Szemle archív

Albertini Béla: Csehszlovák – magyar fotográfiai kapcsolatok a két világháború között

Bevezetés

A magyar fotográfia történetének kutatása során nyilvánvalóvá vált, hogy – főként egy ilyen kis ország esetében, mint a miénk – nemzeti fotótörténetet csak a nemzetközi összefüggések figyelembe vételével lehet megfelelő mélységben vizsgálni. Egy Amerikában élő – korábban odakinn egyetemen fotótörténetet oktató – magyar származású tanár, Simon Mihály írt (eredetileg angolul) egy Összehasonlító magyar fotótörténetet,[1] amely e tény felismerésről tanúskodik, az eredmény azonban csak részben lett sikeres. Simon ugyanis főként amerikai fotográfiai jelenségekkel vetette össze a magyarokat, ez az eljárás természetesen hozott hasznos eredményeket, de ezek a mi szempontunkból csak részlegesnek tekinthetők. A földrajzi és történelmi adottságok folytán ugyanis igazán előrevivőnek az bizonyulhat, ha a magyar fotográfia jelenségeit, sajátosságait alapvetően a (volt) szomszédos országok, valamint Németország fotográfiájával vetjük össze. Ennek érdekében az Amerikában működő fotótörténész könyvében tett is lépéseket, ezek azonban csak esetiek voltak. (Az ő eljárása érthető; helyzeténél fogva neki az amerikai–magyar összehasonlítás állt kézre.)

A fentiek tanulságaként az általam hosszabb ideje vizsgált téma, a két világháború közötti korszak magyar fotográfiatörténete kutatásakor arra törekedtem/törekszem, hogy e tárgyat kiemelten német, illetőleg szomszédos relációban is módszeresen szemügyre vegyem. E fölfogás jegyében történt meg a közelmúltban a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával a magyar–német, valamint a magyar–osztrák kapcsolatok egy jelentős részének vizsgálata, s ez folytatódik most a csehszlovák–magyar fotográfiai viszonyok kutatásával. Az eddigi eredmények szerint e kezdeményezés helyes volt, s nem is zárulhat le a jelen munkával. További feladat lesz a magyar–román, valamint az egykor jugoszláv (ma horvát, szerb, szlovén)–magyar viszonylat fotótörténeti vizsgálata, elemzése. Ennek alátámasztásra itt csak egy tényt idézek: a Camera című svájci fotográfiai folyóirat tanúsága szerint a tárgyidőszakban román állampolgárként élt magyar származású fotográfusok közül többen igen aktívak voltak az európai fotóéletben is.[2]

Historiográfiai vázlat

Csehszlovák–magyar (magyar–csehszlovák) fotográfiai kapcsolatok témájában ez ideig közvetlenül idevágó munka Magyarországon nem keletkezett – jelen ismereteim szerint Csehszlovákiában (utóbb Csehországban, Szlovákiában) sem. Létezik azonban számos könyv, fotóalbum, folyóirat- és újságcikk, tanulmány e kérdéskör vizsgálatának megalapozásához. Az alábbiakban ezek vázlatos áttekintése következik (az egyes források, feldolgozások részletes bemutatásához, elemzéséhez, értékeléséhez a jelen terjedelmi keretek nem elegendők, ezért itt csak egy vázlat nyújtására lehet vállalkozni).

Csehszlovákiában 1931-től 1938-ig Československá fotografie címmel közreadtak egy albumsorozatot a Fotografický obzor című prágai folyóirat – amelyről a továbbiakban még számos esetben esik szó – szerkesztőségének gondozásában (ez a sorozat egyértelműen a német Das Deutsche Lichtbild: Jahresschau 1927, hg. H. Windisch, Berlin, Verlag Robert & Bruno Schultz, 1927, méret: 27×22 cm, mintájára jött létre). A prágai albumsorozat (az egyes kötetek méretei: 27,5×22 cm) cseh, német, francia és angol előszavával évről évre 64-64 kép bemutatásával a csehszlovák fotóművészet reprezentációját kínálta az adott időszakban. Egyaránt tartalmazott hagyományos felfogású, és az akkori időkben modernnek számító fényképeket. Szűk számban ugyan, de ahogy akkor mondták, az államfordulat nyomán csehszlovák állampolgárrá vált magyar/magyar származású alkotóktól is közölt munkákat. A sorozat köteteiről, e munka szempontjából fontos képeiről a jelen feldolgozás keretében esik majd szó.

Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az angol képzőművészeti és nyomdászati publikációs fórum, a Penrose’s Annual Process Yearbook 1920-ban szintén adott közre olyan tanulmányt, amely érinti a csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatok témáját.

Itt kell megemlékezni arról a tényről, hogy Dulovits Jenőnek (1903–1972) az Ausztriában 1937-ben Lichtkontraste und ihre Überwindung címmel kiadott könyve (Wien, Die Galerie) Prágában cseh nyelven is megjelent: Světelné kontrasty a jejich zdolání. Praha, Nakladatelství E. Beaufort, 1938 – 23×20 cm. Ma már nehéz lenne megállapítani, hogy ennek oka a kötet szakmai erényei mellett mennyiben kereshető abban, hogy Dulovits Nyitra vármegyében, a lévai járásbeli Ipolyságon – ma: Šahy Szlovákiában – született. A család 1913-ban költözött Budapestre, Dulovits Jenő itt vált matematika szakos tanárrá és alkotó fotográfussá, feltalálóvá. Dulovitsról Fejér Zoltán írt egy monográfiát, amely a HOGYF EDITIO-nál jelent meg A fény szerelmese címmel 2003-ban.

Egy Kincses Károly által írt könyv az 1887-ben Verbón (ma Vrbové, Szlovákia) született Vydareny Ivánról szól, aki Budapesten szerzett építészmérnöki diplomát, 1982-ben bekövetkezett haláláig itt élt; a két világháború közötti korszak egyik legnevesebb hazai fotográfusa lett. 1928-tól 1931-ig ő volt a Fotóművészeti Hírek felelős szerkesztője és kiadója is.

Ugyancsak van egy budapesti kismonográfia a fotográfiai szakmai pályafutásukat a 19. század második felében az akkori magyar Felvidéken kezdő Divald dinasztia tagjairól; közülük többen Budapesten folytatták (és fejezték be) munkásságukat és életüket – pl. Divald Kornél és ifj. Divald Károly. A Divald-könyv szerzői Cs. Plank Ibolya, Kolta Magdolna és Vannai Nándor voltak.

Ami a folyóiratokat illeti, a kutatás szempontjából a legfontosabb forrást jelentette, jelenti a cseh/szlovák fotókultúra első számú periodikuma, a Fotografický obzor (az országminősítést a fenti módon kell írni, mert a lap prágai indulásakor, 1893-ban Csehszlovákia még nem létezett). A „Klub fotografů amatérů” elnevezésű amatőr fotográfus szervezet által létrehozott havi orgánum az első világháború idején is működött és 1944-ig megjelent. A jelen történet kezdetén, 1920-ban a lap a 28. évfolyamában járt. Mérete ekkor 22,5×14,5 cm volt. Színvonalát tekintve a német Photographische Rundschau und Mitteilungenhez (1887-től) és az osztrák Photographische Korrespondenzhez (1864-től) hasonlítható.

1921-ben jött létre a Rozhledy fotografa amatéra című havi folyóirat. Méretei: 26×18,5 cm. Mint az elnevezése is mutatja, alapvetően amatőröknek szánt lap volt, főként fototechnikai ismereteket adott közre.

Mindkét csehszlovákiai folyóirat hasznos elsődleges forrásnak bizonyult a kutatás szempontjából.

Volt a nemzetközi fotóéletnek ebben az időszakban egy svájci folyóirata, amely mind csehszlovák, mind magyar szempontból fontos szakmai fórum (legalábbis a fényképezés egy bizonyos tendenciáját ápolva), ez a fentebb már érintett, 1922-ben indult, havonta megjelenő Camera volt.

Még mindig kevés figyelmet kap az a tény, hogy a magyar fotókultúra számára milyen jelentős sajtóorgánum volt egykor a német Der Querschnitt. Ez a folyóirat a csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatok oldaláról nézve is kútfőt képez.

Magyarországon elsősorban a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének (MAOSz) hivatalos lapja, az 1921 májusában indult Fotóművészeti Hírek – alcíme szerint „Amatőr és művészfotográfiai folyóirat”, amely minden hónap közepén jelent meg – nyújt hasznos információkat a mostani kérdéskörhöz. Ennek a folyóiratnak a jogutódja 1938 februárjától Fotóművészet címen jelent meg. Vannak vonatkozó adalékok a Magyar Fotografia [a kor szokásainak megfelelően „a” betűvel írva a fotográfia szót – A. B.] „a Budapesti Fényképészek Ipartestületének és a Magyar Fényképészek Országos Szervezetének hivatalos közlönye”– indulás: 1921. június 20. – egyes számaiban is. Igen kis arányban ugyan, de ugyancsak elsődleges dokumentumként szolgál a dr. Gyulai Ferenc által 1931-ben indított Fotóélet című havi folyóirat. 1933-tól Aszmann Ferenc felelős szerkesztő irányításával adták ki Debrecenben a Fotóamatőr című lapot – alcím: „Művészeti folyóirat. Hivatalos lapja a MAOSz debreceni, miskolci és szekszárdi csoportjának.” A kis terjedelmű, de képmellékleteit műnyomó papíron közreadó lap esetenként e téma szempontjából is forrásként szolgált.

***

A forrásokról általában szólva érinteni kell egy hiány-problémát is. Az 1945 előtti magyarországi fényképészeket és fényképészműtermeket bemutató összeállításhoz (Szakács Margit, Magyar Nemzeti Múzeum, javított, bővített kiadás, 1997) hasonlóan született meg Miklósi-Sikes Csaba munkája Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916 címmel (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Alapítvány, 2001). Ezt követte időben Németh Ferenc A bánáti fényképészet története című könyve (Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2002), amely funkcióját illetően az előbb érintett két munkával rokonítható. Mint címe is jelzi, ez a kötet csak az egykori magyar délvidék kisebb részére vonatkozik, de legalább létezik. Egyre súlyosabban érzékelhető gondot jelent, hogy hasonló összeállítás cseh/szlovák–magyar relációban a mai napig nincs. Talán a jelen feldolgozás is felhívja a figyelmet arra, hogy egy ilyen típusú munkát – ma nagy valószínűséggel Szlovákiában – el kellene készíteni annak érdekében, hogy a fotókultúra a közép-kelet-európai térségben nemzetközi (szomszédos) összefüggésekben is alaposabban áttekinthető legyen.

Eseménytörténet

Az egész vizsgált kérdéskör a köztudott történelmi, politikai okok (az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a trianoni békeszerződés) folytán szenzitívnek nevezhető. A „nagypolitikai” feszültségek a két tárgy-évtizedben kisebb-nagyobb mértékben a mindennapos élet szinte valamennyi területére, így a fotókultúrára is kihatottak. Az eddig megismert dokumentumok alapján mégis azt lehet mondani, hogy a fotográfiai területet pár eseti megnyilvánulástól eltekintve – amelyekre a továbbiakban konkrétan kitérek – inkább a szakmai vetélkedés, mintsem a nemzeti/nemzetiségi politikai indíttatású konfliktusok jellemezték.

Egy ilyen jellegzetes kivétel közvetlenül az első világháború következményeivel függött össze. Egy olyan 1920-as pengeváltás tanúi lehetünk, amely érintette a magyar fotótörténetet, ugyanakkor nincs nyoma, hogy a fotókultúra korabeli magyar képviselői az eseményről tudomást szereztek volna. Legalábbis a reagálás szintjén nem. Az történt ugyanis, hogy a frissen fellobbant „csehszlovákizmus” jegyében egy cseh szerző, dr. Viktor Teissler (1883‒1962) a londoni Penrose’s Annual hasábjain a Three Famous Pioneers in Photography című cikkében azt állította, hogy Petzval József, a nagy fényerejű fotóobjektív feltalálója, tervezője csehszlovák volt.[3] Egy vele perbe szálló bécsi fototechnika-történésznek, Eduard Kuchinkának nem volt nehéz dolga. Ő az osztrák Photographische Korrespondenzben tényszerűen leszögezhette: amikor Petzval 1807-ben Szepesbélán megszületett, a település még nem csehszlovák fennhatóság alatt állt.[4] A továbbiakban viszont a bécsi szerző úgy vélekedett, hogy Petzval, mivel tervezőmunkája idején 1840-ben a bécsi egyetem professzora volt, osztráknak tekintendő. Az igazság némileg összetettebb. A forrásokból az derül ki, hogy a Magyar Királyság területén született Petzval apai ágon cseh (esetleg morva), anyai ágon pedig német (cipszer) származású volt – majd találmánya valóban ausztriai éveiben keletkezett. Ha nem próbálunk nemzeti hevületű elfogultsággal ítélkezni, a leghelyesebb lenne azt mondani, hogy Petzval József matematika/fizika ország állampolgára volt (megjegyzendő, hogy bár Petzval szülőhelye annak idején magyar területen volt, az állampolgárság jogi értelemben vett fogalma nálunk még nem nyert törvényi meghatározást, erre csak évtizedekkel később került sor). Matematika/fizika ország természetesen sehol és semmikor nem volt. A szülőföld és a nemzetiségi származás különbsége folytán azonban helyesebb, ha tudomásul vesszük a 19. századi közép-kelet-európai olvasztótégely állapotból következő reális, ez esetben kevert viszonyokat. A bécsi Kuchinka tehát a prágai Teisslert cáfolva egyik végletből a másikba esett.

Itt kell felidézni, hogy a fentebb érintett Československá fotografie első, 1931-es kötete három olyan portré közreadásával indult, amely gyakorlatilag megismétli Teisler Petzvalra vonatkozó felfogását.  1939-ben Teisler – elhallgatva a Kuchinkától 1920-ban kapott bírálatot – Prágában újra megemlékezett Petzvalról és találmányáról.[5]

Československáfotografie, 1931

***

Nem lehet megkerülni a kérdést, kit tekintünk – kit tekintek én – ebben a tanulmányban magyar (magyar származású) fotográfusnak/szakírónak. Tényszerűen leszögezhető, hogy aki az 1879: L. tcz. (A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről) hatálybalépését követően a Magyar Királyság területén született, az jogi értelemben magyar állampolgár volt. Más közelítést igényel a nemzeti identitás kérdése. E tekintetben a modern értelmezés szerint az egyén állásfoglalása a meghatározó, hogy ugyanis állampolgári származásától, vagy az éppen adott állampolgársági állapotától függetlenül ki milyen nemzetiségűnek tekinti magát. Színezi a helyzetet, hogy a jelenleg hatályos magyar törvényi meghatározás (Az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól) elismeri a többes identitás vállalásának lehetőségét is, vagyis az ahhoz való jogot, hogy egy állampolgár a magyar mellett egyidejűleg más nemzetiséghez/nemzetiségekhez tartozónak is vallja magát. Mai ismereteim szerint a trianoni békeszerződés következtében a csehszlovák államhoz került, hozzávetőlegesen a mai Szlovákia akkori területén élt emberek nemzeti/nemzetiségi állapota összetett képletet mutatott. Az új, csehszlovák állam szlovákiai részén sokan eleve szlovák származásúak voltak, az anyanyelvük szlovák volt, bár Trianon előtt hivatalosan magyar állampolgárnak számítottak. Voltak magyar származású, magyar anyanyelvű, és többnyire csak magyarul beszélő polgárok, akik ragaszkodtak származásukhoz, s az (akkori terminológia szerint) államfordulat ellenére magyarnak (vagy még sokáig magyarnak) tartották magukat. Más magyar anyanyelvűek, akik a szlovák nyelvet is értették (vagy csak fokozatosan, de megtanulták), tudomásul véve a változásokat, magukat magyar származásúnak tekintve vállalták a csehszlovák állampolgárságot is. Egy személyes emlék: „becseheltek” – mondták anyai nagyanyám falujában az abaújszántói járásban még az 1950-es években is azok, akik ezt a jelenséget pejoratíve értékelték. Természetesen voltak olyan Csehszlovákiában élő magyarok is, akik teljes mértékben asszimilálódtak a többségi nemzethez.

Mindkét ország szovjetizálódott korszakában ez a téma „a szocialista internacionalizmus” által megoldottnak tekintve a tabuk közé tartozott.

Napjainkban a lentebb konkrétan szóba kerülő, egykor élt fotográfusok/fotográfiai szakírók esetében nem tudom perdöntő módon rögzíteni, hogy ki milyen nemzetiségűnek vallotta magát az adott időszakban. Ezért szerencsésebbnek tartom, hogy amennyiben a mai szakirodalomból, és/vagy a publicisztikából nem világlik ki megbízhatóan a nemzetiségi hovatartozás, akkor a vizsgálódás elsődlegesen ne arra fusson ki, hogy ki (volt) a magyar, vagy a szlovák, illetőleg a cseh (esetleg morva) fotográfus, hanem arra, hogy ki volt a jobb színvonalon működő, s a fotográfia nemzetközi fejlődési folyamatában a progresszívebb szakmai tendenciához sorolható szakember.

***

1921 őszén a Magyar Fotografia szolgált egy csehszlovákiai szakmai hírrel. Arról számolt be, hogy a „Reichenberger Genossenschaft der Photographen” elnevezésű szervezet a tisztességtelen szakmai versengés ellenében Karlsbadba összejövetelt szervezett a Csehszlovákiában működő német fényképészek önálló országos szervezetének megalakítására.[6] (A tisztességtelen verseny problémája Magyarországon is élő volt; ugyanezen lapszám beszámolt arról, hogy egy a jelenség megfékezését célzó törvény tervezete már a magyar nemzetgyűlés előtt fekszik, de megvitatására csak később kerül sor.)

Brano Hornak

A Szlovák Nemzeti Galéria (SNG) fényképgyűjteményében Pozsonyban őriznek egy Hviezdoslavot ábrázoló portrét 1920–1922 közötti készítést jelölve.[7] Mérete: 23,3×17 cm. Az eredetileg Országh Pál nevet viselt költő, akiről ismeretes, hogy miskolci és késmárki magyar gimnáziumokban tanult s magyarul kezdett verseket írni, majd az egyik legjelentősebb szlovák költővé vált, 1921. november 8-án hunyt el. A portré keletkezésének lehetséges ideje tehát szűkíthető. Ezt a képet a rózsahegyi (ma: Ružomberok, Szlovákia) műteremmel bíró František Hodoš jegyezte, akit 1915-ből Hódos nevű túrócszentmártoni magyar fényképészként ismerünk.[8] – Az idős Hviezdoslav (1849-ben született Felsőkubinban) fényképezésének helye életszerű: ő az Árva megyei Alsókubinban (ma: Dolný Kubín – Žilinský kraj Szlovákiában) hunyt el, amely földrajzilag igen közel van a Liptó megyei Rózsahegyhez. (Még az is föltételezhető, hogy a fotográfus látogatott el az akkor már nagy tekintélynek örvendő Hviezdoslav lakhelyére a fényképezés érdekében.)

1922 áprilisában a Fotografický obzor a „vegyes” rovatában két magyar vonatkozású információval is szolgált. Az egyik a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének kiállítási tervéről szólt: a Szövetség áprilisra tervezte a budapesti Iparművészeti Múzeumban országos művészi fényképkiállításának megrendezését.[9] (A tárlatot végül is technikai okok miatt elhalasztották.)

A másik hír fontosabb volt. Ez Pécsi Józsefnek – akit a prágai lap európai jelentőségű mesternek minősített – 12 képet tartalmazó aktalbumáról tudósított (Berlin, Mörlins Verlag).[10] Megjegyzést érdemel, hogy a Fotografický obzor ezzel a közleménnyel megelőzte magyar laptársát, a Fotóművészeti Híreket, amely csak augusztusban számolt be erről a kötetről.[11]

Mindkét híradás pozitív csehszlovákiai szakmai hangvételről tanúskodott.

Az elhalasztott budapesti tárlat, amelyet végül 1922. szeptember 23-tól október 15-ig tartottak az Iparművészeti Múzeumban, hivatalosan a „II. országos művészi fényképkiállítás” címet viselte. A Fotografický obzor 1923 januárjában rövid beszámolót hozott róla. Ez érthető módon elsőként Vydarény Iván (így, eredetiben „é” betűvel írva a nevet) olajnyomatairól emlékezett meg. Érdekesség, hogy a lap által „fiatal tehetség”-nek nevezett Tomcsányi esetében az általa bemutatott ex libriseket emelte ki (sajtóhibaként értékelhető, hogy a cseh nyelvű szövegben a „Tomesányi” név volt olvasható). A prágai írás a továbbiakban Szakál [Géza], Stolz [Róbert], Pécsi [József], Balogh [Rudolf], Máté Olga (a női kiállítók esetében, így pl. Máté Olgánál kiírták a keresztneveket is), Székely [Aladár], Rónai [Dénes], és Werner Irén szereplését idézte fel. Külön figyelmet érdemel, hogy a cseh szemleíró e kiállítás nyomán a magyar hivatásos és amatőr fotográfusok együttműködését dicsérte, s ezt követésre méltónak nevezte a csehszlovákiai fotográfusoknak is.[12]

Az 1923. év a magyar fotókultúra képviselői számára a torinói – ahogy akkor mondták: turini – nemzetközi tárlat igézetében indult. A Fotóművészeti Hírek márciusban az első oldalán közölte, hogy a május–júniusban esedékes „művészi fénykép optika és kinematográfia” kiállításra a magyar fotográfusok is meghívást kaptak. Ez akkor azért volt nagy esemény, mert a világháború, a forradalmak és Trianon következtében magyar fényképek már több mint tíz éve nem szerepeltek nemzetközi kiállításokon. (Rómában tizenkét évvel korábban volt magyar részről egy kiállítási részvétel, s akkor Németország és Anglia mögött Magyarország mutatta fel a legjobb teljesítményt – írta az első számú hazai szakmai orgánum.)[13] Ismert tény, hogy Magyarországot 1922. szeptember 18-án felvették a Nemzetek Szövetségébe (közkeletűen a Népszövetségbe), ez az első hatékony hivatalos lépés volt az ország számára a nemzetközi elszigeteltségből történő kitörés területén. A fentiek jegyében 1923. április 6-án a MAOSz képviseletében dr. Fejérváry Sándor főtitkár (aki ekkor a Fotóművészeti Hírek felelős szerkesztője és kiadója is volt) mutatta be a kiállítási kollekció képeit a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályán, amelyek ott tetszést arattak. A lap szerint „a látottak meggyőzték az illetékes köröket, hogy minden támogatást megér munkánk.”[14] Ez volt a helyzet áprilisban. A májusi Fotóművészeti Hírek viszont arról tudósított, hogy a hatodikán Turinban megnyílt „…kiállításon Magyarország nem vett részt – anyagi okokból.” [Kiemelés az eredeti szövegben – A. B.] A lap ezek után tételesen részletezte az esedékes költségeket, amelyeket – bár a rendezők a magyar kiállítóknak bizonyos kedvezményeket ajánlottak fel, de a részvételt a kultuszminisztérium „rajta kívülálló okok miatt” csak 40 000 koronával tudta volna támogatni – a szövetség nem volt képes megfizetni. (Fel kell idézni, hogy az akkori gazdasági körülmények között inflációs koronáról volt szó, a Fotóművészeti Hírek 1923. évi májusi, mindössze 12 nyomtatott oldalt, s pár képet tartalmazó száma pl. 60.- koronába került, az egyéves előfizetésért pedig 600 koronát kellett fizetni; a kilátásba helyezett 40 000 koronás minisztériumi támogatás tehát nem volt nagy tétel.) „Itthon maradt a gondosan kiválogatott, valóban nívós 37 darab képből álló kollekció, mely minden bizonnyal a legelsők között foglalt volna helyet” – így a Fotóművészeti Hírek.[15] A torinói kiállítással kapcsolatos problémákat azért indokolt alaposabban körüljárni, mert azok érintették a csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatokat is.

A csehszlovák szövetség ugyanis küldött fényképeket Torinóba, mégpedig kimagasló eredménnyel: a szomszédok kollekciója kitüntető diplomát és aranyérmet nyert. A 26 alkotásból álló csehszlovák képanyag zömében a korszak uralkodó irányzatának, a festői fényképezésnek a jegyében keletkezett: benne a brómolaj, a pigment, a carbo, valamint a Höcheimer-féle gumieljárással készült képek domináltak a brómezüst kópiákhoz képest. E ténynek a minőség megítélése szempontjából van jelentősége: a festői (ún. nemes) eljárások esetében ugyanis a kivitel valódi színvonaláról alapvetően csak az eredeti kép láttán lehet helytálló értékítéletet mondani; a nyomdai megjelenítés (reprodukció) e célra nem igazán alkalmas. Azt is tudjuk, hogy kik voltak a csehszlovák kollekció alkotói. Közöttük szerepelt többek között Jaroslav Krupka, Jan Lauschmann, Jan Fabinger, Jos[ef] Sudek, Al[oys] Zych,[16] s elmondható, hogy Krupka, Lauschmann és különösen Jos[ef] Sudek neve már akkor jól csengett a nemzetközi fotóéletben.

Ehhez képest a magyar reagálás az alábbi volt. „A turini kiállítás lezárult. A részletes eredményeket nem ismerjük teljesen, de annyit tudunk, hogy a csehek nagy aranyérmet kaptak kollekciójukra. A cseh kollekciót reprodukciókban volt alkalmunk látni s minden elfogultság nélkül, a legnagyobb tárgyilagossággal megállapítható, hogy messze mögötte maradt a [mint tudjuk, kiküldeni tervezett, de végül is itthonmaradt – A. B.] magyar kollekciónak. Nemcsak technikai vonatkozásban volt a magyar kollekció sokkal nívósabb, de a témákat illetőleg is összehasonlíthatatlanul jobb. Épen [!] azért még inkább fájlalható, hogy az anyagiak miatt kellett elmaradnunk…”[17]

Jelenleg már nincs esély arra, hogy a két szóban forgó összeállítás képeit eredetiben (tehát nem csak reprodukált változatban) egymás mellé állítsuk. – Ez elsősorban a magyar képek esetében érvényes, mert azok szerzőire és az összegyűjtött alkotások címeire vonatkozó adatok nem maradtak fenn (szemben a csehszlovák anyaggal, amelyről az idézett Fotografický obzor száma tételes szerzői névsort, konkrét képcímeket nyújtott, valamint közölte az egyes képek kivitelezési technikáját is, így lehetséges, hogy azoknak legalább egy része egyes gyűjteményekben fennmaradt és ma is megtekinthető). Így ezt a vitát utólag nem lehet objektív módon eldönteni. Magát a felmerült problémát azonban indokolt számba venni, mert életszerű jelenséget mutat be a csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatokból az 1923-as évből.

A Szlovák Nemzeti Galéria őriz egy ifj. Divald Károly nevével ellátott eredeti önarcképet is, amely 1923-ban készült.[18] A 13,5×8,5 cm méretű műtermi felvétel fény által finoman modellált ábrázolás. Ez a fotográfia nóvum a magyar fotókultúra számára. Készítőjének neve a fentebb idézett magyar Divald-monográfia családfatáblázatán is megtalálható: ő volt a leghíresebb Divald, az eperjesi idősb. Károly (1830–1897) unokája, az ugyancsak fényképész Divald Adolf fia.[19] Ott azonban nem esik szó arról, hogy ez a Károly, akit méltán nevezhetünk legifjabbnak a Divald fotográfus dinasztiában, hiszen egy ifjabb Divald Károly (1858–1942) a fényképész Adolf testvéreként már volt a családban, szintén fényképész lett. Szlovák forrásból tudjuk, hogy ez a legifjabb fotográfus 1900-ban született Bártfán, apja műtermében, Bártfafürdőn (ma: Bardejovské Kúpele Szlovákiában) tanulta meg a szakmát, 1923. szeptember elsején kapott iparengedélyt.[20] Feltehető, hogy ez a jó mesterségbeli tudásról tanúskodó önarckép ezzel összefüggésben készült. Ez a felvétel tehát az egész fényképész dinasztiára vonatkozó emléktárunkat is gazdagítja. (Legifjabb Divald Károly 1968-ban hunyt el Bártfán – ma Bardejov Szlovákiában.)

1924 elején egy sajátos közlemény jelent meg a hivatásos fényképészek budapesti lapja, a Magyar Fotografia hasábjain. Keletkezésének okai között nyilvánvalóan Trianon időbeli közelsége állt, bár az is motiváló tényező lehetett, hogy 1923–24-ben – mint arról fentebb már szó esett – tetőzött nálunk a gazdasági válság, az infláció korábban nem látott magasságba szökött, s ez nyilvánvalóan keservesebbé tette a hivatásos fényképészek életét is, és szélesebb körű összefogásra ösztönözte őket. Lélektanilag reálisnak tűnik, hogy ebben az állapotban az elszakítottság érzete az átlagosnál fájdalmasabban érvényesült.

Az ügy alapos áttekintése érdekében célszerű szó szerint bemutatni az akkor elmondottakat. „Prága, Szlovenszkó és Ruszinszkó fényképészei nem kaptak meghívást a nemzetközi kongresszusra – Bennünket kérnek, hogy eszközöljük ki számukra a meghívót” – hangzott a cím a magyar lapban. „A magyarországi fényképészipar fejlettségére és előnyösnek ismert értékére vall, hogy a berni nemzetközi fényképészkongresszus előkészítői bennünket az utódállamok iparai elé helyezve már most meghívtak az értekezletre, illetve közreműködésünket kérték, mint azt lapunkban megírtuk már, míg például Csehszlovákia fényképészei a mai napig nem kaptak meghívót. A Szlovenszkói és Ruszinszkói Szakfényképészek Egyesülete a fényképészet képesítése előtt állván levélben kérte a Budapesti Fényképészek Ipartestületének alapszabályait, mert hasonló alapon kívánja ipartestületeit megszervezni. Válaszlevelünkben, mellékelve a kért alapszabályokat kitértünk a készülő nemzetközi kongresszusra is, valamint hangoztattuk a fényképésziparnak a szomszédos országokkal karöltve való gazdasági megszervezésének szükségét. Erre a levelünkre a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szakfényképészek Egyesülete a következő átiratot küldte hozzánk a minap” – indult a Magyar Fotografia cikke.

„Köszönettel vettük b[ecses] levelüket, úgyszintén a mellékelt alapszabályokat. Teljesen egyetértünk Önökkel abban, hogy nagy szükség lenne az összes szomszéd országokban a fényképész-műipar gazdasági helyzetének és a szakma nívójának emelésére a szakembereknek egyesületbe tömörülni. Reméljük, hogy ez meg is lesz a közeljövőben. A jelzett svájci nemzetközi fényképészkongresszus nagyban hozzájárulna a fentiek előmozdításához. Ezen a kongresszuson mi is szívesen képviseltetnénk magunkat, de erre felhívást nem kaptunk. Köszönettel vennők, ha kieszközölnék Önök a svájci kollégáknál a meghívatásunkat.

A prágai központ sem értesített a készülő kongresszusról minket, úgy látszik, ők sem kaptak még meghívót. Most közölni fogjuk a hírt velük és felvilágosítást kérünk. Bizonyára ők is örömmel csatlakoznak az ilyen nagyszabású kongresszuson való részvételhez.

Ismételten köszönve előzékenységüket, szívélyesen üdvözöljük ottani kartársainkat.

Kremnica [Körmöcbánya – A. B.], 1924. január 21.

Maksay László

titkár”[21]

(A Maksay és Joachim fényképészcégről Körmöcbányán a magyarországi nyilvántartásban 1910 és 1920 közöttről van adat.)[22]

Részletesebb kutatómunkát igényelne az itt megjelent információk többoldalú, alapos körüljárása. Lehetséges, hogy a svájci szervezők Csehszlovákiát egy lépéssel később kívánták meghívni, s ez aztán minden további nélkül meg is történt? Ez esetben nincs ok a panaszra. Esetleg: a hivatásos fotográfusok vezetői Prágában hamarosan megkapták a meghívást, ők azonban úgy értékelték a helyzetet, hogy majd küldenek Bernbe egy hivatalos csehszlovák delegációt, de erről a szlovenszkói és ruszinszkói fényképészeket nem is kell külön tájékoztatni, lévén hogy ők Prágából egy egységes Csehszlovákiát kívánnak képviselni? Ez a változat is lehetségesnek tűnik. Nem ismerve a részleteket, nem lenne célszerű ítéletet mondani a fentebb olvasottakról; amit a jelen helyzetben indokolt megtenni, az mindössze a történtek tényszerű vázolása lehet.

Az AGFA 1926. évi nemzetközi pályázatáról – ahol több csehszlovákiai fotográfus is különböző díjakban részesült – tudósítva a Fotografický obzor hírt adott arról, hogy a második díjat, 1500.- márkát (egy darmstadti pályázóval együtt) a budapesti Szakál Géza nyerte.[23] Megemlítendő, hogy erről a pályázatról a Fotóművészeti Hírek is nyújtott tájékoztatást. A két fórum információjában azonos, hogy a beküldött képek esetében mintegy 600 000 darabról szóltak, a Fotóművészeti Hírek azonban 19 000 pályázóról írt,[24] ami nagy valószínűséggel irreális – itt elírás történhetett –, inkább a Fotografický obzor által jelezett 1 700 jelentkező tűnik életszerűnek.

1927 márciusában és júniusában a tárlatokról szóló hírei között a Fotografický obzor két alkalommal is jelezte, hogy a magyar szövetség rendezésében szeptember 14-től október 2-ig nemzetközi fotókiállítás lesz Budapesten. A kiállítást magyar, német és angol nyelvű kiadvány kíséri majd, 80 képmelléklettel – szólt a második prágai tudósítás.[25]

Ugyancsak 1927 júniusában a Rozhledy fotografa amatéra című lapban Ladislav Kožehuba egy csaknem kétoldalas cikkben tudósított a Kassai Fotóklub I. kiállításáról. A szerző (Rózsahegy, 1906 – Bratislava, 1957) maga is gyakorló fotográfus és szakíró volt, 1927–1931 között a Fotografický obzor szerkesztőségi tagja. Kožehuba beszámolójában arról is szólt, hogy a tárlatról, amely április 23-tól május 15-ig volt látható a Kelet-Szlovákiai Múzeumban, Keller Imre is írt a magyar Kassai Újságban.[26] – Keller (Budapest, 1879 – Bakonyjákó, 1952) miután 1919-ben elveszítette a kassai felső leányiskolában betöltött igazgatói állását, ezekben az években a Kassai Újságnál és a Kassai Naplónál dolgozott.

Az ő beszámolója a kiállításról alapvetően pozitív hangvételű volt. Keller szerint „…általános benyomásunk […], hogy nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is pompás anyagban gazdag a kiállítás.” Keller megjegyezte, hogy a 68 kiállító 334 képéről információt adó katalógus csak cseh nyelvű volt. Beszámolójából az derül ki, hogy a cseh élvonal több képviselője szerepelt itt munkáival; „…Zych képei lágy, gyenge, finom tónusúak és különösen a levegő elsőrangú perspektívája kap meg bennünket.” F. Oupicky [sic!] egyik felvételéről azt írta, hogy az „szintén elismerésünket váltja ki a hűségnek és esztétikai szépnek sikerült összekapcsolásával”. Megjegyzést igényel, hogy František Oupický 1937-től a Fotografický obzor élén a csehszlovákiai fotóélet egyik vezető személyisége lett. A magyar kritikus által kiemelt szerzők között voltak „Lauschmann” és ahogy az eredeti szövegben szerepel: „Jenicsek” munkái. – Dr. Jan Lauschmann (1901–1991) mérnökként folytatott kiemelkedő fotográfusi tevékenységet, Jiří Jeníček (1895–1963) aki „civilben” hivatásos katona volt, a csehszlovák fotóművészet egyik nemzetközileg is elismert alkotója lett.

Külön bekezdést kapott Kellernél Ladislav Kožehuba tizenkét képe. (Az eredeti magyar nyelvű szövegben az ő neve elírással jelent meg „Kozeluba” formában.) Íme, Keller értékelése Kožehuba munkáiról: „…képei külön stílust alkotnak. Önállóan külön csoportot képviselnek, amelyekről csak a legmelegebben lehet megemlékezni. Az ő képei annyira precízek és pompásak, hogy szinte azt merjük hinni, hogy a fényképekből több és nagyobb művészit nem lehet kihozni. A legújabb, a legmodernebb technikával az u. n. amerikanizmusssal készültek képei, amelyekben a felfogás, a beállítás és a kivitel hibátlanul teljes. A kiállítás legremekebb darabjait és díszeit alkotják.”

A magyar cikkíró befejezésül bemutatta az amatőr csehszlovákiai fotográfusok szövetségének elnöke, Mottl állásfoglalását. „Mottl elnök biztosított bennünket, hogy az ő egyesületük száműz minden politikát, minden nemzeti különbséget és a magyaroknak semmi okok nem lesz megbánni, ha egy virágzó szövetség keretébe beilleszkednek. Mottl szerint csak egy céljuk van: az amatőr fényképészeknek oly magas, szinte művészi nívóra való emelése, hogy ebben is méltóan sorakozhassék a külföldön elért eredmények mellé. És a magyarok között nem egy kitűnő és nagyszerű amatőr fotografust ismerünk, a ki a fent jelzett művészi célokat a legpompásabban és legtökéletesebben tudja megoldani. A most kiállított anyag elsőrendű volta bizonyára nagy vonzerővel lesz a magyar amatőrökre.”[27]

Miután a Fotografický obzor két alkalommal is előzetes tudósítást nyújtott a tervezett 1927. évi budapesti nemzetközi kiállításról, a novemberi számában az eseményhez méltó módon foglalkozott a Műcsarnokban megrendezett tárlattal. A kiállítást ezúttal is a fentebb már bemutatott Ladislav Kožehuba másfél oldal terjedelemben ismertette értékelő módon. A lap a műmellékletei sorában közreadta Pécsi József Akt és Vydareny Iván Madártávlatból című munkáját.  A „Képeinkhez” rovatban maga a szerkesztő, Augustin Škarda írt pár mondatos ismertetést Pécsi és Vydareny képéről. – Škarda a csehszlovák fotókultúra egyik kulcsalakja volt; 1879. július 15-én született, „civilben” mérnöki képesítéssel rendelkezett, az 1910-es években közösen vitt egy prágai műtermet Fr. Drtikollal, aki a későbbiekben a cseh világklasszis fotográfusok egyike lett. Augustin Škarda 1922–1936 között „odpovědný redaktor” (felelős szerkesztő) volt a Fotografický obzornál, 1937. március 3-án hunyt el.

Kožehuba a csehszlovák amatőrök lapjában, a Rozhledy fotografa amatéra hasábjain is közreadott egy beszámolót a budapesti nemzetközi eseményről – ezúttal „szalon”-ként interpretálva a tárlatot.[28]

Ugyancsak a Rozhledy fotografa amatéra 1928 februárjában recenziót közölt a budapesti II. nemzetközi művészi fényképkiállítás alkalmából készült négynyelvű budapesti kiadványról. Felsorolta a kötet szerzőit – dr. Fejérváry Sándor, Pécsi József, Vydareny Iván –, s megadta az általuk írt tanulmányok címét.[29]

A Fotóművészeti Hírek 1928 elején szemlézte a budapesti kiállítás külföldön megjelent beszámolóit, kritikáit. A lap szerint ezek „gyéren jelentek meg”. Magyarország a húszas évek második harmadában külpolitikai szempontból a korábbi elszigeteltségéhez képest előbbre jutott. Ezekben az években autonóm magyar vámtarifa jött létre, népszövetségi kölcsönnel sikerült szanálni a gazdaságot, 1926–27 fordulóján létrejött az értékálló pengő; főként angol jóindulat folytán 1926-ban az ország túljutott a frankhamisítási válságon; 1927 márciusában megszűnt Magyarországon a nemzetközi Katonai Ellenőrző Bizottság működése, áprilisban barátsági szerződés született Olaszországgal; június 21-én megjelent lord Rothermere nevezetes cikke a magyar revízió érdekében a Daily Mailben (Magyarország helye a Nap alatt).

Fotográfiai szakmai téren ugyanakkor érződött, hogy Magyarországon nagyon erős volt a festőiséghez való kötődés – amely ekkorra a progresszív nemzetközi fotóéletben már meghaladottá vált. A budapesti kiállítás katalógusa még valahol lappang, nem áll a kutatók rendelkezésére, így nehéz konkrétan és teljességben rekonstruálni, hogy külföldről kik küldtek képeket a magyar fővárosba, az viszont a korabeli tudósításokból látható, hogy a nemzetközi avantgárd képviselői döntő többségben távolmaradtak. Nyilvánvaló, hogy a külföldi visszhang gyér volta ezzel függ össze. Ebben a helyzetben kiemelt figyelmet érdemel, hogy a magyar számbavétel a prágai reagálás felidézésével kezdődött. Ez a szöveg aláírás nélkül jelent meg; a szerző nyelvtudása folytán nagy valószínűséggel Vydareny Iván volt. A budapesti szemléző úgy értékelt, hogy a Fotografický obzor „komoly, objektív szakkritikát hoz”. Vydareny elismerte annak a prágai felvetésnek a jogosságát, hogy a kiállításon túl sok kép volt látható, s a katalógus (amelyet az utókor kutatója a fent jelzettek miatt nem tud értékelni) nem áttekinthető. A budapesti interpretátor ellenvetés nélkül idézte a prágai lapból, hogy számos neves külföldi fotográfus távolmaradása miatt jutott túl sok közepes teljesítmény falra Budapesten „…a hazai kiállítók sok olyan képét is elfogadták, amelyek nem valók nemzetközi kiállításra.” A csehszlovák részvételt illetően a budapesti beszámoló így idézte a Fotografický obzort: „Csehszlovákia aránylag gyengén volt képviselve. […] Kár, hogy annyi jó emberünk nem küldött a kiállításra. Az a néhány jó kép, amit küldtünk a képek tengerében elveszett.” Budapesten jó visszhangot keltett, hogy a cseh kritikus pozitív módon értékelte, hogy nálunk jó az amatőr és a hivatásos fotográfusok együttműködése. Nagyon tanulságos volt a festőiséghez való magyarországi viszony prágai megítélése. „Feltűnt neki továbbá – idézte a pesti szemleíró a cseh kritikust – hogy itt nálunk [mármint Magyarországon – A. B.] még mindig nagyobbrészt nemes eljárásokkal dolgozunk, hogy ez üdvös-e minden körülmények között, nem tudja.”[30] A mai olvasó számára elég világos, a szerző tudta – hogy ugyanis ez nem „üdvös” –, hiszen különben nem vetette volna fel a kérdést, de nagy valószínűséggel nem akart éles fogalmazású értékítéletet mondani. Érdemes megemlíteni, hogy Kožehuba „nyitrai szlovák”-ként idézte meg a kiállításon szereplő Vydareny Ivánt.[31]

A Fotóművészeti Hírek kritikája a budapesti kiállításról Kankovszky Ervintől, az akkori magyar fotóélet egyik prominens alkotójától, szakírójától származott. (Megemlítendő, hogy a lengyel származású Kankovszky névírási gyakorlata a huszadik század első felében változó volt – ezt a cikket konkrétan Kankowsky vezetéknév alatt adta közre.) A kritikus a külföldi kiállítók sorában az amerikai, a skót, a kanadai és az argentin fotográfusok munkáit követően szólt – jellemző módon nem Csehszlovákia, hanem Csehország kiállítóiról. (Kankovszky sorrendjében ez után következtek a jugoszláv, a román és a lengyel kiállítók.) „Csehország régi, nagyhírű mestereit ez alkalommal nem volt szerencsénk viszontláthatni, egyébként néhány kiállítója elismerésre méltó munkával szerepel. Vogel Nándor, Kassa, nagyméretű arcképei elsőrendű munka, Franz Drtikol, Praha fantasztikus akt-kompozíciói feltűnést keltettek. Igénytelen megjelenésük dacára L. Kožehuba képeit úgy belső tartalmuknál fogva, mint sok tehetséget rejtő kompozíciójuknál fogva, igen magasra taksáljuk. Nagyrabecsült ismerősünk ing. Lauschmann is.”[32]

1928. március 9. és 27. között a Manes adott helyet az I. prágai nemzetközi szalonnak, amelyről Jan Srp írt ismertetést a Fotografický obzor számára. A cseh kritikus négy magyar kiállító: Pécsi József, Rónai Dénes, Wessely János és Widder Frigyes képeiről adott hírt.[33] Érdekesség, hogy Rónai neve a Fotografický obzorban (és nyilvánvalóan a Prágában kiállított képének aláírásában is) „y”-os írásmóddal szerepelt. – A két világháború közötti fotóéletben több magyar fotográfus külföldi „megnemesedésének” is tanúi lehetünk – Rónai aztán 1945 után „visszapolgárosodott”… A kritika keretében a lap műmellékletként közölte Pécsi József Akt a szabadban című felvételét.

A csehszlovák–magyar fotográfiai viszonylatnak az 1928-as esztendő általában is jó időszaka volt. A Fotografický obzorban megjelent Pécsi József tanulmánya Kritika moderní fotografie címmel.[34] (Ennek szövege eredetileg az 1927-es budapesti II. nemzetközi fotóművészeti kiállítás alkalmából közreadott tanulmánykötetben látott napvilágot – amelyről, mint fentebb látható volt, a Rozhledy fotografa amatéra recenziót közölt –, úgy látszik, hogy az akkor három idegen nyelvre lefordított munka megnyerte a prágai szakemberek tetszését is.)[35]

Valószínűleg a Fotografický obzor szerkesztősége és Pécsi József jó kapcsolatának következménye volt az is, hogy áprilisban a lap – mintegy a prágai szalon „lecsengéseként” –közölte Widder Frigyes Vakvágány című felvételét, amely a szalon egyik kiállított képe volt, majd pár oldallal később néhány soros kommentárt is fűzött hozzá.[36] – Itt kell megjegyezni, hogy Widder és Pécsi régi barátságban álltak egymással; egy 1936-os forrás szerint Widder tanította meg Pécsit 1907-ben fényképezni.[37] (Pécsi 1889-ben született, Widder alig egy évvel volt idősebb, mint ő.) Budapesten osztálytársakként érettségiztek egy kereskedelmi iskolában, aztán Pécsi a müncheni Lehr- und Versuchsanstaltban elsajátítva a szakmát meghaladta egykori „tanítómesteré”-t, majd ennek az eredménynek a birtokában „vitte magával” nemzetközi síkon Widdert, aki egyébként itthon nem mutatott fel különösebb szakmai sikereket.

Ennek az évnek az eseménye volt, hogy a Fotografický obzor recenziót közölt Pécsi József A fényképező művészete című, második kiadásban Budapesten megjelent könyvéről.[38]

A Szlovák Nemzeti Galéria Pozsonyban Ladislav Farkaštól / Farkas Lászlótól (Trencsén, 1895 – Trenčín, 1948) már 1928-ból is őriz egy 17,3×12 cm méretű képet Reflex címmel.[39]

Anton Kajan

Farkas, aki kereskedelmi tanulmányokat végzett, amatőr fotográfusként egész élete során Trencsénben folytatott alkotó- és fotóéletbeli szervezőmunkát. A hordozó kartonon saját kezűleg szignált felvétele a festői felfogás jegyében született, egy romantikus hangvételű tájkép.

Vannak fotográfusok, akiknek életműve – még ha valaha sikeres volt is – kiesik az emlékezet rostáján, s vannak, akik szerencsésebb sorsúak – az övék nem. A szerencsésebbek közé tartozott a gazdag magyar kereskedőcsaládba született Rozman László, aki 1912 óta fényképezett, s 1928-ban szerepelt először kiállításon.[40] Ma 34 képét őrzi a Szlovák Nemzeti Galéria. Ezek közül négy mű munkásságának korai időszakából, 1929-ből származik, ahogy ezt a képek kartonján a szerző ceruzás szignója melletti/alatti dátum mutatja. Rozman ezen munkái egy kivétellel – Úton hazafelé, 25,5×46,5 cm.[41]

Brano Hornak

– a piktorialista fényképezés jegyében készült brómolajnyomatok voltak. Gyermekakt, 39,0×27,5 cm[42]

Brano Hornak

; Libák 25,0×34,0 cm[43] ; Kék táj, 25,5×25,5 cm[44]

Brano Hornak

Az Úton hazafelé érdekessége, hogy csaknem direkt ellenfényben készült. A nyáj állatainak hátán ezért jól érzékelhető élfény jelent meg. Itt kell megjegyezni, hogy az ellenfény adta hatás lehetőségének hasznosítása a csehszlovák fotókultúrában ekkor már nem volt újdonság. A jelen írásból már ismert mérnök-fotóamatőr dr. Jan Lauschmann 1925-ben publikált egy eszmefuttatást erről a témáról a Fotografický obzor hasábjain, s a folyóirat gyakorlati példát is hozott az ellenfény fotográfiai alkalmazására ugyanebben a lapszámban.[45] Lauschmann dr. ezúttal nyilvánvalóan hasznosította mérnök voltából adódó műszaki/technikai és matematikai ismereteit is, így cikkében egzakt érvekkel tudta alátámasztani az ellenfényben történő fényképezésre vonatkozó leírását, javaslatait. Érdekesség, hogy a magyar szaksajtóban éppen az itt már szintén megidézett Dulovits Jenő írt tételesen az ellenfényről – 1932-ben.[46]

Az emlékezetben maradást mutatja, hogy Rozman László képeiből a közelmúltban készült egy kiállítás is, amelyet 2016. március 2-án nyitottak meg az Állami Tudományos Könyvtárban Kassán. Ez alkalomból több visszaemlékezés is méltatta Rozman egykori fotográfusi munkásságát.[47]

1930 tavaszán a németországi Der Querschnitt közölte Dulovits Jenő A Moldvánál című képét – ennek egyelőre csak a megjelenési ideje ismert, a készítési dátuma nem.

1931 májusában a Fotóművészeti Hírek igen elismerőleg számolt be egy csehszlovákiai fotóújdonságról, a frissen elindított fotográfiai évkönyvsorozat első kötetéről. „A Fotograficky Obzor [sic!] gyönyörű kiállítási [valószínűleg itt elírás történt; az eredeti szövegben valószínűleg a „kiállítású” szó szerepelt – A. B.] fotográfiai almanachot adott ki, melynek címe »La Photographie Tchechoslovaque 1931.« [Bár az album előszava négynyelvű volt, a cseh nyelvű szöveget a német, a francia és az angol változat követte, rejtély, hogy a magyar interpretáció miért franciául adta meg a címet, ez a kötetben sehol nem szerepelt – A. B.] Ebben az albumban megtalálni mindent, ami a totográfiában [sic! – a budapesti olvasószerkesztő (korrektor), ha volt egyáltalán, nem állt a helyzet magaslatán – A. B.] szép. Látszik az almanachon – folytatódott a méltatás – hogy a kiadó sem fáradságot, sem költséget nem kímélt, hogy a fotográfiának leggyönyörűbb virágaiból nyújtson egy olyan színes bokrétát, melyhez hasonlót még keveset láttunk. A könyvet a kiadónál: Fotograficky Obzor [sic!], Praha II. Zahoranskeho [sic!] 6. lehet megrendelni. A könyv ára 60 Kč.”[48]

A Československá fotografie első kötetéről hozott recenziót a hivatásos fotográfusok lapja, a Magyar Fotografia is. (Műfaji szempontból ez esetben nem pusztán recenzióról kell beszélni, mert a rövid írásban néhány értékelő, minősítő momentum is szerepelt.) Az R. D. monogram mögött Rónai Dénes, a Váci utcai műteremmel rendelkező neves fényképész állt – aki szakíróként is aktív volt. „Ízléses, szép, folio alakú album viseli a fenti címet [Československá fotografie]. Valljuk be, irigységgel néztük ezt a szép kötetet. Nem tudjuk, miképp oldja meg anyagilag a Ceskoslovensko [sic!] amatőr szövetség az album kiadását, de büszke lehet rá. Mint propaganda eszköz is kiváló, mert a csehek [sic!] fotókultúráját nagyszerűen reprezentálja. A könyv kivitele legelső rangú. Kitűnő papíron, tiszta, kitűnő nyomás. A képanyag is európai nívón áll” – kezdte recenzióját Rónai. A továbbiakban a kötet néhány képére vonatkozólag is tett pár megjegyzést a szerző: „…az amatőrök igen nagy fölényben vannak. A hivatásosak képei csak a közepes átlagig érnek föl. Drtkol [sic!] kiagyalt, hatásvadászó, irodalmi ízű, patetikus trükkjei, nem hatnak többé. Nagyon jónak találjuk Josomir Fünke [itt nyilvánvalóan Jaromír Funke képéről volt szó – A. B.] fény-árnyék megoldását. Victor Schück képötletét. Jól meglátott képtéma Kvetoslav [helyesen: Květoslav] Trojna esti felvétele. Jó kivágású Karel Kleiner képe és nagyon szép és hatásos Jiszi Jenicek [helyesen: Jiří Jeníček] lépcsőket ábrázoló képe.

Josef Sudek képe igen hatásos, csak nem szabad feltenni a kérdést, hogy mikép [sic!] és miért kerültek a kép tárgyai, itt és így össze? Nagyon érdekes és hatásos Vladislov [sic!] Scholtz [helyesen: Scholz] képe, de kevesebb sokkal több lett volna. De az említetteken felül is sok érdekes és értékes munka van ebben az albumban. Gratulálunk a cseh kollégáknak, hogy képességeiket ilyen pompás formában sikerült megmutatniuk.”[49]

Leszámítva a kirívóan hibás névírásokat – ez esetben nem lehet tudni, hogy Rónai volt-e már-már a felszínességig figyelmetlen (végül is az album a kezében volt, csak pontosan kellett volna másolnia) vagy a magyar nyomda szedője volt hanyag –, a bemutatás nyilvánvalóan pozitív, elismerő hangvételű volt. – Érdemes tudni arról, hogy Rónai a fotográfiai formanyelvet illetően eredendően konzervatív alapállású volt, kritikai megjegyzései Drtikol és Sudek képei esetében ennek ismertében érthetők. (Látható, hogy a magyar kritikusnak a központozás sem tartozott az erősségei közé.)

Az 1931 áprilisában indult Fotóélet című folyóirat Budapesten a harmadik, júniusi számában szignálatlanul – tehát szerkesztőségi állásfoglalásnak tekinthetően – ugyancsak elismerő recenziót hozott erről a kötetről. Ennek az érdekessége az volt, hogy – hivatkozás nélkül – pár mondatot szó szerint átvett Rónai Dénes fentebb idézett szövegének bevezető részéből (tudott-e erről Rónai vagy sem, ezt ma már nem lehet eldönteni), de az átvétel ténye egyértelmű), majd így zárta a bemutatást: „A szép és értékes kötet ára 60 Kc. [Helyesen: 60.- Kč] Nagyon ajánljuk a megszerzését.”[50]

A három magyarországi híradás annyi korrekciót igényel, hogy a kötet eredeti (bolti) ára 48.- Kč volt; a 60.- Kč a külföldre küldést is magába foglalta.

A csehszlovák fotókultúra az album megjelenésével a német nyomdokába lépett (Németországban 1927 óta adtak ki fotográfiai évkönyvet); a közép-kelet-európai térségben a Československá fotografie volt az első ilyen típusú vállalkozás.

1931 tavaszán a Fotografický obzorban az akkor már befutott, jó nevű cseh fotográfus, a „civilben” hivatásos katona Jiří Jeníček (1895–1963), aki ezekben az években a lap szerkesztőbizottságának tagja is volt, mutatta be Pécsi József Photo und Publizität címmel Berlinben megjelent reklámfotókötetét. Bemutatásról kell szólni, mert az írás tartalmilag és terjedelmileg is meghaladta a recenzió műfaját.

Jeníček bevezetőben professzorként aposztrofálta Pécsit, aki 1914-től csakugyan tanította a fényképezést a Székesfővárosi Iparrajziskolában, de felsőfokú végzettsége nem volt (mint arról fentebb már szó esett, ő Münchenben szerzett fotográfusi szakképzettséget – hozzátehetjük, hogy pár évvel a cseh František Drtikol ottani tanulóévei után). Az album méltatója úgy ítélte meg, hogy ez a kötet a fényképész és a tipográfus jó együttműködésének a terméke. „Pécsi József reklámképei a híres alkotó művészetének minden jelét magukon hordozzák, telve élettel, humorral és gondolatokkal” – vélekedett Jeníček. Megállapítása szerint Pécsi képei mentesek minden vásári hangulatú elemtől. Kiemelte, hogy a fotográfus egyszerűen kezeli tárgyait, s ábrázolásukhoz hatásos megvilágítást használ. Jeníček úgy értékelte Pécsi reklámfotóit, hogy ezek a munkák nemcsak a fényképek esztétáinak figyelmét ragadják meg, hanem az egyszerű szemlélőét is, „…aki nem is a kép szépségét keresi, hanem elsősorban egy árucikket. […] Minden szakmai érdem mellett Pécsi munkái jó üzleti névjegyek, kitűnő hirdetések, és ebben áll az egész dolog sikere”. A beszámoló érdekessége az volt, hogy Jeníček így fogalmazott: nálunk – mármint Csehszlovákiában – az alkotó fényképezés elhanyagolt, külföldön viszont, különösen Németországban a reklámfényképezés teljesen új területet képez. „Ott a helye a könyvtárakban, sokat tanulhatunk belőle!” – zárta le Pécsi kötetének bemutatását a cikk szerzője.[51]

1932 augusztusában a Fotografický obzor a Soproni Fotóklub nagy eseményének tervéről adott előzetest. Ez arról szólt, hogy Sopronban szeptember 25-től október 9-ig tartó nemzetközi fényképkiállítás lesz. A nevezési díj 1 dollár. A kiállításra szánt képek szeptember 10-ig küldhetők meg. Cím [az eredeti helyesírás szerint]: „Magyar Amatörfényképezök Országos Szövetségének Soproni Csoportja (II. Nemzetközi Müvészi Fényképkiállitása) Sopron (Uhry), Föposta.”[52]

A soproni kiállítás prágai meghirdetése eredményes volt. Decemberben a Fotografický obzor arról számolt be, hogy Csehszlovákiából 19 fotográfus 49 képe szerepelt a nyugat-magyarországi nemzetközi tárlaton. A magyarok és az osztrákok mellett ők voltak jelen a legnagyobb számban. A híradásban a szerkesztőség felsorolta a 19 csehszlovákiai kiállító nevét; azt is, hogy melyik alkotó mely városból küldött képeket Sopronba, s megadta az egy-egy fotográfustól kiállított képek számát. A felsorolásban az akkori csehszlovák fotóélet néhány „nagy neve” is olvasható volt, például J[aromír] Funke (Kolin) 3 képpel; dr. Jan Lauschmann (Brno) 5 képpel; Ada Maly (Prága) 2 képpel. A pozsonyi Iparművészeti Iskola növendékei 4 képpel szerepeltek. Dr. Jan Lauschman aranyplakettet nyert.[53]

A Československá fotografie 1933 – ismeretes, hogy az évkönyvek a datálásukhoz képest az előző év végén jelentek meg – többek között közreadta Collinászy György Szlovák típus című felvételét.

A soproni kiállításról a Fotóművészeti Hírekben beszámoló alkotó amatőr fotográfus, Kerny István a csehszlovák képek közül [A.] Modes, dr. Jan Lauschmann és [H.] Niklatsch munkáit nevezte kiemelkedőnek.

1932-es datálású egy Rozman László/kép, amelyet Nő címmel, a szerző szignójával őriz ma a Szlovák Nemzeti Galéria[54] 49,0×60,0 centiméteres méretben.

Brano Hornak

A Fotografický obzor 1933 márciusában hozott egy felvételt Kassai Zoltántól Pillantás a végekre címmel.  Kassai személyéről egyelőre csak annyit tudok, hogy az 1930/40-es években újságíróként működött Kassa városában, s amatőr fotográfusként külföldi pályázatokon is sikeresen szerepelt képeivel.[55] Ennek részleteire a későbbiekben visszatérek.

1933 februárjában és márciusában a Fotografický obzor előzetest adott a II. prágai nemzetközi szalon megrendezéséről. A tárlat 1933. április 9-től 23-ig volt látható a Manes termeiben. A lap április száma a kiállított képekből nyújtott ízelítőként közreadta Rónai Dénes (1875–1964) budapesti hivatásos fényképész Akt című munkáját.  Májusban a lap felelős szerkesztője közölt adatokat a szalonról. Ebből tudható, hogy 29 ország 294 fotográfusának képei voltak láthatók Prágában, s 17 magyar kiállítótól 26 képet mutattak be a Manesban.[56] A kiállításról háromoldalas szerkesztőségi cikk nyújtott részletes tájékoztatást, a magyar kiállítók közül Hollán [Lajos] és Rónai nevét emelte ki a prágai beszámoló.[57]

Ezek után kissé furcsán hangzott a magyar szaksajtóban a csehszlovákiai visszhangok összegzése és kommentárja. „A prágai nemzetközi kiállítás magyar sikeréről a magyar barátsággal meg nem vádolható csehek meghajtják a kritika zászlóját. Kijelentik, hogy tanulni csak a magyaroktól lehet Európában. [Ennek forrása nincs megadva – A. B.] Adja Isten, hogy kivívott pozíciónkat meg tudjuk továbbra is őrizni.”[58]

A Fotóművészeti Hírek ugyanakkor Vydareny Iván tollából nagyon elismerő bemutatást adott közre májusi számában a Československá fotografie III. 1933 kötetről. A több mint egyhasábos írás a könyvészeti adatok közlése után nem fukarkodott a dicsérettel. „Ezen évben is az előző két kötethez méltóan mutatkozik be a csehszlovák amatőrfotográfusok évkönyve, pompás kiállításban és gondosan kiválogatott képanyaggal. Az elv ugyanaz, amelyet két év óta követ: lehetőleg minél több és mindig újabb és újabb szerzőket juttatni szóhoz és ismertetni a külfölddel. Ezt úgy éri el, hogy minden szerzőtől csak egy képet hoz és a 64 kép szerzői közül több mint a fele olyan, akik még évkönyvükben nem szerepeltek. Követésre méltó módszer annak dokumentálására, hogy mily számos tehetséges fotográfussal rendelkeznek, […] Az anyag igen változatos, mentes minden egyirányúságtól; minden irányzat, felfogás megtalálja benne a maga helyét […] s az is csak javára irandó ezen újabb kötetnek, hogy jobban érezzük ki belőle a nemzeti karaktert, ellentétben az előző két kötet túl nemzetközi szellemével.”[59] – Kérdéses természetesen, hogy Csehszlovákiában mennyire okozott örömöt ez az utóbbi értékítélet, a beszámoló írója mindenesetre pozitív megnyilatkozásnak szánta.

1933 augusztusában és szeptemberében a jövőbeni kiállításokat felvázoló táblázatban a Fotografický obzor a III. budapesti nemzetközi fotóművészeti kiállításról is hírt adott („szalon”-ként interpretálva a közelgő rendezvényt).[60]

1933 szeptemberében kassai magyar amatőr fotográfusok sikeréről adott hírt a Kassai Újság. Egy luzerni kiállításon, ahol 40 ország – közöttük Csehszlovákia – fotográfusai vonultatták fel képeiket, Collinászy György, Kassai Zoltán és dr. Kemenczky Kálmán ezüstérmet nyert – közölte a MI ÚJSÁG? Színház – Művészet – Zene rovatban a lap.[61]

1933. szeptember 10-én (vasárnap) nemzetközi fényképkiállítás nyílt Kassán. A kiállításnak otthont adó múzeum kertjében kitűzték a kiállításon részt vevő országok zászlóit, közöttük – mivel magyarországi fotográfusok képei is szerepeltek Kassán – a magyart is. Ebből az alkalomból dr. Köves Illés, a Kassai Újság főszerkesztője vezércikket közölt lapjában,[62] amit a Fotóművészeti Hírek Budapesten teljes terjedelmében átvett, s némi kommentárral szerkesztőségi írásként közölt (itt elírták a szerző nevét: „Kövess” – olvasható a Fotóművészeti Hírekben.).[63] „Első eset 15 év óta, hogy a magyar nemzeti színek is felszöktek Kassán a kultúrnépek zászlóerdejében, és így 15 éve most kínálkozik első alkalom, hogy a magyar kisebbség is fenntartás nélkül meghajthatja az elismerés és köszönet lobogóját az előtt, aki leküzdve a gyűlölködés és bizalmatlanság tengernyi akadályát, elismerte nemes gesztusával a magyar színek jogát a kultúrnépek sorában”[64] – idézte a magyar szakmai fórum a kassai főszerkesztő elismerő sorait. Befejezésül Köves dr. azt kívánta, hogy ez a szellemiség jusson el olyan kisebb helyszínekre is, ahol a közigazgatás nem olyan megértő, mint amiről a kassai házigazdák tanúbizonyságot tettek.

A Kassai Újságban a második oldalon féloldalas szignálatlan cikk számolt be a kiállításról.

Összességében elmondható, hogy ezekben a hetekben a lapban a kiállítással összefüggésben olyan publikációk láttak napvilágot, amelyek a magyarországi fotótörténet-írás számára nóvumot jelentenek, ezért ezekre indokolt részletesebben kitérni.

A Kassai Újság szerint a nemzetközi tárlatra 1600 kép érkezett; a zsűri 151 szerző 342 képét ítélte kiállítandónak. „A kiállítás alkalmából lobogódíszt öltött a múzeum. A rendező klubok zászlain kívül a huszonhárom résztvevő állam lobogója került az épületre. Bent a teremben minden állam kollekciója mellett nemzeti színei pompáznak. Az államfordulat óta ez alkalommal először adtak engedélyt a magyar zászló kitűzésére és a teremben a magyar kollekciót a magyar nemzeti színek díszítik.”[65] A beszámoló írója országonként vette szemügyre a kollekciókat. „A külföldi kiállításokon szereplő kassaiak közül Collinászy György, Kassai Zoltán és dr. Kemenczky Kálmán sikerrel szerepelt és díjakat nyert szlovenszkói zsáner képeik közül állítottak ki néhányat. Nagyszerű technikával megoldott, friss élettel teli képek ezek. Felfogásban a modern magyar iskolához állnak a legközelebb.”[66] A cikk megadta a magyarországi kiállítók névsorát is. E szerint Bozsek Rezső, Csörgeö Tibor dr., Dózsa Dezső, Eitner Margit, Félegyházi László dr., Freuwirth Dezső, Haller Frigyes, Hegyei Tibor, Hollán Lajos, Iványi Béla, Kunszt János dr., Maléter Lajos dr., Osoha László, Ramhab Gyula, Szabó Lajos, Vadas Ernő és Vydareny Iván képei szerepeltek Kassán.

Szeptember 14-én a Kassai Újság arról számolt be, hogy a kiállítás látogatóinak száma meghaladta a kétezret. (Minden ezredik látogató egy fényképezőgépet kapott ajándékba. A kétezredik jutalma egy Voigtländer Brillant márkájú gép volt, pár nappal később a háromezrediké egy Zeiss-Icon.)[67]

A kassai kiállításon Vadas Ernő aranyérmet és egy ezüstérmet, Eitner Margit ezüstérmet, Bozsek Rezső bronzérmet nyert, s több magyarországi kiállító elismerő oklevelet kapott – írta a Fotóművészeti Hírek.[68] A Kassai Újság ennél jóval gazdagabb információt nyújtott. Közölte, hogy Vadas Ernő a Nehéz feladat című képével nyerte el az aranyérmet. Ugyanilyen elismerést kapott Collinászy György – aki 1907-ben Szerencsen született, Krón Jenő magániskolájában, majd Prágában tanult, Kassára hazatérve 1936-ig fényképezéssel foglalkozott, Csehszlovákiában Juraj Collinásy néven alkotott fotográfusként, majd utóbb festőként – fotográfusi sikereiről a későbbiekben még lesz szó. Az ő aranyérmet nyert képének címe: Testvérek. Vadas Ernő ezüstérmet kapott képének címe: Ne sírj!; Eitner Margité: Felfelé; Bozsek Rezső Kölyök című képével nyert bronzérmet. A kassai lap közölte a díszoklevelet nyert fotográfusok nevét is, ezek között a magyarországi kiállítók a következők voltak: Félegyházy László (Balkonok), Haller Frigyes (Koncert előtt), Hegyei Tibor (Anya és gyermeke), Hollán Lajos (Terefere), Ramhab Gyula (Matyó) és Szabó Lajos (Sártenger).

A lap közölt egy kimutatást „az egyes nemzetek díjazási sorrendje” alcímmel is. (Annak idején szokásos volt éremtáblázatot is közölni.) A felsorolt 10 nemzet első három helyezettje: 1. Magyarország (4 érem, 6 oklevél), 2. Csehszlovákia (3 érem, 3 oklevél – ebből Kassa 2 érem, 1 oklevél), 3. Japán (2 érem).

A kiállítás zsürorai dr. Polák József múzeumigazgató, dr. Harbakus András felsőbírósági tanácselnök és Berger Oszkár festőművész voltak.

A Kassai Újság befejezésül hírt adott arról is, hogy a kiállítást összesen 6139 látogató tekintette meg.[69]

Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kiállítás adta az apropót a fentebb már idézett Kassai Zoltánnak, hogy időközben egy terjedelmes eszmefuttatást adjon közre A művészi fényképezés régi és új irányai címmel a Kassai Újságban.[70] Ez azért is jellegzetes, sajátossága miatt figyelemre méltó publikáció, mert nemcsak azt jelzi, hogy írója a nemzetközi fotókultúra széles látókörű ismerője volt ekkor, hanem rávilágít Kassai sajátos modernizmus-értelmezésre is.

A szerző a bevezetőben arról szólt, hogy „…David Octavius Hilltől, a fényképezés első és talán legnagyobb mesterétől máig számtalan változáson, irányon, fejlődésen és visszaesésen ment át a művészi fotografálás.” D. O. Hill (1802–1870) jelentőségének a felismerése az egyetemes fotóéletben a húszas évek második felében kezdődött; egy német szaklap szerkesztője, Fritz Matthies-Masuren 1926-ban nyolc kép felidézésével méltatta Hill életművét a Photographische Rundschau und Mitteilungen hasábjain.[71] Az itt már idézett 1927-es budapesti II. nemzetközi művészi fényképkiállítás alkalmából megjelent kis könyvben Pécsi József emlékeztetett Hill munkásságára; 1931-ben Heinrich Schwarz előszavával Lipcsében egy nyolcvanképes Hill-album jelent meg, ez indította Walter Benjamint, hogy ugyanabban az évben a Literarische Weltben közreadott esszéjében (Kleine Geschichte der Fotografie) értekezzen többek között a 19. század jeles alkotójának munkásságáról. Kassai nem hivatkozott forrásaira, de Hill kiindulópontként történt megidézése mindenképpen a magyar újságíró fotótörténeti tájékozottságára és progresszív szakmai szemléletmódjára vall. – Az a tény, hogy a Hill utáni időkről szólva Kassai váltakozó „fejlődés”-ről és „visszaesés”-ről beszél, Walter Benjamin eszmefuttatására emlékeztet. A továbbiakban „a régi iskolá”-ról írva Kassai elmarasztalta a festészetutánzó fényképezést. Ez 1933-ban már nem volt újdonság, elméleti síkon e téren a nyitányt valószínűleg Moholy-Nagy László alapműve, a Malerei Fotografie Film (1925 és 1927) jelentette, amelynek akkor még nem volt magyar nyelvű fordítása, de szemléleti alapokat jelentett egy másik szlovenszkói magyar szakíró, Brogyányi Kálmán számára is (A fény művészete, 1931. Pozsony, Forum.) – Az, hogy a festői, az ún. piktorialista fényképezést mindenestül el kellene vetni, mai szemmel nézve némileg vitatható (ennek kifejtése túlmutatna a jelen írás keretein), de az valós, hogy a harmincas években különösen azok elején a festőiséggel való szembenállás jelentette a modernizációt. – Ezen az úton járt ebben az időszakban a fotószakírói pályafutását Budapesten kezdő Hevesy Iván is. (A modern fotóművészet, 1934.) Ilyen értelemben tehát Kassai a progresszió képviselőjének nevezhető. Ő a továbbiakban a fiatal alkotói generáció megjelenéséhez kötötte a fényképezésnek a festőiségtől való elfordulását, hangsúlyozva azt, hogy ez az eltávolodás nem volt mentes a túlzásoktól. „A fényképezés első forradalmárai nemcsak a régi művészi törvényeket mellőzték, hanem sutba csapták az optika, a helyes perspektíva legelemibb szabályait. […] Eredmény: rettenetesen elrajzolt proporciók, dűlöngő architektúra, torz alakok, fejek, erőszakolt, hajuknál előráncigált témák.” – Ezen a ponton az érzékelhető, hogy Kassai a „fontolva haladók” táborába tartozott, mert mint túlzással szembenállt a fénykép és a grafika kombinációjával is – Moholy-Nagy fentebb idézett művében, valamint Werner Gräff Es kommt der neue Fotograf! (1929) című kis könyvében mind a perspektíva „szabályainak” megszegését, mind a fénykép grafikai kiegészítését lehetséges újításnak tartotta. Kassai egyértelműen a Neue Sachlichkeit – ahogy ő ezt interpretálta – „a tárgyilagos fényképezés” híveként jelent meg a továbbiakban. Ennek jegyében dicsérte a cseh dr. Jan Lauschmann [eredetiben: dr. Lauschmann János] és Krupka „mérnök”, valamint a budapesti Vadas Ernő és a debreceni, akkor már jó nevű amatőr Aszmann Ferenc egy-egy képét. A szlovenszkói szerző különösen hosszan elmélkedett a Neue Sachlichkeitnek a fényképportré esetében történő érvényesüléséről. Vajon ismerte-e Helmar Lerski Köpfe des Alltags (1931) című nagy hatású kötetét, s az (is) hozzájárult nézeteinek alakulásához? Ezt nem lehet biztonságosan tudni, de elképzelhető, hogy igen, hiszen annak jelentőségét mutatja, hogy karácsonykor Thomas Mann írt róla fajsúlyos méltatást a berlini UHU-ban, Budapesten pedig Hevesy Iván recenzálta az új tárgyias portréfénykép nemzetközileg is klasszist jelentő kötetét. Befejezésül Kassai a „modern zsáner”-t nevezte a művészi fényképezés csúcspontjának. Példaként Jiří Jeníček és budapesti Hollán Lajos egy-egy képét idézte. Az is tetten érthető, hogy mit értett a szerző „modern zsánerkép” alatt: „…parasztok a falujukban, pompázó népviseletek, lányok, asszonyok, legények, csupa élet, napfény, a nép, a falu lelke sürül meg a képekben. Azután a város, iskolásgyerekek, gyárak, hivatalok, forgalom, vasútak, pályaudvarok, a modern technika, a lüktető élet lerögzített, csak egyszeri és többé nem ismétlődő pillanatai. A Neue Sachlichkeit érdeme, hogy kirángatta eddigi banális keretei közül és a művészi fényképezés csúcspontjára emelte. […] Sehol beállítás, sehol megjátszott, megrendezett jelenet, ellesett és titokban fényképezett darab élet valamennyi.” [Valamennyi idézet a bekezdés elején megnevezett cikkből származik – A. B.] – Tudta-e vajon Kassai, hogy az általa modern zsánernek nevezett műfaj magyarországi képviselői közül hányan állították be igen nagy műgonddal az általuk fényképezendő jelenetet; remek rendezéssel, jó pszichológiai érzékkel érve el, hogy a szituáció spontánnak tűnjön? Az utókor számára ez már csak meditációs téma. Ha viszont megnézzük az ekkortájt, illetőleg ezt követően készült Kassai-fényképeket akkor világossá válik, hogy a publicista saját fotográfusi munkásságát emelte itt piedesztálra; lévén, hogy ő maga is ennek az általa modernnek nevezett zsánernak a jegyében fényképezett.

Az 1933. október 14-én megnyílt budapesti III. nemzetközi művészi fényképkiállításon Csehszlovákiából sok fotográfustól számos kép nyert bemutatást. A Fotóművészeti Hírekben Bozsek Rezső nagy terjedelmű beszámolójában nagyra értékelte a szomszédok részvételét. „Csehszlovákia kollekciója a nemzetek képanyagában számra és értékre a legjelentékenyebb volt. Stílusuk, technikájuk még nem teljesen egységes, nagyágyúik nem képeznek zárt üteget [az utókor olvasója ezt a tényt inkább erényként, mint problémaként értékelheti, lévén, hogy a fotográfiai alkotómunkának a sokféleség legalább annyira előnye, mint hátránya – A. B.], de az innen is onnan is eldördülő tarackok találnak.”[72] Bozsek ezután tizenkét fotográfus munkáját/munkáit értékelte. Az érintettek a következők voltak: Jiří Jeníček, dr. Heinrich Wicpalek, Neumarker Ferenc, Ada Maly, Samuel Birn, Otto Apfel, Resl Chalupa, Kassai Zoltán, Hans Kowalisko, Kulcsár Magyar Gyula, Marie Gottlieb, Stanislav Halas. A Fotografický obzor az 1934. évi 4. (áprilisi) számában tért vissza a csehszlovákiai fotográfusok budapesti szereplésére. Innen tudhatjuk meg azt a tényt, ami a magyar beszámolóból hiányzott, hogy Jiří Jeníček kollekciója ezüstérmet nyert. Figyelmet érdemel, hogy a prágai lap névsora különbözött a Fotóművészeti Hírekben érintettekétől. Az azonosságokat itt nem ismételve felsorolom a Fotografický obzorban számbavett csehszlovákiai kiállítókat is, zárójelben feltűntetve a kiállított képei számát: E. Balley (1); Čeněk Vošta (2); dr. Fingerland (2); Konrád Hart (1); Marie Jančáková (1); Ing. [vagyis mérnök – A. B.] Ježek (2); Karel Jonák (2); Fr. Kastl (2); Ing. Jaroslav Krupka (3); dr. Jan Lauschmann (2); Rudolf Padouk ml. [vagyis ifjabb – A. B.] (3); Frant. Petrák (2); Ing. Prising (2); R. Rosner (2); Josef Švec (2); Ant. Tonder (2); Emil Vojanec (2).[73] A különbség kimutatása azért tanulságos, mert ha a budapesti névsorhoz hozzáadjuk a prágait, akkor valami kiviláglik. Nevezetesen az, hogy az a gyakorlat, amit – mint az az előbbiekben már látható volt – a Českolsovenská fotografie III. 1933 magyar recenzense korábban kissé csodálkozva vett észre, hogy ugyanis odaát sok fotográfust vonultatnak fel nemzeti reprezentánsként, nem egyedi eset volt, hanem tendenciát jelzett. Azt a gyakorlatot ugyanis, hogy a csehszlovák szövetség tudatosan gyarapította az államhatárokon túl is szerepeltetni kívánt fotográfusok számát (szemben egy kis számú fotográfus „elit” nemzetközi futtatásával). – Érdekességként meg kell jegyezni, hogy mint az fentebb látható volt, az általunk már jól ismert Kassai Zoltán Budapesten is megjelent képével (képeivel?) – sajnos erről a jelenlétről egyelőre semmi közelebbi adat (képcím/ek, téma/témák stb.) nem ismert.

A III. budapesti nemzetközi kiállításról a hivatásos fotográfusok lapjában, a Magyar Fotografiában is jelent meg értékelés Angelo tollából. – Ebben az időpontban a szerző már nagyon befutott fotográfusnak minősült; számos képe jelent meg mind Magyarországon, mind külföldön. Az ő véleménye szerint „Amerika, Anglia, Ausztria, Franciaország, Svájc másodrendű műveivel szemben aktívan és fiatalon áll a Csehszlovák [sic!] kollekció. Resl Chalupa két képe, az »Elipszisek« és a »Habverők«, és Capt. Jeníček Jiří »A lépcső«, és »Az őrség« az újszerű fotográfiát méltóan reprezentálják. Dr. Jan Lauschmann »Hegyoldal« és Maly Ada »At fish-pound« kitűnő”.[74]

Erről a kiállításról a svájci Camerában is jelent meg egy cikk 1934 elején Rudolf A. Horaček tollából. A szerző 100 csehszlovák kép kiállításáról szólt, s véleménye szerint a külföldiek közül a legerősebb kollekció tőlük származott.[75] Erről a cikkről a Fotóművészeti Hírek is beszámolt. „A Camera februári száma Horaček tollából közli a III. budapesti nemzetközi kiállítás kritikáját, melyben elismerőleg nyilatkozik a magyar anyagról és a magyar stílusban látja az utat a művészi fényképezés további fejlődéséhez.”[76]

1934 augusztusában a Fotografický obzor hírt adott a közelgő III. soproni nemzetközi fotókiállításról.[77] Az információ hatásosnak bizonyult, mert a kiállításról később beszámoló Fotóművészeti Hírek arról tájékoztatott, hogy a soproni kiállításon dr. Jan Lauschmann ezüst-, Heinrich Sirowy pedig bronzérmet nyert.[78]

A soproni nemzetközi kiállítással terjedelmes írásban foglalkozott a debreceni Fotóamatőr című lap is. A szignálatlan, tehát szerkesztőségi cikk egyebek között úgy fogalmazott, hogy „a legfeltűnőbb az olaszok és a csehek előretörése […] a technikai felkészültség szép példáját mutatják dr. Jan Lauschmann szinte kézzelfogható, anyagszerű hó felvétele, Grete Popper nyírfája, Sirowy megálmodott havas képe és Reinhold dr. gyönyörűen megrajzolt vízjátéka tökéletesek.” A Fotóamatőr is közölte, hogy Jan Lauschmann ezüst-, Heinrich Sirowy pedig bronzérmet nyert.[79]

A Fotografický obzor 1934. évi októberi száma egyik műmellékleti oldalán közreadta a korábban már érintett képzőművész/fotográfus Collinászy György Falusi bíró a Tátra aljáról című felvételét.

A Československá fotografie 1935 album (1934 végén) közölte Kassai Zoltán egyik képét – Cím nélkül.

1935 is jó esztendő volt Kassai Zoltán számára. A Fotografický obzor januári száma arról adott hírt, hogy a 110 képet tartalmazó The American Annual of Photography 1935 kötet négy csehszlovák fotográfus fényképét is hozta. Közöttük volt Kassai Kis tolvaj című felvétele.[80] Novemberben a Rolleiflex-Rolleicord pályázatról adva hírt a lap közölte Kassai első díjat nyert Újságolvasók című felvételét.[81]  – Az itt bemutatott példány technikailag azért gyengébb a többi felvétel átlagánál, mert a Kassai-kép nem műnyomó, hanem rotációs papíron jelent meg a lapban – lévén, hogy az általános érdekességek részét képezte. A prágai publicitással párhuzamosan az Újságolvasók minden különösebb kommentár, kísérő információ nélkül megjelent a budapesti Fotóéletben is.[82] Itt ez műnyomó papíron és nagyobb méretben történt, mint a Fotografický obzorban, ezért első ránézésre jobban mutat, viszont különösség, hogy a Fotóéletben közreadott kép csak a 100 dpi-s szkennelést bírja el, a 300-ast nem…  A probléma gyökere nyilvánvalóan a budapesti reprodukálásban/nyomdai kivitelben van. A párhuzamos publicitás léte viszont tartalmi, fotótörténeti szempontból fontos mozzanat, megérdemli a figyelmet.

1935 februárjában a Fotóművészeti Hírek tájékoztatást nyújtott arról, hogy a „DUTO” alkotója március 10-től a Nemzetközi Vásárrral összefüggésben Bécsben, Prágában, Brünnben [sic!] és Budapesten díjazásos propagandakiállítást rendez DUTO-val készült képekből. A híradás arról is szólt, hogy a bécsi bemutató után a képanyagot más városokban – nevezetesen Csehszlovákiában két helyen – is bemutatják. A pályázaton a pengőben megadott díjak mellett DUTO előtétlencséket is lehetett nyerni.[83]

1935-ből egy Farkas László-felvételt is őriz a Szlovák Nemzeti Galéria.[84]

Anton Kajan

A vágvölgyi tájat ábrázoló, a kartonon a szerző szignóját és a kép címét – Považie pri Ľubochni – is tartalmazó felvétel mérete: 12,2×17 cm.

1935 áprilisában a prágai Manesban rendezett III. nemzetközi szalonról közölt adatokat a Fotografický obzor. A szalon keretében 19 magyar szerző 21 képét láthatták a nézők a csehszlovák fővárosban.[85] Magyar szempontból a legjelentősebb sikernek az nevezhető, hogy a szalon plakátján a szervezők Kinszki Imre fényképét szerepeltették. A tárlatról kritikát közlő dr. Jan Lauschmann cikke a Fotografický obzorban 1935 májusában ennek a plakátnak a reprodukciójával indult.[86]  A budapesti fotográfus, Kinszki Imre (1901–1945) a modern fotográfiai formanyelv kevés számú magyarországi képviselőinek egyike volt. A harmincas évek elejétől volt jelen a magyar fotóéletben; képei megjelentek a Pesti Napló képes mellékletében, az Újság Vasárnapjában, a Vasárnapi Újságban, a Búvárban, továbbá az UHU-ban, a National Geographicban és az American Photographyban. Alapító tagja volt a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának. A prágai szalon rendezői jó érzékkel ismerték fel Kinszki felvételének jelentőségét, ezért lett az ő munkája a kiállítást hirdető plakát képe. Lauschmann egységesnek minősítette a magyar kollekciót, Kinszki felvétele  mellett Balogh Rudolf, Eitner Margit és Vadas Ernő munkáit emelve ki.[87]

A Fotografický obzor 1935 májusában hírt adott a Szegeden augusztusban a MAOSz Szegedi Csoportja által rendezendő kiállításról, közölve a küldési határidőt is.[88] A felhívás eredményes volt; a szegedi első nemzetközi művészi fényképkiállításon népes csehszlovákiai szerzőgárda vonultatta fel képeit. A kiállítás magyar kritikusa, Bozóczi Rezső így vélekedett: „Csehország [miközben ő maga is beszámolt arról, hogy szlovákiai résztvevők is voltak – A. B.] még mindig a fotószélsőségek hazája. A hipermodern felfogás mellett vidáman él és virul az édeskés romantika.” Boróczi számbavétele szerint a modernek közé tartozik Birn Sámuel (Brno), ő „…határozottan progresszív felfogású”. A kritikus által kiemelt alkotók között volt Jaroslav Boháček (Prága), Kulcsár Magyar György (Zsolna), Heidenreich Károly (Bratislava) és Littomericzky Károly (Pozsony) [sic!], Emil Vojaneč (Brno), Popper Grete (Prága), Otto Webel (Bratislava).[89]

A Fotóművészeti Hírek 1936 februárjában közreadta a II. kassai nemzetközi fotókiállítás felhívását (a beküldési határidő április 15. volt).[90] A Fotografický obzor szintén meghirdette a kassai kiállítást.[91]

1936-ból három magyar/magyar származású fotográfus képét is őrzi a Szlovák Nemzeti Galéria. Rozman László Mysľava című felvétele 40,0×39,5 cm méretű,[92]

Brano Hornak

Tamás István Duna-partja 40,0×30,0 cm nagyságú.[93]

Tomas Pochmarsky

 Hauser Béla Cigánygyerek című munkájára[94]

VratkoToth

– mérete: 29,1×18 cm – tartalmi okokból a későbbiekben még visszatérek.

A Fotóművészeti Hírek 1936 júniusában számolt be a magyarországi fotográfusoknak a kassai II. nemzetközi fényképkiállításon elért eredményeiről. Ezüstérmet nyertek: Vadas Ernő, Rónai Dénes (Budapest), Csík Ferenc (Sopron). Bronzérmesek: dr. Csörgeő Tibor, Denkstein Jenő (Budapest). Oklevelet nyertek: Aszmann Ferenc (Debrecen), Bárány Nándor, Haller F. G., Horváth László, Kinszki Imre, Ramhab Gyula, Seiden Gusztáv, dr. Székely György (Budapest), Kletz Károly, dr. Kocsis Elemér (Miskolc), Tabák Lajos (Szolnok).[95] A névsor jelzi, hogy milyen népes kiállítógárda képanyaga szerepelt Soprontól Budapesten, Miskolcon, és Szolnokon át Debrecenig a kassai tárlaton.

Prágában júliusban jelezték az 1936. évi IV. budapesti nemzetközi fotószalon tervét és a képek küldésének határidejét (augusztus 15.).[96]

A historiográfia fejezetben előrevetített négynyelvű telehor 1–2. 1936-ban jelent meg folyóirat gyanánt Brnóban František Kalivoda szerkesztésében, Siegfried Giedion előszavával, s Moholy-Nagy László (1984–1946) Kalivodához egy 1934 júniusában intézett levelét és négy tanulmányát tartalmazta, bőséges képi illusztráció kíséretében. – Utószó: Fr. Kalivoda. Az összeállítás végén a bibliográfia Moholy-Nagy addig megjelent könyveit és filmeit sorakoztatta fel. Ez a kiadvány lényegét tekintve egy átfogó összefoglalást nyújtott Moholy-Nagynak a vizuális kultúra területén képviselt nézeteiről – némileg a Malerei Fotografie Film analógiájára –, arról az ívről, amely az elméleti gondolkodó és gyakorló művész munkásságában a festészettől a fotográfián át a filmig rajzolódott ki a harmincas évek elejéig. Ez nagy tisztelgést képzett Moholy-Nagy addigi életműve előtt, mindez Csehszlovákiában, ahol a magyar szerző voltaképpen csak mint vendég volt otthonos. A kiadás különösen annak a tükrében volt jelentős aktus, hogy szülőföldjén Moholy-Nagy munkásságát ezt megelőzően inkább fanyalgás, mint elismerés fogadta. (A hazai Moholy-Nagy-recepció részletes kifejtése meghaladná a jelen munka kereteit.) A folytatás sem nevezhető sikeresnek: egy magyar gyakorló fotográfus és szakíró 1939-ben egy album képeinek értékelése során Moholy-Nagy egy felvételét kirekesztette a magyar nemzeti művészetből.[97]

1936 végén a Fotóművészeti Hírek terjedelmes levelet közölt Pozsonyból, amelyet Limbacher Rezső intézett egy budapesti fotográfus kollégájához.[98] Limbacher 1872-ben született Pozsonyban, felmenői németek voltak. Jó nevű magyar szülész-nőgyógyász orvossá lett, Pozsonyban praktizált, s szabadidejében két szenvedélyének hódolt: fényképezett, tevékeny részese volt a városi fotóélet szervezésének (1913-ban megalapította a Petzval-klubot), és híressé vált rózsakertet hozott létre. 1947-ben hunyt el. (Itt csak megemlítem, hogy fia, aki Peéry Rezsőre változtatta meg a nevét, Szalatnai Rezsővel együtt a magyar diákok és fiatal értelmiségiek egyik vezéralakja és neves publicista lett a Sarló mozgalom keretében.) Limbacher doktor levelében visszaemlékezett a fotóéletben több mint két évtizeddel korábban szerzett tapasztalataira, élményeire. Felidézte, hogy részese volt a MAOSz 1908-as és 1910-es kiállításának, s az akkori idők fotográfiai tendenciájának, a festői fényképezésnek a híveként és művelőjeként működött. Megnyilatkozása mai fotótörténeti szempontból tanulságos dokumentum, mert amikor a MAOSz 1936. évi nemzetközi kiállítása alkalmából ezeket a sorokat írta, volt módja érzékelni, hogy a fényképeszmény időközben milyen változáson ment át. „Arra a kérdésre, vajjon [sic!] meggyőződtem-e arról, hogy a múltban helytelen úton jártunk-e, nemmel kell felelnem. A 30 év előtti gumi-, pigment-, és olaj- és platin- és olajnyomást azért használtuk, mert a múlttal szemben [a „múlt” fogalma alatt itt a 19. század végi fotográfiai gyakorlatot kell érteni – A. B.] nagy meggazdagodást jelentettek számunkra.”[99] A pozsonyi orvos/amatőr fotográfus annak a nézetének adott hangot, hogy a festői fényképezés gyakorlata – a pozitív technikába történt ecsetes és kaparásos beavatkozás révén – bár igen idő- és pénzigényes eljárás volt, módot adott az alkotói egyéniség érvényesítésére, szemben az uniformizálást eredményező brómezüst papír használatával. – Limbacher doktor művelt, széles látókörű intellektuel volt, de bizonyára nem olvasta Heinrich Wölfflin Művészettörténeti alapfogalmak. A stílus fejlődésének problémája az újkori művészetben című művét, ugyanis a festőiség és a linearitás wölfflini megközelítésének ismeretében valószínűleg sokkal mélyebben tudta volna megérteni a fotográfiai festőiség létrejöttének, virágzásának okait. (Ennek a problémának az alaposabb kifejtése túllépné a jelen esznefuttatás kereteit.) Limbacher Rezső úgy gondolta, hogy az anyagi viszonyok javulásával lesznek olyan fotográfusok, akik ismét élni fognak az egykori nemes eljárásokkal. „A jövő fogja megmutatni, hogy helyes-e ezen jóslatom” – folytatta óvatosan Limbacher doktor. (Mint ismeretes: nem lett az…) Eszmefuttatása ezek után logikusan futott bele a fotográfiai formanyelvi modernizáció elvetésébe. „Bizonyos elégtétellel állapítottam meg továbbá, hogy az ú. n. Sachlichkeit, amelyet a Bauhaus hívei mint egyedül üdvözítőt kürtöltek világgá, lassan lassan veszít kétségtelenül megvesztegető hatásából, s lassan mégis a normálisan látók kerekednek felül.”[100] [Kiemelés az eredeti szövegben – A. B.] „A normális nézés, szemlélet, mintha ki volna átkozva – ment tovább Limbacher – épületet, tornyokat, gyári kéményeket szédülést okozó prspektívában vesznek fel. Ez az ú. n. új látás, »das neue Sehen«, melyet a Bauhaus hívei és követői fennen hirdetnek – Moholy-Nagygyal [sic!] az élen.”[101] Ezek után Limbacher ironizálva elmarasztalta a Neue Sachlichkeit fotográfiai megvalósulását is, annak a hétköznapi dolgok motívumként történő felhasználása miatt. Elmondható tehát, hogy a pozsnyi doktor minden tekintetben a modernizáció elleni harcosként lépett fel. Viszont: az új tárgyiasság elleni érvelésében voltak figyelemre méltó mozzanatok. Egy korábbi, 1934-es előadását idézve ugyanis megállapította, hogy ebben a tendenciában nem is minden annyira új. „Hillnek egy 1840-ből származó kosztüm-tanulmánya igazolja, hogy már 90 évvel ezelőtt élt egy művész, aki nem akart mást, mint tárgyilagos lenni. A tárgyilagosak [sic!] azon gyakorlata, hogy csak detailokat adnak az egészből, sem egészen új, hiszen már Nadar (1870-ben) is megtette, hogy Gounod arcából csak a szemeket, és bőrének pórusait nagyította ki!”[102] Ezeket az észrevételeket mai szemmel is elgondolkodtatónak lehet nevezni – hozzátéve azt, hogy ezek a megjegyzések még nem indokolják a Neue Sachlichkeit fotográfiai érvényesülésének totális elítélését.

Bár ennek az irásnak a magyarországi fogadtatásáról tételes források nem maradtak fenn – vagy legalábbis nem ismertek –, más korabeli magyar megnyilatkozások alapján erősen vélhető, hogy Limbacher Rezső állásfoglalása abban az időben nálunk bizonyos körökben nagy egyetértésre találhatott; a konzervatív felfogású fotográfusok önigazolásként tekinhettek rá.

A Magyar Fotografia 1937 elején a Kodak cég prágai fióktelepének reklámfotó-kiállítására hívta fel a figyelmet, megadva a kiállítás paramétereit (képméret, küldési határidő, cím).[103]

A Fotografický obzor hírt adott az 1937. évi amerikai fotográfiai évkönyv megjelenéséről, s egyebek között közölte, hogy [a magyar] Aszmann Ferenc egyik képe is helyet kapott benne.[104]

1937 júliusában és augusztusában a pozsonyi Áldor Gyula két alkalommal is szerepelt fényképeivel a svájci Camerában. Mindkét felvétel DUTO előtétlencsével ellátott Leicával készült.[105]

A Vadas Ernő által vezetett Modern Magyar Fényképezők Társasága a Daguerre évforduló alkalmából 1937 októberére nemzetközi kiállítást szervezett. Erről a tervről tudósított a Fotografický obzor áprilisban, megadva a képek küldésének címét és határidejét (szeptember 20.).[106]

1938 elején cseh nyelven is közreadták a fentebb már érintett Dulovits Jenő első alkalommal Bécsben Lichtkontraste und ihre Überwindung címmel megjelent könyvét: Světelné kontrasty a jejích zdolání. Nakladatelství E. Beaufort, Praha. A Fotografický obzor már a Dulovits-könyv bécsi megjelenéséről is tudósított.[107]A prágai kiadásról a recenzió azt is közölte, hogy a könyv 55 oldalt tartalmazott, mérete 19×23 cm., ára 30.- Čk.[108]

A londoni Photograms of the jear 1938 megjelenéséről írva a Fotografický obzor hírt adott arról, hogy a kötet öt magyar képet is tartalmazott. (Svédország 4, Belgium 3, Németország és Olaszország 2-2, Svájc, Franciaország és Hollandia 1-1 képpel szerepelt.)[109]

A Fotóművészeti Hírek jogutóda, a Fotóművészet 1938 áprilisában a „Kiállítások” rovatban hírt adott egy július 3–18-ig tartandó csehszlovákiai kiállításról. „Beküldési határidő: 1938. június 1. Beküldhető 4 kép. Nevezési díj: 5.- Schw. fr.”[110] A beküldési felhívást A Fotóművészet a májusi számban megismételte.[111]

A tatatóvárosi nemzetközi fényképkiállítás budapesti kritikájában Boróczi Rezső az egyes országok képeit értékelve így vélekedett: „Csehszlovákia: a nagyágyúk úgylátszik [sic!] otthon maradtak. Birn S. valaha erősebb volt, Pesák K. F. »Hó«-ja hideg, csillogó.”[112]

1938 júliusában a Fotografický obzor műmelléklet gyanánt közölte Ramhab Gyula Ágota című felvételét.  Ugyanez volt az 1938 februárjában indult Fotóművészet borítójának a képe, s megjelent a lap belsejében is a [13.] oldalon.

Ugyanez a lapszám táblázatos adatközlést nyújtott a New Yorkban 1938. április 14–28. között megrendezett 5. nemzetközi szalonról. Tanulságos kiemelni Csehszlovákia és Magyarország százalékosan is bemutatott szereplését.

Ezek szerint a résztvevők száma: Csehszlovákia: 21 – 9%; Magyarország: 9 – 3,8%. A kiállított képek száma: Csehszlovákia: 63 – 12%; Magyarország: 32 – 6,2%; Amerikán kívüli elfogadott szerzők (összesen 74), ebből Csehszlovákia: 21 – 28,4%; Magyarország: 9 – 12,1%; kiállított képek – Amerikán kívül összesen 196, ebből Csehszlovákia: 63 – 32,1%; Magyarország: 32 – 16,3%.[113]

Ugyancsak százalékos kimutatással számolt be a prágai lap 1938 augusztusában a kaunasi nemzetközi szalon eredményeiről. Összességében 69 szerzőtől 269 munkát állítottak ki a litván nagyvárosban. 30 „otthoni” kiállítótól (46,5%) 139 képet mutattak be (63,5%). Csehszlovákiából 16 szerző (25%) 36 képe (16,6%); Magyarországról 4 szerző (6,3%) 9 képe (4,1%) kapott nyilvánosságot.[114]

Tudomásul kell venni, hogy az akkori időkben – magyar oldalon is – úgy tartották számon a kiállítási részvételeket, az elnyert díjakat, mint a sport területén az olimpiai medálokat; éremtáblázatokon mutatták ki az eredményeket.

Azonban a kiállított képek és az elnyert érmek számát vizslató kimutatások abszolutizása nélkül is tény, hogy a magyar fotóéletben a harmincas évek második felében kialakult apályt már az élesebb szemű és önkritikára is vállalkozó hazai illetékesek ugyancsak észrevették. Egy alkotó fotóamatőr, dr. Truskovszky Dezső 1939 elején ennek megfogalmazására is vállalkozott. „Lehet, hogy most megint ellentmodásokra adok okot, mégis leírom. A magyar fotográfia szekere megrekedt. Ezt a véleményemet már többízben [sic!] megkockáztattam írásban és szóban egyaránt. Már a IV. nemzetközi kiállítás után úgy éreztem, hogy a nagymúltú [sic!], híres magyar iskola már inkább csak uniformizált jellegével tűnik ki. A nemrég zárult V. nemzetközi kiállítás után pedig megerősödött az a véleményem, hogy bár a hatalmas iramban feltört külföldiek mellett megálljuk ugyan a helyünket, de az elkövetkezendő VI. magyar nemzetközi kiállítás iramában már csak a »futottak még« soraiban lesz a helyünk, ha – ha nem történik valami, ami felrázza, új életre kelti a hosszú álmát alvó Csipkerózsikát, a magyar fotógárdát, amelyik elaludt a maga rokkája – a tükörfényezőgép mellett. […] a magyar fotó karrierjének ívelése – megtört. Nincs kezdeményezés (vagy ha van, az nem jut el a kiállításra) és – tele vagyunk előítéletekkel.”[115]

Az „uniformizált jelleg” (ez abben nyilvánult meg, hogy ebben az időszakban a magyar kiállítási kollekciók valamennyi képe tükörfényes brómezüst nagyításban öltött testet) mint probléma felismerése mutatja, hogy az 1933-ban megnyilatkozott magyar kritikust (Bozsek Rezsőt), aki a III. budapesti nemzetközi kiállításon szereplő csehszlovákiai alkotókat a stílus és technika homogenitásának hiányáért marasztalta el, az idő nem igazolta.[116]

1938 szeptemberében a szegedi II. nemzetközi fényképkiállításnak Ramhab Gyula volt a kritikusa. „Csehszlovákia: erős – mondta Ramhab – Jaroslav Boháček a görbe vonalak mestere, K. F. Pešák »Tavaszi szél« c. képe helyesen érzékelteti a szél lengését. Adolf Svoboda jól fényképez.”[117] A Szegedi csoport ezüstérmét K. F. Pešák és Jaroslav Boháček nyerte.[118] Boháček Az út című képét ez a lapszám külön műmellékleti oldalon hozta.[119]  A „Képeinkről” rovatban a rovatvezető Erdős Tibor a következőket írta Boháček felvételéről: „A tájkép főleg szép vonalvezetésével fogja meg a szemlélőt, de ezenfelül nyugodt folthatások, finom tónusok is értékessé teszik. Fontos részlete a képnek az úton haladó szekér, mely a tekintetet továbbvezeti és mozgalmassá teszi a felvételt.”[120]

1938–1939-ből több magyar fotográfus képét is őrzi a Szlovák Nemzeti Galéria. Az ábrázolásmódot tekintve pár jellegzetes példát mutatok itt be. Farkas László Krk szigete című felvétele 1938-ból származik, mérete 39,8×30,0 cm,[121] s egyéni építkezésű kompozíciójával válik ki a megszokott turistaemlékek közül.

Anton Kajan

 Rozman László saját kezűleg datált és szignált templomi jelenete szintén ezt az évszámot viseli, mérete: 42,0×38 cm.[122]

Anton Kajan

Halas János Őszi reggele 1939-es datálású, mérete: 33,9×279 cm,[123]

Anton Kajan

 tipikus fény elleni, barokkos hangvételű fotográfia.

Az E. M. A. O. Sz.-nak (Egyesült Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének) a Vigadóban 1938-ban rendezett nemzetközi kiállításáról Haller Frigyes Géza írt kritikát. Az egyes országok kollekcióját minősítő írásban egyebek között az alábbiak olvashatók: „Csehszlovákia: Popper Gréta csoportképe mint kompozíció erős.”[124] Az 1939. évi februári lapszám egy teljes műmellékleti oldalon mutatta be ezt a felvételt, amely ezúttal a Tanulmány címet viselte; a szerző keresztneve itt „Gréte”-ként szerepelt.[125]

A (fotó)-történetírás realitásai közé tartozik, hogy felidézzem: a történelemből ismert 1938. évi I. bécsi döntés következményeként az egykori magyar Felvidék egy részének Magyarország számára történt átadása nyomán két fotográfiai szakmai fórum is a politika mezejére lépett. A Fotóművészet az itt már ismert Boróczi Rezső tollából közölt vezércikket Fények a magyar éjszakában címmel.[126] A Fotóélet szerkesztőségi közleménye a Szeretettel üdvözöljük felszabadult felvidéki testvéreinket […] szavakkal indult.[127] E cikkek megjelenésének tényét is a csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatok részének kell tekintenünk.

Néhány következtetés

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy az Eseménytörténet fejezetben egyszerűen végigmentem a naptár évein. Ez valóban így történt, ugyanakkor egyrészt az ennek során felgyülemlett képanyag, másrészt a két országban ebben az időszakban keletkezett szakirodalom összevetése számos tanulsággal jár.

Amint azt a bevezetőben már érintettem: a mindennapos, hullámzó élességgel zajló politikai viszonyok nem hagyták érintetlenül – egyik oldalon sem – a fotókultúra területét sem. Az összképet tekintve mégis elmondható: a domináns tényező mind e mellett a szakmaiság maradt. – Az, hogy időről időre szakmai vetélkedés zajlott a két ország fotográfusai között, normális jelenségnek tekinthető, ez a művészeti terület sajátossága – nem csak a fotográfia síkján. Ezzel együtt elmondható, hogy a színvonalas szakmai produktumokat a vetélkedés közepette is mindkét fél elismerte – még ha ez bevallottan nehezükre esett is, ami szintén életszerű volt.

Ha teljességről nem lehet is szólni, de nyilvánvaló, hogy az itt bemutatott képek alapvetően reprezentálják a magyar/magyar származású fotográfusok – kisebb számban hivatásosak és nagyobb arányban amatőrök – szakmai teljesítményét a két világháború közötti Csehszlovákiában. Az ott „vendégszereplő” magyarországi alkotók képeivel együtt, s a nálunk ebben az időszakban keletkezett fotográfiák ismeretében ezek a munkák lehetőséget adnak néhány következtetésre.

Látható, hogy a Csehszlovákiában egykor működött magyar/magyar származású fotográfusok munkái tematikai és stiláris szempontból az akkori magyarországi uralkodó jellegű képterméssel mutatnak teljes hasonlóságot. Ez a korai időszakban – hozzávetőlegesen az 1920-as évek első felében – alapvetően a festőiséghez való kötődést jelentette. A folytatásban a falusi viszonyokból, a népéletből vett zsánerek és romantikus hangvételű tájképek és emberábrázolások domináltak, ami ugyancsak szoros rokonságot mutat a magyarországi gyakorlattal. (A képanyagon sajnos kevéssé érzékelhető, hogy a csehszlovákiai szakirodalomban már 1922-ben több folytatásban közölt tudományos igényű eszmefuttatás – az új, csehszlovák nemzeti büszkeségtől is motiválva – taglalta a néprajzi fényképezés elveit és pár gyakorlati kérdését – talán Collinászy fotográfusi munkássága képzett némi következményeket.) A fotográfiai formanyelvet illetően a hagyományos mell-, illetve szemmagasságú felvételi nézőpont alkalmazása, kiegyensúlyozott, precízen szerkesztett kompozíciók jellemzik a felvonuló munkákat, itt-ott az ellenfény hasznosításának néhány példája is látható. Ettől az összképtől Hauser Béla Cigánygyerek című felvétele üt el – itt a 28. kép. Ez a nézőpontválasztás folytán létrejött kisebb arányú perspektivikus torzulásával a Bauhaus fotószemléletéhez köthető, vagy közelebbről a Bauhaus-hatást tükröző Werner Gräff Es kommt der neue Fotograf! című könyvének (1929) némely példáihoz. Hauser munkája 1936-os keletkezésével meglehetősen kései, s mint látható, ritka kivétel…

Ha ezeket a tényeket a fotográfiai formanyelv egyetemes változásaival, közelebbről a fotóművészet általános fejlődésével vetjük össze, akkor kiviláglik, hogy a fotóművészet nemzetközi gyorsvonata a két világháború közötti időszakban elrobogott a Csehszlovákiában működő magyar/magyar származású fotográfusok produktumai mellett. Ezen a „vonaton” olyan utasok ültek egykor, mint Edward Weston, Imogen Cunningham, Berenice Abbott, André Kertész, Brassaï, Man Ray, Germaine Krull, Albert Renger-Patzsch, Helmar Lerski, August Sander, UMBO, Munkácsi Márton, Moholy-Nagy László, Anne Biermann, Gertrud Fleischmann, Gisela Freund, Besnyő Éva, Alexander Rodcsenko és az Október-csoport többi fotográfusa. S bizony, közéjük sorolhatók egyes cseh alkotók is, mint František Drtikol, Josef Sudek, Jiří Jeníček, Jaroslav Rössler, Jan Lauschmann, Jaromír Funke, Karel Teige, Eugen Wiškovský, Jindřich Štyrský, a magyar állampolgárként született, Csehszlovákiában nevelkedett, Franciaországban befutott Kollár Ferenc/František Kollár/François Kollar, az Amerikába távozott, de a csehszlovákiai fotóéletben aktívan jelen volt Drahomír Josef Růžička – s talán még nem is teljes a sor. Vajon az ő szemléletmódjuk miért nem érzékelhető az egykori csehszlovákiai magyar/magyar származású fotográfusok munkásságán? Tegyük hozzá: hová tűnt azoknak az írásoknak a hatása, amelyek a Fotograficý obzorban jól mutatják a modernizáció iránti csehszlovák – pontosan szólva: főként cseh – érzékenységet? Csak néhányat felsorolva: Jaromír Funke: Man Ray, 1927/3. (márc.) 36–38. p.; Jan Srp: Perspektiva hipermoderních fotografií, 1929/8. (aug.) 113–114. p.; A. Hackenschmied: Fotografie ve Stuttgartě, 1929/8. (aug.) 115–117. p.; Rudolf Svoboda: Moderní uměni výtvarné, 1930/1. (jan.) 2–5. p.; Jiří Jeníček: Moderní fotografie, 1932/5. (máj.) 77–78. p. Ezek a cikkek, tanulmányok, ha esetenként kritizálták is a fotográfiai formanyelvi modernizáció egyes mozzanatait, de mindenesetre figyelemről, s némelykor egyetértésről tanúskodtak – szemben a korabeli magyar szaksajtóval, amely vagy elhallgatással, vagy éles szembenállással reagált az újításokra.

A korszak történelméről készült feldolgozások, visszaemlékezések elegendő támpontot adnak a válaszhoz.

Köszönet a kutatás segítőinek:, Lucia Almášiová, Slovenská národná galéria, Bratislava; Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest; Hanzelik Balázs, Szlovák Intézet, Budapest; Hushegyi Gábor, Pozsony; Kelemen Gertrúd, Balassi Intézet Magyar Intézet Prága; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét; Molnár Imre, Balassi Intézet Pozsonyi Magyar Intézet; Národní kníhovna České republiky, Praha; Országos Széchényi Könyvtár, Budapest; Peťovská Flora, Cseh Centrum, Budapest; Slovenská národná knižnica, Bratislava; Staatsbibliothek zu Berlin; Tóth Éva, Balassi Intézet Pozsonyi Magyar Intézet.

Konkretizálva az általam felhasznált forrásokat – amelyek politikai, ideológiai alapállásukat tekintve sokszínűek, történelmi és fotográfiai szakmai vonatkozásokat egyaránt tartalmaznak, a színvonal tekintetében pedig meglehetősen heterogének –, a válogatott lista a következő (a megjelenés idejének sorrendjében):

Albumok, könyvek:

Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Tatran, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1967.

Slovak foto. Almanach slovenskej umeleckej fotografie 1. Text Jaroslav Čiljak, Martin, Vydavateľstvo Osveta, 1980.

A magyarországi polgári államrendszerek. Tanulmánykötet. Szerk. Pölöskei Ferenc, Ránki György, Bp., Tankönyvkiadó, 1981.

Szalatnai Rezső: Két hazában, egy igazsággal. Bp., Magvető Könyvkiadó, 1982.

Daniela Mrázková, Vladimír Remeš: Tschechoslowakische Fotografen 1900–1940. Leipzig, VEB Fotokinoverlag, 1983.

Jan Lauschmann: Soubor 12 fotografií s průvodním textem Daniely Mrázkové, Praha, Pressfoto, 1984.

Daniela Mrázková: Přiběh fotografie. Praha, Mladá fronta, 1985.

Petr Tausk: Přehled současné fotografie v zahraniči. Praha, Státní pedagogické nakladatelství, 1985.

Ľudovít Hlaváč: Dejiny fotografie. Martin, Vydavateľstvo Osveta, 1987.

Ľudovít Hlaváč: Dejiny slovenskej fotografie. Martin, Vydavateľstvo Osveta, 1989.

Horthy Miklós: Emlékirataim. Bp., Európa Könyvkiadó, 1990.

Cs. Plank Ibolya, Kolta Magdolna, Vannai Nándor: Divald Károly fényképész és vegyész üvegcsarnokából Eperjesen. A Divaldok és a Magas Tátra első képei. Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, VIPress Kft, 1993.

Peéry Rezső: Requiem egy országrészért. Pozsony, Pannónia Könyvkiadó, 1993.

Peéry Rezső: A végzet bábjátéka, avagy Peremmagyarok az idő sodrában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Bp., Osiris Kiadó, 1996.

Jaromír Funke: Průkopník fotografické avantgardy / Pioneerring Avant-Garde Photography. Brno, Moravská galerie, 1996.

Turczel Lajos: Arcképek és emlékezések. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium Kft. 1997.

Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon 1840–1945. Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1997.

Gergely Jenő, Pritz Pál: A trianoni Magyarország 1918–1945. Bp., Vince Kiadó, 1998.

Ormos Mária, Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998.

Felemelt fejjel! A Sarló üzenete a mának. Szerk. Mázsár László, Pozsony, Szlovákiai Magyar Kulturális Társulás, 1998.

Molnár Imre: A felvidéki magyarság szolgálatában. Interjú dr. Boross Zoltánnal. Bp., OSZK Oral History, 2000. [Kézirat gyanánt.]

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. Szerk. Romsics Ignác, Bp., Osiris Kiadó, 2000.

Kincses Károly: A fotográfus, építész, festő Vydareny Iván. [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.

Josef Moucha, Jiří Řapek: Alfons Mucha. Praha, Trost, 2000.

Dušan Kováč: Szlovákia története. Pozsony, Kalligram, 2001.

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Bp., Osiris, 2001.

Aurel Hrabušický, Václav Macek: Slovenská fotografia, Slovak Photography 1925–2000. Bratislava, SNG, 2001.

František Drtikol: Augen weit geöffnet. Praha, Verlag Svět, 2002.

Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Bp., Osiris, 2003.

Antonin Dufek: Jaromír Funke. Praha, Torst, 2003.

Fejér Zoltán: A fény szerelmese, Dulovits Jenő fotóművész, feltaláló munkássága. Bp., HOGYF Editio, 2003.

Nagytarcsa képekben: Veľká Tarča v obrazoch. Nagytarcsa, Nagytarcsai Szlovákok Önkormányzata / Samospráva vo Veľkej Tarči, 2004.

Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Bp., Osiris Kiadó, 2005.

Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Bp. Osiris Kiadó, 2005.

Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Bp., Rubicon-Ház Bt., 2007.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., Osiris Kiadó, 2007.

Surrealist Photography. Intr. Christian Bouqueret, New York, Thames, Hudson, 2008.

Gyöngyszemek Nagytarcsáról. Perličky z Veľkej Tarče. Nagytarcsa, Nagytarcsai Szlovákok Önkormányzata / Samospráva vo Veľkej Tarči, 2008.

Vladimir Birgus, Jan Mlčoch: Tschechische fotografie de 20. Jahrhunderts. Katalog, Bonn, Kunst- und Ausstellungshalle der Bundesrepublik Deutschland GmbH, 2009.

Vladimir Birgus, Jan Mlčoch: The History of Czech Photography 1900–1938. The History of European Photography 1900–1938, 1. A–I. Ed. Václav Macek, Bratislava, Central European House of Photography, 2010. [126]–154. p.

Václav Macek: The History of Slovak Photography. The History of European Photography 1900–1938, 1. A–I. Ed. Václav Macek, Bratislava, Central European House of Photography, 2010. [572]–595. p.

Trianon és a 20-as évek Magyarországa. Rubicon, 2010/4–5.

Peter Weiss: Szomszédságban. Nemzeti érdek és felelősség a szlovák külpolitikában. Pozsony, Kalligram, 2013.

Ormos Mária: Múlt a jelenben. Bp., Kossuth Kiadó, 2013.

Romsics Ignác: A múlt arcai. Történelem, emlékezet, politika. Bp., Osiris Kiadó, 2015.

François Kollar: Un ouvrier du regard. Direction Patrick Gambache, Paris, Éditions de la Martinière, 2016.

Bencsik Péter: Csehszlovákia története dokumentumokban. Bp., Napvilág Kiadó, 2016.

„Gyűlölködés helyett összefogás”. Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez. Összeáll. Molnár Imre, a lábjegyz. összeáll. Bajcsi Ildikó, Somorja, Történelemtanárok Társ., Fórum Kisebbségi Kutató Int., 2016.

Albertini Béla: Egy Petzval-vitáról. A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 2016, Kaposvár, Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum, 2017. [421]–425. p.

Romsics Ignác: A Horthy-korszak. Válogatott tanulmányok. Bp., Helikon Kiadó, 2017.

Jan Němec: A fény története. Egy fotográfus életregénye. Regény František Drtikolról, a világhírű cseh fotográfusról. Bp., Noran Libro Kiadó, 2017.

Folyóirat- és újságcikkek:

Josef Pécsi maďarský fotograf… Fotografický obzor, 1922/4. (ápr.) 64. p.

Karel Dvořák: Fotografie ve službach ČSL. národopisu. Fotografický obzor, 1922/9. (szept.) [129]–132.; 1922/10. (okt.) 148–150.; 1922/11. (nov.) 165–167. p.

V Budapešti uspořádal… Fotografický obzor, 1923/1. (jan.) 16. p.

Turin. Fotóművészeti Hírek, 1923/8–9. 92. p.

Keller Imre: Amatőr fényképészek kiállítása Kassán. Kassai Újság, 1927/99. (máj. 1.) 6. p.

Mezinárodní fotografická výstava v Budapešti. Fotografický obzor, 1927/6. (jún.) 95. p.

6. Výstava Kluba fotografov amateurov v Košiciach. Rozhledy fotografa amatéra, 1927/6. (jún.) 87. p.
7. mezinárodní fotografická výstava v Pešti. Rozhledy fotografa amatéra, 1928/2. (febr.) 31. p.

A Fotograficky Obzor [sic!] gyönyörü [!] kiállítási fotográfiai albumot adott ki… Fotóművészeti Hírek, 1931/5. (máj.) 119. p.

Köves Illés: Magyar zászló a múzeumon. Kassai Újság, 1933/207. (szept. 12.) [1. p.]

Megnyitották a kassai nemzetközi fotókiállítást. Kassai Újság, 1933/207. (szept. 12.) 2. p.

Kassai Zoltán: A művészi fényképezés régi és új irányai. Kassai Újság, 1933/217. (szept. 21.) 9. p.

A nemzetközi fotókiállítás nyertesei. Kassai Újság, 1933/217. (szept. 23.) 6. p.

Rudolf A. Horaček: Internationale Photoamateur-Ausstellung Budapest 16. bis 23. Juli 1933. Camera (Svájc), 1933/3. (szept.) 100–101. p.

Rud[olf] A. Horaček: III. Internationale Kunstausstellung des Landesverbandes ungarische Amateurlichtbildner, Budapest, 14. Oktober bis 5. November 1933. Camera, 1934/8. (febr.) 284–285. p.

Preise und Diplome für unseren V. Abonnenten-Wettbewerb. Camera, 1934/9. (márc.) 297. p.

Vydareny [Iván]: Látogatás a pozsonyi magyar amatőröknél. Fotóművészeti Hírek, 1936/9. (szept.) 186–187. p.

Limbacher [Rezső]: Üzenet. Fotóművészeti Hírek, 1936/11–12. (nov.–dec.) 257–264. p.

Viktor Teisler: Josef Petzval. Fotografický obzor, 1939/11. (nov.) 106. p.

Haller F. G.: Vydareny Iván. Fotóművészet, 1944/5. 3–7. p.

Végvári Lajos: Vydareny Iván. Fotóművészet, 1969/3. 38–45. p.

***

Folyóirat gyanánt jelent meg 1936-ban Brnóban František Kalivoda szerkesztésében cseh, német, angol és francia nyelven a Telehor 1–2. száma – eredetiben: telehor 1–2 –, alcíme: „mezinárodní časopis pro visuální kulturu”, amely tartalma alapján egy Moholy-Nagy László tanulmány- és képgyűjteménynek nevezhető.

***

Mind a könyvek, albumok, mind a cikkek, tanulmányok számbavételből a pályázati vállalásnak megfelelően szándékosan kimaradt a magyar–szlovák szociofotós kapcsolatok irodalma – benne hangsúlyosan Blüh Irén/Irena Blühova és Brogyányi Kálmán munkásságának egy része –, mivel az a téma korábbi publikációim révén – legalább vázlatosan – feldolgozottnak tekinthető[128] – bár ismeretes, hogy a szó tudományos értelmében egy kérdés kutatása végleg sohasem fejezhető be.

Eduard Nižňanský: Arnošt Rosin és Czesław Mordowicz 1944-es szökése az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból Szlovákiába

Kísérlet a magyarországi zsidók 1944. évi deportálásának megakadályozására

A zsidók 1942. évi deportálása mint Szlovákia antiszemita politikájának kicsúcsosodása

Az uralkodó állampárt, a Hlinka-féle Szlovák Nemzeti Párt (a továbbiakban HSĽS)[1] autochton antiszemitizmusa karöltve a „zsidó = ellenség”[2] képével alkotta a szlovák antiszemitizmus előkészítésének és megvalósításának lényegét. Ez a HSĽS ún. mérsékelt szárnya (Jozef Tiso)[3] politikáját illetően a numerus clausus elve szerint valósult meg, ami azt jelentette, hogy a zsidó közösségnek Szlovákia szociális, gazdasági, hivatásbeli és kulturális életében betöltött szerepét körülbelül 4%-ban szabta meg – tehát a többségi lakossághoz viszonyított számarányuknak megfelelően. A HSĽS radikális szárnya (pl. Vojtech Tuka, Alexander Mach)[4] azonban – főként Salzburg,[5] tehát 1940 után – olyan antiszemita politikát folytatott, mely nem volt tekintettel a zsidóknak a szlovák társadalomból való kiiktatása semmilyen következményére. Az én olvasatomban ok-okozati viszony volt a szlovák állam képviselői antiszemitizmusának ideológiája és e politika törvényalkotói és végrehajtó gyakorlata között. A szlovák állam kikiáltása után a kormánypolitikai antiszemitizmus fokozatos instrumentalizációjának és intézményesítésének lehetünk szemtanúi. Az út a „zsidó” 1939. évi definíciójától (az 1939/63. kormányrendelet – az 1941/198. rendeletig, mely a faji definíciót adta meg) a zsidó vagyon összeírásáig vezetett, a zsidó cégek és iparengedélyek arizálásáig és likvidálásáig, a zsidók megjelöléséig egészen a náci koncentrációs táborokba való deportálásukig.[6]

A zsidók 1942. évi deportálásai a szlovák politikai szervek antiszemita politikájának kicsúcsosodását jelentették – nemcsak a kormány politikájának, hanem az Államtanácsénak is (nem utolsósorban az elnökének is). A zsidó közösséggel való előző bánásmód logikus következményei voltak. A zsidó cégek és vállalatok arizálása és likvidálása, csakúgy, mint a hivatás gyakorlásának betiltása a zsidó közösség széles körű elszegényedéséhez vezetett. A szegény zsidóktól pedig az állam meg akart szabadulni.[7] A szlovák politikai antiszemitizmus reális eredményei a náci holokauszttal keresztezve eredményezték a zsidók Szlovákiából 1942-ben megvalósított deportálását. Máig megválaszolatlan az a kérdés, vajon a szlovák fél ajánlotta-e fel a zsidókat, vagy csak beleegyezően elfogadta a náci Németország ajánlatát.[8] A deportálások kérdését[9] a szlovák kormány 1942. március 3-án tartott ülésén Tuka miniszterelnök és Mach belügyminiszter vetették fel. (Nižňanský–Kamenec 2003, 142. p.) Ezt követően, március 6-án Tuka az Államtanácsban ezt mondta a deportálásokról: „A zsidókérdést fokozatosan kell megoldani, mégpedig az Ukrajna területére való kiköltöztetéssel. Már jelezték is nekünk, hol lennének elhelyezve. A zsidók azzal, hogy elhagyják államunk területét, megszűnnek a Szlovák Köztársaság állampolgárai lenni. Tizennégy napi élelmet vihetnek magukkal. A Szlovák Köztársaság köteles minden zsidóért 500 birodalmi márkát fizetni.” (Nižňanský–Kamenec 2003, 146–148. p.) Eközben intenzív szlovák–német tárgyalások folytak, melyeken nem csak a deportáló vonatszerelvényekről volt szó, hanem főként a deportálandó zsidók vagyonáról. A német szóbeli jegyzékek – 1942. április 29-éről és 1942. május 1-jéről[10] – elsősorban a deportált zsidók utáni fizetséggel foglalkoztak,[11] továbbá az állampolgárságuk elvesztésével,[12] valamint a német félnek azzal a kötelezettségével, hogy a deportált zsidók már nem térnek vissza Szlovákia területére.

1942. március 25-től 1942. október 20-ig Szlovákiából 57 transzportot indítottak útnak, ezekben 57 628[13] zsidó személyt deportáltak (a zsidó lakosság 2/3-át). Néhány száz kivételével ezek többsége elpusztult. A szlovák szervek (főként a Belügyminisztérium XIV. osztálya, a HSĽS, a Hlinka Gárda (HG), az államigazgatás alá tartozó hivatalok, de a Közlekedésügyi Minisztérium is) minden erejükkel részt vettek a deportálásokban. Szlovákiában öt átmeneti gyűjtőtábort alakítottak ki (Pozsony-Patrongyár, Nyitranovák, Poprád, Szered és Zsolna), ezekbe összpontosították a deportálások előtt a zsidókat. Elsőként a fiatal zsidó fiúk és lányok deportálását végezték el, 1942. április 11-től pedig elkezdték a családok deportálását. A deportált zsidók csak 50 kilogramm pontosan megszabott tartalmú ingóságot vihettek magukkal. A szlovák fél hat olyan vonatszerelvényt (ún. marhavagont) állított ki, melyekben a zsidókat a náci koncentrációs táborokba szállították. Minden vagonban 40 zsidó polgárt helyeztek el, rendelkezésükre egy vizesvödör és egy a szükségleteknek kijelölt vödör állt.

Hanns Ludin német nagykövet 1942. április 6-án a következő táviratot küldte Berlinbe: „A szlovák kormány beleegyezett abba, hogy Szlovákia területéről az összes zsidót elszállítsa, mindennemű német nyomás híján. Maga az elnök is személyesen egyetértett az elszállítással, a szlovák püspöki kar tiltakozása ellenére. (…) A zsidók elszállítása folyamatosan zajlik, komplikációk nélkül.”[14]

A szlovák politikusokkal ellentétben, akik propagandista módon azt állították, hogy a zsidók dolgozni mennek, (Nižňanský–Lônčíková 2014; Nižňanský 2014) Giuseppe Burzio vatikáni diplomáciai ügyvivő még a deportálások megkezdése előtt, 1942. március 9-én a következőket írta Pozsonyból Rómába: „A 80 000 személy deportálása a németeknek kiszolgáltatott Lengyelországba nagy részük számára a biztos halálra ítéléssel egyenlő.” (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 79–80. p.)

Az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor és Rosin meg Mordowicz sorsa

Normális körülmények között Arnošt Rosin és Czesław Mordowicz soha nem találkoztak s nem ismerték volna meg egymást. Mindketten más országban és más városban éltek. Sorsuk a második világháború alatt csak a náci holokauszt és a szlovák politikai antiszemitizmus következményeként keresztezte egymást. Rosin történetéről elmondható, hogy első szakaszában, a Szlovákiából történő deportálásával nagyon hasonlított a többi, mintegy 58 000 zsidóéra, akiket 1942-ben erőszakkal elszállítottak Szlovákiából s vagy Auschwitzba kerültek, vagy a Lublini körzetbe. (Nižňanský–Lônčíková 2015; Salner 1997; Škorvánková 2015; Vrzgulová 2007) Hozzá hasonlóan Mordowicz sorsa is azonos volt a megszállt Lengyelország zsidóinak szenvedésével. Közös szökésük nemcsak arra való kísérlet volt, hogy megváltoztassák a sorsukat, hanem az az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor gyilkos működéséről is tájékoztatni akarták a világot. Sőt, azt gondolták, hogy információik megállíthatják az 1944. évi magyarországi deportálásokat.

Jan Zaborowski lengyel szerző azt állítja, hogy az auschwitzi koncentrációs táborból „összesen 667 fogolynak sikerült megszöknie. (…) Annak alapján, amit tudunk, a tábor vezetése 270 foglyot elkapott. Pontos értesüléseink 100 olyan fogolyról vannak, akiknek sikerült a szökés. Hogy mi történt a további, mintegy 300 szökevénnyel, azt senki sem tudja pontosan. (…) Az oświęcimi szökések egyharmadának (232) lengyelek voltak a hősei, rajtuk kívül a legtöbben oroszok (95) és zsidók (76) voltak.” (Sobański 1982; Kárný 1992, 167. p.)

Ennyit a statisztikáról. Több olyan szlovákiai zsidónak a nevét is ismerjük, akik már az 1942. évi deportálások után próbáltak sikertelenül megszökni az auschwitzi koncentrációs táborból. Danuta Czech szerint az első szökést – sajnos, sikertelenül – már 1942. május 19-én kísérelte meg Leopold Almasi (rabszáma: 32695). E történésznő nyilvántartása szerint a nevezett 1942. április 24-én kapta ezt a számot. (Czech 1989, 214. p.)

1942. május 24-én sikertelenül próbált megszökni Martin Weiss (rabszáma: 30715, nyilvántartása a táborban: 1942. április 17.) és Zoltán Hochfelder (rabszáma: 33319, Szlovákiából deportálva 1942. április 29-én – Czech 1989, 216. p.). Ugyanazon a napon próbált megszökni Isak Herskovic is (rabszáma: 30526, nyilvántartása a táborban: 1942. április 17. – – Czech 1989, 216. p.). 1942. június 4-én kudarcba fulladt Jozef Spitz (rabszáma: 30223, nyilvántartása a táborban: 1942. április 17.), Franz Hauser (rabszáma: 31647, nyilvántartása a táborban: 1942. április 19.) és Moric Citron (rabszáma: 33603, nyilvántartása a táborban: 1942. április 29. – Czech 1989, 220. p.) szökése is. 1942. június 8-án sikertelenül próbált megszökni Ladislav Lilienthal (rabszáma: 29878, nyilvántartása a táborban: 1942. április 17.) a lengyel Wiktor Bansikkal (rabszáma: EH-2116 – – Czech 1989, 223. p.). Minden ilyen kísérlet esetében a náci feljegyzésekben a megjegyzés rovatba ezt írták: „auf der Flucht erschossen” (lelőve szökés közben). E szökési kísérletek részleteiről semmi egyebet nem tudunk.

1944-ben azonban az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból[15] két zsidó páros szökött meg, s mind a négyen sikeresen Szlovákiába jutottak. Alfréd Wetzler és Rudof Vrba története jól ismert.[16] Velük ellentétben Rosin és Mordowicz szökése a széles nyilvánosság számára lényegében ismeretlen.[17] Szerintem nyilvánvalóan azért is, mert az előbbi kettőssel szemben nem írták meg s nem adták ki könyvben a történetüket. Ez a második szökés leállíthatta volna a magyarországi zsidók deportálását, mivel csak azt követően került rá sor, hogy az auschwitzi koncentrációs táborba elindultak az első deportálószerelvények Magyarországról. Wetzler és Vrba már 1944. április 7-én megszöktek, ekkor még a magyarországi deportált zsidókat nem szállították az auschwitzi koncentrációs táborba.[18]

A szökevények egyike, Arnošt Rosin[19] (született 1913. március 20-án Szinnán, elhunyt Düsseldorfban 1999-ben) a deportálása előtt további 20 fiatalemberrel szinnai születési helyén került őrizetbe, innen Homonnába szállították, utána pedig a zsolnai zsidó koncentrációs központba. Itt élte meg első megaláztatását: „…gárdisták fekete egyenruhában. Tőlük kaptuk az első koncentrációs leckét. Ok nélkül szidtak, vertek és rugdaltak, s ellopták személyes tárgyainkat.”[20]

Rosin leírta a Szlovákiából indított deportálószerelvény útját is: „…engem egy körülbelül ezerfős férficsoporttal együtt a zsolnai állomáson marhavagonba tereltek. Amikor bezárták a tolóajtót, és súlyos lakatokkal zárták be, és a vonathoz gárdistákból álló szigorú őrizetet rendeltek, kezdtük megsejteni, hogy baj van. Éjszaka indultunk Csaca irányába, a vonat csak reggel állt meg Zwardoń lengyel határállomáson. Parancsra kiszálltunk a vagonokból, melyeket a gárdisták nyitottak ki. Megszámoltak minket s átadtak a német katonáknak, akik visszazavartak a vagonokba, s a további út során ők voltak a kísérőink. Április 10-én érkeztünk meg az Oświęcim-Auschwitz nevű állomásra. Az állomáson már egyenruhás SS-katonák vártak, akik az oświęcimi koncentrációs táborba kísértek minket.”[21]

Vallomásában van bizonyos ellentmondás. Danuta Czech szerint ugyanis Rosin a szlovákiai zsidóknak abba a csoportjába tartozott, mely az auschwitzi koncentrációs táborba 1942. április 17-én érkezett, illetve ezen a napon kapott ez a csoport számot. Rosin rabszáma: 29858.[22]

Meg szeretném jegyezni, hogy Rosin a szlovákiai fiatal zsidó férfiak és nők első transzportjai egyikében volt, melyek a hivatalos propaganda szerint „munkába” mentek.[23] A deportált Rosin azonban nagyon hamar felismerte a borzasztó helyzetet, melybe a koncentrációs táborban jutott. „Csak másnap kezdtük sejteni, hogy baj van. Már az állomásról SS-ek hajtottak minket szokatlan tempóban, s figyelmemet nem kerülte el az „Arbeit macht frei” felirat a kapu fölött, melyen áthaladtunk. Körben mindenütt magas szögesdrót kerítést láttam, foglyokat csíkos ruhában, kopaszra nyírva. Mi történik itt? Hová kerültünk? Rabruha? Hiszen nem vagyunk gonosztevők! (…) Mire föleszméltünk, meztelenre vetkőztettek minket, kopaszra nyírtak, utána SS-ek jöttek értünk, akik úgy szidtak, vertek, rugdostak minket, hogy az leírhatatlan.”[24]

A főtáborban saját tanúvallomása szerint csak három napig volt, utána ugyanis az auschwitz-birkenaui táborba vezették, ahol a tábor kibővítésén dolgozott. Akkor ott szerinte kb. ötezer fogoly dolgozott (szovjet hadifoglyok, foglyok Lengyelországból, Franciaországból és Szlovákiából). Nemsokára egy 200 fős, szlovákiai zsidókból álló csapatba került, melyből 50-et a Sonderkommandóba soroltak. Rosint és a többi 150 zsidót befogták „az erdő melletti mély gödrök” ásásába – ezt a részt hívták Birkenaunak. Az erdő mögött egy parasztház állt, mely zsidók elgázosítására szolgált. Rosin feladata volt a meggyilkolt zsidókat az előkészített gödrökbe temetni. Ezen a helyen mintegy húsz napig dolgozott. Mint maga megjegyzi, nagy szerencséje volt. Egy kenyérben, melyet sonderkommandós barátjától kapott (aki pedig a kenyeret meggyilkolt zsidók után szerezte), aranyláncot talált, melyet a blokk írnokának (Leo Polák) adott, aki segítette a 14-es blokkba való átkerülését, ahol más munkára osztották. Ez mentette meg az életét, mert szerinte a Sonderkommando minden tagját agyonlőtték kollektív szökési kísérlet miatt. Körülbelül 1942 novemberében a 23-as blokkban maga is blokkfőnök (Blockälteste) lett.[25] Röviddel ezután tífuszt kapott, s két társa, Alfred Wetzler[26] és Jozef Zollmann mentette meg, akik a 7-es blokkban dolgoztak mint ápolók. Kigyógyulása után abba a blokkba került, melynek főnöke Danisch volt, egy német bűnöző (a bűnözők és gyilkosok a ruhájukon zöld jelet viseltek).[27] Danisch jól bánt a szlovákiai zsidókkal, valószínűleg azért, mert amikor Birkenauba került, tífuszt kapott, s éppen Rosin segítette a felgyógyulásban. A táborbeli viszonyok abszurditását a Rosin által adott Danisch-jellemzéssel dokumentálhatom: „Amúgy gátlástalan gengszter volt, gyilkos, s úgy hallottam, hogy az evakuáció közben a foglyok agyonütötték.”[28]

Rosin tanúvallomása szerint a táborbeli ellenállási mozgalom (melyről egy további oświęcimi szökevény, Rudolf Vrba,[29] eredeti nevén Walter Rosenberg írt)[30] szervezett keretek közt nem létezett. Erről a kérdésről maga így nyilatkozott: „Barátok, ismerősök csoportja volt, esetemben a következők: Bandy Müller, Fred Wetzler, Ota Kraus, Erich Schön, Arnošt Schön, Ada Rosenfeld, Honza Češpiva és mások. Mindenütt információkat gyűjtöttünk, ezekről kölcsönösen értesítettük egymást, gyakran magunkat becsapva azzal, hogy ez hasznunkra válhat. (…) Egy darab kenyérrel segítettük a barátainkat, vagy azzal, hogy szereztünk számukra ruhát, lábbelit, jobb munkát, és amikor betegek voltak, elrejtettük őket az ellenőrzés elől vagy a blokkban a szelekció elől annyi időre, amíg felépültek. Buzdítottuk egymást: »Mosakodj, járj emelt fővel, ne hagyd magad agyonverni« (…) Mindenkinek nem tudtunk segíteni, ehhez nem volt erőnk.”[31]

1943 tavaszán éppen a már emlegetett német bűnöző, Danisch szólította meg Rosint azzal, hogy a D-II-A karanténtábor egy újabb részlegét fogják megnyitni, s ehhez új írnokokra lesz szüksége. Wetzlerrel együtt felajánlkoztak, hogy betanítanak két írnokot, ezekké Bandy Müller és Rudolf Vrba váltak.[32] Rosin a tanúvallomásában Vrbával is vitába száll: „A könyved írásakor is olyan barátnak kellett volna maradnod, Rudo,[33] amilyen a táborban voltál, s nem volt helyes, hogy könyvedben minden érdemet magadnak tulajdonítottál, mintha mások nem is léteztek volna. Amikor megszöktetek, Fredo[34] már érett, megfontolt férfi volt, hat évvel idősebb nálad, te pedig még tapasztalatlan 18 éves fiatal voltál.”[35]

Wetzler 1944. április 7-i szökését követően Rosin szerint mindenki tudta róla, hogy Wetzler barátja. Rosint ezért a lehető legborzasztóbb körülmények közt kihallgatták, még a fogait is kiverték. Rosin már azzal számolt, hogy agyonlövik. Életét szerinte talán az mentette meg, hogy kijelentette: „Ha tudtam volna, hogy Wetzler szökni készül, vele szöktem volna, mert tudom, hogy itt semmi egyéb nem vár rám, csak a halál.”[36] Végül „Rotpunkt”-ot[37] kapott, ami azt jelentette, hogy munkavégzés címén sem hagyhatta el a tábort.

Ami a szökésében motiválta, arról ezt mondta: „Birkenauban olyan volt, mint a pokolban. A táborok kezdtek megtelni, újakat nyitottak, a krematóriumokból és a gödrökből éjjel-nappal lángok csaptak fel. Láttam, hogy feltartóztathatatlanul közeleg az egész tábor vége, és nincs mire várni. Inkább szökés közben halni meg! Tudtam, hogy ez az egyedüli lehetőség, de nem tudtam, hogyan és hol találhatnék jó szövetségesre.”[38] Az ő blokkjában lakott Adam Lužnicky kápó, akinek a kavicsbányai csapatában dolgozott írnokként egy lengyel zsidó, Czesław Mordowicz.[39] Mivel Rosin segített Lužnickynek szerezni valamit „Kanadából” (az a blokk, melyben a transzportokból származó holmit tartották: pl. ruhákat, lábbelit stb.), ez megígérte neki, hogy segíti a szökésben. Rosin hangsúlyozta, hogy sem Lužinsky, sem a többi fogoly, akik segítették őket, hogy a kavicsbányában elbújhassanak, nem voltak zsidók. A szökésben éppen a már említett Mordowicz lett a társa, aki 1942 óta volt az oświęcimi táborban.[40]

Rosinnak azonban nem volt egyszerű megszöknie a táborból, mert a Wetzler–Vrba páros szökése után szigorúan figyelték. Szökése végül nagyon drámai volt, és saját szavai szerint így történt: „Megbeszéltük Mordowiczcsal, hogy szombaton szökünk, ez talán 1944. május 27-ére esett, Nagyon zaklatott voltam, s a bódéban arra készültem, hogy két alsónadrágot és két inget húzok magamra. (…) Épp befutott egy nagy magyar transzport, a fiúk a „Kanadából” alkoholt hoztak, s hogy elnyomjam az idegességet meg a feszültséget, ittam belőle. (…) Blockführer Goetze volt szolgálatban. Vittem neki konzerveket, s azt mondtam, hogy a szomszéd, B-II-C táborba magyarországi rokonaim érkeztek, s kértem, hogy egy pillanatra engedjen hozzájuk. Goetze eltette a konzerveket, s egy papírra írta föl a 29858-as tetovált számomat, azt ígérve, hogy később majd átenged. Ám amikor később a kapuhoz indultam, Danisch állított meg, s azt kérdezte: »Wo gehst du hin?«,[41] így vissza kellett fordulnom. Aztán a következő kísérletnél kétszer is belefutottam Schwarzhuber táborparancsnokba, így megint vissza kellett térnem a blokkba. Arra gondoltam, peches napom van, de Mordowiczcsel már meg voltam beszélve, ezért ismét megpróbáltam. Goetze ott ült még, s amikor átléptem a kaput, figyelmeztetett: »Komm gleich zurück!« »Sofort Herr Blockführer«,[42] biztosítottam őt, de annyira ideges és figyelmetlen voltam, hogy a blokkos karszalaggal mentem ki, s erre csak útközben jöttem rá, s ismét elővigyázatlanul az árokba hajítottam.”[43]

Rosin és Mordovicz lényegében kihasználták azt a helyzetet, hogy Magyarországról érkeztek transzportok (tömegesen 1942. május 15-étől), ezért a táborban nagy volt a zűrzavar, s 1944. május 27-én megkezdhették a szökésüket.[44] Rosin a kavicsbányához közeli Wasserversorgungnál[45] találkozott Mordoviczcsal. Ott volt kiásva a „bunker”. Egy 1,20 méter széles és 1 méter magas gödör volt, fa fedéllel, aládúcolással biztosítva. Ebbe a bunkerba másztak le, a lengyel foglyok pedig kaviccsal behányták őket. Körben petróleummal kevert dohányt szórtak szét, a nyomkereső kutyák megtévesztésére. Ebben a helyzetben kellett volna kitartaniuk három napon át – akkor értek volna véget a szökésükkel kapcsolatos szigorú intézkedések. Ugyanazt a „bunkert” használták s ugyanolyan módon, mint előttük a Wetzler–Vrba páros.[46] Az ilyen szökés elve abból indult ki, hogy miután az SS a táborban kihirdeti a szökevények utáni nyomozást, a foglyok továbbra is a táborban maradtak, elrejtve. A bunkerbeli helyüket csak a harmadik napon hagyhatták volna el, a szökevény foglyok miatt kihirdetett nagyon szigorú óvintézkedések múltával. Rosin és Mordowicz tehát a bunkerben rejtőzött, s várták a táborsziréna megszólalását, mely a szigorú intézkedések végét jelezte volna.[47]

A bunkerben azonban nehéz perceket éltek meg. Egyfelől tudták, hogy három napig kell benn maradniuk, mert addig tart a táborban a keresésük első fázisa, másfelől nem bírták ki. Rosin szavaival: „A zabszem nem ment volna be. Nagyon izgatottak voltunk, a szívünk vadul vert. De egyre nehezebben jutottunk levegőhöz, úgy tűnt, meg fogunk fulladni. Három órán át hiába kerestünk szellőzőnyílást, ezért elkeseredett és veszélyes dologra szántuk el magunkat. Behúztuk a bunker bejáratát támasztó dúcot. A bejáratot fedő sóder a rejtekhelyünkbe tolult, és nagyon csökkentette a bunkerunk térfogatát, de valamivel könnyebb volt a lélegzés.”[48]

De nem bírtak három napig rejtve maradni: „már másnap, vasárnap este feladtuk. Kezünk-lábunk elfásult, moccanni se tudtunk. Eldöntöttük, hogy a bunkerunkból látszó két őrtorony között átkúszunk. (…) Azon az estén szerencsénk volt. A rámpára több vonat érkezett magyarországi transzportokkal. Az egész tábor területén nagy volt a forgalom, a felhajtás, mozdonysípolás hallatszott, kiabálás, zaj, kutyák csaholása, így az őrtoronyban szolgálatosak nem hallottak minket, ahogyan kúsztunk. (…) Abban az időben, amikor a bunkerünktől mintegy 400 méterre levő birkenaui halálrámpa tele volt a transzportokkal, és az SS-ek kutyacsaholás, ütlegelés és kiabálás közben az osztályozott deportáltakat a krematóriumok felé terelték, mi az ellenkező irányban futottunk ki abból a pokolból.”[49]

Rosin leírása pontos. Ő és Mordovicz futottak, és kihasználták azt a helyzetet, amikor a többieket (a magyar zsidókat) a szelekció után épp készültek legyilkolni.

Eredetileg nem Szlovákiába akartak szökni, mert Mordowicz Lengyelországból származott. Krakkóba akartak menni, mert a táborban azt beszélték, hogy a városhoz közeli koncentrációs táborban partizánok vannak. Átúszták a Sol folyót, közben viszont elvesztették a lábbelijüket. Egy Chelmek nevű városig jutottak, mintegy 20 kilométerre a tábortól. Csak éjjel haladtak, napközben pihentek. Amíg az ennivalójuk kitartott, erdőben mentek, kerülték a lakott területeket. Csak harmadnap, egy erdei tanyán kértek maguknak öreg cipőt és egy darab kenyeret. Körülbelül 15 kilométerre Krakkótól hírét vették, hogy férfiakat fogdosnak munkaszolgálatra, így eldöntötték, hogy megkeresik a partizánokat, ez azonban nem sikerült nekik. Senki nem bízott bennük, az emberek gyanakodva méregették őket. Végül a Szlovákiába menetel mellett döntöttek. Akkori helyzetüket nagyon világosan mutatja Rosin tanúvallomása: „Minden reményünket elvesztettük, és a további gyalogláshoz sem volt erőnk. Azt képzeltük, hogy ha kijutunk a táborból, akkor jó dolgunk lesz! Mindenki, akit megkérünk rá, segíteni fog. De kint félelem lett rajtunk úrrá, láttuk, hogy minden sarok mögött veszély leselkedik, hogy valaki elárul bennünket, hogy elfognak és visszavisznek a táborba. (…) Mikor este összedugtuk a fejünket Mordowiczcsal, bevallottuk egymásnak, hogy a táborban távolról sem féltünk annyira, mint itt kint, a szabadban. Birkenauban mint tapasztalt foglyok, nyugodtabban éltünk. A gondolatot, hogy halál vár ránk, már megszoktuk, és ennek bekövetkeztét a lehető legtávolabbi határig kitoltuk. (…) Kint azonban idegen volt a világ. Tapasztalatok híján, félve a világosságtól, a tértől, az emberektől, csakis sötéttel éreztük magunkat biztonságban. Az a lelkesültség, hogy sikerült megszöknünk, és hogy hírt viszünk a világba, fokozatosan, fizikai erőnk fogyásával arányosan elillant.”[50]

Még vonatjegyet is vettek maguknak. A vonat Nowy Targ felé ment Zakopanéba, de mivel megtelt, a tetőn ültek, s abban reménykedtek, hogy ott minden ellenőrzéstől mentesülnek. Nowy Targ előtt leugrottak a vonatról, s tovább gyalog haladtak. A sínek szerint tájékozódtak, s végül sikerült Szlovákiába érniük, mégpedig 1944. június 6-án, a szövetségesek normandiai partraszállása napján. Egy eldobott gyufásdoboz alapján állapították meg, hogy már Szlovákiában vannak. A hivatalos propaganda által „Rosin deportált zsidó, a szlovákok ellensége” így kommentálta a határátlépést: „Letérdeltem, és megcsókoltam szlovák szülőföldemet. A félelem és a bizonytalanság érzése lehullott rólam. Éreztem, hogy otthon vagyok, szabadon a szülőföldemen. Teljesen elfelejtettem, hogy a fasiszta Szlovákiáról van szó, ahol hlinkások[51] és gárdisták uralkodnak.”[52] Rövidesen egy kocsmában mindkettejüket letartóztatták a szlovák csendőrök, és Alsóapsán (Nižná Apša) kihallgatták. Azt állították, hogy szlovákok, akik németországi munkaszolgálatból szöktek meg. Féltek bevallani, hogy zsidók. Estére azonban ezt is bevallották. Ezt követően a szepesófalui (Spišká Stará Ves) bíróság épületébe szállították őket. Útközben többször kijelentették a csendőröknek: „Inkább lőjetek le minket, de élve nem megyünk át a másik oldalra.”[53] A bíróság épületében Rosin észrevette egy ismerősét, a szinnai születésű Juhás Aladárt. Aki lényegében megmentette őket. Tanácsára azt vallották, hogy faluzó zsidók, akik aranyat meg valutát vásárolnak fel. A helyi zsidóktól kaptak fejenként három-három dollárt, hogy a csendőrök megtalálhassák náluk. Ennek a megváltozott helyzetüknek megfelelően a liptószentmiklósi pénzügyőrségre szállították őket mint „valutacsempészőket”. Ideiglenesen még Késmárkra is elszállították őket. Vonattal tértek vissza Liptószentmiklósra, s ott az állomáson legnagyobb meglepetésükre Vrbát és Wetzlert pillantották meg, akik a helyi zsidó öregotthonban laktak. Még pár napot börtönben kellett tölteniük, amíg a helyi zsidó hitközség kifizette helyettük a büntetést. A börtönből való szabadulásuk után mindketten a Gleich családnál laktak.[54]

Rövidesen előadták történetüket a helyi zsidó hitközségnek. Ők a történetet nagy vonalakban már ismerték Wetzlertől és Vrbától. Liptószentmiklósba felutaztak hozzájuk a pozsonyi Zsidó Központ képviselői, Kamil Krasňanský és Oskar Neumann.[55] Rosin, elbeszélése szerint, kiegészítette Vrba és Wetzler vallomását azokkal az információkkal, melyeket 1944 áprilisa után szereztek, tehát főleg a magyarországi zsidók deportálásának kérdéskörét érintették, amit Wetzler és Vrba nem ismerhetett. Hasonlóan nyilatkozott Mordowicz is: „Ez a jegyzőkönyv több mint öt oldal volt, mert az érintettek, Krasňanskýval az élen elsősorban Fred és Rudl[56] tanúvallomásának hitelességét ellenőrizték, és jelentésünk alapján újraírták az egész vallomást az alapoktól.”[57]

A Rosin és Mordowicz általi jelentésből mára csak a Wetzler és Vrba általi vallomás kiegészítése maradt fenn.[58] Ez az 1944 áprilisa és májusa közötti időszakban (tehát a Wetzler és Vrba szökése utáni) írja le az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborbeli állapotokat. Szó esik benne a görög, francia, holland és lengyel zsidók transzportjairól. Franciaországi „árja” foglyok érkezéséről is hírt adtak. Megemlítették, hogy jött egy transzport Terezínből is. Sőt, Heinrich Himmler májusi látogatását is leírták. Nem felejtették el lejegyezni az oświęcimi parancsnokok nevét sem: Aumayer, Schwarzhuber, Weiss, Hartenstein, Höss és Kramer.

A Magyarországról deportált zsidókat illetően így vallottak: „1944. május 10-én érkezett Birkenauba az első, magyar zsidókból álló transzport.[59] Többségük budapesti börtönökből származott, másokat az utcán vagy az állomásokon fogdostak össze. A nők közt volt: Ruth Lorant, Mici Lorant, Ruth Quasztler, Irene Roth, Barna Fuchs. A transzportot az auschwitzi és birkenaui táborba a szokásos módon továbbították (kopaszra nyírva, tetovált számmal stb.). A férfiak a 186 000-es számtól voltak számozva, a nőket a női táborba vezényelték. Mintegy 600 férfit, akik közül olyan 150 lehetett 45 és 60 év közötti, Birkenauba vittek, ahol különféle munkacsoportokba osztották őket. A többiek Oświęcimben maradtak, ahol a Buna gyárban dolgoztak. Az ebből a transzportból valókat életben hagyták, s közülük senkit sem utasítottak – mint szokás szerint – a krematóriumba. A képeslapokra, melyeket megírhattak, címükként azt kellett feltüntetni, hogy Waldsee. Május 15-én több transzport is érkezett Magyarországról Birkenauba.[60] Naponta mintegy 14-15 000 zsidó. A vasutat, mely a táborból a krematóriumba vezetett, nagy gyorsan befejezték, az ezredek (eredetileg Rotten, értsd kommandók – E.N.) éjjel-nappal dolgoztak azon, hogy a transzportokat egyenest a krematóriumokhoz szállíthassák. Ezeknek a transzportoknak csak mintegy 10 százalékát fogadta be a tábor, a többieket azonnal elgázosították és elégették. Soha azelőtt, Birkenau létrejötte óta nem gázosítottak el ennyi zsidót. A Sonderkommandót 600 tagúra kellett kibővíteni, két-három nap múlva pedig 800 tagúra (ezeket a korábban érkezett magyar zsidókból verbuválták). Az Afräumungskommando létszáma is bővült, 150-ről 700-ra. Három krematórium üzemelt éjjel-nappal, a negyediket ez idő tájt javították, s mivel a krematóriumok befogadóképessége nem volt elégségesen nagy, 30 méter hosszú és 15 méter széles árkokat ástak Birkenwaldban (mint a krematóriumok előtti időben), amelyekben éjjel-nappal holttesteket égettek. Tehát a »megsemmisítés kapacitása« csaknem korlátlan volt. Azokat a magyar zsidókat, akik életben maradtak (mintegy 10 százalék), nem sorolták be a tábor normális jegyzékébe, noha kopaszok voltak s rabruhát kaptak, de tetoválva nem voltak. A tábor egy önálló részében, a C szekcióban helyezték el őket, s később a Német Birodalom más koncentrációs táboraiban helyezték el őket: Buchenwaldban, Mauthausenben, Grossrosenben, Flossenburgban, Sachsenhausenban stb. A nőket ideiglenesen a »cigánytáborban« szállásolták el, különálló blokkokban, s csak később szállították őket el máshová. A Szlovákiából származó zsidó lányokat megtették a blokkok vezetőinek (Blockälteste – E.N.). Az első magyarországi transzportokat a következő városokból indították: Munkács, Nagyszőlős, Nyíregyháza, Ungvár, Huszt, Kassa, Beregszász, Máramarossziget, Nagyberezna. Akik a túlélők közt voltak: Robert és Ervin Waizen, Stark, Ehrenreich, Katz, Chaim. Az utóbbi kettőt már áthelyezték. A Waizen testvérek szüleit elgázosították. A magyar zsidók transzportjai fölötti személyes felügyeletet az egykori parancsnok, »Hauptsturmbannführer« Höss[61] végezte, aki folyton Oświęcim és Budapest között ingázott. Az idő tájt Birkenau parancsnoka Höss egykori szárnysegéde, »Hauptsturmführer« Kramer volt.”[62]

Rosin az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborról és a zsidók ipari méretű legyilkolásáról szóló információk jelentőségét így látta: „Vrba könyve azonban egészében véve igaz, kivéve azt, hogy mindenkit elfelejt megemlíteni, s minden érdemet magának tulajdonít. Nekünk valamennyiünknek, akik ugyanazzal a szándékkal szöktünk meg, a világ informálását szolgáló oświęcimi jegyzőkönyveket illetően egyforma részesedésünk és érdemünk van.”[63]

Rosin azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy Szlovákiában az emberek többsége, akiknek az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborról meséltek, a történteket fenntartással fogadta. „Az első hatás az volt, hogy mindenki megrendült. „»Ez borzasztó« – mondta mindenki. De aztán vizsgálgatni kezdtek, kételkedni, s noha minden pótlólagos kérdésükre aprólékos, számukra nehezen felfogható részletekkel válaszoltunk, bizalmatlanok maradtak. Ebben a megsemmisítő táborokból érkező levelezőlapok és levelek is erősítették őket. Ezek a levelek egyre csak érkeztek, nagy mennyiségben 1944-ben is és Birkenauból is. (…) A levelek nem közvetlenül jártak, hanem a Zsidó Központon[64] keresztül, s ezért is nagyobb volt a hitelük. Egyetlen levélben sem volt szó arról, amiről mi beszéltünk, legalábbis nem egyértelműen, és a rejtélyes hangú leveleket mindenki másként értelmezte.”[65]

A későbbiekben a Zsidó Központ képviselői törődtek velük, biztosították számukra az ún. árja iratokat (Rosin Štefan Roháčként kapott új identitást), kaptak zsidó születési anyakönyvi kivonatot is, melyet a ruhájukba varrva hordtak magukkal. Rendszeres anyagi támogatást is kaptak. Mind a négy szökevényt Pozsonyba szállították.

1944 júniusában sor került a szökevények képviselői és a Vatikán képviselője közötti találkozásra. Mordowicz és Vrba kb. 1944. június 20-án[66] találkozott a pozsonyszentgyörgyi kolostorban a Vatikán képviselőjével.[67] Mordowicz azt állította, hogy a találkozást a Zsidó Központból Kamil Krasňanský közvetítette.[68] Ugyanő szerint a Liptószentmiklóson Rosinnal együtt tett tanúvallomásukat tartalmazó jegyzőkönyvet megkapta Msgr. Giuseppe Burzio, aki pápai futárként mutatkozott be.[69] Mai ismereteink szerint meg kell jegyezni, hogy Mordowicz e téren tévedett. A kolostorban Msgr. Mario Martilotti találkozott velük.[70]

Mordowicz magáról a találkozóról ezt mondta: „Szóval minden információ, minden szó rendkívül nagy hatással volt rá, s a beszédünket csak azzal szakította meg, hogy számunkra mint élő dokumentumok számára mindent meg kell tennie, és meg is tesz azért, hogy megőrizzen bennünket mint történelmi tanúkat a jövő számára, akiket meg kell ismernie az egész világnak. (…) A papok sorsára kérdezett rá, mert elmagyaráztuk neki, hogy nemcsak a zsidóság életéről volt szó, hanem más nemzetekéről is, és hangsúlyoztuk, amint azt sejtettem is, hogy számára ez lesz a legérdekesebb, a papok sorsáról, amiről a világ egyáltalán semmit sem tudott. S azt hiszem, ez hatott rá teljesen felkavaróan, mert ezen a ponton félbeszakította a beszélgetésünket, mert annyira rosszul lett, hogy azt hittük (…) elájul.”[71]

Vallomásában Mordowicz kitért arra is, milyen szerepe volt Vrbának a vatikáni képviselővel folytatott beszélgetésükben. Ezt mondta: „Számomra nagyon kínos, főleg a könyve elolvasása után, melyben csakis a saját érdemeit emeli ki, és senkit sem említ meg ebben a mi tevékenységünkben. (…) úgyszintén ami a pápai nunciussal való tárgyalást illeti, meg sem említ engem, mintha ott sem lettem volna, s ezt rossz néven veszem. (…) Rudolf akkor épp csak 19 éves volt, fiatal volt, és ebből a fiatalságából eredt, amit sok esetben észrevehettünk, a csaknem gyerekes viselkedése, nem szeretnék belemenni a részletekbe, de nem volt és nem is lehetett olyan aktív, amilyennek magát a könyvében lefesti. (…) A tárgyalás alatt is inkább passzív volt, mint aktív.”[72]

Találkozott velük Michael Dov Weissmandel[73] nyitrai rabbi is, aki lejegyezte a történetüket s erről jelentést küldött Svájcba és Törökországba. (Vrba 1997, 369. p.)

A Wetzler–Vrba-jelentést kiegészítették azokkal az adatokkal, melyekkel Mordowicz és Rosin szolgált a magyarországi transzportokról, valamint Jerzy Tabeau lengyel őrnagy adataival, s elküldték Jaromír Kopecký csehszlovák diplomatának,[74] aki továbbította a londoni emigráns kormánynak.[75] Ezt követően a jelentés eljutott az USA-ba is. Nemcsak a kormány képviselői ismerhették meg, hanem az újságírók is. Svájcban és az USA-ban cikkek jelentek meg az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborról. (Kárný 1992, 176–179. p.)

Mordowicz azt is megemlíti, hogy 1944 augusztusában – a szlovák nemzeti felkelés előtt – Wetzlerrel együtt Nyitrán jártak, ahol Wetzler testvére lakott, s ott Fred családjával együtt két-három napig a várban rejtőztek, ahol az érsek (Karol Kmeťko) székhelye is volt. Mordowicz szerint átadták az érseknek azt a jelentésüket, melyet előzőleg Burzio is megkapott tőlük.[76]

Mordowicz az idő tájt Wetzlerrel, Rosinnal és Vrbával együtt, valamint Rosin barátjával, Ondriášsal, aki csendőr volt, Pozsonyban lakott. Ondriáš, noha csendőr volt, mindegyiküket segítette. Mordowicz erről így vallott: „Mivel Freddel közös lakásban laktam, Rudolf és Arnošt pedig albérletben, mindvalamennyien hamis iratokkal. Az ő helyzetük valamivel könnyebb volt, mert abban a lakásban lakott albérlőként a rendőrség egy akkori alkalmazottja, Ondriáš, aki ugyanonnan származott, ahonnan Rosin. Ez a rendőr segítette őket, s tartotta a hátát, ahol csak kellett. (…) Nagyon barátságos és hűséges volt, s főleg Arnoštot segítette, s végül, miután Rudo a partizánok közé állt, engem pedig letartóztattak, egy másik helyre költözött vele albérletbe.”[77]

A szlovák nemzeti felkelés kitörése utáni időben különváltak útjaik. A Zsidó Központ képviselői tovább már nem törődhettek velük. Megindult a deportálások Alois Brunner által levezényelt második hulláma a szeredi gyűjtőtáborból.[78] Vrba Nagyszombatba távozott, ahol az anyja élt, később a partizánokhoz csatlakozott, s csak két hónap elteltével tért vissza Pozsonyba. Wetzler a nyitrai testvéréhez költözött.

Mordowiczot letartóztatták, mert a Palace étteremben Wetzler sógornőjével ült, s gyanússá vált, hogy zsidó nővel társalog. Megpróbált ugyan elmenekülni, de a gárdisták elfogták, s letartóztatásakor úgy megverték, hogy a HG parancsnokságára eszméletlenül került. Jozef Vozár hallgatta ki, aki korábban a szeredi zsidó munkatábor parancsnoka volt. A kihallgatás során azt hitték, hogy szovjet ügynök, mert nem tudott jól szlovákul. A gárdisták a kihallgatása során is bántalmazták: „Azokra a kérdésekre, hogy kivel találkozgattam, hol laktam, hol tartózkodtam, végig nemleges válaszokat adtam, tehát hogy sehol sem laktam, senkivel sem találkoztam stb., ezért nagyon sok kegyetlen ütést kaptam. Úgy összevertek, hogy maga Vozár nyújtott felém egy tükröt, hogyan nézek ki, s azt mondta, az egy óra alatt legalább tizenkétszer elájultam.”[79] Mordowicz mindenekelőtt arra ügyelt, hogy Rosint be ne mártsa. Végül bevallotta, hogy zsidó, de azt állította, hogy szlovákiai. A nadrágjába varrva volt okmánya arról, hogy Koloman Altmann-nak hívják és Lőcséről származik. Vozár azonban nem hitt neki.

Később átadták a Gestapónak. Mordowicz megértette, hogy csakugyan nagy bajban van. „(…) rám parancsoltak, hogy vetkőzzek meztelenre. Ez volt mindennek a betetőzése: a tetovált számom leukoplaszttal volt átragasztva. Igyekeztem úgy állni, hogy ne tűnjön fel a jobb karom alja, németre váltottam, s azt hangsúlyoztam, hogy egyszerű zsidó vagyok.”[80] A leukoplaszttal átragasztott tetovált számot a gestapósok nem vették észre.

Évek múltán Mordowicz nem tudta pontosan megmondani, hol vették őrizetbe s mikor szállították át Szeredre. Megemlítette viszont, hogy akkortájt Pozsonyban sok zsidó lakost letartóztattak. Csak feltételezhetem, hogy erre valamikor szeptember végén kerülhetett sor, amikor is Pozsonyban széles körű zsidóellenes razziát tartottak.[81] A szeredi táborban azt mondta a zsidóknak, hogy „innen mindenki számára csak Oświęcimba vezet út”.[82] Megpróbáltatásai a deportálóvagonban is folytatódtak. „Még mindig izoláltan bekerültem egy vagonba, de nem tudtam, hová tart a transzport. Azt beszélték, hogy Wiener Neustadtba. Ez 1944 októberében volt, a felkelés után. Szörnyű állapotban voltam: lelkileg, testileg, morálisan kimerülve, nem voltam életképes. A vonatban még az utolsó erőmből arra figyelmeztettem a többieket, hogy hová megy a transzport, hogy nem hihetnek a németeknek, mert a halálba megyünk – de rám vetették magukat, ütlegeltek, a sajátjaim. (…) Egyre csak azt ismételgettem, hogy a halálba megyünk, meneküljön, aki tud, s ehhez hajlandó vagyok utat mutatni. Vertek, rugdostak, feküdtem eszméletlenül, élőhalott voltam.”[83]

Úgy döntött, hogy az auschwitzi koncentrációs táborban a rámpán, ahol a szelekció zajlik, ráveti magát egy SS-re, kitépi a pisztolyát, s miután lelövi, magával is végez. De szerencséje volt, mert a rámpán egy rivnei lengyel fogoly[84] felismerte és segített neki elrejtőzni. Még a számát is áttetoválták, hogy az SS-ek ne ismerhessék fel.

Mordowicz akkori helyzetét jól szemléltetik szavai: „A tetoválás közben szörnyű fájdalmat éreztem, de a testi nem volt olyan elviselhetetlen, mint a morális. Az életem már nem érdekelt, de abba sem tudtam beletörődni, ami történt velem. Ez rosszabb volt, mint ha likvidáltak volna. Hatalmas morális sebként éltem meg, s nem tudtam vele mit kezdeni. Ha nem lettek volna segítőim, akkor számomra sokkal jobb lett volna minden, mint ami a rámpán s utána történt.”[85]

Lengyel barátai a koncentrációs táborból elintézték, hogy a közé a hatvan szlovákiai zsidó közé kerüljön, akiket Sziléziába szállítottak, a frýdlanti munkatáborba, ahol a Schubert üzemben dolgozott. Ott érte a felszabadítás is.

Rosin pozsonyi megmenekülését nagyban befolyásolta szlovák osztálytársa, a már említett Jozef Ondriáš, aki Pozsonyban rendőrként szolgált. Rosin tanúvallomása alapján sikeres auschwitzi szökését követően találkoztak Pozsonyban. Ondriáš felismerte, amikor leszállt a villamosról, s ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Állj meg, állj meg, mit menekülsz, mint valami zsidó?” Az idő tájt Rosin Vrbával együtt a pozsonyi Matičná utcában lakott albérletben.[86] Egy idő múlva az albérlet harmadik szobájába éppen Ondriáš költözött be. Akkor még nem tudta, hogy Rosin auschwitzi szökevény. Rosin a háború utáni tanúvallomásában ezt mondta: „Azt mondtam neki, hogy Magyarországról jövök, és Štefan Roháč névre szólnak a hamis papírjaim.[87] Nem én voltam az egyedüli, aki így élt, Ondriášnak több zsidó védence is volt.”[88]

Maga Rosin ekként jellemezte Ondriášt: „Hűséges barát volt, megbízható, semmivel sem éreztette, hogy a terhére volnék, így aztán később, a felkelés[89] kezdetén nagyobb lakásba költöztünk, melyen ez a névtábla állt: Jozef Ondriáš, rendőrségi inspektor. Gyakran eszembe jutott, milyen veszélynek tette ki magát.”[90] Így aztán Rosin még nagyobb biztonságban érezhette magát. Csak nehezen volt elképzelhető, hogy a rendőrség vagy a Hlinka Gárda véletlenül épp azt a lakást akarná ellenőrizni, ahol rendőr lakik. Rosin végül elmondta Ondriášnak azt is, hogy koncentrációs táborból szökött. Rosin tanúvallomása annyi év elteltével is nagyon civilnek, egyszerűnek hat. Másfelől az ilyen információk kiszivárgása a felkelés után mindkettejük életébe került volna. Nemcsak Rosin, a zsidó, a koncentrációs tábori szökevény élete volt veszélyben, hanem szlovák „segítőjéé” is.

Arról, hogy mit mondott Rosin Ondriášnak, a tanúvallomásában ez áll: „Tudod, Jožko, én megszöktem, de te nem tudod, honnan. Na és? – csodálkozott. Az oświęcimi koncentrációs táborból szöktem meg, és a kezemen ez a szám a fogoly regisztrációs száma. Tudod, hogy ez mit jelent? Ha megtalálnak bennünket, téged is és engem is lelőnek, mindenféle kérdezősködés nélkül. Erre ő (értsd: Ondriáš – E.N.) így felelt: Ne félj semmit, ez még jobb így. Amíg engem látsz, semmit se félj!”[91]

Annak ellenére, hogy Ondriáš tisztában volt a helyzet komolyságával, tovább segítette Rosint. Sőt azt követően is, hogy Rosinnal együtt szemtanúi voltak annak, amikor a HG Pozsonyban letartóztatott egy zsidót. Rosin tanúvallomása szerint később, 1944/45 telén nemcsak különféle igazolásokkal segítette, melyek szükségesek voltak a túléléshez vagy az utazáshoz, hanem Mordowiczcsal, Vrbával és Wetzlerrel is összeismerkedett, akik többször is megszálltak nála. A szökevényekről semmit nem árult el. Mi több, a Štefan Roháč álnevű Rosinnak munkahelyet szerzett.

Rosin megmenekülésének története azonban tragikusan végződött. 1945 áprilisában a front Pozsonyhoz közeledett, s megkezdődtek a Vörös Hadsereg és a náci katonaság közötti utolsó harcok. Rosin tanúvallomása szerint akkor már Ondriáš négy további egykori foglyot és szökevényt segített. A harcok során a lakásuk közelében egy szovjet katona is sebesülést szenvedett. De a történet végének elmesélését hagyjuk közvetlen Rosinra: „Ondriášsal együtt kimentünk és behúztuk a lakásba (mármint a szovjet katonát – E.N.). Bekötöztük és kimentünk. A sebesült orosz kiáltott: Adjatok vizet! Indultam vízért, de akkor egy katona rám szólt: Ne menj, lőnek. Mire fel Jožko: – Én nem félek. Elindult, s ahogy a külső ajtóhoz ért, három lövést kapott, s ott helyben meghalt. Lementem, de már semmit sem tehettem. Az első gondolatom az volt, hogy nekem kellett volna elesnem helyette.”[92] Ondriáš ezzel a szlovákoknak abba a csoportjába került, akik a zsidó polgártársaiknak segítséget nyújtva, meghaltak e segítség közben.[93]

Rosin és Mordowicz bátor szökése, mondhatni, hőstette, már 1944-ben lehetővé tette, hogy az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból értesüléseket lehetett kapni a zsidók legyilkolásáról. Ez Wetzler és Vrba jelentésének folytatása és alátámasztása volt. Ennek a két jelentésnek a jelentősége abban állt, hogy bár korábbról is voltak ismeretek a zsidók nácik általi legyilkolásáról, ebben az esetben a koncentrációs tábor működésének rendszerét is leírták. Leírták magát a koncentrációs tábort, az egyes részlegeinek működését, az épületeket, a tábor működésének és őrzésének szerkezetét. Megmagyarázták a foglyok kategorizációját, a rabszámok rendszerét, leírták a foglyok mindennapi életét. Pontosan beszámoltak az egész rendszerről: a koncentrációs táborba érkezéstől, a rámpán történő szelekción át a lelövéstől a gázkamrákig. Ilyen módon lényegében leírták az exterminációs mechanizmust, illetve az ipari mértékű gyilkolás módszerét.

A szövetségesek azonban nem tudták kihasználni ezeket a jelentéseket arra, hogy nyomást gyakoroljanak a náci Németországra, hogy ezt a folyamatot állítsák le. Rosin és Mordowicz jelentése, illetve már Wetzler és Vrba jelentése nem állította le a magyarországi zsidók éppen folyamatban levő deportálását.[94] Már az 1944. április végi Wetzler–Vrba-jelentést is lefordították és eljuttatták Budapestre is.[95] A jelentést a magyar zsidóság képviselőjének, Dr. Kasztner Rezsőnek[96] kellett megkapnia, a már említett Kamil Krasňanskýtól.[97] Krasňanský szerint Magyarországon mások is megkapták.[98] Randolph L. Braham amerikai történész szerint a jelentést csak 1944 júniusának másik felében kezdték terjeszteni. (Braham 1981, 712. p.; Braham 2004; Braham 2014)

A magyarországi zsidók deportálásait tehát ezek a jelentések nem tudták leállítani. De ez nem a jelentések hibája volt. Tettük: a szökés és a tanúvallomások ilyen értelemben sem kérdőjelezhető meg. Az ilyen tervet valaki másnak kellett volna megvalósítania. Mint említettem, a jelentést különböző zsidó szervezeteken kívül megkapták Nagy-Britannia és az USA képviselői is, valamint a londoni emigrációban felállított csehszlovák kormány és a Vatikán is. Magyarországon az említett Kasztner úgy döntött, hogy tárgyalásba kezd Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführerrel, hogy legalább valakiket megmenthessen. Kasztnert kellene hibáztatnunk azért, hogy nem tett többet? Hiszen a július eleji tárgyalásokon, a magyarországi deportálások leállítása előtt sem Horthy, sem Sztójay meg sem említették Veesenmayernak, a náci Németország képviselőjének, hogy tudomásuk volna ilyen jelentésekről. (Hilberg 1990, 916–918. p.)

Kettejük autentikus jelentése máig példaértékű és jelentős korabeli dokumentum, mely szemben áll mindenféle, a holokausztot, illetve az auschwitzi koncentrációs táborban elkövetett gyilkosságokat kétségbe vonó revizionista tendenciákkal.

Irodalom

Slovenský národný archív, fond Ministerstvo vnútra.

Vojenský ustřední archiv Praha, fond O – Os. – Jaroslav Kopecký

Yad Vashem Archive, Jeruzsálem, P 25/13. (A Rosinnal és Mordowiczcsal való beszélgetést E. Kulka készítette 1965/66-ban cseh nyelven).

Yad Vashem Archive, Jeruzsálem, fond Testimonies, Diaries and Memoirs Collection, 033.3995 (Krasňanský vallomását E. Kulka rögzítette).

Braham, Randolph L. 1981. The Politics of Genocide. Vol. 2. New York.

Braham, Randolph L. 2004. Rescue Operations in Hungary: Myths and Realities. East European Quarterly, 38. évf. 2. sz.

Braham, Randolph L (ed.) 2012. The Auschwitz Reports and the Holocaust in Hungary. New York.

Czech, Danuta 1989. Kalendarium der Ereignisse im Konzentrationslager Auschwitz – Birkenau 1939 – 1945. Reinbek bei Hamburg.

Gaško, Mikuláš 2014. The Trains of Death. Memories of an Attorney. Bratislava.

Grünhut, Aron 2015. Katastrofa slovenských Židov. Bratislava.

Hilberg, Raul 1990. Die Vernichtung der europäischen Juden. Bd. 2. Frankfurt am Main.

Hlavinka, Ján–Nižňanský, Eduard 2009. Pracovný a koncentračný tábor v Seredi 1941-1945. Bratislava.

Hlavinka, Ján–Nižňanský, Eduard–Ragač, Radoslav 2010. Koncentračný tábor v Seredi vo svetle novoobjavených dokumentov (september 1944 – marec 1945). In Kováčová, Viera a kol. Druhá vlna deportácií Židov zo Slovenska: Medzinárodná vedecká konferencia 8. september 2009, Zvolen, Slovenská republika, Technická univerzita vo Zvolene. Banská Bystrica, 50–80. p.

Hradská, Katarína 2003. Holokaust na Slovensku 3. Listy Gisely Fleischmannovej (1942 – 1944). Dokumenty. Bratislava.

Kamenec, Ivan 1992. Deportácie židovských občanov zo Slovenska roku 1942. In Tragédia slovenských Židov. (zost. D. Tóth). Banská Bystrica, 77–100. p.

Kamenec, Ivan 2005. Keď strieľajú slová. In Roguľová, Jaroslava (eds.) Storočie propagandy. Bratislava, 103–114. p.

Kamenec, Ivan 1991. Po stopách tragédie. Bratislava.

Kamenec, Ivan 1992a. Slovenský stát. Praha.

Kamenec, Ivan 1998. Tragédia politika, kňaza a človeka. (Dr. Jozef Tiso 1887 – 1947). Bratislava.

Kamenec, Ivan 2003. Alfréd Wetzler. Nechcený hrdina z Osvienčimu. In Do pamäti národa. (Michálek, S.–Krajčovičová, N. a kol.). Bratislava, 667–670. p.

Kamenec, Ivan–Prečan, Vilém–Škorvánek, Stanislav (eds.) 1992. Vatikán a Slovenská republika (1939-1945). Dokumenty. Bratislava.

Kárný, Miroslav 2009. Osudy jedné zprávy. In Wetzler, Alfréd: Čo Dante nevidel. Bratislava, 312–321. p.

Kárný, Miroslav 1992. Historie osvětimské zprávy Wetzlera a Vrbu. In Tragédia slovenských Židov. (zost. D. Tóth). Banská Bystrica, 167–186. p.

Kladivová, Vlasta 1992. Osudy židovských transportu ze Slovenska v Osvětimi. In Tragédia slovenských Židov. (zost. D. Tóth). Banská Bystrica, 139–166. p.

Kogon, Eugen 1974. Der SS-Staat. Das System der deutschen Konzentrationslager. München.

Kopecký, Jaromír 1999. Ženeva. Politické paměti 1939 – 1945. Praha.

Lang, Tomáš–Strba, Sándor 2006. Holokaust na južnom Slovensku na pozadí histórie novozámockých židov. Bratislava.

Lánik, Jožko. Oświencim. Hrobka štyroch miliónov ľudí. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1992. Židia v slovenskom štáte 1939 – 1945. [Bratislava]

Němeček, Jan 2002. Československý londýnský politický exil a židovská otázka. In Terezínske studie a dokumenty 2002. Praha, 324–340. p.

Neumann, Oskar 1956. Im Schatten des Todes. Tel Aviv.

Nižňanský, Eduard 2014. Antisemitská propaganda a deportácie na Slovensku v roku 1942. In Antisemitizmus a propaganda. Bratislava, 125–159. p.

Nižňanský, Eduard 2011. The discussions of Nazi Germany on the deportation of Jews in 1942 – the examples of Slovakia, Rumania and Hungary. Historický časopis, 59. évf. suppl., 111–136. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2005. Holokaust na Slovensku 6. Deportácie v roku 1942. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2005a. Holocaust in der Slowakei. In Unterrichtsbeispiele zu den Verbrechen im Nationalsozialismus. Berlin, 7–17. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2003. Holokaust na Slovensku 4. Dokumenty nemeckej proveniencie (1939 – 1945). Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2010. Jews and Slovaks – Generosity and Help during Holocaust time. In Park of generous souls 4. Bratislava, 44–70. p.

Nižňanský, Eduard 2002. Deportácie Židov zo Slovenska v roku 1942 a prijatie ústavného zákona č. 68/1942 Sl. z. o „vysťahovaní Židov“. In Studia historica Nitriensia X, 85–157. p.

Nižňanský, Eduard 2015. Die Vorstellungen Jozef Tisos über Religionj, Volk und Staat und ihre Folgen für seine Politik während des Zweiten Weltkrieges. In Kaiserová, Kristína–Nižňanský, Eduard–Schulze Wessel, Martin (Hg.) Religion und Nation: Tschechen, Deutsche und Slowaken im 20. Jahrhundert. Essen.

Nižňanský, Eduard a kol. 2016. Obraz nepriateľa v propagande počas II. svetovej vojny na Slovensku. Banská Bystrica.

Nižňanský, Eduard 2016a. Politika antisemitizmu a holokaust na Slovensku v rokoch 1938 – 1945. Banská Bystrica.

Nižňanský, Eduard 2014. On Relations between the Slovak Majority and Jewish Minority during World War II. In Yad Vashem Studies, 42, 2, 47–89. p.

Nižňanský, Eduard–Kamenec, Ivan 2003. Holokaust na Slovensku 2. Prezident, vláda, Snem SR a Štátna rada o židovskej otázke (1939 – 1945). Dokumenty. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Kamenec, Ivan 2003a. Poplatky za deportovaných slovenských Židov. Historický časopis, 51. évf. 2. sz. 311–342. p.

Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala 2014. Antisemitizmus a propaganda. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala 2015. Slovensko a nacistické koncentračné tábory. Bratislava.

Salner Peter 1997. Prežili holokaust. Bratislava.

Setkiewicz, Piotr 2015. Słowacy i Żydzi w KL Auschwitz. In Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala. (eds.) Slovensko a nacistické koncentračné tábory. Bratislava, 133–161. p.

Schmitt, Carl 2013. Pojem politična. Praha.

Snopko, Ladislav–Žiak, Miloš 2009. Helper. Rescuer. In Park of generous Souls 2. Bratislava, 12–25. p.

Sobański, Tomasz 1982. Úteky z Osvienčimu. Bratislava.

Sofsky, Wolfgang 2001. Die Ordnung des Terrors: das Konzentrationslager. Frankfurt a. M.

Szabó, Miloslav 2014. Od slov k činom. Bratislava.

Świebocki, Henryk 1991. Auschwitz – szy w szasie wojny świat znal prawde o obozie? In Zeszyty oświecimskie, Numer specjalny (IV), Oświecim, 5– 76. p.

Szabó, Zoltán Tibori 2011. „The Auschwitz Reports: Who Got Them, and When?“. In Randolph L. Braham and William van den Heuvel. The Auschwitz Reports and the Holocaust in Hungary. Columbia.

Szenes, Sándor–Baron, Frank 1994. Von Ungarn nach Auschwitz. Die verschwiegene Warnung. Münster.

Vrba, Rudolf 1997. I Cannot Forgive. Vancouver.

Vrba, Rudolf 2007. Utekl jsem z Osvětimi. Praha.

Vrzgulová, Monika 2007. Každodenný život židovských väzňov v nacistických koncentračných táboroch. In Nižňanský, Eduard (ed.). Z dejín holokaustu a jeho popierania. Bratislava, 89–104. p.

Wetzler, Alfréd 2009. Čo Dante nevidel. So správou Wetzlera a Vrbu. Bratislava.

Zavacká, Katarína 1992. Protižidovské zákonodárstvo slovenského štátu. In Tragédia slovenských Židov. Banská Bystrica, 59–76. p.

(Csanda Gábor fordítása)

Sipos László: A romakérdés megoldását célzó stratégiák 1945–1969 között

Bevezetés

Jelen tanulmányban azzal foglalkozom, hogyan alakult a romákkal kapcsolatos állami politika a volt Csehszlovákia és a mai Szlovákia területén a második világháború utáni időszakban, 1945–1969 között. Ennek kapcsán megpróbálok rámutatni azokra a diszkriminatív intézkedésekre és negatív politikai mechanizmusokra, amelyek a totalitárius rezsim alatt a jelzett időszakban az állami szerveknek a romákkal szembeni politikáját jellemezték. A vizsgált időszakban hozott kormányzati intézkedések és statisztikák elemzése és összevetése alapján könnyen megcáfolhatóak a hazai romákkal kapcsolatos téves nézetek. A közvetlenül a háború utáni időszak tényeinek, a politikai szereplők attitűdjeinek, nézeteinek, a romákkal szembeni intézkedéseknek a felidézésével megelőzhetőek azok az egyszerűsítő következtetések, amelyek célja a cseh és szlovák kormányszerveknek a felelősség alóli felmentése. A romák esetében ebben az időszakban rendkívül fontos szerepe volt az állami politikának, valamint a vezető réteg magatartásának, s feltételezhető, hogy ez a többi kisebbségnél nagyobb mértékben befolyásolta a romák társadalmi helyzetét, fejlődését.

A szocialista állam elsődleges törekvése az etnikailag homogén társadalom kialakítása volt, ez nemcsak a csehek és szlovákok közötti viszonyban, hanem a szlovákoknak a magyar, ruszin/ukrán és sajátos módon a roma nemzeti kisebbséggel szembeni viszonyában is megnyilvánult (Sikora 2008). A romák szociális és gazdasági fejletlenségük miatt a szocializmus időszakában a társadalom számára gazdasági, főleg azonban ideológiai problémát jelentettek, s mint a kommunista állam szociális politikáján belüli legnagyobb teherre tekintettek rájuk. Mivel nem feleltek meg a szocialista ideológia kritériumainak, az állam nem ismerte el őket nemzetiségként, kulturális életüket korlátozta, szervezeteiket nem fogadta el a romák hivatalos politikai képviseleteként annak ellenére, hogy az 1948-as Alkotmány a többi nemzetiséghez tartozó személyeket egyenrangú állampolgárként ismerte el.[1] Ezek a politikai lépések számos roma kisebbségi vezetőben, de a romákban általában is aggodalmat keltettek: attól féltek, hogy asszimilálják őket. Az 1948–1989 közötti időszakban megvolt ugyan az „igyekezet” a „romakérdés” megoldására, ám ebbe nem vonták be a romákat, akiket a kérdés kezelése ténylegesen érintette. Nem meglepő tehát, hogy a romakérdés kezelésének ilyen módja nem volt alkalmas a romák társadalmi-kulturális integrálására, s a romák e folyamatban passzívak maradtak (Kotvanová–Szép–Šebesta 2003). A totalitárius rezsimnek a romakérdéshez való ilyen viszonyulása a fő oka a roma kisebbség jelenlegi társadalmi és morális elmaradottságának (Mann 1996). Ebben a tanulmányban a szocialista államnak a romákkal szemben 1945 és 1969 között alkalmazott, a fasiszta fajelméletből táplálkozó, a romák és a többi állampolgár közötti szociális különbségek kiegyenlítését célzó főbb intézkedéseivel foglalkozom. A vizsgált időszakot a roma migráció és az 1945 után létesült kényszermunkatáborok időszakára, a kényszermunkatáborok létezésének időszakát pedig további három szakaszra osztottam: az első szakaszt az I. Szlovák Állam fennállása idején (pontosabban 1941–1944 között) létesült internáló- és munkatáborok, a második szakaszt az 1945–1948 közötti időszakban létrehozott kényszermunkatáborok, a harmadik szakaszt pedig az 1948 és 1953 közötti időszak képviseli. Az internáló- és munkatáborokat alaposabban nem vizsgáltam, s nem is elemeztem, elsősorban a második világháború után létesített kényszermunkatáborokkal foglalkoztam behatóbban.

Az 1945 utáni roma migráció

A jelenlegi Csehország területén csak néhány száz roma élte túl a második világháborút. A jelenleg Csehországban élő romák nagy része több hullámban Szlovákiából települt be. Az első, szervezetlen migrációs hullámban elsősorban kelet-szlovákiai romák érkeztek a cseh iparvárosokba, a németek által elhagyott településekre. Főként a mezőgazdaságban az állami birtokokon, iparvállalatoknál és az építőiparban helyezkedtek el, elsősorban olyan munkákat végeztek, amelyeket mások elutasítottak. A betelepülő romák állandó lakosként nem voltak kívánatosak sem a határvidéken, sem a fővárosban, Prágában, de más városokban sem, ez a későbbi kormányzati javaslatokban is tükröződött. Ezért vetődött fel a „cigánykérdés” országos szintű kezelésének az igénye. A problémát azonban az okozta, hogy a világháború utáni jogszabályok a már létező korábbi diszkriminatív intézkedések sorába illeszkedtek. Ezt igazolja a Belügyi Megbízotti Hivatal 1945-ben kiadott rendelete a „Cigányok viszonyainak rendezéséről”, amelyben megjelennek az adott korszak diszkriminatív tendenciái és a korábbi romaellenes intézkedések – a roma putrik eltávolítása a közutak közeléből, a romák eltávolítása a települések belterületéről, kényszermunkatáborokba hurcolásuk stb. (Jurová 1993, 17–27. p.).

Romák a szocialista „kényszermunkatáborokban”

Nem helytállóak azok a feltételezések, amelyek szerint a második világháborút követően a kényszermunkatáborok megszűntek, illetve ilyenek nem léteztek. Azok a módszerek, ahogyan a világháború után a hatóságok munkatáborokba „irányították” az embereket, semmiben sem különböztek a világháborús Szlovák Állam módszereitől. Az intézkedések között csak formális különbség volt: három különböző rezsimben hozták őket. Az első az 1. Szlovák Állam fennállásának időszakára (pontosabban 1941–1944-re) esett, a második az 1945–1948 közötti, a harmadik pedig 1948-tól 1953 májusáig tartó időszak volt. A világháborús Szlovák Állam idején a kényszermunkatáborok felállításának indítéka az akkori rezsimmel ideológiai vagy egyéb okokból konfliktusba került személyek, a családjukkal szembeni kötelezettségeiket nem teljesítők, illetve a rémhírterjesztők (ún. politikai felforgató elemek) munkaerejének a kihasználása volt. Meg kell azonban említeni, hogy a munkatáborokba küldött állampolgárok többsége roma volt, tehát az akkori politikai vezetés részéről ez a romakérdés átfogó megoldásának minősült; a táborokban napi rendszerességgel előfordult a testi fenyítés.

Terjedelmi okokból nem bocsátkozom a kényszermunkatáborok három szakaszának részletes elemzésébe: kihagyom az internáló- és munkatáborokat, és mélyebben csak a második világháború utáni időszakkal foglalkozom.

Több fő okra is visszavezethető, miért hozták létre újra Szlovákiában már 1945-ben ezeket a táborokat. A fő ok a háborúban megsemmisült gazdaság újjáépítéséhez szükséges munkaerő akut hiánya volt, a munkaerőpótlással kapcsolatban ezért nagy elvárások voltak. A táborok létesítésének további oka a „szociálisan és politikailag nem konform” személyek átnevelésére való törekvés volt. E két cél összekapcsolása azonban a gyakorlatban nem vált be.

A világháború után Szlovákia területén az első munkatáborok a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. augusztus 23-án hozott 105/1945. rendelete alapján (a továbbiakban: „százötös rendelet”) létesültek. Az I. Szlovák Állam alatt és a 2. világháború után az aszociális elemekkel szemben alkalmazott eljárás közötti hasonlóság szembetűnő: mindkét esetben a munkával történő átneveléssel indokolták a kényszermunkatáborba „irányítást” mint büntetést. A nemzeti tanácsi rendelet hatályát 24 hónapban állapították meg, végrehajtásával a nemkívánatos személyeknek a társadalomból történő hatékony eltávolítását kívánták elérni, egyúttal ezek a személyek munkaerejükkel a háborús károkat szenvedett Szlovákia újjáépítését szolgálták. A táborlakók az újjáépítésben segédkeztek, elsősorban vasúti hidak felújításán, útépítéseken, folyószabályozásokon, városok és falvak újjáépítésén, szénbányákban dolgoztak.

A százötös rendelet értelmében nem csak bírósági határozat alapján ítéltek embereket kényszermunkára. A bírósági ítélet mellőzését azzal indokolták, hogy szükség van a társadalmilag különösen veszélyes személyekkel való leszámolás meggyorsítására. A kényszermunkatáborba történő deportáláshoz elegendő volt, ha a rendeletben felsorolt tényállások valamelyikét észlelő állampolgár azt a hatóságoknak vagy a biztonsági szerveknek jelentette (Varinský 2004).

A kényszermunkatáborba deportáltak anyagilag nem voltak motiváltak, ugyanis 1945 decemberéig pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül dolgoztak, akkor a nőtlen/hajadon és gyermektelen személyek számára az állam a nettó fizetés egyharmadának megfelelő, az egy és több eltartott gyermekkel rendelkezők számára a nettó fizetés kétharmadának megfelelő munkadíjat ítélt meg. A táborokban azokkal a személyekkel volt probléma, akiket az anyagi juttatások nem motiváltak. Elsősorban nemi vagy más betegséggel fertőzött emberekről volt szó (ún. egyéb aszociális elemek), az ilyen deportáltak nem hoztak anyagi hasznot, sőt inkább megterhelték az állami költségvetést. A kényszermunkának a nemzetgazdaságra gyakorolt pozitív hatása tekintetében ezért a gazdasági eredmények lényegesen eltértek az elvárttól. Így pl. 1948-ban a táborok üzemeltetésére 854 532 csehszlovák koronát fordítottak, viszont a bevétel csak 613 811 korona volt. Sikertelenek voltak a deportáltak átnevelésére irányuló kísérletek is: a helyzetjelentések szerint csak a deportáltak 45%-a minősült átneveltnek.[2]

Miután befejezte tevékenységét a deportálásokról döntő különbizottság, 1947 áprilisa után a „százötös rendelet” hatályának megszűnése miatt adminisztratív döntés alapján nem lehetett állampolgárokat ilyen táborokba küldeni, ez csak bírósági ítélet alapján volt lehetséges. Az elítéltek körébe fasiszta bűnözők, megszállók, árulók és kollaboránsok tartoztak (Varinský 2004).

A kényszermunkatáborok harmadik szakasza 1948. október 25-én a kényszermunkatáborok létesítéséről rendelkező 247/1948. törvény elfogadásával kezdődött. Az említett jogszabály alapján a kényszermunkatáborba „irányítandó” személyeket három (a, b, c) csoportba sorolták. Az első „a” csoportba a 18–60 éves, testileg és szellemileg ép munkakerülő személyek tartoztak. A második „b” csoportot a 231/1948. törvény, a feketekereskedelem elleni fellépésről szóló 15/1947. törvény, a kétéves terv védelméről szóló 27/1947. törvény és az államosított vállalatok védelméről szóló 165/1947. törvény alapján jogerősen elítélt személyek alkották. A harmadik „c” csoportba azok kerültek, akik szabálysértést követtek el, vagy megsértették az államhatár jogosulatlan átlépése elleni intézkedésekről szóló 107/1947. törvényt.

A szlovákiai kényszermunkatáborok létezésének második és harmadik szakaszában 1945–1948 között 17, illetve 18 munkatábor működött, közülük 1948-ban négyet munkaalakulattá alakítottak át. Az akkor rezsim időközben tudatosította, hogy a romák munkatáborba deportálása, illetve az oktatás- és a lakáspolitika büntetőintézkedésekkel nem oldható meg. 1949-ben a totalitárius rendszer asszimilációs politikával és a faji diszkrimináció formáinak felszámolásával próbálta elérni a társadalmi változást. Bár a szocialista törvényesség megtartásának elvét hangsúlyozták, a romákat nem sajátos etnikumként, hanem „cigány származású állampolgárként”, sajátos társadalmi-gazdasági csoportként kezelték (Varinský 2004).

A vázolt probléma megoldása irányába tett néhány sikertelen kísérlet után az illetékesek a Belügyi Megbízotti Hivatal által 1952 márciusában kiadott iránymutatásban látták a megoldási lehetőséget. Az iránymutatás a cigány származású személyek helyzetének rendezését célozta, ennek révén kívánták a roma lakosság asszimilációját elérni. Elsősorban a roma munkanélküliség kezelésére törekedtek. Az iránymutatás végrehajtásáért a nemzeti bizottságok feleltek, ám a nagyszámú roma lakossággal rendelkező régiókban objektív okok miatt (az egészségügyi ellátás hiányosságai, a roma gyermekek oktatásával kapcsolatos problémák) az iránymutatásból következő feladatok teljesítése – a vázolt problémák súlyossága miatt – lehetetlen volt. Az említett jogszabály végrehajtása során sor került az első telepek és putrik felszámolására, az illetékesek megfelelő eszközöket kerestek a szociálisan hátrányos helyzetű családok támogatására, így öreg, üres házakat kerestek számukra, ezek megvásárlásához az állam támogatást nyújtott (Jurová 1992).

A 88/1950. törvény hatályon kívül helyezte a kényszermunkatáborokról rendelkező 247/1948. törvényt; a törvény értelmében 1950. augusztus 1-jével befejezték tevékenységüket a munkatáborokba irányításról határozó kerületi bizottságok, s kompetenciáikat a bírói és ügyészi büntető bizottságok vették át. A táborokat hivatalosan 1952. december 31-ével szüntették meg, ekkor átmeneti javító-nevelő intézményi alakulattá (egységgé) nevezték át őket (Janák–Jirásek 1991, 14. p.).

A táborba küldött személyeket fokozatosan szabadon engedték. 1953. március 15-én megszűnt az utolsó szlovákiai kényszermunkatábor (TNP Ruskov), 1954. február 15-én pedig az utolsó csehországi munkatábor zárt be (TNP Brno). A szlovákiai kényszermunkatáborokba 1948–1953 között 8240 személyt deportáltak (Sivoš 2001, 543. p.). A hiányos és rendezetlen levéltári anyag miatt nem állapítható meg, mennyire felel meg a valóságnak ez a szám, a hozzáférhető anyagokban ugyanis eltérő és egymásnak ellentmondó adatokat találunk. 1957 júniusában a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságán a „cigánykérdés” megoldásába bevont valamennyi minisztérium képviselőinek részvételével tanácskozást tartottak, ahol megállapították, hogy a romákkal szembeni valamennyi intézkedés sikertelenségének az oka a romák vándorlása (Šebesta 2002).

A romák társadalmi integrációjának kezelése 1958–1965 között

A Csehszlovák Kommunista Párt vezetése nem jutott egyezségre abban, hogy a „romakérdést” etnikai vagy szociális kérdésként kezeljék-e. 1958-ban kezdődött a probléma megoldásának első szakasza, s ezzel kapcsolatban vetődött fel önálló roma települések létrehozásának a gondolata.

A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága a probléma kezelését egy határozattal kezdte (A cigány lakosság közötti munkáról, 1958. április 8.), ebben ez olvasható: „Vándorló vagy félig letelepedett életmódot folytató személyek – bár népi demokratikus rendszerünkben első alkalommal élhetnek egyenrangú szabad állampolgárként – gyakran visszaélnek az államunkban nekik biztosított előnyökkel, vonakodnak alkalmazkodni a normális, letelepedett életmódhoz, amelyet az állam anyagi, kulturális és egészségügyi téren nyújt az állampolgároknak. Ez az állapot nemcsak a vándorló és a félig letelepedett csoportok számára, hanem a vándorló csoportok által fenyegetett egyéb lakosság számára is tarthatatlan, és elvárják, hogy ezen a helyzeten egyértelműen javítsunk.” E határozat célja világos volt: a romák beolvasztása a többségi társadalomba (azaz következetes irányított asszimiláció). Az illetékesek abból a feltevésből indultak ki, hogy a romák rossz szociális helyzete a hagyományos életmód fenntartásának az eredménye, és azt állították, hogy a többségi társadalom életmódjának elsajátítása társadalmi integrációjuk szükséges feltétele (Haišman 1999).

A határozat tovább erősítette a romák elszigeteltségét, elutasította a roma köznyelv (standard vagy irodalmi nyelvváltozat) és irodalom kialakítására, cigány iskolák és cigány tannyelvű osztályok létrehozására irányuló törekvéseket. A határozat szellemében fogadták el a vándorló életmódot folytató személyek letelepítéséről szóló 74/1958. törvényt. Szabadságvesztés terhe alatt (a törvény 3. §-a) e személyek számára megtiltották a vándorló életmódot, ezért a nemzeti bizottságok számára kötelességként fogalmazták meg azt, hogy nyújtsanak segítséget e személyeknek (a romáknak) abban, hogy áttérjenek a letelepedett életmódra. A törvény megalkotói részéről képmutatás volt, hogy a törvény szövegében nincs egyértelmű utalás arra, hogy a vándorló életmódot folytató (oláh) cigányok ellen irányul.

A vázolt probléma megoldásának első szakaszában elsősorban is szükséges volt összeírni a romákat, azt követően lakást és munkát kellett számukra biztosítani, egyúttal ennek az eljárásnak a keretében elkobozták tőlük a lovakat és a szekerek kerekét. Az 1959. február 3–6. között a nemzeti bizottságok által megvalósított összeírás („a nomád és félnomád személyek összeírása”) adatai főleg a romák vándorlása és a magas születési arány miatt pontatlanok voltak. A nemzeti bizottságok tagjai nomád személyként 46 500 személyt írtak össze (Szlovákiában 27 933 személyt, ebből 14 070 fő 15 évesnél idősebb, 13 863 fő 15 évesnél fiatalabb volt), ez a teljes roma kisebbség létszámának csak a nyolc százalékát képezte.

Az eredeti terv szerint az állami lakáspolitika keretében a romák számára családi házakat építettek volna, ezt azonban elvetették, ugyanis a felsőbb állami szervek előre figyelmeztettek a romák indokolatlan és rendkívüli előnyben részesítésének veszélyeire, egyrészt az állami költségvetésre, másrészt pedig a többségi lakosság véleményére való tekintettel (sokan arra mutattak rá, hogy számos földműves család sem lakott jobb körülmények között, mint a romák). A szegregált roma csoportok lakhatási és foglalkoztatási problémáit a magánerős lakásépítésben és a bányákba történő munkaerő-toborzással kívánták megoldani. E terv megvalósítása azonban lehetetlen volt, a nemzeti bizottságok ugyanis sem lakást, sem munkát nem tudtak biztosítani a romák számára.

Tény, hogy nem volt elég hely valamennyi nomád életmódot élő roma letelepítésére, továbbá a törvény nemcsak a szabad mozgás és a szabad lakhelyváltoztatás alapvető jogát sértette, hanem megvalósíthatatlan és irreális is volt. Másrészt viszont meg kell jegyeznünk, hogy a vándorlás tolerálása valóban az extrém szegénység, az emberhez méltatlan, esetleg tisztességtelen életmód tolerálását is jelentette volna (Víšek 1999).

Irreálisak voltak azok az elképzelések is, amelyek szerint a vándorcigányoktól elvették volna és intézetben helyezték volna el a gyermekeket, valamint irreálisnak bizonyultak a felnőtt romák írástudatlanságának felszámolására kitűzött határidők is. Mivel az állam nem tudott számukra lakásról gondoskodni, átmenetileg leselejtezett vasúti kocsikban helyezték el őket. Ha valakinek esetleg lakást utaltak ki, vagy roma építtető építési engedélyt kapott, az ilyen építkezés csak a falvak szélén vagy újonnan kialakított külön utcákban kezdődhetett meg, ezáltal a romák fokozatosan újra a települések szélére szorultak, ami tovább erősítette társadalmi szegregációjukat. Az említett törvény végrehajtásával véglegesen megszűnt az oláhcigányok vándorlása (Jurová 1993, 52–67. p.; Haišman 1999; Jurová 2002, 56–64. p.).

A vándorlás felszámolásával azonban nem szűntek meg a romákkal kapcsolatos szociális és társadalmi problémák. Az elfogadott jogi reformok keretében kezelhetetlen problémák arra sarkallták a kormányzati szerveket, hogy új koncepció kidolgozását mérlegeljék. A romakérdés kezelésének ebben a szakaszában sikernek minősíthető, hogy a kormányzati intézkedések kapcsán „sok” romának sikerült szakképesítést szereznie, illetve sikerült lakásproblémáját megoldania (Haišman 1999, 156–171. p.).

„A nagy tömegben élő romák szétszórásának és elköltöztetésének koncepciója” – 1965–1969

1965-ben az állami szervek erőteljesebben kezdtek hatni a roma lakosságra, ennek eszköze a romák szétköltöztetésének koncepciója volt. A bizonyos településeken koncentrálódó roma lakosság más helyre költöztetése a szociális és gazdasági problémák megoldását célozta, ám az említett koncepció a romák irányított erőszakos asszimilálására irányuló korábbi kormányzati intézkedések folytatása volt, amely lehetővé tette a roma lakosság manipulálását, alapvető polgári és szabadságjogaik megsértését. Mivel minden korábbi intézkedés főleg azon bukott meg, hogy a romák elsősorban Kelet-Szlovákiában éltek nagy tömegben, a probléma kezelésének minden további módja abban állt, hogy az ilyen településekről módszeresen elköltöztessék a roma lakosságot. A módszereket már az 1965. október 13-i 502/1965. számú kormányhatározat rögzítette. Ennek értelmében olyan országos kormánybizottság alakult, amelynek feladata a felszámolásra ítélt roma telepek és putrik számának megállapítása volt (Turčinová 1970).

A koncepció részleteinek kidolgozásához a kormánybizottságnak szüksége volt a roma lakosság számának feltérképezésére. Az 1966–1968 között végrehajtott összeírás szerint Szlovákiában 165 ezer roma élt, ez azt jelentette, hogy az 1947-es állapothoz képest megkétszereződött az ehhez az etnikumhoz tartozó személyek száma; kilencvenezer fő a Kelet-szlovákiai kerületben élt (Jurová 1992).

Az említett határozat értelmében első lépésben 611 romatelepet, 6800 putrit számoltak fel, s lakhatást biztosítottak 8200 roma családnak, mintegy 52 500 személynek. A második helyen állt a roma gyermekek beiskolázása (a 117/1966. törvény értelmében szankcionálás is lehetséges volt), s csak a harmadik helyre sorolták a munkaképes roma férfiak munkába állítását; 1967-ben 100 munkaképes korú roma férfi közül 75,9%-ot sikerült foglalkoztatni (Jurová 2002).

A szigorúan szervezett szétszórás és elköltöztetés keretében – amely „kötelező, ugyanakkor önkéntes is volt” (Jurová 1993) – mintegy 14 ezer szlovákiai roma (2177 roma család) költözött Csehországba. Az önkéntességet úgy értelmezték, hogy a roma családok kötelesek voltak a kijelölt járásba költözni, függetlenül attól, milyenek voltak a rokoni kapcsolataik és egyéb életkörülményeik lakóhelyükön. A roma állampolgárok szervezetlen és szükségtelen elköltöztetése nem kívánatos migrációnak minősült (Haišman 1977). A Charta 77 szerint: „Adott járásban élő cigány származású csehszlovák állampolgár – és kizárólag faji származására való tekintettel – a meghatározott ütemterv szerint a kijelölt járásba vagy kerületbe (sehova máshova) volt köteles költözni. Ha a lakóhelye szerinti járásnak ún. partnerjárást jelöltek ki, csak oda költözhetett, még akkor is, ha olyan járásba szeretett volna költözni, ahol rokonai voltak, vagy álláslehetőség kínálkozott számára” (Charta 1990).

Kerületi és járási szinten 9900 család (mintegy 63 ezer személy) változtatott lakóhelyet, a következő három évben további 70 ezer roma követte őket. Azoknak a családoknak a számára, akik amellett döntöttek, hogy a telepen maradnak, kutakat létesítettek, biztosították az alapvető higiéniai feltételeket, bekötőutat építettek a telephez, néhány telepet rákötöttek a villamos hálózatra, és közvilágítást is kaptak. Az állam ezzel kapcsolatos költségei 571,7 millió koronát tettek ki.

A kormányhatározatot számos járásban az állami hivatalnokok másképpen értelmezték, mint ahogyan azt a kormánybizottság eredetileg gondolta. Számos esetben megsértették a kijelölt járásokra vonatkozó megegyezéseket, roma családokat más járásokba küldtek, s akadt példa arra is, hogy egyes cseh járásokból visszatértek a roma családok, közöttük olyanok is, akik már ott néhány évet ledolgoztak, és volt lakásuk is (Jurová 1993).

A gyakorlat azt mutatta, hogy a koncepció túlságosan is bonyolult volt ahhoz, hogy meg lehessen valósítani: már a költözés és a lakáskiutalás is számos problémát vetett fel. Az ilyen lakások kiutalásakor konfliktusok alakultak ki a helyi többségi lakossággal. A koncepció keretében sikertelennek mutatkozott a romák átnevelése és a szocialista társadalmi képnek megfelelő akkulturációjuk mint cél (Jurová 1993). A koncepció sikertelenségét a cigány lakosságot érintő kérdésekkel foglalkozó kormánybizottságnak a 384/1968. kormányhatározattal történt megszüntetése is igazolta (Vašečka 2000).

A roma lakosság szétköltöztetését és irányított asszimilációját célzó politikát elsőként a szövetségi kormány vonta vissza egy 1970-es határozatában, két évvel később Szlovákiában is megtörtént ez. A koncepció visszavonásával véglegesen megszűntek a szlovák és a cseh hatóságok közötti viták, akárcsak a roma lakosság asszimilációját célzó kísérletek, amelyek egyúttal a romák súlyos szociális problémáinak megoldására tett kísérletek is voltak (Víšek 1999).

Az asszimilációs elképzelések elsősorban azért mondtak csődöt, mert a politika nem vette figyelembe az „emberi tényezőt”, a romák mentális, pszichológiai, szociális és kulturális sajátosságait, értékorientációjukat, a többségi lakossággal való együttélésre adott válaszaikat. A többségi lakosságba való kényszerű beolvadás folyamatos erőltetése a romák pozitív énképének fokozatos leépüléséhez, a személyes motiváció elvesztéséhez, fásultsághoz vezetett (Mann 1996).

Befejezés

A kormányzati intézkedések és eszközök elemzése elsősorban arra mutatott rá, hogy a romakérdés megoldásával kapcsolatos közpolitika alakulása, a romák integrálása, a romák és a többségi társadalom együttélésével kapcsolatos problémákra adandó megfelelő válaszok keresése mind a tárgyalt kérdéskör bonyolultságát, többrétegűségét és nagyfokú érzékenységét tükrözi.

Bár az 1945–1969 közötti időszakban megváltozott a romákkal szembeni kormányzati magatartás, ez csak a politika és az ideológia megváltozásában nyilvánult meg. A totalitárius rezsim a roma etnikum állampolgári és politikai jogaival kapcsolatos nézeteket deformálta, velük szemben nagyrészt diszkriminatív és elnyomó politikát folytatott. A romakérdésnek az 1948 utáni totalitárius rezsimre jellemző kezelése az egyik fő oka a romák jelenlegi szociális és gazdasági helyzetének, alacsony etnikai önazonosságának és nem utolsósorban a roma kisebbséggel szembeni nagyfokú többségi távolságtartásnak (Mann 1996).

Végezetül megállapíthatjuk, hogy az úgynevezett romakérdést semmilyen határozat vagy intézkedés sem javította, az illetékesek nem találtak semmilyen megoldást a romák integrálására, s nem sikerült azonosítani azokat az indikátorokat sem, amelyek segítségével a szegregációból kivezető út megtalálható lett volna.

Irodalom

Janák, Dušan–Jirásek, Zdeněk 1991. Vznik a existence táborů nucené práce v podmínkách zakladatelského období komunistického systému v Československu. In Tábory nucené práce a další projevy perzekuce 1948-1954. Sborník konference SÚ ČSAV a KH FF SU, 1991 Slezská univerzita v Opavě. Opava, SÚ ČSAV a KH FF SU.

Jurová, Anna 1992. Riešenie rómskej problematiky na Slovensku po druhej svetovej vojne. In Mann, A. B. (ed.): Neznámi Rómovia. Bratislava, Ister Science Press.

Jurová, Anna 1993. Vývoj rómskej problematiky na Slovensku po roku 1945. Bratislava–Košice, Gold-press Publishers.

Jurová, Anna 2002. Rómovia v období od roku 1945 po november 1989. In Vašečka, Milan (ed.): Čačipen pal o Roma. Súhrnná správa o Rómoch. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 53–78. p.

Kotvanová, Alena–Szép, Attila–Šebesta, Michal 2003. Vládna politika a Rómovia 1948–2002. Bratislava, Slovenský inštitút medzinárodných štúdií.

Mann, Arne B. 1996. Problém identity Rómov. In Rómovia v majoritnej spoločnosti na Slovensku (dynamika etnosociálnych a kultúrnych vzťahov), súbor štúdií. Bratislava, Slovenská akadémia vied. (Kandidátusi disszertáció)

Prečan, Vilém (ed.) 1990. Charta 77 (1977 – 1989). Od morální k demokratické revoluci. Praha–Bratislava, Čs. středisko nezávislé literatury, Scheinfeld-Schwarzenber a ARCHA.

Sikora, Stanislav 2008. Rok 1968 a politický vývoj na Slovensku. Bratislava, SAV.

Sivoš, Jerguš 2001. Zoznam občanov zaradených do Táborov nútených prác. In Mikloško, František–Smolíková, Gabriela–Smolík, Peter (eds.): Zločiny komunizmu na Slovensku 1948–1989. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.

Turčinová, Eva 1970. K vymedzení a specifikaci cikánskeho problému v Československu. Sociologický časopis, č. 1.

Varinský, Vladimír 2004. Tábory nútených prác na Slovensku v rokoch 1941–1953. Banská Bystrica, Fakulta humanitných vied Univerzity Mateja Bela.

Vašečka, Milan 2000. Rómovia. In Mesežnikov, Grigorij–Kollár, Miroslav (eds.): Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 191–262. p.

Víšek, Petr 1999. Program integrace – řešení problematiky romských obyvatel v období 1970 až 1989. In Romové v České republice (1948–1998). Praha, Socioklub-sdružení pro podporu rozvoje teorie a praxe sociální politiky.

Csernicskó István – Kontra Miklós: Határtalanítás a magyar nyelvészetben

A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén 2017. május 10-én a Külső Tagok Fórumát „Az Akadémia az integrált magyar tudományos közösség szolgálatában” átfogó címmel rendezték meg. Az „Arany János-díjasok a magyar‒magyar együttműködésekért” című részben egy-egy határon túli előadó tartott előadást a három nagy tudományterületről, s ezekhez kapcsolódott egy-egy magyarországi kutatópartner rövid referátuma. Az alábbiakban Csernicskó István előadásának szerkesztett szövegét közöljük (1‒5.) és Kontra Miklós hozzászólását (6.)

***

A határtalanítás kifejezés azokat a nyelvészeti – elsősorban lexikológiai, lexikográfiai és korpusznyelvészeti – munkálatokat jelenti, melyeknek célja az, hogy az újonnan készülő vagy átdolgozott nyelvészeti kiadványokban jelentőségüknek megfelelő mértékben jelenjenek meg a magyar nyelv határon túli változatai, azaz a címük szerint a „magyar” nyelvet vagy annak valamely részrendszerét bemutató kiadványok (szótárak, számítógépes programok, névtárak, nyelvtanok, nyelvhasználati, stilisztikai kézikönyvek stb.) címükkel összhangban ne csupán a magyarországi magyar nyelvvel foglalkozzanak, hanem az egyetemes magyar nyelvvel, amely a magyarországi magyar nyelvváltozatokon kívül magába foglalja a határon túli magyar beszélőközösségek által beszélt nyelvváltozatokat is (Kolláth 2005, Benő–Péntek szerk. 2011, 271–396. p.). A határtalanításnak része az is, hogy a Magyarországon kívül élő milliók magyar nyelvhasználatát leíró, elemző kutatások eredményeit az egynyelvű magyarországi magyarok körében is ismertessük.

1. Ma már triviálisnak hat az a megállapítás, hogy a határon túli magyar közösségek nem homogének. A szomszédos országokban élő magyarok egy része abszolút magyar többségű településen él, más része azonban nem (Tátrai 2017). Vannak például, akik szórványközösségben élnek, ahol a magyarok aránya 10% alatt marad, ám a magyarok száma (jóval) 100 fő fölött van. Itt rendszerint van magyar intézményrendszer: iskola, sajtó; ezek jellemzően városi közösségek. A szórványban élő személyek azok, akik olyan településen élnek, ahol a magyarok aránya 10% alatti, és lélekszámuk is 100 fő alatt van, s általában hiányzik a lokális „magyar” világ is a közvetlen közelben (1. ábra).

1. ábra. A magyarlakta települések etnikai térszerkezete négy országban (%)

Forrás: Gyurgyík–Horváth–Kiss 2010, 90. p.

Bár egynyelvű magyarországiak gyakran még ma sem értik, miért beszélnek kicsit másként a határon túli magyarok, mint ők, a többnyelvű nyelvi környezetnek természetesen megvannak a következményei. Az alábbiakban ezekből mutatunk be néhányat.

2. A Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok nyelvhasználatára irányuló, az 1990-es években kiteljesedő kutatások egyik fő, ma már talán triviálisnak ható tanulsága az volt, hogy a két- vagy többnyelvűség körülményei között élő, a kétnyelvűség ilyen vagy olyan fokán álló magyarok nyelvhasználata nem teljesen azonos sem az egynyelvű magyarországi magyarok, sem az egynyelvű többségi szlovákok, románok, szerbek, ukránok nyelvhasználatával. Minden Magyarországgal szomszédos országban élő magyar közösségre érvényes például, hogy a magánélethez kapcsolódó helyzetekben magas a magyar, ellenben alacsony az államnyelv előfordulása, és fordítva: a hivatalos, állami szférában sokkal magasabb arányban van jelen a többségi nyelv, mint a magyar. A 2. ábrán azt tüntettük fel, hogy négy különböző országban az ott élő magyar megkérdezettek hány százaléka használja a magyar nyelvet a megadott helyzetekben, a 3. ábrán pedig a többségi nyelv(ek) használatát mutatjuk be. Az ábrákon látható, hogy a templomban és a családban szinte mindenki magyarul beszél, de egyebütt egyre kevesebben használják a magyart. A családban alacsony, a nyilvános helyzetekben magas az államnyelv használati aránya. Valamennyi régióban azonos színtereken csökken a magyar nyelv használati aránya, és ezzel párhuzamosan emelkedik a többségi nyelvé. Azt is megfigyelhetjük, hogy minél távolabb kerülünk a privát szférától és közeledünk a formális színterek felé, annál inkább emelkedik az államnyelv használatát jelző görbe, és esik a magyar nyelvet jelölő (Beregszászi–Csernicskó 2004, 60–63. p., Csernicskó–Szabómihály 2010, 178–179. p.).

2. ábra. A magyar nyelvet (is) használók aránya négy ország magyar lakossága körében (1996)

3. ábra. A többségi nyelvet (is) használók aránya négy ország magyar lakossága körében (1996)

Laihonen (2013) kutatásában egy-egy olyan dél-szlovákiai (Vásárút), székelyföldi (Csíkszentdomokos) és kárpátaljai (Mezőkaszony) falut mutat be, ahol a településen belüli szóbeli kommunikáció nyelve egyöntetűen magyar, illetve egy-egy olyan falut (Réte, Aldoboly, Visk), amit szóbeli kétnyelvűség jellemez. (L. továbbá Laihonen 2012) A hat település nyelvi tájképének összevetése alapján készült a 4. ábra. Amint láthatjuk, az abszolút magyar többségű településeken magasabb a magyar, illetve alacsonyabb az államnyelvű (a szlovák, a román, illetve az ukrán) feliratok előfordulási aránya a nyelvi tájképben, mint azokon a településeken, ahol a magyarok kisebbségben vannak. Az is kiderül azonban az elemzésből, hogy mind a hat kutatóponton jelen van az angol is a nyelvi tájképben (Laihonen–Csernicskó 2017).

4. ábra. Hat magyarok lakta település nyelvi tájképének összehasonlítása: az egyes nyelvek előfordulási aránya a kutatópontokon (Laihonen 2013 és Laihonen–Csernicskó 2017 alapján)

A globális angol (és Kárpátalján az orosz) tehát nemcsak a városok, hanem a falvak nyelvi tájképében is jelen van. A vizsgált hat magyarok lakta településen a feliratok legalább 2%-án szerepel az angol nyelv (is). A magyar nyelv önálló használatával a kiírásokon kizárólag ott találkozhatunk, ahol mind a táblát állító/megrendelő, mind az elképzelt olvasó magyar, s ennek megfelelően kizárólag magyarul zajlik a vizuális kommunikáció. Az önálló magyar nyelvhasználatnak elsődleges területe a szimbolikus nyelvi tájkép, és csak jóval ritkábban találkozhatunk kizárólag magyar nyelvű feliratokkal a kommunikatív funkciójú helyzetekben (Barni–Bagna 2010, Laihonen–Csernicskó 2017).
Simonyi és Pisano (2011, 230. p.) szerint a magyar többségű településen élő tipikus kárpátaljai magyar ember anyanyelvi iskolát végzett és ilyen intézményt választott gyermeke számára is; gyakran jár át Magyarországra bevásárolni; a magyar televízió adásait nézi, és családját hétvégén valamely magyarországi városba viszi moziba, kikapcsolódni. Az idézett szerzők azt is meggyőződéssel állítják, hogy ennek a tipikus kárpátaljai magyarnak az ukrán–magyar államhatár átlépése nem több adminisztratív rutinnál, és ez nem okoz számára semmilyen érzékelhető változást a nyelvi tájképben, amely otthon is dominánsan magyar; számára sokkal szembetűnőbb változást jelent az, ha Ukrajna belsejébe utazik (átkel a Kárpátokon), vagy akár ha a közeli Munkácsra érkezik, ahol a magyar környezet eltűnik. Kárpátaljai ukrán kutatók szintén úgy vélik, hogy Kárpátalja déli, magyarok lakta sávjának nyelvi tájképe dominánsan magyar, és a magyar feliratok aránya magasan felülmúlja az ukrán nyelvű kiírásokét (Belej 2012, Tarkanyij 2011). Ha azonban megvizsgáljuk a fent bemutatott adatokat, egyértelműen kiderül, hogy az abszolút magyar domináns nyelvi tájkép csupán illúzió, még az egyébként abszolút magyar többségű településeken is; s ez így van nemcsak Kárpátalján, hanem Romániában és Szlovákiában is (Laihonen–Csernicskó 2017).
A nyelvek használatát meghatározzák azok a törvények, rendeletek, melyek felülről (top-down) szabályozzák ezt a kérdést. A fent idézett kutatások azonban rámutatnak arra, hogy a nyelvi jogi szabályozás mellett a nyelvhasználatra közvetlen és lényeges befolyást gyakorolnak a gazdasági folyamatok is. Pavlenko (2017, 495. p.) szerint a nyelvpolitika már nem az állami hatóságok előjoga, hanem a gazdasági haszon megszerzésének egyik eszközévé vált a globális, multinacionális vállalatok számára éppúgy, mint a magánvállalkozók körében. A nyelv már nemcsak a nemzeti büszkeség forrása, nem csupán fontos identitásjelző, hanem a mindennapi gyakorlatokban és hétköznapi diskurzusok során hasznosítható áruvá vált (Pavlenko 2017, 495. p.). A Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek körében a nyelvválasztást, a nyelvek előfordulását a különböző nyelvhasználati színtereken tehát nemcsak a nyelvtörvények szabályozzák, hanem a nyelvek globális, regionális és helyi piacon betöltött értéke, szerepe is. A magyar nemzeti kisebbségek – reagálva a gazdasági környezetben bekövetkezett változásokra, részben felülírva saját nacionalizmusukat – nyelvhasználatukat, lakóterületük nyelvi tájképét más nyelvű feliratok kihelyezésével úgy alakíthatják át, hogy csökken a kisebbségi (a magyar), és nő a más nyelvű (pl. angol) feliratok aránya; a nemzeti érzelmek fölött diadalmaskodik a gazdasági érdek.
Ebből az is következik, hogy az anyaországnak a nemzeti kisebbség nyelvmegtartását támogató nyelvpolitikája nem lehet sikeres, ha az nem jár együtt gazdaságpolitikai fejlesztésekkel. Ha azt szeretnénk, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok 50 vagy 100 év múlva is magyarul beszéljenek, akkor ennek olyan gazdasági előfeltételei vannak, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyarok magyarul boldogulhassanak szülőföldjükön (lásd Kontra 2016, 207. p.). A nyelvmegtartást, illetve a határon túli magyar közösségek hosszú távú életképességét támogató gazdaságfejlesztési programok kidolgozása és megvalósítása során is figyelembe kell azonban venni, hogy ezeken a területeken sem a hétköznapi élet, sem a vállalkozói lét „nem a nemzeti térbe bezárva, hanem transznacionális térben zajlik, ahol a gazdasági észszerűség és lehetőségek mentén gyorsan megtörténik az új helyzethez való alkalmazkodás” (Kovály–Erőss–Tátrai 2017, 17–18. p., Tátrai–Erőss–Kovály 2016).

3. Ennek az alkalmazkodásnak nyelvi aspektusa is van, s annak egyik legfeltűnőbb megnyilvánulása a kölcsönszavak használata. A vegyes nyelvi környezetben szükségszerű és természetes az is, hogy a Magyarországon kívül élő magyarok számos olyan szót használnak, amelyeket a többségi nyelvekből kölcsönöztek.
2001-ben jött létre a Magyarországgal szomszédos államokban működő magyar nyelvészeti kutatóhelyek hálózata, a Termini Kutatóhálózat (Benő–Péntek szerk. 2011, Péntek 2009). A közös kutatási programok egyike a Magyarországon kívül beszélt és írott magyar nyelvváltozatok sajátos szókészleti elemeinek gyűjtése, elemzése. A 2007 óta online is elérhető szótárba azokat a magyarországiaktól eltérő, idegen eredetű (az adott régió magyar nyelvhasználatában rendszerint az államnyelvből származó) kölcsönszavakat gyűjtik össze, amelyeket a Kárpát-medencében, Magyarország határain túl élő őshonos magyar kisebbségi közösségekben használnak. A kizárólag valamely Magyarországgal szomszédos államban használt szavak, szókapcsolatok mellett azok a szavak is bekerülnek az adatbázisba, amelyek Magyarországon is használatosak, de más jelentésben, más stílusértékben (Lanstyák–Benő–Juhász 2011). 2017 nyarán a szótári adatbázis 4689 címszót tartalmazott.
Mivel ez az online szólista a magyarral a Kárpát-medencében érintkező számos nyelvből (főként a Magyarországgal szomszédos országok államnyelveiből: szlovák, ukrán, orosz, román, szerb, horvát, szlovén, német) tartalmaz közvetlen kölcsönszókat, az adatbázis a magyar és az indoeurópai nyelvek közötti kontaktusok vizsgálatának gazdag forrása. Az online szótári adatbázis elemzése alapján kiderül, hogy számos olyan kölcsönszó használatos a Magyarországgal szomszédos országok magyar nyelvváltozataiban, amelyek nem csupán egy, hanem több régióban is ismertek. Így például minden régióban közvetlen kölcsönszóval nevezik meg az influenzát, s ezek a szavak a legtöbb régióban hangalakjukban is erősen hasonlítanak egymásra: RO, SRB, HR, SLO gripa, UA gripp, A grippe, SK chripka. A pólóing, illetve az atlétatrikó, ujjatlan sporting megnevezésére szintén több régióban találunk hasonló szavakat: RO majó ’ujjatlan sporting, trikó’, UA májka ’ua’, SRB, HR majica ’pólóing, atlétatrikó’; SLO májca ’pólóing’. A különféle üdítőitalok neve is hasonló a legtöbb régióban: RO szukk ’üdítőital’, ’szörp’, UA szok ’gyümölcslé’, SLO szok ’gyümölcslé, üdítőital, szörp’, HR szók és SRB szokk ’gyümölcslé, üdítőital, szörp’.
Egy-egy esetben előfordulnak több (öt, hat, hét) régióra kiterjedő teljes hangalaki és jelentésbeli azonosságok is a közvetlen kölcsönszavak között. Például RO, SK, A, SRB, HR, SLO cirkula ’körfűrész’, SK, SRB, HR, SLO, UA szesztra ’(kórházi) nővér, ápolónő’, SK, SRB, HR, SLO, A, UA tunel ’alagút’, SK, SRB, HR, SLO, UA vetrovka ’(szél)dzseki’ stb.
Több olyan lexéma is szerepel az online szótári adatbázisban, amelyek azonos hangalakúak ugyan, ám más-más jelentésben használják az egyes régiókban. A ht-listában szereplő blokk szónak például a következő jelentéseit találhatjuk:
1) RO, SK, UA, SRB, HR, SLO (lakótelepi) panelház, tömbház;
2) UA karton (cigaretta);
3) UA, SRB, HR agyagból égetett üreges építőelem.
A Magyar értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása (Pusztai szerk. 2003, 137. p.) – más jelentései mellett – a blokk szó mindhárom fent bemutatott jelentését tartalmazza, s jelzi, hogy ezek a jelentések csak a magyar nyelv jelzett országokban használatos állami változataiban fordulnak elő. Hasonlóan jár el a 2007-ben kiadott idegen szavak szótára is (Tolcsvai Nagy szerk. 2007, 137. p.).
Kölcsönszavak nemcsak a beszélt nyelvben fordulnak elő. Mivel a Magyarországgal szomszédos országokban a hivatali ügyintézésben jellemzően nem a magyar nyelvet használják, az ebbe a regiszterbe tartozó szavak esetében a helyi magyar nyelvű sajtóban is előfordulnak a többségi nyelvből származó kölcsönszók. Az Ungváron megjelenő Kárpáti Igaz Szó 2008. december 20-i számában a 2. lapon például ezt olvashatjuk:
„A végrehajtó bizottságnak nem meghatalmazást (doverenoszty) kell kiadnia, hanem igazolást (dovidka) arról, hogy a támogatás felvételében akadályozott pályázóval a megbízott személy közös háztartásban él.”
A cikkben szerepel az orosz eredetű doverenoszty és az ukránból átvett dovidka szó. Mégpedig azért, hogy az újság betölthesse tájékoztató funkcióját: a magyar hivatali terminológiában járatlanok számára is egyértelművé tegye, miről, milyen (általuk a többségi nyelven ismert) hivatali dokumentumokról van szó.
A magyarországi magyarok, akik között sokan nem egynyelvűek ugyan, ám jellemzően kevés fogalmuk van arról, milyen körülmények között élnek a határon túli átlag magyarok, bizonyára megütköznének azon a címen, amely egy kárpátaljai magyar hírportál vezető híre volt nemrégiben. A cím ugyanis így szól: Moszkal elrendelte, hogy szüntessék meg a „pidzsákolást” Kárpátalján. Valószínűleg nem sokan vannak az Olvasók között, akik meg tudják fejteni, mi az a pidzsákolás, amit Kárpátalja kormányzója, Hennagyij Moszkal meg akart szüntetni. A pidzsákolás egy gazdasági folyamat. Mivel a 2014 tavasza óta antiterrorista hadműveletnek álcázott háborúban álló Ukrajnában erősen visszaesett a termelés, a boltokba, piacokra kerülő áru nagy részét külföldről hozzák be. A kereskedők úgy tudják vámmentesen behozni a termékeket, ha az ukrán és magyar határ közötti senki földjén magánszemélyek között osztják szét az árut úgy, hogy az egy főre eső mennyiség ne érje el a vámköteles határt. A kereskedőt szerény honorárium fejében kisegítőket nevezik pidzsáknak vagy pidzsákolónak, a folyamatot pedig pidzsákolásnak. A pidzsákolás több száz, egyébként munkanélküli kárpátaljai számára biztosít rendszeres jövedelmet. Maga a szó a ’zakó’ jelentésű orosz/ukrán пиджак/піджак szó átvétele, és a vám befizetését kikerülni segítő személyekre alkalmazása egyszerű névátvitel. Az áruszállító a határhoz közeledve azt mondja az ott várakozóknak: „hat pidzsákra van szükségem”, azaz: hat személy szükséges ahhoz, hogy az áruját úgy oszthassa szét, hogy ne kelljen vámot fizetnie. A pidzsák szó ilyen használata ahhoz hasonló névátvitel, mint amikor azt mondjuk: hat vagy hét főre van szükségem a feladat elvégzéséhez.

4. Nyelvek és kultúrák szoros egymás mellett élése egyéb érdekességeket is eredményez. Akik Beregszászban jártak 2016 végén, 2017 elején, felfigyelhettek arra a két óriásplakátra, amelyeken a Beregszászi járás és Beregszász város első embere köszönti a polgárokat az ünnepek alkalmából (5. és 6. ábra). Mindkét plakáton két nyelven olvashatók a jókívánságok: ukránul és magyarul. Ám ha alaposabban megnézzük a plakátokat, észrevehetjük, hogy az ukrán és a magyar nyelvű felirat nem pontosan felel meg egymásnak. Mindkét hirdetőtábla ukrán nyelvű szövege előbb az új esztendő, majd utána a karácsony apropóján köszönti az olvasóit; a magyar nyelvű szövegekben ez fordítva van: azok előbb kívánnak békés, áldott karácsonyt, majd pedig boldog és sikeres 2017-es évet.

5. ábra. Kétnyelvű (ukrán–magyar) ünnepi üdvözlőtábla Beregszász központjában, 2016. december

6. ábra. Kétnyelvű (ukrán–magyar) ünnepi üdvözlőtábla Beregszász városában, 2016. december

Mindkét nyelvű szöveg teljesen logikus és helyes, és bizony így van jól, hogy a két nyelven megfogalmazott üzenet nem teljesen egyforma. A Beregszászban és Kárpátalján élő ukránok túlnyomó többsége ugyanis a keleti, a magyarok legnagyobb része pedig a nyugati keresztény egyházi naptár alapján ünnepli Jézus születésének napját. A nyugati keresztények – akik ünnepeikkel is a Gergely-naptárhoz igazodnak – december végén ünneplik a karácsonyt, és január elsején az Újévet. A keleti keresztények viszont a Julianus-naptár szerint ünneplik Jézus születését, ami így január 7-ére esik, ám az új esztendő első napját (ami nem egyházi ünnep) velünk, magyarokkal egyszerre: január 1-jén.

5. A határon túli magyar nyelvváltozatokkal kapcsolatos kutatások sok mindent feltártak már. Ezek a vizsgálatok mára teljesen integrálódtak a magyar nyelvészeti kutatásokba; jól illeszkednek a nemzetközi kutatási trendekhez; társadalmilag hasznosítható elméleti és alkalmazott ismeretekkel gazdagították tudásunkat. Ám a fenti példákból talán látható, hogy van még teendőnk bőven. A többnyelvű, többkultúrájú környezetben élő magyarok mindennapi tapasztalataikból jól tudják azt, amit sokan elfelejtettek már az egykor soknemzetiségű és soknyelvű Magyarországon: „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”

6. A Magyar Népköztársaság, majd később a Magyar Köztársaság határain átívelő nyelvészeti kutatások, vagyis a Kárpát-medencében élő magyarok nyelvi kutatásai 1988 szeptemberében kezdődtek meg, amikor az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének egykori, azóta megszüntetett Élőnyelvi Osztálya megrendezte az 1. Élőnyelvi Konferenciát, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszéke nyelvészeivel karöltve. Az Élőnyelvi Konferenciák azóta „kocsikerék-modell” szerint zajlanak: egy Magyarországon, a következő egy szomszédos országban, s így tovább, vagyis a 2. konferenciát Újvidéken tartottuk 1989-ben, a 3.-at 1990-ben megint Budán, a 4.-et 1991-ben Kolozsváron és így tovább, az utolsó, 19. konferencia 2016 szeptemberében Marosvásárhelyen volt, s a következő, a jubileumi 20. Élőnyelvi Konferencia megint Pesten lesz, 2018-ban (7. ábra).

7. ábra. A magyar Élőnyelvi Konferenciák színhelyei

Kutatásaink sikere túlnyomórészt az RSS-nek, a prágai székhelyű Research Support Scheme nevű kutatástámogató intézménynek köszönhető, ami az amerikai Open Society Institute jóvoltából 1995‒97-ben 7 országban 8 magyar nyelvészt támogatott, olyan jelentős ösztöndíjakkal, amiknek töredékét sem kapták, kaptuk volna meg Magyarországon senkitől sem, beleértve az Akadémiát is (l. Kontra 1999). A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén sorozat öt könyvének megszületését (Csernicskó 1998, Göncz 1999, Lanstyák 2000, Szépfalusi és mtsai 2012, Kontra szerk. 2016) és az őket megalapozó kutatások létrejöttét az Open Society Institute-nak köszönheti, aki értékeli, hogy ezek a könyvek megszülettek.
Az Open Society Institute-nak amúgy mást is köszönhetnek a Kárpát-medencei magyar nyelvészek: azt a 30 ezer dolláros támogatást, amiből 1997-ben megrendeztünk Budapesten egy nagysikerű nemzetközi nyelvi emberi jogi konferenciát – ennek a kötetét a Central European University Press adta ki 1999-ben (Kontra, Phillipson, Skutnabb-Kangas, Várady eds. 1999).
A magyar‒magyar együttműködésnek jelentős eseménye volt az a debreceni, 2004-ben megrendezett konferenciánk is, amelyen a Kárpát-medencében magyarul vagy magyarul is tanító főiskolák, egyetemek tannyelvpolitikáját vizsgáltuk meg. Akkor még a dékánok és rektorok zöme a kizárólag magyar tannyelvű oktatás mellett kardoskodott, azóta mindenki belátta már, hogy a csak magyar tannyelvű oktatás a magyarok megmaradása szempontjából zsákutca, a két vagy három tannyelvű oktatás viszont nem az (l. Kontra szerk. 2005).
Végül vessünk egy pillantást a hasznosítás és hasznosulás kérdéseire is, mivel Magyarországon is vannak, nem is kevesen, itt az Akadémián is, akik az adófizetők tudományos kutatásra vagy a felsőoktatásra fordított pénzét kizárólag a gazdasági haszon szemüvegén keresztül képesek látni. Így nézve, Kallós Zoltán balladáinak, Halmos Béla és Sebő Ferenc táncházmozgalmának, vagy egy magyar nyelvtudományi kutatásnak, beleértve a nyelvpolitikai és nyelvi jogi kutatásokat is, semmi haszna nincs, kár rájuk az adófizetők pénzét fecsérelni. Nos, ha a hasznosítás, hasznosulás kérdéseit vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a Kárpát-medencei magyaroknak nincs semmilyen tudományosan értelmezhető, tudományosan megalapozott nyelvpolitikai koncepciója ‒ ma sem. A kutatásokat elvégeztük, de a kutya sem hasznosítja őket. Vagy hát ennyi a hasznuk (8. ábra):

8. ábra. Kutatásaink haszna

GAZDASÁGI HASZON?

Kutatásainknak van azonban, ha egyesek szerint nem is gazdasági, de szerintem, szerintünk, mindenesetre emberi haszna. Ilyen például a kétnyelvűséget és a magyar nyelvi változatokat értékelő, a purizmust viszont racionális érveléssel kiiktató kárpátaljai magyar nyelvi oktatási program, amit az Arany János-érmes Beregszászi Anikónak és munkatársainak köszönhetnek a kárpátaljai magyar iskolások (l. Beregszászi 2012).

Irodalom

Barni, Monica–Bagna, Carla 2010. Linguistic Landscape and Language Vitality. In Elana Shohamy et al. eds. Linguistic Landscape in the City. Bristol, Multilingual Matters. 3–18. p.
Belej, Les (Белей Лесь) 2012. Мовний ландшафт Закарпатської області України початку XXI ст. Київ: Інститут мовознавства ім. О.О. Потебні НАН України.
Benő Attila–Péntek János szerk. 2011. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Dunaszerdahely–Kolozsvár, Gramma Nyelvi Iroda–Szabó T. Attila Nyelvi Intézet.
Beregszászi Anikó 2012. A lehetetlent lehetni. Tantárgy-pedagógiai útmutató és feladatgyűjtemény az anyanyelv oktatásához a kárpátaljai magyar iskolák 5‒9. osztályában. Budapest, Tinta Könyvkiadó. http://docplayer.hu/177693-A-lehetetlent-lehetni.html
Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2004. …itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár, PoliPrint.
Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén, I. kötet). Budapest, Osiris Kiadó, MTA Kisebbségkutató Műhely. http://real.mtak.hu/19610/
Csernicskó István–Szabómihály Gizella 2010. Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In Bitskey Botond szerk. Határon túli magyarság a 21. században: konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006–2008. Budapest, Köztársasági Elnöki Hivatal, 167–198. p.
Goebl, Hans et al. eds. 1997. Contact Linguistics. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban) (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén, II. kötet). Budapest‒Újvidék, Osiris Kiadó, Forum Könyvkiadó, MTA Kisebbségkutató Műhely. http://real.mtak.hu/24410/
Gyurgyík László–Horváth István–Kiss Tamás 2010. Demográfiai folyamatok, etnokulturális és társadalmi reprodukció. In Bitskey Botond szerk. Határon túli magyarság a 21. században. Budapest, Köztársasági Elnöki Hivatal. 69–123. p.
Kolláth Anna 2005. Fejezetek a kisebbségi magyar nyelvhasználat összehasonlító vizsgálatából. Magyar Tudomány, CXI/2, 156–163. p.
Kontra, Miklós 1999. The Sociolinguistics of Hungarian outside Hungary. Prague, Research Support Scheme. https://www.researchgate.net/publication/265453574_The_Sociolinguistics_of_Hungarian_Outside_Hungary
Kontra Miklós 2016. Összefoglalás helyett. In Kontra szerk. 2016, 205‒208. p.
Kontra Miklós szerk. 2005. Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Somorja‒Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum. http://mek.oszk.hu/03200/03269/
Kontra szerk. 2016 = Fancsaly Éva‒Gúti Erika‒Kontra Miklós‒Molnár Ljubić Mónika‒Oszkó Beatrix‒Siklósi Beáta‒Žagar Szentesi Orsolya 2016. A magyar nyelv Horvátországban (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén, V. kötet). Szerkesztette Kontra Miklós. Budapest‒Eszék, Gondolat Kiadó, Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet. http://real.mtak.hu/50401/
Kontra, Miklós‒Robert Phillipson‒Tove Skutnabb-Kangas‒Tibor Várady eds. 1999. Language: A Right and a Resource. Approaching Linguistic Human Rights. Budapest, Central European University Press. https://www.researchgate.net/publication/270301669_Language_A_Right_and_a_Resource_Approaching_Linguistic_Human_Rights
Laihonen, Petteri–Csernicskó István 2017. Kísérlet egy összehasonlító vizsgálatra: a nyelvi tájkép dél-szlovákiai, székelyföldi és kárpátaljai falvakban. Regio, 25/3, 50–81. p.
Laihonen, Petteri 2012. Nyelvi tájkép egy csallóközi és egy mátyusföldi faluban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 3. sz. 27–49. p.
Laihonen, Petteri 2013. Nyelvi tájkép dél-szlovákiai, székelyföldi és kárpátaljai falvakban: a nyelvi helyzetképek kiegészítése és a kódválasztás vizsgálata. Előadás a Nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata című konferencián Budapesten, 2013. május 23-án.
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén, III. kötet). Budapest‒Pozsony, Osiris Kiadó, Kalligram Könyvkiadó, MTA Kisebbségkutató Műhely. http://real.mtak.hu/24413/
Lanstyák István–Benő Attila–Juhász Tihamér 2011. A Termini magyar–magyar szótár és adatbázis. In Benő, Attila–Péntek, János szerk. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Dunaszerdahely–Kolozsvár: Gramma Nyelvi Iroda–Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, 340–358. p.
Pavlenko, Aneta 2017. Языковые ландшафты и другие социолингвистические методы исследования русского языка за рубежом. Russian Journal of Linguistics 21 (3), 493–514. p.
Péntek János 2009. Termini: The Network of Hungarian Linguistic Research Centres in the Carpathian Basin. Minorities Research, 11, 97–123. p.
Pusztai Ferenc főszerk. 2003. Magyar értelmező kéziszótár. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Simonyi, André–Pisano, Jessica 2011. The Social Lives of Borders: Political Economy at the Edge of the European Union. In J. De Bardeleben–A. Hurrelmann eds. Transnational Europe. Promise, Paradox, Limits. Hampshire, New York, Palgrave Macmillan, 222–238. p.
Szépfalusi és mtsai = Szépfalusi István‒Vörös Ottó‒Beregszászi Anikó‒Kontra Miklós 2012. A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén, IV. kötet). Budapest‒Alsóőr‒Lendva, Gondolat Kiadó, Imre Samu Nyelvi Intézet, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. http://real.mtak.hu/50401/
Tarkanyij, Hanna (Тарканій Ганна) 2011. Закарпатська відповідь українському „мовному питанню”. Закарпаття онлайн 2011. március 25. http://zakarpattya.net.ua/ukr-news-80913-Zakarpatska-vidpovid-ukrainskomu-movnomu-pytanniu-
Tátrai Patrik–Erőss Ágnes–Kovály Katalin 2016. Migráció és versengő nemzetpolitikák Kárpátalján az Euromajdan után. Regio, 24/3, 82–110. p.
Tátrai Patrik 2017. A Kárpát-medencei magyar szórványok településszerkezete és főbb demográfiai jellemzői. Kisebbségi Szemle, 2/1, 7–31. p.
Tolcsvai Nagy Gábor szerk. 2007. Idegen szavak szótára. Budapest, Osiris Kiadó.

Varga Csilla: A nemzeti kisebbségek identitásproblémái. A magyar nemzeti kisebbségek helyzete Szlovákiában

1. A kisebbségi identitás problematikája

„A szociális identitás elmélete szerint az egyének célja, hogy hovatartozásuk (társadalmi kategóriák és csoportok) pozitívan járuljon hozzá identitásukhoz. Szociális identitásunk tudatos és felvállalt hovatartozásunk, valamint ezzel a hovatartozással együtt járó érzelmi színezet és értékrendszer.” (Bigazzi, 2013, 18. p.)

Az identitás kérdése a kisebbségek vonatkozásában abban az értelemben merül fel, hogy identitásuk elkülönül a többségi identitástól, szoros összefüggésbe kerül a „másoktól” való különbözőséggel és elhatárolódással. Abban az esetben, ha ez a gyakorlatban valóban így van, kijelenthetjük, hogy a nemzeti identitás nem állandó és koherens, hanem inkább törékeny és különböző módokon értelmezett fogalom. Ebből az is kitűnik, hogy a kisebbségi vagy etnikai identitás nem egy adott konstrukció, hanem bizonyos helyzetekben fejeződik csak ki. Azt a módot is jelenti egyben, ahogyan az egyén, a kisebbségi közösség tagja a társadalom többi tagjához viszonyul. Ezáltal a kisebbség képviselőinek identitása többrétegűvé válik.

A nemzeti identitást úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az egy bizonyos tér- és időbeli kereten belül lejátszódó történelmi, nyelvi és kulturális azonosság, ami nem velünk született, hanem velünk és bennünk élő, formálódó folyamat. Ez az identitás az ember élete során alakul, erősödhet és gyengülhet is. (Lampl 2009, 41–42. p.)
Az egyén, és jelen esetben a kisebbségek különböző identitásai között folyamatos „játszma” zajlik, a külső körülmények hatására a kisebbséghez tartozó személyek, lehetséges, hogy időről időre eltérően rangsorolják ezeket. (Lampl 2009, 31. p.) Érdekes megfigyelni, hogy hogyan változnak a történések vagy akár az egyén szubjektív észlelése alapján ezek az értékelések, illetve az effajta többszintű identitás esetén mi „dönt”, ha ezen identitásokat rangsorolni kell. Nyilván erre a kérdésre az a leegyszerűsített válasz adható, hogy adott esetben az egyén mérlegel, a számára legkedvezőbb vagy adott időszakban a legfontosabb jellemzők figyelembe vételével, és amellett teszi le a voksát, ami értelmileg és értékei alapján a legközelebb áll hozzá. Sok esetben azonban nem szükséges rangsort felállítani az egyes identitások között.

Általánosságban az is megfigyelhető, hogy az egyes országok eltérően viszonyulnak a kisebbségekhez, a kisebbségi identitás kérdéséhez. Míg a keleti országok a kisebbségi csoportokat az állam létét fenyegető veszélyként kezelik, a nyugati államok többnemzetiségű államok lettek. Elismerik azt, hogy határaikon belül többféle nemzet él, és ez a kisebbségi jogok biztosításában is megnyilvánul, ami a területi autonómiától a nyelvi jogok megteremtésén át húzódik. (Kymlicka 2002, 5. p.) Ezeknek az országoknak a történelme természetesen teljesen máshogy alakult, mint Közép-Kelet-Európáé (KKE), és ez rendkívül nagyban befolyásolja a kisebbségeikhez való viszonyulást. A KKE-i országok igyekeznek, valamilyen szinten, „uniformizálni” állampolgáraikat, ami a kisebbségek tekintetében gyakran hátránnyal jár.

Ahogyan Jerónimo is kifejti, az államok nem bújhatnának a semlegesség mögé, illetve nem kezelhetik az egyéneket egyenlő módon akkor, ha ezáltal a kulturális sokszínűséget háttérbe szorítják vagy ignorálják. A liberális államok sokszor hangoztatják semlegességüket, ez azonban csupán illúzió, ugyanis a semlegesség mögé bújva valójában a többségi kultúrát támogatják. (Jerónimo 2012, 6. p.) Ezt olyan módon is megfogalmazhatjuk, hogy általában a többség jobban érvényesül, jogait széleskörűen tudja alkalmazni abban az esetben, ha az adott ország kormánya nem garantálja a kisebbségi jogok érvényesülését. Ennek biztosítására, egyebek között, a többszintű jogrendszer kialakítása szolgálhatna megoldásként, kialakítása után azonban nem kizárt, hogy a többségi és a kisebbségi illetékesség összeütközésbe kerül egymással. Bonyolultabb, összetettebb esetekben akár kettőnél több jogi rendszer is szemben állhat egymással, és ekkor felmerül a kérdés, vajon melyik jogrendet alkalmazzuk, mely bíróságnak van illetékessége az esetleges jogviták eldöntésében, ami szintén rendkívül problematikus. (Juul 2013, 70., 72. p.)
Ez azonban nem jelenti a kisebbségi jogok háttérbe szorításának lehetőségét. Abban az esetben ugyanis, ha a kisebbségek számára biztosítják például anyanyelvük használatát vagy lehetővé teszik a kisebbségi nyelvű oktatást, ez még nem jelenti a többségi társadalom jogainak csökkenését, háttérbe szorítását vagy bármilyen megnyirbálását.
Nem egyszerű feladat azonban, hogy az adott állam segítse a területén élő kisebbségek bizonyos fokú integrációját, emellett viszont tiszteletben tartsa különbözőségüket is, és így egyensúlyba hozza e két gyakorlatot, és megteremtse a kisebbségi jogok tiszteletben tartásával párosuló integrációt. Akár az ország többségi nyelvének háttérbe szorulásától, autonómiatörekvésektől való félelem, akár a politikai akarta hiánya okozza a kisebbségi jogok biztosításának elhanyagolását, minden esetben azonos kimenetelű lesz az eredmény: az előremozdulás helyett egy helyben állás, ami idővel inkább visszafelé, negatív irányú elmozdulást jelent.

A következő, illetve ezzel összefüggő probléma, hogy „a nemzeti kisebbségeknek nemcsak a politikai és gazdasági újrarendeződéssel és működési zavarokkal kell megbirkózniuk, hanem két, egymással szembenálló nacionalizmussal is: azoknak az államoknak a »nemzetiesítő« nacionalizmusaival, amelyekben élnek, valamint azoknak az államoknak az »anyaország«-nacionalizmusaival, amelyekhez ha jogi állampolgárság által rendszerint nem is, de etnokulturális affinitás által tartoznak (illetve amelyekhez tartozóknak beállítják őket)”. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy identitásuk, identitásaik között rangsort állítanak fel, ahogy az előző részben már említettük, és ezen identitások közül, nagy eséllyel, a kisebbségi identitás kerül az első helyre, azonban emiatt sok esetben diszkriminatív intézkedésekkel kell szembenézniük.

További kérdéseket vet fel a kisebbségek politikai jelenléte egy adott államban, illetve ennek megvalósulása. Ez korlátozott formában a kisebbségi képviselet által jöhet létre, valamint kiterjedt formában mint önrendelkezés. A többségi társadalom általában a képviseletet helyezi előtérbe, mert ez nem jelent területi befolyást egy adott államban, és így a nagyrészt kisebbség által lakott területeken sem szenvednek diszkriminációt a többséghez tartozók. A kisebbségek szemszögéből az önrendelkezés nélküli képviselet politikai jogaik és az egyenlőség elvének korlátozását jelenti, főként azokkal a kérdéskörökkel kapcsolatosan, melyek rendkívül fontosak számukra – például a kultúra, a nyelvi jogok stb. (Vizi 2014, 28–29. p.)
A nemzeti kisebbség azonban sokszor csak akkor tudja fenntartani a követeléseit az adott állammal szemben, ahol él, ha egyúttal kijelöli és fenntartja azt a képet a fogadó államról, hogy az nemzetiesítő vagy nemzetileg elnyomó. Minél kevésbé tudja ezt a víziót fenntartani, annál kevésbé van hivatkozási alapja a nemzeti kisebbség mozgósítására. (Brubaker 1996, 14. p.) Ezzel ellentétben áll, ha az állam maga is kész arra, hogy a kisebbségek számára jogokat és lehetőségeket biztosítson annak érdekében, hogy magukat képviselni tudják az adott államon belül, illetve egyes, főként őket érintő kérdésekben maguk döntsenek. Gyakran lehet találkozni azzal a nézőponttal, hogy a többség, az állam és a kisebbség közötti kapcsolatok nem alakíthatóak demokratikus úton, megbeszélések által, hanem a kérdéssel nemzetbiztonsági kontextusban kell foglalkozni, ami további problémaként jelenik meg. Az, hogy az etnikai kérdéseket valójában biztonsági kérdésekként kezelik, lehetetlenné teszi a kisebbségi igények, követelések elfogadását, azt, hogy demokratikus úton lehessen megvitatni az effajta igényeket. (Kymlicka 2002, 20. p.) A kisebbségektől érkező kéréseket, felvetéseket gyakran már a kezdetekkor, alaposabb vizsgálat vagy mérlegelés nélkül elutasítják, hiszen a kisebbségi igények teljesítését azonossá teszik a biztonsági problémák felmerülésével. Tény, hogy Közép-Európa tekintetében a biztonsági kérdések megjelenésének van relevanciája, figyelembe véve a különböző területváltozásokat, területi követeléseket. Nem hagyható figyelmen kívül némely országoknak a területükön élő egyes kisebbségi csoportok elszakadásával kapcsolatos félelme. Ez a félelem azonban a legtöbb esetben alaptalan, hiszen sok estben nem az elszakadás vagy a kisebbségi autonómia a nemzeti kisebbségek célja, „csupán” saját jogaikat szeretnék érvényesíteni, illetve elérni ezek tiszteletben tartását. Megoldásként szolgálhat a kisebbségi közösség vagy közösségek és az adott állam közötti írásos megállapodás, szerződés megkötése az együttéléssel és a biztosított jogokkal kapcsolatosan, valamint ez elősegítheti a fent említett félelmek háttérbe szorulását.

Az egymás között lefektetett szabályok azért is bizonyulnának hasznosnak, mivel az egyes jogi kitételek széles körű értelmezési lehetőséget biztosítanak az államoknak, így azok az egyes nemzetközi jogi kereteket gyakran megszorító értelmezésben használják, alkalmazzák. Egy adott állam kormányának mérlegelésétől függ általában, hogy milyen cselekedeteket tekint az állam szuverenitására vagy területi épségére veszélyesnek. (Vizi 2002, 376. p.) Ez azt is jelenti, hogy a kisebbségek szempontjából releváns és esetleg jogi kötőerővel bíró kevés dokumentumra való hivatkozás is gyakran blokkolva van egyes államok részéről.

Megoldandó feladatként merül fel az is, hogy napjainkban a kisebbségvédelem területén változatlanul a politikai szempontok határozzák meg a jogi megközelítést, mivel a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nemzetközileg is elismert jogainak tiszteletben tartását elsődlegesen politikai eszközökkel lehet kikényszeríteni az államoktól. Az egyes monitoringintézmények nagy szerepet játszanak ugyan a kisebbségvédelem előmozdításában, viszont nem jelentenek kényszerítő erőt a normasértő államokkal szemben. (Vizi 2002, 376–378. p.) Mindenképpen pozitívumnak számít, hogy az államok többsége ratifikálta a kisebbségvédelem szempontjából releváns szerződéseket, de a minimum követelmények teljesítése még nem jelent aktív és a kisebbségek számára is előnyös védelmet, jogokat. A legkisebb közös nevező a kisebbségek esetében sajnos rendkívül kevés kézzelfogható gyakorlat alkalmazása által valósul meg, valamint leginkább retorikai szinten van jelen.
Azt a következtetést is tehetjük, hogy míg az őslakosok, őshonos kisebbségek esetében a nemzetközi jog megpróbálja a legjobb gyakorlatokat (’best practices’) kodifikálni, addig a nemzeti kisebbségek esetében többnyire csupán a minimális normákat vagy a legkisebb közös nevezőt keresik meg. (Kymlicka 6. p.)

Azért is egyszerűbb a diszkrimináció tilalmára hivatkozni a kisebbségekkel kapcsolatosan is, mivel a diszkrimináció tilalma egy általános emberi jogi alapelv, tehát mindenkire vonatkozik, míg a kisebbségi jogok egy meghatározott csoportot érintenek. Továbbá, a diszkrimináció tilalmának célja az egyenlő jogok élvezetének biztosítása, illetve a kisebbséghez tartozó személyek társadalomba való integrálása. Ezzel szemben a speciális kisebbségvédelmi rendelkezések a célból jönnek létre, hogy a kisebbségi csoportok megőrizhessék identitásukat és elkerüljék az asszimilációt. Fontos különbség az is, hogy míg a diszkrimináció tilalmát individuális emberi jogként értelmezik, addig a kisebbségi jogokkal kapcsolatban ez vita tárgyát képezi. Így ahogy az előzőekben említésre került, egyszerűbb és biztonságosabb a jól megszokott diszkrimináció tilalmán belül mozogni, mintsem önálló kisebbségvédelmi szabályozást létrehozni.
Hiányzik tehát a hivatkozási alap a kisebbségek számára, azonban, ahogyan az a következő részben is láthatóvá válik, egy adott ország kisebbségi nyelvhasználati (vagy akár egyéb) szabályozása nem oldja meg teljes mértékben a vitás kérdéseket. Erre példaként közelebbről is megnézzük a szlovákiai kisebbségek, elsősorban a szlovákiai magyarok helyzetét, különös tekintettel a szlovák államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezéseire.

2. A szlovákiai nemzeti kisebbségek helyzetének kihívásai

Az előzőekben említésre került, hogy jelentős különbségek vannak abban, ahogyan a nyugati és keleti államok viszonyulnak kisebbségeikhez.
A keleti, posztkommunista országok kénytelenek voltak a nyugati standardokat átvenni a kisebbségvédelemmel kapcsolatosan, habár történelmileg, demográfiailag, gazdaságilag, demokratikus konszolidáció tekintetében teljesen különböznek a nyugatiaktól. Ezek miatt a különbségek miatt előfordulhat, hogy a nyugati megközelítés nem megfelelő ezen országok számára. Az eddig elfogadott, kisebbségekkel kapcsolatos dokumentumok (Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, az EBESZ kisebbségi főbiztosának ajánlásai, stb.) nem biztosítanak kellő alapot a kisebbségvédelem terén, csupán széleskörűen értelmezhető elveket fogalmaznak meg. (Kymlicka 2002, 2–3. p.) Mivel hiányoznak a kisebbségvédelmi rendszer pontos megkötései, így lehetőség nyílik a meglévő, tág normák egyéni értelmezésére, mely a nyugati államokban diszkriminációmentességet és a kisebbségi jogok szélesebb körű biztosítását fedi le, míg a keleti országokban sokkal inkább névleges, mint tevőleges hozzáállást.

Szlovákia kisebbségeivel való viszonyáról szintén elmondható, hogy az ország több nemzetközi, a kisebbségvédelem kérdéskörével összefüggő szerződést ratifikált, ez inkább mégis a nemzetközi közösség, valamint az Európai Unió megnyugtatására szolgált, mintsem valódi elköteleződés kezdeteként, a kisebbségek jogainak biztosítását megcélzó rendszer alapjaként.
A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányát még Csehszlovákia írta alá 1968-ban, a ratifikálásra 1975-ben került sor, melyet később Szlovákia is megerősített. Az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló Európa tanácsi egyezményt Szlovákia beemelte az alkotmányába. A Kisebbségvédelmi Keretegyezményt 1995-ben ratifikálta, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját pedig 2001-ben. (Juul 2013, 80. p.)

Ám az említett nemzetközi dokumentumok mellett a Szlovákiában élő nemzeti közösségek, kisebbségek és etnikai csoportok jogait elsősorban a szlovák alkotmánynak, az ország legmagasabb jogi dokumentumának kéne biztosítania. A szlovák alkotmány azonban így kezdődik: „Mi, a szlovák nemzet…”, és ez sokat elárul az ottani szellemiségről, az ott élő többi, nem szlovák polgár jogegyenlőségéről. (Hrubík 2009, 19. p.) A ’90-es években a szlovák politikusok különösen hangoztatták a „Na Slovensku po slovensky” („Szlovákiában szlovákul”) jelmondatot, ami természetesen a későbbiekben sem változott jelentős mértékben. Az a célkitűzés, hogy az államnyelvet használják az élet minden területén, jelentősen megnehezítette és megnehezíti a szlovákiai kisebbségek helyzetét.

Más államokban is gyakran okoz konfliktusokat, hogy az adott kormány a többségi nemzet nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, gazdasági prosperitását vagy politikai hegemóniáját szeretné előmozdítani. Az ezekben az országokban élő nemzeti kisebbségek erre öntudatos fellépéssel válaszolnak, kulturális vagy területi autonómiát követelnek és ellenállnak az asszimilációs vagy diszkriminációs politikának. A kisebbségek anyaországai is feszülten figyelik etnikai rokonaik helyzetét, és tiltakoznak azok ellen, amit jogaik megsértésének tekintenek, valamint joguknak és kötelességüknek érzik megvédeni etnikai rokonaik érdekeit. Ez a „védelem” sokféle alakban jelenhet meg, például bevándorlási és állampolgársági privilégiumok biztosításában, az etnikai rokonok fogadó országaival folytatott politika befolyásolásában, és így tovább. (Brubaker 2006, 6–7. p.) Az anyaország, de éppen így a fogadó állam is gyakran válaszlépéseket tesz a másik fél politikai lépéseire, tehát elmondható, hogy kölcsönösen figyelmemmel kísérik egymás tevékenységét és hozzáállását. Szlovákia vonatkozásában példaként felhozhatjuk a Magyarország részéről 2010-ben elfogadott egyszerűsített honosítási eljárásra válaszlépésként tett, 2010-ben módosított szlovák állampolgárságról szóló törvényt. Magyarország a határon túli vagy a világ bármely részén élő, magyar felmenővel rendelkező etnikai rokonainak biztosítja az egyszerűsített honosítást, a magyar állampolgárság megszerzését, míg Szlovákia, erre válaszul, kimondta, hogy szlovák állampolgárságát elveszíti az a személy, aki felveszi egy másik állam állampolgárságát. A szlovák állam egyértelműen fenyegetésként észlelte a magyar állampolgársági törvényt, belügyeibe való beavatkozásnak tekintve azt, hogy magyar kisebbségei számára Magyarország effajta lehetőséget biztosít.

A szlovákiai magyaroknál maradva: többségük, akik a kedvezőtlen szlovák állampolgársági törvény ellenére is felvették a magyar állampolgárságot, állandó lakhelye továbbra is Szlovákiában maradt. Érdekes megfigyelni az egyének motivációját döntésükkel kapcsolatosan. A szlovákiai magyarok viszonylatában egyébként is megfigyelhető a már említett többrétegű identitás: nemzeti identitásuk magyar, így ez Magyarországhoz köti őket, viszont van egy másik is, mely a szlovákiai magyar: születési helyükhöz, lakóhelyükhöz való kötődés, ami nyilvánvalóan Szlovákiához kapcsolja őket. Az állampolgárság felvételével kapcsolatos döntés vizsgálata érdekes képet tár elénk, és feltehetjük a kérdést, hogy mennyire racionális részükről a magyar állampolgárság felvétele.
A racionális döntéselméletet alapján döntéshelyzetben, illetve ha döntéshozók bizonytalanok választásukat illetően egy adott kérdéssel kapcsolatosan, akkor megpróbálják maximalizálni várható hasznukat. Ez három elem figyelembevételével valósul meg általában: a kockázattal szemben tanúsított hozzáállásukkal (semlegesség, kockázat előnyben részesítése vagy kockázatkerülés), állandó, tartós és jól megfontolt preferenciáik a lehetséges végeredmények szempontjából, valamint a lehetséges eredmények valószínűségének felmérése. Ez az általános „felmérési modellje” a kockázatnak egy bizonyos döntés meghozatala előtt, azonban több kutatás is kimutatta, hogy ez sok esetben nem írja le megfelelően azt, ahogyan az emberek bizonytalan eredményekkel járó vagy hozó helyzetben valójában döntenek.

Gyakran előfordul, hogy az egyének, bár mérlegelik a lehetőségeket és előnyöket, de nem hoznak a szó szoros értelmében racionális döntéseket. Az állampolgárság felvételének kontextusában is szükséges, hogy a döntést egy bizonyos állampolgárság felvétele vagy elutasítása előtt mérlegelés előzze meg, az előnyök és hátrányok átgondolásával.
Szintén érdekes megfigyelni, hogy a racionális döntés, bár kézzelfogható és mérhető fogalomnak tűnik, mégsem ugyanazt jelenti, hiszen személyenként szubjektív, mi számít észszerűnek. A példánál maradva, a szlovákiai magyarok egy részének esetében racionális döntésnek tűnhet az egyszerűsített honosítás által lehetővé váló magyar állampolgárság felvétele, hiszen nemzettudatuk, felmenőik miatt maguk is a magyar nemzethez kapcsolódnak, és ezt ki is fejezik az állampolgárság felvételével, még akkor is, ha legtöbbjük Szlovákia területén marad, illetve azt tartja – helyileg – otthonának, szülőföldjének. Másik részük, bár nemzettudata, érzelmi, és felmenők szempontjából is magyarnak vallja magát Szlovákiában, de nem kívánja felvenni a magyar állampolgárságot, hiszen e nélkül, illetve ezzel sem változik meg az, hogy nemzetiségileg mely csoporthoz tartozik, hiszen magyar, akár „papírral, akár a nélkül”. Ennek az említett csoportnak fontos szempont, hogy mivel továbbra is Szlovákiában él, így nem szeretné elveszíteni szlovák állampolgárságát (így nem veheti fel a magyart), hiszen ezzel megszűnik néhány jogkör gyakorlásának lehetősége is, mellyel azonban lakhelyén élni szeretne. Láthatjuk tehát, hogy míg az első csoport racionális és, valószínűleg, átgondolt döntésének eredménye a magyar állampolgárság felvétele, elsődlegesen a nemzettudat szempontjából, ezzel szemben a második csoport észszerű döntése épp ellenkezőleg a magyar állampolgárság fel nem vétele (vagy pontosabban: a szlovák állampolgárság megtartása. A kettős állampolgárság szlovákiai engedélyezése esetén valószínűleg sokkal több szlovákiai magyar venné fel a magyar állampolgárságot is.). Így döntésüket nem, vagy csak kevéssé lehet racionális döntésként értelmezni.

Lampl Zsuzsanna szóhasználatával élve a szlovákiai magyarság körében megfigyelhető egyfajta „nemzeti haszonorientáltság”, ami azt jelenti, hogy a magyar kisebbséghez tartozók közül egyre többen és egyre szélesebb körben teszik fel maguknak a kérdést, hogy minek magyarnak lenni, mire jó az, ha ők magyarok. (Lampl 2009, 45. p.) Erre sok esetben nincs racionális válasz, hiszen sokszor úgy tűnhet, hogy nincs, vagy kevés haszna van a kisebbségi identitás megőrzésének, sokuk szerint felesleges.
Kutatás alapján szintén elmondható, hogy a szlovákiai magyarok egyharmada tartotta fontosnak és megőrizni való értéknek nemzetiségét, további harminc százalékuk elutasította vagy hátrányosnak tartotta, a fennmaradó egyharmada pedig egyik nézettel sem azonosult. (Lampl 2009, 47. p.) Ezt úgy is lefordíthatjuk, hogy csupán a megkérdezettek harmadánál találjuk meg azt az akaratot vagy igényt, hogy magyar identitását továbbadja, eszerint éljen és szorosan ehhez a közösséghez tartozzon, ami aggodalomra ad okot, még akkor is, ha ez sok esetben főként annak az eredménye, hogy úgy gondolják, kevés lehetőségük van élni jogaikkal.

Ha a kisebbségi kérdést a nemzetközi szabályozás és célkitűzések szempontjából vizsgáljuk, a Lisszaboni Szerződést sokan választóvonalnak tekintik, hiszen a szerződés jogi értelemben teremtetett kötelezettséget a csatlakozni kívánó országok számára azáltal, hogy az uniós értékek tiszteletben tartására hivatkozik, amelyek között megtalálható a kisebbségekhez tartozó személyekre való utalás is (Ódor 2011, 7. p.): Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

Ha jobban megvizsgáljuk az említett cikket, valóban pozitív változás, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeket szó szerint említi, azonban konkrét intézkedéseket nem tartalmaz a szerződés, marad a „hagyományosnak” mondható diszkriminációellenességnél, így értelmezéstől függően dől el valamelyik irányba az adott kisebbségi probléma, helyzet.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (ENSZ) 26. cikke szintén kimondja a megkülönböztetés tilalmát, legyen ez akár faji, nyelvi, vallási vagy egyéb alapú diszkrimináció. Azonban itt is ugyanabba az akadályba ütközünk, mint bármelyik más, a kisebbségvédelem szempontjából relevánsnak mondható szabályozással: hiányoznak a specifikus elemek. Az Egyezségokmány elnevezése azt sugallja, hogy egyetemes és minden embert megillető jogokat ismer el, valójában csak a saját nyelv használatához való jogot fogadja el, s nem is egyetemes, mindenkit megillető jogként, hanem csupán kisebbségi jogként, azaz a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogaként. (Andrássy 2015, 22. p.)
A következőkben Szlovákia vonatkozásában, példaként, áttekintjük, hogyan áll a kisebbségi nyelvhasználat terén, illetve milyen kihívásokkal kell a kisebbségeknek szembenézniük, ha anyanyelvüket szeretnék használni.

3. A szlovák államnyelvtörvény és kisebbségi nyelvhasználati törvény

A két említett törvény, a Szlovák Köztársaság államnyelvéről és a nemzeti kisebbségi nyelvek használatáról, alapul szolgál Szlovákiában a többségi és kisebbségi nyelvhasználatot illetően, és a kisebbségek, elsősorban a szlovákiai magyarság részéről meglehetősen nagy kritikákat váltott ki. Arra nincs lehetőség, hogy a két törvényt alapjaiban elemezzük, így csupán rövid összefoglalásukra kerül sor, valamint néhány szakértő nézőpontját ismertetjük a témával kapcsolatosan.

Az államnyelvtörvény bevezetőjében megfogalmazásra került, hogy „a szlovák nyelv a szlovák nemzet egyediségét kifejező legfontosabb ismertetőjegy, kulturális örökségének legbecsesebb értéke és a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, valamint állampolgárainak általános érintkezési eszköze”. A törvény azzal folytatódik, hogy a Szlovák Köztársaság területén az állam nyelve a szlovák nyelv, ami elsőbbséget élvez az ország területén használt többi nyelvvel szemben. Ez tehát azt jelenti, hogy Szlovákia számára egyértelműen a szlovák nyelv hordozza azt az értéket, amit elsődlegesen védeni kíván. Ez a célkitűzés valójában érthető, hiszen az egyes nemzetek számára fontos anyanyelvük megőrzése, azonban sok esetben, akár a szlovákiai példát alapul véve, ez a kisebbségi nyelvek kárára történik. Ennek alapja szintén az a félelem, ami a szlovák törvényhozók részéről is megfigyelhető: részben a szlovák nyelv használatának bizonyos fokú háttérbe szorulásától tartanak a kisebbségi nyelvhasználat széles körű használatának engedélyezése esetén. Nagyobb mértékű azonban az a törekvés, mely szerint mindenkinek beszélnie kell az államnyelvet, mivel boldogulása csak így biztosított, és ezzel megoldódna a szlovák nyelv teljes körű használata.

Tény, hogy a kisebbségek helyzete valóban egyszerűbb egy adott országban, ha beszélik az államnyelvet, valamint saját érdekük is, hogy ezt megtanulják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy annak ellenére, hogy ismerik az államnyelvet, ne használhassák saját anyanyelvüket akár a személyes, akár hivatalos közegben, vagy éppen az oktatásban. Ezzel elkerülhető lenne a már így is nagy méreteket öltő magyar kisebbségi beolvadás is.

Kutatások bizonyítják, hogy a magyar szülőpárok gyermekeinek 98%-a magyar, ami annyit jelent, hogy a magyar szülőkhöz képest 2%-os a gyermekek nemzedékében bekövetkezett nemzetiségi lemorzsolódás. A vegyes házasságokban figyelhető meg elsősorban ez a fogyás, a magyar házasságokban is jelen van azonban, csak kisebb a valószínűsége. Az is megállapításra került, hogy körülbelül minden tizenegyedik magyar nemzetiségű, a megkérdezettek közül, szlovák alapiskolát látogatott. Emellett a családon belül használt nyelv és a deklarált nemzeti identitás nem mindig fedi egymást. (Lampl 2013, 78., 85. p.)

Ha a szlovák nyelvi szabályozást összehasonlítjuk például a finn nyelvjoggal, akkor jelentős különbségek mutatkoznak, holott ez nem fordulhatna elő, hiszen ez azt jelentené, hogy a fent említett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 26. cikkében lefektetett diszkriminációs tilalomnak nincs határozott tartalma, és megengedi, hogy a hasonló eseteket azonos vagy éppen különböző módon szabályozza a törvényhozó. A finn szabályozás kevésbé megkülönböztető, mint a szlovák, hiszen hivatalossá tette az országban hagyományosan beszélt nyelvek közül a két legelterjedtebbet, a finnt és a svédet, és gyakorlatilag semmiféle megkülönböztetést nem tesz a két nyelv beszélői között. Ezzel ellentétben a szlovák szabályozás szerint az országnak egy hivatalos nyelve van, a szlovák, ezen kívül a második legelterjedtebb nyelv (ami a magyar nyelv) semmilyen szinten nem hivatalos. (Andrássy 2012, 96–98. p.)

A hivatalos nyelv intézménye azonban majdnem mindig együtt jár valamilyen nyelvi megkülönböztetéssel, ugyanis majdnem minden állam egy vagy több beszélt nyelvet tesz hivatalos nyelvvé. Így egy bizonyos csoportnak jogában áll anyanyelvét mint hivatalos nyelvet használni, másoknak azonban nem. (Andrássy 2012, 86–87. p.) Gyakori, hogy az adott állam kormányának szubjektív, nem megalapozott döntésével összhangban dől el, hogy az adott kisebbség számára milyen jogokat és lehetőséget biztosít. Ahogyan említettük, az országok között is nagy a különbség a kisebbségi szabályozások lefektetésével kapcsolatosan.

Öllös kifejti, hogy nem nevezhető jogegyenlőségnek például az az állapot, melyben az állam egyes polgárainak anyanyelvét az iskolák oktatási nyelvévé teszi minden szinten, más nyelveket azonban kizár az oktatás nyelvei közül. Így polgárai egyes csoportjának intézményesen lehetővé teszi a legkönnyebb tanulási módot, míg másokat akadályoz abban, hogy a leghatékonyabban tanuljanak. Ezáltal akár azt is kimondhatjuk, hogy az állam, közvetetten, akadályozhat egyes egyéneket, míg másokat előnyhöz juttathat. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben lesznek különbségek a nagyobb és a kisebb nyelvek használati szintje között, viszont nem az államhatalom korlátozása miatt, ugyanis nem az államhatalom dönt, hanem polgárai, hogy hányan kívánják használni az adott nyelvet, és milyen mértékben szeretnék fejleszteni azt. (Öllös 2013, 18., 20. p.)

A szlovák nyelvtörvény motivációival kapcsolatban meg kell még említenünk a nemzetiesítő állam fogalmát, amit Rogers Brubaker ír le egyik munkájában. Ez alatt etnikailag heterogén államokat értünk, melyek önmagukat mégis nemzetállamként definiálják, és olyan kormányzati lépéseket tesznek, melyek homogén társadalmat hoznak, hozhatnak létre. A többség, domináns népcsoport nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, politikai hegemóniáját vagy gazdasági prosperitását hangsúlyozzák a kisebbségeikkel szemben. (Felföldi 14. p.) Tagadhatatlan, hogy e leírás Szlovákia kisebbségekkel kapcsolatos célkitűzéseit, illetve hozzájuk való viszonyulását is kifejezi. Nem csupán a szlovák nyelvtörvény egyes rendelkezéseiről van szó, hanem magáról a politikai és egyéni attitűdről, mellyel az ország a magyar, de akár az egyéb kisebbségek felé fordul.

Az államnyelvtörvény elfogadása előtt több nemzetközi szervezet (Európa Tanács, EBESZ Nemzeti Kisebbségek Főbiztosa, az EU), és állam (például az Egyesült Államok kormánya) egyértelmű aggodalmának adott hangot a demokrácia elveinek megsértése mellett a kisebbségek nyelvi jogainak korlátozása miatt Szlovákia részéről. Az Európai Unió Bizottságának Szlovákiáról szóló országjelentésében is rámutattak az államnyelvtörvénnyel összefüggésben a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvény hiányára. (Gyurcsik 1998, 43–44. p.)

Azokban az esetekben, amikor a szlovákiai nyelvi szabályozásról beszélünk, meg kell említeni s szlovák alkotmányt, amely a „Mi, a szlovák nemzet” kezdet után a „Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjai” megfogalmazással folytatódik. Miután ez a két elem teszi ki Szlovákia állampolgárainak halmazát, nyilvánvaló, hogy a „szlovák nemzet” nem a politikai, hanem az etnikai nemzetre mint kollektívára utal, megtagadva ugyanezt a megközelítést a kisebbségektől. (Petőcz–Sándor–Tóth 2013, 42. p.) Mivel tehát a szlovák alkotmány egyedül a szlovák nyelvet határozza meg államnyelvként, az összes többi, az ország területén beszélt nyelv kisebbségi nyelvnek minősül, attól függetlenül, hányan használják az adott nyelvet. A magyar nyelv, amely az ország lakossága közel 10%-ának anyanyelve, így ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a néhány ezer beszélővel bíró lengyel vagy bolgár nyelv. A szlovákiai szabályozás nem veszi figyelembe, hogy a magyar nyelv beszélői az ország jelentős területén többségben vannak, ami más feltéteket és szabályozást követelne meg, mint amit a jelenlegi tartalmaz. (Fiala-Butora 2013, 248. p.) A kisebbségi nyelvtörvény esetleg kedvezőbb irányba mozdíthatta volna el az államnyelvtörvény rendelkezéseit, és szélesebb mozgásteret biztosíthatott volna a kisebbségek számára, azonban több sarkalatos pont van az említett törvényben, ami kívánnivalót hagy maga után.

Rátérve a mádik fontos, kisebbségeket érintő szabályozásra, a kisebbségi nyelvtörvény bevezetőjében elismeri és értékeli „a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárai anyanyelvének jelentőségét, mint az állam kulturális gazdagságának egyik jelét”, azt is hozzátéve, hogy „a Szlovák Köztársaság államnyelve a szlovák nyelv”.
A törvény szerint: „Ha a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó, adott településen állandó lakhellyel rendelkező állampolgárai két egymást követő népszámlálás szerint a település lakosságának legalább 15%-át alkotják, e községben a hivatali érintkezés során joguk van a kisebbségi nyelvet használni”, továbbá ezeken a településeken joguk van „a helyi államigazgatási szervvel, a területi önkormányzati szervvel és a területi önkormányzati szerv által alapított jogi személlyel folytatott szóbeli és írásbeli érintkezés során, ideszámítva az írásbeli háttéranyagokat és bizonyítékokat, a kisebbség nyelvén kommunikálni”.
Az említett rendelkezéssel kapcsolatban felmerül a 15%-os küszöb meglétén túl a küszöb szerepe. A küszöb bevezetése általában abból az objektív megfontolásból ered, hogy a nyelvhasználat biztosítása bizonyos számú kisebbségi nyelvű beszélőt kíván. A szlovák jogban azonban nem ezt a szerepet tölti be, ugyanis a kisebbségi nyelvhasználat a küszöb fölött sem biztosított, csupán egy lehetőség. Például a hivatalnokok nem kötelesek beszélni a kisebbségi nyelvet – az ügyfél szerencséjén múlik, ki elé kerül. Egy másik példa, hogy a községek feltüntethetik az utcaneveket kisebbségi nyelven, de nem kötelesek ezt megtenni. (Fiala-Butora 2012, 147. p.)

A kisebbség részéről nagy elégedetlenségre okot adó rendelkezések egyike szerint „a közigazgatási szerv és alkalmazottai a hivatali érintkezésben az államnyelvet kötelesek használni, e törvény és más törvények által meghatározott feltételek mellett a kisebbségi nyelvet is használják. A közigazgatási szerv és alkalmazottai nem kötelesek a kisebbségi nyelvet ismerni”. A kisebbségi nyelv ismerete ennél a kitételnél is csupán lehetőségként merül fel, azonban egyik rendelkezés sem mondja ki, hogy akár egy 80-90%-ban kisebbségek által lakott városi hivatalban az alkalmazottaknak ismerniük kell a kisebbség nyelvét, habár az észszerűség ezt diktálná. Ugyanis ha a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak mértékét vizsgáljuk, akkor aligha nevezhetjük nemzeti értelemben nyelvi jogoknak a jogot az adott, hivatalos nyelvnek nem minősített nyelv használatára a magánéletben, illetve nyilvánosan. Erre ugyanis a nemzetté válás előtti állapotban is joguk van az egyéneknek. Az anyanyelv nyilvános használatának joga azt nem tartja büntethetőnek csupán, hogy az egyén az általa választott nyelven beszélhessen más emberekkel személyes kapcsolatuk során. Ez viszont nem jelenti anyanyelvük olyan szintű használatának jogát, amilyenre a nemzetállamban emelik a hivatalosnak minősített nyelveket. (Öllös 2013, 17. p.)

Az államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény egymáshoz való viszonyát is érdekes megfigyelni. Az államnyelvtörvény szélesebb körben szabályozza a nyelvhasználat kérdését, szélesebb a területi és személyi hatálya is, mivel az ország egész területére és összes lakosára vonatkozik, így általános törvénynek tekinthető. A kisebbségi nyelvtörvény az államnyelvtörvénytől eltérő szabályokat fogalmaz meg, így ez speciális törvény. A két törvény közötti eltérés esetén a kisebbségi nyelvtörvény rendelkezéseinek előnyt kellene élvezniük az államnyelv rendelkezéseivel szemben, azonban az államnyelvtörvény alapján a speciális törvények csak akkor szabályozzák a kisebbségi nyelvek használatát, ha az államnyelvtörvény nem rendelkezik másként. Így nemcsak az államnyelv élvez elsőbbséget minden más nyelvvel szemben, hanem az államnyelvtörvény is felül van rendelve minden más nyelvtörvénynek, még ha ez jogilag teljesen értelmetlen helyzethez vezet is. Mivel a nyelvhasználati szabályozás áttekinthetetlen és egymásnak ellentmondó, ezért a polgárok nehezen tudnak igazodni hozzá. A szankciók léte arra ösztönzik őket, hogy minél nagyobb mértékben használják a szlovák nyelvet, mert a szabályozás ismeretének hiányában ez az egyedüli biztos dolog, amiért nem jár büntetés. (Fiala-Butora 2013, 249., 279. p.) Ez tehát azt jelenti, hogy nemcsak jogaikat nem próbálják érvényesíteni, hanem nyelvi szempontból teljesen beolvadnak az ország többsége közé. Így sok esetben ez az asszimilációs folyamat azáltal van támogatva, hogy a kisebbségek nem élnek jogaikkal, nincs tudomásuk ezekről, valamint a jogi szabályozás átláthatatlansága képtelenné teszi a rendszerben való eligazodást.

