek elmondása szerint ez az elkülönülés a németek és a magyarok között megvolt már a telepítések előtt is.

„Jobboldalt ültek a magyarok meg a felvidékiek, baloldalt a svábok. Ez a mai napig így van. Most már elvétve beülnek máshová is, de ez így volt.”

A felvidékiek Hirdre kerülésével megváltozott a falu vallási élete, megélénkült a templomba járás.

„A misét, azt tőlünk tanulták, hogy menni kell… előtte nem sokat jártak. Az öszszes felvidéki, akár vasárnap, akár ünnepnap, mentünk templomba… és mi milyen szépen tudtunk énekelni! Máig is…”

Munkahely, az ipar

Sajátos módon a gazdálkodás, a megélhetés formája előbb etnikai elkülönülést, majd később épp ellenkezőleg, egy közös alapot hozott létre a svábok és a felvidékiek között Hirden. Mivel a svábokat megfosztották földjeiktől, az akkor induló iparban kellett elhelyezkedniük. Erre Hirden, Pécs környékén és Pécsett is számtalan lehetőség adódott. Hirden beindult a kendergyár, működtek a Pécs környéki bányák, a kőfejtő (a későbbi cementgyár) stb. A mezőgazdaság kényszerű elhagyása s az iparban való elhelyezkedés a korabeli viszonylatokban gyors anyagi előbbrejutást eredményezett. Ennek első jeleként az ötvenes évek végén a kitelepített németek családiház-építkezésekbe fogtak.

A kitelepített svábok társadalmi, gazdasági státusa rendeződni látszott azáltal, hogy munkásként, bányászként kiemelt anyagi, erkölcsi elismerést kaptak.

„Akiket kitelepítettek [svábokat], jobb anyagi körülmények közé kerültek, mint azok, akik földet kaptak. Mert a téesz-ben nem volt annyi jövedelem, mint ezeknél. Akkor ki is egyenlítődött minden hátrányuk. Meg szorgalmas emberek is voltak, viszonylag gyorsan megindultak az építkezések…”

A felvidékiek a kiosztott földeken próbáltak gazdálkodni több-kevesebb sikerrel. Az első évben a svábokat bérmunkásként alkalmazták, az utána következő években már egyedül boldogultak. 1948–1949-ben megkezdődött a felvidékiek szélesebb körű gazdasági beilleszkedése. Ekkor még többségük gazdálkodott, de volt, aki piacozott. Pécs közelsége rendkívül jó lehetőségeket biztosított a termények azonnali értékesítésére. A felvidékiek a kereskedéshez szükséges helyismerettel ugyan nem rendelkeztek, de a svábok segítségével ebbe is gyorsan beletanultak.

„Tulajdonképpen rájöttünk, hogy itt meg is lehet élni. (…) Az egyik szomszédunk bevezettett a piac rejtelmeibe, azóta úgy ismerjük a piacot, megtanított »feketézni«. Itt volt a város, viszonylag gyorsan lehetett pénzt csinálni. Ez a sváb szomszéd néhány helyet mutatott, ahol lehet eladni, főleg tejet. Később jöttek még a »feketevágások«, meg lehet élni… Akkor már tudtuk, hogy itt maradunk.”

A felvidékiek beilleszkedésében döntő szerepet játszott gazdasági integrálódásuk, a megélhetés módjának, különböző formáinak kitapasztalása. Ezek a gazdasági stratégiák (a jövedelemforrások maximális kiaknázása, a kedvező munkahelyválasztás stb.) viszont csakis egyénileg (legfeljebb családonként) voltak kivitelezhetők, nem pedig csoportosan. Ez lehetett a felvidékiek egyéni, nem pedig csoportos integrációjának egyik fontos mozgatója. Gazdasági sikereik döntő érvként szerepeltek beilleszkedésük során, kiemelt helyet kaptak az utólagos önértékelő narratívákban, valamint a hazalátogatásokkor elhangzott „sikertörténetekben”.

Az ötvenes évek mezőgazdasági beszolgáltatásai ugyanakkor nagy terhet jelentettek a földműveléssel foglalkozó, önállóan gazdálkodó felvidéki családoknak. Nehezebb anyagi helyzetbe kerültek, mint a kitelepített, föld nélküli svábok. Ezt az időszakot az erőszakos téeszesítés váltotta fel. Termelőszövetkezet alakítására Hirden már 1956 előtt is történtek kísérletek, de a téeszek gyakorlatilag csak 1956 után kezdtek el működni. Ekkor minden felvidéki kötelezően téesztaggá vált. Az első téeszelnök egy „helyi magyar” lett, majd később őt egy felvidéki betelepített váltotta fel. A sorozatos sikertelenségek miatt nem sokáig maradt önálló a hirdi téesz. Több környező településsel vonták össze, s a tagság nagy része, felhagyva a mezőgazdasággal, az iparba „menekült”. Ez az egyesült téesz a rendszerváltásig működött, azonban különösebb hatása a falu életének alakulására nem volt, kb. 10-12 hirdi asszonyt alkalmazott. A rendszerváltás utáni kárpótlással visszakerültek a földek tulajdonosaikhoz, ám nagy részük bérletben a téesznél maradt, kevesen vállalkoztak rá, hogy újra gazdálkodni kezdjenek.

A telepítések óta eltelt ötven év alatt sokat változott Hirden a falubeliek értékrendje, nagyrészt az iparosításnak köszönhetően. A hazalátogató felvidéki kitelepítettek így hasonlítják össze a máig sokkal inkább a mezőgazdaságból élő Galánta környéki értékrendet a hirdivel:

„..inkább vállakoznak vagy elmennek dolgozni. Itt [Hirden] elég hamar megkezdődött az, hogy a földtől megváltak. Pécs közelsége, a bánya, a sok munkahely miatt… itt úgy érzem, a föld nem játszik olyan nagy szerepet [mint Taksonyon].”

Család, házasság

A felvidéki fiatalok ismerkedési, udvarlási és párválasztási szokásai után érdeklődve a Hirden készített interjúkból az derült ki, hogy az első generációs felvidékiek között viszonylag kevés közvetlen házasodás előtt álló fiatal volt. Így a kezdeti időszak (ez alatt kb. az első három évet szokták érteni) párválasztási szokásairól kevés példa állt rendelkezésemre. Az áttelepítettek többsége családos volt, kicsi gyermekkel, s az a néhány huszonéves, aki nőtlenül, hajadonként került át, többnyire az első öt év eltelte után, az ötvenes évek elején, közepén házasodott meg, ill. ment férjhez. Az előbbi állítást kiegészítendő elmondható, hogy a tágabb gazdasági, társadalmi események hatással voltak a párválasztási magatartásra is. El kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy a betelepített felvidékiek biztonsággal mozogjanak az új környezetben, az új kortársaik között, s a gazdasági-társadalmi normalizációval párhuzamosan elegendő és megfelelő alkalom nyílt is a találkozásokra (pl. bálok, falusi, munkahelyi mulatságok).

Az első generációsok egy részének párválasztása még csoporton belül történt a korlátozott lehetőségek ellenére, nagyrészt még otthon kezdődött ismeretségekből, azok hirdi megerősödéséből.

„Kérdés: Egymás között házasodtak svábok, felvidékiek, németek?
Válasz: Nem volt ilyesmi. Eleinte, az ötvenes években még, de aztán már nem…
Kérdés: Mért változott ez meg idővel?
Válasz: Szerintem az iparosítás miatt. A kendergyárban dolgoztak először százan, aztán fölfejlődött ezerre. Aki oda járt, ott minden héten kétszer rendeztek mulatságot vagy bált, ott mindenki összeszűrte a levet valakivel…”

Már a kezdeti korszakból, az első hónapokból vannak elbeszélések felvidéki és német fiatalok közti ismerkedésekről, szerelmekről. Ezek a kapcsolatok gyakorta még a családok együttlakásakor kezdődtek. Senki sem tud olyanról, hogy felvidéki és német fiatalt egymástól tiltottak volna. Ez az egyik legmarkánsabb jele az etnikai határok gyors erodálódásának, illetve annak, hogy csoportendogámia nem alakult ki a betelepült felvidékiek között.

Ez egyrészt a korlátozott felvidéki létszámnak, másrészt a határozott egyéni beilleszkedési törekvéseknek tudható be. Harmadrészt abból adódhatott, hogy a különböző eredetű, „kvázi etnikai” csoportok között nem mutatkoztak olyan mértékű eltérések sem gazdasági, sem kulturális vonatkozásban, melyek megakadályozták volna a vegyes házasságok létrejöttét.

„…különben sok felvidékinek van más felesége, sváb. Ahhoz elég szorgalmasak voltak a felvidékiek, hogy be tudjanak a szorgalmas svábsághoz kerülni.”

Az első „vegyes házasságok” az ötvenes évek közepén, ill. az ötvenes évek második felében köttettek. Ekkorra már bőven voltak falun belül és azon kívül is (pl. az „esti iskola” Pécsett) ismerkedési lehetőségek. A munkahely volt az első számú ismerkedési helyszín (pl. kenderfonó, cementgyár), mely gyorsan vegyítette a fiatalokat. Az etnikai hovatartozás, származás nem volt döntő tényező az ismeretségek alakulásánál.

„Mi nem kérdeztük, ki honnan jött. A fiataloknál nem ez az elsődleges szempont.”

Sem különösebb előnyt, sem hátrányt nem jelentett egy felvidékivel vagy némettel kötött házasság. Érdemes viszont megjegyezni, hogy az első „vegyes házasságokat” a felvidékiek többnyire németekkel kötötték. További bizonysága ez a két etnikum egymás felé való viszonylag gyors nyitásának, egymás elfogadásának, egyfajta sorsközösség felvállalásának. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy amennyiben egy felvidékinek magyar társa akadt, az rendszerint nem helyi magyar volt, hanem valahonnan beköltözött (pl. alföldi, bukovinai). A fiatalabb másodgenerációsok, illetve harmadgenerációsok párválasztásánál a hovatartozás már nem releváns kérdés, az ő identitásuk nem a „honnan jöttünk”, hanem a „kik lettünk” szerint fogalmazódik meg. Csoportidentitásuk, önmeghatározásuk alapja nem a származási csoporthoz („kvázi-etnikai” identitáshoz), hanem a helyhez, Hirdhez való kötődés (nevezhetjük lokális identitásnak is). Az ő esetükben már „hirdi fiatalok” házasodnak egymás közt, ezek már nem számítanak vegyes házasságnak.

„Minálunk már csak olyan vicc szintjén megy, hogy szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy no, ti aztán jól meg vagytok keverve [hányféle vér van a családban], de nálunk ez már nem számít. Magyarok vagyunk. Hogy kinek mi volt az őse…”– mondja egy felvidéki családból származó fiatalasszony, akinek a férje német családból származik.

Kiegészítésképpen Hird további etnikai viszonyairól

A felvidéki–német viszony, valamint a falun belüli kölcsönös kapcsolatok megértése végett érdemes egy rövid kitérőben nyomon követni a németek etnikai identitásának alakulását az 1947 utáni időktől napjainkig. Mivel interjúimat felvidéki betelepítettekkel készítettem, az ő németképüket tudom bemutatni. Ennek viszont feltétlen szükségét érzem a falun belüli interetnikus kapcsolatok pontosabb megértéséhez.

A németek 1947 utáni magatartását így összegzi egy felvidéki:

„A németek meghúzódtak, a háború után olyan hangulat volt. Nem lehetett németül beszélni… de oldódott aztán. Azzal, hogy bekerültek a bányába – akkor a bányász a világ első embere volt –, visszakapták az emberi méltóságukat.”

Vagyis a németek az iparban való elhelyezkedésükkel anyagi-erkölcsi elégtételt szereztek. Etnikailag ugyan továbbra sem voltak a rendszer kedvezményezettjei, de „társadalmi osztály” alapján kedvező helyzetbe kerültek. Az iparosítás nemcsak a felvidékiek gyors beilleszkedését hozta magával, hanem a németek asszimilációját is. Hirden a németeket ért 1947-es hatósági megtorlások (kitelepítés, vagyonelkobzás) után gyors nyelvváltás következett be; a faluban, a munkahelyeken csak magyar szót lehetett hallani. A fiatalabb generációnál ezt a német nyelvű iskola hiánya is okozhatta, valamint a diszkriminatív intézkedésekkel együtt járó etnikai presztízsvesztés. A hatvanas évek közepétől a „németkérdés” már nem merült fel problémaként Hirden, a németek nagyrészt asszimilálódtak.

„Amikor én születtem, akkor nem hiszem, hogy ez már gond volt, hanem én ezt csak onnan tudom, ahogy ők [a férj sváb rokonai] mesélik…. A férjem generációja már nem igazán beszél németül. Megérti, de ha beszélni kell, gond van. Ha jönnek a német rokonok, csak ülünk…”

„A férjem iskolás idejében… volt olyan osztálytársa, aki idekerült Hirdre, és egy kukkot nem beszélt magyarul. És ez senkinek nem okozott problémát, egyszerűen azt mondták, ismétel egy osztályt, és ráragad a nyelv. Itt ebből soha nem csináltak problémát…”

Felvidéki (ebben az esetben másodgenerációs) beszélgetőtársaim kérdésemre, hogy felfedezhetők-e hasonlóságok a felvidéki magyarság és a hirdi svábok közt, ha mindkettőt etnikai kisebbségnek tekintjük, a kérdést teljesen irrelevánsnak tartották. Míg a felvidéki magyarok esetében fontosnak vélték a saját anyanyelvi iskolákat, s általában a kisebbségi jogok betartását, addig a magyarországi németek jogait túlzottnak tartják, sőt etnikai másságukat, németségüket is gyakorta megkérdőjelezik.

Magyarok és németek, magyarok és felvidékiek

Amikor német–felvidéki viszonyról esik szó, felmerül a kérdés: milyen volt kapcsolatuk a harmadik féllel, az „őslakos magyarokkal”. Mint kiderült, ez az egész viszonyrendszer egyik kulcsa. A falubeli németek háború alatti magatartása, pontosabban az arról alkotott magyar értelmezések alapján visszakövetkeztethetőek bizonyos feszültségek „őslakos németek” és „őslakos magyarok” között.

„44-ben itt nagyon elkülönülhettek a magyarok meg a németek /19/, ahogy én ezt hallom, mikor már úgy nagyon kiéleződött a helyzet, még a telepítés előtt” – meséli egy idős felvidéki.

1947-ben, a háború utáni új helyzetben, a helyi magyarok „elégtételt” akartak venni a németek háború alatti, volksbundista magatartása miatt. Erre utal néhány máig megőrzött, általában konfliktushelyzetben előbukkanó epizód.

„A lányom, aki sváb fiúhoz ment feleségül, valamiért összeszólalkozott R. J. bácsival, itt lakik nem messze [»őslakos magyar«], és mondta neki, hogy… »maga, amikor az apósomékat kitelepítették [akik németek voltak], még a zsírosbödönt is kiásatta, pedig ott voltak a kisgyerekek, hogy még azt se vihessék majd el«. Erre az volt a válasz, hogy »te csak fogd be a szád, mert te nem tudhatod, mit csináltak itt ezek a svábok!«… 47 után vissza lehetett ütni a svábokon”– így összegzi a történetet egy felvidéki „külső szemlélő”.

A felvidéki–„őshonos magyar” kapcsolatot egy kezdeti rövid rivalizálás után az érdekmentes semlegesség jellemezte. Nem veszélyeztették sem egymás lakótereit, sem egymás jövedelemforrásait olyan mértékben, hogy ez bárminemű konfliktusra adott volna okot. A szocialista tervgazdaság, a terjeszkedő ipar pedig gyakorlatilag megszüntette az etnikai versenyhelyzetet, a kommunista ideológiai szerint azonos lehetőségeket biztosítva az egy osztályhoz (természetesen a munkásosztályt értve ez alatt) tartozóknak.

„…kicsit láttak bennünk valami ellenségfélét, de nem volt súlyos. Vagy inkább vetélytársat, aki abból visz el, amit talán ők elvihettek volna. Később rájöttek, hogy törvényesen nem juthattak volna hozzá ehhez a vagyonhoz, annál is inkább, mert mire mi jöttünk, néhány itteni magyar már kielégítette ezeket az igényeit, megkapták az itteni svábok házait… így nem jelentettünk aztán már konkurenciát, de különösebb barátság sem alakult ki.”

Az őslakos magyarok részéről időnként érték a felvidékieket sértő megjegyzések, csúfnevek.

„Néhány év után, mikor az »Okos Pista« [őslakos magyar, gúnynéven] apám fejéhez vágta, hogy »telepes«, kapott is akkora pofont, hogy fölfordult”– mondja ma már nevetve egy középkorú asszony. Ez volt az egyetlen tettlegességig fajuló konfliktus, melyről a beszélgetések során tudomást szereztem. A kezdeti időszakból kevés elbeszélés szól felvidéki–magyar barátságról. Összevetve a felvidéki–német szimpátiával, itt inkább egy neutrális, távolságtartó viszonyról lehetett szó.

Összegezve: A két „elmozdított” csoport (kitelepített németek és betelepített felvidékiek) találkozása 1947-ben a Hirden egy már meglévő német–magyar viszonyra, illetve egy korábbi (zalai, borsodi) belső telepítésre épülve – a narratívák alapján – a következőképpen rekonstruálható: az őslakos németek és magyarok között a háború utolsó éveiben, majd a háború befejezésekor etnikai színezetű súrlódások lehettek, mivel előbb a németek, majd a magyarok kerültek helyzeti előnybe a nagypolitika történéseinek függvényében. A háború utáni magyarországi németellenes intézkedések (deportálások, vagyonelkobzások) következtében a németek politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt kiszolgáltatottá váltak. Egy ilyen szituációba érkeztek a felvidéki kitelepítettek, s bár a németek házát, vagyonát kapták meg, inkább láttak bennük a németek sorstársat, mint ellenséget.

„Úgy kezdték el tekinteni, hogy mindketten áldozatok vagyunk.”

„Az idősebbek mondjuk megismerkedtek, amennyit a szükség hozott. Van, akinek az érdekei összefonódtak, például mert a leadáskor kínlódott mindenki, tehát az közelebb hozza az embereket… vannak ilyen események, amik egy lepedőre tesznek bizonyos embereket.”

Mindezek mellett megjegyzendő, hogy a bizalmatlanság csírája, mely semmiképpen nem nevezhető nyílt ellenszenvnek, mindenvégig megmaradt a felvidékiek legidősebb generációjában. ők felnőttkorban kerültek Hirdre, s életük egy jelentős részét szülőföldjükön élték le.

„Az idősek között olyan kapcsolat, mint otthon a faluban, már soha nem született. Taksonyon, ott minden ember mindenkiről mindent tudott. Mindenki tudta, kit hová tegyen… itt ez nem alakulhatott ki.”

A Hirdre került felvidékiek

A Hirdre került szlovákiai magyarok a kitelepítések kései szakaszában „utólagos” transzporttal érkeztek a Galántai járás több szomszédos falvából. Ez a „vegyes” összetétel meghatározta későbbi, az új környezetben kialakított életformájukat, alkalmazkodási stratégiáikat. Taksony, Hidaskürt, Szeli, de még a volt mezőváros, Galánta is nagyon hasonló település volt 1947 táján (ez napjainkban is így van, az azóta iparosodott Galánta kivételnek számít), hasonló gazdasági és életkörülményekkel, szokásokkal, paraszti értékrenddel. A magyar lakosság többsége katolikus volt, s gazdálkodással foglalkozott.

Az elbeszélésekből kiderült, hogy a Hirdre került családok „otthon” nem ismerték egymást, egy-két kivételtől eltekintve. A kitelepítés, az együtt elszenvedett megpróbáltatások sorozata, a közös viszontagságok, ideiglenesen eltüntették ezeket a különbségeket taksonyiak, kürtiek, galántaiak között. Mindannyian „felvidéki kitelepítettekké” váltak az új helyzetben. A megfelelés, talpraállás kényszere rábírta őket az együttműködésre, egymás kölcsönös segítésére. A felvidékiek Hirdre kerülését követő legelső nyáron kalákában végezték az aratást, a cséplést, ősszel a kukoricatörést. A következő évben már mindenki a saját földjén dolgozott, megszűnt a szoros együttműködés.

„Kérdés: A felvidékiek hogy jöttek ki egymással?
Válasz: Az elejivel jól, aztán volt itt egy-két… volt egy nagygazda, meg voltak itt a V.-ék, akik műveltebbek voltak, és [voltak] olyanok, akik otthon is csak ilyen »hőbörgő jankók« voltak… Mindig több kellett nekik, osztozkodtak….
Volt széthúzás!”

1948 nyarától kezdődően már sokan elmentek az iparba dolgozni, így a falun belüli közös mezőgazdasági munkaalkalmak ritkultak, s megszűnt az a fajta gazdasági kiszolgáltatottság, szükségállapot, mely a kezdeti időket jellemezte, s a felvidékieket egymás segítésére ösztönözte. A barátságok, ismeretségek a munkahelyeken alakultak, a felvidéki családok önállóan próbáltak megkapaszkodni az új környezetben.

„Egy ideig a felvidékiek még ápolták egymás között a kapcsolatot, de aztán ez is megszűnt…

Mindenki elindult a maga útján, úgy alakult ki az új környezete, az új kapcsolatok, hogy inkább azt követte. Egyébként bennem itt az kelti a legnagyobb hiányérzetet, hogy nincs egy ember, akivel beszélgethetünk [az otthoni, régi dolgokról]… még talán a B.-ék, velük szoktam beszélgetni, de annyira nem, hogy elmenjek hozzájuk…”

Az utóbbi évek hoztak némi változást a fiatalabb első generációsok nyugdíjba kerülésével. Erősödő múltkeresésük során újra felfedezik egymást, életre kel egy-egy kapcsolat felvidéki családok közt. Közösségi szintű („felvidéki”) szerveződésről azonban még így sem beszélhetünk.

„Kérdés: A faluban nem volt összetartás a felvidékiek között?
Válasz: Nem nagyon. Itt az egyik innét jött, a másik onnét jött. A Sz.-ékkal, akik galántaiak, is most alakult ki barátság, most, hogy idősek vagyunk. Sok év után. Mert nem egy helyen dolgoztunk, ő üzletes volt. Mióta nyugdíjasok lettünk, ővele jó barátságban vagyunk. Tegnap is egy óra hosszat beszélgettünk az utcán…”

Előfordul, hogy egy-egy megemlékezés, évforduló hoz össze két hirdi felvidékit.

„Dunapetrén volt augusztus 20-án egy felvidéki találkozó, 4-5 éve. V.-ékkal voltunk ott, onnan az ismeretség velük. Azelőtt is ismertük egymást, tudta, hogy én szeli vagyok, tudtunk egymásról. Akkor fölajánlotta, a templomból kifele jövet, hogy elvisz autóval. Én a rádióból hallottam, hogy jön a szeli református énekkar.”

Összegezve: Csoportszintű felvidéki közösségtudat a múltban sem létezett Hirden a már említett okok miatt: a több helyről származás, a „vegyesség” miatt és a gyors iparosodás következtében. A faluban felvidéki csoportként való megjelenés, az összetartozás hangsúlyozása ellen szólt, hogy a „felvidéki áttelepített” státus az „őshonosság” ellenében enyhe alacsonyabbrendűséget sejtetett, a „jöttment”, a „telepes”, a „beköltözött” kategóriával volt rokonítható. Nyilvánvaló, hogy ajánlatos volt ettől a státustól mielőbb megszabadulni. Legegyszerűbb és legkönnyebben járható útja az egyéni, családonkénti gyors beilleszkedés volt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy ha felvidékiek közti össszejárásokról, kapcsolattartásokról beszélünk Hirden, a legelső év kivételével az mindig rokonok (pl. sógornők, unokatestvérek, testvérek) közt zajlott, illetve olyan barátság esetében, amely még a szülőföldön kezdődött. Előfordul néhány eset is a faluban, hogy hosszú évek eltelte után, idős korban fedezik fel egymást falubeli, utcabeli felvidékiek. A közös származás, a távoli szülőföldön megélt élmények újra közös alapot teremthetnek. Sokan közülük koruknál fogva hazalátogatni már nem tudnak, de egymásban találják meg a múltat, a valamikori szülőföldet.

Ahogy a falu szintjén sem alakult ki „felvidéki csoport”, nehezen elképzelhető, hogy időt s fáradtságot nem kímélve országon belül kapcsolatot tartsanak egymással a kitelepített felvidékiek, például a Hirdre, Vaskútra, Nyíregyházára került taksonyiak vagy a Hirdre, Bikalra került kürtiek. Bár gyakran még nagycsaládok (unokatestvérek, családos testvérek) is szakadtak így szét az ország különböző részeire, ám a kapcsolattartás köztük is csak a szülőföld közvetítésével, áttételesen létezett – hazalátogatásokkor (pl. búcsúkor) vagy a felvidéki rokonok látogatókörútjai alkalmával hallottak egymásról híreket. Még az egymáshoz közeli falvakba kitelepített ismerősökben, régi falubeliekben sem merült fel az igény az ilyen jellegű kapcsolattartásra.

„Kérdés: Olyan nem volt soha, hogy elmentek Bikalra meglátogatni az oda kitelepített kürtieket?
Válasz: Elejivel volt, hogy én Ágneséknál [falubeli barátnője] voltam búcsún, temetésen… de hát nem volt olyan, hogy most menjünk meglátogatni ezeket.
Kérdés: Arra soha nem gondoltak, hogy Bikalra költözzenek a többi kürtihez, hisz oda sokan kerültek [50 család]?
Válasz: Ah, nem! Örült az ember, hogy egyszer letelepedtünk”

A kitelepítés 50. évfordulója alkalmából tartott emlékünnepségen lehetőség nyílt az újratalálkozásra. Hirdről két család vett részt a Bikalon rendezett „elszármazott kürtiek” összejövetelén. Ötven év túl hosszú időnek bizonyult, a kötődés szálai elvékonyodtak, erősen formalizáltak voltak ezek az újraközelítések (ünnepi köszöntők, mise, megvendégelés a falu művelődési házában).

„Bikalon… tavaly [a találkozón] ott voltak a sok kürtiek, akikkel együtt jártunk iskolába. Úgy ismertem meg őket, hogy az egyik barátnőm, aki volt, odaült hozzám az asztalhoz, és mondta, hogy ez ez, akikkel együtt jártam, meg szomszédok voltunk. Ötven éve nem láttam őket, csak akkor.”

Kapcsolatok Hird felé

A felvidéki rokonok első magyarországi látogatásaira 1948 őszén, 1949 elején a magyar–szlovák határon illegálisan átszökve kerülhetett sor. A kitelepítettekről hónapokig nem kaptak híreket, később is csak szórványos információk jutottak el hozzájuk. Az aggodalom, az információhiány bírhatta rá őket, hogy a kitelepített rokonok után induljanak, kockázatot, veszélyt vállalva, hogy megbizonyosodjanak róla, hozzátartozóik hová kerültek, mi történt velük. Ezek az illegális utak olyan családokra voltak jellemzőek, ahol közeli rokonokat (szülőket férjezett leányuktól, családdal rendelkező testvéreket) szakítottak el egymástól.

„Anyukám már nem bírta tovább a magányt, elszakították a szüleitől, testvéreitől, és mivel legálisan nem mehetett, szöktünk. Engem vitt magával, mert a gyerekét ugye nem hagyhatja itthon… Ipolyszalkán voltak ilyen embercsempészek, azok vittek át az Ipolyon.”

A telepítések célzatos politikájának tudható be, hogy falubelieket, de még az egy nagycsaládhoz tartozókat is szétszórva telepítették le, így kerültek taksonyiak Vaskútra, Nyíregyháza, Békéscsaba, Pécs környékére. Magyarországon belül az átszökött felvidékiek már szabadon mozoghattak, több megyét átutaztak, végiglátogatták az összes rokont. Ez az út akár több hétig is eltartott. Leveleket, üzeneteket adtak át s vittek haza az otthon maradtaknak.

„Minden taksonyit sorra látogattunk, aki csak a faluban volt. Mert olyan nagy esemény volt, hogy hazulról jött valaki… láttuk, még sok házban összecsomagolva voltak, hogy »majd csak visszamegyünk«…. gyerekként éltem meg, de bele tudtam érezni a dolgokba, meg is maradt bennem nagyon.”

Talán nem véletlen, hogy ehhez az asszonyhoz máig hazajárnak rokonai, hiszen ő a családi kapcsolatok éltetőjévé és kulcsfigurájává vált. A kitelepítést nemcsak otthoni körülmények között élte meg, hanem látta a hosszú távú következményeket is, a bontatlan ládákat, a reménykedést és bizonytalanságot, s ez minden bizonnyal erős érzelmeket, meghatározó emlékeket hagyott benne. Előfordult olyan eset is, hogy mire a rokonaikat látogatók hazatértek, valaki a szlovák hatóságoknál már jelentette eltűnésüket, s ezért a rendőrség kereste őket. Ám még az ilyen megpróbáltatások árán is megérte a látogatás:

„Anyám megnyugodott, látta, milyen körülmények között vannak, velük lehetett. Mert a levelezés csak nem ugyanaz…”

Az ötvenes évek kemény politikai, jogi megszorításai jegyében a szlovákiai magyarok nem egykönnyen kaptak útlevelet, a magyarországi utazásokhoz vízumért a prágai magyar nagykövetségre kellett felutazniuk. Nehéz volt forintot szerezni, évtizedekig korlátozott volt a pénzbeváltás.

„Az elejivel, mikor nem lehetett menni, temetésekre nem engedtek át bennünket. A nagyszüleim temetésére! Akkor aztán kellett útlevél, vízum, minden, Prágába kellett menni… meg itt sem volt olyan rózsás a helyzet…”

Az adminisztratív akadályok és a szűkös anyagiak együttesen nagyon nehézzé tették a Magyarországra telepítettek meglátogatását. Viszont az ötvenes évek közepétől a kitelepítettek már hazalátogathattak, s ezek az újratalálkozások egy időre ki is elégítették a taksonyi rokonok igényeit.

„Mi azt mondtuk, ha ők jönnek, az elég. Hát ők »haza« jöttek [nekik fontosabb volt jönni]!”

A hatvanas és a hetvenes években a csehszlovákiai körülmények politikai, gazdasági konszolidálódásával megkezdődhettek a Magyarországra történő látogatások. Az első illegális utakhoz hasonlóan ezek is nagy körutazások voltak, vonattal, többszöri átszállással. Egy-egy ilyen út alkalmával minden rokont érintettek, így az több hétig is eltartott.

„Vaskút–Bácsalmás–Mágocs–Pécs utat tettük meg… Mindenkit meg kellett látogatni, nem maradhatott ki senki, mert abból harag lett volna. Másrészt ha már valaki elrugaszkodott, kimozdult a faluból egy ekkora utazásra, akkor az soha nem volt rövidebb egy-két hétnél.”

Ilyenkor az iskoláskorú gyerekek a látogatás helyén jártak iskolába unokatestvéreikkel, másod-unokatestvéreikkel. Számos beszámoló szól ilyen gyermekkori élményekről, és előfordul, hogy az akkor egy időre közös iskolapadot koptató rokonok máig kapcsolatban állnak egymással.

A rokoni, falubeliek közti szálak megerősödéséről tanúskodik (elsősorban a mai állapotokhoz viszonyítva beszélhetünk „erősségről”), hogy szigorúan elvárták minden rokon végiglátogatását, sőt az összes odakerült falubelinek szinte kötelességszerűen híreket adtak át, küldeményeket, leveleket. Viszonzásképpen a hirdiek vendégül látták őket, megmutatták új otthonukat, a környéket.

„Tisztességesen vendégül látták az odalátogatót a régi taksonyiak. Értékelték, hogy híreket hozott a faluból, képviselte a taksonyiakat. Olyan volt, mint egy nagykövet.”

Az otthoniak kezdeti nagy körútjait továbbiak nem követték. Hivatkoznak pénzre, időre, holott az ötvenes és a hatvanas évek után lényegesen jobb anyagi körülmények közt éltek, minden családban volt legalább egy autó, ami könnyebbé tehette volna az utazást (összehasonlítva a vonatos, átszállásos közlekedéssel). Ha látogatóba indultak, csak egy helyre mentek, általában oda, ahol a legközelebbi rokonok laktak, de ezek már nem voltak többhetes ottlétek, mint a kezdetekben.

„…akkora körutakat már képtelenség manapság megtenni, fárasztó is, mondtam nekik, hogy gyertek ti, mert ti hazajöttök, és nektek nem csak én vagyok itt ismerős, hanem a falu, a templom dombja…”

Az oda- és viszontlátogatásokban döntő fontosságú volt a „vendégeskedés” kellemes státusa. A legtöbb elbeszélésben előkerülnek ezek a momentumok, a rokoni adok-kapok apró és pontos rítusai.

„Ebédmeghívások, városnézések, ide-oda látogatások, az érdeklődés középpontjában lenni, híreket hozni-vinni”– mind a rokoni látogatás íratlan forgatókönyvébe tartoztak.

„Elmentünk a körösztapámat meglátogatni. Azt mondta, no gyertek… akkor voltunk a Rózsakertben [vendéglő Pécsett].”

A látogatások fontos indítékaként említhető az egymás besorolása, el-, illetve megismerése, a rokonok egymás előtti bizonyítási vágya. Az otthoniak részéről a kezdeti aggodalmat (hová kerültek, mi lett velük?) hamarosan felváltotta egyfajta kíváncsiság, hogy a kitelepített rokonok miképpen állták meg helyüket az új környezetben, „mire vitték” gazdaságilag, társadalmilag. A hazalátogatások elemzésekor részletesebben lesz róla szó, hogy ezek az alkalmak mindig együtt jártak egy önreprezentációval (új autó, öltözet, munkahelyi sikerek elmesélése stb.). Ugyanígy a látogatóba érkező otthoniak előtt, Hirden is bizonyítani kellett a sikereket, kielégíteni a rokoni kíváncsiságot.

„Nekünk ezekben az odalátogatásokban az volt a lényeg, hogy találkozni velük, és megismerni azt a környezetet, ahol ők élnek [Hirdet]. Azt mondtam, hogy mindenkit szeretnénk legalább egyszer meglátogatni, mert hogy ha te eljössz és mesélsz a ti dolgaitokról [Hirdről], én a helyére tudjam helyezni azt, amit te mondasz. Mert addig az én képzeletemben valami egészen más él.”

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kitelepített rokonok az anyaországba kerültek, annak minden előnyével kulturális-gazdasági értelemben egyaránt. A kisebbségi sorban maradtaknak a rokonlátogatások kaput nyitottak Magyarország felé. A hatvanas évektől kezdődően így könnyebben jutottak meghívólevélhez, a helyismeret hiányát pótolta az ottani rokonok segítsége (pl. utazási, átszállási nehézségek, vásárlási lehetőségek).

„…jártuk a pécsi piacot, összevásároltunk mindent…”

„Abban az időben nem volt egyszerű a határon át való jövés-menés. Ezek a rokoni látogatások jó »alibinek« is számítottak a Magyarországra menéshez, például ha vásárolni akart menni valaki.”

A vásárlások kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a szlovákiaiaknak sokkal szűkösebb anyagi lehetőségei voltak (saját elmondásuk szerint), nem soroltak fel olyan hosszú bevásárlólistákat, mint a hirdi rokonok Csehszlovákiában járva. Inkább ajándékba kaptak (gyermekruhanemű, pulóverek, élelmiszer-különlegességek: pirospaprika, pálinka, likőr, kolbász). Ajándékot természetesen ők is vittek, többnyire élelmiszerfélét: Becherovkát (gyógynövénylikőr), Borovièkát (borókapálinka), pár üveg sört, édességeket, kekszeket.

A magyarországi „maszek világ” (butikok, háziipari termékek) elterjedésével a szlovákiai magyarok számára különösen érdekessé vált a magyarországi vásárlás. Szlovákiában csak állami boltok voltak, ahol „unalmas” egyenkonfekciót kínáltak. Divatos butik ruhaneműket, háztartási felszereléseket (cérnametéltvágó, kávéfőző, csuszaszaggató), lakberendezési tárgyakat (tapéták, függönyök, ruhaanyagok) Magyarországon szereztek be. A rokonlátogatások egyben izgalmas kirándulások is voltak. Hird esetében ez különösen így volt, nemcsak az utazás során akadt számtalan látnivaló (pl. Esztergom, Budapest), hanem a célállomás környékén is. Pécs, Harkányfürdő, a Mecsek sok újdonsággal szolgált az odalátogatóknak.

„…különben Hirdről és Vasasról nagyon szép emlékeim vannak… sétáltunk, megmutatta a tájat, hegyes-dombos volt, ami nekem nagy újdonság volt, különösen, hogy azelőtt Taksonyról én nemigen mozdultam ki…”

„A papával is jártunk Hirden, lejártunk fürödni Harkányfürdőbe, ez volt az apropója a látogatásnak. ő minden évben eljárt valahova fürdőbe, abban az évben ezt így oldotta meg.”

„Elmentünk a harkányi fürdőbe, megnéztük Pécs nevezetességeit, a balatoni nyaralójuknál szintén üdüléssel kötöttük össze a látogatást, a nyíregyházi rokonoknál tett látogatáskor megnéztük a debreceni virágkarnevált, útbaesett Hortobágy… maga az autóút is kész kaland volt.”

A hetvenes években a látogatások szervezett formát öltöttek, ekkor a Csemadok pár napos csoportos kirándulásokat szervezett Magyarország azon vidékeire, ahol kitelepített rokonok éltek.

„…a Csemadokkal busszal voltunk kirándulni, beültünk itt Taksonyon, de akkor csak Vaskúton voltunk. Taksonyiak ott többen vannak…”

A szétszakadt családok közt a kitelepítést követően új szálak már nem szövődtek – pl. keresztbe házasodások –, s keresztszülőség is csak egy esetben fordult elő.

„Mindkét lányomnak hirdi keresztapja van, akivel együtt ültünk az iskolapadban Hirden, mikor ott voltunk látogatóban [a beszélő másod-unokatestvére, gyermekkorában kitelepítették]. De ez inkább olyan formális keresztapaság. Annyi, hogy küldtek neki érettségi értesítőt, esküvőjükre kaptak valami szimbolikus ajándékot…. régebben bérmakeresztszülőknek is hívtak ottaniakat [Magyarországra kitelepítetteket], ma már nem nagyon, barátokat kérnek meg inkább. Szükségből alakult ez így, nem volt elég itteni rokon, aki szóba jöhetett volna.”

