Szemle archív

A nyelvi jogok az oktatásban és a közigazgatásban a Karta Szakértői Bizottságának jelentései tükrében

1.Bevezetés

A Kárpát-medence tágabb térségében az első és a második világháború egyaránt jelentősen átalakította a politikai határokat. Ez azzal is járt, hogy a korábban (ilyen-olyan megszorításokkal és szünetekkel ugyan, de) egy államszerkezetbe tartozó magyar nyelvterület az első világháború után több államba szakadt. 1920 után magyar anyanyelvűek sokasága került Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Ausztria területére, a második világégés után pedig már hat különböző állam határa darabolta a magyar nyelvterületet, amely így Magyarországon kívül Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Ausztria és a Szovjetunió területének egy részére terjedt ki. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején a régióban lezajlott politikai átalakulások újabb átrendeződéseket hoztak, melyek következtében ma „a Kárpát-medencében a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történelem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban[1] egyszerre, a nyelvi változást pedig minden országban más-más tényezők befolyásolják” (Szilágyi 2008, 106. p.).

A magyar nyelvterület szétszabdaltsága szükségszerűen befolyásolja a magyar nyelv helyzetét, hiszen a politikai határok meghatározzák a nyelvet beszélők szociális hálóit, s így természetes, hogy a határon belüli kapcsolatok felerősödnek, a határon átnyúló kapcsolatok pedig akadályokba ütköznek, ezért rendszerint gyengülnek. Az államhatárok kettős természetűek: egyszerre idéznek elő konvergenciát és divergenciát, s a határon belüli változatok fokozatosan elkezdenek egymáshoz közeledni és a kiegyenlítődés irányába fejlődni, míg a határ másik oldalán rekedt változatokban a különfejlődés erősödik fel (Palander–Riionheimo–Koisvisto 2018, 7. p.). Ennek nyelvi és társadalmi következményeit számos vizsgálat elemzi, így például a magyar nyelv Magyarországon kívüli változatait azonos szempontok szerint bemutató A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatási program (Csernicskó 1998, Göncz 1999, Lanstyák 2000, Szépfalusi és mtsai 2012, Fancsaly és mtsai 2016, Péntek–Benő 2020). Több olyan tudományos összefoglaló is készült, melyek azt vizsgálják összehangolt szempontok szerint, hogyan alakult a magyar nyelv jogi státusza, illetve a magyarul beszélők nyelvi jogi helyzete a Magyarországgal szomszédos országokban (például Kontra–Hattyár szerk. 2002, Nádor–Szarka szerk. 2003, Gerencsér 2009, Eplényi–Kántor szerk. 2012, Csernicskó–Szabómihály 2010, Csernicskó–Péntek–Szabómihály 2010, Szabómihály 2017 stb.).

Ezeknek az elemzéseknek az elkészültét az tette lehetővé, hogy a rendszerváltozásokat követően – a magyar kisebbségek iránti érdeklődés növekedésével párhuzamosan – Európában egyre több figyelem irányult a nyelvi jogok kutatására. A Szovjetunió széthullása és a korábban a szocializmust építő államokban lezajlott politikai, társadalmi, gazdasági átalakulások után a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek bízhattak abban, hogy a kisebbségi és a nyelvi jogok területén is teljesen új korszak kezdődik, és a nyelvi jogok korlátozása – ami az első és a második világháborút lezáró békedöntések után kisebbségbe szakadt magyar közösségek mindennapjainak része volt hosszú évtizedeken át – hamarosan a múlt ködébe vész.

Az, hogy Magyarország a szomszédjaival együtt tagja lett az Európa Tanácsnak, illetve – Ukrajna és Szerbia kivételével – az Európai Uniónak, a jogharmonizáció területére is hatással volt. A magyar kisebbségek nyelvi jogi helyzetének javulására vonatkozó reményeket táplálták azok az európai egyezmények, amelyeket épp az etnikai és nyelvi alapú konfliktusok megelőzése, valamint a kisebbségi és nyelvi jogok kodifikálása céljából dolgoztak ki és javasoltak elfogadásra az 1990-es évek első felében, többek között a volt szocialista államok számára is. A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája[2] (a továbbiakban Karta) 1992-ben, a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről[3] (a továbbiakban Keretegyezmény) 1995-ben született az Európa Tanács (ET) égisze alatt, és a térség európai integrációt célul kitűző valamennyi állama – Magyarországot is beleértve – csatlakozott e két nemzetközi kisebbségvédelmi egyezményhez (1. táblázat).

1. táblázat. A Karta és a Keretegyezmény (ratifikációt követő) hatályba lépésének éve Magyarországon és a szomszédos államokban[4]

Az első és második világháborút követő békedöntések után kisebbségi helyzetbe került és hosszú évtizedeken át nemzetiségi és nyelvi jogaiban korlátozott több milliónyi magyar anyanyelvű számára reményt keltő lehet az is, hogy a magyar nyelv az összes Magyarországgal szomszédos államban a Karta védelme alá vont nyelvek közé tartozik, Magyarország pedig az összes, vele határos állam nyelvét a Karta által védelmezett nyelvek közé sorolta (2. táblázat).

2. táblázat. A Karta védelme alá vont nyelvek Magyarországon és a szomszédos államokban[7]

A magyar nyelv közigazgatásban való használatát elemző összefoglaló tanulmányában Szabómihály Gizella (2017, 299. p.) a következőket írja: „a kisebbségi nyelvek fennmaradásának, az asszimiláció lassításának egyik feltétele, hogy a kisebbség nyelve ne szoruljon vissza a magánszférába, hanem pozíciói megmaradjanak, sőt erősödjenek a nyilvános nyelvhasználati színtereken. Ezek azonban azok a színterek, amelyek esetében a kommunikáció nyelvét az állam befolyásolja, szabályozza. Ezért foglalkoztak, foglalkoznak nyelvészeink és jogászaink kiemelt témaként a nyilvános nyelvhasználat törvényi szabályozásával, az egyes utódállamok nyelvpolitikájával, a magyar kisebbségeknek biztosított nyelvhasználati jogokkal.” Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az a négy Magyarországgal szomszédos állam, amelyben a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbségi közösségek élnek (Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna), milyen vállalásokat tett a Karta ratifikációja során a magyar nyelvnek az oktatásban, illetve a közigazgatósági hatóságok és közszolgálati szervek munkájában való használatát illetően, és bemutatjuk, hogy ezeket a vállalásokat hogyan teljesítik a gyakorlatban.

Az összehasonlító elemzés alapjául az szolgál, hogy a részes államoknak meghatározott időközönként jelentést kell készíteniük a Karta végrehajtásáról az Európa Tanács illetékes szerve, azaz a Szakértői Bizottság[8] felé. Az országjelentések mellett a Szakértői Bizottság is jelentéseket készít arról, hogyan alkalmazzák az egyes államok a nemzetközi dokumentumot saját területükön. Annak ellenére, hogy a Karta „szankcionáló mechanizmusok nélküli” szerződés (Vizi 2018, 4. p.), a Szakértői Bizottság jelentéseinek az áttekintése és elemzése mégis lényeges, mert ezek a jelentések elvileg „fontos iránymutatóul, egyfajta objektív tükörként szolgálnak a nemzetközi és hazai fórumokon a kisebbségi jogok helyzetével kapcsolatban” (Fiala-Butora 2017, 57. p.). Ezeknek a jelentéseknek a vizsgálata azért is tanulságos, mert „a nemzeti szabályozások nemzetközi szintű összevetésére nyújtanak módot, illetve az adott állam nyelvpolitikájáról pontosabb képet adnak, mint az aránylag könnyen módosítható belső jogszabályok”, illetve különösen azért, mert a Szakértői Bizottság a jelentések összeállítása során „nemcsak a jogszabályi hátteret, hanem a jogszabályok tényleges érvényesítését is vizsgálta” (Szabómihály 2017, 300. p.).

A Karta implementációjáról a Szakértői Bizottság által készített legfrissebb, 2017–2019-ben kiadott jelentések 2. fejezete könnyen áttekinthető módon, táblázatos formában foglalja össze, hogyan teljesítik az egyes államok a Karta ratifikációs törvényében tett vállalásaikat az egyes, a dokumentum hatálya alá vont nyelvek vonatkozásában. Az egyes országokról kiadott jelentések elemzése ily módon lehetőséget kínál számunkra, hogy mi is konkrétan megvizsgáljuk, hogy a Magyarországgal szomszédos országok milyen mértékben teljesítették a magyar nyelv vonatkozásában saját vállalásaikat, többek között az oktatás területén. Azt vizsgáljuk meg tehát, hogy egy független nemzetközi testület, a Karta Szakértői Bizottsága miként értékelte legutóbbi jelentéseiben (3. táblázat) az említett négy tagállam saját vállalásainak teljesítését a magyar nyelv vonatkozásában két nagyon fontos szférában: az oktatás és a közigazgatási nyelvhasználat területén. A jelentések kitérnek a Karta minden egyes, a tagállamok ratifikációs törvényében alkalmazandóként megjelölt cikkének és pontjának teljesítésére, külön-külön minden olyan nyelv vonatkozásában, melyek az adott országban a Karta védelme alá tartoznak. Mivel a magyar nyelv mind a négy vizsgált államban a Karta védelme alá vont nyelvek közé tartozik (lásd a 2. táblázatot), alkalmunk nyílik annak megvizsgálására, hogy Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna hogyan teljesíti a Karta ratifikálásával tett vállalásait a magyar nyelvre vonatkozóan.

3. táblázat. A Karta alkalmazásáról a Szakértői Bizottság által kiadott legfrissebb jelentés Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna vonatkozásában[9] [10] [11] [12] [13] 

2. A vállalások

A Kartát ratifikáló államok – bizonyos megkötésekkel – à la carte rendszerben válogathatnak a dokumentumban kínált rendelkezések közül. A választás egyik része az, hogy az állam választhat, mely nyelvekre terjeszti ki a Karta hatályát (mint láthattuk, a magyar nyelv szerepel a védelem alá vont nyelvek között). Továbbá az államok – a dokumentum I. rész 2. cikk 2. pontjában foglalt előírásokat figyelembe véve – úgy válogathatnak a Karta rendelkezései közül, hogy a II. részt mindenképpen alkalmazzák, a III. rész rendelkezései közül pedig „legkevesebb harmincöt bekezdést vagy pontot” alkalmaznak, mégpedig „legalább hármat-hármat a 8. és 12. cikkből és egyet-egyet a 9., 10., 11. és 13. cikkből”. Az oktatásra a Karta 8., a közigazgatási nyelvhasználatra a nemzetközi dokumentum 10. cikke vonatkozik.

Azt, hogy az oktatás területén milyen lehetőségek közül választhatnak az államok, a 8. cikk 1. pontjának egy részletét áttekintve mutatjuk be. A Karta 8. cikk 1. pontja az óvodától az egyetemig és a felnőttoktatásig ezeket lehetőségeket kínálja:

Az oktatásügyet illetően a Felek azokon a területeken, ahol ezeket a nyelveket használják, e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, és anélkül, hogy az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek oktatása hátrányt szenvedne, vállalják, hogy…

1. i. elérhetővé teszik az általános iskolai oktatást[14] az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken, vagy
2. elérhetővé teszik az általános iskola lényegi részét az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken, vagy
3. biztosítják, hogy az érintett regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása az általános iskolai tanrend integráns részét képezze, vagy
4. a fenti i.–iii. szerinti intézkedések valamelyikét legalább azokra a tanulókra alkalmazzák, akiknek családja ezt kívánja, és létszáma elegendőnek minősül; (…).

Jól érzékelhető: egyáltalán nem mindegy, melyik opciót választja egy adott állam. Miközben például az i bekezdés azt jelenti, hogy a kisebbségek anyanyelvükön tanulhatnak, az ii azt, hogy bizonyos tantárgyak oktatása a kisebbségi nyelven folyik, az iii már csak azt, hogy nyelvük tantárgyként van jelen az oktatási folyamatban.

Azt, hogy a Magyarországgal szomszédos négy állam milyen kötelezettségeket vállalt a magyar nyelv vonatkozásában az oktatás területén, a 4. táblázatban foglaltuk össze.

4. táblázat. Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna vállalásai a Karta 8., az oktatásról szóló cikke területén a magyar nyelvvel kapcsolatban[15]

Láthatjuk, hogy az egyes államok különböző kötelezettségeket vállaltak. Szembetűnő például, hogy Szlovákia és Románia – ahol az óvodától az egyetemig terjedő magyar nyelvű oktatási intézményrendszer működik – a legmagasabb szintű vállalásokat tette, hiszen e két ország vállalta, hogy biztosítja a magyar nyelven folyó oktatást az óvodától az egyetemig. Ukrajna és Szerbia ezzel szemben – annak ellenére, hogy e két ország magyarsága is fejlett anyanyelvű oktatási hálózattal rendelkezik (lásd pl. Bartha és mtsai szerk. 2011, Vančo 2017) – meglehetősen alacsony szintű kötelezettségeket vállalt. E két utóbbi ország csupán arra kötelezte el magát, hogy a magyar nyelv tantárgyként szerepelhet az oktatási rendszerben, arra azonban már nem, hogy oktatási nyelvként, tannyelvként is.

A Karta 10. cikkéből az alábbi rendelkezések közül válogathattak a Kartát ratifikáló államok:

10. Cikk – Közigazgatási hatóságok és közszolgálati szervek
1. Az állam azon közigazgatási kerületein, ahol a regionális vagy kisebbségi nyelvet használó személyek száma az alábbi intézkedéseket indokolja, a Felek a nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, abban a mértékben, ahogy az észszerűen lehetséges, vállalják, hogy

a. i. gondoskodnak arról, hogy a közigazgatási hatóságok a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, vagy
ii. gondoskodnak arról, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztviselőik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják azokkal a személyekkel fennálló kapcsolataikban, akik hozzájuk ezeken a nyelveken fordulnak, vagy
iii. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, és választ is ezeken a nyelveken kapjanak, vagy
iv. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók írásbeli és szóbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, vagy
v. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók jogérvényesen nyújthassanak be ilyen nyelvű dokumentumot;

b. széles körben használt közigazgatási szövegeket és formanyomtatványokat a lakosság számára, regionális vagy kisebbségi nyelveken, illetve kétnyelvű változatokban tesznek közzé;

c. megengedik, hogy a közigazgatási hatóságok dokumentumokat regionális vagy kisebbségi nyelven készítsenek.

2. Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma az alábbi intézkedéseket indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják:

a. a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a regionális vagy helyi közigazgatásban;
b. a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak azt a lehetőséget, hogy szóbeli vagy írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be;
c. a regionális testületek hivatalos dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;
d. a helyi testületek dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;
e. hogy a regionális testületek közgyűlési vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek használatát;
f. hogy a helyi testületek közgyűlési vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek használatát;
g. a helyneveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, ha szükséges, a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.

3. A közigazgatási hatóságok vagy az ő nevükben tevékenykedő más személyek által működtetett közszolgálati szerveket illetően a Szerződő Felek a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatának területein e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, abban a mértékben, ahogyan az ésszerűen lehetséges, vállalják, hogy

a. gondoskodnak arról, hogy használják a regionális vagy kisebbségi nyelveket a szolgáltatások nyújtásakor; vagy
b. megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak, hogy kérelmet ezeken a nyelveken terjesszenek elő, és úgy is kapjanak rá választ; vagy
c. megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak, hogy kérelmet ezeken a nyelveken terjesszenek elő.

4. Az 1., a 2. és a 3. bekezdések közül általuk elfogadott rendelkezések végrehajtására tekintettel a Felek vállalják, hogy az alábbi intézkedések közül egyet vagy többet meghoznak:

a. az esetleges szükséges fordítás vagy tolmácsolás;
b. elegendő számú köztisztviselő és más közalkalmazott foglalkoztatása, és ha szükséges, képzése;
c. azoknak az igényeknek a lehetséges mértékű kielégítése, melyek arra irányulnak, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatának területein a regionális vagy kisebbségi nyelvet ismerő köztisztviselőket nevezzenek ki.

5. A Felek vállalják, hogy megengedik a családneveknek az érdekeltek kérésére a regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatát és felvételét.

Azt, hogy milyen vállalásokat tettek az összevetésbe bevont államok, az 5. táblázatban foglaltuk össze.

5. táblázat. Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna vállalásai a Karta 10. cikke vonatkozásában a magyar nyelvvel kapcsolatban[16]

3. A magyar nyelv az oktatásban: a Karta 8. cikkének alkalmazása

A 6. táblázatot a Szakértői Bizottság fent említett jelentései alapján állítottuk össze. A sorokban az oktatásra vonatkozó 8. cikk egyes pontjai találhatók. Az egyes cellákban található értékelés a Karta azon részére vonatkozik, amelynek alkalmazását az adott állam vállalta (lásd a 4. táblázatot). A táblázatban látható számok a következő értékeléseket fedik (a Szakértői Bizottság által kiadott jelentésben szereplő szempontok szerint):

4. Megvalósult: A politikák, a jogszabályok és a gyakorlat megfelel a Karta követelményeinek.

3. Részben teljesült: A politikák és a jogszabályok teljes egészében vagy részben megfelelnek a Karta rendelkezéseinek, de a kötelezettségvállalást csak részben hajtják végre a gyakorlatban.

2. Formálisan teljesült: A szakpolitikák és a jogszabályok összhangban vannak a Kartával, de a gyakorlatban nincsenek végrehajtva a vállalások.

1. Nem teljesült: A kötelezettség teljesítése érdekében a politika, a jog és a gyakorlat területén nem tettek lépéseket a hatóságok, vagy a Szakértői Bizottság több monitoring cikluson át sem kapott semmilyen információt azok végrehajtásáról.

0. Nincs következtetés: A Szakértői Bizottság nem tudja megállapítani a kötelezettségvállalás teljesítését, mivel a hatóságok nem nyújtottak ehhez elegendő információt.

6. táblázat. Mennyiben felelnek meg az egyes államok a Karta 8. cikke kapcsán tett saját vállalásainak a magyar nyelv vonatkozásában? (A Szakértői Bizottság hivatalos jelentései alapján)

Amint a 6. táblázatban látjuk, a Szakértői Bizottság legutóbbi jelentései szerint alapjában véve mind a négy állam teljesítette a magyar nyelv kapcsán az oktatás területén vállalt kötelezettségeit, ám egyetlen államnál sincs mindegyik pont mellett maximális pontszám. 1-es (vagyis: nem teljesült) minősítést csak Ukrajnánál találunk, mégpedig három cellában is. S ha ehhez hozzátesszük, hogy az ukrajnai jelentés a kisebbségek nyelvén folyó oktatást visszaszorító (Brenzovics és mtsai 2020, Csernicskó és mtsai 2020, Fedinec–Csernicskó 2017, Huszti–Csernicskó–Bárány 2019) jogszabályok (a 2017. október 5-ei oktatási kerettörvény,[17] a 2019. április 25-ei államnyelvi törvény,[18] valamint a 2020. január 16-án az általános középfokú oktatásról[19] szóló törvény) elfogadása és hatályba lépése előtt készült, akkor valószínűsíthető, hogy a későbbiekben Kijev még kevésbé tud e téren megfelelni saját maga vállalta kötelezettségeinek (Csernicskó 2018). Ukrajna példájából az is világossá válik, hogy miért van szükség a Karta alkalmazásának folyamatos monitoringjára: az egyes államok jogszabályi környezetének változásai jelentősen befolyásolhatják az egyes nyelvek helyzetét.

4. A magyar nyelv a közigazgatási hatóságok és a közszolgálati szervek munkájában: a Karta 10. cikkének alkalmazása

A Szakértői Bizottság fenti értékelési skáláját használva azt foglaltuk össze a 7. táblázatban, hogy a vizsgálatba bevont négy állam miként teljesítette saját vállalásait a magyar nyelv vonatkozásában a Karta 10. cikkének teljesítése során. Amint láthatjuk, 4-es, vagyis „A politikák, a jogszabályok és a gyakorlat megfelel a Karta követelményeinek” minősítést csak kivételes esetben láthatunk. Ukrajna például egyetlen ilyen minősítést sem kapott, de Szlovákia is csupán egy ilyennel büszkélkedhet.

7. táblázat. Mennyiben felelnek meg az egyes államok a Karta 10. cikke kapcsán tett saját vállalásainak a magyar nyelv vonatkozásában? (A Szakértői Bizottság hivatalos jelentései alapján)

Egy 2010-ben készült, a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek nyelvi helyzetét áttekintő elemzés szerint „mind a kisebbségi magyar pártok, mind a magyarországi kormányzat (pártállástól függetlenül) arra törekednek, hogy az érintett államok legalább a nemzetközi szerződésekben vállalt szinten biztosítsák a nyelvi jogokat. Ezen túl azonban célként a hasonló nagyságú és hasonló helyzetben levő nyugat-európai őshonos kisebbségek (pl. a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek) által elért státusz fogalmazódik meg. Tehát az, hogy a magyar nyelv az adott államban legalább regionális szintű hivatalos nyelv legyen” (Csernicskó–Szabómihály 2010, 188. p.). A 7. táblázat adatai alapján egyértelműen látható, hogy ettől meglehetősen távol állunk.

5. Összesített eredmények

Ha a 6. és 7. táblázatban szereplő számokat (mint az iskolában) osztályzatokként kezeljük, megvizsgálhatjuk, hogyan értékelte a Szakértői Bizottság Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna a Karta 8. és 10. cikke kapcsán vállalt kötelezettségeinek teljesítését a magyar nyelv vonatkozásában. Az 1. ábrán úgy foglaltuk össze az adatokat, hogy a 6. és 7. táblázatban szereplő „osztályzatok” alapján átlagokat számítottunk (csak azokat a cellákat vettük figyelembe, amelyekbe a Szakértői Bizottság értékelése alapján 1-es, 2-es, 3-as vagy 4-es „érdemjegy” került).

1. ábra. A vizsgált négy állam átlagpontszámai a Szakértői Bizottság jelentéseiben szereplő értékelések alapján

Az ábrán látható, hogy az oktatásról szóló 8. cikk vállalásait jobban teljesítette mind a négy vizsgált állam, mint a 10. cikkben foglaltakat. Ukrajna a 8. és a 10. cikk vonatkozásában egyaránt rosszabbul teljesített, mint a másik három állam: a 8. cikk alkalmazásának értékelése során Románia, Szlovákia és Szerbia egyaránt 4-es alá minősítést kapott, miközben Ukrajna kereken 3-as osztályzattal zárt, a 8. cikknél pedig Románia 3-as fölé, Szlovákia és Szerbia 3-as alá érékelést kapott, Kijev azonban csupán 2-es alá minősítést érdemelt ki.

Ha (a matematikai szabályok szerint) kerekítjük az értékelés során kapott átlagpontszámokat, akkor láthatjuk, hogy a 8. cikk alkalmazására Románia, Szlovákia és Szerbia egyaránt 4-es minősítést kapott a Szakértői Bizottságtól, ami azt jelenti, hogy e területen ezekben az országokban a magyar nyelv vonatkozásában „a politikák, a jogszabályok és a gyakorlat megfelel a Karta követelményeinek”. Ukrajna ezzel szemben csak 3-as értékelést kapott, vagyis Kijev vállalásai csak részben valósultak meg, a Szakértői Bizottság értékelése szerint „a politikák és a jogszabályok teljes egészében vagy részben megfelelnek a Karta rendelkezéseinek, de a kötelezettségvállalást csak részben hajtják végre a gyakorlatban”.

Ugyanezt a kerekítési művelet a 10. cikk átlagértékei kapcsán elvégezve azt találjuk, hogy Románia, Szlovákia és Szerbia egyformán 3-as minősítéssel zárt. Ukrajna azonban csak formálisan teljesítette e téren vállalt nemzetközi kötelezettségeit, és ezért csupán a 2-es minősítést érdemelte ki. Ez pedig a Szakértői Bizottság által használt minősítési rendszer alapján azt jelenti, hogy „a szakpolitikák és a jogszabályok összhangban vannak a Kartával, de a gyakorlatban nincsenek végrehajtva a vállalások”.

Elemzésünk alátámasztja Szabómihály Gizella (2017, 299. p.) következtetését: „a kisebbségvédelmi keretegyezménynek és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának végrehajtásával kapcsolatos dokumentumok azt mutatják, hogy nemcsak a jogi szabályozás hiányos a vizsgált államokban: talán még nagyobb gond, hogy a hatályos jogszabályok végrehajtása és érvényesíthetősége is akadozik.”

Az elemzésből kitűnik, hogy az a Magyarországgal szomszédos négy állam, ahol a legnagyobb lélekszámú őshonos magyar kisebbségek élnek, a nyelvmegtartás szempontjából meghatározó két nyelvhasználati színtéren, az oktatásban és a közigazgatásban nem teljesíti teljes mértékben azon saját nemzetközi kötelezettségvállalásait, amelyeket az európai integráció jegyében a Karta ratifikációjával vállaltak. Különösen elmaradnak a vizsgált államok a vállalt kötelezettségek teljesítésétől a magyar nyelvnek a közigazgatásban való használata területén. Az elemzésből kitűnik az is, hogy a vizsgált államok között Ukrajna áll a legmesszebb saját vállalásai teljesítésétől. Az összehasonlító elemzés következtetéseinek súlyát növeli, hogy annak alapját nem a magyar kisebbségek esetleg elfogultsággal vádolható politikusai, jogvédői vagy szakértői által készült összefoglaló, hanem egy független nemzetközi testület, a Karta Szakértői Bizottságának 2017–2019 között kiadott hivatalos jelentései képezik.

6. Következtetések

 Öllös (2013, 15. p.) szerint „A nyelvi jogok kapcsolata az emberi jogokkal nyilvánvaló. A nyelv az emberi természet lényegi része. Nyelv nélkül nem volna ember az ember. Tehát az emberi mivolt egyik kétségbevonhatatlan előfeltétele. Akik ellenzik a nyelvi jogok besorolását az emberi jogok közé, még azoknak is nyelvre van szükségük álláspontjuk kifejtéséhez. (…) A nyelv a közösségi identitás előfeltétele. Nélküle az ember nem válhatna társadalmi lénnyé, sem az emberiség törzsfejlődése során, sem pedig egyénenként a társadalmi szocializáció folyamatában.” A nyelvi jogokat az emberi jogok részeként kell értelmeznünk (De Varennes–Kuzborska 2019, 39–40. p.). Fernand de Varennes (1996, 117. p.) meggyőződése szerint az egyének nyelvi jogainak tiszteletben tartása „egy alapvető jogból ered, és nem valami különleges engedmény vagy kiváltságos bánásmód. Egyszerűen fogalmazva, az a jog, hogy megkülönböztetés nélkül egyenlő bánásmódban részesüljenek, amelyre mindenki jogosult”. Ez az elv egyértelműen alkalmazható a nemzetállamok kisebbségi nyelveinek beszélőire is (May 2006, 266. p.). Andrássy (2013) szerint az anyanyelv használatára vonatkozó jogok éppen ezért olyan jogok, melyek mind a többségi, mind a kisebbségi állampolgárokat – mint emberi jogok – szükségszerűen megilletik, és nem csupán a kisebbségiekre vonatkozó többletjogok. Ebből következik, hogy a nyelvi jogokat univerzális, mindenkit megillető jogként így kellene megfogalmazni: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét/saját nyelvét használja.” (Andrássy 1998, 180. p.) Mindezek alapján felmerül a kérdés: mi lehet akkor az oka annak, hogy az államok nem teljesítik (teljes mértékben) saját, az állampolgáraik nyelvi jogaira vonatkozó vállalásaikat és kötelezettségeiket? Ennek hátterében a nyelvpolitikát befolyásoló nyelvi ideológiák állnak.

A nyelvek státuszát, használati körét, illetve a jogszabályokban rögzített jogok gyakorlati megvalósítását elsősorban az adott állam nyelvpolitikája határozza meg. A nyelvpolitika „egy személy vagy valamely csoport kifejezett és nyilvánvaló erőfeszítése (…) a résztvevők [nyelvi] gyakorlatának vagy meggyőződésének módosítására” (Spolsky 2009, 4. p.). A nyelvpolitika mögött nyelvi ideológiák állnak. Ezek olyan eszmék, elképzelések, melyek a nyelvvel (a nyelvi rendszerrel, a nyelvhasználattal, a nyelvek egymáshoz viszonyított helyzetével, a nyelvi változatossággal stb.) kapcsolatos tények, vélemények magyarázatára szolgálnak, illetve melyek a nyelv(ek)re, a nyelvhasználatra, a nyelvváltozatokra és beszélőikre irányuló cselekedetek hátterében állnak, befolyásolják a nyelvpolitikát, s valójában gazdasági, politikai és kulturális értékek, érdekek és ideológiák húzódnak meg mögöttük (Lanstyák 2009). Bochmann (1999, 28–31. p.) szerint a nyelvpolitika „mint a politika minden más fajtája, (…) bizonyos csoportok/rétegek/osztályok érdekeinek van alárendelve”. A nyelvpolitika úgy helyezi társadalmi struktúrába a nyelvet, hogy az adott társadalomban a nyelv révén válik meghatározottá, ki fér hozzá a politikai hatalomhoz és a gazdasági erőforrásokhoz (Tollefson 1991). A nyelvpolitika tehát hatékony eszközként használható a társadalmi javak és a politikai tőke egyenlőtlen elosztásának eléréséhez, illetve megideologizálásához, és gyakran éppen erre használják. A nyelvpolitika ebben az elméleti keretben a hatalom megszerzésének és megtartásának, a társadalmi egyenlőtlenség kialakításának és újratermelésének egyik mechanizmusa. A nyelvpolitika hatáskörébe vont kérdések gyakran a hatalomért és a dominanciáért folytatott harc álcázására szolgálnak (Roter–Busch 2018, 156. p.). A törvényekben, egyezményekben rögzített jogok gyakran épp a hatalmi praktikák révén válnak üres szólamokká. A Karta alkalmazásának problémái kapcsán is láthatjuk, hogy „a papíron létező nyelvi emberi jogok csak az első lépést jelentik, és kicsi a jelentőségük, ha nem megfelelően alkalmazzák őket” (Skutnabb-Kangas–Phillipson 2016, 12. p.).

Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a szocialista internacionalizmus béklyóját levető közép-európai államok nemzetállam-építésbe kezdtek. Brubaker és munkatársai (2011, 36–37. p.) szerint a nemzetállamot építő elitek az általuk ellenőrzött területre „úgy tekintenek, mint olyan edényre, amely nemzeti nyelvvel és kultúrával »tölthető« és töltendő fel”, s a nyelvpolitikát a nemzetiesítés hatékony eszközeként használják. Amikor a többségi nemzet tagjai saját nyelvüket erőltetik a kisebbségekre, s amikor mindezt arra hivatkozva teszik, hogy a kisebbségiek jobban járnak, ha magas szinten megtanulják ezt a nyelvet, és saját nyelvük helyett inkább azt használják (legalábbis a nyilvános szituációkban), akkor arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a domináns nyelvi csoport számára természetes az államnyelv és az ezt hordozó többségi etnikum jogilag is legitimált privilegizált helyzete. Brubaker és munkatársai (2011, 261. p.) szerint „ez egyenesen következik abból a nacionalista alapállásból, amelyet a domináns »államalkotó« nemzetekkel azonosuló egyének széles körben vallanak, nevezetesen hogy a nemzetállam lényegénél fogva egy adott nemzeté és azért a nemzetért van”. A domináns csoport tagjai számára azért is természetesnek tűnhet ez a fajta szemlélet, mert országuk neve rendszerint magában foglalja a többségi etnikumnak és nyelvének nevét, és ez mintegy implikálja számukra, hogy ez a nemzet az államiság birtokosa, ők vannak otthon. Innen csupán egy lépés az a szemlélet, mely szerint saját államukban csak a domináns csoport nyelve lehet az egyetlen államnyelv és hivatalos nyelv. Így válik a nyelv a kommunikáció és az identitásjelzés eszközéből politikai szimbólummá és a nemzetállam egyik legfontosabb jelképévé. „Ez az elgondolás – ami olyan magától értetődőnek tűnik, hogy nem is igényel különösebb átgondolást vagy indoklást – a hétköznapi nyelvi ideológia egyik központi eleme.” (Brubaker és mtsai 2011, 261. p.)

A nemzetállamot építő politikai elitek a nyelvpolitikát nem a társadalmi egyenlőtlenség felszámolására, hanem a nemzetállami ideológia eszközeként használják elsősorban. Ezért van az, hogy számos európai állam nem is csatlakozott a Kartához (Csernicskó 2020, 174), és ez nem növeli az erejét és presztízsét, és ezzel magyarázható az is, hogy bár több állam – köztük az elemzésbe bevont Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna is – aláírta és ratifikálta ugyan a Kartát, de a nemzetközi dokumentumban foglaltak teljesítését, gyakorlati alkalmazását már nem tekintik annyira fontosnak, mint a többségi nyelv dominanciájának biztosítását.

Irodalom

Andrássy György 1998. Nyelvi jogok: A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem Európa Központja.

Andrássy György 2013. Nyelvszabadság: Egy egyetemes elismerésre váró egyetemes emberi jog. Pécs, Dialóg Campus Kiadó.

Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János szerk. 2011. Nyelv és oktatás kisebbségben: Kárpát-medencei körkép. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Bochmann, Klaus 2009. A nyelvpolitika elmélete, módszerei és elemzése. In Szépe György–Derényi András (szerk.): Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. Budapest, Corvina, 25–69. p.

Brenzovics László–Zubánics László–Orosz Ildikó–Tóth Mihály–Darcsi Karolina–Csernicskó István 2020. A nyelvi jogok folyamatos szűkítése Ukrajnában. Beregszász–Ungvár, KMKSZ.

Brubaker, Rogers–Fleischmidt Margit–Fox, Jon–Grancea, Liana 2011. Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban. Budapest, L’Harmattan.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Csernicskó István 2018. Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásai a kisebbségek nyelvén folyó oktatás területén a Keretegyezmény és a Karta alkalmazásáról készült jelentések tükrében. Kisebbségi Szemle, 3. évf. 4. sz. 27–46. p.

Csernicskó István 2019. Nyelvi konfliktusok a 21. századi Európában a „nemzetközi normák” és az „európai standardok” tükrében. Pro Minoritate, Nyár, 3–26. p.

Csernicskó István 2020. Nyelvpolitika határok nélkül. Magyar Tudomány, 181. évf. 2. sz. 164–176. p.

Csernicskó István–Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita–Máté Réka–Tóth-Orosz Enikő 2020. Tévút az ukrán nyelvpolitikában. Törökbálint, Termini Egyesület.

Csernicskó István–Péntek János–Szabómihály Gizella 2010. A határon túli magyar nyelvváltozatok a többségi nyelvpolitikák rendszerében: Románia és Ukrajna példája. Regio, 21. évf. 3. sz. 3–36. p.

Csernicskó István–Szabómihály Gizella 2010. Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században: konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006–2008. Budapest, Köztársasági Elnöki Hivatal, 167–198. p.

De Varennes, Fernand 1996. Language, minorities and human rights. The Hague, Kluwer Law.

De Varennes, Fernand–Kuzborska, Elżbieta 2019. Minority Language Rights and Standards: Definitions and Applications at the Supranational Level. In Gabrielle Hogan-Brun and Bernadette O’Rourke (eds.): The Palgrave Handbook of Minority Languages and Communities. London, Palgrave Macmillan, 21–72. p.

Eplényi Kata–Kántor Zoltán szerk. 2012. Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet–Lucidus Kiadó.

Fancsaly Éva–Gúti Erika–Kontra Miklós–Molnár Ljubić Mónika–Oszkó Beatrix–Siklósi Beáta–Žagar Szentei Orsolya 2016. A magyar nyelv Horvátországban. Budapest–Eszék, Gondolat Kiadó–Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet.

Fedinec Csilla–Csernicskó István 2017. A 2017-es ukrajnai oktatási kerettörvény: a szöveg keletkezéstörténete és tartalma. Regio, 25. évf. 3. sz. 278–300. p.

Fiala-Butora János 2017. A Kisebbségvédelmi keretegyezmény és a Nyelvi Charta végrehajtása – egységes standard vagy szétfejlődés? Kisebbségi Szemle, 2. évf. 3. sz. 57–69. p.

Fiala-Butora János 2018. Implementation of the Framework Convention for the Protection of National Minorities and the European Language Charter: Unified Standard or Divergence? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. 2. 7–21. p.

Gerencsér Balázs Szabolcs 2009. „Nyelvében él…” Kárpát-medencei körkép a határon túli magyar nemzeti közösség hivatalos eljárásokban való anyanyelvhasználati jogáról. Budapest, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Huszti Ilona–Csernicskó István–Bárány Erzsébet 2019. Bilingual education: the best solution for Hungarians in Ukraine? Compare: A Journal of Comparative and International Education, Vol. 49. No. 6. 1002–1009. p.

Kontra Miklós–Hattyár Helga szerk. 2002. Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2009. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.

May, Stephen 2006. Language Policy and Minority Rights. In Thomas Ricento (ed.): An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Malden, Blackwell Publishing Ltd., 255–272. p.

Nádor Orsolya–Szarka László szerk. 2003. Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Nagy Noémi 2017. Language Rights of Minorities in the Areas of Education, the Administration of Justice and Public Administration: European Developments in 2017. European Yearbook of Minority Issues, Vol. 16. 63–97. p.

Nagy Noémi 2018. A nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak aktuális helyzete az Európa Tanács intézményei tevékenységének tükrében. Pro Minoritate, 2. sz. 47–70. p.

Öllös László 2013. A nyelvi jogok és a nemzeti egyenlőség, In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 15–24. p.

Palander, Marjatta–Riionheimo, Helka–Koisvisto, Vesa 2018. Introduction: Creating and Crossing Linguistic Borders. In Palander, Marjatta–Riionheimo, Helka–Koisvisto, Vesa (eds.): On the Border of Language and Dialect. Helsinki, Finnish Literature Society–SKS, 7–15. p.

Péntek János–Benő Attila 2020. A magyar nyelv Romániában (Erdélyben). Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Gondolat Kiadó.

Roter, Petra–Busch, Brigitta 2018. Language Rights in the Work of the Advisory Committee. In Ulasiuk, Iryna–Hadîrcă, Laurenţiu–Romans, William (eds.): Language Policy and Conflict Prevention. Leiden–Boston, Brill Nijhoff, 155–181. p.

Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Robert 2016. Introduction to Volume II. In Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Robert (eds.): Language Rights. Vol. 2. New York, Routledge, 1–21. p.

Spolsky, Bernard 2009. Language Management. New York, Cambridge University Press.

Szabómihály Gizella 2017. A magyar nyelv használata a közigazgatásban a Magyarországgal szomszédos országokban. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat Kiadó, 299–320. p.

Szalayné Sándor Erzsébet 2017. A kisebbségvédelmi keretegyezmény húsz év után – tapasztalatok a negyedik monitoring ciklus végén. Kisebbségi Szemle, 2. évf. 3. sz. 43–56. p.

Szépfalusi István–Vörös Ottó–Beregszászi Anikó–Kontra Miklós 2012. A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában. Budapest–Alsóőr–Lendva, Gondolat Kiadó–Imre Samu Nyelvi Intézet–Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet.

Szilágyi N. Sándor 2008. A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban. In Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest, MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 105–117. p.

Tollefson, James W. 1991. Planning Language, Planning Inequality. Language Policy in the Community. London–New York, Longman.

Tóth Norbert 2017. Fából vaskarika, avagy reflexiók a Kisebbségvédelmi keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának ún. 4. tematikus kommentárjára vonatkozóan. Kisebbségi Szemle, 2. évf. 3. sz. 71–88. p.

Vančo Ildikó 2017. A határon túli magyar tannyelvű és magyar tematikájú közoktatás. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat Kiadó, 357–430. p.

Vizi Balázs 2018. A kisebbségi jogok védelmének európai színtere napjainkban: normatív rezsim és politikai diskurzus. Pro Minoritate, 2. sz. 3–14. p.

Megjegyzések az anyanyelv fogalmáról

Vannak olyan szavaink, amelyekről legtöbben úgy hisszük: tudjuk, értjük pontos jelentésüket. Gondolom, ezek közé tartozik anyanyelv szavunk is. A következőkben azt kívánom bemutatni, hogy (1) e szavunkat a magyarok sokféleképp értelmezik, sokféle jelentésben használják, (2) lényeges különbségek vannak a magyarországi és a környező országokban élő magyarok között e tekintetben is, és (3) a fogalmi tisztázatlanságból súlyos nyelvi emberi jogsértések fakadnak – Magyarországon épp úgy, mint a környező országokban.

Induljunk ki abból, mit találunk az 1936-ban megjelent Új Idők Lexikonában (ÚIL): anyanyelv ’a magyar statisztika meghatározása szerint az a nyelv, amelyet ki-ki magáénak vall és amelyet legjobban és legszívesebben beszél. Nem szükségképpen az a nyelv, amelyet valaki az anyjától tanult, mert lehetséges, hogy az életben egy más nyelvet tanul meg jobban és az válik anyanyelvévé, még ha az először tanult nyelvet beszéli is. Azoknál, akik csak egy nyelvet beszélnek, az anyanyelv nem kétséges, akik pedig több nyelvet beszélnek, maguk vallják be, hogy melyiket tekintik anyanyelvüknek. A másik nyelv a beszélt nyelvek rovatába kerül, amelyeket a magyar statisztika szintén kimutat’.

E régi lexikon után vessünk egy pillantást néhány szótárunkra is!

Az akadémiai nagyszótár (Nszt.) az anyanyelv–et a következőképp határozza meg: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában közvetlen környezetétől, rendsz. családjától (elsőként) sajátít el és amellyel azonosul, ill. amellyel az embert anyanyelvi beszélőként azonosítják’.

Értelmező szótárunk (ÉrtSz.) ezt írja: ’Az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendsz. az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult’.

Az ezt egy évtizeddel követő Értelmező kéziszótárban (ÉKsz¹) ezt találjuk: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Három évtizeddel később, a kéziszótár felújított kiadásában (ÉKsz²) némileg eltér a definíció: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként, főként az anyjától) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Látható, hogy a négy szótári definíció bizonyos mértékig különbözik az ÚIL meghatározásától: utóbbi megengedi, hogy valaki az anyanyelvét ne az anyjától tanulta volt meg, sőt azt is, hogy valaki az anyjától tanult nyelvnél jobban megtanuljon egy másik nyelvet, és azt nyilvánítsa anyanyelvének. Vegyük észre, hogy a szócikk szerzője 1936-ban „a magyar statisztika meghatározása szerint” alakította ki definícióját.

Nem kívánom most taglalni, hogy szótáraink definíciói mennyiben felelnek meg s mennyiben térnek el a magyar beszélők fejében létező jelentésektől, inkább rátérek egy empirikus adatgyűjtés eredményeinek bemutatására. „A magyar nyelv Horvátországban” című kutatásban[1] egyebek mellett arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy miként értelmezik horvátországi vizsgálatunk adatközlői[2] az anyanyelv-et. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a (legalább) kétnyelvű horvátországi magyarok mennyire fogadják el Skutnabb-Kangas anyanyelv-meghatározásait, s hogy az ő definícióik mennyire felelnek meg a (föltehetően) egynyelvű magyarországi magyarok definícióinak. Skutnabb-Kangas (1984, 1997) négy meghatározási kritérium alapján a kifejezés öt lehetséges értelmezését (definícióját) állapította meg, amint ezt az 1. táblázat összefoglalja.

1. táblázat. Az anyanyelv definíciói Skutnabb-Kangas (1984, 18. kk., 1997, 12–16. p.) szerint

Skutnabb-Kangas szerint a definíciókból az alábbi tételek (1–3) és következtetés (4) adódnak:

1. Egy személynek több anyanyelve is lehet, különösen a származás és az azonosulás szerint, de a többi kritérium alapján is,
2. Ugyanannak a személynek más-más lehet az anyanyelve a különböző definíciók szerint,
3. A definíciók alapján (kivéve a származás szerintit) egy személy anyanyelve élete során akár többször is változhat,
4. Az anyanyelv-definíciókat a nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos tudatosság foka alapján hierarchikus sorrendbe állíthatjuk. A társadalmi tudatosság e fokát annak alapján mérhetjük föl, hogy – kimondva vagy kimondatlanul – mely definíció(ka)t használják a társadalom intézményei.

A terepmunkásaink[3] által használt kérdőív 21a. kérdése így szól:

Melyik meghatározással ért egyet? Egynél többet is megjelölhet/bekarikázhat.

 Az embernek az az anyanyelve,

            1) amelyiket először tanulja meg,

            2) amelyik nyelvről saját maga kijelenti, hogy az az ő anyanyelve,

            3) amelyik nyelvről mások kijelentik, hogy az az ő anyanyelve,

            4) amelyik nyelvet a leggyakrabban használja,

            5) amelyik nyelvet a legjobban tudja

 Az eredményeket az 1. ábra mutatja. A horvátországi válaszokat a magyarországi kontrollvizsgálattal (Magyarország1, N=97) és egy további magyarországi vizsgálattal (Magyarország2, N=624) együtt mutatom be. A kontrollvizsgálat Pécsen és néhány környező településen zajlott 2014 őszén, a másik vizsgálat zömmel Budapesten, 2015 tavaszán.

1. ábra. Horvátországi és magyarországi válaszok az anyanyelv különböző meghatározásaival kapcsolatban

Ha összehasonlítjuk a horvátországi magyarok válaszait a magyarországi kontrollvizsgálatban kapottakkal, több különbség is látszik. Egyrészt a horvátországiak a magyarországiaknál mindig nagyobb arányban választották a különféle definíciókat. Másrészt a horvátországiak a magyarországiaknál 3 értelmezést – 2), 4) és 5) – statisztikailag jelentősen nagyobb arányban választottak. Az „ő maga kijelenti” válaszok p < 0,05 szinten szignifikánsak (khi-négyzet [f=1] = 5,249), a „leggyakrabban” válaszok p < 0,01 szinten (khi-négyzet [f=1] = 10,301) és a „legjobban” válaszok p < 0,001 szinten (khi-négyzet [f=1] = 12,693) jelentősek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a vizsgálatunkban részt vevő kétnyelvű magyarok anyanyelv-definíciói az egynyelvűekéhez képest szélesebbek, számukra az anyanyelv részben mást jelent, mint a magyarországi magyarok számára, például a ’leggyakrabban használt nyelv’ meghatározással a horvátországiak 24%-a, de a pécsi, Pécs környéki adatközlőknek csupán 7%-a értett egyet.

2015 tavaszán budapesti egyetemi hallgatóim egy gyors anonim vizsgálatot végeztek, melynek során 624 embert kértek meg arra, hogy Skutnabb-Kangas fenti 5 meghatározásának mindegyikéről írják le, hogy egyetértenek-e vele, vagy nem. Ezek a válaszok is lényeges eltéréseket mutattak a fentebb idézett szótárak definícióitól. Például az ’ő maga kijelenti’ jelentéselem nem szerepel az ÉrtSz, az ÉKsz¹ és ÉKsz² meghatározásaiban, s a ’legtöbbet, leggyakrabban használ’ jelentéselemnek sincs nyoma e három szótárban, noha 624 adatközlőnk negyede e meghatározással (is) egyetértett.

Az eddigiekben néhány nyomtatott szótárban s egy lexikonban található meghatározást vetettem össze laikus, normális magyar anyanyelvű emberek véleményeivel, valamint a kitűnő nyelvész és nyelvi jogi szakértő, Skutnabb-Kangas elemzéseivel. Lássuk most, milyen meghatározását használja az anyanyelv-nek a Központi Statisztikai Hivatal a népszámlások idején! Íme:

Anyanyelv

Az az élő nyelv, amelyet az ember általában gyermekkorában (elsőként) tanul meg, amelyen családtagjaival általában beszél, és amelyet minden befolyástól mentesen, a valósághoz hűen anyanyelvének vall. (Népszámlálás 2011, 15. p.)

Ha összehasonlítjuk az eddig bemutatott források és Skutnabb-Kangas meghatározásait a KSH meghatározásával, azt kapjuk, amit a 2. táblázat mutat.

2. táblázat. Az anyanyelv jelentéselemei öt magyar nyomtatott forrásban, Skutnabb-Kangas műveiben, és a Központi Statisztikai Hivatal módszertani útmutatójában

Jól látszik, hogy a magyar definíciókban nem szerepel Skutnabb-Kangas 4) értelmezése, a ’leggyakrabban használt nyelv’. Azt is látjuk, hogy az ’anyjától tanult nyelv’ jelentést Skutnabb-Kangas nem hangsúlyozza, az Új Idők Lexikona relativizálta már 1936-ban, de az ÉrtSz és az ÉKsz² szerepelteti. Ha Skutnabb-Kangas meghatározásai elismerik, megengedik, hogy valakinek több anyanyelve is legyen, s hogy az illető anyanyelve(i) élete során akár többször is megváltozzon/megváltozzanak, akkor a KSH népszámlálási kérdése gyakorlatilag az ilyen „flexibilitást” nem ismeri el. Látható az is, hogy a normális magyar emberek ’leggyakrabban használt nyelv’ és ’legjobban tudott nyelv’ jelentéselemei (1. táblázat) nem szerepelnek a KSH definíciójában. Ha ekkora különbségek vannak a KSH és az általa felmért emberek meghatározásai között, akkor egyrészt minden okunk megvan arra, hogy ne vegyük túl komolyan a KSH anyanyelvi adatait, másrészt kijelenthetjük, hogy a KSH ma is jó példája annak, ahogy a politikai elit magában beszél. A nem-értésből és a félreértésből ugyanis óhatatlanul ez következik, miként ezt Levendel Ádám már 1997-ben kifejtette. Akkoriban a Szonda Ipsos közvélemény-kutatói megállapították, hogy a földtulajdonlás körüli vitákban a kormány népszavazási kérdésében is szereplő természetes személy és jogi személy kifejezések jelentésével a felnőtt magyarországi lakosság zöme nem volt tisztában, s a mindkét kifejezés jelentését pontosan ismerők a választópolgároknak mindössze 12%-át tették ki. Ily módon a politikai elit magában beszélt, és egy népszavazással a demokrácia látszatát kelt(h)ette (Kontra 2003, 325. p.). Mutatis mutandis: a KSH magában beszél, és a népszámlálás anyanyelvi kérdésével azt a látszatot kelti, hogy adatai a magyarországi lakosság anyanyelvi megoszlását mutatják.

De van még más probléma is: a KSH évtizedek óta a „Mi az Ön anyanyelve?” kérdésre előre megadott válaszok listájában a „bolgár” és a „görög” között ezt szerepelteti: „cigány (romani, beás)”. Amikor a KSH ezt teszi, tudván tudja, hogy a beás és a romani különböző nyelvcsaládba tartoznak. Ez az eljárása a beásokat is és a romani anyanyelvűeket is láthatatlanná teszi, mivel a népszámlálási adatokból lehetetlen megállapítani, hogy a több mint 48 000 „cigány (romani, beás)” anyanyelvű magyar állampolgár között hányan romani anyanyelvűek, s hánynak beás az anyanyelve. Az ilyenfajta eljárás nyelvészeti szempontból akkora ostobaság, mintha valaki összevonná – példának okáért – a magyarországi horvát anyanyelvűeket és a német anyanyelvűeket. Emberi jogi szempontból pedig ez nem más, mint nyelvi diszkrimináció (lingvicizmus), sőt: nyelvi genocídium (vö. Kontra 2011, 2012; Pelle 2012; Kontra 2019), annak tagadása, hogy az anyanyelvű oktatáshoz (az anyanyelv tannyelvként való használatához, legalább az iskola első néhány évében) minden embernek joga van. A magyarországi cigányok munkanélküliségének egyik oka az őket sújtó tannyelvi diszkrimináció (Kontra 1999).

Az anyanyelv fogalmi képlékenysége, tisztázatlansága és manipulatív használata komoly társadalmi következményekkel járhat és jár is. Az 1990-es évek második felében például a romániai tanügyi törvény olyan többséget konstruált, amelynek nem volt anyanyelve, s olyan kisebbségeket, amelyeknek volt. Ezzel a törvény és az állam azt a látszatot keltette, hogy a kisebbségi tannyelvű oktatás privilégium, de olyan, amiért – ha a kisebbségek túl nehéznek találják – csak magukat okolhatják (Kontra és Szilágyi 2002). Az ilyen fogalmi manipuláció a kisebbség erőszakos asszimilációját célozza, annak egyik eszköze. Hasonlít ahhoz, amikor egy többségi állam a kisebbségeinek úgy nyújt jogegyenlőséget, hogy előírja a nyelvi diszkriminációmentességet oly módon, hogy minden állampolgár, anyanyelvétől függetlenül, egyenlő vizsgakövetelményeknek kell megfeleljen, vagyis mindenki az államnyelvi vizsgákat kell letegye, azonos értékelési rendszer szerint. A romániai magyarok csak az elmúlt években tudták azt kiharcolni, hogy az állam ismerje el, hogy a magyaroknak nem a román, hanem a magyar az anyanyelvük, következésképp joguk van másmilyen román tananyagokhoz és másképp képzett romántanárokhoz, mint azoknak, akiknek román az anyanyelvük. Ők a románt második nyelvként vagy környezetnyelvként (ha úgy tetszik valakinek: idegen nyelvként[4]) tanulják, nem anyanyelvként. A kisebbségi magyaroknak nem kell elmagyarázni, hogy mi a különbség anyanyelv és második nyelv között, az anyanyelv tannyelvként való használata és egy második nyelv tannyelvként való használata között. Azt is tudják, hisz saját bőrükön tapasztalják, hogy mekkora különbség van a között, ha egy olyan romántanár tanítja őket románra, akit diplomája és tapasztalata csupán román anyanyelvűek tanítására képesít, s egy olyan romántanár között, akit arra képeztek ki, hogy a románt nem anyanyelvként tanítsa. Ugyanilyen nagy különbség van például Magyarországon is a magyartanárok képzése és a magyar mint idegennyelv (MID) tanárok képzése között. Aki ezt esetleg másképp gondolja, ha oktatáspolitikus, netán államtitkár-helyettes, azt szívesen elküldeném egy kis székelyföldi tanulmányútra.

Hivatkozások

Czímer Gábor 2020. Filip Mónika: „Azt szeretnénk, ha úgy tanítanák a szlovákot, mint második nyelvet” https://ujszo.com/kozelet/filip-monika-azt-szeretnenk-ha-ugy-tanitanak-a-szlovakot-mint-masodik-nyelvet

Kontra Miklós 1999. Tannyelvi diszkrimináció és cigány munkanélküliség. In Uő: Közérdekű nyelvészet, 84–88. Budapest, Osiris Kiadó.

Kontra Miklós 2003. Kitekintés: politika, igazságszolgáltatás, emberi jogok, iskola. In Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 323–335. p.

Kontra Miklós 2011. A KSH a nyelvi genocídiumot segíti – 2011-ben is. Kritika, 40. évf. 11–12. sz. 40. p.

Kontra Miklós 2012. Népszámlálás és nyelvi genocídium. Kritika, 41. évf. 3. sz. 32. p.

Kontra Miklós 2015. Az RSS kutatás hiányzó láncszemének pótlása kb. 20 évvel később. Rovátkák, 21. évf. 1. sz. 43‒50. p.

Kontra Miklós, 2019. Újabb nyelvi genocídium. In Uő: Felelős nyelvészet. Budapest, Gondolat Kiadó, 102–106. p.

Kontra Miklós és Szilágyi N. Sándor 2002. A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In Kontra Miklós és Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány, 3–10. p.

Kontra Miklós (szerk.) 2016. A magyar nyelv Horvátországban. Budapest‒Eszék, Gondolat Kiadó‒Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet.

Kusala Orsolya 2021. Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 1. sz. 31–62. p.

Népszámlálás 2011: Módszertani megjegyzések, fogalmak: 15. p.

http://www.ksh.hu/nepszamlalas/docs/modszertan.pdf (Letöltve: 2015.03.16.)

Pelle János 2012. Népszámlálás: népirtás? Kritika, 41. évf. 1. sz. 31–32. p.

Skutnabb-Kangas, Tove 1984. Bilingualism or Not: The Education of Minorities. Clevedon, Multilingual Matters.

Sku[n]tnabb-Kangas, Tove, 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Új Idők Lexikona. Első és második kötet: 438. p. Budapest, Singer és Wolfner, 1936.

Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel

Bevezetés

Az ember – társas lény lévén – elkerülhetetlenül kapcsolatban áll az őt körülvevő világban élő emberekkel. A nyelv az az eszköz, amellyel elsődlegesen kommunikál, amelyen keresztül folyamatos interakcióban van a többi egyénnel. Sem a múltban, sem napjainkban nem ritka jelenség, hogy különböző nyelveket beszélő emberek élnek egymás mellett. Ennek egyik példája a nyelvi többség és kisebbség kapcsolata. Munkámban azt a nyelvi többségi és kisebbségi kontextust vizsgálom, amelynek magam is a része vagyok: a szlovák–magyart. Az etnikai csoportok kapcsolatával már nagyon régóta foglalkoznak, különböző módszerekkel próbálják ezeknek a kapcsolatoknak a jellegét, a csoportok közötti lehetséges feszültségek okait és következményeit felmérni. Az egyik leggyakoribb vizsgálati metódus a szociolingvisztikai kérdőív, amellyel sok fontos körülményre rá lehet kérdezni. A kérdőív mellett van egy másik, ritkábban használt és kevésbé ismert megközelítés, az ügynökmódszer. A legtöbb szociolingvisztikai kutatással ellentétben az ügynökmódszer az implicit módon megnyilvánuló negatív vagy pozitív attitűdöket hivatott felmérni. Wallace E. Lambert hatvanas évekbeli montreali kísérlete óta több hasonló felmérés készült. Szlovák–magyar viszonylatban azonban az ügynökmódszer ismeretlennek számít, ezért is döntöttem úgy, hogy (a kérdőíves módszer mellett) így mérem fel, milyen rejtett attitűdjeik vannak a megkérdezett szlovákiai magyaroknak a szlovákokkal és a szlovák nyelvvel kapcsolatban.

A tanulmány a fiatal korosztály egy mintáján keresztül kísérli meg bemutatni a szlovák–magyar kapcsolatok jellegét. A témával többen is foglalkoztak már: készítettek állami felmérést (Šutaj 2006), vizsgálták a dél-szlovákiai lakosság attitűdjeit (Dolník–Pilecky 2012), de összehasonlították a vegyes lakosságú és a tisztán szlovákok lakta területeken élő szlovákok attitűdjei közötti különbségeket is (Hunčík et al. 1995). A módszerek sokfélék, de valamennyi munka – köztük az enyém is – azzal a céllal jött létre, hogy valódi vélemények meghallgatásával és valós konfliktusok feltárásával elősegítse a szlovák–magyar kapcsolatok jellegének megismerését.

1. Szlovák–magyar viszony

Egy csoporthoz való tartozás általában olyan értékeket jelent az egyén számára, amelyeket csak az adott csoporthoz köt, így azok pozitív érzelmekkel párosulnak nála. Egy csoporttal való azonosulás jelentős mértékben meghatározza az egyén gondolkodását és cselekedeteit. Az emberek kommunikációjára nagy hatással vannak a sztereotípiák, amelyek az egyént nem mint individuumot, hanem mint egy csoport reprezentatív tagját láttatják, így az egyéni interakciót is nagymértékben befolyásolja a csoportról kialakított kép. (Dolník 2012, 240. p.)

Dolník (2012, 241. p.) szerint a természetes multietnikus együttélést megbontja a kollektív nemzeti tudat, amely generációk óta azt a gondolatot plántálja a szlovák lakosokba, hogy a nemzet és a nyelv dialektikus viszonyban van, és hogy a közös nyelv teszi egységessé a nemzetet, amit a kisebbségi nyelvek jelenléte gyengít. Az ebből fakadó veszélyeztetettségérzést erősítheti, hogy a szlovákiai magyarok alkotta közösségre egyébként is bizonyos fokú zártság jellemző, amely abban nyilvánul meg, hogy erősen anyanyelv- és hagyománymegtartó tevékenységet folytat, valamint intenzíven kötődik az etnikai és kulturális értékeihez egyéni és csoportszinten egyaránt. (Zeľová 1992, 53. p.)

Gereben Ferenc (1999) megállapítása alapján a kisebbségi magyar népcsoportok nem tudják egyértelműen meghatározni, hogy mihez kötődnek és milyen alapon; az anyaországban élőkkel ellentétben nem a valamilyen közösséghez tartozás, hanem a nyelvi, kulturális és emocionális jellegű kötődés a mérvadó. Az anyanyelv szerepe különösen azoknál fontos, akik többségi nyelvű iskolába jártak, vagy akik etnikailag vegyesebb helyen élnek. Egy 1991-es reprezentatív felmérés szerint a szlovák–magyar kapcsolatokban az ún. kontaktushipotézis érvényesül, amely azt jelenti, hogy „a különböző nemzetiségű csoportok együttélése vagy sűrűbb érintkezése javítja az egymásról kialakított képet”. (Gereben 1999, 115. p.)

A szlovák–magyar viszonyt a kilencvenes évek közepéig leginkább közvélemény-kutatásos módszerrel vizsgálták. A pozsonyi Centrum sociálnej analýzy nevű intézmény például arról publikált, miként látják a saját nemzeti tudatukat a szlovákok, illetve hogyan látják a nemzeti tudatot más, Szlovákiában élő nemzetiségeknél; emellett vizsgálták a szlovákiai magyarok viszonyulását a szlovákokhoz és a többi magyarhoz. (Ondrejovič 1996, 141. p.)

Egy másik felmérés, amelyet Juraj Dolník és Pilecky Marcell készített Koexistencia Slovákov a Maďarov na južnom Slovensku címmel, szintén hasonló eredményekről számol be. A felmérés szerint a szlovák és a magyar lakosság természetes szociális intelligenciája biztosítja a kölcsönös alkalmazkodást, a nyelvtörvény pedig művileg befolyásolja a természetes együttélést. Az emberek többsége szerint veszélyes a politikusok direkt beleszólása az együttélésbe. A délen élők megegyeznek abban, hogy az ország más területein elferdített képet festenek a szlovák–magyar kapcsolatokról. (Dolník 2012, 273. p.)

Egy 2003 és 2005 között készített, Národ, národnosti a etnické skupiny v procese transformácie slovenskej spoločnosti nevű állami felmérés arra mutat rá, hogy az egyes etnikai csoportok teljesen máshogy értékelik ugyanazokat a történelmi eseményeket. A különbségek nemcsak a csoportok között, hanem azokon belül is megmutatkoznak: az eredmények alapján a megkérdezett szlovákiai magyarok mindegyike úgy gondolta, hogy a saját nemzeti büszkesége nagyobb, mint a többi kisebbségi magyaré. (Šutaj et al. 2006, 35. p.)

A szlovákiai magyar és a hozzá hasonló kétnyelvű közösségekben gyakori a nyelvi hiány problémaként való megélése. „Ennek az egyik oka az, hogy a legtöbb szlovákiai magyar számára a kétnyelvűség kényszerkétnyelvűség, nem pedig önként vállalt állapot. A beszélők nagy része nem is tartja magát kétnyelvűnek, még akkor sem, ha folyékonyan beszéli a szlovák nyelvet.” (Lanstyák 2000, 180. p.)

2. Szociolingvisztikai kutatás

A szociolingvisztika a nyelvészet azon ága, amely a nyelv használatának társadalmi magyarázatával foglalkozik. Tárgya a nyelv mint társadalmi és kulturális jelenség. (Trudgill 1974, 32. p.)

A szociolingvisztikai kutatások egyik alapvető fajtája az attitűdvizsgálat. A korai hatvanas években Kanada francia területein elkezdtek foglalkozni a kérdéssel, vajon megváltoztatja-e az intézmény (kétnyelvű oktatás) a kisebbségi csoportokhoz való hozzáállást. Ezzel foglalkozott Wallace E. Lambert Evaluational reactions to spoken language című, 1960-ban megjelent munkájában, amelyben bemutatta az ügynökmódszeres kutatásainak eredményét.

2.1. Ügynökmódszer

Az ügynökmódszer atyjának Wallace Lambertet tartják, aki más kutatókkal (R. C. Hodgson, R. D. Gardner és S. Fillenbaum) együtt 1960-ban elkészítette az első ügynökmódszeres vizsgálatot Montrealban. A vizsgálat lényege az volt, hogy kanadai francia és angol anyanyelvű diákoknak több, angol és francia nyelven elhangzó hangfelvételt kellett meghallgatniuk. A hallgatás során egy tulajdonságokból álló skálán be kellett jelölniük azokat a tulajdonságokat, amelyekről úgy gondolták, hogy az adott beszélőre jellemzőek lehetnek. A vizsgálat érdekes eredményeket hozott: nemcsak az angol, hanem a francia ajkú diákok is pozitívabban értékelték az angol beszélőket. A vizsgálatban volt egy olyan tényező is, amelyről a bevont személyek nem tudtak, méghozzá, hogy a felvételen minden személy kétszer beszélt – egyszer angolul, egyszer pedig franciául. Az eredmények ennek tükrében még nyilvánvalóbban bizonyították, hogy a válaszadók csupán a nyelv alapján hajlamosak pozitívabban vagy negatívabban értékelni valakit. Más tényező aligha játszhatott szerepet, tekintve, hogy két hang ugyanazon tulajdonosánál csak a hangfelvételen használt nyelv tért el. (Young 2003, 1. p.)

Az ügynökmódszer lényege, hogy a válaszadóknak két különböző nyelven/nyelvváltozatban elhangzott hangfelvételeket játszanak le, miközben a hallgatók nem tudják, hogy minden beszélő kétszer szerepel, egyszer az egyik nyelven/nyelvváltozatban, másodszor a másik nyelven/nyelvváltozatban beszél. Eredetileg azért jött létre, hogy felmérje az embereknek a szocio-, geo- és etnolektusokhoz, valamint a kétnyelvű közösségekben beszélt különböző nyelvekhez való hozzáállását. (Stefanowitsch 2005, 1. p.) A módszer lényege nem az, hogy mit mondanak a beszélők, hanem hogy hogyan mondják azt, az ítéletet tehát kizárólag a nyelvi formák, nem pedig a tartalom alapján hozzák meg. Mivel ugyanarról az ügynökről (ügynök = a hangfelvétel tulajdonosa) van szó, a reakció nem az ő hangjára vagy a szövegre vonatkozik, hanem csakis a különböző nyelvre/nyelvváltozatra. Az eredmények alapján a nyelv/nyelvváltozat státusza határozza meg az értékelést. (Downes 1984, 218. p.)

A Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálatból kiderült, hogy az adott nyelv/nyelvváltozat bizonyos típusú személyiséget asszociál az emberekben. A nyelv/nyelvváltozat bizonyos személyiségjegyekkel párosul, a nyelv/nyelvváltozat bizonyos jellemfajtákat képvisel, ez alapján jönnek létre a sztereotípiák egy adott csoport „tipikus” tagjairól. (Downes 1984, 218. p.)

A vizsgált tulajdonságokat Lambert három csoportba osztotta (Downes 1984, 222. p.)

(Ezeken kívül még hozzátette a vallásos, vonzó és magas kategóriákat.)

A kutatások alapján a magasabb presztízsű nyelvi formák az első kategóriában, míg az alacsonyabb változatok a másik kettőben értek el nagyobb értékelést. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az erősebb, nagyobb hatalmú nyelv/nyelvváltozat kevesebb szolidaritást és személyes szimpátiát vált ki az emberekből, éppen azért, mert uralkodó és kvázi „nincs szüksége” védelemre. Fontos leszögezni, hogy a reakció függ attól, milyen szituációban használjuk az adott nyelvet. (Downes 1984, 223. p.)

A nyelv és a csoport között normatív kapcsolat van, ami azt jelenti, hogy ha valakit az általunk preferált nyelven/nyelvváltozatban hallunk beszélni, pozitívabban fogjuk értékelni. Az értékelés a hatalom–szolidaritás vonalon mozog, ami a társadalom jellegéből fakad (institucionalizált és személyes társas kapcsolatok). (Downes 1984, 226. p.)

Az egyén a társadalomban bizonyos nyelvi csoportok része, amelyek által részt vesz a heterogén rendszer hierarchiájában; a beszélő különböző normákkal találkozik, és azok nyomást gyakorolnak rá, ezért az egyén saját csoportja szolidaritást, a magasabb státuszú forma institucionalizáltságot követel meg tőle. (Downes 1984, 229. p.) Ez azt jelenti, hogy a csoporthoz, amellyel azonosul, az egyént érzelmi kapcsolat fűzi, az érzelmi kötődés pedig az összetartozás érzését váltja ki benne, míg egy nagyobb státuszú közösség a kisebb státuszú viselkedését eleve megszabhatja, ami azt eredményezi, hogy a két csoport kapcsolata nem közvetlen, hanem sokkal inkább intézményes jellegű lesz. Ebből kifolyólag gyakori eredmény, hogy a presztízsnyelvet vagy nyelvváltozatot magasabb státuszúnak ítélik az ügynökvizsgálaton, de kevésbé fűznek hozzá szolidaritást kifejező tulajdonságokat. (Županović Filipin 2015, 6. p.)

Egy nyelv/nyelvváltozat alacsonyabb státusza azonban nem mindig garantálja annak magasabb rejtett presztízsét. Így van ez annak a magyarországi ügynökvizsgálatnak az esetében is, amelyet budapesti és szegedi egyetemisták bevonásával végeztek 1998-ban, és amely egy Vajdaságból származó egyetemista standard és nyelvjárási beszédének értékelésére irányult. A megkérdezettek ebben a vizsgálatban nem mutattak pozitívabb attitűdöt a nyelvjárási beszéd iránt, annak ellenére, hogy valamennyien maguk is valamilyen, standardtól eltérő nyelvváltozatot beszéltek anyanyelvváltozatukként. A nem standardot beszélők közötti szolidaritás tehát nem minden esetben érvényesül. (Sándor–Langman–Pléh 1998, 36. p.)

A vizsgálat alapvetően kétféleképpen valósítható meg: egyetlen csoporttal és két különböző csoporttal, amelyek közül az egyiknek az egyik nyelven, a másiknak pedig a másik nyelven szóló felvételt mutatják meg (ezzel elkerülhető ugyanannak a hangnak a felismerése). A jobb eredmény érdekében kísérő- vagy kontrollteszt adható a válaszadóknak, amellyel ki lehet deríteni, hogy mi lehetett a válaszaik indítéka, valamint hogy felismerték-e a hangfelvételek egyező tulajdonosait. Az eredményeket befolyásolhatja a beszélő hangmagassága, hangszíne, továbbá a vizsgálatot bevezető szöveg is, amelyben a kutató ismerteti, hogy milyen célból kell értékelni a hallottakat (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A tényezők nem mindig egyértelműen pozitívak vagy negatívak; szubjektív, hogy ki hogyan ítéli meg őket – pl. a magabiztosság Nyugaton pozitívabb érték, mint mondjuk Japánban. (Gaies–Beebe 1991, 15. p.)

3. Kutatás

A továbbiakban annak az empirikus kutatásnak az eredményeit közlöm, amelyet 2018 októbere és decembere között végeztem.

3.1. Problémamegjelölés

A szlovák–magyar kapcsolatok története nagyon régi időkbe nyúlik vissza. A két nemzet együtt élt a Magyar Királyság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia idején, az 1920-as trianoni békeszerződés értelmében pedig már hosszú ideje Csehszlovákia, majd Szlovákia területén. Az előző fejezetekben tárgyalt attitűdök és nemzetek közötti kapcsolatok ihlették az alábbiakban ismertetett vizsgálatot is.

3.2. A kutatás célja

Szlovákiai magyarként mindennapos jelenségként élem meg azokat az élethelyzeteket, amelyek a két etnikum közötti feszültség forrásai lehetnek. A feszültségek okáról mindenkinek személyes véleménye van, amely sokszor valamilyen múltbeli sérelmen vagy érzelmi alapokon nyugszik. A legfőbb célom ezért az volt, hogy a kutatás segítségével empirikus adatokat szerezzek, amelyek – tekintve, hogy több, különböző embertől származnak – talán segítenek átfogóbb képet kialakítani a valódi helyzetről.

3.3. A kutatás módszerei

A kutatás során négy különböző csoportot látogattam meg, hogy adatokat gyűjtsek tőlük. Az adatközlők középiskolás és egyetemista diákok voltak. A célcsoportot szándékosan állapítottam meg ilyen módon, ugyanis arra szerettem volna választ kapni, hogy miként látja a szlovák–magyar kapcsolatok jellegét a tizenéves és a fiatal felnőtt korosztály. A középiskolás diákok a komáromi Selye János Gimnázium elsős és harmadikos tanulói voltak, többségében 15-16, illetve 17-18 évesek. Az egyetemista válaszadók egyik csoportja a komáromi Selye János Egyetem másodéves hallgatóiból állt, a másik pedig a pozsonyi Comenius Egyetem elsőéves hallgatóiból. A válaszadók mindegyike kétnyelvű közegből származik.

A vizsgálat két részből állt: egy tizenhárom kérdésből összeállított kérdőívből és a fentebb tárgyalt, Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálat tulajdonságtesztjéből. A válaszadók először egy táblázatot kaptak, amelyen tulajdonságok szerepeltek (l. 1. melléklet). Közöltem velük, hogy hat különböző embert fognak hallani a hangfelvételeken, amelyeket külön-külön játszom majd le nekik. Szándékosan hangsúlyoztam, hogy hat személyről lesz szó, ezzel is szerettem volna elültetni bennük a meggyőződést, hogy senkit sem fognak kétszer hallani. Arra kértem a diákokat, hogy képzeljék el, mintha először beszélnének valakivel telefonon (a lényeg itt az, hogy nem látják, csak hallják a beszélőt), és próbálják meg az első hallás alapján eldönteni, milyen lehet az illető; ezen elképzelés alapján pedig jelöljék be azokat a papíron szereplő tulajdonságokat, amelyeket a hallott személyhez társítanának. A válaszadóknak minden alkalommal annyi idejük volt a jelölésre, ameddig tartott a megszólalás (ez általában negyven másodperc körül volt). A felvételek között annyi időt hagytam, amennyi alatt megítélésem szerint véglegesíthették a válaszaikat, majd felhívtam a figyelmüket, hogy új beszélő következik. A tulajdonságokat a fentebb tárgyalt, Lambert által megállapított skála segítségével állítottam össze, hozzáadva négy további jellemzőt (műveletlen, beképzelt, szigorú, rideg). Ezekre véleményem szerint azért volt szükség, mert a kutatásomban (a témában ismert kutatások nagy részével ellentétben) nem egy skálán, ellentétpárként szerepelnek a tulajdonságok, amelyek közül a válaszadóknak intenzitás szempontjából kell választaniuk (pl. egytől tízig mennyire tartják jellemzőnek az adott tulajdonságot a beszélőre), hanem önmagukban, így szükség volt negatív jellemzőkre is. A hat hangfelvételen három nő hallható, akik szlovákiai magyarok, és szintén kétnyelvű közegből származnak. Két, azonos tartalmú szövegrészletet olvastak fel szlovák és magyar nyelven; a felvételeket összekeverve közöltem a válaszadókkal (ügyelve arra, hogy ne kerüljön egymás mellé ugyanannak a beszélőnek a két felvétele).

A hangfelvételek meghallgatása után egy kérdőívet osztottam szét a válaszadók között (l. 2. melléklet). A kérdőív nyitott és zárt kérdéseket is tartalmazott, kitöltése nagyjából tizenöt-húsz percet vett igénybe. A kérdések konkrét élethelyzetekből indultak ki, olyanokból, amilyenekkel megítélésem és személyes tapasztalatom alapján a legtöbben már találkozhattak. A kutatás két része között megállapított sorrend szándékos volt, úgy gondoltam, hogy ha a kérdőívvel ismerkednének meg először, valószínűleg kitalálnák, vagy legalábbis sejtenék, hogy mi a célom a hallgatásos teszttel. Mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy a kérdőív valamilyen megadott irányba terelje a válaszadókat, és hogy emiatt eleve megkülönböztessék a szlovák és a magyar beszélőket.

3.4. Hipotézisek

Az első hipotézis, amelyből kiindultam, az volt, hogy a megkérdezett fiatalok alapvetően negatívan állnak a szlovák lakossághoz, közeghez, aminek – véleményem szerint – az egyik oka a hiányos nyelvtudás és az emiatt tapasztalt kényelmetlenségek, másik legjellemzőbb oka pedig a negatív személyes tapasztalat lehet. Ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy a kérdőíves kérdésekre túlnyomórészt negatív hozzáállást tükröző válaszokat fognak adni.

Mivel az ügynökmódszer alapvetően a nyelvekkel vagy nyelvváltozatokkal szemben tanúsított rejtett, előítéletes viselkedést hivatott felfedni, a második feltevésem az volt, hogy az ügynökmódszeres teszten negatívabban fogják értékelni a szlovák ügynököket, mint a magyarokat, pusztán a felvétel nyelve miatt. A fentebb említett sorrendkiválasztás itt nyeri el az értelmét, a válaszadók a vizsgálat első részénél ugyanis még nem feltétlenül tudatosítják, hogy a szlovák–magyar kapcsolatokon van a hangsúly, míg a kérdőívből ez már egyértelműbben kiderül.

3.5. Eredmények

A kérdőívet összesen 71 válaszadó adta le, 41 középiskolás (23 lány és 18 fiú) és 30 egyetemista (26 lány és 4 fiú). Az egyetemisták közül 17-en a komáromi Selye János Egyetem, 13-an a pozsonyi Comenius Egyetem hallgatói. A megkérdezettek közül 67-en magyar, négyen szlovák nemzetiségűnek jelölték meg magukat. 63 hallgató szülei magyarok, hatan vegyes, szlovák–magyar házasságból származnak. Ketten szlováknak jelölték meg a szüleiket (és a saját nemzetiségüket is), de ezekben az esetekben – a további válaszaik alapján – valószínűsíthető, hogy a válaszadók összetévesztették a nemzetiséget az állampolgársággal.

Az első három kérdés bevezető jellegű volt, azt szerettem volna megtudni általuk, hogy a válaszadó mennyire van közeli és mindennapi kapcsolatban a szlovák nyelvvel. Logikusnak tűnik, hogy a nyelvtudás mértéke és a nyelvvel kapcsolatos attitűdök egymással szorosan összefüggenek, a hiányos nyelvtudás ugyanis okozhat szorongást a beszélőben, főleg olyan helyzetekben, amelyekben szüksége lenne az adott nyelvet használni.

1. Hogyan értékelné a szlovák nyelvtudását?
2. a) teljesen kezdő szinten beszélem, csak néhány kifejezést tudok
3. b) alapszinten beszélem, a boltban vagy más nyilvános helyen egy rövid beszélgetést le tudok bonyolítani
4. c) középszinten beszélem, képes vagyok egy hosszabb szöveget is megszerkeszteni írásban/beszédben
5. d) emelt szinten, bármikor és bármilyen témában folyékonyan tudok megnyilvánulni

Nagyon kevesen, mindössze két középiskolás és négy egyetemista gondolja magáról, hogy kezdő és csupán néhány szót tud szlovákul. Még ennél is kevesebben, egy középiskolás és két egyetemista gondolja úgy, hogy emelt szinten beszéli a szlovák nyelvet. A kérdések összeállításakor feltételeztem, hogy a skála két szélső pontja nem lesz jellemző a válaszadókra. Ennél jóval nagyobb számban jelölték meg, hogy alapszinten, illetve középszinten beszélnek szlovákul. A két válasz (b és c) között a középiskolásoknál elenyésző a különbség (alapszinten a megkérdezettekből 20-an, középszinten 18-an beszélnek), az egyetemistáknál pedig nincs is (12-12 válaszadó). Mind az egyetemista, mind a középiskolás lányoknál jellemzőbb volt a b válasz, ami azt mutatja, hogy bizonytalanok a nyelvtudásukat illetően, az eredmények alapján nem szívesen jelölik meg magukat szlovákul „jól beszélőknek”.

Ennek részben ellentmond a munkám elméleti részében említett Národ, národnosti a etnické skupiny v procese transformácie slovenskej spoločnosti című felmérés, amelyet 1280 szlovák és szlovákiai kisebbségi válaszadó (magyarok, csehek, németek, romák, ruszinok, ukránok, zsidók) bevonásával készítettek. E szerint a felmérés szerint a magyar válaszadók nagy része úgy véli, hogy szinte ugyanolyan szinten beszéli a szlovák nyelvet, mint a magyart. (Šutaj et al. 2006, 62. p.)

2. Van/vannak szlovák anyanyelvű ismerőse/ismerősei, barátja/barátai, rokona/rokonai?

                        igen                 nem

A második kérdésre egyöntetűen az igenlő válaszok voltak jellemzőek, tehát a megkérdezettek nagy részének van szlovák ismerőse és/vagy rokona. A középiskolás lányok és összességében a középiskolások is nagyobb arányban jelölték meg az igen lehetőséget, mint az egyetemista lányok, illetve az egyetemisták általában. Az egyetemisták közül kilencen jelölték meg a nem választ, de ebből hatan Komáromban tanulnak, tehát valószínűleg kevesebbet érintkeznek a mindennapjaikban szlovákokkal, mint a pozsonyi hallgatók.

3. Az iskolán kívül milyen gyakran használja a szlovák nyelvet?
4. a) egyáltalán nem használom
5. b) nem mindennap használom
6. c) naponta használom, de nem intenzíven
7. d) naponta intenzíven használom (hosszabb, rendszeres beszélgetések szlovák nyelven)

A harmadik kérdésre adott válaszok az egyetemisták esetében kiegyenlítettek voltak, az egyetemista lányok közül hatan jelölték meg azt a lehetőséget, hogy egyáltalán nem használják az egyetemen kívül a szlovák nyelvet, vagy hogy mindennap használják, de nem intenzíven. Valamivel többen, tízen állítják magukról, hogy nem használják mindennap. A középiskolásoknál egyértelműen kiemelkedik a b válasz, mind a fiúk, mind a lányok esetében, a b választ követi kiegyenlített mértékben az a és c válasz, a legkevesebben pedig a d választ jelölték meg, mindössze egy középiskolás lány és egy fiú állítja magáról, hogy mindennap intenzíven használja a szlovák nyelvet.

A következő három kérdés azt hivatott felmérni, mekkora önbizalommal rendelkeznek a válaszadók, ha szlovákul kell beszélniük, illetve mennyire érzik magukat feszélyezve a nyelvtudásuk vagy a kiejtésük miatt. Személyes tapasztalatból (is) kiindulva, arra is kíváncsi voltam, hányan találkoztak már azzal, hogy szóvá tették a magyaros akcentusukat, miközben szlovákul beszéltek.

4. Befolyásolja a szlovák nyelvtudása az önbizalmát, ha ezen a nyelven kell megnyilvánulnia?
5. a) igen, feszélyez, hogy véleményem szerint nem jók a nyelvismereteim
6. b) igen, feszélyez, annak ellenére, hogy folyékonyan tudok kommunikálni ezen a nyelven
7. c) nem, mert magabiztosan használom a nyelvtudásomat, amely véleményem szerint kielégítő
8. d) nem, nem feszélyez a hiányos nyelvtudásom

Egyéb okok a feszélyezettségre:

Egyéb okai a magabiztos fellépésnek:

A negyedik kérdésre adott válaszokból alapvetően két dolog derül ki: az egyik, hogy a válaszadók nagy része nem gondolja úgy, hogy jól beszél szlovákul, és ez a tény zavarja őket; a másik, hogy szinte egyenlő számban vannak a két szélsőséges attitűd képviselői – tehát azok, akik annak ellenére bizonytalanok, hogy jól beszélnek szlovákul, és azok, akik annak ellenére sem, hogy hiányos a nyelvtudásuk.

5. Volt már rá példa, hogy egy szlovák anyanyelvű személy megjegyezte Önnek, hogy magyar akcentussal beszél szlovákul?

            igen                 nem

Az ötödik kérdésre adott válaszok fordított arányban voltak a középiskolás és egyetemista lányoknál. Míg a megkérdezett középiskolás lányok közül csupán hét lányt szóltak már meg az akcentusuk miatt, addig az egyetemista lányoknál ez a szám 18. Ez nagy valószínűséggel azzal függ össze, hogy a középiskolások nagy része a fenti eredmények alapján alig vagy nem mindennap használja a szlovák nyelvet, míg az egyetemisták intenzívebben és jórészt mindennap, így számukra több alkalom is nyílik arra, hogy valamilyen módon konfrontálódjanak a szlovák lakossággal.

A fentieket részben alátámasztja az a felmérés, amelyet 1993-ban készítettek Hunčík Péter vezetésével, és amely a Szlovákia déli és északi részén élő szlovákok és a szlovákiai magyarok etnikai együttélését vizsgálta, összesen 150 válaszadóval készített mélyinterjúk alapján. A 14 év alatti megkérdezettek 68%-a[1] nem tapasztalt semmilyen konfliktust a szlovák lakossággal (valószínűsíthetően a kontaktushiány miatt), a 14 év feletti válaszadóknak azonban a 76%-a már került valamilyen jellegű összetűzésbe szlovákokkal. (Hunčík et al. 1995, 141. p.) Természetesen hozzá kell tennünk, hogy az említett felmérés kérdése nem kizárólag a nyelvi jellegű konfliktusokra vonatkozott, de úgy gondolom, hogy a mindennapi tapasztalatok alapján éppen a nyelvhasználat az egyik legerőteljesebb ütközési pont (amint azt lejjebb látni fogjuk).

6. Ha igen, mit gondolt, ill. mit gondol erről a megjegyzésről?

Az ötödik kérdésből indul ki a következő nyitott kérdés, amelyben az előző kérdésre igennel válaszoló megkérdezettek kifejthették a véleményüket. A 35, igennel válaszoló közül egy személy nem adott választ erre a kérdésre. Mind a középiskolás, mind az egyetemista válaszadóknál túlsúlyban volt a negatív vélemény (többen illetlenségnek, sértőnek tartják, ha megszólják az akcentusukat).

7. Előfordult már, hogy egy vegyesen szlovák–magyar lakosságú településen valamilyen intézményben (bolt, hivatal, stb.) automatikusan szlovákul kezdeményezett kommunikációt?

Igen, mert

Nem, mert

A 7. és a 12. kérdés konkrét élethelyzetekből indul ki. A 7. kérdés azt a tipikus szituációt vázolja fel, amellyel valamennyi szlovákiai magyar naponta akár többször is találkozik, és amely a legtöbb feszültség forrása lehet. A válaszok kiegyenlítettek voltak: 34-en szlovákul kezdeményeznének nyilvános helyen kommunikációt, 33-an pedig magyarul. A kérdésre négyen nem adtak választ. Az igennel válaszolók közül 15-en egyetemisták és 19-en középiskolások. A válaszok között leggyakrabban olyan indoklás szerepelt, mint a tapasztalat, az adott hely/intézmény dolgozóinak ismerete, de többen a nehézségeket próbálják ilyenkor elkerülni, vagy éppen a szlovák nyelv államnyelvi státuszára hivatkoznak.

Hasonlóak a vajdasági magyarok nyelvhasználati szokásai is, legalábbis Gereben Ferenc 2000-ben végzett felmérése alapján, amely a vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitását kívánta feltérképezni. Az 562 megkérdezettnek csupán a 10,5%-a használná a magyar nyelvet hivatalos helyzetben. (Gereben 2001, 392. p.)

A nemmel válaszolók is majdnem egyenlő számban voltak egyetemisták (15) és középiskolások (18). Itt is hasonló volt a helyzet, mint az igennel válaszolóknál. Sokan pontosan tudják, melyik helyen milyen nyelven beszélnek, többen pedig a hiányos nyelvtudásukra vagy a törvényre hivatkoztak. A legtöbben azok voltak, akik rendszerint először megpróbálnak magyarul beszélni ilyen helyzetekben, mivel ez természetesebb számukra.

Šutaj (2006, 65–66. p.) is hasonló eredményekről számol be: a legtöbb megkérdezett hivatalos közegben szlovákul beszél, a munkahelyén és az üzletben azonban részben magyarul, részben szlovákul. Bergendiné Urbán Mónika, aki 73 galántai középiskolás diák bevonásával készített kérdőívet, amellyel a magyar diákok nyelvhasználati szokásait szerette volna feltérképezni, ezzel ellentétben arról számol be, hogy a diákok nagy része (60%) szlovákul szólal meg egy vegyesen lakott település utcáin. Érdekes, hogy a szlovák nyelv előnyben részesítése itt nemcsak a hivatalos közegre, hanem általában is kiterjed. (Bergendiné 1998, 83. p.)

Azt, hogy a hivatalos szférában való szlovák nyelvhasználat mennyire okoz frusztrációt a magyarokban, jól demonstrálja a Hunčík Péter és csapata által készített etnopszichológiai felmérés. Ennek részeként a válaszadóknak egy Rosenzweig-féle frusztrációs tesztet[2] is ki kellett tölteniük, amelynek eredményei alapján a magyarok a legnagyobb frusztrációt akkor élik meg, amikor egy hivatalban nem foglalkoznak velük, mert nem tudják magukat szlovákul kifejezni, ezenkívül az iskolában, szlovákórán, valamint akkor, amikor a hiányos nyelvtudásuk miatt kirekesztik őket egy társaságból (a felmérésben az alaphelyzet az volt, hogy egy társasági eseményre nem kapnak meghívást azért, mert magyarok és nem tudnak jól szlovákul). (Hunčík et al. 1995, 142–144. p.)

12. Képzelje el a következő szituációt: öt barát beszélget egymással, közülük hárman szlovák anyanyelvűek, ketten magyar anyanyelvűek. A beszélgetés egy ideig közös témáról, szlovák nyelven zajlik (tekintve, hogy a szlovák anyanyelvű barátok nem beszélnek magyarul). Egy idő után elfogy a téma és ki-ki újabb beszélgetéseket kezdeményez a csoporton belül. A két magyar illető egymással kezd el társalogni.

Kérdés: ha Ön lenne az egyik magyar személy, milyen nyelven kezdeményezné ezt a kétszemélyes társalgást?

Magyarul, mert

Szlovákul, mert

A 12. kérdés hasonló helyzetből indul ki, mint az előzőleg elemzett, és arra keresi a választ, hogy kétnyelvű közösségben milyenek a válaszadók társalgási szokásai. A kérdésre egy diák nem adott választ. Nagy fölényben voltak azok, akik a felvázolt helyzetben magyarul társalognának, a 70 válaszadó közül 51-en, ebből 31-en középiskolások és 20-an egyetemisták. Ők leggyakrabban azt válaszolták, hogy a beszélgetés csak kettejük között zajlik, ezért nem feszélyezi őket, ha ott vannak a szlovák barátok is, de amennyiben ez gond lenne, átváltanának szlovákra.

Nagyon hasonló eredményekről számol be a már említett Bergendiné-féle felmérés. A kutató az én kérdőívemben szereplő kérdéshez hasonlót tett fel a diákoknak,[3] akiknek a válaszaiból kiderül, hogy csak hatan folytatnák magyarul a beszélgetést, negyvenöt válaszadó szerint ez a körülményektől függ, tizenkilencen pedig inkább átváltanának szlovákra. (Bergendiné 1998, 82. p.)

Sok válaszadó szerint egyenesen furcsa lenne a magyar ismerőssel szlovákul beszélni, nem látják ennek értelemét, sőt, számukra automatikus, hogy vegyes közegben is magyarul szólnak a magyar társukhoz. Néhányan arra hivatkoztak, hogy az anyanyelvükön természetesebb és könnyebb is megszólalniuk, szlovákul nehézkesebb lenne.

Valamennyi válaszadó, aki saját elmondása szerint szlovákul szólalna meg, azzal indokolta a válaszát, hogy illetlenség, illetve a szlovákok kirekesztése lenne, ha olyan nyelven beszélnének, amelyet ők nem értenek. Ennek a viselkedésnek kétnyelvű közegben különösen nagy jelentősége van. A szociálpszichológiai értelemben vett konvergencia, tehát a beszélgetőpartnerek igyekezete, hogy „nyelvi, paralingvisztikai és nonverbális eszközeiket egymáshoz igazítsák, hogy a szolidaritás érzését keltsék egymásban” (Navracsics 2009, 349. p.), mindenképpen pozitív érzést kelt a beszélgetés résztvevőiben.

A 8., 9. és 10. kérdés olyan témákkal kapcsolatban keresi a diákok válaszát, amelyek – véleményem szerint – sok embert foglalkoztatnak, és meglehetősen megosztják a közösséget. Olyan helyzetek, amelyekről szinte mindenkinek van valamilyen véleménye, aki szlovák–magyar közegben él.

8. Egyetért az alábbi állítással? Ha igen, miért? Ha nem, miért?

A szlovák ugyanolyan idegen nyelv a szlovákiai magyaroknak, mint pl. az angol vagy a német.

A 8. kérdésre 65-en válaszoltak, ebből 39-en gondolják úgy, hogy a szlovák is idegen nyelv a magyarok számára, 26-an pedig nem értenek egyet az állítással. A középiskolások válaszai kiegyenlítettek voltak: 20-an igennel, 18-an pedig nemmel válaszoltak a kérdésre, hogy egyetértenek-e a leírt állítással. Az egyetemisták már nagyobb számban értettek egyet (19-en), azokkal szemben, akik nem (8-an).

Az igennel válaszolók véleménye nagyon hasonló. Sokan gondolják úgy, hogy a szlovákot az itteni magyaroknak ugyanúgy az alapoktól kell megtanulniuk, mint az angolt, ugyanolyan intézményes keretek között, az iskolában. Többen gondolják úgy, hogy mivel a magyar az anyanyelvük, természetes, hogy minden további nyelvet idegen nyelvként tanulnak.

Ezzel a véleménnyel egyetértenek a pedagógusok is – derül ki Kiss Zsuzsanna Éva 2007-ben készített felméréséből, amelyben a munkatársaival együtt felvidéki, vajdasági és erdélyi magyar pedagógusokkal készített interjúkat. Arra a kérdésre, hogy mi a véleményük a magyar gyerekek és az államnyelv kapcsolatáról, valamennyien azt válaszolták, hogy – bár tudatosítják, hogy a szlovák/szerb/román az államnyelv – egy kisebbségi magyar gyermek számára az államnyelv soha nem lesz anyanyelv is egyben. Hasonlóan az itt közölt válaszokkal, a pedagógusoknál is túlsúlyban voltak azok a vélemények, amelyek szerint az anyanyelv mellett minden további nyelv csak idegen nyelv lehet. (Kiss 2009, 509. p.)

Azok szerint, akik azt mondják, hogy a szlovák nem idegen nyelv, ez azért van így, mert olyan közegben növünk fel, ahol nap mint nap halljuk és használjuk a szlovák nyelvet. Azon felül, hogy sokat halljuk, szükségünk is van rá.

A válaszadók közül néhányan az oktatásban látták a hibát, amely szerintük túlságosan elméleti jellegű, véleményük szerint ezért van sok magyar diáknak gondja a szlovák nyelv elsajátításával (annak ellenére, hogy nagymértékű a nyelvi kontaktus).

A szlováknyelv-oktatás problematikus jellegét nagyon jól fogalmazza meg Juraj Dolník, aki az előzőekben már említett, Pilecky Marcellel közösen készített kutatásával kapcsolatban elemezte a kérdéskört. A 2011-ben végzett szociolingvisztikai kutatás célja a Dél-Szlovákiában élő magyarok és szlovákok kapcsolatának felmérése volt, különös tekintettel a nyelvre, amely a kutatók szerint fontos szerepet játszik a kölcsönös viszony jellegében. Dolník szerint azok a kijelentések, amelyek a magyarok nyelvtanulás iránti hajlandóságát kérdőjelezik meg, az iskolai közegből indulnak ki, holott sokszor a két nemzet között iskolán kívül kialakuló szociális interakció (barátkozás) a mérvadó az attitűdök kialakításában. (Dolník–Pilecky 2012, 13. p.)

9. Mi a véleménye arról, ha két magyar anyanyelvű szülő szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja be gyermekét?

A 9. kérdésre nagyjából fele-fele arányban adtak helyeslő és ellenző választ. Akik pozitívan értékelték a magyar szülők szlovák iskolaválasztását, nagyrészt megegyeztek abban, hogy ez a gyerek későbbi érvényesülése érdekét szolgálja.

Nemcsak a szlovákiai, hanem az ukrajnai magyar fiatalok is hasonlóan vélekednek. Ferenc Viktória ukrán tannyelvű egyetemen tanuló magyar fiatalokkal készített csoportinterjút, amelyből kiderült, hogy az adatközlők a gyermeküket a jobb érvényesülés és a konfliktusok elkerülésének érdekében ukrán tannyelvű vagy kétnyelvű iskolába íratnák be. (Ferenc 2009, 436. p.)

Többen bizonytalanok voltak, nem tudtak egyértelműen állást foglalni, mert úgy gondolták, hogy a döntésnek vannak előnyei és hátrányai is; a legtöbbjük szerint a szlovák oktatás nem mehet a magyar nyelv és kultúra megőrzésének rovására.

A döntést ellenzők nagy része azzal indokolta a véleményét, hogy így veszélybe kerül az anyanyelv, valamint a magyar gyökerek és a kultúra. Ez valószínűleg azzal a vélekedéssel van összefüggésben, amely szerint a kétnyelvűségi helyzet eleve csak felcserélő lehet, és Kontra Miklós véleménye szerint „a magyarok eleve a szubsztraktív kétnyelvűséget és kizárólag az asszimiláló kétnyelvű oktatást ismerik, ezért viszolyognak a kétnyelvűségtől”. (Kontra 1997, idézi Bartha 2009, 149. p.)

A magyaroknak a szlovák nyelv „káros hatásaitól” való félelme jelenik meg abban a 2011-es lakossági felmérésben is, amelyről Lampl Zsuzsanna (2012, 90. p.) számol be: a felmérés egyik feladataként a szlovákiai magyaroknak azokat a veszélyeket kellett felsorolniuk, illetve megjelölniük, amelyektől Szlovákiában a legjobban tartanak. Az első tíz kategória között szerepelt a szlovákiai magyarok számának csökkenése (4. hely), a magyar szülők szlovák iskolaválasztása a gyermekeik számára (5. hely) és az asszimiláció (9. hely).

10. Mi a véleménye arról, ha egy szlovák és egy magyar emberből álló pár szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja be gyermekét?

A 10. kérdésben már nem két magyar, hanem egy magyar és egy szlovák szülőről van szó, ami látványosan megváltoztatja az eredményeket. A kérdésre 67-en válaszoltak, 38 középiskolás és 29 egyetemista. Négyen nem adtak választ a kérdésre. Ennél a kérdésnél már nem olyan egyértelmű a válaszadók állásfoglalása, mint az előzőnél. A legtöbben nem ellenzik vagy támogatják egyértelműen a döntést. Több válaszadó úgy gondolja, hogy nincs gond a szlovák iskolával, abban az esetben, ha legalább otthon magyarul (is) beszélnek. A szlovák iskola egyesek szerint a gyermek előnyére válik, mert így jobban vagy könnyebben megtanul szlovákul, ezáltal nem lesz annyi gondja a jövőben.

A döntést nem támogatók közül vannak, akik azzal érvelnek, hogy felesleges a szlovák iskola, mert a gyermek ugyanúgy megtanulhat szlovákul magyar iskolában is. Egyesek szerint a gyermekre egyenesen káros hatással lehet a szlovák iskola látogatása.

11. Mit gondol, befolyásolja a szlovákiai magyarokat a párválasztásnál a nemzetiség?
12. a) igen, szerintem inkább választanak magyar párt, mint szlovákot
13. b) nem, nem tapasztaltam még, hogy befolyásolná
14. c) tapasztaltam, de nem minden esetben

Ha az a) választ jelölte meg, kérem indokolja meg:

A 11. kérdés célja az volt, hogy felmérje a válaszadók véleményét a szorosabban vett szlovák–magyar kapcsolatokról. Arra voltam kíváncsi, vajon éreznek-e olyan különbséget a két nemzet között (temperamentumban vagy habitusban), amely inkább elválasztja, mint összeköti őket.

A középiskolások általában gyakrabban jelölték meg azt a választ, hogy találkoztak már ilyen esettel, de nem gondolják, hogy ez törvényszerű lenne. Az egyetemistáknál kiegyenlítettebbek a vélemények: 13-an gondolják úgy, hogy a nemzetiség befolyásolja a párválasztást, heten még nem találkoztak a jelenséggel, tízen pedig találkoztak vele, de nem tartják jellemzőnek.

