Szemle archív

Kisebbségi szervezetek pályázati támogatásai Szlovákiában (2011–2017)

A Szlovák Kormányhivatal Nemzetiségek kultúrája című kiírásának elemzése

Bevezetés

A legutóbbi népszámlálás során Szlovákia lakosságának 12,3%-a jelölt a szlováktól eltérő nemzetiséget, 13,9%-a pedig a szlovák nyelvtől eltérő anyanyelvet. E jelentős lélekszámú kisebbségi közösségek és képviselőik feltételezhetően e közösségek etnokulturális reprodukciójára és a kisebbségi voltukból eredő sajátos szükségleteik kielégítésére törekszenek. Szlovákia multilaterális szerződésekben – például az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezményében – vállalt kötelezettségeinek eleget téve támogatja a nemzeti kisebbségek kulturális, oktatási és egyéb tevékenységeit. Ennek egyik formája az az állami pályázati rendszer, amelynek elemzésére e tanulmány vállalkozik.

Szlovákiában az állami pályázati támogatások 1998 óta váltak elérhetővé a kisebbségek részére (Nagy–Tóth 2006, 242. p.). Ezek hamarosan a szervezetek egyik fő bevételi forrásává váltak, a magyarországi pályázatok mellett (Nagy–Tóth 2006, Morauszki–Porubszky 2009, Morauszki 2012). Az állami támogatások általában is jelentős hatást gyakorolnak a szervezetek működésére (Ali–Gull 2016), a szervezetek és a képviselt közösség kapcsolatára (Biró 1998), és a szervezetek pénzügyi függése miatt ezek függetlensége, nonprofit szervezetek esetében ezek „civilsége” is megkérdőjelezhetővé válik (Balázs 2009, 172. p.; Hegedűs 2005, 124. p.). Mivel a kisebbségi szervezetek többsége működésében épít e pályázati támogatásokra, sőt, mint ezt helyi kutatások mutatják, különösen a nagyobb bevételű, aktívabb szervezetek esetében meghatározó a pályázati bevételek aránya a bevételszerkezetben (Morauszki 2019a), e pályázati rendszerek jelentős befolyást gyakorolnak a kisebbségi intézményrendszerek egészének működésére. Azáltal, hogy egyes szervezeteket és azok projektjeit támogatandónak ítélnek, míg másokat nem, befolyásolják, mely szervezetek és milyen tevékenységet tudnak végezni és a nemzetiségi intézményrendszereken belüli erőviszonyokat is.

Ennek ellenére viszonylag kevés elemzés vizsgálta a kisebbségek támogatására létrehozott pályázati rendszerek működését. E kutatás előzményeinek tekinthetők azok a vizsgálatok, amelyek az Illyés Közalapítvány kulturális (Morauszki–Porubszky 2009) és Csemadok-támogatásait (Morauszki 2012), a Communitas Alapítvány és a Szülőföld Alap pályázati rendszereit (Pápay 2013), valamint a kisebbségi szervezetek magyarországi parlament általi finanszírozását vizsgálták az 1990-es és 2000-es évekre vonatkozóan (Lajtai 2011). Az elemzés keretét adó kutatás részeként pedig sor került a magyarországi és a romániai kisebbségi pályázati rendszerek, másfelől egyes anyaországi támogatások vizsgálatára is (Morauszki 2019a, Morauszki 2019b).

E tanulmány a Szlovák Köztársaság által az ország területén élő kisebbségekkel kapcsolatos projektek támogatására létrehozott pályázati rendszert vizsgálja. A pályázatokat 2010-ig a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma kezelte, majd 2011-től 2017-ig a Kormányhivatal, Nemzeti kisebbségek kultúrája (Kultúra národnostných menšín) név alatt. 2018-tól új keretek között, az önálló intézményként a Kulturális Minisztériumnak alárendelten működő Kisebbségi Kulturális Alap (Fond na podporu kultúry národnostných menšín) kezeli a jelentősen megnövelt pénzügyi keret elosztását. Az alábbi elemzés a 2011 és 2017 közötti időszakra vonatkozik. A tanulmányban előbb a pályázati rendszer szerkezetét tekintjük át, majd különböző szempontokból – alprogram, nemzetiség és a pályázó jogi formája szerint – bemutatjuk a pályázati támogatás elosztásában érvényesülő preferenciákat, végül, amennyire ezt az adatok lehetővé teszik, vizsgáljuk a szlovákiai kisebbségi intézményrendszerek összetételét jogi forma szerint és belső struktúráját, a pályázók közötti egyenlőtlenségek mértékét.

A program szerkezete

A pályázati felhívást évente tették közzé a Kormányhivatal honlapján, az adott évben megvalósuló projektek támogatására. A pályázható alprogramok listája ugyan többször változott, de a fő célok jól azonosíthatóan minden évben megjelentek: így minden évben lehetett pályázni a nemzetiségi nyomtatott és elektronikus sajtó, könyvkiadás és adathordozók kiadásának támogatására, élő kultúrára (színjátszásra, fesztiválok, rendezvények szervezésére, alkotói tevékenységre), kisebbségi témájú kutatásra, ismeretterjesztésre, valamint külön alprogramként multikulturális jellegű tevékenységekre (rendezvényekre vagy kutatásokra). 2014 óta külön alprogramként voltak feltüntetve a kisebbségi jogi képzések, elemzői és kiadói tevékenység.[1] Pályázni csak konkrét projektekre lehetett, és a kapott támogatást csak az e projektekkel közvetlenül összefüggő költségekre lehetett felhasználni, a mindennapi működést, projektekhez közvetlenül nem kötődő eszközbeszerzést a Kormányhivatal nem támogatta.[2] A kérhető összegnek, egyszersmind az adható támogatásnak megszabott alsó és felső határai voltak az egyes években, amelyeket 2012-ben alprogramonként, a többi évben azonban alprogramtól függetlenül állapítottak meg.

1. táblázat. A támogatás alsó és felső határa a Szlovák Kormányhivatal pályázatai esetében (2011–2017, EUR)

A pályázásra jogosultak köre viszonylag széles volt. A civil-nonprofit szervezetek mellett helyi önkormányzatok és megyék, egyházak és egyházi intézmények, Szlovákiában regisztrált nemzetközi szervezetek, települések és megyék által fenntartott költségvetési és dotációs szervezetek,[3] vagy valamely törvény alapján létrehozott jogi személyek (pl. Matica slovenská, állami felsőoktatási intézmények) is pályázhattak, 2013-ig bármely nagykorú szlovák állampolgár, 2014-ig a magánvállalkozók és gazdasági társaságok. Nem volt feltétel, hogy a pályázó magát kisebbségi szervezetként definiálja (pl. az alapszabályban), a jogosultság nem a pályázó kilététől, hanem a javasolt projekt jellegétől függött. Egy pályázó tetszőleges számú projektjavaslatot adhatott be.[4] A pályázatokat egy pályázó adta be, a közös pályázás lehetőségét a kiírások nem említik explicit módon, és nincs is arról információnk, hogy sor került volna rá. A pályázónak meghatározott mértékű önrészt kellett felmutatnia, amely összege 2012 kivételével egységesen a projekt teljes költségvetésének legalább 5%-a volt. 2012-ben a kért önrész alprogramonként változott, helyi rendezvények és kisebb projektek esetében 5% volt, országos rendezvények esetében 20%, nyomtatott sajtó és könyvkiadás esetén 10%-ot kértek, audiovizuális alkotások előállításánál pedig az összköltség 30%-át.[5]

A beérkezett pályázatokról nemzetiségenként egy – a magyar pályázatokról, azok nagy számából adódóan két – döntőbizottság döntött, és külön bizottság döntött a multikulturális projektekről. A bizottságok hét szempontból értékelték és pontozták a beérkezett pályázatokat. Az értékelés szempontjai: a projekt relevanciája, minősége és eredetisége, hagyományos volta, kulturális-társadalmi jelentősége, a kisebbségi kultúra fenntartásához és fejlesztéséhez való hozzájárulása, célcsoportja és a projektből profitáló csoportok, s végül hogy a költségvetés mennyire felel meg a terveknek.[6] A döntéseket egy külön internetes felületen tették közzé, ahol a pályázatok legfontosabb adatait is közölték. Az elemzés alapjául az itt közölt adatok szolgálnak. Ezek a közzétett adatok az évek folyamán szintén változtak, így például azt, hogy a pályázat melyik nemzetiségi keret terhére lett elbírálva, csak 2014 óta közölték. Minden évben rendelkezésünkre áll azonban az alprogram, amelyre a pályázatot beadták, a pályázó neve, székhelye (település neve), a projekt teljes költségvetése, a kért támogatás nagysága, valamint a megítélt támogatás nagysága. A pályázó neve és a település alapján ezek az adatok további változókkal is kiegészíthetőek (a pályázó típusa, járás, megye, településtípus).

Pályázati rendszer mérete és a szervezetek aktivitásának mutatói

A szlovákiai pályázati rendszer annak 2018-as átalakulásáig alapvetően egy stagnáló rendszer képét mutatta. Igaz ez a kiosztott támogatásra, a pályázók, a beérkezett és a támogatott pályázatok számára is. Az éves keret körülbelül 4 és 4,5 millió euró között hullámzott a vizsgált időszakban, amelyre évente átlagosan 1800 körüli pályázat érkezett és körülbelül 1200 kapott is támogatást.[7]

1. ábra. A támogatási keret és a támogatás teljes összege (2011–2017, EUR)

2. ábra. A beadott pályázatok száma alprogramonként (2011–2017)

3. ábra. A támogatott pályázatok száma alprogramonként (2011–2017)

A kulturális minisztérium kiírásaira 2011 és 2017 között összesen 1827-en pályáztak és 12 801 pályázatot adtak be. A támogatott pályázatok és pályázók aránya magasnak tekinthető: a pályázatok 67,9%-a volt sikeres, és a pályázó szervezetek 72,4%-a kapott támogatást legalább egyszer. Egy szervezet átlagosan 7,01 pályázatot adott be a hét év folyamán, a medián értéke viszont mindössze 3. Különösen a multikulturális és a kisebbségi jogi projektek esetében magas azoknak az aránya, akik csak alkalmi pályázók voltak, de a kutatások esetében is kevés a visszatérő pályázó. A pályázók fele legfeljebb két évben pályázott, a minden évben pályázók aránya pedig a kulturális projektek esetében is viszonylag alacsony (12,9%).

2. táblázat. A pályázók aktivitási adatai (2011–2017) [8][9]

A pályázók, a pályázatok és a támogatás megoszlása

Szlovákiában az 5 fő projekttípus közül egyértelműen az élő kultúra alprogramra érkezett be a legtöbb pályázat, az összes pályázat 69,5%-a (l. 2. ábra). Az egyes években ez az arány 66 és 73% között változott. Ezt az alprogramot a kiadás követte (20,6%), míg kutatásra, multikulturális projektekre és kisebbségi jogi képzésekre jelentősen kevesebb pályázat érkezett be (rendre 2,8%, 5,2% és 1,9%). Az évek során a kiadásra beadott pályázatok száma valamelyest csökkent (25,1%-ról 16,1%-ra), és a multikulturális projekteké nőtt (3% körüli értékekről az utolsó két évben 6,5% fölé).

A pályázók jelentős része, 71,4%-a, az öt nagy területből csak egyre pályázott, és mindössze 14 pályázó volt, amely mind az ötre. A legnépszerűbb e tekintetben is az élő kultúra volt, amelyre a pályázók 83,3%-a adott be pályázatot, ezzel szemben kiadásra csak 27,7%-uk, multikulturális projektekre 16,8%-uk, kutatásra 6,9%-uk és kisebbségi jogi projektekre 6,6%-uk. A támogatott pályázatok megoszlása kisebb mértékben, a támogatás megoszlása viszont jelentősen eltér a beérkezett pályázatok megoszlásától.

A kiadás esetében a pályázatok közötti erősebb szelekciót ellensúlyozza a magasabb átlagos támogatás, míg a kulturális pályázatok esetében a támogatott pályázatok magasabb arányához – a kiadáshoz és sajtóhoz képest – alacsonyabb átlagos támogatás társul. E két projekttípus más-más módon viszonylagos prioritást élvezett. A támogatás összegét tekintve e két csoport között helyezkednek el a multikulturális projektek, de ha a támogatásokat a kért összeg arányában vizsgáljuk, látható, hogy ezek esetében a kapott támogatás csak a kért összeg kisebb részét jelentette.

4. ábra. A beadott és támogatott pályázatok és a kiosztott támogatás megoszlása a projekt célja szerint

5. ábra. Pályázatok sikerességi rátája és a sikeres pályázatokra megítélt támogatás átlaga

A Kormányhivatal támogatásaira tizenhárom nemzetiséghez kapcsolódóan lehetett pályázni, valamint multikulturális projektekkel. A nemzetiségi megoszlás viszont nem csak a pályázatok, hanem a pályázó szervezetek esetében is vizsgálható.[10] Ehhez az egyes pályázó szervezeteket nemzetiségek szerinti kódolni kellett. Mivel voltak olyan szervezetek, amelyek többségében vagy kizárólag interetnikus/multikulturális pályázatot adtak be, vagy pedig több nemzetiség keretére is pályáztak, nem minden szervezetet tudtunk egyértelműen nemzetiséghez rendelni, ezen túl csak 2014 óta ismert, hogy mely nemzetiségi keretre pályázott egy adott szervezet, ezért a nemzetiségi eloszlás csak az utolsó négy év adatai alapján vizsgálható.[11]

A pályázók között többségben voltak azok, amelyek nemzetiségi szempontból csak egyféle pályázatot adtak be: a pályázók 55,7%-a csak egy nemzetiség nevében pályázott, a szervezetek 29,7%-a viszont csak 2014 előtt pályázott, ezért besorolhatatlan. Emellett voltak olyanok, amelyek csak multikulturális projektekre pályáztak (58 szervezet – 3,2%), vagy amelyek egy nemzetiség nevében és multikulturális projektekre is pályáztak (142, ebből 42 esetben többségében multikulturális pályázatot adtak be), és olyanok is, amelyek több nemzetiség érdekében pályáztak (68 szervezet).

Az 1827 szlovákiai pályázóból a legtöbb, 36,6% (669 pályázó) magyar nemzetiségűként lett kódolva, a második legnagyobb csoportot azonban a besorolatlanok alkotják (542 pályázó, 29,7%).[12] A roma pályázók a második legnagyobb nemzetiségi csoport (241 pályázó, 13,2%), a harmadik legnagyobb nemzetiség pedig a ruszin (146 pályázó, 8,0%). A ruszin pályázókat azonban már a multikulturális csoport követi (143 pályázó, 7,8%).[13] A többi nemzetiség intézményrendszere kisméretű, a ruszinokat a zsidó pályázók követik, de ezek száma már csak 23, a morva közösséget pedig mindössze 3 pályázó képviselte a 2014 óta eltelt 4 pályázati év során. A besorolhatatlan pályázatokat kihagyva a pályázók abszolút többsége (52,1%-a) magyarként, 18,8%-a romaként, 11,4%-a ruszinként lett kódolva, 11,1% a multikulturális pályázók aránya, az összes többi, szám szerint tíz nemzetiség együttesen 6,7%-on osztozik.

Az egyes nemzetiségek átlagos aktivitásának különbségeiből adódóan a pályázó szervezetek és a beérkezett pályázatok megoszlása eltér. A kis nemzetiségek – amelyek nevében elsősorban országos szervezeteik pályáztak – aktívabbak voltak az átlagnál (a nemzetiségileg besorolható szervezetekre számított átlag 8,84): a négy lengyel pályázó 153 pályázatot adott be, vagyis átlagosan 38,25-ot. A cseh pályázók átlagosan 21,7-et, a szerbek 20,7-et, de az átlagosnál aktívabbak voltak az ukrán, német, horvát, bolgár és orosz pályázók is, és kismértékben a nagy nemzetiségek közül a magyarok is (átlagosan 9,6 pályázat). Az országos tetőszervezetek szerepét mutatja, hogy egyes esetekben csak az átlagos érték magas, a medián akár a legalacsonyabbak között van, mint például a német vagy horvát szervezetek esetében (a medián értéke rendre 1, illetve 1,5).[14] A legkevésbé aktív pályázók a roma szervezetek voltak (mindössze 5,4 pályázat szervezetenként), és a nagyszámú kevésbé aktív pályázó miatt a ruszinok is az átlagnál kevesebb (6,8) pályázatot adtak be. A szabály alól a zsidó szervezetek jelentenek kivételt, amelyek ugyan kis létszámú nemzetiség, de csak 5,4 pályázatot adtak be átlagosan.

Bár minden nemzetiség elsősorban élő kultúrára pályázott, mégis felfedezhetők különbségek is pályázati gyakorlatukban: a kisebbségi jogi képzések között sokkal magasabb a roma keretre elbírált pályázatok aránya (34,2% a 13,9%-hoz képest), ugyanakkor alacsonyabb a magyar és ruszin pályázatoké. Ezek aránya viszont magasabb a kutatási és a kiadási pályázatok között.

Az aktivitáson túl az egyes nemzetiségek szervezetei sikerességben is különböznek: legyen szó a sikeres pályázatok arányáról vagy az ezekre adott támogatás összegéről. Utóbbi szempontból döntő jelentőségű, hogy a támogatás nemzetiségek szerinti elosztása előre rögzítve volt, és az egyes nemzetiségek részesedése csak kismértékű változást mutatott a vizsgált időszak során – elsősorban a magyar nemzetiség kerete csökkent, a multikulturális pályázatok kerete pedig előbb nőtt, aztán csökkent –, 2015 óta pedig változatlan volt. A népszámlálási arányokhoz viszonyítva – a multikulturális pályázatok keretét elhagyva – a magyar nemzetiség a népszámlálási arányánál kisebb mértékben, a többi nemzetiség jellemzően nagyobb arányban részesült a támogatásokból.

6.  ábra. A pályázati keret megoszlása nemzetiségek szerint (2011–2017)[15]

7. ábra. A pályázati keret és Szlovákia kisebbségi lakosságának megoszlása 2011-ben nemzetiség szerint (multikulturális nélkül, 2011–2017)

Az egyes nemzetiségek által kért támogatás minden évben és minden nemzetiség esetén túllépte az adott nemzetiség számára meghatározott keretösszeget, de a túllépés mértékében jelentős különbségek voltak. Ez meghatározta, hogy a döntőbizottságoknak mennyire kellett szelektálni a beérkezett pályázatok között, valamint hogy a kért összeg hány százalékát tudták megítélni a pályázónak. Az adatok alapján a túlpályázás a kis nemzetiségekre – csehekre, szerbekre, németekre, horvátokra – volt a legkevésbé jellemző, a multikulturális pályázatokra, a zsidó, roma és magyar nemzetiségre pedig a legjellemzőbb. Ezért nem érvényesül a negatív irányú összefüggés a szelekció mértéke és a megítélhető támogatás nominális vagy relatív nagysága között, ami más országok pályázati rendszereinek esetében sokszor megfigyelhető, hanem a kisebb nemzetiségek esetében lehetséges volt a pályázatok túlnyomó többségét támogatni anélkül, hogy a megajánlott összeget jelentősen csökkentsék. Ha mégis dönteni kellett, a legtöbb esetben a döntőbizottságok inkább a megajánlott összeget csökkentették, de törekedtek arra, hogy minél több pályázatot támogathassanak. Míg a támogatott pályázatok aránya minden nemzetiség esetében meghaladja a 60%-ot, a sikeres pályázatokra megítélt támogatás több esetben nem éri el a kért összeg felét sem.

8. ábra. A pályázati igények aránya a kiosztott támogatáshoz képest és a pályázati sikeresség mutatói nemzetiségenként

Ennek eredményeképpen Szlovákiában a kisebb nemzetiségek tekinthetők a pályázati rendszer fő nyerteseinek. A támogatás döntő része meghatározott nemzetiségekhez kötődő pályázatokra lett megítélve. Bár a pályázók 11,1%-a elsősorban multikulturális projektekre vagy pedig több nemzetiség keretére is pályázott, a kért támogatásból pedig 10,2%-os a multikulturális projektek részesedése, a beadott pályázatokból viszont már csak 6,4%, a támogatott pályázatokból 5,8%, a kapott támogatásból pedig 6,1%. Ezzel azonban a három nagy nemzetiség – a magyarok, romák és ruszinok – után a legjelentősebb csoportot jelentik.

9. ábra. A pályázók, beadott és támogatott pályázatok, kért és megítélt támogatás és a kisebbségi lakosság megoszlása nemzetiség szerint a 2011. évi népszámlálás során

Mivel a pályázás feltétele nem a pályázó nemzetiségi szervezetként való explicit önmeghatározása volt – az alapszabályban vagy alapító okiratban –, hanem hogy a javasolt projekt valamely nemzetiséget (vagy a kisebbségi jogokat) érinti, releváns kérdés, milyen arányban pályáznak az egyes nemzetiségek kereteire olyan szervezetek, amelyek – legalábbis a fent vázolt operacionalizálás értelmében – nem tekinthetők az adott kisebbség szervezeteinek. A multikulturális pályázók aránya elsősorban olyan kis nemzetiségek esetében látszik jelentősnek, mint a morvák (25,7%), zsidók (36,1%) és oroszok (32,5%), de viszonylag jelentős a roma pályázatok körében is (18,9%). A másik két „nagy” nemzetiség, a magyar és ruszin esetében a multikulturális pályázók által beadott pályázatok aránya rendre 8,5% és 8,7%. A multikulturális pályázók által beadott pályázatok aránya a cseh (7,5%), német (5,7%), szerb (5,6%) és lengyel (5,4%) pályázatok között viszonylag alacsony, bolgár és horvát pályázatot pedig kizárólag az adott nemzetiséghez köthető pályázók adtak be.

A nemzetiség mellett legalább olyan fontos kérdés, hogy mely típusú szervezetek részesültek elsősorban a támogatásból, és hogy e kettő milyen viszonyban van. Előbbi természetesen jelentős mértékben, de nem kizárólag attól függ, egyáltalán kik jogosultak az adott kiírásokra pályázni. Emellett a döntéshozó testületek is preferálhatják a pályázók bizonyos típusait. Utóbbi vizsgálata lehetővé teszi az egyes kisebbségek intézményrendszereinek – és a multikulturálisként kódolt szervezeti kör – összevetését is. A pályázók többsége polgári társulás (53,9%, ebből 5,8% a Csemadok alapszervezeteinek aránya), a második legnagyobb csoportot az (egy megyei kivételével települési) önkormányzatok adják (25,3%), a többi pályázói típus lényegesen kisebb számban fordult elő. Az aktivitásbeli különbségekből adódóan a pályázók és pályázatok összetétele némiképp eltér, jellemzően a polgári társulások javára, így összességében a legtöbb pályázatot ezek adták be (63,4%).

10. ábra. A pályázók, pályázatok és a támogatás megoszlása a pályázó típusa szerint alprogramonként

Bár minden projekttípus esetében a polgári társulások adják a pályázók abszolút többségét, a második helyen más-más típusú pályázók szerepelnek. A kiadás esetében a gazdasági társasági formában működő kiadók szerepe sokkal jelentősebb, mint a többi pályázati cél esetében,[16] és a gazdasági társaságok pályázatainak 94,7%-a kiadásra vonatkozott.[17] A gazdasági társaságok mellett a magánszemélyek/egyéni vállalkozók körében volt magas a kiadásra beadott pályázatok aránya (az összes 70%-a). A kutatásra beadott pályázatok között egy rendkívül aktív pályázó[18] révén az összarányhoz képest magas a jogi személyek társulásai által beadott pályázatok aránya (17,4% szemben a teljes mintában megfigyelhető 1,3%-kal). A települések túlnyomórészt (88,5%-ban) élő kultúrára, helyi rendezvényekre pályáztak, akárcsak a jótékonysági alapok (87,2%-ban), a Csemadok-alapszervezetek és területi/városi választmányok (rendre 93,6 és 90,4%-ban), de az intézmények (kivéve az oktatási intézményeket) és egyházak pályázatainak túlnyomó többsége is (rendre 78,7 és 78,5%) erre a célra irányult. Az oktatási intézmények ezzel szemben az átlagnál gyakrabban pályáztak kiadásra (34,9% a 20,6%-hoz képest), kutatásra (5,8% szemben a 2,8%-kal), és kisebbségi jogi projektekre (9,5% az 1,9%-kal szemben).

A támogatott pályázatok és a támogatás eloszlásának vizsgálatából egyértelműen látszik a nonprofit szervezetek preferálása. Az alprogramok többségében az ideáltipikus polgári társulások a fő kedvezményezettek, kivételt egyedül a kutatás jelent, amely esetében ugyan a támogatás legnagyobb része a polgári társulásokhoz kerül, de szembetűnő, hogy a jogi személyek társulásai – egészen pontosan egy társulás – jelentősen nagyobb arányban részesülnek a támogatásból, mint amilyen arányt képviselnek az erre a célra pályázó szervezetek, vagy akár a beadott pályázatok között.

A kisebbségi intézményrendszerek struktúrája

Az adatbázisok arra is lehetőséget adnak, hogy összehasonlítsuk az egyes nemzetiségek intézményrendszereit, azok méretét, összetételét, s az azokon belüli egyenlőtlenségeket. Az összetétel tekintetében a legfontosabb, hogy milyen jogi formájú pályázókra támaszkodhatnak a szlovákiai kisebbségek. Az összevetést nehezíti, hogy a legtöbb nemzetiség intézményrendszere – ami abból a pályázás alapján látszik – rendkívül kicsi, akár csak néhány, vagy legfeljebb egy-két tucat pályázó alkotja. A magyar, roma és ruszin nemzetiséget (és a multikulturális, valamint a besorolhatatlan csoportot) leszámítva ez a helyzet. A kis nemzetiségek esetében természetesen óvatosan kell kezelni a megoszlásokat, de az mindenesetre látszik, hogy a legtöbb nemzetiség elsősorban civil szervezetekre, azok közül is elsősorban polgári társulásokra tud támaszkodni. Kivételt elsősorban a ruszinok jelentenek, amelyek érdekében nagyszámú települési önkormányzat is pályázott. Szintén magas az önkormányzatok aránya a német pályázók körében, de ez mindössze öt önkormányzatot jelent. A ruszinok mellett magyar projektekre is nagyszámú önkormányzat pályázott. Összevetve a pályázók és a pályázatok megoszlásait pedig látszik, hogy a kis nemzetiségek nevében elsősorban a már említett, kiugróan aktív országos szervezetek pályáztak, így a pályázatok között még magasabb a civil szervezetek által beadottak aránya. Látványos a különbség a ruszin pályázók és pályázatok között (l. 12. ábra), és a kis nemzetiségek közül a német pályázatok csaknem 85%-át is polgári társulások adták be.[19] Ezek az arányok is megerősítik, hogy a kisebbségi önszerveződés jellemzően a nonprofit jogi formák keretében történik (vö. Tóth 2006, 233. p.), és ezek közül is elsősorban a legkisebb költséggel létrehozható polgári társulás a legnépszerűbb. Kulturális vagy oktatási közintézmények a nagyobb létszámú csoportokban, továbbá a lengyel pályázók között találhatók csak.

11. ábra. Pályázók megoszlása a pályázó típusa szerint nemzetiségenként

12. ábra. Pályázók és pályázatok megoszlása a pályázó típusa szerint (nagy létszámú csoportok)

A pályázók településtípus szerinti megoszlása is megerősíti, hogy a kis nemzetiségek elsősorban nagyobb hatókörű országos szervezeteikre támaszkodhatnak, ezek alkotják az intézményrendszerük gerincét, és a különböző tevékenységek ezek keretei között tudnak megvalósulni. Kisebb hatókörű, a helyi közösségekbe vélhetően jobban beágyazott szervezetekkel elsősorban azok a kisebbségek rendelkeznek, amelyek egy-egy területen nagyobb létszámban élnek. Erre utalhat, hogy a községi és városi szervezetek aránya nagyobb a nagy létszámú nemzetiségek pályázói között, míg a kis nemzetiségek pályázói között – a kisebb településeken működő szervezetek híján – nagyobb arányban találunk fővárosi és megyeszékhelyeken működő szervezeteket. Mivel ezek a pályázás terén kiemelkedően aktívak, a pályázatok között még magasabb a fővárosi vagy megyeszékhelyen működő pályázók által beadottak aránya.[20]

13. ábra. Pályázók megoszlása településtípus szerint nemzetiségenként (Szlovák Kormányhivatal)

Ezt a nagy településeken való koncentrálódást Szlovákiában a nagyobb nemzetiségek esetében a kisebb településeken működő civil szervezetek, kisebb nemzetiségek esetében pedig legfeljebb a települési önkormányzatok ellensúlyozzák. Utóbbiak körében a községek aránya 90%-nál is magasabb, a községi pályázók között pedig az önkormányzatok száma meghaladja a polgári társulásokét is. A községi székhely ezek mellett a jelentősen kisebb számú egyházi pályázóra és az oktatási intézményekre jellemző. Ezek a pályázók azonban jellemzően szintén a nagyobb nemzetiségek nevében pályáznak, mint azt bemutattuk, csak néhány nemzetiség esetében képviselnek számottevő arányt, és jellemzően kevésbé aktívak, mint a polgári társulások.

Ezért, ugyan a német, horvát és lengyel pályázók körében a községiek aránya viszonylag magas, a pályázatok között elenyésző a községekből beadottak száma. Az egyedüli kivételt a morva nemzetiség jelenti, amely pályázatai között még a pályázók megoszlásához képest is magasabb a községek aránya.

14. ábra. Egyes nemzetiségek pályázóinak és pályázataink a megoszlása településtípus szerint (Szlovák Kormányhivatal)

Összevetve a pályázók számát az adott nemzetiséghez tartozók számával, ugyanakkor látható, hogy bár a kisebb nemzetiségek esetében csak néhány országos szervezet képviseli a közösséget, az 1000 főre jutó pályázók száma a közösség kis létszáma következtében mégis magasabb. Magyarországgal összevetve pedig látható, hogy – megközelítőleg hasonló méretű közösségeket összehasonlítva – Magyarországon jellemzően több szervezet jut azonos számú, magát kisebbségi nemzetiségűnek valló személyre.[21] Ebben véleményünk szerint a magyarországi nemzetiségi önkormányzatoknak van nagy szerepük, amelyek olyan helyi közösségekre építve is létre tudnak jönni, amelyek nonprofit szervezetet nem tudnak eltartani. Azonban a különbség akkor sem tűnik el teljes mértékben – csak mérséklődik –, ha kizárólag a nonprofit keretek között működő pályázók számát vesszük alapul.

3. táblázat. 1000 személyre jutó pályázók száma Szlovákiában és Magyarországon

15. ábra. A képviselt közösség lélekszáma és a pályázók száma közötti összefüggés (összes pályázó)[22]

16. ábra. A képviselt közösség lélekszáma és a pályázók száma közötti összefüggés (nonprofit pályázók)

4. táblázat. A pályázati aktivitás és sikeresség egyenlőtlenségei Szlovákiában[23]

Összegzés

A tanulmány a Szlovák Kormányhivatal által koordinált „Nemzetiségi kisebbségek kultúrája” nevű pályázati rendszert vizsgálta, amelynek célja a szlovákiai kisebbségeket érintő projektek támogatása. Az elemzés alapjául a Kormányhivatal által nyilvánosságra hozott döntési listák adatai szolgáltak. A vizsgálat kiterjedt a teljes időszakra, amelyben a Kormányhivatal koordinálta a kisebbségi pályázatokat, vagyis a 2011 és 2017 közötti időszakra. A Kormányhivatal évente meghirdette e pályázatokat, amelyekre a nonprofit szervezetek, kulturális és oktatási intézmények, települések, egyházi szervezetek és 2014-ig magánszemélyek, egyéni vállalkozók és gazdasági társaságok pályáztak nagy számban. A nyilvánosságra hozott adatok lehetőséget adtak a döntések során érvényesített prioritások és a kisebbségi intézményrendszerek struktúrájának vizsgálatára is.

Az adatok azt mutatják, hogy a Kormányhivatal pályázati rendszere méretét a viszonylagos állandóság jellemezte: a pályázatok száma és a keretösszegek sem változtak jelentős mértékben. A bekapcsolódó pályázók jellemzően alkalmiak voltak, csak egy-két évben adtak be, és viszonylag kevés pályázatot, azonban találunk köztük olyanokat is, amelyek több száz pályázatot is beadtak. Ezek jellemzően olyan nagy, országos szervezetek, amelyek a kisebbségek hiányzó közintézményeit próbálják pótolni, normatív támogatás híján a pályázatokra támaszkodva (vö. Kiss 2006).

A döntést meghozó bizottságok összességében a pályázatok jelentős részét támogatták: a vizsgált hét év során 67,9% volt a támogatott pályázatok aránya, és 72,4% azoknak a pályázóknak az aránya, akik legalább egyszer kaptak támogatást. A pályázók által igényelt összeg és a rendelkezésre álló keret közötti különbségre inkább a megítélt támogatás csökkentésével, mintsem a pályázatok erősebb szelekciójával reagáltak. A különböző alprogramok, nemzetiségek és szervezettípusok ugyanakkor jelentősen eltértek egymástól. Az alprogramok közül a kulturális projektek esetében volt a legnagyobb az elfogadott pályázatok aránya, és mivel ez volt a legnépszerűbb alprogram, így a támogatás legnagyobb része e célra lett megítélve. A könyvkiadási és sajtópályázatok között nagyobb volt a szelekció, de ezekre mind nominálisan, mind a kért összeg arányában kifejezve átlagosan nagyobb támogatást ítéltek meg. A többi projekttípus – a kutatás, a kisebbségi jogi és a multikulturális projektek – kevésbé volt népszerű, és a támogatásnak csak kisebb része kapcsolódott ezekhez az alprogramokhoz.

Speciális helyzetet jelentett, hogy a pályázati keretet előzetesen felosztották az egyes nemzetiségek között, ami jelentős mértékben meghatározta az egyes pályázatok esélyeit. A kisebb nemzetiségek népszámlálási arányukhoz képest jelentősebb keretből gazdálkodhattak, és mivel ezekben az esetekben a túlpályázás mértéke kisebb volt, ezért ezek pályázói az elfogadott pályázatok arányát, valamint a kapott támogatás tekintetében is jobban szerepeltek, mint a nagyobb lélekszámú nemzetiségek pályázói. A pályázati rendszer így a kisebb nemzetiségeknek kedvezett, és különösen a magyar projektek a magyar kisebbség népszámlálási arányánál jelentősen kisebb arányban részesültek a támogatásokból. A megítélt támogatás domináns része egy-egy konkrét nemzetiség javára lett megítélve, a multikulturális projektek csak viszonylag kevés támogatást kaptak. Az adatok azt is lehetővé tették, hogy megvizsgáljuk, az egyes kisebbségek milyen mértékben számíthatnak arra, hogy nem (csak) hozzájuk kötődő – általunk multikulturálisként jelölt – szervezetek valósítsanak meg projekteket az ő érdekükben. Az adatok alapján ez különösen néhány kisebb lélekszámú nemzetiséget érint, a nagyobb lélekszámú kisebbségek közül pedig elsősorban a romákat. Ez egybevág azzal, hogy a kisebbségi szervezetek vezetőivel készített interjúk során a roma szervezetek képviselői számoltak be arról, hogy verseny folyik a kisebbségi közösség képviseletéért, a közösséget érintő projektek megvalósításáért (Morauszki 2019a). A támogatás döntő hányadát nonprofit szervezetek kapták, amelyek az adatok alapján sikeresebbek is voltak a más típusú pályázóknál: pályázataikat nagyobb arányban találták támogatásra méltónak, és az átlagos támogatás is nagyobb volt esetükben.

Az egyes kisebbségi intézményrendszereket az adatok alapján nagyrészt nonprofit szervezetek alkotják, ami különösen igaz a kisebb nemzetiségekre. Ugyan egyes esetekben – mint például a németek között – a nonprofit pályázók számához képest viszonylag nagy számban találtunk más típusú pályázókat is, ezek általában kevésbé aktív, az adott kisebbség érdekében csak alkalmilag fellépő pályázók voltak, és a projektek zöme a nonprofit pályázókhoz kötődött. A kisebb nemzetiségek intézményrendszerei ilyen rendkívül aktív országos – de jellemzően hierarchikusan szerveződő, helyi vagy regionális szintű leányszervezetekkel rendelkező – szervezetekre épülnek, ami a pályázók és pályázatok településtípus szerinti megoszlásában is megmutatkozott, de a kisebbségi intézményrendszeren belüli egyenlőtlenségek nagyobb mértékében is. A helyi közösségekbe jobban beágyazott pályázókkal az adatok alapján elsősorban a nagyobb, egy-egy településen vagy régióban nagyobb számban jelen lévő nemzetiségek rendelkeznek, és ezek tudnak a nonprofit szervezetek mellett más típusú intézményekre is építen

Irodalom

Ali, Tahir M.–Gull, Sana 2016. Government Funding to the NGOs: A Blessing or a Curse? Research in Business and Social Science, 6, 51–61. p.

Balázs Zoltán 2009. Lassú civilizálódás. Politikatudományi Szemle, 3, 172–175. p.

Biró A. Zoltán 1998. Intézményesedési folyamatok a romániai magyar társadalomban 1989–1995 között. In Uő: Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 15–50. p.

Hegedűs Dániel 2005. Egy rendezetlen viszony fogalmi dichotómiái. Civilek a kisebbségi vagy kisebbségek a civil társadalomban? In Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Budapest, Rejtjel Kiadó, 116–134. p.

Kiss Dénes 2006. Az erdélyi magyar civil szféráról. Civil Szemle, 2, 139–154. p.

Lajtai Mátyás 2011. A kisebbségi civil szervezetek parlamenti finanszírozása 1991–2010. In Bárdi Nándor–Tóth Ágnes (szerk.): Asszimiláció, integráció, szegregáció. Párhuzamos értelmezések és modellek a kisebbségkutatásban. Budapest, Argumentum, 165–300. p.

Morauszki András 2012. Az Illyés Közalapítvány Csemadok Szakmai Tanácsa támogatásainak elemzése (1996–2006). Civil Szemle, 1, 103–120. p.

Morauszki András 2019a. Kisebbségi szervezetrendszerek strukturális és működési sajátosságai Közép-Európában. Pécs, Kassa és Temesvár kisebbségi szervezetei. Doktori értekezés, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar.

Morauszki András 2019b. Nemzetiségi szervezetek pályázati támogatása Magyarországon. Az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő nemzetiségi pályázatainak elemzése (2012–2017) REGIO, 1, 292–324. p.

Morauszki András–Porubszky Zoltán 2009. A törzsvendég és a többiek. Az Illyés Közalapítvány szerepe a szlovákiai magyar kulturális intézmények támogatásában, 1996–2006. In: Kötél Emőke – Szarka László (szerk.): Határhelyzetek II. Kultúra – Oktatás – Nyelv – Politika. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 171–192. p.

Nagy Myrtil–Tóth Károly 2006. A kulturális intézményrendszer forrásai és finanszírozása. In Csanda Gábor – Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában. III. Kultúra (1989–2006). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 241–256. p.

Pápay Boróka Tímea 2013. Állami forráselosztás a romániai magyar nonprofit szektoron belül. In Szoták Szilvia (szerk.): Határhelyzetek V. Sztereotípiák, választások, túlélési stratégiák kisebbségi léthelyzetekben. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 411–427. p.

Petőcz Károly–Tóth Károly 2009. A Szlovákiában élő magyar kisebbségek jogi helyzete. Kéziratban.

Tóth Károly 2006. Szlovákiai magyar kulturális intézmények? In Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában. III. köt.: Kultúra (1989–2006) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 223–240. p.

Sáros vármegye történelemtudományi önreprezentációja és nemzetiségpolitikai sajtóakciója a 20. század elején

Bevezetés

A Tarca-parti Berzevice családi kastélyában született Berzeviczy Albert, Tisza István első kormányának kultuszminisztere, a Magyar Tudományos Akadémia leghosszabb ideig, 1905-től 1936-ig hivatalban volt elnöke, ezer szállal kötődött a felvidéki Sáros megyéhez. (Gali 2017) 1909 novemberében az alábbi gondolatokat és ma már látnokinak tűnő óhajtását rögzítette Tóth Sándor háromkötetes megyei monográfiájának előszavába: „Sáros megye monográfiájának anyaga eddig túlnyomó részben a levéltárak homályában lappangott, vagy az irodalomnak szinte beláthatatlan mezején várt. Múltja, természeti és néprajzi viszonyai egyaránt, mintegy mikrokozmoszát nyújtják egész hazánknak. […] A történetíró kötelessége tárgyilagosan állapítani meg annak okait s a gyakorlati állambölcsesség feladata az új fejlődést a hazai közérdeknek megfelelően irányítani. A vissza- és előrenéző elmélkedésében egyedül jogosult érzelmi momentum az az óhajtás lehet, vajha a régiek helyét elfoglaló új elemek szerencsésebbek és kitartóbbak volnának a hazai rög megtartásában s a régieknél nem kevésbé erősek nemzeti érzésben s a szűkebb és tágabb haza iránti áldozatkész szeretetben!” (Berzeviczy 1909, VII–XI. p.)

A magyar helytörténetírás történetében a dualizmus korának fél évszázada a legtermékenyebb időszakok közé tartozott. A leíró statisztika műfajában készült összefoglaló munkák – a Borovszky-féle millenniumi vármegyei sorozat, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia országait, tartományait és népeit 396 füzetben és 21 kötetben bemutató, németül és magyarul közreadott Kronprinzwerk nyomán – soha nem látott nagy presztízsre tettek szert.[1] Mindenki meg volt győződve a hely- és régiótörténeti kutatások szükségességéről, nemzeti hasznáról. A magyar történelem nemzeti kánonjába tartozó művek mellett egyre nagyobb igény nyílt a „kis hazák, kis országok”, azaz a vármegyék történetének megírására és reprezentációira. Ezt a munkát a nemzeti narratíván, az országos „nagy történelem” kérdésein dolgozó történészek nem tudták elvégezni, és így nyílt tér a helyi értelmiség közül kikerült szerzők előtt. Tóth Sándor eperjesi tanár is pályázati úton nyerte el a a monográfia megírásának lehetőségét: „Az ajánlattevők közül a megye közönsége a monográfia megírásának részletesen körül írt megbízását dr. Tóth Sándorra, az eperjesi kir. katolikus fő gimnázium igazgatójára bízta, kinek – a határozat szavai szerint – közismert elismerésre méltó irodalmi tevékenysége és kiváló egyénisége a nehéz feladat sikeres megoldására kellő biztosítékot nyújt, s ki már hosszabb idő óta a megye központjában lakván, vármegyénk viszonyait szemléletből és tapasztalatból is ismeri.” (Berzeviczy 1909, VII–XI. p.)

A kérdéssel több munkában is foglalkozó Varga Bálint szerint a magyarországi historizmusnak szüksége volt erre „a nemzeti szint alatti történetírásra” és annak eredményeire, mert a városok, vármegyék történetét összefoglaló műveknek fontos szerepük volt „a 19. század során lejátszódott magyarországi nemzetépítéseknek, a nemzeti történeti tudat konstrukciójának és elterjedésének, és ezen keresztül a modern, integráns nemzetállam kiépítésében”. (Varga 2014, 182. p.) Gyáni Gábor azt hangsúlyozza, hogy a 19–20. század fordulóján a vármegyei történetírás térnyerése azzal magyarázható, hogy „a közösségi, tehát egyszerre nemzeti és helyi, főként a polgárival azonos városi identitás történeti megalapozása különösen aktuális szükségletnek tűnt.” (Gyáni 2002, 59. p.) Gyáninak ez a következtése a vármegyei elit esetében is megállja helyét, mely a kiegyezést követő közigazgatási átalakítás során autonómiája jelentős részét elveszítette, sőt gyakran területi integritása is veszélybe került. A vármegyei hatáskörökről, a vármegyék területéről szóló vitában a történeti, etnikai és nemzeti érveknek kiemelt szerep jutott. (Czieger 2011, 101–120. p.)

A vármegyei történetírás tehát fontos identitásképző mozzanata volt a 19. század az ország nemzetiségi peremrégióiban is meginduló magyar nemzetépítéseknek, a nemzeti történeti tudat konstrukciójának. Peter Burke szerint a „történeti élményekhez sokan amatőr történészeken, regényeken, színdarabokon, színházi előadásokon, enciklopédiákon, múzeumokon és emlékműveken keresztül jutottak”. (Burke 2011, 115. p.) Megállapítása minden korban helytáll, különösen az úgynevezett historizmus korában.

A vármegyei történetírás intézményi keretei

A vármegyei történetírásnak alapvetően három intézmény volt a forrása: a vármegye történeti, természeti értékeit bemutató múzeum, a megye történetét, fejlődését összefoglaló monográfia és a történeti egyesület. Bár mindhárom a tudományos reprezentáció eszköze volt, valamelyest eltérő lehetőségekkel és korlátokkal rendelkeztek. A vármegyei múzeumok ugyan teljes áttekintést tudtak adni saját megyéjük, városaik, településeik történetéről, de értelemszerűen csak az őket felkereső látogtóknak.

A múzeumi tárlattal szemben a megyei monográfia az országos közönséghez szólt – beleértve ebbe a tudományos közönséget is –, de megjelentetése egyszeri, a példányszám alapján pedig szintén korlátozott művelet volt. A monográfiával ellentétben a történelmi társaságok folyamatos tudományos munkát végeztek (jellemzően régészeti feltárásokat, forrásgyűjtést és a források publikálását, a múzeumi gyűjtemény fenntartását), kiadványaik pedig e kutatások folyamatos megjelenését biztosították. A múzeumokat jellemzően a történeti társaságok vagy közművelődési egyesületek alapították, általában a vármegyei értelmiségi elit támogatásával és kezdeményezésére. A századforduló körül kiépült és intézményesült állami múzeumfelügyelet egyre nagyobb részt vállalt a vármegyei múzeumok finanszírozásában és ellenőrzésében. (Varga 2014, 182. p.)

Átfogó monográfia a vármegyék kétharmadában született. Pesty Frigyes és Fraknói Vilmos részletes útmutatót tett közzé a helytörténeti monográfiák szerzőinek. (Varga 2014, 187. p.) A vármegye-monográfiák szerzői jellemzően helyi értelmiségiek voltak, akik a legtöbb esetben vármegyei megrendelésre végezték el szűkebb hazájuk ismertetését, s műveik kiadásának költségét többnyire a vármegye fedezte. A honfoglalás ezredévi ünnepségeinek hatására számos vármegye kezdeményezte és finanszírozta saját történetének reprezentatív megírását, ezzel is részt vállalva a nemzeti történelem minél teljesebb bemutatásában.

A történelemtudomány „termelékenységét” általában két tényező határozza meg: egyrészt a forrásadottság (vagyis az a nyilvánvaló összefüggés, hogy minél gazdagabb a forrásanyag, annál részletesebb kutatásra adódik lehetőség), másrészt a forrásanyagot feldolgozni képes szakemberek, értelmiségiek száma. Ismeretes, hogy az oszmán uralom igen negatívan befolyásolta a magyarországi vármegyék forrásadottságát. A leggazdagabb forrásállományok a nyugati, északi és erdélyi vármegyék levéltárainak voltak/vannak. A helyi értelmiség száma, súlya pedig a kulturális javak eloszlásával, a városiasodással, tágabb értelemben az ország társadalmi-kulturális modernizációjával függött össze.

Az 1900-as népszámlálás alapján Sáros vármegyében 57 tartozott a szabad foglalkozású és tanári értelmiségiek sorába. A megye középiskoláinak és főiskoláinak a tanárai közül többen foglalkoztak helytörténetírással. Az országos viszonylatban élen álló Abaúj-Tornában 68, Szepesben 92 fő alkotta a potenciális kutatói bázist.[2] A viszonylag nagy területű és kis népességű Sáros iskolaügye fejlettnek volt mondható. Az eperjesi jogakadémia, a két teológiai (görögkatolikus és evangélikus) akadémia, valamint a két eperjesi és a kisszebeni főgimnázium mellett három tanítóképzője biztosította a művelődés és az értelmiségi képzés kereteit.. (Dvortsák 1916, 45. p.)

A magyarországi regionális történeti társaságok három hullámban jöttek létre. Az első hullámban, 1872 és 1876 között nyolc társaságot alapítottak, amelyek közül hat bizonyult tartósnak. A második hullám az 1880-as években játszódott le, 1880 és 1886 között. Ekkor szintén nyolc társaság alakult meg, de ebből egy szinte azonnal, kettő pedig néhány év múlva megszűnt. A harmadik hullám három új egyesületét az 1896-os millenniumi ünnepségek inspirálták. (Varga 2014, 190. p.) Ez utóbbiakhoz tartozott a Sáros megyei is. A vármegyében az első múzeumot 1905-ben alapította Bártfán, Vármegyei Múzeum néven, az eperjesi Széchenyi-kör. A millennium a sárosi monográfia megírásának is jelentős lendületet adott. (Varga 2014, 183–190. p.) Ahogyan a bevezetőjében Berzeviczy Albert is említeti, a Tóth Sándor által megírt vármegyei monográfia alapját a millenniumi munkálatok jelentették. A három kötete, mely részletesen tárgyalja Sáros múltját, 1909 és 1912 között a vármegye támogatásával jelent meg. A kötetek a honfoglalástól a 20. század elejéig tekintik át Sáros társadalmi, gazdasági, politikatörténeti és művelődéstörténeti fejlődését. A Borovszky-féle vármegyei sorozatból való kimaradás presztízsveszteségét ily módon sikerült jóvátenni, s Tóth Sándor műve a megye tudatos történeti, tudományos reprezentációját jelentette.

Ennek részeként a szlovák, illetve szlovják többségű Sáros vármegye magyar identitását is erősíteni kívánták. A monográfia alapját, forrásbázisát alapvetően a vármegye városainak levéltáraiban őrzött iratok adták. A korai, írásbeliség előtti időszakokra vonatkozóan pedig a régészeti források, leletek szolgáltak kiegészítésként. Mindezt maga Tóth Sándor is igazolni kívánta, merthogy a befejező kötet végén pontos leírást adott a vármegye levéltárainak anyagáról, s jegyzéket is közölt a vármegye és a rendezett tanácsú városok közép- és újkori okleveleiről. (Tóth 1912) Érdemes összehasonlítanunk Sárost a térség két kulturálisan fejlettebb vármegyéjével, Szepessel és Abaúj-Torna megyével. Szepes vármegye esetében a vármegyei történetírás szervezeti keretei korán kibontakoztak. Itt jött létre legkorábban a megyei történeti egyesület: Szepesmegyei Történelmi Társulat néven 1883-ban alakult meg Lőcsén. 1885–1914 között összesen 13 évkönyvet jelentetett meg, 1909–1923 között pedig folyamatosan publikálták a vármegye történetét a Közlemények Szepes vármegye múltjából című sorozatban. Ugyanakkor jókora késéssel, csak 1911-ben jött létre a Szepesi Múzeum Lőcsén. (Varga 2014, 183–190. p.)

A komoly helytörténeti kutatások ellenére a vármegye összefoglaló, reprezentatív munkája csak lassan készült el, de az első világháború miatt már nem adták ki. Vélhetően a szepesi városok rendkívül gazdag forrásanyagának teljes körű feldolgozása a rendszeres munka ellenére a tervezettnél hosszabb időt vett igénybe. (Varga 2014, 189. p.) Majdnem teljesen hasonló volt a helyzet Abaúj-Torna vármegyében, amelyet Kassa meghatározó szerepe miatt az északkeleti régió központjának tekinthetünk. Azzal az eltéréssel, hogy itt a történelmi múlt reprezentációja már 1872-ben elkezdődött, mégpedig a kassai Felsőmagyarországi Múzeum Egyesület, négy év múlva pedig magának a Múzeumnak a megalapításával. Ezt a folyamatot erősítette meg a vármegye két monográfiája.[3]

1. térkép. A vármegyetörténeti reprezentáció eszközei. Varga 2014, 191. p.

Varga Bálint térképe alapján elmondhatjuk, hogy a reprezentációs eszközök felhasználásában a magyarországi vármegyék négy csoportba oszthatók. Sáros a második csoporthoz, míg Abaúj-Torna és Szepes a harmadikhoz tartozik. Előbbiről ugyan folytak történelemtudományos kutatások, de ezeknek reprezentációjára csak a vizsgált eszközök egy részét használták fel. (Varga 2014, 193–195. p.) Utóbbi csoportot a reprezentációban legaktívabb, az összes vizsgált eszközt felhasználó megyék alkotják. A térképen észrevehetjük, hogy a Felvidék vármegyéi között a nyugati szlovák és a keleti rutén többségű vármegyék történeti reprezentációjában ékként jelenik meg ez a három vármegye. Az északnyugat-magyarországi megyék értelmisége túlnyomóan a szlovák értelmiség köréből került ki, amely nem kívánt részt vállalni a magyar nemzeti múlt reprezentálásban. (Varga 2014, 193–195. p.) Ezzel szemben az északkeleti rutén többségű megyékből hiányzott a nagyobb számú értelmiségi réteg. A három említett megyében viszont a jelentős számú kulturális-értelmiségi réteg a helyi magyar és német identitású szabadfoglalkozásúak és a városi polgári elit alkotta. Utóbbiak a kiegyezés évtizedeiben egyre erősebben hangoztatták a magyar nemzethez való tartozásukat. (Varga 2014, 193–195. p.)

Sáros vármegye és a szlovák–szlovják kérdés

Az 1918 előtti Északnyugat- és Északkelet-Magyarország völgyrendszerekre, medencékre tagolt régió. Minden medence – Mendöl Tibor találó kifejezésével élve – mint megannyi „életkamrácska”, külön világokat alkotott. (Mendöl 1940, 17. p.). A medencék sorozatát a folyóvölgyek természetes útvonalai észak–déli irányban fűzik fel, és szorosabban kapcsolt az ország belsejéhez, mint egymáshoz. Ezekhez a szokásaikban, nyelvjárásaikban is gyakran elkülönült életvilágokhoz az évszázadok alatt szervesen igazodott az egyházi és állami közigazgatás. A természeti tájak és az igazgatási egységek egybeesése elősegítette a táji és népcsoporttudat összefonódását.

A szlovák „nemzeti ébredés”, azaz a modern szlovák nemzetépítő nacionalizmus korának írásaiban, a 19. század utolsó harmadától kezdve a keleti szlovák régió a nemzeti terület sokak által megkérdőjelezett, a szlovák nemzeti mozgalomba megkésve és ambivalens módon bekapcsolódott része. A dualizmus kori magyar kormányok pedig igyekeztek a különbségeket tudatosan még jobban kiélezni. Milan Hodža, aki Sáros megyét „szlovák Macedóniának” nevezte, szókimondóan abban jelölte meg a kormányzati nemzetiségi politika célját, hogy a „sárosiak olyan törzsnek érezzék magukat, amelynek nincs semmi köze a többi szlovákhoz”. (Hodža 1913a, 1. p.) A keleti szlovákokat a domborzati viszonyok, a Felföld kelet–nyugati nehéz átjárhatósága kétségkívül elszigetelte a nemzeti mozgalmat éltető, öntudatos intelligenciát kitermelő Vág- és Garam-völgyi megyéktől. A reformkor utolsó évtizedének Ľudovít Štúr vezette nemzedéke egyenesen a szlovák nemzeti gondolat temetőjének tekintette a Tátrától keletre elhelyezkedő Sáros, Ung, Zemplén, Abaúj megyét, ahol a szlovák és a rutén nyelv közötti keleti szlovák nyelvjárást beszélő „szlovjákok” éltek. (Sztancs 2016, 57–74. p.) Ugyanakkor ezeket a kevert népességű – ruszin, szlovák, magyar és német – területeket a nemzeti tér részének tekintette. Erre kétségtelenül alapot jelentett az a tény, hogy a 19. században végig a területek szlovákosodása zajlott, főként a németek és a magyarok rovására. Milan Hodža is érzékelte ezt a szlovákosodást, Sárosban vagy Felső-Zemplénben, Homonna környékén gyakran hallotta: „Szlovják vagyok!” (Hodža 1913b) A régió hovatartozása azonban a szlovák nemzethű elitet más irányú problémával is szembesítette. Az egységes szlovák „nemzettest” elvét ért legsúlyosabb kihívás a 19–20. század fordulóján, majd időnként a 20 század folyamán is a keleti szlovák, azaz szlovják népesség külön nemzetté alakításnak a terve jelentette. Nem véletlen, hogy a térség történelmi útja, identitása, nemzeti hovatartozása jó másfél évszázada szenvedélyes viták kereszttüzében állt.

Az első átgondolt kísérlet a szlovákság különálló etnikai csoportokra való megosztására, a keletiek leválasztására és önálló nemzetté szervezésére a dualizmus időszakában történt, amikor a magyar vagy ekkortájt magyarosodó dzsentri hatására, illetve a sajátos nyelvjárások következtében a magyar kormányok támogatták az északkelet-magyarországi régió magyarosodását felkaroló törekvéseket. A ruszinnal is rokonságot mutató nyelvjárást beszélők saját önelnevezésként a Slovjak etnonímiát használták. Ez az egykorú magyar szövegekben inkább „keleti tót” vagy „sárosi tót” alakban jelent meg. Szlovák részről korán megjelent velük szemben a megbélyegző magyarón minősítés, amit a szomszédos abaúj-tornai, zempléni etnikai kontaktuszónákban és a régió városaiban gyakori magyarosodásukkal, magyar patriotizmusukkal érdemeltek ki. Kiss Gy. Csaba meghatározása szerint: „a szlovák nemzetté válás korában azt a szlovákot nevezték magyarónnak, aki hűtlenné vált származásához, azonosult a magyar nemzeti ideológia céljaival, és közösséget vállalván a magyar hazával, szlovák anyanyelvét részben vagy egészében fölcserélte a magyarral. […] A magyarón elöljár a magyar nyelv terjesztésében, a magyar nemzetállam gondolatának népszerűsítésében.” (Kiss Gy. 2005, 127., 137. p.)

A magyar „Gascogne”

A kiegyezés kori Északkelet-Magyarországon az igen népes kisnemesi dzsentri réteg határozta meg a közvéleményt, a társadalmi életet és a helyi politizálás kereteit. A jobb anyagi körülmények közt, közép- vagy nagybirtokkal rendelkező, állami alkalmazásban álló szlovák ajkú családok természetesen beépültek a régió dzsentrit utánzó társadalmi elitjébe; Sáros, Szepes polgársága a 19. század folyamán végig többnyelvű volt.

A Tisza Kálmán utáni magyar kormányok is egyre szorosabb együttműködésre léptek a magyar nacionalista-soviniszta erőkkel, a nemzetiségi régiókban magyarosító egyesületekbe tömörült magyar vagy magyarrá vált dzsentri és vármegyei tisztviselői csoportokkal. Ezek a csoportok a soknemzetiségű magyar állam magyar nyelvű és kultúrájú nemzetállammá változtatása érdekében minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek terjeszteni a magyar nyelvet és kultúrát, beolvasztani a nem magyarokat, vagy a nemzetiségi agitációkat ellensúlyozni. Ehhez nyújtottak további ideológiai alátámasztást a Grünwald Béla „politikai tanulmányában” megjelenő gondolatok: „Nemcsak, hogy a magyar elem ki nem csordul ebből az államból, hanem mondjuk ki nyíltan és őszintén, a magyar államot se tölti be.” Ebből azt a következtetést vonta le, hogy „töltsük be ezt az államot legvégső határáig, foglaljuk el benne azt az állást, melyet […] történelmi jelentőségünknél fogva elfoglalni jogosítva vagyunk […] A magyar nemzet missziója s legmagasabb célja: fenntartani magát uralkodó elemként az önálló magyar államban.” (Grünwald 2011, 21. p.) Ennek nagymértékben köszönhetően a felvidéki vármegyék magyar vezetése és apparátusa az 1880-as évektől összehangolt társadalmi akcióba kezdett a magyar nyelv terjesztése érdekében. Egymás után alakultak a közművelődési egyesületek, amelyek alig leplezett célja a magyar nyelv és a hazafias szellem terjesztése volt.

Sáros vármegyében e folyamatok alapját a sajátos nyelv, a šariština jelentette. Erről a nyelvről Tóth Sándor a monográfiájában ekképpen ír: „S van a megyének nyelvi különlegessége a múltból reminiscentia – is: a sárosi móka nyelv, mely fura keveréke a latinnak, tótnak, magyarnak és németnek.” (Tóth 1909, 113. p.) Sáros századokon át sajátságos kis világ volt, amelyről ma Mikszáth Kálmán svihákjai után torzképet alkothatunk. (Mikszáth 1999) Ezt a svihákok lakta tájat elsősorban A gavallérok című kisregényen keresztül ismerte meg az olvasóközönség. Sviháknak csúfolta a korabeli közvélemény a sárosi nemességet. Ugyanakkor a svihák számukra nem gúnynév volt, hanem jelentéssel bíró fogalom. „Ezzel jellemezték a könnyű, gavalléros mulatságokat, tréfákat kedvelő életüket.” (Dr. Atlasz 2014, 177. p.) Mikszáth hangja a Szepességről vagy Sárosról írott műveiben jóval ironikusabb, hidegebb, de még a táj színei is barátságtalanabbak. Passuth László szerint „a bűvös palóc sohasem értette meg a sárosi lelket, hanem a délibb ember realizmusával kegyetlenül, anyagszerűen boncolta szét […] Sárosinak lenni körülbelül annyit jelentett ez idő tájt, mintha a Lajosnak udvarában beállított szakadt köpenyű kisnemes azt mondta volna, hogy ő Gascogne-ból érkezett.” (Passuth 1996, 70. p.) Nem véletlenül hívták a századforduló tájékán a vármegyét „magyar Gascogne”-nak. Ezt a nyelvi különállást erősíti számos emlékirat is, hangsúlyozva a „po šarišsky” nyelvjárás túlsúlyát a vidéki népesség körében. Dvortsák Győző Sáros földje 1914-1915 című munkájában is arra helyezi a hangsúlyt, amikor is Sáros népességét mutatja be, hogy „a sárosi tótok az úgynevezett keleti tót nyelvet beszélik, mely teljesen elüt a nyugati tót nyelvtől […].” (Dvortsák 1916, 32. p.) Dessewffy István politikai pamfletjében is kiemeli, hogy a sárosi nyelv annyira eltér a nyugatitól, hogy ő azt nem is külön nyelvjárásnak, hanem önálló nyelvnek tekinti. (Dessewffy 1918, 8–9. p.)

Szmrecsányi Géza Dobry Luft című munkájában kiemeli, hogy a vármegyében a magyar nyelv mellett vezető szerepet játszik a sárosi nyelv. Ebbe a nyelvbe az „urak kvaterkázás közben belekevernek latin, német, lengyel rutén szavakat, nem felejtkezve el a magyarról sem”. (Szmrecsányi 2004, 141. p.) Ezt a soknyelvűséget, keveredést is megörökítette Szmrecsányi: „Szervusz dobrý dzeň amicenko, wie bist du gekommen či na Foršponce, vagy pedig auf Eigene Gelegenheit? Szervusz jó napot barátom, hogy jöttél, forsponton vagy saját alkalmatossággal?” (Szmrecsányi 2004, 141. p.)

Az eperjesi Széchenyi Kör

1867 után jelentős, de nem elsöprő lendületet vett a magyarosodás. 1878-ban a jogakadémia fiatal tanára, Berzeviczy Albert kezdeményezésére megalakult Eperjesen a Széchenyi Kör, amely elsősorban a megyei közművelődésben és a városi értelmiség összegyűjtésében játszott komoly szerepet. Az egyesület létrehozásának célját az alapszabályában rögzítették: „a magyar irodalom és művészet pártolása, ismertetése, terjesztése, Sárosvármegye területén kisdedóvás és népnevelés ügyének fejlesztése s általában a közművelődésnek nemzeti szellemben történő előmozdítása.”[4] Ennek a célnak elérése érdekében magyar nyelvű könyveket és folyóiratokat biztosít önképzés céljából, felolvasásokat, zene- és szavalati estélyeket tartanak. Ezek mellett kisdedóvodákat, árvaházakat és népkönyvtárakat hoz létre, a meglévőket pedig segélyben részesíti.

Visszaemlékezésében Gömöry János írja, hogy a Széchényi Kör virágkora két személyhez köthető. Horváth Ödönhöz, a jogakadémia dékánjához és Wallentinyi Samuhoz, a kör titkárához, akik az eperjesi társadalom egységét kívánták megteremteni.[5] Nekik s munkáságuknak köszönhetően fejlett magyar kultúrélet bontakozott ki Eperjesen: „A magyar nemzeti lélek ápolása, a magyar egység megteremtése csak így ezúton volt valóra váltható.”[6] A kör székhelye Eperjesen a Vigadó épülete volt. Itt volt a kör olvasó- és tanácsterme, két nagy könyvtár. Főként télen használták az épületet zeneestekre és felolvasóestekre. Öt szakosztálya volt, amelyek elsősorban a magyar kultúra terjesztéséért voltak felelősek. 1. Magyar irodalmi; 2. Zene- és képzőművészeti; 3. Színészeti; 4 Idegen nyelvi és irodalmi és 5. Népnevelési szakosztály. Az irodalmi szakosztálynak feladata volt, hogy a Sáros múltjában vagy jelenében szereplő itt élt vagy megfordult írók tiszteletére díszelőadásokat szervezzen. E díszelőadásokon maga az alaptó, Berzeviczy Albert elnökölt. Jelesebb személyek, akiknek díszelőadást rendeztek: Pulszky Ferenc, Petőfi Sándor, Tompa Mihály, br. Eötvös József, Jókai Mór, Szinyei Merse Pál. Gömöry szerint ezek a kulturális ünnepek erősítették és segítették elő a sárosi öntudat szilárdabbá válását. „[…] minden sárosi szíve hevesebben dobogott. Minden arcon ott ragyogott a büszke öntudat: igen, mi sárosiak ilyenek vagyunk!”[7] Érdemes megemlíteni, hogy a magyarosítás elősegítése céljából a kör népnevelési szakosztálya jutalomban részesítette azokat a magyar tanítókat, akik szlovák falvakban tanítottak.

Aligha véletlen, hogy 1904-ben a Széchényi Kör sóvári választmányának közgyűlésén az alkoholizmus is felmerült, mint a szlovák ajkú fiatalokat érintő társadalmi és egészségügyi probléma, amelynek filantróp módon, népkönyvtár létrehozásával kívánták elejét venni. „Serdülő fiatalságot a károshatású kocsmázástól elvonva önművelődésre serkent különösen e tót ajkú lakosságnál a magyar nyelv terjesztésének és a magyar közművelődésnek nagyfokú hasznára válik.”[8]

Tanulmányunk elején a vármegye történeti reprezentációja kapcsán már előkerült a Bártfán működő Vármegyei Múzeum. A Széchenyi Kör bártfai választmányának iratai között fennmaradtak a múzeum létrehozását tárgyaló iratok. A múzeumalapításról a vármegyei közgyűlés 1903. december 18-i ülésén döntöttek. Ez a gondolat is Berzeviczy Alberttől származott, aki vallás- és közoktatási miniszterként elérte, hogy a kormány is támogassa a sárosi múzeum létrehozását. A vármegye 1904-ben Divald Kornélt bízta meg a vármegye emlékeinek összeírásával.[9] Az összegyűjtött anyag rendezését pedig Mihalik József királyi tanácsos és Dr. Vass Antal bártfai gimnáziumi igazgató végezte.[10]

Az alispán felvetésére a múzeum felügyeletét és ügyeinek intézését a vármegye és Bártfa város helyett a Széchenyi Körre ruházták át. „Vajon a vármegye illetve Bártfa városa maguk akarják e múzeumi bizottság útján a múzeumi ügyeket intézni, vagy pedig célszerűbbnek látnák mindkét helyen az eperjesi Széchenyi körre bízni.”[11] Természetesen a vármegye is magáévá tette az alispán kezdeményezését: „Helyesli a vármegye alispánjának azon eljárását, hogy a bártfai múzeum szervezési és igazgatási kérdéseinek rendezése végett az Eperjesi Széchenyi körrel érintkezésbe lépett […] maga részéről is méltó részt kíván juttatni a múzeum felügyelete terén.”[12] A Széchenyi Kör igazgatói választmánya ezt a legnagyobb örömmel és megtiszteltetéssel fogadta el. Javasolták, hogy múzeumi felügyelőbizottságot válasszanak, amelynek tagja volt a vármegye alispánja, a Széchenyi Kör titkára, pénztárnoka, Bártfa város polgármestere és a Széchenyi Kör bártfai vidéki választmányának elnöke.[13]

Ebből a jegyzőkönyvből az is kiderül, hogy Bártfán ugyan még nem volt berendezve a múzeum, de már tervbe vették az Eperjesen létesítendő múzeumot. Vagyis a vármegye politikai elitje törekedett a kor szellemének megfelelni, és minél jobban reprezentálni magát a nemzeti történelembe. Ehhez kapcsolódóan „fölkéri a vármegye alispánját s a közönséget [a vármegyei közgyűlést – Sz. G.], hogy a kiváló közművelődési érdekű tervnek a megvalósítását mozdítsák elő”.[14]

Divald Kornélt az alispán azzal a feladattal bízta meg, hogy a vármegye múzeumi érdekű emlékeit összeírja és a megszerzésük módjáról tegyen jelentést. „Divald e megbízatásában oly sikerrel járt el, hogyha gyűjtése eredményéből múzeumi célokra alkalmas és megszerezhetőnek jelzett anyagot tényleg megszerezhetjük, különösen pedig ha a gyűjtés tovább folyik, a bártfai városháza a vármegye múzeumi anyagának befogadására nem lesz alkalmas.”[15] Ennek alapján merült fel a vármegye székhelyén létesítendő múzeum, mely a „vármegye történelmi és művészeti emlékeinek megmentését célozza, mindenkor számíthat legteljesebb érdeklődésemre (ti. az alispánéra)”.[16]

Láthatjuk, hogy a vármegye vezetésének célja egyértelműen a történelmi emlékek összegyűjtése és a társadalom felé történő reprezentációja volt. Mindez a magyar kultúra támogatására történt, hiszen az eperjesi Széchenyi Kört a magyarosítás elősegítésére hozták létre.

A Sárosvármegyei Magyar Közművelődés Egyesület

Ha a kortársak emlékiratait és a vármegye kulturális közéletével kapcsolatos dokumentumokat vizsgáljuk, általában a térségben uralkodó rendkívüli nemzetiségi-nyelvi harmóniát emelik ki. Ennek egyik összetevője a többnyelvűség, a másik a különböző nemzetiséghez tartozók békés együttélése, illetve a konfliktusok hiánya.

A 20. század elejéig az északkelet-magyarországi vármegyék élén álló közigazgatási vezetőknek nem kellett a szlovák nemzeti mozgalommal számolniuk. A régió szlovák intelligenciája szinte egészében magyar érzelmű volt vagy már nyelvileg is elmagyarosodott. Az északnyugat-magyarországi megyék szlovák nemzeti központjaiban működő intézmények pedig nem mutattak érdemi érdeklődést a terület és az ott élő szlovjákok iránt. Ugyanakkor a korabeli ellenzéki szlovák publicisztikában egyre élénkebben érdeklődtek a vármegye szlovák ajkú lakossága iránt. Különösen a szepességi, sárosi, zempléni szlovák értelmiség hiánya és az Amerikába zajló tömeges kivándorlás került előterébe. A gondot főként a tengerentúli szlovák kivándorlás aránytalanul magas északkelet-magyarországi rátája s annak rövid időn belül érzékelhetővé vált következményei okozták. A kivándoroltak körében a szabadabb amerikai viszonyok, az aktív amerikai egyesületi, politikai közélet, a sárosi nyelvjárásban is megjelenő amerikai szlovák lapok ugyanis kezdték kitermelni azt az öntudatos réteget, amelynek e része hazatérve új hangot ütött meg. Ezek a visszavándorlók közül kikerült személyek járták a falvakat, s komoly nemzeti agitátori munkát folytattak, ezzel erősítve a régióban élők szlovákok öntudatát.

A Sárosmegyei Gazdasági Egyesület 1901-ben a hazatelepültek hanyatló erkölcsére, hazafiatlanságára panaszkodott: nem hallgatnak papjukra, nem tisztelik a hatóságokat, bírálják a hazai viszonyokat, és pánszláv gondolatokért lelkesednek. A kisszebeni választókerület papjainak brosúrájában kiemelik, hogy az óceánon túlról hazatérők ellenállnak a magyarosodásnak. A fiatal generáció soraiból kikerült agitátorok a munka helyett politizálnak, öntudatosak, olvassák a Milan Hodža által szerkesztett budapesti Slovenský týždenníket és büszkék arra, hogy Amerikában szlovák szervezetek tagjai voltak. Itthon pedig támadják az iskolát és az egyházat, mert az úgymond magyarosít. A szerzők sajnálattal állapítják meg, hogy mindez éppen egy olyan megyében történik, „ahol a népnek még néhány évvel ezelőtt nem volt elképzelése arról, mi az a szlovák nemzet”. (Tajták 1966, 84. p. Vö. Thirring 1904, 198. p.)

A magyar kormánykörök hamar felfigyeltek az amerikai szlovák egyesületek és újságok tevékenységére, politikai mozgalmaira, és tartottak ennek hazai hatásától. Ellensúlyozásukra már az 1890-es években megindították az úgynevezett amerikai akciót, amely nagyobb méreteket és szervezettebb formát csak a századforduló után, 1901–1902-ben öltött. Az akció egyik kiemelt célja az északkelet-magyarországi kivándorlás és a visszavándorlás hatásának felmérése volt. E tekintetben kettébontották a tennivalókat: a magyar nemzetiségűek kivándorlását gazdasági eszközökkel is akadályozni kívánták, a nem magyar nemzetiségűekét viszont nem. Mivel megakadályozni nem lehetett, hogy a szlovákok, rutének mintegy 20%-a hazatérjen, az Egyesült Államokban működő megbízható magyarországi lelkészek útján kívántak gondoskodni arról, hogy lehetőleg ne érje őket pánszláv és ruszofil hatás, nehogy „fertőzve” itthon veszélyessé válhatnak. (Klebelsberg 1900–1903, 519–524. p.)

Az „amerikai akció” tárgyában 1903-ban tartott miniszterelnökségi értekezlet számára bizalmas jelentés készült: Az idegenbe vándorolt magyar honosok nemzeti gondozása. Amerika címmel. (Részleteit közli Kemény 1900–1903, 260–263. p.) Az előterjesztés különös fontosságot tulajdonított a sajtókérdésnek „az egyszerű gondolkodású tömegek” befolyásolása érdekében. A magyar kormány két szlovák nyelvű, hazafias amerikai lapot támogatott. A Slobodní orel című hetilapot Dénes Ferenc New York-i lelkész szerkesztette északkeleti szlovák nyelvjárásban. Ennek a folyóiratnak 1902-ben 3 720 előfizetője volt, s havi 100 dollár szubvenciót kapott a kormánytól. A másik a Slovenské Noviny, Hazeltonban jelent meg Tóth Ferenc szerkesztésében s szintén hetilap volt, ugyancsak havi 100 dollár szubvencióval. Ezek a tervek és intézkedések azonban a viszonylag tekintélyes előfizetői adatok ellenére nem értek el számottevő eredményeket. (Kemény 1900–1903, 222–264. p.)

Az amerikai szlovákok tevékenysége hazai hatásának felmérésére is kísérletet tettek. Széll Kálmán miniszterelnök megpróbált tájékozódni a felvidéki megyék főispánjainak jelentései alapján. 1902 novemberében a miniszterelnök 16 megye főispánjától kért jelentést a visszavándorolt szlovákok politikai érzelmeinek „elváltozásáról”: telítve vannak-e nagytót, cseh-tót, pánszláv és ruszofil eszmékkel, s itthon propagálják-e azokat? Az elméletileg akár alapos informálódásra is módot kínáló körlevél a beérkezett főispáni válaszok tanúsága szerint jórészt felkészületlenül érte a felső-magyarországi vármegyei apparátust. Ezzel együtt több helyről érkezett olyan válasz, amely a hazatérő amerikások nemzeti radikalizálódását jelezte. Így például Liptó és Sáros megyék jelentése szerint az elváltozás gyakori jelenség: a visszatértek a fennálló rendben elnyomást látnak, elégedetlenek, „fennhéjázóak” s náluk a nemzeti eszme is teret nyert.[17]

Dessewffy István 1918-as politikai pamfletje elején azt hangsúlyozta, hogy a csehszlovák nemzetiségi politika térnyerési kísérletei két irányból érték Sárost. „Egyrészt az Észak-amerikai Egyesült Államokban, másrészt az itteni evangélikus nép között, melynek az egyházi nyelv révén a nyugati tótokkal összeköttetései vannak. Amerikában az egyesületetek és az újságok. Népünket reákapatták mind a kettőre s bizony nem egy közülük pánszláv érzelmekkel telítve érkezett haza.” (Dessewffy 1918, 7. p.)

Láthattuk, hogy a kivándorlás révén az északkeleti vármegyék szlováksága az Egyesült Államokban ismerkedett meg először az egységes szlovák nemzeti gondolattal és mozgalommal. Érdekes problémaként merül fel, hogy idehaza a szlovák politikusok a nemzeti egység jelszavain túlmenően alig-alig érdeklődtek a régió iránt. Látni fogjuk, hogy az érintett vármegyék politikai és értelmiségei vezetői mégis a szlovák mozgalom eszméit és céljait emelik ki, mint a Felvidék „magyarbarát szlovák lakosságát veszélyeztető tényezőt”.

Sokszor jelent meg a századforduló ellenzéki szlovák sajtójában kritikus hang a turócszentmártoni szlovák vezetőkkel szemben. Sok tudósítás igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy az északkeleti megyékben is élnek szlovákok, és a nemzeti ébredés ne csak nyugati és középső területekre koncentrálódjon, és hogy „ez elfelejtett területekre is terjedjen ki a szlovák nemzeti mozgalom, mert Slovensko keleti részén nincs aktív szlovák értelmiség.”[18] Ezeken az önébresztő cikkeken túl az országgyűlés szlovák képviselői is gyakran kaptak kérvényeket és kritikus leveleket az északkeleti vármegyékből. Az egyik cikk írója Sáros vármegyében élt, aki az alábbi kritikai megjegyzést tette: „Mi vagyunk a legutolsók, és a politikában is elmaradottabbak vagyunk, mint szomszédjaink, a ruszinok. Nos, az az igazság, hogy magunkra vagyunk hagyva. A szlovák területek ébredésétől elválaszt minket Szepes. Nincsenek értelmiségi vezetőink. Hozzánk nem jön senki, hogy a szlovákságról és a politikáról tanítson, ide nem jön senki az értelmiségijeink közül. Nos, amiről a szlovák vezetők nem gondoskodtak, arról gondoskodnak magyarosítóink.”[19]

Egy másik tudósító Bártfáról az alábbi sorokat írta: „Nagyon fájdalmas, hogy nincs nekünk szlovák intelligenciánk, és ti ott, Liptó vármegyéből nem figyeltek ránk. Pedig nekünk itt is létre kellene hoznunk szervezeteinket, meg kellene szerveznünk az intelligenciánkat és vezetőinket […].”[20]

Ez az új kritikai hang arra vezethető vissza, hogy a Tátrától keletre nem volt olyan aktív szlovák politikus, aki képes lett volna regionális központot kialakítani, a nyugati megyék szlovák centrumaiból pedig nem tartotta senki sem fontosnak, hogy beutazza ezeket a keleti szlovák területeket és felmérje az ottani szlovákság igényeit és problémáit. Az 1907–1912 közt a szlovák nemzeti központoktól ugyancsak távoli Nagylakon banktisztviselőként, majd 1912-től a Szlovák Nemzeti Párt turócszentmártoni központjának titkáraként dolgozó Jozef Gregor Tajovský cikksorozatban tárta a közvélemény elé a „szlovák Kelet” anyagi, erkölcsi és szellemi elesettségét, a Sáros megyei mindennapokban megjelenő „dzsentri-zsidó uralmat” és az iskolai életet meghatározó „magyarón szellem” korlátlan hatalmát.[21]

Milan Hodža volt az egyetlen vezető szlovák politikus, aki elutazott az északkeleti szlovák megyékbe, hogy személyesen is kapcsolatot teremtsen és tájékozódjék. A keleti szlovákok elmaradott nemzeti fejlődése kapcsán a következő gondolatot fejtette ki: „[…] nemcsak a bolgároknak és a szerbeknek van Macedóniájuk, ahol elnyomott kistestvéreik élnek, hanem minekünk is, akik pedig annyira el vagyunk nyomva. Még nekünk is van Macedóniánk, ahol szlovák testvéreink mindenféle védelem, tanács, hűséges intelligencia nélkül élnek, a szolgabírók ostobaságainak, kénye-kedvüknek kitéve.”[22] Hodžának tehát volt erkölcsi alapja, hogy lapjában keményen ostorozza a szlovák elitet: „Meg kell szűnnie annak a szégyenletes dolognak, hogy a mieink óvakodnak a szlovák Kelettől. Minden szlovák lapban pellengérre fogjuk állítani azokat az úriembereinket, bankjainkat, akik könnyedén tudnának működni Poprádtól Nagymihályig, de otthon ülnek a meleg szobában a mama mellett […]”[23]

Láthatjuk, komoly kritikák fogalmazódtak meg az ellenzéki szlovák pártpolitikusokkal szemben, illetve a szlovák értelmiségi csoportokkal szemben, mivel azok kevés figyelmet fordítottak az északkeleti vármegyék szlovákságára. Nem beszélhetünk arról, hogy mindez komoly fordulatot jelentett volna a keleti szlovák értelmiség magyarbarátságában, magyarosodásában, de elindították azt a folyamatot, amely révén 1918 után ezeknek a területeknek a lakossága is gyorsan integrálódott a szlovák nemzeti társadalomba. A legerősebb hatást azonban nem a nyugati megyékből érkező szlovák politikusok váltották ki, sokkal inkább a hazatérő amerikások, akik kint tartózkodásuk idején bekapcsolódtak az amerikai szlovák egyesületi életbe, rendszeres olvasóivá váltak az amerikai szlovák sajtónak és hazatérve is keresték a kapcsolatokat a szlovák nemzeti mozgalom vezetőivel.

Az Eperjesi Lapok a „pánszlávizmus” ellen

A Sáros vármegyében jelentkező – a korabeli magyar kormányzati politikában használt kifejezést átvéve „pánszlávizmusnak” nevezett – ellenzéki szlovák mozgalommal szembeni védekezés lehetőségeit az Eperjesi Lapokban megjelenő cikksorozat vetette fel a vármegyei magyar és magyarón értelmiség előtt. A pánszlávizmus című cikk szerzője szerint a védekezés nem politikai, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés. „Tisztában voltak e férfiak azzal is, hogy a pánszlávizmus ellen csak egy módja van a védekezésnek: ha a magyar érzelmű intelligencia párt-, felekezeti és rangkülönbség nélkül egy vármegyei párttá tömörül, és vállvetett munkássággal iparkodik a veszedelemnek útját állni.”[24]

A Védekezés a pánszlávizmus ellen című cikk pedig azt hangsúlyozta, hogy a „pánszláv eszmék” csak a 20. század elején jelentek meg Sáros, Zemplén és Abaúj-Torna vármegyékben, hiszen ezeknek a vármegyéknek a szlováksága a szerző szerint alapvetően „jó érzelmű” és békés egyetértésben élt a magyar nemzettel. „Egy-két év óta azonban ezeket a vidékeket is felkeresik a pánszláv apostolok és megmételyezik a népet tévtanaikkal. […] Mindez az igazgatók munkájának tulajdonítható, akik béke idején csendben felkeresik a falukat, ott beférkőznek a parasztsághoz és elkápráztatják őket […]”[25] A cikk arra is kitér, hogy mindez azóta erősödött meg, amióta az Amerikába kivándoroltak egy része hazatért és „magába szívta már az egyenlőségnek és a demokráciának az elveit, melyeket persze a saját maga felfogása szerint szeretne applikálni […] szívesen követi azt a politikai irányt, amely a tótság uralmát tűzi lobogójára s ha másként nem, erőszakkal is le akarja magáról rázni a nehéznek vélt magyar „jármot”.[26]

A vármegye tanítói is arra panaszkodnak, hogy bár a lassú, de folyamatos magyar nemzeti érzelmű oktatásnak köszönhetően „a magyarság terjesztése már szilárd alapokra van fektetve, de szemben állunk egyszersmind a nemzetiségi izgatók alattomos akciójával”.[27] Felfigyeltek arra, hogy a szlovák közeg teljes megmagyarosítása sorozatos kudarcba fullad. „Tapasztalásból tudjuk, hogy a gyermekek, midőn az iskolából kikerülnek, folyékonyan beszélnek magyarul, írnak, olvasnak; a tót nyelvet és írást sehol nem tanulják s mégis, mihelyt az iskola porát lerázzák, már tótul povedálnak mindenkivel, tótul írnak és olvasnak.”[28]

Az Eperjesi Lapok két cikkben is kitért arra, hogy a vármegyén belül elsősorban a Tapolyi járásban jelentkeztek erősebben a szlovák nemzeti eszmék. „A múlt napokban is pánszláv agitátorok jártak a járásban, akik újabb előfizetőket gyűjtöttek […].”[29] Ugyanakkor a cikk írója fontos feladatnak tartja, hogy a vármegye értelmisége, vagyis a papok, jegyzők, tanítók és a nemesség a vidék parasztága körében felvilágosító munkát végezzen. De megjegyzi, hogy „a népet felvilágosítani és a pánszlávizmus tovább terjedését megakadályozni a hazafias érzelmű papi, jegyzői és tanítói kar hazafias kötelessége volna. […] A papság egyes tagjai azonban nem hogy megakadályoznák […], hanem maguk is a pánszlávizmus pártjára állnak”.[30]

A Sáros vármegyei Közművelődési Egyesület – a szlovák nemzeti mozgalom ellensúlyozása

A védekezés leghathatósabb eszközét a hazafias közvélemény egy szlovák nyelvű, de magyar nemzeti szellemben írt újság kiadásában látta, amellyel ellensúlyozni lehetne a nemzeti agitációt.[31] A nemzetiségi sajtó ellensúlyozása című cikk is hasonló megoldást sürgetett. A kezdeményezők azt gondolták, hogy a nép anyanyelvén, a keleti nyelvjárásban írott sajtón keresztül lehet sikeresen felvenni a küzdelmet az egységes szlovák nemzeti mozgalommal. „A nép nyelvéhez való szigorú és következetes alkalmazkodással kettős célt érünk el egyszerre. Elérjük azt, hogy annak az egységes tót irodalmi nyelvnek meghonosítását lehetetlenné tesszük, de elérjük azt is, hogy a helyi nyelvjáráshoz alkalmazkodó iránnyal közvetlen közel férkőzünk az illető nép lelkéhez […]. Kérünk tehát egy hazafias irányú, a nép nyelvéhez alkalmazkodó, annak különleges érdekeit is támogató tót napilapot.”[32]

A Wekerle Sándor vezette 1906–1910 közötti koalíciós magyar kormány látva az amerikai akció sikertelenségét, az „államellenes tendenciák” leszerelésére irányuló aktivitását Amerika helyett a Felvidékre helyezte át. Erre a fellépést kezdeményező Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) vezetői szerint azért volt szükség, hogy a szlovák nemzeti mozgalom új tendenciáit hatékonyan ellensúlyozhassák. „Különösen a hosszabb időt Amerikában töltő tótok […] inkább a nemzetiségi szabadságeszméknek lettek prophetái. […] Ma már, mint Nagyméltóságod az alábbiakban látni fogja, a tót nemzetiségi izgatás behatott a tömegekbe úgy, hogy az Egyesült Államokban keletkezett nagy tót nemzetiségi bloc az az archimedeszi pont, ahonnan a visszavándorlás révén a Felvidék nemzetiségi békéjét ki lehet forgatni. […]  A lehetőség határán belül odakinn is védekezünk, azt hiszem azonban, hogy a védelmi actio súlypontját mégis a hazai földre, a Felvidékre kell fektetni.”[33]

A keleti szlovák hazafias újságot a Sárosvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület (S.M.K.E.) 1907. évi megalapítása előzte meg, mégpedig Semsey Boldizsár sárosi főispán kezdeményezésére. Semsey 1907. február 28-i levelében kereste meg Wekerle Sándor miniszterelnököt az alakítandó közművelődési egyesület tervezetével. Az egyesület létrehozásának célját a főispán az alábbiakban foglalta össze: „[…] a pártpolitika mellőzésével, helyi tájszólással és helyi viszonyokhoz mért, hazafias szellemben tartott, tót ajkú hetilapot létesít, melynek feladata lesz első kézből, hogy a különféle pánszláv lapok tévtanait ellensúlyozva, azokat a forgalomból kiszorítva, ezzel helyüket elfoglalja.”[34] A kiadandó lap szerkesztését és megjelentetését az egyesület a főispán ellenőrzése mellett vállalta. Semsey még a hazafias akció megindítása és az egyesület létrehozása előtt felvetette, hogy lap működését ne csak Sáros vármegyére korlátozzák, hanem terjesszék ki a szomszédos vármegyékre, elsősorban Szepes és Zemplén vármegyére.[35]

Wekerle támogatásáról biztosította a főispánt, mind politikai, mind anyagi értelemben. Anyagi támogatásként évi 20 ezer koronát hagyott jóvá a megalapítandó közművelődési egyesületnek. Ezt az összeget a főispán nevére küldték, félévenként 10 ezer koronát. A támogatásért cserébe Wekerle elvárta a főispántól, hogy félévente jelentéseket küldjön az elért sikerekről, a költségekről és szlovák nemzeti lapok előfizetőiről.[36]

A Sárosvármegyei Magyar Közművelődési Egyesületet[37] 1907. augusztus 14-én tartotta alakuló ülését.[38] A megnyitó beszédet a főispán tartotta, aki „aggódó szemmel mutat rá azon vármegyénkben újabb időben mindinkább tért hódító nemzetiségi mozgalmakra, amelyeknek megfékezése és lehetetlenné tétele ezen vármegye közönségének első hazafias kötelességét képezi”.[39] Az egyesületet a nemzetiségi törekvések megfékezésére kívánták létrehozni: az S.M.K.E.-nak a fő célja a hazafias szellemben, keleti szlovák nyelven írt lap létesítése és terjesztése. A közgyűlésen létrehozták a Naša Zastava szerkesztőségét és ideiglenes bíráló- és ellenőrző bizottságát. Az egyesület alapszabálya a magyar állameszme megerősítését tűzte ki céljaként. „E célból az egyesület a Felvidék s elsősorban Sáros vármegye tót ajkú polgárjai között a hazafias szellem ápolása és fejlesztése a magyar nyelv – mint az állam nyelvismeretének fejlesztése – megfelelő intézmények, olvasmányok, felolvasások által tót ajkú lakosaink között a kulturális és közgazdasági fejlődésének előmozdítása.”[40] Dessewffy István 1918-ban hozzátette, hogy a magyar érzés fenntartásán túl, a végső cél a szlovák népesség minél gyorsabb megtanítása volt a magyar nyelvre. „Ne nevezzük ezt az akciót magyarosításnak. […] Hiszen senki sem gondol arra, hogy nemzetiségeink anyanyelvüket elfelejtsék, ám használják azt továbbra is mint eddig a közbeszédben, templomban, sőt, ha akarják a hivatalok előtt is, de tanulják meg saját jól felfogott érdekükben a magyar nyelvet is, amelyre az életben annyi szükségük van.” (Dessewffy 1918, 8. p.)

Korábban említésre került már, hogy Sáros vármegye főispánja kérte Wekerle Sándor miniszterelnököt, hogy a hazafias kelet-szlovák nyelvű sajtót kiterjeszthesse a szomszédos vármegyékre. Ehhez Wekerle megadta az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy egyeztessen Szepes, Zemplén, és Abaúj-Torna vármegye főispánjaival. „Miniszterelnök úr rendeletében tudomásomra adja, miszerint egyidejűleg utasította Zemplén és Szepes vármegye főispánjait is, hogy egyöntetű eljárás céljából velem érintkezésbe lépjenek.”[41]

Semsey a főispánoknak küldött levelében felhívta a figyelmet szlovák nemzeti mozgalom megjelenésére és annak „káros hatására” az északkelet-magyarországi vármegyék szlovák lakosságára. Pozitívnak és közhasznúnak nevezte a nép hazafias érzéseinek fejlesztésére szánt lapot, mivel „népünk mindazt feltalálja, ami reá nézve hasznos is, ami őt érdekli, melyből értesülést szerezhet azon hivatalos szabályozásokról, intézkedésekről, pályázatokról, tárgyalásokról stb., amelyek megtudása reá nézve bizonyos érdekkel, sokszor anyagi haszonnal vagy anyagi kár mellőzésével is jár”.[42] Felkérte a főispánokat, hívja fel a vármegyei hivatalnokok, tisztviselők figyelmét az S.M.K.E. taggyűjtő íveire, valamint kérte, hogy megyénként három megbízható személyt jelöljenek ki, akik a vármegye fontosabb eseményeiről, szabályzatairól írásokat küldenek a Naša Zastava számára.

Zemplén vármegye főispánja, Meczner Gyula legmélyebb támogatásáról biztosította Semsey Boldizsárt. Ugyanakkor Meczner jelezte, vármegyéjének már van „magyarosító” egyesülete,[43] amelyet a vármegyei közművelődési alapból tartanak fenn. Kiemelte, hogy Zemplénben nemzetiségi vonalon teljes nyugalom van, a papság és a tanítók a hazafias eszme iránti lojalitásuknak adnak hangot. Ugyanakkor jelezte, hogy a Sárossal szomszédos Nagymihályi járásba megkíséreltek „izgató tót nyelvű lapot becsempészni.”[44] A fenti okok miatt a sárosi kultúregyesületet nem támogatta, de a hazafias irányú szlovák nyelvű lap megjelentetését helyeselte. Végül jelezte, hogy a főszolgabírókat utasította, jelöljék ki a legalkalmasabb egyéneket járásaikból, akik az új eperjesi szlovják lapnak a levelezői lehetnek.[45]

Szepes vármegyéből rövidebb válasz érkezett. Itt a vármegyei gyűlés hozott határozatot a Naša Zastava támogatásáról. „Tudatában annak a nagyfontosságú feladatnak, melyet magyar nemzeti szempontból a megindítandó lap megoldani hivatva lesz, a törvényhatósági bizottság teljes erkölcsi támogatásában kívánja részesíteni e mozgalmat és felhívja a vármegye közönségét […] hazafias odaadással karolja fel és támogassa.”[46]

Az utolsó érintett vármegye, Abaúj-Torna esetében viszont nem talált komoly támogatásra a sárosi kezdeményezés, mivel itt az alispánnak, Puky Endrének írt levelet Semsey. Ezt erősíti, hogy a kiadandó lapról csak megindításának hónapjában adott hírt az alispánnak. Arról írt Pukynak, miért is kellett elindítani a lapot: „…ellensúlyozza a tót nemzetiségi táborok hazafiatlan törekvéseit. […] inkább ellenőrizni kívánjuk a népet és betöltjük a lapot oly anyaggal, amely éretlen köznépünket politikailag inkább érdekli.”[47] Puky Endre válaszában „előre gondoskodásnak” nevezte az új lapot, mivel vármegyéjében ismeretlenek voltak a szlovák nemzeti mozgalom törekvései. Megígérte, a lap terjesztésével megbízza a vármegye kultúregyesületét, és néhány számot a maga részére is kért. Összegezve a három vármegye közül a szlovák nemzeti mozgalom törekvései Zemplént érintették erősebben, Szepes vármegyében főleg az Iglói járásban jelentkezett. Mindhárom vármegye vezetői támogatásukról biztosították Sáros vármegye főispánjának kezdeményezését és akcióját.

A vármegyék vezetőin túl Semsey utasításokkal látta el Sáros vármegye polgármestereit és főszolgabíróit. A polgármestereknek küldött utasításában kérte, hogy városuk lakói közül jelöljék ki azokat a személyeket, akik lojálisak és alkalmasak a Naša Zastava terjesztésére a lakosság körében. Kérte, hogy küldjék meg ezeknek a személyeknek a cím- és lakjegyzékét. A főszolgabíróknak szánt levelében konkrétabb, a szlovák nemzeti mozgalomhoz kapcsolódó kérdésekre várt választ a főispán. A vármegyei apparátus személyeinek, valamint a körjegyzőknek a lakhelyét kérte, az egyes járásokban pedig a vidéki értelmiségiek, mint például a lelkészek, kántorok, tanítók, valamint iparosok, kereskedők, címét, ahova mint megbízható személyeknek küldhetik a Naša Zastavát és akiktől a főispán elvárta az újság terjesztését, illetve a nép megnyerését az újság számára.[48]

A sárosi főispán szükségesnek érzete azoknak a községeknek a megnevezését, ahol a kezdeményezés várhatóan nehézségekbe ütközik, vagyis amelyekben a „pánszláv” lapok már tért nyertek. Ezért kérte a községek közjegyzőinek és a bírók megnevezését, hogy ilyen esetben e tisztviselők erélyesebben lépjenek majd fel. A lapot elutasító községek mellett azoknak a településeknek a megnevezését is kérte, amelyekbe „teljesen megbízható kézbe, egy címkötés alatt több lap küldhető, aki ezután a lapokat a megfelelő kézhez juttatja.”[49]

Általános utasításban közölte Semsey a főszolgabírókkal, hogy a lap a megindulás pillanatában ingyenes lesz, s a fő hangsúlyt azon településekre és egyénekre helyezik, ahol a szlovák nemzeti mozgalom ellenzéki lapjait járatták.

A Naša Zastava megindulása és működése

Korábban említésre került, hogy az 1907 augusztusában megtartott alapító közgyűlésen a közművelődési egyesület tagjai elfogadták és támogatták a Naša Zastava megindítását. Az újság elindításának megszervezése már 1907 áprilisában elkezdődött. Ekkor körvonalazódott ki a lap rovatainak szerkezete és tartalmai, amelyeket Dessewffy István dolgozott ki és mutatott be a miniszterelnöknek címzett levelében. Dessewffy egy évben 52 szám megjelenését tervezte. Az újságot nyári, téli és ünnepi lapszámokra osztotta. Ünnepek idején (húsvét, pünkösd és karácsony) 12 oldalas, a 20 téli szám 8 oldalas, a nyári hónapokban megjelent lapszámok pedig 6 oldalasak voltak.[50]

Ekkor már el volt döntve, hogy az újság sárosi dialektusban fog megjelenni. Erről a nyelvről bővebb felvilágosítást a miniszterelnöknek az 1907 szeptemberében megküldött munkaprogramban nyújtott Dessewffy István. Az elismert szlovák nyelvésznek, Czambel Samunak 1906-ban kiadott munkájára hivatkozik.[51] Ebben Czambel kiemelte, hogy Sáros vármegyében, de úgy általában az északkeleti vármegyékben „[…] az eredeti tiszta tót nyelvtől erősen elütő dialektust használ a tót nyelvű lakosság […] tiszta tót nyelvű beszédnek vagy írásnak számtalan szavát és szójárását egyáltalán nem érti, sőt számos szónak teljesen más az értelme a tiszta tótban s megint más a sárosi tótban.”[52] Dessewffy hangsúlyozta, hogy a keleti szlovák nyelvű dialektusnak a sárosi szlovák elnevezést adja, mert az öt északkelet-magyarországi vármegyében (Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén és Ung) „a vychodnoslovenski dialektusnak nyelv és népfaji középpontja Sáros és annak fővárosa székhelye Eperjes. Czambel például azt mondja »Eperjes környékén beszélt beszéd, amely példa minta az egész kelet szlovák részen.«”[53] Kiemeli Dessewffy, hogy „[…] a sárosi nyelvnek irodalma nincsen. S miért nincsen? Azért, mert sárosi tót intelligencia nincsen. Saját irodalma csak annak a népnek lehet, amelynek saját intelligenciája van.”[54] Vagyis legfontosabb feladatnak a helyi értelmiség egységbe szervezését s majd irodalmi művek készítését tartja.

„A lap célja oly sajtóprogramot adni népünk kezébe, […] felébressze és fejlessze bennük a magyar haza szeretetét, s ekképpen segítséget nyújtson sajnos fölötte megfogyatkozott vidéki intelligenciánknak nemzeti munkájában […].”[55] A használandó nyelv alapjának és mintanyelvtanának két forrást jelölt meg Dessewffy. Az első forrás az Urbán Adolf által Eperjesen 1875-ben kiadott Sárosi tót nyelvtan vázlata című munka. Ez inkább a kereteket adta meg, mintát a nyelv nyelvtanának működéséhez, s régen került kidolgozásra. Ennél fontosabbnak és követendőnek tekintette a második forrását, amely nem volt más, mint az 1901-ben Amerikában alapított Šlobedni Orel című újság és annak helyesírása, amelyben „a sárosi közönségnek is már bemutatott, határozottan életképesnek bizonyult nyelvjárással fogjuk mi a mi megindítandó lapunkat megjelenteni […].”[56]

A lap filozófiáját Dessewffy István mint felelős főszerkesztő 1918-ból visszatekintőleg így foglalta össze: „Lapunk sohasem űzött pártpolitikát. […] Az volt a nézetünk, hogy népünk elég érett arra, hogy maga is belássa, hogy boldog, megelégedett jövője csak akkor lehet, ha magyar népnek hű testvére marad.” (Dessewffy 1918, 8–9. p. Vö. Ábrahám 2016, 113–116. p.)

Wekerlének írott levelében Dessewffy részletesen kitért a Naša Zastava rovatainak bemutatására. A vezércikkek esetében azok tartalma valamely országos politikai, helyi érdekű vagy közgazdasági kérdést tárgyalna, elsősorban a nép érdekében hozott törvényeket vagy egyéb intézkedéseket. Mellőzné a nemzetiségi kérdést érintő témákat mindaddig, ameddig nem erősödik meg a népnek a lappal szembeni bizalma. A tárcarovatban magyar írók regényei szerepeltek fordításban (pl. Jókai Mór; Mikszáth Kálmán), vagy helyi vonatkozású szépirodalmi munkák kerültek elhelyezésre.[57] A történelmi rovatban a magyar történelemből vett rövid népies ismertetések, leírások foglaltak helyet, különös tekintettel a helyi vonatkozásokra vagy valamely országos jelentőségű eseményre.

Ami érdekes, már ekkor bekerült az Amerikával kapcsolatos rovat az újságba. Ebben az amerikai szlovákok életéről szerepeltek cikkek saját megbízott íróiktól, mert a szerkesztőség úgy gondolta, hogy ezeket az írásokat a kivándorlás ellen lehet felhasználni. Az Újdonságok rovat célja a vármegyei hírszolgáltatás volt, különös tekintettel olyan eseményekre, amelyek a népet érdekelhették. További rovatokat is terveztek az indulásra kész lapban: humoros, közgazdasági és állategészségügyi, közigazgatási és ismeretterjesztő, vallásos írások mellett a szerkesztői üzeneteknek is önálló rovatot szántak.[58]

A Naša Zastava 1907. október 27-én jelent meg először 2 500 példányban. A lap felelős főszerkesztője Dessewffy István volt, a helyettes főszerkesztő Zsebráczky Géza, főmunkatársak pedig Liptay Lajos[59] és Repák Jenő[60] voltak.[61] Sároson[62] kívül Szepesből[63] és Zemplénből is voltak a lapnak tudósítói, mindegyik vármegyéből három-három fő. A lap megindításához és teljes működése alatt a magyar állam évente 20 000 korona segélytámogatást nyújtott.[64]

Semsey az első szám megjelenését követően levélben utasította a vármegye járásainak főszolgabíróit, hogy „szíveskedjenek közjegyzőként és községeként állandóan megfigyelni és megfigyeltetni a Naša Zastava hatását népre. Különös gonddal szíveskedjen oly községekre és egyénekre fordítani, ahová pánszláv lapok sűrűben járnak, mert kétségtelen, hogy oly helyeken a pánszlávizmus hiú tanai inkább vertek gyökeret.”[65]

A Bártfai járásban, Kőszeghy Ádám főszolgabíró jelentése szerint, a lapot szívesen fogadták, pánszláv lapok, köztük a Slovenský týždenník visszaküldéséről ad jelentést. Jelezte, hogy a közjegyzőkön keresztül igyekszik majd a többi szlovák nyelvű sajtóanyagot kiszorítani a járásából.[66] A Székcsői járás főszolgabírája szintén pozitív fogadtatásról írt, de megjegyezte, hogy előfizetők nem igazán jelentkeztek. Ennek okaként annyit írt, hogy „népünk legnagyobb része idegenkedik attól, ami pénzbe kerül, legyen az bármely csekély összeg”.[67] Eredményesnek tekinti, hogy sok községben sikerült a pánszláv lapokat háttérbe szorítani, vagy terjesztésüket megszüntetni, viszont hangsúlyozza, hogy például Bucslón „a lakosok a pánszláv lapokhoz még mindig görcsösen ragaszkodnak, de mi ennek az oka és honnan ered az ez irányú befolyás, kipuhatolnom nem sikerült”.[68] Ezenkívül arról is beszámolt, hogy a raszlavicai körjegyzőség egyes községeiben a Naša Zastava terjesztése akadályokba ütközött, mert a helyi római katolikus lelkész a Kresťan című katolikus lapot járatja és mellőzi a Naša Zastavát. Látjuk, hogy az egyes községekben a véleményformáló szerep, az egyes lapok terjesztése vagy mellőzése sokban függött a néppel szorosabb kapcsolatot ápoló egyházi személyek véleményétől, felfogásától.

A Sirokai és a Tapolyi járás főszolgabírái is a Naša Zastava pozitív fogattatásáról írtak a főispánnak. Előbbiben azonban a járás főszolgabírójának véleménye szerint a „pánszlávizmus”, vagyis a szlovák nacionalista eszmék csirájukban már jelen voltak, és ennek elfojtásában az új lapnak pozitív hatása lehet majd. A Tapolyi járásban viszont, ahol eleve aktívabbak voltak a szlovák nemzeti agitátorok, a főszolgabíró a közjegyzőkkel és a magyarbarát járási tisztviselőkkel igyekezett a „pánszláv” lapok visszaküldését és terjesztését elősegíteni.[69]

A Lemesi járásból, amely a vármegye legdélibb járása volt és szomszédos volt Abaúj-Torna vármegyével, a főispán teljesen más jelegű visszajelzést kapott a járás főszolgabírójától. „[…] járásomban a lap a legkedvezőbben fogadtatott, és mindenütt úgy az intelligenciánál, mint a köznépnél általános tetszésnek örvend. Már eddig is számos előfizetés történt és még sok előfizetés remélhető […] olyanok is előfizettek a lapra, kiknek eddig pánszláv lap járt.” A lemesi főszolgabíró ugyanakkor felvetette az olvasóktól kapott visszajelzések alapján, hogy a lapban az új törvények, a kormány- és a vármegyei rendeletek, amelyek a népet is érintik, magyarázat formájában is jelenjenek meg.[70]

Láthatjuk a visszajelzésekből, hogy a vármegye járásainak olvasni tudó rétege a hivatalos jelentések szerint mindenhol pozitívan fogadta a főispán kezdeményezését, és igyekeztek ezt az akciót sikeresebbé tenni. Ugyanakkor az is látszik, hogy voltak olyan járások, ahol a szlovák nemzeti célok, agitációk már megjelentek és hatottak a járások szlovák nemzetiségű olvasóközönségére. Végül azt is megállapíthatjuk, hogy a vármegye és a főszolgabírói járások tisztviselői hivataluknál fogva is igyekeztek terjeszteni a keleti szlovák öntudatot, és közben elősegíteni a magyar asszimilációs politikát úgy, hogy próbáltak fellépni és hatalmuknál fogva elnyomni a szlovák nemzeti gondolatokat.

A lapszám előfizetői számának alakulása

Próbáljuk meg az előzőekben leírt pozitív hatásokat nem csak a főszolgabírói jelentésekkel alátámasztani. Szerencsére Eperjesen 4 év, Budapesten 2 teljes év fennmaradt a Naša Zastava előfizetői kimutatásaiból. A lap 1907 októberében 2500 számmal jelent meg és 1929 címre küldték el a vármegyén belül, 48 példányt pedig a vármegyén kívülre. Ezenkívül 523 számot helyeztek el a vármegyén belüli terjesztők közvetítésével.[71] 1907-ben a 10. szám már 4200 példányban jelent meg, majdnem megduplázva az indulási példányszámot.[72] Az 1908-as év első számára 2743 példányban volt előfizetés. Ekkor a lapra új előfizetőként 979 megrendelő fizetett elő. Ebből Sáros vármegyében 917 példányt, Szepes vármegyéből 22, Zemplén vármegyében 14, Abaúj-Torna vármegyében 15, más megyékben összesen 11 példányt értékesítettek.[73] Terjesztés útján 1578 példányt adtak el. Ez mindösszesen 5300 példányt jelentett. Egy évvel később, az 1909. január 30-ai adatok szerint 247 példányt adtak ki mutatványszámként. Ekkor már a lap 4792 előfizetővel rendelkezett. Az utóbbi adatból Sáros megyében 2432, Szepes vármegyében 1272, Zemplénben 888, Abaúj-Torna vármegyében 120, a többi vármegyében 53, Amerikában pedig 28 példánnyal nőtt az eladott lapok száma. Ezenkívül közel 1000 példány került eladásra terjesztők révén. Mindez azt jelenti, hogy hozzávetőleg 6000 példány kelt el egy lapszámból. A későbbi évekre vonatkozóan is elmondhatjuk, hogy a Naša Zastava átlagosan 6000 példányban jelent meg. Ha lehet hinni Dessewffy Istvánnak, akkor 1918-ban a példányszám a 8000-et is elérte. (Dessewffy 1918, 8. p.)

Összegzés

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a dualizmus kori helytörténeti kutatásokba és a történettudományi önreprezentációba a maga keretein belül Sáros vármegye is igyekezett bekapcsolódni. Egyrészt saját költségén elkészíttette és megjelentette Tóth Sándor Sárosról szóló helytörténeti monográfiáját. Ennek alapját a vármegye levéltáraiban őrzött iratok adták, amelyet régészeti és a Divald Kornél által összegyűjtött művészettörténeti impozáns anyag egészítette ki. Tóth munkájában a honfoglalástól egészen a dualizmus kori társadalmi, gazdasági, politikatörténeti és művelődéstörténeti folyamatokig vizsgálta a vármegye társadalmának fejlődését. A történeti reprezentáció az eperjesi Széchenyi Körnek és Divaldnak köszönhetően a bártfai Sárosi Múzeum megalapításával vált teljessé.

Ezzel párhuzamosan a 20. század eleji sárosi értelmiség a vármegye nyelvi egyediségére, vagyis a többnyelvűségre, illetve a kelet-szlovák nyelvjárásra alapozva önálló – az északnyugat-magyarországi szlovák megyékétől eltérő – identitást kívánt meggyökereztetni a vármegye szlovák ajkú lakosaiban. Mindezt megpróbálták a keleti szlovákság asszimilációjának irányába terelve arra is felhasználni, hogy a hazatérő amerikai kivándorlók körében megfigyelhető szlovák öntudatosodással szemben a korábbi magyarbarát magatartást erősítsék.

A vármegyei kezdeményezésként létrejövő eperjesi Széchenyi Kör részben az eperjesi soknyelvűség tradícióit ápolta, másrészt viszont a Tisza Kálmán-időszakban elkezdődött asszimilációs politika magyarosodást elősegítő törekvéseit is szolgálni próbálta. Mindazonáltal a kör komoly munkát fejtett ki a városi polgárság és a vidéki paraszti népesség körében a magyar nyelvű kulturális és szellemi fejlődés elősegítésében, a magyar nyelvű könyvek és folyóiratok biztosításával, felolvasásokkal, zenei és költészeti estek tartásával. Mindezeken túl a Széchenyi Kör fontos szerepet játszott a bártfai Sárosi Múzeum munkájának felügyeletében, működési ügyeinek intézésében.

Az Amerikai Egyesült Államokból hazatérő szlovákság a kinti egyesületi, politikai tapasztalatait kamatoztatva, igyekezett otthon is bekapcsolódni a szlovák nemzeti mozgalomba. Egyre inkább azonosult annak céljaival, az egységes szlovák nemzettudat kiépítésével. Mindez válaszreakcióra késztette a vármegye magyar vezetőit. A vármegyei ellenakciót a Sáros Vármegyei Közművelődési Egyesület megalapításával indították be. Az egyesület legfőbb célja a Milan Hodža által Budapesten kiadott élesen ellenzéki Slovenský týždenník ellensúlyozása és a hazafias szellemben, kelet-szlovák nyelven készülő hetilap megjelentetése volt. A Naša Zastava megtervezése és kiadása a vármegye főispánjának a bábáskodásával valósult meg, terjesztésére főleg azokban járásokban fektettek nagyobb súlyt, amelyekben az ellenzéki szlovák lapok előfizetői nagyobb számban éltek.

Az első világháborút követő impériumváltás során a társadalmi egyesületek közül csak a Széchenyi Kör működhetett tovább. Ennek okait abban kell keresnünk, hogy míg a Széchenyi Kört teljes mértékben a vármegye társadalma hozta létre és az szervesen segítette fejlődését nemzetiségtől függetlenül, az asszimilációs szándéktól eltekintve még a helyi szlovákság számára is pozitív volt. A Sárosvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület viszont erős magyarosító szándékkal és tisztán politikai célzattal jött létre a szlovák nemzeti mozgalom megosztása és ellensúlyozása érdekében. Az 1918–1919. évi államfordulat során a közművelődési egyesület meghatározó személyiségei elmenekültek vagy áttelepültek Magyarországra.

Irodalom

A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Nyolczadik rész. Közszolgálati ágak és szabadfoglalkozások. Budapest, Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, 1906.

Ábrahám Barna 2014. Szlovák sajtó és nemzetépítés a dualizmus korában. In Paál Vince (szerk.): A sajtó kultúraközvetítő szerepe 1867–1945. Tanulmányok. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont.

Ábrahám Barna 2016. Megmaradni vagy beolvadni? A szlovákság polgárosodása a 19. század második felében. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Dr. Atlasz József 2014. Az élet forrásai. Egy orvos életrajza. In Sturm László (szerk.): Sárosi magyar tükör. Miskolc.

Berzeviczy Albert 1909. Bevezetés. In Tóth Sándor: Sáros vármegye monográfiája. I. kötet. Budapest, A vármegye költségén.

Burke, Peter 2011. Lay History. Offical and Unoffical Representations, 1800-1914. In Stuart Macintyre – Juan Maiguashca – Pók Attila (eds.): The Oxford History of Historical Writing. Oxford, Oxford University Press.

Czambel, S. 1906. Slovenská reč a jej miesto v rodine slovanských jazykov. I. odd., I. čiastka: Východoslovenské nárečie. Turčiansky Sv. Martin.

Czieger András 2011. Konfliktusok a tér körül. Kormányzati területrendezési törekvések és a lokális identitás elbeszélései az 1870-es években Magyarországon. In Cieger András (szerk.): Terek, tervek, történetek. Az identitás történetének térbeli keretei 2. Budapest, Atelier.

Dessewffy István 1918. Nemzeti kultúrfeladatok az északkeleti hegyvidéken. Eperjes.

Dvortsák Győző 1916. Sáros földje 1914-1915. Eperjes.

Gali Máté 2017. Berzeviczy Albert. A márványarcú miniszter. Budapest, Szépmíves Kiadó.

Grünwald Béla 2011. A Felvidék. Politikai tanulmány. Pozsony, Kalligram.

Gyáni Gábor 2002. Történészdiskurzosok. Budapest, L’Harmattan.

Hodža, Milan 1913a. Naša Macedónia. Slovenský týždenník, 1913. július 25.

Hodža, Milan 1913b. Rusínski vlastizradcovia. Slovenský týždenník. 1913. október. 3.

Kemény G. Gábor (szerk.) 1892–1900. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon. 2. kötet

Király, Péter 2009. Madarské a nemecké slová vo východoslovenských a ukrajinských náreciach Východného Slovenska. Studia Russica XXIII. (Budapest)

Kiss Gy. Csaba 2005. „Hazafiak” és „pánszlávok” a felföldi kisvárosban Mikszáth Kálmán és Svetozár Hurban-Vajanský egy-egy regényében. In Uő: A haza mint kert. Budapest Nap Kiadó.

Klebelsberg Kunó 1900–1903. Klebelsberg Kunó expozéja Széll Kálmán számára. In Kemény G. Gábor (szerk.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon. 3. kötet.

Mendöl Tibor 1940. A Felvidék. Budapest.

Mikszáth Kálmán 1999. A gavallérok. In Uő: A sipsirica és más elbeszélések. Budapest, Unikornis Kiadó.

Passuth László 1996. Az örök Sáros In Filep Tamás Gusztáv – Szőke Edit (szerk. és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Dunaszerdahely.

Cs. Plank Ibolya 1999. Divald Kornél. A szentek fuvarosa. Fotóművészet, 5–6.

Szeghy-Gayer Vera 2014. Slovjacké regionálne hnutie v rokoch 1907 – 1918. Mesto a dejiny, 3. évf. 2. sz.

Szmrecsányi Géza 2004. Dobry Luft. In Sturm László (szerk.): Sárosi magyar tükör. Miskolc.

Sztancs Gábor 2016. Dialektus, kontaktusjelenség vagy magyar propaganda? Adatok és értelmezések a keleti szlovák (szlovják) etnikai régióról. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 18. évf. 3. sz.

Tajták, Ladislav 1966. Naša Zastava – nástroj politiky maďarských vládnúcich tried. Nové obzory 8. Košice.

Thirring Gusztáv 1904. A magyarországi kivándorlás és külföldi magyarság. Budapest.

Tóth Sándor 1909. Sáros vármegye monográfiája. I. kötet. Budapest, A vármegye költségén.

Tóth Sándor 1912. Sáros vármegye monográfiája. III. kötet. Budapest, A vármegye költségén.

Varga Bálint 2014. Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon. Történelmi Szemle, 2. sz. 179–202. p.

A funkcióigés szerkezetek megítélése a nyelvhelyesség és a nyelvi helyénvalóság szempont-jából

1. Bevezetés

Dolgozatomban a funkcióigés szerkezetek nyelvhelyességi és nyelvi helyénvalósági megítélésével kapcsolatos észrevételeimet osztom meg a kedves olvasóval, azokat, amelyek a funkcióigés szerkezetekről szóló nyelvészeti és nyelvművelő irodalom olvasása során fogalmazódtak meg bennem.[1]

A dolgozat érdemi részében először röviden tisztázom az alapfogalmakat, majd sorra veszem a funkcióigés szerkezetek nyelvhelyességi megítélésének legfőbb szempontjait, rávilágítva a mögöttük álló nyelvi ideológiákra, végül pedig ezeket a szempontokat átkeretezve felvillantom, hogyan lehet ugyanezeket hasznossá tenni nyelvi helyénvalósági szempontból. A rövid összegző fejezetben levonom a fejtegetéseimből adódó legfontosabb következtetéseket.

A funkcióigés szerkezetek általános kérdéseinek a közelmúltban egy hosszabb és részletezőbb írást szenteltem (Lanstyák 2019b), az abban írottak közül csak arra térek ki, amire feltétlenül szükséges. E fejezetben csupán a „funkcióigés szerkezet”, ill. a „terpeszkedő/terjengős” kifejezés mibenlétére vonatkozó legfontosabb megállapításokat ismétlem meg, ezenkívül röviden jellemzem a „nyelvhelyesség” és a „nyelvi helyénvalóság” fogalmát; ez utóbbiakkal valamivel részletesebben egy szintén nemrégiben megjelent írásban foglalkozom (Lanstyák 2019a).

1.1. „Funkcióigés szerkezet” és „terpeszkedő”/„terjengős kifejezés”

A szakirodalomban[2] található legfontosabb megállapítások alapján a funkcióigés szerkezetet legtágabban olyan névszói-igei szerkezetként határozhatjuk meg, amely egy határozóragos, tárgyragos vagy zéró ragos, olykor névutós névszóból és egy rendszerint kisebb-nagyobb mértékben alulspecifikált jelentésű igéből, ún. funkcióigéből áll, pl. bemutatásra kerül, megjegyzést tesz, megállapítást nyer, igényt támaszt, változás történik, ostrom alá vesz; vkinek a tulajdonát képezi, bizonyítékként szolgál, kockázatot jelent, ellenállást tanúsít. A szerkezet fogalmi jelentésének magvát a névszó, nyelvtani jelentését az ige, stílusértékét pedig a kifejezés egésze hordozza, amely eltérhet mindkét tag stílusértékétől (pl. a bemutatás és a kerül közömbös stílusértékű szavak, a bemutatásra kerül szerkezet viszont formális stílusértékű).

A funkcióigés szerkezet névszója a legjellemzőbb esetben igei tartalmat kifejező szó, a szerkezet egésze pedig párhuzamba állítható egy olyan önállóan használt igével, amely mind jelentésében, mind hangalakjában hasonlít a funkcióigés szerkezet névszójára (pl. megjegyzést tesz : megjegyez); a hasonlóság oka az, hogy az önállóan használt igének és a funkcióigés szerkezetnek azonos a töve. Ezenkívül funkcióigés szerkezetnek számítanak azok az alakulatok is, melyeknek a névszója nem fejez ki igei tartalmat, és nem igei, hanem névszói (főnévi vagy melléknévi) szinonimájuk van; ez a szinonima többnyire ugyanaz a névszó – állítmányi szerepben (pl. vmi bizonyítékként szolgál : vmi bizonyíték). A funkcióigés szerkezet névszója egyfelől és az önálló ige, ill. névszó másfelől szinonimapárt alkot.

Amint az előző közleményemből is kiderült, a funkcióigésnek tekintett szerkezetek és a névszó + ige kapcsolatából álló teljes értékű szerkezetek, vagyis a valódi szintagmák közt nincs (éles) határ. A funkcióigés szerkezetek lexémaértékűek: egy részük állandósult szókapcsolat (inkább frazéma, mint idióma, vagyis metaforikusan használt elemet tipikus esetben nem tartalmaz), más részük alkalmi szókapcsolat; ezzel szemben a valódi szintagmák nem egy, hanem két vagy több lexémából állnak.

Amint az a Nyelvművelő kézikönyv meghatározásából (NyKk. II. 1985, 1007. p.) kiderül, a „terpeszkedő kifejezés” sok esetben a „funkcióigés szerkezet” nyelvművelői megfelelője, ám nem mindig. Egyfelől vannak olyan funkcióigés szerkezetek, melyek a kézikönyv meghatározása értelmében nem tekinthetők terpeszkedő kifejezésnek, másfelől vannak olyan terpeszkedő kifejezések is, amelyek nem tekinthetők funkcióigés szerkezetnek. Azok a funkcióigés szerkezetek, melyeknek nincs egyetlen igéből vagy névszóból álló szinonimájuk, a meghatározás értelmében nem terpeszkedő kifejezések. Másfelől viszont azok a terpeszkedő kifejezések, amelyek nem névszói-igei szerkezetek, hanem egyéb „körülírások”, nem funkcióigés szerkezetek (ezekkel ezért dolgozatomban nem is foglalkozom).

Ugyanakkor a „terpeszkedő kifejezés” és a szintén a nyelvművelők által használt „terjengős kifejezés” megnevezések mögött valószínűleg nincsenek tartalmi különbségek, ezért ezek a „műszók” egyenértékűnek tekinthetők.

1.2. Nyelvhelyesség és nyelvi helyénvalóság

 A nyelvi formák nyelvhelyességi megítélése a nyelvi autonomizmus ideológiáján alapul, azon a meggyőződésen, hogy a közlések, ill. a bennük található nyelvi formák nyelvhelyességi szempontból megítélhetők a beszédhelyzetre és a szövegösszefüggésre való tekintet nélkül.[3] A nyelvi autonomista felfogás szorosan kapcsolódik a nyelvi platonizmushoz; ez az ideológia a nyelvnek egy ideális formáját tételezi, amely mintegy független a tényleges közlésekben található nyelvi alakulatoktól. Egy-egy nyelvi forma helyessége tehát nem függ attól, mennyire elterjedt, és kik használják, s ebből következően a helyességi megítéléséhez nincs is szükség a közlés körülményeinek ismeretére.

A nyelvhelyességi szempontú megközelítés a tudományos nyelvalakításban sem teljesen haszontalan, de nagyon szűk körre korlátozódik: csak a rendszerszerűen még egyetlen beszélőközösségben sem használt nyelvi formák megítélésében játszhat szerepet; ilyenek például a még csak bevezetendő terminus technicusok vagy az idegen szavak magyarításai. Amint azt a rendszerváltás óta a nyelvművelés termékeit kritikailag elemző szakemberek meggyőzően kimutatták, a diskurzusok megvalósulásának befolyásolására irányuló nyelvalakításban (diskurzusalakításban) a nyelvhelyességi szemlélet hatalmas károkat okoz.[4]

Az olyan nyelvi formák esetében, melyeket kisebb-nagyobb beszélőközösségek normatív módon használnak, a diskurzusalakításban nyelvi helyénvalósági megközelítésre van szükség, amely a nyelvi szituacionizmus ideológiájára támaszkodik. Ennek hívei úgy látják: a nyelvi formák helyénvalóságát csak az adott beszédhelyzetben lehet adekvát módon megítélni. A nyelvi szituacionizmus hátterében (egyebek között) a nyelvi rekreacionizmus áll, az a meggyőződés, amely a beszélőnek a nyelvéhez való aktív viszonyát hangsúlyozza: a beszélő nem egyszerűen használja a nyelvét, hanem miközben alapvetően alkalmazkodik meglévő szabályrendszeréhez, egyszersmind újra is alkotja a maga pillanatnyi hangulatának és szükségletének megfelelően.

A nyelvművelők a funkcióigés szerkezetek helyességének megítélésében az elmúlt százhúsz év alatt számos olyan szempontot érvényesítettek, amelyek nyelvhelyességi keretben károkat okoztak a beszélőknek és kedvezőtlenül befolyásolták és befolyásolják a diskurzusok megvalósulását nyelv és stílus szempontjából. A nyelvhelyességi megközelítés legfőbb problémája, hogy a laikus beszélőkben azt a benyomást kelti, mintha magukkal a bírált nyelvi formákkal és az ezeket használókkal volna baj, nem pedig – bizonyos esetekben – a használatukkal.[5] Ugyanezek a szempontok értelmet nyernek és hasznossá válnak, ha nyelvi helyénvalósági keretbe helyezzük őket. Erről szól alább dolgozatom 3. fejezete.

2. A funkcióigés szerkezetek nyelvhelyességi megítélése

Az alábbiakban a funkcióigés szerkezetek nyelvhelyességi megítélésének néhány problematikus vagy újszerű vonatkozására hívom fel a figyelmet (a téma átfogóbb, de csupán nagy vonalakban történő áttekintésére l. Lanstyák 2019a). Bár funkcióigés szerkezetek valószínűleg már a kódexek korában is voltak nyelvünkben (Zsilinszky 1996, 96. p.), megbélyegzésük története csupán a 19. század végéig nyúlik vissza. Innentől kezdtem el gyűjteni a ma szakszerűen leginkább funkcióigés szerkezeteknek nevezett nyelvi formákkal kapcsolatos nyelvművelői és nyelvészi értékítéleteket. Amint a nyelvi helyénvalóságról szóló fejezetből ki fog derülni, még azok is, amelyekkel nem értettem egyet, átkeretezés után hasznosnak, ill. felhasználhatónak bizonyultak.

2.1. Idegenszerűség

Az első vád, amely a funkcióigés szerkezetekkel szemben megfogalmazódott, az idegenszerűség volt; alapja nyilvánvalóan a nyelvi purizmus, az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű nyelvi formák; hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, melyeket idegen mintára alkottak.

Simonyi már 1915-ben „gyakori idegenszerűségnek” tartja „az igéknek főnévvel való feloldását” (1915, 437. p.); az ő korában – véleménye szerint – „a legtöbb ilyen körülírás a megfelelő német kifejezés utánzása” (i.h.). A 19. században és a 20. század első felében a „funkcióigés szerkezet” kategória még nem létezett (más néven sem), az akkori funkcióigés szerkezeteket először mint németből vett tükörfordításokat, idegenszerűségeket helytelenítették, például az ilyeneket: alkalmazást talál, tudomására hoz (Riedl 1897), bátorságot vesz, feltűnést kelt (Simonyi 1915); kezdetét veszi, megállapítást nyer (Szikla 1918).

Riedl (1897, 98. p.) arra is felhívta a figyelmet, hogy az általa tollhegyre tűzött szerkezetek német nyelvű megfelelőit maguk a német grammatikusok is kifogásolják, ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy a németből voltaképpen nyelvhelyességi hibákat vettünk át. Simonyi amellett, hogy elítélte a német tükörfordításként létrejött funkcióigés szerkezeteket, Paul Stapfer könyvéből idézve[6] arra is felhívta a figyelmet, hogy a németben ez a szerkezet francia eredetű.

A funkcióigés szerkezetek „idegenszerűsége” nem azt jelenti, hogy minden egyes szerkezet idegen nyelvi mintára volna visszavezethető, hanem – a nyelvőrök szerint – maga az alkotásmód idegen ihletésű:

Nyilvánvaló, hogy ezek a körülírások és kacskaringók semmivel sem mondanak többet az egyszerű, természetes kifejezésnél; ráadásul legtöbbjük, ha nem is tükörkifejezés közvetlenül, német mintákra emlékeztet. (Kovalovszky 1953, 179. p.)[7]

Az idegenszerűség vádja még a második világháború utáni nyelvművelésben is jelentkezik, bár kevésbé hangsúlyosan. Például a Nyelvművelő kézikönyv a funkcióigés szerkezetek közül épp az „idegen mintára” létrejötteket tekinti „helytelennek és okvetlenül kerülendőnek”, mivel ezek „a magyar szemlélettel ellenkeznek” (NyKk. II. 1985, 1008. p.). A Nyelvművelő kéziszótár szerzői a „terjengős kifejezések” bűnlajstromát azzal zárják, hogy „egy részük ráadásul idegenszerűség (általában germanizmus, ritkábban latinizmus)” (NymKsz.² 2005, 555. p.).

Az idegen nyelvi minta követése a kontaktushatás jól ismert válfaja, az ún. eseti kontaktushatás. Kevésbé tartják számon kontaktushatásként azt az esetet, amikor maga a kontaktushelyzet eredményez olyan nyelvi változásokat, melyek nem vezethetők ugyan vissza az átadó nyelv egy-egy elemére, mégis nyilvánvaló, hogy létrejöttükben a kontaktushelyzet szerepet játszik; ezt nevezzük helyzeti kontaktushatásnak (l. pl. Lanstyák 2004, 2002/2015; vö. H. Varga 2015, 300. p.). Mivel a környező indoeurópai nyelvekben a személytelenség könnyen kifejezhető bevett nyelvtani eszközökkel (pl. szenvedő vagy visszaható igével), idegen nyelvű szövegeket rendszeresen olvasó magyar beszélők füle könnyen hozzászokik a személytelen megfogalmazásokhoz. Ez pedig arra késztetheti őket – különösen a fordítókat –, hogy anyanyelvükön is gyakrabban fogalmazzanak személytelenül, ami oda vezethet, hogy az erre alkalmas nyelvi eszközök a magyarban is gyakoribbá válnak. Így merült föl annak lehetősége is, hogy a funkcióigék terjedésében az idegen nyelvekből készült fordítások is ludasok.

Ezt a feltevést próbálta empirikus kutatással ellenőrizni egy több szempontból is fontos, kiváló tanulmányában Heltai Pál és Gósy Mária (2005). Ehhez két, eredetileg magyarul írt és egy angolból fordított szakkönyvben, továbbá kilenc szakfordító hallgató képesítő fordításában vizsgálták nyolc ige előfordulását (eszközöl, kerül, mutat, nyújt, rendelkezik, szolgál, végez, szerepel) olyan szerkezetekben, amelyeket a szerzők funkcióigésnek tekintettek. Bár az eredmények megbízhatóságát bizonytalanná teszi, hogy az összehasonlított szövegek nem voltak azonos témájúak,[8] s a vizsgálat nem terjedt ki minden gyakori funkcióigére, ráadásul a vizsgáltak egyike, a rendelkezik sokkal korlátozottabb értelemben funkcióige, mint ahogyan azt a nyelvőrök általában gondolják,[9] mégis figyelemre méltó, hogy a fordított szövegekben kevesebb funkcióige fordult elő, mint az eredeti magyar szövegekben. A helyzeti kontaktushatást tehát nem sikerült kimutatni.

Különösen alacsony volt a funkcióigék száma a publikált fordításban, ami összhangban áll egy csaknem húsz évvel korábbi vizsgálat eredményeivel. Sziklainé (1986, 272. p.) egy orosz regényt annak magyar fordításával vetett össze a tárgyi bővítményt tartalmazó funkcióigés szerkezetek szempontjából, s megállapította, hogy a 700 oldalas könyv orosz eredetijében 378 ilyen típusú funkcióige szerepelt, míg magyar fordításában mindössze 124, pedig a szerző szerint csaknem az összes orosz szerkezet magyarul is kifejezhető funkcióigés szerkezettel.

Elképzelhető persze, hogy a kevésbé igényes szövegek kevésbé képzett vagy kevesebb gyakorlattal rendelkező fordítói gyakrabban használnak a fordításokban funkcióigés szerkezeteket, mint „vérprofi” társaik. Erre utalhatnak Heltai és Gósy eredményei is, ugyanis a végzős hallgatók publikálatlan szövegeiben jóval magasabb volt a funkcióigék száma, mint az eredeti magyar szövegekben. A szerzők is felvetik annak lehetőségét, hogy ha számolhatunk helyzeti kontaktushatással a funkcióigés szerkezetek terjedésében, ennek forrásai inkább az idegen nyelven olvasó, de magyarul író szakemberek lehetnek, akik a fordítóknál kevésbé tudatos nyelvhasználók.

2.2. Terjengősség

Az idegenszerűség mellett, bár kevésbé hangsúlyosan, a funkcióigés szerkezetek megítélésében kezdettől fogva megjelenik a terjengősség vádja is. Szikla Géza 1918-ban így ír:

A leggyakoribb szószaporítást az eszközöl, képez, tesz és intézkedik igék becsempészésével követik el; e szavak nemcsak hogy többnyire fölöslegesek, de (főkép az utóbbi) a mondatok elmagyartalanitását okozzák. (Szikla 1918, 74. p.)

A „terjengősség” a nyelvőrök szerint elvileg nem más, mint a „fölöslegesnek látszó töltelékszavak, kifejezések, a ’redundáns’ elemek használata” (l. NyKk. I. 1983, 382. p.), a terjengős, terjengősség szavaknak a nyelvművelő munkákban való tényleges használatából azonban egyértelmű, hogy a „terjengősségbe” a széttagoló (analitikus) szerkezetek használatát is beleértik azokban az esetekben, amikor ezeknek tömörítő (szintetikus) szinonimájuk is van, sőt általában terjengősségről beszélnek olyankor is, amikor az azonos tartalom rövidebb nyelvi formákkal is kifejezhető.

A terjengősség vádja azon a meggyőződésen alapul, hogy a „terjengős kifejezések” két vagy több szóval fejezik ki „ugyanazt”, ami egyetlen igével szemléletesebben is kifejezhető. Ennek megfelelően azokat a szerkezeteket, melyeknek nincs egyetlen igéből álló szinonimájuk, vagy amelyek „szemléletesek”, azaz szólásnak, idiómának tekinthetők, nem helytelenítik. A többit viszont igen, pedig a funkcióigés szerkezet és a neki megfelelő egyszerű igealak jelentésbeli azonosságáról ritkán beszélhetünk, azt is csak akkor, ha a „jelentést” a denotatív jelentéssel azonosítjuk, és nem vagyunk tekintettel a stílusértékre (l. Lanstyák 2019a, 80–84. p.).

A nyelvművelőknek ez az eljárása a nyelvi redundantizmus, a nyelvi szintetizmus és a nyelvi brevizmus ideológiáján alapul. A nyelvi redundantizmus az a meggyőződés, hogy a redundáns nyelvi formák eredendően helytelenebbek, mint a nem redundánsak. Ennek az ideológiának köszönheti a funkcióigés szerkezet az egyik nyelvművelői megnevezését, a „terjengős kifejezés”-t. A nyelvi szintetizmus hívei a közlés tömörségét (tartalmi azonosság mellett) abszolút értéknek tekintik, s a szintetikus nyelvi formákat eredendően helyesebbek vélik az analitikusaknál. A nyelvi brevizmus pedig az a meggyőződés, hogy a rövidebb nyelvi formák eredendően helyesebbek a hosszabb nyelvi formáknál. Ez utóbbi két nyelvi ideológia tükröződik a funkcióigés szerkezetek másik nyelvművelői megnevezésében, a „terpeszkedő kifejezés”-ben.

A terjengősségre utaló szerzők közül külön figyelmet érdemel Grétsy László, aki a Szaknyelvi kalauzában a szemléltető példák felsorakoztatása után ezzel indokolja a funkcióigés szerkezetek elutasítását:

A példák s a hozzájuk fűzött helyesbítések, úgy gondolom, mindjárt arról is árulkodnak, hogy miért ellenezzük ezt a szerkesztésmódot. Nem is titok: azért, mert amit egy szóval is megmondhatunk, arra két szót szánni hiba, sőt a szaknyelvekben még ennél is több: bűn. A szakszövegben minden szó fontos, mindegyiknek súlya kell hogy legyen, közülük is leginkább a két legfontosabb szófajhoz tartozónak, a főnévnek és az igének. De hát milyen súlya lehet egy olyan igének, amelyet nyugodt lélekkel elhagyhatunk, anélkül, hogy mondatunk értelmetlenné válnék, sőt amelynek elhagyásával – s az -ás, -és képzős főnév igévé való visszaalakításával – egyszerűbbé, világosabbá tehetjük mondanivalónkat? Az ilyen szónak is van súlya, de ne értsük félre!, nem ’jelentősége, fontossága’, hanem olyan súlya, amely fölösleges ballasztként húzza mondatunkat lefelé a terjengősség, a fölösleges szószaporítás, a hivatalos nagyképűség posványába. (Grétsy 1964, 101. p.)

Amint látjuk, a terjengősség bírálata Grétsynél (is) összekapcsolódik a bonyolult fogalmazásmód, valamint a formális stílus elutasításával, pedig ezek a szaknyelvi stílus alapvető jellemzői (l. még alább). Ezenkívül az idézetben megjelenik a nyelvi moralizmus is, melynek hívei a helytelennek tartott formák használatát etikailag is kifogásolható cselekedetnek tartják.

A közléshelyzetet figyelmen kívül hagyó megközelítésre még a közelmúltból is hozhatunk példát. Zimányi (2006, 46. p.) egyik – amúgy kiváló – cikkében elújságolja, hogy két mondat átfogalmazásával, a bennük található funkcióigés szerkezetek kiküszöbölésével 14%-os betűmegtakarítást ért el, ami nem kevesebb, mint 26 betűt jelent. Próbáljuk egy gondolati játék erejéig ezt a takarékossági szemléletet az élet más területeire átvinni! „A cicanadrághoz és pólóhoz 75%-kal kevesebb anyagot kell felhasználni, mint a nagyestélyihez. Azt ajánljuk, legközelebb inkább cicanadrágban és pólóban menjen bálba!” – „Mennyi anyag megtakarítható, ha kovácsoltvas kapu helyett egyszerűbb kaput rendelünk: ugyanúgy betölti az is a funkcióját!” – „Janikám, nyugodtan levágathatod a bajszodat, anélkül is mindenki fölismer, s ráadásul 19%-os szőrzetmegtakarítást érhetsz el.” J J J

De akár nyelvi példákat is hozhatunk. A fenti logikát követve képzeljük el azt a nyelvművelőt, aki az Egyedem-begyedem tengertánc, Hajdú sógor, mit kívánsz? kérdésből kihúzná az egyedem-begyedem és a tengertánc szavakat azzal, hogy ezek szinte semmit nem tesznek hozzá a kérdéshez, elhagyásukkal pedig 25 írásjegyet lehetne megtakarítani a 45-ből (az írásjeleket nem számítva), ami 125%-os nyereséget jelent. A Nem kívánok egyebet, csak egy darab kenyeret válaszból is elhagyható a Nem kívánok egyebet rész, hiszen ugyanazt jelenti, mint a csak, amely pedig sokkal rövidebb; a betűmegtakarítás itt is jelentős. Ja, hogy az egyedem-begyedemnek és a többinek hangulata van? Ez igaz, de a burkolatfelújítási munkálatokat végeznek szerkezetnek is van hangulata, csak az másmilyen, mint a burkolatot újítanak fel kifejezésé. Vagy netán vannak helyes és helytelen hangulatok?

A széttagolóbb formák elutasításának egyik indítéka az attól való félelem, hogy ezek kiszorítják a nyelvhasználatból tömörítőbb megfelelőjüket, vagyis a nyelvi extrudizmus ideológiája. A Nyelvművelő kézikönyv szerzői szerint a „szószaporítás” „szegényíti nyelvünket, mivel egyszerűbb, kifejezőbb, szabatosabb szót vagy kifejezésmódot szorít ki” (NyKk. II. 1985, 1008. p.). Amint látjuk, a nyelvi extrudizmus ideológiája nem mindennapi bukfencre tanítja híveit: arra, hogy a nyelvi gazdagságban (= a szinonímiában) nyelvi szegénységet lássanak.

A Nyelvművelő kézikönyv a „szószaporítás” szegényítő hatásának bizonyságaként két funkcióigés szerkezetet említ: a bevásárlást eszközöl és levonásba hoz kifejezést, melyek egyébként több más nyelvművelő munkában is megjelennek példaként. Mindkettőre jellemző, hogy az MNSZ2 2.0.5. sz. verziójának (http://clara.nytud.hu/mnsz2-dev/) adatai[10] szerint a legritkábban használt funkcióigés szerkezetek közé tartozik. A bevásárlást eszközöl szerkezetre 1, a bevásárlásokat eszközölre pedig 2 példa van a szövegtárban, s ráadásul a háromból két példában jelző előzi meg a bevásárlást, a harmadik esetben pedig szinonimaként használatos közvetlenül a bevásárol ige előtt (s ez a szöveg egyébként is 1912-ből való). A levonásba hoz szerkezetre 1 találatot kaptunk. Ezzel szemben a bevásárol igére 4049 a találatok száma (beleszámítva azokat az eseteket is, amikor az igekötő elválik), a levon igére pedig 26 578. Ilyen körülmények közt a kiszorítástól való félelem teljesen alaptalannak (vagy terjengősebben, de nyomatékosabban és formálisabban: minden alapot nélkülözőnek) mondható (l. még Kemény 2009, 270. p.).[11]

Más esetekben is megfigyeltük, hogy a nyelvőrök szívesen választanak szemléltetésként ritka, s emiatt nyilván a legtöbb olvasó számára furcsa példákat, azokat is kontextusból kiszakítva: nyilván azért, mert így riasztóbbak, mint ha a közkeletűek közül választanák őket, a funkcióigés szerkezetek esetében mondjuk a vizsgálatnak vet alá (855), megerősítést nyer (1066 találat), búcsút vesz (1783), kifejezésre juttat (2105), (vmilyen) magatartást tanúsít (2245), tárgyát képezi (4566), szolgálatot teljesít (7912), megrendezésre kerül (7915), hatást gyakorol (9054), figyelmen kívül hagy (10715), vereséget szenved (20152), döntést hoz (25774) vagy a javaslatot tesz (26582) szerkezetet. Az ilyenek idézésével nehezebb volna meggyőzni a beszélőt a funkcióigés szerkezetek helytelenségéről, mi több: veszélyességéről.

Fontos megjegyezni, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a funkcióigés szerkezetek nem redundánsak, nem tartalmaznak szükségtelen többletinformációt igei megfelelőjükhöz képest,[12] csupán két külön szó hordozza azt az információt, amit az ige önmagában tartalmaz. Vagyis a nyelvőrök által terjengősnek nevezett szerkezetek nem terjengősek a szó szaknyelvi értelmében, csupán széttagolóbbak (analitikusabbak), mint egyetlen igéből álló párjuk.

Ennek fényében érdemes tisztázni: az egyszerű igéktől a funkcióigés szerkezetek az esetek egy részében csupán abban különböznek, hogy ugyanazt a tartalmat (vagy a hasonló tartalmat) több szabad morféma felhasználásával fejezik ki, vagyis széttagolóbbak, vö. átadásra került az új létesítmény : átadták az új létesítményt; ellenőrzést gyakorol a terület fölött : ellenőrzi a területet, működést fejt ki : működik. Arra is nagyon sok azonban a példa, hogy a szabad morfémák számában sincs különbség, pl. problémaként jelentkezik : problémát okoz; tárgyalásokat folytat : rendszeresen tárgyal vagy többekkel tárgyal stb.

Ha az egyszerű ige kötelező bővítményeit is figyelembe vesszük, vagyis az egész mondat, ill. szövegrészlet kontextusában hasonlítjuk össze a funkcióigés szerkezetet és az egyszerű igét, nemegyszer azt látjuk, hogy a funkcióigés szerkezetet tartalmazó mondat, ill. szövegrészlet ugyanannyi szabad morfémából áll, mint a puszta igét tartalmazó mondat, ill. szövegrészlet. vö. kérdést intézett hozzá : kérdezett tőle vmit; megbeszélést folytattak : megbeszéltek vmit, meghallgatást foganatosít : vkit meghallgat, feljelentést tesz : vkit feljelent. Sőt az is előfordul, hogy a funkcióigés szerkezetet tartalmazó mondat, ill. szövegrészlet áll kevesebb szabad morfémából, vö. bűnbocsánatot nyer : XY megbocsátja neki a bűneit, gyakran eszközöl befizetéseket ennél az ablaknál : gyakran fizet be különféle csekkeket ennél az ablaknál; bejegyzést tesz : bejegyez vmit vmilyen dokumentumba (vö. Dobos 2006–2007, 39–40. p.).

