Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2021

Impresszum 2021/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

CSERNICSKÓ ISTVÁN–TÓTH-OROSZ ENIKŐ: A nyelvi jogok az oktatásban és a közigazgatásban a Karta Szakértői Bizottságának jelentései tükrében
KONTRA MIKLÓS: Megjegyzések az anyanyelv fogalmáról
KUSALA ORSOLYA: Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel
SZTANCS GÁBOR: Változatok az önrendelkezésre Sáros és Abaúj-Torna vármegyében. Esettanulmány az 1918. végi magyar összeomlás és csehszlovák államalapítás regionális vonzatairól
MÉSZÁROS ANDRÁS: „Párhuzamos történetek”. (Saját magam mentegetése, avagy egy optimista fatalista vallomása)
LENDÁK-KABÓK KAROLINA: A gender és az etnikum hatása az etnikai kisebbségi nők lehetőségeire Szerbia felsőoktatási rendszerében

Oral history

J. MÉSZÁROS KÁROLY: Németh Pál és a nyárasdi női kézilabda

Könyvek

Gerndt, Helge: Sagen – Fakt, Fiktion oder Fake? Eine kurze Reise durch zweifelhafte Geschichten vom Mittelalter bis heute (Liszka József)
Mohay Tamás (szerk.): Nemzedék, szerep, érték. Családi kapcsolatok, szokásrend és értékváltások történeti alakulása a 20. században (A.Gergely András)
Francová, Zuzana (ed.): Mesto a jeho pamäť. Zborník z vedeckej konferencie (Korpás Árpád)
Papp Klára–Bárány Attila–Kerepeszki Róbert–Pallai László (szerk.): Kultúra, művelődés, agrárium. Tanulmányok ifj. Barta János 80. születésnapjára (Bodnár Krisztián)
Horbulák Zsolt: Dél-Szlovákia gazdasága a normalizációs időszakban (1969–1989) (Juhász Gyula)
Michal Šimáně: České menšinové školství v Československé republice. Ke každodennosti obecných škol v politickém okresu Ústí nad Labem (Štěpánka Miňová)
Filep Tamás Gusztáv: „Azt hittem egykor, hogy csapatmunkában veszek részt”. Beszélgetések kisebbségkutatókkal (Csanda Gábor)

A nyelvi jogok az oktatásban és a közigazgatásban a Karta Szakértői Bizottságának jelentései tükrében

1.Bevezetés

A Kárpát-medence tágabb térségében az első és a második világháború egyaránt jelentősen átalakította a politikai határokat. Ez azzal is járt, hogy a korábban (ilyen-olyan megszorításokkal és szünetekkel ugyan, de) egy államszerkezetbe tartozó magyar nyelvterület az első világháború után több államba szakadt. 1920 után magyar anyanyelvűek sokasága került Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Ausztria területére, a második világégés után pedig már hat különböző állam határa darabolta a magyar nyelvterületet, amely így Magyarországon kívül Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Ausztria és a Szovjetunió területének egy részére terjedt ki. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején a régióban lezajlott politikai átalakulások újabb átrendeződéseket hoztak, melyek következtében ma „a Kárpát-medencében a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történelem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban[1] egyszerre, a nyelvi változást pedig minden országban más-más tényezők befolyásolják” (Szilágyi 2008, 106. p.).