Hasonló eredményeket mutat a már említett, Hunčík Péter vezetésével készített felmérés is. A házastársi viszonyokkal kapcsolatos preferenciák a következőek voltak: a magyaroknak csupán a 12%-a kötne házasságot szlovák nemzetiségű személlyel, míg a (délen élő) szlovákoknak a 76%-a tenné ezt egy magyar emberrel. Ez alapján a kutatók megállapítják, hogy a magyarok távolságtartóbbak a szlovákokkal szemben, mint fordítva. (Hunčík et al. 1995, 139. p.)

13. Mit gondol, változott az Ön hozzáállása a szlovák nyelvhez, mondjuk az elmúlt 5–8 év alatt? Válaszát, kérem, indokolja meg.
14. a) nem, nem változott a hozzáállásom
15. b) igen, pozitívabb a kapcsolatom a szlovák nyelvvel, mint korábban
16. c) igen, negatív irányban változott, rosszabb lett a kapcsolatom a szlovák nyelvvel

Indoklás:

Az utolsó kérdéssel azt szerettem volna megtudni, hogy mennyire képesek a válaszadók felmérni a saját attitűdjüket, mennyire vannak tisztában azzal, hogy változott-e a hozzáállásuk, és ha változott, pozitív vagy negatív irányban-e. Mindkét korosztálynál szinte megegyeznek a válaszadási arányok, mind a lányoknál, mind a fiúknál. Kevesen, csak hat középiskolás és három egyetemista gondolja úgy, hogy negatívabb lett a szlovákhoz való viszonya. Ők rendszerint azzal érveltek, hogy az iskolában szigorúan vették, illetve kötelezően kellett tanulni, ez pedig ellenérzést alakított ki bennük. Mások egyéb rossz tapasztalat miatt nem rokonszenveznek a nyelvvel.

Nagyszámú középiskolás (16) és egyetemista (13) gondolja úgy, hogy nem változott a hozzáállása. Ez sokszor negatív érzésekből fakad, tehát vagy abból, hogy továbbra sem sikerült megtanulniuk szlovákul annyira, amennyire szeretnének, vagy pedig abból, hogy továbbra sem sikerült megszeretniük a nyelvet. Több válaszadó véleménye azért nem változott, mert nem volt ellenséges és továbbra sem az.

Ferenc Viktória fent említett kutatásában a magyar hallgatók is alapvetően pozitívan vélekedtek az ukrán csoporttársaikról s az ukránokról általában. A legtöbben szépnek tartják az ukrán kultúrát és hagyományokat, valamint az ukrán nyelvet is, bár – elmondásuk szerint – inkább oroszul tanulnának, ha választhatnának. (Ferenc 2009, 435. p.)

A középiskolások legtöbbje (19) és az egyetemistáknak is nagy része (14) úgy gondolja, hogy pozitívabb lett a kapcsolata a szlovák nyelvvel. Sokan a szlovák ismeretségnek köszönhetően szereztek nyelvi jártasságot és ezáltal önbizalmat is. A megkérdezettek egy részét emellett az is motiválja, hogy minden egyes nyelv, amelyet az anyanyelvük elsajátítása után megtanulnak, hasznos lehet a világban való érvényesülés során.

Nemcsak a baráti kapcsolatok, hanem a szükség miatt is változhat a nyelvhez való hozzáállás. Az ún. instrumentális motiváció (Gardner–Lambert 1972, idézi: Tóth–Hornokné 2009, 177. p.), tehát a praktikus cél elérése az egyik legfontosabb szempont a nyelv megtanulásában.

Gereben Ferenc az 1991-ben készített átfogó, a kisebbségi magyarok olvasáskultúrájának és identitásának kapcsolatát feltérképező kutatásában is kitér arra, hogy az egyes, kisebbségi helyzetben élő magyar csoportok milyen kapcsolatot ápolnak a többségi népcsoporttal. A felmérés vonatkozó részének eredményei alapján azt a következtetést vonta le, hogy „a homogén etnikai szituációtól a szórványhelyzet felé haladva a magyar kisebbség egyre fontosabbnak ítélte (etnikai vonatkozásoktól függetlenül) a toleranciát mint értéket”. (Gereben 1999, 113. p.) A Gereben-féle kutatás szerint a szlovákiai magyarokra a szlovákokkal szembeni semleges attitűd volt a jellemző.

Bár a válaszokban sokszor nem maga a nyelv, hanem a szlovák emberek iránti negatív érzés tükröződik, hozzá kell tennünk – és kézenfekvőnek tűnik –, hogy a kellemetlenségeket okozó nyelv miatt azok beszélőivel is kialakulhat rossz viszony, hiszen az egyénben rossz érzéseket asszociálhatnak. Arról, hogy milyen kapcsolat fűzi a szlovákiai magyarokat a szlovák nyelvhez, pozitív képet fest a már említett Dolník-féle szociolingvisztikai felmérés, amelynek eredményei szerint a 413 megkérdezett magyar 48%-a úgy érzi, hogy a szlovák nyelv közelebb áll hozzájuk, mint bármelyik másik, anyanyelvükön kívüli nyelv. (Dolník–Pilecky 2012, 16. p.)

3.5.1. Ügynökmódszeres vizsgálat

Amint azt feljebb említettem, az ügynökmódszeres vizsgálatot három ügynök segítségével – hat hangfelvétellel – valósítottam meg.

Az első beszélő, akinek az értékelését a továbbiakban elemezni fogom, 19 éves középiskolás tanuló (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Annának nevezem). A legjellemzőbb tulajdonságok, amelyekkel Anna szlovák hangfelvételét a középiskolás lányok megjelölték, az intelligens (12),[4] gyengéd (11) és közvetlen (10) volt. Többen gondolták közülük úgy, hogy jóságos (9), magabiztos (7) és egyenes (5). Az általam felsorolt négy negatív tulajdonság közül csak elenyésző számban választottak: egyik középiskolás lány sem gondolja úgy, hogy Anna szigorú vagy beképzelt lenne, és a felvétel alapján csupán egy válaszadó jelölte meg műveletlennek, kettő pedig ridegnek. Nagyon hasonló a helyzet a magyar hangfelvételnél. A középiskolás lányok legtöbbje szerint rokonszenves (12), közvetlen (10), intelligens (10) és megbízható (8). Egyenlő számban (7) következik a magabiztos, jóságos, humoros és gyengéd. Senki nem gondolta úgy, hogy a magyar beszélő műveletlen vagy szigorú lenne. Két válaszadó szerint rideg, három szerint beképzelt. A szlovák felvétellel összehasonlítva tehát a középiskolások megbízhatóbbnak, rokonszenvesebbnek és humorosabbnak, viszont valamivel kevésbé intelligensnek, gyengédnek és jóságosnak találták a magyar beszélőt.

A középiskolás fiúk legtöbbje úgy gondolja, hogy a szlovák Anna intelligens (8), egyenes (8), jóságos (7) és gyengéd (7). A lányokkal ellentétben nem hagytak szabadon egy negatív tulajdonságot sem: kettejük szerint műveletlen és beképzelt, ötük szerint pedig szigorú és rideg a szlovák hang tulajdonosa. A magyar Annát intelligensnek és lelkiismeretesnek (7), továbbá magabiztosnak, rokonszenvesnek és gyengédnek (6) találták. Egyik fiú sem gondolta úgy, hogy műveletlen vagy beképzelt lenne, hárman viszont ridegnek jelölték, egy személy pedig szigorúnak. Valamennyi tulajdonságot a szlovák beszélőhöz nagyon hasonlóan értékeltek, nem voltak jelentős különbségek, egyedül az „egyenes” kategóriában, ahol a szlovák beszélőt értékelték magasabbra (8) a magyarhoz képest (3).

Összesítve a középiskolások válaszait, hasonlóak az eredmények: a legtöbben úgy gondolják, hogy a szlovák Anna intelligens (20), gyengéd (18), jóságos (16) és egyenes (13); a magyar Anna rokonszenves (18), intelligens (17), közvetlen és jóságos (mindkettő 14). A negatív tulajdonságokat mindkét hangfelvétel esetében csak elenyésző számban jelölték meg.

Az egyetemisták értékelésében[5] nagyobb különbségek figyelhetőek meg a szlovák Anna javára. Két tulajdonság emelkedik ki a többi közül: az intelligens (21) és a magabiztos (22). A többi értékelés – a közvetlen kivételével (10) – nem éri el a harminc százalékot sem. Egyetlen válaszadó gondolja azt, hogy a szlovák hang tulajdonosa műveletlen, négy szerint beképzelt, három szerint szigorú, öt szerint pedig rideg. A magyar Anna nem ért el az egyetemistáknál ilyen magas értékeket. Az előzővel összehasonlítva csak tíz válaszadó szerint intelligens, hét szerint magabiztos. Többen gondolják úgy, hogy jóságos (12) és rokonszenves (11), de amint láthatjuk, ezek az értékek sokkal alacsonyabbak, mint a szlovák beszélő értékei. Az eredmények alapján tehát elmondhatjuk, hogy a szlovák Annát jóval intelligensebbnek és magabiztosabbnak, viszont kevésbé jóságosnak és rokonszenvesnek találják, mint magyar párját.

Minden válaszadót figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a szlovák Annát jellemzően intelligensnek, míg a magyart inkább rokonszenvesnek tartják. Emellett senki nem gondolta azt, hogy a szlovák beszélő szórakoztató, humoros vagy vonzó, amint azt sem, hogy a magyar műveletlen.

A második ügynök, akit Dórának nevezek, 30 éves nő. A magyar Dóra a középiskolás lányok legtöbbje szerint intelligens (14), rideg (11) és magabiztos (10). Többen gondolták úgy, hogy őszinte (9), egyenes (9) és szigorú (8). Láthatjuk, hogy a négy negatív tulajdonság közül kettőt nagy számban jelöltek meg a válaszadók, viszont senki nem gondolja úgy, hogy műveletlen és csak ketten, hogy beképzelt volna. Ami a pozitív tulajdonságokat illeti, senki nem jelölte meg a magyar hang tulajdonosát jóságosnak, és csak kis számban közvetlennek, rokonszenvesnek és gyengédnek. A szlovák Dóra a középiskolás lányok szerint szigorú (12) és rideg (11), emellett vezéregyéniség (10), magabiztos és bátor (mindkettő 9). A legalacsonyabb számban gyengédnek, jóságosnak és lelkiismeretesnek jelölték, senki nem gondolta, hogy megbízható, szórakoztató vagy humoros lenne. Összehasonlítva a két ügynököt tehát elmondhatjuk, hogy a magyart magasan intelligensebbnek és magabiztosabbnak találták a szlováknál, amely a „szigorú” kategóriában rendelkezett magas fölénnyel. Ebben a válaszadói kategóriában tehát a magyar ügynököt értékelték pozitívabban.

Ami a középiskolás fiúkat illeti, a legtöbben úgy gondolják, hogy a magyar Dóra rideg (9), szigorú és intelligens (7), viszont senki szerint nem műveletlen, és csak két válaszadó tartja beképzeltnek. Több válaszadó szerint magabiztos és egyenes (6). A szlovák Dórát is magabiztosnak (9), egyenesnek és vezéregyéniségnek (mindkettő 7) gondolják, de emellett közvetlennek is (6). Senki nem gondolja viszont, hogy jóságos, szórakoztató, gyengéd vagy vonzó lenne. A középiskolás fiú válaszadókról elmondhatjuk, hogy mindkét ügynököt magabiztosnak és egyenesnek, viszont a magyart sokkal ridegebbnek és szigorúbbnak látják. A középiskolás lányokkal ellentétben tehát a szlovák Dóráról vélekednek pozitívabban.

A középiskolások összesített véleményei alapján már kiegyenlítettebbek az eredmények: a magyar ügynököt intelligensebbnek (21), de ridegebbnek (20), a szlovákot pedig magabiztosabbnak (18), de szigorúbbnak (17) találják. A többi tulajdonság aránya mindkét ügynöknél hasonló. Némi különbség a negatív tulajdonságoknál jelentkezik: a magyar Dórát senki nem tartja műveletlennek, a szlovákot viszont nyolcan, és beképzeltnek is duplaannyian (8) tartják a szlovák ügynököt, mint a magyart.

Az egyetemisták nagy része (20) gondolja úgy, hogy a magyar Dóra rideg, ennél sokkal kevesebben, de még mindig jelentős mértékben tartják vezéregyéniségnek (10), egyenesnek és intelligensnek (9). Senki nem gondolja úgy, hogy megbízható, lelkiismeretes, vallásos vagy vonzó lenne. Két-két válaszadó szerint jóságos és rokonszenves, egy szerint pedig szórakoztató. A szlovák Dóra értékelésében nem emelkedik ki ennyire, de legmagasabb a „rideg” megjelölés számaránya (15); ezt követi a „szigorú” (14), intelligens (13) és magabiztos (12). Senki nem gondolja úgy, hogy szórakoztató, vallásos vagy vonzó lenne. Összességében tehát mindkét ügynököt ridegnek tartják, de a többi kategóriában (mind a negatív, mind a pozitív kategóriákban) a szlovák ügynök vezet: a válaszadók szerint a szlovák Dóra intelligensebb, magabiztosabb és inkább vezéregyéniség, viszont szigorúbb és beképzeltebb is.

Az összes válaszadó értékelése alapján elmondhatjuk, hogy a magyar ügynököt jellemzően intelligensnek és ridegnek tartják, míg a szlovákot szigorúnak és magabiztosnak. Az előző ügynökhöz képest ezek az eredmények kiegyenlítettebbek, és azt mutatják, hogy mindkét ügynököt erős személyiségnek, de nem feltétlenül szimpatikusnak tartják. A „vonzó” kategória ezúttal teljesen kimaradt az értékelésből, sem a szlovák, sem a magyar Dórát nem képzelik vonzónak, a szlovákot emellett szórakoztatónak sem.

A harmadik hang tulajdonosa, Kata, 23 éves egyetemi hallgató. A középiskolás lányok nagy többsége gondolta úgy, hogy a szlovák Kata jóságos (17) és gyengéd (11). A többi tulajdonságra csak kis számban szavaztak, hét válaszadó szerint lelkiismeretes, öt szerint pedig intelligens és közvetlen. Mindössze hárman gondolják úgy, hogy rideg, ketten, hogy műveletlen és szigorú, egy válaszadó pedig, hogy beképzelt. Nagyon érdekes eredményeket mutat a magyar hang tulajdonosának értékelése: tizenegy-tizenegy középiskolás lány gondolja úgy, hogy rideg és gyengéd, emellett nyolcuk szerint vallásos, hatuk szerint pedig jóságos. Öt-öt válaszadó gondolja úgy, hogy műveletlen és beképzelt, három pedig, hogy szigorú. Ebben az esetben tehát a válaszadók a szlovák ügynököt értékelték pozitívabban.

A középiskolás fiúknál is hasonlóak az eredmények. Bár nem olyan kimagasló arányban, mint a lányok, de ők is pozitívabb tulajdonságokat kötnek a szlovák hang tulajdonosához. Nyolcuk szerint gyengéd, hét szerint lelkiismeretes, hatuk szerint pedig intelligens, jóságos és rokonszenves. Öten gondolják úgy, hogy rideg, ketten, hogy beképzelt, de senki szerint nem műveletlen és szigorú. A magyar Katát sokkal egyértelműbben értékelték negatívan: nyolc válaszadó szerint rideg, hét szerint műveletlen, viszont hat-hat szerint őszinte és jóságos. Három szerint beképzelt, kettő szerint pedig szigorú.

A középiskolások összesített eredményei sem változtatnak a fenti adatokon: a szlovák Katát a legtöbben jóságosnak (23) és gyengédnek (19) tartják, a magyart pedig ridegnek (19), ám hasonlóan sokan gyengédnek (14). A magyar ügynök értékelése ellentmondásosnak tűnik, a válaszadók többi válaszát megvizsgálva azonban nem meglepő. Azok a válaszadók, akik ridegnek értékelték a magyar Katát, kivétel nélkül minden esetben a többi negatív jelző valamelyikével is ugyanúgy illették. Azok viszont, akik gyengédnek találták, egy esetben sem jelöltek meg a négy negatív tulajdonságból egyet sem. Felmerül tehát a kérdés: mi az, ami alapján a csoport egyik fele kellemesnek, a másik fele pedig kellemetlennek találja a beszélőt. A megkérdezettek kérdőíves válaszaiban nem mutatható ki jelentős különbség, egyikük sem értékelte negatívan a magyar nyelv használatát, a válaszaik alapján valamennyien pozitív kapcsolatot ápolnak az anyanyelvükkel. A kérdést a későbbiekben megkísérlem megválaszolni, előbb azonban lássuk a további eredményeket.

Az egyetemisták nagyon hasonlóan értékelték a szlovák Katát, mint a középiskolások. Tizenhat válaszadó szerint gyengéd, tizenkettő szerint jóságos, tizenegy szerint pedig intelligens. Csupán egy gondolja úgy, hogy műveletlen és szigorú, két ember szerint rideg, három szerint pedig beképzelt. A magyar ügynök esetében (csakúgy, mint a középiskolások) már nem tudtak ennyire egyértelműen állást foglalni, az eredmények sokkal kisebb különbségeket mutatnak. Tizenegy megkérdezett szerint gyengéd, nyolc szerint jóságos. A többi tulajdonság aránya nem éri el a 25%-ot sem, ebből is láthatjuk, hogy nagyon megoszlanak az értékelések, nincsenek egyértelműen preferált jellemvonások. Azt sem mondhatjuk, hogy negatívan értékelnék a magyar Katát; csak egy válaszadó gondolja úgy, hogy szigorú, két válaszadó szerint beképzelt, kicsivel több – négy – ember szerint műveletlen, hat szerint pedig rideg. Azt látjuk itt tehát, hogy az egyetemisták nem különböztetik meg annyira egyértelműen a két ügynököt, mint a középiskolások.

Az összesített eredmények alapján a szlovák Kata esetében a „jóságos” és a „gyengéd”, a magyar Kata esetében pedig a „rideg” a legjellemzőbb tulajdonság, amely mellett azonban szorosan ott van a „gyengéd” is. A válaszadók közül senki nem gondolta úgy, hogy a szlovák ügynök szórakoztató volna, ahogy azt sem, hogy a magyar ügynök vezéregyéniség, szórakoztató vagy vonzó volna.

Az összes választ figyelembe véve a huszonegy tulajdonság között akadtak olyanok, amelyeket szinte minden esetben kihagytak az értékelésből: a legkevesebbet jelölt tulajdonság a szórakoztató, a vonzó, a humoros és a műveletlen volt. Ezzel ellentétben sokszor emelkedett ki a többi közül magasan az intelligens jelző használata. Ez jelentheti azt, hogy a hallott szövegek alapján inkább gondolják műveltnek, mint műveletlennek a beszélőket, ami viszont nagy valószínűséggel azzal függ össze, hogy előre megírt, gondozott szövegeket olvastak fel,[6] tehát a válaszadók nem spontán, beszélt nyelvi megnyilvánulást hallottak. A szöveg jellegéből adódóan azt is nehezen dönthették el, hogy az illető egyébként humoros vagy szórakoztató, ahogy a beszélő hangjából azt, vajon vonzó lehet-e.

Az első, Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálattal ellentétben – amely azt mutatta ki, hogy a francia ügynököt még a francia megkérdezettek is negatívabban értékelték – itt nem mutatható ki látványos negatív attitűd, sem a magyar, sem a szlovák ügynök esetében. Az tehát, hogy a beszélők milyen (rejtett) személyes attitűdöt mutatnak a nyelvekkel/nyelvváltozatokkal szemben, a fent elemzett vizsgálatban nem érhető tetten minden kétséget kizáróan.

Fenyvesi Anna 2006 és 2010 között végzett ügynökmódszeres vizsgálata ezzel ellentétben az anyanyelv, illetve anyanyelvváltozat jelentős fölényét mutatta ki a szolidaritást kifejező kategóriákban. Az ötféle nyelvhez/nyelvváltozathoz (brit angol, amerikai angol, standard magyar, határon túli magyar nyelvváltozat, államnyelv[7]) fűződő attitűdöket feltérképező kutatás eredményeiből az anyanyelvváltozathoz való pozitív viszonyra, az államnyelv negatív értékelésére, valamint az angol mint idegen nyelv magas presztízsére következtethetünk. (Fenyvesi 2012, 49. p.)

3.6. Eredmények a hipotézisek tükrében

Az első hipotézis, amelyet fentebb ismertettem, tehát hogy a válaszadók nagyrészt negatív attitűdről tesznek tanúbizonyságot a kérdőíves válaszokban, csak részben igazolódott be. Feltételeztem, hogy az ellenérzések okai a hiányos nyelvtudás, és az ebből adódó nehézségek lehetnek. A válaszadók nagy része – saját elmondásuk szerint – alapszinten vagy középszinten beszéli a szlovák nyelvet. Bár a legtöbbjüknek vannak szlovák rokonai vagy ismerősei, nem mindennap használják a szlovák nyelvet. Ami a hiányos nyelvtudást illeti, a válaszadók nagy része tisztában van azzal, hogy „nem beszél jól” szlovákul, és ez feszélyezi is őket. Ennek ellenére nem mindegyikükben alakult ki egyértelmű rosszallás az akcentusuk szóvá tétele miatt – a válaszadók fele úgy érzi, hogy jogos, ha megjegyzést tesznek a magyar akcentusukra, és ezeket a megjegyzéseket el is fogadják.

A szlovákokkal való találkozás sem feltétlenül szül konfliktusokat az eredmények alapján. A hivatalos, nyilvános közegben való kommunikációban a válaszadók fele-fele arányban használják a magyar és a szlovák nyelvet. A magyar nyelvet előnyben részesítők ezt leggyakrabban azért teszik, mert egyszerűen ez a természetes, automatikus a számukra, a szlovák nyelvet választó megkérdezettek pedig azért tesznek így, mert tudatában vannak a szlovák nyelv jogi státuszának. Ez a hozzáállás némileg módosul, amikor arról van szó, hogy egy másik magyar társaságában mit tennének – a válaszadók nagy többsége magyarul beszélne, nem akadályozná őket ebben az sem, hogy szlovákok is jelen vannak a társaságban.

A sokakat foglalkoztató kérdésekre adott válaszok sem mutatnak egyértelműen negatív attitűdöt. Bár kicsivel többen tartják a szlovákot idegen nyelvnek, mint akik szerint nem teljesen idegen nyelv, az indoklásban kifejtett vélemények megoszlanak. Sokak szerint a szlovák eleve nem lehet egy magyar számára más, mint idegen nyelv, hiszen a magyar az anyanyelve. A többi nyelvhez hasonlóan a szlovákot is iskolában tanulják, ugyanolyan módszerekkel, egyesek szerint tehát ebben rejlik a szlovák idegen nyelvi jellege. Emellett sokan nem olyan környezetben élnek, ahol mindennap vagy legalábbis gyakran találkoznának a nyelvvel, így nincs lehetőségük anyanyelvi szintre emelni. Az ellenkező álláspontot képviselők jórészt azzal érvelnek, hogy Szlovákiában élünk, ezért nap mint nap halljuk a szlovákot, és használjuk is, mert szükségünk van rá.

Az iskolaválasztás a szlovákiai magyarok körében szintén megosztó kérdés. A válaszadók ezekben a kérdésekben sem foglalnak egyértelműen állást a szlovák intézménylátogatás ellen, még abban az esetben sem, amikor két magyar szülő gyermekéről van szó. A megkérdezettek fele gondolja úgy, hogy nincs gond a szlovák iskolaválasztással, de hangsúlyozzák, hogy emellett fontos, hogy ne hanyagolják el a magyar nyelv és kultúra ápolását sem. Vannak, akik attól tartanak, hogy a gyermek így esetleg elszlovákosodik. A vegyes pár esetében már sokkal bizonytalanabbak voltak a válaszadók: bár fontosnak tartják a magyar nyelv ápolását, a boldogulás érdekében elismerik annak észszerűségét, ha egy magyar és egy szlovák szülő szlovák iskolát választ a gyermekének.

Ami a szlovákokkal való közvetlen kapcsolatot illeti, a megkérdezett középiskolások nagy része nem gondolja, hogy a nemzetiség befolyásolná a párválasztást; az egyetemista válaszadók körében elterjedtebb ez a vélemény, főleg személyes tapasztalatra alapozva, de leggyakrabban ők sem a szimpátia hiányával, inkább a könnyebb kommunikációval érvelnek.

Az utolsó kérdés, amelyben arra kértem a válaszadókat, hogy értékeljék kapcsolatukat a szlovák nyelvvel, jól összefoglalja a felmérés egészét. Csak elenyésző számban voltak azok, akik úgy érzik, rosszabb lett a kapcsolatuk a szlovák nyelvvel; ez legtöbbször a kötelező jelleg vagy valamilyen rossz tapasztalat miatt van így. Ennél több válaszadó gondolja úgy, hogy semmilyen irányba nem mozdult el a szlovákhoz való hozzáállása, egyrészt azért, mert eddig sem beszélt elég jól szlovákul, és továbbra sem beszél, másrészt azért, mert eddig sem volt számára ellenséges a szlovák nyelv és a szlovák emberek. A legtöbb válaszadó úgy érzi, hogy javult a szlovákokhoz való viszonya, gyakran a szlovák barátoknak vagy a szlovák közegben való mozgásnak köszönhetően, vagy azért, mert tudatosította, hogy a boldoguláshoz szüksége lesz a nyelvre, ezért változtatott a hozzáállásán.

Az eredmények összegzése alapján tehát elmondhatom, hogy a felmérésben részt vevő fiatalok nagy része nem alakított ki negatív attitűdöt a szlovák nyelvvel szemben. A konkrét élethelyzeteket a tapasztalataik alapján igyekeznek értékelni, a vélemény megformálásában pedig nem jellemző az előítéletesség. Azok a válaszadók, akik közelebbi kapcsolatba is kerültek, illetve tartósan közeli viszonyt ápolnak szlovákokkal, egyértelműen pozitívan ítélik meg ezt a viszonyt. A válaszok alapján inkább személyes élményből indulnak ki, mint általánosításból. Amellett, hogy valamennyien büszkék az anyanyelvükre, és fontosnak tartják az ápolását, válaszaikban igyekeztek racionális érveket használni (ez egyértelműen pozitív eredmény, tekintve, hogy a megkérdezettek több mint fele egészen fiatal, 15–17 éves diák).

A második hipotézis az ügynökmódszeres vizsgálat eredményeire vonatkozott. Azt feltételeztem, hogy a szlovák ügynököket negatívabban fogják értékelni, mint a magyarokat. Míg az első hipotézisem csak részben dőlt meg, a második teljes mértékben.

A hangminták első elemzett tulajdonosát kiemelkedően pozitívan értékelték a válaszadók. Mind a középiskolások, mind az egyetemisták kimagaslóan intelligensnek jelölték meg a szlovák ügynököt. Hasonló módon jellemezték a magyar párját, különbség csak a tulajdonságok jellegében mutatkozott. A szlovák ügynököt – amint már említettem – egyértelműen pozitívan értékelték „intelligens”, „magabiztos” és „egyenes” kategóriákban. A magyar ügynök értékelése a „rokonszenves”, „jóságos” és „közvetlen” kategóriákban emelkedik ki. Mindegyik tulajdonság pozitívnak tekinthető, azt leszámítva, hogy az első három inkább erős, míg a másik három barátságos és megközelíthető személyiségre vall. Előfordulhat, hogy ebben az esetben az elméleti részben tárgyalt hatalom–szolidaritás vonalon való mozgás törvényszerűsége érvényesült, tehát (tekintve, hogy ugyanarról a személyről van szó, azaz más tényező aligha játszhatott közre) mindkét hang tulajdonosát elismerik, viszont a magyarral nagy valószínűséggel hamarabb kezdeményeznének közelebbi kapcsolatot, mint a szlovákkal, akit távolságtartóbbnak éreznek.

A második ügynök eredményei még ennél is kiegyenlítettebbek. A válaszadók összesített véleményei alapján mindkét ügynököt intelligensnek tartják. A magyar emellett sokak szerint rideg, de egyszersmind egyenes. A szlovák hang tulajdonosa a megkérdezettek szerint szigorú, emellett magabiztos és nagy valószínűséggel vezéregyéniség. Láthatjuk tehát, hogy mindkét ügynökről azt gondolják, hogy erős egyéniség, de nem feltétlenül ébreszt rokonszenvet. Beképzeltnek és műveletlennek szinte senki nem tartja az ügynököt, viszont jóságosnak és gyengédnek sem. A két ügynök legjellemzőbb tulajdonságai között – az előzővel ellentétben – nincs minőségbeli eltérés.

A kutatás szempontjából talán a legérdekesebb és legtanulságosabb a harmadik ügynök értékelése. A szlovák hang tulajdonosát minden válaszadói csoport egyértelműen pozitívan értékelte: a legtöbb megkérdezett szerint jóságos és gyengéd. A magyar párjával már sokkal bizonytalanabbak voltak, szinte egyenlő arányban gondolták úgy, hogy rideg és hogy gyengéd. Míg az előző két ügynököt mindkét nyelvükön hasonlóan értékelték, a harmadikat inkább a szlovák megszólalásánál tartják rokonszenvesebbnek, a magyar hangfelvételnél pedig enyhén a negatív irányba hajlik az értékelés. A többi megjelölt tulajdonságot is figyelembe véve már sokkal nyilvánvalóbb, hogy a szlovák ügynököt tartják szimpatikusabbnak. Miért értékelik az egyik hangfelvételt pozitívan, a másikat pedig negatívan, holott ugyanaz a személy beszél rajtuk? Az egyetlen dolog, ami változik, a szöveg nyelve. A szlovák hang pozitívabb értékelése meglepőnek tűnik, tekintve, hogy a másik két ügynök esetében semmilyen lényeges elmozdulás nem tapasztalható a szlovák hang irányába. A Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálat eredményei alapján azt mondhatnánk, hogy – bár a kérdőíves válaszok explicit attitűdjei erről nem árulkodnak – a magasabb státuszú nyelvvel kapcsolatos implicit attitűdök pozitívabbak, mint a saját anyanyelvvel kapcsolatosak. A fentieket (nevezetesen, hogy a másik két ügynök esete nem támasztja alá ezt az állítást) tekintve azonban véleményem szerint a választ máshol kell keresnünk.

Például a beszélő hangja és a hozzá párosított tulajdonságok közötti összefüggésben. Tekintve, hogy valós emberi hangokkal dolgozunk, igencsak nehéz kiszűrni az ügynökök hangminőségének befolyását. Ahhoz, hogy elérjük, hogy a válaszadók a tartalmi és nyelvi tényezőre figyeljenek, valamilyen módon eliminálni kell a hang mögé képzelt személyiség befolyását. Erre tett érdekes kísérletet Barbara Soukup az ún. open guise technique segítségével, amelynek lényege, hogy a válaszadók előre tudják, hogy ugyanaz a személy fog több nyelven/nyelvváltozatban megszólalni, és ezért – Soukup feltevései szerint – nem gondolják majd úgy, hogy a beszélő személyisége a kódváltással megváltozik. (Soukup 2013, 9. p.)

Milyen asszociációkat indít be egy elhangzott szöveg? Milyen tényezők játszanak szerepet egy személy jellemzésében? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, több lehetőséggel is számolnunk kell. Az első két ügynök esetében viszonylag könnyű dolgunk volt, hiszen mindkét nyelven hasonló értékeléseket kaptak. Az azonban kérdéses, hogy miért éppen a pozitív jellemzőket párosították az egyikhez, és a tekintélyt kifejezőket a másikhoz. Az ügynökmódszeres vizsgálatoknál figyelembe kell vennünk azt a lehetőséget, hogy a beszélők hangja, annak magassága, színe és a beszéd tempója hatással lehet az értékelésükre. Ez teljesen logikusan hangzik, ha arra gondolunk, hogy a válaszadónak nem áll más a rendelkezésére, csak az ügynök hangja és az üzenet, amelyet közvetít. Az első ügynök viszonylag magas hangon beszél, dinamikusan olvassa a szöveget, gondosan ügyel a hangsúlyozásra és arra, hogy ne vétsen hibát. A hat felvétel közül az ő hangfelvételei hatnak a legtermészetesebbnek, annak ellenére, hogy felolvasott szövegről van szó. Mindez az értékelésnél is megmutatkozik: a három ügynök közül őt tartották magasan a legrokonszenvesebbnek. A második beszélő mély hangon, dinamikusan és hangosan olvas, erősen ügyel a hangsúlyra és a határozottságra. Ezt az ügynököt mindkét nyelvén magabiztosnak, vezéregyéniségnek és szigorúnak jelölték, ami szintén megfelel az olvasási technikájának. A harmadik ügynök viszont mindkét szövegét bizonytalanul, lassan olvassa fel, és a másik két ügynökkel ellentétben többször megbotlik a szövegben. A hibák és a határozatlanság azonban sem pozitív, sem negatív irányban nem mozdítja el az értékelést érezhetően a másik két ügynökhöz képest.

Összegzés

Összegzésképpen elmondhatom, hogy a kutatás eredményei nem árulkodnak negatív attitűdökről. A legtöbben személyes élményekre támaszkodtak a véleménynyilvánításnál, csak néhányukat befolyásolta valamilyen ideológia vagy előfeltevés. A kérdésekben felvázolt élethelyzetekre való reakciók alapvetően kompromisszumképes és alkalmazkodni tudó hozzáállásról árulkodnak. A megkérdezettek nagy része úgy érzi, hogy pozitívabb a kapcsolata a szlovák nyelvvel, mint korábban, sokuknak vannak szlovák rokonai, barátai, és bár sokan nem használják mindennap a nyelvet, tisztában vannak szükségességével.

Az ügynökmódszeres vizsgálat eredményei alapján a válaszadóknál nem feltételezhetünk egyértelmű kapcsolatot a hangfelvétel nyelve és az értékelés minősége között. Az értékelésben nem játszott szerepet, hogy milyen nyelven szólalt meg az ügynök – abban az esetben, ha pozitívan értékelték az ügynököt, mindkét felvételéről hasonlóan vélekedtek, amikor pedig negatívan, illetve semlegesen, ugyanúgy mindkét felvételét azonos jelzőkkel illették. A három ügynök közül csak az utolsó esetében volt véleménymegoszlás a két felvétel között, de itt sem a magyar, hanem a szlovák javára (bár hozzá kell tennünk, hogy csak kis mértékben). Az értékelésnél szóba jöhetnek a szupraszegmentális tényezők, amelyek szerepe az első két beszélő esetében valószínűsíthető, a harmadik esetében ezek hatása eltér a másik beszélőknél érvényesülő hatástól. Hogy mi alapján értékelnek pozitívan vagy éppen negatívan egy beszélőt, a tényezők sokasága és a vizsgálat interdiszciplináris jellege miatt csak nagyon nehezen megállapítható. Minden embernek – legyen szó nyelvészről, matematikusról vagy orvosról – van valamilyen véleménye a nyelvről, nyelvhasználatról, amelyet gyakran nem explicit módon fogalmaz meg, és amely éppen ezért nehezen vizsgálható. (Preston 2017, 13. p.) Remélem, hogy a kísérleti jellegű ügynökmódszeres vizsgálat nemcsak sok új kérdést vetett fel, hanem a kérdések egyúttal irányt is mutatnak további kutatásokhoz.

1. melléklet

A Lambert-féle skála módosított változata, amely a tulajdonságokat nem intenzitásukban, hanem önmagukban hivatott felmérni. A válaszadóknak a megközelítőleg negyven másodperces hangfelvételek hallgatása közben kellett eldönteniük, hogy melyik tulajdonságot gondolják jellemzőnek az adott beszélőre.

2. melléklet

A felmérésben használt kérdőív egy kitöltött példánya

Hivatkozások

Bartha Csilla 2009. Út a többnyelvűség felé? – Nyelvideológiák, attitűdök és nyelvcsere. A kétnyelvűséggel kapcsolatos elképzelések szerepe a kisebbségi nyelvek megőrzésében. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 141–157. p.

Bergendiné Urbán Mónika 1998. Szlovákiai magyar diákok véleménye a kétnyelvűségről. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében. Pozsony, Kalligram, 78–87. p.

Dolník, Juraj 2012. Sila jazyka. Bratislava, Kalligram.

Dolník, Juraj–Pilecky Marcell 2012. Koexistencia Slovákov a Maďarov na južnom Slovensku. Jazykovedný časopis 63/1. 3–31. p. [online] [idézve: 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂http://www.juls.savba.sk/ediela/jc/2012/1/JC_2012_1.pdf˃

Downes, William 1984. Language and society. London, Fontana Paperbacks.

Fenyvesi Anna 2012. Hungarian minorities in Romania, Slovakia and Serbia: Schoolchildren’s attitudes to their languages (minority vs. majority languages vs. EFL) and the teaching of these languages in schools. Finnisch-Ugrische Mitteilungen 35, 35‒54. p.

Ferenc Viktória 2009. Magyar diákok egy ukrán tannyelvű egyetemen. Attitűdök a kultúraközi kommunikáció tükrében. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 431–439. p.

Gaies, Stephen B.–Beebe, Jacqueline D. 1991. The matched-guise technique for measuring attitudes and their implications for language education: A critical assessment. [online] [idézve: 2019. 4. 1.] Elérhető: ˂https://ia802605.us.archive.org/32/items/ERIC_ED367168/ERIC_ED367168.pdf˃

Gereben Ferenc 1999. Identitás – kultúra – kisebbség. Budapest, Osiris.

Gereben Ferenc 2001. A vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitása. Kisebbségkutatás, 11. évf. 3. sz. 388–401. p. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂http://epa.oszk.hu/00400/00462/00011/12.htm˃

Hunčík Péter et al. 1995. Mýty a kontramýty. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

Kiss Zsuzsanna Éva 2009. Többségi nyelvvel kapcsolatos nyelvi ideológiák kisebbségi magyar környezetben Felvidéken, Vajdaságban és Erdélyben. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 507–513. p.

Kusala Orsolya 2019. „Csak a nyelv különbözik, az emberek ugyanolyanok” (Nyelvi attitűdök vizsgálata). [szakdolgozat] Pozsony, Comenius Egyetem.

Lambert, Wallace E.–R.C. Hodgson–R.D. Gardner–S. Fillenbaum 1960. “Evaluational Reactions to Spoken Language.” Journal of Abnormal and Social Psychology, 60, 44‒51. p.

Lampl Zsuzsanna 2012. A szlovákiai magyarok szociológiája. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén (III). Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lee, Harper 2011. Ne bántsátok a feketerigót! Budapest, Geopen Könyvkiadó.

Lee, Harper 2016. Nezabíjajte vtáčika. Bratislava, Ikar.

Navracsics Judit 2009. Nyelv és identitás kérdései határon innen és túl. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 349–359. p.

Ondrejovič, Slavomír 1996. Z výskumu jazykovej situácie na južnom Slovensku. In Ondrejovič, Slavomír: Sociolingvistika a areálová lingvistika. Bratislava, Veda. 141–148. p.

Preston, Dennis R. 2017. The Perception of Language Differences: Why Should You Care? In Benő Attila‒Fazakas Noémi (szerk.): Élőnyelvi kutatások és a dialektológia. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 11‒26. p.

Sándor Klára‒Juliet Langman‒Pléh Csaba 1998. Egy magyarországi „ügynökvizsgálat” tanulságai. Valóság, 41. évf. 8. sz. 29‒40. p. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető:˂http://mnytud.arts.unideb.hu/tananyag/szoclingv_alap/ugynokvizsgalat.pdf˃

Šutaj, Štefan et al. 2006. Maďarská menšina na Slovensku v procesoch transformácie po roku 1989 (Identita a politika). Prešov, Universum.

Soukup, Barbara 2013. ’Matched guise technique’ vs. ’Open guise technique’ in the elicitation of language attitudes: Insights from a comparative study. Paper presented at Experimental Approaches to Perception and Production of Language Variation (ExAPP) 2, University of Copenhagen, March 20‒22. [online] [idézve: 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂https://homepage.univie.ac.at/barbara.soukup/ExAPP2%20paper_Soukup_postconf.pdf˃

Stefanowitsch, Anatol 2005. The matched guise technique. [online] [idézve: 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂http://socialperspectives.pbworks.com/f/exp_matchedguise.pdf˃

Tóth Sándor János–Hornokné Uhrin Erzsébet 2009. A nyelvtanulás motivációja a szlovák nyelvi kurzusokon. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 175–181. p.

Trudgill, Peter 1974. Sociolinguistics: An introduction. London, Penguin Books.

Young, Colleen E. 2003. College students’ reactions to accents of L2 learners of Spanish and English. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂www.lingref.com/cpp/wss/1/paper1013.pdf˃

Zeľová, Alena et al. 1992. Interpretácia slovensko-maďarských vzťahov v súvislosti s vybranými etnickými a sociálnopsychologickými charakteristikami. Košice, SAV.

Županović Filipin, nada 2015. Matched guise technique revisited: Zagreb case study. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂https://studylib.net/doc/7685079/matched-guise-technique-revisited–zagreb-case-study ˃

Változatok az önrendelkezésre Sáros és Abaúj-Torna vármegyében. Esettanulmány az 1918. végi magyar összeomlás és csehszlovák államalapítás regionális vonzatairól

Az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött – nemzetközi jogilag azonban nem elismert, katonailag és külpolitikailag pedig teljesen kiszolgáltatott helyzetben lévő – független Magyarország peremrégióiban izgalmas folyamatok játszódtak le 1918 őszén. Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, a rövid ideig ígéretesnek tűnő belgrádi konvenció ellenére, sikertelenül próbálta elfogadtatni az önállósult Magyar Népköztársaságot a győztesek nagyhatalmakkal és szomszédokkal. Kormányzásuk első két hónapja alatt azonban fel kellett ismerniük, a győztesek és a szövetségeseiként elismert régi és új szomszédok nem megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek.

A dualizmus 1918. októberi kölcsönös osztrák és magyar felmondásával 1526 után ismét teljesen függetlenné vált Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, s bármifajta nagyhatalmi támasz, érdemi ellenállás kifejtésére alkalmas hadsereg és a közös osztrák–magyar külügyi apparátust pótolni képes diplomáciai hálózat nélkül – szinte kizárólag szabálytalan, az új helyzethez igazodni próbáló, rögtönzött, kockázatos bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány. (Hatos 2018, 143–152. p.) Kiindulópontként le kell szögezni, hogy a soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek, illetve az amerikai, brit, francia kormányok 1918. júniusi–augusztusi jóváhagyó döntései alapján konkrét, kijelölt határon nélkül ugyan, de a háború befejezésekor a magukénak tartották. A háború végi közép-európai viszonyokban meghatározó francia álláspont szerint Csehszlovákia létezését a győztes nagyhatalmak elismerték, az új Magyarországét viszont nem.[1]

Felbomlás, függetlenség és önrendelkezés

A Károlyi-kormány kezdettől fogva a békekonferencián való részvételre készülve, az 1918. V. számú néptörvény alapján elkezdte kiépíteni a magyar külügyi államigazgatást. (Pritz 1983, 147–161. p.) 1919. január elejéig névleg a miniszterelnök, gyakorlatban inkább Jászi Oszkár, a nemzetiségi miniszter irányította a magyar külpolitikát. Ő pár nap alatt – de legkésőbb a Bukarest erdélyi igényeit elismerő és támogató november 9-i amerikai kormánynyilatkozat után – szembesülni volt kénytelen azzal, hogy az antant a saját szövetségeseinek tekintett csehszlovák, jugoszláv, román kormányokat támogatja. Minderről a Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva, a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.)

Ez az utólagos „önigazoló” szöveg látszólag ellentétben állt azzal a Jászival, aki az 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezésének előkészítésével megbízott” minisztere lett. A miniszterségével foglalkozó szakirodalom kiemeli, hogy háborús vereséggel azonnal beállt változások súlya alatt, rövid időn belül hajlandó volt elfogadni a tényleges területi integritásról való lemondást, de ebben a kérdésben csakis a békekonferencia döntéseit tekintette véglegesnek. Az összeomlás humanitárius katasztrófával fenyegető következményei miatt igyekezett a gazdasági kapcsolatok megtartására, a közellátás közös biztosítására, és a békekonferencia döntéséig terjedően – hangsúlyozottan az ország területi egységének megtartása érdekében – messzemenő engedményeket, autonómiákat, közös kormányzati szintű együttműködést helyezett kilátásba a román, rutén, szlovák vezetőkkel folytatott tárgyalásain.

Ennek egyfajta foglalataként a békekonferencia előtt az ország nemzetiségek szerinti „kantonizálásával” „keleti Svájcként” az ország nemzetiségeinek szövetségi államaként próbálta együtt tartani Magyarországot, hogy a vesztes országok által remélt demokratikus békekonferencián majd ennek jegyében lehessen a szomszédok területi igényeiről tárgyalni, illetve plebiszcitumokkal a magyarság és a szomszéd nemzetek önrendelkezését biztosítani. (Schönwald 1969, 44–64. p.; Szarka 2008, 233–247. p.; K. Lengyel 2007, 73–96. p.)

Jászi maga ezt utólag így fogalmazta meg. „Egy percig sem hittem abban, hogy a területi integritást a szó geográfiai értelmében meg fogjuk tudni védelmezni: viszont meg voltunk róla győződve, hogy a magyar pacifista és antimilitarista kormánnyal és elsősorban Károlyival szemben […] messzemenő jóindulatot fognak tanúsítani, alkalmazni fogják a plebiszcitumnak általunk annyiszor hangsúlyozott elvét, s ha veszteni fogunk is területeket, sikerülni fog lojális és liberális kereskedelmi szerződésekkel a lekapcsolt részek zavartalan forgalmát az anyaországgal biztosítani […].” (Jászi 1989, 184. p.)

Rövid ideig sikerült is ezt a forgatókönyvet érvényesíteni. Jól látható például, hogy a békekonferencia 1919. január 19-i megnyitásáig terjedő harmadfél hónapban, a román és a szlovák tárgyalások kudarcáig és a december 23-i első Vix-jegyzékig, illetve Pozsony és Kolozsvár december végi csehszlovák, román katonai elfoglalásáig, Jászi a jelzett engedmények ellentételeként, Károlyival közösen ragaszkodni próbált az ország területi integritásának elvéhez. Amint azt már jeleztük, a területi kérdésekben ugyanis egyedül a békekonferenciát tartották illetékesnek, ezért tárgyalásaikon, kapcsolataikban semmilyen körülmények között a belgrádi konvencióban rögzítetteken kívül nem kívántak további területekről lemondani.

A békekonferencia döntéséig a Magyarországon belüli „nemzetiségi önrendelkezés” jegyében Erdélyben magyar–román kondominiális megoldást, a szlovákoknak és a vendeknek pedig – a rutének lakta Ruszka Krajna számára az 1919. X. számú néptörvényben biztosított – területi autonómiát, egyfajta „tót impériumot”, illetve a vendvidéki „Szlovenszka Krajina” létrehozását javasolta. Azzal is tisztában volt persze, hogy a román és szlovák elutasítás mögött a csehszlovák és a román államalapítás ennél az érintettek számára jóval vonzóbb alternatívája állott. Domokos László, Jászi minisztériumi munkatársa a következőképpen foglalta össze a minisztérium programját közreadó kiadványban a Jászi által megfogalmazott „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”: „Az a politika irány, amely a forradalom utáni Magyarország vezetésére vállalkozott, már évtizedek óta nyíltan hangoztatta, hogy a magyar állam területén élő idegen ajkú nemzeteket teljes joggal megilleti nyelvük és autonóm igazgatás iránti igényük elismerése. Nem Wilson találta ki a népek önrendelkezési jogát […] nyíltan rá mert mutatni az eltaposott kis nemzeteknek az élethez (sic!) és a gazdasági érvényesüléshez való jogára.” (Domokos 1918, 25. p.) Tehát a nemzetiségeket csak kulturális, gazdasági, nyelvi és a területi autonómia illeti meg, a történelmi Magyarország keretein belül.

Ezt támasztja alá Supka Gézának öt évvel később írt visszaemlékezése is. „Mert micsoda szerény, aggodalmasan átgondolt, minden tisztesen hazafias szempontot méltányoló program a miénk, amely jó, becsületes, anyanyelven működő közigazgatást és közoktatást, egyházat és kultúrát követel a nemzetiségi tömegek számára a történelmi magyar állam integritásának csorbíthatatlan fenntartásával és az igazi magyar kultúra természetes hegemóniájának megszilárdításával.” (Supka 1923, 146. p.) Maga Jászi a vesztes világháború nyomán kialakult végzetes kényszerhelyzetben gyorsan túllépett korábbi, 1912-es „minimális nemzetiségi programján”: a kiegyezés korának maximális román, szerb, szlovák terveit, álmait kínálta fel a belső megegyezés alapjaként. Azt remélte, hogy a kevert nemzetiségi területeken (Erdélyben) nemzetiségi kantonok, a kompakt, viszonylag jól megrajzolható nyelvhatárral rendelkező területeken (Felvidék, Kárpátalja, Vendvidék) pedig területi autonómiák létrehozásával sikerülhet a békekonferencia döntéséig biztosítani az ország utolsó esélyét az integritás – legalább átmeneti – megőrzésére. Ezzel egyébként november elején a miniszterelnökségre behívott Bethlen István, Apáthy István és Bánffy Miklós is egyetértettek. (Hatos 2018, 281–282. p.; Szarka 2008, 241–246. p.)

A Nemzetiségi Minisztérium programját összefoglaló, fentebb már idézett Kiskáté igyekezett pontosítani, mit értett a Károlyi-kormányzat a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésen. „Miről van szó? Arról, hogy tótok, románok, rutének és szerbek maguk igazgassák azoknak a területeknek közigazgatási berendezését, amelyet eddig is ők laktak. A magyar népkormány önként ajánlja fel e nemzetek javára a legteljesebb autonómiát. Válasszák meg ők maguk elöljáróikat. Ők határozzanak a fölött, hogy iskoláikban milyen nyelven akarnak tanítani, hogy jövedelmeikből mennyit kívánnak igazgatásra, kultúrára, politizálásra fordítani. Nem mi adjuk nekik a hazai területet s ők nem rabolják azt el […] A jogot, hogy a magyar államterületen élő összes nemzetek háborítatlanul és szabadon igazgathassák saját politikai és gazdasági szervezeteiket, nevezzük a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának.” (Domokos 1918, 25. p.)

Maga Jászi a sikertelen aradi román tárgyalások után, Erdély kivételével, még látott némi esélyt a svájci minta elfogadtatására. „Azt ajánlanám, hogy mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat, vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. Ott, ahol jelentékeny nemzetségi minoritások fognak képződni a homogén telepterületen belül: nem marad más hátra, mint hogy kölcsönösen garantálni fogjuk ezeknek a minoritásoknak védelmét. […] Ez a provizórikus megoldási tervezet, amely Erdélynek a békekötésig való igazgatását lett volna hivatva biztosítani […], de ez az alapja további közigazgatási átalakításnak is.” (Domokos 1918, 26. p.) Ezek az elvek tükröződnek vissza a rutén, szlovák és német nemzetiségi néptörvényekben, amelynek alapját ez idea, a békekonferencia döntéséig terjedő provizórikus belső megállapodás képezte. A néptörvények közül azonban egyedül a Ruszka-Krajna autonómiája lépett rövid időre a megvalósulás útjára. (Szakál 2018, 29–40., 44–45. p.)

Etnoregionális mozgalmak, „kérészállamok”

A történelmi Magyarország több pontján, egymástól eltérő módon és célokkal alakultak ki olyan regionális, parciális, magyarbarát nemzetiségi mozgalmak, amelyek a történeti ország feldarabolásával szemben saját magyarországi kötődésüket próbálták demonstrálni. Ezeknek a mozgalmaknak a többsége regionális hátterű nemzetiségek értelmiségi csoportjaira támaszkodott, amelyeket az 1918 előtti magyar kormányok nem, vagy csak hellyel-közzel támogatták. Megjegyzendő, hogy ezeknek a parciális mozgalmaknak vezéregyéniségei többnyire saját céljaikért vagy a kialakult helyzet (csehszlovák, román csapatok területi hódításai, meggyengült és tehetetlen magyar központi kormányzati jelenlét) nyomán kínálkozó lehetőségeket próbálták kihasználni.

Az Ablonczy Balázs kezdeményezésére újabban kérészállamoknak nevezett, eleve bukásra ítélt magyarországi regionális kezdeményezések sok esetben eljutottak ugyan az állammá alakulás formális attribútumainak megfogalmazásáig (ünnepélyes kikiáltás, alapító dokumentum, valamilyen törvényhozás összehívása, alkotmányjellegű alapdokumentum), valójában a nemzetállamok mögött álló nagyhatalmi akarat és katonai erő eleve illuzórikussá tett mindenfajta szeparatista törekvést.

Ezeket a „kérészállamokat” osztályozva Ablonczy Balázs a kezdeményezők személye vagy céljai szerint négy csoportba sorolta. Az első csoportba azokat a valamilyen létező etnoregionális kisebbségi (szepesi németek, hiéncek, keleti szlovákok, huculok) bázisra támaszkodó önrendelkezési kísérleteket, a másodikba egy nagyhatalom vagy szomszédos állam támogatásával kialakult helyi kezdeményezéseket sorolta. A harmadik típust az ideológiai zárványoknak minősülő próbálkozások jelentették (pl. a Keleti Tót Népköztársaság), s végül az utolsó, negyedik típushoz azok az egyszerű kalandorakciók sorolhatóak, amelyek az összeomlás káoszának köszönhették létezésüket (pl. Tkálecz Vilmos Mura Köztársasága). (Ablonczy 2020, 145–154. p.) Amint azt Ablonczy is megjegyzi, ezek a kategóriák, típusok nem választhatók el élesen egymástól.

Végkimenetelüket illetően négy változat érvényesült. Vagy külső katonai erőnek, vagy nagyhatalmi nyomásnak engedtek, vagy új állam részei lettek. Előfordult, hogy rövid ideig fennmaradtak, megőrizve valamilyen különállást, mint ahogy arra is akadt példa, hogy létre sem jöttek, csak tervezési szinten maradtak. Ablonczy Balázs szerint fontos azt is szem előtt tartani ezeknek a kísérleti államformáknak a megítélésekor, hogy helyi szervezők, játékmesterek vagy kalandorok hozták-e létre ezeket, vagy pedig kívülről érkezett aktivisták mozgósítottak a helyi lakosságot. Mindenesetre érdekes, hogy kivétel nélkül mind „köztársaságként” határozták meg magukat. (Ablonczy 2020, 145–154. p.)

Ez a folyamat elválaszthatatlan volt a kontinens demokratizálási folyamataitól. Elmondható, hogy korszellem kedvezett a köztársasági hullámnak. A nemzeti szabadság és a társadalmi-politikai reform eszméje frigyre lépett egymással: a nemzeti demokrácia a Monarchia ellenalternatívája lett. „A kiéleződő nacionalizmus korszakában a küzdő nemzetek már nemcsak nyelvi és kulturális autonómiára vágytak, hanem hagyományos nemzeti államuk létrehozására is.” (Jászi 1982a, 333–334. p.)

Ezek a perifériákon létrejött, átmeneti államkezdemények egyszerre bizonyítékai a központi államhatalom meggyengülésének, a wilsonizmus messianisztikus eszmeként való felfogásának és a regionális identitások újra felbukkanásának. Ugyanakkor azt is érdemes tudatosítanunk, hogy az érintett területek etnikai jellegéről, nemzeti hovatartozásáról azonnal éles viták robbantak ki. A pozsonyi Slovenský denník című napilap 1919 januárjában Kassa című cikkében azt írta Kassáról, hogy a városnak 50 ezer lakosa volt. A hivatalnokokon, a zsidóságon és az utolsó húsz esztendőben bevándorolt idegeneken kívül Kassa teljes lakossága a cikk szerint tiszta szlovák volt a korban.[2] A Kassai Munkás által ismertetett pozsonyi cikk szerint a gimnázium, reáliskola, kereskedelmi iskola, tanítóképző, jogakadémia, a színház, a Rákóczi-múzeum jelentette Kassán a magyarosítás műhelyeit, amely az egész szlováklakta területen éreztette hatását. „A magyarok jól látták, hogy a mi egész keletünk el van hagyatva, nincsen intelligenciája és ezért vetették rá magukat ezekre a részekre.”[3]

A csehszlovák orientációjú pozsonyi lap egészében véve jól látta az Északkelet-Magyarországon 1918–1919 telén kialakult helyzetet, annak helyi, regionális összefüggéseit, és azzal is tisztában volt, hogy a szlovák nemzeti mozgalom szempontjából passzív megyékben viszonylag jelentős számban élhetnek Magyarország iránt lojális, kettős identitású szlovákok, s őket a régió magyar politikai tényezői igyekeznek saját oldalukon megtartani.

A Kassai Munkás ismertetése szerint a Slovenský denník egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy „csakis a tót keleten és csakis magyar koponyákban születhetett az a nevetséges gondolat, hogy meg kell alakítani a keleti tót köztársaságot, élén a legtürelmetlenebb magyarokkal. De itt is megbukott ez az esztelen terv, mert a keleti tótság nagy elhatározásával elsöpörte és a csatlakozott a cseh-szlovák államhoz.”[4]

A „keleti szlovákok” nevében szerveződő értelmiségi csoport 1918. november első napjaiban Eperjesen megtette az előkészületeket egy „Keleti Tót Tanács” (Vichodnoslovenska Rada) megalakítására,[5] amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács ellensúlyának kívántak tekinteni, és a regionális identitást felhasználva igyekezett leválasztani a keleti szlovákok lakta megyéket a nyugatiakról.^[6] Dvorčák Viktor felismerte a történelmi sorsforduló kínálta választási helyzetet, s a körvonalazódó egységes Csehszlovákia helyett az önálló „Szlovákország” eszméjét terjesztette szlovákság körében.[7] Abban reménykedett, hogy az őszirózsás forradalom által keltett lelkesedés lecsillapultjával a szlovák nép a Magyarországon való maradás lehetőségét fogja kérni, s ily módon elkerülhető lett volna a csehek térfoglalása. (Szviezsényi 1921, 80. p.)

A Vichodnoslovenská Rada tevékenységét nem közvetlenül magától a Tanácstól származó iratok alapján tudjuk rekonstruálni, hiszen nagyon kevés irat maradt fenn. Ehhez érdemes segítségül hívni Hauptmann Ervin főhadnagy Jászi Oszkár részére készített jelentését.[8] Az ő véleménye szerint a szlovák parasztok elégedetlenségét a Sáros vármegyei dzsentriréteg okozta. Sérelmük fő forrása az volt, hogy a megyében 15-20 család uralkodott felettük. „Ezen családokból kerültek ki a főispánok, köztisztviselők szolgabírák, jegyzők. […] a magyar nemzetet reprezentáló köztisztviselők mind úgyszólván a tehetségtelenség protekciós emberei és amellett a parasztság gőgös elnyomói voltak.”^[9] Másik sérelmük abból eredt, hogy a háború idején az élelmiszercikkek nem jutottak el a szlovák falvakba, hanem a szolgabírák és jegyzők kezén elvesztek. „Könyveket lehetne írni a parasztság mostani felszólalásairól, amelyekben minduntalan feltűnik a jegyzők kezén elpanamázott petróleum és cukor készlet.”^[10] Elégedetlenségük harmadik forrása, hogy a jegyzők és a szolgabírák korruptak voltak a hadfelmentési és hadsegélyügyekben. „Mindezen említett a parasztokon esett sérelmek mostan erősítő pontjai a magyarellenes propagandának […].”^[11]

Ezek a tapasztalatok felerősítették a magyarellenes szlovák propagandát a parasztság körében. Azon túl, hogy táptalajt adtak a csehszlovák agitációnak, a keleti szlovákok „politikai ébredését”, politikai öntudatosodását is elősegítették.

Hauptmann állásfoglalását és adatgyűjtését az északkeleti vármegyék parasztságának hangulatáról, sérelmeiről és céljairól szóló más jelentések is megerősítették. A szlovákság hasonló panaszairól tájékoztatta Jászit Juhász János főreáliskolai tanár Zemplén vármegyéből. Juhász azt írta, hogy a szlovák paraszt óvatosságból nyilvánosan nem vall színt. Politikailag számukra az a főszempont, hogy melyik kormány képes számukra anyagi biztonságot, vallási és nyelvi védelmet biztosítani. Ugyanakkor bizalmatlanok a kormány reformjaival szemben. „Sokat ígértek már, de nem adtak soha; azt mondják, hogy másképpen lesz ezentúl, de a főszolgabíró vagy a jegyző még mindig itt van; ezek is védik a zsidókat, akiknek a magyar urak minket mindig kiszolgáltattak.” Észrevehető, hogy a térség szlovákságában a háború végére erőteljes magyar dzsentri- és zsidógyűlölet alakult ki: a vármegyei rendszer jegyzői és főszolgabírói ellen a háború végén sok helyen atrocitásokat történtek. Úgy vélekednek, hogy a megyei urak voltak a felelősek életük megnyomorításáért. Juhász megkérdezte őket a politikai hovatartozásuk felől is, amiből kiderült, hogy foglalkoztatta őket, hova, milyen országhoz kerül majd szülőföldjük, s emiatt a népszavazásra vonatkozó elképzelés iránt élénken érdeklődtek.[12]

Dvorčák Viktor és Liptay Lajos „keleti tót” mozgalma

Maga az ötlet, hogy Északkelet-Magyarország keleti szlovák (szlovják) nyelvjárási területein, az ottani sajátos regionális nyelvi és kulturális identitást felhasználva önálló nemzetiségi tanácsot hozzanak létre, 1918. november 3-án fogalmazódott meg. A „sárosi néphez” intézett felhívást az önálló tanács megalakítására a keleti szlovák nyelvvel hosszabb ideje foglalkozó Ľudovít Liptai (magyarul használt nevén: Liptay Lajos) evangélikus esperes, a Naša Zastava c. magyar szellemiségű eperjesi hetilap főmunkatársa fogalmazta meg. Felhívásában az október 30-ai turócszentmártoni szlovák nemzeti deklaráció által meghirdetett, Liptay szerint „jogtalan” csehszlovák államegységet ostorozta. Szerinte a „nyugati szlovákok” az ő megkérdezésük nélkül ajánlották fel a csehszlovák államnak Szepes, Sáros, Abaúj, Zemplén, Bereg, Ung vármegyéket. „Pedig e megyék tót népe sem nyelv, sem faj, sem szokás, sem erkölcs alapján egyáltalán nem rokon a nyugati tóttal. Mondjátok meg hát nekik, hogy ők keleti tótok s mint ilyeneknek különjoguk van mindazon engedményeket követelni, melyeket hazájuk területén bármelyik nemzetiség követelhet és kaphat.”[13] A felhívást követő napokban az említett hat vármegye területére kiterjedően, 1918. november elején Dvorčák Győző (szlovák nevén Viktor Dvorčák) elnöklete alatt megalakult a Vichodnoslovenská Národná Rada, azaz a Keleti Tót Nemzeti Tanács.

Dvorčákkal kapcsolatban a magyar történetírásban hagyományosan az a kép él, hogy alapvetően vállalkozó szellemű, magyarbarát politikusról van szó, aki a keleti szlovák mozgalom többi vezetőjéhez hasonlóan megbízhatatlan, kalandor tevékenységet folytatott, s ténylegesen nem valamilyen nemzetiségi mozgalom emelte őket fel, hanem ők magukat önhatalmúlag tették a jórészt általuk megszervezett mozgalom vezetőivé. (L. Schönwald 1969, 85–86. p. Vö. Hajdu 1967, 897. p.; Szarka 1995.) A kortársak azonban felismerték benne a tettre kész helyi aktivistát is. 1918 őszén Hauptmann Ervin főhadnagy jelentésében Jászinak a következőket írta: „Van Eperjesen egy igen agilis ember, Dvorčák Győző, vármegyei levéltárnok, az Eperjesi Újság főszerkesztője, számos magyar és tót könyv szerzője.” Megjegyzi, hogy minden politikai mozgalomnak és pártnak aktív tagja volt. Minden politikai mozgalomban részt vesz, és volt már mindenféle párti. „De bevallom, hogy talán csak anyagi érdekből tette, mert lévén családja, és hogy a mai ultrademokratikus irány felelt meg legjobban mindig meggyőződésének.” Többnyelvű értelmiségi személyről van szó, aki magyarul, németül, franciául, szlovákul, lengyelül és oroszul beszélt. A tót nép nagyon szereti. Ugyanakkor a „háború alatt mellékkereset gyanánt üzleteket közvetített, keresett, és mint ilyen, közbeszéd tárgya volt. Kiváló szervező zseni, habár néha politikai kalandornak látszik.” Kiemeli, hogy a Keleti Szlovák Tanács elnökeként a nép emberének tekinthető. Ugyanakkor jelzi Jászi számára, hogy sem főispáni, sem kormánybiztosi pozícióba nem kerülhet a világháború alatt folytatott panamázásai miatt. „Mai állásában a kormányt indirekte nagyon is támogathatja és a nagy ügy érdekében javaslom, hogy anyagilag legmesszemenőbben támogassák.”[14]

A Keleti Szlovák Tanács megalakulásáról Dvorčák Jászi Oszkárt november 14-i beadványában értesítette.^[15] Azt kérte, hogy ezt a tanácsot a kormány ismerje el a keleti szlovákok érdekképviseletének. „[…] Abaújtorna (sic), Bereg, Gömör-Kishont, Sáros, Szepes, Ung és Zemplén vármegyék tótsága,[…] tiltakozásául, hogy a nyugati tótság csehszlovák törekvéseivel nem ért egyet s annak vezetőit nem ismeri el érdekei képviseletére […] a turócszentmártoni Narodná Slovenska Radával szemben megalakítassa Eperjesen a keleti tótoknak tanácsát, a Vichodnoslovenska Radát.”^[16] A tanács a következő jogokat követelte a magyar kormánytól: a keleti szlovákok nemzeti és nyelvi jogainak tiszteletben tartását és teljes körű kulturális autonómiát. A Dvorčák-távirattal Jászi minisztériuma nem sokat foglalkozott, és a következő megjegyzéssel küldték irattárba: „Tudomásul szolgál. Intézkedést nem igényel.”[17]

Hauptmann fontosnak tartotta, hogy jelezze Jászi számára, hogy ezek a politikai és kulturális követelések a keleti szlovák nép körében nem önmagukból erednek, „természetes kulturális fejlődés által létrejött nemzeti aspirációkról a keleti tótságnál szó nincsen. És ezért kell a keleti tót népet a nyugati tót néptől különváltan (!) kezelni. Amíg t.i. a nyugati tótoknak egy intelligens középosztályuk is van, addig ez a keletieknél teljesen hiányzik. Itt a keleti megyékben az előbb említett okokon kívül tisztán agitációk által keletkezett azon követelő irány, amely maholnap már államot veszélyeztető méreteket ölt.”[18]

A magyar agitáció mellett a térségben megjelent a cseh, lengyel és rutén propaganda is. Hauptmann szerint a csehszlovák propaganda terjesztése nem 1918-ban kezdődött, hanem az már a háború előtt és különösen a háború alatt nyert teret. Az 1914–15-ös orosz betörések miatt áthelyezett cseh ezredek póttesteiben gyakran bújtak meg katonaruhába bújtatott agitátorok, akik így akadály nélkül tudtak dolgozni.[19] A csehszlovák agitációnak – megfigyelései szerint – két fő területe volt Sáros vármegyében. Héthárs környéke volt az egyik, a másik a lemes–abosi körzet volt. Utóbbiban a csehszlovák propaganda szellemi vezetője Hicskó, abosi lutheránus pap volt. Magát az agitációt Hauptmann szerint a csehek komoly pénzzel támogatták, ennek intézményi keretét a Živnostenská Banka adta. Ennek a banknak a pénzét Eperjesen a Tátra Bank kezelte. A cseh aspirációkat összegezve aláhúzta, hogy a „cseh agitáció, ha segítség nem jön, napról napra erősbödik, ha ellenben megfelelő anyagi támogatással, egy akcióval ellene fellépünk, garantálom, hogy teljesen letiporható” – foglalta össze Hauptmann konkrét tényeket jórészt nélkülöző beszámolóját az ügynökjelentésekre jellemző kreatív ötletekkel.[20]

November 18-án Dvorčák Viktor telefonjelentésben értesítette Jászi miniszter urat arról, hogy „november 24-én vasárnap, Eperjesen tót népgyűlést tartanak, amelyen Nógrád, Gömör, Bars, Hont, Abaúj, Sáros és Zemplén tótjai nyilatkozni kívánnak a felvidéki lakosság politikai magatartásáról”.^[21] Dvorčák arra kérte Jászit, jelenlétével legitimálja a népgyűlést. Jászi választáviratában üdvözölte a Vichodnoslovenska Rada megalakulását. „Elodázhatatlan teendőkre” hivatkozva azonban visszautasította a meghívást a népgyűlésre.

A „Keleti Tót Tanács” nagygyűlését az eperjesi városi vigadóban tartották meg, amelyen állítólag másfélezer ember vett részt. A gyűlést Dvorčák Viktor nyitotta meg, felolvasta Lovászy Márton kultuszminiszter és Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter üdvözlő táviratait és Lovászy miniszter intézkedését, amely szerint a szlovák nyelvet a visszaállítják az oktatásban.[22]

Itt kell megjegyezni, hogy Eperjesen 1918 novemberében a Magyar Nemzeti Tanács mellett Rutén Nemzeti Tanács is alakult, és a ma már a városhoz tartozó Sóváron a turócszentmártoni irányzatot támogató Szlovák Nemzeti Tanács is létrejött. Ez utóbbi élesen tiltakozott Dvorčák tervei ellen. Az Anton Beskyd vezette rutén tanács pedig a rövid ideig tartó rutén autonomista szakasz után a Csehszlovákiához való csatlakozást támogatta, s Beskyd ennek jegyében lett a párizsi csehszlovák békedelegáció tagja.[23]

Több küldött felszólalása után Liptay Lajos evangélikus főesperes hosszabb beszéd kíséretében előterjesztette a határozati javaslatot, amely így szól: „Kívánjuk, hogy mi, keleti tótok mindazokkal a jogokkal bírjunk, amelyeket országunk határain belül bármely nemzet követelhet és kaphat, és tiltakozunk az ellen, hogy az ország határait bárki megbontani merészelje, mert mi továbbra is az összes nemzettel együtt szeretetben és egyetértésben akarunk élni. Jászi miniszter üdvözletét megköszönve kijelentjük, hogy nyelvi, faji és vallási egyetértésben óhajtunk a magyar nemzettel összeforrni.”^[24] Ezután még Kokoska János és Ondercsó András kisgazdák szólaltak föl, majd üdvözölték Mudrony János turócszentmártoni ügyvédet, a nyugati szlovákok vezérét, aki egyetértett a „keleti tót tanáccsal” a „tót autonómia” kérdésében.[25]

Hauptmann a keleti szlovák nagygyűlést követően részletesen összefoglalta Jászinak, pontosan mit is akarnak a keletiek a politikai mozgalmukkal. Megfogalmazta, hogy a magyar kormányzatnak, így neki is, milyen kötelességei vannak a „radával” szemben, és mit kellene azonnal tenni, annak érdekében, hogy a Károlyi-kormány az északkeleti vármegyék szlovák ajkú lakosságát biztosan megnyerje a magyar államnak. „A keleti tótok saját kultúrát kívánnak minden téren. Praktikus kivitelben ez egy tágabb autonómia, úgyszólván nemzeti függetlenség, amely csak külügyekben és adminisztrációs okokból talán belügyekben is megszorítást szenved. Vagyis a magyarokkal közös maradhat a vasútügy, posta- és távirda ügy, pénzügy, hadsereg, külügyi képviselet, de csak úgy, hogy ezen ügyek azon szervei, amelyek direkte a tót néppel érintkeznek, a tót nyelvet használják írásban és beszédben.”[26]

A tanügy reformja kapcsán követelték, hogy ahol eléri az 50%-ot a szlovák népesség, ott a tanítás saját nyelvükön történjen. Sáros vármegye esetében Eperjesen külön iskolákat kívántak létrehozni a magyaroknak és szlovákoknak, vidéken viszont a tanítás nyelvének a szlovákot jelölték meg.^[27]A közigazgatás esetében a régi hatalom képviselőinek eltávolítását követelték. Bár belátták, hogy a keleti szlovákságnak nincs saját középosztálya, ezért valószínűleg továbbra is szlovákul is beszélő magyarok tölthették volna be a közigazgatási pozíciókat.^[28]

Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter és a keleti szlovák törekvések

Mi is lehetett volna a feladata a kormányzatnak Hauptmann szerint a keleti szlovákokkal szemben? Mindenekelőtt anyagiakkal és megfelelő politikai lépésekkel támogathatta volna őket, mert így az eperjesi vezetők szerint meg lehetett volna bontani a keleti és nyugati szlovákok egységét. „Itt megyék megmentéséről van szó. Ez kormány-program! Emelkedés vagy bukás! Első kötelesség és államérdek!” Hauptmann szerint a keleti szlovákok támogatása és a magyar állam megmentése szorosan összefüggő kérdés volt. Szerinte államérdeket szolgáltak a „Vichodnoslovenska Rada” céljai, mert a magyar állam területi integritását szolgálták.

Hauptmann felhívta jelentésében Jászi figyelmét arra, hogy Milan Hodža és Szlovák Nemzeti Tanács csak azért mutatott hajlandóságot a megegyezésre, mert féltek, hogy a magyar kormányzat elismeri a keletieket és azok szervezeti egységként lettek volna képesek fellépni és érdekeiket képviselni. „Miniszter Úr! Nem gondolja, hogy ez a nyugati tót vezéreknél egy fontos pénzkérdés is? A keleti tót rada megalakulása is igen sértette a nyugati tót vezérek egységesítési politikáját, mivel befolyásukat féltik és attól tartanak, hogy a szegény tót parasztnak a keleti tót radától hirdetett igék inkább megfelelnek, mint a nagy csehszlovák ideák, amelyekből a paraszt úgysem ért semmit.”[29] Továbbá jelzi, hogyha mégis megegyezésre kerülne sor, akkor az impériumot csak a nyugati részek fölött adják át és „a keleti megyéket nem szabad eladni. Miniszter Úr! A keleti tótság ügyeiben semmilyen jogi alapon sem tárgyalhat a nyugati vezérekkel. […] Mert figyelmeztetem a kormányt, hogyha a keleti tót megyéket véglegesen a nyugati tót vezérek imperiuma alá helyezi, akkor ezen tény azonnal két eseményt von maga után: 1. Egy általános anarchiát északkeleten, 2. Egy megdönthetetlenül radikális kormányt buktató irányt”.[30]

Tény, hogy Hauptmann Jászihoz intézett jóslatait és észrevételeit az idő rövid időn belül igazolta, mint ahogy az is tény, hogy Dvorčákék mögött semmilyen szervezett tömeges mozgalom vagy politikai erő nem állt. A fokozódó vidéki paraszti elégedetlenség és a városok zavargó lakossága folyamatosan az anarchia felé vitték a térséget. Erre a két legfontosabb bizonyíték a térségből Eperjes és Kassa. Eperjesen 1918. október 31-én a 67-es gyalogezred mintegy 300 katonája a hozzájuk társult civilekkel féktelen fosztogatásba kezdett a város főutcáján. A részben katonai lázadást a helyszínre érkező honvédalakulatok rövid úton felszámolták és a rögtönítélő bíróság által halálra ítélt 40 katonát a Fő utcai templom falánál lelőtték. (Šimko 2018, 114–131. p.) Kassa városának vezetői két hónappal később, december 31-én a csehszlovák légiók behívására kényszerültek, hogy a városi polgárság élet- és vagyonvédelmét biztosítani tudják. (Molnár 1942, 552–561. p.) A második jóslat is bekövetkezett, a szlovákság megosztásának gondolata megosztotta a Károlyi-kormányt.

Ismeretes, hogy Budapesten, az Astoria Szállóban 1918. november 27-én kezdődtek meg Jászi Oszkár és Milan Hodža tárgyalásai a szlovákkérdés provizórikus megoldásának tárgyában. Ezen a tárgyaláson mutatta be Jászi az ún. Tót Impérium szlovák autonómiatervét,[31] amely révén megoldandónak gondolta az ország közigazgatási, gazdasági-, és közlekedési egyben tartását a békekonferenciáig. Önmagában már maga tárgyalás ténye és a felajánlott területek hovatartozásának rendezése is komoly visszhangot váltott ki a Felvidéken és a kormányban is.

Juhász János november végén ismételten jelentett Jászinak a zempléni szlovákság politikai hangulatáról. Javaslatokat tett a nép hangulatának befolyásolására és megnyerésére. Közigazgatás terén szerinte nagyon hiányoztak a nép nyelvét beszélő vezetők. Szükség lett volna a petróleum, zsír, burgonya árának csökkentésére. Meg kellett volna szervezni a nemzetőrséget, amely nem a régi rendszer védelmét szolgálta volna.[32] Úgy gondolta, hogy ezekkel a kormány meg tudta volna nyerni a zempléni nép bizalmát, ami egy új néptanács létrehozásával megerősítette volna a kormány támogatottságát. Hiszen a szeparatisztikus törekvésekkel, a megye négy északi járását kivéve, Juhász szerint a nép többi része nem értett egyet. Azt javasolta, hogy ezeknek a járásoknak az összefogására községi tanácsokra támaszkodva, alakítsák meg az új tanácsot, amely a népakarat képviselőjeként léphetett volna fel. Érdekes, hogy a térség két nagyvárosát jelölte meg alkalmas székhelynek. Pedig ő tudta, hogy november 2-án Eperjesen már létrejött a Dvorčák-féle Keleti Szlovák Néptanács, amely önmagát a térség érdekképviseleteként a keleti szlovákok önrendelkezéséért szállt síkra.

Juhász viszont úgy látta, hogy Dvorčákék „keleti tót tanácsáról” a népben elterjedt az a véleményt, hogy az a „sikeres magyar asszimiláció” részeként elképzelt „keleti szlovák identitás” hordozója, azaz azoknak a magyar közigazgatásból hasznot húzó magyarbarát, magyar szellemiségű polgároknak a véleményét és „önrendelkezését” képviseli, nem pedig a szélesebb helyi szlovákságot is megszólítani képes népakaratot.[33]

A magyar kormány részéről Jászi igyekezett elodázni a konkrét állásfoglalást a keleti szlovákok kérdésében. A néhány sárosi értelmiségi által szervezett mozgalmat olyan parciális jelenségnek tekintette, amely Magyarország integritásának kormány által szorgalmazott megőrzése szempontjából nem jelentett igazán jelentős tényezőt. Az emigrációjában írt visszaemlékezésében is kitért a keleti szlovákokra. Arra a kérdésre, miért nem támogatta őket. Jászi akkor is hasonló álláspontra helyezkedett, mint Hodžáék: „[…] mert ismertem a különböző szeparatisztikus mozgalmak keleti tót vezéreit, s tudtam, hogy mögöttük komoly tömegek nem állnak, lévén ők a régi korrupt feudális rendnek mindenre kapható szolgái […]” (Jászi 1989, 71. p.) Érdekesek azonban azok a forrásszövegek is, amelyek az 1918-as sajtóban találhatóak. Jászi a sajtónak tett nyilatkozataiban arra a konkrét kérdésre, miért nem tárgyal Dvorčákékkal, kitérő választ adott, s nem azt fogalmazta meg, hogy teljesen elutasítja ezeket a perifériákon jelentkező „nemzetiségi” mozgalmakat. „Talán nem szorul magyarázatra, hogy én szívesebben tárgyalnék a hozzánk csatlakozni kívánó keleti tótsággal, […] de sajnos a reális erőviszonyokkal kell számolnunk. A cseh-szlovákok ma az egyedüli erőtényező, amelyet az entente a tót kérdésben elismer. A velük való megbeszéléseim folyamán azonban többször megkíséreltem őket a keleti tótság külön vezetőségének elismerésére rábírni és hangoztattam, hogy kívánatosnak látnám a keleti tótságot, mint külön csoportot tárgyalásainkba belevonni. […] a keleti tótok vezetőit áltótoknak és exponált munkapárti korifeusoknak nevezték […].”[34] Jászi kategorikusan kijelentette, ha a közvélemény úgy gondolja, hogy nyugati szlovákok helyett a keleti szlovákokkal kellene paktumot kötni, akkor inkább visszalép és lemond a miniszteri pozíciójáról. Ez a gondolat a Hodžával folytatott tárgyalások alatt tartott minisztertanácsi ülések alatt is többször elhangzott Jászitól.

Ez az elzárkózás a szeparatisztikus mozgalmaktól főleg abból eredt, hogy tisztában volt az 1906–1910. évi koalíciós kormányzat idején kibontakozott szlovják mozgalom kormányzati támogatása mögött meghúzódó manipulatív szándékokkal, amelyek már akkor is a szlovák nemzeti mozgalom mesterséges megosztását célozták. Háború alatti tanulmányaiban megfogalmazta a megyei elitekkel kapcsolatos kritikus álláspontját. Mindenekelőtt a „régi Magyarországon” szerinte a dzsentri „szomorú változásokon ment keresztül”. A korábbi nemzeti középosztály átengedte a közéletben a helyét „a szedett-vedett álgentrynek, mely bugris, zsidó vagy nemzetiségi múltját a soviniszta-fajmentő ideológia még hangosabb kürtölésével akarja elfeledtetni.” (Jászi 1982b, 260. p.) A nemzetiségi megyék élén álló vezetők jelentős részének soviniszta és demagóg ténykedése megnehezítette és a válság hónapjaiban eleve lehetetlenné tette a vármegyék demokratizálását és fejlődését. Továbbá a magyar állam minden politikai lépésében itt a peremterületeken „csak nemzetiségi renegátokkal dolgozhatott”. (Jászi 1982b, 260. p.)

Az 1918. november 28-i minisztertanácsi ülésen merült fel a magyar kormány miniszterei részéről komolyabb érdeklődés a keleti szlovákok iránt. Buza Barna földművelésügyi miniszter és Batthyány Tivadar belügyminiszter vetette fel a keleti szlovákokkal kapcsolatos elgondolásokat a Milan Hodža-féle tárgyalások kezdetén. Buza Barna helytelennek tartotta azt, hogy „a keleti tótokat odavetik a csehszlovákoknak”.[35] Batthány pedig azt javasolta, biztosítsa Jászi a keleti szlovákok valamilyen formában történő elválasztását a nyugatiaktól. „A wilsoni elvek alapján a keleti tótoknak valamilyen formában külön állást kell biztosítani. Ha lehet, dualizálni kell őket.” Jászi ezt azonban lehetetlennek tartotta, „ki van zárva, hogy ebbe a tótok belemenjenek […] legmerevebb ellenállásba fog ütközni”.[36] Miután a tanácskozáson a szlovákokkal való tárgyalások során folytatott magatartásról a polgári, illetve szocialista miniszterek és Károlyi-párt miniszterei között nézeteltérés alakult ki, Jászi a következőt vetette fel a keleti szlovákság megoldására: „[…] ki kell verni a cseheket, akkor a divide et impera elvét kell alkalmazni a nyugati és keleti tótok között.”[37]

Ezen az ülésen a keleti szlovákok kérdésében Buza Barna elfogadta Jászi álláspontját, de úgy vélte, hogy a népszavazás révén majd lehetőség nyílik arra, hogy a keleti szlovákok itt maradjanak, ezáltal Felső-Magyarország északkeleti területe is megmarad. A belügyminiszter viszont továbbra is azon az állásponton volt, hogy a magyar állam nem kívánhatja elveszíteni őket, és elfogadja a wilsoni elveket. Jászi a felszólalásokat követően ismételten megerősítette azt a megállapítását, hogy nem hajlandó felborítani a Hodžával való megegyezés lehetőségét.[38]

Az Eperjesi Nemzeti Tanács december 4-i táviratában – miközben Budapesten zajlottak a Milan Hodža és Barta Albert hadügyminiszter közötti tárgyalások az ideiglenes magyar–csehszlovák demarkációs vonal kijelöléséről – tiltakozott az ellen, hogy Eperjes városa „tót impérium” alá kerüljön. Azzal indokolták tiltakozásukat, hogy „[…] Eperjes, amelynek magyarságát eddig soha kétségbe nem vonták, amely Magyarország északi vidékén a magyar kultúrának egyik legmegbízhatóbb és legfontosabb központja volt s, amelynek aránytalanul nagy számú intelligenciája úgyszólván magyar.”^[39] Kiemelték azt is, hogy az az 50%-os nemzetiségi arányszám, amely miatt átkerülnének szlovák közigazgatás alá, Eperjesre vonatkozóan nem érvényes, mivel „az összlakosságból már az utolsó népszámlálás szerint is csak negyven százalékot kitevő tót anyanyelvű közül még legalább húsz százaléka magyar”.^[40] Úgy gondolták, hogy Eperjes nem tagadhatja meg múltját és hazafias érzését, mivel ha ezt megtennék, akkor a történelmi múltjukat hazudtolnák meg és a jelenüket árulnák el.

Dvorčák december 4-én váratlanul megjelent Budapesten, és rögtön nyilatkozott a sajtónak. „Azért jöttem, hogy Jászi nemzetiségi miniszternél tiltakozzam a turóci kiküldöttekkel folytatott tárgyalások ellen. Rólunk, keleti tótokról, nem lehet a mi megkérdezésünk nélkül határozni. Mi teljes autonómiát akarunk […].” Elutasítva a keleti szlovákok mozgalmának parciális jellegére vonatkozó állításokat, a következőt mondta: „Nagy tévedés ez. A nép igenis velünk van, nagy tömegben, kompakt egységben.”[41] A magyar sajtó és a politikai közvélemény egy része nehezményezte Jásziék nemzetiségpolitikai taktikáját. Rövidesen Jászinak is be kellett látnia, hogy a nyugati szlovák vezetőkkel mindenféle megegyezési kísérlet eleve kilátástalan.

A magyar Kassa végnapjai

A korabeli magyar források egybehangzóan azt állítják, hogy Kassa 1918 végén magyar jelleggel bírt, a város lakosságának nagy része pedig azonosult a magyar államiság eszméjével. Ugyanakkor a csehszlovák politikusok megnyilvánulásaiban, belügyi jelentésekben Kassáról mint eredetileg szlovák városról beszéltek, amelyet a dualizmus „magyar sovinizmusa” változtatott magyarrá azzal, hogy elmagyarosították a várost, nem titkolva a tényt, hogy a kassai szlovákság is nagyobbrészt magyar érzelmű. (Ficeri 2017, 59. p.)

A megváltozott politikai helyzetre 1918 őszén először Abaúj-Torna vármegye közgyűlése reagált. Azt követően, hogy Magyarország az első világháború vesztesévé vált, fontosnak érezték, hogy kifejtsék véleményüket a megváltozott helyzetről. 1918. október 23-án Kassán tartották meg Abaúj-Torna vármegye negyedéves közgyűlését. A közgyűlésen az alispán kihangsúlyozta, hogy Abaúj-Torna vármegye „hazafiúi erényekben mindig szerves példát” mutatott. A vármegyének „magyar, tót és német ajkú lakossága, anyanyelv, vallás és felekezeti különbség nélkül mindig a magyar hazát támogatta”, ragaszkodik annak területi épségéhez és azt „minden ellenséggel szemben” megvédeni törekszik. „Hazafias kötelezettségeit a legnehezebb körülmények között is híven és becsületesen […] s életével és halálával a haza javát szolgálta.” Szalay László alispán beszéde végén azt indítványozta, hogy a közgyűlés intézzen feliratot az országgyűlés Képviselőházához. A feliratban kérték, hogy „a béketárgyalások alkalmával az ország területi épsége, állami egysége s az államalkotó magyar nemzet jövőbeli fejlődésének s a magyar állam belső békéjének feltételei biztosíttassanak. Hogy Magyarország teljes politikai, katonai s gazdasági önállósága és függetlensége Ausztriával szemben […] törvénybe iktassék és Magyarországnak önálló képviseletet kértek a béketárgyalásokon”.[42]

Kassa város törvényhatósági bizottsága tíz nappal később, november 2-án délelőtt 11 órakor tartotta meg rendkívüli közgyűlését, amelyen egyhangú lelkesedéssel csatlakozott az őszirózsás forradalom győzelme után a hatalmat átvevő Nemzeti Tanácshoz, és határozatban fejtették ki, hogy a város Magyarország része kíván maradni. A közgyűlésen dr. Blanár Béla polgármester elnökölt, aki megnyitójában hangsúlyozta, hogy amiért küzdöttek, az megvalósult. A háború megteremtette a független, demokratikus és magyar nép uralta országot. Ebből is jól látható, hogy még a régi politikai elit gondolkodása sem érzékelte a háború utáni nemzetiségi változásokat. Vagyis azt, hogy 1918 őszén már elavult és meghaladott volt mind a politikai nemzet, mind pedig a magyar szupremácia koncepciója, hiszen novemberre valamennyi nem magyar nemzetiség létrehozta saját nemzeti tanácsát. Ezek általában megalakulásuk pillanatában kinyilatkozták csatlakozási szándékukat saját nemzeti államukhoz vagy „fajrokonaik” országához.

A polgármesteren kívül a város nemzeti tanácsa is a magyar politikai nemzet eszményére hivatkozott. Korláth Ferenc felszólalásában hangsúlyozta, hogy Magyarország a magyaroké (sic!), dr. Glück Lipót szerint „küzdelmünknek […] célja: szent hazánkat és annak integritását megvédeni […].”[43]

A város magyar polgárai nevében Magyarország mellett foglalt állást a novemberi hónapokban. Minden téren elutasították a Szlovák Nemzeti Tanácsot, és késznek mutatkoztak a csehek ellen harcra is. A városi Magyar Nemzeti Tanács november 13-án megtartott ülésén dr. Weisz Ernő arról adott hírt, hogy Kassáról az összes katonaságot a csehek ellen viszik.

A katonaság elvitele következtében a város közbiztonságáért felelős polgárőrséget át kellett szervezni. [44] Surányi Lajos szerint a polgárőrség szervezésénél akként kellene eljárni, hogy mindenki minden második nap teljesítene szolgálatot, 30 korona fejében.[45] Dr. Grósz Sándor osztotta ugyan Surányi nézeteit, de azoktól lényeges eredményt nem várt.[46] Úgy vélte, hogy biztosabb eredményt akkor lehetne elérni, ha a polgárőrségben a polgárság zöme részt venne. „[…] a nélkülözhető tisztviselőket bocsássák 4-5 hétre polgárőrség rendelkezésére s az összes jelentkezők katonai kiképzésben részesüljenek.”[47] Francze Géza százados, a polgárőrség parancsnoka a munkanélküliekből 100-150 fős törzs alakítását szorgalmazta.[48]

Végül Molnár Miklós, a kassai Magyar Nemzeti Tanács elnöke szólalt fel a város védelmének megszervezése ügyében. Kifejtette, hogy Kassának számolnia kell a cseh invázióval, amely föltétlenül bekövetkezik, ha nem áll majd a város rendelkezésére a szükséges katonai erő. Molnár szerint a kassai szervezett munkásság megteszi kötelességét. Szerinte ötven ember már otthagyta a műhelyeket, hogy segítsen a rendet fenntartani, még a katonaság körében is, mert a tisztek állandóan elégedetlenkedést szítanak az új rend ellen. Hasonlóképpen a papok is, akik a gyűléseken lázítanak a polgárság között. A közgyűlés a város közbiztonságának megvédésére a polgárőrség létszámát 1500 főre emelte. A létszámot volt katonákból kívánták feltölteni kényszersorozás révén, s ennek érdekében a város létrehozta a „kényszersorozó bizottságot”.[49]

A polgárőrség felállításához, illetve a jelentkező problémák gyorsabb és hatékonyabb megoldására szükség volt a kormánybiztos kinevezésére. A fegyveres erők fenntartására a polgárság vagyoni állapotáról új lajstrom elkészítése mellett döntöttek. Molnár Miklós kormánybiztos kinevezésének kérdését Stein Jenő tanácstag vetette fel, azzal kiegészítve, hogy minél hamarabb küldöttség menjen Budapestre a kinevezésért. Természetesen Stein alkalmas jelöltet is megnevezett felszólalásában.[50] Szerinte Molnár Miklós, a Nemzeti Tanács elnöke egyszerre élvezi a munkásság és a polgárság támogatását. A gyűlés berekesztése előtt a gyűlés elrendelte a polgárőrség kényszersorozását,[51] valamint küldöttség menesztését Budapestre a kormánybiztosi kinevezésért.

A magyar népkormány a városi küldöttség fogadását követően november 14-én Molnár Miklóst kinevezte Kassa város kormánybiztosává.[52] Molnár Miklós így emlékezett a kinevezés hírére: „Őszintén bevallom, nem örültem a kinevezésnek. Ez alatt a 15 nap alatt annyira kifáradtam, hogy igazán csak annak tudtam volna örülni, ha a minisztertanács valaki mást nevezett volna ki Kassára […] Sok töprengés után mégis úgy határoztam, hogy amíg bírom, végzem a reám ruházott feladatot.” (Molnár 1942, 55. p.)

November 17-én Molnár Miklóst kinevezésének átvételéért Budapestre hívta a belügyminiszter. Batthány Tivadar belügyminiszter üdvözölte Molnárt mint „Magyarország legelső munkásember kormánybiztos-főispánját”. (Molnár 1942, 57. p.) Batthány szerette volna elérni, hogy ne csak Kassa város kormánybiztosa legyen, hanem hatáskörét terjesszék ki az egész vármegyére. Molnár diszkréten elutasította a kérést, és Horváth Elemér vármegyei főjegyzőt javasolta, mert „nálamnál sokkal jobban ismeri a vidéki közigazgatás embereit és a megye területén élő földbirtokos dzsentri családokkal is megvannak a kapcsolatai”. (Molnár 1942, 57–58. p.) Molnár a kinevezését követően november 26-áig Budapesten maradt spanyolnáthában való megbetegedése miatt. Kassán a hivatalos munkát csak november 27-én kezdte meg. (Molnár 1942, 58. p.)

Kassára való visszaérkezését követően nekilátott a kormánybiztosi hivatal megszervezésének. A hivatal helyszínének dr. Vukovics Károly városi tanácsos a Dessewffy-palota első emeletének a Fő utcára eső részét jelölte ki. „A kormánybiztosi hivatal az új helyiségben tulajdonképpen nem megkezdte, hanem lényegében csak tovább folytatta a Nemzeti Tanács működését.” (Molnár 1942, 61–63. p.)

Kelet Szlovák Népköztársaság, a zsákutcás „kérészállam”

Jászi végül december 5-én fogadta a Keleti Szlovák Tanács képviselőit. Dvorčák megpróbálta elhitetni magáról, hogy tényleges hatalommal rendelkezik, s azt kérte Jászitól, hogy a magyar kormány ismerje el a független „Keleti Tót Népköztársaság” létezését. Dvorčák hatpontos memorandumot terjesztett elő, amelyben a korabeli nemzeti jelszavak és divatos önrendelkezési törekvések alapján követelte a hatalom átadását a szlovák nép (sic!) kezébe. A memorandum ezen kívül azt kérte, hogy a magyar kormány ne avatkozzon be a földreformba, adja át az iskolák igazgatását a helyi kormányzat kezébe. Teljhatalmú követet akartak delegálni Budapestre Dr. Bulissa Károly személyében.[53]

A magyar minisztériumok egyikén belül külön szlovák szakosztály létrehozását kérvényezték, de elismerték, hogy „ezen osztály ügykörének végleges és pontos megállapítása a magyar népkormány kizárólagos joga. E szlovák ügyosztály végleges elhelyezkedéséig a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével megbízott minisztériumban állíttassék fel, illetve a nemzetiségi miniszternek fennhatósága alá vonassék”.[54] Ennek az ügyosztálynak az élére a már jelentős minisztériumi hivatali múlttal rendelkező Podhradszky Györgyöt ajánlották. A szlovák nép ügyét az összehívandó békekonferencián csakis „Keleti Szlovák Népköztársaság” kormánya által megbízott követ képviselheti. Ez a dokumentum, annak különösen ez utóbbi két pontja jól jelzi, hogy Dvorčákék valójában a „nyugati tót vezérek” legitimitásának megkérdőjelezésére, kétségbevonására törekedtek.

A Keleti Szlovák Köztársaság súlytalanságát azonban jól jelezte, hogy vele párhuzamosan Kassa városának Nemzeti Tanácsában is felvetődött az önálló városállam gondolata. „Kassa város a körülötte fekvő néhány tót község miatt még beleesik abba a zónába, melyre a cseh-szlovák állam igényt tart. Városunk csak úgy biztosíthatná teljesen magyarságát és önállóságát, ha önálló köztársasággá kiállítaná ki magát.”[55] A városban a cseh megszállás híre nyomán kibontakozó riadalom enyhítésére a miniszterelnökség táviratot küldött Molnár Miklós kormánybiztos főispánnak. A távirat egyértelművé tette, hogy a magyar kormány nem mondott le a városról, és csak a győztes nagyhatalmak diktátuma kényszerítheti a város elhagyására: „Kérjük a kassai közvéleményt megnyugtatni, hogy a kormány nem mondott és nem fog lemondani Kassáról. Még a Felvidék kiürítéséről szóló francia jegyzékkel szemben is azon az állásponton van, hogy Kassa nem esik bele a kiürítendő területbe.”[56] Ugyanakkor az 1918. decemberi helyzetnek megfelelően a miniszterelnökség már jelezte: „Az azonban bizonyos, hogy a Kassával határos területeken már a csehek fognak rendelkezni.”[57]

Viktor Dvorčák december 5-ei budapesti tárgyalásai során a magyar népkormánytól azt kérte, hogy a köztársaságnak az alkotmányozó gyűlését Kassán tarthassák meg. Azért nem Eperjesen volt a köztársaság kikiáltása, mert a demarkációs vonalat a két város között húzták meg. Olyan városra volt szükség, ahol a csehek nem tudták megzavarni megalakulást. (Molnár 1942, 288. p.)

Dvorčákék önámítását és teljességgel megalapozatlan helyzetértékelését jelzi az alábbi sajtónyilatkozatuk is. „A tót köztársaság követe ez ügyben a következőkép nyilatkozott: A Felvidék tótsága óriási lelkesedéssel fogadja az önálló köztársaság gondolatát. […] A cseh megszállás a tót népkormány működését ugyan megnehezíti – ezért kérünk a kormánytól Kassán vendégjogot – de a tót nép hatalmasan megnyilvánuló tömörülését az eszme körül megállítani nem fogja. […] A tót nép tudatában van annak, hogy szociális, kulturális, és gazdasági érvényesülése csak önálló állam szervezés útján érhető el.”[58] Miközben a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács is fokozatosan kénytelen volt meghajolni a csehszlovák államalapításban meghatározó súllyal rendelkező prágai kormány előtt, a nemzetközi folyamatokról alig tájékozott Dvorčák sikertelenül próbálta felértékelni magát a kibontakozó felső-magyarországi területvédő pozícióharcban.

December 8-án a Keleti Szlovák Népköztársaság követeként dr. Bulissa Károly kereste fel Jászi Oszkár minisztert. Bejelentette, hogy december 11-én Kassán megalakul a szlovák népkormány, amely majd át kívánja venni a közigazgatás vezetését a magyar hatóságoktól. Jászi a bejelentést feltételesen tudomásul vette. A köztársaság elismerésének kérdésével pedig az aznapi minisztertanács foglalkozott.[59]

A folyamatban lévő cseh megszállás miatt a magyar kormány gyorsan reagált, és a „Keleti Tót Tanács” közreműködésével, a szlovják mozgalomra hivatkozva az önálló keleti szlovák állam kikiáltása mellett döntött. A rossz közlekedési viszonyok miatt nem sokan értek oda Kassára, inkább csak Szepes és Sáros vármegye volt képviselve. December 11-én délután 3 órakor a szomszédos szlováklakta megyék küldöttei Kassa város tanácstermében gyűltek össze, hogy megtartsák a Keleti Szlovák Népköztársaság alkotmányozó gyűlését. A tárgyalásokat zárt ülés keretében folytatták. A városháza előtt a helyi sajtó hírei szerint több száz főre tehető közönség gyűlt össze a tanácskozás alatt. Ám ez a tömeg nem támogatás céljából gyűlt össze. „A zsibongó tömeg magatartása egyre fenyegetőbbé vált, az izgatott kiáltozások egymást követték, majd több katona berohant a városháza kapuján. Rettenetes lárma keletkezett, fenyegető öklök emelkedtek.” (Molnár 1942, 281. p.)

A városháza erkélyén Surányi Lajos, a kassai Nemzeti Tanács tagja rövid beszédet intézett a tömeghez, hogy annak dühét lecsillapítsa. Kijelentette, hogy a tanácskozásnak célja az, hogy a tót és magyar nép közötti félreértéseket eloszlatták és megegyezés jött létre a csehek elleni szervezkedés és védelem tárgyába.[60] Ám az összegyűlt katonákat ez sem tudta jobb belátásra téríteni, akik végezni kívántak a „cseh gazemberekkel”. Végül nagy nehezen sikerült a tömeget lecsillapítani, mégpedig oly módon, hogy egy százados és az egyik szlovák küldött felolvasták a magyar kormány táviratát, amelyben Kassán vendégjogot adtak számukra. A katonák körében a százados beszédének volt nagy hatása, hogy a szlovákok a magyarokkal együtt kívánnak a közös ellenség, a csehek ellen küzdeni. (Molnár 1942, 281. p.)

Dvorčák aznap délután fél 5 órakor telefonon jelentette Budapestre, hogy vezetése alatt megalakult a Keleti Szlovák Népköztársaság és annak kormánya. A köztársaság belső adminisztrációja három minisztériumból állt. A minisztériumok mellett egy „nyugati”, illetve egy „keleti” államtitkári pozíciót hoztak létre. Ennek az volt az oka, hogy állítólag számos nyugati szlovák politikus is csatlakozott az önálló szlovákság gondolatához, illetve számos vármegye kilátásba helyezte csatlakozását a Keleti Szlovák Köztársasághoz. „Az utolsó időben már a nyugati tótok közül is testületek, magánosok, sőt nevesebb pánszlávisták is csatlakoztak a keleti tót eszméhez.”[61] A népköztársaság közoktatásügyi minisztériumának vezetője Dr. Halmos József volt, mellette a „keleti államtitkár”, Liptai Lajos, valamint a „nyugati államtitkár” Mangvirt István katolikus esperes. A köztársaság belügyminisztere Dr. Rohman János, keleti államtitkára Dr. Kogutlin Kár, nyugati államtitkára Blahó János volt. A szociális ügyek minisztere Marecha János szocialista munkásvezér, akinek keleti államtitkára Dr. Paulók János, nyugati államtitkára pedig Kenly István.^[62] A köztársaság fővárosa Eperjes lett volna, ahonnan a mozgalmuk kiindult. (Molnár 1942, 281–282. p.)

A tisztségviselők nevei is mutatják, hogy csupa olyan személyről van szó, akik korábban nem fejtettek ki számottevő közéleti vagy politikai tevékenységet, és a szlovák nemzeti mozgalomban sem játszottak semmilyen érdemleges szerepet. Az újonnan megalakult köztársaság üdvözölte Jászi Oszkár minisztert, és kérték a magyar népkormány elismerését.

A Kassai Munkás úgy látta, hogy azért következhetett be a köztársaság kikiáltása, mert „a régi magyar úri uralom minden népi kérdést megoldatlanul hagyott. Így a nemzetiségi kérdést is, amely miatt most legtöbbet szenved ez a szerencsétlen ország. A magyar úri uralom gonoszsága növelte nagyra a cseh agitációkat. […] A tényleges helyzet az, hogy a tót nép sem a csehekről, sem a magyar urakról nem akar hallani.” Úgy vélték, hogy a keletiek mozgalmát a Magyar Népköztársaság is rokonszenvvel kíséri. Sajnos ez csak féligazság. Tény, hogy a kormány támogatta a különféle szeparatisztikus mozgalmakat szóban, de tényleges anyagi támogatást nem nyújtott számukra.[63]

December 17-én Bulissa Károly kelet-szlovák követ újra megjelent Jászi Oszkárnál és kérte, hogy a magyar kormány ismerje el a köztársaságukat. Jászi közölte vele a minisztertanács határozatát. Ez azt hangsúlyozta, hogy amennyiben a szlovák nép többsége népszavazás alapján döntene úgy, hogy a tervezett köztársaságot elfogadja, akkor a népek önrendelkezése jogán hozzájárulnak. Viszont a kormány tiltakozott az ellen, hogy az új köztársaság székhelye Kassára tétessék. Jászi a helyzetet ugyanúgy látta Pestről, mint Molnár Miklós Kassáról: „Nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a keletszlovenszkói szlovák köztársaság megalakítását a magyarok kezdeményezték. Ellenkezőleg, sem a magyar kormány, sem az itteni lakosság nem tartotta komolynak ezt a mozgalmat. Arról pedig hallani sem akart a lakosság, hogy a Szlovák Köztársaság székhelye Kassa legyen.” (Molnár 1942, 541. p.)

Jászi egyértelművé tette Bulissa számára, hogy a csehszlovák kormány nemzetközi elismerése, nagyhatalmi támogatása miatt a szlovákkérdés többé már nem tekinthető szorosan vett magyar belügynek, hanem nemzetközi problémává vált. „A magyar kormánynak nincsen módjában ebben a kérdésben egyoldalúan határozni, mivel egy ilyen határozat beláthatatlan nemzetközi és fegyveres komplikációk csíráját rejti magában.” (Molnár 1942, 360–361. p.) Jászi 1919 januárjában Dvorčákék törekvései kapcsán kijelentette, hogy „nincs módjában ezt a mozgalmat támogatni, mert – bár a független tót köztársaság megtartaná a Magyarországgal való gazdasági egységet – mégis arról szerzett tapasztalatokat, hogy ez a mozgalom erőtlen és csak helyi jellegű.” (Molnár 1942, 592. p.)

Fegyveres ellenállási kísérlet a csehszlovák megszállással szemben

A csehek előrenyomulásának megakadályozására Dvorčákék szavakban szívesen vállalkoztak volna, ha lett volna katonai erejük és politikai támogatásuk. Lehetőségeik korlátait jól mutatja, hogy amikor december 11-én szervezni kezdték az úgynevezett „tót nemzeti gárdát”, amelynek az lett volna feladata, hogy Igló térségében fegyveresen szegüljön szembe a cseh katonaságnak, gyakorlatilag semmilyen támogatást nem kaptak senkitől.[64] Elmondhatjuk, hogy próbálkozásuk a csoport hiányzó szélesebb társadalmi bázisa, s persze politikai legitimitásának, elismertségének kérdéses volta miatt eleve nem vezethetett eredményre.

Párhuzamosan a keleti szlovákok katonai szervezkedésével, Kassa városa is megkezdte önmaga védelmének megszervezését. December 14-én a lapok hivatalos jelentésként közölték, hogy a magyar kormány és Milan Hodža között létrejött december 6-i ideiglenes demarkációs vonalat az antant haderő főparancsnoka, Foch tábornok is elismerte, amiről persze hamarosan kiderült, hogy nem felelt meg a valóságnak.

A jelentést 15-én a később Poprádot megszálló cseh csapatok parancsnokának távirata követte, amelyben azt a kérdést intézte Kassa városához, hogy hétfőn reggel (december 17-én) nyolc órakor bevonulhat-e zavartalanul és háborítatlanul a városba.[65] Kezdettől fogva jól érzékelhető volt az, hogy csehszlovák kormány és csapatok parancsnokai az ideiglenes demarkációs vonalat nem tekintették érvényes és rájuk is vonatkozó megegyezésnek, és a románokhoz hasonlóan, akik szintén átlépték a demarkációs vonalat, saját területi elképzeléseiknek érvényt kívántak szerezni a területek megszállásával. Ugyanaz nap délután fél ötkor kapta kézhez a már említett táviratot Molnár Miklós kormánybiztos, aki azonnal tanácskozásra hívta magához a város előjáróságát és a katonai parancsnokot, majd fél hatra összehívta a Nemzeti Tanácsot, valamint a munkás- és katonatanácsot.

Hat óra után a Nemzeti Tanács ülését Drab Sándor elnök nyitotta meg. Molnár Miklós kormánybiztos határozott hangú beszédben figyelmeztette a város közönségét a fenyegető veszedelemre. Hangsúlyozta, hogy a város nem esik a december 6-án Bartha Albert hadügyminiszter és Milan Hodža által megállapított ideiglenes demarkációs vonallal a csehszlovák felügyelet alá került területhez, és ezt a tényt Molnár szerint elismerte az antant is. Kassa fenyegető csehszlovák megszállása tehát jogosulatlan. Véleménye szerint a csehek azért szeretnék kiterjeszteni a megszállást a városra és a déli vidékre, hogy a lakosság által megtakarított csekély élelmiszerkészletet is rekvirálhassák és elszállíthassák. Beszéde végén kérdést intézet a jelenlévőkhöz: „[…] Akarjuk-e, hogy a város lakossága idegen csapatok erőszakosságának legyen kitéve, vagy pedig a rendelkezésre álló eszközökkel igyekszünk Kassát […] az ellenséges invázióval szemben megvédelmezni?” (Molnár 1942, 338–340. p.)

Berzeviczy Béla tábornok kijelentette, hogy a Kassán állomásozó honvédcsapatok egyelőre vissza tudják tartani a cseheket és így időt nyernek a város védelmének megerősítésére. A tábornokot követően egy fiatal tüzértiszt, Nagy Félix szólalt fel. A kassai Nemzeti Tanácstól a következőket kérte: száz megbízható embert, lehetőleg továbbszolgáló altisztet és nyolc gépfegyvert. Ezt követően az elnök kihirdette a határozatot, amely szerint a Nemzeti Tanács elhatározza, hogy fegyveresen áll ellent a cseheknek. (Uo. Vö. Molnár 1942, 341–343. p.)

A kassai Nemzeti Tanács határozatát elküldték Bartha hadügyminiszternek Budapestre. Másnap meg is érkezett a válasz, amely engedélyezte a demarkációs vonal fegyveres megtartását. A kassai Nemzeti Tanács a frissen felállított csapatokat a demarkációs vonal védelmére irányította. Margitfalva és Főnixhuta között állították le páncélvonatukat, és Margitfalvától délre felszedték a síneket, megnehezítve a csehek előrenyomulását.

A csehszlovák csapatok Kassa felé való előrenyomulása nyomán terjedő rémhírek, a demarkációs vonal bizonytalan kijelölése, a kormány határozatlan intézkedései, a katonák közötti fegyelmezetlenség, az állandó bizonytalanság és a város magárahagyatottsága arra ösztökélte Molnárt, hogy december 18-án Budapestre utazzon, hogy a város sorsával összefüggő kérdésekben közvetlenül a kormány tagjaitól szerezzen megbízható információkat. A kétnapi tárgyalást követően be kellett látnia, hogy a kormány tehetetlen és sodródik az események áradatában. (Molnár 1942, 398. p.)

Molnár a minisztériumban a miniszterek közül Jászival és Nagy Vince belügyminiszterrel, valamint Böhm Vilmos hadügyi államtitkárral tárgyalt. Böhm számára világossá tette, hogy a margitfalvi demarkációs vonal megtartása egyre lehetetlenebb. A katonák egy része húzódozik a szolgálattól, másik része egyáltalán nem kíván a vonalon szolgálatot vállalni. Böhm felajánlotta, hogy matrózezredet küld a csapatok támogatására. Molnár aggodalmát fejezte ki a matrózezredre vonatkozóan, főként a Pozsony környékén a matrózok által elkövetett fosztogatások negatív visszhangja miatt. „Bármennyire fontos lett volna tehát a katonai segítség, a nagyobb zavarok elkerülése végett kénytelen voltam a matrózcsapatok igénybevételéről lemondani. Főként attól tartottam, hogy ez a fékezhetetlen matróztársaság még azt a pár száz főből álló megbízható őrségünket is demoralizálja és megbontja.” (Molnár 1942, 399. p.) „Ilyen körülmények között Kassa megszállása már csak napok kérdése lehetett. […] A minisztériumból történt távozásom után reményvesztettem, lecsüggesztett fejjel indultam útnak […].” (Molnár 1942, 400. p.) Ami Molnárt igazán nyomasztotta: miként fog megtörténni a megszállás. A megszállás körüli aggodalmának forrása az volt, hogy ha csehszlovákok meglepetésszerűen vonulnak be, abból véres összeütközésre lehet számítani, mivel a kaszárnyákban jó néhány ezer fegyveres katona volt.

Jászi Oszkár és Ágoston Péter azt javasolta Molnárnak (!), hogy lépjen kapcsolatba Milan Hodžával, s próbáljon valamilyen megállapodást létesíteni a megszállás körülményeire vonatkozólag. Molnár másnap valóban felkereste Hodžát, akivel „kontraverz kérdésekben teljes megállapodásra jutott”.[66] Szóban (!) a következő egyezséget kötötték meg:

1. A közigazgatás teljesen úgy marad, ahogy van; magyar tisztviselők magyar törvények szerint irányítják, de a kinevezendő tót kormánybiztosnak a viszonyokhoz képest jogában áll a tisztviselőket elmozdítani, felcserélni vagy felfüggeszteni.
2. A cseh-szláv kormánybiztos a kassai viszonyokkal ismerős szociáldemokrata lesz. A személyére vonatkozólag megegyezés jött létre.
3. Közjogilag a megszállás ideje alatt Kassa a cseh-szláv államhoz tartozik.
4. A város élelmezését a cseh-szláv kormány a magyar kormányra bízza.
5. A forgalomban a cseh-szláv pénz használtatik.
6. Tisztviselők ugyanazon osztályba kerülnek, az adók és az államjövedelmek a cseh-szláv államot illetik meg.
7. A munkanélküliek segélye a régi marad.
8. Az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság teljes mértékben biztosíttatik. A vasút és a posta némi ellenőrzés alá kerül.
9. A megszállás esetleg francia tisztek vezetése alatt reguláris cseh csapatokkal történik.[67]

Molnár feljegyzéseiben azt írja, hogy akkor még maga Hodža is átmenetinek tekintette a megszállást, mivel ekkor még Kassának a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolását a csehszlovák kormány a békekonferencia döntése előtt csak remélhette. Molnár Miklós ezzel együtt elismerte, hogy a békekötésnél és a határok végleges megállapításánál döntő jelentőségű volt az a körülmény, hogy akkor már a város csehszlovák közigazgatás alatt állott.

A megállapodás csak terv maradt, másnap nem történt meg az aláírása. Hodža nem kapott jóváhagyást az illetékes szervektől, mert a helyzet megváltozott. „Az ántánt katonai parancsnoksága megszállással kapcsolatos kérdésekben teljesen szabad intézkedési jogot tart fenn magának.” (Molnár 1942, 404. p.) Így azután Molnár eredménytelenül volt kénytelen visszatérni Kassára. Mindezt persze annak fényében kell a kortárs magyar kormányzati és regionális politika szereplői részéről egyfajta tehetetlen sodródásként értékelni, hogy mindeközben a csehszlovák kormány Párizsban maradt külügyminiszterének, Edvard Benešnek már december 10-én sikerült elérnie Pichon francia külügyminiszternél, hogy új demarkációs vonalként a Duna–Ipoly vonalat jelölje ki, amiről a magyar kormányt a december 24-i Vix-jegyzék értesítette. (Ormos 2020, 113–115. p.; Ablonczy 2019.)

Erről mit sem tudva, Kassán a város Nemzeti Tanácsa december 23-án este hívott össze rendkívüli gyűlést. Előtte tartotta a Munkástanács az ülését, ahol elfogadták, hogy nem kívánják a cseh csapatok bevonulását felesleges vérontással megakadályozni. A Nemzeti Tanács ülésén a Munkástanács határozatát Surányi Lajos ismertette és indokolta meg. „Nem hiszem, hogy lett volna olyan idő, mely a maihoz hasonlatos lett volna. Keletről a kommunista irányzat, nyugatról az imperializmus fenyeget. […] a kassai szervezett munkásság fájdalommal látja az imperializmus erőszakát, de a maga részéről a fegyveres ellenállást céltalannak és felesleges vérontásnak tartja […].” (Molnár 1942, 449. p.) A Nemzeti Tanács nagy többséggel kimondta, hogy a Munkástanács határozatához csatlakozik, vagyis hogy Kassa város a csehek „megszállásával” szemben minden fegyveres védelméről lemond.[68] A határozat elfogadása előtt Molnár Miklós intézett szavakat a tanács tagjaihoz: „Lelki szemeim előtt én már most látom azt a rettenetes tragikus jövőt, amely a város lakosaira rövidesen be fog következni. És akkor majd – mint minden nagy tragédia, minden nagy bukás és vesztett csaták után – keresik az árulót, keresik majd Görgeit.” (Molnár 1942, 455. p.)

Molnár a város érdekében tett budapesti útjáról azt a tapasztalatot hozta magával, hogy reménytelen komoly katonai értékű központi segítség érkezésére várni. A kassai honvédkerület főparancsnoki tisztjét ellátó Berzeviczy Béla tábornok arról győződött meg, hogy a parancsnoksága alá tartozó honvédség a teljes szétzüllés állapotában van, s nemhogy a város védelmét nem tudja ellátni, de már a közrendet sem tudja fenntartani. A katonák egy része kijelentette, hogy nem hajlandó kockáztatni életét a demarkációs vonal védelmében, más részük pedig zsoldfizetés után eltűnt. (Simon 2017, 574. p.)

A csehszlovák hadsereg behívása

A csehszlovák csapatok 1918. december 29-én délután 4 órakor vonultak be először Kassára. Molnár Miklós kormánybiztos 1919. január 1-jén beszámolt a kassai Nemzeti Tanács ülésén arról, hogy miért is kellett a cseheknek bevonulniuk a városba. Röviden így foglalta össze a gyűlésen az előző napok, döntések történetét: „Csütörtök reggel a margitfalusi önkéntes sereg felbomlott. Ekkor érintkezésbe léptünk a csehekkel a város megszállásának feltételeire nézve. […] Szombat délután és este azonban a városban garázda elemek megkezdték a fosztogatást. […] Vasárnap délelőtt a fosztogatás oly nagy arányokat öltött, hogy délelőtt 10 órakor a katonai parancsnok kijelentette: nem vállalhatja tovább a város rendjéért a felelőséget. […] Meg kellett menteni a várost és erre nem volt más mód, mint a cseh csapatok behívása.”[69]

Kassa megszállásának történetét jóval részletesebben fejtette ki Molnár Miklós Kassától Košicéig című visszaemlékezésében. Molnár igyekezett a lehető legpontosabban visszaadni történéseket, hogyan ment végbe a város csehszlovák megszállása, és miért kellett végül a tervezett időpontnál hamarabb behívni a városba a csehszlovák csapatokat. Az események december 28-án kezdődtek. A hajnali órákban a csehszlovák csapatok meglepetésszerűen bekerítették a margitfalvi csapatokat. Ez a meglepetés megzavarta a védősereg sorait, és Sobotic őrnagy visszavonulást rendelt el, egészen Abosig. (Molnár 1942, 516. p., vö. 542. p.) Molnárt ezzel a hírrel kereste fel Berzeviczy tábornok. Kifejtette, hogy a város megszállása innentől kezdve elkerülhetetlenné vált. Hangsúlyozta, hogy a helyzet rendezése és a nyugodt csehszlovák bevonulás érdekében időt kell kérni a csehszlovák csapatok parancsnokától, mert a városban található katonai raktárak fegyverekkel voltak telve. Ezeknek az elszállításához viszont idő kell, mert el kell kerülni a vérengzést és az összeütközést.

Molnár ennek érdekében parlamentereket küldött Beran cseh alezredeshez Abosra. Azonban időközben visszatértek Kassára Margitfalváról egyes katonák, akik a történteket kiszínezték, növelve a város polgárságának izgatottságát. A csehek, tartva az esetleges támadástól, nem küldtek tárgyalófeleket Kassára. Molnár úgy döntött, hogy Abosra utazik a csehszlovák parlamenterekért Ferjencsik Ottó vezérkari ezredessel és Blanár Béla polgármesterrel. Ez követően két csehszlovák katonatiszttel tértek vissza Kassa vasútállomására, ahonnan autóval azonnal a kormánybiztosi hivatalba, a Dessewffy-palotába mentek. (Molnár 1942, 516–517. p.)

Tárgyalópartnerként a város részéről részt vettek Molnár Miklós kormánybiztos, Blanár Béla polgármester, dr. Kreibl Edgár helyettes polgármester, Abaúj-torna vármegye részéről Horváth Elemér kormánybiztos-főispán, Puky Endre alispán, a katonai helyőrség részéről Berzeviczy tábornok, Zsedényi alezredes városparancsnok, a munkásság részéről Surányi Lajos. A csehszlovák katonatisztek Vincenc Bělohubý százados és Karel Napracil kapitány voltak. (Molnár 1942, 517. p.) A tárgyalás Berzeviczy tábornok beszédével kezdődött: „A magyar (sic) Népköztársaság kormánya nem ismeri el a megszállás jogosultságát, de miután a vérrontást kerülni akarja […] A megállapodásnak az a célja, hogy a megszállás minden baj és zavar nélkül menjen végbe.” (Molnár 1942, 518. p.) Majd Molnár szólalt fel, s háromnapos halasztást kért a katonai fegyverraktárak kiürítése és biztonságos elszállítása végett. Viszont ragaszkodott hozzá: a város megszállása tisztán katonai legyen. Kérte, hogy a közigazgatás és gazdasági élet a régi keretek között maradjon, a polgárság kellemetlenségektől való megóvását, a közrend biztosítását, az élelmiszer-ellátást, a posta- és vasúti forgalom zavartalan voltát.

A parlamenterek elfogadták a feltételeket, annak fejében, hogy nem történik erőszakos akció a csehszlovák állam ellen. Ugyanakkor Bělohubý elutasította a háromnapos kérés elhalasztását, mert nem volt jogosultsága erre nézve, utasítást kellett kérnie a parancsnoktól. Beran alezredes végül a város megszállását december 31-re módosította. A megadott időpontig a harcképes magyar alakulatokat ki kellett vonni a városból. A városi rendőrség és a polgárőrség megtarthatta a fegyvereiket, de fehér szalagot kellett viselniük. Továbbra is gondoskodnak majd a közbiztonságról. Az állami és megyei hatóságok, közintézmények, egyesületek, kultúrintézmények és iskolák továbbra zavartalanul működhettek. Ha mégis hamarabb válik szükségessé a megszállás, akkor a csehszlovák csapatok parancsnokságát 24 órával korábban kellett értesíteni. (Molnár 1942, 519. p.) A megegyezést követően a csehszlovák parlamenterek visszatértek Abosra.

A megegyezést követően úgy gondolta a város vezetése, hogy a város polgársága és az ott tartózkodó katonák között csökkeni fog a feszültség, és város megnyugszik a csehszlovák megszállás riadalmát illetően. Viszont az események nem ezt igazolták. Még aznap este és másnap hajnalban fosztogatások indultak meg a tüzérlaktanyákban. Az események súlyosságát csak növelte, hogy a fosztogató pont ezen építmények munkásőrsége volt. (Molnár 1942, 552. p.) December 29-én a város több pontjáról jelentették Molnár Miklósnak, hogy a városban fosztogatások zajlanak. „Nagy tömegben szekerekkel vonult fel a falvak csőcseléke, hogy »mentse« a csehek elől, amit lehet. A katonai raktárakból, kaszárnyákból egymás után cipelték a holmikat. A tiszti étkezők élelmiszerkészletére is rávetette magát a tömeg.” (Molnár 1942, 558. p.)

A helyzet egyre reménytelenebbé és fenyegetőbbé vált, az általános felbomlás elkerülhetetlennek látszott. A katonai parancsnokság kijelentette, hogy teljesen tehetetlenül áll az eseményekkel szemben. „Ekkor kellett megesnie Kassa városával az örök időkre szóló szégyennek, hogy az élet és vagyonbiztonság megvédésére a cseheket kellett behívni a városba.” (Molnár 1942, 559. p.) Molnár nem azonnal fordult ahhoz a lehetőséghez, hogy csehszlovák csapatokat behívja a rend biztosítására, előtte még úgy gondolta, hogy kísérletet tesz a munkásőrséggel a rend helyreállítása céljából. Azonban a munkásőrség szétszéledt a városban. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy ha estig nem tudják megfékezni a dúlást és fosztogatást, akkor „ezen az éjszakán elképzelhetetlenül rettenetes dolgok fognak történni […] későn alkalmazott fegyveres beavatkozás nyomán mennyi vér fog folyni”. (Molnár 1942, 559. p.)

Végül Molnár is kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt. Zsedányi alezredes aznap 12 óra tájában felkereste a kormánybiztost, aki habozás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy rendfenntartó csapatokat kérjenek a csehszlovák megszálló csapatok parancsnokságától. Molnár a könyvében erről a súlyos döntésről a következőket írta: „A tett intézkedésemet ma is helyesnek tartom és meggyőződésem, hogy hasonló körülmények között minden humánus gondolkozású ember így cselekedett volna.” (Molnár 1942, 561. p.)

A csehszlovák csapatokat szállító páncélvonatok délután négy órakor futottak be a város pályaudvarára. A csapatok végül fél ötkor kezdték meg bevonulást, katonás rendben, fegyelmezett sorokban vonultak. „Nótázva jönnek mind, magasra emelt zászlóval. […] Biztatják az embereket: ne féljenek, nem bántanak ők senkit. […] s akik előbb félve nézték a bevonulókat, most megkönnyebbülten, bizakodóan vegyülnek a közönség közzé.” (Molnár 1942, 566–567. p.)

A csehszlovák légiók behívása nem egyedül Kassán fordult elő a felső-magyarországi városokban. Számos helyen, például Pozsonyban, Nagyszombatban, Trencsénben, Nyitrán vagy Eperjesen is a rend fenntartása, a polgári értékek védelme és szélsőségek (kommunisták) visszaszorítása érdekében hívták be a csehszlovák hadsereget. A demarkációs vonalon túl a magyar kormánynak már alig maradt esélye bármilyen ellenlépésre. Ráadásul nem volt sem ereje, sem szándéka nyílt katonai ütközetekbe bonyolódni a Prága által követelt szlovák többségű régiókban. 1918. december 24. után a demarkációs vonalakon túl már jogosultsága sem volt megszervezni a katonaságot, illetve a nemzetőrséget bevetni a vidék védelmére.

Összegzés

A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként Jászi Oszkár pontosan látta, hogy az északkelet-magyarországi keleti szlovák mozgalom, a szepesi köztársasági elképzeléshez hasonlóan kezdettől fogva súlytalan megmozdulásnak számított. Kormányzati támogatása csak tovább mélyítette volna a bel- és külpolitikai feszültségeket. Társadalmi bázisuk eleve nagyon gyenge volt: Sáros és Szepes megyékben egyaránt a pozícióikat féltő vármegyei magyar elitek mozgalmáról volt szó, akik az adott történelmi pillanatot – a magyar állam sorsa iránti őszinte aggodalmuk mellett – jórészt arra kívánták felhasználni, hogy életformájuk, vagyonuk, befolyásuk maradékát megmentsék. Ugyanakkor Kassa szerepét, fontosságát és Molnár Miklós kormánybiztos tevékenységét Budapesten is elismerték, de kénytelenek voltak szembesülni a felbomlás előtt álló történeti magyar állam katonai gyengeségével, diplomáciai elszigeteltségével és a nagyhatalmi támogatás teljes hiányával.

Elemzésemben arra a megállapításra kellett jutnom, s ezt konkrét adatokkal is igyekeztem alátámasztani, hogy bár a 20. század elején és nagyrészt azt megelőzően is az északkelet-magyarországi megyék és városok társadalma nyelvileg és vallásilag sokszínű világ volt, a dicsőséges magyar történeti múlttal rendelkező szepességi városoknak és magának Eperjesnek és Kassának a sorsát a nagyhatalmi döntések éppúgy eleve eldöntötték, mint – Bibó kifejezésével szólva – a „poros falvakét”.

Paradox módon ez a multietnikus közeg, illetve a vármegyékben élő nemzetiségek többes kötődései alkalmasnak bizonyultak arra, hogy Sárosban, Szepességben, Abaújban kialakulhatott a szlovákságnak, a „szlovjákoknak”, illetve a zipszereknek az a sajátos etnoregionális identitása, amely a nagyhatalmi döntésekkel szemben mozgósítható volt arra, hogy megpróbálja saját különállását ideig-óráig fenntartani, megőrizni.

A csehszlovák államalapítás hatását a Magyarországra nézve Tisza István az utolsó percig megkérdőjelezte, és „krajcáros komédiának” nevezte. Jászi viszont a felgyorsult katonai, nagyhatalmi döntések nyomán kénytelen volt felismerni a folyamat visszafordíthatatlanságát. Be kellett látnia, hogy a szlovákokkal s még kevésbé Prágával az általa szorgalmazott Magyarországon belüli, belső önrendelkezés, a Felvidék kantonizálása, a szlovák autonómia alapján sem az Astoria Szállóban, sem a párizsi békekonferencián nem fog tudni megállapodni.

A Károlyi-kormány szlovák politikájának 1918. decemberi szakaszában Jászi átlátva a csehszlovák állam nagyhatalmi elismerése és támogatása nyomán előállt helyzetet, utolsó utáni kísérletként arra törekedett, hogy a szlovák nemzeti tanáccsal, majd a prágai kormány képviselőivel egy méltányos etnikai alapú elhatárolásra kerüljön sor a két ország között, s ehhez lehetőség nyíljon a népszavazásra.

A belgrádi fegyverszüneti egyezmény párizsi érvénytelenítése után azonban ennek sem maradt semmi realitása, mert a demokratikus békekonferenciában reménykedő Károlyi-kormány eleve lemondott a november eleji felvidéki katonai ellenállás folytatásáról. Ebben a helyzetben az északkelet-magyarországi parciális magyarbarát etnoregionális mozgalmak kormányzati felkarolása csak tovább fokozta volna az antant által támogatott és irányított csehszlovák katonai akciók területi céljait.

A „keleti szlovákokat” a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere a fentebb kifejtett okok miatt eleve nem tekintette érdemi partnernek vagy komoly tárgyalófélnek, a Keleti Szlovák Népköztársaság kikiáltását pedig elhibázott lépésnek tartotta. A keleti szlovákok vezetőiben a régi hatalom továbbéltetőit látta, és nem tartotta őket az új, népi és helyi akarat demokratikus képviselőinek. Azzal, hogy a keleti szlovákok nevében Dvorčákék kikiáltották a senki által nem regisztrált és helyben is jórészt visszhangtalan maradt „népköztársaságukat”, valójában még inkább felgyorsították a térség csehszlovák katonai megszállását. Ablonczy Balázs bevezetőben idézett tipológiájára visszatérve a Dvorčák-féle népköztársaságról elmondható, hogy az 1918. december 12-i kassai kísérletet egyszerű kalandorakcióknak tekinthetjük. Átmeneti népszerűségét, feltételes támogatását a magyar állam összeomlása nyomán terjedő káosznak és félelemnek köszönhette. Kezdeményezői helyi etnoregionális hátterű értelmiségiek, másod-, harmadrendű politikusok voltak. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy vezetőik – Ablonczy szavával élve – olyan helyi „játékmesterek” voltak, akik a régi történelmi „rebellizmus” és a regionális különállások emlékére próbáltak építeni. Jóllehet saját régiójuk nevében az önrendelkezésre hivatkoztak, valójában éppoly távol álltak az ideálisan elképzelt wilsonizmustól, mint a párizsi békecsináló hatalomtechnikusok többsége.

Kassa esetében pedig azt a következtetést lehet levonni, hogy a város 1918. novemberi–decemberi vezetőségének nehéz helyzetben kellett megoldásokat találnia az egyre súlyosabb problémákra. Elfogadták a Magyar Nemzeti Tanácsot, és felesküdtek a Károlyi-kormányra. Ezt követően a város rendjének és biztonságának a megőrzése céljából polgárőrség felállításáról döntöttek. Molnár Miklós kormánybiztosként többször kérte a budapesti kormányt, küldjön csapatokat a város megvédésére a csehszlovák légiókkal szemben és segítse elő a város magyar kézen maradását. Érzékelve a megváltozott politikai helyzetet, a megoldatlan rendbiztonságot, a város vezetése azzal bízta meg Molnár Miklóst, tárgyaljon a csehszlovák állam és hadsereg vezetőivel a város ideiglenes, a békekonferencia döntéséig terjedő csehszlovák megszállásáról. Összegezve: a város kitartott a magyar állam mellett mindaddig, amíg tudott, de a változó viszonyokat érzékelve, a városi polgárság védelme érdekében, illetve az egyre erősödő kommunista propaganda és tevékenység megfékezésére a csehszlovák légiókhoz fordultak.

A sárosi államkezdemény – akárcsak a Szepesi Köztársaság – a magyar állam szempontjából befelé gravitáló, lojális államalakulat volt, és a magyar államegység megtartását tűzte ki célul.[70] Ugyanakkor már létrehozásuk pillanatában életképtelennek bizonyultak, területük pontos határait sem lehetett meghatározni, és amilyen gyorsan létrejöttek, ugyanolyan gyorsan megszűntek.

Irodalom

 Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Miniszterelnökség (ME)

Štátny archív Košice (ŠA KE) Abovsko-turnianska župa (AMŽ)

 Korabeli sajtó

8 Órai Újság

A Nap

Déli Hírlap

Eperjesi Lapok

Felsőmagyarország

Kassai Hírlap

Kassai Munkás

Magyarország

Naša Zastava

Szepesi Lapok

Szakirodalom

Ablonczy Balázs 2019. Az alezredes. Ki is volt valójában Fernand Vix? In Búr Gábor (főszerk.): Az Eiffel-torony árnyékában. Majoros István 70 éves. Budapest, ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék.

Ablonczy Balázs 2020. Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918–1921. Budapest, Jaffa Kiadó.

Ádám Magda–Ormos Mária 1999. Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről. 1918–1919. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Domokos László 1918. Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest.

Ficeri, Ondrej 2017. Etnické identity obyvateľov Košíc v medzivojnovom Československu. Dizertačná práca. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici, Filozofická fakulta.

Fogarassy László 1990. Hodža Milán és a Károlyi-kormány. Palócföld, 24. évf. 5. sz.

Hajdu Tibor 1967. A polgári demokrácia külpolitikája. Századok, 101. évf. 5. sz.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó.

Jászi Oszkár 1982a. A Habsburg-monarchia felbomlása. Budapest, Gondolat.

Jászi Oszkár 1982b. A magyar középosztály korrumpálása. In Litván György–Varga F. János (szerk.): Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Jászi Oszkár 1989. Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, Magyar Hírlap Könyvek.

Kovács Alajos 1938. Kassa népességének fejlődése és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle, 16. évf. 5. sz.

Kovács Éva 2014. Felemás asszimiláció; A kassai zsidóság a két világháború között (1918–1938). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

2007. Lengyel Zsolt 2007. „Keleti Svájc” és Erdély 1918–1919. A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez. In Uő: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzilvanizmus korai történetéhez. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó.

Magyar Statisztikai Közlemények. 42. kötet. Budapest, 1920.

Mesto Prešov-úvod. Prešov v rokoch 1918 – 1945. http://www.presov.sk/portal/?c=12&id=2904 (Letöltve: 2015.09.10.)

Molnár Miklós 1942. Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–19 évi forradalom, vörösuralom és a csehszlovák köztársaság megalakulása idejéből. II. kötet. Kassa.

Ormos Mária 2020. Padovától Trianonig 1918–1920. (Harmadik, átdolgozott kiadás) Budapest, Kossuth Kiadó.

Pritz Pál 1983. Az önálló magyar Külügyminisztérium kialakulása 1918–1919. In Kovács Kálmán (szerk.): Az állami és jogintézmények változásai a XX. század első felében Magyarországon. Budapest, ELTE.

Schönwald Pál 1969. A magyarországi 1918–1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Šimko, Lukáš 2018. Prešovská vzbura. In Na ceste k slovenskej štátnosti. Bratislava, Ministerstvo Vnútra Slovenskej republiky, odbor archívov a registratúr sekcie verejnej správy.

Simon Attila 2017. Kassa három megszállása. Párhuzamok és tanulságok. Történelmi Szemle, 59. évf. 4. sz.

Supka Géza 1923. A Sibylla könyvei. In Búza Barna–Dénes Lajos–Fényes László–Nagy Vince–Rupert Rezső–Supka Géza–Szász Zoltán–Vámbéry Rusztem: Öt év múltán. A Károlyi-korszak előzményei és céljai. Budapest.

Švorc, Peter 1999. Prouhorské integračné snahy na území Slovenska na konci r. 1918. Historický časopis, 17. évf. 1. sz.

Szakál Imre 2018. Rend, fegyelem, összetartás, s nem lesz panasz többé a Kárpátok bércei között” Iratok Ruszka Krajna történetéhez (1918–1919.) Beregszász–Ungvár, „RIK-U” Kft. http://real.mtak.hu/93056/1/Rend_fegyelem_osszetartas_s_nem_lesz_pa.pdf (Letöltve: 2020.12.28.)

Szarka László 1990. A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége. Regio, 1. évf. 1. sz. http://www.matarka. hu/cikk_list. php? fusz=9648 (Letöltve: 2020.02.17.)

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – Magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Szarka László 2008. A helvét modell alternatívája és kudarca 1918 őszén. Kisebbségkutatás, 17. évf. 2. sz.

Szlovákiai Magyar Adatbank. A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Surányi Lajos. https://adatbank.sk/lexikon/suranyi-lajos-galgoczy-janos/ (Letöltés: 2021.01.25.)

Sztancs Gábor 2018. „Selbständige Zipser Republik” – A szepességi németség parciális mozgalma 1918 őszén. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 20. évf. 4. sz.

Szviezsényi Zsolt 1921. Hogyan veszett el a Felvidék? Budapest.

Völgyesi Zoltán 2017. Impériumváltások elleni tiltakozások a Felvidéken 1918 végén. II. rész. Archivnet, 6. https://archivnet.hu/imperiumvaltas-elleni-tiltakozasok-a-felvideken-1918-vegen-ii-resz (Letöltve: 2020.12.20.)

„Párhuzamos történetek” (Saját magam mentegetése, avagy egy optimista fatalista vallomása)

1. Narratológiai felvezetés 

„…Jakab meg azt hajtogatta, hogy a kapitánya

csak egyre azt mondta, minden, ami idelent megesik

velünk, jó és rossz, meg vagyon írva odafent.”

(Diderot, 11.)

A gazdának arra a kérdésére pedig, hogy a férj azért kapott-e szarvakat, mert az így volt megírva odafent, vagy azért volt ez odafent megírva, mert Jakab amúgy is elszerette volna a feleségét, Jakab így válaszolt Diderot regényében: „Ez is, az is meg volt írva, egyik a másik mellett. Mindez egyszerre megíratott. Olyan ez, mint egy nagy tekercs, ami apránként göngyölődik le…” (Diderot, 17.)

Mindebből már talán kiderült, hogy kettős narrációról lesz szó az alábbiakban. Ez az írás eredetileg a kolozsvári Többlet c. folyóirat, nevezetesen az azóta már elhunyt jó barátom, Egyed Péter felkérésére született. Péter eredeti elképzelése az volt, hogy a Többlet általa tervezett számához, amely a magyar filozófia történetírásának helyzetét járta volna körül, kell egy felvezető tanulmány ennek a diszciplínának az állapotáról. Közben voltak a szerkesztőségben és a többi felkért szerzők között is, akik rám mutogattak – gondolom, főként a korom miatt, meg talán azért is, mert a legtöbb ilyen jellegű írásom jelent már meg (nem csak magyarul). Én úgy próbáltam kibújni Jónás bőréből, hogy felajánlottam azt a változatot, miszerint saját felfogásomat mutatnám be, kitérőkkel azokra a szerzőkre és művekre, akik/amelyek befolyással voltak rám, és akik/amelyek kikerülhetetlenek a magyar filozófia történetének megismerésekor. Azt hittem, hogy egy ilyen személyes vallomás – majd ki fog derülni, hogy inkább önmentegetés – idegen lesz a szerkesztők számára, és én moshatom kezeimet. Nem így lett. Szavamon fogtak. Lelkük rajta. Sajnos, közben Péter meghalt, és vele az idea megvalósítása is halasztódott. Így adódott, hogy a Fórum lett a szövegem új gondozója.

No de milyen legyen egy önvallomás? Hát itt jött be a képbe Diderot fatalista Jakabja. Mert úgy, mint nála, vagy mint a Tristram Shandy szerzője szerint is, elsősorban a kitérők az érdekesek az elbeszélésben. Vagyis a történet csak látszólag lineáris (azaz a kauzalitásnak alávetett), valójában inkább körkörösen önmagába visszatérő. Talán ki fog derülni, hogy a magyar filozófia történetírásában inkább variációk és diskurzusok váltják egymást, és csak ennek hátterében figyelhetjük meg a tudásmennyiség bizonyos gyarapodását és módosulásait. Ahogyan Jakab, úgy mi is – mármint a magyar filozófia történetével foglalkozó csodabogarak – bizonyos megszakítások után, újra kezdjük az elbeszélést. Annak a történetnek az elbeszélését, amelyet a narrátor hoz létre saját elbeszélése révén. Másodsorban tehát a magyar filozófia története – ahogy az a narratológiai elméletekben pontosan megfogalmazódott – mindig a narratív diskurzusban jön létre. Ebben az esetben pedig nem mellékes, hogy az elbeszélő heterodiegetikus, azaz mindentudó és kívülálló személynek képzeli-e magát, vagy pedig beismeri a maga homodiegetikus voltát (akár szereplőként, akár megfigyelőként). Felhasználva ennek az elméletnek (G. Genette) a fogalmait, saját magamat intradiegetikus homodiegetikus elbeszélőként kell látnom és láttatnom, tehát olyanként, aki azt a történetet beszéli el, amelynek önmaga is a résztvevője. Ebből pedig az következik, hogy a magyar filozófiatörténet-írás jellemzése az én tollamból nem nyújthat egy teljes, felülnézetből adott képet, hanem csakis azt a szegmentumot, amelyik a horizontomon belül van. De itt van a kibúvó – vagy talán jobb szóval a mentség – lehetősége is, hiszen (ahogyan azt Jakab már jobban megfogalmazta): vagy azért mondom el így a történetet, mert az már meg van írva a Nagy Tekercsen, vagy pedig azért került fel a Nagy Tekercsre, mert így mondtam el. Mindkét lehetőség adva van.

2. Előtörténet

Az ilyen intradiegetikus homodiegetikus elbeszélő is beleszületik a történet egy bizonyos stádiumába. Amelynek a megelőző stádiumairól vagy tud, vagy nem tud. Ha tud, akkor ennek ismeretében építi fel elbeszélését. Ha nem tud, akkor az elbeszélés folyamán, később döbben rá, és módosítja az elbeszélést. Én az utóbbi eset megtestesítője vagyok.

A diszciplína – a magyar filozófiatörténet-írás – hagyománya csak kis részleteiben volt ismeretes előttem akkor, amikor tanárom (Zeman László) buzdítására 1972-ben elkezdtem foglalkozni az eperjesi evangélikus kollégium egyik tanáregyéniségével, Vandrák Andrással. Az ő filozófiáját, a 19. századi visszaemlékezések egyes megjegyzéseit leszámítva, előzően senki sem dolgozta fel. Ugyanakkor a pozsonyi Comenius Egyetem BTK Filozófia Tanszékén nem volt senkinek ellenvetése a tervezett szakdolgozat témájával szemben, hiszen a 17. századi eperjesi filozófusok (Bayer, Czabán) ismeretesek voltak a szlovák filozófiatörténészek előtt, és kíváncsiak voltak a 19. századi, magyar nyelvű folytatásra. Belevágtam hát, mint Mikszáth novellájának hályogkovácsa. Ennek eredménye lett első fokon a szakdolgozat, később pedig annak kibővített változata, amely könyv formájában is megjelent (Mészáros, 1980), és amelybe belefoglaltam a többi 19. századi eperjesi filozófiatanárt (Greguss Mihályt, Serédi Alajost, Szlávik Mátyást) is. Szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre? – az akkori recenzensek és azok, akik hivatkoztak a könyvemre (Hanák Tibor, Larry Steindler, Beöthy Ottó és mások), nem vetették a szememre mindazt a módszertani naivitást, amely nem mindig megalapozott általánosításokra ragadtatott el engem. Még azt sem vettem észre, hogy egy lokális szemléletet szélesítettem ki, mintha az a magyar filozófia egészére vonatkoztatható lenne. Nem beszélve arról, hogy tekintettel az akkori Csehszlovákiában még mindig csúcsra járatott ún. normalizáció cenzúrájára[1] a szövegben itt-ott fellelhetők a marxizmus klasszikusaira való utalások. Ami ugyan a kor velejárója volt, de egy filozófiatörténeti dolgozatban talán elkerülhető lett volna.

Mit kellett volna tudnom a diszciplína hagyományairól? Ami ugyebár azt az előtörténetet is jelentette, amelybe bele kellett volna helyeződnöm. Nem ismertem részleteiben a magyar filozófia történetének értelmezésében az Almási Balogh Pál, Szontagh Gusztáv, Erdélyi János és Alexander Bernát által kialakított diskurzust, amelynek az elemei különböző variációkban még a huszadik században is megjelentek. Ezek közül a legfontosabbak: Lehetséges-e sajátságos magyar filozófia, illetve annak milyen legyen az irányultsága? Erre épült aztán a főként protestáns gondolkodók által preferált program: az eredeti magyar filozófiai rendszer kidolgozása, mint az a cél, amely felé a magyar filozófiának haladnia kell. A második elem pedig a lemaradástól és a provincialitástól való félelem, és az erre adott válaszok voltak. Nem tudtam tehát, hogy a protestáns filozófiatörténészek (Mitrovics Gyula, Szelényi Ödön, Horkay László) a belső diszpozíciók meglétére építve rekonstruáltak valamiféle inherens fejlődési logikát a magyar filozófián belül. Ezt a logikát pedig a jövőben létrehozandó önálló magyar filozófiai rendszer határozta meg. Böhm Károly filozófiája ezért csaknem mindenütt vízválasztóként működik a periodizációkon belül. Ha ezt akkor tudtam volna, más viszonyokba helyeztem volna Vandrákot is, aki bizonyos módon megelőlegezte Böhm axiológiáját. És persze nem tudatosíthattam a protestáns filozófiatörténet-írásban megjelenő nézetet sem a magyar és a magyar nyelvű filozófia azonosításáról.[2]

Ugyanígy ismeretlen volt előttem a szellemtörténeti hagyomány, főként a Joó Tibor képviselte formájában. Joó szakított a 19. századi felfogással, amelyik kizárná a magyar filozófia történetéből azokat a szerzőket, akiknek a nemzeti identitása kérdéses. A szellemtörténeti iskolában bevett „korszellem” fogalmát felhasználva jutott el a lehetséges és tételezett „szinoptikus szemlélet”-ig, amiből az a konkrét tanulság fakad, hogy a magyar filozófia történetének 19. századig húzódó korszakát nem dolgozhatjuk fel az egyház- és iskolatörténet, a teológiai és felekezeti viták, végső soron pedig az adott társadalmi háttér ismerete nélkül. Joó nézeteit ismerve az eperjesi filozófusok elméleteit elemezve alaposabban utánanézhettem volna a magyarországi protestáns filozófia jellemzőinek, valamint azoknak az iskolai programoknak, amelyek behatárolták a filozófiatanárok működését.

A huszadik század második felét uraló marxizmus filozófiatörténet-írását a „haladó hagyományok” feltárása határozta meg. Ennek nyomán kanonizálódtak a magyar filozófiatörténet-írásban a hegeli filozófiához valamiképpen köthető bölcselők – elsősorban Erdélyi. És ennek a folyománya volt az is, hogy az Erdélyi által bírált egyezményes filozófia partvonalra került. Be kell vallanom, hogy ezt a tételt én magam is átvettem. És nem ment fel a hiba alól az, hogy ebben nem voltam egyedül. A dogmatikus marxizmus (elsősorban Sándor Pál és Szigeti József személyében), persze a megelőző századtól eltérő eszmei alapon, újraélesztette a történelmi lemaradás tételét is, ezt nem időbeli inkongruenciaként értelmezve, hanem a magyarországi filozófusok megalkuvásának és eklekticizmusának tudva be.

Nos, ha mindezt ismertem volna – akkorra még nem „göngyölődött fel” előttem a Nagy Tekercs megfelelő szövegrésze –, akkor biztosan másként írtam volna meg a Vandrák-monográfiát. Viszont felvittem a nevét a Tekercsre. És attól az időtől fogva fókuszáltam a 19. századi filozófiára, azon belül pedig a felső-magyarországi szerzőkre.

Magam mentségére mondjam el, hogy az egyetemi képzés alatt nem volt olyan filozófiatörténeti kurzusunk, amelyen belül ezzel és a hasonló kérdésekkel foglalkoztunk volna. Hiszen például a Magyar Filozófiai Szemle létezésére is a reneszánsz filozófia történetét előadó, szlovák nemzetiségű és identitású tanárom (Ján Kocka) hívta fel a figyelmemet. Sőt, neki köszönhetem azt, hogy kezdtem odafigyelni a magyar filozófiára, mert a Szemle nem ismerése miatt lerontotta a vizsgaeredményemet. Ezzel, paradox módon, lerakta az alapjait annak a transznacionális pozíciónak, amely ugyancsak később – valamikor a nyolcvanas évek táján – tudatosodott bennem, és erősödött fel a kilencvenes években, amikor szembesültem a magyarországi kollégák szemléletével. Mondhatnám akár úgy is, hogy a képzésbeli különbségeket és hátrányt kompenzálta az a „kettős látás”, amelyik a magyar kultúrát nemcsak belülről, hanem egy másik (ebben az esetben a szlovák és a cseh) kultúra prizmáján keresztül is láttatta.

A Vandrák-monográfia után egy ideig nem foglalkoztam a magyar filozófia történetével. Ennek az volt az oka, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében a szociálfilozófiai kutatócsoportba osztottak be, és a kutatási témám a szociális idő lett. Az itt szerzett ismereteket viszont később kamatoztathattam a filozófiatörténet-írás módszertani problémáinak megoldásánál. A nyolcvanas évek második felében, amikor Magyarországon már a filozófia szabadabban lélegezhetett, Csehszlovákia még mindig a Husák-féle normalizáció ideológiai szorításában fuldokolt. Ezért kezdtem személyes és intézményi kapcsolatokat is keresni Magyarországon. Logikusnak tűnt, hogy mindenekelőtt az MTA Filozófiai Intézetének segítségével láttam a lehetőséget valamiféle nyitásra. Felhasználva azt, hogy a Magyar Filozófiai Szemle révén gyakori kapcsolatban voltam Lendvai L. Ferenccel, megszerveztem Pozsonyban egy találkozót a magyarországi és a szlovákiai akadémiai intézet között, amelyen megegyeztünk egy lehetséges kutatási együttműködésről. Az volt az elképzelésem, hogy ennek egyik alappillére a magyar és a szlovák filozófia történetének kutatása lehetne. Ez nemcsak „hazabeszélés” volt a részemről, hiszen ebben az időben (1987-ben) jelent meg a szlovák filozófia történetének az akkori intézetem filozófiatörténeti kutatócsoportja által megírt összefoglalója, amelyik a 19. század végéig taglalta a témát. Ebbe a kötetbe már sikerült belejuttatnom egy rövid részt Vandrákról és Gregussról. Ugyanakkor – habár a kötet nem a szlovák, hanem a szlovákiai filozófia története címet viselte – az egész koncepció elhibázott volt abból a szempontból, hogy nem vette figyelembe sem a magyar, sem pedig a monarchiabeli kulturális összefüggéseket. Ami azért is kár volt, mert a nagyszombati és kassai jezsuita egyetem tanárainak munkásságát kéziratos forrásokat is felhasználva alaposan feldolgozta, és ez az alaposság jellemezte a felvilágosodás és a romantika korának értelmezését is. Röviden: kiderült, hogy az adott nemzet filozófiájának izolacionista felfogása torzítja a történetértelmezést.

Mondanom sem kell, hogy a tervezett szlovák–magyar filozófiai együttműködést elmosta a rendszerváltás, és teljesen új helyzet állt elő mindkét oldalon.

3. A módszerrel való kokettálás kezdetei

Valamikor 1985 táján a következő néhány sort jegyeztem fel egy, a tanszéki íróasztalom fiókjának aljáról előkerült füzetemben: „Módszeres skizofrénia: lenni és ugyanakkor önmagadon kívül és felül lenni. Reflektálni az események és állapotok átélését. A »tehetetlen egyidejűségből« való menekvés formája, de az önmegmentés lehetősége is. (…) A helyzettel való szembesülés vagy a vele való azonosulás eufóriájává válik, vagy, elutasításként, apátiába való süllyedést eredményez.” Mivel az azonosulás nem jöhetett számba, de apatikus sem kívántam lenni, a múltba menekültem. Rendszeresen olvasni kezdtem a 150 évvel korábbi sajtót. A menekülés lassan kezdett átalakulni, és kiderült, hogy nemcsak a jelenre kapok válaszokat a megsárgult lapokon, és nemcsak a régi, bibliai „semmi új a Nap alatt” igazsága derengett fel, hanem a kultúrtörténeti kánon által háttérbe szorított összefüggések is előbújtak. Nevezetesen, hogy a reformkor ideológiai, kulturális és hatalmi küzdelmeiben gubancolódtak össze azok a szálak, amelyek például a fentebb említett szlovák–magyar viszonyt is alaposan leterhelik. A korabeli szövegek olvasása felnyitotta előttem azokat a kérdéseket, amelyek a Nagy Tekercsen csak később „göngyölődtek le”, és amelyek az újhistorizmus és a dekonstrukció elméletei és kategóriái révén világosodtak meg. Akkor mindez két témában csomósodott össze a számomra: az egyik az volt, hogy az alapvető összefüggések magyarázatát ne a centrumban, hanem a perifériákon keressem, a másik pedig az, hogy a filozófiai szövegeket együtt olvassam a publicisztikai írásokkal. Mindez azonban egyelőre csak homályos programként létezett előttem.

Ahhoz, hogy ez konceptualizálódhasson, szükség volt valamiféle külső behatásra is. És ez szerencsésen el is jött, mégpedig azzal, hogy Magyarországon újra „divatba jött” a hazai filozófia történetével való foglalkozás.[3] A miskolci kollégák (Veress Ildikó, Mariska Zoltán és mások) kezdeményezésére és szervezésében 1992-ben Miskolcon konferencia zajlott le, amelyet ugyanebben az évben követett a magyar filozófusok első világtalálkozója (külön magyar filozófiatörténeti szekcióval).[4] Ezen az első konferencián (amelyet aztán még követtek mások ugyanitt, aztán Kolozsvárott, Pozsonyban, Nyitrán etc.) óriási érdeklődés és részvétel mellett hangzottak el előadások a magyar filozófia múltjáról és jelenéről. Külön elemzést érdemelne, hogy a téma iránt érdeklődők száma miért csökkent a következő időkben, annak ellenére, hogy sikerült a magyar filozófiát bevinnünk a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság nagyrendezvényeire, és a hungarológia részeként elfogadtatni. A lényeg az, hogy ott és akkor elkezdődött egy állandó műhelymunka és kialakult egy viszonylag stabil kutatói bázis, amelyik komoly eredményeket tud felmutatni. Nekem az 1992-es év azért is fontos, mert akkor ismerkedtem össze azokkal a filozófiatörténészekkel, akikkel máig együttműködöm, és akik sok tekintetben olyan új szempontokat vetettek fel, amelyek állandó jelleggel meghatározzák a magyar filozófia történetét érintő gondolkodásomat.[5]

Miért emelem ki a kilencvenes évek elejét és a személyes kapcsolatokat? Egyrészt azért, mert újra – és úgy tűnik, véglegesen – visszatértem a magyar filozófia történetéhez, másrészt azért – és ez a fontosabb –, hogy már nem elszigetelten, hanem az állandó visszajelzések hálójában tehettem mindazt, amit korábban szakmai közösség hiányában próbáltam megtenni. Ez az intézmény- és közösségnélküliség volt az, ami addig elválasztott mind a magyarországi, mind pedig az erdélyi kollégáktól. A kilencvenes évek eleje más szempontból is jelentős volt számomra. Attól kezdve nyílt lehetőségem arra, hogy rendszeresen kutathassak magyarországi intézményekben, könyvtárakban, és konzultálhassak a magyarországi kollégákkal.

Ezek a lehetőségek újra előhozták a reformkori szövegek olvasatából leszűrt tanulságokat, és arra késztettek, hogy mindezeket esettanulmányokban megfogalmazzam. (Lásd: Mészáros 1994) A kötet néhány hipotézist kívánt illusztrálni. Ezek közül az első az volt, hogy a 19. századi magyar bölcselet kánonja nem minden esetben az egyes gondolkodók teljesítményére utalt, hanem inkább bizonyos heteronóm hatásoknak engedelmeskedve alakult ki. Ezek közé besoroltam a nemzeti eszméjét is, de ennek kifejtésével adós maradtam. A második tétel az volt, hogy az eszmék elbírálásának kritériumai perszonifikálódtak azon az alapon, hogy az egyes szerzők mennyire voltak közel vagy távol a centrumot megtestesítő triumvirátustól. A harmadik magyarázó elv pedig „az idő által igazolt eszmék”, azaz a korszellem működését érintette. Mivel ebben a korban az irodalmi viszályoknak modell jellege volt, a kötet központi tanulmánya Csató Pálnak a triumvirátussal folytatott vitájáról szólt azért is, mert a kanonizált felfogással szemben egy merőben eltérő értelmezést nyújtott. Az esettanulmányok központjában egyrészt a kizárásos technikák leírása és az önmagukat marginalizáló szereplők jellemzése állt. A reformkorból pedig az érdekelt, ahogyan a „korszellem” meghatározza, mi lehet filozófia és ki lehet filozófus. Nem kifejtve még a nemzeti filozófiába való beleütközést, és még mindig kritikátlanul kezelve a fennálló kánon bizonyos elveit (értsd: az egyezményes filozófia és Szontagh értékelését). De jogosan bírálva a triumvirátust.[6] Itt még fel sem merült bennem az a gondolat, hogy újra kellene gondolni a kánont, csupán bizonyos elveit kérdőjeleztem meg. És érintettem a magyarországi filozófia többszólamúságát, azaz azt, hogy nem csak magyar nyelven jelenhet meg. Ez a „magyar nyelvű filozófia” versus „filozófia Magyarországon” dilemmában csúcsosodott ki, de még mindig nem tisztázva a történeti összefüggéseket.

Mentségemre legyen mondva, hogy minden esetben, amikor a magyar filozófia története idegen nyelven fogalmazódott meg, akkor háttérbe szorult vagy pedig nem is tételeződött a filozófusok nemzeti identitásának a kérdése is. Amiként történt ez Hanák Tibor német nyelvű összefoglalásában. (Hanák 1990; Ehhez kapcsolódóan lásd: Mészáros 2006) Pontosabban: a német nyelv lehetővé tette számára, hogy ne tegyen különbséget a „magyar” és a „magyarországi” között. Itt ugyanaz történt, mint Tankó Béla két háború közötti angol nyelvű művében. (Tankó 1935) Tankó szerint magyar (értsd: Hungarian) filozófus mindenki, aki a középkortól kezdődően a huszadik századig említésre méltó filozófiai dolgozattal jelentkezett. Ugyanezek a „magyarok” Hanák szerint magyarországiak. Egyértelműbben: a magyar filozófia azonos a Magyarországon művelt filozófiával.

Mivel jómagam főként magyarul írtam az ilyen tárgyú dolgozataimat,[7] valahogyan meg kellett oldanom ezt a dilemmát. Ez pedig radikális volt, mert szembe ment az egész addigi filozófiatörténeti hagyománnyal, és „magyarországi filozófiának” nevezte el a 19. század végéig húzódó korszakot. (Mészáros 2000) A könyv bevezetőjében azzal a finomítással éltem, hogy a magyar filozófia elnevezés a 19. századdal kezdődően már korrekt, de a történet egészére nem alkalmazható. Döntésemnek két okát neveztem meg: Az egyiket akár nevezhetnénk kegyeletinek is, hiszen Erdélyire hivatkoztam. A második pedig a nyelvhasználatot, esetleg az egyes filozófusok nemzeti identitását érintette, tehát azt, hogy a magyarországi filozófia nyelve sokáig nem a magyar, hanem a latin, esetleg a német volt. A könyvem folytatásaként megjelent kétkötetes és a huszadik század filozófusait bemutató összefoglaló (Hell–Lendvai–Perecz 2000, 2001) már nem kellett, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel, mert a századfordulóra professzionalizálódott és intézményesült magyar filozófiát tárgyaló filozófiatörténet-írás csupán az emigránsok példáján keresztül szembesül a másnyelvűség tényével és a transznacionális összefüggésekkel.

Ez a filozófiatörténeti összefoglalóm már a magyarországi kollégákkal való konzultációkon is alapult, és a periodizációs megoldás is konszenzuális volt.[8] Ugyanakkor sem jómagam, sem pedig a konzultációba bevont személyek nem akadtak fenn azon, hogy a szemléletben bennmaradtak a 19. századból örökölt sémák: az elmaradottság és másodlagosság tézisének kritika nélküli elfogadása; a protestáns történetírók által privilegizált célértelmezés, azaz hogy a magyar filozófia célja az eredeti magyar filozófiai rendszer megalkotása; az egyezményes filozófia bizonyos fokú lekezelése; etc. Mindezek a problémák – most már többé-kevésbé tematizálva – felbukkantak abban a nemzetközinek tekinthető és interdiszciplináris kutatásban, amely főként az eredetiség és a recepció kérdéseit járta körül a magyar kultúrában. (Mester–Perecz 2004) Még a kutatást megelőzően több kutató is kifejtette a véleményét a magyar filozófiatörténet-írás állapotáról és lehetőségeiről. (Üres-e a kamra?, 2000) Úgy vélem, hogy ez volt az a pont, amikor új szempontok jelentek meg a filozófiatörténet-írásban, és amikor több átöröklött hagyományt kezdtünk átértékelni.

4. Az első kísérletek a kánon újrafogalmazására

És ez az átértékelés valóban több vágányon haladt, és többen vettünk részt benne. A személyes történet itt már összebogozódik másokéival. Természetesen most is a sajátomról tudok többet mondani, de azt már nem tudom leválasztani a többiről. Alighanem más nézetek is léteznek a 2000-es évek elején publikált dolgozatokban foglaltakról, az én olvasatomban azonban három témakör jelenik meg meghatározó módon: 1. A „nemzeti filozófia” kérdése. 2. Az egyezményes bölcselet és Szontagh szerepének az újraértékelése (és ezzel összefüggésben Erdélyi újrakondicionálása is a magyar filozófiatörténetben). 3. Az iskolai filozófia helyének kijelölése a magyarországi filozófia történetében.

A „nemzeti filozófia” kérdése formálisan ugyan összekapcsolódik azzal a problémakörrel, amelyet a „magyar” – „magyarországi” – „magyar nyelvű” kifejezésekkel próbálunk megnevezni, de valójában egy sokkal bonyolultabb és a magyar filozófia történetének meghatározó korszakával és jelenségével azonosítható. Ez pedig a nemzeti filozófiának a reformkorban kialakult és a 19. század végéig elhúzódó diskurzusformája, amelyet az adott korban az egyik oldalon az egyedül üdvözítő irányzatnak, a másik oldalon pedig a filozófiai jelleg feladásának tartottak releváns korabeli gondolkodók. A nemzeti filozófia problémájával először Perecz László foglalkozott. (Perecz 1992) És ő volt az, aki a témakört továbbgondolta, és akadémiai doktori értekezésben tetőzte be (Perecz 2008), és amelyben a huszadik századi szellemtörténeti irányzatig vitte el elemzését. Ezt a felfogást az opponensek közül a legegyértelműbben Mester Béla kérdőjelezte meg, jómagam kissé visszafogottabban viszonyultam hozzá, de a két vélemény közti hasonlóság így is megmutatkozott. Mester álláspontja úgy fogalmazható meg, hogy a nemzeti filozófia és a nemzetkarakterológia történetét el kell választani egymástól, mert egyrészt tárgyukat tekintve is más jelenségekről van szó, másrészt aktőreik is mások: az első esetben kanonizált filozófusok, a második esetben pedig nem. Valójában ez a mozzanat önmagában is árulkodó, és Mester koncepcióját erősíti, hiszen ha a nemzeti filozófia a 19. század uralkodó diskurzusa, akkor természetszerűleg saját szereplőit emeli be a kánonba. Jómagam amellett érveltem, hogy a nemzeti filozófia koncepciója Almási Balogh Pálnál fogalmazódik meg elsőként, és Szontaghon keresztül Alexander Bernát felfogásában tetőződik. Ezzel szemben Perecz egy más narratívában képzeli el ezt a történetet, de az ellentmondás a két felfogás között nem annyira éles, hiszen – és erről még szó lesz – az egyezményes bölcselet Erdélyi-féle bírálatáról ő maga is megjegyzi, hogy az is feltételez egyfajta kapcsolatot a nemzeti gondolkodás és a magyar hegeli filozófia között.

Mivel ebben az írásban felvállaltam a személyes hangot, engedtessék meg nekem az a vélemény, hogy a Perecz–Mester (Mészáros) szembenállás ebben a kérdésben nem éles, de mindenesetre érinti a kánon kérdését. Ebből a szempontból pedig az elmúlt kb. 15 évben többé-kevésbé elfogadottá vált az a nézet, hogy a nemzeti diskurzus egyértelmű kifejeződése az úgynevezett hosszú 19. században a nemzeti filozófia volt. Ennek az időszaknak a kezdetét és lezárását, másokkal egyetemben, a magyarországi Kant-vitával és Böhm rendszerének kiteljesedésével azonosítom. (Mészáros 2017, 824–825. p.) Mester az, aki több helyen is kifejtette, hogy a nemzeti filozófia (és a nemzeti filozófiák) kialakulása szorosan összefüggött a filozófiai nyilvánosság szerkezetváltásával, valamint a nyelvváltással. (Mester 2015, 2016) Ennek az ideáltipikus példája Magyarországon a Kant-vita volt, amelyen belül egyrészt elvált egymástól a vitázók latin és a magyar nyelvű produkciója, másrészt ez a kétnyelvűség más és más fórumokon jelent meg. A vitával párhuzamosan a magyar filozófia történetének egy jelentős fejezetévé vált a terminológia magyarítása. Ezek után, a reformkor elején már axiómaként kezelődik a magyarnyelvűség és a magyar filozófiának a kultúra modernizálásában játszott szerepe. Ami abban az időszakban – és Szontagh értelmezésében – kettős funkciót takart: egyrészt a feltételezett magyar nemzeti szellem és jelleg kifejezését, másrészt a magyar kultúra kultiválását. Ezt a kettős funkciót Mester a filozófiai élet nemzeti alapú megtervezésének, illetve a filozófiai alapú nemzettervezésnek nevezi.

Párhuzamosan a Perecz–Mester-értelmezéssel és részben -vitával jómagam megpróbáltam összefoglalni a szlovák szakmai közönség számára azt a folyamatot, amelyen belül a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban kialakult a nemzeti filozófia fogalma, és hogy ez a fogalom milyen értelmezéseket kapott a két kultúrában. (Mészáros 2004a-b, 2005) Ezzel valójában az volt a célom, hogy egy elkövetkező stádiumban elvégezhessem a magyar és a szlovák filozófia komparációját, azaz, hogy bizonyítsam: a nemzeti filozófiák csak egy kelet-közép-európai összefüggésrendszerben mutatják meg valódi arculatukat.

Mindez oda vezet bennünket, hogy némileg revideáljuk a magyar filozófiatörténet-írás némely toposzát. Elsősorban azt, hogy az egyezményes filozófia nem kuriózum volt, hanem a korra jellemző kezdeményezés. Másodsorban azt, hogy a magyar nemzeti filozófia által kialakított diskurzus keretezte azokat a vitákat, amelyek a nyugat-európai filozófiai eszmék recepcióját (Hegel-vita), illetve az eredetiség, valamint a filozófiai rendszerek lehetőségét illették. Vagyis el kell fogadnunk azt a tézist, hogy a 19. századi magyar filozófia fő eseményei és főszereplői valamiképpen beletartoznak ebbe a diskurzusba. És ezért ide kell sorolnunk Alexander Bernátot is, aki a század végén – utolsóként ebben a szellemben – a saját munkássága szemszögéből is fontosnak tartotta, hogy véleményt mondjon a magyar kultúra és a filozófia kapcsolatáról. No és természetesen ide sorolódik Böhm maga, aki a nemzeti filozófia inherens eszméjét, az eredeti magyar filozófiai rendszert kiépítette. Böhm a logikus végkifejlet, ugyanakkor ő az, aki megvalósította az átmenetet is a nemzeti filozófia eszméjén túllépő professzionális filozófiába.

Az egyezményes filozófiát a magyar filozófiatörténet-írás (jómagamat is beleszámítva) csaknem máig Erdélyi, majd pedig az Erdélyit az ún. haladó hagyományok közé soroló marxista történetírás szemszögéből értékelte – és értékelte alul. Azzal a nézettel, hogy ez a bölcselet a 19. század reprezentáns diskurzusának, a nemzetinek a része volt, és hogy Szontagh elméletében egy eredeti politikafilozófia jelenik meg, először Mester Béla jelentkezett. Mestert megelőzően csupán egy olyan tanulmányról van tudomásom, amelyik Szontagh filozófiáját szövegelemzésnek vetette alá, és kimutatta, hogy benne „két (egymással nem) egyezményes filozófia” tárható fel. (Kiss 1984, 35–42. p.) Valamint jómagam érveltem azzal, hogy Szontagh amellett, hogy elvetette a német spekulatív filozófiát, több gondolatot is átvett a Hegel által lenézett Friestől. (Mészáros 1995) Ezzel azonban csupán Szontagh epigon-jellegét támasztottam alá. Mester viszont alapjaiban kérdőjelezi meg a kánonban kialakult Szontagh-képet. (Mester 2006, 53–143. p.) A fent említett politikafilozófiai kezdeményezések mellett elsősorban azzal, hogy Szontaghot szembeállítja a korabeli iskolai filozófia rendszerfétisével, vagyis a kanti felfogás értelmében a philosophia in sensu cosmopolitico követőjeként és ápolójaként mutatja be. Másodsorban azzal – ami egyébként nem új felfedezés, de mindenesetre bővítés –, hogy Szontaghot a maga metafizikaellenességével besorolja a korabeli Hegel-vita összefüggésrendszerébe. Konkrétan ez azt jelenti, hogy Szontagh a kanti hagyományt követi, erősítve ezzel is azt a folyamatot, amely az evangélikus iskolai filozófiában indult a megelőző század végén, és a 19. század végére teljesedett ki a legerősebb magyar filozófiai tradícióban. Nem mellékes az sem, hogy Mester figyelmeztetése nyomán most már nem tekinthetjük az egyezményes filozófiát valamiféle egységes irányzatnak, esetleg iskolának, hiszen fő képviselői alaposan eltértek egymástól mind a metafizikai rendszerek megítélése, mind pedig a klasszikus német filozófia recepciója szempontjából. Szontagh megkaphatja méltó helyét az iskolai filozófiával szemben önállósuló nyilvános magyar filozófia történetében, mint a nemzeti diskurzus egyik fő képviselője.

Szontagh tevékenységének az újraértelmezése magával hozza Erdélyi átértékelését is. Erdélyi kemény kritikája az egyezményes filozófiáról azt eredményezte, hogy a filozófiatörténet-írásban meggyökerezett a felfogás kettejük kizárásos kapcsolatáról. Perecz László volt az, aki megbontotta a kánonnak ezt a kövét. Ő amellett érvelt, hogy Erdélyi, miközben bírálja az egyezményes bölcseletet, „bizonyos értelemben maga is a »nemzeti filozófia« hagyományának elkötelezettje marad: filozófiafogalma ugyanis közvetlen kapcsolatot tételez nemzet és filozófia – nemzetkarakter/nemzeti gondolkodás és bizonyos (tudniillik a hegeli) filozófia – között.” (Perecz 2004, 542. p.) Perecz szerint a különbség Szontagh és Erdélyi között egyrészt a nyelv funkcióinak a felfogásában, másrészt a nemzeti filozófia befogadó, illetve bezárkózó jellegében mutatkozik meg. A nyelvfilozófiai aspektus felfogását osztja Mester is (Mester 2014), aki Erdélyi szubsztancialista nyelvfelfogását említi Szontagh funkcionalista értelmezésével szemben. Erdélyi a magyar nyelv szelleméből kívánta kibontani a magyar filozófiát, míg Szontagh úgy vélte, hogy a nyelvnek pragmatikus szerepe van a filozófiai gondolatok kifejezésében. Valójában mindketten – a nemzeti filozófiát programként maga elé tűző Szontagh és a filozófia egyetemességét védő Erdélyi – ugyanannak a nemzeti diskurzusnak a részei. Demonstrálva ezzel a tételt, hogy az „uralkodó eszmékkel” szemben csakis ezeknek az eszméknek a határain belül, tehát szubverzív módon lehet felvenni a vitát.

Mint már az eddigiekből is kitűnt, Szontagh azzal is meg akarta alapozni a létrehozandó magyar bölcseletet, hogy kiűzi onnan a metafizikai rendszereket előtérbe helyező és ezért „nem életrevaló” iskolai filozófiát. Ugyanakkor a magyar filozófiatörténet-írás figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a filozófia kontinuális jelenléte Magyarországon – alapvetően a reformáció óta, és csaknem a 19. század utolsó harmadáig – az iskoláknak köszönhető. Vagyis az iskolai filozófia jellegének, funkcióinak és történetének a kutatása elkerülhetetlen ahhoz, hogy kiderítsük, a filozófia „in sensu scholastico” mikor és hogyan váltott át filozófia „in sensu cosmopolitico” formájúvá. Nem is szólva arról, hogy éppen az iskolai filozófia fő produktumainak, a tankönyveknek a jellege adhat választ arra az állandóan, újra és újra felbukkanó kérdésre, milyen mértékben volt a magyarországi filozófia „követő jellegű”, mennyire volt eredeti, vagy csupán a nyugat-európai eszméket recipiálta? Nem mellékesen éppen a filozófiatanárok működése szolgáltat rengeteg anyagot ahhoz a jelenleg gyakran tematizált kérdéshez, amely az identitást célozza meg. Hiszen a nemzeti identitást gyakran felülírták a lokális, a felekezeti vagy internacionális identitások. De az iskolai filozófia történetének feltárása más módszertani problémákat is felvetett: elsősorban azt, hogy ez a történet csakis az egyháztörténet és az iskolatörténet koordinátarendszerén belül ragadható meg. Magyarán szólva: egyrészt ez nem „tiszta” filozófiatörténet, hanem inkább eszmetörténet, másrészt azt, hogy a magyarországi iskolai filozófia egész meghatározó korszaka alatt felekezeti jellegű volt. Legalábbis ez derült ki számomra akkor, amikor feltérképeztem a felső-magyarországi iskolai filozófia[9] állapotát a 16. századdal kezdődően a történelmi Magyarország felbomlásáig. (Mészáros 2003, 2008) Most már tudom, hogy ennek a témakörnek a megnyitása más megvilágításba helyezte számomra – és talán mások számára is – a magyarországi filozófia történetének néhány mozzanatát, és ezzel hozzájárult a kánon tisztázásához is.

Ez a tisztázás segített abban, hogy elvégezhessek egy magam elé régebben kitűzött feladatot: megírni a magyar filozófia történetét szlovákul. Ami nemcsak azt jelentette, hogy a történetet egy másik nyelven adom elő, hanem – és főként – azt is, hogy szlovák értelem-összefüggésekbe helyezhessem azokat a jelenségeket, amelyek a magyar kultúrában szocializálódottak számára egyértelműek, de egy másik – paradox módon: egy közeli – kultúrában mozgó emberek számára nem azok. Ehhez nagyban segítségemre volt a fent már idézett cikksorozatom a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írás „evidenciáiról”, valamint az, hogy közben belekotnyeleskedtem a szlovák filozófia történetébe is, nem utolsósorban pedig az, hogy a nemzeti filozófia felfogásában már készen volt a Perecz–Mester-féle innovációs séma. Ez a könyvem (Mészáros 2013) tehát nemcsak szerkezetében, hanem részben felfogásában is különbözik a megelőző, magyar nyelvű feldolgozásomtól. A szerkezeti főként azt jelenti, hogy a 19. század végéig befogóan külön részekben tárgyalom az iskolai filozófia történetét. A felfogásbeli pedig az, hogy a magyar filozófia történetét három, egymástól elkülönülő, de egymásból fakadó részre osztottam: a felvilágosodás és a Kant-vita előtti „előtörténetre”, a 19. század utolsó harmadáig terjedő korszakra, amikorra ez a filozófia teljesen intézményesült és akadémikussá vált, valamint az ezt követő időszakra.

5. Második kísérlet a kánon átfogalmazására

Ebbe az irányba néhány irodalomtudományi elmélet filozófiatörténeti alkalmazhatóságának feltételezése mellett ismét Perecz Laci egy tanulmánya adta meg a lökést. (Perecz 2003) Ez a tanulmány egy plágiumügyről szól, de valójában, ahogyan azt Perecz is kiemeli, tudománymódszertani kérdésről volt szó benne. Arról, hogy egy publikáció elbírálásánál mik a tudományosság kritériumai. A végkövetkeztetés tézise a következő: a vitában az iskolafilozófiai és az iskolai filozófián túli filozófiaértelmezés ütközött egymással. Az itt felhozott Pauer–Kármán-vita előtt tíz évvel már Böhm is plágiummal vádolta meg Pauert, és felveti azt, hogy az excerptumok ideje már lejárt az iskolai filozófiában is. Sőt, ha még jobban visszamegyünk az időben, és kitekintünk a Monarchia iskolai filozófiájára is, akkor találkozunk a híres-hírhedt Zimmermann-üggyel, amelynek volt magyar vonatkozása is, hiszen Zimmermann gimnáziumoknak szánt filozófia-tankönyvét magyarra is lefordították. (Mészáros 2014, 179–204. p.)

Hova mutatnak ezek a viták? Elsősorban oda, hogy a magyar filozófia eljutott addig a pontig, amikor az iskolai filozófia elveszítette korábbi szerepét, és a nyilvános filozófiával szemben, amely az eredetiséget helyezi előtérbe, háttérbe szorult. Azok után, hogy a filozófia Magyarországon emancipálódott a vallással szemben, kialakította saját intézményrendszerét, és képessé vált arra, hogy reprodukálja saját létét, elszakította a köldökzsinórt, amelyik az iskolai filozófiához kötötte. Vagyis azok a diskurzusformák is elveszítették meghatározó szerepüket, amelyek az iskolai filozófiához kapcsolódtak. Közülük a legfontosabb, a felekezeti jelleg, amely három évszázadon keresztül kimutatható volt, lassan eloszlott. Másodsorban az is kiderült, hogy egy intertextuális probléma – a pretextus és a poszttextus viszonya – teljesen más megoldást nyer az iskolai filozófiában, és mást a nyilvános filozófiában. Azaz: kulcsot kaptunk az eredetiség kérdésének a megválaszolásához. Az a probléma, amelyet elsőként Almási Balogh fogalmazott meg, majd pedig Erdélyi gondolt tovább, és ami „lemaradás-szindrómaként” kísértett a magyar filozófiában és filozófiatörténet-írásban,[10] valójában szertefoszlott. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar filozófia egyidejűvé vált az európai filozófiával, mert ugyanazokat a kritériumokat kezdte támasztani a filozófiai szövegekkel szemben, mint bárhol, az ún. nagy filozófiai nemzeteknél.

Ha tovább sarkítom ezt a kettős kérdést, akkor eljutok ahhoz a kemény állításhoz, hogy a magyar filozófiatörténet-írás már részben elhagyhatja az irodalomtörténet-írás sablonjait, mert inherens kritériumokat kapott a periodizációhoz. Egyrészt ott van a Kant-vita, amelyben gyökerezik a sajátságos magyar filozófia, másrészt pedig adva van az iskolai filozófia háttérbe szorulása, mint a professzionális és nemzetek feletti filozofálás hegemóniájának a kezdete.

De azért még messze van Kánaán. Hiszen nagyon sok olyan módszertani jellegű kérdést kell még megválaszolnunk, amelyek érinthetik a kánon jellegét, de főként a szemléletünket változtathatják meg. Még mindig élnek a filozófiatörténet-írásban a klasszikus (pozitivista) alapú komparatisztika elvei. Ami nem hiba, sőt, előny, ha a filológiai pontosságról és megbízhatóságról van szó. De már Joó Tibor is tudta, hogy a pozitivista adatgyűjtést valamiféle szintézisnek kell követnie. No de milyen módszerekkel juthatunk el a szintézisig?

Feltételezésem szerint – amely feltételezést részben alá is támasztottam (Mészáros 2014) – három megoldás kínálkozik. Az első arra vonatkozik, hogy a filozófia társadalmi kontextusait, az egyes gondolkodók társadalmi státuszát és a politikai hatalom beavatkozásait, valamint az azokkal szembeni ellenállás formáit kielemezzük, de közben túllépjünk a pozitivizmus és a marxizmus társadalmi meghatározottság felfogásain. Ehhez jó segítséget nyújthatnak az újhistorizmus és a posztkoloniális elméletek fogalmai. Gondolok például az újhistorizmus elvére, miszerint a kulturális térben egymástól elválaszthatatlanul áramlanak filozófiai és nem filozófiai szövegek, és hogy a szövegeknek ez az együttléte nemcsak azt mutatja, milyen társadalmi hatást váltanak ki, hanem lehetővé teszi azt is, hogy felderítsük az adott filozófiai irányzat vagy mozgalom valódi jellegét. A posztkoloniális elmélet szubaltern fogalma, vagy a kulturális hibriditás értelmezése pedig értelmezési keretet nyújt a magyarországi filozófusok státuszának és identitásának elemzéséhez, amely nem mellékes kérdés a magyarországi filozófia korábbi korainak feltárásakor. Ami aztán elvisz bennünket az újhistorizmus szubverzió fogalmához. Tudjuk, persze, hogy a szubverzív viszonyulás elválaszthatatlan a mindenkori hatalom containment-jétől, vagyis azoktól a formalizált vagy informális eljárásmódoktól, amelyek helyükre teszik a szubverzív akciókat. A magyar filozófia története azonban nem zárja ki azokat az eseteket sem, amikor bizonyos kezdeményezések a saját céljaik megvalósításához éppenséggel a hatalom containment-jéhez való viszonylagos hasonulást alkalmazták. Gondoljunk arra, ahogyan például Szontagh és az ő oldalán álló vitatársakkal együtt – kihasználva a Monarchia hivatalos Hegel-ellenességét – a magyar hegeliánusok elutasításával kötötte össze a sajátságos nemzeti filozófia megvalósítását. És ezzel nemcsak egy konkurens irányzatot állított félre időlegesen, hanem megvédte magát a politikai hatalom preferálta filozófiával, a herbartizmussal szemben is. Vagyis a containment hallgatólagos elfogadásával valójában egy szubverzív tettet hajtott végre.

A második feladat a már fentebb jelzett átvétel-kérdésben csomósodik össze. Valójában azt kell tisztáznunk, hogy az idegen gondolatok átvétele és átültetése a magyar filozófia összefüggésrendszerébe mennyiben jelent egyszerű mechanikus másolást (ezzel együtt az eredetiség elvesztését), alkotó alkalmazást (tehát a belső összefüggések figyelembevételét), esetleg az illető irányzat centrumával való egyidejű együttműködést. Az átvétel – ideáltipikus esetben – a pretextus és a poszttextus azonosságát nyújtja, amely a bevallott fordítás esetében teljesen korrekt eljárás, a szerző személyének elhallgatása vagy elfedése esetében azonban plágiumnak nyilvánul. A parafrázison alapuló rekonstrukciós eljárás határesetként fogható fel, mert ha feltárja a szerző személyét, akkor interpretációként is felfoghatjuk, ha azonban elfedi, akkor az iskolai filozófia hagyományai alapján excerpálásnak, a tudományosság és az eredetiség követelményei nyomán plágiumnak kell neveznünk. A filozófiai eszmék appropriációja, ha az nem egyszerű eltulajdonításon alapul, akkor kettős formát ölthet: ha egy pedagógiai célokat szolgáló feldolgozást céloz meg, akkor kompilációként működik, ha pedig egy már megelőzően létező rendszerbe illeszti be ezeket a gondolatokat, és ezzel új összefüggéseket kreál, inkorporálásnak tekinthető. Vagyis nem elegendő, ha a filozófiatörténet-írás megállapítja az illető magyar gondolkodónak egy filozófiai mintától való függését, és ezzel besorolja ezt a gondolkodót valamelyik táborba, hanem a függés minőségével is foglalkoznunk kell. Ezáltal ugyanis bizonyos, a periodizációt érintő, és már fentebb leírt temporális kérdések is megválaszolhatókká válnak.

És ezzel már el is jutottunk a harmadik feladathoz, egy monarchiabeli komparáció szükségéig. Tehát oda, hogy ezentúl ne csak önmagában kezeljük a magyar filozófiát (gondolok itt főként a huszadik század előtti korszakokra), hanem vessük össze a kelet-közép-európai filozófiák trajektóriumait.[11] Ezen belül aztán terítékre kerülhetnek olyan kérdések, amelyek pl. arra is irányulhatnak, hogy miként lehetséges a monarchiabeli hivatalos Hegel-tiltás mellett az, hogy a lengyelek és a szlovákok Hegelre hivatkozva fogalmazzák meg saját nemzeti filozófiájuk alapelveit, míg a magyar filozófia éppen az ellenkező lépést teszi meg. A csehek pedig egyszerűen átlépnek Hegelen, és Bolzano révén nemes egyszerűséggel visszanyúlnak Leibnizhez, átugorva így a teljes német klasszikus filozófiát, és megalapozva a huszadik századi formális logikát. Vagy rákérdezhetünk arra is, miért fogékony a 19. századi lengyel és szlovák gondolkodás a messianizmusra, míg a magyar, az osztrák és a cseh filozófia immunis vele szemben. Esetleg kielemezhetjük, miért válik az ún. közvetlen megismerés témája a szlovákoknál metafizikaivá, a magyaroknál viszont megmarad ismeretelméleti és gyakorlati szinten? A problémák köre ennél tágabb. Az azonban leszögezhető, hogy megoldásuk választ ad a magyar filozófia történetének sajátosságaira is.

Miután idáig legöngyölődött előttem a Nagy Tekercs, megváltozott előttem a magyar filozófia története is. Amit eddig a kezdetektől kiindulva többé-kevésbé kontinuális történésnek véltem látni, egyszeriben bizonyos diskurzusok egymásmellettiségében mutatkozott meg addig a pontig, ahol némely diskurzus elhalványult vagy eltűnt, és egy transznacionális diskurzus hegemóniájába nőtt át. Ahogyan azt az akadémiai székfoglalómban előadtam,[12] a magyar filozófia alapvetően leírható az iskolai filozófia versus nyilvános filozófia kettősségében, ahol is az iskolai filozófián belül lokális, felekezeti és internacionalista diskurzus is megkülönböztethető, a nyilvános filozófia pedig a nemzeti filozófia formájában, valamint az akadémikus és a transznacionális diskurzuson keresztül nyilvánul(t) meg. Ha a saját történetírói pályámat nézem, akkor kitűnik, hogy egy lokális témával kezdtem, ahonnan eljutottam odáig, hogy ez a lokális jelenség a magyar filozófia történetének egyfajta diskurzusává vált, és besorolódott a többi közé. Ezek közül a diskurzusok közül a legnagyobb figyelmet a már felsorolt dolgozataimban tárgyalt témáknak szenteltem: iskolai filozófia, felekezeti filozófiák kapcsolatai, regionális (felső-magyarországi) filozófia, nemzeti filozófia. A felső-magyarországi filozófia alaposabb jellemzését, a főbb irányzatok és szerzők bemutatásával aztán egy külön tanulmányban vázoltam fel. (Lásd: Mészáros 2020) Ebből is kitűnik, hogy azok a diskurzusformák, amelyek a tizenkilencedik század végére etablálódtak Magyarországon (akadémikus filozófia, transznacionális diskurzus), már túl vannak az általam tárgyalt témakörökön. Vagyis másvalakik illetékesek ezek feldolgozásának a bemutatásában.

Most úgy vélem – most, mert nem tudom, hogy meddig fog még göngyölődni a Tekercs –, hogy a magyar filozófia történetének kutatásában az elmúlt negyedszázadban, vagyis 1992 óta sok történt. Több, mint a megelőző korszakban. Ennek ellenére érvényes az, amit Perecz László szokott gyakran ismételgetni: messze vagyunk a magyar irodalomtörténet-írás állapotától, mert hiányoznak a szakterületek, a bibliográfiák és a kézikönyvek. Én mindehhez azt tenném hozzá, hogy hiányoznak a módszertani viták is. Sőt, ezekben látom a továbblépés egy fontos irányát.

De talán megvárom a Nagy Tekercs következő sorait.

Irodalom

Beöthy Ottó 1979. A hegeli tanok magyarországi történetéhez (1818–1844). Magyar Filozófiai Szemle, 3–4. sz. 249–300. p.

Diderot, Denis 2003. Mindenmindegy Jakab meg a gazdája (ford. Bartócz Ilona). Kolozsvár, Kriterion Kiadó.

Hanák Tibor 1990. Geschichte der Philosophie in Ungarn, München.

Hell Judit–Lendvai L. Ferenc–Perecz László: Magyar filozófia a XX. században, I–II. Budapest, Áron Kiadó.

Horkay László 1970. A hegeli viták szerepe az egységes magyar filozófiai műnyelv kialakításában. Magyar Filozófiai Szemle, 5. sz. 925–935. p.

Kiséry András 2015. Hajnal és Thienemann láthatatlan kollégiuma. A tudomány hálózatai, a német szociológia és a kommunikáció egyetemi kutatása Magyarországon 1930 körül. In Neumer Katalin (szerk.): Médiák és váltások. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Központ.

Kiss Endre 1984. A magyar filozófia fő irányai a szabadságharc bukásától a kiegyezésig. Magyar Filozófiai Szemle, 1–2. sz. 26–70. p.

Mester Béla–Perecz László (szerk.) 2004. Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás. Budapest, Áron Kiadó.

Mester Béla 2006. Magyar philosophia. A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig. Kolozsvár–Szeged, Pro Philosophia.

Mester, Béla 2010. A comparative Historiography of the Hungarian and Slovakian National Philosophies: A Central European Case. LIMES, Vol. 3. No. 1. 13. p.

Mester, Béla 2012. Toward a Central-European Comparative History of Philosophy: After Chimaerae of National Philosophies – the Hungarian Case. SYNTHESIS PHILOSOPHICA, 27, 2. 269–283. p.

Mester Béla 2014. Erdélyi János és a magyar filozófia nyelve. Irodalomtörténeti Közlemények, 4. sz. 507–518. p.

Mester Béla 2015. A „nemzeti filozófia” virágkora és bukása a 19. századi magyar kultúrában. In Neumer Katalin (szerk.): Identitások és váltások. Budapest, Gondolat Kiadó, 93–116. p.

Mester Béla 2016. A 19. századi nemzet mint filozófiai program. In Hörcher Ferenc–Lajtai Mátyás–Mester Béla (szerk.): Nemzet, faj, kultúra a hosszú 19. században Magyarországon és Európában. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 71–90. p.

Mészáros András 1980. Vandrák András filozófiai rendszere, Pozsony, Madách Kiadó.

Mészáros András 1994. A marginalitás szelíd bája. Pozsony, Kalligram.

Mészáros, András 1995. Jakob Friedrich Fries hatása a magyarországi filozófiára. Magyar Filozófiai Szemle, 3–4, 481–498. p.

Mészáros András 2000. A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. Pozsony, Kalligram.

Mészáros András 2003. A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona, Pozsony, Kalligram; Ennek a kötetnek a kibővített (142 közben beazonosított filozófiatanár neve) és szerkezetében átdolgozott szlovák kiadása: Školská filozofia v bývalom Hornom Uhorsku. Bratislava, Veda, 2008.

Mészáros, Ondrej 2004a. Evidencie a kvázi-evidencie v historiografii tzv. národnej filozofie (o pojme národnej filozofie v maďarskom myslení). Filozofia, 6. sz. 385–400. p.

Mészáros, Ondrej 2004b. Evidencie a kvázi-evidencie v historiografii tzv. národnej filozofie (o pojme národnej filozofie v maďarskom myslení). Filozofia, 7. sz. 467–481. p.

Mészáros, Ondrej 2005. Evidencie a kvázi-evidencie v historiografii tzv. národnej filozofie (národná filozofia v slovenskom myslení a pokus o riešenie problému). Filozofia, 10. sz. 784–795. p.

Mészáros András 2006. „Magyar filozófia = Magyarországon művelt filozófia”. Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán. In Veres Ildikó (szerk.): Megidézett reneszánsz. Hanák Tibor emlékkötet. Miskolc, 109–118. p.

Mészáros, Ondrej 2013. Dejiny maďarskej filozofie. Bratislava, Veda.

Mészáros András 2014. Széttartó párhuzamok. Pozsony, Kalligram.

Mészáros András 2015. Lehetséges-e a magyar filozófia történetének szinoptikus szemlélete? In Dénes Iván Zoltán (szerk.): A magyar történetírás kánonjai. Budapest, Ráció Kiadó, 214–225. p.

Mészáros András 2017. Diskurzusmodellek a magyarországi filozófia történetében. Magyar Tudomány, 178. évf. 7. sz. 819–827. p.

Mészáros András 2020. A filozófia Felső-Magyarországon. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 22. évf. 3. sz. 3–33. p.

Perecz László 1992. A nemzeti filozófia születése (Egy 1847-es akadémiai vitáról). Gond, 1. évf. 2. sz. 29–35. p.

Perecz László 2003. Túl az iskolafilozófián: A Pauer – Kármán-vitáról. In Mészáros András (szerk.): Iskolai filozófia Magyarországon a XVI–XIX. században. Pozsony, Kalligram–Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 145–152. p.

Perecz László 2004. „Nemzeti filozófia”: saját vagy idegen? Erdélyi János és a „magyar filozófia” gondolata. Irodalomtörténeti Közlemények, 5–6. sz.

Perecz László 2008. Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. Budapest, Argumentum Kiadó.

Tankó Béla 1935. Hungarian Philosophy. In Acta Litterarum ac Scientiarum reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephiane. Sectio: Philosophia. Szeged, Tom. V. Fasc. 3. 119-136.

Tordai Zádor 1962. A magyar kartezianizmus történetének vázlata. Magyar Filozófiai Szemle, 6. sz. 54–79. p.

Üres-e a kamra? Körkérdés a magyar filozófiai hagyományról. Magyar Tudomány, 2000/8.

A gender és az etnikum hatása az etnikai kisebbségi nők lehetőségeire Szerbia felsőoktatási rendszerében

1. Bevezetés

A felsőoktatás jelentős szerepet játszik a férfiak társadalmi nemi szempontú privilégiumainak megteremtésében és reprodukciójában, valamint a nők alárendelt helyzetének megszilárdításában. (Cotterill–Letherby 2005, 109–113. p.) A diszkrimináció az egyik oka annak, hogy a nők a professzori pozíciókban kevesebbet publikálnak, és kevesebbet is keresnek, mint a férfiak. (Mercer 2013, 125–134. p.) A statisztikák azt mutatják, hogy bár egyre több nő és férfi szerez egyetemi tanári végzettséget, a férfiakhoz képest szignifikánsan több nő tűnik el a karrierje csúcsán, ami azt jelenti, hogy a felsőoktatási rendszerben a nők üvegplafonba ütköznek. (Niegel 2014, 54–55. p.) A legmagasabb beosztású női kutatók száma alacsony, mivel a döntéshozói pozícióban lévő nőknek hatékonyan kell összeegyeztetniük a következő kulcsfontosságú tényezőket: a családi kötelezettségeik ellátását, a családjuk támogatását, a kollégákkal való baráti viszonyok ápolását és a vezetőséggel való együttműködést. (Shahtalebi–Yarmohammadian–Sima 2011, 3644–3647. p.) A tudományos kiválóság a siker egyik kulcstényezőjeként jelenik meg, amely a tisztán meritokratikus rendszer előfeltételeként szolgálhat. A meritokrácia paradigmaként mutatkozik meg az akadémia felépítésének megértésében, (Śliwa–Johansson 2013, 838. p.) a nemek közötti egyenlőség szempontjából a tudományos kiválóság ugyanakkor nagyon relatív kategória, mivel a nők társadalmi hátránnyal indulnak. (Pető 2013, 550–565. p.) Az egyetemi karrier és a családi élet közötti egyensúly megteremtésének feladata alacsonyabb tudományos produkciót (Acker–Armenti 2004, 3–24. p.) eredményez, és ez leginkább nőket érintő probléma. Minél magasabb tudományos fokozattal rendelkező oktatókat vizsgálunk, annál kevesebb lesz közöttük a nő – ez azt is jelenti, hogy több női tanársegéd van, mint női professzor. (Blagojević 2015) A társadalom különböző jegyei, így az osztály, a rassz és az etnicitás általában bizonyos paraméterekkel rendelkeznek, (Yuval-Davis 2006, 199. p.) és úgy tekintünk rájuk, mint a biológiai sors következményeire, amelyek a rétegeződéshez kapcsolódnak és a személyes tulajdonságok genetikai készletei. (Cohen 1988, 9–118. p.) Az etnikai kisebbségek egyetemi oktatói körökben való képviseletét kutatva kitűnik, hogy a kisebbség többséghez viszonyított számarányához képest is kevesebb tanár kerül ki közülük, (Lendák-Kabók 2015, 139–156. p.) és a döntéshozói pozíciók elérésének lehetősége is nagyobb kihívást jelent számukra. Amikor a szerb felsőoktatási rendszerben etnikai kisebbségi nőkről beszélünk, két kategória metszi egymást: a társadalmi nem és az etnikai hovatartozás. Az Újvidéki Egyetem tizennyolc rektora közül három volt nő, de egyikük sem tartozott nemzeti kisebbséghez. (Savić 2015) A kisebbségi nők azonban láthatatlan, de fontos szerepet töltenek be az etnikai közösségükben: Yuval-Davis azzal érvel, hogy a nők feladata az etnikai és nemzeti kollektív csoportok reprodukciója, (Yuval-Davis1996, 17. p.) más szóval a kisebbségi nőkre (Korać 1996, 133–143. p.) a nemzeti identitás „kapuőri” (gatekeeping) szerepe hárul. Acker és Armenti (Acker–Armenti 2004) szerint a kisebbségi csoporthoz tartozó nők úgy érzik, hogy további nyomásnak vannak kitéve a Tierney és Bensimon által a kulturális adózásnak (cultural taxation) nevezett jelenség következtében. A kulturális adózás azt jelenti, hogy a tudományos életben a siker mellett a kisebbségi közösségek akadémikusai további elvárásokkal és nehézségekkel is szembesülnek a közösségükből származó hallgatók mentorálása és támogatása során. (Tierney–Bensimon 1996) Ezen túlmenően küzdenek a másságukkal (Spivak 1985, 247–272. p.), amely a maihoz képest a jugoszláviai kommunista korszakban eltérő jellegű volt, ugyanis a kvótarendszernek köszönhetően profitálhattak belőle. (Miladinović 2003, 33–60. p.) Maran (Maran 2013, 229–238. p.) szerint a kisebbségi közösségek tagjai kisebbségi komplexussal küzdenek, ami befolyásolja az identitásukat. Maran egy bizonyos mértékű alacsonyabbrendűségi jelenséget kapcsol ehhez, amely azon a gondolaton alapszik, hogy egy adott személy egy másik embercsoporthoz tartozik.[1] Az interszekcionális perspektíva bemutatásával arra törekszem, hogy áthidaljam a szakadékot az akadémiai közösségekkel foglalkozó irodalomban eddig kidolgozott két különféle megközelítés, a gender és az etnikai kisebbségi kérdések között. A tanulmányban azt vizsgálom, hogy Szerbia felsőoktatási rendszerén belül a nemzeti kisebbségi nők építhetnek-e karriert, ezt követően továbbra is színvonalas tudományos úton maradhatnak-e, illetve hogyan tudnak döntéshozói pozíciókat elérni az akadémiai közösségben. A szerbiai felsőoktatási rendszerben a magyar, a szlovák és a román etnikai kisebbségi nők helyzetét korábban nem vizsgálták, a dolgozatom tehát fel kívánja tárni a küzdelmeiket és a lehetőségeiket. Bemutatom továbbá a szerb felsőoktatásban fennálló patriarchális értékrendszert is, amelyben a női interjúalanyok egyensúlyozni próbálnak, az elemzett narratív stratégiákon keresztül pedig igazolják a döntéseiket, vagy magyarázzák a helyzetüket és motiváltságuk hiányát.

2. Elméleti kiindulópontok

A kelet-európai országok közvetlenül a kommunista diktatúrák utáni függetlenedésüket követően hasonló helyzetbe kerültek, mint a harmadik világ országai. Három fő párhuzam fedezhető fel közöttük: (1) gyarmati örökséggel kell élniük; (2) olyan gazdasági rendben kell megszerezniük a függetlenségüket, amely megkülönbözteti a kevésbé iparosodott országokat; (3) marginális pozícióban vannak a politikai, gazdasági és technológiai hatalom központjaihoz képest. (Sardar–Davies 1992, 150. p.) Utóbbi állítás különösen érdekes a kelet-európai nők szempontjából, akiket a tranzíció érintett vagy még mindig érint. A kommunista örökséggel rendelkező kelet-európai társadalmakban általánosan jellemző a munkaerő alulfizetettsége, különösen azokban az ágazatokban, amelyekben eleve magasabb a nők foglalkoztatottsága, valamint a háztartásvezetés időigényessége is jobban felemészti erejüket a férfiakéhoz képest. (Blagojević 2009, 43. p.) Az észtországi orosz anyanyelvű nőkről szóló kutatások azt sugallják, hogy az etnicitás és a társadalmi nem keresztezik egymást, és ennek eredményeként az etnikai kisebbségi orosz nők az észt munkaerőpiacon a legalacsonyabban fizetett munkákat végzik, (Aavik 2013, 203–224. p.) ezzel kapcsolatban még figyelemre érdemes, hogy nem a társadalmi nemüket tekintik a diszkrimináció fő forrásának, hanem az etnikai hovatartozásukat. (Aavik 2013)

3. A gender és az etnikum a felsőoktatásban: a kelet-európai perspektíva

3.1. A társadalmi nem a felsőoktatásban

A nemek közötti egyenlőség a felsőoktatásban két egymással ellentétes irányból közelíthető meg. Egyrészt a „hasonlóság” elve alapján: a nők ugyanolyan szintű oktatáshoz, szakképesítéshez és jövedelemhez juthatnak hozzá, mint a férfiak. A másik a „különbség” elve: a nőkkel kapcsolatos konkrét perspektívák vagy gyakorlati formák értékelése, például a nők tanulmányainak vizsgálati területként való létrehozása, vagy a tanítás feminista megközelítéseinek kidolgozása, amelyek kiemelik a tanulók és a tanárok társadalmi helyzetét. (Unterhalter 2006, 621. p.) Annak ellenére, hogy Szerbiában a nők ugyanolyan szintű képzésben részesülnek, mint a férfiak, Blagojević állítása szerint jellemző a horizontális szegregáció, amely egyes tudományok feminizációjában, más területeken (pl. a számítástechnikában) pedig a nők jóval kisebb számarányában mutatkozik meg. Feltételezhető tehát, hogy a különböző tudományok különböző mértékben „nyitottak” a nők számára, ezért ha a nők karriert építenek azokban a tudományágakban, amelyek „nyitottabbak feléjük”, általában kevesebb akadállyal szembesülnek, mint ellenkező esetben. (Blagojević 2009, 111. p.) A kelet-európai női kutatók gyakran tájékozatlanok a nemek közötti egyenlőség terén elért legújabb fejleményeket illetően, ezért a tudományos intézményeikben uralkodó általánosan rossz körülményekről beszélnek. Gyakran nem értik a társadalmi marginalizáció és a gender szempontú kirekesztés jelenségeit. (Blagojević 2009, 110. p.) Annak ellenére, hogy a felsőoktatási intézményekben kedvezőtlen feltételek uralkodnak, az ott dolgozó nők száma egyre növekszik. A női kutatók létszámnövekedésének az lehet az oka, hogy a férfiak betöltik az ipar kínálta, jobban fizetett munkahelyeket, és elhagyják az akadémiai pozícióikat, vagy egyáltalán nem is érdeklődnek ezek iránt.[2]

3.2. Az etnikum kérdése a felsőoktatásban

Az egyetemi tanulmányok valószínűleg nem jelentenek azonos élményt, és a jutalmazási rendszer sem lesz mindenki számára azonos mértékben elfogadható. (Reay–Davies–David–Ball 2001, 855–874. [871. p.]) Az etnikai kisebbségi közösségek tagjainak életében esetenként töréspontot jelent a felsőoktatási képzés és a karrierépítés, (Ball–Reay–David 2002, 333–357. p.) különösen azért, mert nem az anyanyelvükön kell tanulniuk. Az anyanyelven történő oktatás döntő jelentőségű a nemzeti identitás megőrzésében, és ezt egyre inkább hangsúlyozzák a többnyelvű régiókban, mivel az anyanyelv tanulása javítja az általános iskolások eredményeit. (Seid 2016, 21–38. p.) Az anyanyelv megőrzésében fontos szerepet tölt be az anyanyelvű oktatás, hiszen a nyelvi mellett etnikai dimenzióval is rendelkezik, a „képzelt közösségi jövő” az anyanyelv használatának biztosítását feltételezi. (Papp 2015, 51. p.) Az etnikai kisebbségek ezért általában törekszenek az anyanyelvi oktatás valamilyen intézményesült formájának kialakítására, egyszersmind saját nyelvük iskolai használatára, mivel ebben a közösséget fenyegető nyelvi asszimiláció megakadályozásának vagy mérséklődésének eszközét is látják. (Papp 2015, 51. p.) Romániában kiterjedt magyar nyelvű általános és középfokú oktatás folyik, a magyar kisebbségi közösség oktatásának középpontjában pedig a felsőoktatás bővítése áll. (Kyriazi 2018, 412–433. p.) Annak ellenére, hogy a magyar etnikai kisebbségnek egyetemi szinten is lehetősége van az anyanyelvén tanulni, nem volt könnyű anyanyelvi egyetemet létrehozni. Egy államilag finanszírozott, különálló magyar egyetem megalapítása problematikussá vált mind a régóta fennálló többségi ellenzék, mind pedig a kisebbségi belső nézeteltérések szempontjából. (Kyriazi 2016)

Szerbiában az egyetemi hallgatók csak néhány szakon tanulhatnak a saját, kisebbségi anyanyelvükön,[3] és nincsenek kisebbségi nyelveken működő egyetemek[4] sem. A kisebbségi nyelveken folyó általános és középfokú oktatás bizonyos jövőbeli kockázatot jelenthet az etnikai kisebbségek tagjai számára, a tantervek ugyanis heti szinten csupán néhány órányit írnak elő a szerb mint környezetnyelv tanítására. Mindez kiegyensúlyozatlan kétnyelvű generációkat generál, amelyeket a szerb nyelv nagyon alacsony szintű ismerete jellemez. (Filipović–Vučo–Đurić 2007, 222–242. p.) Az etnikai kisebbségi fiatalok tehát a szerb nyelv megfelelő ismerete híján nehézségekbe ütköznek egyetemi képzésük és/vagy a megfelelő munkahely megtalálása során. (Filipović–Vučo–Đurić 2007) Először át kell küzdeniük magukat a nyelvi akadályokon, azaz tanulmányaik/munkájuk megkezdésével párhuzamosan el kell sajátítaniuk a szerb nyelvet, ami plusz időt, erőfeszítést és áldozatot igényel a részükről. (Lendák-Kabók 2017, 77–93. p.) Korábbi kutatások megerősítették, hogy a többségi nyelv hangsúlyos használata komoly hatást gyakorolhat azoknak a munkakörnyezetére (pl. a munkatapasztalat, a teljesítményértékelés, a feladatkiosztás terén), akik munkájuk közben nem az anyanyelvükön kommunikálnak, valamint a nyelvi tényező befolyásolja karrierjük fejlődését (az előmenetelt és az azzal való elégedettséget) is. (Russo–Islam–Koyuncu 2017, 507–520. p.) A nyelvi nehézségek miatt nagyon kevés kisebbségi hallgató képes karriert építeni a felsőoktatásban. A szocialista Jugoszláviában ez nem így volt, mert a Kommunista Párt megértette,[5] hogy egy ilyen sokszínű népességgel rendelkező ország sikeres működtetése érdekében rendkívül fontos tiszteletben tartani az etnikai kvótákat, azaz az állami és a katonai tisztviselők, az egyetemi tanárok, illetve a kisebbségi és a többségi etnikai csoportok százalékos arányai megfeleltek a népesség nemzeti struktúrájának. (Miladinović 2003, 39. p.) Ma csupán az egyre fogyatkozó kisebbségi tudományos elittel vethetünk számot, de kétségtelen, hogy létezik egy vajdasági tudományosság, „amelynek művelői körébe beletartoznak mindazok, akik e térségről és azon belül a magyarokat érintő kérdésekről írnak, függetlenül akár attól is, milyen nyelven teszik ezt”. (Papp 2016, 35–48. p.)

4. A nők karrierje és vezetői pozícióik a felsőoktatásban

Bourdieu és Wacquant (Bourdieu–Wacquant 1992) azzal érvelnek, hogy a hatalom téves elismerésen keresztül működik, amikor a kulturális kiváltságokat és hatalmat inkább tulajdonítottnak vesszük, s ezért természetesnek és legitimnek tekintjük, mintsem hogy kiérdemeltnek. Az akadémiai közösségen belül a hatalom nemek közötti azonos arányú megoszlása kulcsfontosságú tényező a társadalmi változás kieszközlésében. A szenior és a döntéshozói szerepekben a nők alulreprezentáltsága nem pusztán szimbolikus, hanem státussérülés (status injury). (Morley 2005, 109–119. p.) A magas beosztásban dolgozó nők hiánya egyaránt jelenti a kulturális felismerés hiányát, valamint az anyagi és az intellektuális elnyomást. (Fraser 1997) A patriarchális értékrendszer a nők számára megnehezíti a vezető pozíciók elérését; egyes nők nem látják magukat vezetőként, mert nem ismerik fel az ilyen pozíciókhoz szükséges értékeket. (Mišić Andrić–Markov 2018, 115–133. p.) Másrészt vannak olyan nők, akik vezető pozíciók elérésére törekszenek, és ezért elfogadják az ilyen pozícióban lévő személyek (férfiak) viselkedési mintáit, (Madden 2002, 115–143. p.) de ez csak afféle „patriarchális alku” (patriarchal bargain). (Kandiyoti 1988, 274–290. p.) Noha a női vezetőknek más nőket is fel kellene karolniuk, (Cox 2008) úgy tűnik, hiányzik belőlük a szolidaritás, ami a felsőoktatási rendszeren belül a tudományos élet neoliberális átalakulásának, valamint az emberi és szakmai kapcsolatok atomizálásának eredménye lehet, (Žarkov 2015, 269–273. p.) de a nőknek nehézséget jelent a neoliberális sikerprojektbe való bekapcsolódás (Tsouroufli 2018, 9–24. [12. p.]) is. A legfrissebb kutatások szerint (nemzetiségüktől függetlenül) a női alkalmazottak Szerbiában, különösen pedig a Vajdaságban nem érdeklődnek az egyetemi vezetési struktúrákban betöltött magas beosztások iránt. (Lendák-Kabók 2018b, 101–121. p.) Az érdeklődés hiányának hátterében különféle okok húzódnak, amelyek a narratív stratégiáik elemzésekor válnak láthatóvá: a magas posztok eléréséhez szükséges politikai beágyazottság vagy a kutatás és az oktatás iránti elkötelezettség, amely sérülhet azoknál a nőknél, akik döntéshozói pozícióba kerülnek. (Lendák-Kabók 2018a, 344. p.) A többségi népességhez tartozó nőkkel összehasonlítva egyes esetekben előnyt jelenthet az etnikai kisebbséghez tartozás: a nők könnyebben elérhetnek hatalmi pozíciókat azokon a szervezeti egységeken belül, ahol többségben vannak, például a kisebbségi nyelvek tanszékein. A kisebbségi közösséghez tartozás ugyanakkor üvegplafont is jelent számukra, mivel saját etnikai környezetükön kívül általában nem kerülhetnek döntéshozói pozícióba. (Lendák-Kabók 2018b)

5. Módszertan

A tanulmányban bemutatott kvalitatív kutatás eredményei tizenhat, félig strukturált interjún alapulnak, amelyeket hangfelvételen, majd írásban is rögzítettem, a válaszadók pedig engedélyezték a felhasználásukat. Habár magyar, szlovák és román etnikai kisebbségi férfiakat,[6] valamint szerb többségi nőket és férfiakat is bevontam a teljes mintába,[7] jelen szöveg csak az etnikai kisebbségi nők válaszaival foglalkozik.

Tizenhárom válaszadó a magyar, kettő a szlovák etnikai kisebbség tagja, egy pedig a románé. A szlovák és a román professzornők viszonylag kis mintájára e két vajdasági közösség alacsony létszáma a magyarázat. Fontos megjegyezni, hogy a szerbiai felsőoktatási rendszerben nem ismeretes a magyar, a szlovák és a román professzorok pontos száma, mivel nemzeti/etnikai identitásuk feltárása az alkotmány 47. cikkelye értelmében nem kötelező. Az interjúk idején a válaszadók az Újvidéki Egyetem és a Belgrádi Egyetem alkalmazottai voltak. Az interjúalanyok 1952 és 1984 között születtek, és Vajdaság különböző részein nőttek fel: Újvidéken, Szabadkán, Kúlán, Zentán, Bezdánban, Nagybecskereken, Pincéden, Petrőcön és Keviszőlősön. Ezeknek a településeknek az etnikai összeétele nagyban hozzájárult ahhoz, milyen mértékben sajátították el az államnyelvet. Újvidéken, Nagybecskereken és Kúlán a lakosság többsége szerb, ezért a kisebbségek tagjai magasabb szinten beszélik a többség nyelvét, míg Zentán, Szabadkán és Bezdánban a magyarok vannak többségben. Pincéd és Petrőc javarészt szlovákok, Keviszőlős pedig románok lakta település. A válaszadók személyazonosságát kódokkal jelöltem. Az etnikai hovatartozásra a népcsoport angol megnevezésének kezdőbetűje utal, amit a nemük angol megnevezésének kezdőbetűje követ, a kód végén lévő szám pedig az alany korát jelöli – minél magasabb ez a szám, annál fiatalabb a válaszadó. Például a HFP13 (Hungarian Female Professor) pályakezdő magyar professzornő. Az interjúalanyok közül hat a STEM (természettudományok, technológiai, mérnöki és matematikai tudományok) tanulmányi területén, tíz pedig az SSH (társadalom- és humán tudományok) területén tevékenykedik. A válaszadók kiválasztásakor a hógolyó módszert (snowball sampling) alkalmaztam. (Esterberg 2011) Az interjúk 2014 és 2015 között, magyar és szerb nyelven készültek. A szlovák és a román nemzetiségű alanyok az interjú előtt beleegyeztek, hogy velük szerbül folyjon a beszélgetés.

A munka kezdetén két hipotézist fogalmaztam meg: (1) Az etnikai kisebbségekhez tartozó nők a társadalmi nemmel és az etnikummal szembeni elfogultságok/előítéletek miatt nehezen tudnak karriert építeni a szerb akadémiai közegben. (2) A nemzeti kisebbségi nők etnikai hovatartozásuk és társadalmi nemük miatt üvegplafonba ütköznek a döntéshozói pozíciók megszerzésekor.

Az interjúk tartalmi elemzésének kódolását az Atlas.ti program segítségével dolgoztam ki. A kvalitatív adatok számbavétele során Saldana (Saldana 2013) és MacQueen et al. (MacQueen–McLellan–Kay–Milstein 1998, 31–36. p.) kódolását követtem. Az interjúk szövegeiben strukturális kódolást (MacQueen et al. 2008) alkalmaztam az adathalmaz elemzésére és kezdeti kategorizálására, valamint az összehasonlítható szegmensek, a hasonlóságok, a különbségek és az összefüggések vizsgálatára. (Saldana 2013, 84. p.) Az interjúk során azonosított szerkezeti kódok alapján meghatározott narratív stratégiákat különítettem el, amelyekkel a válaszadók igazolták cselekedeteiket, illetve értelmezték az egyetemi struktúrán belüli helyzetüket.

Az interjú tizenhárom kérdésből állt, amelyek a következő témákban foglalhatók össze: (1) gyermekkori anyanyelv-ismeretek és a szerb nyelv ismerete; (2) nehézségek a karrier terén (pl. nyelvi gátlás); (3) a karrier és a család közötti egyensúly megteremtése; (4) a társadalmi nem szempontú szegregáció az akadémiai közösségben; (5) véleményük arról, hogy a nők (magyar vagy más etnikai kisebbség) hogyan érhetnek el tudományos és vezetői pozíciókat az egyetemen; (6) véleményük a kisebbségi nyelveken folytatott felsőoktatás diszkriminatív/egyenlőségi gyakorlatáról. (Lendák-Kabók 2018a) Jelen tanulmány a karrierépítés során felmerülő kihívások területére (2) vonatkozó válaszok elemzésére összpontosít.

A társadalmi nem, az etnikai hovatartozás, a társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a hatalmi pozíciókkal kapcsolatos interakciók elemzésénél az interszekcionalitás (Crenshaw 1991, 1241–1299. p.) elméleti és módszertani keretét alkalmaztam. (Lykke 2010) Mivel az interszekcionalitás elsősorban a láthatatlan egyenlőtlenségi struktúrákat teszi láthatóvá, tökéletes módszertani eszköz a Szerbia felsőoktatási rendszerében tevékenykedő, etnikai kisebbségekből származó nők helyzetének elemzésére. (Esterberg 2011)

6. Eredmények

6.1. Milyen nehézségekkel találják szembe magukat az egyetemi karrierépítés során az etnikai kisebbségekből származó nők?

Az első hipotézis alátámasztása során, a fejezet elején ismertetem azokat a narratív stratégiákat, amelyeket a válaszadók a szerbiai felsőoktatási rendszerben tapasztalt nehézségeik megvitatásakor és magyarázatakor használtak. A narratív stratégiák a következők: másság, kisebbségi komplexus, tudományos kiválóság, politikai háttér, önmegtévesztés, nyelvi akadály.

A narratív stratégiák rövid magyarázata:

– a másság a beilleszkedésre való képtelenség látszatát kelti a (túlnyomórészt többségi) akadémiai struktúrában;

– a kisebbségi komplexus stratégiája szerint az etnikai kisebbség tagjai eleve sikertelenek;

– a tudományos kiválóság narratív stratégiája magyarázatként szolgál arra a jelenségre, amikor az etnikai kisebbségi nőkre hallgatólagos nyomás nehezedik, hogy jobban teljesítsenek többségi kollégáiknál;

– a politikai háttér narratív stratégiája képessé teheti a kisebbségi közösség tagjait az etnikai kohézióra, de ugyanakkor egy bizonyos szintű ellenszenvet is generál;

– az önmegtévesztés stratégiája azt feltételezi, hogy a kisebbségi közösségek tagjai ugyanakkora eséllyel tölthetnek be magas beosztásokat az akadémia hierarchiájában, mint a többség tagjai;

– a nyelvi akadályt tematizáló narratív stratégia szerint a kisebbségi nők nehezen tudnak karriert építeni a tudományban, mivel úgy érzik, hogy a nyelvi korlátok miatt nem egyenlők a többségi munkatársaikkal.

Az interjúk számszerűsített eredményei azt mutatják, hogy a válaszadók fele (nyolc interjúalany) szerint az etnikai kisebbségekből származó nők számára nehezebb karriert építeni a szerbiai akadémiai szférában. Négyen SSH-területen, négyen pedig STEM-területen dolgoznak. Három válaszadó nem találkozott ilyen problémával, közülük egy STEM-, kettő SSH-területen tevékenykedik. Fontos megvilágítani azon válaszadók hátterét, akik kijelentették, hogy nem ütköztek akadályokba. Egyikük (a HFP1 kódú interjúalany a STEM területéről) kizárólag szerb nyelvű oktatásban részesült óvodától egészen az egyetemi tanulmányai végéig, amelyet a Műszaki Tudományi Karon folyatott, és a szerb nyelv terén soha nem tapasztalt nehézséget. A második válaszadó (a HFP7 kódú interjúalany SSH-területről) szintén kijelentette, hogy nincs nehézsége, ugyanis vegyes házasságban élő szülők (szerb apa és magyar anya) gyermeke, szerb tannyelvű középiskolába járt, emiatt nem volt problémája a többség nyelvével. Felsőfokú tanulmányainak kiválasztásakor úgy döntött, hogy magyar nyelvet és irodalmat tanul az újvidéki Bölcsészettudományi Karon, ahol a nyelvváltás ellenére nagyon sikeres volt. A harmadik válaszadó (a SLFP1 kódú interjúalany az SSH területéről) rámutatott, hogy a kisebbségi közösségekből származó nők számára nincsenek gátak az egyetemi karrierépítési folyamatban, de megjegyezte, hogy egyetemi karrierjét a Tanárképző Karon, vagyis egy kisebbségi enklávéban kezdte, ahol az összes alkalmazott szlovák volt. Két válaszadó nem volt biztos abban, hogy felmerülhetnek-e nehézségek, hárman pedig nem válaszoltak a kérdésre. A válaszadás elmaradása kétféleképp értelmezhető: egyrészt az alanyok szándékolatlanul elsiklottak a válaszadás mellett, mivel a kutató hagyta, hogy az interjú nagyobb megszakítások nélkül folyjon, ezért néhány kérdést spontán módon nem sikerült feltenni/megválaszolni, azonban az is feltételezhető, hogy a válaszadók szándékosan kerülték meg az álláspontjuk nyílt megfogalmazását. A válaszok hiánya összefüggésben állhat azzal a ténnyel is, hogy az etnikai hovatartozás a szerb nyilvános diskurzusban az 1990-es évek óta feszültséggel teli tabutémának számít. (Szerbhorváth 2018, 119–142. p.)

Az elemzés kvalitatív része a narratívákra és a válaszadók interjúkban szereplő magyarázataira vonatkozik, amelyek a kisebbségi közösségek tagjainál jelentkező karrierépítési nehézségekről szólnak. A következő részben interjúrészletek segítségével illusztrálom a kvalitatív kutatás eredményeit. A HFP2 kódú interjúalany (SSH-terület) hangsúlyozta, hogy a (kisebbségi) magyar létnek különféle előnyei és/vagy hátrányai vannak, attól függően, hogy ki hol él. Szabadkán minden bizonnyal előnyt jelent, ahol az állampolgárok csaknem 40%-a magyar; ott nagyobb az esély az elfogadásra, de a túlnyomórészt többségi tudományos környezetben való érvényesülés nagyobb kihívást jelent egy etnikai kisebbségi nőnek.

Nem tudom, nekem nem voltak ilyen nehézségeim. De biztos vagyok benne, hogy ez helytől is függ, hogy hol él az ember. Mondjuk, Szabadkán azért még mindig megvan a helye a magyarságnak, és mindig is megvolt. De biztos, hogy vannak nehézségei. Egyrészt más a látásmódja, lehet, hogy még nyelvi nehézségei is vannak, lehet, hogy kisebbségiként kevésbé fogadják el. Ezt nem tudom, de biztosan jobban meg kell küzdenie, mint annak, aki az államalkotó nemzethez tartozik. Azt hiszem, hogy itt a nőiség is kérdés. (HFP2)

A HFP2 kódú interjúalany narratíváinak kivonata arra utal, hogy a másság stratégiáját használja, hogy megmagyarázza a láthatatlan korlátok sorozatát, amelyek nehézségeket okozhatnak az egyetemi karrierépítés során egy etnikai kisebbségi nő számára.

Az interjú idején a HFP9 kódú interjúalany demonstrátor[8] volt a STEM területén. Rámutatott, hogy ebben a pozícióban nem kapott fizetést, és semmiféle garanciát sem arra, hogy a tanszéken a későbbiekben felkínálnak neki fizetett állást. Narrációjában külön hangsúlyozta a szülei, mindenekelőtt az édesapja nézeteinek a hatását, pontosabban azon meggyőződését, hogy lánya magyar származása miatt soha nem fog fizetett állást kapni az egyetemen, amely vélemény növeli benne a bizonytalanság érzetét:

Édesapám nagyon nagy magyar, aki visszasírja a Trianon előtti időket, amikor ő nem is létezett. Azt kérdezte, ez pár évvel ezelőtt volt, hogy „te tisztában vagy azzal, hogy soha nem fogsz bejutni az egyetemre mint tanár vagy asszisztens?” Hát, mondom, miért? „Hát azért, mert magyar vagy!” Így beültette ezt a fejembe, és néha gondolkodom ezen, mivel valójában tényleg nem látom már, hogy megoldódna-e az én helyzetem magától. De nem tudom… Akadályt viszont nem látok. Soha senki nem mondott ilyesmit az egyetemen. Nem volt sohase. Ez misztérium. Lehet, most, hogy hozzáadtam a nevemhez a férjem vezetéknevét, akkor lehetséges, hogy most könnyebb lesz (nevet). (HFP9)

Bár nem említett közvetlen vagy közvetett esetet a hátrányos megkülönböztetésére, az idézet azt mutatja, hogy hátrányosnak megélt munkahelyi helyzetét összekapcsolja etnikai hovatartozásával. Apja álláspontját tovább erősítette az a tény, hogy noha az interjúalany hallgatóként kiváló eredményeket ért el, a karrierépítésében mégsem kapott tanári támogatást, amiről beszélt is az interjú során. A kisebbségi komplexus narratív stratégiájára támaszkodott, hogy megmagyarázza helyzetét.[9]

A RFP1 kódú válaszadó az újvidéki Bölcsészettudományi Kar (SSH-tanulmányok) professzora, narratívájában hangsúlyozta, hogy az akadémiai környezetben az etnikai kisebbségi közösségekben élő nők számára jelentős a nyelvi akadály. Annak ellenére, hogy román anyanyelvű, nehéz volt számára a románt idegen nyelvként tanítania szerbül. Tapasztalata összekapcsolható az előző kutatásban részt vevő etnikai kisebbségek tagjaival, akiknek többsége kiegyensúlyozatlan kétnyelvű, és a szerb nyelvtudás nagyon alacsony szintje jellemzi (Filipović et al. 2007) őket. Ugyanez vonatkozik a vajdasági román hallgatókra is, akik a román nyelv és irodalom szakot választották, de a szerb anyanyelvű közegbe történő magas szintű asszimiláció miatt[10] a román nyelvet alig vagy egyáltalán nem beszélik. Ezt a következő idézet támaszthatja alá:

Úgy gondolom, hogy ebben az esetben a nyelvi nehézség nagyon fontos. Nagyon nehéz lehet annak, aki a családtagjaival csak románul beszél, és románul fejezi be az iskolát, majd ezt követően szerb nyelven kell azt folytatnia, vagy csak szerb nyelven kell beszélnie. Nekem is nehézséget jelent, amikor szerb nyelven tanítok azoknak a hallgatóknak, akik nem beszélnek románul.[11] Ez talán fontos [az egyetemi környezetben], a nyelvi nehézség. (RFP1)

Narratívája alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a megkérdezettek a nyelvi akadály narratív stratégiáját alkalmazzák az etnikai kisebbségi nők karrierjét korlátozó tényezők magyarázatára. Ezt a stratégiát alkalmazta a RFP1 kódú interjúalany is, mivel úgy vélte, hogy ő maga is nehézségekbe ütközik a szerb nyelv használatakor.

6.2. Betölthetnek-e vezetői posztokat az egyetemen a nemzeti kisebbségből származó nők?

A második hipotézis alátámasztása során a számszerűsített eredmények azt mutatták, hogy a válaszadók többsége (tíz alany) szerint az etnikai kisebbségi nők is elérhetnek magas pozíciót (hármójuk STEM-területen, hét pedig SSH-területen tevékenykedik). Két válaszadó nem volt biztos ebben (egyikük a STEM-ről, a másik a SSH-ról), négyen pedig nem válaszoltak a kérdésre (kettő a STEM-től és kettő a SSH-tól). Kiemelendő, hogy egyetlen interjúalany sem állította, hogy az etnikai kisebbségi nők ne kerülhetnének döntéshozói pozícióba a szerb felsőoktatási rendszerben.

Egyes válaszadók karrierjük során vezető pozíciókat töltöttek be: két interjúalany helyettes oktatási dékánként is tevékenykedett. Egyikük (a HFP1 kódú interjúalany) főtanácsnok volt egy túlnyomórészt férfiakat foglalkoztató környezetben egy STEM-karon az Újvidéki Egyetemen. Kiemelkedő tudományos háttérrel rendelkezik, jobbal egyes férfi kollégáiénál is, nem beszélt nyelvi akadályról, neve pedig nem utal magyar származására (férje szerb családnevét használja). Karrierjét a szocialista korszakban építette fel, amelyben a kvótarendszer jóvoltából számos jelentős pozíciót megszerezhetett. A másik válaszadó (a HFP4 a SSH területéről) a szabadkai Gazdaságtudományi Kar[12] helyettes dékánja volt abban az időben, amikor még nagyobb számú magyar professzor dolgozott a karon, így kellő támogatást kapott. Két másik interjúalany (HFP5 és RFP1) vezető posztot töltött be a kisebbségi tanszékeken (SSH-tanulmányok).

A második hipotézis elemzésének kvalitatív része a HFP1 kódú válaszadó interjúkivonatával kezdődik, aki a STEM-tanulmányainak professzora, és a szocialista korszakban különböző vezető pozíciókat töltött be, olyanokat is, amelyek nem kötődtek szorosan a szakmájához. A szocialista korszak után sokáig dékánhelyettes volt. Válaszaiban a másság narratív stratégiáját fordított módon használta, (Jensen 2011, 63–78. p.) azzal érvelt ugyanis, hogy azért választották meg, mert etnikai kisebbségből származó nő:

Az intézet igazgatója voltam sok évig, prodékán is voltam egy választási időszakon keresztül, mert én nem akartam többet. A városban a kommunizmus alatt megvolt, hogy például erre a helyre, magyar, nő, egyetemet végzett… És hát, ez mindig én voltam: ráadásul magyar is, előny volt ez is, meg a férjem, egy család voltunk, meg az egyetemet is befejeztem, docens is voltam. Amikor megérkeztem, azt mondták: alig vártuk, hogy meglássuk, ki ez, akire mindez ráillik. Úgyhogy hosszú éveken át ilyen funkcióban voltam, a socijalni savez? Azt se tudom, hogy hívják… Vezetői állás nőknek a Műszaki Tudományok Karán nehezen elérhető. Mióta ez a kar létezik, még sohasem volt női dékán! Csak egy ízben egyetlenegy női dékánhelyettes volt, az én voltam. Ebből látható a nők helyzete. Mondhatom, hogy semmivel sem jobb, mint negyven évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem. (HFP1)

A HFP8 kódú interjúalany, aki a nők felé kevésbé nyitott (Blagojević 2009) STEM-tanulmányok professzora, a másság stratégiájával egyetértésben elmondta, hogy egy magyar etnikai kisebbségből származó nőnek hogyan kell kiépítenie a kiváló tudományos hátteret annak érdekében, hogy magas pozícióba kerülhessen:

Úgy gondolom, hogy egy magyar nőnek többet kell tudnia, mint másoknak. Meg kell mutatnia olyan készségeket és eredményeket, amelyek csak néhány embernek vannak, így bizonyíthatja, hogy kiváló. Erre azért van szükség, hogy elfogadják és kövessék is. (HFP8)

Elbeszélése összhangban áll Acker és Armenti érvelésével, (Acker et al. 2004) akik szerint a kisebbségi csoportokból származó nők további nyomásnak vannak kitéve, amelyet Tierney és Bensimon kulturális adózásnak (Tierney et al. 1996) hív. A kulturális adózás magába foglalja az ugyanazon kisebbségi csoportba tartozó hallgatókkal folytatott munkát, amelyet a válaszadó az interjúban egyetemi tevékenységként is említ, nevezetesen azt, ahogyan a magyar hallgatókat mentorálja a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián (VMTDK), amelyre évente kerül sor az Újvidéki Egyetemen.

Most három hallgatóm van a VMTDK-ra. Évente összegyűjtök néhány magyar hallgatót, akik szeretnének részt venni a VMTDK-n, és egy tudományos témán dolgozom velük. (HFP8)

A HFP13 kódú válaszadó a tudományos kiválóságot narratív stratégiaként is felhasználta a siker magyarázatára.

Véleményem szerint, ha valaki nagyon erős kutató a területén, akkor magas beosztásba kerülhet. Igen. Egyre nagyobb hangsúly kerül arra, hogy milyen erős valaki a kutatásában, mennyire elismert, mennyire híres. De természetesen más dolgokra is szükség van. (HFP13)

 Interjújának utolsó mondata azt a feltételezést tükrözi, hogy a meritokrácia továbbra is nagyon bizonytalan kategória, bár manapság a tudományos kiválóság az előre meghatározott követelmények miatt könnyen mérhető. Rámutat arra, hogy vannak más releváns kompetenciák is. Noha nem tárja fel, hogy mely kompetenciák szükségesek a siker eléréséhez, utalhat arra a közismert tényre, hogy Szerbiában a tudományos körökben a megfelelő politikai háttér mellett rendelkezni kell jó kommunikációs és szervezési képességekkel is.

A szlovák etnikai kisebbségből származó mindkét professzor pozitív választ adott arra a kérdésre, hogy az etnikai kisebbségi nők döntéshozói pozíciókba juthatnak-e a tudományos életben. A SLFP2 kódú válaszadó egy olyan környezet jellemzésére korlátozta mondandóját, amelyet jól ismer – az újvidéki Bölcsészettudományi Karra, vagyis a SSH-tanulmányokra –, kiemelve, hogy nem biztos abban, hogy más karokon szintén ez a helyzet uralkodik-e.

Lehetséges, azt hiszem, a mi karunkon igen. Nem vagyok biztos más karokban. A mi karunkon sok-sok kisebbségi nyelvet tanítanak, ez az egyik jellemzője. Nem vettem észre semmilyen megkülönböztetést ebben a kérdésben. Azt hiszem, lehetséges. (SLFP2)

Az adatok azt mutatják, hogy az újvidéki bölcsészettudományi karon nem voltak olyan női dékánok, akik etnikai kisebbségiek lettek volna. E tény tükrében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a SLFP2 kódú interjúalany az önmegtévesztés narratív stratégiáját alkalmazta, vagy nem ismeri az akadémiai valóságot.

A RFP1 kódú válaszadó interjújában kijelentette, hogy a dékáni pozíció eléréséhez nagyfokú támogatásra lenne szükség a Román Nemzeti Tanács (amely egy államilag finanszírozott politikai testület), valamint a kar összes dolgozója részéről, és véleménye szerint ez nem valósulhat meg.

Soha nem gondoltam rá, hogy a dékán valaha román lesz-e. Lehet, de nem tudom, hogy a tanszékek támogatnák-e, lehet, ha a Román Nemzeti Tanács támogatná, de akkor is kérdéses… Most tanszékvezető-helyettes vagyok; a tanszéken megállapodtunk abban, hogy váltogatjuk egymást ezeken a pozíciókon, tehát mindannyiunkra sor kerül, nem fogunk harcolni a tanszékvezetői posztért. (RFP1)

 Narratívájában a politikai háttér stratégiáját használta, és kiemelte, hogy van egy román kisebbség (bár nem kifejezetten nőkről beszélt), amely összetartó, és a Román Nemzeti Tanácson keresztül külső politikai támogatásra támaszkodik. Ebben az értelemben az etnikai kohézió vezetői pozíciót hozhat, ahogy ez a szabadkai HFP4 kódú válaszadó esetében is megtörtént. Ez az etnikai kohézió azonban nem jelenti a nemek közötti kohéziót is. A kisebbségi közösségekből származó nők narratívái megemlítik a politikai háttér stratégiáját mint a karriert elősegítő elemet, ugyanakkor bizonyos mértékű visszatükröződést is mutatnak. Narratíváik politikai háttere lehet az intézmény külső és belső politikája is. Az interjú másik része érdekes tényt világít meg a kisebbségi tanszékeken belüli hatalmi helyzet kapcsán: a tanszék tanárai megegyeztek abban, hogy az idők folyamán mindegyikük tanszékvezető lesz. Ez a kis tanszékeken és saját etnikai enklávéjukon belül lehetséges. A kisebbségi tanszékeken többségükben vagy kizárólag női alkalmazottak vannak, ezért könnyebb azt állítani, hogy az etnikai kisebbségekből származó nők képesek hatalmi pozíciókba kerülni.

7. Következtetések

Az etnikai kisebbségekből származó női professzorok narratívái, amelyekkel az egyetemi hierarchiában betöltött helyzetüket magyarázzák, azt mutatják, hogy hangsúlyosabb számukra a kisebbségi hovatartozásuk, mint a társadalmi nemük. Amikor sikerül karriert építeniük az egyetemi közösségben, hajlamosak elfogadni az üvegplafont. Ennek eredményeképp a hierarchiákon belül, az alsó vagy a középső pozíciókban maradnak, illetve az etnikai közösségeiken belül foglalnak el hatalmi pozíciót. Nem látják azt – amire Morrison és társai (Morrison et al. 1987) rámutatnak –, hogy ennek oka a nemükben keresendő, de megértik, hogy kiváltója az etnikai hovatartozásuk is lehet. Nem kérdőjelezik meg társadalmi helyzetüket a patriarchális értékekkel rendelkező társadalomban, (Blagojević Hjuson 2015) elfogadják etnikai falaik „kapuőri” helyzetét, mivel a kisebbségi nőket elsősorban azokon a tanszékeken képviselik, ahol kisebbségi kultúrát, irodalmat és nyelveket oktatnak, és ahol „nemzetmegőrző” szerepet töltenek be. (Korać 1996) Meg kell küzdeniük a kisebbségi komplexussal és a mássággal is, amely jellemzők közösek számukra.

A következő következtetés a STEM- és SSH-területeken jelentkező nemek szerinti különbségekre vonatkozik: az etnikai kisebbségi férfiakat inkább a STEM-területeken foglalkoztatják, szemben az etnikai kisebbségi nőkkel, akik az ugyanezen a területen dolgozó szerb nemzetiségű nőknél is jóval kevesebben vannak. (Lendák-Kabók 2018a) Ez azzal magyarázható, hogy a STEM-tudományágakat a férfiak terepének tekintik, és jórészt ténylegesen is férfiközegnek számítanak. Amint ezt Blagojević (Blagojević 2009) korábbi kutatásai is megerősítették, az etnikai hovatartozással együtt nehéz legyőzni ezeket a társadalmi nemi szempontú diszkriminációkat. A STEM kisebbségi közösségeiből származó nők narrációikban hangsúlyozták, hogy kivételesnek kell lenniük, és kimagasló tudományos pályafutással kell rendelkezniük ahhoz, hogy a többiek elfogadják és támogassák őket. Meg kell felelniük más (politikai, társadalmi stb.) kritériumoknak is, hogy egyáltalán karriert építsenek a STEM-tudományok területén.

A konklúzió utolsó eleme szerint a szocialista korszakban a kvótarendszer miatt az etnikai kisebbségek, következésképpen pedig az etnikai kisebbségi nők számára is sokkal könnyebb volt karriert építeni és döntéshozói pozíciókba kerülni az akadémiai közösségben. Jelenleg nincs érvényben hasonló kvótarendszer vagy pozitív intézkedés sem a nemek, sem az etnikai hovatartozás terén, ezért az etnikai kisebbségek és különösen az etnikai kisebbségi nők számára általában sokkal nehezebb a karrierépítés az akadémiai életben. Csak akkor juthatnak feljebb a hierarchiában, ha nőként etnikai enklávéikon belül dolgoznak (például az etnikai kisebbségi nyelvek tanszékein), mert nem versenyeznek a többségi népességgel (nőkkel és férfiakkal sem), akik nem tanítanak (vagy nem beszélnek) kisebbségi nyelveken. Ha ezekben a részlegekben azonos arányban tevékenykednének a férfi és a női etnikai kisebbségi alkalmazottak, logikus lenne azt feltételezni, hogy az etnikai kisebbségi férfiak kerülnének feljebb a hierarchiában. Ez volt a helyzet a múltban, például az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén, ahol a korábbi évtizedekben a vezetők javarészt férfi alkalmazottak voltak. A tanszéken jelenleg nincs férfi oktató, így biztosított a nők vezető pozíciója. A nyelvi tanszékeken kívül a vezető pozíciók azonban már nem érhetők el ilyen könnyen, különösen akkor, ha a nők nyelvi akadályokkal is szembesülnek, ezért arra a következtetésre juthatunk, hogy az etnicitás és a társadalmi nem metszete – interszekciója – új egyenlőtlenséghez vezet Szerbia felsőoktatásai rendszerében.

Támogatás

A szerző nem kapott pénzügyi támogatást a cikkben leírt kutatás elvégzéséért, szerzői és/vagy publikálásához.

Az ütköző érdekek nyilatkozata

A szerző nem jelentett potenciális összeférhetetlenséget a cikk kutatása, szerzője és/vagy publikálása kapcsán.

Felhasznált irodalom

Acker, Sandra–Armenti, Carmen 2004. Sleepless in academia. Gender and Education, Volume 16, Issue 1, 3–24. p. doi: 10.1080/0954025032000170309

Aavik, Kadri 2013. Strategies of managing difficulties related to employment: narratives of Russian-speaking women in the Estonian labour market. In Allaste, A. A. (ed.): ‘Back in the West’. Changing Lifestyles in Transforming Societies. Peter Lang, 203–224. p.

Ball, Stephen J.–Reay, Diane–David, Miriam 2002. ’Ethnic Choosing’: Minority ethnic students, social class and higher education choice. Race ethnicity and education, Volume 5, Issue 4, 333–357. p. doi: 10.1080/1361332022000030879

Blagojević, Marina 2009. Knowledge production at the semiperiphery: A gender perspective. Belgrade, Institut za kriminološka i sociološka istraživanja.

Blagojević Hjuson, Marina 2015. Sutra je bilo juče: Prilog društvenoj istoriji žena u drugoj polovini 20. veka u Jugoslaviji. Novi Sad, Zavod za ravnopravnost polova.

Bourdieu, Pierre–Wacquant, Loic J. D. 1992. An invitation to reflexive sociology. Cambridge, Polity.

Cohen, Philip 1988. The Perversions of Inheritance: Studies in the Making of Multi-Racist Britain. In Cohen, Philip–Bains, Harwant S. (ed.): Multi-Racist Britain: New Directions in Theory and Practice (Youth Questions). London, Palgrave Macmillan, 9–118. p.

Cotterill, Pamela–Letherby, Gayle 2005. Women in higher education: Issues and challenges. Women’s Studies International Forum, Volume 28, Issues 2–3, 109–113. p. doi: 10.1016/j.wsif.2005.04.001

Cox, Kelline Sue 2008. Motivational Factors Influencing Women’s Decisions to Pursue Upper-Level Administrative Positions in Higher Education (Doctoral dissertation). Kansas State University, Manhattan, Kansas.

Crenshaw, Kimberle 1991. Mapping the margins: Intersectionality, Identity Politics, and Violence against Women of Color. Stanford Law Review, Volume 43, Issue 6, 1241–1299. p. doi: 10.2307/1229039

Esterberg, Kristin G. 2011. Qualitative methods in social research. Brantford, Ont., W. Ross MacDonald School Resource Services Library.

European Commission. Structural Change in Research Institutions: Enhancing Excellence, Gender Equality and Efficiency in Research and Innovation. Luxembourg, Publications Office of the European Union, 2012.

Filipović, Jelena–Vučo, Julijana–Đurić, Ljiljana 2007. Critical review of language education policies in compulsory primary and secondary education in Serbia. Current Issues in Language Planning. Volume 8, Issue 2, 222–242. p. doi: 10.2167/cilp103.0

Fraser, Nancy 1997. Justice interruptus: Critical Reflections on the “Postsocialist” Condition. New York, Routledge.

Glas razlike – Grupa za promociju ženskih političkih prava, Autonomni ženski centar – Astra & Incest Trauma Centar – Žene u crnom. Alternativni izveštaj komitetu CEDAW (CEDAW Alternative Report Serbia), 2007.

Jensen, Sune Qvotrup 2011. Othering, identity formation and agency. Qualitative Studies, Volume 2, Issue 2, 63–78. p. doi: 10.7146/qs.v2i2.5510

Kandiyoti, Deniz 1988. Bargaining with Patriarchy. Gender and Society, Volume 2, Issue 3, 274–290. p. doi: 10.1177/089124388002003004

Korać, Maja 1996. Understanding ethnic-national identity and its meaning. Women’s Studies International Forum, Volume 19, Issues 1–2, 133–143. p. doi: 10.1016/0277-5395(95)00067-4

Kyriazi, Anna 2018. The education of minorities in Bulgaria and Romania: Analyzing the formation and articulation of preferences. Ethnicities, Volume 18, Issue 3, 412–433. p. doi: 10.1177/1468796816684147

Lendák-Kabók, Karolina 2015. Studentkinje iz mađarske nacionalne zajednice u sistemu visokog obrazovanja u Srbiji: rodna perspektiva, Megatrend Revija, Volume 12, Issue 1, 139–156. p. UDK 316.644-057.875:305(=511.141)(497.113)”2009/20 13″

Lendák-Kabók, Karolina 2017. Uticaj jezičke barijere na uspeh žena iz mađarske nacionalne zajednice u sistemu visokog obrazovanja Srbije. Temida, Volume 20, Issue 1, 77–93. p. doi: 10.2298/TEM1701077L

Lendák-Kabók, Karolina 2018a. Visoke akademske pozicije u Srbiji: mogućnosti za pripadnice nacionalnih zajednica? Sociologija, Volume 60, Issue 1, 330–346. p. doi: 10.2298/soc1801330l

Lendák-Kabók, Karolina 2018b. Ethnic minority women in decision-making positions in Serbian Academia – Illusion or reality? In Gadpaille, Michelle–Kondrič Horvat, Vesna–Kennedy, Victor (eds.): Engendering Difference: Sexism, Power and Politics. Cambridge, Cambridge Scholars Publishing, 101–121. p.

Lykke, Nina 2010. Feminist Studies: A guide to intersectional theory, methodology and writing. New York, Routledge.

MacQueen, Kathleen M.–McLellan, Eleanor–Kay, Kelly–Milstein, Bobby 1998. Codebook development for team-based qualitative analysis. Cam Journal, Volume 10, Issue 2, 31–36. p. doi: 10.1177/1525822X980100020301

Madden, Margaret 2002. The transformative leadership of women in higher education administration. In J. DiGeorgio-Lutz (ed.): Women in higher education: Empowering change. Westport, CT, Praeger Publishers, 115–143. p.

Maran, Mirča 2013. Rumuni u Banatu. Osobenosti identiteta. Zbornik radova Etnografskog instituta SANU-Kulturna prožimanja: antropološke perspektive, Zbornik 28, 229–238. p. UDK: 323.15(=135.1)(497.113)

Mercer, Justine 2013. Responses to rejection: The experiences of six women early career researchers in the Education department of an English university. Women’s Studies International Forum, Volume 38, 125–134. p. doi: 10.1016/j.wsif.2013.03.008

Middlehurst, Robin 1997. Leadership, women and higher education. In Eggins, Heather (ed.): Women as Leaders and Managers in Higher Education. Great Britain, St. Edmundsbury Press, 3–16. p.

Miladinović, Slobodan 2003. Obrasci formiranja i reprodukcije vladajućih elita u bivšoj Jugoslaviji: I Vertikalna pokretljivost. Sociologija, Volume 45, Issue 1, 33–60. p. doi: 10.2298/SOC0301033M

Mišić Andrić, Marijana–Markov, Slobodanka 2018. Challenges (Obstacles) in Reaching Leadership Positions – Experiences of Women Professors at Novi Sad University Serbia. Gender Studies, Volume 16, Issue 1, 115–133. p. doi:10.2478/genst-2018-0009

Morley, Louise 2005. Sounds, silences and contradictions: Gender equity in British Commonwealth higher education – Clare Burton Memorial Lecture 2003. Australian Feminist Studies, Volume 20, Issue 46, 109–119. p. doi: 10.1080/0816464042000334573

Niegel, Jennifer 2014. Reducing Vertical and Horizontal Segregation in Higher Education Academic Career Paths Experiences of STEM Professors in Germany [Abstract]. Book of Abstracts: 8th European Conference on Gender Equality in Higher Education. Vienna, Office for Gender Competence, Vienna University of Technology, 54–55. p.

Papp Z. Attila 2015. Nyelvi-etnikai, nem bevándorló kisebbségi tanulók iskolai teljesítménye a PISA-felmérésekben. Educatio, 24. évf. 2. sz. 50–63. p.

Papp Z. Attila 2016. A magyar tudományosságról alkotott koncepciók Vajdaságban. In Gábrity Molnár Irén (ed.): Kutatások sodrásában, az mtt 25. éve. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság, 35–48. p.

Pető Andrea 2013. A nők a tudományban. Magyar Tudomány, 179. évf. 4. sz. 550–565. p. doi: 10.1556/2065.179.2018.4.9

Reay, Diane–Davies, Jacqueline–David, Miriam–Ball, Stephen J. 2001. Choices of degree or degrees of choice? Class, ‘race’ and the higher education choice process. Sociology, Volume 35, Issue 4, 855–874. p. doi: 10.1177/0038038501035004004

Russo, Marcello–Islam, Gazi–Koyuncu, Burak 2017. Non-native accents and stigma: How self-fulfilling prophesies can affect career outcomes. Human Resource Management Review, Volume 27, Issue 3, 507–520. p. doi: 10.1016/j.hrmr.2016.12.001

Seid, Yared 2016. Does learning in mother tongue matter? Evidence from a natural experiment in Ethiopia. Economics of Education Review, Volume 55, 21–38. p. doi: 10.1016/j.econedurev.2016.08.006

Saldana, Johnny 2013. The Coding Manual for Qualitative Researchers. Los Angeles, Sage Publications.

Sardar, Ziauddin–Davies, Merryl Wyn 1992. The future of Eastern Europe: lessons from the Third World. Futures, Volume 24, Issue 2, 150–157. p. doi: 10.1016/0016-3287(92)90008-4

Savić, Senka 2015. Profesorke Univerziteta u Novom Sadu. Novi Sad, Ženske studije i istraživanja i Futura publikacije.

Shahtalebi, Soroosh–Yarmohammadian, Mohammad Hossein–Ajami, Sima 2011. Women’s success factors from leadership in higher education. Procedia – Social and Behavioral Sciences, 15, 3644–3647. p. doi: 10.1016/j.sbspro.2011.04.349

Śliwa, Martyna–Johansson, Marijana 2013. The discourse of meritocracy contested/reproduced: Foreign women academics in UK business schools. Organization, Volume 21, Issue 6, 838. p. doi: 10.1177/1350508413486850

Spivak, Gayatri Chakravorty 1985. The Rani of Sirmur: An Essay in Reading the Archives. History and Theory, Vol. 24, No. 3, 247–272. p. doi: 10.2307/2505169

Statistical Office of the Republic of Serbia: 2011 Census of Population, Households and Dwellings in the Republic of Serbia. Belgrade, Statistical Office of the Republic of Serbia, 2012.

Szerbhorváth, György 2018. A délszláv háborúk emlékezete a vajdasági magyaroknál. In Losoncz Márk–Rácz, Krisztina (eds.) A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 119–142. p.

Unterhalter, Elaine 2006. New times and new vocabularies: Theorising and evaluating gender equality in Commonwealth higher education. Women’s Studies International Forum, Volume 29, Issue 6, 620–628. p. doi: 10.1016/j.wsif.2006.10.008

Tierney, William G.–Bensimon, Estela Mara 1996. Promotion and tenure: Community and socialization in academe. Albany, State University of New York Press.

Tsouroufli, Maria 2018. Gendered and classed performances of ‘good’ mother and academic in Greece. European Journal of Women’s Studies, Volume 27, Issue 1, 9–24. p. doi: 10.1177/1350506818802454

Yuval-Davis, Nira 1996. Women and the biological reproduction of “the nation”. Women’s Studies International Forum, Volume 19, Issues 1–2, 17–24. p. doi: 10.1016/0277-5395(95)00075-5

Yuval-Davis, Nira 2006. Intersectionality and feminist politics. European Journal of Women’s Studies, Volume 13, Number 3, 193–209. p. doi: 10.1177/1350506806065752

Žarkov, Dubravka 2015. On intellectual labour and neoliberalism in academia – Or, in praise of reviewers. European Journal of Women’s Studies, Volume 22, Issue 3, 269–273. p. doi: 10.1177/1350506815591920

Németh Pál és a nyárasdi női kézilabda

A múlt század hatvanas éveiben olyasvalami indult el Nyárasdon, amire az akkori Csehszlovákiában, majd Európában is felfigyelt a női kézilabda világa. Csapat született a háromezer lakosú csallóközi faluban. Labdát vettek a kezükbe a lányok, és fokozatosan elindultak földrészünk magaslatai felé. Németh Pál (szül. 1939) helyi biológia–kémia szakos tanító volt az ötletgazda, majd később edző, iskolai diákjai a játékosok. Ameddig nem érkeztek erősítésként mások is, az országból, külföldről. Végül a nyárasdi női kézilabdacsapat az 1969 és 1999 közötti időszakban 1814 mérkőzést játszott, 38 372 gólt dobott, hozzávetőleg kétmillió embernek szerzett örömet, Európa 124 együttesével találkozott a pályán. Bajnok sosem volt, bár lehetett volna, négyszer volt ezüstérmes, kétszer bronzérmes. Európai kupát sem nyert, de egyszer lett második és kétszer harmadik. 2019-ben volt ötvenéves a szervezett kézilabda Nyárasdon, Német Pál pedig nyolcvanadik születésnapját ünnepelte. Élete elválaszthatatlan kedvenc sportága helyi történéseitől, emlékeiből sem tűnhetett el.

1. kép. Németh Pál megmutatta mindkét könyvét a nyárasdi kézilabdáról

 Bélvatán, egy kis felső-csallóközi faluban született 1939-ben. Akkor még nem voltak körzetesített szülészetek, ezért otthon szültek az anyák. Palika a Németh család hányadik gyerekeként jött a világra?

Kis falunkban akkoriban szinte semmi nem volt, nem volt templomunk, nem volt iskolánk, de még egy rádiókészülék sem akadt. Én ide születtem. Édesapám szabó, édesanyám háztartásbeli volt. Az első gyerekük voltam. Három évvel később húgom, öttel öcsém született.

Mire emlékszik a gyermekkorából? Hol járt iskolába, hisz Bélvatán ma sincs alapiskola?

A II. világháború alatt nem volt lehetőség iskolába járni. Utána nyitottak a szomszédos faluban, Illésházán egy első osztályt. Nem elsősöknek, hanem mindenkinek, akinek a háború után volt cipője, ruhája, és el tudott menni az iskolába. Bélvataiak és illésházaiak jártak oda. Emlékszem, mi, háborús gyerekek létszámilag egy osztályt megtöltöttünk. Nekem jól jött a lehetőség, mert éppen akkor nyílt az iskola, mikor elsős korba értem. Én a háború alatt megtanultam írni és olvasni.

Ugorjunk egyet. Hogyan lett a felső-csallóközi srácból komáromi gimnazista, az 1936-os szertornász olimpikon Sarlós József tanítványa?

Ötödikes koromtól Nagymagyarra jártam alapiskolába, a felső tagozatra. Nagyon érdekes volt a nagymagyari pályaválasztásom, mert nyolcadikos koromban nem volt elképzelésem a jövőmet illetően. Kulacs Gertrúd csodálatos osztályfőnököm volt, aki egy szép napon megszólított, s azt kérdezte: Pali, tudod, hogy jövő héten megyünk Komáromba? Azt mondtam neki, tanító néni, életemben nem voltam Komáromban, mit keresnék ott, miért mennék? Erre azt válaszolta, majd az anyuddal megbeszéljük. A következő héten tényleg Komáromba mentünk felvételire, s tanítónőm segítségével sikerült bejutnom a komáromi gimnáziumba. Mert akkor – azt hiszem – szlovákiai viszonylatban csak ez az egyetlen magyar gimnázium létezett, és oda tényleg a szlovákiai magyarság értelmiségének színe-java akart felvételt nyerni. Nagy ambíciókkal kerültem Komáromba. Jó tanulóként érkeztem, ott viszont jött a csalódás, mert két-három hét után észrevettem, hogy a nagymagyari és a komáromi iskola elvárásai között nagy a különbség. Komáromban teljesen megváltozott az életformám. Amíg korábban az iskola mellett Bélvatán teheneket őriztem, állatokat gondoztam, és közben néha kivittem magammal a könyvet is, addig Komáromban ideális tanulási feltételek vártak rám. Diákotthonban laktam, s ott az igazgató a kérdésében említett Sarlós tanár úr volt, aki szigorú rendet tartott. Nagyon tartottunk tőle, roppant szigorú és következetes, csodálatos tanárember volt. Ugyanúgy, mint a többi tanár. A Komáromban eltöltött három év életem további részében, gondolkodásomban, véleményalkotásomban, egyéniségemben is meghatározóvá vált. Mikor leérettségiztem, s dönteni kellett további sorsomról, nem az volt az elsődleges, hogy mit szeretnék, hanem az, hogy olyan pályát válasszak, melynek elérése, kitanulása nem túl hosszú időt vesz igénybe. Ilyen értelemben kínálkozott a lehetőség a kétéves pedagógiai képzésre.

Maradjunk még Komáromban. Mi az, amit magával vitt az életbe a gimnáziumból?

Az atmoszféráját, és ezt a hangulatot alátámasztotta az, hogy a két Komárom lényegében egy város, csak egy híd, folyó választotta el a két városrészt, és ez az iskola hagyományőrző szemléletében is megmutatkozott. Érezhető volt a hazafiasságra való nevelés. Anélkül, hogy ez a sovinizmus felé ment volna el, az iskola múltját és hangulatát tisztelve belénk jött, belénk nevelődött magyarságunk tudata. Sajnos, volt egy történelmi esemény, ami nagyon befolyásolta diákéveinket. Amikor harmadikosok lettünk, akkor tört ki az 1956-as magyar forradalom. Bennünket ez fizikailag is jobban érintett, mint azokat, akik Pozsonyban éltek. Ki se kellett mennünk a Duna-partra, és hallottuk az ágyúkat a túlsó oldalról, és az események automatikusan magukkal ragadtak. Ennek volt egy politikai vonzata is. Érdekes a maga nemében. Természetesen mi elítéltük azt, ami Magyarországon történt. A legidősebb diákok voltunk. Akkor az itteni politika másként értelmezte azt, amit mi láttunk, tudtunk. Ez egy olyan akcióban csúcsosodott ki, hogy egy napon összehívták az iskola összes diákját az aulába azért, hogy pártemberek jönnek közénk, és akarnak velünk kisgyűlést tartani. Mi, harmadikosok rögtön tudtuk, mi várható. Az is kiszivárgott, hogy olyasmit akarnak velünk elfogadtatni, hogy politikailag ítéljük el a magyarországi forradalmat, és megszavaztatják velünk a szöveget is. Amikor ezt megtudtuk, rögtön szétfutottunk az alacsonyabb osztályosokhoz, és mondtuk nekik, hogy ti nem tehetitek fel a kezeteket, minket fogtok figyelni, s azt fogjátok csak csinálni, amit mi az első sorokban teszünk. Rájuk ijesztettünk, ha valaki felteszi a kezét, utána eltörjük azt. Valóban meg akarták velünk szavaztatni, hogy elítéljük a magyar forradalmat. Kérték, hogy tegyük fel a kezünket, amivel megszavazzuk a szöveget. Mi nem emeltük fel, hátra néztünk, senki nem mozdult. És akkor elkezdték mondani: tudjuk-e, hogy milyen provokátorok vagyunk? Milyen következményei lesznek nekünk, érettségizőknek? Gondoljuk, hogy beleegyeznek abba, amikor a főiskolára kell ajánlaniuk bennünket? Megnyugodhattok, hogy ennek lesz következménye, jelezték. Megijesztettek bennünket, ami nemcsak ijesztgetés volt, hanem akkoriban reális veszély is. De biztos meggondoljuk magunkat, ezért adtak egy órát, hogy akkor ismét találkozzunk. Időközben mondtuk a srácoknak, hogy továbbra is kitartunk, és így volt. Én azért lehettem ennek az egyik éllovasa – amúgy a politikában sosem vettem részt –, mert akkor még azt se tudtam, hogy főiskolás akarok-e lenni. Gondoltam, legfeljebb maradok paraszt. Ha valaki bejutott a komáromi gimnáziumba, már akkor tudta, hogy az iskola elvégzése után nagy valószínűséggel könnyebben felveszik őt a főiskolára, mert olyan tekintélye volt a komáromi gimnáziumnak. Azt is felvetették, hogy a tanárainkat meg az igazgatót is megbüntetik, el is távolították őt később az iskola éléről. Magatartásunk emlékére 2006-ban az évfordulóra az aula falára felkerült egy emléktábla, amelyen az 1957-ben végzős diákok aláírás szerepel. Azóta is a forradalom évfordulóján megemlékezést tartanak előtte. És picit mosolygok rajta, mi, kis hősök, politikai hősök lettünk. De volt valós alapja, s azóta sem szégyelljük, igaz, egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben emlékezhetünk.

2. kép. Az interjúban emlegetett emléktábla a komáromi Selye János Gimnáziumban található

A biológia–kémia szakos tanítónak tanulmányai során már volt némi köze a kézilabdához? Tudta, hogy létezik? Ez csak később jött?

Igen. Még a sportág történéseit sem követtem. Azt tudtam, hogy mi zajlik a magyar sportban, rendszeresen olvastam a Népsportot (a mai Nemzeti Sport elődje – a szerző megj.), de a kézilabda mint játék nem fért ebbe bele.

Önként ment Nyárasdra, vagy oda helyezték, mint a pedagógusokat akkoriban gyakran?

Az volt a szabály, hogy mikor végeztünk a pedagógiai főiskolán, a befejezés előtt volt lehetőségünk választani, melyik járásba szeretnénk, hogy elhelyezzenek bennünket. Engem az akkori Somorjaiból az akkori Nagymegyeribe küldtek, Csilizradványba. Útbaigazítás után megtaláltam az iskolát, bejelentkeztem, életemben akkor voltam először abban a faluban.

Hogyan lett ebből Nyárasd?

Mikor odaérkeztem a csilizradványi iskolába, egy ember éppen a motorját bütykölte az udvaron. Köszöntem, és mondtam neki, mi járatban érkeztem. Kiderült, hogy ő az igazgató. Megkérdezte, milyen szakos vagyok, s tudtomra adta, hogy náluk a kémia–biológia szak foglalt, és hogy menjek be Nagymegyerre, a járási központba. Eljutottam az ottani iskolaügyi szakosztályra, ahol elmondtam, hogyan jártam Csilizradványon. Rögtön felhívtak egy másik helyet, Nyárasdot. Hol van ez a falu?, kérdeztem. Megtudtam, hány kilométerre fekszik Megyertől, még aznap autóbusszal odautaztam. Napnyugta előtt értem a faluba, megmutatták, hol van az iskola, ahol találkoztam három férfival. Az egyik, az alacsonyabb az iskolaigazgató volt, a másik kettő tanító. Az igazgató nem kérdezte, hogy kinek a fia vagyok, milyen tantárgyat tanítok, hanem arra volt kíváncsi, hogy tudok-e focizni és kártyázni. Nem akarlak benneteket becsapni: valamikor fociztam, de miután komáromi diákéveim alatt nem kaptam rá lehetőséget, azóta nem játszottam. Hozzáfűztem, talán nem felejtettem el. Ezt elfogadta. És a kártyázás? Azt tudok. Akkor ma nem mész haza, mert mi hárman éppen arra készülünk, hogy végigkártyázzuk az éjszakát, közölte velem. Ez így történt, reggel azt mondta az igazgató, hogy fel vagy véve. (mosolyog)

A focit már említette. Előtte sportolt-e valami mást is?

Tipikus falusi, életrevaló, mozgékony, jó fizikumú gyerek voltam. Amikor Nyárasdon kínálkoztak egyéb, kötelező lehetőségek, amikor azt értékelték, hogy a futballon kívül más sportágat is űzünk-e, akkor belekóstoltunk a röplabdába is. És ez nemcsak a diákokkal folyt, hanem a tanítók között is, velük szintén röplabdáztam. Jobb voltam asztaliteniszben. Én alapítottam Nyárasdon az első csapatot, és részt is vettünk a járási bajnokságban. Télen a gyerekeket megtanítottam jégkorongozni. Éltem minden alkalommal, főleg a csapatsportágakat kedveltem igazán. Az egyéni sportágak közül nagyon elismertem az atlétikát és az úszást, a tornát, ezt mind fontosnak tartottam, edzőként is alkalmaztam a kézilabdában. Játékosaimmal mindig azzal kezdtem, hogy megtanítottam velük az alapsportágakat, vagy arányosan beledolgoztam az edzésükbe. Ezt azóta is emlegetik egykori védenceim, milyen jó volt, hogy tornából elsajátították a fordulékonyságot, a rugalmasságot, sok olyan elemet, ami kellett a kézilabdához.

Saját ötlete volt a lányoknak kitalálni a kézilabdát? Valóban nem tudtak mit kezdeni a fiúk focivilágában?

Erős lenne azt kijelenteni, hogy elképzeltem egy sportágat, elkezdtünk vele foglalkozni, hogy bizonyos idő múlva eljussunk valahova. A természetüknél fogva jöttek és rakódtak egymásra az események.

Kitől származott az ötlet?

Új iskola volt, új tantestület, tele fiatal tanítóval, akik nem csak délig tanítottak, hanem egész nap. Délután együtt maradt a tantestület. Mit csináljunk? – merült fel bennünk. Kinéztünk, az iskolaudvar tele volt gyerekkel. Hát kimentünk közéjük. Azt mondták, tanító bácsi, csináljunk ezt-azt. De mit? Kettőnkről tudták, hogy focizunk. Hát itt is az lett belőle. A fiúk jól érezték magukat, ha fociztunk, a lányok is játszottak, de nem tetszett nekik, hogy a fiúkkal keveredve kell futballozniuk, azt mondták, nekik ez nemigen megy. Azt vetették fel, hogy ők, lányok is csináljanak valamit, de külön. Azt találtam ki, akkor játsszuk kézzel ezt a focit. Kicsit ugyan nagy a labda, de majd szerzünk kisebbet. Teljesen spontán indult. Másnap délelőtt már mondták a lányok, tanító bácsi, délután újra jövünk, és többen leszünk. Volt ennek a kezdésnek egy más vetülete is. Nyárasd település gazdasági fejlettsége is közrejátszott. Láttam, itt más a helyzet a szövetkezet alapításával, mint szülőfalumban, Bélvatán, ahol nem és nem akart létrejönni. Persze, ez akkoriban nem volt egyszerű dolog. Mert ki örült annak, ha lovait, kocsiját, földjeit be kellett adni a földműves-szövetkezetbe. Nyárasd azonban rögtön talpraesett embereket talált, meg sok terület az egyházé és a nagybirtokosé volt, ami szinte adta a lehetőséget a nagyobb méretű gazdálkodásra. És a nyárasdi szövetkezet élén lévő emberek ezeken a területeken kezdték a gazdálkodást. Kaptak az itteniek munkát, dolgoztak, jól is kerestek. Mikor idekerültem, már alig volt a faluban nádfedeles ház, feledésbe merültek a háború romos maradványai… Szóval jól éltek az emberek. Minden megvolt, igazán jól dolgoztak, de hiányzott a munka után egy kis szabad, egy kis szórakozás, egy kis időtöltés. És ez később is megmutatkozott. Mikor a kézilabda kezdeti lépéseit megtettük – volt pályánk, voltak ellenfelek, játszottunk mérkőzéseket, majd olyan szinten voltunk, hogy kihirdethettük: jöjjetek, nézzétek meg a játékunkat –, ezzel egy csapásra két legyet ütöttünk. Bevontuk egy olyan sportágba a gyerekeket, amit szerettek, ami örömet szerzett nekik, ugyanakkor a szüleiknek, a falu embereinek szórakozási lehetőséget teremtettünk. Ez mai szemmel érthetőnek tűnik, de az akkori viszonyok között nem volt egyszerű. A falusi emberben, aki reggeltől estig dolgozott, és nem volt szórakozása, kiverte a biztosítékot. Az a lehetőség, hogy elmegyek megnézni a gyerekemet, unokámat, a falubelieket, előrehaladást jelentett, mert nem kellett máshova járniuk. E két dolog párhuzamosan ment előre, igaz, akadály volt a vallás. Nem volt nagyon vallásos a falu, de a szülőknél az anyák és a férfiak véleménye nagyon lényeges volt. Szerencsémre olyan kézilabdás gyerekeim voltak, akiknél a szülők közül a férfiak voltak a hangadók. És nem az anyuka mondta meg, hogy vasárnap lányom az istentiszteletre a templomba fogsz járni, hanem az apuka szava számított: leányom, azt hagyhatod, inkább menjél a bajnoki mérkőzésre. Látszólag egyszerűnek tűnő volt, de mégsem volt az. Például a későbbi nejem, Joli apja szövetkezeti elnök volt, a Forró Zsuzsié a szövetkezet másik meghatározó alakja, és a többiek is elfogadott személyiségei voltak a falunak. Nagyon fontos volt a közhangulat, ami a későbbiekben is döntőnek bizonyult a nyárasdi kézilabda alakulásában. Két-három év alatt lelátót kellett építenünk az iskolapálya mellett, ahol háromszáz–ötszáz ember is tolongott az ifjúsági mérkőzéseken. De ehhez az kellett, hogy ezt elfogadják az emberek.

Meg kellett valakit győznie arról, hogy zöld utat kapjon a kézilabda?

A sportág meghonosításában nagyon fontos szerepe volt az iskolának, mert nemcsak én mentem ki a gyerekekkel délután focizni, hanem az összes tanító kijött. Nem mindenki focizott, valaki sétált, más énekelt, táncolt a diákokkal. A tantestület aktivitása nagy volt. Igen hamar egyetértésbe kerültünk a kollégákkal. Maga az igazgató nem volt sportos beállítottságú, viszont tudta, ha sportoló gyerekeket fogunk nevelni, akkor az csakis előnyére válhat az intézménynek. Ugyanis akkoriban a dunaszerdahelyi járási iskolaügyi szakosztályon a sportért felelős tanfelügyelő kidolgozta az iskolai sportversenyek szabályrendszerét. Évente ismétlődtek a bizonyítási lehetőségek atlétikában, kézilabdában, kosárlabdában, röplabdában… Megkapták az iskolák a némileg kötelező feladatot, hogy jó lenne, ha részt vennének benne, és ha jól fognak szerepelni, az az egész tantestületnek, az iskola vezetésének is javíthatja az értékelését. Az igazgatóval sok egyéb vitám volt, de a kézilabdát sohasem ellenezte, sőt partiban volt velünk.

Testnevelést is tanított a nyárasdi iskolában?

Igen. Ez az iskolának is jó volt, meg az ügynek is. Hogy a gyerekeket a testnevelési órán is taníthattam, szakmailag azt jelentette, naponta edzhettek védenceim. Módszertanilag a testnevelési órán a tanterv szerint haladhattunk, de azért volt módom az előírt sportágak közé belecsempészni a labdajátékot.

Mi volt az első lépése a kézilabda felé?

Spontán jött minden. Nem vagyok dicsekvő, mellveregető típus. Hogy milyen eredményeket értünk el, azt nagyon ritkán szoktam emlegetni. Mindig volt egy osztályom, a csúcsosztály a Joliéké (Dömény Jolán, a csapat egyik meghatározó alakja – a szerző megj.) volt, s velük kicsit többet foglalkoztam. Mert öt olyan gyerek volt köztük – Dömény Joli, Forró Zsuzsi, Németh Zsuzsi, Mikóczi Gabi és Krascsenics Kati –, akik utána az ifjúsági csapatomnak alkották a gerincét. Angyal Pirivel és egy kapussal kiegészítve lettünk országos ifibajnokok. És ha meg tudtam volna őket később is tartani, ha nem szélednek szét mindenfelé tanulni, akkor többszörös országos bajnokok lehettünk volna talán a nőknél is. Osztályom lányai jó kézilabdázók lettek. Az ő szeretetük vitt előre engemet is, meg az, hogy egyre jobbak lettek. Mindig családias osztályfőnök voltam, s az együttlétet nem én szerveztem, hanem a lányok maguk. Nekem csak oda kellett mennem, felügyeltem, javítottam, amire szükség volt. Mikor jöttek a csapat sikerei, először járási méretben, ez még jobban feldobta a lányokat. Hatodikos-hetedikes korukban védenceim már járási szinten taroltak, s azt gondoltuk, hogy rohadt jó csináljuk már ezt a kézilabdát. Éltünk a lehetőséggel, s elindultunk a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságon, ahol csupa járási bajnok játszott. Első utunk a járáson kívülre, Brezová pod Bradlomba vezetett. Tipikus falusi gyerekekkel érkeztünk, mindenki hozta a maga nagy csomagját, két-három napra felpakolva. A kirántott csirkétől kezdve a mindenféle süteményig minden volt a poggyászban, az egyiknek ilyen, másiknak olyan sportruházata volt. Az iskolában szállásoltak el bennünket. Észrevettük, hogy edzése van a brezovái csapatnak. Leraktuk az osztályba a cuccainkat, s mentünk nézni az ellenfelünket. Megdöbbentünk, mert hozzánk képest világsztárok voltak. Visszamentünk az osztályba, leültünk, azt mondták nekem a lányok, tanító bácsi, menjünk haza, mit akarunk mi itt. De a következő gondolat már az volt, hogyan is vetődött be az a játékos az edzésen, add ide a labdát, megpróbálom. A lényeg az volt, hogy ellestek valamit, s azt gyakorolták. Végül a négytagú csoportban kétszer kikaptunk, de egy mérkőzést megnyertünk. Ezek után mintha egy más csapat jött volna haza. Azt mondták, mi megtanuljuk, amit kell, és megmutatjuk, hogy tudjuk. Ők ezt komolyan is gondolták, nem szájhősködtek. Arra figyeltem mindig, hogy valami újat kínáljak nekik, s olyan ellenfelek ellen kézilabdázzunk, akiktől tanulhattak valamit. Rendre erősebb csapatokkal játszottunk, gyengébbeket nem szívesen vállaltunk, mert az nem segítette a felkészülésünket. A lányok igényelték az újat, a többet. Ilyen szempontból nagyon hálás helyzetben voltam. Azóta is, ha találkozunk, mindig emlegetjük a Brezovát. Igen, ott kezdődött…

Hogyan válogatta ki a lányokat az első csapatába?

Nem volt benne olyan tudományosság, mint a mai világban. Aki szerette, akart, az jött. Segített az, hogy elég sok gyerek járt az iskolába, minden évfolyamban volt két párhuzamos osztály. Mivel testnevelést is tanítottam, rögtön megszerveztem az osztályok közötti iskolabajnokságot, amely alatt már megmutatkozott, hogy kivel érdemes tovább foglalkozni. Ennek kölcsönösnek kellene lennie, mert a lány érdeklődése nélkül nem ment.

Tudatos lépések vezettek a kézilabda-szakosztály 1969-es megalakulásához, vagy inkább a szükség hozta így?

A szakosztály létrehozása akkor vált időszerűvé, amikor a lánycsapatom tagjai kiöregedtek az ifjúsági korosztályból. Már országos ifibajnokok voltunk, de szakosztály még nem volt, addig abszolút amatőr alapokon működtünk. A bajnoki cím már a falu és a járás érdeklődését is felkeltette, s körünkben is elgondoztató volt a kialakult helyzet. És ebbe már környezetünk vezetői is bekapcsolódtak. Tudták, hogy valamit tenni kell. A lányoknak osztályfőnökük voltam, s emlékszem, annyira összetartottak, hogy nem tudtak elválni egymástól. Sírtunk, egymás nyakába borultunk, s nem akartunk azzal megbarátkozni, hogy most ennek vége. Egy lehetőség kínálkozott, hogy a testnevelési egyesületen belül megalakítjuk a kézilabda-szakosztályt. Ezt a szükség meg az akarat hozta magával.

Szóval nem voltak kézilabdaálmai, határozott elképzelése a sportág nyárasdi jövőjéről…

Ez így van. Azóta is azt állítom, a szakosztály létrehozása lényeges fordulópont volt kézilabdaéletünkben. Ha akkor példa lett volna előttünk, akkor másképp alakultak volna a dolgok. Mert ott voltak a leérettségizett lányok, akik országos bajnokok lettek, de nagy kérdés állt előttük: férjhez menjenek, tanuljanak tovább vagy szakmát sajátítsanak el, mit lehet egyáltalán ezzel a helyzettel kezdeni? Senki nem tudta megmondani, mi legyen. Profik legyenek? Akkoriban erre nem volt példa. Lányaink értelmesek, a tanulásban is a legjobbak voltak. Mégis szétszéledtek, ki Nyitrára ment, ki a pozsonyi Štartba vagy MDŽ-be. Ha előre tudtuk volna, hogy ennek a történetnek a nők között is lesz folytatása, magas szintre érhetünk a csapattal, akkor másképp alakulhatott volna. De nem volt víziónk.

Az ifjúsági csapat eredményessége már jelezte, hogy sokra vihetik a nők között is?

Elmondom, hogy mi történt. Az ifiknél is legalsó szinten kezdtük az akkori nyugat-szlovákiai divízióban. Az vezetett be bennünket a rendszeres bajnoki meccsek világába. Azt megnyertük. Onnan felkerültünk egy magasabb osztályba, ami a második szintje volt az ifik bajnoki küzdelmeinek. Kíváncsi voltam, mit mutatunk a nevesebb klubok társaságában. Azt is megnyertük. Aztán az következett, hogy a nyugati csoport legjobbja a keletiével találkozott. Oda-vissza alapon két mérkőzést játszottunk, megnyertük, és felkerültünk az I. ligába, ahol nagy múltú együttesekkel kerültünk szembe. Ez is földrajzilag ketté volt választva, s mi a nehezebb nyugati csoportot játszottuk. Borzasztó nehéz volt. Három csapat kimagaslott: a Nitra, a Vinohrady és mi. Hihetetlen ki-ki meccsek után végül is csoportgyőztesek lettünk. Így a két csoport első két helyezettje bejutott a praveneci szlovákiai négyes döntőbe. Mind a három ellenfelünket, a Nitrát, a Košt és a Pravenecet is megvertük, és mi lettünk a szlovákiai bajnokok. Egy héttel később a szlovák és a cseh bajnokság első két helyezettje találkozott Zlínben (akkor még Gottwaldov volt – a szerző megj.) a csehszlovák bajnoki címért. Ott is bajnokok lettünk. Ez a sorozat csupa győztes meccsből állt. Tehát ifjúsági szinten egyetlenegy vereségünk sem volt!

Milyen gondolatokat ébresztett ez az eredményesség a tanító bácsi edzői fejében?

Akkoriban sokat segített Horváth István, aki Dunaszerdahelyen a járási testnevelési szövetséget irányította. Ő elvárta, természetesnek tartotta, hogy mindenkit tönkreverünk. Én örültem, és élveztem azt, hogy hihetetlen nagy szakmai elismerésben részesültünk. Mondok egy példát. Mikor Zlínben a döntőt játszottuk, megtelt a stadion, s utána a hozzáértő cseh szakemberektől, újságíróktól olyan cikkek jelentek meg, amelyekben kis csodának tartották szereplésünket. Egyikük úgy fogalmazott, hogy tanítani kellene, mert példaértékű a tehetségnevelésben, hogyan lehet a nulláról ilyen szintre feljutni. Odajött hozzánk a brünni főiskola professzora, és felajánlotta, hogy leigazolnák az egész csapatot a városukba! Négyen mentek egyetemre a lányok közül, ott is járhattak volna főiskolára, de valahogy ez még nagyon idegennek tűnt nekünk, így szóba sem kerülhetett. Orvos, építész, tanár bizonyára Brünnben is lett volna védenceimből, és jó kézilabdázó is, de akkor egy szép mesével szegényebbek lettek volna, amit azután később együtt itthon megértünk.

Már az ifjúsági csapat sikere előrevetítette, hogy valaha nagy csapat lesz Nyárasdon?

Addig mi abszolút amatőrök voltunk. Csak kedvtelésből játszottunk, a pénz kérdése fel sem merült nálunk, a semmiből lettünk országos bajnokok. De mikor a női csapat feljutott az I. ligába, engem behívattak a járásra, s közölték velem, megkapták Prágából, a szövetségből, hogy a női csapatot csak profi edző vezetheti. Van két lehetőséged, ha tanító akarsz lenni, akkor nem lehetsz edző, ha edző akarsz lenni, akkor nem lehetsz tanító, közölték velem. Dicséretükre legyen mondva, nem utasításként hangzott el, lehetett választani, s én az edzői szerepet választottam.

Jól választott?

Bennem mindig a megnyugvás kerekedett felül, hogy jól csináltunk valamit, hogy örömet szereztünk azoknak, akiknek a kedvéért kézilabdáztunk. Elsősorban a szurkolóinkra gondoltam. Hihetetlenül jó kapcsolat volt köztünk, értelmes, elhivatott társaságot alkottak a lányok, engem abszolút jó helyre tesznek és ott tartanak napjainkig. Az osztályomból az az öt lány igazi pozitív példa volt a többiek, az utánuk következők előtt. Nyárasdon az emberek körében a kézilabda kitüntető helyet jelentett, tisztelet övezte azokat, akik művelték. Mindannyian értelmiségiek lettek, követendő példaként a fiatalabbaknak. Nem kellett idegeneket példaképül állítani a fiatalok elé, ha ott voltak a mi neveltjeink. Legyél olyan, mint az Angyal Piri, mondogattam nekik. Ez a pozitív példamutatás rettentően fontos volt sorainkban.

Edzői felkészültségével hogyan tartott lépést a feltörekvő csapattal?

Ez is nagyon érdekes kérdés, mert sokszor picit kakukktojás voltam csehszlovák viszonylatban. Azon kevés edzők egyike, aki korábban nem űzte ezt a sportágat. Általában úgy szokott lenni, hogy valaki sportágában sportolóként elér egy bizonyos szintet, aztán később automatikusan marad edzőnek is. Én mindent fokozatosan tanultam. A kézilabda világában különböző edzői minősítések vannak, a legfelsőbb szinthez, vagyis az első osztályhoz már a főiskolát kellett elvégezni. Esetemben a másodikat. Beiratkoztam, elvégeztem. A Dunaszerdahelyi járásban azok közé tartoztam, akik nem protekcióval, így vagy úgy szerezték a második diplomájukat. Amikor lehetőségem volt az edzői továbbképzésre, mentem. Hála Istennek Csehszlovákiában a kézilabdát Prágából irányították, ahol sok értelmes, hozzáértő szakember volt. Igen sok egy-két napos tanfolyamot tartottak, s én egyetlenegyet nem hagytam ki. Mindig arra vigyáztam, hogy egy lépéssel a lányok, a csapat előtt legyek. Kézilabda-barátságot kötöttünk különböző csapatokkal, főleg a magyarokkal, s ezek a barátságok tényleg igaziak voltak. Nemcsak abból álltak, hogy elmentünk egy-egy tornára, s ott megvívtunk egymással, hanem a szakmai téma is előkerült. Mert kitől lehet a legtöbbet tanulni? Attól az edzőtől, aki hasonló cipőben jár, és hasonló problémákkal küzd. Számomra az, hogy előtte nem kézilabdáztam, valahol előny is volt, mert tapasztaltam, hogy a volt játékosokból lett edzők a múltjukból éltek. Én mindig a jövőbe néztem. Ezt a játékosaim is tapasztalták. Nagyon sokat segített, hogy tanító voltam. A jó edző nem különítheti el a napi teendőktől a pedagógiát, a kettő édestestvér. Magam megítélése szerint még genetikailag is volt bennem egy olyan tulajdonság, hogy nem voltam rosszindulatú. Nagyon fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, szeresse a gyerekeket, tanítványait. Én se szerettem mindenkit egyformán, de az edzésen és a pályán senki nem tudta meg, hogy az egyiket jobban kedvelem, mint a másikat. Profi szinten a pályán nyújtott teljesítmény volt a mérvadó.

Volt edzői krédója?

Azóta is elhangzott, hogy szakmailag, emberileg ilyen meg olyan edző voltam. Lelkiismeret-furdalásom sosem volt. Mindig inkább jó belső érzés fogott el, hogy amit tudtam és kellett tennem, azt megtettem ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig vezethessek egy csodacsapatot, melyet sokszor mások neveztek annak. Sokan belém kötöttek, kirúgtak, bántottak, de belül mindig tiszta voltam. Soha nem volt olyan tettem, amiért nem tudtam volna elaludni, vagy szégyellenem kellett volna azt.

Még nem is voltak az élvonalban, és 1978-ban megnyerték a Csehszlovák Kupát. Ez hogyan fordulhatott elő?

Akkor a Szlovák Nemzeti Ligában (második osztály – a szerző megj.) játszottunk, ami nem volt rossz bajnokság, de mégse az élvonalat jelentette. Érdekes a dologban az, hogy a Zlínben csehszlovák ifjúsági bajnokságot nyert csapatom a nők között még jobb lett. Megnézhető a táblázatokban, hogy minden egyes évadban magabiztosan a második legjobb csapat lettünk. Mindig az első jutott fel az élvonalba, nekünk meg maradt a második hely. Ez négyszer fordult elő! Nem azért maradtunk le a feljutásról, mert mi voltunk a második legjobb csapat, hanem azért, mert minden évben akadt egy másik együttes, amelynek a sportdiplomáciája vagy talán egyéb is döntött. Kicsit, vagy nagyon elkeseredtünk, de évről évre tudtunk megújulni, talpra állni, újból nekirugaszkodni. Tisztában voltam azzal, hogy az a csapat, amely négyszer nem mehetett az élvonalba, minden idők legjobb nyárasdi együttese volt. Minden héten barátságos meccset játszottunk, de csak az első ligás csehszlovák és magyar csapatokkal, olyan tornákon vettünk részt, ahol válogatottak indultak. Azért tettük ezt, hogy a csapat ne süllyedjen le a Szlovák Nemzeti Liga mélységeibe, s állandóan fejlődjünk. Ekkor jött a kupa, miközben zajlott a bajnokság. Van szakmailag lényeges különbség a kettő között. A bajnokságban előre elkészül a sorsolás, lejátssza a csapat az őszi, majd a tavaszi szezont, összeadják a pontokat, s megvan a sorrend. Előre felkészülhetnek a fontos meccsekre még a bíróküldés ismeretében is. A kupameccseken ez nem így van. A jelentkezőket összesorsolják. Első körben a gyengébb ellenfelek jönnek, közülük továbbjuthattunk, a következőben már az első ligás csapatok is beszálltak. Jöttek nagy mellénnyel, mi ez a Topoľníky, gondolták magukban, s ugyanúgy a bírók sincsenek felkészülve a váratlan helyzetre. Innen is továbbmentünk, bejutottunk a négyes döntőbe. Először a Szlovák Kupában, ahol csak másodikok lettünk, de az első kettő lépett tovább a Csehszlovák Kupa négyes döntőjébe, ahova már csatlakozott a két legjobb cseh csapat is. Ott volt a menő Zlín, a Partizánske a legjobbjaival és ott van a Nyárasd is, vélték. Mire észrevették, felocsúdtak, hogy mi is ott vagyunk, addigra miénk lett az elsőség.

Azok után, ami történt a nyárasdi csapattal a nemzeti ligában, a feljutás nem is volt meglepő…

Abszolút nem. Nem csak nekem nem. Volt bennünk potenciál. Később, amikor európai kupameccseket játszottunk, abszolút partiban voltunk az ellenfelekkel. Szóval az első kupasikerünk komoly lábakon állt.

A Csehszlovák Kupa megnyerése után kiléphettek a nemzetközi porondra. És a Kupagyőztesek Európa-kupájában kiverték a francia Ivryt, majd szoros meccseken estek ki a világméretekben akkoriban élcsapatnak számító Zsalgirisz Kaunasszal szemben. Edzői énjének mit adott ez a kitörés külföldre?

Ha valahol kellemesen meglepődtem, akkor azok a külföldi kupameccseink voltak. Idehaza mindig idegenben játszottunk, nem voltunk elkényeztetve azzal, hogy szerettek minket. Máshol a bírók megadták a hazai csapatnak szükséges százalékokat, nekünk nem. Aztán jöttek a nehéz külföldi összecsapások, amelyeken semmi nem szólt mellettünk, nem ismertek bennünket, újoncok voltunk a nemzetközi porondon, de az ellenfelek sportszerűen viselkedtek velünk szemben, a bírók sem akartak elhúzni minket. Úgy érzem, pedagógusként lehet, hogy taktikailag nem voltam mindig a csúcson, de a lelki felkészítésben igen. Annyira egy hullámhosszon voltam a lányokkal, hogy egymás buzdításában is megtaláltuk a lelkesítő, közös hangot. Az is feldobta őket, mikor mondtam nekik, mutassuk meg az ellenfélnek, hogy mi nem nyárasdi fejőnők vagyunk, meg azt, hogy mi, nyárasdiak semmik vagyunk a hatalmas Párizzsal szemben. Ez megtiszteltetés, hogy az ő csapatukkal játszhatunk, igazi alázattal, szívvel, ráadásul nemcsak Nyárasdért, hanem az egész országot is képviseljük. Micsoda csoda volt számunkra az is, mikor megjelentünk Párizsban az egyszerű falusi lányokkal, életünkben először repülővel, nyugaton, mert abban az időben szinte lehetetlen volt oda kijutni. A nemzetközi szereplés egyben alkalmat kínált arra, hogy bebizonyítsuk a világnak, elhagytuk már Nyárasd és Csilizradvány térségét, már ott vagyunk a nemzetközi mezőnyben, amit nem lehet senki másnak köszönni, csak a lányoknak.

Részben kötődik az előbbiekhez, de újra kérdezem: edzői énjében hogyan jelentkezett a nemzetközi porondra való kilépés?

Sokkal többet kaptam ettől, mint a bajnoki szerepléstől. Mert ez… Megint egy példát húzok elő. Kaunaszból közvetítette az akkori szovjet televízió a kupameccsünket, pár perccel a befejezés előtt még döntetlen volt az állás, és életünk egyik legjobb játékát nyújtottuk, ugyanúgy, mint Bakuban. Az egész Szovjetunió nézte a mérkőzést, s mikor jöttünk haza, a moszkvai repülőtérre kijött a szovjet televízió csak azért, hogy velem készítsenek interjút. Ekkora elismerés! Egy kis falu ilyen feltűnést keltsen a hatalmas országban? Ezt nem is lehet felfogni. Talán életem legkellemesebb emléke: Pali, azért valamit csináltál, gondoltam. Ennek a kis falunak, ennek a kis országnak, ennek a kis magyarságnak. Mikor hétfőn reggel hozta a postás az Új Szót, az volt az első az embereknek, hogy megnézzék, hogyan játszott a Nyárasd. És örömükben könnyezett a szemük.

Ötödik próbálkozásra 1979-ben feljutottak az I. csehszlovák ligába. Az egész Dunaszerdahelyi járásban még fedett sportcsarnok sem volt, miközben éppen akkor vitték terembe a kézilabdát. Hazai mérkőzéseiket is kénytelenek voltak idegen pályán, legtöbbször Komáromban játszani. Ezért estek ki rögtön az élvonalból?

Nem, de összefügg a kérdéssel. A kézilabda voltaképpen téli sport, ezért nem éppen kedvező kinn készülni a bajnokikra. De lehet, s mi készültünk is. A heti program szerint hétfőtől csütörtökig a kinti bitumenes pályán edzettünk. Mit lehet azon gyakorolni? Technikát? A labda úgy csúszik, hogy meg sem lehet fogni. Csak a futás és az erőnléti fejlesztés jött számításba. Jött a hétvége, többnyire bajnokival. Ráadásul elég sok diákunk volt, akik hét közben nem is tudták látogatni az edzéseket. Szombaton már bemehettünk a komáromi csarnokba. Végre csarnok, örültünk. Délelőtt edzés, délben edzés, délután edzés. Ami jó volt, csak nem éppen hasznos, mert másnap délelőtt meccs várt a lányokra. És nem mindig Komáromban, máshova is kellett utaznunk. Amikor nekünk szombaton pihenni, regenerálódnunk kellett volna, akkor jött össze úgy-ahogy a csapat. Ez így nem működött. És még valami. Ha valamikor bántottak bennünket a bírók, akkor az az első I. ligás évadunkban volt. Megmondom, hogy miért. Addig nem volt gond velünk, míg vereségeket szenvedtünk. Mikor már egy szintre kerültünk az ellenfelekkel, és néha meg is vertük őket, azt már a nézőik nehezebben viselték. Be-be szólogattak lányainknak, sőt szidták még a szlovák nemzetiségű játékosainkat is. Mi mindenben újoncok voltunk. Nem volt diplomáciánk, nem voltak embereink a bírói karban, a szövetségben.

Egy év múlva visszakerültek az élvonalba, s rögtön másodikok lettek. Mit kellett tennie edzőként, hogy így feltörjön a csapata?

Az életem végéig nem felejtem el ezt a történetet. Mikor kiestünk, a bajnoki torna után összeültünk egy szobában, búcsúzásképpen, szinte mindegyikünk sírt, nagyon lehangoltak voltunk. Kérdezték a lányok: mi lesz, Pali bácsi? Jövőre lesz értelme folytatni? Sok próbálkozás után bejutottunk, most meg egy év elteltével kiejtettek bennünket. Tanácstalanok voltunk. S akkor néhány lány felállt, és azt mondta: Pali bácsi, nehogy feladja. Menjünk tovább! S ezzel eloszlattak minden kételyt. Ide tartozik az is, hogy amikor felkerültünk az I. ligába, több játékosunk már kismama lett, akkor már nem volt olyan jó csapatunk, mint a nemzeti ligás évek idején. Próbáltunk hozni játékosokat, de az összes közül csak a Halmová volt jó. Mikor kiestünk, a kismamák visszajöttek. Ha egy év után kiesel, aztán első vagy a II. ligában, majd az élvonalban másodikként végzel, amögött kell lenni valaminek. És ez a jelentős játékerőt képviselő kismamák visszatérése volt. Nem az volt a döntő, hogy a Németh Pali eddig rosszul dolgozott, most meg jobban, esetleg még jobban dolgozik.

Ahogy újra felkerültek az élvonalba, elkezdődött egy tizenhét évadból álló sorozat, amelyben végig ott maradt a csapat, hol Németh Pállal, hol mással a kispadon. Volt-e olyan pillanat, időszak eközben, amikor nem gondolt a nyárasdi kézilabdára?

A partizánskei kitérőt leszámítva nem volt. Megalázónak tartottam volna, ha ez előjön, hiszen mindig meg tudtam győzni elég embert, hogy folytassuk, menjünk tovább. Természetes volt, hogy kötődtem a nyárasdi kézilabdához. Bár sok külföldi ajánlatot kaptam. Hihetetlenül jókat.

Azok után, hogy kiléptek az európai kupaporondra?

Inkább akkor fordult elő. Megszólított például a Dortmund. A visszavágó alkalmából már megmutatták a lakást is, a játékosneveket is felsorolták, a pénzről hadd ne beszéljek. De nekem akkora a szülőföldszeretetem, hogy nem tudnám elhagyni azt a közeget, amelyben felnőttem. A szüleimet, a gyerekeket… Tehát ez is közrejátszott abban, hogy nem szakadtam el a nyárasdi kézilabdától.

Ragadós volt a nyárasdi példa Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahelyen, Naszvadon, Csallóközaranyoson is meghonosodott a női kézilabda. Úgy nézett ez ki, mintha kivetették volna a hálójukat. Az említett településeken ösztönszerűen követték Németh Pál törekvéseit, vagy tett is valamilyen lépéseket feléjük?

Naszvaddal kezdődött. Ott az elindítója a nagymagyari Vlahy Jenő volt, tehát majdnem egy faluból valók voltunk. Nála értelmesebb, kedvesebb, sportszerűbb emberrel nem találkoztam. Mi egy lépéssel hamarabb kezdtünk. Nyáron megszerveztük a Barátság-kupát, de egy csapat visszalépett. Helyette beugrott a Naszvad. Attól kezdve élt a kapcsolatunk. A torna a naszvadiaknak igen sokat jelentett. És amikor nálunk az első játékoshullám kezdett kiöregedni, felfrissítésre volt szükség, akkor találkoztam Jenővel, megbeszéltük a kialakult helyzetet. Neki akkor volt egy nagyon jó ifjúsági csapata, három csehszlovák válogatottal, a két Dobosi lánnyal és Dibúz Erikával. Később a Kiss Jitka is hozzánk jött tőlük. Jenő barátságunk jeléül irányította felénk a lányokat. Semmi gond, különösebb pénzigény nélkül. Teljesítette, amit ígért, s a lányok megpróbáltak a csapatba illeszkedni. Azután kifelé mindig jeleztem, hogy a csapat már közös. Talán akkor szakadt meg ez a vonal, mikor feltűnt soraikban Kovacsicz Mónika, majd Zácsik Szandra, akik másfelé, Magyarországra mentek játszani. Attól kezdve leállt a naszvadi játékosáramlás. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, Jenő pedagógiailag magas szinten csinálta, érdeklődött, tanácsot adott, mit hogyan…. Ettől jobb kapcsolatunk nem volt.

És a többiek?

Nem volt rossz a viszonyunk Szenczi Jánossal sem, aki Dunaszerdahelyen foglalkozott a fiatalokkal, ő inkább lokálpatrióta volt, de azért a lányok onnét is hozzánk jöttek.

És a csallóközaranyosiak?

Velük már nagyon egyoldalú volt a kapcsolatunk. Mert ők csak a mieinket vitték. Ott fejezte be a Nagyné is a pályafutását, és még sokan mások. De gondolom, az indulást náluk is a nyárasdi példa motiválta. Ilyen megközelítésben Párkányt és Gútát is említhetném talán.

Voltaképpen az volt a követendő, hogy magával ragadta őket a nyárasdi csapat eredményessége. Külön lépéseket nem tettek feléjük?

Arra nem volt szükségük. Példánk az említett településeken egyszer csak követőkre talált, felbukkant náluk a női kézilabda.

1984-ben újra ezüstérmes lett a nyárasdi csapat a csehszlovák ligában, immár másodszor, s ekkor mondtak fel Németh Pálnak először?

Igen. Fájt, hogy kidobtak Nyárasdról. Volt ennek egy más vetülete is, amit nem szeretnék kifejteni.

Elbocsátása után Laco Gross ült a nyárasdi kispadra, de csak bronzérmes lett a csapat. Időközben az történt, amire a nyárasdi ténykedése alatt egyszer sem volt példa: 1985-ben bajnok lett a Partizánske csapatával. A bajnoki címért szerződtették a cipővárosba?

Mikor a cipővárosiak megtudták, hogy engem menesztettek Nyárasdon, éppen Prágában voltak gyűlésen. Az első útjuk nem haza, hanem Dunaszerdahelyre vezetett, hozzánk. Rögtön felajánlották, hogy leigazolnak engem és Jolit is. S mikor úgy nézett ki, hogy beleegyezek, feltettem nekik a kérdést, milyen csapatuk van. Erre felírtak nyolc nevet egy papírra, de az elnök rögtön jelezte, ők nem lesznek a csapatban, mert Partizánskeban a nyolc válogatott játékos különböző okoknál fogva abbahagyta a játékot. Akkor minek hívtok engemet, kérdeztem tőlük. Mert úgy gondoljuk, te vagy ebben az országban az, aki a maradék játékosokkal legalább megmented a csapatot, hogy ne essen ki a ligából. Szóval ezért hívtak. Ennek ellenére aláírtam a szerződést, és mentünk hozzájuk. Alig volt játékosuk, de azután szerződtettek tehetséges ifiket az egész országból. Elkezdtük a munkát, és egy valóban jó csapat állt össze. Pedig Partizánskeban nagyon nehéz körülmények között kézilabdáztak a nők, máshol nem volt ilyen, s ez lehetett talán a jó. Kedvesek, szófogadóak voltak. Megtaláltuk a hangot velük, és a posztjaikat. És nem hogy bennmaradtunk, hanem utcahosszal megnyertük a bajnokságot. A nyárasdi csapat, amely hihetetlenül erősített, mert Gross vitt magával játékosokat is, csak harmadik lett.

Elégtétel volt ez a fegyvertény?

Az életben talán először éreztem azt, hogy igazán sikerült megmutatnom, mi van bennem. Van még egy momentum, ami akkori esetemet kihangsúlyozta: később megtudtam, hogy a játékosokat is be akarták venni a Németh Pali nyárasdi eltávolításába. Volt, akivel elhitették, hogy kishitű vagyok és mint ilyennel nem lehet bajnokságot nyerni. Ezek után egy kicsit elégtétel volt a bajnoki cím a Partizánskeval. És bebizonyosodott, hogy a sok pénz, magabiztos fővárosi edzők és sok-sok kiváló játékos még a bajnoki elsőség megszerzéséhez sem garancia, hiszen csak bronzérmes lett a nyárasdi csapat.

Egy év múlva, 1985-ben újra Németh Pál ült a kispadra. Mivel csalogatták vissza?

Éreztem, hogy a Nyárasdnak kellek, megfelelő tudásom van hozzá, hogy jó edző legyek, vagyis mindenem megvan, ami ehhez szükséges.

Vagyis a Nyárasdra volt berendezkedve.

Pontosan.

És nem is kellett a nyárasdiaknak győzködniük, hogy menjen vissza?

Azt küldték el utánam, akivel jobb kapcsolatom volt, mint a többiekkel. De nem ez volt a fő ok, hanem fiunk, Gergő. Mikor Partizánskeba mentünk, még óvodába járt, de szerettük volna, ha itthon kezdi az iskolát.

Ami Partizánskeban sikerült, annak hazai családi vetülete nagy teher lehetett…

Nem volt ezt könnyű elviselni, szétszakítani a családot. Én borzasztó családcentrikus figura vagyok minden szempontból. Ez volt a döntő abban, hogy egy év után hazajöttünk.

Maradhatott volna még Partizánskeban?

Nem is akartak elengedni.

Bajnok egyszer sem volt a nyárasdi női csapat. Négy második helye (1982, 1984, 1993, 1994) mellett kétszer volt harmadik (1985, 1989). Az európai kupákban egyszer másodikok és kétszer harmadikok lettek. Évtizedek múltán is emlékszik arra, hogy melyik éremszerző csapatot irányította?

Csak a Coimpex-érában, az 1992/1993-as évadban nem voltam a csapatnál a bajnoki éremszerzésnél.

A komáromi Coimpex-érában került először magánkézbe a nyárasdi csapat. Edzőként volt jelen a nyitányon és a záráskor is. Ez volt az egyetlen járható út akkor?

Szakmailag teljesen más mutatkozott. Soha nem szerettem abba beleavatkozni, ami nem az edző hatásköre. Mikor idejöttek Nyárasdra a komáromiak, álltunk, ahogyan álltunk, kellett, hogy valaki segítsen. Az érkezéskor nem volt rossz az elképzelésük…

Profi világot vittek Nyárasdra, legalábbis azt jelezték. Országos viszonylatban is az első magánklubot hozták létre a vadkapitalizmus éveiben. Az új tulajdonosok is jöttek valamivel, és amikor nem találkoztak az érdekeik a helyiekkel, akkor kútba dőlt az egész. Ezt nem a védelmükben említettem, de akkor elég nehéz idők jártak a Csallóközben…

Erre nem azért nem adok egyenes választ, mert nem akarok, tényleg nem tudom részletesebben az akkori történéseket. Egyszerűen szerettem a nyárasdi csapatot meg a kézilabdát, és ha jönnek, segítenek, mit mondtam volna nekik? Menjetek el, mert lehet, hogy csalók vagytok? Vártam, hogy csak jobb lesz. És aztán a többibe már nemigen láttam bele. A lényeg az, hogy a csarnok majdnem árverés tárgya lett. Hogy mi az igazság az egész körül, talán ötven év múlva kiderül, ha még egyáltalán valakit érdekelni fog.

Mikor ide kerültek a komáromiak, újszerű volt a magánkézben levő klub. Valahol olvastam korábban, hogy a tulajdonosváltással a nyárasdi kézilabda 1992-ben túlnőtte korábbi önmagát. Valóban?

Erre nem tudok válaszolni, csak találgatnék, azt meg minek. Nem pontosan magántulajdonba került a klub, mert a közgyűlésen a tulajdonosok jóváhagyattak ötezer koronás tagságit. Azt senki nem fizette be. Állítólag csak ők, s ezáltal öttagú lett a kézilabda-szakosztály. Ehhez azonban az kellett, hogy előtte megszavazva a kézilabda-szakosztály lépjen ki a Družstevník egyesületből. S akkor a tulajdonosok ölébe esett az egész. Utána már azt csinálhattak, amit akartak, vagy ahogy ők magyarázták, nem volt sok választásuk…

Aztán a falu tulajdona lett a sportcsarnok, miután a Dexia bank tönkrement. Az is egy homályos történet, inkább ne menjünk bele… Mikor 1992 tavaszán szabadságra küldték, Németországba költözhetett volna. Miért nem ment ki véglegesen? Megint a szülőföldhöz való ragaszkodás döntött? Mert ez is egy olyan pont volt, amikor eltávolodhatott volna Nyárasdtól…

Nem is tudok válaszolni, mert az életemben van egy-két dolog, amikre egyáltalán nem gondoltam. Ha van valami, ami ha tízszer is újraszületnék, mindig megmaradna bennem, akkor ez az, a szülőföldhöz való erőteljes kötődés. Emiatt még a távozás gondolatáig sem tudok elmenni abban, hogy mást válasszak. A németországi kiköltözés akkor volt aktuális, mikor a fiunk jó focista volt. Úgy gondoltuk, hogy Gergőben több van, és próbáljuk meg Stuttgartban vele. Konkrét lépés is történt, de végül, gondolom, az én negatív hozzáállásom végett, inkább Joli jött haza légióskodásából, így itthon maradt a család. Egyébként nekem már volt két lányom az első házasságomból, s végre volt egy fiúgyerekem, s őt is elengedni, ez egyszerűen nem ment. Aki ismer, tudja, hogy szülőfalumat, Bélvatát sem tudom elhagyni, meg a Csallóközt sem.

1992-ben megpályázta a szlovák válogatott vezetőedzői posztját. Miért? Volt egyáltalán esélye?

Szlovákiai edzőként nem voltak ambícióim, célratörő elképzeléseim. Igen sok jó edzőbarátom volt akkortájt, és lehet, hogy elfogult voltam magammal szemben, úgy éreztem, hogy elég sok minden van bennem, képesítésben a topon álltam, tele voltam tapasztalattal. És volt még más okom is. Ha valaki azokban az években az országban a semmiből tudott összekaparni csapatot, az én voltam. Nyárasdon elég sokszor a nagyon kevésből kellett építkezni. Azt gondoltam, országos viszonylatban is lehet ilyen gond, hogy a szerény kínálatból kell kihozni, összeállítani egy válogatottat.

És volt egyáltalán esélye arra, hogy megválasztják?

Rosszul kommunikáltam ezt a helyzetet. Előtte voltak beszélgetéseim, ráadásul akinek mondtam, azzal tegezőviszonyban voltam. Magyarként miért ne lehetnék a szlovák csapat edzője? – kérdeztem tőle. Nem tudom, hogy ez verte-e ki a biztosítékot, de később egy kollégától hallottam, hogy nem én vagyok a befutó. Az egész dolog nem hagyott mélyebb sebet bennem, bánatot sem.

1993-ban a klubtitkári teendői mellett edzőtársa is lett Pavol Streichernek. Egyszerre volt edző és klubtitkár?

Nem kimondottan titkár voltam. Mikor kiderült, hogy Dušan Daniš befejezi, emlegetni kezdték, hogy engemet visszahívnak, és hogy ne úgy legyen, hogy az egyik napról a másikra történik a váltás, hanem ahogy az állatok világában van, megszoktatják az újat, előbb kiengedik, de csak rövid időre, másnap már hosszabb időre, szóval szoktatják a megváltozott körülményekhez. Engemet is ide rendeltek, bizonyos részfeladatokat kaptam. Nagyon érdekesek voltak, például elküldtek az ekecsi borospincébe a vendégeknek borért vagy üdítőitalért. Ez volt a bejáratásom a szakmai munkába. A titkári teendőkön keresztül… Arról, hogy később elküldték Nyárasdról Pavol Streichert, nem tehettem. Ráadásul egy érdekes időszakban mondtak fel neki. A vágsellyeiekkel játszottunk a Szlovák Kupa döntőjében, és idegenben hat-nyolc góllal kikaptunk. Ekkor döntött a vezetés, hogy menesztik. És a következő héten már én lettem az edző, s jött a Sellye a visszavágóra. Magam sem tudtam elképzelni, hogy azt a hatalmas hátrányt behozzuk. Akkor kézilabdázott nálunk a romániai Edlerné, a Marianna, aki nagyon bízott bennem. Jól játszott az első meccsen is. De a visszavágón szinte maga verte meg a vágsellyeieket. Tíz góllal nyertünk hazai pályán, és mi lettünk a kupagyőztesek. Szóval nagyon nagy siker lett a visszatérésem. Ez még talán nem is az én érdemem volt.

Mit váltott ki Németh Pálból, amikor 1994-ben két év után távozott a klubból a Coimpex?

Ez a legnagyobb kérdés. Engem a Coimpex, sem mikor idejött, sem mikor a fénykorát élte, sem mikor távozott, nem hozott annyira lázba. Tudtam, hogy valakire szükségünk van, kellene, hogy segítsen, mert az nekem is lehetőség, hogy Nyárasdon megmarad, és jó lesz a kézilabda. Viszont az, ahogy ez a történet végződött, ahogy lezárták és amit csináltak, arra nem vagyok vevő, nem is találok rá a mai napig szavakat, sem magyarázatot. Remélem, egyszer valamelyikük bekopog hozzám, elmondja a teljes igazságot, és rendezi a tartozásukat velem szemben is. Lenne mit!

Lépjünk tovább. Gyorsan fordult a világ, és eljött az 1995/1996-os bajnoki évad, amikor a megmenekülést ünnepelték Nyárasdon. Ismét Németh Pállal. Megannyi korábbi siker után valóban sikernek számított a bennmaradás az élvonalban?

Akkor a gond és az öröm az volt, hogy a szokottnál is gyengébb játékosanyag jött össze Nyárasdon. A vége felé nem tudtuk a keretet felfrissíteni, mivel anyagi fedezete az egyesületnek sose volt arra, hogy minőségi játékosokat vegyünk. A Naszvaddal kialakított kapcsolatunk már nem volt olyan, mint az előző időszakban. Az akkori szintű játékoskeretnek a bennmaradás tényleg siker volt.

„Úgy viselkedem, mint az igazi szülő. Ha megbántja őt a gyermeke, nem fordul elő tőle, megbocsát neki, és támogatja tovább” – nyilatkozta egy visszatérése után. Hány ilyen visszatérése volt a nyárasdi csapathoz? Számszerűleg is emlékszik rájuk? Vagy a távozások hagytak mélyebb nyomot Németh Pálban?

Inkább arra emlékszem, kik voltak az elnökök, akik menesztettek. Első a Lojkovič Sámuel, aztán egyszer a Singhoffer Lajos, és elküldött a Bors József is. Ez a három biztos volt. És még a Coimpex-érában is távozni kényszerültem, de az más történet volt.

És hogyan volt a visszatérésékkel?

Érdekesség, az elmenés volt nehéz általában. Maga a visszatérés sokszor logikátlanabb volt, mint az elmenés. Az embert elküldik, akkor elmegy. Mit tehetne mást?

Melyiket élte át a legnehezebben?

Legnehezebb az volt, mikor autóval Partizánskeba tartottam feleségemmel, Jolival, aki játékosként jött velem, és a kisfiunk, Gergő. A többi valahogy jobban összefolyt. Az utolsó távozásom, amikor Aranyosról jöttem vissza, mert ott is edzősködtem, az egy kicsit elhamarkodott volt.

Számszerűleg akkor háromszor távozott, majd tért vissza?

A Coimpex-szel együtt négyszer.

Edzői pályafutásában volt egy csallóközaranyosi kitérő is, amikor még a nyárasdiak és az aranyosiak is az élvonalban játszottak. Milyen nyomokat hagyott Németh Pálban ez az időszak? Hányszor vezette az aranyosiakat volt csapata, a nyárasdi ellen?

Azt hiszem, négyszer. Mikor a Bors is elküldött Nyárasdról, akkor jött elő ez a lehetőség. Családfenntartó apánál, akit edzőként nem biztos, hogy az eredménytelensége miatt küldtek el, ilyenkor a lélektani fájdalma mellett az igényei, az elvárásai és az önbizalma is kicsit leapad. Akkoriban az aranyosiak érdeklődést mutattak irántam, és felajánlották, hogy elvinnének edzőnek. Ha nem lettek volna anyagi nehézségeim, nem hiszen, hogy elfogadtam volna, ugyanis annak az elvei, aki ott irányított, nagyon messze álltak tőlem. Éreztem, hogy csak idő kérdése, mikor kerülünk egymással szembe. A játékosokkal viszont nagyon korrekt, jó volt a kapcsolatom. Jogosan érezhették, hogy távozásommal csalódást okoztam nekik.

Nyáron ment Csallóközaranyosra, és nem vitte végig az egész évadot se…

Pontosan így volt.

Idény közben hagyta őket cserben?

Bizony, bizony. Méghozzá az őszi és a tavaszi idény között…

1998. május huszadikán volt a nyárasdi csapat utolsó bajnokija az élvonalban. Mindössze huszonnégyen váltottak belépőt rá. A közönség is kiérezte, hogy ez a mélypont?

Aranyoson voltam edző, karácsony körüli időszakban történt, az őszi szezon után. Ha jól emlékszem, a Nyárasd volt az utolsó, mi, vagyis az Aranyos valamivel feljebb álltunk a táblázaton. És akkor ott támadt egy nézeteltérésem az egyik helyi vezetővel. Ebben a helyzetben fordult hozzám Bugár Árpád elnök, akinek a nyárasdi vezetők közül a legtöbbet köszönhetek, s a legtöbbször kitartott mellettem. Behívott az irodába, s barátságunkra hivatkozva közölte, nagyon rosszul áll a csapat, éppen nagy csalódás volt nekik a nagyszombati RimPollal kialakított kapcsolatuk. Meggyőzött, régi ismeretségünket felelevenítve, hogy jöjjek vissza, és próbáljam megmenteni a csapatot. Anélkül, hogy érdeklődtem volna, hogy mi a helyzet Nyárasdon, beleegyeztem, és visszajöttem. Aztán kiderült, hogy kevés a játékos, nem fizetnek nekik, egész évben csalódottak. Győzködtem őket, végül elvállalták a tavaszi idényt, majd az utolsó hazai bajnokit is. Mindezek tetőfoka az volt, hogy utolsó idegenbeli bajnoki meccset Eperjesen kellett volna lejátszanunk, ahova el sem mentünk, ami szégyenletes volt. Visszatérésem kapcsán hozzáteszem: ha még egyszer hívna az a barátom, akivel negyven évig egy helyen tanítottom, aki engem közvetlenül sose alázott meg, s nem is bántott, s bár nem állt mindig mellettem, újfent nem mondanék nemet neki.

Egyértelműen visszahúzta a szíve Nyárasdra?

Próbáltam visszatérni. Azt mondták, csak idő kérdése, mikor egyenlíti ki a tartozását a nagyszombati cég, vagyis hogy lesz pénz. A játékosokat pedig ismertem. Kár, hogy ennyire nem voltak senkihez őszinték, pedig lett volna keresnivalónk a bajnokságban.

Ráadásként jött egy bajnoki évad a II. vonalban. Akkor klubelnök és edző is volt egy személyben. A végére mindkét teher a nyakába szakadt?

Ez következett a kiesésünk után. Hosszú ideig vártunk, hogy mi lesz. Hogy a falu, a volt elnök, vagy valaki valamit segít. Nem történt semmi. Erre két dunaszerdahelyi ízig-vérig sportember, Seres Csaba és Manczal László, akiknek a feleségük is nálunk kézilabdázott, megkerestek, hogy azért legyen folytatás. Főleg az ő kezdeményezésükre mentettük a menthetőt. Ebben a helyzetben kellett vezetőséget összehozni, elnököt választani. Úgy emlékszem, azzal győztek meg, hogy vállaljam az elnökséget, hogy engem jobban ismernek, tisztelnek Nyárasdon, ha bemegyek a képviselő-testületi ülésre az elképzelésünkkel, mint őket, szerdahelyieket. Ez így is volt, de nem nagy sikerrel jártam, egy bizonyos összeget azonban megígértek. És elkezdtük hármasban a munkát. Sikerült összehozni egy olyan csapatot, amely az adott időszakban, helyzetben és a lehetőségeinkhez mérten elfogadható lett volna. Úgy éreztük, méltóan képviselhetjük a klubot. Játék szempontjából egy jobb középcsapatunk volt a nemzeti ligában. Ezt végigjátszottuk. Rossz lett a vége. Azért mehettünk a befejezésig, mert a nejem, Joli, és a másik két kezdeményező konkrét segítséget nyújtott, s a két szerdahelyi némi támogatást is szerzett. Annak az összegnek, amit ígértek a képviselők – megmondom: 110 ezer akkori korona, azaz 3600 euró volt – elszámolása után a következő évben megint megjelentem a képviselő-testületi ülésre. Elmondtam, hogy nagyjából egymillió kétszázezer koronába, vagyis 40 ezer euróba került a bajnoki szereplés, ha lett volna a játékosoknak minimális juttatás, az ennyit tett volna ki. Azt gondoltam, hogy megköszönik a munkánkat, vagy azt mondják, hogy bravó, gyerekek, amiért ezt megcsináltátok, lényegében ingyen. A falutól kapott összeg legfeljebb egy-egy eperjesi és kassai kiutazásra volt elég. Tavaszra sem ígértek többet, még ma sem tudjuk, miért döntött így a képviselő-testület. Illetve tudjuk, csak ez sem nyilvános.

Akkor kilencvenkilencben nem volt más út, mint a második vonal feladása?

Mit kezdtünk volna ezzel az összeggel, támogató nélkül?

Bő húsz év telt el azóta. Ma is létezik nyárasdi női csapat, mégpedig a legalacsonyabb osztályban. Van némi kötődése az elmúlt két évtized törekvéseihez?

Vannak dolgok, amikkel már koromnál fogva nem akarok foglalkozni. Végiggondolva szinte hihetetlen számomra, miért engedi a klub, hogy a kézilabda-szakosztály úgy működjön, ahogy működik. Itt a faluban most már minden adott. Van sportcsarnok, ami fenn tudja tartani magát, van tornaterem, népes szomszédfalvak, edzői háttér is lenne, ha az illetékesek megkeresnék az évek óta arra várókat. A lányok, mert a fiúk inkább focizzanak, akkor edzhetnének, amikor akarnak, mégsem nevelődik ki már húsz éve, még ifi szinten sem egyetlen 1. ligás játékos. Ki érti ezt? Én nem, az biztos. Meg igény is volna rá, hiszen végül is volt itt legalább 150–200 kézilabdás a faluban minden szinten, van mire építkezni, alapozni. A kézilabda-szakosztály működése egy olyan faluban, mint Nyárasd, nemcsak egy női csapat és annak a létezése. A Dunaszerdahelyi járásban, sőt lehet, országos szinten is a legjobb feltételek egyike nálunk van.

Milyen köze van Pali bácsinak ehhez az időszakhoz?

Semmilyen.

1999-ben véget ért, aztán újraindult, s most is van egy női csapat Nyárasdon. Mit próbáltak felvállalni ebben az időszakban?

Egyszer próbálkoztunk, hogy segítünk, nem kaptunk azonban lehetőséget az iskoláskorú gyerekeknél, ezért Nádszegre mentünk, meg Alistálba, Bősre, Megyerre és Dunaszerdahelyre, a semmiből kezdeni. 2019-ben újraszerveződött a nyárasdi szakosztály vezetése, új elnök áll az élen. A 2019/2020-es évadtól fogva az alapiskolában a győri kézilabda-akadémiát és a vágsellyei női csapatot is megjárt unokám, Rajkovics Orsolya vezetésével és még három edző segítségével elkezdődött a gyerekek felkészítése. Hát reméljük, hogy a vírus miatt felemásra sikeredett bajnoki idény végeztével új erőre kap a nagymúltú kézilabdaklub Nyárasdon.

2019-ben volt nyolcvanéves, ugyanabban az évben volt ötvenéves a nyárasdi női kézilabda. Nem bánta meg, hogy életéből évtizedeket a sportág nyárasdi meghonosításának és éltetésének szentelt, miközben jókora pofonokat is kapott ebben a kézilabdaközegben?

Kezdeném a másik oldalról. Stabil az volt, amikor a kézilabdát olyan szintre hoztuk, hogy már szórakozást adott az embereknek, millióinak varázsoltunk mosolyt, örömet az arcára, s nekik ez biztos pont volt az életükben, mégpedig az, hogy a hétvégén lesz egy olyan esemény, ahol öröme lesz, ahol a saját véréből kikerülőket látja, hogyan játszanak. Ez volt az egyik. Úgy érzem, ez sikerült. A másik momentum az volt, hogy megmutassuk magunknak és az embereknek: egy kisebb közösségű faluban is lehet megszerettetni és népszerűsíteni egy sportágat, és példaértékűen, sikeresen játszani. Harmadik szempont az volt, hogy a mintánkra Dél-Szlovákiában a mi vidékünkön rendkívül sok követőnk lépett be a kézilabda világába. Elkezdte és folytatta. Némelyik még nálunk is sikeresebben és kitartóbban. Ha ezt a három megközelítést összegzem, azt hiszem, elégedett lehetek, hogy valamit sikerült a nyolcvan év alatt letenni az emberiség asztalára.

Tehát megérte a lányok kezébe adni a labdát?

Kíváncsi voltam a nyolcvanadik születésnapom ünnepségeire. Felmerült bennem kicsit feszengve a mennyire kérdése. Ez egyben mérce is volt velem szemben, hogy hogyan vagyok jelen az emberek fejében, hogy mit is jelentettem és jelentek nekik életemben. Az általam vezetett konkrét eredmények arról, mikor milyen vendégeim, gratulálóim voltak is árulkodnak valamiről. Vagy két-háromszáz ember jött, különböző összetételben, ami fantasztikus és jó érzéssel tölt el utólag is. És annak is a bizonyítása, hogy egy olyan hivatásban, szakmában, amely nem mindig jár nagy népszerűséggel, elég rázós, mégis úgy lehet helytállni, hogy megtiszteltetés érje az embert. A felém jövő gratulációk annyira közeliek, érzésen alapulók voltak, hogy most büszkeséggel töltenek el. Minden várakozásomat felülmúltak. Az jött el, aki engem is szeret. Akik nem szeretnek, azok nem jöttek el.

(Az interjú 2019. novemberében készült)

Mészáros Károly

Gerndt, Helge: Sagen – Fakt, Fiktion oder Fake? Eine kurze Reise durch zweifelhafte Geschichten vom Mittelalter bis heute

Münster–New York, Waxmann, 2020, 238 p.

Helge Gerndt, a müncheni egyetem emeritus néprajzprofesszora rövid utazásra invitálja az olvasókat, aminek keretében a rejtelmes mondavilág kérdéseibe avatja be képzeletbeli útitársait. Ő maga hosszú évtizedek óta járja ezt az utat, szavára, érveléseire oda kell hát figyelni, noha első mondatára felkaptam a fejem: Hogy mi a mese, azt mindenki tudja, de hogy a monda? Mert a mese definíciója, s pláne vegytiszta megkülönböztetése a mondától sem annyira egyszerű. De hát ezt Helge Gerndt is tudja, így a kezdőmondatot inkább az olvasó figyelmének a felkeltésére szolgáló fordulatként értelmezem. Mi azonban maradjunk még ennél a mese–monda dichotómiánál, hiszen a kutatók igen gyakran egymással szemben, egymás ellenében határozzák meg a két műfajt (Gerndt ezt, nem alaptalanul, a dolog túlzott leegyszerűsítésének tartja), miközben a mesekutatás hajnalán, a 19. század első felében (sőt később is), legalábbis tájainkon, meg sem különböztették őket egymástól. Gondoljunk csak Erdélyi János híres gyűjteményére, a Népdalok és mondákra,[1] amelyben egyetlenegy monda nem szerepelt. Azok mind mesék voltak, s később maga a szerző is ilyen műfaji meghatározással gyűjtötte ki saját gyűjteményéből őket, s jelentette meg külön kötetben.[2] Pavol (Pavel) Dobšinský nagyszabású gyűjteményének a címe Prostonárodné slovenské povesti (tehát szlovák népmondák), miközben a benne található szövegek jó háromnegyede mai értelemben véve mese, s mindössze egynegyede monda (povesť). Nota bene, Dobšinský mai kiadásainak címe (félreértés ne essék: ugyanazokról a szövegekről van szó) már meséket (rozprávky) ígér.[3] Amennyiben hallgatóimat kérdezem az egyetemen, mi a monda és a mese közti különbség, általában tudják az alap- és középiskolai tananyagot: a monda tartalmaz valóságelemeket, a mese meg teljesen kitalált történet. Ez a leegyszerűsített definíció voltaképpen a Grimm fivérek által 1816-ban, a Német mondák (Deutsche Sagen) első kiadásához írott bevezetőjének sorait visszhangozza: „A mese költőibb, a monda történelmibb; amaz szinte önmagában, veleszületett virágzásában és kiteljesedésében is biztosan áll; a mondának, amellett, hogy színekben nem olyan gazdag, sajátja még, hogy valami ismerthez és tudotthoz, egy helyhez vagy történelmileg adatolt névhez kötődik.”[4]

A német kutatás jó néhány, mára klasszikusnak tekinthető szerzője (pl. Max Lüthi[5] vagy Lutz Röhrich[6]) a mese és a monda műfaját gyakran együtt, egymás fényében, vagy ha úgy tetszik, egymás ellenében vizsgálja és értelmezi, ami rendben is van, hiszen olyan műfajokról van szó, amelyek (mint látni fogjuk) jól beazonosíthatóak ugyan, ám éles határvonal mégsem húzható köztük: hol itt nyúlik át, hol ott türemkedik be valami. A nemzetközi népmesekutatásnak klasszikus, az utóbbi száz évben egymásra épülő nemzetközi katalógusa[7] van, amit azonban (a két műfaj közti elmosódott és ráadásul történetileg mozgó határok miatt) a mese- és a mondakutatók is haszonnal forgathatnak. Helyénvaló tehát, ha ugyanaz a kutató időnként mindkét műfajt szemmel tartja, ahogy az a magyar kutatásban, hogy mást ne említsek, Nagy Ilona,[8] a cseh folklorisztikában meg Oldřich Sirovátka,[9] vagy a német nyelvűben, annak idején éppen a most bemutatásra kerülő kötet szerzőjét is meghatározó módon inspiráló bécsi Leopold Schmidt[10] munkásságát jellemzi.

Rátérve Helge Gerndt munkájára, nézzük először a szerkezeti felépítést. A szerző tizenhárom fejezetre (nem lehet nem észrevenni: egy egyetemi szemeszter anyaga) tagolja kötetét. Az alap szövegfolyamot egy személyes hangvételű epilógus, valamint aprólékos jegyzetapparátus, ami egyszersmind a téma válogatott irodalmát is adja, illetve a személynév- és tárgymutató zárja. Gerndt kérdésfelvetése már magában a kötet címében adva van. A mondák tények, fikciók vagy hamisítványok? Kérdéseit az első fejezetben a Tell Vilmos-mondakör képbe hozásával hegyezi ki: 1307. november 19-én a svájci Uri kantonban egy bizonyos Tell Vilmos (ezt már így megszoktuk, noha ma Wilhelm Tellt illene írni), egy Geßler nevű császári helytartóval kirobbant konfliktusban, íjpuskájával a saját fia fejéről lelőtt egy almát (gyerekkorunkból ismerjük, a filmsorozat minden epizódja ezzel a repülő nyílvesszővel és az általa kettéhasított alma képével kezdődött). Az esetet Aegidius Tschudi jó két évszázad elteltével, 1555 tájékán örökítette meg Svájci krónikájában, ami aztán először, megint csak eltelt közben szinte kétszáz év, 1734-ben jelent meg nyomtatásban. Friedrich Schillernek a történetről készült drámája (1804) a német nyelvterületen rendkívül népszerűvé tette Tell Vilmos históriáját.[11] De joggal tehető fel a kérdés: valóban egy megtörtént történeti eseményt örökít meg? Vagy egy fantáziaszülemény, netán hamisítvány? Tell Vilmos almája tény, fikció vagy hamisítvány?

A következő fejezetekben a szerző (meg kell, hogy mondjam, vérbeli pedagógusként) konkrét eseteket (a bolygó hollandi, Auerberg-mondakör, Oroszlán Henrik mondája, az égből pottyant tehenek vagy a 2001-es terrortámadás, az azt követő, Anthrax tartalmú levelek, s igen, egy említés erejéig már a koronavírus modern mondaanyaga) és elméleti-módszertani kérdéseket felváltva tárgyal. Felhívja a figyelmet a mondakutatás két aspektusára: a korai, szövegközpontú, a tizenkettedik órával riogató, mondaszövegek százezreit eredményező leletmentésre, illetve a későbbi, a mondák „biológiájára” figyelő[12] s ezáltal jobban értelmezhető és definiálható anyagot eredményező kutatásokra. Önmagában a szöveg ugyanis nem mindig elegendő a műfaji besoroláshoz, értelmezéshez. Ahhoz szükség van a mesélési szituáció, indíték, az elbeszélő és hallgatósága viszonya stb. ismeretére is.

Már Max Lüthi is megfogalmazta, noha ő eléggé mereven igyekszik a mesét a mondától különválasztani, hogy a mese előadójának (és hallgatóságának) sem célja, sem igénye, hogy hihető történetet adjon elő, hallgasson meg. A monda viszont eleve élmény- vagy eseménybeszámolóként hangzik el, s a két fél (tehát az elbeszélő és hallgató) közül legalább az egyik valóságként kezeli, pontosabban igyekszik valóságként elfogadni. Néhány példa ahhoz, hogy voltaképpen ugyanaz (vagy egymásra nagyon hasonlító) jelenség mese- vagy mondaanyag lehet, attól függően, hogy az előadó vagy a hallgatóság azt mennyire tartja hihetőnek. Egy, az égben szárnyaló táltosparipa, azt hiszem, bármelyik hallgató (vagy olvasó) számára egyértelművé teszi, hogy a mesék világában járunk. Hihetetlen, de elhisszük, nem csodálkozunk rajta, hiszen a mese világában minden lehetséges. Egy repülni tudó szerzetes történetét viszont kétkedve hallgatjuk, de (ha hitetlenkedve is) elhisszük, hiszen igaz történetként van előadva.[13] Ha egy mesehős egy túlvilági (vagy másik világi) lénnyel találkozik, vagy éppenséggel a csillagszemű juhászlegény érti a madarak nyelvét, azon nem csodálkozunk, hiszen tudjuk, hogy a mesében járunk, ahol minden lehetséges. Viszont a hazajáró halottról, vagy egyéb kísértetekről szóló történeteket némi hitetlenséggel hallgatjuk, de végső soron elhisszük, mert megtörtént eseményként vannak előadva. Tehát mondák. Az öregasszony és Halál mesét hallva nem csodálkozunk azon, hogy a Halál emberi alakban megjelenik az öregasszonynál, majd ráadásul az őt többször át is veri. Mese, ahol minden lehetséges. A mesélő sem bizonygatja a történet igaz voltát, s ezt a hallgatóság sem igényli. A mondáknál más a helyzet. Azokat saját élményként vagy belátható kapcsolathálón belüli információként adják tovább. Egy további példa: egy ismerősöm vejének a nagyanyjával történt, hogy este a lakása lépcsőjén akarva lemenni, megbotlott, de egy erős kéz elkapta a karját és az idős asszonynak így nem esett baja. Az a kézszorítás az uram kézszorítása volt, meséli az évek óta özvegy nagymama. Karján később véraláfutás is jelezte az erős kézszorítást, meséli ismerősöm, vejének nagyanyjára hivatkozva. Hallgatva az ilyen történetet, hitetlenkedünk, de hát az a véraláfutás… Amit nem láttunk, csak ismerősünknek… talán a veje… vagy annak nagyanyja. No, ez a monda.

Mivel azt hiszem, most már a rendelkezésre álló terjedelemnek és drága szerkesztőm türelmének is a végére értem, végezetül engedtessék meg Helge Gerndt definícióját idézni, hogy akkor szerinte (ahogy ő fogalmaz óvatosan), inkább csak absztrakciós szinten, mi a monda: „Egy aránylag rövid, szöveges beszámoló valamilyen szokatlan, gyakran kellemetlen eseményről vagy élményről, ami állítólag valóban megtörtént, s a beszélgetési szituációban az elfogadás és a kétkedés közt ingadozik.”

Liszka József

Mohay Tamás (szerk.): Nemzedék, szerep, érték. Családi kapcsolatok, szokásrend és értékváltások történeti alakulása a 20. században

Budapest, ELTE BTK Néprajzi Intézete, 2016, 370 p.

Lelkes érdeklődő, vagy akár (részben avatott) szakmabeli számára is repeső öröm, de „lehetetlen küldetés” is minden tanulmánykötet, konferenciakiadvány, sokszerzős mű ismertetése, melyből sem válogatni, sem kihagyni nem illik (vagy indoklásra szorul), kiemeléssel meg olykor fölé-emelés zajlik, mely sokszor éppoly kétes, mint a felejtés. Felejteni vagy hanyagolni márpedig nem lenne érdemes a címben jelzett kötetet, mert részben a szaktudomány ritkán merészkedik „rokon” vagy „szomszédos” területek szakmai értékelésére, de a néhány mégis megszülető referencia meg aligha képes méltó módon elismerni sok-sok szerző még több munkájának eredményeit, meghallani kérdéseit, folytatni örökségét, továbbvezetni elindult kutatásait és még „értékelni” is az együttes eredményt. Lehet ugyanakkor felületesen is képet adni, lehet a több száz oldal egyetlen írásából valamely „másként gondolható” részletet kiemelni s arról kritikai felszínességeket elmondani a máskéntgondolás nevében. Erre sok szempont figyelembevételével együttesen nemigen vállalkozom. De ha már képtelen küldetés amúgy is, engedtessék legalább körvonalakkal jeleznem, mit is kínál maga a mű, melynek huszonkét tanulmánya óvatos becsléssel is hetekig tartó ismerkedést igényel a címben körvonalazott kérdéskörökkel. E „körberajzolás” – ha lehet – még lehetetlenebb a kötetcímbe préselt tematikát illetően, hisz amennyiben létezik a nem iskolásan vett tárgyi és szellemi néprajz, annak nagyjából két- vagy háromötöde leírható lenne ilyen kulcsfogalmakkal, mégannyira az alcím tovább tágított etnográfiai, etnológiai, szociokulturális és történeti dimenziói révén. Ekkora körvonal nincs is, vagy ha van, hát lelóg a lapról… Ezenfelül: a kötet anyaga egy 2015-ös tavaszi kétnapos konferenciára épül, ahol rokon szakmákkal közös, sok jelenlévő, számos kérdés, hozzászólás, reflexió által kiegészített találkozás amúgy sem csupán szellemi eszmecsere volt, hanem a Néprajzi Intézet nyolcvanéves fennállásának emlékével megkezdett összegzési-áttekintési mérlegelés folyamatában az egyik állomás, mely az „Emlék, emlékezet, életút” témakörű korábbi konferenciakiadvány folytathatóságát is kellett tükrözze (erről Mohay Tamás részletesebben szól előszavában a meghirdetett tematikát, a beérkezett tématerveket és eszmecserére késztető kérdéseket is említve). Az interdiszciplináris szándék és nemzetközi előadói sereglet ezekből fakadóan is arra kínált késztetést, hogy eltérő szempontok, olykor vitatkozó tónusok, másféle metódusok és tudásmódok kapjanak helyet – amit azután a kötet is híven közvetít.

Mintegy „rálátást” engedve, a könyv öt nagyobb fejezetbe tagoltan közli az előadásokat és közlésre szánt tanulmányokat. Nemzedékek, szerepek, értékek, szokások, kitekintés az átölelő fejezetcímek sorrendje, s magyar néphagyománytól (Andrásfalvy Bertalan), nagykunsági örökségfelfogástól (Örsi Julianna), budapesti kerületi jelenkortörténetig (Vasasné Vida Réka) és bolgár családhistóriáig (Menyhárt Krisztina), kárpátaljai életstratégiákig (Kótyuk Erzsébet), mexikói iskolapéldáig (Schiller Katalin) vagy erdélyi szokáskutatásig (Fülöp Hajnalka, Balázs Lajos, Tasnády Erika) annyiféle szerkezet, történet, normarend virul a kötet lapjain, hogy kevés szakmai érdeklődés van, mely ne találhatna forrásra ez oldalakon. Hajlamom van „kivonatolásra” – de ezt itt most nem tenném, gazdagon érzékelve mindazt a befektetett munkát, kutatási szorgalmat, terepen-létet, közlési szándékot, árnyalást és igazítási szándékot, önálló felismerést és szakismereti párhuzamok keresését, mely ott ül ez írások mélyében. Ennélfogva aligha akad más, mint valamely kényes lelátóról rápillantani az írások hordozott, képviselt, megjelenített tartalmaira. Ezt persze illő valamely kínos kritikai visszafogottsággal tennem, s ezt mint szemléleti pozíciót el is fogadom. Egészében, a komplex „rálátást” imitálva úgy fogalmaznék: ismeretesek szakmai kérdések és közelítésmódok, melyeket ez a kötet nem képvisel, nem tematizál (ilyen példaképpen a közös „nevezőt” kereső konferenciaszervezési szempontok között nem szereplő dekonstrukciós problematika, a szaktudomány „alkalmazási minőségének” kihívó gondja, az etnológia és etnográfia vagy folklorisztika és szokásnéprajz közötti finom distinkciók összhangba hozatala a szociológiai, kulturális antropológiai, recens kutatásmetodológiai problematikákkal), de a tanulmányok lapoztán erősödik a benyomás, hogy nem is szükséges mindenáron a harmóniákkal párban képződő diszharmóniák felhangjainak megnevezése, enélkül is lehet teljes egy kutatási anyag, gyűjtött adattömeg, terepkutatási tapasztalat. Itt jöhetne a szakmai felülnézet szempontja – ezt azonban a kötet egész interdiszciplináris kontextusa érvénytelenítené. A generációk közötti kapcsolathálózati, intimitási, interakciós tér leírásában például Keszei András emlékezet és emlékeztetés fogalomkörével éppúgy megteremti a történeti dimenziót, mint a magyarországi németek generációinak belső rendjét taglaló Vass Erika, vagy a kiskanizsai kapcsolatformák történeti rendjével itt szereplő Molnár Ágnes, aki egész doktori disszertációt írt a kanizsaiakról és nagyjából mindent tud a családról, amit empirikus kutatásban érdemes. Vagy az 1944–45-ös viharok családi és személyes emlékezetben megmaradt lenyomatairól Bartha Ákos éppúgy értekezik a „homo narrans” értelmében, mint a feldolgozott két életútinterjúval az oral historynak is szerepet adó emlékezetrekonstrukciós kortárs kutatások, holokauszt-adatbázisok feldolgozói vagy a kortárs életvilágok narratív struktúrái körül járatos más kutatók…, vagy az iskolai oktatás szociokulturális, családstruktúrára jellemző vagy a migrációs késztetésekkel összefüggő problematikák esetében Schiller Katalin a nemek, a tudás, a térségi körülmények vagy a generációs különbségek stílussajátosságait éppúgy láttatja a totonák társadalom históriájában, mint kortárs fejlesztési programok kilátásait mérlegelve. Egyszóval a „magaslesről” világosan belátható, hogy a fejezetekbe, elvben „tematikus” blokkokba tagolás nem merev struktúrát, hanem olvasóknak szóló könnyítést képvisel inkább… – nem igazán jogos szempont tehát a diszciplináris „határokat” számonkérni vagy elvárni. Sőt, a kötet egyik fő erénye ezek átjárhatóságának empirikus és közvetlen tapasztalata is.

A család mint jelenség evidens jelenléte, valamint a történeti dimenziók, térségi relációk mindenkori nyilvánvalósága is visszatükröződik az írások java többségéből (hangsúlyokkal azért egyik vagy másik felé…), de a „hagyományos” szokáskutatások („feleségszerzés néprajza” Balázs Lajos írásában, a nemi szerepkörök éneklési szokásokba tagolódása Tasnády Erika dolgozatában, a karácsonytartás utóbbi fél évszázada Lázár Katalin szakirodalmi áttekintésében, vagy a hagyományos konyha és a kortárs gasztrobloggerség viszonya Báti Anikó míves elemzésében) akár kölcsönös utalások nélkül is komplementer viszonyban maradnak (mondjuk értékrend és identitás iparos relációit taglaló tanulmányban, Kovács Kata várpalotai példáival, vagy a népszokások szerepének méltóságát előtérbe helyező Andrásfalvy Bertalan-írásban) azokkal a kortárs jelenségeket ismertető vizsgálódásokkal, amilyen példaképpen Szőke Anna vajdasági témaköre a tradicionális családi és értékviszonyok bomlásával összefüggő társadalmi értékváltozásokról, vagy a családi értékkonfliktusok, értékőrzés és szokásjogi átalakulás kérdései Nagy Janka Teodóra ugyancsak délszláv történeti forrás- és joghistóriai áttekintésében. Röviden tehát: a tematikus körvonalakon túlra kisugárzó tapasztalati és szemléleti, földrajzi vagy kultúraközi, néphagyományi és modernizációs hatásegyüttesek önmaguknak és interakciók hullámain át is jelzik a néprajztudomány komplexitásának sokszínű megjeleníthetőségét akár egyetlen konferencia anyagában is.

A.Gergely András

Francová, Zuzana (ed.): Mesto a jeho pamäť. Zborník z vedeckej konferencie

Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 2020, 280 p.

A Pozsonyi Városi Múzeumot 1868-ban hozták létre jeles helyi kutatók és polgárok az ugyanazon évtől működő Pozsonyi Városszépítő Egylet hathatós támogatásával. Az alapítás 150. évfordulója kapcsán a múzeum 2018. október 17-én és 18-án Mesto a jeho pamäť (A város és emlékezete) címmel konferenciát tartott, 2020-ban pedig ugyanezzel a címmel napvilágot látott az a kötet, amely a tanácskozás előadásaiból érlelt tanulmányokat tartalmazza színes képanyaggal együtt.

A 350 példányban megjelent, Zuzana Francová művészettörténész, muzeológus (Pozsonyi Városi Múzeum) szerkesztette kiadvány szlovák törzsszövegei után angol összefoglalók, a könyv végén pedig a szerzőket bemutató rövid ismertetők olvashatók.

Az írások sorát Francová bevezetője után Gaučík Istvánnak az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni magyarországi kultúrpolitikával és annak múzeumügyi vetületeivel foglalkozó tanulmánya nyitja. A korábban a városi múzeum munkatársaként, jelenleg pedig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatójaként tevékenykedő szerző a többi közt azt járja körül, hogy a dualizmus kori Magyarország vezető rétege átfogó modernizációra és azáltali nemzetiségi homogenizálásra törekedett. A történész szerint Wlassics Gyula (1852–1937) 1895 és 1903 közti vallás- és közoktatásügyi miniszter tézise – lényegében az intenzívebb kultúrpolitika és az ezzel összefüggő magyarosítás sürgetése – a magyar politikai elitnek azt a látomását tükrözte, miszerint a múzeumok az etnikai homogenizálás fontos tényezői lehetnek, és elősegíthetik a magyar kultúra többi fölé rendelését. Ugyanakkor kérdésesnek látszott – igaz, inkább elméleti síkon –, hogy hatalmi eszközökkel fejleszthető-e a magyar nemzeti kultúra a nemzetiségi és a vegyes etnikumú területeken. A valóság Gaučík szerint inkább az volt, hogy nemzeti közösségek párhuzamos világai kezdtek kialakulni, miközben elmélyült azok egymással szembeni bizalmatlansága.

A fentiekkel összefüggésben Gaučík azt is megvizsgálta, hogy a kultúrpolitika a múzeumügy egyik legfőbb kormányzati szerve, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége révén 1903 és 1913 közt milyen mértékű anyagi támogatásban részesítette a vidéki városok helyi múzeumait. A főfelügyelőség jelentéseiből kitűnik, hogy az egy évtized alatt biztosított támogatások teljes összege tekintetében a 24 kedvezményezett közül a Pozsonyi Városi Múzeum a 22. helyen szerepel 6500 koronával, míg ugyanebben az időszakban a Rákóczi-kultusz erősítésével is magyar nemzeti központtá fejlesztendő Kassa múzeuma kapta a legnagyobb összeget, 33 400 koronát. A szerző megvilágítja: a főfelügyelőség álláspontja szerint a pozsonyi múzeum kellő anyagi és intellektuális háttérrel rendelkezett az önkormányzat által is támogatott városszépítő egyletnek köszönhetően.

A bevezető tanulmány után néhány további írást a városi múzeum első időszakához köthető személyiségeknek szenteltek. Peter Buday művészettörténész (Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) Helmár Ágost (1847–1912) tanárról, muzeológusról és műemlékvédőről értekezett, Katarína Beňová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria; Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) pedig a pozsonyi származású, főként Bécsben tevékenykedő, alkotásai egy részét a Pozsonyi Városi Múzeumra hagyományozó (és szülővárosát köztéri alkotásokkal is gazdagító) Tilgner Viktor (1844–1896) szobrászművésznek az intézményhez fűződő viszonyát vázolta. Elena Kurincová levéltáros-történész (Pozsonyi Városi Múzeum) Ovidius Faust (1896–1972) szakmai és emberi profilját rajzolta meg, már a tanulmány címével is jelezve, hogy Faust a városi múzeum 1923 és 1945 közti legmeghatározóbb munkatársa volt (a konferencia helyszíneként szolgáló múzeumi előadóterem is az ő nevét viseli). Faust 1919-től a városi levéltár, a következő esztendőtől pedig a múzeum munkatársának számított, majd 1923-ban a levéltárt, a múzeumot és a könyvtárat magában foglaló önkormányzati intézmény, a Pozsonyi Városi Tudományos Intézetek élére került.

Ugyancsak a városi múzeummal foglalkozik Francovának a két világháború közti kiállításokat áttekintő, Marta Janovíčková művészettörténésznek az 1961 és 1989 közti tárlatformálási ambíciókat taglaló dolgozata, valamint Margaréta Musilová régész és Peter Horanský néprajzkutató, műemlékvédelmi szakember összegzése a múzeum székhelyéül szolgáló Óvárosháza északi szárnyában folyt legutóbbi (2008–2010) régészeti kutatás eredményeiről (Janovíčková és Musilová a városi múzeum munkatársa, Horanský szabadúszó kutató).

Más pozsonyi intézmények építettörökség-védelmi tevékenységéről referáló írások is szerepelnek a kötetben. Ilyen Andrej Botek építészet- és művészettörténész (Szlovák Műszaki Egyetem, Építészeti Tanszék és más intézmények) tanulmánya az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja pozsonyi épületeiről és azok egy részének közelmúltbeli renoválásáról, továbbá Anna Gondová építész (Pozsonyi Városi Műemlékvédelmi Intézet) áttekintése a pozsonyi vár felújítástörténetéről és a kutatáshoz használható levéltári forrásokról, valamint Juraj Kucharík történész (Szlovák Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum) „leltára” a mai Pozsony területéhez és a város környékéhez kapcsolódó római kori történelmi és régészeti ismeretanyagról.

Van a könyvben egy levéltárakkal, illetve azok dokumentumaival foglalkozó rész is. Ján Kúkel levéltáros-történész, a Pozsonyi Városi Levéltár munkatársa ezen archívum kezdeti időszakáról szolgál összefoglalóval. Erika Javošová, a Szlovák Nemzeti Levéltár levéltárosa-történésze a Pálffyaknak és a pozsonyi káptalannak az ebben az archívumban őrzött fondjait, valamint a káptalani könyvtárat jellemezte, elsősorban azt summázva, hogy milyen Pozsonnyal és a város lakosaival kapcsolatos adalékok szűrhetők ki a fennmaradt dokumentumokból.

Rastislav Luz levéltáros (Szlovák Nemzeti Levéltár) a Pamätná kniha mesta Bratislavy (’Pozsony város emlékkönyve’) című városi krónika 1933 és 1945/1946 közti történetét tárta a konferencia résztvevői és az olvasók elé.

Az örökség képi „hordozóiról” is találunk néhány tanulmányt a kiadványban. Hana Kližanová művészettörténésztől (Szlovák Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum) arról kapunk összegfoglalót, hogy milyen Pozsonyt bemutató vagy a városban fogant képzőművészeti alkotásokat őriznek a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának gyűjteményeiben. Patricia Ballx művészettörténész (Pozsonyi Városi Galéria) Karl Frech (1883–1945) képzőművész Pozsonyt ábrázoló alkotásait vette számba (a kutató 2018-ban négynyelvű, köztük magyar képfeliratokkal ellátott albumot jelentetett meg K. Frech címmel). Lucia Almášiová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria) összegyűjtötte, hogy milyen fényképeken és miként jelenik meg Pozsony a fotózás kezdeteitől 1918-ig terjedő időszakban.

A konferencia jól láthatóan abból a koncepcióból indult ki, hogy Pozsony emlékeivel, emlékezetével számos aspektusból és több intézmény is foglalkozik. A szervezők eredeti elképzése szerint a rendezvény ennél is tágabb kitekintéssel szolgált volna: más szlovákiai és közép-európai városok örökségvédelmi tevékenységéből kívántak ízelítőt adni. Francová szerint ez csak részben sikerült, mert a 11 felkért nem pozsonyi intézmény zöme nem mutatott kellő érdeklődést a tanácskozáson való részvétel iránt. A kötet záró részében mégis hasznos írások olvashatók a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum két világháború közti néprajzi gyűjtőmunkájáról (az intézmény két munkatársának, Klaudia Buganová néprajzkutatónak és Dušan Béreš történésznek köszönhetően), a jogelődjeit is beleértve 1883-tól működő Prágai Fővárosi Múzeumról (az ott dolgozó Tomáš Dvořák történész révén) és a Budapesti Történeti Múzeum részét képező Kiscelli Múzeum történelmi kiállításainál megfigyelhető új trendekről (Perényi Roland történész, főmuzeológus tanulmánya alapján).

E felsorolás után rövid ismertetőnkben csak néhány tanulmányból ragadunk ki olyan mozzanatokat, amelyek az ismeretek vagy a szemlélet szempontjából tanulságosak lehetnek, esetleg jól jellemzik a várostörténeti kutatásokat.

Peter Buday Helmár Ágostról szóló munkájában megjegyzi: „A 19. századi egyesületek jelentősége a városi közösségek fejlődése szempontjából vitathatatlan, de ez az általánosan elfogadott tény nem teljesen korrespondál a velük kapcsolatos ismeretek jelenlegi állásával.” Tegyük hozzá, hogy – minden múltfeltáró igyekezet ellenére – ugyanez érvényes a város számos hajdani személyiségével kapcsolatban. „Sajnos – írja Buday Helmárra is vonatkoztatva –, e tevékeny egyéniségek közül sok teljesen eltűnt a történelmi emlékezetből, mások pedig a feledés peremén billegnek.”

Helmárral kapcsolatban a pozsonyi helytörténeti és népszerűsítő irodalomban leggyakrabban talán arról emlékeznek meg, hogy 1903-ban a pozsonyi Prímási palotában Radisics Jenővel, a budapesti Iparművészeti Múzeum igazgatójával együtt felfedezte a Héró és Leander történetét bemutató, 17. századi pozsonyi falikárpitokat. A tanár egyéb tevékenységére (1870-től két évig a losonci gimnáziumban, utána 23 esztendeig a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban, majd 1895 és 1900 között a helyi reáliskolában tanított, a pozsonyi vár romjainak konzerválását szorgalmazta stb.) is érdemes ráirányítani a várostörténet és a pozsonyi művelődés- és oktatástörténet iránt érdeklődők figyelmét.

Buday megemlékezik Helmár történetírói és pedagógiai szakírói munkásságáról, amelynek újraértelmezése, friss kontextusba helyezése a történeti (különösen oktatástörténeti) kutatások egyik feladatául kínálkozik. Gyakorló tanárként jelentette meg 1878-ban Pozsonyban A magyar birodalom 888-tól 1849-ig című „iskolai földabroszát”, amelynek „fali és kézi kiadása” is van. A tanulmányíró által is említett térképen kívül Helmár további, oktatási célokat szolgáló és minden esetben Pozsonyban megjelent munkáit is felsorolom, ezzel is jelezve, hogy van mit elemezni: „iskolai s magánhasználatra” szánt Világtörténelmi tabellák származási táblákkal. Különös tekintettel a magyar történelemre (1881, majd 2., bővített kiadás: 1887); Iskolai atlasz a világtörténelem tanításához (1889); Két térkép a magyar történelemhez (1889); Magyarország és Horvát-Tótország térképe (1890); Magyarország története középiskolák alsó osztályai és polgáriskolák számára (1892, társszerző: Gaál Mózes). Persze, az életmű vizsgálatához A magyar millenarium. Visszapillantás Magyarország 1000 éves történetére (Pozsony, 1884) című, külön kötetben németül is megjelent monográfia tanulmányozása is szükséges.

Elena Kurincová Ovidius Faustról írott tanulmányában a többi közt azt hangsúlyozza, hogy az 1868-ban alapított helyi múzeum több mint 150 éve járul hozzá a várostörténet muzealizálásához, és ennek a tevékenységnek a formája a mindenkori politikai és társadalmi változások függvénye. „A 20. század hatalmi beavatkozásai és ideológiái nemcsak a múzeum és gyűjteményei sorsát befolyásolták, hanem a munkatársakét is. Ovidius Faust drámai élete és pályafutása három rezsim idején kapcsolódik össze a városi múzeummal” – írja a történész. Hozzáteszi, Faust életének sorsfordulói „sűrített formában demonstrálják egy olyan multietnikus környezet történelmének és kultúrájának muzealizálásával kapcsolatos nyílt kérdéseket és problémákat, amilyen Preßburg/Pozsony/Bratislava város is volt”. A meghatározó államalkotó változások „nemcsak a város lakossága etnikai és felekezeti összetételének változásait hozták magukkal, hanem a kulturális identitások változásait is”. Megjegyzi: „A múzeum történetére nem kontinuálisan tekintünk, és nem volt kontinuus O. Faust múzeumi alkalmazott sorsa sem.”

Faust 1896-ban született az akkor Moson vármegyéhez, azaz Magyarországhoz tartozó, ma az osztrák Burgenland tartomány részét képező Németvölgy (Edelstal) településen. Kurincová utal arra, hogy Faust többes (német–magyar) identitású „pressburger” volt morvaországi származású apával és pozsonyi német ajkú anyával. A második világháború idején is szerepet vállalt a német közösség különféle szervezeteiben, ugyanakkor a szlovákiai Deutsche Partei ideológiai okokból nem ajánlotta német várostörténeti munkája kiadását. Amikor 1943-ban Franz Karmasin, a Deutsche Partei vezetője olyan tanulmánykötet szerkesztésével akarta megbízni, amely a zsidók által a németeknek okozott állítólagos károkra mutatott volna rá, Faust elutasította ezt az ajánlatot, és nyíltan megírta Karmasinnak: „A német nemzet ellensége teljesen máshol áll.” A várostörténészt a háború után német származására hivatkozva és a nácikkal való állítólagos kollaborálására utalva elbocsátották állásából. Egy időre a németeknek kialakított ligetfalui gyűjtőtáborba került, és a csehszlovák állampolgárság 1950-es (újbóli) megszerzéséig – tegyük hozzá: sok pozsonyi némethez és magyarhoz hasonlóan – meghurcolták, kitelepítéssel fenyegették, és létbizonytalanságban élt. Átmeneti munkahelyek után 1955-től 1969-ig a nagyszombati Nyugat-szlovákiai Múzeum munkatársa volt, majd élete utolsó két évében (1970–1972) ismét a Pozsonyi Városi Múzeumé.

Német származása kapcsán hasonló hányattatott sorsa volt Karl Frech képzőművésznek is, aki 1883-ban született a ma Stuttgart részét képező Gaisburgban. Röviddel az első világháború kitörése előtt egy Tirolba tartó vonaton megismerkedett Rosa Albrechttel, egy pozsonyi szőlőmíves család sarjával, 1914-ben Pozsonyban telepedett le, és 1915-ben összeházasodtak. Frechtől több száz alkotást (olajfestményt, akvarellt, linómetszetet, tollrajzot és vázlatot) őriznek pozsonyi intézmények, köztük 783-at a Pozsonyi Városi Galéria és 181-et a Pozsonyi Városi Múzeum (a reprodukciókat is beleértve). A múzeum az első darabokat még 1924-ben vásárolta magától az alkotótól. Frech tagja volt a kárpátinémet művészek pozsonyi egyesületének (Arbeitsgemeinschaft Karpatendeutscher Künstler in Pressburg), de a nácikkal kollaboráló szlovákiai Deutsche Partei tagsági nyilvántartásában nem szerepel a neve. Ennek ellenére 1945-ben a kollektív bűnösség elve alapján feleségével együtt kitelepítették, és röviddel ezután az ausztriai Steyr-Münichholz községi kórházában halt meg tuberkulózisos tüdőgyulladás következtében.

A városi múzeum kiállítási terveit elénk táró Janovíčková tanulmányából a többi közt arról is tudomást szerezhetünk, hogy az intézmény az 1970-es évek első felében elhatározta egy Nagy-Pozsony népe című néprajzi tárlat megnyitását az Óvárosháza földszinti termeiben, amely – teszi hozzá a kutató – négy etnikum (szlovák, horvát, német és magyar) népi kultúráját mutatta volna be. Az akkori, helyhiány miatt eredménytelen kezdeményezéshez a múzeum rövid időre 1990-ben is visszatért: az újfent a terveknél megrekedő kiállítást az eredetileg a Forradalmi Munkásmozgalmi Múzeumnak szánt épületben rendezték volna be. Sok más tervhez hasonlóan nem jött létre az a pedagógiai múzeum vagy oktatástörténeti kiállítás sem, amelyet az első pozsonyi egyetem, az 1465-ben alapított (és 1467-től, Mátyás király uralkodása idején működő) Academia Istropolitana (Universitas Istropolitana) helyeként számontartott Ventur utcai épületben alakítottak volna ki az egyetemalapítás 500. évfordulóján.

Anna Gondová a pozsonyi vár viszontagságos felújítási szakaszairól szóló, új levéltári kutatásokat is összegző tanulmánya megemlékezik arról, hogy az 1811 és 1953/1969 közt többé-kevésbé romos vár újjáépítését/renoválását/konzerválását többen már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is szorgalmazták (a már említett Helmáron kívül például Ortvay Tivadar várostörténész és Batka János városi főlevéltáros, a városi múzeum munkatársa, majd később például Alfred Piffl építész és műemlékvédelmi szakember vagy Janko Alexy író, képzőművész). Gondová szerint a több évtizedes beruházás a „szlovákiai műemlékvédelem tipikus esete”, egyebek mellett azért is, mert a fő tervezőiroda, a Stavoprojekt és a legfőbb kivitelező cég, a Stavoindustria megszűnésével dokumentációjuk vizsgálata is ellehetetlenedett. (Igaz, a korábban elveszettnek hitt iratok egy részéről kiderült, hogy a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatalában őrzik azokat.) Az építész a kutatás további irányával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a jövőben a régebbi, 19. századi archív anyagot az eddiginél alaposabban kellene feltérképezni.

Kúkel a városi levéltár kezdeteiről írva említést tesz a jezsuita Pray György (1732–1801) történészről, akit a város a levéltár rendszerezésével bízott meg, miután a Magyar Királyi Kamara az archívum állapota felől érdeklődött. Pray azt ígérte, egy év alatt elvégzi a munkát, de Kúkel szerint nem lehetett hosszabb távú az együttműködés, mert az esedékes 1774. és 1775. esztendőre vonatkozóan nincs olyan bejegyzés a városi kamarakönyvekben (számadáskönyvekben), miszerint a város fizetett volna a szakembernek.

Rastislav Luz tanulmányából kiderül, hogy Gürth Jakab városi levéltáros Annalen von Pressburg című, az 1825 és 1849 közti időszakot leíró, ötkötetes városi krónikája után a városi önkormányzat megbízásából már csak jóval később, az első Csehszlovák Köztársaság és a második világháború alatti szlovák állam idején készült hasonló összefoglaló. A községi krónikákról szóló 1932. évi csehszlovák törvény értelmében ugyanis 1933-tól 1945-ig/1946-ig vezették a Pamätná kniha mesta Bratislavy (Pozsony város emlékkönyve) című krónikát – a kezdetektől 1941-ig az idővel ismert művészettörténésszé váló Alžbeta Mayerová (Güntherová-Mayerová), majd Ján Ambrovits (vagy Ambrovitz) városi önkormányzati alkalmazott.

Tanulságos a krónika története, ezért erre részletesebben is kitérek. Amikor a díszes könyv előszava, általános bevezetője és 1933-ra vonatkozó része első megfogalmazásban elkészült, a krónikaírást felügyelő bizottság tagja, Jozef Šmíd professzor felrótta, hogy „az gyengén emeli ki a csehszlovák jelleget”. Javasolta, hogy hagyják ki az 1918 előtti nemzetiségi feszültségekről szóló leírást. A módosított szlovák szöveget ezután németre fordították, és a krónikaíró meghagyta a városi archívumnak, hogy a német verziót továbbítsa Samuel Frühwirt német és Aixinger László magyar bizottsági tagnak. Ez csak Güntherová-Mayerová második sürgetése után, nagy késedelemmel történt meg. Aixinger bő egy év után, 1936 decemberében adta vissza a fordítást, bírálva, hogy abban kevés a magyar vonatkozású hír. Frühwirt 1937 márciusában azzal szolgáltatta vissza a szöveget, hogy az „német szempontból… csehszlovák tendenciózussággal elszínezett”. Az itt vázolt, csak a krónika első szakaszaival kapcsolatos folyamat 1934 szeptemberétől 1937 márciusáig húzódott, jól jellemezve azt, hogy a két világháború közti, még erőteljesebb német és magyar közösséggel bíró Pozsonyban komoly vita folyhatott a hivatalos várostörténet tartalmi-konceptuális kérdéseiről. Arra, hogy a várossal kapcsolatban minden közösségnek megvolt a többiekétől többé-kevésbé eltérő – az egyes múltmozzanatokat az egész történetben másként súlyozó –történelmi és művelődéstörténeti narratívája, számos kortárs is rámutatott, de mai kutatók is hangsúlyozzák. Az egyik legutóbbi példa erre Jozef Tancer szlovák nyelvű Neviditeľné mesto (’A láthatatlan város’) című monográfiája (Kalligram, 2013), amelyben az 1848 és 1945 közti pozsonyi városkalauzokat elemzi, megállapítva, hogy az 1918 utáni csehszlovák időszakban virágzik az útikönyvirodalom, mert „a bedekkerek a város új identitásáért folytatott küzdelem részévé válnak”. A városi krónikával az eddigi ismeretek alapján hasonló lehetett a helyzet.

Almášiová szerint a mai Szlovákia területére vonatkozóan a fénykép hőskorát jelentő dagerrotípiáról éppen egy pozsonyi lapban, a német Pressburger Zeitungban jelent meg az első hír 1839. január 22-én. A gazdagon illusztrált tanulmány Kozics Ede és műhelye, Körper Károly és fia, Jenő, továbbá Leslauer/Löslauer Felicia, Fink Sándor, Benyovszky Lajos és Arnold, Porubszky Charlotte, Friedl Sámuel, Jozef Marian, Krausz Alajos, Mindszenty Béla és Strelisky Sándor pozsonyi munkásságáról számol be, de utal prágai, bécsi és budapesti fényképészek 1918 előtti pozsonyi felvételeire is.

Kližanová sok példát felvonultató tanulmányából csak egyet emelek ki: azt a két márvány domborművet, amelyeket – mint azt a magyar feliratok is jelzik – a „Pozsonyi Emlékszobor kövéből” készített Fadrusz János (1858–1903). A pozsonyi származású művész 1896-ban fejezte be az 1897. május 16-án Ferenc József osztrák császár és magyar király jelenlétében leleplezett Mária Terézia-szoborcsoportját az akkori pozsonyi Koronázódomb téren (a mai Ľudovít Štúr téren), és a maradék márványdarabokból az emlékműbizottság tagjainak kis reliefeket készített. A tanulmány a Dröxler Gusztáv polgármesternek és Kemény Lajos helytörténésznek ajándékozott emléktárgyakra tér ki részletesebben.

A könyv szerkesztője bevezetőjében megjegyzi, hogy a kiadvány alapjául szolgáló konferencia „interdiszciplináris jellegű” volt, és ugyanez állapítható meg a tanulmánykötetről. Erénye is a sokféle megközelítésmód, mert jelzi, hogy az immár több mint 152 éve működő városi múzeummal intézményesült pozsonyi helytörténeti kutatásoknak sokszempontúaknak kell lenniük. A korábban már vizsgált anyagokban sem árt újra meg újra elmélyedni – készen a tartalmi és szemléletbeli (ön)korrekciókra, valamint arra törekedve, hogy az eredmények összeurópai kontextusban váljanak közkinccsé.

Korpás Árpád

Papp Klára–Bárány Attila–Kerepeszki Róbert–Pallai László (szerk.): Kultúra, művelődés, agrárium. Tanulmányok ifj. Barta János 80. születésnapjára

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2020, 408 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 29./

Barta János, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete professor emeritusa 2020-ban ünnepelte 80. születésnapját. Az ő tiszteletére készült el ez a kötet, amelynek alkotói gárdája a professzor kollégái, tisztelői és egykori tanítványai közül került ki. A címlap és a tartalomjegyzék között elhelyezett színes fényképről az ünnepelt tekint mosolyogva az olvasóra, s aki ismeri Barta professzort, az tudja, hogy ez a mosoly szívből jön. A professzor úr ugyanis nemcsak kiváló történész, valódi tanáregyéniség, de elhivatott kutató és közvetlen, segítőkész személyiség is.

A szóban forgó kiadványban összesen 26 tanulmány olvasható, amelyek széles időbeli spektrumban helyezhetők el: az ókortól egészen az 1960-as évekig terjed az írásművek által lefedett időintervallum. Az egyes szerzők a saját érdeklődési körüknek, kutatási témájuknak megfelelően tematikailag is színes tanulmányokat alkottak; ezek Európa és Magyarország történeti eseményeit vizsgálják, a köztörténettől kezdve a diplomáciatörténeten és a művészettörténeten át a sajtóig és a társadalomtörténetig. A szerzők zömmel Debrecenhez, illetve a Debreceni Egyetemhez kötődnek, de vannak köztük kárpátaljaiak és felvidékiek is. Örvendetes, hogy az oktatói és/vagy tudományos pályán már jelentős eredményeket elért személyek mellett jó néhány fiatalt is sikerült megnyerni közreműködőnek.

A kötetet Orosz István méltató szavai nyitják, aki rövid pályaképet nyújt a kolléga-barátról. Bazsa György hasonlóképpen egy köszöntő írással emlékezik meg az ünnepeltről, aki hosszabb idő óta a Debreceni Szemle című tudományos-kulturális folyóirat főszerkesztői tisztségét is betölti.

A szaktanulmányok sora Imre László írásával indul. Ő az Arany László és a 21. század című közleményében az egykori író-költő életművét a jelenkori problémákra tükrözve tekinti át, s rámutat arra a tényre, hogy Aranynak a munkáiban ma is aktuális gondolatok tűnnek fel, így párhuzamot lehet vonni a múlt (a magyarságnak a nemzetiségek általi fenyegetettsége) és a jelen (Európa veszélyeztetettsége a migráció miatt) között.

Forisek Péter egy provinciális flotta sorsát mutatja be, amely a Kr. u. 1. század utolsó harmadától védte a Földközi-tenger keleti partvidékét, s amelyről a 3. századból vannak utoljára adataink (A classis Pontica rövid története). Takács Levente A római földmérők földrajzi horizontja című írásában arról értekezik, hogy a római világfelfogás szerint mentálisan ugyan végtelennek és örökkévalónak tekintették a birodalmat, mikroszinten a földmérők mégis próbálták racionális formában (térképek, leírások stb. alakjában) számon tartani az államot.

Bárány Attila egy, a magyar történet számára fontos időszakot vizsgál; arra keresi a választ, hogyan alakult Anglia és Magyarország viszonya az 1290-es években, amikor Anglia a III. András uralkodását el nem ismerő Anjoukkal állt szövetségben (Magyarország és Anglia az európai politikában az 1290-es években). Solymosi László a Szentek az Árpád-kori oklevelekben címet viselő tanulmányában áttekinti a középkori okleveles gyakorlatot, amelyben a 12. század végétől változást mutat ki a szentek szerepét illetően. Pósán László szintén a középkorba kalauzolja el az olvasót, aki egy, a magyar történetírás által kevéssé kutatott témával ismerkedhet meg (Szobrászat, festészet és ötvösművészet a középkori Poroszországban).

Kónya Annamária Vay Ábrahám és a szlovák reformátusok című közleménye már átvezet minket a kora újkorba. Ebből az írásból megtudhatjuk, hogy a kálvini vallást nem lehet csak a magyarok hitének tekinteni, s hogy jelentős számú szlovák (jobban mondva vegyes magyar-szlovák) gyülekezet létezett a 16. század második felétől, amelyek egyik jelentős támogatója az 1730-as évektől kezdve Vay Ádám volt. Körösparti Péter egy sajátos földrajzi helyzetben lévő, az egykor a tiszántúli magyar területek és a török hódoltság határvidékén elhelyezkedő mezőváros egyházainak életét mutatja be az újjáépítés időszakától kezdődően (Szeghalom egyházai a 18. században). Kónya Péter az Adalékok a felső-zempléni mezővárosok társadalmához a 18. században című tanulmányában rávilágít arra a tényre, hogy Zemplén vármegyében a szabad királyi városok hiánya folytán a mezővárosok vették át azok funkcióit, a lakóik azonban földesúri függésben maradtak. Bozzay Réka egy, ma kevéssé ismert magyar katonatisztet mutat be, aki az 1740-es években Németalföldön futott be jelentős karriert mint huszár (Bátori Sigray Mihály élete és emlékezete).

Poór János egy igen izgalmas időszakba, az 1790/91-es országgyűlés korába kalauzolja el az olvasót A jozefinista rendszer felszámolásáról című közleményében. A történeti áttekintést követően azt vizsgálja, hogy a jelentősebb szakirodalmi munkákban hogyan interpretálták például az uralkodó és a rendek korabeli viszonyát vagy II. Lipót személyét. Papp Klára egy gazdatiszt (Raisz György) és munkaadója (özv. Csáky Jánosné) sajátos kapcsolatát veszi górcső alá („Túl sokat fáradoztam, … és mindent jól és rendesen elindítottam…”. Raisz György tevékenysége Zichy Jozefa szolgálatában). Raisz a szorgalma és a törődése révén tekintélyt és vagyont tudott szerezni, s a Csákyak segítségével a fiai jövőjét is meg tudta alapozni. Orosz István tanulmánya – Szirmay Antal egy zempléni mezővárosról – kapcsolódik az ünnepelt egyik fontos kutatási témájához, s a közlemény arra is rámutat, hogy Szirmay a Notitiájában jelentős mértékben merített Bél Mátyás ország-leírásából. Lévai Csaba kitekint az amerikai kontinensre: arra a kérdésre keresi a választ, hogy az amerikai brit gyarmatokon hogyan próbálták megoldani azt a dilemmát, amelyet egyrészt a rabszolgalázadástól való félelem, másrészt a háború esetén a rabszolgák felfegyverzésével kipótolható haderő jelentett (A rabszolgák felfegyverzésének kérdése a Brit birodalomban az amerikai forradalom előtti időszakban).

Manfred Jatzlauk a Helmuth von Moltke katonapolitikai koncepciója és politikai nézetei a német egység létrejöttének időszakában címet viselő tanulmányában rövid élet- és jellemrajzot ad a kiváló hadvezérről, és részletesen elemzi annak Otto von Bismarckkal való bonyolult, feszültségektől sem mentes szakmai viszonyát. Schrek Katalin az Osztrák– Magyar Monarchia és Nagy-Britannia kevéssé ismert együttműködését mutatja be a Földközi-tengert érintő nemzetközi csatározások kapcsán (Az 1887-es földközi-tengeri egyezmények megkötésének első szakasza és gróf Károlyi Alajos közbenjárása). Prepuk Anikó a Neológ rabbik a magyar nyelvű izraelita felekezeti publicisztikában a 19. század utolsó harmadában című közleményében azt kutatja, kik voltak a címben említett rabbik, mely lapokban nyilatkoztak meg, és milyen kérdésekben hallatták a hangjukat.

A két világháború közötti időszak eseményeit felölelő képzeletbeli blokkot Barta Róbert tanulmánya – Trianon brit bírálója. Carlile Aylmer Macartney (1895–1978) és Magyarország – nyitja meg. Ebből az írásból az olvasó képet kaphat egy, a magyarok számára sem teljesen ismeretlen történész-diplomata életéről, munkásságáról, eszméiről, műveiről. Püski Levente a Vélemények és adatok: Hitbizományok a két világháború közötti Magyarországon című dolgozatában a hitbizományok 1930-as években ismét felmerül átalakításáról értekezik, és rávilágít arra, hogy ez a reform különböző okok folytán csupán korlátozott jellegű lehetett. Szakál Imre a Trianon után dilemmák elé került kárpátaljai magyar értelmiség problémáit boncolgatja (Hajótöröttek. A kárpátaljai magyar tisztviselők helyzete 1918 után), s közben világossá teszi, hogy ebben az időszakban Kárpátalja helyzete rendkívül kiforratlan volt Csehszlovákián belül. Angi János egy szintén nyomasztó helyzetről ad látleletet A trianoni béke hatása Debrecen fejlődésére (1920–1944): Néhány kulturális aspektus című írásában. 1920 környékén Debrecen tragikus események tanúja volt, hiszen a várost ért pusztítás mellett elvesztette gazdasági, kulturális és oktatási kapcsolatainak zömét, ugyanakkor a szerző az egyetem és a városi múzeum története kapcsán ékesen bizonyítja, hogy a katasztrófák is segíthetnek a fellendülésben. Csatáry György a kárpátaljai levéltárak viszontagságait ecseteli a Kárpátalja levéltárai a Magyar Királysághoz való tartozás idején (1938–1944) című tanulmányában. Plasztikusan bemutatja, hogy a többszörös impériumváltások hogyan hatottak a különböző archívumok helyzetére, illetve iratanyagára.

Csiszár Imre modern kori problémákkal, a szövetkezetesítés elméletének és gyakorlatának folyamatos változásával foglalkozik írásában (A nagyüzemi mezőgazdasághoz vezető út, és a termelőszövetkezetek működése Magyarországon 1945-től a 70-es évek elejéig). Váradi Natália a Kárpátalja gazdasági helyzete a Hruscsov-korszakban (1953–1964) címet viselő közleményében egy félig-meddig sikeres gazdasági fejlesztési programot mutat be. Molnár D. Erzsébet kötetzáró tanulmánya – Koncepciós perek Kárpátalján a második világháború után – egy rendkívül vészterhes időszakba viszi vissza az olvasót, amelyben több hullámban is retorziók érték a magyar értelmiséget.

Noha a kötet egyes tanulmányairól egyenként is sokat lehetett volna írni, talán a fentebbi, rendkívül tömör tartalmi összefoglalók is érzékeltethetik a kiadvány tematikai sokszínűségét. Ezt a széles spektrumot nem teljesen fedi le a kötet főcíme, hiszen jóval szerteágazóbb a közlemények tárgyköre annál, mint amit a „művelődés” vagy az „agrárium” szó sugall. És habár nem szokás túlságosan személyessé tenni egy-egy könyvismertetést, az ünnepelttel való személyes ismeretségem okán zárásként jómagam is csak jó egészséget és további töretlen munkakedvet tudok kívánni a professzor úrnak. Remélhetőleg a kiapadhatatlan kutatószenvedélyéből még számos értékes munka fog születni, s örvendetes lenne, ha újabb kötetekkel üdvözölhetnék őt történésztársai a kerek születésnapok alkalmával (is).

Bodnár Krisztián

Horbulák Zsolt: Dél-Szlovákia gazdasága a normalizációs időszakban (1969–1989)

Komárom, Selye János Egyetem, 2020, 204 p.

A dél-szlovákiai régióban zajló társadalmi, demográfiai, nyelvi vagy gazdasági folyamatok széles körű elemzése immáron nagyszámú tanulmány és monográfia témája, a kérdéskörrel több szlovákiai magyar, magyarországi, de akár szlovákiai szlovák intézmény is foglalkozik. Kétségtelen, hogy egy komplex és igen fontos problémakörről van szó, amelynek kutatásakor helye van vizsgálatnak, a különböző vélemények ütköztetésének és nem csupán a szakmai, tudományos, hanem a széles körű társadalmi vitának is. Mindjárt az első fejezetben tárgyalt „szakirodalmi kitekintés” jó alapot szolgál azok számára, akik szeretnének a témával behatóbban is foglalkozni.

A szlovákiai magyarság állapotának a vizsgálatakor nemcsak a népcsoport jelenkori helyzetének, hanem a földrajzi térség vizsgálatának is figyelmet kell szentelni. Sokak szemében Dél-Szlovákia azonos Szlovákia magyarok által lakott vidékeivel. A terület megközelítése azonban az egyes szakemberek szempontjából esetenként igen különböző. Ez nyilván azért lehetséges, mert „Dél-Szlovákia elsősorban földrajzi fogalom, amelynek nincsenek rögzült határai. A másik ok lehet, hogy az országrész alatt kimondva-kimondatlanul, a magyarok által jelentős számban, esetleg többségben lakott területet szokás érteni, és ennek a megközelítésnek az esetében sem lehet pontos vidéket megjelölni”. (33. p.)

A napjainkban született publikációk szinte kivétel nélkül a mai, az 1989 utáni történéseket tárgyalják. Történeti kitekintés esetleg csak a nagyobb és átfogóbb munkákban található, de akkor is inkább mint kiegészítő vagy bevezető rész. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a jelen bemutatásához szükség van a múlt ismeretéhez is. Ez a kijelentés azért is fontos, mivel a korábbi korszakokban – a szocializmus idején – nem volt lehetőség pontos és tényfeltáró kutatások végzésére. Ha más nem, ezt a korszakban született elemző munkák száma mutatja. Természetesen 1989 előtt is nagyon sok őszinte és jobbító szándékkal megírt írás látott napvilágot, abban az időben is nagyon sokan féltve figyelték a felvidéki magyarság sorsának az alakulását, de a korszak, a politikai miliő egy-két rövid időszaktól eltekintve nem tette lehetővé, hogy a témáról komplex munkák szülessenek. Ezt az űrt, legalább részben, megpróbálja kitölteni Horbulák Zsolt legújabb könyve.

Horbulák Zsolt jelenleg a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetgazdasági Karának az oktatója. Kutatási területei közé tartozik a dél-szlovákiai térség vizsgálata. A kérdéskörnek több tanulmányt szentelt, emellett regionális tudományokkal is foglalkozik (l. ennek visszhangjáról: Zilizi Kristóf: Zsolt Horbulák: Regionálne hospodárske dejiny Slovenska. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2019. 1. sz. 169–170. p.), de több munkája jelent meg a gazdaságtörténet területén is (l. ennek visszhangjáról: Juhász Gyula: Zsolt Horbulák: Finančné dejiny Európy. História peňažníctva, bankovníctva a zdanenia. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2017. 4. sz. 162–165. p.).

Történeti szempontból Horbulák Zsolt ebben a könyvében a szocializmus időszakának második felére, a husáki vagy más megnevezéssel a normalizációs időszakra fókuszál. Földrajzi szempontból Dél-Szlovákiát veszi górcső alá. A munkája elején pontosan meghatározza, illetve megokolja, miért az adott térséget elemzi. A kiindulási alap a járások. A szerző a következő járásokat vizsgálja: Pozsony-vidéki, Dunaszerdahelyi, Galántai, Komáromi, Nyitrai, Érsekújvári, Lévai, Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Kassa-vidéki, illetve Tőketerebesi, de részben foglalkozik Pozsonnyal és Kassával is. Ezt a megközelítést nyugodtan tekinthetjük „maximalista” nézőpontnak. Ezt a szerző azzal indokolja, hogy ezek a városok a déli régióban találhatók, a korszakban is magyar központoknak számítottak, de hatásuk a magyarság gazdasági aktivitására aránylag nagyobb, hiszen sokan napi-heti-havi szinten oda ingáztak megélhetésük biztosítása végett.

Második aspektus a demográfiai-etnikai nézőpont. A szerző tudatosan vállalja, hogy nem csak a térséggel, hanem az ott élő népességgel is foglalkozik, ezért egy külön fejezet szól a dél-szlovákiai magyarság kiemelt népmozgalmi adataival. „Hangsúlyozni szeretnénk, hogy e könyvben nem csupán egy meghatározott földrajzi területtel, hanem az ott nagy számban élő nemzetiséggel, jelesül a magyarsággal is kiemelten foglalkozunk.” (11. p.) A magyarság helyzete, aktivitása egy további fejezetnek is a témája, amelyben összefoglalja a népcsoport gazdasági elképzeléseit. Ennek a nyílt megjelenítésére leginkább a prágai tavasz idején volt lehetősége. Ekkor, a dokumentumok tanúsága alapján a politikai, kulturális, nyelvi, oktatásügyi és közigazgatási javaslatai mellett nagy számban jelentek meg a térség gazdasági fellendítését érintő javaslatok is. Ilyen volt pl. a Csemadok nemzetiségi alkotmánytörvényének a javaslata, amely „gazdasági egyenjogúságról” és a „nemzetiségek sajátos gazdasági és pénzügyi szükségleteinek érvényesítéséről” tanácskozott. (100. p.)

A témát bevezető fejezetek közé tartozik a régió településhálózatával foglalkozó rész, amelynek helyzete, fejlődése jól illeszkedik a gazdasági folyamatok változásához. Itt találkozunk pl. a városi lakosság arányának változásaival Dél-Szlovákiában, járásokra lebontva.

Horbulák Zsolt a régió gazdaságának bemutatásakor alapvetően két forrásra támaszkodik, a járási szintű statisztikai adatokra, továbbá a levéltári dokumentumokra. Az utóbbiak között két ágazati minisztérium, a mezőgazdasági és élelmezési, valamint az ipari minisztérium anyagai dominálnak, de igénybe veszi a kortárs és a mai szakirodalmat is. A nagyon bő anyagban számos konkrét szemelvény található, amely egy-egy szektort, települést vagy üzemet érintő beruházást mutat be. Igen hasznos lehet az érdeklődők számára a déli régió járásai gazdaságának vázlatos bemutatása, ahol a szerző tételesen is felsorolja a vizsgált terület járásaiban található üzemeket, gyárakat, jelentősebb gazdasági egységeket, de figyelmet fordít az ott található nyersanyaglelőhelyekre is. Horbulák szavai szerint a munkát nagyon megnehezítette az a tény, hogy „Dél-Szlovákia, a déli régió Csehszlovákia fennállásának ideje alatt sohasem alkotott valamilyen önálló gazdasági vagy közigazgatási egységet, ellenkezőleg, inkább az a tendencia érvényesült, hogy a vidéket szétdarabolják, ezért ezeket a szavakat, szókapcsolatokat a levéltári jegyzékekben sem lehet megtalálni.” (10. p.)

A könyv külön foglalkozik a határon átnyúló gazdasági kapcsolatokkal egyrészt a vállalatok részéről, másrészt az egyének részéről. Ez utóbbi esetben a középpontban a csehszlovák–magyar határ átjárhatóságának a lehetőségeit mutatja be, másrészt a bevásárlóturizmusból mutat be szemelvényeket. A könyv foglalkozik egy érdekes témacsoporttal is, történetesen hogy a szlovák állampárt dokumentumai alapján hogyan látta a szlovákiai magyarság a Magyarországon akkoriban már a politika jóváhagyásával engedélyezett gazdasági reformokat, különösképpen a magánszektor térnyerését. Ezt Horbulák Zsolt a másik oldalról is vizsgálta. A magyarországi politikai változások egyik hozadéka az volt, hogy bizonyos értelmiségi körök tudatosították, hogy a határon túl jelentős számú magyar kisebbség él. Szintén a szlovák pártiratok alapján nyomon követhető, hogy a szlovákiai magyarság életéről, gazdasági helyzetéről magyarországi tudósítók több riportot készítettek.

A 11 fejezetből álló munka nagy erénye a vizualizáció. Nagyszámú térkép és grafikon teszi a könyvet látványosabbá és érthetőbbé, amelyek egy kivételével saját készítésűek.

Horbulák Zsolt könyve érdekes történeti feldolgozás. Igyekszik a témát komplexen feldolgozni, bemutatni mindazt, ami szükséges a megértéséhez. A szerző tálalásában megismerkedhetünk Csehszlovákia politikai, társadalmi és gazdasági helyzetével, ahol összehasonlításképpen egy érdekes táblázat segítségével képet kapunk a szocialista tömb egyes országainak, jelesül Bulgária, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, Magyarország, Lengyelország és a Szovjetunió háztartási gépekkel való ellátottságáról 1970 és 1985 között. (26. p.)

A források kiválasztása és a kutatás módszertana is megfelelő. Az is helyesnek mondható, hogy nem a szocializmus egész időszakát vizsgálja, hanem egy részét, egy sajátos periódust, amely időben a legközelebb van hozzánk. Azt maga is elismeri, hogy egy olyan témakör feldolgozásába kezdett, amely egy hosszú távú, talán sohasem befejezhető kutatást igényel. Nagyon sok forrás vár még feltárásra, illetve feldolgozásra, egyrészt a statisztikai, másrészt a levéltári anyagok között.

Végezetül elmondható, hogy egy olyan könyvet kap kezébe az olvasó, amely Dél-Szlovákia (bár) közelmúltbeli, de már egy letűnt korszakának történéseit vizsgálja gazdasági, demográfiai, térségföldrajzi szempontból, de kitér a témához szorosan kapcsolódó társadalmi és kulturális viszonyokra is. Horbulák Zsolt legújabb könyve az SZK Kisebbségi Kulturális Alapja támogatásával látott napvilágot.

Juhász Gyula

Michal Šimáně: České menšinové školství v Československé republice. Ke každodennosti obecných škol v politickém okresu Ústí nad Labem

Brno, Masarykova univerzita, 2019, 218 p.

Az első Csehszlovák Köztársaság története máig nagyon gyakori kutatási témaként szolgál, mely nemcsak a történészeket foglalkoztatja, hanem egyéb humán érdeklődésűeket is. E tárgykörből csak a cseh (értsd: csehországi – a ford. megj.) kisebbségi iskolaügy szorult némileg a háttérbe. Ezt a képzeletbeli fehér foltot tünteti el Michal Šimáně könyve, mely a cseh(országi) kisebbségi elemi iskolák mindennapjainak feltárását taglalja, konkrétan pedig a az Ústí na Labem-i politikai kerület kisebbségi iskoláinak példáján, szélesebb társadalmi-történeti kontextusban. Ústí nad Labem a szerző születési helye is, s ezen az akkori vegyes, cseh–német nyelvi területen alakultak meg a cseh kisebbségi iskolák. Šimaně a bevezető fejezetben azt taglalja, hogy az Ústí nad Labem-i városi levéltárban őrzött kisebbségi iskolák anyaga lényegében a kezdetektől érintetlenek voltak, s hogy ez a téma sosem került feldolgozásra. Így a szerző tág teret kapott ennek a nagyon érdekes és feltáratlan területnek a vizsgálatára.

Felépítését tekintve a mű öt fő fejezetre oszlik, ezeket további, jól áttekinthető alfejezetek alkotják, ami az olvasó számára megkönnyíti a vizsgált kérdéskörben való eligazodást. A kötet első része, beleértve a szerző rövid bevezetőjét is, a téma elméleti-módszertani kijelölésével szolgál, s felhívja a figyelmet a téma jelentőségére. Ebben a részben általánosságban foglalkozik a cseh elemi kisebbségi iskolák kategóriájával, másfelől vázolja a cseh elemi kisebbségi iskolák fogalma maghatározásának viszonylagos problematikus voltát, hiszen, mint írja, az Osztrák–Magyar Monarchia és a Csehszlovák Köztársaság alapvető iskolaügyi törvényei elemi iskolákról szólnak, függetlenül attól, hogy nemzetiségileg egységes vagy vegyes területről volt-e szó. A kisebbségi iskolák fogalma a szerző véleménye szerint a Monarchia ideje óta gyakorlatilag olyan területeken működő iskolákat jelentett, melyeken a nemzeti többségi lakosság nyelve különbözött az illető iskolákon folyó tanítási nyelvtől. Ez a meghatározás nemcsak a csehszlovák határ mentén nyíló cseh iskolákra volt érvényes, hanem másfelől azokra a német iskolákra is, melyek az ország belsejében, nagyrészt jellemzően cseh nyelvű területeken működtek.

A második fejezet az első Csehszlovák Köztársaság folyamatainak általános jellemzésével szolgál, beleértve az újonnan alakult állam nemzetiségi kérdésben hozott döntéseit. Ebben a részben a hangsúly elsősorban az első csehszlovák köztársasági társadalom általános alakulásának kifejtésére esik, nemcsak politikai, gazdasági vagy szociális tekintetben, hanem a kultúrát illetően is. A szerző kitüntetett figyelmet szentel a bonyolult cseh–német viszonynak, mely a cseh kisebbségi iskolaügy alakulásában alapvető szerepet játszott. Elsősorban tehát a kötetnek ezt a fejezetét tarthatjuk nagyon hasznosnak, mivel egy tárgyilagosan feldolgozott bővebb történelmi keretét adja az első köztársaságnak, mely nélkül nem érthetnénk meg az akkori Csehszlovákia cseh kisebbségi iskolaügyének problematikáját sem, nemkülönben általában a nemzeti kisebbségi politika alakulását, sem pedig a csehszlovákiai nemzetiségi helyzet összetettségét, beleértve későbbi következményeit.

A harmadik és a negyedik fejezet már az első csehszlovák köztársaságbeli iskolaüggyel foglalkozik, általában és konkrétan a kisebbségi iskolaüggyel. E fejezetek röviden vázolják az iskolaügy helyzetét az adott korszakban, hangsúlyozottan az elemi, illetve az általános iskolákra összpontosítva. A szerző a kisebbségi iskolaügy jobb megértése végett a Monarchia idejéből eredezteti megállapításait. Az első köztársaság ugyanis az ún. átvételi törvénnyel az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből egyebek közt az iskolaüggyel kapcsolatos normatívát is átvette. A történelmi cseh országrészek az ún. Hasner-törvényhez tartották magukat, míg Szlovákia és Kárpátalja a dualista Magyarország 1869-es iskolatörvényéhez. A csehszlovák államnak tehát rendeznie kellett a Lajtán inneni és a magyar szent korona országai eltérő iskolarendszerét, s érthető módon az iskolaügyi törvények egységesítését tekintette elsődleges feladatának. A kisebbségi iskolaügy kérdését nagyon lényegesnek és hasznosnak tekinthetjük a szempontból is, hogy az első Csehszlovák Köztársaság nemzeti kisebbségeinek helyzetét rendezi. A szerző a kisebbségi iskolaügy belső fejlődésén kívül elsődlegesen az oktatási rendszerben bekövetkezett változásokra helyezi a hangsúlyt, e változások ugyanis negatívan befolyásolták a cseh–német viszonyt (lásd pl. a német iskolák autonómiájáról folytatott tárgyalások eredménytelenségét).

Az utolsó, az ötödik fejezet nagyon részletesen elemzi az Ústí nad Labem-i politikai járás kisebbségi iskoláit. Előbb rövid ismertetőt nyújt ennek a járásnak az általános fejlődéséről, a továbbiakban pedig részletesen foglalkozik konkrét témákkal, mint pl. ezen iskolák alapításával, főszereplőivel (tanítók és tanulók), magával a tanítással, az iskola és a helység közti viszonnyal stb.

Összegezve leszögezhetjük, hogy Michal Šimáně České menšinové školství v Československé republice c. könyve nagyon értékes szakkönyv, mely a szakirodalomon és eddig publikálatlan forrásokon alapul, ugyanakkor a nagyszámú forrásirodalomra is reflektál. Kutatásai során Šimáně nem csupán a történettudomány hagyományos módjaira alapozza vizsgálatát, hanem szélesebb és mikrohistoriográfiai elemzésekre is, különös tekintettel a mindennapoknak a történelemhez való viszonyára vagy a vizuális történelem hasznosítására. A kötet szerves része a terjedelmes, kiváló bibliográfia, grafikonok, táblázatok és képmellékletek (pl. cseh iskolák alapításának korabeli fényképei az Ústí nad Labem-i kerületből) stb. A szerző kutatásainak itt bemutatott eredményei teljességgel új ismereteket és rálátást nyújtanak a cseh(országi) kisebbségi iskolák, konkrétan az Ústí nad Labem-i politikai kerületiek mindennapi életére az első Csehszlovák Köztársaság idejéből. A monográfia elmélyültebb gondolkodásra készteti olvasóját arról a gyakorta megkerült valóságról, hogy a viszonylag közeli múltban az anyanyelven folyó általános műveltség és az iskolák megléte nem volt magától értetődő. A szerzőnek emellett sikerült rámutatnia arra is, mennyire volt a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után az állam területén élő nemzeti kisebbségek iskolaügye nemcsak nagyon érzékeny és összetett kérdés, hanem fontos politikai kérdés is. Esetünkben elsősorban a cseh–német viszony rendezésének összefüggéseiről van szó, a két nemzetiség mindennapi együttéléséről, melynek alakulására a korabeli iskolaügynek jelentős befolyása volt.

Legvégül meg kell még állapítani, hogy Michal Šimáně szóban forgó monográfiája minden bizonnyal megtalálja a maga cseh és szlovák olvasóközönségét, nemcsak a szakmabeli, hanem a laikus nagyközönségét is, ezért ezt a könyvet haszonnal forgathatják a két háború közti Csehszlovákiával, különösen a nemzetiségi szempontjaival foglalkozó történészek éppúgy, mint a rokon tudományágak szakemberei, valamint az érdeklődő nyilvánosság. (Csanda Gábor fordítása)

Štěpánka Miňová

Filep Tamás Gusztáv: „Azt hittem egykor, hogy csapatmunkában veszek részt”. Beszélgetések kisebbségkutatókkal

Kolozsvár, Kriterion, 2019, 428 p.

Sűrű sorokban sorjázik a szöveg a sokoldalú és fáradhatatlan Filep Tamás Gusztáv könyvében, s így sem fért el négyszáz oldalon. De nem is férhetett, hiszen a munka tizenkét kisebbségkutatóval folytatott szakmai mélyinterjút tartalmaz, több száz magyarázó lábjegyzettel. Szakmaisága ellenére a könyv mégsem csak a szakmának szól, hanem a szélesebb olvasóközönségnek is, részint ez magából a beszélgetés műfajából következik (pl. sok minden kiderül a válaszolók családi hátteréről, magánéletéről is), de főként abból, amilyen jól fel van mindegyik építve: egyre többet tudunk meg az illető kisebbségkutatóról, munkájáról és kutatásai irányáról, irányairól. S nagyon sok mindent megtudunk magáról FTG-ról is, abból, ahogyan kérdez, miközben a könyv egyik legterjedelmesebb beszélgetésének éppen ő az alanya, mert Bárdi Nándor őt faggatja, vele beszélget – így valójában tizenhárom beszélgetésben van részünk.

Jómagam épp ezzel az említett Bárdi–Filep-beszélgetéssel kezdtem, aztán Simon Attilával és Gaucsík Istvánnal folytattam, mert azt hittem, ezeket jobban ismerem a többieknél. (Nem hittem jól, a tizedrészét sem tudtam négyükről annak, ami e beszélgetésekből kiderül.) Nyugodtan lehet olvasni bármilyen irányból, most a legpraktikusabbnak az a sorrend tűnik, amelyet a könyvben látunk. Nagyon jó, hogy minden egyes beszélgetés idézettel kezdődik (akárcsak maga a könyv), ez aztán címként is betölti szerepét, mert az illető kutató egyik fontos tudományos alapállását vagy állítását emeli ki. Lássuk is ezeket szép sorjában! Bárdi Nándor: „Lehet, hogy most a köztesség biztosítása a feladatunk?”; Stefano Bottoni: „Minél többet kutatok e témában, annál bonyolultabbnak látom a választ”; Novák Csaba Zoltán: „Annak ellenére, hogy nagyon sokan liberális felfogású embernek tartanak, sokszor valahol világok határmezsgyéjén vagyok”; Simon Attila: „Sosem a különböző vélemények, hanem a források által közvetített információk között próbálok egyensúlyozni”; Gidó Attila: „1918 után a sokat hivatkozott magyar–zsidó asszimilációs szerződés Erdélyben magyar–zsidó lojalitásszerződéssé alakul át”; Papp Z. Attila: „Kutatóként nem megváltani akarom a kisebbségi társadalmat, hanem megérteni”; Hornyák Árpád: „A magyar kisebbség inkább eszköz volt a magyar külpolitika számára, mint ahogy eszköz volt a jugoszláv külpolitika számára is”; Gaucsík István: „A módszer tekintetében is járható út a visszatérés a forrásokhoz, ahelyett, hogy az általánosító elméleteknél maradnánk”; L. Balogh Béni: „Elvárható, hogy tárgyilagos hangnemben vitázzunk egymással”; Kiss Tamás: „Nem tudok a társadalom mérnöke lenni, mert ehhez nincs politikai partner”; Ifj. Korhecz Tamás: „Nem állítható mindig és bizonyosan: attól, hogy magyar ember kezébe kerül egy magyar ügy, magyar szempontból jobb döntések születnek”; Eiler Ferenc: „»Természetesen« Magyarország is a nemzetiesítő államok közé tartozott a 20. században”; Filep Tamás Gusztáv: „Úgy döntöttem: bemegyek a könyvtárba, és nem jövök ki addig, amíg nem találok választ azokra a kérdésekre, amiken az emberek ’89–90 óta ölre mennek, anélkül, hogy tudnák, miről beszélnek”.

Maga a könyv címéül választott idézet éppen FTG-tól származik, ő mondja Bárdi Nándornak, s az Azt hittem… kezdetű gondolatot meglehetősen vigasztalanul zárja: „Most már belátom, többnyire egyéni karrierépítésről volt szó.” Mármint a társak részéről, Igen, Filep Tamás Gusztáv alighanem maga sem sejti, hogy a ritka szívós és kitartó „munkatársak” közé tartozik, akikből nem sok akad, meg akik feltétlen alkalmasak a csapatmunkára. Csak kötetterve ötven van, derül ki a Bárdi Nándorral folytatott beszélgetésből. S azért azt cáfolnom illik és kell, amikor azt nyilatkozza, a csehszlovákiai magyarsággal foglalkozó kutatásait abbahagyja, „amióta tudom, hogy az e tárgyú könyveink többnyire a semmibe mennek”. Ami, természetesen nem igaz, felsorolni sem tudnám, ki mindenki, mennyit és hol használja és idézi máig csak azt a négykötetes munkáját, melyet Tóth Lászlóval közösen írt a csehszlovákiai magyar művelődés történetéről, húsz évvel ezelőtt, amikor még korántsem álltak rendelkezésére internetes keresőprogramok és digitális adatbázisok. Hanem csak forrásmunkák, levél- és könyvtárak. FTG egyik jellemző alkati vonása, hogy könyvtáraz: aki nem a Széchényiből ismeri, az nem járt még ott. (Nem tartom kizártnak, hogy olykor éjszakára is benn hagyják kutatni.)

Nota bene: miközben ez a beszélgetéskönyv megjelent, a szerző, mintegy mellesleg, összehozott egy kiváló Petrogalli Oszkár-könyvet arról a kevésbé ismert szlovenszkói magyar publicistáról és politikusról, aki egyebek közt a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője is volt. Most itt rögtön kézenfekvő volna említeni, hogy FTG a PMH alapján összeállította a csehszlovákiai magyar kisebbség két világháború közti történeti kronológiáját is, melynek számos internetes fel(használója) van, de akkor említhetném a Koncsol Lászlóról vagy a Rákos Péterről írt meghatározó monográfiáját… és a sor, elhiheti a kedves olvasó, hosszan folytatható volna, s persze nagyon sokan pontosan ismerik e hosszú sornak minden egyes stációdarabját.

Egy hiányérzetem van mindössze: a megszólaltatott kisebbségkutatók közt egyetlen nő sincs. Ne volnának? Magam is ismerek néhányat, ha nem is személyesen, de figyelem a munkáikat. Persze, meglehet, hogy ezekről is lesz szó a szerző egy következő nagyszabású kiadványában.

Nem kisebbségkutatóként nagy élvezettel fedezem föl a Bárdi Nándorral folytatott beszélgetésben, annak is egy lábjegyzetében, hogy hát hiszen én ismerem Tóth Pál Péter szociológust! A.Gergely Andrást nemkülönben. Amúgy sokat tanulok Bárdi válaszaiból, de még az evidenciának tűnő visszatekintéseket is a felismerésre való rácsodálkozással olvasom: „1990-ben megalakulnak a határon túli intézmények, s egyszerűen elmossák az addigi irodalmárkodást, irodalom-központúságot. Mindenki empirikus kutatásokkal akar előállni.” (40. p.) Igen pontos meglátásokra döbbent rá: „a 2004-es népszavazás során, amikor a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus érzete hiszterizálódva összecsúszott…” (52.)

Stefano Bottoni Erdély-szakértő, a ’89 előtti időszakra vonatkoztatva mondja: „Könnyű ma csupán erkölcsi alapon elítélni a Ceaușescu-rendszert, ahogy sokan teszik, és ezt valahogy el tudom fogadni, mivel valóban egy brutális elnyomó gépezetről volt szó. De sokkal nehezebb terepmunkával és mikroszinten megvizsgálni, hogyan változott meg egy adott területnek a népessége, vagy hogy milyen etnikai elitcsere előzi meg a politikai megtorlásokat egy erdélyi városban. Ezek még mindig kellemetlen tematikák, mert akarva-akaratlanul az éppen aktuális államhatalom legitimitását bolygatják.” (71.)

Novák Csaba Zoltán összeállításában jelent meg a Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikáját taglaló Aranykorszak? c. munka, ez az 1965–1974 közötti időszakra helyezi a hangsúlyt. „Mi a fontosabb egy történelmi téma földolgozásánál, a módszertan, vagy a szemlélet, esetleg az empíria?” – kérdezi FTG: a jó kérdező jó debatter is, mert figyel a válaszokra. Novák Csaba Zoltán válasza: a pozitivizmuson túllépve „idővel inkább az elmélet felé fogok elmozdulni”. (107.) „Ha szóhoz jutok a román közegben, mindig fontosnak tartom a párbeszédet” – így Novák. (113.)

„Kezdjük az elején: iskolák, szocializáció, gyerekkori környezet. Mi a fontos ebből?” – teszi fel az első kérdést a történész-intézményvezető Simon Attilának. „A legfontosabb az, hogy gömöri vagyok” – hangzik a (gömörihez méltó) válasz. „Természetesebben mozgok a szlovák tudományos közegben, legalábbis abból a szempontból, hogy őket jobban érdeklik az általam kutatott témák és a produktumok, mint a magyarországi szakmát” – mondja egy helyütt. (135.) És a szlovák–magyar kiegyezés lehetőségét firtató kérdésre: „közös a múltunk, de különböző a történelmünk.” (140.)

Gidó Attila történész az erdélyi zsidóság 20. századi történetét kutatja, bátyja, Csaba is történész. „…a zsidó identitás problémája nagyon összetett. Nagyon összetett az asszimiláns zsidó fogalma is, és a cionista zsidó fogalma is. Nincsenek tiszta kategóriák, folyamatos átfedésekkel szembesülünk” – mondja Gidó Attila a két háború közti erdélyi zsidó identitással kapcsolatban.” (167.) Valamint: „Romániában ma is nemzeti kisebbségként, etnikumként ismerik el a zsidóságot, amely ebben a minőségében parlamenti képviseletre jogosult.” (169.)

Papp Z. Attila szociológus „félszékely”-nek mondja magát, s szerinte „kisebbségi szempontból másképp tételeződnek bizonyos dolgok”. A katonaság, mint minden beszélgetőtársnál, esetében is megidéződik. (Szokták mondani, hogy ami a nőknél a szülés mint nagy esemény, az a férfiaknál a katonaság.) Papp Z. Attila is jól viselte ezt az időszakot, sokakhoz hasonlóan olvasott. Sokat, románul. „A kutatóintézeteknek elsősorban szakmai autonómiájuk van” – mondja. (189.) Intézményében, a Társadalomtudományi Kutatóközpontban kiemelten kezelik a magyarországi cigányság kérdését, de a romakutatást mint olyat is.

Hornyák Árpád egyebek mellett a magyar–jugoszláv kapcsolatokat és a jugoszláviai kisebbségek állapotát kutatja. Sorkatonai tapasztalata: „nem a nemzetiség számít, hanem hogy mit érsz, milyen ember vagy”. (199.) A kisebbségkutatásba Bárdi Nándor vezette be. Nagy különbséget tételez a magyar és a szerb mentalitásban: ha a magyar lobbanékony és hirtelen, „ez talán még fokozottabban igaz a szerbekre”. Mirnics Károlyt említi: újabb ismerős név.

Gaucsík István történész felmenőivel szemben, akik magyarságuk ellenére Gaučíkként írták a nevüket, „önhatalmúlag magyarosított”. A történelmi stúdiumainál Roman Holec nevét és szerepét emeli ki, de többször is elismerőleg hivatkozik rá. FTG-nak és Bárdi Nándornak Molnár Imre mutatta be őt az OSZK-ban, de első jelentős tanulmánya szlovákul jelent meg. „Nekem mindig fontos volt, hogy a kollégák az erdélyi magyar szövetkezetekről írtak, mert volt összehasonlítási alapom a szlovák és a cseh képlet értelmezéséhez.” (245.)

L. Balogh Béni levéltáros-történész: „Külön felemelő érzés az, amikor az ember bemegy egy levéltári raktárba. Ez az, amit egy kutató nem élhet meg, mert neki csak a kért dossziékat, köteteket hozzák ki.” Az 1940–1944 közötti magyar–román viszonyokat kutatja. „Van azonban egy kiváló kolozsvári román történész, Ottmar Trașca, aki ugyanolyan jól ismeri a magyar levéltári anyagot, mint én a románt, vagy talán még jobban. Ő valóban elfogulatlan, objektív szemléletű tudós.” (267.)

Kiss Tamás „legismertebb tudományos kutatásai az erdélyi magyar népesedésre vonatkoznak”. „Kicsi, senkivel nem kommunikáló klikkek csontosodtak meg egy fenn nem tartható rendszerben. Ma a politológusok nem tudják, hogy a szociológusok mit csinálnak. És viszont. Nem járnak egymás konferenciáira, és foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy van saját felségterületük. Állítólag van erdélyi magyar politikatudomány meg erdélyi magyar szociológia. Szerintem nincs.” (285.) Nem tartja magát senki tanítványának, de Bárdi Nándort említi. Adminisztratív tekintet c. könyvéről: „A saját helyzetemet értelmezte, és azt, hogy én milyenfajta társadalomtudományt művelek.”

Ifj. Korhecz Tamás palicsi jogász mondja: „Én örök hálával tartozom a szüleimnek azért, mert néhány dolgot kisgyerek koromtól tudatosítottak bennem. Az egyik a nemzeti kultúránknak a tisztelete. (…) Ugyancsak megtanítottak egyfajta feltétlen törvénytiszteletre és tisztességre. (…) Ugyancsak közös volt bennük a tudáshoz és a munkához való viszony. Mindketten hittek abban, hogy szorgalommal, tudással, munkával lehet csak úgy építkezni, hogy az az építmény szilárd talajon álljon.” (310.) Elmondja, mit gondol a Soros György által létesített és támogatott CEU-ról (fontosnak és hasznosnak ítéli meg), ahol maga is oktat – bár a könyv megjelenése óta ez már változhatott.

Eiler Ferenc történész is fiatalabb nálam (Filep Tamás Gusztáv említi, hogy mindegyik beszélgetőtársa fiatalabb nála), őt a két világháború közti magyar kormányzatok nemzetiségpolitikája és a magyarországi németek két világháború közti története foglalkoztatja; abban a szerencsében van részem, hogy olvashattam A magyarországi németek elmúlt 100 éve c. könyvét (Budapest, Argumentum, 2020). A magyarországi németekről mondja: „A lakosság jó részében kialakult a kettős kötődés. Az emberek túlnyomó többsége számára valóban természetes volt, hogy német származásúak, németül beszélnek, németül tanulnak az iskolában (egy ideig), német istentiszteletre járnak; ez egy adottság volt, miközben ezer szállal kötődtek Magyarországhoz, hisz’ ez volt a hazájuk.” (351.)

És Filep Tamás Gusztáv, akit Bárdi Nándor kérdez. A már kikérdezett tizenkét alanyhoz viszonyítva magát ezt mondja: közülük „én vagyok az egyetlen, aki ha történeti kényszer következtében is, de a magyar kultúra fővárosában nőtt fel, ráadásul egy könyvtárszobában.” (371.) Az 56-os múltról: „Nézd, az emberben folyamatosan, szinte észrevétlenül alakul ki az a tudat, hogy ő ellenzéki, vagyis egy másik kategória, másodrendű ember.” (379.) Megemlíti, hogy a Pro Hungaris alapítványnál dolgozva könyvkiállításokat szervezett „külföldi magyarlakta területeken, és utána odaajándékoztuk a könyveket az adott intézménynek. Így lehetett a szomszédos országok közintézményeibe viszonylag nagyobb tételekben könyveket juttatni, 1000–1500 címet akár. Például Dunaszerdahelyen, Komáromban, Rimaszombatban…” (390.) 1986-ban az Eötvös Klubban kiállítást rendez Hrapka Tibor Hrabal-fotóiból, ezen részt vett Hrabal is. Ryszard Kapuścińskit is meghívja, akinek az volt a kérése, hogy Csoóri beszéljen a megnyitón: „Egyszer majd megírom ezt a történetet…” Az ef-Lapok kapcsán: „Azt találtam ki, hogy megszólaltatok tudósokat a szomszédos országok magyarságából.” (392.) A már említett, Tóth Lászlóval közösen írt művelődéstörténeti alapműről Tóth Károly véleményét idézi: „az előzmények összefoglalását ez a kötet nagyon jól elvégezte. Szeretném hinni, hogy ez nagyjából így is van, és hogy az ő munkájuk, a Magyarok Szlovákiában kötetek és a mi művelődéstörténetünk között van kontinuitás.” (404.) A Peéry- és a Szvatkó-kötetek összeállítójaként: „Láttam, hogy a szlovákiai magyar közösség nem ismeri a múltját, nem tudja, hogy milyen problémák foglalkoztatták az elődöket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi ezzel szemben mindent tudtunk, ellenkezőleg: e munkák elvégzése közben ismertük meg ezt a világot.” (410.) A történelmi kisebbségi közelmúltról, a Sarló és a Prohászka Körök kapcsán, melyekről ’89 előtt torzult képünk lehetett: „Az, hogy milyen képet alkotunk a múltról, hogy melyik álláspont győzedelmeskedik, nagyon sok esetben attól függ, hogy ki kit él túl.” (412.)

Próbáltam nagyon rövidre fogni ezt a könyvismertetőt. Abban bízva, hogy a nem idézett részekre kíváncsiak minden bizonnyal fellapozzák a könyvet. Filep Tamás Gusztáv ismét nagyot alkotott, szorgalma, tehetsége és kutatóhajlama meghozta gyümölcsét. A szerző augusztusban lesz kerek hatvanéves. A további ötven kötetterve megvalósításához kívánunk neki erőt és jó alkotókedvet. 

Csanda Gábor

Impresszum 2021/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXIII. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

LISZKA JÓZSEF: „eszt elne dobáld…” A deponia pia: „szent raktár” vagy a „szent szemét”
SIMON ATTILA: Az 1918–19-es államfordulat első hetei Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón
GODZSÁK ATTILA: A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931–1947)
KARA ANNA: A Mécs-hagyaték és -versadatbázis a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárában
DUDÁS RÓBERT GYULA: A hagyományos és a gazdasági diaszpóra magyarságképe
MÁDI GABRIELLA: A kisebbségi lét jelegzetességeinek megjelenése a két világháború közötti Kárpátalján Tamás Mihály és Ivan Olbracht prózájában
MIERKA DÓRA: Nemzetiségi műsorválasztás a szlovák közszolgálati televízióban

Közlemények

FÜLÖP LÁSZLÓ: Gróf Pálffy Kata, Illésházy nádorné vagyona 1612-ben

Agora

BAKI ATTILA–GYUROVSZKY LÁSZLÓ: A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább. Szlovákiai magyar választók és szlovákiai magyar pártok 1990–2020

Könyvek

Jan Keller: Společnost věčného mládí (Lampl Zsuzsanna)
Fedinec Csilla–Csernicskó István: Nyelvi Kirakós Kárpátaljáról. Történeti és politikai dimenziók (1867–2019) (Mádi Gabriella)
Papp Klára–Püski Levente–Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása (Bodnár Krisztián)
Orosz István: Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról (Bodnár Krisztián)

„eszt elne dobáld…”

Rainer Maria Rilke, 1907-ben, feleségéhez írott levelében, egy Cézanne-kép kapcsán úgy fogalmaz,[1] hogy annak mintha minden egyes részlete tudna az összes többiről,[2] s ez a megfigyelés a széles értelemben vett kultúra rengeteg (szinte minden) vetületére érvényes. Az alábbiakban olyan jelenségkomplexumot szeretnék bemutatni, amelyeknek egyes „szereplői” első látásra talán messze állnak egymástól, de mintha mégis mindegyik nemcsak hogy „ismerné” az összes többit, hanem szoros rokonságban is állanának egymással.

A különféle búcsújáróhelyeken vagy még inkább, valami oknál fogva kiemelt fontosságúnak ítélt, gyakran temetői kápolnákban a szó szoros értelmében vett fogadalmi tárgyak (képek, szobrok stb.) mellett gyakran tapasztaljuk, hogy megjelennek olyan holmik is, általában idejétmúlt vagy sérült tárgyak, amelyek eredendően nem fogadalmi (votív) célokból készültek. Ez a jelenség, ahogy arról Hans Dünninger beszámol, már a bajor vallási néprajz egyik meghatározó alakjának, Lenz Kriss-Rettenbecknek is feltűnt, aki „bizonyos holminak a megsemmisítést megkerülő félrerakásáról” beszélt, ám ezeket a fogadalmi tárgyakkal egyenértékűként kezelte. (Dünninger 1978, 239. p.) Ezzel szemben Hans Dünninger, egy kis esettanulmány keretében azt bizonyítja, hogy ezekben az esetekben egészen más indítékról van szó. Egy, a felesége családjához tartozó, frankföldi erdei kápolna kapcsán elmondja, hogy az építmény belterében időről időre idegen tárgyak jelentek meg. Hol egy rózsafüzér, hol egy szentkép, majd egy régi katekizmus, illetve egy budapesti kiadású, német nyelvű imakönyv[3] három kiadása is. Utóbbiak alighanem egy, Magyarországról a második világháború után Németországba telepített német család birtokából kerülhettek az ő kápolnájukban, miközben nekik semmilyen magyarországi német rokonságuk nem volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valaki ezektől a tárgyaktól úgy akart „megszabadulni”, hogy azért egyszersmind „méltó helyen” is tudhassa őket. Később, amikor a családi kápolna felújítása került napirendre, a család őt, Dünningert bízta meg a munkálatok irányításának lebonyolításával. Aki a szanálás végén az építményben található holmi közt selejtezve egy csomó tárgyat a továbbiakban nem megőrzendőnek ítélt, és az építkezési vállalkozót (kőművest) azzal bízta meg, hogy az építési hulladékkal együtt ezeket is „takarítsa el”. Néhány nap múlva fejcsóválva jelent meg a kőműves, mondván, hogy azokat „a dolgokat” mégsem lehet csak úgy a szemétbe rakni, ezért úgy döntött, hogy majd a kertjében, ha a szomszédok nem lesznek otthon, inkább elégeti őket. A harmadik eset szintén ehhez a kápolnához kapcsolódik. Egy falubeli asszony egyszer megszólította Dünningert, volna-e kifogása az ellen, ha egy régi Mária-képet felakasztanának az erdei kápolna egyik oldalfalára. Dünningernek nem volt ellenvetése, s még azt is megjegyezte, köszöni, hogy szólt neki, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban hordják oda, kérdezés nélkül az emberek a különféle, kiszolgált szentképeiket, szobraikat, s ez már terhes nekik. Erre az asszony szemlesütve megjegyezte, hogy hát igen, ők is nemrégiben vettek egy új Mária-képet, s ezt a régit nem tudták hova tenni. A szerző ezekből a megfigyelésekből azt a tanulságot vonta le, hogy a fogadalmi (votív) tárgyaktól egyértelműen meg kell különböztetni az olyan, bizonyos szakralitással rendelkező, de idejétmúlt, sérült, lommá vált holmit, amelyet általában bizonyos félreeső kápolnákban nem az Istennek vagy a kápolna védőszentjének tett fölajánlásból, hanem kegyeleti célból (mert a szemétbe dobni nem tartják méltónak) itt helyeznek el. Tudomásom szerint először Dünninger írta körül ezt a jelenséget, a fogadalmi (votív) tárgyak lerakatától való megkülönböztetés céljából a deponia pia (szent raktár) terminussal.

A fogalom bekerült elsősorban a német szakrális néprajz nevezéktanába, miközben alkalmazási jogosultsága egyre szélesedik. A teljesség igénye nélkül említem itt meg Walter Hartinger egy, kézikönyvként is funkcionáló áttekintését, ahol a deponia pia kérdésköre még a dünningeri értelemben van érintve. (Hartinger 1992, 99. p.) Christine Aka, aki több tanulmányában is feszegetett hasonló kérdéseket, az egyik legutóbbiban az „eldobási tabu” („wegwerfen tabu”) szemszögéből vizsgálta a többi között éppen a deponia pia problematikáját is. (Aka 1997) Konrad Köstlin egy, Szent József életét és legendáit a különféle ábrázolások tükrében bemutató kiállítás margójára írott tanulmányában szintén előhozza a kérdést, kiterjesztve a fogalmat az otthon, alapvetően minden szakrális funkciót nélkülöző, inkább családi kegyeletből (félig-meddig babonaságból?) megőrzött különféle szakrális tárgyakra. (Köstlin 2001)[4]

Magyar vonatkozásban, a német előzmények említése nélkül, tudomásom szerint először Barna Gábor foglalkozott a kérdéssel, mégpedig egy, „szent raktárként” is funkcionáló tápéi temetői kápolna aprólékos bemutatásával, az ott található tárgyak katalógusszerű dokumentációval. (Barna 2003) Már Barna publikációját követően jelent meg Martin Scharfe elemző tanulmánya a kérdésről az innsbrucki egyetem néprajzi kiadványában. Scharfe a „szent szemét”[5] kérdéskörét taglalva, megítélésem szerint kissé nagyobbat markolt a kelleténél, hiszen olyan jelenségeket is tárgyal, amelyek nyilvánvalóan nem ide tartoznak. A fa sír- és út menti keresztekről lehasított szilánknak, vagy bizonyos, jobbára szakrális célzatú építmények homokkő falából kikapart pornak a szerepe a népi hitvilágban és/vagy gyógyításban, aligha tartozik ebbe a kategóriába. (Scharfe 2004, 29. p.) Bizonyos megfigyelései viszont, noha első pillanatra meghökkentőek, de mégis ebbe a kategóriába tartoznak. Hogy csak egy példát mondjak, ilyen a bajor térségben elterjedt halotti deszka (Totenbrett) kérdése. Ezek a közelmúltban a temetőn kívül, utak mentén egy-egy elhunytra emlékeztetnek, sokszor verses formában. Eredendően az volt funkciójuk, hogy a halottat ezen ravatalozták fel, majd rajta vitték ki a temetőbe, aztán vagy beleásták a sírba, vagy elégették, vagy felállították valahol. Az utóbbi megoldás eredményei a mai, tájspecifikus bajor halotti deszkák. Megjegyzem, hasonló jelenség ez, mint a magyar lábfák kérdése. Ez utóbbi esetben két rúdon keresztbe fektették a koporsót, s úgy vitték ki a temetőbe (a szokás Erdélyben és a közelmúltban még Gömörben is élt), ahol a koporsó elhantolását követően a két rudat, s ezek voltaképpen ekkor váltak lábfává, a halott lábához szúrták a sírba. (vö. Hartinger 1990; Liszka 2016, 126. p.)

A legutóbb Bartha Elek tért vissza a „szent raktárak” magyar vonatkozású kérdéseihez, lényegében a Barna Gábor által publikáltakra reflektálva, azokat továbbgondolva, a szakralizáció és deszakralizáció fogalompárt is beemelve a problémakörbe. (Bartha 2010; lásd még: Bartha 2012) Azóta pedig a bécsi Herbert Nikitsch egy esettanulmányában némileg más összefüggésben, egy bécsi képoszlop metamorfózisait nyomon követve, Martin Scharfe dolgozatára igen, Hans Dünningerére viszont nem hivatkozva ismét foglalkozott a kérdéssel. (Nikitsch 2015)

Magából a fogalomból, „raktár” („deponia”), önkéntelenül is adódik, hogy valamilyen építmény belső terével lehet dolgunk. Ilyen például Galántán, a temető közelében, a Diószegre vezető út mentén álló Nepomuki Szent János-kápolna, amelynek oltárán egy 1998-as megfigyelés alapján Nepomuki Szent János polichróm kő szobra mellett egy Madonna-kép, ráakasztott rózsafüzérrel, egy-egy Jézus szíve és Mária szíve kép, a sasvári templom képe, valamint egy házi használatú feszület volt található (SzKA: Galanta_02).[6]

Viszont mihelyt általában a szakrális kisemlékeket nézzük, gyorsan egyértelművé válik, hogy ez a „raktár” csakugyan lehet egy valós tárolóhelyiség, belső tér is (kápolna vagy szoborfülkés képoszlop belső tere), de lehet képletesen is értelmezni, s talán inkább lerakatnak nevezni. Az út menti, s még inkább temetői feszületek, szentek szobrainak talapzata ugyanis olykor szintén efféle szent raktárként, ha úgy tetszik, szent lerakatként funkcionálhat. Oda helyezik el azokat az idejét múlt és / vagy sérült szakrális rendeltetésű tárgyakat, amelyeket „kidobni kár, megőrizni nem érdemes” – fogalmazott egy adatközlőm. Nagycsalomján a római katolikus templom melletti lourdes-i barlangban egy halom rózsafüzér, különféle, összesen négy darab Szűz Mária-szobrocska, szent képek, kis fafeszületek sorakoznak, nyilvánvaló, hogy ebben az esetben is egy szent raktárról, lerakatról van szó. (SzKA: Nagycsalomja_02) Ipolynagyfalu településszélén áll egy meglehetősen elhanyagolt lourdes-i barlang, amelyben a többi között egy félbetörött, funkcióját veszített (mert épp a tartályrész hiányzik) porcelán szenteltvíztartó kapott elhelyezést. (SzKA: Ipolynagyfalu_06)

Tényleg csak mazsolázgatva a Szakrális Kisemlék Archívumból említek néhány konkrét példát, amikor egy-egy szakrális kisemlék lábazata körül egy nyilvánvaló szakrális raktár, lerakat (deponia pia) alakult ki vagy szemmel láthatóan[7] van kialakulóban. A dunahidasi temetői feszület tövében egy öntöttvas korpusz, egy Krisztus-maszk, illetve egy Mária-kép van a lábazathoz támasztva. (SzKA: Dunahidas_03) Bodnár Mónika kutatásaiból tudjuk, hogy a Bódvendégiből Amerikába kivándorolt család 1907-ben szülőfalujában egy Páduai Szent Antal-kápolnát építtetett, amit a leszármazottak 2007-ben felújíttattak. Azóta a kápolna afféle emlékhelyként szolgál, „amely nemcsak a falu kereszténységére utal, de felhívja a figyelmet az elődök tiszteletére és a magyarság összetartozására is. Erre utalnak az eredeti berendezésen (Szent Antal, Szűz Mária, Jézus Szíve szobrok) túl az utóbbi években benne elhelyezett fotók és relikviák, mint az állíttató házaspár fotója, a kápolnát sokáig gondozó rokon házaspár régi sírfelirata, az EU-s határnyitás fotója és az egykori határsorompó egy darabja, valamint a magyar nemzeti trikolorból készült kokárda”. (SzKA: Bodvavendegi_07) Egy nyitragerencséri temetői pietà-szobor lábánál elhelyezett, agyagból készült, ütött-kopott kis Madonna-plasztika szintén a deponia pia jelenségére figyelmeztet. (SzKA: Nyitragerencser_01)

Végezetül egy példa, amikor egy szakrális építményből, kápolnából valódi (tehát szent!) raktár lesz, majd a kápolna néhány darabja, egy kvázi szent raktár elemeként beleolvad egy másik szakrális kisemlékbe. A köbölkúti szőlőhegyre vezető út mentén, az annak bal oldalán sorjázó kálváriastációkkal szemben egykor egy, 1855-ben felszentelt Mária-kápolna állt. Gyerekkoromból még emlékszem a bezárt ajtajára, de belesve még szemrevételezhető ép berendezésével, Mária-képével. Valamikor az 1970-es években a körülötte elterülő kis akácost kiirtották és szőlőskerteknek parcellázták ki, a kápolna környezetében, az említett úttal párhuzamosan új présházak épültek, maga a kápolna nyilván alig megközelíthető magánterültre került. A kilencvenes években már romos állapotban volt, benne malterosládákkal és mindenféle építési anyaggal, hulladékkal. Valóban deszakralizálódott, tényleges raktárként funkcionált tehát. A süttői mészkőből készült, eredendően nyilván a bejárat fölött elhelyezett dedikációs tábla a fal mellett, fűvel benőve hevert. Az oromzat egy-egy sarkára épített kis áltornyokon valószínűleg a helyi téglagyárban készített egy-egy egyedi, kereszt formájú égetett téglából ekkor már csak az egyik állt a helyén. Hogy legalább ezeket megmentsék (az egykori kápolna épülete mára, úgy tűnik, végérvényesen betagozódott a szőlészeti építmények sorába), a helyi hívők az ezredfordulót követően a szőlőhegyi feszület alapjába betonozták be a süttői mészkőből készült emléktáblát és az egyik megmaradt, téglából kiégetett oromzati keresztet. Indíttatását illetően voltaképpen tehát ebben az esetben is a deponia pia jelenségével állunk szemben.

A továbbiakban első pillantásra a témához nem kapcsolódó jelenségről, egy komáromi régiségkereskedésben vásárolt, alaposan szétrongyolódott 19. századi katolikus imakönyvben[8] végzett „leletmentésemről”, s annak a deponia pia irányába (is) mutató tanulságairól számolok be. Amik jelenleg figyelemre méltóvá teszik számunkra a könyvet, azok a családi vonatkozású beírogatások, illetve a másodlagosan belerakott különféle dokumentumok. Nem egyedi a jelenség, eddig még nem is annyira érdekes. Amire fölkaptam a fejem, az a családi szempontból fontos adatok megőrzésének a módja, illetve egy, vélhetően (déd)nagymama, bejegyzett utasítása.

De vegyük sorban! Maga a könyv az első előzéklapjának a belső fele van kitöltve korabeli (egy 1864-es adattal kezdődő és nagyjából 1944-ben záruló) születési, halálozási, esküvői adatokkal,[9] különféle kézírásokkal, tintákkal, ceruzával. Némelyik erősen fakult. Nos, valaki, alighanem ez a (déd)nagymama az alig olvasható részeket tollal átírta, szépen követve az egykori bejegyző vonalvezetését. Erről az jutott az eszembe, hogy olyas valamilyen jelenség ez, mint egy palimpszeszt fonákja: abban az esetben ugyanis kikaparták a régi írást, hogy a nyert, többé-kevésbé tiszta felületre mást írhassanak (az a kikapart rész modern technikával ugyan többé-kevésbé újraolvasható, de annak idején az aktőr szándéka az újrahasznosítás, illetve olykor kifejezetten az eltüntetés volt), esetünkben meg éppenséggel újraátírásokkal igyekeztek megőrizni egy régi szöveget. Ez utóbbi eljárásnak viszont a levéltári gyakorlatban, szakirodalomban egyelőre nincs szakterminusa.[10] Ember Győző levéltári terminológiai lexikonjában felsorol ugyan néhány, első pillantásra témánkat érintőnek tűnő kifejezést (átírt irat, átíró irat, átírás), de ezek egyike sem a most tárgyalt jelenséget magyarázza. (Ember 1982, 39. p.) Nem tudom megítélni, hogy mennyire egyedi vagy esetleg milyen mértékben általánosabb gyakorlattal van dolgunk (mindenesetre úgy tűnik, legalábbis ez ideig kellőképpen nem észlelt jelenségről van szó), ezért nem merészelek most terminológiai javaslatokat tenni. Csak jelen tanulmányom kedvéért jegyzem meg, hogy adódna a felülírás kifejezés, ha azt már nem foglalta volna le a mai digitális világ (Ember Győző kézikönyvében nem találom), s jelenleg, ugye, azt jelenti, hogy egy már meglévő digitális szöveget egy másikkal helyettesítünk, felülírunk. Ezáltal a régi éppen hogy eltűnik (valamiféle modern palimpszeszt ez, azzal a különbséggel, hogy az eredeti, kitörölt szöveget nem lehet többé elővarázsolni. Nem bánnám, ha ezt a kijelentésem az informatikusok megcáfolnák). Szóval a felülírás kifejezés esetünkben nem használható. Talán valamiféle nyomráírás (vagy: nyomátírás) lenne a megfelelő terminus, hiszen az eredeti nyomán, annak fakuló vonalait több-kevesebb pontossággal követve ismét ráírják ugyanazt a szöveget. Szándékaik szerint nem csak ugyanazt, hanem ugyanúgy!

Aztán még többszörösen, külön lapokra is át- meg átmásolták, hogy a dokumentumok fennmaradását ezzel is biztosítsák. Az imakönyvbe helyezve megtaláljuk ugyanis ennek a (nevezzük így) családi krónikának két, részben kiegészített, folytatott másolatát. Az egyik egy, rovatokra tagolt előnyomtatott lap (eredendően talán valamilyen könyvelési nyomtatvány) két oldalára, különféle színű tintákkal és kézírásokkal feljegyezve, a rovatok figyelembevétele nélkül egy 1965-ös adattal zárul. A másik, piros színű golyóstollal készült, részben kiegészített[11] másolat egy kottavonalas füzetlap két oldalán található. Itt a legutolsó dátum 1972. Ennek a kottalapnak a jobb alsó sarkába (nyilván a következő generáció valamelyik tagjának szánt) utasítását is odajegyezte ez az általam (déd)nagymamának nevezett krónikás:

„eszt elne dobáld meg legyen hamajnem látszik írd átt”

Barna Gábor a szent raktár fogalmát (a deponia pia kifejezést ő nem használja) összefüggésbe hozza azzal az emberi igénnyel (régi, értékes vagy történetileg jelentős tárgyak felhalmozása), aminek köszönhetően az egykori múzeumi gyűjtemények létrejöttek. (Barna 2003, 9–10. p.) Valami ilyesmik a szent raktárak is, és hasonlóképpen fogható fel, kézbe vehető, hordozható családi „múzeumként” a szóban forgó imakönyv is. Mi történik a muzeológiában? A múzeumi tárgyakat folyamatosan karbantartjuk, restauráljuk, hogy megőrizzük őket lehetőleg eredeti állapotukban. Hasonló eljárást figyelhetünk meg ebben az esetben is: a belerótt szövegek nyomát követve időnként felfrissítették, átírták őket.

Egy másik párhuzam is felfedezhető, a muzeológia (műemlékvédelem) és a szóban forgó imakönyvvel való bánásmód között. Közismert, hogy a málladozó barokk homokkő szobrokat állagmegőrzés miatt általában múzeumba szállítjuk, ott állítjuk ki őket, s helyettük azok hű másolatát helyezzük ki a szabad ég alá. Nos, ez a másolat (két példányban is) esetünkben is jelen van. Valamelyik utód (utódok?) két változatban, külön-külön papírlapokra lemásolták az imakönyvbe írt családi adatokat, hogy ezzel is biztosítsák fennmaradásukat.

A selmecbányai búcsújáróhelyhez kapcsolódó ponyvanyomtatvány foszladozó maradványa a komáromszentpéteri imakönyvből

A komáromszentpéteri imakönyvet birtokló család egyik tagjának kitüntetését ábrázoló kép egy cseh nyelvű újság kivágatán

További kapcsolódási pont az igazi múzeum és a mi kis, hordozható múzeumunk között, hogy az imakönyv lapjai közt különféle aprónyomtatványokat (szentképeket, ponyvanyomtatvány-foszlányokat, stencilezett Mária-énekeket), családi leveleket, újságkivágatokat őriznek. Szinte mindnek van valamilyen feltételezhető[12] vagy konkrétan kimutatható családi vonatkozása: a család valamelyik tagjának dedikált kis szentkép, a családi levelek (alighanem a második világháború után Magyarországra telepített rokonságtól), valamint egy cseh nyelvű újság, talán Rudé právo, fényképes cikk-kivágata, amelyen a család egyik, Csehországban dolgozó tagja látható, amint éppen egy pártkitüntetést vesz át. Egyértelmű, hogy noha a vallástól nem független, de az egész gyűjtemény (beleértve magát az imakönyvet is) az adott családnak inkább az elődök, ősik iránti tiszteletből, azok emlékének a megőrzése szempontjából volt fontos. Azzal, hogy régiségkereskedőhöz (majd onnan hozzám) került, szintén nincs ellentmondásban a megőrzési szándékkal. Christina Aka hangsúlyozza, hogy a Németországban a „megőrzés” (tehát a nem szemétbe dobás) egyik formája a bolhapiacokon való értékesítés. Ebben az esetben nem az adott tárgyért kapott pénzösszeg játssza általában a meghatározó szerepet, hanem annak biztosítéka, hogy az adott tárgy, az új tulajdonoshoz kerülve, továbbra is bizonyos fokú megbecsültségben részesül. (Aka 1997, 433. p.)

Azt, hogy általában a szent raktáraknak ilyen, a családi kegyeleten alapuló vonatkozásai is vannak, az is bizonyítja, hogy a német nyelvterületen ilyen helyekre kerülnek, sokszor a több ezres (!) mennyiséget is elérve, a fényképes halotti értesítők. Noha bizonyos vallási vonatkozásaik ezeknek is vannak (a kereszt szimbóluma, vagy egy bibliai idézet gyakran előfordul rajtuk), de alapvetően mégiscsak egy-egy elhunyt családtag, barát, jó ismerős neve, életkora, elhalálozási éve, a temetés időpontja és fényképe található rajtuk. Nos, ezekkel, ugye, mihez kezdjen az ember? A szemétbe dobni nem illik („nem való”), így marad az a lehetőség, hogy egy ilyen szent raktárban helyezzék el őket. Jómagam Dél-Csehországban, a ČeskýKrumlovtól nem messze, az osztrák határ közelében fekvő a Svatý Kámen u Rychnova nad Malší (Heiliger Stein) nevű kis település búcsújáróhelyén figyeltem meg ilyen szent raktárt, ahol a több száznyi különféle szentkép, szobor, feszület, rózsafüzér és házi szenteltvíztartó társaságában kiszuperált cipősdobozokban halotti értesítők százai (ha nem ezrei) leltek végső (?) elhelyezést. Véleményem szerint nagyobbrészt a különféle szakrális tárgyak esetében is, de a halotti értesítők vonatkozásában egyértelmű, hogy itt a halott hozzátartozói iránti kegyeletéről van szó.

Szakrális kisemlékekkel kezdtem eszmefuttatásomat, fejezzük is azzal a szűkebb témával, ami azért nem az a kategória, mint amiről eddig beszéltem, noha rokon vele. Itt is a mindenáron való megőrzésről és a családi folyamatosság fenntartása érdekében kifejtett tevékenységről (és annak eredményéről) lesz szó.

A Kürt kataszterében található ciglédi búcsújáróhely Szentháromság-kápolnájától nem messze, a Góré-hegy (Kopasz Góré) oldalában található egy fafeszület, a góréi kërëszt. A feszületet, amelyet barátok kërësztjének is hívnak, öt falu népe (Kürt, Fűr, Szőgyén, Nagyölved, Hidegvölgy) közadakozásból állíttatta annak emlékére, hogy a török itt gyilkolta le a fehér barátokat (itt jegyzem meg, hogy a helyi hagyomány, miszerint a Góré-hegy tövében egykor pálos rendi kolostor lett volna, amit a hegyben található, s még az ötvenes évek során is megfigyelhető alagutak léte is alátámasztani látszik, a történeti irodalom alapján nem bizonyítható). A feszület közelében szántás során időközönként még ma is fel-felbukkanó emberi csontokat a szántóvető ennek a keresztnek a lábához dobálja. Felirata szerint 1904-ben állíttatták, ám a Szekeres család hagyománya szerint sokkal régebbi. A feszület szárán domború vésetek: az előlapon oltáriszentség, kétoldalt egy-egy gyertyával, alatta az évszám: 1904. Az alatt egy angyal kehellyel egy életfa mellett, majd koncentrikus körök és félhold, valamint hatágú csillag. A szár jobb oldalán vésetek, Krisztus szenvedéseinek jelképei: töviskoszorú, három nyíl, ostor.

7. kép. A góréi kërëszt. Kürt (Liszka József felv., 1993)

8. kép. A felújított góréi kërëszt. Kürt (Liszka József felv., 2013)

A Szekeres családban apáról fiúra szállt annak a feszületnek, a góréi kërëszt karbantartásának az öröksége. 2004-ben a fafeszületet restaurálták és egy téglából készült, elöl nyitott védőépületet emeltek fölé:

…HA EGYSZER

KIDŐLNE. ÚJAT TÉGY

A HELYÉBE,

HOGY AZ ŐSEINK

EMLÉKE

FENNMARADJON…

Az „ezt el ne dobáld”, illetve „hogy őseink emléke fennmaradjon” szóösszetételek jól jellemzik a szent raktárak (deponia pia) kialakítása során meghatározó szerepet játszó mentalitást. Összegzésként megállapítható, hogy jelenségkör, legalábbis Közép-Európában, széltében ismert és elterjedt. Lényegét tekintve tehát a vallási vagy kegyeleti okok miatt nem eldobandó tárgyak másodlagos, méltó gyűjtőhelye fogalom még tágítható is (épületek valódi belső terei, szakrális kisemlékek szabadtéri környezete, de akár egy családi Biblia vagy imakönyv is szemlélhető ilyen szempontból). Hogy a kegyeleti felhalmozás során a vallási áhítat vagy az elődök iránti kegyelet volt-e karakteresebb, az szinte a lerakatok tárgyai viszonylatában egyenként döntendő el. Nyilvánvaló, hogy ezek a szempontok külön-külön is szerepet játszhattak-játszhatnak. A halotti értesítők felhalmozása esetében alighanem kevesebb jelentőséggel bír a vallási áhítat, és sokkal inkább az elhunyt iránti kegyelet dominál, de egy Mária-kép vagy szenteltvíztartó esetében inkább a vallási érzület lehet lényegesebb. A bevezetőben említett szerzők a kérdést már alaposan körbejárták, mélyfúrásszerű kutatásokkal azonban még tovább lehetne finomítani a témáról szerzett ismereteinket.

Irodalom

Aka, Christine 1997. Wegwerfen tabu? Zeichen katholischer Sinnwelten im Säkularisierungsprozeß. In Rolf Wilhelm Brednich–Heinz Schmitt (szerk.): Symbole. Zur Bedeutung der Zeichen in der Kultur. Münster–New York–München–Berlin, Waxmann, 427–434. p.

Barna Gábor 2003. Egy szent raktár. Tárgyak, szimbólumok, kommunikáció / A Sacred Depot. Objects, Symbols, Communication. Szeged, Néprajzi Tanszék /Devotio Hungarorum, 10./

Bartha Elek 2010. Szent raktárak a tájban. In Mód László–Simon András (szerk.): Olvasó. Tanulmányok a 60 esztendős Barna Gábor tiszteletére. Szeged, Gerhardus Kiadó, 248–251. p.

Bartha Elek 2012. Szent helyek – profán tartalmak. Néprajzi adatok a deszakralizáció kérdéséhez. Ethnographia, 123, 428–434. p. [újraközölve: Bartha Elek: Megszentelt tájak vonzásában. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék 2017, 68–74. p.]

Dünninger, Hans 1978. Deponia pia. Jahrbuch für Volkskunde, 1, 238–240. p.

Ember Győző 1982. Levéltári terminológiai lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó /A Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forráskiadványok, 4./

Hartinger, Walter 1990. Totenbretter im Bayerischen Wald und Böhmerwald. Überlegungen zu ihrer Entstehung und Funktion. Ostbairische Grenzmarke, 32, 123–138. p.

Hartinger, Walter 1992. Religion und Brauch. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Kiss Lajos 1958: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Köstlin, Konrad 2001. Vom Breikocher zum Muskelmann. Der Hl. Josef in seiner Familie. In Bringéus, Nils-Arvid–Nilsson, Sten-Ake (szerk.): Popular prints and imagery. Proceedings of an international conference in Lund 5–7 October 2000. Stockholm 2001. Stockholm, Royal Academy of Letters, 334–352. p. /Konferenser/Kungliga Vitterhets Historie och Antikvitets Akademien 53./ http://www.brauch.at/folge01/bi01.html#d5e25302 [utolsó megtekintés: 2021. 01. 23.]

Liszka József 2000. Szakrális kisemlék és szerepük egy faluközösség életében. Kürt példája. In Uő: Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 33–63. p.

Liszka József 2010. Populáris kultúra. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Magyarok Szlovákiában, VI./

Liszka József 2016. A halál és temetés Felsővályon. In Uő: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 117–128. p.

Nikitsch, Herbert 2015. Ein Wiener Bildstock – revisited. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 118, 53–69. p.

Rilke, Rainer Maria 1952. Briefe über Cézanne. Herausgegeben von Clara Rilke. Wiesbaden, Insel-Verlag.

Scharfe, Martin 2004. Heiliger Müll. Tastversuche im kulturellen Souterrain. bricolage. Innsbrucker Zeitschrift für Europäische Ethnologie. Heft 2: Müll / Abfall, 27–39. p.

Szilágyi István 2006. A selmecbányai kálvária és ábrázolásai. Budapest–Sopron, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédiai Munkaközösség–Központi Bányászati Múzeum.

Az 1918–19-es államfordulat első hetei Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón

Az 1918 őszétől kezdődő egy év Közép-Európában eseményekben és fordulatokban rendkívül gazdag időszak volt, amikor a nagy háború ugyan hivatalosan már véget ért, de mindaz, amit a háború jelentett – az erőszak, a nélkülözés, a fegyveres megszállás, az internálás, a statárium stb. – tovább folytatódott. A jelen tanulmányban azt próbálom bemutatni, hogy a magyar nyelvterület északi peremén fekvő Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón hogyan zajlott le az őszirózsás forradalom és miként került a nógrádi és a két gömöri település csehszlovák megszállás alá. A dolgozat nagyrészt korábban fel nem dolgozott levéltári forrásokra és a korabeli helyi sajtóra épül.

Az őszirózsás forradalom és következményei

A háború utolsó évére Magyarország megfáradt és megosztott országgá vált. A lakosság döntő többségének ekkorra már elege volt mindabból, ami a háborúval járt: a pótkávéból, a jegyrendszerből, abból, hogy a fiúk, férjek, apák évek óta távol vannak, az itthon maradt feleségek, anyák, özvegyek számára pedig egyre nehezebb az élet. Így volt ez Nógrádban és Gömörben is, nem véletlenül írta a Rimaszombatban megjelenő vármegyei közlöny 1918 farsangján, hogy „ma tele vagyunk panasszal, jajjal és sopánkodásokkal, elfásult a szívünk, fásult lett a kedélyünk és rossznak ismertünk meg mindent, ami azelőtt kedves volt, ami azelőtt jó volt, még az embereket is”.[1] 1918 őszén pedig ezt még tetézte a spanyolnáthajárvány, amely mindkét régióban szép számmal szedte áldozatait. Mindez pedig lényegében megágyazott annak, hogy amikor 1918 őszén már a nyilvánosság számára is kiderült, hogy a háború elveszett, elemi erővel törjön fel a lakosságból az előző években felhalmozódott feszültség és elkeseredés. 1918. október 24-én, Budapesten megalakult a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács, amely a következő napokban fokozatosan átvette az utca fölötti irányítást, október 31-én pedig az uralkodó – engedve a nyomásnak – Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Ezzel győzött a polgári-demokratikus forradalom, amelynek következő állomásaként – miután Károly közben lemondott a trónról – november 16-án az ország államformáját köztársaságivá változtatták és kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

Bár sem a közlekedés, sem a hírközlés gyorsasága nem volt a maihoz mérhető, a vizsgált három város meglehetősen gyorsan reagált a pesti eseményekre.

Gömör vármegye 1918. október 25-én Rimaszombatban megtartott rendkívüli megyegyűlésén ugyanis – miután a jelenlévők elbúcsúztatták a vármegye frissen elhunyt alispánját, Bornemissza Lászlót – Szent-Ivány József emelkedett szólásra, s gyújtó hangú beszédben szólította fel a megyegyűlést, hogy álljon ki a Pesten kibontakozó demokratikus átalakulás mellett, s tegyen meg mindent az ország integritásának megvédéséért.^[2] Beszéde az addig óvatos küldöttek között nagy lelkesedést váltott ki, aminek hatására a megyegyűlés elfogadta a szintén Szent-Ivány által előterjesztett és az Országgyűlésnek címzett követeléseket. A négy pontba foglalt követelések között helyet kapott a magyar ezredek hazahívásának és az idegen katonák elvitelének, illetve az ország integritását biztosító békének az óhaja, valamint a teljes állami függetlenség kimondásának és a demokratikus eszmék érvényre juttatásának a követelése. Vagyis csupa olyan dolgot kértek, ami teljesen szinkronban volt a Budapesten az előző nap megalakult MNT célkitűzéseivel. A határozati javaslat lelkes megszavazását követően azonban, mint mindenütt vidéken, néhány napig semmi sem történt. A vármegyei közlöny szerint október 31-én, amikor az első hírek Rimaszombatba érkeztek a budapesti eseményekről, még nagy volt a bizonytalanság, ám másnap, november 1-jén már Gömör is lelkesen csatlakozott a forradalmi eseményekhez: aznap a városházán létrehozták a (később ideiglenesnek nevezett) helyi MNT-t, a következő napokban pedig a környező falvakban is mindenütt hasonlók alakultak.[3] Miközben a másik gömöri városban, Rozsnyón is november elsején játszódott le a fordulat és alakult meg a helyi MNT, a Budapesttel a három város közül a legjobb összeköttetéssel rendelkező Losoncon mindez már egy nappal korábban, október 31-én lejátszódott.

Amiben azonban a három város eseményei nagy hasonlóságot mutattak, az az volt, hogy Budapesttel vagy épp Kassával ellentétben, ahol az őszirózsás forradalom erőteljes elitváltást jelentett, és az addig marginális erőknek számító Károlyi-párt és a szociáldemokraták kezébe került az irányítás, Gömörben és Nógrádban – más vidéki városokhoz hasonlóan – a forradalom tkp. felülről irányítva zajlott le, ami azzal járt, hogy a megalakuló helyi nemzeti tanácsok jórészt a korábbi hatalmi elit irányítása alatt maradtak. Ami még akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy a régi elit hatalomátmentése előbb vagy utóbb feszültséget okozott a nemzeti tanácsokon belül, ami végül azok részleges megújításához vezetett.

A losonci eseményekben központi szerepet játszott a város népszerű polgármestere, Wagner Sándor. Miután ugyanis október 31-én városba megérkezett a pesti MNT távirata a hatalomátvételről, a polgármester kora estére összehívta a város közgyűlését, ahol az oda delegált munkás- és katonaküldöttekkel egyetemben kimondták a losonci Magyar Nemzeti Tanács megalakulását. Az események végig Wagner irányítása alatt álltak, akit az MNT elnökének választottak, s akinek köszönhetően a nemzeti tanács 66 tagú intéző bizottságában a hagyományos városi elitek meghatározó képviselettel rendelkeztek. 16 fő ugyanis a képviselő-testületből került ki, akik mellett az MNT tagja lett még a polgármester, a városi főügyész, a város rendőrkapitánya és ez egyik aljegyző. Szintén 16-16 tagot delegálhatott a katonaság (ebből 6 közkatonát) és a szervezett munkásság, 6 tagot küldhetett a MÁV, 3 tagot a posta és 3-3 helyet biztosítottak az egyházaknak és a helybéli nőknek is.[4]

A november 1-jei ülésen azonban már a nemzeti tanácson belül is repedések kezdtek mutatkozni. A munkások egyik küldöttje, Munka Ferenc ugyanis hosszabb felszólalásában kifogást emelt az ellen, hogy a képviselő-testület által delegált 16 személy között több olyan is van, akik az előző rendszer hívei és támaszai voltak, és akik csak a forradalmi események hatására változtatták meg álláspontjukat. Munka ezen tagok cseréjét és a nemzeti tanács elnökének szabályszerű megválasztását kérte. A tanács támogatta Munka javaslatait, és döntést hozott arról, hogy a város által delegált tagok egy részét vissza kell hívni, és helyettük új tagokat kell nevezni, illetve elnökválasztást rendelt el, amelyen nagy többséggel az addig is elnöklő Wagner Sándor polgármestert választották meg az MNT elnökének. A vita azonban ezzel még nem ért véget, mivel a városi ipartestület jelenlévő elnöke, Sörös Béla református lelkész MNT-tagsága ellen emelt szót, amelyet követően, a közhangulatot érzékelő lelkész elhagyta az üléstermet. A nemzeti tanács intéző bizottságában azonban más okokból is cserékre volt szükség. Az oda a helyőrség képviseletében beválasztott Ebner ezredesről és Strom Ferenc alezredesről ugyanis kiderült, hogy nem magyar állampolgárok (amire a forradalom hevében senki nem figyelt), így ők két nappal a megválasztásuk után már le is mondtak tagságukról, s helyükre új katonatisztek kerültek.[5]

Rimaszombatban szintén hasonló volt a forgatókönyv, és a helyi MNT megalakulását kísérő kezdeti lelkesedést hamar felváltotta az elégedetlenség. A november 1-jén a Kovács László polgármester vezetésével megalakult rimaszombati MNT összetétele ugyanis egyáltalán nem tükrözte a város társadalmának valós erőviszonyait. Ez pedig heves elégedetlenséget váltott ki a városban, ami végül oda vezetett, hogy a városi MNT november 7-én kénytelen volt feloszlatni magát,[6] majd november 10-én immár 105 tagúra kibővítve alakult újjá. Az előre meghatározott kulcs alapján összerakott új testületben ugyan az eredetinél több hely jutott az iparosoknak (20 fő) és munkásoknak (13), valamint a hazatérő katonáknak is (6), ám a tanács többségét továbbra is városi és megyei tisztviselők és az értelmiség képviselői alkották. Az újonnan összehívott nemzeti tanács elnökévé Törköly József ügyvédet, titkárává Telek A. Sándor asztalosmestert és egyben lírai költőt választották.[7] Természetesen az ilyen nagy létszámú tanács hatékony munkát nem végezhetett, ezért az ügyek operatív intézésére egy szűkebb 30 tagú végrehajtó bizottságot is választottak.

És hasonlóan történt ez Rozsnyón is, ahol november 1-jén a „vének tanácsának mintájára” alakult meg a 30 fős helyi nemzeti tanács, élén dr. Markó János királyi közjegyzővel.[8] Ennek összetétele azonban olyan felháborodást váltott ki a munkásság körében, hogy a szociáldemokraták és polgári radikálisok által november 3-ra összehívott népgyűlés lemondatta a tanács tagjait, és új testületet választott, amelynek élére a szerzetesi csuhából kivetkőzött szociáldemokrata párttag és főgimnáziumi tanár, Gorzó Nándor került, s amelyben erős pozíciói voltak a szociáldemokrata munkásságnak.

Az ország más részeihez hasonlóan a megalakuló helyi nemzeti tanácsok a helyi végrehajtó hatalom szerepét magukra véve kezdték irányítani a településeket, miközben tevékenységük egyik legfontosabb elemét a közrend fenntartása jelentette. A régi rend bukásával ugyanis tűzhányóként tört ki a társadalomban felhalmozott feszültség, a forradalmi eseményeket pedig sokan úgy értelmezték, hogy ezentúl „nem lesznek csendőrök, nem lesz adó, nem lesz hadsereg, de szabadon lehet majd pálinkát főzni és dohányt ültetni”. (Idézi Dončová 2006, 127. p.) Sőt – Hatos Pál szavaival élve – a napközben áhítatos és himnuszt éneklő tömeg estére fosztogató csőcselékké alakult. (Hatos 2018, 172. p.) Nem mindenhol és nem egyforma mértékben, de a zavargások Gömör és Nógrád térségét is erőteljesen érintették, amihez persze az is hozzájárult, hogy mindkét megye etnikailag erősen megosztott volt, Losonc, Rimaszombat és Rozsnyó lényegében a nyelvhatáron feküdtek, amelytől északra szlovákok, délre magyarok éltek.

A „parasztság forradalmára”, hiszen alapvetően a vidéket, azon belül is a falvakat érintették a zavargások, nehezen húzható rá bármiféle képlet, hiszen – mint azt többek között Csíki Tamás is hangsúlyozza (Lásd Csíki, 2018, 129–149. p.) – településenként más lehetett a megmozdulások motivációja, más a résztvevők származása, más az események intenzitása. A legújabb kutatásokból pedig az is kiderül, hogy a november elejei zavarások alapvetően nem ideológiai hátterűek voltak, hanem sokkal inkább a frusztráció, a bosszúvágy, a háború éveiben átélt szenvedések megtorlásának a vágya motiválta azokat. (Révész 2019, 78–79. p.; Hatos 2018,172–186. p.) Ezért támadtak rá a falvak lakói a régi rendszert szimbolizáló jegyzőkre (akik a falusiak szemében a rekvirálásokért és a háborús segély elmaradásáért vagy semmire sem elegendő nagyságáért felelősek voltak), illetve a nélkülözésekért hibáztatott kereskedőkre. Vagy a zsidó kocsmárosokra, aki elsősorban nem azért kerültek a támadások célkeresztjébe, mert zsidók voltak, hanem azért, mert kocsmát, boltot üzemeltettek.[9]

A zavargásokban a polgári lakosság erre kapható rétegei mellett a leszerelő katonák is komoly szerepet játszottak. Kezdetben elsősorban a hátország pótalakulataiban szolgálók, amely egységeknek a felbomlása már október folyamán megkezdődött. A szétzüllőben lévő hadseregből dezertált és céltalanul bolyongó, esetleg bandákba szerveződő ún. zöld káderek ebben az időben az egyik legnagyobb fenyegetést jelentették a magyarországi közrendre. Később pedig már a frontról hazatért, fegyverüket megtartó és a közrend meggyengülését kihasználó katonák is bekapcsolódtak a fosztogatásokba.

Az általunk vizsgált három városban – köszönhetően a nemzeti tanácsok működésének és az általuk felállított polgárőrségeknek – nem volt sehol komolyabb rendbontás. Losoncon ugyan – mint Budapesten tartózkodó apjának erről Szilassy Béla beszámolt – eleve azzal kezdődött a forradalom, hogy „délután az állomásnál garázda katonák kifosztottak néhány vagont, ebben segítségükre volt a városi lakosság is”.[10] Ám azt is hozzátette, hogy „ez nagyobb elfajulásra nem vezetett, sikerült megfékezni a rakoncátlankodókat, és azóta erős rendfenntartó szervezet működik, polgárőrök, munkásgárda és a katonaság megbízható része – a többiek már haza széledtek”. Mindenesetre az esetből okulva a nemzeti tanács már aznap esti ülésén elrendelte a polgárőrség felállítását, amelybe minden 20 és 50 év közötti férfi jelentkezni volt köteles, és amelyben ugyan közös parancsnokság alatt, de három külön szerveződés jött létre: a polgárok, a katonák és a munkások őrsége.[11] Szilassy leveléből az is kiderül, hogy az őrség költségeit a polgárok viselték, akik megértették, hogy a nyugalomnak és a rendnek ára van: „Az éjjel én is őrködtem reggelig. Meglehetős sokba kerül ez az őrzés, a jelenlegi létszám mellett 13 500 K, amely összeget egyelőre adakozásból, illetve önkéntes felajánlásból fedezünk. De, ha így fenntartható lesz a rend, megéri. Mozgalom a városban nem érzékelhető, teljes nyugalom van, miben az őrszolgálaton kívül a sok esőnek is nagy része van.”[12] Ennek is volt köszönhető az, hogy a városban a karácsonyi ünnepekig viszonylagos rend és nyugalom volt. Sőt a losonci polgárőrség szükség esetén a megye más településeire is kivonult és ott rendet teremtett.

Hasonlóan a gömöri megyeszékhely 30 tagú polgárőrségéhez, amelynek szintén a környék falvaiban volt több dolga, nem pedig a városban. Így egyebek között Felsőbalogon is, ahol a hazatérő katonák vezetésével az elégedetlen lakosság szétkergette a nemzeti tanácsot, elüldözte a bírót és a jegyzőt, mondván: nekik nem kell senki, aki parancsol. Majd nekiláttak a Coburg-birtok felparcellázásához, amiben csak a Rimaszombatból kiérkező polgárőrök akadályozták meg őket, akik elfogták a lázadás főkolomposait.[13]

Gömörben elsősorban a megye szlovák részén található falvakban, például a Garamvölgyi járásba tartozó Koháryházán (Pohorelá) és Nándorhután, a Rima völgyében található Rimakokován és Klenócon, vagy a Rozsnyóhoz közeli Alsósajón, ahol bánya vagy kohó működött, gyakoribbak voltak a közrend ellenei cselekmények. Rimakokován (itt a fosztogató banda vezetőjét statáriális ítélet által halálra ítélték és ki is végezték) és Klenócon a jobb módú polgárokat, Forgácsfalván a postahivatalt és a postamestert fosztották ki,[14] miközben hasonló esetekre került sor a Garamvölgyi járás településein is, ahonnan november 5-én azt táviratozták az alispáni hivatalba, hogy a „nép az egész járásban lázong, a nadrágos emberek minden községben kirabolva, részben elmenekültek”.[15]

Bár fosztogatások a megye magyar és szlovák falvaiban is előfordultak, az utóbbiakban bizonyára a nemzetiségi kérdés is kapott némi szerepet. A Sajó-Vidék tudósítása szerint a Rozsnyóhoz közeli Alsósajón lényegében „nemzetiségi jellegű lázadás tört ki,” amely során a „fellázadt és felbujtott tót lakosság megtámadta a hivatalos helyiségeket, letépte a magyar címereket, rabolt, fosztogatott, úgy, hogy a magyar nyelvű lakosság menekülni volt kénytelen…”[16] Emiatt a rozsnyói MNT elnöke, Gorzó Nándor a losonci helyőrséghez fordult segítségért és 400 db fegyvert és szuronyt valamint 40 rakasz töltényt kért a népőrség számára, hogy az útját tudja állni a zavargásoknak.[17] A járási nemzeti tanács pedig statáriumot hirdetett ki, a rend fenntartásához pedig a Rima-Murány Salgótarjáni Vasmű munkásságát hívta segítségül.[18]

Hasonló eseményekre a megye Nógráddal határos délnyugati csücskében található színmagyar falvakban is sor került, ahol (szintén) a bányászok, illetve a leszerelt katonák „dinamit patronokkal és egyéb lőszerekkel ellátva” indultak fosztogatni.[19] A térségben a fosztogatások több napon át tartottak, s miközben nappal nagyrészt nyugalom volt, a korán beköszöntő sötétség leple alatt azonban felbátorodtak a garázda elemek, akik többek között Benyó Béla almágyi borospincéjét is kifosztották. Erre utal az ajnácskői csendőrőrs november 5-i jelentése, amely szinte szenvtelenül számol be a fosztogatásokról, amelyekkel szemben nem tudtak mit tenni: „eddig Ajnácskőn egy uradalmat, egy kocsmát, egy üzletet kifosztottak, mintegy 350 hektoliter bort széthordtak, általános az ittasság. Most épp Almágyon fosztják a jegyzői lakot és malmot ittas katonák és polgári egyének.”[20]

Az általános elégedetlenséget a csupán magyar falvakat felölelő Tornaljai járás főszolgabírójának a budapesti MNT-hez küldött november 2-i távirata is jelzi, amely szerint „garázda katonai egyének és csőcselék járásomban tömegesen fosztogatnak és rombolnak. Élet és vagyonbiztonság azonnali megvédésére segítséget kérek, csendőri létszám csekély.”[21]

A megszállás

A háború vége, a polgári demokratikus forradalom eseményei, majd a fosztogatások közepette Gömör és Nógrád lakói nem nagyon vettek tudomást arról, hogy közben megszületett Csehszlovákia, amelynek vezetői az általunk tárgyalt három város birtoklására is igényt tartottak.

A csehszlovák veszélyt elsőként valószínűleg a losonciak érzékelhették, hiszen a nógrádi város hátországa inkább szlovák volt, mint magyar, és a városban (Rimaszombathoz képest) erőteljesebben jelen volt a szlovákság, amelynek a mai Dél-Szlovákia térségében csupán itt volt tetten érhető a politikai önszerveződése. Ennek eredményeként november 13-án Ľudovít Bazovský vezetése alatt megalakult a Felsőnógrádi Szlovák Nemzeti Tanács, (Mičianik 2016, 123. p.) amely a november 28-án, Losoncon tartott nagygyűlésén nyilvánosan is deklarálta a Csehszlovákiához való csatlakozási szándékát.[22] Néhány nappal később pedig a közben már Prágába érkező Bazovský levélben jelezte a losonci Magyar Nemzeti Tanácsnak, hogy Losonccal Csehszlovákia részeként számol.[23] Az MNT ekkor még határozottan elutasította Bazovský felvetésének még csak a gondolatát is: „soha, semminő körülmények között sem fogunk belenyugodni abba, hogy Losonc városát, amelynek lakossága tisztán magyar ajkú, amelynek területe összefüggő egységet képez Magyarország magyarlakta területeivel, idegen államhoz csatolják. Nem fogunk ebbe beletörődni akkor sem, ha a békekongresszus és a világ összes hatalmasságai is azt így határoznák” – írták levelükben.[24]

A három tárgyalt város lakóit abban, hogy a csehszlovák veszélyt nem kell komolyan venni a december 6-án a magyar hadügyminiszter, Bartha Albert és a csehszlovák kormány budapesti képviselője, Milan Hodža között megkötött egyezmény is megerősítette, hiszen abban a demarkációs vonal nagyjából a nyelvhatárt követve, Losoncot, Rimaszombatot és Rozsnyót északra megkerülve lett meghúzva.

Amikor azonban a karácsony előtti napokban ismertté vált a Párizsban kijelölt demarkációs vonal, amelyet a Duna, az Ipoly és Pinctől az Ung folyó torkolatáig húzott vonal képezett, s amely szerint Losonc, Rimaszombat és Rozsnyó is a csehszlovák oldalra került, már a losonci közvélemény is megengedőbbé vált Bazovský javaslatait illetően. A december 25-én ülésező helyi Munkástanács határozata ugyan leszögezte, hogy sohasem fognak belenyugodni „a wilsoni elvek és az önrendelkező jognak e botrányos megsértésébe”, ám azt is kinyilvánította, hogy „elkeseredett nyugalommal és barátsággal várjuk tehát a cseh megszállást, és nem fogunk nekik ellenállni”. (Közli Barthó–Tyekvicska 2000, 94. p. 42. sz. dok.) Az ugyanezen a napon megjelenő Losonczi Hírlap pedig már azzal vigasztalta az olvasóit, hogy a csehszlovák kormányzat által Nógrád élére zsupánként (ez lényegében a korábbi főispáni és kormánybiztosi jogköröket jelentette) kinevezett Bazovský személye lesz a biztosíték arra, hogy az új uralom elviselhető lesz.[25] Persze a cseh megszállás gondolata még így is csak nehezen volt emészthető, így amikor Bazovský – a városban a karácsonyi ünnepek alatt lezajlott rendzavarásokról és fosztogatásokról értesülve – felajánlotta, hogy közbenjár azért, hogy a cseh csapatok mielőbb bevonuljanak a városba és ott rendet teremtsenek, az MNT felháborodottan utasította el ezt a megoldást.[26]

A rozsnyóiak decemberben még hittek abban, hogy az új államhatár kialakításában a racionális érveknek is szerepük lesz. Ennek jegyében indítottak küldöttséget Krasznahorka várurának, gróf Andrássy Gézának a vezetésével a magyar kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszteréhez, Jászi Oszkárhoz, akitől azonban arra a kérésükre, hogy városuk maradjon kívül a demarkációs vonalon, mást, mint általános ígéreteket tartalmazó semmitmondó választ nem kaptak.[27] Majd december 11-én Milan Hodžához is küldöttséget menesztettek, arra kérve, hogy az ismerje el Rozsnyó magyar jellegét. A szlovák politikus ezt állítólag meg is tette, sőt biztosított a küldöttséget, hogy a város a demarkáción kívül esik.[28] A rozsnyóiak azonban nem elégedtek meg ezzel, és december 20-án egy ún. garanciális levelet küldtek Hodžának, amelyben emlékeztették a szlovák politikust a fenti találkozó eredményeire, és kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy a városban és a környékén fenntartják a közrendet, és így nincs szükség a megszállásra.

A karácsonyi ünnepek mindhárom városban annak a felismerésének a napjai voltak, hogy a csehszlovák megszállást nem lehet elkerülni. Ezért – noha az ezzel kapcsolatos tiltakozásuknak minden lehetséges módon igyekeztek hangot adni – az év utolsó és az új év első napjaiban már elsősorban azon ügyködtek, hogy a megszállás minél kevesebb sérelemmel járjon. Aki pedig nehezen fogadta el a megszállás realitását, azt Gömör vármegye kormánybiztosának, Reményik Aladárnak a december 29-én keltezett levele volt hivatott meggyőzni. A levélben a kormánybiztos informálta a megszállás elkerülhetetlen voltáról Rozsnyót és Rimaszombatot, és egyben felszólította a két várost, hogy a megszállást fegyelmezetten fogadják, mivel az esetleges ellenállás következményeit nekik kell majd viselniük.[29] A rozsnyói MNT ezt meg sem várva már december 27-i ülésén megalakította azt az állandó bizottságot, amelynek a feladata egyfajta közvetítő szerep lett volna a megszállók és a város lakossága között: összegyűjtötte és tolmácsolta volna a sérelmeket, ill. ha túszszedésre került volna sor, akkor feladata lett volna a túszok kiszabadítása iránt lépéseket tenni.[30]

Az ellenállás tüze helyett a beletörődés szomorúsága hatotta át a Gömör-Kishont című lapban ugyanezen napon megjelent írást is: „Szárnyaszegett bizakodások élnek a magyar szívekben, fáj a lélek, mely mióta világrapattant, magyarnak tudta magát, a gömöri magyarok között szomorúan száll a hír: ki tudja, leszünk-e még egyszer magyarok?! Nincs erőnk és nem is lenne célszerű eljárás ellenszegülni a nekünk diktáló hatalmak parancsának, belenyugszunk a szívünkben élő tiltakozás érzésével a változtathatatlanba és várjuk a megszállás szomorú napját.”[31]

A rimaszombati képviselő-testület azért még tett egy utolsó kísérletet, december 30-i ülésén a budapesti kormánynak címzett tiltakozó jegyzéket fogadott el, amelyben több ízben is leszögezik, hogy nincs lehetőségük az ellenállásra, annak elmaradásáért a felelősségét a központi kormányra hárítják, hiszen „amíg a tettleges ellenállás egységesen, az egész országra kiterjedőleg szervezve nincs, az ilyen elszigetelt és sehonnan nem támogatott ellenállás egyrészt tartós sikerre aligha vezetne, másrészt egy sikertelen ellenállás csak a megszálló csapatok bosszúállásának kihívására vezethetne”.[32] A nyilatkozat egyben erőteljesen utasítja el a megszállás jogosságát: „városunk megszállásának tűrése nem azt jelenti, hogy az által bármiben elismernők annak jogosságát, nem jelenti azt, hogy a megszállás tűréséből az általunk el nem ismert cseh-szlovák állam előtti meghajlásra lehessen következtetni és a legkevésbé jelenti azt, hogy bármi tekintetben is elismernők azt a minden ténnyel és igazsággal merőben ellentétes állítást, hogy a mi színmagyar városunk, amely egy összefüggő egészet képező színmagyar területnek az északi szélén fekszik, akár a jelenben, akár a múltban a szlovák föld történelmi részét képezné, vagy képezte volna.”

A nyelvhatártól délre fekvő magyar többségű területek megszállása az Olaszországból december második felében hazahozott csehszlovák légiók feladata volt, amelyek főparancsnoka az olasz Luigi Piccione tábornok volt. Bevetésüket a tisztán katonai-stratégiai szempontok mellett elsősorban az indokolta, hogy a hazai csehszlovák hadsereg, amely részben a volt. cs. és kir. hadsereg Csehországban felállított csapataiból, részben a cseh országrészekben toborzott cseh (és kisebb számban szlovák) önkéntesekből állt, meglehetősen sok problémával küzdött: a tisztek nem tudtak rendet tartani, a legénység között pedig gyakori volt a részegeskedés, rablás, erőszaktevés és a korrupció. Miután december 29-én Kassa, 1919. január 1-jén pedig Pozsony is csehszlovák megszállás alá került, a légiók két irányból láttak neki a mai Dél-Szlovákia megszállásának. A Pozsonytól a Losonc melletti Pincig tartó szakasz elfoglalását a Giuseppe Boriani tábornok vezette 7. legionárius hadosztály kapta feladatául. A Pinctől a Kárpátaljáig húzódó keleti szakasz elfoglalását pedig a Gaston Rossi tábornok vezényelte 6. legionárius hadosztály hajtotta végre.

Az általunk vizsgált városok közül először Losonc került megszállás alá, meglepő módon azonban nem a Boriani vezette legionáriusok, hanem egy egyéni akció eredményeképpen, amelyre a január 2-áról 3-ára virradó hajnalban került sor. Végrehajtója a Zólyomban állomásozó hazai toborzású 30. gyalogezred főhadnagya, Jozef Ejem volt, aki mintegy 200 emberével foglalta el a nógrádi várost. A felettesei engedélye nélkül cselekedő Ejem és katonái a Zólyom–Losonc-vasútvonalon közlekedő szerelvényükkel hajnali 3 körül érték el Losoncot, ahol szinte egyetlen puskalövés nélkül szállták meg a vasútállomást, a város fontosabb kereszteződéseit és fegyverezték le a 25. gyalogezred mintegy 1000 katonáját, akik a laktanyában aludtak.[33] A csehszlovák szakirodalom szerint Ejem 5 főt veszített az akció során, de egyebek mellett összesen 1200 puskát, 38 géppuskát, 21 tábori konyhát, 100 láda lőszert és 10 vagonnyi tiszta gyapjút zsákmányolt, nem beszélve arról, hogy milyen lélektani hatást válthatott ki akciójának eredménye az egyik és a másik oldalon. (Kuthan 2010, 38. p.)

Losonccal ellentétben, ahol a megszállás váratlanul következett be, Rimaszombatban lényegében felkészülve várták a megszállást, hiszen a város vezetése már a két ünnep között felvette a kapcsolatot a Šrobár által Gömör megye élére kinevezett Samuel Daxnerrel. Január első napjaiban pedig a megye élére Budapestről kinevezett kormánybiztos, Reményik Aladár kereste fel Tiszolcon Daxnert, hogy ott a megszállás körülményeiről egyeztessen vele.[34] Daxner egyebek között arról is biztosította magyar kollégáját, hogy a csehszlovák csapatok csupán a városokat szállják majd meg, a falvakba csak szükség esetén küldenek járőröket. A tisztviselők – ha az új államnak engedelmességet fogadnak – a helyükön maradhatnak, a szlovák nyelv pedig csak a megye szlovákok által lakott településein lesz hivatalos nyelv. Ezek az ígéretek és a korábban már megszállt Losoncról és Kassáról érkező hírek, amelyek a megszállók visszafogott magatartásáról szóltak, nem csupán Gömör megye tisztikarát, de a lakosságot is megnyugtatták. A megszállás előtti napokban azonban a gömöri megyeszékhelyen így is feszült volt a légkör, hiszen a közrend itt sem volt a legstabilabb. Január 4-én a falvakból érkező csőcselék kezdett fosztogatni a városban, sőt megtámadták a nemzetőrség körletét is, ám végül sikerült őket szétzavarni.[35]

Január 11-én Rimaszombat már teljesen felkészülve várta a csehszlovák hadsereget. A járásbíróság épületét előre kiürítették, hogy a katonákat legyen hová elszállásolni, a 12-én megjelenő vármegyei közlöny pedig biztos, ami biztos, leközölte a prágai Nemzetgyűlés december 10-én kelt, Szlovákia igazgatásával kapcsolatos törvényét.[36] A sajtóban megjelent írásokból egyenesen az derül ki, mintha a lakosság már valamiféle türelmetlenséggel várta volna a karácsony óta lebegtetett megszállást. Így amikor 12-én, a délelőtti órákban elterjedt a városban, hogy a csehszlovák csapatok hamarosan megérkeznek, annak ellenére, hogy a polgármester kidoboltatta, mindenki maradjon otthon, valóságos tömegek indultak a vasútállomáshoz, mert mindenki látni akarta a „cseheket”.[37]

A város csehszlovák bevétele Győry Dezső humort sem nélkülöző leírása szerint meglehetősen gyorsan lezajlott: „Egyik vasárnap délben érkeztek meg a légionisták a városba. Reguláris csapat. Velük jött a tiszolci vonattal Daxner Samu, a kiszemelt szlovák főispán is. (…) a város nem tudta, mit tegyen. Nem volt gyakorlata az impériumváltozásban. Ez a történelmi lámpaláz kölcsönös volt. A Károlyi-éra főispánja, Reményik Aladár kormánybiztos a megye fogatán hajtatott az állomásra, ahol már felsorakozott egy század. A katonák idegeskedtek. A parancsnok mellett állott a neves tiszolci ügyvéd. Csak ő nem volt lámpalázas! Reményik hozzálépett és megköszörülte a torkát, de Daxner mosolyogva megelőzte: Ne fáraszd magad. Tudom, hogy tiltakozni jöttél. Tudomásul veszem. Gyerünk a megyeházára.” (Győry 1960, 77–78. p.) Miközben a magyar s a csehszlovák kormánybiztos a helyi MNT elnökével együtt a megyeházán tárgyaltak, a bevonuló hadsereg birtokba vette a postát, a távírdát, a vasútállomást, és őrszemeket állított néhány fontos stratégiai pontra. Estére a csehszlovák csapatok már el is szállásolták magukat, Daxner pedig – biztos, ami biztos – visszautazott a számára biztonságosabbnak tűnő Tiszolcra.

Rimaszombat elfoglalását követően került sor Abaúj és Gömör még meg nem szállt régióinak az elfoglalásra, amely hadműveletek lezárását a Szilicei-fennsík és Aggtelek térségének az elfoglalása jelentette január 20-án. Másnap pedig Torna felől az 52-es legionárius gyalogezred egy kisebb létszámú előőrse Rozsnyóra is bevonult, de a csak néhány órára, a város tényleges csehszlovák megszállására csupán január 24-án került sor, amikor is a 32-ik gyalogezred katonái bevonultak bányavárosba.[38]

Rozsnyó megszállása lényegében lezárta a Felvidék elfoglalásának a folyamatát. A mai Szlovákia területéből a pozsonyi hídfő mellett ekkorra már csupán az érvényes demarkációs vonaltól délre fekvő részek, az akkori Füleki, Rimaszécsi és Tornaljai járás jó része, illetve a Bodrogköz maradt magyar fennhatóság alatt.

***

A csehszlovák megszállás a mai nézőpontból lezárt egy korszakot és egyben nyitánya volt egy újnak. A korabeli gömöri vagy nógrádi polgár azonban korántsem látta ilyen éles cezúrának. Az, hogy nem csupán a fenti három város, de a többi mai dél-szlovákiai város elfoglalása is ilyen könnyen, a helyiek érdemleges ellenállása nélkül zajlott le, jórészt annak köszönhető, hogy a helyi lakosság a csehszlovák megszállást átmenetinek tekintette. Ráadásul a legionáriusok olasz egyenruhája és olasz tisztikara is azt a meggyőződésüket erősítette, hogy antantcsapatokról van szó, akik nem megszállni, csupán rendet teremteni jöttek, és majd el is mennek. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a csehszlovák hatalom is meglehetősen óvatosan és visszafogottan lépett fel az első napokban, akkor a megszállás akkor és ott nem tűnhetett nagyon szörnyűnek. Még akkor sem, ha a csehszlovák hadsereg parancsnokai rendeletek egész sorát plakátoztatták, illetve doboltatták ki. Elrendelték mindennemű fegyver beszolgáltatását, a tényleges és tartalékos tisztek jelentkezését (őket az internálás veszélye fenyegette), a táncmulatságok és egyéb vigadalmak rendezésének a tilalmát, több helyen éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el, meghatározták a vendéglők és kávéházak zárórájának az időpontját, vagy esetleg alkoholárusítási tilalmat vezettek be.[39] A Rimaszombatban közzétett rendeletek szerint például a zárórát, mint ahogy a kint tartózkodás időpontját is este 9 órában szabták meg,[40] az égetett italok (pálinka) forgalmazását betiltották, bort és sört pedig csak az éttermekben és csak az étkezés mellé s korlátozott mértékben lehetett kiszolgálni. A várost a lakosok csak külön engedéllyel hagyhatták el, mint ahogy a vidékiek is csak a saját településükön kiállított papírossal jöhettek be a városba.

Az ilyen és hasonló rendeletek nemegyszer az első tüskét jelentették a lakosság és a megszállók kapcsolatában, hiszen a helyiek a mindennapi életükbe való indokolatlan beavatkozásnak tekintették a korlátozásokat. Ezért nem volt ritka és a megszállással szembeni valamiféle ellenállás kifejezése is volt, hogy megrongálták, leszaggatták a rendeleteket tartalmazó falragaszokat. Amire reakcióként hamarosan megjelentek azok a rendeletek, amelyek tiltották és büntetendőnek mondták a csehszlovák hadsereg plakátjainak a rongálását.[41]

A konfliktusok hiánya és az, hogy a megszállás végül is nem volt olyan szörnyű, mint előzetesen gondolták, segített tovább éltetni a reményeket: „rend van és békésen élnek az emberek Rimaszombatban: ez a mai helyzet képe. (…) jól vagyunk, a rendes kisvárosi eszményeken kívül semmi újság sincs. (…) A megszállás egy napra sem zavarta meg a normális élet kerékvágását, a hivatalokban folyik a munka, az életnek legnagyobb feltétele. A megszálló csapatok rendfenntartó kötelességüket rendesen teljesítik, s alakosság az okos és higgadt emberek nyugalmával olyan állapotokat szilárdít meg, amelyekben az erélyesebb intézkedéseknek nem lehetnek szükségesek…”[42] – írta három héttel a csehszlovák csapatok bejövetelét követően a Gömör-Kishont.

Ebből az „idillből” azonban gyorsan ki kellet józanodnia a felvidéki magyar lakosságnak. És a kijózanodás épp Losoncban kezdődött, ahol január 15-én a csehszlovák legionáriusok ledöntötték Kossuth Lajos szobrát, amit aztán a következő hetekben újabb szobrok ledöntése, internálások, sortüzek követtek. Talán ez volt az a pillanat, amikor azoknak, akik nyílt szemmel jártak, nem csupán Losoncon, de Rimaszombatban, Rozsnyón és máshol is fel kellett ismerniük, hogy a csehszlovák hatalom hosszútávra akar berendezkedni és ennek eléréséhez nem fog válogatni az eszközökben.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (MNL-OL), Az1918–1919. évi kormányhatóságok táviratgyűjteménye 1918-1919 (K 803), 606.f. 3/21. 1. cs.

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (MNL-OL), Bilkei Gorzó Nándor hagyatéka 1570-1964 (P 1494), P 1494-VII.-142.-(1915-1919)

Štátny archív v Banskej Bystrici, pobočka Lučenec (ŠA BB, PoLc), fond Magistrát mesta Lučenec (f. MMLc), k. 11.

Štátny archív v Banskej Bystrici, pobočka Rimavská Sobota (ŠA BB, PoRs), fond Magistrát mesta Rimavská Sobota (f. MMRs), k. 14.

Štátny archív v Košiciach, pobočka Rožňava (a továbbiakban ŠA K, PoRv), fond Magistrát mesta Rožňava (f. MMRv), zápisnice mestskej rady a zastup. sboru, Kniha č. 164.

Szakirodalom

Barthó Zsuzsanna–Tyekvicska Árpád (szerk.) 2000. Civitas Fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár.

Csíki Tamás 2018. A parasztság „forradalma” 1918-ban. In Bódy Zsombor (szerk.): Háborúból békébe: A magyar társadalom 1918 után. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet.

Dončová, Angelika 2006. Problematika včleňovania južných oblastí Slovenska do ČSR na príklade územia okresu Veľký Krtíš. Acta Historica neosoliensia.

Gyarmati Enikő 2018. „…Mintha hadifogságban lennénk, pedig otthon volnánk?” – Szilassy Béla losonci levelei Szilassy Aladárhoz a Monarchia összeomlásának hónapjaiban (1918. november – 1920. január). Archívnet, 18. évf. 4. sz. https://archivnet.hu/mintha-hadifogsagban-lennenk-pedig-otthon-volnank-szilassy-bela-losonci-levelei-szilassy-aladarhoz-a (Letöltve: 2020. december 10.) Szilassy Béla 1918. november 2-án keltezett levele.

Győry Dezső 1960. A nagy érettségi. Budapest, Magvető.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa.

Jelínek, Yeshayahu Andrej 2005. Prevrat v rokoch 1918 – 1919 a Židia (poznámky a úvahy). In Bakoš, Vladimir(ed.): „Spoznal som svetlo a už viac nechcem tmu…“ Pocta Jozefovi Jablonickému. Bratislava, Veda.

Kuthan, J. Pavel 2010. V ťežkých dobách. Boje na Slovensku 1918–1919. Praha, Nakladatelství Corona–Nakladatelství Ares.

Mičianik, Pavel 2016. Vznik Česko-Slovenskej republiky a vpád maďarskej červenej armády v Hornom Novohrade 1918–1919. In Šesták, Mišo (zost.): Zborník zo stretnutia priateľov regionálnej histórie. Hradište, 26. november 2016. Občianske združenie PreHradište.

Puntigán József 2019. Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt. III. rész. Körkép.sk, 2019. január 8. https://korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/08/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-iii-resz/ (Letöltve: 2020. november 15.)

Révész Tamás 2019. Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. Szabó, Miloslav 2015. „Rabovačky“ v závere prvej svetovej vojny a ich ohlas na medzivojnovom Slovensku. Forum Historiae, 2. sz. 35–55. p.

A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931-1947)

A vizsgálati módszerek és célkijelölés

Először is tisztáznunk kell a vizsgálati módszert és területet. A választási földrajzot kívánjuk alkalmazni a kérdéskör vizsgálatához. A választási földrajz a társadalomföldrajzon belül elhelyezkedő politikai földrajz egyik meghatározó területe. (Hubai 2018, 6. p.)

A modern választási földrajz a 19. század végén alakult ki és a 20. században forrott ki, mint egy ok-okozati kapcsolatot vizsgáló kutatási ág. (Hajdú 2006, 138. p.)

Létezik egy elmélet – földrajzi determinizmus –, mely prekoncepciókat ébreszt a választáskutatókban. A földrajzi determinizmus szerint a földrajzi környezet meghatározó jelleggel bír a társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokra. (Hajdú 2006, 137. p.)

A magyarországi országgyűlési választások 1990 után például jellemzően „hangulatválasztások” voltak, ezért is nehéz egy-egy tájegység vagy megye pártpreferenciáiról bármiféle stabil következtetést levonni. Ellenben léteznek olyan tájegységek, melyek jellegzetes ideológiai kötődésüket sokáig megőrzik, illetőleg kevésbé nagy mértékben módosítják, mint akár a környező részek, akár az országos átlag.

Ennek okai több mindenben is kereshetőek, melyek nem is feltétlenül a földrajzi környezetben keresendőek, hanem egyéb okok állhatnak mögötte, jelen kutatásunk egy ilyen vizsgálatot kísérel meg elvégezni, mégpedig az etnikai kötődés szerepét vizsgálja az 1931 és 1947 közötti országgyűlési választások tükrében, különös tekintettel az 1939. évi országgyűlésre. Eredeti kutatásunk egyik fő csapásiránya a magyarországi szlovákság viszonya a szélsőjobboldali (nemzetiszocialista típusú) pártokhoz, ezért fontos az 1939. évi országgyűlés vizsgálata, amikor a legjobban – majdhogynem egyedül – kutatható ez a kérdéskör.[1] De ahhoz, hogy ne tudja a kutatás objektivitását zavarni több jelentős tényező – pl. a protest- és az aktuális választói hangulatból eredő szavazatok, továbbá az, hogy sok kerületben csupán két jelölt versengett egymással, így az egyetlen ellenzéki párt az összes ellenzéki szavazó egyetlen alternatívájaként működött –, pártcsaládokra bontva meg kell vizsgálnunk a két előtte és két utána lezajlott országgyűlési választást is. Bár kétségtelen, hogy kielégítően az öt választásból egyik sem nevezhető demokratikusnak – a szavazójognál az általánosság elvét tekintve, a jelölteknél pedig egyes pártok tiltását –, így a valós preferenciák is torzulhatnak.

Ezenfelül az 1947-es választásnál már a csehszlovák–magyar lakosságcsere is érintette a vizsgált területünket, ami magában a szavazólakosságban személycserét eredményezett, ennek vizsgálata sem lehetetlen, amennyiben megmaradtak községi szintű választói névjegyzékek 1945-ből és 1947-ből egyaránt. Ezek ismeretében súlyozhatnánk, hogy az esetleges 1945 és 1947 közötti eltérések mennyiben köszönhetők a lakosságcserének. A népszámlálások eltérő eredményeit azonban több minden befolyásolhatja a lakosságcserén kívül is. Maga a háború és közvetlen következményei is követeltek áldozatokat a lakosság soraiból, bár a zsidó és német lakosságon kívül nagyjából azonos arányban. A szlovákok részéről akár pont a szülőföld elhagyásának kényszerű félelme is lehetett, ami miatt többen vallhatták magukat magyarnak 1949-ben, akik 1941-ben még nem. De a leegyszerűsítés kedvéért nézzük meg néhány településen a szlovákok arányát 1941 és 1949 között.

1. táblázat. A szlovákok aránya 1941 és 1949 között

Forrás: https://mtatkki.ogyk.hu/nepszamlalas_adatok.php)

Az összes településünket reprezentáló, véletlenszerűen kiválasztott települések adataiból több dolgot tudunk leolvasni. Egyrészt a magukat szlováknak vallók aránya jelentősen kisebb, mint a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók, mindkét évben, ami egyféle asszimilációt jelölt. A nyelvüket igyekeznek megőrizni, de a magyar nemzethez tartozónak tartják magukat. Másrészről láthatjuk, hogy erőteljes változás állt be a települések nemzetiségi összetételében, legalábbis a népszámlálási adatok alapján.[2]

A pártcsaládokra tagolásnak pedig a fő oka a különböző pártok létrejötte, illetve megszűnése/betiltása. 1939-ben a törvényhatósági jogú városokat leszámítva – ahol csak listás szavazás volt – két szavazatot lehetett leadni, egyet egy egyéni választókerületi jelöltre és egyet egy pártlistára. A többi választáson azonban csak egy szavazólap – illetőleg a korábbi nyílt kerületekben a szó eredeti értelmében egy sem, de szavazatszám az egy – volt. Ezért a listás szavazatokat szeretném összevetni egymással, csupán kiegészítésként, „kontrollmezőként” alkalmazni az egyéni jelöltek eredményeit, melyek azonban akár igen eltérőek is lehetnek, hiszen nem feltétlenül ugyanazok a pártok tudtak megyei listát állítani, akik egyéni jelölteket is, így összevetve tisztább kép rajzolódhat ki számunkra az ellenzéki oldal rétegzéséről.

Másrészről pedig – és itt köszön vissza a választási földrajz determinista felfogásának esetünkben való „tűzkeresztsége” – a szlovákok által lakott vizsgált tájegységein belül a nem szlovákok által lakott szomszédos településeket is vizsgálnunk kell, hiszen abból tudjuk levonni azt a következtetést, hogy az adott tájegységben található meg bármiféle ok, motiváció a szavazások eredményét tekintve, vagy pedig az egymás mellett élő különböző nemzetiségű települések eltérő eredményeit tekintve, nagyobb szerep juthat a nemzetiségi akaratnyilvánításnak.

Tovább árnyalja a képet – az etnikai akaratnyilvánítás felé billentve a mércét – Káli Csaba 1997-es tanulmánya, melyben az 1945-ös nemzetgyűlési választásokkal foglalkozott. (Káli 1997) Ugyanis Káli eredményeiből kiderül, hogy egymással szomszédos, nagyjából azonos gazdasági, társadalmi feltételrendszerrel, illetve háttérrel rendelkező települések választópolgárai is sajátos eltéréseket produkáltak, azonban ebből a vizsgálatból ki volt hagyva az esetleges etnikai tényező, főként a németek és horvátok tekintetében. Érdekes kutatás lenne Káli eredményeit rávetíteni egy nemzetiségi felosztásra, vajon ad-e bármiféle új eredményt a vizsgálat, vagy pedig csak további kérdéseket vet fel, illetőleg semmi új eredménnyel nem gazdagítja a történettudományt.

Magyarországon nehezíti a választási földrajzi kutatásokat, hogy nem jöhettek létre jelentős szavazóbázissal rendelkező, nagy politikai hatású, regionális jellegű pártok. Ahogyan Hajdú Zoltán fogalmaz: „a regionális pártok tényleges hiánya azzal járt, hogy mindenkor az országos gazdasági, társadalmi, politikai kérdések álltak az országgyűlési választások fókuszában, a politikai kínálat azokat jelenítette meg az egyes választók előtt, s nem a választókat közvetlenül érintő területi, esetleg települési problémákat. A választási földrajzra nézve a szituáció negatív következménye az, hogy a regionális identitás a politikai választások során valójában nem jelenhetett meg közvetlenül, direkt módon, így lényegesen szűkebb a magyar választási földrajz mozgástere, mint például a franciáé.” (Hajdú 2006, 139. p.) Azonban ez nem áll az etnikai szerep vizsgálatára, hiszen az eltérő pártoknak különböző nemzetiség politikája volt, más programot ígértek, másként tudták elérni a hazai nemzetiségeket. Persze árnyalja a Hajdú által leírtakat az is, hogy a mezőgazdasági program is más és más fogadtatásra találhat egy agrárvidéken, mint egy iparosodott vidéken.

„A magyar szavazópolgárok megosztottak voltak ugyan, de az ország sem nagytérségi, sem pedig megyei szinten nem kategorizálható tisztán szélsőjobboldali, valamint tisztán baloldali egységekre. A választókerületekben a „győzelem” inkább csak dominánsnak tekinthető a legtöbb esetben, s nem homogén politikai értékrend kifejezőjének.” (Hajdú 2006, 154. p.) Véli Hajdú, mely elgondolással egyetérthetünk.

De mint említettük, vannak erős kontinuitással rendelkező környékek, például a belső budai választókerületek keresztény, konzervatív eredményei már évszázadosak.[3] És egyáltalán nem mindegy, hogy egy választókerületen belül a települések szavazati arányai milyen megoszlást mutatnak.

Visszatérve a pártcsaládokra való osztáshoz, ha 1848 és napjaink között vizsgálnánk egy-egy települést, akkor nem túlzás azt állítani, hogy akár 300 párt is „megjelent” a helyiek előtt, ezért mindenképpen pártcsaládokat kell elkülöníteni ideológiai, illetőleg program alapokon, hogy vizsgálni tudjunk nagyobb korszakokat is, egyes települések vagy területek pártpreferenciáit tekintve. Így hidaljuk át az elsődlegesen vizsgált – 1939-es – választást időben „körülölelő” négy választás nagy pártfluktuációját.

Ilyen nagyobb pártcsaládokként tudjuk kezelni a konzervatív/hagyományos jobboldalt, a szélsőjobboldalt, a polgári és liberális pártokat, az agrárpártokat, a politikai katolicizmust követő pártokat (keresztényszocialista, kereszténydemokrata) és a szocialista vagy kommunista jellegű pártokat. Persze néha egyes pártok besorolása sem egyszerű, például a Nemzeti Parasztpárt erőteljesen „vörös” volt. A Független Magyar Demokrata Párt liberális demokrata irányultságú volt, egy volt kisgazda katolikus pap vezetésével, alelnöke pedig a Nemzeti Parasztpárt korábbi főtitkára volt.

2. táblázat és 1. diagram. A békési lista példának a pártcsaládokra való osztáshoz, a színkódokkal

A szerző táblázata

3. és 4. táblázat. A Mezőberényen született listás eredmények összevetve a Mezőberényben 1939-ben született egyéni eredményekkel

Kiket vizsgálunk?

Definiálásra szorul az is, hogy tanulmányunkban mit értünk szlovák települések alatt. Úgy vélem, hogy a legegyszerűbb és legbiztosabb, ha a korszakban hivatalosan –egyebek között öndefiníció alapján – annak tartott településeket vizsgáljuk. Így sem a sokszínű Budapesttel – nem is lenne lehetséges –, sem pedig a már teljesen asszimilálódott nyírségi „tirpáksággal” nem foglalkozunk.[4]

A szlovákok térbeli elhelyezkedésében 5 térbeli régiót különítenek el – mai fogalmakkal – egyes kutatók:

• · Északkelet-Magyarországon Borsod-Abaúj-Zemplén megye,
• · Heves és Nógrád megye,
• ·Dunántúlon: Komárom, Esztergom, Fejér, Veszprém és Pest megye,
• ·A délkelet-alföldi Békés és Csongrád (az egykori Csanád) megye,
• Nyíregyháza és környékének tanyavilága.[5]

Ennek mintájára a fent említett okok miatt a Nyírséget kihagyva a négy egység vizsgálata célja a kutatásnak, továbbá néhány általunk „szórványtelepülésnek” sorolt község, mely a két világháború között szlovák nemzetiségűként volt számontartva, de a fenti területeken kívül helyezkedik el. Jelen beszámolónk azonban csak a délkelet-alföldi települések vizsgálatáról szól. Mintegy részeredményeket, célokat és módszereket közölve.

1. térkép. A szlováklakta települések

Forrás: Tilkovszky 1989

2. térkép. A Szlovákok által lakott települések rávetítve az 1939-es választókerületi határokra

Forrás: A szerző saját szerkesztése

Ki kell térnünk arra is, honnan és mikor érkeztek a vizsgált területekre szlovákok, hiszen nem egységesen érkeztek. A mai Magyarország területén a szlovákok tömeges megjelenését a szatmári békekötés és a török sereg kiűzésének korára tehetjük. A törökök alól felszabadult területek jelentős része elnéptelenedett, ami nagy munkaerőhiányt okozott, viszont a térség jó termőtalaja a túlnépesedett északi területekről szlovákokat, magyarokat, majd külföldről más nemzetiségű telepeseket, főleg németeket vonzott.

Az első nagy levándorlási hullámban három szakaszt különböztetünk meg. Az első 1690 és 1711 között zajlott le, ekkor a történeti Magyarország északi megyéiből a délebben fekvő területekre indultak útnak a telepesek, Komárom, Nyitra, Esztergom, Hont, illetve Nógrád megyék irányába. Majd 1711 és 1740 között átlépték az akkori szlovák–magyar etnikai határt, és így kezdték benépesíteni Pest, Abaúj és Borsod megyéket is. A jobb megélhetés, kisebb mértékű adózási kötelezettség és vallási szabadságjogok reményében a szlovák földművesek először mint nyári idénymunkások, később mint csoportos telepesek vándoroltak a délebben fekvő területekre. Emellett a vándorlás egyik gyakori formája a jobbágyszökés volt. (Szuda 2017)

Az első, a Bodrog, Sajó és Hernád völgyében megjelent szlovákok – a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területe –, majd Heves és Nógrád megyékben megtelepedettek többnyire evangélikus vallásúak voltak és vegyes magyar–szlovák, illetve német–szlovák településeket alkottak. A mai Dunántúlon megtelepedettek többsége viszont katolikus vallású volt.[6]

A Dél-Alföldre főleg földesúri telepítések zajlottak, melyeknek két fajtáját különböztethetjük meg. Azok a földesurak, akiknek északon is voltak területeik, a déli fekvésű birtokaikra hozatták alattvalóikat – főleg Nógrád, Hont, Gömör, Zólyom vármegyékből, de Liptó és Turóc területéről is. A másik típus az állami szervek engedélyével szervezett telepítéseké volt. (Szuda 2017)

3. térkép. A belső vándorlások térképen ábrázolva

Forrás: https://www.tiszaparti-szolnok.hu/files/XVIII_szzad_demogrfiai_vltozsok.pdf

Ők döntően azonos nemzetiségű településeken éltek, de vannak városok, ahol németekkel, magyarokkal, szerbekkel és románokkal vegyesen, nagy részük a szlovákok többségéhez hasonlóan evangélikus vallású volt.[7]

A délalföldi területek – Békés, Csongrád, Csanád és részben Arad vármegye – a török hódoltság miatt lakatlanná váltak, s bár ezeket a területeket jórészt pusztaság és mocsaras területek jellemezték, a földművelést tekintve kiváló minőségűek voltak. Az északi területek túlnépesedése, illetve a lakatlan területek földesurai által kínált szabad költözködési jog, vallásszabadság és pár éves adómentesség ígérete nagyban befolyásolta a nagyobbrészt evangélikus vallású szlovákok vállalkozókedvét. Az ide vándorlás legintenzívebb szakasza az 1720-as és az 1750-es évek közé datálható. (Szuda 2017)

A nyírségi tirpákok pedig később, a 18. század közepén vándoroltak mai vidékükre Békésből egy fordított irányú vándorlással.[8]

3. térkép. A tirpákok telepedési irányát is bemutató térkép

Forrás: Szuda 2017

Mivel az első bécsi döntés értelmében és a Kárpátalja katonai megszállása során visszatért területeken nem tartottak választásokat, ezért azon területek szlovákságával sem foglalkozunk, hanem csupán a trianoni országterület szlovák nemzetiségű településeivel.

De mennyi települést és mekkora lakosságot is jelent ez? Korszakunkban a trianoni Magyarország területén 117 helység volt, amelyben a népszámlálások során szlovák kisebbséget találtak.[9] Azonban néhány település nem volt közigazgatásilag önálló, ezáltal nincsenek rá vonatkozó külön szavazati adataink. A mélyebb szavazóköri adatok levéltári felderítése során talán lehetséges volna a rekonstrukció elvégzése, ám mivel szintén nemzetiségi településekhez tartozó részekről van szó, e települések adatait is tartalmazzák a vizsgált adatok. Ilyen később akár önállóvá is vált települések pl. Telekgerendás, Kamutpuszta, Kaszaperpuszta. Ráadásul ezek közül csak 65-öt látogatott a nemzetiségi kormánybiztos. Kovács Alajos adataira támaszkodva Tilkovszky szerint 1930-ban csak 19 községben volt 50% feletti arányuk és további 49-ben 10–50% közötti arányuk. (Tilkovszky 1989, 13. p.) Tovább bonyolítja a kutathatóságot, hogy pl. Pusztaottlakán jelentős román anyanyelvű lakosság is élt, tulajdonképpen a szlovákság arányát majdnem megközelítően, a magyarok arányát felülmúlóan.

A 117 település több megye területén elszórva található, bár kétségtelen léteztek nagyobb tömbök. Összefüggőbb tömböt a már említett Nógrád, Pest, Békés és Csanád-Arad-Torontál megyei települések alkottak. A szlovák többségű települések csaknem fele aprófalunak számított. Mindössze 6 település tartozott a kétezernél népesebb kategóriába. Ezek között van Békéscsaba, Szarvas és Tótkomlós. (Szuda 2016, 315. p.) 1930-ban a szlovákok száma 104 819 főt tett ki Magyarországon. (Szuda 2016, 316. p.)

És vajon milyen önképpel rendelkeztek a vizsgált települések lakosai? Kétségtelen, hogy megfigyelhető volt már a 19. században is egy szétválási folyamat a „felföldi” és alföldi szlovákság között, de mégsem kezelhető külön kultúrájuk, nyelvük és történetük, még akkor sem, ha ötféle szlovák nyelvjárás alakult ki a mai országunk területén élő szlovákságnál. (Kiss 1990, 44–45. p.)

A 19. század végéig az alföldi szlovákokra az endogámia volt a jellemző, azaz hogy saját közösségükből választottak párt, így bár nyelvükben, szokásaikban sokan magyarosodtak, de mégsem keveredtek az egyéb nemzetiségű lakossággal, továbbá falvaik is izoláltak voltak a környező településektől, szemben az északabbra levő falvakkal. Ezért is tudták jobban megőrizni identitásuk és nyelvük az ország többi részén elhelyezkedő szlovákságnál, hiába voltak földrajzilag messzebb az „anyanemzettől”. A trianoni döntés után pedig mind az északi anyanemzettől, mind a déli és keleti szomszéd országok szlovák kisebbségeitől is egyaránt izolálva lettek az egész ország területét tekintve. (Tóth 1997, 84. p.) Hovatartozás-tudatuk azonban megszakítás nélkül az egységes szlovák nemzethez tartozó volt, annak ellenére, hogy ez nem feltétlenül a magyar nemzettel való szembehelyezkedést jelenti. (Tóth 1997, 85. p.)

Hogy a kutatások nehézségei kapcsán megemlítsünk még egy tényt, érdemes leírni azt a nagyon érdekes különbséget, mely a KSH 1980-as adatai és a későbbi kutatói mintavételek adatai kapcsán találhatóak. Nyolc akkor megvizsgált településből Pilisszentkereszt kivételével mindegyik településen a hivatalos adatokhoz képest a személyek csekély töredéke – legkisebb különbségaránynál 84% a 29,5%-hoz, legnagyobb különbségnél, 82% a 2,1%-hoz – vallotta magát szlováknak. (Garami–Szántó 1992, 114. p.) Ugyan ez már nem korszakunk, de bepillantást enged abba, hogy miért is nehézkes bármiféle etnikai jellegű kutatást végezni, hiszen az önbevalláson alapuló népszámlálások rendre más eredményeket tudnak produkálni – itt elég a Felvidék esetében az 1910-es magyar, az 1930-as csehszlovák és az 1941-es magyar népszámlálás különbségeire rámutatni.

Kutatási előzmények

A magyarországi választások kutatásának egyik legnehezebben vizsgálható részterülete a nemzeti-etnikai hovatartozás és a választói magatartás összefüggése.

Ennek ellenére már többen foglalkoztak a közelmúltban a magyarországi németség két világháború közötti pártpreferenciáival. Ezekből a kutatásokból mára kiderült, hogy tévhit, miszerint a magyarországi németség kiemelten támogatta volna a nyilasokat.[10] Erre egyébként kiváló példa a nyilasoknak a Volksbunddal való ellentéte is, amely, mint az NSDAP hivatalos külföldi szerve, a – szövetségesnek bizonyuló – kormány támogatását kívánta propagálni, azzal lépett választási egyezségre.[11]

Kende Tamás tanulmánya a svábokról való vélekedést illetően jegyzi meg találóan, hogy a baloldali diskurzusban a sváb-nyilas párosítás olyan szerepet töltött be, mint a jobboldaliban a zsidó-kommunista. Erre az 1938-as, a nyilasokról szóló csobánkai szociáldemokrata jelentés az egyik felhozható példa, amely így fogalmazott: a „nyilasmozgalom erősödik, mert a többség német ajkú, akiket könnyen félre lehet vezetni Hitlerrel… ezek azok, akik az egész falut félrevezették a nyilasmozgalommal”. (Kende 2009) Azonban mint említettük, eddig nem sikerült tudományosan alátámasztani az efféle vádakat.[12]

A mohácsi körzet kiélezett versengése, a kormánypárti listán induló Volksbund-jelölt és nyilaskeresztes ellenjelöltje küzdelméből is leszűrhető a következtetés, azonban a témával jelenleg bővebben nem tárgyunk foglalkozni.[13]

Az etnikai pártpreferenciákkal Egry Gábor foglalkozott a legrészletesebben. Eredményei alapján a két világháború közti választások eredményei települési és választókerületi szinten sem mutatnak olyan jellegzetességet, amelyet csak az etnikai kötődések szerepével lehetne kielégítően megmagyarázni. (Egry 2006, 190. p.) A két világháború közti választások közül az 1939-es eredményei utalnak leginkább az etnikai alapú választási preferenciák esetleges létére. Legalábbis feltűnő, hogy a szélsőjobboldal jelöltjei közül 26 olyan kerületben indult, ahol az Egry kutatásának mintájába eső nemzetiségi települések találhatóak. Közülük a választásokon 12 győzni is tudott, igaz, a pótválasztások[14] után csak 10-en lettek képviselők. Ezek közül azonban csak hét került ki olyan választókerületből, ahol a nemzetiségi lakosság nem csupán egy-egy településre korlátozódott. (Egry 2006, 193. p.) Ez azonban már az országos átlag győzelmi esélyeit tükrözi, sőt alul is múlja.

Az Egry által vizsgált nemzetiségi települések közül 120 helyen a Magyar Élet Pártja (MÉP), 55 helyen a szélsőjobb, 33 helyen a Független Kisgazdapárt (FKGP), két helyen az SZDP, egy helyen pedig az Egyesült Keresztény Párt (EKP) listája kapta a legtöbb szavazatot. Ha azonban nem vesszük figyelembe azt a 114 települést, amely olyan lajstromos választókerületben feküdt, melyben nem állítottak szélsőjobboldali listát, akkor az esetek felében a szélsőjobboldal győzött. Egyéni jelölteknél, ha szintén kivesszük azokat a helyeket, ahol nem indult szélsőjobboldali jelölt és kivesszük azt a 26 kerületet, ahol ellenjelölt híján a kormánypárt „egyhangú” győzelmet aratott, akkor az eredmény megdöbbentő, 115 voksolásból 76 esetben kerültek ki a szélsőjobboldaliak győztesen. (Egry 2006, 194. p.)

Egry részletesebb kutatásának eredményei azonban kizárják az etnikai alapú preferenciák érvényesülését: megállapítja, hogy nem általánosan kiemelkedő a nyilas listák támogatottsága a nemzetiségi településeken. Ám ez általánosságban – minden nemzetiségre érvényesen – elvégzett vizsgálat, érdekes lehetne nekünk csupán a szlovák lakosságú településekre vonatkoztatva újra elvégezni a vizsgálatokat. Továbbá arra az eredményre jut Egry, hogy a legtöbb helyütt – legyen szó bármilyen etnikumú lakosságról –, ahol indulni tudott szélsőjobboldali jelölt, ott erős támogatást tudhatott magáénak. Ahogyan fogalmaz: „A német azonosságot hangoztató Volksbund-jelölttel szemben a magyar nemzetiszocializmust képviselő (igaz, sváb) jelölt könnyedén diadalmaskodott. Ugyanez a magyar nemzetiszocializmus nyerte el a rétsági körzet szlovák választóinak tetszését és a pilishegyvidéki németek és szlovákok támogatását is.” (Egry 2006, 195. p.) Ez szintén azt mutatja, hogy specifikusságok nem felfedezhetőek egyik nemzetiséget sem tekintve.

A dél-alföldi szlovákok által lakott települések 1939-es választási eredményei

Dél-Alföld

Először az Alföld szlovákságát kívántuk megvizsgálni, mivel a leginkább tömbben élő szlovákság a mai országterületen. A vizsgált terület egészének legszembeötlőbb állandó tulajdonsága a szociáldemokrata párt erős helyzete az egész Horthy-korszakban. Azonban ez egyelőre csupán politika-földrajzi megállapítás, az etnicitáshoz semmi köze, hiszen a megyék többségét a magyar lakosság teszi ki.

Két megyei választókerület területét érintik az itt elhelyezkedő települések. A békésit és a Csanád, Arad, Torontáli listáét öt (Békéscsaba, Gerendás, Mezőberény, Szarvas, Tótkomlós), illetve hét (Ambrózfalva, Csanádalberti, Medgyesháza, Nagybánhegyes, Nagylak, Pitvaros, Pusztaottlaka) településsel.[15]

Rögtön a vizsgálat elején szembeötlött, hogy az eredmények az 1931. s az 1935. évi választásokat érintően egyrészt nagyon hiányosak, másrészről pedig sok volt – a korszakban egyébként sem ritka – úgynevezett egyhangú szavazás, ahol csupán egyetlen jelölt – kizárólagosan kormánypárti – indult, ezért a szavazás megtartása elmaradt, és „100%-os aránnyal” nyert a kormánypárti jelölt. A későbbi választások adatai azonban hiánytalanok.[16]

Békés 1939

1939 viszonylatában még azt is fontos kiemelnünk, hogy kevés helyen vált „négytényezőssé” a szavazás, amire az egyik legjobb példa Szarvas, ahol 20 és 28% közötti eredménye volt a kormánypárti, a kisgazda, a szociáldemokrata és a nyilas jelöltnek is. A sokszínűséget mutatja az egymástól légvonalban kevesebb, mint 40 km-re fekvő Szarvas és Mezőberény eredménye. Szarvason a Nyilaskeresztes Párt volt a leggyengébb, míg Mezőberényben a legtöbb szavazatot kapó párt (20,26% és 34,37%), bár még a szarvasi eredmény is felülmúlja a Nyilaskeresztes Párt megyei listás összesített eredményét (14,53%), ami országosan is alacsonynak számít. De mielőtt már előre beleesnénk abba a hibába, hogy levonnánk következtetésként, hogy a nyilas listának a szlovák favakban nagyobb támogatottsága volt, mint az egyéb nemzetiségű falvakban, érdemes Gerendást és Tótkomlóst is megnéznünk, ahol 8,33 és 8,07%-ot kaptak.

A megyei listán a következő eredmények születtek: Magyar Élet Pártja 41,52%, Független Kisgazda Párt 27,87%, Szociáldemokrata Párt 16,08%, NYKP 14,53%. Az itt levő szlovák települések alacsony száma miatt – öt – könnyű dolgunk van az adatok összevetésével. A jelöltek megyei sorrendje is csupán két településen volt tetten érhető. Az öt település közül háromban volt első a kormánypárt (Békéscsaba, Tótkomlós és Gerendás), Mezőberényen a nyilasok, Szarvason pedig a kisgazdák kapták a legtöbb szavazatot. A verseny több településen is kiélezett volt.

Ha a szavazati arányokat összevetjük, láthatjuk, hogy a pártok szavazati arányai között nagy szórás van – leghatalmasabb pont a nyilaskereszteseknél tapasztalható –, az összesítés pedig azt mutatja, hogy a pártok sorrendje és arányaik is megközelítőleg egyeznek a megyei átlaggal. A kisgazdák és a kormánypárt valamivel gyengébbek (~2% és ~3%), a nyilasok és szociáldemokraták pedig erősebbek (~2,5% és ~3%). Ezek azonban nem kiugró eltérések.

A települések egyéni szavazati eredményeinél szórás tapasztalható a saját egyéni kerületeikhez és a listás szavazatokhoz viszonyítva is. Ennek oka azonban sokszor az, hogy nem feltétlenül ugyanazok a pártok szerepeltek a két listán. Először a mezőberényi eredményeket szeretném kiemelni, ahol listásan a NYKP nyert, egyéniben azonban valamivel kevesebb, mint 1,5%-kal lemaradt a befutó kisgazdapárti jelölt mögött – magában a kerületben pedig a harmadik helyre szorultak vissza, de ez számunkra nem releváns, hiszen a békési egyéni kerületben Mezőberény az egyetlen szlovák település, ezért túl kicsi a mintavételi alap. A mezőberényi egyéni kerület érdekességének oka, hogy a listán négytényezős választás (MÉP, SZDP, FKGP, NYKP) itt háromtényezőssé vált, szociáldemokrata jelölt híján. A nyilasok nagyjából 0,1%-kal tudták növelni az arányukat, a kormánypárt pedig valamivel több, mint 4%-kal, ellenben a kisgazdapárt szavazati aránya több mint 10%-kal nőtt és lett – a listához képest – harmadikból első. Ez azt mutatja, hogy az átjárás – legalábbis ezen a területen – a kisgazdák és a szociáldemokraták között volt a legnagyobb, és a nyilasok és szociáldemokraták között a legkisebb.

Ha érdekességként megnézzük a külön nem vizsgált Kondorost, amit alacsony szlovák lakosságaránya miatt mi kihagytunk a vizsgálatok alól – gyomai egyéni kerület –, láthatjuk, hogy a kisgazdapárt egyetlen ellenzékiként több mint megduplázta szavazatait és a kormánypárt alig erősödött, ami azt bizonyítja, hogy könnyen lehetett átjárás bármelyik ellenzéki párt között, ha a szavazáson a fő motiváció a kormányellenesség volt. Ez azért fontos, mert a korábbi – 1931, 1935 – eredmények vizsgálatánál is főként két jelöltet fogunk találni, tehát nem is egyféle pártcsalád- vagy irányzatszimpátia mérhető, hanem sokkal inkább a kormánypártiság/ellenzékiség mértéke.

Békéscsabát is érdemes megvizsgálnunk, hiszen a pártok közötti átjárhatóság azon településeken mérhető a leginkább, ahol csupán egy jelölttel van kevesebb az egyik szavazólapon, hiszen így könnyebben „nyomon követhetőek” az átpártolt szavazók, mert ha leszámítjuk a minimális eleve tervezett szavazatmegosztást, illetőleg „keresztbe szavazást”, akkor a „megmaradt” pártok erősödése a hiányzó párt bázisának köszönhető. Békéscsaba város eredményei azonban igencsak színesek. A kisgazdák több mint 7%-kal erősebbek, a kormánypárt több mint 11%-kal, a szociáldemokraták viszont gyengébbek több mint 4%-kal, amiből az látszik, hogy a nyilas szavazók legnagyobb mértékben a kormánypárthoz mentek át, szintén jelentős mértékben a kisgazdapárthoz, sőt még a szociáldemokratáktól is átpártolhattak az előbbi két párthoz.[17] Tehát ismét azt láthatjuk, hogy a nyilaskeresztes és a szociáldemokrata szavazóbázisok állhattak a legtávolabb egymástól. Hiszen legkisebb értéknél nulla átszavazó volt, a legnagyobbnál pedig szintén elenyésző számú lehetett, hiszen nem hogy emelkedett volna a párt szavazati aránya, de még csökkent is.[18]

Békéscsaba választókerület eredményei pedig 1%-os eltérési határon belül ugyanúgy néznek ki, mint Békéscsaba város eredményei. Ami azt mutatja, hogy ugyan a választástörténet-kutatásban egy jelentős eredményre jutottunk, de etnicitástól független dologról beszélhetünk.

Az orosházi EVK[19]-hez tartozó Tótkomlós is a Békéscsaba esetében mért adatokat mutatja a nyilas jelölt hiányával – leginkább erősödő kormánypárt, szintén erősödő kisgazdapárt és gyengülő szociáldemokrata párt. A szintén orosházi EVK-hoz tartozó Gerendáson kicsit már más a helyzet, ugyanis a kisgazdapárt nagyobb mértékben tudta növelni a saját bázisát, mint a kormánypárt és így kevesebb mint 1%-kal még első is tudott lenni, de a szociáldemokraták Gerendáson is kevesebb szavazatot kaptak egyéniben, mint listán. Az egész orosházi kerületnek a vizsgálata is a tótkomlósi arányokhoz hasonlót mutat, tehát a gerendási eset tekinthető a kivételnek.

A tisztánlátást bonyolítja, hogy egyes esetekben az egyéniben leadott szavazatok száma jelentősen kisebb, mint a listásoké, aminek több oka is lehet, például a szavazati jog sem feltétlen járt együtt mind a két szavazólap esetében, másrészről az a személy, akinek a pártja nem indult csak az egyik módon, lehetséges, hogy nem szavazott, csak azon a lapon, ahol a „favoritja is indult”. Ez nagyon kézenfekvő és kétségkívül létező problematika és válasz lenne akár a fenti eredményekre is. Elég, ha mondjuk az orosházi kerületet megvizsgáljuk, ahol nem indult nyilas jelölt egyéniben és kevesebben is vettek részt a szavazáson. Ám a jogosultak köre is alacsonyabb volt, a jogosultak közüli részvételi arány pedig még nagyobb is, sőt a leadott érvényes szavazatok aránya is magasabb volt a listás adatokénál. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a nyilasok távol maradtak és nem köthetőek hozzájuk a szavazatarány-módosulások. Persze titkos szavazás lévén, még mindig lehet sok probléma, ami miatt bizonyosságot nem szerezhetünk a szavazatok eloszlásáról.

Hogy csak egyet említsünk, az orosházi EVK-ben a szociáldemokrata jelölt közel 1%-kal több szavazatot kapott, mint azon a területen a szociáldemokrata lista, viszont ha a szavazatok számát nézzük, 42 szavazattal kevesebbet kaptak! Tehát pontos adataink nem lehetnek a pártok közötti átjárásról, de kiugró arányok és változások esetén tudunk levonni részben igazolható és elfogadható következtetést.[20]

2. diagram. Mezőberény eredményei

Forrás: A szerző diagramja

3. diagram. Kondoros eredményei

Forrás: A szerző diagramja

4. diagram. A békéscsabai eredmények

Forrás: A szerző diagramja

A korábbi és későbbi választások Békésben

Tegyünk kísérletet a már említett pártcsaládokra osztás alapján megvizsgálni a tanulmányozott békési települések 1931 és 1947 közötti eredményeit, hogy bármiféle szavazati folytonosságnak nyomát tudjuk keresni – ennek segítségével tudjuk a protestszavazás valószínűséget kizárni. A választókerületek határváltozásai miatt azonban nem mindenhol fedik egymást a választókerületek, az 1939-es és 1945–47-es megyei összehasonlításokat torzíthatja ez a tény is. 1939 előtt kormánypárti fölény és kisgazda jelenlét látható.

A békési szlovák falvakban a baloldali pártok szavazati aránya szemben az országos tendenciákkal bár nem jelentős mértékben, de csökkent 1945 és 1947 között.

1945-ben az agrárpártok az országos arányt alulmúlva, a megyeit megközelítve szerepeltek, a munkáspártok az országos arányt felülmúlva, de szintén a megyeitől el nem térve, a liberális pártok pedig még a megyei arányt is mélyen alulmúlják, ami pedig magában is alacsonyabb az országosnál. Tehát egyetlen különbség a szlovák és a nem szlovák békési települések szavazatai között, hogy a térségre jellemző antiliberalizmus még jobban tetten érhető az ő falvaikban.

1947-ben a munkáspártok a megyei eredményhez hasonlóan szerepelnek, az országos eredményeket fölülmúlva. A kisgazdapárti eredmények szintén a megyei átlagot hozzák, de az országos átlagot felülmúlva. Békéscsaba jelent kivételt ebből, de ez magyarázható városias jellegével.

A DNP eredményei még a megyei átlagot sem hozzák, esetünkben önmagában is mélyen alulmúlják az országos átlagot, és fontos kiemelnünk, hogy Gerendás település az országos átlagot is felülmúló eredménye húzza fel a legtöbb helyen a megyei átlagot is jócskán alulmúló helyi eredményeket. A liberális pártok erősebbek a megyében, mint az országban, azonban a szlováklakta településekre ez nem jellemző, a konzervatív MFP pedig megyei szinten gyengébb, mint az országban.

Láthatjuk, hogy az országos átlagtól eltérő eredményekre jutottunk, de a megyei eredményekből nem rínak ki a békési szlovák települések eredményei sem, néhány apró hibahatáron belüli eltérést leszámítva.

Csanád-Arad, Torontál

A Csanád-Arad és torontáli listához tartozó településeken jóval kevesebb mozgástere volt a szavazópolgároknak 1939-ben, ugyanis csupán két listára, a kormánypártira és a kisgazdapártira voksolhattak, így a korábbi szavazások kapcsán említett kormánypárti-ellenzéki szembenállás inkább levezethető az eredményekből.

Három településen a kisgazdapárt győzött, négy településen pedig a kormánypárt, a kisgazdapárt néhol több mint a kormánypárti szavazatok kétszeresét szerezte meg (Pitvaros, Pusztaottlaka), a kormánypárt kevésbé változó fölénnyel diadalmaskodott, 1,5 és 9% között változott a fölénye (Nagybánhegyes és Ambrózfalva a két szélső érték).

Itt már szembeötlő, hogy az egész megyét tekintve ugyan nem nagy aránnyal (~3%-kal) de a kisgazdapárt nyerte a listát, ennek ellenére a szlovák települések nagyobb hányadában a kormánypárté lett az elsőség. Ha viszont összevetjük a települések eredményeit százalékosan, akkor 54–46%-ra jönnek ki az eredmények a kisgazdapárt javára, ami viszont sokkal közelebb hoz minket a megyei listás eredményekhez, tehát az első eredmények ellenére nincs szignifikáns különbség a szlovák falvak és a megye többi települése között, csupán falu és falu között.

1939 előtt a fennmaradt adatok rekonstrukciója alapján inkább kormánypárti települések voltak ezek a települések, mint a békési listán szereplő szlovák települések. De vajon van-e bármiféle különbség az 1940-es évek választásain a megyén belül? 1945-ben az agrárpártok szavazati arányai mintegy 30%-kal elmaradnak a szlovák településeken a megyei összesítéshez képest, a munkáspártok pedig hasonló arányban voltak erősebbek, ami már igen jelentős eltolódásnak tekinthető. A liberális PDP pedig alacsonyabb eredményeket szerzett a megyei átlagnál a szlovák településeken.

1947-ben csökkent a megyében a munkáspártok aránya, ami szembemegy az országos eredményekkel, ellenben a vizsgált településeken ez csak esetenként ment végbe. A megyei átlag alatt egyetlen településen sem szerepeltek, mindenhol magasan a megyei ~42%-s arány felett, ami pedig önmagában is valamivel nagyobb volt az országos aránytól.

Összesítve a településeket közel 30%-kal fölülreprezentáltak a munkáspárti szavazatok a megyén belül a többi településhez képest és még jobban az országos eredményekhez képest. Tehát kijelenthetjük, hogy az 1945-ös és 1947-es választásokon a csanádi kerületbe – ekkor ez volt a neve a kerületnek – tartozó szlovák településeken erősebbek voltak a munkáspártok, mérhető és igazolható mértékben. A vizsgált települések szavazatai megközelíteni sem tudták a megyében erős, sőt 31,76% százalékkal abszolút legerősebb MFP-t (néhol még a 3%-ot sem érte el). Az agrárpártok erőteljes szórást mutatnak, hol az átlag alatt, hol fölötte szerepelve, de összesítve nagyjából a megyei átlagot hozzák. A DNP szinte mindenhol alulmúlja a megyei átlagot a szlovák településeken, és a liberális pártokat tekintve sincs kirívó település, a megyei átlag alatt maradnak az eredmények, mint megszoktuk.

Tehát az alföldi szlovákság egyik részénél csupán egyetlen újabb jelentős eredmény szűrhető le, mégpedig, hogy a már Horthy-korszakban is erős munkáspárti „fészeknek” tekinthető területen belül is kiemelkedő eredményeket értek el a munkáspártok 1945-ben és 1947-ben a magyar és egyéb nemzetiségű településekhez viszonyítva is. Főként ha azt tekintjük, hogy a megyei átlagba beleszámítanak a szlovák falvak kiemelkedő szavazati arányai is. Az érem másik oldala, hogy a munkáspárttal talán leginkább ellentétbe állítható konzervatív MFP a szlovák településeken gyengébben szerepelt, mint a magyar településeken. És bár mindenhol alulmúlták az átlagot, az arányok változóak voltak.

Ha megvizsgáljuk a csanádi 1939-es egyéni jelölteket is, hogy súlyozzuk vele az eredményeinket, egyből szembetűnik egy fontos különbség. A kormánypárt nem indított egyéni jelöltet némely kerületben, hanem a vele szövetséges Egyesült Keresztény Pártnak jelöltjére lehetett voksolni, ami elviekben egy új pártcsalád megjelenését jelentené – a politikai katolicizmusét –, azonban esetünkben a kormánypárt alternatívájáról beszélhetünk, tehát annak feleltetjük meg az eredményeiket. Az EKP egyébként csupán 5 jelöltet indított az egész országban, ebből hármat úgy, hogy nem volt kormánypárti ellenfele. Az egyéni eredmények – mivel ugyancsak két jelölt közül lehetett választani – megközelítőleg megegyeznek a listás eredményekkel, még ha több százalékpontnyi is az eltérés, a pártok sorrendjében nincs változás egyik település esetében sem.

Összegzés

 A kutatás még a kezdeti szakaszában jár, de máris leszűrhetünk néhány eredményt.

– Nem várt hozadékként az 1939-es békési eredmények alapján feltételezhetjük, hogy a nyilaskeresztes párt és a szociáldemokrata párt szavazóbázisa közötti átjárás minimális volt.[21]

– Az 1945–47-es békési eredmények alapján valószínűsíthetjük, hogy a baloldal regionálisan volt erős, a települések etnikai arculatától függetlenül. A helyi eredmények eltérnek az országos átlagtól, de a megyeitől nem, leszámítva 1947-ben a liberális pártok megyei és országos átlagát is alulmúló arányát.

– A csanádi lista esetében 1945-ben mintegy 30%-kal elmaradnak az agrárpártok szavazati arányai a szlovák településeken a megyei összesítéshez képest, a munkáspártok pedig hasonló arányban voltak erősebbek, ami már jelentős eltolódásnak tekinthető. A liberális PDP szintén alacsonyabb eredményeket szerzett az eleve alacsony megyei átlagnál is a szlovák településeken.

– 1947-ben csökkent Csanád kerületben a munkáspártok aránya, ami szembemegy az országos eredményekkel, ellenben a vizsgált településeiken ez nem ment végbe. Magasan a megyei ~42%-s arány felett szerepeltek a vizsgált településeken, ami pedig a csökkenés ellenére önmagában is valamivel nagyobb volt az országos aránynál.

– Ebben a megyében a konzervatív irányzat kiemelkedően erős volt 1947-ben, azonban a szlovák településeken alig mérhetőek a szavazataik.

– Tehát a vizsgált két lista egymásnak igen ellentmondó – egyik esetében regionalizmus figyelhető meg, míg a másiknál az etnicitás is előtérbe kerülhet – tanulságokkal szolgál.

Így a kérdés továbbra is eldöntetlen, folytatni kell a további területek, települések vizsgálatát, hogy átfogóbb képet kaphassuk, egyrészt a szlovák települések és a más etnikumú szomszédos települések közötti pártpreferencia-viszony, másrészt pedig a különböző területeken elhelyezkedő szlovák települések egymáshoz való preferencia-viszonyának tekintetében.

Felhasznált irodalom

A magyarországi szlovákok: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/Nepi_konyha/pag

es/002_magyarorsz_szlovakok.htm (utolsó letöltés 2019.02.01.)

Egry Gábor 2006. A nemzeti és etnikai kötődés szerepe a választói magatartás alakulásában Magyarországon a 20. században Múltunk, 51. évf. 1. sz. 170–197. p.

Garami Erika – Szántó János 1992. A magyarországi szlovákok identitása. Regio, 3. évf. 2. sz. 113–134. p.

Godzsák Attila 2016. Az 1939-es választások és a szélsőjobboldal Szabolcs vármegyében Jósa András Múzeum Évkönyve 58. 347–369. p.

Godzsák Attila 2020. Gurultak-e a márkák? Létünk, 50. évf. 1. sz. 65–83. p.

Hajdú Zoltán 2006. A 20. századi magyar parlamenti választások választási földrajzi kérdései. Múltunk, 51. évf. 1. sz. 137–169. p.

Hubai László 2001. Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000. Budapest, Napvilág kiadó. I–III. + CD

Hubai László 2002. Kis magyar választási földrajz. Rubicon, 13. évf. 4–5. sz. 4–15. p.

Hubai László 2018. Választási földrajz. Budapest, Dialóg Campus.

Káli Csaba 1997. Az 1945. évi nemzetgyűlési választások Zala megyében. Zalai Történeti Tanulmányok, 42. 299–340. p.

Kende Tamás 2009 „Sürgősen és kimerítően…” – A nyilasok és a szociáldemokraták egymás szemében. Beszélő, 14. évf. 4. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/%E2%80%9Esuergosen-es-kimeritoen%E2%80%9D (utolsó letöltés: 2015.09.20.)

Kiss Gy. Csaba 1990: Alföldi szlovákokból szórványnemzetiség. Regio, 1. évf. 1. sz. 44–48. p.

Laczkóné Dr. Tuka Ágnes 2003. Az 1939-es országgyűlési választások Baranya vármegyében http://www.publikon.hu/application/essay/186_1.pdf (utolsó letöltés: 2013.01.27.)

A népszámlálási adatok forrása: https://mtatkki.ogyk.hu/nepszamlalas_adatok.php (utolsó letöltés: 2021.01.24.)

Paksy Zoltán 2013. Nyilas mozgalom Magyarországon, 1932–1939. Budapest, Gondolat.

Szuda Krisztina Eszter 2016. A magyarországi szlovákok számaránya az 1920-as és 1930-as népszámlálások tükrében. Kelet-európai sorsfordulók: Tanulmányok a 80 éves Palotás Emil tiszteletére. Budapest, L’Harmattan–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 311–319. p.

Szuda Krisztina Eszter 2017. A szlovák kisebbség története a mai Magyarország területén – I. rész: A szlovákság 18. századi letelepedése. http://ujkor.hu/content/a-szlovak-kisebbseg-tortenete-a-mai-magyarorszag-teruleten-i-resz-a-szlovaksag-18-szazadi-letelepedese (utolsó letöltés: 2019.02.01.)

Tilkovszky Lóránt 1989. A szlovákok történetéhez Magyarországon 1919–1945. Kormánybiztosi és más jelentések nemzetiségpolitikai céllal látogatott szlovák lakosságú településekről. Budapest, Magyar–Csehszlovák Történész Vegyesbizottság Magyar Tagozata. /Hungaro-Bohemicoslovaca, 3./

Tóth István 1997. Adalékok az alföldi szlovákok nemzeti azonosság tudatának kérdésköréhez (XIX–XX. század). Palócföld, 31. évf. 1. sz. 82–85. p.

Vonyó József 1995. Adatok és dokumentumok két parlamenti választásról (Mohács, 1935. és 1939.) Baranyai történetírás 1992–1995. Pécs, 117–135. p.

A Mécs-hagyaték és -versadatbázis a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárában

„Kérem szépen, szeretném maguknak elmondani, hogy én hogyan nem találkoztam Mécs Lászlóval! Tudom, ez az első pillanatra hihetetlennek tűnik, pedig higgyék el, hogy igaz. Én vagyok az, aki az életben sohasem találkozott Mécs Lászlóval!”

Sinkó Péter kabarészámának (Sinkó 1981) parafrázisa hű görbe tükre azoknak a fikciós narratíváknak, amelyek Mécs László halála után évtizedekkel később is felbukkantak.

Példának okáért a Confessio című folyóiratban Üzen a rab címmel közöltek (Mécs 1993, 36–37. p.) egy ismeretlen, idézőjeles Mécs-verset. A mű keletkezéstörténetét Nagy Lajos, kosdi[1] református gyülekezeti gondnok jegyezte le. (Nagy 1993, 36–37. p.) Eszerint a költeményt Mécs László 1947-ben,[2] a budapesti Gyűjtőfogházban[3] mondta el cellatársainak. Egyikük, a halálra ítélt katonatiszt[4] Szarka János (1934–2016), a kéznél levő vécépapírra jegyezte fel a verset. Csakhogy Mécs László 1953-ban került fogságba, az említett vers eredeti címe A fogoly bíboros, s valójában az újságíró Marschalkó Lajos (1903–1968) alkotása.

De hamis narratívák Mécsnek nemcsak költeményeivel, hanem költeményeiből kiindulva, habitusával kapcsolatban is születtek. Mint Rónay László (1937–2018) irodalomtörténész summázata a szerzetes költő első plébánosi kinevezése[5] említésekor: „Merőben új, neki való életforma: a szívéhez közel álló emberek sorsában osztozva vezethette őket Isten felé.” (Rónay 1997, 21. p.) A valóságban azonban Mécsnek ehhez semmi kedve nem volt, amit két idézet is bizonyít:

„Mikor ide készülődtem, Méltóságod kegyes volt megígérni, hogy ha a pasztoráció nem felel meg lelkem hajlamainak, akkor kegyeskedik visszadisponálni Jászóra. – Immár harmadik hónapja vagyok itten s lelkem nem tud belehelyezkedni ebbe a munkakörbe teljesen, amelyben eredményeket csak teljes odaadással lehet elérni. […] Azért kérem Méltóságodat, hogy ha terveivel és a Rend érdekeivel nem ellenkezik, kegyeskedjék engem a pasztoráció alól fölmenteni.”[6]

*

„Az Akarat úgy intézkedett, […] hogy én plébános legyek Nagykaposon, ami legtávolabbi álmaimban sem szerepelt. Akaratom és vergődéseim ellenére, így hozott az akarat a primitív élethez, a barázdához, a paraszthoz, a szegényekhez, a hétköznapiakhoz, a szürkékhez, akik között úgy éreztem magam, mint egy inkognito királyfi a harmadosztályú váróteremben…”[7]

Ugyanakkor Mártoncsik József önmaga számára is alkotott egy új narratívát: költői énje szerzői álnév mögé bújva jelent meg a nyilvánosság előtt. A közismert Mécs Lászlón kívül még másik hármat is használt: a Mécstászkyt,[8] az Élő Illést[9] és a Pannonius Anonymust.[10] S nem feledkezhetünk meg sajátságos premontrei „névjegyéről” sem – a zsolozsma horáit indító verzikulus rövidítéséről –, amely 73[11] verskéziraton, valamint önéletrajzi írásán,[12] a lap tetején olvasható: + D + i + a + m + i + D + a + a + m + f.[13]

E bevezető után összefoglaljuk a Mécs-hagyaték történetét, jellemezzük összetételét, felsoroljuk lelőhelyeit, különös tekintettel a leggazdagabb anyagot őrző gyűjteményre, a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárára (a továbbiakban GPAL).

Mécs László szellemi hagyatékának története

A szerzetes költő szellemi hagyatéka születési anyakönyvi kivonatától halotti anyakönyvéig 83 évet ölel fel. Súlypontját alkotásai képezik. Több közülük elkallódott a történelem viharában. Mécs szellemi tőkéjének két nagy veszteségéről saját maga számol be:

„A tizediket[14] is Jóska[15] állította össze s Kassán a kezembe nyomta, mikor 1944 október végén „bujdosni”[16] kezdtem. […] Elindultam két bőrönddel. – Otthagyva Mindent Királyhelmecen:[17] […] könyvtáramat, szekrényeimet, fiókjaimat (!!) kulcsokkal a zárakban. Három hadsereg tisztjei tanyáztak otthonomban. A bútorokat leszámítva, szabad préda lett minden…”[18]

*

„Egy Szilva Irén[19] [nevű] egyetemista írt nekem (jó 30 éve), hogy Hankiss[20] Mécs László költészetét adta neki doktori értekezési anyagul, küldjek adatokat. Nagy paksamétát küldtem neki a legértékesebb anyagból. Azóta se láttam!!!”[21]

Keresztfia, a későbbi újságíró, publicista Skultéty Csaba (1920–2015) 2015. évi szóbeli közlése szerint Mécsnek számos, az 1910-es évek végén és az 1920-as években született verse tűnt el vagy semmisült meg Nagykaposon. S valóban: az ismert keltezésű verskéziratok közül, nem számítva Mécs László börtönben töltött, 1953–1956 közötti időszakát, az 1920-as évekből maradt fenn a legkevesebb (lásd a Melléklet I. táblázatát).

A szerzetes költő alkotásainak gyűjtését, másolását, később illegális, szamizdat terjesztését Horváth Jordán (1911–1972) dominikánus atya kezdte el,[22] s folytatta 1953. évi letartóztatásáig. Egészen más okból az ÁVH-nál is számon tartották Mécs verseit.[23] Őket 1959-től Brudi Zsuzsa (1906?–1983),[24] később a premontrei szerzetes Zimándi Piusz (1909–1973) és Fényi Ottó (1917–2002), majd a GPAL követte/követi, illetve velük párhuzamosan az USA-ban Kardos Talbot Béla (1902–1974).

1968.május 6-án Sáfrány Györgyi, az MTA Könyvtárának kézirattárosa felkereste a pannonhalmi szeretetotthonban élő Mécs Lászlót, aki írásban megbízta Brudi Zsuzsát, hogy „Életem regénye c. alkotásának I. részét képező Gyerekkorom kéziratát az MTA-nál” „zárt anyagként” elhelyezze. „A kiadási és szerzői jogot magamnak tartom fenn. Tanulmány céljára is, csak engedélyemmel használható fel.”[25] Végül az MTA Könyvtárába ezen kívül, s még ebben az évben, Brudi Zsuzsán keresztül további Mécs-anyagok is bekerültek: versek gépiratmásolatai, kisnyomtatványok, levelek, fényképek.

Brudi Zsuzsa 1973. február 19-én Mécs László 105 költeményének címjegyzékét vette át a költő keresztlányától, Bedő Imrénétől. 1974. február 10-én írt levelében Brudi emlékeztette Mécs Lászlót egy 1959-ben neki tett kijelentésére, miszerint: „nálam nincsenek is [mármint a versek], azt sem tudom, kinél mi van, szerte-széjjel az országban.” „Kértem Laci bácsit, írjon mindazoknak, akiknél tudja, hogy vannak versei. Gyűjtse össze, ha majd újra lesz alkalom (kiadási ajánlat), legyenek kéznél a versei, különben sohase lesz verseskötete.”[26] Brudi – abból a célból, hogy Mécs László műveit átmentse a jövő számára – több példányban tervezte gépelni a verseket: az első példány Mécs Lászlóé, a második a premontrei szerzetes Szabadka Medárdon keresztül a pannonhalmi FK-é, a harmadikat – majd – az MTAK-ra gondolta hagyni.[27] „Laci bácsi számára – és mindenki számára – a legmegtisztelőbb az, ha az MTA Könyvtárának Kézirattára őrzi kéziratait, nem is beszélve arról, hogy a legbiztonságosabb is. És ami ott van: az nemzeti kincs.”[28] Valószínűsíthető, hogy a FK-ban és a PIMK-ban őrzött, összesen 867 versgépirat(-másolat) jelentős része Bruditól[29] származik, s csak kisebb hányada Horváth Jordántól és egyéb személyektől.

Mécs László halála előtt 18 nappal, 1978. október 22-én írta alá hatályos, irodalmi hagyatékára vonatkozó végrendeletét.[30] Eszerint versei és életrajza kéziratait, levelezése, nyomtatásban megjelent és még meg nem jelent írásai szerzői, kiadási és fordítási jogait Magyarországon és külföldön, magyarul és bármelyik idegen nyelven a Pannonhalmi Bencés Főapátságra hagyományozza. „Egyetlen kérésem, hogy ha egyszer Rendem, a premontrei kanonokrend[31] Magyarországon újraéledne, juttassa a Pannonhalmi Főapátság a fent felsorolt hagyatékot és jogokat vissza Szent Norbert rendjéhez.”[32] Mécs László végakarata a Győrben 1980. július 29-én lefolytatott hagyatéki tárgyaláson[33] emelkedett jogerőre. Ezzel kapcsolatban az összes törvényes örökös írásban úgy nyilatkozott,[34] hogy elfogadják az örökhagyó végrendeletét, ergo, lemondanak a szerzetes költő szellemi hagyatékáról.

Zimándi Piusz Mécs-monográfiájához gyűjtött anyaga 1944–1945-ben eltűnt. Az 1960-as években újrakezdett kutatása elsősorban az 1920-as évek időszaki kiadványaira terjedt ki. Fényi Ottó szintén az 1960-as években, titokban kezdte el azt az alapos, következetes és mindenre kiterjedő rendtörténeti szellemi és tárgyi emlékmentést, amelynek gyümölcse levéltárunk törzsanyaga. S természetesen ebbe beletartozott a Mécs-relikviák felkutatása és összegyűjtése.

A rend jogaiba való visszaállítását, azaz a Gödöllői Premontrei Perjelség jogi személyként való elismerését – 1990. január 6-át – követően megállapodás[35] született Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Fényi Ottó kormányzó perjel között, a Mécs László-művek szerzői jogának a Gödöllői Premontrei Perjelségnek való átadásáról. Mindez a szellemi hagyaték kéziratainak gödöllői átvételét is jelentette. Pannonhalmán így napjainkban már „csak” Horváth Jordán Mécs-anyaga tanulmányozható.[36]

Az 1990-es évektől Fényi Ottó még intenzívebben folytathatta a Mécs-hagyaték további darabjainak felkutatását és megszerzését, így a 21. századra perjelsége birtokolta Magyarországon a leggazdagabb Mécs-anyagot, igaz, feldolgozatlanul.

A GPAL Mécs-versadatbázisa

A GPAL próbál megfelelni a nagy elődök, Zimándi Piusz és Fényi Ottó eredményei támasztotta kihívásoknak. 2010–2015 között átnéztük, kijegyzeteltük, lemásoltuk a Kárpát-medence jelenleg ismert legfontosabb lelőhelyei, a pannonhalmi FK, a PIMK, valamint az MTAK Mécs-anyagát, illetve kutattunk egyéb, kevesebb Mécs-relikviát magukénak tudható köz- és magángyűjteményekben, mint például az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárában,[37] a nagykaposi Magyar Közösségi Ház Mécs László Dokumentumportálján,[38] a kismarosi Ciszterci Nővérek Levéltárában őrzött Hetényi Varga Károly-hagyatékban, a Szociális Testvérek Történeti Irattárában és a Csornai Premontrei Apátság Levéltárában.

Új, eleddig ismeretlen Mécs-kéziratokat fedeztünk fel az ÁBTL-ban, BFL-ban, az esztergomi Prímási Levéltárban és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltárban letétként lévő Jászóvári Premontrei Kanonokrend iratai között. Felkutattunk Mécs-dokumentumokat őrző magánszemélyeket, akiktől – egyebek mellett – közel 90, ismeretlen és nem publikált Mécs-verskézirat, valamint Kardos Talbot Béla Mécs László-gyűjteménye[39] származik. Ezenkívül több tízezer periodika-, kötet- és weboldalt lapoztunk át.

Minden megtalált versnek rögzítettük a címét, első sorát, esetleges variánsát, a keltezés helyét, idejét, kéziratának lelőhelyét, raktári jelzetét, jellemzőit, megjelenését, idegen nyelvű fordítását (a cím és a fordító mellett a korábban felsorolt leírási szempontokat itt is feltüntettük), illetve bármelyik kategóriához fűzött megjegyzést. Példa ezekre:

A digitális Mécs-versadatbázis az eddig feltárt 2380 költeményről tartalmaz egy vagy több szempontú lekérdezési lehetőségű információkat. Néhány példa olyan versekre, amelyek…

Azonos címűek – de eltérő szövegűek (vagyis 1 cím, több vers)

(Kisebb eltéréssel) azonos szövegűek – eltérő címűek (vagyis 1 vers, több cím)

Az adatbázis 809 számítógépes oldal, terjedelme 499 369 n, vagyis közel 12,5 szerzői ív. Az adatbázishoz 430 tételes Mécs-bibliográfia kapcsolódik.

A Mécs-hagyaték összetétele

A hagyaték 99%-ban dokumentumokból áll, s elenyésző részben kiadványokból, folyóirat-kivágatokból, hangzó anyagokból, személyes tárgyakból, a szerzetes költőt ábrázoló képző- és fotóművészeti alkotásokból. A dokumentumok csoportján belül megkülönböztethetők a Mécs-, illetve a hozzá írt, valamint a róla szóló dokumentumok.

Ezek, egyben a hagyaték alapját, a verskéziratok képezik. A levél- és könyvtári kutatásaink eredményeként megismert, 1912–1973 között keletkezett Mécs-költemények száma 2380. De ez még korántsem a végleges érték, mert, ha kis túlzással bármelyik, a két világháború között megjelent magyarországi folyóiratot fellapozzuk, biztos, hogy találunk benne egy Mécs-verset.

Tíz évvel ezelőtt, Zimándi Piusz munkáját folytatva, még az Arcanum Adatbázis Kiadó periodikai és egyéb kiadványi digitalizációs programjának kiteljesedése előtt, kezdtük el átnézni szisztematikusan a folyóiratokat, lapokat, naptárakat, repertóriumokat, könyveket. Ez később a digitális tartalmak böngészésével bővült. E, napjainkban sem befejezett szellemi aranymosás nagy türelmet igényel, de a kitartás elnyeri jutalmát. Így azonosíthattuk Mécs László Mécstászky szerzői álnéven írt versét, a Sírfelirat 1222-ből címűt, a Prágai Magyar Hírlap 1922. december 3-ai számában.

A 2111 Szada[44] című folyóirattól, a kaunasi (litván) Židinysig[45] bezárólag, 2015-ig 263 periodikában közel 2000 Mécs-költeményt találtunk. Az eddig ismert 2380 Mécs-vers közel 30%-a kizárólag kiadványokból, kötetekből és/vagy periodikákból került elő. E 712 mű közül 371 periodikában és kötetben, 198 csak periodikában, 143 csak kötetben látott napvilágot. Ezenkívül 263 könyvben leltünk minimum egy Mécs-versre.

A Mécs-verskéziratok (1912–1973) száma az összes versek arányában, másolatok nélkül (Szerkesztette: Kara Anna)

A 2380 költemény 82,6%-áról (1967 db-ról) létezik minimum egy kézirat (lásd az ábrát). 368 költemény viszont csak egyetlen kéziratban maradt fenn. Az autográf kéziratok aránya 36,8% (723 db), a gépiratoké 63,2% (1244 db). Egy versnek további két-három vagy akár több másolata is lehet, úgy, hogy ezek más-más gyűjteményben találhatók, például Pannonhalmán és a PIMK-ban, ahol nem feltétlenül számítják másolatnak. A verskéziratok közel egyharmadával (603 db, 31%) a GPAL dicsekedhet. Az autográf verskéziratoknak több mint a fele (402 db, 56%), az egyetlen példányú, meg nem jelent verskéziratok legnagyobb arányban (252 db, 68,5%) is itt találhatók (lásd a Melléklet III. táblázatát). A legtöbb gépiratos verskéziratot a FK jegyzi (482 db, 38,7%). 26 Mécs-költeménynek csak a címét[46] ismerjük. A Mécs-versek 52%-a (1023 db) 1912-től 2015-ig napvilágot látott már valamilyen kiadványban, 48%-uk (944 db) nem (lásd a Melléklet II. táblázatát). Az idegen nyelvű fordítások száma 354. 23 országban[47] 14 nyelven olvashatnak Mécs-verset.

A költemények mellett Mécs Lászlónak 2015-ig 55 prózai művét kutattuk fel. Ezek közül kiemelkedik az eredetileg háromrészes önéletrajzi írása, amelyből csak az első és az utolsó készült el, s eleddig csak részletek jelentek meg belőle. Mécs írt még novellákat, kritikákat, tárcákat, s Hotel Ferli címmel belekezdett egy regénybe is.

Ezenkívül fennmaradtak tőle prédikáció-, vers- és beszédvázlatok, -jegyzetek is. A személyes vonatkozású iratok, a verskéziratok és levelek számához képest, szerényebb mértékben képviseltetik magukat; a személyes tárgyak darabja minimális.

Kiterjedt társadalmi kapcsolatainak lenyomatai, a levelek viszont nagy számban találhatók a hagyatékban, ahogy a Mécs-kötetek, illetve verseihez, fellépéseihez köthető és egyéb folyóirat-kivágatok, valamint fotók is.

A GPAL Mécs-hagyatéka

A GPAL mondhatja magáénak a legnagyobb Mécs-gyűjteményt, közel 3 ifm-rel. Feldolgozása jelenleg is tart. Mint már korábban említettük, Gödöllőn található a Mécs-verskéziratok legnagyobb része (603 db, 31%), s ugyanez igaz az autográf kéziratokra (402 db, 56%) és az egyetlen példányos, meg nem jelent versek kézirataira (252 db, 68,5%). A levéltárunkban levő Mécs-verskéziratok 54%-át nem adták ki. Állományunk rendelkezik a legtöbb megjelent (277 db) és meg nem jelent költeménnyel (326 db; lásd a Melléklet I–III. táblázatát).

Az 1912–1973 között keletkezett versek közül 110-et Mécs László 17 és 20 éves kora között szerzett. Kis füzetbe írta ezeket. Gyűjteményünkben e ritkaságon kívül megtalálható önéletrajza első részének gépelt másolata is.

Zimándi Piusz és Fényi Ottó szorgalma révén jelentős számú folyóirat-kivágat gyűlt össze. Ezek versek, prózai művek, meghívók, Mécs-rendezvény beszámolói, könyvajánlók, -kritikák.

Nagy dokumentációs értéket képviselnek Zimándi Piusz, valamint Fényi Ottó Mécs-kutatás közbeni feljegyzései, illetve Horváth Jordán gépiratos Mécs-dolgozatai.

A másolatok közül kiemelhetők a BFL-ban készítettek. Az itt felfedezett 22 kiadatlan Mécs-vers megmaradása az utókornak az ÁVH-sok idézőjeles gondosságának köszönhető. De a BFL-ban még számtalan, eredeti vagy másolat Mécs-vers lapulhat bizonyítékként más dossziékban. Mint például Fekete Gabriella és társai büntetőügyében, a 10-51651/55. sz. vizsgálati dosszié 9. kötetében, ahol 41 db, 53 gépelt oldalnyi szamizdatot („Összeszedett versek”[48]) a tartalomjegyzékben névtelen és „Címnélküli versesfüzet”-ként írtak le,[49] de nem azonosítottak Mécs-versekként.

A GPAL Mécs-anyaga tekintélyes nagyságú levélgyűjteményt mondhat magáénak. Megtalálhatók benne a Mécs László által írtak, a hozzá és a róla szólók is. Kuriózumként tartjuk számon a Mécs-rajongók leveleit. A fényképállomány időintervalluma a szerzetes költő kisgyermekkorától haláláig terjed.

Kardos Talbot Béla gyűjteménye a következő nagyobb egységekből áll: 1. költemények, 2. levelek, 3. bibliográfia és dokumentumgyűjtemény (1923–1973), 4. a Magyarok Misekönyve gépirata, 5. fényképalbum, 6. Farkas Gyula Mécs László,[50] valamint 7. Horváth Jordán Mécs László szocializmusa című műve.

A GPAL szinte minden, magyar és idegen nyelven megjelent önálló Mécs-verseskötettel rendelkezik.

A GPAL állományában levő személyes tárgyak közül kiemelkedik a szerzetes költő fogva tartása idejéből származó, 1953–1956 közötti, saját készítésű kenyérbél rózsafüzér és titkolt miséinek szertartásához használt bádogeszközök (lásd a képet).

Mécs László kenyérbél rózsafüzére (Forrás: GPAL, fotó: Kara Anna)

Összegzés

Mécs László szellemi hagyatéka nem egy helyre koncentrálódik a Kárpát-medencében. A legnagyobb állománya a GPAL-ban található. A MVA segítséget nyújt az esetlegesen előkerülő Mécs-mű(vek) azonosításában, a már ismertek irodalomtörténeti vizsgálatához. Mécs László alkotásainak, dokumentumainak, tárgyainak felkutatása jelenleg is tart, ezért előre köszönjük levéltárunk értesítését,[51] ha valaki tud olyan személyről vagy helyről, akinél/ahol valamilyen Mécs-relikvia lehet.

Melléklet

1. táblázat. Az ismert verskéziratok (1912–1973)

száma összesen és lelőhelyenként, másolatok nélkül

(Összeállította: Kara Anna)

1. táblázat. Az ismert verskéziratok csoportosítása

megjelenésük szerint (Összeállította: Kara Anna)

Megjelent = I, nem jelent meg = N

III. táblázat. Az ismert (1912–1973) verskéziratok

csoportosítása jellegük szerint (Összeállította: Kara Anna)

Autográf kézirat = AK, gépirat = G, egyetlen példányos kézirat = EK

Források

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (Budapest)

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. 10-452. sz. Vizsgálati dosszié. Mécs László és társa [Horváth János] I–II. (= ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD) II. 205–209. Mécs László: Válaszúton. H. d. n. Földes György ÁVH-s főhadnagy összefoglaló jelentése Mécs Lászlóról. Budapest, 1953. [máj.–jún.]

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 389. ÁVH HÁZKUTATÁSI JEGYZŐKÖNYV 1953. augusztus 24-én.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 391. ÁVH HÁZKUTATÁSI JEGYZŐKÖNYV, H. d. n.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 62–65. Mécs László: Ernő bácsi. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 2.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 62–65. Mécs László: Megy a hajó. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 2.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 62–65. Mécs László: Szent József menekül Egyiptomba. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 2.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 67–68. Mécs László: Stiglicem. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 3.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 67–68. Mécs László: Szamár a parkban. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 3.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 89. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. Budapest, 1953. szept. 28.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 38–39. JELENTÉS Mécs László házkutatási anyagának kiértékeléséről. Budapest, 1953. okt. 8.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 249–253. Mécs László: Gond. H. d. n. Mózes[134] jelentése Mécs László fogdai viselkedéséről. Budapest, 1953. okt. 29.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 444–445. Mécs László: Oleander. H. d. n. Németh István[135] tanúkihallgatási jegyzőkönyve. Szombathely, 1953. nov. 13.

ÁBTL-3.1.5.-O-10274/1. 32. Corvin köziek. 1. Összefoglaló jelentés [a Dienes csoport ügyében]. Budapest, 1958. júl. 21.

ÁBTL-3.1.5.-O-16797/2. 223. Budapesti ellenforradalmárok. 2.

Budapest Főváros Levéltára

BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638. Fővárosi Bíróság Iratai, Titkos ügykezelés alól kivont perek iratai, Mécs [Mártoncsik] József László. (= BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638.) 221–410. Mécs László versei és a Magyarok Misekönyve.

BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638. 67–68. A BUDAPESTI MEGYEI BÍRÓSÁG Horváth Jordánt elmarasztaló ítélete. Budapest, 1953. dec. 19.

BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638. 183. Az ELNÖKI TANÁCS 8. sz. kegyelmi határozata Horváth Jordán ügyében. Budapest, 1955. okt. 12.

BFL-XXV.4.f.7.-1956-6099.  Fővárosi Bíróság Iratai, Titkos ügykezelés alól kivont perek iratai, 337. d. Fekete Gabriella és társai. 10-51651/55. sz. vizsgálati dosszié. 9. kötet (= BFL-XXV.-4.f.7.-1956-6099.). 5267–5320. ÖSSZESZEDETT versek. H. d. n.

BFL-XXV.4.f.7.-1956-6099. 5218. TARTALOMJEGYZÉK a 10-51651/55. sz. 9. vizsgálati dossziéban lévő anyagokról.

Főapátsági Könyvtár, Pannonhalma. Horváth Jordán hagyatéka

FK-10a.H7. Horváth Jordán: Mécs László 18. Letartóztatás és börtön. 1953–1956.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Cyrenei Simon. Budapest, 1955.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Roráte a Balatonnál. Balatonalmádi, 1957. dec. 12.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: A baba balladája. Óbuda, 1957. dec. 23.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Karácsonyfaszüret. Budapest, 1958. jan. 11.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Farkaskutya. Óbuda, 1958. febr. 7.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Pesti hamupipőke. Ó., 1959. márc. 9.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Ephesusi Diána. Óbuda, 1959. márc. 11.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Egyedül. Óbuda, 1959. júl. 16.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Kibujdosók receptje. Hely nélkül (= h. n.), 1959. júl. 16.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Lekvár Laci nincsen többé! Ó., 1959. aug. 13.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Járszallaggal, vagy anélkül. Óbuda, 1960. ápr. 14.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Az öreg tekintetes. P., 1961. máj.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Látófa. Ó., 1961. nov.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Nagy hegyek közt kis regény. H. n. 1961. dec. 4.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Beszélgettem a téli fákkal. Ó., 1961. dec. 13.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: A vihar fiú aludni vágyik. P., 1963. szept. 14.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Némó kapitány. P. h., 1965. jan. 3.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: A mesebeli Mirkó herceg. P. h., 1965. jan. 18.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Mindenki mást mond uraim rólam. P. h., 1965. jan. 25.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Parancs az parancs. P., 1965. febr. 5.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László cím nélküli verse. P. h., 1965. jún. 8.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Egy lepke szállt a kalapomra. Pannonhalma, 1969. nov. 4.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Aquincum. 1960. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Egy optikai boltban. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Gulliver tovább utazék. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Jázón. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Karácsonyesti elmélkedés. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Krisztus ügyvédje. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Levél Rákóczihoz. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: „Megszántott-vetett az élet.” Írta Tibor. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Mézes imája. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Nagykaposi vadászok. P., aug. 18.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Óbudai vadgesztenyefa. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Riport egy álomról. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Somlyó-hegyi elégia. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Tavaszodik. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Tél. 1972. H. d. n.

Gödöllői Premontrei Apátság Levéltára

GPAL-PrG-Szem-Mécs Molnos (Müller) Lipót levele Mécs Lászlónak. Párizs, 1937. máj. 20.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Antanas Vaičiulaitis levele Mécs Lászlónak. Párizs, 1937. jún. 10.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Rózsabimbó. Budapest, 1939. júl.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Tartozni fűnek fának! Budapest, 1941. jan. 4.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Januárban születtem. Királyhelmec, 1941. jan. 27.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ó szegény tulipánok. H., 1941. ápr. 5.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Magyar pünkösd kell! H., 1941. máj. 7.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Titáni léptek útvesztőkben. H., 1941. jún. 12.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A két kezem: parasztököl. H., 1942. ápr. 29.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Magyar szimfónia. Budapest, 1942. nov. 19.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ő. H. n., 1942. nov.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Vándorúton. Pest, 1942. dec. 30.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ellibegett tündérien. H., 1943. ápr. 19.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Nem hiába csavarogtam! H. n., nov. 1.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A cella. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A Diktátor. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A Hold kettős élete. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Álomország balladája. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A múzsák. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Az erdőszélen kivirult a somfa. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ballada a népről. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ballag a hold csillagjával. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Boldog vagyok, mert boldoggá leszek. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Kinyújtott kezek balladája. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Külön ítélet. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Levél a pokolba. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Levél egy madárijesztőhöz. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Mikor. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Mint egy jólnevelt vadászkutya. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Nyári breviárium. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Örök mozdulat. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Pannónia nagy hete. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Puhány. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Siess, ne fogjon köntösöd tüzet! H. d. n.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs Mécs László: VÉGRENDELETEM irodalmi hagyatékomra vonatkozóan. Pannonhalma, 1978. okt. 22. Fénymásolat.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs HAGYATÉKTÁRGYALÁSI JEGYZŐKÖNYV. Győr, 1980. júl. 29. Fénymásolat.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs Halmos János jogtanácsos levele Budapest Főváros XI. Kerületi Tanács VB Igazgatási Osztály Hagyatéki Csoportjának. Budapest, 1983. márc. 14.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs. 6/1992. MEGÁLLAPODÁS a Pannonhalmi Szent Benedek Rendi Főapátság és a Gödöllői Premontrei Perjelség között. Pannonhalma, 1991. december 16., Gödöllő, 1991. dec. 23.

Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára

Mécs László: A kút románca. Csorna, 1945. jún. 28.

⸺ Szétdúlt magyar fészkek. Csorna, 1945. aug. 21.

⸺ Fekete madarak. Csorna, 1945. okt. 4.

⸺ Bujdosik a tavasz. Csorna, 1945. okt. 6.

⸺ Pannónia grófnő kocsija. H. d. n.

Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattára (Budapest)

MTAK-Ms-10.585/43. Mécs László megbízólevele. Pannonhalma, 1968. máj. 6.

MTAK-Ms-10.585/2.  Mécs László: Életem regénye: Gyerekkor. H. d. n.

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (Budapest)

OSZKK-11.775/21. Mécs László: Nagy dolog a szerelem. H., 1932. szept. 16.

OSZKK-11.777/1. Mécs László: Mors bona nihil aliud! H., 1932. szept. 26.

OSZKK-11.777/2. Mécs László: Egy végrehajtó megbolondult. H., 1932. dec. 6.

OSZKK-11.777/3. Mécs László: Operett-korszak. H., 1932. dec. 16.

OSZKK-11.776/3. Mécs László: Virágos virgács: víg tavasz. H., 1932. dec. 23.

OSZKK-11.776/6. Mécs László: A szélmalom. H., 1933. febr. 20.

OSZKK-11.776/7. Mécs László: A kérdőjeles emberek. H., 1933. máj. 12.

OSZKK-11.775/25. Mécs László: Az én mosolyomból lesz a te kenyered! H., 1933. máj. 26.

OSZKK-11.775/1. Mécs László: A hold véres arca emberivé érett. H., 1933. aug. 22.

OSZKK-11.777/5. Mécs László: Üzenet Judásnak. H., 1933. szept. 14.

OSZKK-11.777/6. Mécs László: Őszi kikirics. H., 1933. szept. 29.

OSZKK-11.775/13. Mécs László: Királyhelmeci gyerekek. H., 1933. dec. 26.

OSZKK-11.775/28. Mécs László: A különös költő. Királyhelmec, 1934. jan. 3.(?)

OSZKK-11.775/29. Mécs László: Az öreg gróf. H., 1934. jan. 4.

OSZKK-11.775/42. Mécs László: Ballada a hajóról. H., 1934. jún. 15.

Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára (Budapest)

PIMK-V.4725/292. Mécs László verskéziratai tartalomjegyzékkel, kötetbe foglalva. Doba–Pannonhalma, 1921–1951.

PIMK-V.4725/18/3. Mécs László levele Kardos Talbot Bélának. Pannonhalma, 1967. márc. 31.

PIMK-V.4725/3/2. Mécs László levele Beresztóczy Miklósnak. Pannonhalma, 1967. okt. 29.

PIMK-V.4724/292. Mécs László: Aranygyapjú. Pannonhalma, 1969. ápr. 15.

PIMK-V.4724/292. Mécs László: Túlvilági röntgen. Doba–Pannonhalma, 1971 ősz.

PIMK-V.4725/197/121. Brudi Zsuzsa levele Mécs Lászlónak. Budapest, 1974. febr. 10.

PIMK-V.4142/509. Mécs László: Önvallomásom. H. d. n.

Slovenský národný archív (Pozsony)

SNA Premonštrátska prepozitúra Jasov (= PrJ) 184. d. 290. Mártoncsik [Mécs] László levele Takács Menyhértnek. Nagykapos, 1920. szept. 15.

SNA PrJ 210. d. 316., 317. Mécs László levele Gerinczy Pál apátnak. Jászóvár, 1944. okt. 18.

Felhasznált irodalom

Bárczi Zsófia 2005. Mécs László lírai beszédmódja. PhD-dolgozat. Budapest, ELTE Egyetemi Könyvtár, Kd 10 961.

Farkas Gyula [1929]. Mécs László. Kortársaink. Budapest, Studium.

Kara Anna 2014. „»Én, Mécs…« Önéletrajz – másodkézből”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf. 3. sz. 33–45. p.

Mécs László. „Sírfelirat 1222-ből”. Prágai Magyar Hírlap, 1922. dec. 3., 5. p.

⸺ „Húsvéti Levelezőlap”. Független Kisgazda (Győr), 1946. ápr. 26., 2.

⸺ „A mai Erdély”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 11., 4. p.

⸺ „Márciusi széljegyzet”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 11., 4. p.

⸺ „Napos délelőtt”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 11., 4. p.

⸺ „»Ünnepi« versül”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 18. 3. p.

⸺ „Néhány perc a régi házban”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 18. 7. p.

⸺ „Kötéltáncos költő”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. dec. 20. 7. p.

⸺ Magyarok Misekönyve. [Washington:] [Agape,] [1972]; Budapest, Új Ember Kiadó, 1991.

⸺ „Üzen a rab” 1993. Confessio, 17. évf. 1. sz. 36–37. p.

⸺ „Fényt hagyni magunk után!” 2006. 2111 Szada, 10. sz. 3. p.

Nagy Lajos 1993. „Mécs László: Üzen a rab c. versének keletkezéstörténete”. Confessio, 17. évf. 1. sz. 36–37. p.

Rónay László 1997. Mécs László. Kortársaink. Budapest, Balassi Kiadó.

Sinkó Péter 1981. Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával.

Turbuly Éva 2015. „Mécs László ismeretlen versei a Csornai Prépostság Hiteleshelyi Levéltárában”. Vigilia, 80. évf. 2. sz. 114–118. p.

Vaičiulaitis, Antanas 1937. „Baltai ir mėlynai”. Židinys, 14. évf. 5–6. sz. 559–560. p.

⸺ „Lygiu žingsniu” 1937. Židinys, 14. évf. 5–6. sz. 560–561. p.

A hagyományos és a gazdasági diaszpóra magyarságképe

1. Bevezetés

Ma a világon nagyjából 15 millió olyan személy él, aki magát magyarnak tartja. Ebből nagyjából 9,8 millió fő él Magyarország jelenlegi határain belül, a többi pedig a diaszpórában, akiket határon túli magyaroknak, illetve emigránsoknak nevezünk.

Írásomban – miután átgondolom, s kibővítem a diaszpóra fogalmát, alkalmazva a magyar helyzetre – a különféle diaszpóracsoportok képviselőinek válaszát vizsgálom, s ez alapján szeretném kimutatni a magyar nyelvű közösségek elengedhetetlen szerepét a magyarság megtartásának feladatában. Teszem ezt azért is, mivel meggyőződésem, s ezt is szeretném írásomban bizonyítani, hogy a diaszpóra megmaradásának kérdése összefügg azzal, hogy küldünk-e megfelelő lelkipásztorokat a – ma már missziósnak tekinthető – magyarlakta vidékekre.

2. A diaszpórakutatásról

2.1. A diaszpóra fogalma

A diaszpóra kifejezésnek számos értelmezése van. Az eredeti görög kifejezés, a διασπορά szó a magok elvetését, illetve szétszóródását jelenti. A köznapi értelemben vett diaszpóra meghatározás arra vonatkozik, amikor egy-egy etnikum vagy vallás követője, illetve valamilyen közösség valamely kényszer hatására elhagyja a szülőföldjét, és a világ egy másik pontján, más népek közé kerülve folytatja tovább életét, többé-kevésbé megismerve az új kultúrát, s azt beépíti saját életébe, saját szokásai, életkörülményei közé. Természetesen az új környezet szokásai nagy hatással vannak rá, de identitását megőrizve az eredeti nemzetiség tagjának tartja magát. Lényegét érintve a diaszpóra egy adott országban jelen levő nagyobb létszámú, az ország eredeti népességétől eltérő népcsoport, amely tartósan az adott területen telepedett le.

A diaszpóra kialakulásának fő követelménye az emigráció. Az emigráció – az Idegen szavak szótára szerint: „Az állam területének (…) önként vagy kényszerűségből történő tartós, tömeges elhagyása” (Bakos 2003) – tehát egy olyan tevékenység, amikor egy országot lakosa elhagyja azzal a céllal, hogy egy idegen országban vagy területen telepedjen le, ott egzisztenciát alakítson ki. A másik ország vagy terület szempontjából ez a tevékenység az immigráció.[1]

Az emigráció jelenségén belül egy külön pont a kulturális, azon belül is a vallási migráció kérdése. A kulturális migrációt vizsgálva kijelenthetjük, hogy „a kulturális migráció nem más, mint hogy az egyes földrészekre, országokra vagy országrészekre jellemző szokások, az ember és az információ áramlása révén távoli területekre is eljutnak, integrálódnak.” (Hautzinger–Hegedűs–Klenner 2014, 16. p.) T. S. Eliot szerint a kultúra és a vallás között eltéphetetlen kötelék áll fenn: „minden egyes kultúra a vallással együtt jelent meg és bontakozott ki.” (Eliot 2003, 17. p.)

Vallási emigráción jelen írásomban azt értem, amikor egy-egy adott terület egyházi vezetése megtapasztalja, hogy híveinek egy része új lakóhelyet választott magának, s oda, az emberek lelkipásztori ellátása céljából vallási szolgáltatást nyújtó személyt enged vagy küld. A kiérkezett pap, társadalmi helyzeténél fogva a közösség vezetője lesz, ezáltal mind a vallás, mind pedig a közösség kulturális irányítójává válik. Az, hogy egy-egy terület imigrált közössége mennyire tud beilleszkedni, s eközben mennyire tudja megtartani saját identitását, jelentős mértékben függ az adott (esetünkben) pap vagy lelkipásztor személyiségétől, hozzáállásától.

Összegezve a diaszpóra fogalmát négy fontos tényezőnek kell megfelelni ahhoz, hogy egy közösség életképes diaszpóracsoport lehessen:

1. Bár földrajzilag széttagolt közösségekről beszélünk, mégis fontos, hogy ezek nem külön élő egyének szórványa, hanem – bizonyos szinten összetartó – migrációs eredetű makroközösségek legyenek.
2. Noha integrálódnak az őket körülvevő közösségekbe, de nem olvadnak be, identitásukat – legtöbb esetben kibővítve az új közösség identitásával – megtartják.
3. Bizonyos szintű kapcsolatban vannak a hasonló, azonos származásúnak tekintett közösségekkel, valamint lehetőség szerint az óhazával.
4. A közösségnek konszenzussal megválasztott vagy elfogadott vezetőjének kell lennie, aki összetartja a csoportot.

Megfigyelhető, hogy ma a világon sajnos egyre kevesebb magyar él. Számukat Magyarországon az évtizedek óta tartó népességfogyás, a határokon túl pedig – a természetes fogyáson túl – a beilleszkedés, az asszimiláció csökkenti.

2.2. A diaszpóra összetételének kérdései

A diaszpóra összetételét a szakirodalom[2] – általában – két fő csoportra tagolja. Az egyik a határváltoztatások miatt (gyakorlatilag a trianoni, illetve kisebb mértékben a 2. világháborút lezáró határváltoztatások) külföldre került és ott kisebbségi létben élő, de gyakorlatilag őshonos (autochton) kisebbségi közösségek, míg a második a migrációs eredetű (allochton), a Kárpát-medencén kívül élő magyar diaszpóraközösségek. Az autochton csoport nagyjából 3,2 millió főből áll, jellemzőjük, hogy a magyart – többnyire – még mindig első nyelvként használják, valamint a többször módosított, a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény alapján „második” állampolgárságnak a magyart is megszerezték.

A második része, amely nagyjából 2,7 millió főt tartalmaz, a migrációs eredetű (allochton), a Kárpát-medencén kívül élő magyarok diaszpóraközössége. Ez a csoport sokkal összetettebb, hiszen sokkal nagyobb területen is helyezkedik el, valamint a külföldön tartózkodás céljai szempontjából is eltérőek a szándékaik. Egyik jelentősebb csoportja a hosszabb ideje külföldön, elsődlegesen Európán kívül élő, az új országban állampolgárságot szerzett személyek csoportja. Legtöbbjüknél a hazatelepülés szándéka – noha Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom–budapesti segédpüspök véleménye szerint a magyarsághoz az is hozzátartozik, hogy legalább életük végén hazatérnek – nem szerepel.[3] Sok esetben a magyar nyelvet már mint második, ünnepnapi nyelvként használják.

Számukra – s őseik számára, hiszen nagyobb részük már második vagy harmadik generációs magyar – a templom, a lelkipásztorral való közösség nagyon sokat jelent. „…az Isten háza, egy-egy templom egy darabka Magyarországot jelent. Ahányszor templomba megy a magyar kivándorló és hallja a magyar köszöntést, a magyar éneket, a magyar prédikációt, valahogy úgy érzi magát, mintha látogatóba menne szülőhazájába… Az idegen világban alapított templomaikban az emigránsok magyarul imádkozhattak, magyarul beszélgethettek, magyarul végezhették vallási rítusaikat, és magyarul mondhatták el egymásnak örömeiket és bánataikat.” (Kende 1927, 264., 366. p.)

Véleményem szerint ez a kettős összetétel ma már nem tartható, mivel – különösen Magyarországnak az Európai Unióhoz történt csatlakozása következtében – megjelent egy harmadik diaszpóracsoport is, amely gazdasági diaszpórának nevezhető. E csoport tagjai az elsődlegesen gazdasági okokból (főleg) Nyugat-Európában letelepedett személyek, akik hosszabb-rövidebb időre választottak maguknak új hazát. Helyzetük jól összevethető a múlt század első évtizedeire jellemző, az Amerikai Egyesült Államok irányába lezajlott „gazdasági” emigráció jelentős része által gyakorolt „vándormadár” léttel, hiszen ők is egyik nap itt vannak, másik nap pedig ott, gyakorlatban nem alakítva ki önmaguknak valódi otthont. Ez a csoport azért is kifejezetten érdekes, mivel ma szinte nem akad olyan család Magyarországon, akinek ne volna olyan rokona, aki Nyugaton él. Viszont ez a csoport a kutatók számára a leginkább eldugott, csoportdinamikailag leginkább összetettebb közösség, akiket gyakorlatilag egy kizárólagos cél, az anyagi források biztosítása fog össze.

Mind a három csoport más-más módon reagál a magyarsággal kapcsolatos bizonyos kérdésekre, amely témával a későbbiekben bővebben foglalkozom.

1. 1. kép. A diaszpórában élő magyarok becsült létszáma

Forrás: https://www.korosiprogram.hu/diaszpora (2020. július 1.)

3. A diaszpóracsoportok főbb mozgatórugói

Írásom korábbi részében megjegyeztem, hogy véleményem szerint a külhoni magyarság három nagy diaszpóracsoportba osztható fel, az őshonos, a migrációs eredetű, valamint az ún. gazdasági migrációs csoportra. E személyek között végeztem egy öt kérdésre korlátozódó (mini)felmérést. A felmérés válaszai nem tekinthetőek reprezentatívnak, mivel aránylag kis létszámú csoportot mértem fel, viszont válaszaik elgondolkodtatóak lehetnek, s további kérdéseket vethetnek fel. A felmérés 2019 tavaszán zajlott le a Facebookon, kiválasztott csoportokon belül, véletlenszerű személyes üzenetben történt felkérés által. Az őshonos csoportot az „Otelek Timis” nevű csoporton keresztül értem el, ez a Romániában található Ótelek nevű település csoportja. Ismeretségem a község lakóival Ótelek 2005-ben lezajlott árvizéhez köthető, amikor több héten át önkéntesként voltam kinn. A kiment 20 üzenetre 5 válasz érkezett. Rajtuk kívül egy fő nagyváradi és egy fő révkomáromi ismerősöm is válaszolt a kérdésekre. A diaszporális csoportot a St. Stephen Roman Catholic Magyar Church (Passaic, New Jersey, USA), valamint a Clevelandi Magyar Közösség oldal tagsága jelentette. Innen 15 fő válaszolt. A válaszok nagyobb száma annak köszönhető, hogy több mint egy évig segítettem a passaici magyar templom közösségét, így ismeretségem jelentősebb. A gazdasági diaszpórának nincsen külön csoportja, öt ismerősömet szólítottam meg, akik válaszoltak a kérdéseimre. Fontos megjegyezni, hogy ez a felmérés további létszámbővítésre szorul, jelen írásomban elsődlegesen alapgondolatokat, alapproblémákat vetek fel.

Az öt kérdéskör a nemzethez, az állampolgársághoz, a hazatérés szándékáról, a helyi magyar közösségekhez való hozzáállásról, illetve a magyar vallási közösség iránti igényről szóltak.

3.1. A magyar nemzethez való hozzáállás kérdése

Ebben a kérdésben azt vizsgáltam, hogy az adott személynek mennyire számít, mennyire lényeges az, hogy ő magyar származású. Magyar származásúnak tekintettem azokat a személyeket, akiknek legalább az egyik olyan ősük, akit ismertek, magyarnak vallotta magát.

Az őshonos magyarok körében ez természetes kategória volt, noha válaszukban általában kiegészítették a tartózkodási területükön regnáló állam megnevezésével (tehát romániai magyar, szlovákiai magyar, vagy a terület hagyományos megnevezésével erdélyi magyar, felvidéki magyar).

A migrációs eredetű magyarság esetén a nemzethez való hozzáállás elsősorban érzelmi kérdésnek bizonyult (onnan jöttek az őseim), de ez számukra (különösen a második vagy harmadik generációs magyarok válaszoltak ezzel kapcsolatosan) kulturális közösséget jelent, tehát elmegy egy magyar estre (még ha nem ért is mindent), tud néhány népdalt, esetleg a gyermekének megtanít néhány mondókát és/vagy verset. Külön érdekes volt az, hogy akadt egy olyan személy, akinek egyetlen őse sem volt magyar, maga sem beszéli a nyelvet, viszont mivel a magyar templomba jár, ezért ő magát a közösséghez tartozva magyarnak vallja. Másik oldalról viszont olyan személy is került vizsgálatom célcsoportjába, akire a fenti származási kritérium tökéletesen megfelelt, de ő elhárítja magától magyar származását, s kizárólag annak az országnak a nemzetiségét vallja sajátjának, ahol él.

A gazdasági migrációs csoport számára ez egy nagyon összetett kérdés, hiszen legtöbbjük a mai napig magyar állampolgár, viszont némi sértettség van az „óhaza” irányában, mert – mint ahogy egyikük megfogalmazta – nekik azért kellett innen elmenniük, mert anyagilag nem tudtak otthon megélni, s ezért kénytelenek idegenben élni s másodrendű polgárokként „tengetni” életüket.

3.2. A magyar állampolgárság kérdése

A trianoni, illetve a 2. világháborút lezáró békeszerződések következtében több millió magyar nemzetiségű személy veszítette el automatikusan magyar állampolgárságát, valamint kapta meg az akkor és ott regnáló államalakulat állampolgárságát (bár ez utóbbit nem automatikusan és nem mindegyikük). Az emigrált magyarok nagy részét pedig – különösen 1956 után – büntetőintézkedés gyanánt fosztották meg állampolgárságuktól, s kapták meg – bizonyos idő után – annak az országnak az állampolgárságát, amely befogadta őket. Éppen ezért az állampolgárság kérdése elsődlegesen szimbolikus jelentőségű az autochton és az allochton csoportok számára is, noha az előbbinek kézzelfogható előnnyel is járhat, mivel bizonyos, nem az Európai Unió tagállamából származó, magyar állampolgárságot is (vissza)szerzett polgárok ezzel az útlevéllel sokkal könnyebben tudnak érvényesülni az unió területén is.

A migrációs eredetű személyek magyar állampolgársága viszont szinte csak érzelmi kérdés, hiszen magyar állampolgárságukat, útlevelüket nem akarják használni, de ezzel is a nemzethez való tartozás tudata erősödik bennük. Sokan közülük (különösen a másod- és harmadgenerációs magyarok) soha nem jártak Magyarországon, és sokan nem is tervezik a látogatást, mivel azt – elsődlegesen anyagi okokból – nem engedhetik meg maguknak. Magyarországot könyvekből, valamint a médiából ismerik, de a többség fontosnak tartja, hogy az óhaza ügyeivel kapcsolatosan véleményt nyilvánítson, például a választási törvény adta lehetőséggel élve az ún. levélszavazás útján.[4] Külön érdekes, hogy – elsősorban az amerikai egészségügyi ellátás visszásságai miatt – a magyar tajkártya[5] komoly értéket jelent, mivel sok esetben még akkor is olcsóbban jön ki egy orvosi kezelés, ha haza kell utazni s itt szállást kell bérelni.

A gazdasági diaszpóra tagjai részére a magyar állampolgárság kérdése nem igazán releváns, hiszen – szinte – mindegyikük magyar állampolgár (az általam megkérdezettek között egy olyan személy volt, aki magyar nemzetiségű, az autochon csoport tagjaként költözött az EU egyik tagállamába, s ezért őt a gazdasági diaszpóra csoportba soroltam), viszont többségüknek távoli célja, hogy az adott ország állampolgárságát is megszerezzék, mivel így – véleményük szerint – sokkal jobban tudnak érvényesülni, valamint az esetleges juttatásokat (munkanélküli-segély, nyugdíj, egészségügyi ellátás) sokkal jobbnak gondolják, mint Magyarországon.

3.3. A hazatérés szándéka

A kérdés arról szólt, hogy az adott személynek mennyire van távlati céljaként a (jelenlegi) Magyarország területére való tartós, életvitelszerű letelepülés szándéka. Az őshonos magyarság körében ez a kérdés nem számított relevánsnak, mivel a többségük nem vagy csak különleges helyzetben tervezi az áttelepülést. Az 1980-as évek végén jól megfigyelhető, Erdélyből történő áttelepülési hullám már megszűnt, ma maximum tanulni, illetve munkát vállalni költöznek át.

A migrációs eredetű csoportban a hazatelepülés terve szinte elenyésző, mindössze egy személy mondta, hogy ha idős lesz, akkor tervei szerint áttelepül, mivel az ottani nyugdíjából itt sokkal jobb körülmények között tud majd megélni. Többen jegyezték meg, hogy ők gondoltak rá, de már késő, s nem tudják vállalni az átköltözéssel járó terheket és nehézségeket.

A gazdasági migrációs csoport tagjai belátható időn belül (viszont ez akár lehet elég nagy időszak is) tervezik a hazatérést. Mozgatórugóik között az esetleges gyermek iskoláztatása, a helyzet remélhető javulása mutatható ki.

3.4. A helyi magyar közösséghez való tartozás kérdése

Shvoy Lajos korábbi székesfehérvári püspök Amerikai levelek című kötetében így fogalmazott: „Amerikában a templom az egyetlen hely, hol a népek nagy tengerében anyanyelvén hall beszélni a magyar, ahol az ének, az imádság, a szentbeszéd, a festés, a kép, a zászló mind magyar. A templomok tulajdonképpen várai és őrhelyei a magyar szellemnek.” (Shvoy 1938, 207. p.) Még ha eltekintünk is a konkrét vallási tartalomtól, kijelenthető, hogy a magyar csoport, közösség, legyen az sportklub vagy cserkészcsapat vagy magyar iskola, egyfajta megtartóerővel bír, kicsit leegyszerűsítve, aki ezekbe a csoportokba jár, az meg tud maradni magyarnak, míg a többiek (legalábbis a tapasztalat alapján jelentős részük) igen rövid időn belül asszimilálódnak a többségi társadalomba.

Az őshonos csoport esetében a magyar közösséghez tartozás – általában – nem releváns kérdés, mivel a magyarság tömbökben él, s alapvető, hogy a kapcsolatot tartják, s a kommunikáció nyelve a magyar. Igaz, a hivatalos ügyek intézésében, illetve az ezekről történő beszélgetésekben már egyfajta keveréknyelv jelenik meg, mivel sok ügyre, valamint iratra nem ismerik a magyar nyelvű kifejezést. Több esetben megfigyelhető, hogy bár a kulturális eseményekre magyar nyelvűre járnak, de a gyermekeiket az adott ország hivatalos nyelvét használó iskolába íratják be, mivel úgy látják, hogy akkor jobban tud majd érvényesülni az életben, a magyar nyelv pedig kvázi ünnepi, családi nyelv marad.

A diaszpóraközösségben, a már fentebb írtak szerint a magyar közösség egyet jelent a magyarság meg-, illetve visszaszerzésével. Egyre inkább megfigyelhető, hogy sok fiatal jelentkezik a közösségeknél, olyanok is, akik a nyelvet nem vagy csak minimálisan ismerik, s céljuk őseik kultúrájának, valamint nyelvének megismerése, nem egy esetben megtanulása.

A gazdasági diaszpóra esetén a magyar közösségekkel való kapcsolattartás gyakorlatilag nem létezik. A megkérdezettek közül senki nem tartotta fontosnak, hogy ilyen közösségbe járjon. Az előfordul szórványos esetben, hogy az egymáshoz közel élő vagy dolgozó személyek időszakonként találkoznak, de ez nem nevezhető rendszeresnek vagy szervezettnek.

3.5. A magyar nyelvű vallási közösségekhez való tartozás kérdése

A vallási közösség annyiban is különbözik az általános közösségtől, hogy – az esetek többségében, különösen az általam vizsgált katolikus közösségeken belül – felülről szervezett, tehát egy adott egyházmegye vezetője (püspöke) ad joghatóságot egy-egy papnak az adott közösség irányítására.

Az őshonos közösségek esetén a magyar lelkipásztori ellátás (felekezettől függetlenül) jól megoldott, szinte minden közösséghez van rendelve – még ha csak oldallaposan is – lelkipásztor. Természetesen itt figyelembe kell venni az aktuális (egyház)politikai kérdéseket, mint például a magyar nyelvű csángók körüli vitákat. Viszont minden olyan közösségben, ahol van magyar lelkipásztor, teljesen természetes, hogy a hívek annak a szertartásán vesznek részt.

A diaszporális közösség ellátottsága az elmúlt évtizedekben drámaian romlott. Sajnos jól megfigyelhető, hogy a „bevethető” papok száma a minimálisra csökkent. A Külföldi Magyar Katolikus Lelkipásztori Szolgálat kimutatása szerint a kinn szolgáló lelkipásztorok által élért magyar hívek aránya például Észak-Amerikában a kinn élő magyarok mindössze kettő százaléka.[6] Pedig – különösen a hagyományos okok miatt, miszerint az emberi élet második szakaszában egyre inkább igény van a lelkipásztori támogatásra – igény volna arra, hogy legalább időszakosan érkezzen az adott közösségbe egy lelkipásztor, legyen az felszentelt pap, diakónus, vagy akár ezzel megbízott világi hívő.

Különösen érdekes, hogy az allochton csoportokban megjelenik a nyelvi ökumenizmus jelensége, ami azt jelenti, hogy az adott terület hívei akár másik felekezet templomába is eljárnak (akár rendszeresen, hétről hétre), hogy a magyar istentiszteleten részt tudjanak venni. Nem akarják elhagyni saját vallásukat, de a saját nyelven történő imát is fontosnak tartják, ezért vállalják ezt a lépést.

A gazdasági diaszpóra esetén jól megfigyelhető, hogy sem az adott személyek, sem pedig az esetlegesen kinn élő lelkipásztorok nem keresik egymást. Ennek elsődleges oka az lehet, hogy a kinn élő személyek célja nem a beilleszkedés, hanem az anyagi források megteremtése, aminek köszönhetően később haza tud települni, a lelkipásztorok részéről pedig olyan szintű a leterheltség, hogy egyszerűen sem idejük, sem energiájuk nincsen arra, hogy a – különösen egyes területeken nagy számban kiköltöző – híveket felkutassa. Meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is kifejezetten nagy lenne a feladata a világi lelkipásztori munkatársaknak.

4. Összefoglalás és kérdésfelvetés

A magyar katolikus missziók több mint 120 éve alakítják a külhoni magyarok magyarságképét, magyarsághoz való hozzáállását. A külhoni magyarságot, éljen a Partiumban vagy akár Chicagóban, összeköti a magyar szó. Viszont ez a magyar szó egyre inkább kihalóban van, s ennek nem csak az az oka, hogy a diaszpóra magyarsága sokak szerint egyre öregebb, s egyre kevesebben lélekszámú. Ez részben igaz. A diaszpóra magyarságában egyre több az idős ember, s nagyon sokan el is hunynak közülük. Viszont jól megfigyelhető, hogy nagy igény volna a sokadik generációs magyar fiatalok körében egy magyar közösségre, magyar helyre, ahol megismerhetik és gyakorolhatják nyelvüket, szokásaikat, s ezt a közösséget nem pótolja a felgyorsult informatikai világ sem.

Ma a világon – a Kárpát-medencén kívül – nagyjából 2,5 millió magyar él. Vallási összetételükről nincsen adat, de ha a magyarországi adatokból indulunk ki, akkor a magát vallásosnak tartók nagyjából kétharmada katolikus. Természetesen ennek az embertömegnek jelentős része nem vagy csak ritkán gyakorolja a vallását, mégis felmerül a kérdés, hogy mindazok, akik szeretnék a hitüket gyakorolni, s úgy szeretnék, hogy ezt magyar templomban tehessék meg, milyen lehetőségekkel szembesülnek. A külföldi magyar pasztoráció a végnapjait éli, a túléléséért küzd. Cserháti Ferenc püspök több évvel ezelőtt az alábbiakat nyilatkozta az Új Ember című hetilapban: „…egyre nehezebb papot találni a külföldi magyar szolgálatra, és a hazai püspöktestvérek közül sem mindenki tekinti feladatának ezt a munkát. Elismerem, hogy nagy a hazai paphiány is, mégsem mondhatunk le a külföldi magyarokról, hiszen ők is a nemzettesthez tartoznak.”[7] 2002-ben a világon – a környező magyarlakta területeket leszámítva – 294 magyar római és görögkatolikus pap szolgált, 2016-ban ez a szám 118 fő volt. Ha a Magyarországon szolgáló papok számát nézzük, 2005-ben 2575 fő volt, 2015-ben ez a szám 2110 lelkipásztort jelentett. Mind a két csoportban nemcsak az aktív papok szerepelnek, hanem a nyugalmazott lelkipásztorok is. Mind a két területen – a határon belül és a diaszpórában egyaránt – látható a visszaesés a papság számában, de míg ez külföldön több mint 50%-os, addig ez Magyarország határain belül 19%-os. S fontos különbség még, hogy – a kényszer miatt – a legtöbb egyházmegye elkezdte alkalmazni a számos főiskolán képzett katekétákat, lelkipásztori munkatársakat, így az onnan kikerülő hallgatóknak most már egyre nagyobb száma legalább rövid ideig szolgál a lelkipásztori ellátásban. Ez a diaszpórában jelenleg még ismeretlen fogalom. 2016-ban egyetlen fő, egy hollandiai magyar akolitus vett részt mint imavezető a szolgálatban. Ahhoz, hogy ez a szám változzon, akarat szükséges. Akarat, hogy legyenek olyanok, akik vállalják azt, hogy néhány évre egy közösség mellé szegődnek, s akarat, hogy ennek indulóköltségeit valaki vállalja.

A külföldön élő magyarság nemzethez tartozását leginkább a közösségek határozzák meg. Azok a közösségek, ahova tartozhatnak. Ehhez pedig – mint minden ilyen jellegű csoporthoz – vezető kell. Sajnos ma Magyarországon nincsen olyan képzés, amely a diaszpóra segítését szolgálná. Pedig igény magyar papra, magyar lelkipásztori munkatársra, magyar közösségvezetőre volna. Félő, hogy hiányukban néhány évtizeden belül már nem beszélhetünk a külhoni magyarok magyarságképéről, mert nem lesz, amiről beszéljünk.

Irodalom

Bakos Ferenc (szerk.) 2003. Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Eliot, T. S. 2003. A kultúra meghatározása. Ford. Lukácsi Huba. Budapest, Szent István Társulat.

Elmer István 2012. A magyar vándorok püspöke hazatért. Új Ember, https://ujember.hu/a-magyar-vandorok-puspoke-hazatert/ (2021. április 14.)

Hautzinger Zoltán–Hegedűs Judit–Klenner Zoltán 2014. A migráció elmélete. Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar.

Idegen szavak gyűjteménye. https://idegen-szavak.hu/immigr%C3%A1ci%C3%B3

Kende Géza 1927. Magyarok Amerikában. Az amerikai magyarság története 1583–1926. I–II. Cleveland, Szabadság.

Országgyűlési képviselők választása 2018 – levélszavazás. https://www.valasztas.hu/levelszavazas-jegyzokonyv (2020. szeptember 25.)

https://prezi.com/p/rrncjwsip3cv/kulfoldi-magyar-lelkipasztori-szolgalat (2021. április 14.)

Sík Endre: A migráció szociológiája 2. https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_15_Sik_Endre_Migracio_szociologiaja_2_Valogatta_es_szerk_Sik_Endre/ch07.html (2020. szeptember 25.)

Shvoy Lajos 1938. Amerikai levelek. Székesfehérvár, Vörösmarty Nyomda.

A kisebbségi lét jellegzetességeinek megjelenése a két világháború közötti Kárpátalján Tamás Mihály és Ivan Olbracht prózájában

Bevezetés

A ma Kárpátaljaként ismert régióban több etnikum, nyelv, kultúra, felekezet képviselői élnek egymás mellett. Ez leginkább a régió fordulatos történelmével magyarázható, hiszen csak a 20. században számos államalakulathoz tartozott a terület. Az első világháború után Kárpátalja Csehszlovákia kötelékébe került, amelynek vezetése arra törekedett, hogy nemzetállamot hozzon létre, ez a törekvés pedig nem minden esetben kedvezett az ország kisebbségeinek. (Csernicskó 2019, 117. p; Szakál 2017a, 35. p.) A mai Kárpátalja területén a ruszin nemzetiségűek voltak többségben, őket a kor népszámlálási adatai szerint létszámban a magyarok követték. (Molnár D. 2018) Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával azonban a kárpátaljai magyarság először élte meg azt, hogy az országban, amelyhez politikailag tartoznak, nem a többségi nemzet részei, s kisebbségbe kerültek. A helyi magyar irodalom művelői számára nagyobb törést jelentett ez a változás, mint mondjuk az erdélyi magyar irodalom esetében, hiszen utóbbi egy jóval önállóbb egységet alkotott évszázadokra visszamenően magyar kötelékben is. Szlovenszkó és Ruszinszkó azonban sokkal erősebben kötődött Budapesthez mind gazdasági, mind kulturális szempontból, hiszen sokkal közelebb estek a fővároshoz. (Szvatkó é.n.) A magyar könyvkiadás viszonylag hamar kiheverte a politikai megrázkódtatást, kis idő múlva különböző irodalmi folyóiratok is újraindultak. Korábbi hasonló témájú kutatásaimból (Mádi 2020) már bizonyítást nyert, hogy a regények lapjain életre kelnek azok a társadalmi folyamatok, amelyek között azok születtek, feltéve, hogy a szerző a saját korabeli közösségek életét ábrázolja a művében. Ebből kiindulva választottam elemzésre két olyan szerző prózáját, akik a csehszlovák Kárpátaljáról írtak. Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regénye részben az államfordulatot követő időszak Kárpátalja, részben Budapest társadalmi, politikai viszonyaiba enged bepillantást, míg Ivan Olbracht Átok völgye című novelláskötete a Kárpátalja hegyvidékén élő zsidó közösség társadalmát, a vallás jegyében megélt mindennapjait hivatott szemléltetni. Mivel azonban egy magyar és egy cseh szerző művei alapján vizsgálom a kárpátaljai nemzetiségek helyzetét, így két igen eltérő nézőpont összevetésére nyílik lehetőség.

Kárpátalja a csehszlovák korszakban

Csehszlovákia 1918. október 28-án jött létre egyesítve Csehországot, Morvaországot, Cseh-Sziléziát Szlovákiával, 1919 folyamán pedig kiegészült a mai Kárpátalja teljes területével. Az újonnan alakult állam célja az volt, hogy nemzetállamként működjön, a kisebbségek jogainak védelme nem játszott különösebb szerepet az alkotmány 1920-as elkészülésénél. (Csernicskó–Fedinec 2019) Az első világháborút lezáró békerendszert a győztesek által szabott feltételek alakították, a háborúból vesztesként kikerülő Magyarország követei ugyan tehettek megjegyzéseket, bemutathatták az elcsatolandó területek etnikai térképét, ám maguk is tisztában voltak azzal, hogy a már megszületett döntésre ezek nem lesznek semmilyen hatással, hiszen azok sokkal inkább stratégiai szempontból születtek, semmint etnikai szempontok figyelembevételével. 1919 folyamán pedig katonailag kialakított kész helyzet állt be az elcsatolt területeken.

Az északkelet-magyarországi régió a Magyarország kötelékében is az egyik legszegényebb terület volt, az itt lakók többnyire földművelésből tartották fenn magukat, és ezen a helyzeten a háború még tovább rontott. A csehszlovák vezetésnek többnyire másodkézből származó információk alapján volt alkalma megismerni a területet. Kárpátalja első alkormányzója, Peter Ehrendfeld szavaival élve Prága olyannyira elmaradottnak képzelte a vidéket, hogy szerintük medvék futkostak az utcákon. (Szakál 2017a, 17. p.) Ez részben valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a terület a történelem során soha nem tartozott Prágához, másrészt viszonylag távol esett a cseh központtól. A Csehszlovák állam Kárpátaljának a békeszerződés értelmében hivatalosan autonómiát biztosított, ez azonban a gyakorlatban csak 1938-ban valósult meg. (Szakál 2017a, 15. p.)

Az első csehszlovák népszámlálásra 1921-ben került sor, melyből kiderült, hogy a lakosság száma Kárpátalján 612 442 fő volt. Ez enyhe növekedésnek minősült az előző, 1910-es népszámlálás adataihoz képest, ám a terület magyar lakosságának számában csökkenés volt tapasztalható. Ez leginkább annak tudható be, hogy 1918 és 1924 között nagyszámú magyar kényszerült elvándorlásra. (Molnár D. 2018, 89. p.) Az elcsatolt területeken rekedt magyarságból sokan menekültek az anyaországba. Kárpátalját túlnyomórészt ruszinok lakták ebben az időben, ők az összlakosság 60,8%-át tették ki. A második legnépesebb náció a magyar volt, 18,1%-kal, akiket a zsidó lakosság követett 13,1%-kal, illetve kisebb arányban éltek még csehszlovák, német és egyéb nemzetiségű lakosok is Kárpátalján. (Molnár D. 2018, 91. p.) Láthatjuk tehát, hogy az általam vizsgált időszakban, a két vizsgált nemzetiség, a magyar és a zsidó kisebbség hasonló arányban képviseltette magát a területen.

1920-ban született az a nyelvtörvény, melynek értelmében Kárpátalján szabadon használható a legnépesebb csoport, a szláv kisebbség nyelve a közigazgatásban, a hivatalokban, a kultúrában és oktatásban is. (Csernicskó–Fedinec 2019) Ugyanezen nyelvtörvény rendelkezik a többi kisebbség nyelvéről, így a magyarról is. A törvény értelmében azoknak a kisebbségeknek a nyelvén biztosított volt a hivatalos ügyintézés, akik legalább 20%-ban képviseltették magukat a bírósági járásokban. Az ennél is nagyobb létszámú kisebbségek számára még kedvezőbb nyelvhasználati jogokat biztosított a csehszlovák állam – elméletben, ám a gyakorlat azt mutatta, hogy ettől függetlenül volt panasza a kisebbségi nyelvet beszélőknek a nyelvhasználati jogok kérdésében, közigazgatási reformok révén ugyanis lehetőség nyílt a járásbíróságok határainak módosítására, ami a 20%-os küszöbre is hatással volt. (Csernicskó 2013, 124. p.)

Kisebbséghelyzet külső és belső nézőpontból

Marék Antal (1935) szavaival élve Tamás Mihály a „kis regények nagy mestere”, kárpátaljai, beregszászi magyar író, aki 1897-ben született, így Kárpátalja csehszlovák kötelékben eltöltött időszakáról első kézből szerzett tapasztalatot. 1927-es regénye, a Szép Angéla háza hatalmas botrányt kavart, minek következtében a feltételezett főhősnő az öngyilkosságba menekült, az írót pedig több hónapos fogházbüntetéssel sújtották. (Féja 1933) Bár az író később amnesztiát kapott, a regény nem jelenhetett meg egy ideig, Tamás pedig Ruszinszkóból Szlovenszkóba kényszerült költözni. A közfelháborodás oka az volt, hogy az író igaz történetet dolgozott fel, melyben a neveken változtatott ugyan, ám ettől függetlenül felismerhető volt, hogy kik a történet valós szereplői. Ez már önmagában jelzi, hogy Tamás Mihály előszeretettel merített írásai témájául a környezetéből, a valós életből. Kortársa, Fábry Zoltán így nyilatkozott erről: „Az író joga és kötelessége, hogy a saját és mások életét úgy teremtse újra, hogy az teljes igazság legyen.” (Fábry 1968) Mivel a vizsgált regény főhősével, Bodák Ivánnal az író élete több ponton összecseng, azt feltételezem, hogy az általa ábrázolt környezet, hangulat szintén megfelel annak, amit fiatalkora során megélt. Így egyfajta belső nézőpontból tudósít a kárpátaljai magyarság kisebbségi létbe került állapotáról, hiszen ő maga is ennek a közösségnek volt a része.

Ivan Olbracht Tamás Mihályhoz hasonlóan a 20. század fordulóján élt és alkotott, ám ő a többségi nemzet tagjaként a cseh, azaz a külső nézőpontot képviseli, amikor műveiben a Kárpátalján élő nemzetiségeket ábrázolja. 1931 és 1936 között több alkalommal látogatott Kárpátaljára, többnyire Alsókalocsa (Kolocsava) és Ökörmező (1953-ig Volove, ma Mizshirja) településeken szállt meg, de tartózkodásai során általában bejárta a környező településeket és városokat is. Megfigyeléseit szociográfiai írásokban, tudósításokban jegyezte le, melyek előbb a Literární noviny című lap hasábjain jelentek meg, egy sorozat darabjaiként, később pedig összegyűjtve könyv formájában is több alkalommal átdolgozásra, majd kiadásra kerültek. (Száz 2018) Előszeretettel tudósít a régióban tapasztalt etnográfiai, kulturális és politikai viszonyokról, s teszi mindezt szépirodalmi köntösbe bújtatva. Több művében is visszaköszönnek témaként a Kárpátalja hegyvidékein lévő falvak közösségei, a Nyikola Suhaj, a betyár című műve ruszin, míg az Átok völgye című írása zsidó közegben játszódik. Elhamarkodott lenne azonban azt hinnünk, hogy az általa oly részletesen ábrázolt zsidóság életét csak kívülről ismerhette, hiszen édesanyja zsidó származású volt, de katolikus vallású szerelme kedvéért áttért a katolikus hitre. (Stašek 2009) Párhuzamba állítható ez az életrajzi elem az Átok völgye című kötet egyik történetével, amelyben a közösség kivet magából egy fiatal zsidó lányt, aki egy nem hívő zsidóhoz szeretne feleségül menni. Olbracht szándéka az volt, hogy tudósítson Kárpátalja kulturális és társadalmi viszonyairól, s tette mindezt, Száz Pál szavaival élve (2016) „műfaji hibridként” jellemezhető riportokban, sajátos, kevert írástechnikát alkalmazva.

Teljesen eltérő tehát a két írói attitűd, a többségi nemzethez tartozó író tudósít, a szerinte leginkább kiszolgáltatott népek helyzetét mutatja be elsősorban a cseh olvasók számára. Tamás Mihály irodalmi programjáról saját maga így vall a Tátra című folyóirat első számában: „Egyik célunk: tartóssá és közvetlenné tenni az író és olvasója kapcsolatát. A másik: megszervezett erőinkkel együtt munkálkodni mindenkivel, aki tiszta szándékkal indul a magyar irodalmi élet megteremtése felé Csehszlovákiában. Mi nem szlovenszkói irodalmat akarunk: ez a meghatározás provincializmust, enyhébb elbánást, egzotikumot, alacsonyabbrendűséget jelent. A mi ideálunk: dúsan termő magyar irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának és az együtt élő népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait – mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak. Ebben a jegyben indulunk.” (Balla 1988) Az egymástól élesen eltérő kétfajta írói szándék már önmagában hordozza azt, hogy teljesen eltérő nemzetek különböző társadalmi rétegei kerülnek bemutatásra a két író által.

Két part közt fut a víz…

Csanda Sándor irodalomtörténész Tamás Mihály életművéről írt cikkében (1966) „társadalmi-életrajzi jellegű” műként értékeli a regényt, amelynek első változata novellaként 1919 címen jelent meg az Új Auróra Irodalmi Almanach 1930. évre című antológiában, később Halálugrás címmel került közlésre 1934-ben a Magyar Írás hasábjain, majd regény formában 1936-ban a Franklin Társulat kiadásában már Két part közt fut a víz… címmel. A Szép Angéla háza című művét követő botrány emléke nem múlt el nyomtalanul, néhány szlovenszkói és kárpátaljai író, a háttérben Korláth Endrével, megpróbálta megakadályozni a Franklin Társulatnál a könyv megjelenését. (Balla 1988, 1085. p.) Korláth Endre keresztényszocialista szenátor volt, és feltehetően politikai okokból támadta Tamást, amihez korábban a Szép Angéla háza, később a Két part közt fut a víz ürügyet szolgáltatott. Az ellenszenv valódi oka feltehetően Tamás Mihály politikai hovatartozása lehetett, amit Szvatkó Pál (é.n. 23. p.) úgy jellemez, hogy a szlovenszkói magyar írók többsége valamilyen politikai alapon szerveződő csoportosuláshoz tartozik, Tamás Mihály azonban, néhány társával együtt, független maradt. Az ügy hatalmas sajtóvisszhangot kapott, de a kiadás megakadályozása végül nem sikerült az ellenlábasoknak.

A regény története az államfordulat idejébe kalauzolja az olvasót, a főszereplő, Bodák Iván életét kísérhetjük figyelemmel, aki mérnökhallgatóként ingázik lakóhelye (Beregszász) és tanulmányainak helyszíne (Budapest) között. A főhős az íróhoz hasonlóan építészmérnöki pályára készül, otthonában a helyi magyar értelmiség körébe tartozik, bár szlávos hangzású vezetékneve miatt a regénybeli ellensége olykor megkérdőjelezi magyarságát. Balla Gyula (1988, 1083. p.) utal rá, hogy Tamás Mihályt is érte hasonló támadás: „Forma szerint lehet az ilyen író magyar, de lényegében minden lehet, csak az nem…” – arra azonban nem derül fény, hogy pontosan kitől származik ez a támadás. A két helyszín közötti ingázással pedig lehetősége nyílik az írónak bemutatni mind a kisváros társadalmát, mind a korabeli budapesti viszonyokat. A regény szereplői először akkor szembesülnek a politikai fordulattal, amikor Budapestről Beregszászba tartanak vonaton.

„Ebéd után együtt mentek az állomásra, hogy a vonat indulása felől érdeklődjenek. A váróterem ajtajánál cseh katona állt őrt, és amikor otthonos nyugalommal akartak belépni, útjukat állta.

– Nem lehet!

Ez volt az első pillanata életüknek, amikor a nagy háború és a világpolitika konzekvenciája az ő szűkös kispolgári mindennapjukba betolakodott. Iván szemét ködös fájdalom lepte el, szólni akart valamit, nagyon gorombát, öklével az arcába szeretett volna sújtani a Šumava tájáról magyar rónára vetődött cseh fiúnak, de fátyolos szeme a katona csillogó bajonettjén akadt meg, az emberi jogok legörökebb forrásán.

Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régifajta hordárt láttak meg, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul.

– Rendben van az útlevelük?

Iván elbámult.

– Milyen útlevél?

– Hát útlevél.

– Hát Beregszászra útlevél kell?

A hordár jóízűen nevetett.

– Hát eddig hogy jöttek?

Klári naiv jó szándékkal adta meg a választ:

– Szekéren…

– Akkor szerencséjük volt, mert ide már csak az antantmisszió útlevelével lehet bejönni.

Akkor vette észre Iván, amire eddig nem is figyelt, hogy az állomás körül ritkás csoportokban idegen katonák álldogálnak.” (Tamás é.n., 19. p.)

A regénybeli Beregszász polgársága, értelmisége nem hisz az államfordulat tartósságában, meg vannak győződve arról, hogy ez az állapot csupán átmeneti. A regény lapjain ezeket a sorokat olvashatjuk:

„Másnap reggel, ahogy az utcára lépett, látott ugyan Iván a házakon imitt-amott idegen feliratokat, valahogy megértette, mert hasonlított az oroszhoz, de amit keresett, azt nem találta.

Az utcák olyanok voltak, mint máskor, a nagy történések csak pillanatokig tartó külső nyomokat hagynak a kisvárosi utcák életén. Ismerősöket látott, a hivatalnokok munkába indultak, kicsit kókadt fejjel, de azért reménykedve, hogy nem tart ez az egész sokáig.” (Tamás é.n., 30–31. p.)

Néhány oldallal később pedig így ábrázolja az író a kisváros lakóinak a helyzetét: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon. Mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” (Tamás én., 41. p.)

Az államfordulatot tehát nem kész tényként kezelték eleinte az emberek, bíztak ugyanis abban, hogy Magyarország előbb-utóbb visszafoglalja a területet. A regény egyik arisztokrata szereplője, Nyáry báró, aki már a regény nyitólapján is felbukkan a főhős útitársaként, így vélekedik a helyzetéről:

„A báró politikai előadásba kezdett. Nem volt rossz szándékú ember, csak éppen a saját osztálya élte ki magát benne. A Szent Korona egységét és a magyar fiatalság kötelességét emlegette. Közben pedig mellesleg megemlítette azt is, hogy a birtokát is, a kerületét is elfoglalták az új uralom katonái. Az eset nem olyan súlyos, az antant valószínűleg meggondolja a dolgot, mielőtt véglegesen dönt. Mindenesetre egy belső megmozdulás esetleg döntő befolyással lenne a párizsi urakra.” (Tamás é.n., 11–12. p.)

Az elbeszélő külső nézőpontból szemléli a regénybeli történéseket, de többnyire a főszereplő nézőpontjával azonosul, érezhető továbbá ebből a részletből is, hogy az arisztokrata szereplőt negatívan szemléli. Ebből is kitűnik a csehszlovákiai magyar közösségtől nem idegen, baloldali társadalomszemlélet. Ezt csak tovább erősíti a főhősnek a báróról megfogalmazott vélekedése: „Semmi nagyvonalúság, semmi erő. Amikor tettekre lenne szükség, akkor iktatnak, könyvelnek, lajstromoznak kényelmes hivatalok puha székében. Hol a vezér, hol a mindent kockáztató lendület? Amíg a lépcsőn leért, Iván leverten állapította meg, hogy nincsen, és az a munka, ahová társnak szegődött, kis termetű emberek ártatlan játéka csak, akik szeretik hazájukat, szeretnének tenni is azért valamit, de legfőképpen szeretik a saját kényes bőrüket. A nagy pillanatok hozzájuk illő nagy ember hiánya miatt lassan-lassan magtalan remények hosszú óráivá idültek.” (Tamás é.n., 65. p.)

A regény címe feltehetően egyrészt a főhős két helyszín, két attitűd közötti helyzetét hivatott szemléltetni, másrészt a kárpátaljai magyarság Magyarország és Csehszlovákia közé szakadt állapotát. Valamivel merészebb címválasztás volt a téma 1934-ben közölt változatáé, hiszen a Halálugrás egy sokkal negatívabb, veszélyesebb, végzetesebb mozgást sejtet, mint a két part között folyó víz képe. Utóbbi viszont jobban illeszkedik a regény megoldásához, hiszen azt sugallja, hogy a „két part” között feszülő ellentét ellenére, az élet, a víz „fut” tovább, benne van a véget nem érő folytonosság. A regény megoldása vagy lezárása is ezt sugallja, hiszen a zárófejezetben a főhős számára eltörpül a politikai események jelentősége, az ominózus kék boríték tartalmán Bodák csak nevetni szeretett volna, hiszen nem számít. A gyermeke világra jöttével teljesen új fényt kap számára az élet: „Itt bent pedig az ő élete folyt: az ott kint és ez itt bent együtt az élet egyetlen formája, most már biztosan tudta, hogy az egyetlen. És a folytatás, amely örök és mindenek fölött való.” (Tamás é.n., 205. p.)

Papp Adrien tanulmányában (2014) sorra vizsgálja a műben felbukkanó identitásalakító tényezőket, a határ fogalmát, a nyelvhez való viszonyulást, a bekövetkezett trauma feldolgozását, illetve a szülőföldhöz való viszonyulást. A főhős első útja során ugyan nincs tisztában azzal, hogy a határ átlépéséhez az államfordulat eredményeként útlevélre is szükség van, ezt követően azonban többször is szándékosan útlevél nélkül közlekedik Beregszász és Budapest között dacból, saját és az őt segítő emberek testi epéségét is kockáztatva szökik, ezzel is jelezve, hogy nem hajlandó az új állam hatalmát elismerni. Papp Adrien azt is megállapítja (2014), hogy a regényben a nyelvet illetően egy ellentétes viszonyulás figyelhető meg, hiszen a főhős látszólag nem zárkózik el a cseh nyelv használatától, ám a szerző minden, a magyartól eltérő nyelvű megnyilatkozást magyar nyelven tár az olvasó elé, és ez utóbbi a más nyelvet elutasító, attól idegenkedő attitűdről árulkodik. Szerintem inkább annak tudható be ez a tény, hogy Tamás Mihály a művét nem csupán a kárpátaljai vagy szlovenszkói olvasóközönségnek szánta, akik feltehetően ismerték volna a cseh nyelvet is, hiszen már a Tátra című folyóiratban megfogalmazott programjából is kitűnik, hogy Szlovenszkó irodalmát a teljes magyar irodalom szerves részének tekinti. Úgy vélem tehát, hogy inkább a célközönség, a magyar olvasók számára könnyítette így a mű olvasását, semmint a más nyelvekkel szembeni ellenérzését fejezte volna ki. Annál is inkább, mivel a korabeli demográfiai adatokból is kitűnik (Molnár D. 2018), hogy Kárpátalja már a 19–20. század fordulóján is egy többnemzetiségű, így értelemszerűen többnyelvű régió volt, természetes volt tehát, hogy az itt lakók jelentős része nem magyar anyanyelvű.

A bekövetkezett trauma feldolgozása a regénybeli közösségnek hosszú időbe telt, hiszen egyrészt kevéssé tűnt hihetőnek, hogy az állandónak képzelt környezet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozhat, másrészt az anyaországból folyamatosan érkező irredenta buzdítások hamis reménnyel kecsegtették a tanácstalan értelmiséget. „Minden munkát és minden nyugalmat megemésztő bizonytalanságban éltek az emberek, és ezt a bizonytalanságot kívülről a felelőtlenül, de pontos dátummal megadott felszabadító ígérgetések, belülről az új hatalom tétova kapkodása és gyakori beijedése elképzelhetetlen mértékig élesztették.” (Tamás é.n., 180. p.)

A szülőföldhöz való viszonyulást leginkább a főhős nézőpontja képviseli, hiszen ő az, aki a két világ között ingázik. Diplomaszerzése után apósa és anyósa arról győzködi Ivánt, hogy költözzön feleségével Budapestre a biztosabb megélhetés reményében. Erre a főhős reakciója egyértelmű elutasítás: „Nem! Nekem otthon a helyem, én hazamegyek…” (Tamás é.n., 173. p.) Anyósa lemondó véleményére, miszerint: „Hiszen az már nem is hazánk nekünk.” (Tamás é.n., 173. p.) Iván a következőképpen reagál: „A föld a haza és nem a király, haza a hegyek és az erdők, de nem a kupec, aki a bort megveszi, és nem a gatter, amely a fák törzsét deszkává aprítja… haza a virágos almafa és az ácsorgó emberek a templom kerítésén… én nem maradhatok… nekem haza kell mennem…” (Tamás é.n., 173–174. p.) Ez a hozzáállás ugyan csak részben tükrözi a kisebbségben élő magyarok viszonyulását a szülőföldhöz, hiszen az államfordulatot követően 18 600 magyar nemzetiségű lakos hagyta el Kárpátalját. (Molnár D. 2018, 136. p.)

Átok völgye

Tamás Mihály a két világháború közötti Kárpátalján, majd Felvidéken élő magyar íróként hiteles képet fest kora társadalmi és politikai viszonyairól, hiszen a saját tapasztalatai, élményei szolgáltatták művészete alapját. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mennyire lehet hiteles a kárpátaljai kisebbségek ábrázolása egy cseh író tollából. Ivan Olbracht első ruszin témájú írása 1909-ben jelent meg, de uralkodó témává a kárpátaljai kisebbség csak az első, 1931-es Kárpátalján tett látogatása után válik. (Horváth 2013a) Olbracht minden kárpátaljai írásából kitűnik, hogy erős rokonszenvet táplál a mélyszegénységben élő helyi ruszin és zsidó lakosság iránt, olyannyira, hogy kritikai észrevételeket fogalmaz meg a magyar és a cseh kormányzással szemben is. (Horváth 2013b) Ami írásművészetét illeti, az Ivan Olbracht műveit magyarra lefordító Zádor András talán kissé elfogultan így nyilatkozik: „Olbracht […] művészi teljesítményeiben: a legkisebb részletekig pontosan megfigyelt valóság és a képzelet szülte tünemények, mai kifejezéssel: a fiction és a non fiction tökéletes szintetizálásának képessége, amely e műveket a költészet szférájába emeli.” (Zádor 1987, 50. p.) A kritika egyértelműen két műben látja Olbracht prózai teljesítményének csúcsát, az 1933-ban megjelent Nyikola Suhaj, a betyár, illetve az 1937-ben publikált Átok völgye című írásaiban. Spiró György remekműnek tekinti mindkettőt, Olbrachtról írt portréját a következő mondattal zárja: „Őszintén szólva ezt a két művet egész földrészek modern irodalmáért nem adnám oda.” (Spiró 1983, 69. p.)

Az Átok völgye eredeti cseh címe Golet v údolí, igazából csak félig cseh cím, a golet szó ugyanis a jiddis „galut” kifejezésből származik, amelynek pontosabb jelentése a „fogság” vagy „számkivetettség”, a zsidók száműzetésének a helyére vonatkozik. (Passia 2016) Tükörfordításban valahogy úgy hangzana a cím, hogy Számkivetettség a völgyben, amelynél a tényleges magyar cím kétségkívül jobban hangzik, de az eredeti cím talán könnyebben értelmezhető a szövegekkel összefüggésben. A kötet három novellaszerű írást foglal magába, két rövidebb terjedelműt s egy hosszabbat, amelyek eseményei nincsenek összefüggésben, a közös helyszín, egyes visszatérő szereplők azok, amelyek összefogják ezt a három írást, melyek egyértelműen a vallás tematikája köré összpontosulnak. Az elbeszélői nézőpont itt is külső, Spiró (1983, 67. p.) Mikszáth és Tömörkény hangjához hasonlítja, ami az első két novella anekdotikus történetmesélésében fedezhető fel leginkább. A történetek egy olyan zsidó közösséget mutatnak be, amely békésen él együtt a falu ruszinságával, kilátástalan nyomorban, amelyben csak a vallás és az ahhoz való ragaszkodás nyújt némi vigaszt. A zsidó tematika miatt támadták a művet, hol antiszemitának, hol cionistának bélyegezve. (Spiró 1983, 68. p.) 1939-ben pedig, egyéb művek mellett, betiltották a terjesztését és postai szállítását.

A csehszlovák államfordulat csak háttér az egyik történetben, vagy még annyi sem, hiszen a politikai vagy akár társadalmi változásoknak ez az elzárt, archaikus közösség látszólag ellenáll. Erről a Sáfár Hanna szomorú szeméről című írásban a következőt olvashatjuk: „Senki se tudja, mik Isten szándékai Izraellel. Ki uralkodjék rajta? Először a magyarok voltak itt. Azután az oroszok. Azután a németek. Azután a románok. És most a csehek foglalják el az országot. Polanában egyébként ezeket a változásokat csak a csendőrök és fináncok sapkájáról lehetett észrevenni.” (Olbracht 1973, 139. p.) Ebből a részletből arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy ez a mélyen vallásos kárpátaljai zsidó közösség a hatalomváltásokat úgy élte meg, mintha ezek Isten akaratából történnének, de a közösség életét alapvetően nem befolyásolnák különösebb mértékben. A novella végére azonban egyértelművé válik, hogy Polana sem képes megőrizni ezt az idilli „történelmen kívüli” állapotát, Sáfár Hanna minden igyekezetük ellenére elhagyja a közösséget.

Az, hogy a polanai zsidók inkább a magyar nemzethez éreztek kötődést, több helyen is kitűnik, viszont nem hangsúlyos. Az egyik ilyen az Egán Edéhez fűződő anekdota, amelyben a zsidó szereplő, Sáfár Ábrám lányai derekukon a magyar trikolórt viselik, Egánt pedig három kis pohárban piros, fehér és zöld színű likőrrel kínálják. A hatalomváltáshoz fűződő legnagyobb kérdése a mélyszegénységben tengődő közösségnek csupán az, hogy a politikai változásoknak milyen gazdasági hozadékai lesznek rájuk nézve. A regény alábbi részlete is erről árulkodik: „A családi vagyon egyre fogyott, akárki is uralkodott. A csehek kiadtak egy rendeletet, amely szerint kereskedelmi forgalomban nem szabad magyar pénzt használni, mert fizetési eszközül kizárólag a cseh pénz szolgál. De hajlandók voltak beváltani a magyar pénzt: 100:100 arányban; száz magyar koronáért száz csehszlovák koronát adtak. Szörnyű helyzet volt ez; kétségbeejtő bizonytalanság.” (Olbracht 1973, 139. p.) A bizonytalanság abból származott, hogy a Tamás Mihály által ábrázolt kisvárosi környezethez hasonlóan itt is terjedtek irredenta eszmék, a helyiek nem tudták eldönteni, hogy a bekövetkezett állapot mennyire maradandó.

Multietnikus közeg – többnyelvűségi vonások

Az, hogy a vizsgált művek történései többnyelvű világba lettek helyezve, Tamás Mihálynál hangsúlyosabb. Regényében több alkalommal történik utalás arra, hogy a főszereplőt a regény nyelvétől eltérő nyelvi impulzus éri. Utazása során egy alkalommal például egy cseh katona is megszólal, ám ez a regényben többnyire magyar nyelven zajlik. Az alábbi jelenetben például ezt olvassuk: „A váróterem ajtajánál cseh katona állt őrt, és amikor otthonos nyugalommal akartak belépni, útjukat állta. – Nem lehet!” (Tamás é.n., 19. p.) Feltételezhetjük, hogy a valóságban egy ehhez hasonló jelenet csehül vagy esetleg németül zajlott volna, ám az író úgy döntött, ezt nem érzékelteti az olvasóval. Hasonló jelenetnek lehet az olvasó tanúja a regény végén, amikor újra megjelennek az utcák falain a sorozást hirdető plakátok. Erre a mozgósításra feltehetően IV. Károly puccskísérletének a következtében került sor. Egy korábbi, sikertelen próbálkozást követően Károly katonai erővel szerette volna végrehajtani a trónfoglalást, a később kudarcba fulladt kísérlet elején, 1921. október 20-án repülőjével érkezett Dénesfára. (Ormos 1998, 97. p.) A regény félreérthetetlenül erre az eseményre utal az alábbi mondatával: „Nem, ez a király már nem lóra ült, mint hajdani ősei, hanem aeroplán szárnyán vitte a magában erjedő végzetet a napfényes ősz ökörnyállal átszőtt nyugodalmas levegőjében.” (Tamás é.n., 199. p.). A főszereplőt, Ivánt is újra besorozzák, és az őrmestere így szól hozzá: „Nézze csak, ott az a harminc ember, vigye át őket a másik kaszárnyába. – Azután hozzátette magyarázatképpen. – Utóvégre tiszt volt, ennyit magára bízhatok…” (Tamás é.n., 200. p.) A hivatali nyelvhasználatot 1919-ben kettősség jellemezte, a polgári közigazgatás és Beregszász vezetése között még magyar nyelvű volt a kommunikáció, a katonai parancsnoksággal való kapcsolattartás pedig német nyelven folyt. (Szakál 2017b, 66–67. p.) Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében használt közös nyelv egyébként a német volt, bár törvény szerint a katonai vezetőknek meg kellett tanulniuk minden olyan kisebbségi nyelvet, amelyet legalább az újoncok 1/5-e beszélt. (Stergar 2019) Így a magyar katonák, akik szolgáltak a Monarchia hadseregében, egyértelműen a német vezényszavakhoz voltak szokva, és ez Tamás Mihály regényében is megjelenik. A fentebb idézett jelenet folytatásaként a főszereplő így fordul katonatársaihoz:

„– Fiúk, aztán milyen nyelven értitek a kommandót?

Az egyik hosszú, erős legény kiállt a sorból.

– Hát mi csak leginkább a német kommandót értjük, hadnagy úr.” (Tamás é.n., 200. p.)

A főszereplő azonban mindezek ellenére magyar nyelven kezd el vezényelni, amire az őrmester az alábbi módon reagál:

„– Így is jó… csak menjetek… az a fontos, hogy menjetek…” (Tamás é.n., 201. p.)

Kevéssé valószínű tehát, hogy a csehszlovák tiszt magyar nyelven fordult volna a jelenet elején a katonához. Előfordul azonban olyan helyzet is, amikor a szerző idegen szavakat helyez a magyar szövegbe. Erre példa az alábbi jelenet:

„Az egyik csendőr a tenyerét nyujtotta feléje.

– Legitimáce…

Iván előrehajolt, mint aki nem tudja, mit akarnak tőle.

– Legitimáce.

Iván németül felelt.

– Legitimation?

A csendőr már tudta, hogy aki ilyen nehezen ért, annak nincsen igazolványa. Németre fordította ő is a beszédet, a táskához lépett és intett Ivánnak.

– Kommen Sie…” (Tamás é.n., 50. p.)

A mindennapi, illetve hivatali nyelvhasználat mellett egy közösség nyelvi tájképében is tetten érhető a többnyelvűség, és nincs ez másképp a vizsgált regény esetében sem. Több utalás is történik a szövegben arra, hogy az államfordulat következtében megváltozott a Beregszász utcáin látható feliratok nyelve. Ilyen a már korábban idézett jelenet, melyben a főszereplő az utcán sétálva idegen feliratokat lát, illetve az alábbi leírás is: „Bent a városban a megcsendesült utcák képe fogadta őket. Lassanként eltűntek már a boltajtók fölül az egynyelvű táblák, és a cégfestők nehezen győzték a sok munkát.” (Tamás é.n., 128. p.) A többnyelvű környezet megjelenésének e formái teljesen természetesek voltak egy városi közegben, ám az is magától értetődő, hogy az Olbracht által közvetített hegyvidéki közegben nem feltétlenül jelennek meg ugyanezek a jelenségek.

Ivan Olbracht egy kis falu közössége életének egyes epizódjait mutatja be, és bár nála is kiderül, hogy együtt élnek itt ruszinok a zsidókkal, de a színes nyelvi közeg a szövegben nem jelenik meg. Az Átok völgye három novellája közül az első az, amelyben két, feltehetően cseh turista bukkan fel Polanán, akiket az egyik helyi, Ziszovics Bajnis kalauzol napokon át a vidéken. A hármójuk beszélgetése valószínűleg cseh nyelven folyt, csak helyenként jelennek meg a szövegben jiddis kifejezések, melyeket a szerző minden alkalommal lábjegyzetben magyaráz. Erre példa a novellából az alábbi részlet: „S így azalatt, míg a gömbölyded asszonyka turistakabátja zsebéből a melle fölött – ez az asszonyka igazán csinos! – kiveszi aranyszélű kis noteszét, és mindent beleír, Ziszovics Bajnis mindenféle nevet gondol ki: Cickesz és Tóchesz, Sameszova, Mikve, Ganef, Kóvetni, Tóla, Nagy Minhórec, Kis Minhórec, Nagy Kélev, és ha kell, akár három hétig is folytatja.” (Olbracht 1973, 40–41. p.) A többi történetben is felbukkannak időről időre jiddis kifejezések, ezzel éreztetve a helyi zsidó közösség nyelvhasználatát. Kiderül azonban a könyvből az is, hogy a helyi zsidók beszéltek magyarul, hiszen a Sáfár Hanna szomorú szeméről című történet egyik epizódjaként az egyik helyi zsidó, Sáfár Ábrám Egán Edével beszélget, feltehetően magyar nyelven, hiszen a lányai is a magyar trikolórt viselik az említett epizódban, illetve Egánt három pohárkából piros, fehér és zöld színű likőrrel kínálják. Utóbbiak alapján jutottam arra a következtetésre, hogy a beszélgetés is magyar nyelven folyhatott, ám Egán a korszak értelmiségijeként feltehetően kiválóan beszélt németül s csehül is. Olbracht tehát törekszik arra, hogy a hegyi közösség nyelvhasználatát, legalábbis a zsidó közösségét, a lehető leginkább érzékeltesse az olvasóval. A jiddis használata a novella történetének csúcspontján a közösségen kívül álló szereplő, Ivo kirekesztésére szolgál. „A béder jiddis nyelven beszélt, és olyan gyorsan ejtette ki a szavakat, hogy Ivo semmit sem értett a beszédéből. Az a tudat, hogy ő, az üzletember, akit nehezen lehetne eladni Európa bármelyik országában is, most a saját hazájában nem érti meg az emberek beszédét, elkedvetlenítette és ingerelte.” (Olbracht 1973, 292. p.) A nyelvválasztásnak, illetve a kódváltásnak ez a módja általánosan ismert és alkalmazott kommunikációs stratégia többnyelvű közösségekben, s célja az egynyelvű, kívülálló személy kizárása a társalgásból, az interakcióból, illetve annak jelzése, hogy a kirekesztett nem része a csoportnak. (lásd pl. Beregszászi 2004, 39. p.; Márku 2013, 146–147. p.)

Összefoglalás

Tanulmányomban a kisebbségi lét egyes aspektusainak megjelenését vizsgáltam a két világháború közötti kárpátaljai prózában. Két prózaíró, Tamás Mihály és Ivan Olbracht művei alapján dolgoztam, mivel mindketten a vizsgált időszakban éltek és alkottak, így feltételeztem, hogy az általuk ábrázolt közösségekben megjelenik az a társadalmi, kulturális, nyelvi és politikai valóság, amelyben ezek a művek születtek. A két szerző által lehetőségem nyílt két különböző írói nézőpontot megfigyelni, hiszen Tamás Mihály belülről, az általa ábrázolt magyar kisebbség egyik tagjaként írt erről a korszakról, míg Ivan Olbracht cseh író a többségi nemzet tagjaként, a kívülálló szemével látja és láttatja azokat a hegyi közösségeket, akikről riportjaiban és novelláiban ír.

A vizsgált művekben tetten érhető a többnyelvű közeg, bár ennek ábrázolását mindkét szerző más-más módon oldotta meg. Tamás Mihálynál a környezet, a közeg leírásaiban jelenik meg legtöbbször az, hogy a magyar mellett más nyelv is jelen volt Beregszászban az államfordulat idején. Az esetlegesen nem magyar anyanyelvű vagy nem magyarul megszólaló szereplők megnyilatkozásai szinte kivétel nélkül magyarul olvashatók a regény lapjain. Ez feltételezésem szerint annak tudható be, hogy a szerző a művét a teljes magyar olvasóközönségnek szánta, akik nem feltétlenül voltak a cseh nyelv ismerői. A nyelvi tájképre való utalásokból azonban egyértelműen kiderül, hogy a helyszín egy többnyelvű közeg. Ivan Olbrachtnál ezzel szemben kissé háttérbe szorul a többnyelvűség, illetve annak megjelenése a hegyvidéki falu mindennapjaiban. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy a szereplők többnyire egymással érintkeznek a történetekben. Összesen három alkalommal kerül kívülálló Polanába, két cseh turista, a magyar gazdasági szakember Egán Ede, illetve Sáfár Hanna kérője, Ivo Karadžič, aki csehül próbál a helyiekkel kommunikálni. Utóbbi szereplő az egyetlen, aki kommunikációs nehézségekbe ütközik, a helyiek ugyanis megpróbálják kirekeszteni őt azzal, hogy az általa kevéssé ismert jiddist használják, szándékosan kiszorítva őt a társalgásból.

Mindkét szerzőnél felbukkan a korban tapasztalható bizonytalanság; a művekben szereplő emberek nem gondolták tartósnak a bekövetkezett helyzetet, hiszen a két világháború közötti Közép-Európa fordulatokban gazdag történelemmel büszkélkedhet. Ez a bizonytalanság, a helyzet ideiglenesnek tekintése megjelenik a régió történeti szakirodalmában is (Szakál 2016), ami azt jelzi, hogy a két szerző (e téren legalábbis) valós helyzetet ábrázolt.

Ivan Olbracht vizsgált művében egy hegyvidéki falu közösségét ábrázolja, annak rétegződését, a kilátástalan szegénységet, illetve ami ez utóbbit valamelyest elviselhetővé teszi, az élet minden területére kiterjedő mély vallásosságot. Tamás Mihály regényében hangsúlyos szerep jut a kisebbségi létet most először megtapasztaló magyarságnak az új helyzethez való hozzáállásának. Érdekes megfigyelni, ahogyan a szereplők a határhoz viszonyulnak, hogyan állnak hozzá az államfordulathoz s a szülőföldjükhöz, és ezekből következtethetünk arra, mi jellemezte a két világháború közötti kárpátaljai magyarok mindennapjait.

Irodalom

Balla Gyula 1988. Korlátok és Korláthok ellen. Tamás Mihály életművéről. Irodalmi Szemle, 31. évf. 9. sz. 1078–1088. p.

Beregszászi Anikó 2004. A kárpátaljai magyarok kódváltási szokásairól. In Beregszászi Anikó és Csernicskó István (szerk.): Tanulmányok a kárpátaljai magyar nyelvhasználatról. Ungvár, PoliPrint, 36–43. p.

Csanda Sándor 1966. Tamás Mihály. Irodalmi Szemle, 9. évf. 8. sz. 727–729. p.

Csanda Gábor 2012. Tamás Mihály és Tamás Mihályné levélváltása Csanda Sándorral II. Irodalmi Szemle, 55. évf. 9. sz. 37–45. p. (https://irodalmiszemle.sk/2012/09/csanda-gabor-tamas-mihaly-es-tamas-mihalyne-levelvaltasa-csanda-sandorral-ii/)

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Csernicskó István–Fedinec Csilla 2019. Podkarpatszka Rusz eszméje a Csehszlovák Köztársaságban és a nyelvi viszonyok. In Csernicskó István és Fedinec Csilla (szerk.): „Ruszin voltam, vagyok, leszek…” Népismereti olvasókönyv. Budapest, Charta XXI Egyesület–Gondolat Kiadó, 117–137. p.

Fábry Zoltán 1968. Tamás Mihályra emlékezve. Irodalmi Szemle, 11. évf. 2. sz. 97–98. p.

Féja Géza 1933. Az irói szabadság sírjánál. Literatura, 8. évf. 201–202. p.

Horváth Krisztián 2013a. Egy (ön)kritikus cseh Kárpátalján. Nyelv és Tudomány, 2013. szeptember 17. (https://www.nyest.hu/hirek/egy-on-kritikus-cseh-karpataljan?force_desktop)

Horváth Krisztián 2013b. A gyarmat neve: Kárpátalja. Nyelv és Tudomány, 2013. október 2. (https://www.nyest.hu/hirek/a-gyarmat-neve-karpatalja-2)

Mádi Gabriella, 2020. The representation of the characteristics of minority identity in Péter Hunčík’s novel Borderline Case. In Tódor, Erika-Mária–Pál, Enikő–Dégi, Zsuzsanna–Mihály, Vilma-Irén (szerk.): Spaţii Intermediare/Spaces in Between. Cluj-Napoca, Editura Scientia, 151–164. p.

Marék Antal 1935. Tamás Mihály. Magyar Minerva, 6. évf. 4. sz. 120–121. p.

Márku Anita 2003. „Po zákárpátszki. Kétnyelvűség, kétnyelvűségi hatások és kétnyelvű kommunikációs stratégiák a kárpátaljai magyar közösségben. Ungvár, Poligráfcentr Líra.

Molnár D. István 2018. Perifériáról perifériára. Kárpátalja népessége 1869-től napjainkig. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Kalligram.

Olbracht, Ivan. 1973. Átok völgye. Nyikola Suhaj, a betyár. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Ormos Mária 1998. Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen, Csokonai Kiadó.

Papp Adrienn 2014. Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében. In Fedinec Csilla–Szoták Szilvia (szerk.): Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 268–282. p.

Passia, Radoslav 2016. Idegen a határon. A Keleti-Kárpátok a XX. századi közép-európai irodalmakban. Irodalmi Szemle, 59. évf. 10. sz. 11–32. p.

Plachta, Miloš 2009. Antal Stašek (JUDr. Antonín Zeman), 2. část (1843–1931). Semilské noviny. Informační měsíčník občanů Semilska. 31. březen 2009, roč. XVII, čís. 3, s. 13.

Spiró György 1983. Ivan Olbracht. Kelet-európai íróportrék, III. Jelenkor, 26. évf. 1. sz. 61–69. p.

Stergar, Rok 2019. Evolution of Linguistic Policies and Practices of the Austro-Hungarian Armed Forces in the Ear of Ethnic Nationalisms: The Case of Ljubljana-Laibach. In Prokopovych, Markian–Bethke, Carl–Scheer, Tamara (szerk.): Language Diversity in the Late Habsburg Empire. Leiden–Boston, Brill, 50–71. p.

Szakál Imre 2016. „…Egymásra zuhanó sűrű történések…” A csehszlovák hatalomátvétel Beregszászban az első világháborút követően. In Kónya Peter (szerk.): Prvá svetová vojna v Karpatoch– Első világháború a Kárpátokban– Перша світова війна в Карпатах. Prešov, Vydavateľstvo Prešovskej univerzity v Prešove, 295–308. p.

Szakál Imre 2017a. Telepesek és telepes falvak a Csehszlovák Kárpátalján. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram, 181. p.

Szakál Imre 2017b. „rendeletek szóról-szóra lefordítassanak…” Hivatali nyelvhasználat Beregszászban 1919–1920-ban. In Márku Anita–Tóth Enikő (szerk.): Többnyelvűség, regionalitás, nyelvoktatás. Tanulmányok a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont kutatásaiból III., Ungvár, RIK-U, 61–72. p.

Száz Pál 2016. Az etnográfiai írás sajátosságai és az idegenség alakzatai Ivan Olbracht kárpátaljai riportjaiban. Irodalmi Szemle, 50. évf. 1–2. sz. 60–81. p. (https://irodalmiszemle.sk/2016/02/4000/)

Száz Pál 2018. Ethnographic writing and the Subcarpathian reportages of Ivan Olbracht. In Németh, Zoltán–Roguska, Magdalena (szerk.): Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban. Transkulturalizmus a bilingvizmus v literatúre. Nyitra, Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, 61–70. p.

Szvatkó Pál é.n. Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói magyar elbeszélők. Budapest, Franklin, 5–24. p.

Tamás Mihály é.n. Két part közt fut a víz. Budapest, Franklin, 206. p.

Tamás Mihály 1984. Szép Angéla háza. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó, 134. p.

Zádor András 1987. Cseh irodalomról, cseh írókról. Irodalmi Szemle, 30. évf. 1. sz. 48–53. p.

Nemzetiségi műsorszolgáltatás a szlovák közszolgálati televízióban

Bevezetés

A közszolgálati műsorszolgáltatók működési szempontjukat tekintve a legtöbb európai országban hasonló elvekre támaszkodnak. A közszolgálati médiaszolgáltatás alapjai elsősorban a közvélemény kiegyensúlyozott informálására vonatkoznak, kereskedelmi érdekek nélkül, technikailag széleskörűen hozzáférhetők olyan programok bemutatásával, amelyek képet nyújtanak a társadalomról és mentesek a diszkriminációtól. A közmédiának mindenki számára elérhetőnek kellene lennie, beleértve a nemzeti kisebbségeket is.

A szlovák közszolgálati média, a Rozhlas a televízia Slovenska (a továbbiakban RTVS), tevékenységét a nyilvánosságnak nyújtott szolgáltatásként deklarálja, a lakosság koncessziós díjaiból finanszírozzák. Az RTVS fő feladatait ay 532/2010 Z. z. számú Törvény 5. §-a határozza meg. Ez magában foglalja a „Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvein a Szlovák Köztársaság lakosságának nemzeti és etnikai összetételének megfelelő időtartamon belüli tartalmilag és regionálisan egyensúlyban levő programok közvetítését”.[1]

Amellett, hogy az európai közszolgálati médiák működésére jellemző egy globális szint, kiemelten fontos az úgynevezett nemzeti vagy regionális szint, amit az erős lokalizáció jellemez. A globális szint bizonyos működési szabályokat, elveket jelent, melyeket a legtöbb európai országban alkalmaznak. „A közszolgálati műsorszolgáltatás politikai kereteit az 1994. december 8-án, Prágában megrendezett, a tömegkommunikáció területén folytatott, politikáról szóló negyedik európai miniszteri konferencia »A közszolgálati műsorszolgáltatás jövője« című határozatával szabta meg. Az Európa Tanács tagországai megerősítették elkötelezettségüket: a programozás és a szolgáltatások szervezése oly módon, hogy széles közönség számára érdekes legyen, és ugyanakkor megfeleljen a kisebbségi csoportok igényeinek.” (Sečík 2008, 21–53. p.)

A nemzeti vagy regionális szint inkább a belső környezeti tényezőkre vonatkozik, különösen az aktuális politikai és társadalmi helyzetre, a média törvény általi szabályozásra, a lakosság nemzetiségi összetételére, igényeire, a médiakultúrára, de a társadalom morális szintjére, demokratikus gondolkodására is. Bár a globalizációs trendek már nagyban befolyásolják a közmédia tartalmi kínálatát is, a szakirodalom úgy véli, hogy ez az ún. globális hálózat inkább decentralizált és erősen lokalizált (Rétfalvi 2012, 388. p.). Sőt, még országos szinten sem egy homogén közegről beszélünk, beleértve a nemzeti kisebbségeket érintő viszonyrendszereket. Éppen ezért a nemzetiségi műsorszolgáltatás vizsgálatánál, az általános működési elvek figyelembevétele mellett, a funkcionalitás és a célcsoport igényeinek pontos definiálása legalább olyan fontos tényezők. A médiakommunikációs szakemberek a befogadó közeget sem egy teljes mértékben a médiaüzenet alárendelt, passzív résztvevőjének tekintik. (Jirák 2015, 223. p.) Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy azon túl, amit a média „kódolva” közvetít, adott esetben a képernyő sugároz, a közönség képes ki-, illetve átértékelni és a maga módján értelmezni vagy úgymond „dekódolni.” (Bajomi-Lázár 2008, 179. p.)

McLuhan (McLuhan 2011, 326. p.) a televízió hatásainál megjegyzi, hogy maga a fogyasztó is egyfajta képernyővé válik. Hogy milyen mértékben tükröződnek vissza a látottak és hallottak, folyamatos kutatás és vita tárgya (kultivációs elmélet – Griffin 2003, 359. p.), az azonban vitathatatlan, hogy valamilyen mértékben a fogyasztó magáévá teszi ezt a tartalmat és az leképződik gondolkodásán és magatartásán is. Arra a kérdésre, hogy miért fontos a közszolgálati média szempontjából a műsorkészítés a nemzeti kisebbségek számára, nemcsak a kisebbségek szempontjából lehet érdemleges választ adni, hanem a nemzeti többség demokratikus gondolkodása és szociális érzékenysége szempontjából is.

Demográfiai kitekintő

Szlovákia sajátos a lakosság nemzetiségi összetételét tekintve. A szakirodalom többnemzetiségű országként is definiálja. (Poláčková 2017, 102. p.) A magyar nemzetiségű lakosság jelenleg csaknem 8-9%-át alkotja az összlakosságnak. A szakirodalom több helyen is felhívja a figyelmet a szlovák–magyar kisebbségi viszonyok és kapcsolatrendszerek egyediségére. A történelmi háttér tehát még száz év elteltével is meghatározó a két nemzet kapcsolatában és önmaguk definiálásában. A kisebbségi kérdéseket és a kapcsolódó jogszabályokat számos monográfiában és tanulmányban tárgyalják. Jelenleg a magyar szerzők több publikációja elérhető a témában. „A környező országokban élő magyar közösségek demográfiai, kulturális, társadalmi, politikai és jogi helyzete soha nem volt azonos. Ez a tény természetes következménye a számuk alakulásának, a területi struktúrájuknak, de az egyes államokban bekövetkezett politikai fejleményeknek is.” (Halász–Petráš 2018, 122. p.)

A nemzeti kisebbség definíciója szerint „egy adott társadalom azon tagjainak csoportja, akik nem a többségi nemzettel identifikálódnak, hanem egy olyan másik nemzettel, amelynek van állama, vagy egy olyan nemzet tagjainak tartják magukat, amelynek ugyan nincs állama, de saját állam létrehozására törekszik. A nemzeti identitás ideáltípusa magában foglalja a közös nyelvet vagy nyelvjárást, a közös kultúrát, szokásokat, a közös történelemre vonatkozó emlékeket, továbbá a közös lakóterületet”. (Andorka 2003, 335–336. p.)

A 2011. évi népszámláláson alapuló demográfiai mutatók szerint Szlovákiában a magyar nemzetiségű állampolgárok a lakosság 8,5%-át teszik ki, azaz 458 467 lakosról beszélünk. Tíz évvel korábban, 2001-ben ez a szám még magasabb volt: 9,7%. A magukat magyar nemzetiségűnek valló lakosok száma 1961 óta folyamatosan csökken, 1961-ben az összlakosság 12%-át tették ki.

A legnagyobb etnikai csoportot Szlovákiában a romák alkotják. A magukat romáknak valló lakosok száma a legutóbbi, 2011-es népszámláláskor nőtt, körülbelül 100 ezer volt, és a népesség 2%-át képviselik. Tíz évvel korábban, 2001-ben, ez az arány 1,7 százalék volt. A további nemzetiségek és etnikumok Szlovákiában a népesség kevesebb mint 1%-át teszik ki: a csehek 0,6%-ot, a ruszinok 0,6%-ot, az ukránok 0,1%-ot.[2]

Magyarországon a legnagyobb aranyában a roma etnikai csoport van képviselve. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás alapján a népesség körülbelül 3,18%-át teszi ki, ami 315 583 lakos. A második legnagyobb nemzeti kisebbség a németek (1,8%), 185 696 lakos. Más nemzeti kisebbségek kevesebb mint egy százalékát teszik ki az összlakosságnak. A szlovák nemzetiségű népesség Magyarországon kb. 0,35%-ot tesz ki, azaz 35 208 lakost jelent. Összehasonlítva a 2011. évi adatokat a 2001. évi adatokkal, kiderül, hogy 2011-ben több lakos (315 583) vallotta magát roma nemzetiséghez tartozónak, mint 2001-ben (205 720). Körülbelül 120 000 lakos vallotta magát a német nemzetiséghez tartozónak 2001-ben, ez a szám tíz évvel később, 2011-ben 185 696-ra nőtt.[3]

Szociológusok által hangsúlyozott, hogy az önrendelkezési adatok sokszor nem a nemzetiségek asszimilációjának vagy népességnövekedésének valódi növekedését tükrözik, hanem inkább egy adott társadalmi környezetben fennálló politikai-társadalmi légkört és önértékelést. Ehhez kétségkívül hozzájárulhat a nemzeti kisebbségeknek a médiában történő természetes megjelenése is, valamint a nemzetiségi műsorok minősége, ami annak igyekezetét jelezheti a társadalomban, hogy a kisebbségek értékes részét képezik a közösségnek.

Műsoridő

A szlovák RTVS közszolgálati televíziónak három televíziócsatornája van, 2019 decemberétől gyarapodott a harmadikkal, amely főként a televíziós archívumból meríti a tartalmat. Műsorokat és programokat a nemzeti kisebbségek számára rendszeresen a Dvojka csatorna sugároz.

Az RTVS fő feladatait a 2. sz. Törvény 5. §-a (532/2010 Coll.) határozza meg. A törvény magában foglalja többek között azt is, hogy a Szlovák Köztársaságban élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvein a lakosság nemzetiségi összetételének arányaiban megfelelő időtartományban biztosítanak programokat.[4] A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy például a nemzetiségi kisebbségek számára készített programnak a teljes sugárzási idő kb. 8-9%-át kellene kitenniük, de a valóságban a napi sugárzási idő közel 3%-át sem töltik be.

A nemzeti kisebbségek képviselői úgy vélik, hogy ez az időkeret nem megfelelő, mert a nemzeti adások aránya nem felel meg a lakosság és a nemzeti kisebbségek összetételének. 2019-ben jelentette be az RTVS nemzeti műsorszórás igazgatója, Lovász Attila, hogy a nemzeti kisebbségi műsorok aránya növekedni fog, ennek feltétele a Trojka csatorna elindítása volt. Sajnos a gyakorlatban, egyelőre, a harmadik csatorna nem tölt be olyan funkciót a műsorszolgáltatásban, amellyel gyarapítaná a saját gyártású szlovák nyelvű programok számát és amellyel egy komolyabb koncepció kidolgozását sejtetné a néző számára, feltételezve, hogy így nagyobb időkeret jutna a nemzetiségi műsoroknak. 2020 augusztusában az RTVS tanácsának ülésén mutatta be a nemzetiségi műsorszolgáltatás állapotáról és fejlődéséről szóló, a 2011–2019 közötti időszakra vonatkozó komplex jelentést Lovász Attila, a nemzetiségi adások részlegének igazgatója. A roma adás esetében megháromszorozódott, a magyar adás esetében pedig megduplázódott az adásidő: „Míg 2011-ben 1–1,5 százalék körül mozgott, jelenleg a becslés szerint eléri a 3,7 százalékos szintet. A nemzetiségi műsorszolgáltatásnak 154 000 állandó hallgatója van” – részletezte Lovász.[5] Ez azonban még mindig nem éri el azt az időtartományt, amelynek a magyar nemzetiségű lakosok százalékban kimutatott aranyának (kb. 8%) kellene megfelelni.

Az időkeret megnövelésére való törekvés mellett fontos volna egy olyan célkitűzés vagy koncepció kidolgozása is, hogy milyen tartalom lenne a legoptimálisabb a nemzeti kisebbségeknek. Vagy talán pont fordítva. Először egy konstruktív, hosszú távú programterv kidolgozását kellene sürgetni, annak pozitív integrációját a műsorkínálatba, küldetését és üzenetét a célközönség felé. Például a hírműsorok esetében a nemzeti kisebbségek nyelvén közvetített híradásoknak a „hírblokk” egy stabil részét kellene képeznie. Másfelől feltételezhető, hogy az eddig kisebbségi műsoroknak otthont adó Dvojka csatorna lenne a jövőben egy ún. közösségi (nemzetiségi) vagy regionális csatornája a közmédiának, mely egyfajta kommunikációs „csatornává” válna a kultúrák, a kisebbségek és a régiók közötti párbeszédben. Itt korrekt műsoridőt kaphatnának a kisebbségi nyelvű adások, de beépíthetők lennének olyan szlovák nyelvű műsorok is, melyek a térség sokszínű jegyeit mutatnák be a gasztronómián, művészeten, turizmuson keresztül a közép-európai térségre kivetítve.

Kisebbségi nyelvű televízió-adások

Az RTVS híreket közvetít magyar, ruszin, szerb és roma nyelven is. A magyar nyelvű hírformátum hétköznap látható a Dvojka csatornán, a hazai és a déli régiók híreit tartalmazza. A magyar nyelvű hírek jellemzője, hogy többnyire teljes egészében magyar nyelven készülnek, szlovák felirattal, vagy szlovák nyelven készített interjúknál magyar felirattal. Adásidejük kb. 8 perc. Ruszin és szerb nyelven a hírek hetente egyszer egy hírcsokorban láthatók 8 perces időkeretben. Gyakorlati szempontokat figyelembe véve az utóbbiak szerepe a kisebbségi hírszolgáltatásban nehezen értelmezhető. A hírek alapfunkciója ugyanis az, hogy friss, aktuális információkat tartalmazzanak. A karácsonyi ünnepek előtt és alatt megfigyelhető ezeknek a programoknak a hiánya, ami szintén nehezen értelmezhető, hiszen ha ezek a műsorok abból a célból készülnek, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén is elérhetők legyenek a legaktuálisabb információk, akkor ennek általános érvényűnek kellene lennie, nem pedig időszakosnak. Ezekre a formátumokra jellemző, hogy a vizuális kompozíció, illetve a háttér más, egyszerűbb, mint a szlovák nyelvű híreknél. A vizuális megkülönböztetés önmagában nem negatív jelenség, akár számos objektív oka is lehet, de ilyenkor is fontos tényező az arculat[6] kialakítása, ami magában foglalja a kifelé irányuló tudatos kommunikációt is.

A közszolgálati médiákra jellemző, hogy erősen lokalizáltak, adottságaikat nézve nehezen állítható fel egy általános mérce, mégis érdemes kitekinteni a környező országokba, konkrétan a nemzetiségi vagy idegen nyelvű műsorok terén. A magyar közmédia (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, a továbbiakban MTVA) a híreket angol, német, orosz és kínai nyelven közvetíti a késő esti órákban, időtartamuk körülbelül 7-8 perc. Megjegyezhető e téren, hogy a magyar közmédia egy külön hírcsatornával rendelkezik, ahol ezekkel az idegen nyelvű hírösszefoglalókkal naponta élőben jelentkeznek és a hírcsatorna szerves részét képezik.

A cseh közszolgálati média (Česká televize, a továbbiakban ČT) lengyel nyelven közöl hírösszefoglalót. Csehországban a morva kisebbség után a szlovákok (1,4%), az ukránok (0,5%) és a lengyelek alkotják (0,4%) a legnagyobb számú nemzeti kisebbségeket. Számszerűsítve a 2011-es népszámlálás alapján az ukrán kisebbség 53 253 lakost jelent, a lengyel pedig 39 096-ot.[7] A cseh ČT közmédia lengyel nyelven közöl hírösszefoglalót heti egy alkalommal. A 2011-es népszámlálás során Csehországban kb. 24% nem vállalta fel nemzetiségét vagy nem vallotta magát egyik nemzetiséghez tartozónak sem, ami magas szám.

A nemzetiségi műsorszolgáltatás tekintetében a hírösszefoglalók mellett valamivel nagyobb teret kapnak az ún. „magazin formátumú” műsorok vagy olyan programok, amelyek a nemzeti kisebbségek kultúráját és életét mutatják be.

A szlovák közszolgálati média az Otthon vagyunk – Sme doma című magyar nyelvű magazint 2015 áprilisa óta minden szerdán adja a Dvojka csatornán. A műsor nyáron és például a karácsonyi ünnepek alatt sem látható, ami sajnálatos nézői szempontból, hiszen ezekben az időszakokban a déli régiókban megrendezésre kerülő fesztiválok, vásárok, hagyományos táborok is helyet kaphatnának a műsorban, illetve az ünnepi hagyományok bemutatása, receptek elkészítése is alternatív megoldás lehetne egy ünnepi adásban. A Szlovák Rádió épületében rendszeresen koncertet adnak magyar zenészek is, ezek felvételei időközönként szintén teret kaphatnának a műsorban. A magazin terjedelme 25 perc és általában három témát tartalmaz, nézői szemmel sokszor hiányzik az exkluzív tartalom vagy az aktualitás a riportokat illetően, emellett gyakran a kellő dinamika is hiányzik.

Az Otthon vagyunk – Sam khere című roma magazin 2017 januárja óta látható a Dvojkán, ugyancsak hetente egyszer 25 perces időtartamban. A műsor nyáron szintén nem található a kínálatban, és 2019 decemberében is csak kétszer jelent meg a televízió képernyőjén. Meglehetősen monotematikus, főként szlovák nyelven adják roma felirattal. Ez esetben is sokszor hiányozik az autentikusság, egy-egy ismert arc megjelenése programban, ami életszerűbb és melegebb hangvételt adna a műsornak.

A ruszin magazin havonta kétszer – a nyár kivételével – látható a Dvojka képernyőjén, és a Szlovákiában élő ruszin nemzeti kisebbség életéről számol be.

A fent említett programokon kívül a Dvojka havonta háromszor, 25 percben adja a Szláv magazint Slovanský magazin. A szlovák közszolgálati televízió heti egyszer jelentkezik Família c. műsorával, amely szlovák nyelven látható és egy-egy olyan családot mutat be, amelyben különböző kultúrák és nyelvek találkoznak, vagy olyan családot, melynek egy része Szlovákiából elköltözött, vagy épp Szlovákiában talált új otthonra.

Az említett magazinszerű műsorok esetében a legnagyobb hiányosság a programok pozicionálása és definiálása a célközönség számára. Ezt a kérdést egyszerűbben is fel lehet tenni: milyen céllal készülnek ezek a műsorok? A kisebbségi műsorok bebiztosítása iránti elvárás teljesítéseként, vagy valóban a közösség szolgálatában állva a kisebbségek támogatása érdekében? Ugyanakkor különbséget kell tenni azok között a műsorok között, amelyek a kisebbségek nyelvén a kisebbségekhez szeretnének szólni és azok között, amelyek a kisebbség által képviselt kultúra és tevékenység által a többségi nemzethez is szeretnének szólni.

Érdemes ezen a téren is kitekinteni a környező országokba, és bár minden ország sajátos összetételű a nemzeti kisebbségek tekintetében, közös bennük, hogy valahány közép-európai országban számottevő nemzeti kisebbség él.

Csehországot, Magyarországot és Szlovákiát összevetve, Szlovákia „rendelkezik” a legnagyobb arányban egy adott nemzetiséghez tartozó kisebbséggel. Magyarországon a sokkal kisebb arányban képviselt nemzeti kisebbségek sokszor hasonló időtartamban kapnak anyanyelvükön készített saját magazinműsorokat, mint a szlovák közmédiában.

A Roma magazin a legnagyobb számú etnikum számára nyújt tartalmat. A magazin magyar nyelven van közvetítve. Ez összefügghet a 2011-es népszámlálási adatokkal, amelyekből kiderül, hogy a roma (a statisztikai kimutatás „cigány” megnevezést használ) nemzetiségűek közül nagyon csekély azok száma, akik anyanyelvükként nem a magyart jelölték volna meg. „A magazin célja a roma közösség megismertetése, hagyományainak ápolása, pozitív üzenetek közvetítésével. A műsorban általában több, különböző témájú bejátszást láthatnak a nézők, amelyek között a közéleti szereplők, események, hírek, aktualitások bemutatása, valamint miniportrék, művészek, hétköznapi emberek, közösségek, szociális problémák, ezek megoldására irányuló állami és civil kezdeményezések, kulturális események megjelenítése egyaránt helyet kap.”[8]

A szlovák nyelven és a Magyarországon élő szlovák nemzeti kisebbség számára Domovina c. szlovák magazin látható heti egy alkalommal a DUNA TV csatornáján 25 perces időtartományban. A televízióban kétperces ajánlóval is találkozhat a néző. A program neve csak szlovákul van megnevezve, és a szlovák nemzet gyökereihez nyúl vissza, mivel a „domovina” szót magyarra fordítva tágabb értelemben úgy értjük, mint otthon vagy a szülőföld. A magazin felvezető zenéje Karol Duchoň V dolinách c. dalának akkordjaiból áll.

„A Domovina hetente jelentkező szlovák kulturális magazin. Tájékoztat a magyarországi szlovákság kultúrájáról, történelmi, zenei, eszme- és művelődéstörténeti, tudományos, gasztronómiai, etnográfiai értékeiről, valamint küldetésének tartja az anyaország, Szlovákia értékeinek bemutatását is. A műsorban rendszeresen készülnek monotematikus adások, dokumentumfilmek is.”[9]

A Rondó Magazin egy magazin hat nemzeti kisebbség – a bolgárok, görögök, lengyelek, örmények, ruszinok és ukránok – számára, amelyek különféle kultúráik mindennapi életét vizsgálják. Az adás ideje mindig csütörtökön, 19:20-kor a Duna TV-n.

Csehországban nagyon alacsony egy konkrét nemzeti kisebbséghez magukat valló lakosok száma. A morva után a legnagyobb aranyában a szlovák kisebbség van képviselve, utána az ukrán és a lengyel. Az előbbi kettőnél nem találtunk nemzetiségi nyelvű műsort a kínálatban, egyedül lengyel nyelvű hírösszefoglalót. Ezen kívül érdekes népszámlálási adat, hogy közel 23% vallotta magát más nemzetiségűnek, mint cseh, de hivatalosan egyikhez sem sorolta magát. Ezért talán indokolt is, hogy a cseh közszolgálati média mindjárt három magazint is kínál a többnyelvűség, sokszínűség, multietnikusság témáira fókuszálva. Ilyen program például a Sousede (magyarul „Szomszédok”), a Domov můj (magyarul „Az én otthonom”) és a Babylon c. műsor.[10] A Sousede c. program havi egy alkalommal 25 perces időtartományban látható, a műsörkészítők pedig így jellemzik a televízió weboldalán: „A Szomszédok (Sousede) című havi magazin naprakész képet nyújt a nézőknek a kisebbségek és a külföldiek életéről hazánkban, annak érdekében, hogy erősítsék a társadalomban élő más nemzetiségek általános tudatosságát. A ciklus feltérképezi a kulturális és életszokások összefonódását és kölcsönös hatását, a kisebbségek tagjai által történő megőrzésüket, valamint a cseh környezet esetleges változásait. A társadalmi integráció általános szempontjaival, valamint az együttélés hosszú távú és mindennapi problémáival foglalkozik. A megkomponált műsor mottója, amelyből a neve származott, hogy a szomszédaink ablakaiba kell nézni. Megérteni és megismerni társadalmunk sokszínűségét, és megkönnyíteni a közös kommunikációt közös házunkban, amely a Cseh Köztársaság.”[11]

A Babylon c. műsor egy dokumentumsorozat, amely hetente egyszer látható a cseh közmédia képernyőjén. Egy hosszú múltra visszatekintő műsor, amely már 2004 óta megtalálható a televízió állandó műsorai között. Jelenleg heti egyszer adják, témaiban pedig nagyon átfogó, és az életből merített történekre fókuszál. A televízió honlapján röviden a következő olvasható: „A külföldön élő csehek, a Csehországban élő külföldiek története, a különféle nemzeti és etnikai kisebbségeket képviselő személyiségek története.”[12]

A Domov můj c. műsor pedig kivételesen a bevándorlók, főleg bevándorolt családok helyzetét mutatja be Csehországban, főként abból a célból, hogy a többségi nemzet előítéletek nélkül tudjon alkalmazkodni a kisebbségekhez és integrálni tudjanak egy másik kultúrából érkező közösséget: „Az Otthonom című műsor azoknak a családoknak az életét térképezi fel, akik a világ különböző pontjairól érkeztek, és Csehországot választották új otthonuknak.”[13]

E rövid kitekintőt elemezve is látható, hogy a három vázolt ország különbözik nemzetiségi összetételét tekintve, és sajátos módon próbálják a különböző nemzetiségi műsorokat beépíteni a közmédia műsorkészítésébe. És ez nem csak a nemzeti műsorokat érinti, hanem minden olyan programot, amely a nyelvi és kulturális különbséget érinti. Ezeknek a műsoroknak az üzenete és küldetése pedig sokkal nagyobb annál, minthogy egy kötelezően letudott és beiktatott műsor legyen a programtervben.

Médiaszemlélet, fogyasztói elvárások és piaci adottságok

Ma már egyáltalán nem vitatható, hogy a médiának nagyon nagy szerepe van a világról alkotott képünk megformálásában. Hatással van ránk az, amit a képernyőn látunk, észlelünk és az, aminek a média kiemelt fontosságot tulajdonít. Minden, amit látunk a televízió képernyőjén vagy fordítva, nem tapasztalunk, valamilyen formában nyomot hagy a gondolkodásunkban. Számos tömegkommunikációs szakértő egyetért abban, hogy a média szimbolikus hatalommal bír. Pozitív üzenettel bírhat a nemzeti kisebbségek számára nyújtott programok puszta létezése is, ami képviselheti azt az általános nézetet, hogy társadalmunk bizonyos fokú toleranciát elvár a többségi társadalomtól a mindennapi életben is. Kétségkívül befolyásolja a kisebbségekről alkotott kollektív képünket az is, hogy a kisebbségi nemzethez tartozó személyek hogyan jelennek meg a képernyőn. A magyar anyanyelvű vagy magyar gyökerekkel rendelkező meghívott vendégek egyes szórakoztató programokban a jó humor garanciáját képviselik-e, vagy az irónia tárgyát képezik-e a rossz kiejtés miatt.

A médiát a társadalom alrendszerének is definiálják. „A médiarendszer kifejezés a társadalmi rendszer lényegére utal, a médiális-szociális rendszer nagy hatással van a lakosság széles rétegeinek gondolkodására és viselkedésére, valamint az egész társadalmi rendszer minőségére.” (Remišová 2012, 20. p.)

Példaként említhető az is, hogy a szlovák közmédiában a szlovák nyelvű hírek és a nemzetiségi kisebbségek nyelvén sugárzott hírek más vizuális kompozícióban jelennek meg (az utóbbiak rovására), minimális időtartamban és előnytelen műsoridőben. Ez is egy példa arra, hogy a média milyen eszközökkel képes pozitív példát mutatni a többségi nemzet és nemzeti kisebbségek részére készített műsorok észlelése között. A magyar közmédia például e tekintetben kreatívabb és innovatívabb, bár a kulturális sokszínűséget azért nagyon óvatosan közelíti meg. A cseh közszolgálati televízió a nemzeti kisebbségek nyelvén alig közöl műsorokat, ennek egyik oka lehet a nemzeti kisebbséghez tartozó (valló) lakosok alacsony száma. Ezzel ellentétben meglehetősen aktuális és a társadalom egészét érintő kérdésekkel is foglalkozik a nemzeti hovatartozás megfogalmazása terén, és főként a Csehországba bevándorolt lakosok bemutatására fókuszál. Ezeket dokumentumsorozatokban dolgozza fel.

Szlovákia mondhatni valóban specifikus e tekintetben, és kimagaslóan magas a magyar nemzeti kisebbség aránya az említett országok nemzetiségeivel összevetve. A szlovák közszolgálati televízió láthatóan igyekszik több nemzeti kisebbség részére is anyanyelven műsorokat biztosítani, ami pozitív jelenség. A legnagyobb számban képviselt kisebbségeknek heti szinten magazinnal is jelentkezik. Ami hiányossága ezeknek a műsoroknak, az az, hogy hangnemük sokszor nagyon kimért, témáikat és időtartamukat illetően pedig nagyon limitáltak a célközönséget tekintve.

Összességében elmondható, hogy a nemzetiségi nyelvű és a kisebbségekről szóló műsorok tekintetében szükséges volna egy egyértelmű pozicionálásra, definiálásra és tartalmi szinten egy hosszú távú koncepció kidolgozására a szlovák közszolgálati televízióban, illetve az online térben való aktívabb megjelenésre is, ezenkívül vagy ezzel együtt pedig olyan programok készítésére, amelyek elősegítik a megismerés és egymásról alkotott kép kiszélesítését is. Az online platform összekapcsolása más tömegkommunikációs csatornákon lévő mediális tartalommal ma már szinte elengedhetetlen. A hagyományos közlésmódok ma már önmagukban nehezen értelmezhetők, ugyanis ezeket a gátakat a technológia felszámolta és a mediális tartalom „konvertálhatóvá” vált. A tartalom pedig nem csak nézőket, hallgatókat és olvasókat szólít meg, de közösségeket alakít ki, amelyek a tartalomhoz bármikor hozzáférhetnek, megoszthatják azt időkeret és műsoridő nélkül.

Irodalom

Andorka Rudolf 2003. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris Kiadó.

Bajomi-Lázár Péter 2008. Média és társadalom. Második, bővített kiadás. Antenna Hungária.

Halász, Ivan–Petráš, René 2018. Menšiny, vysoké školy a právo. Praha, Auditorium.

Jirák, Ján–Köpplová, Barbara 2015. Masová média. 2. přepracované vydání. Praha, Portál.

McLuhan, Marshall 2011. Jak rozumět médiím. Druhé, revidované vydání, Mladá fronta.

Reichardt, David 2017. Ethnicity in Slovakia: Hungarians, Slovaks and the Search For a Cross-Cutting Effect In Poláčková, Zuzana et al. 2017. Minority Policies in Central and Eastern Europe in Comparative Perspective. Bratislava, Vydavateľstvo SAV.

Remišová, Anna 2012. Etika médií. Bratislava, Kalligram.

Rétfalvi Györgyi 2012. Új média. In B. Bernáth István–Pais Károlyné–Rétfalvi Györgyi–Szilágyi Erzsébet–Turi László: Média, kultúra, kommunikáció. Budapest, Libri.

Sándor Imre 2000. Marketingkommunikáció kézikönyve. Budapest.

Sečík, Ivan 2008. Význam verejnoprávnych médií v politickom a kultúrnom systéme spoločnosti. Studia Politica Slovaca, 1. évf. 1. sz. 21–53. p.

Gróf Pálffy Kata, Illésházy nádorné vagyona 1612-ben

A végrendelet az írásbeli kommunikációnak nagyon sajátságos műfaja. Az egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig az igazságot tartalmazza egy adott időben. Sőt, írója a lehető legpontosabban kívánja bemutatni vagyonát, örököseit, a közeli és távoli rokonokat, ismerősöket, hogy azok később megfelelően értelmezzék, kapják meg a nekik jutó örökséget. Éppen ezért tudjuk meg olyan személyek pontos nevét, rangját, akik csak abban szerepelnek, és nagyon sok esetben a családok, főként nemesi famíliák hiányzó láncszemeit is pótolni lehet a családfájukon, több száz éves genealógiájukban.

Pálffy Kata végrendelete[1] még abban is különbözik másokétól, hogy nem lévén közvetlen örököse (élő férj, gyermek, unoka), testamentumában mindenét szétosztja. Tehát megtudhatjuk belőle, hogy egy főúrnő mekkora vagyonnal rendelkezett a 17. század elején. És ez csak az övé volt, nincs benne a férjéé. Hogy mindezt megértsük, ismernünk kell hozzá a házastársa végrendeletét is: ebben olvashatjuk, a két fél megállapodott, hogy mindegyikük maga rendelkezik a házasságba hozott, a saját maga által később szerzett, kapott, ingó és ingatlan vagyonrészéről. A férj így ír erről: „E vallás noha nem alkalmasnak tetszik vala nekem, de azért én ellene nem szóllottam, minthogy az én szerelmes atyámfia szabad volt az övével…”

Mielőtt részletesen tárgyalnánk a címben adott témát, meg kell ismerkednünk részletesebben a két fél családjával, életével és a férj által saját kezűleg írt végrendelettel is – bár valójában nem annak az elemzése a célunk.

A férj, illésházai Illésházy István[2] a maga korának talán leggazdagabb főura volt az akkori Magyarországon. 1541 márciusában született, 1609. május 5-én halt meg Bécsben. Az egyik birtokán, Bazinban temették el 68 éves korában. Apja Illésházy Tamás Pozsony vármegyei alispán, édesanyja pedig Földes Zsófia volt. Az ő halála után az apa újra nősült, csebi Pogány Annát vette feleségül, aki a férje halála után Eördögh Ferenc felesége lett. (E névre később lesz még szükségünk.) Illésházy első felesége monyorókeréki Erdődy Péter horvát bán lánya, Anna (szerdahelyi Dersffy István özvegye) volt, kitől gyermekük nem született. Ennek halála után erdődi Pálffy Katát vette nőül. Istvánék heten voltak (élő) testvérek, róluk, a házastársaikról, gyermekeikről a későbbiekben lesz szó az öröklődésnél. A történészek eléggé eltérően ítélik meg Illésházy magánéletét és a politikában betöltött szerepét. Második nősülését kimondottan érdekházasságként írják le. Azonban a fennmaradt levelezésük ennek többszörösen ellentmond. 1603-ban a király elleni hűtlenséggel, felségsértéssel vádolták meg, ekkor Lengyelországba távozott, s ott élt önkéntes száműzetésben három évig. Vagyonának nagy részét elkobozták (így Likava várát, a pozsonyi házát), feleségének pedig – mint az írja – néha szinte nem volt hol aludnia sem. Ez a kijelentés túlzás, hisz birtokaiból több is megmaradt, a kiterjedt rokonságuk bármelyik tagja pedig befogadta volna a feleséget akár hosszabb időre is, ahogy a nemesi családoknál ez szokásban volt. A lengyel tartózkodás idején Pálffy Kata mindent megtett, hogy férjét felmentsék a hűtlenség vádja alól. Sokat utazott ezért Olmützbe, Prágába, Pozsonyba, leveleket írt, nagy összegeket ajándékozott a vélt pártfogóknak. Nem hinnénk azt, hogy mindezt csupán azért tette, hogy a birtokaikat visszanyerjék. Végül 1606-ban a férjet fölmentették a vád alól, visszatérhetett Magyarországra, s jószágaik nagy részét vissza is kapták. És hogy a királyi bizalom nem rendült meg Illésházy iránt, azt legfőképp az bizonyítja, hogy későbbi vitézi tettei miatt 1608-ban az ország első emberévé választották, sőt, ő lett Magyarország első protestáns vallású (nem katolikus) nádora. Ezt a tisztséget haláláig töltötte be. Hogy miért írt 1596. július 6-án „Rozomberghben”[3] végrendeletet, nem derül rá fény, hisz nem volt beteg, és csak 13 év múlva halálozott el. (Későbbi testamentumáról, vagy az előzőnek a megváltoztatásról nem maradt fönn okirat. Pedig azalatt sok esemény történt a családban: halálozások, házasságkötések, a korábban említett gyermekek felnőttek már, újabb rokonokkal bővült a család stb.). Második házasságát 1586-ban, mai szemmel nézve fiatalon, körülbelül 45 évesen kötötte, azonban ebből sem maradt utóda, gyermeke, aki tovább vitte volna a családnevet, és örökölhette volna a hatalmas vagyonát.

Nézzük ezután, hogy mit tudunk a második feleségről, Pálffy Katáról,[4] aki 74 (!) évesen halt meg (*1542. december – †1616), természetesen csak azt, ami e témához kapcsolódik. Apja, Pálffy Péter 1568-ban egy törökök elleni ütközetben esett el. Anyja Dersffy Zsófia volt, aki nyolc élő gyermeknek adott életet. Katalin első férje a később kihalt, horvát eredetű lepoglavai Krusics János[5] volt (*1525? – †1581). Családnevüket többféleképpen rögzítették: Krusit, Krusith, Krusich stb. Előbb korponai kapitány, majd utóbb török fogoly, szabadulása után pedig Liptó vármegye főispánja volt. Eredetileg övé volt Likava (Lika), Bazin és Szentgyörgy vára, amely halála után a Pálffy családra szállt. Házasságukból egy leány született, Ilona (később gróf Dietrichstein Miksáné[6]), aki korán, öt évvel apja elhunyta után, 1586-ban elhalálozott. Ekkor a dúsgazdag Krusics család kihaltával minden vagyonuk véglegesen Pálffy Katáé lett. Egy év múlva, 1582-ben az özvegy újra férjhez ment a szintén özvegy, fenn már bemutatott Illésházy Istvánhoz.

Néhány mondatot érdemes szentelnünk magának a Pálffy családnak is. Ősrégi magyar család, amely eredetét a 10. századig tudja visszavezetni. Hatalmas és terjedelmes anyaggal, közel ötven oldallal szolgáltak Nagy Ivánnak, amikor az megírta a kilencedik kötetét. Népes família volt, rengeteg híres családdal kerültek házasságaik révén rokoni kapcsolatba. Nem csoda, hisz egy-egy frigyből gyakran nyolc-tíz gyermek is származott. (Csupán érdekességként emelünk ki egyet az utódok közül: a 18. században élt II. Rudolf őrnagynak egyetlen feleségétől 15 gyermeke született.) Sok híres, magas rangú, országos tisztséget betöltött családtagot olvashatunk a nemzedékrendi táblájukon, mint például: nádor (IV. Pál), kancellár, országbíró, titkos tanácsos, császári kamarás stb. A már említett, leadott rengeteg adat, mint az ezután ismertetett végrendeletekből kiderül, azonban néhol tartalmaz kisebb hiányokat, pontatlanságokat, amelyeket természetesen korrigáltunk ezen írásban. Az okiratok nyelvezete néha meg is téveszti az olvasót, mivel a kor szokása szerint a rokonsági fokokat más szóval nevezték meg, mint ma. Példaként csupán egy mondatot idézünk: „Forgács Péterné asszonyomnak és az ő két öcscsének egyaránt, a kik még leányok: Ujfalusi Erzsébetnek és Annokának[7] az öcscsének…” Szerencsére leírja a keresztnevüket, így nem kell fiúgyermekekre gondolnunk.

Mindezek után tekintsük át Pálffy Kata (második), 1612. augusztus 15-én keltezett, Pozsonyban íratott végrendeletét. Azaz más írta, talán valamelyik, a testamentumában is szereplő deákok közül. Nem úgy, mint a férje, aki saját kezűleg írta azt, pedig az úrnő maga is tudott írni. Hogy egy második végrendeletéről van szó, azt ő maga is jelzi. Az elsőt közvetlenül a férje halála után, 1609. december 20-án íratta. Maga a második rendelkezés is utal előzményekre, hiszen néhol abból átvesznek részleteket. A szövegezés folyamata is több helyen megtörik, a szerkesztése sem folyamatos, s úgy tűnik, hogy egyes helyeken némi változással ismétlődések is olvashatók. Utaltunk már arra, hogy a házaspár megegyezett valamikor egy örökítési elvben, hogy mindegyikük maga rendelkezik az akkori vagyonával. Katalin csak két ingatlant tartott meg magának addig, míg meg nem hal. Az egyik a Mutemicsen lévő levő úgynevezett „Zlach nemes ház”, a másik Hodolinban három nemes udvarház az „ingó marháival”.

Elsőként szóljunk az örökösöknek adott pénzről. Mindenki kapott belőle, még a legfiatalabb Jancsika nevű kis inas is 50 (!) arany forintot. Az összegek nagyságából el lehet dönteni, hogy családtagról vagy szolgáról van-e szó. Ugyanis a közvetlen rokonok hatalmas összegeket örököltek, például Magdolna nevű testvére 200 000, Borbála és Kata nevű unokahúga kereken tíz-tízezer aranyat. Nem tudjuk pontosan összeadni, hogy mennyi pénzt osztott szét (voltak, akik még tartoztak neki; van jószága, amely még el van zálogosítva stb.), de százezrekre tehető az említett aranyforintok száma.

Ezzel ellentétben szinte hihetetlennek tűnik, hogy mennyire kevés ékszere volt a nagyasszonynak. Egy mondatban össze lehet foglalni őket: nyakbavetők (nyakláncok), gyémántos és ékköves násfák, gyöngy- és köves láncok, különböző drágaköves gyűrűk. Ezeken kívül ezüst és arany „mívek”, használati tárgyak: például aranypohár, amit Bocskai fejedelem adott valamikor az urának, csészék, aranyveder. Komolyabb értékként említi a férje és saját öltöző ruháit, a szőnyegeket és a kárpitokat.

Külön kell szólnunk arról, hogy rengeteg szőleje volt, ezek közül kettőnek a nevét is megtudjuk: Grinavában a szőlő neve Lanszenpasli, Bazinban pedig „Somperg Ispán szőlő”. Rétek, kertek tartoznak az egyes udvarházakhoz, valamint több malom, amelyet akkor „molna” alakban ejtettek és írtak. Néhány házukat is pontosabban megnevezi, ezek feltehetően az előző tulajdonosának a nevét idézik: „Zai-ház Szentgyörgyben és Paulovicsi nemes ház Hodolinban.”

Pálffy Kata birtokai, várai, házai, udvarházai és egyéb ingatlanjai a következő helyeken voltak, elsősorban Trencsén és Nyitra vármegyében, de olvashatunk távolabbi helyeken lévőket is. Ezek:[8]

Bán, Banka, Bori (Vágbori), Bozin/Bazin, Csábrág (Hont megye), Grinava/Grina (Grinád), Hodolin és Mutemics (Dél-Morvaországban a határ mellett. Mutemics Hodolintól északnyugatra a szomszéd falu, ma is nagy szőlőültetvényei vannak.), Korotna (Talán a Verőce vármegyei Koritna, amelyet első férjétől örökölhetett?), Óvár (a Vág jobb partján), Pozsonyban ház, Surán (Nagysurány), Szentgyörgy (Pozsonyszentgyörgy), Szerdahely (Nyitraszerdahely), Terling (Térlény), Trincsin (Trencsén), Vereskő (Vöröskő), Veselien (Veselény).

A férj, Illésházy István végrendeletében még a következő birtokokat olvashatjuk, amelyeknek többsége Pozsony és Nyitra vármegyében található. Ideiglenesen ezeket is örökölte a férje halála után: Behence (Bőfalu), Devény/Divén (Dévény), Gajár, Illésháza, Kislevár (Kislévárd), Kismagyar, Körtvéles (Nyitrakörtvélyes), Likava/Lika (Liptó vármegye), Locjo/Locsi (Kis- és Nagylócsa, Bars megye), Magyarbél, Merecsje (Sáros vármegye), Nagytapolcsány, Serhasháza (Szerhásháza, elpusztult falu), Stomfa, Sz. Mihályfalva (Szentmihályfalva), Tankháza (Tonkháza/Magyartonk) és Vata (Bélvata).[9]

Pálffy Kata végrendeletében száznál több nevet (teljes név, csak asszonynév vagy keresztnév) olvashatunk. A kisebb összegeket öröklőket, akik nem tartoztak a családhoz, a rokonságához, elhagytuk. Ilyenek: udvari szolgák, inasok, tiszttartók, porkolábok, segítő „leányasszonyok” stb. Ezek alól csupán pár esetben tettünk kivételt a névsor végén, ha azok valamelyike nagy szolgálatot tett a családnak, vagy ritkaságnak számít. Az alább olvasható személyeket próbáljuk csoportosítani a könnyebb eligazodás érdekében. Azonban a többszörös beházasodás miatt ezt a sorrendet nem sikerült mindig betartani. A már említett, elhunyt személyeket nem ismételjük meg (pl. Kruzics János, Kruzics Ilona, Maximilian Dietrichstein stb.), csak azokat, akik örököltek. Elsőként tekintsük át a Pálffyakat, azok házastársait, gyermekeit és unokáit. Természetesen csak azokat, akik szerepelnek a végakarat szövegében.

Tamás és György nevű bátyjai, valamint Tamás fia (szintén Tamás) már meghaltak, ezért nem is említi őket.

Korban az első örökös Erzse (*1538 ⚭ báró Révay László) és annak gyermekei, unokái. Az egyik fúnak, Istvánnak már volt egy lánya, Erzsébet. (A feleség nevét nem írja.) A másiknak, Mártonnak a felesége Eszterházy Zsófia volt. A fiatalabbik lányuknak, Krisztinának a férje Újfalussy János, kitől három gyermekük született: Erzsébet (⚭ Petrőczy Dávid), „Annoka” (⚭ Eszterházy Gábor) és Gergely (róla később nincs feljegyzés, talán elhunyt). Másik lányuk Anna, Czobor Istvánné.[10]

Nagyon kedves húga lehetett a végrendeletben már özvegyként szereplő Magdolna (*1546 – †1623), hisz neki és gyermekeinek nagy vagyont hagyott örökül. Férjétől, báró belasi Khuen Rudolftól négy gyermeke volt: Kán János Euseb(ius), Erzsébet (⚭ Cavriani Octavian/Octavio), Anna Zsuzsanna (⚭ Meggau Lénárt és Kata (⚭ Hermstainer[11] Ádám). Ahogy írja, „ők be vannak Morvába vétetve”, azaz ott élhettek.

Jánosnak (*1548) három gyermeke volt. Mihály (róla többet nem tudunk); Anna, Andrássy Mátyás (†1595) felesége, illetve özvegye (és gyermekei név nélkül – Mátyás és Zsuzsa?); Fruzsina (⚭ Rátkay György) és gyermekei, egyikük neve Tamás. Nagy Ivánnál szerepel egy Bora nevű leány is, aki a végrendeletben nem olvasható, talán ekkorra meghalhatott.[12]

István öccsénél (*1550 – †1596 előtt) sem említi a felesége, Bogacsóczy Márta nevét. Lányai: Erzse, Daróczy Ferencné, kinek egy leánya élt, Czobor Pálné (a keresztnevét nem tudjuk meg); Ilona, Kornis Zsigmondné. Egy bátyjukat is érinti a szövegben, sajnos név nélkül.

A családjukban 8. gyermekként született Miklós (*1552 – †1600), akinek a felesége, Fugger Mária sem található a testamentumban. Gyermekei: István, Pál (a későbbi nádor), Miklós (később pozsonyi prépost), Kata, Forgách Zsigmondné, Zsófia (Sophi) és Magdolna (aki mindig becenevén szerepel: Modli). Ez utóbbi akkor még nagyon fiatal lehetett (csak a halálozási évét ismerjük: 1629), ugyanis a három férjének neve már nem olvasható a végrendeletekben (Balassa Péter, Móricz Márton és Perényi György).

A Pálffy testvérek és családtagjaik után következzenek Kata édesanyja, Dersffy Zsófia rokonai. Már nem sokan voltak életben, a család nevének kihalása megkezdődött. Két fiútestvére gyermekei viszik még egy darabig tovább a családnevet. Az egyikük Farkas fia, István. Rajta kívül István, kassai főkapitány, akinek két gyermekét említik: Borbálát, osgyáni Bakos Jánosnét, valamint Miklós Hont megyei főispán leányát, Katát, akinek a férje Wesselényi István. Nekik két fiúgyermekük volt, azonban sem az anya (az előbb említett Kata), sem a két unoka neve nem szerepel a végrendeletben. Természetesen e két hölgy, Borbála és Kata házasságával már megszakadt a Dersffyek családfája.

Mindezek után nézzük át e testamentumban olvasható, a férj, Illésházy István maradékait is, akik szintén örököltek az özvegy nádornétól. Közülük a leghíresebb Gáspár (*1593 – †1648), aki a lipcsei egyetemen tanult. Hazatérve Trencsén és Liptó, majd később Árva megye (azaz egy időben három vármegye) főispánja lett. A végrendeletben még a mátkájáról esik szó (Thurzó Ilona), aki egy násfát kapott Katától. Testvére Ferenc, akinek majd Szirmay Kata lesz a felesége. Az örökösök között három nő is szerepel. A férj testvére, Zsófia, kinek a férje Eszterházy Ferenc volt. (Meg kell jegyezni, e családdal többszörös volt a házassági kapcsolat.) A másik lánytestvér Kata, Bosnyák Andrásné, akinek a lánya Anna (Baranyai Istvánné), a fiuk, lányuk, sajnos itt is név nélkül. A harmadik Brigitta[13] (Brigida), férje Thurn Fülöp,[14] ők Olaszországban éltek. Eördögh Zsófia (férje: Mártonfalvay László) és fia, Ferenc is bekerült az okiratba, ők Pogány Anna második férjének, Eördögh Ferencnek az utódai. Még három nevet sorolhatunk az Illésházy családhoz, de a pontos kapcsolatot nem tudjuk megállapítani: Drusa Györgyné és két lánya; Aor János;[15] és Bajcsi (Baicsi) Jánosné és lánya. Állítólag Bajcsy János Illésházy sógora volt, ám erre semmiféle hiteles adatot nem találunk egyetlen helyen sem.

Végül azon az egyéb távoli „rokonok” nevét gyűjtöttük egy fejezetbe, akik valamely családtagjuk házassága révén kerültek az Illésházy–Pálffy családokkal kapcsolatba: Bosnyák Tamás, Bosnyák Magdolna Fancsi Ferencné, Bosnyák Brigitta és férje, Tersztyánszky Gáspár, Eszterházy Magdolna, Kubinyi László özvegye és gyermekei. Az Eszterházy családból még: Gábor, Anna, Tamás, Dávid és Pál. A továbbiak még: Czobor Pálné, Ecsi Gáspárné és a lánya (Ecsi Orsik), Thurzó Szaniszló (Stanislo), Forgách Péterné és Forgách Imre.

Ezek voltak a házaspár azon rokonai, akik mind örököltek a végakaratban konkrétan név szerint vagy kisebb körülírással (gyermekei, lánya stb.)

Amint fentebb említettem, a rajtuk kívül szereplő sok névből csak néhányat fogunk kiemelni. Mégpedig azokat, akiknek a nevéhez valamilyen esemény vagy érdekesség fűződik. Leszenei János szolgált a családnak, amikor a férj Lengyelországban élt, ő segítette Pálffy Katát ezen években. Így Sirotniczki Károly[16] (és lányai), Hodolin kapitánya, valamint Posgai György, Trencsén tiszttartója. Rajtuk kívül örökölt kisebb összeget még két kislány: Hatvani „Magocz és Hatvani Eörsik”, „kicsinységüktől fogva én neveltem és tartottam fel őket” – e mondattal indokolja Katalin a döntését.

Érdemes megfigyelni, hogy a közvetlen rokonok közül kik azok, akik a legtöbbet kaptak a vagyonból, pénzből, ingatlanokból. Már a férj, Illésházy is a birtokai legnagyobb részét egyetlen rokonának, Illésházy Gáspárnak hagyta. Pálffy Kata esetében két személy között oszlik meg a legnagyobb örökség. Az egyikük Magdolna nevű lánytestvére és annak a családja. Nagyon szerethette őket, soraiból kiolvasható a hozzájuk való erős kötődés. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Kata – ugyan ragaszkodott Trencsénhez is, de – imádta a morva települést, Hodolint. Magdolna családja, lányai az idegen származású férjeikkel pedig szerettek ott tartózkodni. A másik általa kedvezményezett örökös, még ha furcsának tűnik is, szintén Illésházy Gáspár volt, a férje unokaöccse. Ő maga is elgondolkodhatott ezen a döntésén, ugyanis Gáspárnak a testamentumban közel egy oldal személyes hangú, szinte anyai figyelmeztetést ír. Hivatkozik a két család tagjaira, azok védelmére, segítésére, a vallására, az Istenre, amikor azt írja: „kérlek és intelek”, ezeket tartsd be. Hogy milyen ember lehetett ez az Illésházy Gáspár, arról nem esik szó. Csupán kérdőjellel írhatjuk le: vitéz, értelmes, tanult, családszerető, megbízható, megnyerő modorú – vagy csak ő volt akkor a családban a legidősebb férfi, akire a családfői teendőket bízni lehetett? Nem tudjuk.

Végül szólni kell egy olyan döntéséről, amely nem a családjával kapcsolatos. Ő maga írja, hogy már a férje szeretett volna iskolákat alapítani és építeni Trencsénben és Bánban, ebben azonban megakadályozták különböző események. Pedig már „Magistert hozatott Vitembergábul”, mellé egy másik kollégát és egy kántort. Ezt a két iskolát szeretné Pálffy Kata még felépíttetni, hogy „itt is lehessen jobb iskola a magyar nemzetnek tanítására”. Mindehhez már adott pénzt, ezenkívül komolyabb összeget különített el, amelynek a kamatait is föl tudják majd használni a fenntartásukhoz.

A leírtak alapján láthatjuk, hogy mekkora vagyona volt a nádornénak, amelyet teljes egészében szétosztott a rokonai és alattvalói között: ingatlanok (várak, udvarházak, települések, házak, szőlők stb.), ingóságok, ékszerek és rengeteg pénz. Csupán két kívánsága volt halála előtt: hogy a már említett, később Magdolnának szánt két ingatlant (Hodolinban és Mutemicsen) megtarthassa a haláláig. És hogy a férje mellé temessék el Bazinban[17] a templomban. A végrendelete megírása után még négy évet élt. Bízunk benne, hogy családtagjai mindkettőt betartották és teljesítették. S békében élte le e négy esztendőt kedvelt városában, és elhunyta után valóban a férje mellé helyezték holttestét örök nyugalomra.

A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább

Szlovákiai magyar választók és szlovákiai magyar pártok 1990–2020

A szlovákiai magyar politikai reprezentáció iránti bizalom és a magyar közhangulat Szlovákiában 2021-ben a mélyponton van. Nincsenek parlamenti képviselőink és kiszorultunk az Európai Parlamentből is. Nehéz belenyugodni, de az érdekérvényesítési képességünk néhány más pártban tevékenykedő magyar vagy magyar származású politikus jóindulatán és aktuális befolyásán múlik. Csehszlovákia létrehozása óta csak egy alkalommal voltunk ilyen helyzetben, 1945 és 1948 között, igaz, akkor még állampolgárságunk sem volt, ma van (már akitől nem vette el önhatalmúlag a kissé gyanakvónak tűnő szlovák állam). Minden más időszakban, még a kommunista rendszer alatt is voltak számarányunknak megfelelő számú megválasztott parlamenti képviselőink, akik legalább formálisan tudtak tenni valamit, s ha mást nem, legalább szóltak, ha baj volt. Ma országos szintű szlovákiai magyar politika gyakorlatilag nem létezik. Helyette megyei, valamint helyi képviselők keresik egyéni boldogulásukat és próbálják központi elképzelés nélkül érvényesíteni szűkebb régiójuk vélt érdekeit. A helyzet tragikumát fokozza, hogy ezt nem valamiféle elnyomó államhatalomnak, hanem önmagunknak köszönhetjük. Gödörbe kerültünk, még pontosabban fokozatosan, tizenkét év alatt kitapostuk, elmélyítettük, elmocsarasítottuk és közben belecsúsztunk. A mai szlovákiai magyar politikának ma nincs meg a perspektívája és önbizalma. A legrosszabb viszont az, hogy elvesztették a választóikba vetett hitüket is. Tanulmányunkban arra szeretnénk rámutatni, hogy ez a hitetlenkedés mélységes tévedés és a passzivitást igazoló félreértés. A szlovákiai magyar választói közösség továbbra is életképes, csak éppen ma megfelelő magyar képviselet nélkül kénytelen létezni.

Előzmények

 A szlovákiai magyar politika válságával foglalkozott e folyóirat hasábjain, 2019 elején megjelent Hogyan tovább című tanulmány is. A mostani elemzés annak folytatása és kiegészítése.[1] A két évvel ezelőtti anyag időrendbe állította a Szlovákia területén 1990 óta lezajlott parlamenti választások magyar vonatkozású, járási szintű összegzett adatait, majd elemezte azokat. Az értékelés elsősorban politikai szemszögből történt, nem voltak szociológiai, nemzetiségi és más társadalomtudományi ambíciói.

Annak idején többen jogosan állapították meg, hogy az akkori tanulmány nem támaszkodott szociológiai felmérésekre, közvélemény-kutatásokra, exit pollokra vagy népszámlálási adatokra, esetleg más, ezzel a témával foglalkozó kutatásokra sem. Tény, hogy az anyag csak és kizárólag a megkérdőjelezhetetlen választási számokra épített, de ez a korlátozás tudatos volt. Amíg egy választás általános és titkos, addig az ott leadott egyéni szavazat objektív jellegű, vagyis megfelel az adott választó akkor megfogalmazott, akkor érvényes véleményének (beleértve azt is, hogy esetleg egy év múlva egy másik választáson más pártra szavaz). Ugyanez az objektivitás érvényes az adott pártok összegzett választási eredményére is. Ezek nem felmérések, nem következtetések, nem reprezentatív szeletek, hanem ez maga a valóságos politikai vélemény.

Ezzel szemben a választást megelőző szociológiai felmérések és a közvélemény-kutatások szlovákiai magyar szemszögből nézve két szempontból is torzítják a politikai valóságot: az egyik a kérdező személyes jelenléte (vagy a kérdőív személyes begyűjtése), a második pedig a kérdezés, a tudakozás nyelve. S végül, nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy minden felmérésben csak jobban vagy rosszabbul összeállított társadalmi mintáról van szó, nem a társadalom egészének választáson megfogalmazott álláspontjáról. Nem azt állítjuk, hogy ezek a felmérések nem fontosak és nem segíthetnek a kutatásban, csupán azt, hogy a politikai elemzés szempontjából másodlagosak. Úgy véljük, nem szabad őket összekeverni a valóságos választási adatokkal. A politika alapvetően a választáson leadott érvényes szavazatokról, nem pedig a közvélemény kutatásáról szól. A politikusok számára nem a választó olykor változó véleménye a mérvadó, hanem elsősorban a ciklus végén meghozott érvényes döntés. Olyankor a választópolgár általában felelősebben mérlegel, mint egy-egy telefonos vagy internetes válaszadás során. Ezért a mostani anyagban szinte kizárólag választási adatokat elemzünk.

Természetesen az elmúlt évtizedekben több értékes tanulmány és kiadvány jelent meg a szlovákiai magyar politikai események és a választások értékelése terén.[2] Ezek fontos következtetéseket és figyelemre méltó számításokat tartalmaznak. A két évvel ezelőtti írás ezekre ugyanazon okok miatt nem támaszkodhatott, mint ami miatt kimaradtak a felmérés jellegű adatok is: a korábbi elemzés is csak és kizárólag a választási adatokból kiindulva kívánt általános politikai következtetéseket levonni. A tanulmánynak nem állt szándékában bármilyen addigi kutatással vitába szállni, hiszen más volt a kiindulópont és mások voltak a célok. Az akkori tanulmány és a korábbi munkák egymás mellett léteznek, kiegészítik egymást. Vannak persze eltérések, de ne feledjük, hogy mi csak választási adatokkal és politikai kategóriákkal dolgozunk, míg mások szociológiai felméréseket és közvélemény-kutatásokat elemeznek, majd társadalmi, etnikai, nemzeti síkon mozognak. Jelen tanulmány az eseményeket és a számokat elsősorban politikai és választási stratégiák szempontjából vizsgálja. Nem titkolt célunk olyan bázist teremteni, melyre alapozva jó politikai döntéseket lehet hozni. Ezért a vizsgált időszak 30 év, és a vizsgált téma a szlovákiai magyar választói bázis, valamint annak politikai képviselete. Következtetéseink politikai jellegűek. Az külön öröm számunkra, hogy mi, akik csak a választási eredményekből indultunk ki, sok esetben hasonló következtetésekre jutottunk, mint mások. Tény ugyanakkor, hogy vannak kisebb, de itt-ott jelentősebb eltérések is. Ezek közül a legmarkánsabbak a választók etnikai és politikai hovatartozását érintik. Számunkra választástechnikai és kampányvezetési szempontból nem a választók magyar nemzetisége és magyar anyanyelve a mérvadó, hanem magyar etnikai kötődésük és politikai értékrendjük.

2018-as következtetések

Az akkori írás egyebek között arra a következtetésre jutott, hogy a szlovákiai magyar kötődésű pártok választási bázisa az elmúlt 30 év során megközelítette a 470-500 ezres létszámot. Ugyanakkor az is világos, hogy a képviselet céljából létrehozott politikai pártok ilyen kiváló eredményt csak egy rövid időszakra tudtak elérni. Ennek részben valószínűleg demográfiai vonatkozásai is vannak, a fő ok azonban az akkori vélemény szerint döntő mértékben politikai természetű volt.

A politikai különbségek és megközelítések alapján ugyanakkor azt a következtetést is le kellett vonni, hogy a 2019 után következő választások során nem lesz magyar képviselet Szlovákiában. Az azóta lezajlott események sajnos igazolták az akkori pesszimista véleményt. A katasztrofális 2019-es európai parlamenti és 2020-as szlovák parlamenti választásokat követően a pártok végre levonták a megfelelő következtetést és egyesülési tárgyalásokat kezdtek. Kissé túlzó egyszerűsítéssel élve megállapíthatjuk, hogy a szemünk előtt igazolták a régi mondás igazságtartalmát: a politikában a racionális megoldások csak azt követően jönnek számításba, ha már minden más lehetőséget kimerítettek.

Mai célok és metodika

Jelen elemzésben tovább folytatjuk a 2018-ban elkezdett munkát, céljaink viszont kiterjedtebbek. Elsősorban olyan objektív és megkérdőjelezhetetlen adatsorokat kívánunk összegyűjteni, rendszerezni és közzétenni, melyek segítségével aránylag egyszerűen össze lehet vetni az elmúlt harminc év parlamenti választásait. Célunk az is, hogy ez az adatbázis a jövőben további parlamenti választások adatsoraival feltölthető legyen, miáltal tartós és objektív alapot nyújthat a kutatások és politikai döntések számára. Az adatokat természetesen sokféle szempont alapján lehet értékelni, és azokból különféle következtetéseket lehet levonni. Azonban rendkívül fontosnak tartjuk, hogy létezzen egy egységes adatbázis és általánosan elfogadott metodika. E célból jelenleg a megyei választások és egyes nagyobb települések hasonló jellegű adatsorain is dolgozunk. Az adatok rendszerezését követően itt is elemzésnek vetjük alá azokat. Célul tűztük ki továbbá a szlovákiai magyar választói báziscsoport meghatározását, számszerűsítését, valamint belső struktúrájának felvázolását. S legvégül javaslatot teszünk a közvetlen s távolabbi tennivalókra is.