A törvényekkel kapcsolatban azt is fontos megemlíteni, hogy az államnyelvtörvény az ország egész területére vonatkozik, míg a kisebbségi nyelvtörvény területi hatálya csak azokra a községekre terjed ki, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 20%-ot (a későbbiekben a 15%-ot). Ez a rendelkezés túl rugalmatlan, nem ad lehetőséget eltérésre olyan nagyvárosok esetében sem, amelyek sok kisebbségi beszélővel bírnak, azonban ezek aránya nem éri el a 20%-ot. Azoknál a községeknél sem lehetséges ez, melyek csak nemrég estek e küszöb alá. További fontos probléma, hogy a kisebbségek által lakott községek nagy része olyan körzet vagy megye területén fekszik, amelynek székhelyére nem terjed ki a kisebbségi nyelvtörvény hatálya, így itt nem használhatóak ezek a kisebbségi nyelvek. A törvény területi hatályával kapcsolatos kérdés Szlovákia területi beosztása is. Az ország 8 megyéje és 83 körzete úgy lett kialakítva, hogy a lakosság 15%-át kitevő kisebbségek egy megyében sem, és csak 3 kerületben alkotnak többséget, ami rendkívül megnehezíti a kisebbségi nyelvek használatát a gyakorlatban. (Fiala-Butora 2013, 250–251. p.)

Bár a törvényekkel kapcsolatosan csak néhány probléma került említésre, láthatjuk, hogy több sarkalatos pont van, melynél szükséges lenne újraértelmezni a kisebbségek jogait és kötelességeit. A többség és kisebbség békés és jól működő együttélését nagyban segíthetné egy, a kisebbségekkel szemben megengedőbb, jogaikra nagyobb hangsúlyt fektető rendszer megléte. Annál is inkább, mivel bizonyított, hogy aki csak magyarul tud, az nem igazán boldogul, aki viszont csak szlovákul tud, az boldogul. Így az ország vegyes lakosságú területein nem igazán fontos, hogy mindenki tudjon magyarul, annál fontosabb azonban, hogy mindenki tudjon szlovákul. Tehát ha a szlovákok képesek is magyarul beszélni, nincs arra szükségük, hogy ezen a nyelven kommunikáljanak. (Lampl 2013, 91. p.)
Nem is beszélve arról az eshetőségről, hogy a kisebbségek jogainak biztosításával még a szlovák nyelv megtanulása is vonzóbbá válna: nem kötelességként és szükséges „rosszként” fognák fel a szlovákiai kisebbségek a szlovák nyelvtanulást, hanem a pozitív kapcsolatok miatt egyfajta lehetőségként, ami nincs rájuk kényszerítve, viszont aminek elsajátítása rendkívül hasznos számunkra.

4. Konklúzió

Nehéz és összetett kérdéssel állunk szemben, amikor a nemzeti kisebbségek helyzetével, lehetőségeivel foglalkozunk. A kisebbségek identitásukat a többségi társadalomtól eltérő módon határozzák meg, és akár többfajta vagy többrétegű identitásuk is lehet, melyek között rangsort állítanak, állíthatnak fel egy adott helyzetben. Az adott állam, melyben kisebbségek élnek, el kéne, hogy ismerje e kisebbségi identitást, és különböző jogok biztosításával segíthetné mindennapi boldogulásukat. Sok nyugati állam jogrendjében meg is jelenik a kisebbségi jogok valós tiszteletben tartása, némely keleti vagy közép-európai országban azonban csak retorikai vagy a tervezés szintjén van jelen. A nemzetközi és EU-s dokumentumok sem tartalmaznak konkrét elveket a kisebbségvédelemmel kapcsolatosan, így sok esetben a nehézkes a jogérvényesítés.
A példaként áttekintett szlovák törvényekből láthatjuk, hogy sokszor a speciális, konkrét kisebbségi, nyelvi szabályozás is hagy kívánnivalót maga után és nem teljesíti a nemzeti kisebbségek elvárásait. Ez nemcsak Szlovákia összefüggésében, hanem más államok jogi szabályozásával kapcsolatban is negatívumként említhető.
Hogy mi szolgálhatna megoldásként a kisebbségek számára, valamint hogyan alakul helyzetük a jövőben, ezt nehéz megjósolni. Rendkívül fontos lenne egyes országok jogalkotóinak részéről a nemzeti kisebbségek felé irányuló nyitott, kooperatív szemlélet. Az, hogy ne ellenségként, hanem partnetként lássák őket, akiket nem szükséges mindenáron beolvasztani az ország többségi társadalmába, hanem sokkal inkább integrációs célkitűzésekkel és kisebbségi jogaik biztosításával előmozdítani a mindkét fél számára előnyös együttélést.

Irodalom

Jogi dokumentumok
ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1976), 26. cikk
Az Európai Unióról Szóló Szerződés és az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata és az Európai Unió Alapjogi Chartája (2010. május 28.), I. cím
A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 270/1995. számú törvénye a Szlovák Köztársaság államnyelvéről (1995. november 15.).
A Tt. 204/2011 sz. törvénye a nemzeti kisebbségi nyelvek használatáról (2011. június 28.)

Könyvek, tanulmányok
Andrássy György 2012. Lehet-e a magyar hivatalos nyelv egyes szomszédos államokban? A nemzetközi jog lehetőségei. In Eplényi Kata–Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, 80–102. p.
Andrássy György 2015. Gondolatszabadság, szólásszabadság, nyelvszabadság. Iustum Aequum Salutare, XI/3, 5–25. p.
Bigazzi Sára 2013. Előítéletek. In Varga Aranka (szerk.): Esélyegyenlőség a mai Magyarországon. Pécs, PTE BTK NTI, 15–36. p.
Brubaker, Rogers 1996. National minorities, nationalizing states, and external national homelands in the New Europe. In Brubaker: Nationalism reframed. Nationhood and the national question in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 55–76. p. A tanulmány magyar nyelvű változata: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. ELTE Atelier Európai Társadalomtudomány és Historiográfia Tanszék és L’Harmattan Kiadó, http://epa.oszk.hu/00000/00036/00063/pdf/003-030.pdf
Brubaker, Rogers 2006. Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok. Regio, 3. sz. 3–30. p.
Danero, Iglesias Julien–Sata Róbert–Vass Ágnes 2016. Citizenship and Identity: Being Hungarian in Slovakia and Romanian in Serbia and Ukraine. Minority Studies, 18/1, 15–32. p.
Felföldi Rita: A kisebbségi nyelvek helyzetének változása az Európai Unióban. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/felfoldirita.pdf (letöltve: 2017. március 23.)
Fiala-Butora János 2012. A magyar nyelv jogi helyzete Szlovákiában. Térvesztés és határtalanítás: a magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. In Eplényi Kata–Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, 144–171. p.
Fiala-Butora János 2013. A szlovák nyelvhasználati szabályozás elemzése Szlovákia nemzetközi kötelezettségvállalásainak tükrében. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 247–280. p.
Gyurcsik István 1998. Az államnyelvről szóló törvény a szlovák Alkotmánybíróság döntésének tükrében. Fundamentum, 1–2. sz. 40–56. p.
Hrubík Béla 2009. A kisebbségek helyzete az állam életében, érdekérvényesítő lehetőségek Szlovákiában és nemzetközi szinten. In Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 17–24. p.
Jerónimo, Patrícia 2012. Cultural diversity and the rights of minorities in Europe. Presentation given at the International Colloquium Human Rights and Criminal Justice: A Perspective of Western and South East Asia. Burapha University, 1–15. p.
Juul, Nielse Morten Ebbe 2013. Multiculturalism and legal autonomy for cultural minorities. Nordic Journal of Applied Ethics, 7/2, 67–84. p.
Kymlicka, Will 2002. Multiculturalism and Minority Rights: West and East. JEMIE 4. sz. 183–212. p.
Lampl Zsuzsanna 2009. A nemzeti identitás, avagy a magyar márka megőrzése. In Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41–50. p.
Lampl Zsuzsanna 2013. A szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználata 2011-ben. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok I. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában, Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 77–94. p.
Nagy Noémi 2011. Kettős mérce az Európai Unió kisebbségvédelmi politikájában. Tanulmány a Doktoranduszok I. Pécsi Találkozója, 2011. május 13, http://www.nytud.hu/oszt/tobbnyelvuseg/nagyn/publ/kettos_merce.pdf (letöltve 2017. március 23.)
Ódor Bálint 2011. A nemzetpolitikai érdekérvényesítés lehetőségei az EU-ban Lisszabon után. Pro Minoritate, 2011. ősz, 3–18. p.
Öllös László 2013. A nyelvi jogok és a nemzeti egyenlőség. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 15–24. p.
Petőcz Kálmán–Sándor Eleonóra–Tóth Károly 2013. A Szlovákiában élő magyar kisebbség jogi helyzete. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41–76. p.
Szabómihály Gizella 2006. A szlovák nyelvpolitika és a kisebbségek anyanyelv-használati lehetőségei és törekvései. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny IV/2, 43–49. p.
Ulen, Thomas S 1999. Rational Choice Theory in Law and Economics. University of Illinois, Institute of Government and Public Affairs. http://reference.findlaw.com/lawandeconomics/0710-rational-choice-theory-in-law-and-economics.pdf (letöltve: 2017. április 20.)
Vass Ágnes 2013. A kisebbségi nyelvhasználat helyzete Szlovákiában. LÉTÜNK, 2013/különszám, 72–91. p.
Vizi Balázs 2014. Does European Integration Support the Minority Quest for Autonomy? Minority claims for self-government and devolution processes in Europe. In Autonomies in Europe: Solutions and Challenges. Budapest, L’Harmattan-NPKI, 25–35. p.
Vizi Balázs 2002. A mai európai nemzetközi kisebbségvédelem egyes jellemző vonásai. In Szarka László–Kovács Nóra: Tér és Terep I. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 367–390. p.

Hana Dvořáková: Hiedelemjelenségek és a 20. század történelmi fordulópontjai

Immár bevett gyakorlat, hogy a háborút mint kutatási témát elsősorban a hadtörténelem szemszögéből közelítik meg a kutatók. Pedig a többi társadalomtudomány szempontjait érvényesítő kultúrtörténeti interpretáció egy tágabb spektrumú vizsgálat lehetőségét kínálja. Elsősorban az etnológiára érvényes ez a megállapítás, amely azon kevés társadalomtudományi diszciplína közé tartozik, amelyek már 1915-ben reagáltak a háborús történésekre: közvetlenül a balkáni frontvonal mögött, fotódokumentációval és háromdimenziós tárgyak gyűjtésével egybekötött nagyszabású néprajzi terepkutatás zajlott. Figyelemre méltó, hogy a háborús időkben, amikor a társadalomtudományok általában a háttérbe szorulnak, a Monarchia területein és Németországban a néprajz a helyzetet kutatási kihívásként fogadta, amelynek eredményei publikációkban és a tárgyi gyűjtemények gyarapodásában manifesztálódtak.[1] Míg az ún. Nagy Háború még képes volt szakmai ambíciókat ébreszteni, a következő háborúnak – jelenlegi ismereteink szerint – már nem volt ilyen „pozitív szakmai” hozadéka.

Mindkét tragikus történelmi esemény esetében a hiedelemvilággal kapcsolatos jelenségek álltak az etnológusok figyelmének előterében. Intenzíven vizsgálták a hiedelmeket az első világháború idején, s bár kisebb mértékben, de a második világháború alatt is. A mindennapok tragédiáiból csak az irrealitás világába lehetett menekülni. Az ésszel felfoghatatlan háborús masinériától gyötört, a saját sorsukat befolyásolni képtelen emberek a természetfeletti erőkhöz fordultak, hogy azok segítségével őrizzék meg alapvető értékeiket – életüket és egészségüket. A természetfeletti lény beavatkozása jelentette az utolsó lehetőséget a sorsfordulatra, arra, hogy az ember egy csoda segítségével az egyébként kilátástalan helyzetből is kiutat találjon. Az egzisztenciális félelmek hívták életre a védelmi, pozitív célú mágikus praktikákat (pl. talizmánok, skapulárék, a mennyből érkezett levelek) csakúgy, mint a negatív célú cselekményeket (pl. rontás). Az ipari huszadik század küszöbén, akárcsak harminc évvel később, a század közepén, ismét előtérbe került a hit és a hiedelmek, e két ellentétes, egymást kizáró kategória. Ennek a viselkedésmintának az eredeti kísérő jelenségei közé tartozott a természetfeletti jelenségekbe vetett hit mellett a mágikus cselekmények hatásosságába vetett hit, mind a frontokon, mind a hátországban.[2] A háborús mindennapok célirányos dokumentálása, beleértve a hiedelemjelenségeket is,[3] Ausztriában, Németországban, Franciaországban már a Nagy Háború alatt is zajlott, gazdagítva a levéltári és múzeumi gyűjteményeket. Az 1938–1945-ös időszakból hasonló gyűjtésre eddig nem bukkantunk.

Kivételt képeznek azok a hiedelemanyag-lejegyzések, amelyeket Alfred Karasek (1902–1970) német etnográfus készített az akkori Csehszlovákia, illetve a volt Jugoszlávia területéről kitelepített németek körében. A brünni születésű Karasek, aki az elsők között figyelt fel erre az anyagra, hűségesen szolgálta a Harmadik Birodalmat. (Klee, 2003, 299. p.) Problematikus személyiség volt, akinek szakmai érdemeit (főleg a betlehemkészítés kutatását) a személyiségétől, egyéb tevékenységétől elvonatkoztatva kell értékelni. Ebből a nézőpontból vizsgálandók a már német területen folytatott terepgyűjtései az áttelepített németek körében, akik lassan adaptálódtak az új „haza” mindennapi életének nehéz körülményeihez. A háborút követő első években lejegyzett visszaemlékezések az újonnan érkezettek érzelmi feszültséggel teli, anyagi szűkösséggel is terhelt helyzetét tükrözték.

Karasek több mint tapasztalt gyűjtő volt, és már csak az egzisztenciális gondoktól gyötört, a régi hazába való visszatérés gondolatába kapaszkodó adatközlői korára tekintettel is tisztában volt a gyűjtés időbeli korlátaival. Az első lejegyzéseket már 1945-ben, az ideiglenes befogadóállomásokon elkészítette, majd az ötvenes évek elején munkatársaival folytatta a gyűjtést az adatközlők új lakóhelyén, illetve levelezés segítségével. A lejegyzések formájukat tekintve rövid, egyszerű közlések, a hallott anyagot Karasek nem kommentálta, pusztán tömören reprodukálta és adatolta (az érintett település, az adatközlő neve, foglalkozása, németországi lakhelye).

A Karasek által gyűjtött elbeszélések a hiedelemmondákhoz tartoznak, teljes mértékben megfelelnek a műfaj elfogadott meghatározásának: rövid, fantasztikus elemekkel színesített, valós motivációjú elbeszélés, amely meghatározott történelmi időben játszódik, s amelynek igazságtartalmáról mind az elbeszélő, mind a hallgató meg van győződve. Valamennyi monda tartalmának közös nevezője a szokatlan, a különös, ami a mi világunkat érinti, ami elbűvöl minket… A hiedelemmondák formája memorat, cselekményük amorf, individualizált. (Luffer, 2014, 7. p.) Tekintettel a körülményekre, amelyek között Karasek lejegyzései készültek, hangsúlyosan jelentkezik a cselekmény igaz vagy valószerű voltának kérdése is. Megerősítést nyert a tézis, miszerint a monda hitelessége két tényező kapcsolódásának függvénye: az objektívan ellenőrizhető valós elem (létező objektum vagy hely, megkérdőjelezhetetlen történelmi tény), illetve az emberi mentalitás konstruálta hiedelem, fantázia (a mágikus cselekmények hatása, valamely hely kísérteties volta). A mondának kapcsolódnia kell a közösség számára közismert tényekhez, legyenek azok szociális (vagyoni helyzet), földrajzi vagy kultúrtörténeti (bizonyos történelmi korszak viszonyai) tények. A szokatlan eseményről vagy tapasztalásról szóló hírnek kapcsolódnia kell a kollektív magyarázati modellhez, amely legalább részben az irracionalitáson alapul. (Luffer, 2014, 12. p.)

Több közlésben szerepel a mágikus cselekmények eszközeként a föld.[4] Az általunk vizsgált téma esetében sírföldről van szó, amely a népi hitvilágban közismert eszköze mind a pozitív, mind a negatív célú mágiának. A népi gyógyászatban pozitív hatást tulajdonítottak a sírföldnek, köszvény, szemölcs, rüh, fogfájás elmulasztására használták.[5] Védelmet nyújtott a boszorkányokkal szemben, hasznos volt a szarvasmarha megrontása ellen. A sírföld szétszórása az emberi hajlékban mindkét hatást kiválthatta. Pozitív értelemben a kártevők ellen védett, pl.: Szent Anna napján napfelkelte előtt menj a temetőbe, vegyél három marok földet egy öngyilkos sírjáról, hazaérve dobj belőle a tisztaszoba minden sarkába, közben mondjad: Ma van Szent Anna napja, csótányok, gyertek mind elő! És a csótányok eltűnnek. (Huptych, 98. p.)

A másik póluson a sírföld a rontás eszköze volt. A halottakkal való kapcsolatnak köszönhetően különleges ereje volt, amely felerősítette az elérni kívánt ártó hatást. Használója átlépte a két világ határát, a cselekmény címzettjét szerencsétlenség, betegség, halál képében, kísértettekkel való találkozás formájában érte utol a büntetés. A német hiedelemszótár a sírföld rontó célzatú felhasználására közöl példát: A templomba tartó újházasok közé dobott föld biztosítja, hogy a házasság nem lesz nyugodt. Sírföld segítségével lehet megrontani a tehenet is, hogy ne adjon tejet, vagy pusztuljon el.[6]

A föld (pozitív vagy negatív) mágikus erejébe vetett hit a huszadik századig fennmaradt; a német lakosság kitelepítésével összefüggésben mind a pozitív, mind a negatív célzatú cselekményekre találunk adatokat. A Karasek által leírt ártó cselekmények azt szemléltetik, hogyan próbált az egyén specifikus eszközök segítségével megbirkózni a háború, a menekülés, a deportálás kihívásaival. A mondai szüzsék ez esetben az átélt, belül elnyomott érzelmek kifejezésére szolgálnak. Paradox módon segítenek megfigyelni a személyes emlékezet továbbadásának és megőrzésének folyamatát. Luffer katalógusa alapján ezeket a leírásokat az ember és mágia tárgykörbe soroljuk, amikor a laikus felhasználó él a mágia eszközével, használ mágikus tárgyakat a bosszú érdekében. (Luffer, 2014, 75. p.) A sírföldnek a házban való szétszórása a lakhely kényszerű elhagyásával függött össze, annak elátkozásával, azaz a negatív hatás átvitelével az új lakóra. Karasek hagyatékában négy olyan memoratot találunk, amelyet cseh területekről – Mostból (Brüx), Jablonecből (Gablonz), Libaváról (Liebau), Brünnből (Brünn) – deportált németek meséltek.

Heinke M. Kalinke német etnológus a háború utáni időszak hiedelemanyagát vizsgáló tanulmányában (Kalinke 2002, 159–174. p. Itt: 165. p.) példaként idézi Karasek 1949-ből származó lejegyzését: Cseh forrásokból származnak a Brünnből érkezett hírek. Sok ember van itt, aki pontosabban el tudná mondani, most mindenfelé erről beszélnek. Én a nevek és részletek nélkül jegyeztem meg. Az elüldözésük előtt a brünni németek földet hoztak a temetőből, és szétszórták a lakásban. Ezt maguk a csehek látták. Így átkozták el nemcsak a lakást, hanem azokat is, akik utánuk költöztek volna oda. És valóban, akik ide beköltöztek, folyton betegeskedtek. Amikor aztán elmondták nekik, hogy itt sírföld van szétszórva és a lakás elátkozott, elmenekültek. Az így megátkozott lakások többsége üres.[7]

A másik, Brünnhöz kapcsolódó lejegyzés 1951-ből való:

Az egyik brünni lakásban a németek a kitelepítésük előtt sírföldet szórtak el. A háztulajdonost, egy idős német asszonyt, a cseh „partizánok” a „fordulat” idején ok nélkül megölték. A lakásba aztán csehek költöztek. Éjjel mindig kopogás hallatszott, de nem törődtek vele. A kopogás nem szűnt, minden éjszaka ugyanabban az órában ismétlődött. Az új lakók ezért elkezdtek másik lakást keresni, de nem találtak. Egy alkalommal éjfélkor mentek haza, anélkül, hogy tudták volna, akkor van a háztulajdonos halálának első évfordulója. Amikor beléptek a szobába, megláttak egy öregasszonyt, aki a kályha melletti padon ült. Az ujjával integetett nekik, hogy menjenek közelebb. Azok megfordultak és pánikba esve elmenekültek a házból: a halott hívta őket, és ha nem hagyták volna el a házat, meghalnak.[8]

A következő közlés szerint az eset nem Brünnben, hanem az észak-csehországi Jablonecben történt:

Ennek Brünnhöz nincs köze. A történet Jablonecben játszódott, mert a jabloneci Hübnerová asszony hozta magával, aki csak az ősszel jött Csehszlovákiából (a fia után jött Halleinbe, akit itt benősült egy szalámigyárba). Mesélte, hogy a csehek szentül meg vannak győződve róla, hogy a történet igaz: a kitelepítésük előtt a németek elmentek a temetőbe, hogy a rokonaik sírjáról hozott földet szétszórják a lakásban, és így elátkozzák azt. Az új cseh lakók vagy súlyosan megbetegedtek, vagy meghaltak. Minden cseh családdal ez történt röviddel az után, hogy ezekbe a házakba beköltöztek. Amikor ez ismert lett, a maradék lakók pánikba esve kiürítették a lakásokat. Hübnerová asszony ezt személyesen megélte Jablonecben, az ottani csehek beszéltek erről. Még konkrét házakat is említett, ahol ez megtörtént. El tudja mondani, melyik házakról állítják a csehek, hogy el vannak átkozva.[9]

Tény, hogy a deportálások megkezdése előtt a németeket szigorúan megfigyelte a környezetük, ahogy az is, hogy a temetőlátogatások, még ha más céljuk volt is (pl. búcsú a rokonok sírjaitól), kiváló lehetőséget nyújtottak az elhagyott lakhelyek megátkozásáról szóló hiedelemmondák keletkezésére. A Most városához kötődő, a winkli gyűjtőtáborban az adatközlő neve nélkül lejegyzett történet 1949-ből származik:

Azok mesélték, akiket érinthetett volna az átok. A mosti csehek között nagy riadalmat keltett. Kiderült, hogy némelyik, eredetileg német házban az újonnan beköltözött csehek hamarosan meghaltak, vagy úgy megbetegedtek, hogy kórházba kerültek. Erre egyes csehek elmondták, hogy látták, hogyan mentek el az ezekben lakó németek a kitelepítés előtt a temetőbe, hogy onnan földet hozzanak. Azt aztán marokkal szórták szét a lakásokban. Az ilyen lakás el volt átkozva, a föld az átok eszköze lett, mert a halottak, akiknek a sírjáról származott, eljöttek az élőkért. Azok vagy hét napon belül elköltöztek, vagy meghaltak. Tüdőbajt kaptak. Ezeket a házakat megjegyezték. Cseh családok aztán semmi áron sem akartak beköltözni. Az elátkozott házak nevei köztudottak. Teljesen elhagyatottak. Az átok akkor kerül visszavonásra, amikor hazatér az eredeti tulajdonos, az vonhatja vissza, mert ő az, aki az átkot kimondta, csak neki van ilyen hatalma. A papnak sincs. Sok cseh először megszenteltette a lakását, de semmi se segített.[10]

Ezeknek a forrásoknak az ismeretében nem meglepő a szudétanémetek lapjában 1951-ben megjelent hír az ellentétes célzatú, azaz az átkot megtörni hivatott cselekményről, a házszentelésről: Az új lengyel lakók beköltözése előtt a katolikus pap újfent megáldotta a lakhelyet.[11] A lengyel pap a libavai egyházközségben (a későbbi katonai körzetben) folyamodott ehhez a lépéshez, ahol a frissen betelepített lakosság összetétele szociális és nemzetiségi szempontból is meglehetősen bonyolult volt.

Az óhazából származó földhöz való érzelmi kötődés a kitelepített németeknél rendkívül erős volt: A régi hagyományok szellemében a bizonytalanságba és ismeretlenbe vezető útra a keletről induló parasztok egy marék földet vittek magukkal a régi földjeikről. 1945–1946-ban ezek főleg sziléziaiak, szudétanémetek és dunai svábok (Donauschwaben) voltak. A szudétanémet városokból származók, akiknek nem volt földbirtokuk, a szüleik sírjáról vettek búcsúzóul földet. A šumavai parasztok az új házban a földet az ajtónál elhelyezett szenteltvíztartóba tették víz helyett, hogy ahányszor csak belépnek az ajtón, megérinthessék. (Karasek 1951, 4. p.) Az otthonról hozott föld valóságos kincs volt a kitelepítettek számára. Alfred Karasek lánya, Dietlind Karasek a gyermekkorára emlékezve így ír erről életrajzi regényében: Ha a kitelepítettek többsége számára fontosabbak voltak is a családi ékszerek, másoknak a maroknyi szülőföld volt az ereklye. Az üvegcsébe zárt „sziléziai szülőföldet” több mint jó áron árulták, s áruként küldözték szerte a világba.[12] A földművelő életmódhoz kötődést bizonyítja a dunai svábok szokása is, akik a magukkal hozott földet az új hazában kapott birtokon szórták szét, hogy így biztosítsák a hasonló jó termést. (Karasek-Langer 1951, 103–107., itt 106. p.) Hesseni, frankföldi, bajorországi adatok vannak haldoklókról, akiknek az volt az utolsó kívánságuk, hogy a koporsójukba kerüljön a szülőföldről hozott földből, amelyből így temetési melléklet lett. Szimbolikus jelentősége volt annak is, amikor a temetésen szertartásosan a sírba dobták a rögöt. Az ausztriai Drasenhofen temetőjébe, ahol a brünni németek, az 1945-ös ún. brünni halálmenet túlélőinek egy része nyugszik, a közeli cseh határon keresztül hoztak földet, amelyet ünnepi szertartás keretében szórtak szét a sírjaikon, hogy „a szülőföldjük alatt nyugodhassanak”.[13] A hazai földből vett rög szimbolikus jelentőségét bizonyítja az is, hogy fogadalmi tárgyként része lett egy új jelenségnek, a kitelepített németek búcsújárásának (Heimatvertriebenewallfahrt). Az óhazába való mielőbbi hazatérést kérve ajánlották fel a rögöt az áttelepített búcsúsok pl. Altöttingben vagy Neukirchen-Heilingen Blutban. Amikor a bajorországi Mária-kegyhelyen, Birkensteinben ünnepélyesen felállították a „kitelepítettek keresztjét”, a szertartás keretében a Csehországból hozott föld egy részét a kereszt talpához szórták. A föld mágikus erejébe vetett hit mellett így a rögök újabb funkciót kaptak, az „óhaza” jelképei lettek. Ha a szudétanémet ünnepségek hivatalos részében kaptak szerepet, annak politikai felhangja volt.

A brünni németek kitelepítésével, a Pohořelice felé tartó menettel kapcsolatban még két hiedelemmonda került lejegyzésre:

Ez a Brünnből Bécsbe tartó úton van, Pohořelicétől délre. Erre mentek a németek Brünnből Ausztriába, útközben sokan meghaltak, ott sokszor jelentek meg fények. Mindig azon a helyen, ahol pap és imádkozás nélkül eltemették őket. És gyakran mintha sírás hallatszott volna. Az emberek féltek arra menni. Ezt nekem egy dél-morvaországi ember mesélte, aki pontosan tudja, hol van ez a hely.[14]

A tragikus sorsokat szimbolizálja a varjak említése is. A varjú általában szerencsétlenségre utal:

Sokan meghaltak akkor, a brünni németek halálmenetében. A legtöbb halott Pohořelicében volt, aztán tovább, a határra vezető úton. Ott temették el őket, ahol meghaltak, az út menti árkokban. Csehek, szlovákok, de morvaországi horvátok is mesélik, hogy azóta éppen ezeken a helyeken rengeteg varjút látni, főleg télen és az események évfordulóján. Röpködnek, kárognak, nagy zajt csapnak. Sötétben nem szívesen megy arra az ember.[15]

Ezek a közlések azokban a hiedelmekben gyökereznek, amelyeket mintegy tíz évvel korábban, 1937-ben a csehszlovák honismereti enciklopédia külön fejezetben tárgyalt „Német néprajz a Csehszlovák Köztársaságban” cím alatt. A fejezet szerzője, Gustav Jungbauer a német lakosság hiedelemvilágának tendenciáit magyarázza: A néphit előterében jelenleg a halottakkal kapcsolatos hiedelmek állnak. Ezt egész sor hiedelemmonda és -cselekmény bizonyítja. A csehországi németek egyes törzsei között azonban jelentős különbségek vannak, s ezek a különbségek az egyéb emberi tevékenységekhez viszonyítva éppen a néphitben jelentkeznek különösen élesen. Jungbauer települések szerint különböztette meg a hiedelmeket, rögzítette azok korabeli megjelenési formáit és leszögezte, hogy a nyelvszigeteken élő németek józanabbak, s bár kevésbé engedik át magukat a babonás képzeteknek, esetükben is „meglehetősen erősen jelen vannak a halottakhoz fűződő hiedelmek”. (Jungbauer 1937, 341–378., itt 361., 362. p.) Jan Luffer megállapítása, miszerint a 21. századi hiedelemmondák közvetlenül kapcsolódnak a sokkal korábbi anyagokhoz, mert a természetfelettiről alkotott elképzeléseink vonatkozásában nem különbözünk őseinktől, (Luffer 2014, 9. p.) megkötések nélkül vonatkoztatható az előző évszázadra is.

Befejezés

A föld pozitív vagy negatív mágikus erejébe vetett hit egészen a huszadik századig fennmaradt. Az Alfred Karasek által dokumentált negatív célzatú mágikus cselekmények az egyénnek a háborúval, a meneküléssel, a kitelepítéssel való sajátságos szembenézését példázzák. Ebben az esetben az egyes szüzséknek az a funkciója, hogy segítsenek közvetíteni a megélt, elnyomott belső érzelmeket, miközben paradox módon segítségükkel lehet megfigyelni a személyes emlékezet továbbadásának és megőrzésének folyamatát.[16] A sírföld alkalmazásának univerzális motívuma a bosszú a szociális viszonyok szétzilálásáért a kitelepítés idején. A cseh többség számára magyarázatot adott a kitelepítéssel összefüggő negatív történésekre. A negatív célzatú cselekmények a feszült, racionálisan feldolgozhatatlan háborús, illetve a háborút közvetlenül követő helyzetre adott válaszok voltak. A szétzilált/lerombolt szociális kapcsolatok alátámasztják Tatjana Bužeková tézisét, miszerint a negatív célzatú mágikus eljárások feltételezése közvetlen összefüggésben van az adott társadalomban/közösségben zajló történésekkel. (Bužeková 2002, 123. p.)

Az idézett hiedelemcselekmények ugyanakkor egy Európa közepén kialakult szomszédsági viszony sajátságos dokumentumai. (Seibt 1996) Szokatlan nézőpontból vizsgált mikrotörténelemként is értelmezhetők. Közelebbről nézve az etnológia új, eddig nem vizsgált kutatási megközelítések lehetőségét tárja fel, s új interpretációs kiindulópontokat kínál. Az összegyűjtött információk szerint a kutatás ezen fázisának a legelején tartunk, miközben épp ezen a területen szinte kínálja magát az interdiszciplináris megközelítés.

Ez a tanulmány a cseh kulturális minisztérium anyagi támogatásával készült a Moravské zemské muzeum (Morva Tartományi Múzeum) mint kutatási intézmény hosszú távú koncepcionális fejlesztése program keretében (DKRVO, MK000094862).

Irodalom

Bužeková, Tatjana 2002. Susedky-bosorky. Národopisná revue.

Dvořáková, Hana 2014a. Velká válka v hledáčku národopisu. Národopisná revue, 4. sz. 310–311. p.

Dvořáková, Hana 2014b. Národopis v zákopech a na bojišti. In Mitáček, J. (ed.): Velká válka 1914 – 1918. Brno, 109–114. p.

Hoffman-Krayer, Eduard (Hg.) 1930–1931. Handwörterbucher zur deutschen Volkskunde. Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. III. Berlin–Leipzig.

Huptych, Miroslav 1991. Černá slepice aneb kterak se líhne bazalíček, jenž do domu štěstí přináší. Praha. 1991.

Jungbauer, Gustav 1937. Německý národopis v ČSR. In Horák, Jiří, Chotek, Karel, Matiegka, Jindřich (ed.): Československá vlastivěda, svazek Národopis, II. Praha.

Kalinke, Heineke, M. 2002. Gerüchte, Prophezeiungen und Wunder. Zur Konjuktur sagenhafter Erzählungen in der unmittelbaren Nachkriegzeit. In Fendl, Elisabeth (Hg.): Zur Ikonographie des Heimwehs. Freiburg.

Karasek, Alfred 1951. Neues Brauchtum um alte Heimaterde. Totendienst, Gottvertraun und Zukunfshoffnung – Gewissensmahnung für die Austriebr. Ost-west-Kurier, 4 N. 2, 2. Jänner.

Klee, Ernst 2003. Die Personen zum dritten Reich. Frankfurt am Main.

Karasek, Dietlind 2014. Die vergrabenen Briefe. Autobiografischer Familienroman. Kaufering.

Karasek-Langer, Alfred 1951. Von bayerischen Wallfahrtswesen von Heimatvertriebenen. In Bayerisches Jahrbuch für Volkskunde. Festschrift für Joseph Maria Ritz.

Korff, Gottfried (Hg.) 2007. Kasten 117. Aby Wartburg und der Aberglaube im Ersten Weltkrieg. Tübingen.

Luffer, Jan 20014. Katalog českých démonologických pověstí. Praha.

Seibt, Ferdinand 1996. Německo a Češi. Dějiny jednoho sousedství uprostřed Evropy. Praha.

(Sándor Eleonóra fordítása)

Ujvári László: A Wittenberg-galaxis

Luther Márton egyházújító fellépésének ötszázadik évfordulóján[1] érdemes elgondolkodni a kérdésen: sikeres volt-e a reformáció, s mennyire tudta átformálni felismerései alapján a kereszténységet. Ez az újító szándék s a vele szemben fellángoló harag korántsem volt újdonság az egyház életében. Kis túlzással azt is lehet mondani, az egyház élete folyamatos harc volt reformátorok és eretnekek küzdelmében, s időnként csak a történelem tudta megállapítani, ki kicsoda is volt valójában.

A reformáció mint olyan, nem árt megismételni a közhelyet, nem valami új bevezetésére törekedett, hanem az eredeti szándékok helyreállításáért küzdött. Ilyen értelemben Jézus maga is reformátor volt, de a korabeli vallásos elit szemében mégis újító eretneknek számított. Szándéka népének és egyházának megújítása, az eredeti célok elérése, vagyis az Istennel és egymással való élő szövetség megújítása volt. Hívőszemmel nézve persze nincs olyan cél, amit el ne ért volna, de a külső megfigyelő számára küzdelme kudarccal végződött, s eredménye, a későbbi nyugati civilizáció tökéletes átformálódása és felvirágzása a történelem egyik legkülönösebb kisiklásának is tűnhet. A zsidóság Jézus után hetven évvel szétszóratott, államisága, autonómiája megszűnt, s az álom, hogy egy messiás királlyal az élén az egész teremtett világ felett uralkodjék örök békességben, szertefoszlott. Helyette a Római Birodalom ezerszínű vallási palettájából kiszakadó emberek sokasága létrehozta a keresztény óegyházat. Vezetői kezdetben még zsidó származású, Jézus-kortársak és szemtanúk voltak, de megint csak nem hívő, hanem külső megfigyelői szemmel nézve: a sötétben tapogatózva, a megszokott vallási formáktól merőben eltérő módon kellett felépíteniük valamit, ráadásul szinte öntudatlanul, hisz meggyőződésük szerint a teremtett világ már fennállásának utolsó emberöltőjét élte, s céljuk csupán az átmeneti rövid idő minél tartalmasabb kihasználása volt.

Később újabb és újabb fordulatok következtek. Paradox módon épp a vallási sokszínűségéről híres-hírhedt Római Birodalom – amely szinte minden vallást képes volt keretein belül tolerálni és összebékíteni, még a szigorú monoteizmusához ragaszkodó zsidóságot is – épp a szeretetnek, a békének, az erőszakmentességnek a hirdetőit nem bírta elviselni. A történelem igazi hullámvasútként dobálta a Jézus-hívőket, s történelmi távlatban egész rövid idő alatt zsidó szektából hirtelen birodalmi államvallássá emelte a keresztény egyházat. Nagyon gyorsan fel kellett nőnie a feladathoz, ami ráadásul sem tartalmilag, sem formailag nem volt a sajátja. Vezetőkre és erőforrásokra volt szükség. Ahogy megszűnt a külső üldözöttség, megindult egy belső tisztogatási hullám: ki tudta megőrizni hitének tisztaságát az üldöztetés évtizedei során, s ki térhet vissza a „hitehagyottak” közül? A kérdés már az első századokban egyházszakadáshoz vezetett Észak-Afrikában. Volt viszont egy legyőzött, de holtában is gazdag és erős ellenfele: az antikvitás. A görög filozófia és a római adminisztráció. Ebbe a két idegen öntőformába kellett beleönteni végletekig felolvasztott, az Ószövetség „salakjától” megtisztított lényegét és megformálni egy birodalmat is egységesíteni képes vallást. Miközben csodálatos módon ez valahogy megvalósult, a népvándorlás az ázsiai sztyeppék viharai által hajtva romba döntötte a Római Birodalmat, de épp csak annyira, hogy területét megtöltse azt új, se az antikvitásról, se a kereszténységről semmit sem tudó emberek millióival. Ha ez nem lett volna elég bonyodalomnak, nem feledkezhetünk meg még egy óriási problémahalmazról. A tanítás ugyanis, amelyet tolmácsolniuk kellett volna, már önmaga is súrolja a felfoghatatlanság határát.

A kereszténység küldetése két fő területében is felfoghatatlan az objektív szemlélő számára. Isten személye és a szeretet parancsa egyaránt szembemegy a földi logikával. Egy Isten, aki valójában három egymástól különböző, de közben elválaszthatatlan egységben létező entitás. A szeretet és a szelídség pedig a túlélés minden lehetőségétől fosztja meg az embert, ahogyan azt egyébként legfőbb tanítómesterének, Jézusnak a példájából is látjuk. Hogy lehet ezt megérteni és a gyakorlatban alkalmazni, ezzel az üzenettel tömegeket meghódítani? Ráadásul a konstantini fordulat után pedig ezt össze kellett egyeztetni egy teljesen pogány államalakulat irányításának feladataival. Adót szedve, háborúkat vívva, halálos ítéleteket osztogatva, rabszolgahadakat menedzselve.

A többi valláshoz képest a kereszténység olyan paradoxonok tárháza, melyek az átlagemberek által felfoghatatlanok. Isten maga mondja: az én utaim nem a ti utaitok, az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Az ember általában szereti a lineáris, logikus, racionális gondolatmeneteket, a+b=c. De ha csak arra gondolunk, hogy két szám között épp e logika mentén végtelen számú szám rejtőzik (hisz minden számnak kell lennie a felének is), láthatjuk, a világ bonyolultabb, mint szeretnénk, hát még Isten. Mégis Ő követeli a megismerést, a gondolkozást, az ő útján való járást. Rendre ki is zárt minden más lehetőséget is különösen az ókor embere számára, hisz vagy az éppen regnáló állam, vagy épp annak hiánya kényszerítette az emberre az Istennel való kommunikációt. Olyan fogalmakat és axiómákat vetettek pergamenre a szentírók, amelyek egy nem emberi hatalom képét mutatták, s annak is csak részleteit. A teológia világában bolyongó emberek az indiai mese vak szereplőihez voltak hasonlóak, akik azt a feladatot kapták: írják körül, hogyan is néz ki egy elefánt. Aki az oldalánál állt, azt mondta: olyan, mint egy erős kőfal; aki az ormányánál: mint egy oszlop; aki a farkánál: mint egy söprű. Tapasztalatait mindenki a saját értelmi szintjén fogalmazta meg, s ahhoz ragaszkodott is, akár élete árán, eltérő időszakokban, évszázadok, évezredek alatt, eltérő kulturális háttérrel, szókészlettel, pásztorként, királyként vagy tudósként. A végeredmény egy komplex rendszer, amely nem volt mentes a túlzásoktól és a tévedésektől sem, jutott benne hely a mítoszoknak és a művészeteknek is.

Az őskeresztény egyházatyáknak a zsidó gyökerektől elszakítva kellett volna értelmezniük az anyagot. Pál apostol még egy nagy összeolvadásról álmodott: egy pogány kisebbség vad olajfaágáról, amely „engedetlen” ágak kitörettetése után beillesztődik a zsidóság nagy és ősi nemes olajfájába. A politikai hatalommal és nacionalizmussal keveredett idegenkedés azonban a teljes elutasításba fordult, és egyeduralkodó hozzáállássá vált Izrael népében, megakadályozva egymás értékeinek, tapasztalatainak fel- és elismerését: a pogányokból összeálló, önmagát új Izraelnek gondoló óegyháznak önállóan kellett folytatnia útját. Valahogy úgy is elképzelhetjük ezt a folyamatot, mint egy ősrégi puzzle kirakását, amit összekevertek egy másik kép darabjaival. Akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz, aki a görög filozófia emlőin nevelkedett, az Arisztotelész és Platón szótárait böngészve próbált kiutat találni a paradoxonok útvesztőjében. Hátuk mögött pedig császárok, vagy épp hatalmas néptömegek várták a minél gyorsabb megfejtéseket. Nem lehetett elefántcsonttoronyba vonulni, a hívek még a pusztaságba is kimentek a barlanglakó remetékhez kérdéseikkel. Pluszban jön még a fordítás kérdése is a paradoxonok mellé: egy-egy isteninek gondolt kijelentés akár három, négy nyelven átfordítva ér el az olvasóhoz, romolva pontosságban, hitelességben. Körömszakadtáig ragaszkodunk egy-egy görög kifejezéshez, mikor az már eleve egy fordítás eredménye, miközben az eredetileg még csak nem is héberül, hanem arámiul hangzott el, amely nem volt kifinomult teológiai nyelv. Ahogyan a bibliai görög sem igazán az, hisz az csak a birodalomban használt „közönséges” koiné görög volt. Erre jött a pontatlanul használt latin változat, majd a saját nemzeti nyelv. Nincs idő és képesség sem arra, hogy minderről megemlékezzünk, de talán érzékelhető, hogy ez volt az európai civilizáció legizgalmasabb, páratlan felfedezésekkel és kudarcokkal teli kalandja. Úgy is fogalmazhatunk, a gondolatok evolúciója zajlott a szemünk előtt.

Voltak olyan képkockák, amelyek csak a 20. század teológusai által kerültek a „végleges” helyükre. Folyamatosan születtek újabb és újabb gondolatok, de pusztán az igazságtartalom nem elég a sikerhez (vagy a máglyához). Újra és újra bebizonyosodott, lényeges szempont, hogy ki, mikor, hol, milyen szellemi, társadalmi, gazdasági, politikai, hatalmi háttérrel, személyes pszichológiai karakterrel rendelkezve fogalmazta azt meg. Nem feledkezhetünk meg a befogadó környezet jótékony vagy épp kártékony, inspiráló vagy épp elfojtó légköréről. Épp, mint amikor egy magot elültetünk. Nem mindegy, milyen magot milyen földbe, mivel öntözve, mennyi fénynek teszünk ki. Mindez fokozottan érvényes volt a reformációra nézve is. Luther maga írja, milyen hálás ellenfeleinek, hiszen a velük folytatott harc nélkül gondolatainak többsége soha eszébe sem jutott volna. Megfigyelhető ezen kívül egyfajta ingamozgás a szellemi életben is, ami hol az egyik, hol a másik megközelítésnek kedvez.

A Zuckerberg-galaxis lakójaként már nehéz elképzelni egy olyan Európát, amelyben a vallás úgy fonódott egybe a hatalommal, a gazdasággal, a tudománnyal és a kultúrával, mint ahogyan az összefonódott a középkorban. Épp ezért fut (szerintem) zátonyra minden próbálkozás, ami egy konkrét faktor eredőjeként magyarázza a reformációt. Éppúgy, mint az előbb már említett indiai mesében. Van, aki teológiai alapon tárgyalja, pedig szinte semmi olyan nem hangzott el az első néhány évben, ami ne hangzott volna el akár már az ókorban is, máglyák és következmények nélkül. Van, aki gazdasági okokat sejt, van, aki politikai sakkjátszmákat, van, aki kulturális különbségeket, nacionalista autonómia törekvéseket. Van, aki a humanizmust okolja, vagy épp dicséri mint a reformáció előkészítőjét. Van, aki népek és tömegek öntudatlan mozgását látja és láttatja, van, aki az egyéniségek szerepét emeli ki. Mások isteni akaratot, sorsszerűséget látnak, van, aki a véletlen szerepét hangsúlyozza. Mi lett volna pl., ha nem sújt le az a bizonyos villám az ifjú Luther Márton mellett abban a viharban, és ő emiatti rémültében nem megy szerzetesnek (nem akart gyóntatlanul meghalni)? Mindenesetre megállapítható, hogy Európa Luther nélkül is egy bomlási folyamat közepén, feszültségektől terhesen ellenségek gyűrűjében, válaszút előtt állt.

A bomlás a 15. században már a reneszánsszal felgyorsult. Amíg korábban a legfőbb erők az egység felé vitték a folyamatokat, a reneszánsszal talán épp az előbb említett ingamozgás hozott fordulatot. Az iszonyú erőfeszítéssel véghez vitt dogmatikai munka, amivel zsinatok sora megalkotta az egységes keresztény világképet, amelyet aztán tűzzel, vassal erőszakkal, időnként pedig a rivális pogány kultuszok krisztianizálásával (szent helyek és napok elfoglalása, karácsony-Mithrász) szép lassan elfogadtattak Európában. Kölcsönös kiátkozások közepette Bizánc és Róma ikercsillagként keringtek ennek az univerzumnak a közepén, egyházinak álcázott hatalmi harcokkal leterhelve. Itt, nyugaton Róma szerzetesrendjeivel behálózta és evangelizálta Európát. Dialektikus szövetségi rendben a regnáló hatalommal, egyre erősebb gazdasági erők birtokában. Nyugta egy perc sem lehetett, véres háborúk, járványok, egy európai jégkorszak és a fokozódó arab fenyegetettség árnyékában járt, ismeretlen utakon. Eközben nem is csoda, ha a nagy küzdelemben mintha eltávolodott volna saját értékrendjétől is. Egyre nagyobb hatalom, egyre kevesebb alázat. Egy harcban, amely fokozatosan az ellenség képére formálja a harcosát. Paradigmaváltás történt, talán az első millennium fordulóján fokozatosan szűnt meg a világvége-teológia és kezdődött a világuralmi küldetéstudat? Az arab hódítással egy időben pedig új erőszak-teológiára is szükség volt. Következmény: a keresztes hadjáratok, inkvizíció, eretnek- és boszorkányperek, fokozódó antiszemitizmus, paranoiába és tömeggyilkosságokba fulladó „reform”mozgalmak voltak. Így érünk a 15. századig, a reneszánsz korszakáig. Kimozdult a nagy inga, és megindul egy bomlási folyamat. Birodalom helyett független államok, tömegek helyett független emberek, feudalizmus „helyett” polgárosodás, zárt Európa helyett táguló, újdonságokkal és felfedezésekkel teli fizikai és szellemi perspektívák, Amerika felfedezése. A műveltség jelentőségének és demokratizálódásának, az emancipációnak térnyerése. Kína először szól bele Európa történelmébe. A lőpor és a papír importjával beláthatatlan következmények jártak együtt, amik az egész társadalom átalakulására voltak befolyással. A lőpor aláásta az arisztokrácia hadifölényét, a papír az egyetemek terjedésével a tudás általi felemelkedés és a szabadabb gondolatáramlás lehetőségét tette lehetővé, paradox módon épp a nemzetközi egyházi kapcsolatrendszerek és a közössé tett latin nyelv segítségével.

Amit az egyház átvett a pogány Rómától, most továbbadta a „pogány” reneszánsznak. Az antikvitás visszatért, embereszményével, szépségideáljaival, mítoszaival – sokszor a püspöki paloták kertjében, pápai rezidenciák freskóiban. Egymásnak feszülő és épp ezzel egymás jelentőségét felerősítő folyamatok zajlanak. Több állam, több diplomata, több egyetem, s az egyházi szerep egyre kisebb, az önállóság egyre nagyobb. A keresztes hadjáratok tökéletes produktumai ennek a helyzetnek. Kétségbeesett kísérlet Európa felébresztésére egy közös ellenségkép felmutatásával, nemzeteken átívelő, emberek millióit lázba hozó egyházi „kezdeményezés”, az eredeti célkitűzéshez képest zéró eredményességgel. Viszont óriási tömegek indultak útnak, látnak világot, a legkülönbözőbb néprétegek keverednek, kultúrák, szokások, információk cserélődnek. Elpusztul Bizánc, de épp ennek következményeképpen az ógörög nyelvben járatos tudós férfiak menekülnek nyugati egyetemekre oktatónak, magas szintű antik filozofikus tudással, amit aztán a humanista nemzedék fog felhasználni. Eközben a „barbár” kelet, mint a Nílus termékenyíti meg az európai tudományos életet, legyen elég utalni az arab számok, az al gebra vagy az al kímia megjelenésére. Az egyház viszont eközben morális mélypontra süllyed. A hatalom korrumpál, s az abszolút hatalom abszolút korrumpál – Lord Acton 19. századi aforizmája érvényes volt már a középkorban is. Van, hogy egy időben három pápa harcol egymással, és a papság a romlottság szinonimájaként szerepel a szótárban. A háborúhoz, mint tudjuk, három dolog kell: pénz, pénz, pénz. Az egyházi birtokok biztos bevételt jelentenek, magas rangú papi tisztségek a korrupció legfőbb célpontjaivá válnak. A világi hatalmak éppúgy szeretnék birtokolni a kinevezés lehetőségét, mint a csökkenő befolyását érzékelő pápai. Az öntudatosodó nemzetek egyre kisebb lelkesedéssel finanszíroztak egy olyan rendszert, amely, sokszor úgy tűnt, csak viszi a pénzt. A birodalmi struktúrát épp az feszíti szét, amit az összetartására rendeltek az alapító atyák, és talán épp az mentette meg, ami le akarta feszíteni magáról a láncait.

A 16. századi Németország tökéletes felszállópályája volt az önállósodási törekvéseknek. Megalakulásakor a Német-római Birodalom európai nagyhatalomnak számított. Ezt nemcsak katonai, gazdasági ereje, hanem az erős központi hatalom is indokolta. A sajátos történelmi háttérrel rendelkező államalakulatban azonban évszázadok sikerei után először a nyugati, latin nyelvű területek vívták ki maguknak a részleges önállóságot, a 12. századtól pedig a német területeken is egyre gyakoribbá vált ez a fajta függetlenedési törekvés. Erre kiváló alkalmat biztosított az invesztitúraharc. Ekkor vetette meg függetlenségének alapjait a későbbi Svájc is. A 14. század elejére a császárok hatalma szinte csak attól függött, hogy a birodalom mekkora területére terjed ki családjuk hatalma. A feudalizmus korántsem abszolutizmus, sokkal inkább a kölcsönös függőség rendszere. A birodalmi körzeteket (németül: Reichskreis) 1512-ben hozták létre a császári reformok részeként. A körzeteket olyan céllal alakították ki, hogy azok megkönnyítsék a birodalom védelmi ügyeit, és a császári adók beszedését. De ezen beosztás alapján vettek részt a Reichstagon is az egyes császári birtokok képviselői. Mindegyik körzet saját gyűlést tarthatott, az úgynevezett Kreistagokat, amelyen közös álláspontot alakíthattak ki a birodalmi gyűlésen tárgyalt kérdésekben. Kezdetben (1500-ban) a császári reform hat körzetet állapított meg, azonban Svájc, az olasz területek és Csehország, valamint néhány kisebb hercegség (Montbéliard, Schmalkalden) kívül maradt a birodalmi körzeteken. Bölcs Frigyes 1486-ban szász választófejedelmi rangot örököl. Bölcsessége nem éleseszűségében mutatkozott meg, hanem sokkal inkább a béketűrésében, békülékenységében. Frigyes birtokain a tudományok és művészetek előmozdítását tűzte ki céljául. Ezért épített Wittenbergben egy reprezentatív rezidenciát, ekkor épült a kastély és a vártemplom. Mivel az apai birtokok felosztása után a lipcsei egyetem testvére, János birtokába került, nem maradhatott egyetem nélkül, ezért 1502-ben megalapítja a wittenbergi egyetemet.

Wittenberg Luther idejében lesz csak központi jelentőségű – mint a reformáció szellemének városa. Frigyes választófejedelem toleránsan viselkedett mindvégig az ő „Doktorával” szemben. Megvédte a wormsi ediktum határozata ellen, engedte, hogy Luther szász területeken működjön, de ő maga megmaradt a katolikus szertartások mellett, saját kápolnájában misét mondatott. A választófejedelem Luther hatására sem vált meg hatalmas ereklyegyűjteményétől, melyet hosszú évek alatt, pénzt nem kímélve gyűjtött össze. A korabeli tanítás szerint, ha valaki az ereklyék előtt imádkozott, purgatóriumi szenvedéstől menthette meg magát. A fejedelem gyűjteménye kétmillió napi szenvedéstől váltott meg, gyűjteménye 17 433 darabból állt, és a városba rendszeresen zarándokló hívek sokasága komoly bevételt jelentett. Egyetemét is ebből a pénzből finanszírozta, ahol 1508-ban ideiglenesen, 1512-től végleges jelleggel szerződtetik egyetemi oktatónak Luther Márton Ágoston-rendi szerzetest.

Luther ekkor már hosszú utat tett meg társadalmilag és szellemileg egyaránt. 1483-ban született, egy thüringiai parasztcsaládban. Szülei keserves munkával, szívós elhatározással, fokozatosan kerültek egyre jobb anyagi körülmények közé, gyermekeiket nagy szigorral, de céltudatos szeretettel nevelve. Édesapja önmagában is érezhette a tehetséget, mert földművesből bányamunkás, majd bányatisztviselő lett. Jó képességekkel rendelkező fiát jogásznak szánva rengeteg pénzt és energiát fektettek Márton oktatásába. A 22 éves fiatalember azonban váratlanul nagy csalódást okoz szüleinek. Az erfurti egyetem bölcsészkarán már megszerzi a Magister Artium fokozatot, mikor egy viharba kerülve szerzetesi fogadalmat tesz Istennek, az életben maradásért cserébe. Apja szinte eszét veszti, minden reményét elsüllyedni látja, csak Luther első miséjén enyhült haragja. 1507. április 4-én Luthert áldozópappá szentelik, és elkezdi teológusi pályafutását. Szerzetesrendjében feszültségek támadnak. Egyes rendházak szigorúbb erkölcsiséget, nagyobb fegyelmet követeltek meg tagjaiktól, mint mások, és egy idő után az ellentét akkorára növekedett, hogy a szigorúbbak már nem akartak közösséget vállalni a lazábbakkal, és egyenesen Rómához fordultak, hogy pápai engedéllyel különválhassanak. Ennek a kérésnek a Vatikánba juttatásával bízták meg az ifjú Luthert (persze egy küldöttség tagjaként). Luther nagy áhítattal és szent várakozással telve indult útnak, de tapasztalatai minden szempontból kiábrándítóak voltak. A visszaélések és tévtanítások teljes tárháza várta Rómában, hit helyett babona, erényes élet helyett az Istent is lefizetni akaró, s ehhez minden egyházi támogatást is élvező szemérmetlenség fogadta. Küldetésük sem járt sikerrel, de Luther még mindig az egység és az engedelmesség talaján állt. Ezután (talán büntetésből?) helyezte Wittenbergbe a tartományfőnök Staupitz János. Itt vált Bölcs Frigyes pénzügyi támogatása mellett a teológia doktorává 1512-ben. Tanulmányai és tapasztalatai szolgálatának első éveiben különös hatással voltak Lutherre. Minél többet tudott meg az egyház tanításaiból, annál távolabb érezte önmagát azok megvalósításától. Bűntudata ás alkalmatlansága felett érzett félelme már-már az őrületbe kergették őt és gyóntatóatyját, Staupitzot egyaránt. A korabeli teológia tudománya filozófia alapokon, spekulációk által próbálta megközelíteni az isteni kijelentést, s a levezetések sokszor önmaguknak is ellentmondtak. Ahelyett, hogy közelebb vittek volna, inkább elérhetetlenné tették a megismerést. A bűntudat lecsillapítására kegyes cselekedeteket, aszkézist, böjtöt és kötött szövegű imádságokat írtak elő, amelyek kis híján felőrölték a lelkiismeretes fiatalembert. Isten fokról fokra kegyetlen és csillapíthatatlan vérszomjú bíróvá vált Luther szemében, aki egyebet sem tesz, mint számon kér, vagy teljesíthetetlen követelésekkel áll elő. Menekülnie sem volt hova, sőt egyre többet kellett nagy nyilvánosság előtt prédikálnia. Sarokba szorult, s nem volt senki, aki hatékonyan segíthetett volna rajta.

Töprengése végül váratlan eredményhez vezetett. Felismerte, hogy mindvégig fordítva ült a lovon, s a szó szerint megváltó igazság mindvégig a szeme előtt volt. Olyan dolgot akart kiérdemelni saját tetteivel, ami kiérdemelhetetlen ugyan, viszont ingyen áll minden hívő ember rendelkezésére: egyedül Jézus kereszthalála által. Isten különösen Jézusban nem ítélőbíró, hanem megváltó és megigazító hatalom is egy személyben. Jóindulatát sem megvásárolni, sem megszerezni nem lehet saját erőből. Eléréséhez nem szertartások és egyházi hierarchiák, hanem mesterkéletlen, nyers alázat kell csupán. Isten mindenhatósága pedig, ami lehetetlenné tett minden szabadulási kísérletet a tökéletlen ember számára, hirtelen a legbiztonságosabb menedékké vált a lelkiismeret és a gonosz összes kísértő támadásával szemben. 1515-ben a megváltás egy szempillantás alatt, Luther elérhetetlen vágyálmából elveszíthetetlen tulajdonává vált. De ennek a szempillantásnak azért komoly előzményei voltak a teológiában.

Nem kerülhetjük meg, hogy ami történt, két nagy filozófiai Isten-értelmezés konfliktusaként is leírható, amely már évtizedek, sőt évszázadok óta feszítette a katolikus egyház kereteit. A skolasztikus, ill. a nominalista filozófia csatája zajlott le itt kicsiben. A skolasztika, ahogy a nevében is van, egy az iskolákhoz, vagyis a rendházak kolostoraiból fokozatosan az egyetemekre átköltöző filozófiai irányzat volt, s lényegében pogány alapokon Arisztotelész és Platón alapfogalmait használva próbálta értelmezni az egyház és a világ kapcsolatát. Elfeledett paradoxon, hogy épp a logika, a mechanikus, emberi logika segítségével hoztak létre egy rendszert, egy olyan optimista lelkülettel, mely szerint a világ, s benne az Isten is megérthető, leírható, bizonyítható. Szinte már a materializmus határait súrolva, az üdvösséget nem közvetlenül Istentől, hanem a közvetítői szerepkörre létrehozott egyházon át, annak szentségei által látták elérhetőnek. A keresztvíz és a misében kiosztott ostya, a megfelelő (nem erkölcsileg, hanem hivatalosan kiválasztott) személyek által, mondhatni mágikus erővel feltöltve, fizikailag végzi el a feladatát, s hinni még a befogadó személynek sem kell benne ahhoz, hogy hasson. Ennek a transzformáló hatalomnak a birtokosa egyedül a katolikus egyház, annak hierarchiája, amely a megfelelő személyeket egyedül képes „előállítani”, s amely hatalmát abban csúcsosította ki, hogy erejét pénzért kezdte árusítani. Filozófiai, gazdasági, társadalmi következményekkel. Ezzel szemben már a 13. századtól megjelent az ún. nominalista szemlélet, amely először nem morális, nem is teológiai, hanem tisztán filozófiai alapon támadta ezt az elméletet, hirdetve, hogy a világ nem kikövetkeztethető. Isten olyan madár, amelyet nem lehet érvek kalitkájába zárni. Az értelem felett a szeretet és az akarat uralkodik, az ember pedig ki van szolgáltatva Isten szeretetének és akaratának. Ebbe az örvénylő folyóba gázolt bele Luther saját megváltását keresve. Hogy ez mennyire így van, alátámasztja az a tény is, hogy a búcsúárus Tetzel János dominikánus szerzetes volt, rendjében a skolasztikus filozófia érvényesült, Luther viszont ágostonos, vagyis a nominalista filozófia hatása alatt álló rend tagja. Ugyanebben az évben az ágostonos rend vezetőségi gyűlése kerületi felügyelővé választotta, 11 kolostor felett, ami még tovább növelte a tanítás és a rendszeres prédikációk miatt már amúgy is túlterhelt mindenapjait. A sok feladat azonban még inkább serkentette őt abban, hogy rendbe tegye és tisztázza, mi az, ami fontos és mi az, ami félrevezető rossz gyakorlat a keresztény életben. Ebben a munkában korántsem volt egyedül. Éles hangú, egész egyetemi karokat megmozgató vitákban feszültek egymásnak a különböző filozófiai iskolák, a legváltozatosabb kérdésekben. Van-e az embernek szabad akarata? Képes-e saját erejéből jót cselekedni? Megismerhető-e Isten akarata? Mi a pápaság és az egyház szerepe az üdvösség tekintetében?

Luther katedráján egyre határozottabban hangzanak el a felismert igazságok: egyedül a Szentírást tekinthetjük az isteni igazság forrásának és perdöntő tekintélyének! Egyedül Krisztus kegyelme képes megváltani bűnből és halálból! Csak a hit által ihletett cselekedetek lehetnek kedvesek Isten szemében. Tudomány és személyes tapasztalatok támasztották alá kijelentéseit, és amíg nem került szembe konkrét pápai visszaéléssel, nem is akadt senki, aki akadályozta volna működését. 1517. október 31-én azonban átlépett egy olyan határt, ahonnan már nem volt visszaút. A vatikáni költségvetés egyik legfontosabb pillérének számító búcsúcédula-árusítás, bár Bölcs Frigyes szavára kitiltatott Szászországból (a német pénz Rómába áramlása még a buzgó katolikus fejedelemnek sem volt ínyére), a szomszédos tartomány ura, Albert herceg, Magdeburg érseke és a halberstadti püspökség adminisztrátora kívánt lenni. Az ehhez szükséges pápai engedély megszerzése hatalmas költségekkel járt, amelyet búcsúcédula-árusítással kívántak finanszírozni. A tranzakciót egy nagyon tehetséges Domonkos-rendi szerzetesre bízták: Tetzel Jánosra. Ő mindenkinél színesebben és érzékletesebben tudta meggyőzni a jámbor híveket a befizetések hatékonyságáról, legyen szó az elkövetett vagy majd a jövőben elkövetendő bűnök feloldozásáról, élők vagy már elhunyt rokonok tisztítótűzbeni szenvedéséről. Luther, bár nem 1517-ben találkozott ennek a kérdésnek a teológiai fogyatékosságaival, támadásra kényszerült, mert a tartomány határ menti lakossága egyre nagyobb tömegben hallgatott Tetzel szavaira, s cserélte be a bűnbánat gyakorlását a penitencia pénzzel történő megváltására, instant megkönnyebbülésre. Tételei, amelyeket megfogalmazott, nem voltak lázító szándékúak, sokkal inkább egy tudós teológus tudós társaihoz intézett latin nyelvű vitairatának számítottak (azok kiszegezése a wittenbergi templom ajtajára is inkább az utókor múltat kiszínező fantáziájának szüleménye), amihez hasonló tételsorok rendszeres alapjait szolgálták nyilvános egyetemi eszmecseréknek. A Doktor ezúttal érzékeny területre tapintott, ami nem járhatott következmények nélkül. Luther jelleme azonban már itt is kitapintható. A száraz, csontvázszerű teológiai tételek a felsorolás végére felforrósodnak és személyes hangvételt öltenek:

1. Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta,

hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).

2. Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására,

azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével

történik. (Tehát nem elég bevallani és kifizetni a kirótt büntetést! – a szerk. megj.)

3. De nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert

a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös

mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet.

4. Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli

vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek

országába való bemenetelig.

5. A pápa nem akar senkit mentesíteni és nem is mentesít a jóvátevő

bűnhődéstől, hanem csak attól, amit saját illetékességében vagy az

egyházi jogszabályok szerint maga rótt ki.

84. Továbbá: Miféle újfajta kegyelme Istennek és a pápának az, hogy

megengedik, hogy egy istentelen és gonosz ember pénzért kiváltson egy

kegyes és istenszerető lelket, viszont azt a kegyes és kedves lelket

nem váltják ki ingyen szeretetből, saját rászorultsága miatt?

85. Továbbá: A bűnhődésre vonatkozó egyházjogi előírások ténylegesen és

mint régóta nem alkalmazottak, magukban érvénytelenek és halottak.

Miért történik a tőlük való mentesítés pénzzel, búcsúk

engedélyezésével, mintha érvényesek és hatályosak volnának?

86. Továbbá: Miért nem építi föl a pápa – akinek vagyona ma felülmúlja a

dúsgazdag (ókori) Crassusok kincsét is – Szent Péternek legalább azt

az egy bazilikát inkább a maga pénzéből, mint szegény híveiéből?

87. Továbbá: Mit enged el vagy mit nyújt a pápa azoknak, akik a tökéletes

töredelem által jogosultak a teljes elengedésre és (kegyelemben)

részesítésre?

88. Továbbá: Miből lenne nagyobb haszna az egy háznak, mint abból, ha a

pápa – amit most csak egyszer tesz meg – naponta százszor osztana

elengedést és (kegyelemben) részesítést a hívek bármelyikének?

89. Mivel a pápa a lelkek üdvét inkább a búcsúk által keresi, mint a pénz

által, miért szünteti meg a már régebben engedélyezett búcsúcédulákat

és búcsúkat, mikor azok ugyanolyan hatásosak?

90. Ha az egyszerű híveknek aggályos érveit puszta hatalommal elnyomjuk és

nem értelmes megválaszolással oldjuk fel, azzal az egyházat és a pápát

ellenségeik előtt nevetségessé, a keresztyéneket pedig szerencsétlenné

tesszük.

91. Ha tehát a búcsúkat a pápa lelkületének és gondolatának megfelelően

hirdetnék, könnyű volna felelni mindezekre (a kérdésekre), sőt fel

sem merülnének.

92. Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének:

„Béke, béke.” – de nincs béke! (Ezékiel 13,10.16).

93. Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus

népének: „Kereszt, kereszt!” – de nincs kereszt!

94. Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen,

halálon és poklon át is követni igyekezzenek,

95. és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke

biztonságán át jutnak be a mennybe (ApCsel 17,22).

A tételek két irányban is nagyon gyors hatást váltottak ki. Egyrészt heves ellenállást Tetzel részéről, aki egy fillért sem kívánt veszni hagyni, másrészt a nyomtatás segítségével futótűzként terjedt az elmúlt évtizedek alatt fokozatosan polgárosodó és egyre műveltebbé vált nép körében. Bár Luther itt még sokkal inkább félretájékoztatott tekintélyre, semmint ellenfélre tekint a pápára, a probléma mégis leginkább a pápai tekintély megkérdőjelezésében tűnt veszélyesnek. Ez volt, ami mozgásba lendítette a gépezetet és kiváltotta a heves ellenállást. 1518-ban egy eretnekbírósági kihallgatásra rendelték be Luthert, Augsburgban találkozik a pápa küldöttjével, aki hatalmi szóval szeretné meghátrálásra kényszeríteni, sikertelenül. Luther látva a helyzet fenyegető voltát, inkább elmenekül. Mint egy vérbeli blogger, a találkozásról kommentárokkal ellátott feljegyzést ír, amit rögtön ki is nyomtatnak. Ebben már nyíltan és elméleti alapon támadja a pápa tekintélyét, főségét a zsinattal szemben. Ír a pápának magának is, s a tisztelet megadása mellett a legnagyobb nyíltsággal lép fel Róma visszaéléseivel szemben.

Ezután 1519-ben egy nyilvános teológiai vitában próbálták megsemmisíteni érveit. Eck János a karaktergyilkosság módszerével élve huszita eretnekként állítja be Luthert, aki saját bevallása szerint korábban nem is foglalkozott Husz János tanításaival. Ha a kihallgatás egy lépéssel továbblendítette a reformáció útján (amennyiben a pápai tekintéllyel szembeállítja a zsinat független tekintélyét, melyet akkor még meggyőzhetőnek gondol), a lipcsei hitvita már egyenesen a zsinattal állítja szembe, s önmagát már a korábban megégetett Husz János táborába taszítja. Újrafogalmazza a már korábban, a 15. században, a közös élet testvéreinek nevezett vallási mozgalom által felismert tételt: a valódi tekintély nem a pápa és nem is a zsinat, hanem a Szentírás! Innen már nincs visszaút.

Írásainak népszerűsége és mennyisége is nőttön-nő. Egy teológus, aki telve indulatokkal és biblikus érvekkel a nép nyelvén (ne feledjük Luther származását) a retorika minden eszközével égeti szénné az amúgy is sokak által elutasított „idegen” itáliai hódító szándékokat. Az egyik legáltalánosabb protestáns közhellyel szemben ebben a küzdelemben épp a világi hatalmak segítségére számíthatott leginkább. Szó sincs egyház és állam szétválasztásáról, sőt az egyetemes papságra hivatkozva lerombolja az egyház minden tekintélyét a cselekedni is kész német fejedelmek felett. Ők pedig talán már régóta vártak egy olyan ideológusra, aki lázadásukhoz elméleti alappal is szolgálhat. 1520-ban útjára bocsátja a német nemzet keresztény nemességéhez írott értekezését. Az életben maradásért folytatott sakkjátszmában Luther előnyhöz jut Rómával szemben, és a küzdelem a legnagyobb segítség nézeteinek pontosítása és megfogalmazása felé is. 1520-ban megszületik a pápai átokbulla, de képletesen és szó szerint is felemészti a tűz, amely akkor már olthatatlanul lobog Németország szívében. Viszont Németország korántsem független, fejedelmei minden lelkesedésük mellett is V. Károly császár alattvalói voltak. A császár 21 éves, hidegfejű, elszánt és mélyen vallásos (Owen Chadwick), birodalma korántsem Németországból áll, a Habsburg-házból származó osztrák főherceg és kasztíliai királyi herceg, Szép Fülöp kasztíliai király és II. („Őrült”) Johanna kasztíliai királynő legidősebb fia, 1506-tól Burgundia hercege és a Tizenhét Tartomány kormányzója, 1516-tól Spanyolország, Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királya, 1519-től Ausztria uralkodó főhercege és német király, valamint 1530-tól Itália királya és a Német-római Birodalom császára. Egy vallásilag kettészakított birodalom számára elképzelhetetlen, ahogyan (akkor még) a Rómával való szembefordulás is. Luther pengeélen táncol, amikor megjelenik előtte Wormsban a birodalmi gyűlésen 1521-ben. Károly nem csak katolikus, de politikus is, tudja jól, hogy nem ismételheti meg elődje, Luxemburgi Zsigmond szégyenletes hibáját, aki Husz Jánost menlevele ellenére hagyta megégetni 1415-ben. Hatalma fenntartásához szüksége van a fejedelmek támogatására, hisz a feudalizmus korántsem abszolutizmus, a hatalom nem korlátlan. A választófejedelmek pedig már megosztottak voltak Lutherrel és tanításaival kapcsolatban. A sikertelen kihallgatás után ugyan törvényen kívülre helyezi Luthert, akit immáron bárki büntetlenül (sőt inkább jutalom mellett) megölhet, de Husz János tragédiáját már nem lehetett megismételni. Patthelyzet a sakkjátszmában, amit csak egy biblikusan bölcs húzással lehetett megoldani. Bölcs Frigyes még a maga számára is ismeretlen helyre raboltatja el kedves doktorát, dacolva pápájával és császárával egyaránt. Ellenségei ismét a legnagyobb szolgálatot teszik neki.

A hadakozástól már teljesen elcsigázott mester végre rendezheti sorait. Ez persze nem volt se könnyű, se kellemes minden percében. Betegségek és kétségek gyötrik, az elszigeteltség légszomja veszi körül. De röpiratok helyett már komolyabb munkák is sorra kerülhetnek, ezek közül is a legfontosabb: a német nyelvű Újszövetség megalkotása. Eljött az idő, amikor a technológia lehetővé tette, hogy minden család asztalán ott legyen egy saját Biblia. Kis lépés ez egy teológus, de nagy lépés az emberiség számára. Civilizációk felemelkedése szokott így kezdődni, amikor egy társadalom minden ízében egy irányba mozdul. Bár Németország nem tudta ezt az egységét megőrizni, a hatás még így is óriási volt, és ma is tart. A hatás nem csupán teológiai vagy morális szempontból volt óriási. Közös alap támad a különböző társadalmi rétegek között a kommunikációra, amelynek fejlődése kihatott a nemzeti öntudat és általában az emberi méltóság fogalmának megerősödésére is. A bibliaolvasás során megerősített képességek aztán az élet, a termelés és a tudomány minden területén is jól hasznosíthatóak voltak, az ember mint egyén elkezdhette elfoglalni új helyét a világban.

Néhány évvel ezelőtt egy ember képes volt egyetlen egy szóval, fogalommal megnyerni az amerikai elnökválasztást. Barack Obama egy szót használt a legsűrűbben: remény! Ez volt a reformáció kimondatlanul is legfontosabb hajtóereje. A vezeklésbe, meddő Isten-kiengesztelésbe belefáradt embereknek új perspektívát nyitott a szeretetből üdvözítő Isten képének felmutatásával. Ez volt a remény forradalma, és szabadságharca. A szabadságharc összekovácsolta, egymáshoz illesztette a korábban szembenálló rétegeket is. Ezen a ponton ismét egy érdekes eldöntendő kérdésbe botlunk. A reformáció kezdeti szárnyalását épp az akasztotta meg, hogy a Szentírás, kikerülve az egyház értelmezési monopóliuma alól, téves következtetések levonására és véres, erőszakos események sorozatához vezetett. Vagy azt mondhatjuk, hogy épp azért történtek e véres események, mert a Szentírás még nem volt minden ember előtt ismert a maga teljes valóságában és összetettségében. Pont az az ember hiányzott a mozgalom éléről, akinek egyedül lett volna tekintélye szembeszállni a félreértelmezőkkel. Ő pedig nem más, mint a birodalmi átokkal sújtott, életét okkal-joggal féltő Luther Márton. A felelősség tehát ismét megállapíthatatlan.

Távollétében wittenbergi tanártársai, Melanchthon Fülöp, majd Karlstadt professzor a gyakorlatban is elkezdik végrehajtani Luther gondolatait. 1521 szeptemberében Melanchthon társaival együtt megtöri a katolikus hagyományt, és két szín alatt úrvacsorázik, a diákok pedig megtámadják és lerombolják egy ferences templom oltárát. Karácsony estéjén a tömeg énekléssel zavarja meg a misét, januárban pedig kisajátítják és egy laikusokból álló bizottság kezelése alá helyezik az egyházi birtokokat. A papoknak innentől ők biztosítják a rendszeres fizetést, de a bevételből gondoskodnak a szegényekről, még az alacsony hozományú lányokról is. Ezzel együtt betiltják a koldulást és a bordélyházakat. Elkezdődik a templomok megtisztítása a képektől és a mellékoltároktól. Ez már Bölcs Frigyesnek is sok, Lutherre van szükség a helyzet normalizálásához. A fellazult hatalmi helyzet azonban olyan erőket is felszabadított, amelyeket Luther soha nem szeretett volna. Ahogy minden forradalom, úgy a német parasztlázadás is sokkal inkább következett a konzervatív, uralkodó rendszer embertelenségéből, mint a „lázító” forradalmárok forrófejűségéből. Egy jóllakott és megbecsült paraszt soha nem ugrott volna olyan álpróféták karjaiba, mint Thomas Münzer, és olyanok sem, akik jól ismerik a Biblia tanításait. Münzer szintén Ágoston-rendi szerzetes tanárként kezdte, 1517 és 1519 között megszakításokkal Wittenbergben folytatta tanulmányait, és itt került kapcsolatba az előreformáció eszméivel. 1520 májusától Luther Márton ajánlása nyomán Zwickauban prédikált. Radikális eszméi miatt 1521 áprilisában elmozdították hivatalából, ez után nyíltan agitált Luther Márton ellen, és szembefordult a fennálló társadalmi renddel. Azt vallotta, hogy a kiválasztottak közvetlenül a Lélek révén kapják Isten igéjét, tehát az Írás csak másodlagos. Vasárnapi prédikációit munkások és bányászok hatalmas tömegei hallgatták. „Krisztus hírnökeként” Jézus ezeréves birodalmának, az igazság országának helyreállítására népi teokráciát hozott létre, és ezzel a Luther és a német fejedelmek által kegyetlenül üldözött anabaptizmus egyik vezéralakjává vált. Elutasította a gyermekkeresztséget, és mind a katolikus, mind az evangélikus egyház szervezeti kereteit. 1525-ben a törvénykezés reformját, a földesúri önkény visszaszorítását, a szabad lelkészválasztást követelő parasztfelkelés mellé állt híveivel együtt. Bár gondolatvilágában misztikus volt, amely irányzat egy idáig nem tárgyalt harmadik (a skolasztikus és a nominalista mellett) megközelítése a keresztény igazságoknak: nem Istennel való egyesülést kereste a földi életben, hanem a magántulajdon, papság, nemesség és fejedelmek nélküli társadalom megvalósulását. Május 25-én Frankenhausen mellett a parasztokból, bányászokból és városlakókból álló hadsereg súlyos vereséget szenvedett, maga Münzer megszökött, de elfogták és megkínozták. A lázadást ugyan sikerült elfojtani, de a reformáció egységét már nem lehetett visszaállítani, és ellenfeleinek is hosszú időre munícióval szolgált a vitában az anarchiára való hivatkozás.

Luther stílusa is végletesen radikalizálódott, heves természetét nem is próbálta fékezni, amikor arról volt szó, hogy igazát bizonyítsa. Arcpirulás nélkül nem is lehet olvasni, ahogyan az egyházat babiloni fogságba hurcoló antikrisztus pápáról, a kiirtandó parasztfelkelőkről, vagy épp az elüldözendő zsidó kereskedőkről ír, akikhez pedig a Szentírás alapján először nagy szimpátiával fordul, de később keserűen csalódik. Nagy rejtély, hogy miként vetkőzött ki minden emberségéből ez az egyébként alázatos, vendégszerető, jó humorú, gyengéd teológus. Még kortárs kollégái körében is megrökönyödést keltett szavaival és kíméletlen ítélkezéseivel. Lehetne mondani, hogy korának gyermeke volt, vagy hogy magas fának hosszú az árnyéka is, de tartozunk önmagunknak és utódainknak is azzal, hogy erre a szégyenfoltra rámutassunk, ettől protestánsként is elhatárolódjunk. A kezdetből pedig más is következhetett volna. A Zsidó Enciklopédia 2008 így ír:

„Kezdetben a zsidók is üdvözölték Luther bomlasztó hatását a római katolicizmussal szemben (melyet a gyűlölt Edom országával azonosítottak), mert azt az Egyház monolitikus hatalma megtörésének tekintették. Mások remélték, hogy a keresztény világban a lutheranizmus terjedése által keltett felfordulás az összes vallás iránti toleranciához vezet. Ezen kívül úgy látták, hogy üdvözlendő az Egyház részleges reformja, mert az csökkentette az Egyház korábbi gonoszságát. Még olyanok is akadtak, mint Abraham Farissol, aki Luthert titkos zsidónak tekintette, egy, a vallási igazságot és törvényeket fenntartani akaró reformernek, akinek bálványimádás-ellenes reformjai a judaizmushoz való visszatérés felé irányulnak. Egyes hittudósok, kiemelten a szefárd diaszpórában, mint például Joseph ha-Kohen (kb.1496–1575) erősen rokonszenveztek a reformációval.” A reformáció szócikkben pedig ez áll: „…a zsidó történelemben a Reformáció nem csak, illetve nem elsősorban negatív és káros volt. Azon túl, hogy a katolikus hit sok eleme úgy változott meg, hogy megszűnt a zsidóellenes vádak alapja (például az áldozati ostya megszentségtelenítésének vádja az átlényegülésre vonatkozó hit változása miatt eltűnt a protestáns körökben), a reformátorok sok újítása megszüntetett egyes különbségeket a zsidók és keresztények között a reformáció közegében. 1524 táján Európából érkező zsidók örömmel számoltak be a reformátorok képromboló és antiklerikális irányzatairól Abraham ben Eliezer ha-Levi jeruzsálemi kabbalistának. E jócskán eltúlzott beszámolók alapján a kabbalisták Luthert egyfajta titkos zsidónak tekintették, aki megpróbálta fokozatosan kinevelni a keresztényeket hitük rossz elemeiből. (Abraham 1525-ös levele, lásd KS, 7 [1930/31], 444–5. p.). A keresztények és a kereszténység reformáció utáni egyéb felekezetei iránti viszony szempontjából még fontosabb volt, hogy a Reformáció nagy súlyt helyezett a héber nyelvű bibliára és általában a héber nyelvre. Bár ez a reneszánszban eredt, ez az irányzat fő vallási szentesítést kapott a Reformációban. Abraham ben Eliezer ha-Levi szerint ez nem más volt, mint »Isten szellemének misztériuma, melyet Ő előre elrendelt… amikor a körülmetéletlenek földjén sok nemzet szívét fordította a héber nyelv és írás tanulmányozása felé. És ők tanulmányozzák ezeket, mindegyik a felkészültségének megfelelően.«” (ibid., 445. p.)

Később ehhez sok protestáns csoportban és szektában társult az ősi zsidó társadalom törvényeinek és értékrendjének tisztelete, melyeket a mintaszerű szektás társadalmi élet megfelelő alapjának tekintettek. Az evangélisták egyéni spirituális útjával ellentétben a héber Bibliában keresték a zárt csoportnak megfelelő élet igazságossága és erkölcse formáit. Sokuk – a korát megelőzők és a későbbiek közül egyaránt – egyetértett volna Samuel Langdonnal, a Harvard elnökével, aki 1775-ös beiktatási igehirdetésében kijelentette, hogy „a zsidó kormányzat az eredeti isteni rendelésű alkotmánya szerint, ha csak polgári szemszögből nézzük, egy tökéletes köztársaság volt” (J. Wingate Thornton: Az amerikai forradalom szószéke. 1860, 239. p.). Ez összegzi sok új-angliai telepes felfogását, melyet először John Cotton fogalmazott meg Mózes és az ő igazságszolgáltatása c. művében (1641). A reformált országokban, különösen a Cromwell-kori és restauráció-kori Angliában zajló nagy vita a királyok isteni jogairól és a királygyilkosságról nagyrészt az Ószövetség szövegei és a benne foglalt eszmék alapján zajlott, melyeket érvényes mintáknak tekintettek a jelenkori keresztény társadalom számára. Sokfelé, Hollandiától a protestáns Európa keleti határvidékeiig tiszteletreméltónak és mintaadónak kezdték tekinteni a zsidókat és a judaizmus példáit. A zsidó múlt e tisztelete fokozatosan a kortárs zsidók tiszteletévé fejlődött, amint azt Rembrandt festményei és irodalmi, társadalmi bizonyítékok tömege bőségesen illusztrálják. (…) A kép tehát ismét összetett és önellentmondásos, következményeiben pedig tragikus. Az 500 száz év nem volt elég, hogy egységesek legyünk ebben a kérdésben sem.

A reformáció mozgalma tehát ha győzött is lokálisan, de átütő erővel nem rendelkezett. Fokozatosan politikai szintre süllyedt és fejedelmek taktikai fegyverévé vált a függetlenségért vívott harcban. Ez szintén nem a véletlen szülte esemény volt. Egy újabb protestáns közhely, az államnak és az egyháznak szétválasztása vett itt meglepő fordulatot, vagy inkább fordulatokat. Luther a sok szempontból erkölcstelen pápai jelenlétet a világi hatalom szakrális hangsúlyozásával próbálta ellensúlyozni. Miként már Pál apostol is római polgárjogára hivatkozva, a császárra apellált jeruzsálemi perében, Luther is az állam isteni eredetét állítja szembe az egyház túlkapásaival. Mégsem függetlenségről, sokkal inkább egy új, de annál szorosabb viszonyról van szó, az állam függősége helyett az állam felelősségéről. Nemcsak a polgár, a fejedelem is a papság szinonimájaként tekinthet önmagára. Sok esetben a fejedelem egyenesen a püspök jogkörét vette át, annak javadalmaival együtt. Ez persze sok fejedelemnek inkább csábító kísértéssé vált, mint a szolgálat lehetőségévé. Az új „ruha”a fejedelmeken hol szorosnak, hol túl bőnek mutatkozott. V. Károly nem tudott mit kezdeni az új helyzettel. Nem ért rá folyton Németországban ücsörögni, már a wormsi gyűlés (1521) után három évig távol volt, hogy a franciákkal háborúzzon. Erőfeszítéseihez épp azoknak a fejedelmeknek a támogatására volt szükség, akiket eltaposni szeretett volna. A császári csapatok 1525-ben Paviánál döntő győzelmet arattak, és még Ferenc királyt is fogságba ejtették. Őt ezután Madridba szállították, ahol szabadon bocsátása fejében Károllyal megkötötte a madridi békeszerződést, amelyben lemondott Burgundiáról, Lombardiáról és Nápolyról, valamint kötelezettséget vállalt az oszmánok elleni hadjáratban. I. Ferenc hazatérve kijelentette, hogy a békét kényszer alatt kötötte meg, és esze ágában sincs betartani. 1526-ban a pápát, az angolokat, Milánót, Firenzét és az oszmánokat is bevonva létrehozta a cognaci ligát a Habsburgok és szövetségeseik ellen. 1526-ban így ismét kiújult a háború. Az újdonság immár az volt, hogy a legkeresztényibbnek mondott király (a francia király) és a pápa is az oszmánok szövetségeseiként léptek fel. A háborúban megmutatkozott, hogy a Habsburgok Itáliában egyértelműen előnyben vannak. A franciák ugyan betörtek Lombardiába, de tovább nem jutottak, szövetségeseik pedig folyamatosan elpártoltak mellőlük. 1527. május 6-án Károly hadai, melyek nem kaptak zsoldot, betörtek Rómába, és azt hónapokon át fosztogatták, óriási rombolást végezve. Az esemény Sacco di Roma néven híresült el. A pápai testőrgárdát lemészárolták, maga VII. Kelemen pápa csak súlyos váltságdíj fizetésével válthatta meg életét. A császáriak fogságába került, ahonnan (őreit megvesztegetve) hat hónap után sikerült megszöknie. Ennek hatására VII. Kelemen, szakítva eddigi franciabarát politikájával, Károly mellé állt. Ferenc király hadai lassan kiszorultak Itáliából, így 1529-ben megkötötték a cambrai békét (a „hölgyek békéjét”), amelyben Ferenc ismét lemondott itáliai, burgundiai, flandriai birtokairól, és kétmillió arany váltságdíj fejében hazaengedték fiait Madridból. 1530. február 24-én a „megbékített” VII. Kelemen pápa Bolognában császárrá koronázta Károlyt. Eközben az 1529. évi speyeri birodalmi gyűlésen a reformáció híveire hátrányos határozatot hoztak, amely szerint azok a rendek, amelyek addig a wormsi ediktumot megtartották, azok ezentúl is tartsák meg, amelyek pedig nem tartották meg, azok minden további újítással hagyjanak fel, és a misetartást engedjék meg. E határozat ellen a szász választó öt másik fejedelemmel és tizennégy birodalmi várossal együtt ünnepélyesen tiltakozott, protestált és ezen protestációban ügyüket a császár, az összehívandó egyetemes vagy német zsinat és minden részrehajlástól mentes keresztény bíró elé fellebbezték. A politikai egység azonban ekkor már nem jelentett teológiai egységet is.

Az innentől protestáns tábornak nevezhető, később magukat schmalkaldeni ligának Marburgban kellett volna hitelveikben is egységessé válni. Miután a protestáns balszárnyat jelentő anabaptisták törvényen kívülieknek számítottak, két másik fő irányzat, a Luther képviselte német és a Zwingli által kidolgozott svájci vonal összefésülése volt a cél. Zwingli Zürich reformálásával írta be nevét a történelembe. Luther nyomvonalán indult, de az egyház „megtisztításában” radikálisabb és következetesebb volt. Templomaikból teljesen eltávolították a kegytárgyakat, még az orgonát is, a középkori liturgia helyett egy nagyon puritán igehirdetés-központú istentiszteleti forma alakult ki. Az oltár helyett egy közönséges asztalt állt körül a gyülekezet, ahonnan két szín alatt kapták az egyszerűen emlékjelnek tekintett, mágikus bűneltörlő funkciójától teljesen megfosztott kovásztalan kenyeret és a bort. Luthernek azonban ez már túl sok volt. Talán az anabaptista túlkapások miatt óvakodott a radikális változtatásoktól. Ráadásául igeértelmezésével is ütközött Zwingli felfogása. Az utolsó vacsora pontos leírása nem engedte az asszociatív gondolkozást számára. Ha Jézus maga azt mondta: ez az én testem, akkor azt szerinte nem értelmezni, hanem elhinni kell. Nem ez az egyetlen dolog, amit nem értünk, a hit viszont nagyságrendekkel fontosabb, mint a logikus magyarázat. Zwingli hiába utalt rá, Jézus számos helyen tett magára nézve szimbolikus kijelentéseket (én vagyok az ajtó, a kenyér, ami a mennyből szállt alá), Luther hajthatatlan volt. Attól félt, ha csak egy kicsit is engedünk a rációnak, fokozatosan minden hittétel elolvad a kezünkben. A teológia történetét ismerve ebben nem is tévedett, a Biblia kritikai vizsgálata a rákövetkező évszázadokban szinte mindent megkérdőjelezett, ami korábban a keresztény hit alapjául szolgált. Ehhez nem kívánt asszisztálni, ő inkább a kevesebb több elvét vallotta. Ráadásul ő maga tehetséges dalszerző és lanton is ügyesen játszó, művészetszerető ember, Lucas Cranach egyházi és portréfestő jó barátja volt, aki nem akarta a fürösztővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Híres német Bibliáját is képekkel illusztráltatta, és a templomokban támogatta a himnuszéneklést. Csak azt szüntette meg, amit kifejezetten igeellenesnek ítélt. Azt nem tudta megfogalmazni, hogyan van jelen Jézus az úrvacsorában, de a tényhez ragaszkodott. Amit megtett, néhány évvel korábban már így is elképzelhetetlen lett volna. Elszakadni Róma főségétől, feloszlatni a szerzetesrendeket, nősülésre biztatni a papságot, a népet intenzív bibliaismeretre tanítani, saját nyelvén olvasni, saját szavaival imádkozni, énekelni, két szín alatt úrvacsorázni engedni hatalmas fordulat volt. A két felfogás közti különbség a szivarozó izraelita anekdotájával írható le: Szabad-e tóraolvasáskor szivarozni – kérdezték a rabbit. Természetesen nem – szólt a válasz. Szigorúan tilos. És szabad-e szivarozás közben Tórát olvasni? Természetesen igen, Tórát mindig szabad és kell is olvasni….

Luther meghúzott egy vonalat, és ezzel egy újabb protestáns közhelyet is újraértelmezhetünk a történelem ismeretében. Nagyon szeretünk ugyanis a racionalitásra mint protestáns koronaékszerre tekinteni. Ahogyan a vallásszabadságra is, amely szintén nem lutheri örökségünk. A protestáns fejedelmek a császárral folytatott kényszermegoldásként fogadták el a vallási sokszínűséget és nem egyéni, hanem tartományi szinten. A számukra eretneknek számító gondolkodókat pedig ha nem is olyan tömegével, mint a katolikus egyház, ők is sok esetben fizikailag semmisítették meg.

Innen, a Zuckerberg-galaxisból nézve ez már elfogadhatatlan, és nem is tűnik feltétlenül biblikus hozzáállásnak. A történet még hosszan folytatható. Nem szóltunk a francia protestánsokról, akik élő példái annak, hogy a hitújítás korántsem egy észak–dél mentalitás különbségéből fakadt, nem szóltunk a németalföldi hitharcokról, amelyek szintén összefonódtak a függetlenségi törekvésekkel, az angliai reformációval, amely a legkomplexebb, felülről irányított politikai és jogi játszma szintjén kezdődött és csak később töltődött fel hitelvi kérdésekkel. Nem beszéltünk Észak-Amerikáról, ahol a puritán angolszász protestánsok létrehozták az első olyan államot, amelyben a vallás és az állam teljes szétválasztásával a lelkiismereti és szólásszabadság otthonát alkották meg, mely szintén világtörténeti jelentőségre tett szert. Nem szóltunk a magyarkérdésről, amely önmagában is teljes előadást igényelne, bár a nyugati történetírók alig foglalkoznak vele. Talán azért, mert a nagy felismerések nem itt történtek, hatásuk azonban itt volt az egyik legmeghatározóbb. Egy egész nemzet kapaszkodott utolsó szalmaszálként a kiválasztás eszméjébe és kapott tőle erőt a talpra álláshoz és a küzdelemhez az Oszmán Birodalommal folytatott élet-halál harcában. Ez a tény veti fel újra a kérdést: siker volt-e a reformáció? S a válasz talán ugyanaz, mint Jézus esetében. Nem úgy és nem azt érte el, amit küldetésének gondoltunk, de hatásában a mai napig meghatározó és alapvetően pozitív.

[1] A 2017. október 27-én a veresegyházi Kölcsey Ferenc Városi Könyvtárban tartott előadás szerkesztett változata.

Kovács Éva: Az önsegítő csoportok hatékonysága az alkoholproblémákkal küzdőknél

Az alkoholizmus egy olyan betegség, melyben nagyon fontos szerep jut a szakképzetlen sorstársaknak. Az intézményen kívüli gondozási módok közül kiemelt szerepet tulajdonítunk az önsegítő csoportoknak, melyek mint támogató háttér jelennek meg a problémával küzdő megsegítésében. Ugyanis az aktív függő teljes mértékben elveszíti a kontrollt, elveszíti kapcsolatait, gyakran kisodródik a társadalom peremére, ami még nehezebbé teszi számára a gyógyulást. Magányossá válik és kirekesztetté. Bateson úgy véli, hogy a reményt vesztett alkoholista számára, aki a mélypontra került, „a remény új formáját hozó első lépés nem egyszerűen csak a kontrollvágy feladása, hanem radikális ismeretelméleti változás az egyén teljes világnézetében.” (Kelemen 2009, 32. p.) A Névtelen Alkoholistákhoz (Alcoholics Anonymous – A.A.) való csatlakozás révén egy más szemlélethez csatlakozik az egyén. Már nem az lesz számára fontos, hogy a központban helyezkedjen el és igaza legyen, hanem hogy örülni, boldogulni tudjon az újonnan választott életvitelében. Ahogy azt Levender (Szász 2005, 57. p.) is állítja: „Egyetlen antialkoholista mozgalom sem ért el olyan átütő és tartós sikert, mint minden öngyógyító csoportnak a prototípusa, a Névtelen Alkoholista mozgalom.” Az A.A. csoportok Tizenkét lépés programja is mutatja, hogy a cél nem az, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy az egyének fejlődni tudjanak, az érzéseikről beszélni tudjanak, és érezzék a többiek támogatását, gondoskodását.

Az önsegítés történetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy társadalmi szempontból hosszú történettel rendelkezik. Politikai gyökerei megmutatkoztak már a civil kezdeményezések tevékenységei során, mikor is a kiszolgáltatottaknak lehetőséget adtak hátrányos helyzetük változtatására. Meg kell említenünk az önsegítés vallási gyökereit is, mint például a különböző szeretetszolgálatot, szeretetvendégséget. Az ismert A.A. csoportnak is a gyökereit tulajdonképpen egy protestáns mozgalomban kell keresnünk, mely mozgalom azon a protestáns erkölcsi tanításon alapszik, hogy az emberek kölcsönösen segítsék egymást. Az önsegítés tehát szociális jellegű társadalmi mozgalom, mely a társadalomban megjelenő különböző társadalmi problémák ellensúlyozásaként jön létre. A self help, vagyis az önsegítő csoportok Barcy szerint (2012) később akár önsegítő szervezetté fejlődhetnek, mely szociális hálózatban csúcsosodhat ki. Fő jellemzőjük a csoport tagjainak segítése, támogatása. Általában a közös probléma, közös egészségkárosodás, közös élethelyzet az, ami összehozza őket. Főbb jellemzőjük, hogy közvetlen kapcsolatban vannak egymással.

Szlovákiában az önsegítő csoportok rövid ideje léteznek. Amennyiben a múltban valamilyen inspirációt próbálnánk keresni az önkéntes mozgalmak tekintetében, megállapíthatnánk, hogy az önkéntes csoportok tevékenységei ritkán voltak tapasztalhatók. A régmúltban esetleg valamilyen egyesületeket lehetne önsegítő csoportként megjelölni, különösképp azok tevékenységeit, mint például találkozások szervezését hadirokkantakkal, fedél nélküliekkel, melyek a kölcsönös segítség és támogatásból eredtek. Találhatunk bizonyos összefüggéseket vagy kölcsönös kapcsolatokat, együttes erőfeszítéseket az önkéntes tevékenység formájában. A szerzők meglátása (Oláh et al. 2012) szerint az önkéntes tevékenységek az önsegítő csoportok pillérei, kialakulásuk támpontjai voltak, azonban e két forma közti kapcsolat mélyrehatóbb vizsgálatot igényel. A különbség közöttük maga az egyén, akinek önerejéből kell megküzdenie saját élethelyzetével. Az önsegítő csoportok tevékenysége a múltban az állam paternalista hozzáállásával volt helyettesítve, ugyanis az állam garantálta és biztosította a felbukkanó szociális problémák megoldását szociális gondoskodás formájában. Sajnos még manapság sem érezhető változás e téren.

Az önsegítő csoportok terápiás irányítást nélkülözve igyekeznek személyes problémáikat a csoport tagjaival megbeszélni és megoldani, ezáltal egyfajta pszichológiai öngyógyítást valósítanak meg. Az Anonim Alkoholisták sikerein felbuzdulva megjelentek más típusú önsegítő csoportok is. Említést érdemel az 1935-ben létrejött Névtelen Drogosok mozgalma a drogbetegek részére, amely szintén az Anonim Alkoholisták tevékenységéből fejlődött ki. Az önsegítés elvén működő csoportok hatására továbbiak jöttek létre, úgymint a kodepencia- (társfüggő) terápiában az Al-Anon (alkoholbetegek hozzátartozóinak csoportja), amely 1940-ben a Minnesota-modell részeként az USA-ban kezdte meg tevékenységét. Ez az első olyan csoport, amely az alkoholisták házastársai részére szerveződött. A későbbiek folyamán az alkoholisták mellett megjelentek a Névtelen Drogfüggők, a Névtelen Szerencsejátékosok, a játékszenvedély-beteg hozzátartozói csoportja, a Gam-anon Családi Csoport, valamint külön csoport jelent meg az alkoholbeteg és más módon rosszul működő családok felnőtt gyermekei részére, az Anonim Felnőtt Gyermekek. (Szász 2011). A csoport mindegyikére jellemző, hogy a tagok azonos problémától szenvednek. Fő céljuk a kölcsönös segítségnyújtás, ugyanis azon az alapelven működnek, hogy csak az képes a problémát megérteni, aki hasonló helyzetben van. (Demetrovics–Kun 2010). Az önsegítő csoportban való részvétel a függő személy autonóm választásának az eredménye.

Az 1935 óta működő Alcoholics Anonymous önsegítő közösség megalakulása is azon a megfigyelésen és tapasztalaton alapult, hogy egy alkoholistát és annak problémáját csakis egy másik alkoholista tudja megérteni annak teljes mélységében. A felépülési folyamatban az őszinte és teljes feltárulkozás csakis olyan közegben valósulhat meg, amit az egyén biztonságosnak ítél meg. A világszerte ismertté vált csoport fő üzenete, hogy mindenekelőtt az alkoholizmusból való felépülést szolgálja. Az üzenete nem más, mint a közösen megélt szenvedések megtapasztalása. Programjuk nagyon sok embernek vált a hasznára függetlenül attól, milyen életstílust preferáltak. Ez a program a „Tizenkét lépés” néven jutott el a köztudatba. (Névtelen alkoholisták 1994). A csoport megjelenését követően 1939-ben történeteiket könyv formájában is megjelentették, melynek a Big Book címet adták. Az azóta eltelt évek során megjelent a könyv második, harmadik, és 2001-ben már a negyedik kiadása is, melyet 43 nyelvre is lefordítottak. Világviszonylatban 150 országban működnek ilyen csoportok, és a tagok száma meghaladja a kétmilliót. (Alcoholics Anonymous 2001).

„Az Anonim Alkoholisták olyan férfiak és nők közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és reményüket azért, hogy megoldhassák közös problémájukat, és segíthessenek másoknak felépülni az alkoholizmusból.” (Szász 2011, 38–39. p.) A tagság egyetlen feltétele az, hogy a jelentkező felhagyjon az alkoholfogyasztással. Az A.A.-tagság nem jár illetékkel, nincs kapcsolatban semmiféle szektával, szervezettel, nem politizál, nem kíván semmilyen vitába bocsátkozni, nem támogat és nem is ellenez semmilyen ügyet. A tagok elsődleges célja, hogy józanok tudjanak maradni, és segítsenek más alkoholistát józanodási folyamatában. (Anonim Alkoholisták, online). Szlovákiában napjainkban 54 csoport működik, melyek többsége a nyugati régióban található. Az első csoport 1990-ben jött létre Pozsonyban, majd Érsekújvárban, Surányban, Bazinban, Modrán és más városokban. (A.A. 2015)

McMahon (2014) az Anonim Alkoholistákkal foglalkozó kutatások eredményei alapján úgy gondolja, hogy azok esetében, akiket alkoholproblémájuk miatt kezeltek és ezen kívül még ezt a csoportot is látogatták, többnyire nagyobb számban tudtak absztinensek maradni, míg ellenkező esetben ez nem mondható el. Amennyiben az alkoholproblémával küzdő személy nem döntötte el, hogy a hosszú távú absztinencia a célja, akkor számára nem megfelelő hely ez a közösség, hiszen e csoport legfőbb feltétele az ivással való felhagyás. Viszont, ha szabadulni akar a függőségtől, az alkoholtartalmú italok fogyasztásának abbahagyása csupán az első lépés a változás útján. A statisztikai adatok alapján ugyanis a visszaesési arány nagyon magas. Laikusok többnyire azon a véleményen vannak, hogy a legnehezebb lépés az ivás abbahagyása lehet, amit azonban McMahon úgy lát, hogy „nehéz abbahagyni, de nem visszaesni még nehezebb.” (McMahon 2014, 71. p.) Statisztikai mutatók szerint 3 hónapot követően lehet az absztinencia stabilizálódásáról beszélni. Amennyiben ezt képes elérni, hosszabb időt is képes kibírni, így egyre kisebb a valószínűsége a visszaesésnek. Megváltozik az alkoholhoz való viszony, és magabiztosabb lesz.

Az elméleti áttekintés boncolgatása kapcsán felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon a gyakorlatban mennyire tud hatékony lenni egy adott önsegítő csoport. Ez annál is inkább felkeltette érdeklődésünket, hiszen erre vonatkozó kutatási adatokat nem találtunk. Ezért tartottuk fontosnak az elmélet mellett a téma gyakorlati oldalának megismerését kvalitatív kutatás segítségével, melynek témájául az önsegítő csoportok hatékonyságát választottuk az alkoholproblémákkal küzdők esetében. Az alkoholfüggőséggel és annak problematikájával hazánkban és külföldön is sok szakirodalom foglalkozik. Az alkoholprobléma kezelésének, orvosi terápiáinak ismertetésével is gyakran találkozhatunk többféle fórumon. Azonban úgy érezzük, hogy a felépülést támogató önsegítő csoportok tevékenységének és hatékonyságának vizsgálata nem kap elég publicitást. Véleményünk szerint fontos, hogy felhívjuk az alkoholproblémákkal küzdők figyelmét ezeknek a csoportoknak a hatékonyságára, hiszen segítséget és támaszt lelhetnek bennük a gyógyuláshoz vezető úton. Fő célunk az elmélet és a szakirodalmi áttekintésen túl a probléma taglalása a kliensek oldaláról, illetve kimutatni az eredményességét az egyénnél, azaz hogy bemutassuk, az önsegítő csoport tagjai miben látják annak konkrét hatékonyságát. Kutatásunkat egy „A” klubban valósítottuk meg, amely annyiban különbözik az „A.A” klubtól, hogy itt napi gondolatokat olvasnak fel, amit értelmeznek, ugyanakkor elmondják saját pozitív és negatív élményeiket, míg az „A.A.” klub találkozóin a Tizenkét lépést olvassák fel, megbeszélik azt, mindig csak egyet, az épp soron következőt, és megosztják azzal kapcsolatos élményeiket. Kutatásunk során főleg a kevert típusú interjú (félig strukturált) módszerét alkalmaztuk, melynek segítségével lehetőségünk nyílt arra, hogy választ kapjunk az előre elkészített kérdéseinkre, de módot adhattunk a beszélőnek a szabad megnyilvánulásra is. Konkrét kérdések segítségével fontos információkhoz jutottunk a korukat, végzettségüket, családi állapotukat, foglalkozásukat, valamint az önsegítő csoport hatékonyságát tekintve is. Az interjú kötetlenebb részében szabad teret hagytunk az interjúalanyoknak, hogy bátran kifejthessék véleményüket, hangot adhassanak érzéseiknek, véleményüknek a téma kapcsán. Fő célunk az önsegítő csoport hatékonyságának a vizsgálata az alkoholproblémákkal küzdőknél. Az előre megfogalmazott kérdésekre az interjúalanyok az alábbi válaszokat adták:

1. Kutatási kérdés: Hatékony-e az önsegítő csoport az alkoholproblémákkal küzdők esetében?

József, az egyik csoporttag, a feltett kérdésre a következőt válaszolta: „Ezt az A klubot ahhoz hasonlíthatjuk, mint amikor egy helyiségben elfogy a levegő, az oxigén, akkor kinyitjuk az ablakot, hogy beáradhasson a friss levegő. Hát ez a klub is ehhez a friss levegő beáramlásához hasonlít.” Egy másik válaszadó, Anna, hasonló véleményt fogalmazott meg: „Nekem sokat jelent. Abban az időben, amikor elkezdtem ide járni, a csoporttagok felkaroltak és nagyon sokat segítettek. Elmondhattam a problémáimat, meghallgatták, tanácsot adtak. Segítettek átvészelni a kríziseket a legelején.”

A feltett kérdésünkre kapott válaszokból olyan következtetésre jutottunk, hogy a válaszadók mindegyike hatékonynak ítéli meg az önsegítő csoportot. Ezt főleg abban látják, hogy az önsegítő csoportban a tagok kölcsönösen támogatják, segítik, felkarolják egymást. Ahogy azt vallják, az önsegítés lényege épp az, hogy amennyiben sikerül magukat meggyőzni az alkoholizmusukról, fel tudják azt vállalni, beismerik, hogy alkoholisták, csak akkor tudnak a másik alkoholistának segíteni önmaguk felvállalásának a szakaszában. Segítik egymást, hogy a terheiket, amit cipelnek, el tudják engedni és a lelki békéjüket meg tudják találni.

2. Kutatási kérdés: Miben látják a résztvevők (kliensek) a hatékonyságát?

Gyula, a feltett kérdésre ekképp válaszolt: „A belső békémet itt megtalálom, amit itt elmondok, azt itt megértik, otthon viszont nem. A feleségemből mindig előtör a múlt. Nekem fontos a lelki nyugalom. Jól érzem itt magam, igaz, nem szoktam sokat beszélni, de azt érzem, hogy itt megértést találok, és soha nincs vádaskodás.” József a következőket válaszolta: „Ebben a csoportban egymásnak adjuk az energiát, egymást segítjük, azonban nemcsak magunkon segítünk, hanem az egész családon, vagyis a hozzátartozókon is. Még azt is megkockáztatom, hogy a társadalmon is segítünk, hiszen rendesen tudjuk végezni a munkánkat. Akik ide járunk, valamilyen változáson mentünk keresztül, más lett az életfelfogásunk. Megváltozott az egész környezetünk, a családban éppúgy, mint a munkahelyen is. Azt vallom: a függő ember, aki nem gyógyul, az nemcsak a maga sírját ássa, hanem a másikét is, hiszen terheli, bántja a másikat.”

A második kutatási kérdésünkre kapott válaszok azt bizonyítják, hogy a hatékonyságot a válaszadók abban látják leginkább, hogy a csoporttalálkozókon egymást lelkileg tudják erősíteni, hiszen együtt vannak olyan emberekkel, akik hasonlót éltek meg. Problémájuk volt az alkohollal. Felidézik az átélt élményeiket, megbeszélik, hogy mi volt a rossz abban, amit csináltak, hogyan ártottak nemcsak magunknak, hanem a családtagjainknak is.

3. Kutatási kérdés: A részvevők miben látják a csoport előnyeit?

József a feltett kérdésünkre így felelt: „A többéves tapasztalatom alapján mondhatom, hogy az alkoholproblémával egyedül nem lehet megküzdeni, erre gyógyszer nincs, csak aki a csoportba rendszeresen eljár, az tudja magát tartani. Egyfajta lelki tisztuláson kell keresztülmenni. A szenvedély egy olyan betegség, amely a hazugságon keresztül elvisz egész a lopásig is. Ebből csakis az őszinteség felvállalásával lehet kikeveredni. Ki kell tisztulnia az ember lelkének, amit itt a csoportban el lehet érni. Nem elég csupán beismeri. Az őszinte megbánás kell, ami az élet végéig tar, mert azt, amit átéltünk, azt elfelejteni nem lehet.” Lajos ezt így magyarázta: „Az előnyeit? Azt mondanám, hogy az összetartozás érzésében, hiszen itt lehetőség nyílik még a magánjellegű problémák megbeszélésére is, amit szerintem a csoporttag jobban megért, mint a családtag. Itt az ember megtalálja azt a belső erőt, ami segít abban, hogy könnyebb legyen a küzdés az alkohollal szemben.” Gyula szerint pedig: „A csoportnak van kisugárzása, meghittséget, nyugalmat áraszt. Itt feltöltődik úgy az ember, mint ahogy azok, akik templomba járnak, és ott élik ezt meg. Itt nincs stressz, bátorítást kapunk, növekszik az önbizalmunk. A találkozások után mindig jobb kedvvel megyek haza.”

A csoporttagok a harmadik kutatási kérdésünkre, amely a csoport előnyeire fókuszált, többnyire olyan választ adtak, hogy a csoportban a lelki békéjüket találták, találják meg. Érezhetően nagy az összetartozás azok között a tagok között, akik eljárnak a csoportba a megadott napon. Tisztán látják azt, hogy csak akkor van remény megtartani az absztinenciát, amennyiben eljárnak a találkozókra, hiszen egyedül nem lehet azt elérni.

4. Kutatási kérdés: A résztevők a gyógyulásuk szempontjából fontosnak tartják-e a rendszeres megjelenést?

A feltett kérdésre József így felelt: „A klub elnöke én vagyok, egyben a legidősebb is a klubban. A tagok engem választottak meg, ami jó érzéssel tölt el, hiszen úgy érzem, hogy őszintén tisztelnek és megbecsülnek a többiek és, ami a legfontosabb, odafigyelnek rám. A szabályzatunk előírja, hogy hetente egyszer találkozunk, ami számomra fontos. Mivel a vezető én vagyok, minden egyes alkalommal itt vagyok a csoportban. El sem tudnám képzelni, hogy ne jöjjek el a csoporttalálkozóra. Azok a tagok, akik viszont valami oknál fogva nem jönnek el, többnyire telefonálnak és megindokolják a távollétüket.” Gyula erre így válaszolt: „Még Bazinban tájékoztattak, hogy van ilyen klub. Azóta minden egyes alkalommal jövök. Talán csak két alkalommal hagytam ki, mert a munkában túlórázni kellett, ugyanis sürgős munka akadt. Viszont azt is tudják a munkában, hogy nekem szükségem van ide eljárni, és ezt respektálják is, úgyhogy a héten azon a napon, amikor a találkozás van, én mindig itt vagyok.” Tamás pedig a következő választ fogalmazta meg: „Még a kezelésen mondták az orvosok, hogy létezik ez a klub, amit fel is kerestem. Az első évben minden héten jöttem, most viszont a távolság miatt, meg a munkám miatt is csak kéthetente járok.”

A megkérdezett csoporttagok számára fontos, hogy rendszeresen megjelenjenek a csoporttalálkozókon, mivel csak itt tudnak őszintén, nyíltan beszélni nemcsak a gondjaikról, hanem az örömeikről is. Itt megértést, elfogadást találnak. A rendszeres megjelenést fontosnak tartják. Tisztán látják, csak akkor tudnak továbbra is absztinensek maradni, ha a találkozókat rendszeresen látogatják, ahol támogatást, erősítést kapnak a mindennapi életükben fellépő problémák leküzdéséhez. Elmondásuk alapján vannak, akik visszaesnek. Ez főleg olyan esetekben történik meg, amikor hiányzik a rendszeres csoporttevékenységen való részvétel. Viszont arra is van példa, épp a csoportvezető személyében, aki többször is visszaesett, hogy a csoport szelleme, ereje végül mégiscsak hozzásegítette ahhoz, hogy meg tudta állni az alkoholizálást, hiszen az önsegítő csoportokban a szenvedélybetegek nemcsak önmagukat, hanem egymást is jó eredménnyel képesek a gyógyulás útjára vezetni és ott tartani. Az önsegítő csoportokban a kezelés tulajdonképpen erről a segítésről, egymás felkarolásáról szól. Hatékonyan csak akkor tudnak működni, ha a tagok maguk döntöttek a csoportban való részvétel mellett. Ehhez pedig az szükséges, hogy felhívják az elvonókúrán átesett betegek figyelmét az önsegítő csoportok látogatására. Gyula esetében éppúgy, mint a többi válaszadóéban azt tapasztaltuk, hogy a kezelésen hívták fel a figyelmüket az ilyen csoportok létezéséről, valamint arról, hogy lehetőség szerint ajánlatos lenne felkeresni és látogatni a csoporttevékenységeket. A jól működő csoport hatására ugyanis a betegség során a relapszusok (visszaesések) száma csökkenthető, és a betegség lefolyása kevesebb problémát jelenthet az ellátott, illetve szociális környezete számára.

Sokan hallottak már az Anonim Alkoholistákról, de kevesen tudják, valójában mi is folyik ezeken a gyűléseken. A tagok úgy érzik, hogy kell egy hely, ahol elmondhatják másoknak, hogyan estek gödörbe, és hogyan próbálnak onnan kijutni. Önmagában a nem ivás a probléma megoldásában nem elég, viszont helyzetet teremt a pozitív irányú változásra, vagyis a józanság megtartására, ami nem könnyű feladat, ahogy azt József is a tudtunkra adta: „Tudja, a kaput, amit becsuktam, azt csukva is kell tartani, amihez erő kell. Hogy ezt miért mondom? Azért, mert nekünk, alkoholistáknak a leghűségesebb barátunk az alkohol, ami halálunkig kitart mellettünk, és csak azt a pillanatot várja, hogy mikor fogjuk megfogni újra a poharat és ott folytatni, ahol abbahagytuk. Ezt az érzést, a család nem tudja megérteni. Ezt csak az, aki szintén ilyen helyzetben van. Nem iszom, józan vagyok, viszont az miatt, amit az előbb mondtam, nem leszek teljesen szabad sohasem.”

Irodalom

2015. 2015. 25 ročné je AA na Slovensku 1990 – 2015. Bratislava, AA.

Alcoholics Anonymous – BIG BOOK 2001. Alcoholics Anonymous. Fourth edition. World services, New York City, Printed in the United States of America.

Anonim alkoholisták honlapja. [online]. [idézve: 2016-03-02]. Internetes elérhetőség: http://www.anonimalkoholistak.hu/

Barcy Magdolna 2012. Csoportmódszerek alkalmazása a segítésben és fejlesztésben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Demetrovics Zsolt–Kun Bernadette 2010. Az addiktológia alapjai IV. Elte, Eötvös Kiadó.

Elekes Zsuzsanna 2004. Alkohol és társadalom. Alkoholproblémák 1. Budapest, Országos Addiktológiai Intézet.

Fehér Boróka–Tatár Babett–Vida Judith 2014. Képzés – Lakhatás – Foglalkoztatás. Otthontalanul… Tégy az emberért! Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei. Menhely Alapítvány.

Heller, Jiří–Pecinovská, Olga 1996. Závislost známa neznáma. Havlíčkův Brod, Grada Publishing.

Jellinek, Elvin Morton 2010. Disease Concept of Alcoholism. Martino Publishing, 2010.

Kalapos Miklós Péter 2007. Bevezetés az alkohológiába. Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt.

Karizs Tamás–Zacher Gábor2011. A Zacher. Mindennapi mérgeink. Budapest, Studium Plusz Könyvkiadó.

Kelemen Gábor 2009. A velünk élő szenvedélyek. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány.

Kolibáš, Eduard–Novotný, Vladimír 2007. Alkohol, drogy, závislosti. Bratislava, Univerzita Komenského.

Máté Gábor 2012. A sóvárgás démona. Budapest, Libri Kiadó.

McMahon, John 2014. Kiút az alkoholproblémából. Budapest, Harmat Kiadó.

NÉVTELEN ALKOHOLISTÁK, ALCOHOLICS ANONYMOUS. 1994. Printed in the United State of America.

Oláh, Michal–Schavel, Milan–Ondrušová, Zlatica–Navrátil, P. 2012. Sociálna práca – vybrané kapitoly z dejín, teórie a metód sociálnej práce. Vysoká škola zdravotníctva a sociálnej práce sv. Alžbety, Katedra sociálnej práce.

Pétiová, Marianna 2005. Sociálno-patologická problematika mládež v SR. Výskum. Bratislava, Stav informácií a prognóz školstva. Identifikačný list výskumu ID: DAVM 0008.

Schavel, Milan–Číšecký, František–Oláh, Michal 2008. Sociálna prevencia. Bratislava, VŠZaSP sv. Alžbety.

Schneider, Ralf 1998. Szenvedély? Betegség? Budapest, Magyar Karitász.

Simek Zsófia–Fekete János 1994. Az alkohológia megújításáért. Budapest, Országos Alkohológiai Intézet.

Stančiak, Jaroslav 2012. Prevencia alkoholizmu. [online]. [idézve: 2016-03-02]. Internetes elérhetőség: http://www.uvzsr.sk/docs/info/alkohol/prevencia_alkoholizmu.pdf

Szász Anna 2005. A Váltó-Ház. Hajléktalan alkoholisták útja a józanodáshoz. Argumentum Kiadó.

Szász Anna 2011. Boldog józanodók. Budapest, Sík Kiadó.

Váradi Enikő 2012. Pszichiátriai gondozási kézikönyv. Budapest, Oriold és Társai Kiadó.

Fülöp László: A baranyai Bogády család Trencsén vármegyében

A fenti cím választása nem véletlen. E női ágon kihalt magyar család nemesi előneve arra utal, hogy eredetileg nem Trencsénben élhettek. Valamelyik ősük – talán a törökök elől – az akkori királyi Magyarország biztonságosabb helyére, mégpedig az északnyugati, szinte legtávolabbi megyéjébe költözött. 1542-ben még Baranya megyében írják le a következő két személyt: Joannes Bogadÿ és Mathias Bogadÿ.[1] Hogy ők rokonaik voltak-e a címben nevezett családnak, azt nem tudjuk bizonyítani. Családnevük azonban pontosan árulkodik származási helyükről. A baranyai nemesi előnév a megyére, a családnév pedig a származási, azaz a korábbi birtokhelyre utalhat. Bogád[2] település Pécstől keletre, a város szomszédságában található, bizonyára itt élhettek valaha a család ősei.

A családdal és tagjaival az ismert genealógusaink (Nagy Iván[3] és Kempelen Farkas) nagyon röviden foglalkoznak, ami érthető, hiszen nem volt utód, aki érdemben adatokat tudott volna szolgáltatni a család férfiágához.

Írásunk célja, hogy egy furcsa végrendelet alapján igyekezzünk pótolni a fent említett kötetek hiányosságait, s egyben magát a testamentumot is elemezni és értelmezni. Ez a végakarat baranyai Bogády András[4] keze írásával keletkezett a 17. század közepén. Annyiban furcsa, hogy az okirat több részből áll. Első része 1640-ben, a második 1641-ben, a végső kiegészítés pedig 1643. január 4-én íródott. Mindezek után jön még egy latin nyelvű hitelesítés 1645-ben. Feltehetően a végakaró halála után keletkezett. Az időpontokon kívül az írások helyszíne is eltér: Hanzlikfalva,[5] Trencsén városa. Mindezt megzavarja az, hogy ez egy 18. századi másolat, amelyet az eredetiben íródott latin nyelvű szövegről fordítottak magyarra. Mindebből következik, hogy a személynevek, helynevek helyesírásának pontosságát nem tudjuk utólag követni. Egyben az is kérdéses, hogy a 17. század elején latinul leírt s magyarra áttett rokonsági fokok megfelelnek-e a valóságnak. Ugyanis a húgom, néném, öcsém, atyámfia, leányom szavak használata még a magyarban is jelentősen eltért a mai értelemben vett jelentésüktől, amelyeket a fordításban nem is tudtak pontosan értelmezni és visszaadni. Csupán példaként említendő az öcsémasszony elnevezés, amely jelenthette a férjezett húgot, a fiatalabb sógornőt vagy közeli nőrokont, de még a baráti/nemesi körben levő közeli fiatal feleséget is. Mindezek miatt néha magyarázatra szorul jó néhány családi kapcsolat is, amelyeket csupán az ismert (ha ismert) évszámokkal lehetséges megközelíteni. Azonban a többszörös házasságok, az előző férj vagy feleség korábbi gyermekei és az újabb utódok között jelentősen nagy volt a korkülönbség, mindez félrevezetheti a kutatót és a családfát bemutatót.

A családfákon a végrendelet írója, (II.) András a második nemzedékhez tartozott. Apja keresztneve szintén (I.) András, anyjáé pedig Tanyi Mária, akiket 1590 körüli évszámmal említenek. Tehát ő(k), esetleg még korábban az ő szülei lehettek azok, akik áttelepültek Trencsén megyébe. Új környezetükbe gyorsan beilleszkedhettek, az ott élő nemesi családok hamar befogadták őket. Sőt, mint később a kapcsolataikból kiderül, mindezt egymás közötti házasságokkal tovább erősítették. Nemcsak Trencsén vármegyében voltak birtokaik, hanem a szomszédos Nyitra és Bars megyékben is. Ottani birtokközpontjuk az András apjától örökölt „Pjechó”[6] falu udvarháza volt, de a végrendeletből arra következtethetünk, hogy Trencsén városában laktak. Mégpedig nem is akárhol, hanem a város legelőkelőbb részén. Nagy házának egyik felét a feleségére hagyta (a grádicsig nagy pincével együtt), másikat pedig kisebb pincével a fiaira. Az első a piac felőli részen volt, a hátsó pedig leért a város kerítéséig. Ezenkívül istálló, zsellérek szobája is volt még a telken. Ezen a kőházon kívül még földházakat is bírtak a város területén. A következő településneveket sorolja föl mint birtokait, melyek közül néhányat ma már nehéz azonosítani, hisz azoknak a 17. század elején használatos elnevezését írta le. Ezek: Udicsa (Vágudva), Zlatócon szőlő, Driethoma (Vágegyháza), Báb, Zablát, Nemce és Hanzlikfalva. Ez utóbbi településen szintén volt egy kőházuk, valamint egy fából készült is, amelyeknek kocsmájában „sert” is árultak. Említés szintjén olvasható: Motesic, a bazini jószáguk és a gringavai szőlejük. Ezeket az ingatlanokat hagyta feleségének és gyermekeinek a végrendelet alapján.

Tekintsük át ezek után Bogády András családját és rokonait. Két feleségét említik Nagy Iván és Kempelen köteteiben. (Szerintük az elsőtől született Miklós, a másodiktól pedig Pál nevű fia.) Ő maga egyik nejét sem nevezi meg konkrétan, csupán körülírja: az elhunytat „szegény feleségem”, az élőt pedig „Atyámfia” szavakkal illeti. Azonban a genealógiákból kiderül a feleségek pontos neve, a végrendeletből pedig az, hogy három fia és két lánya, azaz öt gyermeke volt. Az első felesége dereszlényi Litassy Erzse[7] volt, Hont és Bars vármegye régi nemesi családjának sarja. Apja Litassy György (1601-ben említik), anyja pedig Apponyi Zsuzsa volt. Mint kiderül, Erzsének ez már a második házassága volt, mert az elsőből volt két gyermeke (az elhalt férj és a gyermekek nevét nem ismerjük), akik a hagyatéknál nem részesültek a pjecsói udvarházból, mivel nem vér szerinti rokonai Andrásnak, illetve az ő apjának. A testamentumban kétszer is szerepelnek Erzsébet nagybátyjai, azaz az apjának fiútestvérei. Részben mint örökösök, részben mint az okirat végén megjelölt tutorok: Litassy István és Pál uram néven. Három nagynénjét is megnevezi röviden, csak asszonynéven, -né képzővel, ők a következők voltak: Mocsáry Balázsné (Bora), Egresdy Lászlóné (Zsófia) és Lipthay Györgyné (Zsuzsa). A második felesége motesiczi és kesseleökői Motesiczky Anna[8] volt. Neki három családtagja szerepel a pártfogók (tutorok) közt, Motesiczky Pál és András, valamint Motesiczky Borbála fia, Gosztonyi Miklós.

Hogy Bogády András öt gyermeke közül melyik származik az egyes feleségektől, azt a végakarat szövege alapján nem lehet kikövetkeztetni. Talán abban a sorrendben érdemes róluk a megismert adatokat bemutatni, amelyben az apa írt róluk. István (néha Istók) volt a legidősebb fiú. Még nem volt nagykorú, ezért az apja nem tudta megjelölni a többi testvér gyámjaként. Bogády nagyra értékelhette a tudást, ha arra biztatja, hogy tanuljon, s az örökségből elkülönít egy részt, hogy István gondoskodjon öccse, Miklós taníttatásáról is. Mindezt több alkalommal a feleségének is ajánlja, hogy gondoskodjék a fiúk iskoláiról. Egyetlen kitétel szerepel e mondatok között: „pápista oskolába semmiképpen ne küldje őket”. Kázmér Miklós[9] könyvében olvashatunk egy Stephanus Bogadi nevű diákról, aki 1604-ben a wittembergi egyetem tanulója volt. Az évszámokat összevetve elképzelhető, hogy éppen ő szerepel az egyetem matrikulájában. A harmadik fiú, Pál (Palkó) még nagyon kicsi lehetett, ha az ő taníttatása nem került elő. Mivel István nem is szerepel a már említett genealógiákban, ezért további életéről nincsenek adataink. A másik két fiú megérte a felnőttkort. Miklós felesége Emődy Ilona, Pál feleségei pedig Apponyi Klára, illetve Sirchicz Klára voltak.

A lányok közül először a „Suska” nevűt említi, hosszabban is ír aggódva a sorsáról, ebből idézünk egy részt: „Ha Suska leányom élne addig… noha reméntelen, mindazáltal Isten házasságbeli állapottal áldaná szegényt, az egész jószágbúl legyen költség kiházasítására…” (186–187. oldal). Csupán feltételezni tudjuk, hogy Zsuska lánya beteg(es), esetleg nyomorék is lehetett. Egy biztos, hogy amikor 1645-ben a végrendelet másolatát hitelesítették, már nem élt, mert a testvéreinek a neve mind ott szerepel, azonban az övé már nem. A másik lány, Krisztina bizonyára férjhez ment, a család kiházasította, és a neve eltűnt valahol, az általunk nem ismert férje családfáján.

Mindezek után körül kell járnunk a végrendeletben is szereplő, a genealógiákban és a családtörténetben a legbizonytalanabbul elhelyezett egyént, Bogády Katalin személyét. Azt mondhatjuk, hogy „mindenki” tud róla, és mindenki mást tud róla. Az összegyűjtött és itt leírt gondolatokra részletesen nem hivatkozom, mivel mindenütt csupán egy-egy apró adatot találtam róla, s abból raktam össze a vele kapcsolatos, talán nem is mindenütt biztos életrajzi töredéket. Mindezek előtt meg kell jegyezni, hogy András egy helyütt azt írja, hogy „több húgom és néném gyermekei”, tehát biztosan voltak lánytestvérei.[10]

Az egyik variáció szerint Katalin Bogády András első házasságából származó gyermeke volt. Sárospatakra ment férjhez, s fiatalon ott is halt meg. Ezt látszik bizonyítani, hogy háromszor is írja róla: leányom, szegény (azaz elhunyt) leányom. Megemlíti a lakodalmára készíttetett ruháját, s hogy ő adta neki a hozományt, ahogy ő írja a „paraphernomot”. Egyszer sem írja le a keresztnevét, az asszonynevét is csak hiányosan: Klobusiczkyné. Ha valóban már felnőtt volt, s a családi birtokból a kor szokása szerint kiházasította, akkor valóban nem kell felsorolnia a még kiskorú, a második házasságából született, s az örökösödésben szereplő öt gyermeke között.

Azonban e tanulmány írója szerint is inkább a második elképzelés tűnik valószínűnek a néhány ismert évszám alapján. Ez pedig az, hogy Katalin Bogády András lánytestvére volt. Az internetes családtörténet szerint kettejük szüleinek a neve is megegyezik. És ha már a szülők nem éltek, akkor a felnőtt fiútestvér kötelessége volt a kiházasítás, a hozományról való gondoskodás. És hogy leányomnak említi, az mintegy bizonyíték a fentebb már leírt rokoni megnevezések pontatlanságára, illetve az akkori szokásra.

Bogády Katalin Klobusiczky András[11] (1600 körül, Klobusicz – 1655. XI. 19., Sárospatak) első felesége volt. Négy fiuk született: Pál, András, Ferenc és János – őket úgy írják le, mint a második nejének mostohagyermekeit. Mint említettük, Katalin nem sokáig élt házasságban,[12] halála után újabb feleség követte: Török Katalin (? – 1649. VI., Erdélyben).

Mint említettük, egyik lehetőséget sem tudjuk sem cáfolni, sem pontosan bizonyítani.

Bogády András testamentuma szerint kevés lábas jószága (lovak, marhák, juhok) volt, erre tesz is egy megjegyzést, hogy azok valamilyen oknál fogva megfogyatkoztak.

Viszonylag kevés pénzről, ékszerről, fegyverről, ruháról és használati tárgyról ír, amikor azokat szétosztja a felesége és gyermekei között. Ezek közül csupán néhány érdekesebbet érdemes kiemelni. Négy kardját (három aranyozott, egy ezüstös) a fiai öröklik, az ezek közti értékbeli különbséget másokkal egészíti ki (ezüst pohárka, kannácska, szerecsendió pohár stb.). Nagyon lényeges kapcsolatra utal, amikor két tárgyról külön ír: a „császár urunk adta arany lánc” Krisztináé, a „császárné adta ezüst palack” pedig a feleségéé lett. Ugyanígy a néhány, az „erdélyi fejedelem képére vert” aranyat is az utóbbira hagyta.

Amint az írás elején már említettük, egy igen furcsa, több részből álló testamentumot olvashatunk a végakaró tollából. A Hanzlikfalván írt és 1640-ben kelt első rész után azt hinné az olvasó, hogy egy beteg, a halálra készülő idős ember írta. És mint a második, pótlólag írt rövidke részből kiderül, ezek után Bogády 1641-ben Trencsénből elment Erdélybe. Sajnos arról nem ír, hogy mi volt e hosszú útjának a célja, kihez ment és miért, hisz tudomásunk szerint nem éltek ott rokonai. Viszont hozott onnan magával két födeles kupát, amelyeket tovább örökít.

A Trencsén vármegyében élt évei alatt számos magyar nemessel került rokoni és baráti kapcsolatba. A leírt családnevekből megfigyelhető, hogy milyen kevés a magyar eredetű vezetéknevek előfordulása (Győry, Újfalussy, Gosztonyi). Egyben az is, hogy az ott élő magyar nemesek családneve a hazánkban megszokott származási/lakóhely/birtokközpont neve + -i képzős forma helyett szlávos, -szky végződést vett föl a szlovák és lengyel nyelvek hatására. Ilyenek a már említetteken kívül: Rakolubszky (Rakolabszky – elírás vagy pontatlan olvasat), Mednyánszky, Szomarovszky, Sulyánszky stb.

Mint jeleztük, a Bogády család férfiágon kihalt, a lányaik házasságukkal beleolvadtak más magyar családokba. Kempelen Farkas[13] interneten olvasható családfája szerint az utolsó férfitag az 1754/55. évi nemesi összeíráskor Bogády Gáspár volt (felesége: Szmrecsányi N.), azonban a feleség hiányos családfáján ezt nem tudjuk követni.

E szokatlanul megírt végrendelkezés alapján, valamint a hiányos családi adatok miatt nem ismerjük pontosan azt, hogy baranyai Bogády András mikor született, de pontosan azt sem, hogy mikor halálozott el. Feltehetően valamikor 1643–44-ben, ha 1645-ben hitelesítették a végakaratát. Az sem ismert, hogy hol temethették el: Trencsénben vagy valamelyik kedvelt, fent leírt családi birtokai valamelyikén.

Harrach Gábor–Rákóczi Krisztián: Külön utakon

Adalékok a felvidéki magyarság 2009 utáni politikatörténetéhez. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet–L’Harmattan Kiadó, 2017, 176 p.

Az utóbbi egy évtizedben sajnálatos módon nagyon kevés olyan politológiai jellegű tanulmány jelent meg, amely a szlovákiai magyar pártokat állította volna figyelme középpontjába. Különösen fájó a szakmai háttéranyagok hiánya akkor, ha tudatosítjuk, hogy az MKP–Híd pártszakadás óta eltelt legutóbbi tíz év vizsgálata a szélesebb körű nyilvánosság számára is tanulságokat rejthet. Egy évtizede feltérképezetlen a pártok egymáshoz kötődő viszonya, ennek következtében pedig rövid, tudományos igényességtől mentes publicisztikákra és saját előítéleteinkre kell hagyatkoznunk olyan kulcsfontosságú témák vizsgálata kapcsán, mint a két, szlovákiai magyarokat megszólító párt támogatottságának alakulása, kommunikációjuk és kiemelt ügyeik változása, vagy éppen a szlovákiai politikai környezetben elfoglalt helyük. Ezt a hiányosságot igyekszik lehetőségeihez képest pótolni a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent, két különálló tanulmányt tartalmazó Külön utakon.

A kötetben két, önmagában is megálló munka kapott helyet, közös vonásuk, hogy a szlovákiai politikát, különösen pedig annak felvidéki magyar vonatkozásait vizsgálják. Rákóczi Krisztián A szlovákiai politikai rendszer alakulásának áttekintése címet viselő munkája az ország általános politikai történetével foglalkozik, kiemelt figyelmet szentelve a 2016-os választásoknak, valamint az MKP és a Híd eredményeinek. Harrach Gábor A dél-szlovákiai választásstatisztikák szociológiai és etnodemográfiai vonatkozásai című tanulmánya az MKP és a Híd választási eredményeit állítja tágabb kontextusba, különös tekintettel a magyar választók preferenciamozgásaira.

Rákóczi Krisztián tanulmánya a két munka laikusok számára is könnyebben értelmezhető darabja. Tartalmaz egy történelmi összefoglalót a szlovákiai politikai fejlődésről, 1992-től érthető formában összefoglalja a pártrendszerek változásait, emellett leírást ad a releváns pártokról, végül pedig részletesebben is szemügyre veszi a 2016-os választási eredményeket. A magyar pártokat érintő elemzés tudományos-ismeretterjesztő részletességgel mutatja meg az MKP és a Híd támogatottságának alakulását. Ebben a Szlovák Statisztikai Hivatal adatai vannak a szerző segítségére. Az összefoglaló eredményekből kiviláglik az, amit a sajtóban megjelenő, egyszerűsített értelmezésből is levonhatunk következtetésként: az MKP választótábora viszonylag stabil, de elégtelen méretű, a Híd szlovákiai magyarok körében mért népszerűsége pedig csökken, viszont maga a párt több lábon áll, a szlovákiai szavazatoknak köszönhetően 2016-ban is sikerült megugrania a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt. A tanulmány rámutat arra, hogy a vonatkozó felmérések alapján lassan, de biztosan ledőlni látszik az etnikai korlát a magyar választói szokásokat tekintve: 2016-ban már a választók 17 százaléka szlovák pártokra szavazott. Ugyanakkor a tanulmány csak közvetett indokokkal szolgál a jelenség magyarázatára: az MKP és a Híd között kialakuló versengés elidegenítő hatásával, illetve a Híd általi, szlovák–magyar törésvonalakat elhomályosító mondanivalóra vezeti vissza a jelenséget, mindkét teóriát már 2012-ben megfogalmazták.

A 2009 után kialakuló sajátos szlovákiai magyar kétpártrendszer két szereplője közti programkülönbségek összefoglalója szintén a munka részét képezi. Rákóczi rámutat, hogy a szlovákiai választások jellegzetességét adja a sok elvesző, mandátumot nem eredményező szavazat, a 2016-os választásokon pedig egyik párt sem tudta megfelelően mozgósítani magyar nemzetiségű szavazóit. Míg az MKP-nak ez a parlamenti helyébe került, addig a Híd számára mindez az elvártnál gyengébb eredményt és pozíciókat hozott. A felvidéki magyarok túl kevesen vannak ahhoz, hogy két pártot is parlamenti mandátumhoz segítsenek – fogalmazza meg a szerző.

A tanulmány kiváló alapozás Harrach Gábor következő statisztikai elemzéséhez, mely kevesebb általános információval, de annál több érdekességgel szolgál a politológusok és szakemberek számára. Harrach statisztikai modelljeivel az MKP és a Híd szavazótáborainak összetételét elemzi, a választók számában beálló változásokat figyeli településszerkezeti szinten, s elsősorban a választói magatartás változásának tudja be a pártok preferenciáinak helyi változását. Harrach megállapításai szerint az MKP a tömbvidéki magyarságra, a Híd a nagyvárosokra és a szórványra tudott összpontosítani és növelni szavazatait. Ezzel együtt azonban az MKP támogatottsága a tömbmagyar területeken túl, a Hídé pedig a magyarok által lakott déli járásokban erodálódott (utóbbi a magyar választói magatartást nézve különösen aggasztó ütemben, a Híd minden harmadik szavazóját elvesztette ezekben a régiókban). Harrach modellje kevéssé valószínűsíti a tömeges átszavazást a két párt választói között, a szerző egyebek között arra is rámutat, az MKP végeredményben nem tudott profitálni a déli Híd-szavazók elszivárgásából. A számokkal és következtetésekkel összefüggésben érdemes tudatosítani, hogy a szerző az MKP-szavazók számára a nemzetiségi arányokból következtet, míg a Híd-szavazók száma és etnikai megoszlása komoly szakmai feladatok elé állította: a támogatottsági arányok kifejtése és a létező, vonatkozó szakirodalom elemzése kiemelt teret kap a tanulmányban.

A szerző több kapcsolódó jelenség vizsgálatára is felhasználja a járásokra és településekre lebontott szavazatszámokat. Egyebek között megállapítja, hogy az MKP az átlagos szlovákiai pártoknál sokkal nagyobb mértékben támaszkodik a községek, kisebb települések szavazóira, a Híd hasonló jellegzetességei azonban fokozatosan eltűnnek a párt választótáborának részleges megváltozásával. A magyar közösség politikai aktivitása visszaszorulóban van, túlnyomórészt átlag alatti választási részvételi mutatókkal.

A kötet végén található térképmelléklet egyszerre erősíti a szakmai és az ismeretterjesztő jelleget, könnyen értelmezhető formában mutatja meg egyebek között az MKP és a Híd szavazatarányát, járási lebontásban az elpártoló szavazókat, valamint az MKP 2016-os szavazatnyereségét.

A Külön utakon kötet jelentősége furcsamód a felhasznált irodalomban is megmutatkozik – a szerzők által feltüntetett bibliográfia világosan jelzi, hogy 2011 óta gyakorlatilag nincsenek olyan aktuális, szakmai vonzatú nyílt elemzések, melyek a szlovákiai magyar politikai környezetet vizsgálják. Nagyon fontos ennek a jelenségnek a felszámolása és a folytonosság, a Külön utakon pedig ezen a téren úttörő szerepet tölthet be. Két okból is nagy szükség van a hasonló tanulmánykötetekre. Egyrészt hivatkozási alapként szolgálhatnak a későbbi szerzők számára, másrészt pedig akár a politikai döntéshozókat és elemzőket is elgondolkodtathatják, amennyiben nem eseti döntésekben, hanem hosszú távú stratégiákban gondolkodnak. A tanulmánykötet méltán követelhet magának helyet minden, a szlovákiai magyar politika iránt érdeklődő szakember és laikus könyvtárában.

Victor Sebestyen: Lenin: the man, the dictator, and the master of terror.

Penguin Random House LLC. Ebook. 2017, 592 p.

Egy vadonatúj, rendhagyó, külsőségekben és tartalomban is formabontó életrajz jelent meg a hideg, számító bolsevik vezetőről – Vlagyimir Uljanovról, alias Leninről, akiről a későbbi szovjet állam saját magát formázta meg és követendő példaképének tekintette minden összefüggésben.

Bizalmatlan, gyanakvó, makacs és higgadt. Ezekkel a jelzőkkel (is) illeti könyvének főszereplőjét a budapesti születésű, londoni újságíró, Victor Sebestyen, miután áttanulmányozta az összes hozzáférhető forrásanyagot munkájának megírásakor. A hatalmas forrásmennyiség ellenére a szerző nem vész el a részletek tömkelegében, és mindig talál egy stabil kiindulópontot, amelyet követve az életrajz a bevezetőtől kezdve az utolsó fejezetig élvezetes és izgalmas marad.

A rendkívüli intellektuális képességekkel bíró fiatalember a kezdetektől fogva favorizálta a vezetői szerepkör könyörtelen igazgatási és irányítási módszereit. Lenint megszállottan érdekelte a hatalom megszerzésének és megtartásának problémaköre. Igaz, kortársai sokat kritizálták amiatt, hogy gyáva, és hogy gyakran elmenekült a felmerülő problémák elől. Az egyik fejezetben, kortárs forradalmár állítása szerint, egy demonstráció alkalmával, mikor még csak hallatszott, hogy érkeznek a tüntetést szétverő kozákok, Vlagyimir Iljics elsőként vette fel a nyúlcipőt és menekülni kezdett. Uljanov ezt azzal magyarázta, és azt többször is kihangsúlyozta, hogy az ő személye túlságosan is fontos ahhoz, hogy letartóztassák és elítéljék. Forradalmár életének minden pillanatában meg volt győződve, hogy nélküle szocialista forradalom Oroszországban nem törhet ki. Ennek ellenére, ahogyan azt Sebestyen kidomborítja, Lenin az oroszországi szocialista munkásmozgalom három legfontosabb alkalmát mind lekéste. Nem volt ott a szociáldemokrata párt megalakulásakor, nem vett részt az 1905-ös forradalom eseményeiben és az 1917-es februári forradalom kitörésekor sem volt otthon.

Életében fordulópontot jelentett, amikor idősebb testvérét, Alexandert, Szását 1887-ben a cári rendőrség kivégezte, miután részt vett egy cár elleni merénylet kidolgozásában. Vlagyimir Uljanov innentől fogva úgy volt elkönyvelve, mint a „a cárellenes forradalmi ellenzék hosszú hagyományainak örököse”. Eltiltották őt az egyetemi tanulmányoktól, Szibériába száműzték, állandóan az Ochrana, a cári rendőrség megfigyelése alatt állt (amelyet később ironikus módon, követendő modellként állított be saját állami rendőrségének, a Cseka kiépítésénél). A nehezített körülmények mindennapjait elsősorban anyja és felesége támogatásából oldotta meg. Külföldi tartózkodásai alatt többször kért, ahogyan azt magánlevelezése bizonyítja, édesanyjától ötven, de száz rubel körüli összegeket is életszükségleteinek biztosítására.

Lenin életének jelentős részét külföldi száműzetésben töltötte és a forradalmi üzenetet is külföldről importálta Oroszországba. Korántsem volt olyan ékesszóló író és szónok, mint Marx vagy Trockij, mégis kialakított egy sajátos érvelési stílust, ahogyan azt Sebestyen írja, Lenin „csaknem mindig hatalmaskodó, dominanciára törő, gyalázkodó, kötekedő és gyakran egyenesen gonosz.” Brutálisan, de sokkal inkább találomra ténykedő, mint igazából koordinált szándéktól irányítva, nem idegenkedett felhasználni saját bűnözői csoportját sem, amely végül kisajátította a párt nevét is. Lenin az akarat puszta erejével uralkodott. Sebestyen briliáns munkájában képes volt megragadni azt az embert, akit a nyugati demokráciákban a demagógia mintapéldányaként könyveltek el. Egy könyörtelen diktátor portréját sikerült ebben a kiváló publikációban megalkotni, akinek a politikája szerencsétlen jelentőséget hordoz még a mai idők számára is.

Victor Sebestyen tollából csaknem két évtized után jelent meg angol nyelven írt átfogó életrajzi munka Vlagyimir Iljics Leninről, amely nemcsak részletes politikai vizsgálata a huszadik század egyik legfontosabb történelmi alakjának, hanem egy lenyűgöző arckép Leninről, az emberről is. A kényelemben nevelkedett szenvedélyes vadász és halász főleg a sakk és a klasszikus angol irodalom iránt rajongott. Sokkal jobban kedvelte a külföldi irodalmárokat, mint az oroszokat. Talán Turgenyev volt a kivétel, akinek munkái közül mindig egy kötetet magánál tartott.

Sebestyen munkájában a fő protagonista történetét visszavezeti egészen Lenin korai éveihez, nyomon követi a hosszú száműzetésbeli éveit Európában és Szibériában, hogy végül visszatérjen az 1917-es, Petrográdban (Lenin mindig a Peter vagy Petersburg megnevezést használta, jegyzi le Sebestyen) lejátszódó első kommunista forradalom eseményeihez. Kivételesen és rendkívüli módon rávilágított arra a tényre, hogy Lenin egész életében a legközelebbi és legbizalmasabb kapcsolatait négy hölggyel alakította ki, az anyjával, egyik nővérével, feleségével és szeretőjével. A szovjet korszak alatt elfojtott és felszín alá rejtett, de itt újra felfedett szerelmi háromszög, amely Lenin és felesége, Nagyezsda Krupszkaja, valamint a gyönyörű, házas szeretője és elvtársa, Inyesza Armand között tobzódott – feltárja a forradalmár, a politikus bonyolultabb karakterét is, s leszámol a bolsevik forradalom hideg, egydimenziós beállítottságú vezetőjének idealizált képével.

Lenin, valamint a többi akkori politikai vezető személyes vagy hivatalos iratai most már elérhetőek a kutatók számára. Sebestyen ezeket megragadva új adatokat nyújt az olvasónak, hogy életre keltse azt a drámai és izgalmas történetet, hogy hogyan ragadta meg Lenin a hatalmat egy puccs által, és hogyan menedzselte azt a forradalmi államalakulatot, az államot, amelynek már nem szabadott volna léteznie Lenin eredeti, keményvonalas marxista elképzelése szerint. Paradox módon a végtermék, a produktum egy erőszakos, zsarnoki és korrupt rendszer lett, amely hátborzongató módon engedélyezte több ezer ember kivégzését, és létrehozott egy olyan eszmei doktrínát, amely azon az elképzelésen alapult, hogy az alkalmazott politikai terror az ellenfelek ellen teljesen indokolt a nagyobb ideálok elérése érdekében. Egy régebbi harcostársa, aki valaha csodálta Lenint, azt mondta, hogy Lenin „jót kívánt (…), de megteremtette a gonoszt”. Ez magában foglalta Sztálin megformálását is, aki átvette Lenin gulágrendszerét, és a CSEKA titkos rendőrség szörnyűséges tetteit új, csillagászati magasságokba és ugyanakkor pokoli mélységekbe repítette.

Ez az új életrajz Lenin esetében a személyesre, az emberire (Lenin, the man) fókuszál, bár Lenin esetében a személyes ritkán tudja elkerülni és háttérbe szorítani a politikait. Sebestyen munkájának elején egy rövid bevezetéssel rajtol, amelyben néhány összehasonlítást tesz az 1917-es események és a mai populista vezetők között. Nem tétováz, és azonnal megemlíti Lenin személyes szakácsának, Spiridonnak az unokáját, Vlagyimirt, aki a mai Oroszország elnökeként büszkén vállalja csekás (értsd KGB-s) múltját, és aki tömérdek pénzt áldozott a moszkvai Lenin-mauzóleum felújítási munkálataira, ahol a mai oroszok (is) órákat várakoznak, hogy pár percre megtekinthessék a „Vörös Cár” bebalzsamozott maradványait. Majd következik egy prológus, amelyben Sebestyen lehengerlő módon elmeséli az októberi forradalom előestéjét. A prológus azonnali ízelítőt ad a könyv stílusáról – egy nagyon olvasható, könnyed módon írt narratíváról van szó, amely, úgy tűnik, szinte humoros-szatirikus módon ábrázolja a 20. század egyik legmeghatározóbb és legszélsőségesebb eseményét. Az alapvető tények itt is megegyeznek Trockij vagy a nemrégiben megjelent Orlando Figes-tanulmány motívumaival, de a prológus stílusa inkább egy félreértések és bakik vígjátékára emlékeztet, mint arra a tragédiára, amely beárnyékolja Európa és a szélesebb térség történelmi eseményeit az elkövetkezendő 70 esztendőre. Lehet, az igényesebb, szakmailag képzettebb olvasó meg is ijed a biográfia olvasásának ebben a szakaszában, mert itt talán a könyvet esetlegesen nem a történelmi mélység iránti tisztelet ihlette, de szerencsére az események előrehaladtával Sebestyen nem riad meg és nem próbálja álcázni Lenin személyiségének sötétebb szempontjait és árnyoldalait sem.

Az életrajzi könyv a hagyományos biográfiák lineáris struktúráját követi, kezdve Lenin családi hátterével és gyermekkorával, és azzal a kultusszal fejeződik be, amely Lenin 1924-es halála után következik. Látjuk őt második, majd első fiúként a családban, „nemesként” – itt nem egészen arra a nemesre kell gondolni, ahogyan a szerző is megjegyzi, mint ami az egyesült királyságbeli arisztokratára jellemző, hanem inkább valami középosztálybeli értelmiségire kell asszociálnunk, aki ugyan nagyon távol áll az orosz végtelenek muzsik életstílusától, de semmiképpen se éri el az orosz nagybirtokos nemesség életvitelét sem.

Lenin, itt inkább még Uljanov mint gyermek és serdülő intelligens, mohó, falánk olvasó volt és az emberekhez érzelmileg meglehetősen hidegen viszonyult, még a szűkebb család keretein belül is. Sebestyen arra is utal, hogy testvére kivégzése – aki a cárt próbálta meggyilkolni (felrobbantani, vegyészi tudását pokolgépek gyártására használta fel) – csepegtette a fiatal Leninbe az érdeklődést a forradalmi politika és a mély gyűlöletet, valamint megvetést a burzsoázia iránt, amely hátat fordított a családnak a tragikus esemény után. Lenin gyűlölte a nyárspolgári látszatmoralitást és annak felületes, álszenteskedő értékrendjét.

A könyv sokat foglalkozik Lenin száműzetésben töltött hosszú éveivel, személyes kapcsolataival, feleségével és később kedvesével. Felfedi a főhős egyéb szocialista és marxista forradalmárokkal való kapcsolatait a száműzetésben, akik később vagy politikai szövetségeseivé (Trockij, Sztálin, Kamenyev, Zinovjev) vagy pedig ellenségeivé (Plechanov, Bernstein, Martov) váltak. Ahogyan Lenin élete előrehaladt, Sebestyen részletes, de nem untató módon tárgyalja a különböző írásait, rámutatva saját ideológiai érveinek fejlődésére és módszereinek kifejlesztésére. Amikor a forradalom elkezdődött, azokat nem csak be kellett vetni, de korrigálni is kellett őket az elért eredmények megőrzése érdekében. Lenin nem egy elméleti erkölcscsősz volt, aki mindenáron kapaszkodott elvont elképzelései megvalósításához. „A forradalom nem elmélet, a forradalom maga az élet, maga a gyakorlat” – hangoztatta többször is. Nem vonakodott erkölcstelen vagy éppen gazembereket megszégyenítő lépéseket tenni a hatalom megszerzése és megőrzése érdekében, de ugyanakkor nagyon ügyelt a puritán forradalmi látszat megmaradására. Ha mások gyanúba kerültek is vagy mocskosak lettek, Lenin mindig tiszta maradt. Az árulkodó, kompromittáló nyomok eltüntetésének mestere volt, és ez végigkísérte egész politikai életét. Lenin a kezdetben általában úgy jelenik meg, mint aki teljesen átadja magát a szent ügynek, mint valami magányos, szorgalmas, és következetes forradalmár, de ugyanakkor mint aki rengeteget beszél, de nem sok gyakorlati dolgot tesz a forradalom ügyéért. Sebestyen felfedi, hogy a személyes veszélyt Lenin gyakran próbálta elkerülni, s ezt meg is tette, ha a helyzete úgy kívánta, de ez nem gátolta meg abban, hogy gyakran dühösen írjon a száműzetés relatív kényelmében azoknak, akik otthon maradtak, és írásaiban arra ösztönözte őket, hogy akkor is forradalmi módon járjanak el, ha ez szélsőséges veszélyt jelent számukra az állam részéről. Mi ez, ha nem a politikai képmutatás tipikus mintaviselkedése?

Sebestyen könyvének az egyik értékes részét képezhetik – mármint azok számára, akiket Lenin, az ember érdekel – azok a hosszú fejezetek, amelyek Lenin száműzetésben letöltött éveit taglalják, habár azok számára, akik a politikust kutatják, ezek a részek akár unalmasnak is tűnhetnek. Ők inkább akkor örülhetnek, amikor Oroszország újra forradalomra virrad és Lenin hazaindul utolsó – elnézést –, utolsó előtti száműzetéséből 1917-ben. Oroszország 1914-es háborúba lépésének okairól meglehetősen kevés információt kap az olvasó, mondhatnánk, hogy a leírás itt akár a felszínesség határát is érinti, de a többszöri átolvasás és meghallgatás után (jó találmány a hangoskönyv) megvilágosodik, hogy itt nem (csak) Oroszországról van szó elsődleges témakörként, hanem Leninről, a magánemberről, a forradalmárról és annak életútjáról olvasunk.

Az ő ultraforradalmi küldetése 1917 márciusában kezdődik Zürichben. Innentől kezdve nagyon összeáll a kép, és eljutunk a biográfia legérdekfeszítőbb, legizgalmasabb szakaszához. Lenin személyes hozzájáruláshoz az 1917-es eseményekhez, valamint az azt követő történelmi fordulatokhoz, ahol a politikus és a forradalmár Lenin szerepe összekapcsolódik a személyes Leninnel, Leninnel, a magánemberrel – és az egyes szerepkörök közötti határok végképp elmosódnak.

A forradalmi időszakban az egyes események nagyobb hangsúlyt kapnak, mint mások. Például a Romanovok meggyilkolása részletekbe menően van leírva, és úgy érzi az olvasó, hogy egyfajta szimpátiával is a szerző részéről. Sebestyen a cári családot, főleg az uralkodót, a felelőtlen és sok mindenben, de elsősorban politikában gyenge képességű II. Miklóst teszi felelőssé saját végzetükért. Másrészt viszont a polgárháború ábrázolása hihetetlenül gyors ütemben zajlik (mindössze egy fejezetben). Az életrajz Lenin kultuszának leírásával fejeződik be, és arról szól, hogy a későbbi szovjet vezetők hogyan használták örökségét (és földi maradványait) saját rendszerük megerősítésére.

Mindent egybevetve az olvasó egy közérthető és nagyon olvasható beszámolót talál, amely könnyedebb mind hangnemben, mind tartalomban, de ugyanakkor elegendő alapot biztosít ahhoz, hogy Lenin életét a történelmi összefüggésekben állítsa be. Ráadásul érdekes képet ad Lenin személyiségének ellentmondásairól is: olyan emberről van szó, aki szeretett az emberek közelébe jutni, de ugyanakkor barátsága könnyedén ellenségeskedésbe ment át, amikor úgy érezte, hogy elárulták. Lenin, aki a vérontást és a halált személyesen csak teoretikus szinten ismerte (soha nem volt katona, nem vett részt kivégzéseken, s valójában mindössze három halottat látott életében Sebestyen szerint, az anyósát, nővérét és Innyeszát), nagy kegyetlenséget tanúsított politikai céljai elérésében. Az olvasónak támadhatnak hiányérzetei néhány történelmi esemény részletes lefedettségével kapcsolatosan, de a szerző, úgy érzem, elérte fő célját, mégpedig alapos betekintést tett Lenin életébe.

A könyvet olvasva akarva-akaratlan ismét felmerül a történészekhez nem méltó „Mi lett volna, ha” feltételezés. Próbálja az ember nem idevalónak tekinteni, de nagyon nagy a csábítás ereje. Tehát az első spekulatív kérdés: Megvalósult volna a bolsevik/kommunista forradalom Oroszországban, ha Lenin nem jelenik meg a történelem színpadán? Valószínűleg nem. Ha Lenin nem lett volna „a terror mestere” (valójában az volt, még ha szadista hajlamai nem voltak is, mint más 20. századi „forradalmároknak”), akkor is megépültek volna a sztálini haláltáborok pár év múlva még az északi sarkkörön is túl? Nem halt volna éhen több millió ember Európa legtermékenyebb mezőgazdasági övezetében, ha a „legnagyobb társadalmi kísérlet” már az első napokban elbukik (a könyvből kiderül, ennek nagy volt a valószínűsége)? Vagy a későbbiekben nem került volna sor egész nemzetek erőszakos átlakoltatására a kontinens nagyságú Szovjetunióban? Valószínűleg ismét csak nem. Lehet róla vitát folytatni, de mivel a felsorolt események mind bekövetkeztek, leszögezhetjük, hogy az utóbbi száz esztendő legbefolyásosabb történelmi személyisége nem más, mint Vlagyimir Iljics Uljanov, alias Lenin. Lenin nélkül Sztálin talán fanatikus múltkutatók széljegyzete maradt volna, akiről nagy vonalakban annyit tudtunk volna meg, hogy valahol a mai Grúziában kicsapott kispapként csatlakozott a szocialistákhoz, és ott több balhéban vett részt, például az egyik fegyveres bankrabláskor, amikor a párt kasszáját akarták feltölteni, több tíz ember halt meg a felhasznált robbanószerek szakszerűtlen használata következtében. Több szakember kiáll azon vélemény mellett is, hogy Lenin (és a bolsevizmus) nélkül a brannaui vámos sikertelen művészgyermeke is csak politikai gyűléseket szervezhetett volna a bajor kocsmák savanyú sörszagú légkörében. Mivel Hitler elsőként a bolsevizmussal akart leszámolni, a többi gengszteri terve csak ezután következett.

Ez az eszmefuttatás volt sajátos számomra, amikor hozzáfogtam Victor Sebestyen: Lenin, az ember, a diktátor és a terror mestere című életrajz elolvasásához. A könyv elolvasása után korábbi gondolatmenetem a friss olvasói élmény hatására még inkább elmélyült. A Lenin c. biográfia élvezhetően olvasható és a faktuális szempontok alapján is korrekt módon megírt munka. Igaz, hogy inkább sorolható a populáris életrajzokhoz, mint az akadémiaiak közé, de ezzel semmit se veszít értékéből. A könyv végén tizenkilenc oldalas függelék található és a lábjegyzetek is minden harmadik oldalon megjelennek. Olyan információs tartalommal bírnak, hogy egyszerűen nem lehet átsiklani fölöttük, mert ha az olvasó ezt megteszi, értékes részletekről marad le. (Például megtudhatja, hogy a forradalom első zűrzavaros eseményei közben ellopták Lenin első automobilját, amit persze ő is a cártól „szerzett”. A pétervári tűzoltók a puccs utáni zűrzavaros állapotokat kihasználva ellopták a kocsit és Finnországba akarták átcsempészni egy megrendelőnek. A történet még folytatódik és egészen váratlan végkifejlete lesz.)

További érdekességként például azt is megtudhatjuk, hogy Vlagyimir, miután radikalizálódott, 1901-ben felvette a „Lenin” nevet. A név felvételének okát még mindig nem tudják egyértelműen megmagyarázni a szakemberek. Többen amellett teszik le voksukat, hogy ezt az álnevet a Léna folyótól vonatkoztatta el Vlagyimir Iljics. (Sebestyen el is indít egy mókás eszmefuttatást ezzel kapcsolatosan. Uljanov – Sebestyen szerint –, ha nagyon konzekvens lett volna legfontosabb álneve kiválasztásában, akkor a Volgin nevet kellett volna választania, mivel a Volga folyó mellett eltöltött idő tényleg életének része volt. Így aztán – folytatja Sebestyen – a 20. század egyik legelterjedtebb ideológiai dogmatizmusát nem marxizmus-leninizmusnak, hanem marxizmus-volginizmusnak hívták volna). A Lenin név felvétele után a név viselője hihetetlen elhivatottsággal követi a proletariátus diktatúrájának bevezetését. Ennek ellenére Lenin személyes életében bájos, viszonylag konzervatív, polgári úriember volt. Politikai életében azonban alaposan gátlástalan.

Lenin nagyon rövid idő alatt a hatalmi machiavellizmus mintapéldányává válik. Hideg és kegyetlen, kalkuláló és kíméletlen, makacs és manipulatív, hatalomra éhes és képmutató. Ezek a jellembeli tulajdonságok főleg a könyv utolsó harmadában kerülnek felszínre, amikor a szerző az 1917-es októberi puccs utáni eseményeket mutatja be. Ezek közül a továbbiakban azt a fejezetet szeretném kicsit részletesebben bemutatni, amelyben a szerző az egypártrendszer bevezetését írja le Oroszországban.

A februári forradalom legfontosabb hozománya az általános demokratikus választások bevezetése volt. Az általános választások először 1917 szeptemberére voltak kiírva, majd eltolódtak októberre, végül november közepén zajlottak le. Lenin, mivel tisztában volt az erőviszonyokkal, mindent megtett volna, hogy a választásokra ne kerüljön sor. Hatalma alatt itt került először olyan helyzetbe, hogy nemcsak a szokásos pártbeli opponensei, Kamenyev és Zinovjev, hanem még a hű párttagok, Trockij, Dzerzsinszkij és maga Sztálin is (aki ebben az időben vagy Lenint támogatta feltétel nélkül, vagy nem foglalt állást) ellent mondtak neki. Lenin nem akart általános választásokat, nem hitt a burzsoá parlamentarizmusban. Félt, hogy a választások „lefejezik a forradalmat”. Nem bízott a vidéki parasztságban, tartott a városi értelmiségtől, és be akarta tiltani a jobboldali kadétok pártját is. Még a második legfontosabb embere, Szverdlov is, akit Lenin nélkülözhetetlennek tartott és aki a bolsevik forradalom adminisztratív kivitelezője volt, egyszerűen azt mondta Leninnek, hogy ezt most nem lehet. „Mi ezt most nem tudjuk… rossz az időzítés erre… ez nagyon rosszul nézne ki.” De Lenin nem volt elsőre meggyőzve, fújta a magáét. Meg volt győződve, hogy most már a bolsevikoké a hatalom a fővárosban, hiba lenne – ha most már katonai erővel – nem szereznék meg a teljes hatalmat. Hisztérikusan kiabált és szidalmazott mindenkit. Azzal fenyegetőzött, hogy egy potenciális mensevik–kadét–szociális forradalmár koalíció a proletárforradalom végét fogja jelenteni. Végül beadta a derekát, s beleegyezett az első általános választások elindításába. Nemsokára ezt nagyon megbánta.

Az első orosz demokratikus választások (a másodikra 75 év után került sor) a következő eredményeket hozták. A bolsevikok valamivel kevesebb, mint 10 millió szavazattal, a szavazatok 24%-át szerezték meg. A szocialista forradalmárok (eszerek) 39%-kal a választások győztesei lettek. Itt azonban pártszakadás történt még a választások előtt. Az eszer párt két részre szakadt, baloldali frakcióra, akik egy ideig a bolsevikokkal léptek politikai szövetségre, és jobboldalira, akik a bolsevikok legkomolyabb ellenfelei lettek. A mensevikek 3%-ot, a kadétok 5%-ot kaptak. Leninnek igaza volt, az első összoroszországi demokratikus választások beigazolták, hogy a bolsevikok nem élvezik a lakosság, a széles néprétegek támogatását. A bolsevikok számára reális volt az a veszély, hogy demokratikus körülmények között és funkcionáló Alkotmányozó Nemzetgyűlés mellett a háttérbe szorulnak és elveszítik a megszerzett kiváltságokat és a hatalmat.

Itt Lenin, a machiavellizmus nagymestere akcióba lépett. Amíg lehetett, addig elhúzta a Nemzetgyűlés nyitóülését. Tisztában volt vele, hogy az időhúzás csak az értelmiség nemtetszését fogja kiváltani, a munkásoknak, parasztoknak ekkor még más problémáik voltak. Ők az élelmiszerhiánnyal küzdöttek és a hőn áhított békét kívánták. Mind a két ügy megoldása a cár megbuktatása után egy évvel még mindig váratott magára. Lenin második lépésként feloszlatta a semleges választási bizottságot, amely a választások tiszta lefolyására ügyelt, s helyükre egy Urickij nevű fizetett bértollnokot ültetett. November 27-én, amikor először kellett volna összeülnie a Nemzetgyűlésnek, Lenin dekrétumot bocsátott ki, amelyben betiltotta a kadétok pártját. A párt képviselőit a „nép ellenségének” titulálta, és több tucat párttagot, köztük a frissen megválasztott képviselőket is letartóztatta.

Végül, 1918. január 5-én (éppen száz évvel e sorok írása előtt) ült össze az Alkotmányozó Nemzetgyűlés a pétervári Tauride-palotában. A kormány statáriumot hirdetett, és a várost ellepték a vörösgárdisták, valamint az állig felfegyverzett bolsevista érzelmű katonák. Az összes bejelentett demonstrációt a hatóságok betiltották. Ennek ellenére a Mars-mezőről elindult a Tauride-palota felé egy negyvenezres, munkásokból, diákokból és hivatalnokokból álló menet, hogy üdvözölje és támogatását fejezze ki az első demokratikusan megválasztott Nemzetgyűlésnek. Mikorra elérték a Lityeini sugárutat, a háztetőkön elrejtőzött vörösgárdisták tüzet nyitottak a demonstráció résztvevőire. Az eredmény 10 halott és 70 súlyos sebesült. A menekülő demonstrálók eldobták és megtaposták a „Minden hatalmat a Nemzetgyűlésnek” jelszót hordozó transzparenseket. Csaknem egy év után a hatalom emberei ismét civileket öltek Petrográd utcáin. Ők voltak a bolsevik politikai terror első polgári áldozatai.

Délutánra a kedélyek picit lecsillapodtak. Délután négy órára volt betervezve az első ülés. A Tauride-palota nagytermében fegyveres gárdisták járkáltak fel s alá, ráadásul jó néhány képviselő is fegyvert viselt. „Akárcsak egy vadnyugati show-ban” – emlékezett vissza Carl Lindhagen, Stockholm polgármestere, aki több külföldi politikussal és újságíróval megfigyelőként vett részt az orosz demokrácia első komoly kísérletében. A nyitóülésre Lenin személyes testőrsége kíséretében a hátsó bejáraton érkezett. Egy fülkében foglalt helyet, és könnyed hangnemben szórakoztatta az idegen újságírókat. Nemtörődöm volt és hanyagnak, unottnak állította be magát. De valójában égett a belső feszültségtől. Viktor Csernov eszer politikust választották meg a Nemzetgyűlés elnökének, aki hosszú, fellengzős nyitóbeszédében kritizálta az októberi puccsot, miközben a bolsevikok folytonosan bekiabáltak. Ezek után Szverdlov bolsevik képviselő benyújtotta azt az indítványt, hogy az összeült Nemzetgyűlés automatikusan ratifikálja a SZOVNARKOM (a szovjetek központi bizottságának rövidítése), értsd Lenin dekrétumait.

Az orosz demokrácia az első csatáját megnyerte. A Nemzetgyűlés nem kívánt a SZOVNARKOM báborgánumává válni. A Szverdlov által benyújtott indítványt nagy többséggel leszavazták. A legyőzött bolsevikok erre, azzal a hivatkozással, hogy „nem maradnak ilyen forradalomellenes testületben”, kivonultak a teremből. Ezek után elnapolás következett. Lenin azt gondolta, hogy a képviselők már nem jönnek vissza, úgy érezte, eljött a Nemzetgyűlés feloszlatásának ideje. Kiadta a parancsot, hogy a képviselők távozása után, éjjel be kell zárni a palotát, és másnap senkit se szabad beengedni. Lenin nagy meglepetésére a képviselők 11.30-kor újból visszatértek a tárgyalóterembe. A beszédek egyre hosszabbak és unalmasabbak lettek – írja Sebestyen. A félig fáradt, félig részeg vörösgárdisták és matrózok azzal múlatták idejüket, hogy fegyverük csövét egy-egy mensevik vagy eszer képviselő felé szegezték. Reggel négy órakor a vörösgárdisták parancsnoka odalépett Csernovhoz, és felszólította, hogy fejezze be a gyűlést és mindenki menjen haza, mivel az őrök nagyon fáradtak. Csernov erre így válaszolt: „Mindnyájan fáradtak vagyunk, de nem szakíthatjuk meg a munkánkat, amikor egész Oroszország figyel minket.” Erre a jelenlevő katonák, akiknek nagy része már ténylegesen részeg volt, a fegyveréhez kapott és fenyegetően hadonászni kezdtek vele. A lámpákat egyenként leoltották. Négy óra negyven perckor az utolsó képviselő is elhagyta a palotát, amelyet Lenin utasítása szerint bezártak, és másnap senkit sem engedtek be. A január 6-án megjelenő dekrétum a Nemzetgyűlés feloszlatásáról szólt. Az orosz demokrácia bevezetésére irányuló kísérlet tizenkét órát tartott…

Lenin később bevallotta Trockijnak, hogy az eljárásnak megvoltak a maga kockázatai, de stratégiailag ezúttal is jól számolt. Ahogyan elmondta, képmutató módon, a nép nevében cselekedett, méghozzá a megfelelő forradalmi módszerekkel. „A nép akarta a Nemzetgyűlés összehívását, így összehívtuk. De amikor a nép meglátta, hogy a Nemzetgyűlés a múlthoz való visszatérést jelenti…, ismét a nép akaratát követve a Nemzetgyűlést feloszlattuk.”

Másnap két ismeretlen matróz, akikről a világ azóta sem tud többet, besétáltak egy pétervári kórházba, ahol két korábbi kadétos miniszter feküdt, akiket letartóztatásuk után, rosszullét miatt vittek be a kórházba. A két miniszter épségére fegyveres őrség vigyázott. A két matróz bement a szobába, ahol a miniszterek feküdtek, és fojtogatni kezdték őket. Végül, hogy dolgukban biztosak legyenek a helyszínen lelőtték őket. Ahogyan besétáltak a matrózok, olyan akadálytalanul ki is mentek és eltűntek a városban. A gyilkosságok kivizsgálására felállított bizottság semmit sem állapított meg. Az igazságügyi komisszár soha nem kapta meg azokat az erőket és eszközöket, amelyeket az ügy kivizsgálására kért. Az orosz bolsevizmus teljes mértékben ráállt a politikai terror, a megfélemlítés, a ködösítés és bizonyítékok manipulálásának útjára. A politikai machiavellizmus teljes mértékben testet öltött, és ez a jelenség a szovjethatalom sajátossága maradt egészen a kommunizmus bukásáig – jegyzi meg Victor Sebestyen több alkalommal.

A következőkben még idézem Sebestyen néhány összefoglaló jellemzését Leninről: „Sok szempontból egy teljesen modern politikai jelenség volt: a nyugati demokráciákban és a diktatúrákban ismertté váló demagóg típus, aki a hatalomra való törekvésében bármit vagy mindent megígért, egyszerű megoldásokat kínált bonyolult problémák megoldásához, és gátlások nélkül hazudott.” „Azzal igazolta és indokolta magát, hogy a győzelem mindent jelent: a célok szentesítik az eszközöket.” „Lenin volt a keresztapja annak a rendszernek, amely azon az elgondoláson alapult, hogy az ellenfelekkel szemben fenntartott politikai terror végsőkig indokolt a szebb jövő elérése érdekében. Ezt Sztálin tökéletesítette, de az ötletek Leninéi voltak.”

Fölöttébb érdekes, hogy az a férfi, aki fiatalkorában nem mutatta fel a kivételesség és tehetség különösebb jeleit, s ráadásul a politika sem érdekelte, 47 éves korában a forradalom vezető alakjává vált. A bevezetésnél Sebestyen egy érdekes eseményre emlékezik vissza. Az 1980-as években, amikor újságíróként a Szovjetunióba került, egy pártapparatcsik, akinek azt volt a feladata, hogy a külföldi újságírókat és egyéb prominens vendégeket végigvezessen a nagy vezér munkatermein, maga is bevallotta, hogy ő se érti, hogy egy ilyen mindennapi ember hogyan volt képes ilyen rendkívüli tettekre. Lenin kevesebb mint 7 évig irányította a szovjet államot, és a szovjet állam 1991-ben szűnt meg. A 74 évet megélt megtestesült ideológia nyúlfaroknyi időnek tűnik, mindössze epizódnak más birodalmak élettartamával összehasonlítva. Legyen az Róma, Nagy-Britannia, a Habsburgok vagy éppen a Romanovok birodalma. Mégis, a kommunizmus egy pótvallást testesített meg, úgy ért véget, mint egy dicsőséges kísérlet, amely megbukott (erre az egyik fő bolsevik Kamenyev már a győztes puccs után pár nappal számított), és emberáldozatok millióit hagyta maga után Schwerintől Ho Si Minh-városáig.

„Mi ez a szemét?” – kérdezte Lenin, miközben az újság borítóját nézegette. „Ez szégyenletes… Ők engem lángelmének neveznek, rendkívüli embernek… még utóbb imádkozni fognak a gyógyulásomért. Ez rettenetes” – így reagált Lenin még életében, amikor megtörténtek az első kísérletek a bolsevik vezető kultuszának kiépítésére. Családja, amikor először meghallotta, hogy a halott forradalmár teteme közszemlére lesz kiállítva, tiltakozott, de leszavazták őket. Lenin bármilyen volt, sohase egyezett volna bele, hogy tetemét mauzóleumi közszemlére tegyék ki, viszont a Pártnak hősre volt szüksége, így hát megalkották, és vele együtt megformálták a Lenin-kultuszt, a kommunisták, a baloldali forradalmárok és a munkásmozgalom vallását is, ahol a Messiás Vlagyimir Iljics Uljanov, alias Lenin volt. Közép-Kelet-Európában több mint negyven évig, a volt Szovjetunió egyes tagállamaiban több mint hetven évig próbálták rákényszeríteni az embereket, hogy behódoljanak ennek a messianisztikus, evilági vallásnak. Nem sikerült. Lenin meghalt, kitömve fekszik a moszkvai mauzóleumban, hús helyett testét vegyszerek töltik ki. A kezei a teste mellett elhelyezve, az egyiken ujjai kinyújtva, a másik keze ökölbe szorítva. Lenin meghalt, akárcsak az elveinek és tanításának a nagy része. Viszont Victor Sebestyen óva int minket, hogy a leninizmus mint politikai eszköz még mindig él és virágzik.

Ajánlott irodalom minden történelmet és politikai történetet kedvelő számára.

Sándor Zoltán

Tóth Ferenc: Egy magyar származású francia diplomata életpályája

François de Tott báró (1733–1793). Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2015, 313 p.

Több mint egy évtizednyi kutatómunka után 2015-ben jelent meg Tóth Ferenc akadémikus Tott báróról írt monográfiája. François de Tott báró alakja a felvidéki magyarság számára sem ismeretlen. Az Esterházy János lapvezérségével a Szlovák Állam idején megjelent Magyar Hírlap 1943. július 6-án egy cikket szentelt személyének. Ebben az írásban is szerepelt a tény, miszerint családja felvidéki, konkrétan nyitrai származású. Mihály, a család őse, Nyitrán lakott. A család nyitrai eredetét a korábban legátfogóbb életrajzot összeállító Palóczy Edgár már 1916-ban is határozottan bizonyítottnak vélte. A témában a 2000-es évek elejétől vidékünkön is számos ismeretterjesztő cikk és tanulmány jelent meg. A Múltunk Emlékei honismereti lap 2006. júniusi száma a báró atyjáról ad közre egy írást (Rákóczi apródja. Tóth András francia brigadéros élete). Négy hónap múlva a lap hasábjain magáról a báróról olvashattunk (François de Tott – Tóth Ferenc. Egy franciaországi kuruc emigráns kimagasló életútja). Tóth Ferenccel kapcsolatban tudományos igényű és magyar nyelven készült írás tájainkon mind ez idáig kettő jelenet meg. A Fórum Társadalomtudományi Szemle 2007-ben a báró életpályájáról (Tóth Ferenc báró élete és munkássága), az Irodalmi Szemle pedig ugyanabban az évben a memoárjáról adott közre elemzést (Kelet egy diplomata szemével. François de Tott Emlékiratai). Az immáron magyar fordításban is elérhető Emlékiratok ismertetőjét az Új Szó 2009-ben közölte (Báró Tóth Ferenc a törökökről és a tatárokról). Mindezek mellett szlovák lapokban számos egyéb írás jelent meg és állított emléket Tóth Ferencnek. Sőt, a könyv írója sem teljesen ismeretlen a szlovákiai magyar közönség számára. Tóth Ferenc négyszer volt a Pozsonyi Casino vendége, és minden látogatása alkalmával a Patria Rádió is készített vele interjút. François de Tott ismertsége ellenére mégis helyesnek tartom, ha pár mondatban összefoglalom életének történetét.

François de Tottnak, Tóth Ferencnek, már atyja is híres volt. Tóth András apród nevét Rákóczi Ferenc is megörökítette Emlékirataiban. Tóth András (1698–1757) a szabadságharc bukása után sokadmagával együtt elhagyja Magyarországot és az Oszmán Birodalomban telepszik le. Itt áll francia szolgálatba. Részben diplomáciai feladatokat végzett, és további volt kurucokat toboroz a francia király seregébe. Bercsényi Miklós mellett ő volt az, aki Franciaországban meghonosította a huszárság haderőnemét. Idősebb fia, Ferenc (1733–1793) szintén katonaként kezdi pályáját, de korán diplomata lesz. 1755-ben elkíséri apját Konstantinápolyba. Tóth Ferenc már ekkor igyekszik minél jobban megismerni a kelet világát. 1763-ban tér haza. 1767-ben kinevezik krími konzulnak. Feladata, hogy megnyerje a kánt a francia politika számára. Közben kitör egy újabb orosz–török háború (1768–1774). Az orosz csapatok elfoglalják a félszigetet, a báró Konstantinápolyba távozik. Itt jó kapcsolatba kerül a szultánnal, és a még mindig tartó háborúban az oszmán hadsereg reformja részben az ő vezetése alatt indul meg: megerősíti a Dardanellák védműveit, ágyúöntödét és tüzériskolát alapít, pontonhidat tervez, tengerésziskolát hoz létre, ő terjeszti el a szurony használatát az oszmán hadseregben. Noha mérnöki munkáját elismerik, a háborús veszély elmúltával segítségére nem tartanak tovább igényt, ezért 1776-ban visszautazik Franciaországba.

Nemsokára újabb feladattal bízták meg: a Földközi-tenger keleti és déli partvidékének francia kereskedelmi képviseletei felügyelőjévé nevezik ki. 1778–79-ben körutat tesz a térségben, melyből egyiptomi látogatása emelkedik ki. 1781-ben léptetik elő brigadérossá.

Hazatérése után visszavonul, hogy végső formába öntse emlékiratait, melynek címe Mémoires du baron de Tott sur les Turcs et les Tartares – Báró Tóth Ferenc emlékiratai a törökökről és a tatárokról. A munka 1784-ben Maastrichtban lát napvilágot, melyet hamar három fordítás követ.

Tóth Ferenc báró 1786-ban vállal újra katonai szolgálatot, egy erőd parancsnoka lesz. 1790-ig tudja ellátni posztját, de zendülés miatt menekülni kényszerül. Svájcban ismerkedik meg Batthyányi Tivadar gróffal, aki meghívja Vas megyei birtokára, Tarcsára, hol néhány év múlva elhuny.

Tóth Ferenc családi hagyományai a távolban eltöltött évtizedek ellenére is tovább éltek. Hazatértekor Nyitra vármegyét kéri fel, igazolja magyar nemesi származását. Ezt a nemesi közgyűlés meg is tette, az okiratok ma is fellelhetők Nyitraivánkán a Nyitrai Kerületi Levéltárban.

A bemutatandó könyv egy igazi tudományos értekezés. Közel ezer lábjegyzet, témák szerint rendezett szakirodalom, földrajzi és személynévmutató teszi egésszé a munkát. Összeállítója nem csupán a báró alakját ismerteti meg az olvasóval, a könyvben rövid diplomáciai és hadtörténeti rész is található. Egy-egy alfejezetben olvashatunk a báró atyjáról, idősebb Andrásról, testvéréről, ifjabb Andrásról, lányáról, Sophiról, és egy tartalmas fejezet a Memoároknak van szentelve. A könyv illusztrációi is igazán stílszerűek – Tott báró vázlatai alapján készült metszetek, amelyeket utazásai során készített. A kiadvány legfontosabb értéke azonban talán az, hogy a szerző gyakorlatilag minden levéltárat meglátogatott és minden releváns iratot átnézett, értékelt.

Tóth Ferenc ma leginkább Emlékiratairól híres, amelyek már a korban is nagy olvasottságnak örvendtek, és ma is folyamatosan megjelennek, illetve további fordításai látnak napvilágot. A munka négy fő részre tagolódik. Az első részben első konstantinápolyi útját meséli el; a másodikban a konzulként eltöltött mintegy másfél esztendő történéséről ad számot; a harmadik részben második konstantinápolyi útja idején végzett munkáját ismerteti; az utolsó részben levantei körútjának eseményei szerepelnek. A korszakban több más híres emlékirat is készült, amely jobban belekerült a magyar köztudatba. Casanova Csehországban papírra vetett sorait mindenki ismeri (aki egyébként többször említi ifjabb Tóth Andrást); Trenck Frigyes memoárja Jókai Mór által is vált híressé. Nem lenne meglepő, ha egy élelmes producer Tott báró életét is valamikor filmvászonra vinné.

Tóth Ferenc könyve szakmailag hibátlan munka. Pontatlanságokat nem tartalmaz. A problematikában kevésbé jártas olvasó dolgát talán a tudományosság igen magas színvonala nehezítheti meg. A lábjegyzetekben megmaradtak az eredeti, többségükben francia nyelvű szövegek. Apróbb hiba, hogy a szerző nem mindig következetes az első előfordulás lábjegyzetelésénél. Ibrahim Müteferrikáról (16. p.) további információt a 16 sz. lábjegyzetben közöl, de egy másik előfordulásnál (35. p.) a 74. sz. lábjegyzetben további kiegészítő irodalom olvasható az életéről. Minden további megjegyzés ennél kisebb jelentőségű hibákra vonatkozhatna.

Egy kiegészítő megjegyzést mégis tenni kell. A szerző a 22. oldalon Tott lehetséges származását sorolja, és azt írja, „családja egyértelműen magyar nemesi família volt”. Nos, van olyan magyar származású szlovák történész, aki a bárót vezetékneve, illetve írói stílusa alapján egyértelműen szlováknak tartja.

Pár szót érdemes a névalakoknak is szentelni. Tóth Ferenc – talán hogy ne tévesszék össze az írót és a főhőst – következetesen a François de Tott formát használja. Úgy, ahogy ezt maga a báró tette. Apja esetében azonban már csak Tóth alakot ír, holott ő Franciaországban már a Totte formában szignálta magát. Fia a könyvben mindig André de Tott névalakkal szerepel. A 19. században született írásokban a magyaros Tóth Ferenc vált gyakorivá, így emlegeti a bárót a Magyar Hírlap cikkírója is. A fentebb említett publikációkban is ez a változat szerepel. A Révai Nagy Lexikona viszont mindkét alakot feltünteti: „Tóth Ferenc (François, Baron de Tott)”. Hasonlóképpen kompromisszumos névformát tüntet fel a legújabb magyar enciklopédia, a Magyar Nagylexikon: „Tóth Ferenc, br.; Tott”. A napjaikban íródott szlovák nyelvű munkákban František Tóth formával találkozhatunk. Ebben az ismertetőben a „magyaros” hagyományt követtem.

Horbulák Zsolt

Puskás István: Távoli világok

Kulturális identitás és idegenség az olasz irodalomban a kora újkortól napjainkig. Debrecen, Printart-Press Kft., 2015, 290 p.

Puskás István egyike a magyar italianisztika meghatározó, határozott arcéllel rendelkező és ugyanakkor arculatformáló egyéniségeinek. Monográfiája a kulturális idegenség és az identitás megkonstruálásának stratégiáit vizsgálja az olasz irodalom egy meglehetősen kiterjedt szakaszában, a kora újkortól egészen a kortárs irodalomig. Ez a történetiség híven mutatja, hogy munkájában benne rejlik egy potenciális irodalomtörténeti szempont, mely akár egy lehetséges irodalomtörténeti áttekintést is ígérhetne.

Puskás azonban konkrét művekre és jelenségekre fókuszálva mutatja be a posztkoloniális irodalomelméleti megközelítésmód olasz válfaját, s a történetiséget filológiai értelemben is otthonossá, belakhatóvá tudja tenni anélkül, hogy az időtávlat miatt sérülne egy-egy periódus átláthatósága.

Olyan módszert alkalmaz, mely az értelmezési stratégiákat nem kisajátítja, hanem játékba vonja azokat, olyan szempontokra irányítja rá a figyelmet, melyek jelentős mértékben gyarapítják egy-egy mű értelmezhetőségét. Pontosan tudja, hogy a Másik megkonstruálásában az én, illetve a kiinduló identitás is tükröződik, mely csak látszatra kerül hatalmi pozícióba, etikai dimenziói a „ti”- vagy „ők”-konstrukciókban lepleződik le.

Az itáliai törökkép vagy az észak-itáliai lovagregények iszlámképe és az „ortodox” posztkoloniális szituációk (pl. Eritrea meghódítása vagy Itália Afrika-képe, illetve a migránsirodalom) könnyen közös nevezőre hozhatók azáltal a dinamika által, melyet a hierarchizáló önkép-konstrukciók megbomlása is mutat. Konkrétan a romantikus nemzetfogalom kikezdhetőségéről és gyakorlati elvéreztetéséről van itt szó: vagyis egy olyan illúzióról és taburól, melynek gyakorlati felszámolódása csak elnagyoltan írható le észak és dél ellentéteként. Az irodalom mintegy érzékeny indikátora ezeknek a mozgásoknak, és ennek megfelelő érzékeny értelmezést is követel.

Különösen fontos a Konstantinápoly elestéről szóló Enea Silvio Piccolomini-elemzés (a szerző jelentős Poliziano-értelmezései már jelezték elkötelezettségét a reneszánsz-humanista irodalom iránt), hiszen az itt kialakított keletkép európai érvényű modellként termelte magát újra és újra más kultúrákon belül is. A humanista episztémé antikorientáltságának retorikai rétege alatt megragadható történelmi referencialitás kérdése megint olyan általános horizontot nyit meg, mely a korabeli magyar kultúra számára is releváns. E fejezethez haszonnal lehetett volna még felhasználni a Pio II Umanista europeo című konferenciakötet több előadását is (szerk. Luisa Secchi Tarugi, Firenze, Marco Cesati, 2007), kivált Marie Viallon-Schoneveld L’epistola latina a Maometto II. című kiváló írását, mely sokban árnyalhatta volna a problémát. Vagy Caterina Squillace L’Orinte fra erudizione e realtà: il De Asia di Enea Silvio Piccolomini című dolgozata is kapóra jöhetett volna, mely a humanista erudíció antik hagyománytiszteletét konfrontálja a valósággal. Hasonlóképpen lehet építeni Pajorin Klára eredményeire, aki jelentős mértékben járult hozzá a magyarországi törökellenes irodalom és II. Pius munkássága közti összefüggések tisztázásához. Természetesen említhetnénk a B. Guthmüller és W. Kühlmann szerkesztette Europa und die Türken in der Renaissance című tanulmánykötetet is (Tübingen, Niemeyer, 2000), melyben J. Helmrath például kifejezetten II. Pius és a törökség viszonyát taglalja.

A lovagi epika idegenség-képének taglalása rendkívül alaposra sikerült: számos olyan pontja van, mely a kölcsönhatások dinamikáját és az ellenségképek megkonstruálásának technikáit érinti. Itt, ha lehet javaslatot tenni, érdemes lenne a műfajelméleti, illetve a műfaji konvenciókból fakadó általánosságokat is megragadni.

A munka különleges fejezete A jó barbár című rész, mely Sandokan, a „maláj tigris” karakterén keresztül mutatja be, hogy az idegenségről és a Keletről szóló 19. századi olasz beszédmód milyen alakváltozatokat öltött fel a lektűrirodalomban. Különösen szerencsésnek tartom, hogy Puskás nem a magas és a populáris kultúra valamiféle naiv összebékítése felől közelít a kérdéshez, hanem határozott esztétikai distanciák mentén ragadja meg a vizsgált jelenséget. Természetesen itt is el tudok képzelni árnyaltabb megoldásokat is, pl. Richard Shusterman pragmatista esztétikája nyomán (magyarul: Pozsony, Kalligram, 2003), ám szó sincs arról, hogy az olvasónak hiányérzete támadna.

A munka legkidolgozottabb és legérzékenyebb megfigyeléseket tartalmazó része Pier Paolo Pasolini kultúrakritikájának, nyelvfelfogásának, pánmeridionalizmusának, testkoncepciójának vizsgálatát végzi el a Petrolio című regény szövegén. Puskás nemcsak kiváló értelmezője, hanem magyar fordítója is a regénynek, mely Olaj címmel jelent meg a Kalligram Kiadó ugyancsak Puskás István által gondozott Pasolini-sorozatában (a dolgozatban még Kőolaj címmel szerepel magyarul). Ez a monumentális, a befejezetlenség és a vázlatos rekonstruálhatóság gesztusaival játszó regény Petronius Satyriconjának modern variánsa. Tetszetős és hatékony az a filológiai-értelmező alapállás, mely a vitapozíció izgalmát veszi fel, képessé válik egyszerre vázolni Pasolini gondolkodását és a szerzői narratívának alárendelt karakter-narratívákat is. Ezek a mentális térképek lényegében a domináns és az alávetett kultúra konfliktusait az integráció lehetetlenségének pszichologikuma felől mutatják meg: az identitásrajzolatok azonban minduntalan az egzisztenciális létszorongatottság különféle szövevényeit hozzák létre. A szöveg úgyszólván belső ismerete Puskás óriási előnyévé válik: az értelmezés olyan fokú közvetlenségét teremti meg, mely pl. A Lumpenproletár Isten, Édesférfi Megváltó című alfejezetben konkrét eredményekkel is jár. Itt elsősorban a testre írt másság, illetve a korporális létbe írt pszichológiai program és a politikum viszonyrendszerének taglalására gondolok. Carlo átváltozásainak és hasadtságának „példázatossága” a modern és a posztmodern civilizáció keretei közt a nemi átváltozás teiresziaszi dimenzióit is érinti.

A test sem stabil entitás tehát: és itt Pasolini ragyogóan ötvözi a mitológiai referencialitást a fiziológiai átalakulás társadalmi nem felőli értelmezhetőségével. A „filológiai meta-regény” antik összefüggésrendjéhez és mitopoétikájához, a realizmus mitizáló és radikális alakváltozataihoz hasznos lenne még pl. a munkában egyébként egy másik írása kapcsán idézett Massimo Fusillo From Petronius to Petrolio című tanulmánya, mely a The Ancient Novel and Beyond (szerk. Stelios Panayotakis, Maaike Zimmerman, Wytse Hette Keulen, Brill, 2003) című gyűjteményes kötetben jelent meg, de a két szerző elementáris közelségéről számos olasz nyelvű tanulmány is született, pl. a Maia (56., 2004) hasábjain P. Lago tollából (Petronio e ’Petrolio’).

Lago jelentős írással szerepel a P. Salerno szerkesztette, teljes egészében a regénnyel foglalkozó, gender szempontú Progetto Petrolio című gyűjteményben is (Petrolio e l’antico, Bologna, 2006): ez filológiai alapossággal térképezi fel a késői modernitás számára idegenségként megjelenő antik episztémé jelenlétét. Ugyanebben a kötetben Fusillo a főhős androgünitását taglaló jelentős dolgozatot közöl, mely mind metaforikus, mind testpolitikai, mind testpoétikai aspektusokat érvényesít.

Puskás Pasolini-értelmezésének legfőbb eredményei alkalmazhatóak lennének akár Nádas Péter testpoétikájának jobb megértéséhez is.

Puskás István munkája rendkívül eleven és aktuális problémákat boncolgat, rendkívül friss és a magyar irodalomtudományi gondolkodásban még csak alig kihasznált technikával. Külön érdeme a korszakokon átívelő merészség, mely ugyanakkor őrzi a filológiai biztonságot és tanúságot tesz a szerző széleslátókörűségéről.

A filológiai és tudományos felvértezettség azonban kevés lenne a téma ilyen eredményes taglalásához: ehhez értelmezői érzékenységre is szükség van. És itt nem szabad megfeledkezni a műfordító Puskásról sem, illetve arról a tényről sem, hogy a szerzőben az olasz kultúra magyarországi terjesztésének elkötelezett hívét és egyik legsikeresebb mozgatóját tisztelhetjük.

Csehy Zoltán

Misad Katalin (szerk.): Kétnyelvűség térben és időben

Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 2017, 160 p.

A Kétnyelvűség térben és időben című kötet a 2016. november 11-én Pozsonyban megrendezett konferencia előadásainak szerkesztett szövegeit tartalmazza. A tanulmányok szerzői történészek, nyelvészek, néprajzi, oktatás- és iskolatörténeti kutatásokkal foglalkozó kutatók, akik a kétnyelvűség jelentését történelmi, társadalmi, politikai, nyelvi és oktatási aspektusokból közelítik meg. A kötetben a vizsgálatot végző szakemberek azonkívül, hogy bemutatják a kétnyelvűség-kutatás aktuális eredményeit, további kutatások és új feladatok kitűzését is előrevetítik.

Simon Attila, a Selye János Egyetem történésze Jog és gyakorlat, Hivatali magyar nyelvhasználat az első Csehszlovák Köztársaság időszakában (1918–1938) című tanulmányában azt vizsgálja, hogy a magyar lakosságnak milyen lehetőségei voltak arra, hogy a hivatali nyelvhasználatban az anyanyelvüket használják, s milyen nehézségekkel kellett szembenézniük azoknak, akik magyarul akartak megszólalni a bíróságokon vagy éppen a hivatalokban. A szerző emellett azt is körüljárja, hogyan miképpen érvényesültek az első Csehszlovák Köztársaságban a szlovákiai magyar kisebbség nyelvi jogai, végül pedig konkrét példákon keresztül mutatja be a magyar nyelv használatának nehézségeit a bíróságokon és az élet más területein.

Popély Árpád, a komáromi Selye János Egyetem oktatója dolgozatában a magyar nyelvhasználattal foglalkozik a második világháború utáni Csehszlovákiában. Popély tanulmányában rámutat arra, hogy a magyar kisebbség helyzetében 1948 őszén kezdődött pozitív előjelű változás, s az ötvenes években alacsonyabb szintű jogszabályok formájában már történt kísérlet a magyar lakosság helyzetének rendezésére, ám elsőként csak az 1968-ban elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény foglalta össze a kisebbségi jogokat. A szerző dolgozatában arra is kitér, hogy az alkotmánytörvény végrehajtási törvényei a normalizációs rendszer húsz éve alatt soha nem születtek meg. Ezek helyett alacsonyabb szintű rendeletek és utasítások szabályozták a kisebbségi nyelvek használatát. Az egyértelmű és egységes szabályozás hiánya odáig vezetett, hogy a kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesítése nehézkessé és esetlegessé vált. Az ún. nyelvtörvény elfogadására már csak a rendszerváltás után került sor. Az 1990-ben tető alá hozott nyelvtörvény azonban inkább tekinthető a szlovák államnyelv egyeduralmának védelmét szolgáló törvénynek, mintsem a kisebbségi nyelvhasználatot elősegítő jogszabálynak.

Juhász Ilona etnológus A dél-szlovákiai síremlékek nyelvhasználatának néhány sajátossága című tanulmányában több, magyarok által lakott dél-szlovákiai település temetőjében végzett kutatás alapján mutatja be a sírfeliratok nyelvének magyar és szlovák relációban történő változásait az első Csehszlovák Köztársaság létrejötte (1918) óta napjainkig. Az írás a keltezés és az elhunyt nevének írásmódjától kezdve, a kétnyelvű feliratokon át egészen a generációk viszonylatában megfigyelhető nyelvváltással bezárólag taglalja a nyelvváltás különféle fokozatait. A szerző írásában arra is kitér, hogy a sírfeliratok nyelvének asszimilációra utaló változása elsősorban olyan településeken jelenik meg, ahol a magyar nemzetiségű lakosság száma jóval alacsonyabb a szlováknál. L. Juhász Ilona azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a feliratok nyelvének aránya nem változik egy időben a népszámlálási adatok változásaival, azaz a magyar lakosság csökkenésének mértékével, hanem annál jóval később.

Lanstyák István, a pozsonyi Comenius Egyetem nyelvésze a Nyelvi rengetegféleség címet viselő dolgozatában egy olyan új nyelvi helyzetet mutat be, amely halaszthatatlanná tette, hogy a hagyományos szociolingvisztika és többnyelvűség-kutatás rászánja magát eddigi fogalomrendszerének, nyelvfelfogásának és módszertani eljárásainak felülvizsgálatára. Lanstyák István szerint a nyelvi rengtegféleség körülményei közt a beszélők nyelvi viselkedésének hagyományos leírása elégtelennek mutatkozik. A szerző a tanulmányban felvázolt új megközelítés általános jellemzése után az egyik legfontosabb fogalomra utaló nyelvít, nyelvítés, nyelvítő műszavakat mutatja be, melyek szokatlanságukkal jól jelzik mind az új nyelvi helyzet „szokatlanságát”, mind pedig az új megközelítés merészségét.

Misad Katalin nyelvész és Takács Henrietta doktorandusz közös tanulmányukban a dél-szlovákiai magyardomináns települések önkormányzati hivatalainak kétnyelvűségével foglalkoznak. A hivatalos érintkezés nyelvét az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény vonatkozó rendelkezéseinek tükrében az alábbi színtereken vizsgálják: a hivatalok külső és belső feliratainak nyelve, a szóbeli ügyintézés nyelve, az írásos ügyintézés nyelve, az önkormányzatok kommunikációs eszközeinek nyelve. A vizsgálat eredményei szerint az önkormányzatok kétnyelvűsége leginkább a szóbeli ügyintézés nyelvének és a külső feliratok nyelvhasználatának, legkevésbé pedig az írásos ügyintézés nyelvének vonatkozásában jut érvényre. A szerzők a dolgozatban továbbá rámutatnak a törvényi rendelkezések gyakorlati alkalmazását nehezítő problémákra, ill. érintőlegesen kitérnek a kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesítésének alapvető feltételeire is. A vizsgált eredmények részben saját, empirikus kutatásokon, részben a pozsonyi magyar tanszéken a hivatali kétnyelvűség témakörében készült szakdolgozatok tanulságain alapulnak.

Bilász Boglárka Egy fedél alatt – iskolai nyelvi tájkép kétnyelvű környezetben című írásában arra keresi a választ, hogy miképpen jelenik meg a kétnyelvűség egy olyan oktatási intézmény nyelvi tájképében, ahol a szlovák és magyar tannyelvű osztályok közös igazgatóság alatt működnek. A kutatás tárgya a vizsgált iskola közös tereiben megjelenő feliratok nyelvének és az azokhoz kapcsolódó nyelvválasztási stratégiáknak a feltérképezése. A szerző az elemzés során az összegyűjtött 106 feliratot nyelvválasztási szempontból csoportosította, ill. az alapján, hogy az egyes nyelvek vizuális megjelenítése hogyan történt. Az iskolai nyelvi tájkép vizsgálatának eredményei kiindulópontot jelentenek az intézmény nyelvválasztási stratégiáinak szélesebb körű elemzéséhez.

Simon Szabolcs, a komáromi Selye János Egyetem nyelvésze tanulmányában a magyar nyelv szlovákiai változataiban előforduló kontaktusváltozatokat vizsgálta. Az írás egy változásvizsgálat eredményeiről számol be. A tanulmányban megjelenő kutatás célja az volt, hogy felmérje a szlovákiai magyar nyelv írott változataiban, például a sajtó nyelvében is előforduló kontaktusváltozatok státuszát a szlovákiai magyar értelmiségi és nem értelmiségi beszélőközösség körében. Ennek az írásnak a változásvizsgálat mellett az is a célja, hogy összevesse az értelmiségi és nem értelmiségi adatközlőktől származó adatokat. Simon Szabolcs tanulmánya rámutat arra, hogy a szlovákiai magyar értelmiségi és nem értelmiségi adatközlők egyre inkább tudatosabbak nyelvhasználatukat illetően, s egyre inkább tudatosítják a szlovákiai magyar standard és a magyarországi magyar standard különbségeit. A szerző ugyanakkor megjegyzi, hogy számos nyelvi regiszteren belül nyelvi hiányról beszélhetünk, ami a kétnyelvűségi környezet természetes következményeként értelmezhető.

Pintér Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem nyelvésze Számszerűsített kétnyelvűség/Adatbányászati technikák haszna a nyelvészetben című írásában a számítógépen tárolt szótárak előnyeit mutatja be. A számítógépen tárolt szótárak amellett, hogy lehetőséget nyújtanak különböző statisztikák elvégzésére, mélyebb grammatikai vagy szemantikai elemzések elvégzésére is alkalmasak. M. Pintér Tibor tanulmányában kísérletet tesz arra, hogy néhány alapvető lexikográfiai mutatón keresztül bemutassa a ht-szótár alapvető grammatikai és szerkezeti sajátosságait, egyszersmind rávilágít az adatbányászat/szövegbányászat nyelvészeti hasznosságára. A szerző szerint a számítógépes feldolgozás adta lehetőségeknek hála most már számadatokat is láthatunk a szótár mögött, s ezek talán segíthetnek a szótár és az adatbázis későbbi fejlesztésében, valamint a szótár egyes részeinek továbbgondolásában.

Takács Henrietta

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia VII

A pozsonyi magyar tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 2017, 256 p.

A pozsonyi Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék évkönyve immár hetedik kötetéhez ért. Az évkönyv a tanszéken zajló sokrétű tudományos tevékenységbe kíván betekintést nyújtani. A kötetet Misad Katalin és Csehy Zoltán szerkesztette, Németh Zoltán, Simon Szabolcs és Kőbányai János lektorálta, a Szenczi Molnár Albert Egyesület adta ki Pozsonyban.

A kötet első, Relevanciaelmélet és fordítás című tanulmányában Lanstyák István a Deidre Wilson és Dan Sperber által kidolgozott relevanciaelmélet néhány tételét és fogalmát, valamint ezek gyakorlati felhasználhatóságának lehetőségét vizsgálja a fordításban. A „relevancia elve”, a „dekódolás”, a „következtetés”, a „kognitív környezet”, a „kontextus” és „kontextuális hatás” fogalmak részletes kifejtését követően külön fejezetben tér ki a metaforák fordításával kapcsolatos nehézségek vizsgálatára, valamint a metaforátlanítás negatív következményeire a fordításban. A tanulmányban szereplő szemléltető példák között a gyakorlati életből vett példák mellett jogszabályszöveget és bibliai részleteket is találunk. A szerző az összegzésben a fordítókat a dinamikus vagy funkcionális ekvivalencia elve szerinti fordítás helyett a relevancia elvének alkalmazására buzdítja.

Misad Katalin A szlovákiai kisebbségek anyanyelvhasználatának lehetőségei a hivatalos érintkezés során címet viselő tanulmánya azon törvényi rendelkezéseket értelmezi, melyek a magyar kisebbség anyanyelvhasználatát szabályozzák a hivatalos érintkezés során. A témát érintő történeti háttér egyrészt a csehszlovákiai kisebbségek nyelvi-nyelvhasználati jogait vázolja 1918-tól kezdve 1989-ig, majd a szerző a rendszerváltást követő legfontosabb nyelvtörvényekre és nyelvhasználati rendelkezésekre is kitér. A hivatalos érintkezést szabályozó kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesítésének nyelvi és egyéb feltételei mellett a tanulmány zárófejezetében utalást találunk az MTA kutatóállomásaként működő Gramma Nyelvi Iroda a magyar mint kisebbségi nyelv hivatali használatát elősegítő tevékenységeire is. A szerző következtetései jól láttatják, hogy a kisebbségi jogokról rendelkező dokumentumok, tehát a törvény biztosította lehetőségek adottak, viszont a mindenkori kormányzat saját hatalmi pozíciójának csökkentése érdekében szükséges lenne határozottabban élnünk is velük.

Takács Henrietta tanulmányában a szlovák és magyar ételnevek összehasonlító vizsgálatát végzi kétnyelvű étlapok alapján. Klaudy Kinga rendszeréből kiindulva a somorjai, dunaszerdahelyi, nagymegyeri és komáromi éttermek étlapjairól származó szlovák és magyar ételnevekben fellelhető lexikai átváltási műveletek mellett azok szemantikai sajátosságaival is foglalkozik. Tanulmányának legszembetűnőbb tanulsága, hogy a fordítást végző személy, a két nyelv szemantikai és szerkezeti különbségeit figyelmen kívül hagyva, a magyar célnyelvi megnevezést elsősorban a szlovák forrásnyelvi megnevezés jellemző jegyeihez igazítja.

A Diskurzusok között című tanulmányában Mészáros András elsősorban a 19. századi felső-magyarországi filozófia állapotát mutatja be, továbbá kitér az éppen alakuló szlovák filozófiára is. Abból a hipotézisből kiindulva, hogy a magyarországi, ebből kifolyólag a felső-magyarországi filozófia történetét nem lehet egységes egészként megírni, a téma vizsgálatához különféle diskurzusformákon keresztül közelít. Tanulmánya záró részében arra a következtetésre jut, hogy amennyiben a 19. századi felső-magyarországi filozófiát mint lokális filozófia történetét diskurzusok történeteként vizsgáljuk, akkor fő irányát az iskolai filozófia határozta meg, ezen belül pedig a katolikus és evangélikus kettősség. Ennek fő érdeme a kanti és friesi vonal folyamatos jelenléte volt. A nyilvános filozófia említésre méltó filozófusai között Greguss Mihály és Vandrák András nevét említi. A nemzeti filozófia programja főként a szlovák filozófia korabeli állapotát határozta meg, a magyar bölcseletben csak közvetve volt jelen.

Polgár Anikó tanulmányában a kulturális emlékezet elméletét alapul véve, melyet Jan Assman nyomán a kulturális emlékezet és intertextuális kapcsolatok, valamint a feminista elméletek alapján közelít meg, Hajnal Anna lírájának fő vonalait vázolja. Abból kiindulva, hogy Hajnal Anna költészetében a mítoszok, az antikvitás, a mitológia központi helyet foglalnak el, a szerző a költőnő verseiben elsősorban a gender alapú mítoszszelekciók nyomait keresi. Tanulmánya zárszavában kifejti, hogy Hajnal Anna kulturális emlékezethez való viszonya hatványozottan gender alapú. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy a mitológiából olyan elemeket használ fel, főként olyan mitológiai alakokat idéz meg, melyek a női önkifejezéssel szorosan összefüggnek.

Csehy Zoltán Hagyomány, provokáció, szerzőpozicionálás című tanulmánya Faludy György Sztratón-fordításain, konkrétan hét epigrammán keresztül kíván közelebb kerülni Faludy fordítástechnikájának jellegzetes vonásaihoz. Vizsgálata elsősorban a mítoszteremtő erő és a tényleges textuális gyakorlat közti kapcsolat, valamint a nemiség, a testiség és a másság hozadékának meghatározására irányul a magyar fordítói hagyomány tükrében. A tanulmányban elemzett költemények alapján arra a következtetésre jut, hogy Faludy fordítói stílusát leginkább a bővítésalakzatok fokozott jelenléte, az antik forma rímessel való helyettesítése, a nemi viszonyok központi szerepe, a neutralizálás elleni küzdelem jellemzi, továbbá számos olyan fordítói eljárásra mutat rá, melyek Faludy egyéb fordításaiban is fellelhetőek. Faludy az ismerősség ideájából kiindulva lényegében a domesztikálás technikáit használja mind a versnyelv, mind a szerzői mítoszkonstruálás technikáiban.

Czucz Enikő Síremlék és sakktábla tanulmányának lényege Nagypál István második nyomtatott formában megjelenő kötetének (Rózsaszín daloskönyv) queer szempontú vizsgálata. A szerző a szinte kritikai visszhang nélküli kötet általános bemutatását, fő témáinak meghatározását, a Nagypál István költészetét jellemző központi jegyek felsorolását követően elsősorban a vizsgált kötet versnyelvének jellegzetességeire koncentrál. Arra a következtetésre jut, hogy a Rózsaszín daloskönyv című kötetet elsősorban gazdag utalásrendszere, valamint asszociációs önreflexió rögzítését idéző versnyelve teszi figyelemre méltóvá.

Az Újraszülték a Megváltót című tanulmány, Száz Pál tollából, a zsidó hagyomány messianisztikus elképzeléseit alapul véve a Messiás-motívum jelenlétét, beágyazódásának formáit, funkcióját, értelmezéseit vizsgálja Borbély Szilárd költészetében, különös tekintettel a Haszid Szekvenciákra. A tanulmány a zsidó és részben keresztény hagyomány felől közelíti meg a messiási motívum előképeit és sokrétű alkalmazhatóságának lehetőségeit a benne rejlő ellentmondásosságokkal egyetemben.

Ján Chalupka A vén szerelmes, illetve Starúš plesnivec című vígjátékának jól ismert romantikus színhelye, Peleske és Kocúrkovo elevenedik meg Dusík Anikó tanulmányában. A szerző a 19. század 60-as éveiben megjelenő élclapok optikáján keresztül a két helyszín tartalmi vonatkozásait, valamint a 19. század identitásképeinek alakulására gyakorolt hatásukat vizsgálja azzal a céllal, hogy rámutasson, a Chalupka által egymás megfelelőinek tartott Peleske és Kocúrkovo egymással nem azonosítható: azért sem, mert a korabeli élclapokban Peleske mint a maradandó értékeket képviselő helyszín jelenik meg, ezzel ellentétben Kocúrkovót mindezen értékek hiánya jellemezi.

A kötet utolsó tanulmánya a Túžim po krajine, ktorej niet (Egy nem létező ország után vágyom) címet viseli. Zuzana Drábeková tanulmányát Finnország 100. éve tartó függetlenségének évfordulója ihlette. A szerző a 19/20. század fordulóján Finnországot jellemző történelmi háttértől kezdve a Finnország függetlenségéhez, valamint a finn modernizmushoz vezető rögös út, elsősorban az uralkodó irodalmi háttér bemutatására vállalkozik.

Az évkönyvben a 8 magyar és 2 szlovák nyelvű tanulmány mellett 2 magyar és 1 cseh recenziót is találunk, konkrétan a Lőrincz Julianna és Lőrincz Gábor szerkesztette Eszterházy Egyetem Nyelvészeti tanszékének tudományos kiadványáról, Lőrincz Gábor: Nyelvi variativitás a szlovákiai magyar nyelvváltozatokban című monográfiájáról, valamint Ovidius Metamorfózisainak csehországi recepciójáról. A recenziók szerzői Bilász Boglárka, Takács Henrietta és Polgár Anikó. A tanulmányok alapjául szolgáló kutatások egyrészt a Fordítás, kulturális hibriditás és többnyelvűség a magyar irodalomtudomány és nyelvészet kontextusában című VEGA-projekt, valamint Az eredetiség problémája a 19. századi magyar és szlovák bölcseleti gondolkodásban elnevezésű tudományos projekt keretén belül folytak.

Szabó Klaudia

Misad Katalin–Polgár Anikó (szerk.): Varii sunt colores – Tanulmányok a többnyelvűség, az identitás és a kulturális sokszínűség kérdéseiről

 Pozsony, Comenius Egyetem, 2017, 162 p.

A tanulmánykötet latin nyelvű címe (Varii sunt colores), ahogy az előszóban is olvasható, arra a nyelvi, kulturális és stiláris sokszínűségre utal, amely a benne közölt tanulmányok számára kiindulási alapként szolgált. Szlovák és magyar nyelvű munkák találhatóak benne. Ezek túlnyomó része az Ideológiák, identitások és önreprezentáció nyelvészeti és irodalomtudományi kontextusban multikulturális térben című VEGA projekt keretén belül készült.

A többnyelvűség témaköréhez kötődik Misad Katalin, valamint részben Dusík Anikó tanulmánya, Csehy Zoltán, Szabó Klaudia, Polgár Anikó és Száz Pál szövegei pedig az identitás és kulturális sokszínűség kérdéseivel foglalkoznak. Ezekhez az írásokhoz társulnak Tina Gažovičová, Zuzana Drábeková, Paszmár Lívia és Pintér Márta Zsuzsanna dolgozatai, amelyek a multikulturális tér sokszínűségét mutatják be.

A kötetet Tina Gažovičová tanulmánya nyitja Maďarský jazyk a základné školy na Slovensku – národnostné jazykové politiky nepripúšťajú strednú cestu címmel, amely a 2016-ban megrendezett Az érem másik oldala – a kisebbségi nyelvoktatás többségi fogadtatása című szimpóziumon hangzott el. A szerző kutatása a magyar nyelv mint legnagyobb számban képviselt kisebbségi nyelv a szlovákiai oktatási rendszerbe való besorolására irányul. Elemzése a nyelv szimbolikus hatalmáról szóló elméletből indul ki, s felveti azt a kérdést, hogy a kétnyelvű iskolák divatja mellett a szlovákiai magyar oktatásban miért lenne, lehet „problematikus” a két tannyelvű oktatás bevezetése, illetve hogy miért nem járható a középút.

Misad Katalin az írásos nyelvhasználat és a kodifikáció szempontjából fontos kérdéseket tárgyal A szlovákiai magyar írásgyakorlat sajátosságai a többségi nyelv helyesírásának tükrében című munkájában. Vizsgálja a tulajdonnév-használat írásmódbeli jellegzetességeit, valamint a rövidítések, betűszók, illetve a központozási jelek írására vonatkozóan térképezi fel a többségi nyelv befolyását.

Csaplovics és Szontagh vitájához című, filozófiatörténeti tanulmányában Dusík Anikó a szlovák és magyar szakirodalomban egyaránt ismert vita néhány eddig kevésbé vagy egyáltalán nem reflektált összefüggéseire hívja fel a figyelmet, ezen belül is a Csaplovics-jelenség árnyaltabb megközelítésének lehetőségére. Többek között tárgyalja a vitában felbukkanó alakok – Bajza, Štúr, Szatócs, Zay Károly és mások – szerepét.

Szabó Klaudia kutatásának tárgya a szlovák írónő, Margita Figuli magyar recepciója. Ezúttal időrendben tekinti át Figuli magyar fordításban megjelent műveinek szlovák és magyar irodalomtörténeti, valamint irodalomkritikai vonatkozásait, azzal a céllal, hogy képet adjon az írónő szlovák, illetve magyar irodalomban elfoglalt helyéről – az alkotások megjelenésének idejétől kezdve napjainkig.

Zuzana Drábeková Mítoszok és sztereotípiák a finn és finnországi svéd irodalom tükrében című munkájában a finnországi svédekkel kapcsolatos kisebbségi mítoszokkal és sztereotípiákkal foglalkozik. Tárgyát történeti és irodalomtörténeti összefüggésrendszerbe helyezi. Behatóan elemzi a svéd kultúra kisebbségi helyzetbe kerülését, valamint a finnországi svéd irodalom létrejöttének körülményeit. Végül a finnországi finn és svéd irodalmat veti össze a mitikus tér szemszögéből.

A hermaphroditizálás alakváltozatai a magyar lírában című tanulmányában Csehy Zoltán a hermafroditizálás, azaz a nemi határok elmosódásának tudatos költői gesztusát vizsgálja többek közt Hajas Tibor, Fabó Kinga, Varga Mátyás, Gerevich András és Németh Zoltán munkáin keresztül. Ezek a szerzők megkérdőjelezik, sőt felszámolják a hagyományos identitáskategóriákat. Ezek teljes feloldása azonban, ahogy Csehy írásában arra rámutat, a queerelési technikán belül érvényesül. Ezt bizonyos értelemben megelőzi a hermaphroditizálás, mely viszont úgy alkotja meg a másságot, hogy közben a destrukció gesztusában is megőrzi a férfi-nő kettősséget.

Polgár Anikó Az istengyermek arca Weöres Sándor Teomachiájában című írásában a mitológiai tárgyú drámát elemzi. Elemzésének középpontjában a gyermekisten motívuma, a tűz és a víz ellentéte, valamint az isteni és az emberi szféra különbségeinek ábrázolása áll. Polgár felveti, hogy a dráma központi alakját, a gyermek Zeuszt Weöres Kerényi Károly hatása alatt formálta meg. Értelmezése szerint a mű ironikus portré az oktalan, saját helyzetére nem reflektáló emberről.

Száz Pál A Szól a kakas már dalszövegének és történetmotívumának felhasználásai a kulturális hibriditás és a transztextualitás eseteiként Borbély Szilárd műveiben című munkájában egy dalszöveget idéz: „Ha megveszed ezt a nótát, nem kell neked meghalniˮ. A tanulmány az első magyar csodarabbinak, Taub Eiziknek tulajdonított Szól a kakas már címen ismert dalszöveget és az annak keletkezéséről szóló történetmotívum beágyazódását elemzi mint a posztkolonializmus hibriditásfogalmának különös esetét, illetve a bricolage-poétika sajátos példáját. A szerző rámutat arra, hogy a kultúra- és szövegközi átvétel folyamatainak szemantikai tanulságai Borbély szövegeinek elemzése szempontjából is kulcsszereppel bírnak.

Pintér Márta Zsuzsanna Hudobné divadlo: opery, spevohry, medzihry (Zenés színház: operák, daljátékok, közjátékok) című írása az elmúlt évtizedek magyarországi barokk zenetörténeti kutatásaira reflektál az iskolai színjátszás tükrében. Ennek kapcsán rámutat a zene jelentőségére a magyarországi iskolai színpadon, s arra, hogy a jezsuita, piarista és az evangélikus előadások egy részében is gazdag zenei anyag fedezhető fel. Az adatok alapján megállapítja, hogy az iskolai színjátszás meghatározó jelentőségű volt a korszak zenei kultúrájában.

A tanulmánykötet záró dolgozata Paszmár Lívia Intertextualitás-értelmezések Esterházy Péter munkásságának szlovák recepciójában című írása. A szerző rámutat Esterházy műveinek egyik legjelentősebb vonására, melyet a különböző intertextuális eljárások akár túlzott alkalmazásaként nevez meg, s amely szükségszerűen megjelenik azok szlovák fordításában és a fordításokra adott kritikai visszhangban is. Paszmár ez utóbbi vonulattal foglalkozik: a folyóiratokban megjelent Esterházyra reflektáló esszéket, recenziókat, tanulmányokat értékeli az intertextualitás szempontjából.

A Varii sunt colores, a címben ígértekhez híven, egy sokrétű és izgalmas olvasmány. A nyelvészeti, irodalmi, színház- és zenetörténeti munkákat összegyűjtő kötet témái alapján szerteágazónak tűnhet, egy ponton azonban összeérnek a szálak: ez pedig a tudományos igényű, szakmai tiszteletben tartott sokszínűség – legyen az nyelvi, identitásbeli vagy kulturális.

Mészáros Veronika

Juraj Šebo: Útek z pekla. Životný príbeh Arnošta Rosina, väzňa, ktorému sa podarilo ujsť z Osvienčimu

Bratislava, Marenčin PT, 2017, 184 p.

Figyelemre méltó könyvet írt a szerző Arnošt Rosinról, akinek lengyel fogolytársával együtt sikerült megszöknie az auschwitzi haláltáborból. A kötet erős oldala, hogy sűrűn idézi Rosinnak a jeruzsálemi Jad Vasem levéltárában fellelhető tanúvallomását a szökésükről, érdekes oldala pedig az, hogy személyesen ismerte könyve főszereplőjét. Azt írja ugyan, hogy Rosint kisgyerekként ismerte meg, amikor a férfival együtt járt a családja kirándulni, sőt Rosin velük karácsonyozott, de mindez már a világháború után történhetett, mert, mint a könyvből is kiderül, Rosin-t 1942 márciusában tartóztatta le a Hlinka Gárda, s áprilisban már Auschwitzban volt, míg Juraj Šebo 1943-ban született. Tény azonban, hogy szülei ismerőse volt, sok időt töltöttek együtt, mint erről a függelékben látható számos fénykép is tanúskodik. A szerző tehát nyilván szüleitől hallott Rosinról, illetve a háború után találkozott vele s személyesen is megismerte. (Rosin a háború után egy ideig a ma is üzemelő pozsonyi Miletič utcai vaskereskedés vezetője volt. Egyébként 1913-ben született a kelet-szlovákiai Szinnán [Snina], 1949-ben települt ki Izraelbe, de fél év után hazajött, 1966-ban végleg Németországban telepedett le, Düsseldorfban halt meg 1999-ben.) Tény az is, hogy Rosint emberközeli fényben láttatja és pontos jellemrajzot ad róla. Eszerint kalandor természet volt, valamint nagy tréfamester, állítólag tőle származik ez a mondat is: „Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót.” A fogságban is megőrizte humorát: „A hangulat javítására azon versenyeztünk, ki mond jobb viccet.” (43. p.)

A könyv minden tekintetben a tudomány-népszerűsítő irodalom válfajába sorolható: az adatokat olvasmányosan, a tényeket izgalmasan, a korrajzot élményszerűen ragadja meg. A Jad Vasem-beli jegyzőkönyveket és vallomásokat idézőjelek közt közli, a többi szakirodalomra (főként Eduard Nižňanský kutatásaira) csak könyve elején hivatkozik, noha a kötet lapjain gyakran idézi (idézőjelek nélkül). A populáris irodalom jellegét növeli, hogy – a könyvének több mint felét kitevő – függelékében nagyon sok mellékszálat bont ki a témával kapcsolatban: leírja az auschwitzi táborból történt nem kevés szökések különféle módjait; az 1947-es krakkói és az 1963–1965-ös frankfurti pereket, ahol egykori SS-ek fölött ítélkeztek; külön képes fejezetet szentel a legfőbb náci háborús bűnösöknek; szintén külön fejezetet kaptak a szlovák bábállam fő bűnösei; bő fejezetben foglalkozik a zsidó és nem zsidó ellenállókkal, Rosin ismerőseivel; látogatást tesz az auschwitzi táborban; a harmincoldalas képmellékletben levelezőlapok, fényképek, SS-tisztek portréi, végül Arnošt Rosin családi albumának képei találhatók. A könyv tehát leginkább a fiatalságnak (középiskolásoknak) ajánlható, hiszen egy konkrét élettörténetre felfűzve megismerkedhetnek a holokauszt egyik borzalmas helyszínével, az auschwitzi haláltáborral. A könyvet nem történész írta, ez érződik az előadásmódján, s nem is történészeknek, hanem a nagyközönségnek, ennek megfelelően a művet végig nagyon sok kép illusztrálja.

A szlovák Arnošt Rosin azzal vált világhírűvé, hogy lengyel társával, Czesław Mordowiczcsal együtt sikerült megszökniük a jól őrzött auschwitzi haláltáborból, s Szlovákiába érve vallomást tettek arról, amit átéltek, magyarán: leleplezték a gyilkos masinériát. Szökésük Alfréd Wetzler és Rudolf Vrba valamivel korábbi szökéséhez hasonlóan történt: a táboron belül, egy kavicsbányában rejtőzve (Šebo szerint farakás alá rejtőzve) várták meg a riadó lefújását. A Vrba–Wetzler-jelentést az ő vallomásaik pontosították és egészítették ki – ma e tanúvallomások a The Auschwitz Protocol néven ismertek. Így tudta meg a világ az igazat az auschwitzi gázkamrákról és a széles árkokról, melyekben szintén a legyilkoltakat égették éjjel-nappal. Šebo ugyan azt írja, hogy Rosinék tanúvallomásának köszönhetően leállt a magyarországi zsidók deportálása, ezt azonban a történészek nem (Eduard Nižňanský sem) látják igazoltnak.

Rosint vélhetően a csodával határos szökése mentette meg, de ez volt családjában az egyetlen csoda: családjából csak a külföldre emigrált két fiútestvére maradt életben, a többieket legyilkolták (apját, anyját, bátyját, bátyja feleségét és két kisgyermeküket, két nővérét és egyikük kisfiát). A szinnai zsidó hitközség a háború előtt mintegy ötszáz lelket számlált – írja a szerző –, közülük a haláltáborokból csak öten tértek haza (77. p.). Az ő hazatérésük sem volt kellemes, hiszen házukat és vállalkozásukat idegenek foglalták el: „A szlovákok – mondja Rosin – különös emberek. Azt beszélték egymás közt: neked szerencséd volt, a te zsidód nem tért haza s ezért nem kell semmit visszaadnod neki.”

Arnošt Rosinnal a fogsága alatt is sok csoda történt, csakúgy, mint szökése után: szinte elképzelhetetlen, mennyi veszélyt sikerült – általában segítséggel – elkerülnie. Juraj Šebo nagy gondot fordít az auschwitz-birkenaui körülmények leírására. Hangsúlyozza, hogy csak az úszhatta meg az ütlegeléseket, az éhhalált és a járványokból is csak az épült fel, aki észrevétlen maradt, beleolvadt a tömegbe, semmivel nem tűnt föl és betartott minden írott és íratlan szabályt. „Rájött [mármint Rosin], hogy aki nyugodtan viseli a verést, az viszonylag olcsón megússza” – írja Šebo (36. p.) Az is nagy segítség volt Rosin számára, hogy bekerült a „Kanada” nevű barakkba: itt osztályozták a foglyoktól elvett holmit; nyolc-kilenc fogoly szortírozta előre megszabott rendben és ütemben a poggyászt. Rosin dörzsölt veteránnak számított a táborban: a 29858-as rabszáma annyira alacsony volt, hogy fogolytársaiban tiszteletet váltott ki.

S végül egy észrevétel: Juraj Šebonak az Alexander Machról írt rövid életrajza nem teljes, mert azzal zárul, hogy a népbíróság harminc év börtönre ítélte. A Hlinka Gárda vezetőjét és a szlovák belügyminisztert a háború után Jozef Tisóval és Ferdinand Ďurčanskýval együtt halálra ítélték volna, ha nem jön közbe a betegsége, s valószínűleg elvtársai is segítették abban, hogy a harmincéves börtönbüntetését előbb huszonötre csökkentették, majd amnesztiával szabadult (1968 májusában). A szélesebb olvasóközönségnek szánt könyvben különösen fontos pontosan fogalmazni.

Csanda Gábor

Impresszum 2018/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

Albertini Béla: Csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatok a két világháború között
Eduard Nižňanský: Arnošt Rosin és Czesław Mordowicz 1944-es szökése az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból Szlovákiába. Kísérlet a magyarországi zsidók 1944. évi deportálásának megakadályozására
Sipos László: A romakérdés megoldását célzó stratégiák 1945–1969 között
Csernicskó István–Kontra Miklós: Határtalanítás a magyar nyelvészetben
Varga Csilla: A nemzeti kisebbségek identitásproblémái. A magyar nemzeti kisebbségek helyzete Szlovákiában
Hana Dvořáková: Hiedelemjelenségek és a 20. század történelmi fordulópontjai

Közlemlnyek

Ujvári László: A Wittenberg-galaxis
Kovács Éva: Az önsegítő csoportok hatékonysága az alkoholproblémákkal küzdőknél
Fülöp László: A baranyai Bogády család Trencsén vármegyében

Könyvek

Harrach Gábor–Rákóczi Krisztián: Külön utakon. Adalékok a felvidéki magyarság 2009 utáni politikatörténetéhez (Tokár Géza)
Victor Sebestyen: Lenin: the man, the dictator, and the master of terror (Sándor Zoltán)
Tóth Ferenc: Egy magyar származású francia diplomata életpályája. François de Tott báró (1733–1793) (Horbulák Zsolt)
Puskás István: Távoli világok. Kulturális identitás és idegenség az olasz irodalomban a kora újkortól napjainkig (Csehy Zoltán)
Misad Katalin (szerk.): Kétnyelvűség térben és időben (Takács Henrietta)
Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia VII. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve (Szabó Klaudia)
Misad Katalin–Polgár Anikó (szerk.): Varii sunt colores – Tanulmányok a többnyelvűség, az identitás és a kulturális sokszínűség kérdéseiről (Mészáros Veronika)
Juraj Šebo: Útek z pekla. Životný príbeh Arnošta Rosina, väzňa, ktorému sa podarilo ujsť z Osvienčimu (Csanda Gábor)

Lapunk része az Európai Bölcsészettudományi és Társadalomtudományi Index (European Reference Index for the Humanities and the Social Sciences – ERIH Plus) folyóirat-minősítő rendszernek.Folyóiratunk a CEEOL nemzetközi adatbázis által jegyzett.

Emlékezés és emlékeztetés – A komáromi zsidóság emlékjelei

A zsidó kereskedők már az ókorban, a római légiók kísérőjeként megjelentek Komárom környékén. A Bar Kochba vezette lázadás leverésére ugyanis egy, Pannónia területén állomásozó légiót küldtek Júdeába. A lázadás leverését követően a visszatérő légiók kiegészültek a rómaiak által szabadcsapatokba verbuvált júdeai lakosokkal, illetve az őket kísérő kereskedőkkel is. A Komáromban talált, Bar Kochba idejéből származó pénzérmék is erre engednek következtetni (Michela 2015, 13. p.). A tatárjárást követően IV. Béla gazdag osztrák zsidókat hívott be az országba. Egy Henuk nevű zsidót kamaragrófnak nevezett ki, aki szolgálataiért zálogba megkapta Komárom várát a várossal, valamint 21 környező községet és a tatai malmot is. Mivel halála után fiai nem tudták kifizetni a zálogot, a birtok visszakerült a király tulajdonába. Miután Komárom IV. Bélától 1265-ben városi kiváltságokat kapott, több kereskedő érkezett különböző országokból Komáromba, többek közt zsidó családok is. A 14. században kiutasították a zsidókat a városból, csupán a 16. században jelentek meg ismét, s ettől az időtől datálható a zsidók folyamatos jelenléte. Egy 1703-ból származó oklevélben említést tesznek egy Wolf Simon nevű kereskedőről, akinek vegyeskereskedése volt a városban. Komárom vármegye 1727-es nyilvántartásában is szerepelnek zsidó családok, s a 18. század 30-as éveiben három házaló zsidó telepedett le családjával a városban, a negyvenes években számuk tovább gyarapodott. Ekkor körülbelül negyvenre tehető a számuk az elsősorban Csehországból érkezett újabb családoknak köszönhetően (Büchler 2009, 192–193. p.).

A Komáromi Zsidó Hitközség megalakulásának évét bizonyos források a 18. század elejére, mások szerint viszont 1790-re teszik (Büchler 2009, 192. p.). A közösség száma folyamatosan nőtt, egy 1787-es összeírás szerint 61 zsidó élt a városban, s a 19. elején már önálló, saját rabbinátussal is rendelkeztek, felépült zsinagógájuk is. Az első rabbi – Freistadt Ábrahám – Galgócról érkezett a hitközséghez.

A komáromi zsidók létszáma 1830-ban már elérte a 320-at, azonban számuk továbbra is gyorsan növekedett, mivel sok környékbeli család költözött Komáromba. Ennek következtében 1845-ben már 700 tagot számlált a hitközség. Amikor 1863-ban felavatták az új zsinagóga impozáns épületét, a zsidó hitközség száma már duplájára nőtt. Ekkor került Komáromba Schnitzer Ármin (1836–1914), a liberális gondolkodású rabbi. Az 1868/69-ben tartott zsidó kongresszust követő hitszakadáskor (a magyarországi zsidóság vallási szempontból három részre oszlott: neológok, ortodoxok és a status quo ante) a komáromi zsidó hitközség a neológ irányzathoz csatlakozott (Büchler 2009, 191. p.). 1880-ban 20 ortodox család azonban megalakította az ortodox irányzatú hitközségét és 1907-ben saját zsinagógát is építettek. Egy ideig status quo ante közösség is létezett, azonban 1929-ben ők is a neológ irányzathoz csatlakoztak. A temetőt továbbra is közösen használták a neológok és az ortodoxok. Az utóbbiak 1890-ben már önálló rabbinátussal rendelkeztek, amelyhez a környékbeli község ortodox közösségei is csatlakoztak. 1896-ban a filantróp Fried Kálmán jelentős anyagi támogatásával felépült a zsidó Menház a Kistemplommal. A századfordulón már több mint 2000 tagja volt a közösségnek. Voltak köztük gazdag vállalkozók, akik például fakereskedéssel[1] foglalkoztak, s jelentős szerepet töltöttek be a gazdasági, társadalmi és kulturális életben is. Vásárhelyi Domonkos, a város főügyésze, Weiss Miksa, a megyei képviselő-testület tagja, Biringer Mór törvényszéki orvos, Lipscher Mór pedig az a közkórház sebész főorvosa volt, s még folytathatnánk a sort. (Büchler 2009, 193. p.)

Az első világháborúban, 45-en veszítették életüket a közösség tagjai közül. A háború idején a Menház kórházként működött, s a hitközség tagjai bekapcsolódtak az 1916-ban Komáromba érkező erdélyi menekültek segélyezésébe is (vö. L. Juhász 2015, 36–38., 79–80. p.). Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása érzékenyen érintette a zsidó közösséget, mivel megszakadtak az eddigi természetes társadalmi és kulturális kapcsolatok Magyarországgal, különösen, ami Budapestet illeti, s nem utolsósorban a Duna másik oldalán élő zsidó közösséggel is.

Ebben az időszakban jelentősen megnőtt az ortodox közösség létszáma, mivel nagyon sok környékbeli ortodox család költözött Komáromba, ekkor alakultak meg a párhuzamos ortodox társadalmi szervezetek is. A Csehszlovák Köztársaság húsz éve alatt is jelentős szerepet játszottak a város társadalmi, politikai és kulturális életében, többen fontos funkciót töltöttek be. Az új állam külön nemzetiségként kezelte a zsidókat, azonban ennek ellenére a komáromi zsidó lakosságnak csak 32,6%-a vallotta magát zsidónak, a többiek zöme pedig magyar nemzetiségűként határozta meg magát.[2]

A sírkövektől a Dunába lőtt áldozatok emlékművéig

A komáromi zsidóság számára az emlékjeleket, az emlékezet jeleit hosszú ideig a temetői síremlékek, sírkövek jelentették. A zsidó hagyomány szerint az elhunyt sírkövét a temetés vagy a haláleset első évfordulóján avatja fel a rabbi. Az elhunyt hozzátartozói ezeket a sírokat látogatták a temetőben, s az emlékezés jeléül kavicsokat helyeztek rájuk.[3] Ahol zsidó hitközség alakult, az első lépések közé tartozott a Szent Egylet, a Chevra Kadisa[4] megalakítása. Hogy Komáromban pontosan mikor alakult meg legelső alkalommal ilyen egylet, források hiányában nem tudható. Egy Komáromról készült térkép tanúsága szerint a 18. század közepén a komáromi zsidó temető a Vág folyó túlsó oldalán helyezkedett el (Michela 2015, 94. p.) A jelenlegi temető a katolikus és protestáns temető szomszédságában található, a ravatalozó 1923-ban épült, s ugyanekkor újabb földterületet is vásároltak a temető kibővítésére.

Az istentiszteletek alkalmával az elhunyt közeli rokon vagy szülő halálának évfordulóján „Jahrzeitjén”[5] rendszeresen megemlékeztek a hozzátartozók. A Jahrzeitet a halál héber naptár szerinti évfordulóján tartják, amely a szoláris naptárétól akár hetekkel is eltérhet (Unterman 1999, 112. p.). Ezt a gyásznapot elsősorban a gyerekek tartják az elhunyt szülők emlékére (Ujvári 2000, 404. p.) Egyesek böjtöltek is szüleik Jahrzeitjén, de a bor- és húsfogyasztástól mindenképpen tartózkodtak (Unterman 1999, 112. p.). Az első Jahrzeit mindig a temetés utáni első évfordulójára esik. Az alábbi szertartások fűződnek hozzá: 1. lélekmécses meggyújtása, 2. amennyiben lehetséges, az elhunyt szülő vagy hozzátartozó sírjának felkeresése, 3. ima a halott lelki üdvéért. 4. a fiúgyermekek kaddist[6] mondanak, s a férfiak előimádkozó teendőket is szoktak végezni (Ujvári 1999, 404. p.).

Komáromban 1981-től megszűnt a rendszeres vallási élet, mert a zsidók száma alaposan megfogyatkozott. A zsidó törvények szerint az istentiszteletek megtartásához 10 férfi szükséges, hogy meglegyen a minjen[7]. A Komárom környéki zsidó férfiaknak köszönhetően viszont a zsidó ünnepek alkalmával sor kerülhetett néhány istentiszteletre.

Az elhunytak sírkövének megáldására, felavatására néhány évtizede már nem pontosan a temetés, illetve a halál évfordulójának napján, hanem a Mártírnapon kerül sor, mivel ezen a megemlékezésen mindig jelen van egy rabbi és egy kántor is.

Az alábbiakban a kapcsolódó történelmi események és háttér felvázolásával állításuk időrendi sorrendjében mutatom be a zsidósághoz kötődő emlékjeleket.

1. Schnitzer Ármin emléktáblája

A komáromi zsidók a legelső temetőn kívüli emlékjelet, amely már nem az elhunytakra, hanem közösséget érintő eseményre emlékeztet, a Menház tanácstermében helyezték el 1912-ben. E félkörív formájú emléktáblát az Izraelita Jótékony Egylet készíttette Schnitzer Ármin főrabbi komáromi rabbiságának 50. évfordulója alkalmából tett 1000 koronás alapítvány emlékére.

A tábla felirata:

ALAPÍTVÁNY

Főtisztelendő Dr. Schnitzer Armin főrabbi úr

működésének 50-ik évfordulója alkalmából az Izraelita

Jótékony-Egylet tisztelete és nagyrabecsülése jeléül K 1000,-

1862–1912

Schnitzer Ármin (1836, Hunfalva –1914, Komárom) 1862-ben érkezett a városba a hitközség meghívására, és rövid időn belül népszerűvé vált nemcsak a zsidóság, hanem a város más vallású lakosainak körében is. Ő volt az, aki a leghosszabb ideig, 50 évig (1864-től 1914-ig) oktatott a komáromi bencés gimnáziumban.[8] A liberális irányzatot képviselte, neki köszönhetően változott meg a templomi prédikáció nyelve németről magyarra. Rabbisága idején alakult meg a zsidó énekkar, amely a zsinagógában az istentiszteletek alkalmával is közreműködött. A tudós rabbi kiváló retorikai képességekkel rendelkezett, néhány beszéde nyomtatásban is megjelent. Német nyelven írott két életrajzi ihletésű kötetét Jüdische Kulturbilder (aus meinen Leben) (Schnitzer 1904), valamint Eine Rabbinenwahl. Ein Kulturbild der Gegenwart (Schnitzer 1908) címmel Bécsben adták ki. A Komáromi Zsidó Hitközség a közelmúltban jelentette meg az 1904-ben kiadott kötetének magyar és szlovák nyelvű fordítását (Schnitzer 2015). A komáromi egykori zsidó Menház épületében létrehozott, a hitközség történetét bemutató mikromúzeum Schnitzer Ármin nevét viseli. Szoros barátságot ápolt a komáromi Pap Gábor dunántúli református püspökkel, tulajdonképpen őket tekinthetjük a keresztény-zsidó párbeszéd magyarországi előfutárainak (L. Juhász 2009). Erről a barátságról Schnitzer Ármin is megemlékezett életrajzi kötetében (Schnitzer 2015, 179–181. p.).

2. Fried Kálmán emléktáblája

A Komáromi Lapokban a zsidó Jótékony Egylet üléséről szóló tudósításban olvasható egy hír a város 1918. májusi közgyűlésén hozott határozatról, miszerint a Hajnal utcát (itt található a zsidó Menház és az ahhoz tartozó kis zsinagóga) Fried Kálmán utcának nevezik át, s egy őt ábrázoló reliefet tartalmazó emléktáblát is elhelyeznek a Menház külső falán. „Megemlíti azután a jelentés, hogy a város május havi közgyűlése a Hajnal-utcát Fried Kálmán utcának nevezte el és javasolja, hogy a választmány abbeli határozatát, hogy a menházon nagylelkű elnökének, néhai Fried Kálmán képének reliefjét elhelyezi, hajtsa végre.”[9]

Fried Kálmán reliefje az emléktáblával azonban valamilyen, számunkra eddig ismeretlen okból mégsem került fel a Menház falára, s az utcát se nevezték át. Elképzelhető, hogy az impériumváltás következtében megváltozott politikai helyzet lehetett az oka, amikor a csehek átvették az város irányítását. Az 1989-es rendszerváltás után sem kapta Fried Kálmán nevét a Hajnal utca, hanem Ľudovít Štúr szlovák nemzetébresztőről nevezték el. A Menházhoz tartozó kis zsinagógában azonban van egy kétnyelvű (héber–magyar) feliratú emléktábla, amely avatásának időpontjáról és körülményeiről a kutatás során sajnos nem találtam adatokat.

A héber–magyar nyelvű emléktábla magyar felirata:

[Hét sor héberül]

EZEN KÖVET EMLÉKTÁBLÁUL HELYEZZÜK EL ISTENNEK E HÁZÁBAN

MELYET NAGY FÁRADOZÁSSAL ÉS SZÍVE NEMESSÉGÉVEL ALAPÍTOTT

AZ EZREK KÖZÜL KIMAGASLOTT

FRIED KÁLMÁN,

A JÓTÉKONY EGYLET ELNÖKE

Emléke időtlen időkig élni fog!

Fried Kálmán hosszú éveken keresztül volt elnöke a komáromi Jótékony Egyletnek (Gemilusz haszadim), s elsősorban neki köszönhető a Menház felépítése is, amelyet 1896-ban, a millennium évében avattak fel (Paszternák–Paszternák 2017). Filantróp tevékenysége miatt nagy megbecsülésnek örvendett a város nem zsidó lakossága körében is.

1.kép. Schőner Alfréd budapesti főrabbi beszédet tart a Mártírnap alkalmával a ravatalozóban, az első világháborúban elesett komáromi zsidók emlékműve előtt (L. Juhász Ilona felv., 2008)

3. Az első világháborúban elesettek emlékjele

A harmadik, temetőn kívüli közösségi emlékjelet az első világháború 45 zsidó áldozatának emelték. Ez már egy monumentális, márványból készült emlékmű volt, elkészítésével Berecz Gyula (Komárom, 1894 – Budapest, 1951) komáromi szobrászművészt bízták meg. A fehér márványból készült objektum a nagy neológ zsinagógában, a bejáratnál kapott helyett, s mind a 45 áldozat neve felkerült rá. A névsor fölött héber felirat található, amelynek magyar fordítása: „Egy férfi sem hiányzott közülünk.”[10] A névsor alatti kis táblán magyar nyelvű idézet olvasható a Tórából:

OLDD LE A TE SARUIDAT

LÁBAIDRÓL,

MERT E FÖLD MELYEN ÁLLASZ

SZENT FÖLD.[11]

Az emlékjelet 1924. december 15-én leplezték le. A Komáromi Lapokban az ünnepélyről megjelent beszámoló tanúsága szerint a város társadalmának minden rétege képviseltette magát, s a keresztény egyházak képviselői is ott voltak:

A kegyelet és fájó emlékezés ez ünnepén a város magyar társadalmának minden rétege képviselve volt és őszinte szívvel vett részt a zsidó hitközség mélységes gyászában. A különböző vallásfelekezetek küldöttségekkel képviseltették magukat és szónokai útján együttérző szívvel adóztak az elesett hősök emlékezetének.

Az ünnepélyen a zsidótemplom zsúfolásig megtelt közönséggel s a fekete gyászlepellel bevont templomban az első padsorokban foglaltak helyet a küldöttségek, köztük a komáromi r. kath. autonom hitközség küldöttsége Alapy Gyula dr. hitk. elnök vezetésével, a református egyház testületileg megjelent presbiteriuma Zsemlye Lajos h. lelkész és Gaál Gyula dr. főgondnok vezetése mellett és az evang. egyház küldöttsége Jánossy Lajos esperes-lelkész vezetésével.

Még az első világháború idején azzal vádolták a magyarországi zsidókat, hogy nem vették ki megfelelő mértékben részüket a háborúból, ezért az emlékbizottság elnöke, Milch Rezső beszédében rámutatott egyúttal arra, hogy ez az emléktábla, amelyen a komáromi izr. hitközség 45 hősének fényes neve olvasható, legigazabb cáfolata annak a ráfogásnak, hogy a magyar zsidóság nem vette ki a maga véres részét a háborúból. Akiknek nevét az emléktábla őrzi, magyar hazájukért haltak meg, legszentebb kötelességük teljesítése közben, a becsület mezején.[12]

Mivel a neológ zsinagógát 1950-ben kénytelen volt eladni a hitközség, az emlékjelet a zsidó temető ravatalozójába helyezték át.

4. Lipscher Mór (1870–1944) mellszobra

A két világháború közötti időszakban került sor egy másik emlékjel felavatására is, ebben az esetben a kezdeményező nem a zsidó közösség volt, azonban a komáromi zsidóság egyik neves személyiségéhez, dr. Lipscher Mór sebész főorvoshoz, az Emberszeretet Közkórház igazgatójához kapcsolódott. A város vezetése és a hálás páciensek 1927-ben úgy döntöttek, hogy komáromi praktizálásának 25. évfordulója alkalmából mellszobrot állítanak a kórház előcsarnokában a doktornak. A nagy emberbarát és kiváló orvos Lipscher köztiszteletnek örvendett mind a városban, mind pedig a környéken. Szakmai körökben is nagyra becsülték, ő volt az első magyarországi orvos, aki sikeres agyműtétet hajtott végre Budapesten.[13] A mellszobrot eredetileg a Lipscher komáromi működésének 25. jubileum alkalmából rendezett ünnepségen szerették volna felavatni, azonban erre csak pár nappal később került sor. Mivel a szobrászművész – Berecz Gyula – eléggé későn kapta a megbízatást, az idő rövidsége miatt nem tudta elkészíteni a mellszobrot az ünnepségre. A szoboravatás alkalmából rendezett ünnepségen elsőként Csizmazia György polgármester méltatta Lipscher Mór érdemeit, egyebek közt az alábbi mondatokkal:

A városi tanács határozatával a kórházigazgató sebészorvosnak, Lipscher Mór dr. úrnak 25 éves kórházi sebész és igazgatói működéseért elrendelte mellszobrának elkészítését. A városi tanács ezzel az elhatározásával kitüntetni kívánja a kórház sebész orvosát azért a fáradhatatlan munkáért, amelyet egy negyedszáz év alatt végzett a szenvedő beteg emberiségért itt a kórházban. Ez alatt az idő alatt ugyancsak sok betegnek adta vissza a tudásával, sebészi képességével és tehetségével az életét, ugyanígy sok szülőnek adta vissza gyermekét és gyermeknek pedig a szülőjét. Lipscher dr. nemcsak a szenvedő emberiségért dolgozott, de az ő munkájával és vezetésével a mi komáromi Emberszeretet közkórházunknak is messze vidéken, sőt külföldön is igen jó hírnevet szerzett.

Méltatását a következő mondatokkal zárta:

Amidőn ma itt Komárom város képviseletében megjelentünk azzal a céllal, hogy emlékezetessé tegyük szeretett igazgatónknak 25 éves működését, egy mellszoborral ajándékozzuk meg büszkeségünk elismerésével és nagyrabecsülésünk jegyével. Áldásos munkájára, amit esztendők hosszú során át végzett, az igazgató fölényes lelki megnyugvással tekinthet vissza, s fogadja tőlünk jó kívánságainkat. Kérjük a mindenhatót, hogy a jövőben még hosszú éveken át ugyanolyan szorgalommal és szerencsével lehessen mindazoknak a szenvedő embertársainknak a segítségére, akik kórházunkat betegségük folytán felkeresik.[14]

A szobor nem állt sokáig a kórház lépcsőházában, 1938-ban a magyar hadsereg komáromi bevonulásakor ledöntötték és összetörték. A tettesekkel kapcsolatban két változat ismert, az egyik szerint a nemi bajosok osztályán kezelt néhány beteg tette tönkre a szobrot, mások szerint a tettesek a bevonuló reguláris hadsereg katonái közül voltak. A szobor megsemmisítését pár évvel később Lipscher Mórnak és családjának és a hitközség majdnem valamennyi tagjának a megsemmisítése követte. Nem akadt senki, aki az oly sok komáromi és környékbeli felnőtt és gyermek életét megmentő doktor életét megmentette volna.

Az 1938-as visszacsatolás jelentős változásokat hozott a komáromi zsidó közösség számára az élet minden területén. Ez egyrészt a bevonulást követő fizikai támadásokban, a zsidó ingatlanok megrongálásában (ablakok kitörése), a templomok meggyalázásában és más területeken és formában is megnyilvánult. Rövidesen életbe léptek a Magyarországon már jóval korábban meghozott zsidótörvények és egyéb rendelkezések is. Komáromból 1938. november 15-én több ún. hontalan zsidót utasítottak ki, akiket a magyar csendőrség az új magyar–szlovák határhoz szállított, ahol kirakták őket a szabad ég alá. Egyes források szerint Komáromban a szélsőséges magyar nacionalisták néhány zsidót meg is kínoztak és a holttestüket a Dunába dobták (Büchler 1999, 195. p.).

Komáromban 1940-ben 2700 zsidó élt, ami az összlakosság 16%-át jelentette. Miután Magyarország belépett Németország oldalán a második világháborúba, Komáromból ekkor több mint 200 munkaszolgálatos férfit „soroztak be”. 1941 augusztusában pedig az ún. hontalan zsidókat gyűjtötték össze és a megszállt ukrajnai területekre szállították őket, ahol a többi, Magyarországról kiutasított zsidóval együtt a németek legyilkolták őket.[15]

1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, Komáromban körülbelül 450 zsidó család élt, ami 2170 zsidó vallású személyt jelentett. Miután ebben a városban is megjelent a Gestapo, hogy felügyelje az ún. zsidókérdés megoldását, rövidesen több zsidót is letartóztattak. Lefkovics Józsua ortodox rabbi a legelsők között volt, akit meg is kínoztak. A zsidók gettósítása Komáromban április közepén vette kezdetét, ahová 1950 személy került. Ekkor már 190 férfit munkaszolgálatosként különböző helyekre vezényeltek, 15 személyt túszként tartottak fogva, 15 személynek pedig sikerült átszöknie Szlovákiába (Büchler 2009, 195. p.). A gettóból rövid időre a Monostori erődbe kerültek, majd innen a környékről ideszállított zsidókkal együtt június 12-én és 15-én indított két transzporttal Auschwitzba deportálták őket. A kassai vasútállomáson szolgálatot teljesítő Vrancsik István feljegyzéseiből tudható, hogy a 12-én indított szerelvény 13-án haladt át Kassán 2790, a 15-én indított pedig 16-án 2673 deportálttal. (Gaško 214, 123. p.) A holokauszt során Raab Ferenc összegzése alapján a komáromi zsidók közül a koncentrációs táborokban 1884, a munkaszolgálatosok közül 23-an, az internálótáborokban pedig 15 komáromi zsidó lelte halálát. A városba mindössze 248 komáromi túlélő tért vissza (Büchler 2009,196. p.).

1945-től az 1989-es rendszerváltásig

A második világháborút követően a komáromi zsidókhoz kapcsolódó emlékjelek a gyász jegyében születtek, s a holokauszt áldozatainak emlékezetéről szólnak. Már a komáromi hitközség alakuló gyűlésén elhatározták, hogy minden év júniusában (ekkor deportálták a komáromi zsidókat) rendszeresen megemlékeznek a holokauszt áldozatairól:

„Emlékezetes nap marad a Hitközség életében 1945. augusztus 15. Alakuló gyűlésre jön össze az itteni zsidóság minden hazatért tagja. Színhely a Király püspök u. 12. sz. alatti ideiglenesen rendbe tett kultúrterem. Megalakult a háború utáni első Elöljáróság Fleischmann Jenő komáromi kereskedő elnökletével. A gyűlés a legfontosabb feladatokként a következőket jelöli meg: helyreállítani a Menház épületében a Kistemplomot, biztosítani mindenki részére a közétkeztetést egy népkonyha beindításával, életre kelteni a temetkezési egyletet, a Chevra Kadischát, megünnepelni minden év júniusában a mártírok istentisztelete keretében a hősi halottak emlékét” – olvasható Raab Ferenc túlélőnek a komáromi Zsidó Hitközség történetéről írt dolgozatában (Raab 1989, 2. p.).

2. kép. Héber nyelvű holokauszt-emléktábla a ravatalozóban (L. Juhász Ilona felv., 2008)

5–6. Héber nyelvű emléktábla a ravatalozóban és jelképes kemence héber nyelvű emléktáblával

A túlélők egyik legfontosabb kötelességüknek tartották, hogy emlékjelet állítsanak holokauszt során elpusztított hitsorsosaiknak. Az 1947. július 30-án tartott ülésről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban a résztvevők nem képviseltek egységes álláspontot az emlékjelek ügyében. Lövinger H.[16] nem tartotta időszerűnek egy emlékmű felállítását, azt javasolta, hogy inkább tegyék rendbe a templomot és abban helyezzenek el egy emléktáblát. Weinberger R. is hasonló álláspontot képviselt, Wild P. csak temetői emléktáblát javasolt. Steiner J. javaslata szerint inkább javítsák meg a templomot, s helyezzenek el egy örökmécsest, az emléktábla pedig kerüljön a temetőbe.

Az 1947. november 9-én tartott ülés jegyzőkönyvéből már megtudható, hogy két emléktábla készül: az egyiket a templomban, a másikat pedig a temetőben helyezik el. Ezen az ülésen részt vett Nagy Márton képzőművész és Löwy sírkőkésztő is, tehát arra következtethetünk, hogy már az emléktáblákkal kapcsolatos részletkérdéseket is megbeszélhették. Megválasztottak egy háromtagú bizottságot is (Bandler O., Fleischmann K. és Fleischman L.), amelyet az emléktáblák elhelyezésével bíztak meg.

A két emlékjel felavatására 1948. március 14-én került sor. Az egyiket a kis zsinagógában, a másikat pedig a temetőben, a ravatalozóban helyezték el. Mindkét emlékjelre csupán héber felirat került. A ravatalozóban található fekete márvány emléktábla feliratának magyar fordítása:

„Atyánk, királyunk, bosszuld meg a szemünk láttára a te szolgáid kiontott vérének a bosszúját.”

Ez a tábla 705 (=1945)-ben állíttatott

Örök emlékéül hitközségünk tagjainak,

Akik összegyűjtettek, megölettek és elégettettek gonosz szándékkal

Az átkozottak által 704 (=1944) 705 (=1945) években,

A gonosz hatalmának uralkodása idején.

Izráel sírját nem nyerték el,

Így legyen ez nekik örök emlékül!

Legyen lelkük bekötve az élet kötelékébe![17]

A másik emlékjelet a már helyreállított kis zsinagóga keleti falán helyezték el. A csak héber feliratot tartalmazó fehér márványtábla alatt az Auschwitzban használt kemencét imitáló jelképes kemencét alakítottak ki, s a falba egy kis üreget is vájtak. A tábla feliratának magyar fordítása:

Örök emlékezetül az Örökkévaló szent csarnokában.

A szenteknek, férfiaknak, asszonyoknak és gyermekeknek, szent közösségünk tagjainak, itt

Komáromban – épüljön fel Cion és Jeruzsálem –

meghaltak kínok között, és kegyetlenül megölettek a munkatáborokban,

és akik elhurcoltattak a 704. évben [=1944] az üldöztetés földjére mint a vágóhidra

vezetett nyájat megölettek, lemészároltattak és elégettettek az átkozott gonoszok által,

az apák, az anyák és gyermekek, a szerettek és az életükben kedvesek,

jámborak, igazak és tiszták együtt az Örökkévaló nevének megszenteléséért.

Tartsd meg őket, Isten, jó emlékezetben a világ maradék igazaival együtt, és bosszuld meg Izrael fiai ezreinek vérét, ahogy a prófétáid által mondatott:

»Megfizetek a vérontásért, nem hagyom büntetés nélkül. Az Úr a Sionon lakik« (Joel 4,21) LIBÉK [Legyen lelkük bekötve az élet kötelékébe][18]

A hitközségi ülés jegyzőkönyvében olvasható beszámoló szerint az ünnepi beszédet dr. Bandler Ottó, a hitközség akkori elnöke tartotta, Lebovič Márk pozsonyi rabbi pedig héberül méltatta a megemlékezés fontosságát. A liturgiai részt, zsoltárt és gyászimát Singer Jenő helyi lakos recitálta. A Komáromi Zsidó Hitközség ekkor a környékről és részben távolabbról a városba költözött zsidókkal együtt 502 főt számlált. Nem sokkal később, 1950-ben elhelyezték a szimbolikus kemencében az áldozatok névsorát tartalmazó emlékkönyvet (Memorkbuchot) is. (Raab 1989, 25. p.)

3. kép. Jelképes kemence emléktáblával a zsinagógában (L. Juhász Ilona felv., 2017)

7. A nyilasok 114 áldozatának emlékműve a tömegsíron

1948 őszén, szeptember 26-án a komáromi temetőben egy újabb emlékjelet avatott fel a zsidó közösség: leleplezték a nyilasok által megkínzott, meggyilkolt 114 áldozat héber feliratú emlékművét. A tömegsírba temetett áldozatok névsora Raab Ferenc kötetében olvasható. (Raab 2000, 71–74. p.). Az 1948. szeptember 21-i hitközségi elöljárósági ülésről szóló jegyzőkönyv tanúsága szerint a felavatás reggel 7.20 órakor kezdődött.

4. kép. A tömegsíron állított magyar és héber nyelvű emlékjel (L. Juhász Ilona felv., 2011)

8. Magyar nyelvű emlékmű a tömegsíron

Még a rendszerváltás előtt, Raab Ferenc kezdeményezte egy másik, magyar nyelvű emlékjel felállítását a tömegsíron. A fekete márványból készült hasábra az alábbi felirat került:

1945

TÖMEGSÍR

ITT ALUSSZA SZOMORÚ ÁLMÁT

114 ZSIDÓ ÜLDÖZÖTT

AKIK ÉLETÉT A SZABADSÁG HAJNALÁN

KIOLTOTTA A GYŰLÖLET

EMLÉKÜKET MEGŐRZI A SZERETET

1977-ben a Pozsonyba vezető 63-as főút és a felüljáró építése hatással volt a zsidó temetőre is, ugyanis annak egy részét fel kellett számolni. A hitközség kénytelen volt lemondani a temetőnek több mint 1/3-áról. Ekkor összesen 858 darab sírkövet helyeztek át a sírkert megmaradt részébe. A „sírokban talált földi maradványok áthelyezése a Hitközség hivatalos megbízottjának jelenlétében, a rituális előírások betartása mellet ment végbe”. (Raab 1989, 33. p.). A nevesebb személyek (elsősorban rabbik) síremlékeit egymás mellett ismét felállították, azonban a felszámolt temetői rész sírköveinek elég nagy része a temető délkeleti oldalának betonfala mellé került, s mivel nem lettek külön felállítva, nagy részük feliratát nem lehet elolvasni. Sajnos, a temető délnyugati falához közeli délkelti részben leomlott temetőfal miatt a sírkertben a vandálok egy ideig szabadon garázdálkodhattak, emiatt több sírkőnek is lába kelt, ráadásul sokan ide hordták a szemetet is. Azóta a temetőt kitisztították, több síremléket felállítottak és felújítottak, ma már egy rendben tartott temető fogadja az oda látogatót, s az itt található ravatalozót is felújították.

9. Az antifasiszta mártírok emlékműve

Említést kell még tennünk arról az emlékműről is (Emil Venkov alkotása), amelyet az antifasiszta mártírok emlékére állítottak 1971-ben a Széna téren. Az áldozatok között több komáromi zsidó neve is megtalálható, többek közt a munkások jogaiért küzdő Steiner Gáboré (Komárom, 1887 – Buchenwald, 1942) is, akinek emlékét más objektumok (két emléktábla és egy mellszobor) is őrizték a városban, azonban ezek közül ma már egyetlen sem található meg.[19]

10. Az ógyallai holokauszt-emlékmű a ravatalozóban

11. november 24-én egy újabb emlékjel, az ógyallai zsidó temetőben a túlélők által emelt holokauszt-emlékmű került a temető ravatalozójába. Az ottani pusztuló és gazdátlan temetőt nem tartották biztonságosnak az emlékjel szempontjából. „A Hitközség elöljárósága figyelembe véve az ógyallai (Hurbanovo) zsidó temető elhanyagolt állapotát, szükségesnek és humánusnak véli, hogy az ottani zsidó temetőben az 1945-ben visszatért zsidóság által közadakozásból a mártírhalált halt ottani és környékbeli egyéneknek felállított emléktáblákat leszereltesse és átszállítsa a komáromi temetőbe. Az emlékművet 1979. november 28-án mutatós formában felállítják a ravatalozó nagytermében és a Hitközség magára vállalja a további gondozását.” (Raab 1989, 33. p.) Ez az emlékmű nem csupán az ógyallai, hanem a bagotai (Hurbanovo-Bohatá), madari (Modrany), martosi (Martovce) és komáromszentpéteri (Svätý Peter) zsidó mártírok emlékét is megörökítette, az emléktáblákon valamennyi áldozat neve szerepel. Az emlékmű kőből készült egyik elemén héber és szlovák nyelvű felirat olvasható:

[héber felirat]

Nevraždi!

[héber felirat]

na pamiatku našich drahých martýrov,

ktorí zahynuli v rokoch 1942/45[20]

5. kép. Az ógyallai holokauszt-emlékmű a temető ravatalozójában (L. Juhász Ilona felv., 2011)

Emléktábla Dél-Komáromban a Csillag erődben

A komáromi holokausztáldozatokra is emlékeztet az az emléktábla, amelyet Magyarországon, a dél-komáromi Csillag erődben avattak fel 1985. március 28-án az alábbi felirattal:

MEMENTO

1941–1944

„S MOST A SZABADSÁG ANGYALA ŐRZI NAGY ÁLMUK AZ ÉJBEN”

RADNÓTI MIKLÓS: A LA RECHERCHE

A CSILLAG ERŐD FOGLYAINAK EMLÉKÉRE

ÁLLÍTOTTA KOMÁROM VÁROS LAKOSSÁGA

A FELSZABADULÁS 40. ÉVFORDULÓJÁRA

1985. MÁRCIUS 28.

11. Emléktábla a holokauszt áldozatainak a Menház falán

Az 1989-es rendszerváltás nem csupán a komáromi zsidóság életében hozott változásokat, hanem az emlékjeleket illetően is. Jelentős évnek tekinthető 1992, ugyanis ekkor készültek el Ladislav Snopko akkori kulturális miniszter javaslatára a Szlovák Kulturális Minisztérium költségén azok az emléktáblák, amelyek olyan szlovákiai városokba kerültek, ahonnan transzportok indultak a haláltáborokba. Az 1938-ban Magyarországhoz visszakerült területeken a zsidók deportálása más időben zajlott, mint a Jozef Tiso által irányított klérofasiszta Szlovákiában. Szlovákiában 1942 márciusában kezdődött a deportálás, amit 1942. október 20-án leállítottak, azonban 1944 őszén ismét indítottak transzportokat. Magyarországon 1944-ben indult meg a zsidók deportálása a haláltáborokba, a magyarországi holokauszt azonban már jóval korábban elkezdődött. A holokauszt első állomásnak 1941 nyara tekinthető, amikor a magyar hatóságok a legújabb kutatási eredmények alapján 22 000 ún. hontalan zsidót deportáltak Ukrajnába, ahol több mint 18 000-et közülük a németek meggyilkoltak (Eisen–Stark 2014, 71–101. p.).

Az emléktáblákat nemcsak az egykori fasiszta Szlovákiához tartozó városokban helyezték el, hanem azokban a dél-szlovákiai városokban is, amelyek a Vészkorszak idején Magyarországhoz tartoztak. Tulajdonképpen nem egy klasszikus értelemben vett emléktábla készült, hanem egy két részből álló emlékjel, amelynek fölső részét Mózes kőtáblájának torzója, alsó részét pedig a feliratot tartalmazó lap alkotja. Komáromban a zsidó Menház falára került, s az alábbi felirat volt olvasható rajta.

Z KOMÁRNA V ROKOCH 1942–1944

DEPORTOVALI 1922 ŽIDOVSKÝCH

OBČANOV DO KONCENTRAČNÝCH

TÁBOROV CELEJ EURÓPY

AZ 1942–1944-ES ÉVEKBEN KOMÁROMBÓL

1922 ZSIDÓT DEPORTÁLTAK EURÓPA

KONCENTRÁCIÓS TÁBORAIBA.

A MEGKÍNZOTTAK ÖRÖK EMLÉKÉRE

1992

Ez volt Komáromban a legelső köztéri emlékjele a holokausztnak, amely nem zárt helyen: a temetőben vagy a zsinagógában kapott helyet. Ez az emléktábla már közvetlenül szembesítette az egykori tömeggyilkossággal a város lakosságát, emlékeztetve egyben az utókort arra is, hogy a város 1944-ben megtagadta polgárainak egy részét, s nem tett semmit megmentésük érdekében. Az emlékjel nem maradt sokáig a Menház falán, 1997-ben ismeretlenek ellopták (L. Juhász 2015, 40–41. p.).

A Hitközségi Híradó egyik szerkesztője – Paszternák András – Szerkesztői gondolatok. Valami nagyon fáj… avagy emléktáblánk története címmel megjelent írásában a tábla ellopása kapcsán az alábbi gondolatokat osztotta meg az olvasókkal:

1992 – majdnem 50 évvel a komáromi zsidóság tragédiája után a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Komárom város közreműködésével emléktáblát avatott, a Holocaust emléktábla formája megegyezett az ebben az időszakban az ország más városaiban készült hasonló emlékművekkel. A zsinagógában található 1948-ban felavatott emlékmű után ez volt a második, de az első nyilvános emlékhelyünk. A 100 000 Sk-t érő tábla erkölcsi értéke a városban élő zsidóság és a túlélők számára többszöröse volt az anyagi értéknek.

1994 – Ez az év a megemlékezés éve volt, a hagyományos mártírnap mellett az emléktáblánál is tartottunk ünnepséget, melyen megjelentek a város és a többi egyház képviselői is. Az ezt követő időszakban kisebb-nagyobb „támadások” érték emléktáblánkat, egy alkalommal horogkeresztet ábrázoló öntapadós címkét ragasztottak rá, 1996. december 30-ról 31-re virradóra pedig horogkeresztet festettek a tábla melletti ajtóra. 1997 végére végre elkészült az ablak felújítása, ezzel kialakult a zsinagóga új homlokzata. Az esztétikus látványt nem élvezhettük sokáig, január 30-án pénteken este 23:30-kor még a helyén volt a tábla, másnap reggel Kollár Zoltán jelezte a KZSH elnökének, hogy nincs a helyén.[21]

12. A deportálás emléktáblája a dél-komáromi vasútállomáson

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyar Evangéliumi Testvérközösség kezdeményezte és szervezte meg Magyarországon emléktáblák elhelyezését azokon a pályaudvarokon, ahonnan transzportok indultak a haláltáborba. A Duna északi oldalán élő zsidókat is a dél-komáromi pályaudvaron vagonírozták be, s innen indították őket Auschwitzba. A vagont és abból kinyúló kezet ábrázoló domborműves emléktáblát 2004-ben, a holokauszt 60. évfordulója alkalmából avatták fel a pályaudvar épületén az alábbi felirattal:

Áldott a mártírok emlékezete!

Elhelyezte a

Magyarországi Evangéliumi

Testvérközösség

és

a Wesley János Lelkészképző Főiskola

a Holokauszt 60. évfordulóján

2004

Az emlékhely létesítését a MÁV Árufuvarozási Osztály támogatta

13. Új emléktábla a holokauszt áldozatainak emlékére

A Komáromi Zsidó Hitközség azzal a kéréssel fordult a város vezetéséhez, hogy a város költségvetéséből szánjon egy összeget egy emlékjel állítására a holokauszt komáromi áldozatainak. 1999-ben felavatták a meghurcoltak monumentális emlékművét (a komáromi Gáspár Péter alkotása) a város parkjában a második világháborúban meghurcoltak emlékére, s ezt az objektumot egyben a holokauszt komáromi áldozatai emlékművének is szánták. A Komáromi Zsidó Hitközség azonban nem fogadta el holokauszt-emlékműveként, s továbbra is szorgalmazta, hogy a város külön emlékjelet készítsen a majdnem 2000 kifosztott, majd meggyilkolt komáromi zsidó áldozatnak, ennyivel tartozik egykori polgárainak. A meghurcoltak emlékműve a második világháború valamennyi áldozatának emlékére készült, ezáltal a zsidó áldozatok és azok üldözői, kifosztói emlékére is. Hosszú huzavonát követően végül a város elkészíttetett két emléktáblát, amelyek a Menházhoz tartozó kis zsinagóga bejáratának jobb és bal oldalán kaptak helyet 2006-ban (L. Juhász 2010, 138–139. p.). A Hitközségi Híradóban 2006 januárjában jelent meg egy hír, amelyben a szerkesztők közölték: „Lesz Holokauszt emléktábla Komáromban!”

Hosszú küzdelemre tett pontot a komáromi Városi Képviselőtestület 2005. december 1-jén megtartott 44. ülése. A képviselők határozatot hoztak, amely alapján a Komáromi Zsidó Hitközség kezdeményezésére a Menház falán 2006. június 11-ig elhelyezik a Holokauszt áldozataira emlékező négynyelvű táblát (a városi költségvetésből finanszírozva).

A KZSH eredeti javaslatával ellentétben rövidebb szöveg kerül az emlékműre, de mindenképpen sikerként könyvelhető el, hogy 62 év után – még ha ehhez nagy mértékben kellett a hitközség kezdeményezése is – a város törleszt adósságából a zsidó közösséggel szemben. A KZSH a döntés kézhez vételét követően felkérte Dr. Schőner Alfréd főrabbi urat a héber ás a krakkói Galíciai Zsidó Múzeum munkatársait az angol fordítás elkészítésére, melyeket már továbbítottunk a Városi Hivatalba.

Bízunk benne, hogy az idei mártírnapra elkészülnek a táblák, melyeket méltó ünnepség keretében avathatunk fel.[22]

A két emléktáblát Dél-Komárom, valamint Rév-Komárom polgármestere, Zatykó János és Bastrnák Tibor közösen avatta fel a 2006-os Mártírnapon. A zsinagóga bejáratának jobb oldalán magyar–héber, a bal oldalon pedig szlovák–angol nyelvű fekete márványból készült, Mózes kőtáblájának stilizált formájára készül táblákon az alábbi felirat olvasható:

ÁLLÍTSON EZ A TÁBLA ÖRÖK EMLÉKET

A HOLOKAUSZT KOMÁROMI ÁLDOZATAINAK

KOMÁROM VÁROS

Az eseménynek elég nagy sajtóvisszhangja volt, egyebek között az Új Szó szlovákiai magyar napilapban is tudósítottak róla:

…A város zsidó lakóit 1944 májusában kényszerítették gettóba, majd június 12. és 16. között deportálták őket. […] A több mint 2500 főt számláló komáromi zsidóság nagy részét Auschwitzban, Treblinkában, Majdanekben barbár gyilkosok kínozták és gyilkolták meg […] Az idei holokauszt 62. évfordulója alkalmából tartott megemlékezés a komáromi zsidó temetőben kezdődött, ahol megjelentek a hitközség tagjai, a város zsidó polgárainak távolba szakadt utódai, a diplomáciai testületek és számos intézmény képviselői. Ladislav Urban mérnök – aki tízévesen élte túl Bergen-Belsen poklát – beszédében a fasiszta alakulatok egyenruháit imitáló szerelésben masírozó, többek közt Kotleba[23] nevével fémjelzett mai veszélyforrásokra hívta fel a figyelmet… Paszternák Antal, a komáromi zsidó hitközség elnöke II. János Pál auschwitzi látogatásakor elmondott beszédéből idézett: „egy egész nép kiirtásának a kísérlete örökre beszennyezte az emberiség történetét”. A komáromi zsidóság vezetője a megemlékezés kapcsán azt sem hallgatta el, hogy a felelősség nemcsak a náci Németországot terheli, hiszen a zsidóság likvidálása mindenütt, így Komáromban is a helyiek segítségével zajlott – volt, aki cselekvően, a többség pedig közönyös magatartásával asszisztált. Ugyanezt a kérdést feszegette Kerti Katalin, a Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés alelnöke is. Mint mondta, 1944-ben a magyar állam, amely önmagát kereszténynek és nemzetinek titulálta, teljes kudarcot vallott az állampolgáraival szemben fennálló kötelezettségei terén. A holokauszt – mondta jeles történészekre hivatkozva – rablógyilkosság volt, s amíg ezt nem mondjuk ki, a szembenézés nem történhet meg. A vasárnapi holokauszt-megemlékezés végén a két ikerváros, Révkomárom és Komárom polgármesterei, Bastrnák Tibor és Zatykó János leleplezték az emléktáblát a zsinagóga, azaz a Menház-Zsidó Kulturális és Közösségi Központ falán, majd a résztvevők meggyújtották az emlékezés lángjait az áldozatok emlékművénél a zsinagógában.[24]

6. kép. A kis templom falán 2006-ban felavatott holokauszt-emléktáblák (L. Juhász Ilona felv., 2012

14. A Menház emléktáblája

2009-ben egy újabb emléktábla került a Menház külső falára. Január 25-én az ENSZ Holokauszt Emléknapján (január 27.) rendezett megemlékezésen Zeev Boker izraeli nagykövet leplezte le azt az emléktáblát, amellyel a Menház hivatalosan a Szlovák Zsidó Örökség Útja részévé vált.[25] Felirata:

MENHÁZ

Objekt bývalého židovského starobinca so synagógou

postavili v roku 1896 a dodnes slúži ako centrum židovského života.

Épült 1896-ban , mint a helyi közösség szociális otthona

és zsinagógája. Napjainkban is a város zsidó életének

központja.

The former Jewish old age home, which includes a

synagogue, was constructed in 1896 and still serves

as center of local Jewish life.

SYNAGOGA SLOVACA

SLOVAK JEWISH HERITAGE

Szlovákiában nem mindegyik egykori vagy pedig ma működő zsinagógára került el ilyen tábla, ugyanis az adott épületnek megfelelő kulturális vagy hitéleti célt kell szolgálniuk.

Emléktáblák az egykori zsinagógák falán

Bár a komáromi neológ, valamint az ortodox zsinagóga és a Menházhoz tartozó kis templom is túlélte a Vészkorszakot, a túlélők hazatéréskor azonban mindhármat lepusztult és meggyalázott állapotban találták. Pár év múlva kénytelenek voltak eladni mind a nagy neológ, mind pedig az ortodox zsinagógát. A komáromiak zöme nem tudta, hogy a mai sportcentrum átalakított épülete korábban neológ zsinagóga, a ma öregotthonnak helyet adó épületkomplexumot alkotó egyik épület pedig ortodox zsinagóga volt eredetileg. A komáromi zsidóság fontosnak tartotta, hogy legalább egy emléktábla emlékeztesse az utókort az egykori népes zsidó közösségre és annak templomaira, ezért mindkettőt megjelölték.

15. Emléktábla az ortodox zsinagóga falán

2007 decemberében az ortodox zsinagóga megépülésének 100. évfordulóján háromnyelvű (szlovák–magyar–héber) emléktáblát helyezett a hitközség a ma idősek otthonához tartozó, átalakított zsinagóga külső falán. Az 1944-ig templomként szolgáló épületet 1955-ben volt kénytelen eladni a zsidó hitközség. Ezt követően hosszú ideig raktárépületként használták, majd a rendszerváltást követően az idősek otthonának részévé vált. Ekkor felújították és részben át is építették. Az emléktábla felirata:

V tejto budove bola

ortodoxná synagóga v Komárne

1907–1844

Ebben az épületben működött

a komáromi ortodox zsinagóga

1907–1944

[héber felirat]

A rendezvényről a Hitközségi Híradó is beszámolt:

Az 5768. év hanukája két programot is tartogatott közösségünk tagjai és barátaink számára. December 9-én, vasárnap délután egy különleges helyen, a volt ortodox zsinagóga – ma idősek otthona – bejáratánál találkoztunk azzal a céllal, hogy a 100. születésnapját ünneplő épületen leleplezzük az emléktáblát.

Paszternák Tamás koordinátor üdvözölte a megjelenteket, köztük Váradi Lajost, a Magyar Köztársaság Pozsonyi Nagykövetsége első beosztottját, dr. Bastrnák Tibort, Komárom város polgármesterét, dr. Hortai Éva és Szabó Béla alpolgármestereket, a városi képviselőtestület tagjait, Miroslav Hargaš evangélikus lelkészt, Fináli Gábor rabbijelöltet, Várnai Gábort, aki a kántori feladatokat látta el, Ipóth Évát, az idősek otthona igazgatónőjét. Várnai Gábor éneke után Fináli Gábor osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel, Komárom városa nevében dr. Bastrnák Tibor polgármester úr emlékezett. A KZSH elnöke, Paszternák Antal beszéddel zárta az ünnepség első részét. A Szülőföld Alap és Csemadok támogatásával elkészült emléktáblát, amely közösségünk régi álma volt, a komáromi Boldi vállalkozás késztette Ryšavý Baltazár vezetésével. A héber fordítás dr. Schőner Alfréd főrabbi, a szlovák Vadász Magda munkája. A táblát a polgármester úr és a KZSH elnöke leplezték le, majd a megjelent szervezetek elhelyezték koszorúikat…[26]

7. kép. Az egykori neológ zsinagóga az emléktáblával (L. Juhász Ilona felv., 2012)

16. A neológ zsinagóga emléktáblája

A ma sportközpontként működő, 1863-ban felavatott neológ zsinagóga egykori bejáratának bal oldalán a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, 2000 januárjában került sor az emléktábla leleplezésére négynyelvű felirattal:

1863–1944

V tejto budove bola

neologická synagóga

v Komárne

Ebben az épületben

működött a komáromi

neológ zsinagóga

This building was the

home of the Komárno

Neolog Synagogue

Židovská náboženská obec

Komáromi Zsidó Hitközség

The Jewish Community of Komárno

2010

A felavatási ünnepségről szokás szerint a Hitközségi Híradó is beszámolt:

…emléktáblát avattunk az 1863-ban épült egykori neológ zsinagóga falán, mely 1944-ig szolgálta híveit. Az épület a második világháború során megrongálódott, a hazatérő maroknyi túlélő többé már nem tudta eredeti céljára használni a Király püspök és Hajnal (ma Štúr) utca sarkán álló imaházat. Az újjáalakult, anyagi gondokkal küzdő hitközség 1950-ben adta el az épületet azzal a kitétellel, hogy arról minden olyan jelképet távolítsanak el, amely szakrális jellegére utal. Az első világháborús emlékművet és a zsinagóga tetejét díszítő két kőtáblát a helyi zsidó temető ravatalozójában helyezték el.[27]

Az emléktábla avatásán beszédet mondott Deutsch Róbert budapesti főrabbi, Bastrnák Tibor, Komárom város polgármestere és Pasternák Antal, közösségünk elnöke. Ők leplezték le hárman az emléktáblát is. A Hit gyülekezete közösség tagjai rövid műsor összeállításukkal az emlékezés fontosságát hangsúlyozták.[28]

„Mit is üzen ez a tábla?” – tette fel a kérdést beszédében Pasternák Antal, a hitközség elnöke, majd megadta a választ:

…üzen a fényes múltról, neves rabbikról, híres kántorokról, ünnepekről, családi és közösségi eseményekről. Üzen arról, hogy itt az ideje a szembenézésnek. Elmesélni, megírni a múltat. A szép és a kevésbé szép időket. Elmondani, hogy a komáromi zsidó közösség megsemmisítése német segédlettel zajlott ugyan, de a helyiek aktív közreműködése és sokak passzív közönye olajozta a gépezetet, gyorsította az elkerülhetetlent…[29]

8. kép. Az egykori zsinagóga épülete az emléktáblával az Európa udvarban (L. Juhász Ilona felv., 2012)

17. Emléktábla az egykori, 1863-ig működő zsinagóga falán az Európa udvarban

17. január 30-án a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor felszabadításának 66. évfordulója alkalmából ismét emléktáblát avatott a zsidó közösség, ezúttal az egykori komáromi zsinagóga épületén, az Európa udvarban.[30] Ez a zsinagóga már kicsinek bizonyult a hitközség számára, így egy nagyobb zsinagóga építésébe kezdtek, s amikor az 1863-ban elkészült (a nagytemplom, azaz a neológ zsinagóga), ezt az épületet eladták. A zsidó hitközség elnöke az emléktábla leleplezése alkalmával elmondott beszédében szólt a Komáromi Zsidó Hitközség megalakulásának 220. évfordulójáról, valamint felidézte Jókai Mór Aranyember című regényéből az egykori zsinagógával kapcsolatos sorokat is:

„Mily szépek a sátraid Jákob…” Ezekkel a szavakkal lép be a vallásos zsidó ember minden reggel a zsinagógába. Az egykori zsinagóga helyén avatunk ma emléktáblát. Komárom első zsinagógájának helyén.

Feltehetnénk pár kérdést: Miért is? Miért éppen az ENSZ Holokauszt emléknapján? Az idén a Komáromi Zsidó Hitközség a 220. születésnapját ünnepli, 1791-ben alakult meg hivatalosan közösségünk, bár tudjuk, hogy az első zsidó emberek már jóval korábban a városba érkeztek. Kevés az információnk a régi időkről. Ez a zsinagóga tanúja volt a komáromi zsidó közösség felemelkedésének, amikor már kicsinek bizonyultak az imaház falai és hittestvéreinknek hamarosan újat kellett építeniük. Jókai Mór, Komárom szülötte az Aranyemberben Tímár Mihály és Fabula János beszélgetésében így ír az épületről:

„Fabula János vetett aztán nem egy cigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három cigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Tímár előtt.

– Így ni. Mármost értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.

(S nehogy valaki azt higgye, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élc volt fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követő lakosok egy újabb házat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régebbi héber imaház csakugyan árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)”

1863-tól már a Király püspök utcai nagyzsinagóga szolgált imahelyül, majd az 1868-as szakadás után Komáromban is külön utakat kezdett járni a neológia és az ortodoxia. Az eladott zsinagóga épületének sorsáról nem sokat árulnak el a krónikák a továbbiakban. Csendesen állt itt az egykori Weisz ház, mai nevén Zichy palota udvarában. A Vészkorszak idején láthatta, amint a palota közeli pincéjében összezsúfolják egykori híveinek leszármazottait, méltatlan, embertelen körülmények között. Volt része gyártelepnek, majd a rendszerváltás után az Európa udvar gondolatának megvalósulásakor az udvar egyetlen régi épületeként 3 oldalából favázas német ház lett, a sors furcsa fintoraként…

Maradt viszont ez az oldal, ahol valami más volt és van. A felújítás során felfedezett eredeti festések nyomán ez a fal üresen maradt egészen a mai napig. Az elmúlt évek januárjait követve az ortodox zsinagóga után negyedikként a mai könyvekben csak öreg zsinagógaként emlegetett épület falára kerül a négynyelvű tábla, üzenve ezzel, hogy a zsidó közösség emlékének végre méltó helye van az Európa nemzeteit bemutató udvarban, mutatva az ide látogató turistának, hogy közösségünk ma is él. Köszönet az épület tulajdonosának, Takács Péter mérnöknek, aki megkeresésünkre azonnal igent mondott, hozzájárulva egy újabb, méltó tábla emeléséhez…[31]

Az emléktábla felirata:

V tomto dome bola v rokoch 1827 až 1863

prvá komárňanská synagóga.

Ebben a házban működött 1827-től 1863-ig

Komárom első zsinagógája

In commemoration of the oldest synagogue in Komárno

which was located in this building from 1827 to 1863

(héber nyelvű felirat)

Židovská náboženská obec v Komárne

Komáromi Zsidó Hitközség

The jewish Community of Komárno

(héber nyelvű felirat)

2011

Az emléktábla felirata szerint az első zsinagóga 1827-től 1863-ig működött ezen a helyen, azonban Számadó Emese kutatásai szerint (Számadó 213, 40–41. p.) ennek ellentmond Kállay Ödön ószőnyi jegyző, helytörténész feljegyzése a zsinagóga építését megörökítő emléktáblának a feliratáról, mely szerint a zsinagóga jóval korábban, még 1791-ben épült, és özv. gr. Zichy Jánosné szül. Lusinszky Terézia bárónő építtette:

SVMTIBVS.ILL.DOMINAE CO

MITISSAE VIDVAE JOHANNE

ZICHYANAE NATAE BARONISSAE

THERESIAE LUSINSZKY JUDAI

CAE GENTI TEMPLUM HOCCE

ERRECTVM AN MUNDI CON

DITO 5552 (=1791)

Amikor 1926-ban elkészült a dél-komáromi zsinagóga, a hitközség elnöke elkérte Gyürky Viktorné grófnétól az 1863-ig működő komáromi zsinagóga emléktábláját,[32] amit egyes források szerint a felépült dél-komáromi zsinagóga falára helyeztek. A tábla a zsinagóga átépítésekor került le a falról, és a munkások összetörték (Számadó 213, 40–41. p.).

18. Botlatókövek (emlékeztető macskakövek)

Günter Demnig német képzőművész egy új típusú holokauszt-emlékjelet terjesztett el Európa-szerte, amelyek botlatókő, ill. emlékeztető macskakő néven váltak közismertté (német neve Stolperstein). Egy 10x10x10 cm méretű, a talajba süllyesztett kőkockáról van szó, amelynek tetejére egy 10×10 cm-es réztábla kerül.[33] E táblán olvasható a holokauszt-áldozatok neve, illetve születésük és deportálásuk, vagy haláluk dátuma és helye. A botlatókövek az áldozatok lakhelye előtti járdába (vagy a már nem létező egykori otthon helyére) kerülnek, emlékeztetve az utókort, hogy az adott személyt innen hurcolták el a halálba. A Németországból indult kezdeményezés rövid időn belül egész Európában teret hódított. Szlovákiai elhelyezésüket a 2011-ben létrejött Antikomplex Polgári Társulás kezdeményezte, amely az első ilyen objektumokat 2012-ben Breznóbányán és Besztercebányán helyezte el.[34] Ma már több szlovákiai városban is megtalálhatóak, számuk folyamatosan emelkedik (L. Juhász 2015, 79–81. p.).

A botlatókövek Komáromban is megjelentek, elhelyezésüket itt is az Antikomplex szervezte meg 2013-ban. Ekkor Günter Demnig 6 ilyen objektumot helyezett el 2 helyszínen. Egyet Waldmann Ernő (1902–1944) rabbi egykori lakhelye, a mai Eötvös utca 9. sz. épülete előtt,[35] a Komenský utcai szlovák tanítási nyelvű alapiskola előtti járdába pedig 5 ilyen botlatókő került, valamennyi a Paszternák család holokausztban elpusztult tagjainak (Paszternák Zsigmond [1878–1944], Paszternák Mária sz. Weisz [?–1944], Paszternák Dezső [?–1944], Paszternák Margit sz. Weisz [1911–1944], valamint Paszternák Sándor [1920–1944]) emlékére. A jelenlegi alapiskola épületének helyén állt egykor a Paszternák család háza az általuk üzemeltetett pékséggel együtt. A botlatókövek felirata kétnyelvű, szlovák–magyar. Paszternák Zsigmond botlatókövére az alábbi felirat került:

TU ŽIL/ITT ÉLT

ZSIGMOND

PASZETRNÁK

NAR./SZ. 1878

DEPORTOVANÝ 1944

DO OSVIENČIMU

DEPORTÁLTÁK 1944

AUSCHWITZBA

TAM ZAVRAŽDENÝ/MEGÖLTÉK

Ennek a holokauszt-emlékjelnek a megítélésével kapcsolatban a világ zsidósága körében megoszlanak a vélemények. Egy részük elutasítja, elsősorban azzal az indokkal, hogy azáltal, hogy emberek járnak rajtuk, tulajdonképpen megalázzák az áldozat emlékét. A vita ellenére ennek az új emlékjeltípusnak a száma évről évre növekszik,[36] s a közelmúltban arra is volt példa, hogy Európán kívül, egy másik kontinensen, Dél-Amerikában, Buenos Airesben is elhelyeztek már ilyen objektumot.[37]

9. kép. Günther Demning munka közben – a Paszternák család botlatóköveinek elhelyezése (L. Juhász Ilona felv., 2013)

10. kép. A Paszternák család emlékét őrző botlatókövek (L. Juhász Ilona felv., 2013)

19. Paszternák Sándor emléktáblája

A rendszerváltást követően a Menház kis zsinagógájában – amelyben a hitközség kulturális rendezvényei is zajlanak – újabb emléktáblák kerültek fel a falra. Az első ilyen a Svájcban – Zürichben – tragikus hirtelenséggel elhunyt komáromi születésű Paszternák Alexander (Sándor) emlékét örökítette meg, aki haláláig folyamatosan támogatta a Komáromi Zsidó Hitközséget. Felirata:

PASZTERNÁK ALEXANDER

(SANYI)

KOMÁROM 1947–2004 ZÜRICH

A KOMÁROMI ZSIDÓ HITKÖZSÉG

JÓTEVŐJÉNEK EMLÉKÉRE

20. Yvonne Tomenedal Wollner emléktáblája

Egy másik emléktábla egy Komáromból elszármazott hölgy emlékét örökíti meg. A táblát fia készíttette és helyeztette el édesanyja kérésére szülővárosában az alábbi háromnyelvű felirattal:

Yvonne Tomenedal Wollner

(1948–2011)

In Erinnerung an meine Jahre in Komorn

Spomienka na moje komárňanské roky

Komáromi éveim emlékére.

21–22. Az egykori komáromi rabbik emléktáblája

A kis zsinagógában, a kijárat jobb és bal oldalán 2012. december 9-én, a chanukai ünnepség alkalmával avatták fel az egykori Komáromban tevékenykedő rabbik nevét megörökítő emléktáblákat. Az egyiken a holokauszt előtt tevékenykedő neves rabbik neve szerepel:

Na pamiatku komárňanských rabínov

A komáromi rabbik emlékére

Freistadt Ábrahám

Lax Eisik

Pinchas Leb Frieden

Dr. Schnitzer Ármin

Krausz Mór

Dr. Wallenstein Zoltán

Židovská náboženská obec v Komárne

Komáromi Zsidó Hitközség

2012

A másik emléktáblán az alábbi rabbik neve szerepel:

In memoriam the Rabbis of Komárno

(héber nyelvű sor)

Deutsch Mór

Dr. Waldmann Ernő

Preszburger Ábrahám

Steinberger Sándor

Lefkovics Józsua

The Jewish Community of Komármo

(héber nyelvű sor)

5773

Részlet Paszternák Antal, a KZSH elnökének a táblák felavatása alkalmából elmondott beszédéből:

Tisztelt jelenlévők! Különleges nap ez a mai, Chanukakor, egyik legvidámabb ünnepünkön avatunk emléktáblát a komáromi közösség vallási vezetőinek. A hitközség működésének 221 évéből majdnem 150 éven át rabbik vezették vallási életünket, irányt és példát mutatva zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. A Holokauszt szörnyűségei idején a komáromi rabbik közül is többen hittestvéreikkel együtt meneteltek az auschwitzi gázkamrák felé. Egészen a mai napig semmi sem emlékeztetett e csodás közösség neves szellemi irányítóira. Ezért tartotta fontosnak hitközségünk vezetése, hogy az utolsó megmaradt zsinagógánk falai közt méltó módon őrizzük emléküket.

Vannak, akikről szinte semmit sem tudunk, de akadnak olyanok is, akiket műveik, írásaik alapján ma is sokat és sokszor idéznek szerte a világon. Fellapozva a Magyar Zsidó Lexikont és több más könyvet, fokozatosan emberi alakok, életutak rajzolódnak ki a táblára vésett nevek mögül. Voltak ortodoxok, neológok, összekapcsolta őket a város és a közösség szeretete.

Freistadt Ábrahám, az első általunk ismert komáromi rabbi Galgócon született, városunkban halt meg 1930-ban. Imré Sefer címen megjelent önálló műve, számos responzumot is találunk tőle. Őt Lax Eisik követte.

Pinchas Leb Frieden rabbi 1801-ben született Bonyhádon, ahol édesapját követte a rabbi székben, majd az 1830-as években érkezett városunkba, ahol 1873-ban halt meg. Sírját ma is felkeresik Jahrzeitjekor New Yorkban élő ortodox leszármazottai. Divné Pné Árje című könyve 1859-ben jelent meg Bécsben, ma is fontos mű a zsidó világban. Több mint öt évtizedet töltött Komáromban dr. Schnitzer Ármin. A hunfalvai ortodox családi háztól, ahol 1836-ban született, jesivákon át vezetett hosszú út a komáromi haladó szellemű későbbi neológ zsinagóga rabbi székéig. …Ő volt a dunántúli, majd a Magyar Rabbiegyesület elnöke. A századfordulón Krausz Mór rabbi vette át a vallási élet irányítását, róla nagyon keveset tudunk.

A közeli Tárkány községből indult a 20. században dr. Wallenstein Zoltán főrabbi élete, aki a rabbiképző után Komáromban kezdte pályáját, majd pécsi főrabbiként lett híres, elismert rabbi. Rövid élete 1944-ben fejeződött be, a budapesti Kozma utcai temető rabbi parcellájában alussza örök álmát.

Waldmann Ernő 110 évvel ezelőtt 1902-ben született a közeli Bátorkeszi községben, utolsó neológ rabbiként működött, 1944-ben deportálták Auschwitzba, ahonnan sajnos, nem tért vissza.

Preszburger Ábrahám több mint harminc éven állt a komáromi ortodox közösség élén. Steinberger Sándornak mindeddig csak a nevét őrizte meg a komáromi zsidó közösség története. Lefkovics Józsua az utolsó ortodox főrabbi volt a vészkorszak idején.[38]

23. Lipscher Mór emléktáblája a kórház falán

Miután 1938 őszén összetörték dr. Lipscher Mór 1927-ben felavatott mellszobrát, Komáromban semmi nyoma nem maradt a sebésznek, csupán a kis zsinagógában található holokauszt-emlékjel, a jelképes kemencében elhelyezett emlékkönyv őrizte nevét az áldozatok között. A korábban tisztelt és szeretett 73 éves Lipscher Mórt és családját a többi komáromi sorstársával együtt deportálták Auschwitzba. Akkor már egy agyvérzés következtében magatehetetlen volt, így hordágyon vitték a Monostori erődbe, majd onnan a marhavagonba. Auschwitzba azonban nem érkezett meg, hiszen a 70-80 emberrel telezsúfolt vagonban több egészséges ember se élte túl az utazást, nemhogy egy magatehetetlen, beteg ember. A közelmúltban a komáromi zsidó hitközség emléktáblát avatott az egykori Emberszeretet Közkórház külső falán (ebben az épületben avatta fel a város 1927-ben a mellszobrát). A leleplezésen részt vett Lipscher Mór egyik oldalági rokona, Dr. Wágnerné Mohácsy Erzsébet is, aki apai és anyai felmenői révén kötődik a Lipscher családhoz. A tábla felirata:

Dr. Mór Lipscher

1870–1944

na pamiatku významnej osobnosti

lekárskej vedy, vynikajúceho

neurochirurga, ktorý bol

v rokoch 1902–1935

riaditeľom komárňanskej nemocnice

zachránil životy tisícom

tunajších obyvateľov.

Kvôli svojmu židovskému

pôvodu sa stal obeťou holokaustu.

Židovská náboženská obec v Komárne

2016

Dr. Lipscher Mór

1870–1944

Az orvostudomány kiemelkedő

alakja, 1902–1935

a komáromi kórház igazgatója,

a kiváló sebész emlékére,

aki komáromiak ezreinek életét

mentette meg.

Zsidó származása miatt

a Holokauszt áldozata lett.

Komáromi Zsidó Hitközség

2016

24. Mementó a Dunába lőtt áldozatok emlékére

24. június 11-én a temetőben hagyományosan megtartott Mártírnapot követően került sor egy új emlékjel felavatására. A Duna melletti gáton, az Erzsébet-sziget végénél, a mostani vízművek épülete előtt egy nagy kőtömbre helyezett márványtábla emlékeztet azokra az áldozatokra, akiket 1944 utolsó hónapjaiban és 1945 elején a nyilasok lőttek a Dunába. Alig ismert tény, hogy a Vág folyó jegén 1944. karácsonyán ugyancsak sor került gyilkosságokra. Az emlékjel leleplezése után Vági Zoltán történész beszélt a jelenlevőknek a gyilkosságok körülményeiről, a Vág folyón történt öldöklést pedig az egyik áldozat lánya, az akkor mindössze hatéves Szalay Irma elevenítette fel, aki azzal a kéréssel fordult a jelenlevőkhöz, hogy a felavatott mementó legyen emlékműve a Vágba fojtott 14 áldozatnak is:

…valamelyik szomszédunk feljelentett minket, hogy otthon vagyunk. Szenteste, december 24-én este 7 órakor két Szabolcs megyei suhanc jött hozzánk. Kb. 15 évesek voltak, ma is jól emlékszem rájuk, hosszú volt a téli kabátjuk, karszalag a karjukon, a kalap majdnem az orrukon és persze puska. A lakásunk egy részében egy magyar katonatiszt állapotos felesége lakott, aki, amikor látta, hogy jönnek a nyilasok, berántott magához a konyhába, befogta a számat és az ablakhoz ment velem. Így láttam 6 éves kislányként, ahogy elviszik édesanyámat. Téli kabát volt rajta és meleg cipő, de a kabát alatt csak hálóing, mert nem engedték meg, hogy felöltözzön. Édesapám nem volt otthon, éppen tejért volt Harcsáson. Ezt követően sokáig nem tudtuk, hova lett az anyukám. Ezen a napon vitték el Harmos Károly festőművésznek a feleségét is. […] 1945/46 környékén tudtuk meg, hogy hova lett édesanyám. Egy nap eljött hozzánk dr. Földes, aki egy zsidó ügyvéd volt és jelen volt a nyilas fiúk komáromi tárgyalásán. Négy szabolcsi fiú volt, a tárgyalás idején egyik sem volt még 18 éves. […] Dr. Földes elmesélte nekünk, hogy aznap, vagyis december 24-én este ez a négy szabolcsi nyilas gyerek 14 zsidó embert szedett össze és kivitte őket az Apáli szigetre. A víz 20 cm vastagon be volt fagyva, de rákényszerítették a foglyokat, hogy vágjanak rajta akkora nyílásokat, amekkorába beleférnek, majd meztelenre kellett vetkőzniök és élve a víz alá menniük. Aki nem ment elég gyorsan, puskatussal beverték a jég alá. Éjjel 11 órakor fejezték be az öldöklést. Azt vallották, hogy „A legrosszabbak Harmosné és a Szalayné voltak, mer nem ordítottak olyan szépen!” Próbáltam megkeresni a tárgyalás anyagát, de a nyitrai archívumból nemleges választ kaptam. Sajnos, nem tudom az anyámmal elvitt összes ember nevét. A Harmos Károlynén kívül még Neumanné és Dobayné névre emlékszem, valamint Weisz Péterére, az ő lányait jól ismerem.

(Számadó 2014, 201–202. p.)

Részlet Keszegh Zoltánnak a Dunába lőtt áldozatokkal kapcsolatos visszaemlékezéséből:

1945. január elején a Duna zajlott. A személypályaudvartól felfelé pár száz méterre egy nagy tábla a parthoz fagyott. A nyilasok erre a jégtáblára hajtottak zsidó férfiakat és nőket, ott agyonlőtték őket. Tíz-tizenkét napig voltak láthatók, aztán a jégtábla elsodródott.

…Január 24-én a komáromi hídon volt vérfürdő, ismét zsidókat lőttek egymásra. Ezt a németek nem tűrték és a nyilasokat a hídról letiltották. A további kivégzéseket a híd északi oldalán, a parton folytatták..[39]

A mementó felirata háromnyelvű:

Na pamiatku obetí holokaustu, ktorých

v rokoch 1944 a 1945 postrielali do Dunaja.

A holokauszt azon áldozatainak emlékére,

akiket 1944-45-ben a Dunába lőttek.

Im memoriam of the victims of the Holocaust

who were shot into River Danube in 1944-45.

(héber nyelvű sor)

Židovská náboženská obec v Komárne

Komáromi Zsidó Hitközség

The jewish community of Komárno

(héber nyelvű sor)

2017-5777

A komáromi városi képviselő-testület nem volt egységes a készülő emlékmű finanszírozása és támogatása kapcsán. Voltak olyan személyek, akik szerint az emlékmű nem a város, hanem a zsidók ügye. Pasternák Antal hitközségi elnök egyebek közt ezt is megemlítette a Mártírnapon elmondott beszédéből:

Egy évvel ezelőtt jelentettük be, hogy emléktáblát avatunk a komáromi kórház legendás igazgatójának, dr. Lipscher Mórnak és emlékművet állítunk a Duna-parton, azoknak az áldozatoknak, akiket 1944–45-ben a Dunába lőttek.

…A XXI. század elején, hét évtizeddel a vészkorszak után Komáromban is szellemi falak emelkednek a zsidóság köré. A minap a városi testület ülésén vitáztak a képviselők a Duna-parti emlékmű környékének rendbetételéről, ekkor hangzott el, hogy a Holokauszt az a zsidóság fájdalma. A szembenézés egyik fontos eleme lenne, ha ennyi idő után végre elfogadottá válna ebben a régióban is, hogy ez nem csak a zsidóság, hanem mindannyiunk közös tragédiája. Hisszük és tudjuk, hogy az elpusztítottak és a meg nem születettek generációi is szerették vagy szerették volna Komáromot és sokat tudtak volna tenni fejlődéséért. Milyen kár, hogy nem hagyták nekik.

Köszönettel tartozunk a városi képviselőtestület azon tagjainak, akik szavazatukkal rendszeresen támogatják törekvéseinket, és a polgármester úrnak, hogy két programkoordinátorunk idén rangos polgármesteri díjban részesült a komáromi Napokon. Ennek ellenére vannak olyan megnyilvánulások, amelyek nemcsak a túlélők generációjában, hanem bennünk, a leszármazottakban is félelmet keltenek, és csak arra gondolunk, hogy így kezdődtek a borzalmak a múlt század 20-as, 30-as éveiben is…

…a temetői megemlékezés után a Duna-partra megyünk, ahol a Dunai Alap és a város támogatásával, a Vízgazdálkodási Vállalat telkén Rysavy Boldizsár kivitelezésében elkészült az emlékhely, amely végre méltó emléket állít azoknak, akiket itt lőttek a Dunába…[40]

11. kép. A Dunába lőtt áldozatok emlékműve (L. Juhász Ilona felv., 2018)

A komáromi zsidóság Komáron kívüli emlékjelei különböző helyeken és formában

Szólnunk kell azokról az emlékjelekről is, amelyek szervesen kötődnek a komáromi zsidósághoz, noha nem a város területén találhatóak, de a Vészkorszak komáromi áldozatainak emlékét örökítik meg különböző módon és formákban.

A jeruzsálemi Jad Vasem holokauszt-múzeumban különféle objektumokkal emlékeznek a holokauszt során elpusztított zsidókra, tehát a komáromi áldozatokra is. A Nevek Csarnokában fényképek vagy más dokumentumok segítségével egyéni sorsokon keresztül mutatják be a holokausztot, s más áldozatokkal együtt megörökítették a komáromi mártírok nevét is. Egy sötét betonépületben található az Emlékezés Sátra, itt valamennyi áldozatra egy örökmécses emlékeztet. A másfél millió gyermekáldozatnak is külön épületet – Gyermekek Emlékműve – emeltek, ahol a fényképek és más dokumentumok találhatók, s az égő gyertyák fényének visszatükröződése végtelen számú fénypontot alkot a sötét térben, s közben folyamatosan hallhatók a gyermekáldozatok neve. A hatalmas kőtömbökből kialakított, holokauszt alatt elpusztított Közösségek Völgyében 5000 részben vagy teljesen elpusztított zsidó közösségnek állítottak emléket olyan formában, hogy a település nevét bevésték az itt levő kőtömbökbe, itt olvasható egyebek közt Komárom neve is. A Haláltáborok Áldozatainak Emlékműve és a Hősiesség Oszlopa, amely a gettókban, a táborokban, erdőkben és a földalatti mozgalmakban harcoló zsidók emlékét őrzi.[41]

A holokausztot követően a megmaradt zsidó közösségek – köztük a komáromi is – pénzt gyűjtöttek, amiből Jeruzsálemben fákat ültettek az áldozatok emlékére. (L. Juhász 2015, 96. p.)

Paszternák András, a Hitközségi Híradó egyik szerkesztője a Komáromi Zsidó Hitközség nevében 2006-ban emlékfát ültetett el Izrael állam megalapításának emlékére a Tibériász-tó közelében. A hitközség lapjában részletesen beszámolt erről az eseményről: A szerda reggelt faültetéssel kezdtük. Izrael állam 1948-as létrehozása óta több millió facsemetét ültettek el a világ zsidóságának adományaként, az akkor még zömében mocsaras, sivatagos országban. A fácskámat nemcsak saját, de jelképesen az egész komáromi közösség nevében ástam be Tibériásztól nem messze Erec Izrael földjébe.[42]

Arra is akad példa, amikor ún. „alkalmi” emlékjelek kerülnek a zsidóság tragédiájához kötődő helyszínekre egy emléklap vagy üzenet formájában. Szokássá vált, hogy az Auschwitzba látogatók valamilyen üzenetet hagynak, amelyre általában rákerül az is, hogy annak készítője honnan érkezett. Ilyen lapot helyezett el Auschwitzban Balogh Ákos komáromi diák is 2013-ban az Élet Menete[43] által szervezett zarándoklat résztvevőjeként az alábbi szöveggel:

Ember vigyázz, figyeld meg jól a világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen –

hordozd szívedben. Éld a rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.

Radnóti Miklós

NEVER AGAIN!

SOHA TÖBBÉ !

Balogh Ákos Révkomárom, Slovakia

2013.4. 8.

Útjáról beszámolót is írt, amely a komáromi Hitközségi Híradóban jelent meg. Az alábbi gondolatokkal zárta írását: „Hálás vagyok a sorsnak, hogy részt vehettem ezen az eseményen, hogy elhelyezhettem az áldozatokért írt táblámat. Emlékezzünk és emlékeztessünk, mert mindannyiunk kötelessége, hogy soha ehhez hasonló ne történjen meg!”[44]

Balogh Ákos 2014-ben is részt vett az Élet Menetén, és egy újabb üzenetet helyezett el az alábbi szöveggel:

Emlékezni és emlékeztetni

mindannyiunk kötelessége!

Emlékül a Komáromból elhurcolt

zsidóság emlékére

1944 – 70 – 2014

2014.4.28/YomHaShoah/KZSH[45]

Tágabb értelemben az emlékezés/emlékeztetés jeleinek tekinthetjük a hitközség által kiadott, annak történetével foglalkozó kiadványokat is (Raab 2000, Paszternák A.–Paszternák T. 2013, Paszternák T.–A. Paszternák 2016). Ezek a majdnem teljesen elpusztított egykori zsidó közösségről, a kivándoroltakról, alijázókról és sok minden másról is szólnak. Schnitzer Ármin néhai főrabbi közelmúltban magyar és szlovák nyelvre lefordított (Schnitzer 2015) önéletrajzi ihletésű kötete is egy korábbi időszak „emlékműve”, amelyben a komáromi éveit tárgyaló fejezetben egyebek közt szól a református–zsidó párbeszédről, az 1895-ben elhunyt barátja, a dunántúli református püspök, Pap Gábor és saját példáján. Pap Gábor szavazata a Felsőház tagjaként sorsdöntő volt a zsidó egyenjogúsítási törvény elfogadásánál. Ha nem vett volna részt (már nagyon beteg volt, s az orvosa is eltiltotta az utazástól) a szavazáson, akkor a törvényjavaslat elbukott volna (Schnitzer 2015, 180–181. p.). A komáromi zsidó közösségről készített filmek, például a Komáromban született, ma Svájcban élő Scheiner Péter[46] filmjei is emlékjelei, dokumentumai a komáromi zsidóság történetének, mint ahogy a különféle rendezvények, köztük az emlékjelek avatásáról vagy a mártírnapokról készített filmes tudósítások is, s még sorolhatnánk hasonló példákat.

Összegzés

Mind a huszonnégy (beleszámítva a Duna magyarországi oldalán található 2 emléktáblát is), a komáromi zsidósághoz kötődő emlékjel az egykor itt élt és élő zsidóság történetének lenyomatai, őrzői. Állításuk körülményei, állíttatói, valamint utóéletük a komáromi zsidó hitközség történetének egy-egy mozaikját képezik, s nem utolsósorban szólnak a komáromiak zsidókhoz való viszonyáról is.

A korabeli források, sajtóban megjelent kimutatások tanúsága szerint a holokausztot megelőzően a Duna mindkét oldalán élő komáromi zsidóság is adakozott a Komáromban állított különböző emlékjelekre. Amikor 1821-ben felavatták Jókai Mór emléktábláját az egykori szülőháza helyén álló épületen, Schnitzer Ármin főrabbi mondott sikert arató és nagy visszhangot kiváltott beszédet.[47] A város vezetésének 1918 májusában hozott határozata, miszerint Fried Kálmán emlékére domborműves emléktáblát kívánt elhelyezni a zsidó Menház falán, és hogy 1927-ben szobrot állítottak Lipscher Mór komáromi sebész-főorvosnak, a békés zsidó–keresztény együttélésnek fontos bizonyítékai, aminek az 1938-tól életbe lépő zsidóellenes törvények és az államszintre emelt antiszemita propaganda, a zsidó lakosság teljes jogfosztása és haláltáborba küldése vetett véget. A szocializmus időszakában a holokauszt-emlékjelek állítása Csehszlovákiában csak zárt helyen: temetőben, ravatalozóban vagy zsinagógában volt lehetséges (vö. L. Juhász 2015, 18–30. p.).

Komárom azok közé a városok közé tartozik, ahol ma az átlagosnál sokkal nagyobb számban (majdnem 200) találhatók emlékjelek, s ezek között más településekhez viszonyítva aránylag nagyobb számban ott vannak a zsidók köztéri és zárt helyen található egyéb emlékjelei is.

A holokauszthoz kötődő emlékjelek azonban a város területén található többi emlékjelhez képest csak 1989 után jelentek meg a köztereken. A zsidók számára tehát a rendszerváltás új perspektívákat nyitott az emlékjelek köztéri állítását illetően. Lehetőség nyílott fontos épületek és helyek megjelölésére. Az emlékjelek azonban elsősorban a veszteségről szólnak, s kettő (a Menházat, valamint az Európa udvarban található, egykor zsinagógaként működő épületet megjelölő emléktáblák) kivételével közvetve vagy közvetlenül a Vészkorszakhoz, egy népirtáshoz kötődnek. Komárom lakosságának egy részét lényegében az 1992-ben a zsidó Menház külső falán elhelyezett emléktábla szembesítette közvetlenül a holokauszt tényével, azzal, hogy a város egykori lakosai közül majdnem 2000 zsidó áldozata volt a népirtásnak.

A zsidó közösség az emlékjelek állításán túl rendszeresen különféle kulturális programokat szervez, egyebek közt azzal a céllal is, hogy a komáromiakkal megismertessék a zsidó kultúrát és történelmet. A rendezvények helyszíne az egykori Menház épülete és az ahhoz tartozó kis zsinagóga. Mára sikerült modernizálni és felújítani az épületet, amelyben könyvtár is található, valamint a komáromi zsidóság történetét bemutató kis múzeumot is létrehoztak.

A holokauszt-emlékjelekkel párhuzamosan megjelentek az antiszemita megnyilvánulások is. Az emlékjelek emlékeztetnek, azonban ez az emlékeztetés több ember számára kellemetlen és kényelmetlen. Komárom zsidósága ma már nagyon csekély hányadát teszi ki az összlakosságnak, a Hitközség tagjainak száma már alig haladja meg a negyvenet. Ennek ellenére az antiszemitákat mégis zavarja e kis közösség jelenléte, s különféle zsidó kulturális rendezvények is, s nem utolsósorban a városban található zsidósághoz kötődő emlékjeleket is ellenségesen szemlélik. Ezek közül elsősorban a holokauszt áldozatainak emlékjelei váltak támadásaik célpontjává. A Szlovák Kulturális Minisztérium által finanszírozott, 1992-ben felavatott első komáromi köztéri holokauszt-emléktáblát ismeretlenek ellopták, a kis zsinagógára és az emléktáblákra több alkalommal is horogkeresztet és más náci jelképeket festettek, a Paszternák család 5 elpusztított tagjának botlatókövét pedig szurokkal öntötték le ismeretlenek. Emellett a verbális antiszemitizmus – elsősorban a közösségi hálókon (pl. facebook) – is jelen van. Ez elsősorban a holokauszt tagadásában és a különféle, zsidókkal kapcsolatos összeesküvés-elméletek terjesztésében nyilvánul meg leginkább. Ebben jelentős szerepet játszik az egyik komáromi gimnáziumi tanár is.[48] A városban több tagja és szimpatizánsa van a szélsőséges szervezeteknek, akik egyre nyíltabban vállalják fel antiszemita nézeteiket.[49] Ahogyan azt a hitközség elnöke is megemlítette fentebb idézett 2017-es mártírnapi beszédében a Dunába lőtt áldozatok emlékére készült mementó kapcsán, sajnos, a városi képviselő-testület tagjai között is vannak antiszemiták.

A rendszerváltás óta az emlékjelek avatásánál, a holokauszt mementóinál tartott megemlékezéseken a város hivatalos képviselői általában jelen vannak, néhány alkalommal az éppen regnáló polgármester is tartott beszédet. Ezekről és a temetőben tartott mártírnapi megemlékezésekről is rendszeresen készülnek filmfelvételek, tudósítások. Bár a város nem zsidó lakosai közül csak néhány személy vesz részt a megemlékezéseken, a Komáromi Televízió nézői közvetve értesülnek ezekről, s a nyomtatott sajtóban és az elektronikus hírportálokon is olvashatók képes beszámolók vagy rövid hírek. A holokauszttal és a komáromi zsidókkal kapcsolatos hallgatás 1989-et követően megtört, a lakosság kénytelen volt szembesülni a tényekkel. Ez a szembesülés a komáromiak egy részénél nem az együttérzés érzését, hanem sokkal inkább az antiszemitizmusuk megerősödését váltotta ki, és a városban a zsidók által állított emlékjelek számának növekedését is ellenszenvvel szemlélik. Akadnak, akik közömbösen fogadják és szemlélik a régi és új emlékjeleket, vagy nincs is tudomásuk ezek meglétéről. A lakosságnak bizonyos – aránylag csekély – hányada érdeklődéssel viszonyul ezekhez az emlékjelekhez, és a zsidó közösség által szervezett kulturális rendezvények iránt is érdeklődét mutat. Egy részük (beleértve az antiszemiták egy részét is) az emlékjelek által szerzett tudomást arról, hogy Komáromban egykor népes zsidó közösség élt, s rácsodálkoznak, milyen jelentős szerepet játszottak e város politikai, társadalmi, valamint gazdasági és kulturális életében. Akadnak olyan személyek, akik a rendszerváltást követően szembesültek zsidó gyökereikkel.

E megállapításokat a kutatásaim során szerzett tapasztalataim, valamint adatközlőim, az adatközlők által elmondott sokszor közvetett információi, tapasztalatai alapján vontam le. A lakosságnak a zsidókhoz és a hozzájuk kötődő emlékjelekhez való viszonyulásának egy alapos vizsgálata valószínűleg figyelemre méltó eredményekkel járna, s árnyalná az általam kialakított képet.

Irodalom

Braham, Randolph 2007. A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 2 kötet. Budapest, Park Kiadó.

Büchler, Robert J. (zost.) 2009. Encyklopédia židovských náboženských obcí 1. časť A-K. Bratislava, SNM–Múzeum židovskej kultúry.

Gaško, Mikuláš 2014. Nad úkrytom. A bunker felett. The trainsof Death. (Spomienky košického advokáta. Egy kassai ügyvéd visszaemlékezései. Memories of an Attorney). Bratislava, Slovenská advokátska komora.

Gellért Ádám–Gellért János 2015. Egy tömeggyilkosság anatómiája – Kamenyec Podolszkij, 1941. augusztus. Betekintő, 4. sz. (http://www.betekinto.hu/2015_4_gellert_gellert) (utolsó letöltés: 2018. január 23.)

Liszka József 2016. A folyók szerepe az árucsere-kapcsolatok lebonyolításában. In Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 437–442. p.

2009. Juhász Ilona 2009. A keresztény-zsidó párbeszéd fontossága. Pap Gábor református püspök és Schnitzer Ármin komáromi főrabbi példamutató barátsága. Új Szó, Szalon melléklet, november 21. 14. p.
2010. Juhász Ilona 2010. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értékeléséhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet. /Jelek a térben, 3./
2011. Juhász Ilona 2013. A komáromi zsidó temető és emlékezés az elhunytakról. In Paszternák A.–Paszternák T. (szerk.): Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség, 8–29. p.
2012. Juhász Ilona 2015. Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás.
2013. Juhász Ilona 2015. Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Michela, Miroslav 2015. Komárom – város a határon. Stratené mesto – Lost city – Verlorene Stadt – Elveszett város. Útikalauz egy eltűnt zsidó közösség történetéhez. Bratislava, Izraelská obchodná komora na Slovensku.

Dr. Paszternák András–Paszternák Tamás (szerk.) 2013. Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség.

Paszternák Tamás–Dr. Paszternák András (szerk.) 2016. 120 éves a Menház 1896–2016. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség.

Raab Ferenc 1989. A komáromi zsidóság krónikája. Iuxta Danubium 7, 5–48. p.

Raab Ferenc 2000. A komáromi zsidóság múltja és jelene. Komárom, KT Kiadó.

Schnitzer, Armin 1904. Jüdische Kulturbildern (Aus meinem Leben). Wien, L. Beck & Sohn.

Schnitzer, Armin 1908. Eine Rabbinerwahl: ein Kulturbild d. Gegenwart. Wien, L. Beck & Sohn.

Schnitzer Ármin 2015. Zsidó kultúrképek (Az életemből). Schweitzer Gábor bevezető tanulmányával. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség.

Számadó Emese 2013. A dél-komáromi zsidóság története. In Paszternák A.–Paszternák T. (szerk.): Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség, 31–49. p.

Számadó Emese szerk. 2014. „Ezt a hazát tehát elvesztettem”. A holokauszt komáromi eseményei. Komárom, Klapka György Múzeum. (A Komáromi Klapka György Múzeum katalógusai, XX.)

Szita Szabolcs 2002. A komáromi deportálás 1944 őszén. Budapest, Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány.

Ujvári Péter szerk. 2000. Magyar zsidó lexikon. Budapest, Makabi Kiadó.

Unterman, Alan 1999. Zsidó hagyományok lexikona. Budapest, Helikon Kiadó.

Melléklet

Zatykó János, Dél-Komárom polgármesterének beszéde a Menház falán elhelyezett emléktábla avatásakor:

Tisztelt Emlékezők! A dél-parti Komárom város lakossága és önkormányzata nevében köszöntöm mindazokat, akik részesei ennek a mai alkalomnak, az emléktábla állítás és avatás szertartásának. Nekünk, komáromiaknak nem kellenek kerek, nagy évfordulók ahhoz, hogy emlékezzünk – van elég okunk a büszkeségre, de a tragédiákból is kijutott nekünk, és a gyötrelmes, a bűnökkel terhelt múlt is a miénk. Hiszen ha a holokauszt a magyarság tragédiája – márpedig az –, úgy a miénk, komáromiaké is. És akik ismerik Komárom történelmét, azok tisztában vannak városunk sajátságosan rendkívüli szerepével 1944 és 1945 vészterhes napjaiban. Azokban az embert próbáló időkben – a kevés túlélő egyikének tanúsága szerint – jelentéktelen volt azoknak a száma, akik egyáltalán segíteni akartak, vagy tudtak. A fajgyűlölettől megfertőzött emberek apatikusan, tétlenül nézték embertársaik tragédiáját, sőt voltak, akik csak arra vártak, hogy az elhurcolt, megalázott emberek hátrahagyott javaira, mint a dögkeselyűk lecsapjanak. Nincs jogunk kétségbe vonni mindazt, amit Raab Ferenc, a komáromi zsidóság történetének krónikása keserűséggel telve lejegyzett az akkori komáromiakról – még akkor sem, ha tudjuk, voltak kockázatot vállaló, segíteni kész és segíteni képes nem zsidó magyarok, köztük természetesen komáromiak is.

A kortársak felelőssége természetesen vitathatatlan és az utókor ítél: megítélhet és elítélhet. Nem feledheti ugyanakkor a saját felelősségét. A mai komáromiaknak, akiknek nincsenek személyes emlékei azokról az időkről, tudják, hogy feladatuk és felelősségük van – fogalmazzunk így: mindent el kell követnünk, hogy ez a feladat és ez a felelősség nyilvánvaló legyen minden embertársunk számára. És mi ennek jegyében cselekszünk. Két évvel ezelőtt, 2004-ben, a holokauszt 60. évfordulóján »Soha többé« címmel és a hangsúlyozott »Párbeszéd« alcímmel rendezett konferencia helyszíne volt Komárom. Az volt ennek a találkozásnak a lényege, hogy a különböző egyházak főpásztorai hitet tettek a Soha többé mellett. Arról beszéltek, mit kell tennünk és mit tudunk tenni, hogy a holokauszt, ez a példa nélkül álló rettenet ne ismétlődhessen meg és ne merüljön feledésbe. Ezzel a konferenciával szinte párhuzamosan zajlott városunkban a levéltárosok tanácskozása, ahol a zsidó deportálások fellelt iratait ismertették a kutatók, különös tekintettel az erődök szerepére. Emlékeztünk tehát és emlékeztettünk – ahogy ezekben a percekben és ezzel az emléktáblával is tesszük. Tudjuk, a sok évtizedes hallgatás után a rendszerváltozást követő kormányok lehetőségeik és erkölcsi attitűdjük szerint tettek erőfeszítéseket a holokauszt feldolgozására és bizonyos fokú jóvátételre. A társadalom lelkiismeretének ébrentartása és a szembesítés azonban nagy és keserves feladat – a múlttal való szembenézés, a tanulságok levonása – ez mind a mi felelősségünk. Akár az egyes embereké, kinek-kinek a maga helyén: a legszűkebb közösségben, a családban, aztán a munkahelyen, a város közösségeiben. Most, amikor az elpusztított közel 2000 komáromi zsidóra emlékezünk, egy több mint 200 éves kulturális és vallási közösségre is emlékezünk, mely eltűnni látszott, de megújult és egyre erősödik. A komáromi zsidó hitközség egyike a ma Szlovákiában működő 11 zsidó hitközségnek – és mert Magyarországon az egyetlen megye Komárom-Esztergom megye, ahol nem működik zsidó hitközösség, ők önként vállalt, fontos feladatuknak vallják, hogy a megyénkbeli hittestvéreikkel törődjenek, bevonják őket programjaikba. A pezsgő kulturális, szellemi élet hatással van a délparti város életére is, nagy sikere volt a Kisgalériánkban például az Izraelben élő komáromi Miriam Neiger Fleischmann festőművésznőnek, de bizonyosan nem mondok újságot azzal, hogy gyakran látogatják a közösség rendezvényeit városunkból, például a Komáromi Napokon is. Ez az emléktábla a rettenetes tragédiáról, számunkra alig felfogható veszteségekről szól és üzen. Egy elpusztított és fel nem támaszthatónak tűnő világról, hiszen nemcsak elpusztított szülők, nagyszülők, testvérek hiánya fájó, de az egész holokausztban megölt másfél millió gyermek életének folytatása is a meg nem született fiaké, lányoké. Ez a tábla erről üzen nekünk és mindenkinek – szembesít, emlékezik és emlékeztet. Ám szól és üzen a megújulásra, újraszerveződésre képes, hittel és jóakarattal teli emberekről, kis közösségükről is, mely minden bizonnyal napról napra erősödve újra elfoglalja méltó helyét a két Komárom társadalmában. Szóljon tehát az életről is a mai nap, hisz tanúi, részesei vagyunk a csodának, az élet él és szent okból élni akar. Az élet nem hátrál meg. Köszönöm figyelmüket!

(Hitközségi Híradó, 4 [2006] 7. 3–4. p.)

„Készítsetek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam.” Pasternák Antal, a KZSH elnökének beszéde az ENSZ Holokauszt napon a neológ zsinagóga táblaavatásán.

Mózes második könyvének mondatával köszöntöm az emlékezőket a komáromi zsidóság legnagyobb szentélye előtt.

1863-at írtak akkor, amikor nagy ünnepség keretében átadták ezt az épületet. Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Fejlődő, virágzó közösséget láthatott ekkor az erre sétáló. Folyamatosan érkeztek a zsidó családok Komáromba, megvolt itt minden, ami a közösség életéhez szükséges volt. 1862-ben került Komáromba Schnitzer Ármin, a neves főrabbi, aki 52 éven át vezette hitközségünk vallási életét, ő lett később a budapesti rabbiegyesület elnöke, fontos szerepet betöltve a magyar zsidóság életében.

Ebben a kedvező környezetben épült fel a nagytemplom itt a Király püspök és az akkori Hajnal utca sarkán. Neológ templomnak hívták akkor, amikor a neológia még nem is létezett. Az avatás után öt évvel ült össze a kongresszus Budapesten, melynek eredménye a szakadás lett. A klasszicista nagyzsinagóga a neológia központja lett, az alakuló ortodox hitközség 1907-ben nyitotta meg zsinagógáját szemközt.

A korabeli feljegyzések jelentős eseményekről szólnak, 1864-ben 12 Tórát adnak át, működnek különböző egyletek, itt énekel a zsidó énekkar. Itt működött Wallenstein Zoltán, a későbbi neves pécsi főrabbi, majd Waldmann Ernő, – akit híveivel együtt deportáltak – zárta a sort. A közösség él. A fejlődés szinte töretlen, függetlenül attól, merre rajzolódnak az országhatárok.

A harmincas évek végén a komáromi zsidó közösséget is egyre jobban elérte a fasizmus szele, szűkülni kezdett az élettér, ezzel a zsidó közösség addigi virágzása fokozatosan hanyatlásnak indult. A munkaszolgálatra vitt férfiak sorsa már előre vetítette a tragikus napokat, 1944 tavaszát. Március 19. a német megszállás kezdete és június 15. az első komáromi Auschwitz-Birkenauba induló transzport indulása között kevesebb, mint három hónap telt el.

Ezekben a napokban fokozatosan elhallgatott az ima hangja a város legnagyobb zsinagógájában is, nem olvastak többé tórát, nem volt már bar micvó, esküvő.

A komáromi zsidóság szimbóluma némán nézte végig közössége elhajtását, majd elárvultan, megrongálva várta haza a túlélőket. Látta, amint páran még visszatérnek, de az imádkozás helye már soha többé nem lett. Az újjáéledő kis hitközség adósággal tele kezdte életét, látva a realitásokat az akkori vezetők 1950 júniusában úgy döntöttek, eladják a zsinagógájukat. Feltételül szabták meg minden olyan jel eltüntetését az épületről, amely az eredeti funkcióra emlékeztetett. Két jel megmaradt, a Tízparancsolatot ábrázoló kőtáblákat és az I. világháború komáromi zsidó hősi halottainak emlékműve – Berecz Gyula alkotása – temetőnk ravatalozójába kerültek.

A komáromi Zsidó Hitközség az utóbbi időben minden évben táblát avat a város egy-egy épületén, amely a közösség múltjában meghatározó volt. Az ortodox zsinagóga 100. születésnapján kezdődött tevékenységünk, a Menháznál folytatódott. Ma ez itt a harmadik állomás, amely közel sem az utolsó.

Hatvan év után először héber szöveg kerül ma a zsinagóga falára. Jelet hagyni, ezzel tisztelegve a múlt előtt, üzenve a jelen és a jövő városának.

Kinek is üzen a tábla?

Üzen minden erre sétálónak, a gimnáziumokba igyekvőknek, a turistáknak, egyszóval mindenkinek. Mesél egy időszakról, amely a város történetének meghatározója volt, amikor ugyanúgy megteltek a zsinagógák, mint más vallások templomai, a zsidó élet a mindennapok része volt.

Üzen a komáromi antiszemitáknak, akik egyre többször és egyre erősebben hallatják hangukat, a Holokauszt helyett holokamuról írva internetes fórumokon, szélsőséges eseményeket szervezve. Üzeni nekik, hogy itt áll egy épület, egy ősi vallás imaháza, amely sokáig zöldségraktár volt, ma sportcentrum…

Nem volt Holokauszt? Hova tűntek akkor a hívei? Hol van a komáromi zsidó közösség?

Mit is üzen ez a tábla?

Üzen a fényes múltról, neves rabbikról, híres kántorokról, ünnepekről, családi és közösségi eseményekről. Üzen arról, hogy itt az ideje a szembenézésnek. Elmesélni, megírni a múltat. A szép és a kevésbé szép időket. Elmondani, hogy a komáromi zsidó közösség megsemmisítése német segédlettel zajlott ugyan, de a helyiek aktív közreműködés és sokak passzív közönye olajozta a gépezetet, gyorsította az elkerülhetetlent… Üzen arról a szívünkben élő reményről, hogy egyszer még lesz zsidó élet itt. Mily szép is lenne…

A kő a zsidóságban az emlékezés jele… Ősi hagyományaink szerin sírkövet állítunk halottainknak, temetőlátogatáskor jelképesen egy-egy kavicsot helyezünk a kőre. Ez a tábla egyben jelképes sírköve is mindazoknak az itt imádkozóknak, tanulóknak, akiknek nem adatott meg, hogy lehessen sírkövük. Hamvaik ott maradtak a 65 évvel ezelőtt felszabadult szörnyű helyen, a legnagyobb koncentrációs táborban, Auschwitz-Birkenauban.

Emlékezzünk rájuk!

[Hitközségi Híradó, 8 (2010) 1. 5. p.]

70 esztendő – Pasternák Antal elnök beszéde a temetőben.

Duna, Vág, Bencés Gimnázium, Nádor utca, Klapka, Jókai Mór, vár, erődök, Csokonai, Komáromi kisleány mind-mind olyan szavak, amelyekről szeretett városunk jut eszünkbe ma is. A történelmi dokumentumokba belelapozva ugyanezekre gondolhattak 70 évvel ezelőtt itt élő őseink is, akik otthonukként tekintettek e városra évszázadokon át. Az egyszerű kereskedőtől a hivatalnokig, a vezető orvostól a rabbiig, kisgyermekektől az idősekig.

Komáromiak voltak, magyar zsidók vagy zsidó magyarok, szlovák zsidók vagy zsidó szlovákok, neológok, ortodoxok, vagy akár teljesen asszimilálódottak.

Annak ellenére, hogy valószínűleg sejthették, hogy nagyon rossz idők jönnek, hiszen a város ismételten Magyarországhoz csatolásával 1938-tól rájuk is vonatkoztak a parlament által megszavazott zsidótörvények, mégsem hitték el, hogy a város többi polgára csendes asszisztálása mellett egy napon a helyi hatóságok segítségével állat módjára hajtják el őket Komáromból.

És megtörtént… hetven éve a június eleji napok a komáromi zsidó közösség számára máig felfoghatatlanok. Innen több mint háromezer embert deportáltak. Gondoljunk bele, milyen lenne, ha valaki a ma itt lakók közül találomra kiválasztaná minden tizedik embert és csak úgy elhurcolná az ismeretlenbe, ahonnan többet soha sem térne vissza. A város meghatározó polgáraink hiányával a mai napig nem történt meg a szembenézés. Döbbenetes belegondolni. 70 esztendő múltán a túlélők száma drámaian fogy.

Tíz évvel ezelőtt a 60. évfordulóra nagy delegáció érkezett Izraelből Haas Bandi vezetésével. Itt voltak még a helyiek, Wohlsteinék, Grotter Béla bácsi, Novák Éva néni és sokan mások.

A napokban került kezembe az a fotó, amelyen 8 évvel ezelőtt a Menház előtt az emléktábla avatáson ülnek a túlélők, köztük Knöpfler bácsi, Horsky néni, édesanyám, ma már senki sincs közülük. Emberek, sőt egész komáromi zsidó családok tűntek el.

(…) Kerek évfordulója, 25 éve van az idén a rendszerváltásnak és 10. az Európai Unióhoz való csatlakozásnak. E két esemény jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Holokauszt, majd a 68-as események hatására megfogyatkozott komáromi közösség ma is él.

(…) A megemlékezés után kerül sor a hitközségünk által meghirdetett tanulmányi verseny értékelésére, melyre harmincnál is többen jelentkeztek a Kárpát-medencéből. Kisdiákok, egyetemisták és felnőttek vették a fáradságot, hogy esszével, tanulmánnyal, verssel, fényképpel vagy rajzzal induljanak, foglalkozzanak a holokauszt vagy a zsidó élet témájával.

Külön köszönet azért a mai világban, amikor sokan ismét antiszemita, sőt holokauszttagadó gondolatokon törik a fejüket itt Komáromban is. Jó példával járnak előttük azok, akik városunkból, vagy több száz kilométerről eljönnek ma ide.

Mi pedig közben hagyományt őrzünk, örülünk mindenkinek, aki eljön… csak ez viheti tovább a lángot, őseink hitét.

[Hitközségi Híradó, 12 (2014) 6–7. 4. p.]

A csehszlovákiai és szlovákiai kisebbségek személynévhasználatának szabályozása 1918-tól napjainkig, különös tekintettel a magyar kisebbségre

A 20. század történelmi fordulatainak következtében a mai Szlovákia területén élő kisebbségek szociolingvisztikai szempontból fontosnak tekinthető főbb jegyei többször változtak. A számszerűen legjelentősebb magyar kisebbség helyzetét a szóban forgó időszak alatt négy nagy fordulópont alakította. Az egyik a trianoni békediktátum volt, melynek értelmében a felvidéki magyarságot határokkal választották le az attól kezdve anyaországnak számító területekről, s tagolták be az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság államszervezetébe. A második nagy fordulatot az 1938-as bécsi döntés jelentette, melynek következtében Szlovákia déli, magyarlakta területei visszakerültek Magyarországhoz. A harmadik fordulópont a második világháború után következett be: az érvénytelenné nyilvánított bécsi döntés következtében az 1938-ban Magyarországhoz csatolt országrészek újra csehszlovák fennhatóság alá kerültek. A negyedik fordulatot az 1989-es társadalmi-politikai változások után felerősödött szlovák autonómiatörekvések váltották ki, melyek Csehszlovákia kettéválásához vezettek. A közös állam helyébe 1993. január 1-jén jogutódként két önálló állam lépett: a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság. Csehország területén szórványban található a nemzetiségi palettán kisebb súlyt képviselő magyar kisebbség, míg Szlovákiában többé-kevésbé zárt etnikai tömbben él az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségét képező magyarság (vö. Bauko 2017, 66. p.; Lanstyák 1991, 11–13. p.; Misad 2012, 69–70. p.; Szabómihály 2002, 19. p.; Szarka 1991, 32. p, 1993, 216. p.; Vörös 2004a, 49–51. p., 2004b, 39–40. p.).

A kisebbségek, valamint a kisebbségi nyelvek státusa mind az egykori közös államban, mind a mai Szlovákiában jogi kérdésnek számít/számított. A különböző törvényi szabályozások – alkotmánycikkelyek, rendeletek, iránymutatások stb. – elsősorban a kisebbségi nyelveknek a nyilvános színtereken való használatáról, valamint a kisebbségek tulajdonnév-névhasználatáról rendelkeznek. Az utóbbi vonatkozásában a dolgozatban a csehszlovákiai és a szlovákiai kisebbségek személynévhasználatáról rendelkező jogszabályokat – beleértve az anyakönyvezési szabályozásokat is – tekintjük át 1918-tól napjainkig, különös tekintettel a magyar kisebbségre. A vizsgált időszak egyes történelmi fordulópontjainak és politikai korszakainak háttértényezői mentén haladva egyúttal képet alkotunk a mindenkori hatalomnak a kisebbségekhez való viszonyáról, ill. ezzel kapcsolatos nyelvpolitikai törekvéseiről.

1. Az első Csehszlovák Köztársaság időszakában (1918–1938)

Az első Csehszlovák Köztársaság a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveire hivatkozva a cseh és a szlovák nemzet közös államaként alakult meg, de határain belül jelentős létszámú kisebbségek, főként németek és magyarok maradtak. E közösségek státusát, ill. nyelvhasználati jogait illetően nem történtek azonnali intézkedések; a megalakulás első napján, azaz 1918. október 28-án elfogadott 11. számú törvény 2. cikkelye – valószínűleg a hatalom zökkenőmentes átvételének biztosítékaként – úgy rendelkezett, hogy az új államalakulat területén minden addig érvényes tartományi és birodalmi törvény, ill. rendelet hatályban marad.

Az anyakönyvek vezetését illetően a rendelkezés a magyar állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. törvénycikket, ill. ennek módosított változatát, az 1904. évi XXXVI. törvénycikket tartotta hatályban. Ezek a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek család- és keresztnevének bejegyzését külön nem szabályozták, mindössze arra kötelezték az anyakönyvezést végző személyt, hogy a bejegyzést a megjelentek előtt felolvassa, s az általuk értett nyelven megmagyarázza. Nemzetiségi szülők ugyan kérhették gyermekük nevének anyanyelvi formában való bejegyzését, de az ilyen névalakot csak zárójelben tüntették fel az anyakönyvben, s a hivatalos névnek nem képezte részét (1894. évi törvénycikk 22. §, 1904. évi törvénycikk 128. §; vö. Bíró 1997, 12. p.; Gyönyör 1992, 129–130. p.; Misad 2013, 87–88. p., 2015, 184–185. p.; Vörös 2004a, 55. p.).

Az erőteljes „csehszlovákosítási” törekvések azonban hamarosan az anyakönyvekben is megmutatkoztak. A szervezett cseh hivatalnoki rétegnek a szlovák országrész közigazgatásába való beszüremkedése nemcsak a kisebbségek, de a szlovákok személynévhasználatát is befolyásolta. Az anyakönyvekbe – főként a volt észak-magyarországi területeken – a keresztneveknek gyakran nem a szlovákos vagy a magyaros változatát, hanem a cseh megfelelőjét jegyezték be; a magyar nemzetiséghez tartozó újszülöttek családnevét pedig akkor is mellékjeles alakban tüntették fel, ha a szülők anyakönyvi rovataiban nem volt nyoma a név átírásának vagy megváltoztatásának. Az anyakönyvek vezetése azonban más szlovák területeken sem volt egységes: korabeli anyakönyvek bizonyítják, hogy az olyan adatok bejegyzése, mint pl. a szülők foglalkozása a születési anyakönyvben vagy a halál okának feltüntetése a halotti anyakönyvben még a húszas évek első harmadában is vagy az egyház nyelvén, latinul, vagy – gyakorisági sorrendben – magyarul/szlovákul/németül történt (vö. Szokolszky 1923, 3. p., Popély 1991, 38. p.).

Az anyakönyvek vezetésére vonatkozó szabályozást a vizsgált időszakban már csak a nyelvtörvénnyel kapcsolatos 1926. évi 17. számú kormányrendelet[1] tartalmazott, melynek 56. cikkelye az egyházi anyakönyvek nyelvére vonatkozott. A szóban forgó rendelkezés 1. bekezdése lehetővé tette, hogy az egyházi hivatalok az anyakönyveket az általuk használt nyelven vezessék, az anyakönyvezést végeztető személy azonban kérelmezhette az állam nyelvén történő bejegyzést is, melyet az anyakönyvvezetőnek kötelező érvénnyel el kellett végeznie. Az egyházi anyakönyvek alapján készített szó szerinti anyakönyvi kivonatokat a bejegyzés nyelvén adták ki, de kérésre az okirat megnevezését és záradékát az állam nyelvén is kiállították. A nem szó szerinti kivonatok és anyakönyvi igazolások államnyelvű kiállítását a kérelmező abban az esetben is igényelhette, ha az nem volt azonos az anyakönyvi bejegyzés, ill. a dokumentumot kiállító hivatal nyelvével. Ugyanezen cikkely 2. bekezdése szerint az illetékes állami hivatal utasítására teendő kiegészítő bejegyzéseket az egyházi anyakönyvekben vagy az állam nyelvén, vagy párhuzamosan az állam nyelvén és az adott kisebbség nyelvén kell elvégezni, aszerint, ahogy erről az arra jogosult hivatal rendelkezik (l. 17/1926. sz. kormányrendelet).

2. Csehszlovákia széthullásától a második világháború végéig (1939–1945)

Az újabb háború felé sodródó Európa számára egyre nagyobb gondot okozott az első világháborút követő békeszerződések eredményezte területi és etnikai konfliktusok kezelése. A müncheni egyezmény, majd az 1938 novemberében megszülető első bécsi döntés után a trianoni békeszerződés alapján elcsatolt területek egy része visszakerült az anyaországhoz. Csehszlovákia széthullásához emellett az is hozzájárult, hogy a Jozef Tiso vezette politikai erők 1939. március 14-én kikiáltották az önálló Szlovák Köztársaságot. A szlovák fennhatóság alatt rekedt kisebbségek jogairól az új hatalom a szlovák alkotmányról szóló 185. számú alkotmánytörvény 12. fejezetében rendelkezett. Ennek 94. §-a szerint a nemzetiségi csoportoknak a hivatalos élet és az oktatás területén jogukban állt használni az anyanyelvüket; 95. §-a azonban kimondta, hogy az alkotmányban feltüntetett nemzetiségi csoportok jogai csak olyan mértékben érvényesíthetők, amennyire ezen jogok az adott nemzetiségi csoport anyaországában élő szlovák kisebbséget megilletik (l. 185/1939. sz. alkotmánytörvény; vö. Kamenec 1994, 38–39. p.; Szabómihály 2002, 20. p.; Vörös 2004a, 56. p.).

A személynevek anyakönyvezésének kérdése a rövid életű szlovák állam idején is terítékre került. A kormány 1942-ben előterjesztette azt a törvénytervezetet, melyben a kereszt- és családnevek használatát, valamint anyakönyvi bejegyzésüket akarta szabályozni. A dokumentum harmadik részének 18. §-a, ezen belül a K § 8. pontja arról rendelkezett, hogy névváltoztatást csak szlovák állampolgárságú személy kérelmezhet, mégpedig hovatartozásának kifejezése céljából. A K § 9. pontja szerint a törvény a névváltoztatást elsősorban olyan személyek számára kívánta lehetővé tenni, „akiket az anyakönyvi bejegyzés – szüleik választása miatt – idegen név (Zoltán, Árpád stb.) viselésére kötelez” (l. 482/1941. sz. kormánytervezet). A tervezet végül nem emelkedett törvényerőre, így az anyakönyvi bejegyzéseket továbbra is a csehszlovák időkből örökölt joggyakorlat alapján végezték. A Magyarországhoz visszacsatolt területeken ugyanakkor megszüntették a csehszlovák anyakönyvezési közszokást, s függetlenül attól, kinek hogyan szerepelt a neve a korábbi csehszlovák anyakönyvekben, a magyar ajkúak család- és keresztnevét ismét magyaros formában tüntették fel (vö. Misad 2013, 88. p., 2015, 185. p.; Vörös 2004a, 57. p.).

3. A csehszlovákiai magyarok jogfosztottságának éveiben (1945–1948)

A második világháború befejezése után újjászerveződő csehszlovák kormány rögtön a megalakulását követő napon kihirdette azt a kassai kormányprogram néven elhíresült nyilatkozatot, melynek helyzetértékelő fejezetében azzal vádolta meg a Dél-Szlovákiában területileg és etnikailag egységes hatszázezres magyar kisebbséget (valamint a cseh- és morvaországi részeken élő kb. hárommilliós németséget), hogy a háború idején kifejtett bomlasztó tevékenységével hozzájárult a csehszlovák állam széthullásához. A nyilatkozat vonatkozó fejezeteinek értelmében a kollektív bűnösnek kikiáltott magyarság jelentős részét megfosztották állampolgárságától s ebből következően a tulajdonhoz való jogától, és minimálisra szűkítették a magyar nyelv használatának színtereit. Bezárták a nemzetiségi iskolákat, az egyházi szertartások nyelveként csak a latint és a szlovákot lehetett használni, a hatóságokkal csak szlovák nyelven lehetett kommunikálni, megtiltották a magyar nyelvű könyvek és sajtótermékek megjelentetését stb. (Vadkerty 1993, 8–9. p.).

Kisebbségi személynévhasználati vagy anyakönyvi törvény ugyan nem született a vizsgált időszakban, az anyakönyvezés gyakorlata azonban így is híven tükrözte a csehszlovákiai magyar kisebbség jogállapotát: a magyar keresztneveknek következetesen a szlovák megfelelőjét tüntették fel, a magyar családneveket pedig a szlovák írásmódnak megfelelően, mellékjeles írással jegyezték be (Vörös 1999, 209. p., 2004a, 59. p.).

4. A szocializmus időszakában (1948–1989)

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után elfogadott új alkotmány a Csehszlovák Köztársaságot két egyenjogú szláv nemzet, a cseh és a szlovák egységes államaként határozta meg, a nemzeti kisebbségek létezését még csak meg sem említette (l. 150/1948. sz. alkotmánytörvény). A szlovák területeken élő magyar kisebbség elleni szigor azonban idővel enyhülni látszott: az 1948. október 25-én elfogadott 245. számú törvény alapján azok a magyar kisebbséghez tartozó személyek, akik 1938. november 1-jén csehszlovák állampolgárok voltak, visszakaphatták állampolgárságukat.[2] A szlovákiai kisebbségek bizonyos jogaira először az 1956. évi 33. számú alkotmánytörvény szövegében történt utalás, ennek 2. §-a úgy rendelkezett, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsnak biztosítania kell a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok számára a gazdasági és kulturális fejlődésükhöz szükséges kedvező feltételeket. Az 1960. évi ún. szocialista alkotmány 25. §-a szerint az államnak biztosítania kellett a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgárok számára az anyanyelvű oktatás és a kulturális fejlődés lehetőségét. Alapvető változást a kisebbségi jogok területén az 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény hozott. Ennek 3. §-a alapján a magyar, a német, a lengyel és az ukrán nemzetiségű állampolgárok számára az állam biztosította a saját nyelvű művelődés jogát, a sokoldalú kulturális fejlődéshez való jogot, az általuk lakott területeken nyelvüknek a hivatalos érintkezésben való használati jogát, a nemzetiségi kulturális szervezetekben való egyesülési jogot, valamint a saját nyelvű sajtóhoz és tájékoztatáshoz való jogot (l. 33/1956, 100/1960, 144/1968. sz. alkotmánytörvények; vö. Gyönyör 1994, 273–274. p.).

A kisebbségek személynévhasználatát a vizsgált időszakban az anyakönyvekről szóló 1949. évi 268. számú törvény, valamint az ennek végrehajtásáról szóló 1959. évi 182. számú, ill. 1977. évi 22. számú hirdetmény szabályozta.[3] Az 1949. évi jogszabály kedvezőtlenül érintette a magyar kisebbséget: az anyakönyvek cseh vagy szlovák nyelvű vezetéséről rendelkezett, s nemzetiségre való tekintet nélkül kötelezővé tette a női családnevek -ová toldalékkal való ellátását.

Az anyakönyvi bejegyzés adatait tartalmazó anyakönyvi kivonatok nyelvét a törvény végrehajtásáról szóló 1977. évi hirdetmény 32. §-a szabályozta. A törvénycikk 1. bekezdése kimondta, hogy az anyakönyvi kivonatokat cseh vagy szlovák nyelven adják ki, abban az esetben is, ha az anyakönyv más nyelven van vezetve. Az eredetileg cseh nyelven megfogalmazott, ill. megjelent törvény Szlovákiában készült és alkalmazott pontatlan fordítása azonban jelentős értelemzavart okozott. Míg a cseh nyelvű szövegrész („…i když jsou matriky vedeny v inom jazyku”, magyarul: …akkor is, ha az anyakönyvek más nyelven vannak vezetve) arra utal, hogy az esetlegesen más nyelven vezetett anyakönyvek egy korábbi állapot következményei; addig szlovák fordítása („…aj keď sa matriky vedú v inom jazyku”, magyarul: …akkor is, ha az anyakönyveket más nyelven vezetik) azt sugallta, hogy a cseh és a szlovák mellett esetleg más nyelven is vezethetők az anyakönyvek. A rendelkezés második bekezdése szerint minden olyan nem cseh vagy nem szlovák nemzetiségű személy, akit 1959. október 1-je előtt jegyeztek be az anyakönyvbe, kérhette, hogy nevét az anyakönyvi kivonatban anyanyelvi formában tüntessék fel. Az érintett személynek ilyenkor kérelemmel kellett fordulnia az illetékes nemzeti bizottság igazgatási feladatokat ellátó szakigazgatási szervéhez, a belügyi osztályhoz, amely abban az esetben engedélyezhette a névváltoztatást, ha az valóban indokolt volt, és nem ellenkezett a társadalom érdekeivel.[4] A belügyminisztérium 1979-ben névjegyzéket bocsátott ki, mely egyúttal helyesírási normaként is szolgált a nevet választó szülők és a bejegyzést végző anyakönyvvezetők számára. A jegyzék 2. számú melléklete tételesen felsorolta azt a 85 magyar keresztnevet, melyet engedélyeztetés nélkül be lehetett jegyeztetni a születési anyakönyvbe; ezek között szerepelt néhány olyan név is, amelynek nincs szlovák megfelelője, pl.: Emőke, Enikő, Ildikó, Szilárd, Zsolt. A lista azonban távolról sem elégítette ki a magyar nemzetiségű szülők igényeit, hiszen a Magyarországon anyakönyvezhető keresztneveknek csak egy töredékét tartalmazta. Ráadásul több olyan, az adott időszakban jellemzően kedvelt név hiányzott belőle, mint pl. a Bálint vagy a Mátyás; miközben olyan nevek jelentek meg benne, melyek gyakorisági mutatója a korabeli névválasztási statisztikák szerint a nullához közelített (pl. Filoména, Kunigunda). Azok a szülők, akik a jegyzékben nem szereplő nevet akartak adni gyermeküknek, vagy a jegyzékből választott név ajánlott bejegyzési formájával nem voltak elégedettek, a hatályos rendelkezés alapján a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetében kérelmezhették a választott keresztnév anyakönyvezhetőségének elbírálását, ill. szerezhették be az erről szóló írásos szakvéleményt. Az intézet azonban sem jogértelmezésre, sem az államigazgatási eljárásban való részvételre nem volt jogosult, ezért csupán ajánlhatta a kérelmezett név bejegyzését, így a végső döntést az anyakönyvezést végző személy hozta meg (vö. Gyönyör 1987, 64–70. p., 1989, 205. p., 1995, 267–268. p.; Lovász 1995, 248–249. p.).

5. A rendszerváltástól az önálló Szlovákia megalakulásáig (1989–1993)

1989-ben mélyreható politikai és társadalmi változások történtek Csehszlovákiában. A november 17-én kirobbant ún. bársonyos forradalom eseményei gyors egymásutánban zajlottak: az ellenzék és a hatalom tárgyalóasztalhoz ült, az utcákon a tanácskozások idején tüntetők tízezrei nyilvánították ki demokratikus követeléseiket. Ezzel párhuzamosan Szlovákiában felerősödött az önálló állami lét újrateremtésének igénye, melynek egyik következménye a többségi nyelv és a kisebbségi nyelvek jogállásának megváltoztatása volt. A tervezett nyelvtörvény körüli parlamenti viták ellenére 1990 októberében elfogadták a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről szóló 428. számú törvényt, mely az alapvető nyelvi jogokat korlátozó, diszkriminatív jogszabályként híresült el a köztudatban, s melynek szellemisége a kisebbségi nyelvhasználatról rendelkező későbbi törvényekben is fel-felbukkan (vö. Misad 2013, 90. p., 2015, 187. p.; Szabómihály 2002, 22. p.; Szarka 1993, 213. p.; Vörös 2004a, 63. p.).

Annak ellenére, hogy a törvény nem rendelkezett sem az anyakönyvekről, sem a kisebbségek személynévhasználatáról, a belügyminisztérium éppen rá hivatkozva igyekezett megakadályozni, hogy a többségében magyarlakta területeken működő anyakönyvi hivatalokban a szülők – a szabadabb társadalmi légkörnek köszönhetően – egyre gyakrabban kérelmezzék magyar keresztnév bejegyzését. Egy anyakönyvvezetők számára szervezett központi eligazításon például egy belügyminisztériumi osztályvezető arra utasította a jelen lévő anyakönyvi ügyintézőket, hogy ezentúl csak szlovákul jegyezzék be az újszülöttek nevét az anyakönyvbe, azoknak az ügyfeleknek pedig, akik a korábban szlovákul bejegyzett nevük magyar beíratását kérvényeznék, ne engedélyezzék a névváltoztatást, mert az ellenkezik az ország érdekeivel (vö. Lanstyák 2000, 95. p.; Lovász 1995, 247–248. p.). Egy másik esetben maga az akkori belügyminiszter, Ladislav Pittner hivatkozott minden jogi megalapozottság nélkül a kérdéses nyelvtörvényre, amikor egy magyar nemzetiségű parlamenti képviselőnek a kisebbségek névhasználatát érintő interpellációjára így válaszolt: „Tekintettel a […] Szlovák Nemzeti Tanács 428/1990 Tt. számú, hivatalos nyelvről szóló törvényére, amely megállapítja, hogy a közokiratokat (ilyenek az anyakönyvi kivonatok is) a hivatalos nyelven állítják ki, az anyakönyvvezetők – tiszteletben tartva a fent idézett rendelkezéseket – az anyakönyvvezetést idegen helyesírással nem végzik el, még abban az esetben sem, ha azt az állampolgárok kérvényezik (például a Krisztina név anyakönyvezését a Kristína helyett, vagy a Károly név anyakönyvezését a Karol helyett)” (l. Zalabai szerk. 1995, 250. p.).

6. A független Szlovák Köztársaság megalakulásától napjainkig (1993–)

1993. január 1-jén két önálló állam lépett az 1992. december 31-én hivatalosan is felbomlott föderatív államszerveződés helyébe: a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság. Az új szlovák alkotmány (melyet még 1992-ben, a szétválásról folyó tárgyalások közepén elfogadtak) preambulumának szövege jól érzékelteti azt a fölé- és alárendeltségi viszonyt, amely a múlt század kilencvenes éveinek Szlovákiájában a többségi nemzet és az ország területén élő kisebbségek státusát jellemezte: „Mi, a szlovák nemzet, elődeink politikai és kulturális örökségére, a nemzeti létezésért és a saját államiságért folytatott több évszázados harc tanulságaira emlékezve, a cirilli–metódi szellemi örökség és Nagymorávia történelmi üzenete értelmében, a nemzetek természetes önrendelkezési jogából kiindulva, a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen […] képviselőink által a jelen alkotmányt fogadjuk el” (l. A Szlovák Köztársaság Alkotmánya). Az országban élő kisebbségek alapvető jogait – az anyanyelvű művelődés jogát, anyanyelvüknek a hivatalos érintkezésben való használatának jogát és az ügyeik intézésében való részvételi jogot – az alkotmány 4. részének 34. §-a rögzítette.

A nyelvhasználatra vonatkozó törvényalkotást a következő években két tendencia jellemezte Szlovákiában: az egyik a szlovák nyelvnek mint a nemzeti és állami szuverenitás jelképének a használatát erősítette, a másik a kisebbségek nyelvhasználati jogainak törvényi szintű szabályozását jelentette. A személynévhasználatot illetően a Szlovák Nemzeti Tanács – nagyrészt nemzetközi nyomásra – két, a kisebbségek számára aránylag kedvező törvényt is elfogadott: a keresztnévről és a családnévről szóló 1993. évi 300. számú törvényt, valamint az anyakönyvekről szóló 1994. évi 154. számú törvényt (vö. Misad 2015, 187. p.; Szabómihály 2002, 22. p.; Vörös 2004a, 64. p.).

A kisebbségek kereszt- és családnévhasználatát illetően az 1993. évi törvény oldotta ugyan a korábbi szabályozás szigorát, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének a nemzeti kisebbségek személynévhasználatára irányuló, 1993. február 1-jén kelt ajánlását[5] azonban csak a keresztnevek vonatkozásában vette figyelembe: a 2. § 1. pontjában úgy rendelkezett, hogy a Szlovák Köztársaság területén született személyek számára esetlegesen idegen nyelvű keresztnév is meghatározható. A családnevek tekintetében azonban a törvény 4. §-ának 4. pontja rögzítette, hogy a szlovák nyelvben a nők családi neve továbbra is -ová végződéssel kerül meghatározásra, és ebben a formában is használatos; a szlováktól eltérő más nyelvben azonban az említett végződés nélkül is használható. A keresztnév, ill. a családnév megváltoztatásáról a szabályozás 6.–11. §-a rendelkezett. Eszerint a név megváltoztatása főként akkor engedélyezhető, ha sértő, feltűnően szélsőséges vagy nevetséges, ill. ha a névváltoztatást sajátos okok indokolják. Kiskorú gyermek keresztnevének vagy családnevének megváltoztatása nem engedélyezhető, ha az a kiskorú érdekeivel ellentétesnek bizonyul. Ha azonban a névváltoztatás idegen névnek a szlovák megfelelőjére történik, a kérelmező személynek nem kell engedélyeztetnie a módosítást, azt kérésre az anyakönyvvezető is elvégezheti (l. 300/1993 sz. törvény; vö. Bauko 2016, 79. p., 2017, 68–69. p.; Lanstyák 1998, 83. p., 1999, 75–76. p., 2000, 97. p.; Misad 2013, 91. p., 2015, 187. p.; Szabómihály 2002, 25. p.; Vörös 2011–2013).

Mivel a fenti névtörvény nem tett eleget azoknak a kötelezettségeknek, melyeket Szlovákia az Európa Tanácsba való felvétele alkalmából vállalt, a jogszabály problematikus részeit kénytelen volt egy újabb törvényben rendezni. Az anyakönyvekről szóló – jelenleg is hatályban lévő, de több ízben módosított – 1994. évi 154. számú törvény 16. §-a kimondja, hogy a nem szlovák nemzetiségű nő családnevének bejegyzése a nemre utaló szlovák -ová végződés nélkül történik, amennyiben: 1. a nőnemű gyermek szülei a gyermek családnevének anyakönyvezésekor kérelmezik, 2. a nő a házasság anyakönyvezésekor kérelmezi, 3. az érintett nő azt külön törvény szerint a családnévváltozásról rendelkező határozat bejegyzésével kapcsolatban kérelmezi.[6] Ugyanezen törvény 19. §-a szerint ha nem szlovák nemzetiségű személy keresztnevét szlovák alakban jegyezték be az anyakönyvbe, az érintett személy írásbeli kérelmére keresztnevét a születési anyakönyvi kivonatban anyanyelvi alakban tüntetik fel, és ezt a tényt az anyakönyvbe bejegyzik. Az eredetileg bejegyzett keresztnévnek, ill. nők esetében az -ová végződéssel bejegyzett családnévnek a kérelmező anyanyelvén történő bejegyzéséhez a kérelmező személynek nem kell sem hatósági engedélyt kérnie, sem illetéket fizetnie. Nevének kisebbségi nyelven történő bejegyzését írásbeli nyilatkozattal azon anyakönyvi hivatalnál kell kezdeményeznie, melynek anyakönyvében születésekor a keresztnevét bejegyezték. Bár a szóban forgó szabályozás engedékenyebb az egy évvel korábbinál, 36. §-ában megjelenik az 1993-as névtörvény azon kitétele, miszerint a női családnevek a szlovák nyelvben továbbra is a nemre utaló megfelelő végződéssel használatosak (l. 154/1994. sz. törvény; vö. Bauko 2016, 80–81. p., 2017, 70. p.; Lanstyák 2000, 97. p.; Misad 2013, 91. p., 2015, 188. p.; Szabómihály 2002, 25. p.; Vörös 2004a, 64. p.).

Összegzés

A csehszlovákiai és szlovákiai kisebbségek személynévhasználatát szabályozó rendelkezésekben 1918-tól kezdődően nyomon követhetők a mindenkori politikai hatalom asszimilációs törekvései. A kisebbségek státusa nemcsak nyelvüknek a hivatalos érintkezés területén szabályozott használatában, hanem kereszt- és családnevük anyakönyvezésében is tükröződik. A mai Szlovákia területén élő magyarok családnevének „(cseh)szlovákosítása”, azaz mellékjeles formában történő bejegyzése a múlt század húszas éveinek elején jelentkezik először a csehszlovák állami anyakönyvekben. Ehhez szorosan kapcsolódik két másik, szintén külső kényszer hatására keletkezett tendencia: a női családneveknek a (cseh)szlovák névalkotási módot követő, -ová végződéssel való feltüntetése, valamint a magyar keresztnevek szlovák megfelelőjének bejegyzése az anyakönyvekbe. A szlovákiai magyaroknak 1994 óta van joguk anyanyelvi formában bejegyeztetni kereszt- és családnevüket, s a nemzetközi nyomásra elfogadott anyakönyvi törvény szerint a korábban bejegyzett mellékjeles, ill. -ová végződésű családnév, valamint keresztnév megváltoztatásának sincs jogi akadálya.

Irodalom

Bíró Ágnes 1997. Új magyar utónévkönyv. Budapest, BM Könyvkiadó.

Bauko, Ján 2016. Prechyľovanie priezvisk u žien maďarskej národnosti na Slovensku. In Molnár Satinská, Lucia–Valentová, Iveta (szerk.): Prechyľovanie: áno – nie? Bratislava, VEDA vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, 79–88. p.

Bauko, Ján 2017. Társadalom és névhasználat. Magyar névtani kutatások Szlovákiában. Habilitačná práca. Nitra, Univerzita Konštantína Filozofa, Fakulta stredoeurópskych štúdií.

Doruľa, Ján 1994. K textu vládneho návrhu zákona o matrikách. Kultúra slova, r. 28, č. 3. 187–189. p.

Gyönyör József 1987. A személynevek anyanyelvi változatainak bejegyzésének szabályozásáról. In Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó, 60–75. p.

Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó.

Gyönyör József 1992. Határok születtek. A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. Pozsony, Madách Könyvkiadó.

Gyönyör József 1994. Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony/Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó.

Gyönyör József 1995. A személynevek anyakönyvi bejegyzéséről. In Zalabai Zsigmond (szerk.): Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990–1994. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 267–271. p.

Kamenec, Ivan 1994. Trauma. Az első Szlovák Köztársaság (1939–1945). Budapest, Aura Kiadó.

Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. In Kontra Miklós (szerk.): Tanulmányok a határon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 11–71. p.

Lanstyák István 1998. A szlovák nyelvtörvény és a szlovákiai magyarok. In Nádor Orsolya–Komlós Attila (szerk.): Kiút a csapdából? Nyelvi és nyelvhasználati jogok a Kárpát-medencében. Budapest, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság–Anyanyelvi Konferencia, 79–99. p.

Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf., 2. sz. 75–83. p.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lovász Attila 1995. Nomen est omen. A magyar utónevek beírását semmilyen jogszabály nem tiltja. In Zalabai Zisgmond (szerk.): Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990–1994. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 247–248. p.

Misad Katalin 2012. The Characteristics of Hungarian Women’s Names in Slovakia. http://ahea.net/e-journal/volume-5-2012/37

Misad Katalin 2013. A magyar nemzetiségű nők névhasználatának jellegzetességei Szlovákiában. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia III. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 86–105. p.

Misad Katalin 2015. Mutatvány a szlovákiai magyar nők névhasználati jellegzetességeiből. In Vörös Ferenc–Misad Katalin (szerk.): Od jazykovej geografie ku geografii mien V. – zborník prednášok. A nyelvföldrajztól a névföldrajzig – konferenciakötet. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 183–203. p.

Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás. (A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945). Budapest, Írók Szakszervezete Széphalom Könyvműhely– Regio.

Szabómihály Gizella 2002. A szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai és a kisebbségi nyelvhasználat színterei, különös tekintettel a magyar közösségre. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 19–40. p.

Szarka László 1991. Adatok a csehszlovákiai magyar kisebbségről. História, 13. évf., 2–3. sz. 32–35. p.

Szarka László 1993. A szlovákok története. Budapest, Bereményi Kiadó.

Szokolszky Bertalan 1923. Anyakönyvvezetők szótára. Magyar–szlovák–német–latin szótár. Kassa, Szent Erzsébet Nyomda.

Vadkerty Katalin 1993. A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Vörös Ferenc 1999. Anyakönyvi adalékok a csehszlovákiai és szlovákiai magyarság jogfosztottságához. 1918-tól napjainkig. Névtani Értesítő, 21. 204–212. p.

Vörös Ferenc 2004a. Családnévkutatások Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Vörös Ferenc 2004b. A (történeti) személynévkutatás a Felvidéken különös tekintettel a Trianon utáni fejleményekre. In Farkas Ferenc (szerk.): Magyar névtani kutatások itthon és határainkon túl. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 39–59. p.

Vörös Ferenc 2011–2013. Nyelvek és kultúrák vonzásában I–II. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Zalabai Zsigmond (szerk.) 1995. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990–1994. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Dokumentumok

1894. évi XXXIII. törvénycikk az állami anyakönyvekről. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6557 (2018. január 13.)
1895. évi XXXVI. törvénycikk az állami anyakönyvekről szóló 1894: XXXIII. tc. módosításáról. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6913 (2018. január 13.)

A Szlovák Köztársaság Alkotmánya. http://www.torvenytar.sk/pdfRules/1486031530_161_2014.pdf (2018. február 7.)

Nařízení vlády 17/1926 ze dne 3. února 1926 jímž se provádí ústavní zákon jazykový pro obor ministerstev vnitra, spravedlnosti, financí, průmyslu, obchodu a živností, veřejnych prací a veřejného zdravotnictví a tělesné výchovy, pro veřejné korporace, podléhajíci těmto ministerstvům v republice Československé, jakož i pro úřady místní samosprávy. https://www.epravo.cz/vyhledavani-aspi/?Id=4091&Section=1&IdPara=1&ParaC=2  (2018. január 19.)

Ústava Slovenskej republiky. Zbierka zákonov č. 460/1992 z 1. septembra 1992. http://www.slpk.sk/dokumenty/ustava.pdf. (2018. február 3.)

Ústavní zákon č. 150/1948 Sb. Ústavodárního Národního shromáždění. Ústava Československé republiky. http://www.upn.gov.sk/data/pdf/ustava150-48.pdf (2018. február 5.)

Ústavní zákon č. 100/1960 Sb. ze dne 11. července 1960. Ústava Československé socialistické republiky. https://www.psp.cz/docs/texts/constitution_1960.html (2018. február 5.)

Ústavný zákon č. 185/1939 o ústave Slovenskej republiky. http://www.upn.gov.sk/data/pdf/ustava1939.pdf (2018. január 30.)

Ústavný zákon č. 33/1956 Sb. o slovenských národných orgánoch. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/28358/1/2 (2018. február 5.)

Ústavný zákon č. 144/1968 Zb. o postavení národností v Československej socialistickej republike. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/31253/1/2 (2018. február 5.)

Vládny návrh č. 482/1941. Zákon o menách a priezviskách a o zmene niektorých ustanovení o vedení matrík. http://www.psp.cz/eknih/1939ssr/tisky/t0482_00.htm (2018. január 30.)

Vyhláška ministerstva vnitra č. 182/1959 Ú.I., kterou sa vydávají bližší předpisy k zákonu o matrikách. https://www.beck-online.cz/bo/chapterview-document.seam?documentId=oz5f6mjzgu4v6mjygjpxkx3 (2018. január 15.)

Vyhláška č. 22/1977 Zb., ktorou sa vydávajú bližšie predpisy k zákonu o matrikách. https://www.yumpu.com/xx/document/view/18081490/24vyhlaska-22-1977-zb-ktorou-sa-vydavaju-blizsie-predpisy-k-/32 (2018. január 15.)

Zákon č. 11/1918 Národního výboru československého ze dne 28. října 1918 o zřízení samostatného státu československého. http://www.nobilitas.sk/HTML%20Nobilitas/Legislativa%20sk/01%20Ustava/11_1918%20sk.pdf (2018. január 23.)

Zákon č. 121/1920 Sb. Národního shromáždění, kterým se uvozuje ústavní listina Československé republiky. http://spcp.prf.cuni.cz/lex/121-20.htm (2018. január 18.)

Zákon 122/1920 ze dne 29. února 1920 podla § 129 ústavní listiny, jimž se stanoví zásady jazykového práva v republice Československé. https://www.epravo.cz/vyhledavani-aspi/?Id=4091&Section=1&IdPara=1&ParaC=2 (2018. január 19.)

Zákon 268/1949 Zb. zo dňa 7. decembra 1949 o matrikách.  https://www.slov-lex.sk/pravne-predpisy/SK/ZZ/1949/268/19501223.html (2018. január 15.)

Zákon 55/1950 ze dne 18 května 1950 o užívání a změně jména a příjmení. https://www.beck-online.cz/bo/chapterview-document.seam?documentId=onrf6mjzguyf6njvfzygmmrngq (2018. január 19.)

Zákon č. 428/1990 Z. z. Zákon Slovenskej národnej rady z 25. októbra 1990 o úradnom jazyku v Slovenskej republike. [https://www.slov-lex.sk/pravne-predpisy/SK/ZZ/1990/428/19901025.html] (2018. január 21.)

Zákon č. 300/1993 Z. z. Zákon z 24. septembra 1993 Národnej rady Slovenskej republiky o mene a priezvisku. http://www.zakonypreludi.sk/zz/1993-300 (2018. február 3.)

Zákon č. 154/1994 Z. z. Zákon Národnej rady Slovenskej republiky z 27. mája 1994 o matrikách. http://www.zakonypreludi.sk/zz/1994-154 (2018. február 3.)

Zákon č. 124/2015 Z. z. Zákon zo 14. mája 2015, ktorým sa mení a dopĺňa zákon Národnej rady Slovenskej republiky č. 154/1994 Z. z. o matrikách v znení neskorších predpisov a ktorým sa menia a dopĺňajú niektoré zákony. https://portal.minv.sk/wps/wcm/connect/e2f6654b-ff44-4559-992c 9dae30893662/zakon+o+matrikach+124_2015.pdf?MOD=AJPERES&CACHEID=e2f6654b-ff44-4559-992c-9dae30893662 (2018. február 4.)

Együtt, vagy külön? – A településközi együttműködésekről szóló diskurzusok elemzése egy kistérség példáján

1. Bevezetés

 A településközi együttműködések kérdésköre az elmúlt években a vidékfejlesztés tematika az uniós programok és stratégiák egyik központi elemeként került a figyelem középpontjába. Romániában a LEADER program indulása következtében került előtérbe a településközi együttműködések és helyi kezdeményezések elősegítése. A területi együttműködés szoros összefüggésben van az endogén adottságok hasznosításával. Ezzel a megközelítéssel az új vidékfejlesztési paradigma képviselői (például Van der Ploeg és társai 2015; Woods 2007; Almstedt és társai 2014) az utóbbi időben sokat foglalkoznak, ugyanis szerintük az endogén erőforrások hasznosításához a településközi együttműködésekhez hasonló lokális tevékenységek szükségesek, amelyek a szereplőkön és a szereplő hálózatokon keresztül értelmezhetők. Ilyen értelemben a lokális folyamatokban lényeges szerepet játszik a vidékfejlesztési szereplők társadalmi háttere, értékrendszere, kapcsolati tőkéje, amely együttesen befolyásolja a belső erőforrások kezelését, illetve a külső erőforrásokhoz való hozzáférést (Csurgó–Kovách–Kučerová 2007). Továbbá a településközi együttműködések elemzése a megvalósult projektek, tevékenységek sajátosságai mellett képet nyújt a lokálisnál nagyobb szintű identitásszerkezetek aktuális állapotáról és kialakulási esélyeiről egyaránt.^[1]

Kutatásomban a székelyföldi Felcsík Kistérségi Társulás rurális települései kapcsán vizsgáltam a településközi együttműködés helyzetét, alakulását. A Felcsík Kistérségi Társulást (Románia, Hargita megye) nyolc rurális település és egy speciális jellegű ipari kisváros (Balánbánya) alkotja. Az utóbbi bár formálisan megemlíthető, funkcionálisan teljesen elkülönül a kistérségtől, ezért nem képezi elemzésem tárgyát. A térségi vidékfejlesztési kezdeményezések, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás után, elvben lehetővé tették a településközi együttműködési programok indítását, azonban a gyakorlatban kevés esetben került sor ilyen jellegű együttműködésekre.

A települések közötti interakciókat a fejlesztési folyamatok kulcsszereplőinek és akciócsoportjainak sajátosságai révén elemzem. Ez a megközelítés több tényezőt magába foglal (például identitás, tudás, kapcsolatrendszer, diskurzus, tevékenységtípusok). Kutatásomban a helyi önkormányzatokon belül működő szereplők településközi együttműködésekről szóló diskurzusait elemeztem.

2. Az endogén erőforrások felértékelődése Európa vidéki térségeiben

A vidéki térségek – az endogén erőforrások fontos helyeiként – az utóbbi évtizedben az Európai Unió érdeklődésének középpontjában állnak. Az endogén erőforrások hasznosítása nem lehetséges a településközi együttműködések nélkül. A témával foglalkozó szakirodalmi anyagok alapján néhány fontos szemponttal kiemelten kell foglalkozni.

A területalapú együttműködés vidéki térségekben egyik fontos, gyakorlati ösztönzését jelentette a már több mint 20 éves LEADER program (LEADER+ 2008), amely az endogén fejlesztési modell alapján működő együttműködéseket és alulról jövő kezdeményezéseket foglal magába. A program különböző országokban, eltérő társadalmi kontextusokban más-más eredményekkel és eltérő hatékonysággal bír, ahogyan az a Leo Granberg, Kjell Anderson és Kovách Imre (2015) által szerkesztett kötet anyagai alapján is látható. A LEADER program hatékonyságával kapcsolatos leggyakoribb kérdések a helyi demokráciára, a hatalmi viszonyokra, szereplők közötti kapcsolatokra, az eredményezett tevékenységek jellegére térnek ki (Granberg és társai 2015).

A régiók kialakulásával foglalkozó szakmai megközelítésekben fontos szerepet kap a regionális identitás kialakítása és erősítése. Ez pedig feltételezi az adott régióhoz tartozó települések együttműködését is (például Messely és társai 2015; Nelles 2009; Park és társai 2005; Székely 2016) A vidékfejlesztés és a területalapú identitás összefüggésében Messely és munkatársai (Messely et al. 2015) két megközelítést jelölnek meg (struktúraközpontú és ágensközpontú megközelítés), jelezve, hogy mindkettő társadalmi konstrukcióként kezeli a régiót. A konstruktivista megközelítés megalapozójaként Paasi (2002) a régióképződés négy olyan tényezőjét különíti el, amelyek párhuzamosan és egymással összekapcsolódva kell érvényesüljenek (idézi Messely et al. 2015, 20. p.). Ezek a következők: területi szerveződés, intézményi struktúrák kialakítása, szimbolikus szint, külső és belső identifikáció.

Az identitás más megközelítésekben is fontos szerepet kap mint a térképződés, területi szerveződés kulcseleme. Ezzel kapcsolatban Turco (1988) a térképződés három különálló, egymást követő szakaszát különbözteti meg: megnevezés, tárgyiasítás, rendszerezés (idézi Pollice 2003, 108. p.). Ezek mind olyan folyamatok, amelyekben az adott térséghez tartozó településeknek, adminisztratív egységeknek egyenként és külön-külön is aktív szerepet kell vállalniuk.

A téralapú identitások kialakításával kapcsolatos szakmai ismeretek és gyakorlatok a vizsgált kistérségben nincsenek jelen (Biró 2007, 2008). A Leader programnak a településközi együttműködést ösztönző hatása csak elenyésző mértékű volt. Ennek oka egyfelől az, hogy Romániában a helyi akciócsoportok viszonylag későn szerveződtek meg, a másik fontos tényező pedig az, hogy a területi akciócsoportok működésében a településközi együttműködés mellékesen szerepel a stratégiai célkitűzések között, a gazdasági és társadalmi szereplők közötti kooperáció mögé rejtve.[2]

A vizsgált kistérségben igényként megfogalmazódik a településközi együttműködés elve, esetenként vannak együttműködésen alapuló programok, de ezeket nem támogatják regionális identitásépítési folyamatok, illetve ezek a programok nem alapozódnak a már létező regionális identitás komponensekre (Biró 2007, 2008). A térségi elit jövőképével kapcsolatos kutatásban rákérdeztek arra, hogy az elit miként vélekedik az együttműködési feltételek várható alakulásáról. A válaszok település, foglalkozás és életkor tekintetében egyaránt megoszlanak, nincs egyértelmű trend (Kiss 2007, 176., 177. p.). Ebben a helyzetben célszerű olyan elemzések készítése, amelyek a településközi együttműködések témában a kulcsfontosságú szereplők attitűdjeit, véleményeit vizsgálja.

3. Térségi kontextus

3.1. A Felcsík Kistérségi Társulás bemutatása

Kutatásom terepe a Székelyföldön, azon belül a Hargita megyében található Felcsík Kistérségi Társulás. Földrajzilag Hargita megye középső részének keleti oldalán helyezkedik el és Balánbánya városon kívül nyolc vidéki település alkotja. A kistérség összlakossága 18 790 fő. Területe 58 408 ha, melynek 13%-a szántó, 30%-a erdő. A terület természeti értékekben gazdag (Fejlesztési Stratégia 2007–2013). A Felcsík Kistérségi Társulás az ezredfordulón Hargita megyében (Romániában elsőként) szerveződő, tizenöt kistérségi társulás létrehozását megcélzó folyamat eredményeként jött létre (Biró–Koszta–Mátéffy 2010).

2004 előtt a térség nyolc rurális települése négy nagy községbe csoportosult: Madéfalva, Csíkszentdomokos, Csíkkarcfalva és Csíkdánfalva községbe. Ennek a négy községnek a társulásával jött létre 2000-ben a Felcsík Kistérségi Társulás, amelyhez 2004-ben csatlakozott a fenti községekből négy újonnan önállósodott település, Csíkmadaras, Csíkszenttamás, Csíkrákos és Csíkcsicsó, 2005-ben pedig Balánbánya város. Balánbánya ebben a társulásban egy nem csupán fizikai értelemben elkülönülő egységet képez, a legtöbb esetben az interjúalanyok sem tesznek róla említést. Az egyik interjúalany elmondása szerint Balánbánya helyzete a társulásban kérdéses, mert sok mindenből kizáródik, vagy ő kéri a kihagyását. Elemzésemben a térség rurális településeivel foglalkozom.

3.2. Térségi kontextus a településközi együttműködésekkel kapcsolatosan

A vizsgált kistérségben három fontos tényezőt lehet megemlíteni, amelyek máig meghatározzák a településközi együttműködésekre vonatkozó gyakorlatot: (1) társadalomtörténeti modell, (2) adminisztratív önállósodás, (3) országos finanszírozási gyakorlat. Pontosabban ezek a tényezők befolyásolták azt, hogy ebben a kistérségben mind a mai napig az önálló működés fontosabb, mint az együttműködés.

(1) A térséggel foglalkozó társadalomtörténeti elemzések azt jelzik, hogy a települések önálló, más településektől független működése volt a társadalomtörténeti modell. Erre utalnak például a történeti munkák, amelyek a székely communitas modellt mutatják be (Egyed 1975, 1981, 1997, 2006; Imre 1983) és az egyes településekhez kapcsolódóan foglalkoznak a vagyonközösségek (pl. közbirtokosság), a helyi közösségi intézmények (informális intézmények), az egyházközségek lokális, településekhez kapcsolódó identitást erősítő szerepével, amely napjainkban is hasonló működési elvek alapján aktuális. Ezen túlmenően az 1900-as évek fordulóján történt első gazdasági beruházások (fűrészüzemek) sem lépték túl a lokális kereteket. A szocialista iparosítás a vizsgált térség települései közül leginkább Karcfalvát hozta helyzetbe a bútorgyár révén, azonban ez sem eredményezett jelentősebb településközi mobilitást. Az 1968-as romániai adminisztratív átszervezés a települések összevonásával megváltoztatta a településközi viszonyokat, és ez az intézkedés az együttműködési formák helyett a függőségi viszonyokat erősítette fel s nem ösztönözte az alulról való szerveződést.[3] Az 1989-es társadalmi fordulat ráerősített a fentiekben említett társadalomtörténeti hagyományokra, ugyanis a lokális léptékű rehabilitációs folyamatokat erősítette fel: a téeszek megszüntetése, az egyéni földtulajdon visszaállítása, a lokális léptékű szimbolikus térhasználat (Biró 2006; Bodó–Biró 2011).

(2) A fentiekben bemutatott társadalomtörténeti előzmények jellegzetes következménye, hogy az 1968-ban jogilag összekapcsolt települések 2004-ben szétváltak. Például a 2004-ig Madéfalva községet alkotó Csicsó, Rákos és Madéfalva települések önálló közigazgatási egységekké váltak. Ez az adminisztratív önállósodás a kistérségben ma is hatással van a településvezetési gyakorlatokra.

(3) Az EU-csatlakozást megelőző és követő fejlesztéspolitikai beruházások és programok döntő része lokális jellegű volt, és a térségben beindult LEADER támogatási gyakorlat is alapvetően a pontszerű, egyes településekhez kapcsolódó kezdeményezéseket támogatta.[4] A tényleges, külső erőforrásoktól független együttműködési alapok nélküli kistérségi keretek a térséggel foglalkozó kutatások eredményei, illetve az ide vonatkozó szakirodalmi anyagok alapján nem vezetnek területi identitásépítési folyamatokhoz (Biró 2008; KAM-Intézet 2011; Biró és társai 2012; Ray 1998; Granberg és társai 2015, Messeley és társai 2015).

A fentiek összegzéseként a térségi előzmények arra utalnak, hogy a településközi együttműködések formai keretének támogatásán, illetve időszakos projekteken túlmenően nem jöttek létre tényleges, tartalmi alapú, kölcsönös részvételen alapuló településközi együttműködések.

4. Módszer

Tanulmányomban tizenöt félig strukturált interjút elemzek, amelyek a helyi önkormányzatokon belül működő, vagy azokkal szoros kapcsolatban álló szereplőkkel, akciócsoportok képviselőivel készültek. Az elképzeléseket, diskurzusokat az ideáltípusok azonosítása alapján elemeztem R. Soliva (2007) tanulmányát használva kiindulópontként. Az ideáltípusok heurisztikus eszközként való használata a szociológia területén Max Weber nevéhez kapcsolódik, aki szerint a valóság gondolati kategóriák mentén rendezhető. Az ideáltípus tehát egy gondolati kép, a valóság elemeinek összevonásával (Weber 1998, idézi Soliva 2007). A vidékszociológiában legelőször a gazdálkodási stílusok elemzésénél használták az ideáltípusok megalkotásának módszerét (idézi Soliva 2007, 63. p.) Az ideáltípus legfontosabb jellemvonása, hogy egy jelenség vagy magatartás elemeinek összességeként nem köthető egyénekhez. Egy egyén narratívájában ilyen értelemben több ideáltípus megjelenhet (Soliva 2007, 63–65. p.).

Az elemzés során a településközi együttműködésekre vonatkozóan öt fő dimenzió mentén azonosítottam be az ideáltípusokat: döntések, eredmények/projektek, erőforrás-menedzsment, partnerségek működési keretei, fejlesztéspolitikai elképzelések. Az ideáltípusok megalkotásánál használt szempontokat az alábbi táblázat foglalja össze:

1. táblázat. Az ideáltípusok megalkotásánál használt szempontok

Forrás: saját szerkesztés

5. Eredmények

A településközi együttműködésekkel kapcsolatos kérdésekre válaszolva kivétel nélkül mindegyik interjúalany számára fontos viszonyítási pont a 2004-es év, amikor a települések közigazgatásilag szétváltak egymástól. Ezzel párhuzamosan beindult egy önállósodási, versengési folyamat a települések között, amelyet nagymértékben felerősített az új vidékfejlesztési szemlélet, illetve az európai uniós források elterjedése. Az interjúalanyok sok esetben a projektek sikerességét, a sok lehetőséget is ezzel az önállósodási folyamattal hozzák összefüggésbe, nem pedig az Európai Unióhoz való csatlakozással. A Felcsík Kistérségi Társulásnak fontos szerepe van a településközi együttműködésben, ugyanis rendszeresen, egy hónapban egyszer szervez megbeszéléseket, ahol a polgármesterek megbeszélhetik elképzeléseiket, tapasztalatot cserélhetnek. A társulásról mindenki pozitívan nyilatkozott, de a beszélgetésekből összességében az derült ki, hogy ez az együttműködés időszakos, projektalapú, hiányzik a közös identitás, a térségi szintű gondolkodás, ami fejlesztéspolitikai szempontból egy nagyon lényeges problémára hívja fel a figyelmet.

Ebben a társulásban Balánbányán kívül Madéfalva és Csíkcsicsó is sajátos helyzetben van, ugyanis az itt élő emberek ezeket a településeket nem tartják Felcsíkhoz tartozónak, ami a településközi együttműködésekre, fejlesztési elképzelésekre is hatással van.

A felcsíki térség rurális elitjeivel készített interjúk alapján a településközi együttműködések szempontjából négy ideáltípust azonosítottam be: a település érdekeit hangsúlyosan prioritásként kezelő, a tartózkodó, az érdekorientált, valamint a projektorientált ideáltípust. Az ideáltípusok elnevezései minden esetben metaforikus jellegűek, nem pejoratív értelműek, s az adott interjúalanyok beszédében beazonosítható véleményeket és viszonyulásmódokat csoportosítják és írják le, így semmilyen értelemben nem köthetőek egy konkrét személyhez. Fontos megjegyezni, hogy egy adott interjúalany narratíváján belül több ideáltípus megjelenhet, egy vagy esetleg két ideáltípus dominanciájával. A négy ideáltípus kizárólag a településközi együttműködések függvényében értelmezhető.

5.1. A település érdekeit hangsúlyosan prioritásként kezelő ideáltípus

A megjelölt elemzési dimenziók mentén az első ideáltípus legkarakterisztikusabb jellemvonása az önállóság előnyben részesítése, amely a döntésekben, az erőforrás-menedzsmentben, a partnerségi viszonyokban és a fejlesztéspolitikai elképzelésekben is dominál, ahogyan az alábbi interjúrészlet szemlélteti:

„…hát erőssége, ami a legfontosabb, a pozitív lokálpatriotizmus, tehát lényegében mindenik település most már Domokostól Csicsóig önálló község és település, ez nagyon fontos. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy közigazgatási egységen belül meg lehet teremteni egy politikai összhangot. Na most már ez, hogy hol, hogy történik meg, ez más kérdés, de a lehetőség adott… ez az egyik legfontosabb.” (14. számú interjú)

Az ideáltípus hasonlóan karakterisztikus jellemvonása a versengés, ami abban nyilvánul meg, hogy az eredmények és a fejlődés minden esetben más településekhez viszonyított. Ezekben a véleményekben felzárkózási kényszer azonosítható be, amelynek függvényében büszkeség és érték a településre külső erőforrást behozni, továbbá olyan projektekben részt venni, amelyek hozzásegítenek a fejlődéshez, a lemaradás behozásához.

„De az úgy van, hogy a szomszédé mindig könnyebbnek, szebbnek tetszik vagy tűnik. Most igazából a pénzügyi források hordozzák, aki nagyobb pályázathoz jutott, az látványosabb dolgot tud véghezvinni…, s ugyanazt megpróbálja minden település a maga módján…” (12. számú interjú)

Ennél az ideáltípusnál az egyik legfontosabb cél a település és az ott élő közösség fejlesztése, ezért a diskurzusok minden olyan közös elképzelést és projektet támogatnak, amelyek ehhez hozzájárulnak. A szomszédos települések boldogulása, a térség általános fejlődése a fejlesztéspolitikai elképzelésekben egy fontos, azonban másodlagos szempont.

A település érdekeit hangsúlyosan prioritásként kezelő ideáltípus további jellemvonásai a helyi erőforrások előtérbe helyezése a külső forrásokkal szemben, valamint az önfenntartás, amelyek legitimálják a település egyedülálló, önálló szerepét a térségben. Ezt a két jellemvonást szemlélteti az alábbi interjúrészlet:

„…a többi erőforrás észszerű és praktikus felhasználása itthon dől el, akármilyen kicsi is, s ezért mondtam azt, hogy a kényszerházasságból fakadó hátrányokat sikerült leküzdeni, mert rengeteg olyan téma van, amit helyi erőforrásból csinálunk meg. Na most már ezeket a pénzeket, hogy ha helyben, még ha kicsi is, mi saját magunk céljára használjuk fel…, énszerintem sokkal hatékonyabb, mint hogy ha egy nagy mamutközségben politikai és más jellegű döntéseknek van kitéve a település” (1. számú interjú).

A település érdekeit prioritásként kezelő diskurzusok legkarakterisztikusabb jellemvonásai a következők: az önállóság előnyben részesítése, versengő magatartás, felzárkózási kényszer, a helyi erőforrások előtérbe helyezése, önfenntartás.

5.2. Tartózkodó ideáltípus

A második ideáltípust nagymértékben meghatározzák a múltbeli, közvetlen vagy közvetett negatív tapasztalatok. Ez alapján az ide vonatkozó attitűdök tartózkodó jellegűek, a településközi együttműködésekkel kapcsolatos döntésekben pedig fontos szempont a felelősségvállalás és a kompromisszumkötés mérlegelése, amely kiszámíthatatlan hatással lehet a közösségi érdekekre, ahogyan az alábbi interjúrészlet is szemlélteti:

„Nyilván sokszor, nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy közös lónak túros a háta… általában vannak nézeteltérések, vannak problémák községeken belül is, emberek között is… érdekek sérülnek, nem egyéniek, hanem közösségi érdekek sérülnek. De ezeket megfelelő módon és megfelelő formában, őszintén kezelve túl lehet lépni egy-egy ponton… mindenki vállalja a saját közössége irányába azt a lépést, azt a döntést… elmondja, hogy ez azért maradt ki, mert ott azt meg kellett csinálni, de viszont cserébe ezt kaptuk.” (1. számú interjú)

A tartózkodás az erőforrás-menedzsmentben is dominál, ugyanis az ideáltípus egyik domináns karakterjellemzője a takarékoskodás, az erőforrások tartalékolása:

„Azonkívül az idei év elég, elég mostoha volt velünk, úgyhogy a saját pénzünkön nem nagyon tudtunk nagyobb dolgokat megvalósítani. A pénzleosztás úgy sikerült, hogy… s nem is nagyon akartunk költeni azért, hogy a pályázatok mind utófinanszírozott dolgok, s tudjuk kifizetni.” (2. számú interjú)

Meghatározó a tapasztalat, hogy a rossz partner lemaradást, nehézséget okozhat a településnek, de fontos a régiós elképzelések támogatása, ezért szigorúan meghatározott működési kereten belül nyitott a településközi együttműködésekre. Az ideáltípus a fejlesztéspolitikai elképzelések függvényében is óvatos, tartózkodó és inkább a kevesebb néha több elvet követi. Ebből kiindulva nem karakterisztikus jellemvonás a kritikus magatartás a rendszerrel és a nem jól működő partnerségi struktúrákkal szemben, ami gyakran fenntartásokban nyilvánul meg az együttműködésekkel szemben:

„A partnerségben megvalósított projektek hátránya az, hogy ha nem ismered a partnert, akkor lehet, hogy pont egy rossz partnerrel még nehezebbé válik az egész program alapú projekt, mint ahogyan gondoltad.” (8. számú interjú)

Ezek alapján az ideáltípus karakterisztikus jellemvonásai a következők: tartózkodás, takarékoskodás, a régiós elképzelések támogatása, kritikus magatartás.

5.3. Az érdekorientált ideáltípus

Az érdekorientált ideáltípus elnevezése elsősorban abból adódik, hogy mind az öt elemzési dimenzióban az anyagi és egyéb objektív szempontok dominálnak. Ez abban nyilvánul meg, hogy például a közös projektekkel kapcsolatos döntéseket a lakosságszám, a saját forrás előteremtése, a felelősség, a munkamegosztás és nem utolsósorban a haszonszerzés határozza meg, ahogyan az alábbi két interjúrészlet is szemlélteti:

„Hát mindenképpen oszlanak a költségek, ugye a pályázatírás, engedélyezések, a munka, mert nem négyszer annyi munka van, hanem gyakorlatilag ugyanaz a munka csak négy papírt kell beszerezni. S a hátránya meg az, hogy minél több ember van benne egy rendszerben, annál nehezebb kommunikálni, annál nehezebb kivakarni mondjuk egy 2 millió eurót hogy mondjuk rendbe tegyük a közvagyonokat, bármi… sok ember, nehéz egyeztetni a szempontokat, de több az előnye, mint a hátránya.” (10. számú interjú)

„Ha szét is mentek a közigazgatási egységek, fontos, hogy valahol gazdaságilag legyenek összevonva, hogyha pályázni kell. Akkor még egy pályázat sem volt, de ez volt a fő mozgatórugója. Ebben láttuk az értelmét, ezért kellett ezt megcsinálni.” (14. számú interjú)

A projektek kapcsán mindezek mellett nagyon fontos a lehetőségek kihasználása, a saját, illetve a közös előnyszerzés. Ebben az ideáltípusban a település érdekei mellett valamennyire a személyes eredményesség is fontos, ami a személyes pozíciót erősíti meg és gyakran rendeli alá az együttműködéseket személyes érdekeknek. Az együttműködéseket a haszonmaximalizálás diktálja:

„Így alakultak még külön olyan szervezetek, amelyek például az infrastruktúra-beruházásokkal foglalkoznak, így egyszerre olyan projektek tevődnek le, ami több települést érint, és elég nagy forrásbevonások vannak most az uniós alapokból.” (8. számú interjú)

„…mert én mindig azt szoktam mondani, hogy ha érdeke van és valakinek jó, és nekem van szükségem partnerre, vagy rám van szükség máshol partnerként, akkor annak azt kell csinálni és ilyen szempontból jó is, mert én nem tudom, nekem soha nem volt problémám, én nem tudom, milyen az, amikor nem működnek együtt.” (6. számú interjú)

A térségi érdekek a szabályok és megállapodások betartásával megfelelő működési struktúrán belül közös projekteket generálhatnak. Fontos azonban, hogy saját, rövidtávú előny és érdek nélkül nincs együttműködés, éppen ezért ezekben a diskurzusokban az időszakos, projektalapú együttműködések preferálása dominál.

Ez az ideáltípus olyan elitek diskurzusában jelenik meg markánsan, akik intézményi szerepükből és személyes érdeklődésükből adódóan tapasztaltak a forrásbevonás területén, számos fejlesztési projektben, külföldi tanulmányúton vettek részt. Településük a térség más településeihez képest fejlettebb, ezért a tapasztalt problémák is más jellegűek. Fontosnak tartják a településszintű együttműködéseket és a közös gondolkodást, de kritizálják a jelenlegi struktúrát, ahogyan azt az alábbi interjúrészlet is szemlélteti:

„Úgyhogy én most azt mondom, hogy a felcsíki együttműködés az jó, nem rossz, de ennél többről nem szól, hogy összeülünk polgármesterekül és jól elbeszélgetünk, tehát én már a térségi szintű együttműködéstől nem ezt várom el, ez nekem már nem ad semmit.” (15. számú interjú)

Az ilyen elitek kellő tudással, tapasztalattal és befolyással rendelkeznek ahhoz, hogy új, térségi szintű struktúrákban gondolkodjanak, amelyeket ők hoznak létre és ők dominálnak. Az érdekorientált vélemények ideáltípust elsősorban az különbözteti meg a település érdekeit prioritásként kezelő diskurzusoktól, hogy a településközi együttműködések alapjának határozott és felvállalt módon a közös érdeket, fejlődést tekintik, amelynek mindent alárendelnek. Az első ideáltípushoz hasonlóan az együttműködéseik és elképzeléseik erőteljesen lokális meghatározottságúak, azonban a saját településeiken túlmenően térségi szintű fejlesztésekben, rendszerekben, szövetkezetekben gondolkodnak olyan területeken, mint a turizmus, mezőgazdaság, közösségfejlesztés (rendezvények), a civil szféra működésének segítése. Meglátásukban a megfelelő közös érdek, cél mellett a sikeres együttműködést a partnerek rugalmassága határozza meg, ami jelenleg nem aktuális.

Az ideáltípus karakterisztikus jellemzői: az anyagi és egyéb objektív szempontok dominanciája, a személyes eredményesség fontossága, az együttműködés egyéni érdekeknek való alárendelése, a haszonmaximalizálás elvének követése, az időszakos, projektalapú együttműködések preferálása, tapasztaltság a forrásbevonás területén, térségi struktúrákon, érdekeken, problématerületeken való gondolkodás.

5.4. A projektorientált ideáltípus

A negyedik ideáltípust az elsőhöz hasonlóan egy felzárkózási törekvés jellemzi, ami ebben az esetben eredményorientáltságot generál az együttműködésben megvalósított projektekkel szemben, ahogyan az alábbi interjúrészletben is olvasható:

„Van egy-két olyan nagyon-nagyon fontos pont… lehet ez például turizmus is, de ezen túllépve mezőgazdaság, ahol a térség érdekei azok azonosak, és mindenki a saját kicsi háza táján belül ezeket a problémákat nem biztos, hogy kellőképpen és komolysággal tudja kezelni, viszont hogy ha ezt az egészet úgymond egy térségi szinten kezeljük, akkor lehet, hogy sokkal hatékonyabb, lehet, hogy lassabb, de viszont sokkal hatékonyabb a problémamegoldási készsége egy ilyen szervezetnek.” (1. számú interjú)

Ezekben a diskurzusokban a mérhető, mennyiségi eredmény érdekében nagyfokú nyitottság azonosítható be a partnerségekre és a külső erőforrásokra. A település fejlődése nem lehetséges a térség fejlődése nélkül, ezért a települések együtt kell működjenek egymás erősítése érdekében. Ugyanakkor ezekben a diskurzusokban a régiós elképzelések nem megvalósíthatók külső erőforrás nélkül, ezért a fejlődés a megvalósított projektek száma, a bevont külső erőforrások mennyisége alapján mérhető.

Az együttműködések előnyeire, pozitívumaira fókuszálva a projektorientált megnyilvánulásokban nagyon fontos az anyagiak közös előteremtése, közös tudás, gondolkodás, amelyet az alábbi interjúrészlet is összefoglal:

„Minden a kapcsolatokon múlik gyakorlatilag, és egymást erősítjük, tehát különböző szemléletek különböző pontokra világítanak rá akár projekt révén, akár rendezvény révén. Így több, tehát nagyobb rávilágítással látunk a dolgokra s kiegészítjük egymást, tehát ez is nem mindegy, hogy két szervezet rakja össze az anyagi forrást vagy egy teszi össze, s akkor akár nagyobb színvonallal komolyabb rendezvény, komolyabb projekt valósul meg.” (8. számú interjú)

Egy közös projekt sikeressége ezekben a véleményekben a humánerőforráson múlik. A mai körülmények és lehetőségek alapján minden egyéb adott. Problémák esetén nem a jelenleg működő rendszer és annak elvei okolhatóak, hanem azok az egyének, akik nem rendelkeznek megfelelő tudással, mentalitással és alkalmazkodóképességgel.

A projektorientált ideáltípus legkarakterisztikusabb jellemvonásai: felzárkózási törekvés, eredményorientáltság, a település fejlődésének kapcsolása a régió fejlődéséhez, a fejlődés mérése a megvalósított projektek számával és a bevont, külső erőforrások mennyiségével, az együttműködések előnyeire való fókuszálás, a humánerőforrás értékelése.

Az ideáltípusok jellegzetességeit az alábbi táblázat összegzi:

2. táblázat. Az ideáltípusok jellegzetességei

Forrás: saját szerkesztés

6. Összegzés

Tanulmányomban a székelyföldi Felcsík Kistérségi Társulás rurális elitjeivel készült interjúk alapján mutattam be a településközi együttműködésekkel kapcsolatos diskurzusokban azonosítható ideáltípusokat: a település érdekeit hangsúlyosan prioritásként kezelő, a tartózkodó, az érdekorientált, valamint a projektorientált ideáltípus. A négy ideáltípus súlya a narratívákban eltérő módon jelentkezik, és egyik narratíva sem sorolható be önmagában valamelyik típusba. Ennek ellenére a narratívákra jellemző az egy vagy két ideáltípus dominanciája, esetleg társulása. Ilyen értelemben például több interjúban társul az érdekorientált ideáltípus a projektorientált ideáltípussal, vagy a település érdekeit prioritásként kezelővel.

Az első ideáltípus olyan elitek narratívájában dominál, akik elsősorban, de nem kizárólag nagyközségektől leváló településeket képviselnek. A tartózkodó ideáltípus hátterében gyakran egy megbukott projekt, sikertelen együttműködés, vagy emberi tévedésből származó negatív tapasztalat áll, ami időben elhúzódó, anyagi károkat is okozó következményekkel járt. Az első két ideáltípus sok szereplő esetében társul, ugyanis mindkettőben fontos a település érdekeinek megőrzése, a különbség azonban az, hogy míg az elsőben ez motiváló, a másodiknál visszahúzó tényező a településközi együttműködéseket illetően. A projektorientált és az érdekorientált ideáltípus gyakori társulása azzal magyarázható, hogy mindkettő esetében nyitottság tapasztalható a projektek iránt. A legalapvetőbb különbség a két ideáltípus között az, hogy a projektorientált diskurzusok nem kritizálják a jelenleg működő rendszert, hiszen lehetőséget látnak benne.

Úgy gondolom, hogy a tanulmányban bemutatott ideáltípusok meghatározzák a térség külső és belső kapcsolatrendszerét, a települések együttműködési gyakorlatát és ilyen értelemben a fejlesztések irányát és eredményeit. Ugyanakkor fejlesztéspolitikai szempontból a térség fejlődési folyamatait serkentő és korlátozó tényezőkre hívják fel a figyelmet.

Bár az ideáltípusok számos ponton jelzik az együttműködéseket korlátozó és serkentő tényezőket, fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Felcsík Kistérségi Társulást létrehozó kezdeményezés olyan folyamatokat indított el a kistérségben, amelyek pozitív fejlesztéspolitikai gyakorlatot vetítenek előre és meghatározzák (meghatározhatják) a települések közötti együttműködések kereteit. A helyi együttműködési és fejlesztési folyamatok problematikusságára utaló kérdések az anyagi források felhasználásának irányához, a települések közötti együttműködések időtartamához és céljához, a forrásokat hatékonyabban hasznosítani tudó településekhez, illetve a hatalmi viszonyokhoz kapcsolódnak.

A téma kutatása szempontjából továbblépési lehetőség a települések közötti együttműködési kísérletek esettanulmány-szerű elemzése, a lakossági attitűdök azonosítása, valamint az együttműködési lehetőségek és korlátok elemzése más, a térség fejlesztése szempontjából releváns elitcsoportokban.

Irodalom

Almstedt, Åsa–Brouder, Patrick–Karlsson, Svante–Lundmark, Linda 2014. Beyond post-productivism: from rural policy discourse tor ural diversity. In European Countryside, 4, 297–306. p.

Biró A. Zoltán 2006. Vidéki térségek: illúzió vagy esély? Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó.

Biró A. Zoltán (szerk.) 2008. Székelyföldi jövőképek – térségi fejlesztéspolitika. Csíkszereda, Alutus Kiadó.

Biró A. Zoltán 2007. Összefoglalás helyett. In Székelyföldi elitek jövőképe. Csíkszereda, Alutus Kiadó, 193–198. p.

Biró A. Zoltán–Koszta Csaba János–Mátéffy Mária (szerk.) 2010. Vidékfejlesztés Hargita megyében, Regionális Képzési Központ, Csíkszereda, Alutus Kiadó.

Biró A. Zoltán–Gergely Orsolya–Székely Kinga–Biró Z. Zoltán 2012. Település – Érték – Versenyképesség. Lokális identitás és turisztikai versenyképesség összefüggései a Székelyföldi térségben. DOMUS Program. Összegző tanulmány. Fejlesztéspolitikai csomag térségi szereplők számára (javaslatok, modellek). Kézirat.

Bodó Julianna–Biró A. Zoltán 2011. Szimbolikus térfoglalási eljárások. In Bodó Julianna (szerk.): Szimbolikus térhasználat: ünnepek, jelképek. Csíkszereda, Alutus Kiadó, 23–36. p.

Csurgó Bernadett–Kovách Imre–Eva Kučerová 2007. Hatalom és tudás az európai vidékfejlesztésben In Kovách Imre (szerk.): Vidékiek és városiak. A tudás- és imázshasználat hatásai a vidéki Magyarországon. Budapest, L’Harmattan–MTA Politikai Tudományok Intézete, 137–157. p.

Egyed Ákos 2006. A Székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Csíkszereda, Pallas-Akadémia.

Granberg, Leo–Anderson, Kjell–Kovách Imre (szerk.) 2015. Evaluating the European Approach to Rural Development: Grass-roots Experiences of the LEADER Programme. Ashgate Kiadó.

HTMT Program 2011. Nemzeti identitás – lokális identitás – versenyképesség. Lokális identitások alakulása a Székelyföldi térségben: helyzetkép és fejlesztési lehetőségek. Témavezető: Biró A. Zoltán. Kutatási jelentés.

Imre István 1983. A törvényhozó székely falu. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Jó gyakorlatok: Megvalósított projektek a Csík LEADER Helyi Akciócsoport területén, 2015.

Kovách Imre (szerk.) 2007. Vidékiek és városiak: A tudás- és imázshasználat hatásai a vidéki Magyarországon, Budapest, L’Harmattan–MTA Politikai Tudományok Intézete.

Kovách Imre 2007. A fejlesztéspolitika projektesítése és a projekt osztály. Hozzászólás a projektesítés következményei vitához. Szociológiai Szemle, 3–4, 214–222. p.

Kiss Adél 2007. Térségi önállóság. In Biró A. Zoltán (szerk.): Székelyföldi elitek jövőképe. Csíkszereda, Alutus Kiadó.

Leader + 2008. Leader + Magazine: Leader achievments: a diversity of territorial experience, European Communities.

Messeley, Lies–Dessein, Joost–Lauwers, Ludwig 2015. Regional identity in rural development: three case studies of regional branding. In Applied Studies in Agribusiness and Commerce – APSTRACT. Budapest, Agroinform Publishing House.

Nelles, Jennifer 2015. Civic capital and the dynamics of intermunicipal cooperation for regional economic development. PhD Thesis. University of Toronto. https://tspace.library.utoronto.ca/bitstream/1807/17808/1/Nelles_Jennifer_200906_PhD_thesis.pdf. 2016.10.30.

Paasi, Anssi 2002. Bounded spaces in the mobile world: Deconstructing ‘Regional identity’. Tijdschrift voor Economische en Sociale Geografie, 93 (2), 137–148. p.

Pollice, Fabio 2003. The role of territorial identity in local development processes. In P. Claval (szerk.): Proceedings of the conference The Cultural Turn in Geography. Gorizia Campus, 107–117. p.

Ray, Christopher 1998. Culture Economies: a perspective on local rural development in Europe. Newcastle, Centre for Rural Economy.

Soliva, Reto 2007. Landscape Stories: Using Ideal Type Narratives as a Heuristic Device in Rural Studies. Journal of Rural Studies, 23, 62–74. p.

Székely Kinga Katalin 2016. A csíki-medence településeinek típusai és azok marketing szempontú vizsgálata. Doktori dolgozat. Szent István Egyetem. https://szie.hu//file/tti/archivum/Szekely_Kinga_Katalin_ertekezes.pdf 2016.11.05.

Turco, Angelo 1988. Verso una teoria geografica della complessità (Angolul: Towards a geographic theory of complexity) Milano, Edizioni Unicopli.

van der Ploeg, Jan Douwe–Ye, Jingzhong–Schneider, Sergio 2015. Rural Development: Actors and Practices. In Milone, Pierluigi–Ventura, Flaminia–Ye, Jingzhong (szerk.): Constructing a New Framework for Rural Development. Research in Rural Sociology and Development, Volume 22. Emerald Group Publishing Limited, 17–30. p.

Weber, Max 1998. Tanulmányok. Budapest, Osiris Kiadó.

Woods, Michael 2007. Engaging the global countryside: globalization, hybridity and the reconstitution of rural place. Progress in Human Geography, 31, 485–507. p.

Az őslakos státusz Ukrajnában

A függetlenség elnyerése óta eltelt több mint negyed évszázad alatt Ukrajna lakossága a megközelítőleg 52 millióról alig több mint 42 millióra csökkent. A közvélemény-kutatási adatok dinamikája egyértelműen az ukrán nyelv térhódítását jelzi, valamint az is egyértelmű, hogy a 2014 óta zajló történések, így a szinte teljesen oroszajkú Krím-félsziget orosz annektálása, és az ugyancsak zömében oroszul beszélő két donbászi megye, Donyeck és Luhanszk sűrűn lakott ipari nagyvárosainak a kijevi központi hatalom hatáskörén való kívül kerülése, valamit az, hogy a Donbász vidékét megközelítőleg kétmillió ember hagyta el, ugyancsak az ukrán nyelv dominanciája irányában módosítják a nyelvi arányokat.[1] A nyelvkérdést az ukrajnai politikum folyamatosan a nemzetépítés legfontosabb elemének tartja, amelyet kudarcosnak tekint az erre irányuló koherens politika hiányában. A függetlenség (1991) és az EU-s társult tagság (2017) elnyerése közötti időszak úgy is értékelhető, hogy az inkább szólt a kisebbségi kérdés kezeléséről, mint a tituláris nemzet megerősítéséről. Ugyanakkor a jogszabályi környezet a kisebbségekkel kapcsolatban sosem teremtett olyan helyzetet, amelyben a kisebbséghez tartozás definitív elemei egymással összhangban lettek volna.[2]

Az ukrán nyelv két országban élvez hivatalos státuszt. Az egyik a nemzetközileg el nem ismert Transznyisztria, melynek Alkotmánya (1996) a moldovánt, az oroszt és az ukránt egyenrangú hivatalos nyelveknek ismeri el,[3] valamint Ukrajna, ahol ez az egyetlen hivatalos nyelv. Az 1978-iki szovjet–ukrán Alkotmány, amely módosításokkal 1996-ig volt érvényben, a nyelvvel kapcsolatban így fogalmazott: „Az Ukrán SZSZK különböző fajú és nemzetiségű állampolgárai egyenlő jogokat élveznek. Ezen jogok érvényesítését biztosítja […] az anyanyelv és a Szovjetunió többi népei nyelvének használata.” (34. cikkely)[4] Az 1989-es alkotmánymódosítás ezt a következőképpen változtatta meg: „Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban az állam nyelve az ukrán. […] Az Ukrán SZSZK biztosítja az orosz nyelvnek mint a Szovjetunióban a népek közötti érintkezés nyelvének szabad használatát. Az egyéb nemzetiségek kompakt lakóterületein működő állami, párt-, társadalmi szervek, vállalatok, intézmények és szervezetek munkájában az államnyelv mellett e nemzetiségi nyelveket is használhatják.” (73. cikkely)[5] Ennek megfelelően rendelkezett az 1989-es nyelvtörvény is, amely előtérbe helyezte az ukránt mint államnyelvet, ugyanakkor elismerte az orosz nyelv általános alkalmazhatóságát, és más nyelveknek a hivatalos nyelvvel való egyenrangúságát azokban a régiókban, ahol az adott nemzetiség többséget alkot.[6]

Az ország máig hatályos Alkotmányát 1996-ban fogadták el, amely megkülönbözteti az „ukrán nemzetet”, valamint a 11. cikkelyben az „őslakos népeket” és a „nemzeti kisebbségeket”, ám az utóbbiak közötti különbséget semmilyen módon nem fejti ki.[7]

Az ukrán joganyag a nemzeti kisebbség fogalmának definiálása kérdésében határozatlan. A nemzeti kisebbségekről szóló 1992. évi törvény 3. cikke szerint a nemzeti kisebbségekhez Ukrajna állampolgárainak azon csoportjai tartoznak, akik nemzetiségük szerint nem ukránok, „kinyilvánítják nemzeti öntudatukat és az egymással való közösség érzésüket”.[8] Ez a meghatározás rendkívül tág, hiszen nem tartalmaz sem felső, sem alsó létszámbeli korlátokat, nem állapítja meg a területen való honosság időbeni kritériumát, és nem szab egyéb feltételeket sem.[9] A nemzeti kisebbség meghatározása gyakorlatilag a végrehajtó hatalom mindenkori álláspontjától függ.[10]

Az Alkotmány az egyetlen jogszabály az ukrán jogrendben, amelyben az „őshonos” fogalom megjelenik. Alkotmány 1996-ban történt elfogadása utáni majd két évtizedben Ukrajnában sem a jogalkotók, sem a jogalkalmazók, sem a szakirodalom nem tudott mit kezdeni ezzel a kategóriával. A kérdésben a második Majdan (2013–2014 fordulója) utáni törvényalkotás hozott radikális, de ismét csak nem egyértelmű változást.

Az őslakosok úgy különböztethetők meg a bevándorlóktól, a nemzeti kisebbségektől, hogy a gyarmatosításhoz kötik a definíciót (azok, akik a gyarmatosítók megérkezése előtt az adott területen éltek, pl. Észak-Amerikában az indiánok). Ugyanakkor Will Kymlicka a kétezres évek elején felhívta a figyelmet, hogy az „őslakos” hivatkozás megjelent olyan népeknél is, mint pl. a krími tatárok, a romák, az abházok, a csecsenek, a tibetiek stb.[11]

A krími tatárok 98,1%-a kompakt módon a Krím-félszigeten élnek, ahol a 2001-es népszámlálás szerint a lakosság 12,1%-át tették ki (245 200 fő), 2014-ben pedig 10,6%-át (232 340 fő). Nyelvük Európában a leginkább veszélyeztetett nyelvek közé tartozik, a népcsoport tagjai két- vagy többnyelvűek, a domináns nyelv az orosz. A krími tatároknak a Krím-félszigetre való visszatelepedése óta folyamatosan képviselt álláspontja volt nemzetközi színtéren is, hogy ők (valamint a karaimok és a krimcsakok) inkább őshonos nép, mintsem nemzeti kisebbség Ukrajnában, mivel nincs anyaországuk. Minimális programjuk magában foglalta a krími tatár autonómia megteremtését, de megfogalmazódtak radikális elképzelések is, például a Krím-félszigetet magában foglaló önálló állam megteremtése. Folyamatos küzdelmet folytattak a képviseletért a helyi tanácsokban, a kijevi és a szimferopoli parlamentben, mindazonáltal mindkét törvényhozásnak volt olyan ciklusa, amikor egyetlen krími tatár képviselő sem jutott mandátumhoz. Az országos törvényhozásba a krími tatárok a jobboldali pártokhoz kapcsolódva tudtak képviselőt küldeni.

1991. augusztus 24-én az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa elfogadta Ukrajna Függetlenségi Nyilatkozatát,[12] melyet a december 1-jén tartott köztársasági referendum erősített meg. A függetlenség támogatottsága országosan magasan meghaladta a 90%-ot, az elutasítottság a Krím-félszigeten volt a legnagyobb arányú, meghaladta a 42%-ot. A Krím-félsziget az ukrán állami függetlenség hajnalától az Oroszország általi annektálásig következetesen harcolt a Kijevtől elhatároló autonómiájáért, amit Oroszország változó intenzitással, de folyamatos támogatott. Krímnek a független ukrán állam keretén belüli történelmének szerves részét képezi a krími tatár nép deportálás utáni visszahonosulása a félszigetre és folyamatos küzdelme a nemzeti önrendelkezésért.

A Krím-félsziget 1921 októbere és 1945 júniusa között Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság néven az OSZFSZK keretein belül autonóm státusszal rendelkezett. Az autonóm területen az orosz és a krími tatár volt a hivatalos nyelve. A második világháború alatti és utáni nemzetiségi alapon történt deportálások és mesterséges betelepítések következtében a félsziget etnikai arculata alapvetően megváltozott, közigazgatási státusza pedig egyszerű megyére redukálódott, mely 1954-ben át lett adva az orosz tagköztársaságtól az ukrán tagköztársaságnak.

A Krím-félsziget autonóm státuszának kérdése az 1980-as évek végén merült fel ismét, a félsziget nemzetiségi összetételének megváltozásával, a kitelepített nemzeti közösségek, elsősorban és zömében a krími tatárok visszatérésével összefüggésben. Az 1989. évi népszámlálás adatai szerint az orosz nemzetiségű polgárok alkották a lakosság 67,04%-át, az ukránok pedig 25,75%-át. Ugyanakkor a lakosság 83%-a, és ezen belül az ukránoknak majdnem fele tekintette anyanyelvének az orosz nyelvet. Becslések szerint a félszigetre 1988–1994 között körülbelül 200 ezer krími tatár tért vissza (többnyire közép-ázsiai) kényszerlakhelyéről, és arányuk a lakosság összetételében immár megközelítette a 10%-ot.[13]

1990. november 12-én a Krími Megyei Tanács nyilatkozatot fogadott el félsziget állami és jogi státuszáról, melyben bejelentették a krími népek jogát az államiságuk helyreállítására Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság formájában, és e kérdésben 1991. január 20-ára helyi referendumot tartottak. Ez volt az első népszavazás a Szovjetunió addigi történetében, melynek eredményeképpen 1991. február 12-én Ukrajna parlamentje törvényt fogadott el „A Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság helyreállításáról”.[14] A Krím-félsziget státuszával kapcsolatban megrendezett népszavazásnak az volt az egyértelmű üzenete, hogy ha Ukrajna kiválik a Szovjetunióból, akkor a Krím elszakad tőle.[15]

Az 1996-os, máig érvényes Alkotmány elfogadásáig a többszörösen módosított 1978-as szovjet–ukrán alkotmány volt érvényben. Az 1991. június 19-én kelt 1213a-XII. számú módosítással belekerült az alkotmányba a Krími ASZSZK (7-1. Fejezet),[16] az 1994. szeptember 21-én kelt 171/94. számú módosítással a terület nevét Krími Autonóm Köztársaságra változtatták.[17] A Krím külön státusza bekerült az 1996-os Alkotmányba, illetve azzal összhangban elfogadásra került 1998-ban a Krím Autonóm Köztársaság Alkotmánya.[18] Az ukrán kormány, valamint a belföldi és a külföldi megfigyelők egy része a krími Alkotmány jóváhagyását úgy kommentálta, hogy ezzel megoldották a „krími problémát”, azaz elejét vették a Krím elszakadását célzó orosz szeparatista törekvéseknek, megerősítették a félszigetnek mint Ukrajna szerves részének státusát.[19]

Noha a krími tatároknak nincs etnikai pártjuk, mégis sajátos esettel állunk szembe. A krími tatárok politikai képviselete a parlamenteken kívül két pólus, a Medzslisz és a Krími Tatár Népfront köré szerveződött. A támogatottság alapján a politikai követelések elsőszámú megjelenítője a Kurultáj által először 1991 júniusában – tehát az ország függetlenedése (1991 augusztus) előtt – megválasztott Medzslisz[20] volt. Saját megfogalmazásukban a Medzslisz a „nemzeti parlament” szerepét tölti be, de nem párhuzamos struktúra az állami szervekkel, ugyanakkor nem kívánják sem társadalmi szervezetként, sem pártként bejegyeztetni, mert ezzel a lépéssel a szervezet csak egyike lenne a számos krími tatár egyesületnek, azaz elszürkítené, kisebbítené a szerepét, az egy a sok közül szerep a hatalom érdekeit szolgálná. Ezzel egyidejűleg a hatalom sem érdekelt a hivatalossá tételben attól való félelmében, hogy ezzel esetlegesen precedenst teremtene a többi etnikum számára.

Knut Vollebaek, az EBESZ nemzeti kisebbségi főbiztosa 2013 augusztusában a krími tatárok kérdésével foglalkozó jelentésében[21] felhívta a figyelmet arra, hogy az 1980-as évek vége óta mintegy 266 ezer krími tatár és több ezer egyéb nemzetiség képviselője (örmények, bolgárok, németek és görögök) tért vissza a félszigetre, akiket a szovjet rezsim az 1940-es években etnikai alapon tömegesen kitelepített a Krímről. Ukrajna nem volt sem gazdaságilag, sem társadalmilag felkészülve az erőteljes migrációs hullámra, ami számos negatív következménnyel járt. Kijev és a helyhatalmi szervek erőfeszítései ellenére máig vannak megoldatlan problémák.

A jelentés megállapította egyebek között, hogy a Kurultájt és a Medzsliszt a krími tatárok többsége saját képviseleti testületeinek tartja. Az összkrími Medzsliszen kívül ma már a testületnek 250 helyi szervezete van, melyek 22 regionális Medzsliszbe tömörülnek. A kisebb ellenzéki szervezeteket pedig az ezzel nagyjából egy időben keletkezett ún. Krími Tatár Népfront egyesíti, amely immár nyíltan konfrontálódik a Medzslisszel és küzd a krími tatárok képviseletének jogáért. A Medzslisz és a krími hatóságok, valamint Kijev kapcsolatát bonyolítja, hogy a Medzslisz nem hajlandó hivatalosan bejegyeztetni magát, az utóbbiak pedig nem hajlandók elismerni hivatalosan önkormányzati szervként. A Népfront pedig társadalmi egyesületek szövetsége, nem pedig pártoké.

A nemzeti kisebbségi főbiztos jelentésének politikai részvételre vonatkozó 4. fejezetében Kijev és a Krími Autonóm Köztársaság kormánya felé tett ajánlások sorában a legelső, hogy: „felül kell vizsgálni a Medzslisz elvi el nem ismerésének politikáját. Annak ellenére, hogy a Medzslisznek a mai napig nincs világos jogi státusa, a krími tatár közösség döntő többségét képviseli, és mint ilyen, lehetőséget kell biztosítani számára, hogy hatékonyan részt vegyen az irányítás folyamatában, ezenközben inkluzív módon kell viszonyulnia a részvételhez. A Medzslisz jogi státuszáról széles körű társadalmi egyeztetés keretében kell megállapodni. A hatalomnak vissza kell térnie a pragmatikus együttműködés gyakorlatához.” Ugyanitt a krími tatár közösséghez szóló egyetlen ajánlás: „a krími tatár közösséget alkotó minden csoportnak el kell ismernie, hogy a vélemények pluralizmusa és a belpolitikai versengés a demokratikus társadalom elválaszthatatlan velejárója.”

Kijev kísérletet tett a Medzslisz legalább részbeni hivatalos keretek közé terelésére. 1999-ben az akkori államfő, Leonyid Kucsma felállította az Államelnöki Hivatalban a Krími Tatár Nép Képviselőinek Tanácsát tanácskozó testület minőségében. A Medzslisz és a Tanács összetétele egészen 2010-ig azonos volt, amikor is Viktor Janukovics államfő a Tanács tagjainak létszámát 33-ról 19-re csökkentette, s közülük immár csak 8-an kerültek ki a Medzslisz tagjai közül, a többiek az ellenzék soraiból verbuválódtak, kiváltva ezzel a Medzslisz felháborodását, mindazonáltal képviselői továbbra is részt vettek a testület munkájában.

A Medzslisz több mint két évtized folyamán kialakult, a perszonális (személyi elvű) nemzeti önkormányzásnak és a nemzeti önrendelkezés jegyeit is magán viselő képviseleti, érdekvédő-érdekérvényesítő rendszer, melynek elvi alapját az az álláspont képezi, hogy a krími tatárok a Krím-félszigeten, és Ukrajnában általában is, nem nemzeti kisebbségként, hanem népként, pontosabban, a nemzetközi jog szerint őshonos népként van jelen, és mint ilyen jogosult az önrendelkezésre saját szülőföldjén.

A krími tatár elit és külföldi, elsősorban törökországi támogatóik jelentős erőfeszítései ellenére ezt az intézményrendszert nem ismerték el hivatalosan Ukrajnában, bár, amennyiben ezt saját maguk érdekei szempontjaiból hasznosnak ítélték, az ország és a krími autonómia vezetői tárgyalópartnernek tekintették a Medzsliszt, egyébként annak illegitim, törvényen kívüli voltát hangsúlyozták.

2014. február 20-án voltak észlelhetőek az első, a vonatkozó kétoldalú megállapodással ellentétes orosz csapatmozgások a Krím-félszigeten, ami az ukrán haderő alakulatainak körletük területén való blokkolásában, valamint felségjelzés nélküli katonáknak a Krími Autonóm Köztársaság kormánya és parlamentje épületének és egy sor stratégiai fontosságú közlekedési létesítmény elfoglalásában nyilvánult meg. 2014. március 16-án az úgynevezett „azonosító jel nélküli katonaság” által ellenőrzés alatt tartott Krímen Ukrajna és a nemzetközi közvélemény által el nem ismert népszavazásra került sor, melynek nyomán másnap a krími parlament kikiáltotta a félsziget függetlenségét és az Oroszországhoz való csatlakozását. Március 18-án az orosz Állami Duma ratifikálta a Krímnek Oroszországhoz való csatlakozásáról szóló szerződést.

2014. március 20-án a Legfelsőbb Tanács parlamenti határozat formájában nyilatkozatot fogadott el a krími tatár nép jogainak szavatolásáról az ukrán államban.[22] A dokumentumban szerint a szuverén és független ukrán állam keretein belül garantált a krími tatár nép önrendelkezési jogának védelme és megvalósítása; Ukrajna elismeri a Medzsliszt a krími tatár nép Kurultájának végrehajtó szerveként, magát a Kurultájt e nép legfelsőbb képviseleteként; Ukrajna elismeri az ENSZ nyilatkozatát az őslakos népek jogairól és azok védelméről.[23]

Ugyanebben a dokumentumban Ukrajna elismerte az őshonos népek jogairól szóló 2007-es ENSZ-nyilatkozatot, mely a hatályos nemzetközi jog szerinti meghatározásnak megfelelően értelmezi a fogalmat. Ennek alapján megalapozottan feltételezhető, hogy Ukrajnában az őshonos nép fogalmát a Nemzetközi Munkajogi Szervezet 1989-ben kelt 169. számú, a független országokban élő bennszülött és törzsi népekről szóló Egyezményében foglaltak szerint kell értelmezni. Az Egyezmény vonatkozik: a) a független országokban élő törzsi népekre, akiknek társadalmi, kulturális és gazdasági körülményei megkülönböztetik őket a nemzetközösség más csoportjaitól, és akiknek helyzetét teljesen vagy részben saját szokásaik, illetve tradícióik, külön törvények vagy rendelkezések szabályozzák; b) független országokban élő népekre, akiket azon az alapon kell bennszülött népnek tekinteni, hogy annak a népességnek leszármazottai, akik a hódítás vagy gyarmatosítás, illetve a jelen államhatárok kialakítása idején az országot, vagy azt a földrajzi régiót lakták, amelyhez az ország tartozik, és akik jogi helyzetüktől függetlenül fenntartják néhány vagy összes társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai intézményüket.[24]

A Legfelsőbb Tanács nyilatkozata továbbá felszólította a kormányt, hogy haladéktalanul terjessze a parlament elé a krími tatárok mint őshonos nép jogállását meghatározó és megerősítő jogszabályok tervezetét (5. pont). Ilyen jellegű okmány azonban 2017 végéig nem született meg, sőt, erre vonatkozó tervezet sem létezett. Azonban az ENSZ-nyilatkozat becikkelyezése után röviddel elfogadásra került a krími tatár közösség által már több mint két évtizede szorgalmazott, a nemzetiségi ismérvek alapján deportált személyek jogainak helyreállításáról szóló törvény.[25] A jogszabály definiálja a deportálás és a nemzetiségi alapon deportált személy fogalmát, külön nevesítve a krími tatárokat. A törvény előírja, hogy jóvátételben (kárpótlásban) csak az Ukrajna területén állandó jelleggel élő ukrán állampolgárok részesülhetnek, ezzel jelenleg a félszigeten élő krími tatárokat gyakorlatilag kivonja a törvény hatálya alól, hiszen az ukrán állam nem gyakorolja szuverenitását a területen.

2016. május 18-án a krími tatárok deportálása soros évfordulóján tartott beszédében Petro Porosenko államfő bejelentette, hogy meg kell adni a nemzeti autonómiát a krími tatároknak a Krím-félszigeten, és ígéretet tett az ehhez szükséges alkotmánymódosítási eljárás elindítására. Az államfő 2016. június 28-án, az Alkotmány elfogadásának 20. évfordulóján tartott beszédében ezt az ígéretet megismételte.[26] Közvetlen költségvetési támogatásban Ukrajnában sok éven keresztül csak a Proszvita ukrán anyanyelvi társaság részesült. A 2016. évi költségvetésbe bekerült még a Krími Tatár Nép Medzslisze is.[27]

A Krím orosz annektálása után a krími tatárok nemzeti érdekérvényesítése Ukrajnában egyre inkább virtuálissá válik. Ugyanakkor szülőföldjükön, a helyi ügyész kezdeményezésére a félsziget bírósága a Medzsliszt extrém, terrorista szervezetnek nyilvánította, és mint ilyet az Orosz Föderáció Igazságügyi Minisztériuma feltette azon szervezetek listájára, amelyek tevékenysége tiltott az ország területén,[28] megfosztva ezzel a krími tatárokat e sajátságos, a nép többsége által elfogadott, és a maga módján hatékony képviseleti, érdekvédő-érdekérvényesítő eszköztől.

A hatályos, 2012-es nyelvtörvény a posztszovjet térségben a nyelvkérdés szabályozása terén már hagyományos deklaratív és keretjellegű szabályozási móddal szakítva, a Nyelvi Charta szellemiségének és betűjének megfelelően, konkrét szabályokat és kritériumokat fogalmazott meg a jogok címzettjeit, az érintett földrajzi területek és a normatív szabályok alkalmazási feltételeit és mechanizmusait, valamint a hatalmi szerveknek a végrehajtással kapcsolatos kötelezettségeit illetően. A jogszabály tartalmazza az Ukrajnában regionális vagy kissebségi nyelvnek minősülő nyelvek (összesen 18) tételes listáját, közte az önálló nyelvként hivatalosan el nem ismert ruszinnal. A törvény a regionális nyelveknek a kötelező, illetve lehetséges használatát az adott nyelv beszélőinek, az adott közigazgatási egység területén való 10%-os jelenlétéhez köti (7. cikk, 3. bekezdés).[29]

A nyelvtörvénynek mind az elfogadása, mind az élete igencsak viharosra sikeredett. Az ukrán egynyelvűség hívei nem csak az ukrán nyelv társadalmi pozícióit, de magát az ukrán államiságot látták veszélyeztetve. Ezért megakadályozandó a zárószavazást, a parlamenti ülésteremben tömegverekedést provokáltak, majd több héten keresztül utcai tüntetéseken követelték az államelnöktől a kihirdetés megtagadását. Ilyen előzmények után szinte természetesnek is tekinthető, hogy a második Majdan győzelmével a parlamentben többségbe került nemzeti radikálisok egyik első intézkedésükként, 2014. február 23-án törvényt fogadtak el a nyelvtörvény hatályon kívül helyezéséről.[30] A leválni szándékozó Krím-félszigetről és a forrongó Donbászról érkező riasztó hírek, valamint egy sor külföldi állam tiltakozásának nyomása alatt lévő Olekszandr Turcsinov házelnök, aki egyben az ideiglenes államfői jogokat is gyakorolta, nem írta alá a törvényt, így a 2012-es dokumentum mind a mai napig hatályos. Ugyanakkor kezdeményezésére a parlament egy új nyelvtörvény megalkotása céljából bizottságot hozott létre. E bizottságot számos ülés megtartása után dolgavégezetlenül szélnek eresztették.[31]

A nyelvtörvény ellenzői a „belarusz úttól” féltik az ukránságot. A szomszédos országban a belarusz nyelvet ténylegesen a lakosságnak már kevesebb mint 5%-a használja ténylegesen, ami nemcsak a nyelvet, hanem a belarusz nemzet létét is fenyegeti. Az „anyanyelvűséget” és a „nyelvhasználatot” meg kell különböztetni, ilyen értelemben az európai Nyelvi Charta, amikor az orosz nyelvet védi Ukrajna területén, egy olyan nyelvet véd, amelyiket a magukat ukrán identitásúnak valló emberek is használnak, mégpedig egy részük kizárólagosan, ez pedig éppen az ukrán nyelvet és az ukránok nemzeti létét fenyegeti. Ezt a fenyegetettséget erősíti, hogy a nyelvtörvény beterjesztői orosz kulturális köröket képviselnek.[32] A regionális nyelvek helyzetbe hozása fölöslegessé teszi az ukrán elsajátítását, ami annál az alaphelyzetnél fogva problémás, hogy az ország lakosságának egy része nem beszéli az államnyelvet, s ilyen körülmények között még kevésbé képzelhető el, hogy ez a helyzet pozitívan megváltozzon. Nem is annyira burkoltan kiolvasható az az álláspont, hogy amíg az államnyelv nem tölti be alapfunkcióját, addig a kisebbségi nyelvek veszélyeztetik az államnyelvet, nem pedig fordítva.[33]

Sajátos válasz erre a kérdésre az az oktatási kerettörvény, amelyet az ukrán parlament 2017. szeptember 5-én, néhány nappal az EU és Ukrajna között ratifikált társulási szerződés szeptember 1-i hatályba lépése után szavazott meg. Az Egyesült Államok kijevi nagykövetsége Twitter-bejegyzésben üdvözölte az ukrán oktatási reformot mint a jövő zálogát jelentő ifjúság fejlődésének alapját.[34] A nemzetközi tiltakozás, többek között Magyarország tiltakozása ellenére, nem látszott esély arra, hogy az államfő ne írja alá a jogszabályt. A jogszabályt Petro Porosenko szeptember 25-én írta alá és szeptember 27-én lépett hatályba. A kerettörvény általános oktatási reformot irányoz elő, melynek tartalmával alig foglalkoztak a szakértők és a közvélemény, az érdeklődés fókuszába a 7., nyelvi cikkely került, amelyet a végszavazás előtt közvetlenül változtattak meg, így maguk a képviselők sem lehettek vele tisztában, és nem egyezett azzal a szövegváltozattal, amelyet a nemzetiségek képviselőivel egyeztettek. A jogszabályi megfogalmazás nem minden tekintetben egyértelmű, a legfontosabb kérdés felől azonban nem hagy kétséget: „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv.”

Az ukránosítás – nemzetiesítés – és az oroszkérdés megoldására Ukrajna függetlenné válása óta nem született semmilyen egyéb épkézláb javaslat, a kérdés csomópontjába mindig a nyelvkérdés került. Leegyszerűsítve: az általános vélekedés szerint az fog minden problémát megoldani Ukrajnában, ha az országban mindenki ukránul fog érezni és beszélni.

A kerettörvény az első olyan jogszabály, amely de facto és de jure megkülönbözteti a nemzeti kisebbségeket és az őshonos népeket. A jogszabály gyakorlatilag négy kategóriát hoz létre: a tituláris nemzet, azaz az ukránok; az őshonos népek – ebbe a kategóriába Ukrajnában gyakorlatilag csak a krími tatárok sorolhatók; a nemzeti kisebbségek – minden kisebbség, az oroszok kivételével; az oroszok. A különbségtételnek nem csupán szimbolikus, hanem döntő jelentősége van. Az oktatási törvény 7. cikkelyének 1. pontja szerint az őshonos népekhez tartozók számára „az iskola előtti és az általános középiskolai szinteken” marad meg az anyanyelven való oktatáshoz való jog, míg a nemzeti kisebbségekhez tartozók csupán „az iskola előtti és az elemi iskolai szinteken” élhetnek ezzel a joggal. Azaz: miközben a megszállt Krím-félszigeten őshonos, az ország megmaradt területein csak szétszórva élő krími tatárok – mint őshonos nép tagjai – az 1. osztálytól (elvileg) a 12. osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, addig az ország bizonyos területein tömbben élő oroszok, magyarok, románok – mint nemzeti kisebbségek képviselői – számára csupán az 1–4. osztályokban garantált ez a jog. Az oroszok az anyanyelvüket csak tantárgyként tanulhatják, nincs esélyük arra, mint az ukrajnai nemzeti kisebbségeknek, hogy néhány tantárgyat továbbra is oroszul tanuljanak.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2017. október sürgősségi határozata az ukrán oktatási kerettörvénnyel kapcsolatban egyebek között arra mutatott rá, hogy felül kell vizsgálni az oktatási törvény nyelvi cikkelyét, hogy különbségtétel nélkül rendelkezzen az „őslakos ukrajnai nemzetiségek” és a „nemzeti kisebbségek” minden tagjára nézve.[35]

A kérdéssel kapcsolatban a Velencei Bizottság 2017. decemberi véleményében^[36] rámutatott, hogy az oktatási kerettörvény nyelvi cikkelye merőben eltér a kisebbségekkel egyeztetett tervezettől, aránytalan beavatkozást jelent a kisebbségekhez tartozó személyek meglévő jogaiba, diszkriminatív. Az ukrajnai őshonos népek nyelvével kapcsolatban a dokumentum fontos megállapításokat tett. Először is a törvény megkülönbözteti a nemzeti kisebbségeket és az őslakosokat. A Velencei Bizottság kijevi látogatása során azt a magyarázatot kapta, hogy az anyaországgal nem rendelkező kisebbségeket tekintik őslakosoknak. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek ebből a szempontból a krími tatárok, a karaimok és a krimcsakok,[37] ám ide kellett volna sorolni a gagauzokat[38] és a romákat[39] is. Az őslakosok több jogot kapnak, mint a nemzeti kisebbségek.

A jelentés egyenlőséget tesz Ukrajna kisebbségi és regionális nyelvei és az EU hivatalos nyelvei közzé, úgy fogalmaz, hogy a 7. cikkely 4. paragrafusa kimondja: a regionális nyelvek vagy kisebbségi nyelvek tekintetében az állampolitikának tekintettel kell lennie az ezeket a nyelveket használó népcsoportok szükségleteire és elvárásaira. A Velencei Bizottság különös figyelmet szentel annak, hogy a kerettörvény nyelvi cikkelye szerint egy vagy több tantárgyat angol nyelven vagy az Európai Unió más hivatalos nyelvein lehet oktatni. Ezzel tulajdonképpen a testület engedélyezi a törvény végrehajtását. Bár a Velencei Bizottság felhívja a figyelmet arra, hogy az oktatási törvényhez kapcsolódó végrehajtási jogszabályok kidolgozása során párbeszédet kell folytatni a kisebbségekkel, ami azonban az ukrajnai gyakorlat és viszonyok ismeretében csak jelképes jelentéssel bír, mert Ukrajnában az ilyen párbeszédnek sem a jogi, sem az intézményes keretei nem biztosítottak. Így az oktatási törvény egyszerre oldja meg a „kisebbségi kérdést”, földrajzi értelemben a peremterületek – a magyarok, a románok és az oroszok esetében, egyéb olyan nemzetiségek, akiknek aránya regionálisan elérné a 10%-ot, illetve az anyanyelve vagy a beszélt nyelve egybeesne, azaz nem csak az anyanyelv, hanem az anyanyelvű oktatás biztosítása is indokolt lenne, nincs Ukrajnában – és a nemzetiesítés megkésett problémáját.

Katonai temetők Kelet-Magyarország külső hadműveleti területein 1914–1915-ben

A Nagy Háború volt az első olyan háború a történelemben, amelyben milliós nagyságrendű tömeghadseregek álltak szemben egymással. A különböző méretű és hevességű csaták akár több hónapig is elhúzódhattak jelentősebb eredmények nélkül. A modern fegyverek megjelenésével a megnövekedett tűzerő, de elavult katonai stratégiai felfogás (döntő áttörés kierőszakolása frontálisan) hatalmas katonai veszteségekhez vezetett. A sebesültek ily tömeges ellátására a Habsburg Birodalom országrészei, legalábbis kezdetben, nem voltak felkészülve. A frontvonal folyamatos mozgásával pedig a halottak gyors eltemetése – amire a járványos betegségek megelőzése érdekében is szükség volt – nem valósulhatott meg.

Az már más kérdés, hogy katonák döntő többsége nem a harcok során hunyt el, hanem az azokban szerzett sebesülésekben a frontvonal mögött újonnan létesített vagy már meglevő kórházakban.[1] Ilyen és ehhez hasonló intézmények legtöbbször a nagyobb településeken kerültek felállításra. Magyarország területén az első állomások Bereg és Ung vármegyék területén létesültek. Katonai kórházakról és az azok mellett létesített katonai temetőkről főleg Beregszász, Munkács, Ungvár és Csap viszonylatában beszélhetünk, kisebb méretűeket pedig a harcok színhelyén, az északi járásokban állítottak fel.

Az 1914 szeptembere és 1915 februárja között vívott harcok meghatározó szereppel bírtak a kialakuló katonai temetők elhelyezkedésére és nagyságára. Az osztrák–magyar csapatok már 1914 szeptemberében folyamatos visszavonulásra kényszerültek, majd átlépték a történelmi Magyarország határát is. A kassai és munkácsi katonai parancsnokságok így a határvonal védelmére kényszerültek. A csapatok a Duklai-szorostól keletre levő magaslatokon foglaltak állást. Ennek ellenére a parancsnokságok szerepe a védelem megszervezésében elenyésző volt, mivel katonai kerületei idővel a 2. osztrák–magyar hadsereg hadműveleti területeivé váltak. A munkácsi katonai kerület parancsnoka Peter Hoffmann vezérőrnagy lett, vezérkari főnöke pedig gróf Lamezan ezredes. Az új parancsnok már szeptember 10-én intézkedéseket hozott a 17. hdm. számú rendelettel, hogy a védelmi vonal felállítására szeptember 15-ig van idő.[2] Tegyük hozzá, hogy a rábízott alakulatok nagy részét Galíciából kiszorult egységek alkották, kiegészítve póttestekkel, vasútbiztosító osztagokkal és a magyar területekről kiállított népfölkelő hadtápalakulásokkal. A legfőbb feladat a kötelékek megszilárdítása, a felszerelések tökéletesítése és újabb erők összegyűjtése lett, természetesen ezek már csak a folyamatos harcok alatt valósulhattak meg.[3] Az adott vármegyék északi járásait belső hadműveleti területnek minősítették. Ezekről a részekről a civil lakosság döntő többségét evakuálták. Így az elhunyt katonák összegyűjtése és azonosítása a csendőrség feladatává vált.[4]

Már 1913. január 12-én Hazai Samu honvédelmi miniszter egy titkos körrendeletet bocsátott ki (3.200/1913), amely a veszteségi kimutatások közhírré tételéről rendelkezett. Ennek alapján, a háború esetén felállított „Veszteségkimutatási csoport” bizonyos számú kimutatást köteles volt átadni a katonai nyilvántartó irodáknak és a közigazgatási hatóságoknak, amelybe elvileg bárki betekintést nyerhetett. A titkos rendeletet mozgósítás alkalmával a járási községeknek is szét kellett küldeni. A rendelet mellékleteként egy ún. „elosztó” szerepelt, amely a köteles példányok kiutalását tartalmazta.[5] A háború folyamán kétszer módosították ezt a rendeletet, először közvetlenül a háború kitörését követően (1914. augusztus 18.),[6] majd pedig 1916. november 24-én, amikor is az érvényben levő „elosztót” hatályon kívül helyezték.[7]

A veszteségek a silány minőségű lőszernek és régi típusú Wrendl-féle puskának köszönhetően igen magasak voltak.[8] A sebesülteket az elsősegélyhelytől először a gyengélkedőbe, majd a hadosztályok egészségügyi intézményébe szállították.[9] Súlyos sérültek elhelyezése pedig a tábori kórház vagy a mozgó tartalékkórházaknál történt. Vonatok segítségével a szállítható állapotba került katonákat a front mögöttes részein és a hátországban levő tartalékkórházaknak, barakk-kórházaknak, hátországi kórházaknak és klinikáknak (ezek legtöbb esetben a kincstártól igénybe vett betegellátó intézmények voltak) továbbították. Elhelyezésük kezdetben nagy nehézséget okozott, mivel a kórházak kevés betegággyal rendelkeztek.[10] A háború folyamán az ágyak száma a kezdeti 16.708-ról 95.000-re, a kórházak száma pedig 191-ről 874-re növekedett.[11]

Az orvosok létszáma is folyamatosan változott, de az biztos, hogy az összecsapások kezdetén 1500 katonaorvos szolgált a cs. és kir., valamint a két ország honvédségében (Rauchensteiner 2017, 182. p., Rauchensteiner 1994, 151. p.). A Vöröskereszt a helyi kirendeltségeiben pedig megkezdte a nővérek képzését. A két vármegye területén kezdetben egy ilyen fiókintézet működött, mégpedig Ungvár városában. Vezetője özv. Nechrebeczky Györgyné volt, aki saját házában szállásolta el a segélyszervezet önkénteseit. A sebesültek ápolása mellett igyekeztek időt és energiát fordítani a járványos megbetegedések kezelésére. Ezt a tanfolyamot pedig Dr. Ország Jakab városi tiszti főorvos irányította. 1914 augusztusában 60 személy kapott kiképzést erre.[12] A Vöröskereszt mellett a városok közkórházai is indítottak tanfolyamokat, Beregszász városában háromhetes képzéseket szerveztek 1914. augusztus 12-től.[13] A járvány 1914 októberében elérte az országhatárt, a sebesült és fertőzött katonák révén pedig eljutott a hátországba is. A Belügyminisztérium ezért a hadügyminiszterrel és a honvédelmi miniszterrel egyeztetve 14 megfigyelő állomás felállítását rendelte el: Munkács Miskolc, Losonc, Besztercebánya, Rózsahegy, Zsolna, Trencsén, Nyíregyháza, Nyitra, Kassa, Ungvár, Szatmár, Debrecen és Sátoraljaújhely.[14]

Az állomások élén a belügyminiszter által kinevezett miniszteri biztos állt, aki az egész állomás közegészségügyéért felelt.[15] A katonai egészségügyi intézeteket pedig a katonai állomásparancsnok irányította; egyéb kórházaknál a katonai szolgálat alá volt rendelve a miniszteri biztosnak, őt katonai osztagparancsnoknak nevezték (Mailáth 1915, 6–7. p.). A barakkok építési területét vagy bérelték, vagy pedig az 1912: 68. tc. alapján használták. Kétféle barakkok épültek. Az elsőt a Hadügyminisztérium állította, amelyek anyagának nagy része már kész állapotban volt, a saját vállalkozó a barakkot a földbe ásatta, fapadlózattal és egyszerű ablakokkal látta el. A másik típust a Belügyminisztérium készítette. Költségeit és méreteit tekintve meghaladta a Honvédelmi Minisztériumét. Szerkezetét tekintve ezeket már dupla ajtókkal és dupla ablakokkal látták el, a talpazatuk pedig már tégla- vagy betonalapú volt.^[16] Munkácson 26, Ungváron 28 barakkot állítottak fel.[17]

Az egyik legnagyobb katonai temető az adott vármegyék területén az ungvári Bercsényi utcai temető volt, ahová a I. és II. számú tartalékkórházban és a Szent Bazil-kolostorban[18] felállított vöröskeresztes[19] kórházban elhunyt hősöket helyezték el, egyedül a barakk-kórház halottjai kerültek máshová, mivel az rendelkezet saját parcellával, ahol szintén temetőt alakítottak ki. Az első halottakat 1914. szeptember 12-én temették ide, mégpedig Szécs Mihály 6. honvéd huszárezred közhuszárját, valamint Kokuskin Iliát,[20] a 195. orosz gyalogezred katonáját. A környező vármegyék hetilapjai közül egyedül csak az Ungvári Közlöny közölte a helyi kórházakban elhunyt katonák listáját névvel, illetőséggel, életkorral és vallással, legelőször a szeptember 17-i lapszámban,[21] a következő megjelenő lapokban már a halál okát is feltüntették.[22] November 12-től ezt felváltják saját háziezredük (cs. és kir. ungvári 66.) veszteség kimutatásai. Az utolsó ilyen listát 1914. december 3-án tekinthette meg az olvasó, azt követően már csak a városházánál vagy járási hivataloknál kérhetett tájékoztatást.

A kassai katonai parancsnokság már szeptember 30-tól megkövetelte, hogy a különböző katonai kórházak és önkéntes orvosi intézmények állandó kapcsolatot tartsanak fent. Különösen igaz volt ez abban az esetben, ha ellenséges sebesültről, halottról vagy hadifogolyról volt szó, ilyenkor azonnali jelentést kellett intézni a magasabb parancsnokságoknak (dandár, hadosztály, hadsereg), feltüntetve az ellenséges személy csapattestét.[23] Az első tiszt szeptember 27-én került az ungvári temetőbe, Koós Béla tartalékos hadnagy. A temetések során a díszmenetet 1915. szeptember 1-ig mindig a 66. cs. és kir. gyalogezred adta, majd azt követően az idehelyezett 67. cs. és kir. gyalogezred pótzászlóalja.[24] A temetőgondnok kezdetben Bernáth Sándor tart. gyógyszerész, majd Marcsek Béla hadnagy volt, majd átadták azt a tábori lelkészi szolgálatnak, így került 1916. március 1-től Petricskó Viktor görögkatolikus tábori lelkész a gondnokság élére.[25] Az első orosz betörés kemény harcainak és a vele együtt érkező járványoknak (kolera, tífusz stb.) köszönhetően a hónap végétől tömegsírokat alakítottak ki itt,[26] ahová 20-30 katonát temettek egyszerre, de érdekes módon minden egyes személy kapott fejfát. A kórházat és személyzetének nagy részét az orosz offenzívák nyomán három ízben evakuálták.[27] A rend helyreállítása 1915. február 1. után rendeződött. 1916. március 1-ig még további 867 elesett kapott itt végső nyughelyet.[28]

Az Etappen-Oberkommando (Hadtáp-főparancsnokság) már 1915 elején, amikor a harcok még dúltak, elrendelte, hogy a végleges rendezésig legalább vegyék nyilvántartásba a sírokat, temetőket. Ennek köszönhetően a különböző parancsnokságok kis vaslemez táblákat kaptak, amelyeket a jegyzék elkészítéséig a fejfa alatt helyeztek el. Magasabb rangú vagy kitüntetett személy esetében pedig fényképek meglétét tették szükségessé. A sírok eltávolítása vagy önkényes áthelyezése súlyos büntetést vonhatott maga után. Ha a helyzet úgy kívánta, a tömegsírok kialakítását leginkább az Etappentruppen (hadtápcsapatok) legénysége végezte.[29]

A Belügyminisztérium jelentése szerint 1915 őszéig a hadsereg kötelékében számos ismeretlen katona és polgári személy hunyt el. A személyekről személyleírásokat, számos esetben pedig fényképeket készítettek, amiket az alispánoknak továbbítottak, hogy a járási székhelyeken függesszék ki német és magyar nyelven, hátha valaki felismeri az adott illetőket. A személyelírások minél szélesebb körét a helyi lapokban, falragaszokon vagy akár dobszóval is lehetett ismertetni. Kezdetben a rendezett tanácsú városoknak a bécsi közös tudósító iroda azonossági osztálya ilyet nem juttatott el megfelelő mennyiségű példányszám hiányában, de októberre ezt is pótolták.[30] Ilyen jellegű fényképcsoportot és személyleírást 1915. szeptember 10. és december 3. között négy alkalommal kaptak az alispánok. 1915 novemberében a cs. és kir. Hadügyminisztérium keretein belül felállításra került a hadisírokkal és temetőkkel foglalkozó 9. osztály, amely egyebek között a halottak nyilvántartását, a katonatemetőkre és sírokra vonatkozó teendőket is szabályozta (Abonyi 2006, 14–19. p., valamint Balla 2006, 154–159. p.). A vármegyei körjegyzők mindeközben összeírták a fellelt katonasírokat, amelyek a Kárpátok vagy annak térségében a harcok végeztével készültek. Ezeket a jegyzékeket átadták az illetékes katonai hatóságoknak, melyek nyilvántartási lapokat állítottak ki.[31] A polgári lelkészi hivatalok a hivatalból eltemetett katonákról halotti leveleket készítettek, amiket a honvéd állomásparancsnokságoknak (térparancsnokságoknak) postázták, ők pedig ezeket az illetékes póttesteknek továbbították.[32] A pótestek által elkészített névjegyzékbe oly személyeket is felvettek, akik még éltek, ennek okán az állami anyakönyvezés vagy hagyatéki eljárás során súlyos károk keletkezhettek. Ezért 1915 áprilisától, ha olyan elő- és keresztnévvel rendelkezett valaki, amelyből az adott csapattestben több is előfordult, a halottá nyilvánítást kétséget kizárólag kellett megállapítani.[33] Az első könnyítés a személyazonosság megállapításánál az lett, hogy a legénységi veszteségi kimutatások megjegyzés rovatába bevezették az anyakönyvi lapszámot, valamint a sorozási évszámot.^[34]

A helyi lapok 1916 elején „Kárpáti sírok” néven cikksorozatot közöltek erről. Az azt következő év elején újabb összeírásokra került sor, de az 1917. januári kimutatásokba már csak néhány település katonai sírját jegyezték fel.[35] Amely sokkal kevesebb településnevet tartalmazott, mint a korábban készült lista. A nyilvántartási lapok alapján összesen 801 egyes, 205 tömegsírt jegyeztek fel, amelyekben megközelítőleg 2134 osztrák–magyar és orosz katona feküdt, az ungvári I. és II. tartalékkórház temetőjében 1916. június 1-ig további 1389 egyes, és 79 tömegsírt tartottak számon. A statisztikákat az ungvári 66. cs. és kir. gyalogezred laktanyájában kialakított lelkészi hivatal vezette törzskönyv alapján. A lelkészség 1916 februárjáig a halotti anyakönyv 8. rovatába az elhunyt személy életkorát tüntette fel, majd azt az anyakönyvi lapja által feljegyzett születési évvel váltották fel.[36] 1916. február 23-tól a honvédelmi miniszternek és a cs. és kir. hadügyminiszterhez küldött név szerinti veszteségkimutatások „ütközetnek megjelölése” rovatába már fel kellett jegyezni az ütközet helyét, vagy ahhoz a legközelebb eső helységet.[37]

1916. szeptember 17-én Sztáray Gábor, Ung vármegye főispánjának vezetésével megalakult a Hadi Síralapra Gyűjtő Bizottság, melynek fő munkájának a vármegye területén elhunyt és eltemetett katonák sírjainak az ápolását tűzte ki.[38] Ezt a feladatot az ungvári cs. és kir. katonai parancsnokság a főispánnak intézett átirata határozta meg. A bizottság anyagi alapjának megszervezésére egy végrehajtó bizottságot is felállítottak. Az első adakozó maga a katonai parancsnokság vezetője, Humenyánszky Rudolf ezredest lett.[39] Az ott állomásozó katonai alakulatok nevében 1150 koronát ajánlott fel és további 205 koronát a frontszolgálatosok köréből.[40] A főispán a befolyt összeget a Hadügyminisztérium jóvoltából hadisír-alapnak minősítette. A következő hónapokban újabb jótékonysági gyűjtésekre került sor, előbb október 28-án a városi színházban a katonazenekar lépett fel, majd másnap Ungvár városának több pontján is standokat állítottak, ahol el lehetett helyezni az adományokat. A vármegye hatósága november 1-jén a temetőkben rendezett gyászünnepélyekre is gyűjtést szervezett, amit kiterjesztettek a vármegye egész területére is. A bizottság további megbízással fordult az egyházak és azok templomai felé, valamint a tanítókat is mozgósították a nemes cél érdekében.[41] Az összegek kezelésével Árky Ákos nyugalmazott ezredest bízták meg.

Nemcsak Ungváron, a környék számos városában alakítottak ki katonai temetőket, a legtöbb ugyan Munkácson volt, szám szerint 6, de találunk ilyen jellegű kialakításokat Beregszászon és Csapon is. Munkácson volt külön barakktemető,[42] a városi temetőnek erre a célra elkülönített része, járvány- és koleratemető, izraelita és külön izraelita–muzulmán temető.[43] A munkácsi (Neuer Baracken Friedhof) barakktemetőben 1150 osztrák–magyar, 300 orosz, 321 német, 9 olasz, 9 török, 4 román és 3 szerb[44] katona vagy hadifogoly lett elhelyezve.[45]

Beregszászban nem állítottak fel külön katonai temetőt vagy temetőket, hanem a helyi vallási felekezetek temetőiben hantolták el a hősöket, akik egy része a beregszászi 7. számú helyőrségi kórházból került ki.[46] A megyei levéltári források alapján az utolsó jelentést a kórház és a Vöröskereszt készítette el még 1917. január 5-én, amely alapján „csak” 36 személyt temettek el bizonyíthatóan a város köztemetőiben.[47] Ennek ellenére a bécsi Österreichischer Staatsarchiv, Kriegsarchiv kimutatásaiban rendelkezésre álló halotti anyakönyvek 70 főt regisztráltak, ebből 3 fő az izraelita, 17 fő a görögkatolikus,[48] a református 21 fő,[49] és 29 fő a katolikus temetőbe került.[50] Azt is tudni véljük, hogy ezek közül két személyt elszállítottak. Vékony Károly közlegényt Majosházára, Szirogyni Ivánt[51] pedig, aki a 6. orosz hadsereg 12. gyalogezred kötelékéhez tartozott, Oroszországba.[52]

Számos esetben a hozzátartozók megpróbálták elhunyt szeretteiket hazahozatni és illetőségi helyén eltemetni. Erre leginkább a módosabb személyeknek volt lehetőségük, mert az eljárás költsége (az engedélyek és tanúk beszerzése, utaztatása) nem volt kíméletes. 1916. január 1-től a holttestek exhumálása[53] és hazaszállítása csak kérvény útján történhetett. A katonák kérvényét az elöljáró parancsnoksághoz, polgári személyeknek a tartózkodási helyükre nézve illetékes közigazgatási hatóságokhoz kellett benyújtani, ahol az illető nevét, lakhelyét, valamint az elhunyt rendfokozatát, csapattestét, rokoni viszonyát, az elhalálozás helyét és idejét kellett feltüntetni.[54] 1916 novemberétől újra megindulhatott a katonák exhumálása és hazaszállítása.[55] Sokszor a temetkezési vállalatok a hadműveleti területen elesett vagy a helyi kórházban elhunyt katonák maradványainak exhumálása és hazaszállítása során magas árat szabtak meg, ennek visszaszorítása érdekében a Belügyminisztérium körrendeletet bocsátott ki, hogy ilyen esetekben az adott személy vagy vállalkozás vezetője 200 korona pénzbüntetésben és 15 napi elzárásban részesülhet. Az eljárást minden esetben a közigazgatási hatóságnak mint rendőri büntető bíróságnak kellett lefolytatni.[56] A Belügyminisztérium mellett a jó nevű temetkezési vállalatok 1917-ben létrehozták vállalkozásukat, a temetkezési intézetek egyesületét, a Nemzetközi Halottszállítási Irodát, melynek központja Budapesten az Üllői út 14.-ben volt. Az egyesület szoros kapcsolatot tartott fen a szövetséges és semleges államok hasonló szervezeteivel.[57] Sokáig viszont nem folytathatták tevékenységeiket, mivel a Hadügyminisztérium 1918 áprilisától a vasúti kocsik rendkívüli igénybevétele miatt beszüntette a halottak hazaszállítását, az addig benyújtott kihantolási és szállítási kérvényeket is felfüggesztette. Ennek további kérdését a békekötések utáni időszakra halasztották.[58]

A háború folyamán a katonai sírokról az utolsó rendezés és gondozás tárgyában született rendelet a Belügyminisztériumhoz köthető. Ugron Gábor 1917. július 30-án a kivételes intézkedésről szóló 1916: IV: t.c. kiegészítésére, azaz az 1917: VII. t.c. 6. paragrafusára hivatkozva elrendelte, hogy a hősök sírhelyeinek felkutatására és összegyűjtésére katonai munkásosztagokat kell létrehozni. Ha a szállítás nem megoldható, akkor meg kell jelölni a helyeket, ha viszont kivitelezhető, akkor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a különböző községekben a katonai temetéseket engedjék meg. Az elfoglalt sírhelyért térítés járt. Az olyan részek, amelyeken korábban főleg mezőgazdasági munkálatok folytak, kisajátíthatók és átalakíthatók voltak. Az így létrehozott különálló katonai temetőket viszont nem volt szabad a legszegényebb társadalmi réteg magán-, vagy köztulajdonából kialakítani. Elsősorban olyan felajánlásokra (ingatlan) gondoltak, amely által az adott részek ingyen megszerezhetőek lehettek.[59] Az adott területen nem alakult ki olyan hasonló kezdeményezés, mint Rudolf Broch őrnagy irányításával a Krakkói Katonai Parancsnokság területén. Ott a Hadisír Osztály 10 temetőkörzetet állított fel a volt hadműveleti területeken. A temetők kialakításának eszmei vezetője wolfssani Adam Brandner altábornagy volt.[60] Az azok kialakítására létrehozott különítmény szervezője pedig vezérkari főnöke, Kolbenheyer Teodor alezredes lett.[61]

Az ilyen jellegű kezdeményezés hiányában a katonai temetők kialakítása legtöbb esetben rendszertelen volt. A háború után a csehszlovák, majd szovjet közigazgatás nem tartotta fontosnak egy volt „gyarmattartó” ország hősi halottai emlékének a megőrzését. A legtöbb esetben ezek a temetők az enyészeté lettek. Emlékművek nem maradtak fent az idő múlásával, sőt a katonai temetők is felszámolásra kerültek, hol lakótelep, hol a szovjet hadsereg kaszárnyái épültek fel a helyükön.

Irodalom

Levéltári források

Hadtörténelmi Levéltár. Tanulmánygyűjtemény. 322. Politovszky J. ezredes: A Pflanzer hadseregcsoport működése 1914 októberében.

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (Державний Архів Закарпатської області). Fond 721. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára 44. fond. Tisza iratok.

MNL GYMSM SL. IV/B. 409. Alispáni iratok. 1872–1950.

MNL OL. K 149. Belügyminisztérium. Reservált iratok.

Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv. Befehle. 6.Korps Kaschau/Kassa

Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsgräber.

Jogforrások

Magyar Rendeletek Tára 1915, 1916, 1917

Rendeleti Közlöny. Szabályrendeletek. 1914, 1915, 1916, 1917

Korabeli sajtó

Bereg, 1914

Orvosi Hetilap, 1914

Pesti Hírlap, 1916

Ung, 1914, 1915, 1916, 1917

Ungvári Közlöny, 1914, 1915

Szakirodalom

Abonyi Mátyás 2007. A hazai hadisírgondozás története és a nemzetközi megállapodások. In Ravasz István (szerk.): Emlékek a Hadak útja mentén. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum.14–19. p.

Angetter, Daniela Claudia 2004. Krieg als Vater der Medizin. Band 1. Wien, Kunst- und Kulturverlag.

Balla Tibor 2007. Osztrák-magyar katonatemetők Nyugat-Galíciában. In Ravasz István (szerk.): Emlékek a Hadak útja mentén. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. 154-159. p.

Biwald, Brigitte 2000. Vom Helden zum Krüppel. Das österreichisch-ungarische Militärsanitätswesen und dessen Auswirkungen auf die Gesellschaft im Ersten Weltkrieg. 2 Bӓnde. Dissertation. Wien.

Kemény Gyula 1927. Orvos szerepe a lövészárok csapatainál. Magyar Katonai Közlöny, 15. évf. 6. füzet. 549–571. p.

László Imre 1932. Háborús tapasztalatok a hadosztály egészségügyi oszlop szervezete és működése körül. Magyar Katonai Szemle, 1932. 2. évf. 7. sz. 190–196. p

Lehoczky Tivadar 1907.Munkács város új monográfiája. Munkács, Grünstein.

Mailáth József 1915. A harctéri betegmegfigyelő állomásokról. Sátoraljaújhely, Landesmann M. és Társa Könyvnyomda.

Rauchensteiner, Manfried 1994. Der Tod des Doppeladlers. Graz–Wien–Köln, Styria.

Rauchensteiner, Manfried 2017. Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása. Budapest, Zrínyi.

Tarnay Gyula 1916. A miskolczi megfigyelő állomás története. Miskolc. Klein és Ludvig.

Mankón járó demokrácia – Mutatvány egy Petrogalli Oszkár-szövegválogatásból

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetben az OTKA 109173 Kisebbségi magyar közösségek a 20. században kutatási program keretében egyebek közt szövegválogatást állítottam össze Petrogalli Oszkár írásaiból és beszédeiből. Ebből választottam ki néhány cikket a főszerkesztő kérésére a Fórum Szemle olvasói számára, nagyjából betartva a megszabott terjedelmi határokat.

Az eredeti összeállítás egy nagyobb program része. A két világháború közötti korszak jelentős csehszlovákiai magyar politikusai, közéleti szereplői közül alig néhánytól jelent meg hasonló összeállítás életükben vagy haláluk után – legtöbbjükről ismertetőkre, interpretációkra, portrévázlatokra szorulunk, vagy azokra sem. A magam részéről Petrogalli, Szüllő Géza és Péter Mihály református püspök szövegeinek sajtó alá rendezésével járulok hozzá a hiányok betöltéséhez.

Petrogalli neve nagyrészt feledésbe merült, noha a kisebbségtörténet első szakaszában a magyar ellenzéki politika leginkább integráló személyisége volt, a magyar ellenzéki pártok egysége vagy legalább együttműködése legkövetkezetesebb szorgalmazója – sőt a német pártokkal is próbált egyeztetni a közös politikai fellépés érdekében –, és azon kevesek egyike, akiknek már az első világháború előttről volt parlamenti tapasztalatuk. 1925 februárjában, nem sokkal az után, hogy – főleg az ő munkája eredményeként – a két legfontosabb magyar ellenzéki párt között létrejött az érsekújvári egyezmény, szívszélhűdésben meghalt. Írásaiból tehát nem kaphatunk áttekintő képet az első kisebbségtörténeti korszakról, viszont a kezdeti évek problémáit – az első parlamenti választásoktól, még inkább 1922 nyarától, a Prágai Magyar Hírlap megjelenésétől kezdve – annál részletesebben megismerhetjük belőlük.

Ő volt a Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottságának egyik kezdeményezője, 1922-től pedig a magyar pártok legfontosabb intézményének, a Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodájának igazgatójává választották – nála futott összes a legtöbb információ, ő szervezte a közös akciókat; az iroda dokumentálta a kisebbségi élet eseményeit és látta el anyagokkal e pártok politikusait, parlamenti tagjait és a sajtót. Ugyanebben az évben Petrogalli a magyar ellenzék központi lapja, a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője lett. 1923-tól Zólyom nagymegye képviselő-testületének tagja volt.

Az alábbi cikkek mind egy-egy fontos közéleti problémához, rendezetlen kérdéshez kapcsolódnak. Az első még 1905-ből, a darabontkormány idejéből való. Annak a közhelynek a cáfolataként választottam ki, mely szerint 1918 után a magyar elit a Csehszlovák Köztársaságban igyekezett átmenteni hatalmát; valójában a szlovenszkói magyar politikusok közül sokan már azelőtt is ellenzékben voltak, így Petrogalli is. Alább szerepel egy interjú, amely támpontot adhat ahhoz, miért gondolták a magyar pártok vezetői, hogy nem tudnak együttműködni a nyugati októbrista emigrációval. Olvasható aztán olyan cikk, amely a kisebbségi helyzet nyugat-európai megítéléséhez kapcsolódik Seton-Watson egyik csehszlovákiai útja kapcsán, nem egy írás pedig a demokratikus Csehszlovák Köztársaság nyíltan antidemokratikus vonásaira irányítja a figyelmet. Az utolsó kiválasztott írás a magyar ellenzék és a (magyar) zsidók viszonyáról szól.

A szövegeket lábjegyzetekkel láttam el és a mai helyesírási szabályok szerint közlöm; ez vonatkozik a szavak írásmódjára és a központozásra is. (Jelzem, e korszakban nem is volt még egységesen elfogadott helyesírási szabályrendszer, illetve ekkor próbálták azt kialakítani.) A nyelvhelyességi, számegyeztetési problémákat vagy javítottam a főszövegben, lábjegyzetben megadva az eredeti változatot, vagy ahol ez komolyabb beavatkozást igényelt volna, illetve az esetleg szokatlan, de stíluselemszámba vehető megoldásokat [sic!]-kel jelöltem. Az egyértelmű, egy leütésre terjedő nyomdahibákat külön megjegyzés nélkül javítottam, a hiányzó névelőket ott, ahol a nyomdai képből következtethetően szedési hiba miatt maradtak ki, külön jelölés nélkül, ahol feltehetően fogalmazási hiba következtében hiányoztak, szögletes zárójelben pótoltam. Ezek a hibák, betűhiányok – egy-két esetben az értelemzavaróan hiányos, kusza mondatszerkezetek – egyaránt származhatnak a napi eseményekre reflektáló szerző sietős fogalmazásából, vagy egyszerűen nyomdahibák, de akár abból is eredhetnek, hogy a szedő nem tudta jól olvasni Petrogalli kiírt, egyéni, olykor mégis kibetűzhetetlennek tűnő írását. (A lap a cikkeket nyilván kézírásban kapta meg. A Prágai Magyar Hírlap Petrogalli halála után, az 1925. február 19-i számban közölte a politikus utolsó, befejezetlen cikktörede kéziratának kópiáját, következtetéseimet ebből vontam le.) Egyébként a Prágai Magyar Hírlap és a Híradó számos cikkében minden olyan példányban, amelyet kézbe tudtam venni (illetve valószínűleg minden egyes létező példányban) festékmaszatok, betűkopás folytán bizonyos szavak csak kikövetkeztethetőek – de úgy hiszem, a tévedés kockázata nélkül.

Zászlóbontás[1]

Abban a küzdelemben, amely előttünk folyik le, egyesül történelmi alkotmányunk sérthetetlenségének, törvényeink szentségének, hagyományos szabadságunk fenntartásának, nyelvünk integritásának, a népjogok kockázat nélküli fejleszthetésének megvédelmezése, megoltalmazása. Ezek pedig a maguk összességében e nemzet fennmaradásának feltételeit képezik.

Ez az igazság áthatotta már a nemzet minden rétegét. Tudatára ébredt ez ország minden polgára annak, hogy ha önként lemondunk azon törvényes biztosítékokról, amelyek e küzdelem ütközőpontjait képezik, úgy elejtjük magát a magyar alkotmányt, a magyar szabadságot, ha alkotmányunk épületéből kiszedjük azon alapköveket, amelyeket e biztosítékok törvénybe iktatásával helyeztünk el oda, úgy romba dől alkotmányunk egész épülete.

A nemzet ezen nagy igazságai háttérbe szorították a pártpolitikai egyenetlenségeket és egyesítették[2] az ország minden hű fiát e harcban. E harc nemcsak a nemzet összességére, de egyenkint is mindnyájunkra hárította a kötelességet, akármilyen kicsinyek vagy nagyok legyünk, hogy ki-ki saját részét tehetsége és módja szerint a küzdelemből kivegye.

Bármerre is tekintsünk, mindenütt látjuk a nemzet fenséges és félelmetes szervezkedését. Szervezkedik a nép a nemzeti ellenállásra községenkint, városonkint, megyénkint. Láthatjuk a törvényhatóságoknak elszánt, önfeláldozó ellenállását a hatalmat bitorló kormány törvénytelen parancsaival, fenyegetéseivel és pressziójával szemben, és ennek az ellenállásnak élén mindenütt a törvényhatóság tisztviselői állanak, akik kötelességük teljesítésénél nem ismernek félelmet, egyéni érdeket.

Mert látjuk, hogy a nemzet a maga nagy jogainak és igazainak becsét meg tudta érteni, s mert a nemzetben megvan az elszántság, a hazafiság, az önfeláldozás és kitartás, hisszük, hogy ez a küzdelem csak a nemzet diadalával végződhetik.

De e dicsőségesen és diadalmasan megvívandó küzdelem gyümölcseire csak az tarthat számot, aki azok megérlelésének munkájában részt vett, aki nem helyezkedett szembe a küzdők sorával, vagy – ami ezzel egyértelmű – magát a küzdelemből ki nem vonta.

Ha itt felvetjük a kérdést, hogy az alkotmány és a szabadság küzdelméből, a nemzeti ellenállás felelősségteljes, nehéz és áldozatokkal járó munkájából milyen részt vett magára Zólyom vármegye, hogy a legjobbak erőfeszítése, sokak anyagi és erkölcsi áldozata, a nemzet nagy többségének szenvedései árán szerzendő dicsőségből s diadalból mennyi részt követelhet magáénak e vármegye – önfeláldozása, közreműködése és szenvedései alapján –, ugyan, e felvetett kérdésre ki adhat megnyugtató feleletet?

De ne legyünk igazságtalanok, a mi népünk nem rosszabb hazafiság és áldozatkészség dolgában más vármegyék népénél. Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy az a polgárság, amely évtizedeken keresztül hozzá volt szoktatva, hogy ne járjon saját lábán, hogy sohasem az az igazság, amit bensejében érez – hanem mindig az a helyes és igaz, amit a felsőbbség annak mond, s ha a helybeli apró nagyságok és apró zsarnokocskák kegyét ki akarja érdemelni és a kellemetlenkedéseket kikerülni, mindig azt kell cselekednie, amit felülről követendőnek, helyesnek és igaznak hirdetnek –, hogy ez a polgárság egyszerre az önállóság teljes tökélyére tegyen szert.[3]

E vármegyében a polgári önérzetet, a férfias elszántságot, az önálló véleményhez való becsületes ragaszkodást sohasem tekintették erénynek, mindig bűn volt, amelyet a gúny, a fenyegetés, a presszió minden fegyverével üldözni és összetiporni kellett. Ekként, ha mindenki azt tapasztalta, hogy a közügyek iránti kötelességek becsületes és önfeláldozó teljesítése nyomán sohasem jár az elismerés, ellenkezőleg, mindig a lekicsinylés és az üldözés az osztályrésze, szabad-e megütköznünk azon, hogy lassankint a közügyek iránti elfásultság vett erőt a lelkeken? A közügyek iránti érdeklődés visszavonult a bizalmas körökbe, ahol elszántan, keserűen elítélték a hatalmat, de mihelyt tettre került a sor, nem az elveket, nem az igazságot szolgálták, hanem a hatalmat, amely hatalom és – semmi egyéb. A hatalom ügyesen szőtt érdekhálózata magához font mindenkit, ha nem is volt mindenkinek kívánni- vagy féltenivalója, volt mindenkinek – amint Grünwald Béla[4] mondotta – rokona, sógora, akiknek ügyét elrontani nem lehetett.

Így vonultak vissza a közügyek küzdőteréről a közügyek, és elváltotta[5] azokat a kicsinyes egyéni és önző magánérdekek kizárólagos versenye, amely legbiztosabb útja a szolgaságnak.

Az a pusztító vihar, amely végigszáguldott országunkon, és elsöpörte azt a hatalmat, azt a rendszert, amely korrumpálta, megmételyezte az országot, amely az ország jogait feladta, kisajátított mindent a maga részére, és a nemzet gyöngeségéből táplálkozott, ennek a tisztító viharnak a szelét megéreztük mi is!

Még nem kelt fel a nap, még itt vannak az apró zsarnokok, még érezzük a lábadozó beteg önkéntelen óvatosságát és félelmét, de itt van már a hajnalhasadás.

E hajnalhasadás hírnöke a mi lapunk is!

Úgy érezzük, hogy magunkról el nem hárítható kötelességünk hangosan hirdetni az igazság napjának a közeledtét, hogy minden igaz polgárhoz intézzük a kérelmünket, hogy csatlakozzék mindenki a nemzet nagy küzdelméhez, hogy szervezetten vegyünk mi is részt a nemzeti ellenállásban, a vármegyei közélet megtisztításában!

Ezért indítjuk meg e lapot! Ez a mi zászlónk! Ez a mi programunk!

Pártoktól függetlenül, nem személyeskedve, komolyan, meggyőződésünk és lelkesedésünk melegével szolgáljuk e nagy célokat, reméljük, nem sikertelenül, nem eredménytelenül…

*

Barátaim bizalma engem állított mint felelős szerkesztőt e lap élére. Bár teljes tudatában vagyok tehetségem és tapasztalataim fogyatékosságának, mégis habozás nélkül eleget tettem a felszólításnak, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy aki a saját gyengeségére való hivatkozással kitér a vele együtt küzdő polgártársaink megbízása elől, az gyáván meghátrál a kötelesség teljesítése elől.

Magasra emelem a kezembe tett zászlót, és fogadom, hogy becsületesen és hűen kitartok alatta.

Figyelő, 1905. 1. szám, szeptember 24., 2–3. p.

Szerzőként föltüntetve a szöveg végén: Petrogalli Oszkár dr. felelős szerkesztő.

Lovászy és az utódállamok magyarsága

Beszélgetés Petrogalli Oszkárral Lovászynak[6] az utódállamok magyarságához való „közeledésé”-ről. – Válasz egy újságcikkre.

Losonc, máj. 7. (ESO[7])

Egy kassai újság április 30-án Lovászy Mártonnak Az utódállamok magyarsága és a magyarországi kurzus című politikai cikkét közölte,[8] amellyel egy kissé a mai Magyarország ellen kívánta hangolni az utódállamok magyar közvéleményét, és kétségtelenül bizonyos irányításfélével kívánt szolgálni az utódállamok magyar politikusai részére is. A cikkről és írójáról megkérdeztük Petrogalli Oszkár dr.-nak, a Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodája igazgatójának véleményét, amely különösen azért is figyelemre méltó, mivel Petrogalli dr. magyar országgyűlési képviselő korából egész közelről ismeri Lovászy Márton személyét és politikai múltját.[9]

– Mi a véleménye igazgató úrnak Lovászy Mártonról legutóbbi szlovenszkói sajtószereplésével kapcsolatban?

– Engem Lovászy Mártonhoz régi személyes ismeretség és hosszabb időn át politikai barátság fűzött, s olyan politikusnak ismertem, aki tisztességes eszközökkel harcol elveiért, s akinek korrekt becsületességében nem lehetett kételkedni. Annál kevésbé tudom most megérteni azt, hogy miképp kerülhetett mai helyzetébe, és hogyan tud politikailag együttműködni azzal a társasággal, amelynek soha semmi köze sem volt a tisztes múltra visszatekintő magyar nemzeti politikához.[10]

– Mi a véleménye arról, hogy Lovászy legújabban az utódállamok sajtója útján igyekszik az utódállamok magyarságához közeledni?

– Lovászy e törekvése főleg abból az okból feltűnő és érthetetlen, hogy csak most, az emigráció harmadik esztendejében jut az eszébe. Eddig úgy ő, mint bécsi társai, ahányszor csak az utódállamokban megjelentek, annak ellenére, hogy „magyar emigránsok”-nak tekintik magukat, nem az ott élő magyarság tényleges politikai és társadalmi vezetőivel keresték a találkozást, hanem a hivatalos kormánykörökben. Lovászy pl. Romániában nem a Jósikákat,[11] Gyárfás Eleméreket,[12] Bernády Györgyöket,[13] Sándor Józsefeket[14] s Jugoszláviában nem a Várady Imréket[15] látogatta meg, hanem igenis meglátogatta a Take Ionescukat,[16] a Pašićokat,[17] a Trumbićokat[18] s mindazokat, akik nemcsak a mai Magyarországnak, de magának a magyar nemzetnek is kimondott régi ellenségei. Miért voltak ezek az urak reá nézve eddig fontosabbak, mint az üldözött (s épp a nevezett kormányférfiak részéről üldözött) és a magyar ügyért élethalálharcot folytató magyarok??…

– Mi a véleménye igazgató úrnak a jelenlegi magyarországi rezsimről, amely ellen akarja most Lovászy az utódállamok magyarságát felsorakoztatni?

– Nem alkothatok és nem alkothatunk erről a „kurzus”-ról véleményt, mivel távol állunk attól, mivel nem ismerjük közelebbről, s különösen azért, mert úgy az egész magyarság, mint a szűkebb magunk érdekében a be nem avatkozás szigorú álláspontjára kell helyezkednünk. Az úgynevezett „kurzus” s általában bármely kormányrendszer lehet rossz, de éppúgy lehet jó is, és változásnak vagy éppenséggel mulandóságnak van alávetve. Egy bizonyos, hogy sohasem lehet oly rossz, hogy miatta az ellene folytatott harcunkkal magának az országnak, a népnek jövőjét támadhassuk és kockáztathassuk. Nekünk a magyarországi helyzet ellenséges bírálatától azért is tartózkodnunk kell, mivel a mi politikánknak, az összmagyarság és a saját nemzeti életünk érdekének egyik alapvető pillére az, hogy Magyarországnak a trianoni békében biztosított függetlensége valódi függetlenség legyen. Meggyőződésünk, hogy az utódállamok magyarságának csak addig lehet reménye nemzeti jellegének fenntartásához, a fejlődéshez, amíg létezik egy tényleg független Magyarország. Mindenki tehát, aki abban munkálkodik, akinek politikája nyíltan vagy burkoltan odairányul, hogy Magyarország belügyeibe idegen hatalmak avatkozzanak be, az szándékosan Magyarország függetlensége ellen tör. És ezt teszi a bécsi magyar „emigráció” is. És fokozatos mértékben áll ez, ha ezt a beavatkozást épp az utódállamoktól várják és kérik. Hisz ezek részben Magyarország testéből alakultak. Érthető tehát, hogy nem viselkednek barátságos érzelmekkel egy önálló Magyarországgal szemben, és nem tartják érdekeikkel egészen összeegyeztethetőnek azt, hogy Magyarország gazdaságilag, politikailag megerősödjék, és ezáltal a külföld előtt is erőre és tekintélyre tegyen szert. Ez a felfogás hívta életre a kisantantot, amelynek éle a kis Magyarország – és nem a kurzus – ellen irányul. Világosan bizonyítja ezt a kisantant állásfoglalása pl. a lefegyverzés és jóvátétel kérdéseiben, s egészen leplezetlen volt ez a törekvésük a Károly-puccsok[19] idejében. Egy Magyarország, amelynek államformáját, az államfő személyét és kormányzati rendszerét, egész politikáját szomszédai állapítják meg, nem lenne más, mint vazallus állam német-ausztriai operetthadsereggel[20] és német-ausztriai lerongyolódott közgazdasággal. Az ilyen Magyarországnak nemes gesztussal talán patrónusi alamizsnákat is hajlandók lennének juttatni a „gazdag szomszédok”. Ebben a züllésben osztoznánk mi, a magyar nemzetnek Magyarország határain kívül élő részei is. És ezen züllést csakhamar a teljes pusztulás követné.

– Micsoda szolgálatokat tett igazgató úr szerint az emigráció eddig az utódállamok magyarságának?

– Erre a kérdésre a következő ténymegállapítás a legékesebben szóló válasz: Amíg Lovászy Mártonék lapjaikban a legkisebb magyarországi rendőri brutalitást is hasábszámra kiszínezve világgá kürtölték (sőt több esetben ilyen híreket gyártottak), addig soha egyetlenegy szavuk sem volt akkor, amikor az itt élő magyarság vezetőivel töltötték meg a börtönöket épp azok, akikről ennek az emigrációs sajtónak mindenkor csak elismerő szava volt, és sohasem volt oly nagy igazságtalanság Lovászyék előtt az utódállamok magyar iskoláinak, kulturális és gazdasági szervezeteinek, egyesületeinek a feloszlatása, hogy azokra egy sort érdemes lett volna pazarolniok. Ezek után, ilyen múlt után mit akarnak tőlünk, mi közünk legyen őhozzájuk?!

– Végül mi a megjegyzése Lovászy azon állításához, hogy a magyar nemzet a mai kormányzati rendszer következtében elvesztette a világ népeinek rokonszenvét, részvétét, és hogy teljesen elszigetelve áll?

– Hála Istennek, ez az emigrációnak csak jámbor óhaja, ami nem felel meg a valóságnak. Mert igenis a magyar nemzet sorsával szemben egyre fokozódó érdeklődés és szimpátia nyilvánul meg mindenütt, s itt nemcsak Keynes[21] és Nitti[22] világhírű könyveire utalhatok, de hivatkozhatom angol, sőt francia parlamenti felszólalásokra és állásfoglalásokra is. És hogy ez így van, ez bizonyára nem az emigráció külpolitikájának eredményességét, hanem ellenkezőleg, teljes eredménytelenségét bizonyítja. Hisz ehhez a magyargyalázó, a magyarságot rendszeresen kompromittáló politikához minden közelebb áll, mint a magyarsággal szemben való rokonszenv fölébresztése.

– Bármennyire szokatlan és nehezemre is esik ily erős szavakkal élnem, kénytelen vagyok megállapítani azt, hogy amit ez az emigráció csinál, az egyszerűen az egész magyar nemzet közönséges elárulása. Annál fájdalmasabb ez a vádam, miután ez alól Lovászy Márton személyét sem vonhatom ki.

Híradó, 1922. május 9., 2. p.

Az izgatások

Besztercebánya, február 5.

A köztársaság védelme érdekében hatályos és szigorú rendszabályokra van szükség,[23] mert – így mondják azok, akik a kormány politikáját képviselik – az állandó izgatások zavarják a közrendet, akadályozzák a politikai és gazdasági viszonyok megszilárdulását, és ezeknek az izgatásoknak államellenes tendenciája magának az államnak az alapjait mossa alá.

Ha felteszed a kérdést, ki izgat? ezt a feleletet adják: mindenki, aki itt azt mondja vagy azt írja, hogy az emberek ne nyugodjanak meg a mostani kormányzat által teremtett állapotokban. Aki szóvá teszi, hogy a nemzeteknek egyenlőknek kellene lenniök, és nem egyenlők. Izgatsz, ha kifejezést adsz annak a meggyőződésednek, hogy az 1920. évi április havában megtartott parlamenti választások alapján összeült parlament ma már nem tükrözi vissza a népek akaratát. Izgatsz, ha helytelennek s [a] demokráciával összeférhetetlennek mondod azt, hogy a kormányzatban csak egy nemzet vesz részt, s a többit onnan kizárják. Izgatsz – barátom –, ha azt panaszlod, hogy kevés nemzetednek az iskolája. Igazságtalanul zavarod meg a szegény állampolgárok lelki nyugalmát, ha bizonyítod, hogy itt a közigazgatás gyalázatosan rossz, hogy egy értelmetlen, a népet s a nép viszonyait, szokásait, törvényeit nem ismerő bürokrácia megakasztja az életet, lehetetlenné teszi, hogy a nép idejében igazságot találjon. Valahogy el ne szóld magad, és ne beszélj arról, hogy a közigazgatási reform egy szörnyszülött, amelynek életbe léptetése csak szaporítja a zavarokat.[24] Kérlek, hallgass, és ne elmélkedj hangosan azon, hogy miért lettek Turócszentmárton, Liptószentmiklós és Zólyom megyeszékhelyek! Miért tartozik Rimaszombat Zólyomhoz, Tornalja Liptószentmiklóshoz, Késmárk ugyancsak Liptószentmiklóshoz s Gölnicbánya Kassához? Ne háborogj azon, hogy Eperjes, Igló, Besztercebánya, Komárom ma már nem városok, csak jelentőség nélküli községek. Nem tudod megérteni, de azért ne kérj felvilágosítást, hogy miért mondják demokráciának és haladásnak azt, hogy fontos és felelősségteljes állások betöltésénél nem követelnek ma már szakképzettséget, okleveleket, nem követelik, hogy az, aki a nép minden dolgában intézkedik, értse a nép nyelvét. Vedd szép nyugodtan tudomásul, és ne zúgolódj, ha bezárják egyleteidet, ahol működni akartál, vagy megvédeni akartad gazdasági érdekeidet.

Ne hidd, barátom, ha szabad óráidban nagy gyártelepek mellett visz el utad, s megfigyeled, hogy a kémények nem füstölnek, a kapukat bezárva, lelakatolva látod, s feltűnőnek találod a nagy, néma, ijesztő csendet, amelyet a gyárak környékén csak az őrző kutyák vonítása zavar meg, hogy ezek a gyárak munkátlanul állanak, és az elcsendesedett gyárak az iparnak pusztulását hirdetik. S ha tovább menve sűrűn találkozol embercsoportokkal, vegyesen férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, akik hiányos öltözetben, a hidegtől dideregve ténferegnek, ne essél kétségbe sorsukon, mert valahogy ne gondold, hogy munkátlanok, s nincs kilátásuk keresetre, csak pihennek, nehogy a folytonos munka felőrölje erejüket.

Csak nem desperálsz,[25] kedves gazda barátom? Oda se neki! Igaz, nem nagyon kellemes dolog, hogy az 1919. és 1920. évi jövedelmi és vagyon-, vagy nem tudom én milyen adóval hátralékban maradtál, és most kiírták ellened az árverést, hiába koptattad el a csizmádat, s kopogtattál minden banknál, hogy váltóra kölcsönt kapj, s így fizesd ki a hátralékot. Hisz nem mondom, ez bizony baj, különösen ha tovább gondolkodva eszedbe jön, hogy még hátravannak az 1921. és 1922. évek, itt van a liszt-, trágya-, nyugdíjalap-, forgalmi s a jóisten tudná megmondani, még mennyi mindenféle adó és járulék, s itt van tetejében minden adónak, köztartozásnak koronája, a vagyondézsma[26] és az értékemelkedési adó! Sok ez, nagyon sok, s akárhogy csináljuk is a számvetést, sehogy sem futja. De hisz azért még ezer módja van a megoldásnak. Ha nem kaptál váltóra kölcsönt, próbáld meg, nem nagyon biztatlak, de talán kapsz jó protekcióval és jó magas kamatlábbal betáblázásra kölcsönt. S ha nem, nézd, egy kicsit emelkedett a búza ára, eladod a tavaszra félretett vetőmagodat. Vagy van lovad, tehened, meglehetsz anélkül is, ne félj, még el tudod adni, s amit kapsz értük, azon kifizeted adóhátralékod egy részét, s kapsz pár hónapra halasztást. Azt mondod, de mi lesz azután? Ejnye, hisz ti gazdák mind filozófusok vagytok, s a filozófiával átsegítitek magatokat minden bajon, s most hagyna cserben a filozófiád? Hát talán találsz egy befolyásos közbenjárót, s el tudod adni földed egy részét, és a vételárból megint fizetsz hátralékot. Ne okozzon az neked gondot, hogy mivel műveled akkor is a megmaradt földedet. Hisz tudod, hogy még sohasem volt úgy, hogy sehogy sem legyen. A föld csak megmarad, nem támad a helyén lyuk.

No lám, most még ti, kereskedők is panaszkodtok. Olcsóbban kínáljátok az áruitokat, mint ahogy azt magatok vásároltátok, és mégsem vásárolnak? Hát nem tudtok megnyugodni abban, hogy a koronánkat Zürichben még mindig szép magasan jegyzik? Nem felemelő tudat ez? Hát mindig magatokra kell gondolnotok? Béküljetek ki a helyzettel, adjon megnyugvást az, hogy habár a ti financiá[i]tok kétségbeejtően rosszak, de a zürichi jegyzés íme azt bizonyítja, hogy a mi külkereskedelmi mérlegünk aktív, s hogy a külföld a mi politikai és gazdasági konszolidációnkban feltétlenül megbízik. Mert azt ugye tudjátok, hogy a koronánk árfolyamának jegyzésénél kizárólagosan ezek a tényezők játszottak szerepet, és nem játszott közbe semmiféle mesterséges ügyeskedés? Az egyszerűen aljas rágalom, hogy a külkereskedelmi mérlegen javítottak, ahogy nektek sem volna szabad javítani, az sem igaz, hogy a devizakészleteket piacra dobták.

De a végtelenségig mégsem folytathatom. Panaszkodnak az iparosok, a pénzintézetek, a tisztviselők, nyugdíjasok, özvegyek, a volt járadékosok, a szabad pályán dolgozó intellektuelek, panaszkodik itt mindenki. Így meg tudnék nyugtatni mindenkit, de hát az olvasónak nincs türelme.

Befejezem tehát. Ugye igazam van, az egész állam egy nagy panaszház. Mindenki panaszkodik, nyugtalankodik, zúgolódik. Ezt tovább tűrni nem lehet. Panaszkodással, zúgolódással a bajokon, de különösen a kormányon nem segíthetni. Tehát – s ez oly egyszerű és természetes – lehetetlenné kell tenni a panaszkodást. Ha nem hangzik el panasz, akkor majd el lehet mondani, hogy aki nem panaszkodik, annak nincs baja, fájdalma. S ahol nincs baj, fájdalom, ott rendben van minden. Hát nem szép intézménynek a köztársaság fokozott védelméről szóló törvény?

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 6., [1.] p.

Szerzőként föltüntetve a cím alatt: (p.)

A kassai incidens

Prága, február 9.

Néhány napja már annak, hogy ez az incidens lezajlott, de azért nem baj, érdemes a dologgal foglalkozni, sőt egy kis idő- és helytávlatból nézve és méltatva több nyugalommal és elfogulatlansággal beszélhetünk róla.

Hát mi is történt? Ismétlésekbe bocsátkozunk, ha felelevenítjük a történteket, de olvasóink megbocsátanak ezért.[27]

Ragaszkodunk ahhoz a közléshez, amelyet a rendőr-igazgatóság tett. Tehát e hó 4-én „vasárnap reggel 8 órakor az állami alkalmazottak, a legionáriusok szövetsége[28] és a Šrobár-párt[29] közös tiltakozó gyűlést tartottak”. Szép. Szorgalmas emberek, akik már korán reggel kezdik meg a munkát, és már 8 órakor tiltakoznak és gyűléseznek. Ez mindenesetre dicséretére válik a kassai „államalkotó elemeknek”.

A gyűlésnek kiemelkedő eseménye az a határozat, amely kimondja, hogy Juriga képviselőt[30] a cseh-szlovák[31] vasutak nem veszik fel, s abban az esetben, ha Juriga megkísérelné az utazást, megállítják a vonatot, mivel Jurigát brutális viselkedése miatt az államvasutakon nem engedik utazni.[32] Ez a határozat páratlan a demokrácia és általában a népgyűlések történetében, s egyáltalán egyedülálló mindenütt, ahol jogrendről beszélnek.

A gyűlésen jelenvoltak érezték is elhatározásuk történelmi jelentőségét, mert a rendőr-igazgatóság közlése szerint: „a határozatot óriási lelkesedéssel vette tudomásul a termet színültig megtöltő, legnagyobbrészt állami tisztviselőkből álló tömeg”!!

E hősies elhatározástól megihletve a tömeg, nem tudva fékezni „óriási lelkesedését”, azt kivitte az utcára. Nem tudom, milyen összefüggésben a Juriga ellen meghozott határozattal, a Nemzeti Színházba vonult, ott „a magyar feliratok eltávolítását követelte”, s miután a színigazgatót[33] nem találták ott, „saját kezűleg távolították el a magyar nyelvű felírásokat”. Természetesen ezt is „óriási lelkesedés mellett”. Ezután az államalkotók lelkes tömege hivatalos látogatásokat tett először Novák polgármesternél – derék ember lehet a polgármester úr, ünnepnap már korán reggel a hivatalában találja a küldöttség, amelynek látogatásáról előzetesen természetesen semmi tudomása sem volt –, úgy nála, mint a rendőr-igazgatóságnál egy memorandumot nyújtottak át, amelyben felszólítják, hogy „a város elszlovákosításában fejtsen ki erőteljes működést”. A rendőr-igazgatóság jelentése nem mondja meg, hogy milyen válaszokat kaptak. De a jelentés ama megállapításából, hogy a harcias tömeg ezalatt „az utcán erősen zajongott, Hlinkát és Jurigát abcúgolták”, és az abcúgolást nem terjesztették ki Novákra és Klima rendőrigazgatóra, minden nagyobb szellemi megerőltetés nélkül megállapíthatjuk, hogy az erélyes elszlovákosításban nevezett urak felajánlották készséges közreműködésüket.

Méltó befejezésül csak annyi történt még, hogy Hlinka és Juriga nem lévén Kassán, helyettük egy szegény liptószentmiklósi kereskedőt tettleg inzultáltak, és hogy ez az inzultálás nem volt tréfa, bizonyítja a hivatalos jelentésnek ez a passzusa: „ha a rendőrség védelmébe nem veszi, agyonverik”.[34]

Ennyi a rendőr-igazgatóság jelentése, a többi, nem hivatalos híradás szerint egyéb épületes dolgok is történtek, de nekünk ennyi is elég. S nem is lenne szükséges ehhez további megjegyzéseket fűzni. Ezek a tények maguk beszélnek. Elég volna ezt a rendőrségi jelentést lefordítani a világ minden nyelvére, s elküldeni mindenüvé. Hadd tudják meg, hogy mi történt az Úrnak 1923. esztendejében Európa szívében, egy demokratikus köztársaságban, amely ünnepélyes formában megígérte, hogy megvédi mindenkivel szemben a demokráciát, és szabadságot, jogegyenlőséget biztosít minden állampolgárának, és amely köztársaság alkotmánylevelének élén be van iktatva a fogadalom, hogy a Népszövetségnek békeszerető, művelt és haladó tagja lesz!

Mindenesetre páratlan haladás, hogy itt a köztársaságban egyes polgároknak olyan jogaik vannak, szabadságuk annyira határtalan, hogy elhatározhatják azt, kinek szabad utaznia a vasutakon, megállíthatják általuk megjelölt ok alapján a vasutakat.

A törvényhozói függetlenség iránt mindenesetre megható fogékonyságot tanúsít, amikor a nekik nem rokonszenves képviselőnek csak a vasúton való utazást tiltják meg, ellenben nem fosztották meg ama jogától, hogy képviselői kötelességének teljesíthetése érdekében az utat gyalog, lóháton, kocsin vagy repülőgépen tehesse meg.

A rendőr-igazgatóság dicsérőleg emeli ki, hogy a keresett színigazgató nem lévén a színházban, így az államalkotó tüntetők saját kezűleg távolították el az összes magyar feliratokat, mi azonban mégsem osztozkodunk ebben az elismerésben, s nem hat meg túlságosan, hogy a tüntető urak saját kezűleg nyúltak a magyar feliratokhoz, és kegyesek voltak azokat saját kezűleg széttépni s az utcára hajigálni. Bátrak vagyunk megkérdezni, hogy a magyar színtársulat nem-e [sic!] hatósági engedély mellett működött? Miért védik az alkotmánytörvény szakaszai legalább a papiroson az itt élő összes nemzeteknek nyelvi jogait, és miért vannak az itt érvényes büntető törvénykönyvekben szigorú megtorló intézkedések, amelyek alkalmazandók volnának mindazok ellen, akik e jogokat erőszakosan megsértik? Miért büntetik itt a törvények azokat, akik mások magánvagyonát elidegenítik és megrongálják?

A rendőrség miért asszisztál egy tömegnek, amely az utcán zajong, miért tűr egy csoportosulást, amely zavarja a közrendet, veszélyezteti a járókelő békés polgárok testi épségét, és nagy kegyesen csak annyi védelmet nyújt, hogy a már véresre vert polgárt megmenti az agyonveréstől?

Vajon a városi polgármester és a rendőrigazgató egy erőszakoskodó, tüntető tömegnek exponensei, vagy pedig arra vannak kötelezve, hogy megvédjenek mindenkit törvényes jogaiban? Lehetséges-e, szabad-e, hogy ezek az urak fogadják és megnyugtató választ adjanak annak a küldöttségnek, amely Kassa „elszlovákosításában erőteljes működést” követel, ugyanakkor, amikor a küldöttség megbízói az utcán zajonganak, rendetlenkednek és polgárokat véresre vernek, s közvetlen azelőtt tettekkel mutatták be, hogy mit értenek az erőteljes elszlovákosításon,[35] amikor erőszakkal behatolnak egy épületbe, és ott egyáltalán nem sértő, nem provokáló tartalmú feliratokat erőszakkal eltávolítanak? Miért mondotta Beneš külügyminiszter úr Génuában,[36] hogy a Cseh-Szlovák Köztársaságban az erőszakos elnemzetlenítést úgy büntetik, mint a hazaárulást?

Miért tízszerezték meg a kassai rendőrség létszámát, amikor ilyen eseményeket tétlenül néz, sőt mint a kiadott jelentés mutatja, a tüntetőkkel együtt érző lelkesedéssel regisztrálja a nyilvánosság részére a történteket? Mióta képezi általában a rendőrségnek és különösen a rendőrigazgató hivatását a város „elszlovákosításában való erélyes közreműködés”?

De a végén jön a csattanó. A gyűlést és utána a tüntetést a hivatalos jelentés szerint az állami alkalmazottak, a legionáriusok szövetsége és a Šrobár-párt rendezték. A Šrobár-párt nagyon szerény szerepre szorítkozhatott, nem az akarat hiányzott, hanem a párt aligha volt képviselve tagok hiányában a menet élén az ismeretlen szociáldemokrata képviselővel haladó párttitkáron kívül. A legionáriusok számát nem tudom, de Kassán ezek túlnyomó része szintén állami alkalmazott, vagy trafikok s egyéb állami jogok birtokosai, mindezt különben a hivatalos jelentés is megállapítja, mondván, hogy a tömeg „legnagyobbrészt állami tisztviselőkből” állott.

Hát ez mégiscsak szokatlan jelenség! Az állami tisztviselők a törvény végrehajtó közegei, és ugyanazok olyan határozatokat hoznak és olyan dolgokat követnek el, ami egyenesen lázadás a törvény és a jogrend ellen.

Ha mindaz, amit tettek, a kormányhatalom akarata, intenciói ellen történt, úgy igazán nagy veszedelemben a jogrend, a törvények ereje, egyszóval az az alap, amely az államnak biztonságot és szilárdságot kölcsönöz. Mert akkor azok helyezkednek szemben [sic!] a kormánnyal, akik a kormánynak bizalmasai, szervei, akikkel a kormány keresztül akarja vinni akaratát. Azok döntik fel a törvényeket, akik azok megtartásán őrködnek,[37] és azokat végrehajtani volnának kötelesek. Ez esetben a kormánynak gyors és erélyes intézkedésekre kell magát elhatározni, hogy az anarchia terjedését megakadályozza, és azt elfojtsa.

Ha nem így van, ha a kormánynak kedves mindaz, ami Kassán történt, nos, akkor a kormány maga csinálja az anarchiát, és akkor tisztában vagyunk azzal is, hogy a védőtörvény és minden hasonló intézkedés csak arra való, hogy teljes szabadsággal tombolhasson ez az anarchia.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 10., [1.] p.

Szerzőként föltüntetve a cím alatt: (p.)

Még egyszer Scotus Viatornak[38]

Besztercebánya, május 11.

Megnyugtatjuk Mr. R. W. Seton-Watsont, mi magyarok nem fogjuk itteni tartózkodását megzavarni, nem fogjuk őt zaklatni, nem tárjuk fel panaszainkat, nem is fogjuk tőle számon kérni, hogy a múltban kifejtett működésével szemben, amikor a mi nemzetünket odahurcolta nemcsak saját nemzete, hanem az egész világ ítélőszéke elé, miért hallgat most, miért nem mér most ugyanazzal a mértékkel. Holott Európa-szerte olyanok a közállapotok, hogy ugyancsak tág tere volna újból a szabadság, haladás és a népek egyenlőségének apostolaként, elnyomott népek patrónusaként föllépni.

Nem ismerjük el őt bíránknak, nem tartjuk őt hivatottnak arra, hogy igazságos és elfogulatlan ítéletet mondjon, ha a mi nemzetünkről van szó. Nem akarjuk, hogy félreértsenek. Mi Mr. Seton-Watson tiszteletre méltó egyéniségét nem bántjuk, tudjuk róla, hogy amit tett, azt önzetlenül és jóhiszeműen tette, s magyar fölfogás szerint saját becsületünk követeli meg, hogy még legádázabb ellenségünknek is becsületét és jóhiszeműségét tiszteletben tartsuk. Mr. Seton-Watson derült önérzettel szokta elfogadni az üdvözléseket, amelyeket azon a címen osztanak ki neki, hogy jelentékeny része volt az itteni állapotok új kialakulásában, amelyek a mi nemzetünk bukását és mostani szerencsétlen sorsát vonták maguk után. Elismerjük, az ő szubjektív érzése az volt, hogy amikor minket mint egy „kegyetlen, elnyomó fajt” bélyegzett meg, ő a népek egyenlőségéért és az elnyomatás ellen harcolt. Pedig már akkor sem volt tárgyilagos, működését a volt Monarchia szláv népei és a román nép iránt érzett szeretete és a magyar nemzet ellen táplált gyűlölete vezette. Ezt a gyűlöletét változatlanul megtartotta most is, balsorsunkban. Ez mindenképp sajnálatos, de hát a reánk szakadt sok szerencsétlenségünkben csak elviseljük Scotus Viator gyűlöletét is. Mi nyugodtan nézzük az események fejlődését, s nyugodtan várjuk a jövőt, amely minden ellenségünkkel s így Scotus Viatorral szemben is nemzetünknek igazságot fog szolgáltatni.

Még választ sem kérünk, nem fogunk megütközni, ha itt Mr. Seton-Watson alkalmazkodik a cseh-szlovák felfogáshoz, amely nem tartja szükségesnek és érdemesnek, hogy az itteni magyar politika exponenseinek bírálatára, vádjaira, panaszára normális úton adjon választ.[39] Ha ad is választ, abban sincs köszönet. Gyakran a címzettek helyett az államügyész válaszol vádirat alakjában.

Mr. Seton-Watson tollából a Prager Pressében egy cikk jelent meg Magyarische Propaganda in England címen. A cikk éles támadás a szerinte Magyarországból irányított angolországi magyar propaganda ellen. Elmondja, hogy e propaganda lapjai képtelen valótlanságokkal vádolják meg az utódállamokat, és ő hosszú időn át ignorálni[40] akarta az egészet, de miután ez a propaganda szívósan folytatja munkáját, és úgy látszik, komoly és tekintélyes embereket is megtévesztett, szükségesnek tartja, hogy most a nyilvánosság előtt megbélyegezze, s megállapítsa, hogy a propaganda részesei vagy nem ismerik a magyar viszonyokat, vagy pedig rosszhiszeműen dolgoznak. Magával ezzel a bírálattal mi nem foglalkozhatunk, mert a propagandához semmi közünk, abban semmi részünk, és mert ezt a propagandát nem ismerjük. S így egyrészt nincs jogcímünk annak védelmére kelni, másrészt nem is tudjuk ellenőrizni azt, vajon az a beállítás, amit arról Mr. Seton-Watson ad, tárgyilagos és igazságos-e. De megengedjük magunknak azt a tiszteletteljes megjegyzést, hogy mi tudunk propagandákról, amelyeket Angliában is, másutt is Magyarország és általában a magyarság ellen folytatnak, és Mr. Seton-Watsonnak, aki azt gondolja magáról, hogy a magyar és általában az utódállamokban létező viszonyokat ismeri, tudnia kell azt, hogy ez a propaganda hemzseg a tendenciózus és valótlan vádaktól, s ezek a vádaskodások sok komoly, tekintélyes és hatalmas embert félrevezettek. Hát miért ignorálja Mr. Seton-Watson ezt a propagandát, miért tartózkodik annak megbélyegzésétől?

Felpanaszolja Mr. Seton-Watson, hogy „Európa új rendjének ellenségei” táborából egy jól megszervezett propaganda indult meg, amely nem kevesebbet akar, mint ezt a rendet feldönteni. Talán szabad azt a kérdést felvetni, hogy kik az új rendnek a barátai? A négyes tanácsnak, amely ezt az új rendet létrehozta, tagjai voltak Clemenceau,[41] Wilson,[42] Lloyd George[43] és Orlando,[44] majd ennek kiválása után Nitti. Clemenceau duzzog és hallgat. Orlandótól mi semmit sem hallunk. Wilson, akit azért, mert nagy része volt az új rend kialakulásában, nemzete elejtett, most rendezi és bocsátja a nyilvánosság elé okmányait, amelyekkel igazolni akarja, hogy az új rendért a felelősség nem őt terheli. Lloyd George és Nitti hangosan beszélnek, de nem az új rend mellett. A novemberi képviselő-választások idejében véletlenül Angliában tartózkodtam, s ott azt tapasztaltam, hogy a képviselőjelöltek között, bármilyen párthoz is tartoztak, alig akadt, aki dicsérő szavakat talált volna az új rend mellett.[45] Ha ez így van, miért használ Mr. Seton-Watson olyan beállítást, mintha ezért a szerinte helytelen és káros propagandáért a felelősség megint csak azt a magyarságot terhelné, amely letiportan, elaléltan fekszik, amely nemzet mindenéből kivetkőztetve, koldusszegény, és amely nemzetnek nincsenek rokonai, összeköttetései, patrónusai? Miért száll velünk perbe ezért, és miért nem támadja Lloyd George-ot, Asquitht,[46] Keynest, lord Newtont[47] és többi honfitársait? S főképp miért nem keresi a propagandának főokozóját abban a politikai, erkölcsi és gazdasági züllésben, amely az új berendezkedésű Európát magával rántja a hanyatlás útjain? Egy gúzsba kötözött, elhagyott nemzetet támadni nem nagy virtus, de angol urak nem is szoktak ilyen támadásokat csinálni.

Azt mondja e cikkben Scotus Viator, hogy Magyarország feldarabolása igazságos volt, erre rászolgált azért a kegyetlen, elnyomó politikáért, amelyet három nemzedéken át elkövetett. Helyes, tudomásul vesszük. Ez az új rendnek a bosszú teóriája alapján való igazolása. Ezzel az állásponttal már találkoztunk, ez nem Scotus Viator különvéleménye. De ez a mentalitás igazolja azt is, hogy mi legalább három nemzedéken át – ám vannak itt sokan, akik azt állítják, hogy mi ezer éven át voltunk rabszolgatartók – elnyomottak legyünk és zokszó nélkül tűrnünk kell minden elnyomást.

Támadja a cikk Magyarország mostani reakciós berendezését, különösen a választási törvényt és eljárást, továbbá a reakciós mágnások zsidóellenes uralmát, a numerus clausust és végül a reakciós, minden szabadságot elnyomó rendtörvényt.

Hát ehhez a kérdéshez nehéz hozzászólnunk. Nem védhetjük az ottani közállapotokat, mert akkor itt gyűl meg a bajunk. Nem ítélhetjük el, még ha van is, nézetünk szerint, bírálatra okunk, mert ezt tiltja a politikai morál, annak a meggondolása, hogy még a legenyhébb bírálat mellett is a megmaradt, kis Magyarországnak amúgy is válságos helyzetét nehezíti meg, és az ellenségei támadásainak ad újabb tápot. De kérdjük, igazán nem hallott Mr. Seton-Watson semmit a legutóbbi román és jugoszláv választásokról, az ott elkövetett visszaélésekről? Nem tudja, hogy Jugoszláviában éveken át a magyar nemzet ki volt zárva a választói jogból és most sem vehetett részt a választásokban?[48]

Magyarország politikája reakciós és zsidóellenes? Nem vitatkozom, de arra tisztán emlékszem, hogy amikor még a régi rend alatt, majd a háború idejében, sőt ez után is egy darabig folyt a harc a régi Magyarország s az egész magyar nemzet ellen, s ennek a harcoló tábornak legtekintélyesebb vezetője, büszkesége Scotus Viator volt, akkor a mi nevünk „Judeo-Magyaren” volt, s az volt a fővád, hogy nálunk minden elzsidósodott és elkorrumpálódott.

Végül a rendtörvény! Mr. Seton-Watson erről a törvényről úgy emlékszik meg, hogy egyedül Magyarországnak van a nyilvános rend védelméről címzett olyan törvénye, amely minden személyes és sajtószabadságot elfojt. Hát itt Mr. Seton-Watson igen súlyos beszámítás alá eső tévedést követett el. Magyarországon nincs rendtörvény,[49] csak javaslatot terjesztett elő a kormány, de az ellenzék ellenállásának hatása alatt azt levette a napirendről. Ellenben van rendtörvény itten. Ennek keresztülvitele, mint általában bármilyen, a kormánypártok bizalmi emberei által elhatározott javaslatnak változás nélküli keresztülvitele nem okozott nehézséget. Gondoskodik erről a parlamentnek demokratikus ügyrendje. A néhány képviselőt, akik kormánypártiságuk dacára nem tartották jónak a törvényt, kizárták pártjukból,[50] az ellenzék, amely pedig alig pár fővel kisebb a kormánykoalíciónál, a kilátástalan küzdelmet nem vette fel, egyszerűen kivonult, és távollétében egy-két nap alatt készen volt a törvény. Mr. Seton-Watson valószínűleg a prágai eseményeket és a cseh-szlovák rendtörvény ismertetését olvasta, és mert az ő propagandája keretébe úgy illik be, az egészet applikálta[51] Magyarországra. Scotus Viatornak ez a tévedése erősen árt állításai megbízhatóságának. Milyen értékkel bírnak állításai, ha ilyen közismert dolgokról ilyen vastag tévedéseket mond el?

Végül még egyet. Mr. Seton-Watson nagyon megbotránkozik azon, hogy az állítólagos magyar propaganda az utódállamok népességi statisztikájáról hamis, tendenciózus számarányokat tesz közzé, éspedig olyan alapon, hogy a szerb, horvát és szlovén népekről, úgyszintén a csehekről és szlovákokról azt állítja, hogy ezek külön nemzetek, s mindeniknek külön nyelve is van. Hát itt megint nem vehetünk részt a vitában, mert itt az a felfogás, hogy ehhez a kérdéshez hozzászólhat Mr. Seton-Watson, mert ő angol, nekünk azonban nem szabad, bár egy évezrede együtt élünk a szlovákokkal, mert mi magyarok vagyunk. De annyit mégis megkockáztatunk, hogy elmondjuk azt a nézetünket, hogy azt a kérdést, hogy a szerb, horvát és szlovén, a cseh és szlovák egy nemzet-e, vagy mindegyik külön nemzet és mindeniknek saját külön nyelve van, diktátumokkal, hatalmi szóval elintézni nem lehet, tudományos fejtegetésekkel is bajos. A kérdést az dönti el, hogy a horvát, szlovén és szlovák nép önálló nemzetnek érzi és tudja-e magát, s vajon önálló nemzet akar-e maradni, ragaszkodik-e saját nemzeti nyelvéhez.

Ismételjük, Scotus Viator – az írói álnév mögött áll Mr. Seton-Watson tiszteletre méltó egyénisége – ne törődjön velünk. Mi nem akarjuk, hogy a mi nemzetünk sorsával bajlódjék, nem kérünk tőle szimpátiát, legkevésbé sajnálatot. De múltja kötelezi, hogy törődjék a horvátokkal és szlovénekkel, és itten törődjék a szlovákokkal. E népek patrónusaként szerepelt, s e népek jótevőjüknek nevezték.

Az a mód, ahogy velük törődni fog, dönti majd el azt a kérdést, hogy mi volt Scotus Viator harcaiban erősebb vezérlő motívum: e népek szeretete, vagy pedig a magyar nemzet gyűlölete.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. május 13., [1.] p.

Szerzőként föltüntetve a cím alatt: (p.)

Mankón járó demokrácia

Losonc, november 6.

Szép dolog a demokrácia! A demokrácia kifejez mindent. A demokrácia a legfőbb jó, ez jelenti a szabadságot, a haladást, a tömeg jólétét, a nép műveltségét, a népeknek és osztályoknak egymás iránti szeretetét. A demokrácia biztosítja a nép uralmát. Ahol demokrácia van, ott a nép akarata szent és sérthetetlen. A demokrácia uralma hirdeti, hogy az állam erejét a nép akaratából meríti, és az állam minden intézménye a nép bizalmán épül föl, és viszont az államnak minden hatósága, minden intézménye teljes bizalommal van a nép iránt.

Olvassuk és halljuk nap nap után, hogy ez a köztársaság a demokráciának igazi hazája, és október 28-án, a köztársaság születésének ötödik évfordulóján számtalan szónok ajkairól hangzott el, hogy a ledöntött Monarchiának romjain diadalmasan tört elő a demokrácia, és azóta szüntelenül és az államélet minden megnyilvánulásánál csak a demokrácia érvényesül.

Igen ám, de a demokráciának is vannak lényeges ismérvei, a demokráciának egyik nagy tanítómestere, a köztársaság elnöke hirdette és hirdeti, hogy a demokráciának mellőzhetlen ismérve a kritikának és a vitatkozásnak szabadsága, ő tanítja, hogy nincs demokrácia ott, ahol nincs bizalom a nép iránt.

A kritikának szabadságáról ezúttal ne beszéljünk. Majd egyszer szép rendszerbe foglalva napvilágra hozzuk azokat a bűnvádi pöröket, amelyek ékesen bizonyítják, hogy mennyire nem respektálják itt a kritika szabadságát.

Elmélkedjünk ezúttal egy kicsit afölött, hogy mennyi bizalmat ajándékoznak itt a hatalom urai a népnek.

Az autonómiával szemben gyakran halljuk azt az érvelést, hogy a megyék autonómiája fölöslegessé teszi Szlovenszkónak külön autonómiáját. De ugyanakkor hivatkoznak az általuk meghozott törvényre, amely a megyei bizottságok hatásköréből kizárja a politikát. Erre hivatkozva meglehetősen értelmetlen örömmel és megelégedéssel állapítják meg, hogy az ellenzéknek a választásoknál elért győzelme nem fogja befolyásolni a közigazgatás menetét, mert nem engedik a megválasztott bizottsági tagokat politizálni.[52]

Ezzel nem elégedtek meg. A megyei bizottságnak minden határozata ellen a zsupánnak jogában áll halasztó hatállyal bíró föllebbezéssel élni a belügyminiszterhez. A belügyminiszternek pedig jogában áll a megyei bizottságnak minden határozatát érdemben is fölülbírálni, azt megsemmisíteni vagy megváltoztatni. Ilyen biztonsági rendszabályok elhelyezése után igazán érthetetlen, hogy miért fél mégis a megyei bizottságoknak működésétől a kormány. A törvény, amelyet a forradalmi nemzetgyűlés hozott meg, iparkodott ártalmatlanná tenni a megyei bizottságokat, hatáskörüket pedig megtépázta oly módon, hogy e rendelkezések folytán a közügyek menetére befolyásuk nincs. A törvényben ugyan létesítettek autonóm testületeket, mert arra volt gondjuk, hogy a köztársaságban a demokráciának formáit és szervezeteit elhelyezzék. De nem volt meg a bátorságuk, sem a becsületes elszántságuk arra, hogy ennek a demokráciának a forma mellett lényeget és tartalmat is adjanak. Mit ér az az autonóm testület, amelynek minden határozatát fölülbírálhatja és megváltoztathatja a központi kormány, akinek [sic!] fölülbírálási joga nemcsak arra terjed ki, hogy vajon a megyebizottsági határozat az autonómiának törvényes hatáskörét nem lépte-e át, hanem fölülbírálja egyszerűen abból a szempontból is, hogy vajon kellemes-e, hasznos-e a kormány szempontjából a határozat vagy sem?

Az óvatos forradalmi nemzetgyűlés azonban nem állt meg ennél a lépésnél. A megyei hivatalok szervezéséről szóló törvény 12. szakaszába elhelyezte a következő intézkedést: „A XV–XX. számú megyékben[53] a kormánynak jogában áll, ha azt rendkívüli viszonyok megkívánják, egy bizonyos választási időszak tartamára további megyebizottsági tagokat kinevezni, ezeknek száma azonban nem haladhatja túl a megválasztott tagok számának egyharmadát. Ez a kinevezési jog 1940. január elsejével megszűnik.” A 20. szakasz pedig megadja a zsupánnak azt a jogot, hogy a megyebizottságban legföljebb öt tisztviselőt szavazati joggal ruházzon föl.

Ezeknek az intézkedéseknek fölvételével a forradalmi nemzetgyűlés már teljesen elvetette az álarcot, nem törődött azzal, hogy ezek az intézkedések formailag is ellentétben vannak minden demokráciával, és határozottan reakciósok. A népakaratot durvábban kijátszani, egy kormányzatot fönntartani a nép akaratával szemben szemérmetlenebb módon, mint ilyen intézkedésekkel, nem lehet.

Jól ismerjük azt a fölfogást, amely ezeknek az intézkedéseknek a törvénybe való fölvételével érvényesült. Élénken emlékezünk azokra a kijelentésekre, amelyek a köztársaság megalakulásának első idejében nap nap után megismétlődtek azoknak ajkairól, akik e köztársaság kormányzatában akkor mint szlovákok, mint a fölszabadított szlovák nép bizalmának egyedüli letéteményesei vettek részt. Šrobár, Hodža[54] és a többi dicső államférfiú voltak azok, akik állandóan azt javasolták, azt hirdették, hogy Szlovenszkóban belátható időn belül nem szabad engedélyezni alkotmányos életet, ezek az állambölcsek hirdették, hogy Szlovenszkót tíz-húsz éven át úgy kell kormányozni, mint egy okkupált területet, amint kormányozta a Monarchia annak idején Boszniát és Hercegovinát.

A megoldás, amelyet sikerült nekik keresztülvitetni, igen szellemes: összesen tizenhét kinevezett taggal támasztják alá a népakarat által megalakított harmincöt tagú megyebizottságot. Tehát a megyebizottságnak összesen ötvenkét szavazattal bíró tagja lesz. Érvényes határozat meghozatalához tehát huszonhat szavazat szükséges. A kormánynak mindig rendelkezésére áll tizenhét szavazat, azaz csak kilenc választott bizottsági tag szavazatára van a kormánynak szüksége, hogy az így elért szavazategyenlőség mellett a tizennyolcadik kinevezett tag, a zsupán, hozzáadva saját szavazatát, a kormánynak kedves és helyes határozatot hirdessen ki.

Íme, így teszi lehetővé a demokratikus népköztársaság, hogy a választók háromnegyed részének szavazatát, akaratát kijátssza, megsemmisítse.

A kormány ezeknek az intézkedéseknek alkalmazásánál nincsen semmi korláthoz kötve. A régi autokratikus világban, ahol a törvényhozó testületekben még olyanok is helyet foglaltak, akiknek tagságukat nem a nép bizalma, hanem születési kiváltságuk biztosította, az uralkodónak megvolt a joga, hogy új kiváltságosokat nevezzen ki, és ezeket beküldje a törvényhozó testületbe, s ezeknek a beküldötteknek szavazatai hozzák meg a nélkülök hiányzó többséget. De ezt a jogot ritkán alkalmazták, és csak nagyon súlyos előföltételek mellett. Ennek a Pairsschubnak[55] még megvolt az a jó oldala, hogy régi, antidemokratikus testületek jogkörét nyirbálta meg, s túlnyomó részben olyan esetekben, amikor ez az antidemokratikus intézmény mereven szembehelyezkedett a népnek akaratával és a haladással. Így tudjuk, hogy Angliában a király akkor határozta el e jog gyakorlását a Lordok Házával szemben, amikor az alsóház, a nép parancsára támaszkodva, kizáróan a maga részére kívánta biztosítani az állami költségvetés megállapítását. A magyar király 1893-ban a főrendiházzal szemben az egyházpolitikai reformok idejében élt ezzel a joggal.

A Cseh-Szlovák Köztársaság azonban nem a kiváltságosokkal, hanem a néppel szemben alkalmazza ezt a Pairsschubot, s annak alkalmazását biztosítja magának minden esetben, mikor a nép a megyebizottságokba neki nem tetsző többséget küldött. A kitűnő Hodža miniszter úr máris helyénvalónak találta egy interjú alakjában közzétenni, hogy Szlovenszkón a kormány 1940-ig élni fog azzal a jogával, hogy a megyei bizottságokba tagokat nevezzen ki.

Szlovenszkón így javítják ki a szerencsét. Miután nem használt a megyei területeknek minden józan felfogás, minden gazdasági, kulturális és nemzeti szempont ellenére történt megállapítása, és nem használt az sem, hogy minket, magyarokat és németeket hat megyében úgy szétdaraboltak, hogy sehol többségü[n]k ne legyen, és a mi nemzeti jogainkat felfogásuk szerint képtelenek legyünk érvényesíteni, egyszerűen félretaszítják a népnek ítéletét, és saját kinevezett embereiket sorakoztatják fel a megválasztott képviselők ellen.

Az ezeréves járom alól felszabadított Szlovenszkóval így bánnak el, s miután a történelmi országokban sem találnak megnyugvást a demokráciában (az a hárommillió német éppen olyan kevéssé hajlandó meghajolni a mostani kormányzati rendszer előtt, mint mi), egyszerűen felfüggesztik a demokráciát, és nem léptetik életbe a megyei törvényt.

Beneš külügyminiszter úr megszakítás nélkül hirdeti a külföldön a köztársaságnak demokratikus berendezkedését, és mellét verdesve állítja, hogy a cseh-szlovák kormányzat mindig és mindenütt demokratikus. Ennek bizonyságára bemutatja a köztársaság törvényeit, így a választói jogot szabályozó törvényt, reámutat a köztársaság alkotmányát ismertető közleményeiben, hogy a közigazgatást annak minden formá[já]ban autonóm, a legdemokratikusabb választójog alapján megalkotott testületek intézik és ellenőrzik. Mint a demokrácia fölkent apostola támad rá azokra az országokra, amelyek iránt haraggal van eltelve. Így megbélyegzi Magyarországot, s hirdeti, hogy otthon reakciós kormányzat áll fenn. Különösen hivatkozik arra, hogy Magyarországnak választói joga reakciós. Igaza van, a mi demokratikus felfogásunk szerint is, a magyar választói jog nem igazságos, és nem felel meg a mai kor szellemének. Elismerjük azt is, hogy a köztársaságnak választói joga tényleg általános, és a választási eljárás szabályozása kifogástalan. Nem rekrimináljuk[56] ez alkalommal, hogy a kerületek megalkotásánál kijátszották a szavazatok egyenlőségét, mert Szlovenszkón majdnem két magyar szavazat annyit számít, mint egy szlovák szavazat. De kérdjük, hogy Beneš dr. miért ismerteti a törvénynek csak azokat a rendelkezéseit, amelyek tényleg demokratikusak, és miért hallgatja el azokat a rendelkezéseket, amelyek e demokratikus intézkedéseket kijátsszák és meghamisítják? Miért nem mutatja be azokat a mankókat, amelyeknek segélyével itt csoszogva-nyögve botorkál a demokrácia, mert járni nem tud. Kell-e nagyobb cinizmus, mint odakényszeríteni az egész népet a szavazási urnához, felszólítani a népet, hogy fejezze ki akaratát, és azután félrelökni ezt a népakaratot, s azt teljesen ignorálni?

PMH, 1923. november 7., [1.] p.

Szerzőként föltüntetve a cím alatt: (p.)

Numerus clausus

Besztercebánya, december 4.

Most érkeztem haza szabadságomról, és itthon vár az a kellemes meglepetés, hogy a mi magyar politikánk szépen belesodródott a felekezeti harcok örvényébe, amelytől eddig szerencsésen távol tudtuk magunkat tartani.

Miről is van szó? Egy német nemzeti párti képviselő indítványt akar benyújtani a prágai egyetemen a numerus clausus intézményének behozatala érdekében, az indítvány aláírását a német polgári párti képviselők többsége megtagadta, ellenben aláírták – Körmendy-Ékes Lajost kivéve – a magyar képviselők, szám szerint öten.[57]

Így a híradás, amit a rendelkezésemre álló lapok leközölnek. E híradással kapcsolatban természetesen nem maradtak el a támadások, amelyek a magyar kisebbség politikai képviseletét reakciósnak és antidemokratikusnak bélyegzik meg.

Ismétlem, nem ismerem a tényállást, s képviselőink tényeikért maguk felelnek, nekem nincs is jogom helyettük beszélni, magyarázatot adni. De így is, az előzmények ismerete nélkül, okom van kijelenteni, hogy én nem hiszek ezen híradás valódiságában.

Ettől függetlenül itt lerögzíteni kívánom a szövetkezett ellenzéki pártoknak álláspontját a numerus clausus kérdésével szemben, s kifejtem saját álláspontomat.

A szövetkezett ellenzéki pártok sem a Közös, sem a Vezérlő Bizottságban ezzel a kérdéssel soha nem foglalkoztak, egyszerűen azért, mert nem volt semmi ok arra, hogy foglalkozzunk vele. Soha egyetlen hang sem szólalt meg ezen intézmény mellett, nem volt senki, aki a numerus clausus mellett fölszólalt volna, s így nem volt alkalom annak visszautasítására sem. Sőt az Ungvárott ez év májusában megtartott közös bizottsági ülés alkalmával Korláth Endre többünknek bemutatta beszédének tervezetét, amelyet a másnap Munkácson megtartott magyar nemzeti kongresszuson kívánt elmondani.[58] E beszédnek azt a részét, amely a zsidókérdéssel foglalkozott, mi, jelenlévők, együtt szövegeztük meg, s ebben kifejezést adtunk azon várakozásunknak, hogy a zsidóságnak az a része, amely a jó időkben magyarnak vallotta magát, a magyarság mostani küzdelmében is híven ki fog tartani, s a zsidóságnak ez a hűsége meg fogja odaát, a határon túl is értetni az illetékesekkel, hogy a numerus clausus fönntartása igazságtalan. Tehát a mi politikánk nem ad alapot s nem mutat föl előzményeket, amelyek arra engednének következtetni, hogy mi itt akarjuk a numerus clausus behozatalát, ellenkezően, azt mutatja, hogy mi szívesen vennők annak eltörlését ott is, ahol az érvényben van. Természetes, hogy ennek az óhajnak kifejezésénél többet nem tehetünk, mert más ország dolgaiba beleavatkozni nincs jogunk.

Ami az én álláspontomat illeti, az igen egyszerű és világos. Én helytelennek és rossznak tartom a numerus clausus intézményét először elvi álláspontomnál fogva. Itt, a köztársaságban az úgynevezett kisebbségi nemzeteknek minden jogát az illető nemzet népességi számaránya szerint állapítják meg. E számarányban osztják ki az iskolákat, éspedig az oktatás minden tagozatában. E számarányt veszik alapul, amikor engedélyezik a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a kisebbségi nemzet nyelvének használatát. Ez az igazi és általános numerus clausus. Nem foglalkozom most azzal, hogy a kisebbségi jogok gyakorlása terén is csak a numerus clausus elvét ismerik el, a gyakorlatban még ezt az elvet sem valósítják meg. Amikor én támadom ezt az elvet, nemcsak azért teszem, mert annak érvényesítését nemzetemre nézve károsnak és rossznak tartom, de támadom azért, mert igazságtalannak, antidemokratikusnak, barbárnak tartom. És nem változik ez az álláspontom akkor sem, ha ezt az elvet csak egy szűkebb téren, az egyetemi oktatás terén és egy felekezettel vagy fajjal szemben alkalmazzák, amelyhez én nem tartozom.

Szerencsétlennek tartom ezt az intézményt a gyakorlati eredmény szempontjából is. Meggyőződésem, hogy azt az eredményt, amelyet elérni akarnak azok, akik ez intézményt behozni kívánják, nem érik el. A numerus clausus nem hozza meg az eredményt, amelyet az intézmény hívei várnak tőle, hogy így megakadályozzák azt, hogy a zsidóság elözönölje a szellemi pályákat és visszaszorítja onnan a nem zsidókat. Mindössze azt az eredményt hozza magával, hogy a nemzet és a zsidóság között szakadékot létesít.

De ha így elvi és gyakorlati szempontokból helytelen általában a numerus clausus, egyenesen veszedelmes ennek a kérdésnek fölvetése a mi helyzetünkben. Nekünk senkit nem szabad elzárnunk attól, hogy csatlakozzék a mi küzdelmünkhöz. Csatlakozzék teljes odaadással és minden keserűség nélkül. Ezt azonban nem várhatjuk el azoktól, akiket felekezeti vagy faji önérzetükben megtámadunk. A mi harcunkat elnyomott nemzetünk jogaiért csak a demokrácia fegyvereivel vívhatjuk meg, és önmagunkat sebeznők meg, ha ebben a harcban olyan fegyvereket használunk, amelyekkel csak a demokrácia ellen hadakozhatunk.

Még egyet kell megjegyeznem. Én és velem együtt sokan azok közül, akik együtt küzdünk, ezt az álláspontunkat híven fogjuk szolgálni, függetlenül attól, hogy a zsidóság milyen álláspontot foglal el velünk szemben. Nem fogjuk álláspontunkat megváltoztatni azért, mert a zsidóság, éppen csak Zólyom megyét kivéve, a többi megyében elhagyott, és jónak látta, hogy felekezeti vagy zsidó nemzeti alapon külön tömörüljön, s azóta is, például sok helyen a bíróválasztásoknál, szavazataival nem minket, hanem ellenségeinket támogatja. A Kassai Napló december 2. kelettel ellátott lapjában már nemcsak a képviselőket, de pártjainkat is támadja olyan modorban, amely azt a látszatot kelti föl, hogy ez a sajnálatos incidens egy rég várt alkalom a támadás megindítására.[59] A lap nem a Kassai Napló, hanem a Népújság stílusában támadja Körmendyt és Füssyt. Körmendyvel szemben azzal a súlyos, odavetett, semmivel nem bizonyított és sértő inszinuációval él, hogy „üzleti szimatja” indította őt arra, hogy aláírását töröltesse. Füssyt még minősíthetetlenebb támadásban részesíti. Füssy Kálmánt a magyar nép a maga soraiból küldötte a nemzetgyűlésbe. Füssy Kálmán megszemélyesítője a mi értelmes, józan, becsületes magyar népünknek, benne megvannak mindazok a tulajdonságok, amelyekért mi szeretjük és büszkék vagyunk a mi népünkre, vagy ha úgy tetszik, a mi magyar parasztunkra. A Kassai Napló magát mindig a demokrácia hivatott szószólójának gerálja.[60] De aki ezt a cikket írta, úgy látszik, azok közé tartozik, akik szájukon hordják állandóan a demokráciát, elmondják, hogy ők a nép gyermekeiért harcolnak az urakkal szemben, mihelyt azonban úgy látják, hogy egy „a nép gyermekei” közül olyant tesz, ami nekik nem kedves, úgy az iskolázott ember arroganciájával nyomban kicsúfolják azért, mert kevesebb iskolát végzett és mert kérges a tenyere, s ezzel akarják nevetségessé tenni. Hát az ilyen szellemeskedések nem ártanak Füssy Kálmánnak, de viszont nem alkalmasak arra, hogy a Kassai Napló tekintélyét emeljék és közöttünk összhangot teremtsenek.

Hiszem, hogy az a szerencsétlen incidens, amelyet a boldogtalan numerus clausus fölidézett, s amelyre a Kassai Napló ráduplázott, el fog simulni,[61] s mindnyájan tudatára jövünk annak, hogy nemzetünk súlyos helyzetében nem engedhetjük meg azt a kedvtelést, hogy egymással marakodjunk; a zsidóság is tisztán fogja látni, hogy ha a magyarság a jogaiért folytatott küzdelemben elbukik, úgy ezzel saját sorsa is meg lesz pecsételve.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. december 5., [1.] p.

A cím alatt föltüntetve: Írta: Petrogalli Oszkár dr.

Elbeszélt történelem

Hučko Károly 1926. augusztus 3-án született Vágsellyén. Édesapja munkás volt, de a vágsellyei kisbírói posztot is betöltötte. A családnak háborús tragédiát kellett megélnie: az apa 1943 januárjában eltűnt a Don-kanyarban. Édesanyja háztartásbeliként egyedült maradt a négy gyerekkel. Hučko Károly pilótának jelentkezett, de repülőgép-szerelőnek vették fel, ami azt jelentette, hogy három hónapos gyalogsági kiképzésen kellett részt vennie – 1944 júniusában kapott behívót Komáromba. Románia átállásakor jutott ki Erdélybe a frontra, ahol egy hónap után szovjet fogságba esett. 1948 októberében jutott haza. Ezután építkezéseken dolgozott. 1949 októberétől 1950 márciusáig Jičínben szolgált a csehszlovák hadseregben, ahol repülőmegfigyelői tanfolyamon vett részt. Családfenntartó lévén csak öt hónapot kellett töltenie a hadsereg kötelékében. Utána egy ideig építkezésen dolgozott, 1950 júniusától vasutas lett: a Pozsony és Galánta közti vasútszakaszon 4 évig pályamunkás, majd 17 évig pályamester. 1987-ben nyugdíjazták, csak a pozsonyi főpályaudvar felújítása után, de később is hívták helyettesíteni minden nyáron, télen pedig fűtőként dolgozott a nyugdíj mellett. 1950. augusztus 19-én kötött házasságot, amelyből két leánygyermekük született. Felesége halála óta egyedül él szülővárosában, Vágsellyén.

Talán először mutatkozzon be és mondjon valamit a családjáról.

Hučko Károly vagyok, Vágsellyén születtem 1926. augusztus 3-án. Három testvérem volt, én voltam a legidősebb. Édesanyám otthon volt, háztartásban, apám munkásember volt, nem volt állandó munkája, talán egy vagy két évig kisbíró volt itt az akkori községházán. Aztán 1942-ben berukkolt, és mindjárt kivitték Oroszországba. Semmi átképzésen nem volt, mert azelőtt a csehszlovák hadseregben is szolgált. Egyszerűen kapott behívót, berukkolt Érsekújvárba, valami trénalakulathoz került, lovas kocsival csinálta az utánpótlást. Egyszer volt csak otthon, még mielőtt kimentek a frontra, és aztán nem is jött vissza. Úgyhogy az édesanyám hadiözvegy lett.

Mit tud erről, hol esett el?

Valahol a Don mellett. A katonatársai mondták, akik hazakerültek, hogy mikor utoljára látták őtet, még ment a lovakért, de többet nem tud róla senki. Mi otthon is csak azt tudtuk, amit a rádióban hallottunk, mikor már dicsekedtek az előrevonulással. Aztán mikor megfordult a helyzet, akkor meg koordinált visszavonulásnak nevezték, valahogy így.

Akkor esett el, amikor 1943 januárjában áttörtek az oroszok?

Igen, az apám is ott maradt, többet nem is tudunk róla.

Jött erről valami hivatalos értesítés?

Nem, semmi.

Hogyan viselte a család ezt a helyzetet?

Az anyám háztartásbeli volt, négycsaládos anya, kapott valami segélyt, és abból kellett megélni, nem volt más hátra.

1938

Mielőtt 1938 novemberében elfoglalták Vágsellyét a magyar csapatok, a csehszlovák hadsereg mozgósított. Erre hogyan emlékszik?

Egyszerűen kihirdették a mozgósítást, nem tudom, hány korosztály volt, és azoknak be kellett rukkolni. Az asszonyok kikísérték őket az állomásra, sírás, rívás, ölelkedés, és az emberek mentek az alakulatjaikhoz, ennyi volt az egész. Már mikor a magyarok elfoglalták ezt a területet, akkor aztán olyan lassacskán hazaengedték őket a csehszlovák hadseregből.

Milyen volt itt a hangulat, mielőtt bejöttek a magyarok?

Akik magyar érzelműek voltak, azok örültek, voltak olyanok, akik adták a nagyot. Akinek mindegy volt, az meg viselte úgy, ahogy jött. És aki nagy szlovák volt, az el is ment. Mikorra már jött a magyar hadsereg, akik voltak csehek – hivatalokban voltak, vagy vezető szerepük volt –, azok már akkorra mind elhurcolkodtak.

Voltak sellyeiek, akik elmentek?

Nem, az eredeti sellyeiek nem, azok maradtak. Itt nem volt olyan ki tudja milyen nagy az uraság, mert Sellye csak olyan nagyobb falu volt, úgyhogy aki sellyei volt, az maradt.

Voltak itt csehszlovák csapatok a magyar bevonulás előtt?

Igen, voltak itt katonák is. Sellye járási székhely volt, úgyhogy itt volt a parancsnokság. A templomba is jártak misére, láttam őket többször is, ezeket a tiszteket. Aztán 1938-ban olyan békésen elvonultak. Arra emlékszek, mikor az utolsó katonatiszt a csehszlovák hadseregből ráült a biciklire és azt mondta, hogy Ešte nás oplačete!, hogy még megsirattok bennünket. Ez volt a búcsúszava.

Hogyan emlékszik a magyar csapatok bevonulására?

Deákiról jöttek a katonák, vonult a gyalogság, olyan jó egypár szakasz jött. Volt őrség is, autóval, akik előre bejöttek, látták, hogy tiszta a levegő, aztán jöttek a csapatok. Álltunk a temetőnél, és jöttek be a rampán keresztül. Nekem volt egy barátom, aki ott lakott nem messze tőlünk, azzal együtt mentem. De a népek is kint voltak, végig az egész utca, mindenki kíváncsi volt, hogyan jönnek be.

Volt valamilyen hivatalos fogadás is?

Arra nem emlékszek. Csak egypár zászló volt kitéve – akik olyan nagyobb magyarnak érezték magukat, azok csináltak magyar zászlót és kidugták a szerháról.

A tiszta magyar falukban általában lelkesen fogadták a magyarokat, itt, Sellyén inkább ilyen csendes volt?

Nem emlékszek, hogy valami nagy felhajtás lett volna, azt nem mondhatom. Már aztán később, mikor már elhelyezkedtek, vasárnaponként voltak olyan nagyobb szónoklások, a mai Szentháromság téren volt egy mozi, előtte egy tribünt építettek, és onnan magyarázták, milyen a magyar helyzet, Magyarország történetét, meg a ilyesmiket, lelkesítették a népet. Egy tiszt tanította a népet hadikiáltásokra, hipp-hipp hurrá, meg ilyenekre, és a nép mondta utána. De ez nem volt minden vasárnap, csak úgy alkalmilag.

Maradtak itt magyar csapatok?

Igen, mert itt volt a határ, Vecsén túl. Rögtön a híd mellett, ami van a Hepaj kocsma, valamikor a vecseiek oda jártak iskolába és mikor bejöttek a magyarok, kiürítették, és ott volt a magyar határőrség, onnan jártak portyázni a határra.

1938 után

A szülei milyen nemzetiségűek voltak?

Otthon többnyire magyarul beszéltünk. Én szlovák iskolába jártam, a húgom magyarba, mert akkor már csak magyar iskola volt. De egészen mindegy volt – amikor bejöttek a magyarok, akkor azt mondták, hogy azok maradtatok, amik voltatok, magyarok. A háború után megint csak ugyanezt mondták, hogy zostali ste tými, čím ste boli, Slovákmi, azok maradtatok, amik voltatok, szlovákok.

Milyen volt itt a szlovák–magyar viszony 1938 előtt és az után?

Itt semmi megkülönböztetés nem volt, hogy valami ellenszenvet éreztek volna egymás ellen az emberek, olyan mindegy volt, hogy szlovák, vagy magyar valaki. Itt Sellyén az volt a különös, hogy ha például két szomszéd beszélt egymással, egyik szlovákul kérdezett, a másik magyarul válaszolt neki, és észre se vették, hogy átkapcsoltak. Olyasmi, hogy az egyik a másikot ki nem állhatta, nem volt egyáltalán. Csehszlovákia alatt nem is tudta senki, hogy hogyan beszélsz, magyarul, vagy szlovákul, mindegy volt. Már aztán, amikor a magyarok bejöttek, akkor azok már jobban tiltották a szlovák beszédet. De a magyarok alatt se mondhatom aztot, hogy valami üldözésféle lett volna, hogy tiltották volna a szlovák beszédet. Például én mindjárt iskola után mentem borbélyinasnak, úgyhogy akkor a borbélyüzletben, ott olyan beszédek mentek, hogy ott igazán megtárgyalták az egész politikai helyzetet, és semmi olyan nem volt, hogy egymás ellen ment volna, azt nem lehet állítani.

Gondolom, úgy volt, hogy voltak szlovák barátai, magyar barátai…

Persze hogy, itt az öreg sellyeiekből mindenki beszélt szlovákul, magyarul. Csak olyan különbség volt, hogy a Felső utcai parasztok – Belovics, Miskovics nevűek – többnyire magyarosabbak voltak, és az Alsó utcában, ami a plébániától ment lefelé, a Baluška meg Hučko nevűek, többnyire olyan szlovákosabbak voltak. De amikor összejöttek a szövetkezeti kocsmában, ott egyformán beszélt mindenki, nem volt, hogy valaki ide húzott volna, vagy oda.

1938 után jöttek Sellyére valami anyaországiak?

Azok voltak, igen, a jobb helyeket a hivatalokban azok foglalták el. Voltak sellyeiek, akik kaptak hivatalokat, mert akik olyan hazafiasságot mutattak, azoknak azért dugtak valamit, de a vezetőség az többnyire anyaországi volt. Adták a nagyot, mintha itten alsóbbrendű népek lettek volna. Akkor mink csak úgy truccból szlovákul beszéltünk közöttük [nevet], még az iskolában is a tanító előtt, aki olyan nagy magyar volt, az nem tűrt egy szlovák szót se, ha valaki véletlenül elszólta magát.

Így provokálták a tanítót – megbüntette magukat?

Nem, csak morgott egyet, kapta magát, és elment, mink meg nevettünk magunk között.

Milyen iskolába járt?

Én szlovákba jártam. Első republika alatt volt szlovák iskola, de volt magyar osztály is, a húgom magyar iskolába járt. Mikor bejöttek a magyarok, a megszállás után olyan szünet volt, nem volt iskola. A szlovák tanítók elmentek mind, nem emlékszek egyáltalán, hogy maradt volna valaki közülük. Mikor tisztázódott a helyzet, aztán jártam a hetedikbe, nyolcadikba, de azt már magyarba. A magyar nyelvet többet tanultam az alatt a hetedik, nyolcadik alatt, mint az egész hat szlovák osztályban. A magyar nyelv könnyebb volt a helyesírás szempontjából, mint a szlovák. És a magyar történelem meg olyan volt, mint a mese, azt imádtuk, királyokról, mindenről, hetvenhétszer átolvastam a magyar történelmet. A szlovák történelemből, azt lehet mondani, hogy majdnem semmire nem emlékszek, csak annyit tudtam, hogy valamikor volt a Nagymorva Birodalom. De aprólékos dolgokra nem emlékszek.

És a csehszlovák idő alatt, gondolom, a szlovák tanítók elmentek…

Azok elmentek mind, azok közül nem emlékszek egyáltalán, hogy maradt volna valaki. A csehszlovák idő alatt volt magyar iskola is itt, de mikor változás volt, aztán már csak magyar iskola volt.

Hogyan vették az „inkább szlovák” szülők, amikor megszűnt a szlovák iskola?

Nem emlékszek semmi incidensre vagy valamire.

Mit tud mondani a magyar csendőrökről?

Hát, vagány gyerekek voltak, de én akkor csak úgy láttam őket, hogy a rendet fenntartották, az biztos, arra szigorúak voltak, nem volt semmi rendetlenség. Portyáztak éjjel-nappal, járták a falut. A bűnözőkkel nem játszottak kesztyűs kézzel, az biztos, azokra szigorúak voltak. Velem semmi dolguk nem volt, de azt tudom, hogy szigorúak voltak.

Hogyan emlékszik a sellyei zsidókra?

A Felső és a Fő utcában voltak a zsidó üzletek, üzleteléssel foglalkoztak. Pénzes emberek voltak, nem is emlékszek olyanra, hogy lett volna szegény közöttük. Szerteszéjjel laktak Sellyén, de aztán jött az a rendelet, amikor összpontosították őket a Farkasdi utcába, ott volt a gettó. Volt ott egy nagy emeletes gabonaraktár, ott voltak sokan, és még egypár házat kiürítettek, már hogy hogyan, azt nem tudom.

És ez a gettó be volt kerítve?

Nem volt bekerítve, de ott kellett nekik tartózkodni. Lehet, hogy a csendőrök járhattak körülötte, hogy szökés vagy valami ilyesmi ne legyen. Lehet, hogy meg volt nekik mondva, hogy innen nem mehettek ki, és ők azt betartották. De ez nem tartott soká, mikor összpontosították őket, egy reggel láttuk, hogy fölsorakoztatták őket. A Grünwald vendéglőben volt a leventeotthon, ottan átvizsgálták őket, mit vihetnek magukkal, és mentek az állomásra, Galántán volt egy tábori csendőralakulat, a sapkájuk mellett is olyan kisebb kakastoll, bukréta, azok kísérték őket kifelé. Aztán be a vagonokba, és többet nem is tudtunk róluk. Volt egy Ganzli nevű bácsi, fölvásárolta a tollat, és az asszonyok, például az én anyám is, hordták tőle a nagy zsákban a tollat, és azt osztályozták, válogatták. Ezért fizetett, úgyhogy az sok embernek segített. Már azt úgy később hallottuk, hogy mi lett vele, mert mindenki ismerte őt. Őróla mondták, hogy útközben fölvágta az ereit és meghalt.

Amikor hazajött a fogságból, akkor voltak Sellyén zsidók?

Még egypár volt. Akik háború után visszakerültek, sokan kimentek Palesztinába.

Mi lett a zsidók vagyonával?

Az állam elkobozta, a földeket szétosztották, és a többi vagyont, azt is valahogyan biztos elkobozták, vagy ki tudja mire használták. Ami ingatlan volt, házak, az maradt, és a többivel nem tudom, mit csináltak.

És akkor kik költöztek a házaikba?

Azt már nem tudom megmondani, mert én 1944 júniusában berukkoltam.

A hadseregben voltak zsidó munkaszolgálatosok, erről van valami emléke?

Azokkal mink nem kerültünk össze egyáltalán. Jó dolguk nem volt, biztos, azokkal nem bántak jól. Még a berukkolásom előtt borbélyüzletben inaskodtam, ott összejött mindenféle nép és ment a mindenféle beszéd. Megtárgyalták a politikai helyzetet, de államellenes dolgokat nem mondott senki, arra vigyázott mindenki. Csak olyanokat beszéltek, hogy mi a helyzet, hogy megy minden itten mostan, mi hiányzik, mi kellene, mi volna a jó, ilyesmivel telt az idő. Aztán azok a katonák, akik hazakerültek szabadságra, azok mondták, hogy nagyon csúnyán bántak a munkaszolgálatosokkal. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy az volt a helyzet, hogy minél kevesebbet hozni belőlük haza, úgyhogy kimondottan likvidálásra voltak ítélve.

Mit tud mondani az akkori sellyei cigányságról?

A sellyei cigányoknak a régi vásártérnél volt a pérójuk, ott volt olyan két sor ház, olyan szegényesen laktak. Én jártam azon keresztül, mert az öreganyám ott lakott, azon a soron, és mikor benéztem az ablakon keresztül, sok helyen láttam, hogy kifestett szobák voltak, ami még nálunk se volt, nálunk csak fehérre meszelt szobák voltak. De amúgy dolgos emberek voltak, semmi olyan rendetlenség nem volt, azt nem lehet rájuk mondani. De a szegényebbek közé tartoztak.

Mivel foglalkoztak általában?

Alkalmi munkával, parasztokhoz jártak kapálni, aratás alatt, a cséplésnél segítettek, hol milyen munka akadt. Amúgy meg voltak a zenészek, talán két csoport is volt, ami zenével foglalkozott, húzták a nótát, azok talán jobban álltak pénz dolgával, mert a zenét megfizették, a magyarok szerették a mulatást. De a szegényebbek alkalmi munkával foglalkoztak.

A cigányokat is üldözték a háború alatt, mint a zsidókat? Arra nem emlékszik?

Azt nem mondhatom, az itteni cigányokat egyáltalán. Csak annyit tudok, hogy a csendőrök, lovas csendőrök rendet tartottak a péró körül. Olyan nagy hősiesen jártak, és minden rendetlenséget mindjárt elintéztek, csak annyi volt. Ezek olyan cigányok voltak, hogy ezekkel nem is volt semmi probléma.

Cigányok is szolgáltak a magyar hadseregben – voltak magának cigány katonatársai?

Azokkal nem voltam egyáltalán, nem tudok semmit.

Leventeként

Térjünk rá a leventézésre.

Az kötelező volt mindenkinek. Minden héten csütörtökön délután volt a kiképzés, tanították a katonai mozdulatokat, „jobbra át, balra át”, meg néha „feküdj”, büntetésből, de az csak olyan kivételes esetekben volt. Fapuskáink voltak, azokkal tanultunk tisztelegni, „vállhoz, lábhoz, súlyba, fapuskával tisztelegj”, ilyeneket. Három korosztály volt, tizenöt éves korig levente apródok, tizennyolc éves korig levente ifjúk, és aztán már tizennyolc, tizenkilenc évesek, azok már levente legények voltak, aztán húszéves korban volt a rukkolás.

Milyen különbség volt ezek között?

Arra nem tudok pontosan felelni. De mire berukkolt a leventelegény, az alapmozdulatokat már tudta, úgyhogy azokat már a hadseregnél nem kellett tanítani, már mind bennük voltak.

A csoportjában mennyi levente volt?

Mi, az 1926-os korosztály, az volt legnagyobb, voltunk úgy fölül harmincan egy szakaszban.

Egy szakasz volt egy évfolyam?

Igen, úgy volt, összesen volt valami nyolc szakasz is.

Kik voltak a parancsnokaik?

A tanítók, azok automatikusan a parancsnokok közé tartoztak, mert azoknak mindegyiknek rangja volt, egyenruhában jártak. Voltak segédparancsnokok is, helyi lakósok, többnyire akik az első világháborúban voltak és azok is valamilyen ranggal rendelkeztek, azok már tudtak valamiről beszélni. Mind a három csoportnak volt egy segéd leventeoktatója. Itt a templommal szemben volt a katonai parancsnokság, a Harminc háznál. A gyakorlat ott volt kint, ahol most a Sídlisko Váh van, az akkor még gyöp volt, és ott volt a kiképzés. Mikor este jöttünk hazafelé a gyakorlatról, a katonai parancsnok, egy százados, Vadon Lajosnak hívták, kiállt a balkonra, ami a bejárat fölött van, és tisztelgett. Elöl ment a leventeoktató, az vezényelt, „balra nézz!”, és vertük a díszmenetet a Fő utcán. A leventék, akik tudtak zenélni, azokat a rendes gyakorlat helyett meneteltették és menet közben játszották az indulókat. Direkt olyan helyen vezették őket, ahol gödrök voltak, hogy olyan helyen is tudjanak játszani. Kísértek minket ki a gyakorlótérre is és visszafelé is, ők játszották az indulókat.

A fapuskákat említette – volt azért céllövészetük is?

Azt hiszem, az csak a középső csoporttól volt, csak levente ifjúknak és levente legényeknek voltak lőgyakorlataik. Ahol az Öreghíd volt, ott volt egy nagy töltés, és amikor lövészet volt, akkor ki volt állítva két őr, a golyók végett nem lehetett a töltésen se menni. Volt ott egy olyan épület, ahonnan fekve lehetett lőni a céltáblákba. Még most is tudom, harmincmintájú, FÉG gyártmányú – fegyver- és gépgyár – céllövő leventekispuska, ez volt a neve. Alig vártuk, mikor kerül ránk a sor a céllövészetre.

Akkor ezzel attraktívabbá tették a leventézést…

Igen, persze, nem nagyon emlékszek senkire, hogy valaki panaszkodott volna, hogy leventébe kell járni, mert ott a gyerekek együtt voltunk, és elment egy fél nap ilyenekkel. Jobbra át, balra át, más nemigen volt, meg néha feküdj, büntetésből, de az csak olyan kivételes esetekben volt. Mikor már végeztünk, fölsorakoztunk, a főparancsnok még mondott valamit, és mikor végzett, akkor azt mondta, hogy „végeztem”, mink meg „szebb jövőt” köszöntünk, ő meg „adjon isten” és aztán volt az oszolj.

És voltak olyanok, akik kihagytak leventézést?

Olyasmit büntettek. Itt, Sellyén selyemhernyókat tenyésztettek, és annak, aki igazolatlanul hiányzott, szedni kellett a hernyók részére az eperfalevelet.

Volt a leventéknek valami központjuk?

A Grünwald zsidónak a vendéglője volt, abból lett a leventeotthon, annak nagy udvara volt, ott volt a sorakozó. A Grünwaldot nem ismertem személyesen, lehet, hogy már nem is élt, csak az a kocsmája megvolt, és azt aztán megszüntették. Lehet, hogy elvették tőle, mert ott már nem volt semmi más, csak a leventeotthon. Esténként, ha akartunk valamivel társalogni, akkor ottan gyűltünk össze. Mindenféle játékok voltak, még biliárd is volt, és ott raktározták a fapuskákat is. Volt ott egy nagy helyiség, és télen, mikor nem mehettünk ki a gyakorlatra, akkor ott tartottak a tanítók olyan hazafias előadásfélét, Magyarország történelméből, az újságokból olvastak föl cikkeket, vagy valami fronti esetekről beszéltek. A hazafiasságot rendesen tömték belénk, az volt az értelme a leventézésnek.

Katonaság a front előtt

Hogyan került a hadsereghez?

Mikor kijártam az inasiskolát, akkortájban volt egy fölhívása a magyar hadseregnek, hogy aki akar, jelentkezzen pilótának vagy repülőgép-szerelőnek. Jelentkeztem is, 1944 februárjában egy orvosi kivizsgáláson voltam. Pilótának nem vettek föl, de föl voltam véve repülőgép-szerelői kiképzésre. Csakhogy az volt a föltétel, hogy előtte három hónapi gyalogsági előképzésre kellett bevonulni, és csak az után helyeztek volna valamelyik röptérre, a műhelybe.

Hol kellett jelentkeznie?

A sellyei katonai parancsnokságon kellett kitölteni egy nyomtatványt, és ők elküldték, leghamarébb Komáromba, ott intézkedtek tovább, onnan kaptam a papírokat, és aztán behívtak az orvosi vizsgálatra.

Mi végett nem vették fel pilótának?

Az olyan foglalkozás volt, hogy oda finomabb gyerekek, meg protekciósak mehettek, a munkára meg jó volt a proli is. [nevet]

És mi vitte erre magát, hogy jelentkezzen?

A szlovákok úgy mondják, hogy mladícka nerozvážnosť [ifjúkori meggondolatlanság]. [nevet] Az embernek akkor nemigen volt mivel foglalkozni, gondoltam, hogy hát valami legyen. Nem volt úgy, mint a szocializmus alatt, hogy az ember aminek akart, annak kitanult. Azt akartam, hogy legyen valami belőlem, hát jelentkeztem erre a kiképzésre.

Volt sorozáson is?

Érsekújvárban, az Arany Oroszlán nevű vendéglőben volt a sorozás. Rendes katonaorvosok voltak ott, végignéztek, végigtapogattak, és mindjárt írták, hogy KA, [nevet] kiválóan alkalmas, azt hiszem. Még a sorozással kapcsolatban, akik nem voltak katonák az első [csehszlovák] republika alatt, azokat aztán a magyar időben újból behívták, és majdnem az összeset besorozták, mert a háború alatt már kellett a katona. Aki már akár egy kicsit is alkalmas volt, mehetett. Ezeket úgy hívták, hogy a műrostosak. [nevet]

Miért hívták őket műrostosoknak?

Akkori időkben nem volt annyi ruhaanyag, és műrostnak nevezték azt az anyagot, amiből varrták a ruhát, de azt többnyire csóványból vagy valami ilyesmiből csinálták, az szerint nevezték el ezeket a katonákat műrostosoknak, mert nem rendes katonáknak, hanem csak olyan pótlásnak vették őket. [nevet]

Mikor és hova rukkolt be?

Egy ideig vártam, és kaptam behívót, 1944. június 13-ára Komáromba, a 22-es gyalogezredhez, gyalogsági kiképzésre. Az első zászlóalj volt, és mindjárt első század is. Ott ment az alapkiképzés – ha már valaki odakerül a műhelybe, akkor ne kelljen ilyenekkel foglalkozni, már előképzett katona legyen. Rögtön az elején még nem voltunk sokan, csak egypáran, de olyan két hét múlva már kezdtek többen jönni, mert volt még egy fölhívás – azt már csak úgy olvastam a plakáton valahol –, hogy „a bolsevizmus ellen hívom a magyar ifjúságot”, és arra sokan jelentkeztek. Amikor nyár végén kapitulált Románia, azokból állították össze azt a menetszázadot, amivel aztán mink is mentünk ki a frontra, úgyhogy én ezzel fizettem rá. Már akkor ilyen kiképzésről, mint ez, szó se lehetett.

Ha erre a pilótakiképzésre nem jelentkezik, akkor maga ki se jut a frontra…

Nem, persze, hogy nem. Esetleg akkor, amikor vitték a leventéket.

És az alakulata az mind önkéntesekből állt?

Mind önkéntesek voltak. Nagyon sokan voltunk, nem tudom pontosan a létszámot, volt valami három század kimondottan önkéntesekből, mert már a másik fölhívásra sokan jelentkeztek, olyanok, akik a hadiüzemekben dolgoztak, mert ott nagyon csunya helyzet volt – másképp nem tudtak megmenekülni, csak úgy, hogy jelentkeztek erre a fölhívásra.

Milyen hadiüzemek voltak ezek?

A hadsereg részére dolgoztak, és ott nagyon szigorú munkaviszonyok voltak. És a munkások csak zsoldot kaptak, nagyon rosszul volt az fizetve, és sokat kellett dolgozniuk. A hadsereg részére gyártottak muníciót, ruhát, vagy valami ilyesmit, szóval olyan üzemek, amik át voltak nevezve hadiüzemnek. Katonás fegyelem uralkodott, és onnan aki tudott, az menekült. És sokan így csapódtak be, hogy inkább jelentkeztek a hadseregbe, mint hogy ott dolgozzanak. Még Délvidékről is voltak gyerekek. Egyik, az szerb származású lehetett, Odabašićnak hívták, és minden tiszt, amikor a nevére kérdezett, a gyerek válaszolt, hogy Odabašić, aztán mindig azt kérdezték tőle, hogy hová? [nevet] Úgy jött ki magyarul. Azok közé kerültem aztán én is, az önkéntesek közé. És még összeszedték azokat a katonákat, akik hazakerültek az 1942-es, 1943-as kollapszusból, azokat tették hozzánk olyan vezetőknek. Haragudtak ránk, hogy mivégettünk – az önkéntesek végett – muszáj volt őnekik is berukkolni, úgyhogy ott már a bajtársiasság megszűnt. De aztán már úgy alakult a helyzet, hogy már nem volt különbség egyik vagy másik között. Az alapkiképzés az ment, az egész olyan két hónapig tartott, július–augusztusban, és augusztus végén, amikor aztán Románia kapitulált, alakítottak egy menetszázadot, be a vagonba, és irány be Erdélybe.

Mondjon többet a kiképzésről!

Az Öregvárban képeztek ki, ott volt a 22-es gyalogezrednek az első és a második zászlóalja, a harmadik zászlóalj az valahol Léva mellett volt. Vág mellett volt a gyakorlótér, arra nem emlékszek, hogy pontosan hol, tudom, hogy a Vág és a Duna mellett, ezen a térségben.

Milyen fegyverekre kaptak kiképezést?

Csak puskára meg kézigránátra. De az már csak olyan kiképzés volt, hogy gyorsan, gyorsan, semmi értelme nem volt. Olyan puskákat kaptunk a lőtéren, nem tudom, nem-e még az 1848-as évekből. [nevet] Hosszabb volt a puska, mint én, akkora töltény ment bele, mint a géppuskába, és olyat lökött rajtam, hogy leestem a priccsről. Mindenhova ment a töltény, csak oda nem, ahova kellett. Mindig alig vártuk, mikor jönnek már a bombázók – majdnem naponta jöttek –, mert akkor a kiképzés leállt. Már úgy kilenc-tíz óra tájt szóltak a szirénák, hallottuk azt a dübörgést a levegőben, és akkor már el kellett tűnnünk. Elbújtunk az erdőben, hogy ne lássanak, és akkor pihenhettünk.

Átélt bombázásokat is?

Egyszer éjjel – az még az Öregvárban volt, még a kiképzések előtt. Szőnyt bombázták, közvetlen Komárom mellett, ott volt az olajfinomító, de jutott Komáromnak is. Én valahogyan átaludtam a riadót, csak arra ébredtem föl, hogy csörömpöl minden, bent maradtam az Öregvárban, de annak olyan erős falai voltak, hogy ottan nem lehetett érezni semmit. Csak hallottam a becsapódást, a villanást, meg a dörgést, mozgást, de amúgy semmi baj nem történt. Nem tartott soká, mert ezek a repülők nem tartózkodtak itt sokáig, elvégezték a kötelességüket és mentek tovább.

Nem volt ebből problémája a tisztek előtt?

Nem, éjjel volt, akkor nemigen tudott róla senki. Aki hallotta a riadót, az azért kiment.

Hogyan viselkedtek a tisztek az újoncokkal?

Semmi rosszat nem mondhatok.

Ki volt a századparancsnoka?

A pótkeretnek a parancsnoka volt Perjési százados. Mikor augusztus második felében megszakadt a kiképzés, úgy volt, hogy ő fog kimenni ezzel a századdal, de a végén lehet, hogy sikerült neki kicsúszni alóla, és egy főhadnagy lett helyette, Nérai nevű, az lett a századparancsnok, amikor mentünk.

Milyen emberek voltak ezek?

Nemigen dicsérhetem őket, a magyar tiszteket. Nem becsülték az embereket, a Perjési százados direkt tőlem akarta tudni, hogy milyen beszédek mennek a században, hogy nincs-e valami ellenséges beszéd. Én csak azt mondtam neki, hogy „á fene, ott olyan nyugalom van”. Gondoltam, nem fogok senkire árulkodni, de nem is volt mire. A legrosszabbat akkor hallottam, amikor egy román gyerek azt mondta, hogy „b…m a fajtád” – csak ennyit mondott valamelyik pajtásának. Akkortájban kint voltak a századok, ez valahogyan bent volt, és csak úgy beszéd közben, bolondságból mondta. És én a tiszt előtt eztet említettem, hogy az egyik azt mondta viccből. Másnap lejött a századhoz és fölpofozta ezt a gyereket. Hát ez normális viselkedés? Még énnekem volt aztán bajom a legénységgel, hogy árulkodni szoktam a századosnak. Hát olyan szamár nem vagyok. Ott voltam a legénység között, de ezt a századost jártam borotválni. Megtudta, hogy borbély vagyok, este gyakorlat után csak üzent értem, és már mentem is. Megfizetett, jó volt. Már mikor mentünk ki a frontra, megállt a transzport valamelyik állomáson, és én közben valakit vagy borotváltam, vagy nyírtam ott a vagonban. Ez a Nérai főhadnagy üzent a tiszti vagonból, hogy jöjjek oda, mert akart nyiratkozni, borotválkozni. Mondom, mindjárt jövök, de mire befejeztem ezt, akivel dolgoztam, addigra elindult a vonat, úgyhogy nem tudtam átmenni hozzája. Olyan cirkuszt csinált, hogy miért nem jöttem azonnal hozzája, amikor üzent. Azt mondta, hogy „majd gondom lesz rád”. Szintén nem volt valami barátságos ember, aztán már kerültem őt. Azóta nem is hívott többet, de nem is találkoztam vele, pedig a fronton a zászlóaljirodánál voltam mint küldönc.

Sok visszaemlékező említette, hogy a tisztek olyat mondtak a felvidékiekre, hogy felvidéki kommunisták…

Azt emlegették, igen. Azoknak tartották a felvidékieket. Ugye, itt más volt a világ, mint az anyaországban, ahol olyan diktatúra volt. Itt szabadabb volt a nép, mink olyan szabadabban is beszéltünk. Mikor bejöttek a magyarok, azt mondták ránk, hogy felvidéki kommunisták. Sellyén az első republika alatt volt a kommunista párt, egy pár tagjáról is tudok, de hogy valami akció vagy valami lett volna, azt nem lehet mondani.

És aztán 1938 után nem volt valami kommunistaüldözés?

Arról nem tudok, de biztos volt, mert akkor az ilyesmit tiltották. Nyilaskeresztes párt is volt, de amíg otthon voltam, azok se prüszköltek, nem volt semmi. Aztán hogy később mi volt, arról nem tudok, mert amikor jött a nyilas fordulat, akkor én már fogságban voltam.

Milyen volt a viszonyuk az öreg katonákkal?

Amikor berukkoltam, akkor éppen kint voltak a századok, valami külső gyakorlaton, és csak olyan jó két hét után jöttek vissza, de aztán minket külön tettek tőlük, a kiképzésünk külön ment, úgyhogy semmi bajunk nem volt az öreg katonákkal. Nem is voltak sokan, azok csak ténylegesek lehettek.

Milyen volt egy átlagos nap Komáromban?

Reggel felkeltünk, reggeli, mosdás, sorakozó, ki a gyakorlótérre, délben kihozták az ebédet a gyakorlótérre, és a gyakorlat után nótaszóval visszavonulás, négy órakor meg már szabad volt. De amúgy amikor a rendes újoncokat képezték, azoknak csak három hónap után volt kimenőjük, amikor megvolt a gyalogsági kiképzésük, az alapkiképzés. Mink, mivel ilyen helyzet volt, egy hónap után már kimenősek voltunk.

Hova jártak kimenőre?

A városba, a Duna-partra, ott volt valami kocsma, oda szoktunk járni. Sokszor feketén másztunk ki, úgyhogy nem kellett a bejárati kapun menni. Le tudtunk csúszni egy olyan domboldalon és visszafelé is arra mentünk. De nagyon vigyáztunk, mert ha megfogtak volna, akkor dutyi.

Maga volt valahogyan büntetve?

Nem voltam.

Az Öregváron belül voltak elszállásolva?

Igen, ahogyan bejöttünk a kapun, bal oldalon volt az első század és jobboldalt a második.

Volt ez idő alatt otthon Sellyén?

Egyszer voltam eltávozáson, szombaton, és vasárnap este már Komáromban kellett lenni.

A fronton

Hogyan jutott ki a frontra?

A kiképzés alatt kapitulált Románia, és az orosz hadsereg könnyen átvonult Románián. Magyarország akkor minden kiképzett katonáját összeszedte, minket is kidobtak a keleti határok védelmére. Nagyon gyorsan kerültünk ki, akkor már rengetegen voltunk, egy egész ezred volt belőlünk Komáromban. Bevagoníroztunk és mentünk ki Erdélybe – akkor az Erdélynek a fele oda volt csatolva Magyarországhoz, úgy, mint a Felvidék. És pontosan augusztus 29-én vagoníroztak be, amikor kitört a szlovák nemzeti felkelés, de mink nem is tudtunk róla. Csak akkor hallottam először, hogy volt valami Szlovákiában, amikor visszajöttem fogságból. Csíkszeredában vagoníroztunk ki, és mindjárt a vagonírozás közben kaptuk az első látogatást, megtámadtak a román repülők. Olyan alacsonyan röpködtek, hogy puskával lehetett volna rájuk lőni, de akkor még nem kaptunk lőszert. De nem voltak veszteségeink. Csíkszeredáról aztán mentünk szerteszéjjel, a határ felé, a határ védelmére, és ott vártuk, hogy mi lesz. Fönt voltunk leásva mint gyalogság, magasabban, nem lent a völgyekben, vártuk a támadást. Még akkor olyan gyerekeszem volt, úgyhogy nem nagyon tudtam fölfogni, hogy mi a veszély – amit mondtak, azt csináltuk. Az lett a beosztásom, hogy küldönc voltam a zászlóaljtörzsnél, a parancsnokságnál. Amikor kaptam a parancsot, hogy „ezt elviszed ide, oda,” meg kellett találnom az alakulatokat, úgyhogy mindig össze-vissza futkostam – nem a századoknál voltam, akik harcba voltak vetve, hanem a parancsnokság és a századok között mozogtam.

Mint közkatona?

Igen, nem volt rangom.

Milyen messze voltak egymástól a századok és a parancsnokság?

Aztot pontosan nem tudom. Komáromban egész másképp voltak a századok, ott a folyosón voltak azok a lakószobák, és az irodák külön voltak. De amikor kimentünk, a zászlóaljiroda lent volt valamelyik faluban és a századok meg kint voltak ottan, ahonnan várták az orosz hadsereget. A tisztek többnyire kint voltak, az iroda meg bent a faluban, és összeköttetést kellett tartani, vagy oda parancsot, vagy onnan valamit, folyton futottam össze-vissza. A német parancsnokságra jártam mindig a jelszóért. Azt hiszem, hetenként változott a jelszó. Ha valami ellenőrzés volt, akkor tudni kellett, hogy mi a jelszó arra a hétre. Az általában az egész fronton fizetett, minden héten volt egy szó, mikor az őrséget ellenőrizték, akkor aztot tudni kellett az őrségnek. Ha jött valaki, „állj!”, és annak kellett mondani a jelszót. Amikor mentem a német parancsnokságra, mindig megállított az őr a bejáratnál, és kérdezte, hogy „wohin?” [hová] És azt megtanultam németül, hogy „passwort für ungarische kommando” [jelszóért a magyar osztagnak], és akkor már engedtek. [nevet] Megmondták a jelszót, de úgy vettem észre, hogy sokszor mondtak akármit, mert már akkor a helyzet olyan volt, hogy ott már nem volt a jelszónak nagy értelme, csak ugye a parancsban megvolt, hát kellett lenni. Sokszor csak úgy vállon túl mondta, például hogy „Eisenach”, vagy valami ilyesmit, hogy elintézze a dolgot, megismételtettem és mentem tovább, „otthon” megmondtam, hogy „Eisenach”, és kész. Úgyhogy nem nézett ki valami komoly dolognak. Többnyire békevilágban, mikor képezik a katonákat, akkor csinálnak ebből nagyobb cirkuszt, hogy tudják, milyen a fegyelem, de már ottan mindegy volt, hogy ki mit mond, ezek akármit mondtak, csak menjek el onnan.

Csak egymaga volt küldönc?

Lehetett több is, de én csak úgy tudom, ha valami kellett, akkor engem kerestek föl. Legtöbbnyire megmondták az üzenetet, nem emlékszek rá, hogy papíron lett volna.

Mint küldönc, jutott valami veszélyesebb helyzetbe is?

Nem, csak a parancsnokságtól mentem ki az alakulatokhoz, de amúgy nem volt az veszélyes.

Milyen harcok voltak ott?

Az oroszok olyan taktikával dolgoztak, hogy kerítettek. Hétfőn, kedden röpködtek a repülők, és figyelték a terepet, aztán szombat, vasárnap támadás volt. Mindig szombaton kezdődött az orosz támadás. Az erdélyi hegyekben, völgyekben mindig csináltak ilyen körfogást, mink fentről néztük, hogyan mennek az orosz tankok lent a völgyben, mert csak arra mehettek, és a tankok között ment a gyalogság, és akit az a támadás elkapott, onnan nem volt menekülés, ott pusztult minden sorban. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy mindig úgy félrevoltunk, minket az a közvetlen támadás nem érintett. Nekünk csak menekülni kellett, nehogy bent maradjunk a gyűrűben.

Milyen veszteségeik voltak?

Egy deáki gyerek, Józsa Vilinek hívták, kazánkovácsnak volt kitanulva, az ott kapott haslövést. Valami őrséget fölfedeztek, és maga a századparancsnok vezette azt az akciót, és azokat kellett ott likvidálni, ott kapott haslövést. Az az egy halott volt a frontszolgálat alatt, többre nem emlékszek. Már csak akkor láttunk halottakat, amikor hajtottak az oroszok azon a részen, amit az oroszok elfoglaltak, itt-ott feküdtek, akik a támadásnál estek el. De ott ellenállni nem lehetett, puskákkal a tankok ellen mit lehet csinálni? Semmit. És a gyalogság ellen is – egyszer ha sikerült is elsütni a puskát, másodszor már az ember meg nem töltötte, mert kapott olyan sorozatot, hogy potyogott a levél, ágak, úgyhogy belebújt volna a földbe is. Minden katonájuknak automata fegyvere volt, úgyhogy ottan szórta a golyót. Ott az már reménytelen ellenállás volt. Azt tudták, hogy ott ellenállni nem lehet, de tudja, az a magyar büszkeség nem engedi azt, hogy puskalövés nélkül menjenek át a határon.

Akkor azoknak volt nagyobb esélyük a túlélésre, akik bekerültek a gyűrűbe?

Igen, azoknak.

Amikor kerítették be magukat, maguk nem is támadtak?

Csak valami olyan piszkálkodás volt, hátam mögött a német katona, az lökdösött, dirigált. Olyan különbség volt a katonaság között – mink feküdtünk, belebújtam volna a földbe is, és ő meg állt mögöttem és rugdalt a sarkamba, „Sísz, fluchtermenc!”, [nevet] hogy lőj, te átkozott, de amint az ember elsütötte a puskát, máris kapott olyan sorozatot géppisztolyból, hogy belebújt volna a földbe.

Milyen volt a magyar–német viszony kint a fronton?

Amikor nyugalom volt, akkor nem volt semmi, nem is igen beszélt az egyik a másikkal, de amikor visszavonulás volt, akkor félre kellett állni a németeknek az útból. Egyszer volt olyan nagyobb visszavonulás, ez a sellyei búcsúkor lehetett [szeptember 12.], mentek a németek az úton a lovakkal, autókkal, és akkor nekünk félre kellett állni, úgyhogy ők akkor megmutatták, hogy ők az elsők, a kocsis még ostorral is végigvágott, hogy őneki szabad legyen.

A németeknek volt valami nehézfegyverzetük is?

Nem, azoknak is puska volt, ott nem volt semmi más, csak gyalogság.

Akkor tankjaik sem voltak.

Nem. És a magyaroknál nem is láttunk. Egyszer láttam légitámadást, jöttek a Stukák, de jó messze tőlünk. Egész három hét alatt egyáltalán semmi, csak minden szombaton orosz támadás volt, bezárult a kör, és aztán tisztították, akik ott maradtak a körben katonák, azokat szedték össze. Ez volt szeptember mind a négy szombatján. Hét közben nyugalom volt, este úgy élveztem azt az őszi levegőt. Egész éjjel figyeltük, mi megy, csak úgy lövöldöztek egymásnak, egyik oldalról négy ágyúdörrenés, fölöttünk hallottuk, hogy valami susog és aztán a másik oldalon négy becsapódás. Ez volt a hétköznap, de minden szombaton reggel megkezdődött a támadás, akkor csinálták az oroszok ezt a…

Harapófogót.

Igen, és mink mindig olyan helyen voltunk, hogy a tankok közelre nem jöhettek, nem érintettek bennünket, azok lent mentek. Először a németek vittek ki a bekerítésből, egyszer meg a mieink, háromszor sikerült kicsúszni. De az utolsó szombaton már bezárult a kör, onnan már nem volt menekülés. Még a század, amit össze tudtak szedni, az még kitört, de ezt már csak akkor tudtam meg, mikor hazakerültem, mert találkoztam Kassán egy oda való tizedessel, aki ott volt. Nekem már nem sikerült, mert engemet elküldtek egy szakaszért, hogy az is jöjjön oda, hogy aztán egyesüljenek, és aztán jöttünk volna ki a gyűrűből. De akkor már nem találtam ott azt a rajt, azok már közben visszavonultak.

Fogságba esés és út a Szovjetunióba

Pontosan mikor esett fogságba?

1944. szeptember 29-én. Reggel megkaptam a parancsot, hogy értesítsem az egyik szakaszunkat, ami még valahol kint van az erdőségben, olyan felsőbb helyen voltak leásva, hogy jöjjenek le a faluba, és együtt fogunk kitörni, mert akkor már körülbelül olyan helyzet volt, hogy a gyűrű majdnem bezárult. Futottam mindjárt oda, de már nem találtam őket ott, mert közben visszavonultak, vagy elmentek másfelé. És én, olyan gyerekésszel, találtam ott egy vödörben babgulyást, jóllaktam belőle. Aztán nyugodtan mentem, puska a vállamon keresztül, szurony, minden. Volt ott olyan mélyebb árok, ahogy a víz folyt le a hegyekből, de már nem az árokban mentem, hanem fönt, az árok mentén. De akkor már lövöldöztek, mindenhonnan lehetett hallani. Csak azt vettem észre magam előtt, mintha méhek vagy darazsak úgy belevágódtak volna a földbe. De egyik a bakancsom hegyét találta el, olyan keményet koppant, a lábamot nem sértette meg, akkor jöttem rá, hogy ezek golyók voltak. Az oroszok úgy játszottak velem, valahonnan előttem lövöldöztek elém. Látták, hogy jön egyedül a gyerek, fiatal gyerek, úgy játszottak velem. Leugortam az árokba, és mondom magamban, én szamár, itt masírozok, mintha valahol a falu közepén volnák, és közben ők meg már odaszivárognak. Megyek tovább, egyszer csak a kanyarból három orosz szembe velem: „Ruki verch!” Hát, mit csinálhatok, semmit, föl a kezeket. Szerencsére olyanokra akadtam rá, akik nem voltak olyan vadak. Levették a puskámat, mindjárt összetörték, elszedték a töltényeket, kézigránátot, mindent. És az órát keresték mindjárt, de nálam nem volt, arra nekünk nem telt.

Hol esett fogságba?

Hol is lehetett – Csíkszeredától vissza, Madéfalva, meg ilyen faluk voltak ottan, de pontosan nem tudom. Madéfalván lett eltemetve a Józsa Vili is, aki elesett, a deáki gyerek. Aztán az oroszok odavittek egy gyűjtőhelyre, és ottan már aztán szedték össze a katonákat, akiket szintén így elfogtak. Egyre többen lettünk, és már mikor volt egy csoport, elvittek Szovátára. Erdély északi részén fogtak el, és a Szováta az úgy középpet lehetett valahogyan, oda gyalog hajtottak bennünket, ahogy hajtották össze a foglyokat, kettesével, hármasával.

Tehát Szováta már a második hely volt…

Az első hely az csak közvetlen a front mögött egy faluban volt, már nem tudom a nevét, ott csak olyan ideiglenes helyen voltunk, egy üres házban tartottak együtt, akiket szedtek össze. Útközben Szovátára kozákokkal találkoztunk, jöttek lovakon. Hárman voltunk foglyok, egy olyan bajszos öreg orosz kísért, mink az út mellett mentünk, a kozákok meg az út közepén, mindegyik végigvágott bennünket nyakon a korbáccsal. [nevet] Szovátán volt az első gyűjtőtábor, amit tábornak lehet mondani. Az egy olyan kisebb fürdőváros volt Erdélyben, ott már rengetegen voltunk. Volt ott olyan nagyobb helyiség, oda gyűjtötték azokat, akiket már elfogtak. A folyosón is feküdtünk, oda betömtek annyi foglyot, amennyi elfért, és aztán amikor már nem fértünk el, akkor csináltak egy menetszázadot és mentünk gyalog Brassóba. Szováta volt a legrosszabb hely, ott az ellátás igen beteges volt, nagyon kevés élelem volt, mert ők is, az orosz hadsereg is csak azt evett, amit szerzett a környékbeli népektől, úgyhogy a mi részünkre nagyon kevés jutott. De amúgy hogy vertek volna, vagy valami, azt nem lehet mondani. Ottan már rendesen őriztek, és ha kellett valahova mennünk, mondjuk krumpliért a földre, akkor adtak egy őrt, aki ment olyan öt-hat fogollyal, mentünk a földre, kiszedtük a krumplit, elhoztuk és be a nafta [gázolaj] hordóba, megfőzték, és egyenként, egy-egy krumplit kaptunk enni. Az első napok, azok voltak a legrosszabbak.

Németek is voltak ott?

Nem, csak magyarok. A németek vagy nem estek fogságba, elmenekültek, vagy pedig külön lehettek.

Meddig voltak Szovátán?

Valami egy vagy két hétig. Ott várták, hogy alakul Magyarországon a helyzet, kapitulál-e úgy, mint Románia, vagy pedig folytassák a harcot. Horthy kapitulálni akart, de nem sikerült neki, és akkor föllépett Szálasi Ferenc, és kijelentette, hogy a harc folyik tovább. Akkor aztán egy hétfői napon fölsorakoztatták az egész társaságot – akkor már sokan voltunk, olyan jó kétszázan is lehettünk. Kaptunk egy egész kenyeret, meg valami aprólékot, és gyalog mentünk Brassóba. Ez tartott egy hétig, egy nap volt pihenő. Nem tudtuk, hogy a kenyér mennyire van, két nap alatt megettük [nevet], és aztán egész héten nem volt mit ennünk. Akkortájt almaéredés volt, olyan szép almasorok voltak az út mellett, mink meg éhesek voltunk, úgy ugráltunk ki a sorból és szedtük a potyogás almát. Az orosz meg mérges volt, hogy miért ugrálunk: először csak a levegőbe lőtt, aztán már mérgébe belelőtt a tömegbe. Mellettem ment egy negyedi gyerek, Nagy Józsinak hívták, átlőtték a vállát, úgyhogy a legközelebbi faluban kivették a sorból, és valahova elvitték őtet, nem jött velünk tovább. Mikor fogság után hazakerültem, kérdezősködtem róla, de senki se tudott róla, úgyhogy nem tudom, vissza került-e. És előtte ment egy alacsony katona, az fejbe kapta a lövést.

Meg is halt?

Az ott maradt, csak úgy kikerülték, és nem tudom, mi lett vele. Ez az egy incidens volt az egész egyheti masírozás alatt.

És naponta mennyit mentek?

Azt nem tudom megmondani, reggeltől estig mentünk, de akkor ősszel már nem voltak hosszú napok. Letelepedtünk valahol, valami gyöpfélén, vagy valami olyan térségen, ahol szem előtt voltunk, és az őrség körülállt. Volt olyan is, hogy egész éjjel esett. Az orosz katonáknak volt az az esőköpenyük, azok kibírták, és őket még váltották is, de miránk esett egész éjjel. Ki kellett bírni. Aztán másnap mikor folytattuk, már az ember némileg megszáradt és már jobban átmelegedett. Brassó abban a felében volt az Erdélynek, ami Romániának maradt, az nem volt Magyarországhoz csatolva. Addig, amíg ott jártunk, ami a magyarokhoz tartozott, a falusiak hoztak valamit enni, de amint átléptük azt a határt, ott már nem volt semmi.

És akkor eljutottak Brassóba.

Igen, Brassóba, és ott már azt lehet mondani, hogy organizált tábor volt, ott már volt konyha, barakkok, úgyhogy ottan már emberségesebb volt a bánásmód, ott már enni is volt. Az már ugye Románia volt, és akkor képezték ki azokat az új román újoncokat. Mink csak egy drótkerítéssel voltunk elkerítve a román kaszárnyától, és néztük, hogyan képzik az új román katonákat. Brassóra csak úgy emlékszek, hogy a város mögött egy olyan hirtelen magas hegy volt, azt mindig úgy csodáltuk. Én innen vagyok, Sellyéről, itt semmi hegység nincs, csak a síkság – odakerültem, és ott meg a gyönyörű hegység, élveztem azt a helyzetet, már így gyerekésszel.

Meddig voltak Brassóban?

Brassóban szintén valami egy vagy két hétig voltunk, aztán egyszer jött a parancs, beraktak bennünket vagonba, estére Ploieştibe kerültünk, áttettek mindjárt orosz vagonokba, körülbelül odáig volt csinálva az az orosz nyomtáv, és onnan vittek Oroszországba. Három hétig mentünk, az szintén olyan nehéz út volt, az ellátás ott is olyan betegesen ment, az nagyon rossz volt. Az egész transzport részére volt egy konyha, de többnyire a németek hordták szét a kaját, és mindig az ő vagonukat látták el rendesen, nekünk csak az volt, ami jutott. Az idővel is úgy voltunk, hogy a vonatnak megvolt a menetrendje, de maga a parancsnok se tudta, hogy meddig fogunk ott állni. Amint a vonatot kiküldték, abbamaradt minden ellátás – akinek jutott, jó, akinek nem jutott, úgy is jó, úgyhogy az első nap nem kaptunk semmit. Másnap kaptunk kenyeret, de csak olyan kétszersültfélét, harmadik nap kaptunk rá vizet, negyedik nap jutott valami főtt étel, olyan káposztaféle, és ez így ment végig, egész három hétig, ez volt az ellátás. És a német vagonok többször kaptak főtt ételt, mert azok a konyhától közelebb voltak, azok majdnem minden nap főtt ételt kaptak, azok jobban tömték a sajátjaikat. Nekünk, akik a transzport végén voltunk, egyszerűen nem jutott, mert közben elküldték a vonatot, és akkor minden abbamaradt. Három hétig vittek oda, és sok katonatranszporttal találkoztunk, kiabáltak ránk, „na Szibír!” [nevet] Mink csak olyan réseken néztünk át.

Mennyien voltak egy vagonban?

Egy kis vagonban voltunk talán valami hatvanan, úgyhogy csak úgy tudtunk ülni, hogy egyik a másik ölében, egymást melegítettük. Amennyi ember befért a vagonba, annyi volt. A vagonajtónál volt kivágva egy rés, azon volt kidugva egy cső, az volt a vécé. Amikor bejött a katona és át akarta olvasni a létszámot, hogy nem-e szökött meg valaki – de hát ki szökne meg olyan helyről? –, beleszorította a népet az egyik felébe, és egyenként eresztette az embereket a másik oldalra, úgy számolta.

Voltak olyanok is, akik meghaltak útközben?

Már menet közben is voltak halottak, minden vagonból körülbelül. Aki már olyan gyengébb természetű volt, az már a harmadik hetet nehezen bírta. Hát annyi ember – hatvanan voltunk egy kis vagonban, már maga az a helyzet is, az mind olyan idegekkel ment. Mi, akik fiatalok voltunk, mink könnyen voltunk, mert ugyi otthon nem várt ránk senki, csak a szüleink, bele voltunk abba nyugodva, de akinek családja volt, az nehezen bírta ezt a helyzetet. A mi vagonunkból volt egy zsigárdi gyerek, az meghalt – mikor kiszálltunk, az ott maradt bent a vagonban. Seres Gusztinak hívták, 1922-beli, az tényleges katona volt.

Miben halhatott meg?

Már nem volt rendesen étel, lehetett látni rajta, hogy körülbelül olyan finomabb gyerek, és nem bírta azt a helyzetet. De a halál okát nem tudtuk pontosan.

A halottakat minden állomáson leszedték, vagy csak a legvégén?

Nem, már csak a legvégén, mikor odaértünk Cseljabinszkba.

Mennyi fogoly volt az egész szerelvényen?

Azt nem tudtuk pontosan, de úgy hallottam, hogy körülbelül olyan kétezren lehettünk, akit odahoztak. És azt mondták, hogy majdnem a fele nem érte meg a következő tavaszt. De mink azt pontosan nem tudtuk, mert mink karanténban voltunk, és nem nagyon járkáltunk ki. Csak már amikor jártunk dolgozni, akkor többször találkoztunk olyanokkal, akik többet tudtak, azok mondták, hogy a transzport majdnem fele nem érte meg a tavaszt.

Az első tél a fogságban – 1-es láger

Mi volt az úti cél?

Három hétig tartott az út az Urál hegységbe, Cseljabinszkba. Amikor odakerültünk, már azt lehet mondani, hogy ott már mennyország volt ahhoz képest, ami addig volt. Ott már rendes táborok voltak. Olyan volt az a környék, mint mondjuk nálunk az Ostrava, gyárak, egész éjjel világos volt, ott már a háború nem érintette azt a részt.

Csak egy helyen voltak, ugyanabban a táborban egész idő alatt?

Nem, azon a környéken több helyen voltunk. Cseljabinszktól délre, annak a környékén, az volt a legközelebbi város. Novemberben értünk oda, 1-es lágernak hívták a helyet, láger numero agyin. Nagy láger volt, ott volt valami tíz vagy tizenöt barakk, ilyen zemljanka típusúak, leásva a földbe, és jó egy méter volt a föld fölött, ahol az ablakok voltak, középpet emeletes ágyak, felül is, alul is. Novembertől márciusig karanténban voltunk. Nem mentünk sehova, csak bent voltunk a barakkban. Hárman voltunk egy priccsen, olyan kettes priccs volt, egy köpenyt terítettünk magunk alá, a másikkal a lábainkat takartuk le és a harmadikkal betakaróztunk. Ha egyikünk meg akart fordulni, meg kellett fordulni mind a háromnak, úgyhogy az az első év nem volt kényelmes. De aztán már a következő évben mindenkinek volt saját helye a priccsen, és voltak szalmazsákok is, az már egészen más volt. Az az első esztendő, az volt a legnehezebb. Naponta háromszor kaptunk enni, reggel volt 750 gramm – grammra mondták –, tehát háromnegyed liter káposztaleves és 600 gramm kenyér. Ebédre megint csak az a háromnegyed liter leves és 200 gramm kása vagy rizs, vagy köles, és estére megint a leves. Amikor hozták az ebédet, mindig fölsorakoztunk, és mentünk az ebédért, a barakk elején mérték olyan nagy hordókból csészékbe. De az nem volt olyan étel, mint a magyaroknál, nem volt olyan zsíros. Éhesek voltunk folyton, de ahhoz viszonyítva, hogy nem dolgoztunk egész karantén alatt, elég volt.

Ugyanazok az adagok voltak az egész hadifogság alatt?

Az egyforma volt, egyforma. Reggel 600 gramm kenyér, naponta háromszor leves, egyszer kása. Ez az adag megvolt mindig, de sose voltunk jóllakva. Minden barakknak megvolt a főnöke, a barakksztarsí, az is fogoly volt és az vezette, hogy ki van a barakkjában. Reggel, délben, este hozták a kaját, nagy hordókban, akkor fölsorakoztunk az egyik folyosóról, a másik folyosóról megkaptuk az ennivalót, és mikor megettük, kimostuk nagyjából és már megint le a priccsre, és ment a tárgyalás.

Miről beszélgettek?

Hazát emlegettük. Mink, akik ottan megismerkedtünk egymással, öten, hatan, vagy tízen is, ott egymás mellett voltunk, ottan tárgyaltunk, beszélgettünk mindenfélét, emlegettük a jó világot.

A hangulat ott milyen volt?

Hát tudja, akinek családja volt, annak biztos, hogy nem volt mindegy. Nekünk, fiatalabbaknak nem volt olyan nagy a honvágy, nem volt olyan erős, mint azoknak, akinek családja volt.

Mit lehetett azon a télen csinálni, mikor karanténban voltak?

Semmit nem csináltunk. Ott hevertünk azon a priccsen, csak ha vécére kellett mennünk, akkor fölöltözködtünk, kifutottunk a latrinára és vissza, aztán újból a priccsre, ez volt az egész. Itt a karantén alatt egyszer jött valami tégla a barakk részére, odaállították a vagonokat és akkor fölöltöztettek, és raktuk ki a téglát. De úgy, hogy mindegyikünk fogott négy vagy öt téglát, amennyit elbírt és hozta a vagonból be a lágerba, ennyiből állt az egész munka. Nem volt se autó vagy kocsi, vagy valami ilyesmi, a vagonból az ember csak a hosszú sort látta, ami jött a lágerból a vagonig.

Mennyien voltak a karanténban?

A mi barakkunkban, akik voltunk, lehettünk olyan százötvenen biztosan. Az egy hosszú barakk volt, mint egy utca, úgyhogy mink, akik egymás mellett laktunk, csak egymásról tudtunk, de hogy a másik oldalon mi van, mi történik, nem nagyon tudtuk, mert sötét volt, ott gyönge lámpák égtek. Volt úgy, hogy a másik oldalon hozták a román foglyokat. Csak hallottuk azt a különös beszédet, és azt mondták, hogy azok román foglyok.

Több ilyen barakk volt?

Hogy hány barakk volt, azt nem tudjuk. Tavasszal fölöltöztettek meleg ruhába, azt hittem, hogy a mennyországban vagyok, mert egész telet egy rongyos orosz nadrágban voltam, alul volt hozzá még egy hosszú magyar gatya, aztán egy egészen bokáig érő katonaing és egy orosz katonaköpeny, abban töltöttem az egész első telet.

És ott bent volt azért valami fűtés?

Három rakott sporhelt, tőzeggel tüzeltek. Az csak olyan lassan izzott, de olyan meleget adott, hogy nem fáztunk, a barakkban ingben is lehetett járni, az ember jól érezte magát. Csak akkor volt baj, ha ki kellett menni valahová, amikor csinálták a proverkát, népszámlálást. Gondoltak egyet, és kijelentették, hogy proverka, és akkor ki kellett menni, fölsorakozni, és várni, amíg megszámoltak bennünket. Akkor fagyoskodtunk, hideg volt ott. Ők föl voltak öltözve, de mi az első telet abban töltöttük, amiben jöttünk, ami rajtunk volt.

Ez idő alatt milyen volt az orosz vezetés?

Nem nagyon jöttünk összeköttetésbe velük. A karanténban egyszer volt egy látogatás, jött valami tisztféle, ő csak olyan kontrolőr volt, inspekció, végigment, „vot, eto da, nerabotaty, vodku pity” – „ez igen, nem dolgozni, csak vodkát inni”, és ment tovább. De ezt csak viccből mondta, vodkához nem jutottunk. Csak egyszer ittam vodkát az egész négy év alatt, nem is tudom, milyen alkalommal, de egyszer tudom, hogy megkóstoltam, valahogyan hozzájutottunk.

Azt mondta, hogy sokan nem élték túl a telet. Mit tud ezekről?

Semmit, egyáltalán nem. A halottakat kivitték a lágeron kívülre, ott voltak összerakva, megfagyva, tavasszal aztán kiásták a nagy gödröt, és oda voltak eltemetve. De azt mink nem láttuk, mert mi még karanténban voltunk, nem engedtek ki. Már akik ott voltak a régebbiek, és voltak közöttük munkaképesek, azok temettek, olyanok, akik a négyes kategóriában voltak, akik naponta csak két órát dolgoztak. Mikor már úgy kezdett tavaszodni, akkor egy napon kivittek bennünket úgy közelbe, a harmadik kategóriát, hordták oda a fákról lenyírt faágakat és egy nagyobb helyen tüzeltek, valami három vagy négy napon jártunk oda, éjjel-nappal tartottuk a tüzet, hogy olvadjon föl a föld, és akkor ott csinálták azt a tömegsírt, kibágerozták, és oda voltak elhelyezve a hallottak, akik a télen át meghaltak.

És magát a temetést látta?

Azt nem láttam. Én csak addig jártam, amíg kellett a tüzet tartani, amíg melegítettük föl a befagyott földet. Már a temetésnél nem voltunk ottan.

Az a fél transzport, az mind ott abban a táborban halhatott meg?

Igen, abban a táborban. Tavasszal azt mondták, hogy több mint a fele meghalt. De mink azt nem láttuk, az igen nagy tábor volt, az az egyes számú, oda nagyon sok ember elfért.

Mindenkit karanténba tettek abból a transzportból?

Ahogyan megjött a transzport, az egész karanténban volt, de több barakkban. Nem is tudom, hány barakk volt ottan, az igen nagy tábor volt.

Konkrétan a maga barakkjában meghaltak emberek?

Előfordult, hogy egy-kettő meghalt. Egy, bátorkeszi bácsika volt, még a nevét is tudtam, Sebedovszky Pista bácsi, egyszer este hozta a vacsoráját nekem, úgy is tudta, hogy a környékről vagyok. Hogy őneki nincs étvágya, hogy egyem meg. És reggel ott maradt, már reggel halott volt, már ő érezte, hogy…

Úgy lehet érteni, hogy a maguk barakkjában nem halt meg annyi fogoly, mint máshol?

Azt nem tudom. Tudja, annyi ember között mindig van valami, amire az ember nem számít. Az olyan barakk volt, hogy középpet, két sorban voltak emeletes ágyak, és a falnál egy sor ágy, de annyian voltunk, hogy egyik a másikról nem is tudott. Úgyhogy miattunk meghalhattak a másik sarokban akárhányan, és mikor kivitték őket, azt se láthattuk.

A maguk barakkjában nem voltak betegségek?

Esténként járt egy nővér kérdezni, hogy lázas beteg nincs-e, ha volt, azt vitték mindjárt külön, olyan lazarettfélébe, ami kimondottan csak a betegek részére volt. Az orvosi ellátás, az azt lehet mondani, elsőrendű volt, már a viszonyokhoz képest. Olyan orvos volt, orvosnő volt ottan, aki gondoskodott mindenkiről, le a kalappal előtte. A karantén alatt én is kaptam hasmenést, véres volt a székletem, úgyhogy mondtam a barakkfőnöknek, az meg mindjárt hívta a nővért, betettek a kórházba, és két hétig olyan sorom volt, hogy le a kalappal. Ott már jobb kenyeret is adtak, a koszt is olyan más volt, meg valami orvosságot is kaptam, és át is ment a baj. És a további években is, aki beteg volt, az beteg volt, az nem ment dolgozni, bekerült a kórházba, és ott igyekeztek, hogy amit lehetett, azt kikezelték.

Később is voltak halálesetek?

Voltak, úgyhogy néha-néha kellett menni sírt ásni, de ez már a 4-es lágerban volt, a karantén alatt nem voltam ásni. A halottat rátették a kocsira, és kivitték. Egyszer, az is már a 4-es lágerban volt, egy fogoly vízbe fulladt. Egy kompon mentünk, és beleesett a vízbe. A pufajka teleszívta magát vízzel, és nem tudott kijönni a vízből, belefulladt. Néha-néha előfordultak esetek, annyi ember között mindig van valami.

Akkor ezek inkább balesetek voltak.

Persze, leghamarább azok, vagy aki idősebb volt, megbetegedett, itt-ott mindig potyogott el a nép. De legtöbben az első télen haltak meg, amikor a karantén volt.

Az első tél után – a szovhoz

Hova kerültek az első tél után?

Körülbelül márciusban jött az első komisszió, amikor osztályoztak, hogy ki milyen húsban volt. Minket, olyan gyöngébbeket, fölöltöztettek ezekbe a presívákokba, téli kabátokba, és kivittek egy szovhozba – ez nem kolhoz volt, mert az kolektívnoe hazajsztvo, a közös gazdaság, emez meg a szovhoz, szovjetszkoe hazajsztvo, állami gazdaság. Ott termelték a lágerok részére az élelmiszert, többnyire káposztát, krumplit, sárgarépát, meg ilyesmit, azt, ami megtermett az alatt a rövid nyár alatt.

Hogyan volt ez az osztályozás?

Kategorizálva voltunk, ki milyen erőben volt. Az egyes kategória, azok voltak a legerősebbek, a kettes az már valamivel gyöngébb, a hármas az még járt dolgozni, de csak könnyű munkákra, és a negyedik az nem járt munkába, az csak két órát dolgozott a táborban, ezek voltak az OK-sok. És volt az ötödik kategória, a disztrófiások, azok fekvőbetegek voltak.

Milyen kategóriába jutott akkor legelőször?

Harmadikba.

Az erősebbek hova jutottak?

Azt nem tudom, hova mentek. Minket, a harmadik osztályt, kidobtak a szovhozra.

Rögtön az osztályozás után mentek ki a szovhozba?

Nem, csak olyan egy vagy két hét után, még addig bent voltunk a lágerban, már aztán mikor lehetett kint dolgozni, akkor mentünk a szovhozba. Egy olyan nagyobb faluban voltunk, a nevét már nem tudom, voltak ott olyan provizoros barakkok, ahova elhelyeztek. Nem volt bekerítve se, csak katonák voltak velünk, akik őriztek. Volt ott egy traktorállomás is, MTZ-nek mondták, masinno-traktornij zavód, oda jártak dolgozni a német specialisták, traktorokat javítottak, azok már talán 1943-tól ott voltak. Úgyhogy ez olyan közös gazdaság volt. Ott szintén nem volt ki tudja mi, nem volt jó sorunk. Enni volt mit, de dolgozni kellett. És ott egy olyan ideges parancsnokunk volt, őrnagy, az nagyon könyörtelen ember volt, még a kinézése se volt jó. Mindjárt tavasszal kezdtük ásni a pincét, ahova majd a terméket behordjuk ősszel. Három kemence volt benne, de a középső valahogyan nem sikerült jól, az füstölt, csak a két szélsőben égett a tűz, és az melegített.

Azért kellett ott fűteni, nehogy megfagyjon a termés?

Igen, már ősszel, mikor már hideg volt, hogy ott olyan állandó temperatúra, meleg legyen a pincében. Aztán jött egyszer ez az őrnagy egy ellenőrzésre és végigment a kemencéknél. A középső hideg volt, és én voltam ottan fűtő. Mindjárt elővett, hogy pacsemu cholodno? Hogy miért hideg? Én mondom neki, piecska plochaja, hogy rossz a kemence. Nada topity, be kell gyújtani. És jól pofon vágott ököllel, úgy, hogy megértsem. Aztán begyújtottam a kemencében, és természetesen, a kemence füstölt. Egy olyan két-három óra múlva visszajött megint, és akkor lássa, hogy füst van, mindjárt kérdi, pacsemu? Mondom neki, piecska plochaja. És akkor nyenada topity, nem kell fűteni, és megint jól pofon vágott! Úgyhogy kerültem őtet, mint az ördögöt, mikor láttam, hogy jön, akkor inkább elbújtam valahova. Irtó kegyetlen ember volt. Semmi emberség nem volt benne, az nem törődött a néppel, csak a munkával. Esett az eső, zuhogott, és nekünk kint kellett kapálni – már maguk a katonák, akik őröztek, azok is sajnáltak bennünket. Be kellett küldeni lóháton egy őrt, engedélyt kérni, hogy bejöhessünk, mert az olyan munka volt, hogy nem volt semmi értelme. Aztán végül az őrnagy is megengedte, bejöhettünk. Mikor bementünk a barakkba, tisztára átázva, lefeküdtünk a priccsre, és melegedtünk – olyan pára lett abban a szobában, hogy nem láttuk egymást. Egy hét múlva tele voltunk tetűvel, mert ott nem volt még fürdő sem, normálisan marokkal lehetett szedni a tetűt. Később akárhova mentünk, az volt az első, minden lágernak megvolt a fürdője. De ott abban a kolhozban nem volt semmi, nem is tudom, hogyan mosakodtunk, arra se emlékszek.

Milyen volt ott a munka?

Felszántottak egy rétet, beültették krumplival, és aztán kapáltuk. A lágerok részére termeltük a káposztát, répát, céklát, krumplit. Mást nem nagyon, mert április végén olvadt el a hó, májusban olyan hirtelen meleg jött, de már szeptemberben újból hó volt, úgyhogy rövid volt az az idő, mikor a növények nőnek. De azon az esztendőn, amikor odakerültünk a szovhozba, olyan nagy krumpli volt, hogy olyat otthon nem láttunk. Jó termés volt, mert ott pihent volt a föld.

Ezen kívül más munkát is végeztek?

Amikor nem kellett menni a földekre dolgozni, akkor ástuk a pincének a helyét, olyan kisebb domb volt ott, és ott abban ástunk, talicskával hordtuk el a földet. Ezt mindjárt akkor kezdtük, ahogyan odakerültünk tavasszal, csak egészen ősszel lett befejezve. A pince oldala fából lett kirakva, mert más nem volt. A fát egy fenyőerdőből hordták be a foglyok, elég messze volt, ott fűrészelték. Nem volt se kocsi, se autó, se ló, semmi, de be kellett hozni – kiválogattak egyforma embereket, és azok mentek, a fát föl a vállra, nyolcan, és hozták. Közben megpihentek, ha nehéz volt, naponta fordultak olyan hármat-négyet. Egyszer voltam ilyen fahordáson, de én kicsi voltam, [nevet] többiek meg magasak, csak úgy kézből emeltem föl, hogy lássák, hogy valamit viszek, de amúgy lógtam, mert a magas embereknek a vállán volt.

Azon a tavaszon ért véget a háború, erre emlékszik?

Igen, ott a szovhozban tudtuk meg, hogy vége van, arra jól emlékszek. Kint voltunk, talán kapáltunk, vagy valami, röpült a röpülő, és dobálta a röpcédulákat, vojna koncsajet, zdrasztvujet pobeda, vége a háborúnak, üdvözöljük a győzelmet. Akkor már örültünk, hála istennek! De nem gondoltuk, hogy még több mint három év vár ránk.

Maguknak is mondták, hogy most haza fognak menni?

Persze, mindjárt mondták, hogy „szkoro domoj, vojennoplenni”, hogy hadifoglyok, hamarosan mentek haza. De a szkoro domojból négy esztendő lett. A háború után olvastam a békeszerződést – az orosz újságban azt írták, hogy vojennoplenni dolozsni bity repatrirovani kak mozsno szkorej, hogy a hadifoglyokat minél hamarabb repatriálni kell. Három hónapon belül kellett volna a foglyokat elbocsájtani, de az oroszok ott tartották az embereket négy-öt évig is, a magyarokat úgy vitték kényszermunkásoknak, kárpótlásra.

A szovhozban zöldséget termeltek – hozzájutottak ott több ennivalóhoz?

Csak amit főztek, amúgy máshoz nem tudtunk hozzájutni. Kóstoltuk a nyers krumplit, de az olyan ízetlen volt, meg a sárgarépát rágtuk, mást nem nagyon lehetett.

Úgy lehet érteni, hogy nem voltak ott erre nagyon rászorulva?

Nem. De ha valaki beleharapott valamibe, azért nem csináltak semmit, volt belőle elég. Aztán a nagyobb vezetőség valahogyan megtudta, hogy ott nincs jó helyzet, küldtek oda egy revíziót, aztán leváltották az őrnagyot és be is csukták. Akik le voltak gyengülve – a népnek több mint a felét –, azokat mind visszavitték az 1-es táborba. Aztán nekem szerencsém volt ezzel a borbélyszakmával, mindig olyan helyre jutottam, hogy aztán volt ismeretségem. Ott jóban voltam az őrségnek a parancsnokával, Bobris nevű volt, de nem tudom, milyen rangja volt neki. Ha kellett őket esténként borotválni, akkor mindig megtaláltak, úgyhogy ismert engem. Azt mondta, hogy ne menjek vissza az 1-esbe, mert hogy ottan kaput, hogy ott biztos meghalok, neigyi v láger, lebo tam poigyes, így mondta. Mondta, hogy ad nekem olyan munkát, hogy magamhoz térek. Adott is kiküldött a szovhozba, őrködni a káposzta- és krumpliföldre.

Azokkal mi lett, akik az 1-es lágerba kerültek?

Azokról nem tudunk semmit, nem mondhatom, hogy meghaltak, vagy valami. Persze lehet, hogy valaki meg is halhatott, de azokról nem tudtunk egyáltalán.

A másik fele az meg ott maradt a szovhozban?

Az ott dolgozott végig, aztán még új embereket is küldtek ki, dolgozni kellett, mert a krumplit ki kellett szedni, káposztát összeszedni, sárgarépát, cukorrépát.

De magát a Bobris őrségbe tette ki.

Volt ott egy román gyerek, aki tudott magyarul, éjjel ő volt az őr, én meg nappal. Ez még a nyár közepén volt, úgyhogy még kellett őrködni a termés felett, hogy a civilek ne járjanak. De ha jöttek, hát ki állítsa meg őket? Csak a forma végett voltunk ott. Mikor megnőtt a krumpli, káposzta, akkor a román gyerek ott főzött, nem is járt be a barakkba. Csinált magának sátrat, és éjjel-nappal kint volt, mert nyáron meleg volt, úgyhogy ki lehetett bírni. Hordtam neki a kaját a konyháról, és közben mindig főzött valamit egy öreg öntözőkannában. Volt ott egy folyó, azt hiszem, Miasszának hívták, onnan hordta a vizet és főzte a káposztát, krumplit meg a zöldséget. Nem tudtam, mit eszek. Te, mondom neki, mi ez? Hisz ez marha jó, én ilyesmit nem ettem nem is tudom, mióta! Aztán ez így ment a szezon végéig, aztán megint bevittek az 1-es lágerba, ahonnan kikerültünk.

Vissza az 1-es lágerba (1945/46 tele)

A második télen mit csináltak?

Építkezésekre jártunk, többnyire háborús invalidok részére építettünk olyan szociálisotthon-félét, gondoskodni kellett ezekről az invalidokról, katonákról. Ezek már normális épületek voltak, rendes betonalappal. Szép tájra jártunk, egy nyírfaerdőbe, főleg aztán nyáron nagyon szép volt. Télen az első és a második kategória mínusz harminc fokig mehetett ki, mink, a harmadik kategória, az huszonnégy fokig járt ki.

És huszonnégy fok alatt?

Csak bent voltunk a barakkban, nem csináltunk semmit, akkor aztán beszélgettünk, emlegettük a hazát. [nevet]

Ha például volt mínusz húsz fok, és mindenki mehetett ki, mit tudtak csinálni ilyen nagy hidegben?

Már akkor álltak a falak, bent dolgoztunk, pucolták a falakat, meg ilyesmit, úgyhogy nem lazsáltunk, mindig valamit kellett csinálni. Én legtöbbnyire fűtöttem. Volt ott egy folyosó, kétoldalt voltak a lakószobák, a kemencék bévülre voltak épülve a szobákba, és kívülről kellett őket fűteni, úgyhogy az volt a dolgunk, hogy a fűtés mindig menjen, hogy télen is lehessen dolgozni a barakkokban. Ott már nem tőzeggel fűtöttünk, oda már hoztak tüzelnivalót, fát, szenet.

Mi volt ott a leghidegebb, amire emlékszik?

Első télen, mikor karanténában voltunk, akkor azt mondták, hogy -56 °C, de csak három napig tartott. Mikor mentünk vécére, oda futás, vissza futás. Az a levegő is mintha meg lett volna fagyva, olyan éles volt az a hideg. Akkor csak bent voltunk, de a barakkban nem volt hideg, mert három kemence volt ott, tőzegkockákkal tüzeltünk, és az úgy izzott, úgyhogy állandóan olyan egyforma meleget adott. Nem hogy túl meleg lett volna, de olyan kibírható volt a levegő.

Milyen volt akkor az ottani vezetés?

Ott már semmi panasz nem lehetett rájuk, úgy bántak velünk, mintha saját népük lettünk volna. Mondom, le a kalappal.

Az ennivaló is rendben volt?

Úgy, ahogy mondtam, naponta háromszor háromnegyed liter káposztaleves, reggel 60 deka kenyér és 200 gramm kása, ez volt a napi koszt. Mennyiségre az ember azt hinné, hogy elég, de nem volt, mert mi folyton éhesek voltunk. Már ott maga a levegő is olyan volt, hogy az ember folyton éhes volt. Amikor kint voltam a szovhozban az őrködésnél, a román gyerek fél öntözőkanna ételt hagyott, majd az egészet megettem, és még akkor se éreztem, hogy jól vagyok lakva, pedig már nem volt hova tennem, annyira tele volt a gyomrom. Ott az ember állandóan éhes volt.

Nem volt ilyen egyhangú ennivalóból valami probléma? Gondolom, ez nem volt vitaminokban gazdag…

Nem, azzal nem volt probléma, volt káposzta is. Ami megtermett a szovhozban, azt ősszel aztán összehordták, a táboron kívül voltak olyan nagy betonsilók, és oda jártak dolgozni ezek a harmad-, negyedosztályosok, le lett darálva, besózták, és gyúrták, amit győztek. Amit győztek, azt ledarálták, és ami nem sikerült, beálltak a fagyok, az befagyott. Aztán jöttek a szakácssegédek, a fagyottat fölrakták lapáttal a nagy ládákba, és ment a konyhára, forró vízzel átmosták, és kész. De jó volt. És amikor már ez elfogyott, aztán kezdődött a savanyított.

A második tél után – a 4-es láger

A második tél után megint szovhozba jutottak?

Nem, aztán már a második, harmadik évben építkezéseknél dolgoztunk. Akkor tavasszal átkerültünk egy kisebb lágerba, a 4-es számúba, az kimondottan olyan tábor volt, hogy nyugodtan rekreációnak lehetett volna venni. Négy barakk volt ott, amiben foglyok voltak, középpet a konyha, nagy épület, és mindjárt a konyha után az orvos meg a kórház. Aztán még olyan apró épületek voltak ott, a kipityilka – ez már az 1-es lágerban is volt –, az olyan berendezés volt, ahol forralták a vizet, mert vízvezeték nem volt, biztos a kútból oda volt szívatva vagy nyomva, fölforralták, és onnan aztán mink már hordtuk szét a vizet a barakkokba.

Ott már tudtak tisztálkodni?

Minden héten kellett járni fürödni, nagy katlanokban melegítették a vizet. Volt ott egy fogoly, aki mindenkinek kiadta a pléhlavórokban a vizet, amiben megmosakodott. A padló az olyan volt, hogy rések voltak rajta, és ahogyan mosakodtunk, a víz csurgott kifelé. Volt egy olyan kemenceféle, amiben fűtöttek, és mikor bejöttünk, a ruhát ráaggattuk ilyen karikákra, be lett rakva abba a kemencébe, ahol volt több mint százfokos meleg, úgyhogy a tetűk megsültek ottan – mikor visszakaptuk, akkor már nem voltak.

Milyen volt ott a vezetőség?

A táborparancsnok az orosz volt, de olyan kimondottan zsidó formájú, kinyúlt has, meghajult hát, görbe orr, Szemjon Markovics Aranovnak hívták. Nagyon jó ember volt, az annyit elintézett nekünk! A szomszéd faluban volt mozi, vetítettek, és kijelentette, hogy aki akar, mehet moziba.

Akkor úgy lehet érteni, hogy sok függött a vezetőségtől?

Persze hogy. Az Aranov volt az orosz parancsnok, és azon kívül volt egy lágersztarsina a foglyok közül, az vagy német volt, vagy román, magyarok közül nem voltak olyanok.

A sztarsinának milyen funkciója volt?

Minden lágernak volt sztarsinája, az törődött az egész lágerral, hogy ott rend legyen, ő gondoskodott mindenről, úgy, mint a falubíró. Többnyire olyan ember volt, aki tudott oroszul is, úgyhogy összeköttetésben volt az orosz vezetőséggel, őneki kellett szólni, ő intézkedett mindenről. A 4-es lágerban először egy román őrmester volt, még egyenruhája is volt, katonasapkája, járta este a barakkokat végig, de mondani nem mondott semmit, mert nem tudott oroszul, csak románul, azt elég hamar leváltották. Csak azért, mert rangja volt neki, azért lett funkciója. Aztán jött egy idősebb, nem tudott magyarul, csak oroszul és románul, de olyan barátságos ember volt, az igazán törődött mindennel. Az amit kellett, mindjárt intézkedett, egész nap az ember nem látott mást, csak hogy az egyik helyről a másikra futkosott, intézkedett, úgyhogy le a kalappal. Aztán voltak a barakksztarsinák, azok is a foglyok közül voltak, azok törődtek a barakkal. Az tudta, hány embere van ottan, ami kellett oda.

Már említettük a proverkát – azt ki csinálta?

Azt már az őrség is csinálta, a vezetőség, a sztrasinák csak elrendelték, hogy sorakozó a proverkára. Fölsorakoztunk, jöttek az őrök, és számolták, hányan állunk kint, végigjárták a barakkokat, hányan vannak bent, és mikor már paszoltak a számok, akkor vége volt, és mentünk vissza. Az volt a legrosszabb, mikor hideg volt, és még nem volt meleg ruhánk. Elég soká tartott – olyan jó egy órát is kint kellett állni.

Ki vezette az embereket a munkába?

Mink munkások be voltunk osztva olyan partikba, és annak a partinak is volt egy vezetője, nálunk egy erdélyi magyar volt, Tompa nevű, az tudott románul is, oroszul is, úgyhogy az osztotta be és vezette ki a szakaszt a munkahelyre. Aztán egész idő alatt abban az egy partiban dolgoztam.

És mennyi ember volt ilyen partiban?

Olyan harmincan is voltunk. Aztán még ilyen több partinak volt egy közös parancsnoka, egy olyan századparancsnokféle, az meg többnyire német volt. Az ellenőrözte a munkát, az adta az intézkedéseket a szakaszoknak, hogy hova mennek dolgozni, a beosztással törődött. Úgyhogy minden szakasznak megvolt a parancsnoka, az már tudta, mikor kell menni. Reggel hat órakor volt az ébresztő, mindjárt kaptuk a reggelit, megettük, aztán sorakozó, és ki a munkahelyre. Mindjárt a tábor mögött volt egy kőbánya, ott dolgozott az első kategória, mink meg jártunk ki az építkezésekre. Voltunk egy Kasták nevű városban is [Kastak, Cseljabinszktól 20 km északra], emeletes épületeket építettünk, rendes falak, de télen talán nem jártunk oda. Nem messze volt egy nagy autójavító műhely, a németek, akik ilyen szakemberek voltak, azok oda jártak, gépeket, autókat javítottak.

Voltak ott valami munkanormák?

A fűtésnél volt, hogy hány kemencét kellett egy embernek kezelni – nem is tudom, öt, hat vagy tíz kemence volt egy fűtőnek a normája. De amúgy, voltunk egy munkahelyen, ahol nem teljesítettük a százalékot, a normát, és akkor nem kaptunk este ráadást, a húsz deka kenyeret és húsz deka kását. Az olyan munkahely volt, ahol inasok dolgoztak, iskolások, ott praxoltak, és azoknak nem számított a teljesítmény, hogy mennyit csinálnak, eljátszadoztak, ha nem volt olyan vezetőjük, aki azon lett volna, hogy teljesíteni. De nekünk kellett dolgozni, maltert kellett készíteni, anyagot kellett hordani, dolgoztunk állandóan, de az építkezés lassan ment. Jött az elszámolás, akkor nem volt meg az a 112 százalék, ami fölött kaptuk azt a húsz deka ráadást. És erre is ott volt ez a német századparancsnok, akinek több szakasz volt a nyakán: amikor megtudta, hogy nem teljesítettük a normát, már másnap nem is küldött oda, egyszerűen azt mondta a munkavezetőnek – oroszul úgy mondták, hogy praláb –, hogy nincs teljesítmény, nincs ember, elküldött máshoz dolgozni, ahol beírták a százalékot. Ilyen hatalma volt neki, törődött velünk.

Említette a kőbányát – ott is dolgozott?

Kőbányában csak egyszer voltam. Robbantották a sziklát, és a követ raktuk fel a talicskákra, ami aztán a vagonokhoz lett elvéve. A láger mellett ment a vasútvonal, és amikor beállították a vagonokat, ha éjjel volt, ha nappal, ha ünnepnap, ott mindjárt kellett menni rakodni. Forsnikból voltak csinálva olyan felfutók, és az idősebbek, erősebbek nyomták a talicskát fel a vagonokba, hát más nem volt ottan. Ha nem voltak vagonok, akkor pihentek, de mikor már hallottuk, hogy fütyül a mozdony, akkor már egy ember, akinek a gondja volt az, járta a barakkokat, sorakozó, és mentek rakodni. Valami két hónapot dolgoztam a kőbányában, de aztán megint lefogytam, és a legközelebbi komissziónál átsoroztak a harmadikba. Legtöbbnyire a hármas kategóriában voltam.

Történtek ott balesetek?

Olyanra nem emlékszek.

Gondolom, a kőbányában hamar legyengültek az emberek…

Igen, persze, ott nagyon. Amíg a vagonokat meg nem rakták, addig nyomni kellett a munkát. Meg kellett rakni a vagont. Nem mondták, hogy mikor, vagy meddig, nem hajtottak bennünket – beállították a vagont, és mink már magunk igyekeztünk, mert tudtuk, hogy ha meg van rakva a vagon, akkor megyünk befelé; amíg nincs megrakva, addig dolgozni kellett, úgyhogy nem kellett hajtani a népet. De azért nem nagyon igyekezett senki, nem úgy, hogy a víz szakadjon róla, normális tempóval dolgoztunk. És mi, akik építkezésre jártunk – nem volt az olyan munka, hogy megszakadt az ember benne. Télen, mikor nem lehetett kimenni, bent voltunk, akkor pihentünk. Már azt lehetne mondani, hogy az nyaralás volt, olyan dolgunk volt, ott volt a legjobb sorunk. És szép táj volt, fenyőfák, minden, virágok voltak kiültetve, még a járdák is tisztán voltak tartva, nyáron, akik két órát dolgoztak, ilyennel foglalkoztak, úgyhogy le a kalappal…

Ebben az esetben is azt lehet mondani, hogy sok függött a lágerparancsnoktól…

Igen. Úgyhogy ott ebből a szempontból panaszkodni nem lehetett.

Leggyakrabban milyen munkákra jártak a 4-es lágerból?

Építkezésre. De jártunk temetni is, ha valaki meghalt, engemet vittek mindig mint sírásót. Ott többnyire úgy volt, hogy nyáron jártunk ki dolgozni, mert akkor a brigádok kint voltak, és télre összehozták őket. Aztán engem meg télre betettek a fürdőbe, mert ott volt a borbélyműhely, úgyhogy az egész telet melegben töltöttem. De tavasszal már alig vártam, hogy mehessek ki a többiek közé, mert ott abban a fürdőben sokat kellett dolgozni – azt lehet mondani, hogy éjjel-nappal mindig kellett valakit borotválni, vagy hajat vágni. Ott nem volt munkaidő, hogy ekkortól eddig, mindig kéznél kellett lenni, csak éjjel pihent az ember. De azért megérte, mert meleg volt.

Míg a többiek…

Azok kint dolgoztak, amikor lehetett. Mikor tél előtt összehozták a csoportokat, akkor már jött a parancsnok, aki a foglyok közül volt, hogy holnaptól banyia, fürdő.

Amikor kikerült nyáron rendes munkákra, akkor is borbélykodott?

Akkor csak úgy esténként, amikor már nem volt mit csinálni. Jöttek, hogy gyere, húzzál le, vagy nyírjál meg. Csak ott nem nagyon volt szerszám. De már mikor pénzt kaptunk, akkor már tudtam magamnak venni, mert addig csak a láger szerszámjával dolgoztam.

De nyáron már nem hivatalosan volt borbély, úgy lehet mondani.

Nem, akkor már rendesen jártam dolgozni. De megvolt a munkaidő, hogy reggel mondjuk nyolctól délután négyig, akkorra már bent voltunk a lágerben, és nyáron elég sokáig világos volt, úgyhogy még aztán mindenfélét csinálhattunk a lágerban, akkor már úgy beszélgethettünk.

Fizetést is kaptak?

Az már csak az utolsó két esztendőben volt, 150 rubelt kaptunk, de a szállást, ellátásunkat a láger lefogta magának, és nekünk is jutott valami. Úgyhogy az utolsó két évben azt az egypár rubelt elkölthettük, ha olyan helyre kerültünk, ahol volt üzlet. Legtöbben kenyeret, cukrot és margarint vásároltak, ezzel volt pótolva az élelem – mást nem volt érdemes venni, csak azt, amivel az ember megtöltötte a hasát. Már amikor vittek haza, minden pénzt el kellett költeni, és akkor olyan orosz cigarettát vásároltunk, mert pénzt nem volt szabad hazahozni.

Voltak magukon, hadifoglyokon kívül másféle rabok is?

Ott háromféle tábor volt. Az 1-es lágerban találkoztunk ezzel, rögtön az elején, aztán az utolsó esztendőben, mikor újra oda kerültünk. Mi voltunk a hadifoglyok, vojennoplenni, aztán a munkára mobilizáltak, v trud mobilizovani, azok olyan félrabok voltak, és a zaklucsonij, a büntetettek, azok voltak a legtöbben. A v trud mobilizovanik, azok olyanok voltak, olyan nemzetiségekből voltak, akik harcoltak az oroszok ellen, nem voltak megbízhatóak a hadseregben. Nem feleltek meg a katonaságnak, de kihasználták őket munkára. Ugyanúgy táborban, lágerban éltek, mint mi, ott kapták az ételt, de azok olyan félszabadok voltak, nem nagyon voltak őrözve, szabadon jártak a munkahelyre. A zaklucsonnijokat meg mindig erős kíséret kísérte, előttük mentek katonák, utánuk, oldalt, lóháton.

Mind a három kategória egy lágerban volt?

Nem, mindegyiknek külön lágeruk volt, a fogolytáborban csak hadifoglyok voltak. Hogy a lágeruk merre volt, nem tudtuk, mink csak a mienkről tudunk.

Hol találkoztak ezekkel?

Csak munkahelyen, de a zaklucsonijokkal nem voltunk egyáltalán, azok külön bekerített helyen dolgoztak. Látni láttuk őket, mikor mentek a munkahelyre, de hogy honnan jöttek, azt nem tudjuk. Ezekkel a v trud mobilizovanikkal voltunk együtt, bekerített munkahelyen, ott már egymás között jártunk.

A zaklucsonijoknak mi volt a bűnük?

Büntetettek voltak, kriminálisak, szigorúan őrözték őket, azokkal nem lehetett még csak találkozni se, még a munkahelyen se, külön voltak. Nekünk csak olyan kíséretünk volt, hogy mégis valaki legyen velünk.

Nem voltak ezek a zaklucsonijok inkább politikai büntetettek?

Azt nem tudjuk, azokkal nem lehetett kommunikálni.

Mert általában a politikaiaknak volt nehéz soruk…

Igen, az lehet, az könnyen lehet.

Úgyhogy nem tudja pontosan, kik voltak ezek.

Nem, azokkal mink egyáltalán nem voltunk együtt.

Honnan tudták, hogy kik ezek tulajdonképpen?

Valakiktől, akik tudták, hogy kik azok, akik ottan dolgoztak. A zaklucsonijok voltak a legtöbben – ha nem sikerült őket megelőzni, mikor mentünk a munkahelyre, akkor sokszor órát is kellett állni, amíg azok elvonultak, mert oda közéjük nem lehetett besorakozni. Ott az a helyzet szigorú volt, amit emlegettek, hogy gulágok, azokkal biztosan nem bántak kesztyűs kézzel. Aztán 1946-ban vagy 1947-ben megszüntették ezeket a lágerokat, a v trud mobilizovanik egész szerencsétlenek voltak, mert ottan jó dolguk volt. Többnyire olyan családtalanok voltak, akikről ott gondoskodva volt, volt élelmiszer, szállás, onnan normálisan mentek dolgozni, visszajöttek, és kapták a fizetést.

És a zaklucsonijokat is elengedték?

Azok maradtak.

Többen mondták nekem, hogy fontos volt, ha a fogolynak voltak barátai.

Ismerkedtünk egyik a másikkal, voltak velem korabeliek is, idősebbek is, kellett, hogy az egyik a másikkal tárgyaljon. Akik magyarok voltunk, együtt tartottunk, és pláne aztán már később, mikor már az ember megismerkedett a lágerélettel, akkor már össze is barátkoztunk. De emígy innen Sellye környékéről nem volt senki.

Említette, hogy moziban is voltak.

A nyári idő alatt vetítettek, egy nagy vászont kifüggesztettek a falra és vetítették a filmeket.

Emlékszik, milyen filmek voltak?

Fogalmam sincs róla. Nem messze egy faluban, azt nem is tudom, hogy hívták, oda szoktak járni vetíteni, ilyen szabadtéri mozi volt, a parancsnok rendesen elintézte, hogy aki akart, a táborból mehetett oda. Minden filmen voltam, mert ugye az embert érdekelte. De ez csak nyári idő alatt volt, télen az ilyen élet megszűnt.

Voltak maguk között olyanok, akik előadásokat tartottak, vagy máshogyan szórakoztatták a többieket?

Azt nem. De a németeknek járt újság, német újságot olvastak majdnem minden reggel, pláne amikor abban a karanténban voltunk. Olyan német olvasta föl, aki nehezen mondta ki az r betűt, a leggyakoribb szó az volt, hogy [selypesen:] die Rote Armee, hát mondom, mi a fene lehet az? Az ember tudott egy kicsit németül, még az iskolában valamit tanultunk, és ott kint a fogságban is mindig úgy hallgatóztam, hogyan beszélnek, amit lehetett, tanultam tőlük. Aztán rájöttem, hogy az Rote Armee volt, a Vörös Hadsereg, de törtem rajta a fejem, hogy mi az.

Milyen volt a viszonyuk a németekkel a fogságban?

Semmi ellenségeskedés, vagy valami ilyesmi nem volt.

És együtt voltak a magyarokkal, keverve?

Persze hogy, még a barakkban is keverve voltunk. Már mikor elkerültünk a másik lágerba, kerestük, hogy merre vannak a magyarok, és ha hallottuk a magyar káromítást, mondom, itt vannak a magyarok, mert már hallatszott a „lóf…” [nevet].

Tisztek is voltak magukkal?

A magyar tisztek azok külön voltak, nem voltak velünk, azokat mindjárt különvették. A karantén alatt már nem voltak ott.

Nem tudja, hova jutottak?

Nem, fogalmam sincs. Csak a legénység maradt, meg a kisebb rangok.

Román foglyokat is említett.

Igen, románok is voltak. Egy éjjel, a fél barakk üres volt, és alul valaki jött, és olyan nyelven beszéltek, amit még addig nem hallottam. Valahonnan a kinti táborból összehozták őket, összpontosították őket, úgyhogy háromnemzetiségű volt a tábor.

Érdekes, hogy románok is voltak, akik már 1944 augusztusától orosz szövetségesek voltak…

Igen, de már akik fogságban voltak, azok már ott is maradtak. Ők még ott Sztálingrád körül tartották a frontot, és akkor estek fogságba, meg amíg Románia az oroszok ellen harcolt, azokból lettek foglyok. Aztán amikor Románia kapitulált, azok már katonáknak mentek, a Vörös Hadsereggel. És még amit nem mondtam, az elején még zsidók is voltak, de két hónap múlva már nem volt a fogságban egy se, elintézték, hogy mindjárt háború után engedjék el őket. Csak azt vettük észre, hogy egy zsidó sincs ott a fogságban, pedig sokan voltak, mert ők mint munkaszolgálatosok voltak a fronton, és amint alkalmuk volt, mindjárt átmentek az orosz félre. Úgyhogy mikor odakerültünk a fogságba, ők már ottan nagyban gazdálkodtak, többnyire mindenféle funkciókat foglaltak el, munkavezetők, meg ilyesfélék voltak. Amint véget ért a háború, eltűntek a fogságból. Azok hazakerültek, mert őnekik a vagyonuk végett haza kellett menni, és rendezni azt. És az oroszok beleegyeztek, elvitték őket.

És már akkor tudták, hogy mit történt a zsidósággal…

Hát biztos, az nem volt titok.

Vallási életről tud valamit mondani?

Semmit. Ottan egyáltalán nem volt ilyesmi, szóba se került. Karácsony alatt is dolgoztunk. A civilekkel beszéltünk, és ők maguk mondták, hogy nálunk, mármint minálunk otthon a bolsoj práznyik, nagy ünnep van, a karácsony, és mi meg akkor is dolgozunk. Ott nem is tartották. Egy vasárnap, azt megtartották munkaszünetnek, de ha kellett valahova menni, akkor mindegy volt.

A 4-es láger után

1947 nyarán két német transzport ment haza, mert télen nem mehetett volna, mert nem volt fűtve. De azokkal se románok, se magyarok nem mentek – az első két transzport az német volt. Úgyhogy kevesebben lettünk, ilyen kisebb lágerokat megszüntettek, és 1947 őszén megint visszavittek az 1-es lágerba, aztán onnan jártunk dolgozni. Az volt a legnagyobb láger, ami ott volt azon a környéken, a 4-es láger az csak olyan kihelyezés volt.

Miért csak a németeket vitték?

Azokból volt legtöbb, és csak azokból vittek. Aztán 1948 tavaszán ment az első magyar transzport, hónapot nem tudom már, úgy májusban lehetett, mert hidegben nem nagyon mertek küldeni transzportot.

Kiket válogattak az első magyar transzportba?

Betegek voltak mind, meg akik olyan gyöngébbek voltak, azok mentek. Aztán voltak olyan haverjaim, akikkel együtt dolgoztam, azok direkt nem ettek, még azt a kaját se ették meg, amit kaptak, ketten mindig a felét nekem adták, úgyhogy én jóllaktam, ők meg éheztek. Csak azért, hogy hazakerülhessenek. De aztán mégis együtt mentünk haza. Mondtam nekik, lássátok, én ilyen hassal megyek, tik meg éhesen.

Többen mondták, hogy sokan ráfáztak ilyen stratégiára, meg is haltak…

Ezeknek sikerült hazajönni, csak nem ettek. Én meg kihasználtam a helyzetet, megették a felét, és odatolták nekem, [nevet] én meg jóllaktam. Aztán szeptember elején már az összes magyar ment el abból a táborból.

És maradtak ott valakik?

Németek maradtak, sokan. Meg a románok – amíg ott voltunk, azokból nem ment egy transzport se. Ősszel elment a másik magyar transzport, az után már nem tudom, hogyan volt.

Az út hazafele

Szeptemberben összeszedtek bennünket, fölöltöztettek új ruhába, és be a vagonba. Akkor már egész más volt a helyzet, mint amikor kivittek, ott már voltak priccsek, azokon feküdtünk. És középpet volt hely asztallal, és ott ettünk. Akkor már nem volt semmi baj, azt lehet mondani, hogy komfort volt. Máramarosszigetig mentünk, és csak két hétig tartott az út. Mert 1945-ben, mikor vittek ki, Brassóból Cseljabinszkba három hétig tartott. Máramarossziget már Románia volt, odáig volt az orosz vágány. Ott szintén olyan gyűjtőtábor volt, kirakodtunk, és átvettek, ott már volt orosz parancsnokság, és magyar is, aztán osztályoztak bennünket, hogy ki hova való.

Nem volt ott valami komolyabb kihallgatás?

Nem, ott nem volt, csak ahogyan átvettek, kérdezték, ki hova való. Minket Szlovákiából aztán különtettek, és mikor már indultunk onnan, betettek egy vagonba, és átnyomtak a szlovák területre.

És azok, akik azt mondták, hogy anyaországiak?

Azok mentek Debrecenbe, azokat Magyarországra vitték. Máramarosszigeten hallottam az első ilyen szónoklót, aki az új rendszerről szónokolt, már készítette a foglyokat arra, hogy már más országba kerülnek haza, nem abba a Magyarországba, ami háború előtt volt, hanem egy más, szociáldemokrata rendszerbe. Olyan beszédet mondott, hogy mindenki csak tapsolt, mint az őrült. Végén még azt mondta, hogy „nem valami katonatiszt áll előttetek, hanem” – már nem tudom milyen nevet mondott – „zsellér fia” [nevet].

Emlékszik olyanra, hogy keresték maguk között azokat, akik az SS-ben voltak?

Igen, mikor mentünk haza, mentünk át az orosz–román határon. Fel kellett tenni a kezünket, és a hónaljunkat nézték, mert az SS-eknek be volt oda tetoválva a vércsoport. Mindenkit megvizsgáltak, és egynek találtak valamit a hóna alatt – állítólag kilise volt, és volt ott neki valami vágás, és az nem tetszett az orosz tisztnek, az már gyanús volt, hogy nem-e a tetoválást tüntette el.

Mi lett aztán vele?

Nem tudom, minket vittek tovább. Azokat nem akarták hazaengedni. De SS-ek nem is voltak ott velünk, azok külön voltak, mink csak közönséges katonák voltunk.

Máramarosszigeten volt valami feladatuk maguknak, dolgoztak ott?

Nem, egyáltalán semmi. Ott csak vártuk, hogy mi lesz, mikor megyünk tovább. Az olyan gyűjtőtábor volt, ahonnan aztán átvettek a magyarok és azok aztán osztályoztak, kik mennek Magyarországra, kik mennek Szlovákiába, vagy pedig Erdélybe.

Ott már szabad mozgásuk volt?

A városban nem voltunk, az bekerített tábor volt, de nem is kívánkozott ki az ember soha, mert vártuk, hogy mi lesz, minél hamarébb menjünk. Azt se tudom, hogy nézett ki Máramarossziget. A táboron belül mehetett az ember, ahova akart, csak kívülre nem lehetett.

Körülbelül mennyi fogoly lehetett ott?

Fogalmam sincs. A transzportunkban voltunk olyan ezren. Az egy ingázó vonat volt, azt a szerelvényt másra nem használták, csak hozta a foglyokat, aztán üresen ment vissza valahova, ahova dirigálták, és újból hozta a foglyokat.

Miért volt ott kétféle parancsnokság?

Mert a foglyokat valakinek át kellett adni és valakinek átvenni, az már magától értetődik, hogy két parancsnokság van, az oroszok átadtak, a magyarok meg átvettek.

Milyen volt ott az ellátás?

Minden másnap cserélődött az ennivaló. Amikor magyar koszt volt, akkor kaptunk jó zsírosat, amikor orosz, akkor csak azt az ő kosztjukat, olyat, mint a hadifogságban. De ott nem voltunk sokáig, talán egy vagy két hétig, nem tudom pontosan. Egy barakkban voltunk és vártuk, hogy mi lesz velünk. Aztán egy nap jött az orosz tiszt, összeszedtek bennünket, akik mentünk Szlovákiába, fölöltöztettek ruhába, új monterka [munkaruha], új csizma, meg új köpeny, ebben a köpenyben jöttem haza, ami a fényképen van. [lásd a fényképet] Hazajöttem, és mindjárt másnap mentem lefényképezkedni. A sált már én tettem hozzá, amikor hazajöttem. Orosz gimnasztyorka, azaz orosz zubbony, nadrág, sötétkék színben, és a sapka is orosz volt, olyan voltam, mint az orosz katona.

KÉP

Képaláírás:

Hučko Károly a hadifogságból hazatérve

Hát elég jó bőrben volt, látom.

Persze, én nem mondhatok semmit, mert pénzt is kaptunk, és a legutolsó esztendőben már aztán úgy javult a helyzet, hogy vasárnap estére mindig kaptunk vacsorára egy liter kását, olyan szétfőtt rizst vagy köleskását, az már nagy adag volt, úgyhogy aztán már javult a helyzet.

Hogyan jutott haza Máramarosszigetről?

Betettek egy vagonba, átnyomtak a szlovák határon, Csap, Čierna nad Tisou [Tiszacsernyő], és onnan elvittek Kassára. Volt ott egy cseh átvevő komiszár, fölírta a születési adatokat, hogy honnan való az ember, hova megy, aztán kiállította a listát és a menetjegyet. Aztán egy más helyen meg dezinfikáltak, valami porral telifújtak, alul, fölül, ennyiből állt az egész. Megkaptuk a jegyet, meg valami ennivalót is, és mentünk a vonatra.

Kassán nem fogtak ott senkit?

Nem. Ott egy sellyeivel találkoztam, aki kérdezősködött, hogy nem-e tudok a sógoráról, Zilizi Józsiról, aki póstás volt annak idején Sellyén, aztán berukkolt, és nem tudtak róla semmit. Nem is jött vissza, eltűnt. Aztán Kassáról már rendes személyvonattal mentünk. Még Zsolnán is várt valaki, ott is kaptunk valami ennivalót. Elhagytuk Zsolnát, és mintha úgy megváltozott volna az ember, már nem volt az az éhség, ami addig tartott – addig az ember akárhogyan megtömte a hasát, még mindig evett volna, pedig enni kaptunk eleget, csak a test annyira kívánta azt az ételt… És Zsolna után az mintha megszűnt volna.

Akkor érezte, hogy otthon van?

Igen, hogy már tele vagyok, hogy már nem vagyok éhes. Még mondtam is ott valakinek, nem is tudom, hova valók voltak: te, én már nem vagyok éhes. Mire Lipótvárra értünk, megszűnt az éhség. Lipótváron átszálltunk, hazajöttem, és aztán itt másnap jelentkeztem a csendőrségen.

Hogyan fogadta az édesanyja?

Már késő este volt, amikor hazajöttem, éppen egy haverommal találkoztam, mikor mentem az öreg Felső utcán hazafelé. Aztán ő nyitotta be a kaput és kihívta a mamámat – mondta neki, hogy láttam a Karcsit, hogy jön haza, nehogy az anyámat valami baj érje a meglepetésben. És akkor a haver mondta, hogy no gyere ide, és átöleltem az anyámat. Hát így jöttem haza.

Kőrös Zoltán

A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése (1989–1999)

2017. december 13-án azt is mondhatnánk, hogy egy rendhagyó és hiánypótló tudományos konferencia színhelye volt az újvidéki Forum Ház. Az MTA által biztosított Domus ösztöndíjnak köszönhetően Losoncz Márk filozófus és Rácz Krisztina kulturális antropológus (mindketten a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet munkatársai) vezetésével egy ad hoc kutatócsoport arra tett kísérletet, hogy rávilágítson néhány meghatározó pontra a vajdasági magyar politikum és társadalom 20. század végi történetében. A konferencia létrejöttét támogatta még a fiatal irodalmárokat és irodalomkedvelőket tömörítő Híd Kör, valamint az újvidéki Multikulturális Központ és az MTA TK Kisebbségkutató Intézet is.

Érdemes elöljáróban megemlíteni, hogy gyakorlatilag a teljes Nyugat-Balkánon fogalommá vált „kilencvenes évek” jelentősége óriási, hiszen egy olyan bonyolult és hosszan tartó konfliktussorozatot foglal keretbe, amely masszív társadalmi hatásokkal járt. Mindez pedig természetesen párosult az államszocializmus felbomlásával, amelynek következtében a térségben létrejövő demokratikus államoknak merőben „sajátos” körülmények között kellett új identitást kialakítaniuk. Ezek a folyamatok több etnikai csoportot (csak Vajdaságot tekintve ide lehet érteni az összes jelentékeny nem szerb etnikumot a horvátokon kívül), amelyek önképüket tekintve nem voltak részei a saját országokért hadat viselő „nemzeteknek”, specifikusan érintették. Világos tehát, hogy egy-egy etnikum vizsgálata sok tekintetben tanulságokkal szolgálhat nem pusztán az adott népcsoport jobb megértéséhez, hanem a teljes kontextus értelmezéséhez is.

A tanácskozás felvezetőjében Losoncz Márk néhány gondolatban összegezte azokat a mozgatórugókat, amelyek végül a csoportos fellépéshez és a témaválasztáshoz vezettek. Mivel szavai szerint Vajdaságban nem létezik stabil intézményei háttér az efféle kutatások menedzselésére, ezért leginkább ilyen projektalapú szerveződésekre hárul a munka elvégzése. Maga a tág értelemben vett téma már két évre visszamenőleg kezdett el érlelődni a konferencia egyes résztvevői között, majd a „ha mi nem, más nem fogja” elve mentén került sor a pályázásra. Losoncz elmondása szerint ugyan lehetséges, hogy bizonyos fokú kockázatot jelent a közelmúlttal foglalkozni, de talán már fennáll a kellő distancia ahhoz, hogy egzakt módon lehessen kutatni az eseményeket.

Az első szekciót Tóth Szilárd (Budapesti Corvinus Egyetem) nyitotta. Összegzésében az 1989 és 1999 között felmerülő vajdasági magyar autonómiakoncepciókat, azok fejlődéstörténetét tekintette át. Az időszakban a különböző politikai szervezetek részéről számos autonómiatípus (perszonális, területi, csoportarányos) felmerült. Tóth gondolatmenetének egyik legizgalmasabb vonása talán az volt, ahogyan ezeket a törekvéseket megpróbálta kontextuálisan bemutatni, a politikusoknak ugyanis számos körülménnyel (háborús válság, nemzetközi politika, magyar kormány és a jugoszláviai multikulturalizmus politikai öröksége stb.) kellett számolniuk, miközben a koncepciókat dolgozták ki. Szépen kirajzolódott, hogy végül – más elképzelések mellett és azok ellenében – a Vajdasági Magyar Szövetség politikusainak pragmatikus irányvonala érvényesült, amely hozzájárult a ma is érvényes, a korábbi elképzelésekhez képest viszont egy szűkebb körű perszonális autonómiakoncepció kialakításához.

Második előadóként Dévavári Zoltán (Újvidéki Egyetem, MTTK; Veritas Történetkutató Intézet) egy nagy ívű történeti összehasonlításra tett kísérletet a 20. század húszas és kilencvenes évei között. Habár maga is megjegyezte, hogy kérdéses lehet az összehasonlítás létjogosultsága, de végül arra jutott, hogy elégséges mennyiségű hasonló vonás fedezhető fel a két korszakban, kezdve attól a kétségtelen ténytől, hogy a vajdasági magyarság két kritikus és válságos időszakával van dolgunk egy önmagát különböző módokon felépíteni próbáló államban. Dévavári több fő hasonlóságot említett, pl. hogy szerinte a magyar népesség java részét változatlanul az ipari és agrárproletariátus teszi ki, a helyi magyar politika programja és mandátumszáma is szinte azonos, illetve hogy a szerb államvezetés is hasonlóan reagál a magyarok lépéseire. Noha az efféle nagy ívet átfogó történeti ívek nem veszélytelen kísérletek, az kétségtelen, hogy „szerkezetileg” tényleg hasonló a két korszak a vajdasági magyarok történetében, és utal egyfajta „mozdulatlanságra” a társadalmi folyamatokban.

Losoncz Márk (Belgrádi Egyetem, Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet) a Vajdaság elnevezés fejlődéstörténetét próbálta minél mélyebben kibontani, amely más táj- és régiónevekhez hasonlóan másutt (gondoljunk csak a Felvidék kontra Szlovákia vitákra!) is lényeges téma. Noha a ma is használatos terminus bő háromszáz éves és szerb politikai céloknak köszönhetően jött létre, ma már az a helyzet, hogy a magyar kisebbség túlnyomó többsége teljességgel elfogadja és használja. Losoncz áttekintése az elmúlt száz évre vonatkozott, amely kezdetén, a húszas években még más volt a helyzet, akkor ugyanis senki sem vallotta magát „vajdaságinak”. Később bonyolult társadalom- és politikatörténeti folyamatoknak köszönhetően fokozatosan deetnicizálódott és regionális beágyazottságra tett szert a név. Az is segítette az elfogadását, hogy a terület autonóm tartományi státuszt kapott 1974-ben, végül a szerb nacionalizmus mindezekkel párhuzamosan elidegenítette magától az eszmét! Ennek eredményeként 100 év alatt gyökeres fordulat következett be, és mind a helyi magyar társadalom, mind a politikum esetében ma már bevett elnevezésnek számít a Vajdaság, amely felhívja a figyelmet a magyar kisebbség identifikációjának sajátos útjára.

Az első szekció zárásaként Bárdi Nándor (MTA TK Kisebbségkutató Intézet) tágította a tematikát, és egy meglehetősen „sűrű” előadásban összegezte 1989 és 1994 között a magyar kisebbségi pártok és politikák fejlődési irányait és típusait. Ami a vajdasági specifikumokat illeti, érdekfeszítő vonásokat emelt ki úgy, hogy közben a többi kisebbségi „alrendszerrel” is pontosan összehasonlította. A jugoszláv államkeret szerinte korábban viszonylag szűk mozgásteret hagyott a magyaroknak, tiltotta a vertikális etnokulturális szerveződést, a politikai rendszerrel szembeni nyílt ellenállók – szemben a Csehszlovákiában kialakult masszív ellenzéki mozgalomba integrálódott magyar képviselőkkel – nagyjából kéttucatnyian voltak, és a kulturális ellenállás formáit választották. Külön érdemes megemlíteni az előadás végének tipologizálási kísérletét is, amelyben a politikai közösségbe való magyar kisebbségi integráció modelljeiről beszélt. Az ilyen részletes, megalapozott tipológiákra alapuló összehasonlító vizsgálatok szerepét nem lehet túlértékelni a Kárpát-medencei magyar társadalmak megértésénél.

A második szekció az előzőeknél sokkal eseményközpontúbb fordulatot vett. Szerbhorváth György (MTA TK Kisebbségkutató Intézet) arra kereste a választ, hogy a délszláv háborúkban elesett magyar (vagy magyarnak tartható) katonákat a társadalom áldozatnak vagy hősnek tekinti-e. Ez a kérdés már csak azért is roppant érdekes, mert a vajdasági magyar közbeszédből lényegében hiányzik az elesettek bármilyen értelemben vett kultusza. Az esetleges emlékművek és megemlékezések érdektelenek, és/vagy a magyarok távol maradnak ezektől az eseményektől. Szerbhorváth egy egyszerű gondolati kísérletként felvetette, hogy ezekben az esetekben talán épp a felejtés mozzanata a fontos, hiszen az is „nyugtatni” képes. Másfelől a jelenség rámutat arra az összetett és még napjainkban is (!) számos társadalmi feszültséget tartalmazó problémára, amelyet a háborúsorozat emléke és hatásai jelentenek a helyi magyaroknak.

Rácz Krisztina (Belgrádi Egyetem, Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet) nyújtotta az egyik legeseményközpontúbb előadást (Fúró Andor mellett), amelyben az oromhegyesi „Zitzer Szellemi Köztársaság” köré szerveződő narratívákat és visszaemlékezéseket elemezte. Az 1992 májusában létrejött háborúellenes megmozdulás volt az egyik legkarakteresebb ilyen típusú mozgalom a vajdasági magyarok körében. Rácz – mivelhogy kulturális antropológus – a téma mélyén finom társadalmi szövetét mutatta meg három elemzési perspektíván (etnicitás, közösségi identitás és társadalmi nem) keresztül. Megállapításai szerint a résztvevők „felforgató” tevékenysége egyfajta (ál)naivitáson és azon a hiten alapult, hogy számít, amit tesznek. A rendkívül aktív tevékenység (folytonos programok, közlemények) akkoriban és az emlékezetnek köszönhetően azóta is komoly mértékű identifikációs erőt képviselt. Mindenképp leszögezhető, hogy az ehhez hasonló esettanulmányok hasznos módon járulnak hozzá egy közösség működési dinamikájának megértéséhez, amelyet az adott történeti kontextus csak még érdekesebbé tesz.

Ternovácz Dániel (SZTE-BTK) előadása azzal az eseménnyel foglalkozott, amelyet számos vajdasági lakos úgy él meg, mint a háború közvetlen megjelenését lakhelyeiken, azok környékén: a NATO-bombázással. A fiatal kutató magyar értelmiségiek (Utasi Csaba, Végel László, Csorba Béla, Hódi Sándor, Major Nándor) háborús naplóit elemezte. A harcok közvetlensége és a bombázás elhúzódása olyan drámaiságot kölcsönöz ezeknek az írásoknak, amelyek rendkívül értékessé teszik őket. A mindennapi élet, politikai állásfoglalások és a közösség sorsán való elmélkedések rendkívüli sűrítettséget kölcsönöznek a szövegkorpusznak, és ahogy Ternovácz elemzéséből kiderült, számos oldalról érdemes megközelíteni az írásokat, ugyanis segítségükkel eléggé mély és alapos képet kaphatunk arról, hogy az adott időszakban hogyan próbáltak a magyar értelmiségiek számot vetni a történésekkel.

A blokkot zárva Vataščin Péter (Pécsi Tudományegyetem, BTK; Fórum Kisebbségkutató Intézet) a délszláv háborúk okozta menekültválságok kérdésével foglalkozott, pontosabban azzal, hogy a válság miként merül fel állandósult, tipikus tematikai blokkokban szabadkai magyarok emlékeiben. A korabeli kényszermigrációs helyzet ismertetése után rátért a néprajzi terepmunkával gyűjtött interjúk elemzésére, amelyekből kirajzolódni látszik a főként szerb menekültek folklorizálódott, számos sztereotípiából álló komplex képe. Ezek a képzetek általában elutasítóak a menekültekkel szemben, és fenyegetésként, vetélytársként mutatják be őket, míg csak egyes, szinte elszigetelt pontokon mutatkozik „együttérzés” velük szemben. Jól kirajzolódik egy ’mi-ők’ határvonal, ilyen módon a kényszermigránsok témája fontos jelzője lehet a vajdasági magyarok etnikai identitásának.

Az utolsó, harmadik szekció Fúró Andor (Újvidéki Egyetem, BTK) előadásával indult a 1991-es temerini múzeumsztrájkról, amely akkoriban az első polgármesteri engedetlenségi mozgalom volt az államszocializmus bukása után. A megmozdulásnak az államot vezető szocialista párt helyi politikusainak fellépése volt az oka, amellyel egyes közintézmények sorsáról önhatalmúlag próbáltak dönteni. A demonstráció egyik érdekessége – s ezt Fúró szépen kidomborította – annak sokrétűsége, ugyanis szinte spontán jöttek létre a keretén belül különböző kulturális események, aláírásokat gyűjtöttek az intézményért, a múzeumi gyűjteményt pedig önkéntes adományokból adták össze a helyiek, akik körében elhangzott, hogy „életükben először érezték hasznosnak magukat”. Lényegében tehát egy sok szálon futó, a háborúval és a belgrádi vezetéssel szembehelyezkedő helyi mozgalomról kaphattunk képet (hasonlóan az oromhegyesi esethez).

Kocsis Árpád (PTE-BTK) szintén egy lényeges „mélyfúrással” próbálkozott, de ez esetben nem egy esemény, hanem egy személy, Csorba Béla került a központba. Csorba nemcsak irodalmári vagy néprajzkutatói, hanem politikusi pályán is meghatározó alakja a vajdasági magyar közéletnek, Kocsis pedig a kilencvenes évekbeli politikai gondolkodását próbálta minél szervesebben elemezni. Csorba egyik jellegzetessége ebben az olvasatban az, ahogyan egy erőteljes baloldali alapról végül eljutott egy sokkal konzervatívabb és etnicistább pozícióig. Kocsis Árpád ezt megpróbálta nyomon követni, illetve magyarázni a dél-bácskai politikus életútjával, a rá hatást gyakorló gondolkodókkal (különösen Sinkó Ervinről van itt szó) és a kor hektikusságával. Összességében az ilyen „személyes eszmetörténetek” önmagukban beszédesen leképezik azokat a körülményeket, amelyekhez az akkori politikusoknak/gondolkodóknak alkalmazkodniuk kellett (ilyen tekintetben érdekes volt a Ternovácz-előadással való egybecsengés).

A média kérdésköre is felmerült Zakinszky Toma Viktóriának (Újvidéki Egyetem, BTK) köszönhetően, aki a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó tulajdonjogi viszonyait és szerkesztéspolitikáit vizsgálta az 1989 és 1999 közötti időszakban. Elsősorban két médiumot emelt ki, amelyek pedig a Magyar Szó napilap és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztősége. Előbbi határozható meg úgy, mint amely bizonyos mértékig szembehelyezkedett a hatalmi központok elvárásaival, míg utóbbi ezt nem tette meg, de sajátos belső viszonyai miatt nem is álltak rendelkezésükre eszközök. Azok is figyelemre méltó megjegyzések voltak, melyek szerint a kisebbségi sajtó a korban nem tudott közvetítői szerepet betölteni a magyarok és a szerbek között, amelyben az érdektelenség, a nyelvi akadályok is közrejátszottak.

Zárásként Wágner Tamás (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, JAK) azokról a főleg módszertani és elméleti kérdésekről beszélt, amelyek felmerültek benne a kor vajdasági magyar kronológiájának készítése során. Két specifikus tényező/kihívás indokolja szerinte a kronologikus áttekintést, ezek pedig: hosszú időszak után lehetőség nyílt valós érdekképviselet kialakítására, miközben háborús válság volt, komoly egzisztenciális veszéllyel. A terjedelmi korlátok miatt a leíró, nem pedig az elemző típusú áttekintést választotta úgy, hogy számos forrásból dolgozva politikai és társadalmi eseményeket ötvözött az események és tényezők meghatározásánál. Egyebek között azt is kiemelte, hogy egy ilyen típusú áttekintést egyszerűen nem lehet leválasztani a tágabb kontextusról, vagyis a jugoszláviai közegről, amelyhez szervesen kötődött. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy az alaposnak tűnő mérlegelések és megfontolásoknak köszönhetően a készülő kronológia hasznos lesz bármely, a téma iránt érdeklődők számára.

Összességében látható, hogy egy meglehetősen szerteágazó, eklektikus, de gazdag és megalapozott tematikát vonultattak fel az előadások. A szekciók végén és a konferencia zárásaként is érdekes viták zajlottak az előadók és néhány hallgató között, amelyek világosan mutatták, hogy bőven van értelme és tere ezzel a korszakkal foglalkozni. Az előadók egy része egyébiránt szeretné tovább folytatni a munkát, még ha ez bizonyos váltással fog is járni az időben: a jelenbeli tervek szerint a kutatók módosítják, illetve kitágítják a fókuszt, és a titói Jugoszlávia teljes ideje alatt fogják vizsgálni a vajdasági magyarok történetének még homályos aspektusait. A konferencia előadásaiból készített – bővített és továbbgondolt – tanulmányok várhatóan 2018 őszén jelennek majd meg a Forum Könyvkiadó gondozásában.

Miroslav Pekník a kolektív: Pohľady na slovenskú politiku po roku 1989

I–II. Bratislava, Ústav politických vied SAV, VEDA Vydavateľstvo SAV, 2016, 1214 p.

„A történelem interpretációja mindig része a kulturális hegemóniáért folytatott harcnak, akár a győzedelmes februárról, akár a győzedelmes novemberről van szó.” (Ladislav Hohoš, I. kötet, 347. p.)

Szó szerint nehéz, két vaskos kötetbe foglalt tanulmánygyűjteményről szólnak a következő sorok. Előszavában a szerkesztő, Miroslav Pekník azt írja, hogy vannak könyvek, amelyek aránylag gyorsan keletkeznek, de vannak olyanok is, amelyek hosszan, több szakaszban íródnak, mint például ez is. Nem csoda, hiszen az első kötet 645 oldalas, a másik 564. Mondhatni, egy könyvben több könyv van, hiszen rögtön az első tanulmány, amelyet Miroslav Pekník írt, 295 oldalas, de van még ennél is hosszabb, mégpedig Ivan Laluháé, amely 420 oldalasra sikeredett. Folytatva a számszerű megközelítést: a két kötetben 30 szerző szerepel (nem irigylem a szerkesztőt, mert ennyi embert összefogni és beszerezni tőlük az írásaikat, bizony sziszifuszi munka lehetett). A szerzők javarészt politológusok, de van köztük történész, filozófus, szociológus, jogász és közgazdász is. Közülük többen aktív részesei voltak a ma már történelemnek minősülő gyengéd forradalomnak és az azt követő, a könyvben is tárgyalt eseményeknek.

Az első kötetben 11 tanulmány van. Ezek két nagy téma köré csoportosulnak: az egyik 1989. november 17. és az azt követő események, a másik az azt követő események közül is elsődlegesen a Szlovák Köztársaság megalakulása 1993. január elsején.

A bevezető tanulmányt Miroslav Pekník írta A szlovák politika változásai címmel. 1989 novemberétől az 1994-es parlamenti választásokig követi nagyon részletesen a politikai élet alakulását, bőséges forrásanyagra, köztük a kulcsszereplők korabeli sajtóban való megnyilatkozásaira alapozva. Ez sokkal munkaigényesebb, mint az „elbeszélt történelem” módszere, viszont nem ad lehetőséget a múltat elferdítő emlékezésre, ami az oral historynál ha nem is mindig szándékosan, de azért előfordulhat. A korabeli médiában megjelent tartalmakat viszont utólag nem lehet kiradírozni vagy átírni. A szerző aprólékos munkával nyomon követi a történelmi eseményeket és szereplőik ténykedését, ugyanakkor tüzetesen foglalkozik a „menet közben” felbukkanó új jelenségek eredetének körülményeivel, ami azért fontos, mert ezek közül a jelenségek közül némelyek később olyan problémákká tornyosultak, amelyek megoldása a mai napig húzódik. Ilyen például a nemzetiségi kérdés is, amelynek fontosságát a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) sok egyébhez hasonlóan alulértékelte. E tekintetben az 1990. január harmadikán sugárzott Štúdio Dialóg nevű tévéműsor volt a gyutacs, amely fellobbantotta a lángot (22. p).

A következő tanulmány szerzője, Oskar Krejčí a Titokzatos novemberről értekezik. Szerinte a novemberi eseményeket utólag három elmélettel próbálják magyarázni. Az első a „hősök legendája”, mely szerint az események hősei „a bátor egyetemisták, akik a maroknyi disszidens vezetésével bevették a vérszomjas ŠtB-tisztek és a kommunista párt karrieristái által őrzött barikádokat”. A második az „összeesküvés-elmélet”, mely szerint a titkosszolgálatok „hozták össze” a gyengéd forradalmat. A harmadik a „törvényszerű változások” elmélete (306. p.). Krejčí tagadja az első kettőt. Szerinte a bürokrata szocializmus sorsa nem 1989. november 17-én dőlt el, hanem sokkal korábban, még 1988 végén, vagyis a diákok és a disszidensek már nyitott kapukat döngettek, az ügynökhálózatok pedig nem rendelkeztek olyan kapacitásokkal, amelyek lehetővé tették volna egy ilyen nagyméretű társadalmi átalakulás levezénylését. Krejčí szerint két törvényszerű ok vezetett a szocializmus bukásához. Az antropológiai ok a leegyszerűsített marxista emberideálban keresendő, amely ellentétben áll a valósággal. „Az ember személyiségének nagy részét az öröklődés határozza meg, és az átalakulás sokkal lassúbb és tovább tart, mint azt az említett koncepció feltételezte. Az altruizmus sokkal ritkább, mint azt a humanisták vagy a felvilágosodottság képviselői hitték. S mivel a dolgozók nem váltak a kollektív javak felelősségteljes kezelőivé, a közös javak kezelését az állami bürokrácia vette át.” Eltűnt a kezdeti lelkesedés és alkotókedv, maradt a hitevesztettség, a bizalmatlanság, s ilyen potenciállal csak veszteni lehet. A szocializmus bukásának második oka geopolitikai, ugyanis „az összes szocialista államnak szüksége volt reformokra, s az egész Kelet-Európában zajló változásból a kicsike Csehszlovákia sem maradhatott ki, nem válhatott a bürokrata szocializmus skanzenévé. Kezdetben még maga az ellenzék sem sejtette, hogy milyen mélységes válságban van a rendszer és milyen gyenge nemzetközi háttérrel rendelkezik. A gyengéd forradalom alapvető jellemzése egyszerű: az ellenzék dialógust akart, és helyette hatalmat kapott. November 17. után a hatalom az utcán hevert. A kommunista párt és az állam vezetése felbomlott – legalábbis elvesztette a politikai események irányításának vagy befolyásolásának képességét. Az ellenzék viszont hamar alkalmazkodott a helyzethez, és magához vette a hatalmat” (311–312. p.).

Oľga Plávková egy 2003-ban és egy 2004-ben készített közvélemény-kutatás eredményein keresztül mutatja be, milyen volt a novemberi események – néhány évvel későbbi – megítélése. Ezekből kiderül, hogy a megkérdezettek 46,5%-a szimpatizált az akkori történésekkel, ebből 11,4% aktívan, 35,1% pedig csendes támogatóként. A megkérdezettek 12,6% közömbös volt, 10,2% ellenezte az eseményeket. A megkérdezettek csaknem egyharmada viszont nem tudott véleményt nyilvánítani, mert az események idején még túl fiatal volt, külföldön tartózkodott stb. (341. p.). November legnagyobb hozadékának azt tekintették, hogy megerősödött az embernek a saját életével szembeni felelőssége (73,4%). A megkérdezettek 71,4%-a a szabadságot és demokráciát tartotta a legfontosabb eredménynek, 67,6%-uk azt, hogy megnőtt a munka becsülete, 66,6%-uk a magántulajdon iránti tisztelet újjáéledését, 48,5%-uk a humanizmus elmélyülését, 48,3%-uk azt, hogy a tehetségesek és a dolgosak több esélyhez jutnak, 35,4%-uk a teljesítmény és képességek igazságosabb jutalmazását, 17,1%-uk pedig azt, hogy a politika és a politikusok az emberek érdekeit követik (344. p.). S mit vártak novembertől? Leginkább: demokráciát és szabadságot (81,6%), az életszínvonal emelkedését (76,9%), a nyugati országok életszínvonalához való közeledést (69,4%), a korábban elkobzott tulajdon visszaszolgáltatását (49,3%). Az EU-tagságban a megkérdezettek 37,3%-a reménykedett, a NATO-tagságban 22,6%-uk. 31,9%-uk számolt az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttével (347. p.). Oľga Plávková a másik kötetben is szerepel egy írással, amelyben a parlamenti választások eredményeit összegzi az 1990-es első szabad választásoktól egészen a 2012-es parlamenti választásokig.

A következő szerző, Ladislav Hohoš a szlovák államiság alakulásának történelmi összefüggéseit és a jelenkori Szlovákiával kapcsolatos, elsősorban az A szlovák társadalom fejlődésének stratégiái 2020-ig dokumentumban felvázolt gazdasági víziókat fejtegeti. Az utóbbival kapcsolatban kockázatosnak tartja az autóiparba vetett bizalmat. Szerinte nem az olaj, hanem a víz a közeljövő stratégiai tényezője. „Az egyes országok az ökológiai neokolonializmus, a víz- és termőföldmaffia manipulációjának céltáblájává fognak válni, vagy már most is azok. A kiváló víz- és talajkapacitásokkal rendelkező Szlovákia lassan, de biztosan a manipulált országok közé kerül. (…) A vízzel kapcsolatos beruházások stratégiája Szlovákia bel- és külpolitikájának metszetét képezi, akár tudatosítjuk ezt, akár nem. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e ezt a lehetőséget kihasználni vagy egyszerűen egyoldalúan elveszítjük.” (387. p.) Írása végén Hohoš visszatér a szlovák államiság kérdéséhez, mégpedig elutasítva azt a nézőpontot, mely szerint a globalizáció időszakában nincs szükség nemzetállamokra. Ehhez a következőket fűzi: „Szlovákia jövője összekapcsolódik az európai integráció elmélyítésével, de nemcsak a közös fizetőeszköz tekintetében.” Azonban: „némely politikusok kijelentései, melyek szerint a multikulturalizmus már idejétmúlt, mely nézetek meggondolatlanul nemrégiben Szlovákiában is elhangzottak, ellentmondanak bolygónk civilizációja alapkérdésének, amely a különböző modernitásokkal való együttéléssel való megbékélés. Amennyiben erre nem vagyunk képesek, csak egy alternatíva van, a világháború.” (388. p.).

Az első kötetben van két memoárjellegű rövidebb írás is. Az egyikben Vojtech Čelko a prágai Szlovák Ház (Dom slovenskej kultúry) 1989-es tevékenységét ismerteti, a másikban Milan Čič emlékezik a novembert követő eseményekre. November után ő volt az első szlovák kormányfő, 1992-ben a föderális cseh-szlovák kormány, az ún. nemzeti egyetértés kormánya alelnöke, s egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig politikailag aktív volt. Írása rövid, de tanulságos. Azzal indít, hogy 1989 novemberével kapcsolatban sok a félretájékoztatás, vannak, akik a saját véleményüket akarják tényként eladni, és ignorálják azoknak a tevékenységét, akik a novemberi eszmék valóra váltásán tevékenykedtek. Az akkori kormány tevékenységét is alulértékelik, pedig „gyors kormányalakítás nélkül, és a kormányprogram azonnali elkészítése és elfogadása nélkül novembert belepte volna a decemberi hó” (330. p.). Felsorolja a legfontosabb területeket, amelyekkel a kormány foglalkozott, ugyanakkor megjegyzi, hogy maga sem sejtette, mennyi problémával és ellentmondással kell majd szembenézni. Az emberek is tele voltak elvárásokkal, problémamentes életet képzeltek el maguknak, csakhogy a szabadságnak és a demokráciának ára is volt. „Ami engem személyesen is bánt, az az erkölcsi hanyatlás, a neurózisok, a társadalmi feszültség, az emberi viszonyok megtépázása, az önzés, profitéhesség és a mindenáron való erőszak. Elveszett a biztonság, a tapintatosság, amit az idősebb nemzedékek természetesnek tartottak. Az élet változás, de előfordul, hogy nem mindig azonnal és nem mindig jó irányban.” (330. p.).

A novemberi eseményektől 1993-ig terjedő történésekhez kötődik Eleonóra Petrovičová és Peter Pollák tanulmánya, amely a nemzeti egyetértés kormányáról szól, arról, amelynek az előbb említett Milan Čič volt az alelnöke. Ismertetik a kormány létrejöttének nem könnyű folyamatát (hiszen a VPN perszonálisan nem volt felkészülve egy kormány felállítására, ezért is állított volt kommunista jelölteket, aminek köszönhetően megnyerte a választásokat az egyébként esélyes Kereszténydemokrata Mozgalommal – KDH – szemben), majd áttekintik a kormány egyes feladatköreit és tevékenységét. Írásuk végén leszögezik, hogy ez a kormány pozitív értelemben íródott be az újkori szlovák történelembe, mert teljesítette a feladatát, ami nem mondható el az összes azt követő kormányról (426. p.).

A kötet második nagy témakörét, a Szlovák Köztársaság létrejöttét, Ivan Laluha nagylélegzetű tanulmánya, vagy mondhatni monográfiája vezeti be A Szlovák Köztársaság 1993-as létrejöttének kiindulópontjai és útjai. A föderációtól az önálló Szlovák és Cseh Köztársaságok létrejöttéig címmel. A kötet egy másik szerzője, Svetozár Krno szerint 1993. január elsejéhez a mai napig kétféleképpen viszonyulnak az emberek: vagy azt mondják, hogy létrejött az önálló Szlovákia, vagy pedig azt, hogy felbomlott Csehszlovákia (teszem hozzá, ez a félig üres vagy félig teli pohár esete). Laluha is így látja: „Vannak körök – és főleg olyan cselekvők, akiknek nem jött be a számításuk –, akik a mai napig megkérdőjelezik a Szlovák Köztársaság létrejöttét. Ahogy mondani szokás, eső után köpönyeg. Némely kételyek azonban nem csupán nosztalgiából születtek, hanem az állam létrejöttének aktusával és az alapítóival szembeni támadás jeleként. (…) A demokratikus szlovák állam létrejöttével rehabilitáltuk magunkat önmagunkkal és a történelmünkkel szemben. Megmutattuk magunkat mint államalkotó nemzet. Hasonlóan Európa nemzeteinek abszolút többségéhez, még ha kicsit később is.” (547. p.).

A következő tanulmányban Vladimír Srb a két ország szétválásának legitimitásáról ír, majd Zdeněk Veselý a két utódállam viszonyának alakulását boncolgatja egészen 2009-ig.

Az első kötet utolsó tanulmánya Peter Dinuš tollából a november utáni politikai gondolkodás alapáramlatairól szól, a jobboldal-baloldal dichotómiából kiindulva. A szerző leginkább a jobboldal jellemzésével foglalkozik. A jobboldalra a „kommunizmus” kategorikus elutasítása volt jellemző, s a kommunizmusnak mint totalitárius ideológiának a nácizmus mellé sorolása. Már a novemberi események idején elkezdődött az emberek kategorizálása. A jobboldali antikommunisták magukat tartották a demokrácia és szabadság képviselőinek, a többieket meg öreg struktúráknak, az új rendszerre nézve veszélyes poszttotális maradványoknak bélyegezték. A gazdaság terén a sokkterápiát hirdették, az 1992-es szlovák alkotmányt a szlovák szeparatizmus jelének tartották, a gazdasági és jogi szféra átalakításánál kritikátlanul követték az amerikai példát, és elutasították az európai szociális piacgazdaság modelljét (589. p.). Dinuš szerint törvényszerű, hogy manapság egyre nagyobb igény van Marx kapitalizmus-diskurzusára, már csak a dolgok valós megnevezése miatt is, hiszen a valóság lényegét olyan kifejezésekkel szokás kendőzni, mint a „szabadság és demokrácia”, illetve a „piacgazdaság” (599. p.). A kapitalizmus kritikája magában hordozza az új alternatívák vízióját.

A második kötetben 19 tanulmány kapott helyet. Jozef Beňa Az alkotmány 20 éves története című írásában 1998. július 14-től 2010-ig követi nagyon alaposan a szlovák alkotmány változásait, a jelzett időszakban összesen tízet. Peter Horváth és Pavol Juhás az A Szlovák Köztársaság elnöke című tanulmányukban részletesen ismertetik az államelnök jogköreit.

Svetozár Krno és Marcela Slobodníková Szlovákia politikai pártjai és mozgalmai című írásukban a szlovákiai pártstruktúrák fő fejlődési vonalait tárgyalják Stein Rokkan, S.M. Lipset, Arend Lijphart és Klaus von Beyme politikai törésvonal-elméleteiből kiindulva. Részletesen foglalkoznak az egyes politikai mozgalmak és pártok létrejöttének körülményeivel, beleértve a Független Magyar Kezdeményezést, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat és az Együttélést. A társadalmi átalakulás kezdetén a politikai törésvonal a „volt állampárt és az összes többi között húzódott. Az 1990 júniusában lezajlott választások elsősorban a kommunista párt elleni referendumként értelmezhetők, s csak másodsorban a hatalomért folytatott harcként a nem kommunista politikai alakulatok között. Ugyanis a VPN és a KDH is deklarálták, hogy ők a kommunista párttal versenyeznek. Azonban a VPN, amelynek azután tavasszal csökkenni kezdtek a preferenciái, végül paradox módon annak köszönhetően is nyerte meg akkora előnnyel a választásokat, hogy a választási listája elejére volt kommunistákat jelölt. A hagyományos jobboldal-baloldal törésvonal csak később kristályosodott ki” (74. p.). A tanulmány végigköveti ezt a későbbi időszakot is, egészen a 2012-es parlamenti választásokig, majd a fő törésvonalak mentén kialakult párttipológiákkal zárul. A fő törésvonalak a következők: az egyik a társadalmi-gazdasági törésvonal, amit az állam-egyház törésvonal keresztez, a másik pedig a posztkommunizmus-antikommunizmus és az azt keresztező modernizmus-tradicionalizmus törésvonal (108–109. p.).

Marcela Gbúrová a demokrácia és a párturalom kapcsolatáról írott tanulmányában abból indul ki, hogy az ország lakossága egyre kevésbé érdeklődik a közügyek iránt, amit az is bizonyít, hogy egyre kevesebben szavaznak, legyen szó bármilyen választásokról. Szerinte ennek egyik oka a pártokráciának nevezett jelenség, azaz párturalom, amikor is a pártérdekeket a társadalmi érdekek fölé helyezik. (130. p.) Ezt elkerülendő a szlovákiai pártrendszer reformjára lenne szükség; ennek öt lépését vázolja fel a szerző, ahhoz viszont, hogy ezeket meg lehessen lépni, szükségesnek tartja a választási rendszer reformját is. Szerinte a kombinált választási modell lenne a legmegfelelőbb (mint például Magyarországon), amelyben benne foglaltatnak mind a többségi elven alapuló, mind az arányos képviselet elvén alapuló modellek elemei. (140. p.).

Juraj Marušiak írása is a szlovákiai politikai pártokról szól, de ő az unióba való belépés előtt és után, egészen a 2013-ig terjedő időszakban foglalkozik az egyes pártok uniós attitűdjeivel, illetve azok változásaival.

Norbert Kmeť az 1993 utáni szlovák–cseh kapcsolatokról ír nagyon részletesen. Ezek a kapcsolatok valamennyi érintett szerint intenzívek, kiválóak vagy átlagon felüliek, s minden szinten, kezdve a két ország lakosságától egészen a legfelső képviseletekig természetesnek tartják, hogy ez így van. (220. p.)

Jozef Schwartz az 1989–1993 közötti időszak szlovák–magyar kapcsolatait elemzi. Ezen kapcsolatok alakulását a kezdetektől fogva meghatározták a következő kérdésekre adott válaszok: „A szlovák és magyar fél milyen mértékben respektálta az európai civilizáció alapvető értékeit? Képes volt-e a magyar fél pozitív értelemben túllépni a történelmileg beágyazott nagy nemzet-tudaton, amelyet kellő adag sovinizmus kísért, és képes volt-e respektálni a szlovák nemzet önállóságát és egyenjogúságát annak ellenére, hogy az utóbbi hosszú ideig nem rendelkezett saját állammal? Képes volt-e a szlovák fél túllépni a szűk nemzeti nézőponton és a történelmi kisebbrendűség érzésén, amit ódivatú viselkedéssel kompenzált?” (221. p.). A jelzett időszak szlovák–magyar államközi kapcsolatait mindenképpen befolyásolta az is, hogy a magyar diplomáciának már hosszú tapasztalata volt a nemzeti-állami érdekek érvényesítésében, míg a szlovák diplomácia egyenesen a mélypontról indult. Ugyanakkor a kölcsönös jó viszonyhoz szükséges, hogy mindkét fél feladja szűk nemzeti nézőpontját, és mindkét ország a saját polgárai komplex életfeltételeinek (beleértve a nemzeti lét feltételeit is) javítására összpontosítson, a nemzetiségükre való tekintet nélkül. (255. p.)

Zuzana Poláčková a Szlovákiában élő kisebbségek problematikáját vizsgálja nemzetközi kontextusban, főleg a nemzetiségi jogok vetületén keresztül. Szerinte ezen problémakörök kezelése és megoldása nagymértékben az EU fejlődésének függvénye, másrészt a belpolitikai demokrácia fejlődése is befolyásolja. A szlovák szakembereknek aktívabban részt kell venniük e folyamatok elemzésében, mert „az európaivá válás nem egyoldalú folyamat: nemcsak azt jelenti, hogy az EU befolyásolja az SZK problémáinak megoldását, hanem ellenkező irányban is működik, lentről felfelé: tehát e kérdések megoldása tekintetében az innovatív szlovák projektek hatásának figyelembevételét is jelenti európai viszonylatban” (274. p.).

Számomra különösen érdekes Mojmír Benža és Michal Kaľavský Nemzeti identitás, államidentitás és európai identitás c. tanulmánya. A szerzők egyebek mellett a felsorolt identitások egymáshoz való viszonyát, egymásra épülésének „rendjét” boncolgatva arra a következtetésre jutnak, hogy mindig a polgári identitás/államidentitás kellene, hogy az első legyen. Ugyanakkor: „a modern demokratikus államban a nemzeti, polgári és európai identitás ilyen elrendeződése nem jelentheti azt, hogy bármelyiknek is kisebb, alacsonyabb értéke van, mint a másik kettőnek. Mindhárom értéket kell, hogy jelentsen a társadalom számára, fejlesztésre és védelemre szoruló pozitív értékeket.” (324. p.).

Ebben a kötetben kaptak helyet az egyes politikai ágazatokkal foglalkozó tanulmányok is: Peter Juza Szlovákia külpolitikájával, František Škvrnda az ország biztonságpolitikai aspektusaival, Milan Šikula az önálló Szlovákia gazdasági fejlődésével, Stanislav Mičev az 1989 és 2012 közötti kultúrpolitikával, Milena Sokolová az egyházpolitikai szférával, Ivan Dubnička pedig a környezetvédelem területén tett lépésekkel foglalkozik. A tanulmányoknak ebbe a csoportjába tartozik Ľuboš Bláha írása Szlovákia és a szociális állam kérdése címmel.

Az utolsó két írást az előző kötet végén szereplő Dinuš-tanulmánnyal együtt az egész terjedelmes mű befejező üzeneteként is értelmezhetjük. Jozef Lysý politikai reflexiójában arról értekezik, hogy manapság az individualizáció elterjedését és a társadalom intézményének oly mértékű erózióját tapasztalhatjuk, mint 200 évvel ezelőtt, amikor elkezdődött a modernizáció. Gyengül az állam és a közszféra, a jelen helyzet a bizonytalanság helyzete (470. p.). „A közeljövő nagy problémájává válhat a lakosság történelmi tudatának gyengülése, ami oda vezethet, hogy felbomlanak a társadalmat összetartó erők.” (480. p.) Amennyiben nem sikerül átadni értékeinket és szabadságainkat a következő nemzedéknek – Bertalanffy szavaival élve – visszafordíthatatlan és hosszú távú következményekkel járó menticídium (tudatgyilkolás – LZS) tanúi leszünk. Egyelőre még dacol a történelmi emlékezetünk, de a pszichológiai manipuláció a megváltoztatására törekszik. (482. p.).

Kristína Šabíková a jövő lehetséges forgatókönyveiről elmélkedik. Az elmúlt évtizedek vezérmotívuma a szabadság volt. A 2008-as gazdasági válság azonban ráébreszthetett bennünket arra, hogy a szabadság mint a neoliberalizmus domináns kategóriája, ábránd. S bár korábban arról próbáltak bennünket meggyőzni, hogy a fejlődés a kapitalizmussal véget ér, nincs tovább, nincs több alternatíva, úgy tűnik, mégis kell, hogy legyen. Ezen alternatívák keresésében a szlovákiai tudományos műhelyek újra leporolják Marx műveit. (495. p.) A szerző szerint a fő probléma nem a társadalmi egyenlőtlenségben rejlik, mert az teljes mértékben nem küszöbölhető ki, hanem abban, hogy ez az egyenlőtlenség hatalmas méreteket öltött nálunk is. A néhány ember kezében koncentrált hatalmas vagyon azt is jelenti, hogy a politikai hatalom is az ő kezükben van. Épp ezért a liberális demokrácia alaptétele, miszerint mindenki szava/szavazata egyformán számít, a globális kapitalizmus érájában már nem érvényesülhet. A nemzetállamok szintjén már hosszabb ideje tapasztalható, hogy a lakosság elvesztette a kormányok, sőt egészében véve a politika iránti bizalmát. Globálisan érvényes, hogy egyre erősebben érzékelik: a világot nem a kormányok és a politikusok irányítják, hanem a pénzügyi lobbik. A média, amely az esetek többségében magánkézben van, többé már nem a demokrácia őrzője, hanem a közvélemény antidemokratikus manipulációjának eszköze. (497. p.) Šabíková a megoldást a gazdasági demokrácia növelésében, a közvetlen demokráciában, illetve a polgárok magasabb fokú politikai részvételében látja, ami azonban pillanatnyilag elég problematikus, épp azért, mert a fentebb említett okok miatt az embereket nem érdekli a politikai részvétel. (499. p.).

Mindkét kötet végén található névmutató és az egyes tanulmányok angol nyelvű összefoglalása.

Lampl Zsuzsanna

Vladimír Srb: Proměny politických systémů Evropských mikrostátů

Praha, Machiavelli Press, 2017, 291 p.

A cseh nyelven megjelent kötet egy méltatlanul mellőzött problémakörrel foglalkozik. Az Európai Unió ugyanis nemcsak nagy államokból áll, hanem egészen kicsikből is. Az ő tagsági viszonyuk ugyan gyakran eltér az úgynevezett nagyokétól, ám az unió jelenéről és jövőjéről történő gondolkodás és viták során hiba elfelejtkezni róluk. A szerző ezt a hibát igyekszik helyre ütni. A tanulmány sorolja azokat az elméleteket, amelyek megadják, mi tekinthető törpeállamnak.

A szerző állítása szerint a kicsik több kérdésben jelentős szerepet játszanak az EU életében, és jó néhány döntésére is hatással vannak. De azt is hozzátehetjük, hogy a kicsiknek, az úgynevezett törpeállamoknak is lehetnek, sőt bizonyára vannak is olyan tapasztalataik, sajátos ismereteik, tudásuk, amelyek értékesek lehetnek a többiek számára. Megjegyezhetjük, hogy ez a szempont csak akkor válik fontossá, ha az Európai Unióra nem csupán a hatalom és érdekek szemüvegén keresztül tekintünk, hanem a fejlődés fő motorját jelentő ismeretekén és tudásén.

A mikroállamok ugyanúgy értékes részei Európának, mint a nagyobbak. Csak azt kellene tudatosítanunk, hogy egyes átvehető és hasznosítható sajátosságok nem a nagyságtól függenek, hanem a helyiek eredeti gondolataitól, megismételhetetlen egyedi adottságaiktól. Éppen ezekre volna érdemes odafigyelnünk.

Az egészen kis államok keletkezése és fennmaradása is olyan kérdés, amely minden valamivel nagyobb, de nagyhatalomnak nem számító tagállam számára érdekes lehet, s nemkülönben, hogy milyen módon érik el céljaikat az Európai Unión belül, hiszen a nagyobbakhoz hasonló képviseletük nincsen az EU szerveiben. Nekik más utakat kell keresniük. Ezek alapos és részletes megismerése, esetleg bejárása kiterjesztheti azoknak a módozatoknak a körét, amelyekkel saját elképzeléseiknek próbálnak érvényt szerezni. Nem szégyen a kisebbektől tanulni, főként ha az ember maga sem túl nagy.

Vladimír Srb mindenekelőtt David Easton és Niklas Luhmann, továbbá Giovanni Sartori és Arend Lijphart szempontjai alapján elemez és értékel. De azzal kezdi, hogy ezek az államok keletkezésüket tekintve abból a korból származnak, amikor Európa egy része még kis államokból ált. Egy részük mindmáig megőrizte államiságát és így vagy úgy integrálódott napjaink struktúráiba. Ugyanakkor középkori vonásaik több elemét is megtartották. Például monarchikus berendezkedésüket. De akad köztük köztársaság is. Ám ebben az esetben is megmaradt a középkor politikai elképzeléseinek néhány eleme. A szerző azonban nemcsak statikusan vizsgálódik. Dinamikusan, tehát változásában vizsgálja az egyes törpeállamokat, azaz igyekszik bemutatni mindazokat a fontos változásokat, amelyek végbementek a vizsgált országok politikai rendszereiben. A huszadik század viharai és az Európai Unió megszületésének folyamata az ő politikai életüket sem hagyta érintetlenül.

A szerző a sorba veszi őket, és államról államra halad. Mindegyiküket külön fejezetben mutatja be, nevezetesen a Vatikán, San Marino, Andorra, Monaco és Liechtenstein politikai rendszerét. Majd két teljes jogú EU-tagállamét is, Luxemburgét és Máltáét. Mindegyiküknél a sajátosságaikra helyezi a hangsúlyt, tehát az olvasó világosan láthatja a köztük meglévő nem kis különbségeket. Részletesen bemutatja, hogyan működnek azok, amelyek államformája monarchia. Közben nem feledkezik el az államközi kapcsolataikról sem. Ezekkel az államokkal kapcsolatban annyi mítosz, történet él az európai, sőt az egész világ közvéleményében, mindenekelőtt a bulvársajtónak köszönhetően, hogy nem árt pontos ismeretekre szert tenni arról, milyen hatáskörei vannak például Monaco uralkodójának, vagy éppen a pápának. Milyen a politikai döntéshozatal az Európai Uniónak az egy polgárra eső GDP tekintetében leggazdagabb rendes tagállamában, Luxemburgban, és hogyan működik az ország pártrendszere. Vagy miként billent meg az alkotmányos monarchia a még gazdagabb Liechtensteinben, méghozzá a nép támogatásával. Az összehasonlítás kedvéért ez 2009-ben 139 100 dollár volt Liechtensteinben, 2016-ban 102 000 dollár volt Luxemburgban, az Európai Unió átlaga pedig 39 200 dollár volt. De a többi állam sem áll rosszul az egy Málta kivételével. Egyszóval gazdasági befolyásuk méretüknél jóval nagyobb.

Politikai befolyásukról nem is beszélve. Az Európai Unió érvényes szabályai szerint a két rendes tag, Málta és Luxemburg jelentősen felülreprezentált az unió szerveiben. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Bizottság elnöke jelenleg luxemburgi politikus.

A szerző arról a szempontról sem feledkezik meg, hogy milyen a mikroállamok egymáshoz fűződő kapcsolata, így azt a kérdést is megvizsgálja, hogy miként működnek együtt a törpeállamok, hogyan koordinálják lépéseiket. Elemzi fontosabb találkozóikat, és az azokon született egyezségeiket.

A szerző szerint az a törpeállamok együttműködése túlmutat az Európai Unión, sőt a politikán is. Még közös sportrendezvényük is van, amelybe Ciprust és Izlandot is bekapcsolták. Itt tehát nemcsak közös érdekekről, hanem nyilvánvalóan egyfajta sajátos csoportidentitásról is szó van. A kicsik, ha összefognak, nem is olyan kicsik, s közben többen a nagyság nyomása és a nagy állam túlhatalma nélkül őrizhetik meg államaikban azt az otthonosságot, ami csak kisebb emberi csoportokban létezhet. A kicsiséggel együtt járó érdekesség, különlegesség kulturális és turisztikai vonzerejéről, sajátos adózási lehetőségeiről nem is beszélve. A tanulmány emellett egyenként is bemutatja, miként próbálják elérni céljaikat.

A kötet témájának jelentősége sokkal nagyobb, mint amekkora érdeklődés övezi napjainkban. A tanulmány színvonala és a téma fontossága okán mindenkinek ajánljuk, akit a sajtóhíreknél mélyebben érdekel az Európai Unió.

Öllös László

Kovács László: Márka és márkanév (Márkanévkutatás és nyelvészet – metszéspontok, lehetőségek, kihívások)

Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2017, 358 p.

Kovács László márkanevekről szóló kiadványa magyar nyelven egyedülálló, hisz a márkákkal foglalkozó szakirodalom Magyarországon főként a marketing és gazdaságtudomány szemszögéből közelíti meg a témát, míg jelen szerző nyelvtudományi módszerek alkalmazásával vizsgálja a márkák és márkanevek összefüggéseit. A szerző az előszóban így ír erről: „Jelen kötet célja, hogy – magyar nyelven elsőként – bemutassa, milyen (alkalmazott) nyelvészeti eszközök milyen formában használhatóak a márkák és a márkanevek vizsgálatában és hogy a(z) (alkalmazott) nyelvtudomány mivel tud hozzájárulni egyrészt a márkák pontosabb megismeréséhez, másrészt a márkák értékének növeléséhez.” (9. p.)

A Bevezetés című, első fejezetben a szerző a márkák és márkanevek kutatásának aktualitását hangsúlyozza, majd kiemeli annak interdiszciplináris jellegét. A témával ugyanis a gazdaságtudomány (azon belül a marketingtudomány) mellett a jogtudomány is foglalkozik – véleménye szerint a nyelvtudomány szempontjaival kiegészülve hasznos új felismerések tehetők a márkák és márkanevek kutatásában. A kötet céljait konkretizálva a szerző a következő témakörök körbejárását vetíti előre:

1. „A márkakutatás és a(z) alkalmazott nyelvészeti kutatások kapcsolódási pontjainak bemutatása (…)
2. A márkanevek komplex rendszerezési lehetőségeinek bemutatása (…)
3. Márkanevek kognitív reprezentációjának vizsgálata (…)
4. Márkaasszociációk vizsgálatának módszertani útmutatója (…)
5. Kutatási perspektívák felmutatása” (17–19. p.)

A bevezető fejezet további részeiben a szerző ismerteti a kötet felépítését, illetve bemutatja a kötet módszertani megközelítését, melyet kommendatív (javasló) megközelítésnek nevez.

A kötet második fejezete – A márka szerepe a gazdaságban (23–44. p.) – a márkákat gazdasági szempontból mutatja be, így mutat rá azok gazdasági kontextusának fontosságára, miközben a bőséges nemzetközi szakirodalom jól áttekinthető összefoglalását adja. Elsőként a termékek és márkák fogalmát tisztázza, majd a márkák fajtáit és tulajdonságait mutatja be különböző megközelítések alapján. A szerző kitér még a márkaérték vizsgálatának lehetőségeire, illetve a márkák szerepére a fogyasztói társadalomban. Kovács a márkanév marketingszempontból való vizsgálati lehetőségeinek vázolását a márkák és márkanevek történeti szempontú bemutatásával kezdi, majd a márkanévadás gyakorlatára tér ki. A gazdasági megközelítés után a kötet következő fejezeteiben a nyelvészeti szempont érvényesül, a márkaneveket mint nyelvi jeleket vizsgálja a szerző.

A harmadik rész – A márka és a márkanév mint nyelvészeti kutatások tárgya (45–148. p.) – a kötet egyik leghosszabb fejezete, melyben a szerző a márkanevek névtani kategóriákba való besorolhatóságát vizsgálja, illetve a márkanevek különféle szempontok alapján történő kategorizálási lehetőségeit mutatja be. A szerző felvázolja a márkanevek terminológiájával és helyesírásával kapcsolatos problematikus kérdéseket, majd bemutatja, hogy a márkanevek tulajdonságai miben esnek egybe a tulajdonnevek jellemzőivel, illetve hogy milyen eltérések figyelhetők meg, melyek megnehezítik a kategóriába sorolást. A következő alfejezetben a szerző a márkaneveket különböző szempontok szerint kategorizálja, a bemutatott csoportosítások pedig egyfajta eszköztárat adnak új márkanevek megalkotására. Miután részletes áttekintést kapunk a szakirodalomban fellelhető kategorizálásokról, a szerző egy komplex rendszerezési lehetőséget mutat be, és különféle szempontok alapján csoportosítja a márkaneveket – a termék fajtája szerint, szófaj szerint, morfológiai, szintaktikai szempontok szerint, a keletkezés nyelve alapján, stilisztikai eszközök szerint, szemantikai és asszociációs motiváltság szempontjából. A szerző a komplex rendszerezés kialakításával arra mutat rá, hogy egy-egy márkanév nem csak egy kategóriába sorolható be, és azok megalkotása során ezt a sokrétűséget érdemes figyelembe a venni és kihasználni. Miután a szerző röviden vázolja a további névtani vizsgálatok lehetőségeit – köznevesülés, egyediség, félrevezető márkanevek –, részletesebben kitér a márkaneveket érintő más nyelvészeti problémakörökre. A következő alfejezetek tárgyalják a márkanevek helyesírási lehetőségeit, azok fonetikai, morfológiai, szemantikai, szintaktikai, neurolingvisztikai, fordítástudományi vetületeit, valamint a márkanevek kapcsolatát a nyelvi tervezés, szaknyelvkutatás, lexikológia, lexikográfia, szociolingvisztika és a kétnyelvűség vizsgálataival. Külön kiemelem, hogy a szlovákiai magyar olvasó számára érdekes lehet a szlovák márkanevek magyarra fordításával foglalkozó rész (127–129. p.). A szerző a nyelvtudomány nagyon sok szegmensének márkanevekkel összefüggő aspektusait tárgyalja, így ezek inkább problémafelvetésnek tekinthetők, rámutatva a jelenség komplexitására – éppen ezért fogalmaz meg a szerző minden alfejezet végén az adott területhez kapcsolódó újabb kutatási lehetőségeket és témákat.

A kötet negyedik fejezetében – A márkák kognitív reprezentációja (149–193. p.) – a márka kognitív apparátusban betöltött szerepét vizsgálja a szerző, egyrészt a kognitív nyelvtudomány, másrészt a pszicholingvisztika szemszögéből. A kognitív megközelítés és a márkanevek kapcsolatát felvázolva a fejezet bemutatja a jelentésalkotást mint kognitív tevékenységet, valamint a horizontális és a vertikális kategorizálás lehetséges elméleti háttereit bemutatva jut el a komplex kognitív struktúrákig, melyek közül a fogalmi keretet (sémákat) tárgyalja részletesebben. A következő alfejezet a mentális lexikont és a márkaasszociációkat vonja be a márkanevek kutatásába a pszicholingvisztika kutatási területeiből. A szerző a kulcsfogalmak általános bevezetése után rátér az asszociációs vizsgálatok lehetőségeire a márkakutatásban, illetve az asszociációs vizsgálatok lehetséges céljait és módszereit vázolja. A márkanevek asszociációinak eddigi vizsgálatait történeti sorrendben mutatja be a kötet, az egyes kutatási módszerek előnyeit és hátrányait kiemelve.

A következő rész – Kognitív márkareprezentáció – empirikus eredmények (195–296. p.) – tartalmazza a szerző és kutatócsoportja által végzett kutatások eredményeinek az összefoglalóját, mely az előző fejezetek elméleti összefüggéseiből indul ki. A kutatás eredményeinek ismertetése előtt a szerző részletesen megfogalmazott hipotéziseket vázol fel, majd a kutatás módszertanát mutatja be. Az alfejezetekben ismerhetjük meg az egyes hipotézisekhez kapcsolódó konkrét elemzéseket, melyek nagyszámú adatközlő bevonásával zajlott és többféle adatgyűjtési módszer alkalmazásával végzett kutatás eredményein alapulnak. A szerző statisztikai módszereket is bevon az adatok értelmezésébe. Vizsgálja, hogy a magyar márkanevek könnyen azonosíthatóak-e, majd elemzi, hogy a márkanevek asszociációinak kapcsolatai mennyire hasonlítanak a közszavak és a tulajdonnevek kapcsolatainak eloszlására. A továbbiakban arról olvashatunk, hogy a márkanevek asszociációiban mennyiben jelennek meg használattal kapcsolatos asszociációk, a termék objektív és szubjektív jellemzői, attitűdökkel kapcsolatos információk, illetve hogy a marketingkommunikációs tevékenység hatása mennyiben mutatható ki az asszociációkban. A szerzők vizsgálják továbbá, hogy a márkanevek mennyire illeszkednek sajátosan a mentális lexikonba – vajon a termékkategória-e a márkanév legerősebb asszociációja; elkülönülnek-e a termék és a márka asszociációi egymástól; előhívja-e a márka neve egy másik márka megnevezését, képi asszociációkat; vajon a közszavakra vagy tulajdonnevekre hasonlító márkanevek eredeti jelentése is hív elő asszociációkat; előhívhatnak a márkanevek fonetikai asszociációkat? A szerzők ezekre a kérdésekre keresik a választ a részletes kutatási anyag elemzésével, melynek módszertani felépítését is aprólékosan ismertetik. A statisztikai módszerek bevonása a kutatásba még pontosabb kép kialakítását teszi lehetővé, illetve a táblázatok, grafikonok és bőséges példaanyag használata szemléletessé és áttekinthetővé teszi az olvasó számára az eredmények értelmezését. A szerző minden esetben hangsúlyozza, hogy alapkutatásról van szó, így inkább újabb kérdések felvetése a célja, ezek pedig majd további hipotézisek felállítását teszik lehetővé, azonban néhány fontos következtetést mégis sikerül levonnia – ezek márkanévalkotásban való gyakorlati jelentőségét elemelik ki. A fejezet zárásaként – a kutatás eredményeire támaszkodva – a szerző megfogalmaz egy részletes márkanév-definíciót, majd összefoglalja a márkanév-asszociációk további kutatásainak lehetséges irányvonalait.

A kötet hatodik fejezete – Márkakutatás és (alkalmazott) nyelvtudomány – metszéspontok, lehetőségek, perspektívák (297–317. p.) – azt mutatja be, hogy a nyelvészeti nézőpont hogyan alkalmazható egy márkanév „életútjának” a különböző szakaszaiban. Az adott „életszakasz” bemutatása után felsorolja a végezhető vizsgálatokat, az ezekhez kapcsolódó diszciplínákat, illetve az együttműködés lehetséges pozitív hozadékait. A szerző részletesebben leírja, hogy a nyelvtudományi eredmények hogyan alkalmazhatóak a márkanévadásban, névváltoztatásban, illetve a márkák és márkanevek menedzselésében.

Az Összefoglalás és kitekintés című, utolsó fejezet (319–321. p.) röviden összegzi a kötet egyes részeinek mondanivalóját, illetve ismételten felhívja a figyelmet az alkalmazott nyelvészet és a marketing interdiszciplináris együttműködésének pozitív vetületeire.

A részletes szakirodalmi jegyzéket (323–347. p.) – mely minden téma iránt érdeklődő számára megfelelő kiindulópontként szolgálhat – a Mellékletek (349–358. p.) követik, melyek a főszövegből kimaradt kategorizációkat tartalmazzák, valamint megtaláljuk itt a kutatás során használt márkaasszociációs kérdőívet, illetve a márkaasszociációk besorolását.

Jelen kötet részletes nemzetközi és magyar szakirodalmi ismeretből kiindulva – azokat viszont kritikai hozzáállással értelmezve – mutatja be a márkanevek elméleti megközelítésének a lehetőségeit. A szerző és kutatótársai átgondolt és részletesen bemutatott módszertan alapján végezték vizsgálataikat, melyek eredményeit a szerző rendszerezve és azok gyakorlati jelentőségét bemutatva tárja az olvasó elé. A kötet inspiráló lehet további kutatások tervezéséhez, mivel a szerző minden következtetés mellé újabb felmerülő kutatási kérdéseket társít. A bemutatott kiadvány hiánypótló a magyar alkalmazott nyelvészet szakirodalmában, és kreatív ötleteket tartalmaz a marketing és a nyelvtudomány interdiszciplináris együttműködésére, mely mindkét tudományág esetében gyümölcsöző lehet.

Simon Boglárka

Impresszum 2018/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

TANULMÁNYOK

Macsó Kinga: Roma helyzetkép két szegregált telepről
Gaučík István: A polgári autonómia és mecénásság jelképe: a Pozsonyi Városi Múzeum (1868–1918)
Csanda Gábor: Jegyzetek Grosschmid Géza könyvéhez
Baraté Edina: A kelet-ukrajnai front a kárpátaljai katonák visszaemlékezései alapján
Nagy Péter: A popkultúra-kutatás praxeológiája. Egy hibrid teória vázlata

KÖZLEMÉNYEK

Kiss Gy. Csaba: 1968 Csehszlovákiája és a magyar írók
A.Gergely András: Etnikai „asszi-milációtól” az „anti-migrációig”
Fülöp László: Fügei Csató Zsófi élete

DOKUMENTUMOK

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével

KÖNYVEK

Peter Jašek: Vasil Biľak. Zradca alebo kolaborant? (Baki Attila)
Hornyák Árpád (szerk.): A Horthy-korszak Magyarországa jugoszláv szemmel. Délszláv levéltári források Magyarországról 1919–1941. (Fekete Áron)
Nagy Péter: Alternatívák. A popkultúra kapcsolatrendszerei (Baka L. Patrik)
Péntek János (szerk.): A moldvai magyar tájnyelv szótára (Cs. Nagy Lajos)
Vörös Ferenc: Kárpát-medencei történeti családnévatlasz (Bauko János)
Aleksandar Pavlović–Adriana Zaharijević–Gazela Pudar Draško–Rigels Halili (urednici): Figura neprijatelja. Preosmišljavanje srpsko–albanskih odnosa (Vataščin Péter)
Jozef Šétaffy: Zabudnuté prípady inšpektora Šétaffyho (Csanda Gábor)

Roma helyzetkép két szegregált telepről

„Ha az integráció teljes értékű, akkor akceptálni kell a másságot, a nyelvet, a kultúrát. Csak azért integrálódni, hogy megfeleljünk a többségi társadalom elképzeléseinek, hogy ne legyenek konfliktusok, az nem integráció. Ez önmagunk megtagadása.”

A kelet-közép-európai városok fejlődése jelentősen eltér a nyugat-európai városok fejlődésétől. A roma közösségek régóta állandó részét képezik a szlovák városoknak, de az egyes városokban az integrációjuk foka és minősége változó. Szlovákiában körülbelül a romák fele volt képes valamilyen szinten a társadalmi változásra és alkalmazkodni a többségi társdalomhoz. Ezek a romák integráltan élnek a városokban a helyi lakossággal. A másik része a roma kisebbségnek viszont izoláltan a város egyes részein, vagy a szélén, vagy a városok mellett él. Ezeket a közösségeket a szociális és etnikai izoláció jellemzi, amely egyes esetekben eltérő lehet. A roma közösségek ún. városi gettókat alakítottak ki, a város egészéhez hasonlítva kevésbé integráltak. Ezek között a gettókban élő romák között jellemzően magas a munkanélküliség, a kulturális elzártság, a város hivatalos életéből való kitaszítottság, az elmélyülő társadalmi izoláció, amely összefügg a többségi társadalom részéről való elutasítással. Ezeket a közösségeket a különböző mutatók szerint felosztották szegregáltra, szeparáltra, integrált-koncentráltra és integrált szóródottra. (Šuvada 2015, 13. p.)

E szerint az elnevezés szerint a szegregált romatelepülések önálló települési formákat alkotnak, amelyek egy bizonyos távolságra helyezkednek el a várostól. A szeparált elnevezésű települések a város szélén találhatók, s a várostól természetes vagy művileg kialakított kerítéssel vannak elválasztva. Az integrált romatelepülések azok, amelyek közvetlenül a városban fekszenek, s feloszthatók integrált-koncentráltra, ahol a roma lakosság koncentráltan él egy térségben és integrált szétszórtra, ahol a roma közösség szétszórva él a többségi közösségben. Ez a négyfajta roma településtípus létezik a szlovák szakterminológia szerint jelenleg az országban. (Šuvada 2015, 14–15. p.) A kutatáskor a konkrét mutatókat is meghatározták az egyes csoportokra, így például szegregáltnak azt a települést nyilvánították, amely a városon túl vagy annak a szélén volt, nem volt vízvezetéke, és az illegális lakhelyek száma magasabb volt 20%-nál. A szociológusok és több romakutató szerint is az adott település szegregáltságát vagy integráltságát nem térben kéne meghatározni, hanem a többség által a társadalomból való kirekesztettségük foka nagyságával. Ezt a jelenlegi terminológiát sokan negatívnak tartják, és igyekeznek finomabb elnevezési módokat találni.

Jelenleg problémát okoz Szlovákiában a romák belső migrációja, ahol a helyi polgármesterek ezeket nem hajlandók számon tartani. A migrációk néha csak szezonálisak, megélhetéshez köthetők. Az emberek nem jelentkeznek ideiglenes lakhelyre, ennek ellenére hosszú ideig az állandó lakhelyükön kívül élnek. A hivatalos szervek gyakran szemet hunynak e felett. Körülbelül 24 800 roma lakos él az állandó lakcímén kívül. (Matlovičová–Matlovič–Mušinka–Židová 2012, 77. p.)

A város nem homogén egység, hanem gyakran diametrálisan különböző szegmensekből tevődik össze. A koncentrált roma lakosság a térségnek egy ilyen szegmensén él. A város e területei válnak a kutatás több szempontjából érdekessé. Ebben a munkában összehasonlítok két szegregált roma közösséget, egy nagyon fiatalt és Szlovákia területének egyik legrégebbi cigány közösségét.

A szlovák városokban a koncentrált roma közösségek létrejötte új keletű, a roma negyedek, az úgynevezett „panel” romagettók a legfiatalabbak. Ritka az olyan város, ahol nem 20. századi szocialista képződmény a koncentrált roma közösség. Egy ilyen különleges város Homonna, amelynek roma tábora, a Szirtalja a 19. századból való, bizonyítja ezt a tábor temetője, amely önálló roma temető, Közép-Európában is ritkaságszámba megy, tehát egy történelmi múlttal rendelkező roma táborról van szó.

A homonnai cigányok életéről 1728-ból van az első adat, amikor is egyetlen cigány élt a városban, úgynevezett Fedák. Az 1771-es Zemplén megyei cigányok összeírásánál két család homonnai származású volt, Csáky gróf és Van Dernáth grófnő szolgái voltak. Száz évvel később az 1893-as összeírásnál Homonnán már 168 cigány lakos élt, ez által Zemplén megyében az első helyre kerültek a cigány lakosság számát tekintve. 1900-ban a homonnai városi iratokból már cigány telep létezéséről vannak feljegyzések. (Bodorová, 2001, 4. p.) 1931-ben már 52 házról van feljegyzés, ezekben a házakban 249 személy lakott. A 30-as évek elején Homonnán az általános iskolába már néhány cigány család gyereke is járt. Ebben az időben Kassán, Léván és Homonnán önálló cigány iskolák működtek. (Bodorová, 2001, 6–10. p.) A homonnai iskolában körülbelül 90 gyerek tanult, 1945-ben egy fabarakkot építettek az iskola számára, ahol két osztály működött. Létezett egy kör a felnőtt, roma írástudatlan lakosok számára is, ahol az alapokat sajátíthatták el; írásból, olvasásból és számolásból. (Horváthová 1964, 101. p.)

A második világháború után a Szirtalja roma táborban tífusz ütötte fel a fejét. 1954-ben a Csehszlovák Vöröskereszt „megbízott” személyeket küldött, akik a mentálhigiéniára tanították a roma tábor lakosait. Ez után állandó céllá vált a tábor likvidálása. Számos, a tábort sújtó járvány ellenére jelenleg is az egyik legnagyobb tömbben élő cigány közösségnek számít Szlovákiában.

A szocialista időszak alatt az 50-es, 60-as és a 70-es években igyekeztek megszüntetni az egész tábort, ami majdnem sikerült is. Szirtalja felnőtt lakosságának a többségét megpróbálták átköltöztetni Csehországba. A kelet-szlovákiai romákat České Budějovicére telepítették, főleg Szirtalja táborból, Csernőből, a Kassa melletti Miszlókáról, Iglóról, Poprádról és Liptószentmiklósról. České Budějovicén 1950-ben 110 roma élt a városban, főleg ideiglenes barakkokban. A roma lakosok száma az 50-es évek végére 341 főre duzzadt a városban, ez a mag itt is maradt. (Davidová 1995, 245. p.)

Ez volt a módszer a romakérdés megoldására a szocialista időkben. A Szirtalja tábor ebben az időben „kirakati helyként működött”, ez szimbolizálta a roma probléma sikeres megoldását. Ez alatt az időszak alatt számos külföldi delegáció és a média emberei megfordultak itt, hogy megnézzék a „csodát”, hiszen az intézkedéseknek köszönhetően jóformán likvidálták a tábort.

Csehország az egyezség ellenére tiltakozott az ilyen fokú áttelepítések miatt, egyebek között azért is, mert észrevehetővé vált, hogy egy áttelepített zárt közösséget nem tudják a saját társadalmukba integrálni. Ennek ellenére még a 80-as években is próbálkoztak ezzel a módszerrel. Az áttelepített roma lakosság többszörösen hátrányos helyzetbe került, nem beszélte a cseh nyelvet, sem a szlovák nyelvet, és a megszokott környezetből egy teljesen új, számára életidegen közösségbe került. Többségük ezért visszajött Homonnára, azt itt levő legnagyobb vegyi üzemben, a Chemlonban dolgoztak, az itt dolgozó 6000 munkás 90 százaléka roma származású volt. A szocialista időkben megpróbálták kulturálisan és szociálisan is integrálni őket.[1]

Már a tábor teljes megszűnéséről beszéltek, amikor is 1989-ben társadalmi változás történt, és ez magával hozta Szirtalja lakosságának többszörös növekedését. Jelenleg Felső-Zemplén területének legnagyobb roma tábora.

A tábor észak–dél irányban 300 méter hosszú, kelet–nyugat irányban 200 méter széles, két nemzeti park határolja, az egyik a Nemzeti Természetvédelmi Terület, a Homonnai Sólyom és a Nemzeti Természetvédelmi Terület Homonna. A tábor területén egy patak folyik keresztül. A terület fő tengelyét Peticse, Helmecke, Kisortovány irányába vezető út adja meg. Négy bérház, számos családi ház, apró kunyhó és lakókocsi alkotja a tábort. A családi házak a tábor legszélén terülnek el, némelyik egész villa nagyságú, aranyozott oroszlán védi a bejáratot, itt laknak a módosabb romák, akik vagy külföldről jöttek haza, vagy itthon gazdagodtak meg, például uzsorából. Közeledve a tábor központjába, egyre kisebbek és kisebbek lesznek a házak. Többségük már csak összetákolt putri és lakókocsi. Maguk a táborlakók is szegregálják egymást, a beköltözöttek a kisebb családi házakban és bérlakásokban laknak, míg az őslakosok, akiknek a felmenői is mindig itt éltek, putrikban és lakókocsikban élnek. Ők a roma nyelv szerint a degesek, a tisztátlanok, mivel a felmenőik kutya- és lóhúst is ettek. A bérlakásokba be van vezetve a víz, és eredetileg a csatornázás is meg volt oldva, de jelenleg már felújításra szorul; némelyik lakásnak nincs ajtaja, de tv-antennája már mindenkinek van. Ez minden koncentrált cigány lakóközösségre jellemző. A két bérház között fatartók vannak, és itt parkolnak az autóikkal, ezért a vajda egy behajtani tilos táblát tétetett ki, hogy a mentőautók adott esetben bejöhessenek. Az infrastruktúra nincs megoldva, a mellékutcák nincsenek lebetonozva, csak a telepen keresztül haladó főút és a főbb épületekhez vezető út betonozott. A kommunális hulladék elvitele nincs megoldva. A lakásokba nem szívesen, de azért beengedtek. Az eredetileg felépített bérház néhány lakását módosították, nagyobb tereket alakítottak ki, s nem mindegyikük számára volt fontos, hogy a konyha nagy legyen, vagy több szobás legyen az adott lakás. A tábor lakosságát a vajda irányítja, irodája a tábor központjában található, mögötte pedig a közösségi központ van. Saját intézményeik léteznek: iskola, óvoda, élelmiszerüzlet, kocsma. A kormány által támogatott egyházi vonal, az Apostoli Egyház végez missziókat náluk. Dinamikusan fejlődik az egyházuk, pozitív hatással van az itteni közösségre. Az egyik legnagyobb kívánságuk egy közösségi háznak az építése volt, ahol az egyházi tagok összegyűlhettek volna. A tábor lakóinak a másik csoportja a halottasházat tartotta fontosnak, mivel a temető a legközelebbi lakástól is több mint egy kilométerre fekszik. A temető Közép-Európában is egyedülálló cigány temetőnek számít, a régi sírjai miatt. A lakosság nagy csalódására a tábor közepén felépítettek egy kintről halottasháznak tűnő templomot. Infrastruktúrája nincs megoldva, a víz nincs bevezetve, nincs fűtés, nincs WC, a csatornázás sincs megoldva, és a belső tér sincs kialakítva. Az emberek maguk sem értik, hogy miért épült. Ez a kormány „ajándéka”, halottasháznak nem felel meg, s templomi funkcióját sem tudja ellátni. Közösségi házra lett volna szükségük, nem templomra, mivel a megszokottól eltérő egyházi életet élnek. Ez a beruházás nem egyedi eset a roma településeken. Élő példa arra, hogy nem értik meg őket, s a tervek, a jóindulatú segítség ellenére is félresiklanak. Véleményem szerint ebben az esetben a „jóindulat” megkérdőjelezhető, mert két funkciót szerettek volna egy épülettel letudni, amelyre az Uniótól kapták az anyagi támogatást. Az ennyire rosszul kivitelezett tervek is csak kölcsönösen erősítik a konfliktusokat és a roma közösség negatív megítélését. Hiszen a közmédiában egy sikeres pályázatról és fejlesztésről nyilatkoznak, míg a valóságban egy rosszul kivitelezett tervről van szó. A roma és nem roma lakosság közti ellentétet szítja az a tény, hogy a roma lakosok a telepről a helyi közlekedést igénybe veszik, így a Peticse, Helmecke és Kisortovány felé utazók nem férnek fel a helyi járatokra. Ezek turisták által látogatott terültek, s így akinek nincs más közlekedési eszköze, az nehezen tudja megközelíteni az adott területeket.[2] A megoldást egyértelműen a sűrűbb helyi közlekedés jelentené.

A város felé körülbelül 30 méterre a teleptől már nem cigányok által lakott lakóövezet található, amelynek kilátása a telepre esik. Egyértelmű, hogy ez is egy újabb ütközőpont a roma és a többségi etnikum között, mert ezeknek a lakásoknak az értéke csökkent. A Peticse felé vezető úton körülbelül 1,5 km-re a teleptől található a Szociális Szolgáltatások Háza, ahol mentálisan zavart gyerekeket és fiatalokat kezelnek, 0,5 km-re tovább az erdőben pedig szanatórium van a tbc-sek számára, amely nem tölti be a funkcióját, mert jelenleg rehabilitációs központként működik a kábítószeresek számára.

A telep jelenlegi lakossága szlovák cigánynak vallja magát, és csak egy kis része szlováknak. A Homonna városából kitelepített, közüzemi díjakat nem fizető romákat is a táborba költöztették. Ezenkívül külföldről is hazaköltözött néhány család, ezek a hatások is nagyban elősegítették a tábor lakóinak az identitásváltását. Ez alatt azt értem, hogy a beköltözések előtt mindenki romának vallotta magát, és később ez módosult szlovák romára. Az identitásváltás ellenére nyelvi módosulás nem történt, mert egymás közt szinte kizárólag a helyi kelet-szlovákiai roma nyelvjárást használják, nagyon büszkék a roma kultúrájukra, többségük hagyományos öltözéket visel. Működik a hagyományőrző néptánccsoport, amelynek a kicsiktől a felnőttekig mindenki a tagja lehet. Az iskolájuk kétnyelvű, az épületen belül roma szimbólumok vannak elhelyezve, ezzel is erősítve az identitástudatukat. A temetőben található sírok különlegessége, hogy a fejfán a feliratok a megszokottól eltérően az ellenkező oldalon vannak. A helyi roma lakosság referendumban kérte, hogy Szirtalja közigazgatásilag önálló legyen, s ne tartozzék Homonnához. Ez nem valósult meg.

A gömöri régióban bizonyított adatok szerint a roma lakosság a 16. században telepedett le. (Šuvada 2015, 13. p.) Ebben a régióban a cigányok főleg az egyes uradalmakban és falukban éltek, vezetőjük a vajda volt, akit az adott földesúr erősített meg a hivatalában. A Rimaszombat környékén használt különböző dűlők elnevezései is bizonyítják, hogy régóta itt élnek – Cigány-völgy, Cigány-erdő stb. (Bodorová 2001, 14. p.) Az 1770–1774-es felmérések szerint ennek a régiónak a romái főleg lovakkal kereskedtek. Az 1776-os összeírás szerint Gömör vármegyében 275 cigány család élt, ez összesen 1116 személyt jelentett. A vármegye adatai szerint a cigány családok alacsony életszínvonalon éltek, főleg a faluk határaiban laktak putriban, 29 család pedig sátorban, családi házban csak nagyon kevés család élt. (Horváthová 1964, 120–122. p.) A ruhaviseletükkel azonban alkalmazkodtak a többségi társadalomhoz, csak körülbelül 25%-uk öltözködött hagyományosan. Az 1785-ös vármegyei jelentés szerint 20 cigány gyerek járt iskolába és a többségük szolgálóként dolgozott, vagy nevelésre volt kiadva családokhoz. (Horváthová 1964, 200. p.) 1785-ben Rimaszombatban 9 roma család élt és 7 roma gyerek járt iskolába, akiknek vezetékneve Bari, Csonka és Oláh volt. (Bodorová 2001, 60. p.) A gömöri régió legismertebb roma származású személyei a két zenész, Czinka Panna és Barna Mihály volt, ők a 18. századi Magyarország legismertebb cigányzenészei közé tartoztak. Rimaszombatban a 19. században Borzó nevű cigányprímás élt, eltemetve is a helyi rimaszombati temetőben van, rajta kívül Rimaszombatban működött Dombi Márton, aki magának Ferenc Józsefnek is zenélt. A 19. századi írásos adatok bizonyítják, hogy Rimaszombat és Tamásfala közt létezett egy vajda által vezetett cigány telep, amelynek a lakói a városban szolgáltak és a várostól bérelték a földet, ahol éltek. 1893-ban Gömör-Kishont vármegyében a mai Szlovákia területén élő cigány lakosságnak a 15%-a lakott. 1929–1931 között három oláhcigány család telepedett le Rimaszombattól nem messze. A rimaszombati adatok szerint a vándorló életmódot folytató cigány családok főleg vasgyűjtéssel, csontgyűjtéssel foglalkoztak. Közülük sok volt a kovács, a Rimaszombatban élő nem cigány kézművesek panaszkodtak rájuk, mert ők olcsóbban dolgoztak. (Šuvada 2015, 13. p.)

Rimaszombat vásárváros volt és ezáltal sok oláhcigány megfordult a városban. Az utolsó vándorcigányok a 20. század 60-as éveiben telepedtek le itt. Gömör volt az utolsó olyan régiója Szlovákiának, ahol a 20. század 50-es éveiben még néhány roma család félig vagy teljesen földbe vájt kunyhóban élt. (Bodorová 2001, 61–69. p.) 1957-ben tífusz tört ki Rimaszombatban. A feljegyzések szerint 1945–1967-ig a városban és környékén magas volt a bűnözés. (Jurová 2008, 142. p.) A vándorcigányok kötelező letelepedéséről szóló törvény 1958-ban lépett életbe, s Rimaszombat környékére nagyon sok oláh-, lovári cigány telepedett le, akik azelőtt főleg lókereskedelemmel foglalkoztak. A város nem tudott számukra adekvát lakóhelyeket biztosítani, és így továbbra is a saját ekhós szekereikben laktak; azonkívül a Sereg nevű telepen romungrók éltek, akik már régebben letelepedtek. A Rimaszombathoz tartozó Tamásfalán sok roma zenész család élt. A 70-es évek társadalmi kulturális integrációs elképzelése szerint a romaproblémát gyors tempóban akarták megoldani, ezért házakat építettek, munkahelyeket biztosítottak számukra, és bőkezű szociális juttatásokban részesültek a nem dolgozók. Az elképzelés lényege a „kunyhók” felszámolása volt. Nyomást gyakoroltak a roma családokra, telepeiket felszámolták, és beköltöztették őket az újonnan épített panellakásokba. Ekkor jött létre a Dúsa úti lakótelep Rimaszombatban. Az eredeti városfejlesztési tervek szerint ezek a luxus állami lakások orvosok számára készültek, de mivel itt eredetileg mocsár volt, ők nem voltak hajlandók beköltözni. Ezzel egy időben felszámolták a Sereg nevű roma telepet, lakóit beköltöztették ezekbe a lakásokba. Négy lakást 1975-ben magyar ajkú roma család kapott itt. Öt évvel később oláhcigányok költöztek a többi lakásba. A Dúsa úti lakótelepen a vajda funkciója továbbra is érvényben maradt, de hozzá csak a lovári cigányok tartoztak. A közmédia a 90-es években a romák sikertelen asszimilációjára emlékeztetett a Dúsa úti lakótelep bemutatásával; „Már pár hónappal az új lakásokba való beköltözésük után a lakásokat és a közös helyiségeket amortizálták, leépítették. Később a lakáshivatal kijavította és felújította, amit lehetett, de minden újra megismétlődött. A Dúsa úti lakótelep, a „fekete város” Rimaszombat szégyene lett, s a nem cigány lakosság számára teher és félelmet keltő hellyé vált.” (Lom 1992, 10–11. p.)

Jelenleg a telep a várostól szeparált részen fekszik, bár közigazgatásilag Rimaszombathoz tartozik. A telepen szinte kizárólagosan magyar ajkú romák élnek. A Dúsa úti lakótelep egész Közép-Szlovákiában a legnagyobb koncentrált roma közösség. A város délnyugati részén terül el, körülbelül 1 km-re a városhatártól. Ez a távolság a bizonyítéka annak, hogy a telep nem integrált része a városnak, hiszen egy mező választja el tőle, és szociálisan a leghátrányosabb része Rimaszombatnak. Az ellentétét képezi Akasztóhegynek, ahol a luxusnegyed van, s az északi részén fekszik a városnak. A telep szembetűnően leromlott állapotban van. A kultúrházból, amely a telep elején állt, már csak az oszlopok maradtak meg. Rögtön mellette van a szociális munkásoknak a központja és az egészségügyi központ. Az egész telep hat bérházból áll, amelyből öt négyszintes, a hatodik ötszintes. A telep elején egy épületben élelmiszert árulnak, és ugyanebben az épületben található a kocsma is. A telep déli határa Méhi-patak, amelyben gyakran mosnak. Az iskola is a telep déli részén van. Közvetlenül az általános iskola mellett van egy nyilvános vízcsap, amely az egyetlen lehetősége az ötödik lakóház közösségének, hogy ivóvízhez jusson. Különlegessége ennek a telepnek, hogy a cigányok két csoportja lakja: a romungrók és az oláhcigányok. Az oláhcigányok a 20. század közepén még vándoréletmódot folytattak. A két csoport különbözik egymástól, s gyakori köztük a feszültség és az ebből adódó konfliktus. A szociális gondozók szerint a telep etnikai összetétele a következő: 75% magyar ajkú roma, 15% oláhcigány és 10% szlovák roma. A lovári nyelvet csak az oláhcigányok beszélik. (Jurová 2008, 142. p.) A magyar romák csak magyarul beszélnek. A helyi szociális dolgozó asszisztense szerint, aki a telepen él és saját statisztikai adatokkal rendelkezik, az összetétel egy kicsit más. Szerinte a Dúsa úti lakótelepen 60%-ban él magyar ajkú roma, akik végképp nem beszélik a cigány nyelvet; 35%-ban élnek oláhcigányok, akik a lovárit beszélik, és körülbelül 5% a szlovák romungrók száma, akik szlovákul beszélnek. Annak ellenére, hogy számbelileg az oláhcigányok vannak kisebbségben, ők a telep „hangadói”. Ezen a telepen is nagyon sok olyan ember él, akinek itt nincs állandó lakhelye, néhány személy pedig magyar állampolgár. Körülbelül 1200 ember lakja a telepet, és nagyjából 1000 főnek van állandó lakhelye. A 150 lakásban 206 család él. A lakások 50 százalékában három generáció él együtt. Létezik olyan lakás is, ahol 17 személy lakik együtt, s abból 11 gyerek. Az itt élő szociális munkás segítője szerint körülbelül 31 gyerek születik egy évben. A Dúsa úti lakótelepen élők nem keverednek más helyről származó cigányokkal. Rimaszombatnak Tamásfala nevű részén él nagyobb cigány közösség. A telep lakásai egy-, kettő-, három- és négyszobásak. Ezen a telepen csak bérházak vannak, az egyetlen nem hivatalosan felépített „épület” egy fáskamra. A telepen alsó tagozatos az általános iskola, és magyar tannyelvű. Az iskola bővítésre szorul, mivel csak három tanterem felel meg a normáknak, a többi helyiség szűk a tanításhoz. Vannak osztályok, amelyek a folyosón kaptak helyet. Az iskolát és az óvodát 188 gyerek látogatja, már képtelenek többet befogadni, de a demográfiai adatok azt az előrejelzést adják, hogy számuk növekedni fog. Az iskolában nyolc tanár, egy speciális pedagógiát végzett szlovák igazgatónő, egy nevelőnő, két óvónő, egy gondnok és két asszisztens dolgozik.[3] Az igazgatónő szerint az iskolának sürgősen bővülnie kell, akár konténertantermekkel is.[4] A jelenlegi roma kormánybiztos célul tűzte ki, hogy minden gyerek óvodába és iskolába járjon, egyebek közt ezért is fontos a roma telepeken az óvodák, iskolák bővítése. Dél-Szlovákia egész területén nagy a munkanélküliség, Rimaszombatra és környékére ez fokozottan érvényes, még a többségi társadalomba tartozó lakosoknak sincs munkahelye. Ennek következménye a lakásmaffia és az uzsora megjelenése a telepen. Az összes lakótelepi épület magánkézben van, a város, Rimaszombat mind a hat bérházat eladta. Régebben a telepről Németországba jártak dolgozni, főleg zenélni, de most már ez a lehetőség is beszűkült.

A régi és az új roma telep is szinte ugyanazokkal a problémákkal küszködik, annak ellenére, hogy az új lakótelep erőszakosan lett kialakítva. Mind a két telepen megmutatkozik a cigány és a többségi társadalom közti ellentét. Az ellentéthez nagyban hozzájárul a közmédia, amely az igazságot előszeretettel elferdítve mutatja be. Erre jó példa a Szirtalja táborban felépített templom/halottasház, amelyet nagyszabású beruházásként mutattak be, ugyanakkor a tábor lakói számára csak egy újabb csalódás. Ők csalódnak a kormányban, a lakosság meg zúgolódik, hogy újabb közpénzeket áldoznak a telepre. A Dúsa úti lakótelep problémáihoz is negatívan áll a rimaszombati közösség, mondván: „minek újítani a lakásokat, épületeket, ha úgyis tönkreteszik, lelakják.” Egyértelmű, hogy az erőszakos integráció nem hozhat eredményt, s ami a többségi társadalomnak luxuslakást jelent, nem biztos, hogy a kisebbségnek is azt jelenti, hiszen más életformához voltak szokva, és nem ők az egyetlen népcsoport a világon, amely ilyen nehézségekkel küszködik.[5] Véleményem szerint annak ellenére, hogy a kormány nem szeretné gettósítani a telepeket, tapasztalatom alapján minden egyes tevékenységük vagy megoldásuk oda vezet, vagy azt segíti elő. A Luník IX. kassai roma lakótelep is egy új beruházás előtt áll: a cél „felújítani a lakásokat és csökkenteni az itt lakók számát”. De már ennél az új stratégiai programnál is látszik, hogy csak megismétlik a múltbeli hibákat.

Irodalom

Atlas rómskych komunít na Slovensku 2013. https://www.minv.sk/?atlas_2013

Bindorffer Györgyi 2013. Identitás és közösségi intézmények: az informális családi és a formális politikai tér szerepe a roma identitás alakulásában. In Fedinec Csilla–Ilyés Zoltán–Simon Attila–Vizi Balázs: A közép-európaiság dicsérete és kritikája. Pozsony, Kalligram, 340–364. p.

Bodorová, Oľga 2001. Ľudová architektúra a spôsob bývania Rómov v Gemeri-Malohonte. Rimavská Sobota, Ex print, 1–69. p.

Davidová, Eva 1995. Cesty Romů – Romano drom 1945–1990. Změny v postavení a způsobu života Romů v Čechách, na Moravě a na Slovensku. Olomouc, Univerzita Palackého.

Dupcsik Csaba 2009. A magyarországi cigányság története. Budapest, Osiris.

Horváthová, Emília 1964. Cigáni na Slovensku. Bratislava, Vydavateľstvo SAV.

Jurová, Anna 2008. Historický vývoj rómskych osád na Slovensku a problematika vlastníckych vzťahov k pôde. In Hirt, Tomáš–Jakoubek, Marek: Rómske osady na východnom Slovensku z hľadiska terénneho antropologického výskumu. Bratislava, Nadácia otvorenej spoločnosti–Open Society Foundation, 111–175. p.

Lom, Ján 1992. O nevšednom experimente na jednom rómskom sídlisku. Obecné noviny, 2. 10–11. p.

Majtényi Balázs 2003. Mit ér a nemzetközi szabályozás? A roma kisebbséget érintő nemzetközi és közösségi jogi szabályozás. In Majtényi Balázs: Merre visz az út? A romák politikai és emberi jogai a változó világban. Budapest, Lucidus, 9–52. p.

Majtényi Balázs–Vizi Balázs 2005. Európa kisebbsége – A roma kisebbség a nemzetközi dokumentumokban. Budapest, Gondolat.

Matlovičová, Kvetoslava–Matlovič, René–Mušinka, Alexander–Židová, Anna 2012. Rómovia na Slovensku. Základné charakteristiky Rómskej populácie na Slovensku s dôrazom na priestorové aspekty ich diferenciácie. In Pénzes, János–Radics, Zsolt (Eds.): Roma population on the peripheries of the Visegrad countries. Spatial trends and social challenges. Debrecen, 77–104. p.

Šuvada, Martin 2015. Rómovia v slovenských mestách. Bratislava, POMS.

A polgári autonómia és mecénásság jelképe: a Pozsonyi Városi Múzeum (1868–1918)

Eddig már több pozsonyi kulturális intézmény története, közülük kiemelten az 1868-ban alapított Pozsonyi Városi Múzeum került a szlovák tudományosság érdeklődésének a középpontjába. Jogos tehát az összefoglalás, a helyzetértékelés és a mérlegkészítés igénye; természetszerűleg az új kutatási irányok felvázolása. Mindenféleképpen a kérdésfeltevés az első lépés a Pozsonyi Városi Múzeum 1868–1918 közötti történetének a vizsgálatakor.

A hektikus 1968-as évben, illetve a csehszlovák totalitárius rendszer megszűnésének előestéjén, 1988-ban, illetve 1989 után született szlovák múzeumtörténeti szintézisek hogyan értelmezték a múzeum dualizmus kori történetét?^[1] Az evolucionizmusra épülő marxista tudományelmélet hogyan itatódott át a szlovák nemzetépítő törekvésekkel? Érdekes kérdésként vetődik fel, hogy a szerzők milyen szempontrendszerek alapján tárgyalták a városi és a regionális múzeumi jelenségeket és a magyar állam múzeumpolitikáját? Milyen téziseket, esetenként sztereotípiákat alakítottak ki a múzeum arculatát meghatározó Könyöki Józsefről, Helmár Ágostról és a többi kusztódról? Milyen figyelmet szenteltek a múzeum gyűjteménygyarapító és kiállítási stratégiáinak, illetve a 20. század elejétől mind markánsabban mutatkozó modernizációs igényeknek? Milyen mentális és tudománypolitikai változásokat mutathatunk ki 1989 után? A közép-európaiság mennyire volt (maradt) szlogen, és mennyire volt (lehetett) pulzáló valóság? A szlovák muzeológiai munkákban tovább éltek az 1989 előtti klisék? Azok átalakultak vagy az értelmezések szélesebb tárháza nyílt meg?

Koncepciók és azok metamorfózisai

A szlovák történeti muzeológiai irodalomban a leginkább idézett és fenntartások, illetve kritika nélkül kezelt kötet, mely a Pozsonyi Városi Múzeumról alkotott szlovák képet hosszú ideig meghatározta – és bizonyos fokig mostanáig meghatározza –, 1968-ban látott napvilágot. (Kalesný 1968.) Ez a kötet, bár a kor ideológiai, nemzetpolitikai és muzeográfiai igényeit tartotta szem előtt, a múzeum vízióját is megpróbálta valamiféleképpen rögzíteni.

Mielőtt azonban rátérnék e szintézis téziseinek az elemzésére, szükséges egy rövid, de fontos kitérő.

Az 1968-as könyv koncepciója szorosan kötődik az igazgatóhoz, Šimon Jančohoz, aki 1963 elején Milan Brodláktól vette át a múzeumvezetést. Brodlák 1968-ban, visszaemlékezésében elég nyíltan és ironikusan tekintett vissza korábbi működésére: „[a múzeum] ugyan szokványos munkahely, de mégis inkább egy sajátságos üzemre hasonlít, amelyik különböző tevékenységeket fog össze: a műemlékvédelemtől kezdve a szökőkutak fenntartásáig a valódi muzeális és kiállítási munkákig, ez utóbbiak azonban inkább mellékes és ritkaságszámba menő feladatoknak számítottak.”^[2]

Brodlákkal szemben Jančo személyében egy mentalitásában eltérő típus jelent meg: egy ambiciózus, kommunista menedzser, aki elkötelezett pártideológus is volt, és aki jó kapcsolatokat ápolt a szlovák kommunista elit tagjaival (végül is nem véletlenül regnált egészen 1997-ig).^[3]

Jančo hatékonyan fel tudta használni kapcsolati tőkéit, így a Pozsonyi Városi Múzeum az 1960-as és 1970-es években komoly anyagi támogatásokhoz jutott a fővárostól. Ezekből valósultak meg az új, állandó és célzottan külföldre is irányuló időszaki kiállítások, nem utolsósorban Pozsonynak mint a szlovákság politikai és kulturális központjának a propagálása végett. Számos katalógus látott napvilágot, Jančo felkarolta a régészeti feltárásokat és a műemlékvédelmet. A döntéshozó központoktól való függőség azonban hosszú ideig ható negatív jelenségeket szült. A múzeum kiszolgáltatottjává vált a nemzetépítő politikának és a pártideológiának, melyek bizonyos fokig rányomták bélyegüket a muzeális tevékenységekre is. Pozsony polgári miliője, a városi tér változásai, a kollektív identitások – egy etnicizáló szellem eluralkodása miatt – kihullottak a muzeológiai vizsgálódásokból.

Az 1968-as szintézis tehát egy összetettebb viszonyrendszerbe ágyazódik. A kötet felelős szerkesztője, Šimon Jančo nemcsak a múzeum századik évfordulójáról, de egyben – ahistorikus szemlélettel – a szlovák múzeumügy intézményes „megszületéséről” is értekezett. A tartalom ugyanakkor több kívánnivalót hagyott maga után. Bár Jančo megjegyezte, hogy a tanulmányok „különböző jellegűek” és tematikusan, illetve minőségileg változók, mondhatnánk hullámzók, sőt ingadozók, de szerinte ezek ellenére a bemutatott tények és összefüggések alapján mégis jobban megismerhetők a város kulturális intézményei. A másik oldalon ez a szintézis elrugaszkodási alapot biztosíthatott a többkötetes Pozsony-történet megírásához. (Jančo 1968, 5–6. p.)

A szövegek történeti muzeológiai tartalma azonban hiányzott. Egyoldalú forráshasználat és leírás jellemezte őket. A statisztikai kimutatások inkább illusztrációk gyanánt szerepeltek. A marxista tézisek alkalmazásán kívül a statikus intézménytörténeti módszer érhető tetten.

A múzeum történetének korszakolása prekoncepciókhoz kapcsolódott. Az 1868–1918 közti korszakot kezdetleges, sőt „embrionális” fejlődés jellemezte, pedig ez a korszak a nagy teljesítményekről szólt, és nagymértékben befolyásolta a 20. század gyűjteményszervezési és kiállítási koncepcióit. Az egyleti, városi és állami támogatási rendszerek, illetve azok prioritásai teljes mértékben kiestek a vizsgálódások fókuszából. Az 1918–1944 közti periodizáció a történelmi cezúrákat (1938, 1945) teljesen figyelmen kívül hagyta. Az első világháború utáni átmenet (1918–1922) a múzeumot fenntartó Pozsonyi Városszépítő Egylet (Verschönerungsverein, Városi Szépítészeti Egylet) számára – a csehszlovák kultúrpolitika miatt – mégiscsak terhes útkeresés volt. Az Ovídius Faust nevével fémjelzett korszak (1923–1938) pedig, mely koncepcionális változásokat és egy új minőségű múzeumpolitikát eredményezett, nem kapott méltó figyelmet. A múzeum helyzetének vizsgálata a Tiso-féle Szlovák Állam kultúrpolitikájában szintén hiányzott. (Jančo 1968, 8. p.; Kalesný 1968, 302–304. p., 308–309. p.)

Az előzőekben vázolt két korszak éles kontrasztban állt a „valódi” fejlődést hozó 1945–1968 közti időszakkal, miközben Pozsonyban a múzeumot létében érintő radikális politikai és társadalmi földindulások zajlottak (a pozsonyi magyarok és németek nemzetiségi alapú diszkriminációja, a kommunista hatalomátvétel, az 1950-es évek sematikus múzeumpolitikai gyakorlata). (Kalesný 1968, 297. p., 312–318. p.)

Könyöki József korszaka (1868–1900) inkább egy hosszú intermezzóként lett bemutatva, melyet társadalmi stagnálás, akadozó múzeumi munka, elégtelen pénzügyi háttér és a város vezetésének hanyagsága jellemzett. Ezekből kifolyólag csakis korlátozott múzeumi fejlődésről lehetett szó. A Könyöki halála utáni évek modernizációs törekvéseiről, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének szerepéről, az első világháború és a hatalomváltás múzeumi következményeiről egy szó sem esett. A Pozsonyi Városi Múzeum legrégebbi történetéről, a városi kulturális mezőbe ágyazódó muzealizációról szintén töredékes és elnagyolt képet kaphatunk. (Kalesný 1968, 7–10. p.)

Az 1923-as év szinte külön legendáriumot kapott. A múzeum a levéltárral és a képtárral együtt egy új városi intézményi hálózatban találta magát (Vedecké ústavy mesta Bratislavy/ Pozsony Város Tudományos Intézetei).^[4]

Hol és kinél találjuk ennek az értelmezési keretnek az intellektuális előzményét, illetve előképét? Miért lett piedesztálra emelve a két világháború közötti, kétségkívül fontos, de nem abszolutizálható korszak? Hogyan került újra- és átértelmezésre a magyarországi múzeumfejlődés kerete és tartalma?

A csehszlovák korszak modernizációs küldetéséről a múzeumügy terén Pozsonyban, legelsőként a Pozsonyi Városi Múzeum újkori történetének egyik markáns egyénisége, Ovídius Faust publikált.^[5]

A művelt és széles látókörű Faust, három év segédőri tevékenység után, 1923-ban lett a múzeum igazgatója, és 1944-ig azt célirányosan fejlesztette.^[6] 1945 tavaszán azonban német nemzetisége miatt megfosztották állásától, meghurcolták, és koholt vádak alapján a ligetfalui internálótáborba került. A későbbiekben kisebb jelentőségű szlovákiai közgyűjtemények dolgozójaként helyezkedett el. A szlovák múzeumi szakma gyakorlatilag megtagadta. (Kálmán 1968, 294–295. p.; Kalesný 1968, 312–313. p.) Csak 1966-ban rehabilitálták, de nevét, munkásságát még a kisebb lélegzetvételű múzeumtörténeti tanulmányokban sem említették meg. (Topoľská 1965, 201–224. p.)

Šimon Jančo tette lehetővé Faust visszatérését a Pozsonyi Városi Múzeumba 1970-ben, paradox módon a husáki normalizáció kellős közepén, miközben már 1968-tól – nem hivatalosan – külső munkatársként dolgozott az intézményben. Faust ezt a lehetőséget, annyi mellőzés és megaláztatás után – bizonyos fokig – elégtételként élhette meg. Jančo éppen ezzel a lépésével bizonyította menedzseri rátermettségét, hiszen a múzeum számára nemcsak a jubileumi múzeumtörténet megírására legalkalmasabbnak vélt szakembert szerezte meg, de a múzeum tudományos potenciálját is jelentősen bővíthette. Minden bizonnyal komoly motivációs erővel bírt Faust gazdag hagyatéka is, melyet a múzeum meg kívánt szerezni. (Holčík 2008, 27–31. p.; Šurdová 2008, 35–40. p.)

Ovídius Faust tehát nem véletlenül került a szerzői gárdába 1968-ban. A múzeum legrégebbi történetét ugyan a nagyobb kvalitásokat fel nem mutató Ľudo Fuzákkal írta, azonban mégiscsak nagy esélyt kapott: egy összefoglaló műben alakíthatta ki a múzeum múltjának képét, kicövekelhette az értelmezési mezőket, és nem utolsósorban saját munkásságát is bemutathatta. Faust érdeme, hogy megörökítette a régi pozsonyi polgári világ kusztódainak és támogatóinak – ugyan forrásokkal kellőképpen alá nem támasztott, de – információkban gazdag profilját, részben pályaképét. Ezzel úgy-ahogy Pozsony történeti emlékezetébe emelte őket vissza.^[7]

Azonban akarva-akaratlanul több jelenségnek alig szentelt figyelmet. Egyebek között a múzeumalapítás mozgatórugóinak és folyamatának, egyáltalán a magyarországi kontextusnak, az alapítóknak, a gyűjtemények fejlődésének vagy az anyagi háttérnek. Gondolatmenetében a Pozsonyi Városi Múzeum valódi és megalapozott fejlődésére csak 1920 után került sor (itt természetesen kiemelte saját személyét). (Faust–Fuzák 1968, 19. p.)

Faust csupán jelezte, de nem foglalkozott a város első muzeális intézményével, a Természettudományi Múzeummal, melyet 1856-ban a Pozsonyi Orvosok és Természettudósok Egyesülete (Verein für Naturkunde zu Pressburg) hozott létre. Az egyházi, iskolai és magángyűjteményeket sem szedte lajstromba, pedig ezek eklatáns példái voltak a muzeális értékek gyűjtésének és megőrzésének. (Faust–Fuzák 1968, 26. p.)

Az „alapító atyák” körét igencsak kitágította, pedig sokan nem vehettek részt a múzeum alapításában. Elsőként Gottfried Mayer városi orvost említette, aki állítólag már régebben közzétette egy városi régészeti múzeum tervét. Faust érveléséből nem egyértelmű, hogy milyen tervről volt szó, és az hogyan kapcsolódott a Pozsonyi Városi Múzeumhoz.[8] Szerinte Mayer munkatársai a következők voltak: Könyöki József, Rómer Flóris, Franz Motkó de Motkó Szentkereszt, Polikeit Károly és mások. Állítólag ez a csoport valósította meg a Mayer-féle tervet.[9] Faust valójában az első támogatók és mecénások nevét sorolta fel, ellenben Könyöki személyét nem emelte ki.

A múzeum alapítását és a helyiségek biztosítását – kicsit felületesen – az osztrák–magyar kiegyezéshez, a kedvező politikai légkörhöz kötötte.[10] Inkább egy gyakorlati kérdésről volt szó. Heinrich Justi polgármesterként tisztában volt a városi múzeum jelentőségével, ezért különösebb probléma nélkül bocsátotta rendelkezésre a régi városháza reprezentatív termeit (bírói és tanácsosi terem, illetve a kápolna). (Benyovszky 1931, 79–100. p.)

Faust a múzeum alapítását 1868 júliusára datálta, azonban nem tudatosította, hogy egy hosszabb előkészítési folyamatról volt szó, éspedig 1868 tavaszától. Ez teljesen természetes módon „kulminálódott” 1868. július 1-jén, mikor a múzeumi bizottság – számunkra ismeretlen – tagjait is megválasztották.^[11] Könyöki ekkor tájékoztatta a Pozsonyi Városszépítő Egylet tagságát a tervezett múzeumról. Mindemellett a pozsonyi és talán a Pozsony megyei értelmiségiek már korábban tudhattak a múzeum eszméjéről. Stephan Cherny magángyűjtő a Pozsony megyei Halmosról ugyanis egyik magánlevelét 1868. március 10-én Könyökinek, akkor még mint Ellenbogennek, a múzeum kusztódjának címezte.[12]

Faust a legrégebbi múzeumi leltári könyvek és dokumentumok alapján igyekezett feltérképezni a legelső adományozókat. Bár adatai fontosak, mégsem teljesek, és forráshasználata ellenőrizhetetlen. (Faust–Fuzák 1968, 15. p., 35–42. p.) Részletesebben nem foglalkozott a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének támogatásaival, azok mozgatórugóival. A főfelügyelőség 1906–1916 közötti jelentéseit hézagosan használta fel, és elszalasztotta a múzeum profiljának és gyűjteményi politikájának a megrajzolását. (Faust–Fuzák 1968, 15. p., 18. p.)

Faust Könyöki József személyét méltatlanul mellőzte, pedig 1868-ban ő volt a múzeum alapításának legfontosabb szereplője. Könyöki halálának téves évszáma még lehet lapszus, de az, hogy Faust részletesebben nem foglalkozott múzeumi, régészeti, művészettörténeti és műemlékvédelmi tevékenységével, nagy hiányossága tanulmányának. (Faust–Fuzák 1968, 15–16. p., 281–283. p.) Helmár Ágost munkásságát ellenben pozitívan értékelte. (Faust–Fuzák 1968, 17. p.)

Egy kiegyensúlyozott múzeumtörténet megírására 1988-ban nyílt újabb lehetőség. (Borovský 1988.) Az akkori szerzők nem éltek semmiféle alternatívával. Témaválasztás és koncepció tekintetében alaposan elmaradtak az 1968-as, amúgy sem nívós színvonaltól. A könyv egyik fontos üzenetét alkotta egy új imázs építése: a múzeum a szlovák nemzeti emlékezet intézményeként funkcionált, és az 1969 utáni korszak szellemi és tárgyi emlékeinek a gyűjtésére, dokumentálására szakosodott. A múzeum Pozsonynak mint a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosának, a szocialista városiasodás jelképének a fejlődését volt hivatott dokumentálni, ami azonban a valóságban igencsak töredékesen és felemásan valósult meg (a régi városrészek lebontása, átalakítása miatt az 1970-es és 1980-as években a polgári Pozsony tárgyi emlékeinek a begyűjtése folyt, egy munkásmozgalmi gyűjtemény kiépítése pedig csak terv maradt). (Barták 1988, 5–6. p.)

Šimon Jančo ezt a „specifikus” ars poeticát a kivetkezőképpen fogalmazta meg: „A jubileumi évkönyvben található írások mind bizonyítják, hogy a múzeum tevékenysége a második világháború, de főleg a dolgozó nép 1948-as győzelme és a csehszlovák federáció húsz éve után olyan szakaszba jutott, mely egyedülálló a múzeum történetében. Annak ellenére, hogy a múzeum csak városi intézmény, mint Szlovákia nemzeti kultúrájának képviselője országos küldetést is teljesít.” (Jančo 1988, 7. p.)

Egy politikai cezúra, a cseh–szlovák szövetségi állami 1968-os megalakulása vált az új időszámítás kezdetévé. Mintha a korábbi múzeumtörténeti dilemmák (a magyarországi és a két világháború közti csehszlovák korszak) véglegesen megoldódtak volna. Igencsak problematikus „mérföldkövek” lettek hangsúlyozva: a szlovák történelem sorsfordulói, az 1968. november 8-án megkapott Munkaérdemrend és egy a szocialista múzeumtörténeten belüli, inkább 1968–1988 közötti időszakra helyezett „kontinuitás”. (Borovský 1988, 14. p.) Megdöbbentő tény, hogy az 1968-as monográfia redukált tézisei lettek közvetítve egy markáns nacionalista ideológiában, megfűszerezve a szocialista társadalmi fejlődés tirádáival. A polgári korszak múzeumi öröksége és teljesítménye, legyen az Könyöki vagy Faust által képviselve, teljesen ignorálva volt.[13]

Egy új értelmezés megjelenésére húsz évet kellett várni. A 2008-ban megjelent kötet azonban reprezentatív jellegű katalógusnak, nem pedig múzeumtörténeti szintézisnek tekinthető. A célja egyértelmű volt: rövid szövegek és minőségi képanyag segítségével a közvélemény számára a múzeum nagy kulturális értékkel bíró tárgyait és gyűjteményeit kívánták bemutatni, nem titkoltan egy multikulturális – néhol nosztalgiába csapó – profil felépítése végett. (Francová 2008a.) Négy év múlva – kisebb változtatásokkal, de azonos üzenettel – jelent meg a könyv angol verziója. (Francová 2012.)

Jogosak tehát a kérdések: A bennünket érdeklő 1868–1918 közötti korszakról milyen feldolgozás született? Milyen reflexiók mutathatók ki az 1968-as és 1988-as szintézisek téziseivel kapcsolatban?

Zuzana Francová rövid tanulmányában, jegyzetek nélkül, a múzeum legrégebbi korszakáról egy a régiekhez képest árnyaltabb képet nyújt. Munkája azonban számos (öröklött) klisével küzd és homályos megállapításokat is tartalmaz. (Francová 2008b, 13–17. p.)

Francová helyesen a muzeális gondolat genezisével kezdi mondanivalóját. Vázlatosan bemutatja a 18. századig visszanyúló gazdag és értékes tárgyakkal rendelkező uralkodói, arisztokrata és iskolai gyűjteményeket, és figyelmet szentel a legjelentősebb magángyűjtőknek. Méltán hangsúlyozza a Pozsonyi Orvos és Természettudományi Egyesület kebelén belül létrehozott Természettudományi Múzeum jelentőségét, de nem elemzi a működését, még egy kurta fejlődéstörténetet sem nyújt róla. Kritikátlanul veszi át Ovídius Fausttól a Mayer-féle régészeti múzeum gondolatát. A Pozsonyi Városi Múzeum alapítását és a Pozsonyi Városszépítő Egylet tevékenységét általánosságokban és a régebbi tézisek átvételével tárgyalja. A városszépítő egylet létrejöttét ugyan helyesen datálja, 1868 márciusára, de új források alapján kísérletet sem tesz a pontosításra. 1868. július 1-je pedig őnála is mint a múzeum alapításának az időpontja szerepel.^[14]

Az egylet azonban bizonyíthatóan 1868. március 11-én tartotta alakuló közgyűlését, miután a belügyminisztérium elfogadta alapszabályait.^[15] Ellenbogen július 1-jén csupán tájékoztatta a tagokat a múzeum körüli szervezési munkákról, és egy előkészítő bizottságot állítottak fel.^[16] Később maga Ellenbogen „kodifikálta” 1868. július 1-jét mint a múzeum alapításának az idejét.^[17]

Francová szintén megkísérelte – több-kevesebb sikerrel – körülhatárolni az alapítók körét. Természetes, hogy a pozsonyi tudományos elittel Pestről is szoros kapcsolatokat ápoló Rómer Flóris támogatta a múzeum eszméjét. Rómer és mások, főképp pozsonyi lokálpatrióták, így Franz Motkó, Polikeit Károly és Rakovszky István adományokkal segítették a múzeumot. Nem áll rendelkezésre azonban adat a szervezési munkákban való részvételükről. (Francová 2008b, 14. p.; Faust–Fuzák 1968, 285. p.)

Batka János, aki még messze karrierje előtt állt, nem tartozott, tartozhatott ebbe a csoportba. Francová, Faust alapján kritikátlanul sorolja őt az alapítók közé. Faust szerint ugyanis Batka egy közelebbről nem részletezett felügyeletet fejtett ki a múzeum felett. Ez az állítás megkérdőjelezhető, hiszen erről a felügyelői állásról nem állnak rendelkezésre releváns források. A másik dolog, hogy Batka 23 évesen még nem rendelkezett társadalmi pozíciókkal. 1864. október 1-jétől gyakornokként dolgozott a városi bíróságon. 1871. január 4-én kapott írnoki állást a városi rendőrségen, és csak 1872. augusztus 5-én lett rendőrkapitányi helyettes. Városi levéltárossá pedig sokkal később, 1879. június 1-jén nevezték ki. Mindezektől függetlenül mint fontos adományozó járult hozzá a múzeum fejlődéséhez.^[18]

Egyértelmű volt a kortársak számára, hogy a múzeumalapítás adminisztratív és koncepcionális kérdéseit egy személy, Könyöki József intézte.[19] Munkatársai, legalábbis az előkészítés fázisában, 1869 januárjáig, a városszépítő egylet tagjai voltak, nevezetesen Jozef Scherz, Karl Feigler és Rakovszky István.^[20]

Ellenben Francovánál differenciált képet kaphatunk a gyűjteményekről, a legjelentősebb muzeális tárgyakról és az adományozókról. Talán elsőként írt szlovákul a múzeum egyik nagy sikeréről az 1896-os millenniumi kiállításon, amikor a kiállított értékes pozsonyi tárgyakért a „nemzetközi jurybizottságtól” bronzérmet kapott, azonban a Könyökinek adományozott kiállítási éremről és oklevélről, illetve a felesége, Lackovics Ida elismerő okleveléről szót sem ejtett.^[21] Ez a munka, bizonyos hiányosságai ellenére, mégis finomítja a múzeum dualizmus kori történetének a képét.[22]

A 2008-ban megjelent jubileumi múzeumi évkönyv szerepe megint más volt. Nem szintetizáló igénnyel született. Analitikus, dokumentáló és tárgyközpontú jelleggel bírt. A régészeti feltárások, a gyűjteményelemzés és tipológia, a kiállítási politika és a restaurátori munka terén hézagpótló tanulmányokat sorakoztatott fel. Az 1868–1918 közötti korszak történeti muzeológiai elemzésére azonban ebben az esetben sem került sor.^[23]

Magángyűjtemények és sorsuk Pozsonyban a 18. és 19. században

Pozsonyban a jelentősebb magángyűjtemények története a 18. századig nyúlik vissza. Az arisztokrácia, a magas rangú egyházi elöljárók és a polgárság gazdag gyűjteményei bel- és külföldön egyaránt ismertek voltak.

Albert Kázmér szász-tescheni herceg, a felvilágosodás és a szabadkőművesség eszméinek elkötelezettje, a művészetek kedvelője, miután kinevezték a Magyar Királyság helytartójává 1765-ben, a pozsonyi várban alakította ki gazdag gyűjteményét, mely értékes metszeteket, festményeket és könyveket tartalmazott. (Ciulisová 2014, 17–45. p.) A magyar arisztokrácia és klérus pozsonyi és megyebeli palotái szintén értékes műkincseket őriztek. Csáky Imre kardinális 1720-ban vásárolt festménygyűjteménye 62 alkotásból állt. (Szinnyei 2000.) A Pozsonyhoz és Pozsony megyéhez szorosan kötődő Pálffyak is híres műpártolók, gyűjtők és mecénások voltak. Egyebek között gróf Pálffy János műgyűjteménye számított impozánsnak. Európai ritkaságokból, festményekből, metszetekből és különféle grafikai alkotásokból álló gyűjteményének egyes kollekciói Bajmócon, Budapesten, Alsónyárasdon, Szenckirályfán, Bazinban, Pozsonyban, Szárazpatakon és Bécsben voltak elhelyezve. A legértékesebb festményeket, összesen 88 darabot, az arany- és ezüst ötvösmunkákat, illetve iparművészeti tárgyakat pozsonyi palotája őrizte. (Radisics 1910, 126. p.; Horváth 2007, 39–78. p.)

A magyar főnemesség tagjai már régebbtől adományoztak muzeális értékű tárgyakat az oktatási intézményeknek és azok szertárainak, kabinetjeinek. Például báró Jeszenák János a családi könyvtár egy részét az evangélikus líceumnak adományozta 1799-ben, míg a Magyar Nemzeti Múzeumnak juttatta 1808-ban a könyvtár másik részét, közelebbről nem részletezett térképekkel együtt. (Nagy 1859, 335. p.; Markusovszky 1896, 604. p.)

A régiséggyűjtő Ponori Thewrewk Józsefet is meg kell említeni, aki a reformkor idején éppen Pozsonyban fejtett ki gazdag köz- és szépírói tevékenységet. Számunkra közelebbről nem ismert portrégyűjteményének nagyobbik része 1848. december 17-én, tűzvészben semmisült meg. (Ponori Thewrewk 1916, 198. p.)

A pozsonyi magángyűjtők csoportjában fontos szerepet játszottak a katolikus egyház képviselői, akik amellett, hogy a múlt tárgyi emlékeit gyűjtötték, a város tudományos életének megbecsült tagjai voltak.

Közéjük tartozott a pozsonyi születésű prépost, Dankó József Károly, aki a könyvtárát 1855-ben alapította. Ez a gyűjtemény az 1880-as évek végén a katolikus papság könyvgyűjteményei között országos viszonylatban a legnagyobban számított. (György 1886a, 73. p., 88. p.; György 1886b, 72. p. [A. tábla], 418. p.) Dankó céltudatosan gyűjtött, Albrecht Dürer majdnem összes munkáját sikerült megszereznie. Gyűjteményét a nyilvánosság előtt is megnyitotta: a legértékesebb könyvek 1885-ben kerültek kiállításra a Szépművészeti Múzeumban. (Ortvay 1905, 488. p.; Buzinkay 2008, 46–48. p.) Pozsonyban 1891. augusztus 22-én nyílt nagy sikerű kiállítása.[24]

Dankó 1895 elején tárgyalásokat folytatott a város vezetésével a gyűjtemény átadásáról, azonban halála január 14-én mindent megváltoztatott.^[25] Örökösei a könyvtárat és a művészettörténeti gyűjteményt egy bécsi aukciós társaság útján 1895 nyarán eladták. (Buzinkay 2008, 48. p.)

A szintén fontos pozsonyi kapcsolatokkal rendelkező Knauz Nándor gazdag könyvtára és kép-, illetve metszetgyűjteménye, halálát, 1898-cat követően szintén erre a sorsra jutott. Csak kisebb része került közgyűjteményekbe, Esztergomba és Budapestre. (Buzinkay 2008, 49–51. p.)

Kiemelkedő szerepet játszott a városi mecenatúrában és muzeális gyűjtésben a Pozsonyi Városi Múzeum egyik nagy támogatója, a mérnök, vállalkozó Enea Grazioso Lanfranconi. A kortárs által „pozsonyi Louvre-nak” nevezett gyűjteményét az 1870-es évek végétől bővítette. Könyvtárát, melyet 1870-ben alapított, és köteteinek száma elérte a 4 ezret, történelmi, földrajzi és mérnöki művek alkották. (György 1886b, 440. p.) Budapesten rendszeresen 1884-től állított ki. Neve adományozóként is ismert. A Fővárosi Múzeumnak budapesti tematikájú 332 darabból álló kollekciót, régi metszeteket és térképeket ajándékozott. Lanfranconi a Pozsonyi Városi Múzeumnak 1888-ban grafikai műveket adományozott. (Bognár 2016/2; Ciulisová 2007, 53–66. p.)

Lanfranconi tragikus halála 1895. március 9-én megpecsételte gyűjteménye sorsát. A város nem rendelkezett megfelelő pénzforrásokkal, hogy megvásárolja az egyedülálló kollekciót. Az osztrák, német és angol érdeklődők ellenben gyorsan jelentkeztek. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére a magyar állam gyorsan cselekedett. A Lanfranconi-gyűjtemény egy részét – olajfestményeket, metszeteket, történeti értékű könyveket és térképeket, összesen 4228 darabot, de régészeti tárgyakat és fegyvereket is – itthon tartotta, 26 ezer forintnyi értékben megvásárolta. Ez a válogatott anyag került 1895 nyarán Budapestre.^[26]

Ortvay Tivadar híradása szerint a pozsonyi Baumann iparos magánmúzeumot működtetett, melyet a külföldiek nagy számban látogattak, de a helyiek alig vettek róla tudomást. Ortvay állítólag a múzeum Prímási palotában való elhelyezését vetette fel.^[27] Más, éppenséggel a vállalkozói közegből jött magángyűjtővel is találkozhatunk. A malackai születésű Spitzer Mór, a Pálffy-uradalom bérlője, gazdag gyűjtemény birtokosa volt: régészeti, éremtani és néprajzi tárgyakat gyűjtött. (Buzinkay é. n.; Borovszky 1906, 114–115. p., 497–502. p.)

Az iskolai szertárak, „tárházak” mint a múzeumi intézményesedés támaszai

Pozsony múzeumtörténetének eddigi interpretációi kevés figyelmet szenteltek egy fontos jelenségnek, mégpedig az iskolai szertáraknak, kabineteknek, melyek múzeumi feladatokat is elláttak.[28]

Közülük talán a legjelentősebb az evangélikus líceum szertára, mely természettudományi és régészeti tárgyakat őrzött. Ez a gyűjtemény 1867-ben gazdagodott Friedrich Daniel Schimko adományával. Az ún. Schimkoianum – melyet Győrik Márton rendezett, és melynek fejlesztését a magyar állami évi 200 forinttal segítette – gazdagságával kiemelkedett a többi oktatási intézmény gyűjteményeiből. A könyvtár 12 854 darab kötetet számlált, a numizmatikai gyűjtemény 10 833 éremmel büszkélkedhetett, és a kollekciót 1373 régészeti tárgy tette különlegessé. (Győrik 1896, 609–618. p.; Ortvay 1905, 535–536. p.) A pozsonyi jogakadémia, a katolikus reálgimnázium és az Orsolya-rend által fenntartott tanítóképző kabinetjei szintén értékes tárgyakat őriztek. (Rómer 1868a, 163. p.; Ortvay 1905, 256. p., 403. p.)

Lehetséges, hogy ezek az „iskolai múzeumok” a 19. század végén a tárgyvásárlások, illetve gyűjtések terén komoly versenytársaivá váltak a „hagyományos” múzeumoknak. A Pozsonyi Városi Múzeum és a Természettudományi Múzeum szinte folyamatos raktározási gondokkal küzdött – ami egyébként a presztízsükre hatott negatívan –, és a tárgybeszerzések bizonyos fokú limitálására kényszerülhettek. Bittera Károly, a Természettudományi Múzeum őre, 1896-ban bizonyára nem véletlenül panaszkodott. Azt állította, hogy az iskolák a természettudományi jellegű tárgyakat a pedagógusok kapcsolatain keresztül gyorsabban megszerzik. Állítólag ezek az intézmények a közvéleményt is hatékonyabban megszólították, mint a múzeumok.[29]

Egy elfelejtett múzeum, a Pozsonyi Természettudományi Múzeum

A város első szakosodott múzeuma kétségkívül az 1856-ban alapított Természettudományi Múzeum (Naturhistorisches museum, Museums des Vereins für Natur- und Heilkunde) volt. A múzeumalapítás gondolata, párhuzamosan egy tudományos egyesület létrehozásával, 1854. január 7-én merült fel a helyi természetkedvelők és tanárok találkozóján, a régi városházán. Az alapszabályok állami jóváhagyását követően 1856. március 15-én alakult meg a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület (Verein für Naturkunde zu Pressburg). (Fischer 1907, 11. p.)

A múzeum két év elteltével már gazdag és differenciált gyűjteményekkel (ásványok, paleontológia, zoológia, botanika) rendelkezett. A herbárium, melynek alapját Wilhelm August Schneller császári és királyi kapitány, neves botanikus adománya alkotta, 2126 különféle növényt tartalmazott. A természettudományi fondok 1898-ra 14 865 tárgyat számláltak, de sok volt köztük az azonosítatlan régiség. Az állandó kiállításon kb. 4 ezer tárgyat mutattak be. (Fischer 1907, 12–13. p.; 32. p.)

Az egyesület a 19. század végére – saját székház és raktárak hiányában – mindjobban érzékelte a múzeum áldatlan helyzetét, miközben már egész tárgycsoportok voltak veszélyeztetve. A hosszabb-rövidebb idő után, a nagy adag entuziazmussal, de egészségtelen körülmények között dolgozó őrök lemondásai csak tetézték a bajokat. (Fischer 1907, 41. p., 82. p.) A gyűjtemények revíziója és újbóli elrendezése 1901–1911 között Feigler Ferenc nevéhez fűződött.^[30]

A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület vezetősége érzékelve a kritikus helyzetet, 1898-ban tárgyalásokat kezdeményezett a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségével, így 1899-től támogatást kapott a múzeumi gyűjtemények rendezésére, tárgyvásárlásokra, népszerűsítő előadásokra és botanikai, illetve zoológiai kutatások megvalósítására.[31] Az önálló múzeumi épület terve azonban – a helyi kezdeményezések és az állami sürgetés dacára – soha nem valósult meg. (Jelentés 1905, 56. p.)

Folyamatok és csomópontok: a Pozsonyi Városi Múzeum alapítása és fejlődése a 19. század végéig

A korábban zárt és csupán egy szűkebb és privilegizált látogatói közönséget megcélzó magángyűjtemények, a tudományos, elitista csoportok szakosodott múzeumai a 18. század végétől – a felvilágosodás eszméiből táplálkozva – egy lassú, eltérő intenzitású és mélységű demokratizálódási folyamat eredményeképpen nemcsak Nyugat-Európában, hanem Magyarországon is fokozatosan megnyíltak. A tudomány, a műveltség és a múzeumok a nemzeti közösségek formálódásában, a kollektív identitások alakításában mindjobban katalizáló erőkké váltak. A politikai és értelmiségi elitek a nemzetek (kultúrpolitikai) versenyében a múzeumi intézményhálózat fejlesztésének és a közgyűjteményeknek, azok prezentálásának mind nagyobb figyelmet szenteltek. (Gregorová 1984, 55–56. p.; Korek 1988, 85. p.)

Pozsony polgárosult világában, a 19. században – ahogy a fentiekben bemutattuk – a muzeális gondolat, a múlt szellemi és tárgyi emlékeinek gyűjtése, megőrzése régi előzményekre támaszkodott. A magángyűjtők és az iskolai kabinetek az emberi alkotásokat (artificale) és az Isteni teremtés eredményeit (naturalie) igyekeztek megőrizni az utókornak. Annak ellenére, hogy nem kis számban fordultak elő köztük távoli világok és a hétköznapok kuriózumai, mégis egy egyensúlyban lévő valóságot közvetítettek és dokumentáltak. (Bezzeg 2001, 99–102. p.)

A Pozsonyi Városi Múzeum 1868-as létrehozását több esemény és egymás mellett ható, pulzáló tényező segítette elő.

Mindenekelőtt jól kitapintható egy folyamatos érdeklődés a város története és műemlékei iránt, mely az 1850-es és 1860-as évektől, Franz Motkó, Rakovszky István és Rómer Flóris munkásságának köszönhetően erősödött fel.^[32] Egy városi múzeum ideája szempontjából fontos mozgósító erővel bírt a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XI. pozsonyi kongresszusa 1865-ben, illetve az ahhoz kapcsolódó régészeti kiállítás, melyet Rómer Flóris és Henszlmann Imre szervezett pozsonyi lokálpatrióták, elsősorban Ellenbogen József és Rakovszky István segítségével. (Rózsay‒Kanka‒Rómer 1866, 13–26. p.) Nem véletlen, hogy a Természettudományi Múzeum éppen e kongresszus hatására nyitotta meg gyűjteményeit a látogatók előtt. (Pekařová 2016, 93. p.)

A kor szelleme hatott. Az arisztokrácia, a polgárság és az egyházak vezető tisztviselői, de a kereskedői és vállalkozói réteg prominens képviselői mint gyűjtők és mecénások a kultúra és értékmentés terén is jeleskedtek. Az egykori koronázóváros lakosai büszkén emlékeztek a régi, de már elmúlt dicsfényre, amikor Pozsony Magyarország egyik legjelentősebb politikai, kulturális és gazdasági központjának számított.

A múzeumalapításhoz kezdeményező képességgel felruházott és a szervezési feladatokat felvállaló, következetesen végigvivő személyre volt szükség. Bizonyos történelmi helyzetekben ilyen személyiségek, alkotó fluidummal megáldva, fel-felbukkannak, és a közösség javára munkálkodnak. Pozsonyban ez Ellenbogen József volt. Rómer Flóris Ellenbogent a pozsonyi jogakadémián tanította és a múlt árnyalt feltárására ösztökélte; a későbbiekben is szorosan együttműködtek. (Rómer 1868c, 218. p.)

Ellenbogen életében az 1861-es év vált meghatározóvá, mind egzisztenciális, mind szakmai szempontból. Hatévnyi pedagógiai tevékenység után, melyet a nagyszombati Didier du Fodon leánynevelő intézetben fejtett ki, és a minden bizonnyal kevésbé kedvelt hivatalnoki munka után az úrbéri törvényszéken, megkönnyebbülés lehetett az ő és családja számára a Pozsonyba való költözés. A város az érvényesülés új útjait nyitotta meg számára. Ellenbogen 1861. augusztus 2-án a leköszönő Karl Burger helyére került rajztanárnak a pozsonyi állami főreáliskolára. Hivatalosan 1861. szeptember 12-én nevezték ki tanárrá, és gyorsan bekapcsolódott a város tudományos-kulturális életébe. (Bozóky 1895, 106. p., 109. p.)

Ellenbogen az 1863-ban alakult Pozsonyi Főtemplom Stylszerű Helyreállítására Alakult Egylet (Pressburger Domrestaurierungsverein) titkáraként fontos, a későbbiekben, a városi múzeum alapításakor kamatozó kapcsolatokat épített ki a városi elit legfontosabb tagjainak irányába (Heinrich Justi, Theodor Edl, Karl Heiller, Rakovszky István). (Bozóky 1895, 115. p.) Fontos szerepet játszott az 1865-ös régészeti kiállítás előkészítésében, a pozsonyi és Pozsony megyei műtárgyak beszerzésében. Tagja volt a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesületnek, ahol előadóként, a régészet szakértőjeként és lelkes adományozóként jeleskedett. (Könyöki 1871, 75. p., 91. p.; Versammlung am 7. März 1883. 1881–1883. 179. p.; Fischer 1907, 51. p., 56. p., 61. p.) Rómer nyomdokain haladva 1867-től régészeti ásatásokat végzett Pozsony megye területén és azon kívül.^[33] Társadalmi presztízsét nagymértékben emelte, hogy a Szent Márton-dóm restaurátori és műemlékvédelmi munkálatait vezette a Karl Heiller által kezdeményezett és 1865–1878 között megvalósult regotizáció idején.^[34]

Az 1860-as évek végétől kutatásaival és publikációval jelen volt a magyar tudományosságban. A pozsonyi műemlékekről készített rajzait, felméréseit többen, így például Henszlmann Imre is felhasználták. (Bozóky 1895, 115. p.; Henszlmann 1880, 99. p. (1. jegyzet), 122. p.)

Az Archaeologiai Bizottság és a Műemlékek Országos Bizottsága felkérésére az 1870-es évektől térképezte fel és dokumentálta a Nyugat-Dunántúl, Pozsony és környéke, a Csallóköz és a felső-magyarországi régió további részeinek (Turóc, Liptó, Zólyom és Árva megye) erődítéseit, várait, templomait és egyéb műemlékeit. (Váliné Pogány 2000, 12. p.; Forster 1906; Könyöki 1905.) Mindemellett művészettörténeti kutatásokat végzett és pedagógusként tevékenykedett. 1868-ban az esztergomi egyházi levéltárban régi kéziratokat és kódexeket vizsgált.^[35] A pozsonyi főreáliskolában pedig régészeti kurzusokat tartott a „pogány korról”, melyekre Rómer Flóristól kért – és minden bizonnyal kapott – kő- és bronztárgyakat.[36]

A múzeum legfontosabb szakmai-informális hátterét a Pozsonyi Városszépítő Egylet alkotta, melyben Ellenbogen szintén fontos szerepet játszott. Az egylet és a múzeum megalakulása 1868 tavaszán párhuzamosan haladt.

Az egylet, mely Magyarország és Pozsony második, a városi (épített) környezet szépítésre és ápolására szakosodott társulása volt, 1868. március 11-én tartotta alakuló közgyűlését. Wenkkheim Gyula belügyminiszter 1868. május 19-én hagyta jóvá az alapszabályát.^[37] Az egylet az alapszabályzatában fogalmazta meg a muzeális gyűjtés fontosságát és a városi múzeum létjogosultságát: „Az egylet célja mindenekelőtt Pozsony városának szépítése, azután, amennyire az egyletnek rendelkezésére álló eszközök engedik, e város művelődéstörténeti emlékeinek felkutatása, illetőleg összegyűjtése és fenntartása.”[38]

Fennmaradt 1868 márciusából egy levél, melynek szerzője, Stefan Cherny halmosi magángyűjtő, már múzeumi őrnek nevezte Ellenbogent.^[39] Ez azt jelzi, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum híre a megyében is terjedhetett és az alapítását Ellenbogen személyéhez kapcsolták. A múzeum gondolata már 1868 elején megszülethetett és a szervezése is elindulhatott. Ellenbogen 1868. július 1-jén csupán tájékoztatta az egylet tagságát a szervezési, előkészítési munkálatokról.[40] Az egylet kebelén belül megalakult a négytagú muzeális bizottság (Jozef Ellenbogen, Karl Feigler, Jozef Scherz, Rakovszky István).[41] A bizottság a városi elit vezető férfijaival nyolctagúra 1869. január 7-én bővült (elnök: Heinrich Justi; titkár: Jozef Ellenbogen; tagok: Theodor Edl, Karl Feigler, Némethy János, Posch Árpád, Martin Rupprecht, ifj. Moric Sprinzl).^[42]

Rómer Flóris közvetlenül nem vett részt a múzeum alapításában. Pestről azonban Pozsony múzeumügyét tudományos pozícióiból kifolyólag hathatósan segítette, az eszmét népszerűsítette. Már 1869 márciusában beszámolt Ellenbogen kezdeményezéséről, és jelezte, hogy az Archaeologiai Értesítő folyamatosan tájékoztatni fogja a magyarországi közvéleményt.^[43] Egy év elmúltával, mikor már körvonalazódott a városi múzeum gyűjteménypolitikája, lelkesen írt a Justi vezette múzeumi bizottság tevékenységéről. Kiemelte lokálpatriotizmusukat és a helyi műemlékvédelem terén kifejtett értékmegőrző igyekezetüket. (Rómer 1870, 43–44. p.)

A múzeumi bizottság 1869 tavaszán a közvéleményhez fordult, hogy adományaival segítse a múzeumot. A felhívás érvrendszere, a koncepció és a begyűjtendő tárgyak klasszifikálása felettébb valószínűsítik Könyöki szerzőségét: „Ha hazánk története leveleit forgatjuk, és ott a bámulatra és tiszteletre ragadó tetteket olvassuk, kegyeletre kell egyszersmind buzdíttatnunk azon tárgyak iránt, melyek a régmúlt idők és tettek tanúi valának, szóval: bennük kell egyszersmind múltunkat tisztelnünk; mert alig van nép, mely nem csak kegyelettel, de egyszersmind büszkeséggel is visszapillantván dicső múltjára, ne őrizné és tisztelhetné az azon időből fennmaradt tárgyakat is. De eme kegyelet, mely minden nemzet szívében gyökeredzik, ösztönzi saját történelmének kutatására is. Ezen tudomány nyomán tudjuk, hogy a hagyomány gyakran hamis, az okmányok sok esetben elégtelenek vagy éppen homályosak, s hogy nem egyszer a csekélyeknek látszó leletek a történelem egyes szakaszait felvilágosítják. De őseink történetétől eltekintve, tagadhatatlan az is, hogy a régiek p. o. a műipar és művészet egyes ágaiban még ma is mestereink, útmutatóink, és hogy sok tekintetben a hajdani magaslatra még fel nem emelkedtünk. Ha hazánkat szeretjük, nagyon érdekletteknek kell abban is lennünk, hogy ismerjük azon viszonyokat is, melyek közt annak legrégibb lakó éltek, melyekhez még eddig a történeti kutatás nem ért, mivel a föld gyomrában elrejtve lappangtak; s melyeknek életnyomai mindenütt városunk területén és közelében […] is fenn vannak.”^[44]

A felhívás a múzeum gyűjteményi koncepcióját is tartalmazta, melyhez azonban fűzzük hozzá, hogy Könyöki József különösképpen nem ragaszkodott, azt rugalmasan kezelte. A régi tárgyak gyűjtési körét Pozsonyra és környékére korlátozták; a régészeti emlékek feltárását is célul tűzték ki. A Magyar Nemzeti Múzeum és az általa képviselt patriotizmus követendő példákként jelentek meg. A felhívásból a múzeum „szervezeti betagolódását”, a kezdeményezés alapeszméjét és a gyűjtendő tárgyak körét is jobban megismerhetjük: „Ezen hazafias vállalatot életbe lépteté a városi szépítészeti bizottság, melynek egyik alosztálya a régiségek általános, különösen pedig városunk régiségei gyűjtésével és őrzésével foglalkozik; és minthogy Pozsony lakói eddig minden jóban és üdvösben áldozatkészségüket tanúsították, egy percig sem késedelmeztünk őket felkérni, hogy minden néven nevezendő, főleg városunk múltjával érintkező műipari művészi régiségeiket a városi múzeumnak átengedni szíveskedjék.”^[45]

Ez a felhívás azért fontos, mert a múzeum gyűjteményeinek a geneziséhez nyújt támpontokat. Az útmutatás szerint a múzeum elfogadott „az őskorból” kő- és agyagtárgyakat, ételmaradványokat; a római korból bronz-, vas- és üvegtárgyakat, érméket, fegyvereket, téglákat, emlékköveket stb.; a középkorból kéziratokat, könyveket, okmányokat, könyvsarkakat, érméket, pecséteket, kereskedő- vagy egyleti jelvényeket, ötvös- és lakatosmunkákat, általában a mindennapok tárgyi emlékeit.

A múzeumi bizottság kötelezte magát, hogy az adományozott tárgyakat szakszerűen feldogozza és rendszerezze; a gyűjteményeket a közönség számára látogathatóvá tegye. Az adományozók nevét a helyi lapokban tervezték megjelentetni. A tárgyakat Duló Ferenc városi levéltáros vette át.^[46]

A felhívásból egyértelmű, hogy a múzeum az első években a régészeti profilt helyezte előtérbe.^[47] Ez a gondolat azonban már az 1870-es évektől változáson ment keresztül. A művészeti tárgyak, érmék és kitüntetések, a városi intézmények és a kereskedői, kisiparos élet tárgyi emlékei, a különböző fajtájú történeti értékű iratok és könyvek beáramlása differenciáltabbá tette a múzeumi gyűjteményeket. Emellett a múzeum még mindig a tanulás és a közművelődés fontos helyének számított. (Hampel 1869, 227. p.)

Az egylet kötelességeinek a pontosítására a múzeum irányába és így az 1868-os alapszabályok egyfajta felülvizsgálatára 1879-ben került sor.^[48] Az egylet köteles volt gondoskodni a múzeumról. A múzeumnak az egylet közgyűlését évenként tájékoztatnia kellett a tevékenységéről. A múzeumi őr tagja lett az egylet vezetőségének, amely ellenőrizhette a múzeum gazdálkodási ügyeit. A múzeum a Pozsonyi Városszépítő Egylet feloszlása esetén a város tulajdonába került volna.[49]

A múzeum dualizmus kori történetében kulcsfontosságú volt, hogy 1898-tól betagolódott a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által létrehozott rendszerbe. Erről azonban nem Könyöki József és nem a múzeumi bizottság döntött, hanem Pozsony magisztrátusa. A főfelügyelőség kezdeményezte a kapcsolatfelvételt, és már 1898 augusztusában eldőlt, hogy a múzeum részesülhet az állami támogatási keretből (300 forint a gyűjtemények gyarapításra).^[50]

Fraknói Vilmos 1898. október 21-én – már csupán formálisan – tájékoztatta a város vezetését a főfelügyelőség küldetéséről és céljairól. Hangsúlyozta, hogy ez az állami szerv nem tervez semmiféle központosító múzeumpolitikát, és hogy az általa létrehozott hálózatban a múzeumokra nem hárul semmiféle kötelezettség vagy éppen teher. A főfelügyelőség szakmai-metodikai és egyfajta forrásközpontként is működött volna. A múzeumok és a könyvtárak kétféleképpen csatlakozhattak hozzá: önkéntesen vagy az állami támogatás elfogadásával. A főfelügyelőség mindkét esetben évi revíziót helyezett kilátásba, miközben módszertani segítséget nyújtott a gyűjtemények rendszerezése, nyilvántartása és tudományos értékelése terén.^[51]

A városi tanács 1898. november 12-én tájékoztatta a múzeumi bizottságot a tárgyalások eredményéről.^[52] A múzeum évenként állandó pénzforráshoz jutott, melyet a gyűjtemények tervszerű kiépítésére fordíthattak. Könyöki és a múzeumi bizottság azonban egy új jelenséggel szembesült: a főfelügyelőség a pozsonyi gyűjteménypolitika alakításában aktív és befolyásoló szerepet kezdett játszani.^[53]

A Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményei 1868–1918 között

A múzeum gyűjteményeinek struktúráját különböző tényezők, így a város kultúrpolitikája, az adományozók köre, az anyagi lehetőségek és a gyűjteménygyarapítási koncepció, illetve annak gyakorlati megvalósulása – vagy éppen a kihagyott lehetőségek – befolyásolták.

Könyöki József koncepcióját kell elsősorban megemlítenünk, akinek a múlt tárgyi emlékeinek a gyűjtéséről határozott elképzelése volt: szerinte a múzeumnak a város társadalmi, gazdasági és kulturális emlékein kívül a Pozsony megyén túli régészeti tárgyakat is gyűjtenie kellett. A gyűjtemények kialakulásában fontos szerepet játszott az 1870-es évek elején lezajló társadalmi, gazdasági átrendeződés, amelynek egyik fejezetét alkotta a céhrendszer felbomlása. Ennek eredményeképpen máig meghatározó tárgyak kerültek a múzeumba. Három meghatározó szociális csoport, az arisztokraták, a katolikus egyház tisztségviselői és a kereskedő polgárság adományai tették egyedivé az egyes tárgycsoportokat. Ezeken kívül a városigazgatás és városi igazságszolgáltatás „feleslegessé” vált tárgyi emlékei gazdagították a gyűjteményeket. (Francová 2017b, 43. p.)

Könyöki Józsefnek köszönhetően a legelső szerzemények között találhatjuk a városi bíráskodás jelképét, egy kardot tartó kezet, „vas zászlót” és más „érdekes” – közelebbről nem ismertetett – tárgyat. ([Ellenbogen József] 1869a, 147. p.) A múzeum számára megszerzett egy „kelta” edényt egy Nagyszombat melletti sírból,[54] és 1869-ben – minden bizonnyal a pozsonyi jogakadémiával való megegyezést követően – átvett a múzeum gyűjteményébe 34 festményt, két darab kínzóeszközt, négy darab kőtorzót, római kori téglát és „márványt” is.^[55] A város és szűkebb környékének polgársága – többek között Stefan Cherny, Edmund Lebwohl, Stefan Halai, Jakob Stern – egyébként már 1868 folyamán számos tárgyat (érméket, bankjegyeket, iratokat, portrékat) adományozott a múzeumnak.^[56] Az adományozók köre gyorsan bővült a városi lövészegylet céltábláival és a római katolikus egyház Szent Márton-dómból származó tárgyaival.^[57] Rómer Flóris Pestről pozitívan értékelte a múzeum első lépéseit. Szerinte az adományozók 1870-ben mintegy 1200 darab tárggyal segítették a múzeumot.^[58]

A gyűjtemények anyagi megalapozásánál hangsúlyozni kell Heinrich Justi polgármester szerepét, aki energikus menedzserként a kezdetektől támogatta a múzeum eszméjét. A múzeumot a város modernizációja egyik pótolhatatlan „eszközének” tekintette. (Ortvay 1905, 197–199. p.) Justi a muzeális bizottság elnöki pozíciójából kifolyólag és természetesen polgármesterként Pozsony megyéhez fordult új szerzemények ügyében:

„A Tekintetes Pozsony Vármegye történelmi múltja és jelenje, Pozsony szabad királyi városáéval szoros kapcsolatban van; a Tekintetes Megyének czélja és törekvése sokban, de különösen a műveltség és az ipar tudományos előmozdításában a városéval ugyanaz, de ezen magas czél csak is viszonylagos támogatás útján érhető el, melyet magára hagyva sem a város, sem a Tekintetes Megye el nem érhetne, s ha a város e részben némi eredményre juthat, abban a Tekintetes Megye közönsége is részesül.

Minthogy a Tekintetes Vármegye bír néhány – a történelemre vonatkozó műrégészeti tárggyal, különösen érdekes fegyverekkel – felkéri az alulírt Bizottság a Tekintetes Megyét, szíveskednek a fennevezett tárgyakat tulajdoni jog fenntartása mellett, a pozsonyi városi műrégészeti tárnak megőrzés és kiállítás végett átengedni.

Meg kell említenünk, hogy az átengedendő tárgyak külön jegyekkel fognak elláttatni annak elismeréseül, hogy azok a Tekintetes Megye tulajdonai, továbbá értesítjük a tekintetes Megyét, hogy az illető tárgyak átvételével a régészeti tár őrét, Könyöki József városi főreáltanodai rendes tanárt bíztuk meg.”^[59]

Justi kérése mindazon művészettörténeti, régészeti tárgyra és fegyverekre vonatkozott, melyek a megye tulajdonában voltak.

A múzeum máig legértékesebb tárgyai között szereplő céhemlékek 1872 nyarán kerültek a gyűjteményekbe.^[60] Némely tárgyat a később 1875-ben a polgármesteri székben Justit váltó Gottl Móric válogatott ki. A városi tanács az ő ajánlására vett át hat pozsonyi céhtől 1872. június 21-én különféle zászlókat és ládákat.[61] Mittelhauser József, aki ebben a pozícióban Gottlot váltotta és a pozsonyi céhek további tárgyait adminisztrálta, további öt céh tárgyi emlékeinek átvételére tett javaslatot. A városi tanács ezt a javaslatot 1872. július 5-fogadta el.^[62]

A múzeum több jelentős pozsonyi születésű személyiség hagyatékát, illetve tárgyait is megszerezte. A legjelentősebbek közé tartoztak Rómer Flóris családi ereklyéi és hagyatékának tárgyi emlékei. Ezek között dokumentumokat, képzőművészeti műveket, családi emléktárgyakat és máig nem azonosított régészeti tárgyakat találhatunk. Az ún. Rómer-relikviák is ide tartoztak (kéz- és lábbilincs, jozefstadti börtöncellájának a modellje). Néhány tárgy megszerzésében 1889-ben nemcsak Könyöki Józsefnek, hanem fiának, Alajosnak is fontos szerepe volt (a Nagyváradról származó tintatartó).^[63]

Mária Baselly Margelik bárónő 1886 végén fegyvereket,^[64] gróf Zichy Jenő egyiptomi régiségeket adományozott a múzeumnak.^[65] Knauz Nándor hagyatékából 1898-ban egy nagyobb, 261 tárgyból álló gyűjtemény került a múzeumba. (Francová 2008b, 17. p.) A fegyvergyűjtemény a 19. század végén Lembergernek és Rakovszky Istvánnak köszönhetően gazdagodott. (Habáň 2008, 91. p.; Francová 2017b.) A pozsonyi evangélikus egyház konventje a városbíró Tobias Planknauert ábrázoló rézkarcot,^[66] Bajzáth Géza császári és királyi ezredes pedig „egzotikus” keleti tárgyakat adományozott.^[67] A múzeum ezeken kívül még 54 darab, a város történetéhez kapcsolódó tárgyat (uralkodók és arisztokraták arcképei, grafikák és térképek), illetve 11 darab „régiséget” (közelebbről nem részletezett őskori és római kori leletek, sőt obszidiánból készült nyílhegy) szerzett meg.^[68]

A múzeumi gyűjtemények természetesen vásárlások útján érmékkel, könyvekkel és festményekkel is gazdagodtak.^[69]

Könyöki Józsefnek oroszlánszerepe volt a gyűjtemények megalapozásánál. Egyrészt a Szent Márton-dóm műemlékvédelmi és építészettörténeti dokumentációja során feltárt, illetve azonosított régi tárgyakat gyűjtötte be (kovácsoltvas és üvegtárgyak), (Kálmán 1950, 37. p., 38. p.; Váliné Pogány 2000, 224–225. p.) másrészt a Jeszenák-palota átépítése során előkerült, másodlagosan felhasznált gótikus építészeti maradványokat – a múzeum máig értékes tárgyi emlékeit (oszlopfők, talapzatok) – mentette meg 1882 körül.[70]

Néhány értékes pozsonyi tárgy, Könyöki és a magisztrátus igyekezete ellenére, mégis elkallódott. Például a Grassalkovich-palota homlokzatán lévő címer nem maradt fenn, illetve sorsa ismeretlen volt. Erről a palota akkori tulajdonosa, gróf Karácsonyi Jenő 1899-ben tájékoztatta a várost.^[71] Más tárgyak, így a Pozsony megye területéről (Nagyszarva, Récse) származó középkori érmék a Magyar Nemzeti Múzeumba vándoroltak.^[72]

1. táblázat. A Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményeinek fejlődése 1869–1896 között^[73]

A múzeum gyűjteményei között fontos szerepet játszott a céltudatosan fejlesztett numizmatika, mely 1896-ban az összes fond 42%-át alkotta. Látszatra a történeti értékű könyvek, kéziratok és képek kisebb mértékben fejlődtek, azonban a vásárlások kategóriája tartalmazhatott nagyobb számban ilyen jellegű tárgyakat. A város anyagi támogatásának köszönhetően, mely évi 150 forintra rúgott, a vásárolt tárgyak száma 1896-ra jelentősen megnőtt.^[74] Könyöki József 1896-ban a múzeum gyűjteményeinek az értékét 20 ezer forintban határozta meg. (Könyöki 1896, 254. p.)

Könyöki, bár érzékelte és 1891-ben tervezte, hogy az immár tekintélyes és differenciált gyűjtemények katalógust kívánnak, terve azonban nem valósult meg.^[75] Ennek pontos okát nem ismerjük. Lehet, hogy a katalógus Könyöki túlterheltsége miatt nem született meg, hiszen a múzeum összes gondját-baját a vállán cipelte, vagy éppen az 1894-ben bekövetkezett családi tragédiája – 11 éves Ferenc kisfiának az elvesztése – döntötte romba ezt a törekvését (egyébként az első szakszerű katalógusra még több mint négy évtizedet kellett várni).

A Pozsonyi Városi Múzeum 20. század eleji gyűjteményeinek az elemzésénél kétféle tárgykategorizálást kell figyelembe venni.

Az egyiket Helmár Ágost a gyűjtemények újraszervezésekor alakította ki, és legkésőbb 1905-től gyakorlati célokat követett. A koncepció egyrészt alkalmazkodott a felhalmozott tárgyi anyaghoz, másrészt – kicsit önellentmondásként – tiszteletben tartotta a nem éppen koordinált gyűjteményfejlődést, mely a 19. század második felét jellemezte.

A Helmár-féle struktúra Testory Ferenctől maradt fenn, 1905. március 3-ról. Testory nem véletlenül hangsúlyozta a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének küldött jelentésében, hogy a katalogizálás szempontjai nem a tudományos alapú muzeológiai irányvonalat kívánták követni, hanem figyelembe vették a gyakorlati szempontokat. A tárgyszavak segítségével ugyanis könnyen és gyorsan ki tudták keresni a tárgyakat.^[76]

2. táblázat. A Pozsonyi Városi Múzeum katalógusának szerkezete^[77]

A másik kategorizálás, mely alapján jelen dolgozatban elemzem a múzeumi gyűjteményeket, a főfelügyelőség – mely átlátható rendszert kívánt kiépíteni a magyarországi múzeumi gyűjtemények terén – által szabványosított formát jelentette. Ez a statisztikai adatlap a múzeumi őrök éves jelentéseit, a költségvetést, a gyűjtemények adatait, megoszlásukat, a múzeum személyzeti és pénzügyi viszonyait, a tárgyvásárlásokat, a főfelügyelőség és a fenntartók támogatásait, illetve a biztosítások nagyságát tartalmazta.

Ez az uniformizált adatlap öt nagy kategóriába határolta be a gyűjteményeket: könyvtár, régészet, néprajz, művészettörténet és természettudomány. Az utóbbit a Pozsonyi Városi Múzeum, a Természettudományi Múzeum megléte miatt nem fejlesztette.^[78]

A könyvtár hét alcsoportra oszlott: könyvek, hírlapok, aprónyomtatványok, térképek, kéziratok, oklevelek és egyéb könyvtári anyag. A régészet kronológiai és anyagi szempontok alapján a következőkből állt: őskori, római, középkori és újabb kori, kegyeleti tárgyak, érmek és pénztárjegyek. A néprajzi gyűjtemény a magyar nép, a magyarországi nemzetiségek, a rokon népek, a külföldi művelt népek, valamint a külföldi „primitív” népek tárgyait tartalmazta. A képzőművészeti gyűjtemény szobrokból, festményekből, rajzokból és metszetekből, fényképekből, valamint iparművészeti tárgyakból szerveződött.^[79]

1. grafikon. A Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményeinek fejlődése (1905–1916)[80]

A főfelügyelőség a későbbiekben is támogatta a múzeum nagyobb vásárlásait. Ilyen úton kerültek Pozsonyba Johann Nepomuk Hummel,[82] Fadrusz János[83] és Rómer Flóris[84] hagyatékának figyelemre méltó darabjai. A múzeum művészettörténeti gyűjteménye további adományok és vásárlások útján gazdagodott.[85]

A levéltári dokumentumok alapján egy-egy tárgy ismeretlen összefüggései jelennek meg, és nemcsak az adományokról, hanem a városi polgárság ízléséről is tanúskodnak.

A múzeum 2008-ban megjelent monográfiája joggal mutatta be Adolf Stephanie városmodelljét, melyet a nyugalmazott császári és királyi kapitány 1913-ban alkotott. (Francová 2008c, 80. p.) A város a modellt, mely Pozsony Mária Terézia korabeli állapotát, konkrétan az 1778-as viszonyokat rögzítette, 1912. november 4-én rendelte meg. Stephanie precíz és tiszteletreméltó munkát végzett, mert a városi erődítményrendszert, a városszerkezetet, az elővárosokat, a házakat és a templomokat levéltári dokumentumok és térképek alapján vizsgálta. A munkával egy év alatt elkészült. A modellt ideiglenesen a városházán állították ki. A magisztrátus büszkén jelenthette ki: „Ezen, fáradtsággal és szigorú történelmi alapon készült, igen tanulságos mű dicséri alkotóját s városunk minden barátjánál és lakosánál általános megelégedésre fog találni.”^[86] Stephanie 1913. december 20-án a Brolly Tivadar által meghívott szűkebb közönség előtt előadást is tartott.[87]

Váratlan tárgyvásárlások is adódtak, melyeknél a polgárság szolidaritása és bizalma nyilvánult meg a múzeum irányába.

A Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület 1903. évi tavaszi tárlatán mutatta be Rigele Alajos Öreg szerzetes című alkotását, melyet időközben Eduard Majsch megvásárolt. Helmár Ágost 1903. május 6-án kezdeményezte Rigele művének a megvásárlását Majschtól, aki 200 koronát kért Rigelének, mintegy „elismerésül s buzdításul.”^[88] Az összeg azonban meghaladta a múzeum anyagi lehetőségeit. Helmár nyilvános gyűjtést indított, mely során 39 pozsonyi polgártól 205 koronát sikerült szerezni.^[89]

1905-ben a legjelentősebb, 23 darabból álló adomány Gond Ignác stompfai plébánostól és magángyűjtőtől került a múzeumba.^[90] Az 1908-as évben Tilgner Viktor és Rigele Alajos munkáival gazdagodtak a gyűjtemények. (Mihalik 1909, 190. p.) Fadrusz Terézia 1914 márciusában saját mellszobrát adományozta a múzeumnak, melyet Bornai Győző készített 1907-ben.^[91] Ludwig Zsófiától Tilgner alkotása, Wolfgang Amadeus Mozart mellszobra is ekkor került a múzeumba.^[92]

Pozsonyon kívüli tárgyi emlékekkel továbbra is bővültek a gyűjtemények. Reisz Simon pékmester a somorjai molnárcéh levélfejléceinek nyomására szolgáló rézlemezt ajándékozta, mely Assner pozsonyi rézmetsző munkája volt.^[93]

Zierer Géza pozsonyi festőművész a 16. és 19. századból származó rajzokat és grafikákat adományozott a múzeumnak, de 1916 októberében váratlanul meghalt. Csákós József múzeumi őr a város anyagi hozzájárulásának köszönhetően még megszerezte Zierer pozsonyi tematikájú alkotásait és egyéb értékes képeit, köztük a gróf Széchenyi Istvánt ábrázoló olajfestményt is.^[94]

A legjelentősebb szerzemények közé tartoztak a város történészének, Ortvay Tivadarnak és a nagy lokálpatriótának, Batka Jánosnak a tárgyai.

Ortvay, aki 1906-tól Budapesten élt, 1912. október 28. végrendeletével és 1915. december 17. pótvégrendeletével tizenhárom különféle minőségű és típusú tárgyat adományozott Pozsonyba. Ezek közül a legértékesebb (talán) három volt: aranyozott toll, melyet születésének 60. évfordulójára kapott a Nyugatmagyarországi Hiradó szerkesztőségétől 1894-ben, édesanyjának, Ortvayné Jendrassik Júliának 1888-ban készült mellszobra Fadrusz Jánostól és 1906-os pozsonyi díszpolgárságáról szóló oklevele.^[95]

Szintén jól feltérképezhető Batka János hagyatékának szerkezete és a tárgyak útja a múzeumba.

Batka János 1915. augusztus 15-én végrendelkezett régi tárgyairól, melyeket szülővárosára kívánt hagyni. Batka 1916. február 14-én felkereste Brolly Tivadar polgármestert és Kumlik Tódor helyettes polgármester, Mitterhauser Károly jegyző és Kemény Lajos pénztáros jelenlétében átadott 16 festményt, 7 szobrot és „különféle apróságokat”. Feltételül szabta, hogy a szobrok és a kisebb tárgyak a múzeumba kerüljenek, de a festmények ideiglenesen, amíg a polgármesteri helyiségeket fel nem újítják, a Prímási palotában, a jegyző irodájában helyezzék el. Batka könyvekből, füzetekből és zeneművekből, egy kb. 1500 darabból álló gyűjteményét a városi könyvtárnak adományozta.^[96]

A művészettörténeti fond, Csákós József áldozatos munkájának eredményeképpen 1918-ban több értékes tárggyal bővült. Neiszidler Károly egykori országgyűlési képviselő hagyatékából két Fadrusz-szobrot és fényképeket szerzett meg. Bednarics Emília egyedülálló képgyűjteményt ajándékozott, és Csákós javaslatára a múzeum kezdeményezte Marastoni Jakab és Robert Wosak pozsonyi témájú festményeinek a megvásárlását.^[97]

A művészettörténeti gyűjteményen belüli arányok azonban másfél évtized elteltével sem változtak. A főfelügyelőség igyekezete ellenére az iparművészeti tárgyak száma nem növekedett. 1916-ban még mindig a rajzok és metszetek alkották a fond többségét (69%), ellenben az iparművészeti tárgyak száma nagyon alacsony maradt (11%).

A régészet a 19. és a 20. század fordulóján szintén az aránylag jelentősen támogatott gyűjtemények csoportjába tartozott. A főfelügyelőség részéről például 1898–1901 között sokkal nagyobb arányú támogatást kapott, mint az iparművészet.^[98] Ebben az esetben azonban, a jelentősnek mondható támogatás ellenére, főleg személyzeti és koncepcionális okok miatt, nem kerülhetett sor a régészet átgondoltabb fejlesztésére. Helmár 1900-ban éppen hogy csak elkezdte a reorganizációs munkákat, és Könyöki után számos befejezetlen feladatot örökölt, egyebek között a régészeti tárgyak vásárlására tervezett támogatást is.

A régészeti gyűjtemény azonban a Helmár-féle rendezés befejezése után sem bővült. A főfelügyelőség 1902. március 29-én éles hangú levélben kérte számon az elmaradást. Kézzelfogható eredményeket várt, annál is inkább, mert Pozsony gazdag volt ilyen tárgyakban, mert nagyobb részük magánkézben volt. A város határain túli régészeti kutatómunka bizonyult még komoly hiányosságnak: „Keresni kellett volna a módot arra, hogy a város környékén rendezendő régészeti ásatások útján járuljon a régiségtár fejlesztéséhez.”^[99]

Az éremtár a múzeum legértékesebb gyűjteményei közé tartozott. A múzeum, vásárlások és adományok útján főleg érméket, kisebb mennyiségben papíralapú fizetőeszközöket szerzett.

Például 1907-ben a legjelentősebb gyarapodást Simkó Vilmos ajándéka, 50 arany-, ezüst- és rézérme, valamint Scherz Aladár és neje Graf Anna 40 ezüst- és rézérméje jelentette. Ugyanakkor egy különlegesség is a múzeumba került, mégpedig a III. János György szász választófejedelem fiának emlékére 1684-ben kiadott érme. (Mihalik 1908, 179. p., 180. p.) A Pozsonyban készült érmék rendszeres gyűjtése 1908-ban kezdődött. (Mihalik 1909, 190. p.; Mihalik 1913, 30. p.) Az 1910-ben elhunyt Michaelis Béla impozáns éremgyűjteménye, melyet 55 arany-, 94 ezüst- és nagyszámú rézérme alkotott, 1914. május 26-án került a múzeumba. Pozsonyon kívülről is érkeztek adományok. A múzeum például 1912-ben 30 darab Zsigmond-kori obulust szerzett Somorjáról. (Mihalik 1913, 30. p.) A legértékesebbek közé sorolhatjuk az Osztrák-Magyar Bank alapításának 100. évfordulójára kiadott emlékérmet, melyet a bank pozsonyi fiókja ajándékozott 1916 novemberében.^[100]

A néprajzi gyűjtemény lassan fejlődött. Brolly Tivadar kezdeményezésére csak 1911-ben kezdődött egy szisztematikusabb építkezés. Ekkor nevezték ki a gyűjtemény vezetőjévé Smidzsár Gézát, aki a szélesebb Pozsony-vidékre terjesztette ki a néprajzi gyűjtést.^[101] 1913-ban és 1914-ben zömmel a szlovák etnikai területről szerzett be, illetve vásárolt nagyobb számú, főleg használati tárgyat.^[102]

A könyvtár két részből állt: a kézikönyvtárból és a történeti könyvek gyűjteményéből.^[103] A könyvtár állománya nagy mennyiségben gyarapodott ajándékokkal és hosszú távú letétekkel, melyeket a főfelügyelőség biztosított (lexikonok, szótárak, szakirodalom stb.).^[104] A múzeumi őrök lényegében elég rugalmasan kezelték ezt a könyvtárat, mert nemcsak önálló köteteket, hanem füzeteket és folyóiratokat, illetve az egyéb kategóriába rajzokat és fényképeket is besoroltak.^[105]

Modernizációs kihívások és új utak keresése

Könyöki József halála 1900-ban mintha – természetesen jelképesen – a régi, hagyományos muzeológiai szemlélet végét jelentette volna. Ez az irányultság nem zárta ki a különlegességek gyűjtését és prezentálását, de következetesen igyekezett az egykori pozsonyi polgári autonómia kulturális, főképpen épített örökségének a dokumentálására.

A múzeum új stratégiái Helmár Ágost nevéhez fűződtek, aki 1900 márciusa és 1902 között hangyaszorgalommal szervezte újra és rendezte a nem éppen jó kondícióban lévő gyűjteményeket. Könyöki örökségét nagyon fontosnak tartotta, azonban elődjéhez kritikus is volt: „Negyven éve, hogy a városi múzeum keletkezett és szorgalmasan gyűjtöttek, de valljuk be, hogy – úgymint sok helyütt másutt – elv és terv nélkül.”^[106]

A tervbe vett munkákról, azok részleges eredményeiről azonban nem volt tájékoztatva a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, melynek az is gyanússá vált, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum rendelkezésére bocsátott támogatások nem lettek kimerítve.

Hampel József ezért 1902 októberében élesen bírálta a múzeum új vezetését. Felrótta az elégtelen kommunikációt és az év végi jelentések elmaradását. Rossz fényt vetett a múzeumra, hogy Hampel 1903. augusztus 6-án nem tudott bejutni a múzeumba, mert az zárva volt. Már-már hanyatlást és Könyöki József örökségének az elherdálását vizionálta. (Pozsonyi múzeum 1903, 92. p.)

A komoly konfliktussal fenyegető ügyben nem más kelt a múzeum és Helmár védelmére, mint a múzeumi bizottság tagja, az országosan ismert történész, Ortvay Tivadar. Szakmai tekintélyével megvédte Helmárt és a múzeumban folyó reorganizációs munkát, mely során precíz leltározás és katalogizálás valósult meg. Mindezeket nem tekintette olyan lépéseknek, melyek Könyöki élete fő művének, a széles körben ismert és elismert Pozsonyi Városi Múzeumnak az eszmei alapjait ásták volna alá, és netalántán Könyöki József örökségét az utódai nem becsülték volna meg: „Az, hogy boldogult Könyöki József halálával a múzeum dolga megakadt volna, valótlan állítás. Ellenkezőleg inkább is az áll, hogy a múzeum ügye nagyon előre haladt. Hogy én Könyökiről, a városi múzeumnak mondhatni szellemi megteremtőjéről és évek hosszú során át buzgó gondozójáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok, világos, de nem vélek emlékének azzal árthatni, ha a hangoztatott váddal szemben kiemelem, hogy Könyöki halála óta a városi múzeum egészen átalakult s célszerűbben, áttekinthetőbben lett rendezve. A múzeumot újból kellett rendezni, mert a tárgyak annyira felszaporodtak volt, hogy a helyiség szűkös volta tekintetéből, a sokszoros duplikátumokat el kellett távolítani, s a helyükre az újonszerzett tárgyakat hozni.”[107]

Helmár reakciója váratott magára, csak 1902. december 5-én tette közzé nyílt levelét az Archaeologiai Értesítő hasábjain. A tényekkel érvelt. Körülbelül 3700 tárgyat helyezett át a múzeumon belül, és 3000-et cédulával és számmal jelölt meg; 100 pecsétnyomót azonosított, 2000 tárgy értékét határozta meg és körülbelül 1500 katalóguskártyát írt. A katalógusba felvett 500 darab érmet, további 500-at, melyek könnyebben azonosíthatóak voltak, Testory Ferenc segédőr határozott meg. Az érmek és a pecsétek speciális, csak ezekre a célokra szolgáló új szekrényekbe kerültek. Összesen 13 szekrényt csináltatott és 5 régebbit megjavíttatott. A nehezebb tárgyakat napszámos segítségével helyezte át. A katolikus főgimnázium igazgatója, Polikeit Károly „szívességből” rendezte a prehistorikus és ókori tárgyakat, melyeket két-három gimnáziumi diák katalogizált. Helmár hangsúlyozta, hogy ezeket a munkákat, tisztán entuziazmustól vezérelve ingyen végezte. (Pozsonyi múzeum 1903, 93. p.)

A nagy lendület azonban mintha alábbhagyott volna. Néhány év elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy bár Helmár igyekezett modernizálni a gyűjteményeket, a múzeum gyűjteménygyarapítási politikájának a megváltoztatására ez kevés volt. A városi magisztrátus megnyerése a terv érdekében sikertelen maradhatott. Miután a Pozsonyi Városszépítő Egylet 1907-ben, már nyugdíjasként, ismét múzeumi őrré választotta, kicsit megtörve konstatálta: „A többi adomány jelentéktelen, inkább kuriozitum, mint régiség.” (Mihalik 1908, 179. p.)

A másik oldalon Helmár munkásságának a gyümölcsei mégis beértek, hiszen a látogatók száma 1903-tól növekedett és 1906-ban ért el a legnagyobb számot 13 ezer látogatóval. Ez az irány egészen az első világháború kitöréséig megmaradt.[108] Ez is jelezte, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum a magyar múzeumügy egyik legjelentősebb regionális alkotóelemének számított.

2. grafikon. A Pozsonyi Városi Múzeum látogatottsága 1873–1917 között[109]

Keret és tartalom: a pozsonyi múzeumi viták

A 20. század kezdetén a pozsonyi értelmiségi körökben élénk vita tárgyát képezte a városi múzeum további irányultsága, infrastruktúrájának modernizálása, különösképpen egy önálló székhely, egy múzeumi palota felépítése. Ezekkel szorosan összefüggött a muzeális gyűjtemények fejlesztése és a raktározási gondok megoldása. Ebben a diskurzusban a legfontosabb véleményformálók Helmár Ágost és Ortvay Tivadar voltak.

Helmár 1902 márciusában tette közzé „memorandumát.” Cikkében a városi múzeum helyzetét a Természettudományi Múzeuméval együtt elemezte és a városi múzeumi hálózat újraszervezésére tett figyelemre méltó kísérletet. Felvetette a szakosodott múzeumok létrehozásának gondolatát is. A város ipari jellegére reflektálva javasolta egy iparmúzeum alapítását. Nagyon jól érzékelte a magyarországi múzeumügyben zajló folyamatokat: az állam és bizonyos fokig a megyék nélkül nem lehet létrehozni regionális jellegű múzeumokat, melyek – a megyei kereteket túllépve – tudományos-kulturális központokként is működhetnek. Kritikusan jegyezte meg, hogy éppen a nyugat-magyarországi régióban (ez alatt a Pozsonytól északra elterülő területet, a Vág völgyét és annak szélesebb környékét értette) lehetett volna egy ilyen típusú regionális múzeum. Ennek hiányában kerültek ugyanis külföldre erről a vidékről a hagyományos kézműipar termékei (fazekasság, hímzések és csipkézés).^[110]

A német és osztrák múzeumokat jól ismerő Helmár szélesebb összefüggésekben elemezte a Pozsonyi Városi Múzeumot. Szerinte a német és osztrák városfejlődéssel szemben a magyarországi városiasodás megkésett volt. Ennek következtében gazdaságilag és kulturálisan kevésbé fejlett városok jöttek létre, vékonyabb mecénási réteggel. Pozsonyban emiatt nem alakult meg egy komolyabb régiótörténeti múzeum. A városi múzeumra pedig a muzeális tevékenységek késői szakosodása és arculatának kicsit homályos volta nyomta rá a bélyeget. Gondolatmenete burkoltan bírálta a régi, Könyöki-féle múzeumirányítási gyakorlatot és a városvezetés múzeumfelfogását is:

„Országunk sajátos politikai fejlődése közben nem keletkeztek sűrűn oly politikai központok, melyek századokra terjedő, nagyobb szabású politikai szereplésüknél fogva egyszersmind kulturális központokká válhattak volna […] Nálunk a vidéki városok hasonló fejlődésének legfeljebb csak csíráit látjuk: példa rá Kolozsvár és Nagyszeben. Ha Pozsony valamely kisebb országnak vagy valamely provinciának fővárosa volna, akkor itt magától oly múzeum keletkezett volna, mint a német birodalom kisebb országainak vagy Ausztria tartományainak fővárosaiban. Ezek a múzeumok általános ismereteket terjesztő intézetek; gyűjteményeik felkarolják a tudományok, művészetek és más emberi foglalkozások mindenféle ágait. A nevezett országok vidéki városaiban pedig helyi érdekű, történelmi múzeumokat alapítottak, melyek egy-egy városnak és szűkebb környékének múltját tükrözik vissza.

Pozsonynak, mint vidéki városnak az lett volna a feladata, hogy ilyen lokális történelmi múzeumot teremtsen – és ennek a feladatnak meg is felelhetett volna. A múzeumok lelkes alapítói, támogatói és volt őre azonban ösztönszerűleg érezték, hogy Pozsonyt e téren más szélesebb körű szerep is illeti, s így történt, hogy tisztán városi történelmi múzeum helyett általános ismereteket terjesztő múzeum keletkezett. Ilyen múzeumnak helyes és szakszerű fejlesztése azonban felülmúlta a városnak és a múzeum pártolóinak erejét, és ennek következtében van most múzeumunk, mely sem az egyik, sem a másik feladatnak nem felel meg teljesen. [M]int általános ismereteket terjesztő múzeum nagyon tökéletlen és szegény, mint városi történelmi múzeum pedig nem rendelkezik annyi helyiséggel, hogy az összes rendelkezésre álló pozsonyi emlékeket is kellően és méltó módon el lehetne helyezni a fontosabb általános érdekű tárgyak mellett, éspedig annál kevésbé, minthogy az összes pozsonyi emlékek a mostani helyiségben akkor sem férnének el, ha a nem pozsonyi tárgyakat el is távolítanók.”^[111]

Helmár konkrét javaslatot fogalmazott meg a városi múzeumi hálózat átszervezésére. A városnak hatékonyabban támogatnia kellett volna a városi és a természettudományi múzeumot, és lehetőségeihez mérten részt kellett volna vennie egy regionális és egy iparmúzeum alapításában. A Pozsonyi Városi Múzeum tárgyait, melyek nem álltak kapcsolatban a város történetével, e múzeumoknak ajánlották volna fel.[112] Mindkét új múzeum székhelyét az 1772–1773-ban emelt magtárban (Schüttkasten, granárium) képzelte el, melynek sorsáról már 1901-től vita folyt a városi sajtóban.^[113]

Csak ezek után következett volna a városi múzeum várostörténeti múzeummá való fejlesztése. Számos külföldi példát (Antwerpen, Haarlem, Nürnberg) felsorakoztatva a régi városháza előnyeire és effektív kihasználásra fektette a hangsúlyt (a történeti múlt jelképe, reprezentatív helyiségek).^[114]

Ortvay Tivadar, aki 1902. július 17-én nyári szabadságáról, a németországi Tutzingból jegyezte cikkét, szintén nagy teret szentelt a Pozsonyi Városi Múzeum helyzetének. Helmárhoz hasonlóan szélesebb perspektívából elemezte a fejlesztés módjait. Úgy látta, hogy a pozsonyi múzeum ugyan nem versenyezhet a kiállított tárgyak mennyiségét tekintve például a münchenivel, azonban tematikákban és kronológiai szempontból jobban dokumentálja az egyes történelmi korszakokat. Kiemelte, hogy a pozsonyiak gyűjteményei szorosabban kapcsolódnak a város és környékének természetrajzához és művészettörténetéhez, ezért „kerekebb egészet képez, összefüggőbb áttekintést nyújt, tehát tájékoztatóbb és tanulságosabb”.^[115] Gyorsan azonban hozzáfűzte: ez még nem jelenti azt, hogy a pozsonyi múzeum kulturális nívó szempontjából magasabban állna a müncheninél, mely tágas és kényelmes épülettel bír és az új szerzeményeket gond nélkül elhelyezi, emellett München differenciált múzeumi hálózatának a része.

A németországi példa említése arra szolgált, hogy Ortvay felhívja a városvezetők figyelmét az új múzeumi székház szükségességére és a raktározási gondok megoldására. A Pozsonyi Városi Múzeum csak így kerülhetett „a kor színvonalára”, és csak ez biztosíthatta a város kultúrájának bel- és külföldi ismertségét és elismerését: „A városi múzeum minden művelt idegen látogató szemében az a tükör, melyben a város kulturális és szellemi állapota tükröződik vissza. Nem a városi nyári színkör, sem a városi egyéb mulatóhelyek […] képezik a város szellemi nívójának hévmérőjét, hanem a kulturális intézmények. Ezek érdekében inkább kell áldozatokat hozni, mint tisztán a társadalmi élet kényelmeinek fejlesztésére.” Nem kerülte meg az évtizedek óta áldatlan helyzetben leledző Természettudományi Múzeumot sem. Értékes gyűjteményei – megfelelő épület híján – veszélyeztetve voltak, némely tárgyat a megsemmisülés fenyegetett. Ez az állapot a városra is rossz fényt vetett.[116]

A pozsonyi múzeumi diskurzusra gyorsan felfigyelt a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, amely már 1900-tól kezdeményezte új múzeumi épületek létrehozását, illetve a régebbiek átalakítását a kor viszonyainak megfelelően. A főfelügyelőség már ekkor számolt a pozsonyi múzeumi székházzal (Pozsonyon kívül még Alsókubinban, Keszthelyen, Miskolcon, Poprádon, Szombathelyen és Versecen terveztek új épületeket). (Jelentés 1904, 84. p.)

A főfelügyelőség koncepciója alapvetően eltért Helmárétól és Ortvayétól, hiszen csak a Pozsonyi Városi Múzeum fejlesztésével számoltak. Elsősorban a kiállítási és raktározási problémák megoldására törekedett. Egy regionális jellegű múzeum létrehozásának a gondolatát azonban nem támogatta.^[117]

A Pozsonyi Városi Múzeum múzeumi bizottsága az előrelépést a tárgyak átadásában látta egy új, regionális múzeumnak. Azzal érveltek, hogy több ezerre tehető azon tárgyak száma, melyek semmiféle kapcsolatban nem állnak Pozsony történetével, és egyébként is ki kellene őket válogatni a gyűjteményekből. A tulajdonképpeni pozsonyi tárgyaknak pedig csak kisebbik hányada szerepelhet az állandó kiállításon. A régi városházát, műemlékként, továbbra is megfelelő székhelynek tartották, és nem támogatták annak bővítését. Koncepciójukat csehországi példákkal (Prága, Troppau) is alátámasztották, ahol a városi és regionális múzeumok problémák nélkül léteztek egymás mellett, sőt egymást kiegészítve működtek.[118]

A múzeumi bizottság és Helmár terve mintha egy időre megegyezett volna a város elképzelésével, hiszen már 1903-ban nyilvánvaló volt, hogy új múzeumi épületre nincs kilátás. A magisztrátus az addig a városban különböző helyeken szétszórt hivatalait a Prímási palotában tervezte összevonni.^[119]

A városi képviselő-testület kezdetben nyitottnak látszott a múzeumi mizériák kezelése irányában, ugyanis 1903 áprilisában elfogadta Melczer Zsigmond építész tervét egy múzeumi székházról. (Buday 2015.) Az 1903. június 2. határozata azonban már a magtár múzeumi célokra való adaptálásáról szólt.^[120]

Hosszabb szünet után, 1903 szeptemberében, Helmár Ágost tett le az asztalra egy átfogóbb, egyben ambiciózus tervet, a Nyugatmagyarországi Múzeumegyesület létrehozását. Ez a kiérlelt koncepció új lendületet kívánt adni egyrészt az infrastrukturális fejlesztéseknek (önálló épület a múzeumnak és a könyvtárnak), másrészt a korábban felvetett regionális központ eszméjét – a Pozsonyi Városi Múzeum egyfajta transzformációját – igyekezett elhinteni a közvélemény körében. Helmár munkatársaival, Kumlik Emil polgármester-helyettessel és Ortvay Tivadarral együtt 1903. szeptember 9-én tette közzé a Nyugatmagyarországi Múzeumegyesület alapítására vonatkozó felhívását.

Mintha születőfélében lett volna a regionális múzeum. Kezdetben Pozsony városa és a főfelügyelőség is támogatta az egyesület gondolatát. A város 100 ezer koronát és telket, a főfelügyelőség 140 ezer koronát ígért az építkezési munkálatokra. Úgy tűnt, hogy az egyesület anyagi alapja is rendelkezésre áll, mert az inaktív Pozsony Megyei Közművelődési Egyesület – minden bizonnyal Ortvay ajánlására – a néhány ezer koronára rúgó vagyonát az egyesületnek szánta.

Az alapítók szerint az egyesület hiánypótló feladatokat látott volna el Pozsony tudományos és kulturális életében, és a Pozsonyi Városi Múzeumot is hathatósan segítette volna. Erre véleményük szerint azért volt szükség, mert a lakosság számarányát vizsgálva Pozsony megye (de vele együtt Győr, Moson, Komárom, Nyitra és Trencsén), szemben az alföldi megyékkel (Bács-Bodrog, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés és Csanád) mind a múzeumi célok anyagi támogatása, mind a múzeumi pártoló tagok tekintetében lemaradt. A szélesebb régiókban tevékeny muzeális egyesületek is hiányoztak Pozsony megyében (Helmárék a kassai Felső-magyarországi Múzeumegyletre és a temesvári székhelyű Dél-magyarországi Múzeumegyesületre hivatkoztak).

Az egyesület nem titkoltan a Pozsonyi Városi Múzeum háttérintézményeként is működött volna, egyben tudományos és muzeális feladatokat kívánt betölteni: „Mindnyájukat pedig arra kérjük, támogassák az egyesületnek működését tudományos munkálkodás, tárgyak gyűjtése, érdekes tárgyak a múzeumban való – letétként – kiállítása és végre az által, hogy esetleges ásatások és búvárlatok alkalmával az egyesület küldötteinek kezére járjanak. Mennyi kincset találhat a természet-, régiség- és a történetbúvár a nyugati megyékben. De mindezt rendszeresen keresni, gyűjteni és tudományosan feldolgozni is kell; csak akkor [válhat] hasznára a műveltségnek, a kulturális haladásnak.”[121]

Helmárék az aláírásgyűjtések során megszólították az egyházak, a város és a megye képviselőit, az arisztokráciát és a polgárságot, a helyi és környékbeli tudományos-kulturális élet prominens képviselőit, illetve a helyi pénzintézeteket. A felhívás élénk fogadtatásra talált. A 16 alapító tag mellett 81-en léptek be az egyesületbe.^[122] Az alaptőke tekintélyes 8465 koronát számlált.[123]

Az igencsak általánosságban megfogalmazott regionális múzeum terve, egyáltalán egy szakosodott múzeumi hálózat kialakítása, másokat, nem éppen a tudományos világból jött személyeket is inspirált. A széles körben ismert agrárszakember, a Pozsony Vármegyei Gazdasági Egyesület titkára, Horváth Jenő fogalmazott meg egy markáns véleményt, illetve vázolt egy – Helmárék számára minden bizonnyal meglepő – új múzeumi tervet. Horváth egy mezőgazdasági múzeum gondolatát vetette fel. Vázolta az eddig tett lépéseit ez ügyben és meglebegtette az Országos Mezőgazdasági Múzeum lehetséges részvételét is a pozsonyi mezőgazdasági múzeum alapításában. Nem beszélt a levegőbe, hiszen az 1902-es II. megyei mezőgazdasági kiállítás egyik szervezőjeként jó rálátása volt a lehetséges tárgyakra.^[124]

Helmár és Ortvay reakcióját nem ismerjük, de 1903 októberében már más gondok foglalkoztatták őket. A magtár kérdésében, és így az új múzeumi épület ügyében is radikális, nem éppen pozitív fordulat következett be: a város vezetése mindjobban a lebontása felé hajlott.

A városi magisztrátus 1903. szeptember 1-jén két bizottságot, egy műszakit és egy múzeumi-könyvtárit állított fel a magtár átalakítása ügyében. Gyorsan nyilvánvalóvá vált a két bizottság egymástól diametrálisan eltérő álláspontja.

Az Ortvay Tivadar, Helmár Ágost, Feigler Ferenc, Kumlik Emil és Mergl Ödön alkotta múzeumi-könyvtári bizottság a magtár megőrzése és múzeumi, illetve könyvtári célokra való átalakítása mellett tört lándzsát. Számításaik szerint az átépítés 277 ezer koronába került volna és nem terhelte volna meg a városi költségvetést. Ellenben egy teljesen új épület 600 ezer koronát emésztett volna fel. Abban az esetben, ha a város egy modern, például a reichenbergi, müncheni vagy a zürichi múzeumi székházak mintájára készült épületben gondolkodott volna, annak költségei 1–1,5 millió koronát tettek volna ki.

A műszaki bizottságban a helyi építészek és építési vállalkozók képviseltették magukat. A magtár átépítését sokkal nagyobb összegre, 366 ezer koronára számolták ki, sőt a nem várt akadályok miatt ez növekedhetett is. A priori a magtár megtartása ellen voltak.

A múzeumi-könyvtári bizottság, mely vitatta a másik bizottság számításait, számba vette a Prímási palota átalakításának a lehetőségét is. Ez azonban csak egy elterelő manőver volt, hogy még jobban hangsúlyozzák a magtár előnyeit. Számításaik szerint a Prímási palota csupán 2 ezer m² kihasználható felületet nyújtott, ellenben a magtár 3150 m²-t. Az irodák számára is több hely lett volna a magtárban, mint a palotában. Végül is a Melczer-féle építészeti terv felhasználását javasolták, azzal érvelve, hogy azt a főfelügyelőség is támogatja.

Helmár azonban érzékelve az építészeti lobbi növekvő befolyását és a terveik elleni összehangolt támadásokat, bizonyos fokú csalódottságában, keserűen, már egy negatív forgatókönyvet is kilátásba helyezett: „Engedje meg a t. közönség, hogy ehhez a hivatalos tájékoztatáshoz hozzá fűzzek még néhány, a személyemre vonatkozó szót. Midőn felkértek, hogy vegyem át a múzeum vezetését, szülővárosom és hazám iránti szeretetből indíttatva elhatároztam, hogy hosszabb időre lemondva kedvenc tanulmányaimról, feláldozom időmet, erőmet, felhasználom tapasztalataimat és tehetségemet két nemes cél elérésére: Pozsony rangjához méltó és égető szükségessé vált nagy múzeum és nyugat-magyarországi múzeum-egyesület alapítására. Ha megbukik az egyikkel együtt a másik is, időm felett hajlamaim szerint újra szabadon rendelkezhetem, minthogy a mostani, zsúfolásig megtelt múzeum már csak rövid időre ad munkát. Nem fogok elkeseredve visszatekinteni a harc idejére. Nem! Több nemes szívű jóindulatot, őszinte lelkesedést tapasztaltam s láttam, mint vártam volna, különösen ama osztályok körében, melyek városunkban ilyen kérdések eldöntésénél nem jutnak szóhoz. Azon kívül a legkiválóbb szakemberek és előkelő jellemű országos tekintélyek lelkesen pártolták eszmémet. A visszapillantás erre a szívből fakadó őszinte lelkesedésre és pártolásra mindenkor örömmel fog eltölteni. Ha javaslataim, terveim megbuknak, sajnálni, szívből sajnálni csak azt fogom, hogy a helybeli döntő körök elmulasztottak egy kedvező alkalmat a város felvirágoztatására.”^[125]

A városi képviselő-testület Helmár és társai agitációja ellenére, a főfelügyelőség, a budapesti és külföldi szakemberek tiltakozása ellenére 1903. november 11-én döntött a magtár lebontásáról, miközben nem nyújtott alternatívát a múzeum és a könyvtár részére.^[126]

A város a magtárral kapcsolatban valójában egy év alatt két eltérő döntést hozott, és ezzel szinte lesöpörte a múzeumi hálózat átszervezésére tett korábbi szakmai javaslatokat.^[127] A városi honatyák nem véletlenül, a kedélyek bizonyos fokú lecsillapodása után, csak 1904 márciusában határoztak a Prímási palota múzeumi (és könyvtári) célokra való átalakításáról.^[128] Mindezek tükrében nem volt véletlen Helmár Ágost lemondása a múzeumi őri funkcióról 1904 októberében.^[129]

A főfelügyelőség azonban nem adta fel. Az új lobbizást, a pozsonyi kulturális intézmények központosítása végett, 1905. július 15-én kezdte. Pozsonynak jelezte, hogy a Prímási palotát alkalmasnak véli a városi múzeum és könyvtár elhelyezésére, azonban saját építészeti és műszaki megoldásokkal, illetve költségvetéssel rukkolt elő. Mindezek mellett 40 ezer korona segélyt nyújtott volna a könyvtárra és további 25 ezret az egyéb építkezési költségekre. A város ugyanakkor engedélyt kapott volna az 1903-as dotáció merítésére, mégpedig 100 ezer korona nagyságban. A főfelügyelőség kötelezte volna magát arra is, hogy az állami költségvetésben keresztülviszi 10 éves időszakra évi 100 ezer korona segély elfogadását. Végeredményében a főfelügyelőség a rekonstrukcióra 265 ezer koronát nyújtott volna. A városnak a kiadások 25%-át kellett volna állnia.

Ebben a konstrukcióban a régi városházának csupán mellékes funkciója lett volna, ahol kizárólag a városi élet tárgyi emlékeit állították volna ki. A Prímási palota belső terének a kihasználhatóságát 3 676,21 m²-ben határozták meg (valamilyen módon Helmárék 1903 októberi érveléséhez képest mégis találtak több helyet).

A földszinten az irodákat és esetleg a kőtárat helyezték volna el. Az emeletköz adott volna otthont a könyvtárnak, egyéb irodáknak, kutatóteremnek és a ruhatárnak. Az első emeletre a régészeti, művészet- és ipartörténeti, illetve a néprajzi gyűjtemények kerültek volna. A második emeletre a laboratóriumokat és a raktárakat tervezték.[130]

Az 1904 végétől elhallgatott Helmár is aktivizálódott. 1905. október 29-én tette közzé javaslatát a régi városháza, a Prímási és az Apponyi-palota átfogó rekonstrukciójára. Alapos terve a főfelügyelőség gondolatmenetét követte, de immár a városi hivatalok elhelyezésére is gondolt.[131]

A dolgok mintha előrelendültek volna és kialakulófélben lett volna valamilyen közös akarat. A főfelügyelőség által kiküldött bizottság, Schulek Frigyes és Möller István építészekkel együtt 1905. november 16-án mérte fel a Prímási palotát és szűkebb környékét. Hangsúlyozták a palota építészeti egységének a megóvását. A régi városháza és az Apponyi-palota összekötését javasolták, de építészeti egységük megőrzése mellett.^[132]

A városi képviselő-testület 1906. március 5. 4701/V. számú határozata azonban egyáltalán nem vette figyelembe sem az előzetes szóbeli egyeztetések eredményeit, sem a főfelügyelőség ajánlásait, de főképpen a múzeum érdekeit. A város a Prímási palotát ugyan ígérete szerint a múzeumnak és a könyvtárnak szánta, de némely városi hivatalt is ott helyezett volna el. Ez a lépés, a múzeum és a könyvtár helyiségeinek nagyarányú csökkentése, az előző megállapodás felrúgása komoly presztízsvesztést okozott.^[133]

Brolly Tivadar polgármester 1906. március 17-én tájékoztatta levélben a főfelügyelőséget a döntésről. Budapestről a válasz gyors volt, számonkérő és kritikus:

„A főfelügyelőség sajnálattal vette tudomásul a határozatból, hogy Pozsony város polgárainak többsége nincs kellően tájékoztatva azon feladatok nagysága felől, amely a városukban létesítendő múzeum és könyvtár részéről betöltésre várnak; nem méltányolják eléggé az államnak kulturális intézmény létesítésére irányuló áldozatkészségét, és nem számol azokkal a kötelességekkel, amelyek Pozsony városára a kérdés megoldása körül hárulnak.

Ismételten volt alkalmunk kifejteni annak a hivatásnak kultúrpolitikai nagy jelentőségét, melyet a Pozsonyban létező tud. gyűjteménycsoportok egy nagy gyűjteménybe való egyesítésével alkotandó intézménynek szántunk nem Pozsony városnak, hanem az egész nyugati felvidéknek tudományos és közművelődési központját kívánva abban megteremteni. […]

Sajnálattal kell tehát kijelentenem, hogy a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége nem nyugodhatik bele e határozatba és annak végrehajtása esetén lemondva arról a tervről, hogy a prímási palotát fogadja el a városi múzeum és könyvtár helyiségeül, a múzeumi építkezés kérdését új alapon kívánja tárgyalni.

Ez új alap az előzmények után két irányban keresendő, vagy visszatér a város eredeti tervére és a hidász szertár átalakításával ad módot a múzeum és könyvtár megfelelő elhelyezésére, vagy ha az nem kivihető, önálló épület emelésével gondoskodik a gyűjtemények sorsáról.”[134]

A főfelügyelőség komoly nyomásgyakorlást fejtett ki: az évi 100 ezer korona államsegély leállítását előlegezte meg, ha „az építkezés az általa képviselt tudományos szempontoknak megfelelő módon nem nyer megoldást”.[135]

A városnak nem volt választási lehetősége. Elutasító magatartása miatt könnyen eleshetett az állam hosszú távú kulturális támogatásától.^[136] Brolly Tivadar 1906 szeptemberében már kompromisszumos megoldást keresett. A városi tanács 1906. szeptember 3-án döntött az új múzeumi székház felépítéséről, mégpedig a Duna-parton, az ipari iskola mellett. Brolly ez alapján kérte a főfelügyelőséget, hogy nyújtson szakmai segítséget az építészeti tervek feltételeinek kidolgozásánál.^[137]

A főfelügyelőség pozitívan reagált, és felvette a tárgyalások fonalát. Schönherr Gyula, a főfelügyelőség titkára és Pecz Samu építész 1906. szeptember 21-én érkezett Pozsonyba. A felek megegyeztek az épület nagyságában, és a költségvetésről is egyeztettek. Megtekintették a telket, melyen impozáns kultúrpalotának kellett volna felépülnie. A város kötelezte magát, hogy a főfelügyelőséggel szorosan együtt kíván működni, és a versenytárgyalás feltételeit a főfelügyelőség ajánlásai alapján határozza meg.^[138]

Helmár Ágost is bekapcsolódott a diskurzusba. Főleg németországi és svájci példákon elemezte az új székház térbeli lehetőségeit. Vázolta a legfontosabb bel- és kültéri műszaki, illetve esztétikai megoldásokat. Hangsúlyozta, hogy a városi panoráma szerves részét kell, hogy alkossa a kultúrpalota. Emellett alkalmazkodnia kell a barokk és klasszicista stílusban épült környékbeli épületekhez.^[139] Helmár közben is járt a főfelügyelőségnél, hogy az meggyorsítsa a pozsonyi kultúrpalota építését.^[140]

A város először a régi városháza összeköttetését valósította meg a Prímási és az Apponyi-palotával Hübner Jenő és Meszner Sebestyén 1907-ben készült tervei alapján 1910–1912 között. Az átépítés eredménye a városházának az akkori Batthyány térre tájékozódó neogótikus szárnya lett.[141]

A kultúrpalota ügye vontatottan haladt. Az építészeti tervek versenytárgyalására, miután 1909. március 9-én kihirdették, csak 1909. november 30-án került sor. Az értékelés még inkább késett, 1910. október 29–30-án valósult meg.^[142]

Az értékelő bizottságban a város és a főfelügyelőség képviselői, egyetemi tanárok, múzeumi szakemberek, mérnökök és építészek foglaltak helyet.^[143] A beérkezett nyolc pályázatból négyet utasítottak el. A bizottság a városi tanácsnak megvásárlásra ajánlotta a Fadrusz név alatt benyújtott közös tervet Papp Gyulától és Ferencz Szabolcstól. Az első díjat, 2 ezer korona értékben Wälder Gyula budapesti építész nyerte el, a második díjat, 1 ezer koronát Meller Lajos és Meller Dezső kapta. Szende Andor pályázatát Salve címmel elvetették. A bizottság, miután kiértékelte a pályázatokat és meghatározta a díjazottakat, ugyan a végleges döntést a városi tanácsra hagyta, de az esélyes kétségkívül Wälder Gyula terve volt.[144] A végleges döntés a Wälder-féle terv elfogadásáról 1911. május 11-én született meg.[145]

A múzeumi és könyvtári gyűjteményeket magába foglaló, a Duna-part egyik domináns épületének szánt kultúrpalota építésének folyamata azonban 1912-ben váratlan akadályba ütközött. Mintha a kormányzat elveszítette volna türelmét az elhúzódó pozsonyi építkezéssel kapcsolatban. Talán az évek óta nyújtott anyagi források elégtelen merítése és Pozsony hajlandóságának bizonytalansága is súlyosbító körülménynek számított. Az új székház sorsát a vallás- és oktatásügyi minisztérium 1912. május 24. határozata pecsételte meg, mely szerint a minisztérium a városi könyvtár ügyét a múzeumétól külön, új épületben kívánta megoldani. A minisztérium azzal érvelt, hogy már 1902-től anyagilag támogatta a városi könyvtárt, és folyamatosan sürgette a város nagyobb arányú szerepvállalását, melyre azonban soha nem került sor. (Mihalik 1913, 52. p.)

Ebben az új helyzetben a városnak meg kellett változtatnia az eredeti tervet. Wälder Gyula a kultúrpalota tervét átdolgozta, de az építkezés már sokkal nagyobb kiadásokat, körülbelül 500 ezer koronát emésztett volna fel. A város rendelkezésére állt ugyan 370 ezer korona, azonban egy 130 ezer korona rendkívüli államsegély megszerzése – az előzmények tükrében – irreálisnak tűnt. (Mihalik 1913, 52. p.)

Az első világháború kitörése a kultúrpalota tervét és a Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményeinek rendezését végleg eltemette. Egészen más jellegű témák kerültek az előtérbe.

A háború árnyéka és egy nagy korszak vége

Az első világháború kitörése alapjaiban befolyásolta a Pozsonyi Városi Múzeum fejlődését. A múzeumnak – a hektikus politikai helyzet miatt – 1914 júliusában egy nagy presztízsű aacheni felkérést kellett visszautasítania, mely a pozsonyi koronázó emlékek 1915-os kiállítására vonatkozott.^[146]

A háború társadalmi és mentális következményei gyorsan jelentkeztek. A pozsonyi katonai alakulatok veszteségei a szerb és az orosz fronton, az 1915 elejétől romló közellátás is rányomták bélyegüket a múzeumi tevékenységekre. A kusztódoknak főleg az idő és a nyugalom hiányzott az alkotó munkához. Gyorsan szembesültek egy tényezővel: a kultúra mint olyan mindjobban az érdeklődés peremére került. Csákós József múzeumi őrt mint népfelkelőt pedig 1916 elején katonai kiképzésre is behívták.^[147]

A múzeum vezetése előrelátó volt. Tekintettel a háborús fejleményekre, 1915. április 30-án a legértékesebb aranyérméket, összesen 106-ot és Hunyadi Mátyás aranypecséttel ellátott oklevelét, mellyel igazolta Pozsony városi jogait 1461-ben, egy lepecsételt dobozba helyezte. Ez letétként a városi pénztárba került.^[148]

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége 1914. december 9. felhívására kezdte a múzeum 1915 nyarától gyűjteni a háborús nyomtatványokat, újságokat, rendeleteket, plakátokat és egyéb dokumentumokat.^[149] A dunaszerdahelyi és somorjai hadifogolytáborokból különféle értékben helyi fizetőeszközök kerültek a gyűjteménybe.^[150]

A monarchia és Magyarország felbomlása 1918 végén mérföldkő lett a Pozsonyi Városi Múzeum történetében. Pozsony betagolódása a Csehszlovák Köztársaságba felvetette a múzeumi hálózat újraszervezésének kérdését is. A városi múzeum identitását már egy más államjogi keretben és egy más emlékezetpolitika erőterében kellett újrafogalmazni. Csákós József egy honismereti múzeum (Heimatmuzeum) kontúrjait lefestve próbált válaszokat keresni.^[151] Lényegében fúzióra gondolt a Természettudományi Múzeummal. Ezzel mintha ismét, kicsit más keretben, a század eleji regionális múzeum gondolata tért volna vissza, de nem elhanyagolható kérdésként vetődött fel, hogy az új államhatalom képviselői ezt elfogadnák-e, és hogy a cseh és szlovák politikai elit milyen városi múzeumpolitikában gondolkodik.

Erre azonban már nem Csákós adott választ, hanem az új korszakhoz alkalmazkodó és tudatos karriert építő Ovídius Faust. Ez azonban már egy másik, de ugyanúgy izgalmas fejezete a Pozsonyi Város Múzeum történetének.

Zárszó gyanánt

Pozsony régóta hálás terepe az interdiszciplináris kutatásoknak, köztük a muzeológiai megközelítéseknek. A város kulturális öröksége a magyar és a szlovák tudományosságon belül mindig nagy figyelmet kapott, persze változó hangsúlyokkal és nemzetépítő, ideológiai célokkal is. Eme nagy múltú urbánus központ változatos múltja, az identitások kavalkádja, az impériumváltások társadalmi, gazdasági és kulturális-mentális hatásai, de úgyszintén az egymással versengő emlékezetpolitikák kutatásra ösztökélik a múlt búvárait. Egy pluralitásra és módszertani eklektikusságra támaszkodó szemléletmód a „nemzeti” történetírásokat, a várostörténetet, illetve a hagyományos intézménytörténetet megtermékenyítheti. Ezen kívül egy nagy formátumú személy életrajzának a rekonstrukciójakor is hasznos lehet. Ez a hozzáállás a 20. század kataklizmáit túlélő kulturális, tudományos intézmény esetében pedig a mikrotörténet kalandos vidékeire vezethet el bennünket. A forrásközpontúság egy sérelmi alapállást szoríthat háttérbe. Ezek a csapásirányok a szlovák és a magyar tudományosságot gazdagíthatják, egymás iránti nyitottságukat erősíthetik és a határokon átívelő szakmai diskurzust is elősegíthetik. Nem utolsósorban a Pozsonyi Városi Múzeum példáján.

Levéltári források

Archív Múzea mesta Bratislavy, fond Okrášľovací spolok v Bratislave

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, K 736

Sajtóforrások

Kaschauer Zeitung 1900

Ľud 1962

Nyugatmagyarországi Hiradó 1891, 1895, 1896, 1901, 1902, 1904, 1905, 1906, 1911, 1913, 1916, 1917

Pozsonymegyei Közlöny 1889

Pressburger Presse 1903

Pressburger Zeitung 1858, 1870, 1891, 1900, 1902, 1904, 1905, 1906, 1911, 1916, 1918

Vasárnapi Ujság 1865

Szakirodalom

A Lanfranconi-gyűjtemény megvásárlása 1895. Magyar Könyvszemle, 19. évf. 2. sz. 187–188. p.

A Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának gyarapodása 1900. Archaeologiai Értesítő, Új folyam, 20. kötet, 433–440. p.

A Magyar Tudományos Akadémia archaeologiai bizottmányának munkálkodása (1867. évben és 1868. első felében) 1868. Archaeologiai Közlemények, 7. kötet, 2. sz. 225–227. p.

A pozsonyi orvos-természettudományi egyesület ünnepélyes közgyűlése 1896. február hó 12-én. 1896. Verhandlungen des Vereins für Naturkunde zu Pressburg, 9. évf. 201. p.

(A pozsonyi városi muzeumnak) 1869. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 7. sz. 142. p.

A pozsonyi múzeum és könyvtár tervpályázata. 1910. Magyar Építőművészet, 8. évf. 11. sz. 1–20. p.

(A pozsonyvárosi muzeum alapításával megbizott választmány) 1869. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 8. sz. 162–164. p.

A pozsonyi városháza átalakítási tervpályázata 1908. Magyar Építőművészet, 6. évf. 2. sz. 1–2. p.

(A városi muzeumok) 1870. Archaeologiai Értesítő, 2. évf. 9. sz. 174. p.

2015. Mánya Ágnes 2015. Arcképek és homlokzatok. Fejezetek Pozsony építészetéből 1890–1914. Pozsony, Kalligram.

Barták, Štefan 1988. Pamäť nášho mesta. In Borovský, Štefan (szerk.): Mestské múzeum v Bratislave. 120 rokov. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 5–6. p.

Benyovszky, Karl 1931. Bratislava–Pressburg in Wort und Bild. Bratislava–Pressburg, Sigmund Steiner Verlagsbuchhandlung.

Bezzeg Mária 2001. A muzeológia elméleti kérdéseiről. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, /Doktori disszertáció/.

Bognár Zsófia 2016/2. Egy elfeledett műgyűjtő: Enea Lanfranconi – Egy darabjaira hullott gyűjtemény azonosítása. MúzeumCafé, 10. évf. 52. sz. muzeumcafe.hu/hu/egy-elfeledett-mugyujto-enea-lanfranconi

Borovský, Štefan (szerk.): Mestské múzeum v Bratislave. 120 rokov. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave.

Borovszky Samu (szerk.) 1906. Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.

Bozóky Endre 1895. A pozsonyi állami főreáliskola története 1850–1893. Pozsony, Eder István könyvnyomdája.

Buday, Peter 2015. Posledné dni „Schüttkasten.” http://www.bratislavskerozky.sk/sk/Cerstve-rozky/Historia/Posledne-dni-Schuttkasten-.html

Buzinkay Péter 2008. Főpapi műgyűjtők a modern kor hajnalán (1895–1924). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 20. évf. 1–2. sz. 43–62. p.

Buzinkay Péter. é. n. A magyar múlt őrzői – Spitzer Mór (1849–1919) pozsony-széleskúti földbirtokos „régészeti és néprajzi múzeuma.ˮ http://web.axelero.hu/kesz/jel/01_10/szemle2.htm

Buzinkayová, Anna 1999. Archív mesta Bratislavy–história a súčasnosť. Bratislava, 11. évf. 67–79. p.

Ciulisová, Ingrid 2007. Acquired and dispersed. The collections of Grazioso Enea Lanfranconi and Baron Karl Kuffner. In: ARS, 40. évf. 1. sz. 53–66. p.

Ciulisová, Ingrid 2014. Men of Taste : Essays on Art Collecting in East-Central Europe. Bratislava, Veda.

Ellenbogen, Jozef 1867. Zur Erinnerung an die feierliche Consecration des neu errichteten Hochaltars im restaurirtem Sanctuarium, des Krönungsdomes in Pressburg. Pressburg, Druck von Alois Schreiber.

(Ellenbogen József) 1869a. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 7. sz. 147. p.

(Ellenbogen József pozsonyi reáltanár levele Rómer Flórisnak) 1869b. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 10. sz. 210. p.

Faust, Ovídius 1927. Vývoj kultúrnych inštitúcií mesta Bratislavy. Bratislava, Župa Bratislavská, 129–133. p.

Faust, Ovídius (szerk.) 1934. Museum Civitatis Bratislavensis. Muzeum mesta Bratislavy. Das Stadtmuseum in Bratislava. Bratislava, Slovenská Grafia.

Faust, Ovídius–Fuzák, Ľudo 1968. Z histórie Mestského múzea v Bratislave. In Kalesný, František (szerk.): 100 rokov Mestského múzea v Bratislave 1868–1968. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 14–46. p.

Feigler Ferenc 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület múzeumának ötvenéves múltja. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása, 75–94. p.

Fiala, Anton 1995. Vývoj numizmatickej zbierky Mestského múzea v Bratislave v rokoch 1868–1918. Múzeum, 40. évf. 4. sz. 16–18. p.

Fischer Jakab 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület története 1856–1906. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása, 1–74. p.

Forster Gyula 1906. Magyarország műemlékei. A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. 2. kötet, Budapest, Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari könyvnyomdája /A Műemlékek Orsz. Bizottságának kiadványai/.

Francová, Zuzana (szerk.) 2008a. 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy.

Francová, Zuzana 2008b. História múzea. In Francová, Zuzana (szerk.): 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 13–17. p.

Francová, Zuzana 2008c. Staršie dejiny. In Francová, Zuzana (szerk.): 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 65–83. p.

Francová, Zuzana 2008d. Zbierkový fond starších dejín v Múzeu mesta Bratislavy (Analýza). Bratislava, 20. évf. 84–121. p.

Francová, Zuzana 2010. Za PhDr. Šimonom Jančom (1932–2010). Bratislava, 22. évf. 275–278. p.

Francová, Zuzana–Horňáková, Mária–Nožička, Jaromír 2011. Reštaurovanie cechových pamiatok zo zbierok Múzea mesta Bratislavy. Bratislava, 23. évf. 212–216. p.

Francová, Zuzana (szerk.) 2012. Bratislava City Museum. History and Collections. Bratislava, Bratislava City Museum.

Francová, Zuzana 2015. Franz Floridus Rómer a Múzeum mesta Bratislavy. Bratislava, 27. évf. 119–137. p.

Francová, Zuzana–Urdová, Sylvia 2017a. Ján Batka (1845–1917) a Bratislava. Johann Batka (1845–1917) and Pressburg. Sprievodca k výstave Múzea mesta Bratislavy, Bratislava, Vydalo Múzeum mesta Bratislavy.

Francová, Zuzana 2017b. Akvizície Múzea mesta Bratislavy v rokoch 1868–1918. In Syposová, Silvia (szerk.): Zbierky a zberatelia / Gyűjtők és gyűjtemények. Bratislava, Slovenské národné múzeum–Múzeum kultúry Maďarov na Slovensku/Szlovák Nemzeti Múzeum–A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, Občianske združenie Tradície a hodnoty– Hagyományok és Értékek Polgári Társulás, 34–52. p.

Gaučík István 2015. Zabudnutá archívna pozostalosť Flórisa Rómera v Bratislave. Bratislava, 27. évf. 139–156. p.

Gaučík István 2016. Míľniky zo života a vedeckej kariéry Tivadara Ortvaya. Bratislava, 28. évf. 7–48. p.

Gaučík István 2016. Ortvay Tivadar. A tudósok köztársaságának képviselője 2. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 18. évf. 4. sz. 111–134. p.

Gaučík István 2017. A Pozsonyi Városi Múzeum látogatói 1874–1912 között. /Megjelenés előtt, Musaeum Hungaricum/.

Gaučík István 2018. Múzeum ako symbol autonómie a mecenášstva meštianstva a lojality k Uhorsku (1868–1918). In Hupko, Daniel (szerk.): Vo víre dejín. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 20–66. p.

Gregorová, Anna 1988. Múzeá a múzejníctvo. Martin, Matica slovenská.

György Aladár 1886a. Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. 1. kötet, Budapest, Az Athenaeum R. T. Könyvnyomdája.

György Aladár 1886b. Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. 2. kötet, Budapest, Az Athenaeum R. T. Könyvnyomdája.