Mára az otthoniak Magyarországra történő látogatásai szinte kizárólag temetésekre, temetőlátogatásokra (pl. mindenszentek) korlátozódnak.

„Sajnos, mostanra csak a temetések maradtak. Van, hogy ott vagyunk, és úgy búcsúzunk, jaj, nehogy megint így kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés…”

„Most már olyan nincs, hogy csak úgy átruccanunk, mint azelőtt. Most már csak temetéskor…”

Feszültségeket okoznak a rokonság két oldala között az eltérő motivációk, érdekek, a rokonság intézményének és szabályainak más-más értelemzése is.

„A felvidéki rokonok nem nagyon jönnek látogatóba, más a »mentalitásuk«. Nem szívesen utaznak, mindig azt mondják, hogy nincs pénzük. De ez nem egészen így van – más a »mentalitásuk«. Összesen ha kétszer voltak Hirden… Mi gyakran jártunk át vásárolni is, Komáromba, Dunaszerdahelyre, mikor még megérte.”

Több adatközlőmnél ezek az eltérések világosan megfogalmazódtak:

„Akit onnan (Taksonyról) kitelepítettek ide, az a múltját keresi Taksonyban. Az, hogy a gyökereid hol vannak, az nagyon sokat számít. Én is bizonyos dolgokat akkor értettem meg, amikor láttam, hogy az apu honnan jött… Az ottaniaknak meg azért fontos ez a kapcsolat, mert ők a magyaroktól várják a segítséget, az itteniektől, hogy ők »ott rekedtek«.”

Ebben az értelmezésben a „kisebbségi”–„anyaországbeli”, „szülőföldön maradt”–„kitelepített” státusok kerülnek mérlegre, a kapcsolatban mindenki felmutatja értékeit, erényeit (pl. a múlt egy darabjának letéteményesei, a szülőföldön maradtak–segítő, védelmező anyaországbeli magyarok), s mindkét fél lehetőségeihez mérten ad a másiknak, illetve kap valamit cserébe.

„Szerintem, a felvidékiek keresik jobban ezt a kapcsolatot… Ha valami olyan történne kinn, hogy menekülnie kellene az ottani magyarságnak, bár soha ne történjen ilyen, (…) biztos, hogy rokoni, emberi szinten segítenénk, magamból indulok ki. Ha húsz rokon is jönne, megpróbálnék segíteni… ez teljesen természetes.”

„Mi nem vagyunk kíváncsiak Pécsre, Hirdre – egyszer lássuk és elég, nem?! De ők hazajönnek, és itt az egész rokonságot körbejárhatják, nekik az sokkal élvezetesebb.”

Mindkét fél fokozatos érdekvesztése s az újabb motivációk hiánya a kapcsolatok megszűnését vetíti előre.

A levelezések mára megszűntek, „rövid műfajjá” zsugorodtak – egy-egy húsvéti, karácsonyi képeslap jobb esetben még előfordul. A közelebbi kapcsolatban maradt családok még telefonon felhívják egymást (újévkor, karácsonykor, újszülött születésekor vagy egy-egy hosszú hallgatás után).

Nehezen körüljárható téma a rokoni kapcsolatok csaknem teljes megszűnése – sokszor fájó bevallani, megfogalmazni a valós helyzetet, ám egy-egy elejtett szó, mondat sok mindent elárulhat.

„…hát azt hiszem, ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihalnak a közelebbi rokonok, akik még személyes ismerősök voltak, úgy halványul a dolog.”

„Mindegyiknek megvolt a maga baja, építkeztek, nem értek rá, hogy utaztak volna… de levelezni leveleztünk. Most már végképp, már az is beszűnt. Még az a képeslap is. Nem írnak már a Percel utcából. Hogy ki is hagyta abba..? Én nem is tudom.”

Hazalátogatások

A taksonyi–kürti–galántai „vegyes szállítmány” 1947 májusában érkezett Hirdre. Abban az évben még javában folytak a kitelepítések, s ezt kihasználva voltak, akik a hazafelé tartó tehervonatokkal visszaszöktek, hogy hírt adjanak magukról az otthon maradt rokonságnak arról, hogy hová kerültek, milyen körülmények közé, illetve hogy híreket hozzanak a szülőföldről.

„47-ben apám hazaszökött egy lakodalomba. Valami csempészárut is hozott visszafele, amit akkoriban nem lehetett kapni itt Magyarországon.”

Ezek mind illegális utak voltak, hiszen 1955-ig a kitelepítettek nem kaptak útlevelet. A kitelepítés utáni közvetlen hazalátogatásokat egy hosszú, majd tízéves csend követte. Az információk lassú és hiányos áramlásáról tanúskodik, hogy a deportáltak, köztük számos rokon, Taksonyra való hazatértéről is csak jóval később szereztek tudomást a hirdi kitelepítettek. A kapcsolattartás elszórt levélváltásokra korlátozódott. Taksonyi rokonok elmondása szerint ezek hosszú panaszlevelek voltak, az otthon maradt rokonság végigsírta a hangos felolvasásokat.

Az első hivatalos hazalátogatásokra 1956 után kerülhetett sor, ekkor kaptak útlevelet a kitelepítettek. A „régi öregek” látogattak haza elsőként, bennük volt a legnagyobb a késztetés a szülőföld viszontlátására. Ezek a látogatások mélyen érzelmi indíttatásúak voltak.

„54-ben [?] jöhettek haza hivatalosan először a nagyszüleim. Idős emberek voltak már akkor, 70 év fölött. Részükről a vágyakozás még sokkal erősebb volt, ők hagyták itt a házukat, földjeiket, az egészen más…”

„Kérdés: Emlékszik arra, mikor először jöttek haza a Magyarországra kitelepítettek?
Válasz: Persze! …hogy már itt vannak, megjöttek, azt a boldogságot, mikor öszszetalálkoztunk!”

E hazatérések hatalmas élményt jelenthettek mind a két félnek, máig felkavaró emlékként élnek az idősebb generációban. Az egész falut megmozgatta egy-egy kitelepített hazalátogatása ebben az időben. A hazalátogató kitelepítettek híreket, leveleket, kisebb küldeményeket is hoztak-vittek. Ezek a látogatások sokkal hosszabb időtartamúak voltak, mint később a hetvenes és nyolcvanas években. Ez egyrészt abból adódott, hogy aki egy ilyen hosszú utazásra vállalkozott, vonattal több száz kilométert megtett, az nem fordult vissza két nap után. Másrészt ezeknek a látogatásoknak volt egyfajta „zarándoklat” jellege, végigjárták az összes otthon maradt rokont, ismerőst, vagy azok jöttek el megnézni őket szálláshelyükön, s mindez hoszszabb időt vett igénybe.

„Nagyszüleim mikor jöttek, három hetet kaptak. Sok keresztgyerekük, bérma-keresztgyerekük is volt, azok is mind jöttek, sőt mindenki, akinek csak rokona volt ott vagy a környéken. »Mit tudsz, mit üzennek?« Állandóan jöttek. Leveleket, apró tárgyakat küldtek nagyanyámékkal a rokonaiknak.”

Hogy mennyire nemcsak családi, de faluszintű eseménynek számítottak az első hazalátogatások, arról tanúskodik a következő visszaemlékezés is:

„Ha a nagymama kiment a ház elé, húsz-harminc ember egyszer csak már öszszejött körülötte. Mindenki hallani akart a körülményekről, az övéiről.”

Az első generációsok fiatalabb korosztálya, akik huszonévesen, a nagyszülőkkel egy családként lettek kitelepítve, az ötvenes évek végén vagy csak a hatvanas években látogattak először haza. 1956 után megszűntek az adminisztratív akadályok, szabadon lehetett útlevélhez jutni, ám sokan nem látogattak haza rögtön. A fiatalabb első generációsok ebben az időszakban alapítottak családot, jártak esti iskolába, kerestek munkahelyet. A magyarországi beilleszkedés számtalan napi teendője, a privát élet megoldásra váró kérdései mind Hirdhez, az új élethez kötötték ezt a korosztályt, s elodázták a hazalátogatást, a múltba való tekintést.

A látogatások sűrűsége, jellege ettől az időszaktól kezdődően nagyon család- és egyénfüggővé vált. A „régi öregeknél” az első hazalátogatások szinte azonnal megtörténtek, amint a hatóságok engedélyezték. Sokkal törvényszerűbbek voltak, és egyforma forgatókönyv szerint zajlottak le, hiszen egyszer mindenki látni akarta az otthont, az otthon maradottakat, ha többször már nem is tudott (vagy akart) hazalátogatni. A kapcsolattartás intenzitása a hatvanas évek elejétől több tényezőtől függött: milyen szintű rokonok maradtak a faluban, a környéken (pl. unokatestvérek vagy csak távoli rokonok, nem vér szerinti rokonok, keresztgyerekek), volt-e olyan ház, ahol vendégül látták őket, ahová vissza lehetett járni, az otthon maradottak között volt-e legalább egy olyan személy, aki koordinálta ezeket a látogatásokat, öszszefogta a rokonságot, továbbá milyen anyagi körülmények közt éltek mind az otthoniak (képesek voltak-e több napon át vendégül látni, szállást adni), mind a hazalátogatók (pl.volt-e autójuk).

A rendelkezésre álló példák alapján elmondható, hogy azokban a családokban alakult ki hosszú távú kapcsolattartás otthoniak és elkerültek között, ahol a taksonyi rokonságban volt egy „karizmatikus” egyéniség, általában nőrokon vagy a nagycsalád olyan tekintélyes férfi tagja (a háttérben egy ügyes háziasszonnyal), aki kézben tartotta a rokoni szálakat, koordinálta a látogatásokat, vendégül látta a látogatóba érkezőket.

„A legtöbb családban volt egy-egy központi alak, akihez minden rokon visszajárt. Sz. B bácsiéknál jókat vendégeskedtek, voltak borok, kaja. Az öreg Sz. B szívére ölelte a rokonságot, nála nyitva volt a ház minden rokon számára. Most már megöregedett, betegeskedik a felesége is meg ő is”.

„Mikor már megindulhatott az utazás, mindig jött valaki, egyik testvér, másik. Nem volt olyan év, hogy ne jött volna valaki, hogy egy, kettő, három magyarországi unokatestvér ne jött volna. Csakhogy nekem 24 unokatestvérem van (…) ha bármilyen sűrűn is találkozunk, eltelt jó néhány év, mire ugyanazzal újra találkoztam.”

A fiatalabb első generációsok látogatásait is az érzelmek, emlékek mozgatták – megkeresték az elhagyott szülői házat, sorra látogatták otthon maradt unokatestvéreiket, volt iskolatársaikat (ha maradtak a faluban), gyermek- és ifjúkoruk kedvenc helyeit.

„S. B.-ék a 62/63-as években jöttek először. A kisebbik fia hozta őket autóval. Itt laktak nálunk, innen jártak látogatni a többi rokont. Autóval jártak végiglátogatni a környező falvakba az unokatestvéreket, ismerősöket, fiatalkori barátokat. Ha voltak még. Ide is jöttek a hozzátartozók. Nagy volt a nyüzsgés, kihasználni maximálisan az időt, hogy beszélgessünk.”

Az említett időszakban a fiatalabb első generációnál kezdődtek el a kiterjedt ajándékozások és vásárlások. Ezek az oda-vissza, rokoni szálak mentén vándorló tárgyak a rokoni kötődések lenyomatai, szimbólumai. Ugyanakkor a gyakorlati élethez kapcsolódva valós gazdasági érdekek, a hiánygazdaság túlélési technikáinak tanúbizonyságai is ezek az ajándékok. Rokoni kötődések jelzését, megerősítését szolgálták, az „érték–ellenérték” pontos szabályai szerint, az önmegjelenítés tárgyaiként is funkcionálva (gazdaságilag hol tart Magyarország, mit engedhetnek meg maguknak anyagilag, milyen új termékek jelentek meg a piacon, mit termesztenek mostanában Taksonyon stb.).

„Az ajándékozás mindig annak megfelelő volt, milyen volt éppen az anyagi, gazdasági helyzet. Mindig ami otthon, a kertben termett, vagy a saját készítésű kolbász, sonka, »ezt kóstoljátok meg«, saját termelésű bor, házipálinka.”

„Becsomagolás volt [visszaindulás előtt], az anyu szeretett sütni, akkor egy jó nagy doboz sütemény, kalács.”

„Emlékszem, hoztak egy kerámiavázát, Sanyi b. letette az asztalra, hogy »ezt nektek hoztuk«. Ez azért volt érdekes, mert nekik Pécsett volt egy üveg-porcelán kereskedésük.”

A kezdetekben inkább élelmiszerárut ajándékoztak egymásnak (csokoládék, kekszek, paprika, pálinka stb.), később már tartós fogyasztási cikkeket, ruhaneműt is.

„Mindig hoztak valamit! Sezlon mellé falvédőt, kasmír kendőket, szép hímzett kisruhákat…”

A kapott és adott ajándékok listái arról tanúskodnak, hogy ezek a használati tárgyak már igazodtak a felek fogyasztási szükségleteihez, a magyar és csehszlovák kereslet–kínálat mérlegéhez.

„Zoknik, ingek, nyakkendőkig mentek el a dolgok – ez már azokra az időkre vonatkozik, mikor sűrűbbek voltak a látogatások [hatvanas és hetvenes évek].”

„Nagyon jó volt a keksz, dobozszám hoztuk [Hirdre] mindig. Cipők, atléták, alsóneműk – minden látogatás bevásárlással járt.”

„A nagynéném meg az unokáimat öltöztette, gyermekholmikat hoztak, a férfiaknak ingeket, a nőknek bizsut, órákat” – mondja egy taksonyi rokon.

„Egyszer csak megindult a »szvetterinvázió«. Jöttek a pulóverek, szvetterek, amikor már jobbra fordult a helyzet. Hoztak annyit, hogy mindenki kapott a családban, és azon felül még annyit, hogy azon tudjanak bevárásolni.”

Az ajándékok egy része a külső megjelenés, a rokonok előtti bizonyítás vágyát is kielégítette a hazalátogatókban, gazdasági érvényesülésüket igazolva, jó (legalábbis az otthon maradottakénál jobb) életkörülményeiket jelezve.

„Felnéztek rám. Kifejezetten. Másak voltunk. Mert ott mi ruházatban – Magyarország mindig egy lépéssel ruházatban előrejárt – vagy ajándékozásban is… ne úgy érts, hogy ki vagyok én…” – meséli egy másodgenerációs hirdi asszony hazalátogatási élményeit.

„A magyarországi rokonok hazalátogatásaiban volt egy adag magamutogatás is, magas presztízsük volt Taksonyon – meséli egy taksonyi tanár. – ők előbbre jártak gazdaságilag. Ha például vettek egy új Trabantot, biztos, hogy két héten belül itt voltak vele, hogy megmutassák.”

Az ajándékozások reprezentatív aktusai mellé társult egy érzelemmentes cserekereskedelem is, mely a hiánygazdaság réseit igyekezett kijátszani. A hatvanas és hetvenes évek szocialista piacai olyan fogyasztói igényeket hagytak kielégítetlenül mindkét oldalon, melyek, mint kiderült, ügyes gazdasági tranzakciókkal legalább részben enyhíthetők voltak. Bár az említett időszakban az utazások elsődleges motivációja még mindig a rokonlátogatás volt, rendszeresen társult mellé egy határozott gazdasági motiváltság is.

„Ahogy beszélgettünk, hogy mi van ott, mi nincs ott, mi a drága, mi az olcsó, hol olcsóbb – mindenki magától telhetően ajándékozott.”

„Az eladott pulóverek árán melegítőket, »dederon« ingeket vettek. Egyszer elmentünk szélpuskát venni Nagyszombatba… Vásároltak ágyneműt, porcelánt, kb. a hetvenes évek végétől kristályt is.”

A hetvenes évektől már nem csak a napi megélhetés kellékeit vásárolták a látogatóba érkező magyarországi rokonok, hanem kifejezetten a „luxuscikkeket” (természetesen akkori értelemben) célozták meg – bőrkabátot, bundát, üvegárut, karácsonyfadíszeket. Mivel a pénzbeváltás korlátozott és körülményes volt, áruértékesítéssel jutottak pénzhez, amit rögtön el is vásároltak. Más szóval egy közvetett cserekereskedelem zajlott. Fontos azonban megjegyezni, hogy bár nagyjából ugyanazok az áruk voltak az ajándékozás és az eladás tárgyai (nyilvánvalóan ajándékként is az volt a legértékesebb, amire a legnagyobb volt a kereslet), rokonoknak sohasem árusítottak, csakis azok ismerőseinek, munkatársainak, utcabelieknek. Ezt a szabályt szigorúan betartották.

„Többen ketyaszkodtak [üzleteltek], mikor idejöttek [Taksonyra]. A hirdiek közül volt, aki pl. Jugoszláviában vett konyakot, fehérneműt, kozmetikai cikkeket, elhozta ide, valahogy rokonokon, ismerősökön keresztül eladták, munkahelyre bevitték vagy beküldték, szomszédoknak felkínálták, a kapott pénzből műszaki cikkeket, fahordókat, alkatrészeket vásároltak.”

A „régi öregek” kihalásával, az idő múlásával, a fiatalabb első generációnál is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a bevásárlás egy-egy hazaútnál. A másodgenerációnál már egyértelműen gazdasági megfontolások domináltak (dominálnak). Időnként még előfordult, hogy egy tátrai üdülés, vállalati kirándulás kapcsán, ha útbaesett a falu, megálltak egy futó látogatásra.

„Olyan is volt, hogy már a férjemmel kint voltunk, kinéztünk valamit, és akkor visszamentünk ezért-azért, étkészlet stb. A csaptelepet onnan hoztuk, mikor építkeztünk… a hetvenes évek végéig, nyolcvanas évek elejéig érte meg átjárni vásárolni.”

„Úgy gondolom, hogy akik itt vannak felvidékiek, az ottani kapcsolataik azért maradtak meg amennyire még vannak, mert volt egy időszak, amikor érdemes volt hazamenni. Be lehetett vásárolni. A legtöbbnek túl közeli rokona nem maradt, ha valaki hazament, mást nem lehetett hallani a faluban, csak hogy mit vásárolt!”

A kapcsolatok jellegének változása nemcsak a látogatások célján, a hangsúlyok eltolódásán keresztül követhető nyomon, hanem az időtartam rövidülésén és az alkalmak ritkulásán át is. Az első generációsok kezdeti hazalátogatásai többhetesek voltak. A hatvanas és a hetvenes években a látogatások sűrűsödtek (megjelentek a személygépkocsik), de sokkal rövidebbekké váltak, nagyobb családi alkalmakhoz kötődtek. A legfontosabb ilyen alkalom, mely faluszinten is kiemelkedő szereppel bírt, a búcsú volt.

„Olyan jó hangulat volt… Jöttek búcsúra. Rendesen, az olyan hivatalos volt [törvényszerű]. Éveken keresztül.”

„A testvérek közül… a fiatalabbja jött, ez a hatvanas, hetvenes évek, amit mondok, a lánytestvérek sűrűbben jöttek – búcsú, valamilyen évforduló [születésnap], valami alkalomra, de leggyakoribb a búcsú volt. Ilyenkor összejött 4-5 testvér.”

Hazajártak ezenkívül húsvétra, lakodalomba, a gyerekekkel nyári szünidőben pár napra.

„Gyermekkoromban évente egyszer biztosan elmentünk. (…) Általában egy hosszú hétvége volt – csütörtöktől vasárnapig, szóval nem hetekről volt szó. Általában abból állt, hogy végigrohantunk mindenkit [a rokonokat], elsétáltunk ahhoz a házhoz, ahol apu lakott, szinte mindig elsétáltunk…”

Még a kapcsolatok legintenzívebb korszakában sem volt jellemző, hogy hirdi gyereket cserevakációra „otthon” hagytak volna. Ezt egyrészt azzal magyarázzák, hogy nem voltak egymással olyan közeli rokonságban, hogy az ilyesmi belefért volna (ezek nagyrészt unokatestvéri, másod-unokatestvéri kapcsolatok voltak, ezért túl nagy teher, felelősség lett volna), másrészt technikai (utaztatás), anyagi akadályai voltak az ilyen gyermeknyaraltatásoknak.

Taksonyról egy példa jutott tudomásomra, hogy rokon gyerekek kamaszkorukban együtt kirándultak Galánta környékén, Pozsonyban, majd egy viszontlátogatás alkalmával a túloldalon Pécs környékén. A fiatal másodgenerációsokat (ma 45-50 évesek) Taksonyra nem az emlékek hajtották.

„A fiatalabb generációnál a kapcsolattartás inkább kalandvágyból, az új, ismeretlen iránti vonzalomból adódott, nem nosztalgiából, mint az időseknél. Volt udvarlás (pl. ha a pécsi lányok eljöttek Taksonyra, a falusi mulatságokon nagy keletjük volt, a hirdi Sz. L. is ide járt udvarolni, sok lánynak elcsavarta a fejét… voltak aztán levelezések… Ilyen kapcsolatokon keresztül jutottunk magyar popzenékhez.”

„Nagyobb lány koromban, mikor már önállóan mentem, az unokahúgom baráti körével barátkoztam, leveleztem fiúkkal… – jó volt!”

A kapcsolatok jellege tükröződik a szülőföldről s az otthoniakról alkotott képben, illetve a régi falubelieknek a hazalátogató rokonokról formált véleményében.

„Pici koromtól megvan az, hogy mi hazamegyünk, olyan szempontból semmi közöm, de ezt hallottam… apu az, amikor Taksonyra ment, »hazament«. És nekem ez olyan természetes, hogy »hazamegyünk«, annak ellenére, hogy soha nem éltem ott…”

Az első generációsokra kivétel nélkül jellemző kettős kötődés figyelhető meg az „otthon/haza” megnevezések használatakor.

„…még most is a számra jár, hogy »hazamegyünk«. Az ember azért nem felejti el… most is, hogy ott voltunk, olyan sokszor kiejtettem, hogy »hazamegyünk« [Hirdre], érdekes dolog ez…”

Az első generációsok családtagjai, akik soha nem éltek Taksonyon, de jártak ott (feleség, férj, gyerekek), ma is használják a „haza” szót. Náluk már nincs, illetve csak minimális szintű az érzelmi töltése a megjelölésnek. A harmadgeneráció már nem hívja így Taksonyt és környékét (ha egyáltalán ismeri).

A kitelepítettek mentális-verbális eltávolítása Taksonyon az első hazalátogatások után kezdődhetett. Tíz év alatt mindkét fél megváltozhatott, a hirdiek új otthonra találtak, s Taksonyon is jelentős mértékben megváltozott a falu összetétele. A régi öregek mindvégig „taksonyiak” maradtak a falu szemében, a fiatalabb első generáció s azok utódai viszont már mint „magyarországi rokonok” léptek be időnként a falu, a rokonság életébe. Ez kétségtelenül egy eltávolító folyamatot jelez, de nem feltétlenül leértékelést. Sőt, mivel voltak olyan jelek, melyek alapján az emberek úgy gondolták, hogy gazdaságilag, kulturálisan Magyarország Csehszlovákia előtt járt, ezért a „magyarországi rokon” megnevezés egy magas presztízzsel járt együtt, s a hozzátartozókban büszkeséget keltett, ha „fel tudtak mutatni” egy ilyen rokont.

„Bizony, másabbak lettek. Még a beszédjük is tisztára másabb. Mindig mondtuk, »milyen urasan beszéltek, mi meg milyen parasztosan.« Fölvették azt a szokást.”

„Ezek a magyarországi rokonok inkább sikertörténeteket meséltek magukról, a munkahelyükről, a karrierjükről, az ottani viszonyokról. Inkább dicsekedtek, mint panaszkodtak volna. Valami kultúrfölényük volt, pl. több nyugati zene, film bejött Magyarországra, szabadabb volt a helyzet. És ezt érzékeltették is velünk.”

A hirdiek a Taksonyon s a környéken maradt rokonokban szintén éreztek az első hazalátogatásoktól kezdve egy „másságot”, mely az idő múltával csak felerősödött.

„Nekem ők elég távoli rokonok (…), egy fél órát ott töltök, ez a minium, többet nem is nagyon tudnék, elég nagy ez a távolság, hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul érzem magam közöttük, de azt se mondhatom, hogy úgy érzem magam, mint itthon. Ennél ez egy kicsit feszültebb helyzet, ez abból adódik, hogy azért ez már sok generáció, meg olyan közös témánk sincs, ők beilleszkedtek abba az életbe, ami ott van, ők azt élik, én meg mást, ez teljesen nyilvánvaló…”

Azok az idős kitelepítettek, akikben még él az igény a szülőfölddel, a rokonokkal való kapcsolattartásra, sokszor úgy érzékelik, hogy az otthoniakban nincs meg az igény a kapcsolatok fenntartására. Hiszen ők otthon maradtak, megbékéltek az új helyzettel, élik tovább az életüket.

„Ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihaltak a közeli rokonok, úgy halványul a dolog. (…) Úgy éreztem Taksonyon, hogy ők megvannak nélkülünk… Szerintem miután eszméltek, úgy elfelejtették. Fölmérték, hogy mi történt… mert visszagondolva, elemezgetve, javult a helyzetük – nem mindenkinek, de úgy nagy általánosságban –, hogy elkerültünk.”

A térségben lezajlott rendszerváltások óta már nem jelent akkora vonzerőt a magyarországi rokonoknak Szlovákia – az árukínálat a két ország között kiegyenlítődött, így bevásárolni már nem érdemes, nyitva állnak a határok a világ bármely irányába, s Dél-Szlovákia turisztikailag amúgy sem egy attraktív vidék. Ráadásul ma egy magyarországi rokon már nem rendelkezik olyan mértékű „kultúrfölénnyel”, mint a hatvanas és a hetvenes években.

„Az unokáim is jártak ott, de most már föl se merül… Ez valahol érthető is, hisz még a környék sem olyan különleges, ami miatt vonzó lehetne.”

Az első generációsok fiatalabb korosztálya, ma 60–70 év között vannak, még hazajárnak a faluba. Végigjárják múltjuk, gyermekkoruk emlékhelyeit, meglátogatják a még élő kortársaikat, de a fiatalabb generációkkal már nehezen találják meg a hangot.

„Most ősszel voltak itt [a hirdi unokatestvér], csak elég rövidre szabták. Már mást nem látogattak meg, csak a S. unokatestvérének a sírjához mentek el Nagyfödémesre, a feleségéhez Galántára, a lányoméknál voltak. Végigjártuk a falut… hogy ki hol lakott, a saját házukat is megnézték… aztán itt van a Mária-szobor, a nagyszülők állították, itt gyújtottunk egy gyertyát, aztán elmentünk a temetőbe, megkerestük a közös dédszüleink sírját…”

A taksonyi fiataloknak a hazalátogató fiatalok már csak „magyarországi vendégek”, hiszen ők az első hazatérések „hőskorszaka”, az akkori „újraegyesülés” egyszeri, intenzív élményéből kimaradtak. E fiatal generáció idegenség-érzését szemlélteti az a rövid epizód is, amikor taksonyi beszélgetőtársam hirdi rokonairól mesél éppen, s a betoppanó lányát közösen kérjük, mondja el a ő is véleményét.

„De anyu, azok a te rokonaid!”– hárítja el lánya a kérést.

„Mert nagyon szerettük egymást valamikor, míg nagymamáék éltek, ott találkoztunk. Az volt egy csomópont. (…) Később meg már úgy elfásult minden. De hogy mi okozta?!”

„Mostanra, sajnos, csak a temetések maradtak. Van, hogy ott vagyunk és búcsúzunk, hogy jaj, nehogy megint így kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés, és megint fogadkozunk…”

A régi öregek, első generációsok azok a kapcsok, melyek összetartják (összetartották) a két részre szakadt rokonságot. Az ő temetéseik általában záróakkordjai ennek a rokoni kapcsolatnak.

Összegzés

A Hirdre kitelepített felvidéki magyarok szülőföldhöz fűződő és interetnikus kapcsolatainak alakulását, mivel egy komplex rendszerről van szó, több tényező függvényében érdemes vizsgálni. Az első s talán legdominánsabb tényező a kapcsolatok dinamikája, irányultsága szempontjából a kitelepítettek beilleszkedése az új környezetbe. Törvényszerűnek mondható, hogy az új, mára már sajáttá vált közegben megélt tapasztalatok, melyek összjátéka integrációt, asszimilácót, akkulturációt vagy éppenséggel szegregációt eredményez, meghatározó szerepet játszanak a külvilággal, a „másokkal” való kapcsolattartásban. Kérdésem e tekintetben az volt, hogy a felvidékiek Hirden való beilleszkedése és a kibocsátó közösséggel való kapcsolattartás jellege (intenzitása, erőssége) milyen összefüggésekkel írható le. Valószínűnek tartottam, hogy a hirdi beilleszkedés mértéke, illetve módja, az ottani belső (interetnikus és csoporton belüli) kapcsolatok minősége hatással van a hazaiakkal való kapcsolat jellegére, és fordítva. Ennek az összetett csoporton belüli és csoportközi dinamikának a fő csapásait próbáltam meg dolgozatomban felvázolni.

A Hirdre került felvidékiek az egyéni beilleszkedés útját választották. A beolvadás vagy elszigetelődve, zárt közösségként való megmaradás dilemmája valójában soha nem merült fel Hirden a betelepített felvidékiek között. A megérkezés utáni legelső korszakban, a „kicsomagolatlan ládák” időszakában is ellenérzéseik (melyek egy esetleges szegregációhoz vezethettek volna) nem az új környezettel szemben fogalmazódtak meg, hanem az otthonról elkerülés, a kiszolgáltatottság állapotával, a szülőföld kényszerű elhagyásával szemben. A visszatérés gondolatának halványulásával egy időben megkezdődött az új helyzet fokozatos elfogadása, önmaguk mások általi elfogadtatása, tehát a beilleszkedés folyamata.

Miután a kérdés, hogy új helyzetük véglegesnek tekinthető-e, eldőlt, a maradás módja a beépülés és nem az elkülönülés jegyében fogalmazódott meg. Ennek öszszetett okok állnak a hátterében:

• anyaországba érkeztek, vagyis nem egy klasszikus emigráns-helyzetről van szó;
• magyar nyelvű közegbe érkeztek, ahol nem kellett nyelvi problémákkal szembesülniük;
• köztük és az új környezet közti kulturális, gazdasági különbségek nem voltak áthidalhatatlanok;
• a hirdi felvidékiek esetében vallási elkülönülésről sem lehet beszélni, lévén római katolikusok, akárcsak az „őslakos” magyarság és németség.

A kitelepítésüket megelőző évek otthoni megpróbáltatásait, a háborús élményeket, a háború után időszak kisebbségi sorban elszenvedett sérelmeit mérlegre téve az új környezet adta lehetőségekkel megfogalmazódott bennük az a felismerés, hogy az egyetlen járható út a beilleszkedés. Már az első évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a beilleszkedés anyagi előbbrejutással, társadalmi elismeréssel jár, ezzel szemben a hazai körülmények továbbra is embert próbálóak voltak, az otthon maradottak jogkorlátozottságban éltek, gazdasági nehézségekkel küzdöttek, s a kitelepítettek helyét a faluban a Magyarországról áttelepített szlovákok foglalták el. Így a vissza, a hazafelé vezető út értelmetlennek és járhatatlannak mutatkozott.

Hird speciális helyzete, a földrajzi elhelyezkedéséből adódó gazdasági előnyök szintén a maradás mellett szóltak. Az ötvenes években induló ipar, a Pécs környéki bányák számtalan munkalehetőséget és biztos jövedelmet jelentettek a betelepített felvidékieknek. A téeszesítés, a beszolgáltatások is közvetve ugyan – olykor a felvidékiek akarata ellenére – a beilleszkedésük gyorsítását szolgálták. A megváltozott gazdasági rend nemcsak a felvidéki értékrendet és életmódot változtatta meg gyökeresen, hanem a másik két csoport (németek és őslakos magyarok) kultúrájában is alapvető változásokat hozott, „egy lepedőre téve” (ahogy egyik beszélgetőtársam megfogalmazta) a különböző háttértudással és múlttal rendelkező embereket. Az iparosítás megbontotta a hagyományos faluközösséget, a megszokott kötődéseket azáltal, hogy a falu lakosai rendszeresen kijártak dolgozni a faluból, pl. Pécsre, s ugyanakkor a környékbeliek is vállaltak munkát a hirdi gyárakban. Az új gazdasági körülmények következtében meggyorsult az információ-, áru-, pénz- és emberáramlás, mindezek pedig lazítottak a falu zártságán, s így az átjárhatóbbá vált a frissen bekerültek (felvidékiek) számára is.

A Hirdre telepített felvidékiek esetében csoportos magatartás nem mutatható ki. A kezdeti időszakot (első pár hónap) leszámítva, amikor az áttelepítés megrázkódtatása, az új falu keltette idegenségérzés még összehozta őket, erős csoportidentitásról s az ezzel járó közösségi magatartásról nem beszélhetünk. Ennek oka, hogy több helyről, különböző környékbeli (de egyes esetekben rivális) falvakból érkeztek, otthonról egymást nem ismerték, személyes kapcsolataik korábbról nem voltak. Az ismeretlen környezet teremtette „képlékeny” helyzet, az abban való gyors megkapaszkodás kényszere, az új versenyhelyzet (pl. minél jobb házat, gazdaságot szerezni) inkább egymás ellen hangolta a kitelepített magyarokat.

A „védekező reflex elve” sem érvényesült a hirdiek esetében: nem érték a felvidékiek „kvázi csoportját” olyan jelentős „külső” támadások sem a németek, sem a magyar őslakosság részéről, melyek egy esetleges összefogásra ösztönözték volna őket. A későbbiekben egymás megismerése, személyes kapcsolatok alakulása során sem került elő olyan kizárólagos (másokat kirekesztő, határmegjelölő) közös érdek (pl. azonos, másoktól elkülönítő lakóhely, munkahely, jövedelemforrás), mely felvidéki közösséget teremtett volna Hirden. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a narráció szintjén sem jelent meg a „felvidékiség” mint összefoglaló terminus, de valós szerepe nagyon kevés van. A Hirdre kitelepített felvidékiek esetében hiányoznak azok a közösségi szimbólumok és konkrét reprezentációik, melyek a gyakorlati élet szintjén megjelenítenék a felvidékiek összetartozását (pl. közös rendezvények, informális összejövetelek, megemlékezések). Azoknál a hirdieknél, akiknél létezik még egy „felvidéki identitás” (az első generációra gondolok itt), az nem a jelenlegi falubeliekkel, hanem az otthon maradt falubeliekkel, rokonokkal kapcsolatban lép fel. Ezek a kapcsolattartási kísérletek azonban mára elszórtakká, alkalomszerűvé váltak, inkább szimbolikus értékkel bírnak.

A hazaiakkal való kapcsolatok alakulására rányomta bélyegét az első tíz év utazási tilalma. 1956-ig nem látogathattak haza a kitelepítettek, s az otthon maradtak is csak állampolgárságuk visszanyerése után, vízumengedéllyel, meghívólevéllel látogathattak Magyarországra. Az adminisztratív és technikai akadályok egy lassú, de visszafordíthatatlan eltávolodást eredményeztek. Kapcsolattartásról beszélve el kell különíteni a kitelepítettek és a hazaiak eltérő motivációit.

A kitelepítettek csoportján belül is differenciált érdekek működtek. Az idősebb első generáció (azok, akik felnőttként, családosan kerültek át Magyarországra) nehezen vagy soha nem asszimilálódott az új környezetbe. Ma már közülük csak néhányan élnek, de a családtagok visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy e generáció szülőföldhöz való kötődése mindvégig nagyon erős volt, érzelmeik elsősorban az elhagyott faluhoz kapcsolták őket. A fiatalabb első generációsok, akik gyermekként vagy fiatalként kerültek Hirdre, egészen más szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz. Náluk is az érzelmek, az emlékek domináltak, hiszen életük korai, meghatározó szakasza ott telt, azonban felnőttkoruk nagy részét, aktív éveiket már az új lakhelyükön élték meg. A kettős kötődés egy sajátos formája alakult ki náluk. A jelen Hirdhez köti őket, a szülőföld pedig egy olyan „emlékezethely”, mely a múlt felé mutat, és inkább szimbolikus jelentéssel bír.

A rendszerváltás előtti időszak rokonlátogatásait az érzelmi motiváltságon kívül egy nagyon erős gazdasági indíttatás is motiválta. Ez az érdek a fiatalabb első generációnál jelent meg először, s a másodgenerációnál csúcsosodott ki. A rokonlátogatásokat rendszeresen bevásárlásokkal kötötték össze, s egy idő után ez lett az elsődleges motiváció. A szocialista hiánygazdaság s az általa implikált változatos túlélési stratégiák eredményezték ezt a rokonlátogatással egybekötött bevásárlóturizmust.

A másik fél, a szlovákiai rokonok Magyarországra való látogatásai lényegesen másképp alakultak. A legelső időszakban a kitelepítettek sorsa fölött érzett aggodalom késztette őket utazásra. Ezek többhetes körutazások voltak. 1956 után a kitelepített rokonok szabadon jöhettek már haza látogatóba, így a találkozások Taksonyra tevődtek át. A hatvanas évek végére Dél-Szlovákiában is kialakult egy olyan újfajta fogyasztói érdeklődés és fizetőképesség, mely Magyarország felé irányult. Kézenfekvő megoldásnak mutatkozott a rokonlátogatást bevásárlással összekötni. Érdeklődésük egy-egy hiánycikk, „luxusáru”, „nyugati” cikkek felé irányult. A felvidékiek látogatásaiban fontos szerepe volt annak a körülménynek, hogy kitelepített hozzátartozóik az anyaországba kerültek. Rokonlátogatás címén sokkal könnyebbé vált számukra a Magyarországra való utazás, megoldódtak szállásgondjaik, volt kire hagyatkozni az ismeretlen közegben. A rokonlátogatások turisztikai attrakciónak is számítottak az ő esetükben.