A magyar nyelvterület szétszabdaltsága szükségszerűen befolyásolja a magyar nyelv helyzetét, hiszen a politikai határok meghatározzák a nyelvet beszélők szociális hálóit, s így természetes, hogy a határon belüli kapcsolatok felerősödnek, a határon átnyúló kapcsolatok pedig akadályokba ütköznek, ezért rendszerint gyengülnek. Az államhatárok kettős természetűek: egyszerre idéznek elő konvergenciát és divergenciát, s a határon belüli változatok fokozatosan elkezdenek egymáshoz közeledni és a kiegyenlítődés irányába fejlődni, míg a határ másik oldalán rekedt változatokban a különfejlődés erősödik fel (Palander–Riionheimo–Koisvisto 2018, 7. p.). Ennek nyelvi és társadalmi következményeit számos vizsgálat elemzi, így például a magyar nyelv Magyarországon kívüli változatait azonos szempontok szerint bemutató A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatási program (Csernicskó 1998, Göncz 1999, Lanstyák 2000, Szépfalusi és mtsai 2012, Fancsaly és mtsai 2016, Péntek–Benő 2020). Több olyan tudományos összefoglaló is készült, melyek azt vizsgálják összehangolt szempontok szerint, hogyan alakult a magyar nyelv jogi státusza, illetve a magyarul beszélők nyelvi jogi helyzete a Magyarországgal szomszédos országokban (például Kontra–Hattyár szerk. 2002, Nádor–Szarka szerk. 2003, Gerencsér 2009, Eplényi–Kántor szerk. 2012, Csernicskó–Szabómihály 2010, Csernicskó–Péntek–Szabómihály 2010, Szabómihály 2017 stb.).

Ezeknek az elemzéseknek az elkészültét az tette lehetővé, hogy a rendszerváltozásokat követően – a magyar kisebbségek iránti érdeklődés növekedésével párhuzamosan – Európában egyre több figyelem irányult a nyelvi jogok kutatására. A Szovjetunió széthullása és a korábban a szocializmust építő államokban lezajlott politikai, társadalmi, gazdasági átalakulások után a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek bízhattak abban, hogy a kisebbségi és a nyelvi jogok területén is teljesen új korszak kezdődik, és a nyelvi jogok korlátozása – ami az első és a második világháborút lezáró békedöntések után kisebbségbe szakadt magyar közösségek mindennapjainak része volt hosszú évtizedeken át – hamarosan a múlt ködébe vész.

Az, hogy Magyarország a szomszédjaival együtt tagja lett az Európa Tanácsnak, illetve – Ukrajna és Szerbia kivételével – az Európai Uniónak, a jogharmonizáció területére is hatással volt. A magyar kisebbségek nyelvi jogi helyzetének javulására vonatkozó reményeket táplálták azok az európai egyezmények, amelyeket épp az etnikai és nyelvi alapú konfliktusok megelőzése, valamint a kisebbségi és nyelvi jogok kodifikálása céljából dolgoztak ki és javasoltak elfogadásra az 1990-es évek első felében, többek között a volt szocialista államok számára is. A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája[2] (a továbbiakban Karta) 1992-ben, a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről[3] (a továbbiakban Keretegyezmény) 1995-ben született az Európa Tanács (ET) égisze alatt, és a térség európai integrációt célul kitűző valamennyi állama – Magyarországot is beleértve – csatlakozott e két nemzetközi kisebbségvédelmi egyezményhez (1. táblázat).

1. táblázat. A Karta és a Keretegyezmény (ratifikációt követő) hatályba lépésének éve Magyarországon és a szomszédos államokban[4]

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) 1992-ben szintén abból a célból hozta létre a nemzeti kisebbségi főbiztos tisztségét, hogy a kisebbségi alapú „konfliktusok a lehető legkorábbi szakaszban megelőzhetőek legyenek”.[5] A főbiztos hivatala több olyan – lényegéből fakadóan nem kötelező – ajánlást[6] dolgozott ki és ajánlott az EBESZ tagállamainak figyelmébe, amelyek célja a kisebbségekkel kapcsolatos konfliktusok megelőzése és csökkentése.

Az első és második világháborút követő békedöntések után kisebbségi helyzetbe került és hosszú évtizedeken át nemzetiségi és nyelvi jogaiban korlátozott több milliónyi magyar anyanyelvű számára reményt keltő lehet az is, hogy a magyar nyelv az összes Magyarországgal szomszédos államban a Karta védelme alá vont nyelvek közé tartozik, Magyarország pedig az összes, vele határos állam nyelvét a Karta által védelmezett nyelvek közé sorolta (2. táblázat).

2. táblázat. A Karta védelme alá vont nyelvek Magyarországon és a szomszédos államokban[7]

A magyar kisebbséggel (is) rendelkező Kárpát-medencei államok tehát (olykor nemzetközi nyomásra) csatlakoztak a releváns nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumokhoz, ami azt jelenti, hogy vállalták a már említett minimális nyelvi, nyelvhasználati jogok biztosítását. Abban azonban már különbségek vannak, miképpen építették be ezeket jogrendjükbe, és milyen a jogok érvényesíthetősége (Csernicskó–Szabómihály 2010, 172–173. p.), s az is nagyon változó, milyen mértékben alkalmazzák a mindennapi gyakorlatban a nyelvi jogok biztosítása területén vállalt kötelezettségeiket (Szabómihály 2017, Fiala-Butora 2017, 2018, Nagy 2017, 2018, Szalayné Sándor 2017, Tóth 2017, Csernicskó 2019, 2020).

A magyar nyelv közigazgatásban való használatát elemző összefoglaló tanulmányában Szabómihály Gizella (2017, 299. p.) a következőket írja: „a kisebbségi nyelvek fennmaradásának, az asszimiláció lassításának egyik feltétele, hogy a kisebbség nyelve ne szoruljon vissza a magánszférába, hanem pozíciói megmaradjanak, sőt erősödjenek a nyilvános nyelvhasználati színtereken. Ezek azonban azok a színterek, amelyek esetében a kommunikáció nyelvét az állam befolyásolja, szabályozza. Ezért foglalkoztak, foglalkoznak nyelvészeink és jogászaink kiemelt témaként a nyilvános nyelvhasználat törvényi szabályozásával, az egyes utódállamok nyelvpolitikájával, a magyar kisebbségeknek biztosított nyelvhasználati jogokkal.” Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az a négy Magyarországgal szomszédos állam, amelyben a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbségi közösségek élnek (Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna), milyen vállalásokat tett a Karta ratifikációja során a magyar nyelvnek az oktatásban, illetve a közigazgatósági hatóságok és közszolgálati szervek munkájában való használatát illetően, és bemutatjuk, hogy ezeket a vállalásokat hogyan teljesítik a gyakorlatban.

Az összehasonlító elemzés alapjául az szolgál, hogy a részes államoknak meghatározott időközönként jelentést kell készíteniük a Karta végrehajtásáról az Európa Tanács illetékes szerve, azaz a Szakértői Bizottság[8] felé. Az országjelentések mellett a Szakértői Bizottság is jelentéseket készít arról, hogyan alkalmazzák az egyes államok a nemzetközi dokumentumot saját területükön. Annak ellenére, hogy a Karta „szankcionáló mechanizmusok nélküli” szerződés (Vizi 2018, 4. p.), a Szakértői Bizottság jelentéseinek az áttekintése és elemzése mégis lényeges, mert ezek a jelentések elvileg „fontos iránymutatóul, egyfajta objektív tükörként szolgálnak a nemzetközi és hazai fórumokon a kisebbségi jogok helyzetével kapcsolatban” (Fiala-Butora 2017, 57. p.). Ezeknek a jelentéseknek a vizsgálata azért is tanulságos, mert „a nemzeti szabályozások nemzetközi szintű összevetésére nyújtanak módot, illetve az adott állam nyelvpolitikájáról pontosabb képet adnak, mint az aránylag könnyen módosítható belső jogszabályok”, illetve különösen azért, mert a Szakértői Bizottság a jelentések összeállítása során „nemcsak a jogszabályi hátteret, hanem a jogszabályok tényleges érvényesítését is vizsgálta” (Szabómihály 2017, 300. p.).

A Karta implementációjáról a Szakértői Bizottság által készített legfrissebb, 2017–2019-ben kiadott jelentések 2. fejezete könnyen áttekinthető módon, táblázatos formában foglalja össze, hogyan teljesítik az egