Szemle archív

Illyés Gyula levele

Tihany, 1966. november

Kedves Barátom,

a New York-i PEN-tanácskozások befejező ülése után az egyetem aulájában egy európai íróküldöttség két tagja meghívott a követségükön rendezendő fogadásra. Eztválaszoltam:

– Egy olyan ország ünnepségére, amely a magyarokkal milliószámon mint kisebbrendűekkel bánik, magyar író nem teheti be a lábát.

Ez roppant kínos volt nekem. Vendéghívás: megbecsülés; arra nem ez a felelet. Azzal a két íróval előző héten egy híres amerikai drámaíró házában baráti vacsoránvettem részt; műveiket nem ismertem, de személyükjó ajánlólevél volt könyveikhez.Mondhatnám, testileg is meggyötört, mint mindig, a bennem lezajló indulat, éppazért tán, mert sikerült a külső megjelenését tökéletesen visszatartanom magam-ban. Ilyen néha napokig emészt.

Mégsem tehettem másként. Évek óta munkálok magamban egy filozófián. Papírra belőle hosszabb, de aztán mégsem publikált részletet csak egyszer vetettem, annak az ismeretlen parasztkatonának a felelősségéről, tehát nem a kapitánya, nema tábornoka, nem a császára felelősségéről, hanem személy szerint az övéről, akia maga korának legnagyobb parasztvédő lángelméjét mint egy vesztett csata civil menekülőjét lóhátról leszúrta.

Meddig hat le egy közösség felelőssége személy szerint a tagjaira? Jobban kiélezve; ha részese vagyok egy közösség által teremtett anyagi vagy erkölcsi előnyök-nek, milyen mértékben vonhatom ki magam e közösség esetleges erkölcsi hátrá-nyai, néven nevezve, bűneinek következményei alól?

Hogy még tisztább legyen a helyzet képe, helyezzük mintegy színpadi fénylövellőalá, drámai jelenetbe. A diplomatáknak megvan a maguk sajátos nyelvük és szere-pük a népek érintkezésében. De mit válaszoljunk mi, akiknek szintén megvan a ma-gunk nyelvünk és szerepünk, ha mosolygó arccal, pezsgőspohárral kezében hozzánklép valaki, s barátságát kínálja, épp azért koccintva még kedvesebb mosollyal, merthisz ő egy olyan közösség kiváltságosa – ha nem képviselője -, melyet súlyosan el-marasztal világszerte minden erkölcs egy olyan közösség elleni vétekben, amelynekviszont én vagyok valamiféle képviselője? A válaszmosoly, a visszakoccintás augu-rok örvendezése lenne. No de azt mégsem, kétezer év kereszténység után. No de annál mégis többetkell adnunk magunkra kétszáz évvel Kant után.

Még csak a befejezést írom ide. Ahogy ilyenkor az idegfeszültség diktálja, a kel-leténél is bővebben kértem elnézést: lesújtana, ha akár őket, akár a követ urat sze-mélyében megszomorftottam volna. Megértették, mosolyuk ezúttal valóban elné-zést fejezett ki. Az egyik olyan arcot viselt, aminőt Észak-Olaszországban látni, a másik, aminőt Szicíliában. Az utóbbi búcsúzóul még nevetett is ezzel:

– Chauviniste, va!

Vagyis magyarul körülbelül: Nézd, a sovinisztáját!

Mit szoktak tenni a bölcsek? Két karom széttárva bűnbánóan meghajoltam, demosollyal szintén.

Elhallgattam ugyanis az indokolást. Azt (amit ott a forgatagban hosszas lett volna kifejtenem), hogy én a humanizmusnak világéletemben csak egy fajtát ismertemel: a tevőlegest – az „aktív”-at; a következményeket kívánót és szülőt. A másiktól,a passzívtól, amely csak lamentációt és papolást terjeszt, elsősorban írói voltomban idegenkedem. Szívem mélyén tehát viselkedésemet általános érvényűnek éreztem minden írástudó számára. Hisz erre épp ők – a legfőbb szókimondók szoktat-tak rá. Azokat a tán szokatlanul érdes szavakat tehát én a mi Petőfink és Adynk ha-tása alatt ejtettem ki. De Walt Whitman vagy Romáin Rolland sugallatára is. Hajda-ni szürrealista eszmetársaim, Crevel, Breton, Aragon elvterrorja alatt; nekik – és ifjúságomnak – nem tudok számot adni, ha másképp viselkedem.

E jelenet kínossága nyilallt belém, amidőn a budapesti költői napok záróértekezlete után Ctibor Stítnicky ajkáról csaknem szó szerint azt hallottam, amit a New York-i konferencia végén; meghívott a csehszlovák nagykövet úr nevében a követségenharmadnap adandó fogadásra.

Két napig gondolkodhattam volna, elmenjek-e. Tíz okom is adódott a szíveslátásudvarias elhárítására; Tihanyba készültünk, francia barátainkkal.

Elmentem a fogadásra, ha megkésve is: más teendőt elhanyagolva. Holott lettvolna belső okom is, hogy – ne kelljen próbára tennem idegzetünknek azt a részét, amit valaha egyszerűbben lelkiismeretnek hívtak.

Csehszlovákia területén engem megaláztak. Rám szóltak, ott is, hogy ne beszél-jek az anyanyelvemen. Ilyen szavakkal rápirítottak a társaságomban levő nőre, a fe-leségemre is anélkül, hogy módom lett volna őt megvédenem. Tudtomra adták te-hát, nem is egyszer, hogy nem látnak szívesen. Mivel ezt olyan városban, illetveolyan tartományban közölték velünk, ahol mondhatnám mindenki az általunk hasz-nált nyelvet beszélte, a magyart, arra kellett következtetnem, abból a városból, il-letve tartományból mindenkit a saját otthona elhagyására késztettek. Ez zavarba ej-tett, annál erősebben, mert az utcákon mindenütt föliratok voltak, a humanizmusfelső fokának, a szocializmusnak szent varázsmondataival; igaz, hogy nem a lakos-ság anyanyelvén.

Itt mondom el, miért is fogadtam el a meghívást.

Az első ok, hogy a gesztus, amellyel egy házigazda az otthonát kitárta előttem,az itt Budapesten történt. Itt magam is házigazda vagyok. Vendéglátója azoknak acsehszlovák íróknak, akik engedve hívásunknak, otthonunkat, Magyarországot meg-tisztelték. Részükről nemcsak hogy bántalom nem ért, hanem olyan európai magatartást tapasztalhattam, amely az eszmei egyetértésen túl az érzelmi egyetértéshez, a barátságoz vezethetett.

Nem ők voltak az elsők. Tán később elmondom azt is, mi volt az előzménye, hogy Nezvallal egykor a protokollszeru bemutatkozás után néhány órára úgy fogtunk kezet, hogy nemcsak a kettőnk szemébe kívánkozott nedvesség, hanem úgy éreztem,a körülöttünk állókéba is.

Volt más ilyen érzelmi okom is. Említsem csak a legmélyebb gyökérzetüket.

Hrúz Máriának, Petőfi édesanyjának alakja nekem különösképpen kedves. Sokatfoglalkoztam vele. Csetepatéim is voltak miatta; meg kellett védenem. Amiatt, hogya magyart erős szlovákos kiejtéssel beszélte, lévén anyanyelve ez a nyelv. Ezt atényt irodalomtörténetünk egy része eladdig zavartan kezelte. Petőfi Sándor, anya-nyelvünk legnagyobb költője, az anyanyelvét nem az anyjától sajátította el oly töké-letesre, ezt az üres árkot nem tudták átlépni, nem tudtak háromig számolni. Akiértaz ember szívósan harcol, azt szívósan megszereti, személyt, ügyet egyaránt. S vágyik mindjobban megismerni is. Még a két háború közt vincellért kellett fogadnunk.A családot egy szlovák házaspárra beszéltem rá, noha nem ismertem őket; ajánló-levelük a nyelvük volt. Örömmel hallgattam. Midőn megtudtam, hogy a szlovák azösszes szláv nyelvnek afféle alapnyelve: nyelvtant vettem, hogy megtanuljam.

Mi vezetett még a Népstadion úti épületbe?

Az a reménység – már-már szándék -, hogy tán szót ejthetek mindarról, amit eddig elmondtam s még mondani fogok. írók írókkal árnyalatosabban tudnak beszélni, mint politikusokkal és közgazdászok közgazdászokkal. Könnyebben is. Nem húz-za őket, nincs rajtuk a napi teendő súlya. Bár felelősségé néha kétszeresen.

A kaput átlépve tudatosult bennem még egy biztató, szelídítő erő. Anton Strakanemes alakjának emléke. Ezt Magyarországon vers is halhatatlanítja: Szabó Lőrincé. Éppily halhatatlan mondatok illetik emlékét József Attila élettörténetében. Bará-ti szolgálatot tett nekik hivatalos minőségében is; igazi attaché volt, szívvel is kö-tött és kötő. A harmincas évek eleje táján a magyar költők közül ki tudta válogatninem a legismertebbeket; baráti vendéglátásával két nagy terv megvalósítására kér-te együttműködésüket; csehszlovák költők magyar nyelvű antológiájára és magyarköltők cseh-szlovák nyelvű versgyűjteményére. Az előbbi hamarosan meg is való-sult. A másik máig sem.

A teremben csupa írót találtam, vegyesen magyart és csehszlovákot, sőt csehszlo-vákiai magyart. Más-más nyelven, de egyaránt a szó mestereit. Ez megerősített abban, hogy ha valahol, itt szót tudunk érteni az úgynevezett kényes kérdésekben is. Ráadásul ezek az írók költők voltak. Ez azt jelenti, hogy a szó és a valóság még fegyelmezettebb összeegyeztetői s formálói. Mert köddel természetesen csak a rosszköltők táplálkoznak, illetve táplálják produkciójuk balga ámulóit.

Mert hisz abba, hogy játszanunk is kell a szavakkal, beletartozik, hogy a sza-vunkkal, a sajátunkkal nem játszhatunk. Kossuth nagy mondata, hogy a politika azegzigenciák tudománya, fölmenti a napi politikust, ha jövőre nem azt állja, amit tavaly állt. Ilyenféle váltás után a költő leszerelheti, mert legfeljebb bakancsszíj kéntértékesítheti szent lantja híres idegeit. A költők, akiket a teremben láttam – mintegy a ráadás ráadásául -, mind líriku-sok voltak. A kifejezendő valóságnak tehát nem is szókovácsai, hanem afféle aranymívesei. Bizonyos voltam, hogy köztük, az árnyalat értői közt, egyenest a lényegbe vághatok.

*

Nem hiszem, hogy a hangnemre, amelyet megütöttem, az első alkalommal, a legjobb szó a kötözködés. Stítnickynek munkásságát, de személyét is hosszú évek ótaismerem s becsülöm. Ugyanígy Ján Smrekét. Forbáthtal a Ma emigrációs korszakaóta vagyok baráti kapcsolatban. Van egy hangnem, mikor kínos-keserves ellentéte-ket olyanok próbálnak megbeszélni, akik alapjában valahol egyetértenek. Akik tehátszinte szégyenlik, hogy erre kényszerülnek. Akik azt a szégyenkezést ösztönösentréfával leplezik.

Ősi tapasztalat: a nagyon-nagyon nehéz emelnivalóhoz mosolyogva állj oda. Atragikusan nehézhez mintha semmibe vennéd, oly könnyeden. így egyrészt eltávolítod körödből a nagyképűt, a sutakezűt; az egyszerűekben és jóhiszeműekben vi-szont fölébreszted: van a megoldásra mégis remény. Ami aztán rád magadra is visz-szasugárzik.

Jó levegőt teremtesz a munkára, az együttműködésre. Még akkor is, ha ez -lehetetlennek látszik.

Azért beszéltem – nem kötekedve, hanem baráti vitát kínálva -, mert a könnyedhanggal mázsás érveket akartam az asztalra tenni, először az volt a számon: – egynép érdekében. Minden nép egyetértése érdekében.

Ezeknek az érveknek csak egy részét mondtam el. Valamennyire itt sincs terem.Azt írom itt le, amit még ott mondtam volna el. Leveled jó alap, hogy logikai rendbetegyem őket, akár tanári fegyelmezettséggel. Nagyra becsülöm a fegyelmet, ezt isazért, mert költő vagyok. Fegyelem nélkül semmiféle szenvedély nem kaphat formát, nem lehet köztulajdon.

*

A fegyelmezetten kimondandó kezdő tétel, hogy a magyarság anyanyelve körülbelülfél százada izzóan sütő gyűlölet pántjában él. Ez a pánt nem zár mindenütt, van ki-hagyása; messziről látszik csak gyűrűnek. Nem széles, nem tengerszerű. Főleg nemegyforma vastagságú, s főleg mostanában nem: van, ahol ötszáz kilométer, de van,ahol csak ötven. Krakkóban, Varsóban bemutatkozásunk után ölelésre, meleg kéz-fogásra mozdul felénk a kar, arra Moszkvában, Kijevben is, Ljubljanában is, de Olaszországban, már Franciaországban is. Még a hűvös angolok is megtoldják egyhalvány nyomással a szokásos parolát. Grúziában, Örményországban rögtön ráadáspoharat töltet a rejtelmes – mert odáig miképp is elhatott? – együttérzés. Nem em-lítem a finneket s más nyelvrokonainkat, ahogy azokat a népeket sem, melyek azértrokonszenveznek velünk, mert nyelvük éppoly rokontalan, akár a mienk.

Egyforma a gyűrű izzása sem volt mindig. Változásaiból, ahogy a rózsaszínt, a bíbort és a fehéret cseréli – következtethetünk nemcsak erejére, hanem útjára, sőteredetére; ahogy a villanyéra a fonál és a drót színeződéséből.

Az utóbbi években legalább tízszer kezdtem már új bekezdést – új gondolat beiktatását – azzal, hogy századunkat is elöntötte egy pestis: a közösségi intoleranciasoktünetű, de egy eredetű forróláza. Teret épp az tárt minden pusztítást fölülmúlódühöngésivei, hogy azt hittük: ismerjük, fölkészültünk rá, tudjuk az orvosságát. A XIX. századnak épp a legjobbjai vallották: a nemzeti vetélkedés – az akkori tünet -önmagától megszűnhet a gazdasági vetélkedés, a gazdasági ellentétek – főleg azosztályellentétek- megszűntével. Nyilván ez hatott még azokra is, akik a hitlerizmusméreggyökereinek kitépésétől várták ezeknek a gyökereknek az elhalását is. Méltólehet tehát a döbbenet a jelenség láttán, hogy ezekből a gyökerekből milyen csalánerdő ütötte föl fejét egész Európában; az egész világon. Azaz méltó lehetne, haszembenéznénk vele. A téboly, a „meg nem gondolt gondolat”, amelyet a világ a század első felében az antiszemitizmus-jelenség elnevezéssel vont górcső alá, ma megnevezetlenül, rejtetten terjed és fertőz, túlcsapva rég a közelmúlt üldözöttjein. Mintha egy pokoli étvágy kevesellné a vért és könnyet, amit eddig szürcsölt; mintha mindaz csak kóstoló, csak szoktató lett volna. Nem lehet fölsorolni, hányféle szóval és indokkal, néha igen logikus, sőt tudományos indokkal – követel kielégítést.

A ragály tünetét mi még mindig a nemzeti sértettség címkéjével osztályozzuk.Anyanyelvünk, a magyar, azért kelt ingerültséget némely körülöttünk élő nép fiaiban,az a bizonyos gyűrű azért izzik fél százada egyre hevesebben körülöttünk, mert valaha a magyar anyanyelvűek is sértően viselkedtek e népekkel szemben. Nemzetiiskoláikat és műveltségi szervezeteiket a múlt század végén bezárták, folytatása-ként annak, hogy e nemzeteket évszázadok alatt elnyomták.

Ezt az indoklást én soványnak tartom. Bár így volna. Akkor – megkövetéssel, jóvátétellel – túljuthatnánk a bajon. Szerintem a baj fészke mélyebb.

Ezt szeretném óvatosan kibontani, eddigi vitatársaink szeme előtt. Segítségükre szá-mítva, indulatuk helyett; ezt magam is félreteszem. Egy közös operációra hívnám őket.

Mindazt, amire ott, a csehszlovák, illetve csehszlovákiai írók baráti válaszai kö-zepette csak megindultam, azt szeretném most elmélyíteni, nagyobb kör észrevételeire számítva. A nacionalizmus Duna-völgyi fekélyeit kell fölvágnunk.

*

Az 1789-es forradalom kitörésének évében Franciaország lakosságának csaknemfele – pontosan 45 százaléka – nem a franciát vallotta anyanyelvéül. Hanem a bretont, a baszkot, a katalánt, az oc nyelv különféle változatait.

A francia forradalom is rendet akart; újfélét, tökéleteset. Egységesítette az or-szágban dívó sokféle mértékrendszert. A pénzt, a vámot, a bíráskodást, az adót, aközigazgatást.

Az utóbbi érdekében – vagyis a haladás szolgálatában – akarta egységesíteni anyelvet is. Ez különben a latin lehanyatlása óta általános államgond volt. II. Józsefis bevette gyorsfőzetű programjába.

A történetírás a nacionalizmust ettől az időtől számítja. Nem kétséges, hogy eza nacionalizmus más volt, mint amit ma értünk e szón. A francia forradalmárok nema francia nyelv erősítésére, nem valamiféle fölmagasztalására akarták az egysége-sítést. Ilyen eszükbe sem juthatott. A francia nyelv akkor állt kiteljesedése csúcsán;numerikusán is a legelterjedtebb európai nyelv volt. Ez volt Európa minden országá-ban nemcsak a nemzetek közti érintkezés, hanem a szellemi, a társadalmi érintke-zés nyelve is. Erősítette ezt a francia irodalomnak az a – különösen erős – sajátos-sága, hogy az – ellentétben sok más népek irodalmával – nem egy országnyi közös-séget vélt szolgálni már kezdettől fogva, hanem magát az egész emberiséget.

Az egy állam – egy nyelv gondolatával a francia forradalmárok tehát nemcsakhogy nem akarták a nem franciául beszélőket megkisebbíteni, valamitől megfosztani, hanem éppenséggel megerősíteni akarták, meggazdagítani azzal, hogy egy világügyet szolgáló nyelv részeseivé teszik őket.

Ez az alapjában haladó szándék fordul visszájára később másutt is.

A Duna völgyében a XIX. század folyamán.

Sajátosan nemzeti – „nemzetiségi”, „kisebbségi” – elnyomásról eladdig nem le-het beszélni. A magyar államiság 1526-ban megdőlt, a Duna völgyében ténylegesenBécs vagy Konstantinápoly uralkodott. A diéták s főiskolák nyelve latin, a templomszószékén s az iskolában az a nyelv folyik, amit a falu ért. Mint mindenütt Európában, az egy állam – egy nyelv hiedelme s vele a nemzeti nyelvek kérdése voltaképpen az állam eszméjének megerősödésével jelentkezik. Nálunk ugyancsak egy szépkornak – a reformkornak – a haladó törekvéseivel.

A Habsburg-uralom óta olyan önálló magyar államiság, mely az egész országrakiterjedt, még az 1848-as forradalom alatt sem volt. Az országot hadak járták, őkszabták a törvényt. Az osztrák vérbírák megfogalmazásai (és ítéletei) szerint a Kossuth-Petőfi ösztönzésére kitört forradalom útján a magyar nyelvű lakossághoz az ittélő más nyelvűek-szokásúak közül csak kettő csatlakozott: a svábok és a „mózeshitűek”. Akik nagy tömegükben magyarul nem is tudtak.

A többit a vezetőik mind a Habsburgok oldalán a német nyelvűek oldalára vitték.

Ezek, akár nálunk, az úgynevezett kiművelt emberek sorából kerültek ki; azoké-ból, akik igényt tartottak, hogy népük életében olyan szerephez jussanak, mint Nyugaton a polgárság fiai.

Akár nálunk Petőfiék: hazát, nemzetet akartak teremteni.

A hitük és érdekük kettős izzásában.

A romantika korában.

Alig volt kor, mely a múltat oly hamisan – oly regényesen – ábrázolta volna, minta romantika. Épp azért, mert a jövő szemlélete volt. Rögtön visszatérek rá, mint közös kínjaink egyik fő kútforrására. De menjünk csak előbb végig az úton.

Haynauék tébolyult aradi, pesti vérengzése után megint nincs magyar állam, ma-gyar akarat. Bécs inkább a hű „nemzetiségeknek” kedvez, mintsem a rebelliseknek.

A kiegyezéssel – 1867-től kezdődik voltaképpen a keserű korszak. Ez kerekenszámítva ötven évig tartott. Ez volt a bűnök, a csalások nagy ideje. A harácskapitalizmusnak és a korbács-feudalizmusnak az a szent uniója (az Alpok és az Ural, az Északi- és a Fekete-tenger között), amelyet ma mi, magyarok egy nagy szellemi segy még nagyobb irodalmi mozgalom tiltakozásaiból és harcaiból ismerünk. Ennekegyik vára a Huszadik Század volt, a másik a Nyugat. De nézzük csak ezt a korszakot is regényességmentesen, szigorúan történelmileg.

Meghökkenve figyeltél fel, amikor megemlítettem a szlovákoknak ma is élő ellenszenvét 1874-75-tel, a három szlovák tanítási nyelvű középiskola s a Matica bezárásával kapcsolatban. Fölfigyelésemben nem meghökkenés volt, mert hisz ismertem a szégyenletes tényt; hanem fájdalom, mert ismertem a hátteret is.

Azok az iskolabezáró és egyéb intézkedések, melyek úgy elmérgesítették a már 1848-tól fogva elromlott szlovák-magyar viszonyt, Trefort Ágoston kultuszminisztersége alatt keletkeztek.

Trefort Ágoston a magyar demokrata: a „reform” mozgalom egyik értékes, tehet-séges alakja. Harmincévesen a 48-as Batthyány-kormányban már államtitkár. Aztán emigrál. Nyugat-Európát tanulmányozza, minden gondja, hogy Magyarországot Nyugat-Európa szintjére emelje. Mint neve is mutatja: francia eredet. Őseinek hazája apéldaképe.

A fájdalmas fonákság, hogy épp a jakobinusok egy állam – egy nyelv eszméje lebeg előtte, egész minisztersége alatt: 1872-től 1888-ig. Ő készítette a törvényt 1879-ben a magyar nyelv kötelező elemi iskolai oktatásáról, amely oly ellenhatástkeltett, főleg a vallásos oktatás köreiben. Aztán bevezettette, 1833-ban, a németnyelv kötelező középiskolai oktatását. Ez ellen a magyar ultrák indultak föl. Nem hiszem hát, hogy elnyomni, megsemmisíteni akart. Központosítani, szerencsétlenül.

Mesteréül Eötvöst vallotta, ezt a másik nagy „nyugatos”-t. A kiegyezés első kul-tuszminisztere ő volt. Ő, aki – ugyancsak emigrációban írt lángelméjű, nálunk kellően ez eddig csak egy lírai költő által rangjelzett művében, A tizenkilencedik századuralkodó eszméinek befolyása az álladalomra címűben – a jövő irányító eszméikénta szabadságot, az egyenlőséget és a nemzetiséget taglalja, Tocqueville magaslatán! De suta egy helyzet volna, ha ezeknek a liberális nagyuraknak én bizonygatnám ajóhiszeműségét, aki osztályukat egy életen át lőttem, az elnyomottak, a megalázot-tak oldaláról. Rendőrtisztek, szolgabírák arcpirító dolgokat követtek el, mentségethaló porukban sem kaphatnak. Noha ezek a magyar nyelvű lakosságot sem kezel-ték másként, még a sortüzet is beleértve, mint a más nyelvűt. Európa sajtója méltán háborodott föl azon a külön sérelmen, amit a szlovákok, a románok, a horvátok anyanyelvük miatt szenvedtek. Ez a korszak kereken számítva 1890-től 1914-ig tartott, huszonöt évig tehát. De tegyük mégis hozzá, hogy nemcsak a Huszadik Századés a Nyugat, a Jászi Oszkár és Ady Endre vezette tábor állandó elszánt harca, szívből kelt fölháborodása közepette; szemben állt ezzel bizonyos fokig még a liberális-nak nem mondható testület: a klérus is. A magyar katolikus egyház e korszakána nagy hercegprímása: Csernoch, majd utódja, Serédi – az egykori Szaplucsek – csak szlovákos hangsúllyal, hibásan beszélt magyarul. Huszonöt évre szűkül tehát az azidő, melynek mágnások elkövette baklövéseit és bűneit lám ma a szocializmus hívei is keserülik.

E bűnöket, tekintet nélkül rugóikra, mind föl kell fednünk, szigorú pontosságga llajstromba kell vennünk. Élére kell tennünk annak a listának, melyre a Duna völgyében azóta elkövetett hasonló baklövéseket és bűnöket tartozunk éppoly szigorú pontossággal fölsorolnunk, illetve kivizsgálnunk, mert hisz ezek mondhatni egyáltalán nem kerültek az európai tudatba, vagy csak célzatosan, mint például a „demokrata” Benesék alatt kétszázötvenezer magyar földmíves vagonba tereléséről és deportálásáról készült dokumentumfilmek; e tudományosan tárgyilagos listák összeadási vonalának meghúzása után kezdhetjük a voltaképpeni számvetést.

De hol húzhatjuk meg – milyen időpontnál – ez az összegezési vonalat?

S meddig mehetünk vissza a számolásban? A történelmi valóságot természete-sen élesen el kell választanunk a legendától és a szenvedély szülte hiedelmektől.Nem azért, hogy az utóbbiakat egyszerűen félredobjuk. Azokat külön kell vizsgálat alá vennünk; az egyiket az irodalomtörténet, a másikat a lélektan kínálta eszközökkel.

*

Point de repérenek – tájolási pontnak – fogadván el, hogy a mai értelmű naciona-lizmus a francia forradalom idejétől számítható, nagy óvatossággal kell értelmeznünk az ezt megelőző nemzetiségi, illetve anyanyelvi sérelmeket. Az elnyomhatót akkor is elnyomták, a gyengét akkor is pontosan a gyengesége arányában gyötörték. De elsősorban osztályhelyzeti és vallási tekintetből. A történelem arról vall, hogysem a jobbágyi rendbe való leszorításnál, sem a nemesibe való fölemelésnél anya-nyelvi rosta nem volt. Főuraink jelentékeny része eredetileg idegen nevű: későbbmagyarosodott el. Magyar eredetű nemesi családok ezerszám vették át a szlovákvagy román nyelvet. Mai, illetve XIX. századi sérelmet visszavetíteni mondjuk a XVI.századba, veszélyes fényvisszaverődést okoz, mégpedig úgy, mint a ködben haladógépkocsik reflektorai: minél erősebb a fény, annál rosszabb a látáslehetőség.

Magyar diák csak felső egyetemi fokon hökken rá – ha egyáltalán van ilyenre ér-zékenysége -, hogy első „nemzeti” királyunk, Szapolyai János családjában, környe-zetében nem magyarul beszéltek. Nem Ulászlóéban, Ferdinándéban sem. A magyarállamiság a XVI. században bukik el; ez azzal kezdődik, hogy népünk legnagyobb forradalmát véresen leverik, még véresebben megtorolják.

Nacionalista izgatásra roppant hálás jelenet volna Dózsának és társainak már-tírumát úgy ábrázolni, hogy vastrónra és karóba húzó kínzóik őket, a magyarul jajon-gókat, idegen szavakkal átkozzák és gúnyolják. Ilyen jelenet nincs irodalmunkban.Hasonló volt a szavak érintkezése kuruc hőseink, majd 48-as mártírjaink kivégzéseés halára kínzatása során. Megaláztatásunk e külön körülményéről sincs irodalmiemlék. Holott szenvedélyben nem volt hiány. Mindennek elmondtuk Szapolyait, az-az Zápolyát, Dózsa megkínzóját, mert elmondhattuk ezt a homoszexuális, szadistatolvajt, el a bárgyú Ulászlót is; Caraffát, Bástát, Windischgrátzet, de bűneik között,sőt bűneik okai között sosem emlegettük azt, hogy más nyelvűek voltak; holott Záp-olyát például kortársai „tót király”-nak hívták (a tót akkor jobbadán délszlávot jelent-vén), de nem gúnyból, nem megrovásul.

A haza fogalma persze megvolt; de nem kell tán messzebb visszamennünk, hogya „nemzet” fogalma, mint mindenütt, a magyar államban is ekkor ezzel párosult ésnem az anyanyelvvel.

Óriási bizonyítékunk van. Irodalmunk – népköltészetünk csakúgy, mint műkölté-szetünk – fölmutat más népre vágó műveket: tatárra, törökre, németre; „hazán” kívülire. Nincs egyetlen szlovák- vagy román- vagy délszlávellenes népmesénk vagynépdalunk. Ilyet írott irodalmunk nem ismer. Melegen szívünkbe ágyazta viszont enépeknek nemegy alakját Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Krúdy, hogy itt is csak a lis-ta elejét mondjam.

Mi hát mégis az „ok”? Hova merítsük kezünket, milyen mélységbe, hogy megleljük a gyökeret, melyet ekként valójában csak szörnyű hatásából ismerünk?

Más anyagba kell, hitem szerint, nyúlnunk, mint a történelmi tények. Tények ezek is, bármily bajos – áttételes – a megragadásuk.

*

Nem hiszem, hogy a történelemkönyveket olyan mértékben át kellene írni, amire aszázad nagy lélektani talajtárásainak eredménye már-már a történészeknek is kedvet ad. Bele tudnék kapcsolódni egy olyan munkacsoportba, amely múltunk föltárá-sához oda venné a sok közé akár egy Jung, egy Léwi-Brühl szellemi szárszámait is.Figyelemmel hallgatnám a szociológiával érintkező lélektan tanácsait. Aztán a primitív népek és társadalmak, majd a primitív hiedelmekbe és szenvedélyekbe eső mo-dern népek és társadalmak tudatvizsgálóinak észrevételeit. Nem ok nélkül említet-tem az antiszemitizmusnak mint közvetlen – vagy akár közvetett – pszichés tünet-nek fölfogását. Valóban, archetípus a népek képzeletében az aranykor és annak elvesztése, azédenkert és az abból való kiűzetés, de még a „bon sauvage” is, akit az újonjöttmegront.

Mennyi tinta folyt vajon történésztollakból arról, hogy a Duna-völgy máig fent ma-radt népei közül melyik volt itt előbb? Bizonyos, hogy jóval kevesebb folyik, ha márakkor világos az, ami ma: a lelki mély okon semmit nem változtat, akárki volt is azelső. Ezen az alapon ugyanis egyőnk se tessékelheti ki erről a területről – de akár-csak egy faluból sem – a másikat, mert hisz, ha ez érvényes érv: minden jenkinekel kellene hagynia Amerikát egyetlen indián kiutasító ujjmutatasara.

Nagy Károly 796-ban, tehát pontosan száz évvel a magyarok megjelenése előttdöntötte meg a keletről betört avarok akkor már harmadszáz éves birodalmát. Fiainak, Jámbor Lajosnak utolsó éveiben – 835-ben – történt, hogy a morva Mojmirmegverte a nyitrai szlovén Pribinát, s népének egy részével délre, Pannóniába nyom-ta; szívós és nagy távlatú munka árán ez 860 körül készült el népe, a szlovének újtelepülésének megszervezésével. Tehát huszonöt évvel Árpád föltűnése előtt; ez,mint tudjuk, bajor, szlovén, frank szövetségben ütközött meg a morva Szvatoplukkal, mivel az 890-ben legyőzvén a cseheket, királyi hatalomra tört a né-met Arnalffal szemben… Mindezt az adatot nem a történelem, hanem az idegbaj szakértőinek figyelmébe ajánlva sorolom föl. Ez volt a Dunavölgyi édenkert, ezt ron-tották szét azok a pokolból jött ördögök; akik mellesleg – hogy most már igazán kézen állva járjuk ezt az elsőbbségi leszármazástant – az avarok, sőt azok nagy elő-dei, a hunok örököseiként emlegettek. Emlegettetnek ma is. Még Krleza is mongo-loknak hív bennünket.

*

A modern józan ész keserű humorral tolná félre mindezt, vagyis ennek a patologikus vetélkedésnek egyéb mását, ha nem találna benne, épp ebben, vigasztaló ele-met is. Ezeket a sorokat Tihanyban írom, a Balaton partján. Ezek szláv szavak; nema szlovákok, hanem szlovének egykori szavai. Az nyilván az én őseim falujának,Ozorának is a neve. Művelődésünk és új állami életünk szláv szavait tőlük vettük át,a szalonnát éppúgy, mint a királyt. Emiatt én semmiféle versengésben, főleg ala-csonyabbrendűségben nem érzem magam. Őszinte hálát és szeretetet érzek eziránt a ma is magas műveltségű, kitűnő nemzet iránt. Amellyel, mellesleg népem-nek sem volt soha, semmiféle ellenérzése. De nekik sem velünk. Mátyás királyunk-ról szóló népi történeteket az ő folklóruk őrzi leghívebben. A jelek azt mutatják, hogyelső találkozásunkkor már összebarátkoztunk, összeölelkeztünk. A jelek épp ezek a Tihany- és Ozora-szerű idegen szavak. Nincs belőlük sok; helységeink óriás többsé-ge magyar nevű, magyar alapítású. Ennek magyarázata, hogy a Tisza-Duna-köz elad-dig lakatlan volt. A honfoglalást közvetlen megelőző években Reginó is, Nagy Alfrédangol király is ezt a területet avar, illetve pannon „pusztaság”-nak nevezi. Az ősökadta név nem azért marad meg a településeken és hegyeken, mert azokat tábláraírva rájuk tűzték. Hanem mert szájról szájra szánhattak; úgy pedig, hogy azok a szá-jak mosolyt és csókot – szerelmes és szülői csókot is – váltottak. E szerint őseinkbékén összefértek egymással. Bölcsebbek voltak, mint mi.

A magyarok 950 körül készültek el a be- és elrendezkedéssel a területen, amely-hez most már igazán bajos megállapítani, kinek is van több joga. Merő érdekesség-ből jegyezhetjük meg, hogy a mai Bécs környékén Huba és Léi törzse vert szállást. Föltehetően ott sem úgy, ahogy a hajdani – és nagyon is újabb kori – legendák ábrázolják őket. Mai képzeletünk a népvándorlás nomád nemzeteinek életét és mű-veltségi fokát a ma is nomadizáló népektől, a cigányoktól, a tuaregektől veszi a pél-dát. Ez tán a legtörténetietlenebb lázkép. Ötven évvel a megállapodás után az angol király magyar lányt vesz el, a magyar király bajor királylányt; már Arnulfnak má-sodik felesége is valószínűleg magyar nő. Ezek a nomádok nem lukas üstökkel vo-nultak be a faluvégekhez; már ahol volt falu.

*

Van értelme ennek a szobortörölgetésnek? Hisz föltehető, hogy ez a szoborkép, bár-mi fröcskölte is, már mégsem mumus; a jobbak szemében legalább. A modern el-méből, ha más nem, a szkepszise, kisodor efféle valóban csak pszichoterápiára tartozó elfogultságot.

Kintről való rangos írói ábrázolás népünk jelleméről alig van. Ilyet tudtommal aGide-Valéry-Claudel fényében fürdő Nouvelle Revue Frangaise közölt első oldalaina kor egyik legélesebbnek tartott kritikai elméjétől, a már első könyvével, a Précisde décompositionna\ országos, majd a Syllogisme de l’amertume-ma\ világismert-ségre jutott Emil M. Ciorantól.

A munkájával való foglalkozás problémánkat nemcsak szellemileg, hanem földrajzilag is kiterjeszti.

Emil M. Cioran 1957-ben közölt hosszú fejtegetésének rövid summája az, hogya magyar született elnyomó nép; gyakori szabadságharcának oka, hogy épp mert olyádáz elnyomó, azért nem bírja, hogy mások őt elnyomják. Ezt a tételt a villogó, mély-reható stílusról ismert író, aki Histoire et Utopie c. munkájáért nyomós irodalmi díjat is nyert, nem érvekkel, hanem emlékekkel támogatja. Koronatanúként vall; ro-mán neveltetés után lett a franciák közül is kiemelkedően igazi párisi: Erdélybenszületett, amikor az még magyar volt. Ő maga egy falu román szellemi vezetőjéneka fia. Gyermekkorának mumusa a magyar csendőr. Lorsque de lóin j’ en apercera-is un, j’ étais pris de panique et me mettais a fuir: c’était l’étranger, l’ennemi; haír,c’était le haír. A cause de lui, j’ abhorrais tous les Hongrois. Vagyis ha csak mesz-sziről csendőrt egyet is látott, vak rémületbe esett, futva menekülni kezdett, ez voltaz idegen, az ellenség; gyűlölni, csak gyűlölni lehetett. Miatta irtózott utálkozva min-den magyartól.

Ezt az irtózatos utálatos alakot én is jól ismerem, mindnyájan jól ismerjük. Én,egy országban nevelkedvén E. M. Ciorannal, Habsburg jelmezében (kard, puska, ti-roli kalap, barsaglieri kokastoll bokrétával) utáltam, bár rettegni kevésbé rettegtem,lévén nem pópák, hanem pusztai pásztorok s kézművesek neveltje; mások a filc, agardemobile, hekus, a zsandár, a fekete kozák, vagyis a szörny pandúr változatai-ban borzadtak tőle ugyanúgy. Beleértve persze a sziguranca, a Vasgárda szörnyeit.

Ha valaha szót remélnék érteni a nemzetiségi vitákban, mégis E. M. Ciorant vá-lasztanám vitakezdőül. Nemcsak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélysé-geinkből is.

Oly kedvemre valóan hiperkulturált, hogy nem is kell pszichoanalitikai díványrafeküdnie, gátlástalanul vall: leikünkből beszél! Hogy az idegen-tollas, tűzfegyveres,kardos – a magyar ízlésnek is nevetségesen idegen öltözetű – csendőr, akitől mármessziről futni kell, a lángpallosos, a paradicsomrontó angyal: azt tán már a falusimélylélekbúvár sem jegyzi föl a vallatóblokkjára; közhely. Annál értékesebb számunkra, amit a írásművészet lélekoldó bódulatában ez a kitűnő, különösen aTentaion d’exister című könyvében oly lenyűgöző író itt, rólunk papírra vet. Gyűlöle-te keltette föl érdeklődését a magyarok iránt. Hiszen azok: a bien, réfléchir, autemps mérne de leur splendeur, ils furent tousjors seuls au milieu de l’Europe, iso-lés dans leur fierté et leurs regrets, sans affinités profondes avec les autres nati-ons… II a chez ces Mongols raffinés une mélancolie falté de cruauté rentrée, dönton ne trouvera pas l’équivalent ailleurs. Azaz a magyarok „tündöklésük idején ismindig magányosak voltak Európa közepén bánatuk s büszkeségük gyűrűjében,még csak sógorságban-komaságban sem a többi néppel. Van ezekben a kifinomult mongolokban valami másutt sehol nem lelhető befeléfordult kegyetlenségből fakadó melankólia”. Nem idézhetem teljes egészében a remek szöveget, melynek min-den villanása mély aranybányát sejtető aranyrög nekünk. Nekünk, ezt, fölöslegestán mondanom, nem úgy értem, hogy nekünk, magyaroknak, hanem nekünk szoci-ológus-pszichológusoknak, a közösségi türelmetlenség mélytudati vizsgálóinak: so-ha ilyen világos megfogalmazása a homálynak, soha ennyi tiszta adat az indulatoktárnasarából. „Irigyléssel tölt el – írja tovább szerzőnk a jó stílus területenkívülisé-gi jogának rousseai-i biztonságában, Szent Ágoston-i szabadságában – szomszéda-inknak (a magyaroknak) pökhendisége is.” Je jalouse, je vous l’avoue, l’arrogancede nos voisins (sans el le auraient-ils pris les armes?) je jalouse jusqu’ a leur langue féroce, s’il len fut, d’une beauté qui n’a rien d’humain, avec des sonorités d’unautre univers, puis santé et corrosive, préparé á la priére, aux rugissements et auxpleurs, surgie de l’enfer pour en perpétuer l’accente et l’éclat. Szükségtelen tán„aláhúzás tőlem”-mel megjelölni azokat a pontokat, ahol egy Léwi-Strauss lámpájátis haszonnal lehetne a mélybe irányítani. Irigyli még azt a nem-emberien szép, egymás universum zöngéit hozó vérengző-vad nyelvüket, azt a hatalmas erejűt, azt a vit-riolosat, azt az imába, bömbölésbe, zokogásba valót, azt a pokolból kitörőt, hogymögöttünk zengjen s villogjon örökre a pokol.

Ilyet hallhatott, semmi kétség, az első emberpár, minden nép első, még boldogemberpárja, kifuttában a paradicsomból.

No még csak egyet, ha már benne vagyunk. Bien queje n’en connaisse que lesjurons, elle me piait infiniment, je ne me lasse pas d’entendre, elle n’enchante etme glace, je succombe a son charme et a son horreur, a tous ces mots de nectaret de cyanure, si adapté aux exigences d’une agonie. C’est en hongrois qu’on dev-rait expirer – ou alors renocer a mourir.

E. M. Cioran, hadd ismételjem, magát franciának tekinti; íróként az is, mégpedigkitűnő, ismételhessem ezt is. A jelenség ezáltal így igazán értékes. Ragyogó fran-cia világossággal és őszinteséggel megfogalmaztatik végre a vád: a franciából tuda-ta ellenére egy transylvain beszél. Egy sorstársunk. A szenvedély megragadható:limbusából akadálytalanul jutott föl, a remek csatornákon: az alaktalanság alakotkapott.

Szinte tárgyilagosát. Ez a nyelv – noha csak a káromkodásait ismeri – tetszikCiorannak, azaz ezúttal is mélytudatának, mélyemlékezetének. „Elhallgatnám nap-hosszat, elbűvöl és megdermeszt, megejt a bájával, a borzalmasságával, nektáré-des és ciánmérges valahány szavával, erre az agonizálás kívánalmaira készült szó-tárral. Az embernek magyarul kellene kiadnia a lelkét – vagy ha nem, eleve lemon-dania a halálról.” Mindezt nem hallgathatjuk megilletődés nélkül, oly emberi, a keresettségében is.Oly megkeresetten emberi.

De nézzük aztán tárgyilagosan, honnan is árad ez a – szintén poklot idéző – szen-vedély. Mi fűti, milyen kemencében, milyen való alapon?

E. M. Cioran 1911-ben született. Benyomásaink három-négyéves korunkban vál-nak emlékké. Szerzőnk az emlékek hónába tehát legkorábban 1914-1915 táján ér-hetett. Ekkor már a háború dúlt. Ennek elején Románia az ún. központi hatalmakszövetségébe tartozott, azok harci szerencséjének ingásakor fordult szembe velük,nyomban elárasztva Erdélyt 1916-ban. Páni menekülés kezdődött: a dolog váratla-nul történt, s a magyar paraszt lakosság is őriz persze archetipikus képet a román fegyveresekről, retteneteseket, még 1848-as forradalmunk leverése idejéből. Milliók hagyták el azt a területet, ahol Cioran nevelkedett. Aztán a futás irányt és népetcserélt: most Mackensen serege száguldta végig azt a területet, s a lakosság ro-mán része menekült. Aztán futók s futás megint visszaváltott: 1918-ban a nyugatiak győzelme nyomán Ferdinánd román király semmisnek tekintette az előző évi béke kötését: csapatai megint elözönlőitek Erdélyt. Ekkor Cioran hat-hét éves volt. Fu-tókat ettől fogva végig gyermek- és ifjúkorán természetesen csak magyarokat láthtott, üldözőt pedig, olyanfajta mesemélyi mumust, amilyet leír, csakis maga anyanyelvebélit. Ide tartozna, de mégse legyen itt most rajz ezekről; megvan a dokumen-tumtár ugyancsak intézetekben is, idegzetben is.

De minek sorolni még tényt? Akár ténnyel szemben? Régóta nem a tények biro-dalmát járjuk.

Hanem az üres hiedelmek s az ezekből származott képtelenségek világát. Volta-képpen már csak ilyeneket kellene fölvonultatnunk, mindkét frontról. S ezek hatá-sáról lenne már tanulság számot adnunk, innen is, onnan is.

Az abszurditás hatása a művészetben két ellentétes sarkon üthet ki. A képtelenség vagy kacajra, vagy könnyekre bír bennünket.

Hogy az istenek harmad-, negyed-, sőt hetedíziglen tudnak büntetni, ez tragédia.De hogyan fogadjam vajon azt a sors-büntetést, amidőn még olyan kapocs sincs,mint az atridák közt? Képzeljük színpadra azt a képtelenséget, ha a bűnért, melyethajdan egy gróf egy szorgalmasan föltörő kereskedő ellen elkövetett, egy tanácsel-nök egy proletárt sújtana.

Ez voltaképpen humoros helyzet. A komikus-elméletek klasszikus alappéldája.

Csakhogy nem tudunk nevetni rajta. A jelenetnek nem nézői vagyunk. A darabotnem művészi toll teremtette; még csak nem is művészi képzelet.

De hagyom abba. Nem azért, kedves barátom, mert nem volna anyag boncolandó még ötször ennyi. De belefáradtam. Abba pusztán, hogy hol a nevetést, hol akönnyet győzzem le magamban; hol egyszerre a kettőt.

Térjünk hát egyenest a konklúzióhoz.

De hisz képtelenül alakult tények konklúziója is csak képtelen lehet!

Foglaljuk hát össze hűvös elmével a lázak s lázálmok tanulságát.

Hogy dolgozó milliók olyan hajdani vezetők vétkeiért feleljenek, akiktől ők isszenvedtek, és akiknek megfeleltetésében mellesleg ők is rész vettek – ez nem-csak marxista, hanem keresztény fölfogásnak is képtelenség. Mert ez faji állás-pont. Hogy mai szemlélettel mondjunk ítéletet elmúlt idők szemléletében élt emberekfölött – ez meg történelmi képtelenség.

Hogy emberi értéknek minősítsük, ha egy igazságtalanságot lehetőleg fájdalom-mentesen visznek végbe – erkölcsi képtelenség.

Mi van még? Ismételjük el a hitünk szerinti legképtelenebbet.

Az elsődlegesség képtelenségét.

Hogy ki előzött meg mást egy helyen, erre a szenvedélyt főleg népeknek is csakakkor érdemes pazarolniok, ha ebből, mint mondtuk, valamiféle jog, a jogból pedigesemény következnék. Jó, szednie kell cókmókját a Duna partjairól mind a tizenöt-millió magyarnak. Elvben én nem mondok ellent, függővé téve persze a hová-tó\. Ám-de a lázálmú jog, mely nekünk ajtót mutat, azon nyomban átröppen egy másik mu-tatóujjra. Európai műveltségünk alapzatát egy bámulatos, rejtelmes népnek köszön-hetjük: a keltáknak, mint tudjuk. Név szerint ők eltűntek, azaz fölszívódtak. De énismertem egyet, aki bizonyítani tudta a kontinuitást. Ez az egyetlen ember, merthisz a jog nem függ a lélekszámtól sem, egymaga kiutasíthat minden olyan népet aDuna völgyéből – ki egész Európából -, mely az ő népe után jött ide.

Nem ringathatjuk magunkat abban az ábrándban, hogy egy képtelenségnek azésszerű kimutatása azon nyomban hat az észre. Ennek igazolására vettük példánakegy olyan képzett, minden nyugati eszmeáramlat-megfürdette elme ősemberi kitöré-sét, mint aminőt E. M. Ciorané produkált. De az ő útja sem járható. Nem adatottmindnyájunknak olyan remek-finom katéter, mint az ő tolla; ennek híján pedig száz-egynéhány millió embert mégis bajos mélylélektani valló-díványra fektetni.

S még akkor is fönnmarad a kétely: vajon ez megoldást kínál-e? Értve úgy, hogyszenvedélye szüretien világgá fröcskölése után vajon a jeles bölcselő másként vi-seltetik – tehát nem csak gondolkodik és érez – ebben a keserves dologban.

De végül mégse nevessünk, keservesen sem.

*

Könnyezni se könnyezzünk; elveszett illúzióink miatt.

S amiatt, hogy új illúzióban tán még jó ideig nem lehet részünk, pszichológusoknak, íróknak, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Hisz lám jóformán eszmecserére sincs kellő: benső érintkezésünk. Miért? Vita-társaink birtokon belül vannak. A hitünk szerint való igazságainkat is legfeljebb csakkérhetjük, esedezhetjük: s nem érvényesíthetjük.

Eszmecserét pedig így nem lehet folytatni, hisz ekként az első vitapontnál megreked.

Mit beszélhetek még azzal, akivel nem egy alapon állok? minden tekintetbenegyszintű alapon. Aki – hogy így mondjam – szenvedélyével is birtokon belül áll.Semmit lényegest.

De a birtokon kívüli nincs kívül az emberi méltóságon. Sőt ez őneki nagyon is abirtoka; ez a vára.

Egyenjogúságunk kinyilatkoztatásául mi csak őszinteségünket nyújthatjuk. Szá-molunk a ténnyel, melynek okait az eddigieknél mélyebben próbáltuk meglelni, hogyanyanyelvünk a határainkon kívül valamiféle ítélet alatt áll. Világosan kimondom, tu-datos vagy tudattalan szándék az eltüntetésére tör, olyanféle egységesítések hatá-sa alatt, aminőt hajdan a pénz és a mértékrendszer kínált. Ezt tévesnek érezzük,emiatt ma ártatlan milliók szenvednek, dolgos tömegek. írók, írástudók eszmecseréjének célja nem az, hogy a helytelen szándék – egyvagy száz – enyhüljön. Az megint csak az abszurditás keserű humora, ha egy szín-padi jelenetben a rabtartó azért nyújtja a hála kézcsókjára a kezét, mert az addigitizekét ostorcsapás helyett már csak tízzel kelti áldozatát. Fő mestereink, a forra-dalmárok nem az igazságtalanságok enyhítésére oktattak s buzdítottak valamennyi-őnket. Az eltüntetésünkre.

Nem remélhetvén megfelelő vitatársat, hogyan remélhetünk szóértést?

Egyelőre magunk között; itt még fokozottabb őszinteséggel.

*

Először is egy csődöt kell bevallanunk egymásnak és olvasóinknak; egy kudarcotkell tudatosítanunk.

Szellemi és irodalmi életünk nem is egy, hanem három – ha ugyan nem négy -nemzedékének egy vállalkozása szenvedett szekértörést.

Az én nemzedékem már tündöklésre csiszolt öröklésként vette át – Ady, Bartók,Babits, Kodály, Móricz és mennyit soroljak föl? – elveit, hogy miképp valósítsuk megazt itt, azt az életet, ami nélkül a halál jó? Hány verset írtunk erről mi költők, hánytanulmányt a prózaírók! És mennyit fordítottunk s tanultunk. Ez volt a Válasz egyikelső programpontja, ez a Szép Szó-é, a Századunk-é, a Gondolat-é, a Magyar Csil-lag-é. Semmire úgy elő nem készítettük az utánunk következő nemzedékeket, minterre. Elhitettük velük, testvéri kezek fogadják majd a kinyújtott kezüket. Meleg pil-lantás gyúl pillantásunkra, ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Po-zsonyra, Bukarestre, Belgrádra vetik.

Mi erre más választ érdemeltünk volna. így kompromittálódtunk áttételesen íróvoltunkban is. Emlékszem a pillanatra, midőn megtudtam, hogy a szlovákiai magya-rok deportálásának kormánybiztosa az egyik neves szlovák költő; miniszteri felelősepedig egy másik, nála is jelentősebb költő. Költőként is kisebbnek éreztem magam.

Persze hogy szégyenkezem, először is azok előtt, akik hallgattak ránk. Mint akithazugságon kaptak. Magam előtt azután, mintha ki arra ébredt, hogy rossz művet írt.A „nép” kétszer realizálódik az író köré; amikor maga elé képzeli mint ábrázolandót;azután mint az olvasóit. Nem merek az olvasóink elé lépni, ha nem ábrázolom jól anépemet; ha nem állok helyt érte. Velük van dolgunk. Vigyázó szemünket rájuk kellirányoznunk, hogy megvédjük ezt a mi helyünket századunk ragályától, ettől a mély-okozatú ámokfutástól; attól is, hogy mi fussunk, attól is, hogy ránk fussanak.

Szomszédainkkal való szóértésünket szolgálná ez a levélváltás, de lám, még-sem egy magyar és egy szomszéd cserél gondolatot, hanem egy magyar és egy ma-gyar. Európai voltomban magamat oly mélyen megsértve, helyzetemet olvasóimelőtt oly vigasztalannak érzem, egy közös bajt úgy a szívemre vettem, hogy végle-ges tárgyilagossággal, úgy látszik, csak hozzám közelállóknak tudok beszélni róla.

Szeretettel köszönt

Illyés Gyula

Ladislav Novomesky levele

Valóban annyira kilátástalan és reménytelen a nemzeteink közötti viszony, hogy aza magyar író, aki egykoron elkötelezettje volt a valamikori történelmi Magyarországnépei közötti baráti együttélés gondolatának, ma csüggedten, ölbe tett kézzel, lemondóan kérjen megbocsátást olvasóitól azért, hogy rossz úton járva vezette őketés nyújtott nekik tájékoztatást, minthogy a szocializmus, amelytől baráti szolidari-tást, türelmességet és kölcsönös megértést remélt, a bensőséges baráti viszonosságnak ezt az eszményi állapotát nem teremtette meg? Valóban ki kell iktatnia életművéből azt a bizonyosságként hirdetett meggyőződést, hogy a gazdasági, főkéntosztályellentétek felszámolásával a nemzetek közötti nacionalista ellentétek ismegszűnnek, mert – íme – azok gazdasági és osztályalapú előfeltételei ugyan márkimúltak, de a nacionalizmus virul, sőt vigadozik továbbra is? Valóban ama generációk igazi totális tévedéséről van itt szó, melyek lehetőséget láttak a sokféle népekgyűlölködés nélküli békés egymás mellett élésére, amennyiben fiaik fenntartásoknélkül és következetesen elsősorban saját nacionalizmusuk ellen fordulnak, és aztmindenekelőtt és mindenekfelett úgy helyezik pellengérre, mint a népek közötti ösz-szeférhetetlenség és ellenségeskedés egyik kiváltó okát?

Nem hinném, hogy fel kellene adni a harcot. Nem vagyok ugyanis meggyőződvearról, hogy az antinacionalizmus és antisovinizmus ilyen „klasszikus” fegyverei korunkban elvesztették jogosultságukat. Nem tűnik úgy számomra, hogy végérvényesaz az érzés, miszerint nem váltak be, és a nyomunkba lépő nemzedékeket arra kellene ösztökélni: magukat az okokat is – nem csak a gyógyírt és a gyógymódot – a „sorsszerű átok” irracionális nyomvonalán haladva kell keresni, valamiféle állatieredetű, azokhoz hasonló ösztönökben, ahogy a madárkák saját testvérkéiketagyoncsipdesik, és kihajítják a fészekből csak azért, mert nem olyan sárgák, mintők, hanem tollazatúk születésüknél fogva más színű.

Ha mindazonáltal a soviniszta nacionalizmus – a rasszizmus – nemegy megnyil-vánulása az ép ésszel nem ellenőrzött szenvedélyek, az esztelen atavizmus, az el-vadult hóbortosság számlájára írható, akkor azok, akik rászánták magukat, hogy ellenük szegüljenek, és korlátozzák, sőt felszámolják azokat, számolhatnak vele: nemcsak üstökön kell ragadniuk a józan észt, hanem a fejükben is kell tartaniuk,aszerint cselekedve. Amennyiben a szocializmus térnyerése nyomán nem követke-zett be automatikusan a népek baráti összefogása és az egymással szembeni tisz-telet felvirágzása, fel kell tennünk a kérdést: nem hagyatkoztunk-e túlságosan en-nek a folyamatnak önműködő voltáról kialakult elvárásokra, és mindig eleget tettünk-e annak, amit a szocializmus ebben a tekintetben tőlünk, nemzedékeinktőlmegkövetelt. Ezen követelmények közé tartozik például a valamennyi nemzet baráti egyenjogúságának kristálytiszta, mélyről fakadó tudata és a saját nemzete mindennemű fennhatóságáról való egyértelmű lemondás, annak elutasítása, sőt mitöbb: minél jobban kimagaslik kultúrájával a többi, őt körülvevő nemzetek között,annál inkább tudatában kell lennie eme kötelességének. Egyébként ez a legelemibbtársadalmi tapintat, s nem is annyira a szocialista elviség tartozéka.

Nem szívesen csúszkálnék a meddő historizálás ugyancsak vékony jegén, de úgytűnik számomra, hogy végképp nem érvényes a nemzettestek létrejöttével kapcsolatos valamely nyelvjárás közös hivatalos és irodalmi nyelvvé emelésének – ami azállami centralizálás érdekében tett kétségtelen forradalmi, antifeudális tett volt -párhuzamba állítása a történelmi Magyarország 19. századi elmagyarosításával.Már csak azért sem helytálló ez a párhuzam, mert már a 19. századi történelmi Ma-gyarországon zajlott le, így nem volt már forradalmi tett. A múlt századbeli forradal-makhoz csak annyi köze volt, hogy az ellenforradalom karjába taszította valameny-nyi, az öntudatra ébredés ugyanolyan jogával színre lépő nem magyar nemzetet,helyrehozhatatlanul, egész évszázadra kiterjedve formálója lett azok magyarellenes gondolkodásának. Mindez az első világháború után, az első alkalmas pillanatbanhágott tetőpontjára: bekövetkezett az elszakadás az el magyarosított történelmi Ma-gyarországtól, amely az elmagyarosításban egysége megerősítésének eszközét látta, de ezzel együtt megtörtént az elválás a magyar nemzettől, annak kultúrájától, nyelvétől is, amire pedig közvetítő szerep hárult ezeknek a nemzeteknek a világgalvaló érintkezésében.

El kell határolódni ettől a valóban szégyenteljes állapottól, nem pedig szépítget-ni, mézesmázos ámítással élni, és mentegetőzéshez folyamodni. Hisz végül is eb-ben rejlenek az elsősorban magyar történelmi tragédia gyökerei. Ezt egyszerűen képtelen volt elhárítani a magyarság soraiban a szellem egyes kivételes alakjai részéről jelentkező csorbítatlan felháborodás, hisz hangjuk alig jutott el a magyar tár-sadalomhoz, mely magáévá tehette volna azt. Nem csoda tehát, hogy nem hallottameg a szlovák, a horvát, a román nemzeti közösség sem.

Nehogy félreértsenek: a szellem Magyarországának humanista megnyilatkozása-iban egyetlen betűt sem becsülök le, születtek azok bár óvó figyelmeztetésként az1918-as magyar katasztrófa előtt, avagy kezdeményező erejű programként utána,olyan kellő alapot teremtve, amely egyedül képes hozzásegíteni a Kárpát-medenceinépeket a megértő kézfogáshoz. Fel kell azonban tennünk a kérdést, hogy megsza-badították-e vagy megszabadítják-e a magyar társadalmat a mágnás-nemesi és liberális-nagyúri időkből származó és a 20. századba átnyúló rögeszméktől, melyek amagyarság felsőbbrendűségének, sérelmeinek, különleges küldetésének hirdetésétszolgálják, tehát mindattól, amire az „utódállamokbeli” nemzetek már nem is haj-landók odafigyelni és vitázni azokkal. A humanista és internacionalista eszményekvégül is nem szorulhatnak valamiféle rejtett tartalékállományba, ahonnan akkor kellelőhuzakodni velük, ha nyilvánvalóvá válik a humanizmust nélkülöző nacionalista-soviniszta tendenciák csődje, és úgyszólván új köntösbe öltöznek a régi, bukott elképzelések. A magyar-román-horvát-szlovák kapcsolat 1918 után már nem lehet más,mint jószomszédi viszony, baráti, sőt testvéri együttélés. Nem igaz az, hogy az életmegcáfolta volna, vagy legalábbis megingatta volna ennek az együttélésnek a szo-cializmus megszabta előfeltételeit, közelebb jutunk az igazsághoz, ha keserűen be-valljuk és elismerjük: ezeket az előfeltételeket még messze nem merítettük ki. Azantinacionalista egység, sőt internacionalista együttműködés (különösképpen amúltbeli tapasztalatok után, amelyek még mindig elég közeliek ahhoz, hogy a mainemzedékek ne feledkezzenek meg róluk) nem „magában való”, jó szándékú óhaja-ink nyomán az égből pottyant, önműködő adomány, hanem szakadatlan folyamat,melynek során mindkét, a nemzeti együttélést megvalósító partner (akár több is) egyformán gondolkodik, és egyforma erőfeszítéseket tesz. Példáért nem kell túlmesszire mennünk, a már tankönyvanyaggá váló múltban keresgélni, ami mégis-csak különféle érzelmeket vált ki bennünk, s valamennyiünket más-más módon ösztökéli más-más önérzet és büszkeség birtokába jutásához.

Említést teszek egy csu-pán jelentéktelen mozzanatról, de olyanról, amely arra volt predesztinálva, hogy kor-szakalkotó legyen, és nemcsak a két szomszéd nemzet baráti együttélésének vonatkozásában, hanem a magyar történelem alakulását illetően is. Az 1944-es évnyárutójáról van szó. A háború kimenetele valójában már eldőlt, de a már valamenynyi fronton vereséget szenvedő náci gépezet abban a töretlen hitben élt, hogy vala-miféle „csodaként” minden egyszerre megváltozik. Nálunk, Szlovákiában javábanfolytak a felkelés előkészületei. Feszült figyelemmel kísértük Magyarország valószínű és lehetséges reagálását, mert tudatosítottuk, hogy innen volt a szlovák nemzeti felkelés kitéve a villámgyors támadásnak és volt legkönnyebben sebezhető. Kö-zép-Szlovákia északi részét ugyanis nehezen járható hegykoszorú övezte, csak Ma-gyarország felől vezettek sík terepen akadálymentes utak egészen a felkelés szívébe. Szakadatlanul tépelődtünk rajta: mit tesznek a magyarok? Megértik-e, hogy követlen szomszédságukban olyan fegyveres fellépés történik, melyet a győztes szö-vetségesek fegyvertényének is tekinthetnek. Avagy bedőlnek a nácik ajánlatának,hogy siessenek „rendet teremteni” Szlovákiába, amelyre az akkor fennálló magyarrezsim leplezetlen igényt tartott? Ez utóbbi változat a felkelést, legalábbis a kezde-tekben nehéz helyzetbe hozhatta és hozta is volna. Szerencsére azonban – mindkétfél szerencséjére! – nem következett be (legalábbis a kezdetekben) az említett második változat. Ellenkezőleg! Az akkori magyar kormányzat is előnyösnek tartotta afelkelés kitörését, és igyekezett azt ki is használni a maga számára.

A felkelés ve-zetése készségesen tett eleget annak a kérésnek, amellyel magának Horthy Miklósnak a kormánya állt elő. A felkelés területén, sőt közvetítésével jutott ki a fegyverszüneti feltételek megtárgyalásával megbízott titkos magyar delegáció a Szovjetunióba. Úgy vélem, a küldöttség tagjainak nem volt oka olyasfajta panaszokra, hogysértegetések vagy megaláztatások érték volna őket azért, mert magyarok, bár veszélyes területen, katonák és partizánok harci lázától égő, akkor a front túloldalán húzódó Szlovákiában tartózkodtak. Ellenkezőleg, küldetésükhöz sok sikert kíván-tunk, és szerénytelenül el voltunk telve attól, hogy az első, közvetlen nemzetközi-po-litikai aktus, amely a felkelő Szlovákiának megadatott, Magyarországhoz és annaka békéhez vezető útjához kapcsolódott. Megindultsággal teli örömünket meghatvá-nyozta az a tény, hogy épp a szlovák nemzeti felkelés fogadhatja soraiba a magyarpartizánegységeket is, amelyek otthoni földön nem fejthettek ki fokozott tevékeny-séget, és alkalmat adhat antifasiszta feladatteljesítésük kibontakoztatásához.

Néhány nappal később a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével együtt a londo-ni Csehszlovák Államtanácsban a felkelő Szlovákia céljairól beszámolva, jól emlék-szem, nagyon megdöbbentett bennünket a plénumból elhangzó kérdés, hogy a fel-kelés miért csak a német fasizmus és hazai kiszolgálóik ellen irányul, s miért hagy-ja békén a magyarokat és Magyarországot? Emlékszem az Államtanács egyes tag-jainak sokértelmű összevillanó tekintetére is, amikor azt fejtegettük: a felkelés szá-mára nem lehet célszerű művi ellenségeskedés szítása ott is, ahol az nem jelent-kezik. Nem úgy emlékszem ezekre a tekintetekre, mint amelyek azt akarták volnaránk bizonyítani: na nézd csak, a hungaristák… S ha a londoni emigráció meg is volt már akkor győződve a magyarok háború utáni Csehszlovákiából való kitelepítésénekszükségességéről, úgy vélem, ebben a kérdésben is, mint ahogy az sok más eset-ben történt, szükségszerű korrigálást végzett volna, ha Szálasinak és nyilas pribék-jeinek őrült, reménytelen akciója nem hosszabbította volna meg a háborút továbbinéhány véráldozatokat követelő héttel, és nem nyitotta volna meg készségesen ha-tárait a felkelés ellen támadó német hadosztályok számára. Letaglózott, súlyos csa-pást jentett számunkra ez a nem várt fordulat. De nem csak bennünket. E világbansok mindenki kénytelen volt elkerülhetetlenül bizalmatlansággal viseltetni a magya-rok ama készsége iránt, hogy elfogadják és alávetik magukat az új demokratikus kö-vetelményeknek, amelyek az idő tájt már ott dörömböltek a háborútól kimerült Eu-rópa ajtaján.

Moszkvában módom volt beszélni Rákosi Mátyással. Immár elfeledtem, vagy in-kább el akartam felejteni az ellenforradalmi bíróság előtti kínos védekezését, ami-kor is a magyar kommün 1919-es Csehszlovákia elleni támadását úgy állította be,mint Szlovákia újbóli visszavételére és a csonka Magyarországba való újbóli betagozódására irányuló kísérletet. Azt mondta nekem, hogy irigyli tőlünk – szlovákoktól -a felkelésünket, „mi még kapitulálni sem tudtunk!”. De csak miután határozott bi-zonyosságot vehetett arról: a szlovák antinácista felkelés elfojtásában játszott ma-gyar részvétel után teljesen elképzelhetetlen, hogy Szlovákiában bárki is akárcsakfontolgatni kezdjen olyasfajta ötletet, miszerint Csehszlovákia lemondana„…Kassáról vagy a Csallóközről”, bár ez úgymond megerősítené a háború utáni ma-gyarországi demokráciát, amiről tulajdonképpen Rákosival beszélgetni akartunk. En-nek a magyarok által olyannyira várt kedvező szerencsének és boldogító érzésneka szüntelen, rendszereket túlélő függősége attól, hogy Magyarország igényt tarthate szlovák területekre vagy a történelmünkre, ha csak városaink műemlékeire is, allergikussá tesz bennünket. S nagyon, de nagyon óvatossá.

A háború talán még nem ért véget, még nem volt szó a „magyar lakosság ellenelkövetett benesi sérelmekről” (egyébként az a gondolat, hogy a szlovákiai magyarlakosságot ki kell cserélni a magyarországi szlovák telepesekkel, nem Benes vagycsak Benes elképzelése volt, legalább annyira származott Sztálintól és csehszlová-kiai híveitől). Szóval még távol voltunk azoktól az eseményektől, amelyeket RákosiMátyás ügyes keze 1950-ben ormótlanul a „szlovák burzsoá nacionalizmus” nyaká-ba varrt, amikor is jól megrendezett véletlen baráti és elvtársi beszélgetésre hozottbennünket össze a magyarországi hírhedt dogmatikus kurzus hármas fogatánakegyik vezető alakjával. Lehet, hogy csak személyes nézetemnek adtam hangot az állami és pártpolitikai vonaltól függetlenül – amelynek megszabásán már akkoribanmunkálkodtak -, de az is lehetséges, hogy valamiféle kompromisszumkészebb lé-pést szorgalmaztam, ami nem maradhatott figyelmen kívül és nem számíthatott le-becsülendőnek: azt javasoltam neki, hogy a háború befejeződését és a békés életmegindulását örökítsük meg egy közös ünnepi aktussal, melynek során a Csehszlo-vákia részéről érkező jóakaratú baráti kéznyújtás ugyanolyan baráti fogadtatással ta-lálkozna magyar részről, és az új idők jegyében elvetné (eldobná, elásná vagy eléget-né) a levitézlett revizionizmus, irredentizmus és ártó hatású, valóságtól elszakadthóbortosság különféle emblémáit. Partnerem azonnali „nem”-mel reagált erre az in-dítványra. Aztán higgadtan azt fejtegette, hogy a legyőzött Magyarországon ilyen cselékedet öngyilkosságot jelentene bármily erre vállalkozó párt számára, mert a közvélemény ezt nem tekintené másnak, mint szégyenteljes kapitulációs aktusnak.

A Duna-völgyi nyugtalanító fejlemények eme motívumáról, hajtóerejéről majd mégvégezetül szeretnék pár szót ejteni.

Mindig is betartani törekedtem és a jövőben is be akarom tartani azt a szocialista elviségnek is megfelelő jó szokást, hogy kiváltképp olyan kérdésekben, amelyekitt felvetődnek, illik mindenekelőtt a saját portánkon söpörni és saját házunkat tisz-títani meg a portól meg minden szennytől. De inkább szélesre tárul, de csak látszó-lag szélesre a szomszédba nyíló ajtó. Hogy betekinthessünk, milyen rend uralkodiknála, mintha számunkra már nem maradna más, mint hamut szórni saját fejünkre.

Említettem itt találkozásaimat az egykori magyar prominensekkel. Nem vádolomőket azzal, hogy ők az előidézői azoknak az ellentéteknek, amelyek miatt a magya-rok viszonya szüntelenül érdessé válik azokkal a szomszéd nemzetekkel, akikkel va-laha egy állami kötelékben éltek. De látni kell, hogy annak a mentalitásnak a fog-ságába estek, és engedték magukat elragadni általa saját nemzetükön belül, amely-lyel szembe kellett volna szegülniük és hatásosan orvosolni azt. Ismétlem: nem aszocializmus vagy a szocialisták fogyatékossága, hogy néhány egymás melletti nem-zet nem tudja megtalálni a közös együttélés módjait, hogy szüntelen akadályokbaütközik, amelyek gátolják ez irányú törekvéseiket.

Jelen levél magyar szerzője sértve érzi magát nemzeti érzésében, mert valaki minálunk ráförmedt, hogy ne beszéljen magyarul, miközben olyan nyelvet használt, mely anyanyelve ebben az országban negyedmillió lakosnak. Én viszont azért hábor-gók, mert például a magyar tudomány (!) és a rá támaszkodó politikai értelmezésekmindmáig nem voltak képesek tudatosítani Szlovákiának Csehszlovákián belüli lé-tét, szüntelenül önmagát nyomorítja a magyar tudományosság Szlovákiával kapcso-latban a Magyarországtól történt átmeneti elszakítottságot sugalló fikcióval, ugyan-akkor Magyarország teljesen magától értetődően felfuvalkodottan és szemérmetlenül ama kulturális gazdagság legális örökösének és letéteményesének tekinti ma-gát, amelyet kétséget kizáróan Szlovákiában létező városok, intézmények és szemé-lyek hoztak létre. Miközben az elszenvedett sértés, mely felháborítja – és joggal háborítja fel – a levél szerzőjét, késői visszhangjakét annak, ami volt, az engem felhá-borító tény nem tekinthető a múlt utórezgésének, mert az nem a horthysta törté-netírás porlepte tárházából származik, hanem a revizionista történetszemlélet siral-mas előítéleteinél napjainkban is szándékosan leragadó történettudomány berkeiből (például a Művészeti Lexikon kiadása 1965-ben indult), arról nem beszélve,hogy mégiscsak el kell ismernünk a véletlen járókelő sértő kijelentése és a magátkomoly fénybe állító tudomány korántsem véletlen megnyilatkozásai közötti különb-séget. Egyoldalú és csonka lenne ez szemrehányás, ha nem tennék említést, ellen-példaként, az Akadémia gondozásában megjelent A magyar irodalom története cí-mű kiadványról, amely a történelmi tények megítélésében és elmarasztalásábanazok következményeiből indul ki. Nem ódzkodnak a velük való szembenézéstől, ésnemcsak magasztalóan, művi úton életben tartott hamis nacionalista illúziókat kelt-ve, hanem kimondva azt is, hogy – károsak és romboló hatásúak voltak. Károsakés romboló hatásúak a magyar nemzet számára is. A magyar irodalom történeténekrövid kiadásában például olvashatunk „…a szlovákok és románok brutális elnyomásáról”, melyet a kiegyezés utáni magyar vagyonos osztályok gyakoroltak, mi több, még Kossuth tévedéséről is, aki a száműzetésben döbbent rá, hogy nem az erőszakos asszimilációnak a nem magyar nemzetiségekkel szembeni politikája, hanem inkább az udvar elleni közös harc felelt meg a magyar érdekeknek. Kiemelem ezt ahangot, mert másként értelmezi a magyar történelmi fejlődést, mint a szóban forgó levélnek a szerzője, de főként azért, mert az effajta méltánylás módot ad a nemmagyar nemzeteknek arra, hogy a magyarokkal baráti együttműködésben összefogjanak, mindazt helyrehozva, amit a magyarok nevében és állítólagos érdekében elkövettek.

A vélt és valós sértések visszatérítenek e replika fő gondolatához: a szocializmus valóban nem szüntette meg azokat. „Csupán” érintette a nacionális gyűlölködések és jogsértések gazdasági, osztályalapú és nem kis mértékben hatalmi elő-feltételeit. De nem számolta fel azokat. Azonban még ha ezért el is fordulnánk aszocializmustól, és eredetüket az irracionális tudatalattiban és az ész által ellenőri-zetlen intuíciókban keresnénk, ahogy ezt elkeseredetten tanácsolja ennek a szkep-tikus levélnek a tisztelt szerzője, az esetben is ama recepthez kellene igazodnunk,amely viszont a szocializmusra is érvényes: tudniillik úgy és annyira, amennyire bir-tokában vagyunk, rendszeresen és céltudatosan ki kell használnunk azt mindkét ol-dalon a bizalom megteremtésére a történelem, az érzelmek és mindkét nemzet (deharmadikat, negyediket és a többit is beleértve) nemes céljai kölcsönös tisztelet-ben tartásának útján haladva.

Maga a lapát nem képes utat építeni, de tapasztalatból tudjuk, hogy lapáttal akézben jóakarattal az ilyen út könnyebben, magabiztosabban, biztonságosabban ésszebben megépíthető.

(Kiss József fordítása)

Fazekas József : Értékteremtő kisebbségi közösségek. Beszélgetés Szarka Lászlóval, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatójával

Beszélgetés Szarka Lászlóval,az MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézetének igazgatójával

A kisebbségek tudományos kutatásának intézményes feltételei csupán a rendszerváltást követőenalakultak ki. A magyarországi és a közép-európai kisebbségi kutatás egyik központja az MTA Etnikainemzeti Kisebbségkutató Intézete. Az intézet igaz-gatójával, Szarka Lászlóval beszélgetünk.

– Milyen megfontolások tették szükségessé az Intézet megalakítását, és milyen céllal alakult meg2001. január ljével az Akadémiai KisebbségkutatóMűhely utódintézményeként?

– A magyarországi akadémiai kutatások elmúltmásfél évtizedét áttekintve Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia múlt évben újraválasztott elnöke 2001-ben a következő hasonlattal jellemezte az elmúlt másfél évtizedfejlődését. A rendszerváltás utáni első évek forgatagában Kosáry Domokos elnökúrnak az akadémiai törvény elfogadtatásával sikerült megtartania és megerősítenieaz MTA szakmai és politikai legitimációját, s ezzel a korabeli magyar politikai életháborgó tengeréről sikerült biztos kikötőbe irányítania az immár 180 éves intézmény zászlóshajóit. Az elnöki poszton őt követő Glatz Ferenc két választási ciklusonkeresztül az akadémiai intézményhálózat konszolidációjára, valamint a kiemelt, stratégiai jelentőségű kutatások támogatására helyezte a hangsúlyt. Ezzel felújította az azt akadémiai „flottilát”, amely jelenleg 30 természettudományi és 17 társadalomtudományi intézetből s emellett számos kutatócsoportból, egyetemi támogatott kutatóhelyből áll, és ötezernél több kutatót foglalkoztat.

Ennek az intézménykonszolidációs és stratégiai fejlesztő munkának a részekéntalakult meg az Akadémia máig legfiatalabb kutatási intézménye, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Miközben a konszolidáció keretében intézetek szűntekmeg, illetve alakultak át, Intézetünk létrehozása érdekében Glatz Ferenc elnök úrtöbb nyomós érvet is felsorakoztatott. Magyarország – a két és félmilliónyi Kárpát-medencei s további egymillió diaszpóra helyzetben élő kisebbségi magyar, a magyarországi nem magyar kisebbségek, a magyarországi és a szomszédságban élő magyar nyelvű cigányok, valamint a régió multietnikus jellege, a felerősödő migrációsmozgások miatt – a kisebbségi kérdés által leginkább érintett európai államok közé tartozik. Ugyanakkor, s ez már alapvetően tudományszervezési feladatnak számít, korábban nem sikerült létrehozni olyan interdiszciplináris kutatóhelyet, ahol akisebbségi közösségek létezéséhez kötődő etnikai folyamatokkal foglalkozó történészek, szociológusok, antropológusok, nyelvészek, jogászok együtt, közös kutatásokat folytathattak volna. Miközben szinte valamennyi magyarországi egyetemen kialakultak kisebbségi tárgyú csoportok, tanszékek, s mellettük számos alapítványi,múzeumi, civil és önkormányzati háttérrel működő kisebbségkutató műhely működött, a kutatások elméleti, módszertani, informatikai hátterét biztosítani képes akadémia intézmény hiányzott. Ennek a nehéz feladatnak az ellátására, elméleti, módszertani alapkutatások megszervezésére, átfogó kutatási programok koordinálására hozták létre intézetünket 2001 januárjában.

Az Akadémia jelenlegi vezetése a kutatóintézetek társadalmilag hasznosítható kutatásainak erősítésében, illetve a nemzetközi kutatási, együttműködési és pályázatipotenciál, sikeresség növelésében jelölte meg a legfontosabb tudománypolitikai feladatot. Azaz a konszolidált és megújult akadémiai intézményi flottát egyre bátrabbanés folyamatosan a nyílt vizeken kell bevetni, próbára tenni és hasznosítani. E tekintetben az ilyen viszonylag kis létszámú intézeteknek, mint a miénkjelenleg 27 munkatársunk van -, egyszerre van könnyű és nehéz dolga: minthogy a kutatók zöme fiatal, kétségkívül könnyen hadra foghatóak, mobilisak vagyunk. Ugyanakkor a pályázati piacokon megkövetelt szakmai teljesítmény, pénzügyi önrész tekintetében egyszerre érződik a rövid intézeti múlt és a költségvetési szűk esztendők hatása.

A kisebbségi magyar, magyarországi nem magyar kisebbségi közösségekkel, aközép-európai romákkal foglalkozó kutatócsoportok mellett intézetünkhöz tartozik aKomoróczy Géza professzor által vezetett Judaisztikai Központ, amely az ELTE keretében judaisztikai tárgyú oktatást is folytat. Emellett a judaisztikai kutatócsoportunkfiatal munkatársai évente jelentetnek meg történeti judaisztikai tárgyú alapkönyveket. Intézetünk másik két munkatársa, Kovács András és Papp Richárd viszont amai magyarországi, illetve Kárpát-medencei magyar zsidó népességen belül megfigyelhető közösségépítési és revival jelenségekkel foglalkozik.

Ezenkívül az intézetnek van dokumentációs, adminisztrációs és informatikai csoportja, és 2003-ban létrejött a migrációs kutatócsoportunk is. A Migrációs Kutató-központtal való megállapodás alapján kialakult kutatócsoport főként a Magyarországra érkező menekülteket, menedékeseket, bevándorlókat s egyéb itt átmenetileg vagytartósan letelepülő, esetleg honosítást is kérelmező külföldiek csoportjait vizsgáljákrendszeresen, a bécsi székhelyű European Migration Centre megbízásából. Ez utóbbi a rendszeres évi menekültügyi jelentések mellett feldolgozta a magyarországi kí-nai bevándorlók integrációjának kérdéskörét, s külön program keretében vizsgáltáka távoli országokból érkezett bevándorlók gyermekeinek iskoláztatási gondjait.

A szervezetileg az MTA Társadalomkutató Központjához kapcsolódó Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igyekezett kihasználni a Központban kínálkozó együttműködési lehetőségeket. Közös pályázatok, kiadványok és rendezvények jelzik a budai várban található társadalomtudományi intézmények kooperációját.

– Mely területeken folynak kutatások az intézetben?

– Az elmúlt másfél évtizedben az etnicitás-, nacionalizmus-, konfliktus- és migrációkutatás keretei közt folytak azok az átfogó elemzések, amelyek meghatározó jelentőségűeknek bizonyultak. A nemzetközi kisebbségkutatás igen fontos fejleménye,hogy a konfliktusokra kihegyezett tematizáció és kutatások mellett az elmúlt években felerősödtek a közösségépítést, multikulturalitást, önkormányzatiságot, autonómiát középpontba állító interdiszciplináris vizsgálatok. A magyarországi nem magyar és a Magyarországgal szomszédos államokban élő „határon túli”, illetve a nyugat-európai és tengerentúli diaszpóra jellegű magyar kisebbségek esetében ennekmegfelelően intézetünkben is kezdettől fogva a közösségépítő folyamatok szempontjából fontos jelenségekre – pl. a szabad anyanyelvhasználatot biztosítani hivatottjogintézmények kialakulására, az oktatási, kulturális intézmények működésérevagy a diaszpórában és szórványhelyzetben élő magyarok kapcsolattartási gyakorlatának megújulására – összpontosítottuk a figyelmünket.

Az intézeti romakutatás, a kisebbségi magyar munkaerő-piaci, oktatásszociológiai vizsgálatok ugyanakkor azt is jelzik, milyen fontos, hogy a többségkisebbség viszony szabályozásában az antidiszkrimináció alapelve meghatározó elemévé kezdválni az európai szabályozásnak, miközben a versenyszemléletű gazdasági, munkaerőpiaci szegmensekben a hátrányos helyzetük miatt korlátozott érdekérvényesítőképességgel rendelkező kisebbségek állami támogatása hosszabb távon is megkerülhetetlen eleme a pozitív etnopolitikának.

A kétnyelvűség jelenségkörének vagy éppen a nyugat-európai történeti és etni-kai régiók (pl. Nagy-Britanniában Skócia és Wales, Spanyolországban Galícia,Astúria, Navarra, Valencia, Aragónia) autonómiájához vezető folyamatok és kelet-közép-európai párhuzamaik vizsgálata azt jelzi, hogy az európai integrációval párhuzamosan olyan mélyebb strukturális átalakulás jelei is megfigyelhetőek, amelyek azeurópai nemzetállamok etnopolitikai tartalmának és szerkezetének új keretfeltételeit és perspektíváit jelölik ki. Ebben a témakörben Intézetünk és a Flensburgban működő European Centre for Minority Issues közösen szervezett meg egy összehasonlító európai kisebbségi autonómiaelemzést, amelynek keretében a magyarországiönkormányzati modellt, illetve az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és szlovákiai magyarautonómiaterveket is megvizsgáltuk.

Vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, hogy az Európai Unió bővítésénekegyik üdvös mellékhatásaként a régió nemzetállamainak egyik sokak által remélt, de még többek által illúziónak tartott lassú átalakulása is elkezdődött. Mintha megint esélye lehet annak, hogy az amerikai típusú multikulturalizmus jórészt kiüresedett ideológiai konstrukciói helyett a kölcsönös előnyök, a hozzáadó típusú akkulturációs modellek pozitívumainak felmutatásával – s természetesen a szükségestörvényi háttér megteremtésével – létrejöjjenek a sajátos európai s azon belül kelet-közép-európai, az etnopolitikai értelemben véve is demokratikus soknemzetiségű nemzetállamok működésének, multikulturalitás gyakorlatának a feltételei. Jórészt ennek a fejlődési tendenciának, alternatívának a tudati, identitáspolitikai fedezetét tárják fel az intézet kulturális antropológusai. A lokális identitásnak szentelttanulmánykötetünkben s az ezt az erőteljesen interdiszciplináris jellegű kutatástfolytató kistérségi identitásvizsgálatokban vajdasági, erdélyi, kárpátaljai, szlovákiai és burgenlandi magyarlakta kistérségekben egyebek közt az interetnikus viszonyok,a modernizációs, migrációs és integrációs kihívások hatását vizsgáljuk a magyarnemzeti és kisebbségi közösségi identitás szempontjából.

A kisebbségi magyar pártok romániai, szlovákiai és jugoszláviai kormányzati szerepvállalása, a térségben elkezdődött erőteljes regionalizációs folyamatok, a magyarországi kisebbségi önkormányzatok funkcióinak letisztulása, valamint a romakérdés kapcsán felhalmozódott feladatok sokasága ugyancsak eleve kijelölik az alkalmazott kutatásoknak az irányát.

– Milyen kiemelt témakörökben?

– Az első három évben öt olyan területet jelöltünk ki, amely az intézet munkatársainak egyéni kutatásait összefogta, és alapkutatás jelleggel a különböző tudományosdiszciplínák etnikai, kisebbségi tárgyú kutatásaira épült. Ezek a kutatási területek akövetkezők:

– az egyéni és csoportos etnikai identitásszerkezetek elemzése, valamint azidentitásváltozások asszimilációs, integrációs és migrációs folyamatok keretébentörténő értelmezése, az etnicitás és felekezetiség, az etnicitás és a politikai aktivitás, az etnicitás és a nyelvhasználat, illetve az identitás lokális, kistérségi formáinak komplex vizsgálata;

– a kisebbségi közösségek számára átfogó önszerveződési, emancipációs, reprezentációs és érdekvédelmi kereteket biztosító önkormányzati, autonómiamegoldásokvizsgálata, különös tekintettel a kisebbségi magyar pártok és érdekvédelmi mozgal-mak önkormányzati programjainak megvalósulására, illetve a magyarországi kisebbségi önkormányzati rendszer működésére, válságjelenségeire és megújulására;

– a kelet-közép-európai multietnikus régiók etnikai térszerkezeti változásainakelemzése, különös tekintettel a magyarországi és kelet-közép-európai roma népesség gazdasági, kulturális, szociális,jogi helyzetének, településszerkezeti változásainak vizsgálatára;

– a Magyarországra irányuló és a kelet-közép-európai migrációs folyamatok vizsgálata, különös tekintettel a bevándorolt kisebbségi csoportok kialakulására és avelük szembeni többségi magatartás alakulására.

Az Intézet kezdettől fogva kiemelten fontos feladatának tekinti, hogy olyan alap-kutatásokat támogasson, amelyek tárgyát az etnikai kutatások alapfogalmai – etnicitás, identitás, két- és többnyelvűség, asszimiláció, etnikai konfliktusok, kisebbségiönkormányzatok, egyéni és közösségi kisebbségi jogok, kisebbségek tipológiai besorolása, csoport- és közösségszerveződés dinamikája stb. -jelentik. A Tér és terep című intézeti évkönyv eddig megjelent három kötete, valamint a munkatársaktöbbségének (pl. Bartha Csilla, Bakó Boglárka, Bindorffer Györgyi, Ilyés Zoltán, Kállai Ernő, Kovács András, Kovács Nóra, Papp Richárd, Prónai Csaba, Vajda Imre)munkássága közvetlenül ezekre a témakörökre irányult. Az évkönyv mellett a Kisebbségi kérdés Kelet-Közép-Európában, illetve a Kisebbségi monográfiák és a Kisebbségi léthelyzetek, Magyar Világok és A magyarországi cigány népesség helyzete című intézeti könyvsorozatokban adjuk közre a legfontosabb kutatási eredményeinket. A felsorolt sorozatokon kívül összesen 28 olyan monográfia, illetve tanulmánykötet jelent meg, amelyek az intézeti középtávú munkatervben alapkutatásként szereplő programok eredményeit adták közre. (Lásd az intézeti munkatársakés kutatási programok 2001-2005. évi kiadványainak listáját a 105-108. oldalon

– a szerk. megj.)

– Milyen eredményekről tud beszámolni az eddigi kutatások alapján?

– Legtöbb kiadványunk a kelet-közép-európai kisebbségek történeti fejlődésével, jogihelyzetével, a népcsoportok összetett (kettős, komplex) identitásszerkezetével, atöbbféle nyelvi, nemzeti közösség által lakott települések, régiók etnikai térszerkeze-tével, a kisebbségek csoportidentitását befolyásoló többségi magatartásformákkalfoglalkozik. Emellett a kisebbségi önkormányzatiság, a különböző autonómiaformákműködéséről, a kisebbségi kulturális intézményrendszerek identitáspolitikai funkciói-ról készült elemzéseink jelzik, hogy az első négy-öt évben milyen kutatási profilja ala-kult ki az Intézetnek. Alapvetően azokra a kutatási programokra építünk, amelyek- amunkatársi közösség szakmai összetételének és az egyéni kutatási irányoknak meg-felelően – az etnikai tárgyú interdiszciplináris vizsgálatok fő irányaihoz kapcsolódnak.

Az Intézet pályázati tevékenységének köszönhetően három nemzeti kutatásfej-lesztési pályázata részesült eddig támogatásban, ezen kívül egy kétéves adatbázis-fejlesztési pályázatban is konzorciumvezetői szerepet vállaltunk. Az Országos Tudo-mányos Kutatási Alapnál (OTKA) eddig hat befejezett és négy folyamatban lévő pá-lyázatunk jelzi az intézet aktivitását.

Az elmúlt négy-öt év alatt az Intézetben sikerült megteremteni az alapjait a Ma-gyarországon és a Magyarországgal szomszédos országokban élő kisebbségi csoportok integrált digitális kutatási adatbázisának, ezen belül külön a régió hét országában élő magyar kisebbségek településszintű etnodemográfiai és intézményi adattárának. A Kelet-Közép-Európái Interetnikus Adatbázis (IKM) című kutatási programrészeként elkészült a régió térinformatikai rendszere, kialakultak a kisebbségi demográfiai, intézményi, választási, kutatási adatállományok, s jelenleg is fejlesztésalatt van a nemzetközi kisebbségi jogtár és a kutatási bibliográfia. Mindezeket azanyagokat folyamatosan hozzáférhetővé tesszük az intézet 2005 augusztusábanmegújult honlapján (www.mtaki.hu).

A kisebbségi magyar tárgyú kutatások közül elkészült a kisebbségi magyar közösségek nyelvi jogi helyzetét elemző tanulmánykötet, befejeződött a határon túlimagyar kulturális, közművelődési intézmények szociológiai felmérése és elemzése,s ennek alapján adattárat állítottunk össze róluk. Túl vagyunk az alapadatok összegyűjtésén és rendezésén a kelet-közép-európai régió integrált településszintű interetnikai adatbázisát célzó munkálatban, amelyben magyarországi és határon túlimagyar kutatóintézetek alkották a kutatási konzorciumot. A 2004. decemberi népszavazás előtt a Teleki László Intézettel, a Márton Áron Szakkollégiummal és aCorvinus Egyetem Nemzetközi Jogi Karával közösen létrehoztuk a kettős állampolgárságról szóló honlapunkat, amely ma is a leggazdagabb dokumentációja a szakmai elemzéseknek, illetve a kérdés körül kibontakozott vitáknak (http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu).

Részt vettünk abban a nemzetközi kutatásban, amely a státustörvény hatásátvizsgálta, s amelynek eredményeit a sapporói Hokkaido Egyetemen dolgozó ledaOsamu kolléga irányítása alatt két angol nyelvű tanulmánykötetben adjuk közre. Közülük az egyik már megjelent, és teljes szövege teljes egészében hozzáférhető ahonlapunkon, a többi kiadványainkhoz hasonlóan.

A magyar kisebbségekkel foglalkozó kutatóink doktori disszertációi az elmúlt három évben sorra elkészültek: Ilyés Zoltán, Mandel Kinga, Kovács Nóra, Eiler Ferencés Vizi Balázs munkái reményeink szerint egymást követően jelennek meg, többségükben az Intézet Kisebbségi monográfiák című sorozatában. Ezek a disszertációktörténeti, szociológiai, néprajzi és antropológiai megközelítésben különböző kisebbségi léthelyzeteket vizsgáltak kiterjedt forrásbázis alapján.

A magyarországi kisebbségekkel foglalkozó csoportunkban két kollégánk történészként, a másik kettő pedig antropológusként elemzi a törvényben elismert 13kisebbségi közösség etnikai, etnopolitikai sajátosságait. Bindorffer Györgyi a dunabogdányi svábok kettős identitásáról készült, a közelmúltban németül is megjelentmonográfiája után a baranyai németekkel foglalkozik, jórészt olyan településeken,ahol az 1946-1947-ben kitelepített svábok helyére a felvidéki magyar családokatküldték. Elkészült a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek demográfiai sajátosságainak gyorselemzése, amely Tóth Ágnes és Vékás János kollégáink munkája révén várhatóan a jövő évben a magyarországi kisebbségek anyanyelvi, nyelvismereti, nemzetiségi és egyéb identifikációs mutatói alapján a kisebbségi közösségek sajátos többes identitásszerkezetét tárja fel monografikus formában. Elkezdődött a nemzetközi kisebbségi jogtárnak, valamint a magyarországi kisebbségek által lakott települések, a kisebbségi önkormányzatok, oktatási intézmények integráltadatbázisának a megalapozása.

A kelet-közép-európai és magyarországi cigány/roma közösségekkel kapcsolatoskutatások közül kiemelkedett a harmadik országos reprezentatív roma lekérdezésKemény István és Janky Béla vezetésével. Kállai Ernő, a romológiai kutatócsoportvezetője irányította a 130 magyarországi települési roma önkormányzat vizsgálatát,amelynek eredményei ez év tavaszán jelentek meg a kutatás zárókötetében. Az MTARegionális Kutatások Központjával és a miskolci, budapesti egyetemi kutatóhelyekkel közösen elvégzett kutatás további két kötete ebben az évben lát napvilágot.Prónai Csaba kollégánk igen fontos kezdeményezése a roma tárgyú nemzetközi antropológiai kutatási eredményeknek egy hatkötetesre tervezett magyar nyelvű válogatása. Emellett ő irányítja a romológiai kisenciklopédia előkészületi munkálatait. Akisebbségi magyar és a romológiai kutatócsoport közösen folytat kutatást a szomszéd országok magyar nyelvű roma csoportjainak a kisebbségi magyarokkal kialakult interetnikus kapcsolatairól.

– Milyen az együttműködés a kárpát-medencei kisebbségkutató intézetekkel? Hogyanjellemezné a határon túli magyar intézményekkel vagy műhelyekkel való együttműködést? Milyen közös kutatási programokat valósítanak meg ezekkel az intézetekkel, műhelyekkel?

– Kezdettől fogva jó kapcsolatunk alakult ki a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Intézetével, az opavai Sziléziai Intézettel, újabban pedig abrünni Masaryk Egyetem szociológiai és történeti intézetével. A Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi Etnológiai Intézetével közös kutatást kezdeményeztünk agömöri magyar és szlovák többségű települések cigány lakosságának iskolaválasz-

Beszélgetés Szarka Lászlóval 99

tási gyakorlatáról. A kutatás zárótanulmányait ebben az évben adjuk közre. Az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági intézményesült kapcsolati hálónk jelenleg az ott működőmagyar kutatóhelyekre terjed ki, de tervezzük, hogy a bukaresti, belgrádi és ungvári testvérintézetekkel is felvesszük a kapcsolatot.

A nyugat-európai intézetek közül a bolzanói két dél-tiroli kisebbségi kutatóintézettel, a már említett flensburgi kutatóközponttal, a müncheni Südost-lnstituttal, valamint a Norköppingi Egyetem Etnológiai Intézetével alakult ki szorosabb kapcsolat.

A magyar-magyar intézményi kapcsolatokban folyamatosan arra törekszünk,hogy a sok nagyon fontos regionális, lokális vizsgálat mellett olyan kutatások is beinduljanak, amelyek a kisebbségi magyar közösségek helyzetének, rokon és sajátosjellemzőinek összehasonlítására, átfogó kép megalkotására is módot adnak. Ilyenkutatásnak bizonyult például a Csíkszeredái Regionális és Kulturális AntropológiaiIntézettel közös lokális identitásvizsgálatunk vagy a magyar nyelvi korpusz keretében folyó munkálatnak a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra való kiterjesztése, illetve a státustörvény hatását vizsgáló kutatásunk. Ugyanakkor az akadémiai kutatási ösztöndíjpályázatok előkészítésekor, működtetésekor alapvetően a határon túli magyar intézményépítésre helyezzük a hangsúlyt. Ennek keretében indult négy évvel ezelőtt az akadémiai kutatóállomásprogram, amely jelentős anyagi és szakmaitámogatást adott a dunaszerdahelyi Grammá Nyelvi Iroda, a kolozsvári Szabó T. Attila és a beregszászi Hodinka Antal Nyelvészeti Intézet kialakulásához, működéséhez. Hasonlóképpen az Erdélyi Múzeum Egyesület és a BabesBolyai Egyetem kolozsvári magyar kutatóintézeteinek kialakulásában, működésében intézetünk készíti elő és koordinálja az akadémiai támogatást, együttműködést.

Az intézeti rendezvényeinkre majdnem minden alkalommal a szomszéd országokban működő intézmények munkatársai közül is hívunk résztvevőket, hasonlóképpenállandó résztvevői vagyunk a somorjai, komáromi, beregszászi, kolozsvári, szabadkai, lendvai rendezvényeknek.

Úgy érzem, jól alakul az együttműködésünk a somorjai Fórum KisebbségkutatóIntézettel is. Az adatbázisfejlesztéstől kezdve a közös kutatásokon, rendezvényeken, kiadványokon keresztül egészen a közös pályázatokig és a közös tervezésigterjed ez a kooperáció. A mai nehéz költségvetési és pályázati körülmények köztegyre többet számít a bizalom és a belső igényre, közös érdekekre alapozott egyetértés. Az a véleményem, hogy az eddigi és az idei közös eredményeink alapján érdemesnek látszik elmélyíteni ezt a kétoldalú kapcsolatrendszert, különösen, ha közben sikerül még bevonnunk néhány jó szlovák szakembert is a munkába.

– Az Intézet kutatási eredményei hogyan hasznosíthatók, hasznosithatók-e egyáltalán a gyakorlatban?

– A kisebbségi közösségek kutatásában az alap- és az alkalmazott kutatások többszinten is hasznosulnak. Részben Magyarországon kötelező minden kisebbség számára a saját népismeret oktatása, erre a célra mindegyik közösség saját tankönyvet készít. Másrészt egyre több az olyan kisebbségi önkormányzati gyűjtemény, művelődési intézmény, ahol a kisebbségek múltját, jelenét bemutató, elemző tanulmányokra, előadásokra igényt tartanak. Hasonló a helyzet a kisebbségi magyar közösségek esetében is, ahol az oktatási intézmények a magyar tannyelvű egyetemi, főiskolai képzési formák elterjedésével igen jelentős igényt támasztanak a kisebbségi tárgyú kutatásokkal szemben. Ezért is örülünk minden olyan együttműködési felkérésnek, lehetőségnek, amely a komáromi, beregszászi, kolozsvári, Csíkszeredáimagyar felsőoktatási munkahelyekről érkezik.

Kutatásaink közül az európai státustörvényekkel és kisebbségi autonómiákkal,illetve a kisebbségi politikai pártokkal, önkormányzatokkal, valamint az identitáspolitikai változásokkal foglalkozó elemzéseinknek volt idáig a legnagyobb visszhangja.A társadalomtudományi kutatási eredmények hasznosíthatósága azonban kétségkívül nehezen mérhető. Mindenesetre mind a magyarországi, mind a szomszéd országokkal folytatott magyar kisebbségpolitikában a kormányzati és a kisebbségi oldalon egyaránt megfigyelhető a szakszerűség folyamatos erősödése, melyben a kutatások, elemzések minden bizonnyal fontos szerepet játszanak. Maga a politika isegyre természetesebbnek tartja a kutatók bevonását a döntéselőkészítés folyamatába, ami a megnövekedett publikációs lehetőségekkel és a sajtónyilvánossággalegyütt a tudományos szféra korábbi elszigeteltségét mára jórészt felszámolta.

Az Akadémia vezetése az idén ősszel indította el az Akadémiai Intézethálózat Fóruma című rendezvénysorozatát, amelyen az egyes intézetek éppen azokról a kutatási eredményekről számolnak be, amelyek közvetlenül is hasznosíthatónak bizonyultak. Ugyancsak az ősz folyamán jelenik meg a Szellemi termékeink és hasznosításuk című akadémiai kiadvány, amelyben intézetünk az Interetnikus adatbázistmutatja be.

– Változott-e a kisebbségi kutatás helyzete az Európai Unióba való belépés után?

– Az első három év tapasztalatai azt mutatják, hogy különösen az alapkutatásokbanérdemes kezdettől fogva nemzetközi együttműködési formákat kialakítani, hiszen aKárpát-medence etnikai, interetnikus adottságai egyrészt máig nem kerültek belesúlyuknak megfelelően a nemzetközi kutatásokba, másrészt hiányoznak az itt zajlófolyamatok nyugat- és kelet-európai analógiáival való összehasonlító vizsgálatok. AzUnió 2004. évi kelet-közép-európai bővítése óta kiírt pályázatokra igyekeztünk azonnal „rámozdulni”, most várjuk az eredményeket. Arra azonban igen gyorsan rá kellettjönnünk, hogy az első időszakban erős nyugat-európai partnereket kell találnunkahhoz, hogy a kelet-közép-európai, Kárpát-medencei együttműködés mellett megbízható uniós kapcsolathálóink is kialakuljanak. Most építjük ki például kapcsolatainkat az uniós államokban élő kisebbségek nyelvi, oktatási kérdéseivel foglalkozóMercator intézetekkel és a mögöttük álló kutatásszervezési hálózattal. 2007 júliu-sában a Nyelvtudományi Intézettel és a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karával miszervezzük az európai kisebbségi nyelvek XI. konferenciáját.

Az európai integrációs folyamat következményei nagymértékben befolyásolhatják a régió etnikai szerkezetének alakulását, a kisebbségi közösségek lokális, etnikai kötődéseit és migrációs potenciálját. Ezeknek az összetett változási folyamatoknak a longitudinális elemzése szintén csak nemzetközi összefogással képzelhetőel. Előzetes prágai, ljubljanai és pozsonyi konzultációk alapján a partnerintézetekkel közösen kezdeményezni szeretném, hogy a lengyelországi és baltikumi kisebbségeket is bevonva azonos módszertan alapján indítsuk el az új uniós országok kisebbségeinek változásvizsgálatát, az olaszbrit együttműködésben 1997-2001 között lefolytatott Ethnobarometer vizsgálathoz hasonló szerkezetben.

Az Akadémia mérlegeli annak lehetőségét, hogy nagyobb kutatási potenciált koncentráljon a romológiai kutatásokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a régió valóságos éspotenciális etnikai konfliktusainak igen nagy hányada kötődik a kelet-közép-európairoma kisebbségekhez. Intézetünkbegyebek közt a magyarországi roma kutatási hálózat kialakításának szorgalmazásával, a kelet-közép-európai roma adattár megtervezésével és konzorciumi formában történő kialakításával – kiemelt figyelmet fordíta többségi nemzetek és a romák viszonyát befolyásoló tényezők elemzésére, a romák települési, munkaerőpiaci, oktatási szegregációját eredményező folyamatokátfogó vizsgálatára és a konfliktusok okainak feltárására.

– Hogyan látja Budapestről a határon túli magyar kisebbségi kutatás helyzetét, eredményeit? Mely területen sikerült eredményeket felmutatni, s hol vannak még teendők?

– Az elmúlt másfél évtizedben valamennyi Magyarországgal szomszédos állambanigen jelentős intézményesülési folyamat ment végbe a kisebbségi tárgyú kutatásokban. S ebben a magyar kisebbségi közösségeknek is igen jelentős szerepük volt. Amagyar vagy részben magyar tannyelvű felsőoktatási rendszer kialakulásával párhuzamosan olyan kutatóhálózatok is létrejöttek, amelyek mai formájukban nemcsakaz adott országban, hanem nemzetközi mércével mérve is versenyképesek. Például a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet vagy a Kolozsváron működő ErdélyiMúzeum Egyesület Kutatóintézete, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja,az ottani magyar szociológiai műhelyek és a tavaly létrejött Egyetemi Kutató IntézetCsíkszeredái Regionális és Antropológiai Kutatások Központja mind olyan intézmény, amely kutatásaival, kiadványaival a régió élvonalába tartozik.

Ezért is érzem a következő évek legfontosabb kutatásszervezési feladatának,hogy erőinket a többségi partnerintézetekkel egyesítve a régió etnikai, kisebbségitárgyú kutatási kérdéseit, eredményeit bevigyük az európai etnikai kutatások centrumaiba. Meglehetősen abszurdnak tűnik ugyanis az a helyzet, hogy az európai kisebbségpolitikai viták súlypontja már hosszabb ideje erre a régióra koncentrálódik,ugyanakkor a kisebbségkutatás meghatározó európai intézményeiben még mindigcsak mutatóban van jelen a térség.

Éppen ezért az intézeti alapkutatásainkban is nagy súlyt szeretnénk helyezni akelet-közép-európai államok csatlakozása után átalakuló nemzetállami közeg elemzésére, különös tekintettel a kisebbségi csoportok összetett identitáskonstrukcióinak átalakulására. Fontosnak tartom a többség-kisebbség viszonyrendszer permanens változásainak vizsgálatát, mégpedig elsősorban az európai regionalizációs folyamatok várható következményeinek figyelemmel követésére, az etnikai csoportokés a regionális közösségek identitásának, identitáspolitikájának alakulására, különös tekintettel a befogadó és az anyaországok nemzetállami szerepvállalására.

Mindezekben a munkálatokban a korábbiaknál is nagyobb jelentősége van az intézetközi együttműködésnek, különböző kutatási konzorciumoknak, közös kutatásiprogramoknak, fejlesztéseknek. Ehhez a személyes, hivatalos kapcsolatokon túlnagy szükség lenne a kormányzati és kormányközi támogatási forrásoknak a kisebbségkutatásra való kiterjesztésére, s olyan angol nyelvű internetes publikációsfórum kialakítására, amely a régió kisebbségkutató intézményeinek közös megjelenését, prezentációját biztosítaná a világháló nyilvánosságában.

– Milyen kutatásszervezési feladatokat végez az Intézet?

– Az elmúlt években jórészt az Intézet keretei közt zajlott a Domus Hungarica és azArany János Közalapítvány határon túli ösztöndíjprogramjának titkársági munkája,valamint a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági akadémiai kutatóállomásiprogramban résztvevő intézmények kutatási együttműködésének a koordinálása.Ezekről szintén az intézeti honlapról lehet részletesen tájékozódni.

– Történészként, a szlovákiai magyarság történetének ismerőjeként hogyan látja anemzeti kisebbségek helyzetét az elkövetkező’ évtizedekben, milyen kihívásokkalkell szembenéznie a szlovákiai magyarságnak megmaradása érdekében, számolvaaz uniós integrációs folyamatoknak a kisebbségekre gyakran negatívan ható következményeivel is?

– Úgy érzem, ma már nem egyszerűen csak a megmaradás a tét. Jóllehet Benesék,Husákék emléke még itt kísért tájainkon, de Bosznia-Hercegovina és Koszovó utánaligha vezetheti be bárki büntetlenül a deportálások és kitelepítések gyakorlatát, snagyszájú populistákon kívül nem szorgalmazhatnak a reszlovakizációhoz hasonlóerőszakos asszimilációs programokat. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Meciar félenemzetállami fundamentalizmusnak erős tartalékai vannak. Ezzel együtt a szlovákiai magyarok, azaz mi – hiszen számomra ez a közösség maradt az elsődleges, meghatározó – alapvetően annak módját kell megtaláljuk, miként kell a megnyílt határok kínálta lehetőségeket a magunk javára fordítanunk. Ebben az új helyzetbe az afontos tehát, hogy – egyéni döntéseinkkel, választásainkkal, civil és politikai szervezeteinknek adott mandátumunkkal – igazi, szervezett, öntudatos közösségkéntadjunk válaszokat a soknemzetiségű Szlovákián és a magyar glóbuszon belüli kihívásokra, hogy felnőtt közösségként jelenjünk meg az európai kisebbségi közösségek soraiban. Minden fogyatkozásunk, gazdasági gyengeségünk, mostani kétségbeejtő munkanélküliségi mutatóink ellenére – az elmúlt kilenc évtizedben soha ilyenszervezettek, gondolkodásunkban függetlenek, önállóak nem voltunk, mint most.

Tudnak-e, szeretnének-e a szlovákiai, felvidéki magyarok valódi, akarati közösséggé válni? S ha igen, milyen keretek közt, milyen intézményi,jogi formákban, milyen gazdasági háttérrel, politikai tartalommal? Jómagam ezeket a kérdéseket tekintem ma valódi nagy kérdéseknek. Sokan úgy gondolják, a kisebbségi kérdés kezelése szempontjából semmi sem változott meg Szlovákia és Magyarország unióscsatlakozásával. Egy másik végletes megközelítésben azt is hallani, ideje végre teljes egészében figyelmen kívül hagyni a nemzetállami adottságokat. Jómagam úgylátom, még mindig igen sok eleme hiányzik a tényleges közösségépítés hosszú távú programjának. A szlovákiai állami kisebbségpolitika keretei közt éppúgy hiábavaló csodára várni, mint a magyarországi nemzetegyesítő törekvések esetében. Azéletképes közösségek valódi ereje az egyéni és közösségi célok összhangjával, a csoport belső szolidaritásával és szervezettségével, gazdasági teljesítőképességével, valamint szervezeteik, intézményeik teljesítményével mérhető.

– Hol tartunk ma ebben a közösségépítésben, milyen akadályok nehezíthetik ezt afolyamatot?

– Az elmúlt évek részsikerei, tényleges eredményei ellenére sok a bizonytalanságpéldául abban a tekintetben, miként alakul a közösség viszonya a szlovák többséghez és Magyarországhoz. Mekkora mozgástér nyílik a regionális keretek közt, azazsaját szülőföldjükön az egy évszázadon keresztül másodrendű állampolgároknakszámító kisebbségi magyarok számára? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre vá-laszt kereső emberek egy része a választási ciklusok parlamenti és kormányzati ko-alíciós erőviszonyait tekinti meghatározónak saját személyes, családi, kisközösségistratégiája alakításában, mások pedig a könnyebb ellenállás irányában próbálnakszabadulni a kisebbségi élet többletterheitől, ki asszimilációs, ki meg migrációs pályára térve.

2004 után a szemünk láttára és a kisebbségek aktív közreműködésével alakulki az az integrált gazdasági, munkaerőpiaci, oktatáspolitikai tér (gondoljunk csak amultinacionális cégek ellentmondásos jelenlétére, a bolognai folyamat egyetemközi kapcsolatokat generáló, ugyanakkor régi rendszereket leépítő hatására), amely azalapfeltételeket módosítja a régió kisebbségei számára. A ma még igen nehéz kö-rülmények közt élő szlovákiai magyarok léthelyzete lassan megszűnik azonos lennia határ menti perifériákra kiszorítottak hátrányos peremhelyzetével.

A multinacionális cégek két-három műszakos szlovákiai magyar munkavállalói ahatár innenső és túlsó oldalán véleményem szerint túl nagy árat fizetnek, és sokszor megalázóan kevés bért kapnak azért, hogy megpróbálnak élni azokkal munkaerőpiaci lehetőségekkel, amelyek a határnyitás utáni első évben megjelentek. Gazdasági bázis nélkül könnyen kiszolgáltatottjaivá válhatunk a mindenfajta szociálpolitikai kontroll, társadalompolitikai kötelezettségvállalás nélkül működő profiterőműveknek. A határok korlátok nélküli átjárhatósága mindazonáltal a legfontosabb pozitív változás 2004 után, amely remélhetően a határ menti helyzetből adódott korábbi gazdasági, társadalmi hátrányok fokozatos felszámolását vonja maga után.

– Az egymással versengő alternatívák közül várhatóan melyik kerekedik felül? Az önkormányzatiság felerősödése vagy a folyamatos alkalmazkodás, vándorlás?

– A transznacionális jellegű, folyamatosan mozgásban lévő, a határ menti fekvést amagunk számára kamatoztatni kívánó, de gyakran mégis vesztes helyzetbe kerülőközösség helyett minden erővel arra kellene törekednünk, hogy a hagyományos kelet-közép-európai nemzetállami kalodák átalakulásával egy időben képesek legyünkmegteremteni saját, közösségi kereteinket, amely nem csupán a közösség reprezen-tációjára, hanem az érdekek érvényesítésére és a fejlesztési elképzelések megvalósítására is képes. Vagy van és lesz elég erő, lelemény saját kistérségeink, földjeink, falvaink, városaink, környezeti, turisztikai adottságaink, tudásunk alapján olyanregionális, gazdasági rendszereket kialakítani, amelyekről mi dönthetünk, vagy továbbra is mások, máshol, mások érdekét előtérbe helyezve hozzák meg a döntéseket. Ebből a szempontból az Európai Unió mint a nemzetállamokat felülről átalakító, kontinentális méretű politikai, gazdasági és kulturális tér egyszerre jelent lehetőséget a közösségi létezéshez megkerülhetetlen önkormányzatiság megteremtésére és a határtalan gazdasági versenyre. Ezzel a szabad versenyes világgal párhuzamosan olyan negatív trendek is kialakulhatnak, amelyek az önálló gazdasági alapjait nélkülöző kisebbségek esetében az elvándorlás és beolvadás alternatíváit erősíthetik fel.

Amennyiben tehát a szlovákiai magyarság képes lesz saját anyanyelve, kultúrája, regionális identitása, kétnyelvűsége, szlovákiai, csehországi, ausztriai és magyarországi kapcsolati tőkéje bázisán vállalt tudatos értékteremtő közösséggé szerveződni, megszabadulhat attól a kényszerhelyzettől, amikor a történelmet évtizedeken keresztül jórészt csak elszenvedte. Fokozatosan aktív alakítójává válhat az egybenyíló közép-európai, kelet- és délkelet-európai régiók soknemzetiségű kultúrájának, komplementer gazdasági szerkezetének. S maga adhat adekvát válaszokat afolyamatos, mindennapi interetnikus, gazdasági és morális plebiszcitum legnehe-zebb kérdéseire. A 20. századi tapasztalati anyag birtokában persze telve vagyunka jövőre nézve is óvatossággal, aggállyal, kétellyel. Mégis mintha lenne némi halvány remény arra, hogy a gazdasági és szociális szempontból keserves áldozatokkal járó integrációs folyamatok a kisebbségek szempontjából több jót hoznak, mintrosszat. Hatalmas tehát a mi felelősségünk, hiszen egy tál lencséért elvesztegethetjük az időt és a lehetőséget. Ugyanakkor a türelmetlenség és a radikalizmus iskönnyen felboríthatja a szekeret. Elemzők, döntéshozók, választók, véleményformálók és közösségi emberek egyaránt szembesülnek a fenti dilemmákkal. Jó lenne, deszép is lenne, ha a következő évtizedben a közösségépítő politikai alternatívák kerülhetnének ki győztesen. Azok, amelyek – a tradíciók és kötődések, az értékek ésérdekek, a kölcsönös tolerancia és az államhatárokkal nem osztályozható emberiméltóság alapján – itt, a Duna, Ipoly, Sajó, Bodrog és Ung mentén is magától értetődővé tehetik a nyelvek, kultúrák, nemzeti közösségek autonómiáját és egyenjogúságát. Merthogy azt már megtanulhattuk, ezek nélkül aligha képzelhető el a nemzetek minden kényszertől mentes együttműködése, termékeny kölcsönhatása.

Az interjút Fazekas József készítette

Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársainak, kutatási programjainak kiadványai 2001-2005

I. Evkönyvek

KOVÁCS NÓRA-OSVÁT ANNA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Tér és terep. Tanulmányokaz etnicitás és az identitás kérdésköréből, l-lll. Budapest, Akadémiai Kiadó,2002-2004.

II. Általános kisebbségi tárgy kiadványok

ÉGER GYÖRGY- LANGER, JOSEF (szerk.): Határ, régió, etnikumok Közép-Európában.Budapest, Osiris Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2001.

OSVÁT ANNA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhaszná-lat a 20. század végén. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2002.

SZESZTAY ÁDÁM: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, 1956-1962. Buda-pest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2002.

KANYÓ TAMÁS: Emigráció és identitás. Budapest, L’Harmattan Könyvkiadó-MTAEtnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2002.

MAJTÉNYI BALÁZS-VIZI BALÁZS (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai.Dokumentumgyűjtemény. Budapest, Gondolat Kiadó, 2003.

MAJTÉNYI BALÁZS-VIZI BALÁZS (szerk.): A kisebbségek jogai a nemzetközi jogban.Dokumentumgyűjtemény. Budapest, Gondolat-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbség-kutató Intézet-MTA Jogtudományi Intézet, 2003.

A. GERGELY ANDRÁS-PAPP RICHÁRD (szerk.): Kisebbség és kultúra. Antropológiaitanulmányok 1. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-MTAPolitikai Tudományok Intézete-ELTE Kulturális Antropológiai Szakcsoport, 2004.

SZARKA LÁSZLÓ: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest,Lucidus Kiadó, 2004.

HALÁSZ IVÁN-MAJTÉNYI BALÁZS-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Ami összeköt. Státus-törvények közel s távol. Budapest, Gondolat Kiadó, 2004.

KOVÁCS NÓRA-PRÓNAI CSABA-VAJDA ZSUZSA-SZELJAK GYÖRGY (szerk.): Boglár La-jos: Még találkozunk! Budapest, Szimbiózis Alapítvány-Nyitott Könyv Kiadó, 2004.

III. Kisebbségi magyar tárgyú könyvek

GLATZ FERENC-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Magyarország és a magyar kisebbségek.Történeti és mai tendenciák. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2002.

106 Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványai

OSVÁT ANNA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhaszná-lat a 20. század végén. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2002.

BAKÓ BOGLÁRKA (szerk.): Lokális világok. Együttélés a Kárpát-medencében. Buda-pest, MTA Társadalomkutató Központ, 2003.

KOZMA ISTVÁN-PAPP RICHÁRD (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok aKárpát-medencében. Budapest, Gondolat-MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézet, 2003.

NÁDOR ORSOLYA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk., a CD-mellékletet összeállította: VÉKÁSJÁNOS): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Buda-pest, Akadémiai Kiadó, 2003.

PAPP RICHÁRD: Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturálisantropológiai értelmezései. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2003.

ÖRKÉNY ANTAL (szerk.): Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs vá-rakozások. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-NemzetköziMigrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, 2003.

SZALAYNÉ SÁNDOR ERZSÉBET: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézmény-rendszere a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemze-ti Kisebbségkutató Intézet, 2003.

SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszerkitelepítésének emlékeze-te, 1945-1948. Komárom, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-Kecs-kés László Társaság, 2003.

BLÉNESI ÉVA-MANDEL KINGA (szerk.): Kisebbségek és kormánypolitika Közép-Eu-rópában (2002-2004). Budapest, Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebb-ségkutató Intézet, 2004.

KOVÁCS NÓRA (szerk.): Tanulmányok a diaszpóráról. Budapest, Gondolat-MTA Etni-kai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004.

HAJNAL VIRÁG-PAPP RICHÁRD: „Mint leveleket a vihar…” Antropológiai tanulmá-nyok. Újvidék, Forum Kiadó, 2004.

BLÉNESI ÉVA-MANDEL KINGA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): A kultúra világa. A határontúli magyar kulturális intézményrendszer. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebb-ségkutató Intézet, 2005.

SZARKA László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában, 1944-1949. El-nöki dekrétumok, törvények, rendeletek. Komárom, Kecskés László Társa-ság-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2005.

BEREGSZÁSZI ANIKÓ-PAPP RICHÁRD (szerk.): Kárpátalja. Társadalomtudományi ta-nulmányok. Budapest-Beregszász, MTA Nemzeti-etnikai KisebbségkutatóIntézet-ll. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, 2005.

IV. Magyarországi kisebbségi tárgyú könyvek

BINDORFFER GYÖRGYI: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Duna-bogdányban. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2001.

Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványai 107

SISAK GÁBOR (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. századvégén. Budapest, Osiris Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2001.

KOVÁCS ANNA-SZABÓ ORSOLYA (szerk.): Szlovák életpályák a dualizmuskori Buda-pesten – Slovenské zivotné dráhy v Budapesti v období dualizmu. Budapest, MTAEtnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-Józsefvárosi Szlovák Kisebbségi Önkor-mányzat, 2003.

TÓTH ÁGNES (szerk.): Pártállam és nemzetiségiek (1950-1973). Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár, 2004.

V. Romológiai tárgyú könyvek

KOVÁTS ANDRÁS (szerk.): Roma migráció. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebb-ségkutató Intézet-Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, 2002.

KÁLLAI ERNŐ (szerk.): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század ele-jén. Kutatási gyorsjelentések. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézet, 2003.

KEMÉNY ISTVÁN-JANKY BÉLA-LENGYEL GABRIELLA: A magyarországi cigányság,1971-2003. Budapest, Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézet, 2004,

KÁLLAI ERNŐ: Helyi cigány kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Budapest,Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2005.

WILLIAMS, PATRICK: Cigány házasság. Budapest,Új Mandátum Könyvkiadó-L’Harmattan Könyvkiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004.

PRÓNAI CSABA (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Válogatás BemardFormoso, Patrick Williams, Leonardo Piasere tanulmányaiból. Budapest, Új Man-dátum, 2000.

MAJTÉNYI BALÁZS-VIZI BALÁZS (szerk.): Európa kisebbsége: nemzetközi dokumen-tumok a romákról. Budapest, Gondolat, 2005.

VI. Judaisztikai tárgyú könyvek

BÁNYAI VIKTÓRIA: Zsidó oktatásügy Magyarországon, 1780-1850. Budapest, Gon-dolat Kiadó, 2005. /Hungária Judaica, 17./

PAPP RICHÁRD: Van-e zsidó reneszánsz? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egybudapesti zsidó közösség életének tükrében. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 2005.

KOVÁCS ANDRÁS: A kéznél lévő idegen. Antiszemita előítéletek Magyarországon.Budapest, PolgArt, 2005.

KOMORÓCZY Géza-SPITZER SÁNDOR: Héber kútforrások Magyarország és a ma-gyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. Budapest, MTAJudaisztikai Kutatócsoport-Osiris Kiadó, 2003.

VII. Német és angol nyelvű kiadványok

TÓTH, ÁGNES: Migrationen in Ungarn 1945-1948. Vertreibung der Ungarn-deutschen, Binnenwanderungen und slowakisch-ungarischer Bevölkerung-

108 Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványai

saustausch. München, Oldenbourg, 2001. /Schriften des Bundesinstituts fürOstdeutsche Kultur und Geschichte, 12./

KOVÁTS, ANDRÁS (ed.): Roma Migration. HAS Institute of Minority Research-Centrefor International Migration and Refugee Studies, 2002.

SALO, SHEILA – PRÓNAI, CSABA (eds.): Ethnic identities in Dynamic Perspective.Proceedings of the 2002 Annual Meeting of the Gypsy Lőre Society. Budapest,Gondolat – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2003.

IEDA, 0SAMU – HALÁSZ, IVÁN- KÁNTOR, ZOLTÁN – MAJTÉNYI, BALÁZS – VIZI, BA-LÁZS: (eds.): The Hungárián Status Law: Nation Bilduing and/or MinorityProtection. Sapporo, Hokkaido University, Slavic Reserach Center, 2004.

SZARKA, LÁSZLÓ (ed.): Hungary and the Hungárián Minorities. Trends in the Pástand in Our Time. Social Science Monographs, Bolder, Colorado – AtlanticResearch and Publications, Inc. Highland Lakes, New Jersey. Distributed by Co-lumbia University Press, New York. 2004. /East-European Monographs, DCLVII./

BINDORFFER, GYÖRGYI: Wir Schwaben waren immer gute Ungarn. Budapest, ELTEGermanistisches Institut, 2005. /Ungarndeutsches Archiv, 8./

KOVÁCS, ANDRÁS (ed.): Jewish Studies at the Central European University. Vol. 3.2001-2003, Budapest, CEU, 2004.

KOVÁCS, ANDRÁS (ed.): Jews and Jewry in contemporary Hungary: results ofsocio-logical survey. London, Institue for Jewish Policy Research, 2004.

KOVÁCS, A. – GITELMAN, Z. – K0SMIN. B. (eds): New Jewish Identities. CEU Press,2003.

KOVÁCS, A. – W0DAK, R. (eds): NATO Neutrality and National Indentity: The Case ofAustria and Hungary. Wien, Böhlau Verlag, 2003.

KÁLLAI, ERNŐ (ed.): The Gypsies/The Roma in Hungárián Society. Budapest, TelekiLászló Alapítvány, 2002.

NYÍRI, P. – SZAVELJEV, I. (eds): Globalising Chinese Migration. Ashgate, 2002.

A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben Érvek, viták az 1919. évi párizsi békekonferencián

Az 1919-1920. évi párizsi békekonferenciának a csehszlovák államalapítás szempontjából meghatározó jelentőségű 1919. január-szeptemberi időszakát az 1919.június 28-i versailles-i német és az 1919. szeptember 10-i Saint German-i osztrákbékeszerződés, valamint az osztrák békeszerződéssel egy időben aláírt csehszlo-vák kisebbségvédelmi szerződés aláírása tette különösen fontossá. Az 1920. júni-us 4-én aláírt trianoni békeszerződés előkészítése során mind a csehszlovák delegáció, mind pedig a nagyhatalmak jórészt már csak az 1919 tavaszán, nyarán meghozott döntéseket védelmezték, az akkori érveket alkalmazták. Ezért az alábbiakban ennek a kilenchónapos periódusnak az argumentációját és a csehszlovák érvek nyomán kialakult vitákat vizsgálom. A születőfélben lévő állam nemzetközi jogilegitimációja és a területi igények biztosítása érdekében használt csehszlovák érvelés azért is különös figyelmet érdemel, mert kritikai elemzésük mindeddig csakrészlegesen történt meg, ugyanakkor az érvrendszer egésze tulajdonképpen tartósan beépült a cseh és szlovák történetírásba.2

Az államalapítás két cseh vezérpolitikusa – az 1918. december elején az Egyesült Államokból több mint négyéves távollét után Prágába hazatérő T. G. Masarykés a világháború alatti emigrációs tevékenységét megszakítás nélkül immár az új ál-lam külügyminisztereként Párizsban tovább folytató E. Benes – az 1919. január 19-én megnyílt békekonferencia első féléve alatt intenzív levelezésben állt egymással.3

A világháború utáni közép- és kelet-közép-európai átrendezéssel kapcsolatoscsehszlovák elképzeléseket, terveket elsőként Masaryk Új Európa című politikairöpirata fogalmazta meg. Masaryk rendezési elképzelésének kiindulópontját a Németországtól keletre eső európai területek radikális államjogi átalakításának, anemzetállamok megteremtésének szükségessége jelentette: „Az lenne kívánatos,hogy az országok és a nemzetek területileg egybeessenek. A nemzetek az emberiség természetes szervezetei; a nemzeti lét a legjobb biztosítéka a nemzetköziségnek, és mindkettő célja az európai fejlődésnek. […] Az államokat nemzetivé kell tenni. A dolgok jelenlegi állása szerint számolni kell avval, hogy egyelőre még nem lesznek tiszta nemzeti államok: gazdasági és forgalmi okokból továbbra is nagy számban lesznek nemzeti kisebbségek.”4

A kis és nagy nemzetek egyenjogúsága, a nemzetközi kapcsolatok új alapokrafektetése ennek az egész Európára kiterjedő nemzetállami államszerkezetnek a további fontos Masaryk által is szorgalmazott feltétele. A békekonferenciát a cseh politikus – ebben az 1917 őszén a forradalmi Pétervárott elkezdett és 1918 novemberében Washingtonban befejezett munkájában – arra is alkalmasnak tartotta, hogyszakítson a be nem avatkozás „elavult és őszintétlen diplomáciai elvével”. Hangsúlyozta, hogy a békekongresszuson minden érintett nemzetnek biztosítani kell a részvétel jogát: „A békekongresszuson a hadviselő nemzeteket nemcsak kormányaiktagjai, hanem különböző megbízottaik is képviselni fogják, és általában mindazonnépek képviselői jelen lehetnek itt, amelyeknek a sorsáról szó lesz, és amelyeknekjoguk van az önrendelkezésre.”5

Masaryk tisztában volt azzal, hogy a világháborút lezáró békeszerződések legtöbb vitát kiváltó rendelkezései a területi változásokra vonatkozó döntések lesznek:„A békekongresszus legnehezebb feladata a területi kérdések rendezése lesz. A német hódításvágy és a pángermanizmus előretörése Kelet felé az oka annak, hogy anemzetiségi kérdés Kelet-Európában a legakutabb. Poroszországot, Ausztria-Magyarországot, a Balkánt, Oroszországot politikailag újra kell szervezni.”6

Az új európai államszervezet megteremtésére hivatott békekonferencia céljainakmegfogalmazása közben Masaryk a győztes államok és nemzetek hangján szól.Nemcsak a békekonferencia folytatásaként elképzelt népszövetségi fórumot, hanem magát a konferenciát is egyfajta ítélőszékként képzeli el. Igaz, ő még, mint láttuk, valamennyi érintett nemzet képviselőjének helyet adott volna a tanácskozáson.Elképzeléseiben rendre keveredtek a racionális érvek, a győzteseknek kedvező tervek, a megvalósíthatatlannak bizonyult nemzetközi jogszabályok és az irreális víziók. Elmaradt például a „nemzetközileg garantált törvény” megalkotása a nemzeti kisebbségek kulturális és nemzeti egyenjogúságáról vagy az egyforma kritériumokalapján kiírt és ellenőrzött népszámlálások nemzetiségi adatszolgáltatásáról.

A békekonferencia előkészítése, működése során az első hat hónapban a cseh-szlovák érdekek legfőbb képviselője Edvard Benes külügyminiszter volt. Formálisanugyan a békedelegációt az első másfél hónapban Karel Kramár miniszterelnök vezette; a világháború éveiben szerzett ismertségét, tekintélyét ügyesen kamatoztatóBenes árnyékában azonban a pánszláv érzelmű, konzervatív Kramár teljesen háttérbe szorult, mígnem Masaryk kezdeményezésére visszahívták őt delegációvezetőtisztségéből.

Benes a békekonferencia munkájával kapcsolatosan a csehszlovák békedelegáció irányításában három alapelvhez igyekezett ragaszkodni. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a csehszlovák területi követeléseket történetileg mindenben igazolt,katonailag pedig lehetőleg befejezett tényként mutassa be. Már a békekonferenciaelőtt tudatosította annak fontosságát, hogy a területi igények érvényesítésében perdöntőnek bizonyulhat, mely állam tényleges ellenőrzése alatt álló területekről alakulhatnak majd ki viták a békekonferencián. A csehszlovák-magyar határok esetében 1918. november 29-én Kramár miniszterelnökhöz küldött táviratában a belgrádi fegyverszüneti megállapodás nyomán kérdésessé váló szlovákiai területekre vonatkozóan a következő utasítást küldte: „Kérem, ügyeljenek arra, hogy amint megérkezik a hadseregünk, ezeket a vidékeket via facti, nagy felhajtást mellőzve el kellfoglalni. Itt a csöndben végrehajtott fait accompli és a helyzetek megnyugtató kezelése dönt. Erre most jogot adtak nekünk. A közvéleménynek minderről nem kellsemmit sem tudnia.”7

Masaryk nemzetiségi konfliktusoktól tartó óvatos mértéktartása, Kramár és acsehszlovák kormány több miniszterének területi imperializmusa között Benes igyekezett a reális és hosszabb távon is védhető lehetőségek határain belül maradni. Acsehszlovák kormány 1919. január 2-án tárgyalta azt a négy tervet, amely a cseh-szlovák területi követelésekről a világháború befejezését követően kialakult. Az első, minimális változat, amely végül is többé-kevésbé megvalósult, a 8 milliónyi csehés szlovák mellett 5,6 milliónyi német, magyar, lengyel és rutén népességgel számolt. Az első változat ugyan a Csallóköz egy részét Magyarországnál hagyta volna,mégis 1,2 milliónyi magyar népességre tartott igényt az új állam számára. A második, harmadik, illetve negyedig forgatókönyv a pilisi szlovák enklávéra, Váctól Salgótarjánig, illetve még délebbre, Gyöngyöstől Miskolcig terjedő magyar sávot vont volna csehszlovák fennhatóság alá 1,4-1,6 milliónyi magyar anyanyelvű népességgel.Masaryk köztársasági elnök levélben érkező rendszeres utasításainak megfelelőenBenes igyekezett önmérsékletet tanúsítani mind a lengyelekkel, mind pedig a magyarokkal szemben.8

A kész tények politikáját azonban a későbbiek során is szívesen alkalmazta. AMagyar Tanácsköztársasággal szembeni közös román-jugoszláv-csehszlovák fellépést szintén ilyen megfontolásokból szorgalmazta. Azt tervezte ugyanis, hogy az antibolsevista hadjárattal sikerülhet a békekonferencia által elutasított további Magyarország ellen irányuló katonai követeléseket is keresztülvinnie. E tekintetben alegválságosabb 1919. júniusi napokban egyébiránt a jóval óvatosabb Masaryk elnök is hajlott volna az újabb területek megszerzésére.9

A csehszlovák külügyminiszter ezen kívül nagy súlyt helyezett arra, hogy a nemcseh és nem szlovák többségű területek nemzetiségi jellegét elhomályosítsa, relativizálja, részben a statisztikai adatok megbízhatatlanságára való folyamatos utalásokkal, részben az igényelt terület határain túl élő csehek, szlovákok számának tudatos felnagyításával. E tekintetben a Legfelsőbb Tanács előtti 1919. február 5-i fellépése, illetve a területi igényeket rögzítő hivatalos csehszlovák memorandumoktartalma a legjellemzőbb. Ebbe az argumentációs körbe tartozik Benesnek a békekonferencián kétségkívül nagy és pozitív visszhangot kiváltó bejelentése, amely szerint Csehszlovákia kisebbségei részére igyekszik olyan messzemenő kisebbségi jogokat, egyebek közt széles körű önkormányzati jogosítványokat biztosítani, hogy azország a svájci minta követése alapján egyfajta „keleti Svájccá” váljék.10

Benes igazi politikai erényeit azonban a békekonferenciával egy időben formálódó csehszlovák külpolitika francia orientációjának a kialakításában figyelhetjük meg.Már az 1915-1918. évi emigrációs tevékenysége során arra a mély meggyőződésre jutott, hogy a cseh nemzeti célokat legjobban a szoros francia szövetség kialakítása szolgálhatja. Egyebek közt őt igazolta az a tény, hogy a világháború utolsó másfél évében a németellenesség még a Habsburg-monarchiával kapcsolatos mérsékelt francia megfontolásokat is képes volt felülírni. A francia-csehszlovák közös németellenes front hosszú távon úgy kívánta volna Európa békéjét biztosítani, hogyNémetország nyugati és keleti határain egyaránt erős, egymással szorosan együttműködő németellenes politikai és katonai szövetség működött volna. A békekonferencián előterjesztett csehszlovák emlékiratok egyikéből sem hiányoznak a német-ellenes kitételek és a francia érdekeknek megfelelő politikai célkijelölések. így például A csehszlovákok. Történelmük és kultúrájuk. Harcuk és munkájuk. Jelentőségük a világban című 1. számú memorandum vezérgondolata éppen az évszázadoscseh-német szembenállásra épülő történeti okfejtés.

E szerint a csehek a vallásháborúkban, a Habsburgok ellen irányuló korai rendifelkelésekben éppúgy a németek ellen harcoltak, mint a 18-19. századi polgárosodás nyelvi és iskolaharcaiban. A csehek a szláv világ legfejlettebb és legnyugatibbrészeként a pánszláv mozgalmakból is minden esetben azok németellenes potenci-álját kívánták saját maguk számára hasznosítani. A memorandum a cseheknek atöbbi szlávokéval részben megegyező, részben eltérő történeti fejlődésében éppena németellenességet tekintette a nemzeti függetlenséghez vezető legfontosabbérdemnek.11

Amilyen szerepet a németellenesség kapott a cseh történelemben, a szlovákokmúltját bemutató memorandumban ugyanaz a szlovákok magyarellenes küzdelmekéntjelent meg. A világháború alatti csehszlovák emigrációs politikai röpiratok, propaganda- és sajtótermékek, Masaryk, Benes hivatalos nyilatkozatai a magyar kormányok háborús magatartását kezdettől fogva a pángermanizmus legfontosabb ke-let-közép-európai támaszaként értékelték. A magyar-német világháborús együttmű-ködéssel szemben a csehek és szlovákok ellenállását úgy igyekeztek beállítani,mint a háborús hátország legfontosabb ellenállási mozgalmát, amelynek ráadásulévszázados előzményei voltak.

A szlovákkérdésnek szentelt 5. számú csehszlovák békememorandum ennekmegfelelően a csehek által elszenvedett osztrák-német „elnyomáshoz” hasonlítja amagyar nemzetiségi politikát. A kiegyezés kori magyarországi asszimilációs politikakétségtelen hibáit és mulasztásait a szlovákság ezeréves nemzeti mártíriumának bizonyítékaként hangsúlyozza a memorandum. A magyarul idézett „tót nem ember”szólástól kezdve Bánffy Dezső parlamenti soviniszta hitvallásán, Grünwald Bélánaka magyarosító középiskolákkal kapcsolatos vízióján keresztül a szlovák gimnáziumok bezárásáig, a gazdasági nacionalizmus néhány felnagyított megnyilatkozásáig,illetve felvidéki kolerajárvány idején az árván maradt szlovák gyermekek alföldi családokhoz küldését emberrablásként értékelő hatásvadász értékelésig terjedtek amemorandum történeti bizonyítékai arról, hogy szlovákok történelmében a magyarok a barbár németek „szellemi rokonaiként” jelennek meg.12 A szlovák történetírásezekkel a toposzokkal jórészt ugyanebben a szellemben foglalkozik, a dualizmuskorszakát 1989 előtt hivatalosan is a fokozott nemzeti elnyomás periódusaként tartotta számon a szlovák historiográfia.13

A francia orientációval, amelynek jelentőségével Benes és Masaryk egyaránttisztában voltak, sokan nem értettek egyet. Milán Rastislav Stefánik, a csehszlovákemigrációs trojka harmadik, s egyúttal szlovák tagja például a csehszlovák hadsereg kialakítását, a Csehszlovákia által igényelt csehországi német, morvaországilengyel, magyarországi szlovák-, rutén- és magyarlakta területeken zajló katonai akciók vezetését olasz tábornokokra kívánta bízni. A francia orientációnak azonbanBenesék számítása szerint volt egy pótolhatatlan rövid távú és egy nem kevésbéfontos hosszú távú haszna. A francia diplomácia a fegyverszünet után azonnal, s még inkább a békekonferencia idején minden más nagyhatalmi delegációnál hatásosabb támogatást tudott biztosítani a csehszlovák követeléseknek, melyet a cseh-szlovák delegáció igyekezett maximálisan kamatoztatni.14

Volt a francia orientációnak még két rendkívül fontos hozadéka: a csehszlovákalkotmány, az állam politikai berendezése, köztársasági államformája, a népi kezdeményezéseket, pártpolitikai alternatívákat rugalmasan befogadó nyitott, könnyenváltoztatható politikai szerkezete Csehszlovákiát a régió legdemokratikusabb államává emelte. A francia bank- és kereskedelmi tőke intenzív jelenléte pedig segítette áthidalni a kialakuló csehszlovák gazdaságot azokon a strukturális, regionális értékesítési, ágazati és iparszerkezetei válságokon, amelyek szükségszerű velejáróivoltak a korábbi nagy piacok beszűkülésének, akárcsak az úgynevezett történeti országrészek (Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia), illetve Szlovákia és Kárpátalja közötti hatalmas gazdasági különbségeknek.

A csehszlovák államalapítás alighanem legtöbbet vitatott sajátosságát az jelentette, hogy a Szent Vencel koronájához tartozó úgynevezett történeti országok -Csehország, Morvaország, Cseh-Szilézia területe – a történeti közjog, a korábbansemmilyen önálló államisággal, történeti-közjogi különállással nem rendelkező Szlo-vákia a természeti jog, Kárpátalja pedig egyfajta közvetett önrendelkezés formájában a társulási jog alapján került az új állam keretei közé. A jogalapok különbözősége az ország regionális szerkezetében éppúgy igen jelentős különbségek forrásává vált, mint a köztársaság etnikai összetételében. A Csehszlovákiához került kisebbségek közül a legnagyobb ellenállásba a csehszlovák államalapítók a 3,5 mil-liós csehországi és a 180 ezres szlovákiai-kárpátaljai, együttesen 3,68 milliós cseh-szlovákiai német kisebbséggel kapcsolatosan ütköztek.15

A németkérdésnek szentelt 3. számú csehszlovák békememorandum ennekmegfelelően igyekezett minden érvet mozgósítani. A történeti érvek közt nagy hangsúlyt kapott az a tény, hogy a Monarchiában maguk a csehországi németek ellenezték jó ideig a cseh országrészek nemzetiség szerinti kettéosztását, azt csak a nagyosztrák-tervek és 1918. október 16-i császári manifesztum emelte a reformtervekközéppontjába. A memorandum szerzői természetesen az osztrák statisztikai adatközléseket is hamisításokkal vádolták, és a németek számát 800 ezerrel kevesebbre becsülték.16

A német többségű Szudéta területekre való csehszlovák igények legnyomósabbérveit a földrajzi-stratégiai (Csehország hegyi határai jelentik az ország közép-európai erődítményjellegének legfontosabb garanciáit), illetve a gazdasági érvek jelentették. A magashegységi földrajzi határok mellett az észak-csehországi bánya- éstextilipari központok nélkül Csehország ipari-gazdasági túlsúlya az utódállamok köztazonnal megszűnt volna.17

A negatív, németellenes érvelés legtöbb vitára okot adó és leginkább diszkriminatív érvrendszerét a németek középkori kolonizációkra visszavezetett megkülönböztetése jelentette: a csehországi németek ebben az értelmezésben kolonistáknak, telepeseknek, bevándoroltaknak számítottak. Ezt az érvelést maga Masarykköztársasági elnök is alkalmazta 1919-es újévi beszédében, ami hatalmas felzúdulást váltott ki a német kisebbség körében. Maga Masaryk ezt követően elhatárolódott ettől az érveléstől. Ezzel szemben Edvard Benes a második világháborút követően a kisebbségek ellen irányuló köztársasági elnöki dekrétumok érvrendszerében, illetve az 1945. augusztus 2-i potsdami határozat kierőszakolásában ismételten alkalmazta ezt a nyilvánvalóan történetietlen argumentációt.

A kisebbségekkel kapcsolatos pozitív csehszlovák érvelésnek három fontos ele-me volt: Csehszlovákia demokratikus jogállamként minden kisebbségi jogot biztosíta németek számára, beleértve a területi és kulturális autonómiát, mi több, Benes1919. február 5-én a Legfelső Tanács előtt elmondott beszédében arra is ígéretettett, hogy a kisebbségi önkormányzati jogok fokozatos kiterjesztésével Csehszlová-kia „keleti Svájc” lesz, és a német területek a svájci kantonokéhoz fogható jogokatkapnak majd.18

Az Új Európa című politikai röpiratban Masaryk is azt hangsúlyozta, hogy Cseh-szlovákián belül a csehországi németek számára sokkal több lehetőség adódik afejlődésre, mint Németországban, amely a háború okozója volt. Ráadásul a Habs-burg-monarchián belül a cseh-német együttélésnek számos településen igen sokpozitív előzménye, eredménye is volt. Ezek kifejtését, példaként állítását azonban amemorandumok általános csehellenessége nem tette lehetővé.19

A csehszlovák állam soknemzetiségű szerkezetének kevés pozitív hatása közüla leginkább szembetűnőnek a békekonferencia idején a nemzetközi kisebbségvé-delmi előírások viszonylag akadálymentes elfogadása és a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés aláírása, parafálása és a belső jogrendszerbe való beépítésevolt. Ennek a kisebbségvédelmi kötelezettségvállalásnak a részelemei közül azonban jószerivel csak a nyelvi, oktatási rendelkezéseknek lehetett érvényt szerezni.

A cseh történeti közjog, valamint – közvetett formában – a csehszlovák államhozvaló kapcsolódás kinyilvánításában megjelenített szlovák és ruszin önrendelkezésijog alapján Csehszlovákia határait még nem lehetett volna pontosan meghatározni.Az etnikai határvonalak nemcsak a történeti közjoggal, a nemzeti önrendelkezésalapelvével voltak ellentétesek, de összeegyeztethetetlennek bizonyultak az új állam gazdasági, közlekedési, stratégiai, katonai érdekeivel is. A fenti érvek ötvözésén alapuló csehszlovák területi önmeghatározás meglehetősen sajátságos, eklek-tikus argumentációt eredményezett.

A történeti közjog azonban Csehszlovákiának a Morva folyótól nyugatra eső felén sem bizonyult elegendőnek. Csehszlovákia az úgynevezett történeti országrészek esetében az etnikai területeknél jóval nagyobb történeti államterület integritását biztosító cseh történeti közjog talaján állt. Szent Vencel koronájának három országa – Csehország, Morvaország és Szilézia – közül az előbbi kettő esetében a németek, Szilézia esetében a németek és a lengyelek vitatták a cseh történeti közjoglétjogosultságát. A sziléziai történeti közjogi vitában a sziléziai örökösödési háborúeredményeinek elismertetése helyett Benes a Legfelsőbb Tanács előtt és a cseh-szlovák bizottság munkájában is a gazdasági érvekre (az ostravai-karvinái feketeszén-medence stratégiai fontosságára) helyezte a hangsúlyt. A lausitzi-luzicei szorbok, Kladsko, Hlucínsko (Glatz hercegség) esetében viszont az etnikai rokonság ésa történeti érvek kombinációja dominált.20

Szlovákia esetében viszont az emigráció által körülírt államterülethez a szlováketnikai rokonság, azaz a természeti jog, a szlovákok önrendelkezési joga volt a hi-vatkozási alap, amelyet az 1918. október 30-i turócszentmártoni szlovák nemzetideklaráció 1-2. pontja a következőképpen rögzített: „A szlovák nemzet a nyelvilegés kulturálisan-történetileg egységes cseh-szlovák nemzet része. Minden olyan kul-

A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben 115

turális küzdelemben, amelyet a cseh nemzet vezetett, és amely őt az egész világonhíressé tette, a szlovák ág is kivette a részét. 2. Ezért ennek a cseh-szlovák nem-zetnek a részére a teljes függetlenség alapján mi is követeljük a korlátlan önrendel-kezési jogot. Ennek az elvnek az alapján kinyilvánítjuk egyetértésünket azzal az újnemzetközi jogi helyzettel, amelyet 1918. október 18-án Wilson elnök fogalmazottmeg, s amelyet az osztrák-magyar külügyminiszter október 27-én tudomásul vett.”21

Kárpátalja esetében a helyzet a szlovákiaihoz hasonló, de a kárpátaljai önrendel-kezési igényt az amerikai ruszinok szervezetei és gyűlései voltak hivatottak szimbo-lizálni egészen 1919 januárjáig, amikor is a csehszlovák katonai alakulatok el nemfoglalták Kárpátalját. A nyugat-dunántúli burgenlandi csehszlovák-jugoszláv korridoresetében pedig a leplezetlen katonai-stratégiai érdek volt a meghatározó.22

S hogy milyen alapelvek szerint ötvözték a csehszlovák békejegyzékek a történeti közjogi, etnikai, stratégiai és gazdasági érveket?23 A csehszlovák nemzet történeti fejlődését áttekintő első jegyzékben a szláv nemzetek megosztottságának, alárendeltségének, államnélküli fejlődésének fő okát a szlávok individualizmusában és azarra visszavezethető belső viszályokban jelölte meg. Ezzel együtt Csehországnak aMonarchiában betöltött kiemelkedő gazdasági, politikai szerepe a memorandumszerint a cseheket legalább a szláv világban vezető szerepre predesztinálta, s ennek számos bizonyságát adták a világháború évei, amikor is a csehszlovák emigráció és ellenállás a szláv világban mértékadónak és irányadónak számított. Ez az érvelés Benes és Kramár egybehangzó véleménye szerint azt a regionális vezető szerepet volt hivatva megalapozni, amely közvetlen oka volt a csehszlovák-lengyel regionális rivalizálásnak.

A szlovákiai nemzetiségi viszonyok bemutatásában a szlovák tárgyú memorandum a dualizmus kori asszimilációs folyamatokat a magyar statisztikák, népszámlálások hamis adatközléseinek hangsúlyozásával fejelte meg. Jóllehet a korabeli magyar statisztikai irodalom csaknem hivalkodva állította magáról, hogy a nyelvismereti adatokkal a frissen elmagyarosodó nemzetiségi rétegek számának megállapításához is támpontot tudott adni, az 547 ezer szlovákul beszélő magyar anyanyelvűszámadatát a memorandum a magyar népszámlálási csalások fényes bizonyítékaként mutatta be.24

Az Edvard Benes vezette párizsi csehszlovák békedelegáció kétségkívül a legjobban felkészült, legtöbb szövetséges kapcsolattal és tapasztalattal rendelkező kelet-közép-európai delegációnak számított. Benes külügyminiszter a négyévi párizsiemigráció összes személyi, politikai kapcsolati tőkéjét, propaganda- és politikai sikerét mozgósítani tudta, amikor a delegáció vezetőjeként 1919. február 5-én többmint három órán keresztül győzködte a Legfelső Tanács tagjait, a győztes nagyhatalmak első számú vezetőit a csehszlovák államalapítás és a csehszlovák területikövetelések jogosultságáról. A meghallgatás eredményeként a békekonferencia vezetői megalakították a csehszlovák bizottságot, amely az első hónapokban főkéntaz új állam határkérdéseivel foglalkozott. A csehszlovák bizottság jegyzőkönyvei aztmutatják, hogy Benes és a csehszlovák békedelegáció tagjai igyekeztek minden eszközt megragadni az eredeti területi követelések érvényesítése érdekében.25

A legtöbb problémát a csehszlovák bizottságban és annak területi albizottságaiban a csehszlovák-magyar határ véglegesítése jelentette. Az amerikai, olasz, angoldelegációk kezdetben a magyarszlovák nyelvhatárhoz közelebb álló határ kialakítását támogatták, s a Duna-Ipoly határt követelő csehszlovák álláspontot teljes egészében csak a franciák osztották. A bizottság ezért 1919. február 27-i ülésén, amelyen elvi döntés született Kárpátalja Csehszlovákiához kerüléséről, albizottságot küldött ki a csehszlovák-magyar határ megvitatására, a Csallóköz hovatartozására, illetve az Ipoly menti határszakasz és Sátoraljaújhely kérdésének tisztázására. Az albizottság március 4-i ülésén meghallgatták Benes csehszlovák külügyminisztert.26

A Csallóközre vonatkozóan Benes hatféle érvet mozgósított. Hangsúlyozta a terület gazdasági függőségét Pozsony és Komárom piacaitól. A magyar anyanyelvű népesség számát közel 30 ezerrel csökkentve ugyan, de elismerte a terület magyaretnikai jellegét. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a szlovák lakosság folymatosan dél felé törekszik a Vág mentén. A magyarok ellenállásától nem tartott,mert „mezőgazdasági, következésképpen jámbor, békés népességről van szó”.Csehszlovákiának létérdeke Pozsony és Komárom megszerzése: „Ha a Csallóközta magyaroknak adnák, ezzel megfojtanák Pozsonyt.”27 Benes Csallóközre vonatkozó érvelésének középpontjában a gazdasági argumentáció állt: „Cseh-Szlovákia jövőbeni ereje elsősorban az iparban rejlik. Ezért cseh-szlovák kormányzata a területi kérdéseket az ország gazdasági szükségleteiből kiindulva vizsgálja.”28 Ugyanakkora Csallóköz esetében a békekonferencia legtöbb delegációjában értő fülekre találókatonai-stratégiai érvekkel is előhozakodott: „A cseh-szlovákok nem fogadhatják el,hogy Komárom magyar legyen, mivel a város országuk ellen irányuló hídfőállást alkotna. Ugyanúgy nem nélkülözhetik a Csallóközt sem, hacsak nem akarják magukatkitenni annak, hogy Pozsonynál és Komáromnál torkon ragadják őket.”29

Amikor a csehszlovák követelések csehországi és szlovákiai vitás kérdései márjórészt megoldódtak, és Teschen kérdésében is sikerült a lengyelek globális megoldási javaslatát megtorpedózni, a prágai parlament külügyi bizottságához küldött1919. március 7-i bizalmas jelentésében megnyugvással írhatta le a következőket.„Ha a mi közvéleményünk tudatosítani tudná, milyen légkör uralkodik a konferencián, ha mindenki tisztán látná azt, hogy a konferencia egészében véve a sematikusan megfogalmazott nemzetiségi elvek bűvöletében tevékenykedik, holott a helyi viszonyokról teljességgel tájékozatlan, akkor azonnal beláthatnák, hogy ezek a megoldások a mi igazi győzelmünket jelentik. Ez a mostani győzelem annál nagyobb,hogy ezzel egy időben a németekkel és magyarokkal szemben is olyan határokatítéltek meg nekünk, amelyek minden tekintetben megnyugtathatnak bennünket.”30

Benesnek ez a jelentése három dolgot jelez. Egyrészt a csehszlovák területi követelések képviseletének abszolút prioritását, másrészt „a sematikusan megfogalmazott nemzetiségi elvekkel” szembeni fenntartásait. A Benes vezette csehszlovákbékedelegáció arra törekedett, hogy a Csehszlovákia szempontjából optimálisnaktekintett államhatárok megszerzése érdekében a történetijogi, etnikai, stratégiai,földrajzi és gazdasági érvek leleményes kombinációjával, mindenkor a helyzethezigazított ötvözésével maximális mértékben kiaknázza a döntéshozó nagyhatalmaktámogatását. Harmadsorban azt is kiolvashatjuk a jelentésből, hogy Benes mindenkötelező diplomáciai óvatossága ellenére 1919. márciusi jelentésében valódi győzelemként értékelte a határkérdésekben elért nagyhatalmi döntéseket. A párizsi békekonferencián Csehszlovákiának sikerült a leginkább valóra váltania területi követeléseit és igényeit: „Meg vagyok győződve arról – írta jelentése végén -, hogy akonferencia számunkra olyan eredményeket hoz – hogy elfogulatlan és tárgyilagos megítélés szerint is számunkra a háború és a konferencia igazi politikai és diplomáciai diadalt jelent.”31

Amennyiben a békekonferenciára benyújtott csehszlovák memorandumoknak acsehszlovák állam belső berendezésére, nemzetiségi összetételére, valamint a kelet-közép-európai regionális szerepvállalására vonatkozó részeket elemezzük, aztlátjuk, hogy a csehországi német területek mellett főleg Szlovákia kérdése volt az atényező, amely eleve destabilizáló hatást váltott ki. A csehszlovák állameszmeMasaryk és Benes értelmezésében, de általában a meghatározó prágai kormány- és pártpolitikai körökben a szlovákkérdést mint a cseh államiság újrateremtésévelegyütt járó átmeneti körülményt kezelte. A szlovák nyelv használatának engedélyezésében ugyan hamar kialakult a konszenzus, a csehszlovák kisebbségvédelmiszerződésben vállalt, 1938-ig meg nem valósított kárpátaljai autonómiához hasonló önkormányzati megoldást Szlovákia esetében a prágai kormányok 1938 őszéignem voltak hajlandóak támogatni. A szlovákkérdést a párizsi békekonferenciáraAndrej Hlinka szlovák néppárti politikus magánutazás keretében átnyújtott memorandum formájában próbálta tematizálni, de a francia hatóságok megakadályoztáka szlovák követelések közvetlen kézbesítését.32

A még megszerezni kívánt területek közötti különbségek (a lausitzi-luzicei szorbvidék, a nyugat-magyarországi csehszlovák-jugoszláv korridor, illetve aKapuvár-Győr-Esztergom-Kisoroszi-Salgótarján-Gyöngyös-Miskolc-Sátoraljaújhelypontok mentén elképzelt „optimális” csehszlovák-magyar határvonal) kérdése sokkal inkább foglalkoztatta a cseh közvéleményt, mint a Szlovákiával, Kárpátaljávalkapcsolatos feladatok számbavétele. A kisebbségekkel szembeni ígéretek és kötelezettségvállalások szempontjai is gyorsan háttérbe szorultak mindaddig, amíg a német és magyar kisebbségi parlamenti képviselők radikális ellenkezése nem figyel-meztette a cseh politikai osztályt a csehszlovák nemzetállam alapvetően soknem-zetiségű jellegére. A mai határnál jóval délebbre tervezett csehszlovák-magyar ha-tárvonalat előkészítő úgynevezett második demarkációs vonal ügye az elmúlt évekcsehszlovák történetírásában is a korabeli érveléssel azonosuló elemzések tárgyá-vá vált.33

A csehszlovák államalapítás nagyhatalmi támogatásában a cseh és a szlováknemzeti önállóság felkarolása mellett kétségkívül igen fontos szerepe volt a Monar-chia katonai kikapcsolását célzó törekvésnek, valamint a régió pacifikálását előse-gítő államjogi megoldás mielőbbi – lehetőség szerint további francia, brit, amerikai,olasz beavatkozás nélküli – kialakításának. Ez a kérdés jórészt a békekonferenciaelőtt indított cseh, lengyel, jugoszláv, román katonai akciókkal, illetve a Magyar Ta-nácsköztársaság ellen indított csehszlovák-román hadjárattal lezárult. Ezzel párhuzamosan a régió nemzetállami szerkezetének kialakítása a wilsoni önrendelkezésielvek folyamatos átértelmezésével, a politikai, stratégiai, katonai, gazdasági, közlekedési céloknak egyre inkább alárendelten történt.

A nemzeti önrendelkezés történeti értelmezésében, értékelésében a cseh és aszlovák történetírás általában Masaryk és Benes érveit ismétli: Csehország eseté-ben a történeti államjog alapján egységesnek és oszthatatlannak tekintett történeti államterületről, Szlovákia és Kárpátalja esetében pedig a stratégiai, gazdasági,katonai rendezőelvek figyelembevételének szükségességéről. Érdemi viták kizárólaga cseh-szlovák viszonyról, a csehszlovák nemzetegység fikciójáról folytak. A hosszú

118 Szarka László

évtizedeken át külföldön élt és alkotó Zbynév Zeman cseh történész angolul és csehül is megjelent Benes-biográfiájában a szlovákkérdés megoldatlansága mellett arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1920. február 29-i első csehszlovák alkotmány azegységes csehszlovák nemzet államaként határozta meg a köztársaságot, de említést sem tett az ország lakosságának egyharmadát kitevő kisebbségekről.

Zeman szerint a történelem iróniája, hogy Wilson elnök tanácsára a nemzeti önrendelkezés jegyében vezetett háború eredményeként a nemzeti állam ideálját aleginkább vesztes Ausztriában és Magyarországon valósították meg. A mindösszefelerészben cseh és csupán kétharmadában „csehszlovák” állam ezzel együtt francia és brit minta szerint nemzetállamként jelent meg Európa térképén: „A Csehszlovák Köztársaság tehát elindult végzetszerű útjára, és rövid fennállása alatt valóbanhatalmas sikereket aratott. A világháború után kialakult államok közül a leghaladóbbak közé tartozott. A háború utáni káoszban és nyomorban Benes Csehszlovákiaszámára váratlan politikai és diplomáciai győzelmeket szállított. Maradt azonban akérdés, vajon sikerült-e ezeket a győzelmeket tartóssá tenni és megőrizni.”34

A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születésekor, a párizsi békekonferencia plenáris és bizottsági ülésein a nagyhatalmak saját geopolitikai érdekeik ésEurópa minél gyorsabb pacifikációja mellett arra törekedtek, hogy Köztes-Európábana győztesek sorába tartozó új államok gazdaságilag, katonailag egyaránt életképesnek és tartósnak bizonyuljanak. A békeszerződésekben rögzített döntések kétségkívül rendkívül kedvező startpozíciókat biztosítottak Lengyelország, Csehszlovákia,Románia és Jugoszlávia számára. A felsorolt államok belső konszolidációja, nemzetközi helyzetük stabilizációja azonban bizonyos mértékben kezdettől fogva rájukvolt bízva. Az 1938-1945 közötti hitleri új rend, majd pedig az 1948 után kialakultpax sovietica egyaránt azt bizonyította, hogy a nagyhatalmak által meghatározottmozgástérben Csehszlovákia eleve lemondott a belső megoldás lehetőségéről. Asoknemzetiségű állam kisebbségi nemzetei és kisebbségi közösségei részére megsem próbálta biztosítani azt az önkormányzati státust, amely már a két világháborúközötti időszakban is egyedüli garanciája lehetett volna a szlovák-, német-, kárpát-aljai kérdés belső megoldásának, a lengyel, magyar, zsidó kisebbségek helyzeténekméltányos rendezésének.

László Szarka

The born of the multi-nationality Czechoslovak nation-country in 1919. Arguments,

discussions at the peace conference in 1919 in paris

After the first world war, at the peace conference in Paris the Czechoslovakpeace delegation explained the country territorial requirements, that had beenalready known by the winning great powers, by complex argumentation. TheCzechoslovak state – with non-Czech population in half – by creating the con-struction of an artificial Czechoslovak state nation, by promising autonomy infavour of the more than 5 millión Czechoslovak minority population, tried todissolve uncertainty appearing behind the support of the great powers. Thestudy analyses the argumentation of the Czechoslovak requirements repre-sented by Foreign Affairs Minister, Edvard Benes, the bordér issues, tacticalelements in nationality problems. The ethno-political promises of the multi-national Czechoslovak nation-state at the peace conference in 1919 in Pariswere from the beginning in sharp conflict with missing self-administration solu-tion of the Slovak, Germán, Ruthenian, and Hungárián issue. Despitethe unfri-endly neighbourhood, includingthe Hitler-like Germany’s aggressive plans, thisis why the first republic could remained by itself in 1938.

Eiler Ferenc : „Kisebbségi külpolitika.” Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus Tevékenységében 1925-1938

I. A magyar kisebbségek nemzetközi aktivitásának keretei

Az európai nemzeti kisebbségek szervezeteinek a két világháború között is csakkorlátozott mértékben volt lehetőségük arra, hogy kilépjenek a nemzetközi politikaiporondra. Ilyen jellegű aktivitást lényegében két irányban fejthettek ki: egyrészt panaszosként petíciókat juttathattak el a Nemzetek Szövetségéhez, másrészt önállószereplőként bekapcsolódhattak néhány- meglehetősen korlátozott nyomásgyakorló erővel rendelkező – nemzetek feletti organizáció tevékenységébe.

A Népszövetség által garantált, regionálisan korlátozott nemzetközi kisebbségvédelem olyan lehetőséget kínált az aktivitásra, mely több szempontból is speciálisnak tekinthető.1 A jogsértést regisztráló egyházi, kulturális és társadalmi szervezetek, pártok vagy magánszemélyek ugyanis saját államukkal szemben kértek védelmet a nemzetközi szervezettől, a vélt vagy valós sérelmek orvoslásának kikényszerítését remélve. A panaszeljárás szabályainak értelmében azonban a kisebbségekszerepe a petíció Genfbe való eljuttatásával lényegében ki is merült, mivel a jogsértést elszenvedők nemzetközi jogalanyiságát nem ismerték el, s az eljárás továbbilépéseibe sem vonták be őket. Az 1929-es madridi tanácsülésen elfogadott reformokig a kisebbségi panaszosokat hivatalosan még arról sem értesítették ki, hogya Tanács foglalkozik-e petíciójukkal, vagy megelégszik az érintett állam válaszával,egyszersmind ad acta téve ezzel az ügyet.

1921 és 1938 között összesen mintegy ezer petíció érkezett a Titkárságra, sezek közül mindössze 473 felelt meg az előírt formai és tartalmi kritériumoknak. Arostán fennakadtaknak már esélyük sem volt arra, hogy egy, a Tanács tagjaiból alakuló hármas (később esetenként ötös) bizottság elé kerüljenek, mely az előzetes eljárás keretében hivatott volt dönteni arról, hogy a Tanács megindítsa-e a hivataloseljárást az ügyben, vagy sem. A legtöbb petíció az első világháborúból területi gyarapodással kikerült államok kisebbségpolitikáját kifogásolta: Lengyelországot 203,Romániát 78, Görögországot 41, Csehszlovákiát 36, Jugoszláviát 35 továbbíthatónak minősített beadvány panaszolta be.2 Az első évek akklimatizációs periódusában még jórészt a magyar kormány, a magyarországi bejegyzésű társadalmi szervezetek (Magyar Asszonyok Szövetsége,Bocskai Szövetség, Magyar-Székely Egyesület stb.) beadványai voltak túlsúlyban amagyar kisebbségek helyzetét számon kérő, Népszövetséghez és más nemzetközifórumokhoz eljuttatott panaszok között. A magyar pártok megalakulásával s azutódállamok politikai életébe való bekapcsolódásával ez a tendencia alapvetőenmegváltozott: ettől kezdve a kisebbségek politikai, társadalmi és egyházi szervezetei már maguk fordultak Genfhez. 1920 és 1938 között összesen 90 beadvány érkezett a magyar kisebbségek érdekében a Népszövetséghez, 12 pedig más nemzetközi fórumokhoz.3 A petíciók közül 47 foglalkozott romániai, 24 csehszlovákiai és19 jugoszláviai sérelmekkel.4 A magyar megkeresések jelentős részét a Titkárságelfogadhatónak, azaz formailag és stílusában is megfelelőnek találta, ezért továbbküldte a Tanácsnak, ahol a panaszok kivizsgálására Hármas Bizottságok alakulhattak. A legtöbb beadvány esetében a bizottságok tudomásul vették az államok petícióra adott válaszát, s lezárták az ügyet. Néhány esetben azonban a kormányok -még mielőtt az ügy a Tanács elé került volna – önként orvosolták a sérelmet, vagya Bizottsággal folytatott színfalak mögötti tárgyalások kompromisszumos megoldáshoz vezettek.

Legkorábban a csehszlovákiai magyar kisebbség élt a Nemzetek Szövetsége által számára biztosított lehetőséggel: az 1921-1925 közötti periódusban 14 petíciófoglalkozott panaszaikkal.5 Ezek után jelentősen visszaesett a petíciós aktivitás, scsak 1930-1932 között vált még egyszer intenzívebbé (6 beadvány). A csehszlovákiai panaszok legtöbbje – eltekintve az általános helyzetet kifogásoló petícióktól – akisebbségi szerződésben kilátásba helyezett kárpátaljai autonómia hiányát, az agrárreform és az állampolgárság megszerzésének visszásságait tette szóvá. A Nemzetek Szövetsége azonban mindent egybevetve nem váltotta be a petensek hozzáfűzött reményeit, mivel a Tanács rendre tudomásul vette a csehszlovák kormány beadványokra adott válaszait. A tény, hogy 1932 után már csupán egy petíciót juttattak el Genfbe, egyértelműen a bizalomvesztésnek tudható be.6

A magyar kisebbségek nemzetközi porondon folytatott tevékenysége azonbannem merült ki a sérelmek orvoslását kérő genfi megkeresésekben. Annál is inkább,mivel a kisebbségvédelmi eljárás rendje mindvégig passzív szerepre kárhoztattaőket. A nemzetközi politikai élet szürke zónájában azonban létezett néhány olyanszervezet, melynek érdeklődési körébe a kisebbségi problematika is beletartozott,s melynek tevékenységébe kisebbségi politikusok is bekapcsolódhattak. A húszasévek közepéig a két legfontosabb ilyen jellegű organizáció az InterparlamentárisUnió és a Népszövetségi Ligák Uniója volt.

Az Interparlamentáris Unió 1923-tól, az Etnikai és Gyarmati Kérdések Bizottsága létrehozása után időről időre napirendre tűzte a nemzetközi kisebbségvédelemkérdését. Mivel ülésein teljes jogú képviselőként csak a törvényhozásba bekerültpolitikusok vehettek részt, a jugoszláviai Magyar Pártnak lényegében esélye semvolt arra, hogy bekapcsolódjék a szervezet munkájába, mivel csak 1927-1929 között küldött képviselőket a belgrádi parlamentbe. A romániai Országos Magyar Pártis mindössze egyetlen alkalommal vett részt az Unió egyik bizottságának ülésén,amikor 1923. február 14-15-én Jósika Samu pártelnök maga helyett kiküldte Párizsba Willer Józsefet, az Országos Magyar Párt prominens személyiségét, későbbi parlamenti képviselőt. Az erdélyi politikus tíz pontból álló javaslatcsomagját azonban, melynek centrális követelése a kisebbségek jogi személyként való elismerésevolt, a szervezet meglehetősen hűvösen fogadta. 1923 júliusa után az OMP és anemzetközi fórum közötti kapcsolat egyszer s mindenkorra meg is szakadt.7 A szervezet konferenciáin tehát csak a csehszlovákiai magyar politikai elit képviseltettemagát, többnyire Szüllő Géza révén.8

A másik, nemzetek feletti szervezet, a népszövetségi eszme népszerűsítését ésterjesztését célul kitűző Népszövetségi Ligák Uniója 1921. október 15-én, Bécsbentartott tanácsülésén határozta el egy Kisebbségi Bizottság megalakítását. Ennekvonzereje már jóval nagyobb volt a magyar kisebbségek politikai szerveződései számára, ezért – amint lehetőségük nyílt rá – ők is megalakították saját, a többséginemzetet reprezentáló egyesülésektől független tagszervezeteiket. A magyar ligákéletre hívása, illetve bejegyeztetése azonban nem ment simán, mivel a kormányoktartottak attól, hogy a kisebbségi politikusok nemzetközi fellépése negatívan befolyásolhatja azt a képet, melyet országaikról a nemzetközi közvélemény előtt igyekeztek kialakítani. A Romániai Magyar Népliga Egyesület például a hatóságok akadékoskodása miatt csak 1927. május 14-én alakulhatott meg Székelyudvarhelyen.9Ráadásul a Romániai Népliga Egyesületek Szövetsége, melyben természetesen aromán nemzetiségű tagok voltak többségben, sikeresen blokkolta a magyar egyesület hivatalos felvételét egészen 1930-ig.10

Az 1928. július 15-én Szabadkán megalakult jugoszláviai magyar liga esetébenazonban már nem csupán az alapszabály jóváhagyása körüli bonyodalmak jelentettek problémát.11 A pártok 1929-es feloszlatását, a diktatúra kikiáltását követőenugyanis – a jugoszláv kormány kezdeményezésére – az új rendszerrel együttműködő Szántó Gábor egy konkurens egyesületet alapított, melyet a hatóságok azonnalhivatalosan be is jegyeztek- szemben a magyar közösség legitim vezetőinek korábbi kezdeményezésével.12

Legkorábban a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga alakult meg Losoncon, 1922 első felében, s ez a tagcsoport fejtette ki a legaktívabb tevékenységet aszervezet keretein belül.13 Bár az egyesület alapszabályát a hivatalos szervek 1925-ig nem hagyták jóvá, ez nem akadályozta meg a magyar küldöttek részvételét azUnió közgyűlésén és kisebbségi bizottságában.14 Az Interparlamentáris Unióhoz hasonlóan ebben a szervezetben is Szüllő Géza képviselte legtöbbször a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Szüllőt, aki 1925-ben az Országos KeresztényszocialistaPárt elnöke lett, erre személyes ambíciója, kitűnő nyelvismerete és félelmetesdebatter híre is predesztinálta. A szervezet vitáiban a konfliktusokat felvállaló, esetenként tudatosan kereső, meggyőződéses negativista politikus mindent elkövetettazért, hogy Csehszlovákia kisebbségpolitikáját a nemzetközi nyilvánosság előtt pellengérre állítsa, és a propaganda eszközét felhasználva Csehszlovákia nemzetközireputációjának lejáratásával előmozdítsa a területi revízió ügyét.15 A politikus szoroskapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökséggel és a külügyminisztériummal, s külföldi útjain begyűjtött tapasztalatairól rendszeresen tájékoztatta a magyar kormányszerveket.

A két nemzetközi szervezet számára azonban a kisebbségvédelem csupán egyvolt a sok vizsgálandó témakör közül, s tevékenységüknek csak egy szegmensét adta a kisebbségi kérdés. Bár kisebbségi bizottságaik mozgástere mindvégig meglehetősen szűk maradt, s elvi jellegű határozataiknak, ajánlásaiknak sem az államokra, sem a Népszövetségre nézve nem volt kötelező ereje, mégis egyfajta – erősenkorlátozott – nemzetközi nyilvánosságot biztosítottak a kisebbségek törekvései, sérelmei számára.16 Jelentőségüket azonban maguk a kisebbségi politikusok sem becsülték túl.17

1925-ben viszont alakult egy szervezet, melynek tematikájában már csupán a kisebbségvédelemmel szorosan összefüggő kérdések kaptak helyet, s melynek tag-sága kizárólag az európai szervezett nemzeti kisebbségekből tevődött össze. Az Eu-rópai Nemzetiségi Kongresszust Ewald Ammende észtországi újságíró és politikusalapította, s azt a célt tűzte ki elé, hogy a nemzeti kisebbségek reprezentatív szervezeteként a nemzetközi sajtónyilvánosságra és a kisebbségi szolidaritásra építveminél előbb olyan tényezővé nője ki magát, melynek hangjára a nagypolitika szerep-lői is odafigyelnek.18 Ez a szervezet kötötte le a magyar kisebbségek külpolitikai aktivitásának jelentős részét.

II. Magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszuson

A Kongresszus egy 14 éven át fennálló laza szervezet, önmeghatározása szerint„kongresszusi közösség” volt, melynek tagcsoportjai évente egyszer találkoztak -legtöbbször Genfben.19 Ezeken a többnyire háromnapos konferenciákon a választmány által előre meghatározott napirendi pontokat tárgyalták meg, s az összejövetelek végén a szervezet egységes állásfoglalásaként határozatokat fogadtak el, melyeket elküldték a Népszövetségnek és a sajtó munkatársainak is. A konferenciák közötti időszakban a különböző nemzetiségű csoportokat reprezentáló tagokból álló választmány volt jogosult lényegi kérdésekben döntést hozni. Az ügyek vitelét pedig 1925-től egészen az 1936-ban bekövetkezett haláláig főtitkárként maga az alapító,Ammende látta el, 1927-től bécsi állandó irodája élén.20 Természetes, hogy egy olyanorganizációban, melyben a tagok évente csak egyszer találkoznak, és több száz, esetenként több ezer kilométer távolságra élnek egymástól, a főállású titkár befolyásarendkívül megerősödik – még akkor is, ha hivatalosan egyetlen meghatározó kérdésben sem mondhatja ki a végső szót. így történt ez ebben az esetben is: Ammendeszemélyisége és kapcsolati hálója rányomta bélyegét a szervezet tevékenységére.

A Kongresszus nemzetközi elfogadtatása és zavartalan működése szempontjából Ammende már az előkészítés fázisában két fontos alapelvet tartott szem előtt:a szervezetnek el kellett ismernie a Népszövetséget a nemzetközi kisebbségvédelem legitim fórumának, elfogadva ezzel egyszersmind azt is, hogy az európai határok csak a Nemzetek Szövetsége előzetes kezdeményezése és beleegyezése esetén változtathatók meg, valamint hogy az egyes napirendi pontok megtárgyalásaközben a résztvevőknek tilos az államokat konkrét bírálat tárgyává tenniük. Amíg azelőbbi szabály egyértelműen a nemzetközi elfogadottság biztosítását célozta, azutóbbi megszorítás szerepe kettős volt. Egyrészt szerette volna kifogni a szelet azállamok oldaláról várható bírálatokból, másrészt igyekezett elejét venni annak, hogya tagkisebbségek az anyaállamok bírálata miatt egymás ellen forduljanak. Ennek agyakorlatnak két fontos következménye lett: a szervezet nem esett szét az időnkétfeszítőnek bizonyuló belső ellentétek ellenére sem, ugyanakkor azonban nyilvános tevékenysége szükségszerűen az elméleti kérdések boncolgatására korlátozódott,s így a külső szemlélő számára idővel ellaposodott.

A Kongresszus a külvilág felé független volt minden állami befolyástól, és működésének anyagi feltételeit – elvileg – maguknak a kisebbségeknek kellett előteremteniük. Valójában azonban a szervezet soha, egyetlen másodpercre sem volt mentesaz állami befolyástól. Bár a nemzetközi sajtó egy része a német kormány kezdeményezését sejtette az új szervezet mögött, ez nem felelt meg a valóságnak. Sőt, az Ammendeprojekt a német külügyminisztérium kifejezett tiltakozása ellenére – igaz,az Európai Német Népcsoportok Szövetsége bázisán és tapasztalatai alapján – indult be.21 Az Auswártiges Amt valójában csak 1928-ban döntött a szervezet anyagibebiztosítása mellett, ettől fogva azonban mindent el is követett azért, hogy a Kongresszusból Németország külpolitikai érdekeit jól szolgáló instrumentumot faragjon.22

A magyar kormány viszont már az első pillanatban felkarolta a kezdeményezést.Bethlen szabadsága idején magánbirtokán fogadta a német kisebbségi politikust,ami arra utalt, hogy a miniszterelnök komoly fantáziát látott az ötletben. Több szempontból is támogatandónak tartotta a tervezetet. Mindenekelőtt azt remélte tőle,hogy egy komoly propagandaértékű szervezet jelenik meg a nemzetközi politikai porondon, lehetőség szerint állandó irodával és saját lappal.23 Emellett természetesenabban is reménykedett, hogy a szervezet katalizátorként működve elősegíti majd anémet és a magyar kisebbségek revízióorientált együttműködését az utódállamokban. Ennek megfelelően a magyar kormányok a Kongresszus fennállásának 14 évealatt komoly összegekkel támogatták a szervezetet.24 Ammende később budapestilátogatásai alkalmával, valamint gyakori jelentéseiben rendszeresen beszámolt akülügyminisztérium vezető munkatársainak, így 1932-ig pl. a miniszter állandó helyettesének, Khuen-Héderváry Sándornak, a miniszterelnökség kisebbségi ügyekértfelelős államtitkárának, Pataky Tibornak, sőt alkalmanként magának Bethlen Istvánnak is terveiről, utazásai során szerzett tapasztalatairól vagy a nemzetközi szervezetek háza táján keringő hírekről.

Ammende a magyar kisebbségek politikai vezetőit is megkereste, hogy rábírjaőket a genfi konferencián való megjelenésre. A csehszlovákiai magyarok képviselőivel, a Népszövetségi Ligák Uniójának ülésein rendszeresen megjelenő s őt feltehetően már személyesen is ismerő Szüllővel és Flachbarthtal gond nélkül sikerültmegállapodnia. A romániai Országos Magyar Párt vezetői azonban csak azt követően adtak igenlő választ megkeresésére, hogy Budapesten és az erdélyi szászok vezetőinél is leellenőrizték a német politikust.25 Igazi nehézségekbe csak a jugoszláviai magyar politikai elitnél ütközött, ahol a vezető politikusok a megtorló intézkedésektől való félelmükben eleinte kereken elutasították a genfi út ötletét.26 Budapestegyértelmű és határozott nyomására volt szükség ahhoz, hogy végül ők is részt vegyenek az üléseken.27

Ettől kezdve a magyar kisebbségek minden évben elküldték képviselőiket a konferenciákra, ami rajtuk kívül egyedül a lengyelországi németekről mondható el. A delegáltak köre nem volt túlságosan széles: a Kongresszus ülésein összesen 16 magyar küldött vett részt legalább egyszer az évek során. Közülük azonban öten csakegy-egy alkalommal jelentek meg, így az ő szerepük valójában elhanyagolhatónak tekinthető. A szervezet ülésein legtöbbször Szüllő Géza képviselte a magyar kisebbségeket,aki a magyar csoportot megjelenítő alelnökként és választmányi tagként mind a tizennégyszer megjelent, s fel is szólalt a találkozókon. Ez rajta kívül mindössze a lengyelországi német Kürt Graebére, a Kongresszus szervezőbizottságának elnökérevolt igaz. Szüllő mellett a két másik meghatározó magyar politikus, a romániaiJakabffy Elemér tizenkétszer, a jugoszláviai Deák Leó pedig tizenegyszer utazott ezzel a megbízatással nyugatra, míg a csoport legfelkészültebb, nemzetközi hírű jogiszakértője, Balogh Arthur nyolcszor regisztráltatta magát.

A magyar küldöttek még a történelmi Magyarországon szocializálódott, jelentősrészben nemesi származású, többségükben jogvégzett személyek voltak, akik a magyar pártokban vagy azok holdudvarában komoly szerepet játszottak, s akikkelszemben a magyar miniszterelnökség nem fogalmazott meg fenntartásokat.28 Tizennégyen pártjaik országos vezetőségéhez tartoztak, kettejüket pedig elsősorban újságíróként, illetve közíróként tartottak számon. A magyar delegáltak felét a két világháború között legalább egyszer parlamenti képviselővé választották. Szüllő Géza,Jakabffy Elemér, Balogh Arthur és Jósika János többször is bekerült a törvényhozásba, Esterházy Jánost, Jaross Andort, Strelitzky Dénest és Sulyok Istvánt pedig egyszer-egyszer választották képviselővé. A résztvevők többsége egyúttal a Népszövetségi Ligák Uniójának magyar tagozataiban is vezető tisztséget töltött be.

A magyar csoport tagjainak és az illetékes magyarországi kormányszerveknek aKongresszussal kapcsolatos alapállása azonos volt, s ez volt a biztosíték arra, hogya szervezet működésére befolyással rendelkező magyar aktorok lényegében – eltekintve néhány összezördüléstől – a stratégiai kérdésekben problémamentesen működtek együtt. A szereplők a magyar külpolitikának ezt a mellékszálát is az axiómának számító revíziós törekvések összefüggésében értékelték. A szervezet szerepétmindenekelőtt a nemzetközi közvélemény kisebbségi kérdések iránti érdeklődésének felkeltésében, illetve fenntartásában látták. Ezzel összefüggésben természetesen olyan lobbieszköznek is tartották, mely bevethető a Népszövetség garanciaeljárásának megváltoztatására irányuló nemzetközi akciókban. Végül, de nem utolsósorban olyan fórumot láttak benne – legalábbis az első időkben -, amely jelentősen hozzájárulhat az utódállamok német és magyar kisebbségeinek politikai közeledéséhez, a magyarok irányában meglehetősen rezervált német kisebbségek revízióra hangolásához. Ennek megfelelően a Kongresszus történetének magyar szempontból való korszakolásánál a szervezet irányvonalához s ezzel összefüggésben anémet szereplőkhöz való viszony tekinthető meghatározónak.

Az első, 1925-1929 közötti időszak – mindent egybevetve – a harmonikusegyüttműködés jegyében telt. Az első öt évben kiépültek és megszilárdultak a Kongresszus szervezeti keretei, és az évenkénti konferenciák szisztematikusan feldolgozták a kisebbségi problematika aspektusait, a szervezet pedig kialakította elvi álláspontját csaknem minden lehetséges kérdésben.29 Igaz ugyan, hogy a lengyel ésa németországi kisebbségek arra hivatkozva, hogy számukra nem felel meg a kulturális autonómia németek által különösen forszírozott követelése, valamint hogy aKongresszus nem hajlandó nemzeti kisebbségként elismerni és sorai közé fogadnia németországi frízeket, elhagyták a szervezetet, de ez nem robbantotta szét aközösséget.30 Azt azonban nem sikerült elérni, hogy a Nemzetek Szövetsége partnerként fogadja el, s a Népszövetség reformjára 1928-29-ben indult nemzetközi akcióban való részvétele sem hozta meg a remélt eredményt.31

Ebben az időszakban mind a magyar kormányszerveket, mind a magyar küldöt-teket alapvetően a kivárás jellemezte. A miniszterelnökség és a külügyminisztériumszabályosan folyósította Ammende számára az összegeket (ekkoriban mégFlachbarthon keresztül), a küldöttek pedig kivették részüket mind a kongresszusokelőkészítéséből, mind a konferenciák tevékenységéből. Volt azonban néhány jel,ami előre vetítette a magyar csoport és a kongresszus vezetősége között kiéleződőfeszültség képét. Bár Budapest tisztában volt azzal, hogy a szervezet nem támaszthat olyan követeléseket a Népszövetség és az államok felé, melyek gyökeresen ellentmondanak a békeszerződéseknek, s ezért megértéssel viszonyult az elméletimunka ideiglenes előtérbe helyezéséhez, a csehszlovákiai küldöttek, Szüllő Géza ésFlachbarth Ernő egyre türelmetlenebbül követelték a főtitkártól az akadémikus megközelítés feladását és az egyes kisebbségeket ért konkrét sérelmek megtárgyalását.32 Ezzel kapcsolatban Budapest azt is kénytelen volt regisztrálni, hogy az időszakvégére a szervezetben egyre egyértelműbbé vált a német csoport, s rajtuk keresztül a német külügyminisztérium befolyásának előretörése.33 Ráadásul a német-magyar kisebbségi kapcsolatok javítása sem haladt előre. Igaz ugyan, hogy az 1928-as konferencián a romániai kisebbségek egy szándéknyilatkozatot írtak alá jövőbeni politikai lépéseik összehangolásáról, de ez a megállapodás nem volt hosszú életű, mivel még abban az évben a német párt a választásokon a kisebbségi blokk ötletét elvetve a kormánypárttal lépett szövetségre.34

Az 1929 és 1932 közötti időszakra az összjáték akadozása és a magyar fenntartások szaporodása volt jellemző. Ennek nyitányaként a magyar csoport egységesszínfalak mögötti fellépésével 1929-ben ki kényszerítette a Kongresszus vezetőségétől egy olyan könyv megjelentetését, amely tételesen beszámolt a tagkisebbségek helyzetéről, országonkénti és kisebbségenkénti bontásban.35 A kötet a konkrétsérelmek nyilvánosságra hozásának jegyében született, valójában azonban továbbra sem mozdította elő a konferenciákon a teoretikus munka konkrét bírálatokkal való felváltását.36

Időközben Ammende pozíciói is meginogtak Budapesten. Két éven keresztülugyanis nem volt képes elérni, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség miniszterelnökség által legitimnek tartott vezetőit a diktatúra kikiáltása után időben kiengedjék akongresszusokra. Pataky ezért nyomás alá helyezte a főtitkárt, akinek ettől kezdvesikerült elérnie, hogy Deák időben megkapja útlevelét.37 Ez a „kisiklás” már önmagában véve is rossz pontnak számított Budapesten, de a főtitkár azon törekvése,hogy a szláv kisebbségek nyomásának engedve a magyarországi szlovákok legitimvezetőit is bekapcsolja a szervezet tevékenységébe, a helyzetet még inkább elmérgesítette. Ammende, aki két tűz között találta magát, személyesen Bethlentől kérttámogatást Szeberényi Lajos békéscsabai esperes számára.38 A miniszterelnökségfigyelmét felhívta arra, hogy ellenkező esetben a csehszlovák propagandagépezetteljes erővel Magyarország kisebbségpolitikája ellen fordul, s ezáltal Budapest anemzetközi közvélemény szemében vádlóból vádlottá válhat. Ennek ellenére Bethlen mindössze arra adott engedélyt, hogy Szeberényi a kormány bábszervezeténekvezetőjével, Bernolák Nándorral együtt utazzék ki Genfbe.39 Bár az esperes végülnem vett részt a Kongresszus ülésein, s a szlovákkérdés is egyszer s mindenkorra

130 Eiler Ferenc

lekerült a napirendről, az eset a főtitkár budapesti kapcsolataiban súlyos bizalmiválságot okozott.

Az utolsó hat év során lényegében állandósult a feszültség a Kongresszus vezetősége és német csoportja, valamint a magyar aktorok között. Az előző időszakhozképest mindenképpen komoly változást jelentett, hogy Bethlen hatalomból való távozásával és Kánya Kálmán miniszteri székbe kerülésével a főtitkár pozíciói jelentősen meggyengültek Budapesten. Kánya személyes ellenszenvet táplált Ammendeiránt, mivel az őt berlini követ korában állítólag felelősségre vonta a magyar nemzetiségpolitika hibái miatt, s a befektetett összeget sem tartotta arányosnak a Kongresszus által hajtott haszonnal.40 A magyar csoport kiléptetésének kérdése ettőlkezdve visszatérő téma lett a miniszterelnökség és a külügyminisztérium egyeztetésein. Pataky egyetértett ugyan Kánya fenntartásaival, de Szüllő és Jakabffy bennmaradás mellett felhozott érveit elfogadva megegyezett a külügyminiszterrel a támogatás további – bár csökkentett mértékű – folyósításáról. Az illúzióikat már régen elvesztett magyar kisebbségi vezetők több szempontból is fontosnak tartották a további részvételt: egyrészt tartottak attól, hogy távolmaradásuk esetén a kormányokhoz lojális kisebbségi politikusok jelennének meg a konferenciákon, másrészt nemszívesen mondtak volna le arról a lehetőségről, hogy évente egyszer a három országmeghatározó magyar politikusai zavartalan körülmények között találkozhassanak,ráadásul a Népszövetség székhelyén.41

A magyarországi német kisebbség képviselete körül kirobbant botrány továbbmélyítette az ellentéteket a magyar és a német csoport között. A német külügyminisztérium és az Európai Német Népcsoportok Szövetsége ugyanis a miniszterelnökséghez közel álló Magyarországi Német Népművelődési Egyesület vezetője,Gratz Gusztáv helyett inkább a radikálisabb, a kormány kisebbségpolitikáját mélyenelítélő s azzal nyilvánosan szembe is helyezkedő Basch-csoportot hívta meg – Budapest és a magyar küldöttek háta mögött. Ez a vita – mely hozzájárult ahhoz, hogyJakabffy Elemér a radikalizálódó német csoporttal való közösségvállalás elutasít-sa miatt elhagyja a szervezetet – a Kongresszus története alatt már nem jutottnyugvópontra.42 Az utolsó két évben csak úgy sikerült elkerülni a nyílt szakítást, hogya magyar és a német csoport megállapodást kötött arról, hogy a magyarországi német kisebbség egyetlen politikusa sem jelenik meg teljes jogú képviselőként a szervezet rendezvényein.

III. A csehszlovákiai magyar küldöttek és a Kongresszus

A magyar csoport ugyan kifelé mindvégig egységesen lépett fel a Kongresszus plenáris és bizottsági ülésein, vezető személyiségeinek viszonya a szervezethez a harmincas évek első harmadáig mégsem volt tökéletesen azonos. Ez a különböző attitűd részben az érintettek eltérő személyiségében gyökerezett, részben a Kongreszszus céljainak és követett taktikájának eltérő megítélésében. A magyar küldöttekközül a Csehszlovákiából érkezők voltak a legkevésbé türelmesek a főtitkár és azelnök által képviselt mérsékelt, a szervezet alapszabályához konzekvensen ragaszkodó, a kisebbségi problematika elméleti szintű feldolgozását előnyben részesítő, aszervezet túlélését mindenek előtt fontosnak tartó stratégiával szemben. Szüllő,Flachbarth, Jaross és Esterházy között ebben a kérdésben nem volt nézeteltérés.

A csehszlovákiai magyar küldöttek, és felszólalásaik

a) előadás; b) hozzászólás; c) üdvözlő beszéd

Ammende és Szüllő között szinte kezdettől fogva tapintható volt a feszültség, melynek az volt az oka, hogy Szüllő a Kongresszust szigorúan a kisebbségi propagandanemzetközi színterének tekintette, míg Ammende helyet keresett szervezetének anemzetközi politikai porondon, és semmi sem hiányzott neki kevésbé, minthogy aradikális hangvétel eluralkodása esetén a Kongresszust revizionista gyülekezetnekkönyveljék el.43 Ez nemcsak a Népszövetség és a sajtó előtt lehetetlenítette volnael teljesen a szervezetet, de a német kormányt is támogató hozzáállásának gyökeres felülvizsgálatára késztette volna.

Szüllő a választmányi üléseken, sőt némileg enyhébb formában a kongresszusokon is ugyanazt a taktikát és stílust képviselte, melyet a csehszlovák parlamentben.44Nem véletlen tehát, hogy a Németországi Népszövetségi Liga képviseletében 1926-ban megfigyelőként Genfben megjelenő Ottó Junghann rá utalva azt jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy „a magyaroknak természetükhöz híven kevésbéfontos az egyes problémák szakszerű feldolgozása, és ők a nemzetközi kisebbségimozgalmat mindenekelőtt közvetlen propagandahatása alapján szemlélik.”45 Szüllőugyanis már ekkor, a második konferencia nyitónapján megsemmisítő kritikát akartgyakorolni megnyitóbeszédében a Népszövetség fölött, s csak az elnökség nyomására volt hajlandó kihúzni szövegéből a legkeményebb megállapításokat.46

A magyar politikus ugyanakkor elismerte Ammende képességeit, akit valóban tehetséges, komoly nemzetközi kapcsolati tőkével rendelkező embernek tartott.47 Viszont már 1928-ban kialakult benne az az – alapjában véve helyes – meggyőződés,hogy a főtitkár elsősorban a német érdekeket szolgálja, a magyar törekvéseket pedig igyekszik háttérbe szorítani.48 Szüllő ezt természetesen nem nézte tétlenül, s aválasztmányi üléseket gyakran harctérré változtatta. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hozzáállásával nem sok hívet szerzett magának kollégái között, s azt isérezte, hogy Ammende nem kedveli, sőt egyenesen tart tőle.49 Ebben nem is tévedett. A főtitkár 1928 augusztusában a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjénél tett látogatása során panaszt is tett Szüllőre, mivel attól tartott, hogy acsehszlovákiai magyar politikus nemzetközi porondon való fellépéseivel komoly károkat okozhat a kisebbségek ügyének. Ammende észrevételét ekkoriban mégJakabffy is osztotta. Szerinte ugyanis a csehszlovákiai politikus agresszivitása, személyeskedése a konferenciákon mindenkiben antipátiát keltett, ezért azt javasoltaaz illetékeseknek, hogy figyelmeztessék Szüllőt és Flachbarthtot arra, hogy előadásaikat már-már tudományos objektivitással tartsák meg, s óvakodjanak attól, hogyviselkedésük alapján a Rothermereakció propagandistáinak tartsák őket.50

Túlzás lenne azt állítani, hogy a két egymástól teljesen eltérő habitusú politikusközött komoly ellentét vagy tartós feszültség lett volna. Arról nem is beszélve, hogy

132 Eiler Ferenc

magyar kisebbségi politikusként mindkettőjük végső célja megegyezett. A konstruktívabb, objektivitásra törekvő Jakabffy egyszerűen nem tartotta célravezetőnekSzüllő tudatosan felvállalt konfliktuskereső, cinikus stílusát. Fenntartásaihoz feltehetően hozzájárult az is, hogy Szüllőben érezhetően jelen volt az utódállamok vezető népeivel szemben érzett magyar felsőbbrendűségtudat is, melyet az erdélyiJakabffy mindig is kifejezetten károsnak tartott.51 Az elégedetlenség azonban kölcsönös volt, mert Szüllő alig egy hónappal később a következőket írta a külügyminisztériumnak Jakabffyról: „Jakabbfynál bizonyos felvilágosításokra van szükség,mert ő öncélnak gondolja a kisebbségi konferenciát, meg van hatva annak nagyságától, és nehezen tudja belátni azt, hogy a mi célunk nem az, hogy mi megelégedettkisebbségek legyünk valamely országban, de a mi végső célunk az, hogy mi ne legyünk abban az idegen országban kisebbségek.”52

Az 1928-tól kezdve szintén Bécsben élő, Ammendével egyébként szorosanegyüttműködő elnök, az olaszországi szlovén Josip Wilfan iránt Szüllő kifejezett ellenszenvet táplált. Ennek több oka is volt. Az elnök a magyar politikussal ellentétben óvatos, főleg közvetítő szerepre törekvő személyiség volt. Ráadásul szoros kapcsolatban állt a jugoszláv külügyminisztériummal, s ezért Szüllő a magyar érdekekkel törvényszerűen szembenálló szláv lobbi egyik vezéralakját látta benne.53 Mindenfenntartása ellenére tisztában volt azonban azzal, hogy a Kongresszusnak szüksége van Wilfanra, mivel távozása esetén még inkább nyilvánvalóvá vált volna a szervezet német és magyar orientációja.54 Ennek ellenére távol állt tőle, hogy kerülje vele a konfliktusokat, s ezeket az ütközéseket Wilfan meglehetősen nehezen viselte.Az 1937-es bécsi választmányi ülésen történtekről például a következőképpen számolt be: „Wilfan egy prófétai szellemű beteg szlovén agitátor. Újból majd megütöt-e a szél, amikor rámásztam. Mindenesetre látom azt, hogy hogy gyűlölnek bennünket a szlávok, de ez ad nekem erőt.”55 A Szüllő által regisztrált ellenérzés valóbanélt Wilfanban, és nemcsak azért, mert az ő stílusától meglehetősen távol állt annakrámenőssége. A Kongresszus elméleti kérdéseket boncolgató gyakorlata valójábanmegfelelt neki, s ez ellen feltehetően a jugoszláv kormány sem emelt vétót, mivelaz alapszabály nem engedett teret az elszakadási törekvések artikulálásának. AKongresszus „akadémikus jellege miatt” Szüllő egyébként nemcsak az elnököt ésAmmendét kárhoztatta, hanem a zsidó csoport vezetőjét, Leo Motzkint is.

A Szüllő jelentéseiben szereplő német kisebbségi politikusok közül talán a cseh-szlovákiai Wilhelm Medingerről és a lettországi Paul Schiemannról volt a legjobb véleménnyel. Medinger azonban 1934-ben elhunyt, a demokrata meggyőződésűSchiemann pedig a nemzetiszocialista hatalomátvétel után gyorsan elvesztette addigi meghatározó szerepét a német kisebbségek nemzetközi aktivitásának szervezésében, s visszavonult a Kongresszustól. Ekkor már lényegében az új rezsimmelfeltétlenül együttműködő Werner Hasselblatt, az Európai Német Népcsoportok Szövetsége berlini irodavezetője kezében volt a német kisebbségi vezetők koordinálása, aki Ammende halála után Uexküllre támaszkodva – Wilfannal együttműködve -átvette a szervezet tényleges irányítását. Szüllő hozzájuk fűződő kapcsolatát is amagyar érdekek szempontjából értékelte. Bár egyáltalán nem rokonszenvezett anemzetiszocialista ideológiával, a szervezetben 1934 után megerősödő radikálisnémet vonal képviselőit mégsem elsősorban világnézeti alapon kritizálta, hanemaszerint, hogy gyakorlati lépéseik mennyire feleltek meg az általa egyedül helyesnek

„Kisebbségi külpolitika” 133

vélt magyar elvárásoknak.56 Az általa „náci féle kábult hegeli meghatározásoktólkonfúzussá lett félfilozófus”-ként emlegetett Hasselblatton lényegében ugyanaztkérte számon, mint Ruthán, a Szudétanémet Párt külpolitikusán, nevezetesen, hogytúlságosan passzív.57 Hasselblatt és Szüllő között a viszony végül annyira megromlott, hogy a magyarországi németek képviselete körül évek óta tartó huzavona az 1938-as stockholmi konferencián már kölcsönös fenyegetésbe és egymás nyílt kioktatásába torkollott.58

Flachbarth, Esterházy és Jaross lényegében osztotta Szüllő álláspontját, s ők isigyekeztek tágítani a szervezet általuk túl szűknek érzett kereteit. Ezért mindhárman többször is megszegték az államok nyilvános bírálatát tiltó szabályt. Rajtuk kívül csak a lengyelországi ukránokat kellett az üléseket levezető elnöknek többszörrendreutasítania. A részletekbe menő tárgyalás és a kemény, kritikus, államokat ismegnevezni kívánó új hang magyar követelése nem merült ki a Helyzetjelentések című kötet megjelenéséért folytatott küzdelemben. 1930-ban, első kongresszusi felszólalásában például Jaross Andor nagyrészt a háborúból területi nyereséggel kikerülő közép-európai kisállamok diszkriminációs gyakorlatával foglalkozott.59 Keménykritikával illette Lengyelországot, Romániát, Görögországot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ezzel súlyosan vétett a Kongresszus alapszabálya ellen, s erre Wilfan nyomatékosan fel is hívta a figyelmét.60

Ilyen előzmények után valójában egyáltalán nem volt meglepő, hogy az 1932-esbécsi kongresszuson az elnök és az amúgy is radikális csehszlovákiai magyar csoport között kenyértörésre került sor. Esterházy János ugyanis ahelyett, hogy a napirendi pontról kezdett volna beszélni, a csehszlovák kormány diszkriminációs politikáját állította pellengérre.61 Beszédét Wilfan háromszor is félbeszakította, és élénkpolémia alakult ki a fiatal magyar és az idősebb szlovén politikus között. Az elnökEsterházyt a Kongresszus alapszabályára hivatkozva többször is rendreutasította, őazonban nem engedett, s ezért Wilfan félbeszakította az ülést, a teremből kivonulva pedig szívrohamot kapott. A délutáni ülésen egy rövid, de annál keményebb hozzászólásban Jaross is felsorakozott Esterházy véleménye mögé: „Eljön az idő -mondta -, amikor a Kongresszusnak radikálisabb álláspontra kell helyezkednie. Asok teoretikus vita ma már nem érdekli a kisebbségi népeket. Ezek jelentős, azegész föld figyelmét felkeltő szavakra várnak.”62

Szüllő a húszas évek végén a miniszterelnökségnek írt jelentéseiben többször iselítélően nyilatkozott a szervezetről. Ebben az is szerepet játszott, hogy egyre inkább úgy érezte, az irányítás egyértelműen a német csoport kezébe megy át. Annakpedig nem volt érdeke a Kongresszus hangvételét radikalizálni, pláne azután nem,hogy Németország 1933-ban kilépett a Népszövetségből. Ugyanakkor azonban aharmincas évek közepén a német csoport akciót indított a nagy-britanniai nyilvánosság megdolgozására, 1937-re pedig tervbe vette egy londoni kongresszus megtartását. A szigetországi akció valódi célja német részről abban állt, hogy a Szudétanémet Párt politikusai számára legális fellépési lehetőséget teremtsen, s az angolközvéleményt tájékoztassa a csehszlovákiai németek sérelmeiről és követeléseiről.63

A magyar külügyminiszter is támogatandónak tartotta a londoni konferencia ötletét, mivel a szudétanémet előretörést a magyar kisebbség érdekei szempontjábólis pozitív fejleményként értékelte.64 A kongresszus végül az előző konferenciákhoz lényegében hasonlóan zajlott le. Az előadók elsősorban arra koncentráltak, hogy aNépszövetség elégtelen működését pellengérre állítsák, az időszerűvé vált reformszükségszerűségét hangsúlyozzák, és a kisebbségi autonómia lehetséges konfliktusrendező volta mellett érveljenek.65 Emellett követelték, hogy az esetleges népszövetségi reform kérdésében a szervezetet ismerjék el teljes jogú tárgyalópartnernek. Feltűnő volt ugyanakkor, hogy a megjelent képviselők fele német volt, s közülük is kiemelkedett a Csehszlovákiából érkezettek száma.66 Szüllő a záróegyenlegmegvonásakor ugyan alapvetően hasznosnak tartotta a londoni kongresszust, véleménye azonban korántsem volt olyan pozitív, mint német kollégáié. Hasselblattal ellentétben ő sem a szervezést, sem a sajtóvisszhangot nem tartotta kielégítőnek.Ráadásul szerinte a rendezvényt a német küldöttek nagy száma miatt egyértelműen német ügyként kezelték, s ez sokat levont annak propagandaértékéből.67

A Szudétanémet Párt belpolitikai megerősödéséből következő feszítőerőnek voltköszönhető, hogy Szüllő – félretéve erős ellenérzését – hajlandó volt a magyarországi németek képviseletének kérdésében egy Jakabffyénál visszafogottabb, az ellentétet ideiglenesen szőnyeg alá söprő álláspontot elfoglalni.68 Szüllő a magyarországi németek ügyét alárendelte a csehszlovákiai politikai helyzetnek. Bár aggasztónaktartotta, hogy a „magyar nemzeti alapon szervezett és a magyar állam által is támogatott” Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet, jobban mondva a Gratzféle irányzatot a Kongresszusban aktív szerepet vivő német küldöttek kerekperec elutasították, a Csehszlovákia további gyengítéséhez esetlegesen hozzájáruló londoni konferencia érdekében mégis elfogadhatónak tartott egy olyan kompromisszuot, melynek értelmében egyetlen magyarországi német sem jelenhetett meg hivatalosan az üléseken. Érvei végül meghallgatásra találtak, s Budapest is beleegyezett az „ideiglenes fegyverszünetbe”.69

Az 1938-as stockholmi kongresszus után azonban a csehszlovákiai magyar politikus már azt javasolta a magyarországi illetékeseknek, hogy a magyar csoportotazonnal léptessék ki a Kongresszusról, s ezáltal „likvidálják” az immár teljesen haszontalan szervezetet. Bármennyire is felbosszantotta azonban Szüllőt Hasselblatttúlságosan is öntudatos, kioktató fellépése, kizárt dolog, hogy a pillanatnyi benyomások hatására döntött volna így, hiszen a szervezetet évek óta nem tartotta sokra, a német vezetőket pedig eddig sem becsülte túlságosan. Sokkal valószínűbbnektűnik, hogy a nagypolitikai események érlelték meg benne ezt az álláspontot. AzAnschluS után ugyanis Csehszlovákia körül is egyre jobban szorult a hurok, s vár-ható volt, hogy a területi revízió ideje rövid időn belül mindenképpen elérkezik. Ilyenkörülmények között pedig egy amúgy is leszálló ágban lévő szervezet már nem sokhasznot hajthatott.

A müncheni egyezmény után a német kisebbségi politikusok még megpróbáltakéletet lehelni a szervezetbe, és 1939-ben rendezni akartak még egy konferenciát.A főtitkár az előkészítés során megjelent Budapesten, de a magyar csoportok részvételére nézve nem kapott egyértelmű ígéretet, mivel Csáky külügyminiszter – elődjéhez hasonlóan – fölöttébb szkeptikus volt a Kongresszus értelmét illetően.70Amennyiben a magyar küldöttek részvételével mégis megrendezték volna az összejövetelt, akkor a szlovákiai magyar kisebbséget – megegyezés szerint – az első bécsi döntés után magyar állampolgárrá lett Szüllő Géza helyett Esterházy János képviselte volna…

Ferenc Eiler

„mlnority foreign policy.” participation of hungarians llving in czechoslovakia in

THE ACTIVITIES OF THE EUROPEAN NaTIONALITY CONGRESS 1925-1938

The European Nationality Congress established in 1925 set the goal to growintő such extents to command the attention of big politics’s participants asthe representative organisation of European nationality minorities, building oninternational press public and minority solidarity. The communities ofHungarians living in Jugoslavia, Románia, and Czechoslovakia sent their representatives to the organisation’s conferences organised yearly, who witheach other and in cooperation with the Hungárián government made efforts torightly influence the organisation’s direction and interests of the Hungáriánminority, and to harmonise them with the revision Hungárián efforts as muchas possible. In the Congress they first of all saw such a programme tool thatoffers the opportunity to keep the issue of unfairness of peace treaty in theeye of the international public opinion up-today constantly. Obviously, it was also pleasing for them that the Congress made constant efforts for the sakeof increasingthe effectiveness of minority protection.Theirthird importantgoalwas building on cooperation within the organisation, to harmonise theHungárián parties with leading Germán minority politicians of succession states.

The Hungárián minority living in Czechoslovakia through the whole durationof the organisation’s existence was practicably represented by Géza Szüllő,who at the same time as the representative of the Hungárián group, was the Vicepresident of the organisation. Expect for him, through a few years, ErnőFlachbarth, János Esterházy and Andor Jaross alsó joined the organisation.The Hungárián politics living in Czechoslovakia were very active at the conferences, and with their determined, critical representation many times got intőserious conflicts with the leaders of the organisation’s other nationalities,mainly Germans. The study introduces the activities of Hungárián representatives, while gives special attention to the relationship of Hungárián minoritypolitics with Budapest.

Impresszum 2005/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok 

GÁL ZSOLT: A privatizáció három útja és tanulságai Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon
GAUCSÍK ISTVÁN: Sas Andor gazdaságtörténeti munkái
VADKERTY KATALIN: Németek és magyarok Pozsonyban 1945-1948 között
JURAJ MARUŠIAK: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (1. rész)
HUSZÁR ÁGNES-RADOSLAV BEŇUŠ: Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-ben
LAMPL ZSUZSANNA: A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak

Agora

SZŐKE JÓZSEF: Történelem és történések. Reflexiók A Csemadok és a prágai tavasz című könyv kapcsán

Közlemények

LISZKA JÓZSEF: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban?

Konferencia

Dél-Szlovákia gazdasági fejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok (Lelkes Gábor)

Mítoszok és előitéletek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet konferenciája Csölösztőn (Simon Attila)

Dokumentumok

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Könyvek

Kontra Miklós-Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. (Hodosy Szabolcs)

Sándor Anna: A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (Presinszky Károly)

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie 2003-2004 (Gecse Annabella)

Bárdi Nándor: Tény és való (Gaucsík István)

Gál Zsolt: A privatizáció három útja és tanulságai Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon

Az állami tulajdon magánkézbe adása a posztszocialista rendszerváltozások egyiklegfontosabb, megkerülhetetlen feladata volt. A Cseh Köztársaság, Szlovákia ésMagyarország kormányai szinte az összes létező privatizációs technikát alkalmazták, mégis mindhárom országban egy magánosítási forma volt a meghatározó.Csehországban a vagyonjegyes (kuponos) privatizáció, Szlovákiában a hazai magánszemélyeknek való kedvezményes eladás, Magyarországon pedig a nemzetközi versenypályázatokon keresztül történő értékesítés. E tanulmány célja a három rendszerváltó ország által bejárt magánosítási út elemzése és összehasonlítása, valamint az ebből eredő tanulságok levonása.

1. Csehország – a gyors és igazságos magánosítás kísérlete

A cseh átalakulás (1992-ig gyakorlatilag az egész csehszlovákiai gazdasági rendszerváltozás) a Václav Klaus pénzügyminiszter – majd miniszterelnök – és a köréjetömörülő reformközgazdászok irányításával zajlott le.1 A reform a sokkterápia elvére épült. A nemzeti fizetőeszközt 1990 második felében több hullámban radikálisanleértékelték,2 az árak túlnyomó többségét 1991. január l-jétől szintén sokkszerűenfelszabadították, és a külkereskedelmet is liberalizálták.3 A privatizációt is megpróbálták radikálisan és a lehető leggyorsabban levezetni. Mivel a cseh költségvetésaz átalakulás éveiben is kiegyensúlyozott volt (az első években minimális deficitekjelentkeztek, amelyeket nagyon hamar költségvetési többlet követett 1996-ig), ésaz államadósság is alacsony szinten maradt, ezért a költségvetés oldaláról nem létezett nagy nyomás a privatizációs bevételek maximalizálására. (Éles ellentétbenMagyarországgal vagy Lengyelországgal.) A magánosítás fő célja így nem az abból származó bevételek növelése volt, hanem a gyorsaság és a szociális igazságosság.Ezen szempontok alapján látszott a legelfogadhatóbbnak a vagyonjegyes (kuponos)privatizáció. Az 1991 és 1997 között magánosított mintegy 695 milliárd koronányivagyonból 342 milliárdnyit (tehát nagyjából az összérték felét) privatizáltak vagyonjegyek segítségével.4 A két hullámban (1992/93 és 1994/95) lezajlott kuponos privatizáció lényege az volt, hogy a lakosok térítésmentesen vagyonjegyeket kaptak,amelyeket aztán vállalatok részvényeire cserélhettek vagy eladhattak a befektetésialapoknak. Minden állampolgár egyenlő arányban részesült az így (szó szerint) szétosztott korábbi „kollektív” tulajdonból (amelyet korábban közösen „teremtettek”).Az állami vagyon másik felét számos más technika segítségével privatizálták a nyilvános árverésektől kezdve a pályázatokon és kárpótláson át a közvetlen eladásig.Érdemes megjegyezni, hogy még ennek a (nem a kuponos privatizációba tartozó) vagyonnak több mint a felét is ingyen ruházta át az állam a helyi önkormányzatokra,más szervezetekre vagy a kárpótlás keretében osztotta szét azt. A fent említett 695milliárdnyi vagyonnak így csak az egynegyedét adták el pénzért. Ez jól mutatja, hogyegyáltalán nem az eladásból származó bevételeken volt a hangsúly. Az a tény is erre utal, hogy a még 1997-ben is állami kézben lévő, a becsült nemzeti vagyon nagyjából negyedét kitevő (névértéken kb. 200 milliárd koronát érő) vállalatok épp a legértékesebb, ún. stratégiai cégek voltak, amelyek eladásából a kormány a legjelentősebb bevételeket remélhette (az energetikai és telekommunkációs nagyvállalatokés a pénzintézetek többsége) (Ceská… 1999, 143).

A radikális gazdasági reform eleinte valóban sokkszerű megrázkódtatásokkaljárt a lakosok számára. Jórészt az árliberalizáció miatt például 1991-ben az infláció56%-ra ugrott, a reáljövedelmek 1989 és 1991 között 27%-kal csökkentek, a bruttó hazai termék 1990-92 között mintegy ötödével visszaesett. Nagyon hamar jelentkeztek viszont a kedvező jelek. A gazdasági visszaesés már 1993-ban megállt, azinfláció 1994-től 10% alá esett, gyorsan nőtt az ország kivitele, miközben a munkanélküliség minimális szinten maradt és a bérek újra növekedésnek indultak. A kedvező folyamatoknak köszönhetően Csehország a régió sikerországává vált, a makrogazdasági adatok tükrében sokan máris cseh gazdasági csodáról beszéltek. A Világbank 1999-es jelentése is elismeri, hogy: „A Cseh Köztársaság 1995 végén a régió sikerpéldájának számított. Az egyik legalacsonyabb inflációval és a legkisebbarányú munkanélküliséggel rendelkezett. A bruttó hazai termék gyors növekedésefenntarthatónak tűnt, mivel a fizetési mérleg egyensúlya és kiegyenlített költségvetés kísérte. Úgy tűnt a növekedés komoly strukturális reformokra támaszkodik. Astrukturális átalakulás legfőbb sikerei közé tartozott az árak, a bérek és a külkereskedelem liberalizálása, akárcsak a kuponos privatizáció programja, amely nagyonrövid idő alatt lehetővé tette a vállalatok nagyarányú áttolódását a magánszférába.Ezek a sikerek az eladósodottság alacsony arányával párosulva oda vezettek, hogyCsehország a legmagasabb ratingeknek [hitelminősítésnek] örülhetett az összes átalakuló gazdaság közül, mindez annak ellenére, hogy gazdasági teljesítménye egysor komoly kérdést vetett fel és továbbra is bizonyos mértékig talány volt”5.

A következő táblázat is jól mutatja, hogy – legalábbis 1996-ig – úgy tűnt, a csehgazdaság szekere jó irányba halad.

1. táblázat. Cseh makrogazdasági mutatók

Megjegyzés: GDP = bruttó hazai termék,Forrás: Ceská… 1999, 5.

* a bruttó hazai termék százalékában

Annak ellenére, hogy a kormányzó koalíció legerősebb tagja, a Polgári DemokrataPárt (ODS) és magabiztos miniszterelnöke, Václav Klaus az 1996-os kampánybanolyan szlogenekkel is kampányolt, hogy a „transzformáció befejeződött” (Joch2000, 144), a látszat ellenére sok tekintetben félúton megrekedt vagy még el semkezdődött igazán. A cseh kormány reformigyekezete 1993-94 környékén látványosan lefékeződött, és a tétlenkedés 1997-ben súlyos gazdasági válsághoz vezetett,amely alapjaiban rengette meg a sikerország mítoszát. A gazdasági visszaeséshez,a korona látványos leértékelődéséhez, a pénzügyi rendszer megingásához és súlyosmunkanélküliséghez vezető válság számos okra vezethető vissza. A külkereskedelemben jelentkező óriási hiány mindenekelőtt a korona rögzített árfolyamának, ésennek következtében fellépő rejtett felértékelődésének volt „köszönhető”. A válságmásik fő oka azonban épp a kuponos privatizáció, illetve egyes ágazatok – mindenekelőtt a pénzügyi szektor – magánosításának elmaradása volt. Ez vezetett a később bankszocializmusnak elnevezett helyzet kialakulásához.6

Annak ellenére, hogy a pénzintézetek piacát a kilencvenes évek elején liberalizálták, és 1995-re már 55 külföldi bank jelent meg Csehországban, a bankpiac továbbra is jelentősen koncentrált maradt. Még 1997-ben is az öt legnagyobb banknak 69%-os részesedése volt a piacon (a mérlegfőösszeget tekintve).7 Ezek közülmindössze egy, az IPB került – vitatható körülmények között – magántulajdonba. (AzIPB történetéről alább értekezem.) A probléma ott kezdődött, hogy a kuponos privatizáció során engedélyezték az ún. Privatizációs Befektetési Alapok (Investicní privatizacní fond – IPF) létrehozását.8 A lakosok kétharmada pontosan ilyen alapoknálfektette be a kuponkönyvét. A négy állami kézben lévő nagybank, valamint a CsehBiztosító is létrehozott befektetési alapokat, és ezek gyűjtötték be az összes kuponkönyv 32%-át. A bankok az alapok és a vállalatok által bezárt háromszög egy sorproblémához vezetett, ezek jó része a bankok állami tulajdonából, Ml. abból adódott,hogy a bankok gyakran egyszerre voltak hitelezői – és az alapokon keresztül – tulajdonosai ugyanannak a vállalatnak. A veszélyes folyamatok a következőképpen foglalhatók össze:

• A vállalatok nem szembesültek kemény költségvetési korláttal. Az állami nagybankok folytatták a vállalatok tömeges hitelezését gyakran tekintet nélkül azok valós gazdasági helyzetére. A problémás banki kinnlevőségek aránya drámai mértékben megnőtt. (A minősített hitelek túlnyomó többsége az állami bankoknál koncentrálódott.) Az állami bankok pénzfolyamára hagyatkozó vállalati szektorra nem nehezedett nyomás, hogy növelje a hatékonyságot és gyorsítsa a restrukturalizációt. (Ezrészben megmagyarázza az alacsony munkanélküliséget.)

•  A bankok gyakran hitelezői és az alapokon keresztül tulajdonosai is voltakugyanannak a vállalatnak. Bár a törvény 20%-ban maximálta egy-egy alap maximális tulajdonhányadát egy vállalatban, ha három-négy alap összejátszott már ellenőrizni tudta cégek százait. Gyakori volt a személyi összefonódás: a bankok saját vezetőiket ültették a vállalati vezető posztokra. A bankok tulajdonosi és hitelezői szerepéből adódó érdekütközés számos gondhoz vezetett. Sokszor mesterségesen tartottak a víz felett veszteséges vállalatokat újabb és újabb hitelekkel, de gyakran ennek az ellenkezőjét is eljátszották: a tulajdonukban lévő vállalattal megszavaztatták,hogy a piacinál jóval rosszabb feltételekkel vegyen fel hitelt az anyabanktól.

•  Az a tény, hogy a kuponos privatizációban felajánlott összvagyon egyharmadanégy állami nagybank és egy biztosító befektetési alapjainak tulajdonában landolt,megkérdőjelezi az egész magánosítást. Ez a vagyon lényegében az állam egyik zsebéből a másikba vándorolt.

A kuponos privatizáció és a bankszocializmus okozta problémákat tovább mélyítette, hogy nem volt kellő szintű a kisbefektetők törvényi védelme, nem létezett hatékony pénzpiaci felügyelet és hiányzott egy szigorú, a gyakorlatban alkalmazottcsőd- és felszámolási törvény is. Az így kialakult gazdasági helyzet nem vezetett arestrukturalizáció felgyorsulásához, a hatékonyság növeléséhez, nem érkezett agazdaságba jelentős külföldi tőke, a technológiai, fejlesztési beruházások alacsonyszinten maradtak az alapok által kezelt vállalatokban. Annál több példa van a sorozatos visszaélésekre és privatizációs botrányokra. Ezek közül is kiemelkedik a régiólegnagyobb bankcsődjét produkáló IPB-csoport története, amely szinte állatorvosilóként viseli magán a kuponos privatizáció és bankszocializmus összes betegségét.

1.1. Az IPB története

2000. június 16-án a Cseh Nemzeti Bank kényszerfelügyelet alá helyezte a Befektetési és Posta Bankot (IPB – Investicní a postovní banka), Csehország harmadiklegnagyobb pénzintézetét, amely egy nappal korábban – a betétesek rohama után képtelenné vált a betétek kifizetésére. Mindössze három nap elteltével az IPB-tszimbolikus összegért eladták a belga KBC bank tulajdonában lévő Csehszlovák Kereskedelmi Banknak (CSOB), azzal, hogy az állam garanciát vállalt az IPB problémáshiteleire. Gazdasági elemzők akkori becslései szerint ezen garanciák a cseh évesbruttó nemzeti termék 5-9%-ának megfelelő kiadással terhelik meg a költségvetést.

Az IPB már a kilencvenes évek közepétől problémás intézménynek számított. Azállami Nemzeti Vagyonalap úgy vesztette el többségi részesedését a bankban, hogynem vett részt az alaptőke megemelésén. A bank menedzsmentje titokban vásárolta fel az IPB részvényeit, sőt – mint később kiderült – a pénzintézet kölcsönt adotta privatizációs befektetési alapjain keresztül a (rész)tulajdonában lévő vállalatoknak, hogy ebből vásárolják meg a bank részvényeit.

1997-ben a Pénzügyminisztérium a lehető legmagasabb (10 millió koronás) bírsággal sújtotta az IPB privatizációs beruházási alapjait a kisbefektetőket megkárosító sorozatos tevékenységükért. Még ugyanabban az évben a bankcsoport vezérigazgatója és helyettese, Tesár és Procházka urak pár hetet vizsgálati fogságban töltöttek a bank egy gyanús tranzakciója miatt, később azonban az ellenük indított eljárást megszüntették.

A menedzsment igyekezett politikai kapcsolatokkal bebiztosítani magát. Az IPBa két legjelentősebb csehországi párt legfontosabb hitelezőjévé vált, a polgári demokratáknak (ODS) 55 milliót, a szociáldemokratáknak (CSSD) 60 millió koronátkölcsönöztek. A vezérigazgató maga is tagja volt a szociáldemokrata pártnak, míg ahelyettese által irányított IPB-leányvállalat az ODS napilapját, a Telgrafol adta ki.Emellett a média piacán is folyt a térhódítás. Az IPB komoly hiteleket adott a legnépszerűbb televíziós csatornának a Novának, a másik magántelevízió – a TV Prima pedig egyszerűen a tulajdonában volt. Később vezérigazgatóvá nevezték ki a CSSDbefolyásos tagját, Jan Klachot, a stratégiai osztály főigazgatója pedig az a Jirí Weigllett, aki korábban évekig Václav Klaus miniszterelnök tanácsadója volt. Az IPB az akkori komentárok szerint ezzel megtestesítette a két vezető párt által kötött ellenzéki szerződést. Úgy tűnt, ilyen kapcsolatokkal a háta mögött az IPB támadhatatlan.(1998-ban a választásokat megnyerő szociáldemokraták szerződést kötöttek a legnagyobb ellenzéki erővel, a polgári demokratákkal, akik vállalták, hogy támogatjáka szocdemek kisebbségi kormányát. Az ellenzéki szerződés konstrukciója – a várakozások többségét megcáfolva – a választási ciklus végéig, 2002-ig kitartott.)

1998-ban a bankban megmaradt 36%-os állami tulajdonrészt eladták a japánNomura befektetési banknak. Sokan fellélegeztek, mondván a japánok végre rendetcsinálnak a bankcsoport átláthatatlan dzsungelében. A Nomura azonban az IPB vezetését továbbra is a cseh menedzsmentre bízta, csak a cégcsoport által az értékes vállalatokban birtokolt tulajdonrészek (például a Radegast és a pilsenit gyártóPrazdroj sörgyárak) eladására koncentrált.

1999-ben az IPB egyre nehezebben volt képes megfelelni a Nemzeti Bank általelőírt tőkefedezeti mutatóknak. A jegybank sorozatos ellenőrzései után az alptőkeemelésére szólította fel a bankot, amit az IPB közgyűlése 1999 novemberében el isfogadott, de az sohasem valósult meg. A bank vezetése az összes létező könyvelési trükköt és jogi kiskaput kihasználta, hogy megkerülje az alaptőke-emelést. 2000ben kitudódott, hogy az IPB – a nemzeti banki szabályozás megkerülése érdekében- az adóparadicsomnak számító Kajmán-szigeteken egy alapot hozott létre, valamint további két leányvállalatot alapított. Az alapra 40 milliárd korona értékű vagyonrészéket ruházott át, a két leányvállalatnak 28 milliárd korona értékben „adottel” rizikós kinnlevőségeket. A baj csak az volt, hogy mind az alap, mind a leányvállalatok a banktól kaptak hitelt a tulajdonszerzésre, és a hitel fedezetéül a banktólkapott tulajdon szolgált. 2000 június elején két országos napilap is kiszivárogtatta,hogy az IPB-re kényszerfelügyelet vár. Erre a betétesek megrohanták a bankfiókokat, az IPB pár nap alatt fizetésképtelenné vált, gyakorlatilag csődbe ment és a Jegybank kényszerfelügyelete alá került. (A viszonyokra jellemző, hogy a Jegybank emberei egy álig felfegyverzett kommandóval érkeztek az IPB székházába, okulva egy korábbi esetből, amikor a bank biztonsági emberei egyszerűen kidobták őket az épületből.) (OECD 2001, 110; Némecek 2000, 10)

Az IPB csődje csak a legsúlyosabb jele volt a pénzügyi szektor kétségbeejtő helyzetének. Az állami bankok konszolidációja és privatizációja megkésve zajlott le(1998-2002), a konszolidáció költségei csillagászatinak bizonyultak, a bankokmagánosításából származó bevételek csak kis részüket fedezték.9 Ezzel egy időben egy sor törvénymódosításra is sor került. A múlt hibáiból tanulva szigorították acsődtörvényt (2000), megerősítették a kisrészvényesek törvényi védelmét (2001),módosították a befektetési alapokról szóló jogszabályt, a Pénzügyminisztériumon kívül alakult egy bizottság az értékpapírpiac felügyeletére. A legfontosabb a banktörvény két 1998-as módosítása volt, amely véget vetett a bankok és vállalatok összefonódásának és jelentősen megnövelte a Cseh Nemzeti Bank bankfelügyeleti hatáskörét.10 A pénzügyi szektor magánosításának halogatása, a rendezetlen pénzpiaci viszonyok és a kuponos privatizáció következtében kialakult szövevényes tulajdonviszonyok oda vezettek, hogy az éllovasnak tekintett Csehország küszködött a legtovább a pénzügyi szektor rendbetételével, ennek költsége a régióban (legalábbis abruttó hazai termékhez viszonyítva) itt volt a legmagasabb.

2. táblázat. A minősített hitelek aránya néhány átalakuló gazdaságban

Megjegyzés: Az adatok a minősített hitelek (a bankok problémás, nehezen behajtható vagy behajthatatlan kinnlevőségei) százalékos arányát mutatják a pénzintézetek teljes kihelyezett hitelállományán belül.Az egyes adatok nem teljesen vethetők össze az eltérő nemzeti számítási metódusok miatt, a nagyságrendbeli különbségeket azonban jól tükrözik. Forrás: Wagner – lakova 2001, 54.

2. Szlovákia – kísérlet a „nemzeti tőkés osztály” megteremtésére

A Václav Klaus nevével fémjelzett csehszlovák gazdasági átmenetnek a csehországinál sokkal súlyosabb hatása volt a szlovákiai szociális helyzetre. A munkanélküliség az 1990-es 1,6%-ról egy év alatt 11,8%-ra ugrott és beragadni látszott a csehszint négyszeresén (Marcincin 2002, 103). Szlovákiában egyre erősödtek az olyanhangok (a lakosság, a közgazdászok és a politikai elit körében egyaránt), hogy aKlaus-féle sokkterápia Csehországra van szabva, a szlovák gazdaságot károsítja.11Az 1992-es választásokat Szlovákiában a Vladimír Meciar vezette DemokratikusSzlovákiáért Mozgalom (HZDS – Hnutie za demokratické Slovensko) nyerte, megszerezve a szavazatok 37,3%-át, és a Szlovák Nemzeti Párttal (SNS – Slovenskánárodná strana, a szavazatok 7,9%-a) közösen alakított kormányt.12 Meciar és aHZDS, de a Nemzeti Párt is jórészt annak köszönhette sikerét, hogy nagyobb önállóságot követelt Szlovákiának, és azt hangoztatta, hogy létezhet az átmenetnek egysajátos „szlovák útja”, amely a Klaus-féle sokkterápiánál jóval kisebb szociális megrázkódtatástjelent majd a lakosoknak. Mivel Csehországban és Szlovákiában teljesen eltérő elveket valló kormányok jöttek létre az 1992-es választások után, ezérta szövetségi állam helyén 1993. január l-jétől két önálló ország alakult. (A föderatív berendezkedésű állam nem működhetett egyszerre két, egy Klaus-féle és egyMeciar-féle, egymással ellentétes gazdaságpolitikával.) Szlovákiában ezután Vladimír Meciar „harmadik utas”, sajátos szlovák átalakulást előtérbe helyező nézeteihatározták meg az átalakulást 1992-től egészen 1998-ig (egy 1994-es pár hónaposidőszak kivételével).13

A privatizáció deklarált ideológiai célja a „nemzeti tőkés osztály” megteremtéselett, a vállalatokat közvetlenül adták el a menedzsereknek illetve más hazai vállalkozóknak. Ezért a kormány leállította a szövetségi Csehszlovákiában megkezdettkuponos privatizáció második hullámát. Az 1995. évi 190. törvény szerint a kuponkönyveket a Nemzeti Vagyonalap (FNM – Fond národného majetku) kötvényeire cserélték, ezek névértéke 10 000 korona volt, a jegybank diszkontkamatlábával (8,8%)kamatoztak és 2000 végéig kellett volna kifizetni őket (Dvorácek 1998, 60). A vagyonalapnak az általa eladott cégekért kapott összegből kellett volna kifizetnie akötvényeket. A privatizáció során azonban az új nemzeti tőkés osztály leendő képviselői finoman fogalmazva nagyon kedvező körülmények között jutottak a magánosított cégekhez. 1995-től 1998 novemberéig az FNM 109,2 milliárd szlovák koronakönyvértékű vagyont adott el 30,7 milliárd koronáért (a vételár így a könyvérték28,1%-a volt!) (Reptová – Polonec 1999, 461). Ráadásul a vételár kifizetését gyakran 10-15 éves periódusra ütemezték, így 1998 végéig a vagyonalap számlájáramindössze 19,7 milliárd korona folyt be (a névérték 17%-a), de még ebből is 7,8milliárdot a cégek az FNM saját kötvényeivel fizettek ki, amit névértéken számoltakel, viszont ők sokkal olcsóbban jutottak e kötvényekhez a lakosoktól. A vagyonalapkasszája állandóan üres volt, és amikor a parlament megszavazta (1996 októberében), hogy legalább a 70 éven felüli lakosoknak ki kell fizetni a következő év végéig a kötvényeket, még erre sem volt elég készpénz, ezért az FNM rendkívül kedvezőtlen feltételekkel vett fel külföldi hitelt (Reptová – Polonec 1999, 463).14 Csehországhoz hasonlóan a kormány bizonyos vállalatokat „stratégiai”-nak minősített,s ezt a „családi ezüst”-öt nem kívánta értékesíteni.15

A szimbolikus vételárak ellenére a nemzeti tulajdonos osztály képtelen volt amegszerzett vállalatokat hatékonyan üzemeltetni, a legtöbb esetben a restrukturalizáció vontatottan haladt, nem ruháztak be jelentős összegeket a technológiai fejlesztésekbe, a cégek versenyképessége csökkent, adósságaik nőttek, a menedzsment sok helyen csak a rövidtávú haszonra és a vagyonkimentésre koncentrált. Afő problémák így foglalhatók össze:

•  Az új nemzeti tulajdonosi osztály nem rendelkezett megfelelő ismeretekkel éslegfőképp elegendő tőkével. Az általuk megvásárolt vállalatok nagy része így állandó tőkehiánnyal küszködött. Mivel a tőkepiac gyakorlatilag nem működött, az egyetlen lehetséges pénzforrás a hitelfelvétel maradt.

•  Bár – Csehországhoz hasonlóan – a hazai (állami és magán-) bankok nem érvényesítették a kemény költségvetési korlátot a vállalatok irányában, a kormány azonban – a cseh kabinettel ellentétben – nagy mértékben növelte az állami kiadásokat,ami egyre nagyobb költségvetési hiányokhoz vezetett, s ez a kormányzati fiskális expanzió felverte a banki kamatokat és elszívta a magánszektor elől a hitelforrások jórészét. A hazai reálkamatlábak 1997 áprilisára már 13,1%-ra nőttek, míg Csehországban 5,3%, Magyarországon 1,5% volt a hasonló adat (Zitnansky 1999, 446).16Az 1998 októberében tetőző kamatok 23,4% és 29,4% között mozogtak, ami a 7%körüli infláció mellett 16% feletti reálkamatot jelent. Ráadásul a bankok sokkal szívesebben fektették be pénzüket a magas kamatú államkötvényekbe, Ml. adtak hiteltállami garanciára, minthogy a kockázatosabb magánvállalatokat hitelezték volna.

•  A hazai tőkehiány a kormányt és a cégeket a külföldi pénzforrások felé terelte. A külföldi hitelfelvételt vagy kötvénykibocsátást azonban csak az igazán nagy vállalatok engedhették meg maguknak. Szlovákia külföldi adósságállománya 1994 és1998 között csaknem megháromszorozódott, 4,7 Mrd dollárról 11,8 milliárdra nőtt(azaz a nemzeti össztermék 34%-nak megfelelő értékről 58,5%-ra) (Slovak… 1999,14). Ennek csak ötöde volt a közszféra adóssága, négyötöde vállalati hitel volt, ezenvállalati hitelek 60%-ára viszont az állam garanciát vállalt. A hazai piachoz hasonlóan a kamatok egyre magasabbak voltak. 1998-ban a külföldi valutában kibocsátottszlovák államkötvények már csak Kazahsztán vagy Románia kötvényeinek megfelelő kamatokkal keltek el. Ehhez az is hozzájárult, hogy az ország politikai megítélésejelentősen romlott a Meciar-kabinet tekintélyuralmi kormányzási módszerei miatt,és Szlovákia kiesett az euro-atlanti integráció első köréből.

•  A külső eladósodás mellett jelentősen megnőtt a belső körbetartozás. A vállalatok egyre nagyobb része késett a szociális és az egészségügyi biztosítóknak és aNemzeti Munkahivatalnak járó járulékok befizetésével, az adók, vámok és egyéb illetékek fizetésével, a banki hitelek törlesztésével és egyre nőtt a vállalatok közöttiadósságok nagysága is. Ezen (határidőig nem törlesztett) tartozások összértéke az1995-ös 289 milliárdról 1999 szeptemberére 534 milliárd koronára emelkedett{Pohíadávky 2000). Mivel nem létezett egy szigorú, a gyakorlatban is alkalmazottcsőd- és felszámolási törvény, szinte lehetetlen volt behajtani ezeket a tartozásokat.

•  Az új nemzeti tulajdonos osztály képviselői között túlságosan is gyakran tűntek fel a hatalomhoz közel álló vagy azzal szorosan összefonódott egyének. Hálábóla tulajdonszerzésért legtöbbször hajlandóak voltak támogatni a kormánypártok,mindenekelőtt a HZDS politikai céljait (kampánytámogatás, a népszerűtlen elbocsátások elhalasztása). A kormánypártok a magánosítással lényegében saját holdudvarukat, kliensrendszerüket építgették.

Annak ellenére, hogy a nemzeti tőkés osztály tagjai nagyon olcsón jutottak amagánosított vállalatokhoz, az állam tolerálta a járulékok, adók és egyéb tartozások nem fizetését, a vállalatok nem szembesültek kemény költségvetési korláttal(magas kamatokkal már igen) és nem kellett félni a csődeljárásoktól, 1997-98-raa vállalati szektor, mindenekelőtt a hazai tulajdonú cégek súlyosan veszteségesekés eladósodottak lettek és számos vállalat a csőd szélére került.17 Jó példakéntszolgálhat a szlovák privatizáció néhány tipikus esete.

2.1. A szlovák privatizáció néhány kirívó esete

2.1.1.  Neografia Martin

V. Meciar második kormánya idején (1994. augusztus 2.) a kormányhoz közel állókulturális szervezt, a Matica slovenská szimbolikus 1 koronáért megkapta a 600milliós értékre becsült Neografia nyomdát (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová- Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.2.  Kelet-szlovákiai Vasmű (Vychodoslovenské zeleziarne – VSZ)

A kohászati óriáscég (1996-ban az ország GDP-jének 9%-át, exportjának 12%-át adta, 1994-97 között éves üzemi nyeresége 4,3 milliárd korona körül mozgott) részvényeinek 65%-a még 1992-93 folyamán a kuponos privatizációban került magánkézbe. A VSZ menedzserei 1994. március 11-én megalpították a Manager nevű tár-

A privatizáció három útja és tanulságai… 11

saságot. Ugyanezen a napon a parlamentben megbukott Vladimír Meciar másodikkormánya. A kormány három nap múlva még meg tudta szavazni, hogy a VSZ részvényeinek 10%-át a Manager kapja 200 korona/részvény árfolyamon (az aktuálistőzsdei ár egyharmada). Az akkori pénzügyminiszter, a VSZ egykori menedzsere, Július Tóth volt. 1995-ben (tehát a harmadik Meciar-kormány idején) a társaság további 10%-át értékesítették a vasas szakszervezet vezetői által alapított, Hutník nevűcégnek újra 200 koronáért. 1995 júliusában a vagyonalap a maradék 15%-os tulajdonrészét is eladta a Ferrimex nevű cégnek (ennek negyedét a Hutník birtokolta, atöbbit a VSZ egyes menedzserei az ARDS nevű cégen keresztül), természetesen200 koronáért részvényenként. Akkor Alexander Rezes, a VSZ legfontosabb tulajdonosa volt a közlekedési miniszter, az 1998-as parlamenti választások előtt ő vezette a legfontosabb kormánypárt, a HZDS kampánystábját.

A VSZ hatalmas vállalatbirodalmat épített ki, több mint 100 hazai és külföldi céget birtokolt. Többek között: Sparta Praha futballklub (91%), a Národná obroda(86%) és a Lúc (77%) napilapok, a Szlovák Biztosító (20%). 1997-ben a VSZ és leányvállalatai 40%-os tulajdont szereztek a Beruházási és Fejlesztési Bankban (Investicná a rozvojová banka – IRB), az ország ötödik legnagyobb pénzintézetében és az FNM segítségével lecserélték a vezetőségét. Az IRB vesztesége egyrenőtt, a VSZ azonban nem volt hajlandó részt venni az alaptőke megemelésében. Abankot megrohamozták a kisbetétesek, így az fizetésképtelenné vált és bezárta fiókjait. Miután a részvényesek rendkívüli közgyűlése (1997. december 19.) sem hozott eredményt, a Nemzeti Bank kényszerfelügyelete alá vonta az IRB-t. (Meciar kormányfő a jegybakot tette felelőssé a csődért: „Ha a felelős személyeket keresik,keressék őket a Szlovák Nemzeti Bankban. Ott ülnek és elégedettek.”)

1998-ban a VSZ 716 millió koronás veszteséget termelt és jelntosen el volt adósodva. 1998. november 9-én képtelen volt visszafizetni egy 35 millió dollár értékűszindikált hitelt. A társaságot ún. cross default fenyegette a hitelező bankok részéről (a pénzintézetek egyszerre követelhetik vissza a társaságnak adott hiteleiket,gyakorlatilag csődeljárást kezdeményeznek ellene). Végül az új, Dzurinda-kormánydobott mentőövet a cégnek. Az állami vállalatokon keresztül felvásárolta a VSZ részvényeit, majd a közgyűléseken néhány más tulajdonossal összejátszva fokozatosankiszorította a vezetésből Alexander Rezest, a fiát Júliust és a Hutník vezetőjét, Jaroslav Grubert. A vállalatcsoportot a szlovák származású amerikai Gábriel Eichler vezetésével restrukturalizálták megszabadulva a felesleges tulajdonrészektől (a luxusautók, a sugárhajtású repülőgép, a Sparta Praha, lakások és egyéb tulajdonrészekeladása). Ezt követően a vállalatcsoport kohászati magját egy amerikai stratégiaibefektető, a US Steel vásárolta meg (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.3. Slovnaft

A kőolajfeldolgozással és árusítással foglalkozó 16,46 Mrd korona alaptőkéjű cégben a Slovintegra nevű (a Slovnaft 19 menedzsere által 51%-ban birtokolt) cég szerzett többségi tulajdont gyakorlatilag 1,38 milliárd koronáért. 1995-ben az FNM eladta a Slovintegrának az olajcég 39%-át. Az ár 6,42 Mrd korona, ez azonban 3,5milliárddal csökkent bizonyos beruházások végrehajtása után, és ha a Slovnaft nyereséges maradt (ezt ugye nem volt nehéz teljesíteni), akkor további 2,4 milliárdotlehetett leírni a vételárból. így a 39%-nyi részvény 1 milliárd koronáért lett a Slovintegráé (155,70 korona/részvény áron, azaz a tőzsdei árfolyam 15%-áért!), de mégezt az összeget is részletekre osztották. A Slovintegra az első 100 milliós részletrehitelt vett fel, de ezt már az első osztalékfizetésből visszafizette, és 1996 augusztusában kifizette a maradék 900 milliót is. A Slovintegra 1997-ben újabb 15%-nyirészesedést vásárolt 385,4 millióért (újra 155 korona körüli részvényáron). A pénztúgy teremtette elő, hogy piaci áron eladott 3%-nyi Slovnaft-részesedést (400 000részvényt, darabját 900 koronáért). A Slovnaftban ezután többségi részesedésevolt. Az 1998-as választások után a vagyonalap új vezetése az állam számára előnytelennek ítélte a Slovnaft magánosítását. 2000-ben a Slovintegra ingyen visszaszolgáltatta az FNM-nek a Slovnaft részvényeinek 10%-át. Ekkor a Slovnaft már komolyadósságproblémákkal küzdött. A külföldi valutákban felvett jelentős hiteleket egyrenehezebben tudta fizetni, miután a korona árfolyama 1998/99-ben csaknem 70%ot zuhant a nyugati valutákhoz képest. (Magyarán a menedzsment elfeljtette bebiztosítani magát a valutaárfolyamok ingadozásából eredő veszélyekkel szemben.)2000 végén egy stratégiai befektető, a magyar M0L kötött szerződést a Slovnafttal36,2%-os részesedés vásárlásáról, opciót szerezve a többségi tulajdonhoz szükséges további részvények megvásárlására is (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová

– Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Sfuby… 1998).

2.1.4.  Nafta Gbely

1996. augusztus l-jén a Nafta Gbely Rt.-ben megmaradt 45,9%-os állami tulajdonrészt (a többit már kuponok segítségével privatizálták) 500 millió koronáért a teljesen ismeretlen Druhá obchodná Rt. szerezte meg. A Nafta éves nyeresége 1995ben 1 milliárd 75 millió korona volt, a tulajdonrész az aktuális tőzsdei árak alapján3,2 milliárdba került volna. (A Nafta iránt olyan óriáscégek is komolyan érdeklődtek,mint a Ruhrgas, az 0MV vagy Gas de Francé.) A Druhá obchodnának ráadásul csaka 150 millió koronás első részletet kellett kifizetnie 30 napon belül, a többit 10 évigtörleszthette. 1997-ben kiderült, hogy a Druhá obchodná egyik tulajdonosa VladimírPoór, a HZDS nagyszombati kerületi vezetőségének elnöke. (A Druhá obchodnászékhelye egy elhagyatott házban volt, a céget a részvényesek közgyűlésén megbízottak képviselték – ezt az értékpapírtörvény 1995-ös módosítása tette lehetővé,amely engedélyezte a név nélküli részvények létezését.) A Nafta Gbely az eladásután gyakran sugárzott reklámokat a VTV magántelevízióban (amely a HZDS vezetőinek tulajdonában volt és tetemes összegekkel tartozott a VÚB banknak). Az FNMnek 1999-ben számos törvénysértésre hivatkozva sikerült az eredeti 500 millióértvisszavásárolnia a 45,9%-os részvénycsomagot. A vételár egyébként a Druháobchodnát hitelező bankok számlájára ment, amelyek zálogjoggal rendelkeztek acég részvényeire (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová

– Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.5.  NAD Trencín

A teherszállítással foglalkozó vállalatot 1995-ben 30 millió koronáért adták el.1997-ben ezt az adásvételi szerződést megszüntették és a céget újra eladták

A privatizáció három útja és tanulságai… 13

ugyanannak a társaságnak 7 millió(!) koronáért. A tualjdonosok közt volt a vagyonalap elnökhelyettesének és a HZDS trencséni kerületi elnökének, Milán Reháknaka sógora is (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová Polonec 2000; Síuby… 1998).

Ahogy a felsorolt példákból is kiderül a nemzeti tőkés osztály megteremtésénekideologikus koncepciója megbukott, különösen az 1998-as hatalomváltás után. Azúj, Mikulás Dzurinda vezette szlovák kormány már nem ragaszkodott a nemzeti tulajdonhoz, sem a stratégiai vállalatokhoz. A magánosítás legfontosabb technikájává a nyilvános pályáztatás vált, a vevők túlnyomó többsége külföldi stratégiai befektető lett.

Az új kormánynak vállalnia kellett elődjének gazdasági örökségét is. A privatizáció szempontjából – az előző kormány által magánosított vállatok (részleges vagyteljes) visszaszerzéséért folytatott harc mellet – mindenekelőtt a bankrendszer konszolidációja érdemel említést. A szlovák bankok hitelezési gyakorlata a csehországihoz volt hasonló, akárcsak az ennek következtében felhalmozott problémás hitelállomány. A menedzsment által privatizált Általános Hitelbank (VÚB – Vseobecnáúverová banka), az állam többségi tulajdonába megmaradt Szlovák Takarékpénztár(SLSP – Slovenská sporitel’na), és a már említett IRB (Investicná a rozvojová banka), több lépcsőben lezajlott konszolidálása 124 milliárd koronát emésztett fel.181998 végén ebben a három hazai kézben lévő nagybankban tömörült a pénzintézetek 141,6 milliárdnyi összes minősített hiteleinek a 85%-a (Reptová – Strieborny2000, 505). Az 1999 utáni bankkonszolidáció költségéhez hozzászámolható mégaz öt csődbe ment kisebb hitelintézet betéteseinek kártalanítására kifizetett 20 milliárd korona is.19 Ezen kiadásokkal áll szemben a három bank privatizációjából befolyt 42,2 milliárd korona.

3. Magyarország – a bevételekre koncentrálva

A magyar privatizációban a többi átalakuló gazdasághoz hasonlóan számos privatizációs technikát alkalmaztak,20 a domináns forma azonban a nyílt versenypályázatvolt. Fő jellemzői a következőképpen összegezhetők: a nemzetközi tendereken keresztül többségi részesedést adtak el közvetlenül és jórészt készpénzért az új tulajdonosoknak, akik a legtöbb esetben (különösen a nagyobb vállalatoknál) külföldistratégiai vagy pénzügyi befektetők voltak. A fő cél a bevételek maximalizálása ésa vállalati szektor restrukturalizációjának felgyorsítása, versenyképességének erősítése volt. Különösen igazak ezek a jellemzők a privatizációs „csúcsidőszakéra aHorn-kormány (1994-1998) idején, amikor a (kormány második pénzügyminiszteréről, Bokros Lajosról elnevezett) gazdasági stabilizációs csomag szerves részekénta legnagyobb értékű állami vagyon került magánkézbe (főként külföldi vállalatoktulajdonába).21 1990 és 1998 között a privatizációs bevételek 1443 milliárd forintot tettek ki, ennek 80%-a a Horn-kormány idején keletkezett, egyedül az 1995-ösrekordévben 481 milliárd forintos bevételt könyvelhetett el az állam, ráadásul ennek 95%-a készpénzben realizálódott, s ezen belül 87% devizabevétel volt.22 A magyar privatizáció ezért a cseh vagy a szlovák magánosítással szemben jelentősenvonzotta a külföldi tőkét, a külföldi beruházások fele privatizációs bevétel volt.

3. táblázat. Közvetlen külföldi tőkebefektetések Magyarországon (1972-1998)

* kumulatív összesítés

Forrás: Csáky-Macher 1998, 140.

Jórészt az új külföldi tulajdonosoknak köszönhetően felgyorsult a restrukturalizáció,jelentős beruházások és technikai fejlesztések valósultak meg, nőtt a vállalati szektor versenyképessége. Főképp a privatizációs bevételeknek köszönhető az is, hogyaz ezredfordulóig a visegrádi országok közül Magyarországra áramlott a legtöbb külföldi befektetés. A külföldi tőke jelentős szerepe mellett a magyar privatizáció számos más körülmény tekintetében is jelentős eltérést mutat az előző két fejezetbenleírt cseh vagy szlovák úttól:

•  A vállalatok sokkal korábban szembesültek a kemény költségvetési korláttal abankok részéről. A bankok konszolidációja már 1993 és 1995 között lezajlott, apénzintézetek 1994 és 1997 között magánkézbe kerültek. A vállalati szektor nemszámíthatott az állami bankok pénzcsapjára.

•  1991 októberében elfogadtak egy szigorú csődtörvényt, ezután csőd- és felszámolási hullám söpört végig a vállalati szektoron, a legtöbb esetben sem a kormány sem az új tulajdonosok nem támogatták a mesterségesen magas foglalkoztatottság fenntartását, a foglalkoztatottak száma 1990 és 1994 között 1,35 millióvalcsökkent.23

•  A magyar államadósság (mind a közszféra adósságállománya, mind az országteljes külföldi adóssága) rendkívül magas volt. Az állami költségvetések emellett súlyos hiánnyal küszködtek. A kormány csak a privatizációból számíthatott jelentősebbbevételekre, ezért a magánosítást nagyban befolyásolta a kormányzat pénzszerzési kényszere (ezen belül a konvertibilis külföldi valutában megjelenő bevételek megszerzésének kényszere is24). Erre utal az is, hogy Magyarország szánta rá magát leghamarabb az igazán nagy bevétellel kecsegtető energetikai és telekommunikációsnagyvállalatok eladására. (Miután az ebből befolyt összeget az államadósság csökkentésére fordították, jelentősen csökkent az eladósodottság mértéke.25)

Sajátos szerepet játszott a privatizáció az értéktőzsde felfutásában is. Magyarországon egyedülálló módon pár nagyvállalat többségi részesedését nem adták elkülföldi stratégiai befektetőnek, hanem a tőzsdén értékesítették részvényeiket. Akét legjelentősebb ilyen vállalat a legnagyobb magyar pénzintézet, az OTP Bank Rt.és a MOL (Magyar Olaj és Gázipari) Rt. Emellett sok stratégiai befektetőnek eladottnagyvállalat részvényeinek egy részét is a tőzsdén kínálták eladásra (Matáv, energiaszolgáltatók). A privatizáció keretében a Budapesti Értéktőzsdére (BÉT) bevezetett 24 társaság adta 1997-ben a részvényszekcióban a tőzsdei kapitalizáció (tőzsdei vállalatok összértéke az aktuális piaci részvényár alapján) 93%-át, és 1995 és1997 között jórészt ezen részvények bevezetésének köszönhetően a tőzsde kapitalizációjának aránya a nemzeti össztermék 6%-ának megfelelő összegről 36%-ra nőtt,miközben a tőzsdeindex (BUX) 1550 pontról 8000 pont fölé emelkedett 1996 és1997 között.26 Ha leszámítunk néhány anomáliát, például azt, hogy az energiaszolgáltatók privatizálására a nagy hajrában még az előtt került sor, hogy dereguláltákvolna az energiaárakat és megteremtettek volna egy azokat szabályozó független hivatalt (Csaba 2002, 274), akkor a magyar magánosítás 1990 és 1998 közötti időszakának domináns formája, a többségi részesedések nyílt versenypályázatokon keresztül történő közvetlen eladása, a „nyerjen a kedvezőbb ajánlat” elve alapján, sikeresnek mondható. Egyrészt magas bevételeket hozott az államkassza számára,másrészt valós tulajdonosi réteget teremtett, amely megfelelő tőkével, tudással, tapasztalattal és technológiával rendelkezett, megkezdte a vállalatok fejlesztését ésnövelte versenyképességüket.

4. Az összehasonlítás és tanulságai

A három ország a domináns privatizációs technika tekintetében a vizsgált időszakban három különböző utat járt be. A cseh kuponos privatizáció fő célja az állami tulajdon jelentős részének gyors és igazságos elosztása, a széles társadalmi tömegek tulajdonossá tétele volt, Szlovákiában egy ideológiai-politikai célkitűzés, a nemzeti tőkés osztály megteremtése érdekében folyt a magánosítás, míg Magyarországon a fő hangsúly a bevételek maximalizálásán és a valós, a vállalat jövőjét biztosító tulajdonosok megtalálásán volt. Amire számos, a gazdasági átmenetet elemzőtanulmány is rámutatott (pl. Hoff-Stiglitz 2002 és Tornell 1999), azt a cseh és aszlovák példa is megerősíti: egy cég magánosítása még nem vezet el automatikusan a vállalati menedzsment és hatékonyság javulásához, a törvények betartásához. Tornell (1999, 2) szerint a privatizáció csak akkor vezet nagyobb hatékonysághoz, ha legalább három feltétel teljesül:

•  A tulajdonosi jogok minden vállalaton belül maradéktalanul érvényesülnek, azúj tulajdonosoknak minden joguk megvan az általuk megszerzett vállalat ellenőrzéséhez.

• Az új tulajdonosok a cégen kívül kemény költségvetési korláttal szembesülnek,nem léteznek fiskális transzferek vagy egyéb segítség a vállalatoknak.

•  Politikai nyomástól mentes, átlátható törvényi szabályozás alakul ki, minimális korrupcióval és transzparens csődeljárások lehetőségével.

Csehországban és Szlovákiában szinte teljesen hiányzott az utóbbi két feltétel.Az állami bankok (akárcsak a menedzsment által magánosított cseh IPB vagy a szlovák VÚB) továbbra is puha költségvetési korlátot érvényesítettek a vállalati szektorirányában. A felelőtlen banki hitelezés mellett Szlovákiában 1994 és 1998 közöttaz állam gyakorlatilag az adók és járulékok nem fizetését is tolerálta. Mindkét országban hiányzott egy megfelelő és a gyakorlatban is alkalmazott csődtörvény, ésnem létezett hatékony bank és értékpapírpiaci felügyelet. Sőt a kisebbségi részvényesek elégtelen védelmét figyelembe véve még az első pontban megfogalmazott féltétel is erősen megkérdőjelezhető. A cseh és szlovák domináns privatizációs stratégia sem az államkassza számára nem hozott jelentős hasznot, sem a vállalatiszektorba nem irányított elégséges tőkét, nem növelte jelentősen a hatékonyságotés a vállalati menedzsment színvonalát. Sőt, számos esetben a vállalati adósságoklátványosan nőttek, s számos cég csődbe vagy a csőd szélére jutott. A deklarált célokat sem sikerült elérni, Csehországban a lakosság széles rétegei nem akartak tulajdonosokká válni, az első adandó alkalommal megpróbálták készpénzre váltani kuponjaikat, Szlovákiában pedig – annak ellenére, hogy szinte ingyen osztogattak vállalati tulajdonrészeket – nem jött létre erős nemzeti tulajdonos osztály (vagy csakaddig létezett míg csődbe vagy a csőd szélére jutatta a vállalatokat vagy túladott rajtuk egy külföldi tulajdonosnak, esetleg törvénysértések miatt kénytelen volt visszaszolgáltatni tulajdonát a Nemzeti Vagyonalapnak). Mindkét országban a rövidtávúhaszonszerzés volt a legelterjedtebb stratégia a hazai érdekcsoportok részéről. Amagánosítás domináns formájának jellemzőit a köv. táblázat foglalja össze:

4. táblázat. Privatizációs technikák összehasonlítása

A táblázatból kitűnik, hogy a magyar stratégia járható útnak bizonyult, ellentétben acseh vagy a szlovák technikákkal. Nem véletlen, hogy 1997-1998 után a hivatalbalépő cseh és szlovák kabinetek lényegében a magyar modell alapján folytatták a privatizációt. A magánosítás fő módja a pályázatok kiírása lett, a felkínált nagyvállalatokat kivétel nélkül külföldi stratégiai befektetők vásárolták meg. (2000 után Csehország megelőzte Magyarországot a külföldi befektetések nagysága terén. Ez főlega privatizációs bevételeknek volt köszönhető.27) A hibákból való tanulást jelezte a kilencvenes évek végétől kezdődő törvénymódosítások sora is, a legfontosabbak apénzpiaci felügyelet szigorítása, a banki és értékpapírtörvények módosításai, acsődtörvények szigorítása és gyakorlati alkalmazása. Az előző évek hibás döntéseinek számláját azonban az adófizetőknek kellett megfizetni. Ez mindenekelőtt abankkonszolidáció terén jelentett csillagászati kiadásokat.

Mindhárom ország bankrendszere már az átalakulás kezdetén jelentős, a szocialista rendszerből örökölt problémás hitelállománnyal rendelkezett. A pénzintézetekállami tulajdonban maradása, a bankkonszolidáció és privatizáció halogatása csaktovább növelte a minősített kinnlevőségek arányát. Ha a konszolidáció és privatizáció hamarabb zajlik le – erre mindenekelőtt Csehországban és Szlovákiában volt jóesély – akkor a bankok rendbetételére fordított összegek is jóval kisebbek lehettekvolna.

A pénzintézetek menedzsmentnek való eladása (management buyout) sem nevezhető követendő példának a három ország tapasztalata alapján. A saját vezetőkáltal privatizált három térségbeli nagybank (az IPB Csehországban, a VÚB Szlovákiában és a Postabank Magyarországon) története kísértetiesen hasonlít egymásra.Később mindhárom bank nagy összegű állami konszolidációra szorult (és így újra állami tulajdonba került).28 Hitelezési gyakorlatuk nagyban hasonlított az állami bankokéra, hatalmas problémás hitelállományt halmoztak fel. Eközben igyekeztek politikai kapcsolatokkal bebiztosítani magukat és jelentős médiaérdekeltségeik is voltak. Az IPB politikusokat nevezett ki vezető pozíciókba, pártoknak hitelezett, pártlapot adott ki, hitelezte a legfontosabb magántelevíziót és a másikat birtokolta, a Postabank kedvezményes (ún. VIP) hiteleket osztogatott politikusoknak és befolyásosközéleti személyiségeknek, és valóságos médiabirodalmat hozott létre, a VÚB a kormánypárt politikusai által birtokolt VTV magántelevíziót hitelezte, hogy csak a legkirívóbb példákat említsük.

A nagyvállalatok túlnyomó többsége mindhárom országban külföldi tulajdonbakerült, még ott is, ahol (mint Szlovákiában) a politikai vezetés pontosan ennek azellenkezőjét akarta elérni. Ennek fényében kedvezőbb megoldás az, ha az állam versenypályázatokon keresztül közvetlenül adja el a cégeket, mert így a bevételek közvetlenül az államkasszába áramlanak, és a kormány befolyásolhatja a magánosításfeltételeit. Csehországban vagy Szlovákiában a többségi tulajdonrészek ilyen eladásával az állam jelentős bevételekhez jutott volna, esély lett volna a restrukturalizáció felgyorsulására, és az ország tőkevonzó képessége is jelentősen megnőtt volna.Bár a hazai és a külföldi tulajdonlásról szóló vita az átalakuló gazdaságokban igenélénk volt, valójában a nagyvállalatok esetében a külföldi tulajdonosoknak nem igazán volt alternatívája. Egyedül ők rendelkeztek a szükséges ismeretekkel, nemzetközi háttérrel és mindenekelőtt a beruházásokhoz szükséges jelentős tőkével, ezeknélkül elképzelhetetlen volt a vállalatok versenyképessé tétele. Érdekes, hogy a legtöbb nagy társaság ott maradt hazai tulajdonban, ahol ez a legkevésbé volt hangosan deklarált célkitűzés: Magyarországon. (A tőzsdén keresztül privatizált vállalatokról van szó, a két legjelentősebb a MOL és az OTP. Ezen vállalatok hazai tulajdonacsak annyit jelent, hogy hazai menedzsment irányítja őket egy hazai központból, ésrészvényeikkel a Budapesti Értéktőzsdén kereskednek, nem többet és nem kevesebbet.29)

Felhasznált irodalom

Antal László 1998. Az átmenet évtizede. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László(szerk.): Magyarország évtizedkönyve. 1988-1998. l-ll. köt. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Ceská republika 1999. Na cesté ke vstupu do EU. 2. díl. Hlavní správa. Czech Republik1999. Washington-Praha, World Bank.

Csaba László 1999. A rendszerváltás elmélete és/vagy a közgazdaságtan kudarca? Közgazdasági Szemle, 1. sz.

Csaba László 2002. Az átalakulás fejlődéselmélete. Közgazdasági Szemle, 4. sz.

Csáky György-Macher Ákos 1998. A magyarországi privatizáció 10 éve. 1988-1997. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország évtizedkönyve.1988-1998. l-ll. köt. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Debreczeni József 1998. A miniszterelnök. Budapest, Osiris.

Dlouhy, Vladimír 2000. Ceská ekonomická reforma: deset bourlivych let. In: Fiala, Petr Miks, Frantisek (eds.): Ceská konzervativnía liberálnípolitika. Brno, Centrum prostúdium demokracie a kultury (CDK).

Doliak, Michal – Kollárová, Mariana 2002. Hospodárske reformy v krajinách V4. In:Marcincin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 2000-2001.Bratislava, SFPA.

Dvorácek, Vladimír 1998. Fond národného majetku SR. In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy- MESA10.

Elster et. al. 1998. Institutional design in Post-communist Societies, Rebuilding the spin atsea. Cambridge, Cambridge University Press.

Fiala, Petr – Miks, Frantisek 1998. Úvahyo ceské politické krizi. Brno, Centrum pro stúdiumdemokracie a kultury (CDK).

Fiala, Petr- Miks, Frantisek (ed.) 2000. Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdium demokracie a kultury (CDK).

Fischer, Stanley-Sahay, Ratna 2000. The transition economies after ten years. Cambridge,MA, National Bureau of Economic Research, http://www.nber.org/papers/w7664.

Gyárfásová, Ol’ga – Krivy, Vladimír – Velsic, Marián 2001. Krajina v pohybe, Správa o politickych názoroch a hodnotách íudína Slovensku. Bratislava, IVO.

Hoff, Karla-Stiglitz, Joseph E. 2002. After the big bang? Obstacles to the emergence oftherule of law in post-communist societies. Cambridge, MA, National Bureau of Economic Research (working paper No. 9282).

Husák, Petr 1997. Budování kapitalizmu v Cechách – rozhovory s Tomásem Jezkem. Praha,VOLVOX GLOBATOR.

Jakoby, Marék 1998. Inflácia, zahranicné zadlzenie. In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy – MESA10.

Jakoby, Marék – Morvay, Karol – Pazitny, Péter 2000. Celkovy ekonomicky vyvoj. In: Kollár,Miroslav – Meseznikov, Grigorij (eds.): Slovensko 2000. Súhrnná správa o stavespolocnosti. Bratislava, IVO.

Jurzyca, Eugen 1998. Prirodzené monopoly – Rodinné striebro ci striebro niekofkych rodín?In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum preekonomické a sociálne analyzy – MESA 10.

Jurzyca, Eugen – Jakoby, Marék – Pazitny, Péter 1999. Celkovy ekonomicky vyvoj. In:Meseznikov, Grigorij – Ivantysin, Michal (eds.): Slovensko 1998-1999. Bratislava,IVO.

Joch, Román 2000. Deset let liberálné-konzervativní politiky v ŐR. In: Fiala, Petr – Miks, Frantisek (ed.): Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdiumdemokracie a kultury (CDK).

Klaus, Václav 2000. Poznámky k „analyzám” transformace. In: Fiala, Pert – Miks, Frantisek(ed.): Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdium demokracie a kultury (CDK).

Komái, János 1998. Od gulásového komunizmu k trhovej ekonomike. Bratislava, Kalligram.

Lengyel László 1998. Pártházból palotába. Budapest, Helikon.

Marcincin, Anton 2000. Privatizácia. In: Beblavy, Miroslav – Marcincin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 1990-1999. Bratislava, INEKO-SFPA.

Mejstrík, Michal 1999. (Best) practices in corporate governance: Theory and Czech practice.Prague, EEIP-Institute of Economic Studies-Faculty of Social Sciences-CharlesUniversity.

Naumann Stiftung, Friedrich 1998. Models of privatization in Central/Eastern Europe, Latinand North Amerika. Washington DC.

A privatizáció három útja és tanulságai… 23

Némecek, Tomás 2000. Vzostup a pád impéria. Dominó Fórum, 24. sz., 10. p.

OECD 2001. Správy o ekonomickom vyvoji, Ceská republika. Fináncé a Úvér, 11. sz. Mimorádná príloha.

Pohl’adávky po lehote splatnosti v SR. 2000. Trend, 15. sz,. 4A. p.

Popp, Pavol 2002. Bankovy sektor. In: Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku2000-2001. Bratislava, SFPA.

Prúcha, Václav 2003. Ekonomické aspekty délenf Ceskoslovenska v letech 1990-1993. OS,1. sz.

Reptová, Ol’ga – Polonec, Igor 1999. Privatizácia. In: Meseznikov, Grigorij – Ivantysyn, Michal(ed.): Slovensko 1998-1999. Súhrnná správa o stave spolocnosti. Bratislava,IVO.

Slovak Trade Forum 1999. Bratislava, Media Plus Publishing House, 28. sz.

Síubya realita, slovenská ekonomika 1995-1998. 1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy – MESA 10.

Szomolányi, Sona 1999. Kíukatá cesta Slovenská k demokracii. Bratislava, Stimul.

Tomsík, Vladimír 1999. Proces ekonomické transformace vzemích strednía vychodnf Evropy.l-ll. köt. Praha, Vysoká skola ekonomická, Fakulta národohospodárská.

Tornell, Aaron 1999. Privatizing the privatized. Cambridge, MA, National Bureau of EconomicResearch, http://www.nber.org/papers/w7206.

Tóth, Ján 2000. Fiskálna politika. In: Beblavy- Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 1990-1999. Bratislava, INEKO-SFPA.

Tóth, Ján 2002. Fiskálna politika. In: Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku2000-2001. Bratislava, SFPA.

Vodicka, Pavel 2003. Delenie Ceskoslovenska – Desat rokov po… Dominó Fórum , 1. sz.

Wagner, Nancy – lakova, Dóra 2001. Financial sector evolution in the Central European economies in supportingmacroeconomic stabilityandsustainablegrowth. (IMF- Working paper 01/141), Washington DC, International Monetary Found.

Gaucsík István: Sas Andor gazdaságtörténeti munkái

Sas Andor irodalomtörténész, (gazdaság)történész, pedagógus szellemi öröksége,amelynek egy részét „terhes hagyatékaként vagy „morális polka”-ként is jellemezhetjük, alig épült/épülhetett be a szlovákiai magyar művelődéstörténet hagyományába. Ennek két oka lehet. Az egyiket mindenféleképpen hagyatékának feldolgozatlansága jelenti. Kéziratban maradt munkáinak, publikációinak teljességre törekvőfeltérképezése, leveleinek és személyes iratainak összegyűjtése, publikálása váratmagára. A másik ok, hogy Sas 1948 után kételkedés nélkül elfogadta a pártállamirendszer ideológiáját. Lojalitását, amely bizonyos írásainak témaválasztását is meghatározta, a kortárs Peéry Sándor szellemi kiszolgáltatottságként érzékelte, és akorábban megtapasztalt emigránssorsban vagy a belső kényszeremigrációban(?)vélte felfedezhetőnek.

Igaz, hogy irodalomtörténeti kézikönyvek rögzítik nevét, és művei hozzáférhetőka könyvtárak polcain, azonban Sas mint „kutatási téma” nem létezik. Csanda Gábor két évvel ezelőtt az Új Szóban megjelent cikkében találóan „terhes hagyatékként írta le Sas életművét. Úgy vélem, hogy elsősorban a jelenkori (nem létező) Sasrecepcióra gondolt, amikor megjegyezte, hogy munkássága „kihull az emlékezetbőlanélkül, hogy legalább eszmélésünk részévé vált volna” (Új Szó, 2002. augusztus23.). Ehhez a pontos megállapításhoz csupán azt fűzném hozzá, hogy a Sas Andori örökség, főleg 1948 utáni antagonisztikus elemeket tartalmazó, több esetben célirányosan ideológiai töltetű írásai miatt nehezen válhat „élő hagyomány”-nyá. Jómagam járható(bb)nak találom azt az utat (és nem törekszem hagyományteremtésre),amely a két világháború közötti, a szakmai követelményeknek és a kutatói igényességnekjobban megfelelő tanulmányaihoz, köteteihez vezet vissza. Új fénybe állíthatja történészi tevékenységét, amelyet gyakorlatilag – témában és kutatásban – 1938-ig folytatott folyamatosan, részben még az 1940-es években is, de a háborúután már nem.

írásom a Szlovák Nemzeti Múzeum Levéltárában fellelhető levéltári fondban található gazdaságtörténeti jellegű kéziratokból és publikációkból indul ki. Ezek fényében próbálom elemezni gazdaságtörténeti köteteinek genezisét, a forrásokhoz mérten áttekinteni munkamódszereit is. A hagyatékban található kéziratok és publikáltanyagok összevetésével megkísérlem meghatározni gazdaságtörténet-írói korszakátés ismeretlennek tekinthető tanulmányait is. Legfőbb célom a bibliográfiai adatokpontosítása, mivel a hiányos vagy pontatlan hivatkozások „továbbhagyományozódnak”, illetőleg Filep Tamás Gusztáv szavaival élve „a meglévő ismeretek földuzzadnak, kitöltik az üres tereket, és ezzel hamis értelmezési lehetőségeket kínálnak fel”(Filep 2003).

* A tanulmány a Museaum Hungahcum I. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencián 2004. október 28-án elhangzott előadás szerkesztett változata.

Az elveszettnek hitt Sas-hagyaték

A hagyatékról, annak viszontagságos történetéről Párkány Antal kötete tudósít,amelyen mellesleg rajta maradt a kor ideológiai lenyomata, illetve sematikus és prekoncepciózus jellegénél fogva nem hitelt érdemlően foglalkozott Sas Andorral (pozitívuma, hogy igyekezett áttekinteni Sas publikációs tevékenységét). Eszerint Sas1962. évi halála után könyveinek „értékesebb darabjai”-t a pozsonyi magyar tanszék megvásárolta, de irodalmi és történeti jellegű kéziratainak nyoma veszett.1964-ben Sas Andor feleségének halála után az anyag a Münz családhoz került,amely 1967-ben egy levéltárnak, nem lehet tudni, hogy melyiknek, adta át. Párkányszkeptikusan fogalmazott a hagyaték előkerüléséről, mert valószínűleg csak egy ellenőrizhetetlen szóbeli közlést kapott az akkor még a pozsonyi várban elhelyezettTörténeti Intézet (Historicky ústav) munkatársától (Párkány 1975, 95-116, 350.lábj.).1

Sajnos, közelebbi adatokat nekem sem sikerült találnom. Az anyag – ki tudja,hogy milyen módon, mennyi idő után – végül a Szlovák Nemzeti Múzeum Levéltárába került, ahol a levéltári követelményeknek megfelelően fel is dolgozták, és segédletet készítettek hozzá. A fond töredékes, de még így is terjedelmes: Sas fontos cikkeit, tanulmányait, könyveit tartalmazza 17 doboz terjedelemben.2

Az értékes, kiállításra alkalmas iratok közé sorolhatók például az egyetemi indexe, professzori diplomája 1910-ből, útlevele, fényképes arcképe, életrajzi fogalmazványai, főiskolai tanári kinevezései, magánlevelezése és egyebek. Publikációs, előadói és kutatói tevékenységének emlékei: kéziratok és hiányos, töredékben maradtírások, vázlatok, publikációk jegyzéke, jegyzetek, a forrásgyűjtés kártyái, cédulák,könyvek, folyóiratok és – ezt ki szeretném hangsúlyozni – munkácsi történeti kutatásának fényképes oklevél- és iratmásolatai is.

Életrajzi vázlat

Az irodalomtörténeti szövegek egy ma már konvencionálisnak tekinthető Sas-képetközvetítenek. Azét az értelmiségiét, aki tanári tevékenysége mellett irodalom- ésművelődéstörténeti, valamint (gazdaság)történeti kutatásokkal foglalkozott, acseh-szlovák-magyar kulturális kapcsolatokat tanulmányozta. A „befogadó ország”gal szemben lojalizmus, politikai értelemben aktivizmus és baloldali gondolkodásjellemezte. Ezeket a kereteket kisebb adalékokkal, pontosabb évszámokkal szeretném bővíteni.

1887-ben született Budapesten, családi neve Singer. Az 1900-as évek elején irodalmi értekezésekkel rajtoló, szorgalmas recenzióíró a német kultúrában járatos, kitűnő nyelvérzékkel bíró (szlovákul, csehül, németül, franciául és angolul beszélő-író,latin műveltségű) filológus a polgári radikális eszmékhez kötődött. 1904-ben érettségizett Budapesten. Berlinben és Budapesten filológiát hallgatott, máig sem tudjuk, hogy mely oktatási intézményekben. 1910-ben szerzett filozófiai doktorátust éstanári képesítést magyar és német nyelv oktatására. Publikációs tevékenységét ekkortól számíthatjuk. Eszmevilágának fordulópontja, a marxizmus tanai felé való fordulás ideje és életének sorsfordulója az 1919-es év. Ekkor, a Tanácsköztársaságidején a Marx-Engels Egyetemen főiskolai tanárrá nevezik ki. Az eddigi kutatásokrövid bécsi tartózkodás után az 1920-as évek közepére helyezték Csehszlovákiábavaló áttelepülését, ahol az októbrista emigránsok sorsában osztozott. Saját kézzelírt életrajzának adatai szerint már 1921-ben Munkácsra került, ahol a kereskedelmi iskola tanára lett.3 Életének hosszú szakasza kötődik a kárpátaljai városhoz,ahol 1933-ig működött és alapvető – máig kellőképpen alig értékelt és számbavett- gazdaságtörténeti dolgozatait (is) írta. Ugyanabban az évben került a szlovenszkóiszellemi élet központjába, Pozsonyba és a tanárképzőben kapott oktatói állást. Aszlovák állam fennállásának második évéig, 1940-ig maradhatott tanár, majd elbocsátották. Zsidó származása miatt bujdosnia kellett, életrajzában ezt az időszakot1944 szeptembere és 1945 áprilisa közé helyezte. Családi tragédia sújtotta, fia Péter 1945 jaunárjában Auschwitzban halt meg. Másik fia, Tamás nyolc hónapig aJegorov-féle partizánegységben harcolt a németek ellen. Ebben az időszakban, egészen 1947-ig magántanítást vállalt. A második világháború befejezése után ő is amagyarellenes intézkedések áldozata lett. Az egyik forrás szerint: „Sas Andor jelenleg állás nélkül tartózkodik Bratislavában, mert az itteni KözoktatásügyiPovereníctvo eddig nem volt hajlandó őt sem újra alkalmazni, sem nyugdíjigényételismerni.”4 A Szlovák Egyetem Bölcsészettudományi Tanszékén 1950 és 1953 között oktatott. A pozsonyi magyar tanszéket 1951. december l-jétől vezette.5 A Pedagógiai Főiskola Társadalomtudományi Tanszékén 1952. november l-jétől a magyar irodalom helyettes docense volt. Docenssé 1954. február l-jével nevezték ki.61962-ben hunyt el, a pozsonyi csalogány-völgyi temetőben nyugszik.

A gazdaságtörténet vonzásában

Az irodalomtörténeti feldolgozások valójában csak néhány soros megjegyzésekkel7vagy rövid jellemzésekkel illetik történészi, gazdaságtörténet-írói munkásságát, arészletesebb elemzések elmaradtak. Mindegyik megközelítés a szlovákiai magyartudományosság egyik legkiemelkedőbb személyiségének tekinti, aki azért mégis egy-egy szűkebb problémakör vizsgálatával – a befogadás perifériáján mozgott. Témaválasztásaival pedig mintha megtestesítette volna az „elefántcsonttornyába bezárkózott” tudóst. Ez a megfelelő közeg hiányának, azaz a korabeli (cseh)szlovákiaitudományos műhelyek hézagos intézményi alapjainak is tulajdonítható, nemcsak kutatói-szellemi érdeklődésének. 1948-tól – Turczel Lajos megfogalmazásában – „energiái egy részét az ismeretterjesztő irodalomunk áldozta.” Gondolatmenete szerint az „olvasóközönség nevelése” mellett a kommunista kultúrpolitika követelményeit is teljesítette (Turczel1997, 275). Filep Tamás Gusztáv ellenben tömören, a lényeget megragadóan jegyezte meg Sasról: „csatlakozván az uralkodó ideológiához, föladta polgári radikális eszményeit és elvesztette szakszerűségét” (Filep 1999, 91).

A megfogalmazás első fele azonban talán inkább illik a korábbi, 1919-et követőidőszakra, mint az 1945 utánira. Ami a szakszerűséget illeti, a megállapítás helyes:1945-öt követően gazdaságtörténeti kutatásokkal már nem is foglalkozott, 1955ben szintézissé „kikiáltott” munkája – Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönborn-uradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX.század első felében – pedig már az 1950-es évek történettudományi mércéjévelsem állta meg a helyét (mindezeket a sommás állításokat a továbbiakban fogommegindokolni). Georges Duby szavaival élve Sas is magára vette „a tudás jármát, anyomok kutatásával járó nyakvasat” (Duby-Lardreau 1993, 16), de szellemtörténeti kutatások kellenének, hogy miben követte a pozitivizmus szabályait (a történetimunka mint „regény”, a tények idealizálása, az objektivitás követelménye), és hogyan vált/válhatott marxista történésszé.

Egy kitérő: levéltártörténeti munkájának szintézise

Filep méltán nevezte Sas „legjobb teljesítményé”-nek első önálló kötetét, a Szabadalmas Munkács város levéltára (1376-1850) címűt, amely 1927-ben a város támogatásával jelent meg.8 Gyakorlatilag a századokon keresztül rendezetlen irathalmaz 1925. október l-jétől folyó szakszerű feldolgozásának végeredménye volt, ésaz 1928-1938 közötti időszakban megalapozta gazdaságtörténeti tanulmányait. APrágai Magyar Hírlap cikkírója a következőképpen mutatta be a kötetet: „A helyi történet ismerete nem csupán tudásgyarapodást s adatokból való tájékozódást jelent,hanem alappilére az igazi városi kultúrának is s igy Munkács város közönsége e széles látókört nyitó levéltári monográfia s egyszersmind magvas várostörténet közreadásával példaszerű, jó munkát művelt”.9

Sas par excellence levéltári szakkönyvet alkotott, amely egyesítette magában alevéltár- és fondtörténet elemeit, emellett leltári funkciókat is felvállalt. Ez nyilvánvaló a kötet felépítéséből. Maga a szerző a bevezetőben is körülhatárolta a témát,amikor kihangsúlyozta, hogy nem monográfiát írt. Három témaegységet különböztetett meg: fondleírás (adománylevelek, a városi önkormányzat iratai), cseh és oroszkapcsolatok, szociális és kultúrtörténeti áttekintés. A kötet négy tematikus egységből épül fel: 1. a városi levéltár történetének adatai; 2. városi privilégiumok; 3. városi jegyző- és számadáskönyvek, akták; 4. városi térképek és statisztikák. A mellékletek az adománylevelek jegyzékét, jobbágykérelmeket, orosz nyelvű esküszövegeket, diplomákat, pecséteket, helyrajzokat, urbáriumok címszövegeit tartalmazzák.Terjedelmes név- és tárgymutatót is készített. Az irodalomtörténeti jellemzések,amikor várostörténeti monográfiaként határozzák meg a könyvet, nem állják meg ahelyüket. Tény, hogy a levéltártani követelményeknek megfelelően készült. Várostörténeti adatokat pedig már a téma miatt is természetszerűleg tartalmaz. A cseh történettudomány néhány év múlva figyelt fel rá: 1933-ban cseh nyelvre fordították.10A kiadvány elemzése külön tanulmányt igényelne.

A Schönborn-uradalom történetének feldolgozásai

Időrendben a legelső, műfaja szerint kereskedelemtörténeti tanulmánya, a Beregiszálfák útja Munkácstól Danzigig. A munkácsi uradalom exportvállalkozása a napóleoni háború idején 1796-1803 (Mukacevo-Munkács, Grünstein nyomda). 1928ban jelent meg, név- és tárgymutatóval együtt. A Kárpáti Híradó így írt róla: „Az akkori kereskedelmi viszonyok, összeköttetések, kereskedelmi szerződések, pénzviszonyok ismertetésével, a tárgy bőséges kimerítésével és az adatok pontos regiszterével látja el az érdemes szerző kitűnő értekezését, melyet érdekfeszítő módon,könnyen érthető, világos és lapidár tömör stílusban tár elénk”.11

Filep Tamás Gusztáv közölte először az adatait, tartalmi bemutatására azonbannem került sor. A szerző a Schönborn-uradalom fakivitelének alakulását tárgyalta azún. coronalitás-per12 lezárulása után, amely a napóleoni időszak konjunkturális hátszelét használta ki. Kimutatta az uradalom modernizálásával (iparosítás, kolonizáció) való összefüggését. Összesített adatokat közölt az export lefolyásáról, a szervezés formáiról, a piaci célpontokról. Kiemelte Bősz János prefektusi tevékenységét, aki először foglalkozott a nagybirtok kommercionalizálásának gondolatával. Astúdium egy másik helyen is megjelent, amelyről az irodalom eddig nem tudott. Sasa munkácsi kereskedelmi akadémia 1927/1928. évi értesítőjében közölte.13 A hagyatékban fennmaradt egy 1938. október 26-i datálású Podkarpatszká Rusz kereskedelmi kapcsolatai Danziggal Napóleon idején elnevezésű kisebb írása, amely tartalmi összefoglalója a fenti tanulmánynak.14

Ezt követte szintén 1928-ban a munkács-szentmiklósi uradalom zsidóságának18. századi gazdasági és szociális helyzetéről német nyelven publikált dolgozata ésfolytatása 1929-ben, amely a bécsi Jüdisches Archív zsidó múzeum- és könyvtártudománnyal, történelemmel, néprajzzal és családkutatással foglalkozó folyóiratbanjelent meg.15 A fondban valószínűleg ez a kézirat maradt fenn A zsidóság gazdaságiés társadalmi helyzete a Munkács-Szentmiklósi nagybirtokon a XVIII. századbancímmel.16

A bibliográfiai jegyzékekből hiányzik a Századunkban 1929-ben közölt A munkácsi uradalom szökevény jobbágyai a XVIII. században. A mezőgazdasági munkásságsorsának és vándorlásának történetéhez című dolgozata is.17 Ez tehát megelőzte az1931-ben ugyanott három számban megjelent, alapkutatásokra támaszkodó tanulmányát a Schönbom-uradalomról.18 Következő, német nyelvű tanulmánya aVierteljahrschift fúr Sozial- und Wirtschaftsgeschichte című szakfolyóiratban 1931ben jelent meg az uradalom történetéről.19

1932-ben publikálta orosz nyelven a Schönborn-birtok szociális és gazdaságihelyzetét tárgyaló munkáját, amely Ungváron a Prosvita Társaság(?) évkönyvében jelent meg. A hagyatékban különlenyomat formájában maradt fenn.20

Tanulmányairól egy cseh vélemény született 1934-ben. Szerzője az a VáclavCerny, aki Bedrich Mendl és Karel Hoch mellett a két háború közötti cseh gazdaságtörténet-írás egyik legjelentősebb alakja volt, agrár- és birtoktörténettel foglalkozott(Niederhauser 1989, 181-195). Sas két munkáját biztosan említi (a harmadikat nem tudtam kikövetkeztetni). Rövid írásában melegen üdvözölte a kárpátaljai mezőgazdaság-történeti kutatások kibontakozását, azaz a két legnagyobb uradalom, azungvári és a munkácsi kutatási témaként való megjelenését. Az ungvárival FrantisekGábriel (Gábriel 1934; uő. 1936, 43-52), Ungvárott működő cseh professzor, míga munkácsival Sas kezdett foglalkozni. A cseh történészek valószínűleg ekkor kezdhettek fokozottabban érdeklődni a masaryki Csehszlovákiához csatolt Kárpátaljatársadalmi és gazdasági múltja iránt, ezért figyelhettek fel munkájára.21

A Századunkban 1934-ben még publikált egy gazdaságtörténeti dolgozatot22, dea későbbiekben vizsgálatai már nem maradtak meg a gazdaságtörténet mezején.Valószínűleg az 1940-es években még németül kiadta a 18-19. századi pozsonyizsidóság jog- és gazdaságtörténetét elemző tanulmányát.23

Kéziratban maradt munkák (?)

Kéziratban maradt írásait érdemes lenne összevetni a publikált változatokkal. Lehetséges, hogy felbukkanhatnak olyanok, amelyekről eddig nem tudhattunk. A hagyaték azokat a kéziratokat, kézirattöredékeket, témakörök szerint kidolgozott anyagok kötegeit és rövidebb-hosszabb fogalmazványokat rejti, amelyek beépülhettekegy-egy publikációjába. Köztük van egy 1822-es latin forrás fordítása is.24 Itt található a Beregi szálfák útja Munkácstól Danzigig kézirata. A feltehetően közöletlenszövegek közé jelenlegi ismereteim szerint hármat sorolnék: az 1929-re datált AMunkács-Szentmiklósi Uradalom német telepesei, a 81 oldalas Textilmanufaktúráka Munkácsi Uradalomban a XVII. század második felében s a XIX. század elején.Adalék a kora-kapitalizmus ipari üzemeinek történetéhez25 címűeket, és egy németnyelvűt a szarvasmarha-tenyésztésről (Der Rindviehzucht-Betríeb auf der DomaineMunkács und St. Miklós).26 Általános vonásuk, hogy a forrásmegjelölések és hivatkozások túlnyomórészt hiányoznak. Elképzelhető, hogy ezek a fond rendezése során külön dobozban lettek elhelyezve.

A nem létező gazdaságtörténeti szintézis

Az irodalomtörténeti összegzések az 1955-ben napvilágot látott uradalomtörténetimunkáját – Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönbornuradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX. század első felében (Sas 1955)- valójában kritikátlanul, kellő tények figyelembevétele nélkül tekintik szintézisnek,gazdaságtörténeti kutatásai kiteljesedésének, egyfajta folyamatos építkezés végeredményének, amely mű úgymond rendszerbe szedte és szintetizálta a korábbangyűjtött ismeretanyagot, és ezzel szakmailag jegyzett teljesítménnyé lépett elő.27

Sas Andor mintha a pozitivista történetírásjegyeit ötvözte volna a marxista elvárásokkal. Az uradalom történetét „8-900 év messzeségébe nyúló […] egyetlen hatalmas regény”-ként értelmezte (Sas 1955, 7). Megközelítésében lineáris társadalomfejlődési modellt követett, amelynek új fejlődési ívét a jobbágyság osztályharcajelezte. Hangsúlyozott közlő szerepet alakított ki, a tény-, Ml. eseményközpontúságelemei domborodtak ki könyvében. Szembeállította „a feudális és a polgári történetírásét az általa a haladónak tekintett marxista történetírással (Sas 1955, 7). Ezannál inkább tetten érhető, mivel a problémakörrel foglalkozó 1945 előtti magyar vagy külföldi munkákat nem használta fel, emellett saját magát is cenzúrázta, amikor korábbi tanulmányait nem integrálta.

Az egyik agrártörténeti megközelítésű alfejezetben kijelölte kutatásai hozadékátis. Tény, hogy elsőként foglalkozott a munkácsi domínium problémájával. Szerinte amunkácsi uradalom „unikum” és „típus” (Sas 1955, 16), de nem hoz példákat,hogy milyen korabeli birtoktestekkel szemben jellemzők ezek a jegyek, miért tekinthető elkülöníthető típusfajtának. Külön figyelmet szentelt az uradalom és a vármegye, az uradalmi főtisztség és a mezővárosi polgárság közötti érdekellentéteknek,feszültségeknek és természetesen az egyedül osztályharcjelleggel bíró jobbágymegmozdulásoknak. Önellentmondásba is keveredett, amikor az egyik oldalon szólt aSchönbornok modernizációs törekvéseiről, azokról a gazdasági kapcsolathálókról,amelyek már egy magasabb fokon működő rendszerre utaltak (szervezett adminisztráció, tervezett telepítések, technikai innovációk, a napóleoni korszak konjunktúrájának kihasználása), a másikon pedig „eredendő bűn”-ükül rótta fel a jobbágyi elmaradottság konzerválását (Sas 1955, 18-21).

Alaposan és nagyon jól elemezte a uradalmi gazdaság helyi irányítóinak, tisztviselőinek tevékenységét és elképzeléseit (így Csaplovics Jánosét, legfőképpenFreyseisen Dánielét, aki 1828 és 1845 között volt prefektus vagy Rombauer Tivadarét), valamint a merkantilista gazdaságpolitika korlátait, a gazdasági fejlődés hátráltató tényezőit (pl. hiányzó fogyasztóréteg, értékesítési akadályok, kedvezőtlen piaci áralakulások). Az uradalmi jövedelmek alakulásának okairól ellenben alig tudunkmeg valamit (Sas 1955, 21-22, 26-29). Ezenkívül bőven hozott társadalomrajzi,irodalmi és művelődéstörténeti példákat is.

Külön szempontként vizsgálta a társadalmi rétegek, az „osztályuralmi tényezők”(nagybirtokos, jószágigazgató) szembenállását a jobbágyság kollektivitásával. Azegyik legjobban árnyalt rész, amikor a jobbágyság rétegződését és öntudatát mutatta be (a jogi nyelv szerinti csoportokat különböztette meg). Többek között az adóbehajtás és a jogviták hátterét, a nagybirtoki rendszeren belül a községek közigazgatási helyzetét, a földtulajdon fontosságát, annak alakulását (allodium, kuriális föld,parasztföld) is tanulmányozta (Sas 1955, 73, 76-103). Általában elmondható, hogyezen megállapítások értékét kisebbíti, Ml. bizonytalanná teszi az, hogy sok helyen(néha oldalakon keresztül!) nincs sem levéltári forrásmegjelölés, sem hivatkozás aszakirodalomra. Néha általános jellegű, közismert országos szintű folyamatokat ismétel újra. Latin és német nyelvtudását végig kamatoztatja. Mondatfűzése többszöraz esszé irányába kezd elkanyarodni, de szorosan tartja magát vizsgálata tárgyához.

Párkány e művet helytelenül gazdaságtörténeti monográfiának tekintette. A kötet végén egyszerűen csak történelmi tanulmányként van meghatározva. Mi lehet tehát a műfaja? A meghatározáshoz, behatároláshoz közelebb visz bennünket az, haa korabeli tudományos teljesítmények közé helyezzük a művet. Kezdjük a recepcióval. Feltűnően későn született meg róla az ismertetés. A Korunk hasábjain 1957ben Csetri Elek elemezte (Csetri 1957, 627-630), értékelése első fele pozitív kicsengésű (kiemeli a „dőzsölő” Schönborn életmódjának lefestését, az uradalmiszervezet bemutatását és a Freyseisen Dánielről szóló részeket). A továbbiakbanstrukturális elemeket és tartalmi dolgokat vitat. A recenzens szerint „több magyar,csehszlovák és külföldi munkával szélesíthette volna felhasznált könyvészeti anyagát, és ezzel jobban beágyazhatta volna témáját a korszak fejlődéstörténetébe”. Levéltári kutatásait nem tartotta rendszeresnek és „minden részre kiterjedőnek.” Akötet szerkezeti felépítésénél pedig „logikusabb rendet lehetett volna követni”.Csetri szakszerű elemzése feltárta a kötet alapvető hiányosságait. Sasnál nem derült fény a jobbágygazdaságok megoszlására és az alkalmazott technikákra, a földesúri jövedelmek mennyiségére és azok termelési ágak szerinti megoszlására. Agépesítés foka ismeretlen maradt, nem határozta meg az uradalom típusát, nem viszonyította a többi magyarországi nagybirtokhoz, így fejlettségi fokáról sem lehetettmegtudni semmit. Hiányzott az uradalom 19. század eleji fejlődésképe és a bevezetőből a részletesebb történeti összefoglaló.

Mindezeket még kiegészíthetjük azzal, hogy az 1635. évi Rákóczi-család általibirtokszerzést, vagy a munkácsi és a szentmiklósi uradalom 17. században megvalósuló egyesítését sem említi. Teljesen figyelmen kívül hagyja az uradalom 16. századi fejlődési szakaszát és a kincstári/kamarai igazgatás 1711-1728 közöttiidőszakát.28

Csetri a műfaját „történeti-szociográfiai rajz”-ként határozta meg. Igazi értékét abirtoktörténet társadalomrajzzá való kiszélesítésében és a szociográfiai kutatásokösztönzésében látta.

A befogadás hiánya és ennek okai

Szeretnék rávilágítani Sas fent említett művének a magyar történettudományon belüli korlátozott, vagy alig létező befogadására, ének okaira: a metódus, a mondanivaló és a levezetések hiányosságaira, a korabeli szakirodalom felhasználásának elmaradására.

Felmerül a kérdés: Sas Andor mit és miért nem épített be munkájába a magyartörténeti szakirodalomból? Mindenféleképpen gondolhatunk az 1930-as évek folyamán Domanovszky Sándor szerkesztette Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhezcímű sorozatban megjelenő kötetekre, amelyekegy része ugyanúgy a 18.századra vonatkozóan születtek, mint Sas Andoré.29 Vagy például Lederer Emmaszintetizáló munkáját (Lederer 1941) sem ismerte, nem is szólva a külföldi szakirodalomról (például Brinkmann, Max Weber vagy Sombart könyveiről). Az ok egyszerűlehet: marxista történészként következetesen elhatárolódott a polgári történeti iskola megállapításaitól.

Kiemelendő a Kosáry Domokos által készített kétkötetes bibliográfia ismeretének hiánya. Az első kötet 1951-ben jelent meg, a második 1954-ben.30 így tehát Sasszámára hozzáférhetők lettek volna. Ez az egyes témakörökhöz komoly áttekintéstnyújtott volna a publikált forrásokról, monográfiákról, tanulmánykötetekről, szintézisekről, kisebb dolgozatokról. Ennek segítségével tudományosan megalapozhattavolna munkáját.

Emellett érdekes, hogy a marxista történetírás követelményeinek feltehetőenmár jobban megfelelő Szabó István-féle 1948-as mezőgazdaságtörténeti munkáját(Szabó 1948, 159-201) vagy Mérei Gyula szintén 1948-ban kiadott szintézisét(Mérei 1948) sem használta. Csak az 1950-es évek elejének magyar gazdaságtörténeti munkáihoz nyúlt (Ember 1951; Mérei 1952; Pach 1952). Levéltári forrásaimég a munkácsi korszak alapkutatásaihoz vezetnek vissza, hiszen ő maga említi, hogy egy részüket 1929 és 1933 között gyűjtötte31, így nyilvánvaló, hogy 1945 utánújabb kutatásokat már nem végzett, és csak ezekre a részleges (a jelek szerint akkor már hiányos) adatokra tudott támaszkodni.32

Másrészről meg kell említeni, hogy a magyarországi mezőgazdaság-történetenbelüli speciális szakterület, a birtoktörténet-kutatás csak később, az 1960-as évektől kezdett lassan kibontakozni. Kenyeres István megállapítása szerint: „A másodikvilágháború után – a korszak ideológiájának megfelelően – az uradalomtörténetnektulajdonképpen pusztán a jobbágyság (társadalom)történetének és a marxista történetírás által különösen preferált majorsági gazdálkodás problematikáján keresztül lehetett csak létjogosultsága, amely megközelítés tulajdonképpen számos hasznos eredményt hozott, azonban kiesett a vizsgálódás köréből az uradalom mint legkisebb gazdasági egység, helyette a jobbágygazdaságok és a majorságok szintje letta vizsgálati alap. Általánosságban elmondható, hogy az uradalom, mint gazdaságiegység csupán a kutatások kereteit képezte, de nem a vizsgálat tárgyát” (Kenyeres2002, 18). Sas tehát a legelsők között nyúlt ehhez az igényes témához, de a munkamódszere, forráshasználata több kívánnivalót hagyott maga után.

Hol hivatkoztak Sas írásaira? Ebből a szempontból érdekes korábbi tanulmányainak és az Egy kárpáti latifundium utóélete. Sas, valamikor még a második világháború utáni első években keletkezett feljegyzésében említette, hogy a Hóman Bálintés Heckenast Gusztáv szerkesztette Magyar történet jegyzi agrártörténeti munkáit.Valójában már rosszul emlékezett, mert a munkácsi levéltártörténeti könyvére ésaz 1934-es Kis Lázárról szóló dolgozatára utaltak (Hóman-Szekfű 1935, 615,620-621). Szerinte még a Meyer-lexikon „utolsó kiadása” a Munkács címszó alatt,a Chlup – Hubélek – Uher-féle Pedagogická encyklopedia „külön címszó alatt említifordítói, agrártörténeti és pedagógiai munkásságát”.33

1945 után tanulmányainak bizonyos fokú visszhangtalansága tapintható ki. Az1930-as években írt német nyelvű tanulmányait 1945 után keletkezett publikációsjegyzékeiből kihagyta. Ennek ellenére a Kosáry-bibliográfia éppen ezekre hivatkozott. Az 1983-as kiadású magyar történelmi összefoglalóban, amely az 1790-1848közötti időszakot ölelte fel, egyáltalán nem szerepeltek művei (Vörös 1983), míg az1989-es éviben felbukkant két régi tanulmánya (Ember-Heckenast 1989, 1382,1396). Az 1955-ben megjelent kötetét a magyar szintézisek nem jegyzik, de az1997-es szlovák történeti bibliográfiában megtalálható (Jankovic – Skorupová1997, 385).

Tol le et lege?

Sas Andor gazdaságtörténeti munkásságát immár kellőképpen kellene értékelni.Tanulmányait, amelyek egy kiemelt témakörre, a munkácsi Schönborn-uradalom történetére összpontosítottak, újra fel kellene mérni és újra ki kellene jelölni hozadékukat a szakirodalmon belül. Levéltártörténeti munkáját érdemes lenne újra megjelentetni, mert ma már a közgyűjteményekben alig hozzáférhető. Gazdaságtörténetitanulmányait hasznos lenne egy kötetben újraközölni.

Felhasznált irodalom

Aetas, 1993. 4. sz. 236-241. p.

Borsody István (szerk.) 2002. Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938). Somorja, MéryRatio.

Csetri Elek 1957. A munkácsi Schönborn-uradalom története. Korunk, 5. sz. 627-630. p.

Duby, George -Lardreau, Guy 1993. Párbeszéd a történelemről. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ember Győző 1951. Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Budapest.

Ember Győző-Heckenast Gusztáv (szerk.) 1989. Magyarország története 1686-1790. II. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Filep Tamás Gusztáv 1999. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. In: Filep Tamás Gusztáv-Tóth László (szerk.): A (csehszlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. III. kötet. Budapest, Ister.

Filep Tamás Gusztáv 2003. A hagyomány felemelt tőre. Válogatott és új esszék, tanulmányokaz 1918-1945 közötti (cseh)szlovákiai magyar kultúráról. Budapest, Ister.

Gábriel, Frantisek 1934. Matyeriali k isztorii kreposztnyicsesztva na Podkarpatszkoj Ruszi. In:Narodnij szbornyik Szabóvá. Uzgorod.

Gábriel, Frantisek 1936. Prehled vyvoje sociálné-hospodárskych pomérü na PodkarpatskéRusi v minulosti. In: Podkarpatská Rus. Bratislava, 43-52. p.

Hóman Bálint-Szekfű Gyula (szerk.) 1935. Magyar történet. IV. kötet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Irodalmi Szemle, 1965. 4. sz. 343-349. p.

Jankovic, Vendelín – Skorupová, Anna 1997. Bibliográfia k dejinám Slovenska (Literatúravydaná do r. 1965). Bratislava, Academic Electronic Press.

Sas Andor gazdaságtörténeti munkái 37

Kenyeres István (szerk.) 2002. XVI. századi uradalmi utasítások. Utasítások a kamarai uradalmak prefektusai, udvarbírái és ellenőrei részére. I. kötet. Budapest, Szentpétery Imre Történettudományi Alapítvány.

Kosáry Domokos 1951. Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I. kötet.Budapest, Közoktatásügyi Kiadó.

Kosáry Domokos 1954. Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. II. kötet.Budapest, Közoktatásügyi Kiadó.

Lederer Emma 1941. Iparunk és kereskedelmünk a merkantilizmus korában. In: Magyar művelődéstörténet. IV. kötet. Budapest.

Mérei Gyula 1948. Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet.

Mérei Gyula 1952. Magyar iparfejlődés az 1790-1848 években. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

Niederhauser Emil 1989. A gazdaságtörténet-írás kialakulása Kelet-Európában. In: Glatz Ferenc (szerk.): Gazdaság, társadalom, történetitás. Emlékkönyv Pach Zsigmond Pál70. születésnapjára. Budapest, 181-195. p.

Pach Zsigmond Pál 1952. Az eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon. Budapest, Szikra.

Párkány Antal 1975. Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben. Bratislava,Madách Kiadó.

Sas Andor 1955. Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönborn-uradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX. század első felében. Bratislava.

Sas Andor 1993. A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945. A szöveget gond. és szerk.Csanda Gábor. Pozsony, Kalligram.

Szabad Földműves, 1957. 4. sz. (január 27.) 6. p.

Szabó István 1948. Az uradalmi gazdálkodás és a jobbágybirtokok a XVI—XVII. században. In:Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, Teleki Pál TudományosIntézet, 159-201. p.

Turczel Lajos 1967. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémáiCsehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Tatran Kiadó.

Turczel Lajos 1982. Hiányzó fejezetek. Tanulmányok a két világháború közötti csehszlovákiaimagyar irodalomról és sajtóról. Bratislava, Madách Kiadó.

Turczel Lajos 1993. A csehszlovákiai magyar közművelődés alakulása 1918-tól 1945-ig. In:Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 237-239.

P-

Turczel Lajos 1995. Visszatekintések kisebbségi életünk első szakaszára. Dunaszerdahely,Lilium Aurum.

Turczel Lajos 1997. Fonod Zoltán (szerk.): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona1918-1995. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Új Szó, 1972. január 27. 6. p.

Új Szó, 2002. augusztus 23. 196. sz. 6. p.

Vörös Károly (szerk.) 1983. Magyarország története 1790-1848. II. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó.

Vadkerty Katalin: Németek és magyarok Pozsonyban 1945-1948 között

Pozsony az 1720. évi hivatalos összeírásban már német dominanciájú település, sezt követően a német fölény állandósult a háromnyelvű, háromkultúrájú városban.1918-ig alig változott a német, a magyar és a szlovák nemzetiségű lakosok aránya,s összhangban volt az összlakosság számbeli növekedésével. A német fölény a magyarok politikai, gazdasági és kulturális jelentőségének megerősödése ellenére az1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően is fennmaradt.

A szlovákok és csehek (1918-at követően a csehszlovákok) politikai, majd gazdasági és kulturális jelenléte a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalakulásátkövetően megerősödött, s a szláv nemzetiségek száma gyorsan növekedett. Mígszámuk 1919-ben 10%-kal haladta meg például a pozsonyi magyarokét, 1930-banmár meghaladta a németek és a magyarok együttes létszámát. 1940-ben a városszláv lakossága (szlovákok, csehek, oroszok-ukránok) képezte az összlakosság55,85%-át, miközben a németeké és a magyaroké együtt 33,62% volt (Dr. Savojsky1943, 111-115; Dr. Steinacker 1940, 31-32).1

Ezt a nemzetiségi megoszlást 1944 nyarától tovább módosította a németek egyrészének távozása. „Menekülés”-üket bizonyos keretek között hajókkal, vasúti szerelvényekkel hivatalosan is segítették, de különös gonddal készítették elő s valósították meg a fiatalok, pl. a német gimnazista fiúk családtagjaik nélküli kiszállítását(Metál é. n.).2

A pozsonyi magyarok zöme nem mozdult. Úgy érezték, nincs miért elhagyniuk azotthonukat. A szlovák állam évei alatt nem csatlakoztak a fasiszta gárdista irányzathoz, nem vétettek az emberiség ellen. Bíztak az első Csehszlovák Köztáraság gyakran hangoztatott demokratizmusában. Ezért érte őket váratlanul a Kassán 1945. április 5-én kihirdetett kormányprogram, amely szerint a megújuló Csehszlovák Köztársaság szláv nemzetállam lesz. A nem szláv lakosság hétköznapjaiban ez azt jelentette, hogy az új, magát demokratikusnak mondó, több párt képviselőit tömörítőkormány a jövőben nem számol a németekkel és a magyarokkal mint állampolgáraival, s a teljes kitoloncolásukat tervezi. Az állampolgárságuktól megfosztott németeknek és magyaroknak megtiltotta anyanyelvük használatát, nemzeti kultúrájukápolását, jogot formált minden ingó és ingatlan tulajdonukra, s ezzel létük szervesrészévé tette a félelmet és a bizonytalanságot (Vadkerty 2001, 211).

* A tanulmány a Pozsony város társadalom- és kultúrtörténete c. projekt keretében készült,amelyet az MTA Arany János Közalapítványa és az Agentura Pacis Posonium támogatott.

A második világháború győztes nagyhatalmai egyetértettek a németek kollektívfelelősségre vonásával, kitoloncolásával; ez utóbbit a magyarok esetében megtagadták. A magyar lakosság kitoloncolásának jogi alapját a kormányprogram tartalmazza. Ennek, s a Szlovák Nemzeti Tanács határozatának alapján kezdték meg1945 áprilisában a németek és a magyarok kitoloncolását (Pozsonyban is), majd azún. összpontosító táborokban való elhelyezését.3

A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság – a kormány utasítása alapján – két részreosztotta a fővárost „elszlávosító” folyamatát, melyet egyszerre akart megvalósítani.Felkérte a Szlovák Statisztikai Hivatal elnökét, hogy dolgozzon ki egy tervezetet aváros területének a megnövelésére. Dr. Sveton munkájának jellegzetessége, hogynem vette figyelembe sem a csatolásra kiszemelt települések állami hovatartozását, sem az ott élő lakosság nemzetiségét. Ausztriától Hainburg, Wofstal, Edelstal,Berg, Deutschjahrndorf, Pama, Kittsee, Markthof, Magyarországtól Bezenye,Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka katasztereivel számolt. Ezzel az ún. NagyPozsony területe osztrák részről 16 228 hektárral, 15 060 lakossal, magyar részről 14 671 hektárral, 7839 lakossal, összesen tehát 30 899 hektárral és 22 945- zömmel horvát, német és magyar – lakossal gyarapodott volna. A város elszlávosítását megkönnyítette, hogy „1945 júliusától egyre több német hagyta el önként avárost, de távoznak, s egyre erőteljesebben kiszorulnak a hatalomból a mesterségesen kitenyésztett magyarok is, akik 1938 előtt a hatalom támogatásával előszeretettel hangsúlyozták Pozsony magyar jellegét”.4

A város vezetése tudatosította, hogy a megálmodott Nagy-Pozsony a győztes hatalmaktól, s jóváhagyásuk esetén a két területileg érintett országgal kötendő szerződéstől függ. Ezért a szláv Pozsony megteremtése érdekében 1945 áprilisában aszlovákok ellenőrizhetetlen betelepedésének következtében a városban egyre növekvő lakáshiány megoldására koncentrált. Első lépésben zárolta az 1930-ban magukat németnek, Ml. magyarnak jelentők, valamint a szlovák háborús bűnösök pozsonyi ingatlanjait. 1945 októberéig 2730 házat zároltak, de a tulajdonosok politikai és nemzeti megbízhatóságának ellenőrzését követően 72 házat visszaadtak a kizárólag – szlovák tulajdonosoknak. A fennmaradó 2658 házból és a hozzájuk tartozó kertekből, szőlőkből 394 családi házat, 94 esetben házat és szőlőt átadták azúj, helyi vagy betelepített tulajdonosoknak. Külön listán vezették, de zárolták a koncentrációs táborokban elpusztult zsidók tulajdonát képező 466 épületet.

A városházán pontos kimutatást készítettek a zárolt német, magyar és zsidó tulajdonban volt épületekről, más ingatlanokról s a kérelmezőknek kiosztott ingóságokról.5

A zárolások, kisajátítások folytak, de a lakáshiány nőtt. A kérdéssel a Megbízottak Testülete is foglalkozott. Az 1945. november 20-i határozatukban a szlovák állam 254/1942. számú idegenrendészeti törvényére hivatkozva a kormány jóváhagyását kérte annak kimondására, hogy minden német és magyar nemzetiségű, saját házában, illetve bérlakásban lakó polgár köteles a rendőrség felszólítására a hivatalosan megadott határidőn belül „kiüríteni” a lakását, s ezzel a lakások bérletiszerződései a következő hónap első napján érvényüket vesztik. A rendelettel nemcsak a lakásaiktól, de a hivatalosan elismert ún. „lelépési” összegtől is megfosztották az érintetteket.

Az érintettek döbbenettel tudatosították, hogy mi vár rájuk. A helyzetet – feltételezhetően – Szalatnai Rezső így jellemezte: „Kérlelhetetlen hajsza folyt a lakásokért, a berendezési tárgyakért.” A rendőrséggel párhuzamosan léptek a partizánokis, akik a németek és a magyarok ingó és ingatlan tulajdonát „háborús jóvátétel”nek tekintették.6 A végrehajtás eredménye az elszegényedés lett, s a kilátástalanhelyzet, idegfeszültséget, depressziót szült.

Mindezek ellenére a pozsonyi lakáshelyzet 1946 nyarán tovább romlott. A szinte ellenőrizhetetlen számú hivatalnok, munkás beköltözésével párhuzamosan aSzlovák Telepítési Hivatal – minden bejelentés nélkül – telepítette be a városba anemcsak Magyarországról egyoldalú transzportokkal érkezőket, hanem a Romániából repatriált szlovákokat is.

A kor jellemzője lett az ún. „összeköltöztetés”. A végzéseket a Szociális ÜgyekMegbízotti Hivatala adta ki. Indoka csak egy volt: a nevezettek államilag nem megbízhatók. Az akció érdekessége, hogy hivatalosan a legtöbb megbízhatatlan a villanegyedben lakott. A villanegyed után a belváros következett. A lakókat a rendőrségigénybevételével kiutasították a lakásaikból, de nem ellenőrizték, van-e hova menniük. Szerencsések voltak, akiket a vidéki rokonok vagy barátok befogadtak.7

Közben a városban állandósultak a nappali és az éjszakai razziák, melyek kiemelten a német és a magyar lakosság ellen irányultak. A letartóztatottakat elűztéka városból vagy kiszállították valamelyik internálótáborba.

A rendszeresített razziákat 1947-ben és 1948-ban is folytatták, de a hivatalosanmegfogalmazott cél már nem a város elszlávosítása, hanem „némettelenítés”-e, illetve „magyartalanítás”-a volt. A német és a magyar nyelvhasználat ellenőrzésébe,a német és a magyar nyelvet nyilvános helyen használók megbüntetésébe, vagyis anémet és a magyar lakosság feljelentésébe 1947 tavaszától a Városi Rendőrparancsnokság a lakosságot is bevonta. Lehetővé tette, hogy bárki feljelenthesse avárosban németül vagy magyarul beszélőket. A feljelentés megkönnyítésére nyomtatott szöveget készíttetett s osztott szét, amelybe csak a „vétkes” nevét és személyi adatait kellett beírni. A fennmaradt dokumentumok szerint – mivel időközbena pozsonyi németeket kitelepítették – szinte kizárólag magyarul beszélőket jelentettek fel. A feljelentettek zöme munkás, háziasszony, elvétve értelmiségi, pl. egyetemista. A feljelentettek nemek szerinti megoszlás nagyjából megegyezik.

Figyelemre méltó a feljelentettek nyelvtudása. A többség – valamilyen szinten tudott szlovákul, de többen beszéltek angolul, németül, spanyolul, sőt volt olyan is,aki ismerte valamelyik arab nyelvet.

A rendőrség magatartásában az 1948-as hatalomváltás sem hozott változást. Afeljelentések indoka sem változott, de a feljelentettek között aránylag magas a szlovák nemzetiségűek aránya. Ezek feltételezhetőek reszlovakizáltak vagy áttelepültekvoltak.8

Területileg a „kihágáséért feljelentettek zöme még 1947-ben is Ligetfalun lakottvagy 1945-ben ide internált volt, míg 1948-ban a város bevásárlóközpontjában, aSzéplak utcában és környékén „leplezték le” a legtöbb „vétkest”. Lehet, hogy ebbeaz – 1945 előtt inkább magyarok által lakott – utcába többen tértek vissza az internálótáborokból, vagy ide jártak a környékbeliek bevásárolni, de az is lehetséges,hogy a Városi Rendőrkapitányság tőszomszédságában a rend őrei aktívabbak voltak, mint a város más kerületeiben.

Pozsony történetének a lakosság nemzetiségi összetételét alapjaiban megváltoztató fejezete 1945. május 5-én kezdődött. A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság- a kassai kormányprogramra hivatkozva – a Szlovák Nemzeti Tanács jóváhagyásával elrendelte a németek és a magyarok internálását. A kollektív bűnösséggel vádoltak internálásának egyik jellegzetessége, hogy az internálásokra vonatkozó rendeleteket csak több hónapos késéssel, igaz, mindig visszamenő hatállyal adták ki. Amásik jellegzetesség a rendőrség teljhatalma. Dániel Okáli belügyi megbízott 1945.július 31-i utasítása értelmében a táborok (az internáló- és munkatáborok) szervezője, ellenőrzője és üzemeltetője az a rendőrség, amely irányította és végrehajtottaaz internálásokat. A rendőrség kiemelt szerepét sokat bírálta a prágai cseh sajtó.9

A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság és a Városi Rendőrparancsnokság együttműködésével három tábort létesítettek: Ligetfalun, a Patrongyárban és a Szőllősiúton (Vajnorská cesta). Ligetfalun a volt katonai barakkokban helyezték el a németcsaládokat, külön a nőket, külön a férfiakat, a magyarokat pedig a faluba irányították, ahol az 1918 előtt épített, a katonák által lelakott, a harcokban károsodott,komfort nélküli házakba költöztették be, általában egy családot egy szobába. A város északi, a Dunától távol eső kerületek lakóit vagy a Nagyszombati úton levő barakkokba, vagy a Patrongyárban helyezték el, ahol csupasz betonpadló várta őket.Erre teríthették le – szerencsésebb esetekben szalmára – a pokrócaikat.10

A kijelölt családokat minden előzetes értesítés nélkül kényszerítették lakásaikelhagyására. A csomagolásra általában kétórányi időt engedélyeztek. Figyelmeztették őket, hogy mind a német, mind a magyar nemzetiségűek a hatályos az érvényesidegenrendészeti törvények értelmében a „hivatalból kijelölt helyen kell tartózkodniuk”. Csak a legszükségesebb személyes holmijukat és három napra való élelmetvihetnek magukkal. Mivel háborús bűnösök, ingó és ingatlan vagyonuk az állam tulajdonába megy át. Ezt követően 20-30 fős csoportokban, fegyveres kísérettel elvitték őket a táborok valamelyikébe (Dr. Samarjay 2001).

Május első hetétől kezdve az internáltak száma gyorsan nőtt. Ligetfalun példáulmájus 18-án 608-an éltek, de a hónap végétől ide irányították a Patrongyárban ideiglenesen elhelyezettek egy részét, s így július 21-én már 1200-an voltak. 1946márciusában 1437-en éltek itt, s számuk naponta gyarapodott, mert ide irányították a városi razziák során letartóztatottakat is.

A három pozsonyi „összpontosító” táborban 1945. november l-jén (lásd az 1.táblázatot) 2735 férfit, 2418 nőt, 1069 tizenhat éven aluli gyermeket, összesen6222 személyt tartottak fogva. Ugyanekkor Szlovákia összes táborában 21 805 internált élt, vagyis a pozsonyiak adták az internáltak egyharmadát. A munkaképesférfiak száma a patrongyári táborban a legmagasabb. Nagy az eltérés a férfiak ésa nők száma között, ami azt jelenti, hogy ide az egyedülálló, fiatalabb, munkaképesférfiakat hozták be. Ligetfalun feltűnően magas a munkaképtelen, vagyis idősebb és nyugdíjas korban levő férfiak száma. Hasonló volt a helyzet a Szőllősi úton is. Amunkaképes nők száma – az idősebb nők számához hasonlóan – Ligetfalun a legmagasabb. A Patrongyárban az 1590-es létszámból csupán 79, míg a ligetfalui 3730nyilvántartottból 772, a Szőllősi úti tábor 902 internáltjából 218 volt a tizenhat évenaluli gyermek.

Nemzetiségüket tekintve Ligetfalun 2143 a német, 1450 a magyar és 114 aszlovák, a Patrongyárban 863 a német, 375 a magyar és 352 a szlovák. A Szőllősiúton 850 német, 36 magyar és 16 szlovák szerepel a nyilvántartásban. A szlovákok aránya nem egészen 8%.”

A pozsonyi németek és magyarok internálásának történetét a levéltárakbanfennmaradt dokumentumtöredékekből ismerjük. Az érintettek a történtekről sokáighallgattak, sokan még a legszűkebb családi körben sem beszéltek. Ezért értékes aLigetfaluba deportált dr. Samarjay Emil jogász 1945. május 6-1946. augusztus 8a között vezetett naplója (Dr. Samarjay 2001, 2-23).

Dr. Samarjay Emilt családjával együtt 1945. május 6-án vitték át Ligetfaluba,ahol több ismerősével együtt – amennyire erejükből telt – kezükbe vették sorsuk irányítását. Összeállították és naponta bővítették az internáltak jegyzékét, s megkezdték a megmaradásuk szempontjából alapvető fontosságú közélelmezés és egészségügyi ellátás megszervezését.

A táborok élelmezéséről 1945. május első heteiben a helyi nemzeti bizottságokgondoskodtak. Pozsonyban az ellátás biztosítása nehézkes volt, mert a városbanáltalános volt az élelmiszerhiány, s a hivatalosan beszerzett élelmiszereket elsősorban a helyi szlovák lakosság között osztották szét. Nagy volt a tejhiány. Még a neminternált szoptatós anyáknak és a három évnél fiatalabb gyermekeknek sem jutottelegendő tej. Ennek ellenére a város vezetése elutasította azt a javaslatot, hogy afelére csökkentsék a magyar és a német anyák napi tejadagját.

A Belügyi Megbízotti Hivatal gyorsan megoldotta a problémát. 1945. május 17-iutasításában a táborok élelmezését a Szlovák Vöröskeresztre hárította (Dr. Samarjay 2001, 5, 7, 9, 12).12

Szlovákia szempontjából az ellátás a pozsonyi internálótáborokban volt a legrosszabb. A magyar kormány ezért 1945. június 5-én figyelmeztette a SzövetségesEllenőrző Bizottságot, és a ligetfalui táborok ellátásába bevonta a Magyar Vöröskeresztet, amely svájci támogatással jelentős küldeményt kapott. Élelmiszert, gyógyszert, egészségügyi felszerelést, de ezt előbb Budapestről el kellett juttatni Pozsonyba. A közlekedési nehézségeket csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság segítségével lehetett leküzdeni (Tóth 1995, 157).13

Közben a ligetfalui internáltak mindent megtettek, hogy felállítsák a közös konyhát, és elkészítsék az első ebédet. Erre május 16-án került sor.

A táborok élelmezését 1945 novemberétől az Élelmezési Megbízotti Hivatal biztosította. Az ellátás kisebb-nagyobb zökkenőkkel folytatódott, de egymást érték akülönböző megszorítások. 1945. december l-jétől például a burgonyát csak héjában főzhették meg.

Alapélelmiszer volt a burgonya, a borsó, és az lett volna a kenyér, ha rendszeresen szállították volna. Ligetfalun például 1945 júliusában két hétig nem osztottakkenyeret. Fényűzésnek számított a hús, de a téli hónapokban a savanyított káposzta is. Ligetfalun a tábor vezetői ismeretség útján vettek néhány kiló húst, tavasszalpedig egy tehenet.

A pozsonyi táborokban kétféle ellátás volt. Ligetfalun a magyaroknak csak reggelit és ebédet osztottak, ezzel szemben a zárt táborban élő németeknek a Patrongyárban és a Nagyszombati úton vacsorát is.14

A táborlakók a silány közélelmezést csak átmenetileg egészíthették ki szabadonvásárolt zöldséggel, gyümölccsel, mert 1945 augusztusában a ligetfalui táborparancsnok megtiltotta, hogy a helybeli és a környékbeli kistermelők valamit is eladjanak az internáltaknak.

1946. március 11-én megszűnt a Szlovák Vöröskereszt és a református egyháztámogatása is, mert a Megbízotti Hivatal minden erejével a kelet-szlovákiai éhínséget próbálta enyhíteni (Dr. Samarjay 2001, 21).

A táborok munkaképes internáltjainak élelmezési gondjait enyhítette a közmunka, tudniillik a közmunkások reggelit és ebédet, illetve ebédet és vacsorát kaptak.A háborús károk helyreállításában kiemelkedő szerepet kapott közmunkát – a köztársasági elnök 88/1945. számú rendeletét megelőzően – a nemzeti bizottságokszervezték. Pozsonyban a városi nemzeti bizottság katonai-stratégiai szempontbólkiemelt jelentőségű helyreállításokban együttműködött a szovjet hadsereg parancsnokságával. A közmunkafelhívásra eleinte csak kevesen jelentkeztek, de a közmunkára jelentkezők száma 1945. június 1-jére elérte a 36 301 főt.15

Mivel a Dunán való átkelés nehézkes és hosszadalmas volt, a ligetfalui németés magyar tábor munkaképes férfi internáltjai a folyó jobb partján dolgoztak. A pontonhíd famunkáit a magyarok, a kész gerendák kátrányozását a németek végezték.

A másik két pozsonyi internálótáborból a munkaképes férfiakat a közlekedésszempontjából kiemelt jelentőségű Vörös híd felújítási munkálataihoz vezényelték. Ahíd 1945. május 22-i átadását követően több százan dolgoztak a felrobbantott Duna-híd alkatrészeinek a szétszedésénél. Mivel azonban az étkezésüket nem tudtákmegoldani, naponta két váltásban négy-négy órát dolgoztak.

Mivel nem minden internáltnak jutott munka a hidak helyreállításánál, ezért aNagyszombati úton élő iparosok helyben szervezték meg a rendőrség részére dolgozó asztalosműhelyüket és autójavító-műhelyüket.

A ligetfalui magyar tábor sok lakója a helyi szervektől kért munkát. így jutottakel a Semperit gyárba, ahol takarítottak. Néhányan a Vöröskereszt megbízásából betegeket szállítottak. A német és a magyar internáltak egyaránt szívesen vállaltakmunkát a zöldséget és gyümölcsöt nagyban termelő zabosi gazdáknál (Dr. Samarjay 2001, 13, 19).16

A helyben munkát vállaló németek és magyarok helyzete sokban különbözöttegymástól. A magyarokkal szemben – aránylag – kicsi volt az ellenszenv, a németekesetében érezhető volt az anyagiakra alapozott gyűlölet, sokan csak a vagyonúkbaültetett telepeseknél kaptak munkát (Dr. Samarjay 2001, 6, 12).

Az internáltak munkaképességét csökkentette, a táborlakók életlehetőségeit jelentősen befolyásolta az egészségtelen környezet és a hiányos egészségügyi ellátás. A táborok létesítését nem előzte meg alaposabb elemzés, előkészítő munka.Hiányoztak az élet legelemibb feltételei. Az internáltak maguk gondoskodtak például az illemhelyekről, a szemét eltakarításáról. Ligetfalun betemettek minden bombatölcsért, minden üreget. Veszélyes munka volt, mert a környék tele volt fel nem robbánt, elhagyott lőszerrel. Egy ilyen gránát ölte meg a német tábor egyik 15 éves lakóját (Dr. Samarjay 2001, 9).

Megoldatlan maradt a téli fűtés kérdése is. Az internáltak szenet nem kaphattak, így csak fával fűthettek, amit a közeli erdőben gyűjtöttek össze. Helyzetüketmegnehezítette a táborparancsnok rendelete, mely szerint nem használhatták fel fűtésre a romos épületekben fellelhető faanyagokat.

A helyzet a Patrongyárban volt a legnehezebb, a jelentések szerint „elrettentő”volt. Itt már 1945. június 8-án tífusz ütött ki.

Az orvosi ellátás érdekében a ligetfalui magyar internáltak már a megérkezésüketkövető héten szervezkedni kezdtek. Megszólították a Szlovák Vöröskereszt képviselőit, kérték a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét. Szervezési munkájuk eredményeképp Ligetfalun 1945. május 17-én megnyitották az egészségügyi központot. Kezdetleges körülmények között kezdett dolgozni a pozsonyi Vöröskereszt főorvosa, dr.Gustáv A. Niepel vezette kis kollektíva. Az internált önkéntesek mellett öt szigorló orvos dolgozott, s a járványok idején számíthattak dr. G. Jácz segítségére és a felszereltséget növelő dr. B. K. Rippára is (Dr. Samarjay 2001, 18; Tóth 1995, 157).”

Dr. Niepel a helyzet felmérését követően arra kérte a fölöttes hatóságokat, hogyhaladéktalanul oldják meg a vízellátást, s biztosítsanak valamilyen tisztálkodási lehetőséget.

Az orvosi vizsgálatra jelentkezett betegeken kívül rendszeresítették a magukategészségesnek tartó internáltak megvizsgálását is, kiemelten figyelték a csecsemőket és a gyermekeket. A diagnózis gyors megállapítása érdekében laboratóriumotlétesítettek a rendelő mellett. A szükséges pipettákat például Ausztriából csempészték be a táborba, vattát, jódot, kötszert, szemcseppet, szíverősítő tablettátSzalatnai Rezső segítségével kaptak a Svájci Vöröskereszttől és több magyarországi intézménytől (Dr. Samarjay 2001, 5, 10, 13, 17).

Az orvosok, az önkéntes internált munkatársak, a támogatók minden igyekezeteellenére kezdetleges körülmények között gyógyítottak. A lázas betegeket – saját lakásaikban – három önkéntes nővér gondozta, s így megakadályozták a tömegesmegbetegedést, a tömeges pusztulást.

A Nemzetközi Vöröskereszttől kapott oltóanyaggal 4191 német és 2860 magyarinternáltat oltottak be, de nem tudták kizárni a tüdőbajt. 212 ilyen beteget diagnosztizáltak, közülük 30 állapota volt súlyos. A kór a gyermekek és az egyetemista fiatalok között terjedt el a legnagyobb mértékben, de megjelent a diftéria (torokgyík),a sarlach (vörheny) és a malária (váltóláz) is.

1946 nyarától a betegek száma megfogyatkozott. A németeket kitelepítették, areszlovakizált magyarok visszatérhettek a városba, de a rendelő tovább működött,a körülmények rendezettebbek lettek.18

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény 1946. február 27-i aláírásátkövetően az internáltakban megnőtt a Magyarországra való áttelepülés reménye. Ezvolt az egyetlen lehetőség arra, hogy visszakaphassák elvett ingó és ingatlan vagyonukat. Hónapok múltakel, de semmi sem történt. 1946. július l-jén a magyar megbízott, dr. Wagner Ferenc írásban kérte a szlovák illetékeseket, hogy azonnali hatálylyal engedjék szabadon, s helyezzék vissza tulajdonukba a ligetfalui internált magyarokat. Kérését ígéretek sora követte, de nem történt semmi (Vadkerty 2001, 238,264). A szlovák szervek halogató taktikáját látva a ligetfaluiak szervezkedni kezdtek,ám ez kitudódott, és sok kellemetlenség forrása lett. A kitelepítésre jelöltek zöme1947 tavaszáig a táborban maradt (Dr. Samarjay 2001, 20, 22).19

A menekülés egyik lehetősége a reszlovakizálás volt. Az 1946 júniusában meghirdetett lehetőséget a pozsonyi internalotaborok 7528 lakója kérelmezte. A reszlovakizáltak száma a városban meghaladta a 6600 főt, vagyis a pozsonyi magyarokzöme a reszlovakizálást választotta (Dr. Samarjay 2001, 19, 21-22; Vadkerty2001, 374).20

Az 1948. februári hatalomváltást követően kiadott 248/1948. számú rendeletvisszaállította a csehszlovákiai magyarok állampolgárságát. Ezzel a rendelettel lezárult a pozsonyi németek és magyarok történetének legdrámaibb szakasza. Elméletileg az internáltak visszaköltözhettek a régi lakásaikba, Ml. joguk volt új lakáshoz.Mivel a magyarok pozsonyi lakásainak zömét hivatalos lakáskiutaló alapján szlovákok kapták meg, a magyar internáltak csak a még el nem foglaltakba költözhettekvissza. Többen a rokonoknál, ismerősöknél leltek új otthonra, avagy kiköltöztek aközeli falvak valamelyikébe. Néhányan Ligetfalun maradtak, s csak évek múltán kerültek vissza a városba (Dr. Samarjay 2001, 21).21

Az őslakos pozsonyi németek és magyarok 1945 utáni elűzésével befejeződötta város történetének több száz éves korszaka, melyet három nemzet, a német, amagyar és a szlovák, s ennek megfelelően három nyelv és három kultúra jelenlétejellemzett. A hármas nemzeti egymásra hatás eredménye a három nyelvet beszélő,a másik két nemzeti kultúrát bizonyos fokig magáénak is érző, németül pressburger, magyarul pozsonyi, szlovákul presporki polgár. Őket váltotta 1945-ben a márcsak egy nyelvet beszélő, egy kultúrát élvező, szláv nemzeti alapon gondolkodó éscselekvő új polgár, aki a várost Bratislavának keresztelte el.

Felhasznált irodalom

Metál, Elze, geboren Albrecht é. n. Ein Paradies verloren, aber wie lében. ActaKarpatho-Germanica VII. München 45, 69. p.

Dr. Samarjay Emil 2001. Napló. Ligeti száműzetés (1945. május 6-1946. augusztus 8.). Feldolgozta Csizmár Eszter. Pozsony, kézirat.

Dr. Savojsky, Andrej 1943. Obyvatel’stvo hlavného mesta Bratislavy. In: Bratislava,hlavné mesto Slovenska. Basel, 111-115. p.

Dr. Steinacker, Roland 1940. Die Bevölkerung. In: Pressburg in derneuen Slowakei.Pressburg, 31-32. p.

Tóth László (szerk.) 1995. „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945-1948. Pozsony, Kalligram, 157. p.

Vadkerty Katalin 2001. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Pozsony, Kalligram, 211. p.

Juraj Marušiak: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (1. rész)

A szlovákiai magyar ellenzék tevékenysége, csakúgy mint a keresztény ellenzék éskorlátozott mértékben az úgynevezett polgári ellenzék aktivitása a hatvanas években kibontakozott folyamatokhoz kapcsolódik. A protagonisták (Duray Miklós, NagyLászló, Varga Sándor) a Csemadok munkatársai voltak, illetve az ifjúsági és diákmozgalomból indultak. A hatvanas évek liberális légköre lehetővé tette, hogy nyilvános szervezetek a hatóságok által hivatalosan nem engedélyezett tevékenységeketutólagosan elismertessenek. Ilyen volt például a József Attila Ifjúsági Klub, amelyugyan létrejötte idején (1964) önálló szervezetként nem működhetett, de a Csemadok utólag vállalta felette a védnökséget. A szerveződés kezdeti feladatainak ellátásában komoly munkát végzett Kajla Júlia és Németh István költő, majd1965-1967-ben Duray Miklós vette át a vezető szerepet, akit 1967-ben A. NagyLászló váltott fel. Az alapítók közé tartozott Varga Sándor és Kiss József történelemszakos egyetemi hallgatóként.

Ez a klub 1965-től kezdve tevékeny részt vállalt minden év március 15-én – az1848-as forradalom évfordulója alkalmából – a ligetfalui Petőfi-szobor koszorúzásának szervezésében. A ligetfalui szobor szinte a pozsonyi magyarok zarándokhelyévévált. A hatvanas évek második felében további, a brünni és a prágai magyar nemzetiségű diákokat tömörítő ifjúsági klubok jöttek létre. A klubmozgalom fokozatosankiterjedt nyári táborozások szervezésére, amelyek egyre inkább a diákok kritikai nézeteinek kifejezésre juttatását lehetővé tevő fórummá váltak.2

Az 1968-69-ben az immár reformszellemiségű Csemadok keretei között elkezdődött a szakértelmiségnek a nemzetiségi szellemi életbe való bekapcsolása is.Megalakult a Néprajzi Társaság és a Szociológiai-Szociográfiai Társaság létrehozásais elkezdődött. Ezek a kezdeményezések kedvező körülmények között kiterjedt nemzetiségi civilszerveződéssé terebélyesedhettek volna. Tevékenységük az úgynevezett normalizációs időszakban a Csemadokon belüli ún. konszolidálást végrehajtógarnitúra „jóvoltából” elsorvadt. Az egységes csehszlovákiai ifjúsági mozgalom, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség(CSISZ) felbomlása után létrejött a Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ), melynek életre hívásában másokkal együtt részt vett Tóth Lajos és Duka-Zólyomi Árpád.3 A Szlovák Tudományos Akadémia Elnöksége kedvezően fogadta az etnikai kisebbségekképviselői által benyújtott, az Akadémia keretei közötti kisebbségi kutatóműhely létrehozását célzó javaslatot.4

A szakértelmiség összefogására irányuló törekvésekben azonban épp akkor,amikor 1969 végén kezdett lendületet venni, negatív törés állt be. Az 1968-banLőrincz Gyula helyett a Csemadok élére került Dobos Lászlónak és a kisebbségi alkotmánytörvény kidolgozásában tevékenyen részt vett Szabó Rezsőnek fokozatosantávozniuk kellett a közéletből, a Csemadokot is beleértve, helyettük új, úgynevezettnormalizáló garnitúra ragadta magához a vezető szerepet, amely Szlovákia Kommunista Pártjával együttműködve a szlovákiai magyar kisebbség önálló életének lehetetlenné tételére törekedett. Az intézkedések értelmi szerzői és kezdeményezéseinemritkán maguk a Csemadok-funkcionáriusok voltak. A vezető posztokra sok helyütt visszatértek az 50-es és 60-as évek hatalmi struktúrájával összefonódott személyiségek. A magyar kisebbség önálló szerveződéseit, illetve azok csíráit ellehetetlenítették, miközben a felszámolás az SZLKP vezetői részéről jövő informális nyomás és a Csemadok közvetlen hatalmi intézkedései folytán történt. így volt ez például a Magyar Ifjúsági Szövetség esetében, amely a normalizációs állapotok fojtogató légkörében már nem is kérte a regisztrálást. A Csemadok mint „a szlovákiaimagyar kisebbség társadalmi-érdekvédelmi szervezete”5 a Nemzeti Frontból kizárvaa Művelődésügyi Minisztrérium alárendeltségébe került.6 Ezzel jócskán csökkentközéleti szerepe. Nem javasolhatott például jelölteket a nemzeti bizottságokba történő és a parlamenti választások során. Szerepe leszűkült a kultúra területére, elvesztette azt a politikai súlyát, amellyel, ha korlátozott mértékben is 1969-ig rendelkezett. Főként az 50-es évek második felétől kezdve ugyanis az SZLKP hatalmidöntéshozatali csúcsvezetésének akarata ellenére jelentkeztek, főként az alsóbbszinteken a Csemadokot a magyar kisebbség politikai képviseleteként értelmezőtendenciák. A Csemadok ugyanakkor kezdettől fogva a kommunista rezsim mindentiltó igyekezete ellenére az elégedetlenség kifejezésre juttatásának fórumává vált.Mindez abból is adódott, hogy a magyar kisebbségnek egyedüli, a közösség egészére kiható hivatalosan elismert szervezete volt.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény elfogadása után több olyan lépés történt, amely a kisebségek1968-69-ben kifejezésre juttatott követelésének teljesítésére irányult. Bár a kisebbségek helyzetének alapvető elveit megszabó alkotmánytörvény létrehozása föderatív szinten történt, a kisebbségi jogköröket meghatározó törvényi keretek megteremtése és a nemzetiségi politika gyakorlati végrehajtása a két tagköztársaságrahárult. A Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában a nemzetiségi politikávalfoglalkozó tárca nélküli miniszteri poszt létesült, melyet Dobos László töltött be, dea normalizációs tisztogatások folytán csak 1970. június 30-ig maradt tisztségében.Távozása után helyére már új minisztert nem neveztek ki.

A Szlovák Nemzeti Tanácsban Nemzetiségi Bizottság létesült, ugyanakkor az elnökség 1968. szeptember 23-i 83. számú határozata nyomán létrejött a SzlovákNemzeti Tanács Elnökségének Titkársága, az elnökség, illetve a Nemzetiségi Bizottság kisegítő szerveként. A Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya mellett Nemzetiségi Tanácsot hoztak létre Dobos László vezetésével, ugyanakkor a kormánynakis lett Nemzetiségi Titkársága, kisegítő, kezdeményező és szakfeladatokat ellátószervként. Ez egyben a tárca nélküli minisztérium apparátusának szerepét is betöltötte, és kifejezetten a kormánynak alárendelt funkciója is volt. Munkaköri leírását akormány 1969. augusztus 4-i 203-as számú határozata hagyta jóvá. A Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériumában Nemzetiségi Osztály, a Művelődésügyi Minisztériumban pedig nemzetiségi kultúrával foglalkozó munkacsoport alakult.7

A Nemzetiségi Titkárság a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatalán belül osztály szintű besorolást kapott, feladatai közé nemcsak a nemzetiségi politikátérintő kormányintézkedések előkészítése és véleményezése tartozott, hanem kiterjedtek a szociális-gazdasági problémáknak, a nemzetiségi kultúrák helyzetének ésa médiának az elemzésére is, beleértve a nemzetiségi problémákkal kapcsolatoselemzések és statisztikai feldolgozások elkészítését is. Továbbá alapanyagokat, javaslatokat, állásfoglalásokat és elemzéseket szolgáltatott a kormány NemzetiségiTanácsa számára is.

A Nemzetiségi Tanács programja eleinte roppant ambiciózus volt. A testület1969. április 4-én tartott első ülésén állandó munkabizottságokat alakítottak, külön a magyar és az ukrán részleg számára. Mindkét szakaszon szociálpolitikai, oktatásügyi és kulturális kérdésekkel foglalkozó munkabizottságokat hoztak létre, a kisebbségek soraiból származó szakértelmiségiek részvételével. Ezeken kívül ideiglenes munkacsoport alakult az eperjesi (Presov) Safárik Egyetem Bölcsészkaradékánhelyettesének és a Nemzetiségi Tanács alelnökének, Iván Bajcurának a vezetésével a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló törvényjavaslat politikai irányelveinek a kidolgozására. A munkacsoporton belül ad hoc„csapatokéra hárult a részproblémák (szervek és képviselet, oktatásügy, kultúra,nyelvhasználat) megvitatására. A Nemzetiségi Tanács munkatervében szerepelt anemzetiségi iskolaügyről szóló törvény téziseinek kidolgozása is, különös tekintettel a szakközépiskolák és tanonciskolák hálózatának kibővítésére. A Tanács sokszorosított eljárással készülő közlöny rendszeresítését is tervezte, amely fokozatosanidőszaki kiadványként jelent volna meg. A tervek között a Szlovák Tudományos Akadémián belül működő önálló Kisebbségkutató Intézet létrehozása is szerepelt,amelynek feladata a kisebbségi problematika komplex vizsgálata lett volna. Erre azintézetre hárult volna az alapanyagok elkészítése a Nemzetiségi Tanács számára.8

A Nemzetiségi Tanács 1969-ben még két ízben ülésezett Dobos László vezetésével, de a munka eredeti üteme lelassult. A második, 1969. július 7-én tartott ülésmegbízta Dobos Lászlót, Viliam Plevzát, Juraj Zvarát és Gyönyör Józsefet, hogy1969. júlus 21-ig dolgozzák ki a nemzetiségek helyzetéről szóló törvény politikaiirányelveit. A kormány Nemzetiségi Titkárságának vezetője, Tolvaj Bertalan a nemzetiségek helyzetével foglalkozó törvény alapelveinek téziseit terjesztette elő, amiremegbízást kapott. A Nemzetiségi Tanács a járási nemzeti bizotságok, illetve a helyinemzeti bizottságok mellett létrejövő nemzetiségi testületek problematikájával, valamint a nemzetiségek nyelvén történő televízióadásnak (az 1969-es év második felének végéig esedékes) előkészítésével és a nemzetiségek életét bemutató szlováknyelvű hírek és tudósítások sugárzásával. Programon szerepelt a Magyar TerületiSzínház létrehozása Kassa székhellyel.9 A Nemzetiségi Tanács következő ülésén 1969. december 2-án a nemzetiségek helyzetéről szóló törvénnyel kapcsolatosancsak szóbeli információk hangzottak el, legalábbis a hivatalos dokumentumok szerint a megelőző tanácskozáson született határozatok ellenőrzése elmaradt.10

A Kassai Thália Színház 1970-ben ugyan a komáromi Magyar Területi Színház kassai színpadaként létrejött11, de a Nemzetiségi Tanács és a Kormányhivatal mellettiNemzetiségi Titkárság működése a normalizációs tisztogatások megindulásávalmajd egy évre megrekedt. Még a tanács statútumának a kidolgozása sem vette kezdetét. A titkárság két vezetőjének, Tolvaj Bertalannak és Fedor Gondornak távozniakellett tisztségéből. Tolvajt kórházi kezelése közben bocsátottákel állásából. Okkéntegyebeken kívül azt hozták fel, hogy a Nemzetiségi Tanács az egyes tárcáknak a nemzetiségi politikával kapcsolatos tevékenységét összehangolni igyekvő szerepre akartszert tenni. Stefan Sádovsky, a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának elnöke, aki Dobos László távozása után saját hatáskörébe utalta a nemzetiségi politikaintézését 1970. szeptember 30-i hatállyal lényegesen megváltoztatta a NemzetiségiTanács összetételtét. A Tanácsban létrejöttekor paritásos képviselettel rendelkezteka szlovákok, a magyarok és az ukránok. A Sádovsky által eszközölt változtatások nyomán a testületnek 9 szlovák, 6 magyar és 3 ukrán nemzetiségű tagja lett. Sádovskyezt a lépést úgy indokolta, hogy a kormány Nemzetiségi Tanácsának csupán kisegítő szerepe van, míg „a a nemzetiségi politika megvalósítása az államalkotó nemzetszerveire tartozik, az egyes nemzetiségek képvielőivel együttműködve”. A jelentésben, amelyet a Nemzetiségi Titkárság tevékenységéről a kormány elé terjesztett, közölte, hogy „tevékenységében komoly fogyatékosságok” merültek fel, nehezményezve például a miniszterekkel folytatott közvetlen levelezést és „az autonomitás bizonyos elemeit”.12 A Nemzetiségi Tanács Sádovsky vezetésével csak 1970. november20-án ült össze. Az egykori mérsékelt reformpárti Sádovsky hatalmi pozícióinak megőrzése érdekében a normalizációs politika odaadó, olykor rendkívül kezdeményezővégrehajtásának és formálásának szolgálatába szegődött. Ez viszont nem mentettemeg őt a hetvenes években attól, hogy politikai „hullá”-vá váljon. Stefan Sádovsky aNemzetiségi Tanács ülésén azzal vádolta meg a Nemzetiségi Titkárságot, hogy „túllépte hatáskörét, beavatkozott a szaktárcák ügyeinek intézésébe”. A nemzetiségiszakosztály szerinte csak tanácsadói és kezdeményező szerep betöltésére jogosult,feladatköre csupán a kifejezetten nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos anyagok kidolgozását foglalta magában. Ugyanakkor a Nemzetiségi Tanács hatásköre leszűkült akultúra és az oktatásügy területére, kiszorultak belőle a szociális és gazdasági kérdések. Míg 1970-ig a nemzetiségek helyzetéről szóló törvény előkészítésével kapcsolatos munkálatok minden valószínűség szerint főként informális politikai nyomás következtében akadoztak, Stefan Sádovsky 1970 novemberében nyilvánosan kijelentette, hogy a készülő törvény politikai alaptéziseinek javaslata „politikai okokból elfogadhatatlanok […] Ezért leállítottam a továbbfolytatást. Az egésznek teljesen újbólkell nekiállnunk”. Rögvest magyarázatot fűzött hozzá, hogy is képzeli el a törvényjavaslattal kapcsolatos teendők újrakezdését: „javaslom, hogy e munkálatoknak nevágjunk neki azon nyomban”.13 Mindez annak ellenére alakult így, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló törvényjavaslat jóváhagyásaa Szlovák Köztársaság kormánynyilatkozatát követően része volt – minduntalan eltolódva – a féléves munkaterveknek.14

Ugyanakkor 1970-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma kiadta az 1970/93-as számú rendeletét a községnevek, lakótelepek, utcák és nyilvános térségek elnevezésének használatáról. Ez a rendelet nem engedélyezte például az utca-, helység- és községnevek kétnyelvű használatát, kiadását állítólagos„nemzeti érdekek”-re hivatkozva indokolták.15 A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970/585-ös számú, 1970. december 14-én hozott döntése értelmében amely az említett rendelet 7. paragrafusára hivatkozott – pedig betiltotta a másodikvilágháború előtt használatos, történelmi helység- és utcanevek használatát a sajtóban és a tömegtájékoztató eszközökben. Ennek a döntésnek, illetve az idézettrendeletnek a megszegése okán a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal a kiadókkal szemben „a törvényadta jogkörön belüli intézkedéseket foganatosíthat”-ott.16 Ahivatal hasonló döntéseket hozott, 405-ös szám alatt, 1971 augusztusában is. Ennek a rendeletnek az abszurd és diszkriminatív volta annál kirívóbb volt, hogy a szlovák nyelvben, természetszerűen, szankciómentesen használták az eredeti elnevezésektől eltérő földrajzi neveket (például Wien-Vieden).

A Nemzetiségi Tanács 1971-ben, csakúgy, mint a megelőző évben, csupán egyszer ült össze. A tanácskozás formális jellegű volt, nem tárgyalt semminemű elvianyagról.17 A normalizációs tisztogatások fő hullámának tetőzése idején, 1972-bena tanács munkája kezdett rendszeresebbé válni. Megtárgyalásra került a nemzetiségi iskolákban folyó szlováknyelv-oktatás, a magyar kisebbség helyzete az egyeskerületekben, új magyar osztályok nyitása egyes szakközépiskolákban stb. Olyan témák voltak ezek, amelyek nem váltottak ki komolyabb szembenállást.18 A SzlovákSzocialista Köztársaság Kormánya Elnökségének 1972. január 26-án hozott, 18-asszámú határozata jóváhagyta, négy évi formális fennállás után a Nemzetiségi Tanács statútumát.

A 70-es évek eleje az eredetileg proklamált kisebbségpolitikai törekvésektől való elkanyarodás időszaka volt. A nemzetiségi politika fokozatosan az akkori politikaielit érdeklődésének perifériájára szorult. Az új normalizációs politikai garnitúra anemzetiségi politika terén sem volt hajlandó belemenni az adott állapotok semminemű változtatásába. Kész volt azoknak a változásoknak a felszámolására is, amelyek a 60-as évek végén következtek be. Helyi szinten már 1969 őszén jelentkeznikezdtek némely, főként új iskolák, illetve magyar tanítási nyelvű osztályok megnyitására irányuló törekvésekkel kapcsolatos problémák.19

Sokkal súlyosabb kihatása volt azonban a Szlovák Szocialista Köztársaság legfelsőbb szerveinek szintjén történt intézkedéseknek. Már 1968 után abbamaradt atörvények és más jogi normák magyar nyelvű kiadásának korábbi gyakorlata. A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságát az 1971-es választásokat követőenmegszüntették, illetve összevonták a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti bizottságokkal, államigazgatással és a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságával. A valóságban azonban a nemzetiségi politika ezen a bizottságon belül is marginális szerepet játszott. Két év leforgása alatt ez a bizottság nem adott ki semminemű, anemzetiségekkel kapcsolatos tájékoztatást.

Az Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya osztályszintre került, vagyisa tárcán belül visszaállt az eredeti állapot. A Szlovák Szocialista KöztársaságMűvelődésügyi Minisztériumában 1971 után a nemzetiségi problematika egyetlenmunkatársra tartozott. A kormány magyar nemzetiségű miniszterhelyetteseinek fokozatosan olyan ügykörök jutottak, amelyek össze sem függtek a nemzetiségi problematikával. Bonyolódott a magyar nemzetiségű diákok magyarországi főiskolai tanulmányait lehetővé tevő államközi megállapodás végrehajtása is. Az illetékes főiskolán történő felvételi megbeszéléseken túlmenően az érdeklődőknek a tantestülettől kapott véleményezésre és Szlovákia Kommunista Pártja iskolai szervezetének,a járási pártbizottságnak a beleegyezésére is szüksége volt, sőt külön az oktatásiminisztériumban lezajló felvételi megbeszéléseket is megköveteltek.

Míg a Cseh Szocialista Köztársaság kormánya 1970. február 20-án jóváhagyta,hogy a vegyes lakosságú kerületekben, járásokban, városokban, illetve községekben a nemzeti bizottságok mellett nemzetiségi testületek is létesüljenek, a SzlovákSzocialista Köztársaság Belügyminisztériuma hasonló testületek létrehozását1970/184-es számú, 1970. február 9-én kelt levelével elutasította.

A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal intézkedései kedvezőtlenül érintették akisebbségi folyóiratokat, a három magyar hetilap bejegyzését (Hét, Világ, A/Ő) érvénytelenítették. Tehát ki voltak téve a megszűnés veszélyének, miközben a Hét a Csemadok lapja volt. Az említett lapok szerkesztőségi munkatársai felmondást kaptak,amelyet később visszavontak.20 A Szlovák Rádió 1971. január 3-i hatállyal megszüntette a napi ötperces híradást a szlovákiai országos hullámhosszon. Ennélfogva acsehszlovákiai magyar nyelvű rádióadás számára kijelölt hullámhossz Csehországban, avagy Észak-Szlovákiában élő és dolgozó magyarok számára hozzáférhetetlenné vált. A Csehszlovák Televízió magyar nyelvű, még 1969-ben tervezett adása ahetvenes évek elején sem valósult meg.

Vladimír Minác Dúchanie do pahríeb (Parázsfúvás) című alkotásának több szlovák folyórat általi közlése, majd könyvalakban történt megjelenése érthetően nemhozott javulást a szlovák-magyar kapcsolatokban, ellenkezőleg, a magyar értelmiség Minác irodalmi díjjal való kitüntetésében magyarellenes légkör kialakítására irányuló szándékot látott. Maga a közlés, de talán még az ilyen jellegű mű kitüntetésesem kellett, hogy aggályokat váltson ki, amennyiben Vladimír Minác érveivel vitábalehett volna szállni. Ez azonban az 1970-71-es év fordulóján már lehetetlen volt.

Ezidőtájt a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos egyes lépéseket bírálatnak vetette alá a kormány Nemzetiségi Titkárságának munkatársa, Gyönyör József, aki javasolta a kormány Nemzetiségi Tanácsának átszervezését, a nemzeti bizottságok melletti nemzetiségi testületek létrehozását és a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetével foglalkozó törvény kidolgozását.21 Továbbá bírálta a magyarszakember-utánpótlás képzése terén uralkodó helyzetet. A szlovák-magyar viszonyban meglevő negatív berögződések leküzdése érdekében javasolta a honismeret, aföldrajz és a történelemoktatásban használt tankönyvek kölcsönös összevetését.Keltezés nélküli elaborátumában írt a magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésének, a magyar tanítási nyelvű óvodák és – főleg mezőgazdasági irányzatú – szakközépiskolák hálózatának felülvizsgálatának szükségességéről. Felhívta a figyelmet amagyar kulturális intézmények, úgymint könyvtárak, múzeumok és képtárak hézagosságára és javaslatot tett azok kiépítésére. Külön figyelmet szentelt a nemzetiségileg vegyes területek fejletlenségének, ahol a legégetőbb problémaként a munkalehetőségek hiányát, s az ezzel összefüggő elvándorlást jelölte meg. Problémát látott a magyar lakosság műveltségi szintjében is, alacsonynak tartva azt, továbbá amagyar lakosság kedvezőtlen szociális összetételében (a magyar kisbbseg 40%-a abban az időben a mezőgzdaságban dolgozott), a nők alacsony foglakoztatottságában, amely inkább csak szezonmunkákra korlátozódott, valamint a kisebbséglaktaterületek iparosításának alacsony szintjében. Ezek a tényezők visszatükröződtek anemzetiségi közösségek tagjainak alacsony életszínvonalában is.

Kedvezőtlen változások érték a Szlovák Szocialiata Köztársaság Kormánya Nemzetiségi Titkárságát is, főleg ama vádakat követően, amelyeket a tikárság munkatársai ellen Stefan Sadovsky részéről 1970 szeptemberében és novemberében megfogalmazódtak. Felülvizsgálatuk után kiderült, hogy semminemű jogsértés nem történt.22 A hivatal vezetősége a munkatársak panaszai szerint nem teremtette meg akedvező elhelyezési lehetőséget és nem biztosította a munkatársak megfelelő értékelését sem. Sadovsky miniszterelnök-helyttes döntése alapján a munkatársak száma a feladatok mennyiségére való tekintet nélkül az eredeti 15 főről 6-ra csökkent,az adminisztratív személyzetet is beleértve. A Kormányhivatal berkeiben 1973. március elején a titkárság megszüntetéséről szóló hírek keltek szárnyra. Ennek az intézkedésnek a végrehajtása június végéig lett volna esedékes. A titkárság alosztályként,illetve munkacsoportként olvadt volna be a Kormányhivatal 2. osztályába, vezetőjecsupán a Nemzetiségi Tanács titkári teendőit látta volna el, s midez együtt járt volnatovábbi jogkörcsorbítással és a munkatársak számának csökkentésével. A SzlovákSzocialista Köztársaság Kormányhivatalában és egyéb különböző pozsonyi központiszervek „háza táján” nem hivatalos úton olyan nézetek terjengtek, amelyek szerintfelesleges egy olyan részleg fenntartása mint a Nemzetiségi Titkárság.

A tervezett intézkedések ellen a Nemzetiségi Titkárság muntársai 1973. április4-én kelt levélben tiltakoztak. Rámutattak az ilyesfajta lépés kedvezőtlen következményeire, utalva például a magyar kisebbség és a szlovák többség kapcsolatát érintő feszült légkör kialakulására. Ugyanakkor arra is célzást tettek, hogy a Nemzetiségi Titkárság megszüntetése része a kormány Nemzetiségi Tanácsa leépítését ésfokozatos megszüntetését előkészítő folyamatnak. A titkárság megszüntetését fontolgató szándékok indoklásául a Cseh Szocialista Köztársaság tapasztait hozták fel,holott ott az 1970-es népszámlálás szerint német, illetve lengyel nemzitiségűnek80 ezer (0,8%), illetve 67 ezer (0,7%), azaz összességében a lakosság 1,5%-a vallotta magát, míg Szlovákiában a magyar és az ukrán lakosság aránya 13,1%-ot tettki. A szlováktól eltérő anyanyelvűnek a lakosság 14,7%-a vallotta magát. Mindezentúl a Nemzetiségi Titkárság hivatkozott a Cseh Nemzeti Tanácsnak a nemzeti bizottságokkal és nemzetiségekkel foglakozó bizottsága mellett létrehozott kisebbségitestületre, a Cseh Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma mellett kialakított tanácsadó testületre és a vegyes lakosságú régiók nemzeti bizottságainak valamennyi szintjén létező nemzetiségi testületekre. A Cseh Szocialista Köztársaságbannem hoztak olyan jogszabályt sem, mely tiltotta volna a „helytelen” helységnevek(tehát a kisebbség által használt elnevezések) használatát a nemzetiségi sajtóban.

A szóbanforgó dokumentum rámutatott az 1969 utáni nemzetiségi politika„hibái[ra] és fogytékosságai”-ra. A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságának munkatársai szerint nem tartották be az egyes régiókarányos gazdasági-szociális fejlesztését, főként Dél- és Kelet-Szlovákiában. Ennekkövetkeztében az említett térségekben, kiváltképp Kelet-Szlovákiában munkaerőfelesleg mutatkozott, ami elvándorlást, illetve ingázást idézett elő. Az iskolaügy területén a beadványok szerzői bírálták a nem kielégítő magyar tanítási nyelvű szakközépiskolai hálózatot. A kisebbségi fiatalok gyakran nyelvi okokbólelőmeneteli problémákkal küszködtek. A műveltségszerzéshez való hozzáférhetőséghiányos lehetőségei folytán nem alakultak ki a nemzetiségi fiatalság elhelyezkedésének egyforma feltételei. A könyvtári állomány nem felelt meg a nemzetiségi arányoknak. Nyitott problémának számított a Magyarországról behozott könyvek magas ára.

A Titkárság munkatársai bírálták a nemzetiségeknek az államigazgatásban valórészvételi arányát is, méghozzá a magyar többségű járásokban, főleg a kerületi ésa járási nemzeti bizottságok apparátusát, a nemzeti bizottságok testületeit és a központi szerveket illetően.23 Az eredeti ígéretek ellenére nem létesültek nemzetiségitestületek a nemzeti bizottságok mellett. Bár a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1968/144-es számú alkotmánytörvénye megszabta a nemzetiségi problémákatszabályozó jogi normák meghozatalát, ilyenek kidolgozása elmaradt. Nem valósultmeg a jogszabályok magyar nyelvű kiadása sem. Elégedetlenséget váltott ki az atény, hogy a hetvenes évek elején eltávolították a kétnyelvű utcatáblákat is. A napisajtóban továbbra is tilos volt a magyar helységnévhasználat.24

A szlovákiai nemzetiségi problematikáról folyó közbeszédben 1973 után újbólkezdett téma lenni a kétnyelvűség gyakorlati alkalmazásának biztosítása a nemzetiségileg vegyes területeken. A Nemzetiségi Tanács pozitívan értékelte a kétnyelvűségtiszteletben tartását a bírósági gyakorlatban, ahol lehetőség nyílott az anyanyelvi ítélethozatalra és az anyanyelvű végzések kézbesítésére.25 A kétnyelvűséggel kapcsolatban különféle nézetek hangzottak el. A Szlovák Szocialista Köztársaság belügyminiszterének helyettese, Ján Gonda a Nemzetiségi Tanács 1973. június 6-ántartott ülésén ismételten rámutatott a „helytelen helységnevek” használatának tilalmára a már említett 1970-ből származó rendelet értelmében.26 Ez a probléma a politikai életben az elkövetkező években ismételten fel-fel vetődött anélkül, hogy sikerült volna megnyugtató megoldást találni. Bár a Belügyminisztérium 1970/93-asszámú rendelete értelmében az utcák és nyilvános térségek kétnyelvű megjelöléséta magyarlakta területeken nem tiltotta, a kétnyelvűség érvényesülése gyakran a járási tisztségviselők magatartásától függött.27 A már említett Ján Gonda korántsema rendelet mérsékelt értelmezését szorgalmazta. Az Érsekújvári Városi Nemzeti Bizottság folyamodványára, mely arról kért tájékoztatást, hogy feltüntethetők-e kétnyelven az utcanevek, azt válaszolta, hogy az utcák és a nyilvános térségek elnevezésének a szlovák nyelv szabályaihoz kell igazodnia, tehát idegennyelvű alak csak aszlovák elnevezésből származtatható. Az ügyet azzal zárta le, hogy „a szándék megvalósíthatatlan”. A döntést úgy indokolta, hogy az utcanevek és nyilvános térségekelnevezésének szlovák nyelvű használata a második világháború utáni hagyomány:„Ezt az állapotot politikailag úgy kell értelmezni mint a nemzeti és demokratrikusforradalom örökérvényű attribútumát”. A szóban forgó rendelet bárminemű megváltoztatását elvettette. A somorjai kétnyelvű utcaneveket úgy minősítette, mint „megengedhetetlen elnevezések” bevezetését. Az ottani városi nemzeti bizottság ezt azintézkedést még az 1971-i évi választások előtt hozta a járási nemzeti bizottság ésa Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság tudta nélkül.28 Annak ellenére, hogySomorja esetében úgynevezett megengedhetetlen utcanévhasználat érvényesült,senki sem merészelte eltávolítani a kétnyelvű utcatáblákat.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma a helységek, illetve utcák és nyilvános térségek elnevezésének kérdésére 1973 júniusában tért vissza.Pepich belügyminiszter megállapította, hogy „rég megszüntetett helységnevek élednek újra” főleg a kisebbségi tömegtájékoztató eszközökben. Elvetette a kétnyelvűhelységnévhasználatot, mert „egész sor 1948-ból eredő elnevezésnek nincs másnyelvű megfelelője”. Azokban az esetekben, amikor úgymond 1948 után nem történt elnevezésváltás, Dunajská Síredával vagy Nővé Zámky^/al példálózva, Pepichszerint a kétnyelvű elnevezés használata „politikailag, jogilag és gyakorlatilag kivihetetlen”, minthogy a szlovák elnevezések már berögződtek. Ilyen esetben a kétnyelvűség bevezetése Pepich szerint egyet jelentene a kisebbségi elszigetelődésművi felelevenítésével. Ugyanakkor ellentétbe kerülne a nemzetek közeledésénekelvével. Ezzel kapcsolatban idézte Leonyid Iljics Brezsnyev szavait az orosz nyelvmás nemzetek általi elsajátításáról, amelyek a Szovjet Szocialista KöztársaságokSzövetségének 50. évfordulója alkalmából hangzottak el, hangsúlyozva, hogy „megengedhetetlen akadályok állítása a nemzetek közeledésének folyamatába”. Pepichkiemelte, hogy az utcák elnevezése az 1970-ben kiadott rendelet szerint csak másnyelvű alapszót tartalmazhat, de a kivitelezésnek a szlovák nyelv szabályaival összhangban kell történnie. Ezért szerinte megengedhető volt a Petőfiho ulica alak használata, de a Petőfi utca már nem. Somorja esetében idézte a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságnak a „hibás utcatáblák” eltávolítására felszólító utasítását,hogy az ne váltson ki „politikailag nem kívánatos visszhangot”. Felhívta a figyelmetarra, hogy az elnevezéseket tartalmazó táblák gyártására monopóliumszerűén beállított Kodreta Myjava vállalat, és annak szakolcai üzeme belső rendszabály alapjánköteles ilyen elnevezésű, az érvényes rendelettel ellentétes táblák gyártását elutasítani. Hasonlóképpen a helységnévtáblák estében is csak a fenti „módosítás” érvényesülhetett. Határozottan elutasította például, hogy a szlovák etimológia szerinti elnevezés mellett például Sládkovicovo esetében magyar alakváltozat – Diószeg- is szerepeljen. Jelentésében azt állította, hogy a szlovák elnevezések már berögződtek a köztudatban. Az anyagból persze nem derül ki, hogy az adott problematikáról mi volt a nemzetiségileg vegyes területek lakosságának a véleménye. Ugyancsak valószínű, hogy bármely tisztségviselő, aki az adott kérdésben eltérő módonfoglalt volna állást, számítania kellett volna legalábbis a posztjáról való távozással.A belügyminiszter továbbá rámutatott arra is, hogy az Új Szó sem veszi figyelembeaz egynyelvű (szlovák nyelvű) helységnévtárat. A jelentésből nem világos: amennyiben a 1948 után jóváhagyott helységnevek berögződtek a köztudatban, honnanszármaztak a „helytelen” helységnevek és miért élt a kétnyelvű helységnévhasználat igénye. A belügyminiszter jelentése mindazonáltal leszögezte, hogy „a nyelvhasználati probléma lényegében megoldottnak tekinthető”.29

A kétnyelvűség kérdése vita tárgya lett például a Nemzetiségi Tanács 1974. február 11-i ülésén. Azidőtájt széles körben terjedt az a nézet, hogy a kétnyelvűség „relatívjelenség, amelyre csupán addig van szükség, amíg az egyes nemzetiségek képviselői nem tanultak meg szlovákul”. Ugyanakkor a tanács többi tagjai, szlovák nemzetiségűeket is beleértve, mint például Juraj Zvara, felhívták a figyelmet arra, hogy„a kétnyelvűség a vegyes lakosságú területeken tartós érvényű elvnek számít”. Felhozta a nemzetiségi nyelvhasználatnak a hivatalos érintkezésben való szükségességét is. Szorgalmazta a nemzetiségek helyzetével foglalkozó törvény jóváhagyását, ugyanakkor annak a véleménynek adott hangot, hogy a nyelhasználati kérdést központi szinten kellene rendezni. Hangsúlyozta, hogy „az állampolgárok jogtudatánakalakítására a nemzetiségi kapcsolatok terén is szükség van, annak ellenére, hogya nemzetiségi kapcsolatok voltaképpen politikai kapcsolatok”. Kijelentette, hogy anyelvhasználati kérdés megoldása „nemcsak a magyarok ügye, hanem elsősorbana mienké, a szlovákoké”. Juraj Zvara nézeteit támogatták a Nemzetiségi Tanács magyar és ukrán nemzetiségű tagjai is. A Nemzetiségi Tanács a Szlovák SzocialistaKöztársaság kormányának javasolta, hogy a nemzetiségek nyelvének használatát jogi szabályozással, illetve az érvényben levő intézkedések módosításával biztosítsa.30 A kétnyelvűséget illetően azonban az elkövetkező években sem került sor semminemű jogi norma elfogadására.

Ezekben az években a magyar kisebbség képviselői bírálóan tették szóvá, hogya magyar nyelvű beadványokra és panaszokra az etnikailag vegyes területeken az illetékes államigazgatási szervek szinte kizárólag szlovákul reagáltak, s állítólag ezmég a nyugdíjkérelmekre is kiterjedt.31 Általában azonban az adott községben mindig akadt valaki, aki a szlovákul nem tudó polgártársának az államigazgatási szervek végzését lefordította. Másrészt viszont a nemzetiségileg vegyes területeken magas volt a szlovák nyelvű beadványok (80-90%) aránya. A Nemzetiségi Tanács általkészített jelentés szerint e mögött a magyar nemzetiségű lakosok aggályai húzódtak meg, attól tartva, hogy beadványaik kedvezőtlenebb elintézésben részesülnek,ha nem szlovákul íródnak. Másrészt viszont a szóbeli érintkezés a nemzetiségi bizottságokon azon a nyelven történt, amit az illető használt. Amennyiben az adottnyelvet a nemzeti bizottság munkatársa vagy tisztségviselője nem beszélte, a tárgyalás tolmács segítségével történt. Helyi szinten a tárgyalási nyelv jórészt a magyar volt, ezen a nyelven jelentek meg az általános érvényű rendeletek is. Ugyanakkor viszont panaszok jelentkeztek a szlovák nemzetiségű lakosok részéről, hogy például a helyi hangszóró egyes községekben a híreket csak magyar nyelven teszi közzé. A polgári ügyek testületei által tartott polgári szertartások az említett jelentésszerint következetesen két nyelven történtek. A valóságban azonban előfordult,hogy a helyi nemzeti bizottság elnöke nem volt hajlandó magyarul esketni, ahogy azSzencen történt. A Dunaszerdahelyi, Érsekújvári és a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság ülésére kerülő anyagok két nyelven készültek, a nagykürtösi járásban állítólag maguk a magyar képviselők javasolták, hogy az alapanyagok csak szlovákul készüljenek, mert nincs szükség „a dolgok komplikálására”. A járási nemzeti bizottság ülésezésének magyarra fordításától Dunaszerdahelyen kívül eltekintettek. ANemzetiségi Tanács jelentése szerint az esetek döntő többségében a helyhatóságiképviselők és a nemzeti bizottságok munkatársai képesek voltak a jogi intézkedések szlovák nyelvű kezelésére. A jelentés megállapította, hogy a csehszlovákiai körülmények között a nyelvi jogok érvényesítésének szabályozásában a helyi szintűmegoldások a legelfogadhatóbbak. A jelentésből tehát az derült ki, hogy nincs szükség a nyelvhasználat törvényerejű szabályozására, a szlovák-magyar együttélés avegyes lakosságú területeken úgyszólván ideális.

A Nemzetiségi Tanács tagjai és minden valószínűség szerint a Nemzetiségi Titkárság tagjai is azonban más véleményen voltak. Bár a nemzeti bizottságok apparátusában alkalmazottak mintegy 20%-a tudott magyarul, komoly problémáik voltaka szakterminológiával. A nemzeti bizottságok munkatársainak nemzetiségi összetétele a nemzetiségi lakosság százalékarányának (főként a magyarság esetében) csupán helyi, illetve városi szinten felelt meg. A Nemzetiségi Tanács észrevételei alapján a magyar nyelvű jelentések számának csökkenésében közrejátszott a fordításokalacsony színnvonala is. Az 1971-es évvel kezdődően elmaradt a szavazócédulákkétnyelvű elkészítése is. Annak ellenére, hogy az érvényes törvények lehetővé tették, hogy a gyermekek magyar nyelvű keresztnevet kapjanak, a Szlovák SzocialistaKöztársaság Belügyminisztériuma által, az anyakönyvi hivatalok számára kiadott hivatalos névjegyzékben csak azok szlovák nyelvű megfelelője szerepelt. Előfordulthogy az anyakönywezető a magyar nevet csak a Szlovák Tudományos AkadémiaNyelvtudományi Intézetének ajánlására volt hajlandó elfogadni. A Nemzetiségi Tanács tagjai bírálták a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971-ből származó intézkedését is, mely szankciókat helyezett kilátásba a helységnevek magyar nyelvűhasználatáért. Szerintük ezek használata arról tanúskodott, hogy „a művi úton létrehozott helységnevek” nem gyökeresedtek meg a kisebbségi lakosság körében.32A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya csak egy 1980-ban hozott33 határozatával engedélyezte az államigazgatási szervek számára az utcák és térségek kétnyelvű megjelölését a kisebséglakta területeken.34

Az 1969-es évet követően a nenzetiségi tudományos kutatóhely létrehozásánaktémája is tabu lett. A Nemzetiségi Titkárság csak 1973 júniusában tért vissza errea kérdésre. A Szlovák Tudományos Akadémia első alelnöke, Vojtech Filkorn, akinekez a kérdés gondjaira lett bízva, arról tájékoztatott, hogy az SZTA Elnöksége melletta nemzetiségi kutatást koordináló bizottság alakult. Önálló tudományos kutatóhelylétrehozását már nem emlegette, annak ellenére, hogy az 1969-70-es években egyilyen lépés megtétele része volt a Nemzetiségi Tanács hivatalos programjának, amivel a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának képviselői is egyet értettek. A nemzetiségi kutatásVojtech Filkorn szerint az Akadémia tudományos kollégiumának kibővítése révén valósítható meg. A Nemzetiségi Tanács a nemzetiségi szakkutatást a történelem, anyelvészet, az anyagi és szellemi kultúra és a szociológia területén szorgalmazta.35A szlovákiai nemzetiségekkel foglakozó önálló tudományos kutatóhely létrehozásának gondolatát Vojtech Filkorn végérvényesen 1977-ben futtatta zátonyra, amikor aNemzetiségi Tanács számára készített jelentésében közölte, hogy az Akadémia általa vezetett, a nemzetiségi kutatással foglalkozó bizottság számára elsődleges alétező tudományos intézmények nemzetiségi összetételének javítása.36

Nemcsak a magyar kisebbség tagjai, hanem a Szlovák Szocialista Köztársasághivatalos képviselői is 1970-től kezdve a szlovákiai magyar és ukrán lakosság súlyos problémájának tekintették az alacsony műveltségi szintet. Egyes nézetek szerint a magyar lakosság műveltségi színvonala volt a legalcsonyabb Csehszlovákianemzetei és nemzetiségei közül.37 Annak ellenére, hogy a gimnáziumok első osztályába felvett magyar tanulók száma az 1975/76-os iskolaévben megfelelt a magyaretnikum Szlovákia egész lakosságán belüli arányának, viszont a szakközépislolábafelvett tanulóknak csupán 7,65%-a volt magyar.

Más volt a helyzet a főiskolákon. A magyar nemzetiségű főiskolások számarányának növelését a Szlovák Szocialista Köztársaság 1973/238-as és 1977/290-esszámú határozata is szorgalmazta. Az 1975/76-os iskolaévben felvett 11 290 főiskolai hallgató közül csupán 514 volt magyar (1111 jentkező közül) és 134 ukrán (203 jelentkező közül). A csehországi főiskolákra 120 magyart és 15 ukránt vettekfel, 30 diák Magyarországon folytatta tanulmányait. A magyar nemzetiségű újdonsült főiskolai hallgatók tehát a tanulmányaikat megkezdő diákok csupán 5,87%-át,az ukránok pedig 1,35%-át tették ki. A Szlovák Szocialista Köztársaság oktatásügyiminiszerhelyettese, Marta Vlacihová 1975 októberében kelt jelentése hangsúlyozta: a magyar nemzetiségű közép- és főiskolai diákokra „fokozott figyelmet kell fordítani, hogy képesek legyenek elsajátítani a tananyagot és sikeresen folytathassákközép- és főiskolai tanulmányaikat”. Dél-Szlovákiát illetően a négyéves, érettségivelvégződő szakirányzatok megnyitásának előnyben részesítését szorgalmazta. Továbbá tanácsolta, hogy a felvételi megbeszélések során tekintettel kell lenni „az esetleges gyengébb szlovák nyelvű kifejezőkészségre” a magyar nemzetiségű jelentkezők esetében.38 A szlovák kormány 1976 szeptemberében döntést hozott a szakterminológia kétnyelvű oktatásáról a szaktantárgyakat és összefoglalókat illetően, valamint a szaktantárgyakkal kapcsolatos szlovák nyelvű konverzáció rendszeresítéséről.39 A magyar nyelvű óvodákban 1977. szeptember 9-ével kezdődően az ötödikéletévüket betöltött gyermekek számára bevezették a szlovák nyelvű artikulációsbázis napi gyakorlását.40 A kisebbségi nyelvek hivatalos érinkezésben, a nemzetiségi bizottságok ügyintézésében történő használatával kapcsolatos, 1977-ben történtfelmérés szerint – amelynek a kétnyelvűségre kiterjeszthető alkalmazhatóságát aNemzetiségi Tanács tagjai kétségbe vonták – a terebesi és a nagykütrtösi járásbana harminc éven aluli magyar nemzetiségű fiatalok megközelítőleg 90%-a bírta a szlovák nyelvet. A füleki és a dunaszerdahelyi járásban, ahol a legrosszabb volt a helyzet, ez az arány csupán a 60%-ot érte el. A hetven év fölötti korosztályokban a szlováknyelv-tudás szintje, járásoktól függően a 30-60% között mozgott. Ugyanakkor ajelentés leszögezte, hogy a 30-60 közötti korosztályok szlovák nyelvismerete jobbvolt, mint az iskolából kikerülő fiataloké.41 Ez a probléma nemcsak a hatalmi elitetnyugtalanította, hanem a magyar kisebbség egy részét is, mert a magyar népességalacsony műveltségi szintjében ez a tényező is közrejátszott.

Azonban 1978-ban ellenkező irányú, a szlovákiai nemzetiségi jogok korábbi színvonalának leszorítására irányuló tendenciák teljes mértékű kibontakozása is kezdetét vette. AZ 1978-as év tavaszán a szlovák hatóságok a nemzetiségi iskolákon folyó szlovák nyelvoktatás kiszélesítésére törekedve egyes, főként műszaki és természettudományi tantárgyak kétnyelvű oktatásának bevezetése mellett döntöttek, amivalójában egyet jelentett azok szlovák nyelvű oktatásával. A nemzetiségi oktatásügyben uralkodó tényleges helyzet folytán ez az intézkedés elsősorban a magyar tanítási nyelvű iskolákat érintette. A készülő intézkedések törvényi megalapozását mármeg is tárgyalta a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége. Ez ellen az intézkedés ellena magyar értelmiség soraiból jövő, egyének és csoportok által kezdeményezett tiltakozáshullám indult. A szóban forgó intézkedés adott ösztönzést a szlovákiai magyar ellenzék első szervezetének, a Csehlovákiai Magyar Jogvédő Bizottságnak alétrejöttéhez. A körülmények összejátszása folytán ez volt az első szlovákiai szervezett nem hivatalos csoportosulás a normalizáció időszakában. Az alapító tagok,Nagy László, Duray Miklós és Püspöki Nagy Péter a 60-as években részt vettek amagyar főiskolások József Attila Klubjának tevékenységében.42 A Jogvédő Bizottságbevezető nyilatkozatában elítélte a készülő intézkedéseket, a nemzetiségi diszkrimináció és asszimilációs tendenciák megnyilvánulásának nevezve azokat. A nyilatkozatnak szerepe volt abban, hogy az illetékes szervek egy bizonyos időre leállítottáka tervezett iskolaátszervezést.

A nemzetiségi iskolák oktatási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos elképzelések 1978 végén újból felbukkantak, miközben a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatásügyi Minisztériuma ezeket a magyar nemzetiségű középiskolai tanulókés főiskolások, főként műszaki irányzatú diákok számának növelésére irányuló törekvésnek állította be. Ezek szerint egyes tantárgyak, például a matematika, fizika,kémia oktatása egy későbbi szakaszban, illetve az alapiskola felsőbb osztályaibantisztán szlovák nyelven történt volna. Kilátásba helyezték a „kétnyelvű” oktatás fokozatos bevezetését minden tantárgyra vonatkozóan, a magyar nyelvet kivéve. AzOktatási Minisztérium az említett javaslat indoklásaként többek között a magyarországi nemzetiségi iskolák gyakorlatára hivatkozott, ahol magyarul folyt valamennyitantárgy, illetve a természettudományi tantárgyak oktatása, a nemzetiségi nyelvetkivéve. Az első szakaszban, 1979. szeptenber l-jével kezdődően azokon az iskolákon indult volna meg ennek az elképzelésnek a megvalósítása, ahol erre megvoltaka politikai feltételek (a szülők beleegyezése), valamint a káder és nyelvi adottságok,például a városokban és az etnikailag vegyes területeken. Az oktatási nyelv megváltoztatását az iskolaigazgatóknak kellett kérelmezniük az illetékes nemzeti bizottságnál. A következő szakaszban a változásnak valamennyi nemzetiségi iskolán végbekellett mennie. A folyamat lezárulásával 1983-ra számoltak.43

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság Ján Gregorhoz, a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökéhez intézett, 1979. január 5-i keltezésű levelében akészülő intézkedéseket arra irányuló törekvésként minősítette, hogy „a magyarnemzetiségi kiépített iskolarendszert felszámolva csupán a magyar nyelvet is oktató iskolákat hozzanak létre”. A bizottság szerint ezek az intézkedések arra voltak hivatottak, hogy „elősegítsék a magyar, főként a magyar nemzetiség fokozatos felszámolását a csak szlovákok által lakott homogén szlovák állam létrehozása érdekében […] Ilyen politika nem erdményezhet jó állampolgárokat, hanem ellenséget,összesküvőket teremt, akik felhasználják az adandó lehetőségeket az elnyomó állam elleni fellépésekre. Nem szükséges hangsúlyozni ezeknek az intézkedéseknekvégzetesen téves és etnocid indíttatású voltát”.44 A Juraj Busa szlovák oktatási miniszter által előterjesztett javaslat negatív visszhangot váltott ki a magyar kisebbséghivatalos képviselői között is. A Nemzetiségi Tanács üléséről készült jegyzőkönyvnem teszi lehetővé a vita részletes rekonstruálását. Viszont az ülés résztvevői a javasolt intézkedések végrehajtására irányuló törekvést „rendkívül kényes politikai,szervezési és pedagógiai kérdés”-nek minősítették. Nézetük szerint az előterjesztettjavaslat az adott helyzetben „a káderbiztosítás szempontjá”-ból nehezen volt keresztülvihető. Ugyanakkor a Nemzetiségi Tanács tagjai javasolták az előterjesztettkoncepciónak a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák igazgatóival és széleskörű pedagógusi aktívájával történő konzultálását, hogy az intézkedés „ne válhasson nemzetiségi ellentétek forrásává”.45

A hozzáférhető források alapján feltételezhető, hogy a szlovák állami szervekbenés az SZLKP vezetésében ezidőtájt nem volt egyértelmű elképzelés a nemzetiségi politika további alakulását illetően. Az úgynevezett kétnyelvű oktatásra vonatkozó javaslatok 1978 tavaszán jelentek meg, miközben még ugyanezen év októberében a középfokú szaktanintézetekkel kapcsolatban az anyanyelvű oktatás kibővítését emlegették. Viszont az 1978-79-es év fordulóján, majd később az úgynevezett kétnyelvűoktatás kérdése rendkívül sürgetően vetődött fel, bár végleges döntés sohasem született. Minden valószínűség szerint a kommunista rendszer hatalmi elitjét Szlovákiában eleinte meglepetésként érte a magyar lakosság ellenállása, ami nemcsak az értelmiség, hanem a Csemadok hivatalos képviselői részéről is megnyilvánult, későbbpedig tartottak a szlovák-magyar feszültség növekedésétől. Miközben már a hasonló javaslatok puszta előterjesztése is nyugtalanságot és kedvezőtlen reakciót kelletthogy kiváltson a magyarság körében, hozzájárulva nemcsak az ellenzéki hangulat,hanem az állam belső stabilitását érintő potenciális kockázatok fokozódásához is.

A magyar kisebbséggel szembeni nemzetiségi politikát ezidőtájt több tényező isbefolyásolhatta. Ezek egyike minden valószínűség szerint annak a szovjet tézisneka hatása volt, mely a nemzetek és nemzetiségek közeledését és fejlődését szorgalmazta, miközben maga az így felfogott folyamat már kezdett átnőni az erőltetett öszszeolvadásba. Ez a tézis már a hatvanas években is felbukkant, viszont a hetvenesévekben, főleg a bolsevik forradalom 60. évfordulóját követően már elszabadult azúj minőségű egység formálódásának, az úgynevezett szovjet nép kialakulásánakhangsúlyozása az ideológiai életben. Az orosz nyelvben e fogalmat a „szovjetszkijnarod” kifejezéssel jelölték, ami etnikai kategóriaként, mint új nemzet formálódásaként is értelmezhetővé vált. A Szovjetunióban ez a koncepció az oktatás és egyáltalán a közélet eloroszosításában nyilvánult meg a nemorosz köztársaságokban. Valószínű, hogy a csehszlovákiai kommunista rezsim követte ezt a Szovjetunióbanmeghatározóvá vált trendet. Míg a Szovjetunió egyes területein az eloroszosítás számára kedvező körülmények alakultak ki, más régiókban, ahol a virtuális és a szociális valóság nem volt összhangban, ez a folyamat adminisztratív eszközök alkalmazásával történt. Ilyen helyzetbe került a dél-szlovákiai magyarság is, amely megőrizte a szervezettség és a nemzeti öntudat magas fokát

A csehszlovákiai kommunista hatalom részéről a magyar kisebbséggel szembeni kurzus éleződésének egyik oka minden valószínűség szerint az ellenzéki irányzatok mind csehszlovákiai, mind magyarországi, hetvenes évekbeli felélénküléséből isadódhatott. A magyarországi értelmiségiek valamennyi szellemi és irodalmi áramlatot felölelő csoportja, Konrád Györggyel kezdődően Csurka Istvánig nyilatkozatottett közzé, amelyben kifejezésre juttatták szolidaritásukat a Charta 77 üldözésnekkitett aláíróival. A Magyar Szocialista Munkáspárt óvatos reformpolitikája és a csehszlovákiai megtorlásokkal szembeni tartózkodó magatartása folytán a CSKP és azSZLKP belső köreiben Magyarország olyan országnak számított, melynek politikájaaz úgynevezett jobboldali opportunizmus és a marxizmus-leninizmus revíziójára irányuló törekvések jegyeit viseli. Ebből fakadt a főleg a magyar kisebbségi értelmiséget az anyaországtól, tehát a magyarországi szellemi élettől elszigetelni akaró igyekezet. Az egyetemes magyar nemzeti kultúrához való tartozás deklarálása ebben alátószögben nacionalizmusnak minősült.

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységének konspiratív jellegevolt, dokumentumait kizárólag Duray Miklós írta alá, aki ennek a csoportosulásnaka tevékenységével járó felelősséget teljes mértékben magára vállalta. Ez a döntésa megtorló intézkedések esetén lehetővé tette, hogy a bizottság tevékenységét akommunista rezsim egyéni kezdeményezésnek, s ne szervezett csoport működésének tüntesse fel. Amennyiben ugyanis bebizonyosodik, hogy nem egyéni fellépésekről van szó, a tagokat, illetve az együttműködőket szigorúbb felelősségre vonás fenyegette. A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységét másrészt viszont a hatalmi elit által foganatosítani tervezett intézkedésekkel kapcsolatos viszonylag magasfokú tájékozottság jellemezte. Ezeket az értesüléseket a bizottságaz államiigazgatás központi szerveiben dolgozó, illetve a kommunista rezsim hatalmi hierarchiájának alacsonyabb szintjein alkalmazott kisebbségi magyaroktól szerezte. Kiváltképp értékesek voltak a a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányamelletti Nemzetiségi Titkárság munkatársaitól származó információk. A bizottságdokumentumait a Charta 77 rendelkezésére bocsátották, aminek jóvoltából azokCsehszlovákiában és külföldön is publicitást kaptak. Duray Miklós 1979 májusábanVáclav Havel bátyjának, Iván Havelnak a közvetítésével kapcsolatot teremtett aCharta 77-tel és 1983-tól kezdve annak aláírói közzé tartozott. Később elsősorbanVáclav Benda cseh ellenzékivel tartott fenn kapcsolatot. A független magyar értelmiségiek gondolkodását erőteljesen befolyásolta Janics Kálmánnak a Hontalanságéve; című könyve,46 mely a szlovákiai magyarság 1945-1948 közötti helyzetével foglalkozott, amikor e közösség tagjait megfosztották a kisebbségi jogoktól és kollektíve államellenesnek kiáltották ki, kitelepítésük előkészítésével foglalkozva. A könyvbefejező fejezete a szlovák történettudomány álláspontját vizsgálta, reagálva a hetvenes években újjáéledt szlovák nacionalista mítoszokra, amelyek középponjábanazoknak a szlovák történészeknek a szemlélete állt, akik pozitív megvilágításba helyezték a magyar kisebbség állampolgári jogoktól való megfosztását.

A csehszlovák államszövetségről szóló alkotmánytörvény, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény10. évfordulóját követően, 1979 májusában a Jogvédő Bizottság terjedelmes elaborátumot dolgozott ki, mely kiterjedt az iskolaügy, a kultúra, a gazdaság és a politikaterületén a bizottság tagjai által „alkotmányellenes diszkrimináció” megnyilvánulásaiként aposztrofált jelenségek számbavételére.

A bizottság megállapította, hogy az 1968/144-es alkotmánytörvény nem elégítette ki a nemzetiségek elvárásait, mert:

„1. nem biztosította a nemzetiségek szociális, gazdasági és kulturális fejlődésében a két nemzettel szemben meglévő, 1945 után előidézett szintkülönbségkiegyenlítődését;

2. nem biztosította a nemzetiségi iskolügy valamennyi szintjére kiterjedő arányosfejlődést;

3.  nem biztosította a nemzetiségek kollektív részvételét az ország politikai életében;

4.  nem biztosította a nemzetiségek erőszakos asszimilációjának leállítását”.47Bár a Charta 77 lehetővé tette, hogy a bizottság nyilatkozata nemzetközi publicitást nyerjen, a szlovák demokratikus emigráció e panaszokra rendkívül élesen reagált. Abban a dokumentumban, amelyet 1980 májusában New Yorkban aláírtEmanuel T. Böhm, Rudolf Frastacky, Imrich Kruzliak, Martin Kvetko és Jozef Stasko,az a megállapítás szerepelt, hogy e panaszok a közös védelem gyengítését és ellenségkeresést szolgálják olyan időben, amikor Közép-Kelet-Európa nemzetei közösellenséggel állnak szemben és közös szovjet elnyomásnak vannak kitéve. Sőt a dokumentum szerzőinek felrótták, hogy a Jogvédő Bizottság nem emel panaszt az emberi jogok és polgári szabadságjogok elégtelensége miatt, és akciójuk egyenesen ellentétbe kerül a disszidensek törekvéseivel. A levél aláírói kinyilatkoztatták, hogykellő információ hiányában a panaszok tartalmát illetően nem kívánnak állást foglalni. Ugyanakkor leszögezték, hogy számos probléma, úgymint a gyülekezési szabadság hiánya, a kollektív jogok elégtelensége, avagy a képviseleti testületek nemmegfelelő összetétele a szlovákok és magyarok közös problémája. Ezért elvetettéktöbb, a bizottság dokumentumában szereplő kérdés nemzetiségi jellegű problémaként való értelmezését. Jelentős figyelmet szenteltek a magyarországi, erőteljesasszimilációs folyamatnak kitett szlovák nemzetiség helyzetének is. Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy „a szlovák-magyar probléma […] nem a csehszlovákföderáció létrejötte és a kisebbségekről szóló alkotmánytörvény elfogadása után keletkezett. Létezik régi eredetű szlovák-magyar hipotéka”.48

A Jogvédő Bizottság nyilatkozatainak hatására a Csemadok hivatalos képviselőiis kezdték erőteljesebben hangoztatni a nemzetiségi követeléseket. A CsemadokKözponti Bizottságának elnöke, Lőrincz Gyula 1980 októberében felvetette a nemzetiségi kulturális szövetségeknek a Nemzeti Frontba való újbóli felvételét. Ezzel aköveteléssel annak ellenére előállt, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnök helyettese, Martin Gregor, aki a nemzetiségi problematikát felügyelte, megpróbálta megakadályozni a nemzetiségek helyzetének pertraktálását. Lőrincz Gyulaazzal érvelt, hogy az adott helyzet bonyolítja ezeknek a szervezeteknek a működését községi és városi szinten, minthogy a nemzeti bizottságok nem hajlandók partnerül elgogadni azokat.49

A hatalmi elit azonban a 80-as évek elején nem volt hajlandó engedni pozícióiból. Annak ellenére, hogy a szlovák kormány 1980-ban beleegyezését adta az utcanevek és nyilvános térségek elnevezéseinek kétnyelvű használatát a városokban ésa falvakban, egy évre rá megszüntették a Népművelési Intézet NemzetiségiOsztályát.50 A Jogvédő Bizottság felhívta a figyelmet a magyar tanítási nyelvű iskolák oktatási nyelvének átalakítására irányuló újbóli szándékokra, amelyekkel a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériumának kollégiuma foglalkozott1980 decemberében, majd 1981 áprilisában nyilatkozatot adott ki ezzel kapcsolatban. Ezúttal a minisztérium a készülőben levő ezirányú lépést hivatalosan a „nemzetiségi iskolügy színvonalának emelésé”-vel indokolta, olyan igyekezetként, „hogya magyar munkások és parasztok gyermekei jobban érvényesülhessenek a továbbtanulás terén és az életben”. A Jogvédő Bizottság nyilatkozatában az is szerepelt,hogy „a magyar nemzetiség csak akkor fogja a köztársaságot hazájának tekinteni,han nem lesz kénytelen elviselni nyelvének társadalmi lebecsülését”.51 A bizottság4. dokumentuma volt ez, egyébként a megalakulástól Duray 1982-ben történt letartóztatásáig összesen 10 dokumentumot jelentetett meg.

Csehszlovákia lakosainak életét 1981-től kezdődően bonyolították a Magyarországgal való turistaforgalomban bevezetett korlátozó intézkedések.52 Ezek mögöttminden valószínűség szerint a csehszlovákiai hatóságoknak főként a Magyarországra irányuló bevásárlási kirándulások visszafogása munkált. A magyar kisebbség számára azonban ez egyet jelentett a magyar kultúrával való kapcsolatfenntartásnak,valamint a rokoni és baráti szálaknak a korlátozásával.

A nyolcvanas évek elejére a szlovákiai magyar közösségen belül felnőtt az értelmiség új generációja, amely már nem rendelkezett az 1968-as időszak élettapasztalataival és a kommunista rendszerrel szemben egyértelműen elutasító magatartást tanúsított. Tagjai a magyar nemzetiségű egyetemisták köréből kerültek ki, s potencionális vezető alakká vált közöttük Tóth Károly és Öllös László. Társaikkal együtt márfőiskolásként kapcsolatot kerestek a magyarországi demokratikus ellenzék képviselőivel, így Konrád Györggyel, Bencze Györggyel, Tamás Miklós Gáspárral, DemszkyGáborral, Magyar Bálinttal, Szabó Miklóssal és a budapesti szamizdatként megjelenő folyóirat, a Beszélő későbbi szervezőivel, meg szerkesztőivel, Kis Jánossal és Kőszeg Ferenccel. Részt vettek olyan akciókban, mint amilyen a budapesti, úgynevezettrepülő egyetemek szervezése és a szamizdat irodalom Szlovákiába való kicsempészése volt. Az említett repülő egytemen épp Tóth Károly és Öllös László kezdeményezésére indítottak speciális kurzust a szlovákiai magyar diákok számára.

A nyolcvanas évek elején Tóth Károly és Öllös László több ízben járt Lengyelországban, ahol találkoztak a Szolidaritás mazovi képviselőivel, a magángazdálkodóföldműveseket tömörítő Szolidaritással és az ottani diákaktivistákkal. A kommunizmussal szembeni elutasító magatartásukat azzal is kifejezésre juttatták, hogy a főiskolai tanulmányaikat befejezve a rendszer hivatalos struktúrájával szemben – legalábbis egy ideig – fizikai munkát vállaltak.53 Az 1983-as évben létrejött a fiatal magyar írók független csoportja, az Iródia (az elnevezés az irodalom+paródia szópárosításból született). Olyan fiatalok szerveződése volt ez, akiknek nem állt módjukbanszínre lépni, illetőleg erre nem is törekedtek a Szlovák írószövetség struktáráján belül és folyóiratainak hasábjain. Tagjai közé tartozott Tóth Károlyon kívül példáulHizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula és mások. E csoport 1983-1987között ugyanilyen elnevezéssel Érsekújvárott a városi nyomdában készített félhivatalos irodalmi füzetet is megjelentetett.

Negatív reakciót váltott ki Duray Miklós Kutyaszorító című 1979-ben született és1983-ban kiadott könyve. A szerző maga művét – amelyben az 50-es és a 60-asévek dél-szlovákiai nemzetiségi viszonyait ecseteli – „életrajzi esszé”-nek nevezi. Akönyv a szlovák közvéleményben rendkívül ellentmondásos visszhangot keltett, például az olyasfajta fogalmazással kapcsolatban, hogy: „Anyám és apám már kétévesházasok voltak, mikor meglepte őket a nemvárt, de óhajtott öröm. 1938 novemberében visszacsatolták Magyarországhoz Szlovákia magyarok által lakott területéneklegnagyobb részét. Az a tény, hogy ismét Magyarországon élhettek, feledtette velükmind a fasizmus veszélyét, mind a háború közelgő viharát. Egy általános lelkesedésbűvöletében éltek akkor, mert kiszabadultak egy idegen nemzet kötelékéből ésmegszabadultak a nemzeti elnyomástól […] 1938-ban Horthy hodvédjei a csehszlovákiai magyarok szempontjából ugyancsak szabadítok voltak […] Szüleim igyekeztekszlovákul tanítani, főleg iskolás korom előtt, de nem mutattam hajlandóságot, sőtinkább félelemmel teli csökönyös ellenállást tanúsítottam” (Duray 1983).

Duray Miklós fellépésének következményeként megszakadtak a Szlovákok Világkongresszusa és a Szabad Magyarok Európai Kongresszusa közötti, az együttműködésről folyó tárgyalások. Két olyan szervezetről volt szó, amelyek az egyes emigránsszervezetek tetőszervévé kívántak válni. A magyar enmigráció, beleértve a SzabadMagyarok Európai Kongresszusát is, Czettler Antallal az élén szolidaritást vállalt aCsehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság jelentésével.

A Kutyaszorító ellentmondásos hatása és a magyar tanítási nyelvű iskolák elszlovákosítására irányuló kísérlet elleni tiltakozások szervezésében való részvétel okánkerült sor 1982 júniusában Duray Miklós perbefogására, izgatás vádjával, a törvénykönyv 100. paragrafusa alapján. Duray lakásában két ízben, amikor még nem voltelőzetes letartóztatásban házkutatást tartottak. Letertóztatására 1982. október11-én került sor.56 Ezzel kapcsolatban az ügyészségre mintegy ötven személyt idéztek be, és a Duray által választott védőügyvéd a jogi védelem ellátásáról való lemondásra kényszerült. A vizsgálati fogság 1983. február 22-ig tartott, amikor is feltételesen szabadlábra helyezték. A pozsonyi városi ügyész Miroslav Jaksík 1982. december 28-án Durayt a köztársaság felforgatására irányuló bűncselekmény vádjával illette, a törvénykönyv 98. paragrafusa alapján. A Charta 77 erre a lépésre még aznapa Csehszlovák Szocialista Köztársaság legfőbb ügyészéhez intézett levélben reagált,melyet a Charta 77 szóvivői: Radim Palous, Anna Marvanová és Ladislav Lis írtakalá. A Charta 77 Duray védelmére kelt, óvva intve az említett paragrafus tendenciózusértelmezésétől.57 Bár Duray ellen a bűnvádi eljárás 1983. január 31-én elkezdődött,ítélet nem született és ideiglenesen szabadlábra helyezték. Ugyanakkor a bűnvádi eljárást nem szüntették meg Duray első bebörtönzése idején (1982-1983). A magyarkisebbség Jogvédő Bizottsága formálisan felfüggesztette működését, mert valamennyi dokumentuma Duray Miklós aláírásával jelent meg, aki a teljes felelősségetmagára vállalta. A valóságban a bizottság tevékenysége és a dokumentumok megjelentetése folytatódott a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának munkájában, melyben Tóth Károlyon kívül részt vett Öllös László, Kovács Tibor, Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna és Bodnár Mária. Később, Duray szadiábra kerülése utánismét felújította tevékenységét az eredeti jogvédő bizottság.

Bár 1983 végétől a Csehszlovák Televízió heti 30 perces magyar nyelvű hírműsorral jelentkezett, ugyanabban az évben az SZLKP és az állami szervek vezető személyei tovább kezdeményezték a magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvének megváltoztatását. Az oktatási törvény módosításának 22. paragrafusa a kerületi nemzeti bizottságok számára kilátásba helyezte azt a felhatalmazást, hogy a nemzetiségiiskolákon egyes tantárgyak oktatási nyelvének szlovák, illetve cseh nyelvre való megváltoztatásának javaslatával élhessen. Ilyen javaslat megtételére a kerületi nemzetibizottságok „az indítványnak az illető iskolába járó tanulók szüleivel történt megvitatása” után kaptak volna jogcímet.58 Mindennemű arra irányuló intézkedés ellenére,hogy a középiskolákba és a főiskolákra felvett magyar és ukrán anyanyelvű diákokszámaránya elérje a két nemzetiségnek az összlakosságon belüli arányát, a 80-asévek elején sem sikerült teljesíteni. (A magyar nemzetiségű tanulók aránya az alapiskolákon 10,1%-ot tett ki). Sőt fordított tendenciák érvényesültek. Az 1981/82-estanévben a középiskolákba felvett magyar és ukrán nemzetiségű tanulóifjúság aránya 8,6%-ra, illetve 0,9%-ra csökkent. így a középiskolákba felvett magyar tanulókaránya kezdett visszaesni az 1975/76. évi szintre, amikor is 7,6%-ot tett ki.

A főiskolákon valamivel kedvezőbb volt a helyzet, de a magyar nemzetiségű jelentkezők és a felvettek aránya ott sem felelt meg a magyar kisebbség összlakosságon belüli arányának. A Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma1982-ben a magyar nemzetiségű diákok főiskolai felvételére vonatkozó irányelvekethagyott jóvá. Minthogy a főiskolai felvételi megbeszélések sikertelensége gyakrana szlovák nyelv nem kielégítő ismeretén és a szlovák nyelvű gyenge kifejezőképességen múlott, az említett intézkedések a jelentkezők szlovák nyelvismerete iránti toleranciát is magában foglalta.59 Ennek ellenére sem következett be aránynövekedés, sőt inkább stagnálás, illetve visszaesés. Éppígy értelmezhető a magyar nemzetiségű középislolások arányának alakulása is. Az említett negatív tendenciák továbbélése folytán egyre csökkent a szlovákiai magyar közösség és a szlovák nyelvűlakosság közötti műveltségi szintkülönbség rövid távú kiegyenlítésének esélye.

A Nemzetiségi Tanács a magyar nemzetiségű középiskolások számának a szlovák kormány követelését fokozotabban szem előtt tartó növelését ajánlotta a tervlebontás során. Ugyanakkor azt is ajánlotta, hogy az oktatásügyi szervek időben ésalaposabban tájékoztassák az iskolákat, a szülőket és a tanulókat a középiskolákegyes típusairól és hálózatairól, nemkülönben az általuk nyújtott tanulási lehetőségekről és megkövetelt feltételekről. A magyar tanítási nyelvű iskolák diákjainak tájékoztatást kellett kapniuk arról, hogy a felvételi vizsgák azon a nyelven történnek,amelyen az általuk látogatott iskolában folyik a tanítás, nem pedig azon a nyelven,ahová jelentkeznek. M. Vlacihová miniszterhelyettes asszony továbbá tájékoztatójában szólt a minisztérium ama szándékáról is, „hogy nagyobb befolyást kell gyakorolni a magyar nemzetiségű diákokra a tekintetben, hogy ösztönzést kapjanaka szlovák tanítási nyelvű szakközépiskolákban és szaktanintézetekben való továbbtanuláshoz, és eközben kedvezőbb feltételek teremtődjenek az új közegben valóadaptálódáshoz.”60 Az említett pontokban nincs nyoma a nemzetiségi iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló törekvésnek.

Ennek ellenére a Nemzetiségi Tanács néhány hónap múltán megtárgyalta az oktatási törvény módosítását. A kommunista hatalom nyilván tartott az információk kiszivárogtatásától, (vagy) a magyar kisebbséget kész ügy elé akarta állítani. Ezért M.Vlacihová az említett szándékról a tanácsot csak szóban tájékoztatta. Egyébkéntmaga a programpont megnevezése is annyira általános volt, hogy nem keltett semmiféle gyanút.61 Az oktatási törvény novelizállása 1984-ben már készen állt a Szlovák Nemzeti Tanács plenáris ülésén történő megtárgyalásra, amikor az anyagot azutolsó pillanatban visszavonták. Minderre, egyebeken kívül a magyar kisebbségképviselőinek – a Csemadok Központi Bizottságát is beleértve – tiltakozására kerültsor.62 A magyar iskolák védelmére alakult csoport tiltakozásában óvott attól az alattomos megfogalmazásban rejlő lehetőségtől, amelyet a tanítási nyelv megváltoztatását célzó javaslat kapcsán az illető iskolák tanulóinak szüleivel esedékes konzultáció szorgalmazása tartalmazott. „A tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a „megtárgyalás” alatt inkább meggyőzést kell érteni, amit a beiratás kapcsán tapasztalhatunk.” Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy „az egyes tantárgyak” oktatási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos javaslat olyan szélsőséges lehetőséget is magában foglaló értelmezést nyerhet, mely egyet jelent az illető iskola tanítási nyelvének, illetve a nemzetiségi iskolák jellegének megváltoztatásával.63

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságánakalapító tagja, Gyönyör József 1984-ben nyugdíjba vonult. A Kormányhivatal Nemzetiségi osztálya vezetőjének indítványára ugyanezen év májusában 15 oldalas elaborátumot készített, amelyben elemezte a szlovákiai nemzetiségek jogainak érvényesülése terén uralkodó helyzetet. Megállapította, hogy az eltelt öt év során romlott aszlovák és a magyar lakosság közötti kapcsolatok alakulása, amihez hozzájárultaka magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló ismételt adminisztrarív törekvések, amelyek a magyar kisebbség körében a nemzetiségiiskolák megszűnésétől tartó aggályokat váltottak ki. További okként a nemzetiségipolitika terén hozott intézkedések következetlen megvalósítását hozta fel. Az oktatásügyet illetően Gyönyör rámutatott a magyar tanítási nyelvű iskolákba járó diákokszámának csökkenésére, s megítélése szerint a magyar óvodahálózat fejletlenségeis közrejátszott abban, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek jelentős része szlovákiskolába jár. Annak az állításnak adott hangot, hogy néhány éven belül a magyarnenzetiségű gyermekek csaknem fele nem nemzetiségi iskolát látogat majd. Hasonlóan bírálta a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák és ipari tanulóintézetek nemkielégítő hálózatát. A ipari tanulóintézetekben egyenesen a magyar fiatalok elnemzetlenítésének eszközét látta. Továbbá javasolta, hogy a főiskolai felvételi vizsgák akisebbség nyelvén is történhessenek, ami elősegítené a felvételi vizsgák eredményesebb letételét. A magyar és ukrán nemzetiségű fiatalok így a szlovák nemzetiségűekkel egyenlő vizsgalehetőségekhez juthatnának. Javaslatot tett előadások ésvizsgák magyar, illetve szlovák nyelven történő megtartásának fakultatív megválasztását lehetővé tevő feltételek kialakítására egyes főiskolákon, például a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán.

A kulturális szférát illetően bírálta a magyar nyelvű könyvállomány elégtelen voltát a könyvtárakban és a könyvárusi forgalmat biztosító Slovenská kniha könyvüzleteiben. Ez a magyar újságok és folyóiratok behozatalára és terjesztésére is vonatkozott. Kezdeményezte a magyar nyelvű hírszolgáltatást a Dél-Szlovákián kívül élőmagyar anyanyelvű állampolgárok számára is. Bírálta a magyar nyelvű televízióközvetítés elégtelen műsoridejét, s rámutatott arra, hogy hiányoznak a nemzetiségikönyvtárak, múzemok és galériák. A nyelvhasználat terén legfőbb problémának akétnyelvű helységnevek kérdését tekintette, azok hivatalos éritkezésben történőhasználatát is beleértve. Bírálta a lakosok beadványainak csupán szlovák nyelvű intézését az államigazgatásban. Megállapítása szerint egyes központi szerveknekgondoskodniuk kellene a határozatok kétnyelvű kiadásáról is. Az állampolgárok nemrészesültek kellő eligazításban a bírósági anyanyelvhasználat lehetőségét illetően.Javaslatot tett a törvények és egyéb jogi normáknak kisebbségi nyelven történő közzétételével kapcsolatos gyakorlat felújítására. Továbbá rámutatott a különböző magyar és ukrán nyelvű eligazító táblák fokozatos megszűnésére, főként a vasútállomásokon és a buszmegállókban. A kisebbségi jogok kérdésének rendezését különtörvényekben rögzítő megoldásban látta. Elaborátumában érintette a Kormány Nemzetiségi Tanácsának működését is. Véleménye szerint annak munkájában a kisebbségek képviselőinek is részt kell vennie.64

Fordította Kiss József(A tanulmány második, befejező részét lapunk következő számában közöljük.)

Huszár Ágnes, Radoslav Beňuš: Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-ben

Bevezetés

A város nemcsak a modern ember lakó- és munkahelye, hanem egyben gazdasági,politikai és kulturális életet ösztönző és ellenőrző központ, amely vonzáskörébentartja a világ legtávolabbi pontjait is (Wirth 1973, 45). Az utca nem egyszerűen aközlekedés helye a modern városban, hanem színpad, ahol a szereplők politikai,gazdasági, társadalmi és kulturális akaratukat jelenítik meg, ahol különböző csoportok szimbolikus eszközökkel kinyilvánítják társadalmi ottlétüket (Niedermüller1994, 10).

Európa nagyvárosainak utcáin gyakori jelenség a művészet minden válfaja, legyen szó akár képzőművészetről, zenéről vagy színházról. A mai nagyvárosi társadalom színpadán az utcai művészek jelenléte állandósult, és hozzájárult a sétálóutcákés terek jellegzetes hangulatának kialakulásához. Ezeken a helyeken gyakran találkozunk utcazenészekkel is. A zene és az utcazenészek jelenléte a városok utcáinállandó kulturális jelenség, mely társadalmi és kulturális teret kér magának az érvényesüléshez.

Az utcazenészek létezését és az utcazenét mindig érzékelhető kulturális, szociális és gazdasági figyelem kísérte a város lakói és a társadalomtudósok részéről.Sőt, a város az összes kulturális hatásával együtt születési helye és éltető közegelett egy zenei stílusnak, a jazznek a 20. században (Tyllner 2001, 40). Általában azutcazenészek is számíthatnak a járókelők figyelmére, gyakran szerepelnek az adottvárosról szóló újságokban, lapokban, és többször találkozhatunk olyan hírrel, hogyutcazene-fesztivált szerveznek valamelyik városban. Ezek a fesztiválok általábanrendszeresen megrendezésre kerülnek és az utcazenészek színes palettáját tárjákaz érdeklődők elé.

* Az írás szlovák nyelvű változata Problematika poulicnych hudobníkov v Bratislave a v Budapesti v rokoch 2001-2002 címmel megjelent 2004-ben a Slovensky Námdopis3. számában,Bratislava, Ústav etnológie SAV-Slovak Academic Press.

A városok utcáin a zene jelenléte mindennapi, általános. Az utcazenén kívül, általában megjelenik a különböző utcai rendezvények keretén belül is (koncertek, tüntetések stb.). A zene szüntelenül árad az üzletekből, az aluljárók standjaiból és abevásárlóközpontok utcáin is. Korunk tartozéka az úgynevezett funkcionális zene, arádióban, televízióban, áruházakban, munkahelyeken szóló stimuláló zene, melygyakran az időeltöltés megkönnyítését és gyorsítását szolgálja (Juhász 2000, 175),és egyfajta hátteret, úgy is mondhatnánk háttérzajt alkot. Ebben az értelemben azutcazenészek zenéjéről megállapíthatjuk, hogy a funkcionális zene kategóriájábatartozik. Az utcai zene meggyorsítja és megkönnyíti a szabad percek eltöltését ésmegrövidíti az „üres” pillanatokat (pl. a várakozást a tömegszállító eszközökre). Azene, mint hangzófolyamat a mindenkori pillanatok állandó változásainak egyfajtaátélési lehetősége és egyben esztétikai élményt is nyújt (Juhász 2000, 165). Azelőbb említett funkcióival együtt az utcazene az utca egyik szolgáltatása, amelyetmeg lehet fizetni, élvezni lehet vagy épp bosszankodni miatta. Akárki hallgathatja ésfizethet érte, de fizetni ezért a szolgáltatásért nem kötelező.

Az utcazenészek az etnomuzikológia szemszögéből

A városok többsége falvak összeépítésével, összenövésével keletkezett és mindenbizonnyal még hosszú ideig megőrizte a falvak hagyományait, ezen belül zenei hagyományait is. A város zenei kultúrája több nép zenei hagyományából tevődött öszsze és részt kapott benne a magasabb zenei kultúra is (egyházi zene, hivatásos világi zenészek muzsikája). Az ókortól a középkoron át a legújabb korokig idegen zenei hatások is érték, hisz a városba költöző zenészek, utcai árusok és kézművesekmagukkal hozták a hivatásos zenélés és az amatőr házi zenélés különböző formáit. A városban élő zene gyakran vidéki gyökerekből táplálkozott, a népzene és a műzene között foglalt helyet (Haid – Hemetek 1998, 29-30). A város mindig a multikultúra létezési helye volt. A városi zene fejlődésére a városban élők kultúrájánaksokszínűsége hatott, így a különböző városrészek lakóinak helyi kulturális identitása, különböző etnikumok zenei stílusai, különböző generációk zenei szokásai és különböző szociális rétegek zenéhez való viszonya.

Az etnomuzikológusok a város zenéjében az egyes etnikumok zenéjének hatásait keresik, azok összefüggéseit és egy stílussá való összeforrását kutatják. Szerintük a város mint élettér az összes szocioökonómiai hatásával, az egyes zenei stílusokat tematikailag és funkció tekintetében hasonlóvá formálja (Haid – Hemetek1998, 33). Minden városi zenei stílusra és zenei megnyilvánulásra hatással van azalkotók vagy előadók szociális és gazdasági élethelyzete, a város nyújtotta életkörülmények és a többi kultúra és zenei stílus is, melyek a város kulturális kohójábakerültek (Haid – Hemetek 1998, 33).

Az utcai zene, vagyis a város külső terein megszólaló zene Európában jelentőstradícióval rendelkezett a 19. században (Tyllner 2001, 41). Ez a tradíció fokozatosan eltűnt a szocializmus alatt, amikor az utcai zenét csak hivatásos vagy félhivatásos zenekarok előadásaként fogadták el, és elképzelhetetlen volt az utcai szereplése egy olyan gitárosnak vagy énekesnek, aki bárhol énekelt az utcákon és dobozttartott a kezében az apró számára. Az utcai zenélés jelensége spontán újult meg az1989-es politikai fordulat után. Az utcai muzsikálás tradíciója megújult Nyugat-Európában is, a vasfüggöny lehullása után kelet-európai zenészek (hivatásos és amatőrzenészek) özönlöttek el a nyugat-európai városokat. Az új helyzet bizonyos, az utcazenészek működését szabályozó intézkedések bevezetését és a társadalomtudósokfokozott figyelmének kialakulását vonta maga után (Tyllner 2001, 41). Ezt alátámasztja több amatőr zenész és hivatásos muzsikus elbeszélése, miszerint rendszeresen vagy alkalmanként (pl. nyugat-európai kirándulásuk alatt) nyugati városok sétálóutcáin muzsikáltak. Az általam készített interjúk során többször is elhangzott,hogy a zenész szeretne nyugati városokban vagy tenger melletti üdülőhelyeken szerencsét próbálni utcazenészként. Volt olyan zenész, aki már szerencsét próbált, ésbizony a szerencse, vagyis a turisták és a nyugati városlakók bugyellárisa jobbankedvezett neki a nyugati városokban, mint idehaza.

Az utcazenélés gazdasági és szociológiai aspektusai

A társadalom tagjainak, illetve cselekedeteiknek megfigyelése folyamán gazdaságiaspektusokat a társadalmi élet minden dimenziójában észre lehet venni, de a gazdaság legátfogóbb megértése is kevés hasznosat mond önmagában a megfigyelésalatt álló emberi társadalomról. A gazdasági kapcsolatok vizsgálatakor ki kell deríteni, ki, kivel és miért áll össze egy-egy adott munka elvégzésére, és a tények kvantitatív elemzését is figyelembe kell venni, így a tanulmányozott csoport „alapjá”-rólkaphatunk képet (Leach 1996, 136-138).

A művészek művészetüket kínálják fel és adják el a publikumnak. Tehát művészitevékenységükért a közönség megbecsülését és művészetük anyagi természetű elismerését várják. Ez vonatkozik az utcazenészre is, aki elsősorban művészként szerepel az utcán. Az utcazenész akár rossz életkörülmények között élő ember is lehet(nem feltétlenül), aki számít a hallgatóság önkéntes pénzbeli elismerésére.

Társadalmunkban, mint a legtöbb iparosodott társadalomban, azokat az embereket, akik az utcán dolgoznak, a városi közösség nem ismeri el, lenézi. így azutcazenészeket is gyakran koldusnak tartják, akinek fontos kereseti lehetősége azutcai muzsikálás. A társadalmi kirekesztés nem új jelenség az iparosodott társadalmakban, mégis a mai korban gyorsan terjed és mélyül, nem átmeneti jelenséggelállunk szemben: strukturális társadalmi ténnyé vált (Lestienne 1994, 3-8).

Nálunk az utcazenészek többsége hátrányos helyzetben lévő, Szlovákia gazdaságilag leggyengébbnek tartott társadalmi rétegeiből kerül ki. Vannak köztük munkanélküliek, rokkantnyugdíjból, Ml. szociális segélyekből élők, szegény emberek, akiknek a keresete csak a lakhatást, az élelmezést és a legalapvetőbb ruházkodást fedezi. A szegénység és a kirekesztettség veszi őket körül. Ezeknek az embereknekaz életében valamilyen személyes tragédia történt, vagy károsan ható szertől függenek, vagy szabadon választott életmódjuk a csavargás, és az, hogy az utcán élnek. Általánosságban kijelenthetjük, hogy az utcazenész számára az utcai muzsikálás fontos megélhetési forrás, de nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mindenesetben a pénztelenség kényszerítette őket az utcazenélésre. Több esetben nagyszerepet játszik ebben az adott ember művészi ambíciója és hiperkreativitása(Tyllner 2001, 45, 47).

Abból a helyzetből kiindulva, hogy az utcazenész a művészetét az utcán adja elő,úgy gondoljuk, hogy az utcazenész kettő, a társadalmi struktúra különböző pontján elhelyezkedő státussal rendelkezik. Művészeknek, illetve zenészeknek nevezhetjükőket, de mivel művészi tevékenységüket az utcán végzik, egy másik, a társadalom által kevésbé értékelt státusuk is van: utcazenész-koldus, mivel a körülöttük járó-kelőemberek jóindulatára bízzák művészetük elismerését. Az a körülmény, hogy egy zenész az utcán zenél, nem mindig van hatással a zenész társadalmilag elismert zenész státusára. Valószínű, arról van szó, hogy a zenész fogalmát az emberek többsége nem kapcsolja össze az utcai szereplés lehetőségével, ebből kifolyólag azutcazenészeket nem tartja társadalmilag széles körben elfogadott zenésznek.

Edmund Leach szocialantropologus vizsgálataiban szeretné megérteni azt a totalitást, amelyet a tanulmányozott nép (társadalom, társadalmi csoport) „életmódjáénak lehet nevezni. Szerinte ez az életmód egy vég nélkül ismételt társadalmi dráma eljátszásából áll. A dráma résztvevői, a társadalmi szerepek többé-kevésbé rögzítettek, akárcsak kapcsolataik, amelyek a dráma cselekményét alkotják. A szerepeket azonban alkalomról alkalomra az egyének másként adják elő, attól függően,hogy mikor, milyen helyzetben és melyik szerepet játsszák (Leach 1996, 111-112).

Maguk az utcazenészek tudják, hogy milyen szerepeket játszhatnak el az utcazenélés helyzetében. Gyakran megesik, hogy szerepének játszása közben az utcazenész mindent megtesz azért, hogy jelensége és zenéje a legeladhatóbb legyen, hogyaz utca embere minél többet adakozzon a zenész kalapjába. Például megkeresi aszámára legmegfelelőbb helyet, más utcazenészeket nem lát szívesen azon a helyen, az utcazenéléskor szerzett gyakorlati tapasztalataiból folyamatosan merít, repertoárját úgy alakítja, hogy a legszélesebb közönség elismeréssel fogadja, számola turistaszezon előnyeivel és gyakran télen is az utcán muzsikál (Tyllner 2001,50-51).

Vizsgálati, megfigyelési módszerek

A kulturális antropológia egyik alapvető tézise, a holisztika szerint egy adott csoportéletének minden aspektusát, dimenzióját csak életének többi aspektusával és dimenziójával összefüggésben lehet magyarázni. A kulturális antropológia úgy vizsgálja az adott társadalmi problémát, hogy annak megértése és magyarázata a társadalom összes aspektusának figyelembe vételével történjen. Tehát nem elég interjútkészíteni – a mi esetünkben az utcai zenésszel -, de meg kell ismerni, és figyelembe kell venni életének a lehető legtöbb aspektusát. Mélyinterjú készítése elengedhetetlen ahhoz, hogy az utcazenész életének az utcazenélésen kívüli dimenzióit ismegismerjük.

A vizsgálat során érvényesülnie kell a kulturális antropológia másik alapvető tézisének, a résztvevő megfigyelésnek. Meg kell figyelnünk minden általunk megszólított utcazenészt az utcazenélés helyzetében, és ha módunk van rá, meg kell figyelnünk őt más helyzetekben is. így életkörülményeit nemcsak elbeszélésből ismerjükmeg, hanem tapasztalat útján is, és közelebb kerülünk magához az emberhez is.

A vizsgálódó személynek figyelembe kell vennie a kulturális relativizmus problémáját is, miszerint nem lehet más társadalom vagy társadalmi csoport közösségiviselkedését a saját kultúrája megszokott szabályai szerint vizsgálni.

Abból a szempontból, hogy az utcai zenélés egy társadalmi jelenség, meg kellene vizsgálni a társadalmi életben, az emberek képzeteiben elfoglalt helyét, ehhez persze sokkal szélesebb körű társadalomvizsgálatra lenne szükség. Dolgozatunkban erre nem vállalkoztunk.

Vizsgálódásunk során két nagyváros, Budapest és Pozsony utcáin és aluljáróiban zenélő utcazenészeket figyeltünk meg, illetve interjút készítettünk velük. Kérdéseinket az adott szituációnak megfelelően és úgy fogalmaztuk meg, hogy ne tűnjenek tolakodónak, és emellett betartottuk a vizsgálódás kitűzött céljait. Kérdéseinkaz utcazenész életkörülményeire, zenei képzettségére, zenei gyakorlatára és utcaizenélésének okaira vonatkoztak. Kérdéseinket a következő pontok alapján tettükfel:

–   az adott zenész utcai zenélésének okai,

–   az adott zenész utcai zenélésének rendszeressége,

–   az adott zenész származása, lakhelye (Annak a városnak a lakója, amelynek utcáin zenél?),

–    ha nem a város lakója, miért éppen Budapesten, Ml. Pozsonyban zenél,

–   a leggyakoribb utcák és egyéb helyek a városban, ahol az adott zenész zenélniszokott,

–   a leggyakoribb időszak, napszak, amikor az adott zenész zenélni szokott,

–    hogyan tanult megjátszani az adott hangszeren,

–    milyen életkörülmények között él,

–   az utcazenélésen kívül van-e más kereseti lehetősége, ha van, milyen,

–    mennyit keres az adott zenész egy utcazenélés alkalmával,

–   van-e engedélye az utcai zenélésre,

–   az adott zenész sikere, elismertsége (Gondolja, hogy az emberek szeretik a zenéjét?).

A megfigyelés során az alábbi szempontokat vettük figyelembe:

–   a zenész egyedül vagy zenésztársakkal lép-e fel,

–   a zenész énekel vagy hangszeren játszik-e; ha hangszeres zenész, milyen hangszeren játszik,

–    utcai zenélés közben használ-e erősítést vagy egyéb figyelemfelkeltő eszközt (pl.feltűnő öltözet),

–    milyen stílusú zenét játszik, milyen minőségű zenét játszik (pl. hamis-e),

–    milyen tárgyat használ a pénz gyűjtéséhez,

–   a zenélésen kívül a kommunikáció milyen formáit használja (pl. mimika, gesztikuláció, beszéd).

Az utcazenészek megfigyelt csoportja öt Budapesten zenélő és tizenhárom Pozsonyban zenélő utcazenészből állt.

Az utcazenészek hangszerei

Pozsonyban és Budapesten a 2001-2002-es években a leggyakoribb utcai művészek az utcazenészek voltak. Mindkét városban a megfigyelt utcazenészek valamilyen hangszeren játszottak, négy esetben a zenész saját énekét kísérte hangszerjátékával. Mind a négy zenész gitáron játszott.

Az utcazenészek a hangszerek széles skáláját használják. Az utcán leggyakrabban előforduló hangszerek a következők voltak: gitár, hegedű, harmonika, klarinét,szájharmonika, furulya, különböző ütődobok, pánsíp, szaxofon, klarinét, citera és cselló. Azoknál a zenészeknél, akik duóban vagy csoportosan szerepeltek az utcán,a hangszerek legkülönfélébb kombinációjával találkoztunk. A leggyakoribb duók voltak a gitár és ének, a gitár és hegedű, a harmonika és hegedű, a harmonika és klarinét, illetve a gitár és klarinét, ritkábban a cimbalom és hegedű. Leggyakrabban acigányzenészek zenéltek duóban úgy, hogy az egyik zenész a dallamot játszotta hegedűn vagy klarinéton, a másik zenész pedig gitáron vagy harmonikán kísérte azt.

Az utcazenész identitástudata

Az utcazenészek több identitással azonosulnak az utcai zenélés alkalmával és aztmegelőzően is. Interjúalanyaink legtöbbször a szegény, rossz anyagi helyzetben lévő emberek közé sorolták magukat. Főleg akkor, mikor egyenesen kijelentették,hogy a szociális segély vagy a rokkantnyugdíj nem elég a megélhetéshez. Az összesáltalunk megkérdezett roma utcazenész számára a szociális segély volt az egyetlenpénzforrás. Az egyik roma gitáros Pozsonyban ezt mondta: „A szociális csak a lakásra és az ennivalóra elég. Három gyerekem van, iskolába járnak […] Amit itt keresek, azt a családomra költőm.” Négy utcazenész rokkantnyugdíjból élt. „A rokkantnyugdíjam nem elég. Az apróért zenélek az utcán, amit az emberek adnak” (harmonikás Pozsonyban). Három utcazenésznek nem volt semmilyen kereseti lehetősége és pénzforrása az utcazenélésen kívül. „Szerintem a koldulásnak négy stádiuma van. Az, amit én csinálok, azt a koldulás harmadik stádiumának tartom. Az elsőaz, amikor valaki úgy koldul, hogy térdel az utcán, lehajtja a fejét és kirakja a tenyerét. A második stádium, amikor a koldus megszólítja az embereket, hogy adjanakpénzt neki. Akkor már valamit tesz a pénzért. A harmadik stádium az, amikor a koldus valamilyen hangszeren játszik mint én. Amúgy a Nóta Bene árusításából élek1.És ez már a koldulás negyedik stádiuma” (pozsonyi koldus, aki furulyán zenélt).

Az általunk megfigyelt tizenegy utcazenélés alkalmával a beszélgetés során kilenc esetben derült ki, hogy rossz anyagi és életkörülmények között él az adott utcazenész.

Azon kívül, hogy az utcazenész besorolható a rossz életkörülmények között élőemberek kategóriájába, besorolható a zenész kategóriába vagy legalább a hangszeren játszó emberek kategóriájába. A cigányzenészek az utcai zenélést munkájuknaktekintették: „Ez a mi munkánk. Mert mi a zenész munkája? A zene. Ezért ezt úgyvesszük, mint a mi munkánkat” (roma hegedűs Pozsonyban). A megkérdezett utcazenészek gyakran elmondták, hogy zeneiskolában tanultak, zenész családból származnak, vagy egyenesen kijelentették, hogy zenésznek tartják magukat. Egy romazenészből a zenész büszkesége szólt, mikor ezt mondta: „Szívesebben játszanék cigányzenét kávéházban.” Ezt mondták a budai várban zenélő cigányzenészek is: „Játszanék én vendéglőben is, de nem hívnak, könyörögni meg nem fogok.”

Az öt Budapesten zenélő utcazenész közül egy tanulta zeneiskolában a hangszerjátékot, a többi zenész maga tanult meg hangszeren játszani vagy a családban sajátította el ezt a tudást. A Pozsonyban játszó utcazenészek közül szintén egy tanultmeg művészeti iskolában hegedűn játszani, egy zenész járt zeneiskolába, de nemfejezte be, kettő zenész a barátaitól tanult meg hangszeren játszani, ketten sajáterejükből tanulták meg az adott hangszer kezelését. „Isten segítségével tanultammeg harmonikázni. Harmonikát először a nagybátyámnál láttam. Nem hagyott nyűgton, zenélgetni kezdtem rajta és így megtanultam játszani a harmonikán” (harmonikás Pozsonyban). Az összes cigányzenész, akivel beszélgettünk, muzsikus családból származott, és a családban tanult megjátszani a hangszerén. Négyen közülükzeneiskolába is jártak.

Az említett identitáskategóriákon kívül az utcazenészek más identitással is azonosultak. Például a magyar nemzetiségű és anyanyelvű roma zenészek még kétidentitással azonosultak. Ez akkor látszott, mikor mesélték, hogy lakóhelyükön nemkapnak munkát, mert cigányok és ráadásul magyar nemzetiségűek. Tudatosították,hogy ez a két „adottságuk” hátrány az álláskereséskor.

Három utcazenész a koldus és csavargó identitáskategóriákkal is azonosult. Azutcán éltek, koldulással és utcazenéléssel kerestek pénzt.

Az utcazenész utcazenélésének okai

Az egyes utcazenészek esetében különböző okai lehetnek annak, hogy az utcán zenélnek. Minden esetben egy ok dominál, amit maga az utcazenész is megnevez.Az utcazenélés leggyakoribb okai a következők:

– Pénzkeresés lehetősége: sok utcazenész számára az utcazenélés fontos kereseti lehetőség, amely során a keresett pénz jövedelmük, szociális segélyük kiegészítése.

– A zene és a zenélés szeretete: örömzenélés, pl. a komolyzene terjesztése, bemutatása, amely szorosan összefügg a zenész művészi ambícióival.

–  Kontaktus és kapcsolatok kialakítása az emberekkel a zene segítségével.

Az általunk megkérdezett utcazenészek körében az utcazenélés leggyakoribboka Pozsonyban és Budapesten is a pénzkeresés lehetősége volt. A másik két oktulajdonképpen az összes utcazenésznél előfordult, de kevés esetben nevezték utcazenélésük fő okának.

A Budapesten játszó utcazenészek között egy hegedűs zenélt nem csak a pénzért. „Nekem köszönhetően az emberek megszerették a hegedűt, több embernekmeglepetést okozok […] Az emberek megállnak egy pillanatra ebben a rohanó világban […] Szép melodikus darabokat játszok, látszik az emberek arcán, hogy tetsziknekik. A zenében is művilág kezd kialakulni. Sokan még nem hallottak hegedűt élőben. Közelebb jöhetnek, láthatják a hegedűmet. Az emberek kíváncsiak. Érdekliőket a komolyzene.”

Két pozsonyi utcazenész rokkantnyugdíját, hét roma utcazenész szociális segélyét pótolta ki az utcán összemuzsikált pénzzel. Két Pozsonyban játszó, zenésznekaz utcán keresett pénz egyedüli bevételforrásuk volt. Pozsonyban két esettel találkoztunk, amikor nem a pénzkeresés volt az utcazenélés elsődleges oka. Egyik esetben egy bulgáriai hegedűs mondta azt, hogy azért zenél Pozsonyban, „mert van ráidőm […] Ez nem szégyen, mindenütt a világon divatban van, például Németországban is.” A másik esetben egy harmonikás férfi, aki krétaportrékat is rajzolt, aztmondta, hogy akkor játszik a harmonikán, ha nem rajzol, hogy ne unatkozzon, ésúgy legalább a zenével is felkelti az emberek figyelmét.

Az utcazenészek repertoárja, a zene minősége

A vizsgálódás során megfigyelt utcazenészek repertoárját, a zene minőségét és stílusát szubjektív kritériumok alapján jellemeztük. Megfigyeltük, hogy a zenész hamisan vagy tisztán játszik-e az adott hangszeren, milyen zenei stílust képvisel és milyen zenei darabokból áll a repertoárja. A legtöbb utcazenész tisztán és jó színvonalon interpretálta az általa játszott zenei darabokat, amelyek általában olyan zeneistílust képviseltek, amelyet a zenész a művészeti iskolában vagy a családban tanultmeg.

Megállapítható, hogy az utcazenész sikere elsősorban, de nem kizárólagosan ajól kiválasztott repertoártól és annak jó színvonalú előadásától függ. Kivételkéntemlíthetjük a már elhunyt, de Pozsony sétálóutcáin sokat zenélő cigányzenészt, akiháromhúrú gitárján, rekedtes hangján nem a legjobb minőségben és nem a legjobbzenei minőségű slágereket adott elő, mégis nagy sikere volt, hisz az egyik legismertebb utcazenész volt Pozsonyban.

Vizsgálódásunk során kiderült, hogy az utcazenészek sok zenei stílust képviselnek. Budapesten egy hegedűs komolyzenét játszott, két zenész slágereket énekelt,és gitáron kísérte magát, a cigányzenész duó pedig magyar nótákat és modernebbslágereket is játszott.

A Pozsonyban zenélő zenészek közül a cigányzenészek magyar nótákat, kávéházi slágereket játszottak, két harmonikás szlovák népdalokat és slágereket játszott,egy férfi nagyon egyszerű dallamokat játszott furulyán, egy hegedűs komolyzenétjátszott.

Mindkét nagyváros utcáin találkozhat az ember utcazenészekkel, akik szülőhelyük tradicionális zenéjét muzsikálják. Ilyenek például a dél-amerikai indián zenészek.A legtöbb utcazenész viszont modern, populáris zenét játszik, ritkán hallani komolyzenét, jazzt vagy bluest. Két gitáros férfi cseh countryslágereket zenélt és énekelt.„Ezeket a slágereket lassan elfelejtik a pozsonyiak, de tetszik nekik” (gitáros Pozsonyban).

Az előadás egyéb segédeszközei, kiegészítők

Az utcazenész célja, hogy művészi tevékenységével minél több ember figyelmét felkeltse. Sok utcazenész esetében megfigyelhető, hogy erre a célra nemcsak a zenét,a pénzgyűjtésre kirakott tárgyat, de más segédeszközöket is felhasznál. Ilyen például a feltűnő öltözet (kosztüm), a feltűnő, egyébként ritkán látható hangszer vagyegyéb tárgyak, amelyeket a zenész kirak maga mellé.

Minden utcazenész tisztában van azzal, hogy az ének és a zene egymagábannem biztosíték arra, hogy sok ember felfigyel rá és méltányolja őt.

Erősítést csak egy budapesti zenésznél tapasztaltunk, aki mikrofonnal és hangfallal érkezett az aluljáróba, és így biztosította, hogy zenéje a távolabb álló emberekhez is eljut. Ezt mondta: „fontos, hogy az emberekkel kontaktust alakítsak ki […]Ereznem kell az emberek lüktetését, a mindennapi benyomásaikat […] A pszichológia szemszögéből kell nézni a dolgokat […] én is szeretem a dinamikus zenét, deki venné azt meg”. Ezért lassú, szerelmes slágereket játszott. Ezen kívül azt is mondta, hogy „az utcazenésznek alázatos arccal kell játszania, ha el akarja érni,hogy az emberek fizessenek neki”.

Egyéb figyelemfelkeltő eszközöket egy gitáros hölgynél tapasztaltunk, aki magyarhagyományos motívumokkal kivarrott mellényben zenélt a budai várban. Figyelemfelkeltő volt a cigányzenészek „virtuóz” játékstílusa, alázatos hajlongása, minthakávéházi asztalnál muzsikáltak volna.

Az utcazenészek legtöbb esetben a hangszer tokját rakták ki maguk elé, hogy abba dobálják az emberek az aprót. A hangszertok gyakran úgy volt elhelyezve, hogyaz utcán járó kelők emberek mindenképp észrevegyék (lásd a melléklet 1. képét).A furulyázó koldus esete volt kivétel, mivel ő egy sapkát rakott ki maga elé. Hasonló megfigyelései voltak Tyllnernek (2001, 49), aki az utcazenészek leggyakoribbpénzgyűjtő eszközeként szintén a hangszer tokját nevezte meg, néhány esetben kalapot látott az utcazenész előtt. Ezek a pénzgyűjtő eszközök valamiféle jelzéskéntszolgálnak, hisz ha az utcazenész kirakja maga elé, nyilvánvalóvá válik a szándéka,miszerint nem csak Isten nevében zenél az utcán. A budapesti cigányzenészek saját CD-jüket is árulták.

Figyelemfelkeltő lehet, ha több zenész zenekarként muzsikál az utcán vagy haduóban zenélnek, ahogy ez a cigányzenészek esetében volt. A cigányzenészek esetében vagy például a dél-amerikai indiánok esetében etnikai jegyeik is felkelthetik ajáró kelők figyelmét (bőrszín, népviselet).

Az utcazenélés helyszínei

Utcazenészekkel legtöbbször a nagyvárosok központjaiban találkozunk, ahol sokember jár-kel. Ezért az utcazenészek legkedveltebb fellépési helyei a sétálóutcák, aterek, az aluljárók és a parkok térsége.

A Budapesten és Pozsonyban zenélő utcazenészek fellépési helyeit figyelve megállapíthatjuk, hogy a két város között vannak azonosságok és különbségek is. A különbségek elsősorban abból erednek, hogy Budapest jóval nagyobb kiterjedésű város és jóval több lakosa van, mint Pozsonynak. A 2001-es évi adatok szerint Budapest 525 km2-en terül el, több mint 1,8 millió lakosa van, míg Pozsony 368 km2-enterül el, és nem egész 430 ezer lakosa van. Ezen kívül Budapest történelmi központja is nagyobb, ahol jóval több utcazenélésre megfelelő hely van, mint Pozsonykisebb történelmi központjában. Budapesten az utcazenészek előfordulási helyeinagyobb területen szóródnak szét, távolabb vannak egymástól, mint Pozsonyban.

Budapesten a következő helyeken találkozunk gyakran utcazenészekkel: budaivár, Váci utca, Vörösmarty tér, az aluljárók, Deák tér, Astoria, Ferenciek tere, Kálvintér, a Keleti pályaudvarnál és a Nyugati pályaudvarnál, valamint a Duna-parti sétányon (lásd a melléklet 1. térképét).

Pozsonyban kisebb térség áll az utcazenészek rendelkezésére, így az utcazenészek száma adott pillanatban egy meghatározott térségben magasabb, mint Budapesten. Pozsonyban az utcazenészekkel a következő utcákon és tereken találkozunk: Lőrinc-kapu utca utca utca (Laurinská ulica), Mihály-kapu utca (Michalskábrána), Ventur utca (Ventúrska ulica), Nyerges utca (Sedlárska ulica), Hviezdoslavtér (Hviezdoslavovo námestie), Fő tér (Hlavné námestie), Szlovák nemzeti felkeléstér (námestie SNP), a Posta utcai (Postová ulica) aluljáró és sétány, aluljáró a Torna utcánál (Zochova ulica) és Kő tér (Kamenné namestie) (lásd a melléklet 3. térképét).

Annak megállapítására, hogy Pozsonyban mely helyek a legkedveltebbek az utcazenészek körében, felhasználtuk a városi hivatal 2001-es és 2002-es évi regisztrációs naplóit, melyben az utcán folyó kulturális és egyéb események vannak beiktatva. Általában az utcazenészek választották ki, hogy melyik utcán szeretnének játszani, tehát melyik utcára kaphatják meg az engedélyt a városi hivataltól. A leggyakrabban a következő utcák és terek szerepeltek a regisztrációs naplókban: Posta utca (Postová ulica), Mihály-kapu utca (Michalská ulica), Nyerges utca (Sedlárskaulica), Halász-kapu utca (Rybárska ulica), Ventur utca (Ventúrska ulica), Ferenciektere (Frantiskanske namestie), Szlovák nemzeti felkelés tér (namestie SNP), Kő tér(Kamenné namestie) és Fő tér (Hlavné namestie).

Budapesten bárhol zenélhetnek az utcazenészek, míg Pozsonyban csak bizonyoshelyek elfoglalására kaphatnak engedélyt. Az engedélyt általában arra a helyre kapják, ahová maga az utcazenész kérvényezi, figyelembe véve, hogy az utca melyikszakaszán szabad zenélni.

A 2001 és 2002-es években a legtöbb pozsonyi utcazenész a Posta utcára(Postová ulica), a Mihály kapu utcára (Michalská brána) és a Halász-kapu utcára(Rybárska brána) kért és kapott engedélyt. Kevesebb engedélyt kérvényeztek aLőrinc-kapu utca (Laurinská ulica) és Nyerges (Sedlárska ulica) utcákra. A Ventur utcára (Ventúrska ulica) 2001-ben egy engedélyt adtak ki, 2002-ben egyet sem.

Az utcazenészek kedvelt szereplési helyei Pozsony terei. A legtöbb zenész a Kőtérre (Kamenné namestie), a Szlovák nemzeti felkelés térre (namestie SNP) és a Főtérre kért (Hlavné namestie) és kapott engedélyt. A Ferenciek terére (Frantiskanskenamestie) 2001-ben senki nem kért engedélyt, 2002-ben két utcazenész.

Megfigyeléseink egyeznek Tyllner (2001, 49) megfigyeléseivel, miszerint az utcazenészek utcai zenélésre olyan helyeket választanak, amelyek turisztikai és kulturális központok, és ahol a legtöbb üzlet és bevásárlóközpont összpontosul. Ezeken ahelyeken a gyalogosok elegendő idővel és hellyel rendelkeznek ahhoz, hogy nézelődjenek. Az autós közlekedés zaja ezeken a sétálóutcákon és tereken nem zavaró.Tehát akusztikai szempontból is megfelelnek az utcazenészek számára, hiszen ezeken a helyeken jól hallhatóan és hangosan adhatják elő muzsikájukat (Tyllner 2001,43).

Az utcai zenélés időpontjai

A Budapesten zenélő utcazenészek rendszeresen, egy héten többször szerepeltekaz utcán. Az egyik gitáros fiú egész évben, közel mindennap zenélt az aluljárókban.Az utcazenélés fontos kereseti lehetőséget jelentett a számára. „Ez a munkám, ebből élek […] mindennap kint vagyok az utcán, mindennap játszom.”

Pozsonyban a legtöbb utcazenésszel a nyári hónapokban és karácsonykor találkozunk, hiszen ekkor sok ember jár-kel az utcán. Ezen kívül az utcazenészek utcaijelenlétére hatással vannak a városi hivatal az utcán szabadon végezhető művészetekre vonatkozó rendelete. A zenészek általában betartják a számukra kiszabott időtartamot, csak akkor zenélnek és ott, ahova az engedélyük szól. Az engedélyt kéthónapra kaphatják meg, és általában teljesen kihasználják a benne meghatározott

Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években 87

időtartamot. A 2001-2002-es években leggyakrabban cigányzenészekkel találkozhattunk. A lehető legjobban kihasználva az időt, általában mindig zenéltek abban azidőben, amikorra az engedélyük szólt. Ősszel, sőt télen, hóesésben is találkoztunknémelyikükkel. „Nem gondoltam, hogy esni fog a hó” (roma hegedűs Pozsonyban).A többi utcazenész hetente többször ugyan, de nem mindennap szerepelt az utcán.Voltak közöttük olyanok is, akiket csak néhányszor láttunk az utcán zenélni. Egy gitáros fiú Pozsonyban három különböző időpontra és három különböző helyre szólóengedéllyel rendelkezett, de nem használta ki mindet mindennap. „Nem bírná ahangom sem, meg ez fizikailag is megerőltető […] öt-hat órát énekelni az utcán.” Afurulyán játszó koldus ezt mondta: „Mindennap az utcán vagyok, koldulok, de nemmindig furulyázok.”

A feltételezést, miszerint a legtöbb utcazenész Pozsonyban a nyári hónapokbanés az ünnepek előtti napokban zenél az utcán, nagyrészt alátámasztották a regisztrációs naplók is. Mindkét évben magas volt a bejelentett utcai zenélés száma a nyári hónapokban, csak júniusban volt ez a szám alacsony. 2001-ben egy utcazenészsem volt regisztrálva júniusban, 2002-ben csak egy. Viszont mindkét évben, a májusi hónapban magas volt a bejelentett utcai zenélések száma, amelynek biztos következménye lehetett az, hogy júniusban is sok utcazenész játszott Pozsony utcáin,hiszen az engedélyek két hónapra szóltak. Az utcai zenélésre kiadott engedélyekszáma a téli hónapok közeledtével csökkent. Legalacsonyabb a következő hónapokban volt: 2001 februárjában, márciusában és áprilisában, 2002 márciusában ésáprilisában (lásd a melléklet 1. és 2. grafikonját).

Az utcai zenélésre kiadott engedélyek magas száma az őszi és téli hónapokbanazzal magyarázható, hogy a téli ünnepek alkalmával több kulturális rendezvénynekad helyet a Fő tér és a környező sétálóutcák (pl. karácsonyi vásár).

A regisztrációk száma nem tükrözi az utcazenészek tényleges számát, hiszenvannak olyanok, akik nem váltják ki ezt az engedélyt. Ezen kívül az utcazenészek nevei gyakran ismétlődtek a naplókban, mert voltak olyanok, aki egész évben zenéltek, tehát kéthavonta kiváltottáka az engedélyt.

Az utcazenélés hivatali szabályozása

Pozsonyban az utcazenészek (és más utcai művészek) szereplését a nyilvános térségeken végzett utcai aktivitásokra vonatkozó rendelet szabályozza. Ez a helyi rendelet az utcán végezhető művészi előadásokat pontosan definiálja.2 Az utcai művészek szerepléseinek ellenőrzése Pozsony városi rendőrségének és a városi hivataldolgozóinak hatáskörébe tartozik.

A rendelet meghatározza az utcai szereplés minden körülményét. Kötelező az engedély kiváltása ilyen jellegű tevékenység utcai gyakorlásakor. Az utcai művészek arendeletben meghatározott helyeken, májustól októberig 9.00 és 21.00 óra között,novembertől áprilisig 10.00 és 20.00 óra között szerepelhetnek. Az utcazenész egynapon, egy helyen legfeljebb két órát zenélhet. Az utcai művészek tevékenységükkel nem zavarhatják a térségben élő és dolgozó embereket.

A rendelet szabályai láthatóan hatással voltak az utcazenészek szerepléseinekidőpontjaira és helyszíneire. Az utcai művészek kötelesek betartani a következő szabályokat is: nem használhatnak hangerősítést, nem állíthatnak állandó vagy átmeneti jelleggel sátrat, pódiumot és más építményeket, viselkedésükkel nem kelthetnek nyilvános megbotránkozást, és nem zavarhatják a nyilvános rendet sem.

Az engedély kiváltása az Óvárosi Városi Hivatalban történik a Kulturális, Sport ésKözművelődési Szakosztályon.3 Az utcai művészek kitöltenek egy kérvényt, adataikbekerülnek egy regisztrációs naplóba.4 A naplóban fel van tüntetve a művész neve,lakcíme, az engedély időtartama, a hely, ahova szól, a regisztráció dátuma és a művészi tevékenység jellege. Az engedély kiváltása egy zenész esetében 100 korona,több zenész esetében 200 korona.

A kolduson kívül az összes pozsonyi utcazenész rendelkezett engedéllyel. A gitáros fiú szerint szükséges az engedély kiváltása: „mert így nem zavarnak a rendőrök[…] megmutatom nekik az engedélyt, és játszhatok tovább”.

A Budapesten zenélő utcazenészek számára nem kötelező az engedély kiváltása, ha a Budapesti Fővárosi Önkormányzat tulajdonában lévő helyeken játszanak. Akulturális rendezvényekért felelős hivatalnok szerint utcai zenélésnek egy zenészvagy több zenész utcai szereplése nevezhető, amelynek nincs rendezvény jellege.Ha az utcazenész olyan helyen játszik, amely valamelyik kerületi önkormányzat tulajdona, az ilyen jellegű tevékenység körülményeit az adott kerületi önkormányzatszabja meg. Ezeket a szabályokat pontosabban nem állt módunkban megismerni.

Összefoglalás

Vizsgálódásunkat két nagyvárosban végeztük, amelyek utcáin gyakran találkozhatunk utcazenészekkel. Az utcai zenélés a két nagyváros állandó kulturális jelensége, amelynek gazdasági és társadalmi vonzatai is vannak. A múltban az utcai zenélés zenei irányzatok születésénél és utcán zajló társadalmi eseményeknél fontosszerepet játszott, a jelenben a város zenei és társadalmi életének érdekes színfoltja, és az maradhat a jövőben is.

Azt a tényt, hogy utcazenével leggyakrabban a nagyvárosokban találkozunk, azmagyarázza, hogy a nagyvárosok gazdasági és kulturális központok, amelyekbenmilliós tömegek élnek, és amelyeket turisták tömegei látogatnak. így alakul ki egymegfelelő közeg, melyben az utcazenészek érvényesülhetnek.

Az utcazenészekkel folyatott beszélgetések alapján kijelenthetjük, hogy a budapesti és pozsonyi utcazenészek utcai szereplésének leggyakoribb oka a pénzkeresés lehetősége. A budapesti zenészek közül egy nevezte meg más okát annak, hogyaz utcán zenél, Pozsonyban két zenész nevezte meg utcai zenélésének más okait.A többi zenész számára az utcán keresett pénz egyedüli vagy kiegészítő jövedelemvolt.

A Budapesten megfigyelt utcazenészek egyedül zenéltek, csak a cigányzenészekjátszottak duóban, illetve az egyik gitáros fiú néha a barátjával együtt zenélt az aluljárókban. Pozsonyban a cigányzenészek szintén duóban muzsikáltak, a többi zenészegyedül szerepelt az utcán.

Budapesten egy hegedűs komolyzenét játszott, kettő gitáros slágereket játszottés énekelt, a cigányzenészek főleg magyar nótákat zenéltek. Pozsonyban két gitáros cseh countryslágereket, egy hegedűs komolyzenét, két harmonikás főleg szlovák népzenét és nótákat, a cigányzenészek magyar nótákat és egy furulyás nagyonegyszerű dallamokat játszott.

A legtöbb utcazenész jó minőségű zenét adott elő.

Az emberektől kapott pénzt általában a hangszer tokjába gyűjtötték, egy kivételvolt, a pozsonyi koldus, aki a sapkáját használta e célra.

Hangosítást csak egy budapesti gitáros használt. Más figyelemfelkeltő eszközökvoltak: egy magyar népi hímzésű mellény (gitáros nő Budapesten), a roma zenészekesetében a virtuóz játékmód, a mimika, gesztikuláció és etnikai jegyek. Figyelemfelkeltésnek minősíthető a hangszertok elhelyezése is.

Az öt budapesti zenész közül egy tanulta a hangszerjátékot művészeti iskolában,ketten autodidakta módon és ketten a családban tanultak meg az adott hangszeren játszani. A pozsonyi zenészek közül ketten jártak művészeti iskolába (az egyikük nem fejezte be), kettő zenész a barátaitól tanulta meg a hangszerkezelést, ketten autodidakta módon, a cigányzenészek pedig a családban tanultak megjátszania hangszeren, illetve néhányan közülük jártak művészeti iskolába.

A furulyán játszó koldust kivéve minden Pozsonyban zenélő utcazenész rendelkezett a városi hivatal engedélyével. A budapesti zenészeknek nem kellett engedélytkiváltaniuk.

A legtöbb utcazenész annak a városnak volt a lakosa, amelyben zenélt. Kivételtképeztek a Pozsonyban zenélő romák, akik Rimaszombatból utaztak Pozsonyba,ahol négy-öt napig tartózkodtak, és teljesen kihasználva az engedélyezett időt, mindennap zenéltek az utcán. Kivétel volt még a Bulgáriából származó hegedűs, aki pozsonyi tartózkodása alatt zenélt az utcán, és egy cseh gitáros, aki viszont hosszabbideje Pozsony utcáin élt és zenélt.

Melléklet

1. kép. Rimaszombati roma utcazenészek Pozsonyban

Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években 91

1. térkép. Budapesten játszó utcazenészek leggyakoribb előfordulási helyei

PEST

X«^M?^

1.      Kálvin tér

2.     Astoria3-4. budai vár

2. térkép. Pozsonyban játszó utcazenészek leggyakoribb előfordulási helyei

1.     Mihály-kapu utca(Michalská ulica)

2.     Halász kapu (Rybárskabrána)

3.     Lőrinc-kapu utca(Laurinská ulica)

4.     Fő tér (Hlavné námestie)

5.     aluljáró a Klarissza utcánál (Klariská ulica)

6.     aluljáró a Torna utcánál(Zochova ulica)

7.     Szlovák nemzeti felkeléstér (Námestie SNP) ésPosta utca (Postová ulica)

8-9. Posta utca (Postová ulica)10. Szlovák nemzeti felkeléstér (Námestie SNP)

DUNAJ

92 Huszár Ágnes-Radoslav Benus

1. grafikon. Pozsonyban játszó utcazenészek száma 2001-ben

A regisztrációkszáma

10

2001

IV V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. Hónapok

2. grafikon. Pozsonyban játszó utcazenészek száma 2002-ben

A regisztrációkszáma

109876543

2002

II

IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. Hónapok

Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években 93

Felhasznált irodalom

Huszár, Ágnes – Benus, Radoslav 2004. Problematika poulicnych hudobníkov v Bratislave av Budapesti v rokoch 2001-2002. Slovensky Národopis, 52/3. Bratislava, Ústavetnológie SAV – Slovak Academic Press.

Wirth, Louis 1973. Az urbanizmus mint életmód. In: Szelényi Iván (szerk.): Vámsszociológia.Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Niedermüller, Péter 1994. A város: kultúra, mítosz, imagináció. Mozgó Világ, vol. 5, 10. p.

Tyllner, Lubomfr 2001. Hudba na ulici. Lidé mesta, vol. 6, 40. p.

Juhász, Ildikó 2000. A zenei idő. In: Fejős Zoltán-Granasztói Péter-Szeljak György-TasnádiZsuzsa (szerk.): A megfoghatatlan idő. Budapest, Néprajzi Múzeum, 175. p.

Haid, Gerlinde – Hemetek, Ursula 1998. Urbánne hudobné styly v Európe. Slovensky Národopis, 46/1, 29-30. p.

Leach, Edmund 1996. Szociálantropológia. Budapest, Osiris.

Lestiene, B. 1994. Kirekesztés Európában: A negyedik világ testközelben. Európai Szemmel,vol. 2, 3-8. p.

Ágnes Huszár

Street Musicians in Budapest and Bratislava between 2001-2002

The topic of the thesis is the fundamental issues of Street music in city environment. The author surveyed the activities of Street musicians performing inthe streets of two big cities – Bratislava and Budapest in 2001and 2002.

From the viewpoint of the fundamental problems of research, the thesiscan be divided intő two parts. The first part was based on interviews conducted with the Street musicians and attempts to establish the reasons of theirperforming in the streets. The goal in the second part was to establish howcity authorities regulate Street music in both cities.

In Budapest and Bratislava the author talked to 5 and 13 Street musicians,respectively. The interviews with the musicians indicated, that their most significant reason for performing in the streets is the possibility of making money.In Budapest, there was only one musician amongthe interviewed, who claimedto perform in the streets not exclusively because of money. His reasons included alsó his opinion, that people passing-by might become fond of classicalmusic due to his performance in the streets. In Bratislava the author found

94 Huszár Ágnes-Radoslav Benus

only two artists, for which the money was not the primary reason for their performing in the streets – first being a pavement artist occasionally playing theaccordion; the second one a professional musician performing in the streetsdue to his free time, who alsó claimed to enjoy playing classical music to people passing-by.

In Bratislava, Street music is regulated by a generally binding ordinance.However, there is no such regulation in effect in Budapest.

The registration of Street musicians in Bratislava for 2001 and 2002 indicated, that the majority of Street musicians play the guitar, accordion, and theviolin. Most frequently they perform on the Postová Street and Michalská Street and on the Kamenné Square. They perform in the streets all year long; thereare only slight ups and down as to the number of performances in the streetsin different months. The number of Street musicians slightly increases in thesummer. The overall number of the Street musicians in 2001 and 2002 was38 and 58, respectively.

Lampl Zsuzsanna: A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak

Miből fogyaszt az ember többet: kenyérből vagy kultúrából? Alábbi írásomban kenyérről nem lesz szó, kultúráról viszont annál inkább, mivel a Mozaik 2001 c. ifjúságkutatás1 kulturális fogyasztással kapcsolatos adatait szeretném ismertetni. Akulturális fogyasztás címkéjű „zsák” tartalmazza az olvasást, a különböző kulturális intézmények, terek (mozi, színház, koncert, kiállítás, könyvtár, könyvesbolt, táncos szórakozóhelyek stb.) látogatását, de a médiafogyasztást is, amely magába foglalja a tévénézést, rádióhallgatást, az újságolvasást, egyéb médiumok, pl. az óriásplakát befogadását és legújabban az internethasználatot2. Már ebből a felsorolásból nyilvánvalóvá válik, hogy a fejlett társadalmak azon tagjai, akiknek nem probléma a mindennapi kenyér beszerzése, egyértelműen kultúrából fogyasztanak többet.A bevezető kérdést ezért a következőképpen módosítanám: a kultúra mely területeiből táplálkozik nagy kanállal, s melyekből patikamérleggel a Dél-Szlovákiában élőmagyar és szlovák ifjúság?

1. Olvasás

Az első vizsgált terület az olvasás volt. Megkérdeztük a fiataloktól, hogy a kötelezőtankönyveken kívül 2001-ben hány könyvet olvastak el. Válaszaikból kiderült, hogya magyarok 30%-a, a szlovákok 28%-a egyetlen könyvnek sem ért a végére. A többiek átlagosan 6 (magyarok), illetve 8 (szlovákok) könyvet olvastak el egy év alatt3.Milyen jellegű irodalmat olvasnak? Az 1. ábrából kitűnik, hogy a megkérdezetteknemzetiségre való tekintet nélkül és szinte azonos mértékben (82%) egyértelműena szórakoztató könyveket (kalandregény, krimi, sci-fi, szerelmes regény) részesítikelőnyben. A magyaroknál a természetről szóló ismeretterjesztő könyvek (60%) és aszépirodalom (59%) következnek, majd a társadalomtudományi irodalom és a művészetről szóló könyvek. A két utóbbi könyvtípust a magyar reszpondensek fele olvassa. A szlovákok a lektűrön kívül elsősorban szépirodalmat (67%) és praktikus könyveket (63%) – barkácsolás, kertészkedés, szakácskönyv stb. – szeretnek olvasni, s 53%-uk kedveli a természetről szóló ismeretterjesztő műveket.

A két nemzetiség közötti eltérések a következőkben mutatkoznak meg: a magyarok közül többen részesítik előnyben a természetről szóló ismeretterjesztő irodalmat, a művészeti és társadalomtudományi műveket. Ezzel szemben a szlovákok amagyaroknál nagyobb mértékben preferálják a szépirodalmat és a praktikus könyveket. A két nemzet fiataljai a többi könyvtípushoz képest kisebb mértékben forgatják a műszaki irodalmat és a képregényeket. A műszaki irodalom olvasása a magyaroknak és a szlovákoknak egyaránt 36%-át jellemzi, míg a képregényeket inkábbszlovákok olvassák (37%). Az utóbbit a magyarok 29%-a forgatja.

Tíz kulturális intézmény, mégpedig a mozi, könyvtár, könyvesbolt, házibuli, popkoncert, komolyzenei hangverseny, kiállítás/múzeum, színház, bál/, mulatság és adiszkó látogatottsága iránt érdeklődtünk.2. Kulturális intézmények, terek látogatása

A 2. ábra azoknak a magyar és szlovák fiataloknak a részarányát szemlélteti,akik az elmúlt fél évben legalább egyszer ellátogattak a felsorolt kulturális intézmények valamelyikébe. Szembetűnő, hogy a legnagyobb látogatottságnak a könyvesboltok örvendenek. A magyarok 69%-a és a szlovákok 84%-a tett róluk említést. Ez

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 97

azonban a puszta tényen kívül semmit sem jelent, mivel nem tudjuk, mit keresteka könyvesboltban. Manapság, amikor a könyvesboltokban már nemcsak könyv kapható, hanem folyóiratoktól kezdve a ceruzaelemen, ajándéktárgyakon, díszes csomagolópapíron keresztül a játékig szinte minden, sőt még fénymásolni is lehet, akönyvvásárlás, könyvek iránti érdeklődés nem tekinthető a könyvesboltlátogatás kizárólagos céljának. Persze nem is zárható ki teljesen. Maradjunk annyiban, hogy akönyvesboltlátogatók részarányához képest jóval alacsonyabb, csupán 50%-os a kisebb-nagyobb rendszerességgel olvasó magyarok és szlovákok csoportja.

A magyar fiatalok által leginkább előnyben részesített kulturális terek a diszkó(66%), házibuli (64%), mozi (60%) és a bál/mulatság (54%). Könyvtárban akárcsakpopkoncerten az elmúlt fél évben 42%-uk volt, kiállításon/múzeumban, illetve színházban minden harmadik, hangversenyen pedig minden tizedik. A szlovákoknál kissé másképp fest a kulturális terek látogatottsága. A mozi dominál (80%), majd a házibuli (72%), könyvtár (66%), diszkó (64%), színház (54%) és a bál/mulatság (52%)következik. Popkoncerten minden második megkérdezett vett részt, s ugyanez érvényes a kiállítás-, illetve múzeumlátogatásra is. A hangversenyt minden ötödik szlovák fiatal jelölte meg.

2. ábra. Kulturális terek látogatottsága – „az elmúlt fél évben legalább egyszer” kategóriát választók részaránya (%)

– magyarok■szlovákok

Összehasonlítva a magyarok és a szlovákok preferenciáit több különbség is szembetűnik. Ezek közül kettőt emelnék ki:

1. A diszkót és a bált/mulatságot leszámítva, amelyeket a magyarok és szlovákok egyaránt kétharmada, illetve kevéssel több, mint fele látogat, az összes többi kulturális tér látogatottsága inkább a szlovákokra jellemző. Tehát többen járnak bulizni, de hangversenyre is.

2. A magyar fiatalok inkább a könnyedebb szórakozást részesítik előnyben (diszkó, házibuli, mozi, bál/mulatság), a szlovákoknál egyenletesebb a kulturális tereklátogatottságának megoszlása (pl. színházba is annyian járnak mint bálba/mulatságra).

Ezek a különbségek két alapvető okból származnak: a magyar és szlovák célcsoport eltérő településszerkezeti és iskolai végzettségi struktúrájából.

Az 1. táblázat a településszerkezeti struktúrát mutatja. Jól látható, hogy a szlovákoknak csaknem 90%-a városlakó, s ennek egyharmada a fővárosban él. A szlovákok közül csupán minden tizedik falusi. Ezzel szemben a magyarok valamivel többmint a fele lakik falun, s a városiak is elsősorban vidéki városok, nem pedig Pozsony lakosai. Márpedig egy városi fiatal eleve több kulturális intézményből válogathat, főleg ami a mozit, színházat, hangversenyeket, múzeumokat és kiállításokat illeti.

1. táblázat. A megkérdezettek részaránya állandó lakhelyük szerint

A kulturális intézmények kínálata azonban csak egyik feltétele a nagyobb mértékűés nemcsak könnyedebb szórakozást ígérő kulturális fogyasztásnak. Legalább enynyire fontos, hogy van-e rájuk igény. Adataink függvényében elmondható, hogy ez azigény nem csupán a településszerkezettel függ össze, hanem az iskolai végzettséggel is. A 2. táblázatból pedig épp az derül ki, hogy míg a szlovák megkérdezettek62%-a érettségizett vagy diplomás, a magyar megkérdezetteknél épp fordított a helyzet, hiszen kétharmaduknak még érettségije sincs. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek – tehát elsősorban a magyarok – pedig egyrészt kevesebbet olvasnak4, másrészt az összes felsorolt kulturális tér közül a társas-táncos szórakozást biztosítókulturális tereket részesítik előnyben.

2. táblázat. A megkérdezettek részaránya iskolai végzettségük szerint

3. Médiafogyasztás

3.1. Televízió és rádió

Mindaz, amiről idáig szó volt, tulajdonképpen csak holdudvara a kulturális fogyasztásnak. Mert ha szemügyre vesszük a most következő adatokat, kiderül, hogy a fiatalok kulturális fogyasztása leginkább a médiafogyasztásban ölt testet, vagyis kulturális fogyasztásuk középpontjában a médiafogyasztás áll. Hiszen amint azt a 3.ábra szemlélteti, a magyarok 97%-a szokott tévét nézni, 86%-uk rádiót hallgatni, sezek a részarányok messze felülmúlják a kulturális fogyasztás eddig vizsgált területeit. A szlovákok közül ugyan kevesebben néznek tévét (91%) és hallgatnak rádiót(75%), mint a magyarok közül, de a tévénézés esetükben is megelőzi az olvasástés az összes többi aktivitást. A rádióhallgatás a vizsgált tevékenységek közül a harmadik helyen áll, a könyvesbolt- és a mozilátogatás után.

– a napi maximum két órát;A televízió képernyője előtt hétköznap eltöltött idő szerint három csoportot különíthetünk el:

– a több mint két órát, de nem egész nap;

– az egész nap tévézők csoportját.

Az első csoport a legnépesebb, vagyis a naponta legfeljebb két órát tévézőké. Amagyarok összesen 56%-a, a szlovákok összesen kétharmada tartozik ide. Ez acsoport tovább bontható a napi maximum egy órát és az egy-két órát tévézők társaságára, melyek között nincs számottevő eltérés, de azért mégis inkább az utóbbidominál. Főleg a magyarok esetében, akiknek egynegyede naponta legfeljebb 60percet, s csaknem egyharmada legfeljebb napi két órát néz tévét.

Naponta több mint két órát tölt a tévé előtt a magyarok összesen 41%-a és aszlovákok összesen 32%-a. Egész nap a magyarok nem egész 3%-a, a szlovákoknem egész 4%-a tévézik.

Hétvégén lényegesen emelkedik a tévénézés időtartama. Mindkét célcsoportesetében a napi több mint háromórás, de nem egész napos tévézés dominál: a magyarok 71%-ára, a szlovákok 60%-ára jellemző. Maximum három órát, illetve annálkevesebbet a magyarok egynegyede, a szlovákok egyharmada tölt a készülék előtt.Egész nap a szlovákok 8%-a, a magyarok 4%-a nézi a televíziót.

Melyik tévéadókat preferálták a megkérdezettek? Egyértelműen a kereskedelmicsatornákat. A magyarok leginkább az RTL Klubot (47,3%) és a TV2-t (26,2%), aszlovákok a Markízát (59,2%). A közszolgálati magyar tévét a magyarok 8,2%-a nézi, a közszolgálati szlovák tévét viszont meg sem említették. Ugyanakkor a magyarok 7,7%-a a Markízát is nézi, valamint említették a cseh adókat, a CNN-t, aDiscoveryt, az ORF1 és 0RF2-t és a Music TV-t. A szlovákok a Markízán kívül elsősorban a Novát preferálták, s előfordult még a BBC, a Discovery, az STV1, az STV2,az MTV1, az RTL Klub, a Eurosport, a TA3 és a Spektrum.

A magyarok által preferált rádióadók a következők: Danubius (37,4%), Sláger Rádió (11,6%), Juventus (8,6%), Kék Duna (6%), Fun Rádió (4,7%), Pátria Rádió(1,8%), Rádió Expres (0,6%), majd némely regionális rádiócsatorna következett. Aszlovákok által hallgatott rádiócsatornák közül a Fun Rádió (19,3%) vezetett, majda Twist következett (12,4%), a Rock FM (10,4%), Okey (8,8%), a Szlovák Rádió(3,2%), a Danubius (2,2%), s az ő felsorolásukban is szerepeltek elvétve egyéb magyar és regionális rádióadók.Ami a rádiózást illeti, hétköznap a magyarok 47%-a 3 óránál többet hallgatja a készüléket, s közülük csaknem minden ötödiknek egész nap szól a rádiója. A rádiót 3óránál kevesebbet hallgatók közül megközelítőleg minden harmadik (31,4%) maximum 1 órát tartja bekapcsolva a készüléket. A szlovákoknál az utóbbi kategória(40,8%) nagyságrendben csak keveset tér el a 3 óránál többet rádiózók csoportjától (összesen 38%).

A tévénézéssel töltött időn és a tévécsatornák preferenciáján kívül azt is vizsgáltuk, milyen műsorokat néznek a megkérdezett fiatalok. Tíz műsortípust soroltunkfel: híradó/hírműsor, politikai vitaműsor, vetélkedő, talkshow, filmsorozat, filmek,kulturális műsorok, sport, zene, természetfilmek, nemzetiségi műsor. Nézettségüket a 6. ábra szemlélteti.

A politikai vitaműsorokat háromszor annyi szlovák nézi, mint ahány magyar. A vetélkedőket, természetfilmeket, talkshow-kat, filmsorozatokat – s tulajdonképpen azegész estét betöltő filmeket is – a magyarok szeretik jobban. Az egyes műsortípusok nézettsége azonban nemcsak a megkérdezett nemzetiségével függ össze, hanem olyan tényezőkkel is, mint a nem, korcsoport, iskolai végzettség stb. Az alábbiakban ezeket az összefüggéseket szeretném ismertetni.A legnézettebb műsortípus az egész estét betöltő film, amelyet a magyarok 85,4%a és a szlovákok 80%-a jelölt meg. A híradó áll a második helyen, mindkét célcsoport nagyjából 60%-a kíséri figyelemmel. A kulturális műsorok, a sport és a zene nézettségében sincsenek számottevő különbségek a magyarok és szlovákok között. Aműsorok másik felénél azonban ennek épp az ellenkezője tapasztalható.

Maga a tévénézés nem függ össze az említett faktorokkal, ami azt jelenti, hogynemtől, kortól, iskolai végzettségtől, településszerkezettől függetlenül a magyarok97%-a és a szlovákok 91%-a rendszeresen néz tévét. Az egyes műsortípusoknál mármerőben más a helyzet.

Említettem, hogy úgy a magyarok, mint a szlovákok leginkább a filmeket nézik.A magyarok körében 6%-kal magasabb a filmkedvelők részaránya. Ugyanakkor a fővárosiaknál 20%-kal több vidéki fiatal tartozik a rendszeres filmnézők táborába. Afelmérés keretei között mozogva ezt azzal magyarázhatjuk, hogy vidéken – s főlegfalun – eleve kevesebb a mozi, így azokat a filmeket, amelyeket a pozsonyi fiataloka moziban is megnézhetnek, a vidékiek inkább csak a tévében láthatják. De ismerve Szlovákia egyes járásainak gazdasági helyzetét, s lakosságuk anyagi mozgásterét, azt is feltételezhetjük, hogy még ha van is mozi, sokan inkább az olcsóbb tévétválasztják a drágább mozijegy helyett.

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 103

A híradót mindkét célcsoport 60%-a nézi. De a magyaroknál és a szlovákoknális megfigyelhető, hogy a korcsoportokkal és az iskolai végzettséggel egyenes arányban nő a híradót figyelemmel kísérők csoportja (7. ábra).

Az iskolai végzettség ugyancsak egyenes arányban hat a híradót nézők táborának növekedésére. A csúcsérték a magyar diplomásoknál mutatkozik meg, akiknek95,2%-a nézi rendszeresen a híradót.Ez a növekedés főleg a szlovákoknál szembetűnő. A 15-19 éves magyar fiatalok között még lényegesen (20%-kal) több a híradót néző, mint az azonos korú szlovákokközött, de a következő korcsoportban a szlovákok már „utolérik” a magyarokat, a25-29 évesek pedig le is hagyják őket. Hiszen míg a 25-29 éves magyarok kétharmada nézi a híradót, az azonos korú szlovákoknak csaknem 83%-a.

A híradó nézettsége attól is függ, hogy érdekel-e valakit a politika vagy sem. Azokközött, akik nem érdeklődnek a politika iránt, alacsonyabb a híradót nézők részaránya.Érdekes viszont, hogy azoknak, akiket saját bevallásuk szerint nagyon érdekel a politika, csak alig több mint kétharmada tartozik a rendszeres híradónézők körébe.

A vetélkedőket nagyjából minden második magyar és minden harmadik szlovákszereti nézni. Ennek a műsortípusnak a nézettsége elsősorban a nőknél mutathatóki, mégpedig abban az értelemben, hogy úgy a magyar, mint a szlovák nők gyakrabban nézik a vetélkedőket, mint a magyar és a szlovák férfiak.

A filmsorozatokat a magyarok 49%-a, a szlovákok 44%-a nézi. A magyarok tehátvalamivel jobban kedvelik a sorozatokat, mint a szlovákok, de ez a műsortípus is elsősorban a nők kedvence. Míg a magyar és szlovák férfiak közül minden harmadikra jellemző ez az időtöltés, a magyar nők kétharmada, a szlovák nők 55%-a képtelen meglenni kedvenc sorozata nélkül. A magyarok esetében további befolyásoló tényező az iskolai végzettség: minél magasabb, annál kevesebben nézik a sorozatokat (az alapiskolai végzettségűek 48%-a, az egyetemi végzettségűek 29%-a).

Zenei műsorokat a fiatalok megközelítőleg egyharmada néz. A szlovákok körében enyhén magasabb az érdeklődés a zenei műsorok iránt, s ez a preferencia akorcsoportok és az iskolai végzettség függvényében változik. Minél idősebbek amegkérdezettek, s minél magasabb az iskolai végzettségük, annál kevesebben nézik a zenei műsorokat.

A talkshow-t a magyarok egyharmada, a szlovákok 23%-a részesíti előnyben. Ezaz eltérés mindenképpen összefügg a műsorkínálattal, hiszen a felmérés időszakában a magyarok által nézett tévécsatornákon jóval több talkshow ment, mint a szlovákok által megjelölt televíziókban. A magyaroknál egyéb korreláció nem mutathatóki, a szlovákok közül viszont inkább a nők szeretik a talkshow-kat, mint a férfiak.

Tipikus férfiműsor a sport. Nemzetiségre való tekintet nélkül a férfiak 43%-a nézi rendszeresen a nők 10%-ával szemben.

A természetfilmeket – akárcsak a természetről szóló tudományos-népszerűsítőirodalmat (lásd az olvasásról szóló részt) – inkább a magyarok szeretik, de ennek aműsortípusnak a preferenciája erősen összefügg a településszerkezettel is. A falusiakjobban kedvelik az ilyen műsorokat, mint a városiak: a falun élő magyarok 33%a nézi meg őket a városlakó magyarok 23%-ával szemben. A szlovákoknál ugyan kisebb, de azért kimutatható ez az eltérés: a falusiak 21%-a szereti a természetfilmeket, míg a városiaknak csak 13%-a.

A politikai vitaműsorok nem tartoznak a fiatalok kedvencei közé. Különösen érvényes ez a magyarokra, akiknek csak 6%-a, míg a szlovákoknak 17,7%-a tartozikezen műsorok nézőinek táborába. Ezeket az adásokat inkább a férfiak preferálják.A magyarok esetében elsősorban a pozsonyiak, akik közül ötször többen (32%) nézik a politikai vitaműsorokat, mint az egyéb városokban és falun élők közül. A szlovákok esetében a korcsoport és az iskolai végzettség egyenes arányban befolyásolja a politikai vitaműsorok nézettségét, s ugyancsak magasabb nézettségnek örvendenek a politika iránt érdeklődők körében.

A sereghajtó szerepét a kulturális műsorok töltik be. Minden nyolcadik megkérdezett nézi őket. Nézettségük enyhe összefüggést mutat a politika iránti érdeklődéssel.

3.2. Sajtó

A médiafogyasztásnak szerves része az írott sajtó olvasása. Elsősorban a napilapokra fókuszáltunk. Kiderült, hogy a magyar fiatalok 15%-a és a szlovákok egynegyede abszolút nem vesz kézbe újságot. Az újságolvasó 85%-nyi magyar és 75%-nyiszlovák a 8. ábrán látható gyakorisággal olvas napilapot. Úgy a magyarok, mint aszlovákok kétharmada naponta vagy heti többszöri alkalommal olvas újságot. Megközelítőleg minden ötödik hetente egyszer, minden huszadik havonta, a többiek pedig ennél is ritkábban. Vagyis az igazán rendszeresnek nevezhető újságolvasók – azelső három kategóriát vesszük annak – részaránya a magyarok között nagyjából70%-ra, a szlovákok között pedig 60%-ra tehető.

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 105

A 9. ábrán már csak a napi rendszerességgel olvasók jelennek meg, akik mindkétcélcsoportnak az egyharmadát alkotják. Milyen ennek a kategóriának a belső differenciáltsága? Nemek szerinti bontásban azt látjuk, hogy a napi újságolvasás inkábbjellemző a férfiakra (40%), mint a nőkre (nagyjából 25%).

A korcsoportok egyenes arányban hatnak, azaz minél idősebbek a megkérdezettek, annál magasabb közöttük a naponta olvasók részaránya. A növekedés – a híradó nézettségénél tapasztaltakhoz hasonlóan – markánsabban nyilvánul meg aszlovákoknál, mint a magyaroknál. A legfiatalabb magyarok 30%-a olvas naponta újságot a legfiatalabb szlovákok alig 18%-ához képest. Az idősebb korcsoportokbana magyar olvasók aránya 3-4%-kal növekszik, s így a 24-29 évesek körében 37%kal tetőz. A szlovák fiataloknál az előző korcsoporthoz képest a 20-24 évesek között megduplázódik a napi újságolvasás mértéke, a 25-29 évesek között pedigújabb 10%-kal növekszik. így a legidősebb szlovákok 45%-a olvas naponta újságot,míg az azonos korú magyaroknak csak 37%-a. Hasonló összefüggés tapasztalhatóaz iskolai végzettség függvényében, amely úgyszintén egyenes arányban befolyásolja a napi újságolvasók csoportjának gyarapodását. Az alapiskolai és szaktanintézeti végzettséggel rendelkező magyarok között lényegesen magasabb az újságot naponta olvasók részaránya, mint a hasonló végzettségű szlovákok között, de az érettségizettek és a diplomások esetében már nincs számottevő eltérés a két célcsoport között. Mindenesetre a kor és az iskolai végzettség növekedése is erőteljesebbösszefüggésben áll a szlovákok újságolvasási gyakoriságának alakulásával, mint amagyarokéval.

Érdekes a naponta újságot olvasók településszerkezeti struktúrája is, főleg a magyarok esetében. Jól látható, hogy a pozsonyiak közül csaknem kétszer annyian olvassák naponta a sajtót (60%), mint az egyéb városok lakói és a falusiak közül(33%-31%). A szlovák fiatalok esetében a pozsonyiak és az egyéb városiak közöttkisebb az eltérés, mindkét csoport nagyjából egyharmada napi olvasó, a falusiaknál viszont csökken a részarányuk (20%). Amennyiben a magyarokat és a szlovákokat hasonlítjuk össze, két eltérést tapasztalunk. Először: a pozsonyi magyar fiataloklényegesen nagyobb hányada (csaknem 61%) olvas naponta újságot. Másodszor:ugyanez érvényes a falusi magyar fiatalokra is, csak esetükben a két célcsoport közötti eltérés kisebb (11%).

Az összes vizsgált tényező közül azt hagytam a legutoljára, amely a leginkább befolyásolja a napi újságolvasást, ez pedig a politika iránti érdeklődés. A 9. ábra alsófelében elhelyezkedő „nagyon érdekel” és „egyáltalán nem érdekel” kategóriákmegoszlását szemlélve leszögezhetjük, hogy a politika, közélet iránt érdeklődő magyarok háromnegyede, a szlovákoknak pedig kétharmada olvas naponta újságot.Azok között, akik saját bevallásuk szerint egyáltalán nem érzik közelinek ezt a területet, lényegesen alacsonyabb a naponta újságot olvasók részaránya. Természetesen a politika iránti érdeklődés nem izoláltan, hanem a többi vizsgált tényezővelegyütt hat ki a napilapolvasás gyakoriságára. Ugyanakkor az egyes tényezők nemazonos mértékben játszanak közre. Atipikus fiatal magyar újságolvasó ismertetője-

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 107

gye elsősorban a politika iránti fokozott érdeklődés, majd a felsőfokú végzettség,továbbá az, hogy pozsonyi lakos, férfi és 25-29 éves. A szlovákoknál is a politikairánti érdeklődés a meghatározó, ezt követi a felsőfokú végzettség, a korcsoport(25-29 éves), a nem (férfi) és az állandó lakhely (Pozsony).

A kutatás utolsó témaköre arra irányult, milyen újságokat és hetilapokat olvasnak a megkérdezettek.

A magyarok kétharmada a napilapok közül az Új Szót tüntette fel. Említették méga Novy Cast (8,3%), Smet (4%) és a Sport napilapot (3%). A legolvasottabb hetilapok a Vasárnap (30%), Csallóköz (6%), Szabad Újság (4%), Plus 7 dní(4%), Story,Magyar Nők Lapja (mindkettő 3%), Új Nő (2,5%), s néhányan feltüntették még aBravót, Kiskegyedet, Évát, Zdraviet, Záhradkárt és Budót.

A szlovákoknak két kedvenc napilapja volt, a Sme és a Novy Cas. Mindkettőt amegkérdezettek 25-25%-a olvasta. Emellett 8%-uk Pravda-, 6%-uk Sport-, 2,2%-ukpedig Új Szó-olvasó. Hetilapok közül a szlovákok a következőket tüntették fel: Plus7dní(20%), Markíza (12,2%), Moment (4%), Zivot(3%), Pohronie (2%), valamint néhányszor szerepelt még a Dominó Fórum, Express International, TV Komplet.

Összefoglalás

Mit is mondhatnék befejezésképpen, amikor a lényeget már leírtam a címben? Akulturális fogyasztás belső szerkezetét illetően a felmérés nem hozott új eredményeket, viszont alátámasztotta a már ismert trendet: a fiatalok kulturális fogyasztásának abszolút meghatározó eleme a médiafogyasztás, ezen belül pedig a tévénézés. Ha tehát nagykanál, akkor televízió, abból pedig leginkább a kereskedelmi – sa szlovák fiatalokhoz képest a magyar fiatalokra ez még fokozottabban érvényes.Hogy ez milyen értékek közvetítését jelenti, arról nem szeretnék elmélkedni, mertez nem képezte az általam ismertetett kutatás tárgyát.

A rádió is elég markánsan van jelen a fiatalok mindennapjaiban. A feltüntetettcsatornákból következtetve ez a médium nagyrészt a vattaszövegekkel megspékeltzenei háttérkulissza szerepét tölti be.

A sajtó olvasása és a többi tevékenység – könyvolvasás, kulturális terek látogatása – már jóval kisebb mértékben tölti ki a fiatalok életét, s amennyiben a színház-,hangverseny-, kiállításlátogatást a művészet iránti érdeklődés jeleként értelmezzük,akkor elmondható, hogy „művészetfogyasztás”-ban a magyar fiatalok inkább a patikamérleget alkalmazzák. Természetesen a fiatalok nem képeznek egyetlen homogén csoportot. Amint arra írásomban rámutattam, élethelyzetük differenciáltságafolytán nem egyformán viszonyulnak a vizsgált kulturális javakhoz. A televízió azonban mindannyiuk életét meghatározza, hiszen nemtől, korcsoporttól, nemzetiségtől,iskolai végzettségtől és településszerkezettől függetlenül szinte mindannyian rendszeres tévézők, s a magyarok 41%-a a saját személyes színes képernyőjével randevúzik – naponta5.

Szőke József: Történelem és történések. Reflexiók A Csemadok és a prágai tavasz című könyv kapcsán

Múlt év májusában Udvardon, a szlovákiai magyar helytörténészek szokásos évi tanácskozásán többek közt arról is szóltam, hogy elismerést érdemel az a munka,amelyet helytörténészeink az elmúlt évek során végeztek. Ma már alig akad olyanvalamirevaló szlovákiai magyar falu, település, amelynek a múltjáról ne született volna színvonalas kiadvány. De csodálatos az a kíváncsiság is, amely népünkben amúlt megismerése iránt él. Az ok kézenfekvő: bennünket, nemzetiségieket jobbantépáznak a történelem szelei. Mélyebbre kell ereszteni gyökereinket, hogy a viharokki ne tépjenek. Ezt tesszük, amikor nemzetünk múltjába kapaszkodunk. Ám a helytörténeti kiadványokon túl még mindig kevés az összegző, általános tanulságokatrögzítő, okulásul is szolgáló írás és mű. Igaz, ezen a területen se lehetünk teljesenelégedetlenek, hiszen ha csak arra gondolunk, mi mindent végzett régebben FábryZoltán, Sas Andor, majd Gyönyör József, Janics Kálmán, Turczel Lajos, mostanábanpedig folyamatosan végez Vadkerty Katalin, Kiss József a háborús éveket követőszlovákiai magyar kálvária megjelenítése, tényszerű feltárása, avagy az első Csehszlovák Köztársaság fontosabb eseményeinek felderítése terén, akkor bizony itt isnagyot léptünk előre.

Bizonyos azonban, hogy még mindig több a fehér folt, mint a már felderített,megvilágított korszak, esemény, történés. Talán éppen ezért figyelemre méltó az amunka, amelyet most Szabó Rezső tett közzé múltunk egyik viszonylag rövid, ám jelentős szakaszának eseményeiről, 1968-ról. A Csemadok és a prágai tavasz (Pozsony, Madách-Posonium, 2004) című könyv ugyan nem tart igényt az akkori események magyar vonatkozásainak teljes megvilágítására, nem szisztematikus, hagyományos értelemben vett történelmi feldolgozás, hanem egyfajta dokumentumgyűjtemény, mégis fontos tanúságtétel. Szabó Rezső szemtanúként, az eseményekegyik jelentős közszereplőjeként tesz vallomást, és ezért természetszerűen csupánegyetlen, az általa ismert fontos fonalát fejti fel a történteknek. Kezdetnek azonbanez sem kevés, hiszen megtörte a csendet, és ez másokat is megszólalásra, kutatásra ösztönöz.

Mégse szeretném, ha most, amikor az 1968-as események további szereplőjeként magam is megszólalok, úgy tűnne fel, hogy saját szerepemet előtérbe szeretném helyezni, hiszen – amint Szabó Rezső könyvének bevezetője utal is rá – 1968nem tabutéma, de nem is divatos téma, politikailag nem előnyös, ha valaki reá hivatkozik, mivel a mai politika 1968-at nem tekinti előzményének. Ennek okainakboncolása messzire vezetne. Az okok közt mindenképpen ott a mi hibánk is. Elfeledtük, hogy 1968-ról nem beszélhettünk, nem írhattunk. Az emberek emlékezetéből sok minden kikopott, kihullott, az egyes események értelme megváltozott. Megszólalásom oka tehát rendkívül prózai: fel szeretném hívni a kutatók figyelmét a történéseknek egy másik, mindmáig homályban rejtőző vonulatára. Tudom, hogy mostennek az eddig elhallgatott eseménysornak csupán leltárszerű listáját adom, hiszenírásom már csak terjedelmi oknál fogva sem teszi lehetővé az elmélyült, mindenirányba kiterjedő fejtegetést. Ám ugyanakkor Szabó Rezső könyvének eddigi, sajtóban megjelent s általam ismert méltatói (Cselényi László, Kiss József) maguk is sürgetik az események átfogóbb feltárását. Minden bizonnyal nem csupán ők érzik ennek a hiányát, hanem mindazok, akik valamilyen módon megélték 1968 mozgalmaseseményeit, és ezért ma már tudják, hogy amint a jövőbe se csupán egyetlen út vezet, a múlt eseményei se voltak oly egyszínűek, mint ahogy azt egyetlen ember láthatta.

A múlt kutatói tudják, hogy minden történelmi esemény feltárása során a kezdetszálainak felderítése a legnehezebb. Mik voltak az indítékok, mikor, hol kezdődtekaz események? Ezek a legizgalmasabb kérdések. A szlovákiai magyarság háborúutáni életének kulcsfontosságú dátuma: 1948. Ami előtte történt, az még a háborúhoz tartozik. Mit hozott számunkra a „jégtörő február”? Nem csupán állampolgári jogaink visszaállítását, egyetlen napilapot, az Új Szót és a Csemadokot. Túlságosan leegyszerűsített az a kép, téves az a hit, hogy a Csemadok volt az egyetlen mesebeli babkaró, amelyre az újrasarjadó szlovákiai magyar élet felkapaszkodhatott.Voltak más kapaszkodók is. Erről különben Szabó Rezső könyvének egyik, most nyilvánosságra került dokumentuma is tanúskodik. Az úgynevezett Magyar Bizottság,amely a pártközpontban alakult, javasolja (243-244. p.), hogy a Csemadokon kívülmás szervezetek, illetve szerveződések is alakuljanak. Tények bizonyítják, hogy e javaslatok, bizonyos módosulással meg is valósultak.

így jött létre többek között az Ifjúsági Szövetség szlovákiai központjában a magyar osztály, amely a magyar falvak ifjúsági szervezeteit irányította. Hasonló tevékenység indult a nőszövetségben, sőt a szakszervezetekben is. Amikor e sorok írója 1950-ben Magyarországról hazatért, ahol több száz felvidéki diáktársával tanult(a második világháború után több száz felvidéki fiatal tanult Magyarországon, mivela Benes-dekrétumok alapján a magyar iskolákat bezárták. A diákok többsége a kétállam kormányának titkos megállapodását követően 1950 nyarán tért haza, és fontos szerepet játszott iskolarendszerünk megteremtésében, kulturális életünk kibontakozásában. Róluk eddig csupán a szépirodalmunk vallott.), az ifjúsági mozgalommagyar osztályán már pezsgő életre talált, amelybe maga is bekapcsolódott. A szervezői munkán kívül lapokat szerkesztettünk (Alkotó Ifjúság, Ifjúsági Szemle – ezutóbbi az Új Szó ifjúsági mellékleteként jelent meg), könyveket, műsorfüzeteket adtunk ki. Csupán megemlítem, hogy a Csemadok első folyóirata, a Fáklya (1951) egyévvel később, jelent meg, mint az Alkotó Ifjúság. Itt ismerkedtem meg Szűcs Bélával (ő Miskolcról tért haza), Szántó Györggyel, Zsilka Lászlóval, ide került későbbDobos László, Tolvaj Bertalan (mindketten Sárospatakon tanultak), Major Ágoston,Sziegl Ferenc, hogy csupán a legismertebbeket említsem. Főnökünk Száraz József,a spanyol polgárháború veteránja volt, akit később a Slánsky-per nyomán váltottak le. A Szűcs Béla szerkesztette Alkotó lfjúság\de vonzotta a fiatal tollforgatokat, akiksajátjuknak tekintették a lapot. Belőlük formálódott a Kezdő írók Köre, amely alapozójává vált a Szlovák írószövetséghez kapcsolódó Magyar írók Tagozatának.

Nagy előretörést jelentett számunkra az 1951-1952-es esztendő, amikor egymás után jelentek meg gyermek-, valamint ifjúsági lapjaink, a Pionírok Lapja (1951),a Kis Építő (1952), az Új Ifjúság (1952), ez utóbbinak én lettem a főszerkesztője.Ezt egészítette ki 1954-ben a Tudomány és Technika, amely már magasabb szellemi igényeket is kielégített, és amelyhez hasonló ifjúsági folyóirat Magyarországonsem létezett. Mindez csendes, szívós munka eredménye volt. A szlovák gyermek- ésifjúsági lapok struktúrájának mintájára sikerült megteremtenünk saját lapstruktúránkat. Jóformán a semmiből hoztunk létre egy olyan szellemi bázist, amelynek társadalmi, politikai jelentősége az elkövetkező években mindinkább felértékelődött.

Nem részletezem. Csupán jelezni kívántam, hogy 1948 után is valami olyasmijátszódott le a szlovákiai magyar fiatalok körében, mint Trianon után, amelyről olymegejtően írt Szvatkó Pál 1932-ben a Bata-cipős magyar ifjúság című esszéjében.Csakhogy mi ezekről az elődökről jóformán semmit sem tudtunk. A háborús évek,a kitelepítések, üldözések szörnyűségei szinte minden összekötő szálat eltéptekköztünk. Az a kevés, ami elődeinkről hozzánk Fábry Zoltán útján és Száraz Józsefközvetítésével eljutott, nagyon is „megszűrve”, balos Sarlós-hagyományként érkezett, s csupán pótszere lehetett szellemi építkezésünknek.

Mi is a saját lábunkra álltunk. Teljesen más körülmények között, mint az elődeink, szabadon próbáltunk lélegezni. Nem öltöttük magunkra a „bűnös nemzet” köpönyegét, melyet az idősebb nemzedék kényszerből még akkor is viselt. Mert nemminden változott meg azonnal a nemzetiségi politikában sem. Kezdetben példáulcsak káderezés után vették fel az embereket a Csemadokba.

Minket azonban a politika más hullámai vittek. Az ifjúsági mozgalom még a totalitárius rendszerekben is egy kissé külön világ. Nehezebb megzabolázni. Kötetlenebb, szabadabb. És mi éltünk ezekkel a lehetőségekkel. Más világot akartunk teremteni, mint amilyenben felnövekedtünk. Szüléink még a múlt sebeit gyógyítgatták,mi pedig már a kialakuló új rend korlátait bontogattuk. Ezt hozták számunkra, de aszlovák, cseh fiatal társaink számára is Sztálin, majd Gottwald halála után a hruscsovi „olvadás”, enyhülés évei, a múlt bűneinek, hibáinak feltárását, ostorozását islehetővé tevő közélet születésének új esélyei.

A szlovákiai magyar közélet térfele se volt független térség. Már a politikai perek idején tapasztaltuk, hogy a totalitárius rendszerekben nincsenek „szélcsendes”,békés politikai zugok. A különböző tisztogatások gőzhengere bizony a nemzetiségektérfelén is végiggördült. A Slánsky-per után „tették lapátra” főnökünket, Száraz Józsefet. Távozásával megszűnt az ifjúsági szervezet magyar osztálya. Ugyanekkor távolították el az Új Szóból az összes zsidó származású újságírót. Amikor pedig az úgynevezett burzsoá nacionalisták (Clementis, Husák, Novomesky) pere lezajlott, magyar térfélen is kutatni kezdtek a nacionalista jelenségek után. Ekkor merült fel ahírhedt „elkülönülési veszély” teóriája, amely később gazdag, változatos karriert futott be a nemzetiségi politikában.

Persze voltak saját magyar ügyeink is, és ezeknek szintén igyekeztek politikaiszínezetet adni (Major Sándor öngyilkossága, Pathó-ügy stb.). Ezek azonban különösebb visszhangot nem keltettek.

Amikor a „nemzeti elkülönülés” veszélyére hivatkozva megszüntették a CSISZmagyar osztályát, javasoltuk s el is értük, hogy az Ifjúsági Szövetség vezető szerveibe minden szinten válasszák be a magyar fiatalok képviselőit, a hivatásos dolgozók állományában pedig ott legyenek a magyarok is. így került a központ elnökségébe a frissen végzett tanár, Dobos László, a központ titkári székébe Major Ágoston,osztályvezetőnek Tolvaj Bertalan, a pionírok osztályára Göbő László, hogy csupán alegfontosabbakat említsem. így aztán, ahogy később kiderült, valójában ez is lépésvolt előre. Bekerültünk a szervezet döntéshozó szerveibe.

Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy Sztálin, majd Gottwald halála után viszonylag rövid időre az egykori szociáldemokrata párt vezetője, Antonín Zápotocky kerülthatalomra (1953-tól haláláig, 1957-ig köztársasági elnök volt). Abban az időben nálunk is történt egy s más, ami fellazította a szigorú diktatórikus rendet, amelynekaztán Antonín Novotny vetett véget. Az ostravai bányászok sztrájkja, a kelet-szlovákiai „parasztlázadás”, majd 1956 tavaszán a prágai és pozsonyi egyetemisták zendülése megmutatta, hogy az ország lakossága változásokat akar. Ám akkor még hiányoztak a kiérlelt reformelképzelések, a „hogyan tovább” víziói, és ez tette lehetővé, hogy Zápotocky halála után Novotny kerüljön hatalomra.

Mielőtt az 1956-os események ismertetésébe kezdenék, meg kell említenemkét olyan eseményt, amely a szlovákiai magyarság múltjának elévülhetetlen tényemarad. Időben oly közel a megfélemlítések szörnyű évéhez (1954), a Nagykaposmelletti magyar falvak lakói is csatlakoztak a szlovák, ukrán földművesek lázongásához, a zendülő pozsonyi egyetemisták közt pedig ott voltak a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának diákjai is.

Országos figyelmeztetés volt mindez a hatalom felé, de egy kicsit magyar figyelmeztetés is, hogy mi is vagyunk, mi is létezünk. Az igazi döbbenetet azonban a magyar forradalom eseményei keltették. Bennünk, szlovákiai magyarokban elsősorbana tehetetlenség döbbenetét. Azt, hogy itt élünk a szomszédban, s nem segíthetünk.Fábry Zoltán Nagyon fáj című írása a tanúnk erre. Mégsem tétlenkedtünk, mintahogy a hatalom sem tétlenkedett. Részleges katonai mozgósítást rendelt el,amelynek során a magyar nemzetiségű tartalékosokat óvatosságból nem hívták be.Ismét megbízhatatlanokká váltunk. A hatalom figyelő tekintete Dél-Szlovákiára szegeződött, az Ipoly mentén tankok sorakoztak.

És ekkor a politika furcsa színjátéka kezdődött. A Szlovák írószövetség MagyarTagozatát maga Bacílek, az SZLKP KB első titkára látogatta meg, hogy elmagyarázza nekünk, mi is történik „odaát”, s kifejezte segítő szándékát. Számunkra világossá vált: abban, hogy egyszerre oly fontosakká váltunk, jelentősen belejátszott, hogyakkor már az egész írószövetséget a politikai bizalmatlanság légköre vette körül, hiszen Csehszlovákiában is, akárcsak Magyarországon, a reformgondolatok legfőbbéltetői az írók lettek. A két ország írószövetségei közt tavasz óta intenzív kapcsolatok létesültek, s ebben bennünket, szlovákiai magyar írókat semmiképp nem nélkülözhettek. Felértékelődtek a magyar irodalomra, politikai életre vonatkozó ismereteink, s ily módon bensőséges baráti kapcsolatok szövődtek köztünk, valamint a szlovák irodalom jeles képviselői közt. Dobos László valóságos diplomáciai szolgálatotteljesített a két írószövetség között, amikor sikerült áthoznunk, és egy tátrai szanatóriumban elhelyeznünk az akkor már súlyos tüdőbeteg Simon István költőt.

Bármennyire is szívesen időznék 1956 izgalmas eseményeinél, sok vonatkozásában ma is feltáratlan történéseinél, most mégis 1956 következményeinek néhány fontos mozzanatára szeretnék rámutatni. Amint már említettem, a magyar forradalom nem csupán szimpátiát szült a szlovák kulturális és politikai elit bizonyosköreiben, hanem a gyanakvás ősi átkát is újraélesztette. Szétfoszlott az a háborúután keletkezett fölényes szlovák hiedelem, illúzió, hogy Magyarország és Csehszlovákia között a párizsi békeszerződés örök időkre mindent elrendezett. A forradalomalatt Budapesten történt egy s más, amire a Matica slovenská berkeiben, de másutt is, felkapták a fejüket, riadót fújtak, és kifejezték nemtetszésüket, hogy a politika túl sok kedvezményt nyújt az itteni magyaroknak. Elkezdődött iskoláink gyarapodásának fékezése, sajtónk, irodalmunk, kultúránk kibontakozásának akadályozása. Megszüntették az önálló magyar könyvkiadót, lehetetlenné tették a lévai és losonci magyar középiskolai oktatás megszületését, az érsekújvári magyar gimnáziumönállósulását stb.

Ekkor azonban mi már nem csupán az ifjúsági mozgalomban, hanem az írószövetségben is előnyös pozíciókkal bírtunk. Sok tanult újságíróval, fontos sajtóorgánummal rendelkeztünk. De ami még ennél is fontosabb, 1958-ban megjelent az Irodalmi Szemle, amely nemcsak az irodalom, hanem egész szellemi életünk orgánumává vált, s melynek élére Dobos Lászlót választottuk. A szerkesztőség ott volt azírószövetség épületében, ahol naponta találkozhattunk, hiszen a klubunk is ott működött, így aztán, szinte észrevétlenül, áttettük székhelyünket az írószövetségbe.

Számbelileg is erősödve innen indítottuk azt a közel tizenöt évig tartó politikaihadakozást, amelyet a Szlovák írószövetség Magyar Tagozatának vezetőiként vívtunk a szlovák állami- és pártszervek magyarellenes, diszkriminatív intézkedései ellen. Tiltakozások, beadványok, javaslatok tucatját fogalmaztuk meg, s ezek érvrendszere komoly felkészülést igényelt, a nemzetiségi politika elmélyült tanulmányozását követelte meg tőlünk. Minden beadványunkban kértük a személyes meghallgatásunkat is, amelyre külön fel kellett készülnünk, hiszen legtöbbször a pártközpontvezető személyiségeivel találkoztunk, akik a találkozóinkra magukkal hozták legfőbbtanácsadóikat. De nem csupán őket! Találtak mindig magyar támogatókat is, akik apárt, a közélet vagy a Csemadok különböző posztjain ültek.

Igazi csapatmunka volt velük a küzdelem, amely növelte együvé tartozásunk érzését. Az igazunkba vetett szilárd hit, az együttgondolkodás öröme, az egymásra találás nagyszerű élménye vezetett bennünket, s formált igazi közösséggé, de mostmár azt is leírhatom: új nemzedékké. Mert új nemzedék volt születőben a szlovákiai magyar közélet térfelén, amelynek olyan írók voltak a tagjai, mint Bábi Tibor, Dobos László, Gyurcsó István, Mács József, Turczel Lajos. Örülök, hogy magam is enagyszerű csapatba tartozhattam.

A beadványos „proszikálás” az akkori hatalom számára is elfogadható formájavolt az ellenkezésünknek, színre lépésünknek. Hogy milyen kérdésekkel zörgettünk?A teljes listát ma már képtelen lennék összeállítani. Valamennyi petíciónk ott lapul,porosodik a pártközpont egykori levéltárában. Saját, írószövetségbeli szövegeinksajnos 1970 után nyomtalanul eltűntek, amikor minket is kizártak az írószövetségből. Úgy emlékszem, a vitatott kérdések valamilyen módon mind kapcsolódtak azirodalomhoz. Ez adott Jogot” számunkra, hogy felemelhessük szavunkat, beleszólhassunk, véleményt nyilváníthassunk a felmerült kérdésekről. De hát létezik-e a nemzetiségi kérdésnek olyan vonatkozása, amely egyben ne lenne nyelvi, kulturáliskérdés is? Bizony, ilyen csak kevés akad. És mi éltünk a jogunkkal, hogy „angazsált” íróként beleszóljunk, tiltakozzunk, apelláljunk jóformán minden ügyben.

így történt ez rögtön 1956 nyarán, amikor újságjainkban megtiltották a MagyarRádió, később pedig a Magyar Televízió műsorának közlését; amikor elkészítették aforradalmi eseményekbe keveredett magyar írók feketelistáját; amikor önálló könyvkiadónkat, az 1953-ban megalakult Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadót a SzlovákSzépirodalmi Könyvkiadóba, a későbbi Tatran Kiadóba olvasztották be; amikor anyanyelvű oktatás helyett kétnyelvű iskolai oktatást kívántak bevezetni; amikor bizonyos tantárgyakat (irodalom, történelem, honismeret, testnevelés) szlovák nyelvenakarták tanítani; amikor irodalomtörténet helyett irodalmi nevelést próbáltak bevezetni; amikor sajtónkban megtiltották a helységnevek magyar használatát stb.

Emlékszem, pártközpontbeli vitáink során bizony különös esetek is adódtak.Amikor az irodalom, történelem szlovák nyelvű oktatásáról volt szó, Jozef Lenárt első titkár fogadott bennünket, s mellette a „partvonal” erősítése érdekében többekközt ott ült Lőrincz Gyula, a Csemadok országos elnöke is. Már vagy két órája „nyúztuk” egymást, amikor Bábi Tibor türelmét veszítve, asztalhoz csapta az előtte heverő gyufásdobozt, s fel akart állni, hogy távozik. Mindenki megdöbbent. LegfőképpLenárt, akinek arcából kiszaladt a vér. S ekkor Lőrincz Gyula, hogy mentse a helyzetet, nagy hirtelen azzal hozakodott elő, hogy talán nem okos, ha az irodalommalakarjuk elkezdeni a kétnyelvű oktatás bevezetését. Inkább a reáltantárgyakkal kellene próbálkozni, hiszen azok a termelés szempontjából mégiscsak fontosabbak.

Lőrincz Gyula javaslata mindannyiunkat meglepett. Erre a fordulatra nem voltunkfelkészülve. Bábi is visszaereszkedett a székére, Lenárt pedig kapva kapott Lőrinczötletén, gyorsan befejezte tanácskozást. Bizonyára arra gondolt, hogy a magyar matematika- és fizikatanárok sose zavarják majd beadványaikkal a nyugalmát. Mi is ettől tartottunk, s félelmünk nem volt alaptalan. Lőrincz ötlete alapján jóformán azegész szlovákiai magyar tanoncképzést sikerült felszámolni.

A magyar helységnevek használatának betiltása során más ellenfelünk akadt.Dénes Ferenccel, az Új Szó főszerkesztőjével találtuk magunkat szemben. Az Új Ifjúságon és az Irodalmi Szemlén kívül valamennyi magyar lap vezetése megingott,olyan nagy volt a politikai nyomás, fenyegetőzés. A Szabad Földműves például szlovákul, de magyar transzkripcióval kezdte használni Dél-Szlovákia helységneveit. Amikor aztán a „nyelvrontás okán” mégis fogadtak bennünket a pártközpontban, kabaréba illő jelenet játszódott le. A morva származású első titkár, Karol Bacílek fogadott, akit a szlovákok sem igen kedveltek. Mellette ott feszített Dénes Ferenc. Ő védelmezte leghevesebben a „párt elképzeléseit, internacionalista szellemét”. Tetteezt oly heves elszántsággal, durván és ostobán, hogy maga Bacílek szólt rá, s ingerülten megkérdezte: „Mondd, Dénes elvtárs, amikor a kapitalizmus ellen harcoltunk, te a Kosické Munkásnak, avagy a Kassai Munkásnak voltál-e a szerkesztője?”Dénes Ferenc megszégyenülten elhallgatott, s mi tudtuk, hogy csatát nyertünk.

Nem szeretném, ha az eddig elmondottakból bárki arra következtetne, hogy a fiatal nemzedék kezdettől, 1948-tól szemben állt az idősebb nemzedékkel, politikairiválisa volt a Csemadoknak. Ez így nyilvánvalóan nem fedné a valóságot. Voltak persze helyzetek, főleg az első években, amikor a szlovák politika bizonyos körei maguk is szerették volna, ha az ifjúsági mozgalom magyar részlegei szembekerülnek a Csemadokkal, de akkor még a torzsalkodás ősi magyar átkának nem volt éltető talaja nálunk. Fájtak, sajogtak még a sebek, melyeket az előző években kaptunk,ezért az ilyen cselszövő szándékok nem sikerülhettek. Az igazat megvallva szólnikellene itt arról is, hogy a magyarüldözések nem múltak el nyomtalanul a párt „érdemdús magyar katonái” fölött sem. Mindegyikük sérült lélekben így vagy úgy, deennek feltárása nem képezi írásunk tárgyát.

Nem különültünk el természetellenes módon az előző nemzedék bonyolultabb világától s annak mindennapjaitól, de nem követtük vakon az ő ortodox munkásmozgalmi, marxista elképzeléseiket sem. Meghallottuk Fábry Zoltán, Janics Kálmánhangját is, s a magunk feje szerint próbáltunk gondolkodni, cselekedni. Emlékszem,amikor a Csemadok vezetői egy ravasz elképzelésnek engedve beleegyeztek abba,hogy hivatásos népművészeti együttesünket, a Népest beolvasszák a Lúcnicába, mia „saját hatáskörünkön belül”, az ifjúsági mozgalom részéről javasoltuk egy hivatásos népművészeti együttes megalakítását. Javaslatunkat elfogadták. Dobos Lászlóelnökségi tag hívott össze bennünket, hogy az örömhírt közölhesse, s a jóváhagyottegyüttesnek nevet adhassunk.

Ott ültünk Major Ágoston titkári szobájában, az együttes nevén gondolkoztunk, sakkor Tolvaj Bertalan, Ady költészetének nagy rajongója halkan, megindult hangonszavalni kezdte a költő versét: „Ifjú szivekben élek s mindig tovább, / Hiába törnekéletemre / Vén huncutok és gonosz ostobák, / Mert életem millió gyökerű.” Alighallgatott el, abban a pillanatban tudtuk, hogy az új együttesnek csupán egyetlennevet adhatunk: Ifjú Szívek!

Lehetetlen az ilyen pillanatokat elfelejteni, mert a gyakorlatban valahogy így folytaz a bizonyos csapatmunka, amelyet említettem. Ezért mondom, hogy nem rivalizálás, torzsalkodás volt az, ami köztünk és a Csemadok között a mindennapokban történt, hanem egyfajta kiegészítő tevékenység. így lettünk egy új munkastílus, „hangvétel” hordozói a szlovákiai magyar közéletben, miközben magunk is csupán a saját „hangunkat” kerestük. Éltünk egymás mellett, egymást kiegészítve az idősebbekkel, mint ahogy a társadalom más struktúrái is együtt éltek egymással, mintahogy formálódó iskolarendszerünk is együtt élt a maga intézményeivel (tankönyvkiadó, pedagógiai kutatóintézet, kerületi járási tanfelügyelőségek), népművelési intézményeinkés azok irányítói, könyvtárhálózatunk vezetői is együttműködtek velünkés egymással.

írtunk, végeztük a magunk dolgát, tudomásul véve, hogy a Csemadok nem alkalmas a magasabb szintű politikai koncepciók kidolgozására, nemzetiségi jövőképünkformálására, írói közösségünk pedig alkalmatlan a szlovákiai magyar társadalmiélet megszervezésére, a tömegek mozgósítására. Szükségünk volt egymásra.

És itt, ezen a ponton szükséges, hogy ismét visszapillantsunk a kezdetekre. Aszlovákiai magyarság 1948-ban csupán egyedeiben létezett, s megformálatlan tömegként volt tárgya a politikának. Mégpedig a tőle idegen politikának. Ez a „születés előtti állapot” azonban, amint már szóltam róla, a hatvanas évek elejére alapvetően megváltozott. E változások alapos és részletes elemzésére lenne szükség,beleértve a nem elhanyagolható nemzetközi változásokat, hogy a saját térfelünkeseményeit megérthessük. Most azonban erre aligha vállalkozhatok.

Csupán egyetlen körülményre hívom fel a figyelmet: a szlovákiai magyarság mégekkor se volt teljes értékű társadalmi közösség. Trianon óta szerkezetében jelentősen deformálódott, a második világháború után pedig további, alapvető sérüléseketszenvedett, ennek minden következményével. Igaz viszont, hogy tágabb értelembenebben az időben az egész csehszlovák társadalom is deformálódott, ám képességét az önálló életre nem veszítette el. A szlovákiai magyarságnak azonban ez a képessége, valljuk be őszintén, még nem alakult ki. Tömegében még mindig egyszínű,falusi, proletár társadalom volt a változás bíztató jeleivel. Legfőbb gyengesége, hogynem volt értelmisége. A régi megsemmisült, az új akkor formálódott, de nem természetes úton, szabadon, hanem ahogy az államszocializmus viszonyai engedték, igényei megkívánták. Viszont mindannyian tudtuk, hogy a 20. század Európájában nemmaradhatunk fenn értelmiség nélkül. Ma is csodálattal emlékszem azokra az időkre, amikor szűkös viszonyok között tömegével alakultak iskoláink, fiataljaink ezreilepték el az iskolapadokat. Mentek ismét Prágába, Brünnbe, Pozsonyba, Nyitrára,Kassára. Nem riadtak vissza, hogy nem tanulhatnak anyanyelvükön, vállalták az idegen, sokszor ellenséges közegben a hányatott életet. És amikor első klubjaikatmegalakították, az a félelmünk is eloszlott, hogy elfeledik, honnan jöttek, miféle feladatok várnak rájuk.

Akkoriban még magunk sem láttuk tisztán, mi is az igazi teendőnk. Segíteni akartunk a szlovákiai magyarságon: ez mozgatott. Az Új Ifjúság hasábjain folyó viták jelzik, milyen állapotok között kezdődött szellemi életünk kiteljesedése. Amikor az Irodalmi Szemle megjelent, lehetővé vált számunkra, hogy legalább a saját portánkon,az irodalomban rendet teremtsünk, s a szlovák, cseh irodalmi élet berkeiben új barátokat, támogatókat szerezzünk. Az írószövetség II. kongresszusán 1956-ban mégcsak életjelt adhattunk magunkról, hogy létezünk. A korán elhunyt Tóth Tibor szólaltfel a nevünkben, hiszen még csak néhányan voltunk tagjai a szövetségnek. Magamis újságíróként vettem részt ezen a politikailag igen zajos kongresszuson. 1963-bana III. kongresszuson viszont már teljes fegyverzetben vonultunk fel, s Dobos Lászlófelszólalása ma is fontos kordokumentum. Jelzi a változást, melyen időközben átmentünk. Kezdtünk együtt lélegezni a változást áhító egész csehszlovák társadalommal, mely a többi szocialista országhoz képest megkésve, csak akkor jutott el oda,hogy a sztálini diktatúra minden káros következményével leszámoljon. Mi is éreztük,kiáltanunk kell, fel kell hívnunk a figyelmet a megoldatlan problémákra. Jelezni kella cseh és szlovák reformerőknek, hogy támogatjuk törekvéseiket. Ezért Dobos nemcsupán az irodalmunkról beszélt, mint ahogy a cseh és szlovák írók sem csak az alkotás gondjait feszegették. A fő téma a személyi kultusz volt, s Dobos László enneknéhány szlovákiai magyar vonatkozását vetette fel. Köztük a legfontosabbat: kik voltak a háború utáni magyarüldözések valódi kitervelői, felelősei? Fontos kérdés voltez a számunkra, de a további együttélésünk szempontjából a szlovákok számára is,hiszen a legfőbb bűnösnek kikiáltott Husákot és Novomeskyt már rehabilitálták, dea szlovákiai magyarokat továbbra is abban a tévhitben tartották, hogy ők az okai aszerencsétlenségünknek.

Ennek a kérdésnek a felvetése azért volt húsbavágó, mert a börtönből szabadultjeles szlovák költő, Laco Novomesky már ott ült a kongresszuson, s az írók percekig tartó tapssal, állva köszöntötték, de Novotnyék politikailag még mindig nemrehabilitálták. Kiállásunk mellette nem csupán emberi, erkölcsi gesztus volt, de politikai jelzés is egy emberibb együttélés lehetséges újrakezdésére. Először a csehek eszméltek. A Dobos által felvetett „kölcsönösség” elve alapjánérdeklődésük Fábry Zoltán felé fordult. A németkérdésről írt esszéi felfedezéskénthatottak rájuk. Ennek eredménye később a Nase vlast Evropa című könyve. Képzeljük el, hogy 1967-ben egy szlovákiai magyar író Prágában, ezzel a címmel ad ki könyvet: Hazánk, Európa. A siker elkerülhetetlen.

Szlovák oldalról viszont most már nem csupán az írói társadalom figyelme terelődött ránk. A formálódó reformerők is úgy érezték, melléjük álltunk. Elfogadtakpartnerüknek, s ez alapvető változással kecsegtetett a szlovák-magyar viszony alakulásában. Mind több jelből éreztük, hogy a rehabilitált Husákék visszakerülése apolitikai életbe elkerülhetetlen. Őket segítette az a körülmény is, hogy a Novotnyékmereven a hruscsovi reformok ellen léptek fel, s így folytatódott Moszkva és Prágaegyfajta elhidegülése. Mindenki tudta, hogy ez az állapot hosszabb távon aligha tartható fenn. Valamilyen politikai váltás elkerülhetetlenné válik.

Lőrincz Gyuláék politikája továbbra is az ország konzervatív vezetőihez, a merevpártapparátushoz kötődött. Mi viszont szabad lelkek maradtunk. Nem csupán azeszünk, de a szívünk is a friss szellemiséget árasztó reformerekhez húzott. A szlovák reformerek tábora színes értelmiségi tömeg, akárcsak a cseh ellenzék. Nekünktovábbra is nagy gyengeségünk, hogy csapatunk egyszínű. Csupa nyugtalan lelkületű író, újságíró. Viszont szinte mindenhová eljutunk, mindenről értesülünk. Előnyünkaz is, hogy az egész Kelet-Közép-Európában, kezdve a Szovjetuniótól, mindenütt azírók járnak a változások élén, s velük bármikor kapcsolatot teremthetünk. Utazhatunk, beszerezhetünk külföldi szakirodalmat, s már megszoktuk, hogy kisebbségi létünkben afféle mindencsinálókká váltunk. így próbáljuk valamilyen módon pótolni ahiányzó szakembereinket, szakértelmiségünket.

Rajtunk és az egyre szaporodó pedagógusainkon kívül ugyanis, ahogy humorizálva mondogatni szoktuk, mindenfajta szakértelmiségből egy volt. Egy atomfizikus:Tölgyessy György; egy geográfus: Szabadi János; egy történész: Sas Andor; egy nyelvész: Mayer Imre; egy néprajzos: Ág Tibor; egy matematikus: Oláh Imre; egy sebész:Somogyi János; egy jogász: Szabó Rezső; egy agrármérnök: Németh Jenő; és végül,de nem utolsósorban a szlovákiai magyarság egyszemélyes politikai képviselője ésfestője: Lőrincz Gyula. Azért sorolom őket, mert rettenetesen gyenge az emlékezetünk, s ha más nem, legalább a nevük fennmaradjon.

Hasonló leltárt készíthetnénk nemzetiségi intézményeinkről is. Itt is az egykerendszer „hívei” voltunk: egy hivatásos színház (Komáromban), egy félhivatásosnépművészeti együttes (Ifjú Szívek), később pedig egyetlen félig hivatásos énekkar(Magyar Tanítók Énekkara), egy főiskolaféle (Nyitrán), egyetlen magyar egyetemi tanszék (Pozsonyban).

Azért sorolom fel mindezt, hogy a mai olvasó is megértse: ez volt minden szellemi tartalékunk, értelmiségi bázisunk, amikor a hatalmat ostromolni kezdtük. Csupán az iskolaügy és néhány szerkesztőség biztosított nagyobb létszámú magyar értelmiségnek stabil megélhetést. Aki a hivatalokban, állami intézményekben próbálta megvetni a lábát, csakis szlovák nyelven végezhette munkáját. Hasonulnia kellett környezetéhez, s ezáltal számunkra csakhamar elveszett. Kivételt ebben csakis a tisztán magyar környezet jelentett, s ez mindinkább a mezőgazdaságra korlátozódott. Miért emlékeztetek minderre? Mert nem elég csupán az eseményeket, történéseket sorolni. A háttér ad mindenre magyarázatot. A mi és a mások magyarázatárais, valamint arra, miért ilyen vagy olyan az akkori irodalmunk.

A sztálinizmus múlóban volt, de a levegőben szüntelenül ott lógott annak a lehetősége, hogy visszatér. A hruscsovi kor érezhetően kifulladt. A nagy béketeremtőhármasból (XXIII. János, Kennedy, Hruscsov) 1963 végére csupán Hruscsov maradt. Vele 1964-ben végeztek. Az ilyen időkben „az él jól, aki rejtőzködve él” – vallja a régi bölcsesség. Ám Kelet-Európa írói végleg megunták a hallgatást. Talán sejtik, ez az egyetlen módja, hogy megakadályozzák a sztálini diktatúra visszatérését.Van ebben valami váteszi elszánás, küldetéstudat. Az Irodalmi Szemle néhány írásában, az Új Ifjúság irodalmi vitáiban nem véletlenül merül fel akkortájt ismételtena „híd-szerep” kérdése. Sőt Bábi Tibor és Gyurcsó István néhány költeménye is érzékelteti ezt a problematikát, az Irodalmi Szemle pedig cseh, szlovák, magyarországi írókat szólaltat meg erről az ismét aktuálissá vált kérdésről.

Leghatásosabban azonban az írókongresszusok éltették ezt a szellemet. Valamennyi rangos eseménynek számított, sok külföldi vendéggel, nagy nemzetközi odafigyeléssel. Az 1963-as csehszlovák írókongresszus is a világ érdeklődésének előterébe került. Az írók ennek tudatában mondottak ezt meg azt, vagyis elmondtakmindent, amit a világgal közölni akartak. Dobos László felszólalásában mi is ezt tettük, s ezért térek minduntalan vissza hozzá. Hittük, hogy nem csupán magunkról,hanem a szlovákiai magyarságról is hírt adunk a világnak. Úgy vélem, hogy ez hatásában a vártnál is jobban sikerült.

Rögtön a kongresszus után érzékeltük, hogy nemcsak a rendőrség, hanem a hivatalos hatalom más módon viszonyul hozzánk. Elfogadtak a szlovákiai magyarságegyfajta szószólóinak. A különböző beadványainkat követő tanácskozásainkon,egyezkedéseinken érzékeltük ezt először. Ahogy ők fogalmaztak: „továbbra is várjákjavító szándékú észrevételeinketjavaslatainkat.”

Ez bizonyos mértékig oldotta szorongásainkat, félelmünket, hogy bármikor bezárhatnak, lehetetlenné tehetik életünket. Biztatni ugyan nem kellett, de valójábanmindez serkentően hatott igyekezetünkre. Mondhatnánk, ez még a hruscsovi enyhülés eredménye. Valójában az is meg valami más is. A csehszlovák politika mint amásodik világháború egyik győztes országának politikája mindig is többet engedettmeg magának a „moszkvai kantár” lazításában, mint Berlin vagy Budapest. Már az1948-ban „öngyilkos” Jan Masaryk is valami olyasmiről álmodott, amikor kijelentette: „ha Csehszlovákiában győz is a kommunizmus, az sohasem lesz olyan, mint azorosz kommunizmus”. És ez a titkolt cseh vágy az ő halála után is érvényben maradt, így volt ez Novotny idején is, de negatív értelemben: az elnök bátor dacoskodása Moszkvával bizonyos cseh körökben szimpátiával párosult. De a cseh reformerők sem voltak különösebben elragadtatva a hruscsovi elképzelésektől. Ők másféle jövőről álmodtak.

Ebbe a megformálatlan jövőbe kellett beilleszteni a mi, ugyancsak kialakulatlanjövőképünket. Vagyis egyszerűen szólva: együtt kellett cselekednünk, csatlakoznunkkellett a szlovák és cseh reformerők törekvéseihez, hogy a mi érdekeink is érvényesülhessenek. Ez volt számunkra az egyetlen lehetséges út, ha úgy tetszik: korparancs. Úgy láttuk, ha most nem társulunk a reformerőkhöz, esélyt veszítünk. Elveszítjuk lehetőségünket, hogy beleszólhassunk Csehszlovákia jövendő arculatánakkialakításába, nemzetiségi jogaink kiteljesítésébe.

Ismétlem, mindez nem egy rezultatív elhatározása volt valamely összejövetelünknek, hanem lassan érlelődő csendes felismerés. Az a kor különben sem volt a rezolúciók kora. Inkább a csendes munka, a titokban készülő tervek ideje. A kommunista párt XII. kongresszusa (1962. december) tett ugyan néhány engedményt, delátványos áttörés a reformok irányába nem történt. Rehabilitálták a konstruált politikai perek áldozatait, akik életben maradtak, szabadlábra helyezték őket, de közülük a közéletbe senkit vissza nem engedtek. Vagyis tettek egy gesztust Moszkva felé, de a legfőbb hatalmi szervek érintetlenek maradtak.

Ebben a helyzetben a mi feladatunk is az erőgyűjtés, irodalmi életünk kiteljesítése, a kapcsolatteremtés volt. Hogy ez miként zajlott, nem szabad azt sem maiszemmel nézni. Mai szemmel írás és népszolgálat aligha összeegyeztethető fogalom. Taszítják egymást. Ötven évvel ezelőtt ennek a fordítottja volt az igaz. Ha csupán a születő irodalmunk első köteteinek címeit nézzük, már azok is árulkodóak:Magra vár a föld, Hajnali őrségen, Ez a te néped, Ifjú szívem szerelmével, Kell itt aszó, Mikor a néma beszélni kezd, Termő időben.

Soroljam tovább? Ez volt a költészetünk. Verskötetek címei. Nézzük a kevésbépatetikus, kevésbé lángoló szavú prózánkat: Az első ajándék, Márton elindul, Megbékélt emberek, Mint a szemünk fényét, Ártatlanok igazsága, Vég nélküli gyűlés,Fölszállott a köd, Piros virág, Égő föld. Színműveink még árulkodóbbak: Fény a faluban, Közös út, Ének a romok felett, Örök láng. Esszé és tanulmány: A gondolat igaza, A béke igaza, Hidak és árkok. Útirajz: Barangolás holnapországban.

Folytathatnám a következő évtized bemutatását is, de nem teszem. Ha beleolvasunk a könyvekbe, ott se találunk más képet. Akárcsak a korban, mindenütt ott avágyakozás egy jobb világ, emberségesebb élet után.

Mindez írói kitaláció lenne? Nem! Egy kor valódi arculata. Mondhatnánk: sematizmus, hamis okoskodás. De nem az. Korlenyomat.

Ha az irodalmi életünk hétköznapjait nézzük, azok sem nyújtanak más képet,mint amit az írások jelenítenek meg. A kor divatos rendezvényei, az olvasók által leginkább óhajtott társasági-irodalmi megnyilvánulások, az író-olvasó találkozók, irodalmi estek. Az írók, költők magányosan vagy csapatosan járják a falvainkat, hogy felvidítsák az embereket, gondolatot közvetítsenek, reményt hintsenek.

Ezeket a családias vagy tömegeket mozgató korabeli show-műsorokat a Csemadok szervezi szerződéses alapon az írószövetséggel. Akárcsak ma a rendezőirodáka koncerteket. És ne higgyük, hogy elvétve, csupán ünnepi alkalmakkor, jeles évfordulókon. Ezek nem „elit-összejövetelek”, hanem valóságos népünnepélyek, nagy tömegeket megmozgató társadalmi események, melyeken nem mindig az irodalom afőszereplő, hanem a társadalom, a falu, a város, a hétköznapok valós és valódiproblémái. Vagyis minden, ami az embereket izgatja, irritálja. Ami az újságokból hiányzik, amiről az újságok nem írhatnak vagy nem tudnak. Természetesen a nemzetiségi kérdés, a szlovák-magyar együttélés mindenkori problémái is. A szabadszájúság, a nyílt, világos beszéd mindinkább kötelező. Kezdetben az elharapott, fél szavak, a burkolt célzások tanítanak bennünket is a valóságra. A hatvanas évek közepére azonban a némaság görcse mindinkább feloldódik, a nyílt beszédre világos válaszokat kell adni.

Úgy éreztük, hogy értelmiség híján a feltett kérdésekre nekünk kell megadni aválaszokat. Ez persze jelentős feladatot rótt ránk, amelynek csupán részben tudtunkmegfelelni. Jelzi ezt, hogy már az Irodalmi Szemle megjelenésekor úgy számoltunk:ez a folyóirat nem csupán irodalmunk fóruma lesz, de egész szellemi életünk, azonbelül pedig a tudományos életünk kibontakozását fogja istápolni. Vagyis belső építkezéssel igyekeztünk magunkon segíteni. Ha ma valaki fellapozza a folyóirat első évfolyamait, szemébe ötlik, hogy ott bizony a népi tánckultúrától kezdve a népdalgyűjtésig (ezek voltak akkor a Csemadok jóvoltából a legpreferáltabb szellemi szükségleteink) sok mindenről indultak disputák. Az iskolai oktatás ügyes-bajos dolgai mellett szót váltottunk történelmi tudatunk sablonos, hézagos voltáról, az egyetemesmagyar, a cseh, a szlovák irodalomhoz, a világirodalmi folyamatokhoz való viszonyunkról, az iparosítás, a szövetkezeti gazdálkodás negatív-pozitív kihatásairól éspersze irodalmunk növekedésének kérdéseiről, a sematizmus, a provincializmus ártó jelenségeiről.

Hogy miként győztünk minderre odafigyelni? Fiatalok voltunk, felelősséget éreztünk a szlovákiai magyarság sorsának alakulásáért, kínzó, nyomorító szellemi, társadalmi lemaradásának megszüntetéséért. Nagy szavak? Ma már igen. De akkormég nem kopott meg igaz értelmük. Emberi tartást parancsoltak. És persze időközben kis csapatunk nemcsak folyóirattal erősödött, de létszámban is növekedett.1958-ban költészetünk emlékezetes eseménye a „Nyolcak” jelentkezése, 1963-banpedig a „Négyek” színrelépése. Nem csupán a költők serege sokasodik, de jelentkezik a drámaírásunk, a prózaírásunk pedig markáns egyéniségekkel erősödik.Ilyenkor mindig zavar, hogy írásom rövidsége folytán neveket alig említhetek.

Most azonban szabályt szegek. Irodalmunk kiteljesedésének árnyaltabb megjelenítése érdekében rászorulok egyfajta új névsorolvasásra. Ezt kívánja tőlem a történelmi hűség, hiszen mindazok, akikkel ezekben az években irodalmunk alkotó serege bővült, valamilyen módon tevékeny szereplői, támaszai voltak 1968 magyareseményeinek. így hát a történelmi igazság is úgy kívánja, hogy nevüket ebben azírásban is rögzítsük. És ha már szemlét tartunk, kezdjük az elején!

Az eredeti gárda 1954-ben bővült először. Ekkor jelent meg a Három fiatal költőcímű antológia Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János verseivel. Őket követtea legnépesebb szaporulat, amely szintén egy antológiával mutatkozott be (Fiatalszlovákiai magyar költők). A színre lépők gárdája is mutatós: Cselényi László, FecsóPál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor, Tőzsér Árpád. Valamennyien az iskoláinkból sereglettek elő, és a pátyolgatójuk is tanárember, Turczel Lajos volt. Hozzájuk csatlakozott még ugyanabban az évben önálló kötetével Monoszlóy M. Dezső, Rácz Olivér, Zala József. Az őket követő „Négyed-antológiát 1966-ban (Szélkiáltó) Batta György, Bárczi István, Gál Sándor, Tóth Elemérverseivel már szintén egy felfigyeltető név, Koncsol László költő és kritikus szerkesztette.

Örvendetesen gyarapodott prózaíróink száma, s a termés műfajilag is színes, tematikájában az olvasók igényeihez igazodó. Duba Gyula, Dobos László, Mács József, Lehoczky Teréz, Lovicsek Béla, Petrőczi Bálint, Szőke József könyvei valódi közönségsikert aratnak.

Megszületik színműírásunk. Egri Viktor, Dávid Teréz, Lovicsek Béla, Péterfi Gyula, Siposs Jenő darabjait nem csupán Komáromban játsszák, de a műkedvelő színjátszóink is szívesen fogadják.

A számvetés nem pontos. A pontos adatokat bibliográfiám megfelelő köteteibenbárki megtalálja (A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája. I-IV.köt.) Az eredmény így is imponáló. Alig több mint tíz év termése. És ehhez jönnekmég újságjaink, folyóirataink, melyek íróink, újságíróink, nyelvészeink megélhetésétbiztosítják.

Ez a frissen szerveződő, fiatal írótársadalom most már nem csupán írásai útjánlépett kapcsolatba a szlovákiai magyarok tömegeivel, hanem személyesen is. Az íróolvasó találkozókon testközelből volt alkalmuk egymással megismerkedni. És hogyez a személyes érintkezés nem szorítkozott csupán az ünnepi alkalmakra, nem feszes rend szerint történt, bizonyítja az író-olvasó találkozók sokasága. Az ötvenesévekről még nincsenek pontos kimutatások, de 1962-ben 251, 1963-ban 178,1964-ben 240, 1965-ben már 330 szerzői estet, író-olvasó találkozót tartottak aCsemadok alapszervezeteiben (Adalékok a Csemadok munkájához. Összeállította:Szabó Rezső. Bratislava, Csemadok Központi Bizottsága, 1966).

Ugyanakkor az irodalmi nevelőmunka más formái is közkedveltek lettek. Intenzívegyüttműködés létesült az alapszervezetek és a népkönyvtárak között, irodalmi körök létesültek, irodalmi színpadok alakultak, népszerűvé váltak a szavalóversenyek.Létrehozzák a Jókai Napokat, ifjúsági irodalmi klubok születnek, amelyek jótékonyan befolyásolják az ifjúsági mozgalom elmerevült struktúrájának lazulását, bomlását. Ugyanakkor a Hét újonnan létesült Fórum melléklete felmérést készített anépkönyvtárak magyar könyvállományáról, melynek hatására az állami szervek kénytelenek megemelni a magyar nyelvű könyvek vásárlási kvótáját.

Mindez elképzelhetetlen lenne az írók és a Csemadok aktív együttműködése nélkül, anélkül, hogy az írók ne lennének jelen a Csemadok mindennapi életében, irányításában. Valójában most ölt testet mindaz, amit a Csemadok eredeti címere jelképez (nyitott könyv égő fáklyával). Irodalmunk is így vált a világosság hordozójáváa szlovákiai magyar falvak, városok életében.

Végeredményben ebben az összefonódásban kezdődött mindaz, ami végül 1968hoz vezetett. De szorítkozzunk a tényekre, hiszen minden történés egyfajta folyamat. Tudjuk, hogy már a Csemadok megalakításában, életre hívásában is fontosszerepet játszottak íróink. Hosszú évekig Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla jeleníti meg a szlovákiai magyar irodalmat. A Csemadok központi vezetésében is ők reprezentálják. Illetve Fábry csupán közvetve, mert nem hagyja el Stószt.

Nincs is nagyon más írónk. Az Alkotó Ifjúság megjelenése után a lap főszerkesztőjét, Szűcs Bélát fogadják be a Csemadok legszűkebb központi vezetésbe, az elnökségbe. 1955-ig ő volt a fiatalok „hivatalos” képviselője. Ez úgy durván egybeesikVarga János főtitkári ténykedésével, a szövetkezetesítés és a legdurvább diktatúrakorával, amikor a Csemadokot is rengeteg vád, támadás éri a pártszervek részéről.1955-ben, az V. országos közgyűlésen engem, mint az Új Ifjúság főszerkesztőjét aCsemadok Központi Ellenőrző Bizottságának elnökévé választottak. Ugyanakkor azaddig vidéket járó szervezőtitkárt, Pathó Károlyt ültetik a vezető titkári székbe. Támasza a „vidék”, pontosabban a Csemadok tagságnak az a része, amely a szervezet megalakulásakor mást remélt, mint amit kapott, s a maga feje szerint egyfajta „magyar képviseletinek tekinti a Csemadokot. Ezt akarta a kommunista párt Varga János útján megtörni, de csődöt mondott, s most a közülünk választott embersegítségével akarja leszerelni. Más támaszuk ugyanis nem akadt. Túl szűk volt akkor az a réteg, amelyre a párt a szlovákiai magyarság körében támaszkodhatott.

Pathó sem cselekedhet maga és az „övéi” ellen, de a hatalom számára megfelelő kiutat sem találta meg, s 1956 zűrzavarában csődöt mondott. 1962-ig még beosztásában tartják, de a párt egyetlen biztos támasza továbbra is Lőrincz Gyula marad, aki alatt 1955-ben ugyancsak megmozgatták a talajt, mentesítették az Új Szószerkesztésétől, hogy „jobban odafigyelhessen a Csemadokra”, s más kiutat találjon. Ennek megfelelően 1958-ban beválasztják a párt legfőbb vezető szervébe, aCSKP Központi Bizottságába, s a háttérben szakmai bizottságot létesítenek a „magyarkérdés” megoldására, hogy a reformerők vitorlájából is kifoghassák a politikaiszelet.

Mindez persze további feltáró munkát igényel, mint ahogy annak a megvilágítása is, miként mondott csődöt az a „második Csemadok”, amelyet 1956-ban egyidőre Pathó Károly neve fémjelzett. Szabó Rezső könyvének dokumentumai ugyanissok mindent elárulnak a pártszervek nyugtalanságáról, de elfedik a valódi társadalmi hátteret. A politika szándékairól szólnak, amelyet akkor már nem csupán amoszkvai reformszellem szorított, de alulról a sorsával elégedetlen szlovákiai magyarok megbátorodása is.

Ebből a kelepcéből kell kiutat találnia Lőrincz Gyulának, aki persze tanult emberként maga is tudja, hogy az ortodox marxista elképzelések és a diktatórikus megoldások többé egymagukban nem segítenek.

Hol hát a kiút, meredt elé – s természetesen elénk is – a kérdés, bár valódi szándékainkat soha nem egyeztettük vele. Tudtunk egymásról, s feltételezem, hogyLőrincz Gyula a rendőrség jelentéseiből többet tudott a mi törekvéseinkről mint mia pártszervek valódi szándékairól. A nemzetiségi lét szűkös intézményrendszereegyfajta kooperációra kényszerített bennünket. Amint már mondtam: a Csemadoknem teljesíthette kulturális küldetését az írók támogatása nélkül. Terjesztette könyveinket, propagálta írásainkat, szervezte az írók találkozásait olvasóikkal. Mindezabban az időben hallatlanul fontos volt számunkra. így aztán az írók természetesnépszerűségük folytán szinte észrevétlenül „besétáltak” a Csemadok legfelsőbbszerveibe, valamint a szervezet 1956-ban megjelent lapjának, a Hétnek a szerkesztőségébe, amely egyfajta fészke, találkozóhelye lett íróinknak.

írásomban csupán sorolhatom e folyamat legfontosabb mozzanatait. A Hét után1958-ban megjelent az Irodalmi Szemle, amelynek a főszerkesztőjét, Dobos Lászlót szinte automatikusan beválasztották a Csemadok KB Elnökségébe. Ez 1959-bena VII. országos közgyűlésen történt. A szervezet ekkor ünnepelte megalakulásánaktizedik évfordulóját. Óriási felhajtás és egyfajta fordulópont az 1956-os eseményekután. A politika ravaszul dicséri a szlovákiai magyarságot, mely a kritikus időkbenjól vizsgázott „csehszlovák hazafiság”-ból, s a szervezetet a Szocialista Munka Érdemrenddel tüntetik ki. Ugyanakkor a párt mindent elkövet annak érdekében, hogycsökkentse a Csemadok politikai szerepét, s a „fölösleges gyűlésezés” helyett inkább a kultúra terjesztésére, kiváltképp a szlovák, cseh, valamint a szovjet kultúramegismertetésére fordítsa figyelmét.

A közgyűlésre delegált pártküldöttséget Vasil Bil’ak, a bolsevik politika jellegzetes képviselője vezeti, aki ellen eperjesi kerületi pártbizottsági titkár korában, 1954ben „parasztlázadás” tört ki. Felszólalása a nemzetiségi politika rövid történelmi áttekintése után, nyílt üzenet: „Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért,mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden amiénk”. És amire külön figyelmeztet: „A szlovák nyelv ismerete nem jelenti egyszerűen csak a szlovák nyelv tanulását, hozzájárul ez a nemzetiségi kérdés következetes és teljes megoldásához” (A Csemadok 25 éve. Összeállította: Varga János.Bratislava, Madách Kiadó, 1974, 86-88. p.).

íme, a jövendő kibontakozó képe egy vesztes magyarországi forradalom után, a„jól viselkedő” nemzeti kisebbség számára: a „teljes és következetes” asszimiláció! Azt már el se merem képzelni, mit kaptunk volna, ha a kritikus időkben magunkis „rendetlenkedünk”.

Nézem a közgyűlés képeit. Szegény, korán elhunyt Prandl Sándor felvételei. Milyen beszédesek! Együtt még a „régi gárda”. Ott szoronganak Bil’ak elvtárs körül.Sok mindent elmondhatnánk a múltjukról s a könyvről is, amely e fotókat nem minden szándék nélkül 1974-ben, a Csemadok 25. évfordulóján közölte. A könyv összeállítója az a Varga János, aki miután 1968-at követően levezényelte a Csemadok„megtisztítását”, 1974-ben már a Hét főszerkesztője. Könyvének arcképcsarnokában nagy szeretettel részesítette előnyben azokat a személyeket, akik hite szerintaz „ő vonalá”-t segítették. Ezt teszi a szervezet munkáját értékelő írásokban is.

De ez már egy későbbi, másik kor története.

Visszatérve a VII. országos közgyűlés történéseihez, világosan látszik: Lőrinczéknek (és a pártnak) az a szándéka, hogy leszerelje az alulról jövő ellenkezés lehetőségeit. Bennünket, fiatalokat akkor még kevésbé tartanak veszedelmesnek, s ígyDobos Lászlón kívül, más-más aspektusoktól vezérelve, Tolvaj Bertalant és MajorÁgostont is beválasztják a központi vezetésbe. Tolvaj Bertalan ekkor már a Bodrogköz legnagyobb iskolájának, a királyhelmeci gimnáziumnak a nagy tekintélyű igazgatója, Major Ágoston pedig az ifjúsági mozgalom párthű vezetőinek egyike, aki koránál fogva jobban illik a Csemadok KB egyik titkári székébe.

Ezekkel a változtatásokkal valójában csupán elkezdődött a Csemadok 1956-otkövető megreformálása, s a szlovákiai magyarság következetes beillesztése a csehszlovák állam társadalmi, politikai rendszerébe. A döntő lépést az 1960-as területi,közigazgatási reform során hajtották végre. E fontos kérdéssel már az egyik, 1994ben megjelent írásomban részletesen is foglalkoztam (Szőke József: Vármegyék,nagymegyék, kerületek, körzetek. Vasárnap, 1994. március 13., 11. sz., 5. p. Mostcsupán a nemzetiségi politikára gyakorolt néhány következményét, illetve azok néhány vonatkozását említem.

Amire 1918 után sem Masaryk, sem Benes nem merte rászánni magát, aztAntonín Novotny mérhetetlen centralizáló őrületében, gondolkodás nélkül megtette.Egységesítette a két országrész, Csehország és Szlovákia más-más történelmi körülmények közt kialakult közigazgatásának területi elrendezését. Szlovákiában ezazt jelentette, hogy megszűntek az egykori megyerendszerre épülő kerületek és aközigazgatást megkönnyítő kis járások. Szlovákiát három, észak-dél irányban kettémetszett kerületre tagolta, s megyényi nagyságú járásokra osztotta.

Ez a reform nem csupán a szlovákiai magyarokat érintette érzékenyen, hanem aszlovákokat is. A területi átszervezés olyan nagy megyei rangú, történelmi városokat tett jelentéktelen járási székhelyekké, mint Nagyszombat, Nyitra, Trencsén,Zsolna, Eperjes, amelyek mindig is fontos kulturális centrumai voltak a szlovákságnak, s jelentős értelmiségi, polgári réteggel, hivatalnoki gárdával rendelkeztek. Másbüszke, szlovák nemzeti öntudatot hordozó városok pedig, mint például Rózsahegy,Turócszentmárton, Lőcse úgy érezték, jelentéktelen vidéki városkává degradáltákőket.

Novotny azonban nem csupán ezeknek a városoknak a szlovák polgárságát alázta meg, de a Szlovák Nemzeti Tanács jogkörének megnyirbálásával az egész szlovák nemzetet maga ellen fordította. Ugyanakkor intézkedett, hogy a szlovák államihivatalnokok, funkcionáriusok egy része települjön Prágába, s ott próbálja érvényesíteni, védelmezni nemzetének érdekeit. így aztán a három kerületre tagolt Szlovákia fölött Pozsony úgy festett, mint gomblyukban a bokréta. Elvesztette központi, fővárosi szerepét.

Mindezt azért említem, mert véleményem szerint ezek a súlyos politikai baklövések döntően hozzájárultak 1968-ban Dubcekék „lázadásához”.

A szlovák sérelmekhez hasonlóan a magyar lakosságnak is fájdalmas következményeket kellett elszenvednie. Alig múlott el tíz év a jogfosztottság után, alig alakult ki a lakosság számára is elfogadható közigazgatás, amely a magyar nyelv használatának is teret engedett, jött a korai fagy és dér. Tizennégy, szinte tiszta magyarlakosságú járást szüntetnek meg, s vele tizennégy magyar városkában akasztjákmeg a reménykeltő fejlődést, a polgárosodást, a színvonalasabb magyar társadalmi, szellemi kibontakozást, hiszen ezek többé nem járási székhelyek. Somorja,Szene, Vágsellye, Nagymegyer, Ógyalla, Párkány, Zseliz, Ipolyság, Fülek, Feled,Tornaija, Szepsi, Királyhelmec, Nagykapos ismét jelentéktelen vidéki településséváltozott. Ezek voltak azok a városkák, ahol a kialakuló hivatalnoki réteg, iparosokés kereskedők rétege a korabeli pártdokumentumok szerint újragerjesztette a magyar nacionalizmust, a kispolgári szellemet, a népszínművek és operettek illuzórikusmagyar világát (lásd Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Pozsony,Kalligram, 2004, 275-303. p.).

A területi átszervezés a Csemadokot közvetlenül is hátrányosan érintette. Megszűnt országos szervezet lenni. Feloszlatták csehországi szerveit és szervezeteit.Karlové Varyban, Décínben megszűntek a járási titkárságok, az alapszervezetek tagjait szélnek eresztették. A csehországi magyarokat nyíltan az asszimiláció prédájává tették. Szlovákiában megszűntek a kerületi titkárságok, megszűntek azok a titkárságok is, ahol a járásokat likvidálták. Ezzel jelentősen csökkentették a Csemadok fizetett dolgozóinak számát. Intézkedések történtek arra is, hogy a népművelésés a kulturális szervezőmunka, a szakmai irányítás hivatásos állami intézményekhatáskörébe kerüljön. (A Népművelési Intézet, Népművészeti Intézet megalakulása.) A könyvtárak irányítása is ekkor került a Matica slovenskához, a Csemadok lemond saját könyvtárhálózatának megszervezéséről. Az akkori közlekedési viszonyokmiatt a helyi csoportok távolra kerültek irányító szerveiktől: megkezdődött a Csemadok egyfajta bürokratizálódása.

Mindez az állami hivatalok esetében is lejátszódott. A hivatalok távol kerültek amagyar lakosságtól, ahol a tisztviselőknek már nem kellett magyarul is tudniuk. Helyettük az ügyfeleknek kellett szlovákul megtanulniuk, ha a hivatalos dolgaikat el kívánták intézni. Vagyis – ahogy Vasil Bil’ak a Csemadok VII. országos közgyűlésén jelezte – Novotnyék valahogy így képzelték el a magyarkérdés „következetes és teljes” megoldását, Szlovákia végleges bekebelezését. A területi átszervezéssel egyidőben ugyanis új alkotmány készült, amely jelentősen megnyirbálta a Szlovák Nemzeti Tanács, valamint az alsóbb közigazgatási szervek döntési, intézkedési jogkörét.

A hátrányos intézkedések Szlovákia minden lakosában, magyarban, szlovákbanellenkezést váltottak ki. Mégis évekig tartó politikai csend következett. Ebben a viszonylagos csendben tartotta a Csemadok 1962-ben a VIII. országos közgyűlését.Maga a közgyűlés is viszonylag békés hangulatban tanácskozott. Jóváhagyta a területi átszervezés következtében átalakított szervezeti szabályzatot, s további fontoslépést tett előre a vezetés fiatalítása terén. A területi átszervezés következtébenmegszűnt kerületi és járási vezetőségekből csak a már bevált káderek jutottak bea szűkebbé vált járási vezetőségekbe s a fizetett apparátusba. A központi vezetésben most már az írók mellett a pedagógusok és a szakértelmiségiek létszáma is jelentősen nőtt. Szabó Rezső személyében értelmiségi lett a szervezet vezető titkára, az elnökségbe akkor választották be Vadkerty Katalint, Tolvaj Bertalant, Nyári Ferencet, Pintér Ferencet, akik valamennyien a szakszerűbb, színvonalasabb irányítás,a szervezet megújításának hívei voltak, erősítvén törekvéseink esélyeit.

Ezekkel a változtatásokkal végeredményben folytatódott az a pozitív folyamat,amely a VII. országos közgyűlésen kezdődött a szervezet életében, s lényegében alkalmassá tették a Csemadokot arra a társadalmi erőkoncentrációra, amely végül isaz 1968-as reformokat készítette elő. Hogy a párt politikai szervei miként viszonyultak a Csemadokon belüli folyamatokhoz, azt csupán egy mélyebb vizsgálódás mutathatná ki. Tény, hogy szemmel tartották az ott folyó történéseket, hiszen akkormár létezett az a „szakmai” bizottság, amely Szlovákia nemzetiségi viszonyait vizsgálta, s amely később Juraj Zvara könyvének megjelenéséhez vezetett. A bizalmiember továbbra is Lőrincz Gyula, akit akkor tüntettek ki Munkaérdemrenddel, s választottak meg Losonc és Fülek nemzetgyűlési képviselőjének.

A Novotny által meghirdetett fejlett szocialista társadalom zavartalan építésenem tart sokáig. Az a titkolt politikai küzdelem, amely a csehek és a szlovákok között rögtön a területi átszervezés után elkezdődött, végül is felszínre tört. A küzdelem fontos szereplőjét, Alexander Dubceket 1963-ban az SZLKP KB vezető titkárává választották. Lehetett ebben a fordulatban egyfajta orosz ravaszság is, hiszenDubcek a Szovjetunióban nevelkedett, élvezte az oroszok bizalmát, s ez bátorságotadott neki a szlovák ügyek elszántabb védelmezésére, a Novotny elleni fellépésre,aki viszont már régen szálka volt Moszkva és a hruscsovi politika szemében.

Mindez lökést adott az események felgyorsulásának. Megbomlott a Gottwald halála után érintetlenül maradt sztálinista pártvezetés egysége. A „sérülés” súlyosságát növelte, hogy a cseh-szlovák együttműködésre hat leginkább negatívan. KarolBacílek és Pavol Dávid távozásával, Dubcek megválasztásával ugyanis a szlovákpártközpont valóságos új politikai góccá alakul, amely mindinkább kimutatja Novotny-ellenes arculatát. Dubcek vonalát erősítette a „Baía-növendék” Jozef Lenárt is,akit az ország miniszterelnökévé választottak, s aki meghirdette a gazdasági reformot.

Ebben az új felállásban Novotny már nem állhatott ellen annak a politikai nyomásnak, hogy végül Csehszlovákiában is felülvizsgálják a koncepciós politikai pereket. Novotny számára ez a legkínosabb ügy, hiszen az uralma alatt további tizenegyembert végeztek ki koholt vádak alapján, másokat pedig hosszú évekre bebörtönöztek. Közéjük tartoztak az úgynevezett „szlovák burzsoá nacionalisták”, Husák,Novomesky, Holdos. A halott Slánsky és Clementis rehabilitálása erkölcsi megsemmisülés, ami egy Novotny típusú politikust nem nagyon zavart, hiszen ők mindentettükre találnak megfelelő indokot. Az élő Husák és Novomesky azonban a szlovákok szemében valóságos nemzeti hős. Rehabilitálásuk kész politikai veszedelem.

Novotny tehát a felemás megoldást választja. Husákot és Novomeskyt csupánjogilag rehabilitálják, elejtik a nacionalizmus vádját, és szabadlábra helyezik őket,de a politikai rehabilitálás elmarad. Nem kapják vissza párttagságukat, valamint aközéletben betöltött tisztségeiket.

Ez Szlovákiában a területi átszervezés után további felzúdulást eredményez. Főleg értelmiségi körökben (írószövetség, Szlovák Tudományos Akadémia, egyetemioktatók, diákság) hevesen vitatják a döntés helyességét. A tanácskozásokraHusákot, Novomeskyt is meghívják, s így valójában Novotny szándéka ellenére azonnal bekapcsolódnak a felpezsdült politikai életbe.

Hasonló zajlás indul a szlovákiai magyar közéletben, bár sokkal szerényebb körülmények között. Eddig ugyanis a hivatalos pártpropaganda évekig azt sulykolta aszlovákiai magyarságba, hogy az egész háború utáni kálváriánkért, kitelepítésünkért, deportálásunkért, a bennünket ért jogtalanságokért egyedül Clemetis, Husákés Novomesky a felelős. Most azonban hivatalosan is elismerték, hogy nem ez ateljes igazság. A teljes igazságról azonban továbbra is hallgattak.

Az Új Szó hasábjain ekkor jelenik meg Dobos László nagy hatású írása, amelynek már a címe is figyelmet keltő: „…hogy ne legyenek sötét sarkak” (Új Szó, 1963.május 4., 4. p.). Az írás nyilvános sajtóvitát indítványoz a szlovákiai magyarok háború utáni üldöztetéséről és a valódi vétkesek megnevezéséről. A vitát Dénes Ferenc,a lap főszerkesztője önkényesen leállítja, és Dobos László vádjait visszautasítja. Ezután hangzik el az író emlékezetes felszólalása az írószövetség III. kongresszusán,de erről már az írásom irodalmi életünk kibontakozásáról szóló részében részletesen szóltam. Most csupán azzal egészítem ki az ott elmondottakat, hogy DobosLászló fellépése bizonyos értelemben Lőrincz Gyulát is kedvezően érintette, hiszenDénes Ferenc akkor már egyfajta konzervatív politikai riválisának számított. Feltehetően Lőrincz azt sem felejtette el, ahogy 1955-ben az Új Szó éléről eltávolították, sDénes Ferencet a helyére ültették. Ezek azonban már olyan részletkérdések, amelyek akkor a zárt pártvilágban nagyjelentőséggel bírtak, de a mai olvasót aligha érdekelhetik. Mégis szükségesnek tartom, hogy olvasóim az ilyen részletkérdésekrőlis tudjanak, hiszen ezeknek a szerepe bizonyos helyzetekben döntő módon befolyásolhatják a történések további alakulását.

És ha már szóba kerültek a személyes kapcsolatok, itt kell megemlítenem, hogyLőrincz Gyula mestere volt e kapcsolatok építgetésének, gyümölcsöztetésének. ACsemadok „hőskoráéban, 1956 előtt kitűnő, már-már baráti kapcsolatot ápolt Viliam Sirokyval, azaz „Széles” elvtárssal, akivel mindig magyarul beszélgetett, majdkésőbb „Joskó”-val, azaz Jozef Lenárttal. Ezeket a kapcsolatait intimebb beszélgetései során mindig felemlegette, s ha a Csemadokban vagy a magyar ügyek intézéseben valamilyen probléma támadt, az ő segítségükkel intézkedett. Valljuk be, mindig sikeresen. Tanult ember volt, megjárta Párizst, mindenfajta társaságban ügyesen mozgott. Mint neves festőművész egyfajta aurával rendelkezett, akinek nemokozott különösebb gondot a tőle legtöbbször műveletlenebb, darabosabb pártfunkcionáriusok „megdolgozása”, befolyásolása, kezelése. Habár nem tudott tökéletesen szlovákul, kommunista múltjának nimbusza, melyet soha nem felejtett el valamilyen módon felemlegetni, ezt a „gyöngéjé”-t sikeresen feledtette. Gondoskodottarról is, hogy a „felsőbb összeköttetései”-ről az alsóbb beosztású pártfunkcionáriusok minden esetben tudjanak, hiszen ez egyfajta védettséget biztosított számára.

Vonatkozott ez a Csemadokon belüli kapcsolataira is, ahol jóformán két évtizeden át nem akadt ellenfele, riválisa. Ebből a helyzetéből következően csupán kivételes körülmények között támadhatott olyan állapot, amely a maga komikus jellegével mindennél jobban rávilágít az akkori viszonyokra.

Történt, hogy a Csemadok IX. országos közgyűlésén nagyon kiéleződött a vita,amelyben felszólalt Koczka István, a Népművelés című lap főszerkesztője, aki a „súlyosodó hibák”-ért a Csemadok vezetőit okolta. Felszólalását a közgyűlés hatalmastapssal jutalmazta, s ettől Lőrincznek arcába szökött a vér. Szót kért, s rendkívüldurva hangon visszautasította Koczka István támadását, mondván: „Márpedig aCsemadok létét nem tesszük »kockára«! Vagyis a Csemadokot nem bízzuk KoczkaIstván vezetésére”.

Kijelentésére a pozsonyi Művelődési és Pihenőpark nagytermében zúgás, kiabálás támadt, mire Gacsó István rimaszombati küldött a székére pattant, és az egészhatalmas termet betöltő hangon elordította magát: „Le a királyokkal!”

Lőrincz halálsápadt arccal, megszégyenülve ballagott vissza a helyére, a közönség pedig tombolt, fütyült jókedvében.

A válasz természetesen nem maradt el. Sem Koczka Istvánt, sem Gacsó Istvánttöbbé nem hívták a Csemadok gyűléseire.

Mi, fiatalok úgy-ahogy kezdettől fogva tisztában voltunk a Csemadokon belüli viszonyokkal, s ennek megfelelően kezdeményeztünk, cselekedtünk, hogy céljainkatelérjük. Persze nagy, jövőbe mutató célokról akkor még nem lehetett szó. A szlovákiai magyarság életkörülményeit próbáltuk javítani, nemzedékünk boldogulását segíteni. Mivel a Csemadok központi vezetésében, legfőképp persze az elnökségbena hatvanas évek elejétől jelentős pozíciókkal rendelkeztünk, csakhamar rájöttünk,hogy sokkal egyszerűbb és hatásosabb, ha írószövetségi beadványok helyett a Csemadok platformján próbálunk érvényt szerezni javaslatainknak. Ez persze nem aztjelentette, hogy az írószövetségbeli lehetőségeinkről lemondtunk. Ott is végeztük amagunk dolgát: a szlovák és cseh kapcsolataink ápolását és bővítését, s igyekeztünk megismerni a szlovák és cseh értelmiség reformtörekvését.

Dubcek személye a szlovák politika élén, valamint Husákék kiszabadulása és rehabilitálása felbátorította a szlovák nemzeti törekvéseket. Olyan politikai szelepeknyíltak meg, amelyek addig csupán elzárva léteztek, vagy azt se tudtuk, hogy léteznek. Miközben a harmadik ötéves terv teljesítése meghiúsult, s a közellátásban iszavarok támadtak (húshiány), az SZLKP KB olyan kérdések megvitatását tűzte napirendjére, mint a szlovák nemzeti felkelés átértékelése, a Matica slovenská évfordulójának megünneplése, a politikai közhangulat helyzetének megvitatása, a személyikultusz következményeinek teljes feltárása. Mindez jelezte, hogy Pozsony és Prága között egyfajta politikai kötélhúzás kezdődött, amely egy időre a reformerők egyesülését is megzavarta. Nem lehetett pontosan tudni, ki kivel, ki ellen, miért, mi módon, hogyan szövetkezzék vagy harcoljon. Husák egyéni akcióba kezd, Dubcekéknem társulnak vele, az írók magukra maradnak, csehek és szlovákok közt bizalmatlanság támad. Amikor Gosiorovskyék kidolgozzák elképzeléseiket az ország föderatív átszervezéséről, s azt propagálni kezdik, kizárják őket a pártból.

A tervezet persze a mi fantáziánkat is megmozgatta. Ám amikor elolvastuk, meglepődve láttuk, hogy az a nemzetiségeket, köztük a magyarokat, szinte meg sememlíti. Ez nyugtalanná tett bennünket. Kapcsolatba léptünk a tervezet kidolgozóival,s azoktól azt a magyarázatot kaptuk, hogy először a szlovák-cseh viszonyt kell rendezni, a nemzeti kisebbségek problémáit majd az önállósult nemzeti szervek rendezik. Ebből a magyarázatból visszaköszönt Andrej Hlinka 1925-ös elképzelése: nemösszekapcsolni a nemzeti kisebbségek ügyének rendezését a két nemzet viszonyának rendezésével.

Ami ebben a szlovák elképzelésben akkor legfőképp zavart bennünket, az az egyidejűség hiánya, a kedvező alkalom elmulasztásának lehetősége volt. Félő voltugyanis, hogy ha a kedvező politikai alkalmat elmulasztjuk, soha többé nem lesz lehetőségünk a nemzeti kisebbségek jogállásának alkotmányos rendezésére. De ez aszlovák elképzelés másra is figyelmeztetett. Nevezetesen arra, hogy bizonyos köröknem kívánnak a szlovákiai magyarok helyzetén változtatni. Ezt a gyanúnkat erősítette Juraj Zvara könyvének magyar nyelvű kiadása (Zvara, Juraj: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, 1965), amelyhez Lőrincz Gyula írtelőszót.

Nem áll szándékomban, hogy a könyv ortodox, dogmatikus szellemiségű tartalmát értékeljem. Csupán arra a körülményre szeretném ismételten felhívni a figyelmet, amiről már szólottam, hogy 1956 után a magyarkérdés „szakszerűbb” kezelése érdekében a pártszervek egy speciális bizottságot hoztak létre, amelynek tudomáson szerint Juraj Zvara is tagja lett. Könyve e bizottság munkájának terméke. Tartalma árulkodóan hasonlít annak a „bizalmas” párthatározatnak a tartalmára, amelyet az SZLKP 1959-ben hagyott jóvá, de soha nem hozott nyilvánosságra (lásd Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Pozsony, Kalligram, 2004, 280-305. p.),s amely egyértelműen jelezte, hogy a „magyarkérdés”-t a szlovák párt- és államiszervek a saját hatáskörükbe kívánják vonni.

A nemzeti érdek ekkortájt ismét domináns érdekké válik a politikában. A politikai táborok is ennek megfelelően szerveződnek, s ez egy időre összekuszálja a reformerők törekvéseit. Megkezdődik az egymásra mutogatás. Ki, kire és mennyit fizet rá, csehek a szlovákokra, szlovákok a csehekre. Novotny az évfordulón nem fogadja el a Matica slovenská ajándékát, ezzel „vérig sérti az egész szlovák nemzetet”, csallóközi kőrútján nem fog kezet az arató kombájnossal, ezzel viszont a magyarokat sérti meg. A sajtót szigorúan ellenőrzik, de mindez valamilyen módon mégis kiszivárog. A közellátás zavarai miatt is feszült a helyzet, de még nem robbanó.A Szovjetunióban eltávolítják a hatalom éléről Hruscsovot, s ez mindenkit óvatosságra int.

A nemzeti jövedelem igazságos elosztásának kérdése természetesen minket isfoglalkoztatott. Szerettük volna pontosan tudni, mennyit költenek a nemzetiségi kultúrák támogatására, s ezen belül a magyar kultúrára. Az adatok megszerzése azonban nem volt egyszerű, hiszen abban az időben minden ilyen adat „államtitok”-nakminősült. Egy kis újságírói rafinériával azonban minden titkot ki lehetett szaglászni,s a titkok megszellőztetése, publikálása sem okozott különösebb gondot.

Az író-olvasó találkozókat járva sok helyen panaszkodtak, hogy kevés a magyarkönyv. Ezt az írószövetségben is megvitattuk, kiutat kerestünk. így támadhatottGyurcsó István és Mács József fejében az az ötlet, hogy egyfajta szociográfiai felmérést kellene végezni a magyar falvak és városok könyvtáraiban a könyvállományról. A felmérést a Hét folyóirat Fórum című melléklete végezte, melyet akkor márMács József szerkesztett, s Gyurcsoval együtt az írószövetség vezetőségének is tagjai voltak.

A felmérés során csakhamar kiderült, hogy az egyes települések lakosságánaknemzetiségi összetétele és a könyvállomány aránya nagyon eltérő. Kevés a magyarkönyv. Csupán egyetlen példát említek. Gután 8892 magyar és 1516 szlovák lakosélt, viszont a könyvtárban pontosan fordítva, 7500 szlovák és 3100 magyar könyvvolt. Ötven községben végezték el a felmérést, s mindenütt hasonló volt a helyzet.Az okok után kutatva csakhamar kiderült, hogy a könyvtárakat felügyelő államiszerv, a Matica slovenská, amely a könyvtárakat igazgatta, rosszul állapítja meg azegy főre eső vásárlási kvótákat. Magasabb összegeket biztosít a szlovák könyvekvásárlására, mint a magyar könyvekére.

Ezután más ügyekben is vizsgálódni kezdtünk, s csakhamar rájöttünk, hogy anemzeti jövedelem arányos és igazságos elosztása körül enyhén szólva nincs minden rendben. (Csupán megjegyzem, hogy ez a felmérés okozta az első komolyabbkonfliktust a Csemadok és a Matica slovenská között.) Amikor azonban a nemzetijövedelem elosztásának mélyére akartunk hatolni, s meg akartuk tudni, mennyit iskölt államunk a magyar lakosságra, rá kellett döbbennünk, hogy az állami irányításnak az akkori rendszere erre a kérdésre nem képes pontos feleletet adni. Akárcsaka cseh-szlovák vonatkozásaiban, a nemzetiségek vonatkozásában is rendkívül bizonytalanok, ködösek voltak a válaszok. Vagyis az állami irányítás teljes átalakításaszükséges ahhoz, hogy a nemzeti egymásra mutogatás, gyanúsítgatás megszűnjön,s az igazságtalanságok eltűnjenek. A szlovákok ezt az átalakítást nevezték az ország föderálásának, nemzetük számára egyedül üdvös megoldásnak, s ezzel nekünk is feladták a „lecké”-t, hogy e tervükhöz harmonikusan igazodó átszervezésijavaslatot dolgozzunk ki.

És itt néhány mondat erejéig ismét meg kell szakítanom a történések fonalát, sválaszt kell adnom olvasóimnak s magamnak is arra a kérdésre, hogy miként merészeltük tenni mindazt, amit tettünk. Csakhogy az ilyen kérdésekre néhány mondatban lehetetlen kielégítő feleletet adni. Ha végignézem nemzedékem irodalmi termését, megdöbbenve látom, hogy közülünk erre írásaiban szinte senki nem felel.Hogy miért? Talán mert ez a nemzedék nemcsak írni, szólni, hanem hallgatni ismegtanult. És talán életünk legnagyobb intő tanulsága: a hallgatás. Cselekednünkkellett, s nem maradt időnk a beszédre, amely a mi időnkben veszedelmesebb voltminden cselekedetnél. Cselekedtünk, hogy a némaság kora elmúljék. Mert mindennek megvan az ideje: a szónak is, a tettnek is. Nemzedékem tette a dolgát, merttehette 1968-ban, s aztán húsz évig hallgatott. Amiről ugyanis eddig írtam, előtörténet, útkeresés, a kérdések megformálása, a válasz 1968 a maga tetteivel.

1966 közepe még mindig a lázas útkeresés időszaka. A Szovjetunióban mármegbuktatták Hruscsovot. Mindez oly csendben történt, hogy éppen akkor BarthaGyula és Löffler Béla képzőművész barátaimmal a moszkvai Vörös téren járva semmit nem észleltünk belőle. Csak amikor hazatértünk, itthon olvastuk a hírt, mi is történt. Intő példa? Nem vettem annak. Most is csupán jelezni akarom, miként történtek akkor a dolgok. A CSKP XIII. kongresszusára egy évvel később már Brezsnyevérkezett, s amikor Novotny megkérdezte, hogyan tovább a reformokkal, a szovjet vezér lakonikusan válaszolt: „Eto váse gyélo!” (Ez a maguk dolga!)

Csakhogy sem Novotny, sem Dubcek, sem senki nem volt olyan naiv ebben azországban, hogy elhitte volna Brezsnyev szavait, vagyis hogy ez valóban: „Csakis ami dolgunk”. így aztán a kongresszus egyetlen valódi hozadéka, hogy Ota Sik itt ismertette először gazdasági reformterveit. Novotny és társai viszont továbbra is apárt élén maradtak, s a kongresszus után új aktivitásba kezdtek. Hajszát indítottaka leginkább hangoskodó írók ellen, a szakszervezetek és az ifjúsági mozgalom élére pedig saját, megbízható embereiket ültették.

A változások igényét azonban már nem lehetett elfojtani. Az írók nyomán mostmár az egész reálértelmiség aktivizálódott, és Ota Sik mellé állt, hogy az ország kínzó közellátási zavarait enyhítse. A miniszterelnök Jozef Lenártban is újraéled a régi„baíás szellem”. Minden vonalon úgy tűnt, hogy végre a szavak helyébe a valódi tettek lépnek, s erre Novotnyék csakis a politikai cselszövés fogásaival, rendőrségimegfélemlítéssel, durva kádercserékkel válaszolhattak.

írásomnak nem lehet célja azoknak az éveknek a mélyreható elemzése, bár jóltudom, hogy ennek híján aligha nyújthatok mindenki számára érthető, elfogadhatókorrajzot. Sem az események szimpla felsorolása, sem a folyamatok hústalan, vértelen felvázolása egymagában nem keltheti életre az elmúlt korokat, azt a valóshelyzetet, amelyben az emberek akkor éltek, cselekedtek vagy tétlenkedtek, szerettek és szenvedtek. A mi életünknek ez volt az a korszaka, amikor ebben az országban szinte mindenki valamilyen módon „fészkelődni” kezdett, akkor is, ha nem tetszett.

A Csemadok is ekkor ébredt önmagára. A nagy csallóközi árvíz során (1965)még a hadsereg mentőalakulatai sem boldogultak a Csemadok-vezetés új garnitúrájának segítsége nélkül. Nemzedékcsere? Igen! „Lenn” megtörtént az, ami „fenn”még meg nem történhetett, mert ott mások voltak a cselekvés feltételei és szereplői.

A Csemadok IX. országos közgyűlése előtt a központi vezetésben egyfajta „szimbiózis” alakult ki az „alapító tagok” és köztünk. Ennek kezdeteiről már előbb is szóltam, amikor az írók, irodalmunk általános térhódításáról, térnyeréséről szóltam aCsemadok életében és vezetésében. Most azonban már nem csupán az ő szerepvállalásukról volt szó, hanem az egész felnövekvő értelmiségünk szinte minden rétegének szerepvállalásáról. Pedagógusok, néprajzosok, mérnökök, agronómusok,jogászok, orvosok, történészek, újságírók, színészek, képzőművészek aktivizálódásáról. Elegendő, ha az érdeklődő kezébe veszi a szervezet IX. országos közgyűléseelőtt megjelent Adalékok a Csemadok munkájához című kiadványt, s megnézi annak első oldalán az összeállítók névsorát, rögtön látja az alapvető változást.

Friss vér áramlott szét a szervezet életében, s ez életerővel telítette, töltöttemeg az egész szlovákiai magyarságot. Vidéken járva bármerre mentünk, mindenütt a saját nemzedékünk tagjaival találkoztunk, akikkel könnyen szót értettünk. Belőlükmár hiányzott az a nyomasztó félelem, amely a háború után az egész szlovákiai magyarságot közel két évtizedre megbénította. Mertek szólni, mertek cselekedni.

Hogy az egész akkori helyzetet feleleveníthessem, talán nem árt, ha megemlítem Dobos László akkortájt elhangzott példázatát, amely valamilyen módon megmaradt emlékezetemben. Dobos, már nem tudom, hol, talán a Zselizi NépművészetiSzemle megnyitóján a török idők végnapjait idézte hallgatói elé mondván, hogy a150 évig tartó török uralom vége felé nyugtalanító hírek érkeztek Isztambulba. Amagyarországi bégek arról írtak szultánjuknak, hogy míg azelőtt a magyarok lehajtott fővel, engedelmesen adóztak, némán robotoltak, mostanában egyfolytában dalolnak, táncolnak, mulatoznak. Bizonyára készülnek valamire, de nem lehet tudni,hogy mire. „Daloljunk, táncoljunk hát mi is! Eleget szomorkodtunk!” – fejezte be beszédét Dobos László, hatalmas taps kíséretében.

Ez a példázat jól illett akkori helyzetünkre, s tükrözte azt a hangulatot, amelybena Csemadok IX. országos közgyűlése 1966. november 18-án összeült. A szervezeten belül akkor már kialakultak a különböző táborok, s köztük egyfajta kommunikációs béke honolt. Nem akarta senki a másikat legyőzni. Ennek megfelelően a közgyűlésen is (az egyetlen Lőrincz-Koczka-konfliktust kivéve) békés, építő szelleműeszmecsere folyt, s a központi szervekbe további fiatalokat választottak. Most máraz egyre szaporodó ifjúsági klubok képviselői közül is.

Dobos László személye ekkor már nem csupán az irodalmi életben, hanem aCsemadok vezetésében is egyre meghatározóbb lett. Hogy Lőrincz Gyula és társaimiként nézték szerepének, népszerűségének gyors növekedését, sohasem tudjukmeg pontosan. Vannak bizonyos jelei annak, hogy Lőrincz maga is a változások pártján állott, s ez okozhatta, hogy a párt XIII. kongresszusán „vele is elszaladtak a lovak”, s kivételesen bátor fellépésével a nemzetiségi kérdésre terelte a politika figyelmét. Személyiségének megítélése azonban alapos vizsgálódást igényel. Tény,hogy vele a vitánk soha nem öltött olyan radikális formát, mint Dénes Ferenccel,Varga Jánossal vagy Fábri Istvánnal. Általában elfogadta újító jellegű javaslatainkat,s azt továbbította a párt vagy az állami szervek illetékeseihez. Egyetlen kivétel az1968-as márciusi nyilatkozat körüli huzavona, de arra majd a megfelelő helyen mégvisszatérek.

Bennünket azonban akkor már más körülmények nyugtalanítottak. Jóformán valamennyien olyan szlovák kulturális közegben dolgoztunk, ahol naponta éreztük, tapasztaltuk, hogy Novotnyek minden makacskodasa ellenére elkerülhetetlen az ország föderatív átszervezése. A pártból kizárt Gosiorovsky elképzelései szinte minden szlovák társadalmi réteget meghódítottak. Akárcsak egykoron Hlinkáék autonomista törekvései, most a föderáció kiharcolása vált a szlovákság szívügyévé, s tőlünk, magyaroktól is elvárták, hogy e nemzeti vágyuk megvalósításában támogassuk őket. Mi ezt a támogatást becsületben, emberi kötelességünknek tartottuk. Erre kötelezett évszázados sorsközösségünk és az a remény, hogy most az egyszerkülső „tutorok” nélkül a mi legsajátosabb közös ügyeinket is könnyebben, nagyobbmegértéssel rendezhetjük.

Bennünket legfőképp az nyugtalanított, hogy ezekre a történelmi változásokra aszlovákiai magyarság egyáltalán nem volt felkészülve. Magára hagyatva, elzárva avilágtól még azt se érzékelte időben, ami a legsajátabb ügye. Dolgait idegenek intézték, avagy olyan emberek, akik maguk sem tudtak többet a körülöttük zajló mindenségről, mint maga a nép. Mai szóhasználattal élve: hiányzott a politikai elitje,szellemi élete, értelmisége pedig még mindig gyermekcipőben járt. Intézmények híján semminek sem volt felelős gazdája: jövendőnk is csupán a vágyainkban élt.Ugyanakkor a reformerek kétségbeesett bizonyosságával éreztük, nekünk is színtkell vallanunk, konkrét tervekkel kell a nyilvánosság elé lépnünk. Vagyis formábakell öntenünk mindazt, ami az ötvenes évek elejétől a változtatás vágyaként „mocorgott” bennünk. Ami ott volt beadványainkban, benne lüktetett szűnni nem akarósajtóvitáinkban (Új Ifjúság, Irodalmi Szemle, Hét) s elkísért irodalmi estjeinkre, íróolvasó találkozóinkra.

De hát mit tehetett néhány, a népéért felelősséget érző író, újságíró, néptanító,Csemadok-tisztségviselő? Amint később kiderült, nagyon is sokat, ha tudja, hovámerre kell indulnia, ha közös akarat lüktet bennük, ha tudják, kikre számíthatnak,kikre nem, s ha törekvéseikhez megbízható, befolyásos szövetségeseket, támogatókat szereznek. A mi esetünkben ez konkrétan azt jelentette, hogy ügyeinket a szlovákság ügyéhez kell kapcsolnunk, s együtt kell előbbre jutni.

Vagyontalanok sem voltunk teljesen. Már az előző hadakozásaink során sok minden gyűlt össze tarsolyunkban. Tanulság és tapasztalat, „közéleti mozgásképesség”. Ott volt már tarsolyunkban az „arányos képviselet elve”, melyet először az ifjúsági mozgalomban érvényesítettünk, majd a Csemadok javaslataiban preferáltunk. Ott volt a nyelvek egyenrangúságáról és egyenjogúságáról megformált hitvallásunk, melyért a beadványainkban hadakoztunk. Ott volt elkötelezett fáradozásunka magyar és a szlovák nemzet történelmi megbékéléséért. És végül, de nem utolsó sorban ott volt nagy víziónk, melyet a történelem legszörnyűbb éveiben Fábry Zoltán rajzolt a borús égre: hazánk, Európa.

Néhányan közülünk valóságos szakembereivé váltak a nemzetiségi kérdésnek,ügyintézésnek. Voltak, akik a múlt történelmi tanulságait fürkészték szívesebben,voltak, akik a jelen politikai történései közt csetlettek-botlottak. Valamilyen módonmindkettőre szükségünk volt. Tudtuk, hogy a föderatív államrendszerbe harmonikusan beilleszkedő államjogi megoldás számunkra a nemzetiségi autonómia lenne.Csakhogy akkor az autonómia szót még kiejteni sem lehetett a szlovák barátainkelőtt. Közel évszázados elérhetetlen nemzeti vágyaik sűrűsödtek e mitikus szóba:autonómia. Az ő szemükben az autonómia azonos volt a nemzeti függetlenséggel,önállósággal, a totális önrendelkezés jogával, s valójában a föderális berendezkedés is csupán lépés volt ebbe az irányba. Tudta ezt Novotny, és tudták a csehek is.Ezt dörögte Minác szava: „Itt egy nemzet él”, melynek nincs saját állama. Ez az állam egyszer már szerencsétlen történelmi körülmények közt (Hitler jóvoltából) létezett, de aztán a csehek ismét gyarmatosították a „szlovák föld”-et, és most ismétfelcsillant a remény az újrateremtésére.

Aki valóban „együtt élt” a szlovákság szellemi elitjével, annak mindezt tudnia illett, s ehhez kellett igazítania saját politikai szándékait.

A másik tényező, amit a politikai elképzeléseink kiművelésénél figyelembe kellett venni, hogy a magyarokkal szembeni gyanakvás nem múlt el teljesen, a magyarellenes hangulat nem tűnt el nyomtalanul. Bizalmatlan gyanúként ott lappangott amagyarok minden szándékával szemben, tehát a mi szándékainkkal szemben is. Főleg a magyarországi kapcsolatainkra figyeltek. Maga a kommunista rendszer sem engedte, hogy a szlovákok elfeledjék 1938-at, az „ötödik kolónia” vádjának bélyegeott virított minden szlovákiai magyar homlokán. Éltették ezt olyan dokumentumok is,mint a Benes-dekrétumok, a kassai kormányprogram érvényben maradt passzusai,valamint az 1948-ban született Alkotmány preambuluma, amely a müncheni és bécsi döntést intő történelmi példaként emlegette, s amelynek II. cikke félreérthetetlenül kimondta: „A Csehszlovák Köztársaság két egyenrangú szláv [kiemelés tőlem,Sz. 1] nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak egységes állama”.

Ezen a ránk nézve burkoltan fenyegető állapoton a magyarországi események hatására az 1956. évi 33. számú alkotmánytörvény úgy enyhített, hogy kimondta: „aSzlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik, hogy az egyenjogúság szellemébenkedvező feltételeket biztosítson a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárokgazdasági és kulturális fejlődéséhez” (Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal?Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony,Madách Kiadó, 1990, 78-79. p.).

Semmi mást és semmi többet. Ezt a helyzetet erősítette meg a területi átszervezést követő 1960. évi új Alkotmányi, cikkelye: „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenrangú testvérnemzet, a csehek és a szlovákok egységes állama”.A nemzetiségek tehát ismét kimaradtak az államot alkotók listájából, Csehszlovákia másodrangú állampolgárai maradtak.

Mindenekelőtt ezen a létbizonytalanságot sugalló állapotunkon akartunk változtatni, amikor elsődleges célul tűztük ki, hogy a szlovákiai magyarságot az alkotmányvédősáncai közé juttassuk. Hogy egyszer s mindenkorra megszűnjék a politika szeszélyes széljárásától függő létállapota, hogy az állam stabil alkotóelemeként rendeződjék alkotmányjogi helyzete, s a politika elismert, egyenrangú, önálló szubjektumaként intézhesse életének legsajátosabb ügyeit.

Hogy mindezt miként érhetjük el, arra kerestük a helyzetünknek megfelelő megoldást. Tudtuk, hogy ilyen megállapodást a velünk együtt élő s eddig fölöttünk uralkodó csehekkel és szlovákokkal csakis kivételes történelmi helyzetben s a politikaibizalom tökéletes állapotában köthetünk.

Idealisták voltunk? Igen! De kis népeknek csakis hittel és reménykedéssel szabad a jövő szemébe nézniük.

Az a tény, hogy Gosiorovsky tervezete nem foglalkozott a nemzeti kisebbségekhelyzetének méltó rendezésével, úgy éreztük (tudományos intézmények híján), feljogosít bennünket arra, hogy elkötelezett értelmiségiekként elkészítsük saját tervezetünket, illetve arra, hogy ennek elkészítésén töprengjünk, tapasztalatokat gyűjtsünk,mintákat keressünk a megoldás lehetőségeire. Az a szovjet példa ugyanis, amelyeddig kötelezően követendő volt, mintául szolgált, időközben a hruscsovi reformokkövetkeztében megmutatta gyengéit, elvesztette kötelező érvényét, hiszen ott is újmegoldásokat kerestek.

A külföldi példák keresésének területe ily módon számunkra is kitágult. Maga eza tény is felkeltette érdeklődésünket a külföldi utazások akkor igen szűkös, de folyton táguló lehetőségei iránt. Igyekeztünk utazni, az utazás minden lehetőségét kifürkészni, kihasználni. Szerkesztőségünkből (Új Ifjúság) 1956-ban, a forradalmi események előtt adódott az első ilyen alkalom. Egy csereakció keretében a Szabad Ifjúsággal Török Elemér utazhatott Magyarországra, s nem valami szívderítő tapasztalatokkal tért haza. Az 1956-os magyarországi események után ugyancsak nem lehetett utazni. Főleg a nyugati utak váltak lehetetlenné. 1958-ban a brüsszeli Világkiállítás alkalmából ismét nyílt egy „kiskapu”, s nekem sikerült tíz napra Belgiumba„kisurranni”.

Regénybe illő utazás volt, át a két világ határán, s mindaz, amit az út során átéltem. Egynapos politikai fejtágító után, melyen felhívták a figyelmünket az „imperialisták összes csábító trükkjére”, az Ifjúsági Utazási Iroda szervezésében Prágábólkeltünk útra. A húsztagú csoportban egyedül voltam magyar, s ráadásul újságíró.Nem tudtam, hogy abban az időben, 1956 eseményei miatt, minden magyart potenciális disszidálónak néztek, s ha az illető ráadásul még újságíró is volt, hát akkormeg pláne… Nem részletezem. Csoportunk minden vezetője engem figyelt. Én voltam a leginkább gyanús figura. Ezt azonban már csak útban hazafelé tudtam meg,amikor vonatunk a chebi pályaudvarra begördült. Csoportunk vezetője, JanProcházka, aki a CSISZ KB Elnökségének a tagja volt, s ilyen minőségében „vezetgetett” bennünket, behivatott a vonatfülkéjébe, ahol már ott szorongott az egész díszes vezetőgárda. Sört bontottak, egy üveget nekem is a kezembe nyomtak, majdünnepélyesen köszöntöttek, hogy velük együtt én is hazatértem.

Nehéz lenne elmondani, hogy abban a pillanatban mit éreztem. Szemükön láttam, hogy nem hazudnak, nem is hamiskodnak. Örülnek. így derült ki, hogy egészidő alatt miattam „aggódtak”. Én pedig valóban csináltam néhány olyan húzást,hogy azt hihették, többé a színemet sem látják. Egész napra leléptem tőlük, hogymást is lássak, ne csupán a Világkiállítást.

Ilyen különös körülmények közt ismerkedtem össze Jan Procházka cseh íróval,akinek Zöld látóhatár című regénye Hubik István fordításában 1960-ban jelent megmagyarul. Ő volt a csoportunk vezetője, s ezt a tisztséget mint a CSISZ KB Elnökségének tagja látta el. Nem tartozik írásom közvetlen mondanivalójához, de elárulhatom, hogy Procházkával később is találkozgattam. Ha Prágába mentem, gyakranmegkerestem, s egy-egy pohár sör mellett sok hasznos információt szereztem tőle.Többek közt ő adott tippet arra, miként intézhetem el Cselényi László párizsi utazását.

Visszatérve az én belgiumi utazásom politikai hasznára, talán nem árt, ha elmondom, hogy utamról terjedelmes beszámolót írtam az Új Ifjúság hasábjain, de abban szinte egyetlen szót sem ejtettem Belgium nemzetiségi viszonyairól, pedig az a„más”, ami miatt csoportomtól itt-ott elszakadtam, éppenséggel ez a kérdés volt.Csakhogy a tapasztalataim haszna a flamand-vallon-német együttélésről csupán„belső használatra” jelentett hozadékot, hiszen itthoni csatározásainkban arra,hogy Brüsszelben még a villamosmegállók táblái is kétnyelvűek, vagy hogy Liegeben csakis olyan ember lehet állomásfőnök, aki a vallon nyelven kívül a németet isszóban, írásban egyaránt bírja – nem lehetett hivatkozni. A kapitalista példa ugyanis abban az időben a csehszlovák nemzetiségi politika számára semmiképp semszolgálhatott követendő példának. Tehát mi sem hozakodhattunk vele elő.

így aztán minden álmodozásunk ellenére, a szegény ember vízzel főz elve alapján innen-onnan csipegetve, lassan gyűjtögettük külföldi tapasztalatainkat. Az igazság ugyanis az, hogy nemzedékem tagjai hosszú évekig az akkor barátinak mondottszocialista országokba sem utazhattak szabadon. 1964 végén csupán kivételes alkalmakkor, kivételes körülmények közt kelhettünk útra. Az embereknek nem volt útlevelük, s ebben mi, újságírók sem számíthattunk kivételnek. Szerkesztőségünkből Sztálin és Gottwald halála után elsőnek Kardos István utazhatott a bukaresti Világifjúsági Találkozóra 1953-ban. Utazásának újságírói haszna jóformán nulla. Pedignagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy miként élnek az erdélyi magyarok. Csak hátKardosnak, kék ingbe öltözve, mindenütt együtt kellett menetelnie a többi fiatallal,s egyetlen pillanatra sem szakadhatott el csoportjától.

A varsói VIT-re 1957-ben én utaztam. Reám már nem húztak uniformist. Szabadon kószálhattam az akkor még félig romos Varsóban. Itt találkoztam először SütőAndrással. Akkortájt ő volt a romániai Ifjúmunkás főszerkesztője, s nekünk az volta szándékunk, hogy az összes határon túli magyar ifjúsági lappal kapcsolatot teremtsünk, együttműködést építsünk ki. Sajnos a találkozásunk csupán néhány percesre sikerült. Az ok: Nicolae Ceausescu. Ő volt akkor a román ifjúság vezére, s vezéri hajlamai már akkor is túltengtek. Sajtóértekezletet tartott, azon futottam összeSütővel. Úgy terveztem, hogy utána jól elbeszélgetünk. Csakhogy ember tervez, az„istenek” végeznek. Ahogy a sajtóértekezlet befejeződött, Ceausescu egész kíséretével a terem kijárata felé indult. Útközben megpillantotta Sütőt, amint velem tanakodott. Intett a fejével, hogy Sütő kövesse. Sütő nem tehetett mást, kezet nyújtott,és követte. Minden további kísérletem hiábavalónak bizonyult, hogy ismét találkozzunk.

Az Ifjúmunkással később sem sikerült intenzív kapcsolatot kialakítanunk. EgészErdély sötét elzártságba burkolódzott. Semmi közelebbit nem tudtunk az ottani magyarok életéről. Pedig amikor Gosiorovsky föderációs tervezetét megismertük, elsőnek rájuk gondoltunk. Az erdélyi Magyar Autonóm Terület politikai berendezése,amely egy időben a boldogság szigetének tűnt számunkra, amely a hatvanas évekközepére átszabva Maros Magyar Autonóm Tartománnyá alakult. Novotny területi átszervezéséhez hasonlóan azt is 1960 végén szabták át, hogy ne legyen annyira magyar és túlzottan autonóm. Alkotmányának tetszetős szövegét sikerült megszereznünk, de hogy a valóságban miként festett, arról csak jóval később szereztünk értesüléseket.

Időközben a pártközpontba küldött beadványainkról folytatott vitáink során többjel arra figyelmeztetett, hogy érdeklődésünket Jugoszlávia felé fordítsuk. Jugoszlávia Hruscsov emlékezetes 1956-os belgrádi Canossa járása óta ismét a „nagy szocialista család” megbecsült tagja lett. Megnyitotta kapuit előttünk, de NovotnyékSlánsky rehabilitásának elodázása miatt különösebben nem szorgalmazták a közeledést. Ezért itt is a szlovákok voltak a kezdeményezők. A Matica slovenská megalakulásának 100. évfordulóján (1962), meghívták nagy testvérszervezeteik, aszerb, a horvát, a szlovén matica képviselőit az ünnepségekre. Novotnyt többek között ez is bosszantotta, s közrejátszhatott abban, hogy botrányos módon nem fogadta el a szervezet évfordulója alkalmával számára készített ajándékokat.

Visszatérve a mi ügyeinkre: a pártközpontban folytatott vitáink során (kétnyelvűoktatás, kétnyelvű közigazgatás stb.) vitapartnereink gyakran hivatkoztak a „bevált”jugoszláviai tapasztalatokra. Mi viszont azokban az időkben a jugoszláv nemzetiségi politikát csupán újságokból ismertük. Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője teremtett elsőként élő kapcsolatot az újvidéki Fórum Könyvkiadó vezetőivel, így érkezett hozzánk látogatóba Bogdánfi Sándor, a Magyar Szó szerkesztője1964 nyarán. Bogdánfi látogatása évekre szóló élményt jelentett, melynek irodalmi hangot később ugyancsak Dobos László adott (Jugoszláviai útijegyzetek. Irodalmi Szemle, 9.évf. [1966] 1. sz. 2-7. p., 3. sz. 205-215. p.). Ezekben az írásokban, melyekbenaz író jugoszláviai tapasztalatait foglalja össze, fellelhetjük mindazt a szellemi lázt,türelmetlen keresést, várakozást, amelyben akkor éltünk. Útirajz, mely korrajz, pontos, szuggesztív diagnózis az akkori Balkánról és rólunk, ahogy kínzó szomjúsággala világra rámeredtünk. Elénk tárul a Balkán: a tömény nemzeti sorsok, az egymásnak feszülő ellentétek, a bizalmatlan gyanakvások misztikus és misztifikált világa.Széchenyi István és Wesselényi Miklós járhatta ily módon a reformkor idején Angliát, hogy hazája számára valami hasznosat felfedezzen.

így kezdődött, kissé romantikus körülmények között, Jugoszlávia nemzetiségi viszonyainak fürkészése. Akárcsak a jól felszerelt laboratóriumban, együtt volt itt minden. Megoldás és megoldatlanság. A negyvenes évek végén sztálini béklyóból szabadult országban nem volt kötelező a szovjet minta. Saját szükségleteikhez igazodtak a politikában, az ország belső igazgatásában. Nem fordítottak hátat a szocializmusnak, a marxista ideológiának, de nem követték a sztálini elveket. Egyfajta új alternatívát kínáltak az akkor formálódó „harmadik világ”-nak, melynek országai, akárcsak ők, féltek a Szovjetunió halálos ölelésétől. Ez a különválás vonzotta a szlovákokat is, s tette lehetővé számukra az ottani csatangolást.

Erre viszont nekünk is végtelenül nagy szükségünk volt. Bogdánfi mint „hírnök”érkezett közénk. Inkább volt bohém jó barát, mint a nemzetiségi kérdés szakszerűismerője. Nem csoda hát, hogy a közvetítésével Jugoszláviába utazó Dobos Lászlóegy életre szóló élménnyel, tapasztalattal tért haza első útjáról.

Az Új Ifjúság szerkesztősége is Bogdánfi közvetítésével vette fel a kapcsolatot azÚjvidéken megjelenő Képes Ifjúság szerkesztőivel, akik hozzánk hasonló fiatal írókvoltak. Kölcsönös látogatásaink, utazásaink nem csupán írói tapasztalatainkat, elképzeléseinket gyarapították, hanem a nemzetiségi sors mindennapi élettapasztalatait is. Hasonló indíttatású, szándékú emberek ismerkedése, barátkozása volt amienk. Velük mérhetetlenül jobban jártunk, mint az erdélyi magyarokkal. (Időközbenugyanis üdülőkként Romániába is eljutottunk.) Jugoszláviában minden esetben akölcsönös bizalom, nyitottság légkörében tanakodtunk a nemzeti sorsunk, nemzetiségi létünk legintimebb részleteiről.

És éppen a rokon sorsunk kölcsönös megismerése terén értek az első meglepetések. Hosszú ideig úgy hittük, hogy a szlovákiai magyarság háborút követő sorsa volt a legtragikusabb a határon kívül rekedt magyarok közül. A tények azonbanegészen másról árulkodnak, s nagy kár, hogy mindmáig nem készült tudományosösszehasonlítás ezekről a döbbenetes időkről. Panaszainkat hallva vajdasági barátaink rettenetesnél rettenetesebb élményeikkel próbáltak „vigasztalni” bennünket.Nálunk a háború végén nem születtek „elnöki dekrétumok”, kitelepítési listák, nemnyírtak kopaszra senkit, nem folytak „reszerbizáló” akciók. Jugoszláviát Tito partizánjai szabadították fel, s azok mihelyt egy-egy magyar falut a hatalmukba kerítettek, nyomban összeszedték azokat az egyéneket, akik a „Horthy-megszállás” idején„nagyon ficánkoltak” a magyarságukban, falhoz állították őket, és puff, lelőtték. Ehhez képest Benes a vajdasági barátaink szemében „civilizált” európai pancsernektűnt.

A másik meglepetés, amely barátaink beszámolói alapján bennünket ért, hogyami ezután következett, az is teljesen másképp festett, mint nálunk. Jugoszláviábaneszük ágába sem jutott bezárni a magyar iskolákat, elűzni a magyar értelmiségieket stb. Egy ideig a nemzetiségi politika terén, más szellemben ugyan, de mindenugyanúgy folytatódott, mint a háború előtt. Újítgatni csupán később kezdtek, azt islegfőképp 1956 után. Az újítgatások „szelleme” persze akkor is más volt, mint nálunk.

Ennek az éjszellemű nemzetiségi politikának a valódi okait a sajátos jugoszlávrealitásokban, Jugoszlávia sajátos nemzetközi körülményeiben kell keresnünk. Ennek taglalása, elemzése azonban aligha lehet jelen írásom célja. Csupán egyetlenmozzanatra szeretnék rámutatni. Jugoszlávia viszonya Magyarországhoz és a magyarsághoz több okból (Rajk-per stb.) másképp alakult, mint a többi szocialista országhoz. Ez is tarkította azt a színes, változatos képet, amelyet Jugoszláviában megismertünk. Jugoszlávia föderatív köztársaság volt (ez tette vonzóvá a szlovákok számára). Minden tagköztársaságban más-más módon viszonyultak a nemzeti kisebbségekhez. Horvátországban például létezett egy Csemadokhoz hasonló kulturálisszervezet, Szerbiában ilyen szervezet nem volt. Szerbiában léteztek regionális autonómiák (Vajdaság, Koszovó), amelyek legfőképp a nemzetiségek által lakott területekhez igazodtak, s ezek a demokratikusan választott közigazgatási szervek irányításával működtek stb.

Az alapelv azonban mindenütt közös volt: az önigazgatás elve. Ennek a bűvösszónak az igazi értelmét újdonsült barátaink – túlságosan leegyszerűsítve persze azzal magyarázták, hogy elsősorban a nemzeti kisebbségek önvédelme szempontjából hasznos, mert kordában tartja a többségi nemzet asszimilációs mohóságát.Ily módon a kisebbségvédelem valójában törvényekkel támogatott önvédelem,amelynek intézményesítését magukra a kisebbségekre bízzák. Ők tudják a legjobban, mire van szükségük nemzeti megmaradásuk érdekében. A nemzeti többségekdolga, hogy ezt alkotmányosan biztosítsák.

Az önigazgatás elve nemcsak mint tetszetős minta tűnt szimpatikusnak számunkra, hanem azért is vonzott, mert alkalmazása során szabad kezet biztosítottvolna számunkra. Sajátos helyzetünkhöz és viszonyainkhoz igazíthattuk volna.

Barátaink, akik hozzánk hasonlóan maguk is fiatal írók voltak, nemcsak saját regényeikkel, versesköteteikkel ajándékoztak meg, hanem az önigazgatás elvénekszakirodalmával is elláttak. így jutott birtokunkba többek közt a nagy „revizionista”,Andrej Kardej: A szlovén nemzeti kérdés fejlődése című vaskos kötete, Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában című műve, a legújabb jugoszláv Alkotmány, valamit a Vajdaság Autonóm Tartomány Statútuma.

Tehát volt mit tanulmányozni, volt miről idehaza egymás közt tanakodni, vitatkozni, hogy a saját véleményünket kialakíthassuk. Csupa tetszetős nemzetiségpolitikaiintézkedés, rendelkezés, elképzelés szövege került a birtokunkba. Közülük azonban, amint már mondottam, leginkább az önigazgatás elve ragadta meg a figyelmünket, amely egyfajta önrendelkezést, autonómiát biztosított a nemzeti kisebbségekszámára anélkül, hogy a szlovákok szemében oly riasztó és misztikus „autonómia”szót egyszer is ki kellett volna ejtenünk a szánkon. A szlovák barátainkkal folytatotttanácskozásaink, konzultációink során ugyanis azonnal tapasztaltuk, hogy az önigazgatás demokratikus jogának megadása, számukra se teljesen elfogadhatatlan.

Ezeket a konzultációkat elsősorban Dobos László folytatta. Ő volt közöttünk az,aki az előző évek során, de legfőképp az írószövetség III. kongresszusán történt emlékezetes felszólalása után bensőséges, baráti kapcsolatokat teremtett olyan neves írókkal és befolyásos személyiségekkel, mint Vladimír Minác, Miroslav Válek,Ctibor Stítnicky, Juraj Spitzer. Ám ezekről a kapcsolatokról ő mondhatna a legtöbbet, hiszen egyfajta politikai konspiráció részét alkották, s erről az akkori viszonyokközt, „biztonsági okok” miatt, egymás között sem sokat beszéltünk, bár kölcsönösen tudtunk róluk, hiszen ilyen kapcsolataim nekem is voltak. Az én kapcsolataimazonban elsősorban az ifjúsági mozgalomra, valamint a Smena szerkesztőségére éskiadóvállalatára korlátozódtak, de bőven akadtak köztük olyan személyek is, akikidőközben az ifjúsági mozgalomból a politikai, társadalmi élet felsőbb régióiba távoztak, s ott lehettek ügyeink intézésében a segítségünkre.

Mondanom sem kell, hogy mindez többnyire önmagától, spontán módon történt,hiszen a hétköznapi életben sem különültünk el a szlovákoktól. Többen évekig, családostul együtt laktunk az YMCÁ-ban, az Új Szó szerkesztői pedig a Tatra Szállóban,hiszen szinte mindannyian vidékről érkeztünk Pozsonyba. Ezeknek s az ehhez hasonló személyi kapcsolatoknak az igazi hasznát leginkább 1968-ban láttuk, amikora Matica slovenská ,jóvoltá”-ból ismét fellángolt a szlovák nacionalizmus, s egyfajta politikai támaszra szorultunk dolgaink intézésében.

Az 1967-es esztendő azonban még másképpen volt nyugtalan. Nem lehetett tudni, hová, milyen irányba fejlődnek a politika megoldatlan dolgai. Amint már mondtam, a XIII. pártkongresszus bizonytalan döntései nyomán 1967 januárjában mégNovotny lendül támadásba. Saját embereit ülteti fontos pozíciókba, s hajszát indítaz „engedetlen” írók ellen. A Szlovák írószövetség éléről eltávolítják Stítnickyt ésSpitzert, ami bennünket is érzékenyen érint. Az ifjúsági mozgalom élére Zavadilt ültetik, s ez a szlovákiai központban is félelmet kelt. Emlékszem, az ifjúsági szervezet prágai kongresszusára még úgy vonult be Novotny, mint valami istenség, de atanácskozáson ott van már a diákszervezet önállóságát követelő Jirí Müller is, akivel magam is hosszan elbeszélgettem dolgainkról.

Nemcsak ezek az események, hanem a körülöttünk rajzó, szaglászó rendőrök isóvatosságra intettek. El tudom képzelni, hogy zajos kávéházi vitáinkból sok mindentmegtudtak, s azt jelentették feletteseiknek, azok pedig az Államvédelmi Bizottságnak, melynek élén akkor még Novotny állt. írott dokumentummal nem szolgálhattak,mert ilyen akkor még nem született. Elképzeléseink a jugoszláv példák nyomán akkor öltöttek végleges formát, de semmi nem ösztönzött arra, hogy azokat papírravessük. így aztán sem Novotnyéknak, sem az erősödő szlovák nacionalizmusnaknem adtunk okot, nem adtunk alkalmat a magyarellenes támadásokra.

Vártunk a kedvezőbb alkalmakra, jobb időkre, melynek első fuvallata 1967 októberében és decemberében érintett meg bennünket. Ám ez a fuvallat már 1968 frissszellemének, tettekre serkentő fuvallata volt.

Liszka József: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban?

Fejtegetésem főcímét Komoróczy Géza okos könyvétől (Komoróczy 1995) kölcsönöztem, s habár az látszólag(!) legfeljebb kevés kapcsolatban áll az alább elmondandókkal, talán – s remélhetőleg, ez azért majd kiderül – a cím mégsem volt teljesen öncélú.

Gabriela Kiliánová egy néhány esztendeje megjelent írásában (Kiliánová 2000,132-139) a 19. század egyik szlovák folklórgyűjtője hagyatékának rendszerezéseközben fölvetődött gondolatait osztja meg az olvasóval. Frantisek Sujansky(1832-1907), római katolikus pap, aki egész habitusában, tevékenységében például a mi Majer Istvánunkra is emlékeztet (Liszka 2000, 134-135), folklórgyűjtéseketis végzett, elsősorban az északnyugat-szlovákiai szülőfalujában, Rajecban és környékén, valamint a későbbi, közép-szlovákiai működési helyein. Kiliánovának feltűnt, hogy a Sujansky által feljegyzett prózai népköltészeti anyagban, de akár a népdalokban, közmondásokban sem fordultak elő más, a szlovákkal együtt élő népekre (magyarokra, németekre, zsidókra, cigányokra stb.) vonatkozó utalások, esetlegmás nyelvű betoldások, holott „Sujansky Szlovákia területén gyűjtött, ami abban azidőben multietnikus és multikulturális volt”. Most – miközben jótékony szembehunyással elnézzük azt az anakronizmust, miszerint „Szlovákia területén gyűjthetettvolna”, tudván, hogy a helyes és történetileg korrekt meghatározás a „mai Szlovákia területe” lenne – egyet kell érteni a megállapítással, hozzátéve: ez a terület mais multietnikus, s talán multikulturális is (utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, dehát ez többek között distancia kérdése is). Még az 1980-as években, Kiszucábanvégzett terepmunkája során – folytatja Kiliánová – saját maga még bőségesen tudott ilyen, más etnikumokkal összefüggésbe hozható szövegeket feljegyezni. Nyilvánvaló tehát, hogy Sujansky az ilyen jellegű szövegeket vagy föl sem jegyezte, illetve ha mégis, a publikációi előkészítése során selejtezte ki őket. Kiliánová végkövetkeztetése: „a nemzeti kultúra konstrukciójáról lenne szó, amely egy aránylag zártrendszer, s amely egyszersmind rögzíti is a magunkfajta és az idegenek közti határokat? A fentiek szellemében a szövegek gyűjtője, összeállítója és kiadója tudatosan a ‘mieinktől’ gyűjtött s talán a ‘mieinkről’ szóló elbeszélésekre összpontosít. Eza hozzáállás a továbbiakban a másoknak (akár mint szubjektumnak, akár mint objektumnak) a 19-20. század fordulója körüli élő folklórtradíciójáról megkonstruáltképből való kihagyásában, kitörlésében is megnyilvánulhat”. Azzal a meggyőződéssel zárja fejtegetéseit, hogy a nemzeti koncepciók ma is gyakran befolyásolják afolklórgyűjtéseket. Rendkívül fontosnak tartom Kiliánovának ezt a rövid eszmefuttatását, hiszen a 21. század küszöbén végre itt és most(!) szembenéz és szakit a néprajz nemzeti keretek közé bezárkózó 19. századi terhes örökségével.

Mi a helyzet viszont, ha szétnézünk saját házunk táján? A szlovákiai magyar néprajz vajon milyen mértékben nézett szembe e 19. századi örökséggel? Megpróbálte már egyáltalán szembenézni vele?

Mivel a következőkben „elrettentő” példaként felhozandó írások szerzőinek jószándékában nincs okom kételkedni, s megbántani sem szeretném őket, ezért akövetkezőkben nevesítetlenül, sőt a bibliográfiai koordinátáik megadása nélkül említem őket. Végső soron, ha nem is korlátlan mértékben, de mégiscsak viszonylagnagy számban gyarapítható, bizony, sajna általánosítható példák ezek.

Egy zoborvideki magyar szöveges folklórgyűjtemény összeállítója az egyik mondatípusról nem is olyan régen elcsodálkozva állapította meg, hogy az egész magyarnyelvterületen csak és kizárólag Nyitra környékén ismeretes. Az előfordulás ezen„elszigeteltségéére szerzőnk nem talált magyarázatot. Viszont még kérdéskéntsem vetődött föl benne (legalábbis ennek könyvében semmilyen tanújelét nem adta), hogy esetleg a környező szlovák falvak szöveges folklóranyagával kellene kutatási eredményeit összevetnie. Azokkal lehet, hogy mutatna hasonlóságot. Ehhezpersze ismerni kellene ezt a szlovák anyagot is. Az utóbbi hónapokban kettő, szintén a Zoborvidék „magyar” hiedelemalakjairól írott tanulmány került a kezembe. Ittis hasonló „rezervátumszemlélet”-tel van dolgunk: az még hagyján, hogy a dolgozatok úgy kezelik a kutatott településeket, mintha azok homogén magyar lakosságúak lennének, a környező szlovák falvaktól meg legalábbis egy berlini fal választanáel őket, de még az írások végén felvetett, jövőben elvégzendő feladatok sorábansem látták indokoltnak figyelmeztetni az interetnikus kapcsolatok kutatásának fontosságára.

A közelmúltban lektoráltam egy kéziratot, amely Ipoly-menti legények két világháború közötti katonakönyveit adja közre. A lektorálás során csak a szerző által legépelt, magyar nyelvű verseket, dalokat láttam. Már a kötet megjelenése után kerültek a kezembe a szóban forgó katonakönyvek fénymásolatai. S ezekből legnagyobbmeghökkenésemre kiderült, hogy a magyar többségű bejegyzések mellett szlovákés cseh nyelvű emlékversek, rigmusok is szerepelnek e gyűjteményekben. Mivel akötet szerzője magyar, s a magyar „népi kultúra értékeinek a mentése” volt nyilvánvaló célja, a más nyelvű szövegeket jóhiszeműen (gondolván: ezek nem a magyarnépi kultúra részei) nemes egyszerűséggel kihagyta a publikációból…

Az elmúlt években nagy sikerrel „tájolt” a szlovákiai magyar tájak jellegzetes(vagy annak vélt) viseleteibe öltöztetett babák kiállítása. A rendezvénysorozatot kísérő élénk sajtóvisszhang alig néhány kivételt leszámítva, „felvidéki népviseleti babák” (kiemelés tőlem, L. J.) kiállításáról adott hírt. E cikkek, híradások íróiban tehát fel sem vetődött, hogy a „Felvidék” (már ha egyáltalán pontosan körvonalazható ez a térség, amit kötve hiszek) multietnikus régió, s nem csak magyarok lakják,amint ezek a sajtótermékek sugallták. Egy, a közelmúltban megjelent néprajzi „falumonográfia” recenzense ismertetése végén felveti, hogy „a könyv egyes fejezetei kellő szelektálással – a valaha elkészülő felvidéki néprajzi tankönyv értékes elemeit alkothatják” (kiemelés tőlem, L. 1). Ebben az esetben is példaértékű, hogy a cikkíró „felvidéki” alatt természetesen magyart ért, mintha a „Felvidék”-en más etnikum nem is élt volna, illetve élne a magyar mellett. Bizony jó ötlet: kellene egy „felvidéki néprajzi tankönyv”, amely azonban egymás mellett mutatná meg a magyar, aszlovák, a cigány, a zsidó, a német, a ruszin és így tovább népi kultúrát. Tekintsükezt akár egy újabb kihívásnak! Állítsunk össze egy olyan (tan)könyvet, amely Szlovákia 21. századi etnikumai népi kultúráit mutatja be: azonosságaikban és különbözőségeikben egyaránt.

Annak idején, amikor Julián Grocesku, román irodalmár plagizálással vádoltameg Kriza Jánost a Vadrózsák c. népköltési gyűjteménye néhány balladája kapcsán(hogy tudniillik azokat Kriza vagy munkatársai románból fordították volna), az erdélyi magyar gyűjtő a Fővárosi Lapokban 1864-ben azzal védekezett, hogy már azértsem plagizálhatott, mivel – „elég sajnálatos, de való tény”, de – sem ő, sem munkatársai nem tudnak románul és a román kultúrát, költészetet sem ismerik (vö.Kriza 1982, 75). Ha valaki manapság felüt egy szlovákiai magyar néprajzi munkát,akkor ezek zöme (tisztelet a kivételnek), mintha azt a „sajnálatos, de való tényt” támasztanák alá, mintha szerzőjük a szlovák nyelvet nem beszélné, a szlovák kultúrát nem ismerné. Van egy óriási különbség persze: amíg Kriza legalább „sajnálatos”nak minősítette tudásbeli hiányosságait, a mi szerzőinkben, ez – legalábbis úgy tűnik – föl sem vetődik problémaként.

Nagyon sokszor elmondtam már, de komolyan gondolom, ezért megismétlem: azinteretnikus vagy interkulturalis kapcsolatok kutatásának fontosságát rengeteg érvtámogatja, s ezek közül csak egy – de talán mindenki számára elfogadható! – az,hogy saját kultúránkat sem ismerhetjük meg a maga valóságában és történetiségében, ha nem vagyunk tisztában a velünk együtt vagy szomszédságunkban élő népekkultúráival. Közismert tény, térségünk a történelem során rendkívül széljárta, huzatos terület volt. A migrációs, asszimilációs és disszimilációs folyamatok következtében alig találni ma olyan települést vagy kistérséget, amely a kora-középkortól kontinuus lakossággal bírna. Tucatjával lehet sorolni a példákat Dél-Szlovákia-szerte elszlovákosodott magyar, ruszin, horvát vagy morva, elmagyarosodott szlovák, német, morva, illetve ruszin településekről. Ezek a népességek elsőrendűen „csak”nyelvet váltottak, kultúrát viszont nem, illetve a nyelvnél jóval lassabban és differenciáltabban. Mivel a néprajz európai etnológia kultúratudomány, nem engedhetjükmeg magunkat azt a szemellenzős luxust, hogy a mai nyelvi állapotok szerint válogassuk kutatási terepeinket. „Mintha feltámadt volna a 19. század” – kiált fel egyhelyen Komoróczy már idézett könyvében. Optimista ember lévén, én azért bízombenne, hogy előbb-utóbb csak leáldozik már az az – általam azért tisztelt és szeretett, de napjainkra idejétmúlttá vált – tizenkilencedik század…

Felhasznált irodalom

Kiliánová, Gabriela 2000. Frantisek Sujansky este raz. Krátka úvaha k dejinám slovesnej folkloristiky a jej ciel’om. In: Zuzana Profantová (ed.): Folklór a folkloristika na prahu milénia na Slovensku. Bratislava, ARM 333, 132-139.

Komoróczy Géza 1995. Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Budapest, Osiris.

142 Liszka József

Kriza Ildikó 1982. Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. In: Kriza Ildikó(szerk.): Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról.Budapest, Akadémiai Kiadó, 75. p.

Liszka József 2000. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest-Dunaszerdahely,Osiris—Lilium Aurum, 134-135. p.

Acta Ethnoloaca Danubiani

Az Etnológiai Központ Evkönyve

Lelkes Gábor: Dél-Szlovákia gazdasági fejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok

A Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum, a Szlovákiai Magyar írók Társasága, a Szlovákiai Magyar Professzorok Klubja és a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében 2004. december 15-én Somorján került megrendezésre a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Találkozó gazdasági szekciójának konferenciája Dél-Szlovákia gazdaságifejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézetben. A konferencia programját a tavaszi párkányi értelmiségi találkozón megfogalmazódott igények alapján állították össze, fokozott figyelmet szentelve Szlovákiaeurópai uniós tagságából származó lehetőségekre és a szlovák-magyar határ menti régiók együttműködésének megerősítésére. Emellett a találkozó lehetőséget nyújtott a gazdasági értelmiségiek kötetlen szakmai eszmecseréjére, a területfejlesztéssel kapcsolatos aktualitások, problémák megvitatására.

A találkozó nyitóelőadását Rechnitzer János, a Magyar Tudományos AkadémiaRegionális Kutatások Központja Nyugat-magyarországi Tudományos Intézeténekigazgatója tartotta meg a Határon átnyúló gazdasági kapcsolatok – a régiók Európája címmel. Rechnitzer János felvázolta a Bécs-Pozsony-Győr régió területfejlesztésistratégiáját, amely fejlesztési elképzelések jelentősen befolyásolják már a közeljövőben a nyugat-szlovákiai magyarság társadalmi-gazdasági környezetét.

A második előadóként Zászlós Gábor, a TriGránit Office Rt. szlovákiai elnök-vezérigazgatója szólalt fel, aki a magyarországi tőke szlovákiai szerepét, jelenléténekmértékét és ezen tőkének a két ország kapcsolatára gyakorolt hatását elemezte.Többek közt beszélt arról, hogy miként járult hozzá a magyarországi tőke Szlovákiaés Magyarország kapcsolatának erősítéséhez (a Szlovákiába 2004. június 30-igeszközölt külföldi beruházások, országok szerinti listáján Magyarország az előkelő5. helyen szerepel 22,6 Mrd Sk értékben, megelőzve olyan országokat, mint Ausztria [20,4 Mrd Sk], Csehország [16,6 Mrd Sk], USA [13,5 Mrd Sk], Olaszország [4,9Mrd Sk], Svájc [4,6 Mrd Sk] stb.).

Harmadik felszólalóként Harna István parlamenti képviselő, korábbi építésügyiés régiófejlesztési miniszter, szólt a találkozó résztvevőihez a Gazdasági kapcsolatok és kapcsolati tőke az európai gazdasági térben c. előadásában. Harna István elmondta, hogy a kapcsolati tőke (amely azokat a potenciálisan meglevő és felhasználható, tőkésíthető adottságokat takarja, melyek eredményesen hasznosíthatók aregionális gazdasági fejlesztésekben, ilyenek például a földrajzi közelség, a közös természetes régióhoz való tartozás, közös nyelv, közös kultúra, történelmi és gazdasági múlt stb.) különösen nagyjelentőségű tényezővé válhat mint Dél-Szlovákia,mint Észak-Magyarország gazdaságilag elmaradott és leszakadt területeinek hoszszútávon fenntartható fejlesztése és gazdasági növekedése szempontjából.

A konferencia negyedik előadója Szlovákia mezőgazdasági minisztere, SimonZsolt volt, aki előadásában a dél-szlovákiai mezőgazdaság helyzetét vázolta fel, kiemelt figyelmet szentelve az ország EU csatlakozásának köszönhetően felmerültuniós agrártámogatási és vidékfejlesztési lehetőségekről (mindenekelőtt a legtermékenyebb dél-szlovákiai régiókat illetően). A konferencia záróelőadását Gyurovszky László, Szlovákia építésügyi és régiófejlesztési minisztere tartotta meg Regionális fejlesztés, támogatások, kilátások címmel, amelyben a hallgatóság részletes képet kapott az uniós források 2006-ig történő pályázati kategóriáiról.

A találkozó záróaktusaként könyvbemutatóra került sor, amelyet Horváth Gyula,az MTA Regionális Kutatások Központjának főigazgatója vezetett, s a szerkesztésében készült Dél-Szlovákia c kötet mutatta be, amely Dél-Szlovákia társadalmi-gazdasági állapotát és a fejlődés különböző tényezőit tárja az olvasó elé, s amely a Kárpát-medence régiói sorozat 2. köteteként jelent meg a MTA Regionális KutatásokKözpontja és a Dialóg Campus gondozásában 2004 decemberében. A kötet szerzőinek többsége fiatal szlovákiai magyar területfejlesztő szakember, akik közül a bemutatón jelen volt és rövid észrevételeket is tett a dél-szlovákiai területfejlesztésilehetőségeket illetően Baros Regina, Hakszer Richárd, Lelkes Gábor, Roskó Péterés Szalay Zoltán.

A gazdasági értelmiségiek találkozóját 2005 kora tavaszán az értelmiségi találkozó újabb fórumára kerül sor Somorján, amelynek a témája a szlovákiai magyar oktatás lesz (különös tekintettel a komáromi Selye János Egyetem és a nyitrai magyarkar eredményeire, valamint az elmúlt években jelentősen leépült szakmunkásképzés helyzetére a dél-szlovákiai régiókban).

Simon Attila: Mítoszok és előítéletek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet konferenciája Csölösztőn

A történelem és a nyelvészet határterületein járva szervezett tudományos konferenciát a Fórum Kisebbségkutató Intézet, hiszen a Somorja mellett 2004. december 7én megrendezett tanácskozás központi témája a történelmi családneveknek a szlovák helyesírás szerinti átírása volt. Egy olyan probléma, amely már több mint 2 évtizede okoz gondot a szlovák és a magyar tudományosság képviselőinek.

A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Kisebbségi Kultúrák Szekciójának támogatásával és a Grammá Nyelvi Iroda társszervezésében megrendezett tudományos tanácskozást Bíró Ágnes, a Kulturális Minisztérium államtitkára nyitottameg, aki többek között a történészek és történelemtanárok felelősségéről beszélt,hiszen elsősorban ők azok, akiknek tenniük kell azért, hogy a köztudatot minél kevesebb a másik néppel szembeni előítélet terhelje. Az államtitkár szerint az előítéletek nemcsak a másik nemzet ellen irányulnak, hanem egyben öncsalásként, önámításként működve saját problémáinkat is eltakarják.

A megnyitó helyénvaló szavait tanulságos előadások követték. Az első előadókazokat a momentumokat igyekeztek felvillantani, amelyek a magyar és szlovák történelemtudat közötti közeledést terhelik, miközben nemcsak ezek számbavételéretörekedtek, hanem megpróbálták felmutatni azokat az alternatívákat is, amelyek által ezek kiküszöbölhetők lehetnek. Tették mindezt annak tudatában, hogy a kétnemzeti történetírás közötti szakadékokat ugyan be nem tudják temetni, hidakatazonban építhetnek.

Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének az elnöke, a dualizmus korának legsúlyosabb örökségét, az asszimiláció jelenségét járta körbe kitűnő előadásában. A korszak nagy paradoxona ugyanis, hogy noha elődeink közös hazában éltek, a mai magyarnak és szlováknak egészen más jut eszébe erről a korszakról: aszlovák köztudat az erőszakos magyarosítás időszakaként, a magyar pedig a modernizáció és a fellendülés korszakaként látja. Előadásában Szarka László az érintettidőszakkal kapcsolatos szlovák és magyar sztereotípiákat szedte lajstromba, majdfelhívta a figyelmet arra, hogy a történészek számára korai lenne bármiféle elhamarkodott következtetések levonása mindaddig, amíg a kétségkívül erős asszimilációokainak alapos társadalom- és gazdaságtörténeti jellegű vizsgálata le nem zajlott.Márpedig ez a munka éppen csak, hogy elkezdődött. Addig is fontos azonban tudatosítani, hogy sem az asszimilációt, sem pedig a modernizációt nem lehet a kor öszszéfüggéseibői kiragadva vizsgálni. Az asszimiláció és a modernizáció közötti kapcsolat ugyanis több mint nyilvánvaló.

A szlovák-magyar történész-vegyesbizottság szlovákiai társelnöke, Péter Zelenák a huszadik század vitára okot adó momentumait vette számba. Kifejtette, hogyszámos kérdésben vannak eltérések a két nemzet történészei között, a gond az,hogy még azok a témák is át vannak politizálva, amelyekben már születhetett volnapragmatikus megoldás.

Egészen más megközelítést alkalmazott Viliam Kratochvil, a Comenius EgyetemTörténelem Tanszékének metodikusa. Kratochvil, akinek egész eddigi oktatói éstankönyvírói tevékenysége az előítéletektől és ellenségképtől mentes történelemoktatás és történelemtankönyvek megteremtését szolgálta, a történelemtankönyv-írókfelelősségét boncolgatta. A legnagyobb gondnak azt nevezte, hogy a tankönyveketíró szakemberek, mintha nem tekintenék tudományos műnek a tankönyvet, így amonográfiákban és tudományos tanulmányokban alkalmazott tárgyszerűséget ésobjektivitást nem is alkalmazzák benne. Az előadó a multiperspektivikus szemléletű tankönyvek fontosságát kiemelve hangsúlyozta, hogy az ilyen tankönyveknek nemarra kell törekedniük, hogy elmossák, és láthatatlanná tegyék a történelmi eseményeket érintő véleménykülönbségeket, hanem arra, hogy megértessék a diákokkala különböző vélemények okait, s megtanítsák őket mások vélemények tolerálására.

Milán Zemko, a SZTA elnökségének tagja a szlovák történetírás adósságait igyekezett számba venni. Véleménye szerint, ugyanis mindkét oldalon bizonyos fajtaszemléletváltásra, s épp az előző előadó által hangsúlyozott több szempontú látásmódra van szükség. Szerinte ugyanis nem az a gond, hogy a szlovák történetíráspozitívan értékeli Trianont, hanem az, hogy nem igyekszik megérteni, hogy a kisebbségbe került magyarok számára ugyanez az esemény – érthető okokból – negatív kicsengésű. Milán Zemko előadásának talán legfontosabb üzenete az volt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy szlovák részről szükséges lenne a magyar kisebbségmegkövetése a második világháborút követő őket ért sérelmek miatt.

Mint a tanácskozást követő tartalmas vita igazolta, a legnagyobb visszhangot atörténelmi magyar családnevek szlovák helyesírás szerinti átírásáról szóló előadások váltották ki a hallgatóságból. A téma felvezetője, Szabómihály Gizella, a Grammá Nyelvi Iroda munkatársa, tárgyszerű és higgadt előadásában a jelenlegi nyelviszabályozás tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Az európai gyakorlatra is kitérve konkrét példákon keresztül igazolta, hogy a magyar történelmi családnevek átírása – amely során Bocskaiból Bockaj, Batthyányból Batáni, Czuczorból pedig Cucorlett- nemcsak a jó ízlést sérti, hanem egy teljesen következetlen és betarthatatlanszabályozáson alapul. Emellett a szlovák helyesírási gyakorlat még diszkriminatív is,hiszen míg a magyar személyiségek neveit átírják, addig a szlovák nemzeti mozgalom alakjainak (pl.V/7/am Paulíny Tóth) nevét, a hagyományos írásmód szerint használják.

Chrenková Edita a már említett helyesírási gyakorlatból következő anomáliákrahívta fel a hallgatóság figyelmét. Ez a fajta írásmód ugyanis különböző családokatmos össze, hiszen a Széchényi és a Szécsényi családok neveit egyformán Secéniként írják át. Az előadó szerint ez a gyakorlat nemcsak a nemzetközi bibliográfiainormáknak mond ellent, hanem a szlovák olvasót is infantilizálja, s fontos kultúrtörténeti információktól fosztja meg. A konferencia utolsó előadója, Mészáros Klára, aki a pozsonyi Egyetemi Könyvtár munkatársa, emotív előadásban vázolta fel a történelmi családnevek írásánakgyakorlatát a 18. századtól a napjainkig. Előadásából kiderült, hogy a történelmicsaládnevek átírását előíró szabálynak nincs előzménye a Kárpát-medence történetében. Az előadó az érintett családok és személyek jogaira is felhívta a figyelmet,hiszen a családnév megváltoztatása sérti az egyéni jogokat.

Az előadásokat élénk vita kísérte, mely kedvező, bár kicsit torz képet vetítettelénk, hiszen úgy tűnt mindenki rosszalja ezt a gyakorlatot, s egyetért azzal az ötlettel, hogy változtatni kell rajta. Nem voltak azonban jelen azon intézmények képviselői (pl. a Matica slovenská), amelyek feltehetően másként gondolkodnak erről. Azazonban mindenesetre megnyugtató, hogy a jelenlévő szlovák történészek szinténkárosnak tartják a jelenlegi gyakorlatot, sőt a Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetigazgatója szintén ezen a véleményen van.

Ezt az egyetértést a konferenciát lezáró értékelésében a Kulturális Minisztériumképviseletében jelenlévő Dohányos Róbert is fontosnak tartotta kiemelni, aki kifejezte azt a szándékot is, mely szerint a közeljövőben hivatalosan is fel kívánnak lépni a történelmi családnevek transzkripciójának efféle gyakorlatával szemben, amely- mint mondta – az uniós normákkal sem egyeztethető össze.

A résztvevők véleménye szerint a konferencia tökéletesen betöltötte feladatát.Nyugodt hangvételű, szakmai vitát indított néhány olyan kérdésről, amelyek megoldásra várnak. Reméljük, a folytatás is ilyen eredményes lesz.

Simon Attila

Összefoglaló jelentés

A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig

I. kötet

Fazekas JózsefHuncík Péter

Fórum Kisebbségkutató IntézetLilium Aurum KönyvkiadóSomorja-Dunaszerdahely, 2004

Gaucsík István: Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Bevezetés a problémába

A magyar iparosok és kereskedők szakmai és érdekvédelmi szerveződései, a járási szintű ipartársulatok, már 1918 előtt léteztek. A hatalomváltás után Csehszlovákiában szervezeti és jogi integrációjuk késést mutatott, csak a 259. sz. 1924. éviún. ipartörvény szabályozta működésüket, belső felépítésüket, definiálta tevékenységi körüket és jogosítványaikat. A régiókban fontos társadalmi, gazdasági és kulturális célokat vállaltak fel, krédójuk a kisipar védelme volt. Nemcsak a helyi piaciviszonyokat próbálták befolyásolni az iparengedélyek kiadásával, hanem a tagságotanyagilag is segítették, vagy vállalkozásokat (nyersanyagraktárak, vásárcsarnokok,szövetkezeti hitelintézetek) alapítottak. Az általuk fenntartott inasiskolák és tanulóműhelyek az iparostanoncok nemzedékeit nevelték ki.

Az alábbiakban olyan levéltári forrásokat teszek közzé, amelyek az ipartársulatok működésére, az általuk kezdeményezett akciókra, a kisipar és -kereskedelemvédelmét felvállaló tiltakozásokra, Ml. javaslattevésekre vonatkoznak. Márcsak helyszűke miatt sem vállalkozhattam egyéb területekre vonatkozó források (pl. a kisiparáltalános helyzete, kisebbségi magyar elképzelések szerveződéseik megszilárdítására, az ellenzéki magyar politikai pártok szervező tevékenysége) bemutatására.

Az ipartársulatok fedőszervezetének kérdése a két világháború között politikai csatározások kereszttüzébe került, 1938-ig nem is lett megnyugtatóan tisztázva. 1928ban a szlovák érdekeket szolgáló Országos Szövetség (OSZ)1 megkonstruálása az ipartársulatok érdekérvényesítéseit vetette vissza. A magyar nemzetiségű tagságra támaszkodó ipartársulatoknak külön harcot kellett vívniuk nyelvhasználati jogaik megtartásáért. Az önálló titkárság létrehozására és az OSZ új szervezeti felépítésére tett kísérleteik sikertelenek maradtak. A közgazdasági élet válságjelenségei, a szervezetiautonómiájukat korlátozó állami beavatkozás és nem utolsó sorban az elégtelen működési tőke, valamint az intézményi problémák okozták elhúzódó válságukat.2

Jegyzetek

1. Hivatalos megnevezése Krajinsky zváz zivnostenskych spolocenstiev a grémif pre územieSlovenska a Podkarpatskej Rusi. Magyarul: Szlovenszkói és Podkarpatszká Ruszi Ipartársulatok és Grémiumok Országos Szövetsége.

150 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

2. A magyar ügyviteli nyelvű ipartársulatok helyezetére lásd a szerzőtől: Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok. A csehszlovákiai magyarság gazdasági szervezetei1918-1938. Kézirat, megjelenés előtt.

Dokumentumok

1.

Dunaszerdahely, 1925. június 20. A Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat megalakításának feladatával megbízott előkészítő bizottság tárgyalásának jegyzőkönyve. Az ipartársulat alakuló közgyűlésére 1925. június 29-én került sor, amelyenaz új alapszabályzatot fogadták el.

Jegyzőkönyv.

Felvéve Dunaszerdahelyen 1925 évi június ho 20-án a járási hivatalban az 1924 évi259 számú törvény1 értelmében megalakitando ipartársulat előmunkálatainak elkészítésére kinevezett bizottság tárgyalása alkalmával.Jelen voltak:

Srenker Lajos2, Kováts Antal, Kornfeld Ármin, Kordik István, Kázmér István,Wetzler Bernát dunaszerdahelyi és Keifel Sándor királyfiakarcsai lakos iparos és kereskedők, valamint a járási hivatal részéről Chochola Alajos és Kosnár János.

Elsősorban az előkészitő bizottság saját kebeléből elnökül megválasztja SrenkerLajost, ki a gyűlést megnyitván s a bizottság a következő javaslatot terjeszti a közgyűlés elé:

A társulat címe: Dunaszerdahelyi járási ipartársulat.

A társulat kötelező tagjai mindazok, kik ezideig iparigazolvánnyal birnak, vagy azipartársulat által iparigazolványt nyernek.

A tanoncidő tartama: legkevesebb 3 év.

Szegődtetési költség 20 K.

Szabadulási költség: 30 K. mely a társulat pénztárába fizetendő.

Felszabadulás csak akkor eszközölhető, ha az ipartársulat vezetős[é]ge által kinevezendő 3 tagú bizottság előtt a vizsgálatot megfelelően letette.

Az alapszabály 11 §. h pontja értelmében a ki segédet nem alkalmaz, csak 1 tanoncot tarthat, a ki pedig segédeket alkalmaz, csak annyi tanoncot tarthat, mint amennyi segédmunkása van.

12 §. segédvizsga letétele 1 elnökön kívül 2 ülnökből álló bizottság előtt eszközölhető.

15 §. Az ipartársualtba való belépési dij legalább 50 korona, mely azonban azipartársulat választmánya a kérelmező anyagi viszonyaihoz mérten emelhető, melyazonban egyszersmindenkorra az 50 koroná[t] meg nem haladhatja.

A vezetőség által hozott összes határozatok fellebezhetők a közgyűléshez.

A választmány a vezetőségen kívül 24 rendes és 12 póttagból áll.

Az elöljárosági tagok száma az elnökön kívül 6 tagban javasolja a bizottság.

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 151

Ezek után a bizottság a további teendők iránti intézkedéseket tudomásul veszi sa közgyűlés elé terjesztendő összes munkálatok elkészítését magára nézve kötelezőnek elismeri.

K. m. f.[2 olvashatatlan aláírás]

Státny archív Bratislava, pobocka Sala (SA Bratislava, pobocka Sara) (Állami Levéltár [a továbbiakban ÁL] Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresné zivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat), doboz 1, iratszám: 6553/925.

Jegyzetek

1.   A törvény 1924. október 10-i datálású. A társulatok átalakulását az 1924. november 28i 260. sz. kormányrendelet írta elő.

2.   Srenker Lajos (1870-?), dunaszerdahelyi községi bíró hosszú ideig az ipartársulat elnöke volt. Tagja volt a Magyar Nemzeti Párt vezetőségének.

2.

Vágsellye, 1926. november 30. Részletek Pollak Mór elnöki beszámolójából,amelyben a Vágsellyei Járási Ipartársulat megalakulásának körülményeit és kezdeti működését elemzi.

Az 1925. június hó 30-án megtartott közgyűlés elhatározta, hogy a Vágsellyén ésSala n/Váhom járás községeiben lakó összes iparosok és kereskedők megalakítjáka Sala n/V. járási ipartársulatot, amint azt az 1924. évi ipartörvény előírja. Ugyanakkor letárgyalta és elfogadta a közgyűlés az ipartársulat alapszabályait, megválasztotta a vezetőséget, és ezen eredményeket a felsőbb iparhatóságok elé terjesztette jóváhagyás céljából.

A bratislavai zupáni hivatal 1926. jún. 21. kelt 10.996 sz. leiratával jogerősentudomásul vette a felterjesztett alapszabályokat, valamint azt is, hogy az ipartársulat elnökévé Pollak Mór1 vágsellyei vas- és épületfakereskedő, alelnökké CzuczorGábor vágsellyei szabómester, választmányi rendes tagokul: Bargár József,Gresparyk László, Hegedűs Károly, Hucskó István, Jager Izidor, Kollmann Gyula,Menczel Dezső, Németh Lajos, Renczés József, Smida József cipészmester,Stransky Bohuslav, Smida József szabómester, Száraz Gyula, idb. Weiss Ignác vágsellyei lakosok, és Ruhig Samu Veca n/V. lakos; választmányi póttagokul pedigDonath Mór, Kardos Viktor2, Weiss Dezső, Bugár István, Farkas Károly, ifj. PrihodaLajos vágsellyei, Frano József tornoki, Csernyánszky Antal magyarsoóki, BenkőHermán sopornyai, Habán Lajos zsigárdi, Czibula János farkasdi és Décsy Benő

152 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

negyedi lakósok lettek megválasztva. Ezek után az ipartársulat immár jogérvényesen működhetett.

Ezen választmány a mai napon először lép a közgyűlés elé, hogy eddigi sáfárkodásának lehetőleg teljes, de mindenesetre hű képét nyújtsa, hogy beszámoljonmunkaköréről, tevékenységéről és gazdálkodásáról, amint ezt alapszabályaink 36.§-a előírja.

A föladat, amelyet megoldani kellett, csöppet sem volt könnyű! Az akkori időbenminden iparosnak a szó legszorosabb értelmében a puszta létért kellett küzdenie!Ezen küzdelem már magában is minden egyes ember teljes energiáját és megfeszített munkaképességét tartotta lekötve, közügyekre alig akadt idő, de nem is lehetett rossz néven venni, ha talán a kellő hajlam sem volt meg. És ilyenkor mindenelőzetes tapasztalat és gyakorlat nélkül, de ami még nagyobb baj: minden anyagieszköz híján, kellett nekünk, úgyszólván máról-holnapra ezen intézmény alapját lefektetni és azt fölépíteni! Mindenkor akadnak és természetesen akkor is akadtakolyan emberek, akik soha és semmivel sincsenek megelégedve, és ezen – mondjuk túlbuzgó – elemek akciója a megejtett választások ellen egyáltalán nem járulthozzá a kezdet nehézségeinek leküzdéséhez!3

[Bekezdés]

Mindezeket egybevetve, ma már nyugodt lelkiismerettel és szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy ipartársulatunk a testvértársulatok körében és a fölöttes hatóságoknál is kivívta pozícióját, nevét ismertté tette és nem utolsó sorban tesznek róla említést.

Szervezés és működés

A válságos gazdasági viszonyok között, amikor különösen ipari téren a kereset olyannyira elégtelen, nem kis gondot okozott intézményünket a tagok túlságos megterhelése nélkül megszervezni. Elsősorban irodahelyiségre volt szükség. Tekintettel ahelybeli igen magas házbérekre a vezetőség lemondott minden kényelemről. Sikerült aránylag olcsó lakbérért, ámbár kicsi, de mégis központi fekvésű irodahelyiséget és a választmányi gyűlések megtartására egy külön nagyobb helyiséget biztosítani. Nem mulaszthatjuk el ez alkalommal, hogy a helybeli iparoskör tisztelt vezetőségének hálás köszönetünket nyilvánítsuk azon szíves előzékenységért, mellyelnagytermét több ízben bocsátotta díjtalanul az ipartársulat rendelkezésére.

Valamennyi ipartársulat elsőrangúan fontos kérdése a titkári állás betöltése. Atitkárnak általános műveltséggel kell rendelkeznie, kellő iskolázottsággal, szakismerettel és gyakorlattal kell bírnia, de ami a legfontosabb, munkaszeretőnek, ambiciózusnak és megbízhatónak kell lennie! A vezetőség ezen tulajdonságok egyikéről sem mondhatott le, másrészt legalább a titkári állásnak a közgyűlés által valómegszervezéséig nem állott módjában az ipartársulat anyagi helyzetét szem előtttartva, hogy ezen szükséges qualifikáló tulajdonságokat kellőképpen is díjazhassa.Ezért külön szerencsés megoldásnak tekinthető, hogy sikerült Jung Miklós ideiglenes titkár úr személyében oly munkaerőre szert tenni, amely a föntemlitett összestulajdonságokat önmagában egyesíti. Ő a társulat anyagi helyzetére való tekintettelnemcsak, hogy saját díjazását oly mérsékeltre szabta, melyre egyetlen ily taglétszá-

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 153

mú ipartársulatnál sincsen példa, de az utolsó félévben a nagyon fölszaporodottmunka ellenére lemondott […]

Sok időveszteséget és fáradságot okozott az ügymenet megszervezése. Miveltársulatunk a legkorábban működni kezdő új ipartársulatok egyike volt, oly időben,amikor a már fön[n]álló régi ipartársulatok még a régi ipartörvény szabványai szerint dolgoztak, nekünk úgyszólván teljesen önállóan és csupán a szűkebb vezetőségpraktikus érzékére való támaszkodással kellett az ügyrendet megállapítani és aszükséges nyomtatványokat megszerkeszteni. Ezt a föladatot sikerült oly kedvezően megoldani, hogy ügykezelési rendszerünket 11 testvértársulat vette át, sőt az általunk megszerkesztett nyomtatványokat a becsúszott sajtóhibákkal egyetembenhiven lemásolta és hozza forgalomba.

Ezen előkészítő után múlhatatlanul szükséges teendő volt a tagok összeírása, asegédek és tanoncok számának és adatainak megállapítása. Itt újabb nehézségekmerültek föl! Hamarosan kiderült, hogy a járási hivatal által rendelkezésre bocsájtható adatok részben hiányosak, részben hézagosak, az akkori állapotot nem teljesen föltüntetők, tehát e tekintetben nem hasznavehetők voltak. Célunk érdekébenjárásunk minden egyes községét föl kellett volna keresnünk, és ott házról házrajárva a szükséges adatokat összeírni. Ez azonban nemcsak sok időbe, de igen nagyköltségbe is került volna, holott pénzünk nem volt, de a tagokat sem akartuk túlságosan anyagilag megterhelni. A vezetőség tehát a járási főnök úr szívességénekigénybevételével a községi jegyző urak révén fölszólíttatott minden iparost jelentkezésre és a kívánt adatok bemondására. Ezen adatok alapján állítottuk össze a tagok névjegyzékét, valamint a segédek és tanoncok lajstromát. Természetesen az ígykészült névjegyzékek sem egészen teljesek, mert az iparosok egy része – mint aztma már megállapítottuk – nem jelentkezett akkor községe jegyzőségénél. A választandó bizalmi férfiúknak, valamint az egyes szakosztályok vezetőinek föladata leszelsősorban ezen állapotokat ellenőrizni és a mulasztásokat tudomásra hozni.

Sok panasz merült föl, hogy oly egyének, akik az illető ipart nem rendszeresentanulták, sem nem segédeskedtek, szóval egyenest kontárok, engedély nélkül űznek iparokat és a legális iparosok megélhetését veszélyeztetik. A társulat vezetősége minden egyes tudomására jutott esetet följelentette az iparhatóságnak, és kérte az illető szigorú megbüntetését. Ezen visszaéléseket azonban eddig még nem bírta teljesen kiirtani. Ezen föladat szintén a létesítendő szakosztályok és bizalmi férfiak által vár megoldásra, mert csak ezeknek van módjukban meggyőződni arról, vajon saját községükben folynak-e még kontárkodások vagy sem. Az iparhatóságnálazon ígéretet kaptuk, hogy a beérkező jelentések a legkönyörtelenebb szigorral lesznek majd kezelve. Eddig ez csupán azért nem történt, mert volt sok olyan iparos is,ki szakmáját rendszeresen elsajátította, évek hosszú során át nyíltan is űzte, csakhogy felületességből vagy hanyagságból nem rendelkezett iparigazolvánnyal vagypedig ennek beszerzéséhez szükséges okmányokkal. Az ipartársulat az ilyenekkelszemben a legnagyobb méltányossággal járt el. Minden egyes indokolt esetben javaslatba hozta a felsőbb hatóságnál a szükséges okmányok fölmutatása alólifölmentvény megadását, hogy az illetők rendes iparigazolványt kaphassanak.

[Bekezdés]

Az új munkásbiztosító rendelet4 ellen általános a fölzúdulás, majdnem mindenipartársulat, de magánegyesületek is fölemelték tiltakozó szavukat ellene. Ipartár-

154 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

sulati elnökünknek módjában volt a parlamenti iparospárt5 egyik képviselőjénél isinterveniálni, hogy ezen törvény módositassék. A párt egyik képviselője röviddel ezután föl is szólalt a prágai országgyűlésen ily értelemben, minekutána elnökünkazon értesítést kapta, hogy ezen törvény rövidesen revízió alá kerül, és amint a hírlapokból tudjuk, az országgyűlés már tényleg első olvasásban elfogadott néhányenyhítést.[Bekezdés]

A társulat működése[Bekezdés]

A társulat vezetőségének kezdeményezéséből kifolyólag Zsigárd, Farkasd, Negyed, Sookszelőce és Mocsonok községekben egy-egy tanonciskola létesítése máris engedélyezve van, a Pereden és Tornoczon létesítendő tanonciskola ügye a zupáni hivatal döntése alatt áll. Sikerült az elnöknek ezen tanonciskolák fönntartásáhozaz illető községek elöljáróságainak hozzájárulásán kívül az állam részéről, valamintaz iparkamara részéről is jelentékeny anyagi támogatást kieszközölni, ezen kívülmég 2 más hatóság helyezett anyagi támogatást kilátásba. Ezek szerint nemcsakezen 7 új iskola működése van anyagilag biztosítva, de valószínűleg sikerülni fog tanoncmunka kiállítások és egyéb alkalmakkor díjkiosztások és jutalmazások révén atanoncok tanulási vágyát serkenteni és fejleszteni.

Sikerült az elnöknek az illetékes fórumoknál kieszközölni, hogy az önálló iparosok részére továbbképző tanfolyamok létesíthetők legyenek. Erre nyomatékosan fölhívjuk az igen t. tagok figyelmét, mert a mai nehéz kereseti viszonyok között nemmindenki képes tanulmányozási céllal nagyobb városokba utazni, hogy a szakmájában történt haladásokról tudomást szerezzen. Ha legalább 15-en jelentkeznekugyanegy szakmából, akkor egy szakelőadó lesz kiküldve többnapos kurzus megtartására. Ezen kurzus folyamán elmagyarázva és gyakorlatilag bemutatva lesznek azillető szakmában eddig bevált újítások és könnyítések. Ezen tanfolyamok teljeseningyenesek lesznek, csupán a földolgozásra kerülő nyersanyagokat kell az érdekelteknek rendelkezésre bocsájtaniok. Az előadási nyelv az érdekeltek anyanyelve szerint lehet slovák vagy magyar. Véleményünk szerint ezen tanfolyamok különösen aruházkodási szakiparokra, mint pld. szabók, cipészek, csizmadiákra, de a többi iparágakra is fontos jelentőséggel bírnak. Ugyanilyen tanfolyamok létesíthetők külön,segédek részére is, így elérhető az, hogy az ambiciózusabb segéd is megmaradhatvidéken, és nem kívánkozik városba, hogy ismereteit gyarapítsa.

Sikerült az elnöknek még egy másik kedvezményt is kieszközölnie, mely ugyancsak nagy jelentéséggel és fontossággal bír egyes társulati tagok részére. Nagyonsok iparosban meg van a kellő szaktudás és erős akarat, hogy szakmájában az átlagnál jelentékenyebb munkaeredményeket érhessen el, de anyagi viszonyai nemengedik, hogy az erre szükséges szerszámokat vagy gépeket a mai nehéz viszonyokközött megvehesse, a nagyon súlyos takarékpénztári kamatokat, pedig nem viselheti. Az ilyenek részére bizonyos előfeltételek, és egy kisebb azonnali készpénzfizetés mellett a társulat vezetősége beszerezheti a szükséges szerszámokat vagy gépeket az eredeti gyári árak körülbelül 2/3 részéért, kedvezően beosztott részlettörlesztések mellett. A fizetendő kamat 4-5%, méltánylandó esetekben teljes kamat-

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 155

mentesség is elérhető. Fölvilágításokkal szívesen áll a vezetőség a tagok rendelkezésére.

A zupáni hivatal engedélyével 2 szakosztályt létesített a vezetőség, mégpedig akereskedők és vendéglősök szakosztályát.6 A cipészek és csizmadiák is kértek egyszakosztály létesítését. A vezetőség ezirányú előterjesztésére engedélyezte is azt azupáni hivatal, az érdekeltek azonban a meghívás dacára nem jelentek meg az alapszabályok letárgyalására, és így ezen szakosztály eddig nem volt megalakítható.Alapszabályaink értelmében minden szakma, melynek legalább 30 tagja egy szakosztály megszervezését kéri, azt megkaphatja. így minden szakmának módjábanvan a saját ügyeivel külön foglalkozni, sérelmeinek orvoslását a vezetőség útján kérni, a tapasztalt visszaéléseket tudomásra hozni, ezen kívül joga van a döntőbíróságba saját kiküldöttet nevezni.

Társulatunk elnöke egybehívta járásunk területén működő segédeket is, hogy asegédek osztályát létesíthesse. Ezek meg is jelentek, az alapszabály-tervezet el lettfogadva, és a felsőbb hatóságnak jóváhagyás céljából fölterjesztette. Ezen jóváhagyás leérkezte után ezen szakosztály is megkezdheti működését.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11.

Jegyzetek

1.   Pollak Mór 1926-1929 között volt az ipartársulat elnöke.

2.   1929-ben Kardos Győző lett az elnök. Az 1930-as évek közepén az Országos Keresztényszocialista Párt galántai körzetének a titkára volt.

3.   Pollak Mórral szemben az ipartársulat tagságának egy része már a kezdetektől szembehelyezkedett.

4.   A munkásbiztosftást szabályozó 221. sz. törvényt 1924. október 9-én fogadták el.

5.   Valószínűleg a Csehszlovák Iparos-, Kereskedő- és Középosztálypártról (Ceskoslovenskázivnostnfcko-obchodnicka strana stredostavovská) lehet szó.

6.   A 215. § szerint jöhettek létre.

3.

Kassa, 1926. december 13. A Kassai Ipartársulat körlevele a magyar tagságúipartársulatokhoz, amellyel a szervezeti rendszer decentralizálását akarták elérni, és a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetésre hívták fel a figyelmet.

A kosicei különféle iparágakat magában foglaló ipartársulat elnökségétől.

Tárgy: Az e hó 19-én megtartandó kongresszus ügye.Járási Ipartársulat Tekintetes Elnökségének

TURc.-Sv.-MARTIN.

156 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

1388.-926. számú körlevelükre hivatkozással tisztelettel bejelentjük, hogy azInstruktor által e hó 19-ére egybehivott országos iparos nagygyűlésen a Kosicei Ipartársulatot Kluka Nándor alelnök és Lach Béla1 titkárral fogjuk képviseltetni.

Szives tudomására adjuk egyben, hogy egyidejűleg átirtuk a Slován Szálló igazgatóságához, hogy nevezettek részére egy két ágyas szobát biztosítani szívesek legyenek. Szíveskedjenek utána nézetni, hogy a megrendelt szoba 18-ára kiküldötteinek rendelkezésére álljon.

Tekintettel arra, hogy tagjaink általános kívánságára már a zsilinai nagygyűlésenis a zsupaszövetségek2 felállítása mellett foglaltunk állást, kénytelenek vagyunkezen gyűlésen is ezen javaslatunk mellett kitartani, mivel az a véleményünk, hogyaz ipartársulatok fontos gazdasági törekvéseit csak olyan szerv segítségével leszünk képesek hathatósan előrevinni, amely szerv közvetlen közelünkben van sahova a zsupa körzetén lévő ipartársulatok kiküldöttei kevés költséggel bármikormegjelenhetnek és a felmerülő kérdéseket megtárgyalhassák.

Ezen zsupai szövetségek a saját kebelükből kiküldenének egy-egy tagot, mely bizottság képezné az Országos Ipartanácsot és közvetlen tanácsadója lenne a minisztériumnak.

Hangsúlyozzuk és egyben a leghatározottabban leszögezzük, hogy bennünketezen javaslat megtételénél semminemű más cél nem vezet, mint az, hogy a törvényadta keretek között olyan szerveket létesítsünk, amelyek a kitűzött célnak meg isfognak felelni. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy az úgynevezett Országos szerveka rendkívül nagy távolság miatt a múltban sem feleltek meg a kitűzött célnak, migha zsupai szövetségek lesznek, azokban közvetlenebbül is intenzivebben lehet leszaz iparosság érdekében közreműködni.

Természetesen a jövőre tekintettel, a tekintetben sincsen kifogásunk, hogy amegalakítandó zsupa szövetségek egy magasabb rendű országos szervbe kapcsolódhassanak be és ezáltal a zsupai érdekeket igyekezzenek előbbre vinni. Jelenlegazonban az idő erre nem alkalmas, illetve a viszonyok erre még nem érettek.3

Javaslatunk alátámasztására szükségét látjuk az ipartörvény 218.§.-ának minda négy pontjára hivatkozni, amely a legfélreérthetetlenebb módon körvonalazza akerületi szövetségek, esetleg egy magasabb szövetségbe való belépés módozatait,s amely §.4-ik pontja kifejezetten megadja a módot arra nézve, hogy milyen határozat alapján lehet akár a területi, akár pedig egy országos szövetségbe lépni. Vagyissem nekünk, sem pedig az ipartársulatnak közgyűlési határozata nélkül semminemű országos szövetségbe belépnie nem szabad, tehát az e hó 19-én megtartandó országos gyűlésen megjelenő ipartársulati képviselőknek egy országos szövetség megalakításához törvényadta joguk nincsen, csupán elvi határozatot hozhatnakés azt az Ipartársulatok megtartandó közgyűléséig függőben tartani kötelesek.

Mielőtt ezen megkeresésünket bezárnónk, szükségét látjuk a zsilinai nagygyűlésen előfordult „magyarok, zsidók” kiszólásokat megemlíteni s arra kérni a megtartandó kongresszus tisztelt Vezetőit, hogy legyenek szívesek a kongresszuson megjelenő iparostársakat már a gyűlés elején figyelmeztetni, hogy ott semmineműnemeztiség, vallás képviselve nincsen, csupán és kizárólag az Ipartársulatok kiküldöttei vesznek azon részt, ha tehát valamelyiknek nincsen módjában az államnyelven előterjesztéseit megtenni, ne legyen kitéve különféle gúnyos megjegyzéseknek,hanem engedtessék meg az ott megjelenő kiküldötteknek az általa ismert nyelven

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 157

előterjesztését megtenni, melyet amennyiben a kongresszus Vezetősége meg nemértene, az erre a célra kirendelt tolmács által nyomba fordittassa le. Ugyanis a prágai parlamentben is négy nyelven (cseh, szlovák, magyar, német) folyik a tárgyalásés még sem kerül arra sor, hogy az esetleg más kisebbségi nyelven felszólaló képviselőt lemagyarazzák és lezsidózzák. Konszolidációt szerény véleményünk szerintcsak úgy és akkor lehet elérni, ha valamennyien nyelv, vallás és nemzetiségre tekintet nélkül a kitűzött cél érdekében dolgozunk. Sajnálattal kell már most kijelentenünk, hogy amennyiben a tisztelt Vezetőség nem lenne képes a más nemzetiségűküldötteket a zsilinai nagygyűlésen történt inzultusoktól megvédeni, nagy sajnálatunkra kénytelenek lennénk a legközelebb egybehívandó hasoncélu gyűlésekről elmaradni és a fennálló kapcsolatot Önökkel megszakítani.

Javaslatunkat és magunkat úgy a társtestület, mint a kongresszus tagjai jóindulatában ajánlva, maradtunk

Kosicén, a Kosicei ipartársulat elnökségének 1926. december hó 13-án megtartott üléséből,

a kosicei ipartársulat nevében, teljes tisztelettel:

Molnár s. k.                                                                                Lach s. k.

elnök                                                                                         titkár

SA Bratíslava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), Fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11,623/27, iratszám: 1696/1926.

Jegyzetek

1.   Lach Béla a Közérdek c. lap társszerkesztője volt.

2.   A megyei szövetségek terve az ipartársulati autonómia megtartására törekedett. A szlovák vezetésű OSZ-szel szemben új, a magyar ipartársulatok érdekeit (is) felvállaló struktúra kialakítását akarták elérni.

3.   A nyugati megyék ipartársulatainak szerveződése és a túrócszentmártoni székhelyű OSZerőltetése ellen a kelet-szlovákiai szervezetek Kassán az Egyesült Iparosok OrszágosSzövetségét hozták létre.

4.

Komárom, 1927. november 14. A Komáromi Járási Általános Ipartásulat levele amagyar többségű ipartársulatokhoz az egységes szervezeti képviselet tárgyában,amely a magyar ügyviteli nyelvű ipartársulatok intézményi szervezetődésének első komolyabb terve.

A Vágsellyei járási Ipartársulat tekintetes Elnökségének

Mai napon vettük a jelenleg Turócszentmártonban székelő Ipartársulati Szövetség elnökének1 levelét, melyben arról értesít, hogy november hó 27-én vasárnap tit-

158 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

kárával2 hozzánk érkezik a társulatok és a Szövetség eddig még külömböző viták közé került kérdésének bizalmas jellegű megtárgyalására3.

Kétségtelen, hogy a társulatok szervezeteinek egyöntetű kiépítése valamely közös és központi szerv nélkül megoldást nem nyerhet, viszont az sem vitatható, hogy- ha ily központi szervre szükség van, mintahogy feltétlenül szükség van – e központi szövetségi szerv létesítése kérdésénél csak egy megoldási lehetőség kínálkozik:egyetértéssel, egymás iránti bizalommal és megértéssel, egymás jogainak tiszteletben tartásával létrehozni oly platformot, amelyen komoly szervező munka megindulhat. Mi most azokhoz a Testvértársulatokhoz fordulunk, amelyek velünk együtt nemzetiségi szempontból magyar jellegűek, mert megbocsáthatatlan bűnnek tartanok,ha az összes magyar többségű társulatok külsőleges nézeteltérések okából egymástól elkülönülve foglalnának állást a Szövetség kérdésében is. Mi magunknaknem ideálja az Országos szervezetnek momentán kiépítése, mert mi elejétől kezdve a kamarai szövetségekben4 véltük megtalálni a szervezkedés kereteit, mégis számolván az adott helyzettel, nem térhetünk ki azelől, hogy az egyébként hivataloshelyről szorgalmazott országos szövetségi szervezet megalkotásánál az összes iparosság érdekében részt vegyünk. Aki hallgat, az beleegyezni, megelégedettnek látszik. És éppen úgy, mint a többi ipartársulatoknak, úgy a magyar ipartásulatoknakis különösen vannak oly sérelmeik, melyek gyors orvoslást kívánnak. Célt fenn is,hol sorsunkat intézik, csak úgy érhetünk el, ha egységesek leszünk először magunkközött, de egységesek leszünk azokkal is, kikkel jó és balsorsunk századokon átminden társadalmi és gazdasági téren kifejtett munkák közössége kapcsolt és kapcsol össze: a mi kérdésünknél: a slovenskói iparosokat és kereskedőket.

Hogy Turócszentmárton Komáromot keresi fel, ebben mi jó jelet látunk ennek akapcsolatnak továbbfejlesztésére, s garanciát remélhetünk atekintetben, hogy amagyar ipartársulatok súlyt fognak a jövőben is jelenteni minden ügyben, amelySlovenskó ipari és kereskedelmi társadalmát gazdasági és társadalmi szempontbólilletik. A bizalmas tanácskozáson tehát résztvenni minden, komoly pozitív munkárakész ipartársulatnak lelkiismeretben kötelessége. Ha mi, kik e megértés jegyébenintencionált is az osztó igazság elve alapján kezdeményezett lépésnél magunkramaradunk, s nem áll velünk, s mögöttünk a magyar ipartársulatok egész szervezete, ha egyeseket, helyi, személyes motívumok elválasztanak tőlünk, a mi magunkerejét konzerváló törekvéseink balsikeréért azok lesznek felelősek, akik magunkrahagynak. Mint eddig is társulatunk nem egy esetben adta tanújelét és áldozatkészségét a közös érdekek megvédelmezésénél, bátran számíthat azért minden magyarTestvértársulatunk arra, hogy a most aktuális szövetségi kérdésben is jogainkat követelni és azokat biztosítani intézményesen elmulasztani nem fogjuk.

A jelenleg Turócszentmártonban székelő Szövetség elnökének és titkárának komáromi látogatása, pedig akkor fog ránk nézve sorsdöntő lenni, ha valamennyi magyar ipartársulat elküldi megbízottját, mert e bizalmas tárgyalásokon fogjuk azokata kívánságokat kifejteni, amelyek a szövetségben való együttműködésünk feltételeit képezik.

Nagyon kérjük ezért a T. Testvértársulat igen tisztelt Elnök Urát, hogy lehetőlega választmánya adta felhatalmazással társulatunknál 1927. november 27-én megjelenni szíveskedjék5, vagy küldjön ki e bizalmas értekezletre képviselőt, titkárt,akikkel a december hóra összehívni szándékolt szövetségi közgyűlésre vonatkozó

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 159

megállapodásainkat leszögezhetjük. Társulatunk ez alkalommal elégségesnek véli,hogy e körlevélben a Szövetség működése tekintetében a magyar iparosság és kereskedő társadalom érdekeinek előzetes leszögezését hangsúlyozza. A testvértársulatok bizalommal hívott küldötteinek komáromi találkozása alkalmával lesz módunk ahhoz, hogy ez érdekvédelem céljait szolgáló eszközöket egyenkint behatómegvitatás tárgyává tehessük. Végül leszögezzük, hogy a magyar ipar és kereskedelem érdekeit nem akarjuk az egyetemes slovenskói érdekek fölé helyezni, semazokkal ellentétbe állítani, célunk csak az, hogy a magyar ipar és kereskedelem részére Slovenskó határai között egyenlő feltételek mellett azonos megélhetési lehetőséget biztosítani tudjunk. Értesítést kérünk.

Társulat testvéri üdvözlettel

Ivánfy Géza6                                                                                     Boldoghy Gyula7

titkár                                                                                                    elnök

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11, iratszám: 1092/1927.

Jegyzetek

1.   Az OSZ elnöke, Ján Hlavaj.

2.   Az OSZ titkára, Milos Rumann.

3.   Az eredeti szövegben aláhúzva.

4.   Minden bizonnyal a kereskedelmi és iparkamarákról van szó.

5.   A szövegben pirossal aláhúzva a mondat első fele.

6.   Ivánfy Géza, komáromi iparos, az Ipovitz-lvánfy vállalkozás társtulajdonosa. A KomáromiJárási Ipartársulat titkára. 1920-ban az Ipar és Kereskedelem c. lap felelős szerkesztőjeként a magyar kisiparosság problémáival foglalkozott. 1930-1931-ben az „iparosok éskereskedők érdekeit védő általános közgazdasági lap” (Kereskedők és Iparosok Lapja)szerkesztője. A Magyar írásban tette közzé gazdasági jellegű koncepcióit.

7.   Boldoghy Gyula az 1920-as évek elején a Komáromi Járási Ipartársulat elnöke volt.

5.

Losonc, 1931. április 26. Vitovszky József indoklása az iparosok és kereskedőkszervezeti szabályzatának átalakítására benyújtott javaslatához, amely konkrétszervezeti változtatásokat javasol az OSZ átalakítására, és az egyes nemzetiségi titkárságok létrehozására.

Az iparosok és kereskedők szervezeti szabályzata

Miután a kereskedők és iparosok politikailag egy pártba való szervezése a lehetetlenséggel határos, ennek következtében az ország, de különösen a saját sorsukintézésében nem vehetnek részt és gazdasági helyzetük megjavítása érdekében

160 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

csak más politikai pártok révén tudnak a parlamentben interveniáltatni, de számszerinti súlyukkal ipari és kereskedelmi kérdéseket érintő javaslatok megszavazásánál alig tudnak érvényesülni.

Ezen fent felsorolt bajokon kívül van még komolyabb baj is. Talán legnagyobb hátránya az iparos és kereskedő társadalom rétegének az, hogy gazdasági szervei semegyöntetűek, mivel az iparosokat és kereskedőket minden cél nélkül egymástól teljesen függetlenül szervezik, és az e téren fennálló rendszertelenséget még fokozzaazon körülmény, hogy ezen szervezetek építését több helyen is eszközlik. Van ma például iparos szövetség Túróc-Szent-Mártonban, Kassán, továbbá egy szlovák iparosés kereskedő munkásszövetség Pozsonyban, valamint a kereskedő grémiumok1egész sorozata úgy, hogy kereskedők és iparosok ezen széttagozódottsága folytánegyöntetű javaslat kidolgozására, illetve elfogadtatására nem kerülhet sor. Ennek következménye az, hogy a fent emiitett szervek egyike vagy másika javaslatot vagy határozatot terjeszt a kormány elé az elutasításra talál, mely elutasítás azzal van indokolva, hogy a javaslatot „csak ez” vagy „csak az” a szervezet akarja. A javaslatot előterjesztő küldöttségnek pedig ezt feleli a miniszter: „Ismerjék be, hogy ez csak az ország iparosai és kereskedői egy részének óhaja. így nem tehetek semmit, mert könynyen megtörténhetik, hogy esetleg egy másik közület tiltakozni fog ezen javaslat elfogadása és végrehajtása ellen.” (Egy javaslatommal ez meg is történt már.)

Az iparosok és kereskedők eszerint a miniszternél és a kormánynál – kiknek amai rendszer mellett igen sok javaslatunk helyzetét nagyon megnehezítené -, nemtalálnak meghallgatásra.

Ebből tehát kitűnik, hogy az iparosok és kereskedők mai szervezetei nem alkalmasak arr[a], hogy parlamenten kívül az iparosok és kereskedők érdekeit hathatósan támogassák és igaz ügyét előre vigyék.

A fenti okok miatt alábbiakban foglalom össze az iparosok és kereskedők új alapokon nyugvó szervezetének felállítását célzó javaslatomat, és pedig olyan célzattal, olyan alapon, hogy az iparosok és kereskedők panaszai és sérelmei ezek egyetlen legmagasabb szervétől az ipartársulatok országos szövetségétől legyenek feltárva és igy mint az összes iparosokat és kereskedőket magában foglaló szervetne lehessen elutasítani és ezen új szervezet alapján ott állhassunk a miniszterekelőtt, mint egy falanx.

Az iparosok és kereskedők ma meglévő összes közületeitől kérem a következőszervezeti szabályzat elfogadását és intézkedések megtételét, hogy az ipartörvénymódosítása útján az alant felsorolt szervek kiépítése megvalósuljon, amennyiben azilyen alapokra fektetett szervezet vezetheti az iparos és kereskedő társadalmatoda, hogy sérelmeit és bajait a legilletékesebb szervek részéről történő megtárgyalás után az illetékes felső fórumhoz, Ml. minisztériumokba eljuttathassa. Mikor a legegyszerűbb tagnak is a legcsekélyebb kiadásába kerülő, ezen szervezet lényegét ismertetem, kérem annak vázolt struktúráját elfogadni és a legszélesebb körben propagálni, hogy egyszer – mégpedig a legrövidebb idő alatt – a megvalósulás stádiumábajusson az iparosok és kerekedők álma, t. i. hogy egyöntetű panaszai eljuthassanak oda, ahol segíthetnek bajain.

Lucenec, 1931. április 26-án

Vitovszky József

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 161

Szervezeti szabályzat

1.  A jelenlegi járási vegyes ipartársulatok továbbra is fenntartandók, ha valaholszakmai ipartársulat van, úgy az is a járási vegyes ipartársulatok ügykörébe utalandó.

2.  Minden járási vegyes ipartársulat köteles a helyi szakcsoportok megalakítását keresztül vezetni, mely szakcsoportnak székhelye a járási vegyes ipartársulatszékhelye.

3. Alakítandó az ország területére kiterjedő hatáskörrel a mellékelt ábrán2 feltüntetett szakmák szerint egy-egy országos szakipari szövetség, melybe köteles minden szakcsoport tagjaival tagul belépni.

4.  A jelenleg Túrócszentmártonban működő ipartársulatok országos szövetségetovábbra is fenntartandó, de bratislavai székhellyel, melynek törvény szerint köteles minden vegyes ipartársulat tagjául belépni.

5.  Az országos ipari tanács tagjai, csak az ipartársulatok országos szövetségeés az országos szakipari szövetségnek delegáltjai lehetnek.

6.  A fenti leirás és a mellékelt ábra szerinti szervek pénzügyi ellátása, iletveazok fen[n]tartása:

a/ Az ipartársulatok tagdijait a szakcsoportok delegáltjaiból alakult bizottságbecslés útján állapítja meg minden segédeszköz felhasználásával. A helyi viszonyokszerint változtatható a tagdíj minimuma és maximuma; a tagdij ellenében a járásivegyes ipartársulat a helyi szakcsoport minden kiadását fedezi.

b/ A szakcsoportok alapszabályait a járási vegyes ipartársulat véleményezi ésaz országos szakipari hivatal hagyja jóvá (mint eddig).

7.  Minden szakmából felállított országos szakipari szövetség évi tagdíjait akkéntállapítja meg, hogy adminisztrációs kiadásai valamint az ügykörébe utalt eljárásokfedezetet nyerjenek. A tagdíj ellenében köteles a szövetség a hozzá beérkezett szakmai ügydarabokat megtárgyalni és a fölöttes fórumoknál elintézni. Köteles továbbáhárom nyelvű (szlovák, német és magyar) egyelőre havi, később hetenként megjelenő szaklapot teljesen díjtalanul tagjainak kiadni. Zárszámadásait és költségvetésétaz ipartársulatok országos szövetségének köteles bemutatni.

8.  Az ipartársulatok országos szövetségének évi tagdíja 2 Kc-ban állapittatikmeg, mely tagdíj ellenében köteles szükség szerint országos kongresszusokat rendezni és a hozzá beérkezett sérelmeket, panaszokat megtárgyalni és azoknak a minisztériumokban érvényt szerezni. Köteles továbbá egy hivatalos három nyelvű iparos és kereskedő közlönyt tagjainak ingyen szolgáltatni, melyben minden ipari éskereskedői helyi és országos vonatkozású érdekek és sérelmek nyilvánosan tárgyaltatnak.

A fentnevezett szervek választási szabályzata:

1. / A járási vegyes ipartársulat választmányát a helyi szakcsoportok delegáltjaiból állítja össze, mely választás titkosan a járás székhelyén, vidéken a közjegyzöség székhelyén egy ugyanazon napon reggel 9 órától 13 óráig történik a/ elnököt,valamint az alelnököt a választmány saját kebeléből választja, b/ az ipartársulat azegész választás eredményét 48 órán belül köteles hirlapilag közölni, c/ választmányi tagok száma 30.

162 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

2.  / Az országos szakipari szövetség választmányát a járási vegyes ipartársulatok delegáltjaiból állítja össze és azokat választottaknak jelenti ki; elnököt és alelnököt a választmány saját kebeléből választ meg. A választmányi tagok száma 30,akiknek költségei az országos szakipari szövetség pénztárát terhelik.

3. / Az ipartársulatok országos szövetsége nagyobb számú járási vegyes ipartársulatok részére a tagok számarányához mérten a választmányban 1-2 helyet biztosít, mely kijelölt helyekre a járási ipartársulat évi közgyűlése ejti meg a választást sazok automatice tagjai az ipartársulatok országos szövetsége választmányának; a/a választmányi tagok száma 30. b/ a választmányi ülések alkalmával a tagok költségei az ipartársulatok országos szövetsége pénztárából fedeztetnek.

4.  / A választmányi tagok három évre választatnak meg, azonban évente 1/3sorsolás útján kerül választás alá.

5.  / Az országos ipari tanács egyharmad részben az ipartársulatok orsz. szövetségének delegáltjaiból, kétharmad részben pedig az országos szakipari szövetségdelegáltjaiból tevődik össze, a/ Az országos ipari tanács 60 tagból áll, b/ napi dijait az országos hivatal pénztárából fedezik.

6.  / Az összes ipari szervezetek delegáltjai ülések alkalmával szabad vasúti menetjegyet nyernek az államtól.

7.  / Az ipari szervezetek nemzetiség és politika mentesek, melyek csak kizárólagos gazdasági szervei az iparos és kereskedő társadalomnak.

Magyarázat a szervezeti szabályzathoz és [a] túloldali rajzhoz.

I. A járási vegyes ipartársulat saját kebelében az általa véleményezett ésaz országos hivatal részéről jóváhagyott alapszabály alapján megalakítja a járási szakosztályokat a következő szakmákra:

I.  bőripar, 2. élelmezési ipar, 3. építőipar, 4. faipar, 5. festöipar, 6. kereskedők, 7. szabó és ruházati ipar, 8. vasipar, 9. vendéglösipar, 10. vegyesipar.

II.  A járási vegyes ipartársulat minden szakcsoporti javaslatot és határozatot végrehajt és felterjeszt a felsőbb fórumhoz, mely nem ellenkezik az általános országos kereskedelmi és iparos érdekekkel.

III.  Szlovenszkó területén minden szakma a mellékelt ábra szerint megalakítja a maga szakipari szövetségét, még pedig a következő szakmák részére:

1. bőripar, 2. építő, 3. faipar, 4. festöipar, 5. grafika, 6. húsipar, 7. kereskedő, 8. sütőipar, 9. szabó és ruházati ipar, 10. vasipar, 11. vendéglős, 12.vegyes ipar.

Több szakipari szövetség megalakítását nem ajánlom, mivel azokfen[n]tartása nagy anyagi megterhelést jelentene tagjai részére.

IV. A ma fenálló országos szövetségei az ipartársulatoknak valamint a grémiumok és más hasonló országos alakulatok törvényileg megszüntetendők,

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 163

meghagyandó egyedül a jelenleg Turoc-Szt. Mártonban székelő, alapszabályokkal bíró „Ipartársulatok országos szövetsége” pozsonyi székhellyel, nemzetiség- és politikamentes alapon. Köteles azonban Turoc-Szt. Mártonban szlovák, Kassán magyar, Ungváron ruszin és más ott használt nyelvet beszélő titkár beállításával titkárságot ezeken a helyeken felállítani.

A fenti elgondolás azonban nem zárja ki azt, hogy ezek mellett mint szabad szervezetek az eddigi országos szövetségek és grémiumok neműködhessenek, ha azok tagjai annak szükségét látják. Ezen szabad szervezetek óhajai is figyelembe veendők a túloldali ábrán feltüntetett szervek határozatai mellett.

V. Az országos iparitanács fölötte áll az összes kereskedö-és ipariszervezeteknek és komoly tárgyalás alá veszi a hozzá beérkezett szakipari szövetségi vagy országos ipartársulat szövetségi javaslatokat és beadványokat. Határozathozatal után terjeszti fel ezeket a kormányhoz, és iparkodik azoknak alegmesszebbmenöleg érvényt szerezni. Köteles az eredményes vagy eredménytelen eljárásról kellő indokolással alantas szerveit értesíteni, és azokattanáccsal ellátni a jövőben beadandó javaslatok sikerének biztosítása érdekében.

Ezen felsorolt és a túloldali ábrán I., II., III., IV. és V[.] számmal megjelöltszervek felállításától várhatja a kereskedő- és iparostársadalom ügyeinek sikeres és biztos elintézését. Ezen szervek révén adatik mód arra, hogy azegyéni elgondolás, – ha az a közre üdvös, – országszerte megtárgyaltassék ésa törvényhozásnál figyelembe vétessék.

SA Bratislava, pobocka Sala (AL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), Fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 21, iratszám: 646/31.

Jegyzetek

1.   Grémium: irányító, tanácskozó testület.

2.   Az ábrát helyszűke miatt nem közlöm.

6.

Losonc, 1931. június 6. A Losonci Járási Vegyes Ipartársulat támogatásáról biztosítja a Vitovszky-féle javaslatot és egységes érdekérvényesítésre hívja fel atöbbi ipartársulatot.

T. C.

164 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Ipartársulatunk f. évi rendes közgyűlése elfogadta Vitovszky Józsefnek az iparosok és kereskedők szervezetére vonatkozó szabályzat-tervezetét és elhatározta,hogy ezen tervezet az összes ipartársulatoknak és intézményeknek azzal a megkereséssel küldendő meg, hogy az indítványt magukévá téve annak törvénnyé válásaérdekében széleskörű propagandát fejtsenek ki.

Kérjük azért, hogy […] amennyiben azt helyesnek találják annak megvalósulásaérdekében minden lehetőt elkövetni szíveskedjenek.

Losonc, 1931. június hó 6-án.

Nagy Sándor1 s. k.elnök.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 21,646/31, iratszám: 668/1931.

Jegyzetek

1. Nagy Sándor a Losonci Kisiparosok Áruszövetkezetének az igazgatója, a losonci ipartársulat elnöke. A kisgazdapárt politikusa a nógrádi és a gömöri régióban. Az 1920-as évekvégén a Magyar Nemzeti Párt vezetőségének tagja.

7.

Dunaszerdahely, 1931. június 21. Részletek a Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulatjelentéséből, amely az 1930-as év gazdasági és szociális nehézségeit taglalja.

Tisztelt Közgyűlés!

Az előző évek közgyűlésén ismételten reá mutattunk az évek óta folytonosanrosszabbodó gazdasági viszonyokra s az általános pangás az 1930. évben érte eltalán a tetőfokát, mely válság mind ez ideig nem enyhült, a jobb jövő reményéresemmi alapot nem ad.

Ipartársulatunk beléletének ismertetése előtt kötelességünk ezt a rendkívüli súlyos helyzetet megemlíteni, nehogy az illetékes tényezők abban a hiszemben legyenek, hogy ipartársulatunk területén a gazdasági válság csak átfutó, könnyű természetű jelenség.

Az 1930-ik év[i] gabona silány termése, a gabonának alacsony ára, majd az állatok árának nagymérvű csökkenése a gazdát képtelenné tette arra, hogy szükségleteit kielégítse. Vásárló ereje rohamosan csökkent, ami természetszerűleg a kereskedelmi és ipari életre nagy károkat okozó kihatással volt és van, továbbá az egészvonalon fokozta a munkanélküliséget s a megélhetés színvonalát a minimum alulimértékre szorította le. Ezekhez a bajokhoz járult az adók és a szociális terhek fokozása, a vasút és a posta díjszabás emelése. Ipartársulatunk területén több üzemkénytelen volt tevékenységét beszüntetni s az ipari műhelyek tömegep] a hét több

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 165

napján zárva vannak, a kereskedő, pedig boltjában naphosszat hiába várja a vevőts mindannyian fizetési nehézségekkel küzdenek.

Föltétlenül szükséges tehát első sorban a közterhek csökkentése, a forgalmiadó teles eltörlése, mivel különösen a forgalmiadó annyira nyomasztó terhe a kisiparosnak és a kiskereskedőnek, hogy a mai szűkös viszonyok mellett az adó is tönkre teheti őt. Ezt a körülményt ipartársulatunk ép[p] úgy a többi ipartársulatok és kereskedelmi testületek fölismerve, ismételten elő terjesztést tettünk ezeknek a bajoknak az orvoslására. Sajnos az országos mozgalom sikerre nem vezetett, a forgalmiadó átalányozását keresztül nem vezették és szó sem lehetett a forgalmiadóeltörléséről.

Az országos iparos tanács választmánya a folyó év március havában tartott ülésében behatóan foglalkozott a kisiparos és kiskereskedő adózó képességével s követelés tárgyává tette az aránytalanul magas adóhátralékok leírását, a kisiparosnakés kiskereskedőnek a forgalmiadó alól leendő mentesítését s a létminimumnak7.000 koronáról 10.000 koronára történendő fölemelését.

Az általános keresetiadó kivetése körüli sérelmek továbbra is fentállanak. Azadózó teljesen ki van szolgáltatva a kincstári előadó egyoldalúságának s az adókivető bizottság nem az aminek mondva van, hanem megállapító bizottsága a kincstári előadó álláspontjának. A mai rendszer mellett az adókivető bizottság mint ilyen,tulajdonképpen nem létezik. A bizottság nem kap időt arra, hogy az adózó tételévelfoglalkozhasson, holott nagyon fontos körülmény az, hogy az adózóra vonatkozó javaslat, valamint az adózó észrevétele a bizottsággal részletesen megismertessék.Követelnünk kell, hogy a kincstári előadó az adózóval egyenrangú fél legyen s a kivetési alapok és adatok az adózó teljes tudomására hozandók. Szükséges továbbá,hogy az adókivető bizottság adóhivatali kerületenkint alakíttassák meg. Ezzel elérhető volna, hogy az adókivető bizottság a járás területén lakó egyénekből állana,mert az ilyen bizottság alaposabb ismerője lenne a helyi viszonyoknak.

Súlyos bajokat idéz elő a szociális terhek magassága. A mai rossz kereseti lehetőségek mellett nincs olyan ipartársulati tag, kinek ezzel a teherrel, mint rendkívüli súlyos tétellel számolni nem kellene és számtalan esetben ép[p] a szociálisterhek súlyossága az oka annak, hogy a munkaadó alkalmazottainak a számátapasztani kénytelen, vagy azért nem tart alkalmazottat. Tiltakoznunk kell tehát abetegbiztosító intézet javára ismételten történt fölemelt járulékok kivetése ellen.

Megnehezítette a munkaadók helyzetét a bratislavai ker. betegbiztosító intézet ésaz országos betegbiztosító intézet által 1930 év folyamán keresztül vezetett revízióseljárás, mely nem minden esetben a törvényes előírások és emberies gondolkodásmellett végeztetett. Eredménye az a 350.000 korona, mely összeget a járásbeli munkaadóknak a legpénztelenebb időszakban kifizetni kellett. Az ellenőrzési eljárásnakkíméletlenül történt ke resztül vezetését a múlt év november havában tartott rendkívüli közgyűlés határozatához képest a minisztériumnál panasz tárgyáva tettük.

Az 1930. évben tartott rendes közgyűlésben megalkotott segélyalap szabályzatotaz első fokú iparhatóság útján az országos hivatalhoz megerősítés végett beterjesztettük. Szabályzat még vissza nem érkezett, ennek dacára azomban a költségvetésben előirányzott 2000 koronát a segélyalap gyarapítására alapként el helyeztük.

Az ipartársulatok instruktora figyelmébe ajánlotta az ipartársulatnak a tagok aggkori biztosítását. Munkaadók nélkülözik a szociális intézményekből származó elő-

166 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

nyöket, csak a szociális terheket ismerik, mindamellett hangsúlyozottan kijelentenünk kell ennek a kérdésnek rendkivüli nagy fontosságát. A kereskedő és iparosokösszesége az aggkori biztosítást anyagi erő hiányában saját maga megvalósítaniképtelen. Az államnak [segitő kezet] kell adni ennek az ügynek mielőbbi és közmegelégedésre történendő megoldására.

[Bekezdés]

Az ipariskolai tanításnak sikeresbbé tétele végett 6 tanítót a múlt év nyarán ipariskolai szaktanfolyamra küldöttünk s az ezzel járó költségek részbeni fedezésére2400 koronát fordítottunk. A bratislavai keresk.[edelmi] és iparkamara anyagi támogatása mellett 1930. április 1-től kezdődő 3 hónapos kereskedelmi tanfolyamot rendeztünk. Tanfolyam anyagát képezte a könyvvitel, kereskedelmi számtan, kereskedelmi levelezés, kereskedelemi ismeretek és a gyorsírás. A tantárgyak heti 9 óránát adattak elő, összórák száma 162 volt. Az előadói tisztet Arányi Gyulakeresk.[edelmi] akadémiai nyugdija[s] tanár látta el, kinek fáradozásáért s az iparkamara áldozat készségéért ezennel köszönetet mondunk.

Tervbe vettük a szabóiparban tanfolyam megtartását. Jelentkezők hiányában atanfolyam felállítható nem volt, bár az állami iparfejlesztő intézet tanerőről gondoskodott volna.

Kézműiparban és a koncessziós1 iparban 7 szakosztálynak a megalakítását folyamatba vettük. Egy szakosztálynak a megalakítására a jóváhagyás megérkezett,míg a többiekre az eljárás folymatban van. Ezzel kapcsolatban fölhívjuk ipartársulatunk kereskedő tagjait, hogy az ipartörvény 215. §-ában biztosított joggal élve, ipartársulat kebelében egyes kereskedői ágak szerint alakítandó szakosztályok fölállítását kérelmezzék.

A jogosulatlan iparűzők száma, dacára a folytonosan tartó kihágási eljárásnak,nem apadt. A múlt év folyamán tudomásunk szerint 146 esetben szabott ki a járási hivatal pénzbüntetést. A pénzbüntetésen kívül, melynek legmagasabb összege200 korona volt súlyosabb természetű megtorlást elérni nem lehetett, mivel az ipartörvény alapján a műhely bezárása, munka eszközök elkobzása csak akkor foganatosítható, ha a maximális pénzbüntetés és elzárás már kiszabva lett. Erre a lehetetlen állapotra már ismételten reá mutattunk s egyedül a módosítandó ipartörvényben fölveendő súlyosabb természetű büntetés alkalmazása, a műhely bezárásánaks elkobzásnak első böntetésül leendő alkalmazása, valamint a munkáltatók megbüntetése hozhat alaposabb javulást. Egyébként a nagy munkanélküliség is egyik főoka a jogosulatlan iparűzésnek.

Az ipartársulatok instruktorával és a bratislavai kereskedelmi és iparkamarávalszoros érintkezésben voltunk s több esetben nem csak ipartársulatunkra, de azösszeségre vonatkozólag is adtunk véleményt.

Igyekeztünk szoros összhangban működni a helyi első fokú iparhatósággal, melyhatóság az ipartársulattal szemben mindenkor megértést tanúsított.

[Bekezdés]

Srenker Mihály                                                                        Bohus Géza2

ipart, elnöke                                                                           ipart, titkára

aláirás nélkül                                                                           aláirás nélkül

vál. tagja                                                                                 vál. tagja

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 167

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat), doboz 1.

Jegyzetek

1.   Koncessziós: engedélyhez kötött.

2.   Bohus Géza (1880 – ?) a két világháború között a dunaszerdahelyi ipartársulat titkára volt.

8.

Túrócszentmárton, 1931. december 6. A magyar titkárság felállításának javaslata az Ipartársulatok és Grémiumok Országos Szövetségének választmányi ülésén(jegyzőkönyvrészlet).

Ez a kérdés már több ízben a választmányi ülés tárgyalási tapétájára került. Azonban mindeddig véglegesen nem lehetett megoldva, főleg a szövetség financiális nehézségei miatt, melyekkel fennállása óta küzd. A kérdés Ivánfy Géza, a komáromi járási ipartársulat titkárának, valamint Vitovszky József, választmányi tag kezdeményezése alapján ismét tárgyalva lett, akik a régen megígért magyar titkárság felállításának lehetőségéről jelentést tettek. A Szövetség jelen helyzetéről, amely a legkevésbé sem változott meg a magyar titkárság kedvezményes megoldására, a szövetségititkár1 adta elő, rámutatván a szövetség financiális nehézségeire a Szövetség bizonytalan jövőjére, a szakipartársulatok, a szövetségben lévő kötelező tagság és hasonló kérdések törvényes szabályozására. A tárgyalásban több választmányi tag vettrészt, még pedig: Fábry2, Pawera3, Vitovszky, Spányi4 és mások. Az eszmecsere utánFábry-Pawera javaslata el lett fogadva, még pedig oly értelemben, hogy a magyarszolgálat (ügyvitel, a magyar ipartársulatokkal való érintkezés és organizálás) a Szövetségben legyen kiépítve akkor, amidőn a Szövetség részéről kedvezőbb viszonyoklesznek, főleg a financiális viszonyok, s a szakipartársulatokról s a szövetségben lévő kötelező tagságról szóló törvény ki lesz adva, mert nem lehet tudni, hogy az újreformák mit hoznak a szövetség számára. Vitovszky J. megmaradt saját javaslatamellett, miszerint a magyar titkárság a Szövetségnél azonnal állittassék fel. Miutánszavazásra került sor. Az eredmény: 7 szavazatot kapott Fábry-Pawera javaslata,amig Vitovszky javaslata egyet. A többi választmányi tag nem szavazott.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11, iratszám: 291/32, 14. p.

Jegyzetek

1.  Rumann, Milos.

2.  Fábry, Vladimír az Országos Szövetség választmányának alelnöke.

3.  Pawera, Karol a választmány rendes tagja.

4.  Spányi Artúr a választmány rendes tagja.

168 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

9.

Vágsellye, 1933. június 12. A Vágsellyei Járási Ipartársulat titkárának beszámolója a gazdasági válság hatásairól a kisiparosság helyzetére.

Mélyen tisztelt közgyűlés!

Egyesületi életünkben ismét határkőhöz értünk. Ma egy éve azt gondoltuk, hogyebben a világégésben, ha nem is gyökeres átváltozás, de legalább olyan előjelekfognak bennünket meggyőzni a gazdasági életben esetleg bekövetkezendő javulásról, amelyek csüggeteg leikünknek reményt és bizalmat kölcsönözhettek volna ajövővel szemben.

Sajnos mit látunk? Az állapotok katasztrofálisan rosszabbodtak. Fiatal köztársaságunkat is elérte a világgazdasági csőd hulláma, mely maga után vonta államférfiaink és közéleti vezető egyéniségeink tanácstalanságát.

Tekintetes közgyűlés! Kritikánk gyakorlásában nem szorítkozhatunk territorialitásra; egy állam, egy nemzet gazdasági élete a logika vas következetességével kapcsolódik az egész világ gazdasági szervezettségébe, olyan ez a gazdasági struktúra, mint egy kártyavár, amelyben ha egy lap megmozdul és kiesik: összedől azegész. Nemzetek politikai, gazdasági és szociális életének csak egy alapja lehet: azetika, az erkölcs.

Világgazdasági konferenciákat tartanak, keresik a mai világörület megszüntetésére az orvosságot, konferenciáznak, előadásokat tartanak, könyveket írnak, azonban mindezen restauráló mozgalom valahogy úgy fest, mintha egy haldokló beteg ágyánál körülállók érzik előre az elháríthatatlan katasztrófát s mégis köntörfalaznak, vigasztalják a beteget azzal, hogy életben marad. A gazdasági élet vérkeringése 1918.[-ban] meg lett fertőzve a politika, az önzés a politikai pártérdekeknekminden közjó fölé helyezésének miazmáival.1 Mai napig nem tudták elválasztani apolitikát a gazdasági élettől.

Mélyen tisztelt közgyűlés! Merő badarság azonban a politikát, mely nem egyébbmint az állam vezetésének művészete, elválasztani akarni a gazdasági élettől, melygazdasági élet a maga nemében nem egyébb, mint létszükségleteink gazdaságoselőteremtésének és mindennapi hiányérzeteink gazdaságos kielégítésének tana.

Ebben merül ki az ember létezésének legnagyobb problémája, miképen szereznimeg a munkapiacon azt a mindenható darab fémet, mely kezedben hatalommá változva a fogyasztási piacon hozzájuttat ahhoz, hogy mindennapi betevöfalatod megszerezhessed és egyáltalán magasabb rendű s intenzitású szükségleteid is kielégíthesd.

A kereskedemi és ipari életnek létalapja a bizalom, melyre épül a hitel s amelylehetővé teszi, hogy a legkisebb vállalkozó is a bankokból, mint a pénz gyüjtömedencéjéböl megszerezhesse a tökét, amelyet vállalkozásaiba invesztálhat munkájának eredményéért: a nyereségért. Ez a bizalom azonban ma nem létezik, pénzt azaz tökét […] szerezni nem tudsz, termelni ennél fogva képes nem vagy s ha lennélis, produktumaidat a fogyasztási piacon elhelyezni képtelen vagy, mert a gazdaságiélet alapvető igazságain s vezéreszméin egyesek brutális eröszakot követtek el.

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 169

Ezek az egyesek tulajdonképen kisajátították a közhatalom illetőleg az állami szuverenitás fogalmát és gáládul szemethunyva megtagadják az állam társadalmi létközösség ama fogalmát, célját, hogy az állam minden ember minél nagyobb boldogságának letéteményese. 1918 után a történelem mai korszakalkotó idejében nemakadt – mélyen tisztelt közgyűlés – olyan komoly államférfi, aki józan belátása,gyors cselekedni tudása a segítő eszközöknek sugallatos kifürkészésével megtalálná a kiutat ebből a zűrzavarból, amelybe napról-napra csak jobban és jobban fonjabe magát az emberiség.

A gazdasági termékeknek piacon való elhelyezése azaz [a] kereskedelem, a termelő tevékenység, amely azt lehetővé teszi, a pénzpiac, amely élővé teszi a gazdasági élet alapvető fogalmait s különösen ezzel kapcsolatban a hitelélet s a fogyasztási piac azaz a gazdasági élet vékeringésének utolsó fázisa, hol testet ölt a pénz,a hatalom a jövedelem elosztás processusában, úgy egy nemzet határain belül,mint világviszonylatban külkereskedelmi mérleggel, valutával, devizával együttcsődöt mondott fogalmak valami olyasminek tűnnek fel, mint amely rendszereknek,bevált módszereknek mint a modern jogállamok vívmányainak hasznát venni nemlehet.-

E világörületben jólmenö iparosok és kereskedők – a társadalom azon rétegénekzöme, amely a humanizmus, az emberi eszmék újjászületése óta csak előre tudtavinni a civilizáció zászlaját, mert örökös ütközőpontja volt a társadalom feudális,arisztokrata, minden újítástól borzongó rétege és az emberiség nincstelenjeinek, amobnak azaz a máról holnapra élö sötét massza között, amely tulajdonképen védte a polgári eszméket s minden túlkapások villámhárítójaként szerepelt s akiknekköszönhette a XX. század majdnem minden anyagi és szellemi értékét, – ma lerongyolva, éhesen, réveteg tekintettel, letargikusan kóborol az elhagyott pusztán. Pedig csak pár évtizeddel ezelőtt is ez az iparostársadalom az európai rendi államokban közvetlen a nemesi rendek után következve, jómódban élénk politikai szerepetjátszva egész 1914-ig örült az életnek, minek dokumentálásául elég utalnom a háború előtti kövér esztendőkre. Igaz, hogy akkor a törvény védelmébe vette a kisiparost s kis vállalkozót, nem volt Baía2, nem voltak gyárvárosok, kartellek3 éströsztök4 /:trusztok:/, mert mi van márna azon egyszerű gazdasági törvényszerűségnél fogva, hogy minél nagyobb mennyiségben termelsz és adsz el, annál minimálisabbak termelési költségeid és annál nagyobb nyereséged is; a töke mai fantasztikus halmozása mellett pedig még a kartell és truszt réme mered rád te szegény kisiparos, ki tudod, hogy a szabad verseny szelleme az árak kiegyensúlyozását s a kis vállalkozónak a piaci életbe veló [való] bekapcsolósását vonja magaután. A kartell és truszt azonban tudjuk, hogy nem egyébb, mint a nagyvállalkozó tökének összeesküvése a kisiparosság megfojtására, mert a nagytöke a szabad versenyt kizárja az által, hogy az árakat mindentől függetlenül, önkényesen állapítjameg és rákényszeríti a vevöközönséget, hogy vegyen, – mert szükségleti cikkeit csakfedeznie kell, – azonban a nagyvállalkozók által önkényesen diktált piaci árak ismessze alul maradnak azon árak felett, amelyekért a kisiparos termelni és értékesíteni képes ma. Az államoknak kellene ezen tűrhetetlen állapotokat megszüntetniés valamilyen bátor császármetszéssel menteni azt, mit még lehet!

Merő utópia azonban segítséget várni ama suverén fogalomtól, amelyet az1789. [-es] és 1848-as forradalmi idők, mint az emberi jogok letéteményesét kezd-

170 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

ték tisztelni. Mert a nagyvállalkozók kérlelhetetlenül diktálják ma a nemzetek és kisebb érdekcsoportok sorsát és hiányzik belőlük a legkisebb megértés szelleme is.Az 1932-33-as esztendők sötét felhőket vontak az európai államok 1918-tól kitisztulni csak nem akaró borús egére.-

Franciaország összeszedte a világ összes aranyát, elzárkózott, bizalma másnemzetekkel szemben nincs, Németország történelmi krízisét éli, Oroszországbanaz 5 éves terv csődöt mondott, Anglia tisztán középkori gazdasági elvekre helyezkedve vámháborút hirdet a világnak, az Egyesült államok, e bőségtől folyó Kánánkétségbeesésében inflációhoz nyúlt, középkori fogással dollárpapír pénzegységétönkényesen egyenlő színvonalra emelte az arany paritásával és Roosevelt, kiáltványa szerint ezt tanácsolja az európai államoknak is, – ezenkívül ma a jog utánna kullog a hatalomnak, nemzetiségi, faji s vallási gyűlölet lett úrrá az emberi lelkeken,ott vannak – csak példaképen mutatok rá – a Németországi tömeges zsidó, valamint a Mexikó-i, Spanyolország-i keresztényüldözésekre. Az államkasszák üresek anemzetek állig felfegyverkezve lesik a pillanatot, amikor egymásra ronthatnak ésugyancsak mindazok a közszervezeti és közjogú intézmények, amelyek a védtelenegyént soraikba fogadták, hogy önvédelmi tevékenységükben existenciális jogi s kulturális létérdekeit megvédelmezzék, szintén lelohadt karokkal tanácstalanul, révetegen tekintenek a jövő fátyolos ködébe, ahonnan azonban kifürkészni semmit semlehet.

Jeles nemzetgazdaszok és szociológusok szerint az árszívonal 1941-ig még ezenkiszámíthatatlan és teljesen rendszertelen ugrásoknak lesz kitéve és a gazdaságiéletben beláthatatlan időn belül változás nem várható, csak az elkerülhetetlen világkatasztrófa idöbelileg még nem kétes problémája foglalkoztathat bennünket.

Mélyen tisztelt közgyűlés! Köszönöm szives türelmüket, hogy megengedték részemre nagy vonásokban ecsetelni azt az általános helyzetet, melyet hiába szineznék ki bárhogyan, megváltoztatni nem lehet, kötelességemnek tartottam, hogyegyesületi életünkben tájékoztassam Önöket az elmúlt esztendő eme eseményeiről,hogy a múlt követendő például szolgáljon Önöknek a jövőre nézve. Az ipartársulat,mint közjogi intézmény nem az Önök szeszélyéből és jóakaratából meriti erejét, hanem állami kategorikus parancson nyugszik annak létezése és ténykedése. Az alkotmány és a jogrend kötelezővé tette államunkban is, hogy minden iparos éskereskedő tagja legyen e társulatnak, csak azért, hogy a XX. század társadalmirendjében, amikor csak szervezet[t], egyenlő életérdekeket és tendenciákat magába incarnáló ilyen komplexumok képesek védeni a közös fellépés hatalmi súlyánálfogva önmagukat más érdekszférákkal szemben s ugyancsak az állam túlkapásaival is, akkor, amikor ma a XX. században a létért való küzdelem s gazdasági tevékenység tényleg visszaidézi az emberiség őskorát – hogy az egyed rá van szorulvaa másikra – akkor amikor nem zárt, – házi – avagy territoriálisán lokalizált gazdasági és politikai erők csapnak össze egymással, hanem hatalmas tömegeket magukba foglaló szervezetek, politikai pártok, mely pártok tevékenysége már nem szolgálja azt az ideális célt, hogy az állam vezetésében s általában a közéletben mintellenőrző komponens kiegyensúlyozási tendenciájával a közjó s ennek kapcsán azegyen életszínvonalának emelését tartsa szem előtt, – hanem ez ma nemtelen harc,mely minden lelkesültségtöl ment, színtelen, minden etikai, szép és erkölcsi érté-

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 171

ket lábbal tipró barbár világmozgalomba kapcsolódik bele — ugyanakkor nekünk politikamentes egyesületnek szinte lehetetlen helyzetünk van.-

Azonban necsüggedjünk! Bizzunk abban, hogy az emberi nem nem fogja megcsufolni önmagát és rövidesen elérkezik az az idö, hogy a ma egymással farkasszemet néző nemzetek lábhoz rakva puskáikat baráti jobbot nyújtanak egymásnak. Atömegek nem éhezhetnek végletekig és itt kénytelen vagyok idézni Spann5 világhírűnemzetgazdász szavait, hogy a kapitalizmus azaz a mindent megfojtó kérlelhetetlennagyköke [nagytőke] koporsójában fekszik már s nekünk csak arra kell vigyáznunk,hogy ez a koporsó agyon ne nyomjon bennünket is védtelenül ártatlanokat. Egy újátalakuló történelmi időszak napjait éljük s egyedüli, mit tenni kötelességünk, hogyjózanul, megfontolva tegyük azt, mit teszünk, hogy ne veszítsük el fejünket.

Ismét szóvá kell tennem, hogy még mindig sokan vannak, akik nem tudtak belekapcsolódni egyesületi életünkbe s annyira önzők és szükkeblüek, hogy minden segítséget és [á]ldozatot megtagadnak tőlünk, pedigha meggondolják, hogy mennyireegyedül, elszigetelten állnak s mennyi anyagi kár éri eme távolmaradásból őket, haszámadást csinálnak, önmagukba arra az egyenletre kell jutniok, hogy igen is körünkbe kell sietniök, míg nem késő. Gyűléseink nem szórakozási alkalmak, hanemarra valók, hogy azon az egyik tag ismereteit kiegészítse és pótolja a másiknak tapasztalataival és ismereteivel, hogy így közös megállapodás és elhatározás alapjánmindenkor tudjuk, hogy hányadán állunk és hogy mit kell tennünk. Azokat a szakképzett tanácsokat és útmutatásokat, amelyeket ipartársulatunk készségesen ésönzetlenül nyújt nekik sehol meg nem kapják, hisz egyesületünk nem nyerészkedési vállalkozás, hanem magasabb rendű élet és erkölcsi érdekeket védő szervezet.

Mélyen tisztelt közgyűlés! Most pedig áttérek egyesületi életünknek az elmúltesztendőben előfordult nevezetesebb mozzanataira, melyek dokumentálni fogják afentebb elmondottakat. Ipartársulatunk az 1932. év folyamán az ipari élet megmentésének kérdésével foglalkozva különböző sorozatos indítványokat tett a kormánynak, képviselőháznak, egyes minisztériumoknak, illetékes hivataloknak és egyesületeknek. Ezen indítványok kiütköző pontjai fellelték a jelenlegi gazdasági válság leküzdésére irányuló tennivalókat s ennek keretében javaslatot terjesztettünk elö: aBata öldöklő konkurenciájának6 mérsékeltebb tételére, vasúti tarifák leszállítására,az akókivetés és annak behajtása módosítására, a forgalmi adó általányozására, elszegényedett iparosok és kereskedők segélyezésére, közterhek úgymint adók, illetékek, betegsegélyzö és szociális járulákok leszállítására.

Egyesületünk elnöksége a nemzetvédelmi minis[z]tériumtól koncess[z]iót eszközölt ki 200 katonai bakancs, 400 kat. blúz, 100 köpeny és 500 nadrág előállítására, mely munkákat iparosaink végezték el.

Akciót indított a villanyáram egységárának leszállítására, amely ha nem is ért elteljes sikert, mégis eredménnyel járt.

Hat tagunknak különböző fürdőhelyeken speciális gyógykezeltetést eszközöltünkki leszállított árfeltételek mellett.

Az ipartársulat választmánya az elmúlt év folyamán 8-szor ült össze, mely alkalmakkor 145 határozatot hozott.

Az iktató 1376 számot ért el, az 1931[-es] évvel szemben 173 számú kiterjedést mutat fel, mely bizonyítékául szolgál annak hogy egyesületünk élete felfelé irányuló tendenciáról tesz tanúságot.

172 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Február és március havában katas[z]terünk felfektetése céljából az egész járásterületén iparengedélyek felülvizsgálását ejtette meg ipartársulatunk, melyre azadott okot, hogy a régi kataszterrel szemben, amely 1800 tagot tüntetett fel a valóságban csak 1340 létezett. A revízióval kapcsolatos kiadások 536 Kc-t kitevő kiadásaival szemben 2500 Ke költség megtakarítást mutatunk fel.

Ipartársulatunk a múlt év folyamán 97 tanoncot szabadított fel s ugyancsak ezévben 80 egyén szegődött be tanoncnak.

Tagjaink száma mint már említettem 1340 tagot számlált, nyilvántartásba vezettünk 276 segédet és 229 tanoncot.

Az ipartársulat 82 esetben tett feljelentést jogosulatlan iparűzés végett a járásihivatalhoz, itt meg kell jegyeznem, hogy a járási hivatal ipartársulatunk állásfoglalását tette ez ügyekben magáévá, hogy a kontárkodást csak érzékeny büntetéssel lehet kiküszöbölni. Konkrét esetekként felemlítem, hogy a járási hivatal 5 esetbenrendelte el a műhely bezárását és a kontárok szerszámainak elkobzását.

Engedtessék meg részemre, hogy ipartársulatunk nevében ez úton mondjak köszönetet a tekintetes járási hivatal jelenlévő képviselőjének azért az erkölcsi támotatásért, melyet érdekünkben nyújtott kérve, hogy eme jóindulatát tartsa meg továbbra is.

Az 1932. év folyamán iparengedélyt nyert 108 kérelmező, iparáról lemondott99.

Az ipartársulat irodája 4 körlevél segítségével szorosabb összeköttetésbe lépetttagjainkai, akiket ezen körlevelekben kimeritö módon értesített az őket közvetlenülérdeklő ügyekben.

A múlt év folyamán voltak az ipartársulat kebelében megejtve a segédi vizsgák,mely alkalmakkor 55 segéd lett levizsgáztatva, ezekből 2 vizsga megismétlésérelett utasítva.

Az ipartársulat szolgálatában jelenleg egyedül állok s annak úgy szervezeti, minttechnikai és szellemi vezetését egyedül intézem, valamint az irodai agendát is magam látom el. Vállvetve s felelőségem teljes tudatában szolgálom az ipartársulatcélját s jóleső örömmel tölt el, hogy egyesületi életünk színvonalát rövid pár éviműködésem alatt felemelhettem.

Mélyen tisztelt közgyűlés!

Befejezve számadásom az elmúlt esztendőről kívánom szivemből Önöknek, hogyaz elkövetkezendő esztendőkben a Mindenható Isten gyújtsa lángra a szeretet mécsesét az eltévelyedett emberek szivében, hogy szálljon az elkeseredett emberiségre a megnyugvás és az önmegtalálás boldogító érzése, hogy mutassa meg a Mindenható a kivezető utat a mai útvesztőből és jöjjön el a megújhodás ideje, hozzonezen megújhodás pedig anyagi jólét[e]t és erkölcsi megtisztulást Önöknek és hozzátartozóiknak.

Isten áldja meg Önöket!

Sellye, 1933. évi június hó 12-én

az ipartársulat vezető titkára:Gáspár Jenő

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 173

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 24.

Jegyzetek

1.   Miazma: vízből, talajból kiáradó betegséget okozó gáz.

2.   A Bata cipőkonszernt Tomás Bata cseh vállalkozó építette ki. A szlovákiai magyarok körében az expanzív cseh tőke egyik jelképévé vált.

3.   Kartell: monopóliumfajta, érdekcsoportok megállapodása a piacok elosztásáról és az árakról.

4.   Tröszt: monopóliumfajta, a beletartozó vállalatok egységes irányítás alá tartoznak.

5.   Spann, Othmar, osztrák szociológus és nemzetgazdász.

6.   A kisipari termékek értékesítését a vidéken terjeszkedő Bata-műhelyek akadályozták.

10.

Párkány, 1933. december 15. A Párkány Járási Ipartársulat törvényjavaslata akereskedők és iparosok elleni csődtömegnyitások elhalasztásáról, és emlékirataa súlyos válság okairól és a moratórium szükségességéről.

P. T.

Zivnostenské spolocenstvo – Ipartársulat

Sal’a

F. hó 12-én az itteni ipartársulat vezetősége (választmánya) Menczel Arthur sörnagykereskedő javaslatára egyhangúan elhatározta, hogy a mellékelt menorandumot az iparos-kereskedő moratóriumra vonatkozót, nyomban felterjeszti az igazságügy, pénzügy és kereskedelemügyi minisztereknek azzal a kéréssel, hogy az abbanfoglaltakat teljesítsék és amennyiben bármely oknál fogva nem lehetne a moratóriumot soron kívül megadni, úgy teriesszék soron kívül a minisztertanács elé a mellékelt csődmegnvitás elhalasztásáról szóló törvényjavaslatot, amelynek azonnalimegadása az iparosok és kereskedők legégetőbb és legsürgősebb exisztenciáliskérdése.

Mellékelünk a moratóriumra vonatkozó, valamint a csődmegnyitás elhalasztására vonatkozó memorandumból, illetve törvényjavaslatból 4 szlovák-magyar példánytúgy, hogy háziszükségletre egy példányt és az ezen felül küldött, három példánybólkérünk egy-egy példányt megfelelő meleghangú levél, illetve javaslat kíséretében apénzügyi, igazságügyi és kereskedelemügyi minisztériumokhoz e sorok vétele utánbeküldeni.

Egyben tisztelettel kérjük, szíveskedjenek bennünket mielőbb értesíteni arról,hogy csatlakoztak-e ezen mozgalmunkhoz és ha igen, mikor küldettek el az illetékesminisztériumok részére az egy-egy példányok és ha netán nem kívánnának csatlakozni, úgy kérjük miheztartás végett közölni, hogy miért kivannak ez elől elzárkózni.

Ipartársulat nevében:

SZÜLLŐ ANTAL s. k.                                                      URBÁN FERENC s. k.

titkár                                                                               elnök

174 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

TÖRVÉNYTERVEZETa kereskedők és iparosok elleni csődtömegnyitások elhalasztásáról.

!■§■

1934. december 31-ig nem lehet csődöt nyitni kereskedők, iparosok és kereskedelmi társaságok ellen oly esetekben, mikor egyébként adva vannak a csődnyitásfeltételei. Jelen törvény nem vonatkozik a keresk.[edelmi] társaságok közül azonkeresk.[edelmi] társaságokra, melyeknek a keletkezésénél cégbejegyzés van.

2.  §■

A már beadott csődintdítványok, amennyiben a csőd még jogerősen megnyitvanincsen, 1934. dec. 31-ike után lesznek elintézve.

3.  §.

Az ezen törvény hatálya alatt beadott csődindítványokat a csődbíróságok hivatalból visszautasítanak.

4.  §■Jelen törvény a kihirdetés napján lép életbe.

Indokolás:

A földművesek elleni árverések elhalasztása következtében a kereskedők ésiparosok fizetési nehézségekbe kerültek. A hitelezők azonban nincsenek megértéssel az iparos és kereskedő társadalom iránt és végrehajtásokkal, valamint árverésekkel teljességgel veszélyeztetik az iparosok és kereskedők existenciajat. Szaporodnak azon esetek, hogy a hitelezők annyira türelmetlenek, hogy még az árveréseredményét sem várják meg, hanem egyszerűen akár a legcsekélyebb összegekrecsődöt kérnek és így nemcsak, hogy teljesen megsemmisítik a kereskedő existenciajat, hanem még polgári jogaitól is megfosztják őt.

Megtörtént egy kerületi bíróságnál, hogy egy hónap alatt 300 csődindítvány lettbeadva kiskereskedők és iparosok ellen.

A csőd megnyitása kereskedő és iparos ellen nemcsak azt jelenti, hogy az illetőelveszíti existenciajat hanem azt is, hogy az állam elveszít egy adófizetőt és a munkanélküliek száma szaporodik.

A kereskedők és iparosok nehézségeinek fő indoka a földművesek elleni végrehajtások felfüggesztése és ameddig az tart, a kereskedők és iparosok, főkép vidéken, nincsenek abban a helyzetben, hogy kintlevőségeiket behajtsák.

Éppen ezért a legkisebb védelem ezen réteg számára követeli, hogy addig az ideig ameddig nem bírják követeléseiket a földművesektől behajtani, ne lehessen ellenük csődöt nyitni. A hitelezők ezzel nincsenek megkárosítva, mivel a követeléseiket

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 175

perelhetik, végrehajthatják és árverés útján behajthatják. A törvény csupán azon kereskedőket akarja védeni, akik anyagilag gyengébbek és akiknél a csőd existenciájuk elvesztését jelenti. Éppen ezért a kereskedelmi társaságok közül csupán a közkereseti társaságot és a betéti társaságot védi, ahol a csőd a közkereseti társaságbeltagjai részére, illetve a betéti társaság egész vagyonukkal felelő tagjai részéreexistenciájuk elvesztését jelenti.

A részvénytárságoknál, szövetkezeteknél és korlátolt felelőségű társaságoknálnincs szükség ilyen védelemre, egyrészt mivel anyagilag erősebbek másrészt, mivela csőd ezen társaságok ellen nem jelenti a csődöt egyszersmind ezen társaságoktagjai ellen.

Mivel a 74/33 számú törvény1 (gazdamoratorium) 1934 december 31-ig leszmeghosszabbítva, ezen törvény is csupán addig lesz hatályban.

MEMORANDUM.

Az iparos és kereskedő társadalom helyzete a legutóbbi időkben önhibáján kivülválságosra fordult. A válság okai közismertek ugyan, de mégis bátorkodunk ezeketaz aláb[b]iakaban részle[tez]ni és a gazdasági életre vonatkozó pusztító hatásukatelemezni.

I. A gazdamoratórium.

Szlovens[z]kóban a kereskedelem és a kisipar kizárólag a földműves osztályravan utalva, hogy áruit elhelyeztesse. Ez a földművesosztály 30%-ban önálló gazdákból, 70%-ban pedig proletár mezőgazdasági munkásokból áll, akik éhbérért dolgoznak s ennélfogva vásárló képtelenek. A fizetőképes 30% sem fizeti az adósságait agazdamoratórium következtében és igy a kiskereskedő és kisiparos kintlevőségeannak minden körültekintése és óvatossága mellett is behajthatatlanná vált. Ugyanaz a helyzet Szlovenszkó fatermelő vidékein, mert a fagazdálkodás helyzete még amezőgazdaságnál is rosszabb.

II. Bankok hitelpolitikája.

Közismert tény, hogy a bankok mintegy három év óta uj hitelt még jelzálog alapján sem adnak, régi hitelkereteiket pedig megszorították.

III. Az értékesítés lehetetlensége.

A bankok politikája, a mezőgazdasági és ipari munkanélküliség valamint a hivatalnokok fizetéscsökkentése következtében a készpénz a forgalomból eltűnt. Akiknek pedig pénzük még van, azoknak is csökkent a vásárlókedvük a bizonytalan helyzet folytán. Nymodon az áru értékesítése lehetetlenné vált és sok megszorult iparosnak és keresked[ő]nek áruraktárát még beszerzési, illetőleg termelési áron alulis igyekeznie kellett pénzzé tenni, hogy existenciáját a sok per és végrehajtás miattideig-óráig megmentse.

176 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

IV. Az árúk elértéktelenedése.

A világpiaci árak esése miatt és a fentebb vázolt okoknál fogva is a kiskereskedők és kisiparosok immár négy esztendeje az áruraktárukon és a nyersanyag készletükön folytonosan veszítettek. Ez a veszteség az utóbbi években különösen a textiliparban katasztrofálissá vált (40%).

V. Közterhek.

a.) Szociális terhek. Mindehhez járul a szociális terhek súlyossága, amely nemáll arányban a kiskereskedőkés kisiparosok teherbíró képességével. Ennek bizonyítéka, hogy a legutóbbi évben a csődkérvények 80%-át a zemská úradovna2 adta be,javarészt jelentéktelen 4-500. – koronás tartozásokért, amelyekre kereskedő ésiparos ellenes beállítottságánál fogva Ke. 1000. – költségbiztosítékot tett le. A betegsegélyző dijakat, amelyek már úgyis igen magasak voltak, ez év június hó 8-ánújra felemelték.

b.) Közadók. A közadók magassága súlyossan érinti a kisiparosokat és a kiskereskedőket. A hátralékok emelkedtek, a kamatok és a végrehajtási költségek következtében, amely hátralékokat az iparos és kereskedő társadalom a csökkenő áruraktárból nem tudott kifizetni. Igy sok helyen a kíméletlen végrehajtás kényszerárverésekre vezet[ett], amelyeken az áruraktárt elkótyavetyélték és az adóalanyt egyszer és mindenkorra megsemmisítették. Az adóalanyok számának csökkenése miatt az adókulcsott minden adónemben emelni kellett, amelyeknek nagy részét az elszegényedett kisiparosoknak és kiskereskedőknek kellett viselni. A vásárlóközönség csökkenése miatt nagy üzleti verseny indult meg, amelynek révén nem volt lehető a forgalmiadót a vásárlóközönségre áthárítani, ahogy ezt a körvény [törvény]kontemplálta3. Az áruérték csökkenése következtében még a vételárat sem lehetettmegkapni, nem hogy a forgamiadót be lehetett volna számítani.

A kiskereskedők és kisiparosok leromlásának megakadályozására a esi. köztársaság meghozta a birói kényszeregyezségről szóló törvényt. Ez a törvény mindaddigsegítséget nyújtott a fizetési nehézségekbe kerülő cégeknek, amig a válság nem lettáltalános. Az 1930. év előtt az elesett keres[kedő]- vagy iparos a kétéves kiméletiidő alatt rendezhette régi tartozásait, majd visszaszerezhette az elveszett bizalmatés uj hitel szerzésével üzletét vagy műhelyét tovább vezethette. Ez a helyzett az1930. és az ezt követő években megszűnt, [a] fizetésképtelenségnek az lett a praktikus eredménye, hogy az adós existenciája megmentve nem lett, a hitelező pedigpénzét teljesen elvesztette.

Ezen részletekből sötét kép tárul szemünk elé az általános helyzetre nézve ésparancsoló szükségességé teszi, hogy rövidesen uj kereskedelmi és ipartörvénylépjen életben, amely a kereskedők és iparosok terheit csökkenti, a kereskedelmiadókat átépiti, az iparigazolványok kiadását pedig megszigorítja. Ezen szanálási tervtető aláhozása bizonyos időt igényel, amely időt kiméleti időnek kivánja magának akiskereskedő és kisiparos osztály biztosítani. Ezen kiméleti idő alatt csupán moratórium segítségével tarthatja fenn existenciáját mert félő, hogy moratórium hijjánmár nem lesz kinek a részére meghozni a szanáló törvényeket. Ezen moratóriumnak oly hosszú időre kell kiterjednie, amig az általános gazdasági problémákat meg

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 177

nem oldják, de legalább 1934. december 31-ig, illetőleg a meghosszabbítandó gazdamoratórium lejártáig.

Ezen moratóriumnak teljesnek és pernélkülinek kell lennie, azaz ezen idő alattsem perelni, sem ingóságokat lefoglalni, vagy átszállítani ne lehessen. Abban azesetben ugyanis, ha a kiskereskedőt és kisiparost ezen időben, vagy a moratóriumidejében perelhetnék vagy nála foglalásokat eszközölnének, vagy pedig az ingóságait (áruraktárát) elszállítanák, azzal üzletének további vitelét lehetetlenné tennék.

Szabad legyen ezt az állításunkat egy példával igazolni; Ha a mezőgazdának a lovait lefoglalják, vagy az ekéjét felírják, az továbbra is ló és eke marad, amelyekkela mezőgazdasági munkáját nyugodtan végezheti; ha azonban a kereskedőnek vagyiparosnak az áruját foglalják le, akkor azt élnem adhatja, mer[t] ezáltal sik[k]asztástkövetnek el, pedig másból, mint az áruraktárból a kereskedő és iparos pénzt szerezni nem tud.

Ezen moratóriumnak vonatkoznia kell a belföldi magánadósságokra és a közadók, valamint a szociális terhek hátralékaira. Az állampénztár és a szociális intézetek ezen rendelkezés által semmiben sem károsodnának, mert a mai helyzetbena hátralékok behajtása a folyó adók és szociális terhek viselését lehetetlenné teszi.Ha a hátralékok behajtása megszűnne, úgy az állampénztár és a szociális intézetekis jobb helyzetbe jutnának, mert a folyó adók és egyéb közterhek hiánytalanul befolynának, mig most sok kisiparos és kiskereskedő látván hátralékainak nagyságátsem a hátralékokból nem törleszt, sem a folyó terheket nem viseli, mert a végrehajtásokból egy törlesztés amúgy sem menti meg.

Kérjük továbbá, hogy a moratórium ideje alatt csődöt ne nyithassanak meg és amár jogerős végrehajtások is szüneteljenek, mert a rendeletnek az lenne a szelleme, hogy a kereskedők és kisiparos existenciákat megvédje, amelyeket pedigép[p]en a csődök és a foganatosított végrehajtások tesznek tönkre.

A törvény szövegét a kővetkezőkép[p]en képzeljük:

1- §■

Kiskereskedők és kisiparosok ezen rendelet hatályba lépése előtt fennálló tartozásaikat 1934. dec. 31-ig fizetni nem tartoznak.

2.  §■

Ezen idő alatt az ellenük kitűzött perek és végrehajtási eljárások szünetelnek1934. december 31-ig, ugyancsak ezen rendelet hatályba lépése előtt fennálló követelésekre uj perek, végrehajtási és csőd eljárások folyamatba nem tehetők.

3.  §.

A moratórium ideje az elévülési határidőbe be nem számítódik.

4.  §■

A 2. §. rendelkezései nem vonatkoznak a kisiparosok és kiskereskedők ingatlanaira, amelyekre a jelzálog perbenyujtással előjegyeztethető, de 1934 december31-ig a per le nem folytatható és végrehajtás nem foganatosítható.

178 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

5.  §.

Az 1. §. rendelkezései nem érvényesek a külföldi magánkövetelésekre, bár, házbérkövetelésekre valamint az alkalmazottak hátralékos követeléseire. Nem érvényes ez továbbá azon tartás iránti követelésekre, melyet az adós a jogosultnak atörvény szerint nyújtani tartozik, továbbá a kikötményekre s oly kölcsönökből származó követelésekre, amelyek alapján a keresedők és iparosok ingatlanaira záloglevelet bocsátattak ki, végül azokra a követelésekre, amelyek az adóssal szemben ajelen törvény hatályba lépése napja után keletkeztek. Nem vonatkozik továbbá az 1.§. rendelkezése azon dolgokra sem, amelyek az ipari-kereskedelmi vállalattal összenem függnek.

6.  §.

Jelen rendelet a kihirdetés napján lép hatályba; végrehajtják az igazságügy, kereskedelemügy és pénzügyminiszterek, akik e tekintetben az érdekelt miniszterekkel egyetértőén járnak el.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 26, 37/34.

Jegyzetek

1.   A gazdák ellen induló kényszeregyezségi eljárásokat 1934. december 31-ig a 74. sz.1933. május 5-i törvény függesztette fel.

2.   A tartományi hivatal egyik részlege lehetett.

3.   Kontemplál: tervez, előirányoz.

11.

Dunaszerdahely, 1935. május 5. A Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat kereskedőszakosztályának megalakítása és az előkészítő bizottság megválasztása (részlet).

Előadó titkár bejelentette, hogy többek aláírásával a járási ipartársulathoz beadvány érkezett, melyben a kereskedők szakipartársulatának a felállítását s az 5 tagú előkészítő bizottság megválasztását kérik. A mai értekezletre az ipartársulat kötelékébe tartozó kereskedők hírlap útján hivattak egybe, hogy az előkészítő bizottság megválasztassék. Ennek a bizottságnak célja […] [a] tagok nyilatkozatát beszerezni, hogy a szakipartársulat felállítását kívánják s amennyiben a többség a felállítás mellett van, az előkészítő bizottság hivatott az országos hivatalnál a szakipartársulat felállítását kérelmezni, a hivatalos alapszabály minta figyelembe vételévelaz alapszabályokat elkészíteni s a vegyes ipartársulattal az anyagi részt rendezni.Erre vonatkozólag különben törvényes előírások vannak.

Egyes hozzászólás után az előkészítő bizottság tagjává Kornfeld Ármin, WeiszSalamon (rőfös), Stern Salamon (vaskereskedő) és Wosner Mayer választatott meg,kik ezt a megbízást elfogadták.

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 179

Ezen jegyzőkönyv hitelesítésére Grünwald Samu és Weisz Fülöp küldetett ki smert az értekezlet tárgya kimerült elnök az ülést befejezettnek nyilvánította.

Srenker Mihály                                                         Grünwald Samu

elnök                                                                        hit. tag

Bohus Géza                                                              Weisz Fülöp

titkár                                                                       hit. tag

Státny archív Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond:Okresné zivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi JárásiIpartársulat), doboz 1, 281/935.

12.

1937 júniusa, Dunaszerdahelyi iparosok tiltakozó levele a Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulathoz a Hanza Szövetkezeti Áruközpont terjeszkedése ellen.

Tekintetes

Járási Ipartársulathoz.

Dunaszerdahelven.

Alulírott ipartársulati tagoknak tudomására jutott az, hogy a Hanza galántai fogyasztási szövetkezet Dunaszerdahelyen a sikabonyi utón fióküzletet nyit.Mondanunk sem kell, hogy ilyen szövetkezet itt Dunaszerdahelyen, ebben a kereskedő városban teljesen felesleges, hanem egyenesen az ipartársulati tagok, kereskedők, iparosok létérdekét fenyegeti, azok existentiájára tör, tisztán csak azért,hogy egyes, existentiájukban teljesen biztosított más foglalkozású s hivatásu egyének a jutalékok révén mellékkereseti lehetőséghez jussanak s az arra hivatott kereskedők és iparosok szájából kivegyék az amugyis sovány falatot. Ennek más magyarázata nincs és nem is lehet, mert itt Dunaszerdahelyen éppen elég kereskedőés iparos van, kik a község és vidék szükségletét nagyonis bőven ellátják, igy tehátegy oly fogyasztási szövetkezet létesítése, mely mindent árul, közterheket nem visel, a kereskedők s iparosságnak ennélfogva erősen konkurrál, nem közcél, hanemmagáncél és magánérdek, melynek létesítése ellen minden létében veszélyeztetettiparosnak és kereskedőnek teljes erejéből tiltakoznia kell1.

Az Ipartársulat az, mely hivatva van érdekeinket képviselni s az ez ellen törő és azazt veszélyeztető vállalkozások ellen a törvény keretein belül tekintélyének teljessúlyával tiltakozni s odahatni, hogy egy ilyen az ipartársulati tagok létérdeke ellenlétesített vállalkozás itt Dunaszerdahelyen létre ne jöhessen.Minden bizodalmunk az Ipartársulatban van és reméljük, hogy benne ezúttal semfogunk csalatkozni.Dunaszerdahely 1937 június hó.

Teljes tisztelettel

180 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Kaar Zsigmond                    [olvashatatlan aláírás]                     Hübsh [?] Lipót cég.

Reisz Géza                           [olvashatatlan aláírás]                     Reisz Gáborné

[olvashatatlan aláírás]                                              [olvashatatlan vezetéknév] Géza

Décsy Pál

Narancsik László

Belonyi Mario

Bükky Jenő

Csallóközi Könyvesbolt

Dunaszerdahely

MÁRKUS ENGEL

DUNAJSKÁ STREDA

Tauber Gyuláné

ifj. Rosenbaum Gyula

[olvashatatlan aláírás]

STERN SALAMON

vaskereskedő

Dunaszerdahely

Kornfeld [olvashatatlan keresztnév]

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat), doboz 1, 637/1937.

Jegyzetek

1. Az 1930-as évek végére a szövetkezetek mindjobban kiépülő fiókhálózata a kisvállalkozók számára erősödő konkurenciát jelentett.

Hodosy Szabolcs: Kontra Miklós-Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények

A Kontra Miklós és Hattyár Helga szerkesztésében készült könyv, melynek címe is oly sokatmondó: Magyarok és nyelvtörvények, érdekes olvasmányra utal. Csupán a címből kiindulva már az első pillanatban világossá válik az olvasó számára, hogy olyan könyvettart a kezében, mely átfogó képet kíván adnia magyarok és a rájuk vonatkozó, NI. éppennem vonatkozó és hiányzó nyelvtörvényekről. Ez viszont nem minden. Ezen felül másérdekes munka is belekerült a kiadványba.Bartha Csilla és Hattyár Helga közös munkája, mely lehetőséget ad arra, hogy az olvasóbepillantást nyerjen egy első látásra nem isnyelvi kisebbségnek tűnő, de ténylegesenannak mondható nyelvi kisebbség, a magyarországi siket közösség kisebbségi létébe,különös tekintettel nyelvi jogaikra.

Ahogy Kontra Miklós a bevezetőjébenmegfogalmazza, a publikáció hiánypótló szerepet tölt be. Nyelvi jogokkal, nyelvi emberijogokkal, nyelvtörvényekkel már sokan foglalkoztak, de olyan kiadvány formájában,amely rálátást enged a Kárpát-medence magyarjai anyanyelvhasználatának jogi lehetőségeire, még nem dolgozták fel ezt a témát.E kiadvány végigvezeti az olvasót a magyarkisebbség, NI. a magyarországi román és asiket közösség nyelvi jogain, mind elméleti,mind gyakorlati viszonylatban. Értékes olvasmány akár nyelvtudós, nyelvész, akár politológus, politikus, jogász, tanár, orvos, mérnök, számára, szóval bárkinek, akit érdekelnek a nyelvhasználat jogi vonatkozásai; amagyarországi, illetve a Magyarország határain túli nyelvi kisebbségek jogfosztottsága.

A bevezetőből kitűnik, hogy a könyv afinnországi Jyváskyláben 2001. augusztus6-10-én rendezett V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Magyarok és nyelvtörvények című szimpóziumán elhangzott előadásain alapuló tanulmányokat tartalmazza.

Sorrendben az első tanulmány KontraMiklós és Szilágyi N. Sándor közös munkájaegy rendhagyó-meghökkentő címmel: A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? E munkában a szerzők a tannyelvi diszkrimináció sajátosságaival foglalkoznak. Rámutatnak egy érdekes tényre,amely a román tanügyi törvényben található,mely szerint Romániában a többségi nemzettagjai, tehát a román diákok román nyelvbőlés irodalomból vizsgáznak, nem pedig anyanyelvből és irodalomból. Ebből dedukálhatóa – már a címben is – felvetett kérdés, ti.hogy a többségi nemzetnek ne lenne anyanyelve?! A törvény szövege nem is utal arra,hogy a románoknak is van anyanyelvük. „Aszöveg azt sugallja, hogy Romániában minden tanuló – a tannyelvtől függetlenül ugyanazokat a vizsgákat teszi le: románnyelvből is irodalomból, matematikából stb.vizsgázik mindenki, ezen túlmenően azonbana nemzeti kisebbségi tanulók vizsgáznakmég anyanyelvből és irodalomból is. (4. o.)Ezzel kapcsolatban rámutatnak a szerzők arra is, hogy a román és a magyar diák közöttnem tesznek különbséget a tanulmányi versenyek értékelésekor, noha a román diák aromán nyelvet és irodalmat mint anyanyelvéttanulja, ugyanakkor a magyar diák tanuljaanyanyelvét, azaz a magyart is, és ezen felüla román államnyelvet és irodalmat. A tanulmány végén a szerzők állításokkal és következtetésekkel foglalják össze az államnyelven és anyanyelven folyó oktatás különbségeit és megfogalmaznak egy, elsősorban azoktatásirányítók számára megfontolandógondolatsort, mely szerint: „Az anyanyelvenfolyó oktatást nem privilégiumként, hanemegyetemes emberi jogként konstruálják. Azállamnyelv (és irodalma) tanulását olyantöbblettehernek ismerik el, amelyet a kisebbségek nem saját akaratukból viselnek.A kisebbségieknek az államnyelv megtanulásából eredő többletterhe a lehető legkisebbkell legyen” (9. o.).

A következő tanulmány Csernicskó István munkája. A szerző a nyelvek helyzetérevonatkozó ukrajnai és nemzetközi dokumentumokkal ismerteti meg az olvasót. E dolgozatban azonban nem csak egyszerű bemutatásról, hanem sokkal inkább összehasonlításról van szó a belső és a nemzetközi jogot tekintve. Összefoglalójában kifejezi, hogy„Ukrajna nem lép túl a kisebbségi nyelvhasználat tűrésén” (22. o.). Közli, hogy az Ukrajnában érvényes jogi dokumentumok értelmében Ukrajna államnyelve az ukrán, velepárhuzamosan mint hivatalos nyelv használható az orosz, illetve a nemzetiségi többségiterületeken engedélyezett a nemzetiséginyelv használata is. Ezt a nemzeti kisebbségekről szóló törvény szabályozza Ukrajnában, mely értelmében azon területeken, aholtöbbséget alkot a nemzetiségi kisebbség, azállamnyelv mellett használható a kisebbséginyelv is az állami, társadalmi szervek, de avállalatok, intézmények működése során is.A szerző munkájában elemzi az ukrajnai dokumentumokat, illetve a nemzetközi jog rendelkezéseit is, melyet Ukrajna ratifikált, illetve beemelt az előírt módon saját jogrendjébe. Felhívja a figyelmet arra is, hogy UkrajnaEurópa tanácsbeli tagságának egyik feltételea Regionális vagy kisebbségi nyelvek európaikartájának ratifikációja volt. A határidőt betartva Ukrajna ezt beemelte a jogrendszerébe. Ezután viszont az alkotmánybíróság parlamenti képviselők nyomására olyan döntésthozott, hogy a Karta ratifikálásáról szóló törvény alkotmányellenes és hatályon kívül helyezte azt.

Simon Szabolcs Szlovákiai magyarok ésnyelvtörvények című tanulmányában elsősorban megfogalmazza, konkretizálja a kisebbségi kérdéskörre jellemző szlovák felfogás,vélekedés, érvelés alapvető jellemzőit. Ezután mintegy következtetésként felsorolja aszlovák jogrendszer neuralgikus pontjait amagyar kisebbség nyelvi emberi jogai tekintetében, mint a személy- és helynevek írása,vallási élet, tömegtájékoztatás, hivatalinyelvhasználat stb. E munka történelmi áttekintést is nyújt a nyelvpolitika és a kisebbségek nyelvhasználatának törvényi szabályozásának alakulásában 1918 és 2000 között(Cseh)Szlovákiában, tekintettel a kisebbséginyelv használatának gyakorlati érvényesülésére is, például a helynevek, az oktatásügyterületén, a bíróságok munkája során. Előtérbe kerül a rendszerváltozás utáni nyelvijogi helyzet is, azaz a rossznál rosszabbnyelvtörvények elfogadása. Példa erre az első nyelvtörvény, mely nemcsak a nemzetközi dokumentumokat hagyta figyelmen kívül,

mint például a Koppenhágában aláírt Emberi jogi dokumentumot, hanem a belső jogielőírásokat is mint az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvényt. Az elemzésből kitűnik,hogy az érvényben levő kisebbségi nyelvtörvény (184. sz. törvény a nemzeti kisebbségek nyelveinek használatáról) sem teljesenmegfelelő, annak ellenére, hogy azt már1999-ben, a Dzurinda-kormány alatt hagytákjóvá, melynek tagja az MKP is. Ez a nyelvtörvény biztosítja az anyanyelv használatánaklehetőségét a hivatalos érintkezésben a20%-os küszöb átlépésénél, de csak helyiszinten. A nyelvi jogok helyi érvényesíthetőségét is súlyosan korlátozza az a körülmény,hogy a közigazgatási szerveket és azok alkalmazottait a törvény nem kötelezi a kisebbségi nyelvek használatára, a törvény 7.§-ának 1. bekezdése ezt csupán megengediszámukra. E tanulmány tehát átfogó jelleggelvizsgálja, elemzi a szlovákiai magyarok nyelvi jogi helyzetét, azok anyanyelvhasználatának törvényi szabályozása és gyakorlati érvényesítésének összefüggéseiben. Érdekeskísérletre vállalkozott a szerző, amikor a tények közlése mellett egy kérdőíves felméréseredményeit és mint függeléket, a SzlovákTudományos Akadémia Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetének egykori igazgatójával,Ivor Ripkával készített interjút, valamint egy,Csáky Pál miniszterelnök-helyettessel, a kisebbségekért, általános emberi jogokért felelős politikussal készült rádióműsor részleteit is csatolta munkájához.

Vörös Ottó tanulmánya nem konkrétan,egy népcsoportot érintő nyelvi jogi kérdéseket boncolgat, hanem megpróbálja elméletisíkon megragadni a nyelvtörvények mibenlétét, tipizálni azokat. így osztja őket egyfelől„egynyelvű”, többnyelvű és nem tiszta típusúnyelvtörvényekre, valamint területileg határozott, cenzusos és kombinált nyelvtörvényekre. A szerző definíciót alkot magára anyelvtörvényre, mely szerinte politikai értelemben „egy politikai eszközökkel fenntartott közösség, leggyakrabban egy állam polgárainak összességét érintő, államjogi útonés eszközökkel alkotott előírás. Tartalmát tekintve arra irányul, hogy megszabja a megnevezett polgárközösség számára, hogy ezenhelyzetükből adódó kommunikációjuk soránmilyen nyelvszokásokat kövessenek, vagy mitől tartózkodjanak” (53. o.). Munkája végén mintegy madártávlatból bemutat háromnyelvtörvényt, Ausztria, Szlovénia és Horvátország példáját, és megpróbál rámutatni atörvények mögötti célokra, valóságra már azújabb tapasztalatok tükrében is.

Ezt követően Borbély Anna ismerteti amagyarországi románok nyelvi jogait de jureés de facto, azaz a jogi szabályozás, illetve avalóság tekintetében. Megállapítja, hogy arománok tárgyalt emberi jogai elsősorban aMagyar Köztársaság alkotmányában, konkrétan annak Alapvető jogok és kötelességek című XII. fejezetében vannak szabályozva, másodsorban pedig az 1993. évi 77. törvényben a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Mint írja, az alkotmány biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használata. Hozzáteszi viszont, hogy bár létrejöttek és működnek a román kisebbségi önkormányzatok, de néha a román nyelv használata lehetetlen az önkormányzati üléseken, mert párképviselő nem beszéli a nyelvet. Következőérdekes témaként a szerző a nyelvhasználat, nyelvoktatás, illetve tanulás mikéntjébeenged bepillantást.

Sorrendben az utolsó, de korántsem elhanyagolható tanulmány Bartha Csilla ésHattyár Helga szerzőpáros munkája, mely amagyarországi siketek nyelvi jogainak kérdéseit boncolgatja. Dolgozatukban a siketekésa jelnyelvek helyzetét elemzik mind Magyarországon, mind külföldön, az ezzel kapcsolatos oktatás problematikáját és magát a jogimeghatározást, szabályozást. Rámutatnakarra, hogy e kisebbség problémáiról, jogairólkevés szó esik annak ellenére, hogy létszámukat tekintve a magyarországi siket közösség alkotja Magyarországon a harmadik legnépesebb nyelvi közösséget, miközben atipikus közösségről van szó. Nem földrajzi vagytörténelmi alapon jött létre, se nem kulturális indíttatásból; általában egygenerációs.Nyelvi jogaikat épp ezért először értelmeznikell. A siketeknek ugyanis van nyelvük. Tehátnem igaz az az ókori keletű nézet, hogy anyelv megfeleltethető a beszédnek. Míg a„normális” emberi nyelv a hangzónyelv, a siketek kommunikációja a jelnyelv által biztosított. A szerzők megpróbálják a lehető legpontosabban meghatározni a jelnyelv fogal-

mát, amikor leírják, hogy „a jelnyelvek a környezetünkben használt nemzeti hangzó nyelvektől független, konvencionális jelekbőlszerveződő, sajátos, jelnyelvenként eltérőszabályok által működtetett önálló természetes rendszerek”. (78. o.) Rámutatnak a jelnyelv fontosságára, ami a siketoktatást illeti, mely állításukat kutatási eredményekkelis alátámasztják. Ezek után kifejezik sajnálatukat, hogy Magyarországon, hasonlóan a világ más államaihoz, a jelnyelv használatáttiltják a siketoktatásban, s pozitívan diszkriminálják a tisztán orális módszert.

A fentebb bemutatott könyvet elsősorbannyelvészeknek ajánlom, rajtuk kívül haszonnal forgathatják jogászok, politológusok, tanárok és oktatásirányítók, sőt orvosok is.Ahogy a kötet egyik szerkesztője, Kontra Miklós fogalmazott a könyv előszavában, mindenkinek ajánlható, aki tenni szeretne valamit a magyarországi és a határainkon túlinyelvi kisebbségek jogfosztottságának csökkentéséért.

Gecse Annabella: Liszka József (szerk.): Acta Ethnologika Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie 2003-2004

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ évkönyve – Rocenka Vyskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europaische Ethnologie 20032004. Fórum Institute-Lilium Aurum, Komárom-Dunaszerdahely, 2004, 242 p.

A komáromi Etnológiai Központ évkönyvének, az Acta Ethnologica Danubianának legutóbbi, a 2003-2004-es évek anyagát öszszevontan tartalmazó kötete tanulmányokra,kisebb közleményekre, könyvismertetésekreés annotációkra, valamint krónikára és megemlékező egységre tagolódik. Az első részben nyolc tanulmányt találunk, a másodikban egy kisebb közleményt. A tanulmányokblokkjának alaphangját Vajda László nyitóírása adja meg, a mi és az idegenek közöttilehetséges viszonyulások, olykor előítéletek,sztereotípiák, máskor tapasztalatokon nyugvó ítéletek és az ezekből következő viselkedési minták körülhatárolásával, olykor történetiségbe helyezett magyarázatával. Szinteminden társadalomban vannak az idegenekhez való viszonyulást előíró, megszabó normák, ám az is törvényszerű, hogy ezeket mint a szabályokat általában – a gyakorlatban nem mereven, hanem rugalmasan követik a társadalom tagjai. Éppen a mobilitás ésmerev törvénytisztelet közötti egyensúly

megteremtésére törekvésnek számtalan változatából adódnak az értelmezést kívánókulturális különbségek. Sok más mellett éppen ezekre a különbözőségekre találunk példákat a kötet tanulmányainak témái között,de – tekintve azt, hogy a kutatói társadalomis társadalom, tagjai más-más kihívásokat(tudományos problémákat) érzékelnek, azokat eltérő módszerekkel közelítik és oldjákmeg – a témák megközelítése, a kérdésekmegválaszolásának módozatai között is. Maga a szociológiai fogalompár (mi és az idegenek) több tanulmánynak is vázát képezi,más-más kulturális jelenség kapcsán. Leginkább Pusko Gábor Romák és parasztok – fehérek és cigányok című írásában érhetjüktetten. Ebben az írásban a „probléma” többszinten is jelentkezik – pl. mi a „roma probléma” lényege a romák és nem romák szemével, hogyan ragadható meg, hogy ki a roma. A tanulmányban – a tudományos problémák mellett – sorakoznak a források (nemzetiségi statisztikák, lakossági nyilvántartások, iskolai nyilvántartások), módszerek(kérdőíves felmérés, számszerűsített etnikaibesorolás, interjúk, résztvevő megfigyelés) és a válaszok.

Liszka József szlovák nyelvű írása – Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában- egy viszonylag nagy területen, Dél-Szlovákia magyarok lakta sávjában foglalja össze ahasonló és különböző kulturális válaszokateredményező történelmi-társadalmi változásokat.

Két tanulmány témája – első látásra – atáplálkozás. Manfréd Seifert a kereszténység közép-európai táplálkozási kultúrábanmegmutatkozó hatását vizsgálja, három kiindulópontból: a Biblia, a Biblia „utóélete” ésa rituális gyakorlat keretében, konkrét élelmiszerek és ételféleségek tekintetében.Rastislava Stolicná A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy című tanulmánya tudományos magyarázattal szolgál arra, hogyan válta brindzás galuska szlovák nemzeti étellé a köztudatban. írásából kiderül, hogy a tényfeltáró kutatási eredmények – mint annyimás alkalommal – ezúttal sem tudtak elégsúllyal beleszólni a „mítoszteremtés”-be, aszlovák néprajzi szakirodalom, a szlováknéprajzi atlasz minden megalapozottsága ellenére sem tudta a szűkebb szakmai körökön kívül elfogadtatni, hogy ez egy „tájétel”.Ám – a szerző szerint – Európában ez olyangyakori jelenség, hogy ebben az esetben isszinte természetes.

A tanulmányok blokkján belül nagyon fontos alegységet képeznek a szakrális kisemlékeknek szentelt írások, hiszen az Etnológiai Központ egyik kiemelt kutatási feladataéppen ezen emlékek teljes feltárása és dokumentálása – a mai Szlovákia teljes magyarok lakta vidékén. (Ebből a célból alakultmeg 1997-ben az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma.) Perger Gyula németnyelvű írása azt tekinti át, mit találhat ezzelkapcsolatban a történeti anyagban is vizsgálódó kutató. Székely Zoltán szintén németnyelvű írásában a győri középkori képoszlopok kapcsán szolgáltat bizonyítékot arra,hogy a történeti forrás gyakran (Győr esetében is) az egyetlen, amelyből egy-egy szakrális emlék valamennyire leírható, esetleg rekonstruálható. Szilágyi István „kisebb közleménye” a magyar kálváriákat és kutatásukattekinti át, német nyelven. A három, e témába illeszkedő tanulmány 2002-ben, a kisemlékkutatók 15., Komáromban megrendezettnemzetközi tanácskozásán is elhangzott. L.Juhász Ilona írása egy egész Dél-Szlovákiátátfogó, újszerű témát felvető kutatás eredményeinek tömör összefoglalása: a szerző avizsgált terület temetői síremlékeinek és útmenti haláljeleinek fényképeit és az azokhozvaló viszonyulást elemzi.

A tanulmányokból is jól látható, hogyszerzőik nem köthetők egyetlen országhoz,még egyetlen nyelvterülethez sem. Az évkönyv sokfelé tájékozódása még inkábbszembeszökő azonban, ha átlapozzuk akönyvismertetések rovatát. Véleményemszerint ez egy olyan eset, amikor a számoktényleg magukért beszélnek. Összesen 82folyóirat- és könyvismertetést találunk az évkönyv ezen egységében. Ám ezzel nemmondtam el mindent annak sokoldalúságáról. A tájékozódás igazi tudományos igényéről még többet az mond, ha áttekintjük, milyen földrajzi „szórás”-ból merítenek a recenziók: 5 szlovák, 39 magyarországi magyar,13 szlovákiai magyar, 8 egyéb, szintén a maiMagyarország határain kívüli magyar és 17külföldi, idegen nyelvű, viszonylag friss kiad-

ványról szerezhet tudomást az olvasó. Emellett a Krónika rovat beszámol 11 különféle témájú (és nem csupán, sőt nem elsősorbanaz Etnológiai Központhoz köthető) tanácskozásról. A kötetet szomorú aktualitás, LiszkaJózsef Michal Márkusra emlékező írása zárja.A kiadvány nem csupán ebben a számában valósított meg sokoldalú küldetést. AzEtnológiai Központ korábbi évkönyvei is jelzik, hogy ez a „vállalkozás” nem csupán aszlovákiai magyar néprajz publikációs lehetőségeinek számát kívánja gyarapítani. Nem„lóg a levegőben”, hanem sok szállal, sokponton, sok irányban kötődik természetesközegéhez, a tudományhoz. Voigt Vilmos egy2002-ben Komáromban rendezett, a szlovákiai magyar néprajzi kutatás eredményeit ésfeladatai tárgyaló tanácskozáson az Acta addig megjelent számai kapcsán fogalmaztameg (és annak 2002-ben megjelent 4. számában írta le), hogy: „…ellenkező híresztelésekkel ellentétben, a néprajzkutatónaknem árt, ha olvas” (228-229. o.). A friss évkönyv sok olyan kiadványra felhívja a figyelmet, amit érdemes olvasni, ehhez viszont(de ettől függetlenül is) előbb feltétlenül magát az évkönyvet kell kézbe venni..

Impresszum 2005/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok 

TÓTH ENDRE: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károly első restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26-április 5.) (1. rész)
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem. A scehszlovákiai maygarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (1. rész)
Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés története
JURAJ MARUŠIAK: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (2. rész)
LAMPL ZSUZSANNA: A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága
IFJ. HULKÓ GÁBOR: A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek végzésének joga – elmél és gyakorlat
LANSTYÁK ISTVÁN: A kódváltásról – nyelvtani szempontból

Évforduló

VARAGYA SZILVIA: Magyar Hírmondó – az első magyar nyelvű időszaki lap

Közlemények

L. JUHÁSZ ILONA: Szlovákiai magyar tájak néprajzi irodalma a bibliográfiák tükrében
RABEC ISTVÁN: A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében

Reflexió

MÉSZÁROS ANDRÁS: A Magyarok Szlovákiában (1989-2004) című kötetről

Műhely

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma

Dokumentumok

JOÓ ANDRÁS: Tiso elnök és egy magyar országgyűlési képviselő politikai természetű magánbeszélgetése 1943 tavaszán

Könyvek

Voigt Vilmos: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba (Liszka József)
É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról (Szabómihály Gizella)
Von Minderheiten zu Volksgruppen. 20 Jahre Wiener Arbeitsgemeinschaft (Varga Sándor)
Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai (Pintér Tibor)

Tóth Endre: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károly első restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26.-április 5.) (1. rész)

A tanulmány témája a két világháború közötti Magyarország történelmének egyik legnagyobb jelentőségű eseménye, amely nemcsak a kor csehszlovák-magyar kapcsolataira gyakorolt jelentős hatást, hanem az 1921-es év első felének egyik legfontosabb nemzetközi-politikai eseményévé vált. A szóban forgó esemény az utolsó osztrák császár és magyar király IV. Habsburg Károly első restaurációs kísérlete volt. Jelen tanulmány célja, hogy az esemény egyes mozzanatait elsősorban a csehszlovák-magyar kapcsolatok szempontjából rekonstruálja, illetve, hogy az exkirály Magyarországra érkezése körüli eseményeket időrendi sorrendben, elsősorban Habsburg Károly e kalandos lépésének és a csehszlovák diplomácia ténykedésének és szerepének viszonylatában adja elő.1

A királykérdés, mint Magyarország kül- és belpolitikai konszolidációjának fékezőereje, és a csehszlovák-magyar kapcsolatokban játszott szerepe

Csehszlovákia és Magyarország háború utáni együttélését az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után, mint közismert, nem éppen a kölcsönös barátság jellemezte. Az újonnan alakuló Közép-Európában a két világháború közti fagyos csehszlovákmagyar kapcsolatok háttere már e viszony legelején kialakult. Közvetlenül az önálló Csehszlovákia és a háború utáni Magyarország megalakulását követően a két, egymással szomszédos állam közti konfliktus legfontosabb problémájává természetesen a közös határ megállapítása, azaz a területi kérdés vált. Ugyanakkor, mint nem kevésbé komoly probléma, Magyarország kormányformája is a kérdéses pontok között jelent meg. E két kérdés, Ml. azok merőben különböző magyar és csehszlovák megközelítései eleve negatív irányban jelölték ki a kezdeti kapcsolatokat, melyek az elkövetkező időszakban végleg aláásták a kölcsönös bizalom esélyét, nemcsak a politikai képviseletek részéről, hanem a két állam nyilvánossága részéről is. Ha a csehszlovák diplomácia szemszögéből, jelentőségük alapján szeretnénk e két legfontosabb, a két ország közti viszonyok legalább normálisnak nevezhető szintjének elérését akadályozó problémát sorrendbe állítani, megállapíthatjuk, hogy a legkomolyabbnak mindenképpen a közös határ kérdése számított. A csehszlovák külpolitika ugyanakkor a legelejétől nagy figyelmet szentelt a Magyarország államformájával kapcsolatos kérdésnek, így a királykérdésnek is, és minden esetben, amikor szükségét érezte, kategorikusan kifejezésre juttatta egyet nem értését a Habsburgok trónra való visszatérésével, Ml. a magyarországi monarchista kormányforma megteremtésének lehetőségével. Ugyanakkor Magyarország monarchikus államforma melletti elkötelezettségét, bizonyos feltételek mellett hajlandó volt tolerálni, mivel az ilyen irányú döntést Magyarország belügyének tekintette. Más volt viszont a Habsburgok magyarországi restaurációjával kapcsolatos álláspontja, legyen szó a restauráció bármely formájáról és az uralkodóház bármely tagjáról, melynek esélye, mint a magyarországi monarchikus államforma megerősítése, az adott körülmények közt nagyon is reális volt.2

A magyarországi helyzet a restauráció irányába történő alakulása Csehszlovákia, de más országok számára is a nehezen kiharcolt nemzeti és állami függetlenség veszélyét és egyben a nehezen konszolidálódó közép-európai viszonyok destabilizálódásának lehetőségét jelentette. Ha Magyarország szomszédjai a Szent István-i korona erős kultuszával megerősített monarchista államformában saját integritásuk fenyegetettségét látták, akkor a Habsburgok magyarországi trónra kerülése ezen aggodalmak megalapozottságát jelentette volna, hiszen ki más nyújthatott volna jobb történelmi-jogi alapot a magyarországi revizionista törekvéseknek, mint egy Habsburg-dinasztiabeli uralkodó, és ebben az esetben lényegtelen volt, hogy e személy Habsburg Károly vagy az uralkodóház egy másik tagja. A szomszédos államok a Habsburg-dinasztia valamely tagjának esetleges restaurálásával kapcsolatos aggodalmait Habsburg József főherceg magyarországi tartózkodása is alátámasztotta, aki az országon belül jelentős népszerűségnek örvendett. Az aggodalmak további megerősítését nemcsak az 1919-es események jelentették, amikor Habsburg József egy rövid időre az ország kormányzójaként működött, hanem József közszereplése is. A megfigyelők bizonyára nem kis érdeklődését váltotta ki Habsburg József és társa az 1921. január 16-i Szabadság téri ötvenezres tömeg előtt tartott szoboravatáson való részvétele (Sborník… 1921, 2:25), ahol a négy felállított szobor „a Magyarországtól elszakított Felvidék, Erdély, Bánát és Nyugat-Magyarország felett érzett fájdalmat szimbolizálta”3 {Sborník… 1921, 2:17). Az esemény azt is igazolta, hogy a békekonferencia könyörtelen döntését a magyar társadalom továbbra is traumaként éli meg.4

Csehszlovákia és Magyarország viszonyának rendezése útjában álló, fentebb említett két alapvető akadály súlyával kapcsolatban összefoglalásképp leszögezhetjük, hogy amíg a közös határ kérdése a trianoni békeszerződés 1920 júniusában történt aláírásáig a csehszlovák-magyar kétoldalú kapcsolatok első számú problémája volt, úgy ezt követően a kölcsönös kapcsolatok terén a királykérdés vált az első számú témává, egészen a probléma végleges megoldásáig, azaz a Habsburgok 1921 őszén, Károly második restaurációs kísérlete után a magyar parlament által történt trónfosztásáig.5 Viszont ebben az esetben is – ugyanúgy, mint korábban – a területi kérdés és a királykérdés szorosan összekapcsolódtak, mivel a királykérdés végleges megoldása egyben a trianoni határok revíziója irányába vezető utak egyikét is jelentette.

A királykérdés, illetve a Habsburgok lehetséges magyarországi restaurációja azonban nem csak a csehszlovák diplomáciát aggasztotta. A királykérdést maga Magyarország is komoly problémaként élte meg, ahol az államfő kérdésének ideiglenes megoldása – a nemzetgyűlés 1920 első harmadában megerősítette a monarchista államformát, és ideiglenes államfőként vitéz nagybányai Horthy Miklóst mint kormányzót választotta6 – komoly akadályt jelentett az ország mind bel-, mind külpolitikai konszolidációja terén, amelyhez pedig az előző évek során már minden szükséges előfeltételt megteremtettek – a magyar parlament aláírta és törvénybe foglalta a trianoni békeszerződés ratifikációs jegyzőkönyvét, amely az 1919-es drámai forradalmi események utáni a belpolitikai helyzet végleges lecsillapodását jelentette. Ezenkívül megtartották a háborút követő első parlamenti választásokat, amelyek egyúttal az első általános, egyenlő és közvetlen választójogon alapuló magyar választások voltak, és megalakult a választásokból győztesként kikerülő konszolidációpárti keresztény és kisgazda erőkből álló kormánykoalíció.7 Annak ellenére, hogy a választásokból kikerülő kormány programja és politikai lépései megerősítették a Magyarország bel- és külpolitikai konszolidációját célzó igyekezetet, Magyarországon még mindig reális veszélye volt annak, hogy a belpolitikai konfliktusok negatív hatást gyakoroljanak az ország politikai irányultságára és ezen keresztül az újjáalakult közép-európai viszonyok végleges rendeződésére.

Az ország mind belpolitikai, mind külpolitikai konszolidációját fenyegető veszély pont a Magyar Királyság államfőjével kapcsolatos kérdés megoldásának ideiglenes jellegéből fakadt. A királykérdés végleges megoldásának elodázása valójában csak egy permanensen fenyegető komoly belpolitikai konfliktus kipattanásának későbbre való halasztását jelentette. A kérdés végleges megoldásának fontossága, az ország háború utáni külpolitikai helyzetének komolysága szempontjából meghaladta a kérdés Magyarországon belül érzékelt belpolitikai dimenzióját. A királykérdés végleges megoldásának határozatlan időre való elnapolása nemcsak a Károly által kezdeményezett restaurációs kísérletben rejlő veszélyt jelentette, hanem elsősorban a kormánykoalíción belüli lehetséges konfliktusok veszélyét is, amelyek hátterében az ország legproblematikusabb belpolitikai kérdése, az államfő kérdése állt.

Az államfő kérdésének ideiglenes megoldása ugyanis a választásokból kikerülő keresztény-nemzeti kormányerő összetartásának legfőbb akadálya volt. A koalíción belül a kérdés időről időre felmerült, majd újra konzerválódott. Ahogy a probléma Magyarország politikai színterét kettéosztotta, egyik oldalon a legitimistákkal, az excsászár, illetve exkirály, IV. Habsburg Károly támogatóival, a másikon azokkal, akik a szabad királyválasztás mellett álltak, ugyanúgy osztotta ketté a kormánykoalíciót is. Az első csoport támogatói a kormányon és a törvényhozó testületen belül elsősorban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) kerültek ki, míg a második csoport az Országos Kisgazda- és Földműves Párt köré tömörült. A kisgazdák voltak azok, akik leggyakrabban hozakodtak elő a királykérdéssel, amelynek- a szabad királyválasztás elvének törvénybe iktatásával – minél előbb szerettek volna a végére járni, míg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja igyekezett a királykérdést meghatározatlan időre elhalasztani, ily módon megőrizni az e téren addig kialakult status quóí.

A választásokból kikerülő kormány tehát igencsak ingatag alapokon állt. A királykérdés – a politikai mozgások hátterében állva – a fontos politikai egyeztetéseket és jelentősebb parlamenti szavazásokat is befolyásolta. Ilyen körülmények között természetesen az első kormányválság sem váratott sokáig magára. A kirobbanásához nagyban hozzájárultak az ország rendkívül nehéz gazdasági, pénzügyi, de elsősorban nyersanyagellátási gondjai. Az ország kritikus gazdasági helyzete és a kormánykoalíción belül a királykérdés körüli huzavona december elején követelte az első áldozatot, a kisgazda pénzügyminiszter, Korányi Frigyes személyében, akinek a nemzetgyűlés bizalmatlanságot szavazott. Közvetlenül ez után a kormány lemondott. Az új kormány megalakításával újra a leköszönő miniszterelnököt, gróf Teleki Pált bízták meg, akinek sikerült leküzdenie a tizennégy napos kormányválságot, kisebb kozmetikai változások véghezvitelével megtartania régi kormányát, és életben tartani a koalíciót.8

Nem egészen két hónapon belül, 1921 februárjában a királykérdés, immár a koalíción belüli közvetlen kirobbantó okként újabb kormányválsághoz vezetett. Az ügy a két tábor – a legitimisták és a kormánypártiak – a szokásosnál élénkebb tevékenykedésével kezdődött. Január közepén a nagy nehezen elcsendesedett politikai életet gróf Andrássy Gyula ténykedése kavarta fel, aki a legnagyobb kereszténynemzeti frakció vezetőjével, Haller Istvánnal együtt felszólította a legitimista képviselőket, hogy párthovatartozásuktól függetlenül egyesítsék a legitimista képviselőket. A kedélyeket tovább szította a nemzetgyűlés delegátusának, gróf Apponyi Albertnek hazatérése, aki útja során meglátogatta svájci száműzetésében az exkirályt, Habsburg Károlyt, lépése a magyar parlamentben éles vitákat váltott ki. A kisgazdák a kiélesedett politikai helyzetre reagálva Nagyatádi Szabó István, a párt vezető személyisége, a volt kereskedelmi miniszter vezetésével Budapesten megszervezték a szabad királyválasztás híveinek nagygyűlését.

A magyar törvényhozó testületben eluralkodó puskaporos hangulat a királykérdés azonnali megtárgyalását és végleges megoldását sürgető követelésekhez vezetett. A kormánykoalíció léte tehát ismét kérdésessé vált. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor meglepő politikai manőverrel próbálta megoldani a kialakult helyzetet. Február 3-án harmincnyolc további képviselővel együtt kilépett a kormánykoalícióból, így próbálta megegyezésre bírni az egymással szemben álló feleket. Teleki lépése egészen különleges helyzetet teremtett, mivel személyében maga a miniszterelnök került ellenzékbe saját kormányával szemben. Teleki ügyességének köszönhetően végül is újraindult az együttműködés a kormányon belül, illetve a kereszténynemzeti és a kisgazda képviselők között, amelynek eredményeképpen a képviselők többsége elfogadta a királykérdés megtárgyalásának későbbre halasztását.

Fontos megemlítenünk, hogy a királykérdés körüli februári belpolitikai feszültség kiéleződésében nem kis szerepe volt Edvard Benes beszédének, amelyet a csehszlovák nemzetgyűlés alsóházában, 1921. január 27-én, a szenátus Magyarországgal, a többi osztrák-magyar utódállammal és Bulgáriával kötött békeszerződésről hozott határozati javaslatának első olvasata, illetve a Csehszlovákia államhatárairól hozott törvény kapcsán tartott. A magyarországi belpolitikai szituáció miatt Csehszlovákia – teljesen érthető módon – feszült figyelemmel követte a helyzet minden olyan irányban történő alakulását, amely Károly exkirály vagy a Habsburg-ház bármely más tagjának restaurálásához vezetett volna. Emiatt a csehszlovák diplomácia vezetője, Edvard Benes a csehszlovák parlament képviselőháza előtt tartott januári beszédében, utalva az utolsó kormányválságra, amelyet szintén a királykérdés váltott ki, figyelmeztette Magyarországot, hogy a restauráció irányában tett esetleges döntése semmilyen esetben sem fogadható el északi szomszédja, de más országok számára sem, és ha Magyarország mégis a Habsburgoknak a magyar trónra való visszahelyezéséhez vezető lépésre szánná el magát, azt Csehszlovákia mint casus bellit értelmezné, azaz Csehszlovákia ilyen esetben kész nemcsak diplomáciai, de katonai erőfeszítéseket is tenni (Benes 1924, 114; vagy lásd Tésnopisecké… 1921, 1858-1872).

Amint azt korábban említettem, Csehszlovákia nemcsak akkor kezdte figyelemmel kísérni Magyarország monarchista jövőjének alakulását, amikor a trianoni békeszerződés magyar parlament általi, 1920 őszén történt elfogadását követően, illetve Magyarország 1920 első harmada során a monarchista államforma választását követően – amely döntés a Habsburg uralkodóház esetleges restaurációjának lehetőségét is megnyitotta – a kérdés „időzített bombaként” kezdett működni. A csehszlovák diplomácia éberen figyelt a magyarországi királykérdés minden egyes kulminációja alatt: mind 1919 nyarán a Magyar Köztársaság elbukása során, mind 1919 és 1920 fordulóján, amikor a választási kampány során az államfő kérdése ismét a felszínre került, de ugyanúgy 1920 és 1921 fordulóján is, a kormányhatalmon belüli ellentétek során.

Figyelmünket gyakran elkerüli az a tény, hogy a Habsburg-dinasztia legelső restaurációs kísérlete már az 1919-es, forradalmi eseményekkel terhelt év során megtörtént, amikor augusztus 7-én, nem sokkal a Magyar Köztársaság bukása után Habsburg József főherceg, mint kormányzó átvette a hatalmat, és tette ezt angol és olasz politikai körök, Ml. az antanthatalmak bécsi és budapesti külképviseleteinek támogatásával(l). Csehszlovákia már ekkor határozottan kifejezésre juttatta elítélő álláspontját a magyarországi Habsburg-uralom visszaállítására tett bármilyen kísérlettel kapcsolatban, és a még ülésező békekonferenciára küldött diplomáciai jegyzékében hangsúlyozta, hogy „a Habsburg-ház restaurálására Csehszlovákia léte szempontjából, mint szélsőségesen veszélyes lépésre tekint” (Diplomatické… 1922, 13), és mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza a Habsburgok magyarországi hatalomra jutását (Diplomatické… 1922, 13). Augusztus 21én Habsburg József hatalomra jutását már a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa is hivatalosan elítélte, és hozzá kell tennünk, hogy e kategorikusan elutasító álláspont kialakításában a csehszlovák diplomácia nem kis szerepet játszott. Azonban sem akkor, sem az egész 1920-as év során a magyarországi belpolitikai szituáció nem kedvezett a Habsburgok bármilyen formában történő restaurációjának, a Habsburg-dinasztiabeli államfő választása nem talált az országon belül széleskörű támogatásra, ami már önmagában is keresztülhúzta József és a vele együttműködő legitimista Friedrich István, a forradalom utáni második miniszterelnök sikerének lehetőségét. A magyarországi eseményekre, de leginkább az országban uralkodó tökéletes káoszra – melyből néhány, többé-kevésbé befolyásos hatalmi csoportosulás próbált kiutat találni – érkező hivatalos nemzetközi visszhang hatására végül Habsburg József az ország éléről távozott.

Miután az országban dúló forradalmi események valamelyest lenyugodtak, az 1919-es év végén és a következő év elején a királykérdés ismét egy bizonyos mértékig legitimmé, külpolitikai kontextusban pedig kiélezettebbé vált. A háború utáni első parlamenti választások apropóján az újjáalakult Magyarország államformájának kérdése a választási kampány központi témájává vált, amellyel leginkább a két legerősebb, a kereszténynemzeti és a kisgazdapárt foglalkozott. A királykérdés második központba kerülésének köszönhetően – nem túl meglepő módon – egy alapvető fontosságú, a Habsburg-restaurációt nemcsak külföldön ellenzők fegyverének számító dokumentum került napvilágra. E dokumentum a nagykövetek konferenciájánakjegyzéke volt, 1920. február 4-i keltezéssel, amely kategorikusan elutasít mindenféle, a Habsburgoknak a magyar trónra való visszatérését megengedő bármilyen lehetőséget, és amelyet valamiféle mértéknek, irányelvnek szántak a magyarországi királykérdés jövőbeni megoldását illetően.9 A csehszlovák diplomácia e jegyzék megalkotásánál is jelentős szerepet játszott, és általa nemzetközi-politikai támogatást nyert egy esetleges diplomáciai „háborúhoz”, arra az esetre, ha a magyarországi események a Habsburg-restauráció irányába mozdulnak el.

Csehszlovákia ébersége a királykérdés területén a nemzetközi súlyú jegyzék megszületése után sem lankadt, amely pedig nemzetközi-politikai szempontból egyértelműen elítélte a Habsburg-uralkodóház magyarországi ismételt hatalomra kerülésére tett bármiféle kísérletet. A kérdéssel kapcsolatos csehszlovák álláspont nem kevésbé lényegre törő deklarációja a kisantant létrehozása volt, egyelőre csak bilaterális szinten, amikor Csehszlovákia és Jugoszlávia 1920. augusztus 23-án aláírt szövetségesi szerződésben vállaltak kötelezettséget, hogy megakadályozzák Magyarországot, a korábbi területi status quo visszaállítása irányában ható bármilyen igyekezetében. A csehszlovák külügyminisztérium külföldi küldöttségei segítségével figyelemmel tartott mindenféle monarchista tendenciát és az abból fakadó veszélyt, nemcsak Magyarországon, hanem a többi erős monarchista hagyományokkal rendelkező országban is, főleg Ausztriában és Németországban. Ugyanakkor figyelemmel kísérte az európai „nagyok” – Franciaország, a konzervatív Anglia és Olaszország álláspontjait, és bármilyen jellegű, a kérdéssel kapcsolatos figyelmeztető jelet. Ezen országokból nemritkán közvetett támogatás, Ml. különböző vélemények érkeztek, amelyek gyakran, ha nem is kifejezetten támogatták, de csendes beleegyezést tanúsítottak a Habsburgok esetleges magyarországi hatalomra jutásának kérdésében. A nemzetközi politikai színtér beleegyező hozzáállását valójában egy precedens értékű eset, a görög monarchia 1920. decemberében, I. Konstantin személyében történt restaurálása is jelezhette. E körülmény minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult a monarchiaellenes, Ml. Habsburg-ellenes országokban tapasztalható nyugtalanság növekedéséhez, ahol az európai államok antanthoz tartozó részében tapasztalható, a görög belpolitikai helyzet alakulását közönyösséggel követő, a helyenként felbukkanó, az utódállamok számára veszélyt jelentő nem beavatkozó politika, egy a közép-európai térségben kialakuló hasonló forgatókönyv esetén hasonló módon viselkedő nagyhatalmak képe érthető módon aggodalmakat keltett. Ugyanakkor a háború utáni Európa fejlődési irányát meghatározó országok ezen hozzáállása az európai monarchista mozgalom, de maga az excsászár számára is ösztönzést jelentett.

Az adott körülmények között, amikor Magyarországon a királykérdés aktualitása a nagykövetek konferenciájának jegyzéke után nem csökkent, hanem – különböző belpolitikai tényezők miatt – éppen, hogy növekedett, nem csodálkozhatunk Benes 1921. január 21-i parlamenti expozéjának kategorikus stílusán. A csehszlovák diplomácia vezetőjének a magyarországi államfő kérdésének újabb felszínre kerülésével kapcsolatos állásfoglalás változatlanságát hangsúlyozó kijelentései nem számítottak elszigetelt esetnek. Például még a szóban forgó parlamenti beszéd és a februári magyarországi, királykérdés miatt kirobbant kormányválság előtt Benes csehszlovák külügyminiszter a B. Z. am Abendnek 1920 nyarán adott, és 1920 vége felé megjelent interjújában figyelmeztetett, Ml. megerősítette a csehszlovák fél királykérdéssel kapcsolatos, megalkuvást nem ismerő álláspontját. A napilapnak adott interjú, tartalmát tekintve előre jelezte Benes későbbi parlamenti beszédét, mivel már itt utalt az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció megakadályozását célzó katonai beavatkozás lehetőségére, hozzátéve, hogy a Habsburgok restaurációs kísérletét kevéssé tartja valószínűnek, indoklásul Magyarország elszigeteltségét és a környező államok adott kérdésben tanúsított egységének erejét hozta fel.10

Benes parlamenti beszédének gerincét azonban nem az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció casus belliként történő megítélése alkotta. A beszédben fontos szerepet kapott a csehszlovák diplomácia változatlan álláspontjának hangsúlyozása a Habsburgok magyar trónra való visszaültetésével kapcsolatban, illetve a nagykövetek konferenciája által kiadott 1920-as jegyzék tartalma és annak kötelező jellege Csehszlovákia politikája számára. A csehszlovák külügyminiszter így fogalmazott: „Ezek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a Habsburg-dinasztia semmilyen formában és egyik tagjának személyében sem juthat trónhoz Közép-Európában, és e tilalom nemcsak Károlyra, a volt császárra vonatkozik, hanem a volt uralkodócsalád minden egyes tagjára” (Benes 1924, 115), majd hozzáfűzte, hogy: „mindig is ez volt kormányunk álláspontja, és ehhez következetesen és feltétlenül ragaszkodni fogunk” (Benes 1924, 115). A legtöbbet mondó megállapítás azonban, amely félreérthetetlenül jelzi Csehszlovákia pozícióját a magyarországi Habsburg-restauráció kérdésében az a kijelentés volt, miszerint „a kérdés számunkra vitán felül áll” (Benes 1924, 114).

Bár Benes januári parlamenti beszéde a csehszlovák diplomácia álláspontja terén nem jelentett újdonságot, a királykérdésnek egy idegen ország törvényhozó testülete előtt történő boncolgatása – még akkor is, ha az a magyarországi helyzet alakulásának hatására történt – a jól ismert csehszlovák álláspont kifejezésre juttatásának teljesen más politikai dimenziót kölcsönzött, és akkor még figyelembe sem vettük azt a körülményt, hogy mindez a trianoni békeszerződés Magyarországgal való megtárgyalása idején történt. Teljesen érthető, hogy ilyen körülmények között Benes beszédét követően nem maradhatott el a magyar kormány és a parlament reakciója. Arról, hogy „Benes világos és megalkuvást nem ismerő állásfoglalása Magyarország államformája, illetve a Habsburg-restauráció kérdésében jelentős felháborodást váltott ki a magyar politikai körökben”,11 az a tény is árulkodik, hogy Gratz Gusztáv, az akkoriban kinevezett külügyminiszter azonnal Budapestre rendelte Magyarország prágai képviselőjét.12 A csehszlovák külügyminiszter expozéjának magyarországi hatását szintén érzékelteti a csehszlovák kormány budapesti képviselőjénekjelentése a magyar kormány prágai képviseletének igazgatójával folytatott beszélgetésről, aki felhívta figyelmét arra a „negatív, mi több nyugtalanító visszhangra, amit Benes felszólalása Magyarországon keltett”.13

Benes parlamenti beszéde a magyar nemzetgyűlésben már a január 29-i ülés vitatémájává vált. Egy sor képviselő felszólalása mellett, akik természetesen elítélő hangnemben foglaltak állást, a csehszlovák külügyminiszter expozéja töltötte ki Gratz Gusztáv, újonnan funkcióba került külügyminiszter február 4-i bemutatkozó parlamenti beszédének legnagyobb részét is. A magyar külügyminiszter válaszában a leghatározottabban kizárta annak elfogadhatóságát a magyar fél számára, hogy bármely harmadik fél befolyást gyakoroljon Magyarországra a magyarországi államforma kialakításával kapcsolatban,14 rámutatva a magyar nép hagyományosan monarchikus érzületére. Gratz ugyanolyan határozottan elítélte a Habsburgok restaurációjára vonatkozó tilalmat, amelyet az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelt.15

A Magyarországon tapasztalható jelentős felháborodás – amellyel a csehszlovák külügyminiszter szóban forgó parlamenti felszólalását fogadták – hátterében nem csak az állt, hogy egy idegen kormány képviselője egy idegen parlament előtt beszélt a magyarországi királykérdésről. A felháborodás másik, nem kevésbé komoly okát abban kereshetjük, hogy Benes beszéde által a királykérdés ismét túllépte a belpolitikai színtér kereteit. Ez utoljára 1920 első negyedében esett meg a nagykövetek konferenciájának jegyzéke idején, ami után a királykérdés külpolitikai dimenziója visszaszorult, természetesen a kérdéskör véglegesnek szánt megoldásának, a trianoni békeegyezmény előkészítésének és aláírásának köszönhetően, de az európai nagyhatalmak Magyarország irányában folyatatott politikájának köszönhetően is. Edvard Benes januári expozéja Magyarország számára ismét csak megerősítette, hogy a nemzetközi színtéren valaki mindig készen áll arra, hogy a magyarországi királykérdés körüli probléma Habsburg-restauráció irányában történő megoldása esetén, ha szükséges, megfelelő diplomáciai, de akár katonai úton akadályozza meg az események kibontakozását. A legitimisták a nagykövetek konferenciájának kijelentéseit ugyanis átmeneti jelegűnek gondolták, és bíztak abban hogy konszolidáltabb közép-európai körülmények között idővel egy olyan, nyugodtabb külpolitikai légkör alakul ki, amely esetleg lehetővé teszi a Habsburgok magyar trónra való visszatérését.16 A magyarországi legitimisták számára komoly ösztönzést jelentett az antant hatalmak részéről tapasztalt bizonyos mértékű tartózkodó magatartás is.17 Az 1921-es év eleje azonban már egészen más helyzetet mutatott. A Habsburgok magyarországi restaurációjának külpolitikai szempontból érvényes elfogadhatatlansága Benes parlamenti expozéja után megerősítést nyert a budapesti angol diplomáciai képviselő részéről, aki a Szózat napilapnak azt nyilatkozta, hogy az „antant nem tűri el, hogy a Habsburgok visszatérjenek Magyarországra, imperialista politikájuk bázisára” Ujváry 1946, 92-93), miközben ezen álláspontját az antant politikai képviselőivel folytatott személyes megbeszélésekkel támasztotta alá (Ujváry 1946, 92-93).18

Arról, hogy a csehszlovák külügyminiszter beszédében elhangzottakat valóban komolyan gondolta, Magyarország rövid időn belül megbizonyosodhatott, amikor Benes buzgó Habsburg-ellenes diplomáciai tevékenysége nemcsak magát az antant hatalmakat lepte meg, hanem még Csehszlovákia többé-kevésbé visszafogottabb politikai szövetségesét, Romániát is. Jugoszlávia, az 1920-as bilaterális kisantant szövetség alapján mint Csehszlovákia teljes értékű szövetségese, Habsburg-ellenes politikájában nem sokban maradt el Csehszlovákiától, viszont Csehszlovákiával ellentétben Jugoszlávia a szóban forgó kérdésben tiszteletben tartotta az antanthatalmak álláspontját.

Habsburg Károly első restaurációs kísérletének mozzanatai és a csehszlovák Habsburg-ellenes diplomáciai offenzíva

Az 1920-as és 1921-es évek fordulóján kialakított igencsak törékeny csehszlovák-magyar politikai kapcsolatokat – melynek első pozitív eredményeként a délausztriai Bruck an der Leithában kétoldalú, kormányszintű csehszlovák-magyar tárgyalásokat tartottak – nagyon hamar megzavarta egy esemény, amely nemcsak e két állam kétoldalú kapcsolataira volt hatással: Habsburg Károly restaurációs kísérlete. Az esemény nem egész két héttel a csehszlovák és magyar kormány képviselőinek találkozója után történt, amelyet, mint az egész zavaros, problémákkal terhelt régió – amilyennek Közép-Európát 1921 elején kétségtelenül nevezhetjük- konszolidációját jelentő eseményt nemcsak az antant képviselői, hanem a közép-európai államok is pozitívan fogadtak (vö. Tóth 2002, 3-39, 59-75).

Mindössze 11 nappal azután, hogy a csehszlovák, a magyar és az európai nyilvánosságot meglepte a hír, hogy Edvard Benes csehszlovák külügyminiszter és Gratz Gusztáv magyar kollégája, Ml. Teleki Pál magyar miniszterelnök tárgyalóasztalhoz ültek, március 26-án, húsvét szombatján Habsburg Károly váratlanul Magyarországra érkezett, hogy az üresen maradt magyar trón visszaszerzésével, az ország politikai képviseletét kész tények elé állítva kényszerítse ki a magyar államfő kérdésének végleges megoldását.

Bár az exkirály Magyarországra érkezését a nemzetközi politikai színtér mint derült égből a villámcsapást fogadta, a Habsburg-ház tagjának e kalandos lépése nem volt azért annyira meglepő vagy előrejelezhetetlen. Arról, hogy Habsburg Károly sorsa irányítását saját kezébe ragadva, saját kezdeményezésre megpróbálja véghezvinni a Habsburgok magyarországi restaurálását, egyértelmű hírek léteztek. Ezekről mind a magyar, mind a csehszlovák félnek tudomása volt, mivel az ezzel kapcsolatos információk a sajtón keresztül már nyilvánosságra kerültek.19 Sőt azt is elmondhatjuk, hogy az exkirály Magyarországra érkezését valójában előre bejelentette, és tette ezt a Csernoch János esztergomi érseknek március második felében írt levelében, akitől a tervezett magyarországi út esetleges politikai következményeiről érdeklődött.20 Mindezek ellenére a kialakult helyzet 1921 tavaszán magát Magyarországot is meglepte, amely a két kormányerő közti, királykérdés megoldásával kapcsolatos nézeteltérések miatt már két, meglehetősen nehezen megoldható kormányválságot tudhatott maga mögött. Március közepén Magyaroroszág egy újabb belpolitikai válság küszöbén állt, amelynek hátterében immár nem a magyar kormányerők közti konfliktus állt. Ebben az esetben az országban kialakult szituáció az egész kormány lemondását eredményezte – amelynek addig mindig sikerült a krízishelyzetekből valamilyen átmeneti megoldással kilábalnia.

Az osztrák excsászár, terve sikerének nem csupán nemzetközi-politikai tényezők miatt is nagyon kis valószínűsége ellenére, pontosan két éves svájci emigrációját feladva, 1921. március 26-án a nyugat-magyarországi Szombathelyre érkezett azzal a céllal, hogy másnap reggel Budapestre utazva Horthy kormányzótól átvegye az ország feletti hatalmat. Az excsászár terve, és Horthy hűségéről való meggyőződése, akit Károly a budai várban tett személyes látogatása pont ebéd közben lepett meg, nem valósult meg, így kénytelen volt dolgavégezetlenül visszautazni Szombathelyre. Onnan azonban nem utazott tovább Svájcba, hanem néhány napig, átmeneti „rezidenciaként” a helyi püspöki kastélyban maradt, nyugtalanítva ezzel nem csak a magyar, hanem a környező országok politikai képviselőit is, főleg a régió országai közt Habsburg elleneségével élenjáró Csehszlovákia politikai köreit, nem kevésbé az antanthatalmakat, amelyek egyesült erővel mozgósították külpolitikájukat a Habsburgház tagjának Magyarországról való eltávolítása érdekében.

Az exkirály magyarországi tartózkodása természetesen jelentős mértékben megingatta mind a magyar kormányerők helyzetét, mind Magyarország nemzetközi pozícióját, amely pedig már a bel- és külpolitika terén is sikeresen mozdult el a konszolidáció irányába, és amely irány követésének feltétele a királykérdés neutralizációjában, Ml. konzervációjában rejlett. A magyar politikai vezetők azt remélték- bár tisztába voltak vele, hogy Károly visszatérése rövid időn belül széles körben kitudódik -, hogy Károly azonnali távozásának híre legalábbis elodázza, és az exkirály országhatárokon kívüli tartózkodásának ténye az egész ügyet gyorsan feledteti, anélkül, hogy az különösebb belpolitikai, de elsősorban külpolitikai következményeket vonna maga után. Erről tanúskodik az a tény, hogy a magyar külügyminisztérium a magyar képviseleti szerveket az eseményről valamelyest késleltetve, csak március 29én, két nappal Károly Horthyval folytatott két és fél órás budapesti tárgyalását követően tájékoztatta (Ujváry 1946, 284).21 Diplomáciai képviseleteinek küldött körtáviratában a magyar külügyminisztérium Károly Magyarországra érkezésén kívül tájékoztatott annak a kormányzóval folyatatott sikertelen tárgyalásáról, és Magyarországon való maradásáról, továbbá a kormány azon eltökélt szándékáról, hogy minden lehetséges lépést megtesz Károly elutazása érdekében. A körtávirat azt is tudatja a külképviseleti szervekkel, hogy az exkirály megérkezése ellenére az országban a közhangulat nyugodt, és biztosítja a küldöttségeket, hogy Károly természetesen nem gyakorolja királyi hatalmát (Ujváry 1946, 284). Az említett nap során az esemény fokozatosan nyilvánosságra került, előbb csak mint kétes forrásból származó, „hihetetlen” és „fantasztikus” jelzőkkel illetett, nem megerősített hír. A nap folyamán azonban a hírt a Magyar Távirati Iroda is megerősítette, így a következő napon, azaz március 30-án Habsburg Károly Magyarországra való visszatéréséről szóló hír Európa-szerte elárasztotta a napilapokat.22 A nem hivatalos hírek, amelyek megelőzték a hivatalos tájékoztatást, egy rövid időre a kialakult helyzettel kapcsolatos zavart keltettek nem csak Magyarországon, hanem külföldön is, mivel azokra a külföld budapesti képviseleti szervei azonnal reagáltak.

Hasonlóképp a budapesti csehszlovák képviselet első hírközlése Károly Magyarországra utazásáról, amely információt a hír mint „hihetetlenül hangzót”23 közöl, még az információk áramlása szempontjából kaotikus március 29-ről származó, nem hivatalos forrásokra hivatkozva jelent meg.24 Károly restaurációs puccsáról szóló nem hivatalos forrásokból származó híreket először a március 30-i jelentésben dolgozták fel.25 A csehszlovák külképviselet az exkirály Magyarországra érkezéséről és a Horthyval folytatott tárgyalásról szóló hírt az olasz küldöttség sajtóreferense által szerzett információkra alapozta.26 Az antanthatalmak képviselői akkoriban ugyanis a helyzetről egyenesen Horthytól kaptak tájékoztatást, aminek következtében azokat az ügy alakulása bizonyos mértékig megnyugtatta. Anglia, Franciaország és Olaszország27 budapesti küldöttségeinek vezetői azonnal, már Károly látogatását követő napon, azaz március 28-án reggel a budai várban közösen látogatásukat tették Horthynál, aki ismertette a kialakult helyzetet, a magyar kormány álláspontjával együtt. Azon túl, hogy a kormányzó biztosította az antant képviselőit az egész, Károllyal kapcsolatos ügy egy héten belüli megoldásáról, felkérte az általuk képviselt kormányokat, hogy járjanak közben annak érdekében, hogy Károly Ausztrián keresztül egy „neutrális országba” utazhasson.28 Horthy biztosítéka az antant hatalmak képviselői számára a magyar kormányerők Habsburg-ellenes álláspontjával kapcsolatban hozzájárult azok valamelyest nyugodtabb magatartásához, amelyről a már említett, március 29-én kelt, magyar külügyminisztérium által kibocsátott körtávirat is tájékoztatott.29

Annak ellenére, hogy Habsburg Károly első restauracios kísérlete során kifejtett diplomáciai erőfeszítések terén a vezető szerep elsősorban Csehszlovákiának jutott, a jövendőbeli kisantant hármasából Habsburg Károly Magyarországra érkezése és ott tartózkodása ellen, budapesti képviseletein keresztül elsőként Jugoszlávia és Románia tiltakozott, tulajdonképpen közvetlenül az antanthatalmakat követve, március 30-a reggelén, amikor Horthy fogadta a jugoszláv és a román küldötteket. Az exkirály megérkezése ellen a legvehemensebb tiltakozást a jugoszláv kormány nyilvánította ki, amely budapesti diplomáciai képviselőjén keresztül elsőként értékelte az eseményt mint casus bellit (Ujváry 1946, 285)30, és kifejezte a jugoszláv kormány azon szándékát, hogy szükség esetén a kialakult helyzetet manu militarP1 oldja meg. Valamivel diplomatikusabban viselkedett a román fél, amely budapesti kiküldöttje által „udvariasan, de kategorikusan” (Ujváry 1946, 285-287)32 figyelmeztette partnerét, hogy Habsburg Károly Magyarországra érkezése ellentétben áll Románia érdekeivel (Ujváry 1946, 285-287), ugyanakkor azon meggyőződésének adott hangot, miszerint a kormányzó és a kormány sikeresen akadályozza meg az exkirály általi hatalomátvételt.33 Az antant képviselői mellett pont a román diplomáciai képviselő volt az, aki – legalábbis saját szempontjából – nem tulajdonított az eseménynek túlzott jelentőséget. A csehszlovák küldöttel ugyanis azt közölte, hogy Horthyt és Telekit meglepte Károly Magyarországra érkezése, és „lojális hozzáállást tanúsítva, szándékukban áll Károlyt az országból eltávolítani”.34

A magyar kormányképviselettel folytatott kommunikáció szempontjából a csehszlovák küldött rosszabb pozícióban volt, bár e tény végeredményben nem tompította a csehszlovák fél Habsburg Károly restauracios kísérlete ellen kinyilvánított tiltakozásainak élét. Amíg Jugoszlávia és Románia képviselői kormányaik tiltakozását egyenesen Horthynak adták át, más szóval standard diplomáciai kapcsolatban voltak Magyarország ideiglenes államfőjével, a csehszlovák külképviselet még mindig elutasította a kormányzóval való közvetlen kapcsolatot. A budapesti csehszlovák küldött tehát ugyanúgy, mint más esetekben, a csehszlovák kormány tiltakozásával „mindössze” a magyar külügyminisztériumhoz fordulhatott, és a jelen esetben azon belül is kénytelen volt Kánya külügyi titkárral beérnie.35 Kánya személyéhez a csehszlovák külképviselet nagyon tartózkodóan viszonyult, de az adott körülmények között – a Horthyval való közvetlen kapcsolatot a csehszlovák képviselet elutasította, a külügyminiszter a miniszterelnökkel együtt Szombathelyen tartózkodott – a csehszlovák küldöttnek nem volt más választása. Károly Magyarországra való visszatérésével kapcsolatos tiltakozást a csehszlovák küldöttség vezetője már március 30-a reggelén tolmácsolta, ugyanakkor a tiltakozás közvetett átadása azt időben a jugoszláv és román küldött intervenciója utánra csúsztatta. A csehszlovák küldött -jugoszláv kollégájával ellentétben – kimondottan nem nyilvánította Károly visszatértét casus bellinek, csupán hangsúlyozta Csehszlovákia álláspontjának változatlanságát, amely szerint a helyzetet fait accomplinak tartja, és ezen oknál fogva a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot, hogy a magyarországi Habsburg-restauráció lehetőségének megakadályozása érdekében saját megítélése szerint megfelelő lépéseket kezdeményezzen. Érdekes, hogy Csehszlovákia diplomáciai intervenciói keretein belül soha nem folyamodott ahhoz, hogy Károly Magyarországra érkezését casus bellinek nevezze, ahogy azt például Jugoszlávia tette, vagy amivel Benes beszédei során néhányszor fenyegetőzött. Ugyanakkor Csehszlovákia a casus bellit, bár nem direkt módon, külügyminisztere szavai által kimondta, és tette ezt a Magyarország ellen kezdett diplomácia offenzíva legelején, amikor Benes az összes politikai párt vezetőjével folytatott március 31-i megbeszélésén, melynek szövegét a Prager Tageblatt április l-jén közölte, a Csehszlovákia szempontjából meglévő casus bellin kívül a kialakult helyzetet mint a kisantant számára kötelező casus foederíst is értékelte (lásd Ujváry 1946, 339).36 A csehszlovák küldött Prága tiltakozásának tolmácsolása után természetesen megkérte Kánya külügyi titkárt, hogy nemcsak Horthyval, hanem a miniszterelnökkel is ismertesse a csehszlovák kormány álláspontját (Ujváry 1946, 288).37 A csehszlovák küldött által átadott tiltakozást követően a magyar fél ismét csak konstatálta a ismert álláspontot, majd figyelmeztette a csehszlovák kiküldöttet, hogy a Habsburg-restauráció sem a jelenben, sem a jövőben nem képezi a kormány programjának részét, és hogy az ügy elintézése során a kormány minden erejével Magyarország érdekében fog cselekedni (Ujváry 1946, 287).

A diplomáciai képviselők által március 30-án átadott tiltakozásokkal párhuzamosan, még aznap a román és csehszlovák külügyminisztérium az országaikban tartózkodó diplomáciai küldöttekhez is fordult, hogy tolmácsolja álláspontját az exkirály Magyarországra érkezésével kapcsolatban. A román fél esetében a tiltakozás átadása a budapestihez hasonló módon, nyugodt légkörben történt (Ujváry 1946, 291-292).38 A csehszlovák fél, ahol a magyar kormány prágai diplomáciai küldöttjét nem személyesen, hanem szokatlan módon, telefonon keresték fel, egy újabb intervenciót kilátásba helyezve hangsúlyozta Csehszlovákia kompromisszumot kizáró, kategorikus álláspontját. A többi tiltakozó országgal ellentétben, amelyek egyelőre teljes mértékben a magyar kormány azon ígéretére hagyatkoztak, hogy mindent megtesz Károly mielőbbi, Magyarországról történő távozása érdekében, a csehszlovák külügyminiszter a magyar küldöttön keresztül, akit még csak személyes beszámolóra sem hívott meg, magyar kormánynak szóló üzenetében azt közölte, miszerint „a csehszlovák kormány követeli, hogy Károlyt azonnal távolítsák el Magyarország területéről”, és amennyiben Magyarország e kérésnek nem tesz eleget, Csehszlovákia „kénytelen lesz közelebbről egyelőre nem meghatározott ellenlépésekhez folyamodni” (Ujváry 1946, 292).39 A magyar küldött viszont nem volt hajlandó e szóbéli intervenciót kormánya felé tolmácsolni, azzal az indoklással, hogy Magyarország belügyeibe való beavatkozásról van szó, és felszólította Benest, hogy az ilyen esetekben a magyar kormánnyal továbbra is kizárólag a budapesti csehszlovák küldöttön keresztül érintkezzen (Ujváry 1946, 292). Benes tehát kénytelen volt a magyar kormányhoz intézett követelését távirati úton, a csehszlovák kirendeltségen keresztül eljuttatni, amit még aznap este meg is tett. A fent említetteken kívül Benes táviratában megfenyegette a magyar kormányt, hogy amennyiben az nem tesz eleget követelésének, kénytelen lesz „szövetségeseivel egyeztetve olyan intézkedéseket” foganatosítani, amelyeket az eset szempontjából szükségesnek tart,40 azaz először Magyarország embargóját, ezt követően pedig a katonai demonstrációt helyezte kilátásba.41 A csehszlovák külügyminiszter ugyanakkor felkérte a csehszlovák kirendeltséget, hogy a tervezett intézkedéseket a magyar kormánnyal egyelőre ne közölje.42 E kategorikus követeléséről a csehszlovák külügyminiszter tájékoztatta a jugoszláv és a román kormányt, hiszen azok ténykedése a csehszlovák fél további lépéseit is befolyásolta,43 mivel pont az említett demonstratív ellenlépések szempontjából Benes kénytelen volt megfelelő nyomást gyakorolni legközelebbi szövetségeseire annak érdekében, hogy biztosítsa a szövetségesek egymás iránt lojális és együttes fellépését Magyarország ellen, amely fellépés nem lenne olyan hatásos, ha az Magyarország szomszédai közül csak az egyik ország részéről történne.

A csehszlovák külügyminiszternek e kategorikus hangon közölt követelésével nem az volt a célja, hogy a magyar vezetés iránti bizalmatlanságát dokumentálja, hanem az, hogy demonstrálja Csehszlovákia elszántságát a magyarországi helyzet, szükség esetén bármilyen eszközzel, tehát akár katonailag történő megoldásával kapcsolatban. Benes ugyanis minden bizonnyal tisztában volt azzal, nemcsak a Bruck an der Leitha-i tárgyalások, de a magyarországi közhangulat alapján is, amelyről pontos információi voltak, hogy a magyarországi helyzet korántsem annyira komoly.44 Hiszen az április 1-jei, a csehszlovák külképviseleteknek küldött körtáviratában így fogalmaz: „komoly veszély nem fenyeget, rövid időn belül minden meg lesz oldva”.45 Attól eltekintve, hogy a magyar fél már mindent megtett annak érdekében, hogy Károly elhagyja az országot, sőt erről a csehszlovák felet táviratilag is értesítette,46 e kategorikus hangvételű követelés elsősorban a csehszlovák külügyminiszter azon szándékával állt ellentétben, hogy az excsászár számára egy új, Közép-Európától jobban elszigetelt helyet találjon. A csehszlovák diplomácia amellett, hogy nyomást gyakorolt Magyarországra Károly minél előbbi elutazása érdekében, ellenezte, hogy az excsászár svájci emigrációjába térjen vissza, ezáltal a magyar kormány számára megnehezítette az ügy minél előbbi elrendezését.47 Ezen igyekezetei közepette Csehszlovákia Svájcra is próbált nyomást gyakorolni. Károly Svájcba való visszatérésének megakadályozásával és az excsászár számára, a közép-európainál távolabbi száműzetés biztosításával kapcsolatos teendők ügyében Benes a jugoszláv kormányhoz fordult, ahol az üggyel kapcsolatos közös lépések megtételét ajánlotta.4S

Benes svájci kormánynál tett közbenjárását, hogy Habsburg Károly számára ne biztosítsanak menedéket azonnal követte tehát a jugoszláv fél hasonló kérése. Mi több, Pasié jugoszláv miniszterelnök arra is javaslatot tett, hogy Magyarországon tartózkodó Károlyt szolgáltassák ki Jugoszláviának, akit, ezt követően Olaszországon keresztül Spanyolországba szállítanának.49 Csehszlovákia és Jugoszlávia svájci közbenjárása azonban nem végződött sikerrel, mivel Schultess, a Svájci Konföderáció elnöke a berni csehszlovák küldöttet figyelmeztette, hogy „Károly átmeneti visszatérését Svájcba mint a nyugalom érdekében tett lépést értelmezi, mivel ezáltal biztosítva lesz Károly mielőbbi eltávolítása Közép-Európából”,50 hozzátéve, hogy a végleges döntést ez ügyben a szövetségi gyűlés hozza meg, és jelezte, hogy a kérdést Svájc kizárólagos belügyének tekinti, amelyet mindenféle külső beavatkozás nélkül szeretnének rendezni.51 A svájci fél e reakcióját követően Csehszlovákia és Jugoszlávia érthető módon elállt a svájci kormánynál tett, összehangolt intervenciójától.

Károly Magyarországról való távozását követelő csehszlovák posztulátum, és az excsászár eltávolításán dolgozó magyar kormány minden erőfeszítése ellenére Habsburg Károly Svájcba való azonnali visszatérése technikai körülmények miatt nem válhatott valóra. Habsburg Károly Svájci száműzetésébe való visszatérése először is mivel Károly Svájcot a megfelelő hivatalok által kiadott szükséges engedélyek nélkül hagyta el – a svájci kormány beleegyezésétől függött, amely a kérdés tekintetében a szövetségi gyűlés döntésére volt utalva. Másodszor, Károly Magyarországról való kiutazásához szükség volt Ausztria beleegyezésére, amely lehetővé tette, hogy az excsászár osztrák területen utazzon át, továbbá biztosítani kellett Habsburg Károly Svájcba való transzportjának technikai és biztonsági feltételeit is. Ebből következett, hogy Károly akarva-akaratlan, egyelőre kénytelen volt Magyarországon maradni.

Ugyanakkor az is érthető, hogy csehszlovák oldalon – tekintettel a csehszlovák fél érzékenységére a királykérdéssel kapcsolatban, de leginkább a helyzet Habsburg-restauráció irányában történt váratlan elmozdulására – Magyarországgal szemben ismét fagyos bizalmatlanság uralkodott el. Ehhez hozzájárult a csehszlovák diplomácia Károly első restauracios kísérlete folyamán folytatott Habsburg-ellenes offenzívájának jellege, amely kategorikus hangvételéből a következő napok folyamán sem engedett, sőt ellenkezőleg. Benes a kialakult helyzetet ugyanis arra használta ki, hogy megerősítse Csehszlovákia nemzetközi és közép-európai pozícióját, pontosabban arra, hogy még közelebb kerüljön két szövetségeséhez, Jugoszláviához, de elsősorban Romániához. Tette ezt azzal a céllal, hogy Magyarországot következetesen elszigetelje, s nemcsak a közép-európai térségen belül, hanem a tágabb nemzetközi-politikai téren is minimalizálva így annak a lehetőségét, hogy Magyarország oldaláról a jövőben sor kerülhessen az újonnan kialakult közép-európai viszonyok destabilizációjára. A csehszlovák külügyminiszter megpróbálta a váratlanul kialakult helyzetet a lehető leghatékonyabban kiaknázni, és tette ezt nemcsak Károly magyarországi tartózkodása alatt, hanem az egész ügy Károly Magyarországról való távozása általi lezárulása után is. Csehszlovákia ténykedésével egyúttal megerősítette a magyar politikai életet a csehszlovák politika irányában tanúsított hagyományosan óvatos és körültekintő hozzáállásában, egyúttal megerősítve a magyar közvélemény már addig is erős ellenérzését északi szomszédja iránt.

Március 31-én, miközben a csehszlovák diplomáciai képviselő a korábban említett Benes-távirat kapcsán járt közben Kánya magyar külügyi titkárnál, és tette ezt valamelyest szokatlan körülmények közt – a csehszlovák diplomata Benes demarsát az utcán, nem messze a külügyminisztérium épületétől adta át, mivel Kánya épen távozóban volt52 -, a magyar diplomácia már negyedik napja komoly erőfeszítéseket tett Károlynak az országból való eltávolítása, az excsászár Svájc általi ismételt befogadása és Ausztrián keresztül történő átvitele érdekében. A magyar kormány már március 29-én parancsot adott berni diplomáciai képviselője számára, hogy a svájci kormánynál járjon közben annak érdekében, hogy az tegye lehetővé Károly visszatérését Pranginsba, amely ügyben a magyar kormánynak az antanthatalmak budapesti képviselői is segítségüket ajánlották, felkérve kormányaikat, hogy hasonló kéréssel forduljanak a svájci kormányhoz (Ujváry 1946, 286).53 A berni magyar küldött már a következő napon, március 30-án jelentette Budapestnek a Svájci Konföderáció elnökének készséges hozzáállását, aki ugyan nem garantálta, hogy a szövetségi gyűlés pozitívan dönt Károly Svájcba való visszatérését illetően, rámutatva a svájci szocialisták döntő szavára, de saját nevében támogatásáról biztosította a képviselőt, és egyúttal támogatását és meggyőződését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Károly Pranginsba való visszatérését a honatyák végül meg fogják szavazni (Ujváry 1946, 290-292).54 A bécsi magyar diplomáciai képviselő még aznap tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot, hogy „teljesen megbízható és kompetens” (Ujváry 1946, 290)55 forrásból származó információi alapján az osztrák kormány, egy ilyen kérés esetén, lehetővé teszi Károly Ausztrián keresztül történő átutazását, amely esetben személyes biztonságát is garantálja (Ujváry 1946, 290). E jelentésből kiindulva a magyar fél azonnal, már március 31-én utasította bécsi diplomáciai képviselőjét, hogy a magyar kormány nevében, amilyen gyorsan csak lehet, az osztrák kormánytól kérjen engedélyt Károly osztrák területen való áthaladásához (Ujváry 1946, 295-296).56 A bécsi magyar küldött még a távirat kézbesítése napján látogatását tette Mayer kancellárnál, aki az osztrák kormány nevében garantálta Habsburg Károly Ausztrián keresztül történő szabad és nyugodt áthaladását (Ujváry 1946, 290).57 Április l-jén Gratz magyar külügyminiszter a berni magyar küldöttön keresztül szorgalmazta, Ml. figyelmeztetette Bern politikai képviselőit, hogy amennyiben Svájc nem ad haladéktalanul engedélyt az excsászár visszatéréséhez, az a közép-európai béke közvetlen fenyegetését jelenti (Ujváry 1946, 304-305).58

Károly váratlan Magyarországra érkezése már március 31-én, csütörtökön és április l-jén, pénteken a csehszlovák parlament ülésének témáját alkotta. Az ügy első alkalommal a képviselőház 66., március 31-én tartott ülésén került napirendre, amikor tíz képviselő, név szerint Antonín Hajn és Frantisek Lukavsky a Nemzeti Demokrata Párt, Antonín Svehla, Frantisek Udrzal és Frantisek Stanék a Földműves Párt, Jan Srámek a Néppárt, Václav Johanis a Szociáldemokrata Párt, Rudolf Laube a Szocialista Párt, Josef Najman a Vállalkozók Pártja, Josef Hudec a Dolgozó Nép Pártja, illetve a Nemzeti Demokratikus Párt nevében sürgős interpellációt nyújtott be Benes külügyminiszternek, amelyben az exkirály Magyarországra érkezésével, a magyar kormány és Ausztria állásfoglalásával, az antanthatalmak, Csehszlovákia, Olaszország és Csehszlovákia legközelebbi szövetségese, Jugoszlávia által tett lépésekkel kapcsolatos mindenféle információ átadását kérték (Tisky…m 1921, 1976. sz. interpelláció; Tésnopisecké… 1921, 5). A kérés indoklása, vagyis az említett képviselők interpellációjának bevezetője is arról árulkodik, hogy március 31-én a csehszlovák közvélemény még nem volt a kialakult helyzetről kielégítő mértékben tájékoztatva. Az üggyel kapcsolatos hírek, amelyek a csehszlovák környezetben érthető módon hihetetlennek és fantasztikusnak tűntek, jelentős zavarodottságot keltettek az ország déli szomszédján belül kialakult helyzetet illetően. E zavarodottság nemcsak a széles nyilvánosságot, hanem magukat a honatyákat is érintette, akik a magyarországi helyzettel kapcsolatos híreket „furcsának és töredékesnek” nevezték (Tisky… 1921, 1976. sz. interpelláció).

Az említett képviselők által benyújtott interpellációra adott válasz az első alkalomnak számított, hogy Benes a nemzetgyűlést Habsburg Károly Magyarországra érkezéséről tájékoztatta. A csehszlovák külügyminiszter ezen alkalomból ismertette a képviselőkkel az antant képviselői által addig végrehajtott intervenciós lépéseket, majd megnyugtatta a testületet, hogy minden egyes lépés összhangban van a nagykövetek konferenciájának döntésével és a közép-európai politika akkori irányvonalával, amely kizárja a Habsburg-restauráció lehetőségét. A csehszlovák diplomácia lépéseivel kapcsolatban Benes a képviselőket biztosította a magyar kormánynál tett energikus és határozott közbelépéséről, kijelentve, hogy „amennyiben Károly exkirály nem hagyja el Magyarországot, a saját megítélése szerinti megfelelő intézkedéseket foganatosít” (Tésnopisecké… 1921, 31), és hogy a szóban forgó kérdés tekintetében szorosan együttműködik Jugoszláviával és Olaszországgal, amely államokkal Csehszlovákia a Habsburg-kérdés ügyében egyezséget kötött (Tésnopisecké… 1921, 31). A képviselőknek adott válaszában Benes a januári expozéjával összhangban hangsúlyozta a csehszlovák külpolitika békepárti irányultságát, és Károly Magyarországra való visszatérését „mementó”-nak (Tésnopisecké… 1921, 32) és egyúttal a közép-európai „helyzet kórtüneté”-nek (Tésnopisecké… 1921, 32) nevezte, amely azt jelzi, hogy a „közép-európai demokrácia veszélyben van, és egy bizonyos ideig még veszélyben is lesz” (Tésnopisecké… 1921, 32).

Benes az elkezdett csehszlovák-magyar tárgyalások kapcsán az interpelláló képviselőknek adott válaszában a kialakult helyzetet Magyarország számára, hitele és nemzetközi pozíciója szempontjából, komoly csapásnak nevezte, amely kérdéssel kapcsolatban a következőket mondta: „nem olyan régen felvettük a kapcsolatot Magyarországgal, azzal a céllal, hogy az együttműködés számára kontaktust és megfelelő légkört teremtsünk. Néhány kalandor azonban – elsősorban a magyar nemzetet – hirtelen egy szélsőségesen kritikus helyzet elé állította. Ez ismét hosszú időre bizalmatlanságot és repressziót eredményez, dühöt és felháborodást kelt, és ismét csak a széles néprétegek életét és nyugodt körülmények közt végzett munkáját nehezíti meg, mind Magyarországon, mind a szomszédos államokban” (Tésnopisecké… 1921, 32). Habsburg Károly lépésének a közép-európai konszolidációs folyamatot befolyásoló további lehetséges következményeit illetően Benes figyelmeztetett az osztrák állam stabilizációját negatívan befolyásoló tényezőkre, majd hozzátette, nem engedhetjük meg, hogy „egész országok békéjét semmisítsék meg, tegyék tönkre vagy fenyegessék ilyen könnyelmű módon megsemmisítve” (Tésnopisecké… 1921, 32). Válaszának befejező részében a fent említett indokok miatt Benes jelezte, hogy Csehszlovákia kérlelhetetlen álláspontjához továbbra is ragaszkodik, amikor figyelmeztetett, hogy „a külügyminisztérium minden eszközzel és energiájával kihasználja az ilyen kalandokat arra, hogy egyrészt az eset a jövőben ne ismétlődhessen meg, másrészt, hogy e Közép-Európa számára alapvető kérdés véglegesen megoldásra kerüljön, ne csak Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára” (Tésnopisecké… 1921, 32).

A következő napon, április l-jén, a szenátus 56. ülésén, Bohuslav Franta szenátor a Nemzeti Demokrata Párt, Cyril Horácek a Földműves Párt, Václav Klofác a Szocialista Párt, Antonín Svéceny a Szociáldemokrata Párt és Method Zavoral a Néppárt nevében (Tisky…60 1921, 683. sz. interpelláció; Tésnopisecké… 1921, 21, 51-53) egy hasonló interpellációval fordultak Benes csehszlovák külügyminiszterhez. A szenátorok, a nemzetgyűlés alsóházában ülő kollégáikhoz hasonlóan, információkat kértek „Károly volt császár Magyarországra való visszatérésének további részleteiről” {Tisky… 1921, 683. sz. interpelláció), továbbá arról, hogy a Csehszlovák fél az ügyben milyen álláspontra kíván helyezkedni (Tisky… 1921, 683. sz. interpelláció).

Benes szenátusi beszéde, bár főbb pontjaiban megegyezett a nemzetgyűlés előtt mondott beszédével, egy pontban attól mégiscsak eltért. Benes a szenátoroknak adott válaszában ugyanis az események további alakulásának via facti nem tulajdonított jelentőséget, illetve állításával, miszerint a történteknek nincs olyan vetülete, amely Csehszlovákia szempontjából nyugtalanságra vagy különösebb odafigyelésre adhatna okot, azon véleményének adott hangot, hogy sem Magyarország, sem Közép-Európa aktuális fejlődési irányvonalát már nem lehet visszafordítani. Ez volt az első alkalom, amikor a csehszlovák külügyminiszter rámutatott, illetve utalt a magyar kormány ténykedésére, amely az exkirály Magyarországról való mihamarabbi eltávolítását célozta, és megnyugtatta a szenátorokat, amikor kijelentette, hogy „az események az ügy biztonságos befejeződése felé tartanak” (Tésnopisecké… 1921, 51).

A csehszlovák külügyminiszter valamelyest reálisabb hangvételű kijelentései, melyek értelmében az ügy megoldását a magyar kormányra bízta, természetesen nem jelentették a Habsburg-ellenes diplomáciai offenzíva lendületének csökkenését, vagy a magyar kormány számára megszavazott teljes bizalmat, még akkor sem, ha a magyar kormány igyekezetében, hogy Károlyt az országból minél előbb eltávolítsa, nyilván maga Benes sem kételkedett. A csehszlovák diplomácia vezetője a szenátoroknak adott válaszában rámutatott az aktív diplomáciai demonstráció szükségességére, amely felhívja az európai közvélemény figyelmét arra a tényre, miszerint Csehszlovákia számára a magyarországihoz hasonló történések elfogadhatatlanok, és hogy Csehszlovákia „legfontosabb kötelességei közé tartozik mindent megtenni annak érdekében, hogy a történtek többé ne ismétlődhessenek meg” (Tésnopisecké… 1921, 51-52). Benes a felvázolt eljárással összhangban utalt Csehszlovákia külpolitikájának konszolidációpárti jellegére, melynek legfőbb célja, hogy standard életkörülményeket teremtsen a közép-európai régió minden országa számára, és amely céljának elérése érdekében közeledik mindegyik országhoz, kivétel nélkül. Tehát amennyiben Benes bevezetőjében utalt a Károly körüli ügy pozitív alakulására és annak rövid időn belüli megoldására, úgy beszéde befejező részében megerősítette és indokolta a kompromisszumot kizáró csehszlovák diplomácia folytatásának szükségességét, illetve rámutatott azon szándékára, mely szerint a kialakult helyzetet újabb szilárd, nemzetközi-jogilag biztosított, a Habsburgok bármilyen magyarországi restauracios kísérletét lehetetlenné tevő garanciák megszerzésére használja, majd indoklásként azt hozta fel, hogy mindezt a magyarországi demokrácia érdekében teszi. Ezzel Benes első alkalommal mondta ki azt, hogy az exkirály Magyarországra való visszatérését nemcsak a királykérdés megoldására, hanem egyéb fontos nemzetközi jelentőségű politikai problémák – konkrétan Nyugat-Magyarország és Magyarország leszerelésének kérdéséről volt szó – rendezésére is fel kívánja használni, amelyek Benes véleménye szerint permanensen veszélyeztetik Közép-Európa békéjét (Tésnopisecké… 1921, 51-52).

A szenátus előtt mondott beszédében Benes, a fent említetteken kívül kitért Károly restauracios kísérletének az egész régió gazdaságát befolyásoló negatív hatásaira, ezen belül rámutatott az Angliából, Franciaországból és az Egyesült Államokból Közép-Európa számára ígért pénzügyi segítség elmaradásának veszélyére. A csehszlovák külügyminiszter figyelmeztetett továbbá a magyarországi eseményeknek a régió egyes államai közti kereskedelmi kapcsolataira gyakorolt komplex hatására, közben rámutatott arra, hogy a kialakult helyzet Csehszlovákia és szomszédai közti gazdasági kapcsolatok visszaesését, vagy akár megszűnését is eredményezheti (Tésnopisecké… 1921, 53).

Fordította: Bondor Sándor

Felhasznált irodalom

Ádám Magda 1968. Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, Akadémiai Kiadó. Ádám Magda 1985. Les deux coups d’État de l’ex-roi Charles et la Petité Entente. Acta

Historica, 1985, 31. évf., 3-85. p. Ádám Magda 1989. Richtung Selbstvernichtung, Die Kleine Entente 1920-1938. Budapest,

Corvina-Bundesverlag.

Ádám Magda 1993. The little entente and Europe 1920-1929. Budapest, Akadémiai Kiadó. Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés Naplója 1921. 8-9. kötet. Budapest,

Athenaeum, 381-390. p. Benes, Edvard 1924. Problémy nővé Evropy a zahranicní politika ceskoslovenská. Projevy a

úvahyz r. 1919-1924. Praha. Budapesti Hírlap, 1921. január 5., 2-3. p. Budapesti Hírlap 1921. április 2., 1-2. p. Budapesti Hírlap 1921. április 6., 2 . p. Ceské slovo, 1920. január 1., 7. p. Ceské slovo, 1921. február 5. Ceské slovo 13. évf., 30. sz. Ceské slovo, 13. évf., 74. sz. Diplomatické dokumenty tykající se pokusú o znovunastolení Habsburkú na trún madarsky.

Srpen 1919 – listopad 1921 1922. Praha, 13., 39. p.

Juhász Gyula 1975. Magyarország külpolitikája 1919-1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Knezevic, Djordje 1967. Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca i dva nauspela pokusaja restau-

racije Habsburga 1921 godine. Voinoistorijski glasnik, 117-147. p. Peroutka, Ferdinánd 1991. Budovánístátu. 4. svazek. Praha, Academia. Olivová, Vera 1959. Ceskoslovenská zahranicní politika a pokus o restauraci Habsburkú v

roce 1921. CSCH, 675-698. p.

Sborník zahranicnípolitiky 1921. 2. svazek. Praha, 17., 25. p. Tésnopisecké zprávy o schűzích poslanecké snémovny Národního shromázdéní republiky

Ceskoslovenské 1921. Praha, 21., 31., 51-53., 1858-1872. p. Tisky k tésnopiseckym zprávám o schűzích poslanecké snémovny Národního shromázdéní

republiky Ceskoslovenské. Rok 1921 1921. 8. svazek. Praha. Tóth Endre 2002. Az első kétoldalú tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia között

(1921) – Bruck an der Leitha. 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle,

2002/1, 3-39. p., 2002/2, 59-75. p. Tribuna, 1921. február 1. Ujváry, Dezső (coll. and ed.) 1946. Papers and documents relating to the Foreign realations

of Hungary. January to August 1921. Budapest, Ministry for Foreign Affairs.

Gaucsík István: Gazdasági szervezetépítés. A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (1. rész)

Tanulmányomban három olyan témát jelöltem ki, melyek vizsgálata a szervezeti-intézményi vezérfonalat tartja szem előtt. Bevezetésképpen a csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzetét a joghiány szempontjából, a gazdasági jogok törvényi hiányosságain, a belső állami biztosítékok és a külső kisebbségvédelmi rendelkezések elégtelen voltán keresztül elemzem. Az ellenzéki magyar pártok agendájába felvett gazdasági sérelmekkel, a megoldási lehetőségekkel, a „gazdasági önszerveződés” átmentett struktúráinak megerősítésével, Ml. az új szerkezetekkel is foglalkozom. A csehszlovák gazdaságpolitika (amely erőteljes intézményépítésben és a volt monarchiabeli szervezetek átalakításában vállalt oroszlánrészt) hatásait szlovákiai magyar véleményeken keresztül mutatom be, miközben néhány olyan korabeli fogalmat is tisztázni kívánok, amelyek az 1989 utáni feldolgozásokban felbukkannak. Végül – a weberi szervezetfogalom alkalmazásával – megpróbálom kijelölni a kisebbségi gazdasági érdekvédelem színtereit és alakító szervezeteit. Azért foglalkozom velük, mert a többi megközelítés a politikai-kulturális jogvédelmet helyezte előtérbe, míg a közgazdasági kérdések vizsgálatakor ezek háttérbe szorultak. Az ún. szakmai vezetésű struktúrákat (regionális szintű gazdasági egyesületek, szövetkezetek és a szakirodalomban eddig egyáltalán nem vizsgált ipartársulatok) a harmadik téma, amellyel foglalkoztam.

Mivel a megyei gazdasági egyesületek a gazdaszervezkedés színterei voltak és az ellenzéki pártok intézményépítő aktivitásai itt kellően kibontakozhattak, nagyon hamar konfliktushelyzetbe kerültek a diszkriminatív felszámoló törekvések miatt. Az 1930-as évek első felétől a pártok gazdasági programjai ezeket az egyesületeket rekonstruálták, immár szélesebb földrajzi régiókban. A szövetkezeti mozgalom árnyaltabb értékelésére törekszem, a Hanzát nem tekintem egyedüli „építkező” struktúrának, mivel csak a szövetkezetek egyik típuscsoportja tartozott hozzá. Az ipartársulatokat a gazdasági viszonyok és a nyelvi-nemzetiségi megkülönböztetés, illetve a magasabb struktúraalkotás, központszervezés (szövetség) szempontjai szerint taglalom.

* A tanulmány a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumának Határon Túli Magyarok Főosztálya és a Márton Áron Szakkolégium 2004. évi ösztöndíjával készült. Rövidített és átdolgozott változata megjelent a Korall c. folyóirat 2004/18. számában A csehszlovákiai magyarság gazdasági szervezetei (1918-1938). Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok cím alatt (48-64. p.)

Megkísérlem a kronológiai határok rögzítését is. Az áttanulmányozott forrásanyagból kikristályosodtak azok az időrendi „választóvonalak”, amelyek fáziseltolódásokat mutatnak. A gazdasági egyesületek négyéves átmeneti működés után, 1923-ban szűntek meg, újraszervezésük körülbelül 1933-tól adatolható. Központjukat 1938-ban alakították meg. A szövetkezetek egy része szintén négyéves átmeneneti időszak és alkalmazkodás után, 1925-ben hozott létre egy újabb, szervezettebb struktúrát, a Hanzát, amely végül a köztársaság felbomlása után is megőrizte működőképességét, különálló szervezeti jellegét. Központja 1934-ben keletkezett, de csak részleges jogosítványokkal. Kisebbségi szempontból a többi szövetkezeti, főleg a hitelszövetkezeti típus dezorganizációja 1938-ig fennmaradt. Az ipartársulatok szintén négy év átmenet után 1924-ben alakulnak újra. Az 1926-1928 közötti szlovákiai pozícióharcok kedvezőtlenül hatnak egy nemzetiségi alapú központ (szövetség) létrehozásához, így az atomizáltságukból 1938-ig nem tudnak kilépni.

Többség és kisebbség

Az első világháború után a Monarchia nemzetek feletti univerzalizmusát az utódállamok nemzetállam-építő stratégiái váltották fel. A győztes nagyhatalmak a térség biztonságpolitikai stabilitását a kisallami modellre támaszkodva próbálták kialakítani, ezért a területrendezéskor mind hadászati-katonai, mind gazdasági szempontokat figyelembe vettek, hogy a konszolidáció feltételeit megteremtsék. Az etnikai elv, mint „az egyetlen igazságos rendező elv háttérbe szorult” (Eiler 1997). Hogy az új határok közé került kisebbségi népcsoportok autonómiaelképzeléseit leszereljék és centrifugális erejüket (amelyet a hatalmi központok függetlenedési igyekezetként, az államberendezkedés felbomlasztására való törekvésként könyveltek el) semlegesítsék, a háború alatti szövetségeseiket és a veszteseket kisebbségvédelmi jogszabályok elfogadására és a jogvédelem belső, állami mechanizmusainak kiépítésére kötelezték (Eiler 1997).1

A Csehszlovák Köztársaság megalakulásától kezdve szembesült a belpolitikáját meghatározó belső etnikai feszültséggócokkal. A többségi (hatalmat birtokló, hatalmon lévő) és kisebbségi (hatalmon kívüli) társadalmak szembenállása tartósan konzerválódott.2 A korszak válsághelyzetei (nemzetközi konfliktusok) és a kisebbségek erőteljes érdekérvényesítési programjai újra és újra felvetették, vagy kiélezettebb formában jelenítették meg a „csehszlovák nemzet” államában jelentkező nemzetiségi problémákat, felhívták a figyelmet az elégtelen törvényi garanciákra, a gyakorlati hiányosságokra, vagy éppen a hatályos rendeletek, határozatok ellentmondásosságára. A cseh politikai elit által hangoztatott demokratizmus, jogyegyenlőség és a nemzetiségi jogok3 betartása a gyakorlatban kevés eredményt hozott. Az asszimilációs politika nemzetállami rendszert próbált megalapozni a nemzeti kizárólagosság jegyében (Popély 1999, 16-17, 19-20, 24).

Kisebbségi gazdasági joghiátus

A csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés explicite nem tért ki a gazdasági jogok garanciáira, de olyan elemeket tartalmazott (még ha töredékesen is), amelyek az érdekvédelem hivatkozási alapját erősíthették. Az 1920-ban elfogadott alkotmányba is beépültek, így a magyar kisebbség joggal számíthatott volna arra, hogy ezek konkrét, a méltányosságot szem előtt tartó kormányzati lépésekben meg is valósulnak.4 Az alkotmánylevél nemcsak a vagyoni és kereseti szabadságot, Ml. a magántulajdon tiszteletét garantálta (5. fejezet 108. és 109. §), hanem a munka- és foglalkoztatási csoportok egyesülési jogát is (5. fejezet 114. §, 1. bekezdés). A gazdasági jogköröket érintő kisebbségvédelmi tételek (tehát a 7., 8. és 9. cikkek) a 6. fejezet 128. §-ának 2. bekezdésébe, valamint a 130. és 132. §-ba épültek be (vö. Sbírka… 1920, 265-267.).5

Az államhatalom azonban a politikai uralom elosztását és a gazdasági javak, erőforrások felosztását (pl. a földreform során, az ipari és mezőgazdasági üzemek, vagy a bankok nacionalizálásakor), azaz a kisebbségek gazdasági alapjainak a gyengítését, egyszerre tekintette nemzeti és etatista feladatnak, ezért az ellenzéki magyar politikai pártok a gazdasági sérelmeket igyekeztek adekvát tényanyaggal alátámasztani és a Népszövetséghez eljuttatni. Érveik az állampolgári, nyelvhasználati és kulturális jogsérelmeket egészítették ki.

Az 1920-as évek első felében (1921, 1923, 1924) született anyagok főleg a földreformmal foglalkoztak. A vonatkozó beadványok közül az elsőt nem a pártok, hanem Magyarország nyújtotta be a „magyar földbirtok tönkretétele” miatt, és a törvények felfüggesztését követelte. 1923-ban a szlovákiai és a kárpátaljai kisebbségekről szóló jelentés, amely immár pártbeadványként született, a kisebbségek gazdasági helyzetét és az agrárreform lefolyását taglalta. A rá egy évre benyújtott petíció megint a födreformra fordított figyelmet (Baranyai 1934, 261, 272-275).6 A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga7 1923. évi beszámolója is részletesen kitért a csehszlovák gazdaságpolitika bírálatára, az egyes sérelmekre. Többek között a birtokelkobzásokra, a gazdálkodás bizonytalanságaira, a telepítésekre, a szövetkezetek és a gazdasági egyesületek helyzetére, a káros gabonabeszolgáltatási kötelezettségre, az ágazatok (ipar és kereskedelem, pénzügy) válságos helyzetére, az „erőszakos” hitelpolitikára, a hadikölcsön és a koronajáradék-probléma megoldatlanságára (A Csehszlovákiai… 1923, 13-16).8

A kisebbségvédelmi rendelkezések közül gyakorlatilag hiányoztak a gazdaságivagyoni státus konkrét jogszabályai. Az állampolgári jogegyenlőség biztosítása önmagában nem volt elég, hiszen a többség gazdasági erőfölénye ellen ez nem tudott védelmet nyújtani. A kisebbség részéről ezért jogos követelés volt, hogy „a kulturális és gazdasági élet minden vonatkozásában számarányuknak és szükségleteiknek arányában valóban érvényesüljenek és szerzett jogaikat megtarthassák” (Egyed 1922, 197). A masaryki demokrácia ugyan társadalmi téren kohéziót, nemzetiségi tekintetben érdekközeledést hirdetett, de a pragmatikus elveket kitűző prágai centralizmus mindezek ellenkezőjéről szólt. Tarján Ödön9 az ellenzéki pártok gazdaságpolitikai elképzeléseinek kidolgozója, alig több mint két évtized tapasztalatát mérlegre téve – a döntések racionalitását kiemelve – így fogalmazott: „Nem véletlenségekről, nem egyes, talán tévedésen, a viszonyok félreismerésén alapuló kormányzati intézkedésről van szó, hanem egy minden részletében átgondolt, céltudatos kormányzati politikának a kisebbségi élet minden fázisában megnyilatkozó következményeiről” (Tarján 1930, 74). 10 A csehszlovákiai magyarság így egyszerre szorult ki a politikai és a gazdasági hatalomból, sorsa távoli és képviselete nélküli döntéshozó központoktól vált függővé. A belső törvényhozás zsákutcái és az állami „igazságosság” hiánya miatt érzett kiszolgáltatottságon, a nemzetközi erőviszonyok átalakulása esetleg csak enyhíthetett. Elvileg a gazdasági alapozás megszilárdítása, a részleges feladatok megoldásának ösztönző ereje a kulturális felépítményt, így az önmegtartást is erősíthette.11

Ebben az időszakban, amelyre éppen az erőteljes állami beavatkozás volt jellemző, a kortársak gazdaság és politika szoros összefonódását tapasztalták. A gazdasági döntéseknél a politikum jelentős szerepeket vállalt, befolyásoló funkciói megnőttek (pártérdekek, érdekcsoportok). A két szféra egymástól való függését a társadalmi rendszer és a gazdaságpolitika egymáshoz való viszonya szabta meg (Darái é.n.).12 A kisebbségi gazdasági érdekvédelem tervei, elképzelései, többé vagy kevésbé megalapozott koncepciói ebben a keretrendszerben igyekeztek a szlovákiai magyarság „alárendelt gazdasági szereplő” helyzetén változtatni. A szakértelmiség körében keletkezett „kisebbségi gazdaságpolitika” vagy „öncélúság” fogalmak mozgósító jelszavakként is funkcionáltak, de az elméleti okfejtések, elemzések a gazdasági „önszerveződés” esetében nagyon fontos szerepet játszottak, játszattak. A gazdasági élet kihívásaira a konkrét válaszokat az egyes területek (állami gazdaságon belüli!) szakmai intézményei, testületei, társulásai, egyesületei, és az ellenzéki pártpolitika szakosztályai, szervezetei adhatták meg.

A csehszlovák gazdaságpolitika hatásai13

Az új ország „öröksége” az egykori birodalom területének kb. 21%-át, lakosságának 25%-át jelentette. A csehszlovák állam területe jelentős gazdasági potenciállal gazdagodott, hiszen hozzá került a Monarchia háború előtti ipari kapacitásának kb. 60%-a. Ebből Csehország 70-75%-ot, Szlovákia nem egész 20%-ot képviselt (Prúcha 1974, 78, 84).14 Az ipari-agrár jellegű országban a két világháború közötti fejlődés a cseh-morva-sziléziai területek gazdasági bázisára támaszkodott.15

A felső-magyarországi terület 1918 előtt sem társadalmi-kulturális, sem közgazdasági tekintetben nem élt önálló életet, a történelmi Magyarország gazdaságának szerves részét képezte. A 20. század eleji felzárkózási folyamat részeként jelentkező modernizáció eltérő foka és mértéke különösen a kistáji jellegzetességű felvidéki régióban mutatkozott meg. Négy olyan régiókezdemény alakult ki, amelyek fejlettségi szintjei között nagy különbségek voltak. A nyugat-magyarországi terület vezető „modernizációs ékébe” tartozott Pozsony és Komárom megye, amelyek a kedvező közlekedési és szállítási feltételeket kihasználva, aránylag erős városközpontokat és még járási szinten is sokrétű alközpontokat alakítottak ki. A középső felvidéki rész (Túróc, Liptó, Szepes, Gömör-Kishont, Abaúj-Torna megyék) viszonylag magas iparosodottságát a regionális szinten jelentkező kiegyenlítetlen folyamatok fékezték. Ettől a két, országosan is fejlettebb régiótól a Felvidék nyugati részének vármegyéi (Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Zólyom) élesen elkülönültek, csak közepesen modernizálódtak (alacsony urbanizáció, a régióközpontok hiánya stb.). Az Észak-kelet Felvidéket és Kárpátalját pedig több hátrányos tényező összejátszása (kedvezőtlen természeti adottságok, fejletlen gazdasági háttér stb.) hátráltatta, a lemaradás jellemezte (a problémakörre lásd Beluszky 2002, 9-30).

Szlovákia – amely politikai fogalomként a 18. század végétől bukkant fel -, mint politikailag és gazdaságilag „világosan meghatározott egység” Csehszlovákia keretén belül született meg. Különálló entitását a nemzetközileg rögzített határok alakították ki (Lipták 1994, 77-78).16 A nyugati és keleti országrészek közötti gazdasági különbségek kiegyenlítését, a korábban eltérő fejlődési utakat bejáró területek integrálását – az egységes gazdasági rendszer kialakításának céljával – az állami gazdaságpolitika a köztársaság fennállásáig nem tudta megoldani. Az új államszerkezetbe, illetve az új nemzetgazdaságba való betagolódásuk során jelentkező problémák kezelése elhúzódott. Szlovákia és Kárpátalja szerényebb pozíciókkal rendelkezett, agrárjellege miatt alárendelt, specifikus helyzetbe került.

A cseh gazdasági elit, amely a hadigazdálkodás haszonélvezője volt, a csehszlovák gazdaságpolitika minőségét döntően meghatározta. A gazdaságpolitikai irányvonal két évtized alatt nem kötődött konkrét koncepciókhoz, hanem a cselekvések a pragmatikus érdekek érvényesítésén és a kompromisszumok vonalán haladtak. A kezdeti években – a közép-kelet-európai gazdasági dezintegráció közepette – egyszerre jelentkezett a politikai motivációk elsőbbsége (a gazdasági problémák kezelése előtt), és a kötött, állami ellenőrzés és felügyelet fenntartása (Lacina 1990, 65-66; uő. 2000, 202; az államfordulat alatti cseh elképzelésekre és intézkedésekre uő. 1984, 668-692; a gazdaságpolitikai célkitűzések nemzetgazdaságot formáló hatásaira lásd továbbá Teichová 1988, 62-68; Halion 1995, 46-47).

A kormányzati politika részét képező, kül- és belföldi színterű gazdaságpolitikát kétfajta törekvés jellemezte: az önálló cseh és (kisebb részben) szlovák irányítású nemzetgazdaság megteremtésének igyekezete, valamint a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás eléréséhez a stabilitás feltételeinek kialakítása. A külföld felé ezeket (kereskedelmi kapcsolatok felvétele és kiépítése a nyugat-európai országokkal) azok az állami lépések próbálták megszilárdítani, amelyek az önálló vámterület kialakítását, a pénzelkülönítés és a pénzreform lebonyolítását vállalták fel. Belföldön a gazdaság irányító-adminisztrációs rendszerét (minisztériumok, alsóbb szintű testületek, pénzügyigazgatóságok, mezőgazdasági tanácsok, ipari és kereskedelmi kamarák stb.) kellett megalapozni, illetőleg a volt osztrák és magyar szervezeteket kellett átalakítani. Fontos szerepet kaptak „az államon kívüli” ipari, mezőgazdasági és pénzügyi érdekszervezetek, kartellek17, amelyek tevékenységükkel ténylegesen (konkurenciafeltételek rögzítésével; támogatások, termelési kvóták és tarifák meghatározásával) megszabták, vagy közvetett módon (ajánlások, kritika) befolyásolták a gazdaságpolitika irányát. A pénzügyi politika végig meghatározó súlylyal bírt nemcsak az ipari és a mezőgazdasági termelésben, a kereskedelem és a kivitel szabályozásában, hanem az olyan gazdaságpolitikai szerepvállalásokban is, amelyek a tőkeviszonyokat és a tulajdonosi státusokat érintette, így a nosztrifikálás és a repatriálás vagy például a földreform terén.18

Szlovákia viszonylatában a cseh központosító politika rövid időn belül (1919 és 1920 folyamán) felszámolta a „különutas” szlovák kezdeményezéseket. A korlátozott jogkörök meghatározásával közvetítő-informáló szerepüket erősítette, tanácsadó-végrehajtó kompetenciáikat leszűkítette vagy megszüntette. Ennek következteben nem alakult ki a szlovákiai gazdaság fejlesztésével, az egységesítés problémáival foglalkozó autonóm szlovákiai szervek hálózata (Fabricius 1990, 46-56).19

A két világháború között artikulálódó, Szlovákia gazdasági jellegét meghatározni kívánó agrár- és iparkoncepciók így gyenge szervezeti támogatást kaphattak. A mezőgazdaság prioritását képviselő, és az agrárpárt támogatását élvező irányzat Szlovákiát az ország „éléskamrájává” kívánta alakítani. A gazdaságpolitika ezt az önellátásra való berendezkedéssel (védővámok) és fejlesztéssel biztosíthatta volna. A cseh tartományok élelmiszertartaléka tehát itt helyezkedett volna el, de az 1920as évek végére nyivánvaló lett, hogy erre a szlovákiai mezőgazdaság alacsonyabb fokú technikai-termelési színvonala miatt képtelen. Az 1930-as évek közepétől jelentkező reagrarizációs elmélet ismét a mezőgazdaságra fektette a hangsúlyt. Az ipari fejlesztés hívei a szlovákiai iparágaknak a csehországiakkal azonos feltételeket követeltek. Ez nemcsak a gazdasági egység megszilárdítását, hanem az újraiparosítást is jelentette. Ennek alapját a közlekedéspolitika átértékelésében, a hitelés adókedvezmények biztosításában, valamint az állami megrendelések célirányúságában határozták meg. Elutasították a cseh vádakat, hogy a szlovák ipar nem természetes fejlődés útján, hanem mesterséges módon lett kialakítva. Németország nagyhatalmi ambícióinak 1933 utáni növekedésével az ipar térbeli elhelyezkedésének újragondolása biztonságpolitikai kérdésként is jelentkezett (fegyvergyártás, stratégiai üzemek). Ez kedvezőbb helyzetbe hozta Szlovákiát, de az ipari körök az állami gyáralapításokhoz óvatosan viszonyultak. Az ipari koncepció egyedi törvényi támogatással és állami dotációkkal számolt. Az itteni iparegyesület – szemben a csehországival – nem élvezett párttámogatást, egységes fellépését pedig a szerteágazó érdekek is akadályozták (Johnson 1985, 73-75; Fabricius 1990, 62-70, 80-96).20

Húsz év gazdasági fejlődését alapvetően meghatározta a nyíltan deklarált nemzeti célok gazdasági téren való megvalósítása (egységes gazdaság, a csehországi és a szlovákiai területek integrálása) és a hatalmi-politikai dominancia megszerzése (gazdasági harc a német és a magyar burzsoázia ellen). A kisebbségek szempontjából a gazdaságpolitika fő jellemzőivé, a Csehország-központú centralizmus és a negatív beavatkozások (deflációs pénzügyi politika, a hátrányos szlovákiai vasúti tarifák, az állami megrendelések minimális volta stb.) váltak.21

A nemzetgazdasági munkák egy része Szlovákia háború előtti gazdasági potenciáljának, valamint háború utáni válságos helyzetének is teret szentelt. A nemzeti vagyonból való részesedés arányára több számítás, és ellentmondó vélemény született, ezek az általános jólét viszonylagos növekedését, vagy éppen az elszegényedést próbálták bizonyítani.22 A szlovák szerzők – a kooperáció szellemében – a cseh gazdaságpolitika hiányosságaira és a megoldási módokra hívták fel a figyelmet. A Karvas-féle23, egyszerre regionalista és összállami elemzés tárta fel a legaprólékosabban a hatalomváltás előtti előzményeket, a csehországi, illetve a magyarországi fejlődésvonalakat és a politikai átrendeződés következtében megváltozott gazdasági alapfeltételeket. Szerinte a csehszlovák gazdaság 1918 után csak formális, nem pedig funkcionális egységet tudott kialakítani, hiszen eltérő történeti fejlődés útján létrejött, különböző struktúrák (közigazgatási egységek, gazdasági szervezetek) találkoztak. Ezekkel a korábbi fejlődésvonalakkal – amelyet a cseh gazdasági elit figyelmen kívül hagyott – még az 1930-as években is számolni kellett, mert az aránytalanságokat ezek is előidézték. Az államrendszer megváltozásával mind a cseh, mind a szlovák gazdasági rendszer átalakult, amelyet a nemzetközi munkamegosztásra adott válaszként lehetett elkönyvelni. A bekövetkezett változásokat, amelyek az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások válságos helyzetét okozták, strukturálisaknak tekintette, és a helytelen gazdaságpolitikai célkitűzések rovására írta (Karvas 1933, 3-20).24

A magyarországi szerzők a cseh gazdaságirányítás destruktív, leépítő jellegére (az iparrombolás25 vádja), a cseh nemzeti érdekeket szolgáló törekvésekre helyezték a hangsúlyt, emellett kiemelték a volt felvidéki területek vonatkozásában a dualizmuskori magyar gazdaságfejlesztő politika szerepét, amely kedvező törvényi háttér biztosításával és állami segélyekkel támogatta az ipar fejlődését (Kardos-Artner 1935, 864-878).26

Az ellenzéki alapállású szlovákiai magyar politika részéről a csehszlovák gazdaságpolitika legteljesebb és legkoncepciozusabb kritikája Tarján Ödön nevéhez fűződik. Az 1920-as évek első felében Csehszlovákia gazdasági válságának egyik okát a kül- és belpolitikai kísérletezés negatív hatásaiban látta. Az egyoldalú nyugat-európai kereskedelempolitikai irányultság, a Duna-medencén belüli gazdasági együttműködés hiánya az utódállamok közötti kapcsolatok háttérbe szorulását eredményezte. Ez az exportlehetőségeket és a külforgalmat csökkentette. Belföldön az elhúzódó ipari válság, a defláció következtében a lakosság vásárlóerejének csökkenése nagy károkat okozott. A cseh központosító program a szlovákiai ipar helyzetét egyáltalán nem vette figyelembe. A vasúti tarifák, a közszállítások, az adóterhek és a mesterségesen drágított hitel által előidézett súlyos körülmények tartósakká váltak. Ezek megváltoztatásának lehetőségét a szlovákiai politikai erők egységes fellépésében, együttműködésében jelölte meg (Prágai Magyar Hírlap 1924. január 23.; Prágai Magyar Hírlap 1924. január 24.).27 A szövetkezett ellenzéki pártok közös bizottságának 1924. február 9-i ótátrafüredi ülésén elhangzott beszéde, amelyben a kormány pénzügyi és gazdasági lépéseit bírálta, azokat az elemeket tartalmazta, amelyekre a szövetkezett ellenzéki pártok ugyanabban az évben elfogadott határozati javaslata támaszkodott. A költségvetés tételes kritikájával (halmozott államháztartási deficit, az adóterhek növelése) a rossz állami gazdálkodást jellemezte. Részletesen foglalkozott a lakosságot és a gazdasági szervezeteket hátrányosan érintő adófajtákkal (tőkekamatadó, vagyondézsma), valamint a politikailag motivált külkereskedelem kudarcaival (Prágai Magyar Hírlap 1924. február 10.; Prágai Magyar Hírlap 1924. február 12.).28

Tizenegy év kisebbségi tapasztalatait – a politikai programadás üzenetével – Tarján 1930-ban összegezte. Koncepciója országos és kisebbségi szinten vette számba a sérelmeket. Elemzésében a szlovákiai magyarságot társadalmi (az állampolgárság kérdése, arányos képviselet hiánya a közigazgatásban), kulturális (oktatásügyi gondok, hiányos iskolatípusok, csökkenő tanulólétszám, elégtelen tanerő, papok helyzete, színházi élet sorvadása) és gazdasági téren (a magántulajdont sértő túlzott állami beavatkozás, a „gúzsbakötő” 1924. évi banktörvények, a földreform következményei) érte diszkrimináció. Érvrendszerének másik csoportját az őslakosságot „egyformán” sújtó intézkedések alkották (Tarján 1930, 13-22, 23-46, 53-71).29

A nyugati és a keleti országrészek társadalmi és gazdasági integrációját meghirdető prágai kormányzatok egyoldalú lépései a politikai erőfölényre támaszkodtak. A döntéseket hozó személyek és az őket befolyásoló érdekcsoportok a kisebbségek tekintetében az egyeztetésektől, a korrekcióktól vagy a kompromisszumoktól elzárkóztak. A szlovákiai magyarság ezt a helyzetet úgy érzékelte, hogy a csehszlovák gazdaságpolitika belső gyarmatosítást30 folytat, amely kisebbségi léthelyzetét társadalmi, kulturális és gazdasági síkon támadja, emellett versenyképessége csökkenésének előidézője és lehetőségeinek korlátozója lett. A kisebbségi közösség szempontjából ezek a hatások a tájegységekre szerveződött hagyománytudatot gyengítették, a regionális egyenlőtlenségeket felerősítették és konzerválták (főleg a perifériahelyzetbe került, határmenti vidékeken). A többségi nemzet a hatalom összpontosításával, a gazdasági befolyás érvényesítésével, a „helyi akaratok” döntésekből való kizárásával politikai hegemóniáját és gazdasági monopóliumát akarta bebiztosítani. Az állami integráció így nyíltan vagy burkoltan asszimilációs törekvésekkel, a kisebbségi népcsoportok és a hátrányos helyzetű területek formális egyenjogúsításával is ötvöződhetett. A magyarság ezzel a konszolidáló politikával szemben a kollektív védekezés hol erősödő, hol gyengülő, szervezett vagy kevésbé szervezett formáiban találta meg az ellenszert. Ezeket az „eszközöket” a közösségi identitás alakításának programjai (vállalt kisebbségi lét; a kultúra, az oktatás és a közművelődés bázisainak erősítése), a területi-tájegységi szintű, regionalizmust felvállaló társadalmi, kulturális, egyházi szerveződések (egyletek, körök, társulások) és gazdasági szervezetek (gazdasági egyesületek, ipartársulatok, pénzintézetek, szövetkezetek), valamint a jogi-politikai érdekérvényesítés struktúrái (pártok, mozgalmak) alkották (A. Gergely 1997, 26-28).31

A fentiekben csak főbb vonalaiban (külön hangsúlyt fektetve a korabeli forrásokra), elsősorban a kisebbségi gravámenek oldaláról vázoltam a csehszlovák gazdaságpolitika mozgatórugóit és következményeinek interpretációit. Azonban keveset vagy alig tudunk a magyarlakta területeken lezajló, 1918-1938 közötti régiófejlesztésről. Ebből a szemszögből vizsgálva a kérdést, feltáratlanok azok az infrastruktúrafejlesztő, felzárkóztató célzatú, központi fontosságú innovációk, pénzügyi befektetések (és működési mechanizmusaik, intézményi hátterük), amelyek pl. a villamosenergia-ellátást, a közlekedést és az úthálózatot, a távközlést vagy a postát modernizálták. Érdekes problémaként merül fel a települések, városok fejlődésében oly fontos szerepet játszó közigazgatási (közhivatalok, intézmények), gazdasági-pénzügyi (bankok, szövetkezetek), kereskedelmi-szolgáltató (kisipari üzemek-műhelyek, vállalkozások, egészségügyi szolgáltatás) és kulturális (színjátszás, iskolák, helyi sajtó, egyházak) szerepkörök32 vizsgálata is. Egyszerűen fogalmazva a kérdést: Csehszlovákia gazdaságpolitikájának voltak-e a szlovákiai magyarság szempontjából „pozitív eredményei”?

Melléklet

1. táblázat. A mezőgazdasági szövetkezetek nemzetiségek szerinti megoszlása 1931-ben

* a tagok terményeinek feldolgozására

2. táblázat. A hitelszövetkezetek nemzetiségek szerinti megoszlása 1931-ben

4. táblázat. Egyéb szövetkezetek nemzetiségi megoszlása 1931-ben

Forrás: Rados 1932, 769.

Felhasznált irodalom

A csehszlovák történelem kistükre 1932. Mukacevo-Munkács, 133-134. p.

A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga Memoranduma a Népszövetséghez 1923. Budapest.

A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 1938. Budapest, 83. p.

A. Gergely András 1997. Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 26-28. p.

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum, 31. p.

Arató Endre 1977. Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest, Magvető, 81-82., 97-100. p.

Baranyai Zoltán 1934. A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Bratislava-Pozsony, 33-34. p.

Beluszky Pál 1998. A Felvidék városhálózata a 20. század elején. In Frisnyák Sándor (szerk.): A Felvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 1998. április 1-3-án megtartott tudományos konferencia előadásai. Nyíregyháza, MTA SZSZB Megyei Tudományos Testülete, 449. p.

Beluszky Pál 2002. A modernizáció területi differenciái a századelő Magyarországán. In „…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Balassagyarmat-Várpalota, 9-30. p.

Berecz Kálmán 1937. A kisebbségi kérdés mai állása. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 14. p.

Berend T. Iván-Ránki György 1987. Európa gazdasága a 19. században 1780-1914. Budapest, Magvető Kiadó, 370-376., 399-411. 413. p.

Darái Lajos Mihály é. n. A politikai szociológia főbb kérdései. Szabadpart, 6. sz. www.kodolanyi.hu/szabadpart/default.htm

Egyed István 1922. Az elszakított magyarság gazdasági védelme. Békejog és Békegazdaság, 1922. április-május, 7-8. füzet, 196., 197. p.

Eiler Ferenc 1997. A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. Pro Minoritate, 1997/3-4, http://www.mtaki.hu/eilerketvilhab.doc

Fabricius, Miroslav 1986. Hospodárske problémy Slovenska v povojnovom období 1918-1920. Ekonomicky casopis, 1986/11, 1007-1008. p.

Fabricius, Miroslav 1990. Vyvoj názorov na postavenie Slovenska v predmníchovskej republike. Bratislava, 46-56. p.

Faltus, Jozef 1961. Nostrifikácia po I. svetovej vojne ako dölezity nástroj upevnenia ceského financného kapitálu. Politická ekonomie, 1961/1, 28-37. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 37

Faltus, Jozef – Prúcha, Václav 1969. Prehíad hospodárskeho vyvoja na Slovensku v rokoch 1918-1945. Bratislava, 9-18. p.

Fric, Milán 1932. Neuteseny hospodársky vyvoj na Slovensku a Podkarpatskej Rusi. Bratislava, 17-18. p.

Galántai József 1989. Trianon és a kisebbségvédelem. Budapest, Mecénás, 35., 89-91. p.

Gaucsík István 2002/2003. Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923). 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2002/3, 73-96. p., 2003/1., 65-78. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák-magyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920-1930). In Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 41-70. p.

Gyurgyík László 1999. Changes in the Demographic, Settlement, and Social Structure ofthe Hungárián Minority in (Czecho-)Slovakia between 1918-1938. Különlenyomat a Teleki László Alapítvány kiadásában. No. 13, Budapest, 38. p.

Halász Albert 1927. Felsőmagyarország lakosságának munkával való ellátása a magyar és a cseh uralom alatt. Budapest, 4. p.

Halion, Ludovít 1995. Industrializácia Slovenska 1918-1938. Rozvoj alebo úpadok? Bratislava, Veda, 43., 46-47. p.

Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 89-93. p.

Hangéi László (szerk.) 1940. Mit élt át a Felvidék? Budapest, 79-93. p.

Jócsik Lajos 1934. Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. Korunk, 1934/12, 890-899. p.

Jócsik Lajos 1940. Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 33., 36-40. p.

Jócsik Lajos 1944. A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, Magyar Élet, 1944, 289-291. p.

Johnson, Owen 1985. Slovakia 1918-1938. Education and the making ofa nation. New York, 72. p.

Kardos Béla 1933. Bányászat és kohóipar Szlovákiában és Ruténiában 1911-1931. Magyar Statisztikai Szemle, 1933/1, 23-25. p.

Kardos Béla-Artner L. László 1935. A Felvidék ipari népességének alakulása a háború előtt és után. Magyar Statisztikai Szemle, 1935/10, 864-878. p.

Karvas, Imrich 1933. Sjednocení vyrobnych podmínek v zemích ceskych a na Slovensku. Praha, 3-20. p.

Kovác, Dusán (ed.) Krónika Slovenska. 2. zvázok. Praha, 180. p.

Lacina, Vlastislav 1984. Hospodárska politika ceské burzoázie a vznik Ceskoslovenské republiky. Ceskoslovensky casopis historicky, 1984/5, 668-692. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Formování ceskoslovenské ekonomiky 1918-1923. Praha, Academia, 11-56. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Úloha hospodárské politiky pri vytvárení nővé ceskoslovenské ekonomiky (1918-1923). In Politicky systém a státní politika v prvních letech Ceskoslovenské republiky (1918-1923). Praha, Historicky ústav ŐSAV, 65-66. p.

Lacina, Vlastislav 2000. Zlatá léta ceskoslovenského hospodárství (1918-1929). Praha, Historicky ústav AV ŐR, 202., 210. p

Lacina, Vlastislav – Slezák, Lubomír 1994. Státní hospodárska politika v ekonomickém vyvoji prvníCSR. Praha, Historicky ústav AV ŐR.

Lipták, Lubomír 1994. Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In Szlovákok az európai történelemben. Budapest, Közép-európai Intézet-Teleki László Alapítvány, 77-78. p.

Loisch János (szerk.) 1926. A Szepesség: Emlékkönyv a „Szepesi Egyesületek Budapesten” fennállásának 50. évfordulójára. Budapest, 187-202. p.

Ludwig Aurél 1937. A magyarság gyakorlati feladatai. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 124-125. p.

38 Gaucsík István

Magyar Diákszemle, 1930. június-szeptember, 3-4. sz., 64. p.

Magyar Kisebbség, 1925. április 15., 8. sz., 307-310. p.

Magyar Kisebbség, 1925. április 15., 8. sz., 311. p.

Magyar Kisebbség, 1926. december 1., 23. sz., 887. p.

Magyar Statisztikai Szemle, 1923/7-8., 291., 300-301. p.

Masaryk, Tomás Garrigue 1991. Demokrácia, nemzetiség. Gondolatok a kisebbségi kérdésről és az antiszemitizmusról. Budapest-Pozsony, 129-130., 158. p.

Mészáros Hugó 1936. Národny majetok Slovenska. Bratislava, 52., 60. p.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris, 265-270. p.

Pénzügyi Szemle, 1919. november 5., 1. sz., 1. p.

Polnisch Artúr 1925. A Szepesség termelési tényezői. Levoca-Lőcse, 37-83. p.

Polyánszky Zoltán 1939. A felvidéki magyarság gazdasági helyzete. In Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 151-166. p.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram, 44-47. p.

Popély Gyula 1999. Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918-1938. In Bárdi Nándor (szerk.): Források és stratégiák. A II. összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium előadásai. Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21-22. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 16-17., 19-20., 24. p.

Prágai Magyar Hírlap, V$>11. augusztus 29., 73. sz., 3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. május 6., 103. sz., 3-4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 20., 40. sz., 5. p

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 24., 44. sz., 2-3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. január 10., 6. sz., 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. február 10., 34. sz., 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. február 12., 35. sz., 6-7. p

Prágai Magyar Hírlap, 1924. január 23., 19. sz., 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. január 24., 20. sz., 7. p.

Prúcha, Václav 1974. Hospodárske dejiny Ceskoslovenska v 19. a 20. storocí. Bratislava, 78., 84. p.

Sbírka zákonú a narízenístátu ceskoslovenského 1920. Praha, 65-267. p.

Slovensky biograficky slovník 1989. 3. zvázok. Martin, Matica slovenska, 46. p.

Szarka László 1998. Duna-táji dilemmák. Budapest, Ister, 132., 298-303. p.

Székely Pál 1936. Csehszlovákia nyugati és keleti része – számokban. Korunk, 1936/5, 598. p.

Tarján Ödön 1930. A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Különlenyomat a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi 33., 35., 37., 39., 41., 43., 45. és 47. számaiból. Prága, 7-8. p.

Tarján Ödön 1934. Der Weg der Tschechoslowakei und die ungarische Minderheit. Budapest.

Taubinger István 1939. A visszatért Felvidék mai gazdasági helyzete. In Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 261-272. p.

Teichová, Alice 1988. Wirtschaftsgeschichte der Tschechoslowakei 1918-1980. Wien-Köln-Graz, 62-68. p.

Vadkerty Katalin 1993. A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In Gyurgyík és tsai (szerk.): Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 175-215. p.

Zadansky, Juraj 2001. Priemysel, domácka vyroba a trhové vztahy na Zakarpatsku v rokoch 1919-1938. Historica carpatica, 2001/31-32, 89-108. p.

Zsolt László 1932. A gyarmati és osztálykizsákmányolás Szlovenszkón. In A Sarló jegyében. Az új arcú magyaroktól a magyar szocialistákig. A Sarló 1932-iki pozsonyi kongreszszusának vitaanyaga. Pozsony, 28-30. p.

Petheő Attila: Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés története

A szabadságharc állása a komáromi kitörést megelőző időkben

1849 tavaszára megváltozott a helyzet a szabadságharc menetében, hiszen a magyar alakulatok többsége részt vett már több ütközetben, hozzászokott a hadi kellemetlenségekhez. Ez év áprilisában a magyar hadsereg az ország nagy részét megtisztította a császári hadaktól (Hermann 1995, 29).

Májusban Klapka György vezérőrnagy, aki Görgei Artúr tábornokot a miniszteri székben helyettesítette, feladatának tekintette, hogy az egész honvédsereg számára egységes haditervet készítsen. A csapatok tevékenységének összehangolása azért is szükséges volt, mivel ekkor már ismert volt az osztrák-orosz katonai megállapodás ténye. A minisztertanács által május 20-án elfogadott terv értelmében a honvédsereg minden hadtestének egymással összehangolva kell tevékenykednie. Klapka a tervben rögzítette azt az elvét, hogy két ellenség ellen csak a csapatok egyesítése után lehet sikert elérni. Az összpontosításnak Komárom várára kellett volna épülnie. A várban és a körülötte, állandó és tábori erődítési elemekből kialakított sánctáborban két hadtest (a III. és a VIII.) elhelyezésével számolt. Ezek feladata dunai hadsereg néven a legfontosabb dunai átkelőhelyek biztosítása, a Dunántúl ellenőrzése, illetve a bal parti erők támogatása. Az I. és a II. hadtestnek a Duna bal partján, a Nyitra és a Vág biztosítására kellett felvonulnia. Ez tartotta volna a kapcsolatot Dembinski csapataival, Dembinski pedig az erdélyi hadsereg balszárnyával. Az erdélyi hadsereg eközben őrzi a szorosokat, beveszi Gyulafehérvárt és Dévát, Bem felszabadítja Péterváradot és a Duna partján a Komáromnál várakozó fősereghez siet. Perczel közben csapataival biztosítja a Bánságot és Bácskát, elfoglalja Aradot és Temesvárt (Hermann 1996, 331). A haditerv nem valósult meg, mert a fősereget tétlenségre kényszerítette, és tulajdonképpen nem Komáromot, hanem a fővárost, illetve Miskolcot jelölte ki visszavonulás esetén az összpontosítás helyszínéül. Az orosz beavatkozásra csak halvány utalás található benne. A haditerwel a tényleges hadügyminiszter és fővezér, Görgei sem értett egyet, hiszen szerinte Komáromot kell a hadműveletek bázisának tekinteni. Mivel ekkor már tudomása volt a készülő orosz beavatkozásról, Görgei támadni akart.

1849 májusában a cári hadsereg közeledte arra ösztönözte Görgeit, hogy támadást indítson a főhadszíntéren és még a cári hadak harcba avatkozása előtt lehetőleg döntő csapást mérjen az osztrák főseregre. A terv az volt, hogy a feldunai hadsereg áttör a császári fősereg Vág-jobbparti állásain, majd Nagyszombat és Pozsony felé nyomul előre. Eközben a Duna jobb partján a VII. hadtest Győrnél, a Kmetyhadosztály pedig a Rába mentén védelemre szorítkozik. A VIII. hadtest ugyanakkor a Csallóközben levő császári erőket köti le (Liptai 1985, 534).

A legsúlyosabb hibát az jelentette, hogy az I., II. és III. hadtest a haditerv alapján szétforgácsolódva Komárom és Galgóc között felsorakozva külön-külön és nem az erőket koncentrálva egyetlen ponton kísérelte meg az áttörést. Ezt indokolta volna az a tény is, hogy Haynau és Panjutyin serege 82 ezer főt számlált a magyar sereg 52 ezer harcosával szemben.

A feldunai hadsereg Budáról május 27-28-án kezdte meg a felvonulást. Június közepére a II. hadtest Gutát, Aszódot, Nyárasdot szállta meg, a III. Tardoskeddet és Tótmegyert érte el, az I. Szeredet. Ezzel egyidőben a VIII. hadtest Csallóközben a Pusztaszakállas-Patasaszód vonalig nyomult előre. A balszárnyon Győrnél a VII. hadtesthez Kmety György Buda alól visszatérő hadosztálya csatlakozott, amely június 13-án Csornánál véres csatában megverte a császári Wyss-dandárt. Június 16án a jobbszárny támadásba lendült a Vágnál és 20-i megismételt támadásával birtokba vette Királyrévet, Zsigárdot és véres küzdelem után bevonult Peredre. Haynau erre a cári Pa njutyin-h ad osztályt küldte támadásba, mellyel megváltoztak az erőviszonyok, Wohlgemuth 28 ezer főnyi seregével 17 ezer magyar katona állt szemben. 21-én a negatív kimenetelű peredi ütközet után Haynau egyidejűleg a meginduló cári intervencióval összhangban támadásba lendült és 28-án a győztes győri csata után seregének megnyílt az útja Buda felé. Június végére, július elejére a feldunai hadsereget Haynau csapatai Komárom alá szorították. E válságos időkben két pártra szakadt a magyar katonai vezérkar. Június 26-án újabb minisztertanács ült öszsze. A testületnek a követendő haditervről kellett döntenie. Kossuth Bécs felé akart újabb támadást indítani, ez megoldaná az osztrák és az orosz erők egymástól való elvágásának kérdését. Görgei, mivel nincs lehetőség, hogy két fronton támadjanak, kétfelé osztotta volna a csapatokat. Az egyik csoportosítást Komárom környékén kellene egyesíteni, ez a fősereget jelentette volna, tehát az I., II., III. és VII. hadtestet, a VIII. hadtest Komáromból kikülönített dandárait. A Wysocki-féle IX. hadtest és a lengyel légió feladata továbbra is az orosz főerő feltartása lett volna (Hermann 1996, 358). A másik összpontosítást a bácskai és bánsági magyar erők, az erdélyi hadsereg és Kazinczy Lajos önálló hadosztálya alkotta volna. Ennek a Tisza mentén kellett volna állást foglalnia Nagyvárad központtal. Feladata a Tisza-vonal védelme és Bánság megtisztítása lett volna (Hermann 1996, 359). Görgei elfogadtatta Kossuthtal és a minisztertanáccsal haditervét. Görgei és hívei úgy látták, hogy egy Komáromnál összpontosítandó magyar sereggel először a császári erőkre kell döntő csapást mérni, s csak ezután fordulni a június közepén Magyarországra betörő 135 ezer fős cári hadtestek ellen. A császáriak feletti győzelemig az összevonásban részt nem vevő csapatoknak kell az oroszokat feltartóztatniuk. Köztudott volt, hogy az ellenséges előrenyomulást lassíthatták az erődök. A császári hadműveleteket mindvégig akadályozta a komáromi erőd, és jelentős ellenséges erőket kötött le. Komárom a Habsburg Birodalom legjobb erődítései közé tartozott, s amíg a magyar fősereg ott állt, addig az osztrák sereg sem mozdulhatott. A komáromi összpontosításnál a magyar erőknek kb. két hetük lett volna arra, hogy megpróbáljanak döntő vereséget mérni a császári-királyi seregekre. Az orosz és az osztrák erők az összpontosítást nem tudták zavarni, hiszen az átcsoportosításokat a Duna bal partján is végre lehetett hajtani (Hermann 1996, 359).

Június 27-én Wysocki visszavonult, mert a 18 000 fős orosz lovasság ellen nem mert támadni. Wysocki visszavonulása azzal fenyegetett, hogy az orosz főerő még a tervezett összpontosítás előtt eléri az Alföldet (Hermann 2001, 337). Kossuth felvetette Görgeinek, hogy Wysocki visszavonuló csapatait elsáncolt, az ellenség által meg nem támadható helyen kellene táboroztatni. Ekkor közölte Bemmel, hogy szerinte csak minden erő Bem alatt történő koncentrációja menthet meg.

Június 28-án Haynau főserege szinte elsöpörte maga elől Poeltenberg VII. hadtestét. A vereségről Kossuthot Bayer ezredes értesítette, s javasolta, hogy a kormány költözzön Nagyváradra. Kossuth ekkor még ragaszkodott hozzá, hogy a kormány csak a hadsereggel együtt hagyja el Pestet. A fordulatot Ludvigh János főkormánybiztos zaklatott hangvételű levelei Pest elhagyásáról; Görgei Tatáról írt levele, melyben azt ajánlotta, hogy Bemmel a Tisza mögött egyesüljön, a fősereget pedig egy három tagú honvédelmi bizottmány kinevezése után hagyja magára; és Wysocki jelentése, miszerint az orosz főoszlop 62 000 főt számlál és ő nem mer ütközetbe bocsátkozni, jelzések okozták. A híreket véve Kossuth minisztertanácsot hívott öszsze, amelyre meghívta a Görgeivel nem szimpatizáló, illetve rossz viszonyban levő Dembinski, Perczel, Mészáros és Lenkey tábornokokat. A kétközpontú összpontosítás helyett, feladva a komáromit, Görgei és Bem csapatait és Wysocki hadtestét Szegedre rendelték, hogy ezáltal a Jelacsics elleni operációk sikerét biztosítsák. A terv Dembinskitől származott, a határozat születése azért is volt furcsa, mert a tanácskozáson csak szolgálaton kívüli vagy békebeosztásban levő tábornokok vettek részt (Hermann 1996, 360). Június 29-én tehát, Görgei távollétében – alkotmányos szempontból is kifogásolható módon – Kossuth megváltoztatta ezt a haditervet és a kormány tagjai a győri vesztes csata után összehívott tanácskozáson Dembinski terveit hagyták jóvá (Kedves 1992, 103).

A szegedi összpontosítás a Dunántúl, a Felvidék, és a Duna-Tisza köze feladását jelentette. Ezzel a magyar hadsereg egyszerre vonta magára az orosz és a cs. kir. hadsereg támadását.

Június végén megtörtént a főváros katonai kiürítése, a kormány és a hadüzemek Szegedre költöztek át, ugyanekkor a feldunai hadsereg és Wysocki Hatvannál állomásozó csapatai parancsot kaptak, hogy induljanak a Délvidékre.

Görgei a kormány felé június 30-án azzal a kifogással állt elő, hogy az indulásra legkorábban július 3-án kerülhet sor, csapatainak komáromi összpontosítása miatt. Görgei indulása nélkül Wysocki csapatait sem lehetett a Délvidékre irányítani, mert úgy északról Szegedet és a Bánátot semmi nem fedezte volna a cári fősereggel szemben.

A Komárom körüli harcok

Június 30-án a VII., II. és III. hadtest a komáromi erődrendszerhez tartozó Dunajobbparti hídfőt védő sáncokat szállta meg, míg Haynau csapatai a Lovad-ÁcsNagyigmánd vonalat érték el. Görgei minden hadtestét Komáromba rendelte, hogy döntő csapást mérhessen Haynaura, az azonban még mielőtt a Duna bal partján lévő erők megérkeztek volna, harcot kezdett. El szerette volna vágni a magyarok fővárosba vezető útjait. Július 2-án reggel megkezdődött a császári fősereg felvonulása Lovadtól Ácson és Herkálypusztán át Ószőnyig ívelő félkörben, és ezzel a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete, melyben 26 ezer magyar honvédő harcolt a 60 ezer fős császári hadsereg ellenében.

A délig tartó szakaszban a császáriak elfoglalták Ószőnyt – mely elvesztésével elvágták seregünket a Duna jobb partján a fővárostól – és a monostori sáncok egy részét Görgei harctérre érkezésével a jobbszárny (a várőrség négy zászlóalja és a II. hadtest gyalogságának egy része) szuronyrohammal visszafoglalta a monostori sáncokat. A küzdelem a centrumban dőlt el, ahol Poeltenberg VII. hadteste és a II. hadtest fennmaradó része harcolt. Poeltenberg gyalogsága Herkálypusztánál visszaszorította a császári hadsereg két dandárját, a második hullámban érkező II. hadtestbeli zászlóaljak oldalba fogták az ácsi erdőben lévő ellenséget. Erre válaszul 17 órakor Haynau érkezett a harctérre seregének zömével. Mivel a nyílt terepen háromszoros túlerővel került volna szembe, Görgei 24 huszárszázadot vezetett rohamra a császáriak balszárnya ellen, míg Klapka elindult Ószőny visszavételére. A huszárrohamot visszaverték, azonban Klapka csapatai élén véres harcokban visszavette Ószőnyt, s ezzel a fő célt sikerült elérni. A magyar sereg ezután a csata előtti állásaiba vonult vissza.

Görgeit leváltották a sereg éléről, a kijelölt új főparancsnok Mészáros Lázár lett. A tisztikar kívánságára azonban visszahelyezték Görgeit a levezetendő sereg parancsnokságába, de a hadügyminisztérium vezetését Aulich vette át. Görgei az egyesülést továbbra is a Haynau seregein keresztül nyitott úton akarta véghezvinni.

A 48 000 fős haderő, melyből 8 ezer fő a Duna bal partján állomásozott július 11-én kísérelte meg az áttörést, a vezérkar igazi szándéka a döntő csata volt, amit az bizonyít a leginkább, hogy a magyar sereg teljes szélességében támadta meg az osztrák állásokat, ha azonban pusztán utat szeretett volna törni magának, akkor a csapatokat egy rövid szakaszon erőfölényt kialakítva összpontosítja a tisztikar.

Kezdetben Aschermann vezetésével a komáromi várőrség két hadosztálya a jobb szárnyon a császáriak dandárát az ácsi erdőbe szorította, ekkor azonban a Schlickhadtest beavatkozott a küzdelembe. A centrumban Leiningen a III. hadtesttel megfutamította a Heryinger-hadosztályt és Csém irányában tört előre. Az ellenség bevetette utolsó tartalékát, a Panjutyin-hadosztályt, mellyel visszaszorították a magyarokat egészen a hídfőig. Klapka – a csata irányítója – általános visszavonulást rendelt el.

Komárom egyedül marad

E csata után Komáromban maradt a II. és VIII. hadtest 17 ezer katonával Klapka irányítása alatt. Az I., III. és VII. hadtest július 12-én 29 ezer fővel megindult Vác felé, ahol Paszkevics seregének egy különítményébe ütközött. A július 17-i váci csata után Görgei a cári főerőktől elszakadva ügyesen vezette seregét a Tisza felé. Terve ismét eltért a kormány parancsától, nem kelt át a Tiszán, hanem a Sajó és Hernád közt foglalt állást arra számítva, hogy ezzel magára vonja az oroszok figyelmét és kedvezőbb feltételeket biztosít Cegléd és Szolnok térségében levő magyar seregek részére a Haynau elleni harcban. Számításai nem váltak valóra.

A császári fősereg lépcsőzetesen indult a főváros felé, élcsapatai már július 12én Budán voltak, a többség csak 22-én érkezett. Pestre a cári főhadsereg egy különítménye vonult be, így a két fősereg közvetlen kapcsolatba került. Haynau seregei élén a Duna-Tisza közén, balszárny balszárnyával a Tisza bal partja mentén Szeged felé vonult. A császári fősereg létszáma Komárom körülzárására, Pest-Budán és más városokban hagyott erők lévén, valamint a sok kolerabeteg miatt 46 ezer katonára csökkent, ami megegyezett a magyar hadsereg erejével.

A délvidéki összpontosítás július végére befejeződött, létszáma megközelítette a 80 ezer főt, a szegedi tábor, illetve az itt alakuló hadsereg parancsnokává a kormány Dembinskit nevezte ki. Dembinski augusztus 2-án feladta Szegedet és a Tisza bal partjára húzódott vissza (Liptai 1985, 542).

1849. július 13-án hagyták el Komáromot Görgei utolsó alakulatai. „Én két hadtesttel egyedül maradtam Komáromban, hogy a nemzet e védőbástyáját megtartsam, s ott Magyarország fegyvereinek becsületét védelmezzem […] Az egész haderőm, mely felett Komáromban rendelkeztem, állott 24 zászlóalj gyalogság, 11 eszkardon lovasság, 7 század utász és árkászból 48 tábori löveggel, melyekhez még tizenkettőt tudtam szerezni. A tényleges állomány tizennyolcezer főre rúgott, négy-ötezer sebesült és beteg feküdt a kórházakban” – olvasható Klapka visszaemlékezésében (Klapka 1886, 264).

Klapkáék feladata az volt, hogy minél több ellenséges erőt kössenek le, s ezzel könnyítsék a később egyesítendő fősereg dolgát. Július 16-án Haynau csapatainak nagy része még Komárom alatt tartózkodott. Július 23-ig mintegy 28 ezer embert 114 löveggel kötött le Komárom (Kedves 1992, 105).

A Komáromban maradt sereg hadrendjét július 13-án szervezték meg. A két hadtestet 5 gyalogos és 1 lovashadosztályra tagolták, a hadosztályparancsnokok Kosztolányi Móric, gr. Eszterházy Pál, Janik János ezredesek (VIII. hadtest), Rakovszky Samu alezredes, Horváth Pál őrnagy (II. hadtest) és Mándy Ignác alezredesek voltak. A főparancsnok Klapka György tábornok volt. A parancsnoki törzset Aschermann ezredes mint várparancsnok, Szillányi ezredes mint vezérkari főnök, és Prágay alezredes mint fősegédtiszt alkották. Ide tartoztak még a segéd- és parancstisztek Mednyánszky Sándor alezredes, Latinovics őrnagy, Jungwith alezredes mint a vártüzérség parancsnoka, Thaly alezredes, várerőditési igazgató, Szabó alezredes mint táborparancsnok. A politikai vezető, s a kormány képviselője Újházi László kormánybiztos volt (Szénássy 1989, 177).

Július 14-én Komárom körül újra bezárult az ostromgyűrű. A várost engedély nélkül senki nem hagyhatta el, az emberek a hó minden napjára fejadagokat kaptak (minden ember naponta fél font húst, egy kenyeret és egy adag bort kapott, hetente háromszor kaptak főzeléket) (Klapka 1886, 266).

Július 23-ra teljesen megváltoztak az erőviszonyok. Schlick I. hadtestét Haynau a Pest térségében összevont főseregéhez rendelte, így Komárom alatt csak Haynau leggyengébb hadteste a II. hadtest maradt báró Csorich altábornagy vezetésével. Összesen 16 gyalogoszászlóalj, 6 lovasszázad és 75 löveg (ebből 18 darab nagy hatótávolságú tizennyolcfontos ágyú). Csorich vezérkari főnöke Jungbauer alezredes, tüzérségi főnöke Báhr őrnagy volt és végül Colloredo herceg altábornagy, kinek hadosztálya foglalta magába az előbb említett három dandárt (Kedves 1992, 106). Barco dandárja a pusztaherkalyi vonalat szállta meg az ácsi erdő hosszában egészen a Dunáig és a monostori szőlőkig, s különítményei voltak Pusztacsémen, Mocsán és Almáson. A Liebler-dandár a Csallóközben foglalt állást, megszállva Aranyost, Keszegfalvát és a nagyiéli hídfőt. Pott dandárja a Vág bal partján Martost, Ógyallát és Bagotát szállta meg. Előőrseit Puszta-Káván, Puszta-Konkolyon, Csuziban és Halomszegen helyezte el, s hadállását később Hetényen és Kurtakeszin át Marcelházáig kiterjesztette. Állásuk biztosítására Herkálytól az ácsi erdő hosszában egészen a Dunáig hét nagy tábori sáncot és több apró lövészárkot hánytak, az erdő szélét kivágott fákkal eltorlaszolták. A Csallóközben a nagyiéli hídfőn kívül az aranyosi hadállás megerősítésére hat védművet építettek, Aranyostól a Dudvágig pedig árkot ástak. Ugyanezt tette Pott tábornok, mert a leapadt Zsitva a várból való kitörésnél akadályt nem képezhetett, Halomszegnél és Konkolynál torlaszokat és mellvédeket emeltetett, és Szentpétert is megerősítette (Egyetértés 1899, 212. sz., 1-2). Kitűnik, hogy a védősereg létszáma meghaladta az ostromlókét. Mivel ez az erődrendszer a birodalom legjelentősebb, legmodernebb létesítményei közé tartozott, erre támaszkodva nagyobb erőket is leköthetett volna a honvédsereg. így viszont mód nyílt arra, hogy Komárom védői a császári fősereg hátában elvágják annak utánpótlási vonalait, s ezzel befolyásolják a főhadszíntér történéseit. Ahhoz, hogy minél nagyobb cs. kir. sereg állomásozzon a vár alatt, szükség lett volna arra, hogy a várőrség állandó kitörésekkel nyugtalanítsa az ostromlókat. Erre azonban még közel két hétig nem került sor. A hatásos cselekvés feltétele a gyorsaság lett volna, hiszen a magyar főseregek ekkor már az orosz-osztrák szorításában egyre inkább a vég felé meneteltek.

Az első kitörési kísérletek

Július 25-én történt az első jelentősebb kitörés Komáromból, miután Klapka megtudta, hogy a csekély őrséggel ellátott Tatán az osztrákoknak tetemes élelmiszerkészletei vannak felhalmozva. Klapka elhatározta, hogy egy nagyméretű kitörésben szétzúzza az ostromsereget. A magyarok helyzetét megkönnyítette az a tény, hogy a cs. kir. csapatok a Duna mindkét partján, egymástól a Duna, a Vág és más folyóvizek által elvágva állomásoztak, s nem tudtak a megtámadott fél segítségére sietni (Hermann 2001, 395). Az akciót Kosztolányi ezredes vezette, aki két zászlóalj gyalogsággal egy huszárszázaddal és egy félüteg ágyúval a tatai őrséget meglepte, s a környező falvak lakosainak hathatós segítségével annak legénységét egy őrnaggyal, három századossal és egy hadnaggyal együtt elfogta. Az ott felhalmozott élelmiszert, 1500 darab marhát, több társzekeret, lovat, a tábori gyógyszertárat és a bécsi postakocsit mind megkaparintották. A postakocsival a védők kezébe jutott nagymennyiségű pénz, a körülzáró sereg hadrendje – azaz, hogy az ostromló sereg három dandárra oszlott a Vágnál, a Csallóközben és a Duna jobb partján -, amelyből megtudták az ostromlók létszámát, illetve, hogy a vár alól már Schlick lehúzódott, s a zárlatot mintegy 12 ezer főnyi sereggel csupán Csorich serege képezi, s többek közt az a levél is, melyben egy osztrák tiszt a vár védőinek számát 8000-re taksálta. A postakocsin volt még egy bizonyos Fekete könyv, melyben a kivégzendő hazafiak neve mellé rajzolt kereszttel jelölték a nekik szánt vértanúságot. Gracza György munkájában kiemeli, hogy sok ezer gyanús közt csupán Duschek magyar pénzügyminisztert találta az osztrák rendőrség igazoltnak, hiszen neve után a gerechfertig szó állott (Gracza 1894, 1106).

A kirohanás palástolására Mocsa ellen is támadást intéztek, mellyel az ottani őrség figyelmét kötötték le, míg Kosztolányi visszatért a várba. A Tatán szerzett hadizsákmányból Klapka két napi ingyenzsoldot adott a legénységnek.

Mivel az emberek kezdték a hitüket veszteni, s a magyar hadvezetés a zsákmányolt iratokból arra a következtetésre jutott, hogy lehetőség van a széttagoltán elhelyezkedő császári csapatok megverésére, Klapka úgy határozott, hogy megkísérli szétzúzni az ostromzárat. Az első támadást a balpartra tervezte, elsősorban, mert itt voltak a gyengébb ellenséges erők, másrészt, mert az észak felé történő kitöréssel azt a látszatot próbálta kelteni, hogy a Dunától északra kívánja hadmozdulatait végezni.

A Duna bal partjának megtisztítása

Klapka a várból kitörést parancsolt. A július 30-i támadás három hadoszlopban történt. Az elsőt Rakovszky alezredes vezényelte, feladata az volt, hogy Hetényen, Kurtakeszin és Szentpéteren át Ógyallára vonuljon. A második csapatot Kosztolányi ezredes vezette, akinek feladata az volt, hogy a hetényi erdőknél várakozva, támadást indítson Szentpéter ellen, amint Rakovszkyék megjelennek a szentpéteri magaslaton. A harmadik (tartalék)csapatot Bátori-Schulcz Bódog vezette, feladatuk állást foglalni az ógyallai országúton, a Zsitva híd fedezékében és alkalom adtán támogatni az első két csapatot.

Rakovszky ezredes éjjel két órakor három zászlóalj gyalogsággal, hat ágyúval és egy osztály huszárral Kurtakeszinél átkelt a Zsitván, az osztrák őrsereget onnan elűzte, aztán Szentpéterre nyomult, ahol egyesült Kosztolányi ezredes dandárjával (4 zászlóalj, 2 lovasszázad és 8 ágyú), aki Hetényről űzte ki Pott osztrák vezérőrnagyot, akinek 5 zászlóalj, 2 lovasszázad és 6 ágyú állt a rendelkezésére. Bátori-Sulcz Bódog alezredes két zászlóalj tartalékkal Kosztolányi után vonult. Az Ógyalla és Szentpéter közötti Csúzi tanyánál Bátoriék egy osztrák üteget és egy osztály dzsidást találtak, akik rövid harc után hátrálni kezdtek. Ezután Bátori a Zsitva híd felé nyomta a menekülő osztrákokat.

A támadás leplezésére Horváth alezredes három zászlóaljjal cseltámadást intézett Aranyos ellen, s onnan kiszorította és Őrs felé üldözőbe vette az ott állomásozó ellenséget.

Pott tábornok dandárját csaknem teljes egészében elfoghatták volna, ha Kosztolányi nem siet a támadással, s elég időt enged Rakovszkynak az osztrákok bal oldalának Izsa felé történő megkerülésére.

Pott Szentpéter és Bagota közt állást foglalt. Jobb szárnyát Sulcz ezredes Bajcsra szorította, ahonnan hét órai csata után Érsekújvárra futamodtak. Pott csapatait így sikerült minden állásából kiverni, ezzel a Duna bal partján felszakították az ostromzárat. Az osztrákok vesztesége 219 halott és sebesült. Bátori-Sulcz elfoglalta Ógyallát, Bocskay huszárai Krivácsy őrnagy tüzéreivel nagy pusztítást vittek végbe Naszvadig és a Kosztolányi által érsekújvári úton üldözött menekülő osztrákok között. A huszárok 150 fogollyal és egy zsákmányolt szerkocsival tértek vissza a várba. Horváth Mihály honvédtiszt emlékiratai arról tanúskodnak, hogy nem csupán hadászati szempontból volt fontos a Vágón túli területek megtisztítása, hiszen az ostromzárral a közlekedés megszakadt, így „a piaci élelmezésünk fölötte megdrágult, így például egy liba 12 pfrt volt […] ezen kiütésünknek azon jó eredménye volt, hogy sok falu felszabadulván a komáromi piac olcsó lett” (Honvédek… 1861, 72).

Július 31-én az elért helyzetben maradtak a magyar csapatok, Kosztolányi Bajcs-Bagota térségében, Bátori-Sulcz Ógyallán, Rakovszky Szentpéteren. A következő napon kezdték meg a visszavonulást Komáromba.

Közben július 31-e éjjelén Klapka újabb kitörést indított a várból, amelyben 3 század gyalogos, fél lovasszázad és 3 ágyú vett részt. A honvédek Liebler vezérőrnagy bal szárnyát Keszegfalunál megtámadták és elűzik, akik a váratlan támadás elől rendezetlen sorokban Aranyosra menekültek

A szabadságharc „legszebb” hadművelete

Komárom környékén a legnagyobb kitörésre 1849. augusztus 3-án került sor. Az előző vállalkozásokból Klapka és vezérkara reális képet alkotott az ostromló sereg elhelyezkedéséről és erőviszonyairól. „Éppen az idő tájt kaptam tudósítást arról, Haynau Pestről el, mégpedig Szeged felé vonul. Ez a tény és egynéhány elfogott levél, melyeket az osztrák főhadiszállásra beosztott Berg orosz vezérőrnagy írt Miklós császárnak megerősítettek abban a szándékomban, hogy a Duna jobb partján minél előbb döntő csapást intézzek, hogy ezáltal a délen küzdő magyar haderő feladatát lehetőleg megkönnyítsem” (Klapka 1886, 267). A haditervet Klapka tábornok és vezérkari főnöke Szillányi Péter dolgozta ki (Szénássy 1977, 57).

A kidolgozott haditerv alapvetően egy átkaroló hadművelet volt. A fő feladat a balszárnyra hárult. A tervezett öt hadoszlop parancsnokai:

Aschermann Ferenc (ez időben 28 esztendős) 1848 tavaszán hadnagyként szolgált a 2. huszárezredben, májusban ezredével a magyar kormány fennhatósága alá került. 1849 januárjában beosztásában őrnagy lett. Damjanich hadtestének kötelékében részt vett a tavaszi hadjárat isaszegi, váci, nagysallói és komáromi összecsapásaiban. Június 26-tól ezredes és Komárom várparancsnoka (Bona 1999).

Kosztolányi Mór (ez időben 42 esztendős) 1848 tavaszán százados a 33. (Gyulay-) gyalogezredben. Augusztus végétől őrnagy. December végén a komáromi várőrséghez osztották be. 1849. január végétől ezredes és várőrségi csapatparancsnok. A vár április végi felszabadítása után az őrség mozgóvá tett részével (21. hadosztály) a csallóközi császári csapatok ellen operált. Hadosztályával július 13-án ismét bevonult Komáromba (Bona 1999).

Janik János (ez időben 52 esztendős) 1848 tavaszán százados a 33. (Gyulay-) gyalogezredben, szeptember végétől őrnagy, a Komáromban szerveződő 18. honvédzászlóalj parancsnoka. 1849. január végétől alezredes és a várőrség egyik dandárjának parancsnoka. A június 20-án Nyárasdnál vívott ütközetben ezredessé és hadosztályparancsnokká léptették elő (Bona 1999). Bátori-Sulcz Bódog (ez időben 45 esztendős) 1848 tavaszán nagyothallása miatt főhadnagyként nyugalmazták a cs. kir. hadseregből. Októberben már a Bars megyében szerveződő 17. honvédzászlóalj századosa. Dandárjával részt vett a januári tokaji csatában, valamint a kápolnai ütközetben. Áprilisban Tápióbicskénél, Isaszegnél, Nagysallónál és Komáromnál vitézkedett, e harcok során ragasztották rá a Bátori nevet. Április 18-án alezredessé léptették elő. Június végén a II. hadtest egyik hadosztályának vezetésével bízták meg. Hamarosan átkérte magát régi parancsnokához Klapkához, akinek Komáromban helyettese lett (Bona 1999).

Krivacsy József (ez időben 28 esztendős) 1845-től nemesi testőr Bécsben. 1848. júniusától főhadnagy a 10. honvédzászlóaljnál, október 19-től százados a komáromi vártüzérségnél. Március 28-tól őrnagy-tüzérparancsnok ugyanitt (Bona 1999).

A szélső balszárny Aschermann négy gyalogzászlóaljából, két osztály huszárból és két ütegből álló csapatai voltak az akció kulcsszereplői. Ők léptek elsőként hadba. Feladatuk először Dunaalmás elfoglalása volt, meg kellett semmisíteni vagy elűzni az itt lévő néhány századból álló osztrák helyőrséget. Ezután visszafordulva egy óriási délnyugat-dél-északnyugati kerülőt téve a lovadi hadihíd volt a kitűzött cél, amivel az ellenséges erők visszavonulási vonalát is elvágták volna. Közben fenn kellett tartani a kapcsolatot Kosztolányi és Krivacsy oszlopaival. Ezen egyenként 3 zászlóaljból, egy ütegből és egy osztály huszárból álló erők feladata a mocsai sáncok elfoglalása volt. Aschermann seregei Tömördön állást foglalnak s ott várják be a Mocsa felől érkező híreket, onnan Igmánd felé vonulnak és az ostromló sereg háta mögé próbálnak kerülni Ács és Lovad felé, hogy az ott lévő magaslatokat elfoglalják, s így a Dunán való visszavonulást meggátolják.

A centrumban Bátori-Sulcz hadoszlopa két gyalogoszászlóaljból, két üteg tüzérségből állt, feladata a herkalypusztai sáncok és Ács megtámadása a Mocsa után Csémet is elfoglaló Kosztolányi és Krivacsy hadoszlopaival egyesülve de csak akkor, ha a megkerülő hadoszlop már egyvonalba ért vele.

A jobbszárnyon Janik két gyalogoszászlóaljból és egy ütegből álló hadoszlopa a csémi és herkalypusztai sáncok elfoglalásáig csak tüntető hadmozdulatokkal kellett, hogy lekösse az ácsi erdőben kiépített sáncokban lévő császári erőket, s csak ezután indulhatott támadásra.

Az utolsó pillanatban módosult a tervezet. Aschermann hadoszlopát megerősítették még egy zászlóaljjal, s két részre osztották. A támadó élt Rakovszky három zászlóalja képezte, a maradék erő tartalékképpen Brunszvik alatt állt. A legharcedzettebb zászlóaljak voltak itt, Rakovszkyval a Don Miguelek (39. gyalogezred 1. zászlóalja), a 48. és 25. honvédzászlóalj. Brunszvik a 2. (Sándor-) sorgyalogezred komáromi zászlóalját (108. honvédzászlóalj) és az 56. honvédzászlóaljat vezényelte. A huszárok a 6. (Württemberg-) huszárezredhez tartoztak, s a tüzérek is kipróbált katonák voltak Mezey Mihály őrnagy vezénylete alatt (Kedves 1992, 106). Az elsáncolt táborban minden zászlóaljból két század maradt őrségül.

Pontban éjfélkor indultak el a Csillag-sánc mellett gyülekezett csapatok, pedig Rakovszky csapatai csak néhány órája érkeztek vissza a Duna bal partjáról. A kora reggeli órákban rohanták meg Almást, s a rohamot az élen haladó 25. zászlóalj hajtotta végre. Az első rohamot a meglepő erővel, három ágyúval védekező ellenség visszaverte, anonban a szétbontakozó 48. honvédzászlóalj rohamát már nem tudták megállítani. A császáriak ezen tartalékhadának meglepett parancsnokát a helyi vendéglőbe ejtették foglyul. A falvakban harcoló osztrák katonák a megadás jeléül fehér kendőt kötöttek szuronyukra (Honvédek 1861, 72). A peredi és királyrévi utcai harcokban magát már kitüntetett zászlóalj a faluból kiverte az ellenséget, s Neszmélyen túl üldözte. Strenfeld őrnagy meglepett csapatai Bicskéig meg sem álltak.

Kosztolányi és Krivácsy oszlopai Klapka személyes vezetése alatta reggel 7 órakor indultak el Mocsa felé az elsáncolt táborból. Mocsán az ellenség részéről a Baugartner-ezredből három századot találtak, akik rövid ellenállás után letették a fegyvert és megadták magukat, azután állást foglaltak az Igmánd felé fekvő halmokon.

„Délután egykor kaptam meg Barco úr jelentését, miszerint az ellenség egy vegyes sereggel Mocsa ellen vonult, mire a vezérőrnagy úr Baugartner nála lévő zászlóaljával, másfél század dzsidással és a fél lovassági üteggel Mocsa felé vonult az itt megszállás alatt tartott Baugarten három gyalogoszászlóaljának és egy osztag dzsidás felmentésére.

Előrenyomulásakor Mocsa felé észrevett egy ellenséges csapatot, amely Pusztatömörd és Igmánd magasságából érkezik és legalább 2 zászlóalj, 2 huszárszázad és 12 löveg erősségű volt. Barco Pusztaherkály és Mocsa között foglalt állást, hogy ezt az ellenséges csapatot fogadja” – jelentette Csorich altábornagy 1849. augusztus 3-án feletteseinek.1

Míg az Aschermann vezette hadoszlop 9 órakor Rakovszky két zászlóaljának fáradtsága miatt pihent (ugyanis a 25. és 48. honvéd zászlóaljak háta mögött egy előző napi 15-20 kilométeres gyalogtúra és egy aznapi ütközet volt). Közben a lovasság egy Haynaunak szánt 3000 ökörből álló csordát és egy nagy mennyiségű zabszállítmányt fogott el, amit rögtön a megerősített táborba vittek.

Eközben Pusztaherkályra érkezett Colloredo és visszavonta a csapatokat a pusztaherkályi sáncok mögé. Világossá vált számára, hogy a magyarok teljes erejükkel a balszárnyát fenyegetik és egy erős megkerülő hadoszloppal a jobbszárnyát akarják Pusztaherkálynál megtámadni. A magyar átkaroló oszlop Mocsa és Igmánd közötti magaslaton formálódott, a másik két oszlop egyike a bazsahegyi erdőben és a Sánc-hegy előtt gyűlt fedve, arccal az osztrák állásoknak. Colloredo balszárnyának parancsnokságát átadta von Teuchert vezérőrnagynak, azzal a feladattal, hogy az ácsi erdőt állásaik támaszaként tartsa meg, és a Barco-dandár tartalékát az V. sáncból közelebb vonta a herkályi magaslathoz.

„Az előrenyomuló ellenség összereje 8-9 zászlóalj gyalogosból, 3 hadosztály huszárból, 4 ütegből (ebből 1 darab 12 fontos tarack), összesen mintegy 8000 emberből és 32 lövegből állt.

A mi rendelkezésünkre álló erőink: Mazuchelli 3 zászlóalja (mindegyik mintegy 500 ember), a 4. Ottochaner zászlóalj, Baugarten zászlóalja, az 1. dzsidás hadosztály 2-12 fontos ütegekkel, melyek közül az egyik az ácsi erdő előtt lett felosztva, fél lovassági üteg és 2-18 fontos lövegek a Puszta-Herkálytól jobbra levő sáncban, Összesen 3000 ember és 17 löveg” – foglalta össze Csorich az erőviszonyokat.2

Tudni kell, hogy az osztrákok csapatai e napon nem állottak készen a támadásra. Hiszen a 3. (Baugarten-) zászlóalj három százada, egy szakasz ulánussal Mocsán, másik három százada három szakasz ulánussal és a 12. számú lovassági üteg felével portyázó csapatként Sternfeld őrnagy vezetésével Almásra ment, azért, hogy megakadályozzák a komáromi várőrség élelmiszerkészletének várba juttatását. A Barco-dandár ácsi erdőbe utalt 3. számú mozgó ütegét augusztus l-jén a hadtestparancsnokság Csallóközbe, Keszegfalvára rendelte, ahonnan augusztus 4-én kellett volna visszatérniük a dandárhoz. Ezek hiányában a III. és a IV. sáncok ágyú nélkül voltak.

Az elsáncolt osztrák sereg erősítést várt a Duna jobb partjáról, de ezek megérkezését meggátolta Janik hadoszlopának tevékenysége, aki megkezdte előrenyomulását az ácsi erdőben, és a tüntető hadmozdulatokkal sikeresen tartotta sakkban az itt tartózkodó császári erőket. Egyelőre a magyar csapatok Aschermann ezredes jeladására vártak, s nem indítottak rohamot a császári erők ellen.

Délután 3 órakor a magyar erők Klapka vezetésével megszállták Csémet, amely gyengén volt sáncolva, s még mielőtt csatára került volna a sor, az ellenség elhagyta. Az összeköttetés minden támadó csapatrész között helyreállt, s a bekerítő csapatok már egészen az osztrák csapatok háta mögé tolódtak előre három zászlóaljjal, másfél század huszárral, egy lovassági üteggel, fél 12 fontos és fél taracküteggel. A honvédek megérkezvén Csémpusztára, felgyújtottak néhány szalmakazlat. Rövidesen ezután, fél négykor Csém felől ágyútüzet zúdítottak a herkályi magaslaton tanyázó osztrák seregekre, akik ezt viszonozták. Este 5 órakor, minden további tekintet nélkül Aschermannra, Klapka jelt adott a támadásra. Krivácsy és Kosztolányi oszlopai bal felől támadták a sáncokat, amelyről az osztrákok altábornagya úgy látta, hogy folytatják csapatai Ács felé történő megkerülését, hogy majd azokat Ácsnál hátba támadják. Közben Bátori-Sulcz Bódog 2 zászlóalja (a 15. honvédzászlóalj, az 57. honvédzászlóalj, három – Leél-, Würtemberg-, Attila- – huszárszázad) frontális támadást hajtott végre erős tüzérségi támogatással. „Előnyomuló ütegeinket a sáncokból hatalmas ágyútűz üdvözölte és az ellenség tüzérsége nagyobb kaliberű ágyúkkal rendelkezve nem kevés pusztítást okozott sorainkba. Beláttam, hogy itt nem szabad sokáig késlekednem, ezért a csapatokat rohamra indítottam, s egyszersmind Sulcznak meghagytam, hogy a sáncokat en front támadja meg” (Klapka 1886, 265).

Az osztrákok 12 fontos ütegjükből össztüzet zúdítottak rájuk, amely nem tartott tovább néhány percnél, ám ekkor az osztrák ütegparancsnok, Jantner főhadnagy súlyos sebesülést szenvedett, ami demoralizálta az osztrák üteget, akik egy 12 fontos ágyút hátrahagyva visszavonultak a sáncokból.3 Bátori-Sulczék feltartóztathatatlanul nyomultak előre. A honvédek elérték a magaslaton lévő vadászárkot, amelyet a 4. (Mazzuchelli-) osztály tartott megszállva. A császáriak rövid ellenállás után kiűzettek innen, majd az ácsi erdő felé vonultak vissza. A roham mindössze hat percig tartott. Ezzel egyidőben az erdőben felállított 4. (otocsáci) zászlóalj követte az osztrák visszavonulást, de Janik gyalogoszlopa és huszárosztálya rohamot intézett az ácsi erdőben kiépített osztrák sáncok ellen, és áttörte az ellenséges állásokat, így eshetett meg, hogy egy huszárosztály hamarabb elérte az alsó-Conco-hidat, mint a visszavonuló ellenség, így a 3. (Mazzuchelli-) zászlóalj von Teuchert vezérőrnagy vezetésével kénytelen volt tetemes veszteségek árán utat törni magának (von Teuchert vezérőrnagy és Zimburg őrnagy zászlóaljparancsnok a nagy menekülésben még a lovaikat is elveszítették). Bátori a diadal után azonnal a hátráló osztrák csapatok üldözésére indult. Állást foglalt az ácsi erdő mögött, és onnan tüzeltette (göbecs szelencékkel) a hátráló osztrákokat, akiknek balszárnyát sikerült a sereg zömétől elvágni (Bátori… 1870, 94).

„Mivel az ellenség, amely rögtön a csata elején szárnyainkat szegte – a jobbszárny visszavonulását 2 üteggel és 1 hadosztály huszárral érte el, így lehetetlen volt nekem és Barco úrnak az ácsi síkon maradni, ezért ki kellett adnom a visszavonulási parancsot a balszárnynak és a középső résznek is, hogy ezeket a kisebb létszámú részeket el ne szakítsák” – foglalta össze Csorich az eseményeket jelentésében.4

A magyar támadás elsöprő sikert aratott, csapataink több mint egyórás öldöklő harc után kivívták a győzelmet. Barco dandárja gyakorlatilag széthullott, bár a Concó-patakon átkelve még egyszer másfél lovasszázad együtt tartott dzsidassal, az 1. és 2. (Mazzuchelli-) zászlóalj, valamint az otocsáci osztály Knesevich szászados parancsnoksága alatt visszavert egy huszártámadást, de állást foglalni már nem tudtak. A tetemes ember- és lóveszteség, valamennyi tüzértiszt pillanatnyi elvesztése után, visszavonulásuk rövidesen pánikszerű meneküléssé változott a nagyiéti híd felé, melyet este 7 órakor hagyott el az utolsó osztrák katona. A Lieblerdandár 8. gyalogütegének, az István-zászlóalj és a maradék ulánus osztályok védelme alatt valamennyi csapat a hídhoz vonult vissza, amíg az Aschermann által vezetett átkaroló magyar üteg kartácstüze elől visszavonulásra nem kényszerültek maguk is. (Ha az átkaroló sereg csak fél órával érkezik korábban, akkor az az egyedi eset fordulhatott volna elő, hogy az ostromlóit sereg ejti fogságba az ostromlókat.) Az áthaladás után Bayer utászszázados vezetésével a 13. utászszázad a hajókat megfúrva, a horgonyköteleket elvágva szétrombolta a hidat. „Veszteségünk ebben a szerencsétlen ütközetben halottakban, sebesültekben és eltűntekben mintegy 800 embert tesz ki, közöttük 28 tisztet. További veszteségünk a 12 fontos gyalogüteg három ágyúja, amelyeket a visszavonulás során állásaikból nem tudtak elszállítani, valamint két 12 fontos és két 18 fontos pozícióágyú, amelyek a leli hídon egyidejűleg végrehajtott átmenetelés miatt visszautasítattak.”5

A magyar csapatok győzelmének eredményeképpen Komárom teljesen felszabadult az ostromzár alól. A császári-királyi hadsereg II. hadteste teljesen széthullott, s a honvédsereg e győzelmével elvágta Haynau utánpótlásvonalát. Az ellenségnek mind anyagi, mind emberi vesztesége hatalmas volt. A védősereg kezébe jutott több ágyú (30 darab), lőfegyver (3600 darab), lőszerkocsi (700 mázsa lőpor), 2624 vágóökör, 804 hízósertés, 35 élelmiszerekkel és felszerelési tárgyakkal megrakott hajó (Kecskés 1984, 191-199). A honvédsereg csapatai közül Bátoriék vesztették a legtöbb embert, a napi mérlegük 86 halott és sebesült, köztük az osztrák sánc támadása közben jobb szemét elvesztő Dlholuczky százados (Bátorí… 1870, 95).

Az 1849. augusztus 3-iki kitörés hozadéka

Augusztus 4-én Aschermann, Kosztolányi és Janik hadosztályai Ácson szálltak táborba. Bátori és Krivácsy hadoszlopai Komáromba tértek vissza. Klapka egy lovashadosztályt Bábolnára küldött, amely elfoglalta az ottani katonai kórházat. Éjjel egy lovasszázad jelentést tett a főparancsnoknak, hogy Gönyűnél 30, élelmiszerrel és ruhákkal megrakott hajót találtak kikötve, amikért egy gőzhajót küldtek Komáromból. Egy csapat Kocson, Kisbéren, Romándon és Zircen át Veszprémbe nyargalt, hogy a vidéket felkelésre bírja, és hogy az ellenség közlekedését megzavarja. Mednyánszky alezredes egy hadosztállyal Székesfehérvárra indult, ahonnan Noszlopi néhány ezer fős (gerilla-) hadát a várba vitte. A Lehel-huszárok és a 49. zászlóalj Tatán és Almáson foglalt állást és kezdte meg a toborzást.

Klapka György honvédtábornok 1849. augusztus 5-én nyílt rendeletet bocsájtott közre, népfelkelés szervezésére: „A komáromi feldunai vitéz hadsereg e folyó hó 3-án a várt környező osztrák zsoldosokat, olly hatalmasan verte szét, hogy minden kellékektől megfosztott, s elrémített maradványai legfeljebb Pozsony falai alatt fognak megállapodni. Illy tökéletes győzelem érzetét a hív magyar kebel még nem érezte. Itt az idő, s kötelesség, felhasználni e győzelem eredményét. Midőn testvéreink a Tisza mellett küzdenek, a mi feladatunk a Duna jobb s balparti megyékben az ellenséget kiirtani, vagy onnan végképpen kiűzni. Igy fogunk a nemzet várakozásának megfelelni.”6

Klapka a győzelmes nap után egy mozgó hadtestet szervezett Aschermann vezetése alatt, 10 zászlóaljjal és 30 ágyúval, melynek feladata Győr megszállása, majd lehetőség szerint egy stájerországi és egy dunántúli hadművelet elkezdése. Székesfehérvár népe fellázadt, az osztrákok kénytelenek voltak kiüríteni Győrt – ahol az osztrák sereg egész lisztkészletét hátra hagyta -, így a magyar sereg számára szabaddá vált az út Bécs felé, hiszen augusztus 7-én vonult be Rakovszky és Kosztolányi után Eszterházy hadosztálya Győrbe, Horváth Pál két hadoszlopban érkezett Bősre és Dunaszerdahelyre. Kosztolányi hadosztálya továbbhaladt Encsére, Bősárkányt és Csornát megszállták a magyar csapatok, ahonnan Sopront és Mosont is fenyegették. Győrben a legénység új nadrágot, zubbonyt, bakancsot és fehérneműt kapott. A város lakói a Württenberg-huszárezredet még új fekete csákókkal is ellátta. Csallóközben az ellenség sáncait lerombolták, az ácsi és herkályi sáncokat betemették, az erdőt a komáromi lakosok vágták ki, hiszen engedélyt kaptak, hogy annyit vihetnek be a városba, amennyi nekik tetszik (Szinnyei 1887, 243) .

Klapka az elfoglalt megyékben pár nap leforgása alatt 5-6000 embert sorakoztatott be, ezzel egyidőben futárokat küldött Kossuthhoz és Görgeihez azzal az ígérettel, hogy négy hét leforgása alatt a vár helyőrségén kívül 30 000 embert állít fegyverbe. Közölte velük azt is, hogy elfogta Berg cári tábornok I. Miklóshoz írt jelentését, melyből kiderül, hogy mind az osztrákok, mind az oroszok a harc 1850-re való elhúzódásától félnek. Klapka szerint a harc kellő kitartással még megnyerhető (Andics 1965, 434). Klapkát szándékában csupán a képviselőház menekülő elnöke, Almássy Pál gátolta meg, akivel Klapka győri szálláshelyén a Fehér Bárány fogadóban találkozott, és aki elbeszéli a Szegednél történteket. Erre a hírre a tábornok felhagy támadó szándékával és a várba zárkózik.

E győzelem jelentősségére jó bizonyíték, hogy a bécsi várparancsnokság külön közleményben – a Wiener Zeitung különkiadásában – tartotta szükségesnek megnyugtatni Bécs lakosságát, hogy nem kell közvetlen veszélytől tartani, mert a komáromi védősereg e vállalkozása semmiféle összeköttetésben nincs a felkelők haderejének többi részével (L. Gál 1971, 52).

A komáromi vár készletei ezzel a legpesszimistább becslések szerint is 2-4 hónapra, más becslések szerint másfél évre elegendő mennyiségűre növekedtek.

Az augusztus 3-i komáromi kitörés a szabadságharc egyik legsikeresebb hadművelete volt, bár a jobb parton állomásozó Barco-dandár bekerítését és felszámolását nem tudta elérni.

Klapka Berg tábornok Miklós cárhoz írt levelének másolatát Kossuth Törökországban, Görgei Nagyváradon kapta kézhez. Haynau a vereségről augusztus 7-én Óbesenyőn értesült. Budapest és a nagyobb városok felkelésétől tartva Jablonowskyt Szentmiklósról azonnal 4 zászlóaljjal, 3 lovasszázaddal és 12 ágyúval Pest felé küldi, hogy az osztrák fősereg vonalát ne engedje megszakítani. Jablonowsky dandárának csak augusztus 20-án sikerült a közlekedést helyreállítania, miután Székesfehérvárra ellenállás nélkül bevonult. A várat körülzáró seregek ezután erősítést kaptak. Nobili altábornagyot (1. tartalék hadtest) Alsó-Ausztriából és Nugent táborszernagyot (2. tartalék hadtest) Pécs vidékéről gyorsan segítségül hívta a bécsi hadügyminisztérium. Baranya, Tolna és Zala megyék megfékezésére Pálffy gróf altábornagyot hagyták 4 zászlóaljjal, lovassággal és 15 ágyúval. Augusztus 20-ra az osztrák csapatok már ismét a Concó-patak mögött álltak. Nugent táborszernagy szeptember l-jén érkezett Komáromhoz, ahol átvette az ostromló seregek parancsnokságát, így szeptember elején a zárlat ereje 47 zászlóalj, 22 és fél lovaszázad és 154 ágyú, összesen mintegy 44 ezer ember.

A győzelem rámutatott a hatalmas komáromi erődrendszer birtoklásának fontosságára a hadműveletek folytatásában, és természetesen nagy szerepet játszott a diadal abban is, hogy Komárom védői, a szabadságharc utolsó bástyájának védőiként nem egész két hónap múlva amnesztiát kaptak fegyverletételük fejében. Erre abból a levélből is következtethetünk, amelyet Csorich altábornagy küldött arra az esetre, ha a komáromi helyőrség a fegyverszünet idején kitörést kísérelne meg. A levél azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek szerint abban az esetben kell a császári hadaknak cselekedniük, ha a komáromi helyőrség vagy Ács és Igmánd, vagy Tata ellen kísérelne meg kitörést. „A Barco – és Liebler-dandárral továbbá még közöljük, hogy Gönyű és Néma között verünk a Dunán át egy hidat, amelynek biztonságáról gondoskodni kell. A jövő hó 4-én délben 12 órakor a végéhez ér a fegyverszünet, a híd azonban már 3-án este készen lesz, ennélfogva a csapatparancsnokokat figyelmeztetni kell arra, hogy kétszeres figyelemmel kísérjék az ellenség mozdulatait.”7

Amíg Komárom magyar kézen volt, addig a Dunántúl és a Felvidék osztrák birtoka is kétséges volt. Klapka jól tudta, hogy a stabil külpolitikai helyzetű birodalmat csak fegyverrel kényszeítheti tárgyalóasztalhoz (Hermann 1998). A tábornok és parancsnokai, akik alacsonyabb életkora nagyobb kezdeményezőkészséggel és merészséggel párosult, is mind egy szálig tisztában voltak vele, hogy a honvédek a hazát védték és nem akartak politikai részletkérdésekkel foglalkozni. Ezért nem volt lényegtelen a sikeres augusztus 3-i kitörés, hiszen a magyar hazáért és a honvédekért alkupozícióban tudták Komárom várának védői méltóképpen befejezni a küzdelmet (Hermann 1995).

Felhasznált irodalom

Alapi Gyula 2000. Komárom vármegye kultúrtörténetéből. Vál. és sajtó alá rend. Hídvégi Violetta. Tatabánya, Komárom-Esztergom Megyei Önkormmányzat.

Andics Erzsébet 1965. 1849. augusztus. Századok, 1965, 99. évf., 3. sz., 434. p.

Asbóth Lajos emlékiratai az 1848-i és 1849-i magyarországi hadjáratból 1862. 2. kötet. Pest, Ráth – Vodianer.

Az utolsó nagy győzelem (Klapka Győrben) 1899. Egyetértés, 1899, 33. évf., 212. sz., 1-2.

PBarna J. 1898. A szabadságharc hősregéi. Budapest.

Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés története 59

(Bánlaky) Breit József 1897-1898. Magyarország 1848-1849. évi függetlenségi harcának katonai története. 3. kötet. Budapest, Márkus—Grill Kiadó.

Bátori Schulcz Bódog emlékiratai az 1848/49-iki szabadságharczból 1870. Kiadta és sajtó alá rendezte Gervári Ödön. Pest.

Bona Gábor 1983. Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-1849. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó.

Bona Gábor 1988. Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, Zrínyi Kiadó.

Bona Gábor 1998. A szabadságharc honvédsége. Rubicon, 1998/2.

Bona Gábor 1999. Az 1848-49-es hovédsereg felső vezetői. Rubicon, 1999, 4. sz., Melléklet.

Dömötör Ákos 1998. Hősök és vértanúk. Mondák és visszaemlékezések. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.

Egy 1848/49-iki honvédezredes halála 1884. Komáromi Lapok, 1884, 22. sz.

Egy hőssel megint kevesebb 1885. Komáromi Lapok, 1885, 11. sz.

Fényes Elek 1994. Komárom vármegye leírása. Sajt. alá rend. és szerk. Koncsol László. Pozsony, Kalligram.

L. Gál Éva 1971. Újházi László a szabadságharc utolsó kormánybiztosa. Budapest.

Görgei Artúr 1988. Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. 1-2. kötet. Fordította Görgei István, átdolgozta és jegyzetekkel ellátta Katona Tamás. Budapest, Európa Kiadó.

Gracza György 1894. 1848/49-iki magyar szabadságharc története. 5. kötet. Budapest, Lampel.

Gyulai Rezső 1890. Adatok Komárom vármegye és város történetéhez. Komárom.

Hamary Dániel 1869. Komáromi napok 1849-ben Klapka Gy. honvédtábornok alatt. Budapest.

Hermann Róbert 1995. Kossuth és Görgei. Rubicon, 1995, 1-2. sz.

Hermann Róbert 1995. A szabadságharc hadserege. Rubicon, 1995, 5. sz.

Hermann Róbert (szerk.) 1996. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Budapest, Videopont Kiadó.

Hermann Róbert 1998. Győzni vagy legyőzetni. Rubicon, 1998, 2. sz.

Hermann Róbert 2001. 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Budapest, Korona Kiadó.

Honvédek könyve. Történeti adattár az 1848-1849-i magyarországi hadjáratból. 1861. 2-3. kötet. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre-Gánóczy Flóris. Pest, Emich Kiadó.

Horváth Mihály 1865. Magyarország függetlenségi harczának története 1848-49-ben. 3. kötet. Genf, Nicholas Puky.

Jakab Elek 1880. Szabadságharczunk történetéhez. Budapest, Rautmann.

Kecskés László 1984. Komárom az erődök városa. Budapest, Zrínyi Kiadó.

Kedves Gyula 1992. A szabadságharc utolsó győztes csatája. In Kiss Vendel (szerk.): Komárom és Klapka György 1848/49-ben. Az 1. Komáromi Napok alkalmából rendezett tudományos tanácskozás előadásai. Komárom.

Klapka György 1886. Emlékeimből. Budapest, Franklin Társulat.

Komáromi lapok, 1849. augusztus 5-6.

Liptai Ervin (szerk.) 1985. Magyarország hadtörténete. 1. köt. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó.

Matolai Etele 1883. Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Sátoraljaújhely.

Rényi Rezső 1884. A 64. honvédzászlóalj Komáromban 1848/49. Komáromi Lapok, 1884, 18. sz.

Rüstow Wilhelm 1866. Az 1848-1849-i magyar hadjárat történelme. 1-2. kötet. Pest, Emich Kiadó.

Szénássy Zoltán 1977. Klapka György. Pozsony, Madách.

Szénássy Zoltán 1989. Komárom ostroma 1849-ben. Komárom.

Szeremlei Samu 1868. Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről. 2. kötet. Pest, Emich Kiadó.

Szilágyi Sándor 1850. A magyar forradalom napjai 1849. július elsője után. Második, átdolgozott kiadás. Budapest.

Szinnyei József 1887. Komárom 1848-1849-ben. (Naplójegyzetek). Budapest, Aigner Kiadó.

Vajda János 1998. Egy honvéd naplójából. Szerk. Szigethy Gábor. Budapest, Holnap.

Takáts Sándor: Lapok egy kisváros múltjából. Komárom, Ziegler Károly Könyvnyomdája, 1891.

Tóth Gyula (szerk.) 1978. Küzdelem, bukás, megtorlás. Emlékiratok, naplók az 1848-49-es forradalom és szabadságharc végnapjairól. 1-2. kötet. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Tóth Károly 1893. Az 56-ik honvéd zászlóalj története 48-49-ben. Csurgó.

Tuba János 1884. Zámory Móricz. Komáromi Lapok, 1884, 5. sz.

Juraj Marušiak: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (2. rész)

Duray Miklóst az úgynevezett kétnyelvű alapiskolai oktatás bevezetésére irányuló újabb sikertelen kísérletet követően 1984. május 5-én ismét letartóztatták és az Állambiztosági Hatóság (STB) 8 társát is kihallgatta. A vád először a köztársaság érdekei ellen külföldön elkövetett sérelem, és a Büntető törvénykönyv 112., valamint 119. §-a alapján rémhírterjesztésnek minősülő tevékenység volt, ami három évi, illetve a már fogvatartási időt beleszámítva hat hónapig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett. E bűncselekményt könyve külföldi kiadása jelentette, melynek „tartalma a szocialista rendszer ellen irányul és ezzel rontja külföldön a köztársaság hírnevét […] A további vád irományai csehszlovákiai terjesztése volt a magyar nemzetiségű polgártársak közötti zavargás előidézésének szándékával”.65 Később, 1984. október 10-én a vádat átminősítették a köztársaság elleni felforgató tevékenység kifejtésére, amiért a kiszabható büntetés felső határa tíz év volt. Duray Miklós Gustáv Husák által amnesztiában részesülve 1985. május 11-én került szabad lábra. Ekkor védelmére kelt több cseh és szlovák ellenzéki személy: Ján Carnogursky, Miroslav Kusy, Jozef Jablonicky és Milam Simecka személyes tiltakozó levelet intézett a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökéhez, Péter Colotkához és az SZLKP KB első titkárához Jozef Lenárthoz. Miroslav Kusy levelében megállapította, hogy „azok a problémák, amelyekről Duray beszél és ír, rendkívül kényesek és vitathatóak, s mint ilyeneket közvéleményünk elé kellene tárni, megvitatni azokat, és megoldást keresni […] Duray álláspontjával vitába lehet szállni, rá lehet mutatni, hogy: ebben vagy abban téved, ezt vagy azt nem gondolta végig. Egy demokratikus államban azonban nem lenne szabad börtönbe kerülnie”. Hasonló szellemben fogantak a többi levelek is. A szlovák ellenzék tagjai ez esetben a szólásszabadság védelmében léptek fel. így például Milán Simecka levelében így fogalmaz: „Megvagyok győződve, hogy a köztársaság érdekeinek külfölfön sokkal több kárt okoz minden egyes kritikai nézet kifejezésre juttatásáért kiszabott börtönbüntetés, mint maguknak e nézeteknek a megjelenése”. Jozef Jablonicky tiltakozását azzal a meggyőződéssel indokolta, hogy: „Dr. Duray üldöztetése nem használ a szlovák-magyar kapcsolatoknak […] börtönbüntetéssel történő elhallgattatása nem jó adalék a hányatott múltú szlovák-magyar kapcsolatok mérlegén […] Nézetem szerint a szlovákiai magyarok helyzete körüli viszályokat és problémákat másként kell kezelni mint dr. Duray Miklós üldözésével”. Ugyanakkor a legélesebben fogalmazta meg a Duray nézeteivel szembeni fenntartásait, a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos felfogását egyoldalúnak minősítette és felhozta, hogy „létezett elmagyarosítás is és Magyarországon szlovák nemzetiség is él”.66

Magyarországon Duray védelmére bizottság alakult, amely szabadlábra kerülése után feloszlott. Tagjai voltak: Benkő György, Benda Gyula, Hamberger Mihály, Nagy Bálint, Törzsök Erika és Varga János.67 Duray A VONS 445. számú, 1985. május 22ről származó jelentésében Duray Miklós szabad lábra helyezését így kommentálta: „Duray Miklós bűntetőjogi üldözése nem a jogkeresést és alkalmazást szolgálja, a büntetőjog a megtorlás eszköze, amellyel igyekeznek elhallgattatni az ilyen aktivistákat, amennyiben ez az állam politikai szervei számára szükségesnek mutatkozik, vagy ellenkezőleg, ennek révén szabadlábra kerülhetnek és mentesülhetnek az évekig tartó gyötrelmektől. így az a mód, ahogy Durayt felmentették az igazságtalan vád alól, amely felháborított számos magyar és csehszlovák polgárt és szolidaritási megnyilvánulásokat váltott ki Budapesten, Pozsonyban és Prágában, kétségbe vonta a csehszlovák törvényekben és az alkotmányban lefektetett jogelveket”.68

A Demokrata Párt 1945-1948 közötti vezetőségi tagja Martin Kvetko, aki 1948 után az Amerikai Egyesült Államokban a Szlovák Demokratikus Emigráció Állandó Értekezletének főtitkári tisztét ellátva a Nase snahy (Törekvéseink) című lapnak a szerkesztője is volt, 1985 decemberében nyílt levelet intézett Ján Carnogurskyhoz, Milán Simeckához, Jozef Jablonickyhez és Milán Kusyhoz. Ebben egyetértőleg csatlakozott a címzettek által képviselt nézethez, miszerint Duray Miklósnak panasztevéséért – bár azzal nem értett egyet – nem lett volna szabad üldöztetésben részesülnie. „Olyan érzésem támad, hogy Duray Miklós túlfeszített bizonyos húrokat és eltúlzott egyes, szerinte a magyar nemzetiség fejlődését veszélyeztető körülményeket. Eszerint, ahogy ezt kísérő levelében kifejezésre is juttatta, valóban szembekerült a demokratikus társadalom körülményei között a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmezésére alkalmazható törvényekkel és intézkedésekkel”. Itt elsősorban arra utalt, hogy Duray Miklós a magyar kisebbség helyzete miatt panaszokat emelve a fennálló állapotok okát azokban az erőszakra épülő nemzetközi döntésekben látta, amelyek gyászos szerepet játszottak e kisebbség és egyáltalán a KözépEurópa keleti térfelén található magyar kisebbségek létrejöttében. Martin Kvetko ezekre a kijelentésekre úgy reagált, hogy Duray irredenta politikát szorgalmaz.69 Duray kifogásai negatív reakciót váltottak ki a szlovák emigráció nacionalista köreiben is. Ezek sajtóorgánumaiban magyarellenes kampány bontakozott ki. így például az emigrációban élő szlovák író, Imrich Kruzliak azzal vádolta a Csemadokot, hogy az „a magyar agresszív nacionalizmus és revizionizmus eszköze”. A szlovák és részben a cseh ellenzék magatartása a szlovák emigráció jelentős részében a Charta 77-tel szembeni negatív reakciókat váltott ki, „szlovákellenes beállítottsággal” vádolva a mozgalmat.™ A Durayval szemben 1984-ben foganatosított intézkedések Szlovákia Kommunista Pártja részéről a Csemadok fokozottabb ellenőrzés alá vonásával jártak. A szlovákiai pártvezetés a szövetség archívumának az SZLKP KB levéltárában való elhelyezését is tervbe vette, ami folytán hozzáférhetetlenné vált volna. Öllös László, aki akkor a Csemadokban dolgozott a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság aktivistájának, a Csemadok levéltárát kezelő Szőke Józsefnek a segítségével hozzálátott a legfontosabb iratanyag kiválogatásához és biztonságba helyezéséhez.71

A Jogvédő Bizottság 1987 januárjában levelet intézett a Charta 77-hez, létrejötte 10. évfordulója alkalmából, amelyben elismerésben részesítette a mozgalom tevékenységét és erkölcsi tőkéjét. Ez jelzésértékű volt, a bizottság növekvő politikai szerepvállalásáról tanúskodva, minthogy korábban ugyan együttműködött a Chartával, de nyilvánosan nem deklarálta a működésével kapcsolatos támogatásnyújtást. Duray Miklós a Charta 77 beköszötőjét egyénileg látta el aláírásával. A bizottság levelében megállapította, hogy a „Charta szellemisége a csehszlovák társadalomban nincs jelen”. Ugyanakkor annak a nézetnek is hangot adott, hogy a Chartának a jövőben nemcsak az egyéni polgári jogok védelmét kellene szem előtt tartania, hanem figyelmet kellene szentelnie a „közösségi-társadalmi és politikai jogok betartásának is”.72A Charta 77 a Jogvédő Bizottsággal egyetemben 1987. március 27-én levelet intétzett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához, amelyben felhívták a figyelmet a nemzetközi dokumentumokban rögzített kisebbségi jogokra. A szóban forgó nyilatkozat megjelentetéséhez ismeretlen tetteseknek a pozsonyi kisebbségi intézmények székhelyei elleni támadások szolgáltattak indítékot (így például a Csemadok cégtáblájának megrongálása, az Új Szó szerkesztőségi bejáratát borító üvegtáblák betörése és az Ifjú Szívek népművészeti együttesnek a Márkus és Mostová utcai helyiségeiben történt gyújtogatás), amelyek 1987. március 8-ról 9-re virradó éjszaka történtek. A Charta 77 elítélte a magyar kisebbség objektumai ellen intézett támadásokat, riasztónak nevezve azokat. Követelte az említett események kivizsgálását és a közvélemény tájékoztatását a nyomozás ededményeiről. Ugyanakkor a nemzetiségi sérelemokozás egyéb megnyilvánulásaira is rámutatott, így például provokatív feliratok megjelenésére, magyar objektumok megrongálására, az utcán magyarul beszélő személyek zaklatására és megalázására, sőt mi több, Petőfi Sándor szobrának megcsonkítására és meggyalázására.73 A szlovák ellenzékiek közül a nyilatkozatot Miroslav Kusy és Milán Simecka támogatta. Nem állt ki mellette azonban Ján Carnogursky, aki visszautasította Duraynak a szlovákiai neonáci hangulatok terjedéséről szóló, például a Lubomir Strougal szövetségi miniszterelnökhöz intézett levelében74 szereplő megfogalmazásait, csakúgy, mint a szlovák nemzet és a magyar nemzetiség közötti viszonyban fenyegető rombolóerejű folyamatok bekövetkeztének emlegetését. Továbbá elutasította a bizottságnak ama nézetét, mely szerint az erőszakos cselekmények okaira az egyedüli magyarázat a magyarellenes averziókban rejlik. Óva intett, hogy a bizottság ilyen megfogalmazású levelei további indulatokat gerjeszthetnek a szlovákok és a magyarok között. Ján Carnogursky hangsúlyozta, hogy amennyiben a bizottság a kisebbség, vagy annak alkotóelemét képviselve kíván fellépni, tudatában kell lennie az ebből adódó felelősségének. Szavai szerint az említett megfogalmazások „alkalmasak a szenvedélyek felszítására […] Amennyiben a bizottság szövegeiben a jövőben is előfordulnának ilyen és hasonló felhívások, az lenne a benyomásom, hogy a bizottságnak érdekében áll a feszültségkeltés”.75

A Jogvédő Bizottság további dokumentumaiban bírálta a nyomozóközegek eljárásait, amelyek véleményük szerint nem járultak hozzá az események objektív kivizsgálásához. Erről tanúskodtak például a nyitrai magyar nemzetiségű főiskolások ellen az Állambiztonsági Hatóság részéről 1987 márciusában foganatosított intézkedések, melyek során nyomást gyakoroltak rájuk azzal a szándékkal, hogy együttműködésre kényszerítsék őket, a magánéletüket és továbbtanulásukat érintő negatív következményeket helyezve kilátásba. Az Állambiztonsági Hatóság egyben arra is igyekezett rávenni őket, hogy hagyjanak fel a magyar főiskolások klubjában, illetve a Csemadokban végzett kulturális tevékenységgel. Mindeközben az STB nem tartotta be a törvényszabta formalitásokat sem, nyomozói más szervek képviselőinek adták ki magukat, a diákokat egyéb ürüggyel idézték be kihallgatásokra, egyes esetekben a kihallgatottak semminemű előzetes értesítést nem kaptak.76

A bizottság másfelől a Charta 77 állásfoglalását örömmel fogadta. A felhívást aláírásával ellátó Duray Miklós a „hivatalos hatalmat” a magyar kisebbség szociokulturális elkorcsosítására irányuló szándékkal vádolta. Ez a törekvés szavai szerint a magánszemélyek és csoportok részéről tapasztalható meggnyilvánulásokkal egyetemben „megerősít bennünket abban a meggyőződésben, hogy a kisebbségvédelem érdekében erőteljesebben kell szorgalmazni a kollektív jogokat és a kisebbségvédelmi intézmény nemzetközi méretű létrehozását”. Egyúttal megállapította, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiségi kisebbség ellen irányuló megnyilvánulások „ahogy az elmúlt évtizetekben, úgy ma is, se nem átmeneti jellegűek, se nem véletlenszerűek és nem csak a létező totalitárius rendszer termékei […] Ezért aggályaink vannak a jövőt illetően is olyan értelemben, hogy a szlovák nemzetnek és a magyar nemzet szellemi alkotórészét képező magyar nemzeti kisebbségnek az együttélésében meglevő eltolódások romboló hatású mozgásokat idézhetnek elő”.77

A Charta 77 mindhárom szóvivője (Jan Litomisky, Libuse Silhanová és Josef Vohryzek) által jegyzett levélben ítélte el a pozsonyi magyarellenes incidenseket és a magyar kisebséget kulturális területen sújtó diszkriminációt. Felhívta a figyelmet a magyar nyelven megszerezhető főiskolai végzettség lehetőségeinek leszűkülésére, és a magyar tanítási nyelvű alap-, valamint középiskolák számának csökkenésére, ami visszatükröződött a magyar kisebbség műveltségi és szakmai struktúrájában is. A Szlovák Szocialista Köztársaság Nemzetiségi Tanácsának 1984-ből származó, A Szlovák Szocialista Köztársaságban élő nemzetiségekkel kapcsolatos adatok és tények című jelentésre hivatkozva rámutatott, hogy a a munkások aránya az egyes etnikumok között épp a magyar kisebbség soraiban a legmagasabb (46%), ugyanakkor a főiskolai végzettséget illetően épp a magyar kisebbség volt a legkedvezőtlenebb helyzeben (1,6%).78 Hasonló szellemben foglalt állást a Charta 77 a Beszélőcímű magyar szamizdat kiadványban is.79

Bár a szlovák-magyar viszonyban meglevő feszültség kiterjedéséhez kétségkívül hozzájárult Duray Miklós reagálása is, a gyújtogatások kivizsgálása joggal válthatott ki aggályokat a magyar kisebbség tagjai részéről. A bizottság több ízben bírálta a nyomozó szervek eljárását, amelyek az Ifjú Szívek helyiségeiben garázdálkodókat csak az együttes tagjai körében keresték, azzal vádolva őket, hogy részük volt a tűz kitörésében. Állítólag nem hivatalosan ilyen nézeteket vallott az SZLKP KB ideológiai titkára, Ludovít Pezlár is.80 Az együttes tagjait hosszadalmas kihallgatásoknak vetették alá, a kiskorúakat is beleértve, akiket az Állambiztosági Hatóság a szülők jelenléte nélkül hallgatott ki.81 A Charta 77 szóvivője Josef Vohryzek a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1987. április 13-án kelt levelében aggódva nyilatkozott a kihallgatások lefolytatását illetően, s amiatt is, hogy az állami szervek nem tájékoztatják erről kellőképpen a közvéleményt. Ludovít Pezlár kijelentéseit kiváltképp riasztónak nevezte, tekintettel arra, hogy olyan időszakban hangzottak el, amikor a kihallgatások folyamatban voltak és a pezlári megnyilatkozásokat hivatalosan nem cáfolták meg.82

Az 1987-1988-ban változások álltak be a nemzetiségeknek a csehszlovákiai politikai rendszeren belüli helyzetében.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya az 1986. október 17-i 243-as számú határozatával jóváhagyta a nemzetiségi szövetségeknek a Nemzeti Front hatáskörébe, 1987. január 1-ji hatállyal történő besorolását, miközben a kulturális-népművelési munka irányítója a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma maradt83. Ezt a lépést minden bizonnyal egyfelől a szovjetúnióbeli „peresztrojka” váltotta ki, valamint a csehszlovákiai kommunista rezsimnek ebből adódó igyekezete, hogy afféle kozmetikázással elejét vegye az országon belüli feszültség elmélyülésének, másfelől viszont nem zárható ki a magyar értelmiség ellenzéki köreinek és a Csemadok hivatalos képviselőinek szerepe sem. A nemzetiségi szövetségek viszont a Nemzeti Fronton belül marginális helyzetbe jutottak, a különféle szakmai és érdekköri jellegű társulatokat tömörítű szervezetek IV. osztályába kerültek. Tehát továbbra sem rendelkeztek képviselettel a Nemzeti Front elnökségében és nem javasolhattak oda jelölteket. Ebbéli helyzetüknek felelt meg a költségvetésből meríthető támogatások mértéke is. Az említett besorolás folytán a nemzetiségi szövetségek korlátozott jogokkal rendelkeztek az önkéntességen alapuló tagfelvételek terén is.

A magyar nemzetiség eme monopol helyzetű szlovákiai kulturális szövetségének helyi szerveteteiben 1986 decemberében a közgyűlésre készülve küldöttválasztó taggyűléseket tartottak. Már ezek lefolyása bizonyos problémákat jelzett. Előfordultak olyan esetek, hogy a tagok nem voltak hajlandók megválasztani az SZLKP által favorizált küldötteket. Ezeket az SZLKP-funkcionáriusok kénytelenek voltak utólag bejuttatni a küldöttek közé. A közgyűlés eredeti időpontja 1987. március 21-22-re volt kitűzve. Később bizonytalan időre elhalasztották. A Művelődésügyi Minisztérium 1987 áprilisában elvetette a Csemadok alapszabály javaslatát.84 A közgyűlés végül is április 11-12-én zajlott le. A vita témája a magyar iskolaügy korlátozása és a kétnyelvű feliratok kérdése volt. A küldöttek elégedetlenségüknek adtak hangot, hogy a Csehszlovák Televízió magyar nyelvű magazinjában a vegyes lakosságú helységek elnevezései nem szerepelnek két nyelven, valamint a műsoridő rövidsége miatt is. Szerintük a szlovákiai magyarság számarányából kifolyóan a televíziónak magyar nyelven nem évi 26, hanem 800 órát kellene sugároznia. A közgyűlés kifogásolta a magyar könyvek és sajtótermékek nehézkes beszerzési lehetőségeit és a magyar kisebbség kulturális életének visszaesését. A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma újfent elutasította a Csemadoknak a közgyűlés által jóváhagyott alapszabályát, mert olyan tételt is tartalmazott, miszerint „a magyar nemzetiség kultúrája az egyetemes magyar kultúra részeként fejlődik”.85

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1987 tavaszán és nyarán ismét a nemzetiségi iskolaügyre irányította a figyelmet. Ezúttal a szlovákiai hatóságoknak két szakintézet tanítási nyelvét érintő, a magyar szlovákra cserélését elrendelő intézkedésről volt szó.86 A magyar nemzetiség soraiban 1986 nyarán nyugtalanságot keltő további esemény, amelyre a hivatalos sajtó is reagálni volt kénytelen, a Spartak Trnava Sportegyesület stadionjában a hazaiak és az úgyszintén első ligába tartozó dunaszerdahelyi DAC között lezajlott mérkőzéshez kapcsolódott. A dunaszerdahelyi csapat szurkolóinak többsége magyar nemzetiségű volt, s a szlovák futballkedvelők is magyar csapatnak tartották. Ezért érthető, hogy a nézők az első liga 25. fordulójában, 1987. május 18-án lezajlott mérkőzés során a dunaszerdahelyi csapatot magyarul buzdították és magyar nemzeti színű lobogókat is lengettek. A nagyszombati szurkolók erre szélsőséges soviniszta jelszavak skandálásába kezdtek („Dunába a magyarokkal és zsidókkal!”). A dunaszerdahelyi szurkolók fizikai bántalmazására is akadt példa. Az incidens olyan komoly méreteket öltött, hogy arra az SZLKP KB sajtóorgánuma is reagált, amely csak erőszakos cselekményeket emlegetett.87 A Pravda csak 1987 május végén tette közzé egy Spartak-szurkoló levelét, aki közölte, hogy eldöntötte: nem fog járni a futballmérkőzésekre, mert „nem viselheti el a nagyszombati nézők elvakultságát és sovinizmusát”.88 A többi sajtóorgánum, az Új Szót is beleértve hallgatott a történtekről. Az incidensből nem vont le semminemű konzekvenciát a Csehszlovákiai Testnevelési Szövetség sem, de a bűnüldöző szervek is tétlen maradtak. A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság viszont a Cseh és a Szlovák Testnevelési Szövetség Központi Bizottságához intézett levelében felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a Nagyszombatban elhangzott bekiabálásokhoz hasonló jelszavakat egyre gyakrabban hangoztat a szlovák fiatalok egy része. S bár az érvényben levő törvények szerint is bűncselekménynek minősíthető eseményről volt szó, a hasonló fejlemények során az állami szervek nem intézkedtek. A bizottság egyúttal annak a követelésnek is hangot adott, hogy a Spartak Trnava egyesülete az incidensért „kérjen nyilvános és kézzelfogható bocsánatot […] nemcsak a magyaroktól és zsidóktól, hanem mindazoktól, akiket a szurkolók viselkedésükkel és jelszavaikkal megsértettek”.89

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet bécsi utótanácskozásával kapcsolatban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság a csehszlovák szövetségi kormánynak a magyar nemzetiség (a szöveg dikciója szerint „nemzeti” kisebbség) jogainak biztosítására irányuló javaslatot tett azzal a kéréssel, hogy vegye pártfogásába a benne foglalt elveket. A dokumentum a nemzetiségek küldetését „a népeket összekötő hídszerep kialakításában” látta. A személyes kapcsolatok terén a bizottság azoknak az intézkedéseknek a megszüntetését sürgette, amelyek akadályozzák a más országok polgáraival való rendszeres és szabad kapcsolatok fenntartását, beleértve a devizakorlátozásokat is. Mindez kiterjedt a kisebbségek tagjainak az anyaországi és más országban élő, ugyanazon etnikumhoz tartozó személyekkel fennálló kapcsolataira is, ami a házasságkötéseket, a családegyesítéseket és a szabad költözködést is lehetővé teszi. A további követelések az azonos etnikumok közötti szellemi értékek szabad áramlására és cseréjére vonatkoztak, ide sorolva például a filmalkotásokat, könyveket, videófelvételeket, újságokat, folyóiratokat, rádió- és televízióadásokat, valamint a kisebbségeknek az anyanyelvű könyv és sajtó szabad kiadására való jogát. A bizottság követelte, hogy a kisebbségek a rádiós és televíziós műsorsugárzásból számarányuknak megfelelően részesülhessenek. Kulturális téren szót emelt azért, hogy a résztvevő országok számára kötelezettségként rögzítsék az anyanyelv és a nemzeti kultúra ápolásának biztosítását, valamint a kisebbségi kultúrák ápolását szolgáló alapítványok létrehozásának támogatását. Az

oktatásügyet illetően a dokumentumban a teljeskörű anynyelvi iskolai végzettség megszerzésének a követelménye kapott hangsúlyt, beleértve közép- és főiskolák más államok területén történő látogatását is. A javaslat értelmében a résztvevő feleknek kötelezettséget kell vállalniuk a kétnyelvűség szóban és írásban, a hivatalos érintkezésben, a kisebbségek lakta területen való érvényesítésének szavatolására, ami magában foglalta a törvények, rendeletek és határozatok megjelentetését a kisebbségek nyelvén is. A bizottság külön felhívta a figyelmet a kétnyelvűségnek a tájékoztató feliratok alkalmazásában és az egészségügyi felvilágosításban való betartására. A hitéletettel kapcsolatban leszögezte, hogy az egyházi szervezetekre is kötelezőnek kell tekinteni a szertartások kisebbségi nyelven történő megtartását, a szertartáskönyvek kiadását, csakúgy mint a kisebbségek soraiból származó kellő számú lelkész képzésének biztosítását. A dokumentum továbbá követelte az erőszakos és szervezett elnemzetlenítés valamennyi formájának betiltását, a nemzetiség szabad megválasztását, a név és keresztnév annyanyelvi formájának használatát a hivatalos érintkezésben is. A bizottság szerint a szavatolt kisebbségi jogok közé tartozik a helységnevek, földrajzi elnevezések, tájegységek és történelmi személyiségek neveinek az anyanyelvi sajátosságok alapján történő szó- és írásbeli használata. Ezenkívül a követelések között szerepelt a kisebbségi kultúra részét képező műemlékvédelem, a nemzeti, történelmi és kulturális évfordulók akadálymentes megünneplése. A bizottság alapvető kisebbségi jogként emelt szót a gyülekezési szabadságért. A kollektív jogokat illetően követelte kisebbségi jogvédő szervezetek létrehozásának lehetővé tételét és azoknak a feltételeknek a biztosítását, hogy a kisebbségek önállóan és önigazgatással döntsenek az őket érintő ügyekben. A dokumentum befejező részében hangsúlyt kapott a határok sérthetelenségének elve melletti kiállás. „Tudjuk, a múltból adódó politikai megrögzöttségek, hagyományok és érzelmek folytán a nemzeti kisebbségek kérdése Európa egyes térségeiben a legérzékenyebbek közé tartozik, mind az egyes államok belpolitikáját, mindpedig a nemzetközi kapcsolatokat tekintve. Tudatosítanunk kell, hogy az államok biztonságát nem a jogok megadása fenyegeti, hanem éppen fordítva: a jogfosztás és a jogkorlátozás. A résztvevő országok Helsinkiben kinyilvánított óhaja a határok sérthetetlenségét illetően épp azáltal nyerhet reális tartalmat, hogy az egyes államok pozitív magatartást tanúsítanak a vázolt elvekkel és a kisebbségek jogaival kapcsolatban.” A Charta 77 szóvivők (Stanislav Deváty, Milos Hájek és Bohumír Janát) útján támogatta az említett javaslatban foglalt gondolatokat és elveket. Hasonlóan mint korábban, a Charta 77 ez esetben nem akart hivatalosan állást foglalni a magyar kisebbség kérdésében a szlovákiai ellenzék nézeteinek kipuhatolása nélkül. A Charta 77 kisebbséget támogató nyilatkozatát Szlovákiából Miroslav Kusy, Milán Simecka és természetesen Duray Miklós írta alá a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság nevében.90 A kisebbségek jogainak biztosítására irányuló nyilatkozatot illetően külön levélben Ján Carnogursky is kifejezte támogatását, amelyben a jogokat és azok biztosítékait tartalmazó dokumentumot a nemzetiségi kultúra fejlesztésének előmozdítására képes „kiegyensúlyozott és helytálló” szövegnek nevezete. „Úgy tűnik, hogy a hatalmon levő kommunista pártok már nem rendelkeznek sem technikai, sem hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy megakadályozzák országaik polgárainak a jogaik érvényesítése érdekében történő kiállását. Természetes, hogy a nemzetiségi kisebbségek tagjai is követelik jogaikat, s ez helyes, mert a szabadság oszthatalan a nemzetiségi többség és kisebbség viszonylatában” – szögezi le levelében Ján Camogursky.91

Az említett javaslatra viszont a Demokratikus Szlovák Emigránsok Állandó Konferenciája kedvezőtlenül reagált a szervezet főtitkárának és a Nase snahy című lap főszerkesztőjének, Martin Kvetkonak 1988. január 28-án kelt levelében. Ebben annak a követelésnek adott hangot, hogy a nemzetiségi kisebbségek helyzetével foglalkozó valamennyi dokumentumban nyerjen rözítést a reciprocitás elve a kisebbségi problémák kielégítő rendezésének követelményeként. Ebben az összefüggésben felhívta a figyelmet a magyarországi szlovák kisebbség helyzetére és elfogadhatatlannak nevezte a tényt, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság ezt a problémát „minduntalan megkerüli”.92 A Charta 77 aláírója, Petr Uhl külön válaszlevélben utasította el a reciprocitás elvét mint a kisebbségek tagjait túszhelyzetbe hozó módszert. A magyar kisebbség arra irányuló követelését, hogy a magyar nemzet részének, illetve ágának tekintsék, legitimnek nevezte. A bizottság tagjainak a csehszlovák állammal és annak intézményeivel szembeni bíráló fenntartásait jogosnak minősítette. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a csehszlovákiai magyarok nemzetiségi sérelmei sokkal inkább „a le nem küzdött, a lakosság körében uralkodó, mindkét nemzetiség részéről megnyilvánuló, nagyobbára irracionális averziókban rejlenek”. Nézete szerint a magyar kisebbség jogainak betartásában nem sikerül előrehaladást elérni mindaddig „amíg a szlovákok nem tudatosítják, hogy magyar nemzetiségű polgártársaik azon a területen, ahol élnek, megszülettek, ahol elődeik évszázadokon keresztül éltek, az az ő szülőföldjük, hazájuk, ahol joguk van magyarul beszélni, magyar iskolába járni, a magyar kultúrát ápolni. Amíg nem tudatosítják, hogy érdemes a magyarokat megismerni, kultúrájukhoz közelkerülni, megtanulni a nyelvüket”. Rámutatott a szlovák részről megnyilvánuló nemzetiségi gyűlölködés kendőzetlen esteire. Ugyanakkor megállapította, hogy a konfliktushelyzetekért felelős a másik fél is, és mindaddig a magyar kisebbség jogait illetően érdemleges előrelépés nem történik, míg „a szlovákiai magyarok szlovák polgártársaikban a trianoni diktátum örökletes bűnével terhelt embereket fognak látni, és minden rossz gyökerét abban fogják keresni, hogy az első világháborút követően valaki érzéketlenül húzta meg a határokat”. Ellenkezőleg, kiemelte annak a törekvésének a szükségességét, hogy a határok minél átjárhatóbbak legyenek, ami nélkül az emberi jogok, a kisebbségi jogokat is beleértve, nem biztosíthatók.93 A magyarországi irredenta törekvésekkel kapcsolatban az 1988-89-es évek folyamán, valamint a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének a magyarországi média által láttatott képének kritikájával összefüggésben a magyarországi szlovákok helyzete is a hivatalos szlovák média látószögébe került. Mindez nem volt független a Szlovákiának a csehszlovák föderáción belüli helyzetével foglalkozó viták felélénkülésétől az új csehszlovák alkotmány előkészítése kapcsán. Ez a vita kétségtelenül része volt a demokratizálódási folyamatnak és a szlovákiai totalitárius rendszer fokozatos széthullási folyamatának. A kezdeményezők elsősorban a tevékenységének felélénkítésére törekvő Matica slovenská híveinek köreiből kerültek ki. S bár a rezsim képviselői ezekre a megnyilvánulásokra tartózkodóan reagáltak és közvetlen támogatásban nem részesítették azokat, objektíve a kedvükben jártak és hozzájárultak a Magyarországon végbemenő reformfolyamatok lejáratásához, valamint a szlovákiai magyar ki-

A magyar kisebbség a normalizáciős évek szlovákiai politikájának… 71

sebbség politikai aktivitásával és magával a kisebbségi közösséggel szembeni negatív magatartás elmélyítéséhez.

A Csehszlovák Köztársaság létrejöttének 70. évfordulójával és az új alkotmány előkésztésével kapcsolatban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1988. január 23-án a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához a magyar kisebbség helyzetét elemző anyagot juttatott el.94 A kilencoldalas dokumentumban rámutatott a Csehszlovákia és Magyarország közötti utasforgalom korlátozására, ami mögött a bizottság szerint elsősorban az a szándék húzódott meg, hogy „elszigeteljék a magyar kisebbséget az anyanemzettől és ellehetelenítsék a most liberálisabb Magyarországgal fennálló kapcsolatokat”. A dokumentumban az is szerepelt, hogy a magyar kisebbség elszigeteltségének következményei főként a művelődés és a kultúra terén jelentkeznek. Továbbá bírálat érte az anyagban a magyarországról történő könyv- és újságbehozatal csökkenését, a szabad árusítás korlátozását és az aránytalanul magas árakat. A magyar kisebbség és a Magyarország közötti kulturális kapcsolatok visszafogása a szlovákiai magyar konzuláris központ létrehozásának szüntelen halogatásában (a szerzők valószínűleg magyar kulturális központ hiányára gondoltak, a ford. megj.), is kifejezésre jutott, úgyszintén magyarországi művészekkel szemben a magyar kisebbség hivatalos kulturális rendezvényein való fellépéseik nehezítésében. A bizottság abból indult ki, hogy a nemzetek közötti közeledésnek nemcsak az államközi kapcsolatok teremtik meg a feltételeit, hanem a nem hivatalos kapcsolatok ápolásának is szerepe van benne. Ennélfogva olyan törvények megalkotását követelte, amelyek „szavatolják a teljesjogú autonóm kisebbségi létet” és gátolják annak leszavazását. Ugyanakkor a bizottság szerint az a tény, hogy az államhatalom nem biztosítja a kisebbség számára a jogot, hogy az egyetemes magyar nemzeti közösség részének tekinthesse magát, mégpedig úgy, hogy kulturális élete és műveklődése a magyar kultúrával és művelődéssel összefonódva gyarapodhasson, egyben bénítja a kisebbségnek „azzal az állammal szembeni pragmatikus lojalitását is, amelynek területén él”. A bizottság követelte olyan intézkedések létrehozását, amelyek biztosítanák az önigazgatást a nemzetiséget érintő ügyekben és az asszimilációs tendenciákkal szembeni védekezését. A szlovák és a magyar nemzet közötti kapcsolatokat a dokumentum permanens feszültségállapotként jellemezte.

A szlovákiai magyar ellenzék az 1988-as év folyamán kezd túllépni a nemzetiségi problematika szűk keretein. Természetesen továbbra is meghatározó számára a nemzetiségi problémakör, ugyanakkor azonban azokkal közvetlenül összefüggő kérdésekben is igyekszik állást foglalni. Reagált a pozsonyi katolikusok 1988. március 25-én lezajlott tüntetésére. Nyilatkozatában 1988. március 30-án kiváltképp nyugtalanítónak nevezte azt a tényt, hogy a tüntetők ellen szándékosan nagyszámban vetettek be magyar nemzetiségű rendőröket, amit „a két nemzet tagjai közötti bizalmatlanság és viszálykeltés primitív módszerének nevezett”.95 A Jogvédő Bizottság 1987-1988 folyamán a Csehszlovákia és Magyarország közötti kapcsolatokkal is foglakozni kezdett, figyelme azonban elsősorban a kisebbségi problematikára irányult. Nyilakozatában 1987. február 2-án bíráló hangnemben értékelte a csehszlovákiai és a magyarországi sajtó reagálásában mutatkozó aránytalanságot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság külügyminiszterének, Bohuslav Chnoupeknek és miniszterelnökének, Lubomír Strougálnak 1987 nyarán tett magyarországi látogatásával kapcsolatban. Főként a csehszlovákiai magyar iskolaügyet érintő, Bohuslav Chnoupek beszédében elhangzott, eltorzított és gyanúsnak tekinthető adatokat tette bírálat tárgyává. Másfelől a bizottság bírálta a magyar sajtót, mely nem közölte Lubomír Strougálnak „az Európa e térségén belüli együttélés közös történelmét” hangsúlyozó kijelentéseit. Másfelől viszont a csehszlovákiai hivatalos sajtó kiforgatta Grósz Károly magyar miniszterelnöknek a két ország polgárai közötti kölcsönös kapcsolatok szükségességét hangsúlyozó kijelentéseit, amelyeket a hivalaos kapcsolatok fejlesztését óhajtó követelménynek állított be.96 A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a CSKP főtitkára, Milos Jakes és a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára közötti budapesti tárgyalásokon született álláspont kialakításában is közrejátszott. A bizottság 1988. április 15-i állásfoglalásában rámutatott arra, hogy a közös közlemény ugyan kiemeli a két országban élő kisebbségek sokoldalú fejlődését biztosító feltételek megtermtésének fontosságát, de nem szólt a konkrét kérdésekről. A továbbiakban a bizottság rámutatott a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének romlására, a turisztikai kapcsolatok korlátozására, valamint a magyar kisebbségi oktatásügy fokozódó leépítésére, és elutasította a kisebbségi problémák reformok útján történő megoldásával kapcsolatos elképzeléseket.97

Miután Duray Miklós az amerikai University of Penslylvania egyetemen tanulmányi lehetőséget kapott, 1988-ban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság vezetését Varga Sándor történész vette át. A bizottság folytatta tevékenységét, s 1988. június 20-án levelet intézett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához, tiltakozva a Szlovák Szocialista Köztársaság Nemzetiségi Tanácsának a szlovák kormány 1988. május 18-i 132. számú döntése értelmében történt megszüntetése ellen. Ez a testület „bár nem tökéletes, de az állami szervek rendszerében még meglevő olyan utolsó láncszem, amely legalább bizonyos formális tekintélyt kölcsönzött a nemzetiségi ügyeknek és maguknak a nemzetiségeknek”.98 A Nemzetiségi Tanács felszámolása együtt járt a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának megszüntetésével is. A szlovák kormánynak ezt a lépését a Szlovák Szocialista Köztársaság állami szervei által folytatott rendületlen kisebbségellenes politika bizonyságaként értelmezte, mely a magyar kisebbséggel szemben alkalmazott negatív intézkedéssorozat folytatásáról tanúskodott. A bizottság szerint éppen ennek a testületnek nem volt szabad a megszüntetés sorsára jutnia, hanem jogkörének és önállóságának a kibővítésére volt szükség. A szlovák kormány intézkedése alighanem saját kezdeményezésből született, mert Csehországban a tanács életben maradt. Az említett levél szerint az SZLKP első titkára, Ignác Janák a magyar kisebbséggel szembeni viszonyról nem hivatalosan úgy nyilatkozott, hogy: „a magyarokat csendben kell fojtogatni”. A bizottság felszólította a Szövetségi Gyűlés képviselőit, hogy: „hatáskörükön belül […] vizsgálják felül a szlovákiai kisebbségi politikát [és] hozzák helyre a szlovák kormány túlkapásait”. Követelte a Nemzetiségi Tanács és a Nemzetiségi Titkárság visszaállítását és jogkörük kibővítését. Egyúttal előállt azzal a követeléssel is, hogy újítsák fel azt a miniszteri posztot, amelyhez a kormányon belül a kisebbségi politika tartozna.99 Valószínűleg Ignác Janák említett kijelentéseinek kiszivárgása és a magyar kisebbség képviselőinek elégedetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya a Nemzetiségi Tanács megszüntetéséről hozott döntését visszavonta. Az 1998 májusában hozott 132-es számú kormányhatározat a Nemzetiségi Főosztály megszüntetésével is számolt. Ennek tevékenységét a Nemzetiségi Tanács Titkárságaként felújították, de az „intézmény szervezettségével és a jogkörével a sajnálatra méltó, formális kirakat szerepét tölti be”.100

Bár Duray Miklós a Charta 77 aláírói közé tartozott, maga a Charta a magyar kisebbség problémáival kapcsolatban tartózkodó álláspontra helyezkedett. A hivatalos dokumentumokban a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban nem nyilvánított véleményt, de elítélte az emberi jogok megsértésének, illetve a nemzetiségi torzsalkodásnak a konkrét eseteit, amint az 1987 márciusában a magyar kulturális intézetek elleni támadások idején történt. A Charta 77 nem volt hajlandó a szlovák ellenzék pozitív állásfoglalása nélkül a dél-szlovákia magyar kisebbség problematikájával, úgyszintén a bős-nagymarosi vízlépcső felépítésével összefüggő kérdésekkel foglalkozni.101

Másfelől viszont a Charta 77 még 1987 szeptemberében megjelentette a magyar Duna Körnek a csehszlovák közvéleményhez intézett, a bős-nagymarosi vízlépcső felépítése elleni tiltakozását, valamint környezetvédelmi elemzését. A Charta 77 további dokumentumokban is meglehetősen kritikus véleményt nyilvánított a vízmű felépítésével kapcsolatban. Abban az 1987. április 4-i felhívásában, melyet a Hogy itt lélegezni lehessen címmel bocsátott ki, követelte a vízmű felépítéséről hozott döntés szakmai vita keretében történő felülvizsgálatát. A Charta 77 aláíróinak egy csoportja, illetve egyéb független kezdeményezések hívei nézetüket a Szövetségi Gyűléshez intézett, 1988. szeptember 26-án kelt levélben juttatta kifejezésre. A vízművet ebben környezetvédelmi szempotból elhibázott építménynek nevezte és csatlakoztak ahhoz a követeléshez, hogy tekintsenek el a nagymarosi vízlépcső felépítésétől és értékeljék át a bősi erőmű koncepcióját. Ennek a levélnek 25 aláírója között szerepeltek a Charta 77 olyan kiemelkedő képviselői mint Jiri Dienstbier, Václav Havel, Rudolf Batték, Stanislav Deváty, Sasa Vondra és mások. A dokumentumot aláírásukkal azonban egyénileg, saját nevükben, s nem a Charta 77 akkori, illetve későbbi szóvivőiként látták el.

A magyar ellenzék körében a 80-as évek vége felé kezd előre törni a liberális beállítottságú fiatal értelmiségiek Tóth Károly és Öllös László körül formálódó csoportja, amely főiskolai tanulmányait a nyolcvanas évek végén fejezte be. Több független kezdeményezés például a Madách Kiadóban valósult meg, ahol Tóth Károly 1987től dolgozott. Ilyen volt például a román kommunista diktátor Nicolae Ceaucescu faluromboló, főként a magyarlakta falvakat sújtó tervei elleni nyilvános aláírásgyűjtés. Tóth Károly kezdeményezésére 1988. júniusában a fiatal magyar szerzők Iródia csoportjából megalakult a szlovákiai magyar írók PEN Klubja. A magyar írók ugyanis nem voltak hajlandók belépni a hivatalos szlovák PEN Klubba, melynek létrejöttét a hivatalos politikai körök szorgalmazták, hogy meggátolják a szlovák írók ellenzéki szerepvállalását. A magyar PEN Klub tagja lett Tóth Károlyon kívül Öllös László, Hizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula, de olyan szerzők is, akik nem számítottak a nem hivatalos struktúrák tagjainak, mint például Grendel Lajos és Ballá Kálmán. A PEN Klub első nyilatkozata a fogvatartott cseh írók szabadon bocsátásának követeléséhez kapcsolódott.102

Egyúttal a Csehszlovákia Magyar Jogvédő Bizottság igyekezett kilépni az illegalitásból, s kapcsolatot teremteni a magyar értelmiség többi tagjaival. Az első ilyen jellegű akció a Csehszlovákiai magyarok memoranduma 1988 elkészítése volt a Cseh-szlovák Köztársaság megalakulásának 70. évfordulója alkalmából.103 A kezdeményezők közzé tartotott Tóth Károly. Az előkészítő munka 1988 júliusában vette kezdetét. Az aláírók magukénak vallották az első Csehszlovák Köztársaság demokratikus hagyományait. A dokumentumban Szlovákia területén először kapott hangot a politikai rendszer reformja helyett annak megváltoztatására irányuló követelés, vagyis a demokratikus alapokon nyugvó képviseleti rendszer kialakítása. A csehszlovákiai nemzetiségi politika fogyatékosságaként rótták fel a kollektív jogokról szóló rendelkezés és a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényhez kapcsolódó végrehajtási törvények hiányát. A memorandum továbbá bírálta a kisebbségügyi miniszteri tárca 1971-ben történt megszüntetését, a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának felszámolását, valamint a kormány Nemzetiségi Tanácsának és a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának megszüntetésére irányuló igyekezetet. A memorandum aláíróinak bírálata kiterjedt az anyaországgal fennálló egyéni és társadalmi kapcsolatok adminiszratív akadályozására, a magyar kisebbség korlátozott szervezkedésének lehetőségeire, valamint a történelmi, földrajzi és helységnevek, illetve a vezeték- és keresztnevek használatának korlátozott lehetőségeire. Követelte továbbá az elmúlt 70, de főleg a megelőző 20 év kisebbségi politikájának átértékelését, a polgári jogok és a kollektív kisebbségi jogok közötti differenciálást, a nyelvhasználatot szabályozó nyelvtörvény jóváhagyását, csakúgy mint a nemzetiségekjogát arra, hogy önállóan és önigazgatással döntsenek az őket érintő ügyekről, például az iskolaügy, a kultúra, a tudományos élet, az alapítványok és társulások területén. Ugyanakkor követelte a szervezett asszimiláció törvény általi tilalmát, a kisebbségek képviselőinek bekapcsolását az új alkotmány előkészítésébe, amelyben a kisebbségi jogoknak önálló fejezetet kell szentelni, szavatolva a kisebbségek jogát a nemzeti integritás megőrzésére és az anyanemzeti kultúrával való kapcsolat ápolására. A dokumentum aláírói szerint olyan törvényi biztosítékokra van szükség, amelyek kizárják a kisebbségek leszavazását a képviselőtestületekben az őket érintő ügyekben, és lehetővé teszik „nemzeti kisebbségek” (ez a kifejezés felváltva szerepel a „nemzetiségi kisebbség” meghatározással, a szerző megj.) számára önálló jelöltállítást a helyi kéviselőtestületekbe és a parlamentbe történő választások során. A közigazgatási egységek határainak megvonásával kapcsolatban a lakosság etnikai összetételének szemelőtt tartására is felhívták a figyelmet. A nemzetiségi követeléseken kívül a dokumentum konkrét egyetemes demokratikus jellegű követelményeket is tartalmaz, mint például a referendumról szóló törvény elfogadása, új demokratikus gyülekezési törvény jóváhagyása, s a „közigazgatási autonómia” elvének a köztársaság egész területére kiterjedő rögzítése, amely lehetővé tenné a községeknek és a közigazgatási egységeknek a saját ügyekben történő önálló döntéshozását. A memorandum, melyet összesen 266-an írtak alá, egyben üdvözölte az európai integrációs folyamat kibontakozását, kinyilatkoztatva, hogy Csehszlovákiának ebbe a folyamatba be kell kapcsolódnia. A memorandum aláírói egy másik, az 1968-as reformfolyamatban részt vett értelmiségiek és politikusok (Dobos László, Szabó Rezső és mások) által kidolgozott dokumentumot is elláttak kézjegyükkel. Ez a dokumentum nem vonta kétségbe a kommunista párt hatalmi monopóliumát, arra törekedve, hogy a hatalom ne tudja megosztani a szlovákiai magyar kisebbséget. Ez a Harminchármak levelének (az aláírók száma szerint) nevezett dokumentum bírálta azt a tényt, hogy az 1968/144-es számú, a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény nem egészült ki a megvalósítást biztosító végrehajtási törvényekkel. Megállapították, hogy a nemzetiségi intézmények kiteljesedése a 70-es években lelassult, illetve megrekedt. Követelték azoknak az intézményeknek a felújítását, amelyeket a 70-es és a 80-as évek folyamán felszámoltak. A dokumentum megállapította, hogy a munkahelyeken és az iskolákban „a kisebbségek iránti nemtörődömség, megfélelmlítés és becsmérélés jelei tapasztalhatók”. Az aláírók szerint „ezek a létező, de nehezen bizonyítható estek összeállnak a magyarok tudatában, bizonytalanságot keltenek, félelmet váltanak ki, és ezzel sikerül elérni a természetes asszimilációnál gyorsabban ható erőszakos asszimilációt”.

A Harminchármak levele egy sor, a nemzetiségi politikával, kiváltképp a nyelvhasználattal kapcsolatos követelést tartalmazott. Javasolták a „nemzetiségi kisebbség” számára az anynyelhasználat jogának törvényi rögzítését. A javasolt „nyelvtörvénynek magában kellene foglalnia a nemzetiségi nyelvek egyenjogúságának deklarálását, az anyanyelv védelmét, a többnyelvűség elvének biztosítását, a nemzetiségi nyelvhasználat érvényesítési módjának pontos körülhatárolását”.

A memorandum szerzői rámutattak arra, hogy bár a csehszlovákiai oktatásügyi politika jelentős figyelmet szentelt a magyar kisebbségi iskolahálózat kiépítésének és kibővítésének, az 1970-71-es iskolaévvel kezdődően 1987-ig Szlovákiában az eredeti 494 magyar tanítási nyelvű alapiskolából megszüntettek 246-ot, tehát az iskolák 49,8%-át, megszűnt az osztályok 30,1%-a és 27,9%-kal csökkent a magyar iskolák diákjainak a száma. Összességében a dokumentum szerint az 1950-ben megnyílt magyar tanítássi nyelvű iskolák 40%-a szűnt meg. Ez a gyakorlat egyfelől az oktatási intézmények integrációjának a következménye volt, de ugyanakkor az anyanyelvi oktatás társadalmi és művelődési szerepének lebecsülését is tükrözte. Ezzel kapcsolatban a dokumentum aláírói kifejezésre juttatták aggályaikat a magyar iskolaügy két évtizeden belüli elsorvadásától tartva. A memorandum elvetette a természettudományi tantárgyak szlovák nyelvű oktatására irányuló kísérleteket, amit a magyar iskolák szándékos elkorcsosodásának tekintett. Alternatívaként a magyar iskolákon folyó szlováknyelvoktatás színvonalának emelését javasolta, a már túlhaladott módszerek modernekkel való felcserélését szorgalmazva. A memorandum aláírói szerint a magyar nemzetiségű főiskolások számának növelését előmozdítaná a főiskolai felvételi megbeszélések magyar nyelvű lefolytatásának bevezetése. Kritika érte a dokumentumban a magyar nyelvű óvodák, szakközépiskolák és szaktanintézetek helyzetét is. A magyar tanítási nyelvű iskolák számára követelték a magyar nép történetének és a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetének oktatását. Szót emeltek a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának feújításáért. A nemzetségi óvónőképzés biztosítására, valamint a kulturális élet egyéb területein működő nevelők, tanítók és szakemberek felkészítésére főiskolai intézmény létrehozását javasolták. A nemzetiségi oktatásügynek önálló irányítás alá kerülése is a javaslatok között szerepelt, tanfelügyelői, ellenőrző és irányítási jogkört biztosítva a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztálya számára.

A tudományos kutatás terén a Harminchármak levele bírálta a nemzetiségi problematika kutatásával foglalkozó intézet és a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetével, irodalmának történetével foglalkozó feldolgozások hiányát. Ugyanakkor rámutattak a magyar kisebbség néprajzának kutatásában meglevő hézagokra, a nemzetiségi problematika szociológiai szempontú kutatásának szükségességére és a magyar iskolákon folyó oktatással kapcsolatos tudományos módszertani programok hiányára. Javaslatot tettek nemzetiségi kutatóintézet létrehozására, amelyen belül szakosztály létesülne az említett tudományos szakterületek számára, továbbá a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékéhez kapcsolódó hungarológiai munkacsoport kialakítása is a javaslatok közzé került. A dokumentum szerint a magyar kisebbséget honismereti házak és néprajzi gyűjtemények hálózatán, illetve a járási múzeumok nemzetiségi osztályain kívül központi néprajzi és történelmi múzeum kiépítése is megillette. A könyvtárhálózatot illetően a dokumentum magyar kisebbségi tagozattal rendelkező központi nemzetiségi könyvtár létrehozását szorgalmazta, mely a magyar kisebbség számára dokumentációs részleggel rendelkezne. A Madách Kiadónak a szépirodalom gondozásán túl az egyéb alkotóterületekre is kiterjedő jogosítványokért emelt szót. A dokumentum szerint a komáromi Magyar Területi Színház kassai társulatának kijár az önálló, saját együttessel rendelkező státusz.

Az új alkotmány kidolgozásával kapcsolatban a memorandum szerzői követelték, hogy a kisebbségek helyzetét érintő téziseket külön munkacsoport dolgozza ki a kisebségek képviselőinek és a soraiból származó szakembereknek bevonásával. A különböző nemzetiségekhez tartozó állampolgárok egyenjogúságát az alkotmányban annak a megfogalmazásnak kellett biztosítania, hogy Csehszlovákia „a két nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar, német, lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségnek a föderatív állama, amelyben a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak”. Az új alkotmánynak deklarálnia kellett a nemzetiségi önigazgatás elvét, amely alapján lehetővé válik, hogy a nemzetiségek közösségi mivoltukat kifejező szervezeti formában önállóan döntsenek az őket érintő kérdésekben az államigazgatás, a területfejlesztés, az oktatásügy és a kultúra területén. A nemzetiségeket ezek szerint a választások nyomán létrejövő Nemzetiségi Tanács képviselte volna. Az új alkotmányban a dokumentum értelmében le kellett fektetni a vegyes lakossságú területek vonatkozásában a nyelvek egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét a választott testületekben és a végrehajtó szervekben, továbbá a művelődéshez való jogot, a sokoldalú kulturális fejlődés biztosítását, a nemzetiségi nyelven történő tájékoztatást és a nemzetiségi hovatartozás alapján történő diszkrimináció tilalmát. A nemzetiségi, illetve a dokumentum szerint „nemzeti” kisebbségi létnek nemcsak az állampolgári, hanem a kollektív jogok szintjén is biztosítékot kellett nyernie. Az alkotmányban ugyanakkor rögzíteni kellett a nemzetiségek felelősségét az alkotmány és az egyéb törvények tiszteletben tartásáért, valamint a belőlük fakadó polgári és társadalmi kötelezettségek és feladatok teljesítéséért. A memorandum aláírói az új közigazgatási-területi felosztással kapcsolatban követelték az etnikai alapú, de a gazdasági szempontokat is figyelembe vevő területi egységek létrehozását. Végezetül a memorandum szót emelt a közélet demokratizálásáért és a politikai intézményrendszer alulról építkező, a hatalom gyakorlását és ellenőrzését demokratikusan választott képvselők által biztosító átalakításáért. Kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy „a demokrácia és a szocialista pluralizmus megteremtésével javulás áll be a nemzetiségek helyzetében is”.104 Ez a dokumentum a nemzetiségi követelések szempontjából a legmesszebbre menő és legrészletesebb tervezetnek tekinthető, főként a kollektív jogok és a nemzetiségek politikai képviseletének megvalósítását illetően.

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tagjainak és aktivistáinak fiatalabb nemzedéke intenzív kapcsolatot vett fel a csehországi Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezéssel (főként Bohumil Dolezallal). Épp e liberális és masaryki beállítottságú csoport képviselőinek magatartása, mely a Charta 77 tevékenységét már az adott helyzetben nem tartotta helytállónak, ösztökélte őket egy független politikai szervezet létrehozásának fontolgatására. A magyar és a szlovák ellenzék tagjai 1986-tól kezdve közelebbi kapcsolatokat alakítottak ki a Charta 77-tel is. A tanácskozások főként a magyar kisebbség problémájával foglalkozó közös dokumentum kidolgozását célozták. A dokumentum szövegében azonban nem sikerült megállapodni. Nem született megegyezés a csehszlovák alkotmány hivatalos javaslatával szembeni alternatív szöveg kérdésében sem, annak ellenére, hogy 1988-1989 folyamán ebben a kérdésben tárgyalások folytak a magyar és a szlovák ellenzék között. Tóth Károly részt vett a Néhány mondat című petíciót támogató aláírásgyűjtésben is. Sándor Eleonóra, Tóth Károly és Öllös László nyilatkozatot adtak ki, amelyben tiltakoztak az úgynevezett pozsonyi ötös csoport (Miroslav Kusy, Ján Carnogursky, Hana Ponická, Vladimír Manák és Anton Selecky)105 bebörtönzése ellen. Miroslav Kusy szabadon bocsátását követően Tóth Károly selyei lakásában került sor a magyar és a szlovák ellenzék találkozójára, amelyen részt vett Miroslav Kusy, Ján Bycko (Ján Carnogursky képviseletében), Milán Simecka, Ján Langos, Nagy László, Ballá Károly és Tóth Károly felesége, Sándor Eleonóra. A találkozó résztvevői a szlovákiai ellenzék közös fellépéséről és a csehszlovákiai politika várható fejleményeiről vitatkoztak. Ebben az időben fogant meg a magyar ellenzék fiatalabb nemzedékének tagjai körében a magyar politikai szerveződés létrehozásának gondolata. A szervezet 1989. november 18-án, a Csemadokon belüli klubmozgalom magalapítója, Tóth Lajos 50. születésnapjának megünneplése során alakult meg. Az összejövetelen részt vett valamennyi, a kommunista rendszerrel szemben nyíltan vagy leplezetten szembenálló magyar aktivista. Ez az akció felkeltette az Állambiztonsági Hatóság figyelmét is. Este az ünnepségről eltávozott egy körülbelül 20 tagú csoport, melynek tagjai aztán Tóth Károly lakásán találkoztak. Közöttük volt például Grendel Lajos, Öllös László, Ballá Károly, Hizsnyai Zoltán, Sándor Eleonóra, Nagy László, Gyurovszky László. Hosszas vita után elfogadták a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) elnevezést. A szerveződés liberális irányzatúként határozta meg magát, bár az alapítók egy része (pl. Öllös László) a szociáldemokrata beállítottságot is fontolgatta.106

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben urlakodó nézetek a szlovákiai magyar kisebbség elnyomásáról107 válthatnak ki nézetkülönbségeket és negatív reakciókat (főként az etnikai felszámolásra utaló elképzelésekkel kapcsolatban), de a a szabad véleménycserét nélkülöző helyzetben, a hivatalos hatalmi struktúrák részéről a bárminemű fontos kérdést – a nemzetiségi problémát is beleértve – érintő párbeszéd folytatása iránt tanúsított hozzáállása miatt nem volt mód a szlovákiai magyar közösség reális szükségleteinek felmérésére, ami kifejezésre jutott e kisebbség egy részének elégedetlenségében is.

Egyet lehet érteni azzal a nézettel, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság, főként 1987-1988-ból származó nyilatkozataiban radikális elemek is jelen voltak. Ezek nem is annyira a felvetett követelések tartalmi vonatkozásait érintették, sokkal inkább a magyar kisebbség és a többségi lakosság közötti kapcsolatokat, illetve a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét. A magyar kisebbség egyes képviselőitől származó dokumentumokban és elemzésekben olykor a szlovák nyelvhasználattal kapcsolatos túlérzékeny reagálás tapasztalhaztó, olyan esetekben is, amikor az pozitív szerepet játszott a szlovák-magyar kapcsolatokban, például a járási újságok kétnyelvű kiadásása során. Ez a hangnem a kisebbség asszimilációtól tartó aggályaiból is táplálkozott. Egyes dokumentumok túlságosan kiélezett megfogalmazásai viszont hozzájárultak a szlovák nemzeti közegből jövő negatív reakciókhoz. Az ilyesfajta radikális mozzanatok olyan társadalom velejárói, mely huzamosan nélkülözi vagy nélkülözte a szabad véleménycsere lehetőségét, de főként az érintett felek hajlandóságát a halmozódó problémákról folytatott viták és a megoldáskeresések iránt. A bizottság egyes dokumentumaiban nemzeti síkra vitt olyan problémákat is, amelyek nem eredendően a szlovákiai magyarság kisebbségi helyzetéből, avagy a csehszlovák hatóságoknak a magyar kisebbséggel szembeni jogkorlátozási szándékaiból fakadtak, hanem azok indítékai a kommunista rezsim totalitárius jellegében, a demokratikus szabadságjogok hiányában, avagy a kommunista víziókat valósággal azonosító tendenciákban rejlettek. A szólás- és gyülekezési szabadság, Ml. a társulási jog hiányát a csehszlovákiai polgárok nemzeti különbségre való tekintet nélkül megsínylették. Ez az állapot nem fügött össze a kollektív jogok elismerésével, hanem az egyéni jogoknak a rendszer általi be nem tartásából adódott. Ezért nézetkülönbségeket válthattak ki a kisebbségi kollektív jogokkal kapcsolatos viszonylag ködös megfogalmazások, többek között azért is, mert a nemzetközi normák az emberi és kisebbségi jogok területén az egyéni jogokból indulnak ki. így például a csehszlovákiai polgárok Magyarországra utazásának korlátozása az ország valamennyi polgárát érintette, nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül, s minden valószínűség szerint a korlátozó intézkedések mögött elsősorban gazdasági okok húzódtak meg. A magyar kisebbség képviselői által felvetett követelményeket illetően kérdéses, mennyiben járulna hozzá a szlovák-magyar kapcsolatok javításához az etnikai alapú közigazgatási egységek létrehozása, avagy az önigazgatás olyan formájának megvalósítása, ahogy azt a Harminchármak levele javasolta. Lehetséges, hogy ezek a lépések éppen elenkezőleg hozzájárulnának a magyar és a szlovák közösség kölcsönös elszigetelődéséhez és a kölcsönös kommunikáció megromlásához. Másfelől viszont a magyar kisebbséghez tartozó rendszerellenes aktivisták egyetlen ismert dokumentumában sem, a „nemzetiségi sérelmek” helyenként eltúlzott felsorakoztatása ellenére sem lelhető fel Csehszlovákia illetve Szlovákia integritásának megkérdőjelezése.108

Tény viszont, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság dokumentumaiban foglalt követelések jórésze a 60-as és a 70-es évek meg nem valósított törekvései közé tartozott, amelyek teljesítésével akkoriban egyetértett a szlovák, illetve a csehszlovák kommunista hatalmi csúcsvezetés is. Megállapítható tehát, hogy a követelések többsége jogos volt. Részben a 144. számú 1968-as kisebbségi alkotmánytörvény gyakorlati megvalósítását lehetővé tevő jogi normák hiányából fakadtak, részben a szlovák politikai elitnek nemcsak a magyar, hanem az ukrán és a többi Szlovákiában élő kisebbség követelései iránti megértőkészséget ténylegesen nélkülöző magatartásából adódtak. Ez főként a kétnyelvűség elvének érvényesítésére, a kisebbségi nyelveknek a hivatalos érintkezésben, Ml. a kisebbséglakta területeken történő használatára vonatkozik, beleértve a vezeték- és keresztnevek, valamint a helység- és földrajzi nevek feltüntetését is. Destabilizáló tényezőnek számított a kisebbségek tagjainak alacsonyabb műveltségi szintje a többségi lakossághoz képest. A bizottság okkal mutatott rá a magyar nemzetiséggel szemben a 80-as évek második felében növekvő averzió megnyilatkozásaira. Ennek meglétét nemcsak e tanulmány szerzőjének abból az időszakból származó tapasztalatai igazolják, hanem a későbbi 90-es évekbeli szlovákiai fejlemények is. Másfelől jelentős problémákat okozott a nem kielégítő szlovák nyelvtudás a magyar kisebbségi közegben, s ebben a tekintetben kiváltképp kedvezőtlen volt a helyzet a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolai tanulók körében. Másrészt viszont éppúgy elmondható, hogy szlovák részről minimális volt a magyar, de ugyanakkor a roma, az ukrán és a német közösség szociálpszihológiai sajátoságainak megértése iránti készség, ami például kifejezésre jutott a kisebbségkutatás elhanyagolásában is. A Magyarországgal való baráti kapcsolatok hivatalos deklarálása ellenére Szlovákiában nem teremtették meg a magyar kultúra megismerésének feltételeit. Lengyelországhoz, Bulgáriához és az egykori NDK-hoz képest Pozsonyban nem létezett magyar kulturális központ, sem főiskolai szintű hungarológiai tanulmányi lehetőség a szlovák nemzetiségű érdeklődők számára, akiknek a magyar nyelv idegen nyelvnek számított. A DélSzlovákia egyes régióiban kisebbségbe került szlovák nemzetiségű lakosok sajátos szükségletei iránti közömbösség szintúgy hozzájárult a kölcsönös averzió jelentkezéséhez, valamint a magyar kisebbség és a szlovák többség közötti kommunikáció meggyengüléséhez. A Matica slovenská egyesületi életének megszüntetése úgyszintén közrejátszott abban, hogy a magyar kisebbséggel szemben a vegyes lakosságú területeken élő szlovák nemzetiségű lakosság diszkriminálva érezte magát. A Matica slovenská egyesületi élete a 80-as években kezdett felélénkülni, azonban tevékenységében mihamar felülkerekedtek a konfrontációs irányzatok. A szlovák-magyar kapcsolatokban meglevő feszültséghez hozzájárultak a közigazgatás egyes szintjein meglevő klientizmus és familiarizmus szülte viszonyok és jelenségek is, amelyek kiváltképp táptalajra találtak a nagyobbára mezőgazdasági közegben, amilyen az etnikailag vegyes dél-szlováliai régió is vot. Ebben a közegben nemritkán előnytelen helyzetbe jutottak azok, akik távol kerültek a hatalmi privilégiumoktól. Ezért valószínűnek tekinthető, hogy a dél-szlovákiai vegyes lakosságú területek szlovák népessége helyzetének elemzése azokban a városokban és községekben, ahol többségben van a magyar etnikum, plasztikusabbá tenné a szlovák és magyar látószögből kialakuló képet. Ilyesfajta elemzés elkészítését jelenleg bonyolítja nemcsak a legfontosabb levéltári anyagok hozzáférhetelensége, de olyan szervezetek hiánya is, amelyek a vegyes lakosságú területek szlovák lakosságát tömörítették volna a normalizáció időszakában. Ilyen elemzés elkészítéséhez tehát nem lesz elegendő a történeti kutatás klasszikus módszereinek alkalmazása, a levéltári források felhasználása, szükség lenne hozzá az etnológiai és a szociológiai módszerekre, illetve az úgynevezett mindennapok történetének vizsgálatára is.

A szlovákiai magyar kisebbség független kezdeményezései a 70-es és a 80-as évek folyamán jelentős fejlődésen mentek keresztül. Míg kezdetekben a rendszerrel szembeni ellenzéknek ebben a közegében a szűk nemzetiségi probléma volt túlsúlyban, a 80-as évek vége felé soraiban differenciálódási folyamat ment végbe. A vezető személyek fokozatosan túllépték a kisebbségi kereteket, kezdtek véleményt nyilvánítani egyéb, főként egyetemes demokratikus kérdésekben is. A szlovákiai magyar ellenzék kezdett kitörni a szlovákiai elszigeteltségéből és kapcsolatot teremteni a többi szlovákiai ellenzéki beállítottságú körökkel. A független kezdeményezéseken belüli elszigeteltség a 70-es évek végén és a 80-as évek elején azonban nem írtható kizárólagosan a szlovák-magyar kapcsolatok bonyolult örökségének számlájára, közrejátszott benne a normalizációs rendszer eluralkodását követő szlovákiai társadalmi atomizálódás is. Ez visszatükröződött a szlovákiai politikai ellenzék egyes áramlatai közötti, illetve a túlpolitizált irányultságú független kezdeményezések közötti gyenge kommunikációban is. Ezért az elszigeteltség normalizációs rendszerrel szembeni politikai ellenzék szerves részének tekinthető.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság kisebbségeivel szembeni viszonylagos tolerancia, főként más kommunista pártokkal összehasonlítva nem a CSKP és az SZLKP internacionalista politikájának tudható be, hanem minden valószínűség szerint azokból az aggályokból fakadt, hogy a rezsim esetleges nyílt konfliktusa a magyar kisebbséggel veszélybe sodorhatná az ország belpolitikai stabilitását és nemzetközi helyzetét. Bizonyos mértékben a magyar kisebbség hivatalos és nem hivatalos képviseletének aktivitása is közrejátszott benne. Ez a kisebbség magasfokú nemzeti öntudattal rendelkezik. A magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos alapvető kérdésekben a hivatalos Csemadok és az ellenzéki Jogvédő Bizottság képviselői rendszerint közeli nézeteket vallottak, miközben érthető okokból aligha lehet szó közöttük kialakult együttműködésről. Ugyanakkor inkább tettenérthető a Csemadok munkatársai és a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának a magyar ellenzékkel fenntartott informális kapcsolata. Ennek köszönhetően az ellenzék kiváló információkkal rendelkezett a csúcsvezetés nemzetiségi poltikával kacsolatos szándékairól.

Ebből azonban nem következik, hogy a magyar kisebbség a konszolidáció során ne alkotott volna belsőleg differenciált közösséget. A normalizációs rendszer képviselői, a magyar kisebbség soraiból származó funkcionáriusokat beleértve képzetlen személyeket igyekeztek fontosabb pozíciókba juttatni, akik „tekintélyszerzés” érdekében és önvédelemből saját maguk kezdeményezték a magyar kisebbség tagjainak nonkonform megnyilvánulásai elleni adminisztratív intézkedések foganatosítását. Gyakran zavart keltettek az SZLKP KB apparátusának képviselői körében is. Ugyanakkor a magyar értelmiség fiatalabb és műveltebb, a kommunista hatalmi gépezet egyes posztjaira bekerült képviselői, főként a Csemadokban és az Új Szóban gondolkodásukkal és magatartásukkal az ellenzéki kezdeményezésekkel és az ellenzék üldözött tagjaival szolidarizáló légkört alakítottak ki. Válaszra vár a kérdés, hogy a csehszlovák állam részéről a magyar kisebbségi kultúrának juttatott viszonylag magas támogatás és a viszonylag széles iskolahálózat, illetve annak megóvása menynyiben volt köszönhető az akkori Magyar Népköztársaság politikai elitje aktivitásának is. A nemzetiségi kisebbségekkel szembeni toleráns politika alkalmazása a kommunista rezsim számára a normalizáció időszakában elsősorban praktikus szükségszerűségként értelmezte. Ugyanakkor kereste a lehetőséget, hogy miként intézze a nemzetiségi érdekvédelem adott színvonalának visszafogását.

A kisebbségi jogvédelem említett magas szintjét több szomszédos országgal, így Magyarországgal, Lengyelországgal vagy a Szovjetunióval összehasonlítva sikerült a normalizációs rendszer ellenére is – mely a kisebbségi jogok leépítésével kapcsolatos elképzeléseit sohasem merte megvalósítan – megőrizni. A kommunista rezsim a kisebbséget elsősorban a cseh, illetve a szlovák szellemi közegbe igyekezett betagozni, és így a kisebbségi problematikát a nyelvi és kulturális térre leszorítani. Ezért szerette volna a magyar tanítási nyelvű nemzetiségi iskolákban az oktatás nyelvét korlátozni, ami végső soron a kisebbségi nyelvnek a közéletben való használatát is leszűkítené.

A kommunista rezsim nem volt képes a nemzetiségeket, a magyar kisebbséget is beleértve, sajátos, politikai és kulturális, a kisebbségi önrealizálást lehetővé tevő érdekérvényesítésre alkalmas közösségként elfogadni. Ugyanakkor nem volt képes a nemzetiségi problematikát a demokratikus jogelvek szempotjából sem kezelni. Ezért honosodott meg, még az 1989 utáni időszakban is a szlovák közvéleményben – a politikai elitet is beleértve -, a kisebbségeknek nyújtott állítólagos „többletjogok” kifogásolása. Jellemző volt ebből a szempontból a kulturális, politikai, gazdasági, szociális és nemritkán személyi kapcsolatok erejének a lebecsülése, sőt teljes eljelentéktelenítése azokkal az országokkal, ahol saját etnikumuknak meghatározó pozíciója van. A kommunista rezsim fennálásának egyes korszakaiban ezekhez a továbbélő törekvésekhez társult az egyes szomszéd országokból származó „ellenséges nézetek” behatolása miatti aggályok, amelyek negatív hatást gyakoroltak a kétoldalú kapcsolatokra, s kiváltképp kihatottak a nemzetiségek helyzetére.

A kommunista rendszer a nemzetiségeket nem sajátos politikai és társadalmi entitásnak tekintette, amelynek sajátos követelései vannak nemcsak a nemzetiségi iskolügy, hanem a belpolitika, az önigazgatás, a kultúra és a tudományos kutatás területén is. A kisebbségi problematikának a kommunista doktrína kereteibe szorítani akaró igyekezet, valamint a kisebbségi problematika történelmileg örökölt leszűkítése kizárólag a kultúra területére nem tette lehetővé a magyar kisebbség számára, hogy adekvát szerepet töltsön be Szlovákia, illetve Csehszlovákia politikai életében.

Fordította: Kiss József

Lampl Zsuzsanna: A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága

A vallás, vallásosság szociológiai kutatása nem újkeletű, hiszen már az „alapító atyák” (Durkheim, Weber) munkásságában is tetemes helyet foglal el. Tájainkon azonban az 1948-tól 1989-ig terjedő időszakban a vallásszociológiát bekebelezte a tudományos ateizmus, kétes értékű munkák születtek (Kvasnickova 2003), s így a rendszerváltás után mindent újra kellett kezdeni. A kutatók nem igazán tanúsítanak tömeges érdeklődést a téma iránt, ami leginkább annak tudható be, hogy a vallásszociológiának máig nincs intézményes háttere (Kvasnickova 2003)1. Az elmúlt tizenöt év azonban mégsem eredménytelen, mivel néhány nemzetközi összehasonlító kutatásnak2 köszönhetően, amelyekben Szlovákia is részt vett, sikerült feltérképezni a vallásosság több vetületét.

A szlovákiai magyarok vallásosságáról ez már kevésbé mondható el, hiszen az idevágó írások inkább csak vallási statisztikákra, nem pedig felmérésekre támaszkodnak3, így aztán a közélet, a média, de sok tudományosként elkönyvelt vita is két mítoszgyanús kijelentés között vacillál: az egyik, hogy a szlovákiai magyarok erősen vallásosak, vallásosabbak a szlovákoknál, a másik, hogy a szlovákiai magyarok vallási gyökereiket is elvesztették, s mindenféle eszmére és téveszmére egyformán nyitottak.

Ami pedig végképp homályos: a fiatalok vallásossága. S itt nem csupán a magyar, hanem a szlovák fiatalokra is gondolok, mivel a 18 évnél fiatalabbak nem képezték a fenti kutatások tárgyát. Tanulmányommal ezt a homályt szeretném némiképp eloszlatni. A továbbiakban a Mozaik 2001 adatait veszem alapul. Ehhez hadd fűzzek két megjegyzést. 1. A Mozaik 2001 speciálisan a szlovákiai magyar fiatalokról szóló kutatás, de az 1000 dél-szlovákiai 15-29 éves fiatalból álló reprezentatív mintán kívül az összehasonlítás kedvéért 500 ugyanott élő, ugyanolyan korú szlovák fiatalt is megkérdeztünk. Mint írásom címe is mutatja, élni fogok az összehasonlítás lehetőségével. 2. Bár a Mozaik 2001 nagyszabású és eddig egyedi vállalkozás, szükséges elmondani, hogy nem kimondottan a vallásosságról szól. Ez csak résztémaként szerepel benne, így nem ölelheti fel a vallásosság valamennyi dimenzióját, amelyet egy speciális valláskutatás „kötelezően” vizsgál. Ugyanakkor a Mozaik 2001 tényfeltáró erejéhez nem fér kétség.

Mielőtt azonban rátérnék az eredmények ismertetésére, tekintsük át röviden azokat a népszámlálási statisztikákat, amelyek a dél-szlovákiai fiatalok vallásosságának szélesebb kontextusát képezik.

1. Felekezeti hovatartozás a statisztikai adatok tükrében

A két legutóbbi népszámlálás adatait összehasonlítva (1. táblázat) három lényeges változást figyelhetünk meg:

1.  előszöris erőteljesen csökkent – 17%-ról 3%-ra – azoknak az adatközlőknek a részaránya, akik nem válaszoltak a felekezeti hovatartozást tudakoló kérdésre; ennek köszönhetően

2.  84%-ra nőtt a magukat valamely felekezethez sorolók részaránya (ez a növekedés főleg a római katolikusoknál szembetűnő),

3.  ugyanakkor felekezet nélkülinek is többen vallották magukat.

Ezek a változások alapvetően összefüggnek a szociális klíma 1989 utáni fellazulásával (akik korábban különböző okok miatt nem akartak vagy nem mertek színt vallani, 2001-ben már vállalták a felekezeti tagságot). Ám az is bebizonyosodott, hogy a felekezeti tagság növekedése a társadalmi konformitás egyik megnyilvánulási formája (Buncák 2001), amit a legegyszerűbben úgy lehetne kifejezni, hogy divatossá, sőt bizonyos esetekben érdekké vált vallásosnak mutatkozni.

1. táblázat. Szlovákia lakosságának felekezeti szerkezete az 1991-es és 2001-es népszámlálás adatai alapján

Forrás: D. Jurcová a kol. 2004, 41

A 2. táblázat a lakosság 2001-ben deklarált felekezeti hovatartozásáról nyújt még pontosabb képet.

2. táblázat. Szlovákia lakosságának felekezeti szerkezete a 2001-es népszámlálás adatai alapján (kerületek szerint, az adatok százalékban értendők)

Forrás: D. Jurcová a kol. 2004, 41; valamint saját számítások

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 87

Az Eperjesi kerületben a legmagasabb a felekezeti tagság (92,3%), a Pozsonyi kerületben a legalacsonyabb (70,5%). Az országos átlaghoz képest további négy kerületben magasabb (Nagyszombati, Nyitrai, Zsolnai, Kassai kerületek), a Trencséni és a Besztercebányai kerületben pedig alacsonyabb.

Mivel a kutatás a magyarlakta dél-szlovákiai járásokban zajlott, ezután már csak azokra a kerületekre összpontosítok, ahol ezek a járások (is) találhatók. A 3. táblázatból kiderül, hogy legtöbben a Kassa-vidéki (92,1%), a Dunaszerdahelyi (89,3%), a Nagykürtösi (89%) és a Tőketerebesi (88,7%) járás lakosai közül tartoznak valamelyik felekezethez. Ellenkezőleg: a felekezeti tagok részaránya a Rozsnyói (69,8%) és a Rimaszombati (77,2%) járásban a legalacsonyabb.

Amennyiben kerületenként és járásonként hasonlítjuk össze a felekezeti tagságot (3. táblázat), a járásokat két csoportra oszthatjuk. Az első csoportban vannak azok a járások, amelyekben a felekezethez tartozás magasabb a kerületi átlagnál. Idetartozik a Szenei, a Dunaszerdahelyi, az Érsekújvári, a Losonci, a Nagykürtösi, a Kassa-vidéki és a Tőketerebesi járás. A másik csoportba a kerületinél alacsonyabb felekezeti tagsággal rendelkező járások tartoznak, vagyis a Galántai, a Komáromi, a Lévai, a Nyitrai, a Sellyéi, a Rimaszombati és a Rozsnyói járás.

3. táblázat. Felekezeti tagság a magyarlakta kerületekben és járásokban (az adatok százalékban értendők)

Forrás: Statisztikai Hivatal és saját számítások

Felekezeti szerkezet szempontjából országos és kerületi szinten is a római katolikusok vannak a legtöbben, főleg a zsolnai kerület északi járásaiban (90-97%). Amint azt a 4. táblázat szemlélteti, az általunk vizsgált járásokban nagyon eltérő a római katolikusok részaránya, 36% és 83% között mozog. A Rozsnyói, tőketerebesi és a Komáromi járásban vannak a legkevesebben, a nyitrai és az érsekújvári járásban a legtöbben. Az országos átlaghoz képest (68,9%) a 14 magyarlakta járás közül nyolcban magasabb a katolikusok részaránya. A kerületi átlaghoz képest több a katolikus a Szenei, Nyitrai, Érsekújvári, Losonci, Nagykürtösi és a Kassa-vidéki járásban, a többiben kevesebb.

Országos méretben az evangélikusok alkotják a második legnépesebb felekezetet (6,9%). A magyarlakta járások közül főleg a Rozsnyói járásban vannak jelen, de részarányuk a Nagykürtösi, Rimaszombati és Losonci járásban is magasan túlszárnyalja az országos átlagot.

A görögkatolikusok országos szinten a lakosság 4,1%-át alkotják. Az általunk vizsgált járások közül a Tőketerebesiben élnek a legtöbben (az országos átlag hétszerese), valamint a Kassa-vidékiben.

A negyedik legnépesebb felekezet a reformátusoké. Bár országos méretben csupán 2% a részarányuk, a magyarlakta járásokban – öt járás kivételével -túlszárnyalják az országos átlagot. Főleg a Komáromi, Tőketerebesi és Rozsnyói járásban, de a Rimaszombati és Dunaszerdahelyi járásban is csaknem 10%-át alkotják az ottani lakosságnak.

4. táblázat. Felekezeti szerkezet a dél-szlovákiai járásokban 2001-ben (az adatok százalékban értendők)

Forrás: Statisztikai Hivatal

2. A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága a Mozaik 2001 alapján

A vallásosság összetett jelenség, amelyet több koncepcióból kiindulva közelíthetünk meg. A leggyakoribb a vallásosságnak mint multidimenzionális jelenségnek az értelmezése és kutatása. A következő dimenziókról van szó:

1.  ideológiai, azaz a hit dimenziója – az egyes vallásokra jellemző doktrínákkal való azonosulás (pl. hisz Istenben; hiszi, hogy a Biblia Isten szava stb.)

2.  rituális, azaz a vallásgyakorlat dimenziója – az egyes vallásokra jellemző vallási cselekedetek és rítusok praktizálása (pl. misén, istentiszteleten való részvétel, böjtölés, imaélet stb.)

3.  emocionális, azaz a vallási érzések, élmények és tapasztalatok dimenziója

4.  intellektuális, azaz a vallási ismeretek dimenziója (pl. a Biblia, Katekizmus, különböző hittételek stb. ismerete)

5.  következmények dimenziója vagy etikai dimenzió – a vallás következményei az egyénre és a közösségre nézve.

A felsorolt dimenziók közül a Mozaik 2001 az ideológiai és a rituális dimenzió tárgykörén belül tett fel néhány alapkérdést, amelyek a felekezeti hovatartozásra, az ideológiai önbesorolásra (vallásos-e, hisz-e Istenben) és a vallási szertartások látogatására vonatkoztak.

2.1. Felekezeti hovatartozás és felekezeti szerkezet

A vallásosság egyik fontos vetülete a felekezeti hovatartozás vagy deklarált vallásosság. Kutatásunkban a lehetséges változások nyomonkövetése végett a születés utáni felekezeti hovatartozásra (eredeti felekezeti hovatartozás) és a jelenlegi felekezeti hovatartozásra is rákérdeztünk4. Ezeket a változásokat nevezhetjük felekezeti mobilitásnak, s vizsgálhatjuk mind az intergenerációs, mind az intragenerációs formájukat.

Az 1. ábra a népszámlálási statisztikákhoz hasonlóan a felekezeti szerkezetet5 szemlélteti. Itt azonban már nem az összlakosság, hanem az általunk vizsgált célcsoportok összetételéről van szó, mégpedig annak alapján, hogy születésükkor bejegyezték-e őket valamelyik felekezetben vagy nem, s amennyiben igen, melyik felekezet tagjává váltak6.

1. ábra. Születéskor milyen felekezetben jegyezték be?7

Az ábrából érdekes összefüggéseket olvashatunk ki:

a) A magyarok 88%-át keresztelték meg – ami felülmúlja úgy az országos, mint a dél-szlovákiai átlagot. Kétharmadukat római katolikusként, csaknem 18%-ukat reformátusként jegyezték be, 2,2%-uk volt görög katolikus, 1,2%-uk evangélikus. 11%uk felekezet nélküli lett.

A szlovákok 78%-át keresztelték meg születésekor, ami mind az országos, mind pedig a dél-szlovákiai átlagnál kevesebb. 57,8%-uk római katolikus, 8,8%-uk evangélikus, 8,2%-uk református, 3,1%-uk pedig görög katolikus lett. 21%-uk felekezet nélküli volt.

A magyar fiatalok közül születésük után tehát 10%-kal többen váltak valamelyik felekezet tagjává, mint a szlovákok közül. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szlovákok között 10%-kal volt magasabb a felekezet nélküliek részaránya.

b) Az evangélikus szlovákok részaránya felülmúlja az országos és a dél-szlovákiai átlagot, s hatszorosa az evangélikus magyarok részarányának. Ugyanez érvényes a református magyarokra, akik az országos átlaghoz képest csaknem kilencszer, a dél-szlovákiaihoz képest csaknem háromszor, a református szlovákokhoz képest pedig kétszer többen vannak.

Felekezeti hovatartozás szempontjából újfent megmutatkozik az egyes vallások népszámlálási statisztikákból ismert nemzetiségi vonzata: az evangélikusok inkább szlovákok, a reformátusok inkább magyarok. Ugyanakkor a jelenség egyfajta regionális „színezete” is beigazolódik, hiszen a református vallás elsősorban a déli országrészekben van jelen.

Mivel a fiatalok három korcsoportját8 kérdeztük meg, alkalmunk nyílt arra, hogy kronológiai szempontból is megvizsgáljuk a felekezeti hovatartozás kérdését. A legidősebb megkérdezettek (25-29 évesek) 1972 és 1976 között születtek. A középső korcsoport tagjai (20-24 évesek) 1977 és 1981 között, a legfiatalabbak (15-19 évesek) pedig 1982 és 1986 között.

Az eredmények a felekezeti tagság lépcsőzetes csökkenéséről és a felekezeten kívüliek részarányának lépcsőzetes növekedéséről árulkodnak, ami az elvallástalanodás egyik jeleként értelmezhető9 (2. ábra).

2. ábra. Születésekor nem keresztelték meg (korcsoportok szerint)

A legidősebbektől a legfiatalabbakig haladva, vagyis az 1972 és 1986 közötti időszakban növekedett a születésüktől felekezeten kívüliek részaránya. Ez mind a magyarok, mind a szlovákok esetében igaz. Míg a legidősebb magyarok 7%-át nem keresztelték meg, a tíz évvel később születetteknek már csaknem a dupláját. A szlovákok között eleve több volt a felekezeten kívüli, 1972 és 1976 között 17%. Ez az arány tovább nőtt, s tíz évvel később elérte a 26%-ot. A szlovák felekezeten kívüliek csoportja az időszak utolsó harmadában tehát ismét a magyarok duplájára növekedett. Az elvallástalanodásnak ez a formája tehát a magyarokat sem kerülte el, a szlovákokhoz képest azonban ők lassúbb ütemben léptek az elvilágiasodás útjára. Konkrét felekezet szempontjából vizsgálva a magyaroknál a felekezeten kívüliek szaporodása főleg a reformátusok és evangélikusok csökkenéséből adódott. A szlovákoknál az evangélikusok és görög katolikusok fogyásán kívül számottevő volt a római katolikusok térvesztése is.

Most pedig nézzük meg, hogy a születés utáni állapothoz képest életük 15-29 éve során hogyan változott a fiatalok felekezeti hovatartozása, azaz intragenerációs felekezeti mobilitásuk.

Amikor egy csecsemő tagjává válik egy vallási közösségnek, mindez tudtán és akaratán kívül zajlik. Később, amikor már saját maga dönthet, megszilárdíthatja, de meg is gyengítheti a felekezethez tartozásnak ezt az első stációját. A dél-szlovákiai fiatalok esetében az utóbbinak, a felekezettől való elidegenedésnek vagyunk tanúi (3. ábra). Csökkent a felekezeti tagok, s egyidejűleg nőtt a felekezet nélküliek részaránya. Ez a változás ugyan nemzetiségtől független, de a magyaroknál erőteljesebb, mint a szlovákoknál. A magyarok 88%-át keresztelték meg születésekor, ehhez képest ma 75%-uk, azaz 13%-kal kevesebben érzik magukat valamelyik felekezet tagjának. A szlovákoknál a felekezeti tagságnak valamivel enyhébb, nem egészen 10%-os csökkenése tapasztalható. S milyen mértékben gyarapodott a felekezet nélküliek tábora? Születésekor a szlovákok 21%-a volt felekezet nélküli, jelenleg 30%-uk az. A magyarok közül eredetileg nagyjából minden tizedik nem tartozott semmilyen felekezethez, most csaknem minden negyedik érzi magát felekezet nélkülinek.

3. ábra. Jelenleg érzi-e magát valamilyen felekezethez, vallási közösséghez tartozónak?

A konkrét felekezetek szempontjából vizsgálva mind a négy esetben visszaesést tapasztalunk. Minél nagyobb felekezetről van szó, annál nagyobb a lemorzsolódás. Leginkább a római katolikusoknál szembetűnő. A magyarok kétharmadát keresztelték római katolikusnak, de már csak 56%-uk érzi magát annak. A szlovákok 58%-a tartozott eredetileg ehhez a felekezethez, jelenleg 50%-uk.

Minimális csökkenés mutatható ki a magyar evangélikusoknál, valamint a magyar és szlovák görög katolikusoknál. A szlovák evangélikusok és a magyar reformátusok részaránya megközelítőleg 2%-kal csökkent. Egyedül a szlovák reformátusok „szaporodtak”: a válaszadók 8,2%-a születése óta tagja ennek a felekezetnek, jelenleg viszont 8,5%-uk érzi magát reformátusnak.

A felekezetelhagyás tehát egyaránt jellemző a magyarokra és a szlovákokra, de a magyaroknál markánsabban jelentkezik. Mivel azonban a magyarok közül eleve többen voltak megkeresztelve, a későbbi elidegenedés ellenére is még mindig többen (75%) érzik magukhoz közelállónak valamelyik felekezetet, mint a szlovákok (69%), s még mindig kevesebb köztük a felekezet nélküli (24%), mint a szlovákok között (30%).

A szakirodalomban nem újdonság a férfiak kisebb mértékű vallásossága. Kutatásunk eredményei – legalábbis a vizsgált témaköröket illetően – alátámasztják ezt a jelenséget. Miről is van szó? A megkérdezettek eredeti felekezeti hovatartozását

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 93

illetően nem találunk említésre méltó különbséget a férfiak és a nők között. A későbbiek során azonban eltérően alakul a két nem felekezethez való viszonya, ami az aktuális felekezeti hovatartozásban mutatkozik meg: inkább a nők tartanak ki felekezetük mellett, s inkább a férfiak a felekezetelhagyók (4. ábra). Ez mindkét nemzetiségre, s a görög katolikusok kivételével valamennyi felekezetre egyaránt érvényes.

4. ábra. Jelenleg érzi-e magát valamilyen felekezethez tartozónak? (nemek és nemzetiség szerint)

Jelenleg kevesebb férfi érzi magát evangélikusnak, reformátusnak és római katolikusnak, mint ahány nő. Számottevő különbség újfent a legnépesebb felekezet, a római katolikus esetében mutatható ki, aholis a nőkkel összehasonlítva 10%-kal kevesebb férfi érzi magát római katolikusnak. Ugyanakkor a magyar nőkhöz képest a magyar férfiak közül 10%-kal többen, a szlovák nőkhöz képest a szlovák férfiak közül 12%-kal többen érzik magukat felekezet nélkülinek. Csupán a görög katolikusoknál beszélhetünk a magyarok esetében enyhe férfifölényről, a szlovákok esetében pedig a nemek kiegyensúlyozottságáról.

A felekezeti tagság alakulása a születéstől a kutatás időpontjáig a korcsoportok függvényében is fontos összefüggést mutat (5. ábra). Az intergenerációs felekezeti mobilitás kapcsán már említettem (2. ábra), hogy mind a magyarok, mind a szlovákok esetében csökkent a felekezeti tagok, s nőtt a felekezet nélküliek részaránya. Vagyis a korábbi szülőgenerációhoz képest az újabb szülőgeneráció kisebb mértékben kereszteltette meg a gyermekeit. Az intragenerációs felekezeti mobilitásban ez a folyamat még markánsabban jelenik meg. A magyarok mindhárom korcsoportjában lényegesen, 11-14,5%-kal gyarapodott a felekezet nélküliek részaránya: a legidősebbeknél 7,5-ről 20,5%-ra, a középső korcsoportnál 11,5-ről 22,5%-ra, a legfiatalabbaknál pedig 13,5-ről csaknem 28%-ra.

A szlovákoknál hasonló a helyzet. A legidősebb korcsoportban 17%-ról 28%-ra, a középső korcsoportban 19%-ról ugyancsak 28%-ra, a legfiatalabbak között pedig 26%-ról 33%-ra nőtt a felekezet nélküliek részaránya.
A magyar és szlovák fiatalok felekezeti hovatartozásának két lényeges stádiumát, az eredeti felekezeti hovatartozást és az aktuális felekezeti hovatartozást vizsgálva kiderült, hogy a kettő között eltelt idő alatt változások következtek be, csök-Mindez újfent jelzi, hogy a felekezeti hovatartozás mint a vallásosság egyik ismérve a fiatalok körében egyértelműen visszaszorult. Igaz, még mindig a magukat a négy történelmi egyház valamelyikéhez sorolók vannak többségben. De növekedett a magukat felekezet nélkülinek tartók részaránya mind a magyarok, mind a szlovákok, mind a nők, mind a férfiak, s valamennyi korcsoport körében, még ha nem is egyforma mértékben. A vizsgált szempontból nézve tehát elmondható, hogy bár a felekezeti hovatartozás szemszögéből nézve valamennyi kategóriában visszaesés tapasztalható, a magyarok e téren továbbra is vallásosabbak a szlovákoknál, a nők vallásosabbak a férfiaknál, s az idősebb korcsoportok vallásosabbak a fiatalabbaknál. kent a felekezethez tartozók és növekedett a felekezet nélküliek részaránya. De azt még nem tudjuk, hogy ez mit jelent a felekezeti szerkezet szempontjából. Mi lett azokból, akiket születésükkor megkereszteltek? S azok vajon most minek érzik magukat, akik egyik felekezethez sem tartoztak? De feltehetünk egy további kérdést is: eredeti felekezeti hovatartozásukhoz képest kikből tevődik össze a felekezetek jelenlegi tagsága és a jelenleg felekezet nélküliek csoportja.

Az előbbi kérdéskört nevezhetjük felekezeti hűségnek (5. és 6. táblázat), az utóbbit felekezeti regrutációnak.

5. táblázat. Felekezeti hűség I. Minek érzik magukat jelenleg azok a magyar fiatalok, akik születésükkor … voltak? (az adatok százalékban értendők)

A magyar fiatalok esetében a legkisebb változás a születésükkor felekezet nélküliek körében következett be, hiszen 91%-uk jelenleg is felekezet nélküli. A római katolikusok 83%-a, a reformátusok és görög katolikusok 86%-a maradt hű eredeti felekezetéhez. A felekezetek közötti „csere” nem igazán jellemző, látjuk, hogy a római katolikusok 0,5%-a, a görög katolikusok 4,5%-a lett református, s csak néhányan érzik magukat új vallási közösségek tagjának. Az igazi lemorzsolódást tehát nem az okozza, hogy a fiatalok időközben más felekezettel, vallási közösséggel azonosulnak, hanem az, hogy intézményi szempontból levetik magukról a vallás köntösét, s felekezet nélkülivé válnak. Ez legkevésbé az eredetileg görög katolikusoknál mutatkozik meg, akiknek 9%-a lett felekezet nélküli. Különösen érvényes viszont az eredetileg evangélikusokra, akiknek már csak 58%-a érzi magát jelenleg is evangélikusnak, s 42%-uk felekezet nélküli.

6. táblázat. Felekezeti hűség II. Minek érzik magukat jelenleg azok a szlovák fiatalok, akik születésükkor … voltak? (az adatok százalékban értendők)

Összehasonlítva a szlovák és a magyar fiatalokat hasonlóságok és különbségek is felfedezhetők. Az eredetileg római katolikus szlovákok jelenleg a magyarokhoz hasonlóan érzékelik felekezeti identitásukat: 83%-uk római katolikus maradt, néhányan görög katolikusok lettek, mások új vallási közösséghez tartoznak, s 15%-uk felekezet nélküli. Miben nyilvánulnak meg a különbségek? A szlovák reformátusok és evangélikusok sokkal inkább őrzik eredeti felekezeti identitásukat, mint a hasonló vallású magyarok. Továbbá nagyobb a felekezetek közötti csere, s kevesebben válnak felekezet nélkülivé. Ugyanakkor a születésükkor felekezet nélküliek is nagyobb mértékben ragaszkodnak eredeti állapotukhoz. Felekezeti hűség szempontjából nézve tehát úgy tűnik, hogy a többség hű az eredeti felekezetéhez, s ez még inkább érvényes a szlovákokra, mint a magyarokra. Az eredeti felekezetüket elhagyók csoportját nézve viszont a magyarokat egyértelműen a lemorzsolódás, a felekezet nélkülivé válás, a szlovákokat pedig inkább a csere, a más felekezettel való azonosulás jellemzi.

S kikből tevődnek össze a jelenlegi felekezeti csoportok? A magyarok esetében a jelenlegi római katolikusok 99%-a az eredeti római katolikusokból, 1%-uk pedig volt felekezet nélküliekből regrutálódik. A reformátusok 95,5%-a eredetileg is református volt, 2%-uk római katolikus, a többiek görög katolikusok és felekezet nélküliek. A jelenlegi evangélikusok eredetileg is mind evangélikusnak, a jelenlegi görög katolikusok mind görög katolikusnak voltak keresztelve.

A szlovákok esetében a római katolikusok 97%-a eredetileg is római katolikusokból, valamint reformátusokból, görög katolikusokból és felekezet nélküliekből tevődik össze. A reformátusok 97%-a reformátusnak, 7%-a evangélikusnak kereszteltekből áll. A jelenlegi evangélikusokat eredetileg is evangélikusok alkotják. A görög katolikusok 85%-a görög katolikus volt, 15%-ukat eredetileg római katolikusnak keresztelték.

A jelenlegi felekezeti tagság mind a magyarok, mind a szlovákok esetében túlnyomórészt a születéskor kapott, tehát az eredeti felekezeti identitásból táplálkozik, vagyis azoknak a fiataloknak a többsége, akik ma valamelyik felekezettel azonosulnak, eredetileg is ugyanannak a felekezetnek voltak a tagjai. Emellett elenyésző számban megtalálhatók köztük más felekezetek volt tagjai és eredetileg felekezet nélküliek is.

A jelenleg felekezet nélküliek csoportja lényegesen különbözik az előbbiekben ismertetett felekezeti csoportoktól. Ugyanis a jelenleg felekezet nélküli magyarok elsősorban nem a születésükkor felekezet nélküliekből tevődnek össze. A magyar felekezet nélkülieknek csupán 42%-a nem tartozott eredetileg egyetlen vallási közösséghez sem. 44,7%-ukat eredetileg római katolikusnak, 9,3%-ukat reformátusnak, a többieket evangélikusnak és görög katolikusnak keresztelték. A szlovák felekezet nélküliek 66%-a eredetileg is az volt, 29,6%-a római katolikus, a többiek ugyancsak evangélikusok és görög katolikusok. Ez újfent alátámasztja a már jelzett összefüggést, hogy a magyarok kevésbé hűek eredeti felekezetükhöz, mint a szlovákok, s ha lemorzsolódnak, akkor leginkább az jellemző rájuk, hogy felekezet nélkülivé válnak. Míg a szlovák felekezet nélküliek csoportja 34%-ban regrutálódik volt felekezeti tagokból, a magyar felekezet nélküliek 60%-át – vagyis a szlovákoknak csaknem a dupláját – a lemorzsolódott felekezeti tagok alkotják.

2.2. Ideológiai önbesorolás

A témát két szempontból, a vallásosság és a hit szempontjából közelítjük meg. Vallásosnak lenni azt jelenti, hogy aktívan vagy passzívan tagjai vagyunk egy vallási-kulturális rendszernek. Hívőnek lenni pedig azt, hogy a hit tárgyához egyfajta szemé-

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 97

lyes viszonyt alakítunk ki. Aki vallásosnak tartja magát, tarhatja magát egyúttal hívőnek is. De a kettő nem minden esetben fedi egymást.

2.2.1. Vallásosság

A vallásosság vizsgálatánál elsősorban arról van szó, hogy a megkérdezettek vallásosnak vagy nem vallásosnak tartják-e magukat, másodsorban pedig arról, hogy milyen módon vallásosak. Vallásosság szempontjából három nagy csoportról beszélhetünk: a vallásosak, a nem vallásosak és a határozatlanok csoportjáról (akik nem tudják megmondani, hogy vallásosak-e vagy sem). További szempont a felekezeti hovatartozás és az ideológiai önbesorolás viszonya. Hiszen a magát felekezetbe soroló egyén nem okvetlenül kell, hogy vallásosnak (hívőnek) tartsa magát, s a felekezet néküli is lehet vallásos (hívő).

Azonban a vallásosak sem alkotnak homogén csoportot. A Mozaik 2001 alapján két fő csoportot különböztethetünk meg: az egyháziasan vallásosakat, akik az egyház tanítását követik és a maguk módján vallásosakat. Az utóbbi a „szinkretista, személyesen döntő, de csak átmeneti döntéseket hozók tábora, ez a típus a vallásosságát nem tudja/nem akarja intézményesíteni” (Hegedűs 1998). A maguk módján vallásosakat épp az jellemzi a legjobban, hogy nem lehet őket egyértelműen jellemezni, de egy dolog azért biztos: elutasítják az egyházak tanítását.

Mindkét nemzetiségnél, de főleg a magyaroknál a vallásosak10 dominálnak (magyarok 72%, szlovákok 57%). Őket nagyságrendileg a nem vallásosak követik (magyarok 17%, szlovákok 28%), s a határozatlanok vannak a legkevesebben (magyarok 11%, szlovákok 15%). Hasonlítsuk össze ezeket az adatokat az előző fejezetben ismertetett felekezeti hovatartozással: a magyar fiatalok háromnegyede, a szlovák fiatalok 68%-a azonosul jelenleg valamelyik felekezettel, vagyis a vallásos magyarok 3%-kal, a vallásos szlovákok 11%-kal vannak kevesebben. Tehát a felekezeti tagsághoz képest mindkét nemzetiségnél kisebb a magukat vallásosnak tartók csoportja.

A vallásosság szoros összefüggést mutat a felekezeti tagsággal abban az értelemben, hogy a felekezeti tagok vallásosabbak a felekezet nélkülieknél, s fordítva is igaz, hogy a felekezet nélküliekre lényegesen jellemzőbb a vallás elutasítása.

Felekezeti hovatartozás szerint (6. ábra) a magyar görög katolikusok a legvallásosabbak (95%), a szlovák görög katolikusok és a szlovák evangélikusok a legkevésbé vallásosak (65%). Jól látható, hogy mind a négy felekezet esetében a magyarok vallásosabbak, mint a szlovákok. Amennyiben csak a felekezeti tagokat vizsgáljuk, akkor a magyar felekezeti tagok 88%-a, a szlovák felekezeti tagok 78%-a vallásos.De a felekezet nélküliek is említést érdemelnek. Ahogy a felekezethez tartozó nem kell, hogy vallásos legyen, a felekezeten kívüli sem törvényszerűen ateista. Mintánkban a felekezet néküliek többsége ugyan nem vallásos, de vannak köztük vallásosak is: a magyar felekezet nélküliek közül csaknem minden negyedik, a szlovákok közül csaknem minden tizedik annak tartja magát. A határozatlanok részaránya 8 és 21% között mozog, a magyar római katolikusoknál a legalacsonyabb, a szlovák görög katolikusoknál a legmagasabb, s mind a négy felekezet esetében a szlovákoknál jóval magasabb (6. ábra). Összehasonlítva a két nemzetiséget tehát újfent kidomborodik a magyarok nagyobb mértékű vallásossága. Vagyis a magyarok nemcsak felekezeti tagságban múlják felül a szlovákokat, hanem abban is, hogy többen tartják magukat vallásosnak. Ugyanakkor a vallás elutasítása és a határozatlanság jellemzőbb a szlovákokra, mint a magyarokra.

De mit jelent ez a vallásosság? Az egyház tanításának követését vagy inkább a vallás saját szájízhez való igazítását? E kérdések vizsgálatakor érdekes összefüggések tárulnak a szemünk elé (7. ábra).

Előszöris azt látjuk, hogy a vallásosság két típusa – az egyház tanítása szerinti és a maga módján történő vallásosság – közül nemzetiségtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül az utóbbi jellemző.
100 Lampl ZsuzsannaDe a szlovák vallásosaknál – akik valamennyi felekezetben és a felekezet nélküliek között is kevesebben vannak, mint a magyarok -, bár úgyszintén a maga módján vallásosság dominál, több az egyház tanítását követő, mint a magyar vallásosak között (8. ábra). Ha csak a felekezeti tagságot vesszük alapul, akkor még markánsabb az eltérés, ugyanis a magyar felekezeti tagság kétharmada, a szlovák felekezeti tagok fele vallásos a maga módján. Vagyis a magyarokra minden szempontból nézve jellemzőbb a lazább, „civilebb” vallásosság, mint a szlovákokra, akik úgyszintén leginkább a maguk módján vallásosak, de a magyarokhoz képest nagyobb az „egyházias mag”-juk (Rosta 2002, Krivy 2001).

2.3. Hisz-e Istenben?

Az istenhitet egy olyan kérdéssel vizsgáltuk, amelynek hat válasza az Isten létezéséről való szilárd megyőződéstől egészen a hitetlenségig terjedt. Mindegyik válasznak megvan a súlya és az értelme, de az áttekinthetőség kedvéért összevontam őket, s így a megkérdezettek három csoportja kristályosodott ki: szilárd hitűek, ingadozók és nem hívők11 .

A vallásosság elemzésénél láttuk, hogy a magyarok 72%-a, a szlovákok 57%-a vallásosnak tartja magát. Szilárd istenhite azonban sokkal kevesebbnek van. A vallásosság tehát nem okvetlenül jelent istenhitet, legalábbis nem annak meggyőződéses formáját. De hogyan függ össze az istenhit és a vallásosság (10. ábra)?A magyar fiatalok között csaknem minden második ingadozó. Nagyjából minden harmadik szilárdan hisz, minden negyedik pedig nem hisz. A szlovák fiatalok megoszlása egyenletesebb. Bár a hitetlenek és az ingadozók aránya csaknem azonos, a nem hívők vannak többen, s a szilárd hitűek a legkevesebben. A magyarokra tehát inkább az ingadozás és a szilárd hit jellemző, míg a szlovákokra inkább a hitetlenség és az ingadozás. Mindezt leegyszerűsítve úgy foglalhatjuk össze, hogy a magyarok pozitívabban viszonyulnak az istenhithez, mint a szlovákok. Az ingadozó hitűek is nagyrészt vallásosak (magyarok 82%, szlovákok 72%), de ők inkább a maguk módján (magyarok 77%, szlovákok 61%), s csak kevésbé az egyház tanítása szerint. A nem hívők többsége nem is vallásos, de aránylag sok közöttük a maguk módján vallásos (minden ötödik hitetlen magyar és minden tizedik hitetlen szlovák a maga módján vallásosnak tartja magát)12. Az ingadozó hitűek és a nem hívők között egyben sok a határozatlan, aki nem tudja, hogy vallásos-e vagy sem.A szilárd hit együttjár a vallásossággal: a szilárdan hívő magyarok és szlovákok 12% híján mindannyian vallásosnak tartják magukat. A vallásosság formái közül a szilárd hitűekre inkább az egyházias vallásosság jellemző – főleg a szlovákokra (magyarok 54%, szlovákok 62%). De nem elhanyagolható a maguk módján vallásosak részaránya sem (magyarok 44%, szlovákok 37%).

A hit és a vallásosság összekapcsolódása még inkább megnyilvánul az egyháziasan vallásosak és a maguk módján vallásosak csoportjának összetételében. Míg az egyház tanítása szerint vallásos magyarok és szlovákok négyötöde hívő is egyben, a maguk módján vallásosak között már az ingadozó hitűek dominálnak.

2.4. Vallási szertartások látogatása

Ez a kérdés a vallás rituális dimenzióját érinti. A 7. táblázatból kiderül, hogy a fiataloktöbbsége rendszertelenül vagy egyáltalán nem jár templomba. Amennyiben rendszeresnek a heti és havi templombajárást tekintjük, akkor ez a fiatalok egyharmadára jellemző. Ezen belül több szlovák jár hetente templomba, mint ahány magyar. A rendszeres templombajárók mellett nagyjából minden harmadik magyar és minden negyedik szlovák vesz részt évente legalább egyszer vallási szertartáson. A töb-

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 103

biek nem járnak. Összehasonlítva a magyarokat és a szlovákokat, két különbség látható: 1. bár a rendszeres templombajárók részaránya a két nemzetiségen belül azonos, a szlovákok közül többen járnak hetente, mint a magyarok közül, ugyanakkor (2.) a szlovákok között magasabb a templomba soha nem járók részaránya.

7. táblázat. Milyen gyakran jár templomba?

A vallásosság és a hit különböző formái mindkét nemzetiség esetében szoros öszszefüggést mutatnak a templombajárás gyakoriságával (8. táblázat). Leggyakrabban az egyháziasan vallásosak járnak templomba, ezzel szemben a maguk módján vallásosak, határozatlanok és a nem vallásosak körében egyre ritkább a renszeres templombajárás. Ugyanez érvényes a hívők különböző csoportjaira is. Leginkább a szilárd hitűekre jellemző a rendszeres templombajárás, legkevésbé a hitetlenekre.

8. táblázat. A rendszeresen templomba járók aránya az egyes csoportok körében

2.5. A vallásosság típusai

Aki korábban esetleg úgy gondolta, hogy a vallásosság a társadalom egyszerűbb és aránylag könnyedén behatárolható jelenségei közé tartozik, e sorokig eljutva már bizonyára minden illúzióját elvesztette. Hiszen a felekezeti hovatartozás, a vallásosság, a hit és a templomba járás különböző formáiról, gyakoriságáról és e mutatók kombinációiról kaptunk képet, s egyben azt is láttuk, hogy a vizsgált dimenziók ugyan összefüggnek, de ez korántsem jelenti azt, hogy minden esetben egymásból következnek. S e sokszínűségen elgondolkodva az olvasóban talán önkéntelenül felmerül a kérdés: egyáltalán meddig beszélhetünk vallásosságról?

Ez természetesen attól függ, mit értünk vallásosság alatt. Amennyiben a hagyományos, azaz egyházias vallásosságot, amely feltételezi a vizsgált dimenziók logikus egymáshoz illeszkedését13 – pl. akit katolikusnak kereszteltek, az élete végéig katolikus marad, egyháza tanítása szerint vallásos, hisz Istenben és hetente legalább egyszer elmegy misére -, akkor csak a fiatalok egy része tekinthető vallásosnak, s úgy tűnhet, hogy a vallásosság hanyatlóban van. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a hagyományos formán kívül létezhetnek a vallásosságnak egyéb formái is, amelyek épp a vizsgált dimenziók különböző kapcsolódásaiban nyilvánulnak meg, akkor elmondható, hogy a fiatalok többsége vallásos. Vallásosságuk több típusban ölt testet. A szociológiában a vallásosság többféle tipológiája ismert14. Ezek elsősorban a típusalkotás kiindulópontját képező kérdésekben és a típusok megnevezésében különböznek. Az általam elemzett mutatók közül az istenhit és a templomlátogatás bizonyult a legmeghatározóbbnak. Ezekre alapozva a fiatalok vallásosságának három domináns típusa tárul a szemünk elé (9. táblázat).

Az első típus az egyháziasan és hagyományosan vallásosak keveréke, ezért egyháziasan hagyományos típusnak nevezem. Hordozói azok a fiatalok, akik szilárdan hisznek Istenben, rendszeresen járnak templomba, kivétel nélkül vallásosnak tartják magukat, többségük egyháziasan vallásos, de vannak köztük maguk módján vallásosak is. Valamennyien megvannak keresztelve, sjelenleg is felekezeti tagok. Elsősorban római katolikusok és reformátusok. Ebben a típusban nagyon enyhén, de mégis női fölény mutatkozik. A korcsoportok és az iskolai végzettség nem játszanak szerepet. Az egyháziasan hagyományos vallásosság a magyarok és szlovákok 28%át jellemzi. Ezen a típuson belül elkülöníthető még egy „egyházias mag”, amely abban különbözik a többiektől, hogy dominánsan katolikusokból és az egyház tanítása szerint vallásosakból áll, míg amazok inkább maguk módján vallásosak. A magyar fiatalok 13,4%-a, a szlovákok 15%-a tartozik ebbe az „egyházias mag”-ba15.

A második típus nevezhető liberálisan vallásosnak (magyarok 28%, szlovákok 18%). Ők ingadozó hitűek, templomba rendszertelenül járnak, de valamennyien felekezeti tagok és vallásosnak tartják magukat. A maguk módján vallásosak dominálnak közöttük (magyarok 82%, szlovákok 64%), s a szlovákok között az átlaghoz képest dupla a határozatlanok részaránya. Az egyházias vallásosság erre a típusra egyáltalán nem jellemző. A liberálisan vallásosak között mindegyik felekezet képviselteti magát, de az evangélikusok és a reformátusok vannak többségben. Ennek a típusnak a „magát” az ingadozó hitű, templomba rendszertelenül járó maguk módján vallásosak képezik (magyarok 21%, szlovákok 12%), akik között több a nő, mint a férfi (főleg a szlovákoknál). Részarányuk a magyar fiatalok körében korral növekszik (legfiatalabbak 17%, 20-24 évesek 21%, 25-29 évesek 28%)16.

A nem vallásosak alkotják a harmadik típust (magyarok 16%, szlovákok 32%). Nem hisznek Istenben, nem járnak templomba. Többségük felekezet nélküli (magyarok 81%, szlovákok 84%) és nem tartja magát vallásosnak (magyarok 71%, szlovákok 78%). Ennek a típusnak a kétharmadát mindkét nemzetiség esetében férfiak alkotják.

9. táblázat. A fiatalok vallásosságának típusai

Magyarázat:

+ a vizsgált dimenzió jelenléte; – a vizsgált dimenzió hiányzik vagy leggyengébb formájábanvan jelen; ? határozatlanok, ingadozók

A felsorolt típusokba összesen a magyar fiatalok 72%-a, a szlovák fiatalok 78%-a sorolható be. A többiek, azaz nagyjából minden negyedik magyar és szlovák fiatal, a vizsgált dimenziók különböző egyéb kombinációiban megnyilvánuló vallásosság hordozói. Ez a vallásosság mindenképpen a két ellenpólus, tehát az egyházias vallásosság és a nem vallásosság közötti variációkat jelenti.

Befejezés

Összehasonlítva a magyar és a szlovák fiatalok vallásosságát a következőket szögezhetjük le:

1.  A bevezetőben ismertetett felekezeti statisztikák a vallásosságnak csak nagyon tág keretét képezik, amely a gyakorlatban sokféle tartalommal töltődik meg. Csak a felekezetek szintjén maradva azonban elmondható, hogy a vizsgált populáció vagy hű marad az eredeti felekezetéhez, vagy elhagyja azt, és felekezet nélkülivé válik. A felekezetek közötti csere minimális, és inkább csak a szlovákoknál tapasztalható. Az ún. új vallási mozgalmakhoz való átpártolás egyáltalán nem jellemző.

2.  A vizsgált dimenziók alapján a magyarok vallásosabbak a szlovákoknál. A vallás elutasítása és a határozatlanság a szlovákokra jellemzőbb.

3.  Mind a magyarok, mind a szlovákok között kisebbséget képeznek az egyháziasan vallásosak, tehát azok, akiket a köznyelv erősen vallásosnak nevez. Ugyanakkor ez az egyházias mag a szlovákok esetében nagyobb.

4.  A magyarok 28%-a és a szlovákok 22%-a az ismertetett típusoktól különböző, valamiféle átmeneti típus(oka)t alkot, vagyis a fiatalok többségét tekintve nem igaz, hogy egyháziasan vallásosak, de az sem, hogy nem vallásosak. Feltételezhető, hogy leginkább a Lambert által kulturális kereszténységnek nevezett állapot jellemző rájuk, ami bizonytalan hittel és gyenge vallásgyakorlattal jár (Rosta 1998), s ez az egyházaktól mint vallási tekintélytől való tudatos elszakadás következménye. E fiatalok számára a kereszténység nem igazán vallásos, hanem inkább a „vallásosságtól függetlenedő kulturális önértelmezés” (Tomka 1996). Ugyanakkor nem tekinthető teljes mértékben profán kulturális önbesorolásnak sem, hiszen az érintettek vallásosnak tartják magukat.

Felhasznált irodalom

Buncák, Ján 2001. Religiozita na Slovensku: stredoeurópsky rámec. Sociológia, 2001/1, 4771. p.

Földvári Mónika-Rosta Gergely 1998. A modern vallásosság megközelítési lehetőségei. Szociológiai Szemle, 1998/1, 127-137. p.

Gereben Ferenc 1993. Értékrend, identitástudat, olvasás. In A magyar olvasáskultúra határon innen és túl. Budapest, Közép-Európa Intézet, 9-71. p.

Glock, Y. Charles (ed.) 1973. Religion in sociological perspective. Belmont, Wadsworth.

Glock, Y. Charles-Stark, Rodney 1965. Religion and Society in Tension. Chicago, Rand McNally.

Hegedűs Rita é. n. A vallásosság kérdése Magyarországon nemzetközi és magyar kutatások eredményeinek tükrében, http://www.mtapti.hu/mszt/19981/hegedus.htm

106 Lampl Zsuzsanna

Jurcová, Danusa a kol. 2004. Demografická charaktehstika obvodov SR 1996-2003. Bratislava. http://www.infostat.sk/vdc/pdf

Krivy, Vladimír 2001. Hodnotové orintácie a nábozenské prejavy slovenskej verejnosti v 90. rokoch. Sociológia, 2001/1, 7-47. p.

Kvasnicková, Adela 2003. Nábozensky zivot. In Slovensko v devátdesiatych rokoch. Bratislava, 267-309. p.

Tízik, Miroslav 2001. Mutácie nábozenstiev v globalizovanom svete. Sociológia, 2001/1, 118-123. p.

Tomka Miklós é. n. A felekezeti struktúra változása Kelet- és Közép-Európában, http:// www.mtapti.hu/mszt/19961/tomka.htm

Tomka Miklós é. n. Vallásszociológia, http://www.fil.hu/uniworld/vt/szoc/tomka_l.htm

Szabó A.-Bauer B.-Laki L-Nemeskéri I. szerk. 2002. Mozaik 2001. Gyorsjelentés. Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet.

Hulkó Gábor: A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek végzésének joga – elmélet és gyakorlat

A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenység létének három alapvető státusza különböztethető meg: 1. a szabad iparostevékenységhez való jogosultság keletkezéséhez; 2. a szabad iparostevékenység végzéséhez, valamint a vele járó jogokhoz és kötelességekhez; 3. a szabad iparostevékenység mint jogosultság megszűnéséhez kapcsolódnak.

A dolgozat elsősorban a szabad iparostevékenység első aspektusát kívánja vizsgálni, mely egyben talán a legösszetettebb, eddig feldolgozatlan területe e kérdésnek. Maga a szabad ipartevékenység végzéséhez való jogosultság létrejötte jogelméleti szempontból hasonlóan elhanyagolt, mint az egyéb olyan jogi kérdések, melyek épp nem élveznek politikai aktualitást, bár így lehetőség nyílik egy tényszerű jogi érvelésre, melyet különben sokszor elnyom a demagóg (NI. nem szakavatott) politikai érvelés. Ebben a tekintetben megjegyzendő, hogy mint a legtöbb jogi kérdés, sajnos az iparostevékenység végzésének kérdése sincs alaposan feldolgozva. Az, hogy esetleg jogi viták tárgyává váljon, teljesen utópisztikus elképzelésnek tűnik jelen pillanatban. Köszönhető ez többek közt azon koordinálatlan iskolaügyi és egyetemi reformoknak, melyek minimálisra csökkentették, Ml. ellehetetlenítették oly össznemzeti tudományos jogi diskurzus kialakulását, mely minden európai országban természetes és nélkülözhetetlen része a jogi kultúrának és gyakorlatnak.

Általános fogalmak

Társadalmunk elidegeníthetetlen részei a vállalkozások és a vállalkozói gondolkodás. Minden, akár megalapozott, akár megalapozatlan kritika ellenére a vállalkozói szellemiség is központi helyet tölt be a szlovák társadalom és a szlovákiai magyar kisebbség életében. E civilizációs tényt jogi kultúránk is tükrözi, s így a szlovák jogrend egyik központi normarendszerét a vállalkozások szabályozását tartalmazó jogi normák összessége képezi. A vállalkozásokat szabályozó jogi normák egyike az iparostörvény (zákon c. 455/1991 Zb. o zivnostenskom podnikaní [zivnostensky zákon] a továbbiakban csak „törvény”), mely az ún. iparostevékenységeket (zivnosti) szabályozza, s melyek a legtöbb vállalkozás tevékenységi körének alapját képezik. Az iparostörvény hatályát a 2., 3. és 4. §-ban szabályozza, s így az elképzelhető tevékenységek körét két fő csoportba lehet osztani, mégpedig az ipartörvény hatálya alá eső tevékenységekre és az egyéb tevékenységekre. Az iparostörvény szabályozza és meghatározza, mely vállalkozásokhoz milyen engedélyekre van szükség, illetve milyen üzleti tevékenységekhez milyen jogosítványok kellenek. A törvény saját hatályát úgy szabja meg, hogy pozitívan és tételenként felsorolva definiálja azokat a tevékenységeket, melyek hatálya alá esnek és azon tevékenységeket is, melyek nem. így többféle értelmezésre nem nyílik lehetőség. Azon tevékenységek körébe, melyek nem tartoznak az ipartörvény hatálya alá, több alcsoportot sorol, mint például az ún. szabad hivatások1 vagy a különös törvények által szabályozott gazdasági tevékenységek2. Ezen tevékenységek végzését és a kellő jogosítványok megszerzését külön törvények szabályozzák. Az ipartörvény hatálya alá így összesen négy válalkozás köre esik: szabadon gyakorolható bejelentésköteles tevékenységek, kisipari bejelentésköteles tevékenységek, szakképesítéshez kötött bejelentésköteles tevékenységek és a koncessziós tevékenységek:

1.  Szabadon gyakorolható bejelentésköteles tevékenységek (ún. „ohlasovacie zivnosti vol’né”); bejelentésükhöz kizárólag az ún. általános feltételek teljesítése szükséges, melyek a 18. életév betöltése, cselekvőképesség és a büntetlenség3, amennyiben más akadálya (iparostörvény 8. §) nincs az ipar végzésének.

2.  Kisipari bejelentésköteles tevékenységek (ún. „ohlasovacie zivnosti remeselné”), melyek bejelentéséhez és végzéséhez az általános feltételek és ún. különös feltételek4 teljesítése szükséges. Tartalmilag olyan tevékenységekről van szó, mint például az autószerelés, óraművesség, hentes, pék, sörgyártás, kőművesmunkák, vendéglátóipari egységek üzemeltetése és egyéb. A különös feltételek teljesítése a megfelelő iskolai végzettség felmutatásával bizonyítandó. Az iparostörvényhez csatolt 1. függelékben található tételes felsorolásuk.

3.  Szakképesítéshez kötött bejelentésköteles tevékenységek (ún. „ohlasovacie zivnosti viazané”), melyek bejelentéséhez és végzéséhez az általános feltételek mellett különös feltételek teljesítése szükséges, melyek tételes listáját az ipartörvényhez csatolt 2. függelék tartalmazza. Ebbe a csoportba olyan tevékenységek tartoznak mint pl. gázzal és villannyal kapcsolatos munkák végzése, építésügyi munkák, autósiskola, pszichológiai tanácsadás és egyéb. A különös feltételek teljesítése általában a megfelelő iskolai végzettség mellett egyéb feltételek teljesítését is megkívánja, miközben a különös feltételek teljesítése minden esetben egy speciális törvényhez, Ml. speciális törvényben megnevezett illetékes szerv jóváhagyásához, jogosítványához stb. kötött.

4.  Koncesziós tevékenységek (ún. „koncesované zivnosti”), melyek végzéséhez az általános feltételek mellett az iparostörvény által előírt egyéb feltételek teljesítése, néhány esetben iskolai végzettség és egyéb engedélyek felmutatása is szükséges. Az ide tartozó tevékenységeket és azok különös feltételeit a 3. függelék tartalmazza, mely olyan tevékenységeket nevez meg mint pl. fegyverekkel kapcsolatos szolgáltatások, úgy mint adásvétel, javítás; pénzváltói tevékenység; taxiszolgáltatás; temetők üzemeltetése és egyéb. Koncessziós tevékenység végzéséhez való jog igazolására a koncesziós levél (koncesná listina) szolgál, nem pedig iparlevél. A szakképesítéshez kötött és koncessziós tevékenységek közti különbség elsősorban a teljesítendő általános és különös feltételek viszonyában mutatkozik meg, bár megjegyzendő, hogy elméletileg a jogosultság létrejöttének folyamata is eltérő.

A kérdés alaposabb megértéséhez nélkülözhetetlen a közigazgatási aktus fogalmának rövid jellemzése, mely a „közigazgatási tevékenység legjelentősebb formájáéként van jellemezve (Prúcha 1998, 267). A közigazgatás, illetve a köz szükségleteinek ellátása egyfelől állami és önkormányzati szervek rendszere (ún. szervezeti meghatározás), másfelől az ezen szervek által ellátott feladatok összessége (ún. funkcionális meghatározás). Minden közigazgatási szerv rendelkezik egy meghatározással, mely definiálja azon feladatok körét, melyeket kötelezően ellát5, valamint a megfelelő jogi eszközök meghatározásával (jogosítványokkal)6 ezen feladatok ellátásához. Az egyik ilyen eszköz az ún. közigazgatási aktus, melynek a jogtudomány alapvetően két formáját különbözteti meg, mégpedig a fogalom tágabb és szűkebb értelmében. Míg az előbb említett alatt a közigazgatási aktus összes formája értendő, függetlenül annak absztrakt vagy individuális jellegétől, addig az utóbbi fogalom csak az individuális közigazgatási aktust érti a közigazgatási aktus fogalmán. Amennyiben megmaradunk a fogalom tágabb értelménél, úgy közigazgatási aktusként értelmezendő a normatív közigazgatási aktus, mely a közigazgatási jogi normaalkotás végterméke, konkrétan (individuálisan) meg nem határozott címzettel, egyoldalúan kiadva; az individuális jogi aktus, mely a közigazgatási szerv általi jogalkalmazás eredménye, konkrétan meghatározott címzettel, egyoldalúan kiadva; valamint a belső közigazgatási aktus, mely az adott közigazgatási szerv belső hierarchikus berendezkedését hivatott működtetni és fenntartani.

Az iparostörvény szemszögéből különös jelentőséggel bír az individuális jogi aktus, mely egy adott (konkrét) személyjogi helyzetét szabályozza. Ebben az esetben a közigazgatási aktus mint közigazgatási határozat értendő, mely egyoldalú, felülrendelt és individuálisan definiált határozat, mely közigazgatási jogviszonyt konstituál vagy deklarál. A közigazgatási szerv így kötelezettségeket és jogosultságokat határozhat meg természetes vagy jogi személyeknek, ezen személyek beleegyezése nélkül. Ahhoz, hogy kötelező érvényű legyen, a közigazgatási határozatot az arra jogosult szervnek kell kiadnia az előírt procedurális, formai és tartalmi követelmények betartása mellett.

A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek végzéséhez való jog keletkezése – gyakorlati és elméleti aspektusok

A tevékenység végzéséhez való jog kétféleképp értelmezhető: úgy, mint egy objektív és nem konkretizált, Ml. individualizált jogi norma, illetve egy szubjektív jog, jogosultság, mely egy konkrét személyt illet meg. A továbbiakban értelemszerűen a előbb említett tartalommal foglalkozunk.

Az iparostörvény a 9., 10., 45-49. §-ban szabályozza az iparlevelek kiadásának materiális és procedurális feltételeit és folyamatát, miközben – elméleti szempontból – fontos különbséget tenni az iparlevél kiadása és a az ipartevékenység végzéséhez való jog (praktikusan: „iparjogosultság”) keletkezése közt, mely két különböző fogalom. A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek (praktikusan: „szabad tevékenységek”) esetében az iparostevékenység végzési joga mintegy „látens” formában állandóan létezik, amennyiben az adott személy teljesíti az iparvégzés általános feltételeit. Ezen jog aktivizálásához azonban nem elegendő az adott szubjektum döntése, ezen döntését valamilyen formában a társadalom felé is ki kell nyilvánítania. Más szavakkal, amennyiben vállalkozni akar, fel kell hívnia magára a figyelmet, mely egy bejelentéssel történik az illetékes állami szervnél, hivatalnál. A bejelentés attól a pillanattól jogilag teljes -természetesen azzal a feltétellel, hogy a bejelentő teljesíti az összes általános feltételt – amikor az adott hivatal tudomására jut. Materiális bizonyítéka ennek a kiadott iparlevél, az illetékes szerv által. Az iparlevél igazoló jellegű és fontos megemlíteni, hogy kiadása nincs semmilyen hatással az iparostevékenység végzési jogához, mely már a bejelentéskor létrejön7. Az iparlevél kizárólag az illető személy szakmai képességeit igazolja, nem konstitutív jellegű, nem jogi körülmény8. Kijelenthető továbbá, hogy az iparlevelek kiadásának folyamata nem közjogi eljárás és az iparlevél kiadásának ténye nincs hatással az iparjogosultság keletkezésére. Ennyit az elméletről.

Gyakorlatban az iparlevél kiadásának pillanata egybeesik az iparostevékenységhez való jog keletkezésével, s így az iparlevelek kiadásának procedurális oldala kérdéses. Egyesítő vélemény, Ml. törvényi szabályozás nélkül az iparlevelek kiadásának folyamata tisztázatlan volt a múltban is, s most is az. Ez annak a következménye, hogy a gyakorlatban az iparlevél kiadása feltétel az iparvégzés jogának keletkezéséhez, ami egy hibás konstrukció, ám a törvény ezen a ponton nem egyértelmű. Elsősorban arról van szó, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységekvégzéséről szóló jogosítvány bizonylata (NI. iparlevél) közigazgatási határozat-e és közigazgatási eljárásban van-e kiadva. A kérdést a hivatalok és a gyakorlat oly módon oldották meg, hogy az iparleveleket közigazgatási határozat formájában közigazgatási eljárásban adták ki annak ellenére, hogy az iparostörvény szövege sem akkor, sem most ezt a tényt nem támasztotta alá. Ráadásul, mint ahogy már említettük, a jogosultság keletkezésének pillanatát és az iparlevél kiadásának pillanatát is egybeolvasztották, tehát az iparlevél kiadásához kötötték a jogosultság keletkezését. Ezzel szemben a bejelenthető iparostevékenységek jogi konstrukciója olyan, hogy az iparostevékenység végzéséhez való jog ex lege keletkezik, kvalifikált bejelentés alapján, miközben az adott hivatal csupán tudomásul veszi ezt a tényt. Az iparostörvény a 10. §-ának 1. bek.-e expressis verbis meghatározza, hogy: „iparostevékenység végzéséhez való jog […] bejelenthető iparostevékenységek esetében a bejelentés napjával keletkezik”9. így amennyiben a hivatal nem fedez fel semmiféle hiányosságot a bejelentésben, annyiban az iparlevelet egyidejűleg a bejelentéssel, de legkésőbb hét nappal az írásbeli bejelentés kézbesítését követően kiadja, miközben az iparvégzéshez való jog már a bejelentés pillanatától létezik az iparostörvény 10. § 1. bek. a) betűje értelmében. Ha a bejelentés nem teljes, Ml. hibás (47. § 6. bek.), akkor a hivatal felhívja a vállalkozót a bejelentés kiegészítésére, Ml. a hibák kijavítására, miközben erre egy minimum 15 napos időtartamot határoz meg. Ez azt jelenti, hogy legalább ezalatt az időtartam alatt a hibás (hiányos) bejelentés is olyan következményeket vált ki, mint egy hibátlan. Amennyiben a bejelentő az adott időtartamon belül nem hárítja el a hibákat, akkor a törvény 47. §ának 7. bek.-e értelmében a „hivatal megállítja”10 és beszünteti az eljárást, miközben nem világos, milyen eljárásról van szó, ha semmilyen nem lett megindítva. Ha abból a feltételből indulunk ki, hogy az iparleveleket közigazgatási eljárásban adják ki11, akkor ellentétes következtetésekre jutunk. Az iparostörvény 71. §-a értelmében az iparostörvény által szabályozott közigazgatási eljárásokra a közigazgatási eljárásokról szóló törvény12 (továbbiakban csak „KeT”) vonatkozik, amennyiben az iparostörvény nem tartalmaz más szabályozást. Abból kifolyólag, hogy az iparostörény más szabályozást nem tartalmaz, következik, hogy az KeT általános szabályozását kell alkalmazni. A KeT 18. §-a 1. bek.-e értelmében a közigazgatási eljárás az ügyfél kérelmére vagy hivatalból indul meg. Esetünkben értelemszerűen csak az első lehetőség áll fenn a közigazgatási eljárás megindítására, elképzelhetetlen, hogy az adott hivatal „saját magától” valakinek vállalkozói engedélyt adjon ki, anélkül, hogy az illető kérelmezné. Amennyiben tehát az eljárás az ügyfél kérelmére indul meg, annyiban az a kérelem egyértelműen a bejelentés kell hogy legyen, és a bejelentés pillanata egyidejűleg a közigazgatási eljárás megkezdése is. Ebből következik aztán, hogy az iparlevelek közigazgatási határozat formájában vannak kiadva. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha az iparostörvény 10. § 1. bek. a) betű értelmében az iparostevékenység végzéséhez való jog a bejelentés pillanatától fogva már létezik, akkor minek közigazgatási eljárást indítani? Látható, hogy a feljebb említett kiinduló feltétel esetén lehetetlenné válik az iparostörvény 10. § 1. bek. a) betű-jének alkalmazása. Másfelől, ha abból a feltételből indulunk ki, hogy az iparlevelek nem közigazgatási eljárásban vannak kiadva, és tartjuk magunkat a törvény 10. §-ához, akkor a 47. § alkalmazása válik értelmetlenné (NI. lehetetlenné), mivel ha az iparlevél nem közigazgatási eljárásban van kiadva, akkor nincs eljárás megindítva, amit be lehetne szüntetni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hivatalok tudatosan (vagy kevésbé tudatosan) figyelmen kívül hagynak egy paragrafust, miközben a 10. § 1. bek. a) betű hátrányára döntöttek a 47. § 7. bek. előnyére, hogy így azt gond nélkül tudják alkalmazni. így az iparlevelek közigazgatási eljárásban vannak kiadva, és az iparlevél kiadásának pillanatával keletkezik a iparostevékenység végzéséhez való jogosultság is. A hivatalok erre a döntésre a következő megfontolások alapján juthattak:

– Amennyiben az iparjogosultság a bejelentés napjával keletkezne, reálisan elképzelhetők olyan körülmények, mikor a vállalkozó (bejelentő) a bejelentés után13 üzleteket köt, szerződéseket ír alá, azért mert jóhiszeműen abban a meggyőződésben van, hogy rendelkezik iparjogosultsággal. Közben a hivatal hiányosságokat fedez fel a bejelentésben, s a vállalkozó a hiányzó adatokat utólag fogja pótolni, miközben megeshet, hogy nem tesz eleget a 47. § 6. bek.-ében foglalt kötelességének és a bejelentés nem lesz teljes. Iparjogosultság tehát nem keletkezik, ám erre csak utólag derül fény, miután a bejelentő már kötött, Ml. köthetett üzleteket, mint vállalkozó. Az ilyen esetben megoldatlan volna az ilyen kötelezettségek jogi státusza és könnyen elképzelhető, hogy harmadik személyek látnák kárát a bejelentő hanyagságának. Ha azonban a hivatalok azt az eljárást követik, hogy az iparjogosultág az iparlevél kiadásával együtt keletkezik, az ilyen esetek elkerülhetők.

– Ha elfogadjuk az elképzelést, hogy az iparlevél kiadásának folyamata nem közigazgatási eljárás, és az iparjogosultság ettől függetlenül keletkezik, akkor a 47. § 7. bek.-e értelmében megkülönböztethetünk minimális1’1 feltételeket, melyek nélkül a bejelentett tevékenység végzéséhez való jog nem jön létre, valamint egyéb15 feltételeket, melyek teljesítése nélkül a vállalkozáshoz való jog feltételesen létrejön. Egyértelmű, hogy minőségbeli különbség van az olyan bejelentés közt, mely nem tartalmazza pl. a vállalkozó címét, vagy az olyan mely nem tartalmazza a tevékenységi kör megjelölését. Gyakorlatban azonban, az iparlevelek kiadása szempontjából, ez a megkülönböztetés érdektelen, minekután az adott hivatal semmilyen körülmények közt nem adja ki az iparlevelet, míg a bejelentés hiányos, függetlenül attól mi hiányzik.

A feljebb kifejtett érvelés karöltve azzal a ténnyel, hogy iparostevékenység végzése iparlevél nélkül is elképzelhető (mint jogalap nélküli vállalkozás16), vezették a hivatalokat arra a döntésre, hogy az iparleveleket közigazgatási határozatként adják ki közigazgatási eljárásban, s az iparostevékenység végzéséhez való jog csak ezen közigazgatási határozat alapján keletkezzen. így tehát az iparjogosultság keletkezése ahhoz a pillanathoz van kötve, mikor az adott vállalkozó az iparlevél tényleges birtokosává válik17, miközben a hivatal az iparlevelet – kvalifikált bejelentés esetén – helyben, egy időben a bejelentéssel, kiadja. A gyakorlat szempontjából tehát érvényes a megállapítás, hogy az iparlevél kiadásának folyamata közigazgatási eljárás és iparjogosultság nem jöhet létre az iparlevél kiadása nélkül.

Az iparlevelek kiadásának egyszerűsített algoritmusa tehát a következő: A bejelentéssel közigazgatási eljárás indul, ha a bejelentés teljesít minden feltételt a hivatal általában helyben és azonnal kiadja az iparlevelet, ám legkésőbb hét napon belül. Az iparlevél közigazgatási határozat formájában kerül kiadásra. Ha a bejelentés nem teljesíti a törvény által előírt feltételeket (pl. az iparvégzésnek valamilyen törvényileg megszabott akadálya van), akkor a hivatal közigazgatási határozatban dönt arról, hogy az iparjogosultság nem jött létre. Amennyiben a bejelentés hiányos, a hivatal felszólítja a vállalkozót a bejelentés kiegészítésére, különben a közigazgatási eljárást megállítja és megszünteti.

A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek negatív definíciójából adódó nehézségek

A jogi előírások jellegzetes felépítése olyan, hogy az alap- és szükséges fogalmak tisztázása után tartalmazzák csak a konkrét viselkedési normákat. Egy jogi előírás effektivitása és az, hogy feladatát ellássa, így sokban függ az említett definíciók minőségétől. Maguk a definíciók konstrukciója általában pozitív (tehát, hogy mi az adott jelenség), melyek sokszor negatív (tehát, hogy mi nem az adott jelenség) meghatározással vannak kiegészítve. Negatív definíciók önmagukban nem állnak helyt, melynek több gyakorlati és elméleti oka is van, általában csak mint kiegészítők használatosak a pozitív definíciók mellett. Érdekes jelenség ezért, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységeket a törvény csak negatívan definiálja, anélkül, hogy kategorizálná őket. így nem létezik semmiféle jogi norma, mely meghatározná a szabadon gyakorolható tevékenységek egyes csoportjait úgy, mint az a többi iparostevékenység esetében történik, s melyek konkrét kategóriákra vannak felosztva. Továbbá a törvény nem hatalmazza fel a hivatalokat sem arra, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységeket felosszák, ami különben nélkülözhetetlen munkájuk rendes végzéséhez. Gyakorlati célokra ezért a hivatalok ún. OKEC-kategorizációt használnak, mely ugyan meglehetősen alapos felosztását jelenti a gazdasági tevékenységeknek, ám nem jogi norma, tehát felettébb kérdéses használhatósága. Mindamellett megelőzi az olyan eseteket, mint ahogy az egy-két helyen megtörtént Szlovákiában, hogy élelmes vállalkozók egy bejelentésben be akarták jelenteni az összes létező szabadon gyakorolható tevékenységet, rámutatva arra a tényre, hogy mivel nincs jogi normába foglalt kategorizáció, semmi sem kötelezi a bejelentőt arra, hogy a hivatal által megszabott kategóriákhoz tartsa magát, és nyugodt szívvel bejelenthet olyan tevékenységi kört, mint pl. „az összes szabadon gyakorolható bejelentésköteles tevékenység”. A hivatal természetesen az ilyen irányú kérelmet elutasította, tegyük hozzá szerencsére, ám jogalap nélkül.

Más, a gyakorlat szempontjából, fogas kérdés merült fel a szociális és munkaügyi előírások módosításai során. A jelenlegi jogállás szerint munkanélküli segélyre az jogosult, aki aktívan munkát keres18, ám objektív körülményeknek „hála” nem talál. Ez a körülmény egy olyan igazolással bizonyítandó, melyet az adott munkaadó állít ki, hogy a munkanélkülit nem tudja alkalmazni. A hivatalok ezt az igazolást minden két hétben bekérik a munkanélküliektől, így aztán érthető, hogy nagy a „kereslet” az igazolások iránt. Erre reagálva egyes vállalkozók szabadon bejelenthető tevékenység címszó alatt „igazolások kiadása munkanélkülieknek” tevékenységet szerettek volna bejelenteni. A vállalkozás töltete abból állt volna, hogy térítés ellenében a munkanélkülieknek igazolásokat adtak volna ki. A hivatalok ezen bejelentéseket – nagyon helyesen – elutasították a törvény 3. §-ának 3. bek.-e értelmében, mely kimondja, hogy „nem tekinthető ipartevékenységnek az olyan tevékenység, mely ugyan teljesíti a törvény által előírt feltételeket, ám nincs összhangban a jó erkölccsel”.

Az érme másik oldala azonban az a nyitott kérdés, hogy tényleg így van-e, és ha igen, milyen kritériumok alapján ítélte meg az adott hivatal úgy, hogy az „igazolások kiadása munkanélkülieknek” tevékenység a jó erkölcs ellen vét. Jogi kategóriákban különösen nehéz egyértelműen behatárolni az erkölcsöt, mely- „hála” a fogyasztói társadalomnak – az utóbbi pár évtizedben ugyancsak ingatag fogalommá vált. A vállalkozó, aki pénzért akart igazolásokat kiadni nem akarta kényszeríteni a munkanélkülieket, hogy kizárólag csakis tőle kérjenek igazolást, csak egy lehetőséget biztosított, melyet senki sem lett volna köteles kihasználni. Ráadásul in fraudem legis19 cselekedetről sem lehet szó, mivel a vállalkozó pontosan a törvény intenciója alapján akart eljárni, hisz olyan iparostevékenységet szeretett volna bejelenteni, mely se nem kötött, se nem koncessziós tevékenység.

Következő törvényhozási -jogelméleti – kérdés a „vendéglátóipari tevékenység” tartalmi meghatározása, mely a törvényben úgy van definiálva, mint ételek és italok készítése közvetlen fogyasztásra a fogyasztó által. A jogosultság részét képezi továbbá félkész termékek, valamint kiegészítő termékek árusítása. Tulajdonképpen a „vendéglátóipari egység üzemeltetése” kisipari bejelentésköteles tevékenység tartalmi meghatározásáról van szó (1. függelék 114. csoport 32. tétel). A pozitív definíciót kiegészíti egy negatív is a törvény 38.§ 2. és 3. bek.-e, mely a vendéglátóipari tevékenység köréből kizárja a következő termékek közvetlen fogyasztásra való eladását:

–   alkoholmentes italok és iparilag előállított tejtermékek, koktélok, sör, bor és égetett szesz,

–   fagylaltok, amennyiben a készítésükhöz iparilag előállított sűrített és fagyaszott krémek használatosak,

–    hő segítségével gyorsan előállított hústermékek a szokásos körettel, valamint a húsnélküli ételek

–   ételek, italok és félkész termékek az elszállásolt vendégeknek olyan szálláshelyeken, melynek kapacitása nem haladja meg a 10 főt,

–    házilag előállított bor és az ehhez kapcsolódó jellegzetes ételek árulása, amennyiben ez a tevékenység nincs tovább üzemeltetve mint 4 hónap egy évben.

Ha a felsorolást nézzük, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: foglalkozik-e valaki Szlovákiában vendéglátóipari egység üzemeltetésével. Csak futólagos szemlélődéssel is legalább két nagy elégtelenségét fedezhetjük fel a definíciónak:

1.  A törvény szövege szerint vendéglátóipari tevékenység az ételek közvetlen fogyasztásra való készítése (38. § 1. bek. első mondat), de nem vendéglátóipari tevékenység a hő segítségével gyorsan előállított hústermékek a szokásos körettel közvetlen fogyasztásra (38. § 2. bek. c) betű. A contrarío vendéglátóipari tevékenység tehát az olyan ételek készítése, melyek előállítása non-„hő” (hideg?) és non-„gyors” (lassú?) módon történik? És ha igen akkor az mit jelent? Milyen (jogi, technológiai vagy egyéb) norma alapján lehet eldönteni, melyek azok az ételek, amelyek nem-hő és nem-gyorsan vannak elkészítve? Vagy ha az előbb leírt argumentáció hibás, akkor hogy kell jól interpretálni a paragrafus tartalmát?

2.   „Nem vendéglátóipari tevékenység az iparostörvény értelmében” meghatározást tartalmazza a törvény 38. §-ának 2. bek.-e így elértük azt, hogy a fent felsorolt tevékenységek nem vendéglátóipari tevékenységek a törvény értelmében – felmerül a kérdés: más törvény értelmében azok? Valószínűleg nem, tehát ezeket a tevékenységeket a szabadon bejelenthető tevékenységek közé kell sorolni, ugyanis jellegüket tekintve iparostevékenységek, ám nem tartoznak a kisipari bejelentésköteles, szakképesítéshez kötött, Ml. a koncessziós tevékenységek körébe. S ez újabb kérdéseket nyit meg: ha valaki pl. egy éttermet üzemeltet, melyben csak olyan szolgáltatásokat nyújt, melyek a fenti felsorolásban szerepelnek, miért vonatkoznak rá enyhébb feltételek, mint a többi vállalkozóra; ugyanazon vagy más higiéniai előírások vonatkoznak az ilyen éttermekre, mint a többi étteremre? Ha igen miért; ki felel, miért épp ő és milyen jogi alapon pl. az étel minőségéért20; mi gátolná meg az adott vállalkozót, hogy három iparlevéllel rendelkezzen különböző négyhónapos időszakokra, s így az egész évben szabadon bejelenthető tevékenységet folytasson, miközben ugyanolyan szolgáltatásokat nyújt, mint egyéb vállalkozók, akik a hasonló, Ml. ugyanolyan tevékenységet kisipari bejelentésköteles tevékenységként végzik.

A fenti érvelés elsősorban arra hivatott rámutatni, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek esetében egyértelműen felvetődik egy pozitív definíció létének követelménye. Hasonlóan, mint a kisipari bejelentésköteles tevékenységek, Ml. szakképesítéshez kötött bejelentésköteles tevékenységek esetében tételes felsorolás az adott definíció, semmi sem egyértelműbb, mint egy hasonló tételes felsorolás megalkotása a szabadon bejelenthető tevékenységek esetében. Ezzel a modellel találkozhatunk pl. a cseh jogrendben, mely a 140/2000 számú kormányrendelettel meghatározza a szabadon bejelenthető tevékenységek listáját és tartalmi töltetét21. A kormányrendelet a szabadon bejelenthető tevékenységeket összesen 124 kategóriára osztja, azzal, hogy az utolsó kategóriát szabadon hagyja azoknak a tevékenységeknek, melyek jellegüket tekintve ugyan szabadon bejelenthetők, ám a kormányrendelet nem említi őket. így a hivataloknak lehetőségük van a kormányrendeletbe bele nem foglalt tevékenységet is bejegyezni, mint szabadon gyakorolhatót. így a hivatalnak és a leendő vállalkozónak egyszerű a dolga: a bejelenteni kívánt tevékenységet egyszerűen csak az adott csoportba kell besorolni. Annak ellenére, hogy ezt a modell egyes csehországi szakemberek bírálják, működőképesebb és nagyobb jogbiztonságot nyújt, mint szlovákiai társa.

Befejezés

A jog mint normatív rendszer értelme egy bizonyos rend létrehozása és fenntartása a társadalomban. A jog effektivitását így elsősorban két tényező határozza meg: a jogi normák minősége és a jog kikényszeríthetősége, miközben az utóbbi nem kizárólag a bíróságok és egyéb jogokat biztosító szervek munkájától függ, hanem egy társadalmi meggyőződéstől, mely a jog betartását irányozza elő.

Érezhető, hogy az olyasfajta társadalmi kényszer, mely a jog betartására kötelez, ugyancsak elégtelen. így a törvénykerülés és a jog elégtelenségeinek kihasználása a demokrácia elsődleges megnyilvánulási formájává vált az utóbbi időben, s a jog betartása a társadalmi értékrend aljára csúszott. Ennek egyenes következménye a társadalom civilizált(abb) rétegeiben, egy olyan elvárás, mely szerint a jogi normák minőségének növekedése társadalmi szükségszerűség. Az az egyenlőség, mely a jog efektivitását jellemzte, s mely a jogi normák minőségének és kikényszeríthetőségének arányában nyilvánult meg, az utóbbi évtizedekben elbillent, egyre nagyobb követelményeket támasztva a jogalkotókkal szemben, melyekre így egyre nagyobb súly nehezedik a törvények minőségét illetően.

Felhasznált irodalom

Fiala, Josef a kol. 1993. Zivnostenské právo. Brno, MU – Doplnék.

Harvánek, J. a kol. 1993. Právníteoríe. Brno, MU – Doplnék.

Hulkó, Gábor 2004. Má cesky zivnostník méné volnosti nez slovensky? Právní rádce,

2004/12, 24. p. Korec, S. – Prázdnovsky, A. 2002. Zivnostensky zákon – maly slovnik podnikatela, zivnostní-

ka. Bratislava, Nova Práca.

Prúcha, Petr 1998. Základnípojmy a instituty správního práva. Brno, Masarykova univerzita. Simkovic, M. 1992. Zivnostensky zákon s komentámm. Bratislava, Management interna-

tional, a. s.

Lanstyák István: A kódváltásról – nyelvtani szempontból

A III. Grammá Nyelvészeti Napokon elhangzott előadásomban1 a kódváltás nyelvtani alaptípusait mutattam be. A tipizálás alapjául az a szempont szolgált, hogy a különböző nyelvekből származó szekvenciák miképpen épülnek be ugyanabba a diskurzusba. Élőnyelvi példáimat a Grammá Nyelvi Irodában készülő, a szlovákiai magyar beszélt nyelvi korpusz alapjául szolgáló élőnyelvi adatbázisból vettem. A hangfelvételeket a Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének hallgatói készítették és jegyezték le. Ez a dolgozat az előadás erősen rövidített változata.

Alapfogalmak

Kódvált(ogat)ásnak a kétnyelvű kommunikáció olyan válfajait nevezzük, melyekben a beszélők egyetlen diskurzuson belül két (vagy több) különböző nyelvet, Ml. két (vagy több) különböző nyelvhez tartozó elemeket használnak, mégpedig anélkül hogy az eltérő nyelvekhez tartozó szekvenciák tartalmilag megfelelnének egymásnak.2 Ha a kódváltás egy megnyilatkozásnál kisebb nyelvi egységet (egy vagy több szószerkezetet, szószerkezettagot, nem mondatrész értékű szót vagy kötött morfémát) érint, ún. bázistartó kódváltásró\ beszélünk. Ha a kódváltás egy megnyilatkozásnyi vagy annál nagyobb nyelvi egységet érint (egyszerű mondatot, összetett mondat egy vagy több tagmondatát, egy egész összetett mondatot vagy több önálló mondatot), ún. bázisváltásró\ van szó; ha a diskurzusban sorozatosan találunk bázisváltásokat, ún. bázisváltogatásról lehet beszélni. Azokban az esetekben, amikor a kódváltott szekvencia kívül áll a fenti értelemben vett megnyilatkozáson, mondaton kívüli kódváltásról beszél a szakirodalom.

Az előbbi bekezdésben szereplő kifejezésekben, a bázisváltásban, a bázisváltogatásban, Ml. a bázistartó kódváltásban szereplő bázis szó az érintett megnyilatkozás bázisnyelvére utal. Bázisnyelvnek azt a nyelvet nevezzük, amely a legalább egy megnyilatkozásnyi két- vagy többnyelvű diskurzusrészletben nyelvtanilag és/vagy mennyiségileg domináns. Nyelvtani dominancián azt a tényt értjük, hogy a bázisnyelv meghatározza a legalább megnyilatkozás nagyságú szekvencia egészének vagy jelentős részének nyelvtani viszonyait. Ez a legegyértelműbben abban mutatkozik meg érzékelhető módon, hogy a másik nyelvből, az ún. vendégnyel\fc>ő\ származó betétek – ha szükséges – bázisnyelvi toldalékokat kapnak, de más jelei is lehetnek a bázisnyelv nyelvtani dominanciájának, pl. abban az esetben, ha a két nyelv szórendi szabályai az érintett diskurzusrészletben más-más szórendet követelnek meg, a bázisnyelv nyelvtani dominanciájára utalhat, ha a mondat szórendje a bázisnyelv szórendi szabályait követi. Mennyiségi dominancián azt kell érteni, hogy az egyik nyelvből, a bázisnyelvből származó szekvenciák az érintett megnyilatkozásban és/vagy – összetett mondat esetében – a mondat egészében és/vagy egy még nagyobb diskurzusrészletben nagyobb számban fordulnak elő, mint a másik nyelvből, a vendégnyelvből származó szekvenciák.

* Előadásként elhangzott a Grammá Nyelvi Iroda által szervezett III. Grammá Nyelvészeti Napokon, Párkányban, 2004. november 26-án.

Bázistartó kódváltás

Bázistartó kódváltás, amint föntebb láttuk, a kódváltásnak egy-egy megnyilatkozáson belül elemezhető típusa. Megnevezése arra utal, hogy az ilyen típusú kódváltáshoz sorolt megnyilatkozásokat úgy elemezzük, mint amelyekben megkülönböztethető egymástól a nyelvtanilag és/vagy mennyiségileg domináns bázisnyelv és a vendégnyelv; a kétnyelvű megnyilatkozás felépítésében a bázisnyelv a vendégnyelvnél fontosabb szerepet játszik, ilyen értelemben pedig a két nyelv az adott megnyilatkozás szintjén nem egyenrangú (részletesebben lásd Lanstyák, megjelenés alatt). A bázistartó kódváltás a bázisváltással áll szemben mint annak ellentétpárja.

A vendégnyelvi betétek többféleképpen épülhetnek be a megnyilatkozás egészébe (erre lásd Lanstyák 2004; 2005); ennek alapján különböztetjük meg a bázistartó kódváltás egyes típusait.

B típusú bázistartó kódváltás

A bázistartó kódváltásnak eddig legtöbbet tárgyalt típusában, amelyet régebbi közleményeimben – azóta kiderült, helytelenül – mintegy „a” bázistartó kódváltásként tartottam számon (lásd pl. Lanstyák 2000, 4-5; 2002, 93-94), a vendégnyelvi betétek bázisnyelvi toldalékok segítségével épülnek be a megnyilatkozás egészébe. A vendégnyelvi betétek rendszerint (mondat szintjén vagy mondatrészek szintjén álló) elszigetelt szavak vagy szószerkezetek (vö. Scotton 1993, 4; Auer 1988, 200; Lanstyák 2000, 3-7).

Mivel az egyik nyelvnek a dominanciája ebben az esetben szerkezeti (s a legtöbb esetben egyszersmind mennyiségi is), úgy tekintjük, hogy a megnyilatkozás mint egész bázisnyelvű, és ebbe a bázisnyelvű megnyilatkozásba épülnek be bázisnyelvi morfémák segítségével a vendégnyelvi betétek.

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 123

Nézzünk meg erre a típusra két példát!3

1. „Há bizony azt szígyellem, hogy én krížovká-kot fejtek és olyan szavakot nekem jutnak eszembe, ami igazán szomszídasszonynak se, Ö hogy nem” (Brunczvik 2004, 8)

Há bizony azt szígyellem, hogy én ke-reszt rejt vény-eket fejtek és olyan szavakot nekem jutnak eszembe, ami igazán szom-szídasszonynak se, ö hogy nem.

2. „Fejtem a krížovky-t! Képzeld el, én Új Szó °nem szeretek olvasni Új Szót, mer °nem tudom mi +//. no az az nem +//. De minden héten kedden elmegyek Ö novinový stánok-ba a +…” (Brunczvik 2004, 5)

Fejtem a keresztrejtvényeket! Képzeld el, én Új Szó °nem szeretek olvasni Új Szót, mer °nem tudom mi +//. no az az nem +//. De minden héten kedden elmegyek Ö újságosbódéba a +….

Az 1. sz. és a 2. sz. szemelvényben ugyanannak a tárgyi funkcióban használt vendégszónak (alapalakjában „krízovka”Y kétféle beillesztését láthatjuk. Mindkét részlet ugyanattól a szlovák anyanyelvű asszonytól származik, aki a múlt század ötvenes éveiben magyarlakta területen kapott állást, és ott spontán módon elsajátította a magyar nyelvet, amelyet folyékonyán beszél, de hibákkal. Az 1. sz. példa a B típusú bázistartó kódváltás prototipikus esetét képviseli: a vendégnyelvi szó alapalakjához illeszkednek a bázisnyelvi toldalékok. A 2. sz. példa egyfajta átmenetet képvisel a V típusú kódváltás felé, benne ugyanis a többes számra utaló szlovák morféma („-/’) aktív, ugyanakkor a vendégnyelvi betét a bázisnyelvi ,,-t” tárgyrag segítségével illeszkedik be a bázisnyelvi mondatba, annak tárgyaként. A 2. sz. szemelvény egy további mondatában még egy másik vendégnyelvi betétet is találunk, a „novinovy stánok” szószerkezetet, amely a mondat határozójaként bázisnyelvi illativusi ,,-ba/-be” ragot kap.

V típusú bázistartó kódváltás

A bázistartó kódváltás másik típusában a vendégnyelvi betétek vendégnyelvi toldalékok segítségével épülnek be a megnyilatkozás egészébe. A vendégnyelvi betétek rendszerint itt is elszigetelt szavak (szószerkezettagok vagy önálló mondatrészek) vagy pedig szószerkezetek. Mivel az egyik nyelvnek – esetünkben a magyarnak – a dominanciája ebben az esetben alapvetően mennyiségi, úgy tekintjük, hogy a megnyilatkozás mint egész kétnyelvű, és ebbe a kétnyelvű megnyilatkozásba épülnek be vendégnyelvi – esetünkben szlovák nyelvi – morfémák segítségével a vendégnyelvi betétek.

Nézzünk meg erre a típusra is két példát!

3. „Hát ö lényegibe szerettem ezeket is meg azokat is, de f» leg ilyen technikai ÖÖ (.) /-predmety- / [emelt hangon, nevetve] érdök«tek mondjuk mint a matika vót vagy ilyen számolás, ezek, f«teg ezek érdeketek” (Bognár Márta 2004, 3).

„Hát ö lényegibe szerettem ezeket is meg azokat is, de f«teg ilyen technikai ÖÖ (.) /-tantárgyak-/ [emelt hangon, nevetve] ér-dök«tek mondjuk mint a matika vót vagy ilyen számolás, ezek, f«teg ezek érdeketek” (Bog-nár Márta 2004, 3).

124 Lanstyák István

4. „Mindenki dógozott regélte estig, estét* l éjelig ÖÖ s obrovskym nasadením dógoztunk mindnyájan, mer akartuk (..), vagyis alapitottuk a kapitalizmust” (Bognár Zsuzsa 2004, 7).

Mindenki dógozott regélte estig, estét* l éjelig ÖÖ óriási er* bedobással dógoztunk mindnyájan, mer akartuk (..), vagyis alapitot-tuk a kapitalizmust.

A 3. sz. példában világos, hogy a „predmety” vendégnyelvi betét többes számra utaló morfémája aktív, hiszen ezzel mint a mondat alanyával számban egyezik a bázisnyelvű állítmány („érdökűtek”).5 A 4. sz. példában a vendégnyelvi betét elöljárós szerkezet („s obrovskym nasadením”), amely a mondat határozójaként szabályosan kapcsolódik a „dógoztunk” bázisnyelvű állítmányhoz. A vendégnyelvi „s” elöljáró az instrumentálisban álló főnévvel, a „nasadením” szóval együtt alkot módhatározót; a főnévvel számban és esetben egyezik az „obrovskym” jelző (standard formája: „obrovskym”).

Z típusú bázistartó kódváltás

A vendégnyelvi betét zéró morfémák segítségével is beépülhet a megnyilatkozás egészébe. Ha a vendégnyelvi betét toldalékolható szó, vagyis tartalmazhatna toldalékot, a legtöbb esetben nem lehet eldönteni (és nincs is értelme), hogy B vagy V típusú bázistartó kódváltásról van-e szó; erre látunk példát alább az 5. sz. szemelvényben. A Z típusú kódváltáshoz tartozik az eleve toldalékolhatalan szavak vendégnyelvű használata is. Ezek nemcsak mondatrészi szerepet is betöltő fogalomszók (pl. határozószók) lehetnek, hanem formaszók is (pl. kötőszók, partikulák), amint ezt látjuk a 6. sz. szemelvényben.

5.  „Há a többi, például i>tovníctvo (..), há ottan számolunk egy kicsit, teória is van, Ö abból van cvi-enie meg prednáška is, oda já-rok, mer az nehéz tantárgy, éss há mit tanu-lunk ottan, há számítani” (Hoboth 2004, 3).

6.  „Hát a enyém férje(m) voln az (.) Ö katona (.) ésss (..) telefonon ecer egy baráúvm azt mondta (.) adjal neki olyan (.) §odkaz no és telefonáltam neki és (.) úgy sikerült že (..) jó; jól beszéltunk iss (.) ugy; úgy () keztunk (.) gyakraban () beszélni (.) spolu telefon közt is fél éf <=év> után () találkoztunk” (Kapczyová 2004, 13.).

Há a többi, például könyvvitel (..), há ottan számolunk egy kicsit, teória is van, Ö abból van gyakorlat meg e/« adás is, oda járok, mer az nehéz tantárgy, éss há mit tanulunk ottan, há számítani.

Hát a enyém férje(m) voln az (.) Ö katona (.) ésss (..) telefonon ecer egy baráúvm azt mondta (.) adjal neki olyan (.) sűzenef no és telefonáltam neki és (.) úgy sikerült hogy (..) jó; jól beszéltunk iss (.) ugy; úgy () keztunk (.) gyakraban () beszélni (.) együtt telefon közt is fél éf <=év> után () találkoztunk.

Az 5. sz. szemelvényben található mondat a terepmunkás néhány megszólalással korábbi „És milyen vizsgáid lesznek?” kérdésére adott válasz, ezért az első vendégnyelvi betét, az „úctovníctvo” főnév is alanyként értelmezhető, akárcsak a másik kettő, a „cvicenie” és a „prednáska”, s mint ilyen mindegyik zéró morfémával illeszkedik be a megnyilatkozás egészébe. A 6. sz. szemelvény egy cseh nővel készült beszélgetésből való, aki mintegy 15 évvel ezelőtt egy kelet-szlovákiai magyar faluba ment férjhez, ahol megtanult szlovákul és egy bizonyos szinten magyarul is. A vendégnyelvi „spolu” határozószó a bázisnyelvű „keztunk [beszélni]” állítmánnyal hatá-

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 125

rozós szerkezetet alkot. Ezenkívül találunk még ebben a szemelvényben egy vendégnyelvi kötőszót is („ze”).

H típusú bázistartó kódváltás

Előfordul, hogy a vendégnyelvi betét nem tartalmaz sem bázisnyelvű, sem vendégnyelvű toldalékot, holott arra az adott szószerkezet nyelvtani integrálódásához szükség volna. Ennek olykor nyelvi okai vannak- a toldalék használata valami miatt „kényelmetlen”, más esetekben a toldalékhiány nyelvi gazdaságossági okokból bekövetkezett ellipszis lehet, de előfordul az is, hogy a toldalék hiánya nyelvi interferenciajelenség, a másik nyelv hatásával magyarázható. Ezenkívül a toldalék elmaradhat a beszélő bázisnyelvi kompetenciájának súlyos hiányossága miatt is. Igaz, a beszélő ilyenkor használhatna vendégnyelvi morfémákat, ám előfordul, hogy a nyelvvesztő beszélő kialakított egy olyan egyéni nyelvváltozatot, amelyben a toldalékok kitétele a magyar szavakhoz nem kötelező, s hasonlóképpen nem kötelező a kitétele a vendégnyelvi betétekhez sem. (Más esetekben esetleg az is elképzelhető, hogy a beszélő egyszerűen valamilyen oknál fogva kerüli a V típusú kódváltást, pl. azért, mert úgy gondolja, hogy magyarul „kell” beszélnie, s az aktív vendégnyelvű toldalékokkal ellátott vendégnyelvi betétek használatát nem tekinti magyar beszédnek.)

Nézzünk meg egy olyan példát, amelyben a toldalékok elmaradása a fenti okok valamelyikére mehet vissza!

7. „Iskola +//. NO inkább ilyen sulidisz-           Iskola +//. NO inkább ilyen suli-

kó, még a izébe a vót Dom detí a mlá-        diszkó, még a izébe a vót Gyermek-

deže vagy mi a franc az mos <=most>         és Ifjúsági Ház vagy mi a franc az

CV’, vagy nem tudom, annyi neve vót        mos <=most> CV- , vagy nem tu-

neki, de °még akkor asszem Pioniersky        dom, annyi neve vót neki, de °még

dom vagy hogyan hívták” (Mikócziová        akkor asszem Pionírház vagy hogyan

2004, 5).                                                          hívták.6

Ebben a szemelvényben az adatközlő, aki lemezlovasként is működik, a terepmunkásnak arra a kérdésére válaszol, hogy hol szerveztek eddig diszkókat. A „Dom detí a mládeze” szerkezet után egyértelműen hiányzik az inessivusi ,,-ba/-be” (írott nyelvi formájában „-ban/-ben”) rag; ezt onnan tudjuk, hogy az előtte használt bázisnyelvi „izébe” határozó tartalmazza ezt a toldalékot, a kettő között pedig nyilvánvalóan mellérendelő viszony van.7 Az inessivusi toldalék hiánya mégsem feltűnő, mert a beszélő menet közben módosít a szerkezeten.8 A „Dom detí a mládeze-ba” forma eléggé nehézkes, alternatívája, a „Dom-ba detí a mládeze” még problematikusabb. A toldalékhiány tehát itt véleményem szerint elsősorban a toldalékkapcsolás „kényelmetlenségével” magyarázható. Kevésbé okolható meg ezzel a tényezővel a ,,-nak/nek” dativusi rag hiánya a „Pioniersky dom” vendégnyelvi betét után ugyanebben a szemelvényben; itt esetleg interferenciajelenségről lehet szó, a szlovákban ugyanis a szerkezet alanyesetben áll, vö. szl. „vtedy sa to volalo Pioniersky dom” (ez esetben nem H, hanem Z típusú bázistartó kódváltásról kell beszélni).

Bázisváltás és bázisváltogatás

A bázisváltás fő jellemzője, hogy a kódváltás a bázisnyelv megváltozását vonja maga után az adott diskurzusrészleten belül. A sorozatos bázisváltásokat a diskurzusnak egy nagyobb egysége felől szemlélve bázisváltogatásnak nevezzük. A prototipikus bázisváltogatás során mindkét beszélő9 mindkét nyelvet felváltva használja.

A következő interjúrészletben több példát találunk a bázisváltásra, összességében pedig ez a diskurzusrészlet – akárcsak az egész interjú -jó példa a bázisváltogatásra. A terepmunkás a saját testvérével beszélget; mindketten kettős nyelvi identitásúak: apjuk szlovák, anyjuk magyar anyanyelvű és nemzetiségű; szlovák tannyelvű alap- és középiskolát látogattak, a terepmunkás hungarisztika-szlovák szakos volt a Comenius Egyetemen.

8. „T: Oszt te tudsz arró, hogy kevered

a nyelvet?

A: Igen.

T: Oszt+/.

A: Nerobí mi to žiadne ve^é problémy!

(.) Druhý to rozumie (.) oné (.) ke”to

rozumie druhý, tak(.) pre»o.

T: Oszt kivel szoktad keverni a nyelvet?

A: Hmmm avval+//. ugyan akivel+//.

aki aki más is keveri a nyelvet. [nevet]

Ha beszénék egy magyarral logikus,

hogy nem hajigálnám bele a szlovák

szavakat! (.) Tak by som tak by som

hovoril • isto ma’ arsky (igaz-e).

T: Oszt tudná beszéni tiszta magyarú? A: Persze, hogy tudnák beszéni tiszta magyarú+/.

T: /-Oszt hogy ha-/+…

A: /-Tak by som si to-/ viac uvedomil,

nie?! Teraz abszolútne, ke^rozumie aj

ten druhý, tak’O. (.) • ito prehadzujem

skade-tade to mu je jedno aj druhému

aj (.) mne.

T: Oszt van még valaki olyan, rajtam

kívül, akivel így beszélsz?

A: Nincs.

T: Ilyen össze-vissza? (..) Nincs?

A: Nincs. [nevet]

T: Akkor inkább vagy vagy Ö szlovákú

beszélsz valakivel jobban, vagy pedig

inkább magyarú, nem?

A: NO. (..) Nekem mindegy, ha nem tud

magyarú nebudem tam hádza” (..)

ma’srské slová (.) ani so Slovákom,

ani s Ma’arom slovenské. (..) Ale tebe

je to jedno, tak aj mne je to jedno (..)

aj kazete je to jedno [nevetnek] tá

zožere všetko. (.)

T: Ost mé, szerinted mé beszélünk mink ilyen.(..)

T: Oszt te tudsz arró, hogy kevered a nyelvet? A: Igen. T: Oszt+/.

A: Nem okoz ez nekem semmilyen nagyobb problémát! (.) A másik érti (.) izé (.) ha érti a másik, akkor (.) miért. T: Oszt kivel szoktad keverni a nyelvet?

A: Hmmm avval… ugyan akivel+//. aki aki más is keveri a nyelvet. [nevet] Ha beszénék egy magyarral logikus, hogy nem hajigálnám bele a szlovák szavakat! (.) Akkor akkor tisztán beszélnék magyarul (igaz-e). T: Oszt tudná beszéni tiszta magyarú?

A: Persze, hogy tudnák beszéni tiszta magyarú+/. T: /-Oszt hogy ha-/+… A: /-Akkor jobban tudatosulna-/ bennem, nem?! Most abszolút, ha érti a másik is, ak-kor mit (.) Hogy innen oda dobálom-e az neki mindegy a másiknak is meg(.) nekem is. T: Oszt van még valaki olyan, rajtam kívül, akivel így beszélsz? A: Nincs.

T: Ilyen össze-vissza? (..) Nincs? A: Nincs. [nevet]

T: Akkor inkább vagy vagy Ö szlovákú beszélsz valakivel jobban, vagy pedig inkább magyarú, nem? A: NO. (..) Nekem mindegy, ha nem tud magyarú nem fogok oda dobálni (..) magyar szavakat se (.) szlovák emberrel, se magyar emberrel szlovák szavakat. (..) De neked mindegy, így nekem is mindegy (..) a kazettának is mindegy [nevetnek] az mindent befal. (.)

T: Ost mé, szerinted mé beszélünk mink ilyen.(..)

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 127

A: NO tak zvyk. (..)

T: Mi mindig így beszéltünk? [nevet] (..)

A: Nem annyira, de +… A to je už taký hlúpy zvyk no, (.) mne to je jedno, (.) mne to nevadí. (..)

T: Nekem se. (.) Én nem is tudom elképzelni, hogy másképp beszélnék veled. (..)” (Husáriková 2003, 142143).

A: NO hát szokás. (..)

T: Mi mindig így beszéltünk? [nevet]

(..)

A: Nem annyira, de +… És ez már

olyan buta szokás no, (.) nekem mindegy,, (.) engem nem zavar. (..)

T: Nekem se.10 (.) Én nem is tudom elképzelni, hogy másképp beszélnék veled. (..)

Látjuk, hogy a váltások ebben a részletben megnyilatkozáshatáron következnek be. Amint erről a kódváltástípusról köztudott, a kettős nyelvi identitású beszélők esetében ilyenkor nincs minden egyes váltásnak specifikus oka, hanem maga a kódváltogató beszédmód vezethető vissza arra a tényre, hogy a beszélők két nyelvvel azonosulnak, s egyik mellett sem akarják kizárólagosan elkötelezni magukat.

Mondaton kívüli kódváltás

A mondaton kívüli váltás jellemzően azoknak az elemeknek egy részét érinti, melyeket leíró nyelvtanaink mondatszóknak neveznek (lásd pl. Keszler 2000, 292-297). A mondaton kívüli kódváltás esetei közé sorolhatjuk még más hasonló elemek más nyelvű megjelenését is, olyanokét, amelyeket gyakran használunk állandósult szókapcsolatként, megmerevedett kifejezésként.

9. „T: Nahá úgy a jó. [nevetve] A: Óh Bože!(..) Milyen rossz azír há öcséjeim meg bátyám is olyan víkonyak én meg egyed* • én vagyok olyan hogy vízt* • is hízok. Azok esznek regget* • estélig annyit (.) és semmi. (.) Osztán meg panasz +…” (Soósová 2004, 25. p.).

T: Nahá úgy a jó. [nevetve] A: Óh Istenem!(..) Milyen rossz azír há öcséjeim meg bátyám is olyan víkonyak én meg egyed* • én vagyok olyan hogy vízt«« is hízok. Azok esznek regget** estélig annyit (.) és semmi. (.) Osztán meg panasz +…

10.  „T: Hogyhogy lefogyott ?

A: Strašne búchal, izé (.) v °posilke” (Hushegyi 2004, 3. p.).

11.   „Mer ha nekem (.) négy evig a középiskolába, (.) olyan angol tanáraim lettek vóna, hogy nem mindik (.) más. (.) Striedali sa jak na páse. Niekedy za pol roka iny witer A v kuse s ním (.) dokola to isté, od za-iatku prebera”, (.) érted. Tak (.) most jobban tudnák, (.) sokkal jobban tudnák. (…)” (Husáriková 2003, 130. p.).

T: Hogyhogy lefogyott ? A: Keményen erősített, izé terembe.

Mer ha nekem (.) négy evig a középiskolába, (.) olyan angol tanáraim lettek vóna, hogy nem mindik (.) más. (.) Egymást váltották mint futószalagon. Néha fél év múlva más tanár. S egyfolytába vele (.) újra ugyanazt, elejét’ l átvenni, (.) érted. Akkor (.) most jobban tudnák, (.) sokkal jobban tudnák. (…)

128 Lanstyák István

A 9. sz. példában az érzelemkifejező „Boze”, a 10. sz. példában a töltelékszóként11 használt „izé” interakciós mondatszó, a 11. sz. példában a többé-kevésbé deszemantizálódott, töltelékszószerű „érted” képviseli a mondaton kívüli kódváltás három jellegzetes esetét. A mondaton kívüli váltás esetei közé tartozik a 8. sz. szemelvényben található „igaz-e” is, amely a palóc nyelvjárások jellegzetes kérdő mondatszava.

Összegzés

Dolgozatomban a kódváltás nyelvtani alaptípusait mutattam be szociolingvisztikai interjúkból vett példákon. Azt a kérdést, hogy mitől függ, hogy egy beszélő vagy egy közösség egy bizonyos helyzetben a kódváltásnak melyik típusát, típusait alkalmazza, föl sem vetettem: egyrészt a terjedelmi korlátok miatt, másrészt azért, mert e kérdés megválaszolásához nem is rendelkezünk még elegendő ismerettel.12

Zárásképpen egy dolgot szeretnék kiemelni. Amint láttuk, a kiválasztott példák többsége grammatikailag jól formált mondatokból állt, a bennük található „devianciák” jelentős része az egynyelvűek beszélt nyelvében sem ismeretlen. Természetesen vannak az adatbázisban nehezebben elemezhető szekvenciák is, nem is kis számban, de ilyenek előfordulnak az egynyelvű beszélők nyelvi megnyilvánulásaiban is. Jelentősebb eltérések az egy- és a kétnyelvű beszélők között csak ez utóbbiak sajátos csoportja esetében vannak, a tökéletlen nyelvelsajátítás, Ml. a nyelvvesztés állapotában lévő beszélők esetében.

Felhasznált irodalom

Auer, Péter 1988. A conversation analytic approach to code-switching and transfer. In Monica Heller (ed.): Codeswitching. Anthropological and Sociolinguistic Perspectives, Berlin, Mouton de Gruyter, 187-213. p.

Bognár Márta 2004. Kontaktusjelenségek. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Bognár Zsuzsanna 2004. Kódváltás kétnyelvű beszélőknél. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Brunczvik Erika 2004. Szemináriumi dolgozat lexikológiából. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Hoboth Katalin 2004. Kódváltás. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Husáriková, Marianna 2003. Identitástudat és nyelvhasználat. (Szocio- és pszicholingvisztikai vizsgálatok egy kétnyelvű családban). Szakdolgozat. Pozsony, FF UK.

Hushegyi Anikó 2004. Kódváltás. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Kapczyová, Ildikó 2004. Nyelvkiépülés. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Keszler Borbála szerk. 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kiss Jenő 1982. Fejezetek a mihályi nyelvjárás mondattanából. MNyTK. 164. sz. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Lanstyák, István 2000. K otázke striedania kódov (mad’arského a slovenského jazyka) v komunite Mad’arov na Slovensku. Slovo a slovesnost, 61. évf., 1. sz., 1-17. p.

Lanstyák István 2002. A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői, lm Lanstyák IstvánSzabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Kiadó, 84-108. p.

Lanstyák István 2004. A kódváltás nyelvtani típusai a szlovákdomináns kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában. Kézirat.

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 129

Lanstyák István 2005. Striedanie kódov v kontexte asymetrického bilingvizmu. In Dolník, Juraj (zost.) Jazyk a komunikácia v súvislostiach. (Zborník príspevkov z medzinámdnej vedeckej konferencie konanej 24. a 25. júna 2004 na Filozofickej fakulté Univerzity Komenského v Bratislave.). Bratislava, Univerzita Komenského, 141-154. p.

Lanstyák István. A kódváltás nyelvtani aspektusának főbb kérdései a szlovákiai magyar beszélőközösségben. In Lanstyák István-Vancóné Kremmer Ildikó (szerk.): Nyelvészetről – változatosan. Segédkönyv egyetemisták és a nyelvészet iránt érdeklődők számára. Dunaszerdahely, Grammá Nyelvi Iroda. (Megjelenés alatt.)

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1996. Kódváltás és nemzeti azonosságtudat. In Gadányi Károly-Bokor József-Guttmann Miklós (szerk.): Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szombathely, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, 163-174. p.

Mikócziová, Katarfna 2004. A nyelvleépültség termékei – kontaktusjelenségek – a mindennapi nyelv „pongyolaságai”. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Müllerová, Olga – Hoffmannová, Jana 1994. Kapitoly o dialogu. Praha, Pansofia.

Scotton, Carol Myers 1993. Social Motivations For Codeswitching. Evidence from Africa. Oxford, Clarendon Press.

Soósová, Kristfna 2004. Kétnyelvűség más szemmel, avagy egy szlovákiai szlovák anyanyelvű beszélő magyar nyelvhasználatának vizsgálata. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Varagya Szilvia: Magyar Hírmondó – Az első magyar nyelvű időszaki lap

A nyugat-európai időszakilap-kiadás a 17. században indult. Az első periodikumok 1609-ben jelentek meg: Strasbourgban a Relation, Wolfenbüttelben az Aviso és a Relation oder Zeitung (Serafínová 1999, 12). Őket követte Angliában 1622-ben a Weekly News1 (Sefcák – Vojtek 1994, 7-8), majd 1631-ben a franciaországi La Gazette2 (Serafínová 1994, 10, 108).

Bécsben az első újságok kiadását ugyan 1615-re teszik.3 Az első hetilap, a Wienerisches Diarium4 megszületése azonban még egészen 1703-ig váratott magára (Prakke – B. Lerg 1970, 404-413), holott Londonban már 1702-ben megjelent az első napilap, a Daily Courant is5 (Sefcák – Vojtek 1994, 19).

Az első magyarországi periodikumok csupán 100 évvel később, a 18. században jöttek létre. Pozsony a magyar sajtótörténet ezen időszakában jelentős szerepet töltött be. Ha eltekintünk a Rákóczi-féle, latin nyelvű Mercuríus Hungaricustól6 és Nottenstein ugyancsak latin nyelvű budai Offnerischer Merkúrjától7, Pozsony tekinthető a magyarországi időszaki lapok szülővárosának: 1721-ben Bél Mátyás szerkesztésében itt adták ki a Nova Posoniensa latin nyelvű hírlapot, 1764-ben Windisch Károly Gottlieb német PreBburger Zeitungját, 1780-ban követte őket Rát Mátyás szerkesztésében a Magyar Hírmondó, majd három évvel később a cseh nyelvű, ma elsősorban Prespurské novinyként emlegetett Presspúrské novini.

Ezen tanulmány az első magyar nyelvű időszaki lapot, a Magyar Hírmondói ismerteti.

1. A magyarországi időszaki sajtó megszületése

A Habsburg uralkodóház egyetlen, központilag kiadott periodikuma, a Wienerisches Diarium a Monarchián belül hírmonopóliummal rendelkezett, s így a többi lap számára egyetlen hivatalos hírforrásként szolgált. Az ilyen centralizált hírközlés által próbálta az udvar meghatározni a birodalomban kiadott újságok híreinek tartalmát (Prakke – B. Lerg 1970, 404-413). A magyar időszaki lapok megszületését tehát a magyar polgárság hiánya mellett a Habsburgok sajtópolitikája is hátráltatta.

* A tanulmány az 1999/2000-es tanévben a Comenius Egyetem Zsurnalisztika Tanszékén készült szlovák nyelvű évfolyamdolgozat rövidített és átdolgozott változata.

1705-ben azután végre napvilágott látott a legrégibb magyarországi lap, a Lőcsén, Bártfán, majd Kassán nyomtatott, rendszertelenül kiadott Mercurius Hungaricus, az első periodikum8 pedig az 1721 és 1722 között megjelenő Nova Posoniensia volt.

A nemzeti nyelv iránti fokozott érdeklődésnek, a kulturális hagyományok ápolása, a felvilágosodás eszméi, valamint a nyelvművelés minél szélesebb körű térhódításának igénye folytán előtérbe került a nemzeti nyelven való publikálás, így az újságírásnál is fokozatosan háttérbe szorult az addig domináns latin. E folyamatnak később ugyancsak katalizátora lett Mária Terézia 1777-ben kelt Ratio Educationisa, mely (a felsőbb szintű oktatási intézményekbe) heti kétszer megtartandó kötelező tantárgyként bevezette az újságolvasást.

Magyarországon elsősorban német nyelvű lapok jelentek meg9, a 18. század végén azután megszületett a magyar nyelvű újságírás is. Az első lapoknak mindenekelőtt referáló jellegük volt, azaz szerkesztőik szinte kizárólag a hírközlést tartották az újságírás lényegének, irodalmi témákat először csupán mellékletekként jelentettek meg, s csak később transzformálódtak az ilyen mellékletek irodalmi folyóiratokká (Ember-Heckenast 1989, 1164-1165).

2. Az első magyar periodikum

Az első magyar nyelvű időszaki lap, a Magyar Hírmondó 1780. január l-jén született meg Pozsonyban. Kiadását a korábban Landerer nyomdájában tevékenykedő Patzkó Ferenc Ágoston 1779. november 19-én kérvényezte Mária Teréziától. Patzkó a jóváhagyott engedéllyel egyúttal tízéves privilégiumot is kapott ilyen periodikum kiadására Magyarországon – azon feltétellel, hogy cenzúrázásáért a Helytartótanács felel majd.10

A Magyar Hírmondó oktáv formátumban, a 18. század időszaki lapjaihoz hasonlóan heti két alkalommal jelent meg: szerdán és szombaton.11 Tartalmában megfelelt a korabeli újságelvárásoknak, sőt túl is mutatott rajtuk. Első szerkesztője, a magyar időszaki sajtó atyjának tartott Rát Mátyás, a lap oldalain aktuális eseményekről számolt be olvasói népes táborának, nyugati elődei, az ún. referáló lapok mintáját azonban nem követte: elvetette az egyhangú hírközlő stílust. Rát kommentált, a külügyi híreknél például egy-egy szóban forgó földrajzi hely esetében olvasóinak geográfiai vagy gazdaságpolitikai adatokkal nyújtott többletinformációt. Stílusa, az eltérő műfaji attribútumok, valamint egyhasábos tördelése a hírlapnak folyóiratjelleget kölcsönzött. Tájékoztatott a bel- és külügyi újdonságokról, nagy figyelmet szentelt a tudomány vívmányai megismertetésének, a kulturális hagyományok felkutatásának és megőrzésének, valamint a nyelvápolásnak.

Az evangélikus lelkész Rát azonban 1782 végén lemondott a lapszerkesztésről, és eredeti hivatásához híven szülővárosában, Győrben tevékenykedett tovább. A Magyar Hírmondótól ezáltal nem csupán első szerkesztője vált meg. Rát Mátyás ugyanis a lap írása és szekesztése mellett a propagáló és terjesztési feladatokat is ellátta12, miáltal személye teljesen meghatározta a lap arculatát és siker(esség)ét. Életművével – újságírói tevékenységének rövid volta ellenére – megalapozta a magyar időszaki sajtó színvonalas továbbfejlődését.

Rát a nyelvész és költő Révai Miklóst szerette volna kijelölni utódjául. A lapkiadó viszont nem tudott vele megegyezni a honorárium ügyében, így inkább az anyagilag előnyösebbnek tűnő megoldást választotta: Mátyus Péter került a lap élére (Kókay 1970, 178). Mátyus szerkesztése idején a lap színvonala leromlott, tartalmilag elsekélyesedett, érdektelenné vált, amit az előfizetők megcsappant száma is tükrözött. A lapkiadó, miután megtapasztalta elhamarkodott döntése következményeit, 1783. deceberében mégiscsak Révait bízta meg a lap szerkesztésével.

Révai Miklós igényes szerkesztői munkássága újra színvonalas, s ezáltal nagyobb példányszámú lapot eredményezett. 1783. decemberében nyilvánosságra hozta újságírói programját, mely szerint több vonatkozásban is a ráti hagyományokra kíván építeni – s nem utolsó sorban újra meg akarja növelni a tudósítók időközben megcsappant számát. Ráttal ellentétben azonban egy-egy eseményt nem csak kommentált, hanem cikkeit tanulságokkal egészítette ki. Szorgalmazta a gazdasági fellendülést, bíráló megjegyzéseivel harcolt a maradi gondolkozás és a babonák ellen. Felvállalta tehát a hálátlan szerepet, és olvasóit a felvilágosodás szellemében moralizáló, népies-szatirikus stílussal próbálta „nevelni”.

Alig félévnyi tevékenykedés után Révainak meg kellett válnia a lapszerkesztéstől: holott a 18. században Kelet- és Közép-Europa-szerte nem számított újdonságnak, ha egy katolikus pap újságírással foglalkozott, Révai Miklós tevékenységét a katolikus elöljárók nem nézték jó szemmel, és felszólították, térjen vissza a rendhez. Révai így – II. Józseftől sem kapva támogatást – megvált az újságtól. (KókayBuzinkay-Murányi 1985, 30). Később így ír: „Az én üldözőim mind nagy és hatalmas urak voltak, főképpen a hanyatlani indult magyarságért való buzgalmamon ütköztek meg, és ezt akarták volna bennem elfojtani. A papság örege is mintegy szent hivatalt csinált belőle, engem azért nyomorgatni, mert a gyáva nem tudta megegyeztetni azt a két dolgot, hogy bár szerzetes az ember, írhat mégis áhítatoskodó dolgokon kívül egyebet is, amikkel jobb ízlést önthessen nemzetébe. Kivált azért háborodtak fel, hogy én újságot is kezdettem írni” (Süld <http://iki.elte.hu/hirmondo/>).

A szerkesztőséget ezután néhány hónapra Barczafalvi Szabó Dávid vette át, majd kétéves kihagyás után 1786-ban tért vissza a laphoz.

Szacsvay Sándor, akit a magyar történelem első politikai publicistájaként tartunk számon, 1784. júliusában került a lap élére. Jozefinista nézeteket vallott, a felvilágosult abszolutizmus híve volt. Az újságírók szerepét abban látta, hogy szolgáljanak a mindenkori uralkodónak, valamint annak kormányának. II. József kultuszának erősítése mellett fontosnak tartotta, hogy a Magyar Hírmondó oldalain az alkalmi költészet is jelentős publikálási lehetőséget kapjon.13 Szacsvay Sándor újságírása a Magyar Hírmondó oldalain különböző, gyakran ellentétes irányokat mutat. Politikai publicisztikájában a szatirikus írásokkal is próbálkozott14, emellett azonban folyamatosan tájékoztatott a hírközlés elvárásainak megfelelően aktuális politikai, gazdasági és kulturális eseményekről is.

Nézeteltérései a kiadó Patzkó Ferenc Ágostonnal 1786-ban a laptól való megválásához vezettek. Újságírói munkásságát azonban nem adta fel: Bécsben még az évben megalapította saját lapját, a második magyar nyelvű hírlapot, a Magyar Kurírt.15

Miután a visszatérő Barczafalvi Szacsvaytól egy jozefinista szellemű lapot vett át, a Magyar Hírmondó a nemesi-nemzeti ellenállás szócsöve lett (Buzinkay). Szintúgy a szóalkotás híve volt, ráadásul újonnan alkotott szavairól kikérte olvasóinak véleményét is – felismerve ezáltal a közvélemény fontosságát. Azonban Barczafalvi sem maradt sokáig a lap élén: néhány hónappal későbbi végérvényes távozását állítólag éppen nem túlságosan közkedvelt neologizmusainak köszönhette.

Az olyan történelmi jelentőségű személyek után, mint amilyen Rát Mátyás, Révai Miklós és Szacsvay Sándor volt, a Magyar Hírmondó élén kevésbé ismert szerkesztők sora következett, akik tevékenységükkel nem tudtak hozzájárulni a lap színvonalasságának és sikerességének megtartásához: Tállyai Dániel (1787 első felében állt a lap élén), Ungi Pál (Tállyait követte, 1787 végéig maradt a lapnál), valamint a Magyar Hírmondó utolsó szerkesztője, Szabó Márton idejében – ellenzékisége ellenére – a lap fokozatosan tematikailag elsekélyesedett, érdektelenné vált, egyre kisebb mértékben felelt meg az olvasók igényeinek.

1788. október 8-án a szerkesztőség Pozsonyból Pestre költözött, a továbbiakban a lap Magyar Mercurius, majd Magyar Merkúr címen jelent meg. Azonban már nem tudta felvenni a versenyt a két, Bécsben megjelenő magyar nyelvű konkurens lappal16, így a kiadó, Patzkó Ferenc Ágoston a Magyar Hírmondó megjelentetésére kapott tízéves privilégiumát már nem hosszabbította meg.

2.1. A lap nyelvezete

Miért szükséges magyar nyelven publikálni? Ezzel a kérdéssel Rát Mátyás írásaiban behatóan foglalkozott. Meggyőződése volt, hogy magyar nyelven a tudományok a széles rétegek számára is hozzáférhetővé válnak, a nemzeti nyelvet a felvilágosodás eszközének tartotta (Magyar Hírmondó 1782. június 12., 353-355). Elképzelését, ti. mielőtt még a Monarchiában a német vagy a magyar lesz államnyelvvé, a többi kisebbség nyelvéből egy egységes nyelv alakul ki, saját, a magyar irodalmi nyelv megteremtésének elképzeléséből vonatkoztatta (Kókay 1983, 44). Mivel a magyar nyelv kodifikálása csak később, 1844-ben történt meg, az irodalmi nyelvet Rát a 18. század végén az általa megismert nyelvjárások ötvözéséből vélte létrehozni. Minél inkább szépül a nyelv, annál tudományosabb és ismertebb lesz a nemzetis – vallotta.

A magyar nyelv megreformálását szorgalmazta, purista és neologista is volt egyben. Felismerte, hogy a magyar szókincs nem képes megnevezni a nyugati újságokat elárasztó új kifejezéseket, éppen ezért két lehetőséget látott: kifejezéseket „kölcsönözni” az idegen nyelvekből, vagy saját megnevezéseket kreálni. A második alternatívátválasztotta: neki köszönhető többek között maga az „újságíró” kifejezés.17 Hely- és személyneveket először fonetikus átírásban jelentetett meg, majd – hogy az olvasók más könyvekben is megtalálhassák azokat (A Magyar… 1780. november 17.) – zárójelben az eredeti megnevezést is publikálta. A lap 31. számában határozottan kijelentette: latinul nem hajlandó írni (Magyar Hírmondó 1782. április 20., 248). A magyar nyelv Rát Mátyás lapjában egységes volt, és közel állt az összmagyar nyelvideálhoz – a magyar nyelv nála emelkedett először nemzeti jelképpé.

Mátyus Péter idejében a Magyar Hírmondó nyelvezete a 18. század eleje magyar nyelvének szintjére süllyedt. Ellentétben vele a purista Révai Miklós nagy figyelmet szentelt a színvonalas nyelvezetnek, emellett azonban az újságírás, az irodalom, s egyben a tudományok közérthetőségét hangsúlyozta. Az olvasóknak érthető magyar nyelvvel akart szolgálatot tenni: „Ha már egyszer írunk, tehát Magyarul írjunk” (Kókay 1970, 198). Szóteremtéssel – vélte kezdetben a soron következő Barczafalvi Szabó Dávid – nem az újságíróknak kellene foglalkozniuk, hanem az erre hivatott tudományos köröknek. Később azonban maga is fontosnak tartotta a nyelv ápolását. Megannyi új kifejezést alkotott, ennek eltúlzott jellege viszont nagy tiltakozást váltott ki az olvasók körében (Kókay-Buzinkay-Murányi 1985, 102). Az őt követő Szacsvaynak (Ráttal szöges ellentétben) a legkisebb fogalma sem volt az akkori nyelvi normáról – írja róla Kókay. Nem készült újságírói pályára, s ahhoz, hogy elérje Rát és Révai szintjét, hiányzott a nyelvi és irodalmi érdeklődése (Kókay 1970, 255). Szacsvay tehát kevés figyelmet szentelt a lap nyelvezetének és irodalmi témáknak – ő inkább a Magyar Hírmondó politikai profilját erősítette.

2.2.  A periodikum olvasóközönsége

Az iskolai oktatás színvonalának emelése és közüggyé tétele elsősorban a mezővárosokban járult hozzá a paraszti rétegek körében is az írástudás terjedéséhez 1769-ben már a vagyonosabb parasztság 17-20%-a tudott olvasni és írni (Glatz 1996, 338).

A Magyar Hírmondó olvasóinak kiléte csak megközelítőleg határozható meg. Az első évfolyamnak több mint 320 előfizetője volt (120 községből), a megrendelők összetétele pedig a következőképpen alakult: 38 főrendi nemes, 123 földbirtokos, vármegyei tisztviselő és köznemes, 45 római katolikus pap, 24 köztisztviselő, 18 protestáns lelkész, 18 gazdatiszt, 18 ügyvéd, 12 katonatiszt stb. A későbbi években az előfizetők száma elérte a 450-500-at (A magyar irodalom… 1978, 55; Szerb 1958, 216-231).

A példányok túlnyomó többsége a nagyobb városokban fogyott el, mint például Bécsben, a pozsonyiak viszont nem előfizetői voltak a lapnak, hanem vásárlói. Pesten 11, Győrben, Szebenben és Kolozsvárott 8-8 példányt rendeltek meg, Komáromban és Pécsett 4-4 előfizetője volt, Magyaroszágon kívül Franciaországba és Spanyolországba is eljutott (Kókay).

Miután Rát megvált a szekesztőségtől, és helyére a kevésbé tehetséges Mátyus Péter került, az előfizetők száma félezerről 200-ra esett (Kókay-Buzinkay-Murányi 1985, 30). Révai Miklósnak öthónapos szerkesztői munkássága során ezt a rohamosan csökkenő tendenciát ugyan sikerült megállítania, az első évek sikerét azonban már ő sem tudta megismételni. Kókay szerint Révai több olvasója is abbéli véleményének adott hangot: amennyiben a kiadó csökkenti a lap árát, akkor (200 helyett) akár 600 előfizetője is lehetne (Kókay 1970, 193). Más források szerint a Magyar Hírmondó virágkorát Szacsvay idejében élte: szerkesztősége alatt a lapnak 449 előfizetője volt, holott az előfizetői díj 10 forintra emelkedett (Dezsényi-Nemes 1954, 84). Szacsvay a lap 1786. március 19-i számában megemlíti: a Magyar Hírmondó akkora sikernek örvendett, hogy a kávézókból gyakran ellopták egy-egy példányát, míg ez egy német lappal nem történhetett meg (Magyar Hírmondó 1786. március 19., 208-209).

2.3.  Információszerzés, tudósítók

A pozsonyi evangélikus líceumon folytatott tanulmányai befejezését követően Rát Mátyás 1772-ben egy magyarországi körutazásra szánta el magát. Ez idő alatt megismerte a vidéki emberek életét, hagyományait és a különféle nyelvjárásokat. A későbbiekben, szerkesztői pályafutása során többek között ezekre a személyes kapcsolatokra is támaszkodhatott: körútja során létrehozott ismeretségeiből került ki a Magyar Hírmondó előfizetőinek és belföldi eseményekről hírt adó tudósítóinak nagy része.

Az információszerzésnél nagy jelentőséget tulajdonított az autenticitasnak. Mint írta, mindegy neki, milyen nyelven jutnak el hozzá az információk, a lényeg, hogy hitelesek legyenek (Kókay-Buzinkay-Murányi 1985, 6-7). Tudatosan ápolta kapcsolatait, valamint 1780. november 17-én megjelent, A Magyar hírlelő levelek eránt való tudósításában közvetlen kéréssel is megszólította leendő információforrásait: az egyházi méltóságoktól az újszülöttek, elhalálozottak és házasságot kötöttek nevét várta, a tudósoktól (orvosok, fizikusok, matematikusok) tudományos tapasztalataik megosztását kérte, a professzorokhoz egyetemi, akadémiai és gimnáziumi diszszertációkról és disputákról szóló információkért fordult, az íróktól, nyomdászoktól, könyvkötőktől és eladóktól pedig a legújabb kiadványokról, illetve könyvekről remélt tájékoztatást.

Mint ahogy már szó volt róla, Rát utódja, Mátyus Péter idejében a lap hanyatlásnak indult. A lap csökkenő keresettségének köszönhetően fokozatosan egyre több tudósító fordított hátat a szerkesztőnek (Kókay 1970, 178). Ezen a helyzeten Révai Miklós próbált meg változtatni, aki a Magyar Hírmondó 1783. december 17-i számában közzétette igyekezetét, hogy – a színvonalasabb újságírás érdekében – újabb tudósítókat szerezzen. Azt, mennyire nehéz volt visszaszerezni az elvesztett tudósítók bizalmát, illetve tudósítótoborzásnál mekkora jelentősége volt a személyes ismeretségnek, Barczafalvi Szabó Dávid esete is tanúsítja, akinek gyakori fejtörést okozott, hogy olvasói (ugyanakkor lehetséges tudósítói) nem szívesen küldték híreiket a szerkesztőnek, akit személyesen nem ismertek. Kókay szerint leginkább az olyan kényes témákhoz neheződött meg számára ezáltal a hozzáférés, mint amilyen például II. József 1784-es nyelvtörvénye óta a nemzetiségek nyelvének kérdése volt (Kókay 1970, 216-218). A Magyar Hírmondó 48. számában Barczafalvi keserűségének adott hangot, hiszen nem volt elég információja, amelyből a hírközlésnél meríthetett volna: „Nincs egygy is, a ki Hazabéli történetekkel tudósítson! Mit használ pedig a hír – leveleknek egyedül csak olylyakkal tölteni bé, melylyek Hazánkra vagy egygy cseppet se, vagy igen keveset tartoznak is: awagy nem elébb kell é azt kívánni tudni minden jó hazafinak, mik történnek, és hogy s mint folynak a dolgok benn a Hazában? Valylyon nem azt kell é minden jó Hazafinak óhajtani, hogy édes Nemzetének erre vagy amarra való készsége, a Hazafiaknak jeles tselekedeteik, szorgalmatosságaik, érdemeik, s a t., más Nemzetek előtt – is tudva légyenek; és így a Haza ne tsak itthon, hanem más Országban is éljen a maga jó hírében, s e képpen minden Idegeneknek betsülésekre és szeretetekre jutván, azokról távolról is barátságot tartson?” (Magyar Hírmondó 1786. június 21.).

2.4. A Magyar Hírmondó tartalma

A Magyar Hírmondó ugyan nem követte a korabeli referáló lapok stílusát, elsősorban mégis hírlap volt: olvasóit a bel-valamint külföldi eseményekről és újdonságokról tájékoztatta. Legnevesebb szerkesztői bírálták a magyar gazdaság, kereskedelem, mezőgazdaság elmaradottságát, szorgalmazták az ipar fellendítését, olvasóikat felvilágosult szellemben „nevelték”. A lapban ezen kívül fontos helyen állt a kultúra, irodalom és iskolaügy problematikája is.

Rát Mátyás pozsonyi tanulmányai és az azt követő magyarországi körútja után 1773-ban Göttingenbe ment, ahol teológiai tanulmányokat folytatott. Ötéves németországi tartózkodása során felismerte, a külföldnek csak hiányos vagy pontatlan információi vannak Magyarországról és a magyarokról. Ezt tudatosítva tűzte ki céljául, hogy Európát is tájékoztassa a királyságban történtekről (Kókay 1983, 36, 54). Újságíróként viszont nemcsak a magyarság „ügyét” szolgálta. A Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségekkel is behatóan foglalkozott: támogatta a vendek, tótok törekvéseit, pozitív hangvételű írásokkal példázta, mennyi dolgos gazda található a cigányok között (Magyar Hírmondó 1782. április 20, 247). A Magyar Hírmondó 1780. augusztus 12-i számában hangsúlyozta: mást származása vagy nemzetisége miatt elítélni vagy kigúnyolni a legnagyobb hitványság és butaság (Magyar Hírmondó 1780. augusztus 12., 526).

Rát egy tematikailag sokrétű lapot adott olvasói kezébe. Bel- és külföldi eseményeken kívül a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról és azok változásairól írt, irodalmi és kulturális vonatkozású híreket publikált. Nem határozott meg az egyes tematikáknak állandó közlési helyet, A Magyar hírlelő levelek eránt való tudósításában ezt azzal indokolja: a rendet kell a dolgokhoz igazítani, nem pedig a dolgokat a rendhez. E felfogásban a cikkeket fontossági, illetve hitelességi sorrendben jelentette meg: a lap végén hagyott helyet a hiteltelen, „kitalált” dolgoknak, valamint a hirdetéseknek.18

A legfrekventáltabb műfaja a bővített hír volt, amelyet a tudósítás elemeivel vegyített. Külügyi hírei nem külföldi újságok fordításai voltak, ez ellen a vád ellen határozottan tiltakozott (A Magyar… 1780. november 17., 4). A híreket átdolgozta, a közérthetőség és áttekinthetőség érdekében tudományos kommentárokat fűzött hozzájuk, valamint geográfiai és történelmi jegyzetekkel, statisztikai adatokkal egészítette ki őket, hiszen a nem világos dolgok az olvasók számára unalmasak – írja ugyanott. Rát Mátyás időnként egyes szám első személyében, máskor többes szám első személyében írt. Hírszerkesztése a mai értelemben vett tömörített, objektív elvárásoknak tehát nemigen felelne meg, de Rát elvetette az akkori lapokban elterjedt száraz referáló írásmódszert is. Stílusa jellegzetesen német racionalista tudományos volt (Hóman-Szekfű 1936, 19-20).

Külföldi hírei kiválasztásánál felmérte az olvasók igényeit, s ezen ismeretek birtokában elsősorban Németország, Anglia, Amerika és Franciaország eseményeiről tájékoztatott, miközben a lap olvasóit az összefüggések felismerésére ösztönözte. Úgy tartotta, Magyarország az európai tudomány kincsestárává, a többi nép „tanítójává” válhatna. Ehhez azonban a magyaroknak meg kell ismerniük a török és a többi keleti nép tudományát, a németeknek szintén saját rokonaikét, az országban élő tótoknak és horvátoknak az orosz, lengyel és cseh eredményeket, valamint a görög, örmény, oláh kisebbségnek ugyancsak a hozzájuk közelállókét (Magyar Hírmondó 1782. április 20., 245-247).

Valószínűsíthető, hogy Mátyus Péter szerkesztése idején a lap azért vesztette el attraktivitását, mert nagy mennyiségben publikált bécsi vagy egyéb lapokból átvett érdektelen cikkeket: időjárásról, járványokról, kinevezésekről írt. írókkal, költőkkel, tudósokkal – Ráttal ellentétben – nem tartott fenn kapcsolatokat (Kókay 1970, 180). A híreket három tematikai csoportba osztotta: Hazámbéli dolgok, Bétsi tudósítások és Külső Országbéli dolgok. A híreket származási helyük, vagyis városnevek megjelölésével vezette be.

Révai Miklós sok szempontból tartotta példaképének a Magyar Hírmondó első szekesztőjét, Rát Mátyást. A lap arculatát igyekezett az általa megszabott irányvonalhoz igazítani, a tudományos kommentárokon túl cikkei végén tanulságokat is publikált. Ennek ellenére írásai nem távolodtak el a hírszerkesztés autenticitásától, stílusa olvasmányos, érdekes, lapja információtelített és közkedvelt volt.

Annak ellenére, hogy a Magyar Hírmondó első két jelentős szerkesztőjének egyházi hivatása volt, ilyen jellegű témákkal az újság oldalain egyikük sem foglalkozott. Mindkettő elítélte azonban a nemzetiségi vagy faji alapú diszkriminációt, felvilágosult szellemben harcolt a maradi gondolkodás ellen.

Szacsvay Sándor a felvilágosult abszolutizmus híveként nagy figyelmet szentelt az uralkodó, II. József rendeleteinek ismertetésére (és elfogadtatására). Ellenségei gyakran támadták és elítélték felvilágosult nézeteiért, másrészt kifogásolták közönyét a nemzeti nyelv és irodalom iránt (Kókay 1970, 237). Bírálóinak a Magyar Hírmondó oldalain válaszolt: „Olyly boldog időben élünk most, melylyben szabad az igazságot ki-mondani, s a Verébről sem lehet mingyárt azt ítélni, hogy rossz, ha fészkibe sz…, mert ha a fészek rossz, még betsületére szolgál, ha bele sz-ván, ott hadja, s jobbat keres” (Magyar Hírmondó 1786. január 4., 4).

A cenzúra közbelépését azonban ő sem kerülhette el: a lap 1784. augusztus 21i, illetőleg ugyanazon év szeptember 29-i számában elnézést kér olvasóitól az írásoknál felbukkanó fehér „foltokért”. A cenzúrára hivatkozik, mely megtiltotta néhány bécsi hír megjelentetését. Mint írja: olyan időben, amikor már az üresen maradt helyeket mással nem tudta kitölteni. Mégha a cenzor kevés kifogásolnivalót talált is Szacsvay lapjában – írja Kókay – néhány közleményt mégis kivetetett belőle (Kókay 1970, 238).

A lapban Barczafalvi Szabó Dávid szerkesztői munkásságának első szakaszában

– a nemesi-nemzeti ellenállás szellemében – egyre nagyobb teret kaptak az uralkodó politikáját bíráló cikkek. II. József nyelvtörvényéért először még ugyan a mindenkori magyar királyokat okolta, akik elhanyagolták a magyar nyelv ápolását, kétéves távolléte után viszont már berlini példát hoz fel a nemzeti nyelv érdekében, ahol követnivaló módon – a vidéki lakosság saját nyelvén intézheti közügyeit, ami ráadásul az Akadémián is divatnak számított. Hozzáteszi: „Nagy boldogság, midőn valamelyly Nemzet otthon van a maga hazájában, és nem kénteleníttetik————

– !!!” (Magyar Hírmondó 1786. november 4., 736-737), néhány hét múlva azonban mégis azt kellett írnia: „Keményen megparantsoltatott a Hazában, hogy két esztendő múlva, a kisebb Oskolákban; három múlva pedig a fő Oskolákban is, tsak tsupán német nyelven menjenek a Tanítások” (Magyar Hírmondó 1786. november 25., 774).

Szacsvay Sándor publicisztikájában gyakran találkozunk olyan stilisztikai bravúrokkal, többértelműsített megfogalmazásokkal, melyek segítségével lehetősége nyílt – a cenzorok szigorú ellenőrzése ellenére is – az ellenzéki vélemények publikálására.

2.5.  Irodalom és művelődés

Az akkoriban még hiányzó irodalmi folyóiratokat a Magyar Hírmondó bizonyos fokig pótolni próbálta. Rát Mátyás számos könyvkritikát jelentetett meg, amelyek viszont inkább anotációk voltak, mintsem a mai értelemben vett recenziók. Megragadták Révai Miklós, Baróti Szabó Dávid és Rájnis József munkái, fordításban külföldi írásokat is szívesen leközölt. A vanieri fordításokkal kapcsolatban hangsúlyozta azok pozitívumát, ti. hogy olyan részeket is tartalmaznak, amelyek az eredeti szövegben nem voltak benne (Magyar Hírmondó 1781. június 13., 363-366). Barczafalvi Szabó Dávid kiemelte a színészet fontosságát, de lapjából szinte teljesen eltűntek a kritikák. Úgy tartotta, egy újságnak mindenki tetszését ki kell váltania, senkit sem szabad megbántania vagy megsértenie (Magyar Hírmondó 1786. március 21., 401-407). Szacsvay Sándor alkalmi verseket és egyéb irodalmi műfajokat is csak ritkán publikált, ezek viszont elsősorban a Pozsonyi Magyar Múzsa irodalmi mellékletben kaptak helyet.

A Magyar Hírmondó elsőségét a népdalgyűjtés terén (valamint a „népdal” szó megteremtésében) is kivívta: a Tudománybéli dolgok között Rát Mátyás és Révai Miklós révén jelent meg az első felhívás népdalgyűjtés céljából (Magyar Hírmondó 1782. január 16., 33-34).19 „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Anglusok és Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-é előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetessebb könyveiket olvasták, gyakorta észre vehették, minémű nagy betsbenn légyenek nálok a régi Német históriás, mesés, s több afféle énekek. Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájábann forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek? Ezeket pedig leginkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni s haszonra fordítani, mióta az ő saját nyelveket, s azonn, az ékes tudományokat láttatosan gyakorolják. Áltáljában valami tsak eredeti, nem mástól vétetett, akár-melly nyelven legyen meg-írva, mind az méltónak ítélkezik a fel-földi Tudósoktól, hogy világra hozattassék” (Magyar Hírmondó 1782. január 16., 33).

2.6.  A Magyar Hírmondó külalakja

A Magyar Hírmondó oktáv formátumban jelent meg hetente kétszer. Fejlécében a Föld fölött repülő, per regna, per urbes20 feliratú szalagot tartó Merkúrt21 ábrázolta, mely alatt a magyar címer kapott helyet, jobb és bal oldalon pedig könyvek, lapok, írószerek. A metszet fölött feltűnik a Mária Teréziára és a tőle kapott engedélyre utaló „Felséges Tsászárné és Apostoli Király Aszszonyunknak különös engedelemével” felirat, valamint az elmaradhatatlan keltezés22. A további oldalakon képeket, metszeteket már nem találunk.

Az újság egyes számait „ levél”-nek nevezték. Egy-egy levél nyolcoldalas terjedelemben jelent meg, időnként melléklettel bővítve. Az oldalak számozása folytatólagosságot mutat: a soron következő kiadvány első oldalának száma az előző számozásának folytatása. Az egyes témakörök (cikkek) megkülönböztetett címek alatt jelentek meg, például: Hiteles hírek, Felettébb szomorú izenetek, Hihetetlen dolgok, Külföldi hadi történetek stb. A hírlap betűtípusa a mai antikvához hasonlít.

A Magyar Hírmondó mellékletei alkalmanként jelentek meg, és különféle témákat dolgoztak fel: neves személyiségek születés- vagy névnapjáról, továbbá szánkózásokról, pénzhamisításról, készülő kiadványokról tájékoztattak, néhányukban a magyar vagy világtörténelem egy-egy érdekes mozzanatáról is lehetett olvasni.

A lap minden egyes évfolyamát úgynevezett Mutató Tábla zárta,, amely az adott évfolyam egyfajta tárgymutatója volt.

Összegzés

Annak ellenére, hogy az első magyar nyelvű periodikum, a Magyar Hírmondó, 225 évvel ezelőtt jelent meg, létrejötte a nyugati elődökhöz képest mintegy százéves késést mutat. A magyar nyelvű időszaki sajtótermékek kiadására a bécsi udvar sajtópolitikájának és a hiányzó polgárságnak köszönhetően a Habsburg Monarchián belül is csak többéves lemaradással került sor.

Pozsonyt nevezhetjük a magyarországi időszaki lapok „szülővárosának”, hiszen itt jelent meg először a Nova Posoniensa, a PreBburger Zeitung, a Magyar Hírmondó és a Presspúrské novini – tehát az első magyarországi latin, német, magyar és cseh nyelvű időszaki lap.

A 18. század végi lapkiadásnál elengedhetetlen szerepe volt a szerkesztő személyének és kvalitásainak. A Magyar Hírmondó virágkorát Rát Mátyás, Révai Miklós és Szacsvay Sándor újságírói és szerkesztői munkássága révén érte el, azaz olyan személyiségek tevékenysége idejében, akik egyrészt kitűnő korabeli ismeretekkel rendelkeztek, másrészt kiváló újságírói tehetségük révén, rafinált módon ellenzéki politikai véleményeiknek is hangot adtak, úgy, hogy azok az éber cenzorok rostáján ne akadhassanak fenn, s nem utolsó sorban kiváló tudósítói és előfizetői hálózatot építettek ki.

Magyar Hírmondó – az első magyar nyelvű időszaki lap 141

Rát Mátyás, az első magyar nyelvű periodikum atyja (valamint neves követője, a nyelvész, író és költő Révai Miklós) tág teret szentelt hírlapja oldalain a nemzeti kultúra és nyelv ápolásának, s egyidejűleg támogatta az 1700-as évek végén Magyarországon élő kisebbségek törekvéseit is. A legnevesebb szerkesztőknek (akik felismerték koruk és olvasóközönségük elvárásait), valamint a felemás bécsi sajtópolitikának köszönhetően tehát a Magyar Hírmondó úttörő jellege ellenére is jelentős médiumává vált a felvilágosodás eszméinek, a korabeli politikai, gazdasági, társadalmi eseményeknek, valamint a tudományok eredményeinek széleskörű terjesztése folyamatában.

Felhasznált irodalom

A Magyar Hírlelő levelek eránt való tudósítás, 1780. 11. 17.

A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig 1965. Szerk. 3. kötet. Szerk. Pándi Pál. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. URL: <http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ konyvtar/tortenet/buzinkay/html/index.htm>

Csekei Varjú Elemér (szerk.) 1991. Révai kis lexikona. Budapest, Merhavia.

Dezsényi Béla-Nemes György 1954. A magyar sajtó 250 éve. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó.

Elöíjáró beszéd gyanánt való utói-írás, 1781. 5. 17.

Előre való tudakozás, 177’9. 7. 1.

Ember Győző-Heckenast Gusztáv szerk. 1989. Magyarország története 1686-1790. 4. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Glatz Ferenc 1996. A magyarok krónikája. Budapest, Officina Nova.

Hóman Bálint-Szekfű Gyula 1936. Magyar Történet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Kókay György 1970. A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei (1780-1795). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kókay György 1981. Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kókay György 1983. Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kókay György: Rát Mátyás, a magyar nyelvű újságírás megindítója. URL: <http://www.bdeg. sopron.hu/bdeg/archiv/harang994/cikk6.html>.

Kókay György-Buzinkay Géza-Murányi Gábor 1985. A magyar sajtó története. 1-2. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kuszák István 1940. Ráth Mátyás, az első magyar hírlapíró. Győr, Harangszó.

Magyar Hírmondó, 1780. 4. 29.

Magyar Hírmondó, 1780. 5. 27.

Magyar Hírmondó, 1780. 8. 12.

Magyar Hírmondó, 1781. 5. 26.

Magyar Hírmondó, 1781. 6. 13.

Magyar Hírmondó, 1781. 8. 1.

Magyar Hírmondó, 1781. 10. 10.

Magyar Hírmondó, 1782. 1. 16.

Magyar Hírmondó, 1782. 4. 20.

Magyar Hírmondó, 1782. 6. 12.

Magyar Hírmondó, 1783. 12. 17.

Magyar Hírmondó, 1784. 1. 3.

Magyar Hírmondó, 1784. 3. 17.

Magyar Hírmondó, 1784. 11. 24.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 15.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 18.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 22.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 25.

Magyar Hírmondó, 1785. 1. 1

Magyar Hírmondó, 1785. 1. 5.

Magyar Hírmondó, 1785. 3. 19.

Magyar Hírmondó, 1785. 6. 18.

Magyar Hírmondó, 1785. 7. 27.

Magyar Hírmondó, 1785. 12. 31.

Magyar Hírmondó, 1786. 1. 4.

Magyar Hírmondó, 1786. 3. 21.

Magyar Hírmondó, 1786. 3. 29.

Magyar Hírmondó, 1786. 6. 21.

Magyar Hírmondó, 1786. 7. 22.

Magyar Hírmondó, 1786. 11. 4.

Magyar Hírmondó, 1786. 11. 25.

Magyar Hírmondó, 1786. 12. 30.

Magyar Hírmondó, 1787. 1. 3.

Magyar Hírmondó, 1787. 1. 6.

Magyar Hírmondó, 1787. 3. 24.

Magyar Hírmondó, 1787. 3. 28.

Pannon Enciklopédia. A magyarság kézikönyve. 1993. Szerk. Halmos Ferenc. Budapest, Pannon Könyvkiadó.

Prakke, Henk – B. Lerg, Winfried – Schmolke, Michael (Hg.) 1970. Handbuch der Weltpresse I – II. Köln/Opladen, Westdeutscher Verlag.

Sefcák, Lubos – Vojtek, Juraj 1994. Dejiny svetového novinárstva I. Dejiny anglického novinárstva. Bratislava, Univerzita Komenského.

Seraffnová, Danusa 1994. Dejiny svetového novinárstva II. Dejiny francúzskeho novinárstva. Bratislava, Univerzita Komenského.

Seraffnová, Danusa 1999. Dejiny svetového novinárstva IV. Dejiny nemeckého novinárstva. Bratislava, Univerzita Komenského.

Süld Erzsébet: Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság rövid története és repertóriuma. URL: <http://iki.elte.hu/hirmondo/>

Süld Erzsébet: Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság rövid története és repertóriumának www-alkalmazása. URL: <http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ konyvtar/tortenet/hirmondo/html/hirmondo.htm>

Szerb Antal 1958. A magyar irodalom története. Budapest, Magvető Kiadó.

L. Juhász Ilona: Szlovákiai magyar tájak néprajzi irodalma a bibliográfiák tükrében

A szlovákiai magyar tájak néprajzi eredményeit könyvészetileg összegezve, kisebb-nagyobb időmetszetekre lebontva jelentek már ugyan meg néprajzi bibliográfiák, ám mindegyikükből hiányzott egy általános bevezetés. Az aprólékos, minden forrást részletesen bemutató összegzésre most ugyan nem vállalkozhatom, ám a jelzett hiányt legalább részben pótlandó, a továbbiakban a szlovákiai magyar tájak néprajzi eredményeit (is) tartalmazó könyvészeti eredményeket tekintem át nagy vonalakban.

Az 1918-ban létrejött első Csehszlovák Köztársaság megalakulását követő időszakban a Szlovákiához került magyarok néprajzi irodalmát összegző első bibliográfia 1988-ban jelent meg. Viszont ezt megelőzően is kerültek szlovákiai magyar vonatkozású néprajzi-könyvészeti adatok különféle bibliográfiákba. Mivel a magyar anyag meglehetősen ismert, ezért ezzel most részletesebben nem foglalkozom. Csupán emlékeztetni szeretnék Gulyás Pál 1941-es áttekintésére, amelynek 1984es reprint kiadásához Gazda István készített aktualizált függeléket (Gulyás 1984), valamint Bodor Antal, szintén Gazda István által kiegészített munkájára (Bodor-Gazda 1984). A magyar folklorisztika bibliográfiáit Voigt Vilmos tekintette át a legutóbb, így most elég arra hivatkozni (Voigt 1998, 69-71). Itt csupán a különféle lokális, regionális és személyi bibliográfiák fontosságára és kiaknázatlanságára, illetve buktatóira szeretnék figyelmeztetni és két példára hivatkozni. Az Ujváry Zoltán által elindított és koordinált intézményes Gömör-kutatás első tíz esztendeje eredményeinek néprajzi bibliográfiáját Imolay Lenkey István állította össze példásan. Segítségével pontos és megbízható képet kapunk e jelentős vállalkozás első tíz esztendeje tudományos eredményeiről (Ujváry 1991, 105-121). Mindez nem mondható el a Túri Róbert által összehordott, másodkézből vett, ráadásul pontatlanul lejegyzett adatokat tartalmazó Komárom-Esztergom megye néprajzi bibliográfiájáról (Túri 2001). Az kézenfekvő, hogy egy bibliográfia nem lehet teljes. Viszont a benne található adatoknak megbízhatóknak kell lenniük, s ha nem azok, akkor a bibliográfia gyakorlatilag használhatatlan.

A nemzetközi néprajzi bibliográfiákban (Internationale Volkskundliche Bibliographie, Demos stb.) feltehetően szintén található elvétve szlovákiai magyar vonatkozású anyag, ám ez még a mai napig feldolgozatlan.

Ami a szlovák anyagot illeti, először Ludovít Rizner Turócszentmártonban kiadott hatkötetes bibliográfiáját kell megemlíteni, amely a mai Szlovákia területével kapcsolatos, a kezdetektől 1900 végéig megjelent történeti, helytörténeti, honismereti, néprajzi munkáknak a könyvészeti gyűjteménye (Rizner 1929). Ezekben a bibliográfiakötetekben alfabetikus sorrendben kereshetők a tételek, lényegében – ahogyan az a bibliográfia alcímében is szerepel – egy szótár mintájára („na spösob slovníka”) összeállított kézikönyvről van szó. Bár a kötetcím a szlovák írásbeliség összegzését sejteti, a bibliográfiai tételek között megtalálhatók a magyar és más nyelven (latinul, németül) írottak is, mivel az összeállító a Szlovákia területén megjelent valamennyi sajtóterméket feldolgozta. Tehát megtalálhatjuk a kötetekben a magyar nyelvű és vonatkozású néprajzi vagy néprajzi jellegű írásokat is, ily módon a munka a magyar, illetve összehasonlító néprajzi kutatás egyik kincsesbányájának számít. Rizner bibliográfiáját később két pótláskötettel is kiegészítették. Ján Misianik állította össze a hetedik pótló kötetet (Misianik 1946), Ján V. Ormis pedig a nyolcadikat (Ormis 1972).

A második világháború után megjelentetett szlovák néprajzi bibliográfiák szintén jelentős magyar anyagot tartalmaznak (Kubová 1971; Kubová 1979; Kubová 1984; Kubová 1986; Kubová 1994; Stano-Zatko 1989).

Az általános szlovákiai magyar könyvészeti munkákban is találhatók már a korábbi időszakban is néprajzi vonatkozások. Szőke József állította össze a csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiáját az 1945-től 1985-ig terjedő időszakra (Szőke 1982; Szőke 1984; Szőke 1986; Szőke 1992a; Szőke 1992b). Az egyes kötetekben a 40 év során az országos szlovákiai magyar lapokban megjelent néprajzi témájú írások egy része is megtalálható, valamint a Szlovákiában megjelent önálló munkák is (vö. Nádor 1992; Végh 2000).

Tekintsük át részletesen, hogyan jelenik meg a válogatott irodalmi bibliográfia egyes köteteiben a szlovákiai magyar néprajzi írásbeliség!

Az I. kötetben (1961-1970) a folklór tárgyszó alatt 12 néprajzi jellegű írás szerepel (Szőke 1982), a II. kötetben (1961-1970) hasonló címszó alatt már 34 tétel jelenik meg (Szőke 1984). Fontosnak tartom megjegyezni (az előző kötetre vonatkozóan is), hogy e tárgyszó alatt szerepelnek az ún. tárgyi néprajzzal kapcsolatos írások is. A harmadik kötetben (1971-1980) 192 ilyen tételt találhatunk, de itt már az ún. egyéni részben, a szerzők szerint csoportosított írások között is, így elég magas az átfedések, ismétlések száma. Ez utóbbiakat leszámítva a néprajzi tételek száma összesen nagyjából 250-re tehető. Az irodalmi bibliográfia negyedik darabja lényegében két külön kötetre tagolódik (Szőke 1992a; Szőke 1992b), amelyekben a tárgyszavak struktúrája megváltozott, helyet kaptak benne a Csemadok egyes munkaterületei is, tehát a táncmozgalom, a kórusmozgalom, valamint a népzenei élet tárgykör is megjelenik. Itt minden olyan apró írás, hír is helyet kap, amelyek valamilyen néptánccsoport, népi zenekar, szólóénekes fellépéséről szólnak. A folklór tárgyszó továbbra is külön kategóriát képez, ebben a kötetben azonban már 10 alcsoportra tagolódik (1. Néprajz, népismereti írások, tanulmányok, a néprajzkutatás múltja; 2. A néprajzkutatás eredményei; 3. A néprajzi gyűjtőmunka eredményei, beszámolók, néprajz, népművészettel foglalkozó dolgozatok; 4. Tárgyi népművészet, népi hangszerek, kerámia, bútor, építészeti emlékek; 5. Népi mesterségek és foglalkozási eszközök; 6. Népviselet, öltözködési szokások; 7. Népi ismeretek, hiedelmek, 8. Népszokások, gyermekjátékok, mondókák; 9. Néprajzi tájházak, néprajzi gyűjtemények, hagyományápolás; 10. Amatőr festészet, fafaragás). A szerzők szerint felsorolt tételek között az ún. egyéni részben több, a folklór tárgyszó alatt közölt tétel is megtalálható. A kötetben összesen 453 néprajzi tétel szerepel. Megállapíthatjuk tehát, hogy a Csehszlovákiában megjelent néprajzi kötetek és az országos sajtótermékekben szereplő néprajzzal kapcsolatos írások aránylag hiánytalanul megjelentek az irodalmi bibliográfiában az 1945-1985-ös időszakra vonatkozóan. A járási és regionális lapokban megjelent írások viszont nem kerültek be a bibliográfiába.

Végezetül felvethetjük a kérdést, miért van szükség szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiára. Mint fentebb említettem, szlovák néprajzi bibliográfiák ebben az időben már rendszeresen napvilágot láttak ugyan, ám a magyarul megjelent kiadványoknak, írásoknak csak egy jelentéktelen töredéke szerepelt bennük. A Magyarországon megjelent néprajzi bibliográfiák esetében hasonló a helyzet, s mivel a vidéki (regionális és lokális) lapok anyagát egyikük sem hozta, ezért nagy szükség volt egy olyan összegzésre, amely magába foglalja a Szlovákia magyarok lakta vidékeivel foglalkozó valamennyi megjelent néprajzi írást.

Ezt a hiányt kívánta pótolni Liszka József az 1988-ban megjelent kötetében. A 19. század elejétől az 1986-ig megjelent néprajzi termést tette közzé A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája (A 19. század elejétől 1986 végéig) c. munkájában (Liszka 1988). Nem minden sajtóterméket nézett át, elsősorban a tudományos igényű írásokra összpontosított, bár néhány regionális lapot (pl. Csallóközi Hírlap, Érsekújvár és Vidéke stb.) is bevont kutatási körébe. Ez az első szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia eléggé mostoha körülmények között született. Összeállítója ebben az időben az érsekújvári múzeumban régészként dolgozott. Az érsekújvári múzeumban akkor uralkodó viszonyokat jól jellemzi, hogy az igazgatója csupán munkaidő után engedélyezte Liszka Józsefnek a bibliográfia gépelését, a kiadáshoz való előkészítését. A bibliográfiát tehát nem intézményes keretek között készítette, hanem szabadidejében. Az intézmény részéről semmilyen hajlandóság nem mutatkozott a bibliográfia kiadására vonatkozóan sem. Ján Botík szlovák néprajzkutató (aki abban az időben a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének volt a munkatársa), valamint Végh László (a szlovák Kormányhivatal akkori munkatársa) támogatásával sikerült elérni, hogy az elkészült bibliográfia az SZTA Néprajzi Intézete és a Csemadok Központi Bizottsága közös kiadásában megjelenhessen. A bibliográfia alapvető célkitűzése a szlovákiai magyar tájak néprajzi kutatásának a 19. század elejétől 1986-ig megjelent eredményeinek számbavétele volt. A bibliográfiába bekerültek a Magyarországon megjelent a szlovákiai magyar vidékek népi kultúrájával foglalkozó írások, s ugyanígy helyet kaptak a kötetben a szlovák nyelvű, de a magyarok által lakott területek népi kultúráját érintő közlemények, dolgozatok is. Liszka József bibliográfiai kötetét tehát mindenképpen mérföldkőnek tekinthetjük a szlovákiai magyar néprajzkutatásban, hiszen egy olyan kézikönyv született, amely segítségével teljes képet kaphattunk a szlovákiai magyar néprajzi irodalomról. A bibliográfia abban a tekintetben is egyedülálló, hogy ez volt az első olyan kötet, amely az anyaországtól 1918-ban elszakadt magyar terület néprajzi írásbeliségét próbálta számba venni. Megjegyzem, hogy a kisebbségi sorban élő magyarok körében hasonló kisebbségi bibliográfia mind a mai napig nem készült.

Liszka József bibliográfiájának megjelenése után néhány év szünet következett, majd az 1991 őszén a komáromi Duna Menti Múzeum keretében az általa létrehozott Magyar Nemzetiségi Osztályon folytatódott a kisebbségi bibliográfiák készítése. A többes szám azt jelenti, hogy már nem csupán néprajzi, hanem más tudományág – a régészet – eredményeit összegző bibliográfiák is megjelentek. Elsőként a múzeum Magyar Nemzetiségi Osztályának egyik munkatársa – Fülöp Laura – gyűjtötte össze az 1991-es év néprajzi irodalmát, amely 1992-ben látott napvilágot (Fülöp 1992). A munkát L. Juhász Ilona folytatta 1995-ben, ő az 1992-es év néprajzi termését összegezte, s a kötet még ebben az évben meg is jelenhetett (L. Juhász 1995). Ugyancsak ekkor jelent meg az említett osztály kiadásában Liszka József összeállításában a Kisalföld szlovákiai részének válogatott néprajzi bibliográfiája is (Liszka 1995). Párhuzamosan azonban két régészeti tárgyú könyv is napvilágot látott, mégpedig 1993-ban Hont megye régészeti irodalma, 1995-ben pedig a Csallóköz régészeti bibliográfiája. Ezek összeállítója Nevizánszky Gábor, a Szlovák Tudományos Akadémia nyitrai Régészeti Intézetének a munkatársa volt (Nevizánszky 1993; Nevizánszky 1995).

A komáromi Duna Menti Múzeumban 1996-1997-ben a harmadik Meciar-kormány idejében (1995-1998) jelentős személyi változások történtek, s e politikai döntés következtében sajnos a nagy múltú intézmény tevékenységének eddigi koncepciója is gyökeresen megváltozott. A bibliográfiai sorozat elindítóját, Liszka Józsefet elbocsátották, és e sorok szerzőjének szerződését pedig nem hosszabbították meg. A Nemzetiségi Osztály élére a Duna Menti Múzeum addigi igazgatóját helyezte a Meciar-kormány által kinevezett új igazgatónő. A bibliográfiák kiadása megszakadt, s amikor 1997-ben a Meciar-párt (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) tagja, egy szlovák nemzetiségű mezőgazdasági mérnök került a Magyar Nemzetiségi Osztály élére, akkor sem folytatták a bibliográfiák összeállítását, de nem volt ez másként a Meciar-kormány bukását követő időszakban, az ún. visszarendeződés idejében sem. A múzeumban dolgozó két néprajzkutató közül egyik sem végzett ilyen tevékenységet.

Miután 1997 őszén a Fórum Intézet keretében Komárom székhellyel megalakult az Etnológiai Központ, egyik fontos feledatként tűzte ki többek között a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák kiadásának folytatását is. Mivel e sorok szerzője közben már összegyűjtötte az 1987-88. év néprajzi termését, így még az intézmény megalakulását követő évben, 1998-ban megjelenhetett a bibliográfia, amely a Fórum Társadalomtudományi Intézet részlegeként működő Bibliotheca Hungarica, a szlovákiai magyar nemzetiségi könyvtár tervezett bibliográfiai sorozatának – a Miscellanea Bibliothecae Hungaricae – első köteteként látott napvilágot (L. Juhász 1998). Az Etnológiai Központban rövidesen lehetőség nyílott a bibliográfiai munkálatok folytatására és tervbe vettük a néprajzi bibliográfiák rendszeres megjelentetését azzal, hogy lehetőleg minél előbb behozzuk a többéves lemaradást. Ezen elhatározás eredményeként rövidesen napvilágot látott az 1989-1999-es évek néprajzi termését összegző bibliográfia (L. Juhász 1999), majd az 1991-1992. évre vonatkozó adatokat összegző kötet is (L. Juhász 2000a). Ez utóbbi kiadását azért tartotta fontosnak az intézmény, mert az 1991-es tételeket tartalmazó kötet (Fülöp 1992) eléggé hiányos volt, s mivel annak idején alacsony példányszámban jelent meg, már nem volt hozzáférhető. A sort rövidesen az 1993-1994. évi néprajzi termést tartalmazó bibliográfia követte még ugyanabban az évben (L. Juhász 2000b). Az intézmény állandó anyagi gondjai miatt a vezetők úgy döntöttek, hogy takarékossági szempontból a jövőben nem kettő-kettő, hanem egy kötetben négy év anyagát jelentetik meg. így a két legutóbb megjelent kötet az 1995-1998-as (L. Juhász 2003), és az 1999-2002-es évek (L. Juhász 2004) néprajzi termését összegzi. A tervek szerint a legközelebbi bibliográfiai kötet ismét 2 esztendő, mégpedig 2003-2004 néprajzi irodalmát veszi számba. Az anyaggyűjtés már folyamatban van, az összegzés megjelentetését 2006-ra tervezzük.

Felhasznált irodalom

Bodor Antal-Gazda István 1984. Magyarország honismereti irodalma 1527-1944. Budapest, Könyvértékesftő Vállalat.

Fülöp Laura 1992. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1991. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Gulyás Pál 1984. A bibliográfia kézikönyve. A legfontosabb bibliográfiai kézikönyvek. Az előszót írta Kozocsa Sándor. A függeléket összeállította Gazda István. Budapest, Könyvértékesftő Vállalat.

Juhász Ilona, L. 1995. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1992. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Juhász Ilona, L. 1998. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1987-1988. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Juhász Ilona, L. 1999. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1989-1990. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Juhász Ilona, L. 2000a. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1991-1992. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Juhász Ilona, L. 2000b. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1993-1994. Galánta, Fórum Intézet.

Juhász Ilona, L. 2003. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1995-1998. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó.

Juhász Ilona, L. 2004. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1999-2002. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó.

Kubová, Milada 1971. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1960-1969. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1979. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1970-1975. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1984. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1976-1980. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1986. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1981-1985. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1994. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1986-1990. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Liszka József 1988. A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája (A 19. század elejétől 1986 végéig). Bratislava, Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete-Csemadok KB.

Liszka József 1995. A szlovákiai Kisalföld válogatott néprajzi bibliográfiája. Komárom, Duna Menti Múzeum.

150 L. Juhász Ilona

Misianik, Ján 1946. Bibliográfia slovenského písomníctva VII. Turciansky Sváty Martin, Matica slovenská.

Nádor Orsolya, B. 1992. A csehszlovákiai magyar nyelvű könyvkiadás bibliográfiája (1967-1988). Pozsony/Bratislava, Madách.

Nevizánszky Gábor 1993. Hont megye régészeti irodalma. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Nevizánszky Gábor 1995. A Csallóköz régészeti bibliográfiája. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Ormis, Ján, V. 1972. Doplnky a opravy k Riznerovej bibliografii VIII. Martin, Matica slovenská.

Rizner, Ludovft, V. 1929. Bibliográfia písomníctva slovenského na spősob slovníka od najstarsích cias do konca r. 1900 I-VI. Turciansky Sváty Martin, Matica slovenská.

Sándor István (szerk.) 1965. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1945-1954. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sándor István (szerk.) 1971. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1955-1960. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sándor István (szerk.) 1977. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1850-1870. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Stano, Pavol – Zatko, Rudolf 1989. Národopisná literatúra na Slovensku za roky 1901-1959. Martin, Matica slovenská.

Szőke József 1982. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (I.) 1945-1960. Bratislava, Madách.

Szőke József 1984. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (II.) 1960-1970. Bratislava, Madách.

Szőke József 1986. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (III.) 1970-1980. Bratislava, Madách.

Szőke József 1992a. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (IV/I.) 1981-1985. Bratislava, Madách.

Szőke József 1992b. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (IV/II.) 19811985. Bratislava, Madách.

Túri Róbert 2001. Komárom-Esztergom megye néprajzi bibliográfiája. Tata, Móricz Zsigmond Városi Könyvtár.

Ujváry Zoltán (szerk.) 1991. Eredmények és feladatok. A Gömör-kutatás és a debreceni Néprajzi Intézet. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék. /Gömör Néprajza, 30./

Végh László (összeáll.) 2000. A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918-2000). 1-2. kötet. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Voigt Vilmos (szerk.) 1998. A magyar folklór. Budapest, Osiris.

Rabec István: A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében

Dolgozatomban a 2003-ban végzett kutatásomról (a vizsgálatról részletesebben lásd Rabec 2003) szeretnék beszámolni, amelyet Pozsonyban tanuló nyelwesztő egyetemistákkal készítettem. A szlovákiai magyarok mint kétnyelvű beszélők nyelvhasználatának gazdag szakirodalma van (lásd pl. Bergendiné 1998; Lanstyák 1998; 2000a; 2002a; Misád 1998; Németh 2001; Sándor Anna 1998; Vancóné 1998 stb.), ám ezek az írások a magyar-szlovák viszonylatban bekövetkező nyelvvesztéssel nem foglalkoznak. Sándor Anna (1998) ugyan folytatott kutatásokat Kolonban a nyelvcserét illetően, de a jelenséget ő is csak közösségi szinten vizsgálta.

Munkámban kilenc nyelwesztéses pozsonyi egyetemista magyar nyelvi visszaszorulását vizsgáltam, abból a célból, hogy feltárjam azokat a jelenségeket, amelyek nyelvhasználatukban nyelvvesztésre utalnak.

Az adatközlők kiválasztásánál arra törekedtem, hogy makroszinten egyfajta virtuális csoportot alkossanak (természetesen nem a szó szociológiai értelmében). Ezért mindegyikük megfelel a következő kritériumoknak:

–    mindegyikük pozsonyi egyetemista

–   tanulmányaikat kizárólag szlovák nyelven végzik

–   saját és környezetük bevallása szerint jobban beszélnek szlovákul, mint magyarul

–   a magyar nyelvet nem intézményes keretek között sajátították el

–   a magyar nyelvet első nyelvként sajátították el vagy párhuzamosan a szlovákkal

–    ugyanahhoz a generációhoz tartoznak (1979 és 1983 között születtek) Adatközlőim esetében megvizsgáltam, hogy:

–   a nyelwesztő beszélők magyar beszédmegnyilvánulásaikban miben térnek el az írott nyelv grammatikájától1

–    nyelvhasználatuk során milyen kommunikatív stratégiákat alkalmaznak

–    beszédükben mennyiben fordulnak elő kontaktusjelenségek és a nyelvművelők által megbélyegzett formák

–    megnyilvánulásaikat milyen paralingvisztikai eszközök kísérik.

A kutatás kísérleti jellegű volt, próbálkozás a nyelwesztéses beszélők magyar nyelvének vizsgálatára. A mintában valószínűleg túlreprezentáltak a magyar nyelvhez pozitívan viszonyuló és a nyelwesztés kezdeti stádiumában lévő beszélők. Ennek következtében minden megállapításom csupán az általam vizsgált adatközlőkre érvényes. A kutatás során módszerként szociolingvisztikai interjút és kérdőíveket használtam. Az interjúk feldolgozása során a legnagyobb problémát a szempontok és a kategóriák felállítása jelentette. Mivel a szakirodalomban ilyen vagy ehhez hasonló rendszerezésre nem találtam példát, ezért egy teljesen új rendszert kellett kialakítani2.

* Előadásként elhangzott a Grammá Nyelvi Iroda által szervezett III. Grammá Nyelvészeti Napokon, Párkányban, 2004. november 26-án.

A rendszerezés során természetesen figyelembe vettem az írott standard és a mindennapi beszélt nyelv közötti különbségeket, Ml. azt, hogy az adatközlőim beszédének elemzésekor a szlovákiai beszélt nyelv szolgál összehasonlítási alapként. Ezért volt szükség egy ép magyar nyelvű beszélővel készített interjúra is, amit öszszehasonlításképpen használtam fel. A felállított rendszer csupán kísérlet, a szakirodalomban (lásd Bartha 1993; Fenyvesi 1995; Kontra 1990) már meglevő kategóriákat beépítettem a rendszerbe.

Mivel írásom terjedelme nem teszi lehetővé, hogy minden nyelwesztéses jelenséggel külön foglalkozzam, ezért csak három – egymással szorosan összefüggő jelenséget szeretnék kiemelni. Ezek a következők: kódváltás, töredékes beszéd és hiányos megfogalmazás.

Kódváltás

A korpuszban a bázistartó kódváltásra lényegesen több példa akadt, mint a bázisváltásra. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy a legtöbb adatközlőnek nincs gyakorlata a magyar nyelv használatában, és a kódváltásos beszédmódban sem. Számukra az interjú egy különleges eseményt jelentett, és mivel vállalták azt, hogy magyarul fognak beszélni, igyekeztek ehhez ragaszkodni. Amikor mégis kódot váltottak, akkor azt több esetben különféle pára lingvisztikái eszközök kísérték. Ezek közül a leggyakrabban a nevetés fordult elő.

A bázistartó kódváltás egyik sajátos esete, amikor a vendégnyelvi betét nélkülözte a szükséges toldalékot a bázisnyelvi diskurzusban. A vendégnyelvi betét nem illeszkedett alaki eszközökkel a mondatba, ezzel a szöveg „töredezetté” vált. A Lanstyák István által felállított rendszerben ez a H típusú kódváltásnak felel meg (lásd Lanstyák írását ebben a kötetben). Az ép magyar nyelvű beszélők esetében a kódváltásnak ez a típusa meglehetősen ritkának számít (vö. Lanstyák 2004). Nézzünk erre néhány példát!

K: S focizni hova jártok?                               K: S focizni hova jártok?

GR: Tuod, Kramáre (GR, 112-113).3             GR: Tuod, Kramáre-ra (GR, 112-113).

A sublatívus rag hiánya semmiképpen sem magyarázható a beszélő nyelvi inkompetenciájával, hiszen az interjú más részeiben megfelelően használta a ragot, inkább azzal, hogy az adatközlőnek nincs elég gyakorlata a magyar nyelv használatában, különösen pedig a kódváltásos beszédmódban. Ezért nem tudta, hogy az ilyen típusú szlovák szavakhoz hogyan szokás kapcsolni a magyar toldalékot (Kramárera? Kramárera? Kramárere? Kramárere?).

„Egyszer vótam deti z detského domova” Egyszer voltam (táborban) olyan gyere(MP, 143).                                                         kekkel, akik gyermekotthonban laknak.

A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében 153

A beszélő számára valószínűleg bonyolult lett volna magyarul elmagyarázni a fogalmat, ezért inkább a szlovák kifejezést használta. A korpuszban a kódváltás ezen típusa – amikor a vendégnyelvi betét határozós szószerkezet – inkább azokra az adatközlőkre volt jellemző, akik megítélésem szerint kevésbé tudtak magyarul.

A kódváltás másik sajátos típusa a harmadik nyelvből történő kódváltás. A beszélő a nyelvi rés kitöltésére egy idegen szót használ (vö. Vancóné 1998). Idegen szón itt mindig egy harmadik nyelvből származó szót értek, amely se nem magyar, se nem szlovák, se nem a magyarban és/vagy a szlovákban használatos idegen szó. A stabil kétnyelvű beszélők is használnak idegen szavakat (vö. Lanstyák 1998, 37), de ha ezeket a beszélő az alapszókincshez tartozó szavak helyett használja, akkor ez sok esetben a nyelvvesztés jele lehet. Például:

K: És ha elvégzed a sulit, akkor?                  K: És ha elvégzed a sulit, akkor?

RK: Akkor (..) kimegyek az a (.) nagy ship, RK: Akkor (..) kimegyek tengerjáró hajó-

boat +… [nevetés] (RK, 35-36).                   ra (dolgozni) +… [nevetés] (RK, 35-36).

Ebben az esetben az adatközlőnek, nem jutott eszébe, esetleg nem is ismerte a magyar megfelelőt, ezért a nyelvi rés kitöltésére angol szót használt. Hogy ez a váltás miért nem szlovák nyelvre történt, annak több oka is lehet. Egyrészt előfordulhatott, hogy az adatközlőnek szlovákul sem jutott eszébe az adott szó, másrészt pedig a beszélő az interjú során ragaszkodott a magyar nyelvhez és igyekezett minél inkább elkerülni a szlovák szavakat. Esetleg úgy érezhette, hogy az angol szavak használata kevésbé „helytelen” az adott beszélgetés során. RK esetében az angol vendégszó használata azért is érdekes, mert saját bevallása szerint csak „alig néhány szót” beszél angolul.

Töredékes beszéd és hiányos megfogalmazás

A töredékes beszéd szorosan összefügg a kódváltásnak már említett típusával, amikor a vendégnyelvi betét nélkülözi a szükséges toldalékot. Ilyen esetben a szöveg érthető, de nem következtethető ki pontosan az elgondolt megfogalmazás. Adatközlőim szövegeire jellemző ez a töredékesség (vö. Máthé 1995, 13). Elképzelhetőnek tartom, hogy épp ez a töredékes fogalmazás képezi a határt a szlovákdomináns kétnyelvűség és a nyelvvesztés között. A töredékes beszéd két típusát különböztettem meg annak alapján, hogy milyen beszédszekvenciából lehet következtetni az értelmére.

a) Az elhangzott beszélgetésből lehet következtetni rá

Ebben az esetben csak a beszélő megszólalását megelőző diskurzusból tudjuk kikövetkeztetni a mondanivalót.

„aaa (.) a jén <=az én> gimnázium ÖÖÖ Vö. Abban a gimnáziumban tanított spatanult (.) aaa spanyolt” (EV, 3).                     nyolt, ahova én is jártam.

Az adatközlő – ahogyan az a megszólalást megelőző beszélgetésből is kiderül – a spanyoltanárnőjéről beszél, akit még gimnazistaként, iskolában ismert meg, ahol a tanárnő spanyol nyelvet tanított. A szöveg megértését még az is nehezíti, hogy szó-

154 Rabec István

tévesztés történik, mikor az adatközlő a tanárnővel kapcsolatban a tanult szót használja a tanított helyett.

b) A megszólalásból lehet rá következtetni

A beszélő adott megszólalásából, az azt megelőző diskurzus ismerete nélkül is, ki tudjuk következtetni, hogy mit akart mondani.

„Akkor szlovák meg magyar, úgy Ö (..) olyan Vö. Akkor a szlovák és a magyar nyelvet öö egyensúly” (LK, 7).                                   még körülbelül egyformán beszéltem.

A töredékes beszéd közel áll a hiányos megfogalmazás kategóriájához. Ennek következtében a fent említett példák mindegyike besorolható a hiányos megfogalmazás kategóriájába is. Ha a szöveg elemzésekor nagyobb egységre koncentrálunk, akkor töredékes beszédről, ha pedig kisebbre, akkor hiányos megfogalmazásról beszélhetünk.

A töredékesség és a hiányos megfogalmazás kategóriájának megkülönböztetését azért tartottam fontosnak, mert úgy vélem, hogy ez új jelenségekre is rámutathat a nyelvvesztés vizsgálatában. Ennek megítéléséhez azonban nagyobb korpuszra volna szükség.

Felhasznált irodalom

Bartha Csilla 1993. Egy amerikai magyar közösség nyelvhasználatának szociolingvisztikai megközelítései. Kandidátusi értekezés, Budapest.

Bergendiné Urbán Mónika 1998. Szlovákiai magyar diákok véleménye a kétnyelvűségről. In Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.) Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 78-86. p.

Fenyvesi, Anna 1995. Language contact and language death in an immigrant language: The case of Hungárián. In University of Pittsburgh Working Papers in Lingvistics. Volume 3, 1-117. p.

Kontra Miklós 1990. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.) 1998. Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete.

A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében 155

Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.) 1998. Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Lanstyák István 2000a. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony, Osiris KiadóKalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2001. A kódváltás típusai. Kézirat.

Lanstyák István 2002a. Magyar nyelvi tervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 2004. A kódváltás nyelvtani aspektusának néhány kérdése a szlovákiai magyar beszélőközösségben. Kézirat

Máthé Dénes 1995. A verespataki magyarság kétnyelvűségének/nyelvcseréjének előzményei és jellemzői. Kétnyelvűség, 3. évf., 2. sz., 9-16. p.

Misád Katalin-Hurka Katalin 1998. A magyar nyelvi érintkezés a pozsonyi magyar tanszék hungarisztika szakosainak körében. In Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.): Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 94-102. p.

Németh Andrea 2001. A kódváltás grammatikája és pragmatikája. (Egy baráti közösség kódváltási szokásainak vizsgálata.) Szakdolgozat, Pozsony, FF UK.

Rabec, Stefan 2003. Emberek a határon. A nyelvvesztés és nyelvleépülés vizsgálata szlovákiai egyetemisták körében. Szakdolgozat, Pozsony, FF UK.

Sándor Anna 1998. A kétnyelvűség és a nyelvcsere egy szlovákiai magyar beszélőközösségben. In Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram, 103-115. p.

Vancóné Kremmer Ildikó 1998. A bujkáló anyanyelv. Tanítási óra alatti kódváltás szlovák tannyelvű iskolában. In Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.): Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 87-93. p.

DISPUTATIONES SAMARIENSES

MÝTY A PREDSUDKY V DEJINÁCH

Historická konferencia 7. decembra 2004

Mészáros András: A Magyarok Szlovákiában (1989-2004) című kötetről

Amikor azon gondolkodtam, milyen frappáns bevezető mondattal lehetne indítani ennek a könyvnek a bemutatását, akkor legelőször egy reformkori szállóige jutott az eszembe. Az a mondat, amelyet Szontagh Gusztáv fogalmazott meg Jósika Miklós Abaf/jának megjelenése kapcsán: „Le a kalapokkal, uraim!”. Itt csak az a gondom, hogy ma már a hölgyeket is meg kell szólítani, és vajon ők hogyan fejezhetnék ki tiszteletüket és hódolatukat a megjelent „összefoglaló jelentéssel” szemben? Aztán elvetettem ezt az irodalomtörténeti parafrázist, mert maga a szállóige kötelezne arra, hogy alapos elemzésnek és kritikának vessem alá a kötetet. Ennek a feladatnak azonban nem tudok megfelelni, főként a vonatkozó szakmai ismereteim gyér volta miatt, de azért is, mert hazai berkeinkben első ilyen vállalkozás révén, ezt a publikációt elsősorban köszönettel kell fogadnunk. És ezt nem diplomáciai tapintat mondatja velem, hiszen aki már legalább átlapozta a csaknem ötszáz oldalnyi elemzést, láthatta és felfoghatta, mennyi munka és az információknak mekkora mennyisége van benne felhalmozva. Most nem beszélve arról, hogy jól bevett szokásainktól eltérően itt csak elvétve fedezhető fel a tények felsorolása mögött valamiféle prekoncepció. Magyarán: az értékelés az ismeretek után következik, és nem fordítva.

Vagyis, amit első helyen emelnék ki, az a tények és adatok tisztelete. Ez persze tudományos szempontból közhely, és hazai gyér társadalomtudományunk művelői ezen a közhelyen már túljutottak. Ami miatt mégis említem, az inkább egy szociálpszichológiai összefüggésen alapul. Tudjuk, hogy történelmi emlékezetünk szelektív. Történelmi tudatunk a köznapok szintjén nem valamiféle eszményi elvárások mentén alakul ki, hanem a jelenlét megmentése kényszeríti ki. Jelenlétünk hordozója pedig az idő vonzatában a jelen, még szűkebben véve: a most. Ez az idődimenzió ugyan alaposan kinyúlhat, és beletartozik a közelmúlt is, ennek ellenére azonban fő tendenciája az, hogy a múltat kizárja magából. Még pontosabban: a múltat úgy őrzi meg, hogy a jelen szempontjaihoz idomítja. A történészek ezt többé-kevésbé tudják és tekintetbe is veszik, de az egyszerű halandó megfeledkezik róla. És megfeledkezik a múltról, úgy, ahogyan valóban megtörtént. Ha egyáltalán tudjuk, mi a valódi történés abból, amit megéltünk, és hogy hihetünk-e saját személyes tapasztalatunknak és emlékezetünknek? Sokan ismerjük az anekdotát arról a korabeli angol történészről, aki a Towerbe zárva is írta nagy történettudományi művét. Egy napon a börtön ablaka alatt verekedés tört ki, amit a rabok is végignéztek. Másnap viszont mindannyian másként emlékeztek vissza a történtekre. Ennek a tapasztalatnak a hatására a történész összetépte az addig megírt lapokat, mert hiszen hogyan lehetne valamit elmondani a régmúltról, ha a tegnapról sincs biztos véleményünk? És most gondoljunk a politikusokra, akiket szakmájuk kényszerít arra, hogy az „itt és most” szemszögéből tekintsék az eseményeket, és hogy a megoldandó – azaz a jövőbe irányuló – problémák mentén a „lehetségest” célozzák meg. Hát persze hogy őket nem a múlttisztelet és a múltra való emlékezés fogja vezetni. Anatole Francé szerint Pontius Pilátus sem emlékezett öregkorában arra, hogy valaha egy Jézus nevű zsidó lázadó miatt mosta kezeit. De ez nem hiba és nem is bűn. A hiba akkor áll be, ha a politikusoknál a „lehetségest” elhomályosítja a múltnak valamilyen – lehet, hogy már régen idejétmúlt – eszménye. Múlt és idejétmúlt ugyanis nem azonosak. Filozófiai fogalmakat használva: az egyik a Sein (a létezés), a másik pedig a Sollen (a kellő) területe. Jelen kötet egyik nagy erényének tartom, hogy állandóan szembesít bennünket a tényszerű múlttal, és ezzel elválasztva egybeköti azt, ami volt, azzal, ami van.

* Elhangzott 2005. március 17-én a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában rendezett könyvbemutatón.

És már bele is ütköztünk a jelenbe. Valamikor a kilencvenes évek elején egy írásomban a kisebbségi létet „mintha-lét”-ként írtam le abból az elvből kiindulva, hogy a teljes létezés feltételezi az idő mindhárom dimenziójának a szerves egységét, és oda jutva el az elmélkedésben, hogy a jelen – mint meglét és mint tudatos létezés

–  hiányzik ebből a létből. Nos, úgy látom, hogy lassan alapos revízióra szorul ez a nézetem. Akkori megfogalmazásom, miszerint a szlovákiai magyarság a nosztalgikus elvágyódás és az eschatologikus megváltásigény között hányódik, és hogy hiányzik az a józanság, amely e kettő szélsőségeit kiegyenlítené, ennek a kötetnek az olvasásánál nagyrészt tartalmatlanná vált. Hál’ istennek – mondhatnánk. Csakhogy

– mint azt a bölcs rabbi mondta volt halálos ágyán – „minden másként van”. Mert a szlovákiai magyarság önfelismeresenek és önszerveződéseinek szintjén valóban megtörtént az előrelépés. Habár ott sem egyértelműen. Utalok itt például a kötetnek arra a részére, amely a magyar intézmények rendszeréről, konkrétabban azok orientációiról szól. A társadalom finomszerkezete iránt érdeklődők nem kis élvezettel szerezhetnek tudomást azokról a mechanizmusokról, amelyek egyrészt bizonyos megrögzült múltkép alapján, másrészt a jelen kemény gazdasági érdekeinek szolgálatában, esetleg pontosan felismert globalizációs összefüggések, vagy pedig bizonyos, nem is biztos, hogy pontosan értelmezett politikai víziók hatására hozzák létre a maguk intézményeit. Ami persze természetes fejlemény. A kérdés csupán az, hogy ezek az eltérő érdekek és irányulások azonos startpozícióval és viszonylagosan összevethető hazai politikai támogatottsággal rendelkeznek-e? Mert ezt a kérdést a mi helyzetünkben nem lehet megkerülni. Ha elolvassuk a szlovákiai magyar pártok, valamint az MKP történetéről, programjairól szóló fejezeteket, akkor világossá válik, mire utalok itt. Mindenki tudja, hogy a kezdődő és formálódó mozgalmak, pártok a kilencvenes évek elején még eléggé megfogható és értelmezhető ideológiák nyomvonalán jöttek létre. Az is érthető, hogy az adott politikai helyzet hogyan kényszerítette rá ezeket a pártokat az egyesülésre. Csakhogy a politikai monopolizáció ugyanolyan – ha nem nagyobb – veszélyekkel jár, mint a gazdasági versenyhelyzet kiiktatása. Az eltérő érdekek és elképzelések vagy nem artikulálódhatnak, vagy pedig alkalmazkodnak a politikai erőtérhez, esetleg mindezeken kívül próbálják megvalósítani magukat. Az, ami az MKP esetében kifelé hatva erőnek és előnynek tekinthető, az befelé, a szlovákiai magyarság irányában gyengeségként és perspektíváiban hátrányként mutatkozik meg. Visszatérve most az eredendő gondolathoz – ahhoz, hogy „mintha-létünk” kezdi levetkezni „mintha”-jellegét – megjegyzendő, hogy a szlovákiai magyarság intézményesülése egyértelműen ebbe az irányba mutat, de ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy ha nem fog megtörténni a jelen politikai kisajátításának a kritikai elemzése, akkor ismét „kizökken az idő” a maga kerékvágásából, és visszatérnek régi mizériáink. Csupán egy megjegyzés: a bemutatott kötet ebből a szempontból azért fontos, mert a kritikát egyelőre elhagyva de nem teljesen mellőzve – tükröt tart elénk. És még ha igaz is az újszövetségi apostol által vallott, és ugyanakkor a posztmodern médiaguruk által gyakorolt „tükör által homályosan” elve, ne feledjük, hogy nem elég a tükörbe tekinteni, mert a kép ebben az esetben csak eszköz, nem pedig cél.

Viszont mindenfajta tükör – maradva ennél a metaforánál – csak akkor jó eszköz, ha a „tükröm, tükröm, mond meg nékem” kérdésre a kérdező vágyait figyelembe nem véve válaszol. Ezt csupán azért jegyzem meg, mert elfogadva bár a kötet előszavában megfogalmazott tételt, hogy az MKP-nak szüksége van egy szakmai háttérmunkát elvégző intézményre, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a kötetnek az öt év múlva betervezett folytatása egy ilyen intézményben kell, hogy megszülessen. Az efféle „összefoglaló jelentések” ugyan nem alapkutatás-jellegűek, azaz inkább a subtilitas explicandit, de legfőképpen a subtilitas applicandit helyezik előtérbe, mégis illik megtartaniuk legalább a függetlenség látszatát. Ne legyünk idealisták – rosszabb esetben számítók – és ne gondoljuk, hogy egy politikai pártnak (bármelyik politikai pártnak) érdekében áll a független és csakis a tudományos szempontokat érvényesítő álláspont. Sajnos – és ehhez a kötetben is találhatunk utalásokat – az MKP-nak csak akkor volt szüksége a szlovákiai magyar értelmiségre, amikor ezt politikai érdekei megkövetelték. Lásd például a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum eszközként való életrehívását és felhasználását az 1998-as választások előtt. A Selye Egyetem létrehozásával kapcsolatos kapkodásra pedig már nem is utalok. Ugyanakkor – fatalista optimistaként – még azt is el tudom képzelni, hogy – Hraballal szólva – „az elképzelhetetlen valóra válik”, és az MKP kibújik saját bőréből.

Mindezt nem szimpla provokációként hoztam fel, hanem azért, mert mind köznapi tapasztalataink, mind pedig a bemutatott kötet elemzései is sok esetben beleütköznek abba a ténybe, hogy a szlovákiai magyarság létkeretei sajátságos kettősséget mutatnak. Egyrészt valamiféle sajátságos alrendszerként megismétlik a szlovákiai társadalom jellemzőit – amelyek között determináló erőként hat a társadalom „átpolitizáltsága” – másrészt leképezik a magyarországi struktúrákat és ideológiákat. Szarka László tanulmánya például nagyon pontosan megfogalmazza az etnikai pártok – mint amilyen az MKP is – kötelezettség- és feladatrendszerét, és ha ezt nemcsak az autonómiakérdéssel kapcsolatban alkalmazzuk, akkor felmerülnek olyan kérdések, hogy vajon az MKP szerkezete tükrözi-e a választói bázis heterogén érdekeit; hogy ezen belül mekkora súlyt kapnak az MKP-elit gazdasági érdekei; hogy ezek az érdekek kapcsolhatók-e a szlovákiai magyarok hagyományos értékorientációihoz; hogy milyen viszonyban állnak az MKP autonóm döntései a mindenkori magyarországi hatalmi felálláshoz; hogy szüksége van-e a hazai magyar politikai elitnek a független értelmiségi elitre vagy sem stb., stb.? És most hadd ne térjek ki olyan bonyolult kérdésekre, amelyek hátterében ott lapul a gyakorlati, de ugyanakkor fogas elméleti dilemma is: mikor, milyen összefüggésekben és kikkel kapcsolatban alkalmazható az etnikai viszonyulás? A kötet ezt a kérdést rendkívül elegánsan, és alighanem az egyedüli lehetséges módon oldotta meg a regionális gazdaság és közigazgatás, valamint egészségügy kapcsán – szlovák szerzőkre bízva azokat. Vagyis kiderül egy más, alig tudatosított tény: hogy tudniillik nincsenek (vagy nem tudjuk, hogy vannak) olyan magyar anyanyelvű szakembereink, akik az adott kérdések avatott ismerői lennének. És ez arra a kényelmetlen és tarthatatlan helyzetre figyelmeztet, hogy a számításba vehető társadalomtudósaink között nincs olyan, aki túllépne a hagyományos etnikai jellegű és az etnikumra közvetlenül vonatkoztatható tematizáláson. És itt nem metodológiai kérdésekről van szó, hiszen nyelvészeink, etnológusaink, szociológusaink stb. munkássága minimálisan közép-európai kontextusban helyeződik el. Érvényes ez a rendkívül erős és nálunk eddig minta nélküli fiatal irodalomtudós generációra és a humán tudományokban tevékenykedő más személyekre is, akik elméleti és metodológiai felkészültségük révén feladták a korábbi generációk által önként magukra vállalt önkorlátozást és a profetikus értelmiségi létet. Vagyis azt szeretném elmondani, hogy a problémák nem mindig az etnikai törésvonalak mentén alakulnak ki, ezért van szükség szélesebb kitekintésre és olyan összefüggések figyelembe vételére, amelyek meghaladják a szlovákiai magyarság közvetlen életét. Paradox módon: ha a szlovákiai magyarságról akarunk szólni, akkor nem maradhatunk meg a szlovákiai magyarságnál. Ezzel a paradox megfogalmazással talán kissé megvilágítottam, hogy miért foglalkoztam ennyit az MKP és a szlovákiai magyarság, valamint az MKP és a szlovákiai magyar értelmiség viszonyával.

Visszatérve a kötet tartalmára: lehet, hogy az, aki a könyvet a kezébe veszi, nem az átlagos újságolvasó szokásai szerint a sporttal fogja kezdeni – mert van ilyen fejezet is – hanem az őt érintő területtel foglalkozó tanulmánynak lát neki elsőnek. Mindegyikről elmondható azonban, hogy az információgazdagság mellett rengeteg inspirációval is szolgálnak. Én most itt egyre szeretnék kitérni röviden. A demográfiai változások között a szerző, Gyurgyík László megemlít egy érdekes jelenséget: az arányok viszonylatában kimutatható, hogy a szlovákiai magyarság körében felerősödött a „kisvárosiasodás” folyamata. Ennek a ténynek a folyományain több szempontból is érdemes lenne elgondolkodni. A kisvárosi létforma ugyanis sajátságos civilizációs és kulturális orientációt is jelent. Azzal a ténnyel összefüggésben, hogy a felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők aránya a szlovákiai magyarság körében alacsonyabb, mint a többségi nemzetnél, nem nagyon jelent meg az az érv, hogy ez nemcsak az oktatási intézmények hozzáférhetőségével, hanem az adott közösség értékorientációival is összefügg. Egy alapvetően rurális társadalomban más elbírálást kap az értelmiségi létforma, mint a városias civilizációban. Ha pedig a „kisvárosiasodás” nem csak tendencia, hanem maradandó folyamat lesz, akkor várható, hogy a kispolgári életnek a kultúrát legalább a sznobság szintjén való elfogadása, „termelése” és élvezete előbb-utóbb kihatással lesz az értékorientációk változására is. Tudom, hogy ez a következtetésem szociológiai szempontból alighanem egy rövidre zárt gondolatmenet eredménye, de engem személyesen nagyon érdekelne a kisvárosi és a falusi magyar lakosok értékorientációinak az összevetése. Minthogy nagyon izgat egy eretnek kérdés is: vajon milyen viszony lehet – ha ez egyáltalán statisztikailag kimutatható – a felekezeti megoszlás és az iskolai végzettség között? Gondolok itt arra, hogy a történelmi Magyarország esetében jelentős kulturális különbségek voltak kimutathatók a felekezeti megoszlás és iskolázottság függvényében. És ebben a tekintetben a volt Felső-Magyarország – hozzávetőlegesen a jelenlegi Szlovákia – területét valamifajta kulturális pluralizmus (multikulturalizmus?) jellemezte. Van-e ennek folytatása? Esetleg létezik-e valamifajta politikai vagy kulturális „hatalommegosztás” a felekezetek között – mint ahogy ez Szlovákia egészét tekintve, sajnos, tapasztalható? Állami iskoláink vajon meg tudják-e tartani eszmei függetlenségüket a rendkívül expanzív és összességében retrográd katolikus egyházzal szemben? A kérdések folytathatók.

Mindezeket a kérdéseket persze saját magamnak tettem fel. Ami azonban azt bizonyítja, hogy a most bemutatott kötet biztosan másoknál más és más gondolatokat fog provokálni. Lehet-e többet várni egy „jelentéstől”, mint hogy informáljon, és továbbgondolásra késztessen? Aligha, hiszen már ezzel is túllépett saját küldetésén. Vagyis röviden: fontos és értékes könyvről van szó. Hogy konkrétumaiban miért fontos és értékes, ahhoz el kell olvasni az egyes tanulmányokat.

Végezetül: hogy miért nem ismertettem a könyv tartalmát? Casanova szerint a jó könyv olyan, mint a kacér nő: a borítójával mutatja, hogy belül érdekes tartalommal találkozhatunk. A posztmodern Eco pedig azt állítja, hogy a jó cím az, amelyik megtévesztő és ezzel figyelemfelhívó. Nos, remélem, hogy bemutatásom is eléggé „kacér” és megtévesztő volt, és ezáltal arra provokálta önöket, hogy a kötetet megvegyék és elolvassák. Hadd súgjam meg: megéri.

NEMZETI ES ETNIKAI

KISEBBSÉGEK

SZLOVÁKIÁBAN

Dohányos Róbert

Lelkes Gábor

Tóth Károly

Forum Kisebbsegkutato Intézet Lilium Aurum Könyvkiadó Somorja-Dunaszerdahely

Jarábik Gabriella: A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma

A szlovákiai magyarság történetét, népi kultúráját, hagyományait és értékeit képviselő, nemcsak regionális szinten tevékenykedő, reprezentatív múzeumi intézmény létrehozására tett kísérletek jelentős múltra tekintenek vissza. A különböző elképzelések – különösen az elmúlt évtizedben – nemcsak szakmai körökben keltettek élénk visszhangot, de a szélesebb közvélemény körében is. A megvalósítást tekintve alapvetően két lehetőség merült fel:

1.  valamelyik már működő regionális múzeum (vagy annak egy része) alakulna át a magyar kultúra múzeumává

2.  a kilencvenes évek folyamán létrehozott nemzetiségi múzeumok és dokumentációs központok – pl. a Zsidó Múzeum, a Kárpáti Németek Múzeuma, a horvát és a cseh dokumentációs központ – mintájára teljesen új szakintézmény teremtődne. A szlovákiai kulturális kormányzat ez utóbbit találta járható útnak.

Az intézmény bemutatása

Első lépésként 2001. július l-jén a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának önálló osztályaként megalakult a Magyar Kultúra Dokumentációs Központja. Ezzel újabb láncszemmel bővült a szlovákiai nemzetiségi intézmények-s egyben a magyar kulturális színterek – hálózata. A Magyar Kultúra Dokumentációs Központja egy évnyi tevékenység után új alapítólevelet kapott, 2002 júliusától a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumaként, a Szlovák Nemzeti Múzeum önálló egységeként működik.

Legfőbb feladata a szlovákiai magyarság tárgyi és szellemi kultúrájának kutatása, amellyel párhuzamosan gyűjtőmunkát, tudományos kutatómunkát, dokumentációs és módszertani tevékenységet folytat.

Az intézmény központja a pozsonyi Brámer-kúriában található, s a múzeum munkahelyei, valamint kiállítóhelyiségei is itt kaptak helyet. 2003 januárjától a Szlovákiai

Magyar Kultúra Múzeumához tartozik az alsosztregovai Madách-kastély, valamint a szklabonyai Mikszáth-emlékház.

Brámer-kúria, Pozsony

A XVI. század második felében kialakult kúria négy szárnya központi udvart fog közre. Az épület egységes, reneszánsz alaprajza néhány régebbi, későgótikus ház átalakításával jött létre, ezt egyebek közt az asszimetrikusan elhelyezkedő bejárat is bizonyítja, amely eredetileg az egyik gótikus házhoz tartozott. Az épület a pozsonyi vár egyik tisztjének, Brámernek a nevét viseli, aki 1600 körül kétemeletes reneszánsz kúriává alakíttatta át az objektumot. Bél Mátyás Notitiae… című könyvében egy „chronostikon”-t említ, amely a homlokzaton volt látható: „VirtVtVIs CoMes InVIDIa”, s ez alapján úgy vélte, a kúria 1620-ban épült. A reneszánsz átalakítások során jött létre a teljes nyugati szárny, a lépcső, egységesült a homlokzat, s ekkor épült fel a főhomlokzat jellegét meghatározó, félkör alakú két saroktorony is. A XVIII. század első harmadában, a korabarokk átépítések során alakult ki az északi, udvari szárny. A későbbi átépítések alapvetően nem változtattak a kúria jellegén. A ház többször is gazdát cserélt, tulajdonosai pozsonyi polgárok voltak. A Brámer-kúria a pozsonyi Váraljából máig megőrzött aprócska szigetnek része, melynek központi eleme a barokk stílusú Szentháromság-templom.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma 2002 októberében költözött a kúriába. A földszinten az állandó kiállítás, az első emeleten pedig az irodák és a raktárhelyiségek kaptak helyet. Szintén az első emeleten található a múzeum konferenciaterme, amely egyben galériaként is működik. A kúria alatt található pincében működik a múzeum Pincegalériája.

A Brámer-kúria az 1960-as években és ma

Állandó kiállítás: Hagyományok és értékek. A magyarok Szlovákiában

Az állandó kiállítás a szlovákiai magyarok tárgyi és szellemi kultúrájának emlékeit mutatja be 320 m2-en: érinti a történelmi sorsfordulókat, ízelítőt nyújt az 1918 1938-ban készült képzőművészeti alkotásokból, felvonultatja a népművészet legjellemzőbb értékeit. A kiállítás három tematikus egységből áll: történeti, néprajzi, képzőművészeti.

Madách-kastély, Alsósztregova

Az első Madáchok az oklevelek tanúsága szerint 1430 körül telepedtek meg Alsósztregován. A családot a magyar genealógiai források 1238-tól tartják számon. Alsósztregova előtt Nagykürtös és Zólyom környékén éltek. A nemesi famíliának nemzedékeken keresztül számos irodalmi műveltségű tagja volt. Az irodalomtörténet közülük leginkább Madách Gáspárt jegyzi lapjain. A Madáchok eredeti kastélya 1717ben leégett, majd a helyreállított épület 1758-ban újra a tűz martalékává vált. A XVIII. század utolsó éveiben Madách Sándor – Madách Imre nagyapja – kezdte meg az új családi fészek építését. Az egykori, várkastélyra emlékeztető építmény helyén az ő jóvoltából ma részben rokokó, részben klasszicista, szerény nemesi kastély emelkedik. Ebben az épületben élt és alkotott Madách Imre. A híres „oroszlánbarlang”, a Madách-művek születésének helyszíne ma is megtekinthető, noha az eredeti berendezési tárgyakból szinte semmi sem őrződött meg.

Az alsósztregovai Madách-kastély

Madách Imre halála után a kastélyt fia, Aladár (a nemzetközileg elismert spiritiszta), majd annak lánya, Flóra örökölte. Flóra és ügyvéd férje jelentős adósságokat halmozott fel, így a birtok a pozsonyi Brázda Bank tulajdonába került. A bankház a birtokot 1940-ben felszámolta, a kastély a község birtokába került, a berendezési tárgyakat elárverezték.

A kastélyt 1964-ben irodalmi múzeummá alakították át, ahol Madách Imre életművét, valamint a nagykürtösi régió jeles literátorait mutatták be. A kastély parkjában található síremlék (Rigele Alajos munkája; a karjait az ég felé emelő Ádámot örökíti meg) alatt nyugszik Az ember tragédiája írója. Madách Imrét 1864-ben bekövetkezett halálakor a falu katolikus temetőjében temették el, de 1936-ban exhumálták s végső nyughelyére helyezték.

Az emlékházat 2003 januárjában vette át a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a kékkői Játék- és Bábmúzeumtól. 2003 októberében a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma az alsósztregovai Madách-kastélyban nyitott kiállítást Az ember tragédiájához készült Kass János-illusztrációkból. Ezt követően a képzőművész a teljes sorozatot a múzeumnak ajándékozta.

2004-től látható Zichy Mihály a Tragédiához készült illusztrációinak 20 darabból álló kiállítása, valamint Nagy Zoltán metszetei Hommage á Madách címmel.

Mikszáth-emlékház, Szklabonya

A Mikszáth család 1843 után költözött Szklabonyára, ahol Mikszáth János, az író édesapja mészárszéket és kocsmát bérelt. Miután túladtak a bérleményen, gazdálkodni kezdtek. Birtokukat száz holdra becsülték, cselédeket, juhászt és szolgálólányt is tartottak.

Mikszáth Kálmán szülőházát ma már hiába keressük a faluban. 1968-ban lebontották. Megmaradt viszont az a ház, amelyben az író a gyermekkorát töltötte, s ahova rimaszombati és Selmecbányái tanulmányai közben hazalátogatott. A család 1852-ben költözött ebbe a temetővel szemközti otthonba. A ház utolsó gazdája Hendrik Gyula kántortanító volt, akinek felesége rokonságban állt a Mikszáth családdal. Az épületet, melyben akkoriban a helyi postahivatal működött, 1978-ban a nemzeti bizottság felújította, és három helyiségében emlékkiállítást rendezett be. Mikszáth Kálmán emlékházát 1978. június 24-én avatták fel. A ház falán emléktábla, az udvaron mellszobor hirdeti az író emlékét. A szemközti temetőben nyugszanak – feltételezhetően – az író szülei, valamint – bizonyosan – testvére, Mariska.

Az emlékházat 2003 januárjában vette át a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a kékkői Játék- és Bábmúzeumtól. Jelenleg az épület helyreállítása folyik, az új emlékkiállítást 2005 folyamán tervezzük megnyitni.

A múzeum tevékenysége

A távlati célok kijelölésénél és rangsorolásánál kis kollektívánk elemezte a jelenlegi helyzetet, a jövőbeni lehetőségeinket, az előnyöket és kockázatokat, valamint figyelembe vette egy háttérelemzés eredményét, s ennek tudatában próbálta felvázolni a múzeum feladatköreit: 1. lehetőségek teremtése: bemutatkozások, kiállítások, rendezvények, együttműködés

2.  érték- és hagyományőrzés: kutatómunka, dokumentációs tevékenység,

3.  új értékek létrehozása: kiadványok, állandó kiállítás.

Hushegyi Gáborral, aki az első évben képzőművészeti tárgykörben tanácsadónk volt, behatároltuk azt a területet, mellyel múzeumunk a közeljövőben foglalkozni szeretne, s ez a kortárs képzőművészet.

Hogy a köztudatba kerüljünk, a múzeumi feladatok mellett, s az állandó kiállítás megnyitása után (Hagyományok és értékek. A magyarok Szlovákiában, 2003. május 22.) további esélyeket latolgattunk: galéria, kiállítási lehetőség megteremtése a megcélzott képzőművészeti terület képviselői részére. Ez sikerült, s így már 2003. október 16-án megnyithattuk az első kiállítást a múzeum emeleti kisgalériájában, melyet Brámer-galériára kereszteltünk.

Alkalmazkodva a kortárs képzőművészek különleges, néha meghökkentő elképzeléseihez, nem kis erőfeszítéssel, de megteremtettük a kiállítási feltételeket a pincehelyiségben is. Újabb lehetőség kiállítónak és szervezőnek. A Pincegalériában még ebben az évben Németh Ilona mutatkozott be Karol Pichlerrel közösen. Elképzelésünk az volt, hogy a szlovákiai magyar képzőművészek egy-egy szlovák művészszel történő bemutatkozása több szempontból is érdekes lesz:

–    kiderül, hogy a szlovákiai magyar képzőművészet útkeresésben, tehetségben egyáltalán nem szakad el a szlováktól, sőt az európaitól sem

–    újabb lehetőség, hogy többrétegűvé váljon az intézményünket látogató közönség

–    lehetőséget adunk, hogy az itt kiállító művészek egy-egy alkotása a múzeum képzőművészeti gyűjteményébe kerüljön, amihez természetesen meg kellett teremteni az anyagi feltételeket is

A múzeum kiadványai

A következő évben Kiss Csabával, az At Home Gallery vezetőjével dolgoztuk ki a kiállítási tervet, s folytattuk a már megkezdett utat azzal a meggyőződéssel, hogy az esélyteremtés mellett – művészre, szervezőre, intézményre egyaránt érvényesen

–  új értékeket is hozunk létre, s ami szintén fontos, új közönségrétegnek tehetjük vonzóbbá intézményünket és a szlovákiai magyar képzőművészetet.

Műtárgygyarapítás

Folytatva a Kortárs művészetek a Brámer-kúriában című sorozatot, 2004-ben az alábbi – magyar és szlovák – művészek mutatkoztak be: Andrea Bartosová és Juraj Czinege, Somorjai Kiss Tibor és Róbert Jancovic, Szemző Tibor és Dániel Matej, Varga Emőke és Patrik Kovacovsky, Baffi Dávid és Erik Sille. így kerültek gyűjteményünkbe Bartusz György, Dolán György, Fodor Katalin, Gály Katalin, Lipcsey György, Németh Ilona és Nagy Zoltán művei mellett Andrea Bartosová munkái is.

Még egy fontos küldetés rejlik az új lehetőségek megteremtésében, mégpedig az, hogy a tehetséges képzőművészek esélyt kapjanak a bemutatkozásra. A jelenkori, gyakran kísérletező és közönségsikerre nem feltétlenül számító teljesítmények egy részéből születnek majd a XXI. századi hazai művészet kiváló alkotásai, melyek a jövőben képzőművészeti örökségünk részét jelenthetik.

Múzeumunk műtárgygyarapításának másik kiemelt területe az időközben a múzeum irányítása alá került Madách-kastélyhoz kapcsolódik. Ahhoz, hogy az alsósztregovai kastély látogatottságát emeljük, hogy a Madách név, a hozzá fűződő Tragédia, s annak szellemisége újra a középpontba kerüljön Szlovákiában, szükség volt arra, hogy átgondoljuk, mi legyen a kastély sorsa. Ugyanis a jelenlegi állandó kiállítás már megkopott, így egyáltalán nem felelt meg a kor követelményeinek.

A Madách-kastély jövőjével kapcsolatos elképzeléseink:

–   a gyűjtemény a lehető legteljesebb, és a lehető legszélesebb körben való ismertetése, hasznosítása

–   a Madách-kastély olyan központtá tétele, mely az irodalomhoz és azon belül is a Tragédiához kapcsolódik, s e térség értékeit közvetíti

–   fontos a már meglévő értékek újszerű láttatása, s a hozzá kapcsolódó képzőművészeti alkotások bemutatása, kibővítve tárgyakkal, képekkel és hanganyaggal Természetesen mindehhez ismételten szükséges az anyagi feltételek megteremtése. Nézzük konkrétan az eredményeket: 2003. nyarán felkerestük Kass Jánost, aki céljainkat megismerve az idő rövidsége ellenére vállalkozott arra, hogy a Madách-kastélyban megrendezzük a Tragédiához készült illusztrációi kiállítását. Erre 2003. október 2-án került sor, Madách Imre halálának 139. évfordulóján. A kiállítás, melyet Miroslav Cipár szlovák képzőművész, Kass János régi barátja és művésztársa nyitott meg, nagy sikert aratott, s nagyon sok látogatót vonzott Alsósztregovára. Mint tudvalévő, nemcsak vásárlással, hanem ajándékozással is gyarapítható egy-egy intézmény gyűjteménye. Nagy meglepetésünkre erre 2004. január 19-én került sor, amikor a Kass-illusztrációk pozsonyi bemutatásán a mester a múzeumnak ajándékozott 15 rézmetszetnyomatot és a Mózes című drámához készült sorozat 4 darabját. Még ebben az évben Nagy Zoltán szlovákiai magyar képzőművész alkotásaival gazdagodott a Madách-kastély. A Hommage á Madách című 7 darabból álló sorozatot megvásárolta a múzeum, s a képek azóta is a kastély nagytermét díszítik.

A kastélyt ugyan nem kifejezetten képzőművészeti központtá kívánjuk alakítani, de az az elképzelésünk, hogy ha bemutatjuk a Tragédia mondanivalójának aktualitását, a zseniális mű más művészeti ágakra kifejtett hatását, növeljük a hagyományőrzést, az értékteremtést, valamint az új közönségrétegek elérését.

így folytattuk a megkezdett utat – hadd tegyem hozzá, hogy ez könnyebb volt, mint az új, állandó kiállítás létrehozása, hiszen negyedannyi anyagi ráfordítást vett igénybe -, s kerestük a lehetőséget az első, Zichy Mihály által készített illusztrációk bemutatására. Mivel ezek kiállítása (jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában vannak, elzárva az öregedési folyamatoktól) nehézségekbe ütközött volna, így más utat kerestünk, s eljutottunk a Zichy Alapítványhoz, s ezen keresztül Zichy Mihály dédunokájához, Csicsery-Rónay Istvánhoz. A vele való kapcsolatfelvétel után lehetőség nyílott a grafikák múzeumi igényű másolatainak elkészítésére Szász Endre grafikusművész közreműködésével. Az alsósztregovai Madách-kastélyban 2004. október elsején nyílt kiállítás megjelenítette a XIX. században élt és alkotott két művész szellemi-filozófiai találkozását.

A múzeum műtárgy-gyarapítási tevékenysége szorosan összefügg az intézmény aktuális kutatási területével. Jelenleg a gyűjtemény néprajzi részének a fejlesztése folyik, amely magába foglalja az állandó kiállítás más múzeumoktól, magángyűjtőktől kölcsön kapott műtárgyainak lecserélését, s egyben az adott kutatási terület, kiállítás Népi fafaragók Szlovákiában szemléltetését. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma az említett címmel indított egy kutatási programot, melynek célja feltérképezni és dokumentálni a Szlovákiában elő és alkotó fafaragó népművészeket, bemutatni alkotásaikat egy kiállítás és egy katalógus segítségével.

Az állandó kiállítás történeti részének fejlesztése és bővítése, az intézmény tudományos munkájának meghatározó feladatai közé tartozik. A Fejezetek a szlovákiai magyarság történetéből (1918-1948) című tárlat folytatása 1989-ig, lehetőséget kínál eddig még kevésbé feldolgozott területek kutatására, bemutatására. A meglévő kiállítás 12 tematikus egységből tevődik össze. A bevezető részben szereplő térképek, diagramok, grafikonok és statisztikai adatok a kisebbségi élet változásait szemléltetik. Az első tíz egység az úgynevezett első kisebbségtörténeti korszak, a csehszlovák demokrácia ellentmondásos tapasztalatát mutatja be.

A kiállítás érzékelteti a politikai szerveződések formáit és irányvonalait. Kiemeli a jelentősebb politikusokat. Figyelmet szentel a nemzetiség egyházi és vallási életének, miközben a jelentősebb felekezetek egyházszervezeti kezdeményezéseit sem hagyja ki. A gazdasági intézmények közül a szövetkezetek és a pénzintézetek szerepelnek. Az egyházi és a gazdasági önszerveződést korabeli tárgyak, dokumentumok és publikációk mutatják be.

A tárgyak között figyelmet érdemel Petrogalli Oszkár ellenzéki politikus 1926-ból származó mellszobra, amelyet Flache Gyula készített. Értékes az Egry Ferenc (harangöntő és politikus) műhelyéből, 1930-ból származó harang, amely a beretkei katolikus árvaházé volt.

A kiállítás az oktatásügyet az anyanyelvi művelődésért, a magyar iskolák fenntartásáért folytatott érdekvédelmi küzdelmen keresztül ábrázolja. Teret szentel az egyházi (katolikus és református) tanintézményeknek. A korszak diákmozgalmainak

szellemi-ideológiai sokszínűségét is bemutatja. A válogatásban a csehszlovákiai magyar irodalom néhány jelentős személyisége is szerepel. A színjátszás és a zenei élet gazdag emlékeiből a színjátszó körök és a dalegyletek, kórusok képei és dokumentumai vannak jelen a tárlaton.

A kisebbségi közművelődés egyesületein, illetve azok kultúrát támogató és hagyományőrző tevékenységén kívül a tudományosság szervezeti formái, törekvései szintén szerepelnek. A sajtót a legfontosabb kategóriákba sorolva mutatjuk be. A kiállítás a magyar kisebbség sportéletének a szerteágazó területeit is szemlélteti. A labdarúgást tárgyak, sportemlékek képviselik.

A másik nagyobb egység az 1938 és 1948 közti időszak történéseit öleli fel. Foglalkozik az 1938-as határváltozás következményeivel. Itt szerepel egy Jolsváról származó női ünnepi viselet, amelyet a helyi visszacsatolási ünnepélyre készítettek. A szlovákiai magyarság létének 1945-1948 közötti, legtragikusabb fejezetéből a felszámolására tett intézkedéseket és a megvalósítás módjait (kényszerközmunka, deportálás, lakosságcsere, kitelepítés, reszlovakizáció) mutatja be. A történeti kiállítás része egy dokumentumfilm is A magyarok Szlovákiában címmel, amely korabeli dokumentumok és riportok alapján mutatja be az 1918-1948-as időszakot.

Dokumentációs és módszertani tevékenység

Az intézmény országos hatáskörrel rendelkező múzeum, ezért fő feladatának tekinti a szlovákiai magyar kultúra épített és szellemi örökségének feltérképezését, amelynek célja egy adatbázis létrehozása.

A módszertani munka célja, hogy szakmai segítséget nyújtson az országban működő tájházaknak, városi múzeumoknak és emlékházaknak.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma akkor lesz igazán sikeres, ha tevékenységének eredményei bekerülnek a szlovákiai magyar köztudatba.

Jarábik Gabriella

Joó András: Tiso elnök és magyar országgyűlési képviselő politikai természetű magánbeszélgetése 1943 tavaszán

Az alábbiakban közlésre kerülő dokumentumra a Magyar Országos Levéltárban 2004 tavaszán folytatott kutatásaim során bukkantam a Külügyminisztérium rezervált iratai között. Figyelmem elsősorban a Kállay Miklós által irányított magyar külpolitika forrásaira irányult.1 Köztudomású, hogy az 1942. március 9-én kormányt alakító miniszterelnöknek elsődleges célja volt, hogy országát a németektől való lassú távolodás révén fokozatosan kivezesse a második világháborúból. Ez a politika 1942 végétől, majd a 2. magyar hadsereg doni pusztulását követően egyre határozottabbá vált. Az angolszász szövetségesek irányába tett puhatolódzó lépéseket és ezek dokumentumait a történettudomány már igen jelentős részben feltárta. A Kállay-kormány tevékenységét végül nem koronázta siker, ami részben annak is köszönhető, hogy Magyarország és szomszédai között, a bécsi döntések következtében nagyon feszült volt a viszony. Hitler ezeket az ellentéteket mesterien aknázta ki a Harmadik Birodalom érdekében. Kállay, illetőleg az őt támogató konzervatív elit, mindenekelőtt Bethlen István és köre, úgy látták, hogy keresni kellene a kapcsolatot, majd a megegyezés lehetőségeit mind Romániával, mind a szlovákokkal és a délszlávokkal, a háborúból való kiválás megkönnyítésének érdekében. Londonból az emigráns román és cseh politikusok részéről is közvetve olyan jelzések érkeztek, melyek biztatóan hatottak az imént említett szándékok szempontjából, a csehekkel 1944 elején eszmecserére is sor került Svájcban.2 A kutatások ezen utóbbi relációknak még csak viszonylag kevés figyelmet szenteltek.

Bethlen István Bánffy Miklósnak, a jeles irodalmárnak és volt külügyminiszternek a közvetítésével próbált megegyezést kezdeményezni a román ellenzék vezetőjével luliu Maniuval 1943 júniusának elején. Kapóra jött román részről egy hivatalos közeledési kísérlet Mihai Antonescu részéről (Szegedy-Maszák 1996, 202-203; Csatári 1968, 229-241). Antonescu még 1942 decemberében azt mondta ugyanis, hogy „nincsenek meg nem oldható problémák” Magyarország és Románia között. A román fél a bécsi döntés felülvizsgálatát akarta elérni, magyar oldalról viszont éppen a status quóhoz ragaszkodtak, mint kiindulási alaphoz.3

Bánffy Miklós rövid visszaemlékezése szerint Kállay nem tudott a találkozóról Maniuval4, ugyanakkor egy névtelen külügyminisztériumi irat néhány „elterelő” mondat társaságában ugyanazt tartalmazza, mint Bánffy iratainak közlései. Lehetséges, hogy Kállay „hivatalos” minőségében „nem tudott” Bánffy utazásának erről a kitérőjéről, így indiszkréció esetén letagadhatta, ám egyébként minden bizonnyal (legalábbis utólag) tájékoztatást kaphatott, ezt valószínűsíti a Bethlen és Kállay közt politikai téren fennálló bizalmas viszony is (Kerekes 1963, 259-261; vö. Csatári 1968, 240-241).5

A közlésre kerülő dokumentum kapcsán felmerül a kérdés, hogy volt-e akárcsak távolról is hasonló próbálkozás Szlovákia irányába. Hivatalos, vagy akár a Bethlencsoporthoz köthető próbálkozást egyértelműen kimutatni nem lehet, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a kezdeményezések egy része mégis Kállay inspirációi alapján indult meg. Ezzel kapcsolatosan az alábbi sorokban közölteket sikerült feltárnom, a kapcsolatkeresés teljes hátterét, minden nyitott kérdéstől mentesen csak újabb források előkerülése esetén fogjuk megismerni, az itt leírtak azonban jó alapját adhatják a kérdésben történő további kutatásoknak.

Edmund Veesenmayer6 1943 márciusában Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter megbízásából Magyarországra érkezett, hogy közvetlen közelről vizsgálja, van-e valószínűsége egy politikai fordulatnak, és mennyire szilárd még a szövetségesi hűség. Ekkor tűnt fel számára, hogy bizonyos „nyomokból” arra lehet következtetni, hogy a magyar miniszterelnök „különleges kapcsolatokat ápol a szlovák kormány tagjaival”. Veesenmayer megállapítása szerint ezek a „törekvések nyilvánvalóan arra irányultak, hogy közös utakat keressenek Magyarország és Szlovákia számára a háborúból való kiválásra”. Veesenmayer gyanúja még Tiso ellen is felébredt. Hazatérve Magyarországról jelentést készített Ribbentropnak és Hitlernek, amelyben megemlítette a lehetséges titkos kapcsolatokat Budapest és Pozsony között. A német külügyminisztert meglepte a hír. Szükségesnek látta a további vizsgálódást. 1943. június végén Veesenmayer Pozsonyba érkezett, hogy megtudja, mennyi valóságos alapja van az említetteknek. Ribbentrop a vizsgálódások „álcázásául” jelölte meg a zsidókérdést és a deportálások felújításának intenzív felvetését (Matic 2002, 177-178).

Veesenmayer sejtései később nem igazolódtak, és Tiso sem mert komolyabban szembeevezni a német szándékokkal, mégis az említett megállapításoknak van reális, kézzelfogható alapjuk. 1943 februárjától ugyanis hivatalos, félhivatalos és magánszemélyek időről-időre megpróbáltak politikai beszélgetéseket folytatni a pozsonyi vezetőkkel. Februárban Tisót a magyar követségre invitálták egy hivatalos vacsorára. Ezzel egy időben éppen igen erős volt a németellenes hangulat Pozsonyban, és a szlovák vezetők német katonai megszállástól tartottak. A megszállás lehetősége nagyon foglalkoztatta a magyar diplomáciát, Kállay maga kért az ügy hátteréről „legsürgősebben” tájékoztatást Sztójay Döme berlini követtől. A megszállás végül nem következett be, a németek elegendőnek vélték, amit politikai nyomásgyakorlással elérhettek.7

Június elején a külügyminiszter, Vojtech Tuka8 közölte a magyar követtel, hogy magyar politikusok egy csoportja bizalmas konverzációkat folytatott Tiso elnökkel. Kuhl9 követ nagyon meglepődött, mert kétéves tartózkodása alatt a szlovák elnök őt ilyenre nem méltatta. A pozsonyi magyar követ kérte, hogy lehetőleg Kállay maga „intse le” az „önkéntes honmentők” tevékenységét.10

A szlovák államelnök felé folytatott puhatolódzások felől igen tájékozatlan pozsonyi követ június végi jelentésében megemlítette, hogy az egyik „önkéntes honmentő” Ronkay Ferenc11 magyar képviselő volt. A képviselő azonban, mint „régi ismerősét” kereste volna fel Tisót, akit 1938-ban az eucharisztikus kongresszuson ő mutatott be Kánya Kálmánnak.12 A szakirodalomban is ismeretes, hogy 1938 májusában (tehát jóval a müncheni egyezmény előtt, amikor Csehszlovákia területe még ép és sértetlen volt) Kánya Kálmán külügyminiszter13 az eucharisztikus kongresszusra, Budapestre érkező Tisóval, a későbbi szlovák államelnökkel titkos tárgyalásokat folytatott Szlovákiának Magyarországhoz való csatlakozásáról (Ádám 1999, 693).14

A Külügyminisztérium Politikai Osztályának rezervált irataiból az tűnik ki, hogy az említett Ronkay Ferenc talán nem egészen „önkéntes” honmentőként érkezett Tisóhoz 1943 márciusában15, a miniszterelnöknek ugyanis az itt közölt beszámolót készítette el. Joggal feltételezhető, hogy Ronkaynak valamilyen – bizonyára szóbeli – felkérése lehetett, ha nem is egyenesen a magyar miniszterelnöktől közvetlenül, de a kormányfőhöz közel álló konzervatív körök részéről. Ronkay ugyanis részletes, jegyzőkönyvszerű jelentést írt Kállay számára.16 Az sem teljesen kizárt, hogy a beszélgetést még korábban maga a szlovák államelnök kezdeményezte valamilyen formában, a háború alatt ugyanis egy alkalommal előfordult, hogy teljesen váratlanul beállított Ronkay képviselő sajószentpéteri otthonába.17 A Ronkay-Tiso konverzáció a szó szorosabb értelmében nem volt magánjellegű, ugyanis -jóllehet nagyon óvatos formában – de kizárólag politikai és azzal összefüggő gazdasági kérdéseket érintett. A magyar képviselő ugyan a gazdaság oldaláról indította mondandóját, mégis egyértelműen felismerhető volt annak németellenes éle, amikor a németek Drang nach Osíenjének18 háború utáni kedvezőtlen gazdasági hatásaira terelte a szót. Ebben a helyzetben később Ronkay szerint „közgazdaságilag” mindkét ország egy szorongató „gyűrűbe” került volna, amely ellen közös fellépést, vállvetve vívott „küzdelmet” javasolt. Ronkay ezután kiemelte, hogy Kállay olyan „reálpolitikus”, akivel „mindennemű tárgyalás a megegyezés reményéhez vezetne”. Arra is kitért Ronkay, hogy Szlovákiának nem kell félnie a magyar törekvésektől, hanem csak a „csehesítő irányzat” és az orosz érdekszférába kerülés veszélyeitől. A magyar képviselő még budapesti látogatásra is invitálta a szlovák elnököt, kérve, hogy a „megegyezés első lépése” gyanánt írja fel egy papírlapra azokat az elgondolásait, amelyek a további eszmecserék alapjául szolgálhatnának.19

Ahelyett azonban, hogy papírlapokon üzengetett volna Kállaynak, Tiso elnök inkább Hitlernek öntötte ki szívét a magyar sajtó hangnemével és Szent István emlegetésével kapcsolatban. Hitler biztosította Tisót, hogy a Szent István-i birodalom „nem fog életre kelni”. A német vezér külön alá is húzta, mennyire nem bízik Kállayban, valamint, hogy megvédi az önálló szlovák államiságot az amúgy jelentéktelen magyar haderőtől (Hitler…201983, 2:44. dok.). A Szent István-i gondolat hangoztatását Tiso a Ronkayval folytatott beszélgetésben is szóvá tette.21

Esterházy János22 május végén beszélgetést folytatott Aladár Kocis szlovák néppárti képviselővel, Tiso egyik legbizalmasabb hívével, aki megállapította, hogy a szlovák államférfiaknak Hitlernél tett látogatását követően a magyarellenesseg „természetesnek mondható tünet”. Nem sokkal a beszélgetés előtt érkezett vissza Hitlertől Alexander Mach23 szlovák belügyminiszter, aki vezető tényezők előtti beszámolójában a legteljesebb sikerként értékelte látogatását. Kiemelte a belügyminiszter ugyanakkor azt is, hogy a Führer Szlovákia dicsérete mellett, háromnegyed órán keresztül kritizálta Magyarországot, sőt, állítólag bátorította is volna a szlovákokat, törjenek csak „minél több borsot a magyarok orra alá”. Nem kizárt, hogy a szlovák politikusok egy jelentősebb része viszont Kocis nézetét osztotta, miszerint a németek „csúnya, kétszínű játékot űznek” a közép-európai kisebb államokkal, és emiatt „a bizonytalan jövő szempontjából” sem helyes ennek a játéknak „eszközéül szolgálni”.24

Szeptembertől a „magánpolitizálás” folytatódott. Ekkor Baross Gábor25 képviselő tevékenysége adott alkalmat észrevételekre. Baross Tukával találkozott, aki viszont őt utólag „felelőtlennek” nevezte. A magyar képviselő ugyanis felvetette egy Duna-medencei együttműködés lehetőségét. Tuka interpretációja szerint azonban Baross is belátta volna, hogy, a „magyar részről újabban” hangoztatott „elv” alapján, miszerint a Duna-medence kizárólag az ott lakó népeké, s ott Raumfremd („téridegen”) elemeknek nincs keresnivalójuk, Szlovákia nem vehet részt. Tuka az utóbbi kérdésben elmondta, Pozsonyt köti az ún. Schutzvertrag a németekkel szemben, majd végül azt is jelezte, hogy a továbbiakban minden hasonló próbálkozás elől elzárkózik. Baross Tisóhoz is be akart jutni, de sikertelenül. A szállodájába visszatérő Barosst később felkereste egy rendőr, aki közölte, hogy kiutasították az országból.26

Amint egyre kétségesebbé lett a német Endsieg11′, annál inkább úgy tűnt egyes jelekből a magyar diplomácia számára, hogy Tiso kerülőutakon próbálja megértetni az angolszász hatalmakkal az önálló Szlovákia fennmaradásának szükségességét. Az, hogy a szlovák államelnök ilyen törekvései mennyire voltak előrehaladottak itt nem tárgyaljuk, Kállayval és Magyarországgal mindenesetre nem kívánt kooperálni. Miután Veesenmayer késő őszi magyarországi látogatásáról visszatért, 1943 decemberében ismét találkozott Tisóval. Mivel Magyarország kiválásától lehetett tartani, a német érdeklődés Pozsony várható magatartása iránt ismét megélénkült. Ezzel párhuzamosan újra a deportálások felújítását kívánták.28

Szlovák vonatkozásban még egy említésre méltó közeledési kísérletre került sor Catlos szlovák hadügyminiszter, illetőleg magyar részről Kádár Gyula29 között. Kádár pozsonyi látogatása alkalmával mindketten megállapították, hogy Németország elvesztette a háborút, és felvetődött az együttműködés lehetősége. Catlos elégedetlenkedett amiatt, hogy „a politikusok vakok” és „mereven elzárkóznak minden közeledéstől”, a katonák viszont talán jobban megérthetnék egymást. A tárgyaló felek végül együttműködésre tettek javaslatot. Hazatérve Kádár beszámolt Ghyczy Jenő30 külügyminiszternek, aki örömmel fogadta a hírt. Szombathelyi Ferenc31 vezérkari főnök is helyeselte az akciót, így érkezett is négy szlovák tiszt Budapestre. Később a németek tudomást szereztek erről, és feltételezték, hogy valami ellenük irányuló akció volt. Az ügynek már nem lett folytatása, amint Kádár ezredes sem ír további részleteket felőle emlékirataiban (Kádár 1978, 564-565).

Az említett próbálkozások valódi céljait minden esetben álcázni kellett, mert az ilyen jellegű kapcsolatteremtési kísérleteket a németek élénk figyelemmel kísérték, hogy azokat még csírájukban elfojthassák. Igen kétséges, hogy Románia vagy Szlovákia hivatalos vezetői hajlandóak lettek volna-e, ha a körülmények is úgy hozzák, Kállayval együttműködni. Tiso nem sokat habozott, ha Magyarországot valamivel rossz színben lehetett feltűntetni Hitler előtt. Mégis bizonyos illúziók éltek a magyar miniszterelnökben és több magyar politikusban, hogy a szlovák vezetők meggyőzhetők lesznek. Egyes szlovák politikusok minden bizonnyal hajlottak is volna az együttműködésre, nem az ő szavuk volt azonban döntő. Amennyiben mutatkozott is némi

Tiso elnök és egy magyar országgyűlési képviselő… 175

szándék magyar példa alapján külön ösvényeken haladni, Berlinből azonnal érvényesítettek némi politikai nyomást, elsősorban Veesenmayer útján. A szlovák közvélemény akkori állapota sem tette lehetővé ezeknek a kapcsolatoknak a kifejlesztését.32

Felhasznált irodalom

Ádám Magda 1999. A Versailles-i Közép-Európa összeomlása (A müncheni válság és Magyarország). Századok, 1999/4, 693. p.

Ádám Magda (összeáll.) 1965. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. 2. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 288. p., 645-646. p., 665-666. p.

Csatári Dániel 1968. Forgószélben: Magyar-román viszony 1940-1945. Budapest, Akadémiai Kiadó, 227-228. p.

Hillgruber, A. (ed.) 1970. Staatsmánner und Diplomaten bei Hitler. Vertrauliche Aufzeichnungen über Unterredungen mit Vertretern des Auslandes 1939-1941. Frankfurt am Main.

Hitler hatvannyolc tárgyalása. 1983. 2. kötet. Válogatta, jegyz. készít. Ránki György. Budapest, Magvető, 114-118. p.

Kádár Gyula 1978. A Ludovikától Sopronkőhidáig. 2. kötet. Budapest, Magvető, 564-565. p.

Kállay Miklós 1991. Magyarország miniszterelnöke voltam. 1. kötet. Budapest, Európa-História, 137. p.

Kerekes Lajos 1963. Bánffy Miklós politikai küldetése Romániába. Történelmi Szemle, 1963/2, 259-261. p.

Macartney, Carlyle Aylmer 1957. October Fifteenth: A History of Modern Hungary 1929-1945. Edinburgh, University Press, 230. p.

Matic, Igor-Philip 2002. Edmund Veesenmayer: Agent und Diplomát der nationalsozialistischen Expansionspolitik. München, Oldenbourg, 177-178. p.

Szegedy-Maszák Aladár 1996. Az ember ősszel visszanéz. 2. kötet. Budapest, Európa-História, 202-203. p.

Ward, James Mace 2002. ‘People Who Deserve It’: Josef Tiso and the Presidential Exemption. Nationalities Papers, 30. évf. ,4. sz., 571-602. p

Jegyzetek

1.     Kutatásaimat a budapesti Politikatörténeti Alpítvány és Intézet ösztöndíjával és támogatásával végeztem, a bevezetőben közöltek egy jelentősebb hányada részét képezi egy későbbiekben megjelenő tanulmánynak.

2.     Tilea, a londoni román emigráció vezetője például híve volt a föderációs gondolatnak is, így egy román-lengyel-magyar tengely nem volt tőle idegen elképzelés (Csatári 1968, 227-228). Tilea politikai elgondolásairól lásd Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: OL) K64 1943-27-438. res. pol., Wodianer Andor lisszaboni követ jelentése, 1943. augusztus 26., a cseh viszonylatra lásd: OL P 2066 Bakach-Bessenyey György irathagyatéka.

3.     OL K 64 1943-27/B-IL-182. res. pol., Kállay felkérő levele Bánffy Miklóshoz, Budapest, 1943. április 30.

4.     A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára, C/6 Bánffy Miklós iratai, 5.d./IV.b. Emlékirat politikai működéséről (1943-1944).

5.     OL K 64 1943-27/B-IL-182. res. pol., Kállay felkérő levele Bánffy Miklóshoz, Budapest, 1943. április 30. (lásd még Csatári 1968, 249, NI. uo. 48. lábjegyzet). Magam az „el-

176 Dokumentumok

terelő” mondatokat tartalmazó irattal kutatásaim során nem találkoztam, azonban Csatári Dániel munkája határozottan említi.

6.   Veesenmayer, Edmund (1904-1977), német SS-ezredes. Jelentős szerepe volt 1939ben az újonnan létrejött Szlovákiának német védnökség alatt álló bábállammá alakításában. 1944. március 20-tól budapesti követ és általános birodalmi meghatalmazott.

7.   OL K 64 1943-65-27. res. pol., Kuhl szigorúan bizalmas levele Ghyczyhez, Pozsony, 1943. február 3.; K 64 1943-65-34. res. pol., Kuhl magánlevele Szentmiklósyhoz, Pozsony, 1943. február 6.; K 64 1943-65-56. res. pol., Kuhl titkos levele Ghyczynek, Pozsony, 1943. február 14.; K 64 1943-65-47. res. pol., Kállay titkos levele Sztójayhoz, Budapest, 1943. február 27.

8.   Voitech Tuka (1880-1946), szlovák miniszterelnök. 1940-től a külügyminiszteri széket is betöltötte.

9.   Kuhl Lajos (1891-?), diplomata, 1941-44 között pozsonyi magyar követ.

10.   OL K 64 1943-65-283. res. pol., 1943. június 9. (Kuhl/Pozsony), NI. uo. 1943-65-284. res. pol. Kuhl bizalmas magánlevele Ghyczyhez, 1943. június 11.

11.   Ronkay Ferenc (1885-1961[?]), a Magyar Élet Pártja országgyűlési képviselője a sajószentpéteri kerületben.

12.   OL K 64 1943-65-301. res. pol., 1943. június 22. (Kuhl/Pozsony), NI. 1943-65-282. res. pol., Bedé István Kuhlhoz követhez küldött számjeltávirata, 1943. június 20.

13.   Kánya Kálmán (1869-1945), 1933-tól 1938 végén bekövetkezett lemondásáig külügyminiszter, később is Horthy legbensőbb tanácsadói közé tartozott Bethlen Istvánnal együtt.

14.   Tiso három feltételt szabott: 1. központi hivatal végrehajtó hatalommal Szlovákia közigazgatását illetőleg és a szlovák nyelv hivatalos használata; 2. külön országgyűlésféle és törvényhozó hatalom a saját belügyben, vallás- és oktatásügyben; 3. költségvetési kvóta. 1938. szeptember 23-án aztán meg is erősítette csatlakozási szándékát, s a magyar kormány a feltételeket elfogadta (lásd Ádám 1965, 122. dok., 388. dok., 403. dok.).

15.   A találkozóra Baán nagyközségben (Trencsén vm., ma: Bánovce nad Bebravou) plébániáján került sor.

16.   OL K 64 1943-65-99. res. pol., Ronkay Ferenc jelentése Kállay Miklós miniszterelnöknek, Budapest, 1943. március 22.

17.   Dr. Ronkay Ferencnek a képviselő unokájának közlése szerint, Tiso látogatását Ronkay később, a háború után említette családtagjai előtt; a látogatás időpontja, sajátságos körülményei (hiszen a szlovák államelnöknek inkognitóban át kellett lépnie ehhez a magyar határt), valamint pontos célja sajnos közelebbről nem ismert. Egyébként a pozsonyi magyar követnek egyik Tukával folytatott beszélgetéséből kitűnt, hogy a szlovák államelnök külügyminisztere háta mögött politizált, mialatt a budapesti szlovák követ Jan Spisiak a bizalmas megbeszélésekről pontos információkkal rendelkezett. Lásd ez utóbbira: OL K 64 1943-65-283. res. pol., Kuhl jelentése Kállaynak, Pozsony, 1943. június 9. (Spisiak 1939. május 23-tól 1944-ig volt Szlovákia budapesti követe.)

18.   „Törekvés” vagy „nyomulás keletre”, az „élettér” (Lebensraum) szűkösségére hivatkozó, kelet felé irányuló német expanziós törekvés. A közölt dokumentumban elsődlegesen gazdasági értelemben hivatkoznak rá, a magyar külügyi aktákban ebben a vonatkozásban a kifejezés gyakran felbukkan.

19.   OL K 64 1943-65-99. res. pol., Ronkay Ferenc jelentése Kállay Miklós miniszterelnöknek, Budapest, 1943. március 22.

20.   A forráskiadás alapjául szolgáló gyűjtemény, Hillgruber (1970).

21.   Elsősorban Kállay 1942. október 18-án Ungvárott tartott beszédére történik utalás, valamint arra, hogy a szlovák sajtó már előzőleg élesen bírálta a magyar részről hangoztatott Szent István-i gondolatot. Kállay a következőket mondta beszédében: „A SzentIstván-i gondolat nemcsak életformát, nemcsak egy különleges állami szervezetet jelent, ahogy meg nem értői vagy fél re magyarázói értelmezni akarják, hanem jelenti az el-

Tiso elnök és egy magyar országgyűlési képviselő… 177

választhatatlan, mindörökké való egymásrautaltságát azoknak a népeknek, amelyeket a sors ide teremtett, erre a földre hozót” (Kállay 1991, 1:137), Tiso kérte tehát a Szent István-i gondolat hangoztatásának beszüntetését. Az utóbbit Kállay Budapesten már előbb is igen barátságos tónusban próbálta a szlovák követnek magyarázgatni, és biztosította, hogy az „nem érinti a szlovák állam szuverenitását” (lásd OL K 64 1943-65105. res. pol., Kállay levele Kuhlhoz, Budapest, 1943. március 9.).

22.   Esterházy János gróf (1901-1957), szlovákiai magyar politikus, 1939-1945 között a Magyar Párt elnöke.

23.   Alexander Mach (1902-1980), szlovák politikus és újságíró, 1938-tól 1940-ig a Szlovák Néppárt propagandafőnöke, 1940-től 1945-ig belügyminiszter. A közölt szövegből úgy tűnik, Tiso nem tartotta sokra belügyminiszterét.

24.   OL K 64 1943-65-243. pol. sz., Kuhl igen bizalmas magánlevele Ghyczyhez, 1943. május 26.

25.   Baross Gábor (1884-?), a korábbi 1935-ös választási ciklus során volt képviselő, akkor a sátoraljaújhelyi választókerületben. Baross korábban az 1936-ban elhunyt Gömbös Gyula politikájának fő támogatói közé tartozott.

26.   OL K 64 1943-65-519. res. pol., Ghyczy számjeltávirata Kuhlhoz (Exung), 1943. szeptember 30.; uo. 1943-65-495. res. pol., 1943. szeptember 21., NI. 1943-65-492. res. pol., 1943. szeptember 17. (Kuhl/Pozsony)

27.   A náci-német terminológia folytonosan ismételgetett szófordulata: a „végső győzelem”.

28.   OL K 64 1943-65-446. res. pol., 1943. szeptember 2. (Blaskovich/Pozsony); Matic 2002, 180.

29.   Kádár Gyula (1898-1982), vezérkari ezredes, 1942-43-ban a magyar Vezékari Főnökség 6. (sajtó és propaganda), 1943-44-ben a 2. (hírszerzés, kémelhárítás) osztályának vezetője.

30.   Ghyczy Jenő (1893-1982), diplomata, 1939-től 1942-ig a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, 1942-43-ban a külügyminiszter állandó helyettese, 1943. július 24. és 1944. március 22. között külügyminiszter.

31.   Szombathelyi Ferenc (1887-1946), vezérezredes, 1941-1944 között a honvédvezérkar főnöke.

32.  A szlovák-magyar viszonylat szempontjából, illetőleg Tiso szerepét illetően nagyon érde-

kes még, amit Carlyle Aylmer Macartney közöl a szlovák államelnökkel kapcsolatban. Ezek szerint Tiso előre figyelmeztette Kállayt 1944 márciusának elején, mégpedig hivatalos, követi úton, hogy a német megszállás hamarosan bekövetkezik (lásd Macartney 1957, 230). Fontos még itt jelezni azt is, hogy az itt közölt forrás hátterét és Tiso tevékenységét illetően további kutatások folynak, amelyek eredményeképpen újabb, eddig nem ismert részletekre derülhet fény. A forrásnak ugyancsak különlegesen értékes információi vannak a zsidóság korabeli helyzetét, és a deportálásokat illetően. Utóbbiak szempontjából ki kell emelni egy amerikai kutató, James Mace Ward tevékenységét, akinek munkája további szempontokkal bővíti az itt közölteket (ehhez lásd még Ward 2002, 571-602).

Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr!1

Szlovákiából visszaérkezve, tisztelettel jelentem, hogy folyó hó 20-án délelőtt egy óra hosszat tartó megbeszélést folytattam Tiso József elnök úrral, akit a Trencsén megyei Báán nagyközségben2 elnöksége ideje alatt is fenntartott plébániáján kerestem fel, mely alkalommal folytatott megbeszélés lényegét igyekszem az alábbiakban pontosan visszaadni.

Az elnök urat, mint plébánost régebbről jól ismerem és az 1938-ban tartott eucharisztikus kongresszus idején felkérésére én mutattam be Kánya Kálmán3 akkori külügyminiszter úrnak, mely tárgyalás azonban kedvezőtlenül végződött.4 A mostani megbeszélésnél ígéretet tettem arra vonatkozólag, hogy ebből semmi sem fog a nyilvánosság elé kerülni. A beszélgetés kezdetben általános helyi, majd ipari kérdésekre terelődött és így Nagyméltóságodat közvetlenül érdeklő politikai részt igyekszem szó szerint jelenteni:

Ronkay Ferenc: Engedje meg Excellenciád, hogy itteni látogatásom alkalmával néhány olyan kérdést vethessek fel, melyek a mai súlyos háborús viszonyok közepette mindkét nép szempontjából fontosak, hiszen az ezeréves együttélés hatásai nem küszöbölhetők ki.

Elnök: Nekem is az a véleményem, hogy a közvetlen szomszéddal kell mindig a legjobb viszonyt fenntartani és az esetleges differenciákat tárgyalással elsimítani, mert a harmadik szomszéd engem már nem érdekel.

Ronkay: Elsősorban egy gazdasági kérdés érdekelne engem és kérem Excellenciádat, méltóztassék nekem felvilágosítást adni arra vonatkozólag, hogy a zsidóság kitelepítése milyen hatással járt az állami és a gazdasági életre.

Elnök: A lehető legjobb hatással, mert ipari és kereskedelmi berendezéseiket becslési értékben, amely az eredeti forgalmi érték 30-40%-ából áll, szlovák szakembereknek adtam át, akik ma vagyonosodnak, elégedettek és kifogástalanul pótolják a zsidóság helyét. De elismerem, hogy egy nagy hibát követtem el, mert elnöki jogomnál fogva körülbelül 18 000 zsidót visszatartottam, főképpen orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket, valamint ipari és kereskedelmi vezető embereket, és ezek ma annyira szabotálják a gazdasági életet, hogy legszentebb meggyőződésem az, hogy ezektől is mielőbb meg kell szabadítanom az országot.

Ronkay: Kegyelmes Uram, mint magánember vagyok itt, nincsen semmiféle hivatalos megbízatásom, de mint magyar politikus, kifejezést adok azon aggodalmunknak, mellyel az itteni politikai helyzet eltölt bennünket. Tudjuk azt, hogy Excellenciád kormánya korrekt szövetséges viszonyt tart fenn Németországgal, azonban a szlovák közvélemény többféle politikát folytat. így az ipari népesség és a diákság szovjetbarát felfogása közismert; van egy erős csehszlovák áramlat is, az úgynevezett Benes-politika, főképpen a lutheránusok és a középosztály egy részénél. Ismerünk azonkívül egy szláv nacionalista irányzatot is itten, mely azonban a szláv gondolatot összetéveszti a bolsevizmussal. Előttünk nem közömbös ez a kérdés.

Elnök: Ezek a jelenségek tényleg észlelhetők, én nem becsülöm őket túl, figyelemmel kísérem és kemény kézzel igyekszem rendet teremteni. A diákság mindig és mindenütt radikális szokott lenni, a fiatalsággal együtt jár az ellenzékieskedés, ez a mostani radikalizmus azonban tényleg figyelemreméltó. Ezen úgy igyekszem segíteni, hogy mindenkit bőven ellátok munkával. Nálam nincsenek munkanélküliek, és ha munkát és keresetet adok, akkor nem lehet elégedetlenség.

Ronkay: Excellenciád azonban tudja azt, hogy a csehek annak idején bevezették a munkanélküli segélyt, és bizonyára vannak tömegek, akik visszaemlékeznek erre a dologtalan állapotra és ez a visszaemlékezés melegágya a bolsevizmusnak.

Elnök: Ezt azonban a csehek követték el és nem én, bár viselnem kell annak a rossz rendszernek súlyos következményeit.

Ronkay: Én el tudom képzelni Kegyelmes Uram, hogy ezen elégedetlen erők fölboríthatják a belső rendet, vagy annyira szabotálják a gazdasági életet, mely a háború viselése szempontjából a németek szemében elviselhetetlennek fog látszani és akkor beleavatkoznak és rendet teremtenek, ami pedig egyértelmű a protektorátussal. Nekünk nagyon kellemetlen volna, ha ez a protektorátus Prágától Zemplén megyéig terjedne.

Elnök: Az Isten őrizzen bennünket attól, de nem hiszem, hogy odáig elfajulhatna a kérdés, mert én rászoktattam népemet arra, hogy teljesen reális szempontból nézze az életet, az én népem földön járó emberekből áll, nincsen fantáziája, nem száll a fellegek közé, ami Önöknél néha tapasztalható. Nem vagyunk romantikusak.

Ronkay: A magyar kormány abszolút reálpolitikát folytat, számol az adottságokkal, és mi mindnyájan tudjuk, hogy a háború után nehéz feladatok állnak előttünk és ezek Excellenciád népét is érinteni fogják. Ismerjük mindketten a német gazdasági élet „Drang nach Osten” törekvését és ez a háború után még élesebben fel fog éledni, aminek előjelei már ott tapasztalhatók, hogy a szlovákiai nagyipar túlnyomó részben a kezükbe került.

Elnök: Ez sajnos így van, de nem az én hibám, mert a csehek útján került a kezükbe ez az ipar. Azért fejlesztem most a középiparunkat, hogy legalább ezt függetleníteni tudjam.

Ronkay: Az így előálló helyzet sem közömbös előttünk, mert ha tőlünk északra a németek kezébe került az ipar, ugyanezt látom Romániában, és ha a békekötés után ez a fejlődés lesz látható Horvátországban és Szerbiában, ami pedig valószínű, akkor mi egy olyan gyűrűbe kerülünk közgazdaságilag, amely ellen meginduló küzdelem bizonytalan kimenetelű lesz, ha azt Excellenciád népe és Magyarország külön-külön fogják végigküzdeni, ezzel szemben bizonyára eredményesebb volna a gazdasági verseny, ha együttesen, egymás oldala mellett vennénk abban részt.

Elnök: Ezt a helyzetet én is aggodalommal szemlélem, a németek részéről engem is kétszer értek ütések, de ezeket el kell viselnem, mert népem érdeke így követeli. Én magam is kerestem a közeledést. Képviselő Úr igen jól tudja, annak idején először Kánya Kálmán külügyminiszter Úrnál, amely alkalomra nem is szeretek visszaemlékezni [eredetiben kék ceruzával aláhúzva, J. A.], egy más esetben pedig 1939-ben Teleki grófnál, amikor visszautasításban volt részem. És hogy gondolja a megegyezést?

Ronkay: Nincsen semmiféle meghatalmazásom Kegyelmes Uram, részemről ez kizárólag egy magánlátogatás, de mint régebbi politikus, jól ismerem a helyzetet és Kállay miniszterelnök urat olyan reálpolitikusnak tudom, akivel mindennemű tárgyalás a megegyezés reményéhez vezetne. Rákényszerítik Excellenciádat erre a közös gazdasági érdekeink, melyek különösen az elkövetkezendő békekötés után fognak élesen előtérbe lépni, mert a szlovák nép ma egy hatalmas háborús konjunktúra közepében él, fában való gazdagsága erős kivitelt biztosít, és egyensúlyban tartja a közgazdaságot, de háború után ez egy csapásra megszűnik, esetleg két-hároméves dekonjunktúrával kell számolnunk, mely munkanélküliséggel jár és az ilyen nehézségeket Szlovákia nehezen fogja leküzdeni.

Elnök: Ezzel valószínűleg nekem számolni kell, tudom, hogy a két ország gazdaságilag egymásra van utalva, de az én népem nagyon igénytelen nép [eredetiben kék ceruzával aláhúzva, J. A.].

Ronkay: Van még egy kérdés, amely bennünket bánt Kegyelmes Uram, és ez a feléledő magyargyűlölet, mely indokolatlan és csak propaganda alapja van. Kállay miniszterelnök úr az elmúlt év őszén egy beszédet tartott Ungvárott5, ahol a nemzetiségek együttélését fejtegette, mely után felkerestem a miniszterelnök urat, és azt kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye Szlovákiát illetőleg. Erre a következő választ kaptam: A szlovákok sokszor emlegetik az el nemzetlen ítést, holott a magyarok részéről ennek soha semmiféle nyomai nem mutathatók. Ha például olyan helyzet adódnék, hogy Szlovákia orosz érdekszférába kerülne, akkor rövidesen eloroszosodna, a csehek csehesítő irányzatát mindenki ismeri, tehát éppen a két szláv rokon nép részéről fenyegeti veszély, míg a nyelvileg teljesen más nyelvcsoporthoz tartozó magyarság részéről ilyen veszélynek kitéve nem lehet. Ellenkezőleg, azt tapasztaltuk évszázadok folyamán, hogy a szlovákok között élő magyarok szlávosodtak el, hiszen csak meg kell nézni Nyitra megye déli részét, ahol a magyarság etnikai határvonala Nyitrától északra terjedő vidékig terjedt ma pedig lent van Érsekújvár közelében.

Elnök: Én tudom azt, hogy a két nép között erős összeházasodás folyt, de az ittlévő magyarság legnagyobb része a tisztviselőkből állt, akik pedig könnyedén áthelyezhetők, a paraszt azonban helyben maradt. A Képviselő Úr ezt a mondását most ellenőrzöm, mert budapesti követem a napokban jelentette Kállay miniszterelnök úrral történt beszélgetését, ahol tényleg hasonló kérdésekről volt szó.6

Ronkay: Azt hiszem, a megegyezés első lépése az volna, hogy Excellenciád felírná egy papírlapra elgondolásait és akkor megindulhatna ezen kérdések fölött a vita.

Elnök: Én magam volnék a legboldogabb, ha felvehetnénk ezt a fonalat, de őszintén meg kell mondanom, hogy az ilyen kezdeményezésnek nálunk lélektani nehézségei vannak, mert nálunk olyan a hangulat ma a közvélemény körében, mely nem látná igazoltnak bármilyen lépésemet, és kedvezőtlen hatást váltana ki. Felmerültek kérdések közöttünk a Magyarországon lakó szlovák kisebbségekkel kapcsolatosan és olyankor rendesen azt a választ szoktam kapni, hogy a kormány mindig a legjobb intenciókkal van eltelve és ha bántalom történt, akkor az valamely kisebb közigazgatási tisztviselő egyéni akciója. Mégsem volna szabad ezt a kérdést így beállítani.

Ronkay: Nekünk is van panaszunk Kegyelmes Uram, hogy csak mást ne említsek, így elsősorban Mach belügyminiszter úr7 folytonos éles támadásai a magyar nemzettel szemben, melyek indokolatlanok, igazságtalanok és a történelmi tényekkel ellenkeznek.

Elnök: Ugyan kérem, a Mach! Ki ad annak a beszédeire valamit.

Ronkay: Nagyon boldog vagyok, hogy Excellenciád így kezeli ezt a kérdést, és ha így van, akkor az ilyen úr leváltható.

Elnök: Hát persze-persze. Csakhogy az a véleményem, hogy Mach úr saját maga egye meg azt a levest, amit megfőzött.

Ronkay: Ezek a támadások bennünket fájdalmasan érintenek annál is inkább, mert a magunk részéről mindig csak megbecsüléssel és szeretettel emlékezünk meg Excellenciád népéről.

Elnök: Nehézzé teszi az egyezkedés megkezdését az Önöknél nagyon gyakran hivatalos helyen és a sajtóban is elhangzó „Szent István-i állam” kifejezés, melyet az itteni közvélemény támadásnak minősít, mely kitételeket jó volna beszüntetni odaát. Kérem, mondja ezt meg a miniszterelnök úrnak.8

Ronkay: Keresni fogom az alkalmat, hogy ezt mielőbb továbbíthassam Kállay miniszterelnök Úrnak. Ami pedig Excellenciád által említett és ellenünk kiélezett szlovákiai hangulatot illeti, ez csak propaganda kérdése és Excellenciádnak módjában van a megfelelő propaganda megindítása.

Elnök: Én a magam részéről mindent el fogok követni. Képviselő Úr régóta ismer és így tudja jól, hogy az én érzelmeim változatlanok. Tudom azt, hogy egymásra vagyunk utalva, mint a történelem folyamán mindig, és mint reális ember, tudom azt „itt élnünk és halnunk kell”.

Ronkay: Azzal búcsúzom, hogy nagyon boldog volnék, ha egyszer Budapesten láthatnám Excellenciádat.

Elnök: Talán ennek is megjön egyszer az ideje, de előbb meg kell változnia az itteni hangulatnak.

Fogadja Nagyméltóságod őszinte nagyrabecsülésem és mély tiszteletem kifejezését. Budapest, 1943. évi március hó 22-én.

Ronkay Ferenc [sajátkezű aláírás] országgyűlési képviselő

Magyar Országos Levéltár Budapest, fond: K 64 (100. csomó) 1943-65-99. res. pol. Ronkay Ferenc jelentése Kállay Miklós miniszterelnöknek, Budapest, 1943. március 22.

Liszka József: Voigt Vilmos: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba

Több szempontból is egyedülálló könyv ez: egyrészt azért, mivel magyar nyelven ilyen áttekintés még nem született, másrészt meg azért, mivel eredetileg nem is könyvnek készült. Egyetemi előadásokon, évtizedeken keresztül beszélt Voigt Vilmos, a budapesti egyetem Folklóré Tanszékének vezetője az első éves néprajz szakos hallgatóknak vallásetnológiai kérdésekről. Ezek egy részét a szemfüles diákok annak idején magnóra vették (eredendően nyilván azért, hogy könnyebben tudjanak majd a vizsgára felkészülni), s csak később jött az ötlet, hogy ezt a hangzóanyagot papírra is fektessék, az előadóval kijavíttassák, majd hatvanötödik születésnapjára, amolyan József attilai „magam magam „-ajándékként „meglepjék” vele.

A szerző rendkívül mély, s mindaközben borzasztóan széleskörű (világméretű!) vallástörténeti, vallásetnológiai, művelődéstörténeti távlatokat sűrít be alig kettő és félszáz oldalba. Ha valaki végigolvassa a könyvet (ami egy némileg hosszabbra nyújtott este/éjszaka alatt megtehető), könynyen beláthatja, hogy már önmagában ez sem kis technikai bravúr. Ezzel persze együtt jár, hogy jószerével „csak” jelezni tudja a problémákat, mialatt egyszerűsítésekhez, általánosításokhoz kellett folyamodnia. Miközben többek között olyan vallástudományi fogalmakat, mint maga a vallás (annak egyes fokozatai: ősvallás, primitív vallás, voltaképpeni vallás), továbbá a néphit, népi vallásosság, a hiedelem, a hit és a vallási élmény, valamint a vallás és a babona, a „szent” és a „szentség” magyarázatára vállalkozik, mindezt gazdag tudománytörténeti szemlével kiegészítve, mintegy ezekkel is magyarázva teszi meg. A nemzetközi szakirodalomra lépten-nyomon hivatkozik, mindig kitérve annak esetleges magyar fordításaira is. Olyan kuriózumokra

is kitér, mint amilyen Emilé Durkheim híres művének, A vallási élet elemi formáinak egy korai magyar fordítása. A neves francia szerző könyvének első kiadása tudniillik 1912-ben jelent meg Párizsban, ám ezt megelőzően egy részlete magyarul már 1909-ben megjelent a Huszadik Század című folyóiratban (a könyv teljes magyar fordítása viszont csak 2003-ban látott napvilágot a L’Harmattan Kiadó gondozásában).

A könyv olvasása közben állandóan azt keresi az ember, mi benne az a trükk, rafinéria, amely minduntalan arra készteti az olvasót, hogy egy-egy új ismeret elolvasása után/közben fel-fel ugorjon karosszékéből, s más könyvekben további részleteknek járjon utána, illetve – hitetlen Tamásként – bizonyos közléseket ellenőrizzen. Konrád György valahol annak az óhajának ad hangot, hogy egyszer megírni azt a könyvet, amely után már nem kell több könyvet írni. Nos, Voigt az ellenkező (ha úgy tetszik) véglet: más könyvek meglétére, ily mértékű ismeretére rendkívül kevés szerző számít, apellál. Mindez talán több évtizedes pedagógiai tevékenységének a lenyomata. Bár ez sem ilyen egyértelmű. Igazi „mélyvíz” ez a könyv, hiszen – ahogy arra fentebb már utaltam – eredetileg az elsőéves néprajz szakosokat „dobta bele” a tanár úr, az ő számukra hangzott el a második szemeszterben. Vajon mennyit érthettek meg belőle az inkább még csak rémülten tájékozódó és értetlenül pislogó „kiselsősök”? Mennyire tudnak tájékozódni a számukra nyilvánvalóan idegen nevek, irodalmi hivatkozások színes kavalkádjában? A nevezetes szemináriumok egyik hallgatója mesélte, hogy a tanár úr minden egyes órára könyvekkel súlyosan megrakott táskával jelent meg. A körbeadott mutatványirodalomba azonban „csupán” német, angol, francia, ritkábban orosz nyelvű műveket sorolt – a visszaemlékező megfogalmazása szerint – „irgalomból”. A könywáltozatban viszont már nem „kíméli” az olvasót: az előbbiek mellett többek között észt, finn, latin, norvég, olasz és svéd szakmunkákra is hivatkozik. Nyilvánvaló, hogy (rajta kívül) nincsen ember (pláne nem az elsőéves hallgatók között!), aki mindezt olvasni és értelmezni is tudná. Amennyiben azonban a „több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” felismeréséig és megértéséig elsegftette őket, akkor már elérte a célját. A magyar (sőt: európai!) glóbuszszemlélettől mindenképpen segít elszakadni, hiszen a világ (alapvetően vallási) sokszínűségét, sokrétegűségét kézzel foghatóbban nehéz lenne prezentálni. Ennek a „több dolgok vannak”-érzésnek az erősítését (és persze a továbbkutatást) segíti a kötethez csatolt gazdag irodalomjegyzék. Az ide felvett könyvészeti adatokat a használhatóság kedvéért tematikailag is tagolta a szerző: először a különféle (elsősorban nemzetközi) bibliográfiák, majd a – nemzetközi és magyar nyelvű – (szak)lexikonok, továbbá a kézikönyvek (ezeken belül külön csoportban a nemzetközi vallástudományi kiadványok, a magyarra fordított szakmunkák, illetve a magyar szakmunkák) jegyzékét kínálja a további olvasásra felingerelt érdeklődőknek. Voigt Vilmos és a 2004es(!) megjelenésű könyve naprakész tájékozottságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hivatkozott irodalomjegyzékben kettő 2005-ös jelzésű publikációt is föl tudott venni.

S végezetül még valami egyedülálló e könyvben. Nem találkoztam még szerzővel, pláne nagy tudású professzorral nem, aki (voltaképpen diákjainak szánt) munkája vége felé ilyen mondatokat írt volna le: „kérem minden olvasótól, az általuk észlelt hibákra és jobbítási javaslataikra hívják fel figyelmemet! A következetlenségeket, a hiányzó apró adatokat, a félreérthető vagy érthetetlen mondatokat jelöljék meg! Ha az irodalmi hivatkozásban valamit nem pontosan írtam, ha esetleg nem említettem fontos, hozzáférhető további munkákat – kérem, közöljék velem! Ez a munka ugyanis praktikus célból, a tanulás elősegítésére született. Várom a (remélhetőleg nem csak bíráló) megjegyzéseket. Tanuljunk együtt!” Voigt nemcsak tanít, de nevel is. Fenti mondataival, személyes példájával szerénységre és a szerzett tudással való soha meg nem elégedettségre…

Liszka József

Szabómihály Gizella: É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról

Anyanyelvünk állapotáról címmel jelentetett meg tavaly az Osiris Kiadó egy több szempontból is figyelemre méltó könyvecskét. A szakma számára elsősorban is a szerző személye a meglepő: a cím alapján valamelyik nyelvművelőnk újabb munkájára gondolhatnánk – hiszen a nyelv „állapotáról” való gondolkodás, a nyelv „állapotának” értékelése a nyelvművelés tipikus terrénuma -, a szerző viszont a generatív nyelvészeti irányzat vezető képviselője, akitől személy szerint én ilyen jellegű áttekintést nem vártam volna. A másik figyelemre méltó tény a téma kidolgozása – tartalmilag, mélységében, de főleg módszertanilag, amely a vizsgált jelenségek többszempontú, átfogó elemzésében nyilvánul meg.

A monográfia négy fő fejezetre oszlik: Nyelvében él a nemzet; Romlik-e a magyar nyelv?; Fennmarad-e a magyar nyelv?; Teendők. A címek is mutatják, hogy É. Kiss Katalin legújabb könyve valójában több, mint amire a cím utal: nem csak a magyar nyelv jelenlegi állapotának feltérképezésére vállalkozik benne, hanem kitekint a jövőre is, az utolsó fejezetben egyfajta nyelvstratégiát vázol föl. Számomra leginkább a második fejezet (Romlik-e a magyar nyelv?) tűnik a leginkább kidolgozottnak. Ebben a szerző számba veszi azokat a jelenleg is folyamatban levő mondattani, alaktani, hangtani, lexikális és pragmatikai változásokat, amelyek a nyelvművelés érdeklődését is felkeltették, és amelyeket olykor nyelvromlásként is szoktak értékelni. A szerző álláspontja e tekintetben egyértelmű: már a fejezet bevezetőjében (Változás vagy romlás) leszögezi: „Az emberi nyelvek lényegi tulajdonsága a változás” (12. p.), tovább pedig ezt írja: „A nyelvi változás csak a mindenkori norma szempontjából értelmezhető romlásként. Az egymást követő generációk grammatikáinak eltérései önmagukban nem tekinthetők romlásnak” (15. p.). Az egyes további alfejezetek ennek a tételnek kifejtését tartalmazzák. A mondattani változások körében a szerző az alábbi kérdéseket tárgyalja: az -e kérdőszócska helye, a természetesen/valószín űleg/nyilván valóan, hogy szerkezet, a „szükségtelen” igekötők, az el nem választható : nem elválasztható változó, az állftmányi szerepű határozói igenév használata, a tárgyas-tárgyatlan igeragozás, a birtokos szerkezeten belüli egyeztetés, a vonatkozó névmások használata, a személyes és a mutató névmások váltakozása; az elemzett alaktani változások a következők: az ikes igeragozás helyzete, az ún. suksükölés, szukszükölés és nákozás, a birtokos személyjelek alakja. Az elemzések legfőbb erénye a vizsgált jelenségek komplex megközelítése: a szinkron és a diakron (olykor a szociolingvisztikai) szemlélet és magyarázat összekapcsolása. Ez a módszer két szempontból is célravezető. Egyes jelenségek kapcsán ugyanis sokszor felbukkan az a nyelvművelői értékelés, hogy újabb keletű (vagy újabban terjedő) jelenségről van szó. A nyelvtörténeti adatok idézésével a szerző meggyőzően cáfolja ezeket a vélekedéseket, rámutatva arra, hogy egy-egy, nyelvművelői szempontból mostanában hibáztatott jelenség évszázadok óta él a magyar nyelvben, legfeljebb csak a beszélt (vagy írott) köznyelvben való megjelenése újdonság. A másik fontos eredménye ennek a többszempontú megközelítésnek az, hogy követhetővé válik maga a változás, illetve megmagyaráz hatóvá válnak a normától eltérő változatok. Amint a szerző több helyütt is meggyőzően bizonyítja: a nyelvben zajló lassú változás következtében egyes beszélők más szabályt vonnak el, más szabály szerint hozzák létre a grammatikai alakot, mint amilyen a művelt köznyelvi normára jellemző. Sőt több olyan esetet is bemutat, amikor egyértelmű, hogy a változások következtében „a nyelvhelyességi tanácsok alapjául szolgáló elemzés meghaladottá vált” (16. p.).

A grammatikai változásokról szóló fejezetek lezárásaként a szerző megállapítja: semmi sem utal arra, hogy a magyar nyelv szerkezete romlana. A nyelv változása következtében kialakuló alaktani, mondattani stb. változatok sokszor évszázadokig is egymás mellett élnek, s bár közülük „egyeseket befogad az úgynevezett művelt köznyelv, másokat nem – de nyelvészeti szempontból nem lehet értékbeli különbséget tenni közöttük” (72. p.). A változásokba történő mesterséges beavatkozást esetlegesen veszélyesnek, ugyanakkor nem nagyon kivitelezhető-

nek tartja É. Kiss Katalin. Kiemeli viszont az iskola szerepét: „Az iskola feladata, hogy az otthon, családi körben elsajátított anyanyelvjárás és a művelt köznyelvi norma közötti különbségekre rámutasson, és az anyanyelvjárás mellett – de nem ahelyett – a művelt köznyelvi változatot is megtanítsa a gyerekeknek” (72. p.).

A szerkezeti kérdéseket taglaló fejezeteknél rövidebbekés kevesebb jelenségre kiterjedők a szókincsbővülést és az egyéni nyelvhasználat változását taglaló részek. Az előbbiben főként az idegen szavakról esik szó; ezzel kapcsolatban a szerző saját számításaira támaszkodva cáfolja azt a tévhitet, hogy a szókincsbővülés fő forrásaként az idegen nyelvű (főként angol) szavak és kifejezések szolgálnának, az újabb keletkezésű lexikális elemeknek ugyanis csak mintegy negyede idegen eredetű. (Bár igaz, hogy sok esetben gyakori használatú, s az átlagos műveltségű magyarok számára nem érthető, ezért zavaró szavakról, kifejezésekről van szó.) Az egyéni nyelvhasználat változásait bemutató részben a megszólításokkal, a tegezés-magázás életkori sajátosságaival, illetve a személyes, bizalmas stílus térnyerésével foglalkozik a szerző.

Amint fentebb már volt róla szó, a monográfia bevezető fejezetének címe: Nyelvében él a nemzet; É. Kiss Katalin a magyar nyelvet többek között a nemzeti egység szimbólumának és megtestesítőjének tartja, s ezt a tételt valóban komolyan is gondolja, hiszen egyes szerzőktől eltérően – a magyar nyelv állapotát elemezve nem csak néhány mondatban foglalkozik a határon túli magyarság nyelvével: A magyar nyelv a kétnyelvűségben című alfejezetben a 90-es évektől folytatott határon túli kétnyelvűségi és szociolingvisztikai kutatások alapján összefoglalja mindazt, ami a kisebbségben élő, a magyar nyelv kétnyelvű anyanyelwaltozatat beszélő magyarság nyelvi helyzetéről régiónként tudni kell. Sajnos még ma sem ritka az olyan megnyilvánulás (határon innen és túl), amely szerint a határon túli magyarok „nem tudnak jól”, „hibásan beszélnek” magyarul. Mind a magyarországi egynyelvű magyarok, mind pedig a kisebbségben élő kétnyelvű magyarok számára megszívlelendő az, amit (a kontaktusnyelvészeti és szociolingvisztikai kutatásokat folytató nyelvészekhez hasonlóan) a szerző is megállapít: „egy nyelv kontaktusváltozatai nem csökkent értékű változatok. A problémák abból fakadnak, hogy a határon túli magyar közösségek magyar nyelvhasználati lehetőségei korlátozottak. E közösségekben a magyar nyelv nem töltheti be valamennyi funkcióját, és a hiányzó funkcióknak megfelelő rétegei, változatai e közösségek tagjainak nyelvhasználatában nem fejlődnek ki” (124. p.).

A magyar nyelv jövőjét tárgyalja a monográfia „törzsét” alkotó másik nagy rész (Fennmarad-e a magyar nyelv?). Amint a kisebbségben élő kétnyelvű magyarság nyelvét bemutató előző fejezetből is kiderült, a magyar nyelv, a magyar nyelvű beszélőközösségek fennmaradása leginkább a környező államokban kérdéses, nem meglepő tehát, hogy ebben a részben a határon túli magyar közösségek demográfiai adatain keresztül a népességszám csökkenésére mutat rá a szerző, illetve részletesen foglalkozik a nyelvi és nemzeti asszimilációval, az identitásváltással. Mind a nemzetváltás, mind pedig a nyelvcsere szempontjából kitüntetett szerepe van az iskolának: a többség nyelvén történő iskolázás (iskoláztatás) erősíti, az anyanyelvű iskola pedig gyengíti az asszimilációs hatásokat. Fontosságuk okán külön fejezetbe kerültek a nyelvi jogok, ezen belül is a környező államokban élő magyarok (és természetesen egyéb kisebbségek) nyelvi jogainak az összefoglalása, illetve a vonatkozó nemzetközi nyelvi jogi dokumentumok bemutatása. A szerző e fejezet végén „tér vissza” Magyarországra: azt vizsgálja, Magyarország uniós tagsága következtében milyen lehetőségei, esélyei vannak a magyar nyelvnek az Európai Unióban, illetve – a többi kis nyelvhez hasonlóan – milyen veszélyekkel kell szembenéznie.

Bár a szerző által használt fogalmi és terminológiai keret eltérő, az ismertetett munka alapjában véve nyelvtervezési kérdéseket tárgyal, ezt a záró fejezet [Teendők) tartalma is megerősíti: A nyelvi korpusszal kapcsolatos teendők című alfejezet korpusztervezési irányultságú, a Nyelvstratégiai feladatok című pedig alapjában véve státusztervezési kérdéseket érint. Az elsőként említett alfejezetben É. Kiss Katalin a Romlik-e a magyar nyelv? fejezetben felvetett gondolatokat fog-

lalja össze újra, ebből eredően (s az alcímek alapján ítélve) csak a szókincs területén látja szükségesnek a nyelvi fejlődésbe történő külső beavatkozást: „Minthogy a kölcsönszavak megtanulása jobban megterheli a memóriát, mint az ismert elemekből felépülő belső keletkezésű szavaké, támogatni kell a szómagyarítási törekvéseket”. A magyar nyelv jövője szempontjából kiemelt fontosságú a szerző által is szorgalmazott szaknyelvfejlesztés és -egységesítés (különös tekintettel a határon túli régiókban megfigyelhető különfejlődésre), valamint a magyar nyelvű felsőfokú oktatás és tudományos szakirodalom fenntartása és fejlesztése. Ez utóbbi a magyar nyelv pozícióinak Magyarország határain belüli megtartásához járul hozzá; a következő alfejezetben (Nyelvstratégiai feladatok) viszont elsősorban már a határon túli magyar beszélőközösségek magyar anyanyelvének megőrzését célzó feladatok fogalmazódnak meg. Eszerint a szerző fontosnak tartja a kisebbségi nyelvi jogok következetes elismertetését és megtartását, a magyar nyelv presztízsének és gyakorlati hasznának az erősítését, a magyar nyelvhasználat színtereinek a bővítését – és figyelembe véve a magyar nyelvnek az Európai Unión belüli kisebbségi helyzetét – az európai uniós nyelvek egyenjogúsága melletti tevőleges kiállást.

Az Anyanyelvünk állapotáról című monográfia az Oktatási Minisztérium támogatásával jelent meg, s ez nem meglepő: a tárgyalt munka elsősorban is a felsőfokú oktatásban, kisebb mértékben a középiskolákban használható kiváló segédkönyvként. A generatív alapú leírásokat gyakran éri az a kritika, hogy a kívülállók (akár nyelvészek) számára nehezen érthetők. Nos, É. Kiss Katalin könyve igencsak rácáfol ezekre a véleményekre: a vizsgálatba bevont nyelvi jelenségek elemzése jól követhető és terminológiailag érthető (akár mélyebb nyelvészeti ismeretek nélkül is), a komplex megközelítés lehetővé teszi, hogy a diákok összekapcsolják például a nyelvtörténetben és a leíró nyelvtanban tanult ismereteiket. Az impozáns szakirodalmi jegyzék révén pedig az érdeklődők egy-egy kérdés, probléma mélyebb tanulmányozásához kapnak segítséget.

Szabómihály Gizella

Varga Sándor: Von Minderheiten zu Volksgruppen. 20 Jahre Wiener Arbeitsgemeinschaft

A kötet a Nemzetiségi Ügyek Bécsi Munkaközössége elnevezésű csoportosulás húszéves, 1983-2003 közötti tevékenységét foglalja össze. Ezt a csoportosulást 1983-ban az Ausztriában, elsősorban Bécsben és környékén élő nemzetiségek képviselői hozták létre, a kisebbségi léttel összefüggő problémáik elméleti megvitatására és a gyakorlati intézkedések javaslatainak kidolgozására. Tevékenységében kezdetektől részt vesznek a csehek, szlovákok, szlovének, burgenlandi horvátok és a magyarok képviselői. Később csatlakoztak a romák és a bécsi lengyelek is. A szervezet képviseli a népcsoportok közös érdekeit, oly módon, hogy szem előtt tartja az egyes csoportok sajátosságait és nemzetiségi specifikumait. Két évtizedes tevékenysége során a szervezet különböző formában lépett a nyilvánosság elé. Szimpóziumokat és vitákat rendezett, valamint szakmai előadásokat tartott ahol a nemzetiségek problémáit tárgyalták meg. Ezek közül igen lényegesnek bizonyultak a népszámlálások körül kialakult problémák. Tudjuk, hogy az osztrák népszámlások összeíró ívében nem szerepel sem a nemzetiségre, sem az anyanyelvre vonatkozó kérdés. Csupán a használt nyelv [Umgangssprache) adatai alapján lehet a nemzetiségi hovatartozást a hivatalos népszámlálási statisztikákból kiolvasni. Az egyes népcsoportok ezért minden népszámlálás előtt széleskörű felvilágosító tevékenységet folytatnak, amelyben felhívják a figyelmet a használt nyelvre vonatkozó rubrika pontos kitöltésére. Az ausztriai kisebbségek, másik fontos kérdése az általános iskolai nyelvoktatás. Pontosabban a kisebbség nyelvének az oktatása az általános iskolákban. Ausztriában ugyanis nincsenek a kisebbségek nyelvén oktató iskolák. A nemzetiségek lakta területeken viszont lehetséges a hivatalos óraszámok közé beiktatni az adott kisebbség nyelvének oktatását mint idegen nyelvet. Ez a gyakorlat az egyes nemzetiségeknél különbözik. A karintiai szlovének, akik egyébként igen markáns és öntu-

datos nemzetiségi érdekképviselettel rendelkeznek, elutasítják az anyanyelven történő oktatást mondván, hogy hátrányba kerülnének a gyermekeik, ha nem sajátítanák el tökéletesen a német nyelvet. így mára „elérték azt”, hogy a fiatalok már alig beszélik a szlovén nyelvet és drámaian megcsappant a szlovén nyelvet mint használt nyelvet feltüntető kisebbségiek száma. Ami a magyar nyelv oktatását illeti, Felsőőrben (Oberwart) van részben magyar nyelven oktató gimnázium, ahol az irodalmat és a történelmet magyar nyelven oktatják.

A kötet összeállítóinak bevezetője után Erhard Busek, volt kancellárhelyettes, aki jelenleg az osztrák kormány különbiztosaként a stabilizációs paktum Dél- és Kelet-Európa országait érintő ügyeket koordinálja, írt rövid köszöntőt a kötethez. Hangsúlyozta, hogy a különböző népek és nyelvek Európájában, ahol az emberek egy országon belül is különböző nyelveket beszélnek, nagyon fontos egymás pontos megismerése és az ilyen ismeretek közvetítése. S ezen a téren a Nemzetiségi Ügyek Bécsi Munkaközössége az elmúlt húsz évben határozottan sokat tett, amelyet szívélyesen meg kell köszönni.

A jól áttekinthető kötet tartalmát az öszszeállítók három részre osztották. Az első rész a munkaközösség történetével foglalkozik. A második az ausztriai népcsoportokat mutatja be, a harmadik pedig tanulmányokat közöl a nyelvi jogok és az identitás kérdéseiről.

Az első részben négy írást találunk. A munkaközösség keletkezését és tevékenységét mutatja be az első írás, mely Deák Ernő és Heinz Tichy tollából származik. A szerzők visszatekintenek a kezdetekre, egy 1979-ben megjelent kötetre, amely bemutatta az ausztriai népcsoportokat. Ezt követően az 1983-as megalakulás körülményeit elemzik. Mindenekelőtt a népcsoportok összefogását tartották fontosnak, majd egymás problémáinak megismerését és megértését igyekeztek elérni. így közösen tudtak fellépni a kisebbségi jogok elismertetése terén a kormányzati szervek partnereként. A beszámoló ezután évről-évre sorba áttekinti az egyes összejövetelek témáit és a munkaközösség életének egyes problémáit. Ez az áttekintés a végén közölt összefoglalóval szinte plasztikus képet nyújt az ausztriai népcsoportok szervezett tevékenységéről, és magáról a munkaközösségről is, amely keretet biztosított a népcsoportokat összefogó közös fellépéshez. A közös munkáról és a munkaközösség vezetőinek megválasztásáról számol be szinte jegyzőkönyvszerű hűséggel Gerlinde Stern-Pauer Húsz év együttműködés a munkaközösségben című további öszszefoglaló írásban. Ezt a részt két rövid megemlékező írás zárja a munkaközösség két már elhunyt vezetőjéről, a burgenlandi horvát Demeter Karallról és a bécsi cseh népcsoport hosszú éveken át köztiszteletnek örvendő vezetőjéről Kari V. Matalról. Mindketten a kezdetektől fogva tevékenyen részt vettek a munkaközösség munkájában.

A kötet legterjedelmesebb része a második rész vagy fejezet, amely összesen kilenc írást tartalmaz és hét ausztriai, főleg bécsi népcsoportot mutat be. Elsőként a Bécsben élő horvátok bemutatására kerül sor. Az 1991-es népszámlálás Bécsben 6400 olyan osztrák állampolgárt mutatott ki, akik használt nyelvként a horvátot jelölték meg. Burgenlandban pedig további 19 000 ilyen személy lakott. Tíz év múlva, 2001-ben, a népszámlálás Bécsben már 15 018, egész Ausztriában pedig összesen 45 194 horvát ajkú lakost mutat ki. Ez a növekedés, főleg Bécsben annak tudható be, hogy az osztrák kormány 1992-ben a horvát népcsoporthoz tartozónak ismerte el a bécsi horvátokat. Továbbá ekkor alakult meg a horvátok kulturális egyesülete, amely a nemzeti identitás megőrzésében igen nagyjelentőséggel bír. A következő népcsoport a roma és sinti lakosság, amely nyelvileg tarka képet mutat. Az 1991-es népszámlálás során mindössze 95 személy jelölte meg a roma nyelvek valamelyikét mint használt nyelvet. Ezért az ausztriai romák létszámára vonatkozólag csak becsült számokra lehet támaszkodni. Magának a beszámoló összeállítójának becslése is igen tág keretek között mozog, 10 000 és 40 000 közé teszi a főleg Burgenlandban élő roma lakosság létszámát. Az osztrák kormány a romákat is csak 1992-ben ismerte el hivatalosan népcsoportként. Az Ausztriában élő szlovákok szintén 1992-ben kapták meg a hivatalos népcsoport státuszt. A beszámoló készítője, Vladimír Mlynar azonban

megjegyzi, hogy az igazi elismerésük azonban csak Csehszlovákia szétválása után, 1993-ban kezdett kibontakozni. A 2001-es népszámlálás mindössze 1800 szlovák nyelvet használó személyt mutatott ki. A becslések szerint azonban mintegy 20 000-re tehető a szlovákok száma Ausztriában. A szlovén kisebbség Ausztriában elsősorban az ország déli részén, Karintiában él, a Szlovéniához közel eső területeken. Mintegy 15 000-re tehető a számuk, ebből Bécsben 3-4 ezer él. A népcsoport vezetői szerint azonban 30 000 szlovén származású lakossal kell számolni. A szervezettségük messze felülmúlja a többi ausztriai népcsoport szervezettségi szintjét. A tartomány politikai életében is részt vesznek. Identitástudatuk igen erős, de a szlovén nyelvet már egyre kevesebben beszélik. Ausztriában sajátos helyzet van kialakulóban ezen a téren. Richárd Basler az ismertetett kötet összeállítója készítette a beszámolót a ausztriai cseh népcsoport helyzetéről. A csehek jelenlétének Bécsben és Ausztriában gazdag történelmi hagyományai vannak, melyek a Habsburg Birodalom 16. századi történetéig nyúlnak vissza. Erről ad rövid áttekintést a szerző. Felsorolja továbbá azt a 19 különféle egyesületet, amelyeket a bécsi, illetve ausztriai csehek működtetnek napjainkban is. Némelyikük még a 19. században alakult. A 2001-es népszámlálás szerint Bécsben 7769, egész Ausztriában pedig 17 742 személy jelölte meg a cseh nyelvet általa használt nyelvként. Külön beszámoló ismerteti a cseh iskolaügy fejlődését és mai helyzetét. Bécsben 1918 után alakultak cseh nyelvű oktatási intézmények. Ebből egy a mai napig létezik, mely az óvodától az érettségiig biztosítja az oktatást és nevelést. Az oktatás nyelve a cseh, a szlovák és a német, de az intézmény rugalmasan alkalmazkodik az igényekhez és szükség szerint bevezeti az angol, francia és más nyelvű oktatást is. A 2003/2004-es iskolaévben az intézményt 333 gyermek látogatta. A magyar kisebbség helyzetéről szóló beszámolót Deák Ernő készítette. Részletesen elemzi a magyar ajkú lakosság számának változásait a 20. század második felében. Ezek szerint 1981-ben 15 875, 1991-ben 33 459, 2001ben pedig már 40 583 személy jelölte meg a magyar nyelvet használt nyelvként Ausztriaban. Ez az emelkedés többek között a magyarországi rendszerváltozásnak, NI. annak tudható be, hogy az osztrák kormány 1992ben a népcsoport státuszba sorolta az 1956-os és az az után menekülteket is. A magyar nyelvoktatás kérdéseit egy külön írásban Dujmovics Dénes ismerteti. A Bécsi Magyar Iskola immár a harmadik generációs gyermekeknek oktatja a magyar nyelvet hétvégeken 2-3 órában. Bécsben ennek az igénye 15-20 család esetében van meg. Ezek kísérlik meg gyermekeiknek megtaníttatni a szülők, illetve a nagyszülők nyelvét. Deák Ernő a beszámolójában azonban rámutat, hogy a harmadik generációnál a nyelv és a magyar identitás megtartása már gyakran nem sikerül. A kötet második részének utolsó beszámolója az Ausztriában élő lengyelek helyzetét ismerteteti. Hosszabban elemzi a történelmi hagyományokat. Elsősorban azt az eseményt, amikor 1683-ban a törökök által ostromlóit Bécset Sobieski János lengyel király seregei szabadították fel. A lengyelek számáról a beszámoló szerzője azonban csak becslést közöl. Ezek szerint kb. 50 OOO-re tehető az Ausztriában élő lengyelek száma, ennek 90%-a Bécsben él.

Az ismertetett kötet harmadik részét tanulmányok töltik ki. Az elsőt Johann Landstátter tollából olvashatjuk A használt nyelv fogalma a népszámlálásban címmel. Ebben áttekintést nyújt a fogalom múltbeli és nemzetközi használatáról. Ausztriában 1951-től használják ezt a fogalmat, illetve kérdést a népszámlálásoknál. Ezzel a 19. században bevezetett tradíciót folytatták. Ugyanis 1880-1910 között az összeírásoknál már rendszeresen megtalálható volt a használt nyelv (Umgangssprache) fogalma mint kérdés. A tanulmány kitér néhány európai országban ezen a téren bevezetett gyakorlatra. Számos helyen az anyanyelvre kérdeznek rá. De például Svájcban úgy szól a kérdés, hogy jelölje meg azt a nyelvet, amelyet saját megítélése szerint a legjobban bír. A szerző ismerteti a kérdésfeltevés különböző változatait. Végül statisztikák és grafikonok bemutatásával illusztrálja a kérdésre adott válaszokat az ausztriai népszámlálásoknál. A második tanulmányt Heinz Tichy készítette A nemzetiségi jogok jelenlegi fejlődése Európában címmel. Két alapvető nemzet-

közi egyezményt tekint át, a kisebbségi jogokról szóló keretegyezményt, valamint az európai nyelvi chartát. Ezek ismert dokumentumok. A szerző elemzése a gyakorlati megvalósulásuk lehetőségeit és nehézségeit elemzi. Egyben rámutat a kiegészítésre szoruló részletekre is. A fejezet és egyben a kötet utolsó írása Cserján Károly, Bécsben élő szociológus tollából származik, aki 60 mélyinterjú alapján próbálta az ausztriai magyarok identitástudatának állapotát felmérni. A tanulmány címe Az identitás komponensei az ausztriai magyaroknál. Rendkívül érdekes és tanulságos elemzésben ismerteti a feltett kérdéseket, az arra kapott válaszokat pedig összefoglaló elemzésben adja közre.

Megállapítható, hogy az ismertetett kötet igen tanulságos és hasznos információkat tartalmaz az ausztriai kisebbségek helyzetéről. Számos vonatkozásban túl is lép az ország keretein és az európai kisebbségi jogok és gyakorlat kérdéseit is felveti, amelyek érintik a szlovákiai kisebbségeket is. A kötet végén a szerzőkről találhatunk adatokat, majd néhány fontosabb rendezvényről készültfénykép is illusztrálja a munkaközösség tevékenységét.

Varga Sándor

Pintér Tibor: Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai

2004-ben a Tinta Könyvkiadó komoly feladatra vállalkozott. Nem kisebb célt tűzött ki, mint megjelentetni egy olyan nagy sikerű kézikönyvváltozatát, amelyet öt évvel korábban az Akadémiai Könyvkiadó már megjelentetett. Természetesen a Tinta Könyvkiadó által kiadott könyv célja nem az volt, hogy konkuráljon az 1999-ben megjelent könyvvel (amit a két könyv méretét nézve nem is tudna), hanem, hogy a világ nyelveiről szóló legfontosabb információkat összegezze egy kevésbé szakmai célcsoport számára. A két könyv így nemcsak méretében, hanem célközösségében is különbözik egymástól: az Akadémiai Könyvkiadó könyve lexikon, s célközönségének leginkább a nyelvészeket tekinti, a Tinta Könyvkiadó gondozta könyv pedig inkább tekinthető kézikönyvnek, amely egy szélesebb, a nyelvek iránt érdeklődő közönségnek szól. Bár a szerző és a cím azonos, a könyv mégis mást kínál, mint elődje. Annak ellenére, hogy alapvetően elődjére támaszkodik, adattárát, elrendezését és méretét tekintve mégis különbözik tőle. Ahogy a szerző írja, az utóbbi kiadvány „enciklopédikus jellegű, vagyis anyagát témakörök, jelen esetben nyelvcsaládok, nyelvcsoportok szerint mutatja be” (9. p.), míg az Akadémiai Könyvkiadó könyvének rendszerező elve a betűrendbe sorolás (ez a rész 746 nyelv részletes leírását tartalmazza), addig a Tinta Könyvkiadó könyve nyelvcsaládok szerint veszi az egyes nyelveket. Végezetül pedig, a Tinta Könyvkiadónál megjelent könyv 320 oldalon, míg az Akadémiai Könyvkiadónál megjelent könyv 1716 oldalon mutatja be a világ nyelveit.

Bár közhelyszerűen hangzik, mégis igaz, hogy egy könyv nagysága (ha úgy tetszik vastagsága) befolyásolja, hogy a benne lévő írások milyen mélységig dolgozhatják fel a témát, fgy van ez jelen esetben is, amit a szerző a könyv bevezetőjében le is ír. Ahogy írja, a könyv kis mérete két irányban hatott az egyes nyelvek leírására. Helyszűke miatt ezért Fodor egyrészt főleg a magyar nyelvhez és kultúrához közelebb álló nyelvcsaládokat (uráli, altáji, illetve indogermán) taglalja – s például az amerikai nyelvekkel mostohábban bánik, bár a könyv végén, számomra érthetetlen okokból, két színes térképlapot csatol róluk -, másrészt a nyelvek leírásakor is csupán a legalapvetőbb információkat tárja az olvasóközönség elé. Ez az oka annak, hogy például az indogermán nyelvcsalád legnagyobb és egyben legelterjedtebb nyelveinek bemutatása sem lépi túl a két oldalt.

Szerkezetileg a könyv három, egymástól elkülönülő részre osztható. Ez a felosztás a könyvben explicit módon – címek formájában, számozásban stb. – nem jelenik meg, viszont az egyes részek elkülönülése a szövegek jellegéből adódóan nyilvánvaló (tanulmányszerű folyó szöveg, enciklopédikus jellegű címszavak, felsorolás). Az első rész az olvasóhoz szól, általános információkat szolgáltat egyrészt a könyvről, másrészt a nyelvekről, azok felosztásáról, nyelvcsaládokról. A második, s egyben legnagyobb, a könyv gerincét alkotó részben nyelvekre bontva mu-

tatja be az egyes nyelvcsaládokat. Harmadik, s egyben záró résznek tekinthető a nyelvek ismertetése után következő rész. Ez egy listát tartalmaz, amelyből megtudhatjuk, hogy a világ egyes államaiban milyen nyelvet, nyelveket beszélnek, illetve, hogy a felsorolt országoknak mi a hivatalos nyelve (mik a hivatalos nyelvei). A könyv befejező része tartalmazza még a legismertebb írásrendszerek kialakulásának táblázatát, a ma használatos legelterjedtebb írásrendszerek betűinek bemutatását, illetve színes térképlapokat a világ nyelveinek ábrázolásával (pontosabban a világ főbb nyelvcsaládjainak, Európa nyelveinek, valamint Észak- és DélAmerika indián nyelveinek ábrázolásával). Természetesen ugyanitt még egy betűrendbe szedett, oldalszámra utaló mutatót is találhatunk a könyvben található nyelvekről.

Miután dióhéjban elmondtam, miről szól e könyv, megpróbálom részletekbe menően is bemutatni, mi az, amit az olvasónak nyújt. A nyelvek rokonsága című fejezetben a szerző szól a nyelvek osztályozásának típusairól, a genetikai rokonságot mutató nyelvcsaládokról, a szerkezetben hasonlóságot mutató nyelvtípusokról és az areális kapcsolatban álló „nyelvi szövetségekről”. A szerző a nyelvcsaládokról írtakban mindössze a nyelvek és nyelvjárások közti különbségeket, a nyelvek és nyelvjárások elhatárolásának nehézségeit taglalja. A nyelvtipológiával foglalkozó részben a világ nyelveinek fő típusait sorolja fel a szerző, miközben érintőlegesen jellemzi az egyes típusok legfontosabb tulajdonságait is (azt, hogy a nyelvek milyen tulajdonságok alapján sorolhatók az egyes nyelvtípusokba). Míg a nyelvcsaládokról és nyelvtípusokról bővebben ír, addig – sajnos – az areális nyelvrokonságot csupán érinti a szerző, a tudnivalókat mindössze két rövid bekezdésben foglalja össze, így akarva-akaratlan mintegy lekicsinyíti az areális nyelvtipológiajelentőségét. Pozitívumként említem meg azonban, hogy a könyv terjedelméhez viszonyítva sok nyelvi adatot tartalmaz. Ezek leírását a szerző kétféleképpen oldja meg: a latin betűs nyelvek példáiban az illető nyelv helyesírását használja (sajnos nem minden hiba nélkül), a nem latin betűs példákat pedig a magyar kiejtésnek megfelelően írja át (transzliteráció). Sajnos a fontos ismeretek mellett a bevezető rész (is) több hibát is tartalmaz (pl. „zena” [18. p.], „Nyelvünkben van egy (c jellel jelölt) hang, amely csak a g előtt fordul elő” [22. p.]). Egészében véve viszont a fejezet sok értékes alapinformációt közöl az említett témákról, mindezt természetesen a könyv terjedelmi korlátaihoz mérten.

A bevezető tanulmány után a szerző nyelvcsaládokba csoportosítva veszi számon az egyes nyelveket. Ennek előnye, hogy az olvasó a nyelvcsaládok rendszerébe helyezve olvashat a kívánt nyelvről, illetve a rendszerezésnek ez az elve lehetőséget nyújt a rokon nyelvekkel történő összehasonlításra is. Ez az Akadémiai Könyvkiadó könyvében nehezebb, mivel ott a rendszerbe sorolás alapja az ábécé. Minden egyes nyelvcsalád és egyes ágainak tárgyalása előtt a szerző rövid összefoglalót közöl a nyelvcsalád legfontosabb jellemzőiről. Ezekben a rövid összefoglalókban a szerző lehetőség szerint ír a nyelvcsalád és az azt alkotó nyelvek nevének etimológiájáról, megadja a nyelvek önelnevezését (pontosabban, hogy hogyan nevezik saját nyelvüket az anyanyelvi beszélők: a szláv nyelvek esetében egy-két kivétellel hibásan), a nyelvcsaládot alkotó nyelveket beszélők földrajzi elterjedését, a nyelveket beszélők számát, illetve gyakran (főleg a nem európai nyelvek esetében) a nyelvet beszélők antropológiai típusát és vallását. Mindezt nemcsak az olyan, nagy nyelvcsaládok esetében teszi meg, mint az uráli, altáji vagy az indoeurópai, hanem – magától értetődően az olyan kevésbé elterjedt és ismert nyelvcsaládoknál is, mint például az afrikai bantu, pápuái vagy a szudáni nyelvcsalád. Annak ellenére, hogy nem vaskos lexikont tartok a kezemben, figyelemre méltónak tartom, hogy több mint félszáz nyelv ilyen-olyan leírását tartalmazza. A nyelvek között nemcsak a ma élőket tárgyalja, hanem kitér a már kihalt (pl. etruszk, sumer, elámi) és a mesterséges (pl. eszperantó, volapük, ido) nyelvekre is.

A nyelvek rendszerében elsőként az uráli nyelvcsaláddal foglalkozik, „noha más nyelvcsaládok, elsősorban az indogermán, sokkal több nyelvet foglalnak magukban sokszorosan több beszélővel” (25. p.). Az uráli nyelvcsaládot sorban az indoeurópai (indogermán) nyelvcsalád követi. A nyelvcsaládok be-

mutatásában az európai nyelvek után az ázsiaiak következnek: a hámi-sémi nyelvektől indulva a kaukázusi nyelveken és a kínaitibeti nyelveken keresztül eljutunk az ausztroázsiai nyelvtörzsig. A sort az Ausztrália területén és az óceániai szigetvilágban beszélt nyelvek, az amerikai indián nyelvek folytatják, s a nyelvcsaládok sorát végül Afrika nyelvei zárják.

Fodor István nemcsak az egymással rokonságban élő nyelveket tárgyalja. A több száz, nyelvcsaládban élő nyelv mellett a szerző az elszigetelt, rokontalan nyelveknek is figyelmet szentel (ez a felosztás is erősíti a genetikai alapon történő csoportosítást). Érdekesnek találom a szerző által használt „rokontalan nyelv” kifejezést, mivel a nyelvészet jelenlegi állapota szerint rokontalan nyelvek nincsenek, csak olyan nyelvek, amelyeknek még nem ismerjük a genetikai rokonságát. A szerző valószínűleg csupán az egyszerűség kedvéért fogalmazott így, viszont akkor a bevezetőben tisztázni kellett volna ezt a terminológiai kérdést. A genetikailag rokontalan nyelveket két csoportra, élő elszigetelt (pl. baszk, japán) és kihalt rokontalan (pl. etruszk, sumer) nyelvekre osztja. Ezek egy része ma már kevésbé ismert nyelv (pl. ainu, Húsvét-szigetek nyelve, merőéi nyelv), s mint ilyenekről, már valóban kevés dolgot közöl. A rokontalan nyelvek között leginkább a nagy nyelveket, mint a japánt, koreait és baszkot tárgyalja. A szerző ebben a fejezetben azokat a nyelveket ismerteti, „amelyeket ez idő szerint nem soroltak be egy nyelvcsaládba vagy nyelvek csoportjába sem” (246. p.) Bár a fejezetben tárgyalt nyelvek a tudomány mai álláspontja szerint nem rendelkeznek egyértelműen bizonyítható nyelvrokonsággal, mégis több elmélet foglalkozott egyik-másik rokonításával. A fejezet olvasásakor megismerhetjük ezen elméletek némelyikét, s azokat a nyelveket, amelyekkel a tárgyalt nyelveket rokonítani próbálták.

A könyv amellett, hogy számos értékes (és nem utolsó sorban érdekes) tudnivalót közöl a világ nyelveiről, minden nagyobb fejezet előtt kis átfogó részt tartalmaz az éppen tárgyalt témakörből. Bár csak valamivel több, mint egy oldalas, mégis sok információt tartalmaz a Pidgin és kreol nyelvek című fejezet bevezető része. A pidgin nyelvek rendszerében a szerző a közép- és dél-amerikai, óceániai, illetve afrikai kreol nyelvekkel foglalkozik.

Egy olyan könyv, amelyik a világ nyelveit mutatja be, nem kerülheti meg, hogy ne foglalkozzon a mesterséges nyelvek kérdésével. Fodor István könyvében a Mesterséges nyelvek, műnyelvek című fejezetben bemutatja azok kialakulásának lehetséges okait, a megalkotásuknak alapfilozófiáját. Mindemellett megtudhatjuk azt is, hogy magyar nyelvterületen eddig milyen kísérletek történtek mesterséges nyelvek kialakítására. A fejezet három nyelvet tárgyal: volapük, ido és eszperantó. A három mesterséges nyelv közül legrészletesebben az eszperantót tárgyalja, s az előző két nyelvről szóló információkat mindössze pár sorban összegzi. Bár a mesterséges nyelvek közül jelenleg valószínűleg az eszperantó a legelterjedtebb, sajnálatos, hogy a szerző a többi mesterséges nyelvet az eszperantóhoz képest aránytalanul szűken tárgyalja. A szerző, bár megemlíti a romanid nevű mesterséges nyelvet is, azt mondja, hogy „az eddig kidogozott tervezetek közül három a gyakorlatba is átültetett nyelv ismeretes: az eszperantó, az ido, a volapük” (260. p.). Az emberi kommunikáció céljából alkotott mesterséges nyelvek (ti. mesterséges nyelvek a számítógépekkel való kommunikáció nyelvei is) közül bizonyosan több, a gyakorlatban is elterjedt nyelv is használatos – gondoljunk csak a jelbeszédre, a Basic Englishre, vagy az újabban divatos tünde, illetve hobbit mesterséges nyelvekre -, így az előbb idézett mondat nem fogadható el tudományos érvelésnek. Úgy vélem, a mesterséges nyelvek kérdése fontos ismeretanyag, s mint ilyet, jóval körültekintőbben, bővebben kellett volna tárgyalni (hiszen ahogy a szerző a könyv hátlapján írja, „Jelen kötetet a széles nagyközönség kezébe szántuk, de bevezető nyelvészeti stúdiumoknak is hasznos segédkönyve lehet”). Ha a mesterséges nyelvek tárgyalására már nem jutott elegendő hely, akkor talán ésszerűbb megoldás lett volna ezt a fejezetet kihagyni, s csak a természetes nyelvekre szorítkozni.

A könyv harmadik része az előzőektől eltérően felsorolás, illetve táblázatok formájában közöl információkat a világ államaiban

beszélt nyelvekről, valamint a legelterjedtebb írásrendszerekről. Az Országok és nyelvek című fejezetben mintegy 23 oldalas listát találunk a Föld egyes államairól és az ott használatos hivatalos, illetve nemzeti nyelvekről. Azt sajnos az olvasó nem tudhatja meg, hogy a szerző milyen szempontok alapján válogatta össze az egyes államokat, így az olvasó előtt az sem lehet világos, hogy a felsorolás a Föld összes hivatalos államát tartalmazza-e, vagy a lista csak egy, a szerző által ismert szempontok alapján történt válogatás eredménye. A könyv befejezésként Cestmir Lokoutka Vyvoj pisma (sic!) című 1946-ban kiadott könyve alapján áttekintést közöl a legelterjedtebb írásrendszerekről (egyébként a cseh szerző és könyvének címe a Hasonló témájú lexikonok, enciklopédiák című fejezetben már helyesen szerepel). Az olvasó ebben a fejezetben egyrészt az egyes írásrendszerek kialakulását, fejlődését ábrázoló genetikus táblázatok, másrészt az egyes írásrendszerek ábécéi közt (pl. szanszkrit, örmény, grúz) böngészhet. A könyv záró részében megtalálhatjuk a könyvben található nyelvek névmutatóját, illetve itt szerepelnek- különösebb magyarázatok nélkül – azok a színes térképlapok is, amelyek Észak- és Dél-Amerika indián nyelveinek elhelyezkedését ábrázolják. Színes térképek szerepelnek még a könyv első és hátsó borítójának belső részén is: az előlapon egy világtérképet, a hátlapon egy Európa-térképet találunk. A térképekkel kapcsolatban azonban egy dolgot nem értek: miért éppen a magyar nyelvközösséget kevésbé érintő indián nyelveket ábrázoló térképeket kellett a világ- és Európa-térkép mellé tenni, miért nem lehetett felvenni mondjuk a talán nagyobb érdeklődésre számítható volt Szovjetunió nyelveit, vagy egy részletesebb – akár több térképlapon ábrázolt – Európa-térképet? így a térképeket illetően felemás érzésem van: mivel A világ nyelvei és nyelvcsaládjai című könyvet olvasom, ezért a világ- és Európatérkép mellett több részletesebb térképet várnék. Ilyen áron talán nem kellettek volna az indián nyelveket ábrázoló térképek, sőt ilyen áron talán egyáltalán kellett volna térképeket tenni a könyvbe.

Végezetül pedig szeretnék egy jó tanácsot adni az olvasónak: a könyvet semmiképp se úgy olvassa, hogy a benne található nyelvek mindegyikéről temérdek információt fog szerezni. Ajánlom, lapozgassa a könyvet, ismerkedjen az egyes nyelvcsaládok nyelveivel, és ha úgy gondolja, végezzen kisebb öszszehason Irtásokat.

Pintér Tibor

Zuzana Poláčková: A nemzetközi nem állami intézményekés zsidó szervezetek szerepe az első világhá-ború utáni kisebbségvédelem kialakulásában

Zuzana Polácková 94(4)(=411.16)”1918/1938″

The Role of International non-state institutions and 323.1(4)(=411.16) )”1918/1938″

Jewish Organisations in the Creation of Minority Protectionafter the flrst world war

League of Nations, minority protection system, Eastern-European Jews

Az első világháború befejezésével új nemzetközi rendszer jött létre. Ennek részekéntalakult meg a Népszövetség, melynek fő célja az volt, hogy elejét vegye – multilate-rális diplomáciai tárgyalások útján – a lehetséges háborús konfliktusoknak. A Népszövetség Egyezségokmányát 1919. július 28-án beiktatták a versaillesi békeszerződésekbe. A béke szavatolására hivatott új rendszer alapvető problémáját a kárpótlások és a határok kérdése jelentette. A határokkal és Európa új politikai térképével kapcsolatos gondok előtérbe kerülése során a békekonferencia tárgyalásai-nak napirendjére került a kisebbségek ügye is.1

A kisebbségek helyzetével, az új államalakulatokon belüli jogállásával a békekonferencia kezdettől fogva foglalkozott. A kisebbségekre vonatkozó záradékok írásba foglalása a békeszerződések kidolgozásának szerves része lett.2

A kisebbségi problémakörnek a békekonferencián történő felvetése nem voltmagától értetődő fejlemény. A szövetségesek ennek a háború folyamán csekély figyelmet szenteltek. A kisebbségek ügyét elhomályosította egy másik hasonló, de eltérő kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának kérdése. A szövetségesek autonómiát ígértek az Osztrák-Magyar Monarchia több népének, de a titkos szerződésekközül csak a románokkal kötött megállapodás tartalmazott biztosítékokat az új szuverenitás keretében neki juttatott területen élő kisebbségek számára. (Arról a köve-telésről volt szó, amit Oroszország támasztott a bánáti szerbekkel kapcsolatban,hogy azokat ne sújtsa az elrománosítás).3

A Központi Hatalmak a kisebbségi gondok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottak. A breszt-litovszki nyilatkozatban (1917. december 8-9.) többek között a következőmegállapítás szerepelt: „A kisebbségi jogok védelme a népek önrendelkezési joganak szerves részét képezi.” Ennek megfelelően kötelezettséget vállaltak a kisebb-ségi jogok védelmezésére mindenütt, ahol az lehetséges lesz s szükségessé válik. A kisebbségi jogok szorgalmazásában legmesszebbre az orosz küldöttek mentek el, akik a kisebbségek számára közigazgatási autonómiát követeltek.4

A kisebbségi problematika felvetését a békekonferencián főként a nem államiszervezetek szorgalmazták, amelyekben erős volt a zsidó közösségek képviselete. Ezek tagjai világszerte immár évszázadok óta szenvedő alanyai voltak a polgári éspolitikai jogok korlátozásának, valamint a pogromok során elkövetett tömeggyilkosságoknak. Ezt elsősorban a háború és a pogromok sújtotta kelet-európai zsidóságélte meg. A zsidók Európa e térségének többi népeitől eltérően nem léphettek felterületi követelésekkel, mert sehol sem alkottak helyi többséget. A határváltoztatások és az új államalakulatok létrehozása nem oldhatta meg a zsidók gondjait. Csupán az egyik elnyomást válthatta fel egy másik. Minthogy a zsidók mindenütt kisebbségben voltak, jogaikat csak nemzetközi garanciák biztosíthatták. A közép- és kelet-európai zsidóság ebből kifolyólag is fokozott tevékenységet fejtett ki, és nyomástgyakorolt a békeelőkészítőkre a kisebbségekre vonatkozó szerződéstoldalékokmegszövegezése során. Kérdéses viszont, hogy a béke megteremtői kellő figyelmetfordítottak volna-e a zsidók részéről jövő memorandumoknak és petícióknak anélkül, hogy nem karolták volna fel azokat az amerikai zsidóság képviselői, Julián W.Mack és Louis Marshall professzor, akik a Népszövetség mellett működő zsidó delegáció bizottságának alapító tagjai lettek. Nekik ugyanis napi bejárásuk volt Wilsonelnökhöz és a békekonferencia vezető személyiségeihez.5

A cionizmus volt az egyik alapvető neuralgikus pont, amely akadályt jelentett akisebbségi jogokért síkraszálló nem állami szervezetek egységes platformjának ki-alakításában. A cionista mozgalom – melynek eszmei alapjait a Budapesten született, majd Bécsben és Párizsban élő magyar-zsidó entellektüel, Theodor Herzl vetette meg a Der Judenstaat (A zsidó állam) című könyvében – a 19. századi Bécs multinacionális közegében bontakozott ki. A századvég Közép-Európáját antiszemitahullám öntötte el.6 E társadalmi jelenség, amely meghatározó módon beleszólt a 20. század történelmének alakulásába, tömören úgy jellemezhető, mint a zsidóktársadalmi felemelkedésével szembeni, a lakosság részéről megnyilvánuló elégedetlenség kifejezésre jutása. Az így feltámadó elégedetlenség a 19. század végén,a tömegpártok létrejöttének időszakában fokozatosan politikai dimenziókat öltött, és az antiszemitizmus a politikai befolyásszerzés eszközévé vált azoknak a politikusoknak és közéleti személyiségeknek a körében is, akik korábban nyíltan együttmű-ködtek a zsidókkal.7 A zsidó lakosságnak a 18. században elindult és eredményesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal haladó fokozatos emancipációja és integrá-ciója a 19. század végén zsákutcába jutott. A már említett alapvető okokon kívül azantiszemitizmusnak Európában táptalajt adott a Monarchia keleti tájairól és azOroszországból bevándorló, a pogromok és a zsidóellenes törvényhozás elől menekülő szegény zsidó rétegek tömeges megjelenése is. A 19. század végén lendületetkapott társadalmi és politikai mozgás a társadalom széles rétegeinek körében bizonytalanságot és félelmet váltott ki, ami nem hagyta érintetlenül az uralkodó arisztokráciát sem. Műveltebb köreikben jelentkezni kezdett az aggály, hogy az antisze-mitizmus hozzájárul a szociális zavargások előidézéséhez. Az antiszemita politikaiideológia kialakulását számottevő szociális kihatás kísérte.

Bécsben a „keleti koldusok” megjelenése, ahogy akkor a szegény zsidó jövevényeket nevezték, aggályokat és bizonytalanságot keltett a Bécsi Zsidó Közösség gazdagabb köreiben is.8 Az emancipálódott és a bécsi társadalom által elfogadott gazdag zsidók veszélyeztetve érezték magukat az elégedetlen szegény zsidó bevándorló tömegek részéről, hiszen ezek megjelenése és jelenléte fokozta a valamennyi zsidóval szembeni ellenszenvet. E problémát illetően Theodor Herzl kínált megoldást a már említett könyvében. A zsidók Palesztinába költözése jelentette volna az antiszemitizmusnak a társadalomból való száműzését. A 19. század végén és a 20. század elején tehát a cionista mozgalmat nemcsak azok a zsidó körök pártfogolták, akikben élt a zsidó állam megalakításának óhaja, hanem az antiszemitizmus politikai intézményesülésétől és annak szociális kihatásától tartó gazdag keresztények is. Ezt a tényt illusztrálja Heinrich Coudenhove-Kalergi grófnak (a Pánerópa-terv szerzője, Richárd Niko-laus Coudenhove-Kalergi apjának) az esete is, aki ifjú korában antiszemita, illetveantijudaista nézeteket vallott – vallási és gazdasági okokból. Később, a sémi nyelvekben és filozófiai tanokban szerzett jártasságra szert téve belevágott az antiszemitizmus elemzésébe. A Das Wesen des Antisemitizmus (Az antiszemitizmus lényege) című könyvében arra a megállapításra jut, hogy az antiszemitizmusnak és szörnyű szociális következményeinek felszámolására egyedül a zsidók Palesztinába köl-tözése jelenthet megoldást. Meg volt győződve ugyanis arról, hogy a lakosságnakaz antiszemitizmus által bátorítást kapó elégedetlen rétegei körében idővel elmosódik a gazdag zsidók és a gazdag keresztények közötti különbségtétel. („Ist einmaldas Gros der Juden weg, so werden sich die Christen mit den in Európa zurück geb-liebenen Juden wegen derén geringer Zahl sehr gut vertragén, der Antisemitismuswird ausgelebt habén, lm Zionismus liegt das Heilmittel, die Befreiung, die Rettungfür Juden, ihn durchzu setzen mit allén Mitteln sollte das gemeinschaftliche Zielealler Juden und christlichen Philantropen sein.”9)

Az antiszemitizmus elleni harc a világméretű békemozgalomban is szerepet ját-szott, s már a 19. század végén annak szerves alkotóeleme lett. Bertha von Sutt-ner, született Kinski grófnő egyik alapítója volt a békemozgalomnak, s az első nővolt, akinek 1905-ben odaítélték a Nobel-békedíjat. Személyében a békéért, az em-beri jogokért és a nők emancipációjárt folyó harc fáradhatatlan elkötelezettjére ta-lált. Férjével, Arthur Gundacarro von Suttnerral 1891-ben Bécsben megalakította aVérein zur Abwer des Antisemitismus elnevezésű, az antiszemitizmussal szembenivédelmet pártoló egyesületet. Egyezményes krédójuk így hangzott: „Mindaddig,amíg el nem érjük a békét kifelé (államközi szinten), meg kell teremtenünk a belsőbékét (a társadalmon belül).” Bertha von Suttner kezdetben elvetette a cionizmusgondolatát, a nacionalizmus megnyilvánulási formájának tekintve azt, amelynek tel-jes elfogadását a kezdetben vallott „naiv” kozmopolitizmusa nem tette lehetővészámára.

Másfelől viszont Bertha von Suttner művelt és világot járt nőként undorodott azantiszemitizmus bárminemű formájától, ami végül is az említett egyesület megala-kítására késztette. A kezdeményezés sikertelensége, annak politikai és társadalmicsődje nyomán jutottak el a békemozgalom képviselői a cionizmusnak mint az anti-szemitizmus elleni lehetséges harci eszköznek a gondolatához.
A 19. század végénTheodor Herzl közeli kapcsolatba került mindkét férjjel. Főként Bertha von Suttnerjóvoltából s a fontos politikusokkal és magával az uralkodóval fennálló kapcsolatainak köszönhetően HerzI gondolatait sikerült a kor politikai és tudományos elitjévelis megismertetni. Bertha von Suttner a cionizmus gondolatát egész 1914-ig, az első világháború kitöréséig valamennyi békekongresszuson szorgalmazta. így az anti-szemitizmus ellen és az üldözött zsidó kisebbség jogaiért folytatott harc a békemoz-galomnak és a hozzá tartozó szervezeteknek tartós részévé vált. Ez a tény egybenmagyarázatul szolgál arra, hogy miért foglaltak el olyan erős pozíciókat a zsidók anem állami nemzetközi szervezetekben, s ezek miért rendelkeztek olyan kiérlelt ésérvgazdag jogi és társadalmi kisebbségvédelmi modellekkel. A kisebbségi jogvédelmi követelmények kidolgozottságára nem utolsósorban kihatott az a körülmény is, hogy számos, a követelések kimunkálásával megbízott jogtudós a Monarchia oszt-rák részéből származott, otthonosak mozogtak a multikulturális közegben, és ta-pasztalataik voltak az ilyen körülmények között érvényesülő törvénykezést illetően. A nem állami szervezetek és egyesületek már a háború folyamán nagy figyelmetszenteltek a hadviselő országokat érintő kisebbségi jogok garantálásának. Ebből aszempontból a legfigyelemreméltóbbnak két nemzetközi szervezet tevékenységeszámít: a svájci Lausanne-ban székelő Office des Nationalités és a Central Organisation for a Durable Peace hágai székhellyel. A Svájcban működő hivatal Európa ésa Közel-Kelet optimális felosztását szorgalmazta – az etnikai határok alapján. A másiknak, a hágai szervezetnek a célja olyan rendszer körvonalazása volt, amit minden újonnan létrejött szuverén állam elfogad. Ismeretes az Office des Nationalitésáltal kidolgozott dokumentumnak, a Nyilatkozat a nemzetiségek jogairól című javas-latnak a megszületése, amely kinyilvánította a nemzetiségek számára a faji, vallásiés nyelvi jogok biztosítását csakúgy, mint az önálló állam vagy föderáció létrehozásához való jogot. A Nyilatkozat az egyén szabad választási lehetőségére épült, melynek egyidejűleg megfelelő intézmények létrehozásával kellett párosulnia. A hágaiközponti szervezet a nemzetiségek jogairól szóló nemzetközi szerződésjavaslatában konkrétabb követeléseket is kitűzött. Ezek szerint az államnak biztosítania kellettvalamennyi, a többségtől faji, vallási és nyelvi tekintetben különböző egyén számá ra az azonos polgári és politikai jogokat. Ezek közé tartozott templomok építése ésvalamennyi szintű, az egyetemeket is magában foglaló iskolák létesítése. Ebben azösszefüggésben érdemes elgondolkozni a „faj” fogalmán, amely sűrűn megjeleniknemcsak az egyes kisebbségvédelmi javaslatokban, hanem a békeszerződések ki-sebbségekre vonatkozó függelékeinek végső változatában is, kiegészítő magyarázatok nélkül. A „faj” mint fogalom Európában bizonyíthatóan először az 1913. évi bukaresti konferencia aktáiban fordul elő. A Romániából a 19. század második felében tömegesen emigráló zsidók az amerikai zsidóközösségeken belül erős érdek-csoportot képviseltek, és megbízták Louis Marshallt, az American Jewish Commiteeelnökét (a szervezet később jelentős szerepet játszott 1919-ben Párizsban a békeszerződések kisebbségi záradékainak megszövegezése során), hogy az USA képviselőjeként erőteljesen szorgalmazza annak a záradéknak a szerződésbe iktatását, miszerint „life, liberty an equality to all inhabitants of the countries involved, irres-pective of race and creed…” (élet, szabadság és egyenlőség valamennyi érdekeltország lakosai számára, fajra és hitre való tekintet nélkül…).

Ezt a kívánalmat viszont Románia képviselői elutasították azzal az indoklással, hogy „…the Jewishinhabitants vili be accorded to the same rights and privileges as are given to per-sons of other races and religions…” (… a zsidó lakosságnak kijárnak majd ugyanazok a jogok és kiváltságok, mint amilyenekkel más fajok és hitvallásúak rendel-keznek…).10 Az amerikai fél 1919-ben a békekonferencia során memorandumaibanés jelentéseiben gyakran használta a „race” (faj) fogalmat. Ez nyilván az „ethnicity”, illetve „nation” fogalmának kitágítását (felcserélését) és pandanját jelentette, ame-lyeket a cionista szervezetek használtak a békekonferencia legfőbb képviselőihezintézett memorandumaikban. A „racial” (faji) jelző kapta azt a szerepet, hogy magában foglalja valamennyi nyelvileg és kultúrájában eltérő csoport kivételességét, egységes bázist teremtve az utódállamok többségi társadalmába történő integrálás(asszimiláció?) számára.

A békekötési folyamat és a vele összefüggő új európai határok kialakítása a szo-cialista mozgalom figyelmét is felkeltette. A szocialista mozgalom érdeklődésénekközéppontjában a népek önrendelkezési joga állt; a kisebbségi problémával a szo-cialisták csak később, a Poale Zion nevű zsidó szocialista szervezet felvetésérekezdtek el foglalkozni. E szervezet kezdeményezésére az 1917 júniusában tartottrendszeres évi stockholmi konferencia jóváhagyta a zsidókérdés nemzetközi szabályozásáról szóló, az egyéni jogokat szavatoló posztulátumot. Amíg viszont a szocia-lista mozgalmat magával ragadta a háborús pszichózis, nem volt mód semmineműtartósabb definíció elfogadására. A háború után megváltozott a helyzet. Az 1919 februárjában Bernben tartott Nemzetközi Szocialista Konferencia már behatóbbanfoglalkozott a kisebbségek helyzetével, és megállapította, hogy a nemzetek jogainakvédelme mind a többségieket, mind pedig a kisebbségi közösségeket illetően sza-vatolja a Népszövetség által meghatározott és garantált jogminimumot.

A békeszerződések megkötése ugyan a nagyhatalmak kezében volt, de azok kivoltak téve az otthoni, az említett nem állami szervezeteket is magában foglaló közvélemény nyomásának. A legerősebb pressziót kormányaikra a szocialisták és a zsidó közösségek gyakorolták. A zsidóság az egész világon egységesen lépett fel kétkérdésben: zsidó otthonteremtést követeltek Palesztinában, valamint a közép- és kelet-európai zsidó lakosság helyzetének javítását. Ebben a vonatkozásban főkénta romániai, lengyelországi és az oroszországi zsidók helyzetének javítása került elő-térbe.

A franciaországi és a brit zsidó egyesületeknek sikerült megszerezniük a kor-mány biztosítékokat nyújtó egyetértését Palesztina kérdésében. A kelet-erurópai zsidó közösségek helyzetével és garanciáival kapcsolatban a francia Alliance IsraéliteUniverselle és a brit Joint Foreign Committee beérte azzal, hogy két területen nyo-mást gyakoroljanak: állampolgárság megadását a romániai zsidóknak, az oroszországi zsidókkal szembeni restriktív intézkedések megszüntetését és biztosítékoknyújtását a lengyelországi zsidóknak.

A közép- és kelet-európai zsidószervezetek a Amerikai Egyesült Államok és Kanada zsidó közösségeivel együttműködve tovább mentek követeléseikben. Arra törekedtek, hogy nemzetük számára biztosítsák a perszonális uniót úgy, ahogy azt azemlített hágai Central Organisation for Durable Peace javasolta.11

A zsidó szervezeteknek 1919 márciusában, hatalmas viták után sikerült létrehozniuk Párizsban az egységes Comité des Délégations Juives aupres de laConférence de la Paix-ot (A békeszerződés melletti zsidó küldöttségek bizottsága), azonban egyesek nacionalista irányultsága miatt nem sikerült konszenzust kialakítani mindegyik delegációval. A bizottság Nahun Sokolow elnökkel és Léo Motzkin főtitkárral az élen elsősorban a palesztinai zsidó haza megteremtését szorgalmazta, összességében mintegy 12 millió zsidó nevében. Ez a képviselet kiterjedt az Amerikai Zsidó Kongresszus tagjaira, a besszarábiai, a bukovinai és a kelet-galíciai, továbbá az olaszországi, lengyelországi, romániai, oroszországi és ukrajnai zsidóságra, ugyanakkor a Bnai Brith és az amerikai cionisták szervezete a görög és a jugoszláviai zsidók érdekvédelmét is ellátta. A bizottság azt követelte a békekonferenciától, hogy Palesztinát helyezze a Népszövetség fennhatósága alá, amely ezt követően a terület irányítását átruházza Nagy-Britanniára. Ennek eredményeként alakultvolna meg az autonóm zsidó állam, egyben biztosítva a polgári és vallásgyakorlásijogokat valamennyi, az adott területen élő nem zsidó közösségeknek is.12 A bizottság nemcsak a palesztinai zsidó állam létrehozásának kérdését feszegette, hanemáltalános értelemben is síkraszállt a kisebbségi jogvédelem nemzetközi garanciáiért. A kisebbségi jogokat kollektív jogokként szorgalmazta, és a nemzetiségek szá-mára nemcsak polgári és politikai jogokat követelt, hanem a területi autonómiávalszorosan összefonódó kulturális és nemzeti jogokat is.

Az amerikai zsidóság küldöttei, egyben a bizottság vezetésének is tagjai, 1919.április 10-én meglátogatták R. Lasingot, aki W. Wilson amerikai elnökkel együtt akonferencián az Amerikai Egyesült Államok érdekeit képviselte, s átadták neki kö-veteléseiket. Ezek között szerepelt, hogy a faji és vallási kisebbségek jogainak ga-rantálása magában a Népszövetség Egyezségokmányában is szerepeljen. Hozzáve-tőleg ugyanebben az időben az amerikai zsidó közösség vezető alakja, 0. Brandeis,aki Wilson személyes barátja volt, igyekezett meggyőzni tanácsadóit arról, hogy azemlített elvnek a Népszövetség Paktumába való beiktatása elkerülhetetlenül szük-séges. Franciaország és Anglia vezető képviselői, Lloyd George és Clémenceau ezta javaslatot elvetették azzal, hogy a zsidó közösségek és kisebbségek követelései-vel várni kell az egyes országokkal történő békekötésig.

A zsidó képviselet ösztönzésére Woodrow Wilson elnök igyekezett a kisebbségekszámára általános biztosítékokat is keresztülvinni, vagyis olyanokat, amelyek a bé-kekonferencián résztvevő valamennyi országra kiterjedtek volna. Wilson értelmezé-sében főként a vallási szabadságjogokról volt szó.

Azonban ezt a követelést sem – amely a francia, olasz, görög és belga küldöttekhatározott ellenzésével találkozott – sikerült elfogadtatnia. Ezt a negatív álláspontotfelerősítette a japán küldött követelése is, aki a Népszövetség Egyezségokmányával kapcsolatban valamennyi tagország egyenjogúságát rögzítő függelékért emeltszót. Ez ellen fellépett Balfour brit küldött, felszólalásában megjegyezve, hogy a min-den ember egyenjogúságáról szóló kijelentés a 19. századba való, neki ez egyálta-lán nem tetszik és nem tartja igaznak.13

A kisebbségi záradékok általános érvényének kérdéséről, főként németországiés olaszországi bevezetésével kapcsolatban a konferencián továbbra is heves vitafolyt. Az elfogadtatásukra irányuló igyekezet meghiúsult, jobbára a brit küldöttek ellenállása miatt, akik azzal érveltek, hogy bevezetésük kisebbségek létrejöttéhez ve-zetne ott, ahol még nem léteznek, és ezáltal a stabilitás megbomlásának új tűzfész-kei jönnének létre.14

Az újonnan alakult államok kisebbségi és gazdasági kérdései 1919. május elsején életre hívták a Comité des nouveaux étatst, az új államok bizottságát. Május-ban újból felélénkült a zsidó küldöttek bizottságának a tevékenysége, amely a fentemlített szervezetnek beterjesztett memorandumban közigazgatási és kulturális autonómiát követelt az illető ország területén élő kisebbségek számára. A dokumentumban ennek feltételeként szerepelt, hogy a kisebbség lakosságon belüli arányameghaladja az 1 százalékot. A bizottság képviselői ezt az indítványt sürgősen elutasították, mivel ez szerintük egyet jelentene olyan körülmények megteremtésével,amelyek lehetővé tennék, hogy állam alakuljon az államban. Franciaország és Nagy-Britannia politikusai kezdettől fogva egyéni jogokat helyeztek kilátásba a kisebbségek számára.

A békekonferencián, 1919-1920 folyamán 10 nemzetiségi záradékot tartalma-zó szerződés megkötésére került sor (Lengyelországgal, Jugoszláviával, Csehszlová-kiával, Romániával, Görögországgal, Örményországgal, Magyarországgal, Ausztriá-val, Bulgáriával, Törökországgal). A zsidó közösségek vonatkozásában a békeszerződés a legmesszebbre Lengyelország esetében ment, ugyanis a többi szerződés-hez képest két speciális cikkelyt is tartalmazott: a 10. cikkely a saját zsidó iskolákról szólt, a 11. pedig a sabbath munkaszüneti napként való megélésének jogátmondta ki.15 Ezek a kisebbségi szerződések az illető állam számára a kötelességekkét általános érvényű típusát szabták meg. Egyfelől: az állam valamennyi lakosát,függetlenül attól, hogy az adott állam polgárai-e vagy sem, megilleti az élet és a sza-badság védelmének, valamint a szabad vallásgyakorlásnak a joga. Másrészt minden olyan polgárt, illetve kisebbséghez tartozó személyt, aki a faji, vallási és politikai kisebbség fogalmába belefér, megilletik az egyenlő polgári és politikai jogok, biztosítva a választás és választhatóság jogát ugyanúgy, mint a többség tagjai számára. Ide tartozott a szabad anyanyelvhasználat az üzleti életben, az egyházi szertartásoknál, a közéletben és a bírósági gyakorlatban. A jogok között szerepelt egyhá-zi, művelődési és pártoló szervezetek önköltségen történő alakításának joga is. Azokban a járásokban, ahol a kisebbség bizonyos számarányban élt, igényt tartha-tott az alapfokú anyanyelvű oktatás állami szavatolására és finanszírozására, valamint a hivatalos okmányok kisebbségi nyelven történő kiállítására.

Minthogy a kisebbségi jogok ez utóbbi köre nagyobbára az újonnan alakult államok polgárait érintette, további probléma merült fel. Kialakult az állampolgárságnélküli személyek csoportja. Helyzetüket bonyolította a honosság jogi kategóriájának újbóli bevezetése is, főként a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén. Ezekben a zavaros háború utáni időkben sok személy különféle okoknál fogva nem rendelkezett illetőségi joggal, így nem kaphatott állampolgárságot egyetlen utódállam-ban sem. Ez a helyzet főleg a kisebbségeket, a politikailag nemkívánatos és hátrányos szociális helyzetű személyeket, a nyugdíjasokat, özvegyeket és árvákat sújtotta. A két háború közötti Csehszlovákiában számukat 80 ezerre becsülték. A Heimat-recht, tehát illetőségi joggal kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy Ausztriábanez a jog fontosabb volt, mint maga az állami hovatartozás. Az illetőségről maguk aközségek döntöttek, s ezeket elsősorban a gazdag és a köztiszteletben álló személyek érdekelték. A honosság 10 évi otttartózkodás igazolásával vált megszerezhetővé házasságkötés, a községnek születési helyként történő nyilvántartása, illetveközhivatali tisztség betöltése alapján. Az illetőségi jog ugyan meghatározó, de nemegyedüli előfeltétele volt az állampolgárság megszerzésének. Egyes esetekben ahatóságok megkövetelték a megfelelő lakhely igazolását, és a már említett, a lakos-ság többségével való faji, etnikai és nyelvi kompatibilitást. Az állampolgárság megszerzésének egész folyamatába beleszólt az időtényező is, minthogy a békeszerző-dések és a kisebbségi függelékek ratifikálása idején az illetőségi jogot maguk a köz-ségek is megadhatták. Ausztriában ez a jogszabály-módosítás azt eredményezte,hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egykori területeiről, elsősorban Galíciából ésBukovinából származó zsidó menekültek ezrei folyamodtak honosításért, majd állampolgárságért Bécsben. S bár a törvény szerint erre megvolt a jogalapjuk, igyekezetük a politikai pártoknak, sőt magának a zsidó közösségnek az ellenállásába ütközött, minthogy annak nem fűződött érdeke „keleti koldusok” jelenlétéhez. Ezek-nek a személyeknek a Lengyelországba történő kitiltásához (ismeretes a lengyelkormánynak ez ügyben a Népszövetséghez intézett petíciója) jól jött az az érv, hogya zsidók sem etnikailag, sem nyelvileg – minthogy lengyelül és jiddisül beszéltek -nem tartoznak az osztrák nemzet többségéhez. Ennek folytán 25 ezer embernekkellett elhagynia Bécset.

Nemzetközi szinten az állampolgárság nélküli személyek problémájával első íz-ben az utódállamok nemzetközi konferenciája foglalkozott 1922-ben Rómában. ANépszövetség melletti Brit Liga 1926 tavaszán olyan határozatot terjesztett elő,amely felhívta a Népszövetség Tanácsát, hogy forduljon a Hágai Legfelsőbb Bíróság-hoz. Ennek tanácskozási joga volt az erről a témáról folyó vitában, s javaslatot tetta Népszövetség melletti Jogászbizottság létrehozására. A Népszövetség melletti Né-met Liga (a csehszlovákiai németeket képviselve) határozatot terjesztett a Népszö-vetség Tanácsa elé, ami azonban visszhangtalan maradt. Az állampolgárság nélkü-li személyek égető problémájáról vallanak a kisebbségi csoportok ülései is, az úgy-nevezett kisebbségi kongresszusok, amelyek szerveződése 1926-ban kezdődöttGenfben. Az 1926-ban tartott második ülésen megállapítást nyert, hogy az egyesutódállamokban eltérő az állampolgárság megszerzésének szabályozása. Némelyállamban ez a békeszerződés megfelelő cikkelyei, illetve a kisebbségi függelékekalapján történt, másutt viszont a hivatalnokok teljesen önkényesen jártak el. Akongresszus résztvevői megegyeztek abban, hogy az opció során általában az állam-érdek érvényesül, és a politikai, kisebbségi és szociális okokból nemkívánatos sze-mélyek állampolgárságot nem kapnak. Az állami hivatalok ilyesfajta magatartása vé-gighúzódott az egész két világháború közötti időszakon, minthogy az állampolgárságnélküli személyek problémáját az utódállamoknak a 20. évszázad harmincas évei-ben sem sikerült megoldaniuk.

A békeszerződések aláírását követően az újsütetű Népszövetség előtt felmerülta probléma: miként biztosítható az új geopolitikai térség stabilitása. A kisebbségekebben a képződményben olyan fontos elemet jelentettek, amely a maga követelé-seivel és elégedetlenségével veszélyeztethette az egész szerkezetnek az épségét.A Népszövetség azáltal, hogy a békeszerződésekből fakadó kötelezettségeket vál-lalt magára, kénytelen volt megalkotni a szerződés esetleges megsértése miatti panaszok megtárgyalásának procedúráját meghatározó alapvető rendszabályokat. Ezaz eljárásmód a húszas évek folyamán alakult ki, és végleges formáját csak a har-mincas éveket követően nyerte el. A kisebbségek képviselőinek panaszát csakolyan probléma képezhette, amelyet magában foglaltak az egyes kisebbségekkelkötött szerződések (így például a magyar kisebbség Romániában nem emelhetettpanaszt amiatt, hogy Romániában nincsenek gimnáziumok). Ily módon egyúttal kö-rülhatárolódott a kisebbségek számára garantált jogoknak a dimenziója is.

További korlátozást jelentett, hogy a szerződések értelmében, amennyiben fel-merült a bennük foglalt rendelkezések megsértésének gyanúja, az egész ügy kivizsgálásának és a jogorvoslásnak a követelésével csak olyan állam képviselője léphetett fel, amely tagja volt a Népszövetség Tanácsának. Később ezt a rendelkezést liberalizálták, és valamennyi állam és minden kisebbség benyújthatott petíciót a Népszövetséghez. Az egész folyamatot azonban ismét csak a Népszövetség Tanácsának tagja indíthatta el. A beadványnak 5 tartozékot kellett tartalmaznia:

1. Tartalma nem haladhatta meg a kisebbségi szerződések által nyújtott bizto-sítékokat.

2. Alaki szempontból nem tartalmazhatott olyan kitételeket, amelyek zavarnáka kisebbség tagjai és az illető, a kisebbséget magában foglaló ország közöt-ti politikai viszonyokat.

3. Nem lehetett névtelen.

4. Nem tartalmazhatott sértő kifejezéseket.

5. A benne foglalt információk nem képezhették tárgyát a megelőző petíciónak.

A beadvány tanulmányozása a Népszövetség Titkársága alá rendelt Adminisztratív és Kisebbségi Ügyek Bizottságára tartozott. Amennyiben a Bizottság elfogadha-tónak tartotta a beadványt, a főtitkárnak igazolnia kellett azt, és el kellett juttatnimásolatát annak az államnak, ahová a kisebbség tartozott. A külügyminisztériumaztán állásfoglalást dolgozott ki a petícióhoz. Ezt követően a beadványt az illető kormány állásfoglalásával együtt áttanulmányozta a Népszövetség Tanácsának mindentagja. A Tanács elnöke kinevezett két, később négy tanácstagot, hogy vele közösenáttanulmányozzák, és mondjanak véleményt a petícióról. Ennek a kis bizottságnakaz állásfoglalása a Népszövetség Tanácsához került véleményezésre, melynek ülésén részt vett az illető állam képviselője is. A Tanács ülését valamely Európán kívüli országból származó ún. raportőr (jelentéstevő) vezette be és fűzött magyarázatota petícióhoz. A vita végeztével a raportőr javaslatot tett a további eljárást illetően. Legtöbbször ez a következőképpen történt:

1. A Népszövetség Tanácsa az illető állam kormánya által kidolgozott értékeléstkielégítőnek találta, és a kérdést elhalasztotta.

2. A Népszövetség Tanácsa visszajuttatta az egész iratcsomót a raportornek az-zal, hogy fel kell újítani a tanácskozást az illető kormánnyal.

3. A Népszövetség Tanácsa a döntést későbbre halasztotta, mindaddig, amígnem kerül sor újabb információk benyújtására.

4. A Népszövetség Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság javaslatára felszólíthatta az il-lető állam képviselőit a helyrehozatalra és az országban uralkodó állapotokmegjavítására.

Több száz petíciót nyújtottak be 1925-ig, de közülük csak három minősült elfo-gadhatónak: kettőben a lengyelországi és felső-sziléziai németek fogalmazták megkövetelésüket. A harmadik petíció a magyarországi zsidó közösség panaszát tartal-mazta a magyarországi egyetemeken bevezetett numerus clausus miatt.16

A nagyhatalmak kisebbségi politikájának fő célja a világháború utáni területi fel-osztás fenntartása volt. Többek között ennek folytán nyert először a történelembenintézményes jelleget a kisebbségvédelem. Az egyes országok kisebbségei nemzetközi biztosítékokat kaptak, és a garanciákat azok alkotmányaiban is lefektették.Ugyanakkor a kisebbségeket érintő cikkelyeknek összhangban kellett állniuk a nemzetközi egyezményekkel. Azáltal, hogy a kisebbségi szerződések az európai államokat első és másodosztályba sorolták, egyúttal a nagyhatalmi pozíciókat is erősítették, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország vonatkozásában. A nagyhatalmaka kisebbségi szerződéseket amolyan szükséges kompromisszumnak tekintették,amely végső soron a kisebbségek erőszakmentes asszimilációját volt hivatott szol-gálni. A kisebbségek asszimilációjának az állami többség érdekeivel való azonosu-lás nyomán kellett végbemennie. Ennek folytán a kisebbségi ügyintézésmód is erő-teljesen bürokratizálódott, feleslegesen vontatott volt, s a petíció jóváhagyása alárendelődött a politikai döntéseknek és érdekeknek. Kérdéses, hogy a nemzetállamielv, mely az első világháború után Nyugat-Európából terjedt el, előnyös volt-e Európa középső és keleti térségében is. Az állami szuverenitás új letéteményesei gyámjai lettek az állami szuverenitás volt megtestesítőinek, akik kiutat újból saját eman-cipációjukban és a versaillesi szerződés revíziójában láttak.

The study explains the genesis of minority protection created within the newworld system created after the first world war. It alsó outlines the guaranteesof minority protection included in the clauses of peace agreements betweenthe certain countries, and the method of examining complaints because of vio-lating these clauses, as well. This was the role of the new institution, theLeague of Nations, to guarantee peace. The author emphases that until 1926from the presented complaints after the long and difficult bureaucratic proce-dure there was legal remedy only in three cases. The study’s centre is to dis-cuss that question that at the peace conference the minority issue was main-ly raised by the representatives of non-state organisations, where the repre-sentation of Jewish communities was strong. After a comprehensive survey onthe state of Eastern-European Jews, creation of anti-Semitism and develop-ment of Zionistic movement that fact is explained that the Jewish communiti-es of that area had the strongest influence on peace creators. Their require-ments were taken over by the representatives of American Jews. Their organi-sation by the League of Nations required administrational and cultural auto-nomy for the minority everywhere, where their number exceeded 1 percent.Their requirement was rejected by the committee of newly established coun-tries, and the representatives of Great Britain and Francé from the beginningurged individual rights. The study’s conclusion is that the great powers consi-dered the minority agreements as an essential compromise that leads to theassimilation of the minority without any force.

Gaucsík István : Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem. A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (2. rész)

Az interjút Fazekas József készítette

A csehszlovákiai magyar gazdasági érdekvédelem területei és szervezetei

A többség konszolidáló hajlamával, a nemzetállam-építő adminisztratív, gazdaságiés kulturális inkorporációval szemben a kisebbség az öndefiníció és az önigazgatásjegyében viszonylag teljes (teljességre törekvő) etnikai alapú társadalmi struktúrát(politikai vezetés, hivatalnoki, vállalkozói réteg, szervezett parasztság és munkás-ság) próbált meg létrehozni. A szlovákiai magyarság első kisebbségtörténeti korsza-kában a társadalmi kapcsolatok és cselekvések újradefiniálásának szükségességé-vel, az önszerveződés dilemmáival és az intézményépítés nehézségeivel szembe-sült. A politikai elit „felülről” tett kísérleteket a kisebbségi társadalom megszerve-zésére. A politikum befolyásolási szféráján kívül álló kezdeményezésekkel való ta-lálkozása feszültségeket generálhatott és belső törésvonalakat teremthetett (Kán-tor 2000, 223, 227-229).

A közösségi (kényszer- vagy vállalt) szolidaritást egyik részről a kulturális hagyo-mány és az érzelmi beállítottság próbálta megalapozni, másik részről az érdekekösszekapcsolása és érvényesítése, azaz a racionális lépések sorozatai. Ez utóbbiak tehették lehetővé a „kisebbségi szervezeteken” belül az egyének személyesrészvételét, és érdekeik képviseletében, védelmében, önkéntes egyesülésüket. Aszükségletek kielégítésére és nyereségre törekvő egyéni cselekvések tehát gazdasági közösségeket is létrehozhattak, amelyek a kultúratámogatás, segélyezés, karitatív tevékenység felé való elmozdulással, saját vállalkozásukat eszköznek tekint-ve gazdálkodó csoportokká válhattak (Weber 1992, 36-38, 42-43).

* A tanulmány a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumának Határon Túli Magyarok Fő-osztálya és a Márton Áron Szakkolégium 2004. évi ösztöndíjával készült. Rövidített és átdol-gozott változata megjelent a Korall című folyóirat 2004. 18. számában A csehszlovákiai ma-gyarság gazdasági szervezetei (1918-1938). Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok címmel (48-64. p.)

Általában véve a gazdasági alrendszer33 és a kisebbségi társadalom közötti szoros kapcsolatot a kulturális értékek (is) alapvetően meghatározták. A gazdaságiszerveződések céljait és stratégiáit alakították, nyereségorientált (pénzintézeti részvénytársaságok, ipari és mezőgazdasági vállalkozások) és közösségi motiváltságú-akat (a belső demokratizmusra épülő szövetkezetek, amelyek egyenlőségre törekvő, filantróp jegyekkel is rendelkező, emellett „haszonszerző” tulajdonságú szervezetekként működtek) befolyásoltak. Önérdek és erkölcsiség nem szükségszerűenkerültek egymással ellentétbe, hanem párosulhattak és kiegészíthették egymást.

Az alábbiakban a szervezet fogalmát „a racionális munkamegosztásból fakadókötelékek” (Vámosi 2002, 118) értelemben használom, tehát a gazdasági egyesületek, társulások államilag kötött rendszerben kaptak helyet, amelyek csoportokratagolódtak, társadalmi és nemzetközi erőtérben, meghatározott társadalompolitikai,gazdasági és kulturális környezetben mozogtak (Vámosi 2002, 110).34

Ha a weberi szervezetfelosztást35 kivetítjük a magyarságra, akkor néhány szigni-fikáns jegyet meg tudunk különböztetni. A „gazdasági vonatkozású” oktatásügyi,közművelődési, kulturális szervezetek gazdaságon kívüli szervezeti cselekvései mo-zaikszerűek voltak, hiszen maga a kulturális keretrendszer36 is csak töredékesen tu-dott kiépülni. A magyarság képviselete teljes mértékben hiányzott a „gazdaságsza-bályozás” felsőbb struktúráiból, tehát azokból az állami intézményekből (kormány, minisztériumok), amelyek a gazdaságpolitikát irányították, meghatározták. Az al-sóbb struktúrákban már nagyobb lehetősége adódott a részvételre, közvetve egyescsoportokon keresztül nyomást is gyakorolhatott, véleményt formálhatott (szakszer-vezetek, kamarák, iparos és kereskedelmi szövetségek, szövetkezeti központok).

A korszak kisebbségi magyar gazdasági szerveződései közül a szakmai vezetésűekkel (funkcionálisakkal), az egy-egy gazdasági területre koncentrálok csoportjával 37 (megyei-regionális gazdasági egyesületek, szövetkezeti típusok, ipartársulatok)foglalkozom.38 Ezekre, elsősorban a gazdasági egyesületekre, a politikai pártok erő-teljes intézményépítő aktivitásai hatottak. Dolgozatom tárgyát terjedelmi okoknálfogva csak erre a problémakörre szűkítem le.

Szakmai vezetésű szervezetek

A gazdaszervezkedés színterei: a megyei-regionális gazdasági egyesületek39

Az 1918 előttről áthagyományozódott szervezetek közül a gazdaközönséget meg-szervező (azonban a parasztság túlnyomó többségét kereteiken kívül hagyó) gazda-sági egyesületek a volt felső-magyarországi vármegyékben is létrejöttek. A dualizmus idején az agrárügyek második lépcsőjét alkotó egyesületek mezőgazdasági ésállattenyésztési feladatokat vállaltak fel, erőteljesen bekapcsolódtak az agrármoz-galomba, és helyi szinten jelentős közéleti súllyal rendelkeztek.

Céljaik között a gazdasági infrastruktúra (legelők, árucsarnokok karbantartása; gépállomások, szövetkezetek alapítása) fejlesztése, a termelési ágazatok támoga-tása (állattenyésztés, fajnemesítés; szőlészet, kertészet, gyümölcstermesztés) és a szakképzés előmozdítása (előadások, tanfolyamok, a legújabb módszerek éstechnikák bemutatása, a géphasználat és a háziipar segítése) egyaránt szerepelt.Szakmai munkájukkal a megye gazdasági életét is feltérképezték, a tagságot kedvezményekkel motiválták. Sokrétű propagandával és információterjesztéssel (kiállítások, vásárok, vándorgyűlések, versenyek) is foglalkoztak, amelyekkel a kormányzati intézmények és a megyék vezetőségét célozták meg. Hatékonyabb érdekképviseleti szervekké való fejlődésüket a szakigazgatásban betöltött szerény pozíciójuk, törvényileg szabályozatlan jogköreik és kedvezőtlen pénzügyi helyzetük akadályozta(Pataky 1970, 81-83).40

Szlovákiában látszatra csak az 1920-ban elfogadott közigazgatási törvény vetítette előre a gazdasági egyesületek sorsát. A magyar megyék maradványai mégnégyéves átmeneti időszakra fennmaradtak (mivel a törvény végrehajtási rendelkezése késett), de a nagyzsupaszervezet 411923. január l-jétől történt bevezetése azegyesületek jogi megszűnését vonta maga után. A megyei elöljáróság gazdasági-gazdálkodási és igazgatási jogosítványai között ugyan szerepelt a lakosság érdekeinek ilyen jellegű védelme (intézmények, üzemek létrehozása a 31. § szerint), azonban a gazdasági egyesületekre vonatkozó jogi keretet nem vették át, és nem is újították fel, mivel az állami közigazgatási központosítás és ellenőrzés, valamint a nagyobb területi-tartományi egységek kialakítása a regionális kezdeményezéseket gyengítette (Sbírka… 1920, 291-306).42 Gazdasági és erdészeti egyesületek (hospodárske a lesnícke jednoty) alakultak, amelyekben azonban -jelenlegi ismereteimszerint – a magyarság nem tudott pozíciókat szerezni.43

A régi magyar gazdasági egyesületek megszűnésének-megszüntetésének fő okaazonban politikai motívumokra vezethető vissza. A pozsonyi minisztérium számára, amely a szlovák gazdasági érdekek monopolizálására törekedett, és a szlovák tőkeszámára kedvező környezetet akart biztosítani, ezek a szervezetek megbízhatatlannak tűntek, hiszen tisztviselőkarától és tagságától nem várhatott lojalitást.

Az ellenzéki magyar politika a kezdetektől az önvédelmi tevékenység szerves részének tekintette a gazdasági egyesületek szervezeti rendszerének az átmentésétés így a helyi szintű gazdasági érdekvédelem megszilárdítását. Szilassy Béla44 egyikbeszédében a kisgazda társadalom megszervezésének két útját jelölte meg: a párt-keretek (természetesen az Országos Magyar Kisgazda-, Földmíves-, és Kisiparos Pártról van szó) kialakítását, amelyet külső, politikai támadás hívott életre, és a gazdasági egyesületek átszervezését, amelyeket belső, gazdaságpolitikai intézkedések(kényszerszolgáltatások, rekvirálások, hatósági beavatkozások stb.) váltottak ki. Azegyesületek jogellenes feloszlatása áttekinthetetlen minisztériumi és hivatali döntések között zajlott. A keletkezett űrt a kisgazdakoncepció vagy a régiek visszaállításával akarta betölteni, vagy ha ez nem lett volna lehetséges (hiszen a szlovákiai po-litikai kurzus éppen a gyülekezési jogot szűkítette45), akkor a politikai szerveződésekvállalták volna fel ezt a feladatot (Prágai Magyar Hírlap, 1923. január 31. 7-8. p.).46

A Teljhatalmú Minisztériumnak a Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület47 el-leni feloszlató intézkedései a magyar gazdasági érdekvédelem bázisának a megszüntetését és a vele egybekapcsolódó kisgazdapárti politikai képviselet és Szent-Ivány József48 pártépítő tevékenységének felszámolását kívánta elérni. Az 1921. ok-tóber 31-én kelt rendelet államellenes tevékenységre hivatkozva (bizonyító érveknélkül) tiltotta be az egyesületet és fiókszervezeteit.49 Az egyesület tisztikara a prágai legfelsőbb bírósághoz fordult panasszal. Az 1922. szeptember 6-i bírósági döntés a minisztériumi lépéseket törvénytelennek minősítette (Prágai Magyar Hírlap,1922. szeptember 7. 4. p.).50 A céltudatos felszámolási igyekezet gyorsan eltávolította a korábbi formális hiányosságokat. 1922. szeptember 29-én újra feloszlattákaz egyesületet, és vagyonát elkobozták. A bírói indoklás ekkor már elfogadta a minisztérium álláspontját, jogszerűnek nyilvánította a feloszlatást, mivel a nyílt politikai szerepvállalást az ország területi integritása elleni támadásnak könyvelte el.51 Gyakorlatilag azt az ernyőszervezetet szüntették így meg, amely a községi földmű-ves szövetségeket tömörítette.52

A Bars Megyei Gazdasági Egyesület – teljesen alaptalanul – a folytonosság fenntartásában bízott. Kirendeltségként való további működtetése (Nyitra vagy Hont vár-megyéhez kapcsolódva) azonban illuzórikussá vált.53 Tevékenységének (részbeni) felújítása 1929-ben új szervezeti keretek között történt. A lévai székhelyű Magyar Gazdák Szövetkezete az Alsó-Garam völgyének gazdarétegére támaszkodott. Lévánés Zselizen található raktárai takarmánybeszerzéssel, üzemanyageladással, árubeszerzéssel, vetőmagtisztítással és közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak. Szórványos adatok jelzik a kapcsolathálók tudatos megszervezését (a Lévai Első Bankpénzügyi támogatása, a református egyházi háttér).54

A két magyar polgári párt egyesítésének időszakában kezdődött el a regionálisszinten működő gazdasági egyesületek tervszerű létrehozása. Ennek a jogi-szervezeti keretnek a kialakítására bizonyíthatóan a pártok irányítása és felügyelete alattkerült sor. Valószínűsíthető a kisgazdákra támaszkodó Magyar Nemzeti Párt határozottabb befolyása és a koncepciók kidolgozása, hiszen a szervezőmunkát lebonyo-lító, sokévi tapasztalattal rendelkező Fodor Jenő55 ennek a pártnak a vezetőségébenvolt. Az egyesületek megnevezése a régi megyei struktúrákra utalt, és így a folytonosságot jelezhette.56

Először 1935. március l-jén „politikamentes érdekvédelmi” szervként aSajóvölgyi Gazdasági Egyesület kezdte meg működését (Prágai Magyar Hírlap,1935. március 7. 10. p.). A Tornaijai, Feledi, Rozsnyói és Nagyrőcei járás tartozotthozzá, az egyesületi iroda Tornaiján volt. Nem véletlen, hogy a politikailag és gazdaságilag egyik legszervezettebb magyarlakta régióban jött létre. Fodor Jenő az alakuló közgyűlésen a következőképpen határozta meg a feladatokat: „Célunk: a nagygazda-összefogás megteremtése a Sajó és Rima völgyében, mert nem lehet előbbre való és fontosabb feladat, mint a szétszórt és magára hagyatott, de számbelileglegnagyobb kisgazdatársadalmi osztályt művelni, felépíteni és helyesen vezetni.Gazdaérdek, közös érdek. Ami érdeke a kicsinek, érdeke a nagynak. Tagjainkban nö-velni fogjuk az osztályöntudatot, de osztályharcot nem hirdetünk, mert tudjuk, hogya földművesek boldogulásától függ a más társadalmi osztályok boldogulása is” (Prágai Magyar Hírlap, 1935. február 19. 10. p.)57. Az egyesület gazdasági érdekvédelmi tevékenységet fejtett ki. A tagság továbbképzését és művelődését tanfolyamok, tanulmányi kirándulások segítségével és szaklap kiadásával próbálta biztosítani. Amezőgazdasági termelés javítására törekedett, és új értékesítési lehetőségeket kí-vánt teremteni.

A Bódvavölgyi Gazdasági Egyesület 1936. november 8-án tartotta alakuló köz-gyűlését Nagyidán. A találkozón felszólaló Fodor kiemelte, hogy az egyesületnek azérdekvédelmi tevékenységét azért kellett a gazdákra kiterjesztenie, mert a többi foglalkozási csoportnak már megvoltak a szerveik (konkrétan a kereskedőket tömö-rítő kamarákat és a grémiumokat58 említette), a Mezőgazdasági Tanács pedig álla-mi szervezetként nem képviselte őket kellőképpen. A nemzetiségi alapú egyesüléstazzal indokolta, hogy a többnyelvű adminisztráció csak megnehezítette volna a működést (érdekes, hogy az állami, országos szintű betagolódást sem zárta ki). A földműves- és gazdatanfolyamok beindítását ígérte, mivel alig volt magyar mezőgazdasági szakemberképzés. A program részletezésekor kitért a szakfolyóirat59 fontosságára, a vetés- és állatkiállításokra, valamint a versenyek szervezésére. Az egyesület elnöke Schell Péter nagyidai birtokos lett.60 A Garamvölgyi Gazdasági Egyesületmegalakítására 1937. július 4-én került sor Léván. Körzete a Lévai, Zselizi, Párká-nyi és Ipolysági járásra, illetve a Verebélyi járás Léva vonzáskörzetébe tartozó köz-ségeire terjedt ki. Az egyesület elnökévé Taubinger Árpádot választották (Bars,1937. június 27. 1. p.; Bars, 1937. július 11. 1-2. p.)61.

A tájegységi keretekben működő egyesületek egységes irányítását és vezetésétaz 1938 júliusában Ersekújvárott megalakított Dél-szlovákiai Gazdasági EgyesületekSzövetsége végezte. A gazdasági egyesületek kiépítését alulról, a falu szintjérőlkezdték. A következő lépcsőt a járási beosztás jelentette, végül a szövetség látta ela központi feladatokat, és hangolta össze a lokális és regionális kezdeményezése-ket. A vezetőség összetétele mintha a nyugat-keleti földrajzi megosztottságot oldot-ta volna fel. A szövetség elnöke Fodor Jenő, az alelnök (a Csallóközi GazdaságiEgyesület elnöke) Bartal István lett (Fodor 1940, 188, 193).62

Fodor Jenő a szlovákiai magyar gazdasági egyesületek 1935-1938 közötti tevé-kenységéről készített áttekintésében63 a kisebbségi élet szervezettségének négy„pillérét” különböztette meg: a politikait, a kulturálist, az érdekvédelmit és a gazda-ságit. A két utóbbit gyengének tartotta, szerinte fejlesztésük megkésett, mivel a po-litikai és a közművelődési-kulturális önvédelem a csehszlovák kisebbségpolitika mi-att elsőbbséget élvezett. Elképzeléseiben az érdekvédelem szorosan összefüggötta gazdasági szervezettséggel. Két fogalmat különböztetett meg. Az érdekvédelem(gazdaérdekek képviselete, felvilágosítás és jogsegély) alatt egy hosszan tartó fo-lyamatot értett, amelyet a nagy taglétszám súlya támasztott alá. Az érdekellátás fo-galma a termelő egyén, a gazda boldogulásának anyagi (szociális-vagyoni biztonság-teremtés, a gazdálkodás javítása és modernizációja) és szellemi (szakképzés, isko-láztatás) működési terepe. Hosszan kitért a gazdasági szakoktatás helyzetére, buktatóira és a fennálló akadályokra (alacsony tanulólétszám, a szülők rossz anyagihelyzete). Szerinte a tömeges oktatást „alapvető” és „továbbképző” tanfolyamokformájában az egyesületek biztosíthatnák (Fodor 1940, 187-190).64

A szövetkezeti mozgalom (szövetkezeti típusok)

A szövetkezeti élet sem bontakozott ki alapok és előzmények nélkül. A magyaror-szági szövetkezeti struktúra is ismerte a szövetkezet-szövetkezeti központ hálózatát. Az Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) és a Hangya egyaránt betöltötteazokat az irányító, szervező és ellenőrző szerepeket, amelyek a szövetkezeti intéz-mény belső működése során igényként megjelentek.66 A hatalomváltás után tehátnem keltett volna meglepetést az új szerkezeti elemként megjelenő Központi Szö-vetkezet kreálása, ha az nem folyamodik politikai célokat követő mozgalomépítéshez. A magyar ügyviteli nyelvű és magyar tagsággal rendelkező szövetkezeteknek tehát meg kellett találniuk a helyüket a formálódó csehszlovák szövetkezeti rendszerben.67

Szlovákiában a legnagyobb foglalkozási csoportoknak megfelelően négyfajta szövetkezeti típus alakult ki: a földműves, az iparos, a munkás, az alkalmazotti-polgári. Ezek (kereskedelmi, pénzügyi és termelői) szövetségekbe tömörültek. Fölöttük revíziós és szervezési szövetségek, valamint a bírósági felügyelet állt. A szövetségekkonföderációi az államigazgatási-felügyeleti szervekkel (minisztériumok) voltak kapcsolatban. A legnagyobb csoportot a földműves-szövetkezetek alkották, mivel azösszes szövetkezet tagságának 80-90%-a tartozott a keretei közé. Egymással párhuzamosan két szervezeti rendszer működött: a fiókjellegű és az önigazgató, deezek több esetben keveredhettek is. A szövetkezeti formákra egyszerre volt jellemző az egységesülés és a nem szövetkezeti jegyek jelenléte (a szövetkezetek pénzügyi központjai vagy a nagy felvásárló társaságok részvénytársaságokként működtek) (Fabricius – Holec – Pesek – Virsik 1995, 84-87).68

Az alábbiakban a szlovákiai magyar szövetkezeti mozgalmat egyrészt az egyes típusok szerint vizsgálom,69 másrészt a szövetkezeti központok problémáját tekintemát. Külön foglalkozom a Hanza tevékenységével, amely a magyar fogyasztási szövet-kezetek nagyobbik részét tömörítette.

A hitelszövetkezetek megoszlása mutatta a legjobban, hogy a szlovákiai és kárpátaljai területeken a múltban ez a szövetkezeti fajta eltérő fejlődési utakat járt be, kevésbé differenciálódott, és a hatalomváltás után is lényeges szerkezeti elemkéntfennmaradt. A cseh-morva-sziléziai területeken a községekben a mezőgazdasági(Raiffeisen-féle70), a városokban a polgári-iparos (Schulze-Delitzsch-féle71) szövetke-zetek fejlett struktúrája magas színvonalú szövetkezeti hagyományokra támaszko-dott. Ezek a típusok a volt felső-magyarországi területeken teljesen hiányoztak, 1918 előtt nem is tudtak gyökeret verni. A magyar hitelszövetkezetek jelentős számmal (212) voltak képviselve. Az összes szövetkezet 18,2%-a volt magyar, ezzel megelőzte mind a német, mind a rutén kisebbséget, de a szlovákság mögött elmaradt. Pénzügyi pozíciójuk megállapításához és működésük gazdaságosságához azonbanmég hiányoznak az elemzések.

A mezőgazdasági, ipari és fogyasztási szövetkezeti rendszer a magyar kisebbségtagjai számára is több lehetőséget jelenthetett, hiszen a gazdasági vállalkozások (ha nem hasonlítjuk össze a csehországival) széles és strukturált formái jöhetteklétre. Sok típus vagy teljesen hiányzott, vagy csak minimálisan volt reprezentálva. Aszlovákiai mezőgazdasági szövetkezetek 24,3%-os „részesedése” a csehországiak53,4%-ával szemben jelentős lemaradást jelzett. Az összes mezőgazdasági szövetkezet (beszerzési és eladási, termelő, valamint egyéb kategóriában) közül 12,4%(55) volt magyar, ami a többi kisebbséggel (német, rutén) szemben előnyös volt, dea szlovákok 74,7%-os többségétől nagyon elmaradt. A magyarság mérlegét rontotta, hogy főleg innovatív jellegű (gépszövetkezetek, villamossági szövetkezetek) és egy-egy mezőgazdasági területre szakosodott kategóriát (pl. keményítőgyárak, gyümölcs- és zöldségfeldolgozó, Ml. értékesítő szövetkezetek) nem tudott szervezni. Azipari szövetkezetek típusában is keveset tudott létrehozni (az összes 9,1%-át kite-vő 13 vállalkozást).

A fogyasztási szövetkezetek a szlovákiai területeken domináltak (55,8%), Cseh-országban kisebb arányt tettek ki (10,5%), így Szlovákiában agrárjellegénél fogva a kisebb községekben is jellemzők voltak. A magyarság – döntően agrárnépességű népcsoportként – éppen ezt az alapformát tudta jobban kiépíteni. 1931-ben az összes szlovákiai és kárpátaljai szövetkezet 24%-a volt magyar (293).72 A hitel-, a mezőgazdasági és az ipari szövetkezeti fajtákhoz viszonyítva ez sokkal jobb részesedésvolt. Ennek a hálózatnak az alapját a Hanza Szövetkezeti Áruközpont (és néhány társvállalkozása) vetette meg, mivel a magyar fogyasztási szövetkezetek 56,3%-át(165-öt) inkorporálta. A többi azonban vagy szövetkezeti központ nélkül működött,vagy a Központi Szövetkezet revíziós részlegéhez tartozott.

A bérlő- és telepítő, illetve a legelő- és erdőszövetkezetek (részben) az agrárreform végrehajtása során keletkeztek. A csoportba tartozó 4 magyar bérlő-telepítőés 3 erdőszövetkezet feltehetően a közigazgatási egységeknek (járás, tartomány)juttatott földeket-erdőket, illetve az állam kezelésében maradiakat bérelhette. A magyar kisebbség az építő- és lakásszövetkezetek szintjén nagyon alulreprezentáltvolt. Ez azt jelentette, hogy az építkezési lehetőségektől és a részben államilag ga-rantált kölcsönöktől elesett (Rados 1932, 769).73

A szövetkezeti központok és szövetségek kérdése alkotta a kisebbségi magyarszövetkezeti mozgalom legneuralgikusabb pontját. A magyar mezőgazdasági, ipariés hitelszövetkezetek nem rendelkeztek önálló központtal, ami az érdekérvényesí-tésüket hátráltatta és az állami kedvezményekből való részesedésüket akadályozta.A köztársaság fennállásáig ilyen nem is jött létre. Az önálló hitelszövetkezeti köz-pont hiánya azért volt súlyos, mert az itt összegyűlt tőkét nem tudták felhasználnia fogyasztási szövetkezetekben.74

Egyedül a magyar fogyasztási szövetkezetek Hanza-szervezte csoportja alakítha-tott központot. Ennek jóváhagyására a monopolhelyzetben lévő Központi Szövetke-zet anyagi válsága, üzleti forgalmának visszaesése, áruosztályának felszámolásaés az áruellátás megoldatlansága vezette. Halmozott feladatainak (a hitelszövetke-zetek pénzügyi műveleteinek lebonyolítása és a fogyasztási szövetkezetek áruval va-ló ellátása) nem tudott problémák nélkül eleget tenni. Az 1925-ben felszámolt üzle-ti részlegei helyett felvásárló központokat (Zsolna, Kassa, Késmárk, Galánta) alakí-tott ki, de ezek komoly tőkehiánnyal küszködtek, egyedül a galántai volt jövedelme-ző (Fabricius – Holec – Pesek – Virsik 1995, 100; Vavrik 1993, 10). Végül hatásköré-nek bizonyos decentralizálására kényszerült, és ez találkozott az 1920-tól felmerü-lő, de már 1923-tól a kisalföldi magyar szövetkezetek vezetői által konkrétan megfogalmazott célkitűzésekkel.

A Hanza Szövetkezeti Áruközpontot 1925. június 18-án 35 magyar szövetkezetés 19 fizikai személy alapította. A Hanza a fogyasztási szövetkezetek államfordulatelőtti szervezetére támaszkodva, a tagok és a vezetők gyakorlati tapasztalatait hasznosítva a kisebbségi magyarság legsikeresebb – és mindmáig kellőképpen mégnem vizsgált – vállalkozását teremtette meg. Az 1924-1929 közötti gazdasági kon-junktúra kedvezően befolyásolta fejlődését. Ez az időszak vetette meg annak azanyagi és technikai bázisnak az alapjait, amelyekre az 1930-as évek második felének vállalkozói tevékenysége, üzleti tevékenységének kiterjesztése és kultúratámogató, közművelődési aktivitásai épültek.75

Szervezeti rendszerét az 1930-ban alapított Hanza Hitelszövetkezet szilárdítottameg, amely az áruszövetkezet tőkegyűjtő és kölcsönnyújtó helyeként működött. A tagszövetkezeteknek állandó hitelt biztosított, és így fedezte az elszámoláskor jelentkező hiányt. Ezzel elérték a vállalkozás pénzügyi függetlenségét. Ez az alszervezet azonban, amely a fogyasztási szövetkezetek hálózatára épült, nem tölthettebe a magyar hitelszövetkezetek központjának a szerepét, hiszen szintén a Központi Szövetkezethez tartozott (Vavrik 1993, 50-53).76

Gazdasági érdekeit 1934 folyamán a Központi Szövetkezettel folytatott vitábanis meg tudta védeni. A nézeteltérés tárgyát a pénzfeleslegek, óvadékok és az ellenőri költségek csökkentése jelentette (Hanza Szövetkezeti Újság, 1935. június 15.4. p.). A történet előzménye az 1929-es megegyezésük volt, amely során a Hanzakérésére az érsekújvári ellenőrzési székhely a személyzettel együtt Galántára került.A revíziós költségek elszámolásakor a Hanza előnyt kapott, a kiadások kisebbik ré-szét kellett állnia. A Központi Szövetkezet ezt a megállapodást 1934. január 1-jeihatállyal mondta fel, nem utolsó sorban a Centrokooperatív77 nyomására, amely aszerződésben az ellenőrzési jog átruházását kifogásolta. A Központi Szövetkezet ne-hezményezte, hogy a Hanza a költségeket saját számlájára vezette, amelytől így elesett (a galántaiak kívánságát, hogy a költségeket csökkentsék, ezért sem tartottakorrektnek). A Hanza másik követelését, hogy a tőle a pozsonyi központba befolyttőkékkel rendelkezzen, szintén elutasította, hiszen pénzügyi központként jogosítványaihoz ragaszkodott. Ez a követelés minden bizonnyal a Hanza Hitelszövetkezet pozícióit akarta megszilárdítani, mivel csak a Központi Szövetkezet döntött arról, hogya pénzfeleslegek vagy a helyi hitelszövetkezetnél, vagy nála maradnak.78

A konfliktus végül kompromisszummal zárult (további adatokat nem találtam erre vonatkozóan, de valószínűleg a korábbi helyzet maradt fenn). Ez előkészítette a NUPOD-dal 1935-ben közösen létrehozott Centrum nevű felvásárlási iroda megnyitását, amely az áruközpont üzleti forgalmának növekedését nagyban elősegítette.79 Találó volt Ivánfy Géza megállapítása a szövetkezeti forma lényegéről: „A szövetkezet az egymásrautaltságuk terén öntudatra ébredt fogyasztók intézménye” (Ivánfy 1932, 140)80.

A két világháború közötti kisebbségi magyar szövetkezetek fejlődésének komplex vizsgálata még várat magára. A szövetkezeti mozgalom feltételrendszere, a rávonatkozó statisztikai adatok, a levéltári iratanyagokban és a publikációkban elrej-tett információk teljes mértékben feltérképezetlenek. Gazdálkodásuk milyensége (mennyire voltak nyereségesek vagy veszteségesek), tőkeviszonyaik alakulása és arégiókban játszott társadalmi, kulturális szerepük sem képezték kutatások tárgyát. A legjelentősebb szövetkezeti vezetők (Nagy Ferenc, Kuthy Géza, Várady Béla stb.)pályaképeiről, koncepcióiról pedig alig tudunk valamit.

Kisipar és kiskereskedelem – az ipartársulatok31

Az iparosokat és kereskedőket tömörítő ipartársulatok (amelyeket az újabb szlovákiai magyar történeti kutatások teljesen elfelejtettek) a fentiekben bemutatott szervezeti formákhoz hasonlóan az államfordulat előtti alapokra támaszkodtak.82 Cseh-szlovákiában a kisipar és a kereskedelem ezen szerveződéseinek törvényi kereteielég hosszú ideig átmenetiek voltak. Az egységes iparjog későn került bevezetésre, és ezzel együtt az új szervezeti keretek kialakítása is késett. 1918 és 1924 közöttjogi „kétvágányúság” állt fenn, hiszen a cseh országrészekben az osztrák iparrendelet, Szlovákiában a magyar törvények voltak hatályban.83

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 35

Az egységesítést az 1924. december l-jén kihirdetett 259. sz. ipartörvény{Sbírka… 1924, 1575-1629).84 rendelte el, amely az iparfajták három fő csoport-ját különböztette meg: az ún. szabad iparágakat, a kézműipart és a hivatali enge-délyhez kötött (koncessziós) iparokat. Rögzítette az iparűzés kategóriáit, az önállóvállalkozás feltételeit (végzettség, igazolványok kiadása, gyakorlat, dijak befizetése,kérvényező eljárások stb.) és a kisüzemek működésének szabályait. Részletesen ki-tért a kisipari vállalkozás tevékenységére, bérletére, átvételére, a segédek, munká-sok és az inasok munkajogi, fizetési viszonyaira. Lehetővé tette inasiskolák alapítá-sát és fenntartását. A törvény az állami közigazgatás (iparhatóság) számára előírtaaz ipartársulatok járási vagy városi szinten való létrehozását (7. fejezet, 152. §).85Az ipartársulatoknak a közigazgatási-járási beosztáshoz kellett alkalmazkodniuk, ésa törvény által megszabott fél éven belül újra kellett alakulniuk (lehetséges voltegyesületi formát is választani). Ennek feltételét a tevékenységükhöz szükséges ak-tív vagyonállomány jelentette. A féléves határidőn túl a régi alapokon működő társu-latoknak be kellett szüntetniük, fel kellett számolniuk működésüket.86

Az ipartársulatok sokrétű társadalmi, humanitárius, gazdasági és kulturális célo-kat vállaltak fel. A tagok számára anyagi segítséget nyújtottak (pénztárak, segélyalapok), támogatták a művelődést, a szakképzést, biztosíthatták a közös kisiparitermelést, az iparengedélyek kiadásávalmegvonásával a kisipar védelmében befolyásolhatták a helyi üzleti versenyt, nyersanyagraktárakat, vásárcsarnokokat, szövetkezeti hitelintézeteket alakíthattak, ipari- és inasiskolákat, tanulóműhelyeket, szaktanfolyamokat szervezhettek. Ipari munkaközvetítéssel is foglalkozhattak.87 Na-gyon fontos jogosítványuk volt, hogy kereteiken belül az egyes iparosokat összefo-gó (legkevesebb 30 tagot számláló) szakosztályok alakulhattak, amelyek érdekvédelmi munkát (javaslatok, állásfoglalások) fejthettek ki (Sbírka… 1924,1621-1622). Hivatalosan vegyes jellegű szervezetek voltak (a megnevezésük: ve-gyes ipartársulatok), hiszen az iparágak legszélesebb spektruma a kereteik közöttösszpontosult.

A magyarlakta területek ipartársulatai a törvény intencióinak megfelelően szin-tén átalakultak. Tagságuk és a tisztviselői kar megoszlása a járások nemzetiségi viszonyait tükrözte vissza. A társulatok elnökei, választmányai, titkárai legnagyobbrészt még 1918 előtt szerezték meg igazgatásiszervezési tapasztalataikat. Az1924-es év tehát számukra nem jelentett radikálisan új kezdést. Az érdekvédelemterén abban az értelemben jelentett újrakezdést, hogy egészen újfajta gazdasági ésgazdaságpolitikai jelenségekkel, kihívásokkal szembesültek. Az országos hierarchián belül új szervezeti felépítményt kellett kialakítaniuk.88

Az ipartársulatok a magyar anyanyelvű iparosság gazdasági és nyelvhasználati érdekeinek képviseletét is felvállalták. Szinte az egész korszakon keresztülhúzódnak atervek, a javaslatok és az újra és újra megfogalmazódó követelések. A magyar kisiparos társadalom meglepő aktivitást mutatott ezen a területen. A magyar vezetésűtársulatok helyzetét több problémakör befolyásolta. Az egyik az általános jellegű, sőtállandónak mondható, a közgazdasági viszonyokból (árzuhanás, magas munkaárak,fizetésképtelenségek, sérelmes adófajták és behajtásuk stb.) eredeztethető válságérzet volt. A kortársak szerint ennek alapját a mind szervezettebb nagyipari termelésés nagykereskedelem következményei, valamint az állami befolyás(olás) növekedése alkotta. Voltak olyanok, akik a világgazdasági átrendeződés hatásainak a begyűrűződését is felfedezték, és rámutattak az ipar működési zavarainak az agrárválsággal való szoros összefüggésére.89 A Rimaszombati Járási Ipartársulat 1922. évi 13pontja például minden bizonnyal a többségi véleményt tükrözte.90 A dunaszerdahelyi ipartársulat javaslata 1931-ben a galántaiakkal közösen megfogalmazott memorandumban az alacsony kamatú, hosszú lejáratú kisipari kölcsönt sürgette, és rámutatott az iparosság hátrányos adómegkülönböztetésére is.91

A világgazdasági válság idején a vásárlóerő csökkenése a kisipari termékek el-adását vetette vissza, ami a műhelyek bezárását vonta maga után. Ebben az idő-ben többek között az adókivetések revízióját, a szociális terhek csökkentését, a nagyipari terjeszkedés (elsősorban a Bata-cég vidéki műhelyeinek) visszaszorítását ésa munkanélkülivé lett iparosok állami segélyezését szorgalmazták.92 A Párkányi Já-rási Ipartársulat 1933-ban a csődmegnyitások elhalasztását kérte. A pénzügyi, igazságügyi és kereskedelemügyi minisztériumnak eljuttatott memorandum a gazdamoratórium negatív következményeit (a gazdaadósságok behajthatatlansága), a bankhitel korlátozását, a készpénzcsökkenés következtében az áruértékesítés nehézségeit sorolta fel. A közterhek és az adók csökkentését kérték. A moratórium bevezetését, tehát az ingóságok meghagyását, a lefoglalások beszüntetését javasoltákugyanaddig, amíg a gazdamoratórium tartott, és vonatkoznia kellett a magánadós-ságokra és az adóhátralékokra is. Az általuk kidolgozott törvényjavaslat a kisegzisz-tenciák védelmét kívánta biztosítani.93

Gáspár Jenőnek, a Vágsellyei Járási Ipartársulat titkárának az 1932-es évetelemző lendületes beszámolója, kitérve a nemzetközi gazdasági viszonyokra, a kisiparosság helyzetéről festett sötét képet, túlhangsúlyozva annak rendi hivatását ésküldetéstudatát: „Kritikánk gyakorlásában nem szorítkozhatunk territorialitásra; egyállam, egy nemzet gazdasági élete a logika vas következetességével kapcsolódik azegész világ gazdasági szervezettségébe, olyan ez a gazdasági struktúra, mint egykártyavár, amelyben ha egy kártya megmozdul és kiesik: összedől az egész. Nemzetek politikai, gazdasági és szociális életének csak egy alapja lehet: az etika, azerkölcs […] E világőrületben jólmenő iparosok és kereskedők – a társadalom azonrétegének zöme, amely a humanizmus, az emberi eszmék újjászületése óta csakelőre tudta vinni a civilizáció zászlaját, mert örökös ütközőközpontja volt a társada-lom feudális, arisztokrata, minden újítástól borzongó rétege és az emberiség nincstelenjeinek, a mobnak, azaz a máról holnapra élő sötét massza között, amely tulaj-donképpen védte a polgári eszméket s minden túlkapások villámhárítójaként szerepelt s akiknek köszönhette a XX. század majdnem minden anyagi és szellemi értékét, ma lerongyolva, éhesen, réveteg tekintettel, letargikusan kóborol az elhagyottpusztán.”94 Ez a szubjektív előadásmód mégis érzékletesen jelezte azt az elhúzódóválságot, amely a kisiparos és a kiskereskedő réteget sújtotta. Úgy tűnik, hogy azagrárfoglalkozásúak mellett ez a réteg volt az időszak másik vesztese.

Volt egy olyan problémakör is, amely a magyar vezetőségű ipartársulatok számára dilemmaként vetődött fel. Ez a szervezeti csatlakozás kérdése volt aSzlovenszkoi és Podkarpatszka Ruszi Ipartársulatok és Grémiumok Országos Szö-vetségéhez, ennek legfőbb akadályát a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetésképezte.95 1926 és 1928 között zajlottak azok a pozícióharcok, amelyek a magyaripartársulatok helyzetére is hatással voltak. Az IGOSZ létrehozását valószínűleg az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szlovákiai részlege kezdeményezte az ipartársulati tevékenység központosításának céljából.96 Az egyoldalú állami lépések, a nyugati megyék ipartársulatainak szerveződése és a turócszentmártoni székhelyű IGOSZpreferálása ellen a kelet-szlovákiai szervezetek Kassán az Egyesült Iparosok Orszá-gos Szövetségét97 alakították meg. Legfőbb érvük a szövetségi szervezet decentra-lizálása volt, amelynek alapját az ipartársulatok megyei szövetségei alkották. Azipartársulati autonómia és önigazgatás gondolatát képviselték a kötelező belépés-sel szemben, ami szerintük az ipartörvény szellemét sértette.98 A Nyitrai Járás Ve-gyes Ipartársulatainak állásfoglalása ezt a koncepciót részleteiben fejtette ki. Há-romlépcsős rendszert javasoltak. A megyei szövetségeket (a nagymegyék területén)és a kamarai szövetségeket (az ipari és kereskedelmi kamarák területein) az ipar-társulatok hozták volna létre, amelyeket a szlovákiai és kárpátaljai központi szövet-ség egyesített volna.99 Az IGOSZ-t végül csak 40 ipartársulat alapította. Az előkészí-tő bizottság azért sürgette a járási testületek mielőbbi csatlakozását, mert az irá-nyító-döntéshozó szervek megválasztása késett, emellett a tömeges támogatást ismielőbb biztosítani akarták.100

Az ipartársulatok kompromisszumos jegyeket tartalmazó trencséni határozata(1927. április 10.), amelyet a magyar vezetésűek közül csak a komáromi és a rozs-nyói írt alá, nem sokat változtatott a helyzeten.101 Az állami támogatást élvezőIGOSZ a kötelező csatlakozást sürgette, amire később az 1930-as években is voltpélda, tehát az összes szervezet nem támogatta a szövetséget.102 Az ElOSZ-t nemtekintette partnernek, mivel az indoklás szerint magánegyesületként jogi felhatal-mazása nem volt az ipartársulatok képviseletére, és gyakorlati súllyal sem rendelkezett.103 A viták lényegét azonban nemcsak az ipartársulati rendszeren belüli pozí-ciók megszerzése alkotta, hanem felszínre kerültek a nemzetiségi ellentétek is.104

Az IGOSZ alakuló közgyűlésére csak 1928. december 9-én került sorTrencsénben. A székhely körüli vita nem dőlt el egyértelműen Turócszentmárton ja-vára, hiszen az erről való szavazáskor minimális többséget kapott. Az eddig feltér-képezett adatokból úgy tűnik, hogy a járási ipartársulatok és az IGOSZ közötti ellentétek-feszültségek 1938-ig megmaradtak.105 A magyar iparosság vezetői kivárásrarendezkedtek be, illetve egy ideig az ideiglenes tagságot választották.106 Magatartá-sukat és belépésüket az 1927. évi komáromi memorandumban foglalt követelésekteljesítéséhez kötötték. A szövetség székhelyének Pozsonyba való áttételét, a tár-sulatok pénzügyi hozzájárulásának méltányos mértékét és a szövetségi közlemé-nyek magyar nyelven való megjelentetését kérték.107

Ezek gyakorlatilag 1938-ig csak részben, kellő biztosítékok nélkül valósultakmeg. A magyar érdekeket közvetítő tervek nem kerültek elfogadásra. Ez lett a sor-sa a Losonci Járási Vegyes Ipartársulat tisztviselője, Vitovszky József által 1931-benkidolgozott, az IGOSZ felépítését megújító új szervezeti szabályzatnak és a magyartitkárság gondolatának is.108 így érthető az a távolságtartás, amivel az IGOSZ-szalszemben a magyar ipartársulatok viseltettek, bár az általános jellegű iparos akciók-ban részt vettek (tiltakozások a kormányszerveknél, a ipartörvény reformja, a sza-kipartársulatok engedélyezésének betiltása, a szövetkezetekkel szembeni állami tá-mogatás elérése, szociális támogatások kiharcolása).109

A magyar nemzetiségű iparosság összefogására, érdekeik érvényesítésére nem-csak szakmai110, hanem az ellenzéki magyar pártok részéről politikai törekvések isszülettek.111

Következtetések

A bemutatott szervezettípusok (gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartár-sulatok)112 közös vonása, hogy előzményeik, működési és vezetési alapjaik az állam-fordulat előttre nyúlnak vissza. Csehszlovákia megalakulásával az új törvényi kör-nyezethez és a megváltozott gazdasági-hatalmi erőviszonyokhoz kellett alkalmaz-kodniuk. Betagolódásuk a csehszlovák gazdasági nacionalizmus kezdeti felerősö-dött szakaszában ment végbe, amikor a többségi irányítású gazdaságpolitika az egy-séges nemzeti gazdaság és intézményrendszer kialakítását tűzte ki céljául.

Integrálódásukat – amelyet körülbelül 1918-1919 és 1923-1924 közé helyez-nék – a jogszabályozás megkésése, elhúzódása és az egységesítés során felmerü-lő problémák (ipari válság, Szlovákia piacvesztései, az ágazatok elmélyülő nehézsé-gei stb.), valamint a nemzetközi gazdasági viszonyok anomáliái is nehezítették. Akét világháború között a régi struktúrák részleges továbbélésére és újak keletkezé-sére egyaránt vannak példák. A megyei gazdasági egyesületek 1923-ig – nem utol-sósorban a negatív kisebbségpolitikai gyakorlat következtében – megszűntek. Az ellenzéki magyar pártok az 1930-as évek közepétől, immár egy regionális szintű „gaz-daságpolitikai koncepció” jegyében újították fel a gazdasági egyesületek tevékeny-ségét. A magyar tagságú és ügyviteli nyelvű szövetkezetek és az ipartársulatoknagyjából egy időben kezdték meg érdekérvényesítő programjaik megvalósítását(1925-ben kezdte meg működését a Hanza, és elkezdődött a vegyes jellegű ipartársulatok létrehozása).

Mindkét szervezetfajta azonban belső deficittel küzdött. A szövetkezeti mozgal-mat regionális és típusbeli széttöredezettség (Dél-Szlovákia a központi terület; a fo-gyasztási szövetkezetek túlsúlya) és az autonóm központok hiánya jellemezte. Azipartársulatokat elhúzódó szerkezetváltási zavarok (pl. a szakipartársulatok kiválá-sa, saját tőke hiánya) sújtották. A politikum a leghangsúlyosabban a gazdarétegetmegszervező gazdasági egyesületeket támogatta, mivel egészen új felépítésüketkellett létrehozni. A szövetkezetek és az ipartársulatok keretei ezzel szemben foly-tonosságot mutattak, így esetükben (talán) kevésbé mutathatók ki a pártpolitikaszervezetépítő szándékai.

Jegyzetek

Felhasznált irodalom

A csehszlovák történelem kistükre 1932. Mukacevo-Munkács, 133-134. p.

A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga Memoranduma a Népszövetséghez 1923. Bu-dapest.

A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 1938. Budapest, 83. p.

A Hanza szövetkezetek története különös tekintettel az 1938-1945 közötti időszakra. 3-4.p. (Kézirat a szerző tulajdonában; szerzője és keletkezési ideje ismeretlen – G. I.)

A. Gergely András 1997. Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudo-mányok Intézete, 26-28. p.

A Magyar Nemzeti Párt komárommegyei szervezetének programja 1920. Komárom, 7-12. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 49

Andorka Rudolf 2003. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris, 407-408. p.

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar párt-politika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-LiliumAurum, 31. p.

Arató Endre 1977. Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest,Magvető, 81-82., 97-100. p.

A szlovákiai magyar kereskedelem helyzete – kereskedelempolitikai feladataink 1938. Bars,12. sz. (1938. március 20.) 1. p.; 13. sz. (1938. március 27.) 1. p.; 14. sz.(1938. április 3.) 2. p.

Baranyai Zoltán 1934. A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Bratislava-Pozsony,33-34. p.

Bars, 1937. 26. sz. (június 27.) 1. p.

Bars, 1937. 28. sz. (július 11.) 1-2. p.

Bars, 1938. 6. sz. (február 6.) 2. p.

Beluszky Pál 1998. A Felvidék városhálózata a 20. század elején. In: Frisnyák Sándor(szerk.): A Felvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 1998. április 1-3-án meg-tartott tudományos konferencia előadásai. Nyíregyháza, MTA SZSZB Megyei Tudo-mányos Testülete, 449. p.

Beluszky Pál 2002. A modernizáció területi differenciái a századelő Magyarországán. In:„…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében.Balassagyarmat-Várpalota, 9-30. p.

Benczúr Jenő-Nagy Ferenc 1923. A fogyasztási szövetkezetek alapszabályai és ügyvitele.Bratislava-Pozsony.

Berecz Kálmán 1937. A kisebbségi kérdés mai állása. In: Kisebbségi problémák. A Lévai Já-rási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 14. p.

Berend T. Iván-Ránki György 1987. Európa gazdasága a 19. században (1780-1914). Buda-pest, Magvető Kiadó, 370-376., 399-411., 413. p.

Borecky, K. é. n. Utasítás fogyasztási szövetkezetek részére. Bratislava.

Borovszky Samu 1899. Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. Budapest,394. p.

Borovszky Samu 1904. Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony.Budapest, Apolló, 332. p.

Borovszky Samu 1907. Magyarország vármegyéi és városai. Komárom vármegye. Budapest,Országos Monográfiái Társaság, 239. p.

Borovszky Samu 1911. Magyarország vármegyéi és városai. Nógrád vármegye. Budapest,216. p.

Borovszky Samu é. n. Magyarország vármegyéi és városai. Esztergom vármegye. Budapest,33. p.

Borsody István (szerk.) 2002. Magyarok Csehszlovákiában 1918-1938. Somorja, MéryRatio, 92-93. p.

Darái Lajos Mihály é. n. A politikai szociológia főbb kérdései. Szabadpart, 6. sz. www.kodo-lanyi.hu/szabadpart/default.htm.

Egyed István 1922. Az elszakított magyarság gazdasági védelme. Békejog és békegazdaság,1922. április-május, 7-8. füzet, 196., 197. p.

Eiler Ferenc 1997. A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. ProMinoritate, 1997. 3-4. sz. http://www.mtaki.hu/eilerketvilhab.doc.

Esterházy János 2000. A kisebbségi kérdés. Budapest, Ister, 242. p.

Fabricius, Miroslav 1986. Hospodárske problémy Slovenska v povojnovom období1918-1920. Ekonomicky casopis, 1986. 11. sz. 1007-1008. p.

Fabricius, Miroslav 1990. Vyvoj názorov na postavenie Slovenska v predmníchovskej repub-like. Bratislava, 46-56. p.

50 Gaucsík István

Fabricius, Miroslav – Holec, Román – Pesek, Ján – Virsik, Ottó 1995. 150 rokov slovenské-ho druzstevníctva. Vilazstvá a prehry. Bratislava, Druzstevná únia SR, 89. p.

Faltus, Jozef 1961. Nostrifikácia po I. svetovej vojne ako dölezity nástroj upevnenia ceskéhofinancného kapitálu. Politická ekonomie, 1961. 1. sz. 28-37. p.

Faltus, Jozef – Prúcha, Václav 1969. Prehíad hospodárskeho vyvoja na Slovensku v rokoch1918-1945. Bratislava, 9-18. p.

Fodor Jenő 1940. Gazdasági egyesületeink a felvidéki magyarság szolgálatában. In: HangéiLászló (szerk.): Mit élt át a Felvidék? Budapest.

Fric, Milán 1932. Neuteseny hospodársky vyvoj na Slovensku a Podkarpatskej Rusi.Bratislava, 17-18. p.

Galántai József 1989. Trianon és a kisebbségvédelem. Budapest, Mecénás, 35., 89-91. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1929. 1. sz. (november 1.) 1-3. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1929. 2. sz. (december 1.) 5. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 1. sz. (január 1.) 1. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 2. sz. (február 1.) 9. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 4. sz. (április) 1., 3. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 5. sz. (május) 1-2. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 6. sz. (június) 2-3., 5. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 7. sz. (augusztus) 1-2. p.

Gaucsík István 2002/2003. Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet(1918-1923). 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2002. 3. sz.73-96. p., 2003. 1. sz. 65-78. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák-ma-gyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920-1930). In: Válogatott tanulmányokSzlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 41-70. p.

Gaucsík István 2005. Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938. FórumTársadalomtudományi Szemle, 2005. 1. sz. 149-180. p.

Gazdasági egyesületek monográfiái. Az 1896-ik évi ezredéves országos kiállítás alkalmából1896. Budapest, 40-41., 161., 188., 378., 391., 415., 634. p.

Gyurgyík László 1999. Changes in the Demographic, Settlement, and Social Structure oftheHungárián Minority in (Czecho-)Slovakia between 1918-1938. Különlenyomat aTeleki László Alapítvány kiadásában. No. 13, Budapest, 38. p.

Halász Albert 1927. Felsőmagyarország lakosságának munkával való ellátása a magyar és acseh uralom alatt. Budapest, 4. p.

Halion, Ludovít 1995. Industrializácia Slovenska 1918-1938. Rozvoj alebo úpadok?Bratislava, Veda, 43., 46-47. p.

Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti kor-szak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest,Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 89-93. p.

Hangéi László (szerk.) 1940. Mit élt át a Felvidék? Budapest, 79-93. p.

Hantos László 1986. A csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzete a két világháború kö-zött, összehasonlítva a jelenlegi állapotokkal. Budapest, Teleki László Intézet,260/1986, 30. p.

Hantos László 2002. Gazdasági életünk húsz éve. In: Borsody István (szerk.): MagyarokCsehszlovákiában 1918-1938. Somorja, Méry Ratio, 89. p.

Hanza Szövetkezeti Újság, 1935. 12. sz. Qúnius 15.) 3-4. p.

Horváth, Stefan – Valach, Ján 1975. Penazníctvo na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Al-fa, 86-89. p.

Ipar és Kereskedelem, 1920. 1. sz. (február 15.) 1., 4., 7. p.

Iparosok és Kereskedők Híradója, 1936. 3. sz. (június) 1-4. p.

Ivánfy Géza 1932. A szövetkezet szerepe a gazdasági életben. Magyar írás, 1932. 2. sz. (áp-rilis) 140. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 51

Jócsik Lajos 1934. Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. Korunk, 1934. 12. sz.890-899. p.

Jócsik Lajos 1940. Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 33., 36-40. p.

Jócsik Lajos 1944. A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, Magyar Élet, 1944,289-291. p.

Johnson, Owen 1985. Slovakia 1918-1938. Education and the making ofa nation. New York,72. p.

Judik Béla 1933. A fogyasztási szövetkezetek és propagandájuk Csehszlovákiában. Különle-nyomat a Magyar Gazdák Szemléje 1933 áprilisi füzetéből, h. n.

Kántor Zoltán 2000. Kisebbségi nemzetépftés – A romániai magyarság, mint nemzetépítő ki-sebbség. Regio, 2000. 3. sz. 223., 227-229. p.

Kardos Béla 1933. Bányászat és kohóipar Szlovákiában és Ruténiában 1911-1931. MagyarStatisztikai Szemle, 1933. 1. sz. 23-25. p.

Kardos Béla-Artner L. László 1935. A Felvidék ipari népességének alakulása a háború előttés után. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. 10. sz. 864-878. p.

Karvas, Imrich 1933. Sjednocení vyrobnych podmínek v zemích ceskych a na Slovensku.Praha, 3-20. p.

Kovác, Dusán (ed.) Krónika Slovenska. 2. zvázok. Praha, 180. p.

Lacina, Vlastislav 1984. Hospodárska politika ceské burzoázie a vznik Ceskoslovenskérepubliky. Ceskoslovensky casopis historicky, 1984. 5. sz. 668-692. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Formování ceskoslovenské ekonomiky 1918-1923. Praha,Academia, 11-56. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Úloha hospodárské politiky pri vytvárenf nővé ceskoslovenské eko-nomiky (1918-1923). In: Politicky systém a státnípolitika v prvních letech Ces-koslovenské republiky (1918-1923). Praha, Historicky ústav CSAV, 65-66. p.

Lacina, Vlastislav 2000. Zlatá léta ceskoslovenského hospodárství (1918-1929). Praha,Historicky ústav AV ŐR, 177-185., 202., 210. p

Lacina, Vlastislav- Slezák, Lubomfr 1994. Státní hospodárska politika v ekonomickém vyvo-ji prvníŐSR. Praha, Historicky ústav AV ŐR.

Lipták, Lubomfr 1994. Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In: Szlovákok azeurópai történelemben. Budapest, Közép-európai Intézet-Teleki László Alapítvány,77-78. p.

Loisch János (szerk.) 1926. A Szepesség: Emlékkönyv a „Szepesi Egyesületek Budapesten”fennállásának 50. évfordulójára. Budapest, 187-202. p.

Ludwig Aurél 1937. A magyarság gyakorlati feladatai. In: Kisebbségi problémák. A Lévai Járá-si Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 124-125. p.

Magyar Diákszemle, 1930. 3-4. sz. (június-szeptember) 64. p.

Magyar Gazda, 1921. 8. sz. Qúlius 10.) 1. p.

Magyar Gazda, 1922. 10. sz. (március 5.) 1. p.

Magyar Iparos, 1922. 2. sz. (július 9.) 1-3. p.

Magyar Kisebbség, 1925. 8. sz. (április 15.) 307-310. p.

Magyar Kisebbség, 1925. 8. sz. (április 15.) 311. p.

Magyar Kisebbség, 1926. 23. sz. (december 1.) 887. p.

Magyar Statisztikai Szemle, 1923. 7-8. sz. 291., 300-301. p.

Machnyik Andor 1993. Csallóköz. Gyakorlati agrár- és iparpolitika. Pozsony, 13. p.

Martuliak, Pavol 1995. Stopátdesiat rokov slovenského druzstevníctva 1845-1995. Nitra,Agroinstitút.

Masaryk, Tomás Garrigue 1991. Demokrácia, nemzetiség. Gondolatok a kisebbségi kérdés-ről és az antiszemitizmusról. Budapest-Pozsony, 129-130., 158. p.

Mészáros Hugó 1936. Národny majetok Slovenska. Bratislava, 52., 60. p.

Národnostníobzor, 1930 ríjen, 2. füzet, 142. p.

Národnostníobzor, 1931 zári, 1. füzet, 36-41. p.

52 Gaucsík István

Národnostníobzor, 1931 prosinec, 2. füzet, 126-130. p.

Pálesch Ervin (szerk.) 1923. Cseh-Szlovák törvények és Rendeletek Gyűjteménye. Presov(Eperjes), 979., 1041., 1216. p.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris,265-270. p.

Pataky Ernő (szerk.) 1970. A földművelésügyi szakigazgatás története 1867-1948. Buda-pest, 81-83. p.

Pénzügyi Szemle, 1919. 1. sz. (november 5.) 1. p.

Polnisch Artúr 1925. A Szepesség termelési tényezői. Levoca-Lőcse, 37-83. p.

Polyánszky Zoltán 1939. A felvidéki magyarság gazdasági helyzete. In: Csatár István-ÖlvediJános (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 151-166. p.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köz-társaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram, 44-47. p.

Popély Gyula 1999. Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918-1938. In: BárdiNándor (szerk.): Források és stratégiák. A II. összehasonlító magyar kisebbségtör-téneti szimpózium előadásai. Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21-22. Csíksze-reda, Pro-Print Könyvkiadó, 16-17., 19-20., 24. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 73. sz. (augusztus 29.) 3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 80. sz. (szeptember 6.) 4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 81. sz. (szeptember 7.) 4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 92. sz. (szeptember 21.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 103. sz. (május 6.) 3-4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 5. sz. Qanuár 9.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 6. sz. Qanuár 10.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 5. sz. Qanuár 29.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 24. sz. (január 31.) 7-8. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 38. sz. (február 17.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 40. sz. (február 20.) 5. p

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 44. sz. (február 24.) 2-3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 90. sz. (április 20.) 3., 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 176. sz. (augusztus 5.) 2. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 34. sz. (február 10.) 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 35. sz. (február 12.) 6-7. p

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 19. sz. (január 23.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 20. sz. (január 24.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 30. sz. (február 5.) 1-2. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 31. sz. (február 6.) 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 42. sz. (február 19.) 10. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 53. sz. (március 3.) 16. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 56. sz. (március 7.) 10. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 77. sz. (március 31.) 14. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 80. sz. (április 4.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 85. sz. (április 10.) 9. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 89. sz. (április 14.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 98. sz. (április 27.) 1. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 99. sz. (április 28.) 1-2. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 110. sz. (május 12.) 5. p.

Prúcha, Václav 1974. Hospodárske dejiny Ceskoslovenska v 19. a 20. storocí. Bratislava,78., 84. p.

Pukkai László 1994. A Hanza Szövetkezeti Áru központ Galánta. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 62. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 53

Rados K. Béla 1932a. Cseh-Szlovákia pénzintézetei az 1913., 1920. és 1930. évben külö-nös tekintettel a magyar kisebbségre. Magyar Statisztikai Szemle, 1932. 8. sz.694-703. p.

Rados K. Béla 1932b. Magyar szövetkezetekés a szövetkezeti központok kérdése Cseh-Szlo-vákiában. Magyar Kisebbség, 1932. 24. sz. (december 16.) 769. p.

Sbírka zákonű a narízení státu ceskoslovenského 1920. Praha, 65-267., 291-306. p.

Sbírka zákonú a narízení státu ceskoslovenského. RocmlK 1924 1924. Praha, 1575-1629.P-

Schandl Károly (szerk.) 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos KözpontiHitel szőve kezet munkája és eredményei. Budapest.

Schubert Tódor 1940. A Lévai Takarékpénztár 75 éves története 1865-1940. Különlenyomata Magyar Takarékpénztárak és Bankok Évkönyve 1940. évfolyamából. Budapest,18-21. p.

Slovensky biograficky slovník 1989. 3. zvázok. Martin, Matica slovenská, 46. p.

Spolcovanie a shromazd’ovanie na Slovensku 1923. Bratislava, 9. p.

Statistická prírucka Republiky Ceskoslovenské 1925. 2. svazek, Praha, 156-158. p.

Szarka László 1998. Duna-táji dilemmák. Budapest, Ister, 132., 298-303. p.

Székely Pál 1936. Csehszlovákia nyugati és keleti része – számokban. Korunk, 1936. 5. sz.598. p.

Tarján Ödön 1930. A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Különle-nyomat a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi 33., 35., 37., 39., 41., 43., 45. és 47.számaiból. Prága, 7-8. p.

Tarján Ödön 1934. Der Weg der Tschechoslowakei und die ungarische Minderheit. Budapest.

Taubinger István 1939. A visszatért Felvidék mai gazdasági helyzete. In: Csatár István-Ölve-di János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 261-272. p.

Teichová, Alice 1988. Wirtschaftsgeschichte der Tschechoslowakei 1918-1980. Wien-Köln-Graz, 62-68. p.

Új Szó, 2005. február 4., Gondolat (melléklet), 3. sz. 12-13. p.

Vadkerty Katalin 1993. A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In: Fe-jezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 175-215.

P-

Vámosi Zoltán 2002. Szociológia. Budapest, LSI Informatikai Oktatóközpont.Varga Imre 1938. A csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzete, különös tekintettel a szö-vetkezetekre. Láthatár, 1938. 7-8. sz. 222. p.Vavrik Ferenc 1993. A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története. Budapest,

Sajtókoop Kiadó, 50. p.Verejná správa na Slovensku so zvlástnym zreteíom na správu okresnú 1930. 1. zázok.

Bratislava, 52/1. táblázat.Weber, Max 1992. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Budapest,

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 36-38., 42-43. p.Zadansky, Juraj 2001. Priemysel, domácka vyroba a trhové vzíahy na Zakarpatsku v rokoch

1919-1938. Historica carpatica, 2001. 31-32. sz. 89-108. p.Zsolt László 1932. A gyarmati és osztálykizsákmányolás Szlovenszkón. In: A Sarló jegyében.

Az újarcú magyaroktól a magyar szocialistákig. A Sarló 1932-iki pozsonyi kongresz-

szusának vitaanyaga. Pozsony, 28-30. p.

54 Gaucsík István

István Gaucsík

Setting economic organisations and protection of interests

economic organisations of hungarians living in czechoslovakia between the two

World Wars (2. part)

The study discusses three such thematic parts that follow organisational andinstitutional line. In the introduction the author analyses the economic situati-on of Hungarians living in Czechoslovakia from the point of view of legal gaps,through the legal gaps in economic rights, insufficiencies of internál statesecurities and external minority protection. Later the study deals with the eco-nomic injuries included in the agenda of opposing Hungárián parties, possib-le solutions, strengthening of saved structures of „economic self-organisati-on”, and/or new structures, as well. The study introduces the impacts of theCzechoslovak economic policy (that has an immense role in establishing insti-tutes and reforming organisation of the monarchy) through opinions ofHungarians living in Slovakia, while it intends to clear somé of the contempo-rary concepts that appeared in works after 1989. Finally – applying the Weberconcept of organisation – the author tries to designate the stages of economicinterest protection of the minority and its forming organisations. The approa-ches that have been introduced up to now placed political and cultural rightprotection to the front, while when examining economic issues these were setto the background. The so-called professionally-led structures (régiónál levéleconomic associations, co-operatives, and the trade-companies that have notbeen examined in literature at all) belong to the third thematic group.

The mutual character of the introduced organisation types (economic asso-ciations, co-operatives, trade-companies) is that their antecedents, operatio-nal and leadership bases stem from the times before the change of state sys-tem. When Czechoslovakia was formed they had to adjust to the new legalenvironment and changed economic-power relations. Their adjustment tookplace in the period when the Czechoslovak economic nationalism strengthe-ned, when economic politics led by the majority set the goal of establishing auniform national economic policy and institution system.

The co-operative movement was characterised by régiónál and type-likeshabbiness (Southern Slovakia is the central territory, excess of consumptionco-operatives) and lack of autonomic centres. The trade companies were bur-dened by problems of structural changes (for example lack of capital). Politicssupported mainly economic organisations that were formed by owners, sinceentirely new structures were to be created.

Ilyés Zoltán : „Magyar lett most a mántából…” Háttérrajz a felső Bódva-völgyi németek hungarus-tudatához

Bevezetés

A területileg, szociokulturálisan és dialektológiailag egyaránt differenciált szepesinémetség a magyar történeti közgondolkodásban éppúgy, mint a történeti, néprajzitudományos munkákban a magyarérzelműség, a hungarus-tudat legkarakteresebbképviselőjeként jelenik meg. A két világháború közötti német történeti irodalombanés az egyes szepesi települések falumonográfiáiban ezt a jelenséget döntően a feltörekvő, státusorientált német rétegek önkéntes asszimilációjával, másrészt a magyar állam felől jelentkező kényszerasszimilációs nyomással, nem pedig a „magyarnép misztikus és titokzatos karizmájával” magyarázzák.2 Mindez nem jelenti azt,hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában a felvidéki német népcsoportok körében ne lehetne példát találni magyarérzelműségre: a magyarpárti autonómiatörekvések, az iskoláztatási követelések és az 1938-as határváltozással kapcsolatosviharok is jelzik ezt. A szudétanémetség felől artikulálódó nagynémet, illetve kárpáti német identifikáció különösen a Szepességben kap nehezebben erőre, jelezve amegörökölt hungarus-tudat transzparenciáját. Tanulmányunkban már a történetiAbaúj-Torna megye területén fekvő Felső-Bódva-völgy, a szepesi németséghez sokszálon kapcsolódó két német települése – Mecenzéf és Stósz – magyarérzelműségének, hungarus-tudatának 19-20. századi hátterét kívánjuk bemutatni.

Etnodemográfiai áttekintés

Alsó- és Felső-Mecenzéf etnikai összetételében a második világháborúig a statisztikailag befogható időben mindvégig meghatározó maradt a német elem. A magyaranyanyelvűek3 századfordulótól növekvő aránya a két település népességét összesítve nem haladta meg a 28%-ot. A magyar anyanyelvűnek iratkozók túlnyomó részehelyi német volt, akik patriotizmusból és a valós nyelvi gyakorlat alapján regisztráltatták magukat magyarnak. A magyaroknak legfeljebb 15-20%-a lehetett ide beköltözött vagy beházasodott.4 A Felső-Bódva-völgy németségének demográfiai adataitnem lehet függetleníteni a hagyományos hámoripar konjunktúráitól és recesszióitól.Az 1874 utáni első nagyobb kivándorlási hullámot a nagy tőzsdekrach indította el.Az olcsóbb ipari áruk versenye már ezt megelőzően érzékenyen érintette a felsőmecenzéfi szegkovácsokat. Ők voltak az első amerikai kivándorlók. Az 1880-asévektől az első világháborúig masszív volt tengerentúli kivándorlás. 1880 és 1890között Alsó-Mecenzéfen 15%-kal, Felső-Mecenzéfen 21%-kal csökkent a népesség(1. táblázat). Alsó-Mecenzéfről az első világháborúig mintegy 700-an, Felső-Mecenzéfről 300-an vándoroltak el.5 Más adatok szerint 1873-1914 között a két településről több mint 1500 személy emigrált, különösen sokan az Amerikai Egyesült Államokba, azon belül is Clevelandbe, melyet amerikai Mecenzéfnek is hívtak.6

1. táblázat. A felső-Bódva-völgyi német községek etnikai összetétele (1880-1930)

* – anyanyelvi adatok

Alsó-Mecenzéfen a magyarok századfordulótól növekvő aránya nem haladta meg a22%-ot (1. táblázat). A századfordulón a magyarul tudók aránya a településen kétharmad körül alakult. Szlovákok megtelepedését – Felső-Mecenzéffel ellentétben egészen 1944-ig nem lehetett érzékelni. A statisztikai szlovák népesség jórészt akét település között élő cigányságból rekrutálódott, akiknek gyermekei a két világháború között a helyi szlovák iskolát látogatták.

Felső-Mecenzéf etnikai helyzete ettől több tekintetben eltért. 1890 után a szlovák anyanyelvűek száma ugrásszerűen megnőtt. Ennek egyik oka, hogy a csődbe jutott, Amerikába kivándorló felső-mecenzéfi szegkovácsok többnyire szlovákoknakadták el házukat és földjeiket. A szlovákság arányának növekedése már a 19. század elején is érezhető volt.7 Emellett az összességében agrár jellegű FelsőMecenzéfen a szlovákság eredményesebben be tudott integrálódni. A szlovákságarányának növekedése másrészt összefüggésben van az adminisztratív szempontból ide tartozó, mintegy félórányi járásra levő Luciabánya fejlődésével. Ide lengyelek és a népszámlálási statisztika szerint vendek (!) is költöztek.8 1910-re relatívtöbbségbe kerülnek a magyar anyanyelvűek, amelyben szerepe lehetett aRimamurány-Salgótarján Vasmű Rt. által igazgatott új bányásztelepülésnek. Itt a vegyes rekrutáció ellenére a bányaigazgatás (iskola, bányászkolónia, szociális intézmények, munkanyelv) fontos hatással bírt a nyelvi egységesülésre.9 A magyarul tudók aránya Alsó-Mecenzéffel összehasonlítva kisebb, különösen 1900-ban, amikoraz 50%-ot sem tette ki.

Szembetűnő, hogy Stószon 1910-ben a magát korábban német anyanyelvűnekvalló népesség zömét (82%) magyar anyanyelvűként regisztrálják. Ez még korántsem bizonyítja a német nyelv, illetve a helyi mánta dialektus feladását/elfelejtését,sokkal inkább a sokat emlegetett „hungarus-tudat” egyik legmarkánsabb megnyilvánulásaként értékelhető. A helyi közoktatási helyzet és vallási élet részleteit nem ismerjük, azonban az egyértelmű, hogy a nem új gyökerű magyarérzelműséget, állampatriotizmust erősítették a magyar vagy magyarrá vált helyi lelkészek, tanárok, késgyárosok és birtokosok. Az első világháború után ez az arány csak fokozatosan„korrigálódik” a németek, illetve a szlovákok javára. 1921-ben a magyarok arányamég mindig 36%, csak 1930-ban csökken 10% alá, míg ugyanekkor a szlovák nemzetiségűek aránya 24% (1. táblázat). Ez utóbbi utal a Stószhoz tartozó kistelepülések szlovák népességére (Stósz-fürdő, Bodoka), valamint szlovák beköltözésre ésegyfajta orientációs váltásra, mimikrire, amely a helyi politikai érdektagoltság ismeretében nem meglepő, és különösen a harmincas évek végére lesz szembetűnő. Erre utal az ún. magyarónok, illetve cipszerek iskoláztatási gyakorlata 1939-ben.10 Amagyarul beszélők adatai az 1900-as és 1910-es népszámláláskor világosan utalnak a magyar nyelvtudás jelentőségére és elterjedtségére. 1910-ben már azApponyi-féle törvény hatása is lemérhető, azonban óvunk ennek a túldimenzionálásától. A magyarul tudók aránya a három község közül Stószon volt a legnagyobb:1910-ben 86%. A magyar nyelvtudást, illetve nyelvi normát feltétlenül erősítette az1881-ben alapított Stósz-fürdőt látogató és a községben megszálló nagyszámú magyar fürdővendég, főleg Budapestről, Kassáról és a Bácskából.

A hungarus-tudat történeti-kulturális összetevői

Mecenzéfet (Unter-, Obermetzenseifen, Nizny-, Vysny-Medzev) 1255 és 1359 közöttnémet bányászok és kézművesek alapították. Megélhetésükben a bányászat (ezüst,réz, vas) és a hámoripar volt fontos, mely később járulékosan kiegészült a szénégetéssel és a környéken található kevert lombú erdőkre alapozódó zsindelykészítéssel. Stószon (Stoss) a 13. század közepén telepedtek meg német bányászok, favágók és szénégetők. Mindkét település kezdetben a jászói (Joos, Jasov) premontreiprépostsághoz tartozott, Stósz 1331-ben Szomolnok (Schmöllnitz, Smolnik) királyibányavároshoz került.11

A Bódva felső folyása mentén már Abaúj területén fekvő településeket az AlsóSzepesség (Gründler Boden) német városkáitól a Kojsói-havasok választja el. Jól járható közlekedési út csak a magyar többségű Jászó-Szepsi és Kassa felé volt adott,ami már korán meghatározta a kulturális kontaktusokat. A mecenzéfiek vasáruikatjórészt magyar nyelvterületen – a Felföldön és az Alföldön – értékesítették. A mezővárosok piachelyei, bőven kínáltak olyan kulturális találkozási helyzeteket, amelyekmár korán hozzájárultak a magyar nyelvi minta és a magyarérzelműség terjedéséhez.

A magyarérzelműség egyik első, a kollektív emlékezet által is megőrzött epizódja, hogy a mecenzéfiek a Rákóczi-szabadságharc mellé állva, a kuruc seregnek 5000 baltát készítettek. A magyaros mecenzéfi férfiviselet kapcsán a helyi emlékezet azt tartja, hogy állítólag egy huszár egység uniformisait Mecenzéfen hagyta,amely a helyi obsitosegylet tulajdonában maradt. Ezt a viseletet nagy ünnepi körmeneteken hordták az erre méltóak. Azok a polgárok, akik anyagilag megengedhettékmaguknak, különböző más alkalmakra is kikölcsönözhették (temetés, esküvői fotók). A megmaradt fotók és képek alapján úgy tűnik, hogy mindkét Mecenzéfen aférfiak a 19. században ezt a magyaros uniformist hordták, az eredeti német férfiviselet feledésbe merült.12

A mecenzéfiek patriotizmusa az 1848-49-es szabadságharcban szintén megnyilvánult: 40 000 bajonettet készítettek a honvédsereg számára, sokan aktívan résztvettek a szabadságküzdelmekben. A szabadságharc leverése után a náluk maradtbajonetteket a hámorok tavaiba dobták, és pár hónapra elbujdostak az erdőkbe ésaz elhagyott tárnákba.

Mivel az újkorban is külön megerősített bányavárosi jog (Stósz 1638, Alsó- ésFelső-Mecenzéf 1728) nem védte meg őket a földesúri joghatóságot rendületlenül érvényesíteni kívánó premontrei rend túlkapásai ellen, a mecenzéfiek évszázados harcot folytattak régi bányavárosi privilégiumaikra hivatkozva.13 Ennek egy állomása volt,amikor 1831-ben az állandó összetűzések nyomán Alsó-Mecenzéf keresztülvitte,hogy az 1804-ben alapított kassai egyházmegyéhez kerüljön, míg Felső-Mecenzéf aRozsnyói egyházmegye és így a premontrei rend juriszdikciója alatt maradt.

1860 és 1874 között virágzott a hámoripar, a jól szituált hámortulajdonosok fiaikat Budapestre küldték tanulni, akik jórészt kereskedelmi és hivatalnok pályákon helyezkedtek el. Előkelőnek számított, ha a jómódú családok és magasabb rangú hivatalnokok egymás között magyarul beszéltek. A kiegyezéssel újabb lendületet vett amagyarosodás és magyarosítás. A Kultuszminisztérium 1868-ban megengedte ugyana hatosztályos német népiskola működését, de a németországi tankönyveket márnem engedélyezte. Az iskolákat a következő évtizedekben fokozatosan magyar tanítási nyelvűvé változtatták. 1907-ben az Apponyi-féle iskolatörvény nyomán csupán azanyanyelvi órákat és – engedéllyel – a vallásoktatást tarthatták meg németül.

A 19. század végére Mecenzéfen a magyar vált a presztízs- és a „hochdeutsch”nál jobban beszélt irodalmi nyelvvé: a fokozatosan csökkenő német óraszám miattaz elkövetkező generációk irodalmi nyelvként a magyar nyelvet ismerték meg és beszélték. A századfordulóra a népesség közel háromnegyede beszélt magyarul. A helyi mánta dialektus az otthon, a szűkebb szülőföld nyelve maradt, ami felé a századfordulótól a nyelvészek és helytörténészek megkülönböztetett figyelemmel fordultak.14 Majdnem mindegyik szepesi városnak volt dialektusban alkotó költője, írója.A 19. század végétől egyre több autodidakta rímfaragó verse jelenik meg helyi kiadványokban, füzetekben. Mecenzéf leghíresebb, nyelvjárásban író költője(Mundartdichter) Péter Gallus római katolikus lelkész volt.15

A magyarosodást és magyarosítást elítélő német helytörténészek szerint a szepesi és abaúji németeket a teljes beolvadástól a helyi dialektus óvta meg, melyetegyes vélemények szerint a hungarus-tudatú, német nemzeti identitását elvesztő értelmiség egyfajta penitenciaként ápolt.16 A szepesi dialektusok, az alsó- (gründler)és felső-szepességi, a mánta, a buléner (dobsinai) a magyar állampatriotizmussalmaximálisan azonosuló szepesi németek „Heimat-nyelve”, lokális érvényességű„szülőföld-nyelve” maradt. A diglossziának ebben a sajátságos esetében az „emelkedett”, E nyelvi változat (itt a magyar irodalmi nyelv) és a „közönséges” K változat(itt a mánta dialektus) két különböző nyelv bázisán reprezentálódik.17

Az előrehaladott magyarosodás ellenére a korabeli tendenciáktól eltérőenMecenzéfen csak alkalmi névváltoztatásra, névmagyarosításra került sor. A mecenzéfiek patriotizmusát jól példázza a millennium esztendejében készült és az első település (Dörfl) helyén felállított német és magyar feliratú emlékmű szövege, amelya helyiek szerint a történelmi Magyarország egyetlen német feliratú millenniumiemlékműve:18

Milleniumi emlék 896-1896 / A karddal szerzett, / a kereszttel fenntartott / ésa munka által felvirágzott hazán legyen Isten áldása. / A hagyomány szerint itt voltbölcsője Mecenzéf városainak. Az ősök iránti kegyeletből a hálás unokák, [magyarul]

Zur Erínnerung an den tausendjáhrigen Bestand unseres geliebten VateríandesUngarn. lm Jahre 1896 gewidmet von den Bürgern der königlich-priviligiertenBergstadt Untermetzenseifen.

(magyar fordításban: Szeretett szülőhazánk Magyarország 1000 éves fennállásának emlékére. Krisztus 1896. esztendejében állították Alsómecenzéf szabad királyiprivilegizált város polgárai.)

Wir weihen dies Monument dem Boden, / wo unsre Ahnen, kleine Schar, / einstGottes Gnad erhielt von Oben, / fromm durchzuleben viele Jahr. Ach lasst uns diesen platzjetzt küssen, / wo unsrer Váter Dörfchen stand! / Den Grundstein legtensie, wir wissen, zu unserer Stadt mit eigener Hand.

(magyar fordításban: Ezt az emléket annak a Földnek szenteljük, / ahol őseinkkicsiny serege, / az Úr kegyelmét megkapta föntről, / hogy jámborul élhessen sokesztendőt. / Óh, csókoljuk meg ezt a helyet, / ahol atyáink faluja állt! / Városunkalapkövét, mi tudjuk, ők rakták saját kezükkel.)

A mecenzéfi mánták egy részének magyarosodása még 1920 után sem szűntmeg, illetve megmaradt a többnyelvűség és a magyarság iránti szimpátia. A csehszlovák népszámlálásokkor nem várható mértékben vallották magukat magyarnaka két község lakói. Ennek enthuziasztikus bemutatását olvashatjuk Kászonyi FerencEgy különös nemzetiségi kérdés című írásában: „A mecenzéfi mánták magyarhűsége pedig egyszerűen megható. Ez a hatszáz év óta itt lakó nép, mely mindig együttörült vagy szenvedett a magyarokkal, a magyar statisztikákban német községkéntszerepelt, s a csehek alatt a szintén mánta Felsőmecenzéffel és a stószi gründlerekkel együtt magyarnak vallotta magát.”19

„Az utolsó fellángolás”

A Bódva felső völgyében a kisantant létrejöttével, a kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzettel, valamint a cseh ipar konkurenciájával felerősödő gazdasági marginalizálódás és pauperizálódás – bár indított különféle alkalmazkodásokat (pl. németországi munkavállalás, kocsmabérlés Kelet-Szlovákia számos településén) – a baloldal felé vitte a helyiek széles rétegeit, oly módon, hogy ez nem halványította el adottesetben a magyar identifikációt, a korábbi magyar államnemzet és adminisztrációiránti hűséget. A baloldali politikai identifikáció mellett jelen volt az 1930-as évekrefokozatosan gyengülő helyi bázisú, magyarokkal rokonszenvező és döntően evangélikus szellemiségű Szepesi Német Párt (Zipser Deutsche Partéi), majd a német kultúra védelmére, a munkahelyek biztosítására koncentráló, nemzeti, autonomista,antimarxista és keresztény retorikájú Kárpáti Német Párt (KarpatendeutschePartéi).20 E két utóbbi párt jelezte a helyi közösség-jórészt generációsán tételeződő – nemzeti identitásban és egyben a hungarus-tudatban jelentkező elkülönböződését és belső diszkontinuitását is.

Az 1938-as bécsi döntés után a stósziak és a mecenzéfiek egy része szenvedélyesen harcolt Magyarországhoz való csatolásukért. A bécsi döntés nyomán aBódva-völgyi német települések bizonyos mértékben magyarónokra (Magyaronen)és német pártiakra hasadtak. Ez, mint láttuk, generációs kérdés is volt: az első világháború után felnőtt egy, már német iskolákban, főiskolákon tanult nemzedék(többen tanultak a Szudéta-vidéken), akik az ifjúsági szervezetekben, sport- és kulturális egyesületekben, a népiséget kutató és azt megmenteni kívánó szervezetekben (pl. Wandervögel) megérezték a birodalmi német öntudatot, és már nem munkált bennük a magyar patriotizmus. A két világháború közötti szudétanémet befolyásidentitásmegerősítő, disszimilatív hatású volt, amelynek reminiszcenciáit a mai közösségben is érezni lehet: viszonylag erős az egyesületi élet és a kulturális önszerveződés; a lokális repertoárral, örökséggel, értékekkel szemben/mellett egy össznémet örökség helyi megszerkesztése és képviselete is megjelenik.

Az 1938-39-es határkorrekciót követelő, utóbb hiábavalónak bizonyuló tiltakozásokkal, tüntetésekkel egy sajátos kétirányú diskurzus indult meg. Az újonnan kijelölt határ korrekcióját óhajtó felfűtöttségben „befelé”, illetve „hazafelé”, azaz a helyi közösségben és a magyarok vagy magyar tudatú cipszerek felé egy Magyarországról, illetve a visszacsatolt területekről „importált”, túlfűtött retorikájú, irredenta-revizionista, spontán ritualizált diskurzus aktivizálódik, amelyben a helyiek magyar öntudatukat hangsúlyozzák, és abban bíznak, hogy az Esterházy János vezettemagyar párt képviseli érdekeiket.21

Erre példaként idézhetjük azt az 1939-es röpirat-tömörségű magyar verset,amely az első bécsi döntés után az újonnan kijelölt határ korrekcióját óhajtó eufóriában született.22

Jánner 193923

Gyertek ide Meczenzéfi Mántak,

fujatok dalolyatok egy szép magyar notat.

Nem lesz töbé gumibot, megszűnt arulástok.

Eszterházi el megy majd, mond az igazságod,

kiszakitot Karmasintol,

magyar lett most a mántábol.

Szegény Mánta megérdemli,

hogy az Isten megsegíti.

Kiszenvedet, de kitartót,

mert a magyar Istenébe bizot.

Eszterházi soká élyen,

fölvidéki büszke népnél.

Észt kiáltja most a Mánta,

fölvidéki magyarságra.

A mecenzéfiek küldöttséget menesztettek a bécsi döntés megváltoztatása érdekében a berlini külügyminisztériumba.24 Szlovák részről felvetődött, hogy Stósz ésMecenzéf fejében – az etnikai konfliktusok által és magyar megtorlás által érintett Nagysurányt akarják.25 Mecenzéfről megüzenték Karmasinnak, hogy ne látogassameg őket, aki úgymond élelmet akart vinni a szűkölködő településnek. A figyelmeztetés ellenére 1938. december 11-én mégis megérkezett 200 fős egyenruhás rendfenntartó (Ordner) kísérettel. Mindkét településen heves tüntetés fogadta: a híveiélén Stószon és Mecenzéfen felvonuló Karmasin Volksgruppenführert kövekkel megdobálták, és merényletet kíséreltek meg ellene.26 A mecenzéfi eseményekre hevesenreagáló pozsonyi Grenzbote „kommunisták, magyarónok és cigányok, valamint hazaárulók és terroristák” merényletéről írt. A mecenzéfiek erre a „szepesi mozgalmakról mindig pártatlanul író Szepesi Híradóban” közöltek választ: „…A bécsi döntésután kétségbeejtő helyzetbe kerültünk. Utolsó értékesítési helyeinktől megrabolva,elzárva az összes országúti és vasúti kapcsolattól, biztos elnyomorodás előtt állunk.Küldöttségeink, amelyeket Kassára, Prágába és Berlinbe menesztettünk soha nema politikumot hangsúlyozták, egyedül és kizárólagosan a gazdasági okokat. Ennek ellenére a kárpáti németek félreértettek és a népiség elárulóinak neveztek bennünket.Nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy német népiségünkre éppúgy büszkék vagyunk,mint minden igazi (sic!) német, szobáinkban majdnem mindenhol ott függenek őszintén szeretett vezérünk Adolf Hitler képei, de tovább akarunk élni és német szorgalmunkkal és munkánkkal továbbra is megbecsülést szerezni.”27

Érzékelhető, hogy a Karmasin Volksgruppenführer és államtitkár elleni „merénylet” nyomán, majd a helyzet megváltoztathatatlanságának tudatában megindul egy„kifelé” irányuló önigazoló, német népiségüket hangsúlyozó, de gazdasági érdekeiket sem elfedő diskurzus is. Az 1930-as évek elejéhez képest enyhült az élelmiszerhiány28 a Német Párt által szervezett áruelosztó központ (Warenzentrale) és aRaiffeisen Bank tevékenységének köszönhetően.29 A fellángolás elmúltával erősödött a német öntudat: Magyarországon élő mecenzéfi születésű adatközlőnk elmesélte, hogy magyarónnak számító, egy vasárnap éppen a templomba igyekvő családját nyilvánosan megbélyegezték: a mellettük elmasírozó helyi fiatalokból állóparamilitáris egységet vezetőjük „Dreimalige Pfui den Magyaronen” („Háromszorospfuj a magyarónoknak”) kiáltásra utasította.

Összegzés

A felső-Bódva-völgyi németek 20. századi etnikus és nemzeti affinitásaiban az elsőrendűen gazdasági motivációk mellett érezhetőek a főhatalomváltás előttről megörökölt történeti-kulturális beidegződések és minták is. 1918-ig Mecenzéf bizonyosértelemben a magyar kormányzat édesgyermeke volt, specialistái az egész Kárpátmedencébe és a Balkánra szállíthatták termékeiket, gazdasági gondok esetén amagyar kormányzat gazdasági segítséget nyújtott. A Monarchia felbomlásával, azutódállamok megszervezodesevel és a trianoni határváltozással hagyományos piachelyeiktől el lettek szakítva, meg kellett küzdeni a cseh-morva ipar konkurenciájával: a mecenzéfiek gazdasági válságba kerültek, magas lett a munkanélküliség. Ezegyfelől a fokozott baloldali orientációban és a magyar idők iránti pozitív helyi emlékezetpolitikában nyilvánult meg. A Szepesi Német Párt ideológusaihoz hasonlóan a mánták nagy része a magyar államnemzettel és patriotizmussal kötött adaptívkonszenzust vállalhatónak és hasznosnak tartotta a maguk szempontjából, másrészt az akkori csehszlovák, majd szlovák államot, illetve a szlovákiai német érdekképviseletet nem gondolták annyira hatékonynak, hogy égető gazdasági gondjaikatmegoldják. A történetileg erős hungarus-tudatnak, mint egyfajta státuskompenzációnak eredményességébe vetett hitük találkozott a magyarországi nemzeti elit és a„hungarus beamter” hagyományú cipszer származású értelmiség nosztalgikus szimpátiájával és revíziós diskurzusával is.

fogult War es so richtig Vater Raiffeisen? című 1956ban megjelent könyvével.

Irodalom

Eiben, Anton

2001 Daten zur Geschichte Metzenseifens. In www.metzenseifen.de 2001.Fábry Zoltán

1968 Stószi délelőttök. Bratislava, Madách.Fausel, Erich

1927    Das Zipser Deutschtum. Geschichte und Geschicke einer deutschenSprachinsel im Zeitalter des Nationalismus. Jena.

Gedeon A.

1905 Az alsó-mecenzéfi német nyelvjárás hangtana. Magyarországi német nyelvjárások 1. Budapest.

Guzsak, Ladislav (Hrsg.)

1983 Bergstádte der Unterzips. Stuttgart, Arbeitskreis Unterzips.

Ilyés Zoltán

2003 A meghittség narratívái: a költészet mint a múltközvetítés és a lokális identifikáció eszköze egy szlovákiai német közösségben. In: Biczó Gábor-Kiss Noémi(szerk.): Antropológia és irodalom. Debrecen, Csokonai Kiadó, 297-308. p.

Ilyés Zoltán

é. n. A nemzeti identitás és az etnikus tradíciók változásai és ezek szimbolikusmegjelenítése egy szlovákiai német közösségben. In: Kovács Nóra-Szarka László(szerk.): Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. II.köt. Budapest, Akadémiai Kiadó [Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének Évkönyve II.], 61-75. p.

Ilyés Zoltán

2005 Szórványkutatás, szórványértelmezés. Megjegyzések a Kárpát-medenceszórványközösségeinek társadalomtudományi vizsgálatához. Magyar Tudomány,50. évf. 2. sz. 145-155. p.

Karmasin, Franz

1956 War es so richtig Vater Raiffeisen? Das deutsche Genossenschaftswesenin der Slowakei. München, Verlag München.

Kauer, Josef – Schürger, Johannes – Wagner, Klement (Hrsg.)

é. n. Unter- und Ober-Metzenseifen, Sto8. Unterzips – Ostslowakei. DreiSelbststándige deutsche Gemeinden bis zur Vertreibung nach 1945. H. n.,Arbeitskreis Bodwatal.

Kászonyi Ferenc

1928    Egy különös nemzetiségi kérdés. Magyar Szemle, 8. sz. 351-357. p.

Melzer, Rudolf

1989 Erlebte Geschichte. Vom Umsturz 1918 zum Umbruch 1938/39. EineRückschau aufein Menschen altér Karpatendeutschtum. Wien, KarpatendeutscheLandsmannschaft in Österreich.

Müller, Kari Valentin

1953 Umvolkung und Sozialschichtung in der Slowakei. Ergebnisbericht übersoziologisch-sozialanthropologische Studien im slowakischen Staatsgebiet(1944). Zeitschrift für Ostforschung, 2. évf. 3. sz. 400-424. p.

Paládi-Kovács Attila

1996 Természeti tájak és nyelvhatárok a Felföldön (Abaúj-Toma és GömörKishont megye példája). In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-medence történetiföldrajza. Nyíregyháza, BGYTF, 59-68. p.

Pazmandi, Susanne

1991 Industrialisierung und Urbanisierung und ihre Auswirkungen auf Deutscheund Magyarén in Oberungarn/Slowakei 1900-1938. In: Hösch, Edgár – Gerhard,Seewann (Hrsg.): Aspekte ethnischer Identitát. Ergebnisse des Forschungsprojekt„Deutsche und Magyarén als nationale Minderheiten im Donauraum”. München,R. Oldenbourg Verlag, 161-231. p.

Rónai András

1989 Térképezett történelem. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Wardhaugh, Ronald

1995 Szociolingvisztika. Budapest, Osiris-Századvég.

Zoltán Ilyés

„mantas have become hungarians…” – the backgr0und 0f the hungárián national

feeling of germans of upper-boldva valley

The Germans of Spis (Zips, Szepesség) living in different parts of the region,having different socio-cultural systems and speaking in different dialects areregarded as the most characteristic representatives of those non-Hungarianswho consider themselves as part of the Hungárián nation by Hungárián historical public opinion as well as by historical, ethnographical scientific circles. Thisphenomenon is interpreted both by Germán historical literature and the villagemonographs of the settlements in Spis written in the period between the twoworld wars as spontaneous assimilation of the ambitious, status-orientedGermán social strata and as the result of the assimilation process forced bythe Hungárián state but not as a form of attraction to the „mystic charisma ofthe Hungárián nation”. Though, in the period between the two world wars inCzechoslovakia the autonomy ambitions of the Germán ethnic groups of UpperHungary (Felvidék), their educational demands and the problems of the bordérchange in 1938 are good examples of this Hungárián national feeling. The factthat the pan-German identification originating from the Sudeten Germans andthe Carpathian Germán identification had difficulties to get strengthen especially in Spis indicates the transparency of the inherited Hungárián national feeling. This study presents the background of the Hungárián national feelings ofthe Germans of Medzev and Stos, two Germán settlements situated in upperBoldva valley in the historical Abaúj-Toma county, which are both connected tothe Germans of Spis in various ways.

Bakó Boglárka: Erdővidék – magyar mikrorégió a Székelyföld peremén

Erdővidék a Székelyföld egyik kevésbé ismert, magyar többségű mikrorégiója. Háromszék (hivatalosan Kovászna megye) északnyugati része, mely a Baróti-medenceterületét öleli fel. Nyugati határa az Észak-Persány és a Rika-hegység, északi, északkeleti a Dél-Hargita vonulata, délkeleten pedig a Baróti-hegység övezi. Erdővidékközpontja és egyetlen városa Bárót, mely 1989 előtt még működő szénbányájánakköszönhetően központi gazdasági szerepet töltött be a régióban. Erdővidék 21 települést foglal magában, ezek a következők: Uzonkafürdő (Ozunka Bái), Nagybacon(Bátanii Mari), Erdőfüle (Filia), Székelyszáldobos (Doboseni), Vargyas (Vfrghis),Szárazajta (Aita Seacá), Zalánpatak (Valea Zálanului), Bodos (Bodos), Kisbacon(Bátanii Mici), Magyarhermány (Herculian), Bibarcfalva (Biborteni), Bárót (Baraolt),Olasztelek (Tálisoara), Bardóc (Brádut), Felsőrákos (Racosul De Sus), Köpec(Cápeni), Köpecbány (Colonia Cápeni), Miklósvár (Miclosoara), Nagyajta (Aita Maré),Középajta (Aite Medie) és Bölön (Belin).

A településeken élők zöme az unitárius és a református felekezethez tartozik, kivételt ez alól Miklósvár és Bárót népessége jelent. Miklósvár az egyetlen katolikusfalu a régióban, Baróton pedig a katolikus, a református, az evangélikus és az ortodox felekezetnek is van temploma. Az utazót Erdővidéken először a táj ragadjameg; hegyes-dombos, fenyveses, erdős nyugodt táj belesimuló falvakkal, borvízforrásokkal, csendes, békés kisvárossal. Ezt a képet „árnyalja” a közutak állapota; azaszfaltot csak hellyel-közzel magán viselő vagy teljesen aszfaltozatlan mellékutak éskátyúkkal tarkított főutak. Kérdés, hogy mindez mire utal? Az állami finanszírozáshiányára? A legfelsőbb megyei vezetés figyelmetlenségére? Vagy talán arra, hogy eza mikrorégió perem része az infrastrukturálisan és közigazgatásilag meglehetősenelhanyagolt képet mutató Háromszéknek?

Az utak állapotát – mivel az erdővidéki látogatókban ez mindig mély benyomásthagy – beszélgetőtársaim szinte kivétel nélkül megemlítették vagy érveik bizonyítására, vagy példáik alátámasztására. A rossz utak, a bürokratikusán összevont falvak és a nehéz megélhetés panaszlása jellemezte beszélgetéseinket. Mindemellettbeszélgetőtársaim erős kisrégió-identitását bizonyította terveik sokasága a független önkormányzatról és a magyarországi lehetőségekről.

Kutatási szempontok

Erdővidék a „Kárpát-medence kisebbségi magyarlakta települései és régiói a 20.században” című kutatási programnak bizonyos szempontból ideális kutatási területe volt: tömb magyarlakta régió, magyar bürokratikus vezetéssel, magyar iskolahálózattal és számottevő kisebbségi magyar (illetve magyarországi) gazdasági befolyással. A kutatási eredmények bemutatása előtt érdemes felvázolni az anyaggyűjtés szempontrendszerét, témaköreit és a települések kiválasztási kritériumait.

Az első fázisban a településeken helybéli adatfelvevők előzetes, kérdőíves felmérést végeztek el. Ezek adatfelvételei elsősorban a magyar kulturális és oktatásiintézményekre, a helyi gazdasági, foglalkoztatottsági, képzési szerkezeti sajátosságokra, valamint a magyarországi rokoni, kivándorlási, ingázási, intézményi, kulturális stb. kapcsolatokra, illetve a települések etnikai adatainak pontosítására vonatkoztak. A kérdőívek alapján a felmért településekből négyet választottam ki azalább részletezendő kritériumok alapján.

A kutatás a mindennapi élet megismerésén és a helyi társadalmak sajátosságaiból adódó kérdéskörök összehasonlító vizsgálatán alapult. A településeken az állomásozó terepmunka segítségével kutattam.2 Ily módon megismerhetővé váltak amikroközösségek érték- és normarendszerei, sztereotípiái, mentalitáskategóriái,feltárhatóvá Magyarországgal és a többségi társadalommal való kapcsolatrendszerük. Az előzetes terepfelmérések alapján a kiválasztott kulcsinterjú-alanyokkal a kérdés-témakörök alapján strukturált és mélyinterjúkat készítettem.3 Beszélgetőtársaim a települések vezető egyéniségei, lelkészek, polgármesterek, tanárok, közművelődési szakemberek, illetve aktivisták közül kerültek ki.

Az antropológiai módszerrel, mélyinterjúk és a kutatói megfigyelés alapján gyűjtött anyag nem tartalmaz „kemény adatokat”. A kérdőíves felmérés adatait árnyalja, és a „kultúra bennszülötteinek” véleményét, gondolatait tolmácsolja.4 Ez azanyag valószínűleg csak megszorításokkal általánosítható a régió egészére, hiszenmindössze négy település értelmiségi rétegének hozzáállását tükrözi a felmerültproblémákhoz. A témakörök az alábbiakban felvázolt témákra koncentráltak, minden településen figyelembe véve csak a falvakra jellemző sajátosságokat.

Az intézményi szintek vizsgálatának több szempontja volt. Már az előzetes helyifelmérések alapján körvonalazhatóak voltak az egyházi, kulturális és szociális intézmények, így vizsgálataim elsősorban arra irányultak, hogy milyen közösségi szerepet töltenek be ezek, milyen mértékben vállalják, Ml. vállalják-e a közösségi összetartás erősítését. A lelkészekkel, polgármesterekkel és civil szervezőkkel készítettinterjúk annak a „rejtett tudásnak” a megismerését tűzték ki célul, hogy ezek az intézmények a magyar identitás „erősítését”, „örökítését” feladatuknak tekintették-e,ennek érdekében milyen jellegű rendezvényeket szerveztek, ezt a helybeliek hogyanfogadták, milyen mértékben vettek részt benne. Mindehhez kapcsolódott az a témakör, mely azt vizsgálta, hogy a helybeli vezető szervezetek milyen módon fejezték ki,illetve vállalták-e a kisrégióra és a településre jellemző nemzetiségi sajátosságokat.

A magyarországi kapcsolatteremtés kutatása elsősorban a helyi sajátosságokfelmérésére, a kapcsolatteremtési módokra irányult. Mindemellett a vizsgálatok rámutattak a kapcsolatok működési lehetőségeire és helyi jellegzetességeire. A magyarországi kapcsolatok minősége (azaz hogy egyenlő partnerként vagy esetenként alárendelt szerepkörben, passzív támogatottként vagy csupán vendégként, illetveközönségként vesznek részt benne) érzékeny téma volt beszélgetőpartnereim számára. Ennek oka, hogy az anyaországi kapcsolatrendszerük, tapasztalati anyagukgyakran ellentmondásos volt. Mindennek erőteljes hatása volt a helyiek Magyarország- és magyarság-képére, melynek megismerése szintén a kutatási program célkitűzései között szerepelt.

A kisrégió (mentális és földrajzi) határainak meglétét, illetve a határ tudatos „vállalását” vizsgáló témakörre kiterjedő kérdések az erdővidékiek és az erdővidéken túliak (az Oltón túliak, a székelyföldiek, az ó-romániaiak) viszonyrendszerét, az „erdővidékiességet”, a mikrorégió védelem- vagy veszélyeztetettségérzetét vizsgálták.

Az interetnikus kapcsolatok vizsgálata elsősorban a roma-magyar viszonyok feltárására irányult. A magyar-román viszonyok kutatásának háttérbe szorulása a román nemzetiségű lakosok kis száma és kulturális sajátosságaiknak „láthatatlansága” miatt volt. A roma-magyar együttélés vizsgálata figyelemre méltó, helyi sajátosságú viszonyrendszert tárt fel, míg a román-magyar együttélésnél a rejtett kapcsolatrendszerek, a sztereotípiák kutatása vált értelmezhetővé. Az interjúk kérdései a„kisebbségi többség” vezetési stratégiáira, a bürokratikus viszonyok megismerésére és a mindennapi együttélésre vonatkoztak.

A kedvezménytörvény hatásának vizsgálata ugyancsak fontos célkitűzése a programnak. A beszélgetések három fő pont köré szerveződtek: az igazolványokkalszemben támasztott kisebbségi elvárásokat, az igazolványok igénylésének okait ésa magyarországi használatához kapcsolódó történeteket vizsgáltuk.

Az erdélyi autonómiatervezet témaköre eredetileg nem szerepelt a kutatási témakörök között. Mindemellett szinte minden interjú során előkerült, hiszen Erdővidék régiója a tervezet autonómiaterületének határain belül van. A nyári terepmunkaideje alatt a magyarországi és romániai média többször is foglalkozott a témával, sez felszínre hozta a helyiek állásfoglalását.

A vizsgált települések

Az erdővidéki mikrorégió-kutatásba négy település került be: Felsőrákos (Racosul deSus), Bibarcfalva (Biborteni), Nagybacon (Bátanii Mari) és Bárót (Baraolt). Választásuknál igyekeztem figyelembe venni, hogy az erdővidéki mikrorégióra jellemző „típustelepülések” közé tartozzanak.

Bárót, Erdővidék egyetlen városaként, kiemelt szerepet tölt be a régióban. Tönkrement szénbányája ellenére, mely a munkalehetőségek számát nagyban csökkentette a Baróti-medencében, ma is kulturális és gazdasági központnak számít. Felsőrákos Erdővidék egyik legszegényebb, gazdaságilag és kulturálisan hanyatló települése, míg – előzetes feltevésem alapján – Bibarcfalva, a határában álló ásványvízpalackozó üzem (bibarcfalvi borvízgyár) munkalehetőségeit kihasználva a prosperáló település egyik példája lehet. Nagybacon pedig nagyközség, négy falu bürokratikus székhelye, a magyarországi turizmus egyik kedvenc célpontja, a környék gazdasági és kulturális életének fő szervező települése.

A továbbiakban a településeket a kutatási szempontrendszerek két nagy csoportja szerint elemezem. Az első részben faluszintre lebontva vázolom fel a települések intézményi szintjét, magyarországi kapcsolatteremtését és interetnikus kapcsolatait. Érdemes ezeket a vizsgálati pontokat a települések szintjén bemutatni, hiszen a falvakra jellemző sajátosságok ezek alapján ragadhatóak meg. Feltárhatóváválnak így a – kiválasztott – erdővidéki „típustelepülések” mentalitásrendszerei,együttélési viszonyai, külvilággal való kapcsolatai. Vázlatosan mutatom ezeket be,hiszen a települések mélyebb elemzése szétfeszítené e tanulmány keretét. Mindemellett – úgy vélem – a jellegzetességek felvillantása érzékelhetővé teszi a települések mindennapi lehetőségeit és problémáit.

Az elemzés második részében bemutatom a kisrégió mentális térképét kirajzolósajátosságokat, a státus- vagy kedvezménytörvény és az erdélyi autonómiatervezetvizsgálatának eredményeit. Ez utóbbi témákhoz kapcsolódó interjúk rámutattak arra, hogy ezeknek a kérdéseknek az értékelése nem hordozott magában falubeli sajátosságokat, azaz beszélgetőtársaimat inkább érzelmi hozzáállásuk határozta meg,mint bármely közösséghez való tartozásuk.

Felsőrákos

Felsőrákos 996 lélekszámú település (1992), amelyben 21 református, 16 rómaikatolikus és 5 ortodox vallású él. A település lakosai a mindennapok során magyarul beszélnek, mely jellemző a nem magyar nemzetiségűek nyelvhasználatára is.„…most már én is úgy veszem észre, hogy valamikor sokkal erősebb volt ez a falu,de most le van maradva például Bardóchoz vagy Füléhez, Vargyashoz viszonyítva, aztán az is, hogy rég nincs helyi tanács ez is érződik a falun. Baróthoz tartozunk. „5

A két nagy létszámú nemzetiségi közösség – a magyarok és a romák – többé-kevésbé konfliktusmentesen él együtt. A békés mindennapokat hierarchikus viszonyhatározza meg, mely sajátságos „gazdasági-munkakapcsolaton” alapul. A hierarchia csúcsán a magyarok állnak,6 majd a románok következnek, bár ők kis létszámuk alapján szinte „láthatatlanok”. A piramis legalján a roma közösség van. A harmonikus interetnikus viszonyok alapja, hogy a romák alkalmazkodnak a falubeli viszonyokhoz, alárendelt helyzetüket elfogadják. Mindemellett anyagi hátterükből fakadóan kiszolgáltatottak is a magyaroknak, hiszen a magyar gazdák biztosítják számukra az egyetlen pénz-, illetve termény kereseti lehetőséget.

„Cigányok vannak a faluban, kb. 100-150-en. Megpróbálnak a maguk módjánbeilleszkedni, igazából magyarnak vallják magukat, unitárius cigányok legtöbb részük. Van köztük egy pár, aki úgymond pünkösdista cigány. …”7

(Vannak nemzetiségi ellentétek a magyarok és a cigányok között?) Kimondottannincsenek, mert megpróbálnak beilleszkedni. Tehát olyan sincs, (mint a)hogy másközösségekbe, tolvajlások. (Dolgoznak együtt a magyarokkal vagy a magyaroknak?)Általában úgy, hogy a magyaroknak dolgoznak napszámba. És akkor kapják ezt az,úgymond, szociális segélyt, azért itt a faluban kell bizonyos társadalmi munkát elvégezzen.8

A roma-magyar kapcsolatrendszer egyik jellegzetessége a magyar nők keresztszülőség-vállalása szegényebb roma családoknál. 9„…itt az volt, és még ma is az aszokás, hogy például keresztelés alkalmából sokszor magyarokat hívnak keresztszülőnek. És mi azt tartjuk, hogy ez olyan dolog, ami igazából kötelesség, keresztényi kötelesség elvállalni és nagyon sok magyar családnak van cigány keresztgyermeke. „10

Mindez viszont nem jelent „komasági kapcsolatot”11 a roma és a magyar családok közt, a keresztszülői viszonyok csupán a mindennapi, anyagi nehézségek idején aktivizálódnak.12 A földmunkálatok elvégzéséhez sok magyar család hív romákat segítségül, általában mindig ugyanazt a roma családot kérik meg, s ha egyik félsem sérti meg a munkavégzés és bérkifizetés íratlan szabályait, akkor ez a kapcsolat több generáción átöröklődik.

A munkanélküliek száma magas a faluban, ennek oka egyrészt a baróti bánya leépítése, mely évtizedekig munkalehetőséget biztosított a helybelieknek. A földmunkálatokból pedig, mivel a gazdáknak nincsenek munkagépeik, nehezen lehet megélni:

„(Milyen a munkanélküliek aránya a faluban?) Ezt én számarányban nem tudnámmegmondani, de annyit tudok mondani, hogy magas. Tehát a munkanélküliség alattazt értjük, hogy nincsen egy állami fizetése, vagy most, ugye, a magáncégeknél. Haezt értjük, akkor magas. Ellenben a mezőgazdaság még mindig van, állattenyésztéssel foglalkoznak. Tehát ha olyan értelemben vesszük, hogy kik azok, akik munkanélküli segélyt kapnak, úgy is azt mondhatom, hogy elég magas az arány. (A mezőgazdaságból és az állattenyésztésből meg lehet élni?) Hát épp hogy. Tehát tudnak anynyit termelni, ami a saját szükségleted, de arra, hogy eladják, arra már nem jut. Ésennek egyetlen oka az, hogy ezeken a kis területeken mezőgazdasági gépek, ugyanvan egypár a faluban, de azok az emberek, megkérik őket, hogy felfogadják, olyannehéz, mert magas árakat kérnek. Nagyon sokan, különösen az idősebbek nem tudják megfizetni. És akkor mondjuk a 3-4 hektáron dolgozik. „13

Földműveléssel és állattartással elsősorban a közép- és idős generáció tagjaifoglalkoznak. A fiatalokra inkább a városi, illetve a magyarországi munkavállalás jellemző.

„A fiatalok nem nagyon (művelik a földet), mondjuk, mellékkeresetnek foglalkoznak, de nem nagyba.” (Állatot tartanak?) Igen, de például olyan, hogy farm legyenvalakinek, az nincs. (Csak a földművelésből meg lehet megélni?) Itt nem nagyon.(És akinek nincs más munkalehetősége, csak a földje, az akkor mit tud tenni?) Annak nagyon nehéz. Még akinek, ugye már nyugdíjas, és még bír a mezőn is dolgozni, annak valamit csak pótol, de különben elég nehéz. Semmi munkalehetőségmost már a közeibe, ami van, az nagyon gyenge. A bánya (ti. a baróti bánya) is bomlófélbe van. „14

Felsőrákos 1968 óta Bárót városhoz tartozó település, így nincs önálló önkormányzata. Ebből következően nem rendelkezik faluszinten pénzforrással, és nincsa település belső ügyeit irányító vezető rétege. Mindez rányomja bélyegét a település társadalmi működésére, hiszen a vezető, ügyintéző réteg és a kulturális élet, acivil szervezetek szervező rétege hiányzik településről. Az értelmiség nagyszámbankitelepült, illetve iskolái elvégzése után nem költözött haza szülőfalujába. Ez az okaannak, hogy Felsőrákoson nincsenek működő civilszervezetek, kulturális intézmények. Az egyház is csupán az egyházmegyei kezdeményezésekbe kapcsolódik be (pl.Dávid Ferenc Ifjúsági Egyesület), önálló, falubeli kulturális szervezetei15 nincsenek.A helyi vezető réteg hiánya volt az egyik oka annak is, hogy az 1989-es rendszerváltás után megindult magyarországi kapcsolatok mára elhaltak.

„Magyarországi, úgymond falu-testvértelepülés nincs. Hanem egy jó pár évvel ezelőtt az iskola próbált Tiszakóroddal egy ilyen testvériskolai kapcsolatot kialakítani,és a szomorú az, hogy igazából mi helyiek nem vettük ezt, tehát az iskola nem vetíe ezt eléggé komolyan. Mert nagyon szépen indult. (Kinek a kezdeményezése volt?)Ez igazából az ő kezdeményezésük volt, ők voltak az elsők, akik eljöttek, csak az iskolavezetőség, egy pár ember az igazgatóval, utána az egyházközség szervezte mega találkozót. Jöttek gyerekek, jött egy csoport gyermek is. Utána minket is kihívtak,egy busznyi gyereket. Ellenben nem folyt a megfelelő levelezés és a kapcsolattartás. Most se mondom azt, hogy megszűnt, hanem stagnált, tehát nincs igazán. (Segítséget, anyagi segítséget hoztak az iskolának annak idején?)

Igazából, ha én jól emlékszem, a gyerekek által összeállított tancsomagot hoztak. Füzetet, színes ceruzát, ilyesmiket. „16

A magyarországi falukapcsolatuk szimbolikus gesztusa a magyar országzászlóodaajándékozása volt a településnek. Ez vihart kavart a településen, elhelyezéseés „használata” feladatot rótt új tulajdonosaira. Mindemellett a magyar országzászló megléte szimbolikus szereppel bírt a magyar közösség életében, és ajándékozása ugyancsak szimbolikus gesztusként jelent meg a magyarországi testvérfalunál.

„Igazából akkor (ti. a magyarországi látogatásuk alkalmával) a jó emlék az volt,amikor ültünk fel a buszra, ez közvetlenül a fordulat után volt, 92-93-ban, hogy afalu polgármestere egy címeres nemzeti színű zászlóval kedveskedett nekünk, akiigazából nem is nagyon pártolta – ahogy az iskola igazgatója elmondta – kezdetekkor ezt a kapcsolat kialakítását. De polgármesteri minőségében is a megnyitóra elkellett hogy jöjjön, és ott a beszélgetés és az egymás mellé való leülés odáig jutott,hogy igazából megkedvelte a gyermekeket is, és a tantestület tagjait is. És utánavégig ennek az egész eseménysorozatnak az egyik lelkes támogatója volt. (A címeres zászlót hova tették?) A címeres zászló pillanatnyilag az iskola tulajdona. Az ügymond a március 15-i ünnepeken van kitéve, de olyan az igazgatónőnk, hogy nemmeri kitenni, hanem bent.””

A szimbolikus gesztus ellenére mára már nem működnek magyarországi kapcsolataik, melynek oka a két település távolsága, az utazási és anyagi nehézségek ésa kapcsolatok elhanyagolása. A magyarországi kapcsolataik csak rokoni vonalonműködnek, a faluból egyre nagyobb számban kiköltöző fiatal családokkal. A fiatalokelsődlegesen az erdélyi nagyvárosokba költöznek, de egyre gyakrabban fordul elő amagyarországi munkavállalás is. Ez sokszor vezet végleges elköltözéshez, s ezértnem jellemző a munkákból származó jövedelem itthoni befektetése sem.

„Nagyon nem jönnek vissza, akik elmentek. Egy-kettő van, aki visszakívánkozott,de nem nagyon, például, akik Szentgyörgyre bementek. „1S

„Most már eljutottunk oda, hogy igazán nem merjük a gyerekeinknek azt mondani, hogy maradjatok, mert volt egy ilyen időszak, és most is van, bár ez már lassancsak szlogen. Mert nekik még pillanatnyilag nincs megélhetési lehetőségük, ésnincs biztosítva, ha elvégzik az egyetemet, akkor a szakmai fejlődés sem. Akkornem veszi a szülő magának azt a bátorságot, hogy azt mondja, hogy márpedig itthon kell maradni, hanem engedi, hogy menjen és érvényesüljön, és haladjon. De mimár az 55 évünkkel mit kezdjünk…?”1S

Bibarcfalva

Bibarcfalva egynemzetiségű település. Lakóinak száma 825 (1992), melyből a hivatalos 1992-es adatok szerint egy német, három román és 821 magyar nemzetisé-

Erdővidék – magyar mikrorégió a Székelyföld peremén 157

gű van. A református egyház adatai szerint viszont mára már csak egy román nemzetiségű lakója van a településnek, a többi lakos magyar. Romák nem élnek a faluban. „Nálunk fő út sincsen, összekötő út van Sepsi és Udvarhely (között), és lehetelmenni Brassóba. Vonatállomásunk nincs, mert a vonat Brassó megyében van, tehát az Oltón túl van. Egy kicsit elszigeteltebb közösség. Jó, az életbe ez nem valami pozitív irányt mutat, de mondom vallásosság szempontjából, a közösség szempontjából jó. Egy összetartó nép.”20

„így van a levéltárunkba leírva, hogy az erdővidéki falvak közül Bibarcfalva volt alegszegényebb. És ahol szegénység van, ott a cigány sem áll meg. No, de nem csakaz van, hogy a cigány sem áll meg, nem adtak helyet. Egyszerűen nem engedtékmeg az akkori régi idősek, öregek, hogy itt a telkük mellé a cigány építsen. Ez köszönhető annak, hogy a 60-as évek előtt Bibarcfalva bírói székkel rendelkezett, tehát polgármesteri hivatal volt, és azok nem adtak jóváhagyást, hogy a cigányok letelepedjenek, így aztán Nagybaconba kötöttek ki, meg Száldoboson. Száldobosonpéldául már meghaladta a cigánylélekszám a falunak, a magyaroknak a lélekszámát.”21

Mivel sem roma, sem román közösség nincs a faluban, így itt nem kutatható azegyüttélési viszonyrendszer. Ellenben a tömb magyarlakta település kiváló példája afalu, ahol a helybeli magyar vezetés működését nem befolyásolja sem román, semroma közösség. Mindemellett – mivel a falu Baróthoz tartozik – a helyi bürokratikus önkormányzati rendszer a helyi önkormányzat hiánya miatt valójában nincsen.Működő civil, kulturális vagy művelődési szervezete nincsen a falunak, ám Felsőrákossal ellentétben a település mindennapi életének szervezését az egyház vállalta.A helyi lelkész nem foglalkozik a kulturális élet szervezésével (leszámítva a havi rendszerességű „özvegyasszonyok találkozóját”), viszont hollandiai egyházi kapcsolatok segítségével a református egyház a gazdasági élet fellendítőjévé, egy átlagosmegélhetési színvonal megtartójává vált.

„ ’92-ben egy lelkipásztor kollégámmal érkeztek hozzánk hollandok, és akkor megkérdeztek, hogy ők keresnek egy testvérgyülekezetet, tehát nem faluközösség, falukapcsolat, hanem egyházi kapcsolat. 92-ben elérkeztek hozzánk, és nagyon kedvesen azóta kialakult a kapcsolat. Már voltunk mi is 96-ban, hat presbiter, jómagam ésa feleségem. Meghívtak, el is vittek, haza is hoztak. De ők minden esztendőben jönnek kétszer hivatalosan, tavasszal és ősszel, amikor egy lelkész, egy presbiter, egydiakónus jön, és persze most az utóbbi esztendőben fordító is jön. És jó az, hogymost már őtőlük kapjuk az anyagi támogatást. […] Igen a falut segítik olyan értelemben, hogy az egyház nevére adják a pénzt, amiből gépparkot létesítettünk. […]

Teljesen gazdaságilag (segítenek), ha végignézem bent az udvaron, egyebetnem látsz, mint gépet, gépet. Ez kellett, mert nem volt a falunak gépje. 94-ben vásároltak meg itt helyben egy nagy traktort, egy 5 tonnás utánfutót, egy szántó hármas ekét és tárcsát. És azóta minden esztendőben egy-két gépek vásárolnak. Mostmár van pityókaültető gépünk, krumpli pergető, tehát nem a szedő, hanem a kipergető, akkor van kukoricavető-gép, van trágyaszórónk, van permetezőgépünk, ésmost az idén vásároltunk egy kisebb kombájnt, egy kisebb traktort és egy gabonavető-gépet. Na ez az anyagi támogatás! Persze most ügyesek voltak a hollandok,mert az idén pályáztak a holland gazdasági minisztériumhoz, mert valami elfogadja, hivatalossá tette az egyházi kapcsolatokat. És nyertek 2000 eurót Bibarcfalva javára. És a többi pénzt a gyülekezet osztotta fel, tehát adta, ebből vásároltuk mega kistraktort, a kombájnt, a gabonavető-gépet. (A helybeliek fizetnek a használatért?) Igen. Ez így van, hogy adományba dolgozok, és adományt fizetnek be az egyházközség pénztárába. És mondom, ez a géppark fejlesztése. Ami csodálatos, ésami mondjuk sokkal szebb erkölcsileg, emberi tartásilag, az hogy már öt esztendeje gyakorolják, hogy karácsony előtt, novemberbe, decemberbe pénzt küldenek, céladomány, tehát nem lehet másra költeni, csak amit ők megelölnek. Ez abból áll,hogy most már tekintet nincs, hogy református vagy baptista, vagy katolikus, vagyunitárius. Kapnak egy csomagot lélekszámra. Az úgy van, hogy megkapom a pénzt,beváltom, akkor leülünk, megtárgyaljuk, hogy ebből a pénzből mit lehet csinálni, ésvásárolunk. Tehát minden személy – református vagy más felekezethez tartozó megkapja az ún. 1 kg cukor egy liter olaj, 1 kg rizs, 1 kg liszt. […]

Ezt mind jó, mindenféleképpen. Ha most kimegy az utcára, és megkérdezné,hogy mi lenne, hogyha az egyháznak nem volnának gépei, akkor egészen biztos,hogy a legnagyobb keserűséggel mondanák, hogy »jaj, Istenem, mi lenne velünk?«Mert nincsen gépparkja senkinek. Egy-kettő kistraktor van, de az nem elég. „*2

Mindemellett nagy az állandó munkanélküliek száma a településen, mely meglepő, hiszen Bibarcfalva határában van a „Biborteni borvízgyár”, mely munkaalkalmatadhatna a falu lakóinak. A gyár viszont pusztán túlélési gazdálkodásra rendezkedettbe, így a foglalkoztatottak szerződései bizonytalanok, a fizetések alacsonyak ésesetlegesek.

„Ez az Erdővidék egyetlen egy olyan faluja, ahol működik ez az üzem, de elégvacak… Gyengén fizetik őket. […] Ez azt jelenti, hogy gyakran hívják vissza munkába, és ha tiltakozik […], például kijön reggel, éjjeli váltásból, már esetleg délutánvissza kell mennie. Nem tudom ezt részletesen, nem vagyok teljesen tájékozott, dehallom, hogy panaszkodnak, és nagyon gyengén fizetik őket. A minimálbért is éppen-éppen alig adják meg. […] Hát a borvíz azért felszippantja, azért a minimálbérért is elmennek az emberek. (És akkor a földekkel…?) De igen, a földeket az mostvisszakapták. Elég sok olyan család van, aki abból él. Két-három tehénkét tart, aztán a tejet elviszi a csarnokba… (Ebből meg lehet élni?) Tessék elképzelni, hogy hogyan! Hát nem nagyon. Éppen, hogy tengődik.jr13

„Ha most megkérdezne, bemegy a gyárba, mondjuk, ott nem merne beszélgetnisenki, mert nagyon félnek attól, hogy holnap, holnapután nem lesz munkahelyük,ha ilyet nyilatkoznak. De ha az utcán vagy odahaza megkérdezed, akkor mindenki alegnagyobb keserűséggel beszél. Van egy ilyen, hogy „muszáj dolgozzak, ha tetszik,ha nem, mert ha szólok vagy apellálok, vagy elégedetlenkedek, akkor kitesznek akapunk kívül, és holnapután mi lesz a családdal?” Nagyon sok fiatal család ezértnem mer gyereket vállalni, mert nincs megélhetési lehetősége. Például olyan családok is vannak jelen esetben, hogy se a férj, se a feleség nem dolgozik, tehát nincskereseti lehetőség. Szülőkre, nagyszülőkre támaszkodnak, vagy a mezőgazdasággalfoglalkoznak, de az nem megoldás. (Hány százaléka dolgozik az embereknek?) Nagyon kevés. A falut inkább a nyugdíjaskor határozza meg. Fiatal nyugdíjak ezek,mert a bányavállalatnál dolgoztak, és tudjuk, hogy aki 20 évet dolgozott, az már 45évesen nyugdíjba ment. De tudomásom szerint itt a faluban nincs 40-50 személy,aki dolgozik (az ásványvízgyártó üzemben) az bizonyos 200-250 munkásból. Ez egyrájátszás a falura mindenféleképpen. Inkább importálja más faluból, sőt van egy ilyen nyilvános fenyegetettsége az igazgatótól, legalábbis a rossz nyelvek szerint,hogy azt kiabálta, ha nem tetszik, tessenek kimenni a kapun, ő Szentgyörgyről hozmunkásokat. Tehát nagyon sokan így tengődnek. […] Tehát korszerű, tiszta, egészséges, csak éppen a jövedelem és a megélhetőség az nem fedi a valóságot. Meszsze vagyunk. Egymilliónyolcszáz, egymilliókilencszáz lejből, mit lehet vásárolni? Habelegondolunk egy picit. Semmit.t>2A

A gazdasági élet középpontja így a földművelés, illetve az állattenyésztés lett. Atelepülésre nem jellemző, hogy a fiatal családok nagyobb erdélyi városokba költöznek. Elterjedtebb a magyarországi időszakos munkavállalás, melynek eredményeképpen az utóbbi években több család Magyarországra telepedett át.

Működő magyarországi testvérfalu-kapcsolata nincs a településnek. A rendszerváltás után Bibarcfalva is felvette a kapcsolatot néhány anyaországbeli faluval(Biharugra, Egyházaskesze), de az évek során a kapcsolatok lazábbá váltak, későbbteljesen elhaltak. A helybeli értelmiségiek több mindennel is okolták a kapcsolatokmegszűnését: anyagiakkal, a távolsággal, a magyarországi emberek „hidegségével”, de tény, hogy néhány találkozó után egyik fél sem erőltette tovább ezek fenntartását.

„Voltunk, ez az igazság (ti. Magyarországon), mert valamikor az ottani igazgatóúrral vettem fel a kapcsolatot annak idején, én voltam ott, különben a fiatalember,nem jut eszembe a település neve, valami egyházas… nagyközség, onnan áthelyezték a kollegát, azt írta nekem, olyan 50-es létszámú, 1-8 osztály. Kicsi. Az utolsó levelemre még nem válaszolt. De így, hogy gyerekeket utaztassunk oda, az anyagiaksem engedik, túl messze is van. Ők hoztak könyveket, többször is járt itt az igazgató, és felszereltük az ő segítségével a magyar kabinetet, mi annak nevezzük, akönyvtárat. A magyar oktatást ilyen szempontból elég… Aztán nem éppen úgy alakult, ahogy mi szerettük volna. (A magyarországiak jöttek?) Inkább egy-egy ilyen delegáció, tantestület delegációja jött. (Gyerekekkel jöttek?) Nem, nem hoztak onnangyerekeket. Szerettük volna, de nem jött össze a dolog, túl költséges és messze isvan, segítséget nem kaptunk. (Vártak valami különlegeset a magyarországi kapcsolattól, valami segítséget?) Tulajdonképpen nem. (Megfeleltek az elvárásaiknak?)Szerintem igen. Elég bőkezűek voltak. A kolléga pályázat útján jutott könyvekhez,elég szegényes volt a könyvtárunk addig, és most sikerült fölszerelni. Én szerintemők, amit lehetett, megtettek. […] Akartuk, akarták ők is, csak nem jött össze a dolog. Sem onnan, sem innen. Ott nem került annyi gyerek, itt is elég nehezen jött volna össze. Az anyagiakat nem tudtuk volna megteremteni, és az olyan szintű körülményeket. Családoknál elhelyezni, jó, az ment volna, de nem biztos, hogy éppen úgysikerült volna. […] Mi valahogy barátságosak, vendégszeretőbbek vagyunk, az itteniek. Én nem panaszkodom, mert egy kollegámnál voltam, és a lelkét is kitette, denem is sikerült olyan közvetlen kapcsolatot teremteni így a közösséggel, azzal azegy családdal voltam így. Ők többször is voltak itt nálam egy hetet, másfél hetet.Mert tőlünk is voltak kint kollégák, de nem voltak nagyon elragadtatva. A Balatonpartján valahol valamilyen táborba, valami úttörőtáborban voltak, aztán ott magukra hagyták őket. […] Valami olyasmi volt, hogy többet nem megyünk.”25

Tehát a vizsgálatok rámutattak, hogy Bibarcfalva, hasonlóan Felsőrákoshoz, intézményi szinten szervezetlen, a magyarországi kapcsolatai nem működnek, és agazdasági helyzete stagnáló. Mindemellett hollandiai egyházi kapcsolatai segítségévei a gazdasági élet egyik megtartójává vált, ám mindez csupán a mezőgazdasággal foglalkozó családoknak nyújt segítséget. Ez az oka annak is, hogy a mezőgazdasággal nem foglalkozó családok elköltöznek a településről, általában Magyarországra, ritkábban erdélyi nagyvárosokba.

Nagybacon

Nagybacon községközpont, közigazgatásilag hozzá tartozik Kisbacon,Magyarhermány, Szárazajta és Uzonkafürdő. A nagyközség lakóinak száma 4405,ebből Nagybaconban (1992-es adatok szerint) 1863 ember él. 69 román nemzetiségű, 1757 magyar és 34 magát romának valló ember. „Azért könnyebb, mert ittmi vagyunk a többségben, és azért tudjuk érvényesíteni az akaratainkat nagyjából. „26

A település háromnemzetiségű, de a romák magyar anyanyelvűsége és a románok kis lélekszáma miatt csak magyar anyanyelvű osztályok vannak a helyi általános iskolában. Mindemellett közigazgatási központ révén, bürokratikusán szervezett magyar nemzetiségű vezető réteg van a településen. Mivel a képviselő-testület14 tagja közül mindegyik magyar nemzetiségű, így a helyi magyar érdekek képviselete maximálisan érvényesül a községben.

„ Van egy olyan probléma, hogy felülről jönnek a dolgok, a pénz, ami a lényege azegész dolognak. A pénznek a megszerzése, annak a lobbizása az azért nehéz azegész Kovászna megyének, azért mert magyar megye. És az állami pénzeket, amikor osztják el, biztos, hogy sokkal kevesebbet kap a megye, mint más megyék, aholromán lakosság van. De viszont itt az elosztásban nincs itt probléma. Mi itt egymásközt tudjuk, hogy ennyi áll rendelkezésünkre, ennyit kell elosztani. […] Mi védve,biztonságban érezzük magunkat ilyen szempontból.iri1

A település kulturális élete több szálon fut, egyrészt működő egyházi szervezeteken, másrészt civil szervezeteken át. Az ő kezdeményezésükre került sor a magyar eredetű műemlékek rekonstruálására (pl. Benedek Elek Múzeum), a magyarkulturális rendezvények központilag szervezett lebonyolítására (március 15., megemlékezési ünnepségek).

A községközpont sok előnnyel jár a nagybaconiak számára. Bár a baróti bányákbezárása sok nagybaconi családfenntartót tett munkanélkülivé, de a földműveléshez és állattartáshoz visszatérő falubeliek nyugodt megélhetést tudnak családjuknak biztosítani. A földművelés felfelé ívelő gazdasági ágazat lett a faluban, melynektöbb oka is van. Egyrészt több mezőgazdasági munkagép van a településen, így nagyobb földterületeket tudnak megművelni (szemben pl. Felsőrákossal, ahol a földeknagy részét kaszálónak hagyták). Másrészt a kisdarabokban visszakapott földeketközös művelés alá vették, így könnyebbé és termékenyebbé vált a munka. Nagygazdaságban állattartással és tejfeldolgozással is foglalkoznak külön erre specializálódott családok.

„(A mezőgazdaságból meg tudnak élni?) Meg lehet élni, meg. A tejből meg bármilyen más mezőgazdasági termékekből. Krumpli, pityóka. Eladásra is termelnek.Vannak olyan tehetős gazdák, aminek örvendek én, hogy fiatalok, akik 30 év körüliek, 40, esetleg 50 és olyan farmjuk van már, hogy olyan 40-50 milliót kapnak havonta tejből. Ugye az már nem akármi? Az már nálunk sok pénz. Olyan tizenöt, húszas nagyságrendű fejős szarvasmarhát tartanak, ügyesen azokat rendezik, legeltetik, külön kimelegedőkön tartják nyári szezonban, télire pedig istállóba. Komoly istálló-beruházások vannak, ahol elhelyezik. Ennek örvendek, és ilyen elég sok van.Vannak gépek is. A község területén annyi traktor van, hogy az egész Kovászna megye mezőgazdasági területét meg tudnánk dolgozni. Közel 200 nagyságrendű erőtraktor van. Tehát vannak gépek, jó munkásemberek lakják. Ez maga atz mutatja,hogy a földnek az értéke Kovászna megyében itt Nagybaconban a legértékesebb,ami azt jelenti, hogy az emberek értékelik ezt a dolgot. „2S

Mindehhez hozzájárul, hogy a település megkapta az állatvásár rendezésének jogát is, melyet egy modern állatpiac építésének tervével pályázott meg. így a jövőben az erdővidéki régió egyetlen rendszeres állatvásárának rendezőjévé válik a község, mely komoly jövedelem-kiegészítést jelent az önkormányzat részére.

Nagybacon tehát Erdővidék gazdaságilag egyik legjobban fejlődő települése.Mindez a faluképen is látszik, a település utcái aszfaltozottak, portái nagy részbenfelújítottak, de mindenképpen rendezettek, Kós Károly tervezte gyülekezeti házafrissen festett, temploma jó állapotban van. Mindemellett a településről nagyfokúmigráció indult meg, mely elsősorban az értelmiségi réteget érinti. Munkavállalás,pénzkereset céljából a középfokú végzettségűek próbálnak szerencsét a határokontúl, de általában keresetüket hazahozzák, és itthon fektetik be. A felsőfokú végzettségűek nagyobb számban hagyják el az országot, és telepednek le – elsősorban magyarországi – nagyvárosokban.

„Inkább dolgozni mennek, igen, ez jellemző. Nagyon jól csinálták, nagyon sokana fiatalok közül, akik elmentek. Jól választottak olyan lehetőség szempontjából,hogy kimentek, pénzzel jöttek fel, visszatértek és vállalkozásokat indítottak el belőle, ami elég jól működik. Tehát ilyen szempontból értékeljük, hogy voltak ügyes fiatalok, akik elmentek, és ott megkeresték a pénzüket, hazahozták, itt befektették,vállalkozást indítottak és elég jól működik. (És jellemző, hogy kint maradnak?) Vansajnos az is, hogy kint maradnak. Ennek mi nem nagyon örvendünk. Fele-fele. Az értelmiség inkább kint marad, a középfokú végzettséggel rendelkezők, azok nagyonsokan visszatérnek. Szakemberek lesznek, és bizonyos szakmákban indítanak vállalkozásokat. De, sajnos, nagyon sokan, akik olyanok, értelmiségiek és itt hasznátvettük volna a közösségben, akár tanár vagy más, elmentek. (Inkább Magyarországon vagy a környező nagyvárosokban telepednek le?) Van ilyen is, elmennek oda is.A városok általában vonzzák az ilyen értelmiségieket, jobban van lehetősége, és ezzel élnek. Nem nagyon maradnak itt. Pedig azért meg lehet élni. Nem vagyok az oktatás terén megelégedve, mert lényegében az volna az alapja az egésznek, hogyolyan fiatalokat, gyerekeket neveljünk, akik felkészültek az életre. És az a baj, hogya tanárok, értelmiségiek azok elmentek. Kevés, nincsenek szakképzett káderek,akik vannak, azok vagy idősebbek, vagy olyanok, hogy nem tudnak minőségi oktatást nyújtani a gyerekeknek. ‘^9

Nagybacon nagyközség régiójában a turizmus időszakos jövedelemforrásnak bizonyul. Elsősorban Magyarországról érkeznek egyéni és „buszos turistacsoportok”végiglátogatni a környék nevezetességeit, emlékházait, gyógyfürdőit, borvízforrásait. A turizmusból prosperáló réteg viszont még nem alakult ki, néhány magánházatleszámítva nem foglalkoznak a helyiek fizetővendég-szolgáltatással. Ennek oka elsősorban, hogy állandó nyaralóközönségre nem lehet számítani az utak rossz minősége és a turistalátványosságok elhanyagolt állapota miatt. Igy a helyiek állandópénzforrásként nem tudnak a turizmusra építeni.

Nagybaconnak működő magyarországi testvérkapcsolataik vannak (Okány), ennek eredményeként évente több alkalommal ellátogatnak az anyaországba, illetvemagyarországi gyerekcsoportokat táboroztatnak. A magyarországi testvértelepülésükön keresztül alakították ki kapcsolatukat az egyik szlovákiai magyar településselis. Magyarországi kapcsolataik elsősorban kulturális rendezvényekre és a szabadidő közös eltöltésére szorítkozik, mindemellett a település magyar vezető rétege határozott elvárásokkal fordul az anyaországbeliek felé:

„(Várnak anyagi segítséget a magyarországi településektől?) Biztos, hogy jobbvolna, én nem mondom, hogy nem, elvárnánk, de tudjuk azt, hogy lehetőségeik Magyarországnak sem éppen olyan szabadok, hogy azt csinál, hogy nem tudom, menynyi pénzre lehessen számítani. De azért biztos, hogy jogunk van, ezt elvárnánk. Hanem olyan dologba, hogy anyagiba, de például én gondolkodom egy olyanba, hogyMagyarország már megjárta a csatlakozás útjait az Európai Unióba, bizonyos tapasztalatokkal rendelkeznek. Magyar szakemberek vagy egy csoport egy régióba,mint itt Kovászna megyébe, vagy legyen az akár Hargita, egy 15 tagú csoport mondjuk egy éven keresztül (itt tartózkodna), és „kioktatom ezeket a magyarokat, hogyhogy tudtok pályázati pénzekhez jutni. Mi már ezt csináltuk Magyarországon, tudjuk,hogy ez hogy mú’ködik«. És ilyenbe segíteni. Ez nem kerülne a magyar államnak setúl sok pénzébe, de viszont a közösségeknek nagyon nagy hasznára szolgálna. Felvilágosítás, hogyan kell egy pályázatot elkészíteni. Pontosan, konkrétan, na most erre pályázz, mert ez most megy. Ez nagyon jó volna. Mert itt azért nehéz, a lehetőségek sem olyan nagyok, de biztos lesznek jobb lehetőségek a pályázatokra. Különböző világbankos, Európai Uniós pénzeket idevonzani, és akkor jó volna, ha valakitudná, hogy pontosan mire kell figyelni. ‘m

Nagybacon a három bemutatott falu közül a leginkább prosperáló település. Eztköszönheti egyrészt annak, hogy négy falut magában foglaló községközpont, melyeterős és magabiztos bürokratikus réteg irányít. Mindemellett a helyi protestáns egyház is vállalta a magyar kultúra megőrző és továbbörökítő szerepét, mely több erdélyi egyházmegye sajátossága. A gazdasági élet szervezettsége és a helyi gazdák leleményes újításai biztos megélhetést teremtenek a falu nagy részének.

Bárót

Bárót Erdővidék egyetlen városa. Központi szereppel bír a régióban, melyet a kulturális szervezetei, egyházi intézményei, iskolái is alátámasztanak. „De Baróton ismost nagy lehetőségek nincsenek, mert egyszerűen munkahiány van. „31 Az 1992es népszámlálási adatok szerint 6483 lakosa van Barótnak, melyből 298 román,6131 magyar, 13 német, 38 roma nemzetiségű. A rendszerváltás óta – a helyi értelmiségi réteg véleménye szerint – növekvő román népesség jellemzi a települést.Ennek a hivatalos adatok szerinti növekedése elhanyagolható, de a helyi magyar közösség mindennapjaiban igen látványos helyet töltenek be. Ennek oka, hogy a betelepülő román népesség nagy része rendőri állományban van. „(Mi a városban a magyarok és a románok aránya?) Az arányok? Úgy tudom, hogy 8%, de nem hiszem,hogy van annyi. Amikor én ideérkeztem Barótra 90-ben, megkérdeztem az akkori ortodox lelkészt, hogy „ti hányan vagytok?” 54-en voltak. Akkor 7000 fölött voltBarótnak a lakossága. Ez az 54 fő 1% vagy annyi sem. Azóta olyan erőteljes rendőr-betelepítés volt, 40-50 rendőrt telepitettek be. A 10 000 lakosú Barótnak és akörnyező csatolt falvakkal együtt – úgy lett város, hogy a csatolt falvakkal felduzzasztottak a létszámot, és 10 OOO-nél már városság avathatták – és akkor 50 rendőre volt a városnak, és az ellátta a szomszéd településeket is. Voltak gazdaságiügyekkel foglalkozó, elhárítással, nyomozó is. […] Most állítólag 200-an vannakmár.”32

A romák száma is növekedett a rendszerváltás óta. A baróti roma közösség nagyrésze magyar anyanyelvű és katolikus vallású. Van egy kisebb lélekszámú ortodoxcsoport is. Látványos együttélési konfliktusok nincsenek a helyi nemzetiségek között, együttélési viszonyukat inkább távolságtartás jellemzi.

„Van egy tartózkodás, én úgy látom (ti. a romák és a magyarok között). Meg van,hogy: »ez cigány«. Persze cigányok között is különbség van. Például én most egyolyan példát mondok, hogy amikor házszentelni megyünk év elején, minden családot meglátogatunk, akkor sok cigányházban sokkal nagyobb tisztaság van, mint magyar házakban esetleg.ir33

Az együttélési viszony a románok és a magyarok között nem konfliktusmentes.34Ennek egyik oka, hogy az utóbbi években betelepülő román családok nem fogadjákel a város hierarchikus magyar vezetésének hagyományát és a mindennapok magyar „közlekedő nyelvét”.35 A baróti több generációs román családok általában kétnyelvűek, s megfigyelhető náluk az előzékeny nyelvváltás. A rendszerváltás után betelepült román családok, illetve a rendőri állományban idehelyezett rendőrök viszontgyakran nem beszélnek magyarul, mely által konfliktusos helyzetek sorát indíthatjákel. Az üzletekben, hivatalokban dolgozó magyar nemzetiségű emberek nem beszélnek kielégítően románul, a románok nem értenek magyarul, s így a kommunikációnehézkessé válik.

„Itt is vannak románok, és attól még el kell tűrni, a tolerancia meg kell legyenitt is. (A baróti románok tudnak magyarul?) Nem tudom, hogy beszélhetünk-e baróti románokról. Bevándorló románokról lehet. Van, aki megtanul, de van, aki nem isakar. Vagy ha tud is, akkor nem is akar beszélni, esetleg van ilyen is. (A magyaroktudnak románul?) A magyarok, ha olyan környezetben vannak, üzletelésnél, ott fontos, mert anélkül nem megy. Vagy hogyha fiatalok elkerülnek innen egyetemekre,akkor valamit csak kell tudni, mert általában mindenhol románul kell tudni valamennyire. Nagyjából gondolom, hogy azért tudogatnak. „36

Bárót 1989 gazdasági központ volt Erdővidéken, melyet a határában elhelyezkedő szénbányájának köszönhetett. A rendszerváltás után a szénbányát leépítették, sidővel működését minimálisra csökkentették, mely a munkanélküliek hatalmas tömegét eredményezte a régióban. Ma a város gazdaságilag stagnál, a munkanélküliek kis részét néhány újonnan alapított mini cég szívta fel. Ez a tendencia, hasonlóan az erdővidéki falvakhoz, migrációt indított meg, melynek elsődleges célja Magyarország.

„Ezt a munkanélküliségi mutató emelkedőt egy kicsit ellensúlyozták a vállalkozások. A vállalkozásokon keresztül több száz személy jutott munkához, de azt is kellszámítani, hogy közben egy nemzedék felnőtt 15 év alatt. […] A kivándorló ifjúságnak, a kivándorlóknak az a része hagyja el Erdélyt, amelyik – legalábbis a gyülekezetünkkel kapcsolatosan mondhatom, vagy a városban élőkkel kapcsolatosan -,akik komolyan akarnak valamit tenni. Szinte mindenki volt kint dolgozni. Aki nem állandó és nem megbízható, az hazajön. Szomorú az, hogy egy részüket ezeknek kellalkalmazniuk, mert nincs jobb, és sok nehézségük van a vállalkozóknak. Azt is megfigyelhettük, ha egy családnak jobb a kapcsolata, és el tudja helyezni a gyerekét,akkor nem megy el. Tehát nemegy olyan kivándorlás van, hogy irány Budapest, nem.Nem az a típus. Itt kerülnének komoly jó munkahelyekre. Mindig voltak világot látniakaró emberek, azok elmennek, különben nem. Szeretik a Székelyföldet, szeretik ahazájukat. És van egy olyan munkanélküliségi réteg is, amelyik nem állja meg a helyét, és örök munkanélküli marad. A fiatalság körében eléggé az a réteg maradt itthon, amelyik improduktív, alkalmatlan. Persze megpróbálkoznak a vállalkozók azzal,hogy ezeket is […] lényegében ezeknek a gyerekeknek volna munka. ‘”-1

A magyarországi vendégmunkát vállaló családok, amennyiben biztonságos mindennapokat tudnak teremteni maguknak és családjuknak, ritkán térnek haza. A bánya leépítése megszüntette az állami munkahelyek meglétét a régióban, újabb kisvállalkozások alapításának már nincsen lehetősége a városban, és az értelmiségiek elhelyezkedésének lehetőségei is végesek.

Barótnak Zirccel, Budafokkal és Szarvassal van kapcsolata. Városi kezdeményezésként indult, egyházi vonalon csak Zirccel vették fel kapcsolatot. A kapcsolatfelvétel elsődleges célja gazdasági volt: a magyarországi vállalkozói szféra bevonásaa régióba. Mindemellett városi vezetés szintjén is megszervezték az együttműködést, kölcsönösen delegációk által képviseltették magukat testvértelepülésük rendezvényein. Mára a kapcsolatok kulturális jellege elhalványult, csupán a 4-5 éventemegrendezett Baróti Napokon frissítik fel az együttműködést a testvértelepülésekkel. Megmaradtak a működő gazdasági együttműködések, de újabbak már évek ótanem létesültek. Levelezés szinten működnek a baráti-családi kapcsolatok, de kölcsönös látogatások a nagy távolság miatt ritkábbá váltak.

„Az első testvértelepülés-kapcsolat úgy ’90 elején született Zirccel. Utána tudomásom szerint Budafokkal, azután Szarvassal. Általában ez azonkívül, hogy vállalkozói szférákkal találkozott, voltak ilyen kezdeményezések, azon túl inkább 4-5 embernek a kapcsolata volt. […] Csak azt említem meg, hogy időnként, évenként megismétlik, 4-6 éve megrendezik a Baróti Napokat szabadtéri megnyitóval, s oda hívják a testvértelepülések vezetőit. „38

A magyarországi kapcsolatok rendszerváltás utáni nagy fellendülésének intenzitása mára lanyhult. A távolság, az anyagi helyzet, a megszokás és nem utolsósorban az anyaországbeli viselkedés minták39 miatt háttérbe kerültek az együttműködések.

Bárót az erdővidéki mikrorégió kulturális központja. A város magyar vezetése erőteljes magyar bürokratikus réteget eredményezett. Több kulturális szervezetük isvan, nagy részük egyházi szervezésű (pl. Gyöngyharmat együttes, Ragsányi Annadalkör, Rozmaring kórus stb.). Ezek és néhány civil szervezet (pl. Gál Mózes Közművelődési Egyesület) vállalta fel a kulturális élet szervezését. Ezek elsősorban az évinagy ünnepek rendezésével foglalkoznak (pl. március 15-e, hagyományőrző Székelybál, augusztus 20-a, október 6-a). Intézményi szinten a város a mikrorégió egyiklegszervezettebb települése, erőteljes magyar bürokratikus vezető réteggel. Erdővidék egyetlen városa lévén a helyben maradó értelmiségiek egyik letelepedési célpontjává vált.

Szükséges a települések interetnikus viszonyait, intézményrendszerét és magyarországi kapcsolatait részletesebben bemutatni, mivel a megszólaló értelmiségiek véleménye sokat elárul a mikrorégió működéséről, belső viszonyairól, kapcsolatrendszeréről.

Az interetnikus kapcsolatok vizsgálata egy hierarchikusan felépített, a magyartöbbségből adódó magyar vezetésű település képet mutat. A közösségek harmonikus együttélését a több generációs roma és román etnikum alkalmazkodása és afennálló társadalmi helyzetük elfogadása biztosítja. Etnikai feszültségek ebből adódóan ott keletkeznek, ahol a románok vagy romák (lásd Bárót) nem fogadják el aszámukra kijelölt társadalmi helyet, nem alkalmazkodnak a helyi magyar közösséghagyományos nyelvi vagy mentalitásbeli szokásaihoz.

A településeken folytatott vizsgálatok rámutattak a kulturális és egyházi intézmények „összefogás-erősítő”, „helyben tartó” szerepére. Egyes településeken, mintFelsőrákos, az intézmények működésének hiánya indokolta a közösség migrációját,gazdasági ellehetetlenülését. Nagybaconban és Baróton a helyi intézmények, a bürokratikus réteg megléte bizonyította közösségszervező és gazdaságsegítő szerepét.

Erdővidék egészére jellemző, hogy a rendszerváltás után kialakult magyarországi kapcsolatok nagy része mára eltűnt vagy nem működik. Ennek oka, hogy a pusztán anyagi segítségben kimerülő kapcsolatok kimerültek, a forráshiányok miatt azegyüttműködések lehetetlenné váltak. Az erdővidékiek nem fordultak szigorú igényekkel a magyarországi testvértelepüléseik felé, elvárásaik nem az anyagi segítségre, mint inkább a mentális támogatásra irányultak. A testvérfalu-kapcsolatokcsaládi-baráti kapcsolatokban maradtak meg, melyben a települések már közösségileg nem vagy csak ritkán vesznek részt. A magyarországi kapcsolatok kialakításaegyfajta nyitási lehetőség lett volna a régió számára akár gazdasági, akár kulturálisszempontból nézve. Mindemellett ma a gazdasági kapcsolatok stagnálnak a lehetőségek hiánya miatt (a nehézkes román gazdasági törvények, utak állapota), a kulturális lehetőségek pedig a távolság és a periféria miatt háttérbe kerültek.

Az értelmiségiekkel készített interjúkból elemezhetővé válik az az unikális helyzet, amiben az erdővidéki falvak lakosai élnek: kisebbségben többségben. Mindennek súlyát és szokatlan mivoltát a mikrorégiót soha vagy ritkán elhagyó magyaroknem érzékelik, számukra ez a természetes mindennapokhoz tartozik. A régión kívülvégzett, illetve a nem erdővidéki származású értelmiségiek viszont nagymértékbenérzik, és a riportokban gyakran hangsúlyozzák ennek egyedi jellegét. Feltételnek érzik ezt nemzeti megmaradásukban, és ezért problémát jelent számukra néhány székelyföldi város növekvő nem magyar nemzetiségű lakossága. Mindez egyenesen vezet a – később bemutatott – autonómiatervezet népszerűségéhez.

Erdővidékiek a kedvezménytörvényről és az autonómiatervekről

A kedvezménytörvény és autonómiatervezet bemutatása és vázlatos elemzése szintén a kutatási projekt célkitűzései közé tartozott. A beszélgetések az igazolvány igénylésének okai, használhatósága, az ehhez kapcsolódó történetek és a különböző elvárások témaköreire fókuszáltak.

Beszélgetőtársaim szerint a magyarigazolványok igénylésének több oka volt Erdővidéken. A fiatal, kisgyermekes családok elsősorban az iskolatámogatási kedvezményhez kötött feltétel miatt igényelték: a magyar iskolába járó gyerekek utáni magyar állam által folyósított ösztöndíjat a magyarigazolvánnyal rendelkező családokkapták meg. Az idősebbek érzelmi okokból igényelték igazolványukat. Ők voltakazok is, akik az igazolvány konkrét hasznát nem érezték (mint utazási kedvezmény,múzeumlátogatási lehetőség stb.), mivel anyagi körülményeik nem engedték meg,hogy elutazzanak az anyaországba: Erdővidék a magyar határtól messze eső régió,s a kedvezmények csupán a magyar határtól érvényesek. „Meg a másik, azért semveszik ki most már, az idősebb réteg, a pénznélküliség miatt. Mert ha mégis elmenne Magyarországra, hogy érvényesítse, az útlevél olyan drága, hogy ki se váltja már,1 250 000 lej. „40

„A legtöbben érzelmi okokból (váltották ki). Egyszerűen azért, mert van, és legyen. Végül is különösebb gyakorlati hasznát nem hallottam, ilyen ingyenes, aki kiment Magyarországra. „41

„Nagyon sokan igazán csak érzelmi alapon (váltották ki), tehát azért, hogy legyen. Mert arra lehetó’ségük, hogy ők kimenjenek, és úgymond ennek az igazolványnak az előnyeit élvezzék, arra nincs lehetőségük. De azért is kiváltották, hogy legyennekik egy ilyen címeres igazolványuk. És mondom, vannak egy jó páran, akik azért(váltották ki), hogy munkavállalás és gyerekeknek azt a bizonyos 20 000 Ft-ot tandíjat megkapják. „42

„(És másra mire használják még?) Az utazásra. Más előnyök? Én sem használtam az enyémet ki annál jobban, hogy kedvezmény… a fiataloknak van inkább kedvezmény. Felnőtteknek nincs annyira kedvezmény belőle. Az utaztatásnál a diákoknak, ami van kedvezmény. (Akkor a magyarigazolványban csalódtak, hogy kevesetbiztosít?) Nem, az a 20 000 forint is valami, akinek gyereke van, annak biztos, hogyvalami. Nem lehet mondani, hogy csalódtunk éppen, csak lehet, hogy nem szolgálja azt a célt annyira, mint amennyire elvárnánk esetleg, de azért csak szolgál valamit. Nagyon sok embernek segít, aki kap 20 000 Ft-ot, az nálunk már nagy pénz.Akinek gyereke van, az örvend, mert legalább valamilyen dolgot azzal megold. „43

„(Miért váltják ki?) A 20 000 forintért, az iskolai támogatásért. Hát nem tudom,ez az igazolvány igazából nem jelent egy állampolgári státust. Például egy kimenőmunkavállalónak egészségügyi biztosítás, ez jó lett volna. (A munkavállaláshozszükséges…?) Nem szükséges, ellenben én, ahogy hallottam azoktól, akik kijártak,akinek van, annak bizonyos szempontból egyszerűbb a papír intézés. (Miért váltjákki?) A 20 000 forintért, az iskolai támogatásért.™

„(És miért váltják ki az emberek a magyarigazolványt?) Mindenki azt reméli, hogyesetleg egy betegség bekövetkeztével, vagy ha Magyarországra utazik, esetleg könynyebb lesz odakint.”45

Az igazolvánnyal szembeni elvárások is egyöntetűek az erdővidéki magyarok körében: szinte kivétel nélkül a magyarországi ingyenes orvosi ellátást igényelték volna az igazolvány kedvezményei között. Ennek oka főleg abban rejlik, hogy a mikrorégió orvosi ellátása akadozik, kórházai nagyon rossz állapotban vannak, és gyógyszerhiánnyal küzdenek.

(Milyen kedvezményeket kérnének a magyarigazolványhoz?) Habár ott is, mivelaz ember a tévét nézi, elég nehéz, de az egészségügyi ellátás lenne a legfontosabb.Ha az ember olyan ellátásra szorul, amit itt nem tud megkapni. Most már nagyongyatra lettem. Például Baróton is kórházba a gyógyszert, ha az ember bent fekszik,meg kell vegye.46

Szerintem egészségügyi biztosítás, minden, ami a magyar állampolgárnak, amikor Magyarországon van, amit élvez, ami abból származik, hogy magyar állampolgárés Magyarországon lakik, akkor ugyanazt kapta volna meg a határon túli magyar is.Ez a kettős állampolgárság máskülönben nem hülyeség. Ez egy nagyon jó dolog lenne, ha bejönne.”

A magyarigazolvány használatával kapcsolatos magyarországi történetek történeteket két nagyobb csoportba lehet osztani. Egy részük az igazolványhoz kapcsolódó pozitív élményekről szól, másik részük a használat közben kialakult konfliktushelyzetekről mesél.

Az első csoport jellegzetes elemei közé tartoznak az igazolvány előnyeinek felsorolása: az utazási kedvezmény, a magyar állami ösztöndíj-támogatás s az igazolványhoz szorosan kapcsolódó pedagógusigazolvány könyvvásárlási kedvezményei.„A haszna bizonyos utazási kedvezmények, mi személy szerint a könyvtárakba valóbelépést (használtuk ki). Amikor tavaly voltunk a Széchényi Könyvtárba egy bizonyoskönyvcsomagból válogathattunk és hozhattunk el ingyen, és feltétlenül kérték, hogymegvan-e az igazolvány. No és most a szülők közül egy jó páran megkapták ezt a20 000 Ft-os…'”*

„Ezzel kapcsolatosan, az utazással kapcsolatosan volt jó élményük, hogy 90%,vagy mennyi a kedvezmény, tehát az nagyon sok. Elmondták, hogy Győrtől Pécsigmentek, és mennyivel olcsóbban tudtak elmenni. Ez egy pozitív dolog'”19

A negatív történetek az igazolvány használata közbeni megaláztatásokat említikelsősorban. Ennek sokféle terepe lehet, de alapvető momentumai jellegzetesek: ajegyvételnél pénztárosok, illetve az utazó közönség rosszindulatú megjegyzéseinek,illetve az igazolvány használatakor bármiféle félreértések esetei. Jellegzetességeiezeknek a történeteknek, hogy a sértések szinte minden esetben a határon túliakmás nemzetiségére utaltak. Ez természetesen utal az igazolvány erőteljes nemzetiségi kötődésére, így a negatív élmények általában a nemzeti érzület megsértéséhezkapcsolódnak:

„A legbosszantóbb – és vicc is van róla – az, hogy, és én is tapasztaltam, például Budapesten, Magyarországon vagy pontosan a Balatonon, Siófokon, azt hiszem,a kis Trabimmal oda lepöfögtem, és benyújtottam az útlevelünket, s a magyarigazolványunkat. A feleségemmel voltunk, és kértünk a sátortáborban egy helyet aTrabinak. A pasas -jó sor volt mögöttem – elvette, megnézte, és odaadta a csicskásnak, azt mondja, »itt vannak valami románok«. Ott volt az igazolvány, és szóvalígy. Van egy vicc is. Hogy lesz a székelyből román? Úgy, hogy kimegy Pestre. (És eztérezték többször is, hogy Magyarországon…?) Nem többször is, hanem mindig. Aközvetlen ismerősök, akik tudják a dolgot, azok nem, de azt hiszem, ott önöket úgyis nevelhetik az iskolában. Ilyesmi, hogy székelység vagy ilyesmi nem nagyon hangozhatott el. „s”

Erdővidék, mint már említettem, tömb magyar terület, magyar belső vezetéssel,magyar iskolákkal és nem számottevő román közösséggel. A román-magyar együtt-

élési viszonyok – talán Barótot leszámítva – elemezhetetlenek a régióban a románok asszimilálódása, „észrevehetetlensége” miatt. így nem beszélhetünk román-magyar etnikai feszültségekről, még Baróton sem, ahol a román közösség számának emelkedése némi feszültséget indukált. Mindemellett a magyar autonómiatervezet radikális irányzatát a román népességgel szembeni etnikai intolerancia jellemzi. Ennek a gondolkodásnak nincs lokális színezete, helyi, csak a mikrorégiót„védő” sajátossága. A székelyföldi régiót mint tömb magyar terület érdekeit védi a„más” etnikumúakkal szemben. Valós érveket hoznak fel ennek védelmére: az utakrossz minőségét, az adók elfolyását, a megye alulfinanszírozottságát, s mindeztnemzetiségi létük elleni támadásként élik meg. Ezt forgatva vissza, az autonómiatervezet fontos igényének tekintik a román nemzetiségűek, illetve a magyar nyelvetnem beszélők kiköltöztetését a területről, a román tulajdonú gazdasági vállalkozások megszüntetését és magyarosítását.

Lokális és regionális identitás

Befejezésül érdemes kitérni néhány gondolat erejéig az erdővidéki régió mentális elkülönülésére, földrajzi határainak meglétére és ennek érzékeltetésére a határokonkívül levőkkel. Mindez a tömb-lét biztos tudatával, a szórvánnyal szembeni előnyhangsúlyozásával párosul beszélgetőtársaim véleményében. Többen hangsúlyoztákaz Oltón túliak viselet- és szokásbeli másságát: „Általában népi szokásokban is változnak, aztán azt hiszem az egész életmód más. Mindig különböztek. „51

„Mások (ti. az erdővidéki magyarok). Tehát meg van a maguk sokszor szűklátókörú’ségük is, a maguknak valóság. De ezt hozza ez a bizonyos elszigeteltség. Mostmár nyíltak a határok, tehát lehetőség van a ki- és bemenetelre, de azért magábanhordja a dolgokat, hogy itt és itt élt és született. Például 30 esztendővel ezelőtt nemnagyon sikerült, hogy beházasodjanak (ti. nem erdővidékiek). Nem engedtékmeg. „52

Az erdővidékiek lokális/regionális öntudata nem pusztán a határon túliakkalszembeni elkülönülésükben nyilvánul meg, hanem a régión belüli közös múltnak,hagyománynak összetartó erejében is. „Azért egymásra számítunk és bízunk egymásban, hogy bármilyen probléma történjen, akkor a magyarság úgyis összetart. Ezjellemző, hogy fellépnek, ha olyan dolog történt, akkor biztos, hogy a magyarság rögtön melléáll, és ellenállást nyilvánít az ellenállóval, valakivel, aki szemben áll. Tehátnyújt valami biztonságot, hogy egy tömbben vagyunk. „^

A tömb magyar régiót a nemzetiségi megmaradásuk esélyének érzik. „Mindenképpen másabb, mindenképpen magyarabb marad itt az ember, az normális. A rokonságban van olyan is, aki szórványban él. Például van egy unokaöcsém, a testvérem fia, aki nem beszél magyarul. Magyar a neve, meg mindenféle, de nem tud magyarul. Csak velem beszél egyedül, de akkor is csak annyit, »igen, keresztapám^,»nem, keresztapám^, ennyit tud mondani. És ő románnak is tartja magát. Szóval aszórványnak megvan ez a hátránya. Különben aranyos, rendes emberek. A szomszéd az lehet román, az lehet sváb, az lehet bármi, ott a szórványban együtt kellélnie és meg kell szokja. De lassan, akarata ellenére is már kezd kavarni, már kezdcsángóul beszélni. „^

Az erdővidéki kisrégió természetes védettséget biztosít a benne élőknek, melynek előnyeit – mint az anyanyelvi oktatás, magyar bürokrácia, belső gazdasági kapcsolatok – és hátrányait – mint állami pénzforrások hiánya, utak állapota, románnyelv nem ismerete – is megtapasztalták. Mindemellett csak egy, nem erdővidékiszármazású beszélgetőtársam utalt a tömbmagyarság hátrányaira. Ennek, talán,leglátványosabb pontja a román nyelv nem kielégítő ismerete. Több interjúalanyomis utalt rá, hogy míg az országnyelv ismerete nélkülözhetővé válik a régió határainbelül,55 az Oltón túl már komoly hátrányba kerülnek megfelelő nyelvismeret nélkül.„A tömb az nem feltétlenül jelent védelmet. (Miért nem?) Azért, mert, ahogymondta az egyik kedves évfolyamtársam, elbízzák magukat, és nem ügyelnek. (Mire kell ügyelni?) Mire? Hát nagyon sok mindenre. Az első például, ami mindenüttvan, hát ugye nem beszélik a nyelvet (ti. a román nyelvet) helyesen, mert megszokták, hogy mi itt így (ti. magyarul) beszélünk, és kész. Az iskolában vettem észre,hogy nem hajlandók bizonyos dolgokat megtanulni, mert »ügyse vesszük hasznáU.[…] A román nyelv az nem működik itt nálunk. Pedig meg kell tanulni, mert ugye,az állam nyelvét azt ismerni kell. Akárhova megy az ember, megkérdezik, nem tudja, hogy mit feleljen, ha nem tudja, hogy mit kérdeznek. És az már eleve kellemetlen. Azonkívül, ha valaki ki akar mozdulni, és időnként ki kell mozdulni, akkor jó,hogyha tud valamilyen nyelven beszélni, és nem feltétlenül csak románul. Most kezddivatos lenni, hogy világnyelveket is oktatnak, és még meg is tanulgatják, de az azigazság, hogy én itt nem láttam nagyon nagy ráállást. „56

A tömb magyar területek magyar lakosai hátrányba kerülnek a román nyelv hiányos ismerete miatt, kénytelenek a régió határain belül maradni vagy magyarországi munkalehetőséget keresni.

Felhasznált irodalom

Bourdieu, Pierre 1985. Identitás és reprezentáció. A régió fogalmának kritikai elemzéséhez.Szociológiai Figyelő, 1 (1) 7-22. p.

Kunovich, Róbert M., Hodson, Randy 1999, Conflict, Religious Identity, and EthnicIntolerance. Croatia Social Forces, Vol. 78, No. 2. (Dec. 1999), 643-668. p.

Malinowski, Bronislav 1972. Baloma. Válogatott írások. Szerk. Bodrogi Tibor. Budapest, Gondolat.

Niedermüller Péter 1992. Az „újraolvasás” lehetőségei. Holmi, 4. évf. 11. sz. 1693-1698.

P-

Niedermüller Péter 1994. Néprajz, kulturális antropológia, kultúrakutatás. Replika (15-16).Niedermüller Péter 1988. Tájékozódás – kutatási áttekintések. Ethnographia, 3-4. sz.

376-389. p.

Olzak, Susan 1993. Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. Regio, 1. sz. 159-182. p.Reiter, Albert R: Az etnicitás politikai alapjai. Regio, 1992. 1. sz. 3-17. p.

Originally the topic of the Transylvanian plans on autonomy was neglected.Nonetheless, the issue was raised in almost all interviews since the region ofErdővidék is within the borders of the intended autonomic territory. During thefield-work Hungárián and Románián média discussed the topic many times andthis called for taking sides among local population, as well.

Mészáros András: Öllős László könyvéről

Öllös László doktori disszertációjának könywaltozata nem könnyű olvasmány. Mégpedig több okból és szempontból nem az. Az okok közé sorolnám magát a témát,amit a könyv címe is megfogalmaz, valamint a témakifejtés módjait is. Arról vanugyanis szó, hogy az „emberi jogok”, „polgári jogok” és „nemzeti jogok” témaköreimás-más elméleti háttérrel rendelkeznek. Úgy is mondhatnám, hogy más-más metafizikák, történetfilozófiák és ideológiák fegyvertárába tartoznak. Az olvasmány nehézvoltának másik oka az, hogy Öllös László azt az angolszász politikafilozófiában ésanalitikus filozófiában honos fogalom- és érvrendszert alkalmazza, amely még mindig idegenszerűen hangzik tájainkon. (Analógiát talán a nyelvészetből kaphatunk: ahagyományos nyelvművelés és például a szociolingvisztika különbségei is visszavezethetők egy ilyen metodológiai és fogalomhasználati eltérésre.) A szempontok közülpedig talán csak egyet emelnék ki, mégpedig azt, hogy az a kérdéskör, amelynekmegragadására és kifejtésére a szerző vállalkozott, sajátságos határhelyzetbe kényszeríti őt magát is és az olvasót is. Ez a határhelyzet a modernitás és a posztmodernválasztóvonalán van. Mindegyik kérdéshez visszatérek az alábbiakban.

A szerző könyve bevezetőjében nagyon pontosan megfogalmazza, milyen irányban kell követnünk az érvelését. Ez az irány nem más, mint az, hogy „lehetséges anemzeti kisebbségek jogainak emberi jogi értelmezése”, továbbá az, hogy „nempusztán a nemzeti kisebbségek jogai sorolhatók az emberi jogok közé, hanem azegyén nemzeti jogai is”. Az érvek pedig a kantiánus hagyományból, azaz az egyénmorális ítélőképességének feltételezéséből erednek. Már itt beleütközünk bizonyosdilemmákba, amelyek nemcsak abból fakadnak, hogy az emberi jogok esetében teljesen evidens a kanti morálfilozófia alkalmazása, a nemzeti jogok esetében azonban ellentmondásokkal kell megküzdenünk (és a szerző ezeket meg is fogalmazza),hanem abból is, hogy a kantiánus filozófia az elmúlt két évszázad alatt annyi modifikáción ment keresztül – még a magyar művelődéstörténeten belül is -, hogy egy részt ezek a változások (és változtatások), másrészt a kanti filozófia és a „gondolatanyag” viszonya is további problémákat vetnek fel.

* Elhangzott a könyv bemutatóján, 2005. június 16-án a dunaszerdahelyi Vámbéry IrodalmiKávéházban.

Mindezekbe a kérdésekbe most nem vágunk bele. Kihasználva viszont azt, hogya bemutatott mű a politikai filozófiához tartozik, három olyan kérdésre térnék ki,amelyeknek a megvilágítása talán bizonyos kulcsot adhat a könyv olvasásához.Ezek a kérdések pedig a következők: 1. A politikai filozófia helye és szerepe amodernitásban. 2. A szellemi modernitás Kelet-Közép-Európában. 3. A jog szubjektumának kérdése.

Elsősorban azt szeretném demonstrálni, mit jelent az az állítás, miszerint a bemutatott mű a politikai filozófia körébe tartozik. Közhelyszerű megállapítással kezdem: a politikai filozófia nem politológia. Teljesen leegyszerűsítve: a politikai filozófia nem ad választ közvetlen politikai kérdésekre, nem prognosztizál bizonyos folyamatokat. A politikai filozófia egy sajátos értelemben a hagyományos természetjogi,jogfilozófiai – szép régi magyar kifejezéssel: észjogi vagy jogbölcseleti – tradíciót követi. Azaz filozófiai alapelvekből próbálja kifejteni elméletét egy adott társadalmiproblémát illetően. A politikai filozófiára azért van „szükségünk”, hogy a konkrétumoknál leragadva ne legyünk felszínesek olyan komoly és alapvető jelenségek megragadásánál, amelyeket ilyen és ehhez hasonló kérdésekben fogalmazunk meg: Miaz egyén? Mi a társadalom? Milyen viszonyba léphet egymással egyén és társadalom? Kettejük közül melyik a meghatározó, esetleg elsődleges? A laikusok számára is kézenfekvő, hogy ezek nem politológiai, hanem filozófiai jellegű kérdések.Ugyanakkor az is tudatosul, hogy nagyon is életbevágó, nem pedig elvont metafizikai témákról van szó. Egyszóval: a filozófiai megközelítés és a társadalmiságábanmegjelenő dilemma kettőssége adja meg a politikai filozófia létlehetőségét. Ebbenaz értelemben a politikai filozófia nemcsak a politika jelenségét megragadó társadalomtudományok, hanem az ún. alkalmazott filozófia körébe is beletartozik. Ésmár itt is beleütközünk egy újabb, módszertani jellegű problémába: a filozófia önmagában véve nem a társadalomtudományok, hanem a humán tudományok részétalkotja. Itt viszont átrándul egy más területre, hogy ott mérje le saját lehetőségeit.De ugyanígy van ez az alkalmazott filozófiával is: amikor a gyakorlat felvet egy új, demagában a gyakorlatban meg nem válaszolható kérdést, akkor a látszólag érdeknélkül művelt filozófia próbálkozik meg a válaszadással. Gondoljunk például különböző környezetvédelmi, az eutanáziát illető vagy más orvosetikai dilemmákra. Nembiztos, hogy a filozófia megoldja a problémát. A leggyakrabban az történik, hogy kiprovokál egy másfajta gondolkodásmódot, amely aztán új rálátást enged meg azeredendő problémára. Példaként hadd említsek egy tipikusan politikafilozófiai esetet: amikor John Rawis 1971-ben publikálta Az igazságosság elmélete című dolgozatát, és ebben visszanyúlt a klasszikus társadalmi szerződéselmélethez, akkor kétalapelvét – az egyéni szabadságot és a gazdasági egyenlőséget – nem mindenki fogadta el. Hatása mégis nagy volt, mert kijelölte azokat a témákat, amelyek körül amai angolszász politikai filozófia vitái folynak: igazságosság, egyenlőség, szabadság, jogok, közösségek státusa stb.

De itt most nagyon előrefutottam annak demonstrálásában, milyen szerepe vana politikai filozófiának a szellemi modernitásban. Ajánlatos lesz visszatérni a múltba néhány évszázaddal, amikor ez a szellemi modernitás kialakult. Mire gondolok?Arra, hogy a modern társadalom megformálódásában óriási szerepe volt annak a szellemi és mentális átalakulásnak, amely nélkül a váltás nem történt volna meg.Ismét leegyszerűsítve némileg a kérdést azt mondhatjuk, hogy a klasszikus természetjoggal szemben a modern természetjog – alapjában véve a társadalmi szerződés különböző elméletei – a közösséggel szemben az individuumra, a ,jó”-val szemben a hasznosra, a morállal szemben a jogra helyezte a hangsúlyt akkor, amikor atársadalom kialakulásáról és működéséről dolgozta ki elméleteit. Ha a klasszikusliberalizmusról beszélünk, akkor ez a fogalmi-elméleti keret jelenik meg előttünk. Ezaz a teoréma, amely aztán nálunk is – gondolok itt a történelmi Magyarországra megváltozik a 19. század folyamán. Emlékezzünk vissza például arra a szellemi fejlődésre, amelyet Eötvös tett meg a reformkori doktriner alapállástól a forradalomutáni nagy művéig, amelyben a deduktív módszert induktívval váltja fel, és a századmeghatározó eszméi közé felveszi a nemzet eszméjét is! Nem más ez, mint a klaszszikus filozófiai kérdésfeltevés politikai filozófiai tematizaltsagra váltása: klasszikusaz a megoldás, amikor egy metafizikai meggondolás határozza meg az etika jellegét, politikafilozófiai pedig az, amikor a társadalmi tényeket és a politikai determináltságot figyelembe véve próbálunk megformálni egy morálfilozófián alapuló elméletet. A bemutatott műnél maradva: ez az univerzalizmus és a partikularizmus viszonyának a kérdése, amelyet Öllös kissé hegeli módon úgy old meg, hogy a nemzetnek közvetítő szerepet szán az egyéni és az egyetemes között (104-107. p.). Kissé tovább tágítva a kérdést, Niklas Luhmannt hívhatjuk segítségül, aki funkcionalista rendszerelméletében az autonóm alrendszerek – gazdaság, politika, jog, tudomány – esetében azok sajátságos racionalitásáról is beszél. Ami a bemutatott műviszonylatában arra utal, hogy a politikai filozófiának akkor, amikor jogi témát feszeget, tisztáznia kell azt is, hogyan viszonyul egyrészt a jogi racionalitáshoz, másrésztahhoz a vitathatatlan tényhez, hogy emberjogok és nemzeti kisebbségi jogok mindigszétfeszítik a jogi kereteket. Innen nézve Öllös könyvét, érthető a morálfilozófia bekapcsolása az elemzésbe.

Ez már azonban bevezet bennünket a másik témakörbe, hiszen a morálfilozófiailyetén, „nem-modern” felvetése szembesít bennünket azzal a ritkán elemzett problémával, hogy milyen a modernitás és a posztmodern viszonya tájainkon? HiszenÖllös könyvének témája is posztmodern téma, amelyet a „klasszikus” szellemimodernitás kivetett volna magából. Egyébként erről tanúskodik az elemzések legnagyobb része, amelyeken belül az demonstrálódik, hogyan birkózik a modern gondolkodás az egyik leghagyományosabb történetfilozófiai témával: a partikularizmus ésaz univerzalizmus viszonyával. Itt most kissé eltávolodok a bemutatott mű gondolatmenetétől, és azt a tételt szeretném demonstrálni, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme és bizonyítása másként csapódik le egy olyan társadalomban,amely politikai és társadalmi szempontból kiteljesítette a modernitás eszméit, ésilyenformán kezeli a posztmodern elméleteket, és másként az olyan közegben, ahola posztmodern egy végig nem vitt és felemás modernizáció réseibe furakodik be.(És itt ne firtassuk azt a nem csak elméleti jellegű kérdést, hogy mit jelent a „kisebbség” fogalma például az USA-ban és mit Szlovákiában? És azt a talán kényeskérdést se tegyük fel, hogy vajon az Európai Unió nem egy megkésett modernizációs kísérlet-e, amely éppen a posztmodern szellemiségű mozgalmak alapvető igyekezetével szemben áll, hiszen azok a természetes és kis közösségek integrációjáraesküsznek?) Itt inkább arra illik odafigyelni, hogy a kiteljesedett modern társadal-mákban, amelyekben egymást átfedve, de mégis elkülönülve és más funkciókkal létezik egymás mellett a politika és az ún. civil szféra, nem kétséges az individuumés a társadalom viszonyának relativizmusa. Ebben a helyzetben a nemzet és a nemzeti valóban „bensőséges” közösség. Számára a nemzeti kultúra és mitológia egya sok lehetőség közül arra, hogy a szekularizált világkép mellé felsorakoztasson egymásmilyent is. A végig nem vitt modernizáción belül viszont az individuum bőréremegy ki a játék, és ebben az esetben – tudjuk – a mítoszok nagyon gyakran a racionális elemzést helyettesítik. Mivel pedig a nemzeti mitológiákkal meghitt viszonyban vagyunk, azok minden nehézség nélkül kitöltik a racionalitás terét. Az eredménypedig nem egy meghitt közösség megteremtése, hanem a premodern korba valóvisszatérés. Nagyon röviden: véleményem szerint az 1989-es fordulat egyik fő mozgató ereje a politikai és társadalmi modernizáció eszméje volt, mert az ún. szocialista modernizáció zsákutcába vitte a társadalmat. Csakhogy nagyon gyorsan rengeteg, a múltból itt maradt, mert meg nem valósított feladat tornyosult elénk. Többekközött – amint ez a könyvben is olvasható – az is, hogy politikai szempontból a nemzet a modernizáció eszköze is. A nemzeti kisebbségek pedig úgy vettek részt a modernizációban, hogy létezésüknek ez a szegmense kimaradt. A dilemma többrétegű:a feladat magán viseli a múlt jegyeit, de ezt mai lehetőségek mellett és mai tudással kell elvégezni. Hogyan lehetséges? És éppen erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a felemás modernizáció jegyeit magán viselő társadalomnak óvatosankell kezelnie a posztmodern elméleteket. Óvatosabban, mint egy posztindusztriálistársadalomnak. Érdemes lenne újraolvasni Habermas érveit Lyotard-ral ésDerridával szemben.

És itt vagyunk a könyv egyik, ha nem a legfontosabb problémájánál: az individuum státusánál. Mert hát ki kell mondani: Öllös liberális választ szeretne adni. Aliberalista politikafilozófia és történetfilozófia viszont az individuumot tekinti mindentársadalomelmélet sarkkövének. Legalábbis ami a korai és klasszikus liberalizmustilleti. A nemzet pedig nem tekinthető individuumnak sem történetfilozófiai, sem pedig jogi szempontból. Igaz, hogy a történelem során, és az elméletben is, gyakranmegjelentek különböző kollektivitások mint a történelem szubjektumai. Gondoljunkpéldául a marxizmusra, amely a proletariátust tekintette annak. Igen ám, csakhogy- és erre éppen a posztmodern mutatott rá – a kollektivista szubjektum feltételezegy „Nagy Elbeszélést”, a történelem értelmét és egyfajta kizárólagosságot, amelynek a végén a totalitarizmus és a diktatúra veszi át a hatalmat. Ugyanakkor a posztmodern az, amely elutasítja az individuum határtalannak tartott szabadságát is, ésa bensőséges közösségekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre elmondható, hogy afilozófia történetén belül állandóan jelen van az individualista és kollektivista történetfilozófiák vitája. Nemritkán összekapcsolva a társadalmi igazságosság eszméjével. Pedig hát az egy másfajta téma. Mindenesetre elmondható, hogy szélsőségesformájukban ezek az elméletek koherens világképet nyújtanak. Legalábbis metafizikai szempontból. Kerek történeteket kapunk arról, hogyan valósítja meg az adottszubjektum a történelem értelmét. A gond inkább az ún. valósággal van. Öllös könyve azért rendkívül izgalmas olvasmány, mert ezt az áttételt próbálja megvilágítanielőttünk.

Ha Öllös nem politikafilozófiai traktátumot, hanem esetleg a filozófia, az etika ésa politikafilozófia határait megcélzó esszét írna, akkor nagyon kíváncsi lennék arra, hogyan oldaná meg a hagyományos kanti ember/szubjektum-kép kettősségének az ember mint a fizikális világ és egyben mint a transzcendencia alkotórésze – a viszonyát a nemzet létéhez. Gondolva itt arra, hogy a nemzet (meglétében, kultúrájaés ideológiája révén) transzcendens az egyénnel szemben, és hogy ez a transzcendentalitás azonos lehet-e a kanti értelemben vett transzcendens erkölcsi értékekkel? Esetleg mit tudna kezdeni a „szubjektum halálával” (Foucault)? Ismétlem: tudom, hogy ezek már nem politikafilozófiai kérdések, és felvetésük ezért nem korrekt a szerzővel szemben. De hát az olvasótól semmilyen szerző sem várhat el korrektséget. Amit remélhet, az az érdeklődés.

A bemutatásomban ezért nem beszéltem a könyv tartalmáról, mert az érdeklődést szerettem volna felkelteni Öllös dolgozata iránt. Vagyis a kérdést, amit fentebbmegfogalmaztam – ki is a nemzeti jogok szubjektuma? -, tegyék fel a könyvnek. Lehet, hogy nem kapnak egyértelmű választ, de hogy intellektuális „gyönyörben” részesülnek, azt borítékolni tudom.

Vajda Barnabás : Öllős László munkájáró

Öllös László könyvének négy fejezete – Az okok; Az egyszerűsítés dilemmái; Nemzet és morál; Emberi jogok, nemzeti jogok – sok szempontú áttekintést ad a nacionalizmusról mint társadalomelméleti problémáról, felidézve az összes jelentős elvimegközelítést a felvilágosodás morálfilozófusaitól (Kant, Herder, Hume) napjainkközismert nemzetközi szaktekintélyeiig (Ernest Gellner, Eric Hobsbawm, WillKymlicka, Miroslav Kusy, Jürgen Habermas). A pozitív-negatív szembenállástól eltávolodva a nacionalizmust árnyaltan szemléli, és előszeretettel vizsgálja a „modernizáció vagy [törzsi-ősi] retrográd vonás” dichotómia alapján, akár bonyolult emberjogi kérdésnek, akár a modernizáció egyik leghatékonyabb (mert mindenki számárakönnyen kódolható, erősen mozgósító erejű) eszközének tekintve a nacionalizmust.Alighanem az összes idevágó elmélet John Stuart Mill köpönyegéből bújt elő; Millszerint ugyanis a „szabad intézményeket csaknem lehetetlen kialakítani olyan országban, ahol több nemzetiség él” (32. p.), de amely elképzelésnek komoly hátránya a mai felfogás szerint, hogy benne „az egyén sajátosságainak szempontja nemjelenik meg” (34. p.). Egy másik fundamentális vélekedés szerint a nemzetekreazért van szükség, mert az egyetemeshez csak a nemzeten keresztül vezethet azegyén útja (109. p.), amit egyébként már Mill is érzékelt, amikor a beolvadásra ítéltkis nemzeteket azzal vigasztalta, hogy „elnyeletésükkel a műveltebb, felvilágosultabb emberek áramába kerülnek” (33. p.). A szerző ugyanakkor rámutat két, jelenleg is aktív nacionalizmusformára. Egyfelől a nemzet instrumentalista felfogására(értsd: a mai politikai nemzetek egy-egy szűk csoport kreációi), másrészt arra, hogyegyes teoretikusok (pl. Friedrich A. Hayek) a nacionalizmust egyre jelentéktelenebbtényezőnek fogják fel, mondván, hogy az érdek- vagy piaci normák már ma is fontosabbak, s a jövőben még fontosabbak lesznek az államok nemzeti jellegénél. Végigolvasva a könyvben összefoglalt nacionalizmusteóriákat, amelyeket Öllös a nemzeti-kisebbségi-emberi-polgári jogok kontextusául foglal össze, úgy tűnik, a nacionalizmusról kialakított tudományos álláspontok nemcsak részletekben térnek el egymástói, hanem olyan alapvető momentumai sem tisztázottak, hogy egyáltalán történelmi maradványról van-e szó (67. p.) vagy éppenséggel modernizációs erőforrásról.Nem az a baj, hogy a válasz nem egyértelmű, hanem hogy a nacionalizmus s ebbőlkövetkezően a nemzeti jogok problémakörének pontatlan definícióiból nem lehetséges gyakorlati lépéseket megfogalmazni.

Öllös László munkája kerüli a személyes állásfoglalásokat. Említ ugyan konkrétpéldákat, de ezek túlnyomórészt távoli vidékek távoli népei (bretonok, skót hegyi lakók stb.), esetleg romák, ugyanakkor nem említi, csak sejteti itt-ott (pl. a 186. oldalon), hogy a Szlovákiában élő magyarokról írna. Az efféle távolságtartó megközelítésre nyilván a tudományos elfogulatlanság végett van szükség. Szlovákiai olvasóiazonban gyakorlati megfontolásokat, analóg vagy cáfoló példákat keresnek a könyvben, és elvi megállapításait megpróbálják arra a kérdésre applikálni, hogy magyarként Szlovákiában milyen elvi, morális és alkotmányos alapon van joguk ellenállni anemzeti mivoltunkat korlátozó hatásoknak. E tekintetben Öllös könyvét érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől óvakodik attól, hogy a problémát olyan példákkal illusztrálja, amelyek alapján elfogultsággal lenne vádolható, másfelől óvatossága érthető, hiszen a nemzeti identitás Szlovákiában annyira érzékeny dolog, hogy már a vizsgálat(tehát a megértés) érdekében feltett elvi kérdések is ellenkezést szülnek. Az ellentétet úgy próbálja feloldani, hogy provokatív kérdéseket tesz fel, például hogy biztosítja-e a többségi nemzethez (értsd: szlováksághoz) való tartozás ténye automatikusan minden oda tartozó egyén nemzeti jogainak teljességét, továbbá hogy egyes teoretikusok szerint az identitás kialakítása szempontjából a kulturális kötődés nemis alapvető (170. p.), illetve azt az első hallásra bosszantó kérdést, hogy képes-eegyáltalán az egyén önállóan dönteni saját nemzeti hovatartozásáról.1 Úgy hiszem,mind a gyakorlatias olvasói hozzáállás, mind a direkt problémafelvetés jogos stratégia. Onreflektáló kérdések nélkül ugyanis nem vagyunk képesek megérteni sajátmagunkat, ami nélkül viszont nem lehetünk képesek megértetni magunkat másokkal.

Mivel a nacionalizmus nemcsak politikafilozófiai, hanem történelmi fogalom is,megkísérlem a könyv egyes elméleti megállapításait visszavetíteni a magyar(cseh)szlovák viszony 1918-tól tartó időszakára. A retrospektív szempontot azértgondolom indokoltnak, mert Öllös újszerű módszertani megközelítése számos izgalmas és kevésbé nyilvánvaló érvet vet fel a magyar-(cseh)szlovák történelmi diskurzus részeként.

Az első Csehszlovák Köztársaság

Az első Csehszlovák Köztársaság mintapélda arra, hogyan születik egy ország anemzeti gondolat alapján. Ennek folyamatát egyrészt a szlovák országrész gyors elszlovákosításával és a „nemzeti” intézmények, az infrastruktúra és az államnyelvűiskolák gyors megalakulásával lehet legjobban szemléltetni, másrészt azzal, hogy ajogok és az esélyegyenlőség írott szintjén Csehszlovákia akarta és részben tudta isgarantálni a magyarok jogegyenlőségét. Ezt támasztja alá nemcsak az 1919. szeptember 10-én megkötött Saint-Garmain-en-Laye-i nemzetközi szerződés, amely kötelezte Csehszlovákiát a kisebbségi jogok betartására (pl. 2. §-a értelmében a nemzetiségek használhatták anyanyelvüket az állami hivatalok előtt [vö. Gyönyör 1993, 62-63]), hanem főleg az 1920. évi 122. sz. nyelvtörvényről szóló alkotmánylevél,amely a 20%-os küszöb mellett „a köztisztviselőket kötelezte a kisebbségek nyelveinek használatára” (Mészáros 2004, 126), és amely rendelkezés „filozófiájábanalapvetően különbözik a későbbiekből ismert nyelvhasználati törvényektől” (uo.).Tekintve, hogy az első Csehszlovák Köztársaság több ponton, pl. az alkotmánybírósági jogfelülvizsgálat vagy az ún. első generációs emberi jogok tekintetében korszerű államnak számított, a fenti nyelvhasználati rendelkezés akár jó alap lehetett volna a nemzetiségi viszonyok kedvező alakulására. A Masaryk-féle rendszer azonbanmár kezdettől magán viselte a modern nacionalizmusok egyik fontos jegyét, ti. hogya csehszlovák állam nem állampolgárait, hanem domináns nemzeteit képviselte (sőket sem túl következetesen). És bár az ország alkotmánya szó szerint nem nevezte magát kirekesztő módon a cseh és a szlovák nemzet államának, ezt csak azértnem tette, mert tisztában volt vele, hogy az országban a 6,3 millió cseh lakos mellett 3,5 millió német, 2 millió szlovák és 1 millió magyar élt. A kormány az országnyilvánvaló sajátos nemzeti összetétele, szabad parlamentáris köztársasági államformája és saját írott törvényei dacára nemhogy nem akadályozta az elnemzetietlenítést, hanem sok tekintetben (pl. iskolaügy, földreform címén indított kolonizáció,a hivatalnokoktól megkövetelt hűségeskü, a csehszlovák állampolgárság megtagadása 16 000 magyartól stb.) határozott nacionalista politikát folytatott.

A szlovák állam

Az 1939. március 14-én létrejött szlovák állam Alkotmányának bevezetője tökéletesen kimeríti a primordializmus mint nacionalista állameszme definícióját: „A szlováknemzet a mindenható Isten oltalma alatt ősidők óta fennmaradt a számára rendeltélettérben, ahol az Ő segítségével, akitől minden hatalom és jog ered, megalakította a maga szabad szlovák államát.”2 Figyelemre méltó, hogy az első csehszlovák alkotmányhoz hasonlóan ez sem más nemzetekkel szemben fogalmazta meg önmagát, ellenkezőleg: az írott szó szintjén alkotmányos kezességet vállalt a nemzeti kisebbségek szabad érvényesüléséért. Ennek értelmében kimondta, hogy az állampolgárok szabadon tartozhatnak valamely nemzetiséghez (Obcania mözu sa volnehlásit k svojej národnosti”3), és hogy anyanyelvüket szabadon használhatják a közéletben éppúgy, mint az iskolákban („Májú právo uzívaí vo verejnom zivote a v skolách svojho jazyka”4). Nemcsak átvette a csehszlovák állam alkotmányából az elnemzetietlenítést explicitül tiltó kitételt, hanem annak liberálisabb formáját fogalmazta meg. Amíg ugyanis az 1918-as alkotmány az erőszakos elnemzetietlenítésttiltja és bünteti (vö. „134. § Az erőszakos elnemzetietlenítés semmiféle alakbanmegengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilvánítja” [Gyönyör 1993, 206]), addig a szlovák állam alaptörvényébenez áll: „Minden elnemzetietlenítést célzó tevékenység büntetendő.”5 A 2 millió 655ezer lakossal rendelkező Tiso-féle Szlovákia természetesen nem volt a kisebbségek(köztük 70 000 magyar, sok ezer német és 80 000 zsidó) paradicsoma. Egyrésztmint minden társadalmi-politikai kérdést, ezt is korporatív alapon kezelte, és feltételezte a szigorú központi irányítást a nemzetiségek politikai alakulatain belül is: „Anemzetiségi csoport az államhatalomban saját regisztrált politikai pártja révén veszrészt, amennyiben ez a párt az egész nemzetiségi csoport politikai akarata képviselőjenek tekinthető”,6 másrészt a nemzeti kisebbségek kérdését nem abszolút értékként kezelte, hanem viszonylagos, ún. reciprok viszonyba állította. Erről a kölcsönösségi elvről (zsarolásról?) az alkotmány két helyen is rendelkezik. A 93. § 1. pontja szerint a nemzetiségeknek joguk van kulturálisan és politikailag megszerveznimagukat, és kapcsolatokat tarthatnak „anyaországukkal”,7 míg a Tizenkettedik fejezet 95. §-ának szavai szerint: „A nemzetiségi csoportok alkotmányban rögzített joga olyan mértékben érvényes, amennyire ugyanolyan valóságos jogokat élvez aszlovák kisebbség is a nemzetiségi csoport anyaországában.”8 A teljesen formális,a gyakorlati megvalósítást nem is feltételező jog haszontalansága leginkább abbanérhető tetten, hogy mindezek a jogok, védelmek és garanciák nemcsak a magyarokra, hanem egészen a faji alapú törvények 1940-es életbe lépéséig elvben a zsidóságra is vonatkoztak.

A második világháború után

A második világháború után a magyar nemzethez való viszonyulásban alapvető fordulat következett be. Csehszlovákiában lényegében 1945 után is folytatódott a fajüldözés, amennyiben a müncheni szerződés előtti állapotokhoz visszatérő országalapdokumentuma, a Kassai Kormányprogram abból indult ki, hogy az ország felbomlásáért a német és a magyar nemzetiségű lakosokat, azaz a nem szláv népcsoportokat terheli a felelősség. Ennek gyakorlati következményeként a felvidéki magyarok 1945-1948 közötti hányattatásai – a kitelepítések, a nemzetiség megtagadására való kényszerítés (reszlovakizáció), a Csehországba hurcolás, a lakosságcsere – a „tiszta” nemzetállam megteremtésének eszméjét vizionáló, azt szélsőséges eszközökkel elérni kívánó nacionalista intézkedések elemei voltak.9 Öllös László munkájából jól érthető, bizonyos helyzetekben a nemzeti többség teljesen jogosnak érzi az agresszív nemzeti indulatokat, fel sem merül benne, hogy pl. a kitelepítés sérti a lakóhely önkéntes elhagyásának általános emberi jogi elvét, sőt egyfajta ál-önmegnyugtatásul veti fel (mintegy Mill után szabadon), hogy a beolvadással akisebbség helyzete csak javulhat. Fölvethető ugyanakkor a kérdés, hogy az 1945utáni Csehszlovákia cselekedhetett volna-e másként, mint hogy évekre intézményesítette a brutális nemzeti elnyomást. Ha a második világháborút követő közép-európai események szűkebb kontextusát vizsgáljuk (az emberi élet devalvációja, a szovjet katonai jelenlét, a határmódosítások, a szomszédos országok hasonló intézkedései stb.), a válasz az, hogy Csehszlovákia kézenfekvőén cselekedett. E történelmietlen kérdésnek azért lehet mégis értelme, mert az ezzel kapcsolatos diskurzusban csak elvétve bukkannak föl nemzetközi szempontok. Pedig ha azt nézzük, hogyugyanez az időszak a világ más tájain éppenséggel a gyarmati hatalom alóli nagyfelszabadulások kezdete volt, ahol a gyarmati hatalmak (különösen Nagy-Britannia,de pl. Hollandia is) a csehszlovákiaitól egészen eltérő stratégiákat alkalmaztak,vagy hogy az évszázados német-francia viszályt, amely több háború gyújtópontjavolt, néhány nagyvonalú, bosszúról lemondani képes politikus megbékélési szándéka pár év alatt konszolidálni tudta, akkor megkockáztatható, hogy egy másfajta politikai elit (még a szovjet jelenlét dacára is) másként is viselkedhetett volna. És végül még egy ide kívánkozó gondolat, ami engem évek óta gyötör: olvasott valaki valaha valahol elemzést arról, hogyan, miként illeszkedett be a létező szocializmusalatt vezető pozícióba nem kevés számú magyar funkcionárius?

1968-tól máig

Az elmúlt harminc-negyven évben az általános emberi jogok hullámzó, lassú tempójú, de határozott kiterjedésének lehetünk tanúi. Ezzel párhuzamosam (és tőle nemfüggetlenül!) zajlik a nemzeti jogok tágulása, ami jól megfigyelhető, ha a mai folyamatokat az 1960-as évek Csehszlovákiájából kiindulva vizsgáljuk. Az ország 1945utáni restaurációja – mint láttuk – soha nem látott mértékben degradálta a kisebbségeket, és viszont: példátlan nemzeti pozíciót határozott meg cseheknek és szlovákoknak. Az 1968. évi 143. alkotmánytörvény szerint a Csehszlovák SzocialistaKöztársaság két egyenjogú testvéri nemzet, a cseh és a szlovák nemzet szövetségiállama. így tehát szocialista ország létére nem érvényesült az internacionalista testvériség gondolata, hiszen jogi értelemben megerősítést nyert az ún. államalkotónemzetek alkotmányos felsőbbrendűsége. A kommunista rezsim bukása után bámulatosán gyorsan, már 1990 őszén megszületett az első nyelvtörvény(428/1991), amely szerint a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelve a szlovák. Az ország 1993-as, módosításokkal jelenleg is érvényben lévő Alkotmánya történeti értelemben érdekes többarcúságot mutat. Egyrészt Preambulumában a szlovák államfrazeológiájához hasonló primordiális alapokra épül – „Mi, a szlovák nemzet, emlékezve elődeink politikai és kulturális hagyatékára és a nemzeti létért és önálló államiságért folytatott harcok évszázados tapasztalataira”10 (ford. és kiemelés – V. B.)-, másrészt igen részletesen taglalja az alapvető emberi és politikai jogokat és szabadságjogokat.11 Harmadrészt viszont a nemzeti kisebbségek jogairól szóló külön részében konfliktusforrást jelent, mivel nem kínálja fel a pozitív megkülönbözetés lehetőségét, hanem ellenkezőleg, megszövegezett formában fenyeget arra nézve,hogy „A nemzeti kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárokszámára a jelen alkotmányban szavatolt jogok gyakorlása nem irányulhat a SzlovákKöztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetéséhez, valamint többi lakosának diszkriminálásához”12 (ford. és kiemelés – V. B.). Az Alkotmányban elkezdődött folyamatot a 270/1995-ös ún. államnyelvtörvény tetőzte be,amely történelmi értelemben ugyancsak retrográd vonásnak minősíthető. Ugyanisaz 1918-ban megalakult csehszlovák parlamentnek a Saint-Garmain-en-Laye-i nemzetközi szerződés egy hivatalos nyelv (d’une langue officielle) használatára adott lehetőséget az államnyelv helyett (vö. Gyönyör 1993, 62-63). Ehhez képest – mindverbálisán, mind tartalmában – visszalépést jelent az 1995-ös államnyelvtörvény,amelynek nacionalista szándékaira még ráerősített, hiszen ennek értelmében aszlovák nyelv mint államnyelv előnyt élvez bármely más nyelvvel szemben (nyelviszuperioritás). Ilyen előzmények után jutunk a mába, amikor is a szlovákiai magyarok számára alkalmazható emberi és kisebbségi jogok terén két fontos rendelkezéslétezik: az egyik az 1999-es kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény, valamint a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa által 2001 júniusában elfogadott s azEurópa Tanács által már 1992-ben jóváhagyott Kisebbségi vagy Regionális NyelvekEurópai Chartája. Ez utóbbi nemzetközi jogszabály fontossága külön hangsúlyozandó, tekintve, hogy benne Szlovákia kötelezi magát, hogy támogatja, bátorítja, gondoskodik róla, és elérhetővé teszi a nemzeti csoportok szabad nyelvhasználatát. Hajól olvasom, könyvének A jogok és az esélyegyenlőség című fejezetében Öllös László éppen erről beszél mint lehetséges megoldási stratégiáról.

Öllös László könyve megerősít bennünket abban, hogy az emberi és nemzeti jogok vizsgálata ma már csak európai dimenzióban képzelhető el. Mindazonáltal nyugtalanítónak érzem, ezért felteszem a kérdést: tényleg európai ügy-e a nemzetiségikérdés? Mert igaz ugyan, hogy „az emberi jogok és szabadságjogok védelmének azeurópai térségben alapvetően gazdagabb tradíciói és normatív feltételei vannak”(Mészáros 2004, 139), de az Európai Unió a politikai korrektség ideológiájára isépül. Ami nemcsak azt jelenti, hogy vigyáznunk kell, kiről mit mondunk, de azt is,hogy globális formában Brüsszel nem a cselekvést, hanem az elhallgatást véli megoldásnak. Társadalom-földrajzi tekintetben a nemzetiségek ügye kétségtelenül kontinentális ügy. Belgiumban 70 ezer német él, Bulgáriában 800 ezer török és egymillió roma; Franciaországban elzásziak, baszkok, bretonok, korzikaiak, vallonok élnekegymás mellett; Észtország 1,6 millió lakosának egyharmada orosz, Rigában pedigaz arányuk 75%, Németországban és Hollandiában 160-160 ezer fríz él, Nagy-Britanniában pedig írek, skótok, walesiek élnek egymás mellett. A sor folytatható, noha sok helyen nem konfliktusmentesek e kapcsolatok. Öllös László könyvéből egyrészt azt a biztatást kapjuk, hogy az általános és nemzeti jogok között sokkal szorosabb a kapcsolat, mint hinnénk. Azaz csakis a szabad civil társadalom lehet anemzeti és nemzetiségi jólét alapja, Ml. megfordítva: „a nemzeti sokféleség felszámolása magát a szabadságot veszélyeztetné. A nemzeti pluralizmus tehát egyik előfeltétele a szabadságnak” (56. p.). Egy másik válasza szerint (amit jellemzően ésdicséretes módon kérdés formájában ad meg): Mi van akkor, ha pl. a mintaországszerepében emlegetett Svájc nem is szervezeti-jogi alapon működik jól, hanem a tolerancia, kooperáció és tisztelet erős morális pillérein, amit összefog a polgárok aktív részvétele (pl. Svájc a világ legtöbb helyi népszavazást rendező országa)? Vagyiscsupa erkölcsi kategória alapján, ami jogilag le sem írható. Kilépve a könyv aurájából, elmondható, hogy szlovák szociológusok és történészek szerint Szlovákia mai,kisebbségekkel kapcsolatos álláspontjára két fő tendencia hat. Egyrészt az általános demoralizáció, amennyiben a lakosság többsége egész életét totalitárius rendszerben töltötte, így képtelen azonosulni a demokratikus viselkedésmóddal,13 másrészt a jelenlegi szlovák társadalmat önmagán belül is erőteljes történelmi reidentifikáció, intenzív önképkeresés jellemzi mintegy másfél évtizede.14 Magyar részrőlszámomra a könyv azt a fő tanulságot sugallja, hogy a nemzeti alapú politizálásnaka kisebbségek számára is léteznek morális korlátai. És nemcsak a kritikátlan befogadás, hogy ti. „A nemzeti politikát tehát azért kell követnünk, mert a miénk. Vagyisnemzeti elveket, szabályokat nem azért kell követnünk, mert azok igazságos, illetve erényes élethez vezetnek, s nem is azért, mert önmagukban véve jók, hanemcsakis azért, mert azok az én csoportom, nemzetek értékei” (70. p.), hanem a szélesebb társadalmi felelősség tekintetében is. Nemcsak az egyénnek kell elköteleznie magát egy közösség mellett, hanem a közösségnek is befogadóként kell viselkednie. Ezzel pedig felvetődik, mit tehetnénk magyarságképünk, nemzeti jellemvonásaink többségi nemzet felé való pozitív kommunikálása érdekében (feltételezvepozitív hozzáállásukat), illetve másrészről saját közösségünk felé: vajon a szlovákiai magyar közösség (amennyiben valóban organikus kommunitás) képes-e olyan stratégiák megfogalmazására, amelyek éreztetik a közösség tagjaival, hogy a közösség igényt tart erejükre, munkájukra, tehetségükre? Vajon az a sok magyar fiatal,akik a felmérésekben nem nyilvánítanak Szlovákia iránt erős vonzódást, nem arrólnyilatkozik-e, hogy nincs sem pozitív hazaképük, sem pozitív közösségképük?

Felhasznált irodalom

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 1995. november 15-i törvénye a Szlovák Köztársaság államnyelvéről. Szabad Újság, 1995. december 20., 8. p.

Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet. Magyarok Csehszlovákiában/Szlovákiában1918-1992. Az Együttélés politikai memoranduma. Hitel, 1993. április, 68-82. p.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201-es (1993) ajánlása az Emberi Jogok Európai Egyezményének a kisebbségi jogokra vonatkozó kiegészítő jegyzőkönyvévelkapcsolatban. Szabad Újság, 1995. május 10. 4. p.

Gyönyör József 1993. Közel a jog asztalához. Pozsony, Madách.

Izsák Lajos 1997. A benesi dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája. IrodalmiSzemle, 11-12. sz. 117-121. p.

Kis János 1996. Túl a nemzetállamon I. Beszélő, 1996. március, 28-38. p.

Kis János 1996. Túl a nemzetállamon II. Beszélő, 1996. április, 24-35. p.

Kusy, Miroslav 2000. Materinsky jazyk. Dominó fórum, 2000. september 14-15. 18. p.

Mészáros Lajos 2004. (Cseh)Szlovákia alkotmányos rendszere. In: Fazekas József-HuncíkPéter (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989-2004). I. kötet. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 125-140. p.

Mozaik 2001 2002. Szabó Andrea-Bauer Béla-Laki László-Nemeskéri István (szerk.): Gyorsjelentés. Magyar fiatalok a Kárpát-medencében. Budapest, Nemzeti IfjúságkutatóIntézet.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram.

Sbírka zákonú a narízenístátu Ceskoslovenského. Rocník 1945 a 1946.

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Pozsony, Kalligram.

Ústava Slovenskej republiky. 1939. Bratislava, Státne nakladatefstvo.

Vadkerty Katalin 1993. A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram.

Vadkerty Katalin 1996. A szlovákiai magyarok csehországi kényszermunkája 1945-1948 között. Pozsony, Kalligram.

Simon Attila: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történelmében. Nemzetközi kisebbségtörténeti konferencia

Egy konferencia, amely az adott tudományág legújabb eredményeinek bemutatásáttűz ki, nem csupán az új kutatási eredmények prezentálást szolgálja, hanem lehetőséget teremt arra is, hogy a különböző országokban dolgozó szakemberek megismerkedhessenek egymással. Ez volt a nyíltan bevallott célja annak a nemzetközikonferenciának is, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a budapesti TelekiLászló Alapítvány közös rendezésében 2005. június 9-10-én a Fórum Kisebbségkutató Intézet somorjai székházában valósult meg.

Noha a konferencia csendben és nagyobb felhajtás nélkül zajlott le, valójában azegyik legrangosabb tudományos rendezvényről volt szó, amely az utóbbi évekbenDél-Szlovákiában megvalósult. A konferencián 8 országból (Magyarország, Ukrajna,Szerbia, Szlovénia, Románia, Szlovákia, Olaszország, USA) több mint 30 kutató vettrészt, akik közül mintegy húszan tartottak előadást. A konferencia tulajdonképpenfelvonultatta a magyar kisebbségek történetével foglalkozó kutatók színe-javát, noha mindenki természetesen nem vehetett részt a konferencián. Fontos azonbanmegjegyezni azt is, hogy a rendezvényen nem csupán a kutatói pályán már eredményeket elérő történészek vettek részt, hanem több olyan fiatal doktorandusz is, akikszámára a konferencia elsősorban a szakma képviselőivel való megismerkedés lehetőségét nyújtotta.

A konferencia szakmai programjának összeállítója, a Teleki László Intézet munkatársa, Bárdi Nándor volt, aki nem csupán arra törekedett, hogy minél több kutató és téma kapja meg a nyilvánosság lehetőségét, hanem arra is, hogy a hagyományos politikatörténeti megközelítés mellett más szempontok is szerepet kapjanak.

A konferencia alaphangját az a három előadás adta meg, amelyet a Kárpát-medencei magyar kisebbségek történetével foglalkozó kutatások három meghatározóalakja tartott. A. Sajti Enikő, Szarka László és Bárdi Nándor a konferencia címéhezigazodva a Trianon óta eltelt évtizedek kisebbségi túlélési stratégiáit vázolta fel. A.Sajti Enikő, aki a délvidéki magyarság történetéről szólt, inkább a hagyományos leíró jellegű történetírói megközelítést választotta, míg Szarka László és Bárdi Nándorelőadása az új módszertani megközelítések lehetőségét is felvillantotta. SzarkaLászló a (Cseh)szlovákia magyar kisebbség integrációs stratégiáit vizsgálva a nyolcévtized aktivista modelljeit vette számba, Bárdi Nándor pedig, aki a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozott, a romániai magyar kisebbségi elit fejlődését vázolta fel. Előadásukban mindketten számos olyan megközelítési lehetőségetprezentáltak a hallgatóság előtt, amelyek új fejezetet nyithatnak a kisebbségi magyar történetírásban.

A bevezető előadások után hét témakörre bontva folytatódott a tanácskozás. Etémakörök érintették a nemzetközi kapcsolatokat, a kisebbségi gazdasági önszerveződés és a földreformok kérdését, a visszacsatolások problematikáját, a kisebbségi intézményrendszer fejlődését és az ötvenes évek problematikáját. Bár az előadások felváltva foglalkoztak az erdélyi, a délvidéki és a felvidéki magyar kisebbségproblémáival, a látszólag nagy földrajzi távolságok ellenére is kitűnően kiegészítették egymást. Bebizonyosodott, hogy nemcsak az érintett magyar kisebbségek történetében van számos hasonlóság, de a velük szembeni többségi, kormányzati magatartásban is ugyanazok a beidegződések és mechanizmusok érvényesültek – legyen szó Erdélyről vagy a Felvidékről.

A konferencia előadásai nemcsak az eredmények felvonultatását tették lehetővé, hanem kijelölték azokat a témaköröket is, amelyek kutatása az eddigieknél nagyobb figyelmet kell, hogy kapjon. Mint többen is felhívták rá a figyelmet, a két világháború közötti időszakból például az eddiginél mindenképpen nagyobb figyelmetkell szentelni a Szarka László által is érintett kisebbségi aktivizmusnak, amelyneksem mozgatórugói, sem pedig eszköztára, módszerei nincsenek megfelelően feltárva. Hasonlóan feltáratlan például az, mi történt a szlovenszkói, kárpátaljai, erdélyi,stb. magyar kisebbséggel az 1938 és 1941 között bekövetkezett visszacsatolásokután, hiszen a bevonuló honvédség diadalittas fogadtatását a visszailleszkedés korántsem gond nélküli időszaka követte. A második világháború utáni korszak kutatásának sürgető feladatai közül – a kollektivizáció, a kisebbségi magyar intézményrendszer kiépülése – talán a kisebbségi magyar pártelit kialakulásának és működésének vizsgálata látszik az egyik legfontosabb feladatnak. Annál is inkább, mivel akorszak főszereplői még itt élnek közöttünk, akiknek megszólaltatása már nem tűrhet további halasztást. A kommunista elitek vizsgálata szempontjából példa értékűvolt az a kutatás, melyet a fiatal olaszországi kutató, Stefano Bottoni vázolt fel azerdélyi magyar politika kapcsán. Megközelítései és vizsgálati módszerei a szlovákiai magyar történetírás számára is irányadóak lehetnek.

Ami a szlovákiai magyar kisebbséget érintő előadásokat illeti, ezek számos, eddig háttérbe szoruló szempontra hívták fel a figyelmet. Gaucsík István a csehszlovákiai magyar gazdasági önszerveződés két háború közötti történetétnek néhány fejezetét villantotta fel, ami azért is volt különösen érdekes, mert előzőleg már elhangzott egy hasonló témájú előadás Erdélyről. A két előadást összevetve pedig kiderült, hogy a Trianon előtt is önálló életet élő Erdéllyel szemben a teljesen előzmények nélkül összezárt szlovákiai magyar kisebbség csupán korlátozott gazdaságieszközökkel rendelkezhetett.

Simon Attila a csehszlovák a szlovákiai magyar politikának a földreformhoz valóviszonyát vizsgálta. Előadásában azonban nemcsak arra hívta fel a figyelmet, hogya magyar pártok érdekérvényesítő ereje ebben a tekintetben meg sem közelítette aszudétanémet pártokét, hanem arra is, hogy a korabeli magyar pártpolitika vizsgálatában az eddiginél jóval nagyobb teret kell szentelni a baloldali mozgalmaknak. Akét világháború közötti magyar pártpolitikával foglalkozott Angyal Béla előadása is, aki a tárgyalt időszak politikatörténetének legfontosabb töréspontjait, illetve a magyar politikai erőknek a prágai kormányzathoz való viszonyát elemezte.

A felvidéki előadók közül a legtöbb újdonsággal talán Popély Árpád szolgált, akia pozsonyi magyar konzul Budapestre küldött jelentéseinek tükrében számolt be aCsemadok megalakulása körüli politikai csatározásokról. Előadásából azonban azis kiderült, hogy a Budapest naprakész információkkal rendelkezett a szlovákiai magyar kisebbséget érintő ügyekről, noha a kommunista diktatúrák időszaka kevés lehetőséget nyújtott arra, hogy ezeket az információkat a megfelelő módon fel is használják.

A konferencia része volt továbbá egy pozsonyi városnézés, valamint egy rögtönzött vitafórum arról, hogyan lehetne az eddigieknél hatékonyabbá tenni a kisebbségi magyarok történetével foglalkozó kutatók együttműködését. Ennek végkövetkeztetése az volt, hogy a somorjai konferencia rendkívül hasznos volt ebből a szempontból, hiszen lehetőséget teremtett arra, hogy a szakma művelői személyesen ismegismerhessék egymást. Igazi változást ezen a téren azonban talán azok a közöskutatási programok hozhatnak, amelyek megvalósításáról is szó esett Somorján. AFórum Kisebbségkutató Intézet és a Teleki László Alapítvány eddigi eredményei feltétlenül igazolják az ilyen együttműködés hasznosságát, amely ezek után talán másintézményekre és kutatóhelyekre is ki fog terjedni.

A szervezők ígérete szerint a konferencia anyaga külön kötetben fog megjelenni,amely minden bizonnyal nagy érdeklődést vált majd ki a téma iránt érdeklődő olvasóközönség körében.

Simon Attila

Huszár Ágnes: A Népzenei Adattár

Sok népművészeti kincs rejlik a Felvidék hagyományőrző vidékein, ahol a népzenegyűjtők a legszebb magyar népdalokkal találkoztak és találkoznak mai is. Egy Népzenei Adattár is lehet ilyen kincsek forrása, melyből meríthet a népdalokat kedvelőés éneklő felvidéki magyarság, főleg az elkövetkező hagyományápoló nemzedék.

Azzal, hogy egy Népzenei Adattárban őrizzük a felvidéki magyar népdalokat, tiszteletünket rójuk le a népdalokat megszólaltató elődeink és a népdalokat összegyűjtő jeles népzenekutatók, népzenegyűjtők előtt, valamint Ág Tibor népzenekutatóelőtt, akinek munkássága nélkül nem lehetnénk e hatalmas kincs birtokában.

A Népzenei Adattár székhelye, munkatársai

A Népzenei Adattár korábban a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányamellett, jelenleg a Csemadok Művelődési Intézete mellett működik. A NépzeneiAdattár vezetője Ág Tibor, munkatársai Pelle Andrea és Huszár Ágnes.

A Népzenei Adattár a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának székházában, Dunaszedahelyen található (Bacsák u. 240/13., Dunaszerdahely, tel.:031/552-24-78), működésének anyagi és technikai feltételeit a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, személy szerint Huszár László, a CsemadokDunaszerdahelyi Területi Választmányának titkára, a Művelődési Intézet igazgatójateremtette, Ml. teremti meg.

A Népzenei Adattár tevékenysége

A Népzenei Adattár a Csemadok Művelődési Intézete mellett működik, magára vállalja a felvidéki magyar közművelődés és kultúra, ezen belül a népzenei mozgalomszakmai támogatását és irányítását. Ennek a munkának alapját képezi a népzeneigyűjtemény tudományos feldolgozása, ehhez kapcsolódik népzenei kiadványok készítése és a Bíborpiros szép rózsa országos népzenei vetélkedő szervezése és lebonyolítása. Ez az elkezdett munka a jövőben stabil, anyagilag megfelelően támogatott intézmény keretében lehetséges.

A Népzenei Adattár tevékenységét négy területre oszthatjuk:- népzenei gyűjtés, tudományos kutató- és feldolgozó munka;

–  szakmai tanácsadás az amatőr népzenei mozgalom népdalköreinek, népdalénekeseinek, népi zenekaroknak;

– szervezői tevékenység;

– folyamatos publikáció, népzenei kiadványok készítése.

1.  A felgyújtott népzenei anyag feldolgozását és rendszerezését Ág Tibor folyamatosan végezte. Az ő munkájának eredményeként a Csemadok Népzenei Adatárában összegyűlt népzenei gyűjtésekről jegyzőkönyvek készültek, és a szalagokon található népdalok egy részének lejegyzései kottafüzetekbe kerültek.

A népzenei gyűjtések tudományos feldolgozása jelenleg is Ág Tibor irányításávalfolyik, a népzenekutatás jelenlegi lejegyző gyakorlatát követve. A lejegyzéskor a népdal dallamán és szövegén kívül megállapítjuk a népdal zenei jellemzőit, tematikáját,gyűjtésének helyét és időpontját, a gyűjtő(k) nevét és az énekes(ek) adatait: nevét,születési helyét és születési időpontját. Az egyes gyűjtési egységek jegyzőkönyveiés lejegyzései az Ág Tibor által felállított rendszerbe kerülnek. Minden dallam a hozzá tartozó adatokkal együtt a lejegyző füzet (kottafüzet) egy-egy külön lapjára kerül.A gyűjtések jegyzőkönyvei olyan számítógépes adatbázisok, amelyek tartalmazzák agyűjtés adatait, az adatközlők adatait és a felgyújtott anyag tematikai és zenei jellemzőit.

A szöveges gyűjtések lejegyzése is folyamatosan történik, számítógépbe kerülmaga a szöveg a hozzá tartózó adatokkal együtt.

A hozzánk kerülő hazai önkéntes és hivatásos gyűjtők gyűjtéseit, illetve az adattár szervezésében történt gyűjtéseket digitalizáljuk, tehát az adatokat elektronikusformában (CD-n) őrizzük.

2.  A Népzenei Adattár létrejöttének egyik célja, hogy a felgyűlt és megőrzött felvidéki népzenei hagyomány visszakerüljön a népdalénekesekhez, népdalkörökhöz,citerazenekarokhoz és parasztzenekarokhoz, hogy azok a Népzenei Adattár népzenei gyűjteményéből is merítve állítsák össze népdalcsokraikat. A Népzenei Adattárilyen jellegű szolgáltatása lehetővé teszi számukra, hogy helyben tanulmányozzák aszakirodalmat, és válogassanak a gyűjtések anyagából. Ez általában úgy történik,hogy a csoport vezetője felkeresi az adattár munkatársait, és egy bizonyos témáhozvagy egy bizonyos tájegységhez, faluhoz kapcsolódó hangzóanyagot kér. A felvételek kiválasztása szakmai szűréssel történik, ép népdalváltozatokat másolunk át acsoport számára, amely alapanyagként szolgálhat népdalcsokrok készítéséhez, ésha szükségük van rá, a népdalcsokor összeállításához tanácsokat is adunk.

3.  A hazai amatőr népzenei mozgalom egyik országos méretű megnyilvánulásaaz évente megrendezett Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő, melynek főszervezője a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya. Ennek a vetélkedőneka szervezésében, a szereplő népdalkörök és énekesek értékelésében részt vállalnak az adattár munkatársai is. A Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő országos döntője egyben elődöntője a magyarországi Vass Lajos Népzenei Szövetség Kárpát-medencei népzenei vetélkedőjének.

A Biborpiros szép rózsa népzenei vetélkedőhöz kapcsolódóan 2004 októberébenés novemberében szakmai találkozót (népiének-képzést, citeraképzést) rendeztünka népdalkörök, népdalénekesek és népzenekarok részére.

A Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya és a Népzenei Adattár konferenciák szervezését is végzi. Ennek egyik példája a 2001 őszén Népzenei hagyómány a harmadik évezred hajnalán címmel szervezett népzenei konferencia, melyena budapesti MTA Zenetudományi Intézetének kutatói, hazai, magyarországi, vajdasági és erdélyi népzene- és néptánckutatók, népzenetanárok, a Népzenei Adattármunkatársai vettek részt.

4. A Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatában vállalta a szlovákiai magyar tájegységek népzenei anyagának kiadását is. Ebben segítségére vannak az adattár munkatársai a népzenei kiadványok a kottagrafikájának elkészítésében. A sorozat legújabb kiadványai: Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának. Nyitra-vidéki magyar népdalok.Dunaszerdahely, 2004 /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek, 29./; Harmath LajosnéVörös Kornélia: Köszöntsük a Jézuskát! Régi karácsonyi énekek. Dunaszerdahely,2004 /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek, 31./; Tari Lujza (szerk.): A kolonyi templom előtt. Válogatás Ürge Mária népzenegyűjtéséből. Dunaszerdahely, 2004/Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 32./.

Együttműködés a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetével

A Népzenei Adattárral szakmai megállapodást kötött az MTA Zenetudományi Intézetével. A megállapodás a két intézmény között egy általános együttműködést jelent,amely magában foglalja a gyűjtemények anyagának kölcsönös átadását, közös gyűjtőutak szervezését, közös népzenei kiadványok elkészítését, valamint a saját kiadványok cseréjét. Ez a megállapodás egy régóta, ténylegesen létező együttműködéströgzít írásban, melynek eddigi eredményei például a közösen szervezett Zobor-vidéki és gömöri gyűjtés, valamint az adattár gyűjteményének digitalizálása voltak.

A Népzenei Adattár gyűjteménye és kézikönyvtára

A Népzenei Adattár gyűjteménye a gyűjtés tartalmát, a gyűjtés helyét, a gyűjtés időpontját és a gyűjtők személyét illetően nagyon sokrétű. A digitális és hagyományoshanghordozókon több mint 10 000 gyűjtési egység található. Nagy részét vokális,kisebb részét hangszeres népzenei gyűjtések és szöveges gyűjtések teszik ki. Agyűjteményben a Felvidék minden tájáról találhatunk gyűjtéseket (Csallóköz,Mátyusföld, Vág és Garam köze, Ipoly mente, Nyitra-vidék, Gömör, Abaúj-Torna, Kassa-vidék, Bodrogköz, Ung-vidék), melyek az 1950-es évektől napjainkig történtek.

A gyűjtemény meghatározó részét Ág Tibor gyűjtése és a Csemadok más munkatársainak gyűjtései (Takács András, Quittner János, Bodonyi András, Méryné TóthMargit), valamint a magyarországi kutatókkal (Olsvai Imre, Vargyas Lajos, Sárosi Bálint, Martin György) közösen szervezett gyűjtések anyaga teszi ki. A gyűjtemény részét képezi a Csemadok által több éven keresztül szervezett Nyári Néprajzi Szemináriumok hallgatóinak gyűjtései, önkéntes néprajzi gyűjtők gyűjtései és a Csemadokáltal kiírt pályázatokra beküldött gyűjtések anyaga.

A Népzenei Adattár gyűjteményébe másolatban bekerültek hazai és magyarországi önálló gyűjtők gyűjtései. így Bodonyi András, Csáky Károly, Géczi Lajos, JókaiMária, Lanstyák István és Szvorák Katalin, Nagy Iván, Pelle Andrea, Ürge Mária és Weiszer Eszter gyűjtéseinek hangzóanyaga, Szijjártó Jenő, Olsvai Imre, Sárosi Bálintés Vargyas Lajos gyűjtéseinek lejegyzései.

A 1990-es évektől a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya támogatásával megvalósult népzenei gyűjtések anyaga is az adattár gyűjteményét bővítik.Ezek a következők:

1.  Ág Tibor és gyűjtőkollektívájának peredi gyűjtése (1994).

2.  Zobor-vidéki gyűjtés, melyet a Népzenei Adattár a budapesti MTA Zenetudományi Intézetének munkatársaival együtt végzett (2002).

3.  Pelle Andrea és Huszár Ágnes Zobor-vidéki gyűjtése (2004).

4.  Gömöri gyűjtés, melyen részt vettek az adattár munkatársai és a budapestiMTA Zenetudományi Intézet munkatársai és zenetudomány szakos egyetemisták(2004).

Az adattár gyűjteménye folyamatosan bővül az általunk szervezett gyűjtésekanyagával és a hazai önkéntes gyűjtők gyűjtéseivel.

A Népzenei Adattárban található egy kottás támlapokat tartalmazó gyűjtemény,amely különböző népzenei kiadványokban megjelent felvidéki dalok másolatait tartalmazza.

A szöveges néprajzi adatok összegyűjtését és feldolgozását is fontosnak tartjuk.Az adattárba került egy gyermekjátékokat, mondókákat, kiolvasókat, lakodalmi verseket és vőfélyverseket tartalmazó gyűjtemény, amely egy pályázati felhívás eredményeként az 1960-1970-es években gyűlt össze a Csemadokban. Ide került a hetvenes évekből a különböző felvidéki adatközlők által kitöltött néprajzi kérdőívek gyűjteménye, amely a Csemadok néprajzi, népzenei és néptáncos szakdolgozóinak egytapogatózó adatgyűjtése volt.

A népzenei gyűjteményen kívül a Népzenei Adattárban a felvidéki néptáncgyűjtésekről készült filmeket tartalmazó filmtárat is kialakítunk. A Magyar TudományosAkadémia Zenetudományi Intézetének Filmarchívumából a Népzenei Adattárba kerültek a felvidéki falvakban gyűjtött néptáncok filmfelvételeinek jegyzőkönyvei. Azadattárba fokozatosan bekerülnek a filmek másolatai is. Jelenleg az adattárbanmegtalálhatók a csallóközi és gömöri falvakban gyűjtött néptáncok filmfelvételeinekmásolatai, ezek jegyzőkönyvei, valamint a filmek hangzóanyaga.

A Népzenei Adattár kézikönyvtárában kb. 700 könyv, 21 szalag, 82 magnókazetta, 75 CD, 10 videokazetta, 4 VCD található, melyek magukba foglalják a hazai ésmagyarországi, Ml. más kisebbségi magyar népzenei, néptáncos és néprajzi kiadványokat. A kézikönyvtárban magyar és szlovák nyelvű könyveken kívül tanulmányok,szakdolgozatok és folyóiratok is találhatók. A hanghordozók pedig eredeti népzeneifelvételeket és népzenei feldolgozásokat tartalmaznak. Szakkönyvtárunk folyamatosan bővül.

A gyűjtemény rendszerezése, a keresés módjai

A Népzenei Adattárban levő dallamok közötti keresést a gyűjtések adatait tartalmazó kézi és számítógépes adatbázisok teszik lehetővé.

A Népzenei Adattárban található gyűjtések nagy részéről jegyzőkönyvek készültek, tehát ismerjük az egyes gyűjtési egységek tartalmát. A gyűjtések részletes lejegyzése a gyűjtemény kisebb részét illetően áll rendelkezésre. A még feldolgozásra váró gyűjtések gyűjtési helyét, idejét és a gyűjtő nevét ismerjük, ezek jegyzőkönyvezése és lejegyzése folyamatban van.

A gyűjteményt Ág Tibor gondozta, rendszerezte, egy részét le is jegyezte, amikoraz adattár gyűjteménye a Csemadok Központi Bizottságának épületében, Pozsonyban volt elhelyezve. A gyűjtések feldolgozása és rendszerezése jelenleg is Ág Tiborirányításával folyik.

A gyűjtemény rendszerezése lehetővé teszi, hogy a vokális és hangszeres népzenei felvételek között keresni lehessen:

– zenei mutatók (kadencia, szótagszám, dallamszerkezet),

– a gyűjtés helye és ideje,

– a gyűjtő neve,

– az énekes vagy zenész neve,

– a népdal funkciója és műfaja alapján.

A gyűjtések jegyzőkönyveiben fel van tüntetve, hogy a népzenei gyűjtés mely részéhez kapcsolódik szöveges gyűjtési egység, illetve hol szerepel a gyűjtésben beszélgetés, szöveges néprajzi adat. így az adatbázisokban rá lehet keresni a szöveges gyűjtésekre.

Melléklet

1. A Népzenei Adattár lógója

194 Közlemény

2. Jegyzőkönyvrészlet (adatbázisrészlet)

CPJfcJ

A t, t_D

3. A lejegyzőfüzet egy lapja

Zeman László: Sturm László (szerk.): Sárosi magyar tükör

A kiadó Felsőmagyarországi Minerva sorozatában 1998-tól tizenegy kötetet jelentetettmeg, amelyeknek témája, tárgyköre a maiSzlovákia területére vonatkozik. Negyedikkönyvéről e lap hasábjain ismertetést közöltünk (Szlovenszkói városképek, 1999. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1.sz. 177-181. p.). Szvatkó Pál bevezetőelemzését idézve, miszerint az északkeletiterületen kialakult városiasságot kell leginkább felvidékinek és magyarnak tekintenünk, s Bártfát, Eperjest, Kassát s „talán”Iglót minősíti ekképpen, miközben a „magyar” mint jellemzés nem etnikailag, hanemtörténelmileg értendő. Könyvünk Sárost gyűrűzi be, de a rokonftó kötöttségek átnyúlnakKassáig és átfedődnek a Szepességgel, amiaz anyagból nem hiányzik. Kifejeződik abbanis, hogy Eperjesről látható a Lomnici- és aKésmárki-csúcs, a környező hegyvonulatokról a Magas-Tátra teljes karéja… S ez a keleti régió együtt képez egy sajátos egységet.Keleti szegélyét Cs. Szabó László az Eperjes-tokaji hegylánccal is megvonva jelöli kitulajdonképpeni európai határként.

A kötetbe felvett írások részletek, például Cs. Szabó Lászlónak a Kárpát kebelébencímű írásának egyik fejezetéből vett szemelvény. Tömör összefoglalásában Kazinczyvalkezdi, aki el volt ragadtatva a tájtól, s magais úgy állítja be Eperjest, hogy inkább „tájkép, mint lakóhely” (204. p.). Megállapítja,hogy a reformkor „egy kicsit az eperjesi kollégiumban nevelkedett” (205. p.), majd felsorolja a résztvevőket. Szerinte a régi városok külsőleg nem pusztulnak, csak kővé vála szellemük, régi serdülésük mintha megőrző balzsamot gyűjtött volna testükbe, amit ehelyütt Bártfára alkalmaz. Ma Bártfa és Lőcse ilyen műemlék-város, a Fő utca homlokfalaival a reneszánsz Eperjes. Passuth László, akárcsak regényeiben, sokrétű régészeti,történeti és művészettörténeti ismereteket

vonultat fel, leírva egyebek közt a BerthótyBálint építette fricsi kastélyt, a történelmiMagyarország legnagyobb reneszánsz kastélyának attikáját, illetve a fülkékbe helyezettszínes sgraffitókat, amelyek „mindmáigmegőrizték a XVII. század eleji magyar huszár, lantos, nemesúr, úrasszony hamisítatlanul ábrázolt alakjait” (Az örök Sáros,208-214. p.). Ebből napjainkig már többmint egyharmada megújíthatatlanul hiányzik,Tinódi Lantos Sebestyén képe is.

A felhozott két dolgozatrész a könyv elsőfelének a végén iktatódott, de az olvasástakár ezzel is kezdhetjük. Mindkét szerzőnekaz esszéstílusa átváltásokkal telítődik, az ismeretek széles skáláját foglalja egybe; ittmost nem térünk ki a különbözésre, arra,hogy Passuth szövege kifejezettebben poentírozott, s kevésbé sűrített egy irányba, halmozóbb stb., fogalmazásmódjuk azonban rávezető lehet tartalmilag és formailag is a kötet egészére. Ennek olvasásához szükségeltetik a történelmi események, az urbánushagyomány ismerete, a tájolódás a természeti környezetben a várromok, hegyvonulatok, kastélyok, kúriák, a községek és templomaik eligazító jelzése szerint, amivel társula történelmi és kulturális szempontból kitűnőcsaládok és személyiségek névtára. A szerkesztő szándéka, hogy az olvasókönyvnekszánt kiadvány nyomán a közölteket továbblapozzuk. így megtudjuk, hogy Sáros nyugatirésze Bánk báné volt (egykori várának a szinyelipóci belső völgy szirtjén kevés nyomamaradt), kegyvesztése után a Keczerek,Szinyeiek foglalták el birtokait, a megyében aBerzeviczyek, Bánók, Péchyek lettek tisztségviselői. Makovica ura a nagyhatalmú és gazdag Serédi Gáspár volt, uradalmának és várának eladása azonban a Rákócziaknak monda, bár a helyszínt az elbeszélésben feltüntető emlékoszlop ott áll a Bártfáról Hosszúrétre vezető út mentén. Egyébként az elbeszéltek több írásban ismétlődnek, ami változatosságotjelent, de nem történeti hűséget és hitelesítést, legalábbis nem egyértelműen.

Az Úszfalva ura nevére szóló rájátszásvalószínűsíthető, ami azonban nem vet a latba. Tóth Sándor Sáros vármegye monográfiájában (Bp., 1910, II. köt. 206. p.) az egripüspök kocsijából hangzik fel az „Ego sumepiscopus Agriensis, servus Dei”, amelyre Úsz válasza: „Sed ego sum domimus De Usz(Deus)”, s ez az előbbiben itt kitett értelmezővel jobban rímel. Viszont a tükörbeliben a„kassai” püspök kocsisának odaszóló utasítása van helyén („Vystup se Janku, bo tamsam pan Buh!”).

A sárosi nyelvjárás és a népi alakok képezhetik a gyűjteményben a legközvetlenebbszintet, miáltal a stílusjellemzésben indokolt, ha a bahtyini karnevalizálódás kategóriájához folyamodunk, a szintek sokféleségével és az epizódok átkapcsolódásaival. Azeperjesi fiákeres Stafancsik, aki Stefánia királynőt viszi Bártfára, Bártfa-fürdőbe;Zuscich; A skvarka, Dobry luft (Szmrecsányi), Svabfuvka; „ber to ti”, pozamuri, dobrydzen, Chvala boha, „brankák”, drabinyák, posarissky, Lipjany, Mihálani; „Jaki pan, takikran (?)” (kram); a „Kto zomrel, nech lezí/ akto zije, nech bezí (172. p.) nem nyelvjárásialak. A nyelvjárás jelentős arányban tartalmaz magyar, német, lengyel és ruszin eredetű szavakat, kifejezéseket.

Nyilván valós, és kétszer olvasunk róla, aszépséges Bánó Andrásné és I. Sándor cártalálkozása. A cár 1821-ben visszatérésekorBécsből hazafelé, szállt meg Bánóék varjúfalvi (raszlavici) kastélyában, s kereste fel afürdőt; az esemény drámai fejletű.

A történelmi események, a várossá, műemlékké faragott kő és fa nem közelíthetőkmeg a természeti környezet, a varázslatostáj számbavétele nélkül. Szinyei Merse Pálművészetében ez nyer kifejezést, Önéletrajzatesz róla tanúságot (98-106. p.). CsakJernye révén értjük meg a Majális megszületését. A kései Hóolvadás és keletkezése isezt nyilatkoztatja ki (lásd Csanádi Imre versét: 294-295. p.). S táj és festmény kölcsönösségében szemlélhettük a látomás ecsetre vitelét az 1968-ban készült tévéfilmenSzinyeiről. Az Uffizi képtárban az Önarcképvadászkalappal a háttérként kontrasztot kialakító nyírfatörzzsel juttatja érvényre a jernyeit (Jarovnice).

Bánó Mihály vadászélményeinek megjelenítésekor Pusztamező kopársága olyan,mint a pokol bejáratáé Dante Isteni színjátékának illusztrációjához. Nos, épp az állomása körüli begyepesült kúpszerű alakzatokváltak Dezider Milly festményén (SzlovákNemzeti Galéria, Pozsony) álomtájjá, ami-

ként a reggeli ködből sejlenek elő. Teljességében csak mint figurális előzményre vezethetjük rá vissza alkotásának kései szakaszából nagyméretű absztrakt vásznainak a kontúrjaikban érintkező vörös és fekete szín lenyűgöző hatását.

A szerkesztő a kötetet olvasókönyvnekszánta, miközben igyekezett bizonyos rendszer kialakítására. Természetes vezérlése azidőrendi egymásután Thuróczy Krónikarészletétől, Gyalui Torda Zsigmond felemlítésévelRezik János eperjesi vérpadjáig, ezt Jókaiazon témájú írása ismétli. Tarczai György(Divald Kornél írói álneve) Eperjesi élet aXVIII. században című (20-30. p.), eredetilega Széchenyi-körben felolvasott előadása átfogó képet fest a német alapítású szabad királyi városok jellegéről és jelentőségéről,„amelyhez foghatóval ma talán csak azegyes országok fővárosai rendelkeznek”(21. p.), s „szellemi és anyagi virágzásuk teljét jóformán éppen akkor érték el, amikor atörök dúlás és pártharcok miatt az egész ország szakadatlanul lángokban állt s végsőnyomorúságra jutott” (22. p.). Megállapítjatovábbá azt, ami a Felföldre általában jellemző volt, hogy a német elem a városokban atöbbi nemzetiséggel együtt Habsburg-ellenessé fejlődött, s végül megmagyarosodott.

A kötet állandójaként emelhetjük ki, hogymind a felvett szövegek, mind a szerzőik a„klasszikus” anyagot képviselik. Divald Kornél Felvidéki séták és Dessewffy József műfajteremtő Bártfai levelek című műve a sorozat önálló köteteként jelent meg. Az ismertetésben ilyen meggondolással térhetnénk ráRákóczi Vallomásainak szelvényére, foglalkozhatnánk Kazinczy Pályám emlékezeteeperjesi fejezetével, Kossuth Lajos Visszaemlékezésed. Központi Haan Lajos korrajza és portréja Sárossy Gyuláról. Mindkettentagjai voltak a kollégiumi Magyar és SzlovákTársaságnak, távol állt tehát tőlük mindennemű nyelvi-nemzetiségi ütköződés. A „panDichter” Sárossy mindkét nyelven verselt, sa Lőcsén, Pozsonyban már ekkor jelentkezőnemzetiségi kiéleződést annak tulajdonította, hogy „a két nemzet irodalmilag nem ismeri egymást”; az irodalmi művek kölcsönösfordításába bele is kezdtek (39-43. p.).Szoják Rezső Kerényi Frigyes élete és költészete a szerző 1909-es feldolgozásából származik, a költő egyöntetű portréját adva. Megrajzolja a költői verseny három tagjának eperjesi találkozását, a verseny lefolyását, közli aplébániatemplom tornyába vezető feljárati ajtó lépcsőzetén 1848. március 21-én elszavalt Kerényi-verset („Hullámzik a kor tengere/ Hullámzik a világ / … S medrébe visszahág”). Rögzíti szövegestül a költő emléktáblájának elhelyezését szülőházán 1882-ben. Petőfi Úti jegyzeteben elragadtatva a várossalés környékével, elmondja, hogy felmentek asárosi várba, amelynek aljában egy lengyel fiúval találkoztak. Felötlik bennünk, vajon valóban lengyel volt-e; amennyiben sárosi nyelvjárásban beszélt, Petőfi számára, aki a középszlovák nyelvet ismerhette, már a beszéddallam is lengyelszerű lehetett…

Pulszky Életem és korom című írásamélyreható, részletes és érvényes elemzés,eseményeivel, személyeivel együtt. Berzeviczy Albert Régi emlékek (1853-1870) címűkor- és helyszínrajza szól Kisszebenről, ahola gimnázium alsó osztályait végezte, tudósítaz 1813-as árvízről és földcsuszamlásról,amely elnyelte a Homolka alján építettSzirmay-kastélyt, az orosz lerohanást fékezniigyekvő katonai ellenállásról, a Héthárs ésPétermező alatt, Vörösalmán innen lefolytcsatáról, ahol emlékoszlop állíttatott fel (77.p.). Másutt a Roskovány község körzetébenlezajlott ütközetet és a helyét jelölő honvédemlékművet jegyzik. (Dobay Sándor dr. ügyvéd és helytörténész e tárgykörű vizsgálataita Honismeretben találhatjuk meg.) Az emlékoszlopot az első világháború befejezésekorledöntötték.

Gömöry Jánosnak, a tudós tanár és történész következetességével és tárgyilagosságával feldolgozott anyagát az ismertetésünk élén jelzett forrásmunkával és Gymnasiológia (Dunaszerdahely-Somorja, 2003) című kötetünk első fejezetében behatóan tárgyaltakkal körvonalazhatnánk, itt csupánutalásként.

Bornemisza István trilógiája vagy a Töredékekké] quadrilogiaja első kötetéből [Egy letűnt világ tanúja emlékezik. Pozsony, 1997)olvashatunk a válogatásban gazdag szemelvénysort; tényirodalma önéletrajz, történetiés szociológiai értékelés, kötöttsége a szülőföldhöz, a polgárosuló földbirtokos osztálytörténete, életvitele az első világháborútól

kezdődőleg, amelyben ráismerünk a „terepre”; feltűnik benne a kúriák hagyományosana vadászatra és a lovassportra beállítottságán túl a fiatalabb nemzedéknél a tenisz, sízés, atlétika, egy cserkészepizód, s a sújtások, sanyargatottság ellenében a helytállása második világháború folyamán és a rendszerváltozásban (uő: Kifosztva és megalázva… is… élni kell. 1998. A könyv szlovákfordításban is megjelent).

Hasonlóképpen gazdag, jelentős időbeliátfogást nyújt, visszapillantva a múltra és akulturális előzményekre, az első és a második világháború „hozadékát” is felölelő részletsor dr. Atlasz Miklós Az élet forrásai (Egyorvos életrajza) című művéből 1949-ig, amikor Izraelbe vándorolt.

Géczi Lajos Újrakezdése „tüneti”, bizonyítja, hogy Eperjesen még a világháborút követő törés sem szüntette meg az életstílusnak, diákéletnek, az értékeknek bizonyoshagyományát (a görög katolikus szeminárium épülete – helyesbíthetjük – nem az újszálló, hanem a tőle rézsút felépített új színház helyén volt; 202-203. p.).

Divald Kornél megadja Sárosnak mint Amagyar Gascogne-nak a meghatározását (97.p.), a mikszáthit Passuth is fenntartássalszemlélte: „a bűvös palóc sohasem értettemeg”, szerinte „Sáros lelkét” (213. p.). Akrúdys anekdotázás sem éri el prózájánakfelvidéki mélyültségű gyökerét. A könyv második részének Sárost tükröző szépirodalmiszövegei közt foglalnak helyet. Ezekből MáraiSándor Ceméte karcolatát ráfogónak kellmondanunk (291. p.). Hosszú Ferenc Hegytetőn három fenyő hosszabb lélegzetű alkotásának összefogott bemutatása élvezetes ésvalós olvasmányélményt kelt. Egyébként aszépirodalmi (A hegyek éneke, 219-312. p.)az ismertből állított össze, Petőfinek Eperjesen fogant verseiből, Tompa regéiből, a költőihármas verseny verseiből, tehát nagyrészt leíró, a Tompáé verses epika, a társuló líra pedig ünneplő és nosztalgikus. Ásgúthy Erzsébet Tarca-part versének egy metaforája üt át,az „omló Tarca-part” (288. p.).

Az irodalomtörténeti megközelítés szempontjai, értékelése változhat, az olvasó irodalomtörténete állandóan alakuló és alakítható. Mihályi Ödön bogdányi szakaszában tudatosította „Dasein”-jában, tartózkodásaban (Gadamer) azokat az elemeket, amelyeket átírhat: „Talpad alá langyos délutánokesőt permeteznek, néhol / felnőtt egy dombhát, / Sárosi táj ez” (János), „Én is parasztvagyok már itt Bogdányban, / én is szeretem, ha megterem a búza” (Bogdány), Andervagy Üzenet című verse ezzel a létdimenzióval teljes.

Eperjesre ráilleszthető Noszticius PálPerspektívája: „Osztatlan ég, / szálerdő /hókövület a zsidótemetőnél / reneszánszpárkányzat / gótika mint elégséges horizont”.

S vegyük külön, lezárásként Flórián Károlynak Turistaság kerékpáron című írását,amely a kötet első felében találtatik, de át isigazolható. Az útirajz műfajában három művében nyújtott a szerző kimagaslót, s tollafogékonyságáról vall többek közt a két oldalnyi szelvény, a természetit, az egyéni látásmódot, a történetinek és a költői hagyománynak az ismeretét egybeötvözve; aBranyiszkó-szorosról pedig betekinthető azegész Szepesség és a Magas-Tátra. A városból, Eperjesről, a fokozatosan emelkedő országúton karikáznak idáig a túra résztvevői(114-116. p.).

A történész Kónya Péter összefoglalása(Sáros vármegye és magyarsága – Egy letűntvilág emléke) szakszerű történeti áttekintésés kalauzolás a megye történelmi, a városokgazdasági és kulturális fejlődését vázolótárgykört illetve, a helybeli, megyei, országosés európai tényezőket maradéktalanul hozzaegységbe. Történelem, személyiségei, a változások okai és következményei mind az objektív tényezők tükrében mutatkoznak meg. Akötetbe foglalt és a lezárást visszapillantásként is értelmezhető részletezés és összegezés révén fogadhatjuk el az „örök Sáros” tételét, valamint azt, hogy „Sáros örök”.

A könyvet megfelelő Jegyzetek, a szerzőkés a források feltüntetése, a településekmagyar-szlovák névmutatója egészíti ki.Csak elvétve fordul elő némi tévesztés(Pusztamező szlovák neve helyesen: Pustépole; Hernádszentistván napjainkban visszanyerte a szlovákban eredeti elnevezését Kostol’any nad Hornádom; 319. p.; Schönweiser [157. p.] helyesen: Schönwiesner; smegkérdőjelezhetjük még Ignotus átlábolását a patakon a Fő utcán… [95. p.]).

Végül háttéri és eligazító információkéntfel kell hoznunk, hogy a témakört háromszlovák mű is tárgyalja a legmagasabb szintig érve: Sprievodca po historickom Presove[Eperjes történeti kalauza]. Svorc, P. et al.,Presov, Universum, 1997, német és angolnyelvű fordítása is van. Príbehy staréhoPresova [Régi eperjesi történetek]. Svorc, P.et al., Presov, Universum, 1999 (ebbenBogdány Jakab, a Kollégium egykori diákja,angol udvari festő, Bercsényi László franciamarsall, a város szülöttje, Duka Zólyomi Tivadar, Görgei szárnysegédje, angol katonaorvos, az MTA tiszteleti tagja, orientalista, Flórián Károly volt jogakadémiai professzor, avilágháború utáni években a város polgármestere s mások önálló fejezetekben szerepelnek. A harmadik kötet: Sprievodca posakrálnych pamiatkach a cirkevnom zivotePresova [Eperjes szakrális műemlékei és intézményei]. Svorc, P. et al., Presov,Universum, 1999. A három kötet, amelyekmagyar fordítása igénylődik, elégséges alapul szolgálhat a város akadémiai szintű történetének a megírásához.

Ferencz Anna: Hitből táplálkozva. Az 1674es pozsonyi vértörvényszék elé idézettgömöri lelkészek és tanítók. Méry Ratio,Somorja, 2004, 125 p.

A koncepciós per előzetesen megtervezett,koholt vádakra alapozott, a törvényességetsértő, de külső formájában megtartó, politikai indíttatású eljárás. A koncepciós per fogalom hallatán a történelem iránt érdeklődőembernek először minden bizonnyal a 20.század diktatúrái jutnak eszébe, a nácizmusés a sztálinizmus monstre bírósági színjátékai. Ám visszatekintve a régebbi történelmikorokra, kiderül, hogy megrendezett, a kényelmetlen (például a politikai vagy vallási)ellenfelek likvidálását célul kitűző bíróságiprocedúrák az ókortól a jelenkorig nagyszámban felfedezhetők az emberiség történelmében.

A koncepciós perektől a magyar történelem sem mentes. A kommunista önkényuralom nagy kirakatperei, a Rajk László vagy aNagy Imre és társai ellen lefolytatott eljárás

Pelle István: Ferencz Anna: Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók

A koncepciós per előzetesen megtervezett,koholt vádakra alapozott, a törvényességetsértő, de külső formájában megtartó, politikai indíttatású eljárás. A koncepciós per fogalom hallatán a történelem iránt érdeklődőembernek először minden bizonnyal a 20.század diktatúrái jutnak eszébe, a nácizmusés a sztálinizmus monstre bírósági színjátékai. Ám visszatekintve a régebbi történelmikorokra, kiderül, hogy megrendezett, a kényelmetlen (például a politikai vagy vallási)ellenfelek likvidálását célul kitűző bíróságiprocedúrák az ókortól a jelenkorig nagyszámban felfedezhetők az emberiség történelmében.

A koncepciós perektől a magyar történelem sem mentes. A kommunista önkényuralom nagy kirakatperei, a Rajk László vagy aNagy Imre és társai ellen lefolytatott eljárás széles körben ismertek. Ám az talán kevésbé maradt meg a köztudatban, hogy példáula 17. századi magyar történelem milyen bőséges tárháza a koncepciós pereknek. Az1600-as évek elején lezajlott ún. fiskális perek sora, majd a század második felébenmegrendezett pozsonyi (1674) és eperjesivértörvényszék (1687) olyan események voltak, amelyek külföldön sem maradtak visszhang nélkül. A rajtuk áthúzódó vörös fonálnem más, mint a Habsburg uralkodók harcaa magyar rendiség ellen. A cél pedig, amelyelsősorban I. Lipótnál (1657-1705) mutatható ki markánsan, a francia mintájú uralkodói abszolutizmus megteremtése. Miután a16. század folyamán magyar rendek igennagy számban hagyták el a katolikus hitet,és tértek át valamelyik protestáns vallásra,a Habsburgok pedig- néhány kivételtől eltekintve – a római katolikus vallás szilárd védelmezői voltak, az abszolutizmus és a rendiség harca sokszor vallási köntösben jelentmeg. A fentebb megnevezett 17. századiesemények mindegyikében – kisebb-nagyobb mértékben – kimutatható a protestantizmus és a katolicizmus – ha úgy tetszik, areformáció és az ellenreformáció – összecsapása. Ebbe a konfliktusoktól terhelt világba viszi vissza az olvasót a tornaijai FerenczAnna. A Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók című könyvének középpontjában az 1671-1681 közötti „gyászévtized” történései és az eseményekben jelentős szerepet játszó gömöri és kishonti protestánsok állnak – annak a régiónak a képviselői, ahonnan a szerző is származik. Asomorjai Méry Ratio gondozásában 125 oldalnyi terjedelemben megjelent kötet régi ésújabb kiadványok, protestáns lapokban közölt cikkek, református és evangélikus egyházmegyei jegyzőkönyvek segítségével készült. A témának, amint az a felhasznált források jegyzékéből is kitűnik, ma már bőséges irodalma van. Arra, hogy mégis mi késztette Ferencz Annát – aki szerényen a kötetösszeállítójának nevezi magát – egy újabbilyen tartalmú könyv megírására, az olvasóhoz írt bevezetőben kapunk választ: „…a gályarabságot szenvedett lelkészek és tanítókegyharmada Gömörből került ki, és aBuccariban fogva tartott prédikátorok kéthar-

mada ugyancsak szűkebb pátriám hitvallójavolt. […] Ez a könyv csupán a feledés falánszeretne rést ütni, hogy vértanúságuk ésszenvedésük mementóul szolgáljon az utókornak.”

A könyv tartalmi szempontból két jól elkülöníthető részből áll. Az első rész egy vázlatos történelmi bevezető: a szerző hat fejezetben, mintegy 25 oldalon, a reformációegyes irányzatainak magyarországi megjelenésétől és elterjedésétől a „gyászévtizedet”lezáró 1681. évi soproni országgyűlésig követi nyomon az eseményeket, míg a másodikrészben a pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri protestáns lelkészek és tanítókéletrajzai olvashatók. Megjegyezzük, kár,hogy szerkesztő nem különítette el láthatóbban – mondjuk egy nagyobb méretű cím beiktatásával – az egyes részeket, így azokmajdhogynem minden átmenet nélkül követik egymást. A Hitből táplálkozva című könyvjól kivehetően protestáns, azon belül is református alapállásból íródott. Ez természetesen rányomja a bélyegét a korszak történelmi eseményeinek, jelenségeinek interpretációira. A történelmi bevezetőben, amely tulajdonképpen előkészítője a kötet leglényegesebbnek szánt részének, a prédikátorokbemutatásának, Ferencz Anna nem bonyolódik bele a részletekbe. Amit kicsit bővebbenmeg akar magyarázni, azt a csaknem háromoldalnyi jegyzetapparátus segítségével teszi.Ám ez a leegyszerűsítésre törekvés – valamint a fentebb már jelzett egyértelműen elkötelezett alapállás is – azzal a veszéllyeljár, hogy nem mindig sikerül az eseményeketszélesebb történelmi összefüggésekbe helyezni. Ferencz Anna különben gördülékeny,világos stílusban megírt történelmi bevezetőjében is találunk erre példákat. E pontonazonban az olvasó egy pillanatra elbizonytalanodik: számon kérhető-e a történelmi tárgyú munkáknál alapkövetelményként megfogalmazott multiperspektivikus megközelítésegy olyan könyvön, amely deklaráltan emléket akar állítani meghurcolt embereknek? Aválasz, úgy gondoljuk, igen, éppen azért,mert történelmi tárgyú munkáról van szó.

Főleg a történelmi vázlat első három fejezetében (A reformáció jegyében, Az ellenreformáció viharai, A gyászévtized és előzményei) nem sikerül a szerzőnek megfelelni

mindig a többszempontúság követelményének. A reformáció magyarországi villámgyorsés sikeres expanziójáról értekezve példáulnem esik szó arról, hogy a katolikus egyházban jelentkező mély válság kialakulásábanmilyen szerepe volt a mohácsi csatának,majd az azt követő politikai anarchiának, hogyan hatott az emberek lelkületére a középkori Magyarország összeomlása. S a Habsburg-dinasztia sem volt minden esetben akatolikus egyház „kitartó támasza”. Néhányfontos pozícióban levő tagja, például Máriakirályné, II. Lajos (1516-1526) felesége ésI. Miksa (1564-1576) császár-király szintén„megfertőződött” az új hittől.

A magyar főnemesség 17. század elejivallásváltoztatásának okait sem elegendő adinasztia és a főrendek törökkérdésben kialakuló (?) konszenzusára visszavezetni. Bárkétségtelen tény, hogy az 1608. évi pozsonyiországgyűlés után bekövetkezett bizonyosközeledés, de ez inkább a rendi jogok és avallásszabadság uralkodó általi megerősítésének köszönhető, mint a török politikának.Ezen túl szerepe volt a rekatolizacioban a reformáció kifulladásának, útkeresésének is,amelynek egyik biztos jele volt egy új irányzatnak, a puritanizmusnak a megjelenése. Snem utolsósorban a Bethlen Gábor és aRákócziak regnálása idején a sajátos erdélyiviszonyok között kifejlődő, a török szövetségre támaszkodó „nemzeti abszolutizmus” alternatívájának meglebegtetése is nyugtalanítólag hatott a mindenféle egyeduralmat elutasító arisztokratákra. A katolikus klérustsem lehet az egész tárgyalt korszakban idegen érdekek megjelenítőjeként láttatni. Egészen más volt ugyanis a katolikus egyházalapállása a széles látókörű Pázmány Pétervezetése alatt, mint például a Wesselényiösszeesküvésben való részvétele miatt a hatalom által zsarolható Szelepcsényi Györgyérájában. Pázmány korában a klérus – maikifejezéssel élve – „harmadikutas politikát”folytatott, távolságot tartva mind – a katolikus álláspont szerint – a protestantizmustólaz elviselhetőnél jobban „megfertőződött”nemességtől, mind a számára is elfogadhatatlanul abszolút uralomra törő Habsburgoktól. Ráadásul a Pázmány vezette egyház egyfajta nemzeti jelleggel is bírt. Ez, továbbá abíboros-érsek rendkívüli egyénisége, briliáns

hitvitázó képessége és elméleti felkészültsége sok főnemes számára hiteles volt. A protestáns oldal ekkor ilyen formátumú személyiséget nem tudott felvonultatni. Ezeknek atényezőknek az együtthatása mind elősegítette az arisztokrácia tömeges felekezetváltását.

Ugyancsak nem szerencsés a Habsburgok politikáját kizárólag magyar szemüvegenát szemlélni. Tudatosítanunk kell, hogy a dinasztia egy nagy európai birodalom élén állt,amelyben a magyarkérdés csak egy volt asok közül, s a magyarok ügye bizony sokszoralárendelődött a birodalom vélt vagy valósérdekeinek. A magyar közvéleményben a később súlyos belpolitikai következményekkeljáró vasvári béke (1664) megkötése jóformán kivétel nélkül elítélendő lépésnek számít. Ám nézzük meg, hogyan árnyalja a képeta korszak kutatója: „1664-ben Bécs semmiképpen sem akart háborút a törökkel. Eznem jelenti azt, hogy a magyarországi törökhódoltságot nem akarta felszámolni. 1664ben azonban sem belső szervezettségét,sem financiális erejét nem látta megfelelőnek ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozásba belevágjon, s főként nem hitt abban, hogy XIV.Lajos Franciaországa mindezt keresztényszolidaritással vagy akár tétlenül nézné. Adomus Austrica, a Habsburg-ház inkább vállalta a nemzetközi presztízsveszteséget, amagyarországi ellenállást, a megalázó békét, mintsem a birodalmon belüli végzetespozícióvesztést s a kétfrontos háború veszélyét” (Hiller István: Zrínyi Miklós. Rubicon1999. 7. sz. 49. p.).

És még egy példa arra, hogy milyen nehéz ebben a bonyolult, akár hektikusnak ismondható korban bármiről is egyértelmű,vegytiszta ítéletet alkotni. Ferencz Anna a reformáció erdélyi elterjedésével kapcsolatbantermészetesen nem felejti el megemlíteni amagyar történelmi köztudat egyik népszerűtoposzát: a kialakuló fejedelemség országgyűlése egymás után hozza a vallási toleranciát hangsúlyozó határozatokat, amelyek végül a négy recepta religo (négy bevett vallás)békés egymás mellett élését biztosítják. Vitathatatlan, hogy akkor, amikor Angliában„Véres” Mária máglyákat gyújtat a protestánsok alatt, Franciaországban tömegmészárlásokkal és királygyilkosságokkal tarkított,

sok ezer ember halálát okozó vallásháborúdúl, Németalföldön a vallás okán (is) polgárháború robban ki, az erdélyi országgyűlés határozatai példaértékűek. Ellenben egy nevestörténész ezzel kapcsolatban az alábbiakrahívja fel a figyelmet: „…nem lehet eléggéhangsúlyozni, hogy szó sincs modern értelemben vett toleranciáról, a felekezetek ésképviselőik között fennálló erőegyensúly álla háttérben” (Fazekas István: Uralkodók ésfelekezetek. Vallási átalakulás a 16. századiMagyarországon. Rubicon, 2003. 11-12. sz.97. p.). S valóban, az erőegyensúly megbomlása után a 17. század nagy erdélyi fejedelmei jelentős – és nem is sikertelen – kísérleteket tettek a református vallás államvallássá nyilvánítására, ugyanakkor főleg I. Rákóczi György (1630-1648) és II. RákócziGyörgy (1648-1660) idején jelentős nyomást gyakoroltak a katolikusokra és a szentháromságtagadókra (antitrinitáriusok). Például az antitrinitarizmus radikális irányzatát,Dávid Ferenc követőit, a szombatosokat üldözték, képviselői az 1630-as évek másodikfelétől százával kerültek tömlöcbe. De szintén nem alhattak nyugodtan a reformátusvallás már említett irányzatának, a puritanizmusnak a követői sem.

Az említett három fejezeten belül azok abekezdések, amelyek a reformáció gömörielterjedésével, ottani intézményesülésével,a különböző protestáns felekezetek együttműködésével, majd azok egymás közötti rivalizálásával, a reformált vallásoknak a katolicizmus elleni harcával, végül az ellenreformáció felülkerekedésével foglalkoznak,már jóval kiegyensúlyozottabbak. A hat fejezetből álló történelmi vázlat legérdekesebbrészei viszont a három utolsó fejezetben (Apozsonyi vértörvényszék, A lelkészek végsőbüntetése, A gályarabok és Buccari foglyainak kiszabadítása) olvashatók. Ferencz Annanagyon pontosan és érzékletesen írja le aprotestáns lelkészek perbe fogásának, hamis vádak alapján történő elítélésének,meghurcoltatásának és az élve maradottakkiszabadulásának a történetét. Helyenkéntszépírói erényeket is megcsillant, főleg akkor, amikor a gályarab prédikátorok megpróbáltatásait ecseteli (24-26. p.). A történelmivázlat az 1681. évi, a Thököly-felkelés alattkikényszerített soproni országgyűlés rendel-

kezéseinek ismertetésével ér véget. S nagykár, hogy itt véget ér! Logikailag persze könynyen magyarázható: a soproni országgyűléssel zárul le a „gyászévtized”. Azonban egyáltalán nem vált volna a munka kárára, ha aszerző vagy a vázlat végére, vagy a zárszóelé beiktat egy kitekintést arról, hogy mikéntalakult a gömöri régió vallási képe a 18. században, a katolicizmus igazán nagy, újbólielőretörése idején, amely elsősorban a század uralkodóinak a nagyon is átgondolt telepítési politikájából fakadt, s amelynek révéna 16-17. század fordulóján már-már kihalásra ítélt római katolikus egyház követőinek aszáma országos szinten elérte (az immár jóval nagyobb lélekszámú) összlakosság közelfelét (49%). A protestánsoké meg együtt anegyedét sem (reformátusok 14%, evangélikusok 9%). Meg aztán a jelenlegi állapotokatsem lenne érdektelen közzétenni.

A könyv második részében a pozsonyivértörvényszék elé idézett protestáns lelkészek és tanítók életrajzai olvashatók(34-99. p.). Az olvasó összesen negyvenötgömöri (közülük egynek a neve nem ismert)és két kishonti prédikátorról talál hosszabbrövidebb ismertetést. Kalas Márton kálosaireformátus lelkészről mindössze négy sorszól, viszont Otrokocsi Fóris Ferenc rimaszécsi református lelkésznek, aki érdekesmódon jóval a megpróbáltatások után katolizált, és élete végén a katolikus és a protestáns vallások összebékítésén fáradozott sikertelenül, viszont több mint két teljes oldaljutott – az aránytalanságok nyilván a fellelhető forrásanyagok mennyiségéből adódnak. Aleírások- a jegyzetek tanúbizonysága szerint- egyébként nagyon sok forrás felhasználásával készültek. Az életrajzok után található,ügyesen összeállított összegzésekből(100-103. p.) az olvasó gyorsan képet kaphat a 47, vértörvényszék elé idézett gömöriés kishonti lelkész és tanító sorsáról. Akönyvet – a szerző zárszava és a felhasználtirodalom jegyzékét követően – a SárospatakiReformátus Kollégium Tudományos Gyűjteményeiből származó képi és írásos dokumentumok (105-123. p.) teszik teljessé.

Pelle István

Vajda Barnabás: Romsics Ignác: Bethlen István

Szerencsésebb népek számára természetes, hogy közéletük nagyjairól gyakran mégéletükben, de legkésőbb röviddel halálukután életrajzot írnak. Mi lehet az oka annak,hogy nálunk nincs így? Általában nem csupán történelemi kataklizmák nehezítik KeletEurópa népeinek saját történelmük higgadt,alapos feldolgozását, s nem csupán a források (technikai) hozzáférhetetlensége és apolitikai tilalmak okolhatók, hanem maguknak az elsődleges forrásoknak a hiánya is. Ami politikusaink általában nem vezetneknaplót, nem készítenek feljegyzéseket, s levelezésük is eléggé gyér. E tekintetben a németek, de talán még az osztrákok és a csehek is jobban állnak nálunk.

Igaztalan volna persze elhallgatni, hogy amagyar történettudomány is büszkélkedhetnéhány kimagasló biográfiával, példáulPölöskei Ferenc Tisza Istvánról (1985), VasZoltán pedig Horthy Miklósról írt életrajzot(1969). Mi az oka annak, hogy a 20. századegyik legmeghatározóbb magyar államférfijának, gróf Bethlen Istvánnak (1874-1946) azéletrajzi monográfiájára közel ötven évet kellett várni? Tény, Bethlen nem szívesen levelezett (,,Hetente legfeljebb egy vagy két sajátkezű levelet írt”, 302. p.), és emlékirataisem maradtak fenn, ez utóbbi persze életének 1944 utáni alakulását tekintve érthetőis. Gát Zoltán vezérkari ezredes szerint (akivele egy szobában lakott) legutolsó magyarországi napjai alatt sokat levelezett, de az isbiztos, hogy amikor 1945 márciusábanKunszentmiklós utcáin a szovjetek gépkocsiba tuszkolták, Bethlennek nem politikai hagyatékának megőrzése volt a legfontosabbgondolata. De ezzel újra a nemzeti kataklizmáknak a történettudományra tett hatásáhozjutottunk.

Romsics Ignác kiváló Bethlen-életrajza1991-ben jelent meg először, több szakmaidíj után 1995-ben angolul is, s most, 2005ben magyarul második kiadásban. Mivel azelső kiadás megjelenése óta sokan méltatták a könyv erényeit, többek között precízadatoltságát, történészi pártatlanságát,mindamellett roppant érdekfeszítő voltát,

szinte nem is lenne szabad róla recenziót írni. Én sem szaporítanám a szót, ha Romsicskönyve nem lebegtetne egy apró problémát,mégpedig a létező vagy nem létező szovjetforrások kérdését. Amint a mostani, második kiadás előszavában a szerző tollából olvasható: ,,Az első és a második kiadás közötti eltérés minimális. Kizárólag a munkabefejezésén, pontosabban az utolsó fejezetzáró bekezdésein és a rövid Epilógus szövegén változtattam. Erre azért volt szükség,mert az időközben – 1993-ban – nyilvánosságra került szovjet levéltári dokumentumokszámos […] korábbi bizonytalanságot eloszlattak” (8. p.). Viszont a fentebb már említettPölöskei Ferenc – aki a nyolcvanas évekbenmaga is belekezdett egy Bethlen-monográfiaírásába – feltételezi, hogy valahol létezniükkell lappangó dokumentumoknak, amelyekBethlen István szovjet fogsága alatt születtek (lásd Ez a mi történelmünk. Pölöskei Ferenc egy nagy magyar politikusról. Hovanyecz László interjúja. Népszabadság, 1994.június 4., 22. p.). Bethlen talán írt naplófélét, illetve kihallgatásairól a szovjet szerveknyilván feljegyzéseket, jegyzőkönyveket készítettek – valószínűsíti Pölöskei. S minthaerre volna éles cáfolat Romsics mostanikönyve végén a határozott kijelentés: ,,Az eltelt tíz évben egyetlen olyan dokumentumsem került elő, és egyetlen olyan munkasem született, amely a Bethlen-élepálya újraértelmezését tenné szükségessé” (8. p.). Eza két vélemény s bennük az elvarratlanul hagyott szál izgalmas és talán nem teljesen történelmietlen gondolatmenetre készteti az olvasót. Egyfelől ugyanis elég valószínűnek tűnik, hogy ha Bethlent kihallgatták, akkor akérdések részben a magyar belpolitikára,részben az általa bálványozott angol és amerikai politikai gondolkodásra, kapcsolatairavonatkozhattak. Ezzel szemben Romsicskönyvéből az derül ki, hogy az 1921-1931közötti magyar miniszterelnök elhurcolásának az egyszerű és nagyon gyakorlati oka azvolt, hogy kivonják őt (pontosabban személyes befolyását) a háború utáni politikai rendezés folyamatából (mint pl. egykoriKomintern-beli elvtársaikkal tették). Mitőlvált lázas emlékíróvá a fogoly? Hol lappangnak ezek az iratok? S miért nem kerülteknyilvánosságra 1993-ban? Az már jelentéktelen apróság, egyfajta jelenkorba vezető történelmi görcs, hogy Bethlen földi maradványának „visszaszolgáltatását” a szovjetektőlsem a magyar kommunisták, sem a kisgazdák nem kérték, Katona Tamás szerint nemkis lelkiismeret-furdalást okozva ezzel a későbbi miniszterelnöknek, a kisgazda kötődésű Antall Józsefnek (lásd Horváth Gábor: Hazahozzák Bethlen István hamvait. Népszabadság, 1994. június 4., 22. p.) Hogy a kéttörténész véleménye közti konfliktus feloldható-e, csakis az idő döntheti el – hagyjuk tehát meglepni magunkat.

Bethlen gróf, az egykori magyar miniszterelnök 1946. október 5-én, két nappal hetvenkettedik születésnapja után hunyt el amoszkvai Butirszkaja börtön rabkórházában.Egy Katona Tamás által vezetett bizottság1994-ben pár csontdarabot s egy kevés földet hozott haza a Donszkoj kolostor mellettitemető 3. számú tömegsírjából, és temettékel azt június 17-én (lásd Szakály Sándor:Hamvaik hazatértek. Magyar Hírlap, 1994.június 17.). Azon a délutánon a Kerepesi temető egyszerű fakeresztje mellett sokan sirattuk: a „nagyságos úr” végre hazatért. Jelképes hamvai az anyaföldbe, Romsics Ignácremek könyve által örökre a szívünkbe, elménkbe.

Vajda Barnabás

Tóth Endre: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károlyelső restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26-április 5.) (2. rész)

Endre Tóth 94(437)”1921″

the first restoration efforts of the czechoslovak diplomacy and 94(4-191.2)” 19″

Charles Habsburg in Hungary (26th March 1921 – 5th April) (2. part) 94(439)”1921″

327(437:439)”1921″

Middle-Europe after the First World War, Habsburg-restoration, the king issue, Little Antant, diplomaticrelations, foreign representation, internál crisis

Csehszlovákia határozott Habsburg-ellenes álláspontja nem enyhült a magyar nem-zetgyűlés április 1-jei, soron kívüli ülését követően sem, amelyen pedig a testületegyértelműen Habsburg-ellenes álláspontra helyezkedett. A magyar parlament,melynek ülése a csehszlovák küldött beszámolója szerint „érzelmekkel telítve, deméltósággal folyt”,61 a kisgazdák kezdeményezésére jogaiban megerősítette Horthytmint az ország kormányzóját, és egyúttal utasította a kormányt, hogy „szorítson visz-sza ezen jogállás megsértésére tett mindenféle kísérletet”.62 Emellett a magyar par-lament, ismét a kisgazdák, a kormányon belüli hagyományosan Habsburg-ellenespárt kezdeményezésére a magyar nép köszönetét tolmácsolta Horthynak „Károllyalszembeni határozott és alkotmányos fellépéséért”,63 a javaslat elfogadását pedig aparlament „hangos ovációval” fogadta.64

Annak ellenére, hogy a magyar nemzetgyűlés a kormánynak és Horthynak szava-zott bizalmat, és a budapesti csehszlovák küldöttség arról számolt be, hogy „a köz-hangulat Pesten egyértelműen Károly-ellenes”,65 a csehszlovák diplomácia semmitsem engedett fellépésének kategorikus hangvételéből. Ezt bizonyítja Benes demar-sa, amely hangsúlyozza a csehszlovák fél álláspontjának változatlanságát, ésamelyben a csehszlovák külügyminiszter figyelmezteti magyar kollégáját, hogy„amennyiben a nemzetgyűlés, akár csak feltételesen is Károly vagy bármely másHabsburg mellett szavaz, a kisantant és Olaszország azonnal a leghatározottabbeszközökkel lép közbe”.66 Egy ilyen szellemben fogalmazott demars érthető módonmeglepte a magyar felet. Csodálkozását ebben az esetben Khuen-Héderváry a ma-gyar külügyminisztérium követsegi tanácsosa személyén keresztül nyilvánította ki,akinek a csehszlovák küldött – a magyar külügyminiszter és helyettese, Kánya kül-ügyi titkár hiányában – Benes figyelmeztetését átnyújtotta, egy nappal azt követően,hogy a magyar képviselők a nemzetgyűlés soron kívüli ülésén határozottan Horthy mellett tették le voksukat. A követségi tanácsos „meglepetésének adott hangot,hogy a nemzetgyűlés tegnapi határozata után a csehszlovák kormány még mindig„a Magyarországon már jól ismert álláspontját hangsúlyozza”.67 Emellett a magyarkülügyminisztérium követségi tanácsosa kifejezte meg nem értését a csehszlovákfél azon lépését illetően, amellyel a svájci kormánynál jártak közben Károly svájcimenedékének megtagadása érdekében, amely nemhogy meggyorsította, hanem ép-pen ellenkezőleg, távolabbra tolta az exkirálynak a csehszlovák fél által oly nagyonáhított távozását. Valószínűleg a Prágából származó információk hiánya miatt acsehszlovák fél e lépése még magának a budapesti csehszlovák küldöttnek is ért-hetetlennek tűnt, mivel azt félreértésnek nevezte, és érthető módon kijelentette,hogy „számunkra elfogadhatóbb, ha Károly Magyarország helyett Svájcban tartózko-dik”.68

Benes Gratznak küldött demarsat a jugoszláviai csehszlovák küldöttnek címzetttávirata követte, amely a csehszlovák külügyminiszter azon szándékáról tanúskodik,hogy Károly restaurációs kísérletéből a lehető legnagyobb politikai előnyhöz jussonegy olyan megfelelő légkör kialakításához, amely egy Csehszlovákiát, Jugoszláviátés Romániát tömörítő multilaterális szövetségesi blokk létrehozásának kedvez, illet-ve demonstrálja a közép-európai szövetségesek egységét. Benes a jugoszláv kor-mánynak „Károly magyarországi kalandjának lehető leghatékonyabb közös kihasz-nálását”69 ajánlotta azzal a céllal, amelyet, még aznap közölt a szenátussal:

1. Az uralkodóház kérdésének végleges megoldásának kikényszerítése és szi-lárd garanciák kikövetelése a magyar féltől;
2. a kialakult helyzetet kihasználása Nyugat-Magyarország kérdésének azonnalimegoldására;
3. közös, konkrét lépések kidolgozása arra az esetre, ha Magyarország meg-szegné garanciáit.70

így Csehszlovákia és Jugoszlávia, miközben a svájci parlament Károly svájciszáműzetésének átmeneti helyéről tárgyalt,71 és éppen az exkirály Ausztrián törté-nő átutazásának technikai kérdései rendeződtek, egységük demonstrációja érdeké-ben egyre összehangoltabban kezdtek dolgozni. Ennek eredményeképp a csehszlo-vák és jugoszláv fél fokozatosan egy közös katonai konvenció kialakításáról kezdettbeszélni – április 2-án a jugoszláviai csehszlovák küldött táviratban jelezte Belgrád-ból, hogy a jugoszláv védelmi miniszter „elrendelte az esetleges azonnali mobilizá-cióra való felkészülést és a Magyarországgal szomszédos első és második hadtestfelállását”,72 és Pasié, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság miniszterelnöke parancsotadott a jugoszláv és a csehszlovák vezérkar közti állandó összeköttetés kialakítá-sára.73 A belgrádi csehszlovák küldött ugyanakkor Pribicevicnél, a Demokrata Pártegyik vezetőjénél járt közben annak érdekében, hogy a minisztertanácsban „szor-galmazza egy katonai küldöttség és egy befolyásos politikus mielőbbi Prágába kül-dését egy részletes terv kidolgozása céljából”.74

A közös csehszlovák-jugoszláv tevékenységgel párhuzamosan a román fél hang-vétele is élesebbre váltott, valószínűleg a belpolitikai helyzet és a külpolitikai ese-mények miatt, Ml. elsősorban a csehszlovák és a jugoszláv diplomáciai offenzívaösztönzésére. Také lonescu román miniszterelnök már március 31-én megfenyeget-te a magyar felet, hogy megszakítja vele a diplomácia kapcsolatokat, amennyibenKároly nem hagyja el Magyarországot.75 A román vezetésnek azonban sikerült a továbbiak folyamán egy bizonyos mértékű józanságot és realista magatartást tanúsí-tania. A román miniszterelnök a bukaresti csehszlovák küldöttet az esetleges cseh-szlovák-jugoszláv katonai intervenció fegyveres támogatásáról biztosította, ugyan-akkor megjegyezte, hogy „a többiek nem osztják”76 e véleményt. A román fél kato-nai intervenciót támogató álláspontjáról a román miniszterelnök nem túl határozottígéretén kívül az ottani csehszlovák küldött beszámolója is szólt, bár csak a románvezérkar parancsnokának véleményére utalva.77

A kialakult helyzetben Anglia és Franciaország diplomáciai képviselői április 2-ánJugoszláviában meglátogatták Csehszlovákia belgrádi küldöttjét, hogy személyesenkérjenek tájékoztatást a csehszlovák fél tervezett lépéseivel kapcsolatban. A cseh-szlovák kormány külképviselője, kihasználva az alkalmat, az antant képviselőinekmegerősítette, hogy „Csehszlovákia és Jugoszlávia teljes mértékben és bármilyeneszközzel készek a magyarországi békét teljes garanciát vállalva biztosítani”.78 Ahelyzet fokozatos elmérgesedése, amelyet a volt uralkodó váratlan Magyarországraérkezése és kényszerű ott-tartózkodása kapcsán kifejtett csehszlovák és jugoszlávdiplomácia gerjesztett, és amely régión belüli nyílt katonai konfliktussal fenyegetett,az antanthatalmak körében teljesen indokolt módon nyugtalanságot keltett. Ez anagykövetek konferenciájának a francia kormány kezdeményezésére április 1-jéretörténő összehívását és a magyarországi helyzettel kapcsolatos határozat megho-zatalát eredményezte. A határozatot a magyar kormánynak április 3-án adták át:

„Azon események, melyek legfőbb színtere Magyarország, kötelezik a főbb szö-vetséges hatalmakat, hogy Magyarország kormányát és népét emlékeztessék azok1920. február 4-i nyilatkozatára. A szövetségesek, hűen a nyilatkozat szövegéhez,kénytelenek megismételni, hogy a Habsburgok ismételt hatalomra kerülése a békétalapjaiban veszélyeztetné, és azt sem elfogadni, sem eltűrni nem hajlandóak. A szö-vetséges hatalmak bíznak benne, hogy a magyar kormány tudatában van a helyzetkomolyságának, amely a volt uralkodó magyar trónra való visszatérésével alakulnaki, és megteszi az ilyen kísérlet megakadályozása szempontjából szükséges lépé-seket, amely kísérlet sikere Magyarország számára csakis hátrányos következmé-nyekkel járna.”79

„Olaszország, Anglia és Franciaország remélik, hogy a magyar kormány mindentmegtesz annak érdekében, hogy a volt uralkodó elhagyja az ország területét azzal atudattal, hogy a további Magyarországon való tartózkodása a közép-európai békétveszélyezteti. Továbbá remélik, hogy ez ügyben nem lesz szükség egyéb beavatko-zásra, csak abban az esetben, ha a magyar kormány nem hajtja végre ezen intéz-kedést.”80

A csehszlovák külügyminiszter, mintegy reakcióként a nagykövetek konferenciá-jának lépésére, megpróbált a jugoszláv és a román féllel együtt a magyar kormány-nak egy ultimátumot átadni, melynek célja az antanthatalmakéhoz hasonló együttesfellépés demonstrálása volt. Az ultimátum javasolt szövegében azonban a csehszlo-vák külügyminiszter – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – csak Károly Magyar-országról való eltávolításával kapcsolatos követelésre tett javaslatot:

„1. Követeljük Károly azonnali eltávolítását Magyarországról.

2. Amennyiben Károly április 7-én este 6 órakor még mindig Magyarországonlesz, azonnal a közösen megegyezett lépések végrehajtásához folyamodunk.”81

Benes csak ekkor, a nagykövetek konferenciájának határozata után adta belegyezését Károly Svájcba való visszatéréséhez,82 amelyről még április 3-án tájékoz-tatta szövetségeseit – Belgrádot, Bukarestet és Rómát -, ugyanakkor a táviratát az-zal a figyelmeztetéssel egészítette ki, hogy a beleegyezésen túl a csehszlovák fél„magánjellegű, nem hivatalos lépéseket tesz a svájci kormánynál annak érdekében,hogy a kormány maga döntsön a Spanyolországba való száműzetés mellett”,83 és atájékoztatott felek segítségét kérte az ügy előremozdítása érdekében.84

Mire a nagykövetek konferenciájának írásos intervenciója megérkezett Magyar-országra, és amikor Benes Jugoszláviával és Romániával tárgyalt a közös ultimátumbenyújtásának lehetőségéről, addigra Károly Magyarországról való távozásának min-den elengedhetetlen feltétele teljesítve volt – mind a bécsi kormány engedélye Ká-roly Ausztrián való átutazásával kapcsolatban, mind a svájci fél beleegyezése, hogyKároly ideiglenesen Svájcba térjen vissza. Károly elutazását azonban még egy utol-só, az utazás technikai körülményeinek biztosításával összefüggő körülmény akadá-lyozta. Végül a nagykövetek konferenciája által küldött jegyzék átvétele napján a bé-csi magyar diplomáciai képviselő tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot, hogyosztrák oldalról minden készen áll arra, hogy Károly hétfő reggel, április 4-én elhagy-hassa Szombathelyt.85 Még ugyanazon a napon az osztrák fél a magyar fél rendel-kezésére bocsátotta a különjáratú szerelvény végleges grafikonját, amely Károlyt áp-rilis 5-én, kedden reggelre visszaszállította Svájcba.

Valószínűleg a magyarországi helyzet pozitív alakulása, a magyar közhangulatHabsburg-ellenes beállítottsága, Horthy támogatottságának demonstrációja a ma-gyar parlament többsége részéről és a nagykövetek konferenciájának közbelépésejelentette azokat a Csehszlovákia szövetségesei – Jugoszlávia és Románia – általkedvezően értékelt tényezőket, amelyek Benest végül a közösen benyújtott ultimá-tum szövegének visszafogottabbá tételére késztették. Benesnek az ultimátum ter-vezett szövegével kapcsolatos április 3-i javaslata már csak Károly Magyarországrólvaló távozását követeli egy meghatározott időn belül. Nagyon valószínű tehát, hogyJugoszlávia – Csehszlovákia első számú szövetségese – végül nem vette a bátorsá-got, hogy teljes mértékben alávesse magát a csehszlovák érdekeknek, és átlépjeaz antant által meghatározott keretet, amely szerint Károly Magyarországról való tá-vozása alkotja a követelés tárgyát, a teljesítését bárminemű ultimátumszerű idő-ponthoz való kötése nélkül. A csehszlovák fél azonban még mindig nem adta fel amaximumot követelő verzióját, amelyről a bukaresti csehszlovák küldött április 5-itávirata tanúskodik, melyben közli, hogy lonescu román miniszterelnök „azt javasol-ja, hogy a tervezett ultimatív beavatkozásból legyen teljesen kihagyva az uralkodó-ház, az irreguláris hadsereg és Nyugat-Magyarország kérdése”.86

Tehát közvetlenül Habsburg Károly Magyarországról való elutazásának tervezettidőpontja előtt a csehszlovák diplomácia vezetője, Edvard Benes, folytatva demonst-ratív diplomácia tevékenységét, igyekezett szövetségeseivel megegyezni az említettultimátum átadásának kérdésében. E szándékát politikai partnereinél végül nem si-került keresztülvinnie. A legnagyobb elszántságot a magyar kormánynál tett közösbeavatkozás ügyében az utolsó pillanatig Jugoszlávia mutatta,87 amely viszont elzár-kózott Benesnek az időpontra vonatkozó követelése elől, miszerint Károlynak „ápri-lis 7-én, csütörtökön 6 óráig”88 el kell hagynia az országot. Jugoszlávia a követelésttaktikátlannak tartotta, és azzal a javaslattal fordult a csehszlovák félhez, hogy aszövegben csak „három napon belül”89 meghatározás szerepeljen. Annak ellenére, hogy Benes nem volt e javaslattal igazán megelégedve, a közös beavatkozás de-monstrációja érdekében nem volt más választása, mint jóváhagyni a jugoszláv ja-vaslatot, ugyanakkor nem felejtett el figyelmeztetni, hogy valójában az eredeti javas-lat mellett áll, már csak azért is, mivel Csehszlovákiában „erre az időpontra mindenkészen áll”.90 Azonban még Benes beleegyezése a jugoszláv fél által tett szövegmó-dosításba sem jelentette a csehszlovák diplomácia győzelmét, mivel a közösen tettlépések terve – Jugoszlávia miatt – nem valósult meg. Miután Jugoszlávia, rómaidiplomáciai képviselője által – Rómát a jugoszláv fél mindenképp szerette volna be-vonni az akcióba – megismerkedett az ottani kormány elutasító álláspontjával,amely szerint az olasz külügyminiszter szavaival élve „már eddig is elég sokattettünk”,91 Belgrád elállt a terv megvalósításától. A csehszlovák külügyminiszter vi-szont a kérdésben az antanttal való együttműködést, Ml. a közös jegyzék átadásá-nak antanttól való függővé tételét elutasította, mivel tudatában volt annak, hogy azantanthatalmak nem értenek egyet az ügyben tanúsított kategorikus hozzáállásával.Benes április 5-én Párizsba küldött táviratában közli: „Az álláspontunk a következő:helyénvalóbbnak tartjuk, ha nagykövetek konferenciájának megköszönjük a gyors ál-lásfoglalást, mivel: 1. az ügy még a mai nap folyamán lezárul; 2. jobb, ha a kisan-tant gyakorlatilag saját maga rendezi az ügyet, és nem kéri a szövetségesek aktívközreműködését, mivel azok inkább akadályoznák ténykedésünket, továbbá olyankörök is felbukkanhatnak, amelyek a magyarokat védenék energikusabb beavatko-zásunkkal szemben. Emiatt a szövetségesek részéről csak morális támogatást vá-runk, amely számunkra tökéletesen megfelel.”92

Románia távolmaradása még Jugoszlávia megingása előtt várható volt. Buka-rest, Belgrádhoz hasonlóan, végül elutasította, hogy a Benes által javasolt ultimátu-mot Olaszország támogatása nélkül adják át.93 Csehszlovákia mindkét szövetsége-se végül csak arra volt hajlandó, hogy Károly további Magyarországon maradásaesetén tüntetőleg visszahívja budapesti diplomáciai képviselőit.94 Benesnek nem si-került maga mellé állítania Romániát még az április 4-én küldött táviratot követőensem, amelyben ez állt: „Tudassák lonescuval, hogy készen állunk az egész ügyetmég külföldön is a végsőkig kihasználni; azt belföldön a hadsereg konszolidációjá-ra használjuk, amely kiváló állapotban van, tudniillik meg vagyunk róla győződve,hogy Magyarország intervenciójára sor kerül. Ebben az esetben hadseregünk Buda-pest és Szombathely felé venné az irány.”95 E hihetetlenül hangzó üzenet a csehszlo-vák külügyminiszter részéről csak valamiféle diplomácia csel lehetett, amellyel Ro-mániát szerette volna megnyerni azon terve számára, hogy a magyar kormánynál„teljes felállásban” léphessenek közbe. Nagyon kicsi ugyanis annak a valószínűsé-ge, hogy ezt Benes komolyan gondolta volna, vagy hogy abban a pillanatban tényle-gesen Magyarország katonai intervenciójával számolt volna.

Románia, amely a kis-antant jövendőbeli három országa közül hivatalosan a legvisszafogottabb álláspon-tot képviselte Magyarországgal szemben, az utolsó pillanatig igyekezett „Horthy kor-rekt magatartására”96 hivatkozva a magyar kormányhoz valamelyest előzékenyeb-ben viszonyulni, lonescu az exkirály további Magyarországon való maradása eseté-re tervezett közös lépésekkel kapcsolatos április 5-i javaslatában ugyan egy közö-sen tett, Károly magyarországi tartózkodása ellen tüntető budapesti közbelépésrőlbeszélt,97 nem ejtett viszont szót ultimatív követelésekről, sőt úgy fogalmazott, hogy„amennyiben ő maga – értsd Horthy – szeretné Károlyt eltávolítani, úgy határozza meg annak határidejét”.98 Emellett a román miniszterelnök a Magyarországgalszomszédos államok képviselői közül elsőként – bár kicsit megkésve, hiszen az ügyaktualitását vesztette egyrészt abból a szempontból, hogy az excsászár Magyaror-szágról való elszállításának technikai feltételei is rendeződtek, másrészt hogy azügyet Magyarországon belül sikerült elintézni – ajánlotta fel segítségét Károly Ma-gyarországról való eltávolítása ügyében. Magyarország ellentétes álláspontja eseté-re azonban lonescu csak a budapesti diplomáciai képviselők visszahívására tett ja-vaslatot, lonescu az ügy megoldására tett javaslatát azzal indokolta, hogy ezáltal„elkerülhető lenne a magyar kormány megalázása”,99 és emellett „azon jog tiszte-letben tartása”100 is megvalósulna, amely az utódállamok számára „a győzelmet je-lentette”.101

A cseh külügyminiszter diplomáciai ténykedése közben, amely a „kisantant” ul-timátumának átadására irányult, az ügy Károly Magyarországról való távozása körülmegoldódott. Április 5-én délután a magyar miniszterelnök a nemzetgyűlésnek beje-lentette, hogy Habsburg Károly tíz óra harminc perckor elhagyta Szombathelyt,102 mi-re a magyar külügyminiszter tájékoztatta a budapesti csehszlovák küldöttet, hogy azexkirályt szállító vonat dél körül elhagyta az országot.103 Ezt követően a csehszlovákküldöttség vezetője tudatta Benessel, hogy az „ultimátum átadása tárgytalannávált”.104

Benes terve, hogy Csehszlovákia addigi szövetségeseit a kisantant jövőbeni for-máján belüli együttműködéssel kapcsolatos elképzelései szerint kovácsolja egybeegy, az antant részvétele nélkül Magyarország ellen irányuló lépések megtételénekcéljából, sikertelennek bizonyult. Mindemellett a legközelebbi politikai szövetsége-sek távolmaradása és azon tény ellenére, hogy Károly már Svájcban tartózkodott,Benes egyoldalú lépésre szánta el magát: Csehszlovákia nevében ultimátumot in-téz a magyar kormányhoz. Annak ellenére, hogy a csehszlovák küldött – teljesen ért-hető módon – a kialakult helyzet alapján az ultimatív jegyzék átadásának tárgytalan-ságára következtetett, és egyúttal figyelmeztetett annak korábbi átadásának elma-radására, amely „az angol és francia küldöttek”105 javaslatára történt, április 6-ánBenestől határozott utasítást kapott: „Utólagosan tudassa Gratzcal az ultimátumhárom nappal korábbi keltezésű szövegét, és mondja meg neki, hogy bár Károly márelment, tudomására hozzuk a csehszlovák kormány döntését”.106 A csehszlovák kül-ügyminiszter azonban még mindig bízott a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Ro-mánia együttműködésében, mivel a továbbiakban közölte, hogy „ha erre lehetőségnyílik, a szerb-horvát-szlovén és a román küldöttek csatlakozzanak”,107 de kategoriku-san hozzátette, hogy „amennyiben ez nem így van, a lépést tegye meg egyedül”.108így április 6-án, szerdán este, amikor Károly nemhogy nem tartózkodott Magyaror-szágon, hanem körülbelül egy órája már az átmeneti emigrációját biztosító országterületén volt, sor került az ultimatív jegyzék átadására. A csehszlovák küldött tudó-sítása szerint a jugoszláv és román küldöttek olyan értelemben nyilatkoztak, hogykormányaiktól nem kaptak utasítást a közös fellépésre, továbbá hogy „az addigi lé-péseket elégségesnek tartják, és végre szeretnék tiszteletben tartani a nagyhatal-mak képviselői által kinyilvánított véleményt, miszerint az egész ügyet elintézettneklehet tekinteni”,109 és a jegyzék átadásához nem csatlakoztak.110

A csehszlovák dip-lomácia vezetője tehát a magyar külügyminiszternél csak Csehszlovákia nevében til-takozott. Gratz külügyminiszter biztosította a csehszlovák küldöttet, hogy Károly megérkezése nemcsak az ország vezető politikusait, hanem a nyilvánosságot is„nagymértékben és kellemetlenül lepte meg”.111 A magyar külügyminiszter viszontmég ugyanaznap táviratban utasította a prágai magyar küldöttet, hogy az tudassaBenessel, hogy a magyar felet mennyire kellemetlenül érintette „Benes barátságta-lan és agresszív hangvétele az excsászár váratlan Magyarországra érkezése körüliügy során”.112 Az ultimatív jegyzék higgadtnak nem mondható átvételéről tanúskodika távirat további része, amelyben Gratz tudatja: „Benes ténykedése mélységes fel-háborodással tölt el, hiszen Benes tudhatta, hogy a magyar kormány az uralkodó-ház visszatérését kizáró politikát folytat, amelyről Bruckban gróf Teleki is tájékoztat-ta.”113 Gratz, megragadva az alkalmat, felkérte a prágai magyar diplomáciai képvise-lőt, hogy hívja fel a figyelmet Románia magatartására, amely annak ellenére, hogyugyanazt a politikai irányvonalat képviseli, e kényes kérdésben nem ragadtatta ma-gát olyan reakciók kinyilvánítására, amilyeneket a csehszlovák diplomácia esetébentapasztalni lehetett.114 Románia állásfoglalását Károly restaurációs kísérletével kap-csolatban Gratz a magyar külképviseleteknek küldött táviratában is kiemelte, amely-ben a román kormány hozzáállását a prágai és belgrádi kormány hozzáállásávalösszehasonlítva115 „visszafogottabbnak és taktikusabbnak”116 nevezte, majd a buka-resti magyar küldöttet meghatalmazta, hogy a magyar kormány ezen értékelését aromán kormány hozzáállásával kapcsolatban hozza az ottani „hivatalos körök” tudo-mására. 117

A sors iróniájaként a következő napon, április 7-én csütörtökön a budapesti ro-mán küldött utasítást kapott kormányától, hogy a csehszlovák és jugoszláv küldöt-tel közösen adják át az ultimátumot.118 Ha azonban figyelembe vesszük a román félhivatalos álláspontját a Károly húsvéti Magyarországra érkezése körüli eseményeksorán, Románia e döntése inkább valamiféle célirányos politikai lépésnek, illetve acsehszlovák fél irányába tett gesztusnak tűnik, amellyel szerette volna Csehszlová-kiát, legalábbis látszólag, lojalitásáról és kollegialitásáról biztosítani, mivel a két or-szág abban az időben hasonló szövetsegesi szerződés megkötését mérlegelte, mintamilyen Csehszlovákiát és Jugoszláviát kötötte össze. Érdekes módon a román ál-láspontban tapasztalható elmozdulásra a csehszlovák fél már egyetlen táviratbansem reflektált. Károly restaurációs kísérlete körüli ügyet a csehszlovák külügymi-nisztérium egy körtávirattal zárta le, amelyben köszönetet mondott Csehszlovákiabudapesti, belgrádi és bukaresti diplomáciai képviselőinek a „Habsburg Károly elle-ni tevékenység idején pontosan és higgadtan végzett szolgálataikért”.119

Habsburg Károly első restaurációs kísérlete, amellyel megpróbálta saját és amagyarországi királykérdés sorsát saját kezébe venni, nem kis árnyékot vetett az új,pontosabban az újonnan épülő csehszlovák-magyar bilaterális kapcsolatokra. Ezena téren viszont csakis Károly kísérlete tehető felelőssé – a magyar kormányerők, fi-gyelembe véve az ügy kapcsán kinyilvánított hivatalos álláspontjukat, semmiképp.Hiszen azok az események legelejétől kezdve, a csehszlovák diplomácia tevékeny-ségétől függetlenül azon dolgoztak – teljes mértékben tudatosítva a restaurációs kí-sérlet összes lehetséges következményét a magyar állam stabilizációja szempont-jából -, hogy az exkirályt a lehető leggyorsabban eltávolítsák Magyarország terüle-téről, függetlenül attól a ténytől is, hogy a csehszlovák külpolitika első alkalommalakkor reagált a kialakult helyzetre, amikor a magyar kormány szóban forgó tevékeny-sége az antant képviselőinek közreműködésével már teljes gőzzel folyt.120

Károly első restaurációs kísérlete és a csehszlovák fél által a via facti megtör-tént eseményekkel kapcsolatos diplomáciai offenzíva során használt kategorikushangvétel a csehszlovák-magyar bilaterális kapcsolatoknak közvetlenül nem ártott,amelyről a háttérben folyó megbeszélések rövid időn belüli újjáélesztése tanúsko-dott, illetve a bilaterális tárgyalások folytatásának előkészítése, melyeket immár azegyik tárgyaló fél országának területén, Csehszlovákiában, Mariánské Láznéban tar-tottak meg.121 Azt a mélyen gyökerező, egymás iránti kölcsönös ellenérzést, amelya két állam társadalmában a háború utáni közép-európai kontextuson belül megala-kulásuk kezdete óta élt, a húsvéti események nem csökkentették, hanem sajnoscsak megerősíteni tudták. És akkor még az utódállamok előtt állt a versailles-i rend-szer nagy próbája, amely nyílt katonai konfliktus kitörésével is fenyegetett: Károlymásodik restaurációs kísérlete.

Endre Tóth

the first rest0rati0n efforts 0f the czech0sl0vak diplomacy and charles habsburg

in Hungary (26th March 1921 – 5th April) (2. part)

The study’s topic is the most significant event of Hungary’s history between thetwo World Wars that had important effect not only on Czechoslovak-Hungarianrelations of the period, but it had became alsó one of the most important inter-national-political events of the first part of 1921. The mentioned event was thefirst restoration effort of the last Austrian emperor and the Hungárián kingCharles Habsburg the IV. The goal of the study is to reconstruct the event’s cir-cumstances mainly from the view of Czechoslovak-Hungarian relations, and/orto discuss the events about the arrival of the ex-king to Hungary in time order,mainly from the aspect of this adventurous step of Charles Habsburg and theactivities and roles of the Czechoslovak diplomacy.

Post-war coexistence of Czechoslovakia and Hungary after the disintegrati-on of the Austria-Hungary Monarchy, as it is well-known, was not characterisedby mutual friendliness. After the creation of the independent Czechoslovakiaand Hungary, the issue of determining borders, that is the territory issue beca-me obviously the most important problem of the conflicts between the twoneighbouring countries. At the same time, as another serious problem, theform of government of Hungary appeared between the problems.

The rather weak Czechoslovak-Hungarian political relations established onthe turn of years 1920 and 1921, of which first positive results were the bila-teral Czechoslovak-Hungarian discussions on governmental levél in theSouthern Austria, Bruck an der Leith, were very soon interrupted by an eventthat effected not only the bilateral relations of both countries: restorationefforts of Charles Habsburg.

Charles’ unexpected arrival to Hungary on 31st March on Thursday and onlst April on Friday was the topic of the Czechoslovak parliament’s meeting.Benes answering to interpellating representatives in connection with Czechoslovak-Hungarian discussions, called the arisen situation, in connecti-on with Hungary’s credit and international position, a serious stroke.

Czechoslovakia’s determined anti-Habsburg standpoint did not ease evénafter the extraordinary meeting of the Hungárián National Council on lst April,during which the body unanimously positioned to anti-Habsburg standpoint.The Czechoslovak Foreign Minister tried to give an ultimátum together with theYugoslav and Román party to the Hungárián government, of which goal was todemonstrate mutual activity.

Meanwhile the diplomatic activities of the Czech Foreign Minister, that wasdirected on the handing over of the „kisantant” ultimátum, the case ofCharles’ departure from Hungary was solved. On 5th April the train departedHungary with the ex-king. Consequently the leader of the Czechoslovak dele-gation informed Benes that the „handing over of the ultimate became void”.

Impresszum 2005/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

A pozsonyi magyar tanszék (Fazekas József)

Tanulmányok