A látogatásokról szóló narratívákban mindkét félnél kiemelt szerepet kap a „vendégeskedés” rokoni rítusa. Egy-egy látogatás mindig „megjelenés”, „bemutatkozás” is a távolban élő rokonság előtt, az anyagi előbbrejutás megjelenítésének alkalma (új autó, ház, divatos ruházat), magánéleti, munkahelyi sikerekről szóló beszámolási lehetőség. A „magyarországi rokonok” elsősorban anyagi sikereikről számoltak be, a felvidékiek inkább a családi történésekről referáltak. Az eltérés oka kereshető az eltérő értékrendekben, de abban is, hogy más-más szerepet játszott a két fél ebben a kapcsolatban: a hirdieknek bizonyítaniuk kellett, hogy megállták helyüket az új környezetben, beilleszkedtek – ezt gyakran a gazdaságilag fejlettebb, anyaországbeli szerep túlhangsúlyozásával próbálták nyomatékosítani –, az otthon maradtak viszont a szülőföld, a családi örökség letéteményeseiként próbáltak a helyzetükből erényt kovácsolni, megpróbálták azt értékként felmutatni.

A térségben lezajlott politikai rendszerváltásokat követően e kapcsolatok gazdasági-társadalmi háttere radikálisan megváltozott. A két ország közti gazdasági, árukínálatbeli különbségek kiegyenlítődtek, megszűnt a korábban tapasztalt bevásárlóturizmus. A határon túli magyarok előtt az anyaországba való utazás akadálytalanná vált. A hirdiek „régi öregjei” közül már kevesen élnek. Az első generáció „fiatalabbjai” (ők ma 60-70 évesek) terepmunkám tapasztalatai szerint az „újrafelfedezés” korszakát élik, nyugdíjas éveikben jut idő a múltba való visszatérésre, a rokoni szálak felelevenítésére. A próbálkozásoknak sokszor technikai akadályai vannak (közlekedés, egészségi állapot), s így többnyire levélváltásra, rövid telefonhívásokra korlátozódnak. A másodgeneráció látogatásai a gazdasági motiváció megszűnésével látványosan elmaradtak. Harmadgeneráció a Hirdre telepített felvidékiek között nem különíthető el, értelemszerűen náluk „felvidéki” identitáson alapuló kapcsolattartásokról sem lehet beszélni

Irodalom:

• Barth, Friedrik (ed.) 1969: Ethnic Groups and Boudries. The Social Organization of Cultural Differences. Bergen.
• Barth, Friedrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996, 7. sz. 2–25. p.
• Eriksen, Thomas H. 1994: Ethnicity and Nationalism. Anthropological perspectives. Pluto Press.
• Feagin, J. R. 1990: Theorien der rassishen und ethnischen Beziehungen in den USA. In: Eckardt–Radtke (Hrsg.): Ethnizität. Wissenschaft und Minderheiten. Opladen, 85–118. p.
• Gordon, Milton M. 1964: Assimilation in American Life. New York.
• Hall, Stuart: Cultural Identity and Diaspora. In: Rutherford, J. (ed.): Identity. London, 1990.
• Feischmidt Margit (szerk.) 1997: Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium.
• Füzes Miklós 1990: Forgószél: Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944–1948 között. Pécs, Baranya Megyei Levéltár.
• Hechter, M: Internal Colonialism. Berkley, University of California Press, 1975.
• Komanovics József 1963: A népi demokratikus forradalom és a telepítés Baranya megyében 1945–47 között. In: Fehér István (szerk.): Tanulmányok a Dél-Dunántúl történetéből (1944–1948). Pécs.
• Olzak, Susan 1989: Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. Műhely, 159–181 p.
• Vadkerty Katalin 1996: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, Kalligram.

Terebessy Sápos Aranka: Középső-Zemplén migrációs folyamata a dualizmus korában

I. A vizsgált terület körülhatárolása

A vizsgált régió a történelmi Zemplén vármegye szerves részét képezte. A 6301,58 km2 nagyságú Zemplén vármegye Magyarország északi részének leghosszabb és legfeltűnőbb alakú vármegyéje. Hossza a galíciai határszéltől a Tisza és a Sajó egyesüléséig 175 km volt. Sáros, Abaúj, Borsod, Ung, Szabolcs vármegyék határolták. A megye északi része egészen, de területének nagyobb része is hegyekkel borított. /2/ Nagyobb síkságai csakis a déli és délkeleti részén vannak (az Ondava, a Tapoly és a Laborc folyók környékén elterülő lapály, amely a nagy magyar Alföldnek legészakibb nyúlványa, délkeleti síksága a Bodrogköz, a déli a Harangod és a Taktaköz.). /3/

A kutatott terület (régió) behatárolása, megnevezése kisebb gondot okozott, ugyanis a vizsgált régió térkerete nem az egész megye, hanem annak tulajdonképpen egy vegyes etnikumú része (magyar, szlovák [tót], rutén [ruszin]), mely a megye közepén terül el, s magában foglalja Bodrogköz nagyobbik részét.

Az 1920-as határmódosítás területileg kettészelte Zemplén vármegyét, és az új államhatár két ország részévé tette a vármegye középső részén fekvő Bodrogközt. Az 1920-ban bekövetkezett határváltozás után a Bodrogközi és a Sátoraljaújhelyi járás nagyobbik része és a Gálszécsi járás teljes egésze a megalakult Csehszlovák Köztársasághoz került; ma ezen területek a Szlovák Köztársaság részét alkotják. Más megfogalmazásban: a vizsgált terület nagyobb része nem más, mint az 1920-as trianoni és az 1938-as bécsi döntéssel kijelölt (kijelölhető) országhatárok közötti vegyes etnikumú megyerész /4/, kibővítve az ezen sávtól északra fekvő településekkel. A kutatott régió magában foglalja az egész Felső-Bodrogközt. /5/

A régió legtöbbet mondó s egyben legtalálóbb elnevezése („hármas határon”) Viga Gyulának köszönhető /6/, melynek első jelentéstartalma utal e térség földrajzi fekvésére. A második világháború utáni határmódosítások következtében Felső-Bodrogköz Csehszlovákia keleti csücskévé vált a csehszlovák–szovjet–magyar határ érintkezésénél. /7/

A „hármas határon” második jelentéstartalma a hármas határnak a három etnikum (magyar, szlovák, rutén) érintkezésére, együttélésére, műveltségük kölcsönhatásaira utal. Az etnikai összetételből adódik a harmadik jelentéstartalom, mely a vallási tagozódásra utal, ugyanis az évszázadok során e térségben együtt élt (él) a református, római katolikus és görög katolikus felekezetű népcsoport, s a települések nagy többségének vallási megoszlása mind három felekezet együttélését, meglétét tükrözi.

Ma ez az etnikailag, vallásilag sokrétű terület (a vizsgált régió) a Szlovák Köztársaság 1997-től érvényben levő közigazgatási beosztásával esik egybe, a Szlovák Köztársaság keleti részén fekvő Tőketerebesi járást alkotja. E terület 88 települése vált demográfiai vizsgálatom tárgyává.

A települések járási hovatarozásuk szerint:

1. Bodrogközi járás (1882-től: Királyhelmeci járás)

Ágcsernyő (Èierna), Bacska (Baèka), Battyán (Bo»any), Bély (Bieµ), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Bodrogmező (Poµany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Szentes (Svätu¹e), Bodrogvécs (Véè), Boly (Boµ), Kaponya (Kapoòa), Királyhelmec (Kráµovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Hore¹), Kiskövesd (Malý Kamenec), Kistárkány (Malé Trakany), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu), Lelesz (Leles), Nagygéres (Veµký Hore¹), Nagykövesd (Veµký Kamenec), Nagytárkány (Veµké Trakany), őrös (Strá¾ne), Pálfölde (Pavlovo), Perbenyik (Pribeník), Rad (Rad), Szinyér (Svinice), Szolnocska (Soµnièka), Szomotor (Somotor), Véke (Vojka), Zétény (Zatín).

2. Gálszécsi járás

Bacskó (Baèkov), Cselej (Èeµovce), Dargó (Dargov), Egres (Egre¹), Gálszécs (Seèovce), Gerenda (Hriadky), Hardicsa (Zemplínske Hradi¹te), Isztáncs (Stanèa), Kazsó (Ko¾uchov), Kelecsény (Kµaèany), Kereplye (Kravany), Kisazar (Malé Ozorovce), Kisruszka (Ruská), Kozma (Kuzmice), Magyarizsép (Ni¾ný ®ipov), Nagyazar (Veµké Ozorovce), Nagyruszka (Nový Ruskov), Parnó (Parchovany), Pelejte (Plechotice), Szécskeresztúr (Zemplínska Teplica), Szilvásújfalu (Slivník), Sztankóc (Stankovce), Tarnóka (Trnávka), Szécsudvar (Dvorianky), Tőketerebes (Trebi¹ov), Upor, Vécse (Vojèice), Visnyó (Vi¹òov), Zebegnyő (Zbehòov).
(Isztáncs, Upor és Zemplénkelecsény 1964-ben egyesült egymással – Zemplínska Nová Ves az új megnevezése.)

3. Sátoraljaújhelyi járás

Barancs (Zemplínsky Branè), Biste (By¹ta), Bodzásújlak (Novosad), Borsi (Bor¹a), Csarnahó (Èernochov), Csörgő (Èerhov), Céke (Cejkov), Garany (Hraò), Gercsel (Herèeµ), Imreg (Brehov), Kasó (Ka¹ov), Kisbári (Malá Bara), Kiskázmér (Malý Kazimír), Kistoronya (Malá Tàòa), Kiszte (Kysta), Kolbaszó (Brezina), Ladmóc (Ladmovce), Lasztóc (Lastovce), Legenye (Luhyòa), Magyarsas (Zemplínske Jastrebie), Alsómihályi (Michaµany), Nagybári (Veµká Bara), Nagykázmér (Veµký Kazimír), Nagytoronya (Veµká Tàòa), Szőlőske (Vinièky), Szürnyeg (Sirník), Velejte (Veµaty), Zemplén (Zemplín).

II. A kivándorlás

1. Gazdasági eltartóképesség

A 19. század közepén Magyarország agrárország – a lakosság 80-85%-a a mezőgazdaságban talált megélhetést. A magyar gazdaság hagyományos egyszektorú, agrár jellegű volt, amely az azt megelőző két-három évszázadban reagált ugyan a fejlettebb európai gazdaságok részéről érkező kihívásokra, ez azonban alapvetően nem változtatta meg jellegét. /8/ A „hagyományos” ebben az összefüggésben a gabonatermelésre épülő földművelést és a vele szoros termelési kapcsolatba nem kerülő állattenyésztést jelentette, s azt a termelői magatartást, amelyben a mezőgazdaságon kívüli fogyasztásnak csak minimális szerepe volt. /9/

A kiegyezés előtti évtizedekben végbement gazdasági növekedés azzal függött össze, hogy Magyarország egyre intenzívebben bekapcsolódott az európai nemzetközi tőkés gazdaság vérkeringésébe. A mezőgazdaság fejlődése magával sodorta a gazdaság egyéb ágait is, elsősorban a szállítási hálózatot, a hitelrendszert és az élelmiszeripart. Ebben a korai növekedési folyamatban az ipar még nem játszott számottevő szerepet. Az ipari forradalom szélesebb kibontakozásának feltételei csak a mezőgazdaság és a szolgáltató ágazatok gyors ütemű fejlődése után, az 1880-as évek végére alakultak ki. /10/

A mezőgazdaság tőkés átalakulása a társadalmi munkamegosztás fejlődésével az ipar és városfejlődés ösztönző hatására következik be és halad előre. Minél gyorsabb a belső piac bővülése, annál nagyobb ösztönzést kap a mezőgazdaság tőkés átalakítása. A mezőgazdaság minőségi fejlettségének országon belüli eltérése következtében így az ország tájegységeinek fejlődési üteme is eltért egymástól. Mindez a táji sajátosságokat is formálta. Az ország nyugati és északnyugati részein a fordulós rendszer helyébe például a váltógazdaság lépett, az Alföld gazdálkodásában a háromnyomásos rendszer a kukorica–búza vetésforgót váltotta fel, a tiszántúli megyékben némileg csökkent a kukorica szerepe, viszont annál nagyobb lett a búzáé, a Felvidék és a Kárpátalja mostoha éghajlatának köszönhetően a búzatermelés ritkaságszámba ment, rozst is csak az alacsonyabban fekvő részeken termeltek, így fő terményük a zab, a tavaszi árpa és a burgonya volt. A megye földrajzi fekvésének következtében területének nagyobbik része hegyekkel borított, síkságai a déli és délkeleti részén voltak. Délkeleti síksága a Latorca, Tisza és a Bodrog által övezett Bodrogköz, a déli pedig a Sajó és a Tisza között elterülő Harangod és Taktaköz. A 6301,58 km2 területből mintegy 5040 km2-nyit, tehát körülbelül 80 000 katasztrális holdat hegyek és fennsíkok borítottak. /11/ A földrajzi adottságok nem kis mértékben befolyásolták a vármegye mezőgazdasági fejlődését. Míg az északi részen kevésbé volt jó minőségű termőföld, addig a déli részén kitűnő minőségű termőföldön gazdálkodtak. A vizsgált régió a vármegye középső részén terült el, így a termőföldek nagy része jó minőségű, földművelésre alkalmas volt, csak a régió északi peremén (ahol a hegyvidék kezdődik) találkozunk silányabb termőfölddel. A 18. század második felének mezőgazdasági „életéről” az úrbérrendezés korabeli jobbágyvallomások adnak átfogó képet. A települések lakói minősítik, jellemzik a község vagy a mezőváros határát, szántóföldi termelését.

A szántóföldet illetően kiderül, hogy két, három vagy négy nyomásban, esetleg szabad foglalással, legelőváltással hasznosítják. A régió szántható részein túlsúlyban háromnyomásos gazdálkodás folyt, de a kétnyomásos határmegosztás is gyakori. A növénytermesztés alapjait a gabonafélék képezték. „A síkságon elterülő határunk szántóit könnyű trágyázni. A búza alá trágyázunk is, ami aztán tíz évig is haszonnal terem. Árpa, rozs, zab és más vetemények trágyázás nélkül is jól teremnek.” /12/ A termőföldek többségén trágyázással vagy anélkül megtermett a búza. A búza mellett a rozs, az árpa, a zab is fontos része volt a termesztésnek. A gabonafélék termesztésével függött össze a malmok (vízi- vagy szárazmalmok) nagy száma. A községek nagy részének a határában biztosan őröltek a malmok, ha nem, akkor a szomszédos határba vitték gabonájukat „Bár határukban nincs malom de a szomszédos határokban fél, egy mérföldre levő malmokban gabonájukat megőrölhetik.” /13/ A gabonafélék termesztése mellett fontos szerepet játszottak a gyümölcsösök és káposztáskertek. „A portákon bőven termő kertjeinkben szilva-, dió- és más gyümölcsfák vannak. Káposztás-földjeink azonban csak a porták körül s a kenderföldön vannak. Határunkban sok mezei és erdei gyümölcs terem, s mivel a falunkbéli emberek gyűjtik, és ecetté dolgozzák fel ezeket, a szomszédos falvak ide jövő lakóinak sokat eladtunk.” /14/ A községek kertjeiben, határában mindenütt találhatók gyümölcsösök és zöldségeskertek. Többségének fő ültetvénye a káposzta volt.

A vallomások minden esetben megemlítik a legelőket, azok bőséges vagy szűkös voltát. Hasonlóan minősítik a réteket is. „Rétjeiken jó, zsíros, hasznos szénát csinálhatnak. Marhalegelőjök elegendő mind heverő, mind igavonó marhájoknak.” /15/ A növénytermesztés mellett az állattenyésztés sem elhanyagolható a régió gazdaságában. Főleg a marha- és a disznótartás lehetőségeiről kaphatunk képet, az állattenyésztésen belül a sertéstartással összefüggő makkoltatási /16/ lehetőségről, módozatairól vagy annak hiányáról. „Makkoltatások az határban levő uraság erdejéből pénzért vagyon ugyan, de majdnem felényire ócsóbban, mint az idegenek szokták bérelni.” /17/ A régió mezőgazdaságát meghatározó növénytermesztés és állattenyésztés mellett szólnunk kell a szőlőskertekről, szőlőhegyekről. A szőlészet (borászat) egyik fő megélhetési forrása volt a régió lakosságának. Nemcsak saját határukban tartották nyilván a szőlőket, öt-hat (sőt 8) mérföldes körzetben a jelesebb szőlőhegyeket is ismerték azon okból, mivel viszonylag jól fizetett, elsősorban zsellér rétegének munkaalkalmakat biztosított. „Szőlőhegyek vagynak az határokban, mely közönséges bort terem, s lakosoknak magoknak is szőlőcskés lévén, abból, s az idegenek szőleikben való munkatétel által is, pénzt érdemelhetnek.” Szinte alig találunk olyan községet, melynek lakói ne használnák ki ezen lehetőséget pénzszerzés céljából. „Egy-két-három s négy mérföldnyire lévén az hegyaljai szőlők, kézi munkával, szekerezéssel is bor alá, vagyon módjuk pénzt keresni.” /18/ Nemcsak kapálni járnak a közeli hegyaljai szőlőkbe, hanem szőlőkarók szállításával, hordók készítésével is gyarapítják pénzüket. „A hegyaljai szőlők két-három mérföldnyire vagynak helységekhez, az holott mind kapálással, mind szőlőkarók vitelével, mind hordók csinálásával pénzt érdemelhetnek.” /19/ A szőlőtermelés jelentőségére Molnár András (1792-es) összeírása is felhívta a figyelmet. Igaz, ő a hangsúlyt a szőlőtermésére, a bor minőségére helyezi. Eszerint:

• Nagybári „bővelkedik borral”;
• Csarnahó „bővelkedik borral”;
• Kistoronya „szőlleje sok, és jó bort terem”;
• Nagytoronya „jó bort terem”;
• Zemplén „jó ízü aszu bort terem”;
• Céke „jó aszu bort terem”;
• Kisbári „jó gyenge és egészséges bort terem”;
• Ladmóc „közönséges itala alkalmatos bort terem”;
• Szőlőske „jó tiszta ízű állandó borokat terem”;
• Kiskövesd „test táplálására alkalmas bort terem”;
• Nagykövesd „középszerű bort terem”;
• Szentes „Borát már Szent Mihály tájba megisszák”;
• Gálszécs „Bora nem igen kellemetes”;
• Királyhelmec „Minden esztendőben bő terméssel fizet”.

Molnár András (1792-es) leírása Zemplén vármegye településeiről szintén a mezőgazdaság túlsúlyát hangsúlyozza. Felméréséből is világos, hogy a vármegye középső részén fekvő régió északi peremén (ahol a hegyvidék kezdődik) silányabb minőségű termőfölddel találkozunk, de mindenütt megtermett valamely gabonaféle. /20/ A 18. század második felében készült két összeírás is erősen hangsúlyozza a régió mezőgazdasági jellegét, s ezen belül a növénytermesztés (gabonafélék) túlsúlyát, az állattenyésztésen belüli megoszlást (marha és disznó tartása) és a szőlészet fontosságát. Fény derül a régió természeti adottságainak egyéb kihasználására is. Említést tesznek az „erdőélés” egyéb hasznairól: málnaszedésről, áfonyáról, gombázásról, vad gyümölcsök gyűjtéséről-hasznosításáról, ecetkészítésről, a fa árusításának lehetőségéről vagy tilalmáról, hordók, szőlőkarók, gerendák, deszkák, hordóabroncsok készítéséről. Kiderül a vallomásokból, hogy halászattal is foglalkoztak, ahol a természeti viszonyok erre alkalmat adtak. „Halászó vizek hasznos és szabad halászat vagyon.” /21/ „Fő lehetőségük van hal, csík és rák fogására, mivel határukban olyan vizek találhatóak, amelyekben ezek megélnek.” /22/ A vizek, a folyók egyéb pénzszerzés forrásai is voltak: „A falu alatt folyó Bodrog vizén hajókon fát és fából csinált edényeket a Tisza mellékére vihetnek. Nemkülönben halat foghatnak, és mind azt, mind egyéb eladó portékáikat hajókon alá-felé eladni vihetik.” /23/ „A határokban levő Bodrog vizén szálfákat, és azon mindenféle kereskedést űzhetnek.” /24/ A felsorolt pénzszerzésen kívül még a szállítás is hozzájárult, hogy megélhetésükön javíthassanak a régió lakosai. „…de pénzt főleg azzal keresnek, hogy Tárkányból kősót szállítanak Sóvárra, onnan pedig párolt sót Tőketerebesre, mivel sóraktár itt is van.” /25/ „Só-depositorium helybe(n), ahonnat akinek módgya volna, darabos sót Sóvárra vihetne, onnat pedig Terebesre: aki utyokba esik: hordós sót hozhatna. Ezenkívül néha-néha előadgyák magokat alkalmatosságok, hol sóház mellett, hol más egyéb munkájok által pénz keresésére.” /26/ Az eddig leírtak alapján megállapíthatjuk, hogy a vallomások bepillantást engednek a korabeli termelési feltételek alapjául szolgáló természeti viszonyokba, a természet által felkínált lehetőségek hasznosításába, a megélhetést biztosító jövedelmek forrásaiba. Kirajzolódik a régió gazdag természeti adottsága, sajátossága, s az ebből fakadó gazdasági jellege. /27/

Kijelenthetjük tehát, hogy a régió fő megélhetési forrását a 18. század végén és a 19. század elején a mezőgazdaság biztosította, és ez a következő évtizedekben sem változott meg. Ezt a tényt támasztja alá a 19. század második felében készült mezőgazdasági statisztika. Az itt található adatok továbbra is a növénytermesztés elsődlegességére utalnak. Az állattenyésztésen belül a marha- és sertéstartás játszott domináns szerepet, de a juhtartásnak is fontos szerepe volt, és nőtt a baromfiudvarok jelentősége is. A növénytermesztésen és állattenyésztésen kívül továbbra is jelentős szerepe volt a gyümölcsösöknek, a szilváskertek nagysága volt a legjelentősebb, őket követték az almáskertek és a körtések.

A 20. század elején a népesség foglalkozási strukturája is a mezőgazdaság elsődleges szerepét mutatja. 1900-ban a régió összlakosságából (66 003 főből) 37,91% (25 026 fő) dolgozott, s ebből 31,4% (20 725 fő) a mezőgazdaságban. Az adatok csak a foglalkoztatottak számát tartalmazták.

1. táblázat: A régió népességének megoszlása foglalkozás szerint (1900):

A napszámosok, házicselédek s egyéb foglalkozásúak csak elenyésző százalékát teszik ki a foglalkoztatottak számának. A vármegye lakosságának túlnyomó része a mezőgazdaságban, kis százaléka az iparban, alig figyelemre méltó része a kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozott. A lakosság foglalkozási differenciáltsága 1910-ig nem változott. Az 1900. és az 1910. évi népszámlálási összeírások alapján a vármegye lakosságának 71,13%-a (1900), illetve 68,70%-a (1910) a mezőgazdaságból élt. (Az említett adatok az eltartottak számát is tartalmazzák.)

Mivel a vármegye és a régió lakossága a 19. század második felében is a mezőgazdaságból élt, így természetes folyamatként lépett fel a mezőgazdasági munkaerő túlkínálata s a vidék eltartó képességének csökkenése. A túlkínálat által létrejött feszültség a migrációban oldódott fel.

2. A kivándorlás főbb mutatói

A népesség nemcsak időben változik, hanem térben is mozog. A népesség vagy a népesség egy részének térbeli, földrajzi helyzetváltoztatását vándorlásnak, közhasználatú idegen szóval migrációnak nevezzük. /28/ A népességi vándorlásokat akkor, ha egy országon belül történnek (városba költözés, vándormunkások mozgása) belső vándorlásnak, ha országok között történnek, akkor külső vándorlásnak nevezzük.

A népesség e hármas irányú mozgása – városba költözés, vándormunka, kivándorlás – nem mechanikus egymásutániságot jelent. A három útvonalat párhuzamosan keresték. A kivándorlók tehát nem azután keltek útra, hogy előbb mezőgazdasági vándormunkásként nem találtak munkát, majd sikertelenül kopogtattak a városok üzemeinek a kapuin, hanem a falvakból egyenesen az országhatáron kívülre indultak. Ezért a mezőgazdasági vándormunka, a városba áramlás és a kivándorlás esetében nem fedezhetünk fel élesen elkülöníthető, egymást követő szakaszokat, hanem csak egymás mellett futó tendenciákat. A hármas irányú mozgástendencia azonban – ha arányaiban lényeges eltolódások mutatkoznak is – mindenképpen egymás mellett érvényesült. /29/

A vándormozgalmakat azért sorolják valamely adott terület népesedésének három tényezője közé, mert a születéshez és a halálozáshoz hasonlóan növelik vagy csökkentik a népesség számát, s megváltoztatják életkor, nemek és más ismérvek szerinti összetételét. A vándormozgalom demográfiai vizsgálatának jelentőségét az a körülmény növeli, hogy volumene a társadalmi-gazdasági fejlődés egyes szakaszaiban igen nagy, s így népesedési következményei sokszor nagyobbak, mint a természetes szaporodásé. A vándormozgalmat ezek a sajátosságok teszik a demográfiai előrelátásnak is egyik legfontosab ismeretlenévé. /30/

Az újkor egyik legnagyobb méretű népességmozgása a 19. század elején indul meg Európából a tengerentúlra. Ezt a folyamatot a történetírás modern népvándorlásként is jegyzi. /31/ A „kivándorlási láz” Magyarországot az 1880-as években érte el, bár a 19. század közepétől is előfordultak szórványos esetek. A kivándorlás az első világháború kitörésével torpant meg.

A modern kori vándorlások alapvető feltétele a népesség növekedése volt. Kizárólag a népességnövekedéssel aligha magyarázhatjuk a kivándorlás jelenségét, és főleg nem szabad egyenes arányosságot keresnünk a népességnövekedés és a kivándorlás között. A kivándorlás belső okait csak úgy tárhatjuk fel, ha a népességnövekedést a társadalmi és a közgazdasági viszonyokkal is szembesítjük, hazai keretek között és nemzetközi méretekben egyaránt. /32/

A népesség növekedésének maximális befolyását, mint kivándorlásba taszító tényezőt, akkor és ott gyakorolja, amikor azok a periódusok, amelyekben a fiatal korosztályok aránya megnőtt, egybeestek a termelés és a társadalom egyéb változásaival, például a mezőgazdaság modernizálódásával, munkaerő-szükségletének csökkenésével.

A hajlandóság a tömeges migrálásra elsősorban Európának azokban a régióiban erősödött meg, ahol a demográfiai fellendülés periódusa egybeesett olyan társadalmi változásokkal, amelyek megzavarták a foglalkozások és osztályok korábbi viszonylag stabil struktúráját. A legszembetűnőbb átalakulásokat e vonatkozásban az ipari fejlődés eredményezte Európában a 19. században. /33/

Az ipari forradalom egyik velejárója a tradicionális mezőgazdaság felbomlása, a modern gazdálkodás térhódítása volt. Ennek a folyamatnak a következménye a mezőgazdasági népesség munkaerejének a felszabadulása, illetve a viszonylagos túlnépesedés nyomására ezen erők kifelé taszítása. Ezt nevezzük a „push” (taszító) tényezőnek, mely a mezőgazdaságban dolgozók számára megadta a kellő lökést a migrálásra. Ezzel szemben ugyanilyen domináns szerephez jutottak a „pull” tényezők vonzásai Észak-Amerikában. Kezdetben főleg a művelésre váró szűzföldek ingyen vagy majdnem ingyen kapható szabad területei, a kiaknázásra váró természeti kincsek, majd az óriási lépésekkel kibontakozó ipar előnyös vállalkozásai, a munkaerő-kereslet általános megnövekedésével kínálkozó anyagi előnyök adták vonzerejét e földrésznek, és tették azt Európa jobb jövőt kereső népessége szemében a „lehetőségek országává”. Az idők folyamán változtak e vonzerők, s más-más konkrét formát öltöttek Európa különböző népei számára. /34/

A kivándorlás Magyarországon a paraszti társadalmat érintette a legmélyebben, és e társadalom minden rétegét megmozgatta. Egyes paraszti rétegek aránya a kivándorlásban időként és országrészenként változott ugyan, az azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a parasztságon belül is a napszámosok és a cselédek voltak többségben. /35/ Ezt általában a hivatalos statisztika is tükrözi. Arra azonban már nem ad feleletet, hogy a birtokos parasztok közül kik és miért vándoroltak ki. A társadatok tanúsága szerint a birtokos parasztok kivándorlásának az volt az alapvető oka, hogy a család létszáma nagyobb volt, mint a gazdaság eltartóképessége. /36/ Ezenkívül a törpe- és kisbirtokosok gondjait nagyon megnövelte az eladósodottság.

Magyarországon az 1880-as években tetőző demográfiai robbanás következtében szükségszerűen jelentkezett a lakosság foglalkoztatásának és eltartásának a gondja. Az agrárszektor túlkínálata alapvetően meghatározta a mezőgazdasági munka bérszínvonalát, leszorította a napszámbéreket. A munkaerő-túlkínálatot sem a város, sem az ipar nem volt képes felszívni. Az életszínvonal fokozatos romlásához, a mindennapi megélhetési gondokhoz még a természeti csapások is társultak. Az árvíz, aszály, fagy, jégverés, rágcsálóférgek elszaporodása vagy az állatvész országosan vagy helyileg gyakran kisebbítette a szegények amúgy is szűkös kenyerét. A megaláztatásokkal terhelt szegénységnek a nyomasztó teher és kilátástalanság adta kezébe a vándorbotot. /37/ A mélyen gyökerező társadalmi és gazdasági problémák kitaszítottjai lettek, s ezzel egy időben az „új világ” vonzerejének az „áldozatai” is. Magyarországon ilyen formát öltöttek a „push” és a „pull” tényezők.

A mezőgazdasági munkások mellett a kivándorlók másik csoportját a kisiparosok és a szakmunkások képezték; ide soroljuk még az ipari segédmunkásokat is, ám ezek létszáma jóval kisebb volt, mint a parasztságból származóké.

Magyarországon a statisztikai hivatal 1899-től kezdte országosan gyűjteni a kivándorlási adatokat. A statisztika a „magyarok” és „nem magyarok” csoportosításában a következő adatokat tartalmazza: 1899–1913 között a kivándoroltak száma: 1 390 525 fő, ebből 401 123 fő (28,8%) magyar, nem magyar pedig 989 402 fő. Az USA-ba kivándoroltak száma az összes kivándorlókból 1 196 797 fő, ebből 364 930 fő magyar, azaz az USA-ba kivándoroltak 30,5%-át képezték a magyarok. Vagyis az 1899–1913 közötti időszakban a kivándorlók összességének csak körülbelül egyharmada volt magyar anyanyelvű. /38/

A magyar kimutatásoknál teljesebbek és megbízhatóbbak az amerikai statisztikák. Az amerikai kivándorlási hivatal 1898. július 1-jétől egy új kategóriában – „race and people” – a bevándorlók etnikai hovatartozását is jelölte a bevándorló saját állítása alapján.

2. táblázat: A magyarországi bevándoroltak nemzetiségi megoszlása az 1900/1901–1912/1913-as években az amerikai statisztikák szerint: /39/

A magyarországi kivándorlók létszámának meghatározása meglehetősen nehéz feladat. Ennek több oka is van:

1. Hosszú időn keresztül még a kivándorló fogalmát sem tisztázták, így a vándormunkás és a kivándorló közötti határvonal elmosódott.
2. Magyarországon kivándorlási statisztikát csak 1899-től vezettek. A magyar statisztika hiányosságát némileg pótolják az egyes országok részleges bevándorlási kimutatásai és az európai kikötők statisztikái, amelyek 1871-től vették nyilvántartásba a kivándoroltakat.
3. Teljességgel hiányoznak viszont 1899-ig az európai országokba való kivándorlási adatok.
4. A közzétett statisztikák is gondos mérlegelést kívánnak:
   1. efogadó országnál a származási hely megjelölése lehet bizonytalan;
   2. a kikötői statisztikákban sem különítették el mindig megbízhatóan az egyes országok kivándorlóit.
5. Megoldhatatlan feladat annak felmérése, hogy hányan kerülték meg a törvényhatóságokat.
6. A magyar statisztika nem derít fényt az illegális kivándorlásra.

Ilyen megfontolások után arra az eredményre juthatunk, hogy a magyarországi kivándorlók létszámát a századfordulóig – Thirring becsléseire alapozva – félmillió, 1899–1914 között – a statisztikai adatokat lényegében elfogadva – 1 463 592, összesen pedig az első világháborúig 1 963 592, kereken tehát 2 millió főben állapítsuk meg. Ez a számítás így alig tér el Kovács Imre 1,8 milliós, ill. Berend T. Iván és Ránki György 1,9 milliós becslésétől. Lényegesen kevesebb viszont a John Kosa által következtetett 2,5-3 milliónyira becsült értékénél. /40/ A magyarországi kivándorlók összlétszámának megállapítása mellett külön figyelmet érdemel ugyanazon személyek többszöri ki- és visszavándorlása, ugyanis a kivándorlók egy része korántsem telepedett le véglegesen külföldön. A kivándorlással párhuzamosan szinte állandóan folyt a visszavándorlás is. A visszavándorlás értékelhető statisztikai anyaga rendkívül szegényes. A magyar statisztika a visszavándorlásra egyetlen fogódzót nyújt: 1899–1913 között Magyarországra 290 145 fő tért vissza, vagyis a kivándorlók 25%-a. /41/

A statisztika azt mutatja, hogy Magyarország társadalmi szerkezetének megfelelően a kivándorlók – különösen a kapitalizmus első évtizedeiben – a céhek kötöttségei alól felszabadult kisiparosok, a szabad versenyben tönkrement kiskereskedők, alacsony bérű bányászok, csekély számban az értelmiségiek, a legtöbben azonban a parasztság soraiból kerültek ki. /42/ A parasztság mellett a kivándorlásban csekélyebb számban csaknem valamennyi iparos és szakmunkás réteg is részt vett. /43/ A kivándorlás a paraszti társadalom minden rétegét megmozgatta. Az egyes paraszti rétegek aránya a kivándorlásban időnként és országrészenként változott, de mindent kizáróan a parasztságon belül is a napszámosok és a cselédek voltak többségben.

Az 1899–1913 közötti kivándorlók 68,2%-a férfi (947 988 fő), 31,8%-a pedig nő (442 537 fő) volt. A férfiak túlsúlya mind a kivándorlásban, mind a belső vándorlásban azt mutatja, hogy munkakereséssel összefüggő népességmozgásról volt szó. /44/ Olyan népességről, mely munkaképes, s a legproduktívabb életkorban van.

A kivándorlás az egész országra kiterjedt, de nem egyforma intenzitással. A legkevésbé érintette a törvényhatósági jogú városokat és a fővárost övező falvakat. A kivándorlók származási helyét vizsgálva szembetűnik, hogy az alföldi megyéket általában mérsékelten érintette, pedig ezeknek volt a legnagyobb népsűrűsége. A kivándorlás által leginkább sújtott vármegyék azok voltak, ahol magas volt a nemzetiségek száma. A kivándorlásban Magyarországon az összes nemzetiség részt vett. Az 1899–1913 közötti időszak statisztikai adatai szerint az összes kivándorló közül 401 123, azaz 28,9% a magyar és 989 402, azaz 71,1% a nem magyar. /45/

A nemzetiségek aránya több esetben magasabb a kivándorlók között, mint népességi arányuk az országon belül. /46/ Kivándorlásról szólva ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

3. táblázat: A nemzetiségek kivándorlásának az aránya %-ban:

A magyarországi kivándorlás intenzitása az 1910-es évek első felében érte el csúcspontját. Zemplén is a legtöbb kivándorlót kibocsátó vármegyék közé tartozott. Ennek ellenére a kivándorlás nem emésztette fel a teljes ismeretes szaporodást, a jelentősebb növekedést azonban fékezte, ami azt eredményezte, hogy a népesség számának növekedése kisebb volt, mint az előző két évtizedben. (Zemplén vármegyében ez a növekedés 4,6%-os, míg a vizsgált régióban csupán 0,6%-os.)

A legjobban sújtotta a kivándorlás azokat a vármegyéket, ahol magas volt a nemzetiségek száma. A magyarországi nemzetiségek közül a legnagyobb számban a szlovákság vándorolt ki. A szlovákok által lakott vármegyékből 1899–1913 között összesen 482 613 fő vándorolt ki. Ebből Zemplén vármegyére 82 584 fő esett – magasan a legtöbb a többi vármegyével szemben.

4. táblázat: A kivándorlás nagysága a szlovák régiókban (Szarka László számításai szerint):

Zemplén vármegye földrajzi fekvésének, adottságainak s az ebből következő eltérő gazdasági fejlettségének köszönhetően járásonként (sőt kisebb régióként) is szembetűnően eltérő a kivándorlás nagysága.

A földrajzi adottságok jelentősen befolyásolták a vármegye mezőgazdasági fejlődését. Tudjuk, hogy az északi hegyes vidék zord körülményei megnehezítették a mezőgazdasági munkálatokat, s az ott élő szlovák lakosság életszínvonalát, megélhetését is kedvezőtlenül befolyásolták. Mindehhez hozzájárul a 19. század második felében a szlovákság rohamosan növekvő népszaporulata, mely a századvégre munkaerő-túlkínálatot eredményezett – s ez a vidék eltartóképességének radikális csökkenéséhez vezetett. Mindez elszegényedést, életszínvonal-csökkenést eredményezett, így az itt élő lakosság jelentős része a jobb megélhetés céljából vándorbotot vett a kezébe.

Bodiczky Ede (Zemplén vármegye főlevéltárnoka) alábbi kivándorlási felméréséből is kitűnik, hogy a vármegyén belül járásonként is számottevő eltérések mutatkoznak a kivándoroltak számát tekintve 1879–1891 között.

5. táblázat: A kivándorlók és a visszatértek száma járásonként:

Bodiczky Ede számításai szerint a vármegyéből összesen 23 940 fő távozott. S ha megvizsgáljuk a járásokat anyanyelvi (etnikai) megoszlás szerint, akkor minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy a Varannói, Homonnai, Gálszécsi, Nagymihályi, Sztropkói, Szinnai járás lakosságát szlovák és rutén anyanyelvűek alkották. Így a szlovák, rutén anyanyelvű járások lakossága a kivándoroltak 91,4%-át alkották, míg a magyar ajkú lakosság a kivándoroltak 8,6%-át. (Ebbe a kategóriába a Sátoraljaújhelyi, Bodrogközi, Tokaji, Szerencsi járásból kivándoroltakat soroltam.)

Ugyanilyen etnikai megoszlásra mutat rá egy másik összeírás is, amely a kivándoroltak, visszavándoroltak számát 1879-től 1901-ig követi figyelemmel. Ez a kimutatás a Zemplén vármegyei levéltár kivándorlási anyagában található meg. Ezen öszszeírás szerint a vármegye területéről összesen 36 305 fő vándorolt ki. A kivándoroltak jelentős részét, 32 970 főt (90,81%-át) a szlovákság által lakott járások lakossága adta, míg a magyarlakta többségű járásokból csak 3335 fő (9,19%) vándorolt ki az összkivándorlókhoz viszonyítva.

Ha pedig tovább boncolgatjuk ezeket az adatokat, s lebontjuk még egy kisebb területi egységre – az eddig vizsgált régióéra –, akkor számunkra három járás kivándorlási adatai válnak fontossá.

6. táblázat: A kivándorlók száma a vizsgált régióban:

Itt is ugyanaz a megállapítás érvényes, hogy tudniillik a Gálszécsi járás lakossága (amely szlovák és rutén anyanyelvű) adta a legtöbb kivándorlót, s utána következik a két, többségében magyarlakta járás a kivándorlók jóval alacsonyabb számával.
Természetesen az itt említett adatok eltérnek az általam kutatott régió adataitól, mivel a kutatott terület nem fedi teljes egészében a három járás településeinek számát.

A Zemplén vármegye kivándorlási anyagából gyűjtött adatok a vizsgált 88 település alapján a következőképpen alakultak 1882-től 1905-ig. (Zemplén vármegye levéltára IV.B 1406-Zemplén vármegye alispánjainak iratai 1872–1944 – kivándorlási iratok.)

A régióból 1882–1905 között összesen 5564 fő vándorolt ki, a visszavándoroltak száma: 327 fő.

1. Újhelyi járás (28 település): 297 fő (43,66%);
2. Bodrogközi járás (32 település): 2332 fő;
3. Gálszécsi járás (29 település): 3135 fő (56,34%).

A régióban végzett kutatások is azt a megállapítást támasztják alá, hogy ezen vegyes etnikumú területről a kisebbség (a szlovák, rutén lakosság) nagyobb számban vándorolt ki, mint a magyarság, és a Gálszécsi járás bocsátotta ki mindvégig a legtöbb kivándorlót. Az általam vizsgált régió szlovákok (és ruténok) által lakott településeinek 100%-át érintette a kivándorlás, ugyanis minden egyes település lakosságának bizonyos része részt vett a kivándorlásban. A legnagyobb mértékben érintett községek voltak: Gálszécs (653 fő), Parnó (174 fő), Szécskeresztúr (267 fő), Tőketerebes (652 fő). A szlovákságot nem nemzetiségük miatt érintette ilyen mértékben a kivándorlás, hanem mert a megye és a régió gazdaságilag legrosszabb részén éltek, és településeik katasztrofálisan elszegényedtek.

A bodrogközi parasztság helyzete is romlott, a nagybirtokosok egyre kevesebb helybeli részest alkalmaztak, csökkentek a bérek, és komolyabb ipari tevékenység a térségben nem bontakozott ki. Mindez oda vezetett, hogy ebben a térségben is megindult a kivándorlás, és egyes községekben figyelemre méltó méretet öltött. A többségben magyarlakta járások közül a Sátoraljaújhelyiből Bodzásújlakot (104 fő), a Bodrogközi járásból Bacskát (126 fő), Bodrogvécset (132 fő), Bolyt (135 fő), Királyhelmecet (188 fő), Leleszt (309 fő), Nagytárkányt (109 fő), Perbenyiket (120 fő) és Zétényt (219 fő) sújtotta leginkább a kivándorlás.

A kivándorlók száma településenként 1882–1905 között:

Az idáig felhasznált számsorok (kimutatások) „kényesek”, épphogy megközelítik a valós értékeket, mivel tudjuk, hogy az alispáni, főszolgabírói jelentések hiányosak, pontatlanok, nem tudják követni teljes mértékben a kivándorlók számát, különösképpen az illegálisan kivándorlókét. Megnehezítik továbbá a vizsgálódást azok a kivándorlók is, akik többször járták meg a haza és az „újhaza” közti utat. Ezen állításomat alátámasztja L. Bodnár Péter tanulmánya (Bodrogköz a kivándorlás szempontjából, 1903), melyben 57 bodrogközi település lakosságának a kivándorlási folyamatával foglalkozik. Szerinte 1902-ig a következőképpen alkult a kivándorlás nagysága a kutatás szemszögéből számunkra is fontos településeken.

7. táblázat: A régió településeiről kivándoroltak száma:

L. Bodnár Péter összeírásában jóval magasabb a kivándorlók száma az egyes vizsgált településeken, mint az általam gyűjtött ide vonatkozó adatoké.

A rendelkezésemre álló levéltári anyagból kiválasztottam az 1882. évre vonatkozó iratokat, mivel ezek tartalmazták a legtöbb információt a kivándorlókról. Ezek alapján a régióból 561 fő vándorolt ki, de a számadatokon kívül fontosabbnak tartottam a kivándorlók társadalmi hátterének a megvizsgálását. Ennek alapján a következő eredmény mutatkozott: 1882-ben összesen 561 fő vándorolt ki (100%), ebből mezőgazdasági munkaerő 502 fő (89,48%), kisiparos, kézműves és kereskedő 54 fő (9,6%), értelmiségi 5 fő (0,89%).

A parasztok kivándorlása nem azonosítható az agrárproletárok kivándorlásával, a hivatalos statisztika arra nem ad feleletet, hogy a birtokos parasztok közül kik és miért vándoroltak ki.

Ebből a szempontból a helyi közigazgatási vezetők által gyűjtött adatokkal sem jutunk előbbre, mert kategorizálásuk számunkra semmitmondóak. A Gálszécsi járás főszolgabírója egyik jelentésében 1882 végén járása 5 községéből a kivándoroltakat foglalkozás szerint tünteti fel, de közülük 4-et a telkes, 5-öt a földműves és 8-at a gazda rovatban sorol fel, ugyanakkor 8 személyt a napszámos, 14 főt pedig a zsellér kategóriában. Ezekből az adatokból így semmi érdemleges következtetést nem lehet levonni, mert nem ismerjük a csoportosítás szempontját és gazdasági hátterét, mint ahogyan az általam vizsgált időszakban sem.

A régióban végbement kivándorlás főbb okait így foglalhatjuk össze:

1. a szlovákság magas népszaporulata népességtöbbletet hoz létre;
2. a vidék mezőgazdasága képtelen elegendő munkát biztosítani, a régió eltartóképessége radikálisan csökken, azaz mezőgazdasági munkaerő-túlkínálat jön létre;
3. ezen munkaerő-felesleget a vidék ipara képtelen foglalkoztatni;
4. a kivándorlás a régión belül sem volt egyenletes: mindvégig a legnagyobb a Gálszécsi járásban volt, de megdöbbentő méretű kivándorlásról tanúskodik a Bodrogközből L. Bodnár Péter statisztikai felmérése is: 1903-ban a leleszi közjegyzőséghez tartozó Lelesz, Leleszpólyán, Szolnocska, Kaponya nevű falvacskák 3343 lakosából 1260-an vándoroltak ki;
5. a régióból 1882–1905 között 5564 fő vándorolt ki. 1880–1900 között a lakosság száma 59 942 főről 66 003 főre gyarapodott – ez 6061 fős emelkedést jelentett. A kivándorlás ezen időszakban az előbb említett lakossági növekedésnek 91,80%-át vitte el (ha a 6061 fő = 100%). Tehát a régió lakosságának a számát a kivándorlás teljes mértékben nem emésztette fel, ugyanis 1880 és 1910 között a régió átlagos évi szaporodása 0,82% volt, és 1900–1910 között, amikor is a kivándorlás intenzitása a legnagyobb volt, a lakosság száma nem csökkent, hanem minimális (0,6%-os) növekedést mutatott.

3. A helyi hatóságok és a kivándorlás

A magyarországi kormányzat a kivándorlási folyamat kezdeti szakaszában keveset foglalkozott ezzel a kérdéssel. A hetvenes és a nyolcvanas években, amikor is megindul a tömeges kivándorlás, főleg a felvidéki vármegyékből, egyre több panasz érkezik az érintett vármegyei hatóságoktól a kormányhoz.

A vármegyék a kivándorlást korlátozó törvény életbe léptetését sürgették – különböző törvényhatóságok ugyanis egyre több jelentést küldtek a kivándorlásról, s ennek súlyos következményéről. A vármegyén belül a járási, helyi hatóságok is próbálták figyelemmel kísérni és jelentéseikben feltüntetni a kivándorlók egyre nagyobb számát.

Zemplén vármegye sátoraljaújhelyi levéltárának kivándorlási anyagában sok ilyen értékes kimutatás található, főleg a vármegye északi járásaiból, ahol már a hetvenes és a nyolcvanas években tömeges méretet öltött a kivándorlás.

Ilyen irat pl. a gálszécsi főszolgabíró 1882. évi (május 3-án) kimutatása, melyben lakhely, név, kor, foglalkozás feltüntetésével ad számot a járás községeit elhagyó kivándoroltakról. /47/ A bodrogközi főszolgabíró 1888-ban (február) kiadott jelentésében községenként tünteti fel a kivándorlók, visszavándorlók számát nemek szerinti megoszlásban az 1887. évre.

Sajnos, az ilyen gondosan kidolgozott jelentések ritkaságszámba mentek, inkább megszokott a jelentések egyszerűbb formája, amelyben az egyes járásokból kivándorlók összesített számát adták meg. Például a sátoraljaújhelyi főszolgabíró a következő jelentést írta az alispánnak 1893. január 7-én a kivándoroltakról: /48/

Tekintetes Alispán ur!
Tisztelettel jelentem, hogy járásom községeiböl az elmult és második felében, Amerikába 25. egyén utazott ki és és 23. tért vissza.

Kelt. Sáujhely 1893. januára 7.

szolgabíró.

A községi bírók is küldtek jelentést a felsőbb hatóságokhoz. Nagyazar bírója a következő jelentést küldte 1888. február 12-én:

Jelentés
Foló hó 11 ik én helységünkböl Amérikába Szöktek Fedorko Faragó János szabadságos katona és Varkala János 12 éves fiju – haza jöt Koncsol Karolyné Szül:
Lehotay Zsuzsana

Kelt. Nagy Azar 1888 Feb. 12.

bíró.

A gálszécsi főszolgabíró 1888. március 10-én kelt jelentése: /49/

Tekintetes Alispán Ur!
A tisz. közigazgatási Bizottság 3/79 sz. rendeletére van szerencsém jelenteni hogy a kivándorlás kezdetétöl fogva az 1887-ik év végéig járásomból összesen 3 819 egyén ment Amerikába, s ezekböl eddig 888 egyén jött vissza.
Az évi február hoban kivándoroltakra és visszaérkezetekre vonatkozó beterjesztése…

Tisztelettel vagyok
Gálszécs 1888 március 10-én

Tekintetes Alispán Urnak
alázatos szolgája
föszolgabíró.

Megdöbbentő a gálszécsi főszolgabíró jelentése, mely arról tanúskodik, hogy a kivándorlást korlátozó kormányrendelet ellenére a vármegyei hatóságok magukra vannak utalva, és sikertelenek a kivándorlás korlátozásában:

Tekintetes Alispán Ur!
A mult november hoban Americába kiköltözött s onnét haza jött járásombeli egyénekre vonatkozó kiutalás beterjesztése mellett tekintettel arra, hogy a nagyméretü kivándorlás folytán maholnap e vidéken munkás sem lesz s mozgósítás esetén a taralékosok nagy része hiányozni fog, mivel kötelességemnek tartom a tekintetes Alispán úr figyelmét azon körülményre felhívni, hogy ámbár a magas kormány a kivándorlás megakadályozását rendeli s követeli, addig oly kormány intézkedés mely a kivándorlást kellöen korlátozhatná egy általjában nem történt, s csak is a hazai közigazgatási hatóságok és csendörség müködésnek ebben közre, s utóbbi idöben ezen kötelességüket eréllye és buzgalommal teljesítik s a felvidéki megyékben a kivándorlók nagyrészét útközben elfogják s a náluk levö pénz elvétele s ide küldése mellett toborc levéllel haza útasítják, de ezek nem jönnek haza kerülö útakon. Oderberg vagy más határállomásra mennek, s onnét akadálytalanul jutnak el Americába, az útra szükséges pénz vagy a határállomásokon vagy pedig a hajóállomásokon várja öket. S azt hozzátartozóik postán és távirati úton küldik utánuk, így elsö sorban szükség lenne a posta és távirati úton pénzküldés megakadolyázása s a határállomásokon, s lehetöleg a Monarchia második felében szigorú felügyeletre s az elfogottak örizet alatti haza toloncozása iránti kormány intézkedésre.

Tisztelettel vagyok
Gálszécs 1887 December hó 6-án

Tekintetes Alispán úrnak a alázatos szolgája
föszolgabíró.

A helyi hatóságok tehetetlenek a kivándorlókkal szemben, s a folyamat korlátozására komoly, határozott kormányzati fellépést tartanának szükségesnek. Ilyen hangú panaszos felterjesztés jóformán az ország egész területéről érkezett a kormányzati szervekhez. A jelentésekben (felterjesztésekben) a kivándorlást korlátozó országos törvények életbe léptetését sürgették.

1890-től, amikor is a kivándorlás országos méreteket öltött, megnövekedett a kivándorlásról szóló önálló publikációk száma. Valamennyi, magát jelentős politikai tényezőnek tartó személyiség véleményt nyilvánított a kivándorlás kérdésében. Aki csak szóba hozta a kivándorlást, az okát is igyekezett a maga módján megmagyarázni. A különféle megoldási javaslatok keresése közben az országos és a helyi tényezők egész sorát említették meg, a kivándorlás valódi okait azonban nem akarták felismerni vagy kimondani. /50/

A kivándorlás a sajtó mellett a legkülönfélébb politikai fórumok, egyletek, tudományos társaságok, sőt külön a kivándorlás problémájának tárgyalására létrehozott kongresszusok állandó témája lett. /51/

4. Kortársak megnyilatkozása a kivándorlásról

A kor közéleti személyiségeit is foglalkoztatta a tömeges kivándorlás jelensége. Sajnos, nem minden esetben értették meg és szenteltek kellő figyelmet a jelenség komoly társadalmi, gazdasági és szociális hátterének.

Ballagi Géza (közigazgatási szakértő) a következőképpen láttatja e helyzetet:

„Tévedés azt hinni, hogy a nagymérvü kivándorlást kizárólag az elszegényedés és a közterhek folytonos emelkedése okozza. Ha a homonnai vagy a szinnai orosz a nyomort mégis megszokta, vándor botot vesz a kezébe, hogy jobb hazát keressen, az érthetö, de csatlakozik hozzá a pataki paraszt is, kinek kevés híján 28.000 katasztrális holdnyi gazdag határ áll rendelkezésére, ahol a becsületes munkát tisztességesen megfizetik. Igen, mert azt hiszi, hogy Amerika Eldorádó, hoínnan kicscsel tér haza.” /52/

Gróf Mailáth József a főrendiházban mondott beszédében (1900) megyéjének, de különösen járásának kivándorlási viszonyait a következőképpen látta: „minálunk például nem a munkahiány, vagy a föld hiány miatt mennek ki, hanem mert egy gyorsan gazdagodni akarás, egy formális láz fogta el öket, mely elösegítve lesz ügynökök által, kik az egész országot behálóták már, de nagy mértékben az által is elö lesz segítve, hogy az Amerikába kivándorlott itthon maradt rokonát, ösmeröseit sógorát hívja, vele folytonos írásbeli összeköttetésben vank, söt levelükben mindjárt a hajójegyet is megküldik.” /53/

A sajtó és a kivándorlás

A vándorlás növekedésének hírei hatásos politikai eszközök lettek a különböző pártok hatalmi küzdelmeiben és csoportérdekek kifejezésében: a tömegek menekülését példaként lehetett idézni a nemzet, a nép pusztulására, fel lehetett vetni a kormányok, az uralkodó pártok, sőt az uralkodó osztályok felelősségét is. /54/ Ha belelapozunk Zemplén vármegye sajtótermékeibe, a kivándorlás megítélésének sajátos, ellentmondásokban gazdag megközelítése rajzolódik ki, s egyben képet kapunk a kivándorlási folyamat jellegzetességeiről is.

Képet kapunk arról, hogy miként próbálták a kivándorlók megkerülni a helyhatóságokat.

„(Pórul járt Amerikások.) Liszkai tudósítónk írja:

Folyó hó 1-én estefelé 49 tagból álló munkás karaván érkezett O.-liszkára, többnyire fiatal parasztok, cséppel ellátva, mintha munkát mentek volna keresni. A társaság gyanúsnak tünt fel az ottani éber csendörség elött, s mig a községen átvonult a karaván, ör-szemmel követte. Kis vártatva megérkeztek az ügynökök által hozott szekerek, hogy felszedjék a gyalogos népet. Ekkor a csendörség rajtuk ütött, de nagy részük a setétben kereket oldott és csak három csépest sikerült elcsipni. Ezek azután kivallották, hogy ök Galiciából valók s Amerikába igyekeznek. Ügynökök fedezik utazási költségeiket, ügynökök szerezték be részükre a különféle munkakönyveket is. A szekeresek pedig azt vallották, hogy velük az ügynökök arra alkudtak, hogy nekik az éjjel a Nógrád vármegyei »szent kuthoz« bucsujárókat kell tovább szállítaniok s megjelölendö helyen majd más szekereseknek átadniok. Emlitésre méltó, hogy a lengyel parasztszür alatt iparos öltözetet találtak a letartóztatott egyéneken. Az ügynökök közül evvel az alkalommal egyet sem sikerült elfogni.” /55/

Sokan írásaikban próbálnak megoldást keresni a kivándorlás megállítására.
Thomán Dávid dr. a Zemplén című lap 1900. ápr. 15-i számában (31. évf. ) ekképpen fogalmaz:

„A szép szavak, az ékesszólások célhoz nem vezetnek. Létesítenek mindenütt gyárakat, fejlesszék az ipart, adjanak a nagy munkaerönek elegendö munkát, adják meg a megélhetés módját és ez a nép itthon fog maradni és el sem hagyja hazáját, tüzhelyét.

Még ez az idö be nem következik, vándorolni fognak és pedig jogosan. Minden eröszak alkalmazását a kivándorlás ellen, az emberi jogok ellen irányított sértésnek tartanám.”

A Megdöbbentő adatok és tanulságok című cikk pedig a kivándoroltak számának nagyságára utal rövid idő leforgása alatt. „Zemplénvármegye is, melyben január 1-töl közel 4 500 kivándorló kért útlevelet.” /56/

A sajtótermékek nemcsak a kivándorlás okait, megfékezését, számadatait boncolgatják, hanem a kivándoroltakról is hírt adnak. Igaz, nem személyes dolgaikról, hanem munkájukról, képességeikről, megbecsülésükről.

„Panasz érkezik Amerikából, hogy a kivándorolt magyar munkások nagy része nem állja meg ott a sarat. Hogy a világ minden tájából az oceán másik oldalára sereglett milliónyi munkástömegben nem tud érvényesülni a magyar munkás karja és esze, a versenyben hátul marad s ezért kevesebbet keres, vagy nyomorog.”

A kivándorlásról a legsokrétűbb, az okokat, hozzáállást vizsgáló, boncolgató tanulmánysorozatot Demeter János tette közé. Ezekben nyíltan ostorozza a hatóságok érdektelenségét, rugalmatlanságát.

„A sok baj közepette egy óriási mulasztást követtek el az intézök. Azt tudniillik, hogy a kivándorlással is úgy voltunk eleinte, hogy míg csak a tótok és a legminimálisabb birtokú parasztnép vándorolt ki, tétlenül ölbetett kezekkel néztük a dolgokat, resteltük kutatni az igazi okokat. Már pedig a polgárai érdekét szivén viselö államnak azonnal az okok megszüntetésére kell fordítani összes, hathatós erejét, ámde e helyett ex catedra azon szomorú igéket hallottuk illetékes ajkakról, hogy »nem bánom, kié a föld, csak megfizessék az adót utána!«” /57/

A korszak sajtótermékeinek hasábjain tömkelegével jelentek meg cikkek a kivándorlásról, különböző céllal, különböző szerzőktől. Megjelent gróf Mailáth József főrendiházban mondott beszéde, Haraszty Miklósnak, a Homonnai járás főszolgabírójának tanulmánynak is beillő jelentése, de megszólalnak az újságok hasábjain más közéleti személyiségek is, s egyszerű, józan ítéletű polgárok is. /58/

Jelenkori történetírói vélemények a kivándorlásról

A szlovák politikusok, újságírók is a kivándorlásba kergető okokat, azaz a szlovák nép szembetűnő nyomorát, gazdasági elmaradottságát a kormány igazságtalan politikájával, részrehajló intézkedéseivel hozták összefüggésbe. De hangsúlyozták: a szlovákok tömeges elvándorlása a magyarosító politika, a „magyar járom” alóli szabadulási törekvéseket mutatja. /59/ A Tőketerebesi járás átfogó történetében (Dejiny Trebi¹ova, 1982) Ladislav Tajták a kivándorlás okát a következőképpen értelmezi: „…ebben az időszakban a tömeges kivándorlás kiváltó oka ugyan a rossz termés volt, de e társadalmi jelenségnek fő oka a kilátástalan gazdasági és szociális helyzet, valamint a nemzetiségi elnyomás volt.” /60/

Ebből a megközelítésből kitűnik, hogy a kivándorlás társadalmi, szociális hátterét egy szintre emelte a nemzetiségi elnyomás kérdésével. A szlovák történetírók hozzáállását a kivándorlás kérdéséről Szarka László ekképpen értékeli: „A mai szlovák történetírás éppen ezt, a keleti szlovákságnak a nemzeti integrációs folyamatba való bekapcsolódását tekinti a kivándorlás egyik legfontosabb politikai hozadékának. Ugyanakkor az is tény, hogy minden ilyen irányú fejlődés ellenére a szepességi, sárosi, zempléni, abaúji szlovákság 1918-ig nem tudott igazán aktívan bekapcsolódni a szlovák politikai mozgalomba.” /61/ (…) „A szlovák kivándorlás kapcsán máig vitatott kérdés, hogy az okok között a nemzetiségi elnyomás milyen szerepet játszott. Ha a nemzetiségi vidékek gazdasági lemaradását a nemzetiségi elnyomás megnyilvánulásának tekintjük, úgy a legelső adatok között kell ezt a tényezőt említenünk. De a magyarországi iparosodás szűk kapacitása, szigetszerű fejlődése, a korabeli iparfejlődés tényleges területi és szerkezeti megoszlása alapján sem tartjuk az ilyen indoklást általánosíthatónak.

A tömeges szlovák kivándorlás alapvető okai gazdasági jellegűek voltak, és a magyarországi kapitalista fejlődés adott szakaszában kialakult relatív túlnépesedéssel függtek össze. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a nemzetiségi lakosság kivándorlását kezdetben pozitív jelenségként kezelő magyar kormányzat soviniszta rövidlátása, amely a tömeges méreteket öltő kivándorlást a magyarosodás szempontjából megengedhetőnek, sőt hozzávetőleg 1910-ig kívánatosnak tartotta, azt eredményezte, hogy »a mostoha haza« iránt táplált bizalmatlanság tovább nőtt a kivándoroltak között. Itthonmaradott nemzetiségiek körében pedig egyaránt nagyfokú visszatetszést keltett.” /62/

Megállapíthatjuk tehát, hogy egyetlen történésznek sem szabad vizsgálnia a kivándorlást csupán a nemzetiségi elnyomás szemszögéből, mivel egy olyan folyamattal állunk szemben, melynek komoly társadalmi, szociális gyökerei vannak, melyek együttesen léptek fel.

Danis Ferenc: Hont vármegye mezőgazdasága a 18. századtól 1918-ig

Bevezetés

A történelmi Hont Magyarország legrégibb vármegyéi közé tartozott. Területének nagyobbik része a mai Szlovákia területén volt, a déli része pedig a Börzsöny hegyvonulat északi oldala és az Ipoly folyó között (Szobig és Nagymarosig) húzódott Magyarországon.

A vármegye mezőgazdasági szempontból és földrajzi viszonyait tekintve is három különböző területre osztódik. Északi részén találjuk a Selmeci-hegységet, amelynek legmagasabb csúcsa, a Szitnya ezer méter fölé emelkedik. Talaja túlnyomórészt bazalt és trachit-tufa. Középhőmérséklete 7,5 °C, tehát nem alkalmas a melegigényesebb növények termesztésére. A Selmeci-hegység folytatását a megye északnyugati részén a bakabányai hegyek alkotják alacsonyabb nyúlványaikkal. E hegyek lejtőin már szántóföldeket is találunk, azonban gyengébb termőképességük miatt csak a kevésbé igényes gabonafélék (rozs, zab) termesztésére alkalmas, valamint burgonya és némely hüvelyes termeszthető rajtuk. A megye északkeleti részén a Korpona és az Ipoly völgyei között végigvonuló Osztrovszki-hegység alkot magasabban fekvő területeket. A dombok Németi községtől dél felé haladva alacsonyabbak, enyhén lejtenek az Ipoly és a Duna irányában. Itt már megterem mindenféle kultúrnövény: a kukorica, a cukorrépa és a dohány is, a déli lejtőin pedig a szőlő. A megye déli területét a Börzsöny zárja, melynek talaját szintén a bazalt és a trachit-tufa alkotja. Ezektől lényegesen különbözik a völgyek talaja: az Ipoly mentén főleg löszös, a Garam és az Ipoly közötti részeken pedig agyagos talaj található. Az Ipoly, Korpona, Selmec folyó árterületein gazdag rétek találhatók, fölöttük pedig termékeny szántóföldek vannak

A megyét sajátos fekvésénél fogva – mivel a bányavárosok és a Duna között fekszik – fontos kereskedelmi útvonalak szelték át, jelentősen befolyásolva a lakosság életvitelét is. Legrégebbi útvonalai az Ipoly és a Selmec völgyén keresztül összekötötték a szabad királyi várost, Selmecbányát a Duna völgyével és a mindenkori magyar királyok székhelyével. Fontos gazdasági körülménynek számított, hogy a megyében már a 12. századtól csupán egyetlen várbirtok, Litva várának uradalma létezett. A hozzá tartozó községek a Korpona és a Selmec völgyében voltak. A többi várhoz – Drégelyhez és Damásdhoz – csupán néhány község tartozott, akárcsak a megye területén kívüli várakhoz (Léva, Salgó).

A nagybirtokrendszer kialakulásának másik tényezője az egyház volt, ennek keretében az esztergomi érsekségnek és káptalannak volt a vármegyében a legnagyobb tulajdonjoga. A megyében négy szerzetesrendnek is volt földbirtoka: a sági és bozóki premontreieknek, a pilisi cisztercitáknak és a nosztrai pálosoknak. Mivel a megye községeinek alig negyede tartozott valamely várbirtokhoz, illetőleg egyházi vagyonhoz, Hont tipikusan kisnemesi megye volt, ahol nagy számban éltek az egy-egy községet vagy csupán egy falurészt bíró családok. Ezeket a birtokokat sok esetben csak rövid ideig, esetleg csak zálogjogon birtokolták. A házassággal szerzett birtokrészek leánynegyed néven aztán tovább kerültek más, estenként nem is megyebeli család kezébe. Így aztán itt a megye településeinek a számánál lényegesen nagyobb volt a birtokosok száma.

A mezőgazdaság feudális fejlődése évszázadokon keresztül alig változott valamit, mivel a termelés célja majdnem kizárólag a feudális úr és udvartartása anyagi jólétének biztosítása volt.

A mezőgazdasági viszonyok 1825 után

Az 1848 előtti hűbéri rendszer csak nagyon külterjes gazdálkodást tudott biztosítani. Az uradalmak és a legjobb módú birtokosok is csak faekékkel szántottak, akárcsak a legszegényebb földművelők. Kivétel volt ezeknél a vasborona vagy fogas. Igavonó ereje is alig volt a nagybirtokosoknak, mivel rendelkezvén a jobbágyokkal, a gazdaság körül minden munkát velük végeztettek. Majorsági fogatokat csak azok tartottak, akiknek kevés jobbágyuk volt. A mezei munkákon túl csak a sürgős ház körüli teendőkre tartottak igavonó állatokat, főleg lovakat. Ezeket ezért konyhás lovaknak is nevezték.

A hűbéri rendszer tehát már csak ezért is elmaradott volt. Az ilyen művelés mellett a föld csak azért nem vesztett nagyon erejéből, mert a hármas fogás bevezetésével minden második vagy harmadik évben pihent, sőt szokásban volt a soványabb földeket néha két-három évig is pihentetni. Jó gazdának azt tartották, akinek jó marhái és jó juhai voltak, emellett a múlt évből is maradt tartaléka. Mint mondani szokták: ó bora, ó szénája és ó szalonnája volt. És mivel szarvasmarhát és lovat csak annyit tartottak, amennyire a gazdaságnak szüksége volt, jó gazdasági évben maradhatott bőven ó szénája. A mezőgazdasági termelők fő elve az volt, hogy pénzt nem szabad kiadni semmiért, amit mellőzni lehet. Így mindent, amire a háztartásban szükség volt, maguk iparkodtak megtermelni, és házilag is feldolgozni, előállítani. Szokásban volt kenderből ruhát szőni, olajat is házilag ütni úgy a konyhai szükségletre, mint az istállók világítására. Zsákot, ponyvát is otthon készítettek, sőt istrángot is. A nagybirtokokon a béresgazda készítette a villákat, gereblyéket, szekérrészeket, télen pedig a többi béressel a szénahordó kasokat és a méhkasokat kötötték, szőlőkarókat faragtak.

Az állam területén belül még 1825 után is életben maradt a vámrendszer, ami megnehezítette a termények értékesítését. Ezért a gyapjú, a bor, a gabona és a szarvasmarha is igen olcsón kelt el. Pénzt tehát a nagyobb birtokosok is csak keveset szerezhettek, a kisbirtokosok pedig még ennél is kevesebbet. A pénzhiány főleg az ipar- és a kereskedelmi cikkek vásárlásánál mutatkozott meg, nem pedig az életmódban. Mivel az élelmiszereket csak nehezen lehetett értékesíteni, ezek birtokosai a pazarlásig vitték az evést-ivást. Ezekre az állapotokra vonatkozott az akkori osztrák kormány kijelentése: „A magyart az önzsírjában kell megfojtani!” Ez ellen a magyarság úgy védekezett, hogy a hétköznapi egyszerű ruházatát is otthon készítette, és a díszruha mind a nőknél, mind a férfiaknál apáról fiúra, anyáról lányra szállt. A bútorzat ugyan a gazdagoknál értékes, műasztalos által készített darabokból állt, azonban ez is öröklődött. Így tehát az ilyen piacot kiiktatni szándékozó irányítás mellett az egész mezőgazdasági termelés csak egy helyben topogott.

Főleg a növénytermesztés hatékonysága volt alacsony. Ennek oka abban keresendő, hogy a kiviteli nehézségek miatt a termékeket csak rendkívül olcsón és nehezen tudták értékesíteni. Ezért a gazdálkodás súlypontja az állattenyésztésre tevődött át, a megyei hatóság is ezt az ágazatot kívánta segíteni. A lótenyésztés fejlesztésére a megye vezetői négy mént vásároltak. Az intézkedés helyességét bizonyította, hogy a megyében az eredeti magyar lófajta a Garam és az Ipoly között tovább tökéletesedett. Hegyes vidékeken a szlovák lakosság az erősebb csontozatú lovakat részesítette előnyben. Sajnos a megye 1848 előtt a méntartását beszüntette, ezáltal hanyatlott a lótenyésztés is, de a tenyészanyag még sokáig megmaradt a jól gondozott lovakban. A szolgabírók feladata volt, hogy felügyeljenek arra, nehogy a gyenge csikókat gazdáik idő előtt befogják, s ezzel megnyomorítsák őket. A szarvasmarha nemesítésében szintén a szolgabírók feladata volt, hogy a községek szép, erős bikákat vásároljanak. Ezt a megye anyagilag támogatta. A nagybirtokosok pedig saját érdeküknek megfelelően vásárolták a szükséges tenyészállatokat.

Különböző társulatok is igyekeztek előmozdítani a megye mezőgazdasági termelését. Nagy jelentősége volt e tekintetben az 1838-ban létrehozott Hontifiók Gazdasági Egyletnek, amely szép sikerekkel működött 1846-ig, amikor a forradalmi idők zavarai között megszűnt. Első elnöke Nedeczky László, jegyzője és alapítója pedig Gyürky Antal volt. Az utolsó évek tőkésített jövedelmét egy minta szőlő- és gyümölcsiskola létesítésére kívánták fordítani ipolysági területtel. Sajnos, ez a tervük már nem valósult meg.

A cselédek fizetése 1820–1836 között a következő volt:

• az öregbéres és kocsis kapott 20 kila (1 kila = 20 liter) gabonát, 1 kila főzeléket, sót és túrót 20 fontot, juhvajat 2 iccét, egy pár csizmát és egy pár bocskort, valamint 20 váltóforintot;
• a kisbéres csak 16 kila gabonát és 16 forintot kapott, mást annyit, mint az öregbéres;
• az erősebb szolgáló 20 forintot, 12 rőf vásznat, egy pár csizmát és egy kendőt;
• a kisszolgáló 16 forintot.

1836-tól a fizetések ugyan emelkedtek, de jelentősebben csak 1848 után.

Közgazdasági szempontból fékezően hatottak a fejlődésre a természeti csapások. Az 1817–1823 közötti időszakban a nagy szárazság miatt igen alacsonyak voltak a terméshozamok. Ez megismétlődött 1830–1847 között is. Nagy pusztítást okozott 1838-ban a dunai árvíz, amikor a víz nemcsak a főváros területén okozott óriási károkat, hanem azzal, hogy visszaszorította a víz elfolyását, Nagymaros, Zebegény, Szob, Helemba, Garamkövesd, Szalka, Letkés, Ipolytölgyes, Ipolypásztó, Ipolybél és Ipolyszakállos községben és környékeiken is nagy károkat okozott. Az erős fagyok 1836-ban a szőlőkben okoztak tetemes károkat. A marhavész 1824-ben, főleg pedig 1831-ben pusztított. Két egymás után következő évben, 1830–1831-ben az éhség és a kolera együttesen pusztított. Nagy szerencséje volt a lakosságnak, hogy a szűk éveket többnyire bőtermő évek követték. Sok és kitűnő bor termett 1818-ban, 1824-ben, 1834-ben és 1848-ban. A megye rendjei a többször előforduló szűk esztendők kivédésére takarékmagtárakat terveztek építeni. Ezeket tervbe vették 1822-ben, 1837-ben és 1847-ben is, azonban különböző okok miatt ezek megvalósítása elmaradt.

A közgazdasági fejlődést az is gátolta, hogy még nem voltak bankok, takarékpénztárak és más kölcsönfolyósító intézetek. Egyedül az esztergomi főkáptalan volt kezelője egy nagy összegű alapítványi tőkének, ezt pedig a nagybirtokosoknál kamatoztatta. Az egész nyújtandó kölcsönből Hontban 200 ezer forintnál több volt befektetve. Az egyházak (templomok) alapítványi pénzét is a földbirtokosok vették kölcsön, mindkettőt 6%-os kamatra. A kisbirtokosok a kölcsönt leginkább birtokuk nagyobbítására, illetve más mindennapi szükségleteikre használták fel. A kölcsönökkel tehát a középosztály erősödött, ami az alapítónak is érdeke volt. Később – az átalakult pénzviszonyok folytán – kölcsönöket főleg az uzsorások folyósítottak az erre rászorulóknak, ám ez sok rendes család tönkretételét eredményezte.

1848 után megszűnt a robot és a dézsma is, ami új helyzet elé állította a nagybirtokosokat. A következő évben a nagybirtokok alig jövedelmeztek valamit, mivel nem voltak igavonó állataik, nem volt mezőgazdasági felszerelésük. Az új viszonyok között feltűnt egy művelt, kitűnő gazdász, Forster János királyi tanácsos, az esztergomi érsekség és főkáptalan uradalmainak kormányzója. Mivel Hontban mind az érsekségnek, mind a káptalannak is jelentős birtokai voltak, a robot megszűnése után a gazdálkodást új alapokra kellett helyezni, jóformán újra kellett kezdeni. Forster céltudatos munkájának köszönhető, hogy alig telt el egy-két év, s a reá bízott birtokok már sokkal többet jövedelmeztek, mint azelőtt. Ez a példa jó hatással volt az egész megye gazdasági viszonyaira, a többi földbirtokosra. Több jeles gazda követte példáját, saját birtokát felvirágoztatva, mint például Bossányi Rudolf, Horváth Miklós, Majthényi László, Majláth István, Paczolay János, Pohl Károly, Zmeskall Zsigmond, Szantner Ernő, Szabadhegyi Géza és Nagy Sándor. Főleg az utóbbi segített sokat azoknak a kisgazdáknak, akik csak a szabadságharc után jutottak földhöz.

A mezőgazdasági termelés a 19. század viszonyai között

A Hont megyei földművesek egyik legnagyobb gondja a tagosítás után a szántóföld elhanyagolt állapota és aránylag kis területe volt. Azokon a helyeken, ahol az erdőterületek a mezőgazdasági földterületnek nagyobb részét foglalták el, az erdő viszszaszorításával, erdőirtással igyekeztek a szántóföldet megnagyobbítani. Az ilyen irtványokkal főleg a megye északi részein, elsősorban Szénavár környékén lehetett a szántóföldek területét növelni. A kiszaggatott gyökereket elégették, a hamut pedig az egész területen szétszórták. A felszántott talajba néhány évig rozsot vetettek, amelynek erős gyökérzete jól értékesítette a talajban lévő tápanyagokat. Csak azután lehetett megfelelő trágyázással áttérni a használatos vetésforgóra.

A jó termés elérésének alapvető feltétele a jó talajelőkészítés. Tudták ezt már a 19. században is, ezért igyekeztek a munkákat gondosan elvégezni. Ehhez azonban hiányoztak a szükséges munkaeszközök. A faeke még a 19. század első felében is túlsúlyban volt, és csak a század végén terjedt el jelentősebb mértékben a vaseke. A magasabb fekvésű északi vidékeken továbbra is megmaradt a vasbetétes faeke. A statisztika számadatai szerint az 50 katasztrális holdas gazdaságokban még tízszer annyi volt a vasbetétes faeke, mint az ennél nagyobb gazdaságokban. Ennek oka az volt, hogy a sekély, köves talajokon a vasbetétes faekék biztonságosabban dolgoztak, mint az akkor gyártott vasekék, amelyek az ilyen talajon gyorsan deformálódtak, kicsorbultak. Mivel a vasbetéteket helyi kovácsok gyártották, jól ismerték a szántóföld adottságait. Meghatározó volt ugyanis a felerősítés szöge, a vasbetét alakja és nagysága is. A helyi kovács tehát jobban össze tudta dolgozni a vasrészeket a fával, s ezzel a teherbírást növelni tudta. A belterjesebb termelés feltételeit gyorsabban tudták megteremteni a nagybirtokok, ezért a vasekék alkalmazása náluk a 19. század második felétől már általános volt. Azokban az években még gyakori volt a bérszántás is, melyet elsősorban a megye bányavidékeiről származó fuvarosgazdák vállaltak. Általános szabály volt, hogy a fogatos munkát pénzzel vagy többszörös gyalogmunkával lehetett kiváltani. A talajelőkészítés folyamán fontos volt a szántások száma is. Az ismert régi mondás szerint „Ahány szántás, annyi szelet kenyér”, ezért mindenki igyekezett a háromszor szántott földbe vetni a vetőmagot. Az első szántás volt a tarlóhántás, szeptemberben az átszántás, végül vetés előtt következett a vetés alá szántás vagy magágykészítés. Az eke után további talajelőkészítő ezközök voltak szükségesek: a simítók, a boronák és a hengerek. Ezek házilag készített, illetve kovácsmunkával kombinált, megerősített eszközök voltak. Az erős rögfából így készült a fahenger, mindkét végén abroncsokkal megerősítve. A nehéz borona fakeretre erősített kovácsoltvas fogakkal volt ellátva. A kisgazdaságokban még a 19. század közepéig is ezeket használták.

A talajregeneráció szorosan összefügg a növények váltakozásának rendszerével, valamint a felvett tápanyagok visszapótlásával. A talajerő legrégibb fenntartása ugaroltatással történt, amikor egy vagy két éven keresztül „pihentették” a földet, tehát vetemény nélkül hagyták egész évben. Először csak a feketeugar volt ismeretes, később használták a zöldugart is, amikor legeltetéssel részben kihasználták a talajerőt. A tápanyagpótlást csak szerves trágyával biztosították, bár ennek az értékét elsősorban az aprógazdaságok nagyon lebecsülték. A legjobb istállótrágya a juhok mély alomzásával felgyülemlett trágyával készült, amikor az akol ürítését csak tavasszal végezték, az állatok nyári legelőre való kihajtása után. A legtöbb trágyamennyiséget a szarvasmarha adta, ez azonban nagyban függött az istállózott napok számától. A trágyakihordás ideje az őszi munkák befejezésével kezdődött, és az időjárástól függően télen át is folytatódott. A megye északi részén a nagyobb juhászatoknál elterjedt trágyázás volt a kosarazás. A trágyakihordás fogatos szekereken történt, a hegyoldalakra saroglyákkal és fonott kosarakkal hordták fel, télen pedig szánkókon. Műtrágyákat még nem használtak.

A szántóföld legnagyobb részét a gabonafélék foglalták el. Közülük a megye déli részén a búzát, északon pedig a rozst termesztették. Termesztettek még hajdinát és kölest is, néhol még tönkölyt is. Leggyakrabban kézzel, ún. vetőzsákból vetettek, a vetőgépek csak a 19. század végén kezdtek elterjedni. A gabonafélék növényi ápolása könnyű „tüskés” boronálásból állt, amivel a magtakarást végezték. Tavasszal felfagyás esetén a hengerezést, később az „acatszurkálást” alkalmazták. Ezt a műveletet azonban Ipolyszakálloson „mácsonyairtásnak” nevezték. A gabonatermesztés legnehezebb munkája a betakarítás volt. Az abban az időben termesztett – főleg – tájfajták már június végén beértek, így az aratás kezdete általában Péter-Pál-nap volt. Általában először a rozst, majd az árpát és a búzát, végül a zabot aratták. A kisgazdaságokban egészen a 19. század végéig sarlóval arattak. Ezt a munkát az asszonyok végezték, míg a kévekötés és a félkeresztek készítése férfimunka volt. Később a sarló használata északkelet irányában szűkült le, ahol még a 19. század elején is használták. A kasza használata a megye déli részén a 19. század közepén kezdett elterjedni. Ezeket házalók terjesztették, akik bemutatták használatukat is. A kaszára kis gereblyét szereltek takaróval, ez irányította a rendre rakást. A termést hosszú szekereken, létrásszekéren hordták a szérűre, ahol kazlazták. A szérű a nagyobb gazdáknál a lakóház és a pajta mögött volt kialakítva, így a szalma is otthon maradt. A szegényebbek közös szérűt létesítettek a falu végén. A gabona cséplését még a 19. század végén is sok helyen cséphadaróval végezték, később lovakkal nyomtatták. A gabona tisztítását szeles időben két ember végezte. A szelelés nagyobb ponyván történt, az egyik munkás széles falapáttal a levegőbe dobálta a gabonát, ebből a pelyvát és a törmelékeket a szél elfújta, a másik munkás pedig nagy nyírfaseprűvel összegyűjtötte a ponyváról a tiszta magot. Később a gabona tisztítására ún. szelelődobot és konkolyozót használtak. A kitisztított gabonát gabonagödrökben tárolták. Ezek a kamrában vagy a pajtában voltak kimélyítve. Egy-egy gödörben 3-5 mázsa gabona fért el. Az aratási munkákra az északi szlovák falvakból is lejártak részéből dolgozni. Ipolyság környékére, Egegre, Gyűgyre is Szebellébről szerződtek, a lovas nyomtatáshoz pedig a távoli Gyekésről jártak a fogatos gazdák. Selmecbánya környékén volt olyan gazda is, aki földjeit a megszokottnál nagyobb részben ugaroltatta csak azért, hogy részt vehessen az aratásban pl. Ipolyszakálloson, Ipolypásztón vagy Deménden. Kézi aratást a megye déli falvaiban vállaltak a Felső-Garam vidékéről is, de a közelebbi Bábaszékről vagy Biléről is. Az aratási szerződést általában pünkösdvasárnap kötötték meg. A rész általában minden tizedik kéve volt, a marokszedő az arató bérének egyharmadát kapta. Az arató kérésére a gazda a részgabonát is elszállította, az ilyen esetben azonban a szalmát már nem kapta meg az arató.

A szarvasmarha-tenyésztés az egész Hont területén elterjedt volt. Természeti feltételei miatt nagyobb súlyt kapott északon, ahol a hegyi legelőkön főleg a növendék állatokat tenyésztették szép eredménnyel. A Selmeci-hegység falvaiban és a Korponai-fennsíkon kitermelt széna minősége erre kiválóan alkalmas volt. A megye déli részein a folyók melletti inundációs területek rétjeinek üde növényzete inkább legeltetésre volt alkalmas. Jelentős területeket foglaltak el az úrbéresi legelők, melyeket ezek tulajdonosai közösen használtak. Itt a legeltetést fogadott pásztorokkal végeztette az úrbéresi társaság. A legeltetés ideje Szent György napján kezdődött és Szent Mihály napján ért véget. A pásztor kora reggel adta tudtára a gazdáknak, hogy teheneiket hajtsák ki az utcára. Estefelé a jóllakott állatok már minden baj nélkül hazataláltak. Egy pásztorra általában 20-30 üsző vagy tehén volt bízva. A pásztorok jutalma részben pénzben, részben pedig anyagi juttatásban történt. Ha a legelő a falutól távolabb volt, a pásztor állataival éjjelre is kinn maradt, ilyenkor a csorda nyitott karámokban, a pásztor kalyibában volt. A szarvasmarhavásárok külön állatvásárokon történtek, ezek idejét és helyét naptárakban, hirdetményekben tették közzé.

A megye földrajzi fekvése nagyban hozzájárult a juhtenyésztés elterjedéséhez. Az úrbéresi viszonyok, a közös állattartás kedvező feltételeket biztosítottak a könnyű nyári épületek, mint például a cserények és a juhásztanyák felépítéséhez. Ahol ilyen állattartó társaság nem volt, ott néhány gazda összefogásával szervezték meg a nyári legeltetést. Egy-egy gazda 5-7 anyajuhot tartott a növendékekkel együtt a gyöngébb minőségű takarmányok, ill. a szántóföldi maradványok hasznosítására. Délen a cigája, északon pedig a valaska fajta terjedt el. Az évi sajttermelés általában 20-25 kg, a bárányszaporulat 3-5 volt. Délen, ahol a juhok kis száma miatt nem építettek istállót, téli tartásra a juhokat kiadták más községekbe. Így ismeretesek voltak az Ipoly mente magabb fekvésű községeiből Hrusó, Csall és Palojta teleltetési módszerei. A 19. században a gyapjún és a sajton kívül még keresettek voltak a báránybőrből készített mellények, a subák és a bundák is. A bőröket házalók vásárolták fel, és a Zólyom környéki tímárok készítették belőlük a szebbnél szebb bekecseket, subákat.

Már a 19. században Hont egész területe ismert volt gyümölcs- és szőlőtermesztéséről. Az előbbi főleg Bakabánya és Korpona környékén volt elterjedve, az utóbbi pedig az Ipoly fölötti déli fekvésű lejtőkön. A régi honti mondás, miszerint: „A gyümölcsfát nem termesztik, az magától terem” – csak féligazság. Tény, hogy a régi, ismert tájfajták sokkal jobban idomultak az éghajlat és a talaj adottságaihoz, így mostohább körülmények között is aránylag jó termést adtak. Azokban az években a gazda nem sok időt tölthetett a gyümölcsfák ápolásával. Az Isten kertjéből szedett gyümölcs természetesen sem mennyiségre, sem minőségre nem volt kiváló. A gyümölcsfák ápolását a régi néptanítóktól, lelkes papoktól tanulták, akik a gyümölcstermesztés alapismereteit továbbadták. Ilyen volt Andrej Kme» prencsfalui plébános, aki már 1879-ben megalapította a Felsőhontmegyei Gyümölcstermesztői Egyesületet Bozók székhellyel. Az egyesület tagjainak igyekezett biztosítani a termés értékesítését is. A megyében példát mutattak gyümölcstermesztésben a nagybirtokok úri kertjei is, ahol kitanult kertészek dolgoztak. A faültetés Hont megye természetadta környezetében aránylag könnyű feladat volt. A vadon növő fácskát először kiásták, és átvitték oda, ahol termeszteni akarták. Amikor megeredt és megerősödött, egy idő után beoltották. Voltak olyan lelkes emberek is, akik az út melletti kis fácskákat a helyükön oltották be, hogy a fáradt ember munkába menet-jövet tudjon róluk szedni. Természetes úton terjedtek el a diófák is a szőlőhegyeken. A madár, repülése közben, a dióbél egy részét kiejtette, az ott kicsírázott, a gazda pedig tovább gondozta. A legények körében néhol szokás volt a fiatal gyümölcsfák oltásához olyan egyedeket gyűjteni, amelyek törzse erős és egyenes volt. Otthon aztán a nagyapa megtanította a fákat beoltani. Ma nagyon sok helyen találhatnánk oltásra alkalmas kis fákat, csak ember nincs, aki összegyűjtse, beoltsa őket. A szilvát gyökérsarjaiból egyenesen szaporították, a kajszit és a barackot magjából, a gesztenyét magbélből. Később, amikor alanyokba oltották, a baracknál a szilvát, cseresznyénél a meggyet használták alanyként, míg a diót saját alanyába tették. Ezek további ápolása koronaalakításból és egyszeri kapálásból állt, a trágyázást 3-4 évenként végezték. A vegyszeres növényvédelem csak a második világháború után terjedt el. A honti gyümölcs keresett volt a nagyvárosokban, így Budapesten és Bécsben is, ahová Szobról hajókon szállították. Rakonca, Lisó, Sipék és Ledény lakói kocsikon hordták a gyümölcsöt a megye déli részébe, ahol azt gabonára cserélték. Az ipolysági és balassagyarmati piacokon karácsony előtt keresett volt a cserépedénnyel együtt árult szilvalekvár.

A honti szőlészet kezdete a középkorig vagy még régebbre nyúlik vissza, azonban a sági konvent ideje alatt terjedt el nagyobb mértékben az Ipoly szelíd dombjain. A 18. században Magyarországon Hont megye az első három szőlőtermesztő megye közé tartozott. Sajnos ezt a fejlődést a 19. század végén megtörte a szőlőgyökértetű (filoxéra) pusztítása. Ellene először szénkénegezéssel védekeztek, mivel azonban a kistermelőknek erre nem volt anyagi fedezetük, a szőlők kipusztultak, és a helyükre félvad hibrideket ültettek (noah, konkordia, százszoros, fehér és piros delawáré, fekete és fehér otelló, elvira). A nagybirtokokon a nemes szőlőfajtákat oltással szaporították, majd ezekkel újították fel kiveszett szőlőiket. Az ültetvények elterjedését lehetővé tette az új telepítési mód: a talaj forgatása vagy árkolása. A 30-50 cm széles és 50-60 cm mély árkokat úgy készítették, hogy a talaj felső rétegét egyik oldalra, míg az alsót a másik oldalra fordították, majd a kiültetés után ezeket a rétegeket fordítva helyezték a vesszőkre. A következő árok távolsága volt egyúttal a sortávolság is. Az ilyen kézi ültetés a terület nagyságától függően elhúzódott néhány évig is. Az ültetésnél nagy gondot fordítottak a jól érett istállótrágya bedolgozására is, pedig a trágyát saroglyákon, kosarakban kellett felhordani a szőlősorokba. Kiültetés után aztán a férfiak végezték a metszést, az őszi talajtakarást, míg a zöldmunkák nagy része az asszonyok feladata volt. A szüret aztán vígan folyt, és ennek részese volt az egész család. A jó gazdának már volt erre az alkalomra forrásban lévő murcija, amit a hontiak burcsáknak neveztek. Szüretkor az asszonyok szedték kannákba a szőlőt, ezt a puttonyos férfiak a pincébe hordták, ahol a gazda ledarálta, és a lefolyt mustot hordókba töltötte. Férfias munka volt a szőlőlé kipréselése a nagy, nehéz bálványpréseken. Az Ipoly mente teraszain bőven termett a szőlő, ezért minden valamirevaló gazdának volt saját pincéje is kinn a szőlőhegyen, a többivel egy sorban. Így jobban meg tudták őrizni pincéiket a hívatlan látogatóktól, de a szomszédolás is könnyebb volt. Némely községben úgy elszaporodtak a pincék, hogy belőlük egész falu keletkezett, mint például Kéménden, ahol ezért a pincék birodalmát Iszomfalvának nevezik.

Összegezve a mezőgazdaság szerkezetét a 19. század végén, a szántőföldi növények termesztésében a következő arányokat állapíthatjuk meg:

• őszi gabonafélék (őszi búza, őszi rozs, őszi árpa) 45,43%
• tavaszi gabonafélék (tav. búza, tav. rozs, tav. árpa, zab, köles) 30,93%
• kapásnövények (kukorica, burgonya, takarmányrépa, cukorrépa, cékla, dinnye) 11,20%
• szántóföldi takarmányok (lóhere, lucerna, csalamádé, keverékek) 11,04%
• ipari növények (repce, kender, len, mák, dohány, fűszerpaprika) 0,74%
• hüvelyesek (borsó, bab, lencse) 0,53%
• zöldségfélék 0,13%

A kimutatásból kitűnik, hogy a 19. század végén a gabonafélék a vetésterület mintegy 75%-át foglalták el. Jó viszont, hogy már elterjedtek a szántóföldi takarmányfélék, közülük is a vöröshere és a lóhere, amelyek a talajt is javították. Nagyon kis területen termesztették a hüvelyeseket, zöldségfélék pedig csak a községek belterületén a konyhakertekben voltak. Csak néhány nagybirtokos foglalkozott piaci termeléssel.

Nagyon lassan haladt a mezőgazdasági termelés gépesítése. Ennek oka a kis- és középnagygazdaságok pénzügyi helyzetéből adódott. Ezekben az években a megye közepes nagyságú gazdaságaiban (ez 50 kat. holdig számított) csak 60 vetőgép volt. Még tehát mindig a kézi vetés volt a legelterjedtebb. Fordulatot a mezőgazdaság gépesítésében csak a 20. század hozott.

A megye mezőgazdasága a 20. század elején

Mezőgazdaságunk fejlődésében döntő fontosságúak voltak azok a törvények, amelyeket 1848 után fogadtak el. Felszabadult a jobbágyság, megszűnt a kényszerrobot, a kiszolgáltatottság, amely a népet a mindenkori urasághoz kötötte. A vármegye egész területe már tagosítva volt, bár az itt fennálló viszonyok még nem voltak ideálisnak tekinthetők. Az itteni öröklési szokások ugyanis a kisbirtokosok további felaprózódásához vezettek, így számos kisgazdának 10-15 holdas ingatlanja 30-40 parcellában szóródott szét, mert minél értékesebb és nagyobb volt az örökölt rész, annál jobban ragaszkodtak hozzá az örökösök. Így aztán az ingatlan mind több részre szakadt. Ritka volt az olyan eset, hogy egy örökös vette át az ingatlant, ezért több faluban terjedt az egykézés, annak minden káros hatásával. A nagybirtokosoknál is megfigyelhető volt a felaprózódás, vagyis nőtt a törpebirtokosok száma. Ez a hányad a 19. század elején elérte az 58,48%-ot, ami magasan az országos átlag fölött volt.

A szántóföld a megye területének aránylag kis részét foglalta el: 49,62%-a volt a mezőgazdasági területnek. Mintegy negyed részén voltak az erdők, ez a 26% az országos átlag fölött van. A rétek területe 10,45%, a legelőké pedig 7,90%. Szőlő összesen 5421 kat. holdon fekszik. Az azonban szomorú tény, hogy még 1896-ban is 3336 holdnyi terület fekszik parlagon a filoxérapusztítás után. Az ilyen területek főleg a törpegazdaságoknál fordulnak elő, ahol nincs elég pénz az újratelepítésre. A mezőgazdasággal és a kertészettel foglalkozók az összlakosság 72,6%-át alkotják. Ehhez kell még számítani a mintegy 3,5%-nyi napszámból élőt, akikkel együtt a lakosság 76%-a foglalkozik őstermeléssel.

A vármegye fő terménye a búza, amely 1903-ban a vetésterületnek az egyharmadát teszi ki. Az átlagos hektárhozam 11,36 mázsa volt, ezzel egy mázsával maradt el a Duna bal partjának hozamaitól. Ha számításba vesszük a megye északi részeinek sovány talajait, ez a lemaradás érthetővé válik. A búza előveteménye ott, ahol nem ugarba vetik, általában vöröshere, bükköny vagy kapásnövény. Gyengébb talajokon istállótrágyázni is szoktak, a nagybirtokok pedig már használják a műtrágyákat, főleg a pétisót. Az üszög elleni csávázás már elterjedt a kistermelőknél is. Rozsot csak kisebb területen termesztenek, ez alól kivételt csupán Csalomija és Vámosmikola képez, ahol nagyban termesztik a homokos talajokon. A megye északi részén búza helyett termesztik. Az azt követő években jelentőségéhez mérten nagyban nőtt az árpa vetésterülete, és ezzel sok helyen az első helyre került. A honti árpa első osztályú, kitűnő minőségű sörárpaként került forgalomba, bár az átlaghozama csak 12,01 mázsa volt, tehát kevesebb, mint a Duna bal partjának területein; ezt a helytelen termelési szokás okozta. Itt ugyanis az árpát legtöbbször a búza után vetették, ami károsan befolyásolta mind a mennyiséget, mind a minőséget. A zabot igénytelensége miatt utolsó gabonaként szokták vetni, de a lovasgazdák legalább kisebb mennyiségben mindenütt termesztették. Az említett statisztikai évben hektárhozama 10,14 mázsa volt.

A burgonya a 20. század elején már általánosan elterjedt kultúrnövény lett. Emberi táplálékként, takarmánynak és szeszgyártásra is termesztették. Kitűnő asztali burgonya termett a vecei homokokon, ahol hektáronként 15–30 mázsa termést adott. Az éghajlati tényezők és a hatékony művelés eredményeképp különösen magas a megyei burgonyaterület 85,37 mázsás átlaghozama. A kukorica az északi részek kivételével megterem mindenütt, legnagyobb hozamokat azonban a megye déli folyóvölgyeiben adja. Sok településen ugyanazon a helyen több éven keresztül is termesztik, ami előnyös az elterjedésénél. Magtermésén kívül takarmányozásra felhasználják a szárát is. A hazai tájfajták sajnos csak 12,01 mázsát adtak átlagosan, ami igen alacsony. Ezért kísérletek történnek a megye területén az új amerikai lófogú kukorica meghonosítására. A kapások között újabban a cukorrépát is termesztik, egyelőre azonban csak a nagybirtokosokkal szerződnek a cukorgyárak. Pedig az átlagos beváltási ára egy korona hetven fillér. Ehhez a cukorgyár még a répa 40%-át visszatérítette répaszeletben, így a kistermelők is szívesen foglalkoznának termelésével. A takarmányrépa, bár kisebb területen, de általánosan termelt. A legtöbb gazda ebből fedezi téli takarmányszükségletének jelentős részét. Jó talajon a 350 mázsás átlaghozam is elérhető.

A szántóföldi takarmányfélék közül nagy jelentőségre emelkedett a vöröshere. A megye nagyobb részén kitűnő eredménnyel termesztik, mert erre igen alkalmasak a völgyi agyagos talajok. Kitűnő tápértékén kívül jelentősége abban is megmutatkozik, hogy porhanyósabbá és termékenyebbé teszi a talajt szétágazó, mély gyökereivel. Igen jó előveteménye a búzának. Hidegebb környezetben jól bevált a nyúlszapuka. A lucerna főleg a mély rétegű, elég nedves talajokon díszlik a megye déli részein, ahol három, sőt négy kaszálást is ad. A pillangósok közül meg kell említeni még a bükkönyt, amelynek mindhárom változatát termesztik, vagy tisztán abraktakarmányként, vagy keverékként zabbal, árpával, rozzsal. Könnyebb, homokos talajokon jó termést ad a baltacím.

A többi kultúrnövényt már jóval kisebb területen, főleg a család számára termesztik. A hüvelyesek közül legelterjettebb a bab, melyet köztesként is termesztik kukoricával. 1905-ben a borsó és a lencse a bab vetésterületének csak a felét tette ki. Szép eredménnyel, de még kisebb területen termesztették a mákot. Az ipari növények közül a kendert 410 hektáron, a repcét 92 hektáron, a lent pedig csak 16 hektáron termesztették. A dohányt Füzesgyarmaton, Dalmadon, Kistúron, Zsemberen és Pereszlényben termesztették. Jó minőségben termesztették azonban a Börzsöny hegyei között fekvő Kóspallagon is, ám a dohányföld összterülete még így is csak 109 hektár volt. A 19. század elején a megyében még csak természetes rétek és legelők voltak, ezért terméshozamuk is a fekvésük szerint változott. A tápanyagellátást csak higított trágyalével biztosították.

A gyümölcstermesztés továbbra is fontos termelési ágazat volt. Némely községnek már országos hírű gyümölcskülönlegességei voltak. Ilyenek a Bakabánya környéki ringlószilva vagy a csalli cseresznye. A szelíd gesztenye termesztésével a 19. század elején még csak kísérleteztek Nagymaroson, Szokolyán és Palojta környékén. A Dacsólom és Szuhány környéki erdőkben sok jó mogyoró terem. A gyümölcstermesztés népszerűsítésében nagy segítséget nyújtott a Felső Hontvármegyei Gyümölcstermesztő Egyesület, amelyet még Andrej Kme» és Czobor László (ez utóbbi a megye első alispánja volt) alapított. A másik a Honti Gazdasági Egyesület, amely évek óta valóságos missziót végez azzal, hogy közreműködik a községek faiskoláinak vezetőivel, munkájukat jutalmazásokkal serkenti. Így 1905-ben a gyerki, a palásti és a nagykéri vezetők kaptak jutalmakat.

A szőlészet és borászat Hont megye nagy jelentőségű ágazata. Örvendetes tény, hogy míg 1895-ben igen szomorú képet mutattak a déli fekvésű hegyoldalak a filoxéra támadása után, 1904-ben már ezek a területek is jelentős javulást mutattak. Abban az évben a szőlőterület 1596 hektár volt, ebből 1129 hektár a termőszőlő. A szüret abban az évben 13622 hektoliter mustot adott, a kitermelt bor 12 261 hektoliter lett. A megye átlaghozama azonban csak 7,67 hektoliter volt, míg az országos átlag 13,99 hektoliter. Ennek az oka abban kereshető, hogy sok szőlőt elhordtak a pesti és a bécsi piacokra a Dunán. Így 1904-ben 21 044 mázsát adtak el, s ezzel a megye országos viszonylagban a harmadik helyet foglalta el. Jó borokat termeltek Csalomiján, Szobon, Apátiban, Paláston, Nagymaroson és Túron, ahol a mondás – „Túri bor, úri bor” – akkor még igaznak bizonyult.

Kisebb jelentősége volt a méhészetnek, bár fejlesztésének a megye földrajzi fekvése szerint is megvoltak a feltételei. A legnagyobb méhtelep Inám községben vol, ahol Sötér Kálmán országos hírű szakíró alapította és fejlesztette méhészetét a legmagasabb szintre.

A vármegye legfontosabb állattenyésztési ágazata a szarvasmarha-tenyésztés volt. Fontos fordulópontot jelentett fejlődésében az 1882. év, amikor megalakult a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, messze megelőzve az ország többi vármegyéit. Az egyesület vezetősége azt tervezte, hogy a honti szarvasmarha-állományt kinemesíti behozott svájci tájfajtával. Gróf Chorinszky Igó, Nagy Sándor és Bolgár János felajánlotta, hogy azoknak a tagoknak, akik az egyesületen keresztül szerzik be a svájci bikákat, a vételárból elenged 20%-ot, és az árat részletekben is törleszthetik. Igyekezetüket támogatta a vármegye törvényhatósági testülete és a földművelődésügyi miniszter is, a birtokosok és a községek pedig siettek élni az adott lehetőséggel. Az egyesület vezetősége már az első hónapokban 39 bikát osztott szét az érdeklődők között. Ezt a munkát tehát folytatták, ezenkívül a tenyésztőket kiállítások szervezésével is ösztönözték, ezeken a legszebb állatokat díjazták. A hazai magyar fajta így lényegesen háttérbe szorult, helyette a berni és a szimentáli, az északi részeken pedig a pinzgaui fajta terjedt el. A honti szarvasmarha-tenyésztés színvonalára jellemző, hogy a pirostarka szimentáli fajta céltudatos további nevelésével sikerült létrehozni egy új tájfajtát, amelyet ipolyvölgyi tájfajtának neveztek el. A sikerek számokban is megmutatkoztak, így az azt követő húsz év alatt sikerült a megyében 4000 darabbal növelni a szarvasmarha-állományt.

Sajnos, a lótenyésztésben már nem dicsekedhetett a megye ilyen eredményekkel. Ennek legfőbb gátló tényezője a nagyobb legelőterületek hiánya volt. A lóállományt főleg igáslovakként használták, ezeket a tenyészkancák ivadékaiból nyerték. A megyében öt helyen volt állami fedeztetési állomás: Ipolyságon, Garamkissallón, Ipolypásztón, Füzesgyarmaton és Korponán. Magánménje néhány nagybirtokosnak is volt, sőt később a gazdák körében is kaptak néhányan tenyészengedélyt. Az említett okok következtében a megye lóállománya nem mutatott egyöntetű fajtajelleget a 19. században sem. Túlnyomó részben az angol félvért, a gidrant és a lipicai jellegű lovakat tenyészették.

Régebben a megyében elsőrendű ágazat a juhtenyésztés volt. A tagosítatlan határ jó legelői erre alkalmasak voltak, az ágazat jövedelmezőségét a magas gyapjúárak is növelték. A legelők tagosítása és további külső körülmények azonban a tenyészág háttérbe szorulásához vezettek. Az északi területeken továbbra is a rackajuhokat, az alsóbb vidékeken pedig a merinó fajtát tenyésztették leginkább.

A megyében eléggé virágzó a sertéstenyésztés, bár a 19. század elején még sok akadállyal kellett megküzdeniük. A tenyészetek fejlődését a meg nem szűnő sertésvész gátolta. Ám még ennek ellenére is gyarapodott a tenyészet, mert a nagy- és kisgazdák egyaránt belátták, hogy az ágazat jövedelmező. Legelterjedtebb fajta volt a fehér kondorszőrű, a mangalica és később elterjedtek az angol hibridsertések is. A sertésállomány nagy része a megye két déli járásában: az Ipolyságiban és a Szobiban volt található. Az állomány jóval szegényebb a megye északi járásaiban, ahol gátlóan hatott a szükséges abraktakarmány hiánya.

A baromfitenyésztés lassan gyarapodott a megyében, számuk azonban nagyon ingadozó volt. A 19. század elején a statisztika összesen 48 917 tyúkot, 15 911 ludat, 3257 kacsát, 678 pulykát és 2776 galambot mutatott ki.

A megye gazdáinak hiteligényeit az Ipolysági Takarékpénztár, a Selmecbányai Takarékpénztár, a Selmecbányai Népbank, a Bakabányai Kölcsönös Segélyező Egyesület, a Mikolai Takarékpénztár, a Nagymarosi Takarékpénztár és az Ipolysági Népbank elégítette ki. Ezek mellett később hitelszövetkezetek is alakultak a megye területén. 1905 végén számuk már nyolcra emelkedett (Bát, Csáb, Drégelypalánk, Ipolynyék, Ipolyság, Kemence, Nagycsalomija, Palást és Szalka községben). Ezekben az években a munka súlypontját a fogyasztási és értékesítési szövetkezetek jelentették. Ugyanazon év végén már 13 szövetkezet működött a megyében: Csáb, Csall, Drégelypalánk, Felsőszemeréd, Felsőtúr, Ipolybalog, Ipolynyék, Kemence, Kóvár, Letkés, Magasmajtény, Palást és Visk községben (ezekből négy a mai Magyarország területén van). Fogyasztási szövetkezetek fiókjai voltak még Horvátiban, Ipolyvecén, Szalatnyán és Szentantalon. A tejszövetkezetek iránt még kisebb volt az érdeklődés, pedig a megye fejlett szarvasmarha-tenyésztése ehhez jó alapokat nyújtott. Nagyobb tejszövetkezet Kemencén, kisebb Báton, Dacsólomon és Füzesgyarmaton volt.

A megye gazdasági életére továbbra is nagy hatással volt a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, amely 1905-től Ivánka István elnöklete alatt dolgozott 262 taggal. Ezenkívül a mezőgazdasági termelést két másik egyesület is támogatta: a Felsőhontmegyei Gyümölcsfatermesztő Egyesület Bozókon és a Gyümölcs- és Szőlészeti Egyesület Nagymaroson. Mindkettő nagy érdemeket szerzett az ágazat fellendítésében. Gazdakör 1905-ben csak Ipolyvecén, Visken és Paláston működött.

A mezőgazdasági munkások anyagi helyzete Hont megyében sem volt kielégítő. A férfi napszámbérek alacsonyabbak voltak, mint a Duna bal partján, a megyében pedig legalacsonyabbak a Báti járásban voltak. A többi megyéhez viszonyítva valamivel jobbak voltak Hontban a női és a gyerekbérek. A megye munkásainak és szegényebb gazdáinak helyzetét kívánta javítani a Vármegyei Gazdasági Egyesület dicséretes munkájával. Igyekezett az embereket jobb megélhetéshez juttatni a szükséges gazdasági ismeretek és a szakértelem növelésével. Jó hírnévnek örvend a honti kákafonás, amely nagyobb érdeklődés mellett szélesebb foglalkoztatást is nyújthatott volna. A Nagymaroson szervezett kosárfonó-tanfolyamon 1905-ben 72 tanuló vett részt, és ezen 2151 gyümölcs- és szőlőszállító kosarat készítettek el.

A földműves nép szellemi helyzetének javítását szolgálták az alakuló népkönyvtárak is, amelyek 1905-ben 18 településen működtek, és 3731 kötet könyvet tartottak nyilván. Ezek a községek: Apátmarót, Bakabánya, Bori, Felsőrakonca, Felsőszemeréd, Felsőterény, Ipolypásztó, Kisgyarmat, Leléd, Nagypeszek, Szalka, Szob, Szokolya, Tergenye, Teszér, Vámosmikola és Zalaba.

A 19. század elején nagy fejlődésnek indult a mezőgazdaság gépesítése. Először a legnehezebb munkák – a betakarítás és a cséplés – megkönnyítésére gyártottak a vihnyei Kachelmann Károly vasgyárában különböző gépeket. Először kézi cséplőgépeket, majd járgányos meghajtású cséplőgépeket és gabonatisztító berendezéseket. A járgány már univerzális gép volt, s mint erőgépre, rá lehetett kapcsolni különböző gépeket is. Még az első világháború előtti években megjelentek a gőzgépes és a robbanómotoros cséplőgépek is. A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok későbbi létrehozásával megszűnt létezni a földművesség, helyette kialakult a mezőgazdasági dolgozók társadalmi rétege. Az új rétegeződés napjaink nagy problémája.

Irodalom

1. Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.
2. Balassa Iván–Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, Corvina Kiadó, 1979.
3. Botík Ján et al.: Hont – tradície µudovej kultúry. Banská Bystrica, Krajské osvetové stredisko, 1985.
4. Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmecbánya. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1896.
5. Fényes Elek: Magyarország monográfiai szótára. I–II. köt. Pest, 1851.
6. Gyürky Antal: Ötvennégy év Hontvármegye történelméből. I–II. köt. Vác 1875–1882.
7. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából: Hont vármegye és kiegészítések. Szentendre, 1984.
8. Tessedik–Berzeciczky: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979.
9. A magyar korona országainak gazdacímtára. Budapest, 1897.
10. Magyarország földművelése. Budapest, Kiadta a földművelésügyi m. királyi mniniszter, 1896.
11. Skala, Ladislav: Zemìdìlské písemníctví, tvùrèí síla pokroku. Sborník ÈSAZV è. 10, Praha, 1987.
12. Mezőgazdasági statisztika. I–II. köt. BKU, 1984.
13. Börzsönyvidék. Szob, 1992–1994.
14. Jubilejný roèník Tekovského múzea v Leviciach. Levice, 1987.
15. Rudinai Molnár István: A kisgazda többtermelése. Budapest, Szent István Társulat, 1917.

A tanulmányban előforduló helységnevek magyar–szlovák jegyzéke:

Apáti – Opatová
Apátmarót – Opatové Moravce
Bábaszék – Babiná
Bakabánya – Pukanec
Bát – Bátovce
Bozók – Bzovík
Beluj – Beµuja
Csall – Èelovce
Csáb – Èebovce
Csalomija – Èalomija
Dacsókeszi – Kesihovce
Dacsólom – Daèov Lom
Demánd – Demandice
Egeg – Hokovce
Egyházmarót – Kostolné Moravce
Felsőszemeréd – Horné Semerovce
Felsőtúr – Horné Túrovce
Füzesgyarmat – Hontianska Vrbica
Garamkövesd – Kamenica nad Hronom
Garamkissalló – ©alov
Gyekés – Deký¹
Horváti – Chorvatice
Inám – Dolinka
Ipolybalog – Balog nad Ipµom
Ipolybél – Bielovce
Ipolynyék – Vinica
Ipolyság – ©ahy
Ipolypásztó – Pastovce
Ipolyszakállos – Ipeµský Sokolec
Ipolyvisk – Vy¹kovce nad Ipµom
Korpona – Krupina
Ledény – Ladzany
Leléd – Lula
Lisó – Li¹ov
Magasmajtény – Hru¹ov
Nagypeszek – Veµký Pesek
Palást – Plá¹»ovce
Rakonca – Rykynèice
Selmecbánya – Banská ©tiavnica
Sipék – ©ipice
Szalatnya – Slatina
Szebelléb – Sebechleby
Szécsénke – Seèianky
Szentantal – Svätý Anton
Terény – Terany
Tergenye – Trhyòa
Teszér – Tesáre
Zalaba – Zalaba

Boros Ferenc: A trianoni „béke” születésének időszaka

1. A „Horthy-rendszer” kiépülése és a szlovákkérdés

Az antanthatalmak, mindenekelőtt a franciák katonai támogatásával és az utódállamok közreműködésével felszámolt Tanácsköztársaságot követően – rövid átmenet után – olyan ellenforradalmi rendszer alakult ki Magyarországon, amely radikálisan felszámolta a proletárállam bázisait, de csapást mért az 1918 után győztes polgári demokrácia erőire is. A Horthy-rendszerrel fémjelzett kormányzatok külpolitikai törekvéseikben általában a történelmi Magyarország helyreállítását állították politikájuk középpontjába. A békeszerződés aláírásáig alapvetően arra törekedtek, hogy e célt a békekonferencia megnyerésével érjék el, majd azt követően a nemzetközi erőviszonyok megváltozására építve várták a megfelelő alkalmat a revíziós célok elérésére.

A proletárállam bukása után közvetlenül – angol és olasz diplomáciai körök egyetértésével – Peidl Gyula szociáldemokrata politikus alakított átmenetileg ún. szakszervezeti kormányt. 1919. augusztus 6-án a monarchista beállítottságú Friedrich István nyugalmazott államtitkár, az ún. „Fehér Ház” elnevezésű ellenforradalmi monarchista szervezet tagja puccsot hajtott végre, miközben Habsburg József főherceg – az antant képviselőivel történt előzetes tárgyalások alapján – kormányzóvá nyilvánította magát, s a kormány élére Friedrich Istvánt nevezte ki.

Friedrich a szomszédos országokban megnyilvánuló ellenállás és az antantkörök (főként a franciák) nemtetszésének hatására már augusztus 15-én kénytelen volt kormányát átalakítani, „szalonképesebbé” tenni, sőt József főherceg augusztus 23-án a tiltakozások hatására lemondásra kényszerült.

A Friedrich-kormány végül is nem nyerte el az antanthatalmak bizalmát és támogatását, s a nagyhatalmak azon fáradoztak, hogy olyan szélesebb, demokratikus alapokon nyugvó kormány jöjjön létre, amellyel a békeszerződést aláírathatják. Horthy Miklós (a tanácskormány időszakában Szegeden létrejött ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, a létrehozott Nemzeti Hadsereg fővezére) november 16-án Budapestre történő bevonulása után, november 24-én G. R. Clerknek, a szövetségesek különmegbízottjának aktív budapesti közreműködésével a keresztényszocialista centrumhoz tartozó Huszár Károly alakíthatott koalíciós kormányt, amelybe a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja vezető szerepének megtartása mellett bekerültek a Nemzeti Demokrata Polgári Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselői is. Ez lehetővé tette, hogy a magyar kormány meghívást kapjon a párizsi békekonferenciára, melyre december elején sor is került.
A békekonferenciára szóló meghívás lényegében a magyar kormány elismerését jelentette; az 1920 januárjában megtartott nemzetgyűlési választások, majd Horthy Miklós Magyarország kormányzójává történt választása (1920. március 1.) pedig a belpolitikai folyamatok további jelentős állomásait jelentették. Ezzel lényegében lezárult a belpolitikai fejlődésnek, az ún. Horthy-rendszer kialakulásának egy fontos szakasza.

A magyarországi bel- és külpolitikai mozgások több vonatkozásban is gondot okoztak mind az antantpolitikának, mind az utódállamoknak.

Az I. József főherceg és Friedrich előtérbe kerüléséből adódó veszélyt a csehszlovák diplomácia összefüggésbe hozta azzal, hogy – információi szerint – IV. Károly exkirály Svájcban 1919. augusztus 14-én kinyilvánította uralkodói jogát. A csehszlovák diplomácia hírei szerint az exkirály elsőrangú feladatának tekintette a volt Monarchia felújítását. /1/ A svájci és a londoni csehszlovák követségi jelentések arról tájékoztattak, hogy Károly igyekszik befolyását kiterjeszteni az antant országok monarchista köreire, s különösen élénk kapcsolatot tart fenn az osztrák és a német monarchistákkal. Ezek az erők restaurációs terveiket arra építik, hogy az utódállamokban erős nemzetiségi ellentétek uralkodnak. /2/ A hazai csehszlovák propaganda szintjén is úgy tüntették fel a magyarországi fejleményeket, hogy ténylegesen fennáll a veszélye az egykori Monarchia visszaállításának. A szlovákiai autonomista mozgalom felerősödésének lehetőségétől is tartottak. A cseh sajtó rámutatott, hogy Hlinkáék szimpátiával fogadták a budapesti monarchista puccsot, s ennek kapcsán Szlovákiában növekszik a csehellenesség, s hangoztatják: „El a csehekkel, nekünk semmit sem adtak, a magyarok jobbak voltak.”

Bene¹ a csehszlovák kormány nevében már 1919. augusztus 14-én a Legfelsőbb Tanácshoz küldött éles hangú jegyzékben fejezte ki, hogy Csehszlovákia kormánya határozottan elítéli a magyarországi monarchista restaurációs kísérletet, és soha nem lenne hajlandó megbékélni, békét kötni vagy a kapcsolatokat felvenni a „német dinasztikus érdekeket szolgáló főherceg kormányával”, amely – szerinte – az egész Közép-Európa békéjét fenyegeti. /3/ A „monarchista veszély”-re hivatkozva országszerte széles körű megmozdulások, tüntetések szervezésére került sor, ahol Habsburg-ellenes határozatokat fogadtak el. A Legfelsőbb Tanácsban augusztus 18-án tárgyalták a kérdést, ahol főként francia részről mutatkozott kemény ellenállás a magyarországi kormányzati viszonyokkal szemben, ami végül is Habsburg főherceg visszavonulását eredményezte.

Bene¹ a Habsburg főherceg távozását nagy diplomáciai sikernek tekinthette, figyelembe véve, hogy – amint azt Hod¾a értékelte – „a bolsevikok elleni sikertelen invázió rendkívül letörte” az ország nemzetközi tekintélyét. Bene¹ ebben az időben többször beszélt arról, hogy a szomszédokkal (Magyarországot, Lengyelországot és Ausztriát említi) jó kapcsolatokat, „az érdekek, eszmék egységének megteremtését, a mindenekelőtt gazdasági kapcsolatokra épülő jószomszédi kapcsolatokat” kívánja megteremteni. /4/ Ugyanakkor Magyarország esetében elsődleges feltételként jelölte meg a Friedrich-kormány távozását. Csehszlovák források szerint Friedrich arra épít, hogy kormányát az antant államok elismerik, s a békekonferencia feltételeit Magyarország részére mielőbb átnyújtják /5/, s a békekonferencián sikerül a népszavazás elvét a Monarchia volt nemzetiségek által lakott területeire vonatkoztatva elfogadtatni. Csehszlovák részről ezzel is kapcsolatba hozták a magyar irredenta mozgalom kibontakozását Szlovákiában, amelynek feladata – csehszlovák megítélés szerint – a népszavazás talajának megfelelő előkészítése.

Tény az, hogy Friedrich idején a kormány részéről támogatott irredenta tevékenység Szlovákia irányában felerősödött, mindenekelőtt a létrehozott Nemzetiségi Minisztérium közreműködésével. Az antanthatalmak irányában is elkezdték szorgalmazni a népszavazás gondolatát. A budapesti csehszlovák követség jelentése szerint a Nemzetiségi Minisztérium emberei olyan megbízásokkal utaztak Párizsba, Olaszországba, hogy ott a népszavazás elfogadtatása érdekében tevékenykedjenek. Források szerint már Friedrich idején intenzívebb kapcsolatok alakultak ki Lengyelországgal a közös irredenta tevékenység szervezése érdekében. Értékelések szerint ebben az időben a fő törekvés arra irányult – számolva a „szlovák nemzet érzelmeivel” –, hogy a Hlinka-féle autonomista törekvést, a csehellenességet erősítsék Szlovákiában. /6/

Mindez egybeesett a Hlinka-féle szlovák autonomista mozgalom nemzetközi akciójával. Miután Hlinka – az 1918 decemberében újraalakult Szlovák Néppárt elnöke – minden kísérlete sikertelen maradt a két nemzet (cseh és szlovák) közjogi helyzetének rendezésére, tudniillik sem a csehszlovák parlamentben, sem a kormányban, sem T. G. Masaryknál nem talált meghallgatásra, augusztus 22-én Tusár miniszterelnökhöz írt levelében közölte, hogy ebben az ügyben a békekonferenciához kíván fordulni. Augusztus 28-án tanácsadójával, Jehlicskával Varsóba utazott, majd szeptember közepén Párizsba érkezett. A békekonferencia mérvadó tényezőivel azonban nem tudott kapcsolatba kerülni, amihez a csehszlovák diplomácia ellenakciója is hozzájárult. A magával vitt memorandumot azonban még kiutasítása előtt sikerült eljuttatnia az ottani sajtó képviselőihez.

A Hlinka-féle, Jehlicska közreműködésével készített memorandum arra hívta fel a figyelmet, és azt sérelmezte, hogy Szlovákia, a szlovákság helyzete csak annyiban változott, hogy az autonómiaigény elvetésével cseh uralom alá került, a magyar uralmat a cseh uralom váltotta fel, azaz „csupán az igát cserélték fel”. Ezért pedig az antanthatalmak is felelősek. A memorandum követelte, hogy a Pittsburghi Egyezmény megvalósítását tegye a békekonferencia kötelezővé Csehszlovákia számára. Utalt arra, hogy a szlovákok nem csehek, és nem csehszlovákok, a cseh és a szlovák két különböző nemzet. A memorandum népszavazást követelt Szlovákia számára /7/ a csehszlovák állam keretein belül.

Horthy Budapestre történt említett bevonulása után új helyzet állt elő. Az eseményt – csehszlovák források szerint – rendkívül erős, felszított revíziós hangulat kísérte. „Budapest képe teljesen megváltozott”– olvashatjuk a csehszlovák budapesti követség jelentésében. Plakátok tömege jelent meg a főváros utcáin, melyek hangoztatták: „Magyarország feldarabolása a béke halálát jelenti.” /8/ Szmrecsányi György államtitkár kijelentette: Magyarország számára a háború csak most kezdődik. Szerinte a magyarok nem lesznek tekintettel az antantra és szövetségeseire, még akkor sem, ha tíz teljhatalmú megbízottat küldenek is Magyarországra, sőt ellenkezőleg, azt teszik, amit szükségesnek látnak. A jelentések szerint a magyar külpolitikában a jövőben a hadsereg játszik majd döntő szerepet, utalva arra, hogy Horthy Anglia támogatására számít.

Tájékoztatást adnak a jelentések arról is, hogy november 26-ára összehívták a szlovák és rutén menekültek gyűlését, ahol Szmrecsányi hasonló szellemben beszélt a „régi viszonyok” visszaállításának fontosságáról, melyre sor fog kerülni még akkor is, ha az a szlovákok és magyarok közötti háború útján történik is. /9/

Tény az, hogy Horthy köreiben – még a szegedi ellenkormány idején és a budapesti bevonulása előtt – szélsőséges katonai tervek születtek a területi kérdések radikális megoldására és az irredenta mozgalom fejlesztésére. Ezek összegezése az ún. Horthy „Emlékirata” című dokumentumban, programban jutott kifejezésre, melyet október 28-án véleményezésre megkapott a miniszterelnök, a hadügy- és a külügyminiszter. A Csehszlovákiával szembeni területi térnyerésre való törekvés feltételezte a lengyel–magyar közös határ megvalósítását, továbbá a szudétanémet mozgalommal, valamint a Hlinka-féle szlovák autonomistákkal való kapcsolat kiépítését.

Az emlékirat egyik pontja az irredenta mozgalom minden eszközzel történő fejlesztését tartja szükségesnek. Ez azt is jelentette, hogy a mozgalomban érvényesülő addigi autonómiára és önrendelkezésre vonatkozó követelések háttérbe szorultak, előtérbe került viszont a katonai akciókra való felkészítés, szervezkedés; új titkos szervezetek jöttek létre, melyek a tevékenységet átfogták és irányították, s az egész akció szervezését lényegében a Vezérkari Főnökség (Fővezérség) felügyelete alá kívánták vonni. /10/

A Vezérkari Főnökséghez beérkező helyszíni (kiküldött exponensek vagy kiutazók részéről készült) jelentések, ill. információk rendkívül ellentmondásosak voltak. Előfordultak olyan vélemények, melyek szerint a csehellenesség Szlovákiában és Kárpátalján 75-80, egyesek szerint 95-100%-os. „Mindenki várja a magyar csapatok megjelenését” – olvashatjuk a Felvidéki Liga november 21-én készült tájékoztatójában. Rendkívül elmarasztaló hírek jutottak el a központba a csehszlovák hadsereg morális állapotáról, a kiterjedt bolsevik agitációról, forradalom előtti állapotról, amikor is Kassán illegális direktóriumok jönnek létre, katonai tanácsok alakulnak, és szinte általánosnak mondható az a konzekvencia ezekben a jelentésekben és az információk egy részében, hogy a magyarok bejövetelét mindenütt várják.

Ugyanakkor a Vezérkari Főnökséghez befutott jelentések másik része negatívabban ítélte meg a helyzetet, s egyáltalán nem tartották reálisnak és aktuálisnak az „akció” megindítását. Megfontoltságra, a túlzott optimizmus és a meggondolatlan lépések veszélyére hívták fel a figyelmet. Bírálták a „hangzatos szólamokra és jelszavakra” épülő s a „valóságos érzelmeket nem figyelembe vevő propagandát”. Egyes jelenségeket „általánosítani és azt hinni, hogy az egész Szlovákia türelmetlenül várja a cseh uralom lerázását és a Magyarországhoz való visszatérést, nagy hiba volna és könnyen nagy hibák kiindulópontjává válhat”– olvashatjuk az egyik tiszti (Palló őrnagy) jelentésben. /11/

Az egymásnak ellentmondó értékeléseknek a hatására a Fővezérség december 6-án újabb utasítást adott a hírszerzőknek a szlovákiai helyzet „sürgős” és „objektív” felmérésére és a már meglévő – a Hlinka-féle pártra és a szociáldemokratákra vonatkozó – adatok ellenőrzésére. Az eredmény nem igazolta vissza a korábbi állításokat a „magyarokhoz való hűség” vonatkozásában, sőt arra mutatott rá, hogy a baloldali mozgalmak erősödése révén – függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól – erősödik a magyarellenesség, ráadásul úgy ítélik meg, hogy a Magyarországon kibontakozó fehérterror miatt a magyar megszállás esetén hasonló terror következne be Szlovákiában is. /12/

A csehszlovák minisztertanács november végén külön foglalkozott a magyar irredenta és revíziós törekvésekkel: megállapította, hogy a magyar hadsereg szervezése nagy léptekkel halad előre. A magyar hadsereg tisztjei meg vannak győződve arról, hogy a közeljövőben a háború bekövetkezik, s mindez hatással van a Szlovákiában állomásozó csehszlovák haderőkre. Száz tiszt Kassáról átszökött a magyar hadsereghez. A határok védelme gyenge, ami lehetővé teszi, hogy az agitátorok tömegesen özönöljenek át Szlovákiába. A minisztertanács felszólította a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy a Bel- és Külügyminisztériummal egyeztetett lépéseket tegyen a helyzet javítására. /13/

A csehszlovák diplomácia már december folyamán kezdte szorgalmazni az utódállamok szövetségének a létrehozását, csehszlovák–jugoszláv közös tanácskozásra is sor került, majd december végén ennek kapcsán a csehszlovák képviselet Párizsban levéllel fordul a békekonferenciához, amelyben – felnagyítva a veszélyt – sürgős intézkedéseket követelt a magyar katonai beavatkozással szemben. /14/ A levélben kérte a békeszerződésben szereplő magyar haderő előirányzatainak a csökkentését, valamint azt, hogy a határtól 10 km-es övezeten belül ne állomásozhassanak magyar csapatok, és ötven km-en belül erődítményt ne építhessenek. Hasonló előterjesztéssel állt elő Jugoszlávia is. A békekonferencia azonban január 7-én elvetette ezeket a javaslatokat.

Valójában a helyzetet a csehszlovák katonai vezetés sem tartotta ennyire tragikusnak. A januári helyzetértékelés megállapította, hogy a magyar hadseregtől ténylegesen nem kell tartani, a támadó hadsereg létrehozásához idő kell, a magyar hadsereg felszerelése a közeljövőben nem valósítható meg. „A magyar hadsereg támadó törekvéseit nyugodtan szemlélhetjük, természetesen a helyzet megköveteli az éberséget és a felkészültséget”. /15/ (A későbbi havi értékelések ismeretében is megállapítható, hogy a csehszlovák hadvezetés ténylegesen 1920 júliusáig nem tartotta a magyar katonai erőket veszélyesnek Csehszlovákia számára).

A békekonferencia előestéjén, 1919 végére tehát Magyarországról a békefeltételeket meghatározó nagyhatalmakban kettős kép alakulhatott ki. Egyrészt a magyarországi viszonyok biztonságot jelentettek Nyugat számára abban a tekintetben, hogy az országban hosszabb távon forradalmi veszéllyel nem kell számolni, miután ennek bázisait szétzúzták, vezetői többnyire elmenekültek, emigráltak (sőt mindez a polgári demokratákat és a szociáldemokratákat is érintette – pl. Károlyi, Böhm, Kunfi, Garbai). Mindez nem volt elmondható a szomszédos országokkal kapcsolatosan, ahol a forradalmi mozgalom továbbra is erősödőben volt, s a helyzet főként 1920 folyamán vált kritikussá. Másrészt kétségtelenül a hatalomra kerülő Horthy-rendszer revíziós politikája és az ezzel kapcsolatosan felerősödő irredenta mozgalom aktivizálódása komoly feszültségeket helyezett kilátásba a térségben, s egyben módot adott az ellenfélnek arra, hogy rontsa Magyarország nemzetközi megítélését a békekonferencia előtt.

2. A párizsi béketárgyalások, a trianoni békeszerződés aláírása

a) A magyar békedelegáció törekvései

A békekonferenciára való felkészülés tulajdonképpen már 1918 végén megkezdődött. 1918. október 2-án gróf Teleki Pál kezdeményezésére (a Teleki Intézet keretében) fogtak hozzá a munkához. Később ennek az irányítását – még a Tanácsköztársaság idején – a szegedi ellenkormány vette át.

Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció 1920. január 5-én indult Párizsba, hogy átvegye a már elkészült békefeltételeket. Erre január 15-én került sor. A békefeltételek átvétele után másnap Apponyi Albert gróf lehetőséget kapott arra, hogy a Legfelsőbb Tanács előtt beszédet mondjon. Francia, angol s olasz nyelven mondta el nevezetes „védőbeszédét”, amelyben a történelmi Magyarország területi egységének fenntartása mellett érvelt. Történelmi, gazdasági, földrajzi, kulturális és nyelvi érveket sorakoztatott fel a területi egység megőrzése mellett, s ezek elvetése esetén kérte, hogy népszavazással döntsenek a vitatott területek kérdésének ügyében. Egyben ígéretet tett arra, hogy a népszavazás eredményének Magyarország aláveti magát. Felhívta a figyelmet arra, hogy „lényeges módosítások nélkül a békefeltételek elfogadhatatlanok” Magyarország számára. Apponyi beszéde igyekezett elhárítani a háborús felelősség vádját, s cáfolta a soknemzetiségű Magyarország természetes úton történő szétesésének koncepcióját. /16/

A békefeltételek átvételével egyidejűleg a magyar delegáció gazdag statisztikákkal, térképekkel és egyéb mellékletekkel ellátott nagyszámú előzetes jegyzéket, dokumentációt adott át a békekonferenciának, melyek az Apponyi által szóban elmondottakat voltak hivatottak alátámasztani. Tartalmukat, koncepciójukat tekintve azonban némileg eltértek a lényegében 1918 óta propagandisztikusan hangoztatott integritásköveteléstől. Mint szakértői anyagok érdemben foglalkoztak az etnikai határ kérdésével és ennek alapján a megoldások lehetőségeivel. /17/ A már készen álló békefeltételekkel szemben – magyar vélemények szerint – ezek az anyagok az ellenérvek alapjául szolgálhattak volna, s ennek alapján esetleg más eredmény is születhetett volna, amennyiben a dokumentumokat a békekonferencia képviselői érdemben tanulmányozzák és figyelembe veszik.

A békekonferenciára való tekintettel „A tót kérdésről” címmel készült egy előzetes jegyzék, amelyet a kormány január 17-én megtárgyalt, és később bekerült a békedelegáció „poggyászába”. Az anyag Szlovákiára vonatkozó autonómiatervet tartalmazott, amely ugyancsak integritásos alapon állt, tartalmilag a Jászi és Hod¾a közötti (1918 végi) tárgyalásain elhangzottakra, illetve megfogalmazottakra (Jászi által akkor tett ajánlatára) épült, széles körű önkormányzatot és autonómiát ígért Szlovákiának a közoktatás, vallás, népjólét, közigazgatás stb. terén. /18/ A beadvány széles horizontban foglalkozott a Bene¹-féle diplomácia múlt kérdéseit tendenciózusan és történelmietlenül felhánytorgatott magyarellenes érveinek, vádjainak cáfolatával, s az egész területre népszavazást követelt nemzetközi ellenőrzés alatt.

A békefeltételek átvételével a magyar békedelegáció párizsi útjának első szakasza lényegében lezárult, s a küldöttek január 18-án hazautaztak Budapestre. Január 21-én Apponyi tájékoztatta a kormányzót és a kormányt a békeküldöttség párizsi útjáról és tapasztalatairól, s ennek alapján kormányzati szinten meghatározták a további teendőket és lépéseket.

Az adott körülmények között nem volt teljesen reménytelen, hogy a magyar kormány eredményt érjen el a békekonferencián. Bene¹ csehszlovák külügyminiszter ugyan már 1919 szeptemberében Párizsból hazatérve a parlamentben úgy nyilatkozott – teljes magabiztossággal –, hogy a békefeltételek „eldöntött” kérdések, „véglegesek”: ami az osztrák szerződésben van (gazdasági, pénzügyi és katonai vonatkozásban egyaránt), azt a magyar békeszerződés is tartalmazza, és a magyar határokat is véglegesen megállapították. „Sajnos, semmit sem lehet azon már javunkra változtatni, de ki kell hangsúlyozni, hogy rovásunkra sem”– állapította meg. /19/ Ugyanakkor Bene¹ már december 15-én arra kényszerült, hogy kérje a békekonferenciát: a békeszerződés tervezetében foglalt határjavaslatokat tekintse véglegesnek, mert mindennemű változtatás, engedmény a magyaroknak Csehszlovákia léte számára katasztrofális lenne, s Szlovákia leszakadásával járna. /20/

A valóságban tehát az általános nemzetközi körülmények változása miatt nem volt teljesen egyértelmű a békekonferencia kimenetele. Az osztrák és a német békeszerződés tapasztalatai – egyes nagyhatalmi politikusok megnyilatkozásai szerint is – azt mutatták, hogy a súlyos békefeltételek akadályozzák ezeknek az országoknak a „talpra állását”, súlyos szociális és gazdasági megrázkódtatásokat eredményezhetnek, késleltethetik a térség háború utáni konszolidációját. Ezek az aggályok különösen az angol és az amerikai gazdasági csoportokat foglalkoztatták. Az amerikai megbízottak, mint ismeretes, az 1919. június 28-án aláírt versailles-i szerződés ratifikálását eredeti formájában elfogadhatatlannak tartották, ezért december 8-án kiléptek a Legfelsőbb Tanácsból, s az amerikai katonai misszió vezetője (Bandholtz) is hazautazott Párizsból, s nem kívántak részt vállalni egy újabb súlyos ítéletben. Az olasz politikában is sokan ellenezték, hogy Magyarországgal úgy járjanak el, mint a németekkel. Jobbratolódás ment végbe a francia politikában 1919 végén és 1920 elején, s egyre inkább előtérbe került az antant s főként a megoldatlan oroszkérdés, s ezzel összefüggésben is történtek megfontolások.

A Magyarországgal kötött békeszerződés átnyújtása időszakában az ellentétek a békekonferencia berkeiben a térség főbb kérdései körül kiéleződtek, ami a magyar fél számára nyújtott némi reményt a súlyos feltételek enyhítésére. /21/

A magyar érdek az volt, hogy a magyar beadványokat, ellenérveket a békekonferencia részvevői érdemben tanulmányozzák. A Legfelsőbb Tanács január 25-i ülésén Lloyd George brit és Francesco Nitti olasz miniszterelnök erre javaslatot tett, alapos megfontolás tárgyává kívánva tenni a magyar előterjesztésekben foglaltakat. Millerand, az új francia miniszterelnök azonban a tanácskozáson kategorikusan ragaszkodott ahhoz, hogy változatlanul hagyják jóvá a békeszerződés tervezetét.

A magyar fél a területi rendezésre vonatkozó észrevételeket és az egyéb, köteteket kitevő ellenérveket február 12-én és azt követő napokban nyújtotta át a békekonferenciának. A delegáció nem mondott le arról a reményről, hogy sikerül biztosítani a szóbeli tárgyalásokon való részvételt, módja lesz a magyar érvek bővebb kifejtésére, melyre végül is nem került sor.

A magyar ellenérvek érzékelhetően és a korábbiaknál hangsúlyozottabban tartalmaztak kompromisszumos elemeket. Az átadott anyagokban az integritás megőrzése mellett nagyobb súllyal szerepelt az etnikai elv, ill. a népszavazás igényének felvetése, valamint a Magyarország javára történő határkiigazítások követelése az „elszakított területekre” vonatkozóan.

Curson, a brit delegáció vezetője azt javasolta a február 25-én tartott tanácskozáson, hogy a konferencia csak a lényeges kérdésekről döntsön, a részletek megvitatását engedje át a nagykövetek tanácsának. Millerand ismét azon a véleményen volt, hogy a magyar békéről a konferencia nem nyithat új vitát. Ezzel viszont Lloyd George nem értett egyet, alapos vizsgálatot követelt, s ehhez Nitti is csatlakozott az egész béketervezet újratárgyalását követelve. /22/

A további fejleményeket jelentősen befolyásolta az érdekelt utódállamok magatartása. A csehszlovák diplomácia a magyar béketárgyalások időszakában rendkívül intenzív tevékenységet folytatott mind a nagyhatalmak (elsősorban a franciák) irányában, mind az utódállamok közös fellépése érdekében. A csehszlovák delegáció mereven elzárkózott mindennemű változtatási törekvés elől. Kategorikusan elvetette a népszavazásra vonatkozó igényt. „A népszavazás, amelyről most Magyarországon oly sokat beszélnek, a magyarok taktikája, amelyet a bizonytalan nemzetközi helyzetre és a propagandára építenek, hogy felforgassák Európát… Az a véleményünk, hogy most nem területi kérdésről van szó, hanem arról, hogy a jövő állami politikának elvi irányát megszabjuk”– szögezte le Bene¹ a Národní politikának adott nyilatkozatában 1920. február 20-án. A nemzetgyűlésben elmondott beszédében arról tájékoztatott, hogy a csehszlovák külpolitika Párizsban arra törekedett, hogy Magyarország ne kapjon kedvezőbb békét, mint Ausztria vagy Németország. A magyar ellenjavaslatokra adott memorandumban a csehszlovák delegáció leszögezte, hogy Csehszlovákia nem tesz engedményeket területi kérdésekben, s az erről szóló vitát sem támogatja, jóllehet a cseh politikai tábor ebben a kérdésben nem volt teljesen egységes. /23/ Bene¹ beszédében elvetette a nemzetiségi területekre vonatkozó magyar érveket. Kijelentette, hogy élnek ugyan magyarok a Dunától északra, de csak a Duna lehet a határ, mert ez olyan stratégiai vonal, amely megakadályozhatja Magyarország és Csehszlovákia között az ellenségeskedést. Megállapította, hogy a déli határoknál csak a földrajzi elvek érvényesülhetnek, miután néprajzi szempontból a szlovákiai magyarok elhelyezkedése rendkívül bonyolult, ami főleg annak tudható be, hogy a magyarosítás főleg a városokban volt erős. /24/

Az Apponyi vezette magyar delegáció sajtófogadtatása január elején Párizsban lesújtó volt. Bár magyar részről is széles körű előkészítő munkát végeztek a propaganda terén /25/, ©tefan Osuský, a csehszlovák békedelegáció főtitkára, londoni követ mégis arról számolhatott be Tusárhoz intézett jelentésében, hogy az Apponyi érkezése előtti napon az általa készített brosúrát és anyagokat (a magyarok háború alatti magatartásáról, Apponyi életrajzát – „semmi olyat, ami előnyére válhatna” –, a magyar politikusokat kompromittáló nyilatkozatokat) szétküldte a francia lapoknak. Ily módon „a csehszlovák propagandának óriási sikere volt”. Jelezte egyben, hogy a sikeres akció után újabbakat készít elő. /26/

A csehszlovák diplomácia komoly erőfeszítéseket tett a béketárgyalások időszakában, hogy elérje az utódállamok közös fellépését, sőt megalapozza azok szövetségét.

b) A „kisantant” országok közös fellépése

A közelgő béketárgyalásokkal egyidejűleg 1919 végén, 1920 elején – ahogy erre már utaltunk – közeledés volt tapasztalható a leendő három kisantant állam között, amelyeket egyébként számos ellenérdek jellemzett. Még 1919 decemberében Bene¹ Párizsban Trumbiæ jugoszláv nagyköveten keresztül védelmi szövetség megkötését ajánlotta Jugoszláviának, amely az esetleges magyar támadástól is megóvná a két országot. /27/ A csehszlovák és a jugoszláv hadvezetőség között ekkor már rendszeres kapcsolat volt, melyre magyar katonai jelentések már 1919 novemberében és decemberében felhívták a figyelmet. /28/ 1920. január 5-én Bene¹ kezdeményezően lépett fel az együttműködés vonatkozásában Románia felé is. Vaida-Voievodhoz, az új román miniszterelnökhöz írt levelében egyrészt a Magyarországon kialakult helyzetre, másrészt a békekonferencián „előadódható komplikációkra való tekintettel” tartotta fontosnak az együttműködés elmélyítését, mondván: „Párizsban elég nehéz munka vár ránk, hogy ott érdekeinket megvédjük.” /29/

Bene¹ a januári magyarországi választások utáni helyzetet használata fel arra, hogy az utódállamok összefogásának további útját egyengesse. Úgy állította be a helyzetet, mintha Magyarországon a monarchista fordulat tényleges veszélyt jelentene, s a magyar nemzetgyűlés, amely a törvényes király távolléte idejére az 1920. tc. 1. paragrafusa szerint az ország élére kormányzót állít, valójában a királyt kívánja visszahívni. Bene¹ kezdeményezésére a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormány február 2-án határozatot eszközölt ki a békekonferenciától az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció ellen. /30/

A Legfelsőbb Tanács londoni ülése előtt a londoni csehszlovák, román és jugoszláv képviseletek között szoros kapcsolat alakult ki. (Seton-Watson londoni lakása volt az összejövetelek színhelye, ahol az angol vezető politikusok és a sajtó megnyeréséről volt szó.) Londonban a három ország képviselői közös memorandumban rögzítették a Magyarországgal szembeni követeléseiket, és megegyeztek a Magyarországnak adandó közös válaszban. Megállapodtak, hogy minden Magyarországot érintő kérdésben egyetértően fognak eljárni, sőt azokat a kérdéseket is, amelyek csak valamelyiküket érintik, mindhárom országot érintő ügyként kezelik. /31/

A három ország megállapodása nagy visszhangot váltott ki a békekonferencián. A Pesti Hírlap és a Nemzeti Újság e lépést a kisantant megalakulásaként értékelte, s nem kis iróniával úgy minősítette, mint a nagyantant ellenlábasát, amely – ahogy írják – „joggal bosszanthatja” az antant vezető köreit. /32/

A magyar hadvezetőség is nagy jelentőséget tulajdonított a három állam közös fellépésének, és felhívta a figyelmet az ebből adódó veszélyre, amely a katonai konvenció létrehozását jelentené. A Fővezérség a „Cseh–jugoszláv–román konvenció” című jelentésében rámutatott arra, hogy minden jel szerint a közelmúltban a fenti országok közötti katonai konvenció véglegesen létrejött Franciaország égisze alatt. /33/

Londonban március 3-án a Legfelsőbb Tanács ülésén az angol és az olasz fél (Lloyd George és F. Nitti) a francia álláspont ellenére újra felvetette a magyar békefeltételek módosításának a kérdését. Millerand-t távollétében Berthelot képviselte a tanácskozáson. Lloyd George a kérdés megtárgyalását javasolta hivatkozva arra, hogy a békeszerződés révén hárommillió magyart szakítanak el anyanemzetétől, s helyeznek idegen uralom alá, s kemény szavakkal ítélte el e törekvést. Szerinte ennek súlyos következményei lehetnek a térség békéjére, ha kiderül, hogy igazságtalan döntés született. Berthelot ezzel szemben leszögezte, hogy „Franciaország ellenez minden elvi jellegű döntést” a békeszerződés tervezetének módosításával kapcsolatban. Sértően szólt a magyarokról („alattomos”, „hírhedten megbízhatatlan” nép stb.). Végül megállapodtak abban, hogy a döntést elnapolják, ill. az egész ügyet átadják a külügyminiszterek és nagykövetek tanácsának, amely március 8-án tűzte napirendre a magyar határok esetleges megváltoztatásának a kérdését, most már az utódállamok és a külön angol szakértői anyagok ismeretében.

A lord Curson angol külügyi államtitkár elnökletével március 8-án Londonban tartott értekezleten olasz részről Vittorio Scialoia külügyminiszter pontról pontra szerette volna megtárgyalni a magyar ellenjavaslatokat. Azt javasolta, hogy az egész határkérdést utalják vissza Párizsba a szakértőknek. Berthelot francia megbízott, de lényegében Curson angol külügyminiszter is szembefordult ezzel a javaslattal. A külügyminiszterek és nagykövetek tanácsa a francia álláspontot, az angol szakértői szempontokat s az érintett utódállamok érveit figyelembe véve hozta meg azt a döntést, hogy a békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határok kérdését. /34/ Csehszlovák külügyi források szerint Curson, aki eltérően gondolkodott e kérdésben, mint Lloyd George, az ügy mielőbbi lezárását szorgalmazta. Nitti március 12-én ismét jelezte, hogy kitart eredeti álláspontja mellett, a Legfelsőbb Tanács azonban március 17-én határozatot hozott a magyar indítványokkal kapcsolatban, amely visszatartotta Nittit is a további kísérletezéstől, s a békekonferencia végül is meghozhatta a döntést a magyarkérdésben, amely elvetette a magyar ellenérveket, beleértve a népszavazás igényét is.

A csehszlovák források is elismerik, hogy az angol és olasz sajtó a londoni tanácskozás időszakában Magyarország mellé állt. Míg Párizsban a magyar propaganda továbbra is defenzívába szorult, az angol és olasz sajtóban – a londoni csehszlovák követségi jelentések megállapítása szerint is – a magyarok számára kedvező megnyilvánulások hangoztak el. Az angol lapok közül mindenekelőtt a Sunday Times, a Manchester Guardian, Olaszországban a keresztényszocialista Popolo d’Italia, továbbá más lapok, az Epocha, az Avanti és az Idea Nazionala írtak magyarbarát szellemben, és igyekeztek Csehszlovákiát negatív színben feltüntetni. /35/

A londoni tanácskozások eredményeit a csehszlovák diplomácia kedvezően értékelhette: a francia szembehelyezkedés és az angol támogatás alapvetően elősegítette a csehszlovák fél számára a kedvező megoldást, s Bene¹ ezek után Cursonnak köszönetet mondhatott /36/, ahogy ezt Veverka nagykövet Bene¹nek javasolta.

©tefan Osuskýt Berthelot még a londoni megbeszélések előtt biztosította arról, hogy a franciák nem fogják megengedni a magyarkérdés vitára bocsátását, és el fogják vetni az olasz javaslatot. Osuský ennek alapján megnyugtathatta a csehszlovák külügyminisztériumot, hogy semmiféle változástól nem kell tartani. „Nitti és Lloyd George kombinált támadása a területi elrendeződés ellen kudarcba fulladt. Március 8-án a dolog számunkra kedvezően megoldást nyert” – közölte Osuský. /37/

c) A kudarc okai

A békekonferencia eljárását értékelve leszögezhetjük, hogy a magyar kísérletek alapvetően a franciák ellenállásán buktak meg. A francia kormány nem kívánta szövetségeseinek rovására kiépíteni magyarországi befolyását, s a többi nagyhatalmak, az angolok és olaszok végül is helyzetüknél és a körülményeknél fogva respektálták a francia igényt ebben a magyar fél számára kardinális kérdésben. Franciaország kisállami szövetségeseinek ellenzésére sem tudta (merte) felvállalni a békefeltételek módosítását, inkább elfogadta az utódállamok politikusoknak az igazságtalanságokat szülő, félrevezető érveit. A tárgyalásokon a francia és a csehszlovák diplomácia kéz a kézben haladt.

Anglia a közép-európai hegemóniájáért, ill. befolyásáért folyó harca keretében törekedett csehszlovákiai befolyásának kiépítésére. Curson már 1919 októberében kifogásolta, hogy az angol közép-európai politikának a csehszlovák diplomácia nem szentel kellő figyelmet, s bírálta egyoldalú francia orientálódását s a szabad kereskedelem bevezetésével szembeni magatartását, merevségét. Pozitívan értékelte viszont a csehszlovák kormány Közép-Európa konszolidálására irányuló törekvését, amennyiben úgy lépett fel, mint az „európai rend, béke, nyugalom harcosa”, s ezt az osztrák–cseh szerződéssel a gyakorlatban is bizonyította. Ezzel szemben az angol politikai, de főként gazdasági körök – a hivatalos politika minden együttérzése ellenére – a magyar törekvésekben s belpolitikájában a konszolidáció előrehaladásának a veszélyeztetését látta. Számos lap ezzel vádolta Magyarországot. „Míg Bécs, Prága, Belgrád gazdasági szerződéseket köt, a budapesti kormány semmi mást nem nyújt a szomszédoknak, csak fenyegetést… A magyarok a szövetségesekkel tárgyalnak, hogy harcolhassanak a bolsevikok ellen, és közben szomszédaikat akarják megtámadni” – olvashatjuk az angol lapokban. /38/ Ez azt mutatja, hogy Angliának az a szándéka, hogy Magyarországon keresztül építse közép-európai befolyását, jelentős politikai körök részéről a magyar revíziós törekvésekbe ütközött. Negatívan ítélte meg az angol politika a lengyel–magyar barátkozást is ebből a szempontból. 1920 tavaszán–nyarán bizonyos tényezők az angol–csehszlovák közeledés irányában is hatottak. Anglia hivatalos politikája nem támogatta a lengyelek Oroszország elleni fegyveres intervenciójának gondolatát: a megegyezést, a gazdasági kapcsolatok felvételét tartotta fontosnak, célszerűbbnek. A franciák erősödő szovjetellenessége, intervenciós politikája ugyanakkor aggasztott egyes csehszlovák politikai köröket is. Ez a körülmény a két országot (Angliát és Csehszlovákiát) közelítette ugyan egymáshoz, de semmiképpen sem eredményezte a csehszlovák orientáció lényeges megváltozását. /39/

Az olasz politika sem ragaszkodhatott mereven és következetesen a magyar békefeltételek módosításához. Tartott a nemzetközi elszigetelődéstől. Romániával már Jugoszlávia miatt sem óhajtott túlságosan ellentétbe kerülni, de Angliával sem. Nitti „magyarbarátságát” demokratikus s baloldali körökben keményen bírálták az országon belül – erre a csehszlovák külügyi jelentések is rámutatnak. /40/

A békekonferencián tehát a magyar béketörekvések hajótörést szenvedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az antanthatalmak nem kívánnak semmiféle engedményt tenni a magyar kormánynak. A szóbeli tárgyalásokra vonatkozó kísérlet meghiúsult. A békekonferencia nem teljesítette azt a követelést sem, hogy az antant bizottságokat küldjön ki a „megszállt” területekre. Figyelmen kívül hagyta azokat a jegyzékeket is, amelyeket a „bolsevik veszély” elhárításával, továbbá a gazdasági integritás és a népszavazás megvalósításával kapcsolatosan magyar részről eljuttattak a békekonferenciához.

A Nagykövetek Tanácsa május 6-án átnyújtotta a magyar kormánynak a Legfelső Tanács határozatát, amely szerint a magyar békeszerződés tervezetének főbb elvei változatlanok maradnak. Csupán kereskedelmi és gazdasági kérdésekben sikerült némi eredményt elérni. A korábbi szerződéshez képest annyi változás történt, hogy a tervezethez – politikai célzattal – hozzácsatolták az ún. Millerand-féle kísérőlevelet, amely a kijelölt határ „ugyanazon feltételek melletti” esetleges módosítását a határmegállapító bizottság elé utalta. Ez a hazai politikai tényezőkben némi illúziókat váltott ki.

Teleki a levél „udvarias”, „finom” hangvételét emelte ki, amely szerinte elüt az Ausztriával kötött békeszerződéshez csatolt kísérőlevél hangvételétől. „…ebben mindenesetre olyan tényt látok – mondta Teleki –, ami a jobb szándékú belátásnak, a jobb akaratnak tényezője és a jobb akarat érvényre juttatásának a jele.” Teleki jelentőséget tulajdonított a határmegállapító bizottságnak is. Nem titkolta azonban, hogy Magyarország csupán kényszer alatt, a közeli revízió reményében írhatja majd alá a békeszerződést. Visszautasítja a békeszerződésnek azt a megállapítását, hogy Magyarország elveszítette jogcímét az ezeréves határokra, továbbá azt a kitételt is, hogy Magyarország volt nemzetiségi területein a nép már döntött hovatartozásáról. /41/

A magyar kormánynak 10 napon belül kellett választ adnia a feltételek aláírására. A békefeltételek átadása után a magyar békedelegáció hazautazott Párizsból, és visszaadta a kormánynak megbízatását. Ezt követően a magyar politikai életet a békeszerződés aláírásáig a kiélezett belpolitikai helyzet jellemezte.

A magyar békedelegáció magatartása kapcsán két kérdés vetődhet fel:

1. Miért ragaszkodott a magyar politika az integritás megőrzésének követeléséhez akkor, amikor érzékelhetően ez a követelés teljesen irreális volt az adott időben és a már végbement fejlemények után? Miért nem helyezett nagyobb súlyt vagy elsődlegességet az etnikai határok jogosságának hangsúlyozására?
2. Milyen szerepe volt a háttérben – ebben az időben sem szüneteltetett – magyar irredenta tevékenységnek?

Magyar történeti munkák is rámutatnak arra, hogy az ezeréves történelmi Magyarország felbomlása a magyar társadalom egésze számára 1918 után megemészthetetlen traumát jelentett, s még inkább azok számára, akiket ez legközvetlenebbül érintett. A megszállt, elcsatolt területekről 1918 után tömegével özönlöttek magyar területre (egyes adatok szerint az 1918–1921 közötti években a menekültek száma meghaladta a 100 ezret) azok, akiknek az otthona, létét biztosító tulajdona az elveszett országrészekre esett. Ezek az erők természetesen az integritás mellett álltak ki, s az irredentizmusnak, revíziós törekvéseknek lettek bázisai Magyarországon. Politikailag a kormányzat számára egy ilyen helyzetben lemondani az integritásról minden valószínűség szerint felvállalhatatlan volt még akkor is, ha tudta, hogy ez nem érhető el. A másik tényezőként említhető az – ami általában a korábbi történelmi munkákban nagyobb hangsúlyt kap –, hogy ezzel a magyar politikai vezetés minden bizonnyal tudatosan egy olyan eszmei bázist kívánt megalapozni, amely egy egész történelmi korszakban alapjává vált a nemzettudat alakításának, a sérelmi politikának. A társadalmi problémák magyarázatát lehetett erre építeni, és éltetett jelentős társadalmi rétegeket abban a meggyőződésben, hogy a győztes nagyhatalmak által kialakított béke, ennek versailles-i rendszere, nem állhatja ki a történelem próbáját.

A csupán az etnikai határok igénylése reálisabb program lehetett volna, de a jövő érdekei szempontjából, s mai szemmel nézve is, erre a békefeltételek megalkotóinak kellett volna rájönniük és kompromisszumként igazságot szolgáltatniuk. A nagyhatalmak ezt nem tették meg, ám nem a magyarok múltbeli „bűnei” miatt, s alapvetően azért sem, mert kedvezni akartak az utódállambeli szövetségeseiknek, hanem saját téves elgondolásaik miatt, amikor úgy látták, hogy a német és orosz veszély elhárítását az erős térségbeli utódállamok létrehozásával érhetik el.
Ami a már kezdettől fogva kibontakozó revíziós politikát és irredenta mozgalmat illeti, a béketárgyalások időszakában ez a tevékenység mérséklődött, de megvoltak azok az erők, kormánykörök, amelyeket a fent említett körülmények, az ország kilátástalan helyzete táplált, és a békeszerződések erőszakos megváltoztatásának gondolatát sem vetették el. A Magyarországot drasztikusan sújtott helyzetében kialakult körülmény olyan adekvát védekező reakció volt, amely a megoldást kereste, jóllehet közben figyelmen kívül hagyta, hogy a Monarchia szétesésével eddig elnyomott nemzetek előtt nyílt meg új fejlődési perspektíva. Mindez kétségtelenül nem javította a béketárgyalásokon a magyar kormány esélyeit.

d) A békeszerződés aláírása

A békeszerződés tervezetének átvétele után rendkívül feszült és drámai helyzet alakult ki az országban s általában a politikai életben. Olyan vélemények is elhangoztak, hogy ha Magyarország nem írja alá a békeokmányt, akkor az a versailles-i rendszer bukását gyorsíthatja meg. Ily módon Magyarország komoly nemzetközi küldetést tölthet be.

A kormány szinte naponta tárgyalta a békekonferenciának adandó választ, ill. az aláírás kérdését, ennek várható következményeit. A csehszlovák külképviselet jelezte, hogy Magyarországon a vélemények a békeszerződés aláírása kérdésében eltérőek. Jelentős tábora van az aláírás ellenzőinek. Ennek ellenére várhatóan a kormány nem tagadja meg az aláírást.

Május 17-én a kormány jegyzéket küldött Millerand-nak, a Nagykövetek Konferenciája elnökének, amelyben jelezte, hogy az ország súlyos helyzetére való tekintettel nem tagadja meg a békeszerződés aláírását, majd május 21-én véglegesen megadta az aláírásra vonatkozó igenlő választ. Teleki Pál külügyminiszter május 26-i parlamenti beszédében elmondta, hogy „a kormány számot vetett” a kialakult helyzettel, s megállapíthatta, hogy jelenleg nincs meg az az erő, amely e kész tényt megváltoztathatná: „végzetes katasztrófává válhatott volna, ha a kormány másképpen határoz.” Utalt ugyanakkor arra, hogy „az üres szavaknak látszó ígéretek mögött ott van a Magyarországgal szemben megváltozott nézeteknek egy tényleges alapja is…”. Apponyi ugyancsak kijelentette felszólalásában, hogy „az alá nem írás ma ellentétbe hozna minket az egész világgal”. Figyelmeztetett arra, hogy olyan mentalitás van érvényben jelenleg a nemzetközi környezetünkben, amely ellen nem lehetett semmit tenni. /42/

A Nagykövetek Konferenciája az aláírás időpontját június 4-ben állapította meg, amikor is arra a Párizs melletti Trianon-kastélyban sor került.

Nem kétséges, hogy a magyar kormány igenlő döntéséhez a kényszer és józan mérlegelés mellett hozzájárult az a remény is, hogy az elkövetkező időben mód lesz némi változtatásokra, s ezt a reményt a francia politika enyhülő magatartására is építhette. A már említett Millerand-féle kísérőlevél is táplált ilyen hosszabb távra szóló illúziókat, de még inkább a francia kormány részéről már a békeszerződés aláírása előtti hónapokban kezdődő elmélyült tárgyalások és megnyilatkozások, továbbá az 1920 nyarára a térségben kialakult bonyolult nemzetközi helyzet (lengyel–orosz háború).

Hushegyi Gábor: Brogyányi Kálmán szakírói, művészetkritikusi tevékenysége az első Csehszlovák Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban

Brogyányi Kálmán (1905–1978) életművére immár ötvenöt év távlatából tekinthetünk vissza. Műkritikusi, szakírói tevékenysége 1945-tel lezárult, ausztriai és tengerentúli emigrációjában már nem fejtett ki ilyen irányú jelentősebb aktivitást. Mára ez az 1920-as évek utolsó harmadától 1945-ig terjedő életmű jól behatárolható művészettörténeti szempontból. Brogyányi viszontagságos élettörténetével nem kívánok foglalkozni, azt Albertini Béla már kimerítően elvégezte. /1/

Brogyányi Kálmán két évtizedes szerteágazó, több területet érintő szakmai tevékenységét egymástól függetlenül többen kutatták és kutatják jelenleg is. Budapesten 1998-ban a mai Fotóhónap elődjének, az I. Országos Fotóhetek elméleti rendezvénye foglalkozott fotószakírói tevékenységével /2/, majd 2000 tavaszán a pozsonyi Magyar Köztársaság Kulturális Intézet rendezte meg azt a tudományos tanácskozást, amelyen az említett területen kívül Brogyányi műtörténeti és könyvtárrendezési munkásságát is áttekintették. /3/ A fotószakírói tevékenység feldolgozása immár a végéhez ért, mégpedig Albertini Béla (ill. közvetve Juliana Menclová) jóvoltából.

A szlovák művészettörténet-írás legutóbbi önvizsgálata során Brogyányi Kálmán tevékenysége ismét – immár sokadszor – megmérettetett, s azt rendszerváltásoktól függetlenül mindig kitűnő teljesítményként értékelik. A legújabb 20. századi szlovákiai modern művészetet tárgyaló monográfiák, tanulmányok bőven hivatkoznak rá, főképpen az 1931-ben megjelent monografikus tanulmányára – A festőművészet Szlovenszkónra /4/ –, valamint a Forum című építészeti és képzőművészeti szaklapban 1931 és 1938 között megjelent írásaira, kritikáira, beszélgetéseire.

Talán meglepő, de Brogyányit az emigrációban töltött évei során sem mellőzte a szlovák szakma (a magyar műtörténetírásról ez már nem mondható el), a képzőművészet területén csaknem törvényszerűvé vált Brogyányi idézése vagy legalább hivatkozni rá. Magyarországon főképpen fotószakírói teljesítményét tartják számon az említett Albertinin kívül pl. Beke László, Miltényi Tibor, Sümegi György és a közelmúltban megjelent Magyar fotográfusnők (Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2000) című monográfia szerzője, Csorba Csilla jegyzi személyét. Magyarországon Brogyányi képzőművészeti tárgyú írásai alig ismertek, s a reflektált szövegek csaknem kivétel nélkül az 1940-es évek első feléből származnak. A szlovák szakma ezzel ellentétben csaknem kizárólag a képzőművészeti írásait tartja számon, a fotószakírói tevékenységéről (Juliana Menclová doktori értekezését leszámítva) nem vesz tudomást, pedig annak meghatározó opusa, A fotográfia útja német nyelven /5/ is megjelent a Forumban. Brogyányi szlovák művészettörténeti értékelése azonban – minden pozitívuma ellenére – csak fél tucat Brogyányi-szöveg alapján született, és paradoxnak nevezhető. Brogyányi az 1931-ben megjelent Festőművészet Szlovenszkón című könyvében még a korabeli szlovák nyelvű művészetkritika előtt felfigyelt ¥udovít Fulla /6/, Mikulá¹ Galanda /7/ és Milo¹ Alexander Bazovský /8/ szlovák képzőművészek jelentőségére, és a korabeli szlovenszkói művészetet feldolgozó szövegében a más nemzetiségű alkotók kontextusában értékelte a figyelemre méltó új szlovák képzőművészeti törekvéseket. Ám a későbbi szerzők – Marián Váross, Karol Vaculík stb. – elsősorban csak a szlovák vonatkozásokat emelték ki Brogyányi könyvéből, így hangsúlyaiban egy nemzeti modern művészettörténet megírása céljából használták fel szövegét.

Így volt ez az 1990-es évekig, amikor Ján Abelovský szemléletváltást jelentő tanulmányai megjelentek az ARS és a Literárny tý¾denník hasábjain. /9/ Ugyanis Brogyányi Kálmán könyve a jelenleg létező szemléletek mellett egy további alternatívával szolgál, főképpen az 1920-as évek szlovákiai művészetének megismeréséhez. Brogyányi nem egyetlen nemzet szempontját érvényesítette, így képes volt a művészeti sokszínűség megragadására. Ez a szemlélet ma egy Közép-Európával kompatibilis szlovákiai modern művészettörténet megírását előlegezi meg (a szlovákiai részről). Ez annyit jelent, hogy a modern szlovákiai művészet alappillérei mellett nagyobb teret kell, hogy kapjanak a nem szlovák teljesítmények, azaz az 1920-as évek expresszionista törekvései, Bécs és Pozsony, valamint Bécs és Kassa kapcsolata, de a komáromi művészeti életben induló Reichental Ferencet, valamint Szobel Gézát és természetesen Nagybánya örökségét is – a jelenleginél – sokkal jelentősebb pozíció illeti meg a szlovákiai művészettörténet-írásban. Abelovský ennek a folyamatnak az első lépéseit tette meg – sikerrel.

Az ismeretlen 1920-as évek

Brogyányi egy szellemi, művészeti impulzustól telített flexibilis befogadó közegben lépett pályára az 1920-as években. Nem csupán a magyarországi szakma, szaktekintélyek hatására gondolok, mint Hevesy, Kállai és Rabinovszky publicisztikája és könyvei, vagy a kolozsvári Dienes László könyve, hanem az államfordulat után a Bécs–Prága–Pozsony háromszögben és a Kassán létrejött szellemi életre is. A korabeli avantgárd művészeti mozgalmak csaknem első kézből kerültek, ill. kerülhettek a hazai (szlovákiai) magyar művészek, teoretikusok elé, s azok választhattak, hogy elfogadják-e azok kihívását. Gondoljunk csak az 1921 és 1923 között Pozsonyban, majd felváltva Pozsonyban és Bécsben, végül pedig már csak Bécsben megjelenő Tűzre, a Kassán két számot megélt Új Tollra, melynek 1922-ben megjelent számaiban Hevesy Iván ismertette a gótikát, majd a kubizmust. Valamint gondoljunk a kassai napi- és hetilapokra, hiszen azok hasábjain az 1920-as években éppen Kudlák Lajos, Mácza János és Tilkovszky Béla voltak az avantgárd izmusok szlovákiai terjesztői. Jelentős szakírói, műkritikusi tevékenységet fejtett ki először Kassán, majd az 1930-as években Prágában a képzőművész Nemes (Nágel) Endre, s az 1920-as évek során Pozsonyban, majd szintén a Prágai Magyar Hírlapnál Reichenthal Ferenc. 1923 karácsonyára jelent meg Tilkovszky Béla főszerkesztésében az expresszionistabarát A Szép című folyóirat. /10/+ Ehhez társultak az ún. emigránsok, akik a Magyar Tanácsköztársaság leverése után Csehszlovákiában találtak menedéket.

Ebből is kitűnik, hogy a szlovákiai magyar közeg milyen jelentős mértékben előkészítette a terepet Brogyányi tevékenysége számára, hogy az 1920-as években egy európai művészettel együtt haladó és gondolkodó magyar közösség is működött itt az egyébként izmosabb és népesebb konzervatív magyar kultúr- és művészeti csoportosulások mellett. Ehhez mérhető vagy hasonló szemléletű szlovák tevékenységre csak 1930-ból említhetünk példát (pl. az Elán című folyóiratot). Ezek az ismeretlen 1920-as évek rányomják bélyegüket nemcsak Ján Abelovský és Katarína Bajcurová – egyébként vitán felül jelentős előrelépést jelentő – monográfiájára, a Výtvarná moderna Slovenska (Szlovákia modern képzőművészete) címűre /11/, hanem pl. a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában 2000. április és október között megrendezett 20. század című monstre tárlatra is. /12/ Továbbra is 1930-ra van időzítve a modern művészet születése Szlovákiában, bár a fentebb felsorolt tények is arról tanúskodnak, hogy ez a művészet nemcsak hogy létezett már az 1910-es és 1920-as években a mai Szlovákia területén, hanem jelentős sajtója, szakmai reflexiója is volt.

Brogyányi pályakezdése és pályájának csúcsa

Az imént csak részben jelzett közegben, az 1920-as évek utolsó harmadában jelentkezett írásaival Brogyányi Kálmán. Mindössze 26 évesen jelentette meg a már említett Festőművészet Szlovenszkón című monografikus tanulmányát. A könyv jelentőségét növeli az a tény is, hogy monografikus terjedelemben Brogyányi előtt még senki sem foglalta össze az utódállam szlovákiai részének kortárs képzőművészetét. Az első volt ilyen tekintetben! Ám mind a könyv, mind szakírói tevékenységének elméleti fundamentumát, irányvonalát tekintve – amennyiben tágítjuk a kört – a cseh és a magyarországi szakma szempontjából nem jelentett újat, rendkívülit azzal, hogy a klasszikus modern és az avantgárd néhány irányzata szempontjából közelítette meg témáját. Ugyanakkor erénye, hogy tágabb kontextusban kívánta felülmúlni a 19. századi, akadémikus művészetszemléletet. Mindehhez társította az esztétikai nevelési szándékot is. Számtalan előképet követve adott népszerű stílusmagyarázatot a naturalizmustól az expresszionizmusig. A worringeri expresszionizmusszemlélet jegyében dolgozta fel terjedelmes jegyzetapparátusát, ill. szótárszerű képzőművészportréit. Itt taglalta Kandinsky és az abszolút festészet jelentőségét, valamint Moholy-Nagy művészetének kitűnő jellemzését nyújtotta. Elméleti fundamentumát Worringer, valamint Moholy-Nagy írásai alkották, mi több, Moholy-Nagytól vette át a szakterminológiát, a műleírás módját és mindenekelőtt a művészetszemléletet. Brogyányi könyvének erőssége a formanyelv hangsúlyozása, főképp a szlovák és a modern művészek értékelésekor. /13/

Az 1920-as években a csehszlovákiai magyar közéletben és közgondolkodásban uralkodó művészetszemlélet ismeretében külön kiemelkedik Brogyányi műközpontúsága. Talán elég utalnom a Prágai Magyar Hírlapban 1925 folyamán nagy érdeklődést kiváltott vitára, amelyben a szlovákiai magyar irodalom volt a tét. Fleischmann Gyula az Irodalom és politika című írásában kategorikusan kijelentette: „A szlovenszkói magyar irodalomnak tartalomban, szellemben, nyelvben nemzetinek kell lennie” /1/4 vagy „…nekünk nem olyan könyvek kellenek, amelyek csak magyar nyelven íródtak, de különben teljesen idegenek előttünk és semmi közük a magyarsághoz, a magyar nép mai sorsához”. /15/ A vita kimenetele – Mécs László és Schöpflin Aladár igen találó megjegyzései ellenére is – a konzervatív művészetszemlélet felülkerekedését jelentette. Miért említem ezt egy képzőművészeti szakíró kapcsán? Mert ez a vita évtizedekre meghatározta a (cseh)szlovákiai magyar kultúra és művészet jellegét, szemléletét. Már 1926–1927-ben, ismét a Prágai Magyar Hírlap kulturális rovatában kíméletlen csatát vívott Flache Gyula, a besztercebányai Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete vezetője a fentebb említett szemlélet védelmezőjével és hatékony érvényesítőjével, Tichy Kálmánnal. /16/ A végeredmény: az irodalomban alkalmazott kritériumok fokozatosan általánosan elvárt értékrendként fogalmazódtak meg a társművészetekkel szemben is. Ilyen szemléletet követtek kulturális szervezeteink, az újságok és folyóiratok többsége. A más értékrendet valló irodalmi próbálkozások gyorsan kimúltak. Ezen törekvésekkel szemben a képzőművészet (vele együtt Szalatnai, Brogyányi stb.) megpróbálta élni saját életét az 1920-as és 1930-as években. Itt az irodalomban elfogadott elvekkel ellentétes megnyilvánulások sorát mutathatjuk ki.

Vegyük például az ún. szlovenszkói magyar képzőművészet fogalmat! Brogyányi Kálmán A szlovenszkói képzőművészet válsága című írásában (ez Szvatkó Pál Új Munkájában [1931] jelent meg) többek közt arról értekezett, hogy a szlovákiai kisebbségeknek „önálló művészeti törekvéseik nincsenek, csak festési sajátosságaik”, ugyanezt tartotta érvényesnek az egész Szlovenszkóra nézve is, mert véleménye szerint „A művészet egyetemes. Nincs külön szlovenszkói piktúra, de lehetséges a piktúra Szlovenszkón.” /17/ Ezzel a véleményével Brogyányi nem volt egyedül. A képzőművészethez a hagyományos szemlélet felől közelítő Nagy Barna is hasonló következtetésre jutott. Bár Nagy szerint nem lehetetlen az ilyen művészet, ám 1936-ban közzétett sorai arra mutatnak rá, hogy „nálunk mindmáig az a meghatározás, hogy szlovenszkói magyar képzőművészet, csupán földrajzilag fedi a fogalom valóságát. Tehát: művészeti törekvései vannak a Csehszlovák Köztársaság keretén belül élő magyarságnak, vagy esetleg olyan értelemben beszélhetünk ún. szlovenszkói magyar képzőművészetről, hogy művészeink magyar nemzetiségűeknek vallják magukat.” /18/ A művészi autochtonitás feltételei hiányoztak ahhoz, hogy műtörténeti kategóriaként használják a szlovenszkói magyar képzőművészet fogalmat. /19/

Tanulságosak a népi gyökerekről vallott nézetek is. Nagy Barna szerint „mit is fed az a fogalom, hogy szlovenszkói magyar művészet? Művészetet, melynek eredete népgyökerekben rejlik, tisztán, egészségesen megragyogtatva egy ősi kultúrának föl-föllángoló szépségeit.” Ez azonban véleménye szerint járhatatlan út volt a szlovákiai magyarok esetében, ezért ennek a művészetnek „a földnyúzás kínjait, a nyomort, a kínszenvedéseket, a falu ősi állapotát” kellett volna „nem szépítve, nem ámítva” /20/ bemutatnia. Ezek után teljes mértékben érthető Nagy Barna művészettörténész elmarasztaló véleménye, mely szerint „A szlovenszkói magyar művészet nem szlovenszkói, hanem inkább európai, habár ennek az európaiasságnak csak kevés kivétellel érte el az első lépcsőfokát.” /21/ Ehhez a véleményhez társítható Brogyányi 1931-ben megfogalmazott szigorú bírálata a kortárs szlovák művészetről: „Művészetük belső tartalma etnográfiai élmény. Szlovenszkó és a szlovák nép, a maga táj- és népi szépségeiben és sajátosságaiban. Az etnográfiai tendencia, mellyel a fiatal szlovák művészet nemzeti jellegét kifejezésre óhajtja juttatni, súlypontvesztett próbálkozás. A piktúra litteraturálissá sekélyesedik el. A kép kétdimenziós, tehát síkon alakító problematikája megszűnik, a képalakító elemek elveszítik öncélú jelentőségüket és a kép tartalmi képességén kívül, messze eső fogalmi körök interpretátorává válik. E folklórból gyökerező művészet pikturális értéke ma a semmivel egyenlő.” /22/ S ebben a pontban már egyértelmű véleménykülönbség határozható meg Nagy és Brogyányi között, ugyanis Nagy az etnográfiai tendenciát alternatívaként tartotta számon, míg Brogyányi azt elvetette. Ezen ismeretek birtokában kijelenthető, hogy Brogyányi képzőművészeti monográfiájában és kritikájában érvényesített szemlélete nem csak a szlovákiai közeg számára volt egyedülálló és új, hanem a szlovákiai magyar kulturális és művészeti életet vezető személyek szemében elfogadhatatlan platformot képviselt. Sőt a korabeli konzervatív magyarországi kultúrpolitika nézeteivel is éles ellentétben állt.

Brogyányi monografikus tanulmánya és műkritikusi tevékenysége elválaszthatatlan egymástól. Az 1920-as és az 1930-as évek fordulóján, nem csak a Vetés, a Magyar Diákszemle, részben A Mi Lapunk oldalain láthatjuk kézjegyét, hanem az Új Szó, A Nap s többek közt a Prágai Magyar Hírlap és A Reggel is azon sajtótermékekhez tartoznak, amelyekben hatásos, gyakori megjelenéssel befolyásolta a művészet befogadását közegében. Ennek legjelentősebb megnyilvánulási formája Forum című építészeti és képzőművészeti havilap volt, amelyet 1931 és 1937 között személyesen szerkesztett. A későbbiek, azaz az 1940-es évek szempontjából fontos, hogy 1930-ban a Prágai Magyar Hírlapban Moholy-Nagy László Pozsonyban megtartott előadásáról írva Brogyányi az absztrakt képzőművészettől eljutott a Bauhaus ismertetéséig és Moholy-Nagy jelentőségének felvázolásához. /23/ Ugyancsak ezek azok a hónapok, amikor fotószakírói teljesítménye, elmélyültsége a legjobb kvalitásokat mutatta. Brogyányi szövegeit olvasva állítható, hogy a Festőművészet Szlovenszkónt követően mind kritikusi tevékenységében, mind fotószakírói minőségében a kitűnő közvetítők közé tartozott, s szakmai csúcsteljesítményét egyértelműen a Forumban több folytatásban magyarul és németül megjelent A fotográfia útja (Der Weg der Fotografie) című tanulmánya jelentette /24/, amely A fény művészete című önálló kötetben is megjelent. /25/ Ekkor, 1933-ban, a szerző mindössze 28 éves volt!

A kép teljességéhez azonban hozzátartozik, hogy Brogyányi Kálmán nézetei megváltoztak a következő közel másfél évtizedben. Teljesen természetessé vált számára a szlovenszkói, azaz ekkor már a szlovákiai magyar művészet fogalom, valamint az a művészetszemlélet is, amely a szlovákiai magyar táj megfestésével fejezte ki a kisebbségi művész legbensőbb érzését. Joggal kérdezhetjük, hova tűnt az 1930-as évek művészetkritikai platformja, amikor 1933-ban Brogyányi a szlovenszkói művészet prágai kiállítása kapcsán több szlovák festészeti törekvésről azt állította, hogy az „lázas vergődés a modern művészetnek reális látáson alapuló analitikus bontásai és a romantikus népieskedés között”. /26/ Bazovskýn is a tiszta piktúrát kérte számon, amit számára Fulla, de főképpen Galanda művészete jelentett a szlovákok közül.

A fordulat évei – korlátok a művészetszemléletében

A fordulat hosszabb időt vett igénybe. Egyik korai, kitapintható pontja a Kállai Ernő 1935-ös pozsonyi előadása kapcsán megfogalmazottakban fedezhető fel. Brogyányi Forum-beli cikkében már „szélsőséges absztrakt alkotások”-ról tett említést, s konklúziója szerint „Korunk túltengő intellektualizmusa cél hiányában visszacsapódik a szellem összes termékeire. (…) Nézem az absztrakt alkotások seregét (…) Úgy érzem magam előttük, mindég, mint akinek valami találós kérdést adtak fel. Hol marad a kép testetlen mélysége, tiszta líraisága, a le nem mérhető finom subsztancia, mely tér és idő fölé emeli p. Matisse-t, Braque-t, ahol intellektualitásom kikapcsolásával az ösztön erejével is tudok egy lenni a képpel.” /27/ Messzemenő következtetéseket vonhatunk le Brogyányi szavaiból, amelyekre Kállai Uránia Egylet-beli előadása sarkallta őt. Végérvényesen felszámolta azt a keskeny ösvényt is, amely révén még kapcsolatban állt Kandinskyval, teljes mértékben elvetette a szuprematizmust, a neoplaszticizmust, s Moholy-Nagy Lászlót sem említette többé; ez az egyik korlát művészetszemléletében, amit már sohasem tudott meghaladni. Ezt a következtetést támasztják alá az imént már idézett Gondolatok az absztrakt művészetről című írásának záró sorai is: „A művészet sohasem szakadhat el teljesen a földtől, a valóságtól. Az alkotás élményszerűsége adja meg a művészi kifejezés életét. (…) hol van a reneszánsz művészetének örök tökéletessége?” /28/

A képzőművészet iránt megfogalmazott új elvárásai egybecsengtek a Forum szerkesztőségében megváltozott erőviszonyokkal is. A német nyelvű írások, amelyek az építészetre koncentráltak elsősorban, a kor funkcionalista szemléletének feleltek meg, s a régió, valamint Európa legjelesebb szaktekintélyeitől származtak, vagy azok műveit mutatták be szövegben és reprodukciókkal. A képzőművészeti rész pedig megmaradt a Kunstverein, a kisebbségi művészek, s itt-ott szlovák alkotók ismertetése, kollektív vagy egyéni kiállítások recenzálása mellett, amit már a legjobb esetben csak magyarországi anyag egészített ki. Komoly szakadék keletkezett az építészet és képzőművészet között a lapban, s 1934/35-től fokozatos különválás vehető észre a német és magyar nyelvű szövegek között, aminek logikus végkifejlete az 1936-ban bekövetkezett szerkesztőségi kettéválás lett. Ez után a Forum német részének képzőművészeti anyaga radikálisan javult, kisebbségi szerzőkről még Brogyányi is publikált német nyelven /29/, ám a folyóirat figyelme kiterjedt az új csehországi művészetre is, s Johannes Urzidil jóvoltából a kortárs cseh festészet legjelesebb személyiségei kerültek a lap hasábjaira. Ezt az irányt nagymértékben erősítették Kállai Ernő német nyelvű írásai is. Brogyányi egyértelműen elfogult volt – talán nyelvi és politikai szempontok miatt is – a csehekkel szemben, s nem vett tudomást képzőművészetük jelentős fejlődéséről. Ennek rovására írható az is, hogy nem birkózott meg a szürrealizmussal, nem tárgyalta a cseppet sem elhanyagolható poetizmust, a Devìtsilt, ill. a cseh kinetizmus és a poetizmus kapcsolatát. Ignorálta Kupka, Preissig, ©íma, ©týrsky, Toyen, Teige vagy éppen ellenlábasa, Zdenìk Pe¹ánek művészetét. Szerkesztőségi társa, Szalatnai Rezső sokkal nagyobb empátiával viseltetett a szürrealizmus iránt, ám ennek egyik oka Szalatnai egyértelmű francia orientáltságában kereshető. Az absztrakcionizmus és a konstruktivizmus után a szürrealizmus volt Brogyányi művészetszemléletének második korlátja. A harmadik pedig a kinetizmus, avagy a multimedialitás felé való elmozdulás a két háború közötti művészetben. Iskolapéldája ennek a csehek számára ma már legendás 1937-es párizsi világkiállítás, amelyen Zdenìk Pe¹ánek fénykinetikus szobrokat és szökőkutat állított ki, s jelentős szakmai sikert ért el. Ennek ellenére ez a művészet nem érintette meg Brogyányit, amiről egyértelműen tanúskodik két terjedelmes párizsi beszámolója. /30/ A Pe¹ánek-ügy azért figyelemre méltó, mert az 1920-as években Moholy-Nagy Lászlóval – de egymástól függetlenül – azonos problémakörrel foglalkoztak. Pe¹ánek megelőzte Moholy-Nagyot, szín-, ill. fényzongorájának három változatát korábban kivitelezte, mint távoli versenytársa a Fény-tér-modulátort. /31/ Ugyancsak Brogyányi cseh művészet iránti érzéketlenségét bizonyítja egy további eset. A pozsonyi ©UR (©kola umeleckých remesiel – Iparművészeti Iskola) tanári karában, a Bauhaus eszmeiségét követve, komoly tevékenységet fejtett ki Jaromír Funke, akinek ez idő tájt kiállítása volt Pozsonyban. A Forum is hírt adott róla, ám nem bizonyult recenzióra méltónak annak ellenére sem, hogy ismét közvetlen kapcsolat állt fenn Moholy-Nagy és a cseh művész alkotásai között (Absztrakt fotók, Kompozíciók 1927–29). /32/ Végezetül pedig a korabeli művészet szempontjából a negyedik korlát, melyet Brogyányi képtelen volt meghaladni, a Marcel Duchamp nevével fémjelzett új művészeti gondolkodásmód, amely teljes mértékben idegen volt tőle.

Négy pontban foglaltam össze azokat a szemléletbeli megkötöttségeket, amelyek miatt Brogyányi Kálmán kiesett a műkritikusok, művészetteoretikusok, szakírók országos mezőnyéből. A két évtizeddel vagy annál korábban kialakult művészeti paradigmára tudott csak reagálni, ám a kortárs, új művészeti megnyilvánulásokat már képtelen volt befogadni. Ami a szlovákiai helyzetben 1920–1940 között még elfogadható volt, az Magyarországon már az 1920-as évek közepén, Csehországban az 1920-as évek elején meghaladottnak számított, hogy a német nyelvterületről ne is beszéljek. A szlovákiai magyar szaksajtóban és a napi-, valamint hetilapokban két személy továbbra is határozottan kiállt az avantgárd művészeti irányzatok mellett: az egyik a már említett Szalatnai Rezső volt, a másik pedig a szlovák és magyar körökben azonos mértékben jelen levő Tilkovszky Béla, aki pl. a pozsonyi Forum hasábjain 1937-ben a hírhedtté vált müncheni Entartene Kunst kiállítás kapcsán kiállt az avantgárd irányzatok mellett. /33/ Brogyányi nemcsak a cseh művészetet ignorálta, egy-két klasszikus modern művészettel foglalkozó írása mellett nem találunk már olyanokat, amelyek a korabeli európai művészeti törekvésekre reflektálnának. Bezárkózott a csehszlovákiai magyar körbe, ahonnan legjobb esetben is már csak Bazovský, Fulla, Galanda és Magyarország irányába tekintett.

A szakmai meghasonulás évei

Ezek után már sokkal jobban érthető az a platform, amely első látszatra radikális változásnak tűnik Brogyányinak az 1940-es években megjelent szövegeiben, az általa rendezett kiállításokon. Brogyányi nem teremtett saját teóriát, követte a biztosat, az általa korszerűnek véltet, de kiderült, hogy a művészet sokkal gyorsabban változik, fejlődik. Mindehhez társult a történelmi kataklizma is, s a bécsi döntés után Szlovákiában maradtak optikája radikálisan megváltozott. Művészetszakírói tevékenységében ettől képtelen volt függetleníteni magát, s ezért vált számára elfogadhatóvá a folklorizálás, a tájképcentrikusság, a művészeten kívüli szerepkörök felvállalása, tehát mindaz, amit korábban elvetett és a szlovák művészeknél kifogásolt. Ahogyan leépült a szlovákiai magyar nemzetiségű művészek teljesítménye az 1940-es években, ugyanúgy leépült Brogyányi szaktevékenysége is. A sors kegyetlen fintora, hogy ekkor vált ismertebbé Magyarországon is, mivel a Szlovákiában maradt magyar művészek egyetlen szakmai istápolója volt. Az „elesett”, „elnyomott kisebbségi művészet” iránti magyarországi elvárások leginkább a kiállítások sajtófogadtatásából ismerhetőek meg. A szerzők számára elsősorban a vidékiesség, a folklorizálás, a magyar táj, alföld és hegyek, valamint az ősrégi magyar városok látképei, a magyar szellem és avantgárdellenesség voltak a legfőbb értékek. /34/ Azonos hangnemben szólalt meg maga Brogyányi is, amiről leginkább a Felvidéki Magyar Hírlapban közölt írásaiban, A szlovákiai magyar művészek albumában (1942), valamint a többször is publikált Magyar művészet Szlovákiában című tanulmányában /35/ győződhetünk meg. A Bauhaus (ezzel Moholy-Nagy is!!), valamint a két háború közötti csehszlovákiai művészet is a lehető legnegatívabb értékelésben részesül, mint ami teljes mértékben idegen volt a magyar művészektől, hagyományoktól Szlovenszkón. Brogyányi írja említett tanulmányában: „A Masaryk által megfogalmazott »homo europeus« gondolata magában foglalta mindazon gondolatokat, amelyek az akkori köztársaság keleti részeit hagyományaitól megfosztják. Tanúi lehettünk az elmúlt húsz év alatt a helyi hagyományok és a nyugati kultúrából kinőtt, de Szlovákia hagyományaival teljesen ellentétes eszmék, formák és gondolkodásmódok küzdelmének. A modern építészet lapostetős kockaépítményei, az üveggömbös világítótestek, az acélcsőbútorok nemcsak a köztársaság keleti részein honfoglaló cseh nagyipar előnyomulását jelentette, de egyszersmind új formát, új esztétikát és új gondolkodásmódot is, mely harcban állott minden meglévővel. Az új művészetnek a kisebbségi helyzetben ezek szerint az esztétikai jelentőségén túl, még egy hatalompolitikai értelme is volt.” /36/

Brogyányi ezzel negálta mindazt, amit az 1920-as évek végétől 1935/1938-ig tett és leírt, amikor a korabeli csehszlovákiai művészeti életben éppen a kassai és a másutt élő progresszív, nem szlovák művészet eredményeire hívta fel a figyelmet, amikor a Bauhaus eszméit, Moholy-Nagy művészetét példaként emlegette. A második világháború alatt már politikai indíttatású a műkritikusi tevékenysége – erről tanúskodik a Szlovákiai Magyar Képzőművészek három országos tárlata (1940, 1941, 1942), és ezt tanúsítják annak katalógusai. /37/ Egyik utolsó szakmai fellángolása az elsősorban műtörténeti értékelésre koncentráló Pálffy-katalógusa, amely ekkori tevékenységét értékelve inkább kivételnek tekinthető. /38/

A politikai és ideológiai szempontoknak alávetett művészetszemléletet erősítették a visszacsatolt terület tollforgatói, ezekben az írásokban nemegyszer primitív kirohanások olvashatók a csehszlovákiai korszak kultúrpolitikája ellen, ezek közül is kitűnik Sziklay Ferenc terjedelmes írása az 1938 és 1943 közötti kassai képzőművészetről, ugyanis dilettantizmusát verbális antiszemitizmussal vegyítette: „Azok a szélsőséges, talajtalan cseh képzőművészeti irányzatok, melyeket a Múzeum cseh-zsidó igazgatója a volt Bubics-termekben rendezett kiállítások özönével igyekezett elfogadtatni, sem művészeinken, sem a magyar közönségen nem hagytak nyomot.” /39/ Mind Sziklay, mind Brogyányi ezekben az években éppen azt a művészeti hagyományt tagadta meg, amely a mából visszatekintve a legfontosabbnak bizonyult a 20. századi szlovákiai művészettörténetben. Mindezt művészeten kívüli megfontolások miatt.

Brogyányi Kálmán szakírói munkássága az 1940-es években főként a Magyar Hírlapban kapott teret, ő maga pedig 1945. február 11-e és 1945 húsvétja között a németbarát Magyar Szó főszerkesztői posztját töltötte be. 1945 után, az internálást, az Ausztriába szökést és az USA-ba való távozást követően már nem folytatott említésre méltó művészeti szakírói tevékenységet.

Az imént felvázolt – szándékaim szerint a korábbiakhoz képest árnyaltabb – pályakép, tehát Brogyányi Kálmán húsz évet felölelő szakírói tevékenysége maradandó értéket képvisel a szlovák és magyar művészettörténet-írás számára egyaránt. Mind a maga erényeivel, mind a maga keserű tanúságával, hogy a művészet nem rendelhető alá még a kisebbségi létnek sem. Brogyányi elsősorban szakíró volt, aki az 1920–1930-as évek mezsgyéjén ráérzett a már kimunkált teóriákban rejlő lehetőségre, s alkalmazni kezdte azokat. Kitűnő közvetítő volt, ugyanakkor kérlelhetetlen kritikus is. Ám képtelen volt versenyben maradni német és cseh társaival, végül pedig a szlovákok is felülmúlták. Nem tartott lépést a művészet gyors változásával, s egyre jobban a politika béklyóiba került, amit a második világháború szlovákiai történései még hatványoztak.

Jegyzetek

*A 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül című művészettörténeti konferencián (Budapest, 2000. szeptember 14–16.) elhangzott előadás bővített változata.

1. 1. Albertini Béla: A szociofotós Brogyányi Kálmán (monográfia, kézirat); uő: A fotószakíró Brogyányi Kálmán. Fotóművészet, 41. évf. (1998) 3–4. sz. 117–123. p.
2. 2. Az I. Országos Fotóhét rendezvényeként Budapesten került sor A fotószakíró Brogyányi Kálmán címmel megrendezett nemzetközi konferenciára (1998. március 31.). Előadók: Albertini Béla (A Brogyányi-kutatás időszerűsége), Molnár Imre (Az új nemzedék indulása a Csehszlovák Köztársaság szellemi életében), Hushegyi Gábor (A képzőművészeti szakíró Brogyányi Kálmán) és Miltényi Tibor (Brogyányi Kálmán fotóesztétikai nézetei).
3. 3. A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete (Pozsony) és a Kalligram Alapítvány által szervezett tudományos tanácskozásra 2000. május 15-én került sor. Előadók: Albertini Béla (A szociofotós Brogyányi Kálmán című könyv előkészítése), Juliana Menclová (Brogyányi Kálmán nézetei a fotográfiáról), Hushegyi Gábor (Brogyányi Kálmán művészetkritikája és a 20. század első felének művészeti irányzatai), Kégli Ferenc (Brogyányi Kálmán és a Magyar Könyvtári Szolgálat).
4. 4. Brogyányi Kálmán: Festőművészet Szlovenszkón. Tanulmány. Ko¹ice–Kassa, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, 1931, 126 p.
5. 5. Brogyányi Kálmán: Der Weg der Fotografie. Forum, 2. évf. (1932) 4. sz. 111–112. p., 7. sz. 178–179. p., 8. sz. 211. p.
6. 6. ¥udovít Fulla (Rózsahegy, 1902–Pozsony, 1980) a modern művészet szlovák változatának egyik megteremtője. Gustáv Mallý pozsonyi magániskolájában (1921–1922) kezdte meg művészeti tanulmányait, majd a prágai Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1922–1927).
7. 7. Mikulá¹ Galanda (Stubnyafürdő, 1895–Pozsony, 1938) 1930-ban ¥. Fullával közösen jelenteti meg a Magánlevelek (Súkromné listy) című kiáltványát, melyet a modern szlovák képzőművészet nyitányaként tartanak mindmáig számon. Galanda Rakssányi Dezső tanítványa volt 1914–1916 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, 1922-ben a prágai Iparművészeti Főiskola (V. H. Brunner), majd 1923–1927 között a prágai Képzőművészeti Akadémia diákja volt.
8. 8. Milo¹ Alexander Bazovský (Nagyturány, 1899–Trencsén, 1968) tanulmányait 1918-ban Réti Istvánnál a budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte, 1919–1924 között a prágai Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt, közben látogatta Kalvoda prágai magániskoláját (1921).
9. 9. Abelovský, Ján: K poèiatkom slovenskej maliarskej moderny (1890–1935). ARS, 1992, 1. sz. 33–55. p.; uő: Kontexty slovenského moderného maliarstva. I–III. Literárny tý¾denník, 1993, 36. sz. 14. p.; 38. sz. 14. p.; 49. sz. 14. p.
10. 10. Bővebben lásd Hushegyi Gábor: A Szép (1923) – magyar nyelvű művészeti folyóirat Csehszlovákiában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf (1999) 1. sz. 55–72. p.; uő: Komárom–Kassa–Bécs: A Szép (1923). Limes, 11. évf (1999) 2. sz. 93–106. p.
11. 11. Abelovský, Ján – Bajcurová, Katarína: Výtvarná moderna Slovenska. Maliarstvo a sochárstvo 1890–1949. Bratislava, Peter Popelka–Slovart, 1997, 670 p.
12. 12. Dejiny slovenského výtvarného umenia – 20. storoèie. Bratislava, Slovenská národná galéria, 2000. IV. 7–X. 15. Magyar nyelvű visszhangok: Pataki Gábor: Nincs tűz, babám! Új Művészet, 11. évf. (2000) 11. sz. 14–17. p.; Hushegyi Gábor: A XX. század – Pozsonyból nézve. Műértő, 3. évf. (2000) 9. sz. 21. p.
13. 13. Bővebben lásd Hushegyi Gábor: Brogyányi Kálmán művészetkritikai és művészetelméleti tevékenysége a művészettörténet és a hazai magyar nyelvű irodalomtörténet tükrében. In: Mészáros András (szerk.): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok. Pozsony–Bratislava, Kalligram–MKKI, 1997, 98–105. p.
14. 14. Fleischmann Gyula: Irodalom és politika. II. Prágai Magyar Hírlap (PMH), 4. évf. (1925) 147. sz. (július 3.) 1. p.
15. 15. Uo. 2. p.
16. 16. Tichy Kálmán három írása késztette arra, hogy kifejtse véleményét: Halász-Hradil Elemér: Képzőművészeti problémák. Újságírók Újságja, 1926. december 9. 12–13. p.; Flache Gyula: Szlovenszkó magyar festőinek orientációja. Új Auróra, 1927, 173–175. p.; Flachbart Ernő: Kulturális problémáink. Uo. 73–83. p. Tichy támadta Flache optimizmusát, együttműködését az új csehszlovák államhatalommal. A vita részletei megismerhetők az alábbi véleménycseréből: Tichy Kálmán: Képzőművészetünk válsága. I–III. PMH, 5. évf. (1926) 295. sz. (december 30.) 8. p.; 296. sz. (december 31.) 8. p.; 6. évf. (1927) 1. sz. (január 1.) 15. p.; Flache Gyula: Képzőművészetünk válsága. Válasz Tichy Kálmán cikksorozatára. I–II. PMH, 6. évf. (1927) 5. sz. (január 8.) 4. p.; 6. sz. (január 9.) 4. p.; Tichy Kálmán: Képzőművészetünk válsága. Megjegyzések Flache Gyula válaszára. I–III. PMH, 6. évf. (1927) 14. sz. (január 19.) 8. p.; 15. sz. (január 20.) 8. p.; 16. sz. (január 21.) 8. p.; Flache Gyula: Képzőművészetünk válsága. Nyílt levél Tichy Kálmánhoz és a Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete minden művészéhez. I–III. PMH, 6. évf. (1927) 23. sz. (január 29.) 8. p.; 25. sz. (február 1.) 8. p.; 26. sz. (február 2.) 8. p.
17. 17. Brogyányi Kálmán: A szlovenszkói képzőművészet válsága. Új Munka, 1. évf. (1931) 1. sz. 14. p.
18. 18. Nagy Barna: Képzőművészet Szlovenszkón. Magyar Írás, 5. évf. (1936) 77–78. p.
19. 19. A bécsi döntés után, a második világháború éveiben az önálló Szlovák Köztársaságban maradt magyar közösség és értelmiség körében teljes mértékben elterjedt a szlovákiai magyar művészet, majd az 1945 után erre az analógiára képzett csehszlovákiai magyar művészet fogalom használata. Ám ezek nem esztétikai és művészeti kategóriák, csupán politikai, geográfiai, szociológiai-demográfiai vetületük van. Amit a (cseh)szlovákiai magyar nyelvű irodalomkritikában az 1970-es években Tőzsér Árpád, az 1980-as években Grendel Lajos, majd újabban Németh Zoltán írásai révén tapasztaltunk, ill. tapasztalunk, az egyértelműen az irodalomnak a társművészetek egyetemes szemléletéhez való felzárkózásaként értékelhető.
20. 20. Nagy Barna: i. m. 78. p.
21. 21. Uo. 79. p.
22. 22. Brogyányi Kálmán: i. m. 14. p.
23. 23. Brogyányi Kálmán: Moholy-Nagy László. PMH, 9. évf. (1930) 250. sz. (november 2.) 8. p.
24. 24. Brogyányi Kálmán: A fotográfia útja. Forum, 2. évf. (1932) 3. sz. 77–81. p.; 4. sz. 108–111. p.; 7. sz. 175–177. p.; 8. sz. 209–210. p.; 9. sz. 241. p., valamint lásd még az 5. sz. jegyzetet.
25. 25. Brogyányi Kálmán: A fény művészete. Bratislava–Pozsony, Forum, 1933. Értékelését lásd az 1. sz. jegyzet alatt.
26. 26. Brogyányi Kálmán: Szlovenszkói művészet prágai kiállítása. Forum, 3. évf. (1933) 73. p.
27. 27. Brogyányi Kálmán: Gondolatok az absztrakt művészetről. Forum, 5. évf. (1935) 2. sz. 69. p.
28. 28. Uo. 70. p.
29. 29. Brogyányi legfontosabb német nyelvű írásai a Forum utolsó évfolyamaiból: Armin Stern. Forum, 6. évf. (1936) 1. sz. 16–17. p.; Dr. Arthur Fleischmann. Forum, 6. évf. (1936) 2. sz. 38–39. p.; Ferenc Reichental. Forum, 6. évf. (1936) 88–89. p.; Der Maler Peter Pálffy. Forum, 7. évf. (1937) 40–41. p.
30. 30. Brogyányi Kálmán: A párisi világkiállítás. Forum, 7. évf. (1937) 7–8. sz. 41–43. p.; 9. sz. 49–54. p.; uő: Párisi világkiállítás. Munka, 10. évf. (1937/38) 56. sz. (1937. október) 1797–1802. p.
31. 31. Z. Pe¹ánek művészetéről és a Pe¹ánek–Moholy-Nagy párhuzamról: Passuth Krisztina: Tranzit. Budapest, Új Művészet Kiadó, 1996, 146., 180–184. p.
32. 32. Dufek, Antonín: Jaromír Funke (1896–1945) prùkopník fotografické avantgardy / Pioneering avant-garde photography. Brno, Moravská galerie, 1996.
33. 33. Tilkovszky Béla: Expresszionizmus a máglyán. Forum, 7. évf. (1937) 9. sz. 54–55. p.
34. 34. Pl. Gerevich Tibor: A felvidéki és kárpátaljai képzőművészek kiállítása. Szépművészet, 4. évf. (1943) 4. sz. 67–70. p.
35. 35. Brogyányi Kálmán: A visszatért és a Szlovákiában maradt felvidéki művészek. Felvidéki Magyar Hírlap (FMH), 2. évf. (1939) 53. sz. 20. p.; uő: A felvidéki művészek gondjai. FMH, 2. évf. (1939) 121. sz. 20 p.; uő: A szlovákiai magyar művészek albuma. Budapest, Pantheon, 1942, s. l.; uő: Magyar művészet Szlovákiában. In: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942. Budapest, Athenaeum, 1942, 159–168. p.; Magyar Album, IX. füzet 4–10. p.
36. 36. Brogyányi Kálmán: Magyar művészet Szlovákiában. In: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942. I. m. 160. p.
37. 37. Pl. Brogyányi Kálmán: A magyar művészet útja Szlovákiában. In: Szlovákiai Magyar Művészek II. országos kiállítása. Katalógus. Pozsony, Képzőművészeti Egyesület, 1941, s. l.
38. 38. Brogyányi Kálmán: Pálffy Péter festőművész. Pozsony, Képzőművészeti Egyesület, 1940, 15 p. + képmelléklet. /A Képzőművészeti Egyesület Művészkönyvei./
39. 39. Sziklay Ferenc: Kassa művészeti élete. Új Magyar Museum, III. köt. II. (VI.) füzet, 1943, 233. p.

(A téma kutatását és a tanulmány megírását a Domus Hungarica (Budapest) ösztöndíjjal támogatta [1999/2000] – H. G

Kocur László: A (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet (f)elé

Kelletlen dicsőség, inkább sajnálatos tény, hogy a szlovákiai magyar sajtó véleményformáló közéleti hetilapok tekintetében lényegileg kétpólusúnak nevezhető világának nagyobbik példányszámú lapjában, a Vasárnapban, e sorok írója volt az egyik – s itt a sajnálatos tény: egyedüli – ismertetője a Tóth László–Filep Tamás Gusztáv szerző- és szerkesztőpáros által jegyzett négykötetes monográfiának. A Szlovákiában megjelenő sajtóorgánumok közül tudomásom szerint még a Szabad Újságban és a Katedrában jelent meg egy-egy ismertetés. De a magyarországi recepció sem sokkal szélesebb, magam két mértékadó tanulmányt ismerek a könyvről, mindkettő szerzője Fried István. /1/ Sajnálatos tény, hogy Szlovákiában ez a feldolgozás eddig „csak” zsurnálkritikákat kapott, bár a zsurnálkritikát degradáló „csak”-ot mindenképpen árnyalni kell, hisz megfelelő keretek közt – noha gyakori felszínessége miatt magam nem vagyok feltétlen híve e műfajnak – talán van létjogosultsága, legalábbis ami a széles olvasóközönség /2/ tájékoztatását illeti. Ardamica Zorán egyenesen pozitív kontextust vindikál a zsurnálkritikának egyik írásában: „Jómagam nem szeretem a jó zsurnálkritika lenéző elválasztását a komolyan elemző nagyobb esszéktől vagy más tudományos tanulmányoktól, egyéb műfajoktól. (…) Sok komoly irodalomtudós örülne, ha tisztességesen megírt, olvasható, értékfeltáró, három-négy flekkbe mégis beleférő »zsurnálkritikát« volna képes hetente, esetleg háromnaponta (??? – K. L.) letenni a főszerkesztő asztalára, mert az csodával határos művészet!” /3/ Menyhért Anna pedig az Alföldben az eligazító kritikaírás által magára hagyott olvasó balsorsáról beszél. /4/ Talán – elégséges közös alapként – fogadjuk el a jó /5/ zsurnálkritika létjogosultságát, ez e sorok írójának nyilvánvaló érdeke is, hisz a Fórum Társadalomtudományi Szemle olvasóinak értelmezői közössége előtti megszólalását egyedül ez legitimálhatja: a(z esetünkben rossz) zsurnálkritika. A Vasárnapban megjelent, a Kocur László szerzőfunkcióhoz rendelt szövegek ugyanis nem azonosak a Kocur László szerzőfunkció által írott szövegekkel, azokban ugyanis terjedelem- s ezáltal értelemmódosító hangsúlyeltolódást is eredményező szerkesztői beavatkozásokra került sor, arról nem is beszélve, hogy a szerkesztői kéz az írásokat újraperiodizálta, s így azok II–I–IV–III. sorrendben jelentek meg /6/, globális kohéziójukat veszítve ezáltal; tulajdonképpen másik szöveg keletkezett, megszabadulva a szerző atyai kézjegyétől és minden intenciójától. Az e lapokon generálódó textus tehát új szövegként jelenti be magát a (cseh)szlovákiai magyar kultúráról folyó diskurzusba, ugyanakkor kénytelen tisztában lenni azzal, hogy a disszemináló írás által megnyitott szövegtérben „szövegek végtelen halmaza íródik egymásba folyamatosan” /7/, így akaratán kívül (?) is valamilyen viszonyt létesít az elő-szövegekkel.

Helyzetét tovább nehezíti önnön elő-szövegként való meghatározása, elő-pozíciója, melynek révén – mintha a szövegnek lehetne térben és időben előttje – az utóbb következő szövegekre kellene olvasási rendet ráverni /8/, kontextust teremteni. Ugyanakkor álnaivság volna, ha nem vennénk figyelembe előszavunk olvasót becsapó, tulajdonképpeni utószó mivoltát, hisz ez a szöveg próbál úgy viselkedni, mintha bemutatná a monográfiát, ill. az azt elemző tanulmányokat, holott azok textuálisan megelőzik őt. Így az előszó formája nem felel meg annak a formának, melyet elővételez.

Hegel is előrebocsátja A szellem fenomenológiája című művének elő-szavában: „Egy mű előszavában a szerző előre szokott bocsátani nyilatkozatot arról, milyen célt tűzött maga elé a műben, mi szolgáltatott okot arra, hogy ezt a művet megírja, s milyen viszony áll fenn véleménye szerint az ő műve és ugyanannak a tárgynak más, korábbi vagy egyidejű feldolgozásai között; – filozófiai művel kapcsolatban ilyen nyilatkozat nemcsak feleslegesnek látszik, hanem a dolog természeténél fogva éppenséggel helytelennek és céltalannak is.” /9/ Ily módon, helytelenségének, céltalanságának tudatában olvassuk tehát ezt a szöveget.

Végigtekintve a 0,1 méter terjedelmet kitevő szöveghalmazon, a mély empatikus készséggel rendelkező olvasó a mesebeli király pozíciójába helyezkedhet bele: nevezetesen az egyik szeme sír, a másik szeme nevet.

Az egyik szeme sír, mivel tudatosítani kénytelen, hogy hasonló jellegű komplex összefoglaló megírására az elmúlt nyolcvan évben nem történt próbálkozás. Nem történhetett? – így is feltehetjük a kérdést, hisz a (cseh)szlovákiai magyarság sorsát oly sokszor negatívan befolyásoló történelmi-társadalmi körülmények nagyban közrejátszhattak ebben (is).

Jobb-rosszabb, kisebb-nagyobb összefoglalók persze megelőzték ezt a nagy ívű vállalkozást, (a teljesség igénye nélkül) olyan művekre gondolok, mint az inkább politikatörténeti tanulmányokban bővelkedő Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből /10/; a megjelenésekor javarészt a politikai aktualitásával jeleskedő Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről /11/; a Gyüre Lajos által szerkesztett, területi szempont alá rendelt művelődéstörténeti összefoglaló a prágai tavasz évéből: A magyar kultúra 50 éve Kelet-Szlovákiában /12/; vagy éppen az egyediségével az érdekesség kritériumait bőven kimerítő rétegmonográfia a (szlovákiai) magyar irodalomtörténészek doyenjének tollából: Turczel Lajos: Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938. /13/ Valamint olyan, a két világháború közt keletkezett írásokra, mint amilyenekből a Fazekas József által szerkesztett Vagyunk és leszünk /14/; az inkább eklektikus, mint tudatos szerkesztésű: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 /15/; a megtévesztő adattár címet viselő, de inkább esszéisztikus írásokban bővelkedő: A visszatért Felvidék adattára. /16/ Azonban az elsőség (el)vitathatatlanul a Tóth–Filep szerkesztőpárosé.

A mesebeli olvasókirály egyik szeme azonban továbbra is sír. Ha egy vitára érett közvéleményű közösség életében egy csoport arra vállalkozik, hogy feldolgozza a művelődés történetét, azt az ünneplés mellett parázs viták követik, kritikai pergőtűzzel. Ez elmaradt, s az utolsó, lényegileg „csak” mutatókat tartalmazó, tehát az első három kötet olvasási stratégiáit nem feltétlenül meghatározó, inkább az azokban való tájékozódást segítő, de állításaikat már felül nem író kötet megjelenése után egy évvel indul(hat) meg a tudományos vita. Pedig lényegesen kisebb terjedelmű könyvek, lényegesen kisebb számú közösségekben lényegesen nagyobb vitát váltottak ki, gondoljunk csak a Szombat című zsidó kulturális folyóirat főszerkesztőjének, Szántó T. Gábornak a Mószer című kisregényére, melyben a vallási vezetők és az állami besúgógépezet kapcsolata tematizálódik. A(z egyébként két kisregényt tartalmazó) 244 oldalas kötetet a kritikusok pozitív értékelése mellett óriási visszhang, felhördülés, értetlenkedés fogadta a magyarországi hívő zsidók szlovákiai magyarságnál lényegesen kisebb lélekszámú közösségében. Pedig regény mivoltával a fikcionalitás területén maradva nem kért dokumentatív jelleget magának.

Mint minden szöveg, A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 című monográfia is csak a befogadás által töltheti be funkcióját. Azaz igazi sikernek az minősülne, ha a negyedik kötet megjelenése nem egy alkotói folyamat lezárultát, hanem egy társadalmi folyamat kezdetét jelentené; ha különböző szakmai és „műkedvelő” fórumokon vita (viták) indulna (indulnának) róla. Erre most – kissé megkésve ugyan, de – esély teremtődött.

Ezért is nevet(het) a mesebeli olvasókirály másik szeme. De kapitális hiba volna, ha erre a feldolgozásra is kiterjesztenénk a pozitív értelemben vett regionalizmus helyett a (cseh)szlovákiai magyar kultúrára oly sokszor ránehezedő, csak negatív módon értelmezhető provincializmus értékközhelyét, mely szerint: kicsi, de a miénk, mint ahogy az annyiszor megtörtént már az elmúlt nyolc évtizedben. Erre Mács József is felhívta a figyelmet szándékában talán őszinte, de fölös indulatával visszatetszést keltő cikkében: „S a kritikusok senkit megbántani nem akarnak, hisz olyan kevesen vagyunk, s az egész egy kis család.” /17/ Bár Roland Barthes A műtől a szöveg felé című esszéjében arra figyelmeztet, hogy a szövegnek nem tartozunk semmiféle tisztelettel, mégis úgy gondolom, ha nem is a megfelelő tisztelettel, de a megfelelő módszerrel akkor közelítünk e négy szép kiállítású könyvhöz, ha magunkévá tesszük Kosztolányi Dezsőnek a bírálatról 68 évvel ezelőtt megfogalmazott, de még ma is időszerű gondolatait: „Egy viruló, egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok egy remekművel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem és ócsárolom.

Mit míveljek azonban, amikor egy fércművet raknak elém, s szerzője azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdezősködik felőle, mint kedves halálos betegjeiről a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek tőle, s minthogy képtelenek még az önáltatásra is, tőlem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam őket?

Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kitűnő színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, meg is esküszöm erre.” /18/

Nietzschei „interpretáló kalapácsot” tehát a könyveknek!

Miként az előszó, úgy a cím is problematikus utó-előtextus, mely különösen kiemelt jellegénél fogva, topográfiailag (is) fölérendelve, szükségképpen kontextualizálja a szöveget, s a tudományos kontextusban általában összefoglaló igénnyel is fellép. Így a cím „helyes” értelmezésével közelebb juthatunk textuális vágyunk tárgyához. A feldolgozás pontos címe, miként azt már leírtuk: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. Tehát ez a cím azt ígéri nekünk, hogy a négy kötetet olvasva feltárul a befogadó előtt a (cseh)szlovákiai magyar művelődés története. A cím szinte valamennyi lexémája – talán a névelőt leszámítva – önálló elemzésre volna érdemes (még tipográfiai szempontból is). Mi az hogy csehszlovákiai magyar? (Ön)meghatározás? Értékvonzatot is magában foglaló definíció? Földrajzi (?), geopolitikai (?), irodalmi (?), történelmi (?), művelődéstörténeti (?) kifejezés (?), fogalom (?), segédfogalom (?). Elmosódott jelentésű divatszó? Mi az érvényességi köre, van-e tudományosnak mondható meghatározása? Szellemi életünk égető kérdései ezek, melyeknek megválaszolására egy tudományos igénnyel fellépő munka kiváló lehetőséget kínál. A feldolgozás szerkesztőit régóta foglalkoztatja ez a kérdés. Különösebb filológiai tudás nélkül is ki lehet mutatni, szinte valamennyi közösen vagy külön-külön írott tanulmány- vagy esszékötetükben hangsúlyozottan vagy a háttérben, a szövegek mélystruktúrájában munkál ennek a meghatározásnak az igénye. Túlzás nélkül állíthatjuk, a végleges koncepció megfogalmazását legalább két évtizedes filológiai tájékozódás előzte meg. S noha a (Cseh)szlovákiában élő magyarság „speciális történelmi létezése” és a „nemzeti lét és öntudat természetes megnyilvánulásai” által determinált koordinátarendszerben a szerkesztők meghatározhatónak véltek egy „csehszlovákiai magyar” definíciót, elkerülhetetlennek bizonyult, hogy az egyes fejezetek szerzői a saját tudományterületük érvényességi körén belül specifikálják azt. Az átfogó, a munka egészére kiterjedő igénnyel a szerkesztők a fogalomba beletartozónak gondolják a „hajdani Felső-Magyarországnak a lakóhelye megváltoztatása nélkül, az első világháború után Csehszlovákiába került magyar lakosságát (miközben fogalommódosító erejűként nem vesszük figyelembe sem a későbbi – ideiglenes – határváltozásokat, sem a személyes életutak lakóterület-változtatásra kényszerítő fordulatait), illetve annak leszármazottjait, továbbá mindazokat a személyeket, személyiségeket, akik valaha is e közösség tagjai voltak (akár csak bizonyos történelmi periódusokban) és e közösség kultúrkörébe tartozónak vallották magukat, esetleg személyüket, eredményeiket e közösség vallotta saját kultúrkörébe tartozónak – tehát mindazokat, akik részt vettek (vesznek) a (cseh)szlovákiai magyar kontextusban.”

Érdekes e fogalom írásképe is, főleg ha egy történelmi folyamat (egyik) állomásaként fogjuk fel. A két világháború között keletkezett írásokban általában a „szlovenszkói”-t használták. A második világháború után egyértelműen a „csehszlovákiai” volt a politikailag helyes határon innen és túl (gondoljunk Görömbei András kiváló monográfiájára: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980). A rendszerváltozás hozta meg a különböző zárójeles-törtvonalas formáknak a létjogosultságot (noha magam A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 címében a cseh/szlovákiai tördelést nem tudom pontosan értelmezni), mely valószínűleg azt hivatott érzékeltetni, hogy Csehországban állandó jelleggel a szlovákiai, lényegében homogén tömb(ök)ben élő magyar nyelvű lakossághoz képest mindig is [(csak) lélekszámában] jelentéktelen diaszpóra élt. A négy kötet borítóján a zárójelbe tett cseh halványabban van nyomtatva…

A „(cseh)szlovákiai magyar”-nál jóval egzaktabb, de egyértelműbben nem feltétlenül meghatározható a „művelődéstörténet” kifejezés. Ám ne kapjunk a tudomány mint ideológia /19/ valamely biztos, akadémikus bástyáját sejtető lexikon után, hisz a szerkesztők a monográfia rendszerén belül – természetesen vitára alapot adó módon – meghatározták, mivel kívánnak foglalkozni, mi minősül rendszerükben művelődéstörténetnek. A kötetek „…szándéka az, hogy párhuzamosan vizsgálja a (cseh)szlovákiai magyar kultúra (többször változó) rendszerét, folyamatait és produktumait, a társadalomtöredék népi kultúráját, viselkedéskultúráját, környezete, világa értelmezéséhez szükséges tudásanyagát, az általa létrehozott értékeket, illetve mindezek összeszövődéseit és átfedéseit.”

Ha jól olvasom, a művelődéstörténet felfogásukban a szinkróniával határos (a vizsgálódások felső határa 1998), diakronikus jellegű tudományos (jegyeket magán viselő) metaelmélet, melynek segítségével a (cseh)szlovákiai magyarnak nevezett kulturális rendszer (ezt a fogalmat azonban sajnos nem taglalják bővebben) leírását sikeresen elvégezhetőnek gondolják el. A monográfia előnyére vált volna, ha a szerzők pontosabban határozzák meg a művelődéstörténet fogalmát.

A kiadó a sorozathoz írott előszavában kijelöl egy meglehetősen tág értelmezői közösséget, akikhez szólni kíván: /20/ „elsősorban kutatók, művelődési intézmények, iskolák, könyvtárak számára készül” (ezt azonban az utóbb következő – nyilván gazdasági érdekeket is magában foglaló – „de minden érdeklődő haszonnal forgathatja” törli). Ha megfelelő apparátus állna a kutatók rendelkezésére, érdemes volna megvizsgálni, a kiadói intencióknak megfelelően hány (felvidéki) magyar könyvtár állományában található meg a négy kötet, de ugyanezt a vizsgálatot érdemes volna kiterjeszteni az iskolákra is. Mert mind a „műkedvelő”, „nem professzionális”, további felhasználást nem fontolgató érdeklődő olvasók, mind az iskolák diákjai haszonnal forgathatják e könyveket. A kiadó azonban kutatóknak is ajánlja ezt a munkát. Ebből az okból a kötetkoncepció(k) megtervezésekor érdemes lett volna átgondolni, hogy vajon a tudományos vagy az ismeretterjesztő megszólalásmód legyen-e az uralkodó a négy kötetben. Ebből a szempontból ugyanis a kötetekben szereplő tanulmányok nem egységesek. Némelyikük rendkívül empirikus jellegű, adatokban gazdag, azonban találkozhatunk ilyen fejtegetéssel is: „Az érsekújvári Stúdió Rt. multimediális seregszemléinek híre a világ számos országába eljutott. (…) Az Ifjú Szívek Japánban járt néhány évvel ezelőtt. A losonci színjátszók egy törökországi fesztiválon arattak sikert nemrégiben. A párkányi Rocky és Ritmus társastáncklub egyik műsorával Olaszországig jutott el. (…) Az 1989-es fordulat óta se szeri, se száma a szlovákiai magyar rockegyütteseknek.” (Kiemelés tőlem – K. L.)

Az ilyen ismeretek hasznosnak bizonyulhatnak egy átlagolvasónak, de a kutatót nem igazítják el. Érdemes lett volna a tartalomjegyzéket is egységesen kialakítani, ami az egyes fejezetek és alfejezetek számozását illeti, elősegítendő a könnyebb tájékozódást, mert zavaró, hogy háromféle megoldással találkozhatunk egy-egy köteten belül.

Az egyes kötetek tematikája a következőképpen alakult: az első kötet a csehszlovákiai magyarság történelmét, társadalomrajzát, demográfiáját, nyelvfejlődését, nyelvhasználatát, populáris kultúráját és egyháztörténetét mutatja be. A második kötet az oktatásügy, a közművelődés és a sajtó helyzetét elemzi. A harmadik kötet vizsgálódásainak tárgya az irodalom, a könyvkiadás, a tudományosság, a színjátszás, a képzőművészet, a zenei élet, a színpadi és népi tánc. A befejező (?), negyedik kötetben a különböző mutatók kaptak helyet.

A lehető leghangsúlyosabb helyre, nemcsak az első kötetet, de közvetve az egész monográfiát megnyitó pozícióba a történelmi összefoglaló került Szarka László tollából. Az alapos, adatgazdag tanulmány csak vázlatként minősíti önmagát, ám vázlat mivoltában is válasz a Popély Gyula által felvetett (nyilván szónoki) kérdésre: van-e szükség csehszlovákiai magyar történetírásra? /21/ A szerző hangsúlyozza, hogy a csehszlovákiai magyarság mint kisebbség „kényszerkisebbség”, s ebbéli minőségében a mindenkori (elnyomó) hatalommal szemben határozta/határozza meg önmagát. Szarka László rámutat a polgári demokratikus Csehszlovákia „igazi” arcára, „emberarcú nacionalizmusára”, s azt is kifejti, hogy a kommunista diktatúra négy évtizede milyen erkölcsi és hatalmi nyomásnak tette ki a csehszlovákiai magyarságot. ő maga hívja fel a figyelmet arra, hogy „külön fejezetet érdemelne az 1918-tól 1939-ig, illetve a második világháborút követően pár héten át ismét Csehszlovákiához került Kárpátalja” történelmének feldolgozása. Örvendetes, hogy a szerkesztők ezt a területi egységet is bevonták vizsgálatukba.

Nem eléggé kiemelhető érdeme Szarka tanulmányának, hogy rámutat: a csehszlovák államnak a nacionalista bosszúállás külső formájába burkolva számottevő gazdasági érdeke is fűződött az 1945–1948 (1949) közötti kitelepítésekhez. Erre a jelenségre Vadkerty Katalin kutatásai is felhívták a figyelmet. Fontos volna, hogy – az oktatási rendszeren keresztül is – ez a szempont tudatosodjon a felvidéki magyarság közvélekedésében: nem „csak” genocídium volt ez az időszak, de alaposan megfontolt, az államhatalom által levezényelt gazdasági bűncselekmény is.

Szarka László tanulmánya tényfeltáró adatgazdagságában is olvasmányos, a laikus olvasó számára is élvezhető, érthető. Azonban – mint ilyen laikus olvasó – helyenként aránytalannak találom az írást, furcsa például, hogy míg a Sarló másfél oldalt, a nem kevésbé jelentős – csak a kommunista diktatúra éveiben önmaga mítoszát a Sarlótól eltérően megteremteni nem tudó – Prohászka Ottokár Körök Szövetsége és a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre csak egy mondatot kapott.

E két csoport törekvéseiről Molnár Imre tanulmánya számol be részletesen. Öszszefoglalója nagyon időszerű volt már, hisz a több vonatkozásában is – mint ahogy erre a különböző tanulmányok is utalnak – hézagosnak mondható csehszlovákiai magyar tudományosságnak az egyháztörténet sosem volt erőssége, különösen nem a második világháború után.

Kisebbségi tárgyú írásokban szinte közhelyszámba megy Reményik Sándort intését idézni: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát.” Molnár Imre az egyházak közösségszervező munkáját is hangsúlyozza; ill. hogy az ezen munka ellen irányuló (sajnos, gyakran sikeres) állami fellépésből mind az első köztársaság idején, mind a múlt rendszerben jelentős szellemi/lelki hátránya származott a szlovákiai magyar népességnek, nem beszélve azokról az esetekről, amikor a burkolt vagy kevésbé burkolt egyházüldözés oktatási intézményeket is érintett. Molnár Imre a történelmi egyházakat elemzi alapos tanulmányában, s csak sajnálni tudjuk, hogy a kisegyházak és szekták tevékenységére nem tér ki. Van tehát még bőven tennivaló a szlovákiai magyar egyháztörténeti kutatások terén.

Gyurgyík László a csehszlovákiai magyarság demográfiai, ill. település- és társadalomszerkezet szempontjából való alakulásának feltárását vállalta tanulmányában. A szociológiai kutatás számára azonban problémaként tételeződik a nemzetiség felvétele, részint mert „nem mindenki rendelkezik kialakult nemzettudattal”, részint pedig mert „egy adott történelmi pillanatban valamely nemzethez vagy nemzetiséghez való tartozás vélt vagy valódi előnyt, illetve hátrányt jelent”. Ennek függvényében az adatok korrekciójára kerülhet sor. Gyurgyík László tanulmánya által betekintést nyerhetünk a hatalom manipulatív praktikáiba is: a két világháború közötti csehszlovákiai népszámlálások során – hogy a magyarság lélekszáma statisztikailag alacsonyabb legyen – bevezették a zsidó és cigány nemzetiséget is. További, napjainkig érvényesülő politikai szempont, hogy a nyelvhasználati jogok korlátozhatósága végett 20% alatt tartsák, ill. „megfelelő” területi beosztással ezen küszöb alá csökkentsék a magyar ajkú népesség számát. A tanulmányhoz táblázatok és (sajnos nem színes) térképek járulnak.

Gyurgyík László írását Szabómihály Gizellának a nyelvhasználat törvényi szabályozásáról és a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról írott tanulmánya követi. Tudomásom szerint hasonló, alapos, átfogó jellegű, a nyelvi jogok változásait figyelemmel követő értekezés még nem íródott. A jogtörténeti résznél lényegesen olvasmányosabb a dolgozat második része, melyben a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak a magyarországitól való eltéréseit vizsgálja, melyeket a kisebbségi helyzetnek és az aktív kétnyelvűségnek tulajdonít. Szabómihály Gizella rámutat, hogy a szlovákiai magyar standard eltérései messze nem olyan jelentősek, hogy végleges elszakadásról beszélhetnénk. A szerző szerint is veszélyes az „a tendencia, mely a magyar nyelvnek a nyelvhasználati színter