Hasonló eredményre jutott más kiindulásból Zeman László is, aki a funkcióigés szerkezetekről ezt írja:

De e szerkesztésmód a kettétagolt forma szórendi mozgékonysága révén részt vesz a mondat aktuális tagolásának célszerű alakításában, s szövegi szinten biztosítja a szerkesztés egyöntetűségét (kohéziós tényező), eközben az egységes igealakkal szemben tagolt, tehát „gerjesztett” kifejezés összetettsége-telítettsége ellenére a mondatszerkesztés átfogóbb szempontjából épp a tömör szövegezést szolgálja. (Zeman 1988, 1045. p.)

Végül érdemes idézni Szepesy Gyulát is, bár ő nem a funkcióigés szerkezetek, hanem a határozói igenév állítmányi használata védelmében hívja fel a figyelmet arra, hogy a cselekvő alany kifejezése terjengőssé teheti a fogalmazást:

Az a törekvés, hogy mindenáron cselekvő személyeket keressünk olyan mondatokban is, ahol erre voltaképpen nincs szükség, terjengőssé teszi a mondatszerkesztést. Ugyanakkor bizonytalanná, hiszen a ragozott igealakok mindig határozott személyhez fűződnek, holott igen gyakran több különböző személy is végezheti egyidejűleg ugyanazt a cselekvést. / A ragozott ige erőltetett használata sokszor meghamisítja a mondanivaló lényegét, mert túlzott hangsúlyt ad a cselekvő személynek a cselekvés eredményével, a cselekvés tényével szemben. Olyan hangsúlyt, amely távol áll a közlő szándékától. (Szepesy 1986, 42–43. p.)

2.3. Nehézkesség, bonyolultság, nehéz érthetőség

Tudjuk, hogy a második világháború utáni időszakban a harcos nyelvművelői nacionalizmust és purizmust a proletár nemzetköziség politikai ideológiájának köszönhetően egy jóval szelídebb, nacionalista felhangot nélkülöző purizmus váltotta fel. Ennek megfelelően a funkcióigés szerkezetek megítélésében az idegenszerűség, a magyartalanság és a germanizmus vádja (vagyis a purista megközelítés) kissé háttérbe szorult, s a föntebb tárgyalt terjengősség mellett a „nyakatekertség” és a személytelenség kerültek előtérbe. Ebben a fejezetben a „nyakatekertség”, azaz a nehézkesség, bonyolultság és annak esetleges következménye, a nehezebb érthetőség vádjával foglalkozom.

E vád mögött egyrészt a nyelvi szimplicizmus, másrészt a nyelvi percepcionizmus ideológiáját láthatjuk. Az előbbi szerint a közlés egyszerűsége abszolút érték, az egyszerűbb szerkezeti felépítésű nyelvi formák eredendően helyesebbek a bonyolultabbaknál. Az utóbbi szerint a könnyebben érthető közlések, ill. a könnyebben érthető nyelvi formák eredendően értékesebbek a nehezebben érthetőknél.

Példaként nézzünk meg egy idézetet Kovalovszky Miklósnak az újabb nyelvi változások nyelvhelyességi értékeléséről szóló tanulmányából:

A kifejezéskészlet körében igen gyakori a felesleges szerkezeti bővülés, amikor minden különösebb szükség nélkül, eredetieskedésből, majd utánzásból és divatból felváltja az egyszerű, világos kifejezésmódot az összetett, bonyolult és éppen szokatlansága miatt sok ember előtt homályos körülírás. Ebbe néha belejátszik idegen hatás is. (Kovalovszky 1953, 177. p.)

A szerző alapvetően nyelvi moralista alapon („eredetieskedés, utánzás, divat”) helyteleníti ezeket a szerkezeteket. Látjuk, hogy az idegen eredet immár nem játszik jelentős szerepet, bár megjelenik az is.

Új szempontokkal gazdagította a jelenség megítélését Heltai Pál és Gósy Mária föntebb már említett tanulmánya (2005), amely empirikus bizonyítékokat is szolgáltatott az általuk tanulmányozott funkcióigés szerkezetek nehezebb érthetőségére nézve. A vizsgálatba bevont mondatok közül a feldolgozási idő azoknál volt szignifikánsan hosszabb (= a megértés lassúbb), amelyek a nyelvművelők által egyértelműen helytelenített funkcióigés szerkezetet tartalmaztak.

Az eredmények hitelességét kicsit gyengíti, hogy a szerzők alapvetően az írott nyelvre jellemző kifejezéseknek felolvasás során történő megértését vizsgálták. Arra tehát, hogy a helytelenített funkcióigés kifejezések megszokott közegükben, azaz írásban is nehezebben érthetőek volnának, továbbra sincs bizonyítékunk.

Mivel az összes vizsgált mondatot nem ismerjük, azt sem tudjuk, ezek mennyire tükrözték az „életben” ténylegesen használt mondatokat. Ez azért fontos, mert a funkcióigés szerkezet megértése nem különíthető el a mondat egészének megértésétől, márpedig egy szokatlan, a nyelvész által konstruált mondat nem biztos, hogy ugyanolyan könnyen érthető, mint a „való életben” sablonszerűen előfordulók.

Ezenkívül az életben nem elszigetelt mondatokat, hanem szövegeket olvasunk/hallgatunk és értelmezünk, ezért igazán hiteles eredmények eléréséhez szövegekben kellene a kétféle kifejezésmódot vizsgálni (ahogy ezt maguk a szerzők is javasolják, l. Heltai–Gósy 2005, 486. p.).

A nyelvművelők hagyományosan leginkább a kevésbé elterjedt funkcióigés szerkezeteket helytelenítik, s mivel ezeket a nyelvhasználók is ritkábban hallják, nem meglepő, hogy ezek esetében a feldolgozási idő is lassúbb (vö. Heltai–Gósy 2005, 486. p.). Az ilyen szerkezetek megbélyegzése arra mindenképpen jó, hogy hátráltassa terjedésüket, s ezzel akadályozza azt, hogy idővel könnyebben érthetővé váljanak.

2.4. Személytelenség

A funkcióigés szerkezetek létrejöttének és használatának egyik indítékát a nyelvőrök és a nyelvhelyességi szemlélettől mentes nyelvészek egyaránt a személytelenség kifejezésére való törekvésben látják. Például Kovalovszky Miklós (1953, 177. p.) a föntebbi idézet folytatásában a „terpeszkedő kifejezések” létrehozatalának két fontos indítékára mutat rá: az egyik a személytelen fogalmazásra, a másik pedig a formális stílusra[13] való törekvés:

Különösen a hivatalos nyelvben és az értekező stílusban terjedtek el ezek a „duplafenekű” kifejezések, amelyeket részben a személytelenségre való törekvés szült, részben pedig az a nézet, hogy a hivatalnak és a műveltségnek megvan a maga sajátos nyelvhasználata, amely nem lehet azonos a köznép egyszerű beszédével, mert akkor hol a tekintély? Így különítette el magát nyakatekert nyelvének tiszteletet gerjesztő homályával a hivatal és a tudomány a néptől. (A német nyelvben egyébként hasonló divat uralkodott.) (Kovalovszky 1953, 177. p.)

Amint látjuk, a szerző az egyik indítékot sem méltányolja. Olyannyira nem számít a szemében, hogy az új szerkezetnek funkciói vannak, hogy – amint föntebb láthattuk – egyenesen fölösleges szerkezeti bővülésről beszél.

Szabadi Béla (1953) a funkcióigés szerkezetek létrejöttét összefüggésbe hozza a szenvedő igeragozás nagymértékű visszaszorulásával. A szerző nemcsak rámutat a funkcióigés szerkezetek használatának egyik fontos indítékára, a személytelen fogalmazásra való törekvésre, hanem – szemben az előbb említett Kovalovszkyval – implicit módon ennek jogosultságát is elismeri: „A -tatik, -tetik képzős szenvedő ige ugyan meghalt, de magáról a szenvedő szerkezetről természetesen nem mondhatott le a nyelvi közösség, hanem más eszközökkel próbálta ezt a gondolatformát kifejezni.” (Szabadi 1953, 359. p.). Bár a szerző megértőnek tűnik a személytelenség iránt, ennek kifejezőeszközeként mégsem fogadja el a funkcióigés szerkezeteket: amikor végigveszi a személytelen fogalmazás lehetőségeit, ezek közt a funkciós szerkezet alkalmazásával egyáltalán nem számol.

Károly és Zsembery szerint a hivatali nyelvben „burjánzik a kerül, nyer, történik igékkel palástolt szenvedőalak” (Károly–Zsembery 1960, 152. p.). A szóválasztás minden explicit véleménynyilvánításnál jobban elárulja, hogy a szerzők mit gondolnak a szenvedő jelentésmozzanatot kifejező szerkezetek helyességéről.

Grétsy László a szakszövegek stíluskövetelményeinek elvitatása mellett (l. föntebb) nyelvi moralista alapon is megbélyegzi a funkcióigés szerkezeteket: ez a szerkesztésmód véleménye szerint „kitűnően alkalmas arra, hogy segítségével a fogalmazó csökkentse mondatainak súlyát, elkenje a mondanivalója lényegét, magyarán: hogy kisebbítse a saját felelősségét” (Grétsy 1964, 102. p.). Egy nyelvetikai megközelítésű munkában helyén volna az ilyen érvelés, viszont egy nyelvhelyességi jellegű cikkben súlyos károkat okoz: azt a benyomást kelti, hogy magukkal a nyelvi formákkal van baj, hiszen ezeket eredendően helytelennek bélyegzi. Ezenkívül a szaknyelvek alapvető jellegzetességeiről is hamis képet fest.

A Szaknyelvi kalauznak egy másik cikkében Grétsy magát a személytelenségre való törekvést is elítélendőnek tartja. A szerző azt a benyomást kelti, mintha személytelen fogalmazásra szinte sohasem volna szükség. Ha valaki mégis személytelenül fogalmaz, annak oka erkölcsi deficit lehet:

Minek törjék a fejüket a szakírók azon, hogy ki is végzi azt a bizonyos cselekvést? Miért kelljen magukra vállalniuk ezért vagy azért a személyes felelősséget? Sokkal egyszerűbb egy olyan körülírt formát szerkeszteniük, amellyel megtakaríthatják a személyre való utalást. Így születik a felolvassák helyett a felolvasásra kerül, a befejeztük helyett a befejezést nyert és a többi hasonló szerkezet. (Grétsy 1964, 104–105. p.)

Az idézet „diszkrét bája”, hogy a két példa közül az egyikben a szerző maga is beleesett abba a „bűnbe”, amit ostoroz, hiszen a felolvassák éppúgy személytelen, mint a felolvasásra kerül, annak a szerzője is elmulasztotta a fejét törni azon, hogy kik olvassák fel a szóban forgó szöveget. J

A mérvadó nyelvművelő kiadványok szerint a „terjengős kifejezések nagy része nem cselekvő jellegű, hanem szenvedő alak, általános alanyú, személytelen szerkezet” (HivKk. 1978, 299.; l. még NyKk. II. 1985, 1007. p.), s ezt a véleményt olykor még ma is visszhangozza némely kutató is (l. Dósa 2010, 53. p.; H. Varga 2015, 304. p.). Ezzel szemben Sziklainé már 1986-ban kimutatta: az általa gyűjtött funkcióigés szerkezetek többsége cselekvő alak (1986, 271. p.). Bár nem végeztem statisztikai vizsgálatot, mégis valószínűnek tűnik, hogy nemcsak a szépirodalomban, hanem más műfajokban is az olyan funkcióigék vannak túlsúlyban, amelyek cselekvő alanyt vonzanak. Az általam áttekintett nyelvművelő irodalomban a következő nyolc igéről állapítják meg, hogy szenvedő jellegű vagy más személytelen szerkezetekben használatosak: kerül, nyer, történik, jut, talál, kap, szenved, sor kerül (vmire) (Szabadi 1953, 359. p.; Grétsy 1964; Zimányi 2006, 43. p.). Ezt a számot alaposabb vizsgálat után meg lehetne esetleg duplázni, de még így is csak kis részét tennék ki a funkcióigéknek, melyek száma jelenlegi ismereteink szerint megközelíti a százharmincat (a funkcióigék állományára l. Lanstyák 2019b, 67–70. p.).

A Nyelvművelő kézikönyv ilyen érvekkel harcol a személytelen fogalmazás, s annak egyik kifejezőeszköze, a funkcióigés szerkezet ellen:

A szenvedő szerkezet nem idegen ugyan nyelvünktől, de szerepe és helyes alkalmazása korlátok közé szorul. Nyelvünk szelleme és a közlés szabatossága inkább a konkrét vonatkozású, személyre utaló, ragozott igealakok használatát kívánja meg, mintsem az elvont vagy személytelen szenvedő alakokét. De ezt tanácsolja a nyelvi gazdaságosság, a tömörség igénye is. A megfelelő egyszerű ige mindenképpen természetesebb, mint a többnyire mesterkélt, ködös körülírás, és gyakran magyarosabb is. (NyKk. II. 1985: 1007)

A formális stílusról föntebb elmondottak fényében az idézet állításait nem szükséges cáfolni, azt azonban érdemes megemlíteni, hogy a „nyelvünk szellemére” való hivatkozás mögött a nyelvi karakterizmus és a nyelvi idiomizmus ideológiái állnak. A nyelvi karakterizmus az a meggyőződés, hogy a nyelv tükrözi az azt beszélő nép jellemjegyeit és észjárását; az idegen hatásra bekövetkező nyelvi változások ezt az összefüggést megzavarják, s ezért az ilyen változások nem kívánatosak. A nyelvi idiomizmus szerint az adott nyelvre sajátosan jellemző nyelvi formák eredendően helyesebbek azoknál a formáknál, amelyek sok más nyelvben is megvannak, különösen pedig azoknál, amelyek idegen nyelvek hatására jöttek létre, mert „magyar gondolkodásmódot”, „magyar szemléletet” tükröznek. A nyelv szellemére vonatkozó ideológiákat Fejes (2015) magyaros tömörséggel bullshitnek nevezi.

Azok a nyelvművelők, akik a személytelenséget (és a nominalizáltságot) a magyar nyelv szellemétől idegennek tekintik, tulajdonképpen a szaknyelvi stílust minősítik a magyar nyelv szellemétől idegennek. Talán jobb lenne, ha minden magyar földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozna (azzal is csupán gyakorlati, nem pedig elméleti szinten), nehogy beszédtevékenysége eltérjen attól, amit nyelvünk jellege megkövetel. Ennek még az a nagy előnye is megvolna, hogy idővel az idegen eredetű szókincs jelentős részétől is megszabadulhatnánk, fölöslegessé válnának például a görög–latin eredetű műveltségszavak és más nemzetközi szavak, sőt a különféle szakmák német eredetű terminusai is. J

2.5. Stílus

A funkcióigés szerkezetekkel szembeni ellenszenv további oka az, hogy többségük kisebb-nagyobb mértékben formális stílusértékű, a nyelvőrök pedig hagyományosan nem ismerik el a formális stílus létjogosultságát, hanem azt valamiféle torzulásnak tekintik; ezért utalnak rá megbélyegző módon. A formális stílus elutasítása mögött a nyelvi aformalizmus ideológiája áll, mely szerint a nyelv formális változatainak, ill. az ezekben található formális stílusértékű nyelvi formáknak a használata eredendően, vagyis a közlés körülményeitől függetlenül negatív jelenség. A nyelvi aformalizmus mellett e magatartás kialakulásában fontos szerepet játszott a nyelvi naturizmus is, mely szerint a közlés természetessége abszolút érték, a természetesebbnek tartott nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok eredendően értékesebbek, mint a kevésbé természetesnek talált nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok.

A „természetesség” nemcsak hogy abszolút érték a nyelvőrök szemében, hanem ráadásul szűkítően értelmezik, s ezt a szűk értelmezés szerinti természetességet kérik számon minden szövegen, így a formális stílusú hivatali nyelvi szövegeken is. Pedig valójában nem létezik a körülményektől elvonatkoztatott természetesség. Az, hogy az ember leül a szőnyegre, természetes, ha otthon van vagy a barátját látogatja meg, de nem természetes, ha ugyanezt üzleti tárgyaláson teszi. Nem mondhatjuk, hogy a szőnyegen ülés természetesebb viselkedés, mint a széken ülés, de fordítva sem: mindegyik a maga kontextusában természetes. Ugyanez a helyzet a nyelvi formákkal is. Nem állíthatjuk, hogy a puszta ige használata „természetesebb”, mint a funkcióigés szerkezeté, az ilyen állítás nem más, mint a nyelvi verbizmus ideológiája, mely szerint a puszta ige eredendően helyesebb, mint a vele nagyjából azonos denotatív jelentésű, igei alaptagú szószerkezet. A legtöbb szövegtípusban nyilván a puszta ige használata a természetes, de vannak olyan stílusú szövegek is, melyekben a funkcióigés szerkezet (ilyen vagy olyan fajtája) éppoly természetes, mint a puszta ige, vagy akár természetesebb is.

Azt, hogy melyik forma érződik természetesebbnek, a beszélő foglalkozása, egyénisége, habitusa is befolyásolja: ami egy tisztviselő vagy rendőr szájából természetes, nem kell, hogy természetes legyen a vele kommunikáló laikus állampolgár számára.

A nyelvőrök nyelvi aformalizmusának kialakulásában a nyelvi naturizmus mellett más nyelvi ideológiák is szerepet játszhattak. Ilyen például az előző alfejezetekben említett nyelvi szimplicizmus, nyelvi brevizmus és nyelvi szintetizmus. Egy további ideológia, amely a formális stílus megbélyegzéséhez vezethetett, a nyelvi purizmus, mivel a formális stílusú kifejezések jelentős része a magyar hivatali nyelv és más szaknyelvek kialakulásakor valószínűleg idegen nyelvi (főleg latin és német) mintára keletkezett (l. pl. Szikla 1918, 74. p.; Zsilinszky 1996, 96. p.; vö. még Kovalovszky 1953, 177. p.; Károly–Zsembery 1960, 148., 152. p.; NymKsz.² 2005, 555. p.; Zimányi 2006, 43. p.).

Az említett nyelvi ideológiák többsége explicit vagy implicit módon megjelenik a következő idézetben:

A mozgalmi zsargon „színtelen, szagtalan” jellegét annak köszönheti másfelől, hogy egyszerű és közérthető magyar szavak helyett a mozgalmi életben, sokszor ezen kívül is, két vagy több szóból álló, gyakran igen nyakatekert és magyartalan kifejezéseket használ. Nem új találmány ez. A hivatalos nyelv ilyen módon kívánt a köznyelvtől, a beszélt nyelvtől eltérni, ezzel is meg akarván könnyíteni az uralkodó osztályoknak, hogy a nép ügyeiben a nép tudtán kívül döntsenek. (Fónagy–J. Soltész 1952, 330. p.)

Amint látjuk, a formális stílusnak a legfőbb jellemzőjét bírálják a szerzők: a semlegességét, érzelemmentességét, távolságtartását, amely a formális stílust elválasztja a választékostól. A föntebb említett nyelvi ideológiákon kívül az idézetben megjelenik a nyelvi expresszivizmus is (a „színtelenségre-szagtalanságra” való utalásban), mely szerint a stilisztikailag jelölt, expresszív, az átlagosnál nagyobb érzelmi töltésű közlés abszolút érték. S persze mindezek mögött jól látszanak egy átfogó ideológiának, a nyelvi homogenizmusnak a kontúrjai, amely a nyelvi sokféleségben negatív jelenséget lát.

A korabeli társadalmi-politikai kontextust figyelembe véve ezeknél sokkal súlyosabb az, hogy a funkcióigés szerkezetek használói neves szerzőink szerint nemcsak a nemzeti nyelvnek ártanak, hanem a szocializmus ügyének is:

Világos, hogy a mozgalmi zsargon kérdése nem egyszerű „nyelvesztétikai” kérdés. Aki nem ügyel arra, hogy érthetően, világosan és magyarul fejezze ki magát, aki enged a pártzsargon csábításának, nem tesz jó szolgálatot a nemzeti nyelvnek, nem tesz jó szolgálatot a szocializmus ügyének. (Fónagy–Soltész 1952, 447. p.)

Aki a szocializmus ügyének árt, az könnyen kikiáltható a szocializmus ellenségének, ami a Rákosi-rendszerben nem volt teljesen veszélytelen bélyeg. De hát – úgy látszik – egy nyelvi ártalom visszaszorításáért semmi sem túl nagy ár.

Érdemes egy kis időre visszatérni a személytelenség kapcsán már idézett szövegrészlethez, melynek szerzője, Kovalovszky Miklós (1953) elismeri ugyan, hogy az általa (idézőjelesen) „duplafenekűnek” nevezett kifejezések részben a személytelenségre való törekvésnek köszönhetik létrejöttüket, mégis azt állítja, hogy ezeket „minden különösebb szükség nélkül” használják az emberek. A megfogalmazásból látszik, hogy Kovalovszky gyakorlatilag tagadja a formális stílus létjogosultságát. S Fónagyhoz és J. Soltészhoz hasonlóan (bár jóval visszafogottabban) ő is segítségül hívja a „fölösleges” szerkezeti bővülésen átesett kifejezések, ill. általában a formális stílus elleni harchoz a kommunista politikai ideológiát („[í]gy különítette el magát nyakatekert nyelvének tiszteletet gerjesztő homályával a hivatal és a tudomány a néptől”), hitet téve egyben a nyelvi plebejizmus mellett is, mely szerint a kevésbé iskolázott (városi) társadalmi rétegek nyelvhasználata eredendően értékesebb, jobb, helyesebb az iskolázottabb társadalmi rétegekénél.

Meg kell jegyezni, hogy a választékos stílussal nincs baja Kovalovszkynak, s általában is elismeri, hogy az analitikus fogalmazásmódra „a mondanivaló hangulata, a mondat jó hangzása, szépprózában vagy versben pedig ritmikai okok” miatt szükség lehet (1953, 180. p.). Példaként a feltűnést kelt : feltűnik és a sikerrel jár : sikerül párokat említi, melyeknek tagjai közt különbséget lát. Kovalovszkynak ezt a véleményét nyilvánvalóan más nyelvművelők is osztják (l. pl. Prohászka 1956, 187. p.).

Innen lehetett volna továbblépni a természetesség relativizálása, a különféle műfajok stiláris eltéréseinek elfogadása felé, ez azonban sajnos nem történt meg sem Kovalovszky későbbi munkájában (1977), sem más nyelvművelőknél. Nem hogy a természetesség nem jelenik meg mint helyzethez, ill. regiszterhez, műfajhoz kötött jelenség, hanem a nyelv és a stílus sem különül el egymástól.

A funkcióigés szerkezetek, ill. a formális stílus alulmúlhatatlanul megbélyegző leírását a Nyelvművelő kéziszótárban találjuk. A Nyelvművelő kézikönyvnek a 2.4. fejezetben idézett véleménye mérsékeltnek és visszafogottan megfogalmazottnak tekinthető ahhoz képest, amit a későbbi keletkezésű Nyelvművelő kéziszótárban olvashatunk:

A terjengős kifejezések többnyire szükségtelenül hivataloskodnak; a tudományos és szakmai zsargon eszközeiként pedig köntörfalaznak, fontoskodnak. Gyakori használatuk gondolati önállótlanságra, sablonosságra, olykor a személyes felelősségvállalás kerülésére vall. A terjengős kifejezések, mivel általában pontatlanok, őszintétlenek, rombolják a bizalmat a nyelvi érintkezésben is.

Látjuk, hogy a formális stílus megbélyegzésének fő eszköze annak összekapcsolása negatív emberi tulajdonságokkal, vagyis a nyelvi moralista érvelés. A nyelvi moralizmus nagyon durva formában jelenik meg az idézetben. Ez a nyelvi ideológia kapcsolatot tételez a nyelvőrök által helytelenített formák használata és a beszélők jelleme, erkölcse között, ezáltal pedig súlyosan megbélyegzi nemcsak a nyelvi formákat, hanem magukat a beszélőket is. Hiszen nyilvánvaló, hogy valójában nem a nyelvi elemek hivataloskodnak szükségtelenül, köntörfalaznak és fontoskodnak, hanem használóik. S persze hús-vér emberek azok is, nem pedig nyelvtani kategóriák, akik őszintétlenek, akiknek nincsenek önálló gondolataik, akik sablonosan és pontatlanul fogalmaznak, kerülik a személyes felelősségvállalást, és rombolják a bizalmat.

Egészen más hangot üt meg a funkcióigés szerkezetek szaknyelvi használatával kapcsolatban Zimányi Árpád (2006):

A szaknyelviség természetes velejárója a kizárólagos pontosságra való törekvés, és ez a köznyelv felől nézve egyrészt öncélúnak, modorosnak látszik, másrészt olykor indokolatlanul terjengősnek tűnik. Mivel a szaknyelvek is folyton változnak, alakulnak, akár a köznyelv, bennük is létrejöhet az adott korszakhoz köthető „kánon”, aminek elfogadása és alkalmazása alapkövetelmény. (Zimányi 2006, 41. p.)

Az olyan szaknyelvi sajátosságok, mint a személytelenség és a nominalizáltság, nemigen változhatnak az idők folyamán, mivel a tudományos gondolkodás lényegét tükrözik; ami változik, az a nyelvi formák kiválogatásának szokott módja, vagyis a stílus. A „szaknyelvi kánon” szempontjából nem az a fontos, hogy az adott szakmához nem értő laikus mit érez öncélúnak vagy modorosnak, hanem milyen konvencionalizálódott fogalmazásmódok elfogadottak (és ezért természetesek) az adott szakmában, az adott korszakban.

3. A funkcióigés szerkezetek megítélése a nyelvi helyénvalóság szempontjából

Ebben a fejezetben megvizsgálom, milyen szerepet játszhatnak a fenti nyelvhelyességi szempontok a funkcióigés szerkezetek használatának nyelvi helyénvalósági megítélésében.

A nyelvi helyénvalósági ítéletek kiindulópontja nem a „nyelv”, sem valamely „nyelvváltozat” vagy más ehhez hasonló nyelvideológiai konstruktum, hanem a közléshelyzet, melyhez hozzátartozik egyebek között a beszélők egymás közötti viszonya, a közlés célja, a közben végzett tevékenység, a helyszín, a kommunikációs csatorna jellege, továbbá a szövegelőzmények, a szöveg típusa és műfaja, de még a résztvevők világról való tudása, attitűdjei, nyelvi és nem nyelvi ideológiái és nyelvi kompetenciája is. Helyénvaló az a nyelvi forma, melyet mind a beszélő, mind a befogadó adott közléshelyzetben kommunikatív céljainak eléréséhez megfelelőnek érez.

A helyénvaló nyelvi forma vagy „belesimul” a szövegbe, nem hívja föl magára a figyelmet, mintegy „átlátszó” (ilyenkor a szöveg értelmén van a hangsúly, a nyelvi forma háttérben marad), vagy „kiemelkedik” ugyan a szövegből, de ez a szerző szándékában áll, vagyis ilyenkor az adott forma stíluselem. A nyelvi helyénvalóságnak különböző, egymással részben átfedődő válfajai vannak: értelmi, érzelmi, stilisztikai, minőségi, etikai. Ezeket a terjedelmi korlátok miatt nem áll módomban bemutatni, de némelyikük alább szóba kerül, s a használat kontextusából remélhetőleg mibenlétükre is fény derül.

A nyelvhelyességi szemlélet, ill. a nyelvi autonomizmus erősségét jól mutatja, hogy még a nyelvművelői megbélyegzés ellen küzdők is beleesnek olykor. Fejes László (2015) például a funkcióigés szerkezetek megbélyegzését elutasítva, a Nyelvművelő kézikönyv példáira (ellenőrzést gyakorol vmi felett; elintézést nyer vmi; gondoskodás történik; dühbe hoz valakit) utalva ezt mondja:

Abban valószínűleg egyetérthetnénk a Nyelvművelő kézikönyvvel, hogy ezek a kifejezések „nem szépek”, azaz stilisztikailag kifogásolhatók – legalábbis az utolsó példa kivételével. A kötet azonban úgy foglal állást, hogy ezek nyelvileg is hibásak, ezt azonban nem tudja meggyőzően alátámasztani.

Fejes szerint tehát vannak a nyelvben olyan formák, amelyek mindenfajta szövegben kifogásolhatók stilisztikailag. Ez azonban nem tűnik valószínűnek: ha volnának ilyenek, azok használatához (és így fennmaradáshoz) nagyon erős motiváció kellene, olyasféle funkció, amely „stilisztikailag kifogástalan” nyelvi eszközzel sehogyan sem látható el. Amíg ilyenek létezését nem sikerül bizonyítani, bízvást tekinthetjük úgy, hogy minden olyan nyelvi forma, amely közösségi szinten használatos, valamilyen kontextusban tökéletesen helyénvaló.

3.1. Idegenszerűség

A funkcióigés szerkezetekkel szemben megfogalmazott első kifogás, amivel foglalkoztunk, az volt, hogy egy részük idegen, mindenekelőtt német nyelvi mintát követ.

Az, hogy egy nyelvi forma milyen eredetű, a nyelvi helyénvalóságot leginkább a stílus vonatkozásában befolyásolhatja, amennyiben az adott forma egy adott szövegben például zavaróan idegenszerű hatást keltene. Ilyen esetben persze nem a nyelvi forma eredete számít, hanem az, hogy milyennek érzik a beszélők. A ma közkeletű funkcióigés szerkezetek valószínűleg nem érződnek semmilyen fajta szövegben idegenszerűnek; legföljebb a ritkábbak közt akadhat olyan, melyet a beszélők furcsának, mesterkéltnek érezhetnek.

Éppen ezért az idegenszerűség szempontjának a funkcióigés szerkezetek helyénvalósági megítélésében alighanem elhanyagolható a szerepe.

3.2. Terjengősség

A második nyelvhelyességi szempont, mellyel föntebb foglalkoztunk, a terjengősség volt. Elmondtuk róla, hogy a nyelvművelők szóhasználatában csak elvileg jelent redundanciát, a gyakorlatban elsősorban a széttagoló szerkezeteket nevezik terjengősnek.

A terjengős kifejezések használata olyankor, amikor értelmi és/vagy stilisztikai szempontból az egyszerűbb nyelvi formák is megfelelőek volnának, elvileg sértheti az értelmi helyénvalóságot, mivel fölöslegesen növeli a feldolgozási időt, miközben a közlés tartalmához nem járul hozzá. Ilyen körülmények között a funkcióigés szerkezetek használata az egyszerű igék helyett nyelvetikai szempontból is kifogásolható volna. Így például az értelmi és a nyelvetikai helyénvalóságot sérti, ha a laikus közönségnek szóló hivatali iratokban olyankor is széttagoló szerkezetek fordulnak elő, amikor tömörebb párjuk ugyanolyan hatékony vagy még hatékonyabb megértést eredményezne.

Az értelmi, ill. a nyelvetikai helyénvalóságot felülírhatja a stilisztikai helyénvalóság, amennyiben az a terjengősebb szerkezetek használatát követeli meg. Épp ezen az alapon érthető, hogy a nagyközönségnek szóló hivatali nyelvi iratok is tartalmazzák a hivatali nyelvi regiszterekre jellemző széttagoló szerkezeteket. Ugyanakkor a nyelvetikai helyénvalóság érdekében jogosultak az olyan törekvések, amelyek a nagyközönségnek szóló hivatali iratok nyelvezetének egyszerűsítésére irányulnak, még azon az áron is, hogy ezek stílusa eltérne a megszokottól. A stíluskövetelmények is változóak és változtathatóak. Ilyen szempontból fontos szerepet játszanak, ill. játszhatnának az olyan mozgalmak, mint amilyen a Plain English vagy az egyelőre az előbbihez képest sajnálatos módon gyerekcipőben járó Közérthetően magyarul mozgalom.[14]

Természetesen a nyelvetikai vagy stilisztikai helyénvalóság alapján is csak konkrét szövegekben lehet indokolt széttagoló szerkezetek ellen helyénvalósági kifogást emelni, s akkor sem szabadna azt a benyomást kelteni, hogy magával a szerkezettel volna baj. A tömörség és a rövidség nem abszolút érték, de azokban a szövegtípusokban és műfajokban, amelyekben stíluskövetelmény, a stilisztikai helyénvalóság is megköveteli a tömörebb és rövidebb formák használatát.

3.3. Nehézkesség, bonyolultság, nehéz érthetőség

Következőként a nehézkességgel, bonyolultsággal, „nyakatekertséggel”, ill. az ebből következő (feltételezett, de empirikusan eddig kellően alá nem támasztott) nehezebb érthetőséggel foglalkozunk.

Az érthetőség, a világos fogalmazás kérdése tipikus területe a nyelvetikai helyénvalóságnak. Ha a funkcióigés szerkezetek egy részének használata bizonyos típusú kommunikációs helyzetben a befogadóknak csakugyan megértési nehézségeket okoz, jogosan lehet helyénvalósági alapon egyszerűbb megfelelőjük használatát szorgalmazni. Persze itt is hangsúlyozni kell: ez nem azt jelenti, hogy magukkal a kifejezésekkel volna baj, csak a használatuk nem megfelelő. Ugyanakkor vannak szövegtípusok, melyekben a könnyű érthetőség háttérbe szorul, s más szempontok kerülnek előtérbe, mindenekelőtt a fogalmi pontosság (pl. egy jogszabályban s általában a szaknyelvekben) és az emelkedettség (pl. bizonyos stílusú szépirodalmi művekben).

Nyelvi helyénvalósági keretben nyernek jelentőséget Heltai és Gósy föntebb ismertetett eredményei is. A feldolgozási idő önmagában ugyan nem lehet szempont a szerkezet elfogadhatóságának megítélésében (ahogy az öltöny elfogadhatóságának a megítélésében sem játszhat önmagában szerepet az a tény, hogy kényelmetlenebb viselni, mint a rövidnadrág és póló együttesét). Olyan szövegekben azonban, melyek a nagyközönségnek szólnak, s fontos, hogy kevésbé iskolázott, az olvasásban kevésbé gyakorlott emberek is megértsék, nagyon is helyénvaló lehet – egyebek között – a funkcióigés szerkezetek mellőzése, amennyiben a fogalmazók számára könnyebben feldolgozható szinonima áll rendelkezésre.

Inspiráló, továbbgondolásra érdemes fogalom az „anyanyelvi biztonság”, amelyről Minya Károly és Vinnai Edina ír a jogi szövegek közérthetősége iránti igény kapcsán:

Összességében úgy is fogalmazhatunk, hogy a jogászszakmának ki kell mozdulnia a nyelvi komfortzónájából, a megszokott nyelvhasználatából azért, hogy az átlagpolgár minél jobban értse, és minél nagyobb anyanyelvi biztonságban érezze magát a különböző határozatok, ítéletek és egyéb jogi műfajba tartozó szövegek elolvasásakor, meghallgatásakor. Ahogy mondani szokták: ne kelljen magyarról magyarra fordítani azokat. (Minya–Vinnai 2018)

A nehéz érthetőség az anyanyelvi biztonság ellentétéhez vezet, a nyelvi bizonytalansághoz, illetve a laikus anyanyelvi beszélők nyelvi kiszolgáltatottságához, ami (a szakembereken, különösen a jogászokon kívül) senkinek sem érdeke.

3.4. Személytelenség

Föntebb láttuk, hogy a nyelvőrök hagyományos nyelvhelyességi megközelítésének egyik sajátossága magának a személytelenségre való törekvésnek a megbélyegzése. Ennek oka az, hogy nyelvünk épségének védelmezői a személytelenséget a magyar nyelv szellemétől idegennek tartják, a beszélőket pedig – amikor csak lehet – személyes fogalmazásra akarják rávenni.

Amint arra már mások is felhívták a figyelmet, ennek az abnormális kívánalomnak többnyire csak a mondat jelentésviszonyainak eltorzítása árán lehet eleget tenni: a cselekvő alany kifejezésével olyankor, amikor az nem hangsúlyos vagy nem is ismeretes. Ha az ágens nem ismert vagy lényegtelen, s maga a cselekvés áll a középpontban, mind nyelvetikai, mind értelmi szempontból akkor helyénvaló a közlés, ha a megnyilatkozó nem töri a fejét azon, milyen cselekvő alanyt iktasson mondatába, hanem inkább személytelen szerkezetet használ. Az ügyfélnek például teljesen mindegy lehet, ki intézi a kérvényét, a lényeg, hogy el legyen intézve. Az állítmányként használt határozói igenév (el lett intézve) vagy a mediális ige (elintéződött) stílusértékénél fogva kevésbé illik a formális stílusú szövegekbe, így ezekben a leghelyénvalóbb megoldás sok esetben stilisztikailag is a funkcióigés szerkezet lehet (elintézést nyert). És persze számolni kell az egyes beszélők egyéni ízlésével, preferenciájával is.[15]

Másfelől azonban természetesen a nyelvetikai helyénvalóság szempontjából jogosan bírálható az a beszélő, aki azért fogalmaz személytelenül, mert valamiért nem akar személyes felelősséget vállalni, akár funkcióigés szerkezetek segítségével, akár más módon követi el ezt a vétséget.

3.5. Stílus

Az utolsó szempont, mellyel a nyelvhelyességi megítélés kapcsán foglalkoztam, a stiláris volt. A nyelvőrök a közelmúltig nemcsak milliók által használt nyelvi formák sokaságát utasították el, hanem egy egész stílust, a formális stílust is, mondván, hogy annak jellemző jegyei a magyar nyelv szellemétől idegenek. Ez az elutasítás, amint föntebb láttuk, teljességgel indokolatlan.

Ugyanakkor tudjuk, hogy a formális stílusú szövegek megértése különböző nyelveken, köztük a magyarban, a kevésbé iskolázott, ill. a szóban forgó témához nem értő beszélők számára nehézséget okozhat. Ez a helyzet mindenekelőtt a hivatali nyelvi szövegekkel. Itt bizony hasznos volna nyomást gyakorolni az ilyen szövegek készítőire, hogy a szakember–laikus kommunikációban oldottabb, kiegyenlítettebb, kevesebb erősen formális stílusértékű elemet használjanak.

S nyilván arra az esetre is lehetne példákat idézni, amikor egy szöveg indokolatlanul formális. Érződhet egy szöveg fölöslegesen terjengősnek vagy nehézkesnek, s ennek egyik oka éppenséggel az is lehet, hogy nagyobb arányban fordulnak benne elő funkcióigés szerkezetek, mint az az adott szövegtípusban megszokott. A stílus eleve javarészt a stíluselemek gyakoriságában ragadható meg. Sőt akár egy-egy funkcióigés szerkezet is „helyénvalótlan” lehet a diskurzusnak egy adott pontján, ha anélkül hívja föl magára a figyelmet, akasztja meg a befogadót, hogy ez a megnyilatkozó szándéka lett volna.

4. Összegzés

Dolgozatomban a funkcióigés szerkezetek megbélyegzésének ötféle indokát tekintettem át, bemutatva az ezek mögött megbúvó nyelvi ideológiákat is. Az elmarasztaló nyelvhelyességi ítéletekben megjelenő nyelvi ideológiák közt van néhány általánosabb is (nyelvi homogenizmus, nyelvi platonizmus, nyelvi moralizmus, nyelvi autonomizmus), nagy részük azonban specifikus, a nyelvhelyességi ítéletek indoklására használt ún. nyelvhelyességi ideológia (nyelvi purizmus, redundantizmus, szisztemizmus, brevizmus, extrudizmus, szimplicizmus, percepcionizmus, aformalizmus, naturizmus, verbizmus, expresszivizmus, plebejizmus).

A funkcióigés szerkezetek ellen felhozott legkorábbi vád az idegenszerűség volt, amely azon alapul, hogy némely funkcióigés szerkezetek valószínűleg tükörfordításként kerültek át a magyarba; ez a tény a hagyományos magyar nyelvművelés erős purizmusa miatt önmagában elegendő arra, hogy az ilyen szerkezeteket helytelenítse.

A funkcióigés szerkezetek elutasításának indokául a leggyakrabban az szolgál, hogy „terjengősek”. Ennek az érvnek az elterjedtségére utal, hogy a funkcióigés szerkezetek legnagyobb részét a nyelvművelők hagyományosan „terjengős kifejezéseknek” nevezik. Pedig – amint erre utaltunk – ezek egyáltalán nem terjengősebbek egyszavas megfelelőiknél, csupán széttagolóbbak.

A széttagoláshoz szorosan kapcsolódó szempont, mely alapján a funkcióigés szerkezetek a vádlottak padjára kerültek, az, hogy bonyolultak, nehézkesek és így nehezebben érthetőek. Bár ez a vád ebben az általánosító formában semmiképpen sem helytálló, vannak olyan kutatási eredmények, amelyek arra utalnak, hogy bizonyos kontextusokban némely szerkezetek valóban nehezebben érthetőek lehetnek egyszavas megfelelőiknél, csak éppen ennek semmi köze sincs az adott formák nyelvi helyességéhez, csupán nyelvi helyénvalóságukat befolyásolhatja.

A következő szempont, amely a nyelvművelők szemében hagyományosan a funkcióigés szerkezetek ellen szól, az, hogy egy részük személytelen, a cselekvést a cselekvőtől elvonatkoztatva jelöli. Azt, hogy miért baj, ha a cselekvést nemcsak a cselekvő megnevezésével, hanem anélkül is meg tudjuk nevezni, elég nehéz volna megérteni, ha nem tudnánk, hogy a magyar nyelvművelés a nyelvi homogenista meggyőződésének megfelelően nem szívesen vesz tudomást a nyelvváltozati sokféleségről, s a mindennapi nyelvnek, valamint a választékos stílusnak a személyességét az összes magyar regiszterre általánosítja.

Végül az a tény, hogy a prototipikus funkcióigés szerkezetek jelentős része formális stílusértékű, szintén érvként szolgál ezek elutasítása mellett. Ennek oka a hagyományos magyar nyelvművelés mélyen gyökerező ellenszenve a formális stílus iránt.

A nyelvművelők megbélyegző ítéleteihez használt szempontokat dolgozatom érdemi részének végén egy másfajta keretbe helyeztem, megmutatva, hogy ezek a szempontok hasznosak is lehetnek, ha úgy érvényesítjük őket, hogy tekintettel vagyunk a közlés legtágabb értelemben vett kontextusára, vagyis a nyelvalakítást a nyelvi autonomizmus helyett a nyelvi szituacionizmus ideológiájára alapozzuk.

Simonyi Zsigmond (1899) több mint 120 évvel ezelőtt olyan megállapítást tett, amely a mai napig nem veszített igazságértékéből, viszont a hagyományos nyelvművelés a mai napig nem veszi komolyan. A nyelvhelyesség fogalma szöges ellentétben áll (szögesen ellentétes J) ezzel a megközelítéssel:

A nyelvésznek voltaképpen csak az a kötelessége, hogy ilyen esetekben megállapítsa a tényállást, hogy mennyire van elterjedve valamely kifejezésmód a népnyelvben s az irodalmi nyelvben. Hogy aztán a stílusnak esztétikai szempontjaiból nem lehet-e kifogást tenni ellene, az más kérdés. De ezek a szempontok csak a költői nyelvben s a fönséges vagy legalább magasabb szárnyalású vagy szónoki prózában irányadók. A többi irodalom s az élőbeszéd általában a nyelvszokást vallja urának. Ma, midőn az irodalom nagy része oly szorosan érintkezik a mindennapi élettel s mikor a népszerű irodalom s a napi sajtó oly erősen visszahat az óriási olvasó közönség széles rétegeire: a nyelvészek s az akadémiák csak igen csekély mértékben irányozhatják a nyelv fejlődését. Az ízlés és a nemzeti szellem szempontjából sajnálhatjuk ezt, de a ténnyel magával okvetetlen számolnunk kell. (Simonyi 1899, 299. p.)

Ha a nyelvőrök Simonyinak ehhez a megállapításához tartották volna magukat, s konkrét szövegek konkrét helyén kifogásolták volna a személytelenség kifejezőeszközeit, a magyar nyelvközösség ma jóval kevesebb problémával küszködne a személytelenség kifejezését illetően, a fordítók dolga is sokkal könnyebb volna: a szenvedő igék valószínűleg nem szorultak volna végletesen vissza, a pótmegoldások egy része nem jött volna létre, ill. jóval szűkebb körben érvényesülne.

A jövőre nézve mindenesetre kedvező fejlemény, hogy újabban már korrekt megállapításokat olvashatni nyelvművelők részéről a funkcióigés szerkezetek használatát illetően. Föntebb is idéztünk ilyet Zimányi Árpádtól. Zárásképpen nézzük meg, hogyan válaszolt Dede Éva, a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda munkatársa arra a kérdésre, vajon a kiadásra került vagy a lett kiadva forma-e a helyes:

A magyarban a szenvedő szerkezet kifejezésére több változat alakult ki. Az egyik lehetséges változat a terpeszkedőnek nevezett kifejezés, melyet többek között a kerül igével lehet megalkotni, pl. megváltoztatásra került.
Másik módja a határozói igeneves szerkezet: lett kiadva.
A hivatalos nyelvben, a médiában gyakoriak e szerkezetek, mert nem a cselekvő a lényeges az ilyen mondatokban. Túlzott használatuk sokakat zavarhat.
Egy cikket ajánlok figyelmébe e témáról: Heltai Pál és Gósy Mária: A terpeszkedő szerkezetek hatása a feldolgozásra […].
A köznyelvben helyettesíthetjük őket cselekvő szerkezettel, ilyenkor gyakran általános alanyt használunk.
Új belső szabályzat került kiadásra / Új belső szabályzat lett kiadva, illetve Új belső szabályzatot adtak ki.
Látszik ez utóbbi mondatból, hogy a mondatszerkezet is megváltozik, ami eddig alany volt, az most a mondat tárgya lett. Egyes mondatokban, helyzetekben a személytelenség is furcsának tűnik. Az utolsó példamondat személyesebbé téve így hangozhat: Új belső szabályzatot adtunk ki.[16]

Amint látjuk, a válaszoló, bár még a „terpeszkedő kifejezés” megnevezést használja, egyszersmind el is határolódik tőle, amikor „terpeszkedőnek nevezett kifejezés”-nek titulálja. A válaszban megjelenik – örvendetes módon – a nyelvi kontextualizmus ideológiája is: a szerzők kitérnek arra, milyen közegben használatos az egyik, másik, harmadik forma. Az is erénye a válasznak, hogy a személytelenséget magát sem bélyegzi meg, tárgyilagosan állapítja meg, hogy „nem a cselekvő a lényeges” az idézett és azokhoz hasonló mondatokban.

Bízzunk benne, hogy az ilyen és ehhez hasonló megállapítások szemléletváltást jeleznek nemcsak a funkcióigés szerkezeteknek a nyelvművelői megítélésében, hanem általában is a nyelvművelésben, s ezután már nem lesz szükség száz évre ahhoz, hogy nyelvművelőink egy nyelvi jelenséget tárgyilagosan meg tudnak ítélni nyelvhelyességi és nyelvi helyénvalósági szempontból, hanem a mai neologizmusok megítélésében is képesek lesznek félretenni a szakszerű elemzés legfőbb akadályait, a nyelvi konzervativizmust, a nyelvi platonizmust, a nyelvi purizmust, a nyelvi standardizmust és más, a tisztánlátást akadályozó nyelvi és nyelvhelyességi ideológiákat.

Hivatkozások

Bíró Ágnes–Eőry Vilma–Heltainé Nagy Erzsébet–Kardos Tamás–Posgay Ildikó–Szabómihály Gizella 2004. A tiszta és közérthető kommunikációért (Nyelvi szolgáltató iroda létrehozása, mozgalom szervezése, kutatások a közérdekű kommunikáció javítása érdekében). Kézirat.

Dobos Csilla 2006–2007. A szinonimitás előfordulásának lehetősége a jogi nyelvhasználatban. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Philosophica. Tomus XI. – Fasciculus 1. Miskolc, E Typographeo Universitatis, 29–47. p.

Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó szerk. 2007. Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó.

Dósa Ildikó 2010. Rendszerszemlélet a számviteli nyelvhasználatban. Porta Lingua. Debrecen, Szaknyelvoktatók és -Kutatók Országos Egyesülete, 47–55. p.

Fejes László 2015. Milyen hibákat vétünk? https: //www.nyest.hu/hirek/milyen-hibat-vetunk (Utolsó letöltés: 2020. január 8.)

Fónagy Iván–Soltész Katalin 1952. A mozgalmi zsargonról. Magyar Nyelvőr, 76, 255–269., 330–336., 444–448. p.

Grétsy László 1964. Szaknyelvi kalauz. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Heltai Pál–Gósy Mária 2005. A terpeszkedő szerkezetek hatása a feldolgozásra. Magyar Nyelvőr, 129/4, 473–487. p.

HivKk. 1978. Grétsy László szerk., Hivatalos nyelvünk kézikönyve. Budapest, Pénzügyminisztérium, Államigazgatási Szervezési Intézet.

Károly Sándor–Zsembery István 1960. Terjengősség, dagályosság hivatalos nyelvünkben. Magyar Nyelvőr, 84/2, 148–154. p.

Kemény Gábor 2009. Az analitikus kifejezésmód érvényesülése újabb nyelvhasználatunkban. Magyar Nyelvőr, 133/ 3, 263–274. p.

Keszler Borbála szerk. 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kontra Miklós–Saly Noémi szerk. 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.) Budapest, Osiris Kiadó.

1999. Kovács Mária 1999. A funkcióigés szerkezetek a jogi szaknyelvben. Magyar Nyelvőr, 123/4, 388–394. p.

Kovalovszky Miklós 1953. Nyelvünk újabb belső fejleményeinek nyelvhelyességi kérdései. III. In Lőrincze Lajos (szerk.): Nyelvművelésünk főbb kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó, 177–180. p.

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés, nyelvhelyesség. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Lanstyák István 2002/2015. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – Tudomány. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. 73–95. p. – Újraközlés: Kozmács István (szerk.): Kétnyelvűségi szöveggyűjtemény. Nyitra, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, 129–157. p.

Lanstyák István 2004. A kölcsönzés és a maradványhatás néhány kérdéséről. In P. Lakatos Ilona–T. Károlyi Margit (szerk.): Nyelvvesztés – nyelvjárásvesztés – nyelvcsere. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 5–31. p. /Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához XXXII./

Lanstyák István 2017. Nyelvideológiai fogalomtár. http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar2.pdf (Utolsó letöltés: 2019. július 17.)

Lanstyák István 2019a. Nyelvhelyesség és nyelvi helyénvalóság a funkcióigés szerkezetek használatának megítélésében. In Misad Katalin (szerk.): Nyelv, identitás, oktatás. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 103–116. p.

Lanstyák István 2019b. A funkcióigés szerkezetek néhány általános kérdéséről. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21/4, 61–91. p.

Lengyel Klára 1999. A segédigék kérdéséhez. Válasz Uzonyi Kiss Judit és Tuba Márta cikkére. Magyar Nyelvőr, 123/1, 116–128. p.

Minya Károly–Vinnai Edina 2018. Hogyan írjunk érthetően? Kilendülés a jogi szaknyelv komfortzónájából. Magyar Jogi Nyelv, 2/1. https://joginyelv.hu/hogyan-irjunk-erthetoen-kilendules-a-jogi-szaknyelv-komfortzonajabol/ (Utolsó letöltés: 2020. január 8.)

1968. Nagy Gábor 1968. Az ige a magyar frazeológiai egységekben. Magyar Nyelvőr, 92/2, 204-209. p.

NyKk. I–II. 1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz. 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Kiadó.

Prohászka János 1956. Az ige körülírása sokszor fölösleges szószaporítás. Magyar Nyelvőr, 80/2, 185–193. p.

Riedl Frigyes 1897. Német nyelvhibák a magyarban. Magyar Nyelvőr, 26, 97–100. p.

Simonyi Zsigmond 1899. Elévült hibák és látszólagos hibák. Magyar Nyelvőr, 28, 193–200., 292–299. p.

Simonyi Zsigmond 1915. Német nyelvhibák a magyarban. Magyar Nyelvőr, 44, 436–437. p.

Szabadi Béla 1953. Szenvedő igék, szenvedő magyar nyelv. Magyar Nyelvőr, 77, 357–361. p.

Szepesy Gyula 1986. Nyelvi babonák. Budapest, Gondolat.

Szikla Géza 1918. Egy mintaszerű rendelet. Magyar Nyelvőr, 47, 72–75. p.

Sziklai Lászlóné 1986. Terpeszkednek vagy körülírnak? Magyar Nyelvőr, 110/3, 268–73. p.

2015. Varga Márta 2015. A ’passzív’ jelentés és nyelvi kifejezőeszközei a magyarban. Folia Uralica Debreceniensia 22, 293–310. p.

Vincze Veronika 2009. Előadást tart vs. előad: főnév + ige szerkezetek igei variánsai. In Sinkovics Balázs (szerk.): Lingdok 8. Nyelvész-doktoranduszok dolgozatai. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 265–278. p.

Wit, Ernst Jan C.–Gilette, Marie 1999. What is Linguistic Redundancy? Technical Report. Chicago, IL: University of Chicago. http://www.math.rug.nl/~ernst/linguistics/redundancy3.pdf (Utolsó letöltés: 2020. január 8.)

Zeman László 1988. Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1040–1053. p.

Zimányi Árpád 2006. Analitikus szerkezetek – funkcióigés formák. In Dróth Júlia (szerk.): Szaknyelv és szakfordítás. Gödöllő, Szent István Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, 40– 47. p.

Zsilinszky Éva 1996. Állandó szókapcsolatok XVII. századi jogi szövegekben. Magyar Nyelvőr, 120/1, 92–96. p.

Rendtörténet – alulnézetből

Gödöllői premontrei krónika (1948–1950)

A 20. század politikai földrengései a Kárpát-medencei premontreiek jászóvári ágát alapjaiban rázta meg. Különösen érvényes ez 1919-re és az 1948–1950 közötti évekre. Arról, hogy milyen belső és külső erőknek kellett ellenállniuk a rendi közösség „élő köveinek,” az utóbbi évek levéltári forráskutatásait közlő publikációk ellenére is, hézagos a tudásunk. Kutatatlan téma az is: hogy hatott ekkor az aktuális identitáspolitika magukra a rendtagokra? Változtatott-e ez, s ha igen, milyen irányban és mértékben önazonosságukon, keresztény hitükhöz, a magyar premontrei rendhez való lojalitásukon? S egyáltalán: hogyan élték meg a valóságnak ugyanazt a vetületeit a szekuláris államhatalom és a szerzetesrend képviselői?

A következő oldalakon – az 1948 és 1950 közötti történések vázlatos ismertetése után – a Historia domus, a rendtagok levelei, illetve a pártállami hivatalnokok válogatott felterjesztései, jelentései alapján, sajátságos (mikro)történeti rálátásunk lehet több hónapnyi kényszerű közös(ségi) együttélés mindennapjaira Gödöllőn – alulnézetből.

***

Tény, míg az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc eseményei a szerzetesi elégedetlenségeket is felszínre hozta Jászóváron és társházaiban, addig 70 évvel később a Takács Menyhért prépost-prelátus szakértő irányításával működő szervezet létét elsősorban nem belső ellentétek fenyegették.

A rend székhelye, Jászó, 1918. október 30-án de facto az új állam, Csehszlovákia része lett. 1919-ben fegyveres erőszakkal államosították a premontreiek rozsnyói (augusztus 26.), kassai (szeptember 11.) középfokú oktatási intézményét és kollégiumát (július 17.). A kassai lett Csehszlovákia első reálgimnáziuma. Igazgatója október 16-ától Karol Murgaš korábbi premontrei szerzetes.[1]

A rendet nem sok választotta el a felszámolástól, a nem Csehszlovákiában honos (értsd: született) rendtagokat az országból való kiutasítástól. Azzal az indokkal, hogy megfosztva oktatási intézményeiktől „foglalkozásnélküliek,”[2] felszólították őket (eredménytelenül) rendházuk elhagyására.[3]

Az 1920-as években Takács Menyhért mégis kénytelen lett szerzetesei egy részét Magyarországra áttelepíteni, s Gödöllőn új intézményrendszernek (gimnáziumnak, kollégiumnak, rendháznak) otthont adó épületegyüttest emeltetni. 1937-ben Budafokon is megnyílt rendi gimnázium.

1948-ban a XXXIII. törvénycikkel (= tc.), illetve az ennek végrehajtásáról szóló 8000/1948. VKM[4] sz. rendelettel államosították a gödöllői[5] és budafoki gimnáziumokat, a gödöllői internátust és rendi általános iskolákat.[6] A VKM-rendelet 2. § (2.) bekezdése biztosította a premontrei szerzeteseknek Gödöllőn a rendházi részben maradást. A többi helyiséget továbbra is középfokú, állami oktatásra és kollégiumi szálláshelyre szánták.

A már 1948. június 16–17-én(!) és 21–22-én megtartott leltározást[7] a premontreieknél 1938-tól világi tanárként oktató, MDP-tag[8] Eszlári Zoltán vezette.[9]

Neki kellett az ingatlanok és ingóságok számbavételét elvégezni, a berendezés hiányait, kárait felmérni, az átadást-átvételt felügyelni. Ő felelt az intézmények zavartalan üzemeltetéséért (ennek érdekében a rend képviselőjével, Berkovics Ernővel augusztus 21-én megállapodást kötött).[10] S ő javasolta július 23-ai felterjesztésében[11] a Gödöllői Állami Gimnázium új nevéül az Állami Ady Endre Gimnáziumot. Augusztus 17-én Eszlári helyére Szemes Józsefet nevezték ki a gimnázium igazgatójává.[12] A 11 világi tanárral és két szerzetes hittanárral[13] (Szabadka Medárddal, Köves Ottokárral) induló középiskola alakuló értekezletét szeptember 2-án tartották.[14] 1949. február 1-jén az aszódi népi kollégiumot, 12 növendékével együtt, átköltöztették Gödöllőre.[15]

Az állami intézményekbe járó/lakó diákok, tanárok, valamint a szerzetesek együttélését objektív (az adott épületegyüttes)[16] és szubjektív akadályok nehezítették.

Utóbbihoz tartozik a „klerikális reakció” mumusát minden szinten (párttaggyűléseken,[17] tanári értekezleteken, tanár-diák beszélgetéseken) és eszközzel (szóbeli és írott rémhírterjesztésekkel, lejárató rágalomhadjárattal) sulykoló pártállami propaganda hatása a diákokra. Ez pl. a magán-/rendi tulajdon nem tiszteletében, a szerzetesek kigúnyolásában, ellenük való tüntetésben(!)[18] nyilvánult meg konkrétan. Kiemelkedően súlyos tett volt a következő, ismeretlen elkövető(k) által véghez vitt „huncutság”: a rendház első emeletének egyik kis szobájában homokból vagy földből sírhantot emeltek. Az elejére – „Halál a klerikális reakciósokra!” feliratú – fakeresztet tűztek, katonai sisakkal a tetején.”[19]

Eszlári Zoltán feljelentései nyomán pedig az itt tartózkodó premontrei szerzetesek élettere fokozatosan szűkült, önálló, illetve apáca segítőikkel történő mindennapi életvitelük, épületen belüli közlekedésük vált egyre inkább kivitelezhetetlenné.[20]

1949-ben a kormányzat az Agrártudományi Egyetem átszervezéséről döntött. Az 1071-12/1950. sz. VKM rendelet értelmében az egyetem fenntartója, a Földművelésügyi Minisztérium (= FM) átveszi a VKM-től a volt premontrei gimnázium és a hozzá tartozó terület eddig államosított részét.[21] Ezt követően a rendház is állami tulajdonba került.[22]

Az állami középiskolát és kollégiumot 1950. július 1-jével felszámolták Gödöllőn, s Ráckevére költöztették,[23] úgy, hogy felszerelésének, bútorzatának, könyvtárának kétharmad része ide, egyharmada az újonnan alapított nagykátai gimnáziumhoz[24] került.[25]

Az 1950 június–augusztusi szerzetesi elhurcolások/letartóztatások/kitelepítések jászóvári/gödöllői premontrei érintettségének kutatása még az elején tart; minderről kevés, de annál ellentmondásosabb adataink vannak. Ezért az akkor történtek jelen írásban csak érintőlegesen szerepelnek.

1950. szeptember 7-én a rend működését az 1950. évi 34. törvényerejű rendelettel megszüntették.

***

1948

Január

11. Vasárnap. „…A Földhivatal leküldi véghatározatát, amely szerint 30 holdnyi területet igénybe vesznek házhely céljaira…”[26]

12. Hétfő. „A perjel[27] Bpesten jár, ahol meglátogatja a zirci Apáturat…”[28]

15. Csütörtök. „Perjel Bpestre megy, ahol […] meglátogatja P. Burka Kelemen ferences tartomány főnököt…”

22. Csütörtök. „…A pannonhalmi regens Apát[29] febr. 6-ra rendfőnöki értekezletet[30] hív össze…”

Február

6. Péntek. „…A perjel részt vesz Budapesten a piaristáknál tartott rendfőnöki megbeszélésen, – ahol a kapucinusok és lazaristák kivételével minden rend képviselve volt…”

Március

19. Péntek. „A perjel dr. Sárközy Pál apáturat látogatja meg…”

29. Hétfő. „…Gödöllői rendházunkban jelenleg 23 felszentelt és 5 egyszerű fogadalmas rendi tag tartózkodik. 2 újoncnövendékünk a legújabb rendi előírás szerint, Csornán van, az ú. n. communis novitiatusban.”[31]

Április

6. Kedd. „KTF[32] ülés a budai prímási palotában…”

24. Szombat. „…Éjjel betörnek, minden jel szerint a helyi viszonyokkal teljesen ismerősök.”

Május

2. Vasárnap. „…Evetovics Kunó[33] bernardinumi[34] házfőnök szintén itt jár.”

7. Péntek. „…A V.K.M. Miklós Róbertet küldi ki, hogy tájékozódjék egy itt tartandó francia kurzus[35] lehetőségei felől, – ahol Bacsó[36] alperjel kalauzolja.”

12. Szerda. „…Dr. Pálos Imre volt jászói orvos írja, hogy Bertram Brunót másfél évi börtönre ítélték és súlyos pénzbírságra.”

17. Hétfő. „…Rendfőnöki értekezlet Bpesten. […] Dr. Vaszary Mihály váci kanonok, püspöki biztos érkezik…”

27. Csütörtök. „A perjel bemegy Bpestre, ahol részt vesz a Várban tartott körmeneten, amit Dudás Miklós gör. kat. püspök vezet. […] Szülők Szövetsége[37] titkosan szavaz az iskolaügyben, 522 a felekezeti mellett, 14 az állami mellett.”

Június

7. Hétfő. „A perjel Bpesten rendfőnöki értekezleten.”[38]

11. Péntek. „Nem állami intézeteket kezdenek zár alá venni…”

12. Szombat. Az MKPK nevében, az „Egyház védelmében,” Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek 5001/1948. sz. bizalmas körlevélében[39] hozta a plébánosok tudomására az MKPK hárompontos határozatát, amelyet a plébánosoknak a területükön lévő összes katolikus iskola igazgatójával és tanszemélyzetével közölniük kellett. Legfontosabb részletei: „1. Egyházmegyei pap, szerzetes és szerzetesnő az esetleg most államosításra kerülő iskolákban igazgatói, tanári, tanítói állást nem vállalhat. Ez a rendelkezés természetesen a hitoktatókra nem vonatkozik. 2. […] Szerzetesrendi iskolák tanszemélyzetének világi tagjai, ha […] alkalmazásban maradni kényszerülnek, sohase feledkezzenek meg az Egyházhoz való ragaszkodás lelkiismeretbeli kötelességéről. […] 3. A katolikus iskola vagyonára zárlatot elrendelő hatóság igazolt közegeinek vagy a katolikus iskola vagyonát az esetleg meghozandó törvény alapján kisajátító (átvevő) bizottságnak felszólítására az iskola igazgatója a zárlatot elrendelő iratban, illetőleg a törvényben szabatosan megnevezett és kijelölt épületre vagy csak épületrészekre terjedően – természetesen a szerzetesi közösség célját szolgáló épület vagy épületrészek háboríthatatlan kivételével – annak kötelességszerű kijelentése után, hogy csak a hatalmi ténynek enged, a követelő felhívásának eleget tesz…”[40]

14. Hétfő. „Tanácskozás Bpesten a piaristáknál. Megkezdődik az érettségi.”

15. Kedd. „Tanácskozás Bpesten a bencéseknél. A kultuszminiszter[41] tájékoztató megbeszélésre hívja a rendfőnököket lakására. – A helyzet tisztázásáig nem tudnak megjelenni…”

16. Szerda. „Tanácskozás Bpesten a bencéseknél. Az államosítási törvényt[42] megszavazzák. […] Az iskolában délután leltároznak…”[43]

17. Csütörtök. „A perjel Bpesten jár. Leltározás a konviktusban.”[44]

20. Vasárnap. „Az iskolák államosításával kapcsolatban tájékozódás és miheztartás végett közlöm, hogy rendtag tanári, tanítói állást nem vállalhat államosított iskolában. Ez az intézkedés a hitoktatókra és hittanárokra nem vonatkozik. Abban az esetben pedig, ha az állam részéről ilyen megbízatást kapna, kérem, szíveskedjék a következőket válaszolni: »Tisztelettel közlöm, hogy nincs módomban elfogadni a megbízatást, mivel mint szerzetes, csak rendfőnökömtől fogadhatok el szolgálati beosztást.« Nagyon kérem ezen intézkedésnek pontos betartását.”[45]

24. Csütörtök. „Perjel Bpesten.”

25. Péntek. „Perjel Bpesten. Dr. Vanyek Béla váci kanonok délután itt jár. Eszlári Zoltán a gimnázium, dr. Molnár Péter az általános és francia iskolát veszi át.”

30. Szerda. „Rendfőnöki értekezlet Bpesten, a perjel is részt vesz.”

Július

1. Csütörtök. „A perjel Bpesten, dr. Sárközy Pál, Endrédy Vendel, dr. Sík Sándor,[46] Borbély István[47] a kultuszminiszterhez mennek az iskolaügyben. A miniszter kijelenti, hogy a minisztertanácstól kell felhatalmazást kérnie, hogy érdemlegesen tárgyalhasson…”

2. Péntek. „A kultuszminiszter nem kapja meg a fölhatalmazást a minisztertanácstól, hogy az iskolaügyben külön tárgyalhasson…”

3. Szombat. „A perjel Bpestre megy. […] A váci megyéspüspök[48] rövid látogatást tesz a házban.”

5. Hétfő. „A perjel Bpesten jár. Az iskolaügyben folytatott tárgyalások megszakadnak…” – Hivatalos értesítés szerint az állami átminősítést a következő világi tanárok fogadták el[49] (zárójelben a gödöllői tanítás kezdetének éve): Ötvös Károly (1929–1947), Kuthy Albert (1938), Eszlári Zoltán (1938), Molnár Péter (1939), Szemes József (1941), Bánk László (1942), Szövényi-Lux Géza (1942), Mészáros János (1947), Hódi Endre (1947).

9. Péntek. „A perjel Bpesten jár.”

13. Kedd. „A leltárban felsorolt ingóságokat az állami gimnázium számára átvettem, az asztalosüzem kivételével. Az erőgépekkel ellátott asztalosüzem mindig a gimnázium épületében volt elhelyezve, és a leltározás előtt két héttel a rend vezetősége átszállítatta [sic!] a rendházba. Az asztalosüzem 10 éven át szerzett tapasztalatom szerint a gimnáziumnak és a tanulóotthonnak céljait szolgálta, benne házilag jóformán mindent elő lehetett állítani, ami famunkával volt kapcsolatban. Írásos bizonyíték is van erre, mert az 1930-33. évkönyvekben[50] képek vannak, amelyek a tanulók asztalosüzemben végzett munkálatait bizonyítják. A községi elöljáróság a mellékelt leltárt felvette, de az átadás nem történt meg, mivel a rend gazdasági igazgatója[51] azt állítja, hogy csak a rend céljait szolgálata [sic!] az asztalosüzem. Tekintettel arra, hogy a 8000/1948. V.K.M. sz. rendelet értelmében vitás esetekben a V.K.M. dönt, tisztelettel kérem az erre vonatkozó utasításokat…”[52]

15. Csütörtök. „Dr. Gorzó Nándor[53] és dr. Gönczi Elemér[54] az iskolaszanatórium[55] részéről érdeklődnek a konviktus iránt. A perjel dr. Hermannal meglátogatja Nagy Sándor[56] festőművészt, – délután pedig Máriabesnyőn a váci püspök urat.”

24. Szombat. A Budapestvidéki Tankerületi Főigazgatóság arról értesíti a gimnázium vezetőségét, hogy az állami szolgálatba átvevést megtagadó 10 premontrei szerzetes tanár[57] illetményének fizetését megszünteti.

31. Szombat. „A perjel Tomek Vince piarista generálisnál és P. Burka Kelemen ferences provinciálisnál jár…”

Augusztus

3. Kedd. „…Minisztériumi szakbizottság jár künn az internátus megosztása miatt.”[58]

4. Szerda. „A perjel Bpesten jár Sárközy apátúrnál.”

6. Péntek. „Tisztelettel jelentem, hogy f. hó 3-án a gödöllői állami (volt premontrei) gimnáziummal kapcsolatos tanulóotthon és a premontrei rendház szétválasztásával kapcsolatban kiszállt a 2. sz. bizottság[59] és a szétválasztást jegyzőkönyvileg el is intézte. Ez a szétválasztás azonban úgy történt, hogy ezáltal a tanulóotthonműködése [sic!] életképtelenné vált, mert a nagykonyha jutott a rendnek, a kiskonyha pedig – ahol csak 25-30 személyre lehet főzni, az államnak…”[60]

17. Kedd. „A perjel Budapesten. A budafoki rendház, amely 1937 őszén indult meg, ma feloszlott. A ház nem volt a rend tulajdona, hanem a városé, így az ott lévő rendtársak eltávoztak onnan. Dr. Zimándi Pius házfőnök-igazgató, Nemes Ince ált. isk. igazgató, Hűvösvölgyi Pál házgondnok, Rétfalvi Győző hittanár egyelőre, a Norbertinumba[61] mentek. Magyar Gábor a nagytétényi, Szabó Balázs a budafoki, Csapkay Mátyás a Baross Gábor-telepi[62] plébániára került, mint kisegítő lelkipásztor. Dr. Domokos Sziárd Gödöllőre került teol. tanárnak. Eszlári Zoltán igazgató a konyhát le akarja foglalni, az előző megállapodás ellenére.”

21. Szombat. „Tisztelettel jelentem, hogy a gödöllői állami gimnáziummal kapcsolatos tanulóotthon működésének biztosítására a premontrei rendel [sic!] megállapodást kötöttem.”[63]

Szeptember

9. Csütörtök. Az asztalosműhely „soha nem képezte sem a gimnáziumok, sem a nevelőintézet, hanem kizárólag a premontrei rend tulajdonát. […] A […] bizottság több létesítményt közös használatban hagyott meg a rend és az állami tulajdonba vett intézmények között. Így a konyhát, éléskamrát, mosókonyhát. A rend […] mind a konyhánál mind az éléskamránál lemondott a nevelőintézet javára a közös használatról és más, sokkal hátrányosabb megoldást vállalt. Ezért nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy mindenben igyekeztünk a nevelőintézet és az iskola munkáját elősegíteni. Annál fájdalmasabban érint bennünket, hogy az asztalosműhely tulajdonjoga körül most új igény jelentkezik. A rend az iskola érdekeit tartotta elsősorban szem előtt és ezért pótol közel ötszáz padot és sok más bútorzatot, ablakokat, ajtókat. Mivel nagyon nagy mértékben elpusztult a rendház bútorzata és ajtai és ablakai is, az asztalosműhely gépi berendezésére ezek pótlására a rendnek múlhatatlanul szüksége van…”[64]

Október

6. Szerda. „Dr. Evetovics Kunó Bernardinum házfőnöke és Hagyó Kovács Gyula ciszterci jószágkormányzó délután meglátogatják a házat…”

8. Péntek. „Diákszülők – ismeretlenül – érdeklődnek, hogyan tudnának a rendtagokon segíteni. Őszinte köszönettel, de nem fogadhatjuk el, mert hála Istennek, még nem vagyunk ilyen szükségben. Mindenesetre jól esik ez a gondolat, amely spontán vetődött fel.”

10. Vasárnap. Október 8-án Juhász Imre tankerületi főigazgató jelentést kért[65] Eszlári Zoltán igazgatótól, az államosítással kapcsolatos rendelkezések végrehajtásával és az intézkedések ellenőrzésével megbízott repülőbizottság[66] gödöllői működéséről. Eszlári válaszában elpanaszolja, hogy: „a repülőbizottság javasolt megoldásai nem bizonyultak kielégítőnek. […] A rep.bizottság a premontrei rendnek ítélte a gimnázium és a tanulóotthon modernül, géperővel berendezett asztalosüzemét, ahol mindent el lehet házilag készíteni a padlózástól kezdve a padok készítéséig, valamint mindent meg lehet javítani házilag, ami a bútor- és épületasztalos teendőkhöz tartozik. A gépház és minden komoly szerszáma szintén a rend birtokában maradt, és még használati jog sincs biztosítva, pedig a kazán, villany, központi vízellátás és központi fűtéssel kapcsolatos javításoknál a gépekre és szerszámokra a tanulóotthonnak feltétlenül szüksége lenne. […] Az asztalosüzem visszaadásával kapcsolatban a M.D.P. járási és megyei bizottsága a minisztériumban lépéseket tett. A gépház szerszámainak legalább a használati jogának biztosításával az államnak komoly összegeket tudnánk megtakarítani.”[67]

11. Hétfő. „A gödöllői volt premontrei tanulóotthon államosítását Gödöllő […] reakciós körei felháborodással fogadták és különböző rémhíreket terjesztettek az államosítással kapcsolatban. Azt terjesztették pl., hogy a tanulóotthonban fiúk és lányok együtt fognak lakni, egy itteni kommunista cipész elvtárs lesz a tanfelügyelő stb. Ez utóbbi rémhírrel kapcsolatban azt jelentem, hogy ez az elvtárs hivatalos feljelentést is tett ismeretlen rémhírterjesztő ellen és rendőrség erélyes nyomozást indított az ügyben és bár személy szerint nem tudta kinyomozni, hogy ki dobta a köztudatba a fenti dolgot, de annyit sikerült megállapítani, hogy papi körből származott. A premontrei rend igyekezett szabotálni az államosítást, de a Párt és a demokratikus közigazgatási szervek segítségével letörtük a kísérleteket. Az a gyanú is felmerült ezzel kapcsolatban, hogy a minisztérium 2. sz. repülőbizottságával összejátszott, mert a rendház és tanulóotthon szétválasztása úgy történt, hogy a tanulóotthoni élet szeptemberben nem indulhatott volna meg. Én tettem lépéseket a Párt járási és megyei bizottságánál és sikerült is elérni azt, hogy ami kellett a meginduláshoz, azt meg is kaptuk. A nevelőtanárok között kettő van, aki nem tud beilleszkedni az új helyzetbe: Bánk László és Kuthi Albert.[68] Ők kezdettől fogva ellenezték az államosítást és kétségtelenül megállapítottuk a gimnázium és ált.iskola igazgatóival, hogy korántsem dolgoznak úgy, ahogy a premontrei rendnek dolgoztak, pedig a szülők egybehangzóan azt beszélik, hogy új szellemet vittünk a tanulóotthonba, amely a gyerekekre igen jó hatással van, sokkal jobb a koszt mint tavaly volt és nagyobb a fegyelem. Ezek a tanárok a premontrei papokkal még mindig kapcsolatot tartanak fenn, holott a többi tanárok […] minden kapcsolatot megszakítottak a premontreiekkel. Egyébként más, különösebb zavaró körülmény nincs.”[69] – „A premontrei gimnázium államosítását a közvélemény nagy része nem fogadta kedvezően. Közvetlenül az államosítás előtt a Katolikus Szülők Szövetsége gyűlést rendezett, amelyen a szülők többsége az államosítás ellen szavazott.[70] Az államosítás után azt mondták, hogy vége az eddigi színvonalnak. Az új igazgatót ellenszenv fogadta, hasonló ellenszenv nyilvánult meg a premontrei rend részéről is, mivel az új igazgató kénytelen volt egész sor olyan intézkedést tenni az államosítási törvénnyel kapcsolatban, amit ők sérelmesnek találtak. A nyári szünidő folyamán teljes erővel indult meg a propaganda hadjárat az államosított iskolával szemben. Ennek főbb pontjai: nem lesz hitoktatás, nem szaktanárok kezében lesz a tanítás, hanem a helyi pártszervezet megbízható, de képesítéssel nem rendelkező tagjainál, sőt az iskolafelügyeletet is ezek fogják gyakorolni, veszélyben van a leánytanulók erkölcse, ősszel nem indul meg a tanítás, elcsapott tanárokat vesznek igénybe stb., stb. […] Az iskolán kívül nem észlelhető olyan aktívnak nevezhető nyílt ellenállás, amit az államosítással kapcsolatban zavaró körülménynek mondhatnánk, mert az ilyesmik inkább minden alapot nélkülöző suttogásban és rosszindulatú hírverésben merülnek ki. A tanulók részéről nem merült fel nyílt, a demokratikus neveléssel összhangban nem álló jelenség. Általában a tanulók sokkal fogékonyabbnak látszanak a népi demokrácia célkitűzései iránt, mint szüleik. Hosszú időre és kitartó munkára lesz még szükség, hogy az átnevelés teljes egészében megvalósuljon.”[71]

29. Péntek. „…Eszlári Zoltán konviktusi otthon igazgatója írásban jelenti egy bizottság kiszállását.”

November

2. Kedd. „A perjel Bpesten jár…”

3. Szerda. „A perjel fölkeresi a váci püspököt a Huba utcában…”[72]

4, Csütörtök. „A perjel Bpesten részt vesz rendfőnöki értekezleten a piaristáknál.[73] Kovács Sándor szombathelyi püspök meglátogatja a perjelt a Norbertinumban.”

5. Péntek. „A perjel Vácott jár a püspöknél, aki kérésére[74] felállítja[75] a gödöllői-alvégi lelkészséget és a perjelt nevezi ki első lelkészévé. – Az új lelkészség dec. 1.-én kezdené meg működését.”

9. Kedd. Szemes József megbízott igazgató két jelentéspiszkozata az egyházi személyeknek az iskola nevelői munkájába való beavatkozása és az állami szolgálatba át nem vett tanárok távoltartása tárgyában: „Egyházi személyek részéről nem merült fel olyan törekvés, amely akármilyen formában is az iskolai nevelőmunka kárára volna. A községben működő kongregáció tevékenysége vallási térre korlátozódik és mind munkatervük, mind annak végrehajtása ellenőrzésem mellett folyik. Megjegyzem még, hogy a kongregáció működése ellen az MDP helyi szervezetének sem volt eddig észrevétele, pedig éberen őrködik, nehogy ezen a téren kilengés forduljon […] elő.”[76] – „Állami szolgálatba át nem vett tanárok részéről az iskola vagy tanulói felé közeledés nem történt. A volt szerzetes tanárok nagy része elköltözött Gödöllőről, csak ritkán láthatók a községben. Az ittmaradottak […] nagyrészt idős emberek, akik elvszerűen kerülik az iskola környékét. Általában visszahúzódó magatartást tanúsítanak. Az iskolába csak az a két premontrei[77] jár, akik az államosítást elfogadták,[78] és ezideig […] a gimnázium és ált. iskola hitoktatói. Tudomásom szerint a tanulókat volt szerzetes tanárok nem látogatják otthonukban.[79]

12. Péntek. „…Bizottság jár itt: N. Bizottság,[80] Szakszervezet, K. Párt[81] és a tanker. főigazgatóság tagjaiból, a mosókonyhát, villanytelepet, major és a kert egy részét, az iskola bővítése kapcsán pedig a rendház egy részét akarják kiigényelni és erre tesznek javaslatot. Hivatalosan ezt nem közölték a renddel, csak véletlenül jutott a tudomásunkra, mert a gazd. igazgató[82] beléjük botlott, s akkor mondták meg, miről van szó. Velük volt Eszlári Zoltán konv. igazgató, dr. Molnár Péter francia igazgató és dr. Szemes József gimn. igazgató.”[83]

24. Szerda. „…Közigazgatási vonal. Politikai akciónkat a legszorosabban koordinálni kell rendőri intézkedésekkel. Letartóztatások, rendőri leleplezések és bírói tárgyalások alátámasztják új offenzívánk megindítását, politikai, gazdasági és agitációs vonalon egyaránt. Ugyanakkor politikai tömegmunkánk előkészíti a talajt döntő jelentőségű rendőri intézkedésekhez. A kisebb rendőri feladatok: […] rendőri és közigazgatási eljárás éjjeli misézőkkel, házapostolokkal, kolduló és házaló apácákkal, szerzetesekkel, uszító papokkal szemben…”[84]

December

Vasárnap. „A régi ebédlőt kápolnának rendezvén be, ma korán reggel azt megáldotta a perjel. Az első misét dr. Champier István mondotta benne. Ma kezdődik meg a plébániai munka…”

Péntek. „Rendfőnöki értekezlet Bpesten…”

Vasárnap. „…A prímást[85] letartóztatják.”

Hétfő. „A perjel Bpesten.”

1949

Január

24. Hétfő. „…A volt premontrei tanulóotthonnak premontrei vezetés alatt egy modern, gépi erővel berendezett asztalosüzeme volt. A papok az államosítást megneszelve az üzemet az államosítás előtt két héttel a rendházba szállították át. Mikor az államosítás bekövetkezett én ezt az ügyet jelentettem a járási M.D.P. bizottságnak és megtörtént az asztalosüzem fölleltározása, de tekintettel arra, hogy a papok azt állították, hogy az üzem ügye vitás a tulajdonjogi kérdés rendezése végett a minisztérium döntését kérték a papok. A V.K.M.-ben többször sürgettem az üzem visszaítélését Viczián és Pálffy tanácsosoknál sőt a párt útján is sürgettem, de csupán a fenti szám alatt egy rendeletet kaptam, hogy terjesszek fel dokumentumokat arra vonatkozólag, hogy az üzem a múltban iskolai és tanulóotthoni célokat szolgált. 1948. október 17-én 69/1948-49. szám alatt egy csomó írásbeli dokumentumot terjesztettem fel (régebbi évkönyvek, felvételek arról, hogy a tanulók műhelygyakorlatokat végeznek az üzemben stb.) de ezidáig nem történt meg az üzem visszaítélése.[86] Tekintettel arra, hogy a tanulóotthonok ügye most már az O.D.K.H.-hoz[87] tartozik van mód arra, hogy az asztalosüzem sürgősen tulajdonunkba kerüljön vissza.”[88]

Február

28. Hétfő. „…Megfelelő vezetés híján a kollégiumban nagyfokú fegyelmetlenség [sic!], trágár szavak használata, dohányzás a stúdiumteremben, folyosókon és étkezőhelyiségben harapódzott el. A növendékek széleskörű önkormányzatot élveznek, vagy egyáltalán nem, vagy csak felületesen teljesítik a rájuk bízott funkciókat. […] Az intézet belseje és környéke elhanyagolt (emberi ürülékek a padlástérben, eldobált használati tárgyak, konzervdobozok stb. ugyanott és a bejárati ajtók előtt). […] A tanulók többször elhagyják a kollégium területét és az iskola székhelyét. […] A kollégium f. hó 26-án táncmulatságot rendezett. Hajnali 5 órakor hangos füttyszó és ordítozás közepett [sic!], fiúk és lányok egymásba karolva vonultak Kalocsay[89] kollégiumi igazgató lakására. Az ordítozásra az alvó általános iskolai növendékek felébredtek, felügyelet híján felkeltek és az általános rendetlenségben feltörték a korcsma helyiségül szolgáló egyik kollégiumi termet, nagymennyiségű bort ittak meg, berúgtak és lerondították a folyosót, illemhelyeket, majd ágynak dőlve, délig részegen aludtak…”[90]

Március

23. Szerda. „Tisztelettel jelentem, hogy az iskola és az egyház közt semmiféle zavaró jelenség nem merült fel.”[91]

1950

Január

3. Kedd. „A perjel Bpre megy rendfőnöki értekezletre.”[92]

6. Péntek. „Vízkereszt. Munkanap, azonban ünnepi miserendet tartunk. Reggel 7-kor szentségkitétel. Egész napos szentségimádás. A hívek szép számmal jönnek. Este 7 órakor szentmise azok számára, akik délelőtt nem tudtak hallgatni. Minden esetre részükről nagy áldozatot jelent, de talán értékesebb is.”

7. Szombat. „Dr. Sárközy Pál apát táviratilag hívja a perjelt Győrbe megbeszélésre…”

9. Hétfő. „Rendfőnöki értekezlet Győrben, ahová a perjel Sík Sándorral és Csávossy Elemérrel[93] együtt ment.

10. Kedd. A tanítórendek vezetői, köztük Vidákovich Aladár, Ortutay Gyula miniszternek írt levélben indokolják államesküjük letételének megtagadását.[94]

12. Csütörtök. „A perjel Bpre megy…”

16. Hétfő. „Délután rendfőnöki értekezlet Bpen…”

31. Kedd. „Hírt kapunk a rendház igénybevételéről az épülő gyárral[95] kapcsolatban.”

Február

1. Szerda. „Perjel Bpesten jár…”

22. Szerda. „Rendfőnöki értekezlet Bpesten. Az építésügyi ministeriumból négy ember jár künn, megnézik a rendházat is nagyjából. A gimnáziumban és a konviktusban is jártak, úgy látszik hivatalosan. Hogy csak puszta kíváncsiságból, vagy pedig más célból jártak-e itt, azt nem tudjuk, mert semmit sem mondtak.”

28. Kedd. „Kéttagú államosító bizottság jár a gimnáziumban s bejelenti, hogy államosítani akarják a Nővérek lakását, a kápolna fölötti első emeletet, a gépházat a kutakkal. A rend részéről Berkovics Ernő gazd. igazgató vett részt a tárgyaláson. Mi válik ebből valóra, még nem tudjuk, 15 nap fellebbezési időt adtak.” – Két részlet a premontrei épületegyüttes harmadik államosítását összefoglaló hivatali jegyzőkönyvekből, jelentésekből.[96] „A volt iskolafenntartó kiküldöttének[97] hozzászólása: A rend a már eddig végrehajtott államosítások után következő jelen további államosítás ellen fellebbezését bejelenti. Továbbá kijelenti, hogy az érvényben levő egyházi törvények szerint templom felett lakószobák nem lehetségesek. Az államosítások mind a négy vizet szolgáltató kutat államosították, tehát a rend legalább egy kút meghagyását kéri és pedig azét, mely a rend birtokában maradt gazdasági épületekhez és udvarhoz legközelebb fekszik, ezáltal a rend birtokában maradt nyugati szárny és gazdasági épületek között az összeköttetés folyamatos maradna, nem ékelődne a kettő közé egy államosított terület és nem kellene külön szolgalmi jogot biztosítani a gazdasági udvar felé való közlekedés céljából. A sekrestye megközelítése, a konyha, mosókonyha, fűrészgép kivétele az államosítás alól, közös használatra megfelelő ellenérték fejében való bocsátása szintén indokoltnak látszik. Az 1948. november 12-én végrehajtott államosításról a rendnek nincs tudomása, jegyzőkönyvi másolatot, kivonatot, vagy valamilyen értesítést nem kapott. Végül megjegyezni kívánja, hogy a jelenleg államosítás alá került épületrészek nem tanítással foglalkozó rendtagok és apácák természetbeni lakását szolgálták, hanem a rend központjával kapcsolatos egyének nyertek elhelyezést…” – „1. A kéttagú államosítási bizottság 1950. február 28-án állami tulajdonba vételét mondta ki az iskolai és internátusi célt szolgáló épületeknek, a hozzátartozó udvaroknak és a sportpályának; mentesítette az államosítás alól a plébánia templomhelyiségét, az ezzel szorosan összefüggő sekrestyét és a templomhelyiség alatt lévő alagsori részt. 2. A rend észrevételt emelt a bizottság határozati javaslatával szemben, hogy a templomhelyiség felett iskolarész nem lehet, egy kút meghagyását kérte és hogy az államosítás alól mentesíttessék a konyha, mosókonyha és fűrészgép. 3. A vkm. (sic!) 1950. április 20-án kelt 1215-48 G-1/1950. eln. e. sz. véghatározatával a rend felszólalását elutasította…”[98]

Március

1. Szerda. „A perjel Bpesten jár.”

7. Kedd. „A perjel Bpesten jár.”

10. Péntek. „A perjel Bpesten jár.”

13. Hétfő. Klerikális reakció „nyíltan, közvetlenül nem mutatkozik. Két hónapos működésem után azonban egyre inkább tapasztalom, hogy a középisk. kollégisták egy részének passzív, nehezen mozgatható, lendület nélküli, félelemmel teli magatartása annak a következménye, hogy ezek a kollégisták a papok idealista és képmutató szellemi befolyása alatt állnak. Éppen a term.tud. oktatással kapcsolatos tapasztalatok erősítik meg mindjobban ezt a feltevést. Kemény harcot indítottam ezen a téren a klérus szellemi befolyása ellen. Ebben a harcban a többi, fejlettebb kollégistára, a Diákszövetségre és a helybeli Pártszervezet tanácsaira támaszkodom…”[99]

25. Szombat. „Gyümölcsoltó Boldogasszony. Hivatalosan munkanap. Este is mondunk szentmisét, amelyre elég szép számmal jönnek a hívek.”

29. Szerda. „Az agrártudományi egyetem részéről háromtagú bizottság jár megnézni a házat. Céljaikra nem tartják alkalmasnak. A pincéből több üveg pálinkát lopnak el. Csak gyerek tehette, mert a kicsi ablakon felnőtt nem tud bebújni. A nyomok a kollégium felé vezetnek.”

Április

6. Nagycsütörtök. A „…klerikális reakció elleni harc [tekintetében] megállapítjuk, hogy ezen a téren annál fokozottabb éberségre van szükség, mivel a klerikális befolyás nem nyíltan mutatkozik meg, hanem abban tapasztalható, hogy kollégistáink egy része passzív magatartást tanúsít a kollégiumi munkával és a kongresszusi versennyel kapcsolatban. Ilyen esetekben elhatározzuk, hogy egyéni beszélgetésekkel, szívós agitációval igyekszünk hatni azokra a kollégistákra, akik ellenséges befolyás alatt állanak. Döntő eszközzel használjuk fel ebben a harcban a természettudományos oktatást és szemináriumokat…”[100]

12. Szerda. „A perjel Bpestre megy rendfőnöki értekezletre.”

14. Péntek. Révy Dezső, az Agrártudományi Egyetem rektora, az Egyetemi Tanács 7. sz. rendes ülésén bejelenti: főhatóságuk 1950. évi március hó 24-én 1460/B. 174/1950. sz. alatt kelt leiratával a Gazdasági Igazgatóságtól jelentést kért a Gödöllőn létesítendő egyetem építkezése és felszerelése vonalán eddig tett intézkedésekről,[101] mert a „Mezőgazdaságtudományi Kar Gödöllőre való kitelepítése elhatározott dolog.”[102]

15. Szombat. „A perjel rendfőnöki értekezletre megy.”

17. Hétfő. „Az agrár egyetem egy embere jár itt érdeklődni. Ő mondja, hogy a második államosítás több mindent államosított, amiről nekünk eddig nem volt tudomásunk, pl. konyhakert, gazdasági udvar. – Nagyobb szabású egyetemi várost szándékoznak itt létesíteni több ezer hallgató részére. – Nemrégen még ú. n. gyermekvárost terveztek vasúttal stb. – Úgy látszik, ezt a tervet már elejtették.”

18. Kedd. „…A természettudományos előadásokat konkretizálják-e eléggé a klerikális reakció elleni harcra? A term. tud. oktatás anyaga […] kézen fekvő alkalmat ad erre. A hívek szerint a hittanórákon is van visszhangja a szemin. felvetett kérdéseknek. Ez további harcra kötelez minket. […] Bírálat a Központ munkájáról: A Központ általános iránymutató utasításain túl sok olyan kérdésünk van, ami közvetlen heti vonatkozású (premontrei tradíciók, nevelőtanárok stb.). Ezeknek a folyamatos és helyes megoldására szükségünk volna a Központ gyakorlatibb tanácsaira. Annak ellenére, hogy Bpesttől könnyen elérhető helyen vagyunk, a nevelési osztálytól dec. óta még senki sem látogatta meg a kollégiumot…”[103]

24. Hétfő. „A V. K. M. elutasítja az államosító bizottság döntése ellen beadott fellebbezésünket.[104] A perjel Bpre megy, délután.”

25. Kedd. „Államosító bizottság jár a Norbertinumban, azonban nem történik döntés, a perjel és Paulay Imre tárgyal velük.”

26. Szerda. „Közös békenyilatkozatot szerkesztenek a rendek Bpesten, hogy azt nyújtsák be illetékes helyen.”

28. Péntek. „Kisazari és Kovácsevics központi kiküldöttek békenyilatkozat aláírását kérik, délután ugyanezért jönnek az óragyári munkások is. – Este ismeretlenek felforgatják a fogadószoba bútorait; ennek nyomán különböző hírek kerülnek forgalomba, alap nélkül.”

Május

2. Kedd. „Perjel Bpestre megy.”

11. Csütörtök. „Államosítják a rendház észak–déli szárnyának első és második emeletét. A második emeleten volt a Salvator nővérek[105] clausurája a kápolnával, az első emeleten volt a rendházi ebédlő, tálaló, konyha.” – „…1950. február 28-án a kéttagú államosító bizottság a gödöllői rendház iskolai célvagyonnak tekinthető épületrészeit és felszereléseit államosította. Ez ellen […] a premontrei rendház főnöksége a törvényes határidőn belül fellebbezéssel élt. Ezt [elutasították és utasították] a pestmegyei tankerületi főigazgatóságot [sic!], hogy az államosított épületrészeket és felszerelési tárgyakat haladéktalanul vegye birtokba az abban található iskolai és tanulóotthoni célokat szolgáló felszerelési és berendezési tárgyaival együtt és ezzel egyidejűleg bocsássa az ugyanabban az épületben elhelyezett állami kollégium rendelkezésére. Az átadás-átvételi birtokbavételt végrehajtó bizottság felszólítja a rendház jelenlévő kiküldött tagjait,[106] hogy az átadásnak tegyenek eleget és az átvételt vegyék tudomásul. Az épületrészek átadása és átvétele azonnal megtörtént…”[107]

12. Péntek. „Az agráregyetem részére akarják igénybe venni a rendház még megmaradt részét is, azzal, hogy 3 kilométernyi távolságra adnak más házat. A perjel beteg lévén 16-ra bejelentették jövetelüket. Ez igen nagy csapás lenne reánk nézve, sőt egyenesen végzetes!”

16. Kedd. „Közületeket elhelyező bizottságtól négy ember jön ki délután érdeklődni, nem volnánk-e hajlandók átengedni az egész rendházat és elmenni a méhésztelepre, ahol mindent átalakítanának a lehetőségeikhez képest. – Perjel, alperjel,[108] Berkovics Ernő és dr. Domokos Sziárd jelenlétében folyik a megbeszélés. A perjel kijelenti, hogy ebbe nem mehet bele, mert kötik az egyházjog előírásai, ez az anyaházunk, papnevelőnk, nyugalmi házunk és itt van a plébániánk is. – Ezeket az indokokat kérik írásban, határozatot nem hoznak, jegyzőkönyvet nem vesznek föl. A kért adatokat írásba foglalva 18-án postára adjuk.”

19. Péntek. „Megbeszélés Bpesten.”

21. Vasárnap. „Sok harcot kellett vívnunk a régi premontrei intézmény klerikális hagyományai ellen. Ezen a téren nem egy esetben a nevelőtestületünk egy-két tagjával is szembekerültünk. […] A klerikális reakció tevékenysége egész esztendőben komoly nehézséget okozott nevelőmunkánkban. Év elején előfordult, hogy a rend tagjai el-el beszélgettek a kollégistákkal, sőt többeket közülük sikerült nekik az erkélyükre vagy egyéb helységeikbe [sic!] magukhoz csalogatniuk. Például kitűnő futball-labda áll erre a célra rendelkezésükre. Válaszképpen a kollégium számára mi is vettünk hasonló labdát stb., s mi is igyekszünk nemcsak a kollégistákat lekötni, hanem kinti diákokat is magunkhoz kapcsolni. A kollégium és a rendház között januárig szabadon levő átjárókat elfalaztattuk. A papok a kezelésükben levő és bennünket is ellátó kútmotorral és szivattyúberendezéssel többször nyilvánvaló szándékossággal zavarokat okoztak. Több erélyes hangú átirat után a párthoz fordultunk segítségért, azóta ilyen eset nem fordult többé elő. A rend tekintélyénél fogva sajnos még most is irányítani tudja a helyi közvélemény egy részét, ezt hátrányunkra folyamatosan meg is teszi, aminek a következményeképpen az iskola szülői munkaközösségében meglehetősen ellenséges a hangulat a kollégistákkal szemben, annyira, hogy az egyébként szépen működő patronázs-csoportunk nem is a sz. m.,[109] hanem az MNDSz[110] asszonyainak munkáján alapszik, akiknek több esetben semmi közük nincsen az iskolához, vagy a kollégiumhoz a patronáló munkájukon kívül. A nemrég lefolyt államosítási revízió örömére kidekoráltuk az újonnan birtokba vett épületrészt. Mivel a régi átjárókat nem bontjuk fel addig, amíg az új határokon az elfalazás meg nem történik, a papoknak, illetve az általuk felbiztatott kinti diákoknak, ministránsoknak sikerült ezeket a dekorációkat megrongálniuk. Ez újabb visszahatást váltott ki a kollégisták között. A kollégium közhangulatában örvendetes [sic!] tapasztalható azóta, mióta a rendtagok a békeívek aláírását kereken megtagadták. Ekkor önkéntes tüntető csoportok alakultak a kollégiumban a klerikális reakció ellen, ebbe olyanok is belekapcsolódtak, akik eddig legalábbis passzív magatartást tanúsítottak. A felháborodás általánossá vált ellenük, s néhány konkrét és értékes lemorzsolódásról tudunk a vallásórákról ennek az eredményeképpen. Beszámolhatunk arról is, hogy a békeív aláírásának megtagadását felvilágosító munkával sikeresen kihasználtuk. Általában, de különösen az ált. VIII. osztályban tapasztalható a lemorzsolódás a hittanról (ez utóbbi osztályban 6). A klerikális reakció elleni harcra különös súlypontot képeztünk ebben az esztendőben és elmondhatjuk, hogy sikeresen. Megkell [sic!] azonban állapítani, hogy a kollégiumi nevelőtestületben is akadtak olyanok, akik ezt a harcot akadályozták. A következő esztendőben ebből a szempontból sokkal szigorúbban meg kell majd vizsgálni a kollégium nevelőtestületének összetételét…”[111]

22. Hétfő. „A perjel Bpesten jár.”[112]

26. Péntek. Jegyzőkönyvi részlet a Pestmegyei Tankerületi Főigazgatóság kollégiumi igazgatói értekezletéről. Az értekezlet tárgya: Az elmúlt év munkája, eredmények és hibák számbavétele, a beiskolázás kérdése és a klerikális reakció elleni küzdelem. „…Bonda Árpád kollégiumi előadó beszámolójában kiemelte […], a klerikális reakció támadásának súlypontját a tanulóifjúságra tette át. A kollégiumokban februárban megindult természettudományos oktatás ereményeinek [sic!] láttára felhördült az ellenség. A kollégisták látóköre megnőtt, kiszélesedett, a haladó tudománnyal felfegyverkezve, megerősödve csak hamar [sic!] észrevették, hogy nem igaz, amit a sámánok hirdetnek és »tanítanak«. A harc világnézeti területre tért át. Mindez kiélezte a harcot a klerikális reakció ellen és olyan eredményeket hozott, mint pl. Gödöllőn, ahol a kollégisták látva, hogy a premontrei szerzetesek megtagadták a békeív aláírását, saját kezdeményezésükre tüntetéseket, felvonulásokat rendeztek a papok épületrésze ellen, s a nevelőknek kellett közbelépniük, hogy kövekkel be ne törjék a rendház ablakait. […] Felvilágosító, öntudatosító munkával kell elvonnunk a tanulókat a hittanórákról. […] Persze, ehhez nem ingadozó, passzív, vagy éppenséggel ellenséges magatartású nevelők kellenek, akik számára a »jó kulák«-hoz hasonlóan »jó papok« is vannak (Gödöllőn Gémesi József stb.). […] Fekete Géza (Gödöllő) hozzászólásában […] beszámolt továbbá arról, hogy a gödöllői kollégiumban mennyire kiélesedett a harc a klerikális reakcióval szemben. Megállapította, hogy a kollégium későn ismerte fel ezt a veszélyt, s ez megnehezítette a papok hatása elleni harcot a kollégisták között. Amellett, hogy a premontrei rend igen beépült gödöllőn [sic!], s a közvéleménynek egy jó részét ma is irányítani tudja, az ellene való harcban a nevelőtestület egy részére nem lehet számítani. A természettudományos oktatáson kívül az a tény, hogy a rend a békeívek aláírását megtagadta, és ezt a körülményt a kollégiumban alaposan ki lehetett használni, az év második felében megváltoztatta a kollégium hangulatát ezen a téren…”[113]

Június

1. Csütörtök. „…A klerikális reakció […] a Vatikánnak utasításait hajtja végre. […] Az imperialisták ötödik hadoszlopának szerepét játssza Magyarországon. […] A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. […] A tanító szerzetesrendek tagjai, megtagadva a tanítást az állami iskolákban, mint lelkészek helyezkedtek el, aminek következtében a klerikális reakció agitátor-apparátusa, a papok létszáma indokolatlanul megnőtt…”[114]

3. Szombat. „…Kedden tárgyalást folytatunk a V.K.M.-ben a gödöllői gimnázium áthelyezéséről Ráckevére…”[115]

6. Kedd. „…A megyebizottság úgy határozott, hogy a szentendrei gimnázium maradjon meg, a gödöllői gimnáziumot Pécelre helyezzék át és Nagykátán új gimnáziumot létesítsen a V.K.M…”[116] – „…A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. […] Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de a rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta. […] Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában? Szüksége van-e népünknek négy férfi tanítórendre, a premontreiekre, a cisztercitákra, a piaristákra, a benedekrendiekre […] akkor, amikor ezeknek a tanítórendeknek a tagjai megtagadták a tanítást az állami iskolákban? […] A klerikális reakció ma nálunk az imperialisták ötödik hadoszlopának legfontosabb támasza…”[117]

7. Szerda. „…A rendházakat fokozatosan hatóságilag igénybe [kell] venni, úgy, hogy azt megelőzően széleskörű agitációs munkát folytassunk, felhasználva a szóbeli és írásos agitáció minden eszközét. A környék lakosságával megismertetni a rendházak tagjait mint a háborús agitáció hadseregét, kik az állam és a nép pénzén élősködnek. Ki kell emelnünk a szerzetesek és az apácák parazita életét. Rendszeres agitációs munkán keresztül ismertetjük a rendházak viszonyait (élelmiszer, luxuscikk leltárainak a készletét) sajtóban, rádióban is…” [118]

16. Péntek. Leltároztak a kollégiumban.[119]

19. Hétfő. A budapesti Norbertinumból hajnalban nyolc ott lakó, nem premontrei szerzetes egyetemi hallgatót[120] hurcoltak el az ÁVH emberei. Közülük hetet azért állítottak elő, mert két helyre szóló „bejelentőjük” volt (értsd: az állandó és az ideiglenes lakóhelyüké), egyet azzal az indokkal, hogy megélhetését nem tudta igazolni. A rendházban vendégként tartózkodó Kolos Bertold bencés szerzetest gyanús viselkedése miatt. Az egyetemi hallgatókat, bírósági tárgyalás és ítélet nélkül, internálási véghatározat[121] alapján a kistarcsai internálótáborba vitték (egy kivételével 1951 decemberében szabadultak), ahonnan három társukat (Solymos Tibort, Suba Györgyöt és Varga Istvánt) a recski munkatáborba hurcolták.[122] – A Közületeket Elhelyező Bizottság 395/1950. sz., 1950. június 19-ei keltezésű határozata értelmében a bizottság „közintézmény elhelyezése érdekében […] a rend által eddig bírt valamennyi helyiséget igénybe veszi.”[123]

20. Kedd. Grősz József kalocsai érsek, az MKPK elnöke, Rákosi Mátyásnak címzett levelében[124] közli: a Püspöki Kar „ünnepélyes óvást emel” a szerzetesekkel történtek miatt, egyúttal a szerzetesek bántalmazását feltáró tárgyalás megindítását kezdeményezi. Kifejtette: „…A Belügyminisztérium IV. főosztályának a f. évi június 7. és 9. napjain kelt 11/1950. számú bizalmas rendelkezése folytán ugyanis a rendőrségi közegek a 8310/1939. M. E. számú rendeletben foglalt »közrendészeti és közbiztonsági« szempontokra sablonszerűen hivatkozva, az ország különböző részein a férfi és női szerzetesek tömegeit éjnek idején rendházaikban meglepve és felriasztva erőszakosan elhurcolták és egyes szerzetesi rendházakban, püspöki palotákban összezsúfolták, sőt házi zárlat alá is vették…”

24. Szombat. „…Kollégiumunk legtöbb nehézsége [a klerikális reakció területén] mutatkozott, de ugyanakkor a legtöbb eredményről is ezen a területen számolhatunk be. Az iskolában és a kollégiumban erősen megmaradtak a régi premontrei hagyományok, különösen erősen érezhetők voltak ezek a bejáró tanulók szüleinél. […] Megnehezítette a harcot a kler [sic!] befolyás ellen, hogy még a koll. nevelőtestületen belül is voltak, akik akadályoztak bennünket. A szomszédos papok évközben számtalanszor törtek borsot az orrunk alá: sorozatos vízellátási nehézségeket okoztak (leállították a kútmotort), provokáltak, kollégistáinkat betöréssel vádolták stb. Az ellenük való harcban különösen a VIII. oszt. néhány munkás és kisiparos szárm. kollégistát lehetett legjobban felhasználni. A koll. munkánkban ezen a téren jó eredményeink vannak…”[125]

26. Hétfő. „Leveledet már új otthonomban kaptam meg, ahová 19-én reggeli 4 óra tájban érkeztünk. Hála Istennek, megvagyunk mindannyian. […] Imréék,[126] Stefi, Báró, Náci, Zsiga,[127] Pilisligetre[128] kerültek, megvannak…”[129]

28. Szerda. Az állam és a katolikus egyház közötti tárgyalások első fordulója. Grősz József, illetve az MKPK a katolikus egyház bizottságába – a szerzetesrendek képviseletében – a premontrei Vidákovich Aladárt nem delegálta (a bencések, piaristák és ferencesek vezetőjét igen).[130]

Július

5. Szerda. „…Stefi[131] és Keserű[132] Piliscsabán a lazaristáknál, Imre, Báró, Zsiga[133] már eljöttek onnan. […] Kuriózumként megemlíthetem, hogy ideérkezésünk másodnapján jelentkezett a két novíciusjelölt azzal, hogy leérettségiztek sikerrel! Mikor és hol lesz majd a beöltözés, nem tudtam nekik megmondani…”[134] – Az állam és a katolikus egyház közötti tárgyalások második fordulójának jegyzőkönyve. Rákosi Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettese: „Horthy alatt […] háromszorosára nőtt a szerzetesrendek száma és létszáma. […] A tanítórendek többé nem tanítanak. […] Ennek folytán a szerzetesrendek jelentékeny része feleslegessé vált. […] A legegyszerűbb volna, hogyha a Horthy által létrehozott szerzetesrendeket valami módon azonnal megszüntetnék.”[135] – „A VKM. úr 1280-170-1/1950. sz. rendelete értelmében a gödöllői gimnáziumot áthelyezi Ráckevére az FM-től átvett épületbe. Igazgató kartárs sürgősen küldjön be a felszerelés, bútorzat stb. átszállítására vonatkozólag költségvetést oly módon, hogy az anyag kétharmad része Ráckevére, egyharmad része Nagykátára lesz szétosztva…”[136]

17. Hétfő. „Június hó 19-én reggel ½ 2 órakor[137] a rendőrség felszólította a gödöllői premontrei rendház tagjait, a rendház 10 percen belül való elhagyására és teherautón Máriabesnyőre vitte át őket, ahonnan nem távozhatnak el. A premontrei lelkészség hivatalos helyisége szintén zár alá került, a hivatalos iratok bennmaradtak és azokhoz a mai napig nem tudtunk hozzájutni. (Iktató, anyakönyvek, nyomtatványok.) A lelkipásztori munka, csökkentett keretek között ugyan, de eddig zavartalanul tovább folyik…”[138] – „A gödöllői premontrei rendház lefoglalásával és lezárásával kapcsolatosan zár alá került az úgynevezett préposti kápolna (II. emelet), a szerzetes nővérek kápolnája (I. emelet), továbbá a lelkészi hivatal három szobája a lelkészség összes iratával, könyvtárával és bútorzatával együtt. A kápolnák összes liturgikus felszerelése és berendezése is zár alatt van.”[139]

24. Hétfő. „…A gödöllői lelkipásztorkodásban tevékenykedő Deményi Özséb és Csapkay Mátyás helyzetében újabb változás állott be a mai nappal. A premontrei atyáknak Máriabesnyőre való telepítése alkalmával, tehát 5 héttel ezelőtt őket is Máriabesnyőre vitték, ámbár utánajárásomra engedélyt kaptak arra, hogy naponként átjárhassanak Gödöllőre, miután beosztásuk az Egyházmegyei Hatóságtól ide szól. Néhány nappal ezelőtt arra is engedélyt kaptak, hogy Gödöllőre költözzenek. A mai nappal ezt az engedélyt, mint tévesen kiadottat visszavonták s vissza kell költözniük Máriabesnyőre, hogy »visszaálljon a régi állapot«, ahogyan a rendőrségen mondották. Így tehát újból onnan fognak átjárni…”[140]

Augusztus

5. Szombat. „Aug. 1-jén beköltöztem Gödöllőre, miután júl. 19-én reggel 1 órakor föloldották kényszertartózkodásomat, mint főnökét. – Ott lakom, ahol misézni szoktál volt és vasárnap ellátom a lelkészségünket, hétköznap pedig Özséb…”[141]

Szeptember

Péntek. „Jegyzőkönyv […] a 22. sz. szobában a páncélszekrény felnyitása és tartalmának átadása alakalmával [sic!]. […] A jelenlévő Bizottság tagjai közül az Egyetem képviselői kijelentik azt, hogy a Rendházban lévő összes t emplomi [sic!] felszereléseket (oltárak, templomi padok, szobrok, miseruhák, képek, általában egyházi felszerelés) a Gödöllői Egyházközség nek [sic!] szeptember 15-ig átadják. Ugyancsak átadják a szertartás köny veket [sic!]. Az egyház képviselői[142] kijelentik, hogy szeptember 15-éig az épületben lévő nyilnos [sic!] templomot elkölt ztetik [sic!], felismerve a Gödöllőn létesítendő Agrártudományi Egyt em [sic!] fontosságát és azt, hogy az Egyetem megfelelő elhelyezésére minden helyaégre [sic!] szüksé g [sic!] van. Az Egyetem képviselői vállalják, hogy a Rendház előbbiekben említett felszerelését és a templom felszerelését saját gépkocsijukon szállítják el az egyház képviselői által kijelült [sic!] helyre.”[143]

Szerda. „…Iskola – nincs, mert másnap a francik »nem akarunk meghalni« csataszóval elénk kerültek s így ők kapták Esztergomot és Szentendrét, mi így Gundacskóné [?] ismert sorsára jutottunk. A kápolnát 15-ig át kell adni,[144] azt sem tudom, hol kezdjem, helyünk még eddig nincs, csak remény. A fölös holmik Isaszegre kerülnének, új templomunk van, minden felszerelés nélkül. – Minden egyházi holmit kiadnak. – Kiadták civil ruhámat és az ottmaradt készpénzt is.[145] Most válogatjuk a teol. könyveket,[146] amiket szintén kiadnak. – Pontosat senkisem tud mondani, a »testvérkék« pedig absolut precíz választ akarnak mindenre kapni, mérhetetlen naivitásuk következtében, és már türelmetlenek erősen…”[147]

Péntek. „…14-én kiköltöztem a kápolnából, azonban az ígért helyiséget nem utalták ki és így még magam sem tudom, mit csinálok majd? Így élénken elgondolhatod, milyen helyzetben vagyok? […] Náci,[148] Pista hazamentek, Szentjóbi[149] Rákosfalvára, a többi még ott van Besnyőn[150] és várja mi lesz? Stuhlmann[151] tisztára gyerek, szinte már kibírhatatlan, tegnap lépett különben a 80. évébe, hát bizonyos joga van hozzá…”[152]

Péntek. „…Besnyőn csak 5 [sic!] vannak már, Gilbert, Kandid, Champier, Vista bácsi, Medárd…”[153]

Október

5. Csütörtök. „…A rendház homlokzata tetejéről a múlt héten leverték a keresztet és a mellette lévő angyalokat, a rendi címert, Norbert atyánk, akkor még állott, de nem tudom, meddig? Az agráregyetem okt. 1-én ünnepélyesen megnyílt…”[154]

16. Hétfő. „…Azt bizonyára tudod, hogy rendi ruhát nem szabad viselni. Besnyő lassan kiürül, ha pontos az információm, akkor most csak Champier[155] van még ott, a többiek széjjelmentek. Gilbert[156] bácsit sérvvel operálták, még nem jött ki a kórházból…”[157]

November

11. Szombat. „…Mi megvagyunk, az utolsó mohikánok, akarom mondani a besnyőiek is elvonultak a csatatérről és széjjelmentek különböző helyekre. Gilbert[158] és természetes [sic!] apuci[159] voltak az utolsók, Gilbertet operálták sérvvel, és még visszament a holmijáért, apuci pedig bevárta…”[160]

Irodalom

Az MDP Központi Vezetőség határozata a klerikális reakció elleni harcról. 1950. június 1. In A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének, Politikai Bizottságának és Szervező Bizottságának fontosabb határozatai. Budapest, Szikra, 1951, 163., 166. p.

Gergely Jenő, 1990. Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon. Dokumentumok. Budapest, Vigilia.

Harc a klerikális reakció ellen. Révai József elvtárs beszámolója az MDP Központi Vezetőségének üléséről. Szabad Nép, 1950, 8. évf., 129. sz. 3. p.

„Magyar!” Írta: Hegedüs [Murgas] Károly [Karol]. Egy cseh-szlovák hazafi múltjából. Prágai Magyar Hírlap, 1924, 3. évf. 123. (571.) sz. 5. p.

A hely (digitális) szelleme?

A Selye János Egyetem működésének reflexiója komáromi szerkesztésű online médiumokban

1. Bevezetés

A Selye János Egyetem 2003-as alapítását kísérő médiavisszhang megosztotta a közvéleményt. A támogatók és az ellenzők érvelése olykor teljességgel összeegyeztethetetlen szempontokat ütköztetett, melynek következtében szinte kiszámíthatatlanná és kalkulálhatatlanná vált, hogy az új intézménynek – az akkreditációs követelmények mellett – valójában minek és kiknek is kellene megfelelnie. Abban az esetben viszont, amikor a szakmai szempontok felülírták a „véleményeket”, kirajzolódhatott egy, a tudományosságot és az autonómiát érvényesítő felsőoktatási intézmény képe. Az ilyen érdekeltségű nyilatkozatok között olyan is akadt, melynek jóslatait érdemes felidéznünk: „Az egyetem létrejöttével – írja Gyurgyík László szociológus – a felvidéki magyarság életében (legalábbis a komáromi régióban) látványos identitáserősödéssel lehet számolni. Hiszen a magyar egyetem mint intézmény egyúttal munkahelyet is jelent majd számos magyar oktató és értelmiségi számára. Jelképes jelentőséggel is bírna a magyar egyetem létrejötte, mert tágabb kitekintésben is nemzeti azonosságtudatot erősítő tényező lenne, de ez a hatás – megítélésem szerint – elsősorban magában Komáromban és környékén lesz erősen érezhető.” (Albert 2004, 38. p.)

Gyurgyík László tehát megelőlegezi, hogy az induló egyetem identitáspolitikai tényezőként fog funkcionálni Komáromban. Ez a perspektíva tovább tágítható, amennyiben széles értelemben vett kulturális hatással is számolunk. Innen válik beláthatóvá az az elvárás is, melyet Komárom akkori polgármestere, Bastrnák Tibor fogalmazott meg: „A komáromi lakosok minden bizonnyal pozitívan fogadják majd a fiatalok megnövekedett számát a városban. Az egyetemi hallgatók olyan rétegét képezik a társadalomnak, mely viselkedésével és életvitelével megnövelheti a helyi polgárok önbizalmát, emelheti saját értékeibe vetett hitét. Minden komárominak örömet szerez majd az életvidám fiatalok alkotta közegben mozogni, dolgozni, élni. A fiatalok által képviselt magabiztosság és erő remélhetően sok lakos hangulatának általános javulását is jelenti, így a Selye János Egyetem működése áttételesen maga után vonhatja a város imázsának jelentős változását is.” (Albert 2004, 54. p.) A polgármester elvárásai megalapozottak lehetnek, hiszen várhatóan egy interkulturális intézmény hatással van a környezete szellemiségére, sőt, jelen esetben a város, Komárom – maradjunk ennél a kifejezésnél – imázsára.

Nem tekinthető puszta véletlennek tehát, hogy a Selye János Egyetem alapító rektora, Albert Sándor az intézmény avatóünnepségén (2004. január 17-én) a tágabb kontextus kijelölése után elsőként Komárom város vezetőinek mondott köszönetet. (Albert 2004, 48. p.) Ebből is kitűnik, hogy egy adott intézmény és a befogadó város közötti interakció olyan tárgya és területe lehet a kultúrakutatásnak, mely lehetővé teszi a mikrokörnyezet és a transznacionalista (mert nagyrészt tudományos) vállalkozás egymásra hatásának vizsgálatát. Ennek megfelelően kérdésünk arra irányul, hogy mit jelent a Selye János Egyetem létrejötte és működése lokálisan, milyen az egyetemről kialakult médiakép Komáromban és környékén, illetve milyen aszimmetriák keletkeznek a médiaproduktumok és a bizonyítható, reális kulturális tényezők között. Elsőként a kutatás módszertani alapjait ismertetjük. Ezután az egyetemalapítást tágabb kontextusban szemlélve néhány jelenségre utalunk a város és az egyetem témakörében. Ezt követően bemutatjuk azokat a médiumokat, melyeknek felnyitjuk az archívumait. Végül pedig kísérletet teszünk a komáromi szerkesztésű online médiumok által létrehozott egyetemkép jellemzésére.

2. A médiakutatás alkalmazott módszertana

Kutatásunk felépítése és menete egyesíti az ún. forrásorientált és problémaorientált kutatások módszereit. A média- és kultúrakutatás gyakorlatával foglalkozó szakirodalomban Brendan Duffy nyomán terjedt el a dokumentumokon alapuló kutatások szóban forgó két csoportja. „A forrásorientált kutatások olyankor születnek, amikor a kutatót maga a rendelkezésére álló anyag motiválja, hogy egy adott témával foglalkozzon. A kiindulópont tehát ilyenkor az, hogy milyen forrásokhoz férünk hozzá […]. A problémaorientált kutatás esetében a kiindulópont valamely olyan kérdés, amely a szakirodalom és egyéb másodlagos források olvasása során merült fel a kutatóban, aki csak ezt követően fordul az elsődleges forrásokhoz.” (Stokes 2008, 123–124. p.) Esetünkben azért beszélhetünk a két módszer együttes alkalmazásáról, mert a Selye János Egyetem működésének lokális médiavisszhangjáról nem rendelkezünk se adatbázissal, se összefoglaló munkákkal, az elemző tanulmányokról nem is beszélve. Másrészt a szlovákiai magyar kultúra intézményrendszereivel foglalkozó szakirodalom olvasásakor keletkezhet egy fontos kérdés, mely az országos szintű és a helyi érdekű médiareprezentáció esetleges különbségére vonatkozik. Innen nézve korántsem biztos, hogy az egyetemről szóló diskurzusok automatikusan konvertálhatók a helyi viszonyokra, és fordítva, a lokális problémák akár meg sem jelennek az országos médiumokban.

De miért van szükség adatbázis vagy bibliográfia létrehozására, amikor a vizsgálandó anyag eleve az interneten található? Miért kell azt rendszerezni? Hiszen az internet egyfajta archívum, nem? Ami fent van, az mindenki számára elérhető, ugye? Azonnal el kell oszlatnunk egy közkeletű vélekedést. Általánosan elfogadott tétel, hogy ha felteszünk valamit a világhálóra, akkor azt bárki megnézheti, és meg is nézi. Nos, a helyzet ennél jóval bonyolultabb: az interneten elhelyezett információk egy részét szinte lehetetlen megtalálni. „A világháló egy skálafüggetlen hálózat, amelyet középpontok és sok kapcsolattal rendelkező csomópontok uralnak. […] a világháló nagy léptékű topológiája számos kis léptékű struktúrával létezik együtt, amelyek élesen korlátozzák, hogy mennyit fedezhetünk fel belőle, ahogy egyszerűen a linkeken keresztül haladunk előre. […] a valóságban nem minden oldal kapcsolható össze minden másikkal.” (Barabási 2018, 181. p.) Barabási Albert-László Linked című könyvének megjelenése óta (2002) tudjuk, hogy az internet folyamatos kutatására szükség van. Bár ez a hálózat szerkezetével van kapcsolatban, a www-tartalmakat is érinti, hiszen akár még az sem zárható ki, hogy ha felkerül egy számunkra fontos információ a netre, azt valójában nem látja senki. Az adat így akár el is rejthető a világhálón. Jelenlegi kutatásunkat ez annyiban érinti, hogy mivel még az egymáshoz közeli pontok sem feltétlenül mutatnak egymásra, be kell avatkoznunk az információáramlás menetébe. Ebből a szempontból a fókuszált, tematikus vagy szűkített adatbázisok létrehozása feltétlenül indokolt, és segítheti az adott témakörrel kapcsolatos további kutatásokat.

Már a fentebbi kérdésfelvetésből is látszik, hogy az alább ismertetett kutatási eredmények egy jóval szélesebb körű és átfogóbb vizsgálat kezdeti lépéseit jelentik csak. Az ideológiai prekoncepció nélküli anyagfeltárás kiindulhat ugyan a Komárom térségében szerkesztett médiumok adatállományának feltárásával, azonban itt nem állhat meg. Ezután az országos szintű sajtó- és internetkultúra vizsgálata következhetne, majd az egyetem nemzetközi (nem csak magyarországi!) megítélésével is foglalkozni kellene.[1] Talán ekkor rendelkezhetnénk a Selye János Egyetem tizenöt éves működéséről szóló releváns médiaképpel, mely komplexitásban nem csak felülmúlná az eddigieket, de ténylegesen rávilágítana az oktatási intézmény interkulturális jellegének sok-sok komponensére, nem zárva ki az esetleges defektek felszínre kerülését sem. Figyelembe kell tehát vennünk, hogy a problémák szóródása következtében számos adat elkerülheti a kutató figyelmét, amennyiben a fókusz eleve kizárja annak észlelését. Csak egy példa: a szociológia szak indulásának a helyi médiumokban nagyobb valószínűséggel lesz nyoma, mint a tanszékvezető, Hadas Miklós távozásának, majd az Új Szóban megjelent írásának. Az egyetemet érintő viták ezért külön fejezetet igényelnének, ami szintén a kezdeti médiakutatások folytatása melletti érvként hozható fel.

A tágabb kontextusok vizsgálatakor továbbá az is előtérbe kerülhetne, hogy a Selye János Egyetem mint kulturális intézmény milyen helyet foglal el a szlovákiai magyar kultúra térképén, hogyan módosítja esetleg, vagy automatizálja a kisebbségi diskurzusok forgalmazását. (vö. Beke 2016) Másrészt mindettől tökéletesen különbözhet az egyetem tudományos tevékenységének megítélése, melyet viszont kevésbé a közmédia alapján, sokkal inkább a tudományos mutatók, konkrét és kimutatható paraméterek fényében kell vizsgálni. (vö. Tóth 2014, 4–5. p.)[2] A kettő összemosása torz médiaképhez vezethet, ráadásul ellentmond az egyetemi kutatómunka és a tudományosság egyik legfőbb, párszáz éves instanciájának, mely szerint „a tudósokról, mint olyanokról (értsd: mint tudósokról), csak tudósok ítélhetnek”. (Kulcsár Szabó 2010, 299. p.) Ezeknek a határoknak a tudatosítása azért is szükségszerű, mert kapcsolatban állnak az egyetem önreflexiós mechanizmusaival, az egyetem önképével. Ez utóbbi ugyancsak speciális vizsgálatot igényelne, s az egyetemtörténet, illetve az intézményi médiareprezentáció és -marketing kutatásának irányába tágítaná ki a munka kereteit. Mindemellett hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a választott kutatási mező egy olyan projektbe illeszkedik, melynek egyik hívószava a „komáromiság”, s ez annyiban befolyásolja az adatkezelést, hogy amennyiben a médiaszövegek ezt lehetővé teszik, referenciaként kezeljük ezt a jelenséget (jelentsen is előzetesen bármit).

Visszatérve a módszertani alapokhoz, érdemes kicsit hosszabban idézni Jane Stokes helyzetjelentését, mely a mindenkori médiakutatások aktualitására terelheti a figyelmet. „Mind a kultúra-, mind a médiakutatás történetében a kutatók figyelme mindeddig elsősorban a médiatermékekre és felhasználóikra összpontosult, az őket létrehozó szervezetek és intézmények rovására […]. Az egyik akadály, amelyet le kell küzdenünk, ezért éppen a médiaiparban dolgozók médiakutatással szembeni szkepticizmusa. Talán mindenki olvasott már olyan cikket, amely a médiakutatókat kritizálja anélkül, hogy különösebben jól értené, miben is áll a munkájuk. A médiaiparban dolgozók gyakran állítják, hogy a médiaszövegek azért olyanok, amilyenek, mert az intézményi érdekek így kívánják, és a tudósoknak nem kellene mindenfélét beléjük olvasni. Máskor azzal a jelenséggel találkozunk, hogy a médiamunkások nem érdeklődnek munkájuk elméleti háttere iránt, csak teszik a dolgukat. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen minden iparág dolgozói számára természetesnek tűnik, hogy a termelés éppen úgy történik, ahogyan. Mi, médiakutatók azonban jól tudjuk, hogy éppen akkor kell valamit a leginkább kutatni, amikor az természetesnek, hétköznapinak tűnik.” (Stokes 2008, 115. p.)

Stokes álláspontját olvasva aligha lehet kétséges, hogy kutatásunk hozzájárulhat az információ keletkezésének tanulmányozásához. Mi minősül információnak egy adott közegben egy első ránézésre is megkerülhetetlen intézmény környezetében? Erre a kérdésre akkor is választ kapunk, ha az egyetemhez való viszony modális szerkezete neutrális marad. Ezért lehetőség szerint a lentebb ismertetett városi vagy kulturális portálok teljes híranyagával dolgozunk. Ha valami elkerülné a figyelmünket, az ismételt kutatások korrigálhatják az általunk publikált eredményeket. Ezen a ponton szólni kell még arról, hogy a kutatást végző két szakember a Selye János Egyetem oktatója. Ez nyilvánvalóan azonnal felveti az elfogultság kérdését. Nos, aki kapcsolatban van a tudománnyal, jól tudja, hogy az adatkezelés egyfelől a nagyobb valószínűség elvére épül, nem a százszázalékos biztonságra. Ugyanakkor az objektivitásra törekvő, számokkal és mennyiségekkel operáló módszerek (pl. a hálózatelemzés vagy a matematikaimodell-alkotás) különböznek ugyan a jelentésekkel foglalkozó, értelmező (hermeneutikai) műveletekkel dolgozó megközelítésektől (pl. narratív elemzés, műfaji elemzés), de mindkettő elfogadott ipari sztenderd. Aligha szükséges tehát mentegetőznünk, hiszen a két módszerhez köthető lépések tudatosításával minimalizálható az esélye annak, hogy instanciaként kezeljünk valamilyen megalapozatlan interpretációt. A személyes és a szakmai érdeklődés pedig nem jelenti azt, hogy az eredményekhez ne viszonyulhatnánk értéksemleges pozícióból, akkor is, ha éppen másra számítottunk. Ha az adatok ellentmondanak az elméleteinknek, akkor az utóbbiak szorulnak korrekcióra.

3. Város és egyetem – egyetemváros

Kiindulópontként érdemes egy pillantást vetnünk Albert Sándor Selye János Egyetem című kiadványának mellékleteire. Az egyetem alapító okirata Komáromot jelöli meg az intézmény székhelyeként (Sídlo Univerzity J. Selyeho je Komárno), a névhasználatból azonban a város neve már kimarad (V prílohe č. 1 sa na konci pripájajú tieto slová: „Univerzita J. Selyeho”). (Albert 2004, 70. p.) Gyakori jelenség világszerte, hogy a város és az egyetem szoros kapcsolatára utalva, az utóbbi felveszi az előbbi nevét. Bizonyos esetekben ez másodlagos szempont, hiszen például rengeteg nagyvárosban, ahol több egyetem található, ez szinte kivitelezhetetlen is. Abban az esetben viszont, amikor egy városban egyetlen felsőoktatási intézmény működik, nagyon elterjedt a névhasználat földrajzi identifikációja. Történelmi példa akad bőven. Magyar viszonylatban feltűnő volt az ezredforduló környékén, hogy az egyetemi integráció következtében az intézmények neve is megváltozott, s az egyik megoldás éppen az említett azonosságelvű átnevezés volt. Így lett a Janus Pannonius Tudományegyetemből, a Pécsi Orvostudományi Egyetemből és a szekszárdi Illyés Gyula Tanárképző Főiskolából Pécsi Tudományegyetem, a Kossuth Lajos Tudományegyetemből Debreceni Egyetem vagy a József Attila Tudományegyetemből (ismét) Szegedi Tudományegyetem (szintén több felsőoktatási intézet egyesítésével). Szlovákiai viszonylatban pedig például a nyitrai egyetem nevében szerepel a város: Univerzita Konštantína Filozofa v Nitre.

Minderre valószínűleg nincs univerzális szabály, az intézménynév hosszú távú következménye lehet viszont, hogy a város neve nagyobb eséllyel kerül be a tudományos körforgásba, forr esetleg össze bizonyos tudományos felfedezésekkel vagy iskolákkal (pl. a kvantummechanika koppenhágai értelmezése, tartui iskola stb.). Ez már csak azért sem másodlagos szempont, mert a tudomány olykor még a világméretű politikát is felülírhatja, illetve megváltoztathatja a szabályokat. Stephen Hawking egy esszében emlékezetesen idézi fel gyerekkorát, és azt, mit jelentett egy bizonyos időszakban egyetemvárosban élni. „Oxfordban születtem, bár a szüleim Londonban éltek. Ennek az a magyarázata, hogy a második világháborúban a születés szempontjából Oxford biztonságosabb hely volt, mint London: létezett egy egyezség, amely szerint a németek nem bombázzák Oxfordot és Cambridge-t, viszonzásképpen a britek nem bombázzák Heidelberget és Göttingent. Kár, hogy ezt a civilizált megállapodást nem lehetett kiterjeszteni más városokra is.” (Hawking 1999, 11. p.) Talán nem elhamarkodott a következtetés, hogy a szóban forgó városok sérthetetlensége az egyetemük történelmi jelentőségének köszönhető. (Ha az egyezmény mondjuk Drezdát és Jénát, illetve Manchestert és Liverpoolt stb. is érintette volna, néhány dolog biztosan másképp alakul.)

A Selye János Egyetem neve persze közvetett módon utal a városra, hiszen a tudós nevét több intézmény viseli Komáromban (pl. Selye János Gimnázium, Selye János Kollégium). Megjegyzendő továbbá, hogy a városban anno működő Komáromi Városi Egyetem más típusú intézményként más funkciót töltött be, nevének továbbvitele ezért sem lett volna szerencsés (és jogilag lehetséges). A Jókai Mór Egyetem megalapítását pedig elvetették a parlament kijelölt bizottságai, ezért az elnevezés ugyancsak „foglalt” volt, mivel a törvényjavaslatban szerepelt. Selye János nevének felvétele mindenesetre indokolt döntésnek bizonyult, hiszen a tudós érdemeit hosszasan sorolhatnánk. A stresszelmélet világhírű, de azt már valószínűleg nagyságrenddel kevesebben tudják, hogy kidolgozója Komáromban végezte alap- és középiskoláit. Egyetemre Prágában járt, több évet Párizs és Róma egyetemein abszolvált, majd később a Rockefeller-ösztöndíj elnyerésével az Egyesült Államokba távozott, ahonnan Montrealba költözött, és a McGillen Egyetemen oktatott biokémiát. Viszont éppen ennek a sokszínűségnek köszönhetően Selye János neve az interkulturalitás és a tudományköziség szinonimája (vagy felidézője) lehet, ami egyetemi közegben evidensen hangzik. A név mögött tehát felsejlik egy élettörténet és egy tudományos pálya, melyben Komárom az előkészítő szerepet tölti be, s ennyiben is utal a városhoz kötődő fiatalságra. E modellen túl különösen izgalmas ma Selye János Stressz distressz nélkül című tudományos ismeretterjesztő munkáját tudománytörténeti kontextusban olvasni, mivel az altruizmus és az önzés kapcsolatáról szóló részek (Selye 1976, 57–65. p.) szinkronban vannak és egybecsengenek Richard Dawkins önzőgén-elméletével.

Visszatérve Albert Sándor kiadványának mellékleteihez, vessünk egy pillantást a Selye János Egyetem logójára.

1. ábra. A Selye Egyetem logója

A Rácz Noémi és Lukács Zsolt grafikusok által tervezett logó képe alatt a következő kommentár olvasható: „Komárom címerének piros-sárga-zöld színeiben a névadó Selye János kezdőbetűi, az S és J kecses íve a várost körülölelő két folyót, a Dunát és a Vágot is jelképezik, benne szlovák és magyar nyelven az egyetem neve. / A bal felső sarokban a komáromi erődítmény sziluettje látható. Ez utóbbi utalás arra, hogy a későbbiek folyamán az egyetem fokozatosan behúzódik a várba, és campus-ként működik majd.” (Albert 2004, 72. p.) A jelzett terv nem valósult meg, az egyetem épületei a városban szétszórva találhatók. A campus mindenesetre másfajta kapcsolatot feltételez város és egyetem között, mint a jelenlegi, mert a campusok (ahogy az elnevezésük is mutatja: egyetemvárosok) valójában önálló városrészek.

Az egyetem és a város közti szimbolikus határ kezelése viszont ettől függetlenül is felveti az átjárhatóság kérdését. Az alább ismertetett eredmények egyebek között ennek a határnak a dinamikájára is vonatkoznak, mivel van olyan információ, amely az egyetem falai között marad; és amely kikerül, annak is csak egy része fog megjelenni a médiában, az adott orgánum profiljától függően. Ugyanakkor megemlítendő itt, hogy olyan kezdeményezésről is tudunk, amely az egyetemen kezdődött, és rangos városi eseménysorozatként végezte. Ilyen volt a Komáromi Szalon, melynek elődje az egyetem Tanárképző Karán néhány szerényebb látogatottságú rendezvényt jelentett (illusztris vendégek részvételével egyébként, mint például Csányi Vilmos etológus), majd 2012-ben a rendezők egy része „kivitte” a találkozók újabb évadát a város kávézóiba. Az igény azonban akkorára nőtt, hogy a Hadas Miklós, majd Gazdag József és Sánta Szilárd szervezte tematikus akciókat az óriási érdeklődés miatt a Rév nevű szórakozóhelyre tették át. A Komáromi Szalon fénykorában százas nagyságrendű közönséget vonzott, vagyis eltalált egy városi kulturális igényt. (A profi marketing pedig biztosította a kapcsolatok fenntartását.) Tanulságos volt egyrészt, hogy a Komáromi Szalon nem jött volna létre az egyetem hiányában, és nem lett volna folytatása a város nélkül. Másrészt jó példa arra is, hogy az egyetem bizonyos egységei alkalmasak rá, hogy a kultúra eseményjellegét az említett határ mindkét oldalán prezentálják.[3] Ezzel – ezen a megközelítési útvonalon – alighanem éppen ez a határ válik képlékennyé.

David Eagleman idegtudós Az agy: a te történeted című tudományos ismeretterjesztő könyvében a várost az emberi agyhoz hasonlítja. „Bár az elméleti részleteket eddig még nem sikerült kimunkálni, úgy tűnik, hogy az elme az agyat felépítő részek milliárdjainak kölcsönhatásából emelkedik ki. Ez egy alapvetően fontos kérdéshez vezet: kiemelkedhet-e az elme az egymással kölcsönhatásban álló részek sokaságán kívül valami másból is? Lehet-e például egy város is tudatos? Hiszen végső soron a város is az alkotóelemei közötti kölcsönhatások eredményeképpen jön létre. Gondoljunk csak a városon belül áramló jelekre és azok hordozóira: a telefonvezetékekre, az optikai szálakra, a szennyvizet elszállító csővezetékekre, az emberek közötti kézfogásokra, a közlekedési lámpák jelzéseire és így tovább. A városon belüli kölcsönhatások léptéke ugyanakkora, mint az emberi agyban találhatóké. Természetesen nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy tudatos-e egy város. Hogyan közölhetné velünk? Hogyan kérdezhetnénk meg?” (Eagleman 2017, 198–199. p.) Ebből a szellemes hasonlatból kiindulva úgy is megközelíthetnénk a szóban forgó jelenséget, hogy az a város komplexitásával van kapcsolatban, vagyis a „komáromiság” a város tudata lenne. (Ezt a képletet egy ponton túl nem érdemes erőltetni, mivel Komárom és mondjuk New York összetettsége nem feltétlenül vethető össze, illetve az sem érdektelen, hogy csak a komplexitás hozhat-e létre városi szellemet, hiszen a csoporttudat kisebb egységekben is érvényesül.) Ha ennél a hasonlatnál maradunk, akkor az egyetem működése úgy is felfogható, mint ami növeli a rendszer komplexitását, és újabb rendszerekkel létesít kapcsolatot. Az adatok vizsgálata után – ha szükséges – visszatérünk ehhez a problémához.

Ebben az összefüggésben vetődhet föl az is, hogy ennek a látens városi „tudatnak” milyen komponensei vannak, és ezek között milyen helyet foglal el a szlovákiai magyar identitás. (A fogalomhoz: Lampl 2012, 35–36. p.) A nyelvi és kulturális kötődések szempontjából a Selye János Egyetem többféle értelemben is identitásképző elemmé válhat azok életében, akik kapcsolatba kerülnek vele. Az érzések, vélemények és döntések világát annyiban érinti jelen kutatásunk is, amennyiben a médiaszövegek is visszautalhatnak ilyen jellegű mintázatokra. Bár ezeket a tényezőket nem vizsgáljuk külön-külön, elöljáróban mégis számolnunk kell azzal, hogy mindaz, ami egyáltalán elénk kerülhet, számos ezekkel összefüggő prefiguráció eredménye lehet. Ugyanakkor nem árt emlékeztetni arra, hogy az egyetem küldetési nyilatkozata felvillant egy olyan emberképet, melynek identitásszerkezete túlmutat a térségi és a monokulturális bezárkózás világán: „Az egyetem nyitott típusú felsőoktatási intézmény, melyben a multikulturalitás, a gondolat szabadsága, az önállóság, a felelősségtudat, a humanizmus, a demokrácia, az alkotóképesség, a tudományos kutatás eredetisége, ill. az oktató és diák közötti párbeszéd elvei érvényesülnek. Az egyetem az oktatás mellett fejleszti a tudományosságot; a szlovákiai magyar tudóstársadalmat bekapcsolja a tudományok nemzetközi vérkeringésébe, kapcsolatot teremt a tudományos intézmények nemzetközi hálózatával. A tudományosság regionális központjának szerepét tölti be, aktív szerepet vállal a régió társadalmi, gazdasági és kulturális életében.” (Zakar–Mészárosová 2014, 8. p.) Kérdés, hogy ez a program mennyire képes beépülni a város (Komárom) tágabb kulturális rendszerébe.

Az elvárás jogos, hiszen Komárom történelme (vö. Szénássy 2005) arról tanúskodik, hogy – legyen bármennyire is leegyszerűsítő ez a kép – a művelődési viszonyok területén a várost nyitott szellemiség jellemzi. A helytörténeti érdekességeken túl alátámasztható ez azzal a ténysorozattal is, melyről Szarka László így ír az egyetemen induló monográfiasorozat ürügyén: „Komáromnak a 18. század vége óta fontos helye volt a közép-európai tudományos párbeszéd és együttműködés szolgálatában. A térség többnyelvű értelmiségi csoportjainak, közvetítő és az egész Európát bejáró, peregrináló egyetemi tudományosságának a gazdag kereskedőváros egyházai, iskolái, Tudós Társasága magától értetődően biztosított befogadó otthont és a kutatáshoz szükséges hátteret. 1783-ban például – II. József türelmi rendeletének szabadságjogaival élve – a komáromi református gyülekezet id. Péczeli Józsefet hívta meg lelkészének. A debreceni teológiai tanulmányait Lipcsében, Bernben, Genfben majd Utrechtben folytató Péczeli a két földrengés által elpusztult városban előbb megszervezte a közösség templomának felépítését, majd – a magyar nyelv és irodalom művelése érdekében – az 1780-as évek végén megalapította a Komáromi Tudós Társaságot. Az 1789 és 1792 közt Komáromban kiadott Mindenes Gyűjtemény a korabeli magyar művelődés országos hírű fórumának számított. / Akkortól kezdve Komárom folyamatosan jelen volt a tudományos, szellemi, kulturális élet közép-európai térképén.” (Szarka 2009, 7. p.) Még ha ezt a folytonosságot az időleges megszakításokkal és átrendeződésekkel együtt érzékeljük, akkor is megállapítható, hogy ezek szerint a hely szelleme kifejezetten kedvezhet az egyetem fenntartásával járó kísérőjelenségek feldolgozásához. Ami azt is jelenti, hogy Komárom immár egyetemvárosként az információforgalmazás újabb kihívásaival szembesül.

4. Médiavisszhang

4.1. Szia Komárom

A Selye János Egyetemhez kötődő cikkek összegyűjtését a sziakomarom.sk portálon közzétett anyagok felkutatásával és rendszerezésével kezdtük. A sziakomarom.sk portál a régióval kapcsolatos híreket közöl magyar és szlovák nyelven. Az online felület mellett minden hónapban egy nyomtatott – szintén kétnyelvű – száma is megjelenik (Szia Komárom/Ahoj Komárno). A kutatást az online adatbázis feltérképezésével kezdtük. Mivel a weboldal nem rendelkezik archívummal, keresőfunkcióval viszont igen, ez utóbbit használtuk. A „Selye János Egyetem” hívószóra adott találatok közül az első 74-et (a legfrissebbtől a legrégebbiekig) rendszereztük.

Az összegyűjtött anyagból leszűrhető, hogy a sziakomarom.sk portál rendszeresen közölt és közöl cikkeket a Selye János Egyetemről, bár ezek időbeli eloszlása nem mondható egyenletesnek. 2012-ből 5 cikket találtunk, 2013-ból hármat, 2014-ből csak egyet, 2015-ből kilencet, 2016-ból 11-et, 2017-ből tízet, 2018-ból 28-at, 2019-ből (február 18-ával bezárólag) hetet. Mint látható, az egyetem „jelenléte” a portálon 2015 és 2017 között konstans, 2018-ban viszont kimagasló gyakoriságú, s az eddigi adatok alapján ez a tendencia 2019-ben is folytatódik. Ebből arra következtethetünk, hogy a sziakomarom.sk portál folyamatosan reflektált a Selye János Egyetem jelenlétére a városban, 2018-tól kezdődően pedig kifejezetten hangsúlyosan odafigyelt az egyetemmel kapcsolatos hírekre.

Ami az egyes cikkek tartalmát illeti, a vizsgált 74 cikk jelentős része (egészen pontosan 28 cikk) különböző egyetemi rendezvényekről adott hírt (konferenciák, előadások, tudomány hete, gólyatábor, nyílt nap – a felsoroltak közül ez utóbbi jelenik meg leggyakrabban). Ezek a cikkek nagyrészt értéksemlegesek; kizárólag a tényekre szorítkozva számolnak be az egyes eseményekről. Az értéksemleges cikkek mellett akad néhány olyan is, amely már a címében is tartalmaz pozitív minősítést az egyetemmel kapcsolatban. Pl. Egyre többen érdeklődnek a Selye János Egyetem iránt = sziakomarom.sk, 2019.02.18., Tovább nőtt a Selye János Egyetem nyílt napi serege = sziakomarom.sk, 2019.02.14., Nívós közgazdász konferencia a Selye János Egyetemen = sziakomarom.sk, 2018.08.23., Sikeres pályázatok, állománybővítés a SJE egyetemi könyvtárában = sziakomarom.sk, 2018.05.14., A Selye János Egyetemen versenyeztetik meg a legjobb üzleti terveket = sziakomarom.sk, 2018.03.20., Ismét kitűnőre teljesített a Selye János Egyetem = sziakomarom.sk, 2016.09.30., Sikeres volt a Selye János Egyetem Nyílt Napja = sziakomarom.sk, 2016.02.18. Érdemes megjegyezni, hogy elmarasztaló vagy kritikus hangvételű cikk nincs a találatok között.

Egészen más csoportot képviselnek azok a cikkek, amelyek felhívást intéznek a potenciális érdeklődőkhöz. Pl. Töltsd a napot a Selye János Egyetemmel, és kóstolj bele az egyetemi életbe! = sziakomarom.sk, 2019.01.28., A Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Kara intézmények jelentkezését várja együttműködés céljából = sziakomarom.sk, 2018.10.26., Kiválósági ösztöndíjakra pályázhatnak a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Karának hallgatói = sziakomarom.sk, 2018.10.23., Minden elsőévest vár a Selye János Egyetem Gólyatábora! = sziakomarom.sk, 2017.08.30., Szakbővítési lehetőség a Selye János Egyetem Tanárképző Karán = sziakomarom.sk, 2018.05.16.

A harmadik csoportba azok a cikkek sorolhatók, amelyek az egyetem sikereiről szólnak. Pl. Nemzetközi folklór fesztiválon képviselték Thaiföldön a Selye János Egyetemet = sziakomarom.sk, 2019.02.07., Kárpát-medencei kapcsolatokat építettek a komáromi egyetemisták = sziakomarom.sk, 2018.12.13., Bronzérmet szerzett a Selye János Egyetem sárkányhajó csapata = sziakomarom.sk, 2018.06.27., A Selye János Egyetem diákjai a Greensboro Egyetem programjában = sziakomarom.sk, 2017.12.14., A Selye János Egyetem hallgatója képviselte Szlovákiát Kínában = sziakomarom.sk, 2015.09.25., OTDK: Sikerrel szerepelt a Selye János Egyetem = sziakomarom.sk, 2015.04.21.

A cikkek következő csoportját azok az írások alkotják, amelyek az egyetem infrastruktúrájának bővítéséről adnak hírt. Pl. Közel harminc gyakorlóiskolája van a Selye János Egyetemnek = sziakomarom.sk, 2019.01.17., Diploma kiegészítő tanári képzés indul a Selye János Egyetemen = sziakomarom.sk, 2018.09.20., Duplájára nőtt a férőhelyek száma a Selye János Egyetem kollégiumában = sziakomarom.sk, 2018.07.04., Új képzés a Selye János Egyetem Tanárképző Karán = sziakomarom.sk, 2018.06.26., 50 ezer euróból újítják fel a Selye János Egyetem Kollégiumát = sziakomarom.sk, 2018.06.25., Szakbővítési lehetőség a Selye János Egyetem Tanárképző Karán = sziakomarom.sk, 2018.05.16., Több millió eurót jelentő projektsikerek a Selye János Egyetemen = sziakomarom.sk, 2016.01.08., Selye János Egyetem Tanárképző Kara és Kollégiuma melletti munkálatokról = sziakomarom.sk, 2013.11.01. Emellett a portál rendszeresen hírt adott a Selye János Egyetemen bekövetkezett személyi változásokról. Pl. Új elnököt választott a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzata = sziakomarom.sk, 2017.12.22., Juhász György a Selye János Egyetem új rektora = sziakomarom.sk, 2017.01.25., Juhász György lesz a Selye János Egyetem rektora = sziakomarom.sk, 2016.11.29.

A fenti adatok alapvetően megfeleltek a kutatás megkezdése előtt megfogalmazott elvárásainknak. Első pillantásra tehát a vizsgálat nem hozott látványos eredményt, mindössze igazolódott, amit előzetesen is tudni véltünk: a sziakomarom.sk portál rendszeresen informálja olvasóit a Selye János Egyetemen történt eseményekről, sikerekről, illetve változásokról, mindezt pedig részben értéksemleges módon, részben pedig affirmatív módon teszi. A szélesebb merítés azonban felszínre hozott egy érdekes jelenséget is, amelyre eddig nem utaltunk. Míg a közelmúlt cikkeire igaz a fenti leírás, addig a régebben megjelent cikkekre nem alkalmazható maradéktalanul. A 74 találatból az utolsó 5 cikk (tehát a 2012-ben megjelent írások) ugyanis egy olyan helyzetre reagált, amelyben a Selye János Egyetem védekezni kényszerült. A következő cikkekről van szó: A Via Nova ICS is kiáll a Selye János Egyetemért = sziakomarom.sk, 2012.09.04., A Selye János Egyetem az akkreditációs folyamat elhalasztását fogja kérni = sziakomarom.sk, 2012.08.01., Továbbra is fennáll a Selye János Egyetem leminősítésének veszélye = sziakomarom.sk, 2012.07.13., Türelmi időt kér a leminősítésre jelölt Selye János Egyetem = sziakomarom.sk, 2012.06.28., Újabb visszalépés – Mi lesz a Selye János Egyetem sorsa? = sziakomarom.sk, 2012.06.26. E cikkek tárgya a Selye János Egyetem akkreditációs besorolása – az egyes cikkek szóhasználatában: leminősítése – volt. Mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a sziakomarom.sk portál milyen élénk érdeklődéssel figyelte az ügy kibontakozását. Úgy látszik, az egyetem akkreditációjának kérdése olyan kérdés, amelyet a helyi média kiemelten kezel. Erre utal a sziakomarom.sk 2016-os cikke is, amely a legutóbbi (sikeres) akkreditációra reflektál (Teljesítette a teljes akkreditáció minden feltételét a Selye János Egyetem = sziakomarom.sk, 2016.09.19.), és – mint látni fogjuk – ezt támasztja alá más portálok anyagának vizsgálata is.

Korábban utaltunk rá, hogy a sziakomarom.sk magyar nyelvű portál mellett működik egy szlovák nyelvű portál is (ahojkomarno.sk), valamint havi rendszerességgel megjelenik egy kétnyelvű nyomtatott kiadvány is (Szia Komárom/Ahoj Komárno). Érdemes tehát – legalább jelzés szintjén – összevetni a fenti eredményeket a szlovák nyelvű portálon, valamint a nyomtatott újságban talált eredményekkel. A szlovák nyelvű ahojkomarno.sk portál adatbázisát szemlézve a legfeltűnőbb, hogy lényegesen kevesebb cikket közöl a Selye János Egyetemről. Összesen 14 cikkről van szó (a legfrissebb 2018. június 25-i, a legrégebbi 2010. szeptember 13-i keltezésű). A cikkek között egy sincs, amely a diákokat szólítaná meg, ami bizonyos mértékig érthető is, hiszen elsősorban a magyar anyanyelvűeket veszi célba. Ugyanakkor érdekes, hogy a 2012-es akkreditáció körüli helyzetről a szlovák nyelvű portál is több hírt közöl.

Bár kutatásunk mindenekelőtt az interneten található anyagokra fókuszál (a nyomtatott sajtó vizsgálatára az alapkutatások után kerülhet sor), nem mehetünk el szó nélkül a nyomtatott Szia Komárom/Ahoj Komárom lap mellett, már csak azért sem, mert szkennelt változata online módon is olvasható (a sziakomarom.sk portál jobb oldalán, az „olvass minket online” feliratra kattintva). Jelen pillanatban (2019. február 26-án) összesen 76 száma érhető el (a legfrissebb a 2019/2-es, a legrégibb a 2012/10-es). A lap struktúrája az évek során lényegesen nem változott. A 2012 óta megjelenő ingyenes kiadványban sok helyet foglalnak el a reklámok, a vezércikk helyét is ezek foglalják el. A lap nem rendelkezik állandó rovatokkal, de vannak visszatérő strukturális elemei. Ilyenek például a 4. és az 5. oldalon olvasható rövidhírek. A Selye János Egyetemmel kapcsolatos cikkek is kizárólag ebben kaptak helyet. Ami feltűnő, hogy 2012 és 2014 között alig találunk utalást a Selye János Egyetemre. Csupán a 2013. május számban fedeztünk fel egy néhány soros összefoglalót az akkori Komáromi Egyetemi Napokról, valamint a 2013. áprilisi számban egy szlovák nyelvű hírt a szociológia szak megszűnéséről. A Selye János Egyetemmel kapcsolatos hírek jelenléte csupán 2015-től válik tartóssá.

2015-ben összesen öt cikk foglalkozik az egyetemmel: Lesznek magyar nyelvű diplomák, 2015/12., 5. p., Navracsics Tibor és Csáky Pál a Selye Egyetemen, 2015/11., 5. p., A Selye János Egyetem hallgatója képviselte Szlovákiát Kínában, 2015/10., 5. p., Diplomaosztó ünnepségek a Selye János Egyetemen, 2015/8., 5. p., Univerzita je atraktívnejšia, 2015/1., 5. p.

2016-ban szintén öt cikk jelent meg az egyetemről: Juhász György lesz a Selye János Egyetem rektora, 2016/12., 5. p., Teljesítette a teljes akkreditáció minden feltételét a Selye János Egyetem, 2016/10., 5. p., Díszpolgári címet kapott a Selye János Egyetem rektora Egerben, 2016/8., 5. p., Új elnök a HÖK élén, 2016/4., 5. p., Projektsikerek a Selye János Egyetemen, 2016/1., 5. p.

2017-ben négy ilyen cikk jelent meg: Megvan az akkreditáció: már tényleg egyetem a Selye János Egyetem, 2017/6., 5. p., Nový rektor, 2017/2., 4. p., Stresová výstava, 2017/2., 4. p., Régi-új vezetők a Selye János Egyetem élén, 2017/2., 5. p.

2018-ban pedig három: Tizenöt éves a Selye János Egyetem, 2018/11., 5. p., 50 ezer euróból újítják fel a Selye János Egyetem kollégiumát, 2018/7., 5. p., Konferencia v Komárne, 2018/5., 4. p. Mint látható, zömében olyan írásokról van szó, amelyek a sziakomarom.sk online portálon is megjelentek.

4.2. Komáromi Lapok

A város és a szűkebb régió kulturális életéről a komáromiak a Szia Komárom/Ahoj Komárno mellett a tekintélyes múlttal rendelkező, 1849-ben alapított Komáromi Lapokból szerezhetnek információkat. A Komáromi Lapok, akárcsak a Szia Komárom/Ahoj Komárno, olyan ingyenes kiadvány, amely nyomtatott formában is megjelenik, és a város gondoskodik arról is, hogy eljusson mindenkihez. A Szia Komárom/Ahoj Komáromhoz viszonyítva nagyobb formátumú, és kevesebb helyet foglalnak el benne a reklámok, így több hely jut az értékes és informatív tartalomnak. A jelenleg a XXVIII. évfolyamánál tartó kiadvány kéthetente jelenik meg. Ami a mi szempontunkból fontos, hogy a Komáromi Lapok online felületen is megjelenik, mégpedig a tvkomarno.sk weboldalon. Jelenleg (2019. február 26-án) 97 lapszám van fent pdf formátumban (a legfrissebb a 2019/3-as, a legrégibb a 2014/13-as). Kutatásunk ezekre terjedt ki.

Időben visszafelé haladva, 2018-ban összesen hét cikk jelent meg a Komáromi Lapokban a Selye János Egyetemről: CEEPUS konferencia a Selye János Egyetemen = Komáromi Lapok 2018. július 4., 3. p., Az „anyák megmentőjéről” a Selye János Egyetemen = Komáromi Lapok, 2018. június 20., 3. p., Konferencia Trianon következményeiről = Komáromi Lapok, 2018. június 6., 2. p., Kórushangverseny a Tiszti Casinóban A Selye János Egyetem Női Kara 2018. május 17-én 17 órai kezdettel koncertet ad a Tiszti pavilon disztermében = Komáromi Lapok, 2018. május 9., 1. p., Komáromi Egyetemi Napok = Komáromi Lapok, 2018. május 9., 2. p., Több százan a Selye János Egyetem nyílt napján = Komáromi Lapok, 2018. február 28., 3. p., Nemzetközi oktatási szakkiállítás résztvevője volt a Selye János Egyetem = Komáromi Lapok, 2018. január 31., 4. p. Mint látható, elsősorban konferenciákról, valamint az egyetemhez kötődő egyéb rendezvényekről (koncert, egyetemi napok, nyílt nap, szakkiállítás) szóló tudósítások ezek.

2017-ben ennél valamivel kevesebb, összesen öt cikk jelent meg a Komáromi Lapokban a Selye János Egyetemről: Az 1938-as bécsi döntés okmánytárának bemutatója = Komáromi Lapok, 2017. december 20., 3. p., Jelentős nemzetközi rendezvény házigazdája volt a Selye János Egyetem = Komáromi Lapok, 2017. július 12., 4. p., Új tantárgy a Selye János Egyetemen = Komáromi Lapok, 2017. március 29., 3. p., Kinevezték az új rektort = Komáromi Lapok, 2017. február 1., 1. p., Közel kétezer diákot szólított meg a Selye János Egyetem = Komáromi Lapok, 2017. február 1., 3. p. Az előzőekhez hasonlóan itt is az egyetemi rendezvények képezik a hírek gerincét, de akadnak az egyetem tantárgykínálatát érintő információk is, valamint a lap reflektál az új rektor megválasztására is.

2016-ban csupán két olyan cikk jelent meg a Komáromi Lapokban, amely a Selye János Egyetem működéséhez kapcsolódik: Selyések a Kortárs Hangon díjazottai között = Komáromi Lapok, 2016. május 4., 2. p., Projektsikerek a Selye János Egyetemen = Komáromi Lapok, 2016. január 27., 6. p. Előbbi a „selyés” hallgatók irodalmi sikereiről ad hírt, utóbbi pedig az egyetem projektsikereiről számol be. Utóbbi cikk abból a szempontból is érdekes, mert jelzi az átlagolvasó felé, amit az valószínűleg kevésbé tudatosít vagy érez fontosnak, hogy az egyetem működése szempontjából kiemelt jelentősége van a projekteknek.

2015-ben négy cikk jelent meg az egyetemről a Komáromi Lapokban: 2014-es éves jelentés a felsőoktatás helyzetéről = Komáromi Lapok, 2015. október 7., 2. p., A Selye János Egyetem hallgatója képviselte Szlovákiát Kínában = Komáromi Lapok, 2015. október 7., 3. p., Tanévnyitó az egyetemen = Komáromi Lapok, 2015. szeptember 23., 2. p., A Selye János Egyetem sikere az Országos Tudományos Diákköri Konferencián, Pécsett = Komáromi Lapok, 2015. április 29., 2. p. Témájukat tekintve ezek a cikkek sem térnek el a korábbiaktól. Figyelmünket leginkább a „2014-es éves jelentés a felsőoktatás helyzetéről” című cikk ragadhatja meg, amely – rövidsége ellenére – a szokásosnál alaposabban utal az egyetem tudományos megítélését képező kritériumokra. A teljes cikk így hangzik: „Szlovákia kormánya 2015. szeptember 23-án tárgyalta a felsőoktatás helyzetéről szóló éves jelentést. A tárgyalt dokumentumnak része a szlovákiai közszolgálati egyetemek publikációs tevékenységéről szóló kimutatás. Az egy főre kimutatott publikációs kimenetek számát figyelembe véve a SJE kiválóan teljesített, s még a 2013-as eredményekhez képest is sikerült előrelépnie. Az összes publikáció kategóriában a SJE a 20 felsőoktatási intézmény közül a 3. helyen végzett, a monográfiák számát tekintve az 1. helyet szerezte meg, a »Current Contents Connect« adatbázisban szereplő publikációk alapján a 7. helyen, a professzorok és a docensek számához viszonyított kiadott monográfiák tekintetében ugyancsak az 1. helyen, a »Current Contents Connect« adatbázisban szereplő, a professzorok és a docensek számához viszonyított publikációk tekintetében pedig a 7. helyen végzett.” Bár az átlagolvasó nem feltétlenül van tisztában az olyan fogalmak jelentésével, mint a „Current Contents Connect” (nem is kell tisztában lennie ezzel), a cikkből annyit minden bizonnyal le tud szűrni, hogy az egyetem jól teljesített 2014-ben.

4.3. Delta

A Delta folyóiratnak már az alcíme is jelzi a lap térbeli és időbeli határoltságát: a komáromi régió hetilapja. Az idén a XVI. évfolyamánál járó folyóiratnak online változata is van, a deltakn.sk, kutatásunkban az ott található információkra fókuszáltunk. Az online felület kialakítása hagyományos mintát követ: a fejléc (DELTA – a komáromi régió hetilapja/komárňanský regionálny týždenník) alatt a következő „fülek” találhatók: 15 érdekes cikk – főoldal – közélet régió – kultúra, oktatás – gazdaság – sport – kapcsolat. Ez alatt bal oldalon a legfrissebb cikkek találhatók, jobb oldalon pedig (felülről lefelé haladva) egy keresőfunkció, a legolvasottabb cikkek listája, reklámok, aktuális ebédmenü kínálat, link a facebook oldalra, a folyóirat nyomtatott változata, valamint további rovatok: komáromi városi tv, vélemény/olvasói levél, mozaik. Az oldal alján videók találhatók, legalul pedig a copyright.

A kutatást az online felület keresőfunkciójával indítottuk. A „Selye János Egyetem” hívószóra kapott találatok a következő képet rajzolták ki: a két legfrissebb hír február végi keltezésű. Az egyikben interjú olvasható Balogh Péter egyetemi hallgatóval, aki ötmillió forintot nyert a Legyen Ön is milliomos című televíziós vetélkedőn. A másik cikk pedig arról számol be, hogy Michael Roth német Európa-ügyi államminiszter is részt vesz a Selye János Egyetemen megrendezésre kerülő beszélgetőfórumon.

A 2018-ban megjelent cikkek között öt olyan találatot dobott ki a keresőprogram, amely kapcsolódik a Selye János Egyetemhez: Nálunk volt a filmpremier = http://www.deltakn.sk/nalunk-volt-a-filmpremier/ (2018.11.08.), Megnyílt a tizenötödik akadémiai év = http://www.deltakn.sk/megnyilt-a-tizenotodik-akademiai-ev/ (2018.09.25.), Sirály 2: egy 21. századi kollégium = http://www.deltakn.sk/siraly-2-egy-21-szazadi-kollegium/ (2018.07.18.), Hiánypótló szakok a Selye Egyetemen = http://www.deltakn.sk/hianypotlo-szakok-a-selye-egyetemen/ (2018.06.27.), Függőségek rabjai = http://www.deltakn.sk/fuggosegek-rabjai/ (2018.05.21.)

2017-ben csak két cikk jelent meg az online felületen az egyetemről: Újabb szakokat indíthat az egyetem = http://www.deltakn.sk/ujabb-szakokat-ind-ithat-az-egyetem/ (2017.09.28.), A városé lesz a Lehár-épület = http://www.deltakn.sk/a-varose-lesz-a-lehar-epulet/ (2017.03.14.) 2016-ban pedig három: Juhász György az új rektor = http://www.deltakn.sk/juhasz-gyorgy-lesz-az-uj-rektor/ (2016.12.12.), Mától újra Komáromi Egyetemi Napok = http://www.deltakn.sk/matol-ujra-komaromi-egyetemi-napok/ (2016.04.04.), Magyar nap álláskeresőknek = http://www.deltakn.sk/magyar-nap-allaskeresoknek/ (2016.03.01.).

A legrégibb találatok 2015-ből és 2014-ből származnak. Ennél régebbi információk nem találhatóak a deltakn.sk oldalon. 2015-ben két cikk foglalkozott az egyetemmel: Lesznek magyar nyelvű diplomák az egyetemen = http://www.deltakn.sk/lesznek-magyar-nyelvu-diplomak-az-egyetemen/ (2015.12.17.). Tanévnyitó az egyetemen = http://www.deltakn.sk/tanevnyito-az-egyetemen/ (2015.09.28.). 2014-ben pedig négy cikk jelent meg: Értékelték az egyetemeket. Hogyan szerepelt a Selye? = http://www.deltakn.sk/ertekeltek-az-egyetemeket-hogyan-szerepelt-a-selye/ (2014.12.30.), 10 éves a Selye János Egyetem = http://www.deltakn.sk/10-eves-a-selye-janos-egyetem/ (2014.10.02.) (E cikkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy szerzője Keszegh Béla, Komárom jelenlegi polgármestere, aki nagyon aprólékosan, mondanivalóját táblázatokkal is alátámasztva értékeli az egyetem első tíz évét.) Megnyílt az egyetemi Pince klub = http://www.deltakn.sk/megnyilt-az-egyetemi-pince-klub/ (2014.05.17.), Világi: gazdasági program a Csallóköznek = http://www.deltakn.sk/vilagi-gazdasagi-program-a-csallokoznek/ (2014.05.02.).

Mivel a Deltának – a Szia Komáromhoz és a Komáromi Lapokhoz hasonlóan – az online felületén a lap nyomtatott számai is elérhetőek (2012-ig visszamenően), kutatásunkat ezekre is kiterjesztettük. Az aktuális lapszerkezet némileg eltér az előző két lapétól, hiszen a Delta hetente jelenik meg 24 oldalon. A főoldalon nincs vezércikk. Az oldal nagy részét fényképek teszik ki, a maradék részét pedig címek. A 2–10. oldalakon aktuális hírek, valamint hirdetések olvashatók. A 11. oldalon kezdődik a Heti műsor c. rovat. Ezen az oldalon található a komáromi Tatra mozi aktuális műsora. A 12–13. oldalak részletesen közlik a különböző tv csatornák műsorait. A 14–17. oldalakon ismét a hirdetéseké és az aktuális híreké a főszerep. A lap 18–19. oldalán szlovák nyelvű tartalom jelenik meg, szintén hírek és hirdetések formájában. A 20–23. oldalak képezik a sportrovatot. A 24. oldalon reklám található. Bár az online felületnek van oktatás/kultúra címet viselő része, a nyomtatott lap nem rendelkezik külön oktatási rovattal. Talán ezzel is magyarázható, hogy – legalábbis az általunk vizsgált időszakban (2017. március 13. – 2019. február 19.) – viszonylag kevés olyan cikket találtunk, amely a Selye János Egyetemmel foglalkozik. (Itt jegyezzük meg, hogy Komárom más iskolái sincsenek jobban reprezentálva a lapban.) A vizsgált időszakban összesen 9 cikk jelent meg az egyetemről: Selye-emléknap az egyetemen, Delta, 2019/5, 4. p., Táblát kaptak a gyakorlóiskolák, Delta, 2019/4, 4. p., Óvodások az egyetemen, Delta, 2018/46, 6. p., Sirály 2: egy 21. századi kollégium, Delta, 2018/28, 3. p., Bronzérmet szerzett a sárkányhajócsapat, Delta, 2018/27, 21. p., Több százan az egyetem nyílt napján, Delta, 2018/8, 4–5. p., Selye Jánosra emlékeztek, Delta, 2018/6, 6. p., Újabb szakokat indíthat az egyetem, Delta, 2017/38, 4–5. p., Valódi egyetemmé vált a Selye!, Delta, 2017/23, 6. p.

Két jelenségre mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet. Először is arra, hogy a cikkek között több olyan is van, amely más hírcsatornákon is megjelent (itt szeretnénk visszautalni a tanulmányunk elején felvetett kérdésre az interneten található anyagok összekapcsolásáról, valamint a hírmegosztásról). Másrészt pedig arra, hogy a cikkek címében a Selye János Egyetem sokszor egyszerűen csak „egyetem”-ként aposztrofálódik, ami a familiaritás érzetét keltheti az olvasóban. (Külön érdemes lenne még foglalkozni az olyan – nem túl szakszerű – megfogalmazásokkal is, mint a „Valódi egyetemmé vált a Selye!” – ez ugyanis sokat elárul az egyetemről kialakított általános képről.)

4.4. Dunatáj

A Dunatáj magyar nyelvű regionális hetilaphoz kötődő dunataj.sk online portál a felületén található rovatok („fülek”) alapján a következő témakörökben tájékoztatja az olvasóit: régió, belföld, külföld, gazdaság, kultúra, sport, ügyelet (ez a komáromi gyógyszertári ügyeletre vonatkozik – megj. ez a rovat utoljára 2017.12.31-én frissült). A portál rendelkezik keresőfunkcióval és archívummal is. Az online felületen megjelenő hírek keresésében az előbbi volt segítségünkre, míg az archívumból a Dunatáj hetilap pdf-verziói voltak elérhetők. Az online felületen végrehajtott keresés a következő eredményt hozta.

2018-ban két cikk jelent meg a portálon a Selye János Egyetemről: 14. Komáromi Egyetemi Napok = https://www.dunataj.sk/14-komaromi-egyetemi-napok/ (2018.04.12.), Már csak egy hét van hátra a Selye János Egyetem Nyílt Napjáig = https://www.dunataj.sk/mar-csak-egy-het-van-hatra-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napjaig/ (2018.02.07.).

2017-ben négy cikk foglalkozott a Selye János Egyetemmel: Minden elsőévest vár a Selye János Egyetem Gólyatábora! – Meghosszabbított jelentkezési határidővel! = https://www.dunataj.sk/minden-elsoevest-var-a-selye-janos-egyetem-golyatabora-meghosszabbitott-jelentkezesi-hataridovel/ (2017.09.01.), IV. Üzleti terv verseny – döntő = https://www.dunataj.sk/iv-uzleti-terv-verseny-donto/ (2017.03.25.), Idén is nagy sikerrel záródott a Selye János Egyetem Nyílt Napja = https://www.dunataj.sk/iden-is-nagy-sikerrel-zarodott-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napja/ (2017.02.16.), Idén is Nyílt Nap a Selye János Egyetemen = https://www.dunataj.sk/iden-is-nyilt-nap-a-selye-janos-egyetemen/ (2017.02.09.).

2016-ból ennél valamivel több, összesen hét cikk jelent meg, amely kapcsolódott a Selye János Egyetem tevékenységéhez: Turczel Lajos-díjat kapott a Selye János Egyetem oktatója = https://www.dunataj.sk/turczel-lajos-dijat-kapott-a-selye-janos-egyetem-oktatoja/ (2016.12.11.), Az egyetemi akkreditáció minden feltételét teljesítették = https://www.dunataj.sk/az-egyetemi-akkreditacio-minden-feltetelet-teljesitettek/ (2016.09.26.), 12. Komáromi Egyetemi Napok – Kedd = https://www.dunataj.sk/12-komaromi-egyetemi-napok-kedd/ (2016.04.06.), Konkoly Attilát választották a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnökévé = https://www.dunataj.sk/konkoly-attilat-valasztottak-a-selye-janos-egyetem-hallgatoi-onkormanyzatanak-elnokeve/ (2016.03.24.), Idén is lesz Komáromi Egyetemi Napok = https://www.dunataj.sk/iden-is-lesz-komaromi-egyetemi-napok/ (2016.03.22.), Ismét messze szárnyalt a Selye János Egyetem Nyílt Napja = https://www.dunataj.sk/ismet-messze-szarnyalt-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napja/ (2016.02.20.), Idén is megtartja nyílt napját a Selye János Egyetem = https://www.dunataj.sk/iden-is-megtartja-nyilt-napjat-a-selye-janos-egyetem/ (2016.02.14.).

2015-ből négy találatot jelzett a kereső: A Selye János Egyetemen lesznek magyar nyelvű diplomák = https://www.dunataj.sk/a-selye-janos-egyetemen-lesznek-magyar-nyelvu-diplomak/ (2015.12.03.), Befészkelés – a Selye János Egyetem Gólyatáborának első napja = https://www.dunataj.sk/befeszkeles-a-selye-janos-egyetem-golyataboranak-elso-napja/ (2015.09.17.), Megkezdődtek a XI. Komáromi Egyetemi Napok = https://www.dunataj.sk/megkezdodtek-a-xi-komaromi-egyetemi-napok/ (2015.04.13.), XI. Komáromi Egyetemi Napok = https://www.dunataj.sk/xi-komaromi-egyetemi-napok/ (2015.04.08.).

2014-ben összesen nyolc selyés cikk jelent meg: Tízéves a Selye János Egyetem – ünnepi tanévnyitóval emlékeztek az évfordulóra = https://www.dunataj.sk/tizeves-a-selye-janos-egyetem-unnepi-tanevnyitoval-emlekeztek-az-evfordulora/ (2014.09.19.), A X. Komáromi Egyetemi Napok zárónapja = https://www.dunataj.sk/a-x-komaromi-egyetemi-napok-zaronapja/ (2014.04.12.), A X. Komáromi Egyetemi Napok negyedik napján a sporté volt a főszerep = https://www.dunataj.sk/a-x-komaromi-egyetemi-napok-negyedik-napjan-a-sporte-volt-a-foszerep/ (2014.04.11.), Apa kezdődik – hétfői nap a KEN-en = https://www.dunataj.sk/apa-kezdodik-hetfoi-nap-a-ken-en/ (2014.04.08.), Megkezdődött a X. KEN! = https://www.dunataj.sk/megkezdodott-a-x-ken/ (2014.04.05.), Nemzetközi program a KEN alatt, Kárpát-medencei Egyetemek Kupája és a KEN utóprogramjai = https://www.dunataj.sk/nemzetkozi-program-a-ken-alatt-karpat-medencei-egyetemek-kupaja-es-a-ken-utoprogramjai/ (2014.04.03.). Egyháztörténeti konferencia Komáromban = https://www.dunataj.sk/egyhaztorteneti-konferencia-komaromban/ (2014.03.24.), Nyílt nap a Református Teológiai Karon = https://www.dunataj.sk/nyilt-nap-a-reformatus-teologiai-karon/ (2014.02.17.).

2013-ból egyetlen cikket találtunk (ennél régebbi nem található a portálon): A Tompika V. kategóriájának elődöntője a Selye Egyetemen = https://www.dunataj.sk/a-tompika-v-kategoriajanak-elodontoje-a-selye-egyetemen/ (2013.03.10.).

Mint látható, a cikkek nagy része egyetemi rendezvényekkel foglalkozott (nyílt nap, gólyatábor, egyetemi napok). Feltűnő, hogy a 2014-es X. Komáromi Egyetemi Napok rendezvénysorozat médiavisszhangja mennyire hangsúlyos volt, különösen a többi KEN-hez képest.

Összehasonlításképpen átnéztük a dunataj.sk archívumában található Dunatáj hetilap digitalizált változatának két évfolyamát. Az archívumban a hetilap 2012 és 2017 között megjelent évfolyamai találhatók. A mintavételhez a 2017-es és a 2016-os évfolyamokat vettük alapul. Ebben a két évben összesen tíz cikk jelent meg az egyetemről, zömében olyan eseményekről, amelyekre az online változatban is történt reflexió. Versenyfelhívás a Selye János Egyetem IV. Üzleti tervkészítés versenyére, Dunatáj, 2017.01.13., 2. p., Új rektora van a Selye János Egyetemnek, Dunatáj, 2017.02.03., 3. p., Sikeres volt a Selye János Egyetem nyílt napja, Dunatáj, 2016.02.26., 3. p., Mindenkit várnak a XII. Komáromi Egyetemi Napokra. Nem csak egyetemistáknak!, Dunatáj, 2016.04.01., 1. p., III. Üzleti terve verseny a Selye János Egyetemen, Dunatáj, 2016.04.01., 3. p., Pénteken értek véget a Komáromi Egyetemi Napok, Dunatáj, 2016.04.22., 2. p., Árpád-fejedelem díjat kapott a Selye János Egyetem, Dunatáj, 2016.06.17., 1. p., Az egyetemi akkreditáció minden feltételét teljesítették. Tanévnyitó a Selye János Egyetemen, Dunatáj, 2016.09.23., 1. p., Gazdaságtudományi PhD-képzés a Selye János Egyetemen, Dunatáj, 2016.09.30., 3. p., Turczel Lajos-díjat kapott a Selye János Egyetem oktatója, Dunatáj, 2016.12.09., 1. p.

A cikkek mindegyike az első három oldal valamelyikén kapott helyet a rövidhírek között. Részletes, értékelő jellegű cikk nem volt közöttük.

4.5. Komaromonline.sk

A komaromonline.sk portál a következő alcímet viseli: egy portál Komáromról és polgárairól. Rovatszerkezete az ehhez hasonló portálok szerkezetét tükrözi: város, régió, kultúra, oktatás, sport, mozaik, felhívások, interjú. A Selye János Egyetemmel kapcsolatos cikkek egy része – más portálokhoz hasonlóan – egyetemi rendezvényekkel (nyílt nap, egyetemi napok, konferenciák, előadások) foglalkozik. Zömében olyan cikkekről van szó, amelyek a korábban vizsgált portálokon is megjelentek (sok esetben még a cikkek címe is feltűnő hasonlóságot mutat). Az adatbázis az utóbbi három évből jelez ki találatokat.

2018-ban tizenegy olyan cikk jelent meg, amely foglalkozik a Selye János Egyetemmel: Tizenöt éve fogadták el a Selye János Egyetem létrehozásáról szóló törvényt = http://komaromonline.sk/tizenot-eve-fogadtak-el-selye-janos-egyetem-letrehozasarol-szolo-torvenyt/ (2018.10.24.), Nem kell senkinek a Lehár-épület? = http://komaromonline.sk/nem-kell-senkinek-lehar-epulet/ (2018.06.27.), Egy képzés, két diploma a Selye János Egyetemen = http://komaromonline.sk/egy-kepzes-ket-diploma-selye-janos-egyetemen/ (2018.06.06.). Névadóval ünnepel a Selye János Egyetem Nőikara = http://komaromonline.sk/nevadoval-unnepel-selye-janos-egyetem-noikara/ (2018.05.12.), 14. Komáromi Egyetemi Napok – beszámoló = http://komaromonline.sk/14-komaromi-egyetemi-napok-beszamolo/ (2018.04.27.), Kezdetét vették a 14. Komáromi Egyetemi Napok = http://komaromonline.sk/kezdetet-vettek-14-komaromi-egyetemi-napok/ (2018.04.11.), Idén is Komáromi Egyetemi Napok = http://komaromonline.sk/iden-komaromi-egyetemi-napok/ (2018.04.06.), Több százan a Selye János Egyetem Nyílt Napján = http://komaromonline.sk/tobb-szazan-selye-janos-egyetem-nyilt-napjan/ (2018.02.15.), A Selye János Egyetem Nyílt Napja = http://komaromonline.sk/selye-janos-egyetem-nyilt-napja/ (2018.02.07.), Idén is a budapesti Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítás résztvevője a Selye János Egyetem = http://komaromonline.sk/iden-budapesti-educatio-nemzetkozi-oktatasi-szakkiallitas-resztvevoje-selye-janos-egyetem/ (2018.01.16.), Már több mint ezer idén érettségizővel vette fel a kapcsolatot 2017 őszén a Selye János Egyetem = http://komaromonline.sk/mar-tobb-mint-ezer-iden-erettsegizovel-vette-fel-a-kapcsolatot-2017-oszen-a-selye-janos-egyetem/ (2018.01.10.). A cikkek közül figyelmet érdemel a Lehár-épülettel kapcsolatos írás, mivel azon kevés cikkek közé tartozik, amely az egyetem és a város kapcsolatát érinti.

2017-ben tizenhárom cikk jelent meg a Selye János Egyetemről: Karácsonyi adományok a Selye János Egyetemről = http://komaromonline.sk/karacsonyi-adomanyok-a-selye-janos-egyetemrol/ (2017.12.22.), Tudomány és Technika Hete a Selye János Egyetemen = http://komaromonline.sk/tudomany-es-technika-hete-a-selye-janos-egyetemen/ (2017.11.20.), Névadóval ünnepel a Selye János Egyetem Nőikara = http://komaromonline.sk/unnepelyes-korus/ (2017.09.13.), Minden elsőévest vár a Selye János Egyetem gólyatábora = http://komaromonline.sk/minden-elsoevest-var-a-selye-janos-egyetem-golyatabora/ (2017.08.28.), Sikeresen végződött a Selye János Egyetem komplex akkreditációja = http://komaromonline.sk/sikeresen-vegzodott-a-selye-janos-egyetem-komplex-akkreditacioja/ (2017.05.30.), Együttműködés a Selye és a Széchenyi Egyetemek között = http://komaromonline.sk/egyuttmukodes-a-selye-es-a-szechenyi-egyetemek-kozott/ (2017.05.24.), Egyetemisták az alapiskolásoknak: Ismerd meg a szülőfölded, ismerd meg Komáromot! = http://komaromonline.sk/egyetemistak-az-alapiskolasoknak-ismerd-meg-szulofolded-ismerd-meg-komaromot/ (2017.04.15.), Komáromi Egyetemi Napok 2017 = http://komaromonline.sk/komaromi-egyetemi-napok-2017/ (2017.03.29.), Új tantárgy – Selye Jánosról tanulhatnak az egyetemen = http://komaromonline.sk/uj-tantargy-selye-janosrol-tanulhatnak-az-egyetemen/ (2017.03.23.), Juhász György: Az egyetem a magyarság fennmaradásának egyik fontos pillére = http://komaromonline.sk/juhasz-gyorgy-az-egyetem-a-magyarsag-fennmaradasanak-egyik-fontos-pillere/ (2017.03.22.), Jól jársz, ha ide jársz! Nyílt nap a Selyén! = http://komaromonline.sk/jol-jarsz-ha-ide-jarsz-nyilt-nap-a-selyen/ (2017.02.17.), Istvánik Norbert az egyetemi nyílt napról = http://komaromonline.sk/istvanik-norbert-az-egyetemi-nyilt-napokrol/ (2017.02.12.), Idén és Nyílt Nap a Selye János Egyetemen = http://komaromonline.sk/iden-nyilt-nap-selye-janos-egyetemen/ (2017.02.09.) Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az ismétlődő cikkek mellett helyet kaptak a portálon olyan írások is, amelyek a Selye János Egyetem hallgatóinak (nem tanulmányi jellegű) aktivitásáról számolnak be.

2016-ban hét olyan cikket közölt a komaromonline.sk, amely érintette a Selye János Egyetemet: Új rektora lesz a Selye János Egyetemnek = http://komaromonline.sk/uj-rektora-lesz-a-selye-janos-egyetemnek/ (2016.11.30.), 12. Komáromi Egyetemi Napok – keddi beszámoló = http://komaromonline.sk/12-komaromi-egyetemi-napok-keddi-beszamolo/ (2016.04.05.), Komáromi Egyetemi Napok 2016 = http://komaromonline.sk/1306-2/ (2016.03.29.), Üzleti terv verseny a Selye János Egyetemen = http://komaromonline.sk/uzleti-terv-verseny-a-selye-janos-egyetemen/ (2016.03.19.), Még lehet jelentkezni az egyetemre = http://komaromonline.sk/meg-lehet-jelentkezni-az-egyetemre/ (2016.03.07.), Magyar munkabörze nap a Selye Egyetemen = http://komaromonline.sk/magyar-munkaborze-nap-a-selye-egyetemen/ (2016.03.01.), Szuri András: Tény, hogy a fiatalok hiányoznak a város életéből = http://komaromonline.sk/szuri-andras-teny-hogy-a-fiatalok-hianyoznak-a-varos-eletebol/ (2016.02.17.). Az év terméséből különösen ez utóbbi érdemel figyelmet, amelyben Szuri András, az egyetem egykori hallgatója kritikus hangnemben és nagyon őszintén nyilatkozik az egyetemisták jelenlétéről a város kulturális életében.

4.6. Komáromi Városi Televízió

A Komáromi Városi Televízió rendszeresen közvetít olyan híreket, amelyek a Selye János Egyetem működéséhez kapcsolódnak. A tvkomarno.sk online felületen több ilyen jellegű videó is megtekinthető (2019 február végén ezek száma: 22). Ezek a videók elsősorban az egyetemi év kitüntetett eseményeihez, az akadémiai évnyitóhoz és a diplomaosztóhoz kapcsolódnak, de találunk videót olyan hírekről is, amelyek írásban is megjelentek a fentiekben szemlézett portálokon (pl. Új képzés a Selye János Egyetem Tanárképző Karán, Minden elsőévest vár a Selye János Egyetem gólyatábora!)

4.7. Bumm.sk

A bumm.sk portál a korábban vizsgált portáloknál sokkal intenzívebben reagált az egyetem tevékenységére. 2006 és 2019. február vége között összesen 253 cikket jelentetett meg a Selye János Egyetemről. Emellett érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a cikkek mennyiségében múlta felül a többi portált, de érzékenyen reagált az egyetem körüli válsághelyzetekre is. Különösen az egyetem akkreditációs besorolásával foglalkozott kiemelten mind az első, mind a második akkreditációs időszakban, de érzékenyen reagált a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Kara egykori dékánjának, Sikos T. Tamásnak a távozására is, valamint több cikket közölt a Hallgatói Önkormányzat vélt vagy valós kapcsolatáról a Jobbik párttal. Ezek mellett több olyan cikket is közölt, amely a hallgatók aktivitását és jelenlétét érintette a város kulturális életében.

2019-ben (február végéig) kilenc cikk jelent meg az egyetemről: Mi vagyunk az EU = https://www.bumm.sk/regio/2019/02/28/mi-vagyunk-az-eu (2019.02.28.), Látványos nyílt napot szervezett a komáromi Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2019/02/14/latvanyos-nyilt-napot-szervezett-a-komaromi-selye-janos-egyetem (2019.02.14.), Valentin-napon tartja nyílt napját a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2019/02/12/valentin-napi-nyilt-nap-a-selye-janos-egyetemen (2019.02.12.), Nyílt nap a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/percrol-percre/2019/02/11/nyilt-nap-a-selye-janos-egyetemen (2019.02.11.), Nemzetközi folklórfesztiválon képviselték Thaiföldön a komáromi egyetemet = https://www.bumm.sk/percrol-percre/2019/02/07/nemzetkozi-folklorfesztivalon-kepvisletek-thaifoldon-a-komaromi-egyetemet (2019.02.07.), Dunaszerdahelyi iskolák kapcsolódtak be a Selye János Egyetem gyakorlóiskoláinak hálózatába = https://www.bumm.sk/regio/2019/02/02/dunaszerdahelyi-iskolakkal-bovitette-gyakorloiskolainak-szamat-a-selye-janos-egyetem (2019.02.02.), Bővült a Selye János Egyetem könyvtárának állománya = https://www.bumm.sk/regio/2019/01/29/bovult-a-selye-janos-egyetem-konyvtaranak-allomanya (2019.01.29.), Táblákkal köszönte meg a gyakorlóiskolák munkáját a komáromi egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2019/01/15/tablakkal-koszonte-meg-a-gyakorloiskolak-munkajat-a-komaromi-egyetem (2019.01.15.), Ismét elindítja a szociális gondoskodás programját a komáromi egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2019/01/11/ismet-elinditja-szocialis-gondoskodas-programjat-a-komaromi-egyetem (2019.01.11.).

A 2018-as cikkek száma negyvenegy. A következőkről van szó: Több ezer éves kultúráról adtak elő a komáromi egyetemen neves teológusok = https://www.bumm.sk/percrol-percre/2018/11/29/tobb-ezer-eves-kulturarol-adtak-elo-a-komaromi-egyetemen-neves-teologusok (2018.11.29.), Liszka József kapta idén a Turczel Lajos-díjat = https://www.bumm.sk/regio/2018/11/27/liszka-jozsef-kapta-iden-a-turczel-lajos-dijat (2018.11.27.), Szerencsés 13-as – A Selye János Egyetemen rendezték meg a 2018-as FTDK-t = https://www.bumm.sk/regio/2018/11/23/szerencses-13-as-a-selye-janos-egyetemen-rendeztek-meg-a-2018-as-ftdk-t (2018.11.23.), Bővítené szakmai kapcsolatait a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2018/11/21/bovitene-szakmai-kapcsolatait-a-selye-janos-egyetem (2018.11.21.), A Selye János Egyetem 50 hallgatója kapott kiválóság ösztöndíjat = https://www.bumm.sk/regio/2018/11/19/a-selye-janos-egyetem-50-hallgatoja-kapott-kivalosag-osztondijat (2018.11.19.), Birtokba vették az ovisok az Ovi-Sport Pályát a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2018/11/09/birtokba-vettek-az-ovisok-az-ovi-sport-palyat-a-selye-janos-egyetemen (2018.11.09.), Selye János Egyetem – Hétfőn kezdődik a X. Kari Napok a Tudomány Hetén = https://www.bumm.sk/regio/2018/11/04/selye-janos-egyetem-hetfon-kezdodik-a-xii-kari-napok-a-tudomany-heten (2018.11.04.), Felhívás: Partnerintézményeket keres a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2018/10/26/felhivas-partnerintezmenyeket-keres-a-selye-janos-egyetem (2018.10.26.), Kiválósági ösztöndíjak várnak a Selye János Egyetem hallgatóira = https://www.bumm.sk/regio/2018/10/23/kivalosagi-osztondijak-varnak-a-selye-janos-egyetem-hallgatoira (2018.10.23.), EU-s fórum a Selyén: Brüsszel nem hall bennünket? = https://www.bumm.sk/regio/2018/10/08/eu-s-forum-a-selyen-brusszel-nem-hall-bennunket (2018.10.08.), 1772 hallgatóval megkezdődött a 15. akadémiai év a Selyén = https://www.bumm.sk/regio/2018/09/14/1772-hallgatoval-megkezdodott-a-15-akademiai-ev-a-selyen (2018.09.14.), Meghosszabbított jelentkezés: Még lehet jelentkezni a Selye János Egyetem Gólyatáborába! = https://www.bumm.sk/percrol-percre/2018/08/31/meghosszabbitott-jelentkezes-meg-lehet-jelentkezni-a-selye-janos-egyetem-golyataboraba (2018.08.31.), Nívós közgazdász konferencia a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2018/08/23/nivos-kozgazdasz-konferencia-a-selye-janos-egyetemen (2018.08.23.), A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki Juhász Györgyöt, a Selye János Egyetem rektorát = https://www.bumm.sk/percrol-percre/2018/08/20/a-magyar-erdemrend-tisztikeresztjevel-tuntettek-ki-juhasz-gyorgyot-a-selye-janos-egyetem-rektorat (2018.08.20.), A Sirály 2 is a Selye János Egyetemé lett = https://www.bumm.sk/regio/2018/07/03/a-siraly-2-is-a-selye-janos-egyeteme-lett (2018.07.03.), Bronzérmet szerzett a Selye János Egyetem sárkányhajó csapata = https://www.bumm.sk/regio/2018/06/27/bronzermet-szerzett-a-selye-janos-egyetem-sarkanyhajo-csapata (2018.06.27.), Új képzés a Selye János Egyetem Tanárképző Karán = https://www.bumm.sk/regio/2018/06/21/uj-kepzes-a-selye-janos-egyetem-tanarkepzo-karan (2018.06.21.), A Selye János Egyetemen rendezik meg a Szlovákiai Magyar Közgazdászok Találkozóját = https://www.bumm.sk/regio/2018/06/12/a-selye-janos-egyetemen-rendezik-meg-a-szlovakiai-magyar-kozgazdaszok-talalkozojat (2018.06.12.), Új szakok indulnak a Selye János Egyetem Gazdaságtudományi Karán = https://www.bumm.sk/regio/2018/06/04/uj-szakok-indulnak-a-selye-janos-egyetem-gazdasagtudomanyi-karan (2018.06.04.), Amerikai professzor előadása a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2018/05/25/amerikai-professzor-eloadasa-a-selye-janos-egyetemen (2018.05.25.), Szakbővítési lehetőség a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2018/05/16/szakbovitesi-lehetoseg-a-selye-janos-egyetemen (2018.05.16.), Sikerrel pályázatk – Tovább bővül a komáromi egyetem könyvtárállománya = https://www.bumm.sk/regio/2018/05/15/sikerrel-palyaztak-tovabb-bovul-a-komaromi-egyetem-konyvtarallomanya (2018.05.15.), Ünnepélye névadó koncertet tart a Selye János Egyetem Nőikara = https://www.bumm.sk/regio/2018/05/13/unnepelyes-nevado-koncertet-tart-a-selye-janos-egyetem-noikara (2018.05.13.), Kedvcsináló videót mutatott be a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/percrol-percre/2018/05/09/kedvcsinalo-videot-mutatott-be-a-selye-janos-egyetem (2018.05.09.), Nagy sikere volt a 14. Komáromi Egyetemi Napok rendezvénysorozatnak = https://www.bumm.sk/regio/2018/04/26/nagy-sikere-volt-a-14-komaromi-egyetemi-napok-rendezvenysorozatnak (2018.04.26.), Újra függőségekről cseréltek eszmét az egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2018/04/25/ujra-fuggosegekrol-csereltek-eszmet-az-egyetemen (2018.04.25.), Made in China – beszélgetés Kínáról az Egyetemi Könyvtárban = https://www.bumm.sk/regio/2018/04/25/made-in-china-beszelgetes-kinarol-az-egyetemi-konyvtarban (2018.04.25.), SJE – Közel ötven hallgató mérettette meg magát a Tudományos Diákköri Konferencián = https://www.bumm.sk/regio/2018/04/12/sje-kozel-otven-hallgato-merettette-meg-magat-a-tudomanyos-diakkori-konferencian (2018.04.12.), Már tartanak a Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/regio/2018/04/11/mar-tartanak-a-komaromi-egyetemi-napok (2018.04.11.), A Kutyavendégház nyerte a Selye János Egyetem Üzleti Terv Versenyét = https://www.bumm.sk/regio/2018/03/30/a-kutyavendeghaz-nyerte-a-selye-janos-egyetem-uzleti-terv-versenyet (2018.03.30.), Selye Egyetem GTK – használható diploma, tervezhető életpálya, jó fizetés = https://www.bumm.sk/regio/2018/03/21/selye-egyetem-gtk-hasznalhato-diploma-tervezheto-eletpalya-jo-fizetes (2018.03.21.), Mesét másként módszer – Bemutató a Selye János Egyetem könyvtárában = https://www.bumm.sk/regio/2018/03/14/meset-maskent-modszer-bemutato-a-selye-janos-egyetem-konyvtaraban (2018.03.14.), Könyvtárak hete a Selye János Egyetem könyvtárában = https://www.bumm.sk/kultura/2018/03/09/konyvtarak-hete-a-selye-janos-egyetem-konyvtaraban (2018.03.09.), A Selye János Egyetemen egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyakorlati képzésre = https://www.bumm.sk/regio/2018/03/05/a-selye-egyetemen-egyre-nagyobb-hangsulyt-fektetnek-a-gyakorlati-kepzesre (2018.03.05.), A drogok dekriminalizálása nem a legalizálásukat jelenti = https://www.bumm.sk/regio/2018/02/27/a-drogok-dekriminalizalasa-nem-a-legalizalasukat-jelenti (2018.02.27.), A jövő hét elején Komáromban is aláírható lesz a MinoritySafePack = https://www.bumm.sk/regio/2018/02/25/a-jovo-het-elejen-komaromban-is-alairhato-lesz-a-minoritysafepack (2018.02.25.), Stabil a Selye János Egyetem hallgatói létszáma = https://www.bumm.sk/regio/2018/02/19/stabil-a-selye-janos-egyetem-hallgatoi-letszama (2018.02.19.), Több mint hatszázan voltak a Selye János Egyetem Nyílt Napján = https://www.bumm.sk/regio/2018/02/14/tobb-mint-hatszazan-voltak-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napjan (2018.02.14.), Már csak egy hét van hátra a Selye János Egyetem Nyílt Napjáig = https://www.bumm.sk/regio/2018/02/06/mar-csak-egy-het-van-hatra-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napjaig (2018.02.06.), Pálinkás jó reggelt! – Selye akár tíz különböző nyelven köszöntötte tanítványait = https://www.bumm.sk/regio/2018/01/26/palinkas-jo-reggelt-selye-akar-tiz-kulonbozo-nyelven-tudta-koszontotte-tanitvanyait (2018.01.26.), Már több mint ezer idén érettségizővel vette fel a kapcsolatot a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2018/01/08/mar-tobb-mint-ezer-iden-erettsegizovel-vette-fel-a-kapcsolatot-a-selye-janos-egyetem (2018.01.08.).

2017-ben összesen tizenkilenc írás jelent meg a Selye János Egyetemről: Új elnököt választott a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzata = https://www.bumm.sk/belfold/2017/12/22/uj-elnokot-valasztott-a-selye-janos-egyetem-hallgatoi-onkormanyzata (2017.12.22.), Jubilálnak a komáromi egyetemisták – Majd két éve a városban és környékén = https://www.bumm.sk/kultura/2017/11/09/jubilalnak-a-komaromi-egyetemistak-majd-ket-eve-a-varosban-es-kornyeken (2017.11.09.), Holnap Komáromban – Petőcz Kálmán előadása a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2017/11/06/holnap-komaromban-petocz-kalman-eloadasa-a-selye-janos-egyetemen (2017.11.06.), Kezdődnek a Kari Napok a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2017/11/05/kezdodnek-a-kari-napok-a-selye-janos-egyetemen (2017.11.05.), Népszerűsítő körútra indul a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2017/10/06/nepszerusito-korutra-indul-a-selye-janos-egyetem (2017.10.06.), Komáromi Egyetemi Napok tizenharmadszor = https://www.bumm.sk/kultura/2017/03/29/komaromi-egyetemi-napok-tizenharmadszor (2017.03.29.), A komáromi egyetem diákjai is élelmiszert gyűjtenek a kárpátaljai nélkülözők számára = https://www.bumm.sk/regio/2017/03/24/a-komaromi-egyetem-diakjai-is-elelmiszert-gyujtenek-a-karpataljai-nelkulozok-szamara (2017.03.24.), Bölcsészképzés felsőfokon – a Turczel-díjas H. Nagy Péter új könyvének bemutatója = https://www.bumm.sk/kultura/2017/03/22/bolcseszkepzes-felsofokon-a-turczel-dijas-h-nagy-peter-uj-konyvenek-bemutatoja (2017.03.22.), Selye János Egyetem – Eldőlt, kié a legjobb üzleti terv = https://www.bumm.sk/regio/2017/03/17/selye-janos-egyetem-eldolt-kie-a-legjobb-uzleti-terv (2017.03.17.), Csiba Peter lett a SJE Gazdaságtudományi Karának új dékánja = https://www.bumm.sk/regio/2017/03/08/csiba-peter-lett-a-sje-gazdasagtudomanyi-karanak-uj-dekanja (2017.03.08.), Sikeresen pályázott a Selye János Egyetem – új szakkönyvek az Egyetemi Könyvtárban = https://www.bumm.sk/regio/2017/02/20/sikeresen-palyazott-a-selye-janos-egyetem-uj-szakkonyvek-az-egyetemi-konyvtarban (2017.02.20.), Idén is nagy sikere volt a Selye János Egyetem Nyílt Napjának = https://www.bumm.sk/regio/2017/02/14/iden-is-nagy-sikere-volt-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napjanak (2017.02.14.), Újra Nyílt Nap a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2017/02/06/ujra-nyilt-nap-a-selye-janos-egyetemen (2017.02.06.), Bukor József lemond a dékáni tisztségéről = https://www.bumm.sk/regio/2017/02/03/rovidhir-bukor-jozsef-lemond-a-dekani-tisztsegerol (2017.02.03.), „Selye az a tudós volt, aki közkinccsé tudta tenni a tudományt” = https://www.bumm.sk/regio/2017/01/27/selye-az-a-tudos-volt-aki-kozkinccse-tudta-tenni-a-tudomanyt (2017.01.27.), Selye János életét bemutató kiállítást nyitottak Komáromban = https://www.bumm.sk/regio/2017/01/26/selye-janos-eletet-bemutato-kiallitast-nyitottak-komaromban (2017.01.26.), Közel kétezer diákot szólított meg a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2017/01/26/kozel-ketezer-diakot-szolitott-meg-a-selye-janos-egyetem (2017.01.26.), Kiska kinevezte a Selye János Egyetem új rektorát = https://www.bumm.sk/belfold/2017/01/24/kiska-kinevezte-a-selye-janos-egyetem-uj-rektorat (2017.01.24.), A Selye János Egyetem versenyfelhívása üzleti terv készítésére = https://www.bumm.sk/regio/2017/01/05/a-selyejanos-egyetem-versenyfelhivasa-uzleti-terv-keszitesere (2017.01.05.).

2016-ban huszonhárom cikk jelent meg a Selye János Egyetemről: Sikeres volt a komáromi egyetemisták karácsonyi gyűjtése = https://www.bumm.sk/regio/2016/12/24/sikeres-volt-a-komaromi-egyetemistak-karacsonyi-gyujtese (2016.12.24.), Jótékonysági gyűlést szerveznek a komáromi egyetemisták = https://www.bumm.sk/regio/2016/12/11/jotekonysagi-gyujtest-szerveznek-a-komaromi-egyetemistak (2016.12.11.), Újra könyvbörze a Selye János Egyetem könyvtárában = https://www.bumm.sk/regio/2016/12/03/ujra-konyvborze-a-selye-janos-egyetem-konyvtaraban (2016.12.03.), Juhász György lesz a Selye János Egyetem rektora = https://www.bumm.sk/regio/2016/11/28/juhasz-gyorgy-lesz-a-selye-janos-egyetem-rektora (2016.11.28.), Felvidéki Tudományos Diákköri Konferencia – részvételre buzdít a Diákhálózat! = https://www.bumm.sk/regio/2016/07/27/felvideki-tudomanyos-diakkori-konferencia-reszvetelre-buzdit-a-diakhalozat (2016.07.27.), Magyar nyelvű diplomákat osztottak a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2016/07/20/magyar-nyelvu-diplomakat-osztottak-a-selye-janos-egyetemen (2016.07.20.), Árpád fejedelem-díjat kapott a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2016/06/10/arpad-fejedelem-dijat-kapott-a-selye-janos-egyetem (2016.06.10.), Simon Attila Arany János-díjas = https://www.bumm.sk/kultura/2016/05/04/simon-attila-arany-janos-dijas (2016.05.04.), Nemzetközi Doktorandusz Konferencia a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2016/04/11/nemzetkozi-doktorandusz-konferencia-a-selye-janos-egyetemen (2016.04.11.), Komáromi Egyetemi Napok – csütörtöki beszámoló = https://www.bumm.sk/regio/2016/04/07/komaromi-egyetemi-napok-csutortoki-beszamolo (2016.04.07.), Selyés hallgatók a Kortárs Hangon díjazottjai között = https://www.bumm.sk/kultura/2016/04/07/selyes-hallgatok-a-kortars-hangon-dijazottjai-kozott (2016.04.07.), Ilyen volt a 12. KEN másdik napja = https://www.bumm.sk/regio/2016/04/05/ilyen-volt-a-12-ken-masodik-napja (2016.04.05.), Elstartolt a 12. Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/regio/2016/04/04/elstartolt-a-12-komaromi-egyetemi-napok (2016.04.05.), Új elnököt választott a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzata = https://www.bumm.sk/regio/2016/03/23/uj-elnokot-valasztott-a-selye-janos-egyetem-hallgatoi-onkormanyzata (2016.03.23.), Idén is lesznek Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/regio/2016/03/22/iden-is-lesznek-komaromi-egyetemi-napok (2016.03.22.), III. Üzleti terv verseny a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2016/03/18/iii-uzleti-terv-verseny-a-selye-janos-egyetemen (2016.03.18.), Ismét messze szárnyalt a Selye János Egyetem Nyílt Napja = https://www.bumm.sk/regio/2016/02/18/ismet-messze-szarnyalt-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napja (2016.02.18.), „A hit cselekedetek nélkül halott“ – Böjte Csaba a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2016/02/18/a-hit-cselekedetek-nelkul-halott-bojte-csaba-a-selye-janos-egyetemen (2016.02.18.), Körkép a pedagógussztrájkról – mi újság a mi egyetemi oktatóinkkal? = https://www.bumm.sk/belfold/2016/02/17/korkep-a-pedagogussztrajkrol-mi-ujsag-a-mi-egyetemi-oktatoinkkal (2016.02.17.), Idén is megtartja nyílt napját a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2016/02/09/iden-is-megtartja-nyilt-napjat-a-selye-janos-egyetem (2016.02.09.), Új promó videóval csábít a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/regio/2016/02/01/uj-promo-videoval-csabit-a-selye-janos-egyetem (2016.02.01.), Még lehet jelentkezni a Selye János Egyetem Üzleti terv versenyére = https://www.bumm.sk/regio/2016/01/14/meg-lehet-jelentkezni-a-selye-janos-egyetem-uzleti-terv-versenyere (2016.01.14.), Projektsikerek a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2016/01/08/projektsikerek-a-selye-janos-egyetemen (2016.01.08.).

2015-ben harminc cikk foglalkozott a Selye János Egyetemmel: Lesznek magyar nyelvű diplomák a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/12/03/lesznek-magyar-nyelvu-diplomak-a-selye-janos-egyetemen (2015.12.03.), Szlovák-magyar, kétnyelvű diplomák a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/11/27/szlovak-magyar-ketnyelvu-diplomak-a-selye-janos-egyetemen (2015.11.27.), „Szándékunk a jövő értelmiségének kinevelése” = https://www.bumm.sk/regio/2015/11/19/szandekunk-a-jovo-ertelmisegenek-kinevelese (2015.11.19.), Futball és irodalom: beszélgetés Gazdag Józseffel = https://www.bumm.sk/kultura/2015/11/13/futball-es-irodalom-beszelgetes-gazdag-jozseffel (2015.11.13.), Brandon Hackett és Moskát Anita a SJE Tanárképző Karán – képekkel = https://www.bumm.sk/regio/2015/11/10/brandon-hackett-es-moskat-anita-a-sje-tanarkepzo-karan (2015.11.10.), A világépítés alternatívái – szimpózium a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/10/26/avilagepites-alternativai-szimpozium-a-selye-janos-egyetemen (2015.10.26.), A Selye János Egyetem hallgatója képviselte Szlovákiát Kínában = https://www.bumm.sk/kultura/2015/09/26/a-selye-janos-egyetem-hallgatoja-kepviselte-szlovakiat-kinaban (2015.09.26.), Kiemelkedő publikációs teljesítmény a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/09/25/kiemelkedo-publikacios-teljesitmeny-a-selye-janos-egyetemen (2015.09.25.), Megkezdődött a tanév a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/09/18/megkezdodott-a-tanev-a-selye-janos-egyetemen (2015.09.18.), Befészkelés – elkezdődött a Selye János Egyetem gólyatábora = https://www.bumm.sk/regio/2015/09/17/befeszkeles-elkezdodott-a-selye-janos-egyetem-golyatabora (2015.09.17.), Könyvbörze a Selye János Egyetem könyvtárában = https://www.bumm.sk/regio/2015/09/14/konyvborze-a-selye-janos-egyetem-konyvtaraban (2015.09.14.), Még mindig lehet jelentkezni a Selye János Egyetem gólyatáborába = https://www.bumm.sk/regio/2015/08/31/meg-mindig-lehet-jelentkezni-a-selye-janos-egyetem-golyataboraba (2015.08.31.), Minden elsőévest vár a Selye János Egyetem Gólyatábora! = https://www.bumm.sk/regio/2015/08/05/minden-elsoevest-var-a-selye-janos-egyetem-golyatabora (2015.08.05.), A Selye János Egyetem is ott volt Gombaszögö, Martoson, az EFOTT-on és Tusnádfürdőn is = https://www.bumm.sk/regio/2015/07/31/a-selye-janos-egyetem-is-ott-volt-gombaszogon-martoson-az-efott-on-es-tusnadfurdon-is (2015.07.31.), Légy Te a következő diplomás! = https://www.bumm.sk/regio/2015/06/16/legy-te-a-kovetkezo-diplomas (2015.06.16.), A komáromi röplabdacsapat felveszi a Selye János Egyetem nevét is = https://www.bumm.sk/regio/2015/06/08/a-komaromi-roplabdacsapat-felveszi-a-selye-janos-egyetem-nevet-is (2015.06.08.), A SJE HÖK nyilatkozata 2013-ból = https://www.bumm.sk/nem-kategorizalt/2015/06/03/a-sje-hok-nyilatkozata-2013-bol (2015.06.03.), A Jobbik támogatja a Via Nova ICS-t és a komáromi HÖK-öt = https://www.bumm.sk/belfold/2015/06/03/a-jobbik-tamogatja-a-via-nova-ics-t-es-a-komaromi-hok-ot (2015.06.03.), Lezárult a XI. Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/kultura/2015/04/19/lezarult-a-xi-komaromi-egyetemi-napok (2015.04.19.), Egyetemi lét Komáromban, tizenhét szemszögből = https://www.bumm.sk/belfold/2015/04/17/egyetemi-let-komaromban-tizenhet-szemszogbol (2015.04.17.), Komáromi siker az Országos Tudományos Diákköri Konferencián = https://www.bumm.sk/regio/2015/04/14/komaromi-siker-az-orszagos-tudomanyos-diakkori-konferencian (2015.04.14.), Hétfőn indult a Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/kultura/2015/04/13/hetfon-indult-a-komaromi-egyetemi-napok (2015.04.13.), Ma van a KEN 0. napja = https://www.bumm.sk/regio/2015/04/10/ma-van-a-ken-0-napja (2015.04.10.), Idén újra Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/kultura/2015/04/07/iden-ujra-komaromi-egyetemi-napok (2015.04.07.), Idén is megtartották az Üzleti terv versenyt a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/03/12/iden-is-megtartottak-az-uzleti-terv-versenyt-a-selye-janos-egyetemen (2015.03.12.), „A diplomaosztók után is összetartanak” = https://www.bumm.sk/regio/2015/03/07/a-diplomaosztok-utan-is-osszetartanak (2015.03.07.), Sikeresen leadta akkreditációs anyagait a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/belfold/2015/03/06/sikeresen-leadta-akkreditacios-anyagait-a-selye-janos-egyetem (2015.03.06.), Újabb rangsor: mennyire jók az egyetemeink? = https://www.bumm.sk/belfold/2015/02/23/ujabb-rangsor-mennyire-jok-az-egyetemeink (2015.02.23.), Több mint négyszáz résztvevő a Selye János Egyetem nyílt napján = https://www.bumm.sk/regio/2015/02/17/tobb-mint-negyszaz-resztvevo-a-selye-janos-egyetem-nyilt-napjan (2015.02.17.), Nyílt nap a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/regio/2015/02/08/nyilt-nap-a-selye-janos-egyetemen (2015.02.08.).

2014-ből öt találatot jegyezhettünk fel: Rangsorolták a szlovákiai egyetemeket, vajon hányadik lett a magyar képzés? = https://www.bumm.sk/belfold/2014/11/30/rangsoroltak-a-szlovakiai-egyetemeket-vajon-hanyadik-lett-a-magyar-kepzes (2014.11.30.), Díjazták a Felvidéki Tudományos Diákköri Konferencia résztvevőit = https://www.bumm.sk/kultura/2014/11/15/dijaztak-a-felvideki-tudomanyos-diakkori-konferencia-resztvevoit (2014.11.15.), Színvonalas, szlovákiai magyar tudományos élet – indul az FTDK = https://www.bumm.sk/kultura/2014/11/11/szinvonalas-szlovakiai-magyar-tudomanyos-elet-indul-az-ftdk (2014.11.11.), Öregdiák-portált indít a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2014/03/20/93323_oregdiak-portalt-indit-a-selye-janos-egyetem (2014.03.20.), Új elnököt választott a Selye János Egyetem hallgatói önkormányzata = https://www.bumm.sk/archivum/2014/03/09/92878_uj-elnokot-valasztott-a-selye-janos-egyetem-hallgatoi-onkormanyzata (2014.03.09.).

2013-ból hat cikket találtunk: Jubileumi tanévnyitó a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2013/09/20/86966_jubileumi-tanevnyito-a-selye-janos-egyetemen (2013.09.20.), Megválasztották a Selye János Egyetem szépét = https://www.bumm.sk/archivum/2013/04/14/81057_megvalasztottak-a-selye-janos-egyetem-szepet (2013.04.14.), Kisfilmben népszerűsíti a Selye János Egyetemet a HÖK = https://www.bumm.sk/archivum/2013/03/25/80256_kisfilmben-nepszerusiti-a-selye-janos-egyetemet-a-hok (2013.03.25.), A Via Nova és a SJE HÖK a Jobbik felvidéki partnere? = https://www.bumm.sk/archivum/2013/03/10/79666_a-via-nova-es-a-sje-hok-a-jobbik-felvideki-partnere (2013.03.10.), Kinevezték Tóth Jánost a Selye János Egyetem rektorává = https://www.bumm.sk/archivum/2013/01/25/77976_kineveztek-toth-janost-a-selye-egyetem-rektorava (2013.01.25.), Közösen mentené a Selye Egyetem jogállását a két ország = https://www.bumm.sk/archivum/2013/01/24/77941_kozosen-mentene-a-selye-egyetem-jogallasat-a-ket-orszag (2013.01.24.).

2012-ben harminckét írás foglalkozott a Selye János Egyetemmel: Történészek és nyelvészek konferenciáztak a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/12/17/76612_torteneszek-es-nyelveszek-konferenciaztak-a-selye-egyetemen (2012.12.17.), Tóth Jánost egyedüli jelöltként újraválasztották a Selyén = https://www.bumm.sk/archivum/2012/11/08/75138_toth-janost-egyeduli-jeloltkent-ujravalasztottak-a-selyen (2012.11.08.), Vegyes bizottság: mindent megtesznek a Selye Egyetemért = https://www.bumm.sk/archivum/2012/11/08/75136_vegyes-bizottsag-mindent-megtesznek-a-selye-egyetemert (2012.11.08.), A magyar és szlovák fél törekszik a SJE rangjának megőrzésére = https://www.bumm.sk/archivum/2012/09/20/73371_a-magyar-es-szlovak-fel-torekszik-a-sje-rangjanak-megorzesere (2012.09.20.), Mindhárom egyetem tiltakozik a névváltoztatás ellen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/09/15/73167_mindharom-egyetem-tiltakozik-a-nevvaltoztatas-ellen (2012.09.15.), A Selye hallgatói megkoszorúzták Szent István komáromi szobrát = https://www.bumm.sk/archivum/2012/09/14/73141_a-selye-hallgatoi-megkoszoruztak-szent-istvan-komaromi-szobrat (2012.09.14.), Petíció indult a Selye Egyetem besorolásának megmaradásáért = https://www.bumm.sk/archivum/2012/08/31/72672_peticio-indult-a-selye-egyetem-besorolasanak-megmaradasaert (2012.08.31.), Református szervezetek tiltakoztak a komáromi leminősítés ellen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/08/27/72514_reformatus-szervezetek-tiltakoztak-a-komaromi-leminosites-ellen (2012.08.27.), Várják a jelentkezőket a Selye János Egyetem gólyatáborába = https://www.bumm.sk/archivum/2012/08/25/72429_varjak-a-jelentkezoket-a-selye-janos-egyetem-golyataboraba (2012.08.25.), A Selye Egyetem lehetőségeiről egyeztettek Budapesten = https://www.bumm.sk/archivum/2012/08/13/72023_a-selye-egyetem-lehetosegeirol-egyeztettek-budapesten (2012.08.13.), A Selye Egyetem rektorával tárgyaltak a Híd képviselői = https://www.bumm.sk/archivum/2012/08/01/71577_a-selye-egyetem-rektoraval-targyaltak-a-hid-kepviseloi (2012.08.01.), A Selye Egyetem az akkreditációs folyamat elhalasztását fogja kérni = https://www.bumm.sk/archivum/2012/08/01/71558_a-selye-egyetem-az-akkreditacios-folyamat-elhalasztasat-fogja-kerni (2012.08.01.), A.Nagy a miniszterrel egyeztetett a Selye János Egyetemről = https://www.bumm.sk/archivum/2012/07/13/70906_a-nagy-a-miniszterrel-egyeztetett-a-selye-janos-egyetemrol (2012.07.13.), A Híd támogatja a Selye Egyetem felhívását = https://www.bumm.sk/archivum/2012/06/29/70422_a-hid-tamogatja-a-selye-egyetem-felhivasat (2012.06.29.), Komárom kiállt a Selye egyetemi megnevezése mellett = https://www.bumm.sk/archivum/2012/06/28/70385_komarom-kiallt-a-selye-egyetemi-megnevezese-mellett (2012.06.28.), Türelmi időt kér Čaplovičtól a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2012/06/28/70374_turelmi-idot-ker-caplovictol-a-selye-janos-egyetem (2012.06.28.), Selye János Egyetemből Selye János Főiskola? = https://www.bumm.sk/archivum/2012/06/26/70299_selye-janos-egyetembol-selye-janos-foiskola (2012.06.26.), Vallástörténeti szimpózium a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/05/08/68413_vallastorteneti-szimpozium-a-selye-egyetemen (2012.05.08.), Veszélybe kerülhet a Selye Egyetem státusza = https://www.bumm.sk/archivum/2012/04/18/67670_veszelybe-kerulhet-a-selye-egyetem-statusza (2012.04.18.), Mától Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/archivum/2012/04/16/67551_matol-komaromi-egyetemi-napok (2012.04.16.), Próba-állásinterjúk a komáromi karrierközpontban = https://www.bumm.sk/archivum/2012/04/12/67423_proba-allasinterjuk-a-komaromi-karrierkozpontban (2012.04.12.), Hétfőtől VIII. Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/archivum/2012/04/10/67331_hetfotol-viii-komaromi-egyetemi-napok (2012.04.10.), Futsal torna a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/03/22/66628_futsal-torna-a-selye-egyetemen (2012.03.22.), Szakmai nap a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/03/16/66423_szakmai-nap-a-selye-egyetemen (2012.03.16.), Szándéknyilatkozattal támogatja az új egyetemi szakot a minisztérium = https://www.bumm.sk/archivum/2012/03/08/66142_szandeknyilatkozattal-tamogatja-az-uj-egyetemi-szakot-a-miniszterium (2012.03.08.), Nagy József az új egyetemi tanulmányi programról = https://www.bumm.sk/archivum/2012/03/08/66138_nagy-jozsef-az-uj-egyetemi-tanulmanyi-programrol (2012.03.08.), Új elnök a komáromi egyetem Hallgatói Önkormányzatának élén = https://www.bumm.sk/archivum/2012/02/28/65754_uj-elnok-a-komaromi-egyetem-hallgatoi-onkormanyzatanak-elen (2012.02.28.), Nyerhet a Selye Egyetem a magyar oktatási reformmal = https://www.bumm.sk/archivum/2012/02/25/65664_nyerhet-a-selye-egyetem-a-magyar-oktatasi-reformmal (2012.02.25.), Új tanulmányi programot indít a Selye Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2012/02/22/65551_uj-tanulmanyi-programot-indit-a-selye-egyetem (2012.02.22.), Nyílt napokat tartanak az egyetemek Nyitrán és Komáromban = https://www.bumm.sk/archivum/2012/02/10/65150_nyilt-napokat-tartanak-az-egyetemek-nyitran-es-komaromban (2012.02.10.), Pénteken Komáromban ad elő Tőkés László = https://www.bumm.sk/archivum/2012/02/07/65028_penteken-komaromban-ad-elo-tokes-laszlo (2012.02.07.), Nyitott napok a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2012/02/03/64885_nyitott-napok-a-selye-janos-egyetemen (2012.02.03.).

2011-ben harminchárom hír szólt a Selye János Egyetemről: Lemondott a komáromi egyetem HÖK-elnöke = https://www.bumm.sk/archivum/2011/12/06/62756_lemondott-a-komaromi-egyetem-hok-elnoke (2011.12.06.), Erdélyi Margitot jelölték újra dékánnak = https://www.bumm.sk/archivum/2011/11/08/61765_erdelyi-margitot-jeloltek-ujra-dekannak (2011.11.08.), Megnyílt a karrierközpont a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2011/11/07/61721_megnyilt-a-karrierkozpont-a-selye-egyetemen (2011.11.07.), Újra Kari Napok a komáromi egyetem tanárképző karán = https://www.bumm.sk/archivum/2011/11/07/61698_ujra-kari-napok-a-komaromi-egyetem-tanarkepzo-karan (2011.11.07.), Fiatal pályakezdőket várnak a Selye Egyetem karrierközpontjába = https://www.bumm.sk/archivum/2011/11/04/61612_fiatal-palyakezdoket-varnak-a-selye-egyetem-karrierkozpontjaba (2011.11.04.), Melyik főiskolának van a legtöbb állástalan végzőse? = https://www.bumm.sk/archivum/2011/10/25/61243_melyik-foiskolanak-van-a-legtobb-allastalan-vegzose (2011.10.25.), Indul a komáromi egyetem karriertanácsadó központja = https://www.bumm.sk/archivum/2011/10/14/60877_indul-a-komaromi-egyetem-karrier-tanacsado-kozpontja (2011.10.14.), Tanácskozott a Selye János Egyetem Igazgatótanácsa = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/28/60272_tanacskozott-a-selye-janos-egyetem-igazgatotanacsa (2011.09.28.), A Selye János Egyetem abszolvensei nagyon keveset keresnek = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/23/60112_a-selye-janos-egyetem-abszolvensei-nagyon-keveset-keresnek (2011.09.23.), Lemondott Szarka László dékán = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/22/60084_lemondott-szarka-laszlo-dekan (2011.09.22.), Nagy támogatja a magyar nyelvű környezetvédelmi egyetemi képzést = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/21/60026_nagy-tamogatja-a-magyar-nyelvu-kornyezetvedelmi-egyetemi-kepzest (2011.09.21.), Tanévnyitó a komáromi Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/19/59970_tanevnyito-a-komaromi-selye-janos-egyetemen (2011.09.19.), Tóth János: kiemelten támogat minket a kormány = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/17/59893_toth-janos-kiemelten-tamogat-minket-a-kormany (2011.09.17.), Ünnepélyes tanévnyitó miniszterekkel a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2011/09/14/59775_unnepelyes-tanevnyito-miniszterekkel-a-selye-egyetemen (2011.09.14.), Komáromi egyetemisták: szavazzák meg a támogatást a karrierközpontra! = https://www.bumm.sk/archivum/2011/08/26/59117_komaromi-egyetemistak-szavazzak-meg-a-tamogatast-a-karrierkozpontra (2011.08.26.), Alkalmazott informatika a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2011/08/25/59079_alkalmazott-informatika-a-selye-janos-egyetemen (2011.08.25.), Szeptemberben újra tudományos konferencia a komáromi egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2011/08/24/59057_szeptemberben-ujra-tudomanyos-konferencia-a-komaromi-egyetemen (2011.08.24.), Szociológusképzés indul a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2011/07/20/57890_szociologuskepzes-indul-a-selye-janos-egyetemen (2011.07.20.), Diplomaosztók a Selye Egyetem Gazdaságtudományi Karán = https://www.bumm.sk/archivum/2011/07/12/57622_diplomaosztok-a-selye-egyetem-gazdasagtudomanyi-karan (2011.07.12.), Online lehet követni a Selye Egyetem promócióit = https://www.bumm.sk/archivum/2011/06/27/57133_online-lehet-kovetni-a-selye-egyetem-promocioit (2011.06.27.), Tanácskozott a Selye János Egyetem Igazgatótanácsa = https://www.bumm.sk/archivum/2011/06/14/56622_tanacskozott-a-selye-janos-egyetem-igazgatotanacsa (2011.06.14.), Együttműködés a Selye János Egyetem és a győri egyetem között = https://www.bumm.sk/archivum/2011/05/31/56069_egyuttmukodes-a-selye-janos-egyetem-es-a-gyori-egyetem-kozott (2011.05.31.), Ma kezdődnek a Komáromi Egyetmi Napok = https://www.bumm.sk/archivum/2011/04/04/53842_ma-kezdodnek-a-komaromi-egyetemi-napok (2011.04.04.), Áprilisban újra Komáromi Egyetemi Napok = https://www.bumm.sk/archivum/2011/03/25/53466_aprilisban-ujra-komaromi-egyetemi-napok (2011.03.25.), A Selye János Egyetemen ad elő a francia nagykövet = https://www.bumm.sk/archivum/2011/03/17/53158_a-selye-janos-egyetemen-ad-elo-a-francia-nagykovet (2011.03.17.), Felmond a komáromi egyetem gazdasági karának tanszékvezetője = https://www.bumm.sk/archivum/2011/03/03/52621_felmond-a-komaromi-egyetem-gazdasagi-karanak-tanszekvezetoje (2011.03.03.), Mától megbízott dékán vezeti a Selye Egyetem gazdasági karát = https://www.bumm.sk/archivum/2011/03/02/52585_matol-megbizott-dekan-vezeti-a-selye-egyetem-gazdasagi-karat (2011.03.02.), A komáromi egyetemisták nyilatkozata Sikos T. Tamás ügyében = https://www.bumm.sk/archivum/2011/02/25/52421_a-komaromi-egyetemistak-nyilatkozata-sikos-t-tamas-ugyeben (2011.02.25.), A komáromi egyetem gazdasági kara dékánjának nyilatkozata = https://www.bumm.sk/archivum/2011/02/24/52351_a-komaromi-egyetem-gazdasagi-kara-dekanjanak-nyilatkozata (2011.02.24.), A komáromi egyetem gazdasági kara alkalmazottainak nyilatkozata = https://www.bumm.sk/archivum/2011/02/22/52283_a-komaromi-egyetem-gazdasagi-kara-alkalmazottainak-nyilatkozata (2011.02.22.), Menesztették a komáromi egyetem gazdasági karának dékánját = https://www.bumm.sk/archivum/2011/02/21/52244_menesztettek-a-komaromi-egyetem-gazdasagi-karanak-dekanjat (2011.02.21.), Tóth János: az emléktáblával a kezdetektől fogva több probléma volt = https://www.bumm.sk/archivum/2011/02/09/51751_toth-janos-az-emlektablaval-a-kezdetektol-fogva-tobb-problema-volt (2011.02.09.), Teljes felállásban dolgozhat a Selye János Egyetem Igazgatótanácsa = https://www.bumm.sk/archivum/2011/01/13/50705_teljes-felallasban-dolgozhat-a-selye-janos-egyetem-igazgatotanacsa (2011.01.13.).

2010-ban tizenhat cikk jelent meg a Selye János Egyetemről: Tóth János: a főiskolai kategóriába kerülés siker, nem lefokozás = https://www.bumm.sk/archivum/2010/10/22/47750_toth-janos-a-foiskolai-kategoriaba-kerules-siker-nem-lefokozas (2010.10.22.), Hintát adtak a komáromi egyetemisták a Bóbita óvodának = https://www.bumm.sk/archivum/2010/10/18/47581_hintat-adtak-a-komaromi-egyetemistak-a-bobita-ovodanak (2010.10.18.), Sikeres volt a Selye János Egyetem gólyatábora = https://www.bumm.sk/archivum/2010/09/26/46795_sikeres-volt-a-selye-janos-egyetem-golyatabora (2010.09.26.), Ünnepélyes tanévnyitó a komáromi Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2010/09/20/46590_unnepelyes-tanevnyito-a-komaromi-selye-egyetemen (2010.09.20.), Társadalmi jelenségekről és változásokról a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2010/09/07/46115_tarsadalmi-jelensegekrol-es-valtozasokrol-a-selye-egyetemen (2010.09.07.), Katolikus egyetemi központ nyílik a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2010/08/24/45632_katolikus-egyetemi-kozpont-nyilik-a-selye-janos-egyetemen (2010.08.24.), Szarka László: olajozottabban működik a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2010/07/25/44609_szarka-laszlo-olajozottabban-mukodik-a-selye-janos-egyetem (2010.07.25.), Megerősítené a Selye Egyetem helyzetét a kormány = https://www.bumm.sk/archivum/2010/07/22/44519_megerositene-a-selye-egyetem-helyzetet-a-kormany (2010.07.22.), Kiértékelték a Selye Egyetem Tanárképző Karának esszépályázatát = https://www.bumm.sk/archivum/2010/07/04/43864_kiertekeltek-a-selye-egyetem-tanarkepzo-karanak-esszepalyazatat (2010.07.04.), Másodszor avattak végzősd diákokat a Selye Tanárképző Karán = https://www.bumm.sk/archivum/2010/06/22/43407_masodszor-avattak-vegzos-diakokat-a-selye-tanarkepzo-karan (2010.06.22.), Gyűjtés a Bóbita Óvodának = https://www.bumm.sk/archivum/2010/05/25/42322_gyujtes-a-bobita-ovodanak (2010.05.25.), Egyetemi gyakorlóiskola lett a gútai magániskola = https://www.bumm.sk/archivum/2010/05/19/42107_egyetemi-gyakorloiskola-lett-a-gutai-maganiskola (2010.05.19.), Hatodik alkalommal rendezik meg a Komáromi Egyetemi Napokat = https://www.bumm.sk/archivum/2010/04/07/40571_hatodik-alkalommal-rendezik-meg-a-komaromi-egyetemi-napokat (2010.04.07.), Czibula Ádám: nekünk is kell törvény, mely a magyar nyelvet védi! = https://www.bumm.sk/archivum/2010/02/23/39106_czibula-adam-nekunk-is-kell-torveny-mely-a-magyar-nyelvet-vedi (2010.02.23.), Bútora, Mesežnikov és Petőcz a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2010/01/27/38138_butora-meseznikov-es-petocz-a-selye-janos-egyetemen (2010.01.27.), Rövid jelentés a Selye János Egyetemről = https://www.bumm.sk/archivum/2010/01/25/38043_rovid-jelentes-a-selye-janos-egyetemrol (2010.01.25.).

2009-ben tizenkilenc olyan írás jelent meg, amely kapcsolódott a Selye János Egyetemhez: A Selye Egyetemről a Selye Gimnáziumban = https://www.bumm.sk/archivum/2009/12/22/36971_a-selye-egyetemrol-a-selye-gimnaziumban (2009.12.22.), Doktori program indul a Selyén Magyar Nyelv és Irodalomból = https://www.bumm.sk/archivum/2009/10/13/34453_doktori-program-indul-a-selyen-magyar-nyelv-es-irodalombol (2009.10.13.), A Selye János Egyetemen ad elő George E. Pataki = https://www.bumm.sk/archivum/2009/10/09/34299_a-selye-janos-egyetemen-ad-elo-george-e-pataki (2009.10.09.), V. Felvidéki Diákköri Konferencia a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2009/10/07/34219_v-felvideki-tudomanyos-diakkori-konferencia-a-selye-janos-egyetemen (2009.10.07.), Beiktatták az új vezetőket és megkezdték az új tanévet a Selye Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2009/09/21/33668_beiktattak-az-uj-vezetoket-es-megkezdtek-az-uj-tanevet-a-selye-egyetemen (2009.09.21.), Oktatás – tudomány – társadalom: konferencia Komáromban = https://www.bumm.sk/archivum/2009/09/05/33084_oktatas-tudomany-tarsadalom-konferencia-komaromban (2009.09.05.), Főiskola vagy Egyetem – avagy nem is ez a lényeg = https://www.bumm.sk/archivum/2009/08/13/32338_foiskola-vagy-egyetem-avagy-nem-is-ez-a-lenyeg (2009.08.13.), Az Egyetem körüli információk pontosításra szorulnak = https://www.bumm.sk/archivum/2009/08/11/32273_az-egyetem-koruli-pontatlan-informaciok-pontositasra-szorulnak (2009.08.11.), Főiskola lesz a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2009/08/10/32241_foiskola-lesz-a-selye-janos-egyetem (2009.08.10.), Diplomaosztó a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2009/07/14/31353_diplomaoszto-a-selye-janos-egyetemen (2009.07.14.), Pótfelvételik lesznek a Selyén = https://www.bumm.sk/archivum/2009/07/13/31314_potfelvetelik-lesznek-a-selyen (2009.07.13.), Kevesen jelentkeztek a Selye János Egyetemre = https://www.bumm.sk/archivum/2009/07/08/31160_kevesen-jelentkeztek-a-selye-janos-egyetemre (2009.07.08.), A Selye János Egyetem rektorának sajtónyilatkozata = https://www.bumm.sk/archivum/2009/06/17/30480_a-selye-janos-egyetem-rektoranak-sajtonyilatkozata (2009.06.17.), Főiskola lesz a Selye János Egyetem? = https://www.bumm.sk/archivum/2009/06/17/30470_foiskola-lesz-a-selye-janos-egyetem (2009.06.17.), Oktatás – Tudomány – Társadalom = https://www.bumm.sk/archivum/2009/06/04/30057_oktatas-tudomany-tarsadalom (2009.06.04.), Sikerek a Selye János Egyetem háza táján = https://www.bumm.sk/archivum/2009/06/03/30024_sikerek-a-selye-janos-egyetem-haza-tajan (2009.06.03.), Dékánt választ a Selye János Egyetem – felhívás = https://www.bumm.sk/archivum/2009/02/17/26767_dekant-valaszt-a-selye-janos-egyetem-felhivas (2009.02.17.), SJE: Gašparovič rektorrá nevezte ki Tóth Jánost = https://www.bumm.sk/archivum/2009/02/02/26306_sje-gasparovic-rektorra-nevezte-ki-toth-janost (2009.02.02.), Fény a sötétségben: 5 éves a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2009/01/19/25897_feny-a-sotetsegben-5-eves-a-selye-janos-egyetem (2009.01.19.).

2008-ban hét cikk foglalkozott a Selye János Egyetemmel: Először értékelték a Selye János Egyetemet = https://www.bumm.sk/archivum/2008/12/04/24718_eloszor-ertekeltek-a-selye-janos-egyetemet (2008.12.04.), SJE: Tóth János az új rektor = https://www.bumm.sk/archivum/2008/11/28/24552_sje-toth-janos-az-uj-rektor (2008.11.28.), Új szenátusa van a Selye János Egyetemnek = https://www.bumm.sk/archivum/2008/10/28/23647_uj-szenatusa-van-a-selye-janos-egyetemnek (2008.10.28.), SJE: Albert visszalépett, Tóth János lehet az új rektor = https://www.bumm.sk/archivum/2008/10/15/23281_sje-albert-visszalepett-toth-janos-lehet-az-uj-rektor (2008.10.15.), Diszkrimináció a Selye János Egyetem informatika szakán? = https://www.bumm.sk/archivum/2008/09/24/22726_diszkriminacio-a-selye-janos-egyetem-informatika-szakan (2008.09.24.), Selye Egyetem: mégis Tóth János lesz a rektor? = https://www.bumm.sk/archivum/2008/06/11/19687_selye-egyetem-megis-toth-janos-lesz-a-rektor (2008.06.11.), Újdonságok a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2008/03/13/17098_ujdonsagok-a-selye-janos-egyetemen (2008.03.13.).

2007-ben hat írás jelent meg az egyetemről: Nyári Egyetemet szervez a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2007/06/04/9408_nyari-egyetemet-szervez-a-selye-janos-egyetem (2007.06.04.), FTV-tervezet: Selye János Szakfőiskola? = https://www.bumm.sk/archivum/2007/05/10/8931_ftv-tervezet-selye-janos-szakfoiskola (2007.05.10.), Göncz Kinga a Selye János Egyetem támogatását kérte = https://www.bumm.sk/archivum/2007/02/16/6891_goncz-kinga-a-selye-janos-egyetem-tamogatasat-kerte (2007.02.16.), Anyagi gondok a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2007/02/15/6864_anyagi-gondok-a-selye-janos-egyetemen (2007.02.15.), Konferencia Selye Jánosról = https://www.bumm.sk/archivum/2007/01/23/6215_konferencia-selye-janosrol (2007.01.23.), Újévi vizit dr. Albert Sándornál, a Selye János Egyetem rektoránál = https://www.bumm.sk/archivum/2007/01/04/5753_ujevi-vizit-dr-albert-sandornal-a-selye-janos-egyetem-rektoranal (2007.01.04.).

2006-ban hét cikk foglalkozott a Selye János Egyetemmel: Átadták a Selye János Egyetem könyvtárát = https://www.bumm.sk/archivum/2006/12/20/5481_atadtak-a-selye-janos-egyetem-konyvtarat (2006.12.20.), Borverseny a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2006/11/30/4938_borverseny-a-selye-janos-egyetemen (2006.11.30.), Tanévnyitó a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2006/09/12/3043_tanevnyito-a-selye-janos-egyetemen (2006.09.12.), Új képzés a Selye János Egyetemen = https://www.bumm.sk/archivum/2006/08/09/2327_uj-kepzes-a-selye-janos-egyetemen (2006.08.09.), Nem zárják be a Selye János Egyetemet = https://www.bumm.sk/archivum/2006/07/07/1559_nem-zarjak-be-a-selye-janos-egyetemet (2006.07.07.), Bővül a Selye János Egyetem = https://www.bumm.sk/archivum/2006/06/10/829_bovul-a-selye-janos-egyetem (2006.06.10.), Nehéz helyzetbe kerülhet a Selye János Egyetem! = https://www.bumm.sk/archivum/2006/05/17/348_nehez-helyzetbe-kerulhet-a-selye-janos-egyetem (2006.05.17.).

A kutatás későbbi fázisában érdemes lenne alaposabban elemezni az egyetemi/főiskolai besorolás kérdéséről szóló cikkeket (mindkét akkreditációs időszakban), különös tekintettel a felmerülő félreértésekre és az ezek eloszlatására irányuló kísérletekre. Emellett meg lehetne vizsgálni, hogy érkeztek-e kommentek ezekhez a cikkekhez, és ha igen, milyen jellegűek.

5. Konklúzió

A Komáromban szerkesztett online felületeken a Selye János Egyetem működésével kapcsolatosan vizsgált anyag mennyiségét a következő táblázat foglalja össze.

1. táblázat. A Selye Egyetem említése a komáromi online felületeken

Amiként az várható volt, a Selye János Egyetem rendszeresen szerepel a komáromi kötődésű médiában. Mindegyik általunk vizsgált online portál rendszeresen közöl cikkeket az egyetemről, noha e cikkek száma portálonként és időszakonként mutat némi változatosságot (lásd 1. táblázat). Az online tér működésmódjával, illetve a hírmegosztás gyakorlatával magyarázható, hogy számos olyan cikkre bukkantunk, amelyek kisebb változtatásokkal több portálon is megjelentek (olykor a különbségek minimálisak voltak). Ennek egyik lehetséges magyarázata az lehet, hogy a szóban forgó portálok kapcsolatban vannak egymással (azaz átvesznek információkat egymástól), a másik magyarázat pedig az lehet erre a jelenségre, hogy időnként ugyanabból a forrásból merítenek. Ezt a kérdést külön nem vizsgáltuk, de nem kizárt, hogy a hírek egy része a Selye János Egyetem honlapjáról kerül be a hírfolyamba.

Ez utóbbi már csak azért is valószínű, mert a megjelent cikkek közt jelentős túlsúlyban vannak azok, amelyek különböző egyetemi rendezvényekről adnak hírt: konferenciákról, előadásokról, a tudomány hetéről, a gólyatáborról, a nyílt napról és leggyakrabban az egyetemi napok rendezvényeiről. E cikkek közös jellemzője, hogy rövidek és mindenekelőtt a tényekre szorítkoznak – tehát értéksemlegesek.

A cikkek egy másik csoportját képezik azok az írások, amelyek az egyetemi képzéssel kapcsolatos változásokról számolnak be (például új szakok nyitásáról stb.), illetve személyi változásokról tudósítanak (új rektor, dékánválasztás, új HÖK-elnök). Míg az előbbi csoportba sorolható cikkek olykor kifejezetten felhívó jellegűek, addig az utóbbiba soroltak tényközlőek. Magától értetődő, hogy a rektor- és dékánválasztás publicitást kap a médiában. Az pedig, hogy a Hallgatói Önkormányzat elnöki posztján történt változásokról is hírt ad a média, részben a HÖK aktív jelenlétével, részben pedig a HÖK tevékenysége iránti érdeklődéssel magyarázható.

Ugyancsak a köz érdeklődését tükrözheti, hogy a média részletesen beszámolt a korábbi akkreditációs időszakok eredményéről, igaz, ezt az egyetemen kívüli szemlélő nézőpontjából tette. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az egyetem értékelése a hírekben – olykor félreérthetően – az egyetem besorolásának, netán „lefokozásának” kérdéseként tematizálódott. 2012-ben több cikk kelthetett pánikot azzal, hogy az egyetem főiskolává történő degradálásáról beszélt, miközben nem mindig tette világossá, hogy mit is jelent valójában a főiskolai kategóriába való besorolás. (Valójában, mint tudjuk, nem lefokozást jelentett, hanem a korábbi pozíció megerősítését.) Az, hogy minden eddigi akkreditációs folyamat végeredményéről jelent meg írás a helyi illetőségű médiában, azt jelentheti, hogy a komáromiaknak igenis fontos, hogy az egyetem megőrizze egyetemi rangját.

Ami a cikkek hangvételét illeti, mint korábban is utaltunk rá, ezek nagy része semlegesnek mondható. Olyan rövidhírekről van szó, amelyek a tényekre fókuszálnak. A cikkek között akad több pozitív hangvételű (vagy kifejezetten népszerűsítő jellegű) írás, de nincsenek szélsőséges megnyilvánulások. A pozitív hangvételű írások is megőrzik tényszerűségüket. Ugyanakkor feltűnő, hogy még az olyan portálokon, amelyek teret adnak a provokatív megnyilatkozásoknak, sem találtunk az egyetemet bíráló cikket. A bumm.sk ugyan korábban leközölt néhány olyan írást, amely megkavarta az egyetem körüli állóvizet, de összességében ezek is megmaradtak a részrehajlás nélküli tudósítás szintjén, ráadásul az utóbbi években nem is jelent meg ilyen jellegű cikk. Mindez arról is árulkodhat, hogy Komárom városa meg van elégedve az egyetem eddigi teljesítményével.

Arra, hogy milyen kapcsolat van a város és az egyetem között, a kinyert adatbázisból nem tudunk következtetni. A megjelent írások között alig van olyan, amely a város és az egyetem viszonyát tematizálná. Arra a (az előszóban is felvetett) kérdésre, hogy a hallgatók jelenléte lendített-e a város imázsán, netán beépült volna a „komáromiság” identitásképletébe, szintén nehéz választ adni a cikkek alapján. A hallgatói aktivitásról szóló írások egy része ugyan azt bizonyítja, hogy érezhető a hallgatók jelenléte a városban. Akadnak azonban olyan írások is, amelyek ehhez a kérdéshez szkeptikusabban viszonyulnak. Mindez azzal is magyarázható, hogy nincs egységes mérce, amely alapján mérni lehetne a hallgatók aktív jelenlétét a városban.

6. Irodalom

Albert Sándor 2004. Selye János Egyetem. Révkomárom, KT Könyv- és Lapkiadó.

Albert Sándor 2005. Az induló Selye János Egyetem. Komárom, KT Könyv- és Lapkiadó.

Barabási Albert-László 2018. Behálózva. A hálózatok új tudománya. Ford. Vicsek Mária. Budapest, Libri Kiadó.

Beke Zsolt 2016. Az identitás esélyei. Dunaszerdahely–Pozsony, Kalligram.

Eagleman, David 2017. Az agy: a te történeted. Ford. Both Előd. Budapest, Akkord Kiadó.

Hawking, Stephen 1999. Gyermekkorom. In Uő: Einstein álma és egyéb írások. Ford. Ungvárainé Nagy Zsuzsanna–Ungvárai János. Budapest, Vince Kiadó, 11–23. p.

Kulcsár Szabó Ernő 2010. Üzem vagy műhely? Avagy válaszút előtt állnak-e a humán tudományaink? In Uő: Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben. Budapest, Akadémiai Kiadó, 294–308. p.

Lampl Zsuzsanna 2012. A szlovákiai magyarok szociológiája. 1. kötet. Szlovákiai és magyar. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Selye János 1976. Stressz distressz nélkül. Ford. Mészáros Károly. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Stokes, Jane 2008. A média- és kultúrakutatás gyakorlata. Ford. Károlyi Júlia. Budapest–Pécs, Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék.

Szarka László 2009. Az egyetemi tudományosság hasznáról. Bevezető egy könyvsorozathoz. In Liszka József (szerk.): Interetnikus és interkulturális kapcsolatok Dél-Szlovákiában. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 5–8. p. /Monographiae Comaromienses 1./

Szénássy Zoltán 2005. Rév-Komárom. Komárom. KT Könyv- és Lapkiadó.

Tóth János 2014. Rektori köszöntő. In Zakar Piroska–Mészárosová, Alžbeta (szerk.): A Selye János Egyetem – Univerzita J. Selyeho 2004–2014. Komárom/Komárno, Selye János Egyetem/Univerzita J. Selyeho. 4–8. p.

7. Internetes források (a tárgyalás sorrendjében)

sziakomarom.sk

tvkomarno.sk

deltakn.sk

dunataj.sk

komaromonline.sk

bumm.sk

Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (2. rész)

Az újjáalakuló Csehszlovákia hadseregének szervezeti felépítéséről, elsősorban szovjet nyomásra, döntések születtek már a világháború befejezése és az ország nagy részének felszabadítása előtt. Csehszlovákia első kormánya programjában abból az alapelvből indult ki, hogy a hadsereg szervezeti felépítése, felszerelése és kiképzése olyan lesz, mint a szovjet Vörös Hadseregé. A hadsereg alapját az ellenállási mozgalomban harcoló katonai és partizánalakulatok egységei fogják képezni, mindenekelőtt a Szovjetunióban működő csehszlovák hadtest.[1] A kormány döntött személyi kérdésekről is, a nemzetvédelmi miniszter Ludvík Svoboda tábornok, a Szovjetunióban alakult csehszlovák hadtest parancsnoka, a vezérkari főnöke pedig Bohumil Boček[2] tábornok, a hadtest parancsnokhelyettese lett. Lényegében arról döntött, hogy a hadsereg nem az 1938-as alapokon épül újjá, valamint a legfőbb vezetése nem a londoni emigráns kormány elképzelései szerint alakul, hanem a szovjet vezetés akarata érvényesül.

A csehszlovák londoni katonai emigráció vezetői a hadsereg szerepéről a szláv, kisebbségek nélküli Csehszlovákia kialakításával kapcsolatban határozott elképzelésekkel rendelkeztek és erre részletes terveket dolgoztak ki már a háború alatt. Támogatták a szláv nemzetállam kialakításának gondolatát, tudatában voltak, hogy a hadseregnek szerepet kell vállalnia a kisebbségek háború utáni kitelepítésében. Ebben a kérdésben a Szovjetunióban harcoló csehszlovák alakulatok vezetése is egyetértett. A német és a magyar nemzetiség tagjait már a Szovjetunióban alakult csehszlovák katonai egységek kizárták soraikból. A felszabadított területeken 1945-ben mozgósítást rendeltek el bizonyos korosztályoknál, a magyarokat és németeket azonban nem hívták be. Az évekkel korábban megfogalmazott elképzelések szerint a csehszlovák hadsereg nem akart magyarokat és németeket a soraiba fogadni, legfeljebb munkaszolgálatra tartották alkalmasnak őket.[3]

Az új hadseregben rendezni próbálták a cseh és szlovák nemzet egyenjogúságának kérdését is. Ezt a célt szolgálta a védelmi minisztériumban kinevezett szlovák államtitkár, aki a harmadik kormány időszakában Ján Lichner[4] volt, a Demokrata Párt részéről. A kormány 1945. május 25-i ülésén döntött arról, hogy Szlovákia területén kialakítja a 4. Katonai Területi Parancsnokságot (VO 4) Pozsony székhellyel. Az legénységi állomány, az altiszti és tisztikar elsősorban szlovák nemzetiségűekből állt, a vezényleti nyelv a szlovák volt. 1946-tól azonban, a Demokrata Párt győzelme után, már a szlovák újoncok egy része Csehországba és Morvaországba került katonai szolgálatra és fordítva, a cseh újoncok egy része pedig Szlovákiába. 1950-ben a megszüntették az addigi területi katonai parancsnokságokat és két újat alakítottak ki (1. VO és 2. VO) Prága és Trencsén székhellyel.[5] A kezdeti években azonban a VO 4 parancsnokságnak kellett ellátnia a békeidőben rászabott feladatokat, a határvédelmet, a segítségnyújtást az újjáépítésben Szlovákia területén, és nem utolsósorban a szlovákiai németek és magyarok kitelepítésének a feladatát. A VO 4 Hadtápparancsnokságán belül külön Kitelepítési Részleget (Odsunové oddelenie) is létrehoztak.

A Nemzetvédelmi Minisztérium 1945 szeptemberében kísérletet tett arra is, hogy a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítésének ügyét katonai hatáskörbe vonja. Samuel Korbel[6] ezredesnek, a minisztérium jogi osztálya vezetőjének aláírásával szétküldött tárcaközi egyeztetésre egy javaslatot. Ebben egy különálló hivatal létrehozására tett javaslatot. A Hivatal a Német és a Magyar Kérdés Megoldására a CSSZK-ban, munkanevet kapta, és központi államigazgatási szervként végezte volna az állampolgárságuktól megfosztott kisebbségi személyekkel kapcsolatos összes teendőket, büntetőtáborok létrehozását a számukra, ideiglenesen munkára kötelezésüket, végső soron a kitelepítésüket az országból. A javaslat megállapította: túl sok minisztérium és hivatal hatáskörébe tartozik jelenleg a kérdés, a hatáskörök szétforgácsolása káoszt okoz, ezért kell egy központi hivatal: „Ez a hivatal egyenesen a kormánynak tartozik felelősséggel, és katonai módon van megszervezve. Az alkalmazottai a katonai fegyelmi, a büntető és a bírói hatáskörnek vannak alárendelve…”[7] A javaslatot nem fogadta el a kormány, mivel a többi tárca ellenezte.[8] Véleményük szerint az elnöki dekrétumok, az ezek alapján létrejött Telepítési Hivatal és Nemzeti Megújítási Alap, valamint a Belügyminisztérium javaslatai a németek tervezett kitelepítésével kapcsolatban megfelelően rendezik a kérdést. A döntés értelmében tulajdonképpen a kisebbségekkel kapcsolatos teendők legfőbb intézője továbbra is a Belügyminisztérium maradt.

Dokumentumok II.

4.

Pozsony, 1946. november 18. (1946. november 7.) A VO4 Hadtápparancsnoksága megküldi a Nemzetvédelmi Minisztérium (NVM) államtitkárának Juraj Pipich vezérkari kapitánynak, a Csehszlovák Áttelepítési Bizottsághoz kirendelt összekötőtisztnek a bizalmas jelentését a szlovákiai magyarok Csehországba szállításának előkészületeiről.

(a lap tetején kép pecsét) 1946 NVM                                                             6443

4. területi Hadtápparancsnokság

322.695/biz.kitelep.részl.1946                                                            Pozsony, 1946. 11. 18

Tárgy: Jelentés a magyarok kitelepítéséről – előterjesztés

Melléklet: 1

NVM Államtitkárának Hivatala

Prága

Mellékelten benyújtom az összekötőtiszt jelentését a magyarok Csehországba telepítésével kapcsolatos helyzetről.

A következtetéseivel egyetértek.

VO4 képviselője

Heřman Ján vezérkari ezr.

(olvashatatlan aláírás)

(a lapon a NVM iktatópecsétje) Bizalmas

Érkezett 1946. XI. 20.

6443 sz. Mell. 1

Pipich Juraj vezérkari kap.

NVM és VO4 CSÁB összekötőtisztje[9]                                                 Pozsony, 1946. 11. 7.

Tárgy: Párkányban 1946. 10. 27 lezajlott értekezlet – javaslat – jelentés

NVM Államtitkárának Hivatala

Prága

1/ Jelentem, hogy 1946. 10. 27.-én Párkányban részt vettem a Dr. Daniel Okálinak a magyarországi lakosságcsere kormánybiztosának kezdeményezésére összehívott értekezleten.

Az értekezlet tárgya, amelynek inkább informatív jellege volt, a magyarok meghatározott részének Csehországba telepítési módjának a megbeszélése volt, melyre abban az esetben kerül sor, amennyiben a magyar kormány továbbra is halogatja az 1946. II. 27-i egyezmény teljesítését.

Arról is szó volt, mely magyarokat kell áttelepíteni Csehországba, akik nem reszlovakizáltak, vagy a reszlovakizáltakat is.

2/ Mivel az egész akció sikere nagy hatással van, nemcsak a mi déli határaink biztosítására, hanem az erre a határra általában, úgy gondolom, szükséges lesz, hogy a NV miniszter úr, bár a csereakciót más minisztériumok irányítják, érvényesítse a fokozott befolyását a kormányüléseken, amelyek erről a témáról tárgyalnak, mivel úgy tűnik a civil tárcák beavatkozásai a forradalmi hevületükkel gyakran a probléma megoldásának, tekintettel a külföldre, csupán ártanak, ahelyett, hogy oldanák vagy legalább segítenének a megoldásban. (Pl. a magyarok beosztása kényszermunkára Csehországba 1945 őszén, mindenféle jogi alap nélkül, mint bírósági ítélet stb.)[10]

3/ Úgy gondolom, kezdettől hiba volt a magyarok kitelepítését azonosítani a német problémával – mindkét problémának teljesen más a pszichológiai alapja.

Az, hogy a nagyhatalmak megengedték a németek kitelepítését, bizonyára nem csupán a külföld irántunk táplált szimpátiájából és indokaink külföld általi elismeréséből fakadt, de abból is, hogy a németek még nemrég az egész világot terrorizálták, amellyel gyűlöletet váltottak ki magukkal szemben. Hiába várnánk azonban arra, hogy az angolok, vagy az amerikaiak gyűlöljék a magyarokat. Ők arra túl kicsik, hogy az angolszászok egyáltalán a gyűlöletükre méltassák őket. Ellenkezőleg ismert tény, hogy a magyarok kedvesebbek számukra, mint mi, ha nem másért, csak azért, mivel nem szlávok.

4/ Tudatában vagyok annak, hogy nem az én dolgom megoldani ezt a problémát, és távol vagyok attól, hogy én kritizálni akarnám a mi legfőbb tényezőink cselekedeteit ebben a dologban, vagy kioktatni akarnám őket.

Mint az NVM (kinevezve a NVM 13.223 biz. vezérk. 7. Oszt.1946 sz. határozatával) és a VO4 összekötőtisztje a CSÁB-hoz és a TH-hoz azonban kötelességemnek érzem, jelenteni a megfigyeléseimet a feletteseimnek, hiszen ha a csereakció legalább részben sikerül ipso facto[11] a déli határunk örökre biztosítva lesz, mivel a földnek szlovák kézre kerülésével a magyarok elveszítik az igényüket erre a számunkra oly drága területre.

5/ Az, hogy a párizsi döntés a mi hátrányunkra történt, még nem jelenti azt, hogy a problémát nem lehet megoldani. Abban, hogy van megoldás, végre minden az ügyön dolgozó tényező egyetért, azonban a módon, a taktikán múlik – milyennel visszük végbe a dolgot.

Mindenesetre úgy gondolom, nem hajthatjuk végre a transzferét Csehországba és Morvaországba azoknak a magyaroknak, akik reszlovakizáltak, mivel az ő valódi önkéntességük ennél az aktusnál a külföld előtt a mi legnagyobb támaszunk. A gyerekeiket annak a 350.000 reszlovakizáltnak már nyugodtan szlovák iskolába adhatjuk, senki nem hányhat a szemünkre valamilyen erőszakos magyarosítást [sic!], és hasonlókat.

Megjegyzem, hogy az elért magas szám ellenére, még több reszlovakizált lenne, sokan azonban csak azért nem reszlovakizáltak, mivel elterjedt, hogy felesleges reszlovakizálnia annak, akinek több mint 5 hold földje van, az ilyennek állítólag nem segít még az igazi szláv származás sem. Ezzel nem azt állítom, hogy a reszlovakizáltakat nem kell átellenőrizni, hogy valóban szláv származásúak-e. Igen, de csak később. Most szükségünk van erre a számra, ezért mindnek igazolást kell kiadni, hogy jelentkezett reszlovakizálásra, és a határozatról később lesz kiértesítve. De egyelőre nem fogunk velük mozdulni. A világos eseteket lehet fokozatosan, hivatalosan kezelni.

A reszlovakizáltakat egyelőre még pszichológiai okokból sem költöztethetjük. Hiszen mindnyájan, akik nem reszlovakizáltak, kinevetnék őket, és ezzel e nevetéssel a köztársaság ellen provokálnák őket.

6/ Ezért, ha a magyar kormányt rá akarjuk kényszeríteni az 1946. II. 27.-i csereegyezmény teljesítésére és valami teret nyitni a belső telepítésre, akkor Csehországba és Morvaországba nem reszlovakizált magyarokat költöztetünk.

Amennyiben később mégiscsak sikerülne megegyezni annak a párizsi konferencián említett 200.000 magyarnak a kitelepítéséről, akkor a legrosszabb esetben kétféle költöztetési költségeink lesznek azzal, hogy esetleg a Csehországba kiköltöztetett magyart „ha sikerül a dolog” újra költöztetni fogjuk, de Magyarországra.

7/ Az egész dolog során számolni kell bizonyos tényezőkkel.

Szlovákiában mondjuk van 550-600.000 magyarunk. Ebből a számból leszámítunk 350.000 reszlovakizáltat. A maradék 200-250.000 számú magyarból javaslom kihúzni, mint szlovák területen lakót, azokat, akik már önként, mint mezőgazdasági, vagy bármilyen munkás elmentek munkára a cseh országrészekbe és többségük az ottani munka és szociális körülményekkel száz százalékosan elégedettek, és sok esetben már most elhatározták, ott horgonyoznak le. Ezeknek az embereknek, ajánlanám azonnal honosságot adni a helységekben, ahol ez idő szerint foglalkoztatottak, tehát, mint dél-szlovákiai lakos egyszerűen eltűnnének. Több ezer emberről van szó. Vannak községek, amelyekből így több száz munkás kiesik. Nagy hatással lenne ez a lakosságcserére Magyarországgal, az 1946. II. 27-i egyezmény alapján.

A mi hivatalainknak ugyanis természetes igyekezete az áttelepítendők jegyzékébe főleg gazdag magyar parasztokat besorolni, hogy a föld így szlovák kézbe kerüljön. A magyarok azonban ez ellen az átlátszó trükk ellen felléptek és kitartanak az mellett, hogy az áttelepítendők jegyzékei a magyar lakosság szociális rétegződése alapján legyenek összeállítva. Az általam vázolt módon a szociális rétegződés a javunkra módosulna.

8/ Egyszerűen, az alapján a látószög alapján kell cselekednünk, hogy a további 200.000 magyar egyoldalú kitelepítése a párizsi konferencia határozata alapján nem sikerül, (ha sikerül, annál jobb) sőt pld. az USA, Dr. Okáli szavai szerint, még a magyarok területi cseréről szóló javaslatát is hajlandó támogatni.

Mint további lépést, amely segít bennünket ahhoz, hogy a fent említett szociális rétegződés a javunkra változzon, ajánlom, hogy a munkaerő toborzás elé, a magyar lakosság köréből a cseh területekre, ne álljon semmilyen akadály, ellenkezőleg, hogy ez legyen támogatva. Hiszen az ügynökök, akik feketén keresik az embereket, azokat így, vagy úgy, az érintett szlovák hivatal engedélye nélkül is, munkába állítják.

Ezeknek az embereknek is, ahogyan már fent említettem, honosságot adnának a munkahelyük szerint. Lakhatási lehetőséget kell azonban ezeknek az embereknek adni, hogy „eltűnjenek” a szlovákiai déli határvidékről a családjaikkal együtt, ami bizonyára a cseh határvidéken nem ütközik különösebb technikai nehézségbe.

9/ Ami a magyarok kényszer költöztetését illeti, a kis földművesekkel kezdeném, akiknek 5-10 kat. hold földjük van, és a földnélküliekkel.

Tekintettel a külföldi reakcióra (ne képzeljük, hogy ignorálhatjuk azt) azonban nagyon szerencsétlennek tartom azt a gondolatot, hogy Csehországba átköltöztessünk magyarokat, mint cselédeket, akik most rendelkeznek valami földdel. Az érv, hogy a földjük ex lege[12] konfiskálva lesz, nekem nem tűnik túl erősnek.

Úgy gondolom, értelmesebb lenne fokozatosan azokat a kis földműveseket vinni (nem túl nagy mennyiségben egyszerre), és az 5 hold helyett Csehországban adni neki mondjuk 8 holdat a megfelelő rendelettel a földtulajdonról. (Ezt külön megfizethetné a föld bonitásának figyelembevételével, stb.)

Az, hogy nagyobb egységeket sehol nem helyeznének el, ez természetes. Ami a humanitást illeti, ebben az esetben biztosan senki nem kifogásolhatná, és főleg nem kifogásolhatná, mint a nálunk jogosan gyökeret vert, magyarellenességből fakadó cselekedetet. Ennek azonban jelenleg biztosan nincs helye az olyan nagy horderejű, jelentőségű politikai döntések során, mint a mi déli határvidékünk elszlovákosítása. Itt tisztán a hideg, számító mérlegelésnek kell érvényesülnie, amely számításba veszi a mi esetleges kedvezőtlen megítélésünket a nyugati szövetségeseknél, illetve az ő terveiket a magyarokkal, sőt azt az extrém esetet, hogy nyugat-kelet konfliktusra kerül sor, amelyre Magyarországon mindenki számít.

Ezzel, a számunkra „őrült” ötlettel, vigasztalódnak nálunk azok a magyarok, akik nem reszlovakizáltak, és akiknek a jelszavuk, csak kitartani az új háborúig, utána pedig így, vagy úgy újra az „anyaországhoz” kerülnek.

10/ Ily módon a magyarokat rákényszerítenénk a régi egyezmény teljesítésére a lakosságcseréről, az esetleges a mérlegelésére a transzferének (cseréjének) annak a további 200.000-nek a párizsi határozat szerint, és legálisan földet szereznénk a belső kolonizációhoz, hogy a Magyarországról áttelepülő szlovák (nem mindig nagyon öntudatos) elem keveredjen a hazaival és vele megerősödjön.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen fontos, hogy a határvidékre kiválasztott, kifogástalan karakterű és szorgalmas munkásokat küldjenek és ne harácsolókat és lógósokat. Biztosan nem lesz tekintélye a helyi lakosság körében annak a NB állomás parancsnoknak, aki büntető feljelentést tesz, állítólagos politikai bűncselekmény miatt, több éve elhalálozott emberre, stb.

11/ Végezetül megismétlem, hogy kötelességemnek éreztem megtenni ezt a jelentést a megfelelő javaslatokkal együtt az útjaimon tett megfigyeléseim alapján, szerte Dél-Szlovákiában és Magyarországon, és az állandó kapcsolataim alapján a központi szlovák hivatalokkal, amelyek ezen az ügyön dolgoznak.

Ami legalább a részleges megvalósulásukat illeti, illetve egyáltalán ezekbe a dolgokba való beavatkozást, a NVM miniszter úr, illetve az államtitkár politikai beavatkozását elengedhetetlennek tartom, mivel ha sikerül a mostani eredménytelenségekből ügyesen kimanőverezni, ezzel már most megkíméljük nemzetünk fiainak vérét és – végül is mindig a katonák azok, akik a politikusok tévedései miatt véreznek.

Bátorkodom hozzátenni, hogy ne tűnjenek javaslataim puhának, néha nem árt, ha J. A. Komenský régi jelszava vezérel: Omnia sponte fluant, absit violentia rebus. „Minden folyjon a maga rendjén, a dolgok maradjanak mentesek az erőszaktól.”

Kiegészítésül a fent elmondottakhoz jelentem, hogy ez év november 7-én Dr. Čechnek a TH elnökének elnöklete alatt Párkányban (ez év 11. 8-án Somorján) újabb értekezletre került sor, amelyen már konkréten a magyarok Csehországba telepítéséről volt szó.

A telepítés a Párkányi és a Somorjai járásban kezdődik.

A jogi alapot a kétéves tervről szóló törvény és a 88-as köztársasági elnöki dekrétum alkotja.

Az első transzportoknak 1946. 11. 16 és 17-én kell indulniuk Muzsla és Köbölkút községekből a Párkányi járásból, és ez év 11. 19-én a Somorjai járásból Gútor és Szemet községekből. Áttelepítésre kerülnek azok is, akiknek a reszlovakizációja nem lett elfogadva.

Vajon a magyarok elmozdítása, akik jelentkeztek reszlovakizációra, bár ezt nem fogadták el, nem korai-e, azt a közeljövő megmutatja.

Az értekezleten megtudtam, hogy áttelepítendők egyrészt a mindenféle foglalkozású vagyontalan magyarok, másrészt a földművesek 5 holdig. Az utóbbiak rosszabbul járnak, mint a teljesen vagyontalanok, mivel a vagyonuk konfiskáció alá esik a 108 sz. törvény alapján, azonban állítólag már tárgyalnak arról, vajon kapjanak-e az új lakóhelyen valamilyen kompenzációt a Szlovákiában hagyott vagyonért.

Mivel már tárgyalnak erről, bátorkodom ajánlani, hogy a NVM ezt dolgot támogassa, mivel biztosan hozzájárul a köztársaságon belüli viszonyok konszolidálásához és elhallgattatja a külföldi ellenpropagandát, amely – mint azt például a Lidová demokracie 11. 8-i számában olvasom, „reményét fejezi ki, hogy nem kerül sor a lakosság erőszakos áttelepítésére csehszlovák köztársaságon belül sem, és a szlovák nemzetiséghez tartozás kierőszakolt (??) bevallását megsemmisítik”

Magában véve az irányelvek a transzferre humánusak. Az áttelepítettek például 1 hónapra élelmiszerkészletet vihetnek magukkal, minden bútort, stb.

Most már csak arról van szó, hogy az Információs Megbízotti Hivatal és a Minisztérium az egész dolgot jól fogják meg a propagáció oldaláról.

(aláírás) Juraj Pipich vez. kap.

Mindkét irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Vojenský historický archiv Praha, fond Ministerstvo národní obrany 1946, státní tajemník v MNO (Nemzetvédelmi Minisztérium 1946, NVM államtitkára), 19. doboz.

Juraj Pipich vezérkari kapitány személyes adatait még nem sikerült megszerezni, annyi ismert róla, hogy fiatal tisztként részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben. A levéltári dokumentumok szerint, mint összekötőtiszt fontos szerepet töltött be a deportálások kezdeti szakaszában és később a magyar-csehszlovák lakosságcsere során. Az itt közölt terjedelmes jelentéséből kitűnik, hogy nem csak a politika szintjén, de a hadsereg középszintű vezetői körében is mennyire egyértelmű támogatásban részesült a szláv nemzetállam létrehozásának a gondolata. A szlovák nemzetiségű vezérkari kapitány történelmi feladatként és esélyként tekintett a magyar kisebbség eltávolítására Szlovákiából, amelyet szerinte hideg fejjel mérlegelve kell előkészíteni és végrehajtani.

Beszámolójából kitűnik, hogy a deportálási akció kezdeti időpontját és helyszíneit már hetekkel előbb meghatározták. A deportáltak körének kijelölése körül volt némi vita, de végül a legszegényebbek elszállítása mellett döntöttek.

5.

Somorja, 1946. november 20. (1946. november 23.) Ján Novák kapitánynak a II/17 zászlóalj parancsnokának két titkos jelentése a VO4 Hadtápparancsnokságának a magyar lakosság Szemet és Gútor községekből Csehországba történt deportálásáról.

(a lap tetején két pecsét) VO4 Hadtáp 1946                                                  290683

17. gyalogezred

122/Tit.1946 sz.                                                                       Somorja, 1946. november 20.

Tárgy: Kivonat a magyar lakosság áttelepítésének naplójából

4. területi Hadtápparancsnokság

Kitelepít. Részleg

Pozsony

1946. november 8.

15.00 órakor értekezlet a magyarok áttelepítéséről a Területi Telepítési Hivatalban. Jelen voltak a Telepítési Hivatal elnöke, az NB főparancsnokságának egy tagja, VO-4 egy tagja, a JNB egy tagja és a helyőrség parancsnoka.

Napirend: Az áttelepítés végrehajtása a Somorjai járásban. Az áttelepítés első szakaszában, Gútor és Szemet községek.

1946. november 14.

15.00 órakor értekezlet a Telepítési Hivatalban, megtárgyalásra került a rakodás ideje, és az elszállítás egész terve Szemet és Gútor községben. Az elszállítás időpontja meghatározatlan időre elhalasztva.

1946. november 18.

Értekezlet a Telepítési Hivatalban, ahol megtárgyalásra került a magyar lakosság kitelepítése, amely 1946. nov. 19-én fog megtörténni.

1946. november 19.
1947. november 18-án az esti órákban autóoszlop érkezett Komáromból, amely a magyar lakosságot szállítja majd el Szemet községből a somorjai vasútállomásra. A reggeli órákban elkezdődött a civil lakosság berakása, a kezdetben fogadkozások, átkozódások közepette nem akartak rakodni, a helyzet később javult, a délutáni órákban a rakodás simán ment és nem történt semmilyen incidens. A rakodás aznap befejeződött, és a transzport 19.00 órakor elhagyta a somorjai vasútállomást. A VVP[13] telefonüzenete alapján a transzport parancsnokát a legénységgel együtt visszahívták, azzal, hogy az őrség nem szükséges.

Gútor községben, ahol a rakodást másnap kellett kezdeni, a magyar nemzetiségű lakosság igyekezett elmenekülni, esetleg elbújni a dunai erdőkben.

A délutáni órákban a Dunán túlról a magyar oldalról tüzelés kezdődött a PÜ-re.[14] Ez katonai erősítést kapott, amelyre ugyancsak lőttek. A megerősített őrjárat a levegőbe leadott lövésekkel válaszolt. A magyar őrjárat tovább tüzelt, miközben egy magyar nemzetiségű Šindler nevű polgárt Gútor községből, megöltek. Gútor község magyar nemzetiségű lakói azon a napon igyekeztek elkerülni transzportálást, ezért rejtőzködve elmenekültek a faluból, vagy elrejtőztek a faluban. Az éjjeli munka lefolyása, katonai szempontból sima volt.

Hiányosságok a civil hivatalok részéről a magyar lakosság kitelepítésénél elsősorban adminisztratív hibákból keletkeztek, hogy szlovák nemzetiségűek is kitelepítésre kerültek, vegyes házasságban élők, és kiadtak kevert végzéseket, vagyis egyszerre Magyarországra áttelepítésre és Csehországba kitelepítésre. Belekerültek olyanok is, akik beadták a kérvényt a reszlovakizációra. Sötétedéskor a civil hivatalnokcsoport, a megerősített katonai közreműködés ellenére, fél folytatni a papírmunkát és elhagyja a falut.

Az egyes tárcák civil hivatalai között egyáltalán nem működik az együttműködés, erről személyesen informáltam a Területi Telepítési Bizottság elöljáróját Somorján, leginkább a Telepítési Hivatal, a Munkahivatal, az állat és gabona fölvásárlók, a civil hivatalnokok a munkájukban minden lépésnél erős személyes védelmet kérnek, erős asszisztens egységeket követelnek. Az éjszaka könnyen telt.

1946. november 20.

A rakodás Gútor községben nehézségbe ütközött a rakodószemélyzet hiánya és a nagymértékű szökések miatt. A civil hivatalok együttműködése nincs a megfelelő szinten, egyik a másikra hárítja a munkát. Némely hivatalnok a mulasztásokat a segédegységekre hárítják, ami valótlanság, mivel azok feladata az incidensek megakadályozása. A végrehajtásra beosztott civil hivatalnokok a munkát vontatottan végzik, aminek oka az is, hogy a hivatalnokok erre a feladatra többnyire úgy lettek összeszedve. Ugyanazon a napon a transzportálás nagyon lassú és úgy tűnt a transzport el sem indul. Az a veszély fenyeget, hogy az autóoszlop egy részét elvezénylik Komáromba, amivel a magyar nemzetiségű lakosság elszállítása megnehezül. A transzport azon a napon 19.05 órakor ment el. Az indulás simán ment.

a II/17 zászlóalj parancsnoka

Novák Ján vez. kap.

(a lapon iktatópecsét) Titkos

Hadtápparancsnokság 4. terület

Érkezett 1946. nov. 23

1. 290683 / Kitelep. Részl.

(a lap tetején két pecsét) VO4 Hadtáp 1946                                                  290697

17. gyalogezred

125/Tit.1946 sz.                                                                       Somorja, 1946. november 23.

Tárgy: Kivonat a magyar lakosság áttelepítésének naplójából

VO-4 Kitelep. Részleg

Pozsony

1946. november 22.
1947. 11. 22.-én 11.00 órára hívták a II/17 zászlóalj parancsnokát a TH-ba értekezletre az előkészületi munkák céljából a magyarok kitelepítésére a további falvakból. A napirenden Somorja van.

Megtárgyalásra kerültek a nehézségek, amelyek a lakosság kitelepítése során keletkeztek az első két faluban, megtárgyalták miképpen kell a keletkezett nehézségeket eltávolítani. Ugyanaz nap este a Duna mentén járőröző egység ismét tűz alá került a magyar oldalról.

A 8/17 zászlóaljtól 30 katona tovább erősíti a NB[15] közreműködő egységét Gútor községben.

A civil lakosságtól kapott hír szerint a magyarokat, akik Magyarországra szöktek, teljesen kifosztották a magyarok és azt beszélik, visszaküldik őket.

a II/17 zászlóalj parancsnoka

Novák Ján vez. gy. kap.

(a lapon iktatópecsét) Titkos

Hadtápparancsnokság 4. terület

Érkezett 1946. nov. 26

1. 290697 / Kitelep. Részl.

Mindkét irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Vojenský historický archív Bratislava (Katonai Történeti Levéltár Pozsony), fond Veliteľstvo 4. oblasti Bratislava. Roky 1945-1950 (4. Területi Parancsnokság Pozsony, 1945-1950-es évek), 46. doboz.

A deportálási akció első napján 1947. november 19-én történt az egyik legnagyobb visszhangot keltett tragédia a Somorjai járásban Gútor községben, ahol a 48 éves Sindler Ferenc a falut körülzáró katonák elől csónakon menekülve halálos lövést kapott. Az esetről a pozsonyi magyar meghatalmazott hivatalában jegyzőkönyvet vettek föl és bekerült a Magyar Külügyi Társaság kiadványába[16] is. Ezek egyértelműen a csehszlovák katonaságot teszik felelősé, akik tüzet nyitottak a menekülőkre. Az itt közölt hivatalos csehszlovák katonai beszámoló azt sugallja, hogy magyar határőrség tüzelt, a csehszlovák fegyveresek csak a levegőbe lőttek, és ez alapján a halálos lövés a magyar oldalról érkezett. A helyszíni beszámolók ennek egyértelműen ellent mondanak.

6.

Párkány, 1947. január 12. Arpád Benický kapitánynak a párkányi katonai helyőrség parancsnokának bizalmas jelentése a VIII hadtest parancsnokságának a magyar lakosságnak a Párkányi járás falvaiból Csehországba történt deportálásáról és az ehhez nyújtott katonai közreműködésről.

Helyőrség-parancsnokság Párkány                                                     Párkány, 1947. január 12.

23/biz.1947

Tárgy: Fegyveres katonai asszisztencia nyújtása – jelentés

Az elosztás szerint

(a lapon pecsét) VIII. Hadtest Parancsnokság

1947 BIZ.

Jelentem, hogy a párkányi TH munkanaptára szerint három transzport útnak indult:

1947. január 9.-én a Párkányi járásból Farnad községből 80 gazdasági egység volt berakva.

A transzport parancsnoka Macek Ján gyalogsági őrmester és 5 főnyi legénység.

A transzport hiba nélkül berakva és elindítva.

1947. január 10.-én a Párkányi járásból Kéty, Nagyölved községekből 16 gazdasági egység volt berakva.

A transzport parancsnoka Škvarka Ján alhadnagy.

A transzport hiba nélkül berakva és elindítva.

1947. január 11.-én a Párkányi járásból Béla, Libád és Kőhídgyarmat községekből 55 gazdasági egység volt berakva.

A transzport parancsnoka Pavelek Karol hadnagy.

A transzport hiba nélkül berakva és elindítva.

Jelentem, hogy az átcsoportosítandó magyar nemzetiségű lakosság a végzések kikézbesítése előtt elbújik, egyrészt a saját falujában, másrészt a környező falvakban és így előfordul, hogy a tökéletesen előkészített munka eredmény nélkül végződik. Erre csábítja őket a büntetlenség és a példák, amelyeket látnak.

Január 11.-én Történt egy érdekes eset: a családot át kellett volna csoportosítani. A konyhában terített asztalt készített és eltűnt, egy cédulát hagyva az asztalon: Katonák. Tessék, ezt mind egyétek és igyátok. Sajnos most betegség miatt ilyen hidegben nem utazhatunk. Tavasszal, ha meleg lesz, szívesen megyünk.

Jelentem, hogy a rakodásnál kb. 80 katona segít.

Jelentem, hogy a megszerzett tapasztalataim alapján javaslatot tettem a párkányi TH-nak, amelyet elfogadtak. A javaslat szerint suttogó propagandával elterjed, hogy a további transzportok elmaradnak. Csak a rakodás napján lesznek kikézbesítve a végzések és a katonai asszisztencia mellett lesz az orvosi vizsgálat és az azonnali rakodás.

A legközelebbi transzportok 1947. január 16., 17. és 18.-ra vannak jelezve.

Helyőrség parancsnok

Arpád Benický vez. kap.

(olvashatatlan aláírás)

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Vojenský historický archív Bratislava, fond Veliteľstvo VI. zboru (VI. Hadtestparancsnokság), 22. doboz.

A deportálásokat 1947 elején a januári hideg időben is folytatták és továbbra is általános jelenség volt az, amely már az első napokban fölmerült, hogy a magyar lakosság egy része elmenekült a hírre, hogy a falujuk is sorra került a csehországi közmunkára szállítási akcióban. A szökéseket, elbujdosásokat azzal igyekeztek egyes helyeken megakadályozni a csehszlovák szervek, hogy váratlanul csaptak le a magyar községekre és egy napon belül igyekeztek a munkára kirendelő végzéseket kikézbesíteni, az orvosi vizsgálatot és a rakodást is végrehajtani. Nem adva így esélyt a menekülésre, még kevesebb időt hagyva a csomagolásra, a búcsúzásra az itthon maradóktól.

7.

Prága, 1947. március 10. Otakar Žampach[17] ezredesnek a Nemzetvédelmi Minisztérium Vezérkara 8. Osztálya vezetőjének bizalmas jelentése a Nemzetvédelmi Miniszter Politikai Kabinetje részére az 1947. március 6.-án és 7.-én Pozsonyban folytatott tárgyalásairól a szlovákiai munkaerő toborzásról, a magyar-szlovák lakosságcseréről, a németek kitelepítéséről Szlovákiában és Dél-Szlovákia betelepítéséről szlovák nemzetiségű lakossággal.

(a lap tetején két pecsét) 1947 Miniszter Pol. Kabinet                                               10431

Nemzetvédelmi Minisztérium

Vezérkar – 8. Osztály                                                             Prága, 1947. március 10.

10.853 Biz. Vezérkar. 8. Osztály.1947

Tárgy: Szolgálati tárgyalások Pozsonyban – jelentés

Nemzetvédelmi Minisztérium

Politikai Kabinet

Prága

Otakar Žampach vezérkari ezredes 1947. március 6.-án és 7.-én az illetékes tényezőkkel tárgyalt a következő ügyekben:

1/ Mezőgazdasági munkaerő toborzása Szlovákiában.

2/ Lakosságcsere CSSZK és Magyarország között.

3/ Összekötőtisztek a Területi Telepítési Hivataloknál

4/ A maradék német kitelepítése Szlovákiából.

5/ Dél-Szlovákia betelepítése.

ad 1/:

Tárgyalás elsősorban Dr. OBRUSNÍKKAL, a Munkaerő Toborzó Kormánybizottság szlovákiai meghatalmazottjával, aki egyben a Központi Toborzó Bizottság tagja és érvényesíti a kormánybizottság határozatait a mezőgazdasági munkaerő toborzása ügyében.

Dr. Obrusník kérésére a vezérkar a 10.596 Biz. Vezérkar 8. Osztály.1947 döntésével megbízta Josef SALCMAN alezredest, hogy töltse be a vezérkar összekötőtiszti tisztségét a meghatalmazott mellett és ellenőrizze az akció lefolyását, elsősorban ami a civil és a katonai egységek együttműködését illeti. A küldetése azonban bizonyos meg nem értésbe ütközött úgy a civil, mint a katonai tényezőknél és ezért szükséges lesz Jos. Salcman alezredesnek a jogállását és feladatát pontosabban meghatározni. Arról, hogy a tisztsége jelenleg teljesen szükséges, tanúskodik egyrészt Dr. Obrusník egyértelmű kijelentése, másrészt a körülmény, hogy az egész akció technikai végrehajtásának főleg a katonai egységek a hordozói. Helyes azonban, hogy a felelősség, a katonai szerv teljesítményéért a pozsonyi terület parancsnokságáé, és hangsúlyozni kell ezt a felelősséget. Az is igaz azonban, hogy Dr. Obrusníknak, akit megbíztak a toborzási akció összes egységének koordinálásával, nincs meg a szükséges tekintélye, hogy ezt a feladatot sikeresen elvégezze, tekintettel a katonai egységek helyes kihasználására is. Ez a tekintély most Jos. Salcman alezredes. Az ő kinevezése tárgyilagosan megindokolt azzal is, hogy 1946 év végéig 57 transzport volt elszállítva (12.299 személy), miközben összesen 9193 katonai személy működött együtt. 1947. január végéig összesen 100 transzport volt elszállítva (21.449 személy), miközben összesen 13.407 katonai személy működött közre. 1947 2/28-hoz összesen 221 transzport volt elszállítva (11.737 gazdasági egység, vagyis 44.014 személy) miközben hozzávetőleg 14.000 katonai személy közreműködött.

A katonai egységek gazdaságtalan kihasználását elsősorban az okozta, hogy az irányító szervek nem akarják a katonai vezetés javaslatát elfogadni, hogy a toborzást szakaszosan hajtsák végre, és ragaszkodnak ahhoz, hogy a toborzást az egész széles dél-szlovákiai területen egyszerre végezzék, mivel az szervezésileg már így volt előkészítve.

Egészében az akcióban a következő katonai egységek közreműködnek:

a./ Katonai asszisztencia – biztosítja 3 nappal előre a NBT[18]-vel az akció biztonságát.

b./ Autóközlekedési csoportok – felrakják a személyeket és az ingóságokat és elszállítják a berakóállomásra.

c./ Katonai kíséret – elkísérik a transzportokat Cseh és Morvaországba.

d./ Összekötőtisztek a 13 Területi Telepítési Hivatalnál – gondoskodnak a kapcsolatról ezek között a hivatalok, valamint a katonai egységek között.

Végezetül Jos. Salcman alezredes küldetését nagyon fontosnak kell nyilvánítani az egész akció zavartalan lefolyása szempontjából, amely, tekintettel a megszakadt nemzetközi tárgyalásokra a CSSZK és Magyarország között a lakosságcseréről,[19] folytatódni fog.

Összesen a toborzásra 270.000 személy volt kijelölve. Megközelítőleg 45.000 már áttelepítésre került, bizonyos része elmenekült, beteg, vagy a reszlovakizációra van kijelölve. Az eléggé hiányos információk szerint a toborzásra még marad 120.000 személy. Naponta átlagosan 6-7 transzport megy el, ill. 70-90 család egyenként 4-5 személlyel.

Érdekes, hogy a szlovák oldalon megfigyelhetők voltak beavatkozások, amelyek gyakran az akciót egyes helyeken nehezítették. Ezeknek a cselekményeknek a következményei, amelyeknek már szabotázs jellegűk van, megmutatkoznak az egyes civil és katonai egységek közötti vitákban, melyeket többnyire azonnal a helyszínen kell oldani. Erre a feladatra Jos. Salcman alezredes a megfelelő ember a megfelelő helyen.

Javaslok ezért kiadni egy határozatot, amely végelegesen rendezi Salcman alezredes jogköreit a kormánybizottság megbízottja hivatalának keretén belül, emellett a vezérkar hangsúlyozza, hogy minden kérés és panasz esetén a katonai oldalról elsősorban a VO4 Pozsony a kompetens.

ad 2/:

Tárgyalás Pozsonyban a Telepítési Hivatalban, ahol a vezérkar képviselője elsősorban rámutatott arra a körülményre, hogyha a nemzetközi tárgyalás nem éri el a célját, szükséges lesz csökkenteni a katonai egységek (autóoszlopok) számát. A Telepítési Hivatal képviselőjének kérésére, hogy a katonai vezetés szerezzen be a tagjai számára civil ruhát a magyar területen végzet szolgálat céljára, amint Magyarország ismét szuverén állam lesz, a vezérkar képviselője kijelentette, hogy a civil ruha beszerzéséről a katonák számára a budapesti áttelepítési bizottságnak kell gondoskodnia, és téríteni az előforduló költségeket, minthogy különleges szolgálatról van szó, amelyet a hadsereg tagjai más állami szerv impulzusára és költségére végeznek. A katonai igazgatásnak nincs forrása ilyen tételre.

ad 3/:

A 10.424 Biz. Vezérkar 8. osztály.1947 sz. döntés értelmében tárgyalásra került sor a pozsonyi Telepítési Hivatallal összekötőtisztek intézményesítéséről a 13 szlovákiai Területi Telepítési Hivatalnál. Ezeknél a hivataloknál már vannak összekötőtisztek, akik azonban a funkciójukat nem tudják ellátni, mivelhogy az alakulatoknál szolgálnak, és úgy túl vannak terhelve a szolgálatok sorával, hogy a kapcsolat ezek a hivatalok és a katonai egységek között láthatóan hátrányba kerül, ami éppen a civil és a katonai egységek közötti fokozott együttműködés idején félreértéseket és egyenetlenségeket idéz elő. Az összekötőtisztek ügyéről előzetesen tárgyalt Dr Čech képviselő a Telepítési Hivatal elnöke a 4. terület parancsnokságával és most maga kéri, hogy a katonai igazgatás jelöljön új összekötőtiszteket, elsősorban idősebbeket és tapasztaltabbakat – lásd 263.134.Biz. Kitel.1947 VO4. Az ügy most új döntéssel oldódott meg, ill. a 10.735 Biz. Vezérkar.8. osztály.1947.

ad 4/:

Szlovákiából a maradék német tavaszi kitelepítéséről előzetesen tárgyalás volt a Belügyi Megbízotti Hivatal elöljárójával Dr. Škarbával, aki különböző technikai jellegű információkat kért. Szlovákiában fennmaradt a kitelepítésre még 3-5 normális transzport, egyenként 1200 személlyel és kb. 1000-1200 antifasiszta. Döntő lesz ebben az esetben is az állampolgárság odaítélésének kérdése. A vezérkar képviselője rámutatott a tényre, hogy eddig nincs szerződéses alap a tavaszi időpont meghatározásához és ígérte, hogy időben közli a vonatkozó részleteket.

ad 5/:

Dél-Szlovákia betelepítése ügyében, amely most égető problémává válik, tekintettel a magyarok kitelepítésére a történelmi országrészekbe, tárgyalást volt a Telepítési Hivatalban párhuzamosan a mezőgazdasági munkaerő toborzásával kapcsolatos technikai kérdések és a CSSZK és Magyarország közötti lakosságcsere megbeszélésével. Az illetékes irányító szerv a következőképen képzeli el Dél-Szlovákia betelepítését:

a/ Szlovák nemzetiségű személyekkel, akik Magyarországról érkeznek a Telepítési Hivatal előre meghatározott terve alapján. Ez a terv ún. kapcsolt gazdasági egységekkel számol, ill. CSSZK béli falu Magyarország béli faluval, és a szlovák gazdasági egység pl. a répatermelő vidékről a répatermelő szlovákiai terület előre meghatározott falujába és gazdaságába érkezik. Ezt az akciót a budapesti CSÁB és a pozsonyi Telepítési Hivatal irányítja. Egyelőre nem folyik a végrehajtás, mivel Magyarországról csupán földnélküliek érkeznek.

b/ Szlovák nemzetiségű Romániából, Bulgáriából és Jugoszláviából áttelepülő személyekkel. Csak Romániából érkezik kb. 50.000 szlovák. Egyelőre csupán Romániából folyik a szlovákok áttelepítése, és ezt a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatala irányítja.

c/ Belső telepítéssel, amely feltételezi, hogy a felszabadult helyekre földművesek érkeznek Szlovákia belső területeiről, elsősorban a szegény hegyvidéki területekről. Ez az akció szintén folyamatban van, azonban nem sok sikerrel, mivel a hegyvidéki területek lakossága vonakodik elhagyni a szülőfaluját. Ezt az akciót közösen irányítja a pozsonyi Telepítési Hivatal a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalával és a Fölművelési Megbízotti Hivatallal.

Azonos szövegváltozatban megkapja:

A Nemzetvédelmi Minisztérium Miniszterének Politikai Kabinetje, NVM államtitkára, a Vezérkar főnöke, a Vezérkar első helyettese, a Vezérkar 2. helyettese, a Vezérkar 7. Osztálya, a Vezérkar 8. Osztályának Kitelepítési Csoportja.

(aláírás)

Žampach ezr.

(a lap alján a PKB iktatópecsétje)                  Bizalmas

a Nemzetvédelmi Miniszter Politikai Kabinetje

Érkezett: Prága 1947. III. 12.

10431 sz.

Az irat cseh nyelvű, sokszorosított, aláírt példány. Vojenský historický archiv Praha, fond Ministerstvo národní obrany 1947, Politický kabinet ministra NO (Nemzetvédelmi Miniszter Politikai Kabinetje), č. j. 10576.

A csehszlovák hadsereg pótolhatatlan szerepet játszott a magyar kisebbség deportálásában és a magyar-csehszlovák lakosságcsere végrehajtásában is. A Nemzetvédelmi Minisztérium 8. Osztálya volt az a szerv, amely; az itt ismertetett dokumentumból ez világosan kitűnik; ezeknek a feladatoknak az előkészítését végezte és a többi érintett központi államigazgatási szervvel koordinálta az együttműködést. A hontalanság éveinek a történései teljesen nem tárhatók föl a csehszlovák katonaság működésének és a nemzetiségekkel kapcsolatos ügyekben játszott szerepének megismerése nélkül. A katonai levéltári anyag föltárása és földolgozása még a következő évek fontos feladata lesz.

8.

Prága, 1947. november 13. Bohumil Paleček ezredesnek, a Nemzetvédelmi Minisztérium Vezérkara 7. Osztálya vezetőjének bizalmas jelentése a NVM Vezérkara 2. Osztálya részére a mezőgazdasági munkaerő Szlovákiából Cseh- és Morvaországba történt szállításáról, valamint katonai vasúti szolgálatok ebben játszott szerepéről.

(a lap tetején két pecsét) 1947 NVM Vezérkar 2. Osztály                                                     41

Nemzetvédelmi Minisztérium

Vezérkar                                                                             Prága, 1947. november 13.

13 057 Biz. Vezérkar./ 7. Osztály.1947

Tárgy: Mezőgazdasági munkaerő Szlovákiából

Cseh- és Morvaországba történt szállítása –

katonai vasúti szolgálatok részvétele

NVM vezérkar/2. Osztály

A mezőgazdasági munkaerő Szlovákiából Cseh- és Morvaországba történt szállítása tulajdonképpen befejeződött. Összesen 209 vonat volt elszállítva 42.932 személlyel, és ebből Morvaországba 5.169 személy.

1. Általánosan

A mezőgazdasági munkaerő (magyar nemzetiségűek) áttelepítése Szlovákia határ menti járásaiból Cseh- és Morvaországba 1946. november 19.-én kezdődött.

A megegyezés szerint a szállítás különvonatokkal vasúton történt, egyenként 40-60 számú vagonnal, egy szerelvénybe 100 család volt berakva. A személyvagonok hiánya miatt a szerelvényekbe a személyek szállítására fedett kályhákkal felszerelt tehervagonokat (úgynevezett melegedőket) soroltak be.

1. A szállítás szervezése

Az áttelepítetteket az előkészített vonatszerelvényekbe a pozsonyi Telepítési Hivatal rendelkezései szerint rakták be. A berakásra kerülő járások körzetében az illetékes Vasúti Vágányparancsnokság átmeneti állomásparancsnokságot létesített. Minden átmeneti állomásparancsnokságnál egy tisztet kiválasztottak a rakodás irányítására, aki a vasúti hivatalnokok közreműködésével ügyelt minden vasúti kocsi gazdaságos kihasználásra, és jelentette a Vasúti Vágányparancsnokságnak a szükséges adatokat a katonai vasúti útvonalak kijelöléséhez.

Az áttelepülők kirakása az illetékes Járási Munkavédelmi Hivatalokkal megegyezve történt, amelyek az illetékes vasúti célállomásra kiküldték a hivatalnokaikat, akik intézték az áttelepülők elosztását a jövendőbeli otthonukba. Ezek a tisztviselők voltak a felelősek a vasúti kocsik kellő időben történő kirakásáért a célállomáson.

A vasúti szállítás alatt az áttelepülők a Pozsony, Břeclav, Brünn, Čes. Trebová, Kolín, Prága-Malešice vasútállomásokon kialakított állomási étkezdékben voltak élelmezve, oly módon, hogy napi 3x kaptak meleg ételt (reggeli, ebéd, vacsora). Az olyan vasútvonalakon történő szállítás esetén, amelyeken nem alakítottak ki állomási étkezdéket, a szállítmányok élelmezéséről a helyőrség-parancsnokságok gondoskodtak.

III. Szállítási tapasztalatok

A mezőgazdasági munkaerő (magyar nemzetiségűek) elszállítása Szlovákiából 1946 XI/19-én kezdődött meg. 1946. XII. 20.-án megszakadt 1947. 1/4-ig. Ezt a szünetet a szervezés felülvizsgálatára és a rakodás terén előfordult esetleges hibák eltávolítására használták ki. Másodszor a szállítás megszakadt a pozsonyi Vasúti Vágányparancsnokság körzetében 1947 2/21 napon, és a kassai VVP körzetében 1947 2/23 napján, azzal, hogy folytatódni fog 1947 3/3-tól. Az újraindítás dátuma az ismert okok miatt állandóan elhalasztódott, majd a 292-Dr O/1947 sz. jegyzékkel a Kormánybizottság meghatalmazottja JUDr Obrusník Pozsonyban bejelentette, hogy az akció a magyar munkaerő toborzására nem folytatódik az eddigi mértékben, és ezért a Szociális Gondoskodás Minisztériumának utasítására visszavon minden rendkívüli intézkedést a közúti és vasúti közlekedés terén.

A hiányosságokat, amelyek a szállítás során felmerültek 3 csoportba lehet osztani:

A/ a rakodás terén

B/ az utazás során

C/ a kirakodás terén

Hiányosságok ad A/:

1./ A szerelvények késedelmes berakása, ill. később, mint a megegyezésben megadott idő.

2./ A emberek szökése, akiket ki kell telepíteni.

3. A személyek berakása, akiket nem kellett volna és nem lettek elszállítva és ezek utólagos kicserélése, esetleges kisorolása. Végzést az áttelepítésről olyan személyek is kaptak, akik már meghaltak.

4./ Senki nem gondolt arra, hogy a községek kiértesítsék a rakodást irányító tisztet, hogy a kitelepítés már véget ért.

5./ Az orvosi vizsgálatokat gyakran a szerelvény berakását követően, 18 óra után végezték.

6./ Annak a rendelkezésnek a be nem tartása, hogy a melegedők csupán az emberek részére szolgálnak és nem a szállított ingóságok, vagy esetleg az állatok részére is.

7./ A programot a pozsonyi Telepítési Hivatal csupán néhány nappal korábban adta ki.

Ezek a hiányosságok jelentősen nehezítették a szerelvények vasúti útvonalának kijelölését. Az indító VVP nem tudta időben a vasúti szállítási útvonalat kijelölni abból kifolyólag, hogy nem tudta mikorra lesz megrakva a szerelvény. A szlovákiai vasúti kommunikáció rossz állapota miatt gyakran hosszú ideig tartott, míg a rakodást irányító tiszt kapcsolatba lépett a VVP-vel. Ez okozta, hogy minden közlekedési rendelkezést az utolsó pillanatban adtak ki és gyakran kellett improvizálni. Ezek következménye volt a vonatok jelentős késése, ami ismét jelentős nehézségeket okozott az állomási étkezdékben, amelyek minden erejük megfeszítésével tudtak csak megfelelni a feladatuknak. Ebből a szempontból a legrosszabb helyzet Brünn VVP körzetében volt és valamivel kisebb mértékben Olmütz VVP körzetében.

Azzal, hogy nem tartották be a rendelkezést, hogy a melegedőkben csak személyeket szabad szállítani, ezek körforgásában a vasútigazgatásnak elég nagy nehézséget okoztak és újabb kocsik kályhákkal történő felszereléséhez kellett nyúlni, ezzel a melegedők megszaporodtak.

Hiányosságok ad B.

A hiányosságok ebben az esetben feloszthatók:

1./ közlekedési jellegűekre

2./ műszaki jellegűekre

Mindkét csoportot, különös tekintettel a kritikus időjárási viszonyokra, normális szállítási hibáknak lehet nevezni, mivel azonos mértékben jelentkeztek a civil közlekedésben és a személyszállításban is.

Hiányosságok ad C.

Elosztó állomásokként a Járási Munkavédelmi Hivatalok székhelyei voltak meghatározva, azonban a szállítmány valóságos célpontja egészen más volt, és gyakran más irányban is. Ezt azonban az illetékes VVP gyakran csak kevéssel a kitérő állomás előtt tudta meg és sietve kellett megváltoztatni az eredeti rendelkezést (pl. a megadott cél Beroun, a valóságos Dobriš).

A megadott célállomásokon a szerelvényeket lassan rakták ki, esetleg csak másnapra. A Járási Munkavédelmi Hivatalok tisztviselői gyakran utólagos rendelkezést adtak ki az egyes kocsik átküldésére olyan helyekre, amelyeken az elosztó állomásra tartó út során már áthaladtak.

1. Befejezés.

Mielőtt azonban a megszerzett tapasztalatok értékelve lettek volna, és megegyeztek volna az összes érintett egység értekezletének összehívásában arról, hogyan kerülhetők el a hasonló hiányosságok, a szállítás végrehajtása megszakadt, állandóan elhalasztódott és már nem lett felújítva. Amennyiben figyelembe vesszük a nehéz időjárási viszonyokat, amelyek közepette a szállítások történtek, arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a fuvarozás menete megfelelt az adott körülményeknek.

Megkapják: a Vezérkar főnöke, a Vezérkar főnökének helyettese, a Nemzetvédelmi Minisztérium Miniszterének Politikai Kabinetje, NVM Vezérkar 1. Osztálya, NVM Vezérkar 2., 5., 8. Osztálya, NVM VII/2 Osztálya, Szociális Gondoskodás Minisztériuma (Dr. Doubravský saját kezébe) Prága II, Földművelési Minisztérium, Telepítési Hivatal Prága, Kormányelnökség Hivatala, Belügyminisztérium Prága.

Vezérkar/7. Osztály elöljárója

Boh. Paleček vezérkari ezredes

(aláírás) Paleček ezr.

(a lap alján a NVM 2. Osztályának iktatópecsétje)                Bizalmas

a Nemzetvédelmi Minisztérium 2. Osztály

Érkezett: 1947. XI. 15.

28051 sz.

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Vojenský historický archiv Praha, fond Ministerstvo národní obrany 1947, Hlavní štáb 2. oddělení (Nemzetvédelmi Minisztérium 1947, Vezérkar 2. Osztály), č. j. 28051/Dův. 1947.

A deportált személyek és az ingóságaik elszállításában is, az egyes falvakból a csehországi célállomásokra, a katonaságnak fontos szerepe volt, illetve a katonaság vasúti szállítást irányító szerveinek nélkülözhetetlen volt a ténykedése. A katonai vasúti irányító egységek vezetői rendszeresen jelentéseket küldtek a szállítás menetéről, a hiányosságokról és a Csehországba elszállított magyarok számáról. Az itt közölt dokumentum az összegző adatokat tartalmazza. Ezek a katonai levéltári adatok sincsenek még földolgozva. Történetírásunk előtt álló további feladat, hogy összevesse a katonai szervek jelentéseiben szereplő számadatokat az egyéb civil hivatalok jelentéseiben szereplő kvantitatív adatokkal, amelyek már részben a korábbi munkákból ismerté váltak.

(Folytatjuk)

Voigt-művek

Voigt Vilmos legutóbbi és nem csak a legutóbbi könyveiről

Voigt Vilmosnak, nyolcvanadik születésnapja alkalmából

tanítványi, baráti tisztelettel

Az alábbi írás hosszú ideig született. Szűk három esztendeje, egy nagyszabású könyvbemutatótól lelkesülten elkezdtem vele foglalkozni, de aztán az élet, más munkák vagy mit tudom én mi, elsodort tőle. Még az is lehet, hogy megfeledkezem a meglehetősen terjedelmes szövegtöredékről, ha történetesen nem a napokban tölti be Voigt Vilmos nyolcvanadik születésnapját. Köszönteni illik, kell, kötelesség (édes teher), s mi lenne ahhoz a legmegfelelőbb alap, mint művei tükrében mutatni be az Ünnepeltet. Legalábbis egyik arcát.

Valamelyik korábbi kerek születésnapi ünnepségén hangzott el az egyik méltatója szájából, hogy amit Voigt Vilmos nem tud, az nincs is. Nos, akik 2017. november 8-án részt vettek a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya által, a budapesti Néprajzi Múzeum Kossuth téri épületében megrendezett mega-könyvbemutatón (abban az épületben alighanem az utolsó néprajzi rendezvényen), azok (ha korábban nem tudták volna) meggyőződhettek arról, hogy a fenti állítás nem is annyira földtől elrugaszkodott túlzás.

A program szerint konkrétan hét, az elmúlt néhány évben megjelent kötetről volt szó,[1] noha további, a szerzőnek a bemutatott könyvekhez szorosan kapcsolódó munkái is értelemszerűen minduntalan szóba kerültek. Mivel a rendezvényen elhangzott (és el nem hangzott) könyvbemutatók szövegeinek többsége az Ethnographia hasábjain azóta olvashatóak is, az alábbiakban inkább általános benyomásaimról számolok be, s nem egy reguláris könyvismertetőt, könyvek ismertetését tárom az olvasó elé.

Ahogy elkezdtem gondolataimat összeszedni a voigti életműről (mert ez a rendezvény óhatatlanul, a mostani kerek születésnap meg pláne felveti ezt a kérdést), eszembe jutott, hogy ha nem is újraolvasni, de legalább kézbe venni illene az összes, házi könyvtárunkban fellelhető Voigt Vilmos-könyvet. Nos, mivel nagyjából (rá kellett közben jönnöm, hogy tényleg csak nagyjából) tematikusan vannak ezek rendezve a polcainkon (hacsak valamilyen formátumbéli abnormitás másra nem kényszerít), praktikusan, a szó szoros értelmében véve is kézzel foghatóan megtapasztaltam, hogy szerzőnk mi mindennel foglalkozott élete során. A szemiotikai irodalom, az általános folklorisztika, a mesekutatás, a néprajzi tankönyvek, a kézikönyvek, a szöveggyűjtemények, továbbá a finnugrisztikai, az irodalomelméleti és vallástudományi művek polcairól is le kellett emelnem egy vagy több, különféle nyelveken megjelent kötetet. És hát töredelmesen be kell vallanom, hogy a keresgélés végére már annak is megörültem, ha egy összeállításról, amit valami kifürkészhetetlen ok folytán korábban szintén Voigt Vilmos munkájának gondoltam, a végén kiderült, hogy rosszul emlékeztem, mégsem az övé. S most ezek (tényleg fenyegetően) tornyosulnak itt előttem, mellettem, miközben bizton tudom, hogy ez távolról sem az összes. Teljes könyvészetet most itt sem adok, azt (többé-kevésbé) megtalálhatja az érdeklő a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke által kiadott kétkötetes szerzői bibliográfiában.[2] Csupán azokra a művekre utalok majd, amelyekkel kapcsolatban konkrét mondanivalóm is van.

Voigt Vilmos tanár és kutató egy személyben. Kedvenc mondása (afféle pedagógusi ars poeticája), hogy a tanárnak, ha eredményt akar elérni, úgy kell tanítványára tekintenie, mint a vadásznak a futó vadra: hogy tényleg eltalálja, egy kicsit mindig elé kell céloznia. Nos, ez a kettősség (a kutatói és tanári), ez a szemlélet a legtöbb munkájából visszaköszön. Még a műfajszerűen nem oktatási célzattal megírt opusaiban is benne van ez az irányt mutató, a további kutatási problémákra rávilágító, ösztönző szándék. Más-más szinten persze, soha nem középiskolás fokon, de Voigt Vilmos minden írásából tanulni lehet, ötleteket kapni lehet…

De kezdjük gondolatsorunkat az alapvetéseivel, bevezetéseivel. A legújabb ilyen, az egy, néprajz szakos egyetemi hallgatóknak szánt zseblexikon (Néprajzi és etnológiai alapfogalmak),[3] aminek bőven vannak előzményei, korábbi, saját maga által írott, illetve részben írott, részben összeállított, szerkesztett, európai mércével mérve is kimagaslóan jelentős leágazásai, testvérhajtásai.[4] Műfajilag egy, nem is oly rég megjelent, A folklorisztika alapfogalmai című kötetére emlékeztet.[5] Ez utóbbi a szerzőnek a Világirodalmi lexikonban megjelent folklorisztikai témájú szócikkeit gyűjti egybe. Egy róla írott recenziómban említem, hogy milyen jó lett volna, ha Voigt Vilmosnak az egyéb lexikonokban megjelent szócikkeit is kigyűjtené valaki, mondjuk a szerző, és megjelenne.[6] Most tehát ez történt, ugyanis az annak idején (1986) a Kenyeres Ágnes által szerkesztett Kulturális kisenciklopédiában megjelent néprajzi tárgyú szócikkeit tartalmazza ez a gyűjtemény az amatőr művészeti mozgalomtól, a kultúradinamikán át egészen a Völkerkundeval bezárólag. Az egyes szócikkekhez viszonylag bőséges (alapvetően idegen nyelvű) szakirodalmi tájékoztató is társul. Sajnos a szerző itt betartotta ígéretét, és az újabb szakirodalommal nem egészítette ki az 1980-es évek közepi helyzetet visszatükröző címszavakat (nota bene, ezt ígérte A folklorisztika alapfogalmai bevezetésében is, de ott hál’ Istennek nem tudta megállni, és sok esetben újabb, sokszor szinte naprakész szakirodalmat is ad). Mindamellett rendkívül fontos egyben látni ezeket a meghatározásokat, és a nagyjából 1985-tel végződő szakirodalmi kavalkád még így is szédítő!

Amolyan ráadásként a füzet végén találunk egy rövid áttekintést a „hazai kutatások történetéről”, valamint egy, az előzővel némi átfedéseket mutató áttekintést „a magyar néprajztudomány mai intézményeiről”. Számomra érthetetlen, hogy ez utóbbiak közül viszont (noha némi kitekintés fölsejlik benne a mai Magyarország határain kívüli magyar eredményekre is) miért maradt ki mondjuk a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, a Csíkszeredában működő KAM (Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) vagy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológiai Intézete (a maga műfajában, magyar viszonylatban az egyik, ha nem a legjobb néprajzi oktatási intézmény), a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság, vagy hogy haza is beszéljek, a komáromi Etnológiai Központ? Ezek (és talán még több más is) kétségtelenül szerves részét képezik a mai magyar néprajzi intézményrendszernek, mind kutatási irányultságaik, mind eredményeik, s olykor még financiális hátterük okán is.

Ha már a lexikonszócikkeknél tartunk, s noha Voigt Vilmos munkásságának egészen biztos vannak egyéb ilyen jellegű leágazásai is, mindenképpen meg kell említeni a német nyelvű meseenciklopédiában[7] megjelent szócikkeit. Hogy pontosan mennyit és mit jelentetett itt meg, azt elsőre megbecsülni sem tudom, noha összeszámlálható lenne. Mindenesetre az Affinitättel kezdve a Vladimir Jakovlevic Proppról szólón át egészen a Volkserzählunggal bezárólag meglehetősen sokrétű és központi jelentőségű szócikkek kapcsolódnak a nevéhez.[8] És itt, ha csak jelzésszerűen is, noha ez is külön elemző tanulmányt érdemelne, utalni kell Voigt Vilmos mesekutatói tevékenységére.[9] Pontosabban a népi elbeszélés, tágabb értelemben a népköltészet elméleti megközelítéseit adó, ahogy minden esetben, itt is komparatív filológiai tevékenységére. Arra, ahogy például a Kárpát-medencei népek mondaanyagát, mind kutatástörténeti, mind tartalmi és formai szempontból egységben, a maga egyébként nem is annyira átláthatatlan kontextusában tudja láttatni. Ahogyan mindezt európai, eurázsiai, sőt világméretű összefüggésrendszerben is el tudja helyezni. Voigt Vilmos nem tipikus, klasszikus értelemben vett népköltészeti vagy mesekutató (= gyűjtő). A már meglévő anyag értelmezésében, szélesebb, az írásos kultúra felé is utat mutató kapcsolatrendszerébe való helyezésével segít egyrészt elméleti munkáival, másrészt összeállítóként, szerkesztőként.[10] Nevéhez fűződik néhány nem magyar meseválogatás magyar nyelvű kiadása, illetve magyar, tágabb értelemben véve: népköltészeti szövegek magyar, valamint idegen nyelvű megjelentetése.[11]

Munkásságának egy következő masszív blokkja a jeltudományhoz és annak tágabb köréhez kapcsolható. A szegedi Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó Alkalmazott Nyelvészeti Mesterfüzetek című sorozatában jelentek meg az utóbbi években Voigt Vilmos tollából a Jeltudomány, az Etnoszemiotika, valamint a Jelek és vallások című áttekintések.[12] Természetesen ezek az egyetemi mesterképzés számára íródott munkák sem előzmények nélkül valóak, hiszen szerzőnk úttörő módon, már 1977-ben közreadott egy általános szemiotikai bevezetőt,[13] aminek négy éven belül szlovák fordítása is napvilágot látott,[14] illetve jó három évtized múltán egy alaposan átdolgozott, átstrukturált és bővített, végső soron (az azonos cím ellenére!) egy teljesen új összegzésként és problémafölvetésként értelmezhető változata[15] jelent meg. Aztán, hab a tortán, a legutóbb egy, a szerző jeltudományi tematikájú tanulmányainak válogatott gyűjteménye is az olvasók kezébe kerülhetett, amely a szerzőnek a jeltudományhoz (is) kapcsolódó fél évszázados filológiai munkássága eszenciáját adja.[16] És akkor még a különféle társszerzős művekről, összeállításokról, szerkesztésekről nem is beszéltem (és most nem is fogok).[17] A fentebb felsorolt munkák viszont igazándiból együtt (is) olvashatóak és talán olvasandóak. Olykor fedik, olykor kiegészítik egymást, mindig mutatnak valamilyen irányt, kutatási feladatot, megoldandó problémát, kérdéseket vetnek fel, s ezekre olykor (egy másikban) válaszokat, válaszlehetőségeket is kapunk. Aztán persze ezek a témák is tovább-burjánzanak, vagy éppenséggel amonnan jönnek. Tanulságos a Jelek és vallások című összegzést Voigt Vilmos két másik, nem célzatosan jel-, hanem vallástudományi szemszögű, a vallási élmény történetét és a vallás megnyilvánulási formáit taglaló áttekintésével összevetni, együtt olvasni.[18]

Noha nem láttam, tehát nem is tudom, voltaképpen mi van benne, a bevezetőben emlegetett rendezvényen Biernaczky Szilárd mint kiadó és mint kolléga beszélt is róla, mégsem tudom nem megemlíteni A szerelem kertjében című e-könyvet. Azért vagyok ilyen bizonytalan, mert természetesen ismerem a szerzőnek az Ethnographiában annak idején három folytatásban megjelent, A szerelem kertjében című, grandiózus összehasonlító apparátussal fölvértezett tanulmányfolyamát,[19] de ahogy az azonos cím Voigt Vilmos esetében semmit nem garantál, itt sem lehetek biztos benne, hogy az egykori tanulmány[20] modernizálásáról, aktualizálásáról van-e szó, vagy egy voltaképpen új és önálló könyvről. Ahogy most tájékozódni próbálok, látom, hogy ennek az e-könyvnek ez már voltaképpen egy második (?) kiadása (mindenesetre a világhálón két különböző grafikájú könyvborítót is találtam), és az első, két kézen megszámolható példányszámban talán nyomtatva is megjelent, mégpedig Negyvenöt év a szerelem kertjében címen,[21] ami számomra azt jelenti, hogy ez utóbbi szöveg mégiscsak több és más, mint az Ethnographia-beli tanulmányok újraközlése. Persze ha „csak” az lenne, az is rendkívül fontos volna, ha lenne… és/vagy hozzáférhető volna… lenne…[22]

A szerző Az európai folklór a középkor végéig című kötet[23] nekünk szánt személyes dedikációjában a címet kiegészítette: …és tovább. Vajon mit értett alatta? Hát, egyrészt nyilván azt, hogy meg kell még írni (és neki kell megírni!) a kora újkori, újkori és modern európai folklór áttekintését, amire (akik ezt a könyvét ismerik) mindenki vár.

No, de mi is a folklór?

Jaroslav Smítal, neves szlovák matematikus, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen neki ítélt doctor honoris causa cím átvételekor, 2017 tavaszán beszédét a következő mondatokkal kezdte: „Matematikus vagyok. Hogy mi a matematika? Fogalmam sincs…”

Hasonlóan lehetünk a folklórral is. Voigt ad ugyan definíciót[24] (az osztálytársadalmak alávetett osztályainak teljes társadalmi tudata), no de mikortól is? És a középkor végéig? Nyilván másodkézből vett folklóradatok lehetnek ezek, hiszen a maguk természetesen közegében, a szóbeliségben ezeket a korai folklóralkotásokat nem ismerhetjük. „Csak” jobbára a folklóron kívüli (?) személyek lejegyzéseiből, feldolgozásaiból, fordításaiból… És itt azonnal eszünkbe is juthatnak egy másik, ugyancsak a bevezetőben említett rendezvényen bemutatott kötet (Etnoszemiotika) utolsó fejezetének gondolatai.[25] Hogy voltaképpen minden felfogható fordításnak. Ha a szóbeliségből lejegyzünk, rögzítünk egy szöveget, akkor azt az írásbeliség nyelvére fordítottuk. Ha az írásbeliségből átkerül egy szöveg a szóbeliségbe, lényegében akkor is fordítással van dolgunk. És a különböző nyelvekről még nem is beszéltünk… A közismert gyerekjáték, a súgólánc is ilyen fordítások (talán nem véletlen, hogy a magyarban hangzásilag is oly közel van ehhez a ferdítés) láncolata, amikor az útjára indított mondat célba érve egész más értelmet nyer.

Még mindig a folklór kacskaringóinál maradva szóba kell hozni Voigt Vilmosnak a bevezetőben említett monstre-könyvbemutatón is prezentált egyik példaértékű művét, mégpedig az Aquinói Szent Tamás és a mágia címűt.[26] Szerzőnk életművében persze ez sem előzmények nélkül való, hiszen mágiával, hiedelmekkel, a szóbeliség és írásbeliség kapcsolatrendszerével foglalkozik.[27]

És ha már összehasonlító folklorisztika, akkor európai etnológia is. Európai etnológia? Hallgatóimnak fel szoktam tenni a kérdést: lehet-e az európai etnológia szellemében úgy kutatásokat végezni, hogy az ember ki sem teszi a lábát Szlovákiából? A (szerintem) helyes válasz természetesen az igen. Hiszen Szlovákia multietnikus ország, ahol a szlovákok, magyarok, ukránok, ruszinok, németek, zsidók, romák, csehek, lengyelek, horvátok stb. kultúrái, folklórjai a maguk bonyolult, egymásra ható összetettségükben vizsgálhatóak. Nem új találmány ez. Gondoljunk csak a Johann Csaplovics (Ján Čaplovič, Csaplovics János) által híressé vált toposzra: Magyarország Európa kitsinyben. Aztán ebből jött, hogy Gömör Magyarország kicsiben, és jöhetne, hogy Rimaszombat Gömör kicsiben, a Vasút utca 1. meg Rimaszombat kicsiben… Egy másik vonal szimbolikus kezdete egy összehasonlító szlovák–magyar folklorisztikának lehetne az a tény, hogy a szlovák (és – nota bene! – magyar) néprajz egyik előfutára, meglapozója, Ján Čaplovič (1780–1847) és a palócok első, tudományos igényű leírója, Szeder Fábián (1784–1859) egymástól 5-6 kilométernyi távolságban, közel egy időben születtek. Az előbbi Felsőpribélen, az utóbbi Csábon. És itt megint visszakanyarodhatnánk Voigt Vilmosnak a reformkori mondáinkról szóló (és az ebben a témakörben mozgó egyéb) írásaira, amelyekből rendre az derül ki, a közép-európai népek folklórja, miközben regionális sajátosságokat is felmutat, mennyire egységes, mennyire rokon.

És most, témakör hozza magával szinte automatikusan a következő témakört, szinte oda sem kell figyelnem, csak írni, szóval most még elmerészkedhetnénk egy olyan területre is, amihez legfeljebb egy halvány (a főszereplő szerint nem is igaz, de a lényeget tekintve mégiscsak az – teszem hozzá) anekdota (legenda?) révén tudunk kapcsolódni. Aminek ismételt elmesélésre e cikk elejétől fogva, hiszen ez több alkalommal is időszerű lehetett volna, erős késztetést éreztem. Nos, belső ellenállásom eddig tartott. A történet pedig a következő: Voigt Vilmos legendás egyetemi kötelező irodalomjegyzékeiben a magyar mellett nemes egyszerűséggel szerepeltek elolvasandó angol, német, francia és orosz nyelvű publikációk is, amivel az egyetemi hallgatók még csak-csak boldogultak, hiszen mindig akadt egy-egy német, angol, orosz stb., szakos csoporttárs, aki kisegítette az adott nyelvben kevésbé vagy egyáltalán nem járatosakat. Illetve, hát, kölcsönösen kisegítgették egymást. No, de egy évben, egy listán (állítólag) valamilyen elolvasandó óizlandi szöveg is fölbukkant. A legenda szerint egy bátor emberekből összeverbuvált különítmény ment a tanár úrhoz, s nehezményezték, hogy ezzel baj lesz. Voigt Vilmos (szerintem: tettetett) csodálkozással rájuk nézett, mondván: hogyan, maguk nem olvasnak óizlandiul? Persze, anekdota ez, ebben a formájában nyilván nem történt meg, de Voigt Vilmos soknyelvű olvasottságát, a hallgatóival szembeni elvárásainak a szintjét lényegében nagyon is pontosan jellemzi. Igen, végezetül, ha ilyen kvaterkázva is, az Óizlandi irodalom és kultúra című könyvét hozom szóba, hogy legyen okom megemlíteni további, északi témájú, különösen a balti finn népek folklórjával foglalkozó tanulmánygyűjteményeit.[28] Ezek is már önmagukban külön világok, miközben diszciplinárisan bennük van a nyelvészet, esztétika, irodalom- és vallástudomány, folklorisztika, szemiotika és még ki tudja, mi minden! Igen, főleg az összehasonlító filológia.

Végignézve, (engedelemmel: ez itt eufemizmus) végigolvasva, végiggondolva Voigt Vilmos munkáit, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek afféle közelítések a folklórhoz. Mondhatni, külön tudományág.[29] Mint valami titkos ösvények a folklór hatalmas hegyére: egyikük kényelmesebb, rövidebb, ám végpontjáról még nincs annyira tágas, kényelmes kilátás az egész folklórtájra, másikuk viszont kanyargósabb, megerőltetőbb, néha egy-egy gyors sodrású patakon is át kell, hogy gázoljon, egy-egy sziklás meredélyen föl kell, hogy kapaszkodjon az ember, de följutva a csúcsra, eláll a lélegzet: nagyon megérte az erőfeszítéseket! Onnan már nagyon messzire látni.

Igen, akár a folklóron túlra is.

Impresszum 2020/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

MÁTÉ GYÖRGY: Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás? A gömöri és nógrádi csempészésről
PULSZTER ZSUZSANNA: A közmunkások helyzete és a közfoglalkoztatás szerepe az Ormánságban
BÓNA LÁSZLÓ: Adalékok Késmárk etnikai változásaihoz, alkalmazkodási stratégiák egy értelmiségi asszimilációs életpálya tükrében

Közlemények

LISZKA JÓZSEF: A fülesfotel. Periferikus gondolatok Magyar Zoltán magyar történeti mondakatalógusa kapcsán
GODZSÁK ATTILA: Adalékok az Adalékokról
FÜLÖP LÁSZLÓ: A nagyszombati kalmárcéh szabályzata 1547/1604-ben

Dokumentumok

ANGYAL BÉLA: Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (3. rész)

Pályakép

CSANDA GÁBOR: Beszélgetés a 60 éves L. Juhász Ilonával

Könyvek

A.Gregely András: L. Juhász Ilona: Komárom emlékjelei az államfordulatok és rendszerváltások tükrében
Bodnár Krisztián: Kozári Monika: Andrássy Gyula
Jablonský Benjámin: Csehy Zoltán–Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás?

A gömöri és nógrádi csempészésről[1]

A szlovák–magyar határ mentén élők körében még napjainkban is gyakran beszédtéma az egykoron virágzó csempészés. Az ezzel kapcsolatos történetek egészen az első világháború utáni időkig, tehát a trianoni határok kijelöléséig nyúlnak vissza.

Az 1920–30-as években nagy méretek öltött ez az illegális tevékenység, sokan részt vettek benne, a legaktívabban például az Ipoly mentén, a Bodrogközben, vagy a tanulmány földrajzi kereteit jelölő, és az idézett esetek többségének a helyszínéül szolgáló gömöri és nógrádi határszakaszon csempészkedtek.[1]

Nem csupán az emberek emlékezetében ismert ez a jelenség, hanem történeti, néprajzi írások is születtek a témában, amelyek jól összefoglalják lényegi részeit. Ezek tudatában is arra vállalkozunk, hogy további részleteket, háttér-információkat tárunk fel a csempészésről, amelyeket a korabeli sajtóanyag áttekintésével, levéltári kutatásokkal és helyszíni gyűjtésekkel támasztunk alá.[2]

A csempészés nem minden előzmény nélkül jelent meg az 1920-as években, hiszen tulajdonképpen egyidős a vámok (adók), határzárak bevezetésével. A Kárpát-medencében a 19. században élénkült meg ez a tevékenység. Egyrészt az állami dohánymonopólium bevezetése (1850) keltette hosszú életre a dohánycsempészést, amely elsősorban nem országhatárokon keresztül zajlott. Szintén még az Osztrák–Magyar Monarchia idejére nyúlik vissza a Szerbia, de még inkább Románia felől történő állatcsempészés. Ez pedig annak a következménye volt, hogy állategészségügyi szempontból korlátozták a lábasjószágok behozatalát ezen országból.[3] Mindez kérdéseket fogalmazott meg többekben, így például az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) részéről azt firtatták, hogy: „érdemes-e a román határzárt fenntartani? A közélelmezés szempontjából csak örülhetünk annak, ha bejön a keleti olcsó vágóállat. A közegészségügy, az állategészségügy s az állattenyésztés érdekeinek megvédése csak illuzórikus úgyis ily esetben, hiszen egyetlenegy beteg marha megfertőztethet egész gulyát, egyetlenegy juh megmételyezhet egész nyájat, egyetlenegy pestises sertéstől kiveszhet egész falu sertésállománya. Abban az esetben, ha a szabad állatforgalom megvan Romániával, a román állattenyésztőnek lesz annyi esze, hogy a kényelmes belépő állomásokon át, nem pedig a kényelmetlen fáradságos havasi ösvényeken hajtja be Magyarország területére állatait.”[4]

Tulajdonképpen az ilyen jellegű állami beavatkozások velejárója az illegalitás térnyerése. Erre talán a legmarkánsabb példa az Egyesült Államok szesztilalma, amelynek bevezetése (1920) után virágzott a feketekereskedelem, nagy méreteket öltött az alkoholcsempészet és ezáltal megerősödtek a bűnszervezetek. A prohibícióval gyakorlatilag ellenkező hatást értek el: az emberek többsége továbbra is fogyasztott alkoholt, ami az alvilágot gazdagította meg. Ennek tudatában és a további negatívumok okán 1933-ban véget vetettek ennek tilalomnak.

Nem az amerikai maffiózókhoz, gengszterekhez akarjuk hasonlítani a kutatási témát adó gömöri és nógrádi csempészeket, de kétségkívül párhuzamot lehet vonni a tiltó rendeletek társadalmi és gazdasági következményeivel kapcsolatban. Csakúgy, mint az említett amerikai alkoholtilalom, Magyarország 1920-as évekbeli vámpolitikája mesterségesen fejlesztette a csempészetet. A magas vámokkal elsősorban a hazai ipart igyekeztek védeni, de ezek az intézkedések közel sem a várt eredményt hozták: lecsökkent az import, így kevesebb vámbevétele lett az államnak, sőt, jelentősen megemelkedett az illegális behozatal. Az ezekből származó nyereség szintén nem az ország kasszáját gazdagította, a fogyasztók sem a szabályosan működő üzletekből vásároltak, így innen is kevesebb adó folyt be[5] – és még tovább lehetne sorolni a magas vámtarifák negatív hatásait.

Az illegális tevékenységek történetében új fejezet kezdődött az 1. világháború után. A civil lakosság életkörülményei gyökeresen megváltoztak, az élelmiszerhiány törvényekbe ütköző megoldásokat gerjesztett, nagyobb szerepet kapott a feketekereskedelem és vele együtt a különféle csempészés is. Az aktuális hatalom hozzáállása nem mindig volt egyértelmű, hiszen a nagyvárosok és elsősorban Budapest élelmezése hiányt szenvedett, és szükség volt a vidékről érkező árukra.[6] Ekkor említik először a batyuzás fogalmát, amely a 2. világháború alatt és után nagyobb méreteket öltött. Nem csupán az országon belül, hanem a határokon keresztül is sok terméket szállítottak a hatóságok kijátszásával. Közvetlenül az új határok megszilárdulása előtti években elsősorban ausztriai területekre vittek ki élő állatot és élelmet, ami egyesek számára igencsak jó jövedelmet jelentett. Ahogy egy 1918-ban íródott tudósításban lehetett olvasni: felfegyverzett csempészkaravánok hajtották a lábasjószágokat a hegyek közti kis utakon.[7] Az élelmiszert (főként lisztet, zsírt, burgonyát stb.) szintén a zöldhatáron batyukban vagy a vonatokon a vámvizsgálat elől elrejtve csempészték.[8]

A trianoni határok kijelölése után Magyarország minden határszakaszán megjelentek a csempészek. Az esetek sűrűsége alapján azt lehet mondani, hogy a „legaktívabb” a csehszlovák–magyar határvonal volt. Erre vonatkozóan többen is közöltek adatokat, publikálták kutatásaikat,[9] amelyek közül – lényegi szempontból – Boross Zoltán[10] összefoglalását vehetjük alapul. Az 1985-ben megjelent írásában a Medvesalja Magyarországtól elszakított részének nehéz gazdasági helyzetét hangsúlyozza, amely a csempészés kialakulásához vezetett. Az itt élők fő megélhetési forrása a salgótarjáni medence szénbányászata volt, az új államhatár kijelölésével ez számukra megszűnt. Emellett a közelebbi városok, Rimaszombat és Losonc ipara is erősen visszaesett. A lakosság zöme a mezőgazdasági munkákból sem tudott tisztességesen megélni. (Boross 1985, 179. p.) Magyarországról lábasjószágokat csempésztek át – sokszor egyszerre nagyobb számban –, amelyeket rendszerint az Alföldön vásároltak. Ezekre hamis járatleveleket (marhaleveleket, passzust) szereztek, és nagy haszonnal továbbadták gömöri, nógrádi vásárokon. (Boross 1985, 180–181. p.) A gabona árának jelentős különbsége is ösztönzően hatott a csempészekre, akik közül többen is bizonyos árukra specializálódtak. Ilyen volt például a magyarországi bor, pálinka vagy a szalámi, Csehszlovákiából főként az iparcikkeket vitték át. Leginkább a Baťa-cipőknek volt keletjük, erre bizonyíték, hogy a cég feledi és az ajnácskői üzleteiben bonyolították le a legnagyobb forgalmat. (Boross 1985, 182. p.) Boross Zoltán a csempészet végét a 2. világháború előtti időszakra teszi, amikor is megszigorították a határőrizetet. (Boross 1985, 182–183. p.)

Ha a további szakirodalom és a fent említett források segítségével jobban górcső alá vesszük a fentebb idézett kiváló néprajzi munka adatait, akkor további részletekkel gazdagíthatjuk eddigi ismereteinket a csempészésről, valamint a téma hátterét megvilágítva tágabban értelmezhetőek a szerző megállapításai.

Kezdésként vegyük sorra, hogy melyek voltak a leggyakoribb csempészáruk.

Magyarországról: állatok, gabona, élelmiszer

Ha az állatcsempészés előzményeit jobban megnézzük, egyértelművé válik, hogy mindezt nem csupán a – Boross Zoltán által említett – nehéz anyagi körülményekre lehet visszavezetni, hiszen már a korábbi évszázadok alatt kialakultak és működtek azok nagytáji kapcsolatok, amelyek 1920 után sem szűntek meg teljesen. Az Alföld és a Felföld közötti árucsere – amellyel Viga Gyula több munkájában foglalkozik[11] – veszített ugyan intenzitásából, de illegális formát öltve tovább folytatódott, sokan nem törődtek bele, hogy ezek után tevékenységük tiltásba ütközött. Főként azok voltak aktívak, akiknek nagy gyakorlatuk volt az állatkereskedelemben. Ezek a kupecok folytatták a lovak, marhák, juhok és sertések felvásárlását (sok esetben hízlalását is) és észak felé közvetítését. Ennek részesei voltak mindkét ország határ mentén élő lakosai, (Paládi-Kovács 2006, 76. p.) de messzebbről is bekapcsolódtak az így kialakult csempészhálózatokba.

A háborús idők végén s azok után a legtöbb csempészethez köthető eset a lovakkal kapcsolatos. Az állatok, illetőleg a marhalevelek szigorodó ellenőrzése kezdetben több szabálytalanságot is kiszűrt Gömörben[12] – később a csempészek ezt hamisításokkal ellensúlyozták.

Egy másik, a honti határszakaszhoz kapcsolódik a következő csendőrségi leírás, amely jól illusztrálja ezt az időszakot.

„A világháború végén a hévmagyarádi őrsről vissza kellett vonulni. A szárnyparancsnokság a kemencei őrsöt jelölte ki új beosztási helyemül. Itt már új országhatár volt, mivel a szomszédságban már a csehek voltak az urak. Mint minden új dolgot, ezt a helyzetet is kihasználták a csempészek. Amit csak lehetett, vitték át a túlsó oldalra. Reánk hárult az a feladat, hogy ezt – amennyire az adott viszonyok között lehetséges volt – megakadályozzuk. Portyáztuk tehát az országhatárt, s ott, ahol célszerűnek véltük, lest is tartottunk. Egy portyázás alkalmával – 1919. december 5-én – is lest tartottunk az egyik községen kívül vezető úton és sikerült tettenérni L. Miksa és egy társa megszállt területi lakosokat, mikor 8 darab szép lovat és egy kocsit akartak kicsempészni cseh megszállt területre. Értéke 62.950 korona volt. Beismerték, hogy a lovakat és a kocsit Budapesten vásárolták a Tattersallban[13] s most Pozsony megyébe akarták továbbítani. Mivel a kivitelre elfelejtettek engedélyt kérni a minisztériumtól, a lovakat és kocsit velük együtt őrizetbe vettük és a kemencei őrs 491/1919. számú tényvázlatával a vámosmikolai szolgabírói hivatalnak átadtuk. A lovakat a szolgabírói hivatal a balassagyarmati katonai állomásparancsnoksághoz továbbította s ott elkobozták.”[14] Ehhez hasonló esetek nagy számban fordultak elő az 1920–30-as években, sőt, korábban is kiderültek ilyen ügyletek, amelyekből jól látszik, hogy vevőként sokszor egy-egy határ menti lakost tüntettek fel, hogy így tereljék el a gyanút, ha útközben ellenőriznék az állatok papírjait.[15] Az is felmerült, hogy Magyarország tulajdonképpen „tranzitország”, mivel a lovak a Tattersallra igen gyakran – csempészek és kupecek közvetítésével – délről, Bácskából, Bánátból, Baranyából érkeztek, ahol nagyon alacsony áron lehetett hozzájutni az állatokhoz. A fővárosban megtartott lóvásárokról pedig további kereskedők közreműködésével jutottak el az északi határra még magasabb áron.[16]

A hirtelen nagy méreteket öltő állatcsempészet megakadályozására megjelentek a különböző kormány- és miniszteri rendeletek.[17] A szabályozások mellett fizikailag is meg kellett erősíteni a határzárat – ahogy az Új Nemzedék c. lap írja 1921. januárjában – „különösen a cseh vonalakon. Az utóbbi hetekben […] annyira elszaporodott a csempészek száma s oly nagy mértékben folyt az élőállat, szesz s más fontos közellátási cikkek kicsempészése, hogy sok közszükségleti cikk teljesen eltűnt a felső vármegyék piacairól. A belügyminiszteri rendelet szerint a határon ezentúl minden kilométeren három csendőr fog őrködni. Sűrűbben váltják az éjszakai járőröket is.”[18] Egy másik tudósítás 1924-ből: „A magyar–csehszlovák határon éjféli vámőrjáratok cirkálnak. […] Az északi határ mentén […] Bánrévétől egész Sátoraljaújhelyig hónapok óta tömegesen ismétlődnek meg a csempészések. A vámőrség, a határőrség szinte tehetetlennek bizonyult a csempészekkel szemben, akik a nyitott határ mentén éjjel a legkülönbözőbb utakon vitték át az áruikat Csehszlovákiába. A csempészések megakadályozására most az illetékes hatóságok elrendelték a fokozottabb ellenőrzést, különösen pedig azt, hogy éjszaka az egész határ mentén állandó cirkálással akadályozzák meg a vámőrök a nagyarányú csempészés folytatását. A miskolci törvényszéken egyébként a legközelebbi napokban újból egész sereg csempészési ügy kerül főtárgyalásra”.[19]

Mindezek ellenére – a zöldhatárt kihasználva – az állatcsempészés tovább folytatódott[20] egészen a 2. világháború utáni időkig. Volt, hogy egyénileg, de gyakoribb, hogy csoportosan, bandákba szerveződve próbálkoztak a csempészek – legtöbbször sikerrel. A megakadályozott, kiderített esetek száma sem kevés, ezek között akad olyan, amelynek 57 vádlottja volt. Ebben a szentsimoni kocsmáros, N. Sámuel játszotta a kulcsszerepet, aki pénzzel, később fenyegetéssel bírt rá falubelieket, valamint a környező vidéken élőket, hogy csempésszenek át lovakat a „cseh megszállt területre”. Az ügyben csendőrök is érintettek voltak, akik ellenszolgáltatásért szemet hunytak, illetve segítették N. Sámuelt és társait.[21] Az említett példa nem egyedi erről a vidékről.[22] A szomszédos „Hangonyban majdnem minden ember állatcsempészettel foglalkozik és éppen a minap állapította meg a vádhatóság egyik képviselője, hogy a csempészések révén Hangonyban még a koldusok is milliomosok lettek. A veszélyes hangonyi lócsempészek között is valóságos csempész-Napoleon egy T. József nevű ember […]”, aki a vámhatósággal is összejátszva szervezte ezt az illegális tevékenységet.[23] 1923-ban mintegy 20 kissikátori ember került bíróság elé, akik nagyobb mennyiségű lovat és 42 sertést csempésztek ki a közeli határon.[24]

A nógrádi határszakon is hasonlóan nagy volt az aktivitása az állatcsempészeknek. Egy sok érdekességet tartalmazó csendőr-visszaemlékezésből idézünk: Az 1920-as évek elején a „Fő cikk a ló és szarvasmarha volt, ami odaát 3, 4-szeres áron kelt el, de vittek át más, itt olcsóbb, ott drágább holmit is és hoztak helyette cipőt, ruhaanyagot, stb-t. Nem egyszer maga a tulajdonos hajtotta át a jószágát, s azt másnap jajgatva jelentette be, mint lopást. Odaát pedig, a színmagyar községekben mindenkinek akadt 1-1 rokona, sógora, komája, aki azokat ott jól értékesíthette. […] A csempészés a csehek tudtával történt, mert ezzel szaporodott az állatállományuk és viszontszolgálat fejében adatbeszerzésre is be tudtak szervezni egyes csempészeket”. Az említett lopások, vagy inkább állopások olyannyira megszaporodtak ezen a vidéken, hogy a fent idézett magyar csendőr és társai – megegyezve az almágyi cseh kollégáikkal ugyan, de mégis – illegális, viszont sikeres nyomozást hajtottak végre a határ másik oldalán.[25]

A gabonaárakban is jelentős különbség mutatkozott, Csehszlovákiában többet fizettek érte a kereskedők, amit a határ menti lakosság igyekezett kihasználni. Kisebb tételekben vállon, háton cipelték a zsákokat, nagyobb mennyiségben szekereken szállították a határig, illetve azon túl is. Ezt mutatja be egyik korabeli elbeszélésében Móricz Zsigmond. Az 1933-ban megjelent történet egy szegény családról szól – a lakóhelyüket pontosan nem lehet tudni –, akik az ínségesebb időszak alatt így próbálnak némi jövedelemre szert tenni. Csupán a búza volt, ami értékesíteni tudtak, de azért „nem adnak semmit. Az ára öt pengő, a boletta[26] három. Nyolc pengőt lehet érte legfeljebb megkapni. A csempészgazdánál tizet”, de ha valaki maga vitte át a megfelelő helyre, akkor tizenhat pengőért adták el,[27] tehát dupla annyiért, mint amit Magyarországon fizettek érte. Ez a nagy árkülönbözet már az 1920-as években is megvolt, több helyen „vagonszámra tolták át a magyar gabonát […] A magyar határsávval szomszédos területen a búza ára méter mázsánként 400 szokol. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a mai [1922] szokolárfolyam 35, úgy kiszámíthatjuk, hogy a mi pénzünk szerint a csehek által megszállott halárterületen 14.000 magyar koronát fizetnek egy métermázsa magyar búzáért, ugyanakkor, amikor Budapesten a legmagasabb búzaár eddig 6200 korona volt”.[28]

Ahogy Boross Zoltán is írta, a Medvesalján hasonlóan csempészték a gabonát, amit sok esetben megkönnyített az ún. kettősbirtokosság intézménye, amely úgy jött létre, hogy a határvonalak kijelölésekor kettészelték több gazda földterületét, de azok nem vesztették el a szomszédos országba került részeket. Megfelelő okmánnyal (határszéli úti igazolvánnyal) művelhették tovább földjeiket. Ezt az engedélyt használhatták a gazdák a határt átlépő legeltetéshez is.[29] Ez a – nem is annyira – kiskapu sokak számára lehetőséget teremtett arra, hogy a terményeket (vagy akár állatokat, árucikkeket) vigyék-hozzák.[30]

A gabonacsempészés további kiváltó oka, hogy a magyar állam szabályozta a termények (termékek) forgalmát, a kiutalható mennyiséget, illetve maximálta az árakat. Ez ellen a „kötött forgalom” ellen kardoskodtak többen is, látva annak hátrányait, köztük a feketekereskedelem virágzását. „…ha ezek a rendelkezések legalább az árucsempészésnek vetettek volna véget és az uzsorát, valamint az illegitim zugügyletet gátolták volna meg s a legális kereskedelmet segítették volna fel vele, még érthető volna minden. De mit látunk?! Soha zugügylet, zugkereskedelem olyan mértékben el nem burjánzott, mint éppen az árlimitálások és rekvirálások korszakában. Soha több bűnös üzlet nem jött létre, soha nem láttunk annyi panamát, mint éppen ebben az érában, amikor az állam a maga bürokratikus közegeivel nyúlt bele a gazdasági életbe.”[31]

Magyarország felől – az állat és gabona mellett – leggyakrabban különböző élelmiszerek érkeztek csempészutakon vagy a különböző trükkökkel kijátszva a hatóságokat. A legkelendőbb volt a zsír, a szalonna, a liszt, a tojás és a baromfi. Hasonlóan jól lehetett keresni a bor, a pálinka és a szesz illegális kereskedésével.[32] Az 1920-tól működő uzsorabíróságok nagyon gyakran tárgyalták ezekkel kapcsolatos ügyeket.[33]

A 2. világháború után az élelemmel való csempészkedés visszaszorult, a vidéki lakosság a termékfelesleget a feketepiacon értékesíthette a kockázatos határátlépés nélkül. (Farkas Gy. 2012, 50. p.)

A „korai” csempészáruk között gyakran megtalálható volt az arany, vagy az ékszerek, amelyeket a csehszlovák területeken drágábban tudtak értékesíteni.[34]

Csehszlovákia felől: szacharin, tűzkő, cigarettapapír, Baťa-lábbelik, textil- és gyarmatáru

Az 1920–30-as évek viszonyait jól tükrözi az egyik csempészéssel kapcsolatos tudósítás bevezető sora: „Tűzkő-, szaharin-, kokain- és morfiumcsempészetről nagyjában minden embernek van némi tudomása.”[35] Egy másik, hasonlóan beszédes idézet: „Két cikk van, amelyet úgyszólván senki sem vesz rendes üzletben: a sacharin és a tűzkő.”[36] 1935-ben már körrendeletet adott ki a m. kir. Pénzügyminisztérium, hogy a hatóságok tartsanak minél sűrűbben razziákat a vásárokon és a forgalmasabb helyeken a csempészett áruk, úgymint a mesterséges édesítőszer, a különböző gyújtószerszám és a tűzkő illegális árusításának megakadályozása céljából.[37]

Öngyújtókba való tűzkövet akkoriban Magyarországon nem állítottak elő, éppen ezért megfelelő iratokkal kellett azok származását igazolni.[38] Ráadásul nagyon magas adót róttak ki a tűzkőre, amivel nem a legális kereskedésnek kedveztek.[39] Az ilyen rendelkezéseknek is köszönhető, hogy a tűzkőcsempészés sokáig az egyik „legvirágzóbb iparág” volt. Zsákokba, batyukba, de még zsebekben is el tudtak vinni annyi mennyiséget ebből, hogy az jól jövedelmezzen.

A szacharin – „cukorpótló”, „édes”, „ezerédes”, „ezerjó”, vagy ahogy még emlegették: a „cseh-pótló” – is nagy tételben érkezett Magyarországra. A jóval olcsóbb, mesterségesen előállított szer édesítő ereje sokszorosa volt a cukorénál, jellegzetes fémes utóíze könnyen felismerhetővé tette.[40] A legtöbb háztartásba eljutott, de főként a szegényebb réteg vásárolta előszeretettel. A két világháború között az amúgy sem magas cukorfogyasztás folyamatosan apadt emiatt, amit a falusi kereskedők éreztek meg legjobban.[41]

A cukor aktuális árától függően érkezett egyik országból a másikba. Az 1. világháború után például Csehszlovákiából csempészték át, de 1921-ben Magyarországon már nem volt cukorhiány, és rövid ideig olcsóbb is volt itt, mint a határ túloldalán, úgyhogy ekkor megfordult a cukorcsempészés iránya,[42] ami aztán később újra változott.[43]

A szivarka- vagy cigarettapapír csempészése is olyan méreteket öltött, hogy annak megakadályozására szintén rendeletet hozott a magyar pénzügyminisztérium.[44] A könnyű, kis méretű terméket – csakúgy, mint a tűzkövet – ezres nagyságrendben vásárolták és szállították hátizsákokban Magyarországra. Ezekért elég volt a határt átlépve a legközelebbi üzletig elmenni, az ottani boltosok általában fel voltak készülve a „nagybani” vásárlókra.[45]

A cigaretta és a dohány csempészésének iránya – a cukoréhoz hasonlóan – az aktuális árak és lehetőségek szerint változott.[46]

A csempészés témájának talán a legérdekesebb szála a Baťa cég szerepének vizsgálata. Cipőik és más termékeik az egyik legjelentősebb szerepet töltötték be a csempészésben. Csehszlovákiából szinte mindenki hozott ebből az olcsó lábbeliből kisebb-nagyobb tételben. Becslések szerint több millió pár érkezett illegálisan Magyarországra az 1920–30-as években. Ennek elég komoly következményei voltak a magyarországi csizmadiákra és cipészekre.

Az 1894-ben alapított Baťa cipőgyár gyorsan fejlődött, a gépesített üzemekben hatalmas mennyiségben készültek a lábbelik.[47] Csehszlovákiában a kézművesek, kisiparosok és a konkurens cégek sem tudták felvenni a versenyt a sok mindenben újító és gyorsan terjeszkedő Baťa-gyárakkal.[48] Sorra nyíltak az üzleteik a magyarok lakta vidékeken is.[49] A határhoz közeli boltok forgalma kiemelkedő volt – ahogy fentebb említettük, a feledié és az ajnácskőié különösen, ami egyáltalán nem véletlen.[50] A cég bizonyára tisztában volt a cipőcsempészéssel – sőt, egyesek szerint nem csak hivatalos boltjaik voltak a Magyarországhoz közeli részeken –, de pontos információ nincs arról, hogy ténylegesen belekeveredett volna az illegális üzletekbe.[51] Azért élhetünk a gyanúval, hiszen voltak, akik hangot adtak a Baťáékkal kapcsolatos tisztességtelen üzérkedéseknek. Ugyan nem a csehszlovák–magyar határszakaszon történt, de 1920-ban konkrét csempészési ügyben voltak érintettek: 20 vagon nyersbőrt foglaltak le tőlük Máramarosszigeten, amit illegálisan akartak kivinni az országból. A komoly veszteség visszaszerzésére, valamint a tekintélyes bírság kifizetésének elkerülésére azt állították, hogy a bőrt előre felhalmozták egy leendő gyár számára. A látszat kedvéért be is rendeztek egy primitív gyárépületet Máramarosszigeten, azonban az sosem kezdte meg működését.[52]

Tény, hogy nagyon felemás volt a Baťa cég megítélése. A magyar állam, a kisiparosok felszólaltak a köztudott import ellen, viszont nagyon sok ember vásárolta és hordta ezeket a cipőket. „A határszélen városokban és falvakban, szegények és tehetősek egyaránt a Bata-cipőt hordják, meg kell csak állítani gyermeket és felnőttet, kikérdezni, hogy jutott a cipőjéhez és egy-kettőre világos lesz előttünk, hogy itt nem szórványos jelenséggel, nem véletlennel, nem egy mellékes dologgal állunk szemben, hanem egy tényleges, szélesmedrű cipőbeáradással.”[53]

Valóban márkának számított a Baťa-cipő, amiről mindenki tudta, hogy nem legális úton érkezett Magyarországra. A legtöbb, kisebb tételben csempészkedő csomagjában 1-2 pár szinte mindig volt belőle,[54] de a nagyobb mennyiséget a szervezett bandák szállították. Különösen aktívak voltak e tekintetben (is) a mátrai települések, főként Abasár lakói váltak híressé a csempészés által. Ez a Heves megyei község viszonylag messze, mintegy 60 km-re van a trianoni határtól, mégis rengetegen gyakorolták ezt az illegális foglalkozást. Elsősorban bort, pálinkát, illetve oltványvesszőt vittek és cipőt, valamint egyéb árut (cigarettapapír, tűzkő, szacharin) hoztak. Az 1930-as évek második felében kezdték jobban figyelni őket a pénzügyőrök, és jó néhányukat el is fogták. Nagy mennyiségben (több ezerről van szó!) foglaltak le cipőket, de az csak a töredéke volt annak, amit a környéken, illetve távolabbi alföldi településeken – sőt, még Budapesten is – értékesítettek maguk, vagy orgazdákon keresztül. Nem minden esetben mentek át a határon, mivel jól kiépített kapcsolatrendszerük volt mindkét oldalon.[55]

Az illegális cipőkereskedelem – noha még az 1950-es években is folytatódott – lassacskán elsorvadt a 2. világháború alatt megépült magyarországi Baťa gyár termelésének hatására. Ezt a martfűi üzemet – a későbbi Tisza Cipőgyárat – a Cikta (Cipőgyártási és Kereskedelmi Korlátolt Felelősségű Társaság) létesítette, amely az érsekújvári leányvállalata volt Baťáéknak.

Szintén kedvelt csempészáruk voltak a különféle textilek, anyagok, ruhafélék, amelyeket – a zöldhatár kihasználása mellett – gyakran a határátkelőkön próbáltak átjuttatni különböző trükkökkel. Leggyakoribb esetek azok voltak, amikor felvették a ruhákat (pl. az asszonyokon több szoknya, kendő, harisnya stb. volt), vagy magukra erősítették. Ezeket a módszereket a határőrök, pénzügyőrök is jól ismerték, a legtöbb gyanús egyént motozásnak vetették alá.

A leggyakoribb csempészáruk a különböző fejkendők, zsebkendők, harisnyák[56] voltak, valamint a végvásznak. A Monarchia idején is kedveltek voltak a cseh gyáripar textiltermékei, valamint a különböző ékszerek, gyöngyök, flitterek, amelyeket – főként a viseletes vidékek, települések – az öltözetekhez felhasználtak. Ezek Magyarországra való beáramlása a csempészéssel tulajdonképpen tovább folytatódott.[57]

A gyarmatáruk is jelentős árkülönbséget mutattak a két ország között, ezek csempészése szintén jól jövedelmező üzletnek számított. A különböző fűszerek közül Magyarországon hiány volt a borsból, ráadásul magas vámmal illették, ennek pedig egyenes következménye az illegális behozatal. Csehszlovákiában (és Romániában) az 1930-as évek közepe táján például 1 kg bors ára 60 fillér körül mozgott. Ha legálisan akarták forgalomba hozni, akkor ehhez jött a magyar vám, ami közel 3 pengő volt, valamint a 11%-os vámforgalmi adó. Ezzel szemben a csempészek plusz költségeként csupán a fuvardíj jöhetett számításba, és így nem egészen 1 pengőért hozzájutottak 1 kilónyi borshoz, amit 4-5 pengőért értékesítettek.[58] Más kisebb árukhoz hasonlóan a mennyiségen lehetett keresni, éppen ezért a „batyuzók” próbáltak minél többet hozni a borsból,[59] de a komolyabb tételeket a szervezett bandák – kimondottan erre szakosodott csempésztársaságok – személy- és teherautókon szállították.[60] A gömöri vidékről rengeteg csempészáru – így például fűszer – érkezett Miskolcra,[61] valamint a fővárosba.

Csehszlovákiában a rizs is jelentősen olcsóbb volt. Gömörszőlősön például volt olyan, aki szekérrel ment át Tornaljára, ott nagyobb mennyiségű rizst pakolt fel és átcsempészte Magyarországra, ahol busás haszonnal adta el egy kereskedőnek. Az így keresett pénzből egy nagy csűrt tudott felépíteni. (Dobosy 1984, 59. p.)

A felsorolt árukon kívül voltak egyéb termékek is, amelyekkel próbálkoztak a csempészek. Az egyedi esetek közül talán az egyik legmeglepőbb azé a miskolci sütemény-bűnszövetkezeté, akik nagyobb mennyiségű csempészett liszthez jutottak az ínséges időkben és abból kalácsot sütöttek, amit illegálisan árultak. Nem csupán a csempészéssel és a törvénytelen kereskedéssel vétettek, hanem ekkor volt hatályban egy miniszteri rendelet, amely szigorúan tiltotta olyan sütemények készítését és sütését, melyben 50 százalékon felüli mennyiségiben van tiszta liszt. Korábban is voltak hasonló kihágások, de a hatóságok elnézőek voltak azokkal a szegény asszonyokkal, akik kis mennyiségben maguk sütötték és árulták ezeket a kalácsokat, péksüteményeket. Az említett bűnszövetkezet mögött két miskolci pékmester állt, akiknél hetente 15–20 ezer sütemény készült. Ennek nagy részét Rimaszombatba szállították, kisebb részét „kofák” vették meg darabját 24 fillérért és árusították pályaudvarokon és másutt 30 filléres áron.[62]

Egy másik, hasonlóan egyedi példa egy élelmes hangonyié, aki mintegy kétszáz pióca csempészésével próbálkozott meg 1922-ben. Miután egy ottani mocsarat lecsapolták, összefogdosta és befőttesüvegekbe tette a piócákat, majd a határ túloldalára indult, ahol darabját öt cseh koronáért értékesítette volna, de idő előtt lefülelték.[63]

A csempészekkel szemben – hatóságok, büntetések

Külön is kell szólni azokról, akik ténylegesen igyekeztek meggátolni a csempészést. Az államhatárt felügyelő katonai egységek, a vámokért felelős fináncok, valamint a rendfenntartó szervezetek működése és a lakossággal való kapcsolata nagyban befolyásolta a csempészek tevékenységét. (Külön tényező a két ország közötti mindenkori viszony.) Ezekre elég szélsőséges példák állnak rendelkezésünkre. Egyrészt beszélnek egy lazább határőrizetről, a pénzügyőrökkel, katonákkal való jó kapcsolatról,[64] akiknek tudtával[65] – olykor segítségével[66] – zajlott a csempészés. Ha valakit mégis elkaptak, annak a büntetése olyan kis mértékű volt, hogy nem tántorította el a további törvényszegéstől.

Másrészt az egyre szigorodó rendeletek kiadása is azt tükrözi, hogy komoly szembenállás volt a magyar, valamint a csehszlovák állam és az illegalitást választók között. Ez utóbbit támasztják alá a csendőrségi beszámolók, az újságok tudósításai, a nyomozati jegyzőkönyvek és más visszaemlékezések is. A két, merőben másként lefestett kép közül azért az utóbbi volt a gyakoribb. Amit viszont egyöntetűen állítanak a források, hogy a két világháború között a „cseh” fináncok keményebben léptek fel – a túlnyomó többségben magyar nemzetiségű – csempészekkel szemben, és olykor a szomszédos ország határőreivel, vámőreivel, csendőreivel is.[67]

A halálos áldozatokat követelő fegyverhasználatot a magyar oldalon legtöbbször jogosulatlannak tartották. Ezek közül talán a legnagyobb vihart kavart eset az 1933. március 3-án lezajlott, három ember halálát okozó „sortűz”: a putnoki vásárból hazafelé tartó nagyobb csoportra lőttek pénzügyőrök és csendőrök Sajószentkirály határában. A hatóságok akciója előre eltervezett volt, úgy tudták, hogy nagyobb létszámú csempészcsapat fog érkezni a hajnali órákban, ezért is voltak megerősített egységben. [68] Ekkoriban nem ez volt az egyetlen ilyen agresszív fellépés csehszlovák részről,[69] ami mögött ott rejlik az is, hogy nemegyszer ők estek áldozatul, mivel – a gyakran túlerőben lévő – csempészek egy része fel volt fegyverezve.

A második világháború után is hasonló viszonyok uralkodtak mindaddig, amíg a két ország nem stabilizálta a határőrizetet, illetve erélyesebben fel nem léptek a csempészéssel szemben.[70] Magyarországon ezt az ÁVO-ra, illetve az ÁVH-ra „bízták”. Innentől kezdve a büntetések, retorziók sokkalta szigorúbbak lettek. Amíg a 20-as és 30-as években az elfogott csempészek pénzbírsággal és néhány napi – ha „bűnjelet” találtak náluk,[71] akkor pár hónapi – elzárással „megúszták”,[72] addig az 50-es években több évre is bebörtönözhették őket. Ugyan a két világháború között is vannak olyan beismerő vallomások, amelyeket megváltoztattak arra hivatkozva, hogy azokat a csendőrök, pénzügyőrök erőszakkal kényszeríttették ki a vádlottakból, de mindezek az ÁVH módszereihez képest eltörpülnek. A határon elfogott emberekkel szemben már egyáltalán nem voltak elnézőek, ha például azzal mentegetőztek, hogy csupán a rokonaikat látogatták meg (leggyakrabban a nagyon beteg hozzátartozóikra hivatkoztak, vagy esküvőkre, temetésekre stb.), az illegális átkelésekkel kapcsolatban sokszor más vádakat is felhoztak, mint pl. a disszidálás kísérletét.[73]

A lefoglalt árut – azokon kívül, amiket meg kellett semmisíteni – hasznosították. Főként az ínségesebb időkben az élelmiszercikkeket a lakosság kapta meg, a többit nyilvánosan elárverezték az egykori budapesti Fővámpalotában. „A főkapu mögött óriási terem van, amelyben hatalmas mennyiségű csempészáru áll felhalmozva. Kávé, tea, rizs, bors, fahéj, bálákban, ládákban és kosarakban. Félmázsás, négyszögletes, csücskös zsákok az egyik oldalon, rajtuk több indiai jelzésű és kínai betűs, tovább pedig ceyloni teás ládák. Másutt »autópneu« lustálkodik, mellette pedig százszámra hevernek a cipők. Csempészáru valamennyi. Ott szedték el mindezt a határvidéken, derék fináncaink. Sorra vizsgáljuk a csomagokat. Kiderül, hogy az áru kilencven százalékban Csehszlovákiából való.” Rengeteg cipő volt mindig, kis kivételtől eltekintve mind Baťa márkájú, valamint sok kerékpárgumi, továbbá bor és pálinka, de árverésre kerültek a lefoglalt csempészjárművek is.[74]

Csempészbandák

A szervezettebb csempészést különböző bandák, társaságok, alkalmi csoportosulások végezték. Ezeknek az irányítója, vezére rendelkezett a szükséges tőkével és általában a háttérben maradt.

Ilyen volt L. Hermann állatkereskedő is, aki egy kiterjedt hálózatot hozott létre. Rendszeresen kereste fel a határ menti falvakat és ott a gazdáktól jó áron vásárolt állatokat (lovakat, ökröket). Mindig volt olyan embere, aki áthajtotta azokat, maga sosem kockáztatott. Így például Gömörszőlősön 12 emberrel kötött üzletet, valamint a helyi csordást bérelte fel a csempészésre.[75]

A gömöri határszakasztól nem messze, Tornaszentjakab településén nagyon komolyan megszervezett csempésztársaságot lepleztek le 1928-ban. Mint később kiderült, ekkor már több éve folytatták az illegális textilkereskedelmet. A szálak egészen Prágába vezettek. Az itteni cseh gyárakból a magyar felirattal ellátott csomagokat Kassára szállították.[76] Innen vitték tovább az árut Tornahorváti, valamint Zsarnó településekre, ahol szabályos raktárépületeik voltak. Itt pakolták le a nagy mennyiségű harisnyát, zsebkendőket, fejkendőket, vásznakat és más hasonló holmit. A határon szolgálatot teljesítő csehszlovák és a magyar fináncok, valamint határőrök között is találtak megvesztegethető embereket, akik elősegítették az áru könnyebb átjutását Tornaszentjakabra. Innen vitték tovább miskolci kereskedésekbe, ahonnan az egész ország területére szállítottak ezekből az árukból.[77] Az ügyről akkoriban úgy írtak a lapok, hogy a vizsgálatok során „teljesen kibontakoztak a csempészés hatalmas méretei, amelyekhez foghatót eddig még nem lepleztek le a trianoni határok mentén”.[78]

A szervezett csempészbandák másik típusa általában betöréssel, lopással, rablással is foglalkozott. Fegyveres csoportjaik tulajdonképpen a háborúk „maradványai”, nemcsak a lakosságra, hanem a határőrökre, fináncokra, csendőrökre, rendőrökre is veszélyt jelentettek.[79]

Nem kevés betyárromantikával fűszerezve írnak a lapok néhány bandavezérről és társairól. Ilyen volt az 1920-as évek második felében Szokol István „Köblös”, akit Dél-Szlovenszkó vagy Gömör és Nógrád Rózsa Sándorának neveztek. Szokolék azonban inkább haramiák voltak, akik pénz és értéktárgyak mellett rengeteg állatot loptak vagy raboltak el a határ mindkét oldaláról, amiket aztán Magyarországon értékesítettek ottani kapcsolatok révén. Összesen 39 marha, közel 500 juh, több mint 100 sertés, valamint lovak, kecskék, más jószágok eltulajdonítását rótták fel nekik, de feltételezhetően ennél is nagyobb számról lehetett szó. A csehszlovák és a magyar hatóságok összehangolt munkájának eredményeképpen elfogták a vezért és a banda majdnem minden tagját, akik közül többen – maga Szokol is – pásztorok voltak.[80]

A Mátra utolsó betyárjaként emlegették Takács Józsefet, a „Nagy Tüzes”-t, aki szintén egy Nógrád és Gömör vidékére átjáró abasári csempész volt, csak ehhez az állatokat, a bort és a pálinkát, valamint szőlőoltványokat betöréses lopásokkal, rablásokkal szerezte. Felfegyverzett bandájával Heves megyében 1930-tól garázdálkodott, 1934-ben fogták el és 3 évi szabadságvesztésre ítélték – amit később 14 hónapra csökkentettek. Szabadulása után folytatta az illegális tevékenységeit, de már nem mint veszélyes rablóbanda vezére. 1940-ben tűzkőcsempészésért került újra börtönbe. A korabeli lapok nagyon sokat cikkeztek róla és szenzációként kezelték a vele kapcsolatos híreket.[81]

Ugyanígy voltak Okolicsányi Lászlóval is, akit a zabari Fatia Negraként emlegettek az 1920-as években. Idővel lelepleződött, hogy nemcsak gazdálkodik határ közeli birtokán a „főhadnagy”, hanem rabló- és csempészbanda irányítójaként is tevékenykedett. Úgy fosztotta ki embereivel a határ mindkét oldalán a környékbeli gazdákat, kereskedőket, boltosokat, hogy azok közben a védelmezőjüket látták benne. Csehszlovákiába főként állatokat és bort, onnan pedig cukrot csempésztek. Okolicsányi egy rejtélyes budapesti gyilkosság kapcsán került igazán reflektorfénybe, a zabari ügyeket néhány hónapi börtönbüntetéssel megúszta.[82]

A 2. világháború után is több ilyen bűnbanda tevékenykedett a nógárdi és a gömöri vidéken.[83] Jelentőségüket jól mutatja, hogy egy 1948-ban a tornaljai járási bizottság által kiadott iratban – amely az összes helyi bizottságnak el lett küldve – külön foglalkoztak a fegyveres csempészbandák ügyével. Felhívták a lakosság figyelmét, hogy ezek nagy veszélyt jelentenek és kérik, hogy segítsék a rendőrség és a pénzügyőrség munkáját, valamint hozzanak létre egyfajta önvédelmi szervezetet, riadóztassák a falut, ha feltűnik valamelyik banda.[84]

Csempésztársadalom

A csempészek társadalmi összetétele eléggé heterogén volt. Ott találjuk közöttük a nincstelen, kényszerből lett törvényszegőt, a módosabb parasztokat, akik vagy jövedelemkiegészítés céljából, vagy már gazdálkodási formaként űzték ezt a tevékenységet. De ott vannak a nagyobb birtokon gazdálkodó elit tagjai, valamint a vállalkozóbb szellemű polgárok, akik között feltűnően sok volt a zsidó kereskedő. Ez utóbbiak olykor maguk is átjártak a határon, de jobbára az orgazda, a megrendelő vagy az áruellátó[85] szerepét töltötték be. A „vállalkozó” felfogadott embereket a csempészésre, azaz „napszámosa”, „csomaghordója” volt (Farkas Gy. 2012, 51. p.), de az „alkalmazottak” sokszor nem is ismerték a „befektetőt”, aki az egész üzletet pénzelte.[86]

Az eddig feltárt esetek alapján az vehető ki, hogy a számbeli arányokat tekintve a szegényebb népréteg csempészei voltak többségben. A bírósági tárgyalások lezárásaként elhangzó ítélethirdetések során többször is enyhítő körülménynek vették a vádlott vagyontalanságát, „a munkanélküliségből eredő szorult anyagi helyzetét”, „nagy szegénységét” stb.[87] Az egykori kissikátori lócsempészek köréből származó érdekes példa szintén ezt illusztrálja: „Az édesapámat az egyik ilyen úton elfogták és bíróság elé citálták. Ő mezítláb ment a bíróságra azért, hogy igazolja, hogy sajnos nagyon szegény és a megélhetésükhöz szükséges, hogy csempészkedjenek.”[88]

A nem és a kor tekintetében is megoszlik a csempésztársadalom. A veszélyesebb vállalkozásokat (lábasjószágok, nagyobb tételek stb. csempészése) a férfiak végezték, az asszonyok a kisebb, könnyebb holmikat hozták-vitték, de gyakrabban átjártak az ismert utakon. Egy időben előszeretettel küldtek gyerekeket, fiatalkorúakat, abban a tudatban, hogy ha elkapják őket, akkor nem lesz annyira szigorú a büntetésük, mint a felnőtteké.[89] A hatóságok által lefoglalt áru negyedéves budapesti árverésein a csempészek nevét is közzétették, ami a fenti megállapításokat támasztja alá. „Nagy táblán pellengérezik ki minden egyes alkalomkor a csempészeket: nevük felsorakoztatása mellett fel van tüntetve a csempészett áru minősége, súlya vagy darabszáma és a kikiáltási ár. Ahogy az egyik vámtisztviselő kalauzolása mellett végignézzük ezt a névsort, megállapítható, hogy nagyon sok név már többször szerepelt ebben a »bűnlajstromban«, vannak azután közöttük úgynevezett alkalmi csempészek is, akik nem hivatás- és üzletszerűen űzik ezt a súlyosan büntetendő mesterséget. A csempészek legnagyobb része férfi, van közöttük azonban asszony is, sőt nagyszámmal gyermekek is, 10–18 éves korúak. Ezúttal 586 csempész neve olvasható a »pellengér oszlopom«, a csempészett holmi pedig a gyarmatárutól a piperecikkig váltakozik.[90]

Az ún. csempésztársadalom tagjai egy-egy településen kimondottan nagy számban voltak jelen. Az ide vonatkozó példák közül talán Gömörpéterfala az egyik, ahol sokan meg is gazdagodtak ebből a tevékenységből. A falu új templomát 1929–30-ban építették fel közadakozásból – az emlékezet szerint ezek az adakozók csempészek voltak.[91] Gömörpéterfalához hasonlóan a medvesaljai községek – valamint környezetük – hasonlóan nagyon aktívak voltak. Külön említik a következőket: Almágy, valamint a hozzá tartozó puszta, Bakóháza (Bozó 2006, 372.), Dobfenek, Óbást, Egyházasbást, Medveshidegkút (Illés 2006.), Vecseklő, Tajti, Cered, Utaspuszta, Zabar.

Ózd környékén szintén csempészfalvak sorakoztak. Domaháza az egyik legismertebb, de a hangonyi lócsempészeknek is nagy hírük volt.[92] Innen északkeletre Bánréve, Gömörszőlős, Sajószentkirály, Abafala, Sajólénártfalva települések szerepelnek többször a csempészet kapcsán.

Nem a határ közvetlen közelében volt néhány ismertebb csempésztelepülés, amelyek Gömörrel és Nógráddal álltak kapcsolatban. Ilyen a sokat emlegetett Abasár, ahol olyannyira szakmává vált ez a tevékenység, hogy egy idő után már embercsempészéssel is foglalkoztak.[93] A környék nagyobb helységei között is akadnak említésre érdemesek, mint például Miskolc,[94] vagy Balassagyarmat–Tótgyarmat.[95]

A csempészés hatásai

A határ menti csempészés közvetlen és közvetett hatásait nem csupán az abban tevékenyen részt vállaló csempészek, orgazdák, valamint a vámőrök, pénzügyőrök, csendőrök vonatkozásában érdemes megvizsgálni, hanem az érintett lakosság szempontjából is.

Egyrészt a gazdálkodók a jól eladható termékek előállítására nagyobb hangsúlyt fektettek, ez is alakított az addigi gyakorlatukon. A már többször említett abasári csempészek – akiknek elsősorban nógrádi és gömöri kapcsolataik voltak – „szőlőoltvány-vállalkozása” is ebből fakad: Ugyan korábban voltak szőlőiskolák a faluban, de csak annyi, amennyi szükséges volt a pótlásokhoz. Az 1920-as évek közepétől viszont 2–2,5 milliót oltottak évenként a csempészéshez. A rendszeres és nagyobb távolságra történő szállításhoz alkalmasabb szekértípusokat és nagyobb testű lovakat kezdtek el vásárolni és használni. (Kunszabó 1968. 46. p.)

Másrészt a csempészáruk egy részét eleve a határközeli településeken értékesítették, ebből kifolyólag a legálisan – elsősorban a magyar oldalon – működő kereskedőknek, boltosoknak számolniuk kellett az így megjelenő konkurenciával.[96]

A konkrét példák közül a szacharin elterjedésével a cukorfogyasztás (és -vásárlás) visszaesését már fentebb említettük, de ami egyértelműen mindennél nagyobb horderejű volt, az a Baťa-cipők nagy mennyiségű és széles körű csempészése.

Erre vonatkozóan több panaszos hangvételű írás is született a magyarországi iparosok tollából. A felháborodás az 1930-as években sűrűsödött, amikorra már tulajdonképpen tetőzött a folyamat. „A határmenti városok és községek cipésziparosai és cipőkereskedői már hosszabb idő óta panaszolják, hogy rendkívüli módon megsínylik a Csehországból egyre erősödő cipőcsempészést.”[97] Markáns példa erre a gyöngyösi cipészmesterek „próbálkozása” (nem véletlen, hogy gyöngyösiekről van szó, hiszen a szomszédos település Abasár…). A vásári cipészek, hogy csökkentsék a lábbelik árát, papírral helyettesítettek néhány bőrrészt. Sokan vettek belőle, az esőben azonban a papírtalp szétmállott. Több településről érkezett panasz a hatóságokhoz, aminek vásári razziák lettek a következményei. A csendőrség elő is állított 13 gyöngyösi cipészt, akiket csalás kísérlete miatt jelentettek föl. A perbe fogott iparosok természetesen azzal védekeztek, hogy a tisztabőr cipőt – aminek rendesen 14 pengő volt az ára ez idő tájt – nem tudták olyan olcsón adni, hogy az a 3,5–4 pengős csempészcipővel versenyre kelhetett volna, ráadásul a vevőket is tájékoztatták, hogy bőrtalp helyett „dekli”-t használnak. A szécsényi járásbíró – aki maga is a határ közelében lakott – tisztában volt a tényekkel és végül felmentő ítéletet hozott. Az indoklásában kiemelte, hogy „a vádlottak jogosan hivatkoznak arra, hogy a cseh cipők csempészése alig leküzdhető üzleti verseny.”[98]

A szakmára ilyen nagy hatással volt akkoriban a csempészet, a falusi mestereknek egyre inkább csak a javítás maradt, vagy az olyan, elkeseredést tükröző megoldások, mint a papírtalpú cipők készítése.[99]

Egy másik, de közeli határszakaszhoz tartozó településen, Vámosmikolán szintén nagyon aktív csempészet folyt, és rengeteg Baťa-cipőt hoztak át. Az itt élő suszterek többségének mezőgazdasági munkát kellett vállalnia emiatt, amiért a parasztok haragudtak, mert tőlük vették el a kenyérkereseti lehetőséget. A cipő- és más csempészés további negatív hatása, hogy Vámosmikola megszűnt mint piaci központ, a környéken nem töltötte be ezek után már ezt a szerepet. (Szabó én., 98–99. p.)

A csempészés következménye az is, hogy az ily módon illegális forgalomba került áru egyfajta „brand” lett az emberek számára. Egy betörő Heves megyei falvakban úgy kínált eladásra lopott ruhákat, csizmákat, bakancsokat és szövetet, hogy azt Csehszlovákiából hozta át Putnok közelében kockázatos úton. Az emberek szívesen is vásárolták a „megbízható” holmikat mindaddig, amíg a csendőrök el nem fogták a bűnözőt és véget nem vetettek az illegális üzletelésnek.[100]

Csempészés: kényszerűség vagy tudatos vállalkozás?

Ha a bemutatott adatok alapján a csempészek helyét keressük a tudományos – jelen esetben néprajzi – diskurzusban, akkor mindenképpen gazdasági szempontból kell megközelítenünk ezt a problémakört. A kupecek és társaik 1920 előtti kereskedelmi kapcsolataira épülő – immáron törvénybe ütköző – kontinuus állatkereskedelme is anyagi hátterű volt. Elsősorban az Alföldről közvetítettek a Felföldre ily módon lábasjószágokat. Az új országhatárokhoz való alkalmazkodás kényszerű illegális reakciói egy idő után átalakultak kimondottan üzleti vállalkozássá. A csempészett lovak már a határ menti községek gazdáitól, vagy például a budapesti állatvásárokról származtak. De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy további lehetőségek rejlenek a megváltozott viszonyokból adódóan. A két ország közötti árkülönbségek, a hiánycikkek és más termékek vám nélküli kivitele vagy behozatala új bevételi forrást jelentettek. Ezek csempészésében túlnyomórészt már olyanok vettek rész, akiknek korábban teljesen másfajta foglalkozásuk volt, és a gazdasági összeköttetéseik csak 1920 után jöttek létre.

Az így kialakult réteg rendkívül heterogénnek mutatkozott a csempészés intenzitását, jellegét tekintve: ott voltak közöttük a korábbi állatkereskedők, az egyszer-kétszer átjáró szegényebb emberek, a jövedelemkiegészítés céljából rendszeresen batyukkal, zsákokkal cipekedők, az ebből élő hivatásosak, valamint a nagyobb tételben üzletelő szervezett bandák tagjai.

A csempészés több tényező találkozásának sajátos eredménye: benne rejlik az alkalmazkodás, a szűkösebb anyagi háttér, a vállalkozókedv, és a lehetőségek felismerése. Az is jól látszik, hogy különböző, korábban élénken működő üzleti tevékenységekkel mutat párhuzamot. Ha azt nézzük, hogy a csempészek is legtöbb esetben megvették azokat az árukat, amelyeket a határ másik oldalára átjuttatva értékesítettek, akkor több hasonlóságot is felfedezhetünk a felvásárló és közvetítő – vagy akár a házaló – kereskedőkkel, mint például a tyúkászokkal. (Paládi-Kovács 2000, 377–378. p.) További egyezést mutat azoknak a fuvarosoknak, szekereseknek a működése is, akik nem csupán a megfogadott fuvart vitték-hozták, hanem egyesek saját tőkéjükből is vettek szállítható árut, s a visszafelé úton sem jöttek üresen, hanem valami hasznot hozó termékkel érkeztek meg, amit aztán értékesítettek.[101]

A Trianon utáni országhatár tehát egy újonnan nyíló gazdasági lehetőségnek számított, az emberek nagyobb számban, tudatosan vállalkoztak a csempészésre. Olyannyira „meghonosodott” ez az üzletág, hogy a bécsi döntés után sem csökkent vagy szűnt meg a csempészés – bár 1939-ben még így gondolták[102] –, hanem csupán északabbra tolódott.[103] 1940-ben elfogott abasáriak így vallottak: „…gyalog bementünk Gyöngyösre. Ott autót fogadtunk. Gyöngyös szélén lévő kocsmánál, ahol mindegyikünk ivott egy-egy fröccsöt, beszálltunk és Szurdokpüspökibe mentünk. E. jegyet váltott Fülekig mindhármunk részére […] gyalog Fülek kisállomásig mentünk, ahol egy kis korcsmába tértünk be, ahol […] szalámit elfogyasztottuk és ittunk egy-egy pohár bort. E. Endrével [szintén abasári] ebben a korcsmában találkoztunk. A füleki kiskorcsmából délután négyesben nekivágtunk Szlovákiának és a magyar határt Nagydaróctól balra léptük át és Zsaluzsánba úgy 11 óra tájban érkeztünk meg. Ott Csutka nevezetű boltoshoz mentünk, akit E. felzörgetett, mert már aludt, az minket egy konyhába eresztett be. Mindenki maga részére vásárolt ennivalót és sört, azt elfogyasztottuk. Innen Csutka istállójának padlására mentünk aludni, ahol másnap estig tartózkodtunk. […] Másnap a padlásról lejöttünk és 10 óra tájban találkoztunk D. István abasári lakossal, így öten bementünk a Csutka boltjába és ki-ki bevásárolt…”[104]

Azt se felejtsük el, hogy a csempészet egy olyan korszakban alakult ki és virágzott, amely sok szempontból is hátrányosan érintette a lakosságot. A Monarchia felbomlásával Magyarország elveszítette a mezőgazdasági védővámok előnyeit, illetve 1920 után az ipari termékekre magasabb vámokat állapítottak meg. Mindez tartós agrárollót eredményezett, ami a lakosság nagyobb hányadára – így például a határ menti falvak népességére is – negatívan hatott, ugyanúgy, mint az, hogy az új határok kijelölésével egyes rétegek elveszítették addigi munkavállaló körzetüket (Gunst 1987, 10. p.), és más lehetőségek után kellett nézniük. Mindehhez jött még a nagy gazdasági világválság magyarországi lecsapódása, amely a két világháború között korszakra erősen rányomta a bélyegét. A megélhetés szempontjából ki-ki próbálta megtalálni a maga lehetőségeit.

Noha nem egy tipikus „paraszti foglalkozásról” beszélhetünk – hiszen különféle társadalmi csoportok tagjai űzték ezt a nem éppen veszélytelen foglakozást –, mégis a népi joggyakorlat érhető tetten a csempészéssel kapcsolatban. Gondoljunk csak a többség számára nem életszerű – jobbára „felülről íródott” – törvények megszegésére, ez esetben a trianoni határ „semmibe vételére”, amely hasonlatos a dohánymonopólium bevezetése okozta reakciókkal, vagy a pálinkafőzési tilalommal, de még az orvvadászat, orvhalászat gyakorlatával is. (Szilágyi 2000, 710–711. p.) A hatalom s képviselőinek (pl. a fináncoknak) kijátszása a közösség jogszokása szerint nem számított bűnnek, ez a tény is közrejátszott abban, hogy a gömöri és a nógrádi vidéken is nagy méreteket öltött a csempészés.[105]

A vizsgált jelenség – természetesen – nem csupán országosan érhető tetten, hanem világszerte, egymástól függetlenül alakult ki és a mai napig élő gyakorlata van – azt is mondhatjuk, hogy ahol határok vagy ellenőrzések, tiltások vannak, ott a csempészés is megjelenik.

Amint a bevezetőben már utaltunk rá, még a trianoni határok kijelölése előtti években, azaz az 1. világháború alatt is folyt illegális (csere)kereskedelem, csempészés a vizsgálat alá vont területen.[106] Így akadtak már olyanok, akiknek nem volt ismeretlen a kockázatos, de jövedelmező tevékenység. Az 1930-as évek második felétől valóban szigorodott a két ország közötti határszakasz őrzése, de ez egyáltalán nem jelentette a csempészés végét, csupán visszafogottabban zajlott, például visszaszorult a lábasjószágok áthajtása. Az a fajta csempésztevékenység, amelyre most fókuszáltunk, még az 1950-es évek végéig biztosan megvolt. A visszaemlékezések és a korabeli cikkek is ezt támasztják alá.[107] E korszakban változtak meg gyökeresen a viszonyok: szigorúbb rendfenntartás és határőrizet – a „szocialista tábor”-ba tartozó két ország egyezményeivel –, súlyosabb büntetéskiszabások, a vámtarifák, árfolyamok alakulása, a kettősbirtokosság megszűnése, de a kollektivizáció hatásai (mind a mezőgazdaságban, mind az ipari és kereskedelmi szférában) is ide sorolandóak. A korábban föld nélküli vagy kevés földdel rendelkező szegényebb rétegek tagjai – akik közül többen csempészésből próbáltak jövedelemhez jutni – a téeszekben, gyárakban, bányákban, építőiparban találtak munkát, a férfiak körében gyakorivá vált a heti ingázás. (Paládi-Kovács 1997, 408. p.) A tőkés csempészek (kereskedők, kocsmárosok, élelmiszer- és más üzlettel rendelkezők) szerepe – a gazdasági lehetőségeik elvesztése folytán – szintén visszaszorult, a csempészéssel próbálkozók jobbára a határátkelőket használták, és különböző trükkökkel igyekeztek az ellenőrző szerveket kijátszani.

A határ szabályos vagy tiltott átlépésével nemcsak árut csempésztek, hanem híreket, információkat, leveleket is továbbítottak titokban, vagy lakodalmakba, temetésekre, rokonokhoz mentek át.[108] Mindezek már kívül esnek a jelenlegi kutatás keretein, de kétségkívül a határ menti lét jellemzőihez tartoztak, csakúgy, mint a csempészés.

Irodalom

Alabán Péter (szerk.) 2019. Kissikátor, az élhető település. Kissikátor, Kissikátor Község Önkormányzata.

Bencsik Péter 1999. A kisebb határszéli forgalom Magyarország és a szomszédos államok közt, 1898-1941. Magyar Kisebbség, 5. évf. 2–3. sz. 357–372. p.

Bencsik Péter 2010. A határszéli gazdasági (kettősbirtokos) forgalom megszűnése, 1945–50. Rendvédelem-történeti Füzetek (Acta Historiae Preasidii Ordinis), 19. évf. 22. sz. 13–19. p.

Boross Zoltán 1985. A csempészés emlékei a Medvesalján a két világháború között. In Ujváry Zoltán (szerk.): Gömör néprajza. I. Debrecen, KLTE, 179–183. p.

Bozó Andrea 2006. A trianoni határon átívelő kapcsolatok a Medvesalján. Palócföld, 52. évf. 2. sz. 147–153. p.; 4. sz. 370–378. p.

Dobosy László 1984. Gömörszőlős. Egy gömöri falu néprajzi monográfiája. Miskolc, Herman Ottó Múzeum.

Dömötör Ákos 1996. Változásvizsgálatok a Hangony-völgyi bejárók anyagi kultúrájában. (Néprajzi tanulmány). A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33–34. 495–521. p.

Farkas Gyöngyi 2012. Csempészet a magyar–csehszlovák határon az 1950-es évek elején. Metszetek, 2–3. sz. 49–53. p.

Farkas Ottó 2015. Csempészek finánctűzben. Dubno, Regélő Múlt Polgári Társulás.

Földi Ádám 2010a. A csempészet néprajzi kutatásáról. Ethnica, 12. évf. 1. sz. 11–13. p.

Földi Ádám 2010b. „Nagy Tüzes” és az abasári csempészhálózat. A két világháború közti, észak-magyarországi betyárkép emlékezete. In Pete László (szerk.): Juvenilia III. Debreceni bölcsész diákkörösök antológiája. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 125–140. p.

Gunst Péter 1987. A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, MTA Történettudományi Intézet.

Illés Gábor 2006. „Ég a hidegkúti mocsolya!” Medveshidegkút néprajzi áttekintése [Kézirat]

Kovács László 2019. Hangony völgyi tanyák és helynevek. Hangony, Hangony Jövője Egyesület.

Kovács Nándor 1988. A csempészbojtár. Valóság, 31. évf. 8. sz. 101–109. p.

Kunszabó Ferenc 1968. A világnak nincsen közepe. Valóság, 11. évf. 10. sz. 45–51. p.

Móricz Zsigmond 1964. Elbeszélések 1926–1933. Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 11. Budapest, Magyar Helikon Könyvkiadó.

Paládi-Kovács Attila 1997. Medvesalja földje és népe. Agria. Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve 33. 391–412. p.

Paládi-Kovács Attila 2000. Kispolgárság. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz. VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 309–390. p.

Paládi-Kovács Attila 2006. A Barkóság és népe. Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság.

Papp Attila 2012. Uzsorabíróságok Magyarországon. Jura. A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja. 18. évf. 2. sz. 148–159. p.

Reguly Antal 1994. Magyarországi jegyzetek. Budapest, Néprajzi Múzeum.

Simon Attila 2011. A kettéosztott város. Az államhatár és az etnikumok közötti választóvonal által kettéosztott Komárom a két háború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 2. sz. 87–99. p.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken (1938–1945). Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Szabó Zoltán én. Cifra nyomorúság. Budapest, Cserépfalvi Kiadó.

Szilágyi Miklós 2000. Törvények, szokásjog, jogszokás. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz. VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 693–759. p.

Szűts István Gergely 2008. Államhatáron innen és túl. In Becze Szabolcs–Szűts István Gergely (szerk.): Határlét. Antropológiai tanulmányok Jabloncáról. Miskolc, Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, 63–90. p.

Ujváry Zoltán 2002. Gömöri magyar néphagyományok. Miskolc, Herman Ottó Múzeum.

Viga Gyula 1990. Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen–Miskolc, Ethnica.

Viga Gyula 1994. A csempészet emlékei a Bodrogközben. In Ujváry Zoltán (szerk.): Történeti és néprajzi tanulmányok. Debrecen, Ethnica, 243–247. p.

Viga Gyula 2013. A tájak közötti gazdasági kapcsolatok néprajza. (A Felföld népeinek gazdasági kapcsolatai a 18–20. században). Miskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó.

A közmunkások helyzete és a közfoglalkoztatás szerepe az Ormánságban

A vizsgálat relevanciája és fókusza

A közfoglalkoztatás[1] fontos foglalkoztatáspolitikai eszközzé válik, amikor egy térség munkaerőpiaca olyannyira eltávolodik az egyensúlyközeli állapottól, hogy a még nagyobb foglalkoztatási problémákat elkerülendő, állami beavatkozásra van szükség (Csoba 2010, 27. p.). Bár az évszázadok során számtalan tartalmi és funkcióváltozáson ment keresztül és számos elnevezéssel illették, a közmunka, mai hivatalos nevén közfoglalkoztatás, a rendszerváltás óta napjainkban is kiemelkedően fontos foglalkoztatáspolitikai eszköz a munkanélküliség kezelésében Magyarországon (Makszim 2018, 64. p.). A közfoglalkoztatás a kormányzat tájékoztatója alapján egyfajta támogatott „tranzitfoglalkoztatás” (KFT 2013, 1),[2] ám – amint arra a későbbiekben kitérek – a tranzitjelleg kevéssé tűnik reális célnak az ormánsági viszonyokat tekintve.

A korábbi közfoglalkoztatási formákat (közmunka program, közcélú munka, közhasznú munkavégzés) 2011-től az „egységes közfoglalkoztatás rendszere” váltotta fel, amely a legnagyobb változást a foglalkoztatottak jogviszonyát és bérezését tekintve hozta: a közmunkások ekkortól kezdve ugyanis nem tartoznak a Munka Törvénykönyve alá, az ő munkavégzésüket külön rendelkezés szabályozza (Makszim 2012, 66. p.). A közmunka korábban is igen alacsony bérezéssel társult, ez az intézkedés pedig jogi alapot teremtett a közfoglalkoztatási rendszer jelenlegi, bérminimumnál alacsonyabb bérszínvonalának kialakításához (Bördős 2015, 69. p.).[3] Egy beszélgetőtársam beszámolója alapján a 2010-es közfoglalkoztatási bérhez viszonyítva csaknem 20%-os bércsökkenést realizáltak a program dolgozói: „(…) én dolgoztam itt az önkormányzatnál, most egy ilyen három éve körülbelül (…) 60 ezer forintért, nettó, és most dolgozok 49-ért.”[4]

2016 októberében az ormánsági Sellyei járásban volt a legmagasabb a közfoglalkoztatottak aránya Magyarországon: minden harmadik foglalkoztatott közfoglalkoztatottként volt regisztrálva, vagyis a térségben dolgozók harmada a bérminimum alatti munkabérért volt alkalmazásban (KFBESZ 2018, 5).

A szakirodalom és a fejlesztési dokumentumok a dél-baranyai Ormánságot[5] az ország egyik legelmaradottabb térségeként tartják számon (pl. Váradi 2008; NVS 2012; Kovács–Váradi 2013; Ragadics 2015). Az ország rurális térségeire vonatkozó Nemzeti Vidékstratégia, „a magyar vidék alkotmánya”, a Dráva menti vidéket különösen hátrányos helyzetű térségként jelöli meg (NVS 2012, 61), és főbb problémáit a következőképpen foglalja össze: „Jelenleg a gyenge infrastrukturális ellátottsággal rendelkező aprófalvas térségben nagyon magas a munkanélküliség, és az alacsony életszínvonalból, a foglalkozási lehetőségek hiányából adódóan igen jelentős az elvándorlás. A lakosság jelentős része roma”[6] (NVS 2012, 109). A programban megfogalmazott célok között szerepel az Ormánság program keretében az ún. Ős-Dráva programmal komplex víz- és tájgazdálkodási rendszer kiépítése, a táji adottságokhoz igazodó mezőgazdaság fellendítése, a helyi gazdaság, szociális gazdaság, foglalkoztatás szervezése, a roma lakosság képzése, jövedelemtermelő munkához juttatása, önellátásra való képességének megteremtése [kiemelés tőlem – P.ZS.], a leromló települések építészeti és közösségi megújítása és a turizmus fejlesztése (NVS 2012, 109).

Ahogy a Nemzeti Vidékstratégia kifejti, „hazánkban a lakosság 10–15%-a szegény. A szegények közel fele vidéki környezetben él, a nagyon szegény lakosság esetében pedig kétharmados a vidéki arány. Kulcsfontosságú ezért a vidéki lakosság számára olyan foglalkoztatási – akár közfoglalkoztatási [kiemelés tőlem – P.ZS.] – és jövedelmi lehetőségek biztosítása, amely felzárkózásukat és a további szegénység kialakulásának megakadályozását jelenti” (NVS 2012, 12). Ezek alapján tehát a közfoglalkoztatás rendszere szervesen illeszkedik a Nemzeti Vidékstratégia iránymutatásaihoz; a stratégiában megfogalmazottak pedig a kiemelt hazai stratégiákhoz, az ezek megvalósítását célzó programokhoz (NVS 2012, 2–3) és az Európai Unió szabta keretekhez, elsősorban a Közös Agrárpolitika által előírt direkciókhoz igazodnak. A Közös Agrárpolitika vidékfejlesztési alapvetései között megtaláljuk a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem segítését a gazdasági fejlődés előmozdításával (Jámbor 2014, 56–60. p.), vagyis ez egy olyan cél, amely mind a hazai, mind az európai uniós fejlesztési dokumentumokban kitüntetett helyen szerepel.

Közfoglalkoztatással kapcsolatos vizsgálataimat 2013-ban kezdtem a néprajzi értelemben vett Ormánság nyugati szélén fekvő Sellyei járás egyik törpefalujában, Markócon.[7] A lakosság jelentős része évek óta érintett valamilyen módon, ha másként nem is, családtagja(i) révén a programban, ezért kutatásom alapvető keretét az adta, hogy résztvevő megfigyelés céljából együtt dolgoztam a markóci önkormányzat alkalmazásában álló, közfoglalkoztatás keretében dolgozókkal, ahogy ők mondják, a közmunkásokkal, s részt vettem az akkor éppen aktuális – nagyrészt mezőgazdasági – munkáikban.[8] Munkám néprajzi-antropológiai módszereken alapult, a kvalitatív kutatások sorába helyezhető,[9] az adott közösség helyi társadalmon belüli összefüggéseinek feltárásával a szakirodalomból és a statisztikai adatokból megismert Ormánság-kép árnyalására törekedtem. 2016-tól a vizsgálat kereteit kiszélesítve a Sellyei járás településein (elsősorban Sellye, Bogdása, Drávafok, Markóc, Kákics, Okorág, Marócsa, Drávaiványi) végzek terepmunkára alapozott kutatást továbbra is érintve a munkanélküliség és közfoglalkoztatás témaköröket.[10]

Jelen tanulmányomban ismertetni kívánom a Sellyei járás foglalkoztatáspolitikai mutatóit, az empirikus kutatás során általam megismert közfoglalkoztatási gyakorlatokat, a közmunkások helyzetét és a térség több településén készült interjúkkal kiegészülő közfoglalkoztatási képet.

A Sellyei járás helyzete

A Sellyei járás a második legrosszabb statisztikai mutatókkal rendelkező járás az országban, ezért nem csupán kedvezményezett és fejlesztendő járás, de a komplex programmal fejlesztendő járások között szerepel,[11] településeit pedig a 85/2013. (III. 21.), majd a jelenleg is hatályos, 1040/2016. (II. 11.) Kormányhatározat a közfoglalkoztatás szempontjából kiemelt jelentőségű településeknek minősítette.[12]

A mintegy 2400 fős lakosságú Sellye egészségügyi, szociális, rendészeti és szolgáltatói intézményhálózatával ellátja a teljes járást, a városban működő intézmények és vállalkozások pedig a térség foglalkoztatási központjává is teszik (SITS 2015, 19). A járás össznépessége mintegy 16 500 fő, a helységeket tekintve csaknem 90% az 500 fő alatti lakosú települések aránya, és magas a 100 fő alatti lélekszámú falvak aránya is (11%) (KSH 2016). Az átlagos jövedelemszint megyei és országos átlag alatti értéket mutat: 2016-ban az egy adózóra jutó átlagos, éves személyi jövedelemadó alapját képező jövedelem az országos adatokat tekintve a Sellyei járásban volt a 3. legalacsonyabb összeg, 1 372 000 Ft, aminél kisebb mértékű jövedelemszintet csupán két borsodi járásban regisztráltak (KSH TER 2016).

Noha a mai vidéki társadalom marginalizálódását legfőképpen a rendszerváltás és az európai uniós csatlakozás számlájára szokás írni (Váradi 2008; Lovas Kiss 2011), nem lehet figyelmen kívül hagyni a megelőző időszakok társadalomformáló hatásait sem.[13] Egy 1986-os baranyai fejlesztési dokumentum világosan fogalmaz arra vonatkozólag, hogy Baranya déli része már a rendszerváltást megelőzően „elmaradott térség” volt, és a gazdaság jövedelemtermelő képessége, valamint a népesség etnikai, korösszetétele és képzettsége alapján, továbbá az „életkörülmények relatív elmaradottsága”, a közlekedési és hírközlési peremhelyzet, a többszörös határmentiség (megye- és országhatár) okán, illetve a térség aprófalvas jellegéből adódó nehézkes terület- és településfejlesztés miatt társadalmi és gazdasági hátrányok jellemezték a területet (HI 2005, 120–121). A rendszerváltás után a korábbi évtizedek lappangó problémái az Ormánságban is akuttá váltak (Pulszter 2013), az 1990-es években állás nélkül maradt a térség keresőkorú lakóinak jelentős része. A Sellye és környéke című helyi lap adatai szerint a sellyei munkaügyi kirendeltségben 1992. április 21-én a térségi munkaadók által felkínált álláshelyek száma 63, a regisztrált munkanélküliek száma pedig 1368 fő volt (SK 1992, 2).

Több mint 25 évvel később, 2016 júniusában 962 regisztrált álláskereső volt a Sellyei járásban, s mintegy 55%-uk legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezett (BAPA 2017, 68). A KSH 2018-as adata 1046 regisztrált álláskeresőt dokumentált (KFA é.n.). A munkanélküliségi mutatók mellett jellemzően magas a közfoglalkoztatásban részt vevők száma is a térségben: 2013 és 2018 között átlagosan mintegy 1800 fő volt havonta (KFA é.n.). Ezekből az adatokból is jól látszik, hogy a rendszerváltás után megszűnt, nagy létszámot foglalkoztató létesítmények helyett az elmúlt évtizedekben nem jöttek létre – vagy ha létrejöttek is, időről időre megszűntek – olyan munkahelyek, amelyek az alacsonyan képzett rétegeknek hosszú távon, tartósan biztos megélhetést jelentenének.

2011-ben zárt be a megye egyik meghatározó munkáltatója, a multinacionális elektronikai Elcoteq cég gyára, amely a 90-es évek végétől kezdve sok ormánságinak is munkát adott. „700-an ingáztak innen, a sellyei térségből, az Elcoteqbe Pécsre, 700 ember”,[14] akiknek nagy része más magyarországi városokban vagy külföldön, legfőként Nyugat-Európában próbált szerencsét a gyár bezárása után. Jellemző, hogy az agilis, fiatal munkavállalók hagyják el a térséget, tovább mélyítve ezzel a meglevő problémákat. 2013 és 2018 között a Sellyei járás munkavállalási korú népességének száma mintegy 800 fővel csökkent (KFA é.n.).

Közfoglalkoztatás a gyakorlatban

A 64 főt számláló[15] Markócon hosszú évek óta a közfoglalkoztatás számít a legáltalánosabb munkaviszonynak. 2013-tól a közfoglalkoztatás ún. új rendszerében mezőgazdasági mintaprogramok (is) indultak országszerte, ehhez csatlakozott Markóc község is a közös körjegyzőséghez tartozó Drávafokkal és Bogdásával együtt (Pulszter 2015). 2013–14-ben, a kutatás aktív időszakában a törpefalu 21 háztartásából 10 volt közvetlenül érintett a „közmunkában” – ahogy mindenki emlegeti –, s többek számára évek óta ez jelentette az egyetlen meghatározó jövedelemforrást. A létszám és a személyi állomány ugyan nem mondható konstansnak, de szinte állandó jelleggel 10-15 ember dolgozik a közfoglalkoztatás keretein belül a településen.[16] Ez a 10 fő körüli létszám számarányát tekintve a lakosság közel 20%-át jelenti, ha pedig a közfoglalkoztatottak háztartásait tekintjük, a családtagokkal együtt a település lakóinak nagy része érintett, s a háztartások mintegy fele kapcsolódik valamilyen módon ehhez az intézményhez. Több olyan családot is megismertem, amelyeknek munkavállaló családtagjai kutatásom ideje alatt mindannyian a közfoglalkoztatás keretén belül dolgoztak (Pulszter 2015).

A munka kezdetén napokat vett igénybe a közösségbe való beilleszkedésem és a munkafolyamatokban való szerepem közös megtalálása. A kutatás során mindvégig igyekeztem émikus szemléletmódot alkalmazva közelíteni a helyiekhez, belülről igyekeztem megismerni a lokális társadalom helyzetét, szerkezetét, mindennapi életét. 19 nap volt a leghosszabb egybefüggő időtartam, amit Markócon töltöttem, de számos további alkalommal voltam terepen három-négy napot, és néhány napos tartózkodásra vagy egy-egy napos látogatásra azóta is többször sor került. Az első hosszabb kiszállás során 11 napot töltöttem a településen. Különböző területrendezési munkálatok, a „berek” és az egykori legelő megtisztítása, gyümölcsfák gondozása, gyümölcsök dugványozása, az önkormányzat kertjének, fóliaházának gondozása és a település közterületeinek tisztán tartása volt ekkoriban a közmunkások feladata, s ezekben a munkákban vehettem részt én is. Az akkori településvezetés „hátrányból előnyt” kívánt kovácsolni a környezettudatos és önellátásra törekvő gazdálkodás preferálásával, ezért Markócon a közfoglalkoztatás keretében szervezett mezőgazdasági programra nagy hangsúlyt fektettek. A polgármester és családja központi szerepet játszott a település stratégáinak kialakításában, a gazdálkodás ösztönzése, az önellátásra való törekvés központi eleme volt saját privát stratégiájuknak is, és a település életében hasonló elvek megvalósítására törekedtek. Elképzeléseik azonban számos ponton különböztek a helyiek preferenciáitól, akiknek többsége a gazdálkodást inkább kényszerként, semmint lehetőségként élte meg.[17]

Markócon a közfoglalkoztatást az önkormányzat szervezi, egy közmunkás brigád dolgozik a településen. A brigádvezető nőn kívül hét nő és öt férfi volt állományban érkezésemkor. A nők közül ketten voltak 50 év alattiak, a férfiak közül négyen. Szakképzettséggel a brigádot vezető nő (bőrműves) és a brigád két férfi tagja (traktoros, hivatásos sofőr) rendelkezett, egy felsőfokú végzettségű nő (pedagógus) egyéni élethelyzete miatt volt állományban, a többiek általános iskolai végzettséggel rendelkeztek.

A markóci brigád munkái alapvetően női és férfimunkákra tagolódtak, jómagam értelemszerűen a női munkákban vettem részt. Ezek közé tartozott a fahordás, a faszedés, a szemétszedés, palánták helyének előkészítése (raklapok helyszínre hordása, papír, fólia leterítése), a magvetés – helyi szóval „magolás” a fóliasátorban, a szabadföldi magvetés, a palántázás, a kapálás, a dugványozás, könnyebb rakodómunkák, valamint a közös helyiségek takarítása. Férfimunkák voltak a favágás fejszével és fűrésszel, faaprítás, nehezebb rakodómunkák, gépi kaszálás, tápkockakészítés a palántázáshoz, ásózás. A fóliaház fűtése közös feladat volt, amelyben nemtől függetlenül mindenki részt vett.

A munkaidő általában nyolc órakor kezdődött és többnyire délután két-három óráig tartott, az aktuális feladatoktól függően. Esős idő esetén bevett szokás volt a munka elnapolása, illetve a laza munkafegyelem és/vagy a munkaszervezés nehézkességei[18] miatt a tényleges munkakezdés több ízben későbbre csúszott.

A fóliaházban egyebek között paprika, paradicsom, káposzta, karfiol, kelkáposzta, uborka magját vetették a közfoglalkoztatottak, szabadföldi termesztésben pedig a polgármesteri hivatal telkén zöldborsót, hagymát, petrezselymet, sárgarépát veteményeztek. A magokat az önkormányzat vásárolta, a vetési munkákat és a vetemény gondozását a közmunkások végezték. Emellett szabadföldi termesztésre dinnyepalántát vásárolt az önkormányzat, amelyeket kiültetve mintegy 1/3 hektáron termeltek dinnyét, amit a korábbi gyakorlathoz hasonlóan egy felvásárlónak adott el az önkormányzat. A mezőgazdasági program keretében termelt zöldségek egy részét a drávafoki iskola konyhájára szállították, egy részét feldolgozták, egy része pedig kiosztásra került a faluban. A termesztéshez a palántákat is a közmunkások állították elő, s ezekből a felesleget ugyancsak szét szokták osztani a falu lakói között.[19] Amint a közmunkások vezetője a 2013-as termelés kapcsán mondta: „…az egész falut elláttuk zöldségfélékkel, talicskában toltuk (…) igen, kiosztottuk, teljesen ingyen mint szociális juttatást.”[20] Emellett részesültek a termésből a közös jegyzőség dolgozói, valamint adományoztak belőle egy beteg gyerekeket segítő barcsi alapítványnak is (Pulszter 2015). A faluban az azóta eltelt időben lótartásra is vettek fel közfoglalkoztatottat, és 2018-ban létesült egy manuális brikettgyártó kis üzem is a program keretében.

A közeli Bogdása ugyancsak évek óta résztvevője a mezőgazdasági programnak, 2015-ben miniszteri dicséretben is részesült az önkormányzat a közfoglalkoztatás rendszerében megvalósított lótartásért. Két lova van a településnek, amelyekkel egyebek között a mezőgazdasági program földterületeinek művelését (vetés, betakarítás, szénahordás stb.) végzik. A lovak vásárlására is a program biztosított keretet, valamint az állatok gondozása is közfoglalkoztatásban zajlik. Bogdásán térkőgyártás, gomba- és zöldségtermesztés is folyik a program támogatásával. Ezen a településen is meghatározó a polgármester értékrendje és stratégiája a programra nézve, s úgy véli, személyes jelenléte nélkül nem lenne hatékony a munkaszervezés: „nem bízhatom rá senkire, mert úgy érzem, (…) hogyha nem vagyok folyamatosan a közmunkában meg mellette, akkor nem megy a munka… (…) ott kell lenni mellette.”[21]

A járás több helységében zajlik az értékteremtő mezőgazdasági program keretében kertészeti tevékenység vagy más mezőgazdasági termelőmunka, valamint állattartás. Az így megtermelt javakkal a közfoglalkoztatást szervező önkormányzatok egyrészt hozzájárulnak a közétkeztetést végző intézmények fenntartásához, másrészt a terményekből rendszerint részesítik a szociálisan rászorulókat, egyes esetekben a települési lakosság teljes egészét. Ezeknek a programoknak jellemzően zöldségtermesztés a fő profiljuk, de baromfinevelő vagy savanyítóüzem is működik a közfoglalkoztatási forrásoknak köszönhetően a járásban.

A mezőgazdasági programban dolgozók számára más közfoglalkoztatási programok érintetteivel szemben előnyt jelent a hosszabb idejű, gyakorlatilag egész éven át tartó jogviszony, és ha tehetik, a járási önkormányzatok is előnyben részesítik ezt a formát. 2014 óta a Sellyei járásban a Startmunka mintaprogramokban alkalmazott munkásoknak harmada-fele a mezőgazdasági alprogramokban vesz részt, s ez az arány évek óta tartja magát (KFA é.n.).

1. táblázat. Közfoglalkoztatásban részt vevők havi átlagos létszáma | Forrás: KFA é.n. http://kozfoglalkoztatas.bm.hu/

Preferenciák, életmód, fogyasztási szokások

A vidékfejlesztési és a szociálpolitikai programok gyakran kapcsolják össze a vidéki problémák megoldását célzó intézkedéseket az önálló, önellátásra törekvő[22] mezőgazdasági termelésre való ösztönzéssel – ezek az elképzelések azonban nem feltétlen találkoznak a lokális társadalom igényeivel. Tapasztalataim szerint az öngondoskodás eszközeivel azok a háztartások élnek inkább, amelyek a helyi viszonyok között kevésbé vannak erre rászorulva, és az instabil gazdasági helyzetben lévők csekély mértékben folytatnak gazdálkodást vagy más, önsegélyező jellegű tevékenységet.

A gazdálkodást, a saját célra történő termelést az érintettek többsége kényszerként éli meg, a lakosság többsége nem a gazdálkodást, hanem a munkavállalást mint elsődleges megélhetési stratégiát preferálja (Pulszter 2013).[23] Markócon a helyi lakosok többsége a gazdálkodási lehetőségek biztosítása és bővítése helyett a munkahelyteremtést tartaná jó megoldásnak (Pulszter 2015). Van, aki műveli a ház körüli kertet és a munkavállalás mellett rendszeresen folytat gazdálkodást: „Babtól kezdve paprika, paradicsom, karfiol, minden. Egy, ami nem volt, az a krumpli. Jó pár évig nem volt jó, és akkor azért most nem vetettünk. De majd jövőre szeretnénk.”[24] A többség azonban inkább a munkavállalást tekinti elfogadható megélhetésnek: „Itt milyen jövőkép van? Itt nincsen jövőkép. Ezekkel az emberekkel mit lehet? Azt hiszi, lesz neki munkahelye, nem lesz, ez álomkép. Itt, falun a földből kell megélni, meg az állattartás, de előbb a föld, mert itt az van adva. Lehetne paprikát termelni eladásra, de itt kivel tudsz összefogni? Egy se akar.”[25]

Feljegyzéseim szerint ugyanakkor Markócon minden közfoglalkoztatott részt vett a településen végzett mezőgazdasági munkákban, és kettejük kivételével otthon (vagy az önkormányzat által biztosított, géppel előkészített területen) saját célra is folytattak a vizsgált időszakban kisebb-nagyobb volumenű kertművelést. Hármuk háztartásánál tartottak baromfit, egy háznál nyulat, egy háztartásnál pedig lovat és marhát.

A kutatás idején a lakhatási körülményeikre jellemző volt, hogy csupán egyikük lakott nemrég felújított házban, a többiek felújításra szoruló lakóingatlanokkal rendelkeztek. A házbelsőket illetően többségében avíttas bútorokkal lehetett találkozni, kivételt képeztek ez alól néhány háztartásban a számítógépasztalok. Egyikük háztartásában nem volt fürdőszoba, nyáron az udvaron felállított kádban, télen bent, lavórban tisztálkodtak, és ehhez a házhoz vízöblítéses vécé sem tartozott, hanem egy udvari szolgált e célra. A többi háztartásban volt vezetékes víz és fürdőszoba. Markócon minden háztartás fával fűt, a közfoglalkoztatottak háztartásaira azonban jellemző volt, hogy nagymértékben rá voltak szorulva az ún. szociális tűzifára. Elektromos áram minden háztartásban volt a kutatás idején, és minden közfoglalkoztatott háztartásában volt számítógép, csakúgy, mint műholdvevő antenna. Néhány kivétellel valamennyien okostelefont használtak. Autó két háztartásban volt, motorkerékpár is két közfoglalkoztatásban érintett családnál. Három-négy háztartás kivételével a közmunkások családjai hitelbe vásároltak a helyi boltból. A bolti hitelt a közfoglalkoztatási bér megérkezésekor törlesztették, 30-40 ezer forintot fizettek ki egyszerre, majd csakhamar ismét hitelért folyamodtak.[26] Elmondásuk alapján néhány közmunkásnak hitelintézettől felvett személyi kölcsöne is volt.

„Ezek itt már elkeseredett emberek”[27]

Szinte minden, általam megismert településen vannak olyan közfoglalkoztatottak, akik hosszú évek, évtizedek óta nem tudnak tartósan kilépni a közmunka rendszeréből. Leggyakrabban azért vállalják az alacsony bérrel és kis presztízzsel járó státuszt, mert más környékbeli munkalehetőség híján a helyben biztosított csekély bevételt kompenzálja a családdal, gyermekkel eltölthető és a ház körüli munkákra fordítható idő. A 2013-ban megismert markóci közmunkások közül heten azóta is folyamatosan közfoglalkoztatottak a faluban. Ketten időlegesen kiléptek a közfoglalkoztatásból, de időközben újra visszatértek, ketten elköltöztek. Az egykori csapatból egy fő 2018 őszén betegségben elhunyt. Az azóta belépett személyek valamennyien olyan háztartásból érkeztek, amelynek tagjai korábban is dolgoztak már közmunkásként. A meglehetősen magas „bennragadási arányt” más kutatás is igazolni látszik, különösen az apróbb és rosszabb közlekedési helyzetben lévő települések esetében (Koltai 2018, 7. p.). Gyakori, hogy a nyílt munkaerőpiac helyett az újabb közfoglalkoztatási program indulása jelenti a következő munkaviszonyt (Bacsik 2012, 103. p.). A kilépők aránya mindössze 10% körül alakul (Bakó et al. 2014, 57–58. p.), a célként megjelölt tranzitjelleg ily módon nem érvényesül kellőképpen a valóságban.

A közmunka hatékonyságáról szólva gyakori témája mind a szakmai diskurzusnak, mind a közbeszédnek, hogy a programban végzett munka töredékes, eredményeit tekintve gazdaságtalan, piaci mércével mérve nem hatékony.

„Közmunkás 1– Azt akarom csak mondani, hogy akkora deficites szerintem (…).

„Közmunkás 2 – Persze. De nem erről szól a történet, hanem hogy foglalkoztatják őket.”*[28]

A közfoglalkoztatásban egyébiránt rendszerszinten kódolt a „deficit”. A kormány tájékoztatója szerint a „közfoglalkoztatásban végzett tevékenység nem lehet nyereségérdekelt, piac- és profitorientált” (KFT 2013, 2). A terepen folytatott beszélgetések alapján polgármesterek, foglalkoztatottak, közfoglalkoztatottak, inaktívak egybehangzó véleménye az volt, hogy a közfoglalkoztatásban végzett mezőgazdasági munka kevésbé produktív, mint a „napszámban” vagy saját célra végzett munka, s ennek legfőbb magyarázatát valamennyien az alacsony bérezésben látták (Pulszter 2015). „Rettenetesen rossz tempóban haladnak, ha közmunkáról van szó”[29] – mondta 2014-ben a markóci munkavezető, s hasonlóképpen nyilatkozott a polgármester is a közfoglalkoztatottak munkavégzéséről. Nem ritka eset, hogy valaki jó munkás hírében áll, a közfoglalkoztatás során azonban nem teljesít úgy, mint napszámban vagy saját célra történő munkavégzés esetében. Tapasztalataim szerint hátráltatják a munkavégzést a hosszas munkakezdő „szertartások” (dohányzás, közös kávézás, közös reggelizés, bevásárlás intézése, egymás bevárása) és a munka közben többször tartott hosszabb-rövidebb szünetek, üresjáratok is. Résztvevő megfigyelés során a következő feljegyzést írtam ezzel kapcsolatban: „azt látom, hogy aki dolgozna, pl. cigiszünetben vagy ha kávéznak, azt is leállítják, hogy most ne dolgozzon”, s egy a brigádban dolgozó beszélgetőtársam is megerősítette ezt a vélekedésemet: „meg is kell állni, mert engem is kiutáltak két éve, amikor én többet dolgoztam.”[30]

Mindez erősíti a közfoglalkoztatásban végzett munkák – és nem csak a mezőgazdasági programban végzett munkák – alapvetően negatív megítélését, nevezetesen azt a közvélekedést, miszerint a közmunkások nem csinálnak semmit. Egy települési program munkavezetője a következőképp reagált erre:

„(…) aki azt mondja, hogy a közmunkás az csak ül, meg nem csinál semmit. Jöjjön oda ki, én mindig azt mondtam, nevesítse. Tehát én soha nem szeretem az általánosítást, azzal minket is, a vezetőket is minősít, hogyha azt mondja, hogy nem dolgoznak a közmunkások. (…) hogyha egyébként is a hivatalokba is megtehetik azt, hogy kimehetnek dohányozni, és ott nem számolják, hogy hányszor 15-20 percet tölt el, és tulajdonképpen effektív munkát nem végez, akkor megkérdezem, hogy a társadalomnak melyik okoz nagyobb kárt. Mert ő meg nem 54 ezer forintért ücsörög ott.”*[31]

A jelenlegi szabályzás alapján, ha a munkarend ellen vétő embereket eltávolítják is a közfoglalkoztatási programból, a rendszer sajátossága folytán előbb-utóbb visszakerülnek. Ahogy a járás egyik településének polgármestere fogalmazott: „Azért kell a közmunkát megtartani, mert van egy olyan, azt mondom, most településenként 10-15 ember, akit nem lehet elküldeni sehova. Tehát az itt fog maradni, kaszálni fog, söprögetni fog, a települést rendezi, ahogy.”[32] Hasonlóan látja a járási központ egyik közfoglalkoztatottja is: „Most itt durván 140 fős a közmunka, én úgy gondolom, hogy ennek a ¾ része erre alkalmas, annak a negyednek tök mindegy, hogy hol lenne, annak kampó-néró.”*[33]

Egy közelmúltbeli kutatás szerint a „közfoglalkoztatás jelenlegi célcsoportjának elsősorban olyan munkahelyet jelenthet a közfoglalkoztatás, amely rugalmasan és toleránsan kezeli családi és egyéni helyzetükből adódó nehézségeiket. A közfoglalkoztatás sokak számára (különösen az idősebb, rossz egészségi és mentális állapotú emberek számára) a rehabilitációs vagy akár terápiás foglalkoztatáshoz hasonló irányt mutat” (Koltai 2018, 7. p.). Meglátásom szerint a közfoglalkoztatási rendszerben tapasztalható rugalmas vagy éppen rugalmatlan kezelés elsősorban az egyes munkaadók és munkavezetők toleranciájából, együttműködési készségétől vagy ezek hiányától függ. Kevéssé látszik azonban kirajzolódni a program rehabilitációs vagy terápiás jellege, s véleményem szerint ennek legfőbb oka az, hogy a közfoglalkoztatási rendszer keretei között nincs biztosítva ehhez megfelelő szakember, aki a különféle egészségügyi és mentális problémákkal küzdő közmunkásokkal mint mentoráltakkal foglalkozna. A program eredendően nem is jelöli célként a rehabilitációs vagy terápiás foglalkoztatást, csupán a közfoglalkoztatásba bevont célcsoportok megjelölésénél sorolja fel „a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól szóló törvény szerinti rehabilitációs ellátásban részesülő személyek”-et (TKFR é.n.).

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a közfoglalkoztatásban részt vevőket heterogén csoportként kell értelmeznünk.[34] A közfoglalkoztatottak motiváltsága, alkalmassága, tudása, képzettsége és személyes habitusai terén nagy eltérések mutatkoznak, ezért érdemes lehet szakképzett mentori tevékenységet és egyéni rehabilitációs programot társítani a rendszerhez. A területről történő elvándorlás mérséklését, a szociális hátrányok leküzdését és a munkaerőpiaci helyzet tényleges javulását azonban valószínűleg csak olyan munkahelyek létesülése mozdítaná jelentősen előre, amelyek a térség alacsonyan képzett lakossága számára hosszú távon stabil egzisztenciát tudnának teremteni.

Számos interjú, beszélgetés alapján szinte minden brigádban vannak olyan közfoglalkoztatottak, akik alkoholproblémákkal küzdenek. Tapasztalataim szerint előfordul, hogy a függő közfoglalkoztatottak munkavégzés előtt s közben is fogyasztanak alkoholt, és ezt több más településről való beszélgetőtársam is problémaként említette. Terepmunkám alatt két ember kapott fegyelmit italozásért, illetve ezzel összefüggésben munkaidő alatti lógásért, a helyi boltot ugyanis munkaidőben is felkeresték a közmunkások italért.[35] Nem csak Markócon jelent azonban mindez problémát. Hogy az egyik közeli település polgármesterét idézzem:

„Polgármester – Isznak. Mindegy, hogy mikor, mindegy hogy miből, hitelre, egyéb, mindegy, isznak. Bort, hát meggybor. Hát az, amikor le van szedve, olyan meggyborokat csinálnak! Jajj, Istenem!

P.ZS. – És van úgy, hogy munka közben is ilyen problémák vannak?

Polgármester – Addig megállnak…”[36]

Vannak, akik munkahelyi lopások kapcsán keverednek olykor gyanúba, ami nemcsak saját magukra, hanem az egész brigádra, végsősoron pedig magára a közfoglalkoztatási programra is rossz fényt vet. Olyan gondatlan munkavégzők is akadnak, akik nem ügyelnek az eszközökre, hamar tönkremegy a kezük alatt minden,

„a fűnyírókra nem vigyáznak, madzag, drót, mindenre rámennek vele, nem érdekli őket, hogy leéghet a motor. (…) a saját otthoni gépére tud vigyázni, de az önkormányzati fűrésznek folyton valami baja van, láncot kell cserélni, meghibásodik. Nem vigyáznak az önkormányzati dolgokra, úgy tesznek, mintha ahhoz nekik semmi közük nem volna, sőt, mintha az volna a jó, ha valami elromlik.”[37]

Noha feljegyzéseimben nem találtam erre konkrét adatot, terepmunkám alatt bennem is az a benyomás alakult ki, hogy a közfoglalkoztatásban használt eszközök a szocialista köztulajdonhoz hasonló bánásmódban részesülnek, s a munkamorál is meglehetősen szabados. Kulinyi Márton a rendszer sajátosságaként tekint erre a jelenségre, s így fogalmazza meg ezt: „A professzionizmus és az érdekeltség kikapcsolása miatt viszont igen kockázatos a termelés hatékonysága, a termék vagy szolgáltatás minősége, (akár a korábbi szocialista vállalatoknál)” (Kulinyi 2012, 9. p.). További vizsgálatok tárgya lehet, hogy a közfoglalkoztatottak személyi állománya milyen analógiákat és milyen átfedést mutat a rendszerváltás előtti üzemi kultúrán szocializálódott munkásokkal.

Munkahelyhiány – munkaerőhiány

Közmunkásokkal beszélgetve gyakran lehet hallani, hogy nincs más választásuk, mint a közfoglalkoztatás keretében dolgozni, mert nincs elég munkalehetőség a térségben. „(…) és a közmunka arra jó, hogy helybe nincs munka, akkor mégis van valami.”*[38] A környékbeli vállalkozók, munkaadók ugyanakkor gyakran arról panaszkodnak, hogy nem találnak munkaerőt:

„nehéz találni embert, de ez nem csak az én tapasztalatom, (…) van egy jó barátom itt, állattenyésztéssel foglalkozik, szabadtartású szarvasmarha, (…) nem talál embert, aki etesse a marhákat (…) hát tavaly volt, aki Vajszlóban eprezett, (…) Mohácsról hoztak embereket epret szedni. Holott akkora munkanélküliség van.”*[39]

Megfigyeléseim alapján a viszonylag szűk helyi munkaerőpiacon való szereplést nagymértékben meghatározzák a személyes kapcsolatok, korábbi konfliktusok, valamint az a piaci körülmény, hogy a munkaadók zöme nem a közfoglalkoztatottak derékhadát kitevő alacsony képesítésű vagy képesítéssel nem rendelkező dolgozókat, hanem egy-egy szakmában vagy ágazatban jártas munkaerőt keres. Ehhez kapcsolódik még, hogy a fentiek alapján a szervezett képzések nem konvergálnak kellő mértékben a munkaerőpiaci elvárásokkal és lehetőségekkel.

A térség foglalkoztatási potenciáljának fejlesztésére létrehozott ún. Baranya Paktum projekt keretében 2018-ban szervezett konferencia tanulsága is alátámasztja ezt: „a Paktum projektek előkészítési és meghirdetési időszakához képest jelentős változás történt a munkaerőpiacon. Már szinte minden területen munkaerőhiány van. A szakképzett és hadra fogható tartalékok jelentősen megfogyatkoztak, és struktúrájában is átalakult a kínálat. Jelenleg a közmunkaprogram résztvevői és a megyei kormányhivatalokban nyilvántartott álláskeresők, illetve a még fel nem kutatott inaktívak jelentik az utánpótlást” (DDRPK 2018).

Számos közmunkás vállal alkalmi és idénymunkákat a közfoglalkoztatással párhuzamosan vagy a közfoglalkoztatási programok indulása közötti hónapokban. „Most az a mákunk, hogy rohadt sokan, mindenki kimegy Angliába, németbe. (…) De nekünk ez rohadt jó, mert most az van, hogy reggel hattól este tízig lehet dolgozni nyáron például. Mert most, most van meló. Most azér van, én ennek örülök.”*[40] Ezek a jövedelemkiegészítő tevékenységek többnyire rövid ideig tartó vagy alkalmi munkák, erdészeti idénymunkák, szezonális jellegű napszámos munkák – férfiak esetében többnyire építőipari vagy mezőgazdasághoz, fakitermeléshez kapcsolódó munkák, nők esetében főként palántázás, kapálás, termények betakarítása –, amelyek általában egyszerűsített foglalkoztatás keretében zajlanak. Ezek a munkák nem igényelnek különösebb előképzettséget és a közfoglalkoztatási bérekhez mérve jól fizetnek – de nem biztosítanak rendszeres jövedelmet:

„Nekem nincs semmi szakmám, én izé, állványépítő voltam. Tehát függőhídon, meg hőszigetelő voltam. Függőhíd építése, állványépítő, úgy dolgoztam. (…) Hát x városban az xy cég, azon keresztül egy alvállalkozónak voltam, aki jó barátom is, és azon keresztül. Akkor még működött ez a panelprogram. Ez megszűnt már évekkel ezelőtt. Most hozzák vissza januártól. Akkor lehet, hogy tudok menni megint vissza. Ezelőtt egy, mikor dolgoztam én ott? Egy 6 éve. Egy olyan 6-7 éve. Akkor egy ilyen napi 10, napi 8-at kerestem. 8 alatt nem kerestem. Inkább ilyen 12-13-ra jöttem ki. Segédmunkásként. Úgy, hogy be voltam jelentve.”[41]

Vannak, akiknek megélhetésében a legális munkavállalás mellett az informális vagy félformális munkákból származó bevétel is fontos szerepet játszik: „(…) vannak vállalkozók, akik feketén foglalkoztatnak, öö, például minket is. (…) jó, lehet, hogy le voltak jelentve, de feketén elmegyünk dolgozni és akkor napi szinten akár lehet dolgozni. Mondjuk most nyáron történt, lehet, hogy télen 2 hónapig vegetálsz huszonhárom vagy huszonnyolcezer forintból.*[42]

Ezeknek a munkáknak a szezonális és/vagy alkalmi jellege miatt azonban újra és újra a közmunka világába vezet vissza az út, és az aktív tavaszi-nyári hónapok után gyakran ismét szükség van a támogatott munkavállalásra:

„November, december, január, február, ez a négy hónap van, ami nálam ilyen lájtos. De amúgy általában nem szoktam itthol lenni. Végzek a munkával, én kész, én estig, sötétedésig. (…) Kaszálás meg favágás, veszélyes favágás. A múltkor 5 nap alatt megkerestem itt a havi fizetést. (…) És akkor nem kell itt bohóckodni napi kétezerért. Kétezer-párszáz forint. Jó ez, mert az ember tényleg itt van a családjával, meg minden, de ebből nem lehet egy családot fönntartani.”[43]

Támogatott képzések

A Baranya Megyei Munkaügyi Központ szinte folyamatosan indít támogatott képzéseket a legkülönfélébb szakterületeken,[44] ám interjúalanyaim tapasztalata szerint a tanfolyamok, képzések csak részleges eredményt hoznak. A gyakorlatban a képzéseken való részvétel csekély mértékben segít a foglalkoztatási problémákon, és nem tudja kitölteni az elsődleges munkaerőpiaci állások hiányát. A tanfolyamok elvégzése után ugyanis gyakorta szembesülhetnek a résztvevők azzal, hogy végzettségük nem biztosítja, hogy állást találjanak a térségben, aminek elsődleges oka ismét nem más, mint a munkahelyek hiánya:

„Közmunkás 1 – (…) hogy ha el is megy és van tanfolyam, attól még itt munkahely nem lesz sajnos. Tehát egyszerűen annyira, megszűnt úgymond, a Víztársulat, aki 650 fővel volt, (…) a sajtüzem, az erdészet is lecsökkent, az ÁFÉSZ is. Tehát minden szépen összezsugorodott. És (…) elvárják, hogy akkor vagy Szigetvárra, vagy Pécsre, plusz 2 óra, plusz 3 óra útidővel járjanak el akármilyen műszakba. Na most ezt megteheti az, aki egyedül nevel, kiskorú gyereke van? Nem teheti meg. (…)

Közmunkás 2 – Pontosan ezért vagyok közmunkás.

Közmunkás 2 – Ami miatt egyszerűen nem megy, nem megy. Hozzanak munkahelyet ide, ne az embert vigyék.”*[45]

A támogatott képzések által megszerezhető kvalifikáció ugyanakkor nem biztosítja a szakképzésben megszerzett tudással egyenértékű ismereteket és munkaerőpiaci értéket: „Tehát még ebbe is azt mondom, hogy a közmunkást visszafogják, mert legalább ismernék el a szak-, a saját maguk által szervezett tanfolyamot, azt saját magának nem ismeri el szakmunkásbérnek. Hozzáteszem, köze nincs a régi hároméves szakmunkásképzéshez.”*[46]

A képzések ütemezése nem feltétlen illeszkedik a gyakorlati munkaszervezéshez. Markóci terepmunkám során a tavaszi mezőgazdasági munkák idején is sor került a településen agrárismeretek oktatására heti egy napon. A brigádvezető jelezte a képző felé, hogy a munkaszervezés szempontjából a mezőgazdasági szezonon kívül, akár tömbösítve is alkalmasabb lenne megtartani a képzést, „de ezt nem akarta megérteni a tanár úr”.[47]

Más esetekben (pl. cukrásztanfolyam) az elméleti és a gyakorlati képzés is a megyeszékhelyen zajlott, ami a kedvezőtlen tömegközlekedési viszonyok miatt a kisebb ormánsági településeken élők számára megnehezítette a tanfolyamon való részvételt. A tanfolyam elvégzése után vált világossá a résztvevők számára, hogy a megszerzett képesítéssel nem tudnak a térségben munkát vállalni, egyszerűen azért, mert nincs rá munkaerőpiaci kereslet. Az egyetlen lehetőség, hogy kamatoztassák a megszerzett tudást, a vállalkozóvá válás volna, de sem elméleti, sem gyakorlati ismereteik nincsenek egy vállalkozás indításával és üzemeltetésével kapcsolatosan, s meglátásom szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokon túl sok esetben egyéb kompetenciák, mint a vállalkozói hajlandóság, vállalkozói attitűd is hiányoznak.

 „Elvégeztem a cukrász tanfolyamot jeles bizonyítvánnyal, imádtam csinálni (…) és nem tudom csinálni, mert egyszerűen háznál nem csinálhatom, mert megbüntetnek, mert az már feketemunka. Ha kiváltom, nem éri meg, mert akkor ilyen előírás, olyan előírás és nincs rá pénzem, hiába. Adnak nekem hárommilliót. Mondjuk nekem már nem, mert én már öreg vagyok ehhez, csak a fiataloknak adnak. A másik meg az, hogy járjál be hova? Hol van legközelebb cukrászüzem? Pécsen; hogyan járjak be? Nincs közlekedés, nem tudok beérni 6:00 órára Pécsre. De akkor miért ilyen képzést szerveznek? Teljesen mindegy, csak neve legyen a gyereknek, pedig én ezt, esküszöm, imádtam csinálni, nagyon szerettem csinálni.”[48]

A 2013-ban meghirdetett mezőgazdasági startmunka mintaprogramok kötelező képzéssel egészültek ki, háztáji állattartást (egy év), háztáji növénytermesztést és tartósítást (másfél év), illetve háztáji növénytermesztést és állattartást (két év) lehetett tanulni. A képzés elméleti és gyakorlati modulra tagolódott, és (legalábbis elvi szinten) igazodott „a célcsoport speciális igényeihez (alapfokú iskolai végzettség hiányában is elsajátítható, szövegértési nehézségekkel küzdők által is használható tananyag, gyakorlatban szerzett munkatapasztalatra épülő elméleti oktatás). Az oktatás szervezésekor figyelembevételre kerültek a helyi adottságok és igények is (talaj- és éghajlati viszonyok, helyi hagyományok)” (Pulszter 2015). A valóságban azonban ez kevéssé jelentett speciális, a helyi viszonyokra és a célcsoport igényeire szabott elméleti oktatást. Résztvevő megfigyelésem tapasztalata szerint az elméleti képzés során eredményre vezetőbb lett volna speciális szaktudással rendelkező oktatót alkalmazni, aki a felnőttoktatás, azon belül is a közfoglalkoztatottak speciális pedagógiai szükségletei szerint járt volna el az oktatás során, s a tananyagot érdemes lett volna a célkitűzéseknek megfelelően a helyi sajátosságra és a képzésen részt vevők igényeire szabni. Az elméleti képzés számottevő új ismerettel nem gyarapította korábbi gazdálkodási tudásanyagukat, több eredménnyel járt a gyakorlati modul, amelynek során egy gazdálkodásban jártas szakember segítette munkájukat, akinek iránymutatásait és az általa megismertetett módszereket sikeresen alkalmazták a későbbiekben a közfoglalkoztatásban végzett mezőgazdasági tevékenység során (Pulszter 2015).

„A közmunkás is ember!”[49] – A közfoglalkoztatás megítélése

A közfoglalkoztatás pozitívumaként a dolgozók általában azt említik, hogy a programban való részvételük jogosulttá teszi őket a szociális és társadalombiztosítási szolgáltatások igénybevételére, és a közfoglalkoztatásban eltöltött idő hozzáadódik a nyugdíj megállapításához szükséges munkaévekhez. Kedvező megítélés alá esik az is, hogy a munkaszervezés és -végzés során a munkavezetők általában igyekeznek rugalmasan kezelni a munkaidő beosztását, és támogatják, de legalábbis nem akadályozzák brigádjuk tagjait, hogy az adódó plusz munkalehetőségekkel élni tudjanak: „Az a szerencsénk, hogy olyan főnökünk van, hogy úgy csinálja a munkát, hogy el tudjunk menni még maszekolni is. Dolgozunk 6-tól 2-ig jó esetben, és akkor kettő óra után nyáron én akár még el tudok menni még plusz dolgokat csinálni.”*[50]

A leginkább nehezményezett dolog a közfoglalkoztatási programok kapcsán a bérminimum alatti bérszínvonal. „Szóval ebből élni nem lehet. (…) 54 ezer forintból, aki ma azt mondja, hogy meg lehet élni, hát az mutassa meg nekem.”*[51] Különösen azokat érinti ez érzékenyen, akik koruknál vagy egyéb körülményeiknél fogva állandó résztvevői az egymást követő közmunkaprogramoknak.

A csekély bérezésen túl negatívumként merül fel a közfoglalkoztatottak alacsony társadalmi megbecsültsége is, ami minden bizonnyal összefügg a résztvevők eleve kedvezőtlen szociokulturális körülményeivel és a végzett munkák alacsony státusával. Közmunkásokkal beszélgetve gyakran szóba került, hogy úgy érzik, munkájukat és személyüket a társadalom többi tagja lenézi, s érezteti velük, hogy ők a társadalom alsó szegmense. Egy interjúalanyom szerint „a faluban lenézik a közhasznúakat, csak a munkájuk kell.”[52]

Kutatók részéről gyakran fogalmazódnak meg – olykor meglehetősen éles – bírálatok a közfoglalkoztatási programokkal szemben. Van, aki szerint „inkább hasonlíthatók a kora újkori dologházakhoz és a jövedelem nélküliek megsegítésére, illetve a közbiztonság védelmére kialakított ínségmunkákhoz, mint a munkavállalói készségeket fejlesztő, s az elsődleges munkaerőpiacra való belépést elősegítő modern integrációs programokhoz” (Csoba 2010, 26. p.).

Szakmai kritikák szerint a közfoglalkoztatás a célként kitűzött elsődleges munkaerőpiaci reintegráció helyett a támogatott foglalkoztatás rendszeréhez köti az résztvevőket (Váradi 2016, 30. p.). Különösen igaz ez a gazdaságilag recessziós időszakokban és az olyan kedvezőtlen adottságú térségekben, ahol a nyílt munkaerőpiacon nem jönnek létre új munkahelyek (Kulinyi 2012, 11. p.). A térségben vannak prosperáló vállalkozások, akik sikeresen alkalmazkodtak az EU-s piaci környezethez, és élnek a pályázati és támogatási lehetőségekkel, részt vesznek az Európai Szociális Alap és a hazai központi költségvetési előirányzat által dotált munkahelyteremtő programokban. A hozzájárulások és kedvezmények jelentős mértékének (pl. akár 70–100%-os bértámogatás) köszönhetően motiváltak a támogatott célcsoport (általában álláskereső, hátrányos helyzetű személyek és inaktívak, valamint a közfoglalkoztatásban dolgozók) foglalkoztatásában, azonban csak a pályázat által támogatott időszak erejéig. Támogatott foglalkoztatásként többnyire betanított munkát kínálnak minimálbéres díjazásért a munkaadók, a támogatási és a fenntartási időszak lejárta után azonban így is nagy az esélye, hogy a munkáltató érdekeltségének megszűntével a dolgozók ismét alanyaivá válnak a soron következő foglalkoztatásösztönző programoknak.

Összegzés

Tanulmányomban az ország egyik leghátrányosabb térségében, a Sellyei járásban folytatott, résztvevő megfigyelésen alapuló kutatásom közfoglalkoztatással kapcsolatos eredményeit, a terepen tapasztalt helyzetet mutattam be és a tapasztaltak alapján levont következtetéseimet kívántam ismertetni. A vizsgált területen a lakosság jelentős része kedvezőtlen szociokulturális körülmények között él, és évtizedek óta kirívóan magas a munkanélküliségi-közfoglalkoztatási arány, jelentős az olyan munkahelyek hiánya, amelyek az Ormánság szakképzetlen vagy alacsonyan képzett rétegeinek hosszabb távon stabil megélhetést tudnának nyújtani. Ebben a helyzetben a támogatott foglalkoztatás intézménye kiemelt jelentőséggel bír a helyi foglalkoztatási politikában, ám az elsődleges munkaerőpiac hiányzó munkahelyei miatt a program tranzitjellege nem tud érvényesülni. A közmunkások gyakorta évekre, évtizedekre „bennragadnak” a különböző közfoglalkoztatási programokban, sokak számára hosszabb idő óta a közmunka jelenti az egyetlen elérhető foglalkoztatási formát, egyúttal az egyetlen hivatalos jövedelemforrást. A közfoglalkoztatás rendszere 2011 óta a minimálbérnél alacsonyabb bérszinten tartja a résztvevőket, ezzel hozzájárul a meglévő társadalmi kontrasztok erősödéséhez. A bérszínvonal elégtelen volta miatt a közmunkások gyakran a közfoglalkoztatás mellett vállalt alkalmi munkákkal, szürke- és feketemunkával pótolják jövedelmeiket. A Startmunka mintaprogramok keretében gazdálkodási lehetőséget kínál a közfoglalkoztatás rendszere a dolgozóknak, jóllehet az érintettek többsége nem a gazdálkodást, hanem a megélhetést biztosító munkavállalást preferálja. A program keretében végzett munkapiaci mércével mérve nem hatékony, a közfoglalkoztatottak társadalmi megbecsültsége pedig – több tényező összjátékának köszönhetően – meglehetősen alacsony.

Az eddigi magyarországi és európai uniós fejlesztési programok, foglalkoztatásösztönző pályázatok és támogatott képzések nem hoztak figyelemre méltó eredményt a térségben, s ennek lehetséges oka, hogy az érintettek nem rendelkeznek érdekérvényesítő potenciállal, a foglalkoztatók pedig érdekeltek a hátrányos helyzetű munkavállalók után járó munkáltatói kedvezmények folyamatosságának biztosításában.

Noha a közfoglalkoztatás a kritikus foglalkoztatási helyzetet hivatott kezelni és a szociális feszültségeket hivatott csökkenteni, reintegrációs funkcióját az ormánsági esettanulmány alapján a vizsgált térségben nem tudja hatékonyan betölteni.

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan 2013a. Magyarország földjének és népének jelene, múltja és jövője. Hitel, 1. 4–24. p.

Andrásfalvy Bertalan 2013b. A víz a magyar történelemben. Magyar Tudomány, 1. 1313–1321. p.

Bacsik Mária 2012. Vissza a munka világába: A közfoglalkoztatás útján Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Economica 5. Klnsz. 1. 96–104. p.

Baksa Adrienn 2013. A Közös Agrárpolitika Magyarországon. Tények és tanulságok. Mezőzombor, Innosco Közhasznú Alapítvány.

Bakó Tamás–Cseres-Gergely Zsombor–Kálmán Judit–Molnár György–Szabó Tibor 2014. A munkaerőpiac peremén lévők és a költségvetés. Budapest, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet. https://www.parlament.hu/documents/126660/133966/MTA+KRTK+KTI+A+munkaer%c5%91piac+perem%c3%a9n+l%c3%a9v%c5%91k+%c3%a9s+a+k%c3%b6lts%c3%a9gvet%c3%a9s+jav%c3%adtott.pdf/ba01c982-873e-416c-8b7f-c6684fe55db8 (hozzáférés ideje: 2018.05.22.)

Bördős Katalin 2015. A közfoglalkoztatás intézményi környezete – történeti áttekintés. Munkaerőpiaci Tükör 2014. Budapest, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet, 66–75. p.

Csehné dr. Papp Imola–Dr. Mikáczó Andrea 2018. A közfoglalkoztatás elméleti háttere és gyakorlati tapasztalatai 25 év tükrében. 1993–2018. Gödöllő, Szent István Egyetem Kiadó.

Csoba Judit 2010. „Segély helyett munka.” A közfoglalkoztatás formái és sajátosságai. Szociológiai Szemle, 20/1. 26–50. p.

Elek Péter et al. 1936. Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Budapest.

Feischmidt Margit 2012. Kényszerek és illeszkedések. Gazdasági és szimbolikus stratégiák aprófalvakban élő romák életében. Szociológiai Szemle, 22/2. 54–84. p.

Havas Gábor 1997. A Baranya megyei teknővájó cigányok. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/cigany_neprajzi_tanulmanyok_1997/pages/009_a_baranya_megyei_teknovajo_ciganyok.htm (hozzáférés ideje: 2019.04.20.)

Jámbor Attila 2014. A Közös Agrárpolitika legújabb reformjai. In Jámbor Attila–Mizik Tamás (szerk.): Bevezetés a Közös Agrárpolitikába. Budapest, Akadémiai Kiadó, 47–65. p.

Kiss Géza 1937. Ormányság. Budapest, Sylvester R. T.

ifj. Kodolányi János 1958. Problémák az ormánsági etnikai csoport körülhatárolásában. Néprajzi Értesítő, 40. évf. 5–18. p.

ifj. Kodolányi János 1960. Ormánság. Budapest, Gondolat.

Koloh Gábor 2018. A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941). Doktori disszertáció, Budapest, ELTE.

Koltai Luca (szerk.) 2018. A közfoglalkoztatás hatása a helyi gazdaságra, helyi társadalomra. Budapest, HÉTFA Kutatóintézet. https://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/download/f/fc/42000/BM_k%C3%B6zfoglalkoztat%C3%A1s_Tanulm%C3%A1ny_20180928-merged.pdf (hozzáférés ideje: 2019.05.23.)

Kovács Katalin–Váradi Monika Mária szerk. 2013. Hátrányban vidéken. Budapest, Argumentum Kiadó.

Kulinyi Márton 2012. „Kígyónak lábsó” avagy utazás a közfoglalkoztatás céljai körül. Munkaügyi Szemle 2012. november http://www.munkaugyiszemle.hu/sites/default/wp-content/uploads/kulinyi_studium.pdf (hozzáférés ideje: 2019.04.20.)

Lovas Kiss Antal 2011. Kisüzemi gazdaságok társadalmi szerepváltozása. Esettanulmány egy bihari településről. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék.

Makszim Györgyné Nagy Tímea 2018. A közfoglalkoztatás, mint munkaerő-piacieszköz fejlődése. Comitatus, nyár, 64‒77. p.

Messing Vera–Molnár Emília 2011. Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok megélhetési stratégiái. Esély, 1. 53–80. p.

Mikó Zoltán 2010a. Agrár- és vidékfejlesztési igazgatás gyakorlatok. In Papp Zsombor–Imre Miklós–Mikó Zoltán–Boros Anita–Kristó Katalin (szerk.): Agrár- és vidékfejlesztési igazgatás. Budapest, Szaktudás Kiadó Ház, 13–29. p.

Mikó Zoltán 2010b. Az Európai Unió Közös Agrárpolitikája (KAP), szabályozási rendje. In Papp Zsombor–Imre Miklós–Mikó Zoltán–Boros Anita–Kristó Katalin (szerk.): Agrár- és vidékfejlesztési igazgatás. Budapest, Szaktudás Kiadó Ház, 142–164. p.

Móricz Zsigmond 1958. Az Ormányság kincse a gyermek. In Barabás Tibor et al. (szerk.): Riportok 1936‒1942. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 106‒115. p.

Pulszter Zsuzsanna 2013. Gazdasági stratégiák és értékpreferenciák egy ormánsági kistelepülésen. In Böhm Gábor–Fedeles Tamás (szerk.): Specimina Operum Iuvenum 2. Szemelvények 2. Válogatás a PTE BTK XXXI. Tudományos Diákköri Konferencián (2013) első helyezést elért hallgatóinak pályaműveiből. Pécs, Pécsi Tudományegyetem BTK, 110–133. p.

Pulszter Zsuzsanna 2015. „Hátrányból előnyt”. Markóc önkormányzati stratégiájának társadalomnéprajzi elemzése. Tabula Online, 2. http://tabula.neprajz.hu/pdf/2014_2_07.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

Ragadics Tamás 2015. Helyi társadalom, lokális közösségek az ormánsági kistelepüléseken. Doktori disszertáció. Pécs, PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola, Politikatudományi Doktori Program. http://www.idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/ragadicstamasphd.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

Ragadics Tamás 2018. Közmunka a vidéki Magyarországon. Helyi stratégiák – kérdések és dilemmák. Közös dolgaink – független értelmiségi platform http://kozos-dolgaink.hu/kozmunka-videki-magyarorszagon-helyi-strategiak-kerdesek-es-dilemmak (hozzáférés ideje: 2018.05.22.)

Reményi Péter–Tóth József (szerk.) 2009. Az Ormánság helye és lehetőségei. Pécs, IDResearch Kft.

Váradi Monika Mária (szerk.) 2008. Kistelepülések lépéskényszerben. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Váradi Monika Mária 2016. Értékteremtő közfoglalkoztatás vidéki terekben. Esély, 1. 30–56. p.

Zentai János 1966. Adatok az Ormánság néprajzi határának megállapításához. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 77–80. p.

Zentai János 1971. Az Ormánság nyugati határa és belső tagolódása. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 199–206. p.

Zentai János 1978. Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia, 89/4. 519–557. p.

Zentai Tünde 1983. Ormánsági hiedelmek. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Zentai Tünde 2014. A Dél-Dunántúl hímes templomai. Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány.

Felhasznált források

BAPA 2017. Baranya Paktum. „Foglalkoztatási Szövetkezés Baranya Felzárkózásáért 2020”. Foglalkoztatási Stratégia és Akcióterv. https://www.baranyapaktum.hu/dokumentum/7 (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

DDRPK 2018. Dél-Dunántúli Regionális Paktum Konferencia, Ajánlások, Pécs, 2018. december 3. https://www.baranyapaktum.hu/hirek/32/del-dunantuli-regionalis-konferencia-tapasztalatai-es-ajanlasai-az-iranyito-hatosag-fele (hozzáférés ideje: 2019.03.25.)

HI 2005. Háttér információ – Baranya megye gazdaságilag elmaradott térségeinek társadalmi-gazdasági fejlesztési programja. Dr. Füzes Miklós [et al.] (szerk.) Dokumentumok a baranyai cigányság történetéből. Pécs: Baranya Megyei Levéltár, 120–121. p.

KFA é.n. Közfoglalkoztatás főbb adatai. Közfoglalkoztatásban részt vevők havi átlagos létszáma. http://kozfoglalkoztatas.bm.hu/ (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KFP é.n.a. Közfoglalkoztatási Portál. http://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/mekkora-a-kozfoglalkoztatasi-ber-osszege (hozzáférés ideje: 2019.02.18.)

KFP é.n.b. Közfoglalkoztatási Portál. http://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/a-kozfoglalkoztatottak-is-jogosultak-tarsadalombiztositasra-es-nyugellatasra (hozzáférés ideje: 2019.02.18.)

KFT 2013. Amit a közfoglalkoztatásról tudni kell… Tájékoztató anyag. http://www.kormanyhivatal.hu/download/d/b3/70000/Amit%20a%20k%C3%B6zfoglalkoztat%C3%A1sr%C3%B3l%20tudni%20kell.pdf (hozzáférés ideje: 2019.02.18.)

KFBESZ 2018. Beszámoló a 2017. évi közfoglalkoztatásról. Belügyminisztérium Közfoglalkoztatási Statisztikai, Elemzési és Monitoring Főosztálya, Budapest. http:// kozfoglalkoztatas.kormany.hu/download/c/7a/32000/Beszámoló_2017_20180621.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KSH 2011. 2011. évi népszámlálás. 3. Területi adatok. 3.3. Baranya megye. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_03_03_2011.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KSH 2016. Éves településstatisztikai adatok 2016-os településszerkezetben. Magyarország települései. Terület: Sellyei járás. http://statinfo.ksh.hu/Statinfo/haViewer.jsp (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KSH TER 2016. Területi Statisztikai Évkönyv 2016. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/evkonyv/teruleti_evkonyv_2016.pdf (hozzáférés ideje: 2019.02.12.)

NFSZ 2014. Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat Baranya Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központja, képzések a TÁMOP 2.1.6-12 „Újra tanulok” program keretében. http://baranya.munka.hu/engine.aspx?page=baranya_kepzesiajanlatok_allaskeresoknek (hozzáférés ideje: 2019.02.12.)

NVS 2012. Nemzeti Vidékstratégia 2012-2020. Vidékfejlesztési Minisztérium. http://videkstrategia.kormany.hu/download/4/37/30000/Nemzeti Vidékstratégia.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

SITS 2015. Sellye Integrált Településfejlesztési Stratégia I. kötet. Terra Studio Kft. http://www.sellye.hu/core/f7177163c833dff4b38fc8d2872f1ec6/wp-content/uploads/dokumentumtar/paly_Sellye_ITS/Sellye_MV_BM_VEGLEGES.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

TKFR é.n. http://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/tajekoztato-a-kozfoglalkoztatas-rendszererol (hozzáférés ideje: 2019.04.20.)

SK 1992. Sellye és környéke c. folyóirat, 1992. május, III/4.

Alkalmazkodási stratégiák, értelmiségi asszimilációs életutak

Adalékok a dualizmuskori Késmárk etnikai történetéhez

Kutatási módszerek

Késmárk azoknak a kiegyezéskori felső-magyarországi városoknak a csoportját képviselte, ahol az 1880–1910-es népszámlálás adatai szerint a szlovákok (átlagosan +12,55%), és a magyarok (átlagosan +7,91%) aránya egyaránt növekedett, a németeké pedig jelentősen csökkent (átlagosan -18,10%). Ebben a csoportban 22 városi települést találunk: például Gölnicbányát, Vágújhelyt és mostani esettanulmányom tárgyát – Késmárkot is. A csoportot – a másik négy függvényében a szlovák és a magyar etnikum térnyerése miatt – „inkább szlovákosodó városoknak” neveztem.[1]

A kutatást a társadalmi-gazdasági fejlődését vizsgáló szlovák és 20. század eleji magyar szakirodalom elemzésével kezdtem. A 19–20. századi szakirodalom főképp magyar és német történészektől származik. Szlovák szerzők ezzel a témával sokáig nem foglalkoztak, mivel Késmárkot a második világháborúig nem tekintették szlovák városnak, hanem inkább németnek, sőt magyarnak. (Baráthová–Fábrová–Kučerová–Vráblik 2012, 159. p.) Ugyanez a helyzet a mai modern magyar szakirodalommal, amely jobbára a Szepességgel, nem pedig a régió konkrét városaival foglalkozik. (Szűts 2012) Késmárk dualizmuskori nemzetiségtörténetével pedig még senki sem foglalkozott behatóbban.[2] A tényleges kiindulópontot a korabeli város társadalmi, etnikai, gazdasági és oktatási szerkezetének levéltári anyagok segítségével történt feltérképezése jelentette. Ezek közül a legfontosabbak a városi közgyűlések jegyzőkönyvei voltak. Rajtuk kívül az iskolai felügyelői jelentéseket, minisztériumi fel- és leiratokat, polgármesteri és megyei levelezéseket, orvosi jelentéseket, rendőrségi jelentéseket, a városi szabályrendeleteket, szabálysértési eljárásokat, egyesületi szabályzatokat, gazdasági iratokat, a vasút, valamint a helyi Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FMKE) tevékenységét is megvizsgáltam. A kutatáshoz elsősorban a késmárki városi hivatalok iratait kezelő poprádi (Szepesszombat) levéltár anyagait és az Országos Széchenyi Könyvtárban található dokumentumokat használtam.^[3] A helyi sajtó rendkívül sokszínű volt, ám főképp az 1885-től megjelenő Szepesi Lapokat használtam fel egészen 1904-ig.^[4] Az asszimilációs folyamatok és az egyéni érvényesülés értelmezésének bemutatására Alexander Béla jó forrásadottságokkal rendelkező értelmiségi életpályáját elemeztem.

Késmárk etnikai változásai a kiegyezés korában

Míg a városnak 1880-ban 4475 lakosa volt, 1910-re ez a szám 6307-re növekedett. A klasszikus értelemben vett nyelvhatártól, a szlovák–magyar kontaktzónától messze északra fekvő város számos etnikum és vallási közösség együttélésének színhelye volt. Az 1880. évi népszámlálás szerint 72%-os német többségű településnek számított, bár a településen 16% volt a szlovákok, valamint 8% a magukat magyarnak vallók aránya. A többnyelvű város tehát a többi szepességi városhoz hasonlóan német dominanciájú volt ugyan, de multietnikus jelleget mutatott. A dualizmus idejében a település lakossága – kissé eltérően a csoportjától – az idő előrehaladtával viszonylagos gyorsasággal „vált” magyar, másodsorban szlovák nemzetiségűvé.

Az 1910. évi népszámlálás adatai alapján még éppen hogy német többségű városban (51%) a szlovákok aránya 25%, míg a magukat magyarnak valló lakosság aránya 21%-ra nőtt. A népszámlálási adatokon kívül rendelkezésünkre állnak az éves városi jegyzékek is, a popularis ignobilumok, melyek az 1810–1819 évektől kezdve a dualizmus végéig minden évről fennmaradtak.^[5]

1. táblázat. Késmárk etnikai összetétele az 1869–1930-as népszámlálások szerint

2. táblázat. A késmárki népesség főbb felekezeti adatai 1880–1930[6]

Késmárk városát azonban a legtöbb forrás színtiszta német, zipszer vagy szász városként definiálta.^[9] A 19. századra azonban már markánsabbá vált a várost körülölelő régió etnikai összetételének a változása. A szepességi szlovák Mišík Štefan 1903-ban a következőket  rögzítette: „Ma mindenféle túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szepességi németek napjai megvannak számlálva, a szlovákok és lengyelekhez képest egy ideig tartják még magukat…” (Otčenás 1995, 123. p.) Hasonlót jegyzett le 1901-ben Sváby Frigyes, Szepes megye levéltárnoka is: „Késmárkon szomorú szociális jelenségnek lehetünk tanúi, századok óta honos családok és nevek kivesznek, mert a szegényebbek kivándorolnak, mert nem akarnak mezei foglalkozáshoz szokott munkásként beállni a gyárba, de tény, hogy létesült gyáraink számára tulajdonosaik munkásokat Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és Galíciából hoznak…” (Sváby 1901, 68. p.)

A kiegyezés utáni évtizedben gazdaságilag tengődő város az 1880-as években rohamos fejlődésnek indult. A korábban jobbára a céhek fennmaradásért, a hivatalokért és a helyben lévő katonaságért küzdő városban ekkor építették ki a csatornahálózatot, majd közel féltucatnyi iskolát nyitottak.^[10] Az 1890-es évek első felében elkészültek a főbb utcák kőjárdái. Addig sáros földutak, jobb esetben homokkőből készült járdák szolgálták a városlakókat. Az 1890-es évek közepén a város egy részében bevezették a villanyvilágítást, fásították a köztereket, és a „távbeszélő” is megérkezett. Ekkor egyébként a közeli Magas-Tátrában már több mint egy évtizede épülgettek a turistautak és a turistaházak a Magyar Tátra Egyesület ügyosztálya jóvoltából A Poprád–Késmárk-vasútvonal pedig az ipart is fellendítette, a város nemhiába áldozott erre 160 000 forintnyi tőkét.

A 20. század fordulójára, főképp a textiliparnak köszönhetően, mintegy 1700˗1800 állandó gyáripari munkahely létesült a városban. Évente mintegy 50 fő körül mozgott a város lakosságának évenkénti természetes szaporulata.^[11] Megnőtt a város tekintélye és vonzereje, amit jól jelzett, hogy a környék falvai és kisvárosai csak Késmárkot tekintették városnak, „Stadt”-nak. „Az e vidéken lakó ember nem mondja sohasem, hogy Késmárkra megy, Késmárkról jön, hanem: a »városba« indul, a »városból« tér vissza.” (Bruckner–Bruckner 1912, 12. p.) Ennek ellenére Késmárk a korszak végére gyakorlatilag a fizetésképtelenség határára sodródott. A város lakosságának hatalmas gondot és szociális problémát jelentett az alkohol és a tömeges alkoholizmus.^[12]

Egyesület a lokálpatriotizmus jegyében

A millenniumi ünnepekkel egész Magyarországon felerősödtek a városi terek nemzetiesítését célzó kezdeményezések, mozgalmak. Késmárkon ezt a helyi történelmi társulat példája mutatja meg legjobban: a helyi polgárságon belül kialakult a lokális identitáskonstrukció igénye. Varga Bálint szerint a múzeum, a megyei és városi történeti monográfia, valamint a történeti társaságok létrehozása volt a legalkalmasabb és leggyakrabban használt eszköz arra, hogy a városokat és vármegyéket elhelyezze a nemzeti történelem és az ezredévnek hódoló történettudomány diskurzusában. (Varga 2014, 179–202. p.)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a Szepességnek négy évszázadon át létező saját regionális történetírása volt, erős lokális tudattal. Legjelesebb képviselői a 16–17. századi kiterjedt szepességi krónikairodalom képviselői, mint pl. Hain Gáspár, Conrad Sperfogel mellett a magyarul és németül egyaránt fontos könyveket író Weber Samu (1835–1909), Alexander Münnich (1848–1918), Demkó Kálmán (1852–1918), Bal Jeromos, Bruckner Győző (1877–1962) és Pitkó János voltak. A késmárki születésű Frölich Dávid (1595–1648) például azt kutatta, hogy a szepességi szászok dialektusa a német szász Meissen környékének lakóiéhoz hasonló.^[13] Vendelín Jankovič szerint ez az elmélet mindenféle lehetetlen és áttételes gondolatok eredménye csupán. Jankovič szerint egyébként azért volt a Szepességnek saját történetírása, mert a magas urbanizációs fok és a rendkívül kifejlett társadalmi kapcsolatok elősegítették a lokális identitás kialakulását. (Jankovič 1974, 169. p.)

A Szepes Megyei Történelmi Társulat viszonylag korán, 1883-ban alakult meg. Késmárk városa a társulat felhívására három évre rendes tagként lépett be az egyletbe, majd ígéretet tett, hogy a tagfelhívást házról házra fogja köröztetni.^[14] A város tagságát aztán hatévente rendre megújította, befizetve ezzel az évi 10 forintos hozzájárulását a társulat működéséhez. E tagsági megújítások indoklásául „[…] hazafias kötelességnek és nemes czélnak […]” tett eleget a város.^[15] A lokálpatriotizmus ugyanígy tetten érhető egyébként a Magyar Országos Kárpátegylet 1883-as menházépítési kérelmén, melyet hazafias kötelességből szintén támogatott a közgyűlés. A történelmi társulat 4 alapító és 95 rendes taggal indult. 1889-ben 9 alapító tagja és 213 rendes tagja volt, de problémák voltak a tagdíj befizetésnél: „sajnos tapasztaljuk […] hogy […] hazánk számos vidékén lévő megyei történelmi társulatok mindeniknek van 500˗700 tagja […] [míg a Szepes megyei] Demkó Kálmán szerint egyenesen tengődik.” (Demkó 1889, 179. p.) Nem véletlen, hogy éppen Demkó Kálmán állt az élére 1882-ben a Szepes vármegyei Történelmi Társulat létrehozásának.[16]

Ennek ellenére az egylet a dualizmus folyamán 14 évkönyvet, 11 közleményt és 7 millenáris kiadványt adott ki.^[17] Az egyesület tevékenységében számos közszereplő is részt vett. A társulat első elnöke, gróf Csáky Albin 1889-ben a vallás- és közoktatási miniszteri állása végett mondott le az elnöki tisztségről. Ekkor a szepesi püspök, Császka György lett az elnök, aki székfoglaló beszédében az egy nemzet – egy haza elvét tartotta mérvadónak. A választmányi üléseket negyedévenként tartották olyan Szepes megyei városokban, ahol legalább 20 tag élt. A tagok száma aztán fokozatosan növekedett, 1895-re 356-ra, 1900-ra 500 főre, majd 555-re nőtt, 1908-ban azonban 485 tagra csökkent.^[18] A korszak második felére a társulat rendelkezett saját régiséggyűjteménnyel, könyvtárral, a millenniumra pedig nagy megyemonográfiát terveztek. E célból próbáltak az összes szepességi várostól kieszközölni hatéves időtartamra évente újabb 10-10, a nagyközségektől 5-5, kisközségektől 2-2 forintot. A 11 rendezett tanácsú várost, 15 nagyközséget és 193 kisközséget számláló Szepességből azonban csupán négy város, 11 nagyközség és 13 kisközség küldte el hozzájárulását, illetve Lőcse küldött 500 forintot, melynek polgármestere alapító tagként volt a társulat tagja. (Demkó 1895, 42. p.) A monográfia terve azonban zátonyra futott. Az egylet anyagi okokra hivatkozva öt kisebb monográfiát és egy térképet adatott ki helyette.

Az egylet munkássága valóban sokrétű volt. A társulatot 1888. október 15-i határozatában a megyei törvényhatósági bizottság is megkereste „Szepesvármegye helységeinek visszamagyarosítása tárgyában”. (Demkó 1889, 179. p.) Az egylet tagjai készségesen segédkeztek a helynevek helyénvalóságának a megállapításában. Az egylet a helyi templomok freskóinak restaurálásában is segédkezett. Az évkönyvekben a tanulmányok szerzői a Szepesség múltjáról, a helyi levéltárak helyzetéről és a Szepesség bibliográfiájáról is írtak. A történelmi tanulmányok változó minőséget mutattak, de a kor tudományos igényességének teljesen megfeleltek.

A tanulmányok főleg a kora újkorral és középkorral foglalkoznak. A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc utáni időszak viszont szinte minden esetben választóvonalnak számított a szerzők érdeklődését illetően. Elmondható, hogy – legalábbis az ügyvezető elnök szerint – a tagok magyaroknak és lokálpatriótának vallották magukat, hiszen „minden rög a haza része” és ezért foglalkoztak Szepes megyével.^[19] Számos tanulmány foglalkozott gazdasági és művészettörténeti kutatásokkal, vagy a helyi kőzetek vizsgálatával. Áttekintve az évkönyveket, csupán egy–két nemzetiségi jellegű tanulmány található a több mint száz írás között: Hradszky József Szepes vármegye a mohácsi vész előtt tanulmánya szerint a Szepesség nem volt lakatlan a magyarok bejövetele előtt, bár valóban gyéren lakott vidékről volt szó. (Demkó 1895, 5. p.) Magyarságukra az érv az idő – mondotta –, amely „[…] a mesterséges izgatásokig – századokon át egy együttérző nemzettesté forrasztották Magyarország összes lakóit”. (Demkó 1895, 13. p.) Ami pedig a magyarságukat illeti, a társulat tagjainak volt alkalmuk bizonyítani, ugyanis amellett, hogy a csehszlovák állam kötelékében hűek maradtak ama szepességi „röghöz”, számos tagjuk továbbra is magyar öntudat jegyében tevékenykedett.^[20] A rendkívül polgáriasodott szepességi városkák egyébként számos további lokális intézményt alapítottak a dualizmusban, ilyen volt például a szepességi közkórház vagy a Szepes megyei szeretetház is.

A tér nemzetiesítése

A késmárki német elit a korszak végére sikeresen kapcsolta össze lokális történelmét a nagy nemzeti narratívával. A késmárki városi közönség az 1880-évek elején átnevezte pár utcáját. Az utcaelnevezések akkor még nem tükrözték a magyar nemzeti identitást, az átnevezéseknek jobbára gyakorlati okai voltak. „A város területén számos utca van, melynek neve nincs […] vagy értetlen […] minden egyes utca külön névvel jelöltessék meg.” Az utcanevek két nyelven, nagybetűkkel kerültek a sarokházak falára.^[21] A Róza utca így vált Lyceum utcává (Lyceum strasse), a Proll utca Háromház utcára, a Stumpf tér Tűzoltótérre, a járásbíróság ház előtti tér pedig Thököly térre változott, amely az egyetlen lokálidentitáshoz köthető utcaelnevezés-változás az 1880-as évekbeli Késmárkon.

Az ezredévi átfogó országos „nemzetébresztés” után másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a német többségű városban a német vagy németesen hangzó utcákat átnevezzék. Ez az időpont valószínűleg összefügg az 1910. évi népszámlálás eredményeivel, amely szerint Késmárkon a magukat (inkább) németnek vallók aránya lecsökkent a lélektani 50%-os arány közelébe. A kijelölt bizottsági tagok összesen 48 „utcza” nevét módosították vagy nevezték át a városi tanács javaslatát követve. Ezt a javaslatot aztán a közgyűlés kis módosítással el is fogadta. Ezek majd kétharmada azonban inkább helyesírási módosítás (utcza-utca), kötőjeltoldás, „köz” vagy „tér” utótag hozzáadása és hasonlók voltak.

Összesítve – a korábbiakban elnevezett Kossuth, Thököly teret és Erzsébet utcát, valamint az 1909-es Zrínyi Ilona teret és Thököly utcát beleszámítva – tehát 16 új utca keletkezett magyarosított névvel. Ebből a 16-ból kettő főképp lokálidentitáshoz köthető (Vértanúk útja és Vérmező – a rendi felkelésekhez), további öt pedig főképp lokálidentitáshoz (Kray, Hunfalvi, Késmárk, Lányi, Topperczer utca).^[22] Két utca országos (Kossuth, Erzsébet u.), további kettő pedig a legjobb példa a vegyes, tehát a lokális identitás integrálásának sikeres példája (Thököly tér és utca, Zrínyi Ilona tér). A mérleg tehát 14 magyarosított, 5 országos – és 10 lokálidentitáshoz köthető új utca.^[23] Ezek közül azonban szinte mind szervesen beépíthető volt a magyar nemzeti történelem narratívájába, így tehát a késmárki lokálpatriotizmus sikeresen integrálódott a nagy nemzeti narratívába.

A dualizmuskori évtizedek bővelkedtek olyan eseményekben, melyek alkalmat adtak a városi tér és közösség nemzetiesítéséhez. A dualizmuskori Késmárk kétségkívül egyik legmaradandóbb nemzeti „élménye” vetekedett az országszerte megtartott millenniumi ünnepséggel. Ez pedig egy megemlékezés volt, mégpedig a város díszpolgárának, Kossuth Lajosnak a halála.^[24] A rendkívül hosszúra nyúló és magasröptű polgármesteri gyászbeszéd mellett, amely Kossuthot „hazánk legnagyobb dicső fiának” titulálta, a képviselő-testület elrendelte a temetésen való részvételt. Kossuth arcképét kifüggesztették a tanácsterembe, mindhárom felekezet részére istentiszteletet rendeltek el testületi részvétellel, és a Három híd utcát elnevezték Kossuth Lajos utcává. A mindig anyagi gondokkal küzdő város 200 forintot szavazott meg a Kossuth-szoborra. A temetés idejére bezáratta az összes boltot és ablakot a városban. A szabadságharc hősének tisztelete születésének 100. évfordulójára sem halványult el, a díszközgyűlés terjedelmesebb beszédeket tartalmazott, mint a millenniumi. A város határában lévő magas-tátrai Zöld-tavi-csúcsot is elnevezték Kossuth Lajosról.^[25] Talán még ma is megtalálhatóak a Szepesszombati Levéltárban Kossuth temetési koszorújának babérlevelei, melyeket a temetésen részt vett városi elöljárók ereklyeként hoztak haza, és a városi titkos levéltárban helyeztek el.^[26]

A Habsburg-család tagjai halálának látványosan kisebb lenyomata van a város hivatali életében. Jobbára jegyzőkönyvi emlékezésről vagy egy-egy rövidebb beszédről volt csupán szó. Kivételt képez ez alól Erzsébet királynő 1898-as genfi meggyilkolása, amelyhez Késmárk város közönsége szintén utcaelnevezéssel és 1901-es alapítású szegényalappal rótta le kegyeletét. Az aktuális hatalom iránti tisztelet és alázat szintén megmutatkozott az ünnepélyek súlyának mérlegelésénél, ugyanis Ferenc József megkoronázásának 25. évfordulóján szintén komolyabb megemlékezéseket tartottak. Késmárk díszkivilágítással, mindhárom felekezet számára elrendelt istentisztelettel és egy, a késmárki szegények számára alapított kisdedóvó létesítésével – melybe a város is beszállt 500 forinttal – rótta le kegyeletét.^[27]

A millenniumi ünnepséget, a polgármester indítványára, Késmárkon a következőképp ünnepelték:^[28] A díszközgyűlésen összeült a közgyűlés összes képviselője, a városi ügyész német nyelven mondott hazafias beszédet, majd beiktatták a jegyzőkönyvbe „a magyar hazához való határtalan ragaszkodásának” passzusát, melyet aztán az összes városi képviselő aláírásával látott el a nemzeti színekbe festett közgyűlési jegyzőkönyvoldalon. Megszavazták az állandó gyermekmenedékház felállítását is, és elfogadták Dr. Hajnóczi József királyi tanfelügyelő ajánlatát a városi monográfia német és magyar nyelven való megíratására, 500 forint ellenében.^[29] Ez a munka azonban sosem készül el.^[30] Ez után a díszközgyűlés a főtérre vonult, ahol egy fát millenniumi fává avattak, majd mindhárom felekezet istentiszteletén vettek részt a városban székelő hatóságok képviselőivel. Az istentisztelet után egy közel 200 forint költségű népünnepélyen vesz részt a város lakossága, s felhívták a polgárok figyelmét, hogy május 9-én az ablakaikat világítassák ki, „hazafias érzelmeik kifejezését adandó”.

Mi volt a helyzet a híres késmárki születésű főúrral, a róla elnevezett rendi felkelés vezetőjével, a rövid életű, 1682-es „Orta Madzsar”, azaz a felső-magyarországi fejedelemség vezetőjével, Thököly Imrével? Annak ellenére, hogy hamvainak hazahozatala a vizsgált korszakra esik, és az ünnepségek is nagyszabásúak voltak, mégsem említhetőek egy lapon a Kossuth vagy az Erzsébet királyné tiszteletére rendezett megemlékezésekkel. Thököly hamvai hazahozatalának körülményei jól mutatják a város Thökölyhez való viszonyát és a városi elit mentalitását. Először 1904-ben, Hartmann Izidor városi képviselő adta elő a város közönségének, hogy Ő felsége Ferencz József hazaszállítatni rendelte nevezett hamvait Nikodémiából. Hartmann szerint a „minden magyar hazafias embernek szemében ereklye” veszélybe került, ugyanis az egyik vidéki lap szerint Eperjesre kellene elhelyezni a hamvakat. Ezért kérte a közgyűlést, hogy „hasson oda” ennek megakadályozására.^[31]

A közgyűlés a következő ülésre tűzte a megvitatást, melyen a képviselőknek még a harmada sem jelent meg. Késmárknak ekkor mintegy 56 képviselője volt, és csak ritkán fordult elő, hogy több mint a fele hiányzott volna.^[32] Az alig egyharmadnyi megjelent képviselő hálafeliratot intézett a miniszterelnöknek ez ügyben.^[33] Ennek a magyarázata véleményem szerint igen egyszerű, Késmárk városának kapcsolata Thököly Imrével rendkívül rossz volt, és ennek az emléke fennmaradt a városi német elit gondolkodásában. A városi emlékezet megőrizte, hogy a Thököly család taszította a várost szabad királyi városból „félig” földesúri igába, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudta magát kiváltani. Nemhiába nevezte Nora Baráthová (Baráthová 2014.) Késmárk legsötétebb korszakának a Thököly család uralmát, a korábbi privilégiumok elvesztését és a szepességi német város szabadságának megnyirbálását két évszázad után sem feledte el. 1905-ben például egy festő bárónő fordul Késmárkhoz abbéli ajánlatával, hogy nagyformátumú festményeivel örökítené meg Thökölyt és Zrínyi Ilonát. A közgyűlés csak Thököly 70 x 80 centiméteres mellképét festeti meg, ám a város pénzéből erre adakozni nem hajlandó, csakis közadakozási pénzből.

Ugyanebben az évben érkezett a leirat, hogy Késmárkra helyezik a hamvakat, ezt a közgyűlés egyszerűen csak „tudomásul vette”. Ez nagyon szokatlan, hiszen más hasonló eseménynél beszédek, ováció, hálafeliratok, vagy legalábbis azt a passzust találtam a közgyűlési könyvekben, hogy a város közönsége örömmel vette az ismertetett eseményt.^[34] Természetesen a helyzet megváltott, mikor is a város közönsége érzékelte a helyzet országos súlyát.^[35] Az általános hozzáállását azonban mi sem mutatja jobban, mint hogy a Thököly-hamvak Késmárkra helyezéséért közbenjáró országgyűlési képviselőt, Gyurgyán Aladárt utólag – és nem valamely lelkes képviselő javaslatára – a városi tanács sürgető javaslatára választották meg díszpolgárnak.^[36] Dianiska Frigyes képviselő, a késmárki evangélikus lelkész szerint egyébként inkább Szepes megyei ünnepélyként kellett volna kezelni az ünnepséget, melynek nyitóbeszédére Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisztert kérte fel a polgármester által vezetett bizottság. Thökölyt Imre hamvai fölé 1907 és 1909 között építették fel a mauzóleumot.^[37]

A tér nemzetiesítésének egyéb, korra jellemző megnyilvánulásait, mint például történeti szobrok állításának nyomát vagy erre vonatkozó terveket Késmárkon nem találtam. Csupán egyetlen alkalommal, 1901-ben szavazott meg a város a Szepes vármegyével közösen felállított Vörösmarty Mihály-szoborra 20 korona anyagi segítséget.

Az iskola mint a magyar identitás reprezentációjának kiindulópontja

A magyar szabadságharc 50. évfordulójához közeledvén, Vrchovszky József vezetésével a líceumi tanulók kérték fel a városi képviselő-testületet, hogy a városi tulajdonú és bérelhető kávéházi termet a diákság által rendezett március 15-i táncmulatságra ingyen engedje át. A diákok városi pénzből szerettek volna fáklyákat rendelni, melyre a városi képviselők azonnal reagáltak, és saját pénzükből fizették azokat ki. ^[38] A következő tárgyalási pont – mintegy felocsúdva, Kottler Sámuel felszólalása nyomán – került napirendre: Kottler felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzet ötvenedik évfordulóját üli, méltó módon kéne azt megünnepelni.^[39] A közgyűlés a polgármestert kérte fel javaslattételre, akinek a javaslata alapján Késmárk csatlakozott a két helybeli középiskola által rendezett fáklyás menethez, amit a város közkivilágítása követett. Másnap az összes tanuló felvonult a városháza elé, ahonnan a díszközgyűlés után testületileg járultak a városi elöljárók a régi evangélikus templomba. Ezt követte a délután folyamán a líceumi tornateremben megtartott dísztornázás, este pedig a már említett táncmulatság a kávéházi nagyteremben. A díszközgyűlés egyúttal határozat hozott a helybeli szegény sorsú 1848–49-es szabadságharcban részt vettek számára állandó jelleggel utalandó segélyről.^[40] A díszközgyűlésen elhangzott beszéd – melyet a városi ügyész, Kéler Pál tartott – mondanivalójának lényege a következőképp írható le: a más nyelviség „…ne romboljon, de forrassza össze e nemzetnek minden ajkú fiát, hogy naggyá legyen a nemzet.”^[41]

Az aktív, magyar érzelmű diákok tehát nagy befolyással bírtak a helyi rendezvények szervezésében, ám egy visszaemlékezés szerint, mikor „elmennek az alföldi magyar fiúk karácsonyi vakációra, elhalkul a magyar szó, a magyar nóta idefenn”. (Oszvald 1944, 23. p.) A tanárok vagy a diákok által kezdeményezett nemzeti jellegű ünnepélyekre több hasonló példát is találtam.

Csakugyan, valószínűleg a magyar érzelmű líceumi diákok (és/vagy a bor) számlájára írható az alábbi, valószínűleg nemzetiségi élű eset. 1907-ben az egyik közgyűlési képviselő egy kérdést intézett a rendőrkapitányhoz, miszerint a március 15-i felvonulást szervező fiatalok a felvonulás alkalmával a menet közepéből „békés és csendes polgárok” ablakait kődarabokkal dobták be. Sajnos, egyebet az esetről, mint hogy „a rendőrkapitány erre az interpellációra pontról pontra megfelel, amit a közgyűlés tudomásul vesz[tt]” nem tudunk meg.^[42] Úgy tűnik, a diákok zokon vehették, hogy néhány városi [német, vagy feledékeny] polgár nem világította ki ablakait e neves eseményen.

A Szepességben számos nagy múltra visszatekintő iskola működött.^[43] Valószínűleg a késmárki líceum is – amelyhez hasonló intézményből alig pár volt a Felvidéken a 18. végétől a 19. század derekáig^[44] – az 1589-es lőcsei iskola Mylius rendszabálya szerint működött. E szerint a gimnázium nyolc osztályának harmadikában már latinul kellett a diákoknak beszélniük, és csupán negyedikig oktatták a vallást németül. Ha rajtakapták őket, hogy anyanyelvükön beszélnek, akkor bőr- vagy faszamarat (signumot) kellett viselniük, mígnem találtak valakit, aki hasonlóan vétett. Ha másnap reggel is még rajta volt a signum, akkor bottal verték el, esetleg meg kellett tanulnia fejből egy latin mondókát, grammatikai szabályt. A fenti szabályokat az 1703-as iskolaszabályok is lejegyezték. Az iskolaszabály kilencedik cikkelye így szólt: „Minden diáknak, melyek más-más városból vagy országból származnak, testvériesen kell viselkedniük, és nem szabad törődniük más nemzetiséggel vagy azt nevetség tárgyává tenni.” (Ctibor 1971, 4. p.) A szlovák történetírók szerint is „már a 18. század kezdetén szabállyá vált, hogy a szlovák diák a saját érdekében a helyi egyházi iskola után elment […] valami magyar városkába […] miután a magyart megtanulta, elment németre”. (Ctibor 1971, 6. p.) A magyar nyelv először a 19. század elején kezdett markánsabban megjelenni a Szepességben.^[45]

Sváby Frigyes írja, hogy a 19. század elején a helyi elit magyarul vagy nem tudott, vagy csak rosszul tudott. Azt már valószínűleg szépítésként tette hozzá, hogy szerinte a helyi német elit a 18. század letűnt nyelvét, a latint a póriasnak tartott tót és az [Habsburg] ellenségének tartott német nyelv helyett inkább a magyart részesítette előnyben. Az 1830-as években azonban már minden nemesi kúriában akadt egy hegyaljai magyar lány, így mindenki megtanulhatta a nemzeti nyelvet. Ez alól kivételt képeztek az 50 év körüliek vagy az öregebbek, de „Szepes megmagyarosodása igazában, úgy hogy valamennyi társadalmi rétegbe behatolt, mégis csak az uj aerával, 1867-ben vette kezdetét […] ettől kezdve észrevétlenül és pressio nélkül”. (Sváby 1901, 85. p.) Sváby ezt elsősorban a népiskoláinknak, középtanodáknak, apáca-, és később az állami leányiskoláknak, valamint Csáky Albin gróf főispánnak és nejének köszönte.

A kiegyezés utáni Késmárk esetében jelenleg még feltáratlan az iskolaalapítások és átszervezések története. A továbbiakban ezért csupán azokról az iskolákról ejtek szót, amelyekben valamiféle nemzetiségi-kisebbségi ügyhöz kapcsolható információt sikerült találnom. Általánosságban elmondható, hogy a korszak elején még főként német iskolákat a korszak végére igazi magyar érzelmű iskolákká alakították. Hajnóczy R. József, aki több mint 25 évig volt Szepes megyei tanfelügyelő, 1912-ben úgy nyilatkozott, hogy „az akkori idegenajkú iskolákban kezdik eredményesen tanítani a magyar nyelvet […] megcsendül a magyar szó”. (Halmos 1913, 47. p.)

Hajnóczy a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, a FMKE helyi választmányának ügyvivő alelnöke s egyben a Szepesmegyei Történelmi Társulat titkára is volt. A dualizmuskori késmárki diákság összetartásának jó mutatója, hogy az 1918-as fordulat után iskolától független diákszövetség jött létre, mely a két világháború között is aktívan működött.^[46] Magának az oktatás nyelvének fokozatos változása kisebb-nagyobb nehézségekkel ment végbe. A helyi magasabb iskolákba magyar vidékekről tömegesen jártak diákok, egyrészt éppen a német nyelv elsajátításának a céljából. Néhol a helyi diákok és magyar vidékről származók nyelvtudásbeli különbségére való tekintettel két csoportra osztották a magyar nyelv tanítását. (Belóczy 1917, 7. p.) A késmárki középiskolák, mivel a diákok átlagban alig fele vagy harmada – a líceum esetében pedig alig ötöde vagy kevesebb – volt késmárki, első ránézésre nem alkalmasak a nemzetiségi viszonyok vizsgálatánál. Viszont ami a diákok és a főképp a késmárki német nemzetiségű, de magukat többnyire magyar érzelműnek valló tanárok tevékenységét illeti, azok már több említésre méltó etnikai és mentalitástörténeti információt rejtenek. Az egyszerű etnikai vizsgálatok esetében leginkább a helyi elemi iskolák a mérvadóak, azonban a három felekezeti iskola adatai közül csupán egy esetében maradtak fel felhasználható források.^[47] Az alábbi táblázat az összes elérhető iskola adatait tartalmazza.

3. táblázat. A késmárki iskolák nemzetiségi és vallási adatai a dualizmusban[48]

Az erkölcs, a fegyelem is rendkívül szigorúnak mondhatóak a késmárki iskolákban. A doktori disszertációmban vizsgált három város közül egyértelmű volt Késmárk elsősége e téren (Losonchoz és Besztercebányához képest). (Bóna 2017.) A rendtartási és fegyelmi szabályok között rendre megtalálhatóak voltak a vallási és anyanyelvi toleranciát hangsúlyozók. Előírták a kocsmák és kávéházak kerülését, tiltották az éjszakai vonatok elé való indokolatlan kijárást, este kilenc után, télen pedig este nyolc óra után lakáson kívül tartózkodni is tilos volt. (Belóczy 1896, 56. p.) Emellett a líceum diákjainak kötelező volt a nyilvános istentiszteleten való részvétel vasárnap és ünnepnapokon, kivéve a hideg téli hónapokban. Télen egy iskolai teremben gyűltek össze tanáraikkal, és istentiszteletet mellett közös imát, éneklést tartottak s buzdító beszédeket hallgattak az egész korszakban. (Palcsó 1867, 9.; Karátsony 1908, 109. p.)

A magyarosodást többségében elősegítő és támogató tanári kar igyekezete ellenére számos iskolában okozott nehézséget a magyar nyelv ismeretének hiánya, „mert a beiratkozott tanulók majdnem kivétel nélkül német anyanyelvűek révén, s kik a magyar nyelvet legnagyobb részben meg sem értették”. (Belóczy 1896, 10. p.) Bár az iskolabizottság többször kimondta, hogy a helyi felső kereskedelmi iskolában a tannyelv német, ezt a törvény értelmében a kir. tanfelügyelőség nem engedélyezte. Hasonló cipőben járt a kereskedő és iparos-tanonciskola is, ahol a minisztériumi rendelet szerint magyarul is kellett volna tanítani, de a közgyűlésen a tisztán német tanítási nyelvet szavazták meg. A minisztérium „Késmárk város tanácsának, abbeli kérelmének, hogy a helybeli iparostanonc iskolában a tanítás német nyelven alkalmaztassák – helyt nem adott, hanem a magyar nyelven való oktatást rendelte el”. „A közgyűlés tudomásul vétetvén, szoros miheztartás végett […] másolatban a helybeli iparostanonc iskola bizottság elnökéhez kiadatni [rendelte].”^[49] Kérvényezték, hogy a magyar nyelv tanítása által okozott költségtöbbletet a minisztérium fizesse ki.^[50] Úgy látták, hogy a tanárok egyszerű fordítókká váltak, és csak fokozatosan javult a helyzet. A líceumban is „rendkívüli nehézséget okoz a vegyes ajkú (magyar, német, »tót«) tanulók tannyelvi tekintetben homogénné tétele […] másrészt […] a magyar ajkú tanulók a német nyelv elsajátítása végett keresik fel az intézetet” – írták 1893-ban. (Palcsó 1893, 206. p.)

Ami Késmárkon még csak˗csak sikerült, a szepességi falusi iskolákban gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. Sváby Frigyes írta: „ne képzeljük, hogy a népiskolában behozott kötelező magyar oktatás a falusi nép magyarosodására bármi csekély befolyással volna.” (Sváby 1889, 7. p.) A magyar nyelv tanításának hiányosságaira Csáky Albin közoktatásügyi miniszter is felhívta a figyelmet, miszerint a líceumban „főleg ennek alsóbb osztályaiban a magyar nyelv tanítására kellő gond nem fordíttatik”.^[51] A korszakban több nyoma is van a magyar oktatás sikertelenségének. A Szepes vármegyei tanfelügyelő szerint: „némely tanítók, rosszul értelmezik a törvényt és a tanítási eljárást […] élettelen szóhalmaz birtokába juttatják [a diákokat], melyen a betanult nyelvtani szabályokkal uralkodni képtelenek.” Trogmayr Károly szerint pedig „az oktatás sarokpontját beszéd és értelemgyakorlatoknak kell képezniük”.^[52]

Az első késmárki iskolai magyar társaság a líceumban alakult meg. A késmárki líceumnak egyébként komoly könyvtára volt, mely több mint 15 000 kötetet tartalmazott, és 1810 és 1918 között a nyilvánosság számára is nyitva állott. A líceum önképzőkörének sok elődje volt: ilyen volt a Magyar önképző társaság, mely 1832-ben vagy 1833-ban alakult, és igen szigorú szabályok szerint működött. Minden felvételét kívánó tagnak úgynevezett próbamunkát kellett készítenie, s csak abban az esetben vették fel a társaságba, ha az jól sikerült. A tagság üléseit pontosan megtartották, felváltva munkálkodtak, műveket írtak, felolvasásokat tartottak és szavaltak. (Kovács–Hlaváts 1896.)

1836-ban Magyar Szónoklati Társaság alakult, amelynek vezetését 1842-ben Hunfalvy Pál vállalta. 1858-ban Scholcz Frigyes vette át a vezetést, aki később a líceum magyar tanára lett. Ekkor került először diák a csoport élére. (Kovács–Hlaváts 1896, 11. p.) 1878-ben Zsengék címen szépirodalmi lapot is indítottak. A kör működésének előterében szerepelt a hazafiasság megünneplése, ennek érdekében szavalatokat szerveztek a március 15-i és október 6-i megemlékezésekre. Az év végén pedig elbírálták a tagok pályamunkáit, és a tagdíjból működő pénztár terhére jutalmat szavaztak meg a legjobb szerzőknek. A társaság ekkor már saját könyvtárral is bírt, amely az 1900-as évekre elérte a 2000 kötetet. (Kovács–Hlaváts 1896, 14–15. p.) A líceumi körben évente átlagban közel 20 gyűlést tartottak, és körülbelül 20-30 művet bíráltak. A tagok csak a felsőbb osztályok diákjaiból kerülhettek ki. Egészen az 1900-as évek végéig párhuzamosan léteztek Késmárkon a líceumban magyarhoz hasonló német önképzőkörök is, ám ezek fokozatosan megszűntek.

Magyar önképzőkörök egyébként szinte a minden eleminél magasabb végzettséget nyújtó késmárki iskolában működtek. A magyar önképzőkörök legfőbb célja általában „a hazafiúi érzés ápolása, mert a még tiszta s fogékony gyermeki lélekbe oltott hazaszeretet, gondos ápolás mellett oly terebélyes fává növekedhetik, mely ellenáll minden kísértésnek, minden viharnak”. (Karátsony 1908, 59. p.) A szavalókör Karátsony igazgató szerint „hathatós pedagógiai eszköznek bizonyult, hogy további vezetése s fejlesztése csak gyümölcsöző s üdvös lehet, nagyobb részt idegen ajkú ifjúságunkra nézve”. (Karátsony 1908, 60. p.) A késmárki diákok visszaemlékezése szerint a Kazinczy Kör gyűlésein, a régi líceum legtágabb helyisége, az auditórium tömve volt. (Oszvald 1944, 17. p.) A gyűlések után az idősebb diákok Alexy bácsi – „az utolsó késmárki 48-as” – kocsmájában folytatták a vitát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az önképzőkör által kiírt pályázatokra többnyire egy˗egy, sokszor közös megegyezés után csak egy diák jelentkezett, sőt néha előleget is fizettek a kiírt jutalomból.” (Oszvald 1944, 23. p.)

Ezen önképzőkörök mellett az iskolai értesítőkben és egyéb forrásokban is megtalálhatóak a késmárki polgárok, volt tanárok, hivatalnokok és vállalkozók által alapított ösztöndíjak leírása is. 1907-ben már több mint 23 ilyen, a líceum diákjai számára kiírt ösztöndíj volt, melyek az étkezési és a tandíj elengedésén felül álltak a szorgalmas diákok rendelkezésére. Ebből a huszonháromból a döntő többség nagyon specifikus kritériumokat írt elő. Egy tucatot főképp vallási, nyolcat nyelvi, a többit pedig szociális vagy az egy tantárgyban elért eredmények alapján osztottak szét. Néhány ösztöndíjat a születési helyhez kapcsoltak. Besztercebányán például több volt a nyelvi alapú ösztöndíj, mint a vallási. A késmárki líceumban ötöt a szorgalmas evangélikus diákoknak, egyet evangélikus vagy református diáknak, egyet pedig általában egy római katolikusnak adtak. További ötöt vallási különbségtétel nélkül, négyet pedig a jó magyar írásbeli dolgozatért vagy olyan nem magyar ajkúnak adományoztak, aki a magyar nyelv ismeretében előrehaladt. További egy ösztöndíj járt annak, aki német, görög, latin vagy főleg magyar nyelvben ért el eredményeket. Egy ösztöndíjat német pályaműre, egyet görög pályaműre osztottak ki. Egyet egy szegény diáknak adtak: amennyiben két hasonló sorsú, egyenlő körülmények között élő diák volt, akkor az izraelitát részesítettek előnyben.

A további ösztöndíjakat konkrét témaköri sikert elért, pl. a természettudományokban kiemelkedő vagy mindhárom nyelv ismeretében jártas diákok kaptak. Három nem besorolható általános ösztöndíj volt, ezek nem kívántak meg semmilyen vallási, nemzetiségi, szorgalmi magaviseleti szempontot. (Karátsony 1908, 67–71. p.) Egy újabb alapító – Hanvay Zoltán, aki 50. érettségi évfordulójára ösztöndíjra alkalmas összeget helyezett el kamatoztatásra a líceumnál – inkább szociális alapon közelítette meg a kérdést: „miután a késmárki líceumban sohasem forgott fenn a hazafi szellem serkentésének szüksége, de szegény tanuló lesz mindig, míg a világ lesz…” (Karátsony 1908, 109. p.) Tehát mintha a korábbi 1894-es iskolakizárási esetet elfeledték volna, pedig az 1913-ban kipattant nemzetiségi élű eset pont ekkortájt volt kibontakozóban a késmárki középiskolákban.

Az ösztöndíjak mellett az ügyesebb diákoknak lehetőségük volt magántanítványokat is vállalni, ugyanis a városban erre volt igény. (Palcsó 1867,11. p.) Ezenkívül a líceum rendkívüli büszkeséggel töltötte el a helyieket, rendkívül sok adományt kapott az iskola, az iskolai értesítőben mintegy tízoldalnyi az adományozó magánszemélyek és helyi cégek sora. (Palcsó 1867, 2. p.)

A magyarosodás lehetőségei a helyi német elit szemszögéből, egy sajtóvita tükrében

A Szepesi Lapok nyílt magyarosodás melletti állásfoglalása mellett kereste annak pontos mikéntjét is, ennek köszönhetően a lap különböző nézetek megvitatásának is színtere volt. A helyi elit korántsem volt egységes a magyarosodás kérdésében. A vitát 1888-ban egy nem beazonosítható szepességi plébános „Hazafiság a germanizálásban” című terjedelmes vezércikke indította el.^[53] A plébános a modernizáció és a helyi nagyszámú középiskola hátrányaira mutatott rá, eszerint a szepességi németek hiába hazafiak, ha utódaik legnagyobb része tudományos pályára lép, és így széled szét a nagyvilágban. A helyben maradó lányok pedig ha nem akarnak „aggszüzeskedni”, s a szomszéd, jobbára „tót falvakból” származó férfiakkal kelnek egybe.

A másik nagy probléma szerinte, hogy a helyi családok igen előzékenyek az új jövevénnyel szemben, és igyekeznek annak szlovák nyelvét törni, hiszen „a tót köztudottan csökönyösen ragaszkodik nyelvéhez”. A harmadik nyelv, a magyar megjelenése a cikk írója szerint tovább ront a helyzeten, ugyanis a német nyelv pozícióját rontja. Emellett a magyarosodás és azon belül a magyar nyelv tanításának látszateredményeit kritizálta, mivel hiába hangos itt-ott a közélet „a falusi tót helyeken” bekövetkező nagy eredményekről, „egy-egy magyar imának elhadarása, nótának eléneklése, vers elszavalása, egy betanított magyar mondóka elrecitálása minden más lehet, csak magyarosítási eredmény nem”. Szerinte tehát a germanizálás állhatja útját legsikeresebben a szlavizmusnak, mert bár a pánszlávizmus a megyében elenyésző, a mindenáron való magyarosítás nemcsak hogy nagyobbrészt veszendőbe torkolló törekvés, hanem a szlavizmus térfoglalásának is az egyik legbiztosabb útja.

Konkrét példaként Igló városát hozta fel, melynek úgymond mindene megvan, kitűnő értelmisége, iskolái, hivatalai, de feltette a kérdést: magyarosodott-e Igló? Mivel még az 1830–40-es években „töretlen német, és e mellett fanatizmusig magyar érzelmű. Aki tót volt, az ott akkoriban számba nem vett elem volt. […] és mivel majdnem mindenki tudományos pályára megy [ment], az iparosság, az tót lesz”. Az érvelésének utolsó pontján megkérdi, hát nem volna e továbbra is üdvös német szóra küldeni a Szepességbe a szülőknek gyermeküket.^[54]

A következő számban az első reakció néhány idegen kifejezéssel megtoldott naiv okoskodásnak titulálta a cikket, és bár tényként ismerte el a szepességi városok elszlovákosodását, feltette a költői kérdést: „hát kevésbé hazafias érzelmű lett-e ennek következtében ezen városkák bármelyike is?”^[55] Felhívta a figyelmet arra is, hogy az ilyen érvelés rosszat szül és ellenszenvet ébreszt a szlovákokkal szemben. A szerkesztő azonban védelmébe vette a vitaindítót, mivel szerinte azért van a sajtó, hogy lehetőség legyen a szabad véleménynyilvánítására, és ez a „hazafi” (értsd: a vitaindító) más megyében már bizonyított.^[56] A vitaindító válasza sem maradt el, melyben ismét hangsúlyozta, hogy a Szepességben alig van magyar elem, a német jó alap volna a „tótság németesedéséhez, hiszen ma már csak a történész tudja melyik volt valamikor német falu, […] városaink is félig tótok”. De a gyáripar is kevéssé örvendetes számára, hiszen a kisiparos nem szállhat vele szembe, és hovatovább az „urambátyámság” is elterjedt, a mesteremberek mind úri pályára adják fiaikat, üresen állnak a műhelyek, lenézik már a kétkezi munkát. A vitaindító úgy vélte, ez is érthető, hiszen „ma már mindenkiből lehet kellő szorgalommal miniszter”. A németek elvándorlása tehát nagy probléma, mert a „tót” is lehet jó „hazafia”, de mégiscsak hamarabb hozzáférnek a nemzetiségi izgatók, és szomorúan konstatálja, hogy a „szepesi németségnek nincs elég ereje az ellenállásra”.^[57]

A következőkben egy másik vitázó Magyarosodás a Szepességben címmel kívánta kifejezni véleményét. Kiemelte az elért eredményeket: a magyar tanácskozási nyelvet néhány városban, az évi négy istentiszteletet Iglón, a magyar fürdővendégeket Poprádon, Felkán és Tátrafüreden. Lándzsát tört a magyarosodás missziószerűsége mellett – mely szerinte magától indult meg a Szepességben –, de kiemelte, hogy az anyanyelvétől senkit sem szabad megfosztani. Véleménye szerint a németség valóban nem tud ellenállni a tót nyelv elhatalmasodásának most, hogy két nyelv terjedésével száll egyszerre szembe. A germanizálásban azonban nem látott jövőt, ha a „tótság”, eddig nem németesedett el, akkor most sem fog. Inkább magyarrá kell őket tenni, vallotta. A szerkesztő ismét kommentálta a cikket, és a vitaindító abbéli állítását támadta, mely szerint a magyarosítással csak szemfényvesztés folyik, és az iskolákat hozza fel ellen példának. „Az idő és a korszellem sietve haladnak előre. Egy század múlva lehet a Szepesség vagy magyar, vagy tót lesz.”^[58] A szepességi tanítók nevében Münnich Károly a Magyar szó a népiskoláknak c. válaszcikkében kikérte magának azokat a súlyos vádakat, melyek szerint a magyar nyelv oktatásával valós sikereket nem érnek el. Münnich szerint a néptanítók napszámhoz hasonlóan terjesztik a magyar nyelvet, és a szerző nem ismeri a mai viszonyokat. Münnich azt javasolta a vitaindítónak, hogy vegyen részt a szepesi tanítók egyesületének közgyűlésein. Azt azonban Münnich is elismerte, valóban nagyon nehéz elvárni, hogy a tanulók rendesen bírják a magyart. Ezt nem tartotta lehetetlennek, de ehhez több óraszámot tartott volna üdvösnek, hiszen nem minden szülő tudja gyermekeit magyar szóra elküldeni az Alföldre cserediáknak.^[59] A sajtóvita jól mutatja a helyi elit nézeteit, érveit és lehetőségeit a magyarosodást illetően a 19. századvégi Szepességben.

Közösség, erkölcsi normák, rendeletek

A kora újkori protestáns német etika és a zárt közösségű életmód hatása még tetten érhető a 19. század végi Késmárkon. Az újság és a hivatali iratok lapjai nem hemzsegnek gyilkosságoktól, rablásoktól, ám vagyon elleni bűntett, a lopás vagy sikkasztás itt is gyakran előfordult. A városi, hivatali, rendőrségi, valamint egyéb forrásokat végigkutatva megállapítható, hogy összességében a klasszikus nemzetiségi kérdés a városi ügyintézésben gyakorlatilag meg sem jelent. Az ügyintézésben a város gazdasági ügyei, úgymint a helyi téglagyár és más üzemek, a különböző bérbeadások, a malom- vagy az italmérési jogok, az erdőgazdálkodási ügyek szerepeltek a legmarkánsabban. Ezek mellett többet foglalkoztak más erkölcsi ügyekkel, a gazdaság fellendülésével és a vidéki munkások számának növekedésével, amiként – a korszak második felében (Vö. Szűts 2012.) – a munkásmozgalmi, szociáldemokrata mozgalmak is egyre inkább előtérben kerületek.

A mindenkori alispán és a polgármester közötti levelezésekben azonban, a további vizsgált városokhoz hasonlóan, itt is prioritást élvezett a nemzetiségi ügy, és a sajtóban is nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek. Mindez arra utal, hogy a nemzetiségi problémák kezelése – a belügyminisztériumi leiratok mellett – valószínűleg itt is főként informális keretek közt, a szóbeli utasítások, beszámolók szintjén történt. Tehát a város „német származású, de magyar öntudatú magyar” és szlovák közössége közti láthatatlan határvonalak nem feltétlenül jelentek meg a hivatalos városi ügyvitelben, azok többnyire megmaradtak a személyközi kapcsolatok szintjén.

Az elérhető iratokból, városi közgyűlési jegyzőkönyvekből, és a bizottsági ügyvezetésből nyilvánvaló, hogy a kiváló magyar nyelvtudás bizonyos pozíciókban létszükség volt. Ugyanis ahhoz, hogy a jegyzők a német tanácskozási nyelvet azonnal le tudják fordítani és írni, a legmagasabb szintű nyelvtudás volt szükséges. Ami viszont a városi albizottságokat illeti, azok a dualizmus végéig megmaradtak a német nyelvű adminisztrációnál, csupán a város felé irányuló felterjesztéseiket írták néha magyarul. A fokozatos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésénél semmilyen ellenállásra utaló nyomot nem találtam. Lássuk tehát, milyen nyelvű volt a hosszú 19. századvégi késmárki elit:

4. táblázat. Késmárk szabad királyi város alaplajstroma: (az esküdtszéki szolgálatra képesített férfiak számára az 1907)[60]

Jól mutatja a társadalom zártságát és a közösség összetartozását, hogy nagyjából a 1880-as évekig közgyűlésileg és nyilvánosan is kihirdették, ha egy a város kötelékébe tartozó helybeli polgár oklevelet szerzett, legyen az akár orvosi, akár szülésznői. A városi alkalmazásban hosszú évig dolgozók özvegyeinek szociális jellegű kérvényeit általában azonnal vagy bizottsági véleményezés után elfogadták, és állandó járadékot utaltak ki a kérelmezőnek. „Romlásra az egyszerű életmódú s jó erkölcsű helybeli lakosság keblében […] kevesebb inger adatik.” (Palcsó 1867, 9. p.) Erkölcsi romlás és az attól való óvás szinte mindig felmerül a forrásokban, legyen ez akár generációk közötti különbség vagy az egyéb változást kísérő jelenségek következménye. Az 1880-as évek végén az éjjeli őrséget a személy- és vagyonbiztonság romlása miatt két személlyel szaporítani kellett, mert megszaporodtak a lopások, és egy rablás is előfordult.^[61] 1889-ben a városi rendőrséget is újjászervezték. Az öt városi hajdú helyett három hivatali szolga, és az éjjeli őrség helyett nyolc rendőrkáplár vette át a közbiztonság felügyeletét.^[62] Az ipar fejlődése, a modernizáció a lakosságszám növekedését hozta magával, ami sok új idegent hozott a városba, akikre már nem hatott a helyi közösség morálja és életmódja.

A koldusok száma is nagyon megszaporodott az 1880-as években, a városi képviselő-testület ezért el akarta törölni a koldulási engedélyt, mivel egyre több nem késmárki koldult a városban. Emellett az alkohol is mind nagyobb problémákat okozott, bár rendkívül jövedelmező is volt a városnak. A városban működő haszonbérleti rendszerben például 1500 forintba került a fűrészmalom, az italmérés 600 forintba, de a pálinkamérésre 10 000 forintos pályázatok is érkeztek. A környékbeli földműveslakosság, melynek az új, ipari munkáslét – vagy annak hiánya – csalódást okozott, inkább Amerikába ment: „aki nem mehet betegség vagy kor végett, Amerika láz epeszti és jobbára pálinkás-kupicában keresi a gondűzőt.” (Sváby 1901, 60. p.)

Egy késmárki értelmiségi asszimilációs életpályája

A Késmárkkal kapcsolatos személyi fondoknak csupán töredékét őrzik Szepesszombatban, a hagyatékok és az összeállított személyi anyagok a Lőcsei Levéltárban találhatóak. A vizsgált korszakra mintegy négy tucat késmárki személyiséget találtam Lőcsén. Nora Baráthová a Késmárki személyiségek című kötete és a saját kutatásaim alapján mintegy tucat, a kritériumoknak megfelelő, Késmárkhoz – is – köthető személyiséget sikerült azonosítanom. (Baráthová 2014.) Legtöbbjük azonban csupán itt tanult, vagy itt született és ezt követően elköltözött. A Szepességre jellemző migráció – szinte kivétel nélkül – minden ide köthető személyiséget érintett. Pár személy pedig nem közvetlenül a városhoz kötődött, hanem Szepességhez. Igyekeztem olyasvalakit választani, aki életének java részét Késmárkon töltötte. Így esett a választásom dr. Alexander Bélára.

Alexander Béla késmárki születésű volt, és iskoláit is – az egyetem kivételével – Késmárkon végezte. A budapesti orvosi egyetem abszolválása után Késmárkon vállalt orvosi állást. Személyi anyaga mintegy hat folyóméter, és mintaszerűen rendezett. Sajnos naplót nem írt, de magánleveleit, cikkeit, iratait, verseit, családi iratai és visszaemlékezéseit megőrizték az utókornak.^[63] Alexander Béla tehát a naplón kívül megfelel követelményemnek: a vizsgált városból vagy annak környékéről származik, ő maga ott szocializálódott, és ott is tevékenykedett. Az Alexander család tipikus szepességi német famíliának mondható, annyi kivétellel, hogy római katolikus családról van szó. Apja, Alexander Ignácz Késmárk polgármestere is volt.^[64]

Ebből a korszakból az összes családi levelezés, hivatalos okmány és irat német nyelvű. Alexander Béla 1857. május 30-án született Késmárkon. Az elemit és a líceumot is szülővárosában végezte. Egyedül a líceum második osztályát végezte Miskolcon, mégpedig a magyar nyelv tanulása végett, mint ahogyan az akkor szokás volt.^[65] Líceumi bizonyítványai alapján magyar nyelvi tudása először „dicséretes”, majd a harmadik osztály után „első osztályú az elsők között” volt.^[66] 1875-ben az ún. Szitányi-féle ösztöndíjra jelentkezett Budapestre, melyet kitűnő jegyei mellett szegénységével indokolt: „[…] mellékelem szegénységi bizonyítványomat melyből kitűnik, miszerint atyám vagyontalansága következtében engem nem képes kitartani és így magamra vagyok hagyatva.”^[67] A mintegy 250 koronányi ösztöndíjat el is nyerte.^[68] Ezután több ösztöndíjra is jelentkezett, melyekre kiváló érdemjegyei és a feljebb idézett szegénysége alapján pályázott.

Az orvosi egyetemet Budapesten végezte, ahol 1876 és 1883 között tartózkodott. Évfolyamának egyik legtehetségesebb orvostanhallgatójaként már 1879-ben nagy sikert ér el, egyik nyertes pályamunkája ugyanis megjelent az Orvosi Hetilapban is. 1881-ben nevezték ki orvossá. Ekkor még az egyetemen maradt másodtanársegédként, és tanítást is vállalt. 1882 októberétől már első tanársegéd volt az orvosi tanszéken, „míg anyagi körülmények kényszerítettek a budapesti orvosi egyetemet elhagyni és Késmárk szülővárosomban letelepedni, mint gyakorló orvos”.^[69] Egy másik dokumentum szerint szülei, pontosabban apja kívánságára érkezett haza. Már az egyetemen is „mint vagyontalan kénytelen voltam szabad óráimban tanítással foglalkozni”. Feljegyezte az ösztöndíjakat, amelyeket elnyert. Ez a tény mai szemmel nehezen értelmezhető, ugyanis apja polgármesterként valószínűleg jelentősebb vagyonnal és kapcsolati hálóval rendelkezett. Lehetséges, hogy az apa úgy vélte, fiának a saját lábán kell megállnia, ugyanis csak így lehet valóban sikeres.

Hazaérkezése után szinte azonnal tiszteletbeli városi főorvosnak választották. Ezt követően két év múlva megnősült. Feleségével, Irena Schwarzcal való kapcsolatáról és a házasságról nem sok derül ki az iratokból. Visszaemlékezéseiben csak egy mondat szól róla.^[70] Vagy a szakmai sikereit, kutatómunkáját tartotta mérvadónak, vagy úgy vélte, a családi élet bensőségei nem tartoznak a külvilágra.^[71] Feleségétől öt gyermeke született, Erzsébet 1887-ben, Matild 1880-ban (később apja nyomdokaiba lépve orvos lett és Budapesten élt) Ágnes 1891-ben, ifjabb Béla 1895-ban és Imre 1902-ben.^[72]

Gyermekeinek okmányai magyar nyelvűek. Már négy saját gyermeke volt, mikor két további gyermeket, gyámkinevezési okmány szerint, gyámként „elfogadott”.^[73] Lánya visszaemlékezése szerint azonban – melyet egy, az apjának szervezett esten olvasott fel – mindig talált időt családjára, meséket, történeteket mondott gyermekeinek. Odafigyelt gyermekei tanulmányaira és időtöltésére. Nyáron nekik és a környék fiataljainak úszásleckéket adott. Feleségével is kitűnő volt a kapcsolata.^[74]

Ennek ellenére úgy vélem, hogy megfeszített munkatempója miatt a háztartás és a gyermeknevelés inkább a nála tíz évvel fiatalabb feleségére hárult. A kutatóorvos halála után – az örökösödési ügye kapcsán – a késmárki ügyvéd, Dr. Mattyasovszky Elemér több levelet is küldött Alexander Béla feleségének, Alexander Elzának.^[75] Ez a levelezés hol német, hol magyar nyelvű, sőt ez a kettőség a monarchia felbomlása után is megmaradt, a késmárki bank például 1923-ban is hol németül, hol magyarul ír a családtagoknak.

A kutatóorvos a szélesebb közösség érdekeit is képviselte, ugyanis számos közegészségügyi javaslat fűződik nevéhez a városi közgyűlésben. Ilyen volt például a csatornázás korszerűsítése, a városi vezetékes víz bevezettetése, a városi park vízellátása, zöldövezet bővítése a Jeruzsálem-hegyen stb. Emellett a lövészegylet, a vadászegylet és a szépítőegylet tagja is volt. Fejlett szociális érzékét a félárvák befogadása mellett a Magyarországi Munkások Rokkant és Nyugdíj Egyletének tagsága is bizonyítja. Dr. Alexander Béla a helyi FMKE választmány tagja is volt, ám hagyatékában semminemű erre vonatkozó irat vagy visszaemlékezés nem található.^[76]

Úgy látszik, a késmárki kutatóorvost nem igazán érdekelték a nemzetiségi jellegű ügyek, többes kötődését teljesen természetesként érzékelte. Családjában németül beszéltek, ő maga csupán az elemi iskolában találkozott először a magyar nyelvi környezettel. A tíz-tizenegy éves Béla Miskolcon kiválóan elsajátította a magyart, így további iskolai tanulmányai során már semminemű nyelvi problémája nem akadt. Leveleit a címzettől függően németül és magyarul írta. Anyjával, apjával és feleségével németül kommunikált.^[77] Orvosi jegyzetei – nyilván a szaknyelv magyarul való tanulása következtében – magyar nyelvűek.^[78]

Némely, vélhetően publikálásra szánt kézirata vegyes, ám főképp német nyelvű. Egyik barátja levelében „Scepusiai szigorú medvének” nevezi őt.^[79] Jobbára a dr. Alexander Bélának címzett levelek maradtak fent, ám pedáns ember lévén egy-két fontosabb levél esetén három piszkozatot is készített, mielőtt a végleges verziót postázta volna. Ezek a piszkozatok fennmaradtak.

Apósához hasonlóan azonban a szépirodalomra is talált időt, kéziratban több száz verset hagyott az utókorra az 1877 és 1915 közötti időszakból. Versei a helyi lapban, a Karpaten Postban is megjelentek 1914. augusztus 6-tól 1916-ig. Verseit kivétel nélkül a helyi, szepesi német nyelvjárásban írta. Tematikájuk főképp a természethez és a Szepességhez kapcsolódik.^[80] A háború kitörését követően az akkor már Budapesten élő kutató szociális tekintetből háborúellenes verseit olvashatjuk a Karpaten Post címlapján.

Az is kiderül, hogy miképp határozta meg saját magát, illetve melyik nyelvet használta a dualizmuskori Késmárkon. Úgy nyilatkozott, hogy személy szerint legtöbbet a német nyelvet használta, az anyanyelve pedig szintén a német volt.^[81] Egy ízben Apponyi Albertnek is írt, méghozzá egy 1907-es berlini konferencia ügyében, megköszönve a kapott úti segélyét. Három piszkozatot is készített, és a negyediket küldhette a miniszternek.^[82] Ez ugyan formális köszönőlevél, de úgy vélem, ha valaki teljesen elutasította volna azt, amit az aktuális kormány képvisel, ettől a levéltől eltekintett volna, csakúgy, mint a FMKE-tagságtól.

A korszakban mindenütt jelen lévő nemzeti szellem csupán egyetlen baráti levelében köszön vissza. A levél egyik bekezdésében megkéri közeli ismerősét, hogy megjelenés előtt álló, a kéz csontvázáról szóló dolgozatának bevezetőjét nézze át, és „ha lenne benne valami »magyarellenes« – töröld ki…”^[83] A levél azt követően hamar témát változtatott, és a barát válaszát már nem őrizte meg az orvos személyi anyaga.

Szakmáját odaadással, sőt önpusztító módon végezte, ugyanis míg nappal orvosként rótta a rideg időjárású Késmárk utcáit, és a szegényeket ingyen kezelte, éjszaka sokszor kutatásaival és cikkeivel foglalkozott. Bár barátai figyelmeztették az önpusztítás káros hatásaira, valódi kutatóként e figyelmeztetéseket nem szívlelte meg. Ha ideje engedte, szabadidejében kertészettel foglalatoskodott. Különösen megnőtt kutatói kíváncsisága a Wilhelm Röntgen által felfedezet, akkor még X-sugárnak nevezett technológia iránt.^[84]

Szakmai és kutatói érdeklődése mellett Alexander tagja volt a helyi Szepesi Orvosok és Gyógyszerészek egyletének, sőt annak tevékenységében aktív szerepet is vállalva ő szerkesztette az egyesület évkönyvét. A helyi szakmai tudományosság művelése mellett az egylet az ő kérésére 1896-ban megvásárolta azt a kezdetleges röntgenkészüléket, mely az ő további szakmai pályáját meghatározta. Az új készülék az orvoskutató figyelmét teljesen lekötötte. Tucatszámra írta a cikkeit, publikációit, képeket készített és tucatnyi konferenciát látogatott meg Európa-szerte. Innentől kezdve legtöbb publikációja német volt, ám több magyar cikke is megjelent. A személyi fondja, melyet ő maga és a családja gyűjtött, mint már említettem, markánsan a kutatói életpálya, a szakmaiság köré épül fel. Kutatásai során próbálta bizonyítani, hogy az akkor még X-sugárnak nevezett eszköz nem árnyékképet, hanem valódi képet készít. Állította, hogy a sugár eltéríthető, elhajlítható és van reflexiója. Ezt csak halála után bizonyították be. Kutatási területe az ízületek csontosodása és az embriók fejlődése volt. A röntgensugár káros hatásairól a kezdeti korszakban nem volt a kutatóknak tudomásuk, így ő sem védekezett ellenük. Alexander Béla személyes tragédiája, hogy legfiatalabb gyermeke, Imre mentális fogyatékossággal jött világra, ugyanis az apa fia embrionális fejlődésének követése során túl gyakran tette ki sugárzásnak feleségét.

1907-ben az egyetemi központi röntgenintézet vezetője lett és Budapestre költözött. Itt is halt meg, 58 évesen influenzában, de Késmárkon temették el. Alexander Béla családi és személyi hagyatékát megvizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a tősgyökeres szepességi német orvos – FMKE-tagsága ellenére – érzéketlen volt a nemzetiségi problémákra, és egyfajta modernizációs szükségességnek tekinthette. Kétségtelen, hogy a túlzott nemzeti agitációt érzékelte, ám gond nélkül összeegyeztethetőnek vélte német származását és magyarságát az egy politikai nemzet értelmében.

Összegzés

Milyen is volt Késmárk város etnikumainak együttélése a 19. és a 20. század fordulóján? A szakirodalmat és az Eperjesi Levéltár szepesszombati és lőcsei fiókjának Késmárkra vonatkozó forrásait elemezve elmondható, hogy a vallás még mindig fontosabb tényezője volt a régi városi elit formálódásának, mint az anyanyelvben és kultúrában megfogható nemzetiség. Késmárkon nemcsak az izraelita, hanem a római katolikus egyház és az evangélikus hívek között is előfordultak nézeteltérések. Nemzetiségi tekintetben az izraelita lakosság egy része a növekvő számú betelepült hivatalnoki és üzleti réteggel együtt fokozatosan a magyar kultúra fogyasztójává és létrehozójává is vált.

A magyarosodó német evangélikus elit konfrontálódott a gazdasági érdekeit egyre inkább veszélybe sodró, jobbára csak a magyarosodás kérdésében egyetértő neológ izraelitákkal. A magyarosodás a korszak végére lassanként Késmárk város lakosságának mintegy harmadát érintette. A késmárki elitnek ez a része a vallási megosztottságon túl új egységesítő erőt láthatott a magyar nacionalizmus terjesztésében, hiszen az egy politikai nemzet definíciója itt korántsem zárta ki magából a más nyelvű és etnikumú elemet.

Más szavakkal, az egységes politikai nemzetként való értelmezése Késmárkon a vizsgált időszakban még nem jelentett teljes szakítást a multietnikus helyi városi közösség multikulturalizmusával, soknyelvűségével. Tény, hogy a magyar nyelvűség minden területen igen gyorsan hódított teret, de a német és részben a szlovák nyelv is végig jelen volt a város nyilvános nyelvhasználati színterein. A helyi, nemzetiségileg öntudatos szlovák réteg erőtlen és kisszámú volt, támogatás híján nem tudta tevékenységét kellőképpen kifejteni.^[85] A város iparosítása a környékbeli falvakból több száz szlovák munkást és iparoscsaládot vonzott a városba, így a szlovákok aránya is növekedni tudott. A német elit emellett megosztott volt. Aktívabb fele nagyfokú kooperációt mutatott a magyar nemzetállami törekvések beteljesítésével, másik, kisebbik fele pedig passzivitásba fordult, jobbára német nyelvű tudományos publikálással foglalkozott. A betelepülő szlovákok így nem két, a saját és a magyarhoz hasonuló alkalmazkodási stratégia közül választhattak, hanem háromból. A legtöbb szlovák etnikumú egyén tehát úgy döntött – pontosabban szólva legtöbbjük esetében nem tudatos választásról volt szó –, marad szlovák gyökereiknél.

Irodalom

Levéltári és statisztikai források

Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Mikrofilmtár, FM3/969 1, Szepesi Lapok, 1885–1919.

OSZK, Iskolai értesítők, Késmárk. (1866–1919)

http://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozponti_statisztikai_hivatal_nepszamlalasi_digitalis_adattar/ Letöltés: 2016. május 2.

http://sodb.infostat.sk/SODB_19212001/slovak/1930/format.htm, Letöltés: 2016. május 2.

http://telepulesek.adatbank.sk/ Letöltés: 2016. május 2.

Štátny archív v Prešove, pracovisko Archív Poprad. (ŠAP PAP) Magistrát Mesta Kežmarok Ig-111, Ig 112, Popularis Ignobilum 1810–1918.

KSH Könyvtár, magyar statisztikai évkönyvek

http://konyvtar.ksh.hu/index.php?s=kb_statisztika Letöltés: 2014. október 2.

Népszámlálási digitális adattár, (http://konyvtar.ksh.hu/neda Letöltés: 2014. május 14.)

http://konyvtar.ksh.hu/neda/a111126.htm?v=pdf&q=SZO%3D%28beszterczeb%C3%A1nya%29&s=SORT&m=294&a=rec#pg=397&zoom=f&l=s

http://konyvtar.ksh.hu/neda/a111126.htm?v=pdf&q=SZO%3D%28%22BESZTERCzEB%C3%81NYA%22%29&s=SORT&m=1&a=rec#pg=94&zoom=f&l=s

Štátny archív v Prešove – Špecializované pracovisko Spišský archív v Levoči – Eperjesi Állami levéltár, Szepesi Levéltár Lőcse (ŠAP ŠPS LE) fond A-BA 2 karton inv. 20. Kézirat „Életrajzomat”

Közlemények Szepes Vármegye Múltjából. Folyóirat. Szerk: Dr. Fröster Jenő vármegyei levéltárnok, IV. évfolyam, Lőcse 1912.

Összefoglaló munkák, monográfiák

Ablonczy Balázs 2010. Legitimitás és mítosz között. A két világháború közötti magyarországi menekült egyesületek emlékezetmintázatainak lehetséges tipológiája. Limes, 21. évf. 4. sz. 57–67. P.

Baráthová, Nora a kol. 2014. Život v Kežmarku v 13. až 20. storočí. [Élet Késmárkban a 13. századtól a 20. századig] H.n., Jadro.

Baráthová, Nora 2014. Osobnosti Kežmarku 1206 – 2009. Kežmarok, Jadro.

Belóczy Sándor (szerk.) 1917. A késmárki állami felső kereskedelmi iskola értesítője 1916/17-iki tanévéről. Késmárk, Sauter Pál nyomdája.

Bóna László 2017. A nemzetiségi viszonyok változásai a magyar–szlovák kontaktzóna kiválasztott városaiban a dualizmus idején. (Gazdasági, politikai, demográfiai, társadalomtörténeti elemzés). Témavezető: Pap József. Eger. Doktori értekezés, kézirat

Buzinkay Géza 1993. Kis magyar sajtótörténet. Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk.hu/03100/03157/03157.htm Letöltve: 2013. április 13.

Dr. Bruckner Győző 1926. A Szepesség múltja és mai lakói. Budapest, Királyi magyar egyetemi nyomda.

Dr. Bruckner Győző–Bruckner Károly 1912. Késmárki Kalauz. Késmárk.

Ctibor, Tahy (zodpovedný redaktor a kol.) 1971. Národnobuditeľské tradície Kežmarku /Pavol Jozef Šafárik/. [Késmárk nemzetébresztő tradíciói] Bratislava, Osvetový ústav.

Demkó Kálmán (szerk.) 1889. A Szepesmegyei Történelmi Társulat Évkönyve. Ötödik évfolyam, Lőcse.

Demkó Kálmán 1895. Bevezetés A Szepesmegyei Történelmi Társulat 12 évi működésének ismertetése. I. kötet, Lőcse.

Gottas, Friedrich 2006. Zur Geschichte der Deutschen in der Slowakei, Beiträge zur Kulturgeschichte der Deutschen in der Slowakei, (Hg. Jörg Meier), Studien zur deutsch-slowakischen Kulturgeschichte 1. Berlin, 9–55. p.

Uő 2012. Die Zisps. Geschichte, Kultur, Besonderheiten. In Fazekas István (Hg.): Die Zips – Eine kulturgeschichtliche Region im 19. Jahrhundert. Leben und Werk von Johann Genersich (1761–1823). Wien, Institut für Ungarische Geschichtsforschung in Wien, 9–20. p. (A kötet digitálisan is elérhető https://core.ac.uk/download/pdf/83656363.pdf).

Uő 2019. „Unser Leib ist in der Zips, unser Herz in Budapest“ – Prozesse der Magyarisierung bei den Zipser Deutschen im . Jahrhundert. In Diversität und Konflikt im 19. und 20. Jahrhundert. Regensburg, Pustet, 47–56. p.

Halmos Andor 1913. Dr. Hajnóci R. József kir. tanácsosnak: Szepes-vármegyében huszonöt évig: kir. tanfelügyelőként müködése ünnepére. Lőcse.

Jankovič, Vendelín 1974. Spišská historiografia. [Szepességi historiográfia] Vydalo Východoslovenské vydavateľstvo, N. P. Košice pre odbory kultúry ONV Poprad, Spišská Nová Ves a Stará Ľubovňa.

Kaľavský, Michal 1993: Národnostné pomery na Spiši v 18. storočí a v polovici 19. storočia. [Szepes vármegye nemzetiségi viszonyai a 18. és 19. század első felében] Bratislava.

Kalmár Elek (szerk.) 1909. Emlékkönyv. A szepesmegyei történelmi társulat fennállásának huszonötödik évéről. 1883–1908. Lőcse.

Karátsony Zzigmond 1908. A késmárki ág. Hitv. evang. kerületi Liceum 1907–08-ik tanévi értesítője. Késmárk.

Kirsch Jenő 1928. Késmárki Diáktalálkozó Emlékkönyve. Budapest.

Kovács Imre–Hlaváts Andor 1896. Ifjak Zsengéi: A Késmárki Evang. Lyceum Önképzőkörének Emlékkönyve. Késmárk.

Korabinsky, Johann [Korabinszky János Mátyás] 1786. Geographisch-Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn.

Otčenáš, Michal 1995. František Víťazoslav Sasinek. (Príspevok k jeho životu a dielu.) / [František Víťazoslav Sasinek. Adalék életéhez és művéhez] Košice, Slovo.

Oszvald György 1944. Késmárki Diákok. Budapest.

Palcsó István 1867. Értesítvény a Késmárki Ág. Hitv. Evang. Egyházkerületi Lyceumról az 1866/7//iki tanévben. Kassa.

Palcsó István 1893. A Késmárki Ág. Hitv. Ev. kerületi Lyceum története. Késmárk.

Sváby Frigyes 1889. Szepes megye. Felolvastatott a Magyar Tudományos Akadémia statisztikai és nemzetgazdasági bizottságában 1889. április 29-én. Budapest.

Sváby Frigyes 1901. A Szepesség lakosságának sociologiai viszonyai a XVIII. és XIX. században. Lőcse, Szepesi Történelmi Társulat kiadása.

Szűts István Gergely 2012. A szepesi menekültek sajtója 1920 és 1944 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 1. sz. 23–34. p.

Varga Bálint 2014. Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon. Történelmi Szemle, LVI. évf. 2. sz. 179–202. p.

Zmátlo, Peter 2005: Kultúrny a spoločenský život na Spiši v medzivojnovom období. [Kulturális és társadalmi élet a kétháború közötti Szepességben] Bratislava, Chronos.

A füles fotel

Periferikus gondolatok Magyar Zoltán magyar történeti mondakatalógusa kapcsán

I.

Attól, hogy nem tudok tojást tojni, még meg tudom állapítani, melyik tojás záp. Ennek a G. B. Shawnak tulajdonított bonmot-nak a szélárnyékában már többször előfordult, hogy menedéket keressek, viszont Magyar Zoltán mostani gigászi produkciója elbizonytalanít.[1] Azok a bizonyos agarak elcsendesíttetnek, hátrébb parancsoltatnak, hiszen óriási, már-más csillagászati számokat mondhatnék most itt oldalakról, típusokról, feldolgozott mondaszövegekről, s ezek mind azt támasztanák alá, hogy olyan emberfeletti munkáról van szó, amelyre ez idáig még senki nem vállalkozott (a közeljövőben nem is fog), tehát (tisztán teoretikusan mondva) Magyar Zoltán munkája egyszerűen nem tudhatna olyan rossz lenni, hogy ne legyen mégiscsak megkerülhetetlenül jó. Mindamellett nem gondolnám, hogy vitákat nem fog kiváltani, mert meggyőződésem, hogy a magyar és a nemzetközi szövegfolklorisztika van olyan erős, hogy érdemi disputákban vigye előbbre a diszciplína ügyét.

Más összefüggésben írja Esterházy Péter, ha jól rémlik, a hagyománnyal kapcsolatban (juszt sem nézek utána, keresse, akit érdekel), szóval Esterházy hasonlata jut az eszembe, ha szemem előtt ellebeg, mit lebeg! elvonszolódik a tizenkét súlyos kötet (hónapok óta velük élek ugyanis, s ez az ellebegés biciklizés, autóvezetés közben is elő szokott fordulni). Szóval már a látvány arra predesztinálja az opust, hogy az csak olyan lehet, akár a csülök gombóccal vagy a füles fotel: nagy és nehéz.[2] Recenzeálási kötelezettség ide, recenzeálási kötelezettség oda, ember nincs, aki ezt az elsőtől az utolsó oldalig elolvasná. Nem is arra van. Hogy mit lehetne vele műfajilag (ismertetés-műfajilag) kezdeni, eszembe jutott megboldogult régészlényem. Az, hogy miként dolgozik az archeológus (fogalmam sincs, hogy ma hogyan, azt tudom mondani, hogy akkor, negyven éve, térségünkben mi volt az általános gyakorlat). Szóval több fázis van: az első, a terep bejárása. Ennek lényege, hogy egy kiszemelt területet, lehetőleg szántás után, s még jobb, ha a terepbejárás előtt egyszer még meg is ázott (hogy miért, válasz a szerkesztőségben), szóval az ilyen, mondjuk gabona vagy kukorica alá szántott területet a régészek, régésztanhallgatók gondosan bejárnak, keresztül-kasul besétálnak, s a szántásban található, emberi kéz nyomaira utaló agyag-, kerámia-, csont-, kő-, fémdarabokat összegyűjtögetik. A nap végére a zsákmány mennyiségéből és minőségéből már szépen látszódik, hogy egy valamikori (még az is, hogy nagyjából mikori!) emberi megtelepedés helyszínén vagyunk-e vagy sem. Amennyiben az első feltételezés látszik beigazolódni, s ha egy archeológiai alapkutatás anyagi feltételei is adottak, következik az egy vagy több kutatóárok meghúzása. Ennek értelme, hogy a feltételezett telephelyről afféle metszet készüljön. Már egy jól elhelyezett kutatóárok megmutatja a telephely két szélét, s azt, hogy azokon belül mire számíthat a szakember (házmaradványok, szemetesgödrök, sírok stb.) Majd, ha megfelelően izgalmasnak tűnik ez az eredmény, és a munka folytatásának további pénzügyi feltételei is adottak, következhet a szisztematikus feltárás. Ami, jó esetben, az egész egykori településkomplexumot a felszínre hozza.

Nos, mivel egy könyvismertetésnek azért, ahogy arra kedves szerkesztőm tapintatos óvatossággal és barátságosan felhívta a figyelmemet, vannak terjedelmi korlátai, én most ezeket a régészeti metaforákat követve, az első két fázis (imitált) elvégzésére vállalkozom. Először végezzünk egy terepbejárást, lapozgassuk a könyveket, ismerkedjünk a mű tartalmával, olvasgassunk bele, próbáljunk képet nyerni szerkezetéről, kiterjedéséről stb. Majd húzzunk egy kutatóárkot, azaz egy adott részterület aspektusából készítsünk metszetet, mintegy kipróbálva, hogyan tud ez az egész a valóságban, a gyakorlatban működni.

II.

(Terepbejárás) Indulás előtt, mielőtt körbejárnánk a terepet, nem árt tudni, kinek a földjét tapossuk. Ismerkedjünk meg tehát a gazdával.[3] Aki a magyar szövegfolklorisztika afféle hangyába oltott tücsökje. Nem csak szorgalmasan gyűjtöget, hanem muzsikál is. A most szóban forgó teljesítményét megelőzően (pontos számot nehéz mondani, hiszen ez percről percre változik, értelemszerűen: emelkedik) 87 (igen: nyolcvanhét!) önálló kötetben adta közre különféle, alapvetően szövegfolklorisztikai jellegű gyűjtéseit, illetve a rokon témakörökben mozgó munkáit.[4] Alapító szerkesztője a Magyar Népköltészet Tára, a Documentatio Folkloristica és a Documentatio Epica szövegfolklorisztikai kiadványsorozatoknak. 2011 óta szerkeszti a Magyar Tudományos Akadémia (mai nevén) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete (mellesleg két és fél évtizede munkahelye) évkönyvét (Ethno-Lore). Végigkutatta az egész magyar nyelvterületet, tehát a szlovákiai magyar tájakat is.[5]

A továbbiakban pedig nézzük a jelen írás ürügyéül szolgáló munkát. Először a mennyiséget, ami a belé fektetett időt, munkát, energiát (pénzt!) is érzékelteti. A 10 kötetesre tervezett katalógus valójában 12 kötetnyi lett. Amint az alighanem már a fentiekből is kiderült, már kézbe venni is kellő elszántság kell hozzá: B4-es méretben, kemény kötésben mindösszesen 6.347 oldalon terpeszkedik, és egyszersmind bújik meg itt adatok tömkelege. Összesen 112 ezer mondaszöveg, ami mintegy félmilliónyi forrásból bányászatott elő (nyilván ugyanaz a szöveg több forrásban is előfordul, tehát akkor lényegében félmillió variánsról beszélhetünk? Ez nem teljesen világos számomra). Ha most azt állítaná a recenzens (tehát én), hogy a csaknem hat és fél ezer oldalt végigolvasta, akkor nyilván nem mondana igazat. Az ilyen jellegű munkáknak van hosszabb-rövidebb bevezetése (bevezető kötete), lehet összegzése (összegző kötete),[6] egyébként meg használni kell őket, keresni bennük. Egy jó katalógusban az ember olykor ugyan nem találja azt, amit keres (pedig benne van), viszont több tucatnyi olyanra bukkan, amit nem hogy nem is keresett, de azt megelőzően még létezéséről sem volt tudomása. De ne fussunk előre, nézzük először a fogalmi és módszertani kereteket (amelyek persze nyilván össze fognak majd nőni a gyakorlati haszon mérlegelésével).

Az első körben tehát általános, inkább elméleti, de a praxisban nagyon is megmutatkozó kérdéseket vetek fel. Noha Magyar Zoltán megkísérli meghatározni, hogy mit ért a történeti monda, azon belül a magyar történeti monda alatt, maga a kiadványban követett gyakorlat ezt nem tükrözi vissza maradéktalanul. További megjegyzéseim lényegében ezt a problémakört feszegetik majd, a magyar nyelvterület rántotthús-szeletét főleg fentről (értsd, hogy elrontsam a szóképet: északról) kóstolgatva.

Számomra zavaróak a kötetek első és hátsó előzéklapjaira rakott térképek. Az előbbiek a történeti Magyarországot mutatják „1900 körül” (minden egyes kötetben ugyanazt), feltüntetve a korabeli megyebeosztást. Nos, az mindenki számára nyilvánvaló, maga a szerző is több alkalommal hangsúlyozza (pl. I: 21; XI: 103, 185), hogy ez az államképződmény etnikailag korántsem volt homogén,[7] tehát egy etnikailag és nyelvileg behatárolt munka (magyar történeti mondák) esetében az ilyen térkép legalábbis félrevezető. Szerencsésebb lett volna a történeti Magyarország valamelyik közismert etnikai térképét (pl. a Réthey Ferenc-, Teleki Pál- vagy a Kogutowitz Károly-félét) tenni oda sorvezetőként. A hátsó előzéklapokon szereplő térkép nem hogy rendben van, de rendkívül hasznos is, legfeljebb a feliratot bővíteném, merthogy a természetföldrajzi kép mellett további információkat is közvetít, hiszen a fontosabb tájegységek, kistájak elterjedését, előfordulási helyét is mutatja.

A tizedik kötet (Motívumindex és bibliográfia) irodalomjegyzéke élén egy rövid perex olvasható, amelynek első mondatából megtudjuk, hogy „az itt közölt lista a magyar néprajztudomány [kiemelés tőlem – L.J.] eddigi legteljesebb mondai tárgyú bibliográfiája.[8] Az összeállító szándéka szerint minden olyan publikációt felölel, amelyben magyar nyelvű és/vagy magyar vonatkozású,[9] történeti monda témájú/jellegű folklórszöveg, szüzsé, adat szerepel…” (X: 689). Ami „a magyar néprajztudomány eddigi legteljesebb mondai tárgyú bibliográfiája” kijelentést illeti, az nyilván úgy is van. Sőt még annál is több ez a jegyzék, hiszen számos olyan tételt sorol fel, amelynek lényegében semmi kötődése a „magyar néprajztudományhoz”, legfeljebb a történeti Magyarország okán, területileg ehhez a földrajzi térséghez kapcsolható. Ilyen a szlovák nyelvű bibliográfiai egységek egy része, de nyilván a német, román stb. nyelvű publikációk zöme is inkább összehasonlító anyagként, semmint a magyar mondaanyag forrásaként, forrásközléseként értelmezhető. Na, mármost kérdésként vetődik fel, lehet-e a területi elvet (történeti Magyarország) nemzeti kérdésekre (pl. magyar történeti mondák) kiterjeszteni?

A nemzeti vagy nemzetközi kérdésfelvetésnek esetünkben két vetületét látom. Az egyik az általánosabb, ha úgy tetszik (bár nem az!) teoretikusabb problémafelvetés. Noha (a virtuális) nemzeti térfélen már a kérdés megfogalmazása is erős ellenszelet (és -szenvet) vált(hat) ki, elmondom a véleményemet. A szöveges folklór, megfelelő distanciából szemlélve nemzetközi. Amennyire meg tudom ítélni, esetünkben alapvetően eurázsiai. Kijelentések szintjén ebben nincs vita a folklorisztikában, a jelen írás tárgyául szolgáló munka is többször említi (hangsúlyozza?) ezt (XI: 126, 151). Kissé közelebb hajolva a jelenségkomplexumhoz láthatjuk, hogy a nemzeti nyelvek ezt a nemzetközi anyagot színezik, fűszerezik, s még közelebb hajolva érzékelhetünk regionális, majd lokális jegyeket is. Sőt, családi vonások is léteznek, csak nem szoktunk ezekkel foglalkozni. Néhány generáción át élő családi legendáriumok, saját használatú anekdoták, szóláshasonlatok ott vannak a familiáris mindennapjainkban, s amelyeket mindösszesen fél- vagy egytucatnyi ember ért. De ők igen! (Például: „Nem fázik a Mártika fülecskéje”, „Mennyi varjú!”, „túró” stb.). Rendben van Magyar Zoltán hatalmas munkájának a címe, de azért azt tudatosítanunk kell (illene), hogy A magyar történeti mondák katalógusa megnevezésben a magyar alatt a „magyar nyelvű” értendő. Vagy mégsem? És itt jutottunk el a nemzeti vagy nemzetközi problémakör másik vetületéhez. A történeti Magyarország területén feljegyzett mely történeti mondákról beszélünk? A szerző ad rá, több helyen is választ: a magyar nyelven lejegyzett vagy magyar vonatkozású szövegeket számítja ide, illetve értelemszerűen (?!) az annak idején vélhetően nem magyarul elhangzott, de magyar nyelven publikált textusokat (I: 25).[10]

Konkrét példa is hozható, számos, ami felveti a kérdést: mit tekintsünk magyar történeti mondának. Hogy mitől történeti (miközben ugyanolyan joggal egy hiedelemmonda-katalógusban is szerepelhetne, és sok esetben szerepel is), ezt a problematikát, ahogy a műfaji (mese, monda, ballada stb.) határokat most nem feszegetném,[11] viszont a mitől magyar kérdését felvetném.

A történeti mondák datálást illetően úgy gondolom, hogy mivel a folklórszöveg hosszabb távú fennmaradását óhatatlanul kell, hogy írásos rögzítések is támogassák (mert különben akár a sugdolódzós játékban az eredeti tartalom néhány száz és nem több mint ezer év! alatt egyszerűen elkopna, eltűnne), nehéz honfoglaláskori vagy Szent István-kori mondákról beszélni.[12] Igen, ilyen tematikájúakról lehet, de azt is tudatosítva, hogy ezek már az írásos rögzítés, iskolai oktatás, telekommunikáció révén történt újramegtanulások, nem pedig egy elképzelt egyenes ági szájhagyomány lenyomatai.

Az inkább többet markolni, mint kevesebbet, hogy semmi oda való ne maradjon ki (értsd: kerüljenek inkább bele oda közvetlenül nem illő dolgok is), csak részben akceptálható. Még ha elfogadjuk is, hogy ezáltal valóban minden magyar történeti monda (vagy minden ismert variáns?) belekerült (ami egy nem létező állapot természetesen, mert valami mindig kimarad, fizikai képtelenség minden forrást megtalálni, és ki is aknázni), akkor is problémaként vetődik fel számomra, hogy mit kezdjen a felhasználó, az olvasó az olyan szövegekkel, sőt típusokkal, amelyek nyilvánvaló, hogy az összeállító által is meghúzott határ mentén helyezkednek el ugyan, de annak külső oldalán. Tehát a magyar történeti mondák halmazán kívül. S mivel mégis ide kerültek, a magyar történeti monda konstrukció részeivé váltak, miközben a valóságban nem azok.

Grynaeus Tamás A „repülő barát” mondája: a Vörös kolostor és Frater Cyprianus című tanulmánya a Bálint Sándor Emlékkönyvben jelent meg. Egy, a mai szlovák–lengyel határ mentén, a Dunajec völgyében, a szerző szerint, ismert mondatípusról van szó. Grynaeus a történet valós elemeit, a mondává, mondahőssé alakulás körülményeit elemzi a rövid dolgozatban. Ami szemet szúr, az az, hogy a csatolt térképen a határvonaltól délre eső területet a szerző Magyarországként jelöli,[13] s az egész cikkben egy árva szóval sem történik említés arról, hogy a vizsgált terület a mai Szlovákia északi (!) részén lenne található. Arról sem továbbá, hogy a vizsgált térség falusi lakossága legalábbis a gyűjtés idején (2000 tájékán, de vélhetően korábban is) szlovák volt. „Hasonló monda – írja a szerző, Grynaeus Tamás – magyar nyelvterületről (sic!) máshonnan nem ismert.”[14] Mintha a Dunajec völgye a magyar nyelvterület része lett volna valaha is! A monda megtalálható Magyar Zoltán katalógusában is, mégpedig több típusszám[15] alatt. Kiderül, hogy Grynaeus véleményével ellentétben töredékesen mégis ismert a valóban magyar nyelvterületről is (MZ MZ V. Q 107; MZ IX. J 36.3.; MZ III. F 48.4. stb.). Ennek a több típusszám alatti szerepeltetésnek az indoka nem egészen világos számomra, a lényeg viszont az előfordulási helyekből és a forrásokból látszódik: alapvetően szlovák, de az is lehet, hogy még inkább szepességi német hagyományról van szó, amely fragmentumokban a magyar szájhagyományban is fennmaradt.

Hasonló példaként hozhatom föl Karl Benyovszky (Benyovszky Károly, Karol Beňovský) pozsonyi mondapublikációit. Nem tudni, milyen eredetűek ezek a legalább három-, de ha a horvátot is beleszámítjuk, négynyelvű városban lejegyzett mondák. Olykor az adatközlő alapján sejteni lehet, hogy magyarul, máskor németül vagy szlovákul hallotta őket a gyűjtő, volt, hogy magyar hírlapi forrásból merített,[16] megjelenni viszont eredetileg németül, majd válogatásban szlovákul jelentek meg. Magyar kiadásukról nem tudok.[17]

A területi elterjedés, illetve a nemzeti vagy nemzetközi kérdésköréhez kapcsolódva vetem fel, vajon a történeti személyiségekről szóló mondák esetében biztos, hogy a konkrét alak a lényeges, nem pedig a hozzá kapcsolódó narratíva? Gondoljunk csak a Kyffhäuser-mondakörre, amivel korábban, egy másik munkájában Magyar Zoltán[18] is behatóan foglalkozott. A főszereplő nemzetenként lehet más-más (a német Barbarossa Frigyes, Nagy Károly, a cseh Vencel, a magyar Csaba királyfi, Szent István, Szent László, Rákóczi, Kossuth, stb.), de az alaptörténet (egy barlang mélyén katonáival alvó uralkodó, aki ha a népe bajba kerül, felébred és segítségére siet) ugyanaz. Kérdésben válaszként vetem fel, hogy akkor ilyen szempontból nem azt kellene nézni, hogy melyik térségben mesélnek többet Rákócziról, melyikben Szent Istvánról stb., hanem azt, hogy mit mesélnek róluk? Maga a történet a fontos, nem a lazán cserélhető szereplő!

Még az archeológiai metaforához visszatérve, az ember a terepbejárás során egybegyűjtött zsákmányt, ha értékeli, akkor láthatja, hogy van ott minden: őskori (prehistorikus) edénytöredékek, pattintott kőszerszám, csont varrótű, égett paticsdarabok, nyilván a trágyázással odakerült parasztkancsó töredéke, egy lyukas garas, meg alighanem egy szántóvető szalonnázás során ottfelejtett zsebkésének rozsdás pengéje. A gyakorlott szem meg tudja ezeket a leleteket egymástól különböztetni, de a pontosabb értékelést egy kutatóárok húzásának eredményei teszik lehetővé.

III.

(A kutatóárok) A mondakatalógus időszerű gyakorlati haszna, önző módon, számomra a szakrális kisemlékekhez való kapcsolódási pontjai. Nyilván sok alkalommal ütöm majd fel, keresek benne motívumot, szüzsét, egyebeket, de most egészen konkrétan arról tudok beszámolni, milyen nagy segítséget jelent(het) a készülő szakráliskisemlék-monográfiám írása során. Az út menti feszületekhez, szobrokhoz, kápolnákhoz stb. kapcsolódó, már felgyűjtött hiedelem- és mondaanyag szinte áttekinthetetlen lenne Magyar Zoltán katalógusa hiányában. Ha az ember célzatosan keresi ezeket, már akkor egy rakás adatra, továbbvivő irodalomra akad (alapvetően az első, ötödik és kilencedik kötetben), de ha csak úgy lapozgat, akárhol (!), akkor is további, járulékos ismeretekre bukkanhat. Az adatokhoz vezető út persze nem mindig nyílegyenes. Az alapítási mondákat[19] tartalmazó, első kötetben például sehol nem találom az út menti keresztekhez, feszületekhez, képoszlopokhoz stb. kapcsolódó, mind a magyar, mind a közép-európai hagyományban oly gazdag folklóranyagot (miközben a templom- és kápolnaalapítási mondák bőségesen képviselve vannak). Nem egészen logikátlanul (bár én nem oda raktam volna) aztán az ötödik kötetben (Legendák. Vallásos témájú mondák) ott sorjáznak a Keresztmondák (E 1–70)[20]. Nincs abban semmi kritikai él, ha azt említem, hogy bizonyos témakörök a kereső belső logikája nyomán elsőre nem találhatók meg. Rendkívül összetett anyagról van szó, s ha bármilyen logikai sorba próbálnánk is rakni, biztos lehetne még jó néhány, egyébként ugyanannyira releváns rendszert kitalálni. Benne van itt (majdnem) minden, nem szabad feladni a keresést az első sikertelen kísérlet után! Sőt, olykor még annál is több, de arról majd később.

Az alábbi megjegyzéseim nem afféle értelmetlen, öncélú kritika jegyében fogalmazódnak (a mű készen van, ezt lehet, kell használni, kritika ide, kritika oda, más már nem lesz), szóval sokkal inkább valamiféle élménybeszámolóként, virtuális útirajzként kell értelmezni őket. Megpróbáltam használni, hogyan sikerült, mit, hol találtam, hol nem találtam stb. Ezzel egyszersmind az utánam következő felhasználók munkáját is segíteni szeretném stb.

Ha az ember tud egy adott szakrális kisemlékhez kapcsolódó mondáról, s annak Magyar Zoltán katalógusában utána szeretne nézni, akkor alapvetően nyilván nem amiatt, hogy azt találja meg, amit már amúgy is ismer. Mivel feltehető, hogy ha egy mondáról van szó (hacsak nem invariáns), lesznek annak máshol lejegyzett rokon darabjai is. Nos, a felhasználó ezekre a további variánsokra kíváncsi. Konkrét példát mondok. Ismert a török által meggyilkol palásti bíró története. Kivégzése helyén ott áll a Veres kereszt (más forrásokban: vereskereszt), amit a helyi szóbeliség (a véres, halálos eseményekre utalandó) véres keresztként is értelmez, de színe alapján (vörös, veres, piros) is magyarázza. A vörös (és fehér) keresztek, némely kutató fantáziáján igencsak nagyot lendítő európai problematikájától most eltekintve, magára az alaptörténetre volnék kíváncsi. Első nekifutásra a IV. kötetben kutakodom (Háborúk, harcok, szabadságharcok[21]), de ott a török korral foglalkozó passzusok között nem találok még csak hasonló mondatípust sem. Viszont találok egy olyat, amit nem kerestem, a hódoltság határát jelző kereszthez kapcsolódó történetet (MZ IV. C 146,). A palásti feszületre való utalás megvan viszont másutt: MZ V. E 22.; MZ V. E 67. Megint nem teljesen világos, hogy miért két típusszám alatt, viszont amit kerestem, további területi variánsok felsorakoztatásával.[22]

Szentek szabadban álló, köztéri szobrait a Kegyszobrok mondái kategóriában találja az érdeklődő. Ott, ahol nem keresné. A kegyszobor tudniillik „vallásos ábrázolás, melyhez rendkívüli, természetfölötti jelenség(ek), különleges imameghallgatások (csoda) fűződnek, és ezért vallásos tiszteletben részesül”.[23] Tehát a búcsújáró helyek kegyszobrai (régebbi, általánosabb kifejezéssel: kegyképei) értendőek alatta. Az út menti szobrok szinte soha nem kegyszobrok. A szóban forgó katalógusban azonban ott találjuk őket, egybemosva a valódi kegyszobrokkal, igaz, alighanem egy alfejezetben (C 51–60. Kegyszobrokkal kapcsolatos egyéb hagyományok), a következő, általánosító definícióval: „Csodatévő erejük miatt / valamely egyéb okból nevezetes szobrok, melyek Jézus Krisztust vagy valamely jeles szentet ábrázolják” (V: 100). Az ezt követő 19 altípus szinte kivétel nélkül „egyszerű” út menti szobrokra hivatkozik (Szentháromság, Szent Anna, Szent Mihály, Szent Donát, Szent Flórián stb.), általában szüzsét sem adva, tehát nem lehet tudni, hogy az adott objektumhoz milyen történet kapcsolódik. Kapcsolódik-e valami?

Nem vagyok benne biztos, egyenként kellene a tartalommal nem megtöltött adatokat ellenőrizni, de elképzelhető, hogy ebben az esetben Magyar Zoltán túl nagy likú rostát használt. Lehet, hogy olyan adatok is bekerültek, amelyek még (vagy már) nem is tekinthetőek mondának.

És akkor megint oda jutottunk, hogy mi is tekinthető történeti mondának. Egy olyan közlés, hogy igen, Rákóczi Ferenc járt a falunkban, Magyar Zoltán szerint annak tekinthető, hiszen ez a közlés magában hordozhat egy valamikori épebb történetet.[24] No de ilyen alapon ha a nyolcvannégy éves Kovács János Pusztamérgesen diktafonba mondja a serény gyűjtőnek, hogy a fű nő, az joggal tekinthető egy valamikori eredetmagyarázó monda maradványának. Nyilván volt egy, időközben feledésbe ment történet arról, miért nő a fű? Hogyha majd kiszárad, folytathatnánk Babitscsal, de ez már túlzás…

IV.

Csak úgy, kedvtelésből is lehet lapozgatni a köteteket, hiszen akárhol ütjük föl, gyakorlatilag minden irányból egy beláthatatlan gazdagságú és távlatú kultúrtörténeti jelenség kiindulási pontjánál találjuk magunkat. Elindulva onnan, már önmagának, Magyar Zoltán gigászi vállalkozásának a segítségével az európai (eurázsiai) kultúrkör pazar összefüggésrendszere tárul elénk. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a folklorisztika (és rokon tudományok) számára megkerülhetetlen műről, egy valódi kincsesbányáról van szó, miközben a kötetek lapozgatása természetszerűleg kérdéseket is felvet, olykor vitára is sarkall, de hát egy tudományos munkának ez elemi feladata. Miközben valamit lezár, egyszersmind további disputákat generál.[25] A fenti írás ezeket (több okból is) csak részben tudta érinteni.

Adalékok az Adalékokról

Amikor kezembe vettem – virtuálisan – a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2020/1-es számát Sztancs Gábor Sáros vármegye történelemtudományi önreprezentációja és nemzetiségpolitikai sajtóakciója a 20. század elején c. írásának olvasása közben egy térképre lettem figyelmes, mely véleményem szerint nem pontos. A térkép átvétel Varga Bálint Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon (Történelmi Szemle, 2014/2. sz. 179–202. p.) c. tanulmányából. Jelen írásom műfaját nem tudom teljesen meghatározni, alkalmasint hozzászólás. Igazából a zempléni lokál- vagy inkább regionálpatriotizmus szól belőlem, ugyanis Zemplén vármegye „becsületét” kísérlem megvédeni.

A térkép és az eredeti tanulmány – mint a címe is mutatja – arról szól, hogyan is próbálták a saját történelmüket kutatni és reprezentálni a vármegyék a dualizmus idején. Ezen folyamat mérésére konkrét „paramétereket” is létrehoz a szerző. Vármegyei múzeumok, történeti egyesületek (vagy épp múzeumi egyesületek), azok kiadványai és a megyemonográfiák kerülnek a figyelmének középpontjába, és így kísérel meg rangsorolni. Mindkét eredeti írás megtalálható az interneten, így az eredeti célkitűzések ellenőrizhetőek.

Zemplén vármegye kapcsán sajnos elkerülte egy fontos dolog a szerző figyelmét. Ugyan sajnos az 1876-ban Somorjai Ivánfy Ede által indítványozott Zemplénvármegyei Múzeum-Egyesület nem alakult meg, és a múzeum céljaira 1909-ben újra felmerülő pénzalap létrehozása újból elsikkadt, a régóta tervezett vármegyei múzeum csupán a ’20-as években jött létre, így már nem a dualizmus idején. Azonban a megye egy értelmiségi magja – amatőr és hivatásos történészek, régészek – létrehozott egy folyóiratot.

Az Adalékok Zemplén-vármegye történetéhez 1895-ben jelent meg először, és 1916-ig folyamatosan ki is adták eleinte havonta, majd 1913-tól kezdődően negyedévente. Nem a korszakhoz tartozik, de 1925-ben újjáéledt, hogy hamarosan végleg megszűnjön. A folyóirat, melyhez éves tartalomjegyzékek és mutatók is készültek, kötetekbe rendezve akár múzeumi évkönyvnek is megfelelne, a szerkesztők célja pedig nem más volt, mint összegyűjteni a forrásanyagot egy majdani hatalmas megyemonográfiához – a főbb munkatársak egyébként részt vettek a Borovszky-féle monográfia munkálataiban is. Szerkesztője Dongó Gyárfás Géza megyei főlevéltáros volt, de kezdetektől publikált bele Dókus Gyula alispán, aki amatőr régészként több ásatást is vezetett, és gyűjteménye lett a magja később a vármegyei múzeumnak.

Sok olyan szerzője volt, akik maguk is „történeti figurák”, pl. Matolai Etele 1848-as honvéd, országgyűlési képviselő. Akadtak köztük országosan ismert történészek, mint a „híres-hírhedt” Thaly Kálmán, a nyíregyházi múzeumalapító Jósa András, a miskolci múzeumot majd fél évszázadon át vezető Leszih Andor, a Kazinczy-unoka Becske Bálint, vagy a ruszinság legnagyobb kutatója, Hodinka Antal. És más módon ismert személyek is, mint a hazai turizmus egyik atyja, Siegmeth Károly, Szinyei Merse István, a nagy festő testvére, de az országos szaktekintélyek, ismert személyek sora még jó darabig sorolható lenne. Azonban szerzőinek zöme ma már alig ismert helyi értelmiségiek közül került ki, tanárok, papok, szerzetesek, jogászok, orvosok, gyógyszerészek, közigazgatási tisztviselők és földbirtokosok.

A folyóirat rengeteg levéltári forrást közölt, ami fontosabb, azóta már elpusztult családi vagy települési levéltárak, okmánytárak mélyéről is, továbbá bemutatott több olyan azóta eltűnt régészeti leletet, melyek leírása máshol már nem található meg. De természeti-földrajzi, történeti-földrajzi, településtörténeti, családtörténeti, művelődéstörténeti, nyelvészeti, irodalomtörténeti és néprajzi cikkek, tanulmányok, adatközlések is sűrűn vannak benne, a megyéhez kapcsolódóan.

Az Adalékok ma is megkerülhetetlen forrása a megye történetét kutatóknak. A folyóirat véleményem szerint teljes mértékben megfelel a „helyi történeti egyesületek publikációs tevékenységei” meghatározásnak, csak szervezetileg létező egyesület nélkül. Így bár szó szerint nem fér bele a kritériumokba, de mégis az eredeti cél (a megye – nem a székhely, hanem az egész megye – történetének kutatása és megismertetése, reprezentációja) teljes mértékben megvalósul. Főleg hogy monográfiakezdeményként is felfogható.

Megnézve Varga tanulmányának adatait, az Adalékok hatása és „megjelenési hossza” is bizony a legtöbb egyesület publikációs munkásságát maga mögé utasítja, így nagyon szomorú látni, hogy a térképen Zemplén az „alacsony reprezentáció” jelölést viseli, mely az Adalékokkal együtt szám szerint is a „közepesbe” tudna átkerülni, ha pedig a hatást is néznénk… De ez már más módszertan lenne, ennyire én sem vagyok Zemplén-központú, a közepes kategóriába való átsorolással megelégednék.

A lap, hála az Arcanum Kft. csapatának, ma majdnem teljes egészében olvasható digitalizálva az interneten – az előfizetők vagy előfizető intézményt látogatók számára.

A nagyszombati kalmárcéh szabályzata 1547/1604-ben

A történelmi Magyarország északnyugati részén fekvő Nagyszombat szabad királyi város már a középkorban is jelentős szerepet töltött be hazánk és Pozsony vármegye életében. Fekvése miatt állandó kereskedelmi kapcsolata volt Béccsel, nyugatra Cseh- és Morvaországgal, északra pedig Lengyelországgal. A mohácsi csatavesztés után, 1543-ban ide kötözött az esztergomi érsekség és a káptalan, ezáltal az egyházi szerepe is növelte a város szerepét, életét. Ugyan már a következő gondolat túllép a címben megadott időszakon, de meg kell említeni, hogy Pázmány Péter 1635-től megalapította a város egyetemét, amely mellett nyomda és könyvtár is működött. Ekkor az előzőek mellett a várost már kulturális központként is számontartották a megcsonkított királyi Magyarországon.

Nagyszombat nevét a szombatokon tartott hetivásárairól kapta. A város említése korai. 1211-ben Sumbot, 1238-ban Zumbothel, 1313-ban már Nogzumboth[1] néven jegyezték le a fennmaradt nyelvemlékekben. Lakosságát három különböző nyelvű népcsoport alkotta: magyarok, németek és szlovákok. Ezek aránya a későbbiekben a történelmi, politikai és gazdasági tényezők hatására mindig változott. Amint a későbbiekben a családnevek fölsorolásánál olvasni fogjuk, elsősorban az előző kettő dominált mind eredetben, mind nyelvét illetően a kalmárcéh tagjai között.

Magának a kalmár foglalkozásnak legegyszerűbben a mai kereskedő szavunk felel meg. Az előbbi német eredetű jövevényszó, alapja a Kramer, amely a magyar nyelvben több írásos és népi alakban is fönnmaradt: kalamár, kolomár, kolmár, sőt, az -l mássalhangzó kiesésével kómár formában is. Azonban a kalmár szó jelentése az évszázadok folyamán változott, és ha ezeket itt fölsoroljuk, akkor bizonyos jelentésszűkülés figyelhető meg a szótáraink leírása alapján (a meghatározásokat nem kívánjuk itt szakirodalomként megjelölni). Ezek tömören a következők: távolra utazó kereskedő, olyan személy, aki különféle vagy bizonyos árukat (iparcikkeket, terményeket stb.) vásárol, majd másutt haszonnal értékesíti. Szorosabb értelemben boltot működtető kereskedő (fűszeres, rőfös, ékszeres stb.). Harmadszor pedig azok, akik kicsinyben űzik a vegyeskerekedést – ezeket hívták később úgy, hogy szatócsok. A Nagyszombatban élő kalmárok – mint majd a szabályzatukból kitűnik –, az előző két csoporthoz tartoztak, ők alkottak közösen egy céhet.

A magyar nyelvbe átvett céh jövevényszavunk bajor–osztrák (német) eredetű. Magának a céh fogalmának a meghatározása szinte minden lexikonban, szótárban ugyanaz, csupán néhány szó, amelyben a magyarázat eltér, pontosít vagy kiegészít. Mindezekből alkottunk egy teljesebb értelmezésű, egymondatos megfogalmazást.

A feudalizmusban rendszerint az egy településen lakó és ugyanazon vagy hasonló mesteréget űző kézművesiparosok vagy kereskedők gazdasági érdekvédelmi tömörülése, társulása, szervezete. Ebből a meghatározásból három elemet kell kiemelnünk. Az egyik a feudalizmus. Ugyanis Magyarországon az első céhek valóban a 14. században alakultak meg, s jóval később, csak 1872-ben számolták föl őket, amikor a helyükbe az úgynevezett ipartestületek léptek. A másik a hasonló mesterség. Általában egy céhbe tartoztak azonban például a kovácsokon kívül több helyütt a lakatgyártók, fegyverkovácsok, a kardot élesítő csiszárok, sőt néha még az ötvösök is. Mindez attól függött, hogy a céh mekkora nagyságú településen működött. Természetesen ez nem vonatkozik az itt bemutatásra kerülő nagyszombati kalmárokra, hisz szervezetük homogén volt, csak egyfajta foglalkozást űztek mindannyian: kereskedtek.

Az e városban élő és működő kalmárok érdekeik védelmében nagyon korán céhbe tömörültek. Mondhatjuk azt, hogy hazánkban Buda után a legelsők között volt az összefogásuk. Nagyszombatban a többi céh is korán létrejött,[2] és szabályzataik példamutatóak voltak más városok később megalakult céheinek. Ezért tőlük kértek mintát, így például a Győrben megalakult kovácsok is, akik két küldöttel keresték föl 1610-ben az ottani társaikat elkérni a már jól működő, bevált rendet.

Első fennmaradt szabályzatuk magyar és latin nyelven íródott 1547-ben „szent kereszt találása után való első pénteken” hártyára, selyemzsinóron függő pecséttel. Ebből a magyar nyelvűt kénytelenek voltak 1604-ben újra íratni, ugyanis az a fél évszázad alatt megrongálódott. Ahogy írják: „az nedvessegh miat igen meg vestegeteteőt volna”, valamint: „Megh gondolwan aztÿs, hogÿ mostansagwal az kalmaroknak sabadsagok és sokassok még uÿ emlekezetben wagÿon.” Ez utóbbi betűhív átírásban maradt ránk, amelyet Békési Emil tett közzé.[3] Minderről 1883-ban a következőket írja: „Id. Thinnagel János úr, a nagyszombati kalmár céh mostani feje őrzi, aki több mint 30 év óta viseli e tisztes bizalmi hivatalt, de valószínűleg mint az utolsó is, mert a kalmár céh Nagyszombatban ma már csak névleg áll fenn.”

A nyomtatásban megjelent okirat több részből áll, évszám szerint nincsenek sorba rakva, ezért nagyon nehéz azokat követni. Ezért a továbbiakban más időrendbe állítva, nem követve pontosan a Békési-féle sorrendet, tárjuk az olvasók elé. Mindegyikben megőriztük és fölsoroljuk a bennük található városi esküdtek tanácsának és a kalmároknak a nevét változatlan formában és helyesírással azért, hogy azokat eredetiben őrizzük meg az utókornak.

1604-ben öt, a városban élő kereskedő jelent meg a városházán összegyűlt tanács előtt: Artwain Bertelan, Chereődÿ leőrints, Chipositeő Marton, Brian Balint és Chirian Jakab, mondván, hogy nekik a szabadságukról és szokásaikról nincs levelük, s kérték a privilégiumot (kiváltságaikat) újból leíratni, mivel a „város teljesedni és számosodni láttatik” – azaz a lakosság száma nőtt. Egyben azt is kérték, hogy az eredetit még négy artikulussal (kikötéssel, szabállyal) egészítsék ki. Nagyszombat esküdt tanácsa kérésüket elfogadta, és az 1547-ben íródott okiratot lemásoltatta, valamint a négy kért kitétellel megtoldotta. Mindez „Gyertyaszentelő Boldogasszony nap után való első szombaton” kelteződött. 1604-ben Nagyszombat szabad királyi város esküdt tanácsa a következő tizenhárom főből állt: Hamerla Daniel bíró, Salamon Mihál hadnagy, Chereődÿ Marton, Hrachovÿczkÿ Gyeörgÿ, Duczentaller Mathias, Maÿ Gÿeörgÿ, Mersan Mihali, Domonckos Istwan, Marathÿ Istwan, Hohenperger Andras, Zalay Ferench, Artwain Bertalan (maga is kalmár) és Sleger Mathias.

Az eredeti, 1547-es okirat is hasonlóképpen kezdődik, akkor négy kalmár (Kalmar Imre, Kalmar Balas, Kÿs Peter és Biser Farkas) jelent meg az esküdtek előtt a városházán, akik szintén kérték a szabályzat írásba fektetését, amely, mint hivatkoznak rá, „még emlékezetben vagyon”. Az ekkori esküdtek tanácsa szintén tizenhárom főből tevődött össze. Ők pedig a következők voltak: Zamboki Peter bíró, Zyzo János hadnagy, Maar Farkas, Mykon Gaspar, Wadas Bertalan, Zabó Marton, Sentmartonÿ Lukats, Kosswth Geörgÿ, Peek Adam, Kalmar Imre (maga is kereskedő), Seöch Janos, Damsus Geörgy, és Paysgiartho Matthias.

E bevezető szöveg után következnek az artikulusok, az eredeti tíz, majd a négy kiegészítés. Ezek nincsenek logikai sorrendbe rakva, ezért a továbbiakban lényegüket három nagyobb csoportban ismertetjük.

A céh feje a maguk közül választott céhmester volt, aki a szervezeten belül és a szabályzatban rögzítettek alapján döntési, bírói szereppel is fel volt ruházva. Más céheknél az inaséveket letöltött tanoncnak úgynevezett remeket (mestermunkát) kellett készítenie – a kalmárok esetében ez természetesen nem jöhetett szóba. A céhbe való jelentkezésnek mások voltak a feltételei. A belépéskor levelet, azaz okmányt kellett átadniuk a származásukról, nemzetségükről, valamint a magaviseletükről a céhmesternek. A céh ládájába kötelesek voltak befizetni két forintot, a működéséhez pedig két font viaszt adni (ne feledjük, hogy abban az időben csak gyertyával tudtak világítani, tehát a viasz nagy értéknek számított). Ha az illetőt bevették a céhbe, akkor annak tagjait egy ebéddel köteles volt megvendégelni.

A következő csoportba azok a szabályok kerültek, amelyek a mindennapos működést és a céhbeli rendet írták elő.

Másutt élő, más céhbe tartozó, azaz külső kalmár sem hétköznap, sem a nagyszombati vásárokon (!) nem árulhatta a portékáját a településen. A máshonnan behozott árut a tagjaik csak akkor értékesíthették a városban, ha kántoronként[4] (negyedévenként) négy „magyar pénzt” befizettek a céh ládájába. (Valójában ez lehetett az mai értelemben vett tagsági díj.) Ha a mester fontos ügyben „céhet hirdet”, azaz gyűlést tartott, akkor annak napját és óráját a szolgáikkal üzenték meg egymásnak.[5] Amennyiben a szolgát nem engedték volna el erre a feladatra, vagy maga a kalmár nem ment el a találkozóra, akkor négy font viaszt kellett büntetésként adnia. Ha a tagok között nézeteltérés, per támadt, akkor a céhmester döntött, nem pedig a város bíróját zaklatták saját, belső problémájukkal. Ha a vádlott fél ezt nem fogadta el, akkor öt forint büntetést kellett befizetnie a céh ládájába.

A harmadik csoportba azok a szabályok tartoztak, amelyek egymás megsegítésére, megbecsülésére és tisztességes temetésére vonatkoztak. Ezek a következők voltak: Egyikük sem „hitegetheti el” magához a másik szolgáját, szolgálóleányát és cselédjét, különben két forint büntetést fizet. Ha útközben vagy kereskedés közben valamelyiküknek a szekere meghibásodik, eltörik, akkor kötelesek egymást kisegíteni. Ennek elmulasztása vonta maga után a legnagyobb büntetést, tíz forintot. Ha egy céhbeli tag megbetegszik, akkor a céhmester ad mellé embert, aki éjjel vigyáz rá. Ha annyira szegény, akkor a céh ládájából kivett pénzből gondoskodnak a táplálásáról. Felgyógyulása esetén ezt a „kölcsönt” vissza kell fizetnie. Ha meghalna, akkor, kötelességüknek tartják, hogy tisztességesen temessék el, s a holttestét két atyafi vigye a temetésre.

Ezután következik a már említett négy kiegészítő artikulus. Ezek előírják, hogy egy kalmár sem tarthat fönn a városban két boltot, valamint vasárnap és ünnepnapokon üzletét nem nyithatja ki. Ha más, tisztességes ember temetésére hívják őket, kötelesek a családnak segíteni. S végül egyetlen vallással kapcsolatos kitét szerepel utolsó, tizennegyedik pontként. (Megjegyezzük, hogy más városok céheinél ezek száma jóval több.) Ez pedig az, hogy Úrnapján kötelesek részt venni a processzión, az egyházi körmeneten, „az mint a teöb chehek elnek vele”, és a céh keresztjével (más városokban zászlajával) felvonulni. Az artikulus nem említi a védőszentjükről, mürai Szent Miklósról († 350 körül) történő megemlékezést, december hatodikát.[6]

Az 1604. évi átiratot az 1556 és 1561 között leírt és fennmaradt jegyzőkönyv két részlete követi Békési Emil közleményében. Ebből az első a legérdekesebb számunkra, mivel fölsorolja a Nagyszombatban élő összes kalmár nevét, „mikoron Az Kalmar wraim galgoczi istwant Ceh mestǫrré tǫttek” 1556-ban. Ezek közül a papír minősége miatt néhány már nem olvasható, tízet pedig utólag zárójelbe tettek, azaz kitöröltek (?). Nincs rá utalás, hogy az illető személyek elköltöztek-e, idős korukra való tekintettel fölhagytak volna a mesterséggel avagy elhaláloztak-e. Békési a számukat az olvashatatlanokkal együtt 55-re teszi, és szerinte ez a szám nem is változott a jegyzőkönyv vezetésének a végéig, csupán némelyek közben cserélődtek. A nevüket azonban érdemes itt közölni, hisz a leíráskor vagy azelőtt, feltehetően az előző hónapokban még a céh tagjai voltak. Az okiratban olvasható neveket itt betűrendben, de a korabeli helyesírással közöljük, ahogy ő kimásolta a jegyzőkönyvből. Mivel a családnév + keresztnév sorrendje néhol változó vagy valamelyik hiányzik, ezért a névsor néha eltér a szabályos rendtől, például a német származású Prukner Kristófé. 1556-ban a következő kalmárok neve szerepel a könyvben:

Bakaÿ ferenc, Barsi ferenc, (Bolssa Bizer), (Borsos balas), Cristof Prwkner, (fekete Imre), fekete Mattius, Galgoci Istwanj céhmester, Gazdag balas, Horwat lǫrinc, Irsazeghi mate, Kacin lekane, Kadas Ambrous, (Kadas balas), (Kalmar bertalanj), Kalmar ghellert, Kalmar Illes, Kalmar Imre, Kalmar Jakob, Kalmar Janos, Kalmar Marton, (Kamanci Peter), Karbia gywrko, Kendy Andras, Kis Imre, Kis Mihaly, (Kis úr Janos), Kolmar gyuro, Komyaty Benedek, Korlat Patikaros[7] (?), (lileÿ lazlo), (Madar Janos), Marton deak, Miclos deakne, olas benedek partos (?), (Paisgiarto bernatne), Paisgiarto Mihalÿ, Papaÿ Peter, (Paxi lazlo), Puskaportǫro Marton, sereghely dorko, Somogy ferenc, Vǫrǫs Bertalan, Zabo Antal, Zabo balasne, Zabo lǫrincz, (Zapangiarto Janos), (Zent gÿargi ?) és Zǫlǫsy Ferenc.

Feltételezzük, hogy a neveknél az eredeti névsorban történtek elírások, pontatlanságok, ezeket azonban nem módosítottuk (Irsazeghi, Matthius, Istwanj, Paxi stb.).

Röviden szólunk a szövegek és a nevek helyesírásáról. Az egyes részeket valószínűleg több ember (deák, nótárius) írhatta, mivel azok lényegesen eltérnek egymástól. Valószínűleg más-más iskolában tanulhattak, erre főként az eltérő betűkarakterek (ÿ-i-j, ǫ-ö) és betű-hang megfelelések (y-i, z-s-sz, w-u-v, i-j stb.) utalnak. Mindannyiukról elmondható, hogy a kis- és nagybetűk írásában következetlenek mind a mondatkezdéseknél, mind pedig a tulajdonnevek írásakor. A magánhangzók hosszúságát nagyon ritkán, szinte csak elvétve jelölték, ami esetleg a latin nyelv hatásának (is) köszönhető. Régies mondatfordulatokat, igeragozást, szórendet alkalmaztak, és sok, a jogi nyelvre jellemző szóhasználattal éltek. Meglepően kevés latin szót építettek be a szövegek alkotásába. Ez utóbbi talán azért lehetett, mivel a kalmárok egyszerű, talán többnyire tanulatlan emberek voltak, s számukra fontos volt, hogy a saját szabályzatukat megértsék, s a mindennapi életükben alkalmazzák, értelmezzék. Ezért maga a tíz plusz négy artikulus szövegeinek legtöbbje is egyszerű, tömör és rövid mondatokból áll.

Érdemes röviden megvizsgálnunk a városi esküdtek, valamint az itt fölsorolt céhtagok nevét. Eredetüket tekintve legtöbb a magyar, kevesebb a német, s szinte alig fordul elő szláv etimonú vezetéknév.[8] E megállapítással azonban óvatosan kell bánnunk. A magyar nevekből következtethetünk arra, hogy ezek közül sok még nem volt igazi, megrögzült családnév. Köztük csak a Kalmár névből kilenc olvasható, amely bizonyára nem a valódi vezetéknevük volt, hanem a foglalkozásukat jelölte meg. De ilyenek lehettek a következők is, amelyeket itt már a mai alakjukban közlünk: Cipósütő, Szőcs~Szűcs, Pajzsgyártó, Kádas, Puskaportörő, Patikárius, Szappangyártó, Tűgyártó. A származási helyre utalnak a Zalai, Pápai, Somogyi, Szentmártoni. Német nevek a Duczentaller, Hohenperger, Artwain (Artwein), Prukner; szlávok a Hrahovicki, Kossuth (?), Mersan. Öt főnél hiányzik a családnév, azonban néhánynál a foglalkozása megjelölése egyedítette a személyt: Márton deák, Miklós deákné. Ritkaságnak számít hazánkban, hogy ebben a korban úgynevezett hivatalos okiratban öt nő is szerepel. Az pedig már külön érdekesség, hogy mindegyiküket szinte más-más típusú, szerkezetű névvel rögzítették: Kacin Lékáné (a Lőrinc nevű férj beceneve), Szabó Balázsné (-né asszonynévképzővel), Seregélyi Dorkó (a Dorottya nevű asszony beceneve), Miklós deákné (a hiányzó családnév helyett a férj foglalkozása, azaz köznév kapta a -né képzőt) és Pajzsgyártó Bernátné (a teljes személynév után áll a képző). Feltehetően mindannyian özvegyek lehettek, csak a férj halála után szolgálóik segítségével tovább vitték a kereskedő mesterséget. Négy esetben becéző nevet írtak le a névsorban, ezek: Dorkó, Léka, Gyuró, Gyurkó. A két utóbbi nem véletlen, ugyanis a György kedvelt név volt a Nagyszombatban élő férfiak körében. Végül a keresztnevekről is tudunk néhány érdekes megállapítást tenni. A városban élők (vagy odaköltözöttek szülei) feltűnően sok névből válogattak, ezért a névállományuk nagyon gazdag, sokkal változatosabb, mint más, hasonló nagyságú településeké. Ez talán a német ajkú lakosságnak is köszönhető, akiknél ekkor gyakori volt a Mátyás, Jakab, Kristóf, Márton, Menyhárt. A magyarok körében a ritka nevek közé számítottak ekkor olyanok, mint: Bernát, Farkas, Gellért, Illés, Lőrinc és Lukács.[9]

A már több ízben említett jegyzőkönyvet, amely évente fölsorolta a céhtagok nevét és a fontosabb eseményeket, kezdetben mindig magyarul, később azonban kizárólag németül vezették. Ez arra enged következtetni, hogy a városban a német ajkú lakosok száma megnövekedhetett, s magában a céhben is a német származású kalmárok kerültek többségbe. Békési Emil ebből csupán pár nevet és eseményt másolt ki. Azonban érdemes ezeket a töredékeket is közreadni ahhoz, hogy néhány céhtag nevét megörökítsük, illetve a szigorú rendjük betartására egy konkrét példát is írhassunk.

1559-ben Somogÿ Janos lett új kalmár a céhben. 1567-ben pedig Khalmar Menyhartne jelentkezett tagként a szervezetbe. Ezt Kalmar Imrÿwellj, a bíróval intézte el (nem a céhmesterrel!) két céhbeli tanú, Khis Mihael és Szilashy Janos előtt.

A másik egy egyedülálló, fegyelmi eljárásról szóló följegyzés. 1608-ban Kadosi Istuan a szenci (a város régi neve: Szempc) sokadalomban, azaz vásárban szitokkal illetett két céhtársat, Teő Jartho (a keresztnév hiányzik) és Kerekes mihálné nevű kalmárt. A hetedik artikulus alapján a céhmester mindezért öt-öt forint büntetésre ítélte, amelyet ha nem tesz le adott időre a céh ládájába, akkor a céhből kizárják mint „Engedetlen Atjafiath”.

Békési Emil közleménye több mint fél évszázadot ölel át, mikor részletesen, mikor töredékesen Nagyszombat város kalmárcéhének történetéből. A nyelvemlék két legfontosabb érdeme: egyrészt megismerhetünk belőle egy nagyon korai, betűhív céhszabályzatot; másrészt pedig közel száz, a városban akkor élt személy nevét örökítette meg az utókornak: két alkalommal a város vezetésének, az esküdtek tanácsnak, 1556-ban pedig a kalmárcéh tagjainak teljes névsorát.

Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (3. rész)

3. A belügyminisztérium és a biztonsági szervek szerepe a magyarok deportálásában

A második világháború után az újjáalakuló Csehszlovákiában a belügy és a biztonsági szervek irányításának megszerzését kulcskérdésnek tekintették a cseh és szlovák kommunisták. Szlovákia jelentős részén még súlyos harcok folytak 1945 februárjában, a Belügyi Megbízotti Hivatal élére a kommunista Gustáv Husák, majd március végétől az ugyancsak kommunista Jozef Lietavec került, s vezetésével már lezajlott a biztonsági szervek átszervezése, és irányításukat alacsonyabb szinteken is a kommunisták vették át.[1]

A Moszkvában megalakított első népfrontkormányban a belügyminiszteri posztra a kommunista Václav Nosek került. A kormányprogramban nem szenteltek különösebb teret a biztonsági kérdésnek, csupán az ötödik fejezetben van említés arról, hogy a nép az államhatalom egyedüli forrása és „a községekben, járásokban és tartományokban az állam- és közigazgatás új szerveiként létrejönnek a nép által választott nemzeti bizottságok”.[2] A kilencedik fejezetben pedig általánosságban szól arról, hogy az államapparátust megtisztítják az árulóktól és azoktól, akik vétettek a köztársaság, a cseh és szlovák nemzet ellen. Ezek az említett területek, feladatok a belügy hatáskörébe kerülnek.

1945 áprilisában a kormány elfogadta az új biztonsági szervek felépítésének koncepcióját. Ez abból indult ki, hogy nem a két világháború közötti csehszlovák biztonsági szervek kerülnek felújításra, hanem a szovjet példára egy központilag irányított belbiztonsági szerv jön létre, a Nemzetbiztonsági Testület (csehül Sbor národní bezpečnosti – SNB), amely magába foglalta az egyenruhás alakulatokon kívül az állambiztonsági és a hírszerző egységeket is.[3] Az új testület kiépítésében vezető szerepet kaptak a kommunista káderek, akik ezrével áramlottak be az új testületbe, az államapparátus megtisztításának ürügyén a régi személyzet jelentős részét eltávolították.[4] Megszűnt a biztonsági szervek korábbi apolitikus jellege is. Szervezetileg létrejöttek az SNB prágai és brünni parancsnokságai, Szlovákiában az SNB Belügyi Megbízotti Hivatala alá rendelt pozsonyi parancsnoksága.

A háború utáni években a Belügyminisztérium és az SNB feladatai között szerepelt a német és a magyar kisebbség kitelepítésének megszervezése is. Václav Nosek irányításával zajlott 1946-ban a mintegy 2,5 millió német nemzetiségű polgár kitelepítése a németországi amerikai és a szovjet megszállási zónákba.[5] A belügyminisztériumban Nosek környezetébe is a bizalmi emberei, a kommunista párttagok kerültek magas pozíciókba. A demokratikus pártok először tehetetlenül figyelték, majd 1947-től egyre nagyobb aggodalommal bírálták a belügyi szervekben zajló folyamatokat. Egy belügyi tisztogatás vezetett 1948 februárjában a kormányválság kirobbanásához, ennek eredményeként a kommunista puccshoz Csehszlovákiában.

Dokumentumok III.

9.

Prága, 1946. november 27. A Belügyminisztérium munkatársának Dr. Suchýnak, az összefoglalója Václav Nosek belügyminiszter részére a magyar nemzetiségű személyek Szlovákiából a cseh országrészekbe történő áthelyezésének előkészületeiről és annak első lépéseiről.

Információ

a belügyminiszter úr részére a magyar nemzetiségű személyek áthelyezéséről Szlovákiából a cseh országrészekbe.

1946. november 4.-én és 12.-én a Szociális Gondoskodás Minisztériumában az érdekelt hivatalok képviselőinek részvételével értekezletekre került sor[6] a magyar nemzetiségű személyek áthelyezéséről Szlovákiából a cseh országrészekbe, ahol elsősorban a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben és a fuvarozási munkákban hatalmas a munkaerőhiány. Ezeket a munkaerőket a 88/45 Tt. sz. dekrétum alapján munkára rendeléssel szereznék meg. A magyar nemzetiségű személyeket helyeznék át, a családjaikkal, vagyonukkal és állataikkal együtt, kivéve a vonóállatokat. Az áthelyezésből ki lesznek zárva az államilag megbízhatatlan személyek, a munkaképtelenek, a betegek, az aszociális elemek és azok, akiknek esetében a csehszlovák állampolgárság a 33/45 Tt. sz. dekrétum alapján megmaradt, esetleg visszaadásra került. Az áttelepített személyek és családok elhelyezése 3-5 családonként szétszórva az egyes járásokban fog megtörténni, először a cseh országrészek belső területein, majd később a határ menti járásokban is. Az értekezleteket megelőzték néhány kormánytag tárgyalásai.

Tekintettel arra, hogy olyan személyekről van szó, akik a 33/45 Tt. sz. dekrétum alapján elvesztették a csehszlovák állampolgárságukat, a belügyminisztérium munkatársa figyelmeztetett, hogy hontalanoknak kell őket tekinteni, vagyis külföldieknek, esetükben szükséges az 52 Tt. sz. 1935. 3. 28-i törvény rendelkezéseit és az 1935. 6. 25-i 143 Tt. sz. külföldiek tartózkodásának engedélyezéséről szóló kormányrendeletet betartani. Ami ezeknek a személyeknek az elhelyezését illeti a határ menti területeken, ez a fogalom legutóbb a 195/46 Tt. sz. törvény 8. §-ban lett meghatározva,[7] a tartózkodásuk engedélyezésénél ezen a területen figyelembe kell venni az államvédelméről szóló 131/36 sz. törvény 34. §-át, mely alapján szükséges a Nemzetvédelmi Minisztérium engedélye.

A Belügyminisztérium ezen álláspontjával egyetértett a Nemzetvédelmi Minisztérium képviselője is és kérték, hogy a Szociális Gondoskodás Minisztériuma előzetesen nyújtsa be a Belügyminisztériumnak és a Nemzetvédelmi Minisztériumnak a határ menti közigazgatási körzetek jegyzékét, ahová ezeket a személyeket el kívánja helyezni és várja ki a jóváhagyást.

Megoldatlan maradt az ún. nem produktív erők, mint a tanítók, lelkészek stb., elhelyezésének a kérdése, ezeket az ipar egyes ágazataiban lehetne elhelyezni.

Ezeknek a munkaerőknek a toborzáshoz a csehszlovák hadsereg együttműködését vennék igénybe, ez kerítené be a falvakat és szállítaná el az áthelyezendő személyeket. Az ilyen módszerrel szemben azonban elutasító álláspontot foglalt el a Belügyminisztérium képviselője, valamint a Nemzetvédelmi Minisztérium képviselői is, az utóbbiak azon okból, hogy az ilyen együttműködéshez a vezérkari főnöknek parancsot kellene kiadnia, amely nem történt meg. A személyek áthelyezése természetesen bejelentési kötelezettség alá esik a 233/41 Tt. sz. kormányrendelet alapján és a számukra, mint olyan személyek számára, akik nem csehszlovák állampolgárok, ki kell adni ideiglenes igazolást az személyazonosságukról az 1946. 3. 28. napján kelt II-1130-20/12-45-40-Vb/3 belügyminiszteri hirdetmény alapján, mivel nincsen semmilyen személyes igazolványuk.

Végül megkérték a Belügyminisztériumot, hogy adjon utasítást a járási és a helyi nemzeti bizottságoknak, ahová ezek a személyek ki lesznek rendelve, hogy ne korlátozzák őket olyan intézkedésekkel, amelyek a német és magyar nemzetiségükre vannak kiszabva, pl. külső megjelölés, ellátás, bér ügyek, stb.[8]

Az intézkedések alóli kivétel ellen a Belügyminisztérium részéről nem lenne ellenvetés, mivel a külső megjelölést csupán néhány járási hivatal vezette be, az ellátási ügyekben szükséges rájuk úgy tekinteni, mint nehéz munkát végző és levonások alá nem eső személyekre, mivel a munkára rendelés a 88/45 Tt. sz. dekrétum alapján hajtják végre és nem a 71/45 Tt. sz. dekrétum alapján. A 88/45 Tt. sz. dekrétum a munkakötelezettséget az egész Csehszlovák Köztársaság területén szabályozza a munkaképes férfiak számára 16-tól 55 éves korig és a nők számára 18-tól 45 éves korig. A 71/45 Tt. sz. dekrétum a munkakötelezettséget szabályozza azon személyek esetében, akik a 33/45 Tt. sz. dekrétum alapján elvesztették a csehszlovák állampolgárságukat és hatálya csak Cseh- és Morvaország területére vonatkozik.

A végén megállapíttatott, hogy ezen személyek a transzferje 1946. 11. 19.-től már folyamatban van és a toborzást egyelőre 4 Toborzó Bizottság végzi, melyek száma még növekedni fog. Eddig hetente 4 transzport érkezik 90-100 családdal és a Prága, Jičín, Kolín, Havlíčkův Brod, valamint a Nemzetvédelmi Minisztérium beleegyezésével, ugyancsak Žatec és Podbořany körzetében vannak letelepítve.

A Belügyminisztérium nyilvántartásba veszi ezeket a személyeket azon jegyzékek alapján, melyeket mindig január 1., április 1., július 1. és október 1.-én fognak benyújtani a Tartományi Nemzeti Bizottságoknak, amelyek területén tartózkodnak, az ilyen személyekről.

Tekintettel a napisajtó híreire a magyar kormány közbelépéseiről, amely ebben az akcióban a magyarok elleni ellenséges cselekedetet lát, a Belügyminisztérium könnyítések, bevezetésén gondolkodik, melyek nem csupán az érvényben lévő törvényi előírásokkal teljesen indokoltak (a magyar és német nemzetiségű személyekre érvényes minden korlátozás eltörlése), hanem a kedvező magatartás kifejezéseként is ezekhez a személyekhez, az új otthonuk megalapozásához a cseh országrészekben.

november 27.

(olvashatatlan aláírás)

Összegzés:

Tekintettel arra, hogy a munkaerőhiány a mezőgazdaságban kritikussá kezd válni, folytatódik a transzfer, a Földművelési Minisztérium képviselője Dr Havliček közlése alapján, az SNB közreműködésével és a katonaság közvetett asszisztálásával. Amennyiben a kormány jóváhagyja, hogy folytatódjon a transzfer, szükséges lesz megoldani e további lényeges kérdéseket:

1./ a határ menti övezet kiterjedését, ahová ezeket a személyeket nem lehet áthelyezni – egyetértésben a Nemzetvédelmi Minisztériummal,

2./ az ún. nem produktív erőknek (tanítók, lelkészek stb.) a munkabeosztását – a Szociális Gondoskodás Minisztériumával esetleg az Ipari Minisztériummal,

3./ a korlátozások megszűntetése, amelyek alá esnek a német és magyar nemzetiségű személyek, pl. ellátás tekintetében az Ellátási Minisztériummal, a bérek tekintetében a Szociális Gondoskodás Minisztériumával a külső megjelölés tekintetében, ami a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozik. A korlátozások megszűntetése ellen nincs kifogás.

1946. november 27.

(olvashatatlan aláírás)

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Archiv bezpečnostních složek Kanice (Biztonsági Szervek Levéltára Kanice), fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6 (Belügyminisztérium – Internáló-, Gyűjtő- és Munkaközpontok Igazgatása Prága E6), 69. doboz.

A deportálások végrehajtása során a belügyi szervek rendfenntartó és karhatalmi feladatokat láttak el. A szerepük azonban nem csupán ebben merült ki, sőt a több tízezer magyar munkás kétéves csehországi jelenléte alatt folyamatosan idegenrendészeti és lakosság-nyilvántartási feladatokat is elláttak, hiszen az áttelepített magyarok nem rendelkeztek állampolgársággal, külföldinek tekintették őket. Már az akció előkészítése során a központi államigazgatási szervek tisztázták, hogy a magyar munkaerőt nem szabad, a Nemzetvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium külön engedély nélkül, a németek kitelepítése után kizárólag a szláv nemzetiségűek számára betelepülésre kijelölt határ menti övezetben elhelyezni. Ezért is érthetetlen, hogy történész körökben még ma is felbukkan az a téves megállapítás, hogy a deportáltakat elsősorban a „Szudéta vidékekre” vitték.

10.

Prága, 1947. február 5. A prágai Tartományi SNB parancsnoka Dybal alezredes megküldi a Přesticei Járási SNB Parancsnokság bizalmas jelentését a Belügyminisztérium VII. Osztályának a magyar munkaerő megérkezéséről a přesticei vasútállomásra, valamint ekkor a családok elosztása körül felmerült hibákról.

IIa 213 biz./47. sz.                                                                                          1947. február 5.

Magyar munkaerő – elégtelen szervezés a beosztás terén

(a lapon pecsét) Bizalmas

Belügyminisztérium

VII. Osztály

Prága

A Přesticei Járási SNB Parancsnoksága az 1947. 1. 27.-én kelt 2. biz./3/47 sz. alatt, jelenti:

1947. 1. 23-án 21.45 órakor a přesticei vasútállomásra megérkezett a magyarok transzportja 122 személlyel, beleértve a gyermekeket is. A transzportot katonai őrjárat, a pilseni munkahivatal tisztviselői és a Belügyi Megbízotti Hivatal munkatársa kísérte.

A munkaerő elosztását a munkahivatal přesticei részlege végezte.

Ennek a magyar munkaerőnek az elosztásánál elégtelen volt a szervezés, a rugalmasság és végül elégtelen a figyelem és a megértés az érdekeltek részéről. A transzport megérkezése után a Járási Munkavédelmi Hivatal Részlege kiértesíti az érdeklődő földműveseket, hogy jöjjenek a magyar munkásokért. Már ez a kiértesítés is későn történik. Továbbá lehetetlen, hogy az egyes kérelmezők kiválogassák a munkásokat, vagyis a testi felépítésük szerint kiválogassák, ami olyan érzést teremt, mintha rabszolgapiac lenne.

Ezzel az eljárással oda jutnak, hogy a maradék munkást, főként nagyobb számú gyerekkel, vagy az idősebb személyeket, akiknek munkateljesítményük, tekintettel a korukra kisebb, senki nem akarja elvinni és megtörténik, hogy ilyen család itt marad két napra is, míg elhelyezik. Mivel a munkaerő szétosztásának ilyen a módját, különösen a mostani fagyokban, a magyarok részéről kedvezőtlenül ítélik meg, ezek a hiányosságok okot adhatnak az államunk elleni uszító propagandára.

Elvégre a magyarok elszállításánál az itteni vidékünkre, már ott helyben tekintettel kellene lenni a munkaképességeikre. Az utolsó transzporttal küldtek egy házaspárt, ahol a férj 65 éves öreg volt, tehát nehéz munkára már kevéssé képes, és a feleség már 4x volt operálva. Az ilyen embereket aztán érthető módon senki nem akar és végül itt teherré válnak. A Járási Nemzeti Bizottság Přestice értesítve.

Tartományi SNB parancsnok

Dybal  alezredes

        (olvashatatlan aláírás)

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat, másolópapírral készült példány. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 304. Různé bezpečnostní spisy po roce 1945 (Különböző biztonsági iratok 1945 után). 304-219-3

A přesticei belügyi jelentés érdekessége, hogy az ottani SNB parancsnok szinte ugyanazokkal a szavakkal írja le és bírálja a deportálások lebonyolítását, amelyeket a korabeli magyarországi sajtó is használt (a betegek, öregek elszállítása, az elosztás rabszolgapiac jellege, napokig fagyoskodnak a vagonokban a magyarok stb.), és amelyeket a korabeli cseh hivatalos szervek hevesen cáfoltak. A fenti jelentés bizonyítékul szolgál arra, hogy nem voltak túlzóak a magyar diplomácia tiltakozó jegyzékei és a sajtó beszámolói. Adatközlőim ma is fájóan emlékeznek a megérkezés, a munkaelosztás emberpiacra emlékeztető jellegére, a kegyetlen fagyoskodásokra, a sokgyerekes családok napokig tartó bizonytalan várakozására a vagonokban.

11.

Pozsony, 1947. március 4. A belügyi megbízott Mikuláš Ferjenčík[9] tábornok összefoglaló jelentése Václav Nosek belügyminiszternek a szlovákiai biztonsági szervek jelentései alapján a munkaerő toborzása során Szlovákiában előfordult hiányosságokról.

(a lap bal felső sarkában nyomtatott fejléc)

Belügyi Megbízott

527/47 titkár. sz.                                                                                 Pozsony, 1947. március 4.

Mélyen tisztelt

Václav Nosek

belügyminiszter úr

Prága

A Belügyi Megbízotti Hivatal szervei a csehországi munkára történt munkaerő toborzás során ezeket a hiányosságokat találták:

Állambiztonság Nagymihályi Részlege a 48-8 jelen./1947 sz. alatt 1947. február 1-jén jelenti:

A munkaerő toborzás a Királyhelmeci járásban 1947. január 30-án történt. A munkára ki volt jelölve 156 család 695 személlyel. Ebből csupán 8 családot raktak be (115 személy).

Január 31-én 35 család volt berakva (116 személy) a kijelölt 115 családból (442 személy).

A berakóállomás Királyhelmec volt. Az áttelepítetteknek meleg ételt adtak. A gyerekek meleg tejet kaptak. A transzport a királyhelmeci vasútállomást 1947. I. 31-én 21.00 órakor hagyta el. A transzport szerelvénye egy mozdonyból, 9 tehervagonból és 3 személykocsiból állt.

Technikai végrehajtás.

A királyhelmeci TH jegyzékei lehetetlenek. Ezeket a jegyzékeket négyszer is javítják és az eredmény jelentéktelen. Az orvos a transzport indulása előtti napon orvosi vizsgálatot végez, amely során a Csehországba munkára javasolt személyek felét a transzportra alkalmatlannak ismeri el. A hivatalnokok, akik az akciót végrehajtják nincsenek megfelelően kioktatva hogyan viselkedjenek a komplikált esetekben. A TH szervezete teljesen lehetetlen és minden oldalról csődöt mond. A lakosság körében hírek terjednek, hogy aki hagyja magát áttelepíteni, nem Csehországba megy, de Oroszországba, Szibériába. A lakosság ettől megijedt, ezért az áttelepítés elől kitér és elbújik.

Ez az akció nagy pénzügyi kiadással jár, és eredmény nélkül végződik, ahogyan látható a fenti számokból. Információként benyújtom az akció gyakorlati menetét.

Egy nap elfoglalja a falut a katonaság és az NB tagjai. Még azon a napon orvosi vizsgálatra kerül sor. Másnap reggel kb. 9.00 órakor meggondolják magukat az urak, hogy már itt az idő, és ezért teherautókon elindulnak a faluba, ahonnan az áttelepítés lesz, és a falu közepén megállnak. 12.00 óra és még semmi nem történt. A katonák átfagytak és hangosak. Az NB tagjai közül egyik a másikat kérdezi, mi történik. Senki nem tud mondani semmit. Végül megállapítják, hogy éjjel van, és egész nap 1-2 családot raktak be és ezzel az akció erre a napra véget ért. Így nézett ki 1947. I. 30-án Polyán, Szolnocska, Nagytárkány községekben a Királyhelmeci járásban. A fenti körülmények miatt kívánatos kicserélni, vagy a királyhelmeci Területi TH elöljárójának posztját hivatásos katonával, esetleg civil hivatalnokkal elfoglalni, aki orvosolná a helyzetet, eltávolítaná a szervezésben a régi hiányosságokat.

Az akciót bizonyos mértékben a gátolják a fő politikai tényezők is. Konkrét példaként említem. hogy 1947. január 31-én a Királyhelmeci Munkavédelmi Hivatalban volt Jozef Viboch DP képviselő a Geci képviselő az áttelepülök érdekében beavatkozni. Ezt a MVH elöljárója jelentette a mi tisztviselőnknek, aki figyeli az akciót.

Nagyon kívánatos lenne, ha a hivatalok, melyek az akciót végrehajtják, a helyszínre jönnének orvosolni a helyzetet, vagyis megtalálni a hibákat, amelyek miatt az akció megbénult.

Állambiztonság Nagymihályi Részlege a 48-9 jelen./1947 sz. alatt 1947. február 10.-én jelenti:

A munkaerő toborzás – a magyarokat Csehországba munkára, a Királyhelmeci járásban 1947. II. 8-án folyt. Kitelepítve volt 18 család 62 személlyel. A többi család a transzportra alkalmatlan volt.

A telepítés során a következő hibákat észlelték:

A csehországi munkára történő munkaerő toborzási akció során, a hivatalok egymással nem együttműködők. Mint konkrét példát hozom fel:

A magyarok kitelepítése után szarvasmarha is marad. A Fölművelési Megbízotti Hivatal rendelete alapján ezt egy helyre kell koncentrálni, hogy így közösen védve legyen. Ezt a csoportosítást az Állami Vagyonkezelő végzi. A szarvasmarha és a sertés elvitele ellen lép fel a Járási Közigazgatási Bizottság, továbbá a járási állatorvos. Azzal indokolják, hogy rendelet van arra, hogy az elszakított területekről[10] nem szabad lovakat és sertéseket vinni a hátországba. Szarvasmarhát el lehet szállítani, de csak a marhalevél kiállítása után. Eddig az Állami Vagyonkezelő a kitelepített magyarok után 150 tehenet, 20 lovat és 20 sertést vitt el marhalevél kiállítása nélkül, mivel az Állategészségügyi Hivatalnak nincsen semmilyen utasítása arra, hogyan kell ezeket a marhaleveleket kiállítani.

A parnói székhelyű Állami Vagyonkezelő ellenőrének vallomása alapján, ahová az állatokat eddig csoportosították, ez egy átmeneti idő után visszakerül a járásba, mégpedig akkor, ha a járásba új telepesek érkeznek. Erről azonban JKB-nak nincs tudomása, mivel erről a kompetens hivatalok nem értesítették, ezért kerül sor viszályra.

Ugyancsak nincs megfelelően biztosítva a Csehországba telepített magyarok vagyonának védelme. A lakások ugyan formálisan be vannak zárva, ami azonban nem megfelelő védelem a lakosság elől, amely nem került kitelepítésre, vagy amely a toborzó akció elől elbújt. Előfordul, hogy éjszaka ismeretlen tettesek ezekből az üres lakásokból különböző itt hagyott vagyontárgyakat tulajdonítanak el.

Ebből egészében következik, hogy ez a munkaerő toborzó akció szervezésileg nincs megfelelően rendben.

A jelentés átiratával értesítve lettek a Szlovákiai Telepítési Hivatal és a Földművelési és Földreform Megbízotti Hivatala.

A dunaszerdahelyi NB Járási Parancsnoksága a 74/47 sz. alatt január 28-án értesít:

A dunaszerdahelyi JH elöljáró-helyettese Alexander Berta 3.500 Kčs kenőpénzt fogadott el Bősön magyar nemzetiségűektől, akik ki voltak jelölve munkára Csehországba. Az érintette személyeket ez alapján a kenőpénz alapján, kizárták a transzportból. A tettéért a nevezettet letartóztatták és átadták a Járásbíróság börtönébe, ahol jelenleg is található.

A tornaljai NB Járási Parancsnoksága az 518-8 biz./47 sz. alatt február 15-én jelenti:

1947. február 4-én a Tornaljai járásban, Kövecses községben a magyarok munkaerő toborzását végezték Csehországba. Ez a hír eljutott a Tornaljai járásban Abafalva községbe, melynek következtében ebből a községből 29 személy elmenekült Magyarországra. Mivel fennállt a veszély, hogy Abafalva községből minden polgár elszökik, az abafalvai NB állomás a lénártfalvai őrszolgálati egységtől 9 katonát, és a kövecsesi őrszolgálati egységtől 25 katonát kért és ennek az asszisztenciának a segítségével megakadályozta a további személyek Magyarországra szökését.

Ezen személyek Magyarországra szökésének az oka a félelem a csehországi munkára toborzási akciótól, amitől a lakosság körében pánik keletkezik és ezért némelyek kocsin, némelyek gyalog a legszükségesebb dolgaikkal átszöknek a határon Magyarországra.

Az abafalvai NB állomás jelentése alapján, a magyar határőrök minden egységet megerősítettek 10 katonával. A magyar katonák mikor észrevették ezt a tömeges menekülést, a határvonal közelébe húzódtak és minden módon segítették a menekülők átkelését az államhatáron és a segítség közben néha a puskákból egyenként lövéseket adtak le. A lövés a puskából csak azért történt, hogy megijesszék a csehszlovák hatóságokat, hogy ne merészeljék megakadályozni a menekülők átkelését az államhatáron.

A magyar határőrök parancsot kaptak, hogy segítsék a magyar nemzetiségű személyek átjutását az államhatáron Szlovákiából Magyarországra, és ha észreveszik, hogy a csehszlovák hatóságok ebben gátolták őket, akkor lőjenek rájuk, ezt az abafalvai NB állomás is megerősítette.

A gesztetei NB állomás, Feledi járás, a 28 biz./47 sz. alatt 1947. február 20-án jelenti:

1947. február 20-án munkaerő toborzást végeztek Csehországba a Feledi járásban Darnya községben. Ez a toborzási akció könnyen és rendzavarás nélkül ment végbe.

A munkaerő toborzás során a lakosság, amely az áttelepítésre ki volt jelölve azt beszélte, hogy az nem fontos számukra, csak a házakat hagyják meg nekik és kapjanak csehszlovák állampolgárságot.

A községekben, ahol a toborzást végezték, és a községekben is, ahol nem volt végrehajtva, a toborzási akció előtt nem volt megfigyelhető, hogy a magyar nemzetiségű polgárok megkísérelték volna ezt az akciót megakadályozni.

A munkaerő toborzás végrehajtása után 1947. február 20-án 12.30 és 13 óra között néhány puskákkal felfegyverzett magyar civil lakos érkezett Magyarországról a Feledi járásban Darnya községbe. Mikor észrevették az NB őrjáratát, amely Darnya község központjában haladt el, kitértek a 359 kvótához a község felett és elkezdtek az őrjáratra tüzelni. Mikor később látták, hogy a községből kijött a NB több tagja és üldözik őket, a támadók visszavonultak a határon keresztül Magyarországra, ahonnan érkeztek.

A magyar fegyveres bandával történt lövöldözés során a mi NB tagjaink és a katonák közül senki nem sérült meg, azt sem észlelték, hogy valakit a támadók közül meglőttek, vagy megsérült volna.

A Külügyminisztérium államtitkára Dr. Clementis és a Belügyminisztérium Prágában értesítve voltak az esetről.

(a megbízott olvashatatlan aláírása)

(a lapon iktatópecsét)

Belügyminisztérium

1620-19/3-47 Vb/3

37         mell. 0

Az irat szlovák nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Archiv bezpečnostních složek Kanice, fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6, 69. doboz.

A belügyi megbízott összefoglaló jelentése alapján kitűnik, hogy a deportálással szemebni ellenállás a magyar lakosság részéről, és az ezt kísérő jelenségek (a riadalom, az elbujdosás, a korrupció, a magyar határőrség és csehszlovák karhatalom közötti kisebb fegyveres összecsapások stb.) végigkísérték az akciót, és a dél-szlovákiai terület szinte minden érintett falujában fölbukkantak.

12.

Pozsony, 1947. március 21. Részletek Robert Obrusníknak, a Munkaerő Toborzó Kormánybizottság meghatalmazottjának Václav Nosek belügyminiszternek küldött bizalmas összefoglaló jelentéséből, valamint a jelentéshez csatolt mellékletekből, a magyar munkaerő toborzásáról az 1946. 11. 19 és 1947. 2. 21 között eltel időben.

JUDr. Robert Obrusník

Munkaerő Toborzó Kormánybizottság

meghatalmazottja

Pozsony

269-21/3-47-Dr.O/Jel.                                                                        Pozsony, 1947. március 21.

Bizalmas

Václav N o s e k miniszter úr

Prága VII. Belcrediho tř.

Tárgy: Összefoglaló jelentés a magyar munkaerő toborzásáról az 1946. 11/9[11] és 1947. 2/21 közötti időben.

Tekintettel a magyar munkaerő toborzó akció technikai jellegű megszakítására, összefoglaló jelentést adok a lefolyásáról és eredményeiről a kezdettől, vagyis 1946. november 9-től 1947. február 21-ig.

(…)

Pénzügyi kiadások:

A toborzásban részt vett egységek eddig beérkezett jelentései alapján a toborzási akció ezeknél az egységeknél a következő kiadásokat igényelte:

tablazat 11111111

Eddig nem kaptam jelentést a kiadásokról a NB asszisztáló egységeire, az orvosi szolgálatra és a SZGM[12] bizottságaira vonatkozóan.

Mellékelve előterjesztem ezeket az áttekintéseket:

1./ áttekintés az egyes szlovákiai toborzóbizottságok által elküldött transzportokról,

2./ áttekintés a cseh országrészekbe, az egyes JMVH-ok[13] körzetébe elküldött transzportokról,

(…)

Kormánybizottság meghatalmazottja

(olvashatatlan aláírás)

(a lapon iktatópecsét)

Belügyminisztérium

1620-31/3-47 Vb/3

56         mell. 5

1. sz. Melléklet

Áttekintés

az egyes szlovákiai SZGM bizottságok által elküldött transzportokról

tablazat 2222222

Pozsony, 1947. március 20.

Áttekintés a cseh országrészekbe, az egyes JMVH-ok körzetébe 1946. 11. 19-től 1947. 2. 21-ig elküldött transzportokról.

tablazat 3333333

Pozsony, 1947. március 22.

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Archiv bezpečnostních složek Kanice, fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6, 69. doboz.

Robert Obrusník, aki a Szociális Gondoskodás Minisztériumának magas rangú beosztottjaként, egy ideig pedig a Munkaerő Toborzó Kormánybizottság szlovákiai meghatalmazottjaként, végigkísérte a deportálásokat az előkészítéstől egészen a magyarok hazatéréséig, számos jelentésében összegezte annak részleges, majd végeleges eredményeit, hiányosságait és jelölte ki az aktuális feladatokat. Adatait a levéltári dokumentumok közül megbízhatóknak találtam. A fellelhető jelentéseinek elemzésével és más hivataloktól származó adatokkal történő összevetésével, véglegesen tisztázni lehetne a deportálások kvantitatív mutatói körüli bizonytalanságokat.

Az adatokat azonban minden esetben ellenőrizni kell, az előforduló elírások és összeadási hibák miatt. Az itt közölt első táblázatban is található egy hiba, a családok közölt számának összege ugyanis 11 289-et tesz ki. Ez abból adódik, hogy a Feledi bizottságnál elírás történhetett, ha az ott szereplő számhoz hozzáadjuk a 353-at, amennyi a különbség a családok összegként föltűntetett 11 642 és az összeadás eredménye között, már pontos eredményt kapunk (a Feledi toborzóbizottságnál így a deportált családok száma helyesen 630). A második mellékletet, a Csehországba érkezett transzportok számát területi eloszlás szempontjából elemezve, kirajzolódik előttünk a határvidék. Azon Járási Munkavédelmi Hivatalok területe,[14] ahová a határ menti övezetre vonatkozó betelepítési tilalom miatt nem, vagy csupán egy-két, transzport érkezett a magyar munkaerőből.

13.

Prága, 1947. május 8. A Belügyminisztérium bizalmas körlevele az állambiztonsági szerveknek, az SNB tartományi parancsnokságainak és a nemzeti bizottságoknak Cseh- és Morvaország területén, a magyar nemzetiségű munkások szaporodó szökéseinek megakadályozásáról.

Belügyminisztérium

VII-C-8677/319-8/5-47-6                                                                   Prága, 1947. május 8.

Bizalmas

Minden területi állambiztonsági hivatalnak,

minden területi SNB parancsnokságnak,

tartományi állambiztonsági hivataloknak Prágában, Brünnben és a kirendeltségének Ostraván,

tartományi SNB parancsnokságoknak Prágában, Brünnben és a kirendeltségének Ostraván,

tartományi nemzeti bizottságoknak Prágában, Brünnben és a kirendeltségének Ostraván,

minden járási nemzeti bizottságnak és nemzetbiztonsági igazgatóságnak.

Tárgy: A munkahely önkényes elhagyása a magyar nemzetiségű személyek által.

Melléklet: 0

Az SNB parancsnokok előterjesztett jelentései alapján, az utóbbi időben jelentős mértékben szaporodnak a 88/1945 Tt. sz. dekr. alapján Szlovákiából kirendelt magyar cselédek és családtagjaiknak a szökései.

Minden eddig foganatosított intézkedéssel sem sikerült ezeket a szökéseket megakadályozni, mivel a magyarok, akik a kirendelt munkahelyüket önkényesen elhagyták, nem voltak büntetve.

A 33/1945 Tt. sz. elnöki alkot. dekrétum alapján a magyar nemzetiségű személyek elveszítették a csszl. állampolgárságukat. Azaz, állampolgárság nélküli személyeknek lehet tekinteni őket, akik alá vannak rendelve az 52/1935 Tt. sz. törvény korlátozásainak és a közigazgatási hivatalok speciális rendelkezéseinek. Minthogy a Szlovákiából a cseh országrészekbe munkára kirendelt magyar nemzetiségű személyeknek és a családtagjaiknak nincsen semmilyen személyazonosságukat igazoló igazolványuk, a kirendelt munkahelyük alapján illetékes hivatal által legyen kiadva nekik ideiglenes igazolás a személyazonosságról, amelyet a II-1130-20/12-45-40-Vb/3 sz. 1946. 3. 28-án kiadott körlevél rendszeresített, és 41 szám alatt közölt az 5/1946 számú Belügyi Közlöny. Az említett személyeknek kiadott ideiglenes igazolás a személyazonosságról magában foglalja, a kirendelt munka időtartamára, a tartózkodási engedélyt annak a hivatalnak a körzetében, amely az ideiglenes igazolványt a személyazonosságról kiadja.

Ugyanis az említett személyek a családtagjaikkal együtt csupán annak a hivatalnak a körzetében tartózkodhatnak. Erre a körülményre szükséges kifejezetten figyelmezetni az ideiglenes igazolvány kiadásánál azzal együtt, amennyiben hivatalos engedély nélkül elhagynák ezt a körzetet büntetve lesznek az 52/1935 Tt. sz. törvény 14 §-a alapján, az esetleges további, a kirendelt munkahely ok nélküli elhagyása miatt a 88/1945 Tt. sz. dekrétum 23 §-a szerinti további büntetés sérelme nélkül.

Egyidejűleg kérjük a Szociális Gondoskodás Minisztériumát, hogy tegyen intézkedéseket a járási munkavédelmi hivataloknál (részlegeiknél), hogy ezek haladéktalanul küldjék el a cseh országrészekbe munkára rendelt magyar nemzetiségű személyek és a családtagjaik jegyzékeit a járási nemzeti bizottságoknak (nemzetbiztonsági hivataloknak), amelyek a kirendelt munkahely alapján illetékesek. Ezeknek a jegyzékeknek alapján a járási nemzeti bizottságok (nemzetbiztonsági hivatalok) kiadják az ideiglenes igazolásokat a személyazonosságról, ellátva toldalékkal a személyek tartózkodási engedélyéről, ezen kívül ezeket a jegyzékeket felhasználják annak felülvizsgálatára, vajon a személyek teljesítették-e jelentkezési kötelezettségüket a 233/1941 Tt. sz. kormányrendelet alapján a lakhelybejelentésről, és a 52/1935 Tt. sz. törvény 7 §-a alapján a külföldiek tartózkodásáról.

A pénzbüntetés kiszabásánál azon személyek esetében, akik elszöktek és fegyveres kísérettel visszahoztak,[15] vegyék figyelembe azt, hogy a fegyveres kísérettel történő visszatoloncolás jelentős kiadást igényel, és ezért a legmagasabb elérhető díjszabást alkalmazzák.

A Belügyminisztérium, hogy megakadályozza a szökéseket, egyidejűleg intézkedik, hogy a SNB szervei a megfelelő helyeken, a vonatokon ellenőrzéseket végezzenek.

A jövőben az ilyen szökéseket ne a Belügyminisztériumba jelentsék, amint az az eredeti rendeletben szerepel. Ezen személyek egyes szökési eseteit a területi állambiztonsági hivatalok veszik nyilvántartásba, melyeknek jelentsék minden magyar nemzetiségű személy önkényes munkahely-elhagyását. Minden területi állambiztonsági hivatalnak egyidejűleg feladatul adom, hogy a szökevény és a megbüntetett magyarokról számszerű áttekintést iktassanak be a havi rendszeres jelentéseikbe. Egyidejűleg figyelmeztetek a VII-C-3249-taj-1947 sz. 1947. március 7-én kiadott rendeletre,[16] amely érvényben marad. A megegyezés alapján a Belügyi Megbízotti Hivatallal, a szlovákiai állambiztonsági hivatalok a magyar nemzetiségű személyekről az állambiztonsági megbízhatatlanság szempontjából, egyenesen a történelmi országrészek területi állambiztonsági hivatalainak fognak jelentéseket adni. Kérem, hogy a területi állambiztonsági hivatalok Csehországban és Morvaországban ebben az értelemben informálják az illetékes állambiztonsági hivatalokat Szlovákiában, vagy egyenesen a Belügyi Megbízotti Hivatalt, annak VII Osztályát és a jelentések másolatát küldjék meg tudomásulvételre a Belügyminisztériumba.

A Belügyi Megbízotti Hivatal egyidejűleg kéri, hogy a magyarok, akiket munkára rendeltek és engedély nélkül Szlovákiába szöktek, azonnal legyenek a kirendelt munkahelyre visszaküldve.

Erről az intézkedésről egyidejűleg tudósítom a Szociális Gondoskodás Minisztériumát.

Az irat hiteléül:                                                                       A miniszter helyett

(olvashatatlan aláírás)                                                               Dr Hora  s.k.

Az irat cseh nyelvű sokszorosított példány. Archiv bezpečnostních složek Kanice, fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6, 69. doboz.

A belügyminisztérium már 1947 tavaszán több körlevélben hívta föl a nemzeti bizottságokat és a belügyi szerveket, hogy tegyenek meg mindent a magyarok szaporodó szökéseinek megakadályozására Csehországból vissza Szlovákiába. Az idegenrendészeti és lakosság-nyilvántartási intézkedéseken túl, az állambiztonsági hivatalok hatáskörébe utalta a szökések felügyeletét, ellenőrzéseket rendelt el a Szlovákiába tartó vonatokon, és a szlovák szervekkel együtt intézkedett az elszökött személyek visszatoloncolásáról a csehországi kirendelt munkahelyükre.

14.

Brünn, 1947. augusztus 5. Bohdana Hanyšovának a Brünn, Maloměřice-Borky gyűjtőtábor helyettes vezetőjének jelentése az elszökött magyar munkásoknak a csehországi kijelölt munkahelyükre történő visszavitelére szervezett akció végrehajtásáról.

Másolat.

Melléklet az Ia-1485/47-Sch. sz.-hoz[17]                                              Brünn, 1947. augusztus 5.

JELENTÉS

az akcióról, az elszökött magyarok visszaviteléről a kirendelt munkahelyre.

1. A magyar munkaerő transzportálása Szlovákiából 1947. július 14-én kezdődött és 1947. július 24-én fejeződött be. Brünnből fegyveres kísérettel a munkahelyekre szállítások ez év július 27-ig tartottak, mivel a kíséretet biztosító SNB állomás legénységének korlátozott száma meggátolta az akció gyors befejezését.
2. A magyar munkaerő elosztását a Brünn, Maloměřice-Borky gyűjtőközpontban a Tartományi Munkavédelmi Hivatal tisztviselője Brünnben, František Schottner végezte úgy, hogy azok a családokat is, amelyeket két külön transzportban szállítottak ide Szlovákiából, együttesen szállítsák őket a munkahelyükre.
3. A 817 személyből összesen 646 személyt szállítottak a kijelölt munkahelyekre (a cseh országrészbe 511, a morva és sziléziai országrészekbe 135). A brünni Járási Munkavédelmi Hivatal részére 117 személyt bocsátottunk rendelkezésre (magyarokat, akik eddig nem dolgoztak a cseh országrészekben, vagy nem tudtak vagy nem akartak emlékezni arra, hol dolgoztak eddig).
4. Szlovákiába összesen 54 személyt küldtek vissza. Ezeknek a személyeknek a brünni Tartományi Munkavédelmi Hivatal igazolásával jelentkezniük kellett a pozsonyi Tartományi Munkavédelmi Hivatalnál. Többnyire idősebb emberek voltak, munkaképtelenek, (pl. 1870-es évben született, terhes nők egészen a 9. hónapban, pl. Bašti Mária, 1926, a terhesség 5. hónapjában, férje Füleken van, ennek ellenére ideszállították.), betegek (víz van a tüdején, rokkant, operáció után, stb.) mindezeket megvizsgálta a brünni Járási Munkavédelmi Hivatal hivatalos orvosa Dr Kadlec, és munkaképteleneknek ismerte el őket. Mivel nem rendelkeztek a cseh országrészekben semmilyen családtaggal, akik gondoskodhattak volna róluk, visszaküldték őket Pozsonyba.
5. Nem tudjuk elképzelni, milyen módon történt a magyarok összpontosítása Szlovákiában, mikor a magyar transzportban ideszállítottak egy szlovákot is, csehszlovák állampolgárt Hudec Juliust Madarról, szül. 1915. A dokumentumok átvizsgálása és átkutatása után elengedték, és visszautazott Szlovákiába. Más, szlovákul beszélő magyarok bejelentései alapján állítólag a következőképpen jártak el: aki ki tudta fizetni pénzben, az Szlovákiában maradt, akinek nem volt pénze és olyan öreg és beteg volt, hogy a szlovák hivataloknak nem kellett, elküldték a cseh országrészekbe.
6. A Brünn, Maloměřice-Borky gyűjtőtáborba összesen 817 magyart szállítottak, ebből Szlovákiába visszaküldtek 53 személyt

a brünni kórházba küldtek (vesztés után)                     1 személyt

összesen          54 személy

Maradt 763 személy, akik a közvetkezőképpen voltak szétosztva

tablazat 44444 [18]

Csehország                  511

Morva-Szilézia            252

összesen                       763

a hivatal elöljárója

Dr. Boh. Hanyšová s. k.

Az irat cseh nyelvű gépelt másolat. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 305. Ústředna Státní bezpečnosti (Állambiztonság Központja). 305-366-4.

A közmunkaszolgálat több, mint kétéves időtartama alatt ismereteim szerint az elszökött magyar munkásoknak és családtagjaiknak 1947 nyarán zajlott le az egyetlen tömeges visszatoloncolása Szlovákiából a kijelölt munkahelyeikre. Ez összesen 817 magyart érintett, akiket előbb a Brünn közelében fekvő Maloměřice-Borky gyűjtőközpontba vittek és innen kísérték tovább őket a munkahelyeikre. Az akció során ugyancsak láthatóvá váltak a deportálások hiányosságai és a végrehajtás során elkövetett túlkapások, amelyek az érvényes előírások nyilvánvaló megsértéséből fakadtak (munkára alkalmatlan öregek, betegek és terhes nők elszállítása stb.). A későbbiek során már ilyen toloncolási akcióra nem került sor, a szökések után sok ezren maradtak otthon, nem vitték vissza őket erőszakkal a kijelölt kényszerlakhelyükre, munkahelyükre.

15.

Pozsony, 1947. november 19. A pozsonyi Tartományi Nemzetbiztonság Főparancsnoksága másolatban megküldi a gútai NB állomás 1947. november 7-én kelt jelentését a Belügyi Megbízotti Hivatalnak, a községből Csehországba munkára vitt magyarok egy részének hazatéréséről és az ebből fakadó bonyodalmakról.

Nemzetbiztonság Főparancsnoksága                          Pozsony, 1947. november 19.

2305 jelent./1946. sz.[19]

MÁSOLAT.

Tárgy: Magyarok munkára telepítve Csehországban – hazatérés

Belügyi Megbízotti Hivatal, V. Osztály

Pozsony

A Komáromi járásbeli Gúta NB állomás 2880/1947 szám alatt előterjesztette az alábbi 1947. november 7-én kelt jelentését:

Jelentem, hogy az utóbbi időben elkezdtek visszatérni Csehországból a magyarok, akiket ez év februárjában munkára telepítettek Csehországba. A visszatérő magyarok házait áttelepült szlovákok foglalták el. A magyar és az áttelepült szlovák között aztán különböző veszekedésekre és vitákra kerül sor, amelyeket az itteni NB állomásnak kell megoldania.

1947. november 5-én visszatért Csehországból Szántó Júlia, szül. 1914. január 16. Gútán, akit 1947. február 11-én munkára rendeltek Straka gazdánál, Kamíkban, Veľké Přílepy 18. h. sz., Prágai járás.

Szántóné a férjével ment el Csehországba, Szántó Gáborral, szül. 1914. szeptember 19-én Gútán, valamint három kis gyermekével és a férje édesanyával Szántó Júlia, szül. Navrátil, 1890. 8. 2. Gútán, Komáromi járás.

A Szántó családban munkaképes csupán Szántó Júlia, Szántó Gábor felesége volt. Maga Szántó beteges, nehéz munkára nem képes. Szántó Júlia, szül. Navrátil, már idős és állandóan beteges, tehát semmilyen munkára nem alkalmas.

Mikor a munkaadó Straka látta, hogy ebből a családból kevés haszna van, a munkások kérésére elengedte őket a munkából és a saját kocsiján elvitte a vasútállomásra, hogy visszatérjenek Gútára.

Az egész Szántó család hazatért, csupán maga Szántó maradt néhány napig Csehországban, hogy elintézze a kijelentkezést az élelmiszer kiutalás alól, és a rendőrségi kijelentkezést.

A NB Főparancsnokság 1433/5-1947 Hs sz. 1947. szeptember 9-én kelt parancsa értelmében a munkahelyükről visszatérő személyeket fegyveres kísérettel vissza kell szállítani az eredeti munkahelyükre.

Ebben az esetben a Szántó családot nem lehet visszakísérni, mivel a munkaadójuk által voltak elbocsátva a munkából, anélkül, hogy a munkaadó beleegyezést kért volna az illetékes munkavédelmi hivataltól, esetleg a Szociális Gondoskodás Minisztériumától.

A Szántó családon kívül hasonló módon volt elbocsátva a munkából Leckési Gyula is, született 1900. április 14. Gútán, aki munkára volt rendelve Otakar Bělohorskýnál, Nebušicén, 7 h. sz., Prágai járás.

Leckési bejelentette, hogy a munkaadója azt mondta neki, nincs munkája a számára, télre elmehet haza, és tavasszal lépjen újra munkába. Leckési elszállásolásával nem volt gondja az itteni NB állomásnak, mivel az ő háza még üres volt, így beköltözött oda.

Mindkét család vallomása alapján világos, hogy a munkáltatók Csehországban, a munka hiánya miatt, el fogják bocsátani a magyarokat. A magyarok haza fognak térni, a házaikat és a földjeiket elfoglalták az áttelepült szlovákok, vagy a bizalmiak, akiket a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatala nevezett ki. A hazatérő magyarok, mikor a házaikat és vagyonukat elfoglalva találják, biztosan nem fognak erre kedvezően nézni, de különböző kellemetlenségeket fognak csinálni és nyugtalanságokat fognak kelteni.

Az itteni állomás telefonon kérdezte a Területi Telepítési Hivatal elöljáróját és Járási Munkavédelmi Hivatal elöljáróját Komáromban, van-e valamilyen kiadott irányelv a magyarokról, akik legális módon visszatérnek Csehországból és a házaikat, vagyonukat elfoglalva találják. Az itteni állomás olyan választ kapott, hogy semmilyen parancsuk hasonló esetekre nincsen és a feletteseik csak szóban adtak ki utasítást, hogy a visszatérő magyart semmi esetre sem szabad a saját házába engedni.

Mivel várható, hogy hasonló esetek előfordulnak más helyeken is, kérem a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalával egyetértésben adjon ki szükséges irányelvet, hogyan kell az NB tagjainak az ilyen esetekben eljárni, és elsősorban ott, ahol a visszatérő magyar házában már szlovák van elszállásolva.

Végezetül kérem határozni a Magyarországról visszatérő magyarok kérdésében is, akik 1947 év elején elszöktek a munkaerő toborzás elől Magyarországra és most visszatérnek, mivel a házaikban sok esetben már szlovák lakik és most megérkezett a házba a tulajdonos és mindketten benne laknak.

A jelentés másolatát elküldöm a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalának és a Belügyi Megbízotti Hivatal VII. Osztályának

NB főparancsnok s. k.

Olvashatatlan aláírás

Az irat szlovák nyelvű gépelt másolat. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 305. Ústředna Státní bezpečnosti. 305-366-4.

A gútai csendőrparancsnok jelentése jól szemlélteti azt a kaotikus helyzetet, amely 1947 végére sok községben előállt Dél-Szlovákiában. Az időközben lezajlott lakosságcsere következtében magyarországi szlovákok érkeztek a falvakba, akiket gyakran a Csehországba munkára deportált magyarok gazdaságaiba helyeztek el. A Csehországból többnyire engedély nélkül visszatérő magyar tulajdonosok és a szlovák áttelepültek, illetve a magyarok vagyonába beültetett bizalmiak között kezelhetetlen konfliktusok robbantak ki. A felsőbb szervek sem nagyon tudták mit kezdjenek a kialakult helyzettel, egyedüli céljuk az volt, hogy a betelepült szlovákokat megvédjék. Olyan utasítást adtak, hogy nem szabad hagyni a vagyonuk visszafoglalását a magyar tulajdonosaik által.

16.

Písek, 1947. december 31. A píseki Területi Állambiztonsági Hivatal elöljárójának titkos jelentése a Belügyminisztérium VII. Osztályának a munkára rendelt magyarok szökéseinek szaporodásáról és Tóth Kálmán református lelkész magyarok között végzett lázító tevékenységéről.

(nyomtatott fejléces papír)

Tartományi Nemzeti Bizottság

Területi Állambiztonsági Hivatal, Písek

Písek, Komenského tř. 56                                                                                           Telefon 438.

645 tit/47 sz.                                                                                       Písek, 1947. december 31.

Tárgy: M a g y a r o k, visszatérés Szlovákiába a munkára telepítésről

Válasz a VII-C-3249 tit/47 rendeletre                                                            Titkos

Belügyminisztérium VII. Osztály

Prága VII.

Jelentem, hogy az utóbbi időben ismét nagyobb mértékben szaporodik az ide munkára telepített a magyarok önkényes eltávozása Szlovákiába. A magyarok megtagadják aláírni, vagy átvenni a határozatokat a munkaszerződés további féléves meghosszabbításáról. A levelek alapján, melyeket egymás között váltanak, arra bíztatják egymást, hogy mindent, ami a munkaviszony meghosszabbítására irányul utasítsanak el.

Amint azt az itteni Területi ÁBH[20] a 611 tit-1947 sz. alatt 1947. 12. 16-án jelentette, Strakonicén T o t h Kálmán magyar missziós lelkész, aki Prága XVI, Přemyslova 26/II-11 címen lakik, 1947. 10. 12-én a prédikációjában bátorította a meghívott magyarokat, hogy 1948. február 15. után ne dolgozzanak, még ha megaláztatás is éri őket. Igyekeztünk tanúkat szerezni Toth ellen, azonban eredmény nélkül. Egyetlen magyar sem akarja ezt megerősíteni.

Toth már több alkalommal volt Strakonicén. Pavel Urválek csehszlovák evangélikus lelkésznek, Strakonice 216/II sz., a csatolt cseh-magyar levelet küldte, melyben segítséget ajánl a magyaroknak minden irányban. Az istentisztelet előtt Urváleknek engedélyt mutatott az Információs és Iskolaügyi Minisztériumból, hogy egyházi szertartásokat végezhet. Toth nyilvánvalóan más helyekre is eljár, és ilyen módon bíztatja szabotázsra a magyarokat.

Strakonicén ezt az akciót MUDr Pavel Donáth orvos felesége, Helena Donáthová, született magyar támogatja, akiről jelentést adtam a Belügyminisztériumba 599 tit/47 sz. alatt.

Az egész akciót figyelve van, és amennyiben sikerül bizonyító anyagokat beszerezni a törvény értelmében közbelépünk.

Megkapja: Belügyminisztérium VII Osztály és a Tartományi ÁBH másolatban.

(két pecsét a lap alján, a szerző beosztása és a beérkezés dátuma) A hivatal elöljárója

(olvashatatlan aláírás)

1948. I. 5.

(a lap hátoldalán iktatópecsét) Állambiztonság Központja

a belügyminisztérium mellett

Érkezett 1948. I. 8.

(az irat mellett Tóth Kálmán cseh-magyar két nyelven írt rövid bemutatkozó levele, ebből csupán a magyar nyelvű részt közlöm betűhíven)

(…)

Kedves magyar református Testvér.

Szeretettel értesítem, hogy a komáromi református Egyházmegye megbizott a Cseh- és Morvaországban levö református hiveink lelki gondozásával és azzal, hogy minden ügyes-bajos dolgában segitségükre legyek. Tehát akár fizetés, akár valami más vonatkozásban panaszuk van forduljanak hozzám. Prágai cimem: TÓTH KOLOMAN, ref. farár, PRAHA XVI, Přemyslova 26/II, č. dv. 11. Ha lelkészi szolgálatra van szükségük, ugyancsak erre a cimre irjanak egy lapot. Ha beteg van a családban, vagy keresztelés, házasságkötés, vagy temetés adódik, elö. Sürgös esetekben pl. temetés, alkalmával forduljanak bizalommal a cseh testvér egyház (českobratrská církev evangelická) legközelebb levö lelkészéhez, aki engem taviratilag fog értesiteni. Szeretnék minden családot meglátogatni, ez azonban egyelöre lehetetlen, ezért ahol feltétlenül szükséges a látogatás, közöljék azt egy lev. lapon velem, a megadott cimre. Egyben irják meg azt is, hogyan lehet odajutni (autóbusz, vonat stb.)

Szeretettel köszönti testvére az Urban

TÓTH KÁLMÁN

missziói lelkész

Az irat cseh nyelvű gépelt aláírt tisztázat. Tóth Kálmán levele cseh és magyar nyelvű, sokszorosított példány. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 305. Ústředna Státní bezpečnosti. 305-389-4.

Az állambiztonság folyamatosan figyelte a magyar munkásokat Csehországban, a leveleiket is cenzúrázták, hogy Információt szerezzenek az esetleges szökések előkészületeiről, amelyek 1947 végén, az egyéves munkára rendelési időszak lejártának közeledtével, egyre szaporodtak. A hivatalok a kérdést a kényszerközmunka időszakának fél évvel történő meghosszabbításával oldották meg, erre lehetőséget adott a 88/1945 sz. elnöki dekrétum. A magyarok azonban sokan nem voltak hajlandók átvenni és aláírni az erről szóló végzést.

Az állambiztonság figyelte a deportált magyar munkások között tevékenykedő magyar katolikus papokat és református lelkészeket is. Számos jelentés maradt fenn az állambiztonság iratai között a magyar papok tevékenységéről. A legtöbb adatot Tóth Kálmánról találtam, aki valószínűleg a leghosszabb időt töltötte missziós tevékenységgel a deportált hívei között. Két jelentés is fennmaradt tőle missziós tevékenységéről és a deportáltak helyzetéről.[21] Az első jelentése alapján 1947. január elsején kezdte meg a munkát a cseh országrészekben, és mint a fenti jelentésből is látható folyamatosan, még 1947 év végén is szolgálta a híveit.[22]

17.

Hořovičky, 1948. január 16. A hořovičky-i SNB állomás parancsnokának František Malýnak a titkos jelentése a tartományi parancsnokságnak a magyar mezőgazdasági munkások leveleinek cenzúrázása során talált magyar nyelvű versről, amely szerinte valótlan állításokat tartalmaz.

Nemzetbiztonsági Testület

Állomásparancsnokság Hořovičky, Podbořany járás                       Hořovičky, 1948. január 16.

5 tit./48 sz.

Tárgy: Kovacz Sándor, magyar mezőgazdasági munkás,

valótlan állítások terjesztése külföldre                                   (pecséttel ráütve a lapra) Titkos

Nemzetbiztonsági Testület

Tartományi Parancsnokság – IIa Oszt.

Prága

Melléklet: 1.

Előterjesztem a vers másolatát, amelyet a magyar levelezés cenzúrázása alkalmával szereztünk meg. Ezt a verset, a vers végén található megjegyzés alapján, a vezekényi és a felsőszeli fiatal emberek írták. Kovacz Sándor magyar földmunkás, Běsno 93 sz., Podbořany járás, küldi Magyarországra a Kovacz Lajos Budapest, 14 járás [sic!], Hungaria közep körút 207 sz. címre.

Ennek a versnek az írói eltorzítva írják le az áttelepítésüket Szlovákiából Csehországba mezőgazdasági munkára, és nyilvánvalóan valótlan körülményeket említenek.

Jelentem, hogy a vers cseh nyelvre fordítása itt nem volt lehetséges, ezért magyar nyelven terjesztem elő. A vers eredetijét a levéllel együtt előterjesztem a mosti Területi SNB Parancsnokság – IIa Oszt.-nak.

A jelentést beszerezte:

Josef Seppi zászlós

(olvashatatlan aláírás)

Kidolgozta:

František Malý főtörzs.

(olvashatatlan aláírás)

Vélemény:

A viszonyokat ismerő emberek véleménye szerint, a magyarok között szokásos dolog hasonló verseket és dalokat is írni. Az ilyen anyagot a magyar propaganda összegyűjti, iskolázott emberekkel feldolgoztatja, és a legtöbb esetben a propagáció eszközévé válnak, főként a magyar iskolákban, nyilvános gyűléseken stb. Szükség esetén a magyar hivataloknak is bizonyítékul szolgál a magyar lakossággal való rossz bánásmódra a CSSZK-ban. Ezért az író nem tünteti föl, hogy a verset maga alkotta, hanem fiatal vezekényi és felsőszeli emberek, hogy a versben leírt körülmények kollektív tanúvallomással legyenek alá támasztva, és így hihetőbbé váljanak.

Megkapják:

mosti Területi SNB Parancsnokság – IIa Oszt. 2x                             SNB állomás parancsnoka

SNB-TP Prága IIa Oszt. 1x                                                                            Malý főtörzs.

Belügyminisztérium SNB-FP Prága 1x                                                (olvashatatlan aláírás)

Másolat!

Deportálás.

Hangos motor zugás hallatszik messziröl

Hurcolják a népet Pozsonyvezekényröl

Hangos sirás között bucsuzik a nép

Nincs mentség számára és nintcs más segitség

Csak kitelepitölap és sujos betegség

Néhány butorkáját autóra rakják

Itt hagyják a többit földet házát marhát

Amit szorgalmas kézzel össze kuporgatott

Ellen érték nélkül prédáit ott hagyott

De nem tehetünk semit mert nem volt irgalom

Hisz le tiport mindent az erös karhatalom

A csendes falu népe körül volt keritve

Sürü csatárláncczal és nem volt menedéke

Uton utfélén portyázó járörök

Fegyveres katonák csendörök rendörök

Az igazoltatásnak se szeri se száma

Gyanus volt az ember saját falujába

Szabadságra vágyó Pozsonyvezekény népe

Mégis szolgaság lett szorgalminak bére

Hurcolják a népet messze idegenbe

Halatszik a sóhaj Istenem nehagyel

Ahogy megérkeztünk a rabszolga vásárra

Megtudták hogy kinek mennyi lesz az ára

Olcsó lett az ember és préda a nemzet

Sajnos nekünk kel el szenvedni mindezt

Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk

Halgatná meg imánk amit rebeg arcunk [sic!]

Ne sanyargathatnák az ártatlan népet

Tanulnák meg egymást becsülni az emberek

Még ha nemistudnák egymást megérteni

Látnák meg egymásban Isten teremtményit

Betartani tudnák Isten törvényét

Szeresd felebarátodat mint te magadat

Ez volna a földön legszebb parancsolat

Ha erre az alapra épitenék a békét

Meglátnák a világ ujjá építését

Vége.

Ezt irták Vezekényi és felsőszeli fiatal emberek, minden igy volt a hogy le van irva.

A másolat hiteléül:

Hořovičky, 1948. január 15.

SNB állomás parancsnoka

František Malý főtörzs.

Az irat cseh nyelvű gépelt aláírt tisztázat, másolópapírral készült példány. A vers magyar nyelvű, másolópapírral készült példány. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 304. Různé bezpečnostní spisy po roce 1945. 304-219-3.

Az deportáltak leveleit cenzúrázó állambiztonsági szervek bukkantak erre a magyar versre, amely őszintén tárja föl a deportálás embertelen körülményeit, és ezért esetünkben bűnjellé vált. A vers különböző változatokban megtalálható több dokumentumkötetben is, amelyek a deportálások emlékezetét mutatják be. A legteljesebb gyűjteményben Tóth László szerkesztő Nagy Béla (1898–?) Felsőszeliből Magyarországra áttelepített parasztköltőnek tulajdonítja a verset,[23] de megemlíti, létezik taksonyfalvi és ipolyszakállosi változata is. Most gazdagítjuk a sort egy vezekényi, illetve Podbořany-i járásban lejegyzett változattal.

18.

Prága, 1948. június 2. Bizalmas feljegyzés a Szociális Gondoskodás Minisztériumában tartott értekezletről, amelyen Rudolf Obrusníknak, a miniszter titkárának elnökletével az érintett hivatalok megvitatták a magyar mezőgazdasági munkások csehországi letelepítésére szervezett akció sikertelensége után előállt helyzetet és a további feladatokat.

Feljegyzés

a Szociális Gondoskodás Minisztériumában 1948. június 2-án a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Földművelési Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, a Szociális Gondoskodás Minisztériuma, a Tartományi Nemzeti Bizottság Brünn, a Legfelsőbb Számvevő és Ellenőrző Hivatal, a Cseh Fölművesek Egységes Szövetsége, valamint a Belügyi-, a Szociális Gondoskodás-, és a Fölművelési Megbízotti Hivatalok és Szlovák Telepítési Hivatal képviselőinek jelenlétében tartott értekezletről.

Az értekezlet tárgya a cseh országrészekben dolgozó magyar munkásoknak a tartós letelepülés céljára történő megnyerésére ezekben az országrészekben indított akció eredményeinek az értékelése volt.

Az értekezletet az elnöklő Dr. Obrusník, a szociális gondoskodás miniszterének titkára nyitotta meg, aki röviden értékelte a megnyerési akció eredményeit és megállapította, hogy ez alapjában csődöt mondott. Az összesen 32.201 a cseh országrészekben dolgozó magyar nemzetiségű személyből a csehszlovák állampolgárság visszaadására 2.209 személy, a támogatásért a tartós egzisztencia teremtéséhez 1.531 személy jelentkezett. Továbbá megállapította, hogy ennek az eredménytelenségnek oka a következő pontokban gyökerezik:

1/ Magyarország és CSSZK között a nemzetközi kapcsolatok 1946 óta, mikor a toborzó akció elkezdődött, lényegesen megváltoztak és a magyarok ettől a változástól másféle bánásmódot várnak.

2/ Ezeknek a magyaroknak a vagyonának elkobzása Dél-Szlovákiában lassan halad és közülük senkinek a cseh országrészekbe nem volt kézbesítve végzés az elkobzásról.

3/ A 12.014 elszökött személyből, hosszú halogatás után fegyveres kísérettel visszatoloncolás a szlovák hivatalok által a cseh országrészekbe csupán kb. 800 személy esetében történt meg, amelynek az volt a következménye, hogy növekedett a szökések intenzitása a munkahelyekről Szlovákiába.

4/ Be kell ismerni, hogy a rossz bánásmód is ezekkel a magyarokkal, az egyes munkáltatóknál a cseh országrészekben, hatással volt az ellenszenvükre a tartósan itt maradással szemben.

A Belügyminisztérium képviselője ehhez megemlítette, hogy a Belügyminisztérium már 1947-ben kiadott egy körlevelet, amelynek meg kellett volna akadályoznia a magyarok visszaszökését Szlovákiába és ennek be kellett volna biztosítania a szökevények visszatoloncolását. Sajnos különösen a szlovák hivatalok nem igazodnak ehhez a körlevélhez és a fegyveres kísérettel történő visszaszállítást nem végzik. A propagálást a nézete szerint a földművesek szövetségének szervei, vagy a JNB-ok végezhették volna. Figyelembe kell venni, hogy a jelenlegi viszonyok miatt ezekkel a magyarokkal szemben nem lehet élesen fellépni.

A Szociális Gondoskodás Minisztériumának képviselője ehhez kijelentette, hogy az Információs gyűlések a munkavédelmi hivatalok által nagyon gondosan voltak végrehajtva, de a magyarokra nyilvánvalóan hatott a felforgató propaganda és a magyar külképviseletek beavatkozása.

A Szlovák Telepítési Hivatal képviselője hozzátette, hogy a hivatal már korábban figyelmeztetett arra, hogy az egész akcióra úgy tekintsenek, mint munkaerő toborzásra. A vagyon konfiskálása folyamatban van, de néhol személyes jellegű nehézségekbe ütközik, például abba, hogy a gazdaságot elfoglalta a cseh országrészekben dolgozó tulajdonos valamelyik rokona. Megegyezés született, hogy elkobzásra csak olyan vagyonok kerülnek, amelyekre bizalmiak lettek helyezve. Ami a kiutalási végzéseket illeti, a helyzetet még ki lehet javítani azzal a feltétellel, hogy a cseh országrészekben dolgozó tulajdonosnak ismert lesz a mostani pontos címe. Eddig a kiutalásokat csupán azon a helyen publikálják, ahol a konfiskált vagyon található.

Az Állambiztonsági Központjának képviselője rámutatott a szükségére annak, hogy a magyarokat ott telepítsék le, ahol nem okozhatnak kárt és szét kell szórni őket a lehető legmesszebb az ipari központoktól. Ügyelni kell arra, hogy amennyire lehet, elégedettek legyenek és ne váljanak veszélyessé az állami rendőrség szempontjából.

A Belügyminisztérium képviselője újra hangsúlyozza, hogy a magyarokat értesíteni kell az elkobzásról, vegyék tudomásul, hogy Dél-Szlovákiában már nincsenek egzisztenciális lehetőségeik, ez hatással lesz a hajlandóságukra tartósan letelepedni a cseh országrészekben. Teljesen egyértelmű, hogy a családokat nem szabad szétszakítani és az elkövetett ez irányú hibákat ki kell javítani.

A vita során a fegyveres kísérettel történő visszaszállításról a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalának képviselője kijelentette, hogy a visszatoloncolt személyek 80%-a a maloměřicei gyűjtőtáborból vissza lett küldve Szlovákiába, mint munkaképtelen. A további visszatoloncolások azonban pénzügyi jellegű nehézségekbe ütköznek, mivel a szlovák szerveknek nincsen pénzük a fegyveres kísérettel történő visszaszállítás költségeinek kifizetésére. Hasonló álláspontot foglalt el a Belügyi Megbízotti Hivatal képviselője is.

Az ilyen következtetésekkel szemben a Szociális Gondoskodás Minisztériumának képviselője megemlítette, hogy a maloměřicei központba szállított összesen 800 személyből csupán 54-et küldtek vissza. Ezek valóban munkaképtelen személyek voltak, akiket nem volt lehetséges semmilyen munkára elhelyezni. Az eszkort végrehajtására a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalának 100.000 Kčs,- előleget adtunk, és az elszámolás után, amelyet a Pénzügyminisztérium és a Legfelsőbb Számvevő és Ellenőrző Hivatal utasítására kérnünk kellett, adhatnánk előlegbe újabb összegeket. A megbízotti hivatal azonban a többszöri sürgetés ellenére ez idáig nem számolt el a nyújtott előleggel. Megfontolásra ajánlották továbbá, vajon lehetséges lenne-e a magyarok további munkára rendelésére felhasználni a 71/45 Tt. sz. elnöki dekrétumot.

A Pénzügyminisztérium képviselője megállapította, hogy az eszkort kérdése a Belügyminisztérium és a Belügyi Megbízotti Hivatal hatáskörébe tartozik, rajtuk múlik, hogy gondoskodjanak a megfelelő térítésről és esetlegesen kérjék a vonatkozó költségvetési tétel emelését. Minthogy biztosnak tűnik, hogy a magyaroknak feltétlenül a cseh országrészekben kell maradniuk, szükséges minél előbb az egész ügyet rendezni, hogy ezek a személyek tartósan be legyenek sorolva a munkafolyamatokba és a kapott támogatást valóban a saját helyzetük javítására használják, és ne váljanak a közgondoskodás terhére.

Mivel ezeket a magyarokat nem lehet kiköltöztetni, vagy letelepíteni a határvidéken, és a belső területeken nincs a számukra elegendő föld, szükséges számolni azzal, hogy itt maradnak a mezőgazdaságban, mint napszámosok, vagy részben az iparba sorolják őket. Ezért szükséges, hogy a Külügyminisztérium és a Belügyminisztérium közöljék minél előbb az elvi álláspontjukat ebben a kérdésben.

A munkaképtelenekről, akikről a családja köréből nincs ki gondoskodjon, a nemzeti biztosítás keretében gondoskodva lesz, amennyiben megkapja a csehszlovák állampolgárságot. Különben a mi intézeteinkben kell őket elhelyezni, miközben a lelki betegek intézetében lehetne helyeket felszabadítani, ezek kapacitása nincs megfelelőképpen kihasználva.

Az elnöklő végül a következő lényeges pontokba összefoglalta az értekezlet eredményeit:

1/ A Külügyminisztériumnak közölnie kell az elvi álláspontját a magyar kérdés megoldására a cseh országrészekben, és beleegyezést adni az esetleges rendőri intézkedésekhez a menekülések megakadályozására a cseh országrészekből Szlovákiába.

2/ Szükséges, hogy a Külügyminisztérium véleményezze, hogy a magyar-csehszlovák kapcsolatokra tekintettel lehetséges-e az elszökött személyeket Szlovákiából fegyveres kísérettel visszahozni a cseh országrészekbe.

3/ A Külügyminisztérium nyilatkozzon a javasolt 71/45 Tt. sz. dekrétum alkalmazásáról, amely alapján, azok a magyarok a cseh országrészekben, akiknek a munkára rendelése a 88/45 Tt. sz. dekrétum alapján befejeződött, és akik nem kérték a csehszlovák állampolgárság visszaadását és a támogatást a tartós egzisztencia megalapozására a cseh országrészekben, meghatározatlan időre, munkára lennének rendelve.

4/ A Belügyminisztérium ugyancsak közli a saját álláspontját ezekhez a lényeges pontokhoz és megtesz minden előkészítő intézkedést a menekülések megakadályozására és a visszatoloncolás végrehajtására.

5/ Továbbá a Belügyminisztérium gondoskodik, hogy a magyar nemzetiségű személyeknek, akik kérték csehszlovák állampolgárság visszaadását, a kérvényeik, amennyire lehetséges meggyorsítva el legyenek intézve.

6/ A Földművelési Minisztérium egyidejűleg ügyel arra, hogy ezeknek a személyeknek meggyorsítva legyen kifizetve a támogatás a tartós egzisztencia megalapozására.

7/ A Földművelési Minisztérium a cseh földművesek szövetségével újra megfelelő körlevéllel hangsúlyozza az alárendelt szerveknek, hogy a földművesek, akik magyarokat foglalkoztatnak, hogy szükséges ezekkel a személyekkel teljesen korrektül bánni és gondoskodni a számukra rendes elszállásolásról és étkezésről.

8/ Az Iskolaügyi Minisztériumot megkérik, hogy körlevélben figyelmeztesse az iskolák igazgatását különösen gondosan bánjanak a magyarok gyermekeivel, akik cseh iskolákat látogatnak, és sokfelé panaszkodnak a nemzetiségi diszkriminációra.

9/ A Belkereskedelmi Minisztériumot megkérik, hogy a nemzeti bizottságokon keresztül intézze el, hogy ne feledkezzenek el a magyarokról a textil és cipő kiutalásoknál.

10/ A helyzet megoldásáig minden érintett tárcának hozzá kell járulnia ahhoz, hogy megakadályozzák a magyarok szökéseit Szlovákiába.

11/ A Külügyminisztériumot az értekezlet eredményeiről kiértesítik és megkérik a gyors nyilatkozattételre. Amint a Szociális Gondoskodás Minisztériumának ismert lesz ebben az ügyben a Külügyminisztérium álláspontja, azonnal újabb értekezletet hívnak össze a jelenlévő érintett tárcák képviselői részére, melyen megegyeznek a megfelelő korrekt intézkedésekről.

12/ A jegyzőkönyvet a mai értekezletről megkapja az összes résztvevő tárca.

Ezeknek az alapvető pontoknak a kijelölése után az elnöklő az értekezletet befejezte.

Feljegyezte:                                                     a Szociális Gondoskodás Minisztériuma részéről

Kaplerová s.k.                                                                         Dr. Obrusník s.k.

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, sokszorosított példány. Národní archiv Praha, fond Ministerstvo vnitra – Noskův archiv (Belügyminisztérium – Nosek irattára), 43. doboz.

Az 1948 elejétől a csehszlovák kormány jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a még a cseh országrészekben tartózkodó mintegy 32 magyart rábírja a tartós letelepedésre. A csehszlovák állampolgárság megadását ígérték azoknak, akik kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába és állandó jelleggel letelepednek Csehországba.[24] A letelepedéshez anyagi támogatást is ígértek a kérvényezőknek. Ezután jelentős propagandát fejtettek ki a deportáltak körében, a csehországi munkavédelmi hivatalok gyűléseket szerveztek a számukra, ahol ismertették velük az új lehetőségeket és igyekeztek rábeszélni őket, hogy kérvényezzék a csehszlovák állampolgárságot. Az akció, mint az a fenti jegyzőkönyvből is kitűnik, kudarccal végződött, nagyon csekély számú magyar vállalta ilyen feltételek mellett a csehszlovák állampolgárság felvételét.

A letelepítési kísérlet eredménytelensége után az csehszlovák szervek keresték az utat, miképpen tudnák jogi úton kötelezni a magyarokat a további maradásra. A jegyzőkönyv alapján felmerült, hogy a 71/1945 Tt. sz. elnöki dekrétumot alkalmazzák a magyarokra, amely csak a cseh országrészekben volt érvényben. A javaslathoz a Belügyminisztérium hozzájárult, hogy ez alapján a jogszabály alapján kötelezzék meghatározatlan időre a deportáltakat a csehországi munkára.[25] Végül más megoldást választott a kormány, a prágai Nemzetgyűlés 1948. július 21-én elfogadta a 175/1948 számú törvényt. Ez úgy módosította a 88/1945 sz. elnöki dekrétumot, hogy a munkaszolgálat kétszer egy évvel meghosszabbítható.

A jegyzőkönyvből az is kiderül, az csehszlovák állami szervek látták, hogy a nemzetközi helyzet, benne a magyar-csehszlovák kapcsolatok, már teljesen más volt 1948 nyarán, mint 1946-ban. A hidegháború légkörének kialakulása miatt a szovjet vezetés nem tűrhette, hogy a befolyása alá került két ország, Magyarország és Csehszlovákia között feszült legyen a viszony. Ennek tudható be elsősorban, hogy 1948 nyarán döntések születtek a magyar kisebbség helyzetének rendezéséről. 1948 októberében törtvényt hoztak a magyar nemzetiségű polgárok állampolgárságának megadásáról[26] és 1949 januárjában megkezdődött a deportált magyarok szervezett transzportokkal történő hazaszállítása Szlovákiába. Ezzel lezárult számukra a több, mint két évig tartó csehországi kényszer közmunka.

4. Összefoglalás

 Munkámban három eddig kevéssé vagy alig ismert levéltári irategyüttes segítségével mutattam be a szlovákiai magyarok deportálásának néhány részletét. Három államigazgatási terület, a központi kormány, a hadsereg és a Belügyminisztérium, valamint a biztonsági szervek szerepét igyekeztem megvilágítani a szlovákiai magyarságot ért talán legismertebb és legfájóbb traumát okozó eseményében. A politikatörténeti szempontokat fokozottan figyelembe véve, valamint a kormányzat- és az igazgatástörténet történetírásunkban eddig kevéssé alkalmazott vizsgálatával igyekeztem megvilágítani, érthetőbbé tenni a közölt 19 dokumentumban leírtakat, a deportálások kevéssé ismert részleteit. Munkámhoz igénybe vettem a történelem segédtudományai közül az archontológiát, a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozó ágazatát is.

A deportálások történetének első, legtöbb érzelmet fölkavaró szakasza, maga a családok elszállítása sincs teljesen föltárva, annak kvantitatív mutatói sincsenek megnyugtatóan tisztázva. A kényszerközmunkára hurcolt és két évig munkahelyelhagyási tilalom alatt élő magyarok mindennapjainak, életkörülményeinek, küzdelmeinek a fölmutatásával is adós még a történetírásunk. Az említett a feladatok megoldásához az elkövetkezendő években további levéltári kutatásokra lesz szükség az elkövetkezendő években.

L. Juhász Ilona Komárom emlékjelei az államfordulatok és rendszerváltások tükrében

Somorja – Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Etnológiai Központ, 416 p. /Jelek a térben, 6./

Roppant korrekt, ráadásképpen gazdagon illusztrált kötetről van szó, választott tárgya és módszere egyben erénye is, melyet itt „szárnyas szavakkal” nem illene illetni, lévén maga is visszafogott, a mindenkori tudományosság igényének vállaltan és „objektívan” megfelelni szándékozó törekvésről, melyet a Szerző ki is emel előszavában: „néprajzi/etnológiai megközelítésről lévén szó, nem volt célunk az emlékjelek esztétikai és történelmi szempontú minősítése, hanem általános bemutatása, amely alapján az olvasó levonhatja a maga következtetéseit, megalkothatja saját véleményét is…” Olyan dokumentációt kapunk tehát, melyben a Komárom (jelesül is „Észak-Komárom”) területén „ma is létező emlékjeleken túl sorra veszi azokat az objektumokat is, amelyek ma már nem léteznek, illetve amelyek felállítását bár tervezték, azonban különböző okok miatt a terv mégsem valósult meg. Mindezeken túl szó lesz azokról az emlékjelekről is, amelyek máshol találhatóak, de valamilyen módon kötődnek a komáromiakhoz”.

Az elnagyoló szemlézés során annyi bizonnyal kimondható, hogy helytörténeti, néprajzi, várostörténeti szempontból nemcsak hiánypótló, nemcsak a korábbi városhistóriai jelenségekre is figyelemmel lévő, hanem a tervezett térségi munkát a megkonstruált feldolgozó munka komplexebb céljait követő áttekintésről, vagy inkább összegző „kiállításról” van szó. A mintegy 320 emlékmű, emlékjel részletes bemutatása, történeti kontextusának, keletkezéstörténeti jellegének, korabeli visszhangjának teljesebb anyagára (lásd 14–207. oldal) az áttekintő és elemző mustra, az erre következő Mellékletekben pedig újságcikkek, fotók, visszaemlékező forrásközlések gazdag gyűjteménye kínálkozik. Annak tisztázásaként, mi is értendő ez alapon „az emlékjelek kifejezés alatt? Mindazokat az objektumokat (szobrok, emlékművek, emléktáblák, keresztek, feszületetek, emlékoszlopok/kopjafák stb.), amelyeket valamilyen neves személyiségek vagy történelmi, politikai, társadalmi események, évfordulók emlékére köztereken, valamilyen épületben (templomban, oktatási intézményben stb.), temetőkben és egyéb, bizonyos közösség által használt helyen állítottak. Ide soroljuk az emlékfákat is, amelyek ültetésének Komáromban is vannak hagyományai, és az elmúlt évtized során is több példa volt rá. Az emlékjelek nagy részéhez felavatásukat követően már nem kötődik semmilyen rítus, és megemlékezéseket sem tartanak ezeknél, valamint az állaguk megóvásával sem foglalkoznak az egykori állítók (legjobb példák erre a kopjafák), viszont vannak olyan objektumok (elsősorban szobrok és emlékművek), amelyek szerves részét képezik a város és az idelátogatók emlékezés- és emlékeztetéskultúrájának. Ebben vezető szerepet játszik Jókai Mór és Klapka György szobra…” – írja ismertető szándékkal. Mindezzel akarva-akaratlanul is utal (vagy helyenként épít is) arra, hogy optimális esetben nem valamely néprajzi vagy helytörténeti adattár keletkezik, hanem társadalmi kontextusba, társadalomtörténeti környezetbe kerülnek maguk az objektumok, tehát mintegy „szabadtéri emlékezeti park” jön létre. Ekképp „mintegy életre kelnek a szobrok, emlékjelek, hiszen az egykori tudósítások, beszámolók, vitacikkek nemcsak a szóban forgó objektumok felállításának körülményeiről, de a velük összefüggő társadalmi vitákról, a korabeli komáromi társadalomról is plasztikus képet adnak. Mindamellett jelzik a város etnikai és vallási viszonyait, s ezzel együtt egy rendkívül gazdag és összetett, csaknem másfél évszázados emlékezéskultúrát tár a szerző az olvasó elé” – ahogyan a kötet ismertetője is jelzi.

Érdemi jele ennek a feldolgozás-módszertannak, hogy a tradicionális várostörténeti kalauzok, helytörténeti közlemények, vagy akár fotóalbumok is közölnek „adatokat” a városban állított emlékjelekről, de a leggyakoribb „objektív leírás” többnyire nélkülözi a feltáró és értelmező elhelyezést, s megelégszik a puszta felmutatással/megmutatással, miként erre a Klapka-szobor, a Beöthy-ház, a Ghyczy-emléktábla, az erőd, a királyszobrok, a világháborús emlékhelyek, temetői jel-együttesek, kopjafák esete is utal, de L. Juhász Ilona ezeket nemcsak bővíti, kiegészíti, eseménytörténeti háttérrel gazdagítja, hanem rendszerbe is állítja. A kötet fejezetei szisztematikus listát is nyújtanak, egyben „kalauzként” is szolgálnak, s fotó- meg sajtómellékletekkel oly módon teszik gazdaggá a leírást, hogy az átmenetivé lesz az illusztratív album, a rendszerező helytörténeti tevékenység és a társadalomtörténeti monográfia között. Ez pedig nem véletlen, hanem tervezett, sőt cél is volt: áttekintő (dél-komáromi és szlovák-komáromi összgyűjtemény részeként), egyúttal azt is szolgálja, hogy teljes körkép készülhessen a „Komáromban található objektumok helyének megjelölését is tartalmazó részletes térképpel és egy, valamennyi emlékjelet tartalmazó képes katalógussal együtt. E mostani kötetben csupán néhányat említünk a dél-komáromiak közülük, azokat, amelyek a kapcsolódó rítusok révén szorosan kötődnek a szlovákiai Komárom objektumaihoz, illetve többé-kevésbé az itteniek emlékezetkultúrájába is beépültek. Az anyag eszmetörténeti és elméleti elemzése a második kötetben szerepel majd, s egyebek közt kitérünk a kölcsönhatásokra, a két Komárom lakóinak egy-egy objektumnál tartott közös megemlékezésére is. A szlovák, német, valamint angol nyelvű összefoglaló is a második kötetben kap helyet. E mostani kiadványunkban nemcsak a magyarok által állított emlékjeleket vesszük sorra, hanem kitérünk az egykor népes zsidó lakosság, valamint a csehek és szlovákok által állított objektumokra is. Az ideológiai, nemzetiségi vagy más okok által motivált térkijelölés, térfoglalás folyamata, szobrok ledöntésének és újraállításának gyakorlata a volt szocialista blokk államaiban és utódállamaiban napjainkban is tovább zajlik. A mai Szlovákia területén álló több emlékjelhez hasonlóan a Komáromban állított objektumok egy részének sorsát is jelentősen befolyásolták a különböző államfordulatok és a rendszerváltás is. Elsősorban a második világháború befejezésétől az 1989-es rendszerváltást követő években Komárom emlékjeleinek egy része is »vándorlásra« kényszerült, de akadtak köztük olyanok is, amelyeket megsemmisítettek az új hatalom képviselői, néhányat, vagy pedig egyes objektumok darabjait a múzeumban vagy pedig egyházi tulajdonban lévő épületben őriztek meg. Az 1989-es rendszerváltást követően több emlékjel visszakerült a helyére, viszont voltak olyan objektumok is, amelyeket ekkor távolítottak el” (11. p.).

Fontos tehát kiemelni, hogy a kortárs emlékezetkultúra jelenkori szemléletmódjába illeszkedő, a múltat nem „végképp eltörölni” akaró, hanem jelentőségét éppen „jelentésességében” megfogalmazó szerzői szándék kiegészül az emlékezés rítusaival, a rítusoktól megfosztott vagy megfosztódott szertartás-lényegű körülményekkel, valamint a kutató (s olykor a kor, máskor a múltszemlélet) serkentette jelenséggel: az emlékeztetéskultúrával. Meglátásom szerint ebben a Szerző nemcsak kézenfekvő korértelmezést old meg, hanem magával az emlékezés rítusaival foglalkozó tudásterületet is kiegészíti-kibővíti a térszemlélet, az értelmezési tartományok, a megjelenítésmódok, a reprezentációk és mindezek hosszú időtartamú együttélési, kölcsönhatási effektusainak értékelő szemléjével is. Emlékeztetni annyi, mint nemcsak ennek módszerét, aktualitását, múltból fakadó jövőjét megbecsülni, de tartós vagy állandósult komponensként megnevezni magát az értékőrző szándékot is. Hagyatékápolás, leletmentés, kiterjesztett értelemadás tehát, amely nemcsak néprajzos szemléletet sugall, hanem kultúratörténészi, örökségvédelmi, közösségi értékrendi beállítódást legalább annyira. Ezért pedig igen hálásak lehetünk L. Juhász Ilona törekvésének, s abban is e megjelent illusztris és illusztratív kötetnek.

Adjuk tovább fiainknak, utódainknak, a jövőnek. Már csak azért is alaposan és alapozóan, hogy legyen módjuk a maguk emlékezetkultúrájával, állam- és rendszerváltások újdonatúj emlékjeleivel összehasonlítva, a majdani értékrendet másképp követve is megfelelő bázisra építeni mindazt, amely már az ő emlékjeleik köre, az ő jeleik történeti tere lehet…

A.Gergely András

Kozári Monika: Andrássy Gyula

Budapest, Gondolat, 2018, 224 p.

A dualizmus kori Magyarország történetének egyik legjelentősebb kutatója, Kozári Monika egy régóta esedékes kötettel örvendeztette meg a korszak iránt érdeklődőket. Monográfiája egy olyan mágnásnak állít emléket, akinek a neve ugyan nem kopott ki a köztudatból, mégis viszonylag ismeretlen alakja maradt a történelemnek. Andrássy Gyulával a „szép akasztott” kifejezés forrott össze a kollektív emlékezetben, esetleg a miniszterelnöksége vagy a külügyminisztersége juthat eszébe sokaknak, és habár ez utóbbi tevékenységeit többféle irányból közelítették már meg a történészek, az életművének még ezeket a forrásokban gazdag szakaszait sem tárták fel kellő mélységben. A szerző még azt az akár meglepőnek tűnő tényt is közli, miszerint Andrássy nevét Európában sokkal inkább ismerik, mint Magyarországon, akinek a sorsát idáig mindössze néhány biográfia összegezte, s ezek is jórészt elavultak vagy szinte elérhetetlenek. Az életrajz tehát hiánypótló célzattal törekszik egy „ismeretlen ismerős” pályafutásának, munkásságának és mentalitásának ábrázolására; Kozári Monika meglátása szerint „az idézetek jól megmutatják Andrássy Gyula gondolkodását”, ezért a kötetben bőségesen citál különböző korabeli forrásokat is. Ez utóbbi kijelentése azonban módszertani kérdéseket is felvethet az olvasóban: érdemes-e egyenlőségjelet tenni a megnyilatkozások és a mögöttük rejlő gondolatok közé? Jól tudjuk ugyanis, hogy a politikában (és főként a diplomáciában) a széles nyilvánosság elé tárt szövegek nem feltétlenül tükrözik a megszólaló őszinte véleményét.

A kötet Andrássy életútjának jelentősebb szakaszai szerint oszlik fejezetekre, a szöveg gerincét pedig az országos tisztségekbe emelkedett politikus bemutatása adja. Andrássy születési ideje (1823. március 3.) biztos, azonban világrajöttének helye nem; ez annak is köszönhető, hogy a családnak több olyan birtoka is volt, ahol rendszeresen tartózkodtak, s Gyula fiatalkoráról viszonylag keveset tudunk a rendelkezésre álló források aránylag csekély száma következtében. A fiatalember kezdetben Széchenyi István híve volt, de később a radikálisabb ellenzékiség felé tolódott el, s Kossuth Lajos politikai nézeteit támogatta. A szerző tevékeny politikusként ábrázolja őt, aki Zemplén vármegye közgyűlésén, majd az országgyűlésben is erősen ellenzéki hangot ütött meg, s akinek több hozzászólásában is a bölcs előrelátást véli felfedezni (33. p.). Andrássy 1848 áprilisában lett Zemplén vármegye főispánja, s elvállalta a megyei őrsereg vezetését is. Jelentős közéleti pozícióit egyaránt köszönhette a származásának, a jellemének, valamint a műveltségének, egyúttal azonban a sokoldalúsága is kiviláglik: nem túl jelentős, de gyakran gúnyos szónok volt, sem a vármegyei, sem az országos politizálás nem volt tőle idegen, 1848–49 folyamán pedig katonai és diplomáciai feladatokat egyaránt ellátott.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése újabb fordulópontot jelentett a mindössze 26 éves gróf életében. Andrássy menekülni volt kénytelen, s majdnem egy évtizedet töltött külföldön. Emigrációja idején a nézeteiben ismét némi változás következett be, s kezdetben a föderalizmus elveit vallotta, aztán viszont a területi integritás mellett állt ki. Időközben ismertségre és népszerűségre tett szert Nyugat-Európában (főként Franciaországban, azon belül is Párizsban), nem mellesleg a politikai látótere is kiszélesedett, amit később hasznosítani is tudott. Andrássy pályafutása az 1850-es évek vége felé egy újabb kanyart vett, amikor is úgy döntött, hogy előkészíti a hazatérését, vagyis ezzel eltávolodott a kossuthiánus eszméktől (amelyek egyébként maguk is jelentős módosulásokon mentek keresztül addigra), s kimondva-kimondatlanul elfogadta a Ferenc József-i főhatalmat, illetve a birodalmi gondolatot. Az életrajz egyik legizgalmasabb pontja éppen ez a pályafordulat (vajon hogyan nézhetett egymás szemébe – képletesen és szó szerint is – az egykori halálraítélt és elítélője?), esettanulmányként is érdekes lenne feldolgozni azt mint a kiegyezéshez vezető személyes utak egyik lehetséges változatát. Andrássy életútjának íve a Széchenyi-párti kezdetektől a kossuthiánus ellenzékiségen át a kiegyezést követő első magyar miniszterelnök – majd külügyminiszter – pozíciójáig vezet, amely így a mágnási politizálás egy sajátos válfajának archetípusaként is értelmeződhet.

Az életrajz második fele az országos hivatalokba emelkedett politikus sorsát ábrázolja, amelyhez a közjogi csatározások adták meg a hátteret. Kozári Monika részletesen elemzi az 1860-as évek első felének politikai eseményeit, amelyek során Andrássy ugyan fokozatosan Deák Ferenc nézeteit tette a magáévá (s a korabeli országgyűléseken következetesen kiállt Magyarország érdekeiért, a parlamentáris kormányzásért és a megyei intézmények működőképességének biztosításáért), de a birodalom nagyhatalmi státuszáért is síkra szállt, amiben viszont nem értett egyet idősebb politikustársával. E tekintetben a véleménykülönbség egyik lehetséges magyarázataként (amire egyébként a monográfia csak érintőlegesen tér ki) a világlátott és a szűkebb pátriájából ki nem mozduló nemes látószöge közötti eltérést is megemlíthetjük, hiszen tudjuk, hogy a reformkorban felnőtt nemesi nemzedék(ek) külpolitikai és diplomáciai ismeretekkel alig rendelkezett/rendelkeztek, s főként a köznemesség köréből jutottak el viszonylag kevesen például külföldre, s Magyarországnak egyébként sem volt önálló külföldi diplomáciai képviselete, így a nemesi politizálás ezen hiányosságai egyebek között éppen 1848–49 folyamán váltak szembeötlővé.

Kozári Monika kronologikusan és tematikus keretekben mutatja be Andrássynak a kiegyezés után végzett tevékenységét. Kétségtelen, hogy a gróf könnyűnek nem mondható feladatot vállalt magára miniszterelnökként, s ezt a szóban forgó kötet is ékesen bizonyítja. Andrássy legfőbb célja a polgári Magyarország megteremtése volt, de a Monarchia másik felével és az uralkodóval együttműködve. A dualizmus korát is áthatotta a közjogi kérdés, így Andrássy személyét és tevékenységét is gyakran érték bírálatok az ellenzék részéről, hiszen ő a kortárs politikusok zömével ellentétben birodalmi keretekben gondolkodott. A kormány egyik fontos feladatát a közvetítésben határozta meg, igyekezett kerülni az összeütközést Ferenc Józseffel, s meg akarta őt győzni arról, hogy nem kell egy újabb forradalomtól tartania. Sokrétű tevékenységet folytatott, külügyi kérdésekkel éppen úgy foglalkozott, mint az erdélyi sajtóviszonyokkal vagy Pest és Buda fejlesztésével. Kozári Monika a biográfia jelentős részét szenteli e pályaszakasz bemutatásának, bőségesen idéz Andrássy országgyűlési megnyilatkozásaiból, s az ellenzékkel folytatott vitákon keresztül mutatja be az ő alakját és kifejtett politikai nézeteit. A szerző időrendben felsorakoztatja az országgyűlésen felvetett problémákat, az ellenzék megnyilatkozásait, majd Andrássy ezekre adott válaszait, ami némileg egyhangú előadásmódot eredményez, a korábban (és később is) olvasmányos stílus ebben a szakaszban nehezebben emészthetővé válik.

Andrássy külügyminiszteri tevékenységének bemutatására kevesebb figyelmet fordít a szerző; vélhetően azért is szentelt ennek rövidebb terjedelmet az életrajzban, mert ez a téma a vonatkozó források és szakirodalom révén ismertebb az érdeklődők számára. Ezen okból kifolyólag azonban a biográfia belső egyensúlya megbillen, és az olvasóban hiányérzet keletkezhet. A gróf politikusi tevékenységében a külpolitika legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a belföldi kérdésekkel való küzdelem, s talán e kötetben is több szó eshetett volna a külügyminiszter Andrássy munkásságáról. A szerző a kiadvány zárásaként bemutatja a politikus utolsó éveit, s megismerhetjük a magánembert is; egyebek között a kortársakat is leginkább foglalkoztató kérdést, a Sisi császárnéval/királynéval való bonyolult kapcsolatát is boncolgatja az életrajz, de szó esik például a család kastélyairól is.

Kozári Monika egyértelműen pozitívan értékeli Andrássy munkásságát, bel- és külpolitikai tevékenységét egyaránt. A grófnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, amelyeket több-kevesebb sikerrel le is győzött. Jelentős szerepe volt az új magyar állam és a birodalmi szerkezet kiépítésében, reálpolitikusként rendszerint hitelesen mérte fel a lehetőségeket, és habár igyekezett az uralkodó kedvében is járni, nem adta fel az alkotmányosságot és a liberális elveket. Sikeresen vezette át Magyarországot a polgári korszakba, sokat tett például a főváros fejlesztéséért, valamint a szabadelvű törvények elfogadtatásáért egyebek mellett az oktatás vagy a nemzetiségekkel való bánásmód terén is. Andrássy személyében tehát egy olyan embert mutat be a szerző, aki némiképp kacskaringós pályán ugyan, de be tudta tölteni hivatását, s az akkori Magyarország északkeleti sarkából indulva az európai politikát is formáló korszereplő lett. Ez a pályaív a korabeli magyar mágnási réteg egy lehetséges érvényesülési útját rajzolja fel, egyúttal azonban rámutat a korszak olyan sajátosságaira is, hogy „a szép akasztott” hogyan válhatott egykori majdnem-hóhéra egyik legközelebbi munkatársává. S innen nézve Andrássy Gyula személye egy (vagy több) nemzedék, illetve egy nemzet sajátos kényszerpályáját is jelképezi: a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc József idővel sokak „Ferencjóskájává” változott, az egykori halálraítéltek, üldözöttek közül számosan uralkodópártiakká alakultak át (ki érdekből, ki őszintén, ki csak színlelve), Magyarország pedig bizonyos szempontból talán a korábbiaknál is jobban a német–osztrák érdekszféra részévé vált. A kiegyezés és a nyugati birodalomfélre való támaszkodás nagyrészt kényszer szülte kompromisszum volt, amit Andrássy mellett sokan mások is kénytelenek voltak (f)elismerni, de az már a sors tragédiája, hogy a rendszer hosszabb távon egyre inkább megmerevedett, s így az első világháborút követően Magyarországot és Ausztriát, Andrássy Gyula és Ferenc József világát is magával rántotta a pusztulásba. De emlékezzünk inkább Andrássyra és ténykedésére; ebben lehet segítségünkre Kozári Monika kötete, amely méltó módon, korszerűen, bőséges forrásanyagra támaszkodva, élvezetes stílusban tárja az olvasó elé egy kiemelkedő államférfi kitérőktől sem mentes életútját és összetett emberi jellemét, nem mellesleg pedig azt az ellentmondásoktól, árnyékoktól és nehézségektől sem mentes időszakot is, amelyet a dualizmus korának nevezünk.

Bodnár Krisztián

Csehy Zoltán–Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

Pozsony / Bratislava, Comenius Egyetem / Univerzita Komenského, 2018, 348 p.

„Nem minden hangból lesz a szó nemes értelmében vett zene, ahogy nem minden frappáns ritmus válik verssé, és nem minden kiérlelt vagy eredeti gondolat nemesül költői zenévé” – ezzel az egész könyvön rejtve végigvonuló gondolatfüzérrel adják meg a Gyakorlati magyar verstan szerzői verstankönyvük alaphangját az előszóban. Verset alkotni mesterien is lehet, de ahogy a mondás tartja, néha Homérosz is alszik. Egy elnyúló szótag, egy félrecsúszott metszet: s a vers csontváza máris szétesik. A könyv szerzői nem csak magasirodalomban gondolkodnak, verstani kézikönyvükben egyaránt hoznak példát klasszikus műalkotásokra és pusztán illusztratív szerepű formai szárnypróbálgatásokra.

A Gyakorlati magyar verstan hiánypótló a maga műfajában. Habár akadnak terjedelmes darabok, legyen szó Szepes Erika és Szerdahelyi István verstanáról vagy Horváth János munkáiról, s a metrikai szabályok is mondhatni többé-kevésbé földbe gyökereztek, a klasszikusok mellett új típuspéldákra is szükség van, hiszen az új generáció új megközelítésmódot igényel. Nem mellékes tény az sem, hogy a könyv nyelvezete és példatára a közérthetőséget célozza meg, s így beteljesíti vállalt feladatát, hogy oktatási támaszt biztosítson a diákoknak.

Didaktikai szempontból a könyv felépítése kimondottan szerencsés: a diák megismerkedhet az alapfogalmakkal, a terminológiával, a legalapvetőbb metrikai elvekkel, és minden verslábhoz, metrikai szerkezethez mintapéldát is kap. A példaként kiragadott sorok, részletek és versek spektruma csaknem behatárolhatatlan, visszanyúlik egészen Homérosz idejébe, s a legtöbb tankönyvhöz viszonyítva a szokásosnál tovább merészkedik, hiszen a magyar klasszikuson átívelve a kortárs költészetet is beleépíti repertoárjába. A könyv félreteszi az enciklopédiába illő közhelyesült irodalomtörténeti tényeket, mint például azt, hogy a magyar versnyelv egyik forradalma a klasszikus triász munkássága volt, amellyel meghonosították egyebek közt az ún. nyugat-európai verselést. Inkább arra törekszik, hogy vállalt feladatában konzisztens módon gyakorlatias maradjon. Nem szabad megfeledkezni a fejezetek, alfejezetek elejére beinjektált összefoglaló táblázatokról sem, amelyek már önmagunkban is megérnének egy verstani gyorstalpalót.

A könyv magyar nyelvben való megjelenési sorrendjében veszi górcső alá a verselési rendszereket, kitér a világ különböző tájairól meghonosított állandósult strófaszerkezetekre, mint például az olasz tercina, a magyar verselésben még vitatott szerkezetű rondó, vagy az angol limerick. Zárásként pedig megbirkózik a szabadvers verstani betájolásával. A pszeudoformáktól kezdve a tömbverseken át a metrikailag teljesen szétzilált versekig széles skálán mozgó alapanyaggal dolgozik. A repetitív elemek ritmikai funkciójának felfedezése sem maradhat el, de a példák között olyan különlegességekre is rábukkanhatunk, mint a képversek, khronosztichonok – azaz az olyan versek, amelyek római számokkal leírt évszámot rejtenek el magukban – vagy egy pornómagazinból kivágott női alak testére írt vizuális költemény.

A szerzők oktatói tevékenységére mutatnak mindazok a közvetlenebb nyelvi-stilisztikai fordulatok, amelyeket a könyvben használnak. A levegős szöveg, az összefoglalók és a klasszikusok mellé betársul a jókedv és a humor is, ami elengedhetetlen kelléke az oktatásnak. Nem is lehetne annál abszurdabb jelenetet elképzelni akadémiai szinten, mint amikor valaki az egyetem folyosóján sétál, és a tanteremből a következő Varró Dániel-sorokat hallja a diákok skandálásában: „Szép állat a || krokodil, // minden este || bekakil, // bekakil, || bepisil, // szép állat a || krokodil. (32. p.)”

Olykor egy-egy versrészlet meglepetésszerű reakciót vált ki. Váratlanul olyan dolgokra leszünk figyelmesek, hogy a jól ismert gyerekkori altatódal egyszer csak háromlábú daktilusi sorok („Bóbita, Bóbita táncol, // Körben az angyalok ülnek, // Béka-hadak fuvoláznak, // Sáska-hadak hegedülnek”, 111. p.) fonadéka lesz, hogy két köznapi szó hexameterré áll össze („Gépjárművezető-igazolványok kiadása”, 82. p.), vagy hogy egy matematikapéldában is ott lüktethet a hexameter ritmusa („77 520 x 3 = 6 x 10 + 232 500”, azaz „Hetvenhétezer-ötszázhússzor három egyenlő: // hatszor tíz plusz kétszázharminckétezer-ötszáz”, 72. p.).

A kötet esztétikai ítéletet nem hoz, legyen szó bár marginálisnak titulálható, ám a jelenséget ábrázoló sorokról vagy reprezentatív versgyűjteménybe illő darabokról. A szemrímet illusztráló „Volt amire // büszke volt // Voltaire?” (18. p.) rögtönzés, vagy a következő Parti Nagy-sorok: „Dunának, Oltnak egy vize, // mentőkötél a fuldokoltnak, // Middle Eat European Service. (18. p.), akárcsak a leggyakoribb magyar hexameter, az „Áfás számlaigényét kérjük, előre jelezze!” (73. p.) egyaránt alkalmas példa lehet egy-egy jelenségre.

A Gyakorlati magyar verstan kétségkívül diákbarát segédlet, amely mindamellett, hogy megmutatja a legcélratörőbb utat a verselési elméletek szerteágazó terepén, példatárával feladja a leckét az olvasónak irodalomtörténetből is, hiszen az is kiderül, hogy mely téren, mely költőnél van pótolnivalója. Remélhetőleg a könyv nem csak a jól elrendezett, ám passzív tananyag tárháza marad, hanem inspiratív erő lesz a ritmikai impulzusok gyakorlati megvalósításában is, ha nemcsak tanít, hanem megszerettet, ha nem csak elemző rutint ad, hanem akár személyes élménnyé váló ritmusjátékokra, akár magasabb költői kísérletekre ösztönöz.

Jablonský Benjámin

Impresszum 2020/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

Mészáros András: A filozófia Felső-Magyarországon
Mester Béla: Filozófia és nyelv – a filozófia nyelve. Két reformkori magyar filozófus nyelvszemlélete. Erdélyi János és Szontagh Gusztáv
Fórizs Gergely: Tobias Gottfried Schröer nemzetkoncepciója
Gurka Dezső: Greguss Mihály Nyiry István álomfilozófiájával kapcsolatos bírálata a 19. századi álomfelfogások kontextusában
Nagy Zsófia: Reprezentációs küzdelmek a szlovákiai magyar kulturális mezőn
Gyurgyík László: Szlovákia lakosságának községsoros nemzetiségi összetétele az 1950. évi népszámlálás adatai alapján
Baka L. Patrik: Az alternatív történelem műfaja

Köszöntő

Liszka József: A mi Gyulánk

Nekrológ

Nagy László: Megnyitom a Túlvilágot, hogy lássam atyámat, Oziriszt… Prof. Dr. Varga Edith (1931–2020) emlékére

Könyvek

Máté Zsuzsanna: „Az aestheticum vizsgálatának célja tehát az értékadó jelentés felkutatása”. Magyar esztétikatörténeti és esztétikai tanulmányok (Perecz László)

Öllös László: Európai identitás (Tokár Géza)

Popély Gyula: Szövetségben az ellenséggel (Godzsák Attila)

Kozári Monika: Andrássy Gyula (Bodnár Krisztián)

Soós István (szerk.): Egy elfeledett koronázás a reformkorban. Az utolsó pozsonyi uralkodókoronázás 1830 őszén (Bodnár Krisztián)

Praznovszky Mihály: Küzdelmek és csetepaték. Egy megye évtizedei a reformkorban (Bodnár Krisztián)

Farkas Gyöngyi: Megszállás vagy segítségnyújtás. A Csehszlovákia elleni intervenció fogadtatása Magyarországon (Gaál Veronika)

Mohai V. Lajos: Szabadon és kötelezően. Esszék, szorgalmi feladatok (Csanda Gábor)

Mészáros András: A filozófia Felső-Magyarországon

A magyar filozófiatörténet-írói hagyományok gyökerei egyrészt a pozitivizmusba, másrészt pedig a reformkorban megformálódó nemzeti narratívába nyúlnak vissza. Tudjuk, hogy a dolgokat saját történetiségükben és a történetet alakító szubjektumuk révén való megragadás módszere alapozta meg nemcsak a magyar irodalom történetírását, hanem az éppen csak formálódó magyar filozófia históriai önreflexióját is. A huszadik század végére – nem kis mértékben a posztmodern elméletek hatására, de az anyagismeret bővülésének eredményeként is – megkérdőjeleződött az egységes nemzeti narratíva értelmező funkciója, és előtérbe kerültek olyan metodológiai kérdések, amelyek nemcsak ehhez a módszerhez, hanem a csaknem fél évszázadon át működő marxista tételekhez is kritikusan viszonyulnak. Most jutottunk el odáig, hogy tematizálódhassanak olyan kérdések is, amelyek a lokális – mint például a felső-magyarországi – filozófiai hagyományokhoz kapcsolódnak. Jelen tanulmány célja tehát az, hogy elsősorban azokat a problémákat tisztázza, amelyek ezekkel a módszertani újításokkal függenek össze; másodsorban felvázolom, mit értek a „felső-magyarországi filozófia” kifejezés alatt; ezek után bemutatom ennek a filozófiának az alapvető jellemzőit; végezetül pedig prezentálom azokat a filozófiai diskurzusokat és ezeknek a diskurzusoknak a főbb képviselőit, amelyek és akik a huszadik század elejéig jelen voltak Felső-Magyarországon. Eközben támaszkodom azokra a korábban publikált tanulmányaimra (főként: Mészáros 2003; Mészáros 2017b), amelyekben már foglalkoztam azokkal a gondolkodókkal, akiknek a működése ide kapcsolható és azokkal az intézményekkel, amelyek szerepet játszottak Felső-Magyarország kultúrtörténetében, vagyis a részletesebb információkra és bibliográfiai adatokra itt nem térek ki.

1.

A magyar filozófia egyik jellemzője az, hogy mindjárt kialakulásakor – vagyis akkor, amikor egyrészt elválik az addig domináns szerepet betöltő iskolai filozófiától, másrészt elkezdi a terminológiai magyarítást –, tehát a 18. és a 19. század fordulóján rákérdez saját előzményeire. Ezt az érdeklődést aztán felerősítette a Magyar Tudós Társaság megalakulása, amelyiknek az egyik fő küldetése a magyar szakterminológia megformálása volt. És ez nemcsak nyelvelméleti, hanem identitásbeli kérdésként is megjelent. Abban a formában, hogy van-e valamilyen sajátossága ennek a bölcseletnek? Ha van, akkor miben különbözik más nemzetek filozófiájától? Miért van az, hogy a filozófia nem kapta meg azt a szerepet a kulturális életben, amely pedig kijárna neki? Ezek a kérdések aztán történeti horizontban értelmeződtek, hiszen ez az a korszak, amikor mind a természettudományok, mind pedig a szellemtudományok módszertanát a történetiség elve határozta meg. A korabeli hermeneutikai kezdeményezések – Hegel és Schleiermacher filozófiája, majd pedig a pozitivizmus – mind arra építettek, hogy a kutatás tárgya történelmi horizontban mutatja meg magát, és hogy a kulturális artefaktumok megértéséhez elkerülhetetlen a létrehozó szubjektum tulajdonságainak a felmutatása.

Ez az eszme a Magyar Tudós Társaság 1831-i évi pályázati kérdésében jelenik meg először: „Tudományos művelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a philosophia állapotja iránt; és tekintvén a philosophiát, miben s mi okra nézve vagyunk hátrább némelly nemzeteknél?” Már a kérdés szövegezéséből kiderül, hogy itt pontosan tematizálódnak a fent jelzett kérdéskörök: 1. A magyarországi filozófia története a kultúrtörténetbe való beágyazottságában. 2. Az időbeli inkongruencia (azaz a lemaradás) a nyugat-európai filozófiával szemben. 3. Ennek a lemaradásnak az okai. Látensen pedig ott van egy negyedik kérdéskör is, amely majd később jelenik meg a magyar filozófiatörténet-írásban: Mennyire eredeti a magyar filozófia, illetve miben rejlik receptív jellege? Anélkül, hogy most részletes elemzésekbe bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, hogy Almási Balogh Pállal kezdődően (aki pályaművével elnyerte a díjat), Erdélyi Jánoson keresztül (Erdélyi 1857, 8–9. p.) Alexander Bernátig (hogy csak a hosszú 19. század legjelentősebb, a kérdéshez hozzászóló gondolkodóit említsem) ezek voltak a magyar filozófiatörténet-írás meghatározó témakörei. Sőt, megmaradtak a szellemtörténeti iskola képviselőinél és – bizonyos modifikációkkal – a marxista történetíróknál is.

A négy kérdés körül aztán kikristályosodtak a következő, axióma-jellegű állítások: 1. A magyar filozófia „követő filozófia”, ami azt jelenti, hogy mindig az aktuális nyugat-európai trendeket másolta több-kevesebb sikerrel. Ezt ugyan Erdélyi finomította azzal, hogy a magyar filozófia receptivitása mindig valamiféle egyidejűséggel párosult, azaz nem megkésve, hanem rugalmasan reagált a korszellem legújabb változásaira, ez az „aggodalmi tradíció” (lásd: Kiséry 2015, 247.) mégis annyira meggyökeresedett a filozófiatörténet-írásban, hogy a marxista filozófiatörténészek is beemelték a saját szemléletükbe (lásd: Magyar Filozófiai Szemle, 1957), és még a 21. század elején is külön kutatás foglalkozott a recepció és az originalitás viszonyhatásaival a magyar kultúrtörténetben (Közelítések… 2004). 2. Az áttérés az iskolafilozófiáról a nyilvános filozófiára nem valósulhatott volna meg a latinról a magyarra való átváltás és annak két következménye nélkül. Az egyik a nemzeti filozófia eszméjének megjelenése lett a reformkorban. Erre épült rá a protestáns filozófiatörténet-írás által preferált teleologikus szemlélet, miszerint meg kell alkotni az eredeti magyar filozófiai rendszert. Ezért történt meg, hogy Böhm Károly filozófiája vált ebben a szemléletben periodizációs elvvé. A másik következmény az volt, hogy a Kant-vita latinul publikált iratai (Horváth K. János, Rozgonyi József), amelyekben megfogalmazódott a szakmailag megalapozott Kant-kritika, marginalizálódtak, míg a laikus olvasók a magyarul megjelenő, ideologikummal átitatódott szövegekkel találkoztak. És mivel a kulturális közvéleményben működött a politikai hatalommal szembeni látens ellenállás, és Kant filozófiájának a propagálása és tanítása hivatalosan tiltva volt, az történt, hogy Kant filozófiája szinte glorifikálódott, és a haladás hordozójaként tételeződött. Amiben, persze volt igazság, csak ezzel a „magyar” Kantot lekapcsolták az eszmék európai vérkeringéséről. Amihez hozzájárult az is, hogy az evangélikus iskolákban kialakult egy modifikált Kant-értelmezés: az ismeretfilozófia helyett az etikára és az értékekre helyeződött a hangsúly. Mindezek következményeként a magyar filozófiatörténet-írás a Kanttal szemben fellépő gondolkodókat marginalizálta. 3. A reformkorban kirobbant Hegel-vitának is sajátságos volt a kimenetele. A 19. század harmincas–negyvenes éveiben a „korszellem” és az akadémiai triumvirátus befolyásának hatására Hegel filozófiáját mint a magyar gondolkodás és nyelv szellemével ellentétes rendszert ledorongolták. Az ötvenes években az „egyezményesekkel”, de főként Szontaghgal szemben fellépő Erdélyi János viszont éppen a hegeli gondolkodást kiáltotta ki a magyar bölcselet mintájává. Mivel Erdélyi szervesen beleillett a protestáns filozófiatörténeti narratívába – amelyik a magyar filozófiatörténet-írás sokáig legjobban kidolgozott és a nemzeti haladás-eszmének leginkább alárendelt változata volt –, a Hegel-követők kanonizálódtak, és a Hegel-ellenesek (mint pl. Szontagh) szorultak partvonalra. Ezt a narratívát erősítette fel a marxista történetírás az ún. haladó eszmék keresésének követelménye nyomán, hiszen Hegel filozófiája (mint a marxizmus egyik forrása) pozitív elbírálásban részesült, és a magyar Hegel-követők ebben a képben kiemelt szerepet kaptak. Ezzel függött össze az is, hogy a nemzeti filozófia programja – amelyet főként Szontagh proponált – Erdélyi kritikája nyomán negatív értékeléseket kapott a filozófiatörténeti feldolgozásokban.

Az 1990-es években újraéledő magyar filozófiatörténeti kutatások és műhelymunkák, valamint tematikus konferenciák nyomán terítékre kerültek ezek a módszertani és szemléleti problémák. Az elmúlt csaknem harminc év alatt az itt említett három alapvető témakörön belül új szempontok merültek fel, és ezek kifejezést is kaptak. Itt most nincs hely arra, hogy részletesen kifejtsem ezeket a módosításokat, és bemutassam az új megoldásokat megfogalmazó filozófiatörténészeket, ezért utalok arra az összefoglaló tanulmányra, amelyik ezt tematizálja (Mészáros 2020). Röviden, arról van szó, hogy az eredetiség elbírálásában új szempontokat nyújtott egyrészt az iskolai filozófia történetének és funkcióinak a feltárása, másrészt a narratológiai és intertextuális kérdésekkel foglalkozó elméletek eredményeinek az alkalmazása a forrásművek recepciójának és apropriációjának megítélésében. Kiderült, hogy más mércéket kell alkalmazni az iskolai tankönyvek eredetiségének, és megint másokat az originalitást feltételező, nemzetközi normáknak megfelelő művek esetében. A másik nagyon fontos felismerés az, hogy az eddig lekezelt „nemzeti filozófia” determinálta a hosszú 19. század magyar filozófiai diskurzusát. Még azoknak a bölcsészeknek (mint pl. Erdélyinek) a gondolkodását is befolyásolta, akik programszerűen utasították el azt. A máig vitatott kérdés az, hogy a huszadik században megjelenő „mi a magyar?”-viták felfoghatók-e ennek a diskurzusnak a folytatásaként, vagy pedig egy, minőségileg más felvetésről van szó. Mindenesetre a nemzeti filozófia 19. századi kontextusba helyezése megváltoztatta Szontagh gondolkodói teljesítményének a megítélését is, odaítélve neki azt a szerepet, amelyet a reformkor mozgalmaiban játszott. A kérdés „mellékágaként” fogható fel az a felismerés, hogy a felső-magyarországi filozófia hálózatában hogyan kapcsolódott egymáshoz a magyar és a szlovák nemzeti filozófia. A híres-hírhedt Kant-vita újraértelmezése során pedig kiderült, hogy az eddigi feldolgozások vagy figyelmen kívül hagyták ennek a vitának a nemzetközi összefüggéseit, vagy pedig összemosták annak magyar vagy latin nyelven lefolytatott polémiáit. A revideált értelmezésben más fénybe került az addig negatív szerepbe kényszerített antikantiánus Rozgonyi József, aki Horváth Keresztély Jánossal egyetemben a nemzetközi színtéren is szerepelt, és kiderült az is, hogy más-más eredményt hozott a magyarul folytatott nyilvános vita, valamint az, hogy a hivatalos tiltás ellenére az evangélikus iskolákban oktatták Kant bölcseletét. Erdélyi és a magyar hegeliánusok is behelyeződtek a 19. századi magyarországi uralkodó diskurzusba, és saját szerepük révén – nem pedig a marxista narratíva segítségével – foglalták el helyüket a magyar filozófia történetében.

Itt kell kitérni arra a – máig lezáratlan – vitára, hogy a magyar vagy a magyarországi filozófia történetéről beszélünk-e. Jómagam amellett foglalok állást, hogy a 18. és 19. század fordulóján lezajlott Kant-vitáig (amelyik már a nyilvánosság előtt zajlott, főként magyar nyelven), a filozófiai terminológia magyarításának általánossá válásáig, és az 1842-ig a közép- és főiskolai szinten latinul művelt iskolai filozófia, valamint a magyar nyelven megjelenő nyilvános filozófia egymástól való elválásáig, és az utóbbi hegemónná válásáig nem beszélhetünk magyar filozófiáról. Magyarországiról viszont teljes joggal. Persze, itt is érvényes az, hogy a korszakhatár nem húzható meg pontosan és naptári évhez köthetően, hanem egy folyamatról van szó, amelyik a 18. század végén kezdődik és a 19. század második felében zárul le. Ebben az értelemben fogom értelmezni a felső-magyarországi filozófia státuszát is mind társadalmi tér-, mind pedig időviszonyokban.

Mindezekből fakad az utolsó – de módszertani szempontból elsődleges – kérdés: Elmondható-e ennek a filozófiának a története egységes narratívaként? A protestáns filozófiatörténészek (Erdélyi, Szelényi Ödön, Horkay László) egyenes vonalú fejlődést feltételeznek. Ebben a felfogásban egyrészt ott van a pozitivizmusra és a szellemtörténeti iskolára is jellemző történetiség-eszme, másrészt a nemzetnek és a nemzetinek mint a történet demiurgoszának a tételezése. No és persze megtalálható itt is, de a marxista értelmezésben is a teleológiai szemlélet: a protestánsoknál az eredeti magyar filozófiai rendszer létrehozása (amit Böhmmel megvalósultnak vesznek), a marxistáknál pedig a marxista filozófia. A nemzeti és a teleológiai szempont azonban kizáró jelleggel bír. Ha a nemzeti eszmét (és persze a magyarnyelvűséget) vesszük kritériumnak, akkor a magyarországi filozófia történetéből kiesik a latin, valamint német és más nemzeti nyelven művelt bölcselet, és ez a történet Apáczai Csere Jánossal venné kezdetét, majd pedig százéves szünet után folytatódna. Mintha Apáczai előtt és utána egy ideig semmi sem történt volna ezen a területen Magyarországon. Ha a teleológiai felfogást nézzük, akkor pedig azok a filozófiai rendszerek (és képviselői) marginalizálódnak, akik szemben álltak a célként tételezett, eszményi magyar filozófiai rendszerrel. Mint például Erdélyi felfogásában az „egyezményes bölcselet”, a protestáns történetírók többségénél a Kant-kritikusok, a marxistáknál mindenfajta idealista filozófia. Nem is beszélve arról, hogy nem tudunk mit kezdeni azokkal a gondolkodókkal, akik Magyarország határain túl – nem magyar nyelven – dolgozták ki nézeteiket, és váltak ismertté. Művelődésbeli indíttatásuk és kritikai beágyazottságuk viszont a magyar kultúrához köti őket. A következtetés kézenfekvő: keresni kell olyan narratívát, amelyik megengedi a sokszor egymásnak is ellentmondó sokszínűség megragadásának a lehetőségét.

Saját, de mások kutatásai által is alátámasztott hipotézisem (lásd: Mészáros 2017) szerint ez úgy lehetséges, hogy elhagyjuk az egységes, egyirányú és a nemzetihez (mint szubjektumhoz) kötött narratívát, és ezt a történetet mint sajátságos diskurzusok egymás mellettiségét és néha egymásutániságát adjuk elő. A legalapvetőbb diskurzus-kettősség az ún. iskolai filozófia (az iskolai filozófia és ezen belül a felső-magyarországi iskolai filozófia természetéhez lásd: Mészáros 2003, 16–31. p.) és a nyilvános filozófia különbsége, amelyre a többi diskurzusmodell (és diskurzusközösség) alapozódik. Az iskolai filozófián belül Magyarországon minimálisan a 19. század második feléig fontos szerepet játszik a felekezeti – katolikus versus protestáns – diskurzus, amelyiknek kettős civilizációs és modernizációs hatása is volt. A katolikus diskurzuson belül a legjelentősebb a jezsuita internacionalista diskurzus volt, amelyik a rend betiltásáig a keresztény kulturális szférában meghatározó szerepet játszott. Ez a diskurzus aztán más keretek között a huszadik századi marxista iskolai filozófiában ismétlődött meg. A protestáns diskurzus kettős utat követett: az evangélikus (a két fő felekezet, az evangélikus és a református 16. századi vitáiból és egyetemlátogatási tiltásaiból kifolyólag) a mindenkori német filozófiai kezdeményezésekre, a református pedig a 19. századig inkább a holland, francia és skót bölcseletre támaszkodott. Magyarország történelmi változásai (pl. a török hódoltság nyomán kialakult hármas területi beosztás) aztán oda vezettek, hogy számolnunk kell a lokális diskurzusokkal is. Ha Felső-Magyarországról beszélünk, akkor éppen ennek a területnek a nacionális és művelődésbeli sajátosságai alapján határozható meg a felső-magyarországi filozófia is. Persze, „lokálisan reális” kérdések a protestáns iskolai filozófiában is megjelennek, és ezek nyomán más-más trajektóriummal kell számolnunk. Ahogy már feljebb is jeleztem, a 18. század végén elkezdődik az iskolai és a nyilvános filozófia kettéválása, és az utóbbinak a megerősödése s hegemóniája. Mivel ez a bifurkáció főként a terminológiai anyanyelvűsítéssel és a reformkor nemzeti modernizációs mozgalmaival függ össze, ennek a folyamatnak az első és természetes folyománya a nemzeti diskurzus kialakulása, amelynek a reprezentatív kifejeződése az ún. egyezményes bölcselet volt. A diskurzus azonban nem fulladt ki Szontagh konkrét filozófiai kezdeményezésének háttérbe szorulásával, hiszen az általa kiprovokált kérdésekre még a huszadik század legelején is születtek válaszok. Ugyanakkor azonban a 19. század utolsó harmadában a magyar filozófia eljutott abba az állapotba, hogy saját intézményrendszerrel bírt, azaz betagozódott a társadalmi alrendszerek közé, és így fejtette ki hatását. Ezzel összefüggésben elkülönböztette magát az iskolai filozófiától, mégpedig az eredetiség kritériuma mentén, és nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi összefüggésekben is felvette az akadémikus diskurzus jellemzőit. Ezzel szinte egyidőben belépett abba a deterritorizált transzlokális térbe, amelyben már mindenfajta nemzeti diskurzus elveszítette eredeti funkcióját. Ezáltal a transznacionális diskurzus részévé vált, amelyen belül aztán értelmezhetők lehetnek azok a magyar származású gondolkodók is, akik territoriális szempontból nem tartoznak a magyar filozófia kötelékébe. Ennek a kérdésnek más példáit nyújtják a két világháború közötti emigráns magyar bölcselők és megint másokat a Magyarország jelenlegi határain túl élő, de a magyar kultúrához szervesen tartozó jelenkori filozófusok. De ennek a megválaszolása meghaladja jelen tanulmány kereteit és tematizációját.

Az alábbiakban tehát az itt felvázolt diskurzusmodellek nyomán fogom bemutatni a felső-magyarországi filozófiát.

2.

Milyen érveket hozhatunk fel a „felső-magyarországi filozófia” megléte mellett?

Azon senki sem lepődik meg, ha a magyar filozófia történetének tárgyalásakor „erdélyi filozófusokat” emlegetünk, esetleg a „kolozsvári iskoláról” beszélünk. (Habár zárójelben meg kell jegyezni, hogy ennek az iskolának az alapító tagja, a német családból származó Böhm Károly éppenséggel Besztercebányán született és Pozsonyban tanult, és egy rövid ideig itt is működött.) Persze, Erdélynek volt a múltban olyan politikai-közigazgatási státusza, amilyennel Felső-Magyarország csak nagyon rövid, történelmi léptékkel szinte értékelhetetlen ideig rendelkezett. A „Felső-Magyarország” elnevezéssel szemben ezenkívül felhozhatók társadalomföldrajzi, történettudományi, etnológiai megalapozású érvek is, és ezeket érdemes is számításba venni. Jelen írásban azonban nem ilyen összefüggésekben beszélek róla. Értelmezésem arra támaszkodik, hogy a történelmi Magyarországon belül a 16. századdal kezdődően és a hosszú 19. század végével olyan történelmileg meghatározott lokális művelődésbeli különbségek alakultak ki, amelyek rányomták bélyegjüket az ott lakók kulturális szemléletére, sőt mindennapos tájékozódásukra és életvitelükre is. Ennek bizonyítása és illusztrálása külön monográfiát igényelne, ezért itt és most csak utalok azokra a determinációs jelenségekre, amelyek kicövekelték azt a szellemi territóriumot, amelyet Felső-Magyarországnak nevezek az alábbiakban.

Első helyen kell megemlíteni azt az iskolahálózatot (ennek teljes áttekintését lásd: Mészáros 2003), amely a reformációt követve a volt királyi Magyarországon kialakult, és amelynek – sem mennyiségben, sem minőségben – nem volt konkuráló képviselője sem a hódoltságban, sem Erdélyben. Hiszen ha csak a középiskolai szintet tekintjük, akkor már a 16. század második felében léteztek gimnáziumok (sok helyütt egyidőben katolikus és protestáns is) Besztercebányán, Selmecbányán, Késmárkon, Körmöcbányán, Lőcsén, Rimaszombatban, Rozsnyón, Nagyszombatban, a 17. századtól aztán ezekhez társult még Bánó, Komárom, Kassa, Eperjes, Pozsony, Szakolca, Trencsén, Zsolna. És most figyelmen kívül hagyom azokat a változásokat, amelyek a jezsuita rend betiltása után álltak be, és amikor Nyitrán és Privigyén megjelentek a piaristák és azok a rendek, amelyek időlegesen átvették a jezsuiták addigi funkcióit. Nagyszombatban létezett 1635-től a modern értelemben vett első és sokáig egyetlen magyarországi egyetem, amelyikhez nem sokkal később társult a kassai társintézmény is. A Ratio Educationis után ugyan az egyetem elköltözött (először Budára, majd pedig Pestre), de a területünkön két királyi akadémia jött létre. Az egyik a volt kassai egyetem folytatásaként Kassán, a másik pedig Pozsonyban. 1763-tól Selmecbányán az összbirodalmi funkcióval bíró Bányászati Akadémia, előtte rövid ideig Szencen egy gazdasági főiskola (Collegium Scientiarum Politico Oeconomico Cameralium) is működött 1763 és 1776 között. Mindezekben az intézményekben a 16. századdal kezdődően folyt filozófiaoktatás, amely minden esetben propedeutikaként szolgált a magasabb tanulmányokhoz, és ezért ugyan nem szakképzés formájában, de az eszmék megjelenítése révén erős tudatformáló szereppel bírt.

Ezek az iskolák viszont nem létezhettek volna a városi polgárság megléte nélkül, amelynek a túlnyomó része nagyon gyorsan csatlakozott a reformációhoz. Ezért volt az, hogy az első gimnáziumok a városi iskolákból átalakult protestáns tanintézmények voltak. A városok német polgárai Németországba küldték posztgraduális stúdiumokra a fiaikat, akik onnan hazahozták a legfrissebb modernizációs eszméket. Elsősorban persze a lutheri tanokat, amelyek gyorsan terjedtek a németekkel együtt élő magyarok és szlovákok körében. Ennek következményeként a felső-magyarországi felekezeti és művelődési megosztottság – a színtiszta magyar vidékeket leszámítva, ahol a kálvini tanok terjedtek el inkább – a katolikus – evangélikus kettősség mentén alakult ki. Ez a kettősség szinte vegytiszta módon kimutatható mind a filozófiai eszmék terjedésén, mind pedig a politikai modernizáció jeleinek felbukkanásán keresztül. Hiszen például Erdéllyel ellentétben, ahol a 17. században Descartes filozófiájának a hatása a legjelentősebb a kálvinista iskolákban, Felső-Magyarországon a karteziánus természetfilozófia (paradox módon) a jezsuita egyetemen nyer korlátozott teret az alkalmazott metafizika oktatásán belül, az evangélikus iskolákban – nevezetesen az eperjesi kollégiumban – megjelenik Bacon, Comenius és Gassendi és az újabb kutatások nyomán kimutatva pedig a wittenbergi atomizmus, tehát Johann Sperling és Daniel Sennert hatása (ez utóbbihoz lásd: Guba 2016). A német hatás egy másik megnyilvánulása a pietizmus erős jelenléte két felső-magyarországi központban, Pozsonyban és Besztercebányán. Tudjuk, hogy Jakob Spenner eszméi itt erős táptalajra találtak, olyannyira, hogy Bél Mátyás pozsonyi tevékenységének ideje alatt Pozsonyt a „kis Hallénak” is nevezték (idézi: Szent-Iványi 1935, 164. p.). Mind Bél, mind pedig Friedrich Wilhelm Beer tanárkodása alatt egyrészt Magyarország legbefolyásosabb evangélikus családjainak a gyerekei Pozsonyban tanultak, másrészt az iskola népszerűsége a reáltárgyak erősebb ápolása és a magyar nyelvi tanfolyamok révén állandóan nőtt. A reáltárgyak oktatására helyezett hangsúlynak jelentős modernizációs ereje volt, és bizonyos szempontból így a pietizmust a felvilágosodás előkészítő szakaszának is tekinthetjük. Ahogyan Szent-Iványi is írja: „Pozsonyban nem következett be a pietizmus hallei elfajulása a következő generációnál. Ennek oka a magyarországi pietizmus erős praktikus természetén kívül, amelynek a reáltudományok művelését Magyarországba bevezető pozsonyi tudós pietikus kör leghatározottabb kifejezője volt, Pozsony városának fellendülő világi fejlődésére is hatással volt.” (Szent-Iványi 1935, 171.) A hangsúly itt az utolsó félmondatban foglaltakban, a művelődés és a polgárosodás (modernizáció) párhuzamában van. Ugyanakkor el kell mondani azt is, hogy a pietizmus hatása Pozsonyon kívül és később is hatott, például Greguss Mihály korai, 1821-es, díjnyertes dolgozatában (Greguss 1821), amelyben az evangélikus prédikáció hermeneutikai problémáival is foglalkozik, egyértelműen leszögezi, hogy a keresztyén ember életcélja csakis a tökéletesedés lehet.

A polgárosodás egy másik, de nagyon jelentős jegye a nyilvánosság kiterjesztése, aminek az egyik megjelenési formája a sajtó és a hírlapirodalom. Pozsonyban jelent meg az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó. A 18. század utolsó harmada volt az a korszak, amikor Pozsonyban kiteljesedett, de fokozatosan bomlani is kezdett az a hungarus-tudat, amely nem a későbbi romantika kollektív (nemzeti) individuumot preferáló alapállására, hanem a minden emberre kiterjedő racionalitás feltételezésére épült. Aláhúzandó viszont, hogy ez a hungarus-tudat a legtovább éppen Felső-Magyarországon élt tovább, köszönhetően például az 1825 és 1836 között Kassán megjelenő Felső Magyar Országi Minerva, valamint az 1838-tól 1845-ig működő pozsonyi Századunk című folyóiratnak és nem utolsósorban a 19. század végéig virulens zipser-kultúra (azaz a szepességi németség kulturálisan megalapozott öntudata) nyomán. Paradox módon az említett két folyóirat az irodalomtörténeti kánonban a konzervatív körök kiszolgálójaként interpretálódik – amiben annyi az igazság, hogy időközönként lehozott olyan írásokat, amelyek megkérdőjelezték a reformkor nacionalizálódó tendenciáit – pedig a két lap szerzői (a Századunkban például Karl Georg Rumy/Rumy Károly György vagy Ján Čaplovič/Csaplovics János) inkább az elhúzódó felvilágosodás és a hungarus-tudat képviselői voltak mind a nemzetiségi kérdés felfogásában, mind pedig a racionalitás-értelmezésben. Sőt, a Hírnök (aminek a Századunk a melléklapja volt) Csató Pál révén felvállalta a vitát a triumvirátussal olyan kérdésekben, amelyek a konszenzusteremtés módozatairól, a toleranciáról, a moralizálás határairól és az irodalomnak a politikához fűződő kapcsolatairól szóltak. A reformkor szellemisége azonban szembement az említett lapokban megjelenő véleményekkel, és ezzel azok marginalizálódtak. Pedig a hosszabb időösszefüggéseket tekintve olyan modernizációs elemeket tartalmaztak, amelyeknek a partvonalra szorulása később rengeteg feszültséget okozott. (A Hírnökben és a Századunkban publikált vitákhoz lásd: Mészáros 1994, 7–70. p.)

Pozsonyban a 18. és 19. század fordulóján még a két vezető oktatási intézmény – az evangélikus líceum és a királyi akadémia – legjelentősebb személyiségei a göttingeni egyetemen uralkodó tudományértelmezést (vagyis a holisztikus szemléletet) örökítették át tanítványaikra. Ennek a felfogásnak az is a jellemzője volt, hogy mindenfajta egészet olyan szerves totalitásként értelmezett, amelyben nemcsak a centrumnak van meghatározó szerepe, hanem az egyes részelemek is közrejátszanak az egész működésében. (Ehhez lásd Békés 2010) Ennek a gondolatnak a demokratikus tartalmát nem kell külön magyarázni. A Magyar Hírmondó első és talán legbefolyásosabb szerkesztője Rát Mátyás volt, akinek a személyét azért is érdemes kiemelni, mert a pozsonyi evangélikus líceum volt diákjaként magába szívta azokat az eszméket, amelyek ennek az iskolának Nyugat-Európát megjárt tanárai terjesztettek, és amelyek nem Bécs közvetítésével, hanem közvetlenül jutottak el a hallgatókhoz. Rát diákkorának legbefolyásosabb tanára a líceumban az 1760–1771-es években Benczúr József volt. Ő Friedrich Christian Baumeister volt hallgatójaként az ún. populáris filozófia szellemében tanított, és ezen keresztül népszerűsítette a felvilágosodás alapgondolatait, valamint magyarázta diákjainak azokat a modernizációs elképzeléseket, amelyeket később II. József is érvényesíteni kezdett. Erről az alapállásáról tanúskodnak Benczúrnak az 1782 és 1784 között publikált antiklerikális írásai (Ballagi 1888, 149–152. p.). Rát mellett Benczúr diákjai voltak a magyar felvilágosodás olyan alakjai is, mint Hajnóczy József és Berzeviczy Gergely. Rát úgy emlékezett vissza Benczúrra, mint arra a tanárra, akitől az újságírás alapjait is elsajátította. Mindez arra utal, hogy a pozsonyi evangélikus líceum a saját – néha eléggé korlátolt és szűk – lehetőségeinek ellenére rugalmasan reagált a „korszellem” kihívásaira, és az oktatásba olyan tárgyakat is besorolt, amelyek a modernizáció és a demokratizálás jelenségeihez kötődtek. Az újságírás kétségtelenül ilyen jelenség. Nem véletlen, hogy Magyarországon általában és Felső-Magyarországon konkrétan is ezzel párhuzamosan kezd elválni egymástól az iskolai filozófia és a nyilvános filozófia, mert a filozófiai viták már kilépnek az iskolák falai közül, és közüggyé válnak.

A felső-magyarországi lokális diskurzus következő jellegzetessége az volt, amit Barczafalvi Szabó Dávid, a Magyar Hírmondó kétszeres szerkesztője a lap 1786. évi utolsó számához csatolt levélben így fogalmazott meg: „…ebben a Városban nem lészen Nemzetre és Vallásra való tekintet, hanem tökéletes Tolerantia lészen…” Ez a jellemzés, amelyik a szlovákság, németség és a magyarok együttlétére (ugyan némi idealizálással) utal, nemcsak Pozsonyra, hanem a többi felső-magyarországi többnyelvű és többkultúrájú városra is érvényes volt. Ha például elolvassuk az eperjesi evangélikus kollégium volt diákjainak és tanárjainak a visszaemlékezéseit, akkor azokban csaknem kivétel nélkül az az állítás ismétlődik, hogy a német, szlovák, magyar és néha szerb diákok ugyan kialakították a reformkorban a saját irodalmi önképzőköreiket, ahol az anyanyelvükben való jártasságot tökéletesítették, de ez nem vezetett nacionalizmushoz. Aminek a hátterében ott voltak az evangélikus iskolákban érvényesített pedagógiai alapeszmék, a személyiség szabadsága és a haladás elve. Minden más – a személyi meggyőződésben gyökerező hit, a nemzeti szellemben történő nevelés és a tudományosság – ezeknek volt alávetve (Lásd: Szelényi 1908). Itt mutatkozik meg a katolikus – evangélikus kettősségnek a valódi szerepe a felső-magyarországi lokális diskurzus kialakulásában. Hiszen Magyarország többi történelmi régiójában nem játszott az evangélikus egyház és iskolarendszer akkora szerepet a köztudat formálásában, mint itt. Az öt legjelentősebb evangélikus líceum – Pozsony, Eperjes, Késmárk, Lőcse, Sopron – közül négy Felső-Magyarországon volt.

Amellett tehát, hogy Felső-Magyarország földrajzi értelemben is behatárolható és többé-kevésbé megfelel annak a területnek, amelyet a szlovák szakirodalom Horné Uhorsko[1] címszó alatt tárgyal, az alábbiakban annak alapján fogok beszélni a felső-magyarországi filozófiáról, ahogyan azt a fentebb említett jelenségek keretezik és determinálják, valamint ahogyan itt megvalósult a filozófiai eszmék recepciójának, produkciójának és disztribúciójának a rendszere.

3.

A magyar filozófiatörténet-írás sokáig nem kérdezett rá a lokális diskurzusok által felvetett problémákra. Kivételt ez alól csupán a helytörténeti jellegű írások képeztek, amelyekben – esetünkben főként Eperjest kell említenünk – nagyobb hangsúlyt kaptak azok a kezdeményezések, amelyek az adott régió művelődéstörténetét meghatározták. Ezért történt meg például, hogy a 17. század végi filozófiai mozgalmakat tekintve külön „eperjesi iskoláról” beszélt a szlovák filozófiatörténet-írás. És hogy a huszadik századdal kezdődően – amikor a (cseh)szlovákiai kutatásokban elhalványultak a történelmi Magyarország kontúrjai – ez az eperjesi történet szinte autonóm fejlődésként került bemutatásra, amelyik mintha csupán a nyugat-európai eszmei hatásoktól függött volna, és nem reagált volna a magyar és a monarchiabeli kulturális interdependenciákra, mint például az eperjesi Czabán esetében a református Pósaházi János hasonló törekvéseire. A rekonstrukciós szándék dekonstrukcióvá vált, de nem a posztmodern szemlélet mintájára, hanem annak ellenében. Vagyis egyértelműnek mutatta magát. És ez például a szlovák filozófiatörténet-írás nagy részét jellemezte a múltban, hiszen a szlovák filozófia – mint szintén lokális filozófia – kialakulását a 19. században úgy mutatta be, mintha az a semmiből pattant volna elő, és mintha csakis önmagába zártan alakult volna. Egyáltalán nem tematizálta az iskolai filozófiához fűződő viszonyát, a felekezeti meghatározottságról nem is beszélve. Pedig éppen ez az a két terület, ahol a szlovák nyilvános filozófia – amelyik a kezdetekkor szinte kizárólag történetfilozófiaként mutatkozott meg, nagyon erős ideológiai felhangokkal – a magyarral konfrontálódva fogalmazta meg saját küldetését. Hiszen, ha figyelembe vette volna az iskolai filozófiát – amelyik rendszerbeli és diszciplináris szabályokat követelt meg a gondolkodással szemben –, akkor tudatosult volna, hogy az alakuló szlovák bölcseletből miért hiányzik a metafizikai és ismeretelméleti önkontroll, és ezért ez a filozófia megengedi a messianisztikus felhangokat. Ha pedig komolyan vették volna a felekezeti meghatározottságot – márpedig a 19. századi szlovák gondolkodók zöme lelkész volt –, akkor az is kiderült volna, hogyan bonyolította a nemzeti szemlélet a nyugat-európai eszmék recepciójának mikéntjeit. Gondolok itt főként arra, hogy míg a magyar és német evangélikus filozófusok Kantot vagy pedig valamelyik posztkantiánust követték, addig a szlovák bölcsészek Hegelre – pontosabban a teológiai olvasatú Hegelre – támaszkodtak. Ennek hátterében pedig nemcsak az elterjedt és megalapozott nézet áll, hogy a magát hegelistának tartó Štúr orientációja szinte kötelező volt a követői számára, hanem az is, hogy akkor zajlott a nagy vita a két protestáns felekezet lehetséges uniójáról, valamint a magyarországi evangélikus egyházon belül a liturgia nyelvéről. És annak ellenére, hogy Zay Károly gróf külön röpiratban szögezte le, hogy az esetleges unión belül a magyar nyelv előtérbe kerülése korántsem terjedhet oda, hogy „a szlávnak nyelve egyházi ás magányéletbeli használását, vagy nyelvének mivelését eltiltsa” (Zay 1846, 12. p.), ez az egyházi vita transzponálódott át filozófiai szembenállásra. Rövidre zárva a gondolatmenetet: kiderült, hogy a lokális diskurzus jegyeinek a feltárása adhat választ a filozófiai eszmék recepciójának mikéntjére, és arra is, hogy miért és milyen módon alakul a magyarországi filozófia akkor, amikor nem egységes narratívaként gondoljuk el.

Iskolai filozófia

A felső-magyarországi filozófia elsődleges jellemzője az, hogy a 16. századdal kezdődően csaknem a 19. század végéig alapvetően iskolai filozófia volt. A filozófia „in sensu scholastico” mindig az adott iskolai rendszer részét alkotta, és így egyrészt „az ügyesség organonja” (Kant) – értsd: a gondolkodás logikai alapjainak kiképzésére irányuló –, másrészt a tudományos ismereteket rendszerbe foglaló diszciplína volt. Vagyis propedeutikaként szolgált a magasabb tanulmányokhoz. Ezért mind a katolikus, mind a protestáns iskolákban a 17. századtól a logika, a 18. századdal kezdődően pedig ezzel párhuzamosan a pszichológia voltak azok a tárgyak, amelyek ennek magvát alkották. Egyrészt azért, mert a logika minden metafizika alapozó része volt a korabeli bölcseletben, másrészt azért, mert mind a logika, mind a pszichológia némiképp független volt a filozófia rendszerek közti vitáktól.[2] Az iskolai filozófia ezenkívül mindig valamilyen lezárt rendszerre épül, vagyis nem az aktuális probléma-interpretációkat viszi be az iskolák falai közé, hanem olyan tudáshalmazt, amelyet az éppen érvényesített művelődéspolitika fel tudott használni saját oktatási céljainak megvalósítása érdekében. Ahogyan ezt már a 18. század végén pontosan megfogalmazta Stephan Tichy, a kassai királyi akadémia professzora, aki leírta, hogy a hatalmi pozícióban levő egyház dönti el, milyen bölcselet vihető be az iskolák falai közé. „Az iskolai filozófia az uralkodó teológiai rendszerre szabott és ahhoz alkalmazkodó.” (Tichy 1986, 601. p.) Ezért történt meg a Monarchián belül – a 18. századdal, de főként a Ratio Educationis bevezetésével kapcsolatban –, hogy olyan filozófiai újítások, mint például Kant forradalmi kezdeményezése, beleütköztek a hatalom ideológiai normáiba, és ezért tiltották terjesztésüket. Egyébként ugyanez vonatkozott a 19. században a Monarchiában Hegel bölcseletére is, mert az a Leibnizre támaszkodó és a fennálló mellett érvelő herbarti rendszerrel állt szemben. Nem mellékesen: Herbart filozófiáját főként a katolikus iskolákban oktatták, hiszen azok élvezték leginkább a hatalom támogatását. Ezzel ellentétben a protestáns (főként evangélikus) iskolák egy reinterpretált Kantra támaszkodtak. Az iskolai filozófia harmadik jellemzője – talán csak a rendkívül szorosan meghatározott és internacionalista jellegű jezsuita filozófiaoktatást leszámítva – az eklektikusság. Vagyis az, hogy az oktatott filozófia koherens jellege nem jelentett prioritást. A fontos az volt, hogy a bemutatott eszmék ne mondjanak ellent az oktatáspolitikai elveknek. Ami nemcsak az állami – értsd: királyi és katolikus – iskolákat, hanem a protestáns tanintézményeket is érintette. Az utóbbiakat nemcsak perszonális szinten – azaz a tanárok eltiltásával bizonyos tárgyaktól –, hanem elvi szempontból is, mint például a vallásfilozófiai követelmények elfogadásával és az ismeretkritikai beállítódásnak az erkölcsi értékek felé való eltolásával a kanti filozófia esetében.

A felső-magyarországi iskolai filozófia jellegét leginkább a felekezeti megosztottság, mégpedig a fentebb említett katolikus – evangélikus dichotómia determinálta. Ennek a kettősségnek az első kifejeződése az volt, hogy a katolikus iskolai filozófia mindaddig, amíg azt a jezsuita rend tanulmányi rendje határozta meg, magán viselte és kifejezte az internacionalista megszerveződés és a központilag meghatározott filozófiai alapelvek és minták[3] minden pozitívumát és negatívumát. Egyik oldalon a filozófiatanárok alapos felkészítését és a nemzetközi színtéren való megmérettetését (erre a nagyszombati egyetem több tanára is jó példát szolgáltat, kezdve Szentiványi Mártonnal és befejezve Horváth Keresztély Jánossal), másik oldalon pedig az ortodoxiát. Az utóbbival kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy ez az ortodoxia főként a kezdeteket jellemezte, de a 18. században már rengeteg példát találunk arra, hogy a jezsuita filozófiatanárok a természetfilozófián belül (gondoljunk például Makó Pál matematikai analízissel foglalkozó tankönyvére, amelyik még a Ratio által előírt tankönyvek között is szerepelt, és 1819-ig 14 kiadást ért meg) kapcsolódtak a korabeli tudományossághoz, sőt kezdeményeztek is bizonyos felfedezéseket. Ekkor már nemcsak Toleto és Fonseca (és persze Arisztotelész) nemzetközileg elfogadott könyveiből oktattak Nagyszombatban, hanem pl. Ivancsics János logika- és metafizikatankönyve is használatos volt. (Ivanchich 1757, 1758) Ivancsicsról egyébként szintén jezsuita kortársa, az újkori filozófia történetét megíró Handerla Ferenc jegyezte meg (Handerla 1782), hogy Antonio Genuensis közvetítésével Wolff hatása alatt állt. Ami arra utal, hogy a nagyszombati korszak utolsó és a budai korszak első éveiben már a wolffi filozófia uralta a filozófiaoktatást. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert Magyarországon a jezsuita egyetemen végzett a többi rendben működő filozófus és teológus is, vagyis alig találunk valamiféle belső különbséget az egyes rendek iskoláiban oktatott filozófiát illetően. Kivételt képezett a ferences rend, amelyiknek az iskolái (pl. Szakolcán, Galgócon, Kassán, Eperjesen) 1730-ban megkapták a „studium generale primae classis” minősítést, de a filozófia oktatása ezekben csak két évre terjedt ki. Ez a besorolás azonban a Ratio Educationis bevezetése után megszűnt.

Visszatérve a jezsuitákra, fontos megemlítenünk azt is, hogy az internacionalista jellegű jezsuita rend jelenléte a magyarországi filozófiában megbontja azt az elképzelést, amelyet a romantika kitermelte nemzeti filozófiák terjesztettek el, miszerint a filozófiának szervesen az adott nemzethez kell kötődnie. Ennek a közösségnek a létezési tere nem kötődik konkrét territóriumhoz és nációhoz, mert a közösség tere univerzális, átfogó, és állandó migráció jellemzi. A deterritorizáció jelensége, amelyik majd a huszadik században válik meghatározó tényezővé a tudomány világában, itt konstitutív erőként szerepelt. Ez egy olyan kötetlenséget nyújtott a szereplőknek, amely lehetővé tette a számukra, hogy helyi érdekektől részben függetlenül – pontosabban: az adott territóriumon belül a döntéshozókat magukhoz kötve – disztribuálhassák eszméiket. Ez persze feltételezte azt, hogy a jezsuiták nyitottak voltak különböző népek és kultúrák felé. Az inkulturáció fogalmát ugyan nem ismerték, de a mögötte levő tartalmat annál inkább alkalmazták. Mindez azt jelenti, hogy a nagyszombati és részben a kassai egyetem Felső-Magyarországot az oktatás területén bekapcsolta abba a kulturális vérkeringésbe, amely a korban meghatározó szerepet játszott. Ehhez gondoljuk hozzá még azt, hogy a nagyszombati és a kassai egyetem tanári karának nemzetiségi összetétele internacionális volt (lásd ehhez: Szögi 2003, 28. p.), és kimutatható egy állandó migráció köztük és a grazi, valamint bécsi egyetem között. Persze, ez a migráció csak kísérőjelensége a jezsuita modellnek, mert csak a térben való mozgást jelentette az értékrend változatlansága mellett.

Ennek az értékrendnek a változatlanságát és egyúttal az internacionalista jelleget az adta, hogy a jezsuiták tevékenységét (a filozófiaoktatás szemszögéből) a fentebb említett közös és nemzetközi tekintetben általánosan érvényes iskolai program (Ratio Studiorum), azon belül pedig a tomizmus, mint a philosophia perennis jelenléte határozta meg. Vagyis létezett egy központi értékrendszer (ez választja el pl. a transznacionalizmustól), amelyik mindenkit kötelezett. Ezt erősítette az identikus szövegek cirkulációja is. Iskolai filozófiáról lévén szó, az ellentmondásmentes rendszer eszménye uralta a gondolkodást. Ezt, abban az esetben, amikor a metafizikába fokozatosan beépültek a modern természettudomány egyes elemei, úgy érték el, hogy a matematikai és főként a fizikai elméleteket az ún. alkalmazott metafizikába utalták. Megmentve ezzel a theologia naturalis-nak a metafizikába ágyazottságát. Nem véletlen tehát, hogy a jezsuita Horváth K. János az elsők között volt, aki felismerte Kant filozófiájának a veszélyességét a barokk, realista ismeretelmélettel szemben, és alapos bírálatnak vetette alá a kanti ismeretkritikát. (Horváth 1797) Kijelölve ezzel a jezsuita diskurzus határait is, amelyek nemcsak az eszmék világában, hanem a valós társadalmi időben is egyszerre jelentkeztek.

A jezsuita rend feloszlatása után megváltozott a helyzet. A jezsuiták helyére leginkább ácsingózó és azt meg is szerző piaristák azonban – bármennyire felértékelik is néhányan a magyar kultúrtörténetben játszott szerepüket – a filozófiában nem jelentettek semmilyen előrelépést. Ellenkezőleg: azt az eklekticizmust hozták be a magyarországi filozófiába, amelyik aztán a katolikus bölcseletet egészen a neotomizmus megjelenéséig jellemezte. Példaként felhozható Bielek László (Bielekről lásd: Mészáros 2014 37–51. p.), aki több probléma fejtegetésénél is a barokk jezsuita filozófia realista ismeretelméletre alapozott észfogalmával operál, és teológiai axiómákhoz köti az egyes kérdések megválaszolását. Ez az eklekticizmus mutatható ki nemcsak a piaristák két legjelentősebb felső-magyarországi iskolájában, Nyitrán és Privigyén, hanem a két királyi akadémiában, Pozsonyban és Kassán is egészen a forradalomig, tehát addig, amíg a jogi fakultás mellett ezekben bölcseleti fakultás is működött. Ennek hátterében az is ott volt, hogy a magyarországi katolikus iskolai filozófia orientációja beszorult a Monarchia keretei közé, és visszautasította azokat a nyugat-európai filozófiai kezdeményezéseket, amelyek lebontották a hagyományos metafizika határait, illetve a szociálfilozófia terén a modernizáció eszméit fogalmazták meg.

Az evangélikus iskolai filozófia más trajektóriumon mozgott. A jezsuita rend hegemóniája alatt nem tudott nagyobb kitörést elérni. Az egyedüli kivétel a 17. század végi eperjesi kollégium rövid fénykora, valamint a már említett pozsonyi pietizmus jelenléte volt. Az utóbbinak azonban inkább művelődéstörténeti, semmint konkrét filozófiai jelentősége az említésre méltó. Sajátságos helyzetet teremtett az is, hogy a 17. század folyamán a katolikus – protestáns vita terepe nem a filozófia, hanem a teológia volt, és előfordult, hogy az evangélikus ortodoxia meghatározta filozófiafelfogás – főként a metafizika esetében – szinte egy az egyben azonos volt a korabeli jezsuita értelmezésekkel. Jó példa erre a francia jezsuita, Jean Thierry „Definitiones philosophicae…” (Francofort 1654, Paris 1662, Tyrnaviae 1736) és a német teológiaprofesszor, Johann Adam Scherzer „Vademecum sive Manuale philosophicum” (Leipzig, 1675) című műveinek az összehasonlítása, amelyekből kiderül, hogy a fogalomértelmezések szinte teljesen azonosak. No és persze azt is tudni kell, hogy a jezsuita rend gyakran élt az ellenőrzés jogával, és azokat az evangélikus iskolákat, ahol bizonyítottan oktattak logikát is, bezártatta vagy korlátozta a működésüket. Amíg azonban a katolikus iskolai filozófián belül a jezsuita rend betiltása ennek a filozófiaoktatásnak az erős hanyatlását jelentette, az evangélikus iskolák a 18. század végén erőre kaptak, és lendületes fejlődésnek indultak. Előnyükre formálták nemcsak a Ratio Educationis adta lehetőségeket (amelyeken belül éltek az autonómiájukkal, és saját programokat dolgoztak ki), hanem a tiltásokat is, mint például azt, hogy nem alapíthattak főiskolákat. Ezt a tiltást kettős módon játszották ki. Egyrészt a gimnáziumokat kollégiumokká, illetve líceumokká fejlesztették (amelyik szint többé-kevésbé megfelelt a Ratio által definiált akadémiáknak), és megtoldották teológiaképzéssel is, másrészt a tehetséges tanáradeptusokat németországi egyetemekre küldték posztgraduális képzésre, folytatva a peregrináció hagyományát. Ez azzal járt, hogy a kollégiumokban és líceumokban filozófiaoktatás is volt (bizonyos esetekben minden filozófiai diszciplínát érintve), ugyanakkor a Németországot megjárt tanárjelöltek hazahozták azokat a modern eszméket, amelyek a Monarchia határain túl már elterjedtek, de a hazai képzési rendszerbe zárt katolikusokat nem érintették. Az egyedüli átfedés a katolikus és a protestáns iskolai filozófia között a 18. század végén a Wolff-féle bölcselet jelenléte volt mindkét iskolatípusban. Mindezek következményeként a 18. század végétől az 1848/49-es forradalomig Felső-Magyarországon az evangélikus iskolákban jelen volt a modern európai filozófia – azzal a megszorítással, hogy az egyházi ellenőrzés itt is rajta hagyta a kézjegyét az eszmék recepcióján és disztribúcióján.

Az elbukott forradalom után – az ötvenes évek németesítő igyekezetén túl – ugyancsak megmaradt a katolikus és protestáns iskolák közti különbség. A filozófiaoktatásban ez azt jelentette, hogy a katolikus gimnáziumokban és királyi akadémiákban Herbart filozófiáját oktatták, míg a protestáns (főként evangélikus) iskolákban még sokáig az a kantiánus és posztkantiánus filozófia volt egyeduralkodó, amely Fries, német romantikus gondolkodó rendszerére, valamint a pszichológiai megalapozottságú ismeretelméletre támaszkodott. Ez a pszichologizáló hagyomány az, ami a magyarországi bölcseletet elválasztotta az osztrák és cseh iskolai filozófiától, és aminek az utóhatásai a huszadik század elején mutatkoztak meg élesebben. Ennek a filozófiának a legjelentősebb felső-magyarországi képviselője az eperjesi kollégium tanára, Vandrák András volt, aki állandó kapcsolatot tartott fenn a friesiánizmus németországi vonalával, nevezetesen E. F. Apelttel. Vandrák „célfilozófiája” önálló rendszerként és már az akadémikus diskurzus részeként Böhm Károly axiológiájában teljesedett ki.

A korabeli katolikus iskolai bölcselet helyzetét nagyban meghatározta az, hogy a filozófia milyen szerepet kapott a teológiai képzésben a Pázmány Péter Egyetem Teológiai Karán, illetve a püspöki szemináriumokban. Ez pedig a neotomizmus megjelenéséig eléggé lehangoló volt. Utána, főként a Bölcseleti Folyóirat megindulása és a Szent Tamás Társaság megalakulása nyomán tapasztalható volt némi fellendülés, hiszen Nyitrán, Rozsnyón, Szepeskáptalanban, Jászón és Nagyszombatban is már volt filozófiai propedeutika a papneveldékben, és ugyanígy a nyitrai piarista gimnáziumban is. De ez a filozófia – annak ellenére, hogy a magyar neotomista mozgalom belsőleg rétegezett volt – Felső-Magyarországon leragadt a kanti filozófia és minden modern természettudományos felfedezés filozófiai általánosításának az elutasításánál. Jó példa erre a két legnevezetesebb nyitrai neotomista, Franciscy Lajos és Mihálovics Ede munkássága.

Egy másik terület, ahol a rendszerszintű tájékozódáson túl konkrétan kimutatható a katolikus – evangélikus szembenállás, a jogfilozófia, valamint azzal párhuzamosan a statisztika volt, hiszen a statisztikáról tudni kell, hogy a 18. és 19. század fordulóján sok esetben a történetfilozófia szerepét töltötte be. Katolikus oldalon az alaphangot megütő piarista Perczel Imre nézetét választhatjuk kiindulópontnak, mert rajta keresztül megnyilatkozik nemcsak a teológiai megalapozású jogértelmezés, hanem a piaristák azon ellentmondásos vonása is, hogy egyik oldalon úttörő szerepet játszottak az oktatás modernizálásában és az anyanyelvi képzés bevezetésében, a másik oldalon viszont rendkívül konzervatívak maradtak társadalomfilozófiai nézeteikben. Perczel a Hobbes elméletét elutasító művében (Perczel 1777) a teológia szemszögéből bírálja az individualitás elvére épülő hobbesi jogfilozófiát. Két fő érve ebben az esetben az, hogy Hobbes ellentmond annak az elvnek, miszerint Isten a jog abszolút feltétele (és az egyén léte sosem abszolút), másrészt pedig hiba az, hogy Hobbes a természetjogot nem az erkölcsiségre, hanem az egyénre alapozza. Ugyanezen vonalon haladt Adámi Nepomuk János, aki a nagyszombati egyetemen, majd pedig a pozsonyi királyi akadémián oktatott államjogot, jogfilozófiát és statisztikát, és aki a pátriárkák atyai hatalmából származtatta a jog meglétét. Ezt a nézetet ugyan keményen vitatta mind Brezanóczy Ádám pozsonyi és Vuchetich Mátyás kassai tanár, de Brezanóczy is hivatkozik az emberi természet racionális, azaz isteni oldalára, amelyből a jogi kategóriák levonhatók. Adámi és Brezanóczy vitájának hátterében K. A. Martininek, a jozefinista reformok egyik fő képviselőjének a jogfilozófiai nézetei álltak, amelyeket Adámi elutasított, Brezanóczy viszont támogatott. Vagyis a katolikus jogfilozófusok is próbáltak reagálni a korabeli elméletekre, és azokat beépíteni saját rendszerükbe. Talán Vuchetich ment a legmesszebbre (Vuchetich 1802), mert ő megkövetelte a jogról való gondolkodásban a filozófiai kiindulópont előtérbe helyezését a történelmi jogrendekkel szemben. Mellé helyezhetjük Anton Ferdinand Albélyt, aki 1835 és 1847 között adott elő a pozsonyi királyi akadémián, és akinek a nézeteiben már fellelhető Kant filozófiájának a hatása is. A század végén a jezsuita rend pozsonyi főiskolájának teológiatanára, Costa-Rossetti Gyula volt az, aki a tomizmus szemszögéből bírálta a korabeli gazdaságtudományi ás társadalomtudományi elméleteket, és a természetjogra kívánta alapozni a gazdasági rendszereket (Costa-Rossetti 1888). Emellett állt ki Franciscy, a nyitrai neotomista is. A pozitivizmus jelenik meg a századfordulón Esterházy Sándor kassai jogakadémiai tanár műveiben, aki a társadalmi jólét és az individuum szabadsága nevében bírálta például Somló Bódog, neves magyar jogfilozófus nézeteit is. Elmondható tehát, hogy a 19. század második felétől a jogakadémiákon oktatott jogfilozófia már megszabadult a teológiai kötöttségektől, és mind az oktatásban, mind pedig a tanárok publikációiban megjelennek a korabeli elméletek.

Az evangélikus filozófiatanárok által oktatott jogfilozófia (és statisztika) ettől eltérően kissé más képet mutatott. Történetünk itt a 18. század végén indul, hiszen a Ratio Educationis után vezethették be a protestáns líceumok és kollégiumok az oktatásba azokat a filozófiai diszciplínákat, amelyek a katolikus királyi akadémiákban a jogi és a bölcsészeti karon jelen voltak. A kiindulópont itt (mint Európában másutt is) Wolff filozófiája, illetve az abból kiinduló populáris bölcselet volt. Pozsonyban Fábri István, Eperjesen pedig Carlowszky Zsigmond még J. G. H. Feder, a Wolff és Kant között álló német filozófus jogfilozófiai kézikönyve (Grundlehren zur Kenntniss des menschlichen Willens und der natürlichen Gesetze des Rechtsverhaltens, 1782) alapján oktatott, amelyik eltért mind a tomista felfogástól, mind pedig az osztrák politikai törekvéseket is tükröző Martini elméletétől. Éppen ez a német orientáció az, amelyik a továbbiakban is meghatározta az evangélikus iskolákban folyó jogfilozófiai oktatást, amelyet azonban mennyiségében nem lehet egy szintre hozni a királyi akadémiák rendszerével. Az eltérő szellemiséget annál inkább érdemes tekintetbe venni. Samuel Fuchs, a lőcsei líceum tanára volt az, aki az első áttörést hozta ebben a diszciplínában. Természetjogi könyvében (Fuchs 1803) már abból indul ki, hogy az emberek természetüktől fogva egyenlőek, és hogy csak a pozitív jog az, ami az egyenlőtlenségeket behozta a társadalomba. Fuchs a természeti és a pozitív jog szétválasztásával előkészítette a terepet a reformkori „politicus szabású Professoroknak” (Szirmay Ádám, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjének kifejezése), Greguss Mihálynak és Magda Pálnak. Greguss a Tudós Társasághoz nyújtotta be természetjogi tankönyvét elbírálásra. Lektori véleményében ezt Szontagh Gusztáv a reform elvén alapuló munkának, Sztrokay Antal pedig „tilalmas gúnyiratnak” nevezte, és mindketten a publikálása ellen voltak. (Lásd: Szakvélemények… 1836) Greguss a lutheri vallásban is az egyéni emancipáció és az egyenlőség felszabadítását látta, ami miatt a katolikus egyház oldaláról erős támadások érték. Greguss plebejus nézetei aztán Kossuth politikai fellépésében nyilvánultak meg, hiszen Kossuth Greguss kosztosdiákjaként olyan nézeteket is elsajátított, amelyeket Greguss az iskolában nem adhatott elő. (Ehhez lásd: Miskolczy 2007) Magda Pál statisztikai főművének (Magyar Országnak…, 1819) értelmezésekor abból kell kiindulnunk, hogy a statisztika Magda korában a történetfilozófia szerepét is betöltötte a nemzeti ideológiák megalapozásában. Ebben a művében Magda azt a kérdést teszi fel, hogy van-e a magyar nemzetnek ereje és tehetsége ahhoz, hogy Európa szabad nemzetei közé emelkedhessen. Ehhez pedig a „nemzeti erőnek”, az alkotmányosságnak és a közigazgatási rendszernek harmonikus viszonyban kell lenniük egymással. Mind Gregussnál, mint Magdánál a felvilágosodás alapeszméi állnak a liberális társadalomfelfogás hátterében. Amíg tehát a korabeli katolikus jogfilozófia a metafizikai alapozással bíbelődik, az evangélikus filozófiatanárok a társadalmi reformok oldaláról közelítik meg a kérdést. Ezért is történhetett meg, hogy a forradalom főszereplőinek többsége az evangélikus iskolák volt diákjaiból regrutálódott. Az evangélikus iskolákban megjelenő jogfilozófiának ez a gyakorlati meghatározottsága megszűnt az elbukott forradalom után, és visszakapta a filozófiai megalapozást. Abban az értelemben, ahogyan az evangélikus iskolafilozófia modifikálta Kant rendszerét. A legjobb példa erre Vandrák H. Ahrens természetjogi alapmunkájára támaszkodó „észjogi” tankönyve (Vandrák 1864), amelyben Vandrák – módszertani szempontból Ahrenstől elrugaszkodva – a jogfilozófiát az etika részeként taglalja. Ebből kifolyólag a jog a pszichológiai megalapozású vandráki filozófia teleologikus rendszerének a részévé válik, ahogyan azt az akadémiának írt levelében is leszögezi. (Lásd: Vandrák levele… 1866) Ez a felfogás, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, jellemezte nemcsak az evangélikus, hanem a református iskolai jogfilozófiát is Bihari Imre sárospataki és Thót Ferenc debreceni tanár tankönyveiben.

A vallásfilozófia aztán a terület, ahol a legélesebben különbözik egymástól a katolikus és az evangélikus iskolai filozófia. A jezsuita szupremáció ideje alatt a protestáns iskolákban vallásfilozófiát nem volt szabad oktatni, az eltérések tehát – akárcsak a jogfilozófia esetében – a Ratio Educationis utáni korszakban mutatkoztak meg. Katolikus oldalon ez Felső-Magyarországon a püspöki székhelyeken működő papneveldéket, míg az evangélikus térfélen főként a pozsonyi és az eperjesi iskolát jelentette. (Sopront ebben az esetben mellőzzük.) A katolikusoknál a neotomizmus megjelenéséig meglehetős eklekticizmus uralkodott, amelyen belül a két fő irányzat, az L. A. de Bonald és H. F. R. Lamennais filozófiáján alapuló tradicionalizmus, valamint az olasz A. Rosmini-Serbati által megformált ontologizmus volt. Ez jelent meg elvétve a teológián, valamint a papneveldékben, és ezt váltotta fel egységesen mindenütt a neotomizmus. Egy azonban közös maradt mindkét esetben, mégpedig az, hogy ez a vallásfilozófia a „theologia naturalis” diszciplináris elnevezést viselte, és az alkalmazott metafizika részeként működött. A theologia naturalis azt jelenti, hogy a vallás minden elemét Isten szubsztancialitásából, valamint az Istennek a világhoz fűződő kapcsolatából vezetjük le.

A protestáns, nevezetesen az evangélikus vallásfilozófia más megalapozású: Kant szerint nem a teológia alapozza meg az etikát, hanem az erkölcs meglétéből következtethetünk valamilyen magasabb értékrendre. Ez a felfogás nemcsak az iskolai filozófiában jelent meg, hanem például a szlovák evangélikus értelmiségieket 1808 és 1841 között tömörítő Eruditia Societas Kis-Hontiensis körében tevékenykedő Gašpar Šulek lelkész, majd pedig pozsonyi teológiaprofesszor publikációiban is, főként abban a tanulmányában, amelyet a Solennia című gyűjteményes kötetben jelentetett meg (Schulek 1814). Ebben, Kant nyomán ő is megállapítja, hogy sem az ontológiai, sem a kozmológiai, sem pedig a fiziko-teológiai istenérv nem áll meg. És ha elfogadjuk azt a kiinduló pontot is, hogy ismereteink csak a tapasztalatra építhetők, akkor isten léte mellett csak apagogikus módon tudunk érvelni. Azaz úgy, hogy létét a bizonyítékok érvénytelenségéből származtatjuk. Igaz ugyan, hogy Šulek – ismerve a korabeli német szakirodalmat is – egy helyen J. F. Flatt tübingeni tanár (Šulek is Tübingenben tanult, akárcsak Schelling, Hegel és Hölderlin) és a hallei J. A Eberhard (többek között Schleiermacher tanára) Kanttal vitázó nézeteit is felemlíti, de ez nem von le semmit kantiánus voltából. Az evangélikus iskolai filozófiában – Greguss Mihálynál – ezt a kanti indíttatású vallásfilozófiát antropo-teológiának nevezték. (Ennek a kérdésnek a részletes kifejtését lásd: Mészáros 2008) Ennek a diszciplínának az oktatása Felső-Magyarországon 1882-ig, tehát a pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia létrehozásáig úgy működött, hogy mind Pozsonyban, mind Eperjesen a vallásfilozófiát az a tanár oktatta, aki a filozófiai diszciplínákat is vezette. Vagyis a vallásfilozófia (esetleg a teológia) mögött mindig ott állt egy meghatározott filozófiai rendszer, amelyik már a kanti fordulattal együtt járó, metafizika nélküli platformon állt. Ez az alapvető különbség a katolikus és az evangélikus vallásfilozófia, illetve teológia között. Felső-Magyarországon Greguss áll a folyamat elején a maga antropo-teológiájával, őt követi a friesiánus alapon álló Vandrák. Stromp László és Szelényi Ödön gondolkodását Schleiermacher gondolatrendszere, valamint a liberális teológia határozta meg, Szlávik Mátyás egy sajátságosan revideált Kantot követ, Schneller István pedig a teológiától jut el az axiológiai alapozású pedagógiai rendszerig.

Schneller példáját érdemes külön kiemelni, hiszen ő volt az, aki „személyiség paedagogiájával”, vagyis azzal az elmélettel, miszerint az oktatás és a nevelés célja a személyiség kialakítása, egyrészt homlokegyenes szemben állt a monarchiabeli katolikus iskolákban uralkodó herbarti felfogással, másrészt kolozsvári korszakában a protestáns iskolaügy egy meghatározó alakjává vált. Schneller is, Böhm is Kolozsvárott teljesítette ki gondolkodását, amelyik a felső-magyarországi evangélikus tradícióból táplálkozott. Ennek a tradíciónak az egyik központi, 19. századi eleme az értékek világának az értelmezése. Schneller szerint az értékek az emberi cselekvés céljaiként működnek, vagyis a célgondolat immanens módon benne van a világban. Ezt a gondolatot korábban Vandrák András fogalmazta meg, amikor arról írt, hogy a valóság célorientált. Ezt jelenti nála a „célok philosophiája”. Az evangélikus iskolai tradíció másik, nem kevésbé alapvető eleme az egyéniség kifejlesztésének az eszméje. Schneller erről így vallott a pozsonyi evangélikus teológiai akadémiáról való távozásakor, amikor a hitelvek és a hittételek közötti különbségeket taglalta: „A reformatio hitelve pedig nem egyéb, mint a renaissance egyéniségelvének érvényesülése a vallás terén, azon elvé, mely a nemzeti alapon felépülő culturállamot lelkiismereti szabadságával, a tudományos kutatás feltétlen szabadságával, az egyéni erőnek egy szerves egészen belől való szabad érvényesülésével szülte s mely e culturállamokat is egyéniesült és ezért feltétlen értékű szerveknek tekinti a culturát lehetőleg minden irányban érvényesíteni törekvő egy emberiség testében.” (Schneller 1895, 9. p.)[4] Ez az idézet rávilágít arra, hogy pedagógiai elméletének alapjait Schneller már Pozsonyban lerakta. Ahogy az megtörtént Böhm Károllyal is axiológiai rendszerével kapcsolatban. Böhm ugyan nem dolgozta ki rendszere vallásfilozófiai részét, hiszen úgy vélte, hogy annak nincs helye a filozófiában, mégis meg kell állapítanunk, hogy a felső-magyarországi evangélikus iskolai filozófia legerősebb és legmeghatározóbb hagyományának – az értékfilozófiai megközelítésnek – a hátterében a vallásfilozófia, az etika és (ahogy Schneller esetében látható) a pedagógia egysége áll.

A 19. és 20 század fordulójára aztán – a vallásfilozófiát leszámítva – mérséklődtek a különbségek a katolikus és az evangélikus iskolai filozófia között. Gimnáziumi szinten azért, mert az állami támogatás fejében a protestáns iskoláknak idomulniuk kellett a központi, állami tantervekhez, és a filozófiaoktatás területén ez azzal járt, hogy megszűnt az az állapot, amely még a század közepén is előfordult, hogy az egyes iskolák tanárai saját tankönyvükből oktattak. Többé-kevésbé egységes program alapján és azonos tankönyveket használtak az egyes iskolák Felső-Magyarországon is. Megerősödött viszont a Pozsonyi Királyi Akadémia pozíciója azzal, hogy az 1875/76-os tanévvel kezdődően bölcsészettudományi kar létesült az intézményben, ahol filozófia tanszék is működött. Ezen 1886-ig Pauer Imre, a pozitivista orientációjú bölcsész oktatott, akinek a nevéhez két plágiumvita is fűződött. Az egyik Pauer Wundt monográfiája alapján kiadott pszichológia-tankönyve, a másik pedig Pauer etikai determinizmusról szóló könyve nyomán tört ki. Az első esetben Böhm, a másik esetben Kármán Mór volt az, aki Pauer fejére olvasta a plágium vádját. Ez ugyan akkor nem vont maga után semmilyen következményt, viszont a két vitának nagy szerepe volt abban, hogy tisztázódjon az iskolai filozófia és a nyilvános, akadémiai filozófia közti különbség az eredetiség kérdésében (lásd ehhez: Perecz 2009), és ezzel lezáruljon az a korszak a magyarországi filozófia történetében, amelyen belül az iskolai filozófia meghatározó szerepet játszott. A pozsonyi akadémia filozófia tanszékének neves oktatója volt aztán 1905-től 1912-ig Pauler Ákos, aki (több más tárgy mellett) a transzcendentális idealizmus propedeutikáját adta elő, megalapozva ezzel későbbi, a két világháború közötti magyar filozófia meghatározó filozófiai rendszerét. A harmadik jelentős név Kornis Gyuláé, aki 1914-től az újonnan létrehozott Erzsébet Tudományegyetemen a filozófia rendkívüli, majd rendes tanáraként működött. Az ő révén a szellemtörténeti irányzat jelent meg a felső-magyarországi filozófiában. Efelé irányult egyébként az evangélikus Szelényi gondolkodása is, aki a liberális teológia és az újidealizmus ötvözetéből alakított ki hasonló megközelítést. (Csupán érdekességként érdemes megjegyezni, hogy az Erzsébet Tudományegyetemen a jogfilozófia professzora 1914 és 1921 között az a Tuka Béla [Vojtech Tuka] volt, aki később a Hlinka-féle Szlovák Néppárt fő ideológusa lett.)

Összefoglalásként tehát elmondható, hogy a felső-magyarországi iskolai filozófia katolikus ágának az intézményi hordozói a gimnáziumok, de főként a két királyi akadémia (Pozsony, Kassa) és az őket megelőző nagyszombati egyetem voltak. Filozófiai szempontból a jezsuiták tomizmusa, később Wolff rendszere és az azt követő eklekticizmus és Herbart bölcselete, majd pedig a neotomizmus voltak a meghatározó irányzatok. A pozsonyi királyi akadémia három fent említett, a magyar filozófiatörténet-írás által is kanonizált professzora Budapestről érkezett, és szervesen nem fejthető ki a felső-magyarországi iskolai filozófia történéseiből. Az evangélikus ág legjelentősebb – és a magyar filozófia történetére is kiható – vonulata a kantiánus és az azt követő friesiánus bölcselet volt,[5] amelyből logikusan következett a Böhm-féle axiológiai rendszer a maga huszadik századi utóhatásaival. Intézményileg az eperjesi és a pozsonyi líceum, majd pedig a pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia voltak a legjelentősebb iskolák. Az evangélikus iskolai filozófia kantianizmusával szemben Hegel csupán a református Terray Károly, losonci tanár művében (Térey 1843) jelenik meg. Terray később felhagyott a filozófia tanításával, aminek a hátterében az állt, hogy filozófiai meggyőződését nem kívánta feladni, de az egyházi és iskolai cenzúrázást sem akarta elviselni. Nem ő volt az egyedüli filozófiatanár a 19. században Magyarországon, akinek ilyen dilemmával kellett megküzdenie.

 Nyilvános filozófia

A nyilvános filozófia – amelyik Magyarországon a terminológiai magyarítással és a Kant-vitával párhuzamosan jelenik meg – Felső-Magyarországon több ágon bomlott ki. Ide tagozódtak be elsősorban azok a filozófiatanárok, akik egyrészt megjelentek a Kant-vitában, másrészt pedig az oktatás modernizálásának a céljából, de hatását tekintve a nyelvében magyar filozófiát létrehozandó, magyarul kezdenek oktatni, illetve magyar nyelvű tankönyveket írnak, és ezzel hozzájárulnak a Magyar Tudós Társaság azon igyekezetéhez, hogy kiadják az egyes tudományágak magyar terminológiai szótárait. Szinte személy szerint ez utóbbi tanárok azok, akik belevetik magukat a reformkor eszmei küzdelmeibe, és tanulmányokkal, cikkekkel járulnak hozzá a modernizálási folyamatokhoz. Hadd ne mondjuk, hogy ők voltak azok, akik többnyire konfliktusba is keveredtek az iskolafenntartó egyház elöljáróival, hiszen kritikusan gondolkodó fők voltak, akiknek az iskolai filozófia tere szűknek bizonyult. A legnevesebbek ezek közül Horváth Keresztély János, Rozgonyi József, Stephan Tichy, Greguss Mihály, Magda Pál, Vandrák András voltak.

Az első három személy közül kettő a Kant-vita kanonizált, egy pedig a háttérben meghúzódó alakja. Rozgonyit ugyan a legtöbb filozófiatörténeti feldolgozásban Márton Istvánnal párhuzamosan mutatják be, hiszen ők valóban vitáztak egymással, de – látszólag paradox módon – Horváth és Rozgonyi tartoznak egybe abból a szempontból, hogy mindketten kritikus hangot ütöttek meg Kanttal szemben. És mindketten nemzetközi színtéren (latinul) fogalmazták meg fenntartásaikat a kritikai filozófiával szemben. Horváth, mint jezsuita, a tomista realizmus szemszögéből bírálta Kantot, mert úgy vélte, hogy az idő és tér szemléleti formákként való felfogása lehetetlenné teszi a „theologia naturalis”-t. Rozgonyi pedig – felmutatva Kant Hume-tól való függését – Thomas Reidre hivatkozva úgy vélte, hogy a megismerés forrásai az érzékek, és az észnek nincs más, sajátságos ismeretszerző képessége. (Rozgonyi 1792) Mester Béla mutatott rá arra, hogy Rozgonyi antikantianizmusának negatív megítélése a magyar filozófiatörténet-írásban abból a módszertani hibából fakad, amelyik a Kant-vitában csupán a magyarul publikált szövegeket vette tekintetbe, és eltekintett attól, hogy Rozgonyi műve egy nemzetközi diskurzus része volt. (Lásd ehhez: Mester 2007) S. Tichy kassai akadémiai tanár ugyan kívül esik a gazdagon dokumentált magyarországi Kant-vitán, hiszen műve (Tichy 1986) az iskolai reformok előkészítésével párhuzamosan született, tehát nem Kant ismeretkritikáját célozta alapvetően, hanem azt a kérdést tárgyalja, bevezethető-e Kant bölcseletének oktatása a filozófiai propedeutika keretein belül. Szövegéből egyértelműen kiderül, hogy Kant mellé áll, ami aztán negatív következményekkel járt a számára, mert személyét összekapcsolták a jakobinus mozgalommal, és 1795 után eltávolították az akadémiából (Eliáš 1984). Könyvében azonban megnyit még egy problémát, amellyel Greguss Mihály is foglalkozott később, mégpedig a K. L. Reinhold által is proponált kérdést: hogyan lehet tudományossá tenni a filozófiát? Reinhold szerint úgy, hogy meghatározunk egy általánosan érvényes alaptételt. Tichy szerint – aki tanárként matematikát oktatott – a tiszta ész kritikája azzal válik befejezetté, hogy a matematikához hasonlóan, itt is kizárjuk az ellentmondásosság lehetőségét. Harmincegynéhány évvel később Greguss (Greguss 1829) ugyanezt a problémát – hivatkozva közben Reinholdra és Fichtére is – már másképpen látja, és azon a véleményen van, hogy sem Fichte, sem Hegel megoldása nem állja meg a helyét, hiszen ha a tudományról feltételezzük, hogy funkcionalitásában egy organikus rendszert képez, akkor nem egy megalapozó princípium adja meg tudományosságának a mércéjét, hanem egy „uralkodó idea”, amelyik egységbe hozza a néha egymásnak ellentmondó állításokat. – Itt meg kell jegyeznünk, hogy Greguss cikke szintén nem része a magyarországi Kant-vitának, demonstrálja viszont azt, hogy a vita mellékágaként jelentkező problémafelvetés megmaradt az iskolai filozófián túli diskurzusban.

Gregusst kell első helyen megemlítenünk a terminológiai anyanyelvűsítés esetében is, hiszen ő még a magyar mint tanítási nyelv evangélikus iskolákban való bevezetése előtt tartott magyar nyelvű előadásokat. Magyar nyelvű tankönyvei nem maradtak fenn, de a Felső-Magyarországi Minervában publikált cikkei (Greguss 1829a, 1829b) és kéziratban maradt hosszabb tanulmánya (Greguss 1837) egyaránt arról tanúskodnak, hogy sok korabeli és korlátlanul magyarító kollégájával ellentétben odafigyelt mások (pl. Szilasy János) bevett újításaira, vagy pedig olyan – az Akadémia által csak később, 1862-ben elfogadott – irányelveket vett tekintetbe, amelyek szerint a nomenklatúra magyarítása kívánt, de a terminológia anyanyelvűsítése nem követelmény. Ezt a módszerét ugyan a már fentebb említett politikatudományi kézikönyvének kiadását elutasító Sztrokay Antal bírálta azon az alapon, hogy Greguss műszavai néhol „idegen szóhoz tapadók”, de éppen ez az eljárásmód teszi olvashatóvá Greguss szövegeit ma is. Vandrák aztán tovább ment volt tanáránál és mentoránál, hiszen első pszichológia-tankönyvét 1841-ben még két nyelven (latinul és magyarul) írta, de későbbi kézikönyvei (logika, erkölcstan, lélektan) már magyarul jelentek meg, és ezekben olyan megoldások is találtatnak, ahol szlovák anyanyelvű hallgatóival számolva a kanti ész és értelem fogalmak máig használt szlovák megfelelőit is megadta (rozum, um). Sőt, az akadémiához benyújtott egy terminológiai jegyzéket is (Vandrák 1844), amelyben összesen 551 terminus technikus magyarított változatát kínálja, köztük olyan fogalmak magyar megfelelőit is, amelyek saját filozófiájának a részét képezik.

Elmondható tehát, hogy az itt említett bölcsészek – bár tanárokként és alapvetően az iskolai filozófia képviselőiként léptek fel – fontos szereplői voltak a nyilvános filozófia önállósodását megalapozó Kant-vitának és a terminológiai anyanyelvűsítésnek is. Az utóbbit tekintve pedig józanabb álláspontot képviseltek, mint például a pesti egyetem professzora, a vadul magyarító Imre János.

A reformkorban néhányan – itt és most főként Vandrákot említhetjük – részt vettek a nyilvános, közéleti vitákban is. Vandrák 1841-ben, a Századunk c. pozsonyi lapban folytatásban közölte a Haladásunk főbb akadályai (Vandrák 1841) c. cikkét, amelyben társadalomfilozófiai elveit – a „társadalmi jólét anyagi alapjai”-nak megteremtése, a törvényesség és a civil társulások működtetése, a nemzeti kultúra ápolása – próbálta konkretizálni a reformkor körülményei között. Cikkében azokat a gátló tényezőket vette szemügyre, amelyek lehetetlenné teszik vagy fékezik a fenti célok megvalósítását. Első helyen – és ebben szinkronban volt a centrum elvárásaival – az ország soknemzetiségű voltát említi, mint a modernizáció fékjét. Ugyanakkor azonban itt is és máshol is megfogalmazta, hogy a nyelv csak eszköze, de nem célja az állami intézmények modernizálásának. Az egyezményesekkel rokon az a felfogás, miszerint fékezőerővel bír a „magyarok természeti charaktere”, amelyik inkább szemlélődő, semmint az elmélyülést megkövetelő tudományokat alapozná meg, inkább forradalmi, semmint a folyamatos és alapos munkát igénylő reformokat igényelné. Vandrák kiemelten hiányolja a „közszellemet”, amelynek a hordozója, „a magyar polgárság, a magyar középrend” nem létezik. Legnagyobb akadálynak viszont az értelmiségi réteg lebecsülését tartotta. Minek következménye az, hogy a középszerűség eluralkodik, és a társadalom féloldalassá, tökéletlenné válik. Vandrák sorait olvasva az derül ki, hogy az elbukott forradalommal petrifikálódtak a reformkor általa felsorolt megoldatlan problémái, és a későbbi fejlődés sem oldotta meg ezeket, hanem misztifikálta.

A 19. és 20. század fordulóján aztán az evangélikus iskolai filozófusok bekapcsolódnak annak a bölcseleti diszciplínának az ápolásába is, amelyiknek a gyökerei ugyancsak visszanyúlnak a nyilvános filozófia kezdeteihez. A magyarországi filozófia történetírásáról és két tanárról, Szlávik Mátyásról és Serédi Lajosról van szó. Mindketten írtak általános filozófiatörténetet is (Szlávik 1888, 1889; Serédi 1889, 1904), de ami ebben az esetben az izgalmas, az kettejük vitája a magyarországi filozófiatörténet-írás módszertanáról. Ebben kiütközik a Szlávik által alkalmazott kompilációs eljárásmód (Szlávik 1895) és a Serédi megkövetelte modern filológia és pozitivista történetírás szabályai (Serédi 1896) közötti alapvető különbség. Szlávik szekunder irodalomra támaszkodó feldolgozása és Serédi saját kutatásait felhasználó, és filológiai szempontból ezért megbízhatóbb filozófiatörténeti áttekintése nemcsak Serédi pozitivizmusának az alaposságát dicséri, hanem kifejezi azt a váltást is, amelyet fentebb Pauer esetében említettünk: azt, hogy a transznacionális tudományosság szabályai itt is felülírták a hagyományos iskolai filozófia eljárásmódjait. Csupán sajnálkozásunkat kell kifejezni afelett, hogy Serédi dolgozatának a kézirata (amely a magyarországi filozófia történetét mutatta volna be, és amelyet több korabeli szerző, közöttük Szelényi is említ) vagy lappang valahol, vagy véglegesen elveszett. Megjelenését tekintve ugyan dolgozatunk témájának időhatárán túl van, de alapozásában visszanyúlik a huszadik század elejére Szelényi filozófiatörténeti dolgozata (Szelényi 1930), amelyik a periodizációs elveit tekintve túlmutat a korabeli értelmezéseken, hiszen egyrészt a magyar filozófia sajátosságainak kiépítésére van tekintettel, másrészt figyelembe veszi az irodalomtörténet eredményeit is. Konceptuális szempontból tehát messze többet nyújt, mint Szlávik kompilációs vagy mint Serédi pozitivista módszere. Ez nem véletlen, hiszen Szelényi filozófiatörténet-értelmezése sok rokon vonást mutat a szellemtörténeti iskoláéval, és azon túl a kultúrtörténeti felfogásokkal is.

A nyilvános filozófia másik, kevésbé frekventált útja az volt, amelyen olyan szerzők jártak, akik kívül estek az iskolai filozófián, szakmájukat tekintve nem filozófusok voltak, hanem valamilyen más területen tevékenykedtek. Ők szoliterek, sőt elhallgatottak vagy nem ismertek maradtak (Petőcz Mihály, Kerekes Károly). Volt olyan is, aki tüntetőleg távol tartotta magát a filozófiától, de azért beavatkozott a filozófiáról szóló közbeszédbe, mint Ján Čaplovič (Csaplovics János), a magyarul, németül és szlovákul publikáló és Magyarország első etnológiai kézikönyvét megíró szerző. Vagy az ún. alkalmazott filozófiát művelve kapcsolódtak be a reformkorban a Széchenyi reformjait védő vagy ellenző tábor harcaiba (Boleman János, Czente István).

Ebben a csoportban a legjelentősebb gondolkodó az autodidakta orvos-bölcsész, Petőcz Mihály, aki végzettségét tekintve balneológus volt, de tisztiorvosként is ténykedett. Őt Schelling természetfilozófiája mellett leginkább Leibniz monász-elmélete ihlette meg. Saját rendszerét pszichizmusnak nevezte azon az alapon, hogy szerinte a lelkek azok a szubsztanciák, amelyek elképzelhetők, felismerhetők, és amelyekben az isteni eszmék megtestesülnek. Petőcz saját metafizikai rendszeréből kiindulva megfogalmazott egy gyógyításfilozófiát és egy sajátságos „betűelméletet” is, amelynek a reformkori háttere a korabeli történettudományban és nyelvészkedésben, filozófiai rokonsága pedig Nyiry Istvánnál és Fogarasi Jánosnál található meg. Petőcz ugyancsak kiesett a magyar filozófiatörténet-írás kánonjából, mert fő műveit (Petőcz 1833, 1838) németül publikálta, és mert rendszerének spekulativizmusa szemben állt a kor pragmatizmusigényével. Mintha ezzel is demonstrálni kívánta volna Alexander Bernát későbbi megfogalmazását, miszerint a magyar filozófia kivetette a soraiból mind a szélsőségesen materialista, mind pedig a spiritualista rendszereket.

Itt kell említenünk a magyar filozófiatörténet-írás által mindeddig nem jegyzett és figyelmen kívül hagyott szerzőt, báró Kerekes Károlyt is, aki a Kant-vita harmadik szakaszában publikálta dolgozatát. Ez az egyedüli vitairat, amelyik nem latinul vagy magyarul, hanem német nyelven íródott (Kerekes 1806). A szerző ebben a könyvben apodiktikus érvekre hivatkozva bizonyítja Kanttal szemben a metafizika lehetőségét, sőt szükségszerűségét, elemzi Kant észkritikáját, valamint a tér abszolút létét feltételezve felvázolja saját természetfilozófiáját. Érvelése a jezsuita képzés nyomait mutatja, és így Horváth K. János Kant-kritikájával tehető párhuzamba.

Csaplovics János a reformkornak az az alakja, aki Rumyhoz hasonlóan a felvilágosodás racionalitás-eszméjét próbálta átmenteni a romantikába, és a már kimúlóban levő hungarus-tudatot állította szembe a nemzeti törekvésekkel. Ez a meggyőződése áll fő műve, a „Gemälde von Ungarn” (1829) hátterében is, amelyben Magyarországot mint Európát kicsiben mutatja be. És mivel megkülönböztette a „magyar” elnevezés politikai és etnikai jelentését, állampolgári tudata nem zavarta meg szlovák nemzeti elkötelezettségét. Mégis: Kollár és Šafárik magyar patriotizmusát, Szontaghék pedig szlávságát olvasták a fejére. A korabeli filozófiát Csaplovics a szenzualizmusba torkolló empirizmusra és saját sztoikus életbölcseletére támaszkodva bírálta. A katolikus és a protestáns természetjog-értelmezésről fentebb már esett szó. Csaplovics az egész problémakört tárgytalannak tartotta, és erről hosszú vitát folytatott 1838-ban a Századunk hasábjain Fogarasi Jánossal, a híres nyelvésszel és jogásszal. Legalább ennyire nagy visszhangja volt annak a cikksorozatának is, amelyik ugyancsak a Századunkban jelent meg 1838-ban és 1839-ben, és amelyik a filozófia, főként pedig a természetfilozófia gyakorlati hasznáról, illetve haszontalanságáról szólt. Eközben alaposan leszedte a keresztvizet Petőczről, de nem kímélte Szontagh Gusztávot sem sajátságos magyar filozófiaprogramja miatt. A végső lökést a Csaplovics elleni fellépéshez aztán a történettudomány megbízhatatlanságáról szóló 1839-es cikkei adták meg, és 1841-ben az Athenaeumban egy sor cikk próbálta ellehetetleníteni őt. Nem véletlenül, hiszen Csaplovics a reformkor uralkodó eszméivel, a nemzeti filozófia programját és a dicső múltat kiemelő gondolkodással vette fel az eleve kudarcra ítélt harcot. (Ezekről a vitákról lásd: Mészáros 1994, 48–70. p.) Csaplovics vitacikkei nem a filozófiai mélységük miatt (amit azokban ne keressünk!), hanem azért érdemelnek említést, mert a korabeli magyarországi filozófia történéseinek a megértése szinte lehetetlen a filozófia intézményein kívül zajló viták feltérképezése nélkül. A magyarországi és kiemelten a felső-magyarországi filozófia történetének rekonstruálása csak akkor lehetséges, ha következetesen alkalmazzuk az újhistorizmus azon elvét, miszerint az elméleti és nem elméleti szövegek együtt áramlanak a kulturális térben, és egymást értelmezik.

Nagyon sajátságos módon transzponálódott át az iskolai filozófiában tapasztalat katolikus – evangélikus szembenállás az ún. alkalmazott filozófiába, konkrétan a reformkor modernizációs programját kommentáló írásokba. Ezzel kapcsolatban két példát érdemes említeni. Az egyik Czente István, aki a rozsnyói szeminárium oktatója, később plébános volt, és aki „A bölcselkedő magyar polgár” című, 1838-ban megjelent könyvében (ennek elemzését lásd: Mészáros 1994, 71–87. p.) a „korszellem” ellen hadakozva próbálta megvédeni a katolikus egyház hegemóniáját az állam politikai berendezkedésén belül. Serédi pontos megállapítása szerint (Serédi 1896, 472. p.) Czente a Kantra épülő természetjogi elméleteket próbálta „helyesbíteni”, valójában azonban a katolikus – protestáns ellentétet filozófiai síkra terelve az általánosság – individualitás polaritásává változtatta. Közvetett módon reagálva így Greguss kilenc évvel korábbi tanulmányára (Greguss 1829), amelyben Greguss az „individuális ész” megléte mellett érvelt, és kiállva Szétsey Jánosnak a „Rosnyói Egyházi Töredékek” 1834-es második kötetében megjelent és Gregussal szemben megfogalmazott írása mellett. Czente, amikor a korszellemről beszél, akkor egyértelműen a francia forradalom rémét látja maga előtt, és ezért Holbachot tartja az erkölcsiség legádázabb megrontójának. Vele szemben csak a katolikus egyház védheti meg az úgymond harmonikus társadalmi életet. Végeredményben tehát Czente minden filozófiai okfejtése a protestantizmussal szembeni véleményének és a nemesség előjogait védő kiállásának a megalapozására szolgált. Czentével szemben Boleman János ügyvéd (aki 1834-ben a lévai evangélikus hitközség felügyelője, 1847-ben Zay Károly gróf titkára volt, majd pedig Pesten tevékenykedett, és a szlovák irodalomtörténetben Palucký álnév alatt említik) „Az ál-alapok” (Boleman 1843) című röpiratában kiáll Széchenyi „Hitel”-e mellett, és a társadalomszerkezet liberális felépítése mellett érvelve követeli a felekezeti szabadságot és egyenlőséget is. Figyelemreméltó az a nézete, amelyben a felekezeti hovatartozás nélküli állami iskolák megalapítása mellett teszi le a voksot, mert az a rendszer olcsóbbá tenné az oktatást, és az oktatókat magukat is felkészültségük alapján választhatnák ki. Kiáll a gondolatszabadság eszméje mellett, és a Vandrákéhoz hasonló nézeteket vall az értelmiség magyarországi állapotairól. Boleman röpirata nem választható le arról a vitáról sem, amelyet Zay Károly 1841-es, Századunkban publikált írása váltott ki a vegyes házasságokról. (A vita szövegei megtalálhatók: Értekezések… 1841) Itt is megjelenik a Czente-féle „korszellem”-értelmezés Juranits György tollából, aki mintha megismételné a negyedszázaddal korábbi Kant-vita „érveit”, amelyek szerint a racionalizmus következménye a hitbeli indifferentismus vagy az ateizmus, politikai szinten pedig a terrorizmus. Igazat adhatunk Serédinek, aki Czentét illetően megjegyezte, hogy a formálisan nem filozófiai jellegű írásokban is megjelenik a filozófiai háttér.

Nemzeti filozófia. Fentebb már többször beleütköztünk abba, hogy a Kant-vita és a filozófiai terminológia magyarítása, valamint a nyilvánosság tereinek a megváltozása az iskolai filozófiát fokozatosan mellékvágányra terelte, és a filozófiát bevitte az anyanyelvű kommunikációs térbe. Ennek folyományaként a reformkorban felerősödtek azok a tendenciák, amelyek a társadalom modernizálásával párhuzamosan a filozófiát is össze akarták kötni a nemzeti kultúrával. Az egyezményes filozófia (nevezetesen Szontagh) fogalmazta meg azt a tételt, hogy a filozófiának egyrészt ki kell fejeznie a nemzet szellemét, másrészt pedig segítenie kell a nemzet kultivációját. Mester Béla ezt a kettős célt a filozófiai élet nemzeti alapú megtervezésének, illetve filozófiai alapú nemzettervezésnek nevezi (Mester 2016). A magyar filozófiában ez a kettős cél az 1848/49-es forradalomig szerves egységet alkotott, de az elbukott forradalom után az utóbbi már lehetetlenné vált, és ezért – mivel Erdélyi is tudománytalannak minősítette – az első feladat ugyan háttérbe szorult, de tovább élt, és determinálta a magyar filozófia önreflexiójának jellegét. Felső-Magyarországon a nemzeti filozófia eszméje – az iskolai filozófia még mindig meglevő funkcióinak köszönhetően – a magyar bölcsészek között inkább csak a terminológiai kérdésekben jutott érvényre (Greguss, Vandrák), valamint a reformkori kulturális vitákban objektivizálódott (Vandrák). Nagyobb szerepet játszott viszont az éppen alakuló szlovák filozófiában. Azzal a különbséggel, hogy míg magyar oldalon a filozófiai alapú nemzetteremtésnek a forradalomig megvoltak a gazdasági és politikai feltételei, tehát egy pragmatikus „társasági” filozófia nem légüres térben mozgott, addig a szlovák oldalon ezek az adottságok hiányoztak, vagyis a szlovák nemzeti filozófia eleve féloldalas volt. A filozófia nemzeti alapú megtervezése magyar oldalon kötődött a meglevő intézményekhez, hiszen például erről a témáról 1847-ben az Akadémián nyilvános vitát is folytattak. Nem beszélve arról, hogy a magyar filozófia emancipálódása ekkorra már előrehaladott állapotban volt (Tudós Társaság, egyetem), és a diszciplináris szabályok behatárolták a filozófiai diskurzus határait. Szlovák oldalon hiányoztak az akadémiai jellegű intézmények, és a filozófia művelői sem világi személyek, hanem túlnyomó többségükben lelkészek voltak. Ezt Ctiboh Zoch is megállapította (Cochius 1847), amikor Jozef Miloslav Hurban nemzetifilozófia-felfogását bírálta, és eljutott addig az álláspontig, hogy ez a filozófia csak alkalmazott bölcselet lehet. Mindez oda vezetett, hogy a szlovák nemzeti filozófia – amelyik ugyanazokkal a célkitűzésekkel született, mint Kelet-Közép-Európa más kis nemzeteinél (az osztrákokat és a cseheket leszámítva) – más trajektóriumon mozgott, mint a magyar. Talán csak egyetlen kapcsolódási pont mutatható ki. Ez pedig Hetényi kalobiotizmusa. Hetényi azzal, hogy a gnoszeológiai kérdéseket átvitte az ontológia területére, visszavezette a kérdésfeltevéseket a Kant előtti klasszikus metafizikába, és ezzel lehetőséget adott arra, hogy megjelenjen a nemzeti filozófia teologizáló változata. Ahogyan ez a szlovák és a lengyel messianizmusban meg is nyilvánult. Külön elemzést érdemelne az is, hogy milyen módon függött össze a szlovák nemzeti filozófia az újonnan bevezetett szlovák irodalmi köznyelv elfogadásával.

A szlovák nemzeti filozófiát már bemutattam egy bővebb tanulmányban (Mészáros 2016), ezért itt elegendő annak demonstrálása, hogy a hasonló magyar törekvéssel szemben, amely alapvetően egy kantiánus vonalat követett, a korabeli szlovák bölcselet Hegelre – pontosabban: egy teológiai olvasatú Hegelre – esküdött fel. Ennek hátterében Ľudevít Štúr filozófiai tájékozódása állt. Ő ugyan sehol nem említi a nemzeti filozófia fogalmát, ugyanakkor ő volt az, aki egy koherens rendszert épített fel, amely a szlovákság általa definiált szükségleteit kötötte össze a Hegeltől kölcsönzött, de modifikált világtörténelmi perspektívával. Hurban ezt azzal egészítette ki, hogy ez a filozófia a szubjektumként létező nemzeti szellemet kell, hogy kifejezze. Ebben nem sokkal tért el Szontagh felfogásától, csak éppen nem számolt a hiányzó tudományos intézményrendszerrel, és ezért messianisztikus következtetésekig jutott el. A 19. századi szlovák nemzeti filozófia legpontosabb önelemzését Samuel Ormis tollából kapjuk (Ormis 1869), aki szerint a „nemzeti idealizmus” módosítja Hegel abszolút szellem-értelmezését. Míg Hegelnél ez a szellem a természet fejlődésének az eredménye, a „józan szlovák ész” szerint a szellem eleve kész, örökkévaló és önmagában létező. Mindehhez Ormis olyan etimologizáció révén jut el, amelyik nagyon hasonlít Petőcz Mihály szófejtegetéseire, csak éppen amíg Petőcznél ez a magyar nyelv felsőbbrendűségét volt hivatott bizonyítani, Ormisnál ez, természetesen a szlovák nyelvet érinti. Közben beleütközik abba kérdésbe is, amelyik magyar oldalon a nyelvújítás óta része volt a terminológiai anyanyelvűsítésnek, és még Erdélyinél is visszaköszön: tehát hogy kifejthető-e a nyelvből egy filozófia, illetve a terminológiai újítások mennyiben befolyásolják a nemzeti filozófia jellegét. Csak éppen, míg Erdélyi a német és a magyar nyelv rokonságát állapítja meg, Ormis szkeptikus a hegeli filozófia szlovákra való fordításával szemben. Van viszont egy pont, ahol Ormis – Schelling és Hegel spekulációit elutasítva – Szontaghgal kerül egy platformra a skót Reid és Stewart filozófiáját illetően. Olyannyira, hogy – és ez nagyon ritka a magyar–szlovák filozófiai komparáció területén – Ormis Szontaghot idézi (Ormis 1869, 33. p.). A végkövetkeztetése azonban már szembe megy Szontaghgal, mert az ő „nemzeti idealizmusának” az alapját a kereszténység képezi. Mindez nem meglepő, hiszen – amint már utaltunk rá – ez a filozófia nem egy emancipált világnézet kifejeződése, hanem művelőinek, többségükben lelkészeknek a meggyőződése volt. A magyar és a szlovák filozófia közti fáziseltolódás miatt mindez csak a huszadik században kezdett megváltozni, és vannak olyan filozófiatörténészek, akik a professzionális szlovák filozófia kezdeteit is itt keresik (vesd össze: Zigo 2009). Ugyanakkor még a huszadik század első felében is megmaradt a szlovák filozófiának az a polarizációja – a katolikus – evangélikus szembenállás –, amely a magyar bölcseletben csak az iskolai filozófián belül működött a 19. század utolsó harmadáig.

*

Lezárás helyett: Tanulmányomban a felső-magyarországi filozófia mint lokális diskurzus megléte mellett próbáltam érvelni, bemutatva azokat a történéseket és determinációs ráhatásokat, amelyek ennek a bölcseletnek sajátságos színezetet adtak. A benne foglaltak tehát adalékul szolgálhatnak egy megírandó magyar filozófiatörténeti szintézishez is.

Irodalom

Almási Balogh Pál 1835. Felelete…, Philosophiai Pályamunkák. I. k., Buda.

Ballagi Géza 1888. A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest.

Békés Vera 2010. A göttingai paradigma. In Gurka Dezső (szerk.): Göttingen dimenziói. A göttingeni egyetem szerepe a szaktudományok kialakításában. Budapest, Gondolat, 23–40. p.

Boleman János 1843. Az ál-alapok. II. kiadás, Pest.

Cochius (Zoch), Ctiboh 1847. Slovenskje pohladi na vedi, umeňja a literatúru. Orol tatranský, 2. évf. 51. sz. 406–407., 52 sz. 411–413., 53. sz.  420–421. p.

Costa-Rossetti, Julius 1888. Allgemeine Grundlagen der National Ökonomie. Pressburg.

Eliáš, Štefan 1984. Uhorskí jakobíni a Košice. Historica Carpatica, 167–168. p.

Erdélyi János 1857. A hazai bölcsészet jelene. Sárospatak.

Értekezések a vegyes házasságokrul 1841. Kiadta Vida Incze, Pest.

Fuchs, Samuel 1803. Elementa iuris naturae. Leutschoviae.

Greguss Mihály 1821. Durch welche Mittel kann die Wirksamkeit des Kanzelredners zveckmässig erhöhet werden? Pesth.

Greguss, Michael 1826. Compendium aestheticae. Cassoviae.

Greguss Mihály 1829a. Lehetséges-e egygyetlen-egy legfelsőbb principium a tudományokban? In Felső Magyar-Országi Minerva, 1. füzet, 53–57. p.

Greguss Mihály 1829b. Van-e egygyes vagy individuális ész? In Felső Magyar-Országi Minerva, 6. füzet, 421–431. p.

Greguss Mihály 1837. Jegyzetek az álomphilosophiára (autográf kézirat). MTA Könyvtár, Kézirattár, Egyh. és Bölcs, 4º 95. p.

Grosz, Johann 1812. Aesthetica (kézirat). Pozsony, az evangélikus líceum könyvtára, 80. fasc.

Guba Ágoston 2016. Atomizmus a 17. századi Felső-Magyarországon. In:ű Mester Béla (szerk.): (Kelet-)Közép-Európa a (magyar) filozófiatörténetben. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet–Gondolat Kiadó, 116–136. p.

Handerla, Franciscus 1782. Historia Critica Litteraria Philosophiae. Budae.

Horváth, Joannes Baptista 1797. Declaratio infirmitatis fundamentorum operis Kantini Kritik der reinen Vernunft. Budae.

Ivanchich, Joannes 1758. Institutiones logicae in usum discipulorum conscriptae. Tyrnaviae 1757; Uő: Institutiones metaphysicae…, Tyrnaviae.

Kerekes Károly 1806. Zwey Abhandlungen über Metaphysik und Naturlehre geschöpft aus Prinzipien der reinen Vernunft. Tyrnau.

Kiséry András 2015. Hajnal és Thienemann láthatatlan kollégiuma. A tudomány hálózatai, a német szociológia és a kommunikáció egyetemi kutatása Magyarországon 1930 körül. In Neumer Katalin (szerk.): Médiák és váltások. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Központ.

Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás (szerk. Mester Béla, Perecz László). Budapest. Áron Kiadó, 2004.

Masznyik Endre 1882. A szép mint fenséges I. Selmecbánya.

Mester Béla 2007. Magyar felvilágosodás – német vagy skót? Rozgonyi József Kant-kritikája. In Ludassy Mária (szerk.): A felvilágosodás álmai és árnyai. Budapest, Áron Kiadó, 393–446. p.

Mester Béla 2016. A 19. századi nemzet mint filozófiai program. In Nemzet, faj, kultúra a hosszú 19. században Magyarországon és Európában. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 71–90. p.

Mészáros András 1994. A marginalitás szelíd bája. Pozsony, Kalligram.

Mészáros András 2003. A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona. Kalligram.

Mészáros András 2008. Filozófia és teológia összefüggései a 19. század és 20. század elejének felső-magyarországi evangélikus gondolkodóinál. In Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 69–83. p.

Mészáros András 2014. Széttartó párhuzamok. Esettanulmányok a magyar filozófia történetéből. Kalligram.

Mészáros András 2016. A nemzeti filozófia eszméje a magyar és a szlovák filozófiában a 19. században. In Nemzet, faj, kultúra a hosszú 19. században Magyarországon és Európában. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 15–27. p.

Mészáros András 2017a. Diskurzusmodellek a magyarországi filozófia történében. Magyar Tudomány, 178. évf. 7. sz. 819–827. p.

Mészáros András 2017b. Diskurzusok között. Filozófia Felső-Magyarországon a hosszú 19. században. In Nova Posoniensia VII. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 68–94. p.

Mészáros, Ondrej 2020. Súčasný stav historiografie maďarskej filozofie. Filozofia, 75. évf. 1. sz. 1–12. p.

Miskolczy Ambrus 2007. Kossuth Eperjesen. Carlowsky Zsigmond és Greguss Mihály jogbölcselete. Budapest, Állami és Jogtudományi Kar.

Ormis, Samuel 1869. Filozofické úvahy. Letopisy Matice slovenskej. 6. évf. 1. sz. 23–43. p.

Perczel, Emericus 1777. Dissertatio de fundamento juris Divini in homines et obligationis humanae in Deum. Adversus Hobbium. Tyrnavia.

Perecz László 2009. Túl az iskolafilozófián. A Pauer-Kármán vitáról. In Uő: A fölfedezett reneszánsz. Filozófiatörténeti tanulmányok. Veszprém, 83–90. p.

Petőcz, Michael 1833. Die Welt aus Seelen. Pesth.

Petőcz, Michael 1838. Ansicht der Welt. Leipzig.

Rozgony, Josephus 1792. Dubia de initiis transcendentalis idealismi Kantiani. Ad viros clarissimos Jakob et Reinhold. Pestini.

Schneller István 1895. Bucsubeszéd, melyet a magyarhoni ág. h. ev. Egyház theologiai akadémiáján 1895-iki február hó 1-n tartott. Pozsony.

Schröer, Tobias Gottfried 1842. Isagoge in eruditionem esetheticam. Posonii.

Schulek, Kaspar 1814. Versuch eines neuen Beweises des Daseyn Gottes. In Solennia. Pesth.

Serédi Lajos 1889. Az ismeret eredetének kérdése a XVII. és XVIII század filozófiai küzdelmeiben Kantig. Eperjes.

Serédi Lajos 1896. Recenzió Szlávik Mátyás „Zur Geschichte und Literatur der Philosophie in Ungarn” c. tanulmányára. Athenaeum, 3. sz. 457–483. p.

Serédi Lajos 1904. A filozófia története. Pozsony–Budapest.

Szakvélemények Greguss Mihály „A politicai tudományok Encyklopaediája” c. iskolai kézikönyvéről 1836. MTA Könyvtár, Kézirattár, Egyh. és Bölcs.

Szelényi Ödön 1908. A protestáns pedagógia eszméje. Eperjes.

Szelényi, Edmund 1930. Evangelische Pädagogen und Philosophen in Ungarn. Miskolc.

Szent-Iványi Béla 1935. A pietizmus Magyarországon. Századok, 1–38., 157–180., 321–333., 414–427. p.

Szerdahelyi, Gorgius Aloisius 1778. Aesthetica sive doctrina boni gustus ex philosophia pulchri deducata I–II. Budae.

Szlávik Mátyás 1888. Bölcsészettörténet I. Eperjes.

Szlávik Mátyás 1889. Bölcsészettörténet II. Pozsony.

Szlávik Mátyás 1895. Zur Geschichte und Literatur der Philosophie in Ungarn. In Sonderausdruck aus Zeitschrift für Philosophie und philosophische Kritik. 107. Bd., Leipzig.

Szögi László (szerk.) 2003. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1635–2002. Budapest.

Térey (Terray) Károly 1843. Elmélet és szemlélődés. H.n. – (Terray ez alatt a név alatt adta ki munkáját.)

Tichy, Stephan 1986. Philosophische Bemerkungen über die Studienwesen in Ungarn. Pest–Ofen–Kaschau [1792]. – A dolgozat idézett részleteit lásd: Filozofické poznámky o školstve v Uhorsku. Filozofia, 41. évf. 5. sz. (ford. Marianna Oravcová)

Vandrák András 1841. Haladásunk főbb akadályai. Századunk, 5. évf. 6. sz.

Vandrák András 1844. A philosophiai műszótárhoz (autográf kézirat), 6 lap, 1844. október 1-re datálva. MTA Könyvtár, Kézirattár, Ms 10.183.

Vandrák András 1864. Bölcseleti jogtan. Észjog. Eperjes.

Vandrák András levele az Akadémiának, 1866. április 2-ról. MTAK Kézirattár, T2/23.

Vita a magyar filozófia történelmi elmaradottságának okairól. Magyar Filozófiai Szemle, 1. évf. (1957) 2–4. sz. 364–370. p.

Vuchetich, Matias 1802. De origine civitatis. Cassoviae.

Zay Károly, gróf 1846. Javaslata az uniói alválasztmánynak, a magyarországi két protestáns felekezet egyesítése módjáról és eszközeiről. Pozsony.

Zigo, Milan 2009. A professzionális szlovák filozófia múltja és jelene. Magyar Filozófiai Szemle, 53. évf. 3–4. sz. 385–402. p.

Filozófia és nyelv – a filozófia nyelve – Két reformkori magyar filozófus nyelvszemlélete (Erdélyi János és Szontagh Gusztáv)

Bevezetés: a nyelvhasználat teoretikus reflexiójának hangsúlyossá válása a reformkorban

Közhelynek számít annak kiemelése, hogy a magyar reformkor idején fölélénkült, sőt, középponti kérdésé vált az anyanyelv, a nyelvhasználat különböző színterei és változatai iránti érdeklődés. Másképpen fogalmazva, úgy tűnik, hogy a kor minden fontos témáját, legyen szó bár a színházi élet vagy a magyar regény esztétikai kérdéseiről, illetve politikai és gazdasági reformokról, a korabeli közbeszéd az adott szférában való nyelvhasználat vizsgálatán keresztül igyekszik megragadni. Az óhajtott magyar polgárosodás mértékévé válik, hogy az adott színtéren, legyen az a közigazgatás, a politika, az igazságszolgáltatás, vagy éppen a színház, illetve a kézműipar világa, mennyire képes dominánssá válni a magyar nyelv, főként a német és a latin rovására. Nem volt még olyan korszak a művelődéstörténetben, amikor a közbeszéd minden szereplője a reformkorihoz hasonló tudatos reflexióval viszonyult volna a nyelv és a nyelvhasználat kérdéseihez. Jóllehet mindez valóban közhely, ugyanakkor kevés szó esik arról, hogy milyen tipikus szemléletekkel közeledtek a korszak gondolkodói, elsősorban filozófusai a nyelvhez, és ez milyen következményekkel járt a magyar gondolkodás történetének későbbi korszakaira. (A korszak nyelv iránti érdeklődéséből létrejövő, majd felvirágzó nyelvtudományt, főként a történeti nyelvészetet részletesen elemezte a tudománytörténet és a művelődéstörténet; jelentőségét pontosan föl tudjuk mérni. Itt azonban nem ennek a szakdiszciplínának a születéséről kívánok szólni, hanem a nyelvi kifejezésre vonatkozó teoretikus reflexiókról vagy azok hiányáról.)

A filozófia nyelvhez való viszonyát alapjában határozta meg az a kommunikációs szerkezetváltás, amely a különböző európai filozófusközösségekben hosszan, a 17. századtól egészen a 18–19. század fordulójáig zajlott le, nálunk azonban viszonylag gyorsan, és éppen a reformkort megelőző évtizedekben, a magyar Kant-vita (1792–1822) idején ment végbe. A kommunikációs fordulat kettős természetű volt, egyrészt a nyugati filozófia egyetemes latin filozófiai szaknyelvét váltották föl az egyes élő nemzeti nyelveken kialakult új terminológiák, másrészt az iskolafilozófia középkorból örökölt rendje adta át a helyét a filozófia újabb nyilvánosságtereinek, a szalonoknak, akadémiáknak, a filozófusok levelezői hálózatainak, végül a szintén nemzeti nyelven kiadott szakfolyóiratoknak. Annak a kettős helyzetnek a klasszikus leírására, amelybe egy a hagyományos egyetemi struktúrában is jelen levő, de az új nyilvánosságtérben is szerepet vállaló filozófus kerül akaratlanul is, Kant két jól ismert fogalompárja szolgál. A königsbergi bölcselő saját magára is gondol, amikor megkülönbözteti egymástól az ész nyilvános és magánhasználatát, szorgalmazva az új típusú nyilvánosságban megjelenő írásokban materializálódó észhasználat szabadságát; illetve amikor az iskolafilozófia és a világpolgári szemszögből értelmezett filozófia közötti különbséget, egyszersmind értékhierarchiát taglalja. Kant teoretikus reflexiója a szakmai nyilvánosság szerkezetváltására inkább az intézményrendszer átalakulását állítja a középpontba azokkal a következményekkel együtt, amelyek az új helyzetben gondolkodó és publikáló filozófus személyes magatartására nézve fölmerülnek; a publikációs nyelv megváltozása az ő reflexióiban némileg a háttérben marad, jóllehet ő is szembesül e nyelvváltás minden összefüggésével. (Az ő nemzedékének még minden hivatalosan benyújtott, tudományos fokozat vagy egyetemi pozíció elnyerése érdekében létrejött értekezését latinul kellett megírnia; ugyanakkor pontosan érzékelte, hogy németül írott fő műveinek lehetséges európai közönsége nyelvi okokból korlátozott, ezért belátta annak jelentőségét, hogy kritikai filozófiájának legfontosabb munkái még életében megjelentek latin fordításban is.) Az önmagát Kant terminusai szerint értelmezni kívánó korabeli magyar gondolkodó azonban akarva-akaratlanul mindjárt szembesült kommunikációs helyzetének alapvető paradoxonjával; az iskolafilozófia világából kilépve, világpolgári szemszögből kívánja művelni a filozófiát, ez azonban összekapcsolódik a magyar nyelvű publikáció igényével és követelményével. A világpolgári szemszög eszménye és a magyar nyelvű publikáció valósága, amely az illúzióját is lehetetlenné teszi annak az önértelmezésnek, hogy a filozófus az egész emberiségnek ír, beszél, kiáltó ellentétben áll egymással, és óhatatlanul kiélezi azokat a vitákat, amelyek a nemzeti nyelvhasználat, nemzeti kulturális fejlődés és az emberiség egyetemes ügyeinek egymáshoz való viszonyáról folynak.

A nyelvhasználatra való tudatos reflexiót fokozta, ha a szerző többnemzetiségű vidéken, vagy az akkori regionális nyelvhatár valamelyik szélén nőtt fel, illetve iskolázódott. Jó példák erre az akkori északkeleti vármegyékből, a mai Kelet-Szlovákiából származó Erdélyi János és Szontagh Gusztáv. Szontagh szülőhelye, a gömöri Csetnek már akkor is szlovák helynek számított, de néhány befolyásos német ajkú család, nem utolsósorban maguk a Szontaghok, fenn tudtak tartani egy élő német nyelvi közeget, és a helység közel fekszik a magyar nyelvhatárhoz is. Erdélyi szülőfaluja, az Ung megye nyugati végein fekvő Nagykapos ugyan magyar település, de itt sem kell messzire menni, hogy szlovák, ruszin vagy német nyelvi közegben találja magát az ember. Úgy fogalmazhatunk, hogy mindkét esetben a szlovák–magyar regionális nyelvhatáron, de annak két oldalán felnövő és szocializálódó értelmiségiről van szó. A nyelvhatár két oldala természetesen más nyelvhasználati, nyelvszemléleti mintákat nyújt. Kézenfekvő úgy tárgyalni a 19. századi magyar filozófia egyik meghatározó, sok tekintetben máig tartó hatású vitája két szereplőjének a személyét, mint egy jellegzetes nyelvi asszimilációs stratégia képviselőjének és egy homogén magyar közegben felnőtt szerzőnek az ellentétét, amely éppen a magyar nyelvhasználat és nyelvszemlélet kérdéseiben válik el egymástól. (Szontagh működésének az asszimilációs stratégia alapján való értelmezéséről lásd például: Pukánszky 2000, 48–49. p. Egyetértően idézi Dávidházi 2004, 932. p.) Szontagh, a polgárosult német ajkú nemesi család sarjának esetében valóban van magyarázó ereje a kor sok német származású értelmiségijére jellemző asszimilációs stratégiának, de túlságos leegyszerűsítés lenne az életmű minden mozzanatát ennek keretében vizsgálni, csak ezt tekinteni a szerző értékválasztásai kulcsának. Ugyanilyen leegyszerűsítés lenne Erdélyi neveltetésének és ifjúkori tapasztalatainak nyelvi közegét azonosítani mondjuk Arany Jánoséval, nem véve tudomást korai idegen nyelvi tapasztalatairól. Mindkét szerző esetében árulkodóak azok az általuk csupán mellékes megjegyzésnek szánt megnyilatkozások, amelyekben szlovák nyelvtudásukról és a szlovák kultúrához, nyelvhez való viszonyukról számolnak be. Itt, mivel számukra nincs kifejtetten identitásmeghatározó tétje kijelentéseiknek, szabadabban és ugyanakkor bizonyos naivitással beszélnek arról, hogy mit is jelent számukra maga a nyelv, a nyelvhasználat és a nyelvi norma. Egyfajta ismeretlen ismerősség ez. A szlovák mindenképpen idegen nyelv számukra, de nem azon a módon, mint valamely idegen ország nyelvórákon elsajátított nyelve, már csak azért sem, mert előbb találkoznak beszélt nyelvi formáival, tájnyelvi változataival, mint az írott, nyelvi standard kialakítására törekvő kommunikációs szinttel. Erdélyi és Szontagh szlovák nyelvhez való viszonyára később, írásom utolsó részében még visszatérek. Miután kitértem a két szerzőt elválasztó generációs korlátokra és miután bemutattam nagyon is eltérő, egymást lényegében kizáró nyelvfelfogásukat, a szlovák nyelvhez való, nagyon is hasonló viszonyukban kísérlem meg ugyanis megragadni az eltérő nyelvszemléletük mélyén rejlő közös elemeket.

Az asszimilálódott német és a törzsökös magyar szerzők ellentéte mellett kevés szó esik a szakirodalomban a kettőjük közötti nemzedéki különbségről, legalábbis abból a szempontból, hogy ez is az eltérő nyelvszemlélet egyik magyarázata lehet. A két nemzedék közötti különbség nem írható le egyszerűen generációs, biológiai eltérésként, a legkevésbé lényeges mozzanat, hogy Erdélyi a fia lehetne a 21 évvel idősebb Szontaghnak. Ebben az esetben is lényegesebb a határhelyzet, csakhogy itt nem földrajzi, nyelvterületi határokról van szó, hanem arról, hogy ugyanazt a folyamatot, a magyar nyelv elterjedését az intézményes kommunikáció és a magaskultúra különböző színterein és ugyanakkor standarddá válását ugyanannak a korszaknak a két oldaláról, a kezdetéről és a végéről látják. Szontagh szeme előtt alakul ki a modern magyar szépirodalom, a tudomány annak intézményes hátterével, a folyóiratokkal, az Akadémiával és a különféle más művészeti és tudományos társaságokkal, alapítványokkal együtt, első programadó írásainak egyike éppen ennek az új intézményrendszernek és nyilvánosságtérnek a kívánatos, kialakítandó szerkezetéről szól (Szontagh 1827). Alapélménye, hogy a nyelvet, legalábbis a kultúra, a tudomány és a közélet magasabb szféráiban, tudatosan és intézményesen alakítjuk a kommunikáció kézhez álló eszközeként, a társadalmi cselekvés szolgálatában. Ezzel szemben Erdélyi ifjúkori szocializációja két évtizeddel később már egy lényegesen standardizáltabb magyar nyelvállapot, már alapjában kiépült intézményrendszer keretei között történik. A fiatal, de már az irodalmi életben forgolódó Szontagh még a latinisták komoly táborával találkozik, a gyermekkorból kinövő Erdélyi számára a pataki latinisták és Kazinczy ellentéte már inkább csak a helyi kulturális emlékezet toposza, mint valóságos, érett fejjel megért kortársi tapasztalat. Az a különbség tehát, amit a két szerző nyelvszemléletében látens módon vagy nyíltan az eredetileg német ajkú Szontagh nyelvi asszimilációjának és a törzsökös magyar Erdélyi természetes nyelvhasználatának az eltéréseként szokás leírni, legalább akkora érvénnyel magyarázható nemzedéki különbségként is. E magyarázat szerint nem az lesz az igazán lényeges tényező, hogy Erdélyi magyar faluban született, (amelynek tágabb környezetében azonban jelen volt a szlovák, a ruszin és a német nyelv is), hanem inkább az, hogy ifjúkori szocializációjának idejére és azokon a helyeken, intézményekben, ahol huzamosabb ideig megfordult, már lényegében eldőlt a magyar nyelvhasználat erősödő dominanciájának és egyszersmind a nyelvújításnak az ügye. Nem a nagykaposi gyermekkor gyakorolja tehát nyelvszemléletére a döntő hatást, hanem a sárospataki iskoláztatás. Ugyanígy Szontagh nyelvszemléletében sem lehet mindent megmagyarázni a csetneki, miskolci és mezőberényi gyermekkorral, nagyobb figyelmet kell szentelni például annak a kulturális tapasztalatnak, amikor alkalma van közelről, résztvevőként megfigyelni a húszas években Pesten és Budán a nyilvánosság és a nyelv terének alapvető átalakulását.

A nyelv Erdélyi János és Szontagh Gusztáv filozófiai felfogásában

Ahhoz képest, amilyen nagy szerepet töltött be a nyelvre, a nyelvhasználatra való reflexió a korszak közbeszédében, és amilyen jelentősége volt a modern nyelvtudomány megjelenésének, a magyar filozófiában kevés nyomát találjuk a nyelvfilozófiai vizsgálódásoknak, legalábbis azoknak a klasszikus, leginkább a szemantikához kapcsolódó nyelvfilozófiai témáknak, amelyeket ma is a nyelvfilozófia részének tekintünk. Más nézőpontból viszont azt találjuk, hogy filozófiai íróink nagyon is érdeklődnek nyelvi kérdések és a nyelv általában vett megismerésbeli szerepe, illetve a (nemcsak) magyar filozófiai szaknyelv aktualitásai iránt, ám ezek a problémák életművüknek olyan pontjain bukkannak föl, ahol nem számítanánk nyelvfilozófiára. Az alábbiakban három szempontból vizsgálom meg a két szerző nyelvről alkotott filozófiai felfogását. Az egyik a filozófiai szaknyelvhez, a korabeli filozófiai nyelvhasználathoz való viszonyuk, beleértve terminusalkotó kísérleteiket és eredményeiket. Ezután megvizsgálom Erdélyi János érvelését A hazai bölcsészet jelenében a népszerű nyelvhasználat filozófiában való használata ellen és a filozófia sajátos szaknyelvének a védelmében. Mindezek után rátérek Szontagh Gusztáv írásainak azokra a kitételeire, amelyekben a nyelvi megismerés és kifejezés korlátait igyekszik meghatározni, kitérve az összefüggésekre Erdélyi és Szontagh filozófiai háttérelméleteivel.

A két szerzőnek a filozófia magyar szaknyelvéhez való viszonyát is alapvetően meghatározza a nemzedéki tapasztalatok eltérése. Ebből a szempontból szimbolikus választóvonalnak tekinthető az Akadémia filozófiai műszótárának megjelenése (Philosophiai műszótár, 1834); ennek megjelenésekor Szontagh már két éve az Akadémia levelező tagja, Erdélyi viszont húszéves, pályája kezdetén álló értelmiségi, aki ekkor még kevés jelét adja a filozófia iránti elkötelezettségének. (Érdemes összehasonlítani akadémiai tagságuk kronológiáját. Szontagh 1832-ben lesz levelező tag, 1834-ben jelenik meg a műszótár, 1839-ben Erdélyi levelező tag, ugyanekkor Szontagh már rendes tag lesz, amit Erdélyi csak 1858-ban, Szontagh halálának évében ér el.) Tudnivaló, hogy a filozófia modern magyar műnyelvének a kialakulása nem az akadémiai szótárral veszi kezdetét, hiszen a szótár szerkesztőinek deklarált célja éppen az, hogy eligazítsa a használóját az előző évtizedekben és a régiségben felhalmozódott magyar nyelvű filozófiai irodalom változatos terminológiájában, külön is hangsúlyozva a bevezetőben, hogy az egyes kifejezések fölvétele a szótárba nem jelenti azt, hogy ezeket az Akadémia elfogadta vagy ajánlja. (Így válik lehetségessé, hogy egy latin vagy német terminus minden akkoriban használt magyar megfelelőjét összegyűjtsék, könnyen összevethetővé téve azokat, és felhívva a szótárhasználó figyelmét, hogy ugyanannak a terminusnak a magyar nyelvi változatairól van szó.) Szontagh ugyan nincs a szótár szerkesztői között, de alkalma van közelről megfigyelni a terminológiát áttekinthetővé tenni akaró törekvéseket, az egyes terminusokról folyó akadémiai vitákat. (Ebben az időben szokásos napirendi pontnak számított az osztályüléseken az egy-egy idegen eredetű szakszó magyar megfelelőjére tett javaslat megtárgyalása.) Erdélyi számára a magyar nyelvű, egyre inkább standardizálódó filozófiai terminológia már inkább adottságként jelenik meg; amelynek ugyan komoly hiányosságai vannak és meglehetősen kaotikus, de már magától értetődő, hogy létezik, és ez a magyar filozófusközösség által használt szaknyelv. Szontagh az akadémiai szótár munkálatainak megfigyelésekor szerzett tapasztalatok után 1839–1840-ben kerül abba a helyzetbe, hogy kifejtett módon kelljen foglalkoznia a filozófiai terminológia kérdéseivel, két módon is. Az egyik oldalról saját könyvének, az úgynevezett első propylaeumnak (Szontagh 1839) a megfogalmazása készteti saját terminológiahasználatának reflektált használatára. E munkájában ugyanis Szontagh arra vállalkozik, hogy – természetesen idegen nyelvű források alapján – körképet adjon kora európai filozófiai életéről, majd az így megrajzolt térben értékelje a korabeli magyar filozófia helyzetét, közeljövőbeli lehetőségeit és fejlődésének kívánatos irányait. A vállalt feladat része, hogy egységes magyar terminológiával foglalja össze mindazt, amit a német, angol, francia és olasz nyelvű filozófiákról lényegesnek gondol, majd ugyanezt a szótárat használja a magyar filozófiára vonatkozó tervek ismertetésekor is. A terminológiai tudatosság, reflektáltság legfeltűnőbb jele a mű előszavába illesztett terminológiai szótár. Érdekes és jellemző, hogy a kötet egyik recenzense is nagy súllyal tárgyalja az európai filozófiai többnyelvűségből eredő terminológiai kérdéseket (Fogarasi 1840). Alapjában dicséri a kötet nyelvezetét, nem hallgatva el kritikáját sem, mindjárt a címben szereplő latinosított görög kifejezéssel kapcsolatban, amely helyett annak bevett magyar tükörfordítását, az előcsarnokot ajánlja. (Szontagh nem fogadja meg a tanácsot; második könyvének a címében is a propylaeum kifejezést alkalmazza majd. Valószínűleg azért teszi ezt, mert ennek a latinosított görög kifejezésnek a korabeli értekező prózában már megrögzült az átvitt értelmű használata, gyakran neveztek így bevezetéseket valamely szakterületre. A magyar előcsarnokba ezt az értelmet bele lehet ugyan olvasni, de korántsem olyan megrögzült kifejezés, mint a propylaeum. Magyar megfelelője ebben az átvitt értelmében nem is a szó szerinti fordítás, az oszlopcsarnok, hanem a ma is szokásos bevezetés lett: Bevezetés a matematikába, Bevezetés a fizikába, Bevezetés a szépirodalomba. Szontagh idejében ezt a szót azonban még nem használták ebben az értelemben.) A recenzens érdeklődésének a középpontjában az elmefilozófia terminológiája áll (ész, elme, lélek és hasonló kifejezések). Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy az angol és francia terminológia nem ismeri a latin mens és az angol mind megfelelőjét, ezekre az esprit, illetve Geist terminusokat használja, amelyeknek viszont egészen más értelmük is van ezzel párhuzamosan. Ha a még képlékeny magyar terminológia vigyázatlanul szellemnek fordítja ezeket a kifejezéseket akkor is, amikor az adott összefüggésben elmét jelentenek, ezzel importálja és fokozott formában juttatja érvényre a francia és német fogalmi zavart ebben a kérdésben. A figyelmeztetés nem használt: a modern angolszász elmefilozófia magyar színtéren való megjelenésekor Altrichter Ferenc A szellem fogalma címen volt kénytelen lefordítani Gilbert Ryle The Concept of Mind című alapművét, hiszen az elme ekkor még pszichológiai szakterminusnak számított, a német Geist magyar megfelelője viszont még őrizte pozícióit (Ryle 1974). Mára persze már korrigálódott az ezzel kapcsolatos szóhasználat, de mint látjuk, esélyünk volt rá, hogy ez a terminológiai zavar ki se alakuljon. A másik oldalról konkrét döntési helyzetben szembesül a kor magyar filozófusközössége a nyelvhasználat és a terminológia változásának gyorsaságával és az ebből eredő kihívásokkal. Köteles Sámuelt, a jeles nagyenyedi kantiánus morálfilozófust halála előtt nem sokkal választják meg akadémiai taggá. (Bár a taggá választásáról szóló értesítésre írott válaszlevelében reményét fejezi ki, hogy megtarthatja székfoglaló előadását, a kor viszonyai között az utazásra mégsem vállalkozhat kora és egészségi állapota miatt.) Özvegye felajánlja az Akadémia számára kiadásra egyik befejezett, de kéziratban maradt magyar nyelvű munkáját. (Köteles korábban még tartott latin nyelvű előadásokat is, ezek kéziratai megvannak a nagyenyedi kollégium archívumában, alkalmat kínálva a jövő kutatói számára ugyanazon szerző latin és magyar nyelvezetének összehasonlítására.) Az Akadémia illetékesei azzal szembesülnek, hogy a kézirat tartalmilag színvonalas, témájában is beleillik a filozófiai osztály kiadási preferenciáiba, ámde formájában, terminológiájában és helyesírásában is annyira régies, a 18. századi szokásokat és nyelvállapotot idéző, hogy változatlan kiadása szóba sem jöhet. A régies forma az iskolai használatra szánt könyvekben kevéssel korábban még általános, ám a kiadás idején már új könyvekben elképzelhetetlen kérdés-felelet szerkezetet illeti. Ezt átfogalmazni folyó szöveggé a modern értekező próza normái szerint, ezzel párhuzamosan modernizálva a helyesírást, önmagában nem tűnik végrehajthatatlan feladatnak; a nehézség nyilvánvalóan a terminológia modernizálásában rejlik, ami, tekintve a mű témáját és a szerző filozófiai meggyőződését, szinte fölér egy magyar Kant-szótár fölvázolásával. A megjelent munka (Köteles 1839) Schedel (később: Toldy) Ferenc akadémiai főtitkár alapos szerkesztőmunkájának a nyomát viseli magán, de Szontaghnak is jelentős része volt a kötet kiadásában és beemelésében a magyar filozófiai kánonba. Kállay Ferenc mellett ő volt a kézirat másik referense az Akadémia kiadói döntéseit szokásosan megelőző eljárásban, és alighanem ő volt az kettejük közül, aki a szöveg alapos nyelvi revízióját szorgalmazta, részletes javaslatokat is megfogalmazva. Jóllehet Schedel a szöveggondozást egyedül jegyzi, feltehetően konzultált munkája során a terminológiai revízió kérdéséről Szontaghgal. (Annál is inkább, mert a filozófiai osztály néhai tagjának a kéziratát szerkesztette, az Akadémia főtitkáraként ugyan, de más osztály tagjaként, így különösen indokolt lehetett kikérni a filozófiai osztály egyik tagjának a szakmai véleményét is.) A kéziratot már jól ismerő, sőt, annak végső állapotát valószínűleg befolyásoló Szontagh lesz a könyv recenzense az akadémiai szaksajtóban (Szontagh 1840). Dicséri a kötet színvonalas tartalmát, kiemeli a téma aktualitását és a mű jó szerkesztését, megfogalmazását, amely alkalmassá teszi arra, hogy tankönyvként vagy kézikönyvként használják. Természetesen nagy súlyt helyez Schedel nyelvi korrekcióira, ezeken belül a terminológiai megoldásokra is. Különösen a kanti ismeretelmélet alapvető kifejezéseinek magyarítását emeli ki, dicsérve a szöveggondozó megoldásait: ész (Vernunft), értelem (Verstand), olyan változatokat, amelyeknek a kialakításában, elterjesztésében nagy valószínűséggel neki magának is volt szerepe. Legfontosabb kritikája kortársai általános szóhasználatát érinti, amellyel ezúttal Köteles, illetve Schedel (Toldy) is élt; az általános és egyetemi (ma egyetemest mondanánk) fogalmának keverése. Köteles Sámuel poszthumusz kötete egyrészt azért fontos példa, mert az Akadémia reformkori kiadási tevékenysége során ez volt az egyetlen eset, amikor a félmúlt magyar szaknyelvi körülményei között létrejött filozófiai szöveg szaknyelvi modernizálása volt a feladat. (A régebben keletkezett magyar nyelvű filozófiai irodalom szövegeinek kiadására érdeklődés ugyan lett volna, de a kiadói, szerkesztői és anyagi kapacitás már többnyire hiányzott.) Schedel (Toldy) Ferenc szerkesztői bevezetőjéből világosan kitűnik, hogy a kortársak pontosan tisztában voltak a nyelvi szerkesztés feladatának sajátos jellegével és egyediségével; a bevezető azt emeli ki, hogy mennyit fejlődött az értekező próza nyelve a közelmúltban elhunyt Köteles Sámuel óta is, ugyanakkor Köteles magyar nyelvét is értékként, a saját kora kiművelt magyar (szak)nyelvéig vezető út fontos állomásaként értékeli. Köteles Sámuel munkájának másrészt sajátosan Szontagh filozófiai gondolkodásának a szempontjából is jelentősége van; Köteles lesz az egyik olyan szerző, akire hangsúlyosan hivatkozik majd későbbi korszakában mint saját magyar egyezményes filozófiájának fontos előzményére.

Erdélyitől nem ismerünk ilyen típusú részvételt a reformkori filozófiai élet kollektív nyelvteremtő munkájában, az ő terminológiai javaslatai később, a forradalom után, más módon és más közegben jelentkeztek. Itt csupán A hazai bölcsészet jelenében kifejtett terminológiai elképzeléseinek a jellemzőiről van terünk szót ejteni, amely azonban egyben a legkifejtettebb szövege ezen a téren (Erdélyi 1981). A szöveg egésze általában is telített elszórt terminológiai javaslatokkal, amelyek minden különösebb bevezetés vagy indoklás nélkül bukkannak föl a szövegben, ezekhez a példákhoz hasonló módon: „a Ding (hogyan is nevezzük magyarul, legyen, mondjuk, dolog”; „a váladékos (eklektikus) bölcselet”. A mű IV. és V. része azonban egybefüggő fejtegetést tartalmaz a magyar filozófiai terminológiáról. Erdélyi gondolatmenete a bölcseleti nyelvészet sajátos elvén alapul, amelyről bevezetésként megtudjuk, hogy különbözik a korabeli nyelvtudomány álláspontjától (Erdélyi Hunfalvy Pállal fennálló nézeteltérését említi erre példaként). Az elv kifejtése során világossá válik, hogy Erdélyi bölcseleti nyelvészete nem egyéb, mint a hegeli lételmélet nyelvi kifejezésmódjainak feltárása a magyar nyelvhasználatban, és javaslat megfogalmazása ennek alapján magyar hegeliánus terminológia megalkotására. (Egyéb filozófiai iskolák lehetséges magyar terminológiája nem kerül szóba, lévén hogy Hegel már egyszer s mindenkorra megragadta az igazságot, és a hegelianizmussal elértünk a filozófiatörténet végéhez.) Mindenekelőtt annak a hegeli tételnek a kifejeződését keresi a magyar nyelvhasználatban, hogy a dolog lényege azonos annak történetével. Innen kezdve érdeklődésének előterében a létigék és származékaik állnak, azon belül is a múltra vonatkozóak:

„Nyelvünkben továbbá a volt szó főnévileg jelenti a lényeget, p. voltaképpen a dolog volta, mivolta, stb. Hogyan történhetik ez? Miért jelenthet egy múlt időféle igenév épen lényeget, azaz a dolgok belsejét? A szó ellen, úgy hiszem, nem tehetni kifogást sem józan ész, sem hazai nyelvszokás nézpontjából. Ezt minden magyar ember iskola nélkül is megérti, sőt épen az iskolátlan nép használja leggyakrabban, mert a tudományos nyelvben ez idő szerint inkább használtatik a lényeg. És mégis a volt szó a legmélyebb felfogás után valódi spekulatív szellemben van alkotva, minden egyszerűsége dacára.” (Erdélyi 1981, 40. p.)

Figyelemre méltó az a fejtegetése, amelynek során föleleveníti a már az ő korában is elhalványult, élőbeszédben ritkán vagy talán már soha nem használt emik ige eredeti használatát. Ez az ige, amelynek eredeti jelentése ’szopik, táplálkozik’, ma már csak passzív tőként van jelen nyelvünkben, például ezekben a szavakban: emlő, csecsemő, emészt; a beszélők azonban már nem érzékelik, hogy ezek a szavak ugyanannak a ma már az önálló szóhasználatból kikopott igetőnek a származékai. Valójában azt sem tudjuk, és nehezen is tudnánk eldönteni, hogy vajon Erdélyi ténylegesen találkozott-e még az emik ige élőnyelvi használatával, vagy már ő is csupán rekonstruálja ezt az alakot régebbi írott források vagy nyelvtörténeti visszakövetkeztetés alapján. Mindenesetre ennek a fölelevenített régi magyar igének a származékaiból mindjárt megalkotja a hegeli terminológia egyik leggyakrabban emlegetett sajátos szakszavának a magyar változatát:

„Emészt a gyomor, midőn a bevett táplát semmivé teszi, úgy hogy a test javára felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven éves magában hordozza, jelenleg is bírja, elmúlt ifjú korát. Hasonló értelemben használható az emik ige, például ily alakban: fölemni, azaz fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szűnt meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel, nevel, megöl) és a német aufheben, szintén olyforma ellentétes szavakban.” (Erdélyi 1981, 38. p.)

Végül azonban visszatér az eredeti ötlethez, a létige múlt idejű alakjából képzett főnévvel javasolja kifejezni ugyanazt a hegeli fogalmat, mintegy szinonimákként tárgyalva a két kifejezést. Nem törődik azzal, hogy a létige csak birtokos személyjeles alakjában használatos abban az értelemben, amelyet ő tulajdonít neki; valaminek a volta, mivolta valóban a dolog lényegét jelenti, míg ’a volt’, mint főnév használatát akkor sem támasztotta alá a nyelvszokás, mint ahogyan most sem támasztja alá:

„[L]evél, virág, gyümölcs, amelyek már nincsenek a növényen közvetlenül, megvannak a növény magvában, lényegében közvetve; egyrészt mint elmúlt lények, tehát mint voltak vannak meg, másrészt a múlt, mint időbeli távolság, nem a közvetlen, közel levő, hanem a messzibb fekvő, érzékeink felett eső létet akarja kifejezni. Ez a volt szónak, melyet atyáink valóban mélyértelműleg, egyenesen a spekulatív bölcsészet javára teremtettek, lehető, alakot és értelmet összehozó magyarázata. Így a volt = fölemett lét (aufgehobenes Seyn). – Lényeg az, miben a külsőségek megszűntek önállókul mutatkozni; azaz visszatértek az alapba: a lét volttá tökélyesült, a volt: meglevő múlt.” (Erdélyi 1981, 41. p.)

Erdélyinek valójában egyik új filozófiai terminusa sem ment át a magyar filozófusközösség gyakorlatába. Ezt leginkább talán a ’fölemett lét’ terminus kapcsán sajnálhatjuk, amely ma furcsán hat ugyan, de csupán azért, mert nem terjedt el; nemhogy kikopott a nyelvhasználatból, de valójában bele sem került. A jóval későbbi Hegel-fordítások kapcsán meghonosodott ’megszüntetve megőrzött lét’ kifejezést megszoktuk ugyan az évtizedek során, de használata ennek ellenére még mindig körülményes, kényelmetlen, szinte csikorog a fogunk között. Nem a sikerületlenség az oka tehát annak, hogy Erdélyinek ez a terminusa sem terjedt el, hanem valami más. Feltételezésem szerint az ok a korabeli kontextusban, divatos terminussal fogalmazva az írásaktusok rendszerében rejlik. Föntebb, Szontagh és a filozófiai műnyelv kapcsolatának bemutatásakor bepillantottunk a reformkori filozófiai szakterminusgyártás műhelyébe. Megjelenik egy mű, ennek kritikai visszhangja támad, aminek szerves és a kortársak által elvárt része a munka nyelvi kifejezésmódjának és terminusainak az értékelése. A kritika megdicsér és elmarasztal terminuskísérleteket, szaknyelvi fordulatokat, ennek következtében a szakmai nyelvhasználat elmozdul valamilyen irányba, mindeközben a terminológia egyre következetesebb lesz, ugyanakkor a szakszókincs soha nem záródik le, mindig nyitott marad bizonyos mértékig az új szaknyelvi megoldások, kifejezések befogadására. Figyelemre méltó, hogy az ennek a gyakorlatnak a példázására említett filozófiai terminusok többsége ma is használatos, sok közülük, mint az ész és az értelem, a köznyelvi szókincs természetes eleme; a köznyelvi beszélők nyelvtudatában általában nem is jelenik meg, hogy filozófiai szakszavakról van szó.

Erdélyi esetében egészen más kommunikációs helyzetről van szó, és ebből következik az, hogy terminusai nem terjednek el. Hosszú, többrészes cikksorozat részeként jelenik meg a terminológiai érvelés 1856-ban (a következő évben önálló kötetként is kiadja), amely inkább deklaráció, kiáltvány, mint vitacikk (vita csupán azért lesz belőle, mert a benne megbírált legfontosabb szerző, Szontagh Gusztáv válaszol rá). Valójában monológról van szó, amelynek címzettje az a magyar hegeliánus filozófuscsoport lehetne, amely reformkori formájában, különösen élő, terminusteremtő és ápoló közösségként, már nem létezik. Magányos hang Erdélyié az 1850-es évek Hegeltől elforduló európai filozófiai gondolkodásában. A mű szövegösszefüggéseiből az is hamar világossá válik, hogy az egész gondolatmenet nem önmagáért van jelen, hanem valami ellen fogalmazódik meg. A saját terminológiája szerint bölcseleti nyelvészeti fejtegetések során egyszer csak kitűnik, hogy a terminológiaalkotás hátterében mindvégig ott van a megnevezetlen másik fél, amely arról ismerszik meg, hogy ellenérzései vannak az általa ajánlott, létigékből képzett, főnevesített filozófiai terminusokkal szemben:

„Ugy szintén más oldalról meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére spekulatív íróink a van igét, de ami még nem főnév, használnák, ha kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul világba megy.” (Erdélyi 1981, 42. p.)

Némi tájékozottság kell a reformkori magyar filozófiai vitákban ahhoz, hogy az olvasó fölfedezze, kikről is van szó. (Természetesen, amikor Erdélyi megjelentette munkáját az ötvenes évek derekán, még számíthatott arra, hogy a harmincas és negyvenes évek vitái közismertek olvasóközönsége számára.) A vanság (Seyn) ugyanis a reformkori magyar hegeliánusok gyakran használt, de a köznyelvben meghonosodni soha nem tudó terminusa volt, amelynek sikerületlenségét az anti-hegeliánus tábor képviselői, elsősorban Szontagh Gusztáv, mindig hangsúlyozták bírálataikban. Erdélyi fejtegetései a filozófia magyar szakterminológiájáról éppen ennek a reformkori hegeli pörnek a perújrafelvételébe illenek bele. Ennek során más szempontból is különös szerepe lesz érvelésében a szakterminológiának: ellenfelei, a magyar egyezményesek, elsősorban Szontagh törekvéseit a népszerű (vagyis közérthető) előadásmódra úgy magyarázza, mint a filozófia sajátos szaknyelve létjogosultságának a tagadását:

„Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli óvakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokáig a haladásnak, meddig a mi keletben levő bölcsészeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával.” (Erdélyi 1981, 36. p.)

Ismerve Szontagh föntebb bemutatott szakterminológiai tudatosságát és munkásságát, első pillantásra meglepő, hogy Erdélyi éppen a szaknyelv mellőzésével vádolja ellenfelét. Az állításnak csak úgy lesz értelme, ha szabatos szaknyelvnek kizárólag azt tekintjük, amit ő kísérel meg ugyanebben az írásában megalapozni; vagyis a bölcseleti nyelvészet által kifejteni a magyar nyelvből a hegeli ontológia alapfogalmait, és a magyar nyelv logikájában eleve benne rejlő hegeli gondolkodásmód jellemző nyelvi kifejeződéseiből megalkotni a győzedelmes magyar hegelianizmus mint a filozófia terminológiáját.

Az így értelmezett szaknyelvvel szemben Szontaghnak valóban erős fenntartásai vannak. A legerősebb kritikát Hegellel és különösen magyar követőivel szemben fogalmazza meg, de bírálatának tárgya tágabb körre terjed ki; mindazokra, akik összetévesztik a valóság nyelvi modelljét magával a tárgyi valósággal. Amikor tehát a hegeli terminológia öngeneráló természetét bírálja, jóval többre gondol, mint egy meghatározott filozófiai szaknyelv kritikája; mindig a nyelvi megismerés határairól és a nyelv világában való eltévedés, egyben a tárgyi valóságtól való elidegenedés veszélyéről van szó. A filozófia mellett más területeken, így az irodalomban és a politikában is megjelenik a magunk teremtette nyelvi világban való elidegenedés veszélye, amelyet általánosságban az alkotó értelmiség modern körülmények közötti életvilágára vezet vissza. A kultúripar masinériájában, kéziratleadási határidők, szabott terjedelmek és szabványos hivatkozások világában szocializálódott értelmiségi számára a szavak világa valóban könnyen válhat elsődlegessé azzal a valósággal szemben, amelyet a szavaknak le kellene írniuk. Világos után Szontagh a legkarakteresebben a magyar őstörténet kérdésében kontroll nélkül elszabadult elképzelésekkel példázza a szavak világában való eltévelyedést. Érdemes összevetni az ebben a témában az 1849 ősze és 1851 tavasza között emlékiratai számára följegyzett gondolatait az ugyanakkor megfogalmazott, de a korabeli sajtónak szánt írásának párhuzamos részével. Az emlékiratokban általában beszél arról a tudóstípusról, amely hajlamos az effajta eltévelyedésre:

„Sok magyar tudós […n]ekiesik valamely tudománynak, s ki nem műveli magában az embert; tudóssá lesz, de e tudomány ferde, mert nem válik általa művelt emberré. Ki akarván magát tudománya által tüntetni, örökké szobába ül, búvárkodik, elrongálja ülés és szobalevegő által testét, gyomra romlik, álma rossz, idegei elbetegülnek, végre a hypochondriába esik. És ezt teszi olykor oly búvárkodások végett, melyek célt nem érhetnek, mint p. o. a régi magyar történet felvilágosítása. Egész életét nyomorulttá, céltalanná tette, semmiért. A magyar keleti vér levén, általában tanulmányokba igen el tud merülni. Teljes elmerülés a gondolatba, ez úgyis keleti bölcseknél a bölcsesség fő kelléke.” (Szontagh 2017, 169. p.)

A vitacikkben ugyanez a tudóstípus a kiindulópont, amelynek tevékenysége alaptalan, és a nemzeti önismeretre, ennek következtében pedig a jövőbeli racionális politikai cselekvésre nézve káros őstörténeti legendák megalkotásához és terjesztéséhez vezet:

„Ha az ellenem felszólalt társak szenvedelmök s buzgóságuk mellett legtisztább akaratuk dacára az idealismus azaz a képzelgések örvényébe még el nem merültek, nem annyira tiszta akaratnak, mint velök született tagadhatlan életrevalóságuknak köszönhetik. De hogy a szobatudós tulajdona, a könyvekből és eszmevilágból ki nem vergődhetés, már rájok tapadni kezd, hogy, ha azon ösvényen mélyen elindultak azaz csupán lelkesedéstől vezettetve tovább haladtak, végre azon rejtélyes tündértájékokra juthatnak, hol Horvát István annyi magyart s Kollár annyi tótot fedeztek fel.” (Szontagh 1851, 667. p.)

A kor viszonyai között figyelemre méltó, hogy Horvát és Kollár magyar és szlovák őstörténeti legendái itt egy szinten szerepelnek, szó sincs arról, hogy az egyik jobb, vagy legalábbis menthetőbb, érthetőbb lenne a másiknál. A legtömörebb módon azonban az előző évben írott egyik recenziójában kapcsolja össze a nyelvi eltévelyedés filozófiai és magyar őstörténeti eseteit úgy, hogy közben a speciális magyar jelenséget összekapcsolja az európai szellemi életben tapasztalható hasonlóságokkal. (A hivatkozott recenzió hátteréről lásd: Mészáros 2014; Szontagh szerepéről a magyar őstörténetről folytatott korabeli vitában bővebben lásd: Mester 2014.)

„Smetana azért nem is kételkedhetik, hogy a tudás és létel öntudatunkban egy és ugyanaz, mert hiszen már a Bewustseyn német szava is oda mutat, hogy az a Wissen és Seyn-nak azonsága. Ily oknál fogva tartják talán néhány történetbúváraink is a húnokat és a kúnokat ugyanazoknak, mert magyar elnevezéseik hasonlók.” (Szontagh 1850, 156. p.)

Majd mindezt a magyar filozófia vele ellentétes szemléletű, nyilván hegeliánus művelőire vonatkoztatja, mintha csak előre látná Erdélyi hat évvel később megfogalmazott gondolatmenetét:

„Szól ez azoknak is, kik a magyar philosophiát a magyar nyelvből akarják kifejteni; mert valóban, ha mindig csak betűkkel, szavakkal, eszmékkel és könyvekkel foglalkodunk, és soha sem a tárgyakkal a valóságban: akkor productív képzelődésünk szükségkép erőt vesz a reproductív képzeleten, tárgyilagos világszemléletünk egyénileg alanyivá változik át s oly képzeléseket teremtünk, miktől elfordúl az élet, s miknek szobabűzét alig tűri el az, kinek gyomra, idege és feje ép.” (Szontagh 1850, 157. p.)

Érdekes, hogy a nyelvi megismerés határainak a problémáját veti föl Szontagh első kötetének föntebb már idézett recenzense is, összhangban azzal, amit Szontagh is leginkább csak későbbi írásaiban részletez majd:

„a’ dús képzeletű egyedek az üres szók alatt is könnyen valóságot látnak, midőn a’ szűkebb körű elmék a’ valóságot sem birják a szavak alatt föltalálni, ’s így egyik fél a’ másikat kárhoztatja. Ezért véghetetlen nehezek voltak ’s lesznek mindig a’ philosophiai tudományok, egyes rendszerek futó fényként jelennek fel ’s tünnek el a’ tudományok’ világában, ’s még a’ legnagyobb elmék is inkább csak érzék az igazat, mint előterjeszteni, szavakban előadni tudák.” (Fogarasi 1840, 183. p.)

A magyar nyelvből kibontható metafizikára építő és a nyelvi megismerés korlátait szem előtt tartó, a gondolkodókat a nyelvi világban való elidegenedéstől óvó megközelítés, nyelvszemlélet hátterében két össze nem egyeztethető filozófiai álláspont húzódik meg, Erdélyi hegeliánus meggyőződése és Szontagh összetett, de leginkább a józan ész (common sense) skót iskolájának hagyományát követő gondolkodása. Erdélyi Hegel nyomán éppen a józan ész számára filozófián kívüli fogalmának a jogosulatlan filozófiai használatára vezeti vissza mindazt, amit kifogásol az egyezményesekben, így nyelvhasználatukat és a szaknyelvhez való állítólagos viszonyukat is. (Erdélyinek a józan ész fogalmának a használata ellen kifejtett gondolatmenetének ismertetését és elemzését, kitérve a hegeli forrásokra, bővebben lásd: Mester 2018). A két filozófiai álláspont nem csupán a nyelvszemléletek különbségét hozza, sőt, a nyelvszemléletek különbsége csupán egyik, bár talán legfőbb következménye a megismerés céljáról vallott különböző tételeknek. Míg Erdélyi hegelianizmusában a megismerés önérték, Szontagh common sense-hagyományában csak az emberi cselekvésbe ágyazva értelmezhető. Ahogyan Erdélyinek írott válaszában megfogalmazza:

„A bölcselkedő nem gondolkodik pusztán hogy gondolkodjék, sőt inkább az ember gondolkodik és keresi az igazságot, hogy helyesen cselekedhessék” (Szontagh 1857, 217. p.).

Erdélyi, Szontagh és a szlovák nyelv

Írásom bevezetőjében már szó esett arról, hogy a reformkor két jeles magyar filozófusa a nyelvhatárhoz közel, bár annak két oldalán, ugyanabban az alapjában négynyelvű közegben nőtt föl, amelyet saját szülőföldje leírásakor Szontagh így jellemez emlékirataiban:

„És amint Csetnek éghajlati tekintetben választóvonalat képez a melegebb vidéket kívánó növényekre nézve: úgy képez választóvonalat népességre és nyelvre is; éjszak felé tótok laknak, dél felé magyarok, Csetneken pedig a közbirtokosság négy nyelven beszél, latinul, tótul, németül és magyarul.” (Szontagh 2017, 24. p.)

E négy nyelv közül a magyarral, a némettel és a latinnal intézményes körülmények között, írott formában, a kultúraközvetítés és kultúrateremtés eszközeként is gyakran találkoztak, illetve használták azokat ilyen célokra. (Szontaghgal például apja pedagógiai célokból latinul levelezett fia diákkorában, katonakorában, igazodva a felsőbbség kívánalmaihoz, németül, majd akadémiai levelező taggá választása után kizárólag magyarul.) A szlovák volt mindkettejük számára az a nyelv, amelyet bár elejtett szavaikból ítélve elég jól beszéltek és értettek, nem vagy alig használtak a magaskultúrában. Nyelvhez való általában vett viszonyukról szólván érdekes lehet ezért összevetni, hogy hogyan viszonyulnak saját szlovák aktív és passzív nyelvhasználatukhoz. Szontagh esetében könnyebb helyzetünk van ennek megítélésében, hiszen ő megírta emlékiratait, sok személyes jellegű emléket megőrizve ezzel az utókor számára, korábban pedig többször hozzászólt a hivatalos nyelvvel kapcsolatos vitákhoz, amelyekben, köztudottan gömöri származású lévén, kötelességének tartotta a szlovákságról, a szlovák nyelvről alkotott vélekedéseit megosztani azokkal, akik nem voltak otthonosak a felső-magyarországi viszonyok között, vagyis a magyar közönség többségével. Erdélyinek nincsenek az előbbiekhez hasonló tárgyú és műfajú írásai, nála utazásairól készült naplójegyzeteiből tájékozódhatunk szlovák nyelvi tapasztalatairól. (A szempontunkból érdekes feljegyzések a Világos utáni hónapokban jönnek létre és majd csak 1871-ben, halála után látnak napvilágot az időszaki sajtóban.) Szontagh első fontos megjegyzése e tárgyban még a napóleoni háborúk utolsó éveiből való:

„Az ezred, melynél szolgáltam, tót ezred volt, s én voltam a századnál az egyedüli tiszt, ki a legénységgel anyanyelvükön beszélni tudott; a kapitány ennélfogva csata előtt engem használt a vitézek bátorítására, s még most is víg kedvre derülök, ha tót szónoklatom akkori remekei jutnak emlékezetembe.” (Szontagh 2017, 55. p.)

A helyzet komikuma Szontagh számára összetett. Egyrészt az a nyelv kerül hivatalos pozícióba, a csata előtti elöljárói buzdító beszéd funkciójába, amelyet nem ilyen szerepben tanult, illetve szokott meg használni. Ugyanakkor Szontagh maga is tisztában volt szlovák nyelvtudása korlátaival: valószínűleg kirívó németes, magyaros akcentussal, idegenes mondatszerkezetekkel, talán még nyelvtani hibákkal is beszélte a gömöri dialektust, ami nem biztos, hogy otthonosan csengett katonái fülében, hiszen nem tudjuk, hogy hová valósiak voltak. Ennek a fajta szlováknak a hivatalos polcra emelését még furcsább, komikusabb jelenségként élhette meg. (Arról, hogy a szlovák legénység hogyan fogadta mindezt, nem szól a fáma. Mindenesetre legyőzték Napóleont.) Segíthet megérteni a nyelvszociológiai helyzetet, ha ideidézzük Erdélyi egy későbbi megnyilatkozását, amelyben szintén középponti szerep jut a nyelvhasználati sajátságok leírásának. Erdélyi írásában éppen az ellenkező nyelvszociológiai helyzetről van szó: az általa leggyakrabban a kultúra és a tudomány standardizált nyelveként használt német kerül számára szokatlan pozícióba, amikor Pesten megfigyeli a város környéki sváb milimárik sajátos német dialektusát, miközben a városi polgárság reggelijéhez szállítják a napi tejet (Erdélyi, 1985). Összetettebb, ugyanakkor ellentmondásosabb képet mutat Szontagh későbbi munkájában, amikor a korabeli szlovák írásbeliség állapotára reflektál, azzal a konklúzióval, hogy nincs szlovák irodalmi nyelv:

„a tót nyelv nem irodalmi nyelv, hanem eddig csak dialectus, mellynek még grammaticája sincs meghatározva; a protestáns irók e tekintetben a cseh irásmódot követik, a catholicusok a sajátabb tót Bernolákfélét, minek következésében a tót Zora (Aurora) első évi kiadásában (a többit nem ismerem) ezen különböző egyházak iróinak dolgozatait egymástól el kellett választania” (Szontagh 1843, 173. p.).

Nemcsak beszél, hanem olvas is tehát szlovákul, és tájékozott az akkori írott szlovák nyelv két fő változatának eltéréseiben is. Mindezt azonban anomáliaként értékeli, a közéleti alkalmatlanság bizonyítékaként a magyar nyelvújítással való egyfajta versenyfutásban. Emlékirataiból tudjuk, hogy ifjúkorában még találkozott a magyar katolikus és protestáns helyesírás küzdelmének utolsó szakaszával, az ipszilon-háborúval (Szontagh 2017, 118. p.). Itt nem tér ki ugyan rá, de valószínűleg úgy gondolhatta, hogy a szlovákok még olyasmivel küzdenek, amit a magyarok már régen és végérvényesen maguk mögött hagytak, azonban nem annyira régen, hogy ne értsék és érezzék a probléma súlyát. Néhol egy-egy szóval utal saját evangélikus egyháza jelentős német és szlovák etnikai hátterére, éppen ezzel a háttérrel asszociálva a már elavult, elhagyandó vallási szokásokat:

„[az evangélikus lelkészek] az úgynevezett Mózes tábláit pedig általjában mindnyájan elhagyhatnák, mert korunkban már igen furcsán ötlenek szembe, habár bennök még némelly Frauschwesterek és panyiszesztrák nem tudom melly üdvözítő talizmánt látnak.” (Szontagh 1843, 206. p.)

Pontosan értjük: nem az evangélikus egyház magyar hívei, hanem a németek és a szlovákok azok, kiváltképpen a nők, akik hajlamosak a babonaságra. A kívánatos lutheránus egyházi reformok további tárgyalása során ismét előkerül a szlovák nyelvállapot kérdése:

„Az isteni tiszteletet pedig altaljában rövidebbre kellene szabni, egy órára mint Poroszországban, s tót papjainknak becsületes tót nyelven predikálniok, nem csehen, mellyet híveik úgy sem értenek, minélfogva a nőnem a nyári hőségben kénytelen jókora nagyságú virágbokrétákat a templomba vinni, hogy a véget nem érő olvasott szónoklat alatt Morpheus jelentgetéseit magoktól távoztathassa.” (Szontagh 1843, 206. p.)

A korabeli nyelvállapotra tett két reflexiót összevetve persze fölmerül, hogy amennyiben a szlovák evangélikus papság föladja a biblikus cseh nyelv használatát és népnyelven kezd prédikálni (valószínűleg követve ezt írásban és helyesírásban is), akkor megszűnik az írott nyelv kifogásolt kettőssége, és a szlovák mégiscsak irodalmi nyelvvé válik (mint ahogyan nagy vonalakban így is történt). Ezt azonban Szontagh nem gondolja végig ilyen formában, vagy legalábbis nem hívja föl a lehetőségre az olvasó figyelmét.

Erdélyi más korszakban, közvetlenül Világos után, és egészen más beszédhelyzetben, népdalgyűjtő munkássága kapcsán fogalmazza meg a szlovák nyelvet érintő reflexióit. 1850. január 1-jén a zempléni Cselejben kelt naplójegyzetében így ír:

„Óhajtanám tudni s érteni grammatice az idevaló tót nyelvet. Ez azonban lehetlen, mivel az elüt a rendes, tudósok által elfogadott nyelvtől. Nevezetesen Kollar a cseh nyelvet pártolja s ezen ír; Štúr a népi tótot, de oly kiejtéssel, minő Liptóban van szokásban a népnél. E két út összeegyezhetlen; azért a két tudós egymással meghasonlott, noha Štúr tanítványa volt Kollárnak. A népdalok iránti vonzalom folyvást uralkodik bennem. Az idevaló nép jó dalos. Különösen van sok alkalmi dala, s egészen sajátságos szokása. Például mikor a házasulók összeeskettetnek, a pap udvarán, sőt midőn a lakodalmas háztól kiindulnak is, már foly a dal, nekieresztett teli torokból. Újév napján az egész falu daltól hangzik. A szolgálatot változtató legények korcsmában ülnek, isznak, majd az utcán végig ordítják búcsúdalukat. Ilyen már az itt következő:

Eljött az új esztendő
És az új vasárnap;
Asztalhoz ülök magamnak:
Fizess ki, asszonyom!

Éven át fizettél
Ördöggel, pokollal,
De mostan fizess ki
Fehér tallérokkal.

 Akinek van apja,
Megyen az apjához,
Akinek van anyja,
Elmegyen anyjához.

De én, istenadta,
Nincs, akihez menjek stb.”

(Erdélyi 1961, 136–137. p.)

Erdélyi tehát érdeklődéssel fordul a szlovák nyelv mint az őt mélyen érdeklő népdalok hordozója iránt, ismeri a nyelvet, hiszen még népdalfordításra is vállalkozik. Ugyanakkor valami hiányérzete, bizonytalanságérzete van; akkor lenne nyugodt, ha „grammatice” tudná az „idevaló tót nyelvet”, vagyis akadémiai normák szerinti standardizált állapotban szeretne tanulmányozni egy dialektust. Ebben persze nehézséget okoz, hogy standardizált változatból túl sok (legalább kettő) áll a rendelkezésre. Ezek a bizonytalanságok azonban a gyakorlatban egyáltalán nem akadályozzák a szlovák népdalszövegek megértését, műfordítását és értelmezését. Mindössze egy héttel később ezt írja erről:

„Január 7. Mai naplómat nem gazdagíthatom jobbal, mint ha ide írom a következő tót népdalt, a nép ajka után (magyar fordításban):

Megzúgnak a hegyek,
Megzúgnak az erdők,
Hova mentek
Az én ifjú ideim?

 Az én ifjú időm
Nem élte örömét,
Az én ifjú nyaram
Nem élte világát.

 Ifjuság, én ifjuságom,
Semmibe mégy nekem.
És ez mind azért.
Az én nem bánásom miatt.

 E népdalban föltűnő ez a kifejezés: »Nye uzsili szveta«: »Nem élte világát.« Minthogy a tót népdal a magyar faj szomszédságában van keletben, e frázist alkalmasint tőlünk vevé a szláv; különben is ezt más európai nyelv alig ismeri.

Újság jött nekem
A lasztóci malomból,
Hogy az én kedveskémet
Fekete föld borítja.

És ha őt befödte,
Magának tulajdonítsa;
Miért enyeleg ő
A garád alatt.

E népdalt egy tót leány költötte Kozmán vagy Kolbásán, ki mind a két szemére vak volt. Egy leányt agyonütött a kölyű vagy mi, és szeretője, a legény elment a vakhoz, hogy énekelné meg a leányt; s a vak dalnoknő a föntebbi népdalt rögtönözte.” (Erdélyi 1961, 140–141. p.)

* * *

Erdélyi és Szontagh szlovák nyelvre, saját szlovák nyelvtudásukra és nyelvhasználatukra való reflexiói meglepő összhangot mutatnak egymással annak ismeretében, hogy filozófiájuk és azon belül nyelvértelmezésük gyakorlatilag ellentétes. A legfőbb közös elem egyfajta bizonytalanság, a nyelvi standard mankóinak keresése, miközben a szövegértést, beszédértést, az ő egyes megjegyzéseik ellenére mégiscsak létező szlovák intézményesült magaskultúra történéseiben való tájékozódást a nyelvi standard általuk fölpanaszolt hiánya láthatóan nem befolyásolja. A rejtély nyitja bizonyára az ellentétes meggyőződések ellenére, azok mögött meghúzódó közös problémahagyomány. Így vagy úgy, de mindketten a lázas nyelvi standardkeresés elkötelezettjei, a magyar nyelvújítás gyermekei. Éppen ezt a problémahagyományt igyekeztem vizsgálni az eddigiekben a két bölcselőt mélyen, de más meggondolásból és más következményekkel megérintő filozófiai szakterminológia-alkotó folyamat tükrében. Úgy látszik, hogy azzal a nyelvállapottal, amely megítélésük szerint kívül esett az általuk a magyar közegben megszokott terminológiai és nyelvértelmezési viták keretein, már kevésbé tudtak mit kezdeni. Észreveszik ugyan az írott szlovák nyelv éppen a szemük előtt kibontakozó standardizálásának a folyamatát és e folyamat problémáit, azt azonban már képtelenek észrevenni, hogy a katolikus és a protestáns helyesírás összeegyeztetésének a magyar nyelvben már megoldott feladata hasonló azzal, amit a szlovákoknál jelen időben látnak. A ruszinokat mint külön etnikumot és nyelvet pedig már észre sem veszik. Erdélyi Cselejben egy társaságban költi el az újévi vacsorát a helybeli „orosz pappal”, az viszont föl sem merül benne, hogy a helybeli szlávok nemcsak vallásukban, de szokásaikban, népdalaikban és nyelvükben is különbözhetnek. Könnyen elképzelhető pedig, hogy amikor a leírt lakodalmi szokás szerint „a pap udvarán” összegyűlnek a házasulandók és násznépük, más dalok más nyelvezettel voltak szokásban a görög és a római katolikus esküvők után. Alkalmasint ruszinok és szlovákok.

Irodalom

Dávidházi Péter 2004. Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Budapest, Akadémiai Kiadó–Universitas Kiadó.

Erdélyi János 1961. Válogatott művei. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Lukácsy Sándor; a bevezetést írta Wéber Antal. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Erdélyi János 1981. A hazai bölcsészet jelene. In Erdélyi János: Filozófiai és esztétikai írások. Sajtó alá rendezte T. Erdélyi Ilona; a jegyzeteket írta T. Erdélyi Ilona és Horkay Lászó. Budapest, Akadémiai Kiadó, 25–102. p.

Erdélyi János 1985. A tejárusnők. In Erdélyi János: Úti levelek, naplók. Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta T. Erdélyi Ilona. Budapest, Gondolat, 31–34. p. [Az írás először 1842-ben jelent meg.]

Fogarasi János 1840. Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel, 1839. Figyelmező, 4. évf. 12. sz. 182–186. p.

Köteles Sámuel 1839. Philosophiai anthropologia. Kiadta a’ Magyar Tudós Társaság. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel.

Mester Béla 2014. Vita a magyarok őstörténetéről Világos után. In Sudár Balázs–Szentpéteri József–Petkes Zsolt–Lezsák Gabriella–Zsidai Zsuzsanna (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 349–359. p.

Mester Béla 2018. „Szellem” versus „józan ész”. A sensus communis fogalmának parasztossá tétele és elidegenítése a magaskultúrától a filozófia és a nemzeti kultúra viszonyáról folytatott 19. századi vitákban. In Laczkó Sándor (szerk.): Az idegen. (Lábjegyzetek Platónhoz, 16). Szeged, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány–Magyar Filozófiai Társaság–Státus Kiadó, 229–246. p.

Mészáros András 2014. Augustin Smetana – magyar szemmel (Egy recenzió eszmei háttere). In Mészáros András: Széttartó párhuzamok. Esettanulmányok a magyar filozófia történetéből. Dunaszerdahely–Pozsony, 2014, 132–154. p.

Pukánszky Béla 2000. Német polgárság magyar földön. Budapest, Ludidus Kiadó. [Eredeti kiadás Franklin, 1940.]

Philosophiai műszótár 1834. Közre bocsátja a’ Magyar Tudós Társaság. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel.

Ryle, Gilbert 1974. A szellem fogalma. Fordította Altrichter Ferenc. Budapest, Gondolat. [Az első angol kiadás 1949-ben jelent meg.]

Szontagh Gusztáv 1827. A Literaturai Kritikás folyóirásokról. Tudományos Gyűjtemény, 11. évf. 7. sz. 91–103. p.

Szontagh Gusztáv 1839. Propylaeumok a’ magyar philosophiához. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel.

Szontagh Gusztáv 1840. Köteles Sámuel: Philosophiai anthropologia. Kiadta a’ Magyar Tudós Társaság. Budán, a’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel, 1839. Figyelmező, 4. évf. 12. sz. 177–182. p.

Szontagh Gusztáv 1843. Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Budán, Emich Gusztáv könyvárus bizománya.

Szontagh Gusztáv 1850. Smetana s a philosophia közel kimenetele. Új Magyar Museum, 1. évf. 3. sz. 147–157. p.

Szontagh Gusztáv 1851. Eszmecsere Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaimmal. Új Magyar Museum, 1. évf. 12. sz. 663–695. p.

Szontagh Gusztáv 1857. Magyar Philosophia. Viszonzás Erdélyi János Munkájára: „A hazai bölcsészet jelene”. Uj Magyar Museum, 7. évf. 1. sz. 215–240. p.

Szontagh Gusztáv. 2017. Emlékezések életemből. Szerkesztette Mester Béla. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet–Gondolat Kiadó.

Tobias Gottfried Schröer nemzetkoncepciója

Bevezetés

Tobias Gottfried Schröer (1791–1850) a pozsonyi evangélikus líceum professzora volt: latint, görögöt, németet, történelmet, földrajzot és esztétikát tanított, s emellett a helyi evangélikus leányiskolát és a líceumi német önképzőkört is vezette. Német polgárcsaládból származott, atyja könyvkötőmester, aki Poroszországból települt előbb Bécsbe, majd Pozsonyba. Schröer terjedelmes és sokrétű életművet hagyott hátra. Magyarországon latin nyelvű tankönyveket publikált, míg Németországban különböző írói álnevek alatt sorra jelentette meg németül írt pedagógiai és szépirodalmi munkáit. (Bibliográfiáját lásd: Schröer 1933, 259–261. p.) Életműve jórészt feledésbe merült, kivéve a német esztétika- és pedagógiatörténet-írás által mindmáig számontartott, Christian Oeser néven kiadott Weihgeschenk für deutsche Jungfrauen (Áldozati ajándék német fiatal lányok számára) című populáris, női olvasóközönségnek szánt széptanát, mely 1838 és 1899 között huszonhat kiadást ért meg Lipcsében. (Oeser 1838, vö. pl. Plumpe 1993, 27–28. p.) Erről a művéről a közelmúltban magam is publikáltam egy tanulmányt (Fórizs 2019), a szlovák esztétikatörténet-írás érdeklődési körébe pedig újabban latin nyelvű iskolai esztétikája került be. (Kopčáková 2018 és 2020) A magyar pedagógiatörténeti szakirodalom Schröer Széchenyi Istvánnak címzett, szintén álnevű nevelési témájú röpiratára (Über Erziehung und Unterricht in Ungarn; Pius Desiderius 1833) hivatkozik helyenként. (Pl.: Szelényi 1917, 222 p.; Virág 2010, 58., 66. p.) Az alábbiakban – jórészt ez utóbbi mű alapján, de más forrásokat is bevonva – Schröer nemzetkoncepcióját állítom a vizsgálat fókuszába.

Szakirodalmi vélemények Schröer nemzetkoncepciójáról

A Schröer-életmű jó részének feltáratlansága mellett az oeuvre súlyát jelzi, hogy a magyarországi németség művelődéstörténetének hosszmetszeti ábrázolásaiban rendre megjelenik egy rövidebb, ám átfogó értékelés Schröer képzési programjáról, s azon belül különösen a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontjáról. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a téma különböző feldolgozói egymástól igencsak eltérő eredményre jutottak. Schröer pedagógiai elképzeléseinek részletes bemutatásába elsőként unokája, Robert Zilchert bocsátkozott, aki a „humanitásra nevelést” és a filantropista alapú szókratészi módszert állította Schröer elképzeléseinek középpontjába. (Zilchert 1918/1919, 144., 147. p.) Mindeközben Zilchert azt is megjegyezte, hogy Schröer „minden írásában mozdíthatatlanul német és protestáns álláspontot” képviselt (Uo., 146. p.), arra azonban nem tér ki, hogy a humanitás univerzális eszménye és eme nemzeti álláspont hogyan vált összeegyeztethetővé. Kornis Gyula művelődéstörténeti áttekintése ugyancsak arra jutott, hogy Schröernél „a már tetőpontján álló német neohumanizmus nagyigényű értékmérője” jelentkezett, csakhogy ebben az ábrázolásban a professzor nem a német, hanem a magyar művelődés elkötelezettjeként „egyenest a görög tanulmánytól várja a magyar kultúra fölfrissülését s új virágzásba boruló termékenységét”. (Kornis 1927, II. 321. p.) A germanista Pukánszky Béla az 1930-as és 40-es években rendszeresen foglalkozott Schröerrel a magyarországi németség történetéről írt munkáiban. Ő is kettős, neohumanista, illetve nemzeti/népi irányultságot vett észre Schröernél, azonban a kétféle törekvést a pályaív különböző szakaszaihoz sorolta. Így a Pukánszky kutatásait összegző 1944-es műben Schröer úgy vált a „német népi öntudat” kifejlődésének példájává, hogy az nála eleinte „főkép neohumanista művelődésvágyából fakadt” (Pukánszky 1944, 175. p.), és a professzor csak később lett a „német népi öntudat harcosa”, „mikor a magyar nacionalizmus diadalmas előretörése megdöbbentette”. (Uo., 176. p.) Legújabban Gerhard Seewann a magyarországi németség történetéről írt összegző monográfiájában Schröert a hungarus-tudatú magyarországi németek egyik szószólójaként tüntette fel. (Seewann 2013, 242. p.) Seewann elbeszélésében arról van szó, hogy a 19. század elején a „magyar nemzeti mozgalom” és a vele összeköttetésben álló „nyelvi nacionalizmus” („Sprachnationalismus”) dilemma elé állították a hungarusokat: nem magyar nemzetiségűként és anyanyelvűként továbbra is részei maradjanak a ’magyarok’ tágabb értelemben vett közösségének, távol maradva a magyar nemzeti mozgalomtól, vagy csatlakozzanak a saját népcsoportjuk nemzeti mozgalmához. (Uo., 244. p.) Seewann szerint a magyarországi németség e válaszút által meghatározott identitásdiskurzusán belül Schröer a legmérsékeltebb irány képviselője volt, s azok közé tartozott, akik fenntartások nélkül elismerték mind a magyar nyelv vezető szerepét, mind pedig a magyarok politikai fennhatóságát, miközben „biedermeier visszavonultságban” ápolták kultúrájukat. (Uo., 257. p.)

Kiegészítésül megjegyzendő, hogy Pukánszky ábrázolása fokozottan támaszkodott Schröer 1933-ban megjelent emlékirataira, melyet leszármazottainak két generációja szerkesztett: fia, a neves germanista Karl Julius Schröer kezdett el dolgozni a kézirattal, melyet azután három unokája rendezett sajtó alá. Az elkészült kiadványban az életírás szövegéből csupán válogatás olvasható, számtalan értelmező kiegészítéssel ellátva. Sajnos azonban – mint már Fried István megállapította – ezeknek az emlékiratoknak a forrásértékét csökkenti, hogy „szemelvényesek, s a leszármazottak elég tendenciózusan, a német öntudatot hangsúlyozva válogattak.” (Fried 1975, 260. p.; vö. Schröer 1933)

Schröer önértelmezése

Az alábbiakban főként Schröer egykorú önértelmezéseire támaszkodva kísérlem meg elhelyezni nemzetkoncepcióját a korabeli kontextusban. Kiindulásul azt az önjellemzést választom, melyet Schröer a már említett, Széchenyihez mint a Hitel írójához címzett, fiktív levelek formájába öntött, álnéven megjelent röpiratban ad magáról:

„Der Verfasser dieser Briefe gehört zu keiner Schule, zu keiner Confession, zu keiner Zunft, er ist blos ein Mensch, der Alles aus dem Gesichtspunkte der Humanität betrachtet, er ist ein Christ, weil das christliche Prinzip auch auf’s engste mit dem Wesen der Humanität verbunden ist, er ist ein Ungar, dem sein Vaterland theuer ist.” (Pius Desiderius 1833, 80. p.)[1]

Schröer önmeghatározásának a tartalma mellett a retorikája is figyelemre méltó. Először negatív meghatározásokkal él (tagadja, hogy valamely iskolához, felekezethez vagy céhhez tartozna), azonban ezek az elhatárolódások nem egy negatív csoportidentitás alkotóelemei, hanem annak kifejezői, hogy az itt megszólaló „szerző” nem kíván elköteleződni semmilyen kisebb részközösség mellett, hanem ennél általánosabb szemszögből tekint magára. Ebben a szellemben definiálja magát a következőkben „emberként”, „keresztényként” és „magyarként”. Az érvelés menete könnyen követhető, egészen az utolsó mozzanatig, hiszen kézenfekvő, hogy az ‘emberek’ és a ‘keresztények’ univerzális halmaza tágabb, mint a valamely (tudományos) iskolához, (egyházi) felekezethez, illetve (szakmai) céhhez tartozóké. Az azonban nem magától értetődő, hogy a ‘magyar’ besorolás miként kerül itt ugyanabba az átfogó logikai kategóriába, mint az ‘ember’ és a ‘keresztény’. Az alábbiakban ezt a látszólagos ellentmondást fogom körüljárni, a Schröer-féle önjellemzés elsődleges kontextusaink visszakövetése révén.

A saját beszédpozíciónak a vallási felekezetek és a tudományos/szakmai szekták diktálta szempontokon való szimultán felülemelkedése összefüggésbe hozható egy olyan hagyománnyal, melynek a követésére már a választott írói álnév is utal. A „Pius Desiderius” (’kegyes/jámbor kívánságot megfogalmazó‘) ugyanis olyan beszélő név, mely egy evangélikus professzor esetében kézenfekvő módon utal Philipp Jacob Spener Pia Desideria című, a pietizmus egyházi reformprogramját kifejtő munkájára. (Spener 1676) A szerzői név azonban ez esetben nyilvánvalóan nem bizonyos evangélikus egyházi reformtervekre utal – ennek ellentmondana a hangoztatott felekezeten felüliség. Általánosabb szintű megközelítésről van itt szó, mégpedig véleményem szerint annak a jelzéséről, hogy a röpirat a pietizmus képviselte kommunikációs gyakorlathoz kötődik. Martin Gierl monográfiája alapján ezt a következőképpen jellemezhetjük: a filozófiai eklekticizmus hagyományához kapcsolódva, elutasítva a teológiai ortodoxiát, a hitet újfajta, laikusokhoz szóló, exoterikus módon kell közvetíteni. Ez az új gyakorlat megszünteti a hitviták diszfunkcionális, dogmatikus formáit: „A régi teológiai vitagyakorlattal szembeni pietista fellépés találkozott […] az eklektikus mozgalom által képviselt, s a szektás filozófia ellen irányuló alaptörekvéssel.” (Gierl 1997, 508. sk.) Az eklektikusok Szent Páltól származó jelszavának („Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok!” – 1. Thessz. 5,21.) következetes alkalmazása radikálpietista körökben egyfajta felekezeteken túli állásponthoz vezetett, melynek értelmében figyelembe kell venni mind az eltérő tanításokat, mind a többi vallást. (Gierl 1997, 503. sk.) Mindezek szerint a „Pia Desideria” kifejezés a Spener-mű címében a mélyen átélt kegyességre jellemző „progresszív irénikára” (azaz megértésre törekvő hitvitára) utal, szemben a „defenzív agresszió” vitakultúrájával. (Gierl 1997, 278. p.)

E kontextust figyelembe véve Schröer/Pius Desiderius önleírásában a „nem tartozik semelyik iskolához” kitétel utalásként érthető a híres horatiusi szállóigére: „Nullius addicti in verba iurare magistri” (Ep. I. 1. 14. Ford. Horváth István Károly),[2] mely szintén a filozófiai eklekticizmus jelszavai közé tartozott. (Schmidt-Biggemann 2011, 205–222. p.) A következő tagmondat a „Pia Desideria” pietista hagyományának szellemében terjeszti ki a megállapítás érvényét a vallásra is: „nem tartozik […] semelyik felekezethez”. Majd ehhez csatlakozik a céhhez való tartozás tagadása, vagyis lényegében az egyoldalú, kizárólagosságra törekvő szaktudásnak szintén az eklekticizmusra jellemző elutasítása.

A negatív önmeghatározásokat követő pozitív-integratív jellemzők Schröer neohumanista irányultságát támasztják alá: „ember, aki mindent a humanitás szempontjából néz”, illetve „keresztény, ugyanis a kereszténység alapjaiban szintén szorosan összekapcsolódik a humanitással”. Ezek a megfogalmazások a második humanizmus képzéseszményét fejezik ki, melyet Aleida Assmann így foglalt össze: „Az ember feltalálása egy olyan lény normájaként, mely a rendek, nemek, felekezetek, nemzetiségek és a történelem felett áll.” (Assmann 1993, 29. p.) A felsorolás Schröer esetében kiegészítendő az egyes filozófiai rendszereken felül álló eklektikus gondolkodás jellemvonásával is. Az eklektikus módszertan és a humanitáseszme összeköttetésével ugyanakkor Schröer a 18. századi populárfilozófia hagyományvonalához is kapcsolódik: ennek az eklektikus irányzatnak ugyanis éppen az volt a célja, hogy az emberhez és az emberről szóló filozófiát alkosson. (Böhr 2003, 34. p.) Kereszténység és humanizmus lényegi azonosságának kimondásával pedig Schröer a herderi neohumanizmus tradícióját követi: „Krisztus vallása, mellyel Ő rendelkezett, melyet Ő tanított és gyakorolt, maga volt a humanitás.” (Herder 1881, 121. p.) Ide kapcsolható, hogy a kegyesség („Frömmigkeit”) Schröernél az erény és az életbölcsesség mellett a „humanitás” egyik jellemzőjeként, vagyis a szűk pietista értelmezésnél tágabb értelmet nyerve jelenik meg. (Pius Desiderius 1833, 79. p.) Amikor tehát ezen önjellemzés zárásául Schröer „Magyar”-nak mondja magát, „aki becsben tartja a hazáját”, akkor a humanitás-eszme kontextusában ez a kategória is kiterjesztő értelmet nyer, s egy elsősorban morális meghatározottságú magyarság-definíciót implikál: ‘magyar mindaz, aki becsben tartja a hazáját, Magyarországot’.

A nemzetiség problémaköre

Schröer/Pius Desiderius röpiratában a magyar nemzeti karaktert kétféleképpen értelmezi és köti össze a humanitással. Egyrészt vannak az etnikai magyarok, akik szerinte kiválóan alkalmasak a magasabb „szellemi és szívképzésre”. Ugyanis „a tulajdonképpeni magyar, akinek magyar az anyanyelve”, természettől fogva olyan, hogy „könnyedén csodálatra méltó testi és szellemi képességekre tesz szert”, lévén a magyart „gyors felfogás és tájékozódóképesség, helyes ítélettétel, igazságszeretet és igazságérzék, életteli fantázia és mély érzés” jellemzik. (Pius Desiderius 1833, 4. p.) E különleges, mindenoldalú képezhetőség eredményezi, hogy Schröer szerint a „humanista kultúra előnyei” nehézségek nélkül összeegyeztethetőek a „magyarok népi jellemvonásaival” („Volksthümlichkeit der Magyaren”), s ily módon „ami Hellasz és Latium romjaiból ránk lehell, nem képzne belőlünk mást, mint egy megnemesített nemzetet. Nem nevetséges másolatot alkotna, hanem csiszolt eredetit, nem grekománokat, hanem szellemi életfrissességgel telített magyarokat.” (Pius Desiderius 1833, 43. p.)

A többes szám első személyű megfogalmazás sejteti, hogy az utóbbi idézetben a „magyarok” („Magyaren”) megjelölés nem (csak) a magyar származású és anyanyelvű etnikai közösségre vonatkozik, hanem az ország más lakóira is, értelemszerűen a német származású szerzőre is. Schröer fő törekvése ugyanis éppen abban áll, hogy olyan neohumanista képzésprogramot nyújtson, mely a soknemzetiségű ország lakosságának egészére kiterjed. Hangsúlyozza, hogy a „magyar ifjúság korántsem képez többséget” az országban, és hogy a többi nemzetiség („szlávok [a.m. ’szlovákok’], németek, szerbek, horvátok, valahok, görögök, örmények, zsidók és cigányok”) képviselői a maguk módján szintén kiválóan képezhetőek. (Uo., 5–6. p.) Így a röpirat egyik fő tétje az, hogy ennek az elképzelésnek megfelelően egy tágabb értelmű magyarság-fogalmat is kidolgozzon.

E multietnikus sokaság képzésének eszközét Schröer a magyar nyelv fokozatos elterjesztésében látja az iskolarendszer révén. Ez azonban nála nem a magyartól különböző kultúrák visszaszorításának nacionalista programja, hanem magasabb képzési célok elérésére tett gyakorlati javaslat. A magyar nyelvű képzést az teszi a Magyar Királyságon belül lehetségessé és kívánatossá, hogy az itt élő „idegen népek” nélkülözik a „különös, sajátos népkaraktert”, továbbá többnyire a kevéssé képzett „középső és alsó osztályokhoz” tartoznak. (Uo., 84. p.) A folyamatot tehát az legitimálja, hogy a magyar nyelv révén minden országlakos, függetlenül attól, hogy mi az anyanyelve, egy magasabb kultúrfokra való emelkedés eszközéhez fog hozzájutni.

A magyar nyelv elterjesztése fokozatosan és önkéntesen kell, hogy végbe menjen, a részletesen kidolgozott fázisoknak megfelelően. A cél nem az idegen nyelvek kiszorítása – így a nemzetiségek anyanyelvi oktatása továbbra is megmarad az elemi iskolában –, hanem a magyar általános elterjedésének biztosítása. A folyamat eredménye Schröer szerint nem a nemzetiségek asszimilációja volna a magyarba, hanem egy új „népelegy” („Völkermischung”), mely rendelkezik a résztvevő nemzetek összes kedvező tulajdonságával: „E módszerrel és ezen az úton-módon a teljes magyarországi idegen ifjúság rövid időn belül magyarrá képezhető, és maguk a népek is lassacskán eggyéolvadnának, sőt a különböző tulajdonságok elegye szép népkaraktert alkotna: a szlávok élénksége és kitartása, a németek kedélyessége és szorgalma, a magyarok komolysága és derekassága!” (Uo., 86. p.)

Ez a program egy eredendően kulturális nemzetkoncepciót ad, középpontjában a kommunikáció kérdéskörével. A magyar nyelv elterjesztésének szorgalmazása nem politikai-ideológiai motivációjú, hanem azt a gyakorlati célt szolgálja, hogy az ország soknemzetiségű lakossága egyetlen kommunikációs közösséggé váljon. Ezen belül, köszönhetően a magyar nyelvnek mint kellőképpen fejlett kommunikációs és képzési eszköznek, a népcsoportok kölcsönösen megismerik és kicserélik egymás szokásait és gondolatvilágát. Így válik lehetővé a nemzeti önreflexió, önismeret, illetve önmeghaladás, melyek a képzés előfeltételei.

Schröer ezen koncepciójával a 18. századi neohumanizmus nemzetfelfogását adaptálja a Magyar Királyság viszonyaira. E szemlélet példájául Christoph Martin Wieland egy 1773-as szerkesztői programírását idézem a Deutscher Merkur című folyóiratból, mely a nemzet-közi kommunikáció mellett és a nemzetiség kirekesztő, önmagába forduló értelmezése ellen érvel:

„Minél magányosabb egy nép, minél inkább […] magának és a többiektől elkülönülve él: annál inkább meg tudja őrizni nemzeti karakterét, csakhogy annál tökéletlenebb marad nemzeti állapota. […] E különállás révén, és azáltal, hogy szorgosan elkerülik fogalmaik és erkölcseik keveredését az idegenekével, olyan egyediségre tesznek szert, mely gyakran a karikatúrával határos. Amint az egyes ember számára a különböző osztályokból és országokból származó, különböző gondolkodású emberekkel való társalkodás, a saját fogalmainak tágasságot, erkölcseinek pedig ízlésességet kölcsönöz, úgy ez igaz az egyes népekre is.” (Wieland 1773, 179–180. p.)

Wieland, akárcsak Schröer, elveti az esszencialista megközelítést, mely szerint a nemzet alapja valamely időben változatlan, örökkön fennmaradó lényegiség volna. A nemzet történeti állandósága helyett itt a nemzet képzéstörténete lép előtérbe: a magányosságból és barbárságból a kultúra és társiasság állapotába való átmenet története. E történeti folyamat keretében az eredeti, korlátozott nemzeti karakter szükségszerűen átadja a helyét egy általánosabb, humánusabb tulajdonság-együttesnek. E szemlélet jegyében érvel Schröer az ellen, hogy a magyar ifjak a múltba pillantva összekeverjék a hazaszeretetet a „régi hunok nyerseségének mesterkélt utánzásával”. Ehelyett a patriotizmust szerinte össze kell kötni az „emberiség magasabb érdekeivel”. (Pius Desiderius 1833, 2. p.) Wieland irodalmi programja úgyszintén a nemzeti múlt dicsőítése és az antik példák elhanyagolása ellen irányul: a németeknek a görögökhöz kell fordulniuk irodalmi modellt keresve, ők ugyanis „valóságosan a régi világ minden más csiszolt népének a tanítói voltak”. Ezzel szemben „ostobaság” volna „a költészetben elhagyni a járt ösvényt, hogy a régi németek erdőiben bolyongjunk, és énekeinkben olyan nemzeti karaktert affektáljunk, mely már régóta megszűnt a miénk lenni”. (Wieland 1773, 177–178. p.)

Schröer a nemzeti kérdésre kitér abban az előszóban is, melyet a magyarországi német ifjaknak szánt olvasókönyvéhez illesztett. Nemzeti nyelv és képzés összefüggésének kérdésköre itt a hazai németség szemszögéből jelenik meg. Schröer az alapfokú anyanyelvi képzés fontossága mellett érvel, ez azonban nem áll ellentétben a magyar nyelv elterjesztésének fent ismertetett programjával, hiszen a nemzetiségi nyelvek elemi iskolai tanítása annak is része volt:

„Természetesen lehet nyelveket tanulni, de a tehetségek kezdeti fejlesztésére az idegen nyelv alkalmatlan. Ennek az anyanyelven kell megtörténnie. Csak miután a fiatal ember már kényelmesen és készségesen ki tudja fejezni magát az anyanyelvén, és ezáltal megszilárdult a gondolkodása, csak ezután szabad áttérni egy idegen nyelvre. Így nem kell tartani a zavartól és a gátlásoktól. Ha viszont az idegen nyelvet az anyanyelven tanuljuk, akkor bizonyos, hogy a siker hathatós lesz és a lélek anélkül terjeszti ki fogalmainak körét, hogy az öntudat világossága csökkenne.” (Schröer 1839, III–IV.) Ezen túl a német képzési nyelvként való megtartása mellett szól annak fejlettsége is: „Minél tökéletesebb egy nyelv önmagában, annál termékenyebben fog hatni a szellem képzésére. És nekünk, németeknek, annál is inkább ragaszkodnunk kell anyanyelvünkhöz, mert az élő nyelvek között a képzettségét, erejét és gazdagságát tekintve kevés hasonlatos van hozzá.” (Uo., IV–V.)

E keretek között az anyanyelvi irodalom nem a bezárkózó nemzeti kultúra, hanem a humanitásra képzés fontos eszközeként kerül a fókuszba. A olvasás ugyanis különösen kedvezően hat a „költői érzékre” („poetischer Sinn”), mely Schröer értelmezésében nem korlátozódik a tulajdonképpeni költőkre, hanem olyan gondolkodási és érzési mód, melyben „az értelem, a helyes ízlés és a természetes érzés vezette képzelőerő képes felfogni mindazt, ami nemes”. Egyetlen képzett ember sem lehet meg eme érzék nélkül, mert ez az, amely a kedélyt arra a „harmóniára és tisztaságra hangolja”, „melyben az ember magának, vagyis saját magasabb természetének élhet”. (Uo., VII.)

Vagyis az anyanyelvi képzés elsőbbségének kívánalma Schröernél a nyelv kognitív funkciójával függ össze, tehát (akárcsak például Herdernél) antropológiai, illetve gyakorlati megalapozottságú, és nincs köze a nemzeti ideológiához. De Schröer arra is kitér, hogy a magyarországi németek számára az anyanyelvhasználat joga nem magától értetődő adottság, hanem folyamatosan ki kell érdemelniük azáltal, hogy hozzájárulnak a közjóhoz: „Magyar honfitársaink meg fognak ajándékozni minket azzal, hogy megtarthatjuk az anyanyelvünket – cserébe a szorgalomért és a sokféle tudományért, melyet az országba hoztunk. Hiszen most ők maguk is a saját nyelvük fejlesztésén fáradoznak.” (Uo., V.)

Az összképet tekintve Schröer nemzetkoncepciója azt a területi alapú, organikus felfogást osztja, melyet a korban Schedius Lajos János is képviselt. Eme történeti-antropológiai hátterű szemlélet szerint a nemzet olyan szerves kultúrközösség, mely különböző nyelvi, jogi stb. kategóriák alapján meghatározható embercsoportokra tagolódik, de ezek alorganizmusokként kapcsolódnak be a nagy egészbe. (Balogh 2007, 187–197.p.; Vö. Schedius 1817) Mint Schröer fejtegetései mutatják, a magyarországi németeket egy ilyen alorganizmusnak tekintette, mely akkor teljesíti be küldetését, ha képes hozzájárulni a közös, nem etnikai vagy államjogi, hanem kulturális értelemben ‘magyar‘ képzéscélhoz.

A képet Schröer esetében az bonyolítja, hogy a ‘magyar‘, illetve ‘magyarországi német‘ identitás mellett az ő esetében számolnunk kell egy ‘német‘ önazonosság-tudattal is. Csakhogy míg az elsőről főként a Pius Desiderius néven kiadott röpirata nyújt bizonyságot, a másodikról pedig elsősorban a saját neve alatt megjelentetett, Magyarországon kiadott munkái tanúskodnak, addig a harmadikra a Christian Oeser néven Németországban (többnyire Lipcsében) napvilágot látott munkái szolgálnak példával. Ez utóbbi önkép-variáns ugyanakkor ismét csak a wielandi irodalmi alapozású neohumanizmushoz kötődik, erős Goethe-kultusszal kiegészülve. Schröer/Oeser női olvasóknak szánt esztétikájának irodalomtörténeti összefoglalója szerint Goethe mint ember a humanitás eszményképe, illetve mint író a „tisztán görög”, „objektív ábrázolásmód” megvalósítója volt (Oeser 1838, 318. p.), s ezzel követendő példa, szemben például az északi (germán) mitológiát koholókkal (Uo., 290. p.) vagy a franciákat utánzókkal. Maga a Chr. Oeser név, amellett, hogy a „Schröer” anagrammája, egyben utalás a festő Adam Friedrich Oeserre, aki Goethe rajztanára és pártfogója volt, illetve részben lányára, Friderike Oeserre, aki baráti levelezést folytatott a későbbi költőfejedelemmel. (Uo., 318. p.) Schröer ábrázolása szerint Adam Friedrich Oeser volt az, aki az ifjú Goethét a Sturm und Drang időszaka lelki zavarai után visszavezette a görögökhöz és a természethez, és ezáltal lehetővé tette, hogy megszülessenek nagy, klasszikus művei. (Uo., 319. p.) A Christian Oeser név így összességében úgy fejezi ki Schröer német identitását, hogy egyben megjeleníti a humanitáseszme iránti elkötelezettséget is. Sőt, a részben a szerző magyar identitását is jelöli, hiszen Adam Friedrich Oeser, a lipcsei rajzakadémia igazgatója, maga is pozsonyi születésű német, tehát „született magyar” volt, amire Schröer hangsúlyosan utal is. (Uo., 318. p.) Ily módon a Christian Oeser név a magyar – magyarországi német – német identitásrétegek egymásba játszásának, s a humanitásgondolat jegyében történő egyesülésüknek a jelképévé válik.

A Hitel kontextusa

Schröer 1833-as, levelek sorozataként megszerkesztett röpiratát Széchenyi Istvánnak mint „a Hitel szerzőjének” címezte. A mű nem vitairatként kapcsolódik Széchenyi munkájához, hanem az a célja, hogy a gróf gazdasági reformelképzeléseit nevelésügyi javaslatokkal egészítse ki. Mint Schröer az első levélben explicit ki is fejti, a Hitel azon passzusait tartja a mű legmegvilágítóbb erejű részeinek, ahol Széchenyi „kimondja az igaz szavakat: »Mindenféle boldogság alapja az ész és szív képzése«”. (Pius Desiderius 1833, 3. p.) Ennek megfelelően részben a Hitel ide vágó részeit idézi s kommentálja a mű, ezen túl azonban kritikai áttekintést is nyújt a magyar oktatás-, és művelődéstörténetről, illetve a jelenkor különféle művelődési intézményeiről is, az elemi iskoláktól a frissen megalakult tudományos akadémiáig.

Szempontunkból különösen fontos, hogy az a fajta, morális alapon kiterjesztő és gyakorlatorientált nemzetfogalom, mely Schröer fent idézett önjellemzéséből és a magyarországi németek szerepe kapcsán kifejtett gondolataiból is következik, kapcsolatba hozható Széchenyi patriotizmusfelfogásával, melyet már a Hitel előszavából megismerhetünk: „Csak az a’ valóságos bölcs Hazafi, ki lehetőt kíván, ’s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a’ középuton jár. Ő lélek-derülten él, szomoru unalom nem öli óráit, s’ a’ közjóért fáradozván, nem panaszkodik mindegyre hasztalan, hanem inkább felkeresi a hibákat, s azoknak kútfejeit nyomozza, kifejti, s rajtok segít, ha lehet; ha nem lehet, nemesen tűri – gyáva panasz szájábúl nem hallatik. A hibákat pedig inkább magában keresi, mint másokban, mert magával parancsolhat, másokkal nem. Ha senki se tenné kötelességét, teszi ő […]. ’S mennyi számos jót tehetni Hazánkban, csak hogy bona fide közhaszon legyen a cél.” (Széchenyi 1830, XV–XVI. p.)

Az itt implikált nemzetfogalom hátterében felsejlik a pietas antik hagyománya, vagyis az élet fennálló rendjével (az istenekkel, emberekkel és a hazával) szembeni tiszteletteljes és engedelmes hozzáállás (Keller-Hüschemenger 1972), illetve egy olyan gyakorlati irányultság, mely a praxis pietatis (kegyességgyakorlás) laicizált változatának tekinthető. Ennek a hagyománytisztelő gyakorlatiasságnak csak látszólag mond ellen Schröernél, hogy röpiratának elején aktuálpolitikai keretbe helyezi mondandóját, amikor a megszólított Széchenyit egy „jövendő reformáció” előkészítőjeként ünnepli, akinek munkája a „fény és sötétség” harcának részét képezi, egy olyan korban, mikor „a reakció hatalmas rendszere hozzákezdett, hogy az emberiséget visszavesse a középkorba”. (Pius Desiderus 1833, 1. p.) A röpirat értelmében azonban ez a harc szimbolikus, és nem politikai, hanem kulturális eszközökkel zajlik. A munka végén Schröer explicit ki is mondja, hogy nem lehet a politikai intézmények erőltetett megváltoztatása a cél. E szellemben szólítja fel a magyar országgyűlés küldötteit, hogy ne erőltessék az alkotmány reformját, hanem ehelyett koncentráljanak a következő generáció képzésére: „mi haszna van egy ilyen óriási vállalkozásnak, ha a nemzedék éretlen erre a változásra? Hiszen a törvény betűje halott és erőtlen, csak a szellem éltet. Ne a régi joggal foglalkozzatok, hanem képezzetek olyan utódokat, akik a régi intézményekbe új szellemet hoznak. Képzett népeknél nincs szükség forradalomra és reformra.” (Uo., 87. p.) A fennálló rend megdöntése vagy radikális megváltoztatása helyett tehát annak dinamizálása a feladat. Ennek eszköze pedig a kommunikáció konszenzuskereső kiterjesztése, akárcsak Széchenyinél: „fejtsük ki a tárgyat jobban s jobban; oktassuk, világosítsuk fel egymást, álljunk sokan össze, mert mit tehet egy ember, concentrice vigyük a dolgot s ne excentrice, mert eldarabolva hazánk tágos mezein hány szép feltétel s jóakarat némul el s némult el már, mely egyesüléssel s egyetértéssel vajmi szépet és nagyot alkotna s alkotott volna! Tanácskozzunk, fáradjunk s cselekedjünk.” (Széchenyi 1830, XIX. p.)

A konszenzusvágynak nem mond ellent, hogy Schröer röpiratában igen kritikus hangot üt meg mind a történeti ábrázolásban, mind a fennálló oktatási intézményekkel kapcsolatban, s például sikertelennek ítélte a középkori magyar uralkodók művelődési törekvéseit (Pius Desiderius 1833, 12–13. p.), a jezsuitákat pedig egyenesen a „tudatlansághoz és szellemtelenséghez” való visszatérés eszközeiként láttatta. (Uo., 18. p.) Bírálatai ellenkezést váltottak ki mind a magyar nemzeti mozgalom, mind a katolikus egyház képviselőinek részéről (Kovácsóczy 1833, Hollósy 1833), azonban figyelembe kell venni, hogy Schröernél nem a fennálló intézmények „kivétel nélkül[i] rágalmazásáról” van szó, melyet mint „igazi patriótához” méltatlant Széchenyi is elítélt (Széchenyi 1830, XVII. p.), és a bírálat nem valamely részleges (pl. német vagy protestáns) szempontot érvényesít, hanem mindig a „humanitásra képzés” magasabb aspektusa az elsődleges (vö. pl. Pius Desiderius 1833, 72. p.), még ha ez adott esetben esetleg történetietlen ítéletekhez vezet is. Schröer programja szerint a cél nem szakbarbárok, hanem mindenoldalúan képzett emberek nevelése (Uo., 82. p.), nem a tananyag mechanikus átadása „iskolagyárakban” (Uo., 36. p.), hanem a szellem szabad kibontakozásának elősegítése, s ez a fajta képzés nem az „érzéki örömökre való hajlam” elnyomása, hanem „irányítása” révén (Uo., 76. p.) valósulhat meg. Schröer az ezen eszménynek megfelelő neohumanista pedagógia gyakorlatot kéri számon mindenütt, s innen ered a különböző felekezetekhez kötődő oktatási intézményeket egyaránt érintő kritikája.

Összefoglalás, kitekintés

Tobias Gottfried Schröer nemzetkoncepciója a fentiek alapján közvetlenül nem függ össze sem a korabeli etnikai, sem a nem etnikai alapú politikai nemzetelképzelésekkel. Ez a fajta patriotizmus nem a nemzeti nyelvben vagy a leszármazásban gyökerezik, de nem is a Magyar Királysághoz való jogi kötődést (hungarus-tudat), vagy a Habsburg-dinasztiához való hűséget (birodalmi patriotizmus) jelenti. Ezzel szemben kulturális koncepcióról van szó, amely két eszmetörténeti hagyományvonalat egyesít. Az egyik a neohumanizmus univerzális képzéseszménye, a másik pedig a 17–18. századi pietizmus kommunikációs koncepciója. A neohumanizmus absztrakt emberfelfogásának és a pietizmus gyakorlatorientált szemléletének (praxis pietatis) metszéspontján fejlesztette ki Schröer a maga organikus nemzetkoncepcióját, mely egy általános képzési cél (az ember humanitásra nevelése) kitűzése mellett a képzés mindenkori, a megcélzott csoportokhoz szabott kommunikációs gyakorlatának kialakítását jelentette. A végső cél az állam területén elhelyezkedő különböző nyelvű, különböző társadalmi státuszú stb. embercsoportok közti kommunikációs szakadék megszüntetése, s ezáltal egyetlen nemzetté formálásuk. Az kommunikációs akadályok leküzdése ugyanakkor nem jelenti a nemzetiségek sajátosságainak feladását – aminthogy Schröer röpiratában más vonatkozásban is a társadalmi (rendi és nemi) különbségek mesterséges eltörlése ellen érvel. (Pius Desiderius 1833, 59., 64. p.) A mindenkire kiterjedő kommunikáció célja ezzel szemben az organikus képzési folyamat dinamikájának fenntartása, erősítése. Emellett hangsúlyozni kell Schröer gondolatvilágának rokonságát Széchenyi Hitelének középutas, vagyis egyrészt konszenzuskereső, másrészt az eszmények és a gyakorlati haszonelv világa közti egyensúlyra törekvő nézetrendszerével. (Vö. Bekker 1999; Hites 2014, 11. sk.)

Mint Schröer önjellemzéséből láthattuk, a decizionista elkülönítések helyett, amint az a 18. századi holisztikus antropológiára jellemző (Zelle 2009, 54. sk.), az egyesítések, összeköttetések határozták meg a gondolkodását. Eklektikus szemlélet jellemzi, melyben a különböző „iskolák” és felekezetek tanításainak legjobb elemei egyesülnek, illetve olyan nemzetfelfogás, mely az országban élő nemzetiségek legjobb tulajdonságainak egybeolvasztásával hozott volna létre egy új, magasabb rendű, mert a humanista eszményhez közelebb álló magyarságot.

Schröer önéletírásában (a kiadók e helyütt szó szerint idézik sorait) kiábrándultan arról panaszkodik, hogy az 1833-as röpiratában megfogalmazott „időszerű figyelmeztetésre nem hallgatott sem Széchenyi, sem valamely más hazafi.” (Schröer 1933, 210. p.) Tény, hogy Széchenyi részéről nem maradt fent semmilyen, a munkára vonatkozó reflexió. Az írás két, Magyarországon megjelent recenziója a szerzőt felekezeti részrehajlással és (a hazai művelődéstörténet kapcsán tett kritikai megjegyzései miatt) egyenesen a magyar nemzet rágalmazásával vádolták. (Vö. Hollósy 1833; Kovácsóczy 1833, 46., 48. sk.) Megemlítendő, hogy a munkát az osztrák kormányzat – állítólag a katolikus oktatást ért bírálatai okán – indexre tette és a rendőrség nyomozást is indított is a szerző kilétének felderítése érdekében. (Schröer 1869; Schröer 1933, 210. p.) Mindez jól mutatja, hogy a kortársak Schröer programjára vitairatként, az aktuális politikai diskurzusba ágyazódó pártos állásfoglalásként tekintettek, s közben elsikkadt mondanivalójának lényege, a részszempontokon és vitákon való felülemelkedés, a konszenzusvágy. Összességében Schröernek az egyetemes humanitáseszmény jegyében álló, társadalmi egyetértést megcélzó kultúrközösségi nemzetkoncepciója a reformkori Magyarországon a szerző szándékával ellentétben éppenhogy időszerűtlennek bizonyult. Az utókorban pedig, a nemzeti tudományok felemelkedésével párhuzamosan, tudományos életművének egésze elveszítette a legitimitását. E folyamatra (látszólag paradox módon) éppen női olvasóközönségnek szánt populáris esztétikájának tartós németországi sikere mutat rá legjobban, hiszen e siker ára az volt, hogy a munkát a szerző halála után koncepcionálisan átdolgozva jelentették meg, „nemzetiesítve” (vö. Assmann 1993, 33.) a benne megfogalmazott képzéseszményt. (Lásd: Fórizs 2019)

Irodalom

Assmann, Aleida 1993. Arbeit am nationalen Gedächtnis. Eine kurze Geschichte der deutschen Bildungsidee. Frankfurt (Main) / New York / Paris, Campus Verlag, Edition de la Maison des Sciences.

Bekker Zsuzsa 1999. Széchenyi és Kautz. A „helyes középút” tradíciója. Társadalom és gazdaság Közép- és Kelet-Európában / Society and Economy in Central and Eastern Europe, 21. évf. 2. sz. 38–62. p.

Böhr, Christoph 2003. Die popularhilosophie der deutschen Spätaufklärung im Zeitalter Kants. Stuttgart/Bad Cannstatt, Frommann–Holzboog.

Fórizs Gergely 2019. A széptan és a szépnem. Christan Oeser nőknek szóló esztétikája (1838–1899). In Török Zsuzsa (szerk.): Nőszerzők a 19. században. Lehetőségek és korlátok. Budapest, reciti, 47–76. p.

Fried István 1975. Idegenek a régi Sopronról. T. G. Schröer és A. Palacky tudósításai. Soproni Szemle, 29. évf. 3. sz. 259–264. p.

Gierl, Martin 1997. Pietismus und Aufklärung. Theologische Polemik und die Kommunikationsreform der Wissenschaft am Ende des 17. Jahrhunderts. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.

Herder, Johann Gottfried 1881. Briefe zu Beförderung der Humanität. Kiad. Suphan, Bernhard. (Herders sämmtliche Werke, 17), Berlin, Suphan.

Hites Sándor 2014. Hypotheka vagy hypothesis. A valóságos és a képzeletbeli a Hitel gazdaságtanában. In Hites Sándor (szerk.): Jólét és erény. Tanulmányok Széchenyi Hitel című művéről. Budapest, reciti, 95–132. p.

[Hollósy János] 1833. Welchen Werth hat die von Pius Desiderius verfaßte Flugschrift: „Über Erziehung und Unterricht in Ungarn”? Auch ein Schreiben an Se. Hochgeb. den H. Grafen Stephan Széchenyi. [Pozsony], s. n.

Keller-Hüschemenger, Max 1972. Fromm, Frömmigkeit. In Ritter, Joachim (szerk.): Historisches Wörterbuch der Philosophie. Basel/Stuttgart, Bd. 2. 1123–1125. p.

Kopčáková, Slávka 2018. Vplyv estetiky Georga Friedricha Hegela na model estetickej výchovy v učebnici a v kompendiu Tobiasa Gottfrieda Schröera. In Jana Sošková, Lukáš Makky (szerk.): Otázky a problémy perspektív umenia, respektíve „koncov umenia“ v estetických, umenovedných a filozofických teóriách. Prešov, Filozofická fakulta Prešovskej univerzity v Prešove, 154–181. p.

Kopčáková, Slávka 2020. Tobias Gottfried Schröer and His Compendium of Aesthetics Isagoge in eruditionem aestheticam (1842). Kultúrne dejiny / Cultural History, 11. évf. 1. sz. 6–33. p.

Kornis Gyula 1927. A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Kovácsóczy Ádám 1833. Észrevételek e’ tzímű Könyvetskére: „Über die Erziehung, und Unterricht in Ungarn“. Tudományos Gyűjtemény, 17. évf. 10. sz. 46–64. p.

Oeser, Christian [Tobias Gottfried Schröer] 1838. Weihgeschenk für deutsche Jungfrauen in Briefen an Selma über höhere Bildung. Leipzig, Verlag von C. Scheld u. Comp.

Pius Desiderius [Tobias Gottfried Schröer] 1833. Über Erziehung und Unterricht in Ungarn. In Briefen an den Grafen Stephan Széchenyi Verfasser des Buchs: der Credit. Leipzig, Wigand’s Verlags-Expedition.

Plumpe, Gerhard 1993. Ästhetische Kommunikation der Moderne. Band 2. Von Nietzsche bis zur Gegenwart. Opladen, Westdeutscher Verlag.

Pukánszky Béla 1944. Német polgárság magyar földön. Budapest, Franklin-Társulat.

Schedius Lajos 1817. A‘ Nemzetiségről. Tudományos Gyűjtemény, 1. évf. 1. sz. 57–61. p.

Schmidt-Biggemann, Wilhelm 2011. Teodícea és tények. A német felvilágosodás filozófiai profilja. Ford. Boros Gábor és Simon József. Budapest, L’Harmattan–Német–Magyar Filozófiai Társaság.

Schröer, Karl Julius 1869. Enthüllungen über Christian Oeser. Neue Freie Presse, 1649, n. o.

Schröer, Tobias Gottfried 1839. Vorrede, in Uő: Lesebuch für die deutsche Jugend. Eine Sammlung von Erzählungen, Beschreibungen und Gedichten, zu Deklamations-, Verstandes- und Sprach-Uebungen, besonders aber zur Erweckung eines poetischen Sinnes. Preßburg, Joseph Landes, I–VIII.

Schröer, Tobias Gottfried 1933. Chr. Oeser’s – Tobias Gottfried Schröer’s Lebenserinnerungen. Ein Beitrag zur deutschen Literatur- und Kulturgeschichte in Ungarn. Szerk. Schröer, Arnold–Schröer, Rudolf–Zilchert, Robert. Stuttgart, Ausland und Heimat Verlags -A. G.

Seewann, Gerhard 2013. Geschichte der Deutschen in Ungarn. Band 1. Vom Frühmittelalter bis 1860. Marburg, Verlag Herder-Institut.

Spener, Philipp Jacob 1676. Pia Desideria. Oder Hertzliches Verlangen / Nach Gottgefälliger Besserung der wahren Evangelischen Kirchen / sampt einigen dahin einfältig abzweckenden Christlichen Vorschlägen. Frankfurt (Main), Johann David Zunner.

Széchenyi István 1830. Hitel. Pest, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István. [Reprint kiadás, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984.]

Szelényi Ödön 1917. A magyar ev. iskolák története a reformációtól napjainkig. Különös tekintettel a középiskolákra. Pozsony, Grafikai Műintézet Wigand K. F.

Virág Irén 2010. Nőnevelés – arisztokrata tradíciók. Iskolakultúra, 20. évf. 3. sz. 58–73. p.

Wieland, Christoph Martin 1773. Zusätze des Herausgebers zu vorstehendem Artikel. Der Deutsche Merkur 1. évf. 2. sz. 168–186. p.

Zelle, Carsten 2009. Zur Idee des ’ganzen Menschen’ im 18. Jahrhundert. In Udo Sträter (szerk.): Alter Adam und Neue Kreatur. Pietismus und Anthropologie. Beiträge zum II. Internationaler Kongress für Pietismusforschung 2005. Bd. I. Halle, Tübingen, Verlag der Franckeschen Stiftungen, Niemeyer, 45–61. p.

Zilchert, Robert 1918/1919. Tobias Gottfried Schröer (Christian Oeser). Ein deutscher Schulmann in Ungarn. Zeitschrift für Geschichte der Erziehung und des Unterrichts, 8–9. évf. 1. sz. 142–153. p.

Greguss Mihály Nyiry István álomfilozófiájával kapcsolatos bírálata a 19. századi álomfelfogások kontextusában

A 18–19. század fordulóján számos olyan, főként a medicinához kötődő irányzat alakult ki, amely az álommal vagy a módosult tudatállapotokkal foglalkozott, s közülük legnépszerűbbekké a mesmerizmus és a szomnambulizmus váltak. Ezek a jobbára okkultizmusba hajló mozgalmak másfelől mind a filozófia, mind pedig a diszciplináris határait kialakító lélektan figyelmét ráirányították az alvással és az álommal kapcsolatos jelenségek megismeréselméleti problémáira.

E filozófiai folyamat egyik legfontosabb korai állomását Kant Egy szellemlátó álmai (1766) című műve jelenti, amely Emanuel Swedenborg műveit vetette bírálat alá. Mivel e tematika hagyományosan részét képezte a tapasztalat és az emberi értelem átfogó problematikájának, érintőlegesen már számos filozófus foglalkozott vele – Descartes az Elmélkedések az első filozófiáról álomargumentuma kapcsán, Locke az arra vonatkozó megjegyzéseiben az Értekezés az emberi értelemről második könyv I. fejezetének 11–14. §-ában, illetve Diderot a D’Alembert álma racionalista álominterpretációjában –, centrális kérdéssé viszont csak a korabeli szaktudományos tapasztalatokkal is operáló romantikus természetfilozófia számára vált.

Az álommal kapcsolatosan felmerülő filozófiai kérdésekre Schelling Clara. Beszélgetések a természet és a szellemvilág összefüggéséről című írásában tért ki legrészletesebben, de jénai korszakában foglalkozott az alvajárás, a szomnambulizmus jelenségeivel is (Zovko 1996, 96–97. p.), s e jelenségek feltűnnek a Hegellel folytatott levelezésében is (Nyizsnyánszki–Fehér M. 1988, 163. p.).[1] A konkrét diszciplináris vonatkozások először Carl Gustav Carus schellingi alapokra épülő s a tudattalan (Unbewußt) kifejezést elsőként bevezető lélektani munkái nyomán kerültek a filozófiai megközelítések homlokterébe (Gurka 2016, 91. p.). Gotthilf Heinrich Schubert, a megmagyarázhatatlan lelki működéseket elsőként tematizáló romantikus természetfilozófia egyik jeles képviselője 1808-ban a „lélek éjszakai oldala” címszó alatt foglalta össze ezeket a jelenségeket, Henrik Steffens pedig egy 1819-ban megjelent művében az alvás fázisát a tudat által nem befolyásolt állapotként írta le (Hinderer 2004, 213–215. p.).

Az álom jelensége a 18. század végére a magyarországi filozófia számára is legitim vizsgálódási területté vált. A hazai álomelméletek nagyrészt még a leibnizi-wolffi filozófia – oktatási tradíciók által biztosított – továbbélésének időszakában keletkeztek. Wolffnál a létezők megismerésének lehetősége egy ontológiailag rögzített, általános érvényű valóságfogalmon alapult, amely a költői képzelet megítélésének is mércéjéül szolgált (Balogh 2017, 6. p.). A magyarországi oneirológia korai műveit – Pálóczi Horváth Ádám, Szerdahely István, Verseghy Ferenc, Teleki József vagy Gaál György esetében – jobbára az esztétikai megközelítésmód jellemezte (Balogh 2017, 5–12. p.). Mivel ezen írások elsődlegesen a lélek perceptív, avagy kreatív természetének kérdésében foglaltak állást, a diskurzus szükségszerűen kapcsolódott össze a művészi alkotás problematikájával. A tartósan fennmaradt wolffiánus tradíció – amelyet ismeretelméleti szempontból az etikai és vallásfilozófiai színezetet öltött Kant-vita sem írt teljesen felül – tehát csupán a nem dualisztikus jellegű megközelítések elterjedése nyomán kezdett háttérbe szorulni. Balogh Piroska a magyar oneirológia elméleti fordulatát az 1820-as évekre teszi, főként a Tudományos Gyűjteményben megjelent írások alapján.

A korabeli filozófiai munkák alapján inkább az a kép bontakozik ki, hogy – a wolffiánus szemlélethez képest végbement göttingeni iniciatívájú hangsúlyváltozások ellenére – a húszas évek hazai álomértelmezéseiben nem történt meg a radikális szemléletváltás, így cezúrát inkább csak a jénai posztkantiánus hatások nyomán kialakuló filozófiai-antropológiai tematizálás kapcsán lehetne vonni. A filozófiai nézőpont primátusát deklaratív módon elsőként Nyiry István vállalta fel Az álom philosophiája (1836) című írásában.

A továbbiakban, (1) Nyiry István alapvetően schellingiánus megközelítésének bemutatását követően, (2) Greguss Mihály kéziratban maradt kritikai reflexiójának ismeretelméleti pozícióját vizsgálom, végül (3) Mocsi Mihály és Greguss Ágost cikkei kapcsán próbálom rekonstruálni a magyar filozófia-esztétikai álomértelmezések kontextusait.

Schelling-adaptáció és eredetiségigény Nyiry István Az álom philosophiája című tanulmányában

Nyiry Istvánt Almási Balogh Páltól kezdődően (Almási Balogh 1835, 123. p.) az egyik legjelentősebb magyar schellingiánusként jellemzi a szakirodalom. A sárospataki professzor munkásságának értékelését jelentősen nehezíti, hogy írásainak csupán egy része volt filozófiai vonatkozású, ugyanakkor viszont szaktudományos jellegű munkáiban is gyakran előfordulnak filozófiai kérdésfelvetések (Mester 2008, 23. p.). Nyiry számára némi külföldi ismertséget filozófiai körökben – paradox módon, ám álomtipológiájának szempontjából nem mellékesen – matematikai munkássága biztosított. Prima elemanta matheseos (1821) című műve megvolt például Lorenz Oken könyvtárában (Hartung, 1853, 130. p.), aki az általa szerkesztett Isis 1832-es évfolyamában ismertetést is közölt róla, amelyben a matematika újszerű filozófiai felfogását emelte ki Nyiry kötetének jellemzőjeként (Oken 1832, 455. p.).[2]

Nyiry 1836-os álomtanulmányának, Az álom philosophiájának szemléletmódját is a szintézisre való és a törekvés, az eltérő területek közös alapjának keresése jellemzi. A korban szokásos szembeállítás helyett már a 2. §. közös alapot keres az álom és a gondolkodás jelenségei számára: „Hogy azon szemfényvesztéseket, mellyek a’ tapasztalati lélektudományban álomi ’s ébreni állapotunkban feltűnnek, valamennyire felvilágosítsuk: múlhatatlanul mozgástudományi elveken kell kezdenünk” (Nyiry 1836, 4. p.). A rövid problémafelvetést követő fejezetekben látszólag messziről indulva, vagyis a reinholdi alaptételfilozófia (Elementarphilosophie) által pregnánsan kifejtett megalapozásprobléma exponálásával közelíti meg a tárgyalt jelenséget. A mozgástudományi megközelítésnek korszerűsége abból adódik, hogy nem pusztán a mechanikus szemléletből indul ki, hanem „mechanikai”, „chemiai”, „életműszeres” és „akaratszeri” mozgásszinteket különböztet meg (Nyiry 1836, 4–6. p.).

Az álomfilozófia fundamentuma tehát „az állati mozgás alaptétele” lesz, amelyet Nyiry a későbbiekben Oken (metodikai szempontból kritizált) mozgástana nyomán fejt ki. Mielőtt az állati mozgás alaptételét taglalná, megállapítja, hogy egy „léttudományból minden tudományos öszverakásoknak ki kell fejleni”, s ugyanakkor megadja e kifejlés szintjeit is:

„1. Az egy létlő ponttól ’a materiális világ előállásáig.

2. Innen a’ nehézkedő erő’ feltűnéséig.
3. Továbbá a’ chemiai menet’ elemjéig (chemismus elementaris).
4. Majd fellebb a’ világosság feltűnéséig.” (Nyiry 1836, 9. p.)

Nyiry tanulmánya esetében a koherencia problémáját tehát nem pusztán amiatt kell felvetnünk, hogy az sok, időnként koncepciójában akár ellentétes szerzőre hivatkozik – a schellingi természetfilozófia vonulatához tartozók közül például Okenre és Ørstedre, más vonatkozásban pedig Herbartra, Klugéra és Mesmerre –, hanem annak okán is, hogy a schellingiánusként számontartott magyar szerző magának a filozófusi életműnek is több, tartalmában jelentősen eltérő periódusából is merített.

A magyar filozófus egy helyütt – éppen az Okennel való opponálás kapcsán – használja az „általános azonság” kifejezést, megadva a német eredetit (Identität) is (Nyiry 1836, 12. p.). A szintén hivatkozott „világosság” (Licht) fogalma is jellegzetesen a jénai természetfilozófiai korszak végén, mondhatni válságának következményeként tűnt fel Schellingnél (Gurka 2012, 96–100. p.), azonosságfilozófiájának nyitányaként.

A szóban forgó tényeknek két szempontból is koncepcionális jelentősége van az álom-tanulmány argumentációja szempontjából. Egyrészt magyarázatul szolgál arra, hogy miért lép túl Nyiry a jénai korszakra jellemző schellingi elektromosság-mágnesesség-kemizmus fogalomhármason, s miért próbálkozik azzal, hogy a (filozófusként meglehetősen periférikus szerepű) Johann Friedrich Herbart visszaható erő, illetve eloszlató erő terminusra építse fel az állati mozgás alaptételét, mely fogalompár azután persze vörös fonalként húzódik majd végig a tanulmányon; másrészt arra is, hogy miért nem beazonosítható szöveghelyek, mint inkább gondolati struktúráiban és metodikájában recipiálta Schellinget. A tudomány rendszerként való felfogása egyébként annak – az eredetileg szintén schellingiánus – Carl Christian Krausénak is központi gondolata volt (Krause 1869, 7. p.), akivel Nyiry életének utolsó éveiben levelezést folytatott.

Számos általános schellingi fogalom is megtalálható tehát a tanulmányban, leginkább mégis a fentebb idézett „öszverakások” hierarchiája mint metodika kapcsán kaphatunk választ arra kérdésre, hogy mit is merített lényegi elemként Nyiry e változatos tematikájú filozófiából. A „minden tudományok öszverakása” terminus mögött a schellingi kontrukció-fogalmat – vagyis a triádikus szintenkénti (Potenzen) kiépítését – vélhetjük felismerni, annál is inkább, mert Nyiry konkrétan is említést tesz a filozófus számos művében szereplő szintekről, „rangok”-ként fordítva a Potenzen kifejezésről (Nyiry 1836, 26. p.).[3]

A hierarchikus konstrukciók használata természetesen nem korlátozódik a mozgáselméleti fejezetekre, azok ugyanis Nyiry álomtipológiáját is áthatják, sőt e szintek leírására sajátos aritmetikai jelöléseket is alkalmaz a szerző. E metodika már önmagában is felidézi a schellingi mintát: a filozófus A transzcendentális idealizmus rendszerében az anyag levezetése kapcsán használta az A, B, C betűjeleket, illetve azok kombinációit (Shelling 1984, 164–176. p.).

Magának a szűkebben vett álomfilozófiai résznek a felvezetéséhez Nyiry előbb az akarati mozgás fogalmát járja körül. Az álomszintek taglalása szempontjából fontos kiindulópont, hogy az „egy eredetű az akarat az értelemmel” (Nyiry 1836, 21. p.), s ebből adódóan fiziológiailag is azonos módon lokalizálható. Nyiry – Lenhossék Mihály és Bugát Pál munkáira hivatkozva (Nyiry 1836, 22. és 24. p.) – a következő fiziológiai objektumokat különbözteti meg, amelyekhez funkciókat is rendel:

agyidegrendszer (a):                akarat

dúcidegrendszer (d):               akaraton, sőt tudaton kívüli

együttérzideg (e):                    viszonyokat közvetít

Álomtipológiájának alapját ez az általa a fentiek alapján „aed-rendszer”-nek nevezett konstrukció adja, mielőtt azonban az egyes álomtípusok taglalásának nekifogna, egy olyan kombinatorikus rendszert vázol fel, amely a három fiziológiai objektum minden lehetséges permutációját – Nyiry szóhasználatában ’fogat’-ját – tartalmazza. Ehelyütt korántsem a matematikus Nyiry önkényes felvetéseiről van szó, hanem a schellingi konstrukciófogalom autonóm alkalmazásáról. Schelling értelmezésében ugyanis valaminek az elgondolása – a korrespondenciaelvnek megfelelően – azonos magának a létrehozásnak a mozzanatával. Ebben az értelemben kerülhet sor A transzcendentális idealizmus rendszerében az anyag levezetésére (Schelling 1983, 167–175. p.), más vonatkozásban pedig a művészi teremtőerő schellingi felfogása is éppen ezen az elven alapul. Amennyiben tehát Nyiry az összes lehetséges kombinációt megadja, ezek részletes kifejtése során az álom minden egyes fajtáját le tudja írni, az alábbiak szerint:

az agyrendszer uralma

1. aaa ébreni állapot
2. eee fél szendergés
3. add félálom

„az akarati agyrendeket elnyomják a többi idegrendek”

4. aee csendes álom
5. aed tarka álom
6. add nehéz álom
7. eee mélyálom

„minden agyidegrendszer befolyása nélkül”, „tudatnélküliek”

8. eed álomjárás 1. fogatja, Kluge 4. lépcsője
9. edd álomjárás 2. fogatja, Kluge 5. lépcsője
10. ddd             álomjárás 3. fogatja

Nyiry tipológiájának specifikuma, hogy az ébrenléttől, vagyis a gondolkodástól a Mesmer által leírt esetekig, illetve az alvajárásig egyetlen értelmezési mezőben helyezi el az összes álommal kapcsolatos jelenséget. A sokak által obskúrus színben feltüntetett alvajárás számára arra nézve jelent bizonyítékot, hogy „a mély álomban nem szűnik meg a gondolkodás” (Nyiry 1836, 54. p.). Az álomszintek tipologizálásának szándéka egybeesik Schelling törekvéseivel, aki Clara, avagy a természet összefüggése a szellemvilággal (1811) című művében tette fel azt a kérdést – ráadásul a Nyirynél is centrális halálproblematika összefüggésében –, hogy „Nem létezik-e köztes állapot a tisztánlátás és a voltaképpeni alvás között? Egy vagy több is?” (Schelling 2012, 68. p.).

A felébredés során – ugyanúgy, mint ahogyan elalváskor is – az álomhierarchia számos stádiumát járjuk be, s ebből adódik, hogy a legmélyebb álomból is megőrződnek emlékképeink, pontosabban apró benyomások. Nyiry az álom és a tudat kapcsolatának taxonómiáját követően egy a pszichológia későbbi történetének szempontjából profetikus megjegyzéssel zárja tanulmányát: „Ugy látszik, hogy nem tudjuk még azon módot, mely által az álomjárási benyomások ébrenkorunkban visszahozattathatnak” (Nyiry 1836, 54. p.).

Nyiry álomkoncepciója tehát nem köthető egyértelműen konkrét schellingi fogalmakhoz, legfeljebb csak abban az értelemben, hogy a tanulmány makrostruktúráit a Schellingnél időről időre új tartalmakkal telítődő természetfilozófiai sémák – így a potenciaszintek, triádikus fogalmi szisztémák, geometriai jelölések – nyomán alakította ki. Éppen Nyiry tanulmányának koncepciózus szerkesztésből adódik, hogy az – meglévő egyenetlenségei ellenére is – jóval koherensebb, mint a kortárs magyar filozófiai próbálkozások legtöbbje.

Az ismeretelméleti aspektus előtérbe állítása Greguss Mihály Nyiry-bírálatában

Nyiry álomtanulmányának egyetlen kortársi reflexiója Greguss Mihály Jegyzetek az álomphilosophiára című bírálata (Greguss 1837, 1–16. p.). Greguss kritikája annak ellenére is kéziratban maradt, hogy szerzője Toldy Ferenctől többször kérte írása Tudománytárban történő megjelentetését (Mészáros 2000a, 163. p.).

Greguss tizenhat oldalas kézirata[4] nem reflektál részletekbe menően Nyiry tanulmányának egyes állításaira, csupán azokra az ismeretelméleti problémákra koncentrál, amelyek viszont Az álom’ philosophiájában kaptak lényegesen kisebb terjedelmet. Mindebből adódóan Greguss írása kevéssé tekinthető hagyományos értelemben vett kritikának, sokkal inkább olyan önálló, elméleti igényű tanulmánynak, amely egy Nyiryétől eltérő filozófiai tradíció aspektusából interpretálja annak ismeretelméleti felfogását.

Greguss az álom jelenségét kizárólagosan filozófiai problémának tekinti: míg Nyiry a schellingi korrespondencia-felfogás alapján az objektum és a szubjektum azonosságához köthető lélektani jelenségként interpretálja azt, bírálója kantiánus nézőpontból, de az empirizmus tradíciójára is kitekintve, kérdez rá a megismerés és a megismerő tudat határaira és működésére. A Nyiry-kritika tényleges tárgya ily módon a posztkantiánus filozófiák – a reinholdi elementárfilozófia, a fichtei tudományfilozófia és a schellingi identitásfilozófia – megismerő szubjektummal kapcsolatos felfogása lesz.

Greguss írásának első bekezdéseiben a lélek halhatatlanságának – a Moses Mendelssohn műve nyomán korábban már magyar viszonylatban is széles körű érdeklődést kiváltott[5] – problematikája felől közelítette meg a „tiszta visszahatás” (reflexió) problémáját: „megmaradhat-e a tudat nélküli álmok mellett a lélek halhatatlansága, azaz a gondolkodás tehetsége?” (Greguss 1837, 1r). A kiinduló kérdés látszólag nem kötődik szorosan az objektum és szubjektum kapcsolatának, illetve a megismerhetőségnek a problematikájához, Nyiry tanulmányának antidualisztikus tendenciái és a halhatatlanság-problematika között azonban – mint ahogyan arra Mészáros András felhívja a figyelmet – szoros összefüggés van:

„Nyirynek a cikk természettudományos és kombinatorikai eszközeire azért volt szüksége, hogy a lélek halhatatlansága körül folyó teológiai-filozófiai vitában érvekkel szolgáljon a szubjektum és az objektum azonosságának schellingi álláspontjához. Vagyis: ha igaz, hogy az ún. tiszta visszahatáson alapul minden mozgás, és ugyanez a tiszta visszahatás (reflexió) a lélek alaptulajdonsága is, akkor bizonyítottnak látszik (a cikkben felsorolt kombinációs lehetőségek alapján), hogy ez a lélek jelen van a tudatosságban, az ösztönösségben és az akarattalanságban is” (Mészáros 2000a, 162. p.).

Kant állításával szemben, miszerint a „a lélek elvesztheti a’ halálban minden tulajdonát”, Greguss szerint „van a’ léleknek elválhatatlan s örökké megmaradó tulajdona. Ez pedig a tiszta visszahatás (reflexio).” (Greguss 1837, 2v). A bíráló ezen a ponton áttér az ismeretelméleti megalapozás problémájára, s az objektum-szubjektum azonossággal szemben a „magamat nem ismerhetem közvetlenül” (Greguss 1837, 3v) álláspontból indul ki, vagyis a locke-i érzékelés (sensation) és belső érzékelés (reflexion) fogalmak megkülönböztetéséből, illetve abból, hogy a belső érzékelés is empirikus érzékelésre vezethető vissza:

„Úgy látszik tehát, hogy az emberi lélek önmagát érzi, látja, ismeri. Éppen ezért állított Locke egy belső érzéki tehetséget, mellyet ő reflexiónak nevezett”. (Greguss 1837, 2v–3r)

Greguss Locke és Kant filozófiájának kritikai jellegét olyan értékmérőnek tartja, amelynek jegyében ironikusan és erőteljesen marasztalja el a német idealizmus filozófusait:

„halkal öregbedő ’s előre haladó filosofiai szerénység jobban illik egész valónkhoz, mint némely dogmaticus felfuvalkodottság, mely már Fichte’ kötélgyártói (hátul haladó) oskoláját pöffesztgeté, Schelling’ követőjinél pedig széjjel pattant, szikrázott és bombagolyó gyanánt minden felé löveldezett, végül Hegelt és istenített tanítványait a’ háromlábú egykor Böhme Jakab görlitzi varga nyomta székbe emelte. […] Részemröl tehát köszönet inkább Kantnak, ki szinte némi örök igazságokat hitt, legalább fel tett, mert tökéletes semmiből filosofiai útra eredni akarni tréfának tartom […]” (Greguss 1837, 7r)

Nyiry álomfilozófiájából Greguss ugyanígy a megismerőképességünkre való reflektálást hiányolja, amikor is elutasítja az álomnak megismerésként való interpretálását. Nem zárja ki ugyan annak lehetőségét, hogy az álomban, vagy akár a halálban a „valólag való” igazabban nyilvánulhat meg, ám „nincs a’ két ellenkező partot összekapcsoló híd, külső referensekre nem támaszkodhatunk” (Greguss 1837, 7v). Az érvelés Értekezés az emberi értelemről második könyv I. fejezetének 11 §-át idézi fel, ahol is Locke e problémát „az elaludt Sókratés és az ébren lévő Sókratés nem ugyanaz a személy” oppizícióval érzékelteti (Locke 1979, 97. p.).[6]

Greguss módszeres Nyiry-kritikának Mészáros András a magyar filozófus teljes pályaíve szempontjából nagy jelentőséget tulajdonít:

„Greguss Mihály sem nevezhető egyértelmű kantiánusnak, hiszen gondolkodásában Kant mellett a felvilágosodás racionalizmusa és F. Bouterwek hatása is kimutatható. Róla viszont elmondható, hogy bizonyos szempontból már átlépte az iskolai filozófia kereteit, és polemikus írásaival, amelyek közül kiemelendő a kéziratban maradt Nyiry-bírálat, már belépett a reformkori magyar filozófia szereplői közé” (Mészáros 2017, 76–77. p.).

Greguss „skeptiko-realismusának” formálódásában az álomproblematikának, már csak annak locke-i kontextusából adódóan is, jelentős szerepe lehetett, a Nyiry-bírálat szövegében azonban több helyütt is dominánsan jelen van a kanti szintézisre való apellálás (Greguss 1837, 5r, 4v, 6r). A Nyiryvel szembeni vitapozíció kialakításában ily módon, az empirista tendenciák ellenére is, az eperjesi kantiánizmus tradícióinak volt meghatározó szerepe.

Az elmaradt vita és az álomtematika korabeli filozófiai megközelítései

Jóllehet Greguss Mihály kéziratban maradt kritikája az elmaradt polémia hiányában nem lehetett hatással az álommal kapcsolatos hazai irodalomra, a téma, beleértve filozófiai vonatkozásait is, a továbbiakban is felszínen maradt.

A fiziológiai szempontúak közül Lovász Imre Az Álomról című írását (Lovász 1836, 88–105. p.), valamint Fejér György Az álomban járásról és világosan látásról című, szintén a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányát lehetne megemlíteni (Fejér, 1837, 65–73. p.). Mocsi Mihály Elmélkedések a physiologia és psychologia körében, különös tekintettel a polgári és erkölcsi nevelésre (1839) című írása azon kevesek közé tartozik, amelyek természetfilozófiai alapon szisztematizálnak. Jóllehet nem közvetlenül Schellingre hivatkozik, hanem iskolájának főként orvos, illetve biológus tagjaira, így Carl Gustav Carustól és Lorenz Okentől veszi példáit, s a legfontosabb kapcsolódási pontot az irányzat antidualisztikus szemléletének adaptálása jelenti:

„De ha az összehasonlító psychologiát el nem mellözheti [ti. a szerző], még sokkal inkább nem azon szoros egybeköttetést, mely van a’ lélek s test között […] ’s ebben a’ legderekabb, a’ lelket a’ testtől el nem választó, az egész természetet, különösen az organicus világot szemők előtt tartó psychológusoknak, egy Hartmannak, Heusingernek, Carusnak ’stb. nyomán menni, ’s a lélektudomány’ azon állásából igyekszik szedni materiálékat, mely ítélete szerint legfelsőbb” (Mocsi 1839, 3. p.).

A Göttingent járt szerző hivatkozik Lichtenbergre és Blumenbachra is, s külön fejezetet szentel a rassz kérdésének (Mocsi 1839, 46–51. p.). Alvással kapcsolatos elgondolásai felvetik az álom problémáját is, amely szerinte nem választható el a lélektől, s nem tekinthető pusztán idegrendszeri jelenségnek; az álom és a valóság kapcsolatát pedig a schellingi egységszemlélet jegyében értelmezi:

„Mikor ugyan a’ lélek a’ megtompult érzékektől kevésbé korlátoztatik, ’s le készül mintegy szállni emberi állásáról, nagyobb hatással van rá az universum’ élete …” (Mocsi 1839, 11. p.).

Mocsi tanulmánya olyan kísérlet, amely az álmot – a korábbi, jobbára wolffiánus megközelítésektől eltérően – nem egy rögzített, egyezményes emberkép keretein belül értelmezi, hanem mint a különféle mozgásoktól a velük azonos kontinuumot képező éberléti és álomtevékenységekig terjedő emberi jelenséget problematizálja.

Az említett írásoknál jóval később keletkezett Greguss Ágost Alvás és álom című népszerűsítő tanulmánya, amely a szerző és Hunfalvy János által szerkeszett Család könyve első, 1855-ös évfolyamában jelent meg. Greguss Mihály fiának írása nem csupán a szoros családi kapcsolat miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mivel a szöveg Nyiry álomtanának ismeretéről tanúskodik.

Greguss Ágost elválasztja egymástól az alvás és az álom jelenségét, s az utóbbit a fantáziával rokonítja, ami által esztétikai aspektus válik nála hangsúlyossá (Balogh 2017, 16–17. p.). Ugyanakkor, Nyiry álomtanulmányára emlékeztető módon, az ébrenlét és az álom között fokozatiságot állapít meg:

„Vannak azonban állapotok, mellyekröl sem azt nem mondhatjuk, hogy egészen az alvás körébe tartoznak, sem azt hogy tisztán éber állapotok. Ezek pedig : 1) az elalvás, melly átmenetül szolgál az ébrenlétből alvásba ; és 2) a fölébredés, melly viszont az alvásból szolgál átmenetül ébrenlétbe. Elalvás és fölébredés tehát középállapotok alvás és ébrenség között.” (Greguss 1855, 77. p.)

Friedrich Eduard Beneke, a pszichologista filozófus ezzel ellenkező véleményét cáfolva tovább nyomatékosítja ezt az álláspontot:

„Voltak ugyan lélekbúvárok (s többek közt a szerencsétlen berlini Beneke, ki tavai búkórágában maga vetett véget életének), kik az elalvást és fölébredést majd hosszabb majd rövidebb ideig tartó, de huzamosb és lassankénti átmeneteknek mondák; hanem ezek összetévesztették az elalvás és fölébredés pillanatos állapotait azon állapotokkal, mellyek az elalvást és fölébredést meg szokták előzni.” (Greguss 1855, 77. p.).

Míg tehát Greguss Mihály ellenállt Schelling hatásának (Mészáros 2000b, 248. p.), a többi korabeli filozófiai álomértelmezésre valamilyen mértékben befolyással voltak a német filozófus művei. A vita elmaradása miatt Greguss „skeptiko-realismusa” esélyt sem kaphatott ezen egyoldalúság ellensúlyozására.

Összegzés

Az 1830-as évek második felétől kezdődően – a pszichológia előtörténetéhez sorolható oneirológiai munkák létrejöttét követően s az álomtematikát az okkultizmus keretein belül interpretáló írások (Tarjányi 2002, 24–43. p.) megjelenésével párhuzamosan – Magyarországon is teret nyertek a szóban forgó problematika filozófiai megközelítései.

Nyiry István munkája, Az álom philosophiája nem csupán oneirológiai szakirodalmunk egyik kulcsműve, hanem a 19. századi magyarországi filozófia történetének is fontos állomása. A sárospataki professzor esetében nem pusztán az egyes schellingi fogalmak leképezéséről van szó, hanem egy önállóságra törekvő, ám szükségszerűen csak elemeiben – leginkább a matematikai metódusok álomtipológiai alkalmazásában – megvalósult szintéziskísérletről. A német idealizmus magyar fogadtatásának korai időszakában napvilágot látott művek sorában csupán egyetlen, Nyiry dolgozatához hasonló, ám annál nagyobb volumenű, autonóm írás született (Gurka 2018b, 181–196. p.): Schedius Lajos Principia philocaliae seu doctrina pulcri (1828) című munkája, melynek révén szerzője önálló tudományt, „univerzális embertudományt” (Balogh 2005, 404. p.) kívánt létrehozni.

A Philocalia nagy valószínűséggel összegző jellegét és autonóm törekvéseit tekintve is közvetlen mintaként szolgált Nyiry álomfilozófiai alapvetése számára, s az álom átfogó emberi jelenségként való kidolgozása révén végső soron ő maga is „univerzális embertudomány”, egyfajta antropológia kidolgozására tett kísérletet. Nyiry Schedius Philocaliájára már két évvel annak megjelenését követően reflektált A tapasztalati lélekismeretből lehozott széptudomány (1830) című munkájában. Balogh Piroska kiemeli, hogy a tanulmány első fele lényegében Schedius művének magyar nyelvű átirata, így közös konceptuális háttér tételezhető fel Nyiry esztétikai és álomtani műve mögött (Balogh 2017, 14. p.). Az antropológiai megközelítésmód egyébként sem példa nélküli Nyiry munkásságában. Mester Béla Az angol műipar philosophiája (1837) vonatkozásában szintén azt emeli ki, hogy annak kapcsán szerzője „az intézményesen cselekvő ember antropológiáját” írta meg (Mester 2008, 23. p.).

Greguss Mihály megismeréselméleti problémákat tematizáló Nyiry-bírálata, megjelenés híján, nem válhatott indukálójává egy olyan filozófiai diskurzusnak, amelyben a kanti megalapozásprobléma, illetve az empirikus tendenciák lehettek volna a központi tematikái egy a természetfilozófiai indíttatású, illetve antropológiai szemléletű szerzőkkel folytatott diskurzusnak. Ebből adódóan az utóbbiak – részben akár Greguss Ágost ismeretterjesztő írását is ideértve – elsődlegesen a medicina és a kibontakozóban lévő lélektan kérdésfelvetéseit problematizálták, tovább erősítve ezzel azt a magyarországi filozófia közegében eleve meglévő tendenciát, amely a kontinentális, s elsődlegesen a német filozófia primátusára hagyatkozott. Greguss Mihály Nyiry-kritikája ily módon nem erősíthette meg a hasonló határozottsággal jószerével csupán Rozgonyi Józsefnél (Mester 2010, 145. p.) megmutatkozó empirista ellentendenciát.

Az álom magyarországi filozófiai interpretációi fő vonásaikban a korszak hazai bölcseletének egészére jellemző képet mutatják: több-kevesebb eklekticizmus s a fogalmiság másodlagos volta mutatkozik meg bennük. Ugyanakkor viszont Nyiry István álomfilozófiai és Schedius Lajos annak előzményét képező antropológiai kísérletét, valamint Greguss Mihály fogalmi megalapozottságú bírálatát olyan autonóm igényű írásokként tarthatjuk számon, amelyek ha át nem alakítják is, némileg árnyalhatják a magyar filozófiai élet követő jellegéről alkotott ítéletünket.

Irodalom

Almási Balogh Pál 1835. Felelete ezen kérdésre: Tudományos mivelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a’ philosophia állapotja iránt; és tekintvén a’ philosophiát, miben’s mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél?” Buda, Magyar Tudós Társaság.

Balogh Piroska 2005. „Artium pulchri essentia”: Az újrafelfedezés lehetőségei Schedius Lajos János széptani írásainak olvasatában. In Uő (szerk. és jegyz.): Doctrina pulcri: Schedius Lajos János széptani írásai. Fordította Balogh Piroska és Kenéz Győző. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 381–422. p.

Balogh Piroska 2017. „Az élet álom – csakhogy meddig az?” Az álom interpretációi a 18–19. századi magyarországi esztétikai diskurzusban. Irodalomismeret, 27. évf. 3. sz. 5–17. p.

Fejér György 1837. Az álomban járásról ’s világosan látásról. Tudományos Gyűjtemény, 21. évf. 8. sz. 65–72. p.

Greguss Ágost 1855. Alvás és álom, lélek- és élettani tanulmány. Család könyve, 1. évf. 10. füzet 73–82. p.

Greguss Mihály 1837. Jegyzetek az álomphilosophiára. MTA Kézirattára, Ms 1311/Poss. MTAK/1970 http://real-ms.mtak.hu/16046/1/Egyh_Bolcs_4r_95.pdf

Gurka Dezső 1999. A lélek halhatatlanságának problematikája a Phaidónban és egy XVIII. századi Platón-interpretációban. Különbség, 6. évf. 1. sz. 26–33. p. http://epa.oszk.hu/03300/03360/00007/pdf/EPA03360_kulonbseg_1999_1_026-033.pdf

Gurka Dezső 2012. A Filozófia és vallás kérdésfelvetéseinek szerepe Schelling filozófiájának áttematizálódásában. In Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: Filozófia és vallás. (szerk. Gyenge Zoltán, ford. Weiss János). Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor, 2012, 93–104. p.

Gurka Dezső 2016. Carl Gustav Carus betegségfogalmának természetfilozófiai háttere. Kaleidoscope, 6. kötet, 7. sz. 87–96. p. http://www.kaleidoscopehistory.hu/index.php?subpage=cikk&cikkid=280

Gurka Dezső 2018a. Az álom filozófiai értelmezésének kezdetei a 18–19. századi Magyarországon. Kaleidoscope, 9. kötet, 17. sz. 224–233. p. http://epa.oszk.hu/02300/02316/00017/pdf/EPA02316_kaleidoscope_2018_17_223-233.pdf

Gurka Dezső 2018b: Die Rezeption der Schelling’schen Naturphilosophie in der Ästhetik von Lajos Schedius. In Balogh Piroska–Fórizs Gergely (szerk.): Anthropologische Ästhetik in Mitteleuropa 1750–1850 – Anthropological Aesthetics in Central Europe 1750–1850. Hannover, Wehrhahn, 181–196. p.

Hartung, H. 1853. Catalog der Bibliothek von Laurentius Oken, welche am 17. Mai 1853 in Zürich gegen bahre Zahlung versteigert werden soll. Zürich, Ulrich.

Heidegger, Martin 1993. Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről (1809). Fordította Boross Gábor. Budapest, T-Twins.

Hinderer, Walter 2004.Traumdiskurse und Traumtexte im Umfeld der Romantik. In Gabriele Brandstetter–Gerhard Neumann: Romantische Wissenspoetik: die Künste und die Wissenschaften um 1800. Würzburg, Königshausen & Neumann, 213–242. p.

Krause, Karl Christian Friedrich 1869. Vorlesungen über das System der Philosophie I. Prag, Tempsky.

Locke, John 1979. Értekezés az emberi értelemről. Első kötet. Fordította Dienes Valéria. Budapest, Akadémiai.

Lovász Imre 1836. Az Álomról. Tudományos Gyűjtemény, 20. évf. 10. sz. 88–105. p.

Mester Béla 2008. Rohan. Az idő? Liget, 19. évf. 9. sz. 23. p.

Mester Béla 2010. „Quasi e machina Aretalogus quidam”. A magyar Kant-vita göttingai gyökerei. In: Gurka Dezső (szerk.): Göttingen dimenziói A göttingeni egyetem szerepe a szaktudományok kialakulásában. Budapest, Gondolat, 141–150. p.

Mészáros András 2000a. A filozófia Magyarországon – A kezdetektől a 19. század végéig. Kalligram, Pozsony.

Mészáros András 2000b. Greguss Mihály, a filozófus és esztéta. In Greguss Mihály: Az esztétika kézikönyve – Compendium aestheticae. Kalligram, Pozsony, 245–263. p.

Mészáros András 2017. Diszkurzusok között (Filozófia Felső-Magyarországon a hosszú 19. században). Nova Posoniensia VII. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 68–94. p.

Mocsi Mihály 1839. Elmélkedések a physiologia és psychologia körében, különös tekintettel a polgári és erkölcsi nevelésre. Buda, Egyetemi Nyomda.

Nyiry István 1836. Az álom’ philosophiája. Tudománytár, 3. évf. 1. sz. 163–182. p.

Nyizsnyánszki Ferenc–Fehér M. István 1988. Levelek Hegeltől – Levelek Hegelhez. Magyar Filozófiai Szemle, 32. évf. 1–2. sz. 119–186. p.

Oken, Lorenz 1832. Prima Elementa Matheseos Intensorum, constructe per St. Nyiry. Isis. Leipzig, Brokhaus, 15. kötet, 5. sz. 455–456. p.

Schelling, Friedrich Wilhelm Joseph 1983. A transzcendentális idealizmus rendszere. Fordította Endreffy Zoltán. Budapest, Gondolat.

Schelling, Friedrich Wilhelm Joseph 2012. Clara, vagyis a természet összefüggése a szellemvilággal. Fordította Rokay Zoltán. Óbecse, Szulik Alapítvány.

Sipos István 2001. A polihisztor Nyiry István emlékezete. Zempléni Múzsa, 1. évf. 3. sz. 84–87. p.

Szénássy Barna 1970. A magyarországi matematika története. Budapest, Akadémiai.

Tarjányi Eszter: A szellem örvényében. A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai. Budapest, Universitas, 2002.

Zovko, Marie-Elise 1996. Natur und Gott: das wirkungsgeschichtliche Verhältnis Schellings und Baaders. Würzburg, Könighausen & Neumann.

Reprezentációs küzdelmek a szlovákiai magyar kulturális mezőn

A szlovákiai magyar és a szlovákiai magyar kultúra fogalmakra mint etnikai keretbe foglalt társadalmi kategóriákra tekintek, az alábbiakban pedig e fogalmak reprezentációi körül kibontakozó viták és konfliktusok felvázolására teszek kísérletet, émikus nézőpontból: azaz nem a szokásos külső szereplők – például az anyaország – diskurzusaira,[1] hanem a csoport önreprezentációjára, önmagáról szóló szövegeire helyezve a hangsúlyt. A kutatás során használt elméleti alapvetés szerint a csoport és kultúra fogalmakra szituatív és viszonylagosságot kifejező dolgokként tekintek,[2] amelyeket a reprezentációban részt vevő szereplők olykor valóban viszonylagosként és változóként, olykor azonban stabil és homogén létezőként igyekeznek látni és láttatni. A címben is szereplő reprezentációs küzdelem alapját ez az alapvető nézőpontkülönbség adja, a konfliktus megértéséhez pedig az etnicitás jelenségének vizsgálatán keresztül kerülhetünk közelebb. Bár az etnicitásreprezentáció problémaköre nem kizárólag a kultúrán keresztül vizsgálható, a példák nagyobb része mégis a kultúra területéről érkezik, mivel kisebbségi közegben a kulturális intézmények és kulturális termékek minden esetben rendelkeznek etnikai identitáspolitikai konnotációval (Szarka 2005, 15. p.). Az etnikai mérce folyamatosan jelen van, a hozzá való viszonyulás pedig a reprezentációs konfliktus egyik vagy másik oldalára sorol intézményeket, alkotókat, műveket. Az etnicitás annyira megkerülhetetlen ebben a közegben, hogy ha egy szereplő tudatosan próbál túllépni rajta, a túllépés gesztusával is részévé válhat a konfliktusnak.

A tanulmány alapvető célja tehát az egyes reprezentációk megértése, a tendenciózus jelenségek beazonosítása anélkül, hogy azt állítanánk, konstruált voltuk miatt ezek nem részei a társadalmi valóságnak. Az elemzések során úgy tekintek a különböző szereplők értelmezéseire, mint a valóság szerves részeire; így igyekszem bemutatni konstruáltságukat anélkül, hogy azt állítanám, sem visszafejthető összetevőjük, sem részük nincs a társadalmi valóságban. Fenton (2005, 3–4. p.) rámutat, hogy egy csoport akkor is képes létrehozni a közösség képét és érzetét, ha a közös kultúra és származás ideája nyilvánvalóan megkérdőjelezhető: olykor jelszavak és szimbólumok mentén szerveződik, szervezeteket hoz létre, meghatározott viseletbe öltözik és meghatározott táncot táncol, miközben e cselekedetek mögött gyakran imaginárius határok és történetek állnak; a létrehozott cselekedetek mégis valóságosak.

A különböző, egymással konfliktusban álló reprezentációs beszédmódok beazonosítása kvalitatív módszertannal történt. Úgy láttam, hogy a jelenség megértéséhez elsősorban nem számszerűsíthető adatokra, hanem olyan szövegek elemzésére van szükség, amelyek megmutatják, hogy egy-egy megszólalás vagy szöveg hogyan pozicionálja magát a szlovákiai magyar kultúra diszkurzív terepén – ezzel láthatóvá téve e diszkurzív terep természetét.

Elméleti keret: a reprezentációs konfliktus mozgatói

A reprezentációs harcok tétje a kisebbségi identitás tartalmának meghatározása és az ezzel járó társadalmi előnyök.[3] E verseny során szemben álló felek jellemzően különböző történeti narratívákat képviselnek, majd ezekre építik fel saját identitásdiskurzusaikat. Bourdieu is kiemeli, hogy e viták jellemzően olyan tulajdonságokról szólnak, amelyek a múlthoz, az eredethez kapcsolódnak, céljuk pedig „egy olyan hatalom kizárólagos birtoklása, amelyből lehetséges láttatni és elhitetni, megismertetni és elismertetni, egyszóval kikényszeríteni a társadalmi világ felosztásának legitim definícióját, azáltal pedig csoportokat teremteni” (Bourdieu 1988, 642. p.).

A csoportteremtés szándékának azonban több oka is lehet. Az egyik, hogy az etnikailag homogén csoport képzete bizonyos történelmi helyzetekben (rendszerváltás, válság, modernizáció stb.) stabil keretet adhat: mint a gyorsan változó társadalmi viszonyok ellenpólusa. Az etnicitás a múlttal való folytonosságot testesíti meg, ezáltal pedig képes arra, hogy felfordulás idején pszichikai megnyugvást nyújtson az egyének számára (Eriksen 2008, 25., 99–100. p.). Kisebbségi társadalom esetében általában egy jól lehatárolható közösség (csoport) képe, a közös származás mítosza, egy vállalható múlt és egy remélhető jövő, egy sajátként beazonosítható kultúra jelenthetik ezt a pszichikai megnyugvást.

Bár sokáig azt gondolták, hogy a késő modernitással járó társadalmi változások az etnicitás jelenségének megszűnését vagy legalábbis gyengülését idézik elő, ennek éppen ellenkezője történt: a közös származásra, életmódra utaló etnikai szimbolizmus hatása a társadalmi átalakulások periódusaiban megnő. Az etnikai identitás számára a csoport határát képző és fenntartó gyakorlatok alapvető fontosságúak, ezek pedig leginkább változások idején aktiválódnak, amikor a közösség határait támadások, hatások érik.

A csoportban való gondolkodás kényszere a társadalmi osztályozás gyakorlata felől is magyarázható, melynek lényege, hogy az emberek osztályok, fajták közötti megkülönböztetés segítségével igyekeznek a világ végtelen komplexitását véges számú kategóriára szűkíteni (Eriksen 2008, 90–91. p.). Rogers Brubaker csoportizmusnak nevezte el azt a jelenséget, amikor a társadalmi élet fontosabb alkotóelemeire, a társadalmi konfliktusok szereplőire egymástól élesen elkülönülő, belülről homogén csoportként tekintünk. A homogén csoport fogalma ezután alkalmassá válik arra, hogy érdekeket és tevékenységet tulajdonítsunk neki, tulajdonképpen tárgyiasítsuk, mintha egyetlen közös céllal rendelkező, egységesen fellépő társadalmi szereplőről lenne szó (Brubaker 2001).

Brubaker ajánlása szerint a csoport fogalmát reflektálva kellene használni, változóként és esetlegesen kezelve azt, akár egy eseményt – így a kutatás során beazonosíthatóvá válnak a csoportképzésre törekvő szándékok, illetve azok a helyzetek is, amikor a csoportként létezés esetleg nem valósul meg. Míg Brubaker a csoportként létezés mint esemény fogalmát vezeti be, a jelenséget Arjun Appadurai egy másik fogalomkészlet, az állandóan újratermelődő/újratermelendő etnotáj és a kontextusfüggő szomszédság segítségével igyekszik megragadni. E fogalmak szintén a csoportidentitások magától értetődő homogenitását vitatják, felhívják a figyelmet például arra a jelenségre, mikor a csoportot képző egyének a termelés, a reprodukció és a reprezentáció társadalmi tevékenységével foglalatoskodnak, egyidejűleg akaratlanul is olyan körülményeket hoznak létre, melyek átlépik a közösség határait: a házasságra, társadalmi reprodukcióra való törekvés átlépi a falu határait és Másokkal sző rokoni kapcsolatokat; a kereskedelem fejlesztése újabb fogyasztói világokat hoz létre, amelyek aztán szintén Másokkal lépnek kapcsolatba; a háborúskodás új szövetségeket hozhat létre Másokkal (Appadurai 2001, 11. p.).

A csoportképzés gyakorlatában és a csoportreprezentációban a kultúrának kiemelkedő szerepe van, nem mindegy azonban, hogy ezt a szerepet miként értékeljük. A primordialista megközelítés szerint az etnikai csoportokat kulturális homogenitás jellemzi, e szemlélettel való szakítás Fredrik Barth szociálantropológus 1969-es tanulmányához kötődik (Feischmidt 2010, 9. p.). Barth felhívja a figyelmet az etnikai csoport és identitás szituatív és interaktív jellegére. Elmélete szerint az etnicitás bár a kulturális folytonosság reprezentálására törekszik, egyik kiváltó oka éppen a diszkontinuitás. A diszkontinuitás tapasztalata felerősíti a megkülönböztető kulturális jegyek társadalmi szerepét, e kulturális jegyek a határképzés és határfenntartás gyakorlataiban kapnak szimbolikus szerepet, amikor láthatóságuk, társadalmi szerepük megnő. Az etnicitás tartalmát tehát alapvetően nem saját kulturális jegyei, hanem a Másként érzékelt kulturális jegyekkel való interakció során jelentkező társadalmi-ideológiai munka határozza meg. Barth ajánlása szerint az etnicitáskutatásnak nem a határokon belül felgyűlt kulturális anyagra, hanem a határképző gyakorlatokra kellene koncentrálnia (Barth 1996).

Az etnicitáskutatás haszonelvű megközelítése azt hangsúlyozza, hogy a kultúra annyiban játszik szerepet az etnicitásban, amennyiben az politikailag hasznosítható (Eriksen 2008, 82. p.). A kulturális hivatkozások használatának hatalmas vonzerejét Alain Dieckhoff szerint sem lehet kizárólag szimbolikus okokkal magyarázni, például azzal, hogy mítoszt és szimbólumrendszert nyújtanak egy csoportnak. E vonzerő szerinte a társadalom mélyebb rétegeiben és a politikai következményekben rejlik (Dieckhoff 2002, 20. p.). A kulturális reprezentáció politikai következménye lehet egy fontos téma birtokbavétele, a saját értelmezés monopóliumára való törekvés, mellyel különböző nyereségekre lehet szert tenni: értelmiségi mezőben elfoglalt hely, presztízs, tekintély, intézményi pozíció, szűkös forrásokhoz való hozzáférés stb. (Glózer 2007, 264. p.). Ez a megközelítésmód az elit szerepének kérdését veti fel, hiszen elsősorban az elit az, amely a kulturális hivatkozások használatát gazdasági/társadalmi/kulturális tőkére tudja konvertálni, egyrészt mert a pozíciójából adódóan ez lehetséges, másrészt mert érdeke fűződik hozzá. Losoncz Alpár is megjegyzi vajdasági elitkutatásai kapcsán, hogy a kisebbségi elit teljesítménye, fellépései, megszólalásai és a kisebbségi nemzetépítés, identitásképzés között közvetlen kapcsolat van – az ilyenfajta elit szükségszerűen rendelkezik az ezekhez szükséges stratégiai, intézményes tudással (Losoncz 2003, 305. p.). A szlovákiai magyar kulturális elitről sajnos kevés kutatás készült, e dolgozat keretei között azonban nincs mód átfogó háttérkutatás elvégzéséhez, így a meglevő eredményeket felhasználva vonhatunk le következtetéseket.

A szlovákiai magyar diskurzus egyik visszatérő toposza, hogy a szlovákiai magyar egy értelmiség nélküli társadalom, mivel a huszadik századi történelem, különösen a lakosságcsere és kitelepítés elsősorban ezt a réteget érintette.[4] Egy másik, ehhez kapcsolódó toposz már a Csemadok[5] mítoszával függ össze, mely szerint a kulturális-intézményi-értelmiségi vákuumot a jogfosztottság évei után egyedüli intézményként a Csemadok töltötte be. Ezért fontos és forrásértékű Bajcsi Ildikó tanulmánya, amely a szervezet elitrekrutációs gyakorlatait elemzi és tipologizálja. Bár a tanulmány időkerete 1949 és 1960 között határozza meg magát, és nem tesz a jelenre utaló következtetéseket, a szlovákiai magyar kulturális elit 1949-es nullpontról építkezését mutatja be, ezért mindenképpen fontos a jelen körülményeinek megértéséhez. Bemutatja, hogy az elithiányt olyan képzésekkel igyekeztek pótolni, melyeket szintén inkompetens egyének voltak kénytelenek megtartani; hogy az egyes pozíciók betöltése egyrészt teljesen esetleges volt, másrészt a pártállam döntési mechanizmusa hatotta át; hogy megjelent a jellemzően vidéki származású, elsőgenerációs kulturális elit típusa, amelyre sokszor volt jellemző a közösségért való elkötelezett cselekvés (Bajcsi 2014). A közösségi elköteleződés, az ún. népszolgálat-jelenség jelenbeli hatását tükrözik Lampl Zsuzsanna szociológus elitkutatásai is. Az 1997-es kutatása következtetéseit a következőképpen foglalta össze: „[…] az érintettekben él egy önmagukkal szemben kialakult elvárás, amely az értelmiségi létet semmiképp sem redukálja a szűk szakmai létre, hanem a közösség, esetünkben a szlovákiai magyarok érdekében vállalt többletként értelmezi. Ezt a többletet a gyakorlati életben úgy képzelték el, hogy az értelmiségi szakmai tudását valamilyen módon visszagyűrűzteti a szlovákiai magyar valóságba” (Lampl 2011, 438. p.). A 2009-es kutatása eredményei hasonló habitusú elitképet mutatnak, illetve a tanulmány megfogalmazásából látszik, hogy maga a kutató (tulajdonképpen a tudományos elit képviselőjeként) sem törekedett a semleges álláspont látszatának fenntartására és nyíltan vállalta a kutatás végeredményével való azonosulást: „A kulturális elit háromnegyede, a gazdasági elit kétharmada egyetért azzal, hogy a kisebbségi elitnek történelmi küldetése [kiemelés a szerzőtől], hogy a szlovákiai magyarok helyzetének jobbításán tevékenykedjen; a kulturális elit 85 százaléka, a gazdasági elit 78 százaléka, tehát még többen egyetértenek azzal, hogy a kisebbségi elitnek kötelessége [kiemelés a szerzőtől] a szlovákiai magyarok helyzetének javításán dolgoznia. Mi mást is mondhatnánk? Úgy legyen. [kiemelés tőlem]” (Lampl 2011, 461. p.).

Az elit ilyen habitusa, a szakmai munkának a közösség feltételezett javának, a sokat emlegetett „megmaradásnak” való alárendelése (vagy legalábbis az ilyen viselkedéssel való egyetértés) egészen biztosan meghatározó erővel bír a szlovákiai magyar kulturális mezőben. E viszonyulásnak azonban nemcsak belső történelmi-társadalmi okai lehetnek, a kisebbségi reprezentációban ugyanis az anyaország is érdekelt, szimbolikus és haszonelvű okok miatt egyaránt. A határokon kívül élő magyarok támogatásának ügye 1989 óta a magyarországi politika fontos témája, a téma tétje pedig a nemzeti narratíva megalkotása, amelyet különböző kormányok próbáltak különféleképpen birtokba venni. Bár a támogatáspolitika már a rendszerváltás után elindult, 2010 óta beszélhetünk egységes határon túli politikáról,[6] amelynek fő motívumai a Trianon-trauma mitizálása, a szimbolikus jóvátétel és a nemzetegyesítés ideológiája; valamint a kisebbségi magyarokra mint az autentikusság hordozóira való hivatkozás (Feischmidt 2005, 7. p.). E támogatási rendszer homogén kultúrájú kisebbségi közösségeket vizionál, s nem fordul azok helyzetének tényleges, szociológiai alapú megismerése vagy a velük való tényleges, egyenrangú partnerség kialakítása felé (György 2013).

Zakariás Ildikó monográfiájában elemzi a nemzeti ideológia alapú támogatás/segítés rendszereit. Meglátása szerint a segítés ideológiája a közösségért viselt felelősség, a szolidaritás viszonyait írja elő, fő céljának az identitás megőrzését, a kulturális reprodukciót tekinti – utóbbit erősíti, hogy a kisebbségi magyarokra mint az autentikusság első számú hordozóira tekint. A szerző felhívja a figyelmet e támogatástípust átszövő hatalmi hálókra, a segítő-segített közötti viszonyra, amely tartós hierarchiát, aszimmetriát termel, mivel „a segítés, a másikért vállalt felelősség szorosan összefonódik a hatalommal, maga is hozzájárul egy hatalmi háló kifeszítéséhez. […] A rendelkezésre álló erőforrások nagyobb cselekvési szabadságot biztosítanak a segítőnek, és nagyobb hatalmat a közös cselekvések értelmezésében, a jelentések megalkotásában”. Zakariás kiemeli, hogy „a jót cselekvés, a segítés gyakran elismerést vált ki, a segítettek részéről pedig elköteleződést, amely az utóbbiak számára kötöttség, a cselekvő számára pedig a későbbiekben felhasználható erőforrás” (Zakariás 2018, 13. p.).

E támogatáspolitika jellemzően a maga számára kedvező kisebbségkép jelentésalkotásait támogatja. Ráerősít egy eleve létező identitáskonstrukcióra (lásd az elitkutatások eredményeit), azonban annak mindig csak azokat az elemeit veszi figyelembe, melyek beleillenek a kívánatos ideológiai keretek közé. A nemzeti alapú ideológiából felépül egy forgatókönyv, melyben a felek jellemzően tudják, hogy mi a szerepük. A támogatói oldal biztosítja az anyagi és szimbolikus erőforrásokat, a támogatott pedig a homogén kulturális víziót szolgáltatja a társadalmi képzelet számára. A két oldal reprezentációs szándékai természetesen egybe is eshetnek, de előfordulhat az öngyarmatosítás jelensége is, amikor a kisebbség a támogató fél elvárásai szerint alakítja önreprezentációját (szimbolikus vagy gazdasági tőkét remélve).

Ez a segítő és támogatáspolitika az elitrekrutációs folyamatokba való közvetlen beleszólást is jelentheti. Ennek egyik példája a 2017-ben, Martoson alapított Esterházy Akadémia, mely a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával működik, és célja egy új, nemzeti elköteleződésű értelmiség kinevelése. Az akadémia honlapján nem található meg az oktatási program részletes leírása vagy az oktatók névsora, helyette olvasható egy motivációs szöveg, melyben hangsúlyos szerepet kap a „szülőföld felemelésének”, a nemzeti érdekeknek alárendelt szakmaiságnak a gondolata: „Miért legyek »Esterházys«? A legjobbak közé tartozhatsz, akik szülőföldjük felemelkedésében részt akarnak venni; részese lehetsz a felnövekvő új felvidéki közéleti nemzedéknek; felvértezünk a retorika, politikai kommunikáció mesterfogásaival; mediális képzés tollforgatóknak: médiaszervezés, újságszerkesztés, videózás.”[7] Bár a sokat emlegetett szlovákiai magyar értelmiségi/elithiány problémájára az akadémia fenntartása egy nagyvonalú válasznak tűnhet, Zakariás felhívja a figyelmet, hogy a segítés gyakorlatának egyik jellemzője, hogy a pozitív érzelmek (például a hála) elfedik a hatalmi törekvéseket és az alávetettséget (Zakariás 2018, 89. p.).[8]

Az irodalmi mező

A reprezentációvizsgálat során az irodalmi mezővel kiemelten és külön kell foglalkozni, mivel az irodalmon belül nagyon expliciten jelenik meg a szlovákiai magyar reprezentáció problémája. Bár első ránézésre a kérdés a szlovákiai magyar irodalomról szól, tulajdonképpen az kérdőjeleződik meg, hogy létezik-e egyáltalán „szlovákiai magyar” és általa „szlovákiai magyar irodalom”? Vannak-e Szlovákia magyar nyelvű lakosságának olyan megkülönböztető jegyei, amelyekkel legtöbb tagja azonosulni tud, és ezek a megkülönböztető jegyek határt képeznek-e nemcsak a többségi szlovák társadalom, hanem a magyarországi és egyéb határon túli magyar társadalmakhoz képest is?

E kategorizációs kérdés folyamatos aktualitását az irodalmon belül már több irányból próbálták megindokolni. Az egyik, tulajdonképpen frázisszámba menő gondolatmenet szerint amint a magyarországi kultúra irodalomközpontú, így a szlovákiai magyar is az, ezért a társadalommal kapcsolatos viták gyakran az irodalmon keresztül tisztázódnak le. Tehát ha a szlovákiai magyar kategorizáció egy folyamatban lévő konfliktus, akkor természetes, hogy elsősorban az irodalom területén manifesztálódik. A másik érvelés szerint a szlovákiai magyar irodalmi mező kialakulásában megismétlődik a nemzeti irodalmak kialakulásának modellje – ez pedig természetszerűleg hozza magával e legitimációs kérdéseket (Filep 1999, 14. p.). A harmadik érvelés szerint, miután 1918-tól megszűnt Budapest centralizáló szerepe, felerősödtek a regionális, helyi kezdeményezések. Mivel Csehszlovákia magyarok által lakott területe nem rendelkezett kulturális, politikai vagy gazdasági központtal, ezért egymástól földrajzilag távol eső, olykor párhuzamosan működő értelmiségi csoportok, egyesületek, irodalmi műhelyek alakítottak ki egyfajta kulturális többközpontúságot. Szeghy-Gayer Veronika szerint a szlovákiai magyar irodalomról szóló viták mögött hatalmi kérdés állt, melynek lényege az volt, hogy melyik város, egyesület, irodalmi vagy újságírói csoportosulás kaphat központi szerepet egy centrum nélküli kisebbségi kultúrában/irodalomban. A felek közötti konfliktus hátterét pedig az a feszültség biztosította, mely szerint az egymástól függetlenül működő értelmiségiek másként képzelték el a szlovákiai magyar közösséget, sőt, az is kérdés volt, hogy egyáltalán létezett-e szerintük ilyen közösség (Szeghy-Gayer 2016, 173–174. p.).

Bár Szeghy-Gayer monográfiája az 1920-as évek értelmiségi útkereséseiről szól, az általa felvázolt probléma kortárs jelenségekkel is megfeleltethető. A 2006-ban megjelent Magyarok Szlovákiában (1989–2006). Kultúra című kötet egyik fejezete például A kizökkent idő tapasztalata. A szlovákiai magyar próza cím alatt a következő gondolattal indul: „Az alcím állításának nincs valóságtartalma. Szlovákiai magyar próza – ha van – 1993 január elseje óta van. E dátum előtt csehszlovákiai volt ez a próza – ha volt” (Dusík 2006, 36. p.). Majd a szerző rövid úton feloldja a problémát, hogy a tanulmány tárgyáról való értekezést mégiscsak lehetővé tegye: „Hiszen ami történik, az talán van, és ha elfogadjuk, hogy van vagy hogy lehet, akkor beszélni is tudunk róla. Így megkerülhető a sokak számára érthetetlen, provokatív kérdés is, ti. van-e egyáltalán szlovákiai magyar irodalom” (Dusík 2006, 36. p.). Ez a fajta reflektív, állandó klasszifikációs válsággal küzdő irodalomtörténet-írás a központi témája Németh Zoltán 2005-ös, A bevégezhetetlen feladat. Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába című könyvének is. A szerző következetesen érvel a szlovákiai magyar irodalom fogalmának elutasítása mellett. Részben azért, mert szerinte a szlovákiai magyar irodalom fogalma ideológiai konnotációval is terhelt, egy „eszményített identitásmodell elfogadására és támogatására való implicit felszólítást is tartalmaz” (Németh 2005, 7. p.). Németh szerint nincs, vagy egyelőre nem definiált az a megkülönböztető jegy, amely a szlovákiai magyar irodalom kategóriáját leválasztja az összmagyar irodalomról.

A kisebbségi irodalom legitimitási kérdése nemcsak az irodalomelméletben, az irodalmi művekben és azok recepciójában is folyamatosan jelen van. A műveknek sokszor témájuk a szlovákiai magyar minőség, vagy akár konkrétan a szlovákiai magyar irodalom kategóriájának létjogosultsága is. Eddig Grendel Lajos életműve került legközelebb a konszenzushoz, az ő munkásságát tartják problémamentesen szlovákiai magyarnak. Neki sikerült a magyarországi és a szlovákiai szlovák nyelvű irodalmi kánonba is bekerülnie, stílusában az aktuális irodalmi trendeket követte, tematikailag a szlovákiai magyar sajátosság pedig a szlovákiai magyar mikrotörténelem szerepeltetésében jelent meg. Grendel elméleti oldalról is foglalkozott a kisebbségi irodalom problémájával, egyik esszéjében kifejti, hogy a kisebbségi irodalom létező kategória, mert szerinte vannak megkülönböztető sajátszerűségei; egyidejűleg elutasítja, hogy a kisebbségi irodalom automatikusan a provincializmus vádja alá essék (Grendel 1991, 6. p.).

A kategorizációs kérdés szempontjából Grendelhez hasonlítható Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötete, amely nagyon direkten reprezentálja saját közegét, elsősorban a tájszólás fonetikus leiratával. A szövegben néha történelmi és földrajzi kontextusból kiragadott történetek szerepelnek, néha azonban az 1918 utáni lokális események adják az elbeszélés keretét. A regionális nyelv főszerepbe helyezése, a szlovák nyelv természetesként való szerepeltetése (amikor egy szereplő olyan élethelyzetbe kerül, hogy szlovák nyelvre vált, az írás szlovákul folytatódik anélkül, hogy lábjegyzetben szerepelne a magyar fordítása), a történelmi keret használata megfeleltethetők a szlovákiai magyar irodalomtól elvárt sajátosságoknak, a könyv viszont egy időben és arányaiban hasonló intenzitással szerepelt a magyarországi és szlovákiai médiában (irodalmi és nem irodalmi felületeken egyaránt)[9] és egy olyan kiadónál jelent meg, melyet bár 1991-ben Pozsonyban alapítottak és a kezdetektől nem kizárólag magyar szerzők és nem kizárólag magyar nyelvű kiadványok képezték a profilját, 2016 óta azonban már csak budapesti székhellyel, Pesti Kalligram Kft. név alatt működik. A mű magyarországi irodalmi mezőben való létezését mutatja még, hogy 2019-ben Takács Zsuzsa, Markó Béla, Thomka Beáta és Bán Zoltán András mellett Száz Pál kapott irodalmi Artisjus-díjat. Az elvárt szlovákiai magyar sajátosság tematikailag tehát központba kerül, miközben maga a mű nem kizárólag szlovákiai magyar irodalmi mezőben működik – ezzel példaként szolgál a Németh által felvetett irodalmi klasszifikációs problémára, mely alapján nem világos, hogy a kötet a szlovákiai magyar vagy az egyetemes magyar irodalom halmazába helyezendő-e. Az ilyen típusú kérdés eldöntése a szlovákiai magyar irodalomelmélet gyakran visszatérő problémáinak egyike.

György Norbert 2004-es, Klára című regénye, pontosabban annak kritikai fogadtatása a kategorizációs problémakör vegyes nyelvhasználatot érintő oldalát mutatja meg. Fontos látni, hogy a szlovákiai magyar kisebbség esetében a magyar nyelv használata mind privát, mind nyilvános terekben (otthon, iskolában, munkahelyen, hivatalokban stb.) az etnikai identitás és mobilizáció fontos eszköze (Vančo 2010). Ez az alapállás nem egyértelmű, jobban asszimilálódott nemzeti kisebbségek – például a magyarországi szlovákság – számára ugyanis a hétköznapi nyelvhasználat ügye nem elsődleges fontosságú, és gyakran mindössze a kisebbségi kulturális rendezvények terére és idejére korlátozódik (Uhrin 2008, 5896. p.).

A Klára fogadtatása nagyon változatos volt, a kritikákban megjelenő szempontokban pedig látványosan visszaköszönt a szlovákiai magyar irodalom és társadalom sajátos határválsága is: a stabil (nyelvi) határok irányába történő törekvés és a (nyelvi) határok közti átjárhatóság reprezentálásából gerjedő zavar. Vajda Barnabás tanulmányában áttekinti a mű recepcióját és kimutatja, több kritikának is alapvető kitétele volt, hogy a helyes nyelvtan és nyelvművelés szempontjából a Klára problematikus szöveg (Vajda 2005). A sajátos nyelvhasználat tehát nagyban meghatározta a regényről szóló diskurzust: felmerült a kérdés, hogy a szöveg valóban szlovákiai magyar-e, azaz hogy a nyelv, amelyen szól, valóban reprezentálja-e a szlovákiai magyar közösséget? Ez a kritikai pozíció a „szlovákiai magyar” társadalmi kategória és a „szlovákiai magyar nyelv” fixálásának explicit vágyát mutatja. A folyamatosan a határvonás szükségességével és módszertanával foglalkozó irodalmi közeget minden bizonnyal meglepte a regény, amelynek nyelvezete állandó határsértést követ el: György Norbert a magyar nyelv szabályaihoz képest fordítva, a szlovák nyelv szabályai szerint szerepelteti nevét a borítón, azaz Norbert Györgyként; a cím alatt nem az szerepel, hogy regény, hanem annak szlovák megfelelője, azaz román; a földrajzi és egyéb tulajdonnevek, mindenféle tárgyakat és cselekedeteket leíró szavak sokszor kizárólag szlovák nyelven szerepelnek a regényben. Bár a szlovák kölcsönszavak élőnyelvi használata egyáltalán nem okoz meglepetést,[10] sőt gyakran identitásteremtő szerepet is kap,[11] klasszifikációelméleti szempontból figyelemre méltó, hogy egy szlovakizmusokat szerepeltető irodalmi szöveg már vitát generál. Ezzel rámutat az etnikai kisebbségi reprezentáció egyik alapvető mozgatójára, a stabil (nyelvi, kulturális) határokkal rendelkező közösség vágyára, valamint arra a jelenségre, amikor egy szöveg mindössze a határok rugalmasságának és átjárhatóságának bemutatásával vitát, ellenérzést, problémát generál.[12]

A reprezentációs konfliktus

A továbbiakban már nem egy kiválasztott részterület reprezentációs stratégiáiról lesz szó, hanem a reprezentációs vitáról és annak frontvonalairól általánosan. A vitában részt vevők a hagyomány, progresszió, érték fogalmak segítségével igyekeznek meghatározni a szlovákiai magyar kultúra halmazán belüli anyag létjogosultságát. A különböző állásfoglalások mögötti motiváció gyakran egy kulturális intézmény és/vagy az általa képviselt ideológia védelme, s a forrásokhoz való hozzáférés biztosítása. Az anyagi bizonytalanság, a szlovákiai és magyarországi állami és pályázati pénzek (olykor ténylegesen, olykor nem) ideológiai alapon való elosztása folyamatosan szembehelyez egymással olyan intézményeket és szereplőket, akik egy nagyobb színtéren és kiszámíthatóbb gazdasági-intézményi környezetben nem okvetlenül volnának egymás vetélytársai. Ez a rivalizálás nem mindig látható módon, sokszor a nyilvánosságtól elzárva történik,[13] de fontos mozgatója a sokszor tisztán kulturálisnak tűnő reprezentációs konfliktusnak. A 2017-ben létrejött Kisebbségi Kulturális Alap (KKA) részben e probléma kiküszöbölésére jött létre, a viták azonban azóta sem szűntek meg, sőt mivel az Alap személyi gárdája közül legtöbben a progresszív diskurzus képviselői, ez eleve gyanakodást és a részlehajlás vádját vonhatja maga után minden egyes progresszívebb pályázat pozitív elbírálása után.[14] A konfliktus tétje, hogy a támogatáshoz jutó intézmények, projektek, személyek munkássága, fennmaradása meghatározott ideig biztosított, a határon kívülre kerülés azonban a kulturális mező mérete miatt a megszűnés, ellehetetlenülés veszélyét hordozhatja magában.

A konfliktus alapját adó hagyomány-progresszió szembenállás a kultúrtörténet népi-urbánus vitájához hasonló érveket mozgat meg. A hagyománydiskurzusra jellemző a történelem, emlékezet és hagyomány folytonosságának retorikája, egy élesen lehatárolt identitással és kulturális örökséggel rendelkező közösség képének diskurzusa, amely belülről homogénként tekint önmagára. Jellemző rá a folklórközpontú kultúraszemlélet (folklorizmus) és a helyreállító nosztalgia, melynek lényege, hogy nem nosztalgiaként ismeri fel magát, hanem az igazság és a tradíció megszemélyesítőjeként. Az elveszett otthonosság restaurálására törekszik nemzeti és olykor vallási szimbólumokon keresztül (Boym 2001). A progressziódiskurzus történeti narratívája ezzel szemben a folytonosságon esett szakadásokra koncentrál, a kisebbségi társadalmat egy tágabb, jellemzően a közép-kelet-európai kontextus részeként értelmezi, vagy mint heterogén, több kisebb regionális kultúrából összeálló, a többségi társadalommal aktív és kétirányú kapcsolatot fenntartó közegként. Propagálja a kortárs kultúra támogatását, jellemző rá a reflexív nosztalgia, mely az egyetlen igazság helyett a nézőpontok sokaságára törekszik, nem tart az ellentmondások és a kételkedés jelenlététől sem. Elnagyolt szimbólumok helyett a részletek bemutatására törekszik (Boym 2001).

Az érték fogalma egy olyan kanonizációs kritériumot takar, amelyet a vitában szereplő mindkét fél alkalmaz saját szemlélete alapján. Különböző kontextusokban és szövegekben gyakran jelenik meg az értékteremtés, értékőrzés fogalma; a szlovákiai magyar kisebbség létrejöttének századik évfordulója és a Csemadok hetvenedik évfordulója alkalmából kiadott kötet címe is az Értékeink lett (Tarics 2018). Az érték az, ami megőrzendőnek, archiválandónak és reprezentálandónak bizonyul: a hagyománykurzus képviselői szerint az érték kritériuma elsősorban a hagyományhoz és az autentikussághoz kötődik, míg a progresszió képviselői szerint az alapvető kritériumnak a minőségnek, a nyitottságnak és a kortárs tendenciákba való bekapcsolódásnak kellene lennie.

A reprezentációs konfliktus megértése szempontjából fontos a hagyománydiskurzuson belül már több ízben lefolyt ún. folklorizmusvita áttekintése.[15] A vita lényege a következő jelenségek felismerésében és az azokra adott társadalmi-kulturális válaszokban rejlik: a folklór megváltozott formái (már nem magánemberek tánc- vagy énekelőadásaiként, tárgyaiként, viseleteiként jelenik meg, hanem mint színpadi előadás vagy kiállítási tárgy), előfordulásai (már nem a hétköznapi élet velejárója, hanem intézményi gyakorlat része) és megváltozott társadalmi szerepe (már nem a személyes vagy közösségi önkifejezés, hanem intézményi reprezentáció része). Megkérdőjeleződtek a „hagyományos” és „autentikus” fogalmak jelentései és esetleges ideológiai színezetei.

A folklorizmusvita egyik következtetése, hogy bármilyenfajta hagyomány átadásának árt, ha mindent eredetinek és kritika nélkül megőrzendőnek nyilvánítanak, ami valamilyen mértékben magán hordozza a népi kultúra jegyeit. A folklorizmus jelenségének hatására íródott, még a csehszlovákiai magyar folklórmozgalom virágkorának idején, 1961-ben Dobos László cikke, amely bár a mozgalom jelentőségét és társadalmi hasznosságát erőteljesen hangsúlyozza, mégis felhívja a figyelmet a folklorizmus és a kizárólag folklórközpontú kultúraszemlélet veszélyeire: „[…] tíz éven keresztül csupán a népművészet fogalmaiban gondolkodtunk. Ha kultúráról esett szó, önkéntelenül a népi kultúra különböző ágaira gondoltunk. […] Úgy is lehetne mondani, hogy elfolklórizáltuk egész gondolkodásunkat.”[16] Annak ellenére, hogy Dobos által a folklórmozgalom tulajdonképpen belülről, a Csemadok irányából fogalmazta meg saját kritikáját, a kritika tárgya később sem szűnt meg, mivel a kisebbségi társadalom határképző folyamatait fenntartó, a folklorizmust is támogató társadalmi status quo továbbra is fennáll. Ennek bizonyítéka, hogy még 2016-ban is, a zselízi Országos Népművészeti Fesztivál idején tartott, A kultúra újrapozicionálása című konferencia tág címe ellenére kizárólag a népművészeti mozgalommal foglalkozott, mint a szlovákiai magyar kultúra hordozójával. Az előadások jelentős része a szlovákiai magyar kulturális mező hanyatlását mint magától értetődő jelenséget vette alapul, a helyzet megoldását pedig kizárólag a folklórmozgalom fellendítésében kereste. A konferenciáról megjelent publicisztikámban kitértem a kulturális mező folklórmozgalommal való azonosításának történeti problémájára és a kulturális antropológia statikus kultúrafogalmat meghaladó érveire.[17] A publicisztika utóélete megmutatta, hogy a téma érintése azonnal felszínre hozza a mögötte rejlő társadalmi disszenzust.[18]

A reprezentációs konfliktus meglétét és a folklorizmustól való esetleges tartózkodás jelenségét mutatják a Pátria rádió 2017. május 15-én sugárzott körkérdésére (De mi a szlovákiai magyar kultúra?)[19] adott válaszok is. A műsor aktualitását a KKA alapítása adta, amikor is újra felmerült a kérdés, hogy mi számít szlovákiai magyar kultúrának, tehát támogatandónak az új pályázati rendszerben. Mindössze egyetlen válaszadó (Agócs Gergely, Hagyományok Háza) véleménye volt, hogy támogatásra csak az a kulturális intézmény, projekt vagy személy jogosult, ami vagy aki a hagyományos kultúrát képviseli: „[…] ha valaki francia impresszionisták stílusában akar festeni, vagy a brit szórakoztatóipar rockzenei termékeit akarja másolni magyarul Szlovákiában, az szabadon megteheti, de ez még nem minősül a kisebbségi lét kifejezőeszközeinek” (Agócs 2017).

A többi válaszból látszik, hogy a szlovákiai magyar kultúra fogalma vitatott terület, ahol a szakmai konszenzus hiánya miatt gyakran nem minőségi, hanem ideológiai vagy műfajalapon születnek döntések a támogatásokról, ezért a válaszolók szerint elsősorban nem a hagyományos vagy kortárs kultúra közül kellene választani, hanem egyéb, minőséget mérő faktorok mentén. Ez a szempont igyekszik meghaladni a kizárólagosan folklórközpontú kultúraszemléletet, de a reprezentációs vitáknak alapot adó hagyományos/modern szembenállást is.[20]

A folklórközpontú kultúraszemlélet meghaladási vágyának és a két szembenálló diskurzus vitájának következő példája és egyben legfontosabb irodalma egy elméletileg is megalapozott gyűjteményes kötet, amely Beke Zsolt irodalomtörténész cikkeit és tanulmányait tartalmazza. A szerző a hagyomány és progresszió diskurzusok szembenállását alapul véve keresi a szlovákiai magyar kulturális mező intézményi, támogatási és szakmai kérdéseire a megoldást. Legfontosabb problémaként a kulturális rendezvények rossz minőségét, valamint az irántuk tanúsított közönyt, a magaskulturális események, intézmények és a szakmaiság hiányát, a kultúra és politika összefonódásaiból adódó támogatási aránytalanságokat említi. Beke szerint az uralkodó hagyománydiskurzus bár az ún. megmaradásdiskurzus elsőszámú hordozója, hosszú távon mégis elidegenítő hatással van a társadalomra, így éppen a kisebbségi „megmaradás” ellenében munkálkodik. E diskurzus létjogosultságát nem tagadja, ugyanakkor erőteljes kritikáját fogalmazza meg. A hagyománydiskurzus túlreprezentáltságát a Csemadok speciális helyzetével köti össze: a szervezet mérete, tagjainak magas száma és politikai kapcsolatai (Magyarország hivatalosan is stratégiai partnerként külön elbírálást biztosít számára a pályáztatások során) biztosítják az általa képviselt reprezentáció mennyiségét a kulturális szférában. Beke szerint a Csemadok láthatóan képtelen a szemléletváltásra, a hagyománydiskurzus „betegesen a múltba feledkezik” és mindez a folklór és a mítoszok kulturális reprezentációjának kedvez (Beke 2016, 7., 105. p.).

A progresszív diskurzus felvázolásához szándékosan olyan alkotókat és műveket választottam, amelyek a kisebbség emlékezetét és identitását tematizálják, így a felületes szemlélő számára a hagyománydiskurzus képviselőinek is tűnhetnének. Ugyanakkor a kisebbségi közeg ügyeinek tárgyalását, valamint saját, kulturális mezőben elfoglalt pozíciójukat is egy tágabb kontextus részeként értelmezik és kommunikálják. Ez a tágabb közeg jelentheti a többségi nemzettel való közös országot, a közép-kelet-európai régiót, de akár egy sokkal tágabb, nem régióhoz kötött nemzetközi színteret is. A kiválasztott szerzők filmes és képzőművészeti alkotók, mely területekre eleve jellemzőbb a nemzetközi művészeti szcéna nyelvezete, a nemzeti határokon átnyúló együttműködések és rezidenciaprogramok, így másfajta múlt- és identitásviszonyulásuk akár innen is magyarázható.

A szlovákiai születésű, magyar nyelvű filmrendezők jellemzően a progresszívdiskurzus képviselői.[21] Ha valaki Dél-Szlovákiában filmes szakmát akar tanulni, akkor legközelebb Pozsonyban, Prágában vagy Budapesten talál ilyen képzést, így a szakmába beletanulók eleve az egynyelvű kisebbségi kultúra közegéből kiszakadva szocializálódnak. A kategorizációs szándék, a szlovákiai magyar életvilág bemutatása ettől még gyakran témája a filmeknek, azonban sokkal inkább a szigorú etnikai határok és kategóriák gyakorlati életben való kudarcát reprezentálják, az etnicitás mobilizáló hatása pedig leginkább gúny tárgya – A rendes ember című film egyik központi karaktere például az etnikai politizálás egyik archetípusa, aki kifejezetten karikaturisztikusan jelenik meg (Molnár 2013). Bár a rendezők filmjeikkel és nyilatkozataikkal is kiállnak a film nemzetközisége mellett és a „szlovákiai magyar film” kategóriája ellen, a külső osztályozás kényszere a legtöbb róluk szóló cikkben megtalálható. A Filmtett.ro filmes portálon megjelent Felvidéki filmes körkép című írás példázza, amikor a gyakorlat ellentmond a kategorizációs kényszernek, az ellentmondás azonban nem lesz elemzés tárgya és magát a kategorizációt sem írja felül: „Szlovákiai magyar filmgyártásról azért is roppant nehéz beszélni, mert nem egyértelmű, hogy mit is nevezünk felvidéki filmnek. Egy alkotás esetében butaság nemzetiségről beszélni, mégis fontos elkülöníteni azt a vékony mezsgyét, ahol a szlovák és a magyar alkotások közé be tudjuk ékelni sajátos »hibridként« a felvidéki filmet.”[22] Ezek után a szerző leírja, hogy tágabb értelemben felvidéki filmnek számít egy szlovák rendező filmje is, ha abban szinte kizárólag szlovákiai magyar színészek játszanak és a Felvidéken játszódik (például Peter Bebjak Baracksziget című filmje). Ugyanakkor Galán Angéla Szlovákmagyarok című, a szlovákiai magyar identitás kérdését körüljáró dokumentumfilmjét a következőképpen vezeti fel: „Ha nem is kifejezetten Felvidéken készült, hanem a pesti filmművészeti egyetem szárnyai alatt, akkor is megkerülhetetlen [kiemelés tőlem] film a témában Galán Angéla Szlovákmagyarok című munkája.” Nem világos tehát, hogy a szöveg alapján mi a szlovákiai magyar film kategóriájának kritériuma, mivel a szerző is többszörösen és látványosan szembekerül a kategória vitathatóságának problémájával, ugyanakkor végig kitart mellette.

Mindeközben Prikler Mátyás rendező nyilvános szereplései során következetesen elutasítja a kisebbségi filmes kategóriáját, megnyilatkozásaiban a filmes szakma nemzetköziségét, a koprodukciók határok felettiségét gyakran hangsúlyozza.[23] Első és eddig egyetlen nagyjátékfilmje, a Köszönöm, jól témája nem az identitáspolitika, sokkal inkább általánosabb emberi problémák: válás és halál, megromlott kapcsolatok, anyagi nehézségek, társadalmi feszültségek; mindezek hátterében a többes identitás és a többnyelvű környezet természetesként, nem pedig egzotikumként szerepel. Az etnikai diskurzus általában démonizálja a vegyes házasságokat, a kétnyelvű család jelenségét, ahol a család tagjai gyakran váltogatják a szlovák és magyar nyelvet, Prikler filmjében ez a jelenség azonban sem pozitív, sem negatív előjelet nem kap, mindössze bemutatásra kerül. Ugyanez jellemző A rendes ember című filmre, melyben bár kritika tárgya a kisebbségi nacionalizmus, bemutatja a sok területen egybefonódó és nem szétválasztható nyelvi-kulturális kontextusokat, mégsem e közeg mitizálására és egzotizálására törekszik. A film rendezője, Molnár Csaba ugyanakkor nem csak a Szlovákiában tapasztalható szlovák–magyar nyelvi-kulturális közegről forgat, készített mítoszromboló filmet a szlovák nemzeti mitológia egyik legfontosabb alakjáról, Ľudovít Štúrról is (Ľudovít Štúr utolsó napjai címen).

Galán Angéla Szlovákmagyarok című dokumentumfilmjében már nem háttérként, hanem központi témaként szerepel a szlovákiai magyar identitás kérdése. A film diplomamunkaként készült a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen, a védése után felkerült egy ötperces előzetes a Youtube-ra, ami nagy visszhangot és heves kritikát eredményezett, ezért a rendező el is távolította, mivel nem szerette volna, ha az emberek az előzetes alapján mondanak róla ítéletet.[24] A Szlovákmagyarok nem fogalmaz meg éles állításokat, nem von le konklúziót, sokkal több megválaszolatlan, lezáratlan kérdést vet fel, mint ahány kijelentést tesz. Direkten nem támadja a hagyománydiskurzust, helyette különböző társadalmi, nyelvi és kulturális helyzetben lévő embereket szólaltat meg. Az így kirajzolódó identitásmintázatok nagyon változatosak, szinte mindegyik egyéni, miként egyéni életutak alakítják őket. Egyes megszólalók a hagyománydiskurzus, a többség a progresszívdiskurzus képviselője, ami leginkább annak tudható be, hogy Galán a saját környezetében végzett terepmunkát, ezért több alanya is pozsonyi vegyes családból származik, illetve a filmes szakma képviselője, amire eleve jellemző ez a beszédmód (hangsúlyos szerepet kap például Prikler Mátyás is).

A Klára című regényhez hasonlóan a legfontosabb következtetéseket a Szlovákmagyarok recepciókutatásából vonhatjuk le. A kritikák két csoportba sorolhatók, a két csoport pedig szinte teljes mértékben megfeleltethető a hagyomány-progresszió szembenállásnak: az egyik oldal szégyenletesnek, megalkuvónak és asszimilációt támogatónak tartja, a másik oldal valósághűnek és pátoszmentesnek. E jelenséget legjobban az Irodalmi Szemlében együtt publikált két teljesen eltérő hangvételű cikk ragadja meg: Győry Adrienn írása a kurrens kisebbségkutatás elméleteire támaszkodva, Rogers Brubaker több szövegére is hivatkozva az identitás többrétegűségét hangsúlyozza, miszerint az etnikai identitás nem tölti ki a mindennapokat, és szükségszerűen keveredik különböző társadalmi szerepekkel, a film pedig szerinte ezeket az identitásmintázatokat mutatja be (Győry 2013, 57. p.). A másik szerző, Szabó Réka szerint a film tévképzeteket terjeszt a kisebbségről, nem átgondolt, „hektikus véleménytöredékeket” mutat be, amely káros és felelőtlen gyakorlat a kisebbségre nézve, ezenkívül meg nem nevezett politikai indítékot sejt a film létrejötte mögött (Szabó 2013, 58–59. p.). A Szlovákmagyarok cím azt ígérheti, hogy a film plasztikusan mutatja be a szlovákiai magyar identitást, ehelyett nehezen megragadható nyelvi és etnikai szituációban levő embereket prezentál. Ugyanez a tulajdonsága motiválta a negatív és pozitív hangvételű kritikákat is, ami ismét azt mutatja (akárcsak a határsértést többszörösen elkövető Klára című regény esetében), hogy a határok bizonytalanságának kulturális reprezentációja mindenképpen társadalmi vitát gerjeszt.

A képzőművészeti közeg progresszív oldalt képviselő és egyben legelismertebb alkotója Németh Ilona. Németh egyéni és csoportos kiállításokon is aktív szereplője a szlovákiai, magyarországi, csehországi és ausztriai kortárs színtérnek, regionális kanonizációja még a 90-es években kezdődött. Egyik visszatérő és mostanra a kritikusok szerint is sajátjává váló témája az egyéni és társadalmi emlékezet, illetve a kettő közötti viszonyrendszer. Mivel olyan művészről van szó, aki kisebbségi közegben nőtt fel, s több felmenője is fontos szerepet töltött be a szlovákiai magyarság történelmében, ezért az egyéni/közösségi emlékezet problémáinak központba állításával sokszor tematizálja a kisebbség történelmét: például a 2016-ban a pozsonyi SODA Galériában, majd 2017-ben a bécsi és budapesti Knoll Galériában is bemutatott Mindent becsomagolni című kiállítása. Az installáció alapját három asztal adta, mindhárom a művész különböző élettörténeti hátterű családtagjának hagyatéka. A kopott, karcolt asztalok egyének sorsát közvetítették, ugyanakkor az 1918 utáni történelem egy-egy epizódját is képviselték: a lakosságcserét, a kitelepítést és az állampárti időszakot.

Németh 2017-ben a prágai Futura Galériában és 2018-ban a pozsonyi Kunsthallében bemutatott gigainstallációja, az Eastern Sugar egy csallóközi, többségében magyarok lakta régió számára kultikus cukorgyár történetét, történelmi-társadalmi kontextusát dolgozta fel. A regionális történelem és identitás számára alapvető fontosságú gyár mint periférikus téma lett központi helyeken kiállítva, kortárs tendenciák szerint. Németh formanyelve ugyanis tudatosan a képzőművészet nemzetközi trendjeit követi, és élesen elhatárolja magát a kisebbségi művészeti színtér azon kiállítóhelyeitől, amelyek az amatőr és akadémista művészeket is szerepeltetik. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az 1989-ben alakult, Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságából (1993-tól a neve Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesülete) is kilépett, akárcsak Bartusz György és Rónai Péter is (Hushegyi 2006, 91. p.). A szlovákiai, magyar nyelvű képzőművészeti szcéna tehát nem sorolható olyan egyértelműen a progresszív oldalhoz, mint a filmes alkotók, ugyanis a képzőművészetre is jellemző a hagyomány-progresszió ellentét, amiről Hushegyi Gábor ad alapos elemzést a Magyarok Szlovákiában. Kultúra című monográfiába írt tanulmányában. Hushegyi bár más fogalomkészlettel, de szintén bipoláris képet ad először a szlovákiai, magyar nyelvű kultúráról, majd ebből kiindulva a szlovákiai magyar képzőművészetről. Szerinte a „fogalmak és jelentésük szüntelenül visszatérő kérdések a (cseh)szlovákiai magyar kultúrában és művészetben” (Hushegyi 2006, 69. p.), e kérdésfelvetés pedig a kisebbségi társadalom kezdeteitől datálható és a kultúrában elsősorban egy „tágabb kultúrafogalom” és egy „reduktív kultúraszemlélet” konfliktusában ragadható meg. A tágabb kultúrafogalomba sorolható: „[…] a nyelv, az intézmények, a könyv-, lap- és folyóirat-kiadás, a művészetek (irodalom, építészet, képzőművészet, fotográfia, zene, tánc, színház, film, az új médiaművészet stb.), a műkedvelő amatőr művészeti tevékenység, mind a népi hagyományok és a népművészet, valamint a régi, csaknem kimúlt és újkori rítusaink is – és a környezetünket teljes mértékben meghatározó vizuális kultúra (környezetünk urbanisztikai kiképzése, természeti adottságai, történelmi és politikai kontextusai, a képiség számtalan formája, mint pl. a reklám, a folyóirat-kultúra, a médiák képi világa és kliséi stb.)” (Hushegyi 2006, 68. p.). Ezzel szemben a reduktív kultúraszemléletet és annak hatásait így jellemzi: „[…] szakralizálta az anyanyelvet, a kultúra és művészet társadalmi funkcióját, sőt ezeket a politika és ideológia szolgálatába állította, aminek következtében az irodalom, az amatőr színművészet és a népművészet tartományára zsugorodott mindaz, amit a kultúra fogalom alatt értettünk és értünk” (Hushegyi 2006, 68. p.).

A képzőművészet területére helyezve a fókuszt, Hushegyi szerint megkülönböztethető a kortárs, tehát az aktuális művészeti kérdésekre aktuális képzőművészeti eszköztárral reagáló, illetve a jelenkori művészet, mely a ma történéseivel, a művészet immanens fejlődésével szemben ambivalens viszonyt tart fenn. A reduktív kultúraszemléletet és a jelenkori művészetet a kollektivizmus eszméjével hozza kapcsolatba, melynek alapelve az egynemű, egységes gondolkodásmód kifejlesztése, egyik legfontosabb eszköze pedig a mítoszteremtés.

Összegzés

A hagyomány és progresszió szembenállása a szlovákiai magyar kulturális szférában nem egyedülálló más kisebbségekhez képest, és nem is kizárólag kisebbségi kulturális mezőkre jellemző, valamilyen mértékben ugyanis a legtöbb nemzeti kultúra diskurzusában is megtalálható: az etnicitás és a nacionalizmus diskurzusa általában összefonódik a hagyomány diskurzusával, mivel mindkettő a közös eredet és kultúra narratívájával igyekszik mozgósítani a társadalmat (Fenton 2003, 3. p.). E narratívát kritizáló progresszívdiskurzus egyáltalán nem hasznos, sőt többnyire ellenséges az etnicitás és nacionalizmus számára. Amiért itt külön és kiemelten volt szükséges foglalkozni a két diskurzus ellentétével, az a jelenség, mely szerint a szlovákiai magyar kisebbségi kultúra esetében ez a szembenállás soha nem veszít jelentőségéből, a kultúráról szóló diskurzus legalapvetőbb és mindig jelen levő összetevője, viszonyulási pontja, számos elméleti munka és közéleti megszólalás témája, s közvetlen kapcsolatban áll a kisebbségi politika mobilizációval.

A kisebbségi kulturális reprezentáció ugyanis vagy tudatosan része a politikai mobilizációnak (mint asszimilációellenes törekvés), vagy az elemzői, kritikusi szövegek igyekeznek – tudatosan vagy nem tudatosan – azzá tenni. A progresszívdiskurzus alkotóit gyakran éri kritika, hogy pozíciójuk a többségi társadalom igényeit és kényelmét szolgálja, mivel a többség nyelvén (is) kommunikáló művész nem jelent frusztrációs tényezőt a többségi társadalom számára. A vád szerint ezek az alkotók elárulják és elhagyják a tisztán egynyelvű közeget és az egynemű kulturális reprezentációt annak érdekében, hogy a többségi kultúra is számba vegye őket. Ebben a felállásban a kisebbségi kultúra egyfajta messianisztikus, nem önként választott vállalásként jelenik meg (gondoljunk itt az Esterházy Akadémia curriculumában szereplő „szülőföld felemelése” motivációs szövegrészre), hanem egyfajta kisebbségi sorsként, amelyet az önző, közösségéből kiszakadt művész elhagy a könnyebb boldogulás érdekében, amely személyes döntésével a teljes kisebbségi társadalom asszimilációját segíti elő. Ezzel szemben a hagyománydiskurzus alkotóinak szövegeiben mindig jelen van egy vélt társadalmi funkció, a nemzeti alapú identitásépítés és -erősítés (az ún. megmaradás), a politikai mobilizáció mint elsődleges feladat és kötelesség.

Ugyanez a szembenállás megtalálható például a kisebbségi politikában, elsősorban a pártok profiljában és kommunikációjában, a konfliktus jelenléte pedig az etnicitás túlreprezentálását eredményezi: az etnikai alapon szerveződő párt (Magyar Közösség Pártja) programjának egész horizontját lefedi, a vegyespárt (Híd-Most) pedig minden nem etnikai vonzatú döntésével az etnicitás által fűtött kritikát vonzza maga után. E politikai diskurzus sajátos természete a közéleti megszólalások állandóan visszatérő eleme: Hushegyi Gábor 2003-ban írt esszéjében sürgeti, hogy a Szlovákiában élő magyar nyelvű kritikai értelmiségi lépjen túl az etnikai politizálás diktálta, valóságtól elrugaszkodott homogén közösségképen (ami szükségszerűen lehetetlenné teszi bizonyos elemzések, kritikai cikkek megjelenését), mivel az a tényleges társadalomelemzést és fejlődést hátráltatja; továbbá kifejti annak a helyzetnek a tarthatatlanságát, amikor egy közösségét kritikai szemmel figyelő szerzőt az etnicitás diskurzusa automatikusan árulónak bélyegez (Hushegyi 2003). A probléma folyamatos jelenlétét jelzi, hogy Hunčík Péter 2019-es publicisztikája szintén az etnikai politikai diskurzus kizárólagosságnak veszélyeiről szól: szerinte a kisebbségi politika passzivitást mutat minden olyan országos ügyben, amely nem érinti közvetlenül a kisebbség nyelvhasználati, oktatási, kulturális kérdéseit. A passzivitást a bezárkózás, a többségi társadalomtól való elzárkózás jelenségével magyarázza és felhívja a figyelmet arra, hogy a kisebbségi társadalom is érintett egy sor olyan, univerzális problémában (migráció, klímaváltozás), amelyek megoldása regionális, országos és kontinentális együttműködést igényel.[25]

A tanulmányban igyekeztem bemutatni a kétpólusú reprezentációs vita mögött sejthető elméleti és gyakorlati okokat. Tudatosítva, mint arról korábban már többször is volt szó, hogy a kisebbségi diskurzusok dinamikus kapcsolatban állnak mind az anyaországi, mind a többségi társadalom diskurzusaival is (Brubaker 2006). A reprezentációs konfliktust mozgató etnikai kontroll egyik fontos motiválója a szlovák nacionalizmus, amely szimbolikus cselekedetekkel, területi-nyelvi-kulturális kisajátító szándékokkal folyamatosan táplálja a kisebbségi nacionalizmust, ezzel egy önfenntartó kört hozva létre, amelyben a két nacionalizmus tulajdonképpen egymást táplálja. Elena Mannová szerint a vegyes lakosságú déli határ menti régióra leginkább az jellemző, hogy mindkét fél szeretne belőle egységes és hangsúlyosan saját területet létrehozni. Mivel mindkét fél folyamatosan a szimbolikus határkijelöléssel foglalkozik, ezért Mannová szerint végül a szlovákok és a magyarok is kisebbségként viselkednek ebben a régióban (Mannová 2009, 201. p.). A szlovák és magyar nyelvű diskurzusok dinamikájának bemutatása azonban egy külön kutatás témája lenne, a tanulmányban pedig elsősorban arra törekedtem, hogy a szlovákiai magyar nyelvű kulturális mező belső mozgásait mutassam meg. Ez természetesen nem zárja ki, hogy az egyes jelenségek mögött e tényezők hatásaira is gondoljunk.

Fontos szempont továbbá, hogy bár a reprezentációs vita az egész szlovákiai magyar kulturális mező diskurzusát áthatja, beláthatatlan feladat lett volna a kultúra minden területén pontosan feltérképzeni azt. Ezért néhány tipikus, egymással összefüggő példa mutatta be, hogy néz ki a reprezentációs konfliktus a gyakorlatban, milyen műveket, alkotói viszonyulásokat, kritikai, befogadói pozíciókat von maga után. Bár a kultúra legtöbb területe mutat kifejezetten rá jellemző sajátosságokat (az irodalmi mezőt olyannyira foglalkoztatja a kisebbségi önreprezentáció problémája, hogy szinte saját, belső válságaként éli meg azt; a filmes szakma, vélhetően strukturális okok miatt erőteljesen a progresszív diskurzus irányába húz; a közművelődést belülről feszíti az időről időre felmerülő folklorizmusvita), ami általánosan megállapítható, hogy a dichotóm rendszerben való pozíció elfoglalása megkerülhetetlen része a szlovákiai magyar kultúrának.

Irodalom

Appadurai, Arjun 2001. A lokalitás teremtése. Regio. Kisebbség, politika, társadalom, 12. évf. 3. sz. 3–31. p.

Bajcsi Ildikó 2014. A pártállami magyar kulturális elit rekrutációja Csehszlovákiában. A Csemadok-alapítók nemzedéke (1949–1960). In Papp Z. Attila (szerk.): Határhelyzetek VII. Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium.

Barth, Fredrik (szerk.) 1969. Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Culture Difference. Boston, Little, Brown and Company.

Barth, Fredrik 1996. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio. Kisebbség, politika, társadalom, 7. évf. 1. sz. 3–25. p. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00024/pdf/01.pdf Letöltés: 2019. 06. 20.

Beke Zsolt 2016. Az identitás esélyei. Szlov. magy. kult. Pozsony, Kalligram.

Bourdieu, Pierre 1988. Az identitás és a reprezentáció. Világosság, 29. évf. 8–9. sz. 642–644. p.

Boym, Svetlana 2001. The Future of Nostalgia. University of Michigan, Basic Books.

Brubaker, Rogers 2001. Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 6. évf. 7–8. sz. 60–66. p. Elérhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/csoportok-nelkuli-etnicitas Letöltés: 2019. 06. 20.

Brubaker, Rogers 2006. Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. Regio. Kisebbség, politika, társadalom. 17. évf. 3. sz. 3–29. p.

Dieckhoff, Alain 2002. Egy megrögzöttség túlhaladása – a kulturális és politikai nacionalizmus fogalmainak újraértelmezése. Regio. Kisebbség, politika, társadalom, 13. évf. 4. sz. 7–22. p.

Dusík Anikó 2006. A kizökkent idő tapasztalata. In Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989–2006). Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 36–42. p.

Eriksen, Thomas Hylland 2008. Etnicitás és nacionalizmus – antropológiai perspektívák. Budapest, Gondolat Kiadó.

Feischmidt Margit 2005. A magyar nacionalizmus autentikusság-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben. In Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. Tanulmányok. Budapest–Pécs, Néprajzi Múzeum–PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 7–32. p.

Feischmidt Margit (szerk.) 2010. Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet.

Fenton, Steve 2003. Ethnicity. Padstow, Cornwall, Polity Press.

Filep Tamás Gusztáv 1999. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. In Tóth László–Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998, III. Budapest, Ister Kiadó, 5–125. p.

Gerencsér Péter 2018. A „csináld magad” apoteózisa. Dunszt.sk. Elérhető: https://dunszt.sk/2018/10/30/a-csinald-magad-apoteozisa/ Letöltés: 2019. 11. 18.

Glózer Rita 2007. Diszkurzív módszerek. In Kovács Éva (szerk.): Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Budapest–Pécs, Néprajzi Múzeum–PTE BTK Kommunikáció- és médiatudományi Tanszék, 260–268. p.

Grendel Lajos 1991. Elszigeteltség vagy egyetemesség. Esszék, cikkek, interjúk. Budapest, Regio könyvek 3.

György Norbert 2004. Klára. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

György Péter 2013. Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Budapest, Magvető.

Győry Adrienn 2013. Identitástöredékek. Irodalmi Szemle, 56. évf. 1. sz. 55–57. p.

Hushegyi Gábor 2003. Kisebbségi mátrix. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. 2. sz. 125–130. p.

Hushegyi Gábor 2006. Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek. In Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989–2006). Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 67–94. p.

Lampl Zsuzsanna 2011. A szlovákiai magyar kulturális és gazdasági elit szociológiai portréja. In Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest, MTA Politikatudományi Intézet–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Argumentum Kiadó, 437–461. p.

Lanstyák István 1998. Nyelvünkben otthon. Dunaszedahely, Nap Kiadó.

Losoncz Alpár 2003. Vázlat a vajdasági magyar elitek dinamikájáról. In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla (szerk.): Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 305–324. p.

Mannová, Elena 2009. Southern Slovakia as an Imagined Territory. In Ellis, Stephen G. et al. (eds.). Frontiers, Regions and Identities in Europe. Pisa, Plus-Pisa Univeristy Press, 185–204. p.

Misad Katalin 2019. Nyelvhasználat kétnyelvű környezetben. Tanulmányok a magyar-szlovák nyelvkapcsolódások köréből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Gramma Nyelvi Iroda.

Németh Zoltán 2005. A bevégezhetetlen feladat. Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

Patakfalvi-Czirják Ágnes 2018. Ünnepélyes keretek között újra és újra kimondani. A Székely Szabadság Napjának elemzése. In Filep Tamás Gusztáv (szerk.): Ünnep és felejtés. Emlékezet, identitás, politika. Budapest, Pesti Kalligram.

Szabó Réka 2013. A szlovákmagyarok csodája, avagy tévhitek reneszánsza 40 percben. Irodalmi Szemle, 56. évf. 1. sz. 58–59. p.

Szarka László 2005. Kisebbség és kultúra. A kulturális intézmények szerepe a közösségépítésben. In Blénesi Éva–Mandel Kinga–Szarka László (szerk.): A kultúra világa. A határon túli magyar kulturális intézményrendszer. Budapest, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 5–24. p.

Száz Pál 2017. Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium. Budapest, Kalligram.

Szeghy-Gayer Veronika 2016. Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között. Budapest, Kalligram.

Tarics Péter (szerk.) 2018. Értékeink: százéves a szlovákiai magyar közösség, hetvenéves a Csemadok. Trhová Hradská, Pro Futuro Hungarica.

Tekei Erika 2017. Az elmúlt idő értelmezett idővé változtatása. Romániai magyar népköltészeti kiadványok recepciójának vizsgálata (1948–1989). In Bene Sándor–Dobos István (szerk.) Az idő alakzatai és időtapasztalat a magyarságtudományokban. Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 77–86. p.

Uhrin Erzsébet 2008. Nyelv és identitás a magyarországi szlovákoknál. Barátság, 15. évf. 6. sz. 5896–5898. p.

Vajda Barnabás 2005. Klára sikamlós nyelvéről és az egyenes beszédről. Új Forrás, 37. évf. 7. sz. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00016/00107/050714.htm Letöltés: 2019. 07. 01.

Vančo Ildikó 2010. Minorities and Identities: The Role of (The Native) Language. In Quatre-vingt-quatriéme session annuelle du Comité. Brüsszel, Palais des Académies, 59–70. p.

Zakariás Ildikó 2018. Jótékony nemzet. Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarok segítésében. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram.

Filmek:

Galán Angéla 2011. Szlovákmagyarok

Molnár Csaba 2011. Ľudovít Štúr utolsó napjai

Molnár Csaba 2013. A rendes ember

Prikler Mátyás 2013. Köszönöm, jól 

Kiállítások:

Németh Ilona 2016; 2017. Mindent becsomagolni (Pozsony: SODA gallery; Budapest: Knoll Galéria)

Németh Ilona 2017; 2018. Eastern Sugar (Prága: Futura Gallery; Pozsony: Kunsthalle Bratislava)

Szlovákia lakosságának községsoros nemzetiségi összetétele az 1950. évi népszámlálás adatai alapján

A 2. világháború után megtartott csehszlovák népszámlálások közül az 1950-es népszámlálás községsoros nemzetiségi adatsorai különleges jelentőséggel bírnak.

A pártállami időszakban megtartott cenzusok nemzetiségi adatai csak országos, kerületi és járási szintű bontásban lettek közzétéve a Csehszlovák Statisztikai Hivatal egyes, többnyire belső kiadványaiban. A korábbi, az 1950. és az 1961. évi népszámlálási kiadványok még titkosítottak voltak.

Az 1950. évi népszámlálás nemzetiségi adatai több szempontból is megkérdőjelezhetők. A kitelepítések, reszlovakizáció, lakosságcsere után rövid idővel megtartott népszámlálások a magyar nemzetiségűek számát számításaink szerint a várhatónál 113 ezer fővel alacsonyabbnak mutatták ki. (L. Gyurgyík 2011) A 2. világháború utáni időszakban országos, kerületi és járási szinten az 1961. évi adatok jelentik az első reális támpontot az egyes nemzetiségek számára és területi megoszlásukra vonatkozóan. Azonban az 1961. évi népszámlálás községsoros bontású nemzetiségi adatai (a statisztikai hivatal alapján, valamint levéltári forrásokból) napjainkig nem ismeretesek.[1]

Az 1950. évi népszámlálás községsoros nemzetiségi (és felekezeti adatai) csak a közelmúltban váltak hozzáférhetővé a Szlovák Statisztikai Hivatal levéltárában. Az adatok 6 kéziratjellegű belső kiadványból (a továbbiakban: kiadvány) lettek feldolgozva. A kiadványok az egyes kerületek adatait tartalmazzák. A2-es formátumú, írógéppel írt lapjai tartalmazzák az egyes járások településeinek egyes adatait.[2]

A községsoros adatokat tartalmazó kéziratok 6 szlovákiai nemzetiség adatait tüntetik fel. Feltüntetik a szlovák, cseh, orosz, lengyel, német, magyar nemzetiségeket, melyeket az egyéb kategória egészít ki. Az orosz nemzetiség a ruszin és ukrán nemzetiségűek egyfajta gyűjtőkategóriája.

1. A népességszám alakulása

Szlovákia népessége az 1950. évi népszámlálás időpontjában 3 442 317 főt tett ki.[3] Lakosainak száma az 1930. évi népszámlálás szerint 3 329 793 fő volt.^[4] Azaz 1930 és 1950 között a száma 3,4,%-kal növekedett. Az 1930. évi népszámlálás és az 1946. évi népesség-összeírás közti időszakban a lakosság száma alig változott, ill. kis mértékben csökkent. 1946-ban 3 327 803 főt tett ki. (Tišliar–Šprocha 2017, 39. p.) Az 1930-as évek jelentős népességnövekedését teljes mértékben „lefaragták” a háborús évek népességveszteségei. A második világháborút követő években nemzetközi viszonylatban is jelentős népességnövekedés figyelhető meg. Csak 1946 és 1950 között Szlovákia lakosainak a száma a nem elhanyagolható migrációs veszteség ellenére 114 514 fővel, 3,4%-kal gyarapodott.^[5]

A nemzetiségek számának, arányának összetételéről az 1950. évi regisztrált adatok – elsősorban a magyar, a német és a szlovák lakosság szempontjából – nem nyújtanak hiteles képet az 1940-es évek második felében a szlovákiai magyarokat és németeket érintő események miatt. Inkább arról szólnak, hogy néhány évvel a jogfosztottság után mennyien merték magukat magyarnak (németnek) vallani az 1950. évi népszámlálás időpontjában. Ezzel párhuzamosan a szlovák lakosság regisztrált száma jelentősen magasabb a várható számuknál.

Az 1950. évi csehszlovák népszámlálást megelőzően két évtizeddel korábban, 1930-ban került sor az utolsó csehszlovák népszámlálásra. (A 40-es években a Szlovák Állam területén 1940. december 15-én volt egy szlovák, Magyarországon és az 1. bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt területeken, így a szlovákiai magyarlakta területeken is, 1941-ben tartottak népszámlálást). E két évtizedből főleg a „hosszú negyvenes évek” során gyakran egymással ellentétes folyamatok befolyásolták a lakosság különböző társadalmi csoportjainak, nemzetiségeinek életét, melyeknek községsoros demográfiai következményeiről nem voltak adataink. („Anyások” bejövetele, majd elüldözése, zsidók elhurcolása, holokauszt, a csehek kikényszerített távozása Szlovákiából, szlovákok és csehek távozása a Magyarországhoz visszacsatolt területekről, magyarok, németek kitelepítése, a magyar lakosság jelentős részének reszlovakizációja, a megmaradt németek egy részének nemzetiségváltása s a deportálások igen jelentősen átformálták Szlovákia lakosságának nemzetiségi összetételét is.) Mindezek a változások kitapinthatóak a két népszámlálás nemzetiségi adatsorainak eltéréseiben.

1. ábra. A szlovákiai nemzetiségek arányának változása 1930, 1951, %

A két évtized alatt (1930 és 1950 között) a szlovákok regisztrált száma 2 251 358-ról 2 982 524-re irreális mértékben, 731 166 fővel, 32,5%-kal gyarapodott. Arányuk 67,6%-ról 86,6%-ra nőtt. A többi kimutatott nemzetiség száma, aránya csökkent. A magyarok száma 592 337-ről 354 532-re, 237 805 fővel, 40,2%-kal, arányuk még nagyobb mértékben 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent. A csehek száma 1/3-ára 121 696-ról 40 365-ra, számarányuk 3,7%-ról 1,2%-ra apadt. A németek száma 1950-ben 1/30-ára, 154 821-ról 5179-ra apadt. Országos arányuk 4,6%-ról 0,2%-ra zsugorodott. De a többi kimutatott nemzetiség száma és aránya is megfogyatkozott. (1. ábra, lásd az F2. táblát is a függelékben)[6]

A magyarság jogfosztottságát követően megtartott cenzus távolról sem nyújt használható adatokat a magyar lakosság számára vonatkozólag, inkább nyújt arról információt, hogy a magyarság egészét sújtó intézkedések után oly rövid idővel valójában hányan merték bevallani magyarságukat. (L. Gyurgyík 2011)

1.1. Kerületek, járások

1950-ben, a népszámlálás időpontjában Szlovákia területén 3344 helység (falu és város) volt kimutatható. A helységek és lakosság száma Szlovákia területén regionálisan jelentős mértékben különbözött. Az ország 6 kerületre és alsóbb szinten 91 járásra tagolódott.

A kerületek helységeinek (községeinek) és lakosainak a száma és aránya jelentősen különbözött. A legtöbb település az Eperjesi kerületben (757) volt található, a szlovákiai települések 22,6%-a. Legkisebb számú települést a Pozsonyi kerületben mutattak ki (460), ez az ország helységeinek 13,8%-a volt. A lakosság számának megoszlása ezzel ellentétes. Legtöbben a Pozsonyi kerületben éltek (849 282 fő) 24,7%, és feleannyian az Eperjesi kerületben (425 494 fő) 12,4%. Jelentős eltérés mutatkozik még a Besztercebányai kerület települései és lakosságszáma arányában. A Besztercebányai kerülethez tartozó helységek a szlovákiai községek 17,5%-át tették ki (584 település). E kerületben élt az ország lakosságának 14,2%-a, (487 903 fő). A többi 3 kerület helységeinek és népességszámának az aránya már kevésbé tér el. (2. ábra, lásd az F2. táblát is a függelékben)

2. ábra. Szlovákia községeinek és lakosainak az aránya kerületek szerint 1950-ben, %

Az egyes kerületekhez tartozó járások száma már kevésbé különbözött. Legtöbb járás a Pozsonyi kerülethez (17), legkevesebb a Kassaihoz (13) tartozott. Az egyes járásokon belül a községek száma igen nagy mértékben különbözik. Átlagosan 36,7 helység jut egy járásra. Két olyan járás található, amelyben csupán egy-egy helység található (Pozsony-város és Magas-Tátra). A legtöbb helység viszont a Kassai járásban volt (93 település). A legtöbb lakosa a járási jogállással rendelkező Pozsony-városnak volt 192 896 lakossal.[7] Itt élt Szlovákia lakosságának 5,6%-a. Legkevesebben a Szepesófalui (Spišská Stará Ves-i) járásban laktak: 9163 fő, az ország lakosságának 0,3%-a.

A nemzetiségek kerületek szerinti vizsgálatánál a nemzetiségeket két csoportra bontjuk. (Ezeken kívül feltüntetjük az igencsak alacsony arányú egyéb és ismeretlenek kategória adatait is). A többségi nemzetiségekhez a csehek és szlovákok, a továbbiakban „csehszlovákok”, a többi regisztrált nemzetiség pedig a „nemzeti kisebbségek” csoportját teszi ki. Az adatokból láthatjuk, hogy nemzeti kisebbségek legnagyobb arányban a Nyitrai kerületben, (21,3%) legkevesebben a Zsolnai kerületben (0,5%) éltek. A legtöbb kerületben a nemzeti kisebbségek aránya meghaladta a 10%-ot: Besztercebányai kerület (13,5%), Pozsonyi kerület (12,7%), Eperjesi kerület (12,8%). A Zsolnai kerületet követően a legalacsonyabb a kisebbségek aránya a Kassai kerületben (7,0%). Az egyéb és ismeretlenek kategóriájába tartozók aránya igen alacsony (0,1%–0,3%).

3. ábra. A szlovákiai nemzetiségcsoportok aránya kerületek szerint, 1950, %

Az etnikai térszerkezet összetételét tekintsük át járások szerint is, azaz vizsgáljuk meg, hogy milyen az egyes járások megoszlása etnikai szempontból. A járások etnikai térszerkezetének vizsgálatánál az alábbi kategorizációt alkalmazzuk.[8]

1950-ben a 91 szlovákiai járásból 81 csehszlovák többségű volt, csak 10 járásban nem voltak többségben a csehek és szlovákok. A 91 járásból 69-ben minősített többséget alkottak.

A legtöbb járásban, 59-ban a nemzetiségek szórványban voltak. Ebből 46-ban arányuk kevesebb volt mint 2%, 13 járásban az arányuk 2 és 10% között mozgott. Enyhe kisebbségben 16, erős kisebbségben 6 járásban voltak. 10 járásban voltak enyhe többségben. Minősített többségben egyben sem voltak.

1.2. A települések nagyságcsoportjai

A szlovákiai helységekben élő lakosság száma igen tág keretek között mozgott. A legtöbb lakosa Pozsony városnak volt (192 896 fő), a legkevesebben pedig (a Turócszentmártoni járáshoz tartozó) Valentová (Bálintfalva) községben éltek (32 fő).

A továbbiakban vizsgáljuk meg a települések összetételét a lakosság nagyságcsoportjai szerint.

4. ábra. Szlovákia lakosságának a helységek nagyságcsoportjai szerinti megoszlása, 1950, %

Szlovákia településeinek 3/4-ét 1000-nél kisebb lakosú települések tették ki. Legnagyobb volt a 200–499 lakosú helységek száma (1200; 35,9%), valamint az 500–999 lakosú falvak száma, aránya (1002; 30,0%). Jelentősen alacsonyabb az 1000–1999 lakosú falvak száma (562), aránya (16,8%). A városias jellegűnek tekinthető, 5000 főnél nagyobb lélekszámú helységek száma igen alacsony volt (67; 2%). Csak a két legnagyobb város (Pozsony és Kassa) lakosainak a száma haladta meg az 50 000 főt.

A lakosság közel 1/4-e (22,3%) az 1000–1999 főt számláló kis falvakban élt, több mint 1/5-e az 500–999 lakosú apró falvakban (20,3%), és 17,9% a 2000–4999 lakosú helységekben. Az 5000–49 999 lakosú városokban 18,8%, Pozsonyban 5,6%, Kassán 1,8% volt kimutatható. Lásd még az F3. táblázatot is.

5. ábra. Szlovákia nemzetiségi csoportjainak aránya a helységek nagyságcsoportjai szerint, 1950, %

Szlovákia lakosságán belül megfigyelhető, hogy a nemzeti kisebbségek urbanizáltsági foka alacsonyabb az országosnál. A nemzeti kisebbségek aránya a nagyobb helységek irányában csökken. Az 5000 főnél kisebb lélekszámú helységekben arányuk magasabb az országos arányuknál, a nagyobb népességű helységekben pedig jóval kisebb (F3. táblázat).

A 200 főnél alacsonyabb népességű településeken az arányuk a legmagasabb (17,6%). De a csökkenés nem folyamatos. Ettől némileg alacsonyabb az arányuk a 2000–4999 lakosú helységekben (14,6%). Miközben az arányuk az 500–1999 lakosú helységekben 13% és 14% között mozog. Az 5000 főnél nagyobb népességű helységekben az arányuk sokkal kisebb. Az 5000–19 999 lakosú városokban arányuk 8% felett mozog, a 20–100 ezer lakosú várásokban 3% feletti, míg az egyetlen 100 000 feletti városban, Pozsonyban 4,5%. A csehszlovákok és az országos értékek közötti eltérés igen alacsony. Magasabb az arányuk az 5000 főnél nagyobb népességű helységekben, míg az ettől alacsonyabb lakosságú helységekben alacsonyabb. Ez eltérés csupán néhány tized százalékpont. (5. ábra)

2. Etnikai térszerkezet

A fentiekben a szlovákiai nemzetiségeket két csoportba soroltuk: megkülönböztettük a többségi és a kisebbségi nemzetiségeket. Az elsőt a csehszlovákok, a másodikat pedig a többi nemzetiség (magyar, orosz, német, lengyel, ill. egyéb nemzetiségek) összesített adatai tették ki. Vizsgáljuk meg, hogy milyen is a nemzetiségek e két csoportjának etnikai térszerkezete.

Először azt nézzük meg, hogy hány településen élnek csehszlovákok, illetve a többi nemzeti kisebbséghez tartozók. 1950-ben a 3344 településből 3339-ben élt legalább 1 csehszlovák nemzetiségű lakos. A hiányzó 5 településen csak oroszok éltek. A nemzeti kisebbségek esetében a 3344 településből 2018 településen élt legalább 1 valamelyik nemzeti kisebbséghez tartozó személy, azaz 1326 községben csak csehszlovákok éltek.

2.1. Többségi és kisebbségi nemzetiségek

6. ábra. A csehszlovákok, továbbá a nemzeti kisebbségek által lakott községek aránya a nemzetiségek száma, aránya szerint a településeken, 1950, %

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy milyen arányban éltek a többségi és a kisebbségi nemzetiségek Szlovákia településein. Az etnikai térszerkezetet egy 6 kategóriát tartalmazó szempontrendszer alapján vizsgáltuk meg.[9]

A csehszlovákok döntő mértékben olyan településeken éltek (78,9%), ahol domináns többséget alkottak (arányuk magasabb 80%-nál). Ezzel szemben a nemzeti kisebbségek által lakott települések döntő többsége (76,9%) szórványtelepülés, azaz a nemzetiségek által lakott települések döntő többségén arányuk 10%-nál alacsonyabb volt. 1950-ben a 2018 kisebbségek által lakott településből 1220 településen arányuk nem érte el a 10%-ot. A 3344 településből 2546 településen a nemzetiségek aránya kevesebb volt mint 10%.

Azoknak a településeknek száma, ahol a nemzeti kisebbségek voltak többségben 485 volt, azaz Szlovákia településeinek 14,5%-án alkottak többséget a nemzeti kisebbségek (6. ábra).

7. ábra. A csehszlovákok, továbbá a nemzeti kisebbségek megoszlása a nemzetiségek száma, aránya szerint a településeken, 1950, %

Az előző megközelítésnél – amikor is a települések megoszlását vizsgáltuk a nemzetiségek aránya szerint – az etnikai térszerkezet sokkal markánsabb jegye a nemzetiségeknek a települések etnikai aránya szerinti megoszlása. Ebből a szempontból merőben más jellegzetességeket figyelhetünk meg: a nemzetiségek 8,4%-a élt szórvány-, illetve szórvány jellegű településeken. Ezzel szemben a kisebbségek által többséget alkotó településeken élt 1950-ben 67,4%-uk.

A csehszlovák lakosság aránya a szórvány jellegű településeken szinte elhanyagolható, 0,1%, az általuk kisebbségben lakott településeken is igen alacsony, 3,9%-ot tett ki. Az enyhe többségi településeken 5,0%, az erős többségű településeken 91,4%-ot tett ki.

3. Szlovákia nemzetiségi összetétele

3.1. Kerületek

1. táblázat. Szlovákia nemzetiségeinek kerületek szerinti megoszlása 1950

 Mint említettük, az 1950. évi községsoros népszámlálási adatok 6 nemzetiség adatait mutatták ki, melyeket az egyéb és az ismeretlenek kategóriája egészített ki. A 6 nemzetiség számban és területi eloszlásban is igencsak különbözött. Nézzük meg az egyes nemzetiségek számának alakulását kerületek szerinti megoszlásban.

A szlovákok aránya legmagasabb a Zsolnai és a Kassai kerületekben volt (97,9% és 91,0%). A magyarok aránya a Nyitrai kerületben volt a legmagasabb, 21,0%. Legnagyobb számban az oroszok az Eperjesi (10,6%), a csehek a Pozsonyi kerületben éltek (2,0%). A többi nemzetiség aránya igen alacsony, egyikük sem haladja meg az egyes kerületekben a 0,1–0,2%-ot (Lásd az F2. táblázatot is).

 3.2. Járások

A következőkben a szlovákiai nemzetiségek járások szerinti megoszlásának alakulásával foglalkozunk. Ennek azonban megvannak a korlátai. Csak azokat a nemzetiségeket vizsgáljuk, amelyek jelentősebb arányban (legalább 2%) élnek legalább 1 járás területén.

Egy nemzetiség, a lengyelek aránya egy járáson belül sem éri el a 2%-ot, ezért a lengyelekkel járások szerinti megoszlásuk szempontjából nem foglalkozunk. Az egyéb és ismeretlenek kategóriájához tartozók aránya két járásban magasabb 2%-nál. Nagy valószínűséggel a Késmárki járásban a németek, a Nagyrőcei járásban a magyarok egy része nem vallotta be nemzeti hovatartozását, és ezáltal haladta meg az egyéb és ismeretlenek aránya a 2%-ot.

A többi 5 nemzetiség megoszlása viszont jelentősen különbözik. A szlovákok a 91 szlovákiai járásból 80-ban voltak többségben. Minősített többségük volt 68 járásban, 12 járásban voltak enyhe kisebbségben.

A magyarok aránya 66 járásban volt alacsonyabb 10%-nál, 17 járásban 10% és 50% között mozgott, 8 járásban tették ki a lakosság többségét, ebből egyben sem voltak minősített többségben.

Az oroszok 4 járásban voltak enyhe kisebbségben, további két járásban enyhe többségben. A csehek aránya 12 járásban volt magasabb 2%-nál. Ebből egy járásban (Magas-Tátra) voltak enyhe kisebbségben.

A németek aránya két járásban haladta meg a 2%-ot. A Stubnyafürdői (Turčianske Teplice) és a Privigyei (Prievidza) járásokban.

2. táblázat. Szlovákia járásainak megoszlása a járáscsoportokban élő nemzetiségek aránya szerint, 1950, %

A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy milyen a nemzetiségek megoszlása a járásokon belüli arányuk szerint. Az adatokból láthatjuk, hogy a vizsgálatba bevont nemzetiségeknek igencsak változatos a megoszlása a járások etnikai jellege szerint. A szlovákok döntő többsége, (95,9%) szlovák többségű járásokban élt. (Ebből a minősített többségű járásokban arányuk 87,3%, az enyhe többségű járásokban 8,6%). Az erős kisebbségű járásokban 0,9%-uk élt. A magyarok közel fele (47,1%) enyhe magyar többségű járásokban élt, csaknem hasonló arányuk (45,7%) élt a magyar kisebbségű járásokban. Szórvány jellegű járásokban élt a magyarok 7,3%-a.

Az oroszok 37,6%-a élt enyhe többségű járásokban. Enyhe kisebbségű járásokban 42,5%-uk, szórványjellegű járásokban közel 1/5-ük (19,9%) élt.

A cseh nemzetiségűek döntő többsége szórványjellegű járásokban élt. Csupán 4,7%-uk élt egy enyhe cseh kisebbségű járásban (Pozsony városban).

3. táblázat. A szlovákiai nemzetiségek megoszlása a járáscsoportokban élő nemzetiségek aránya szerint 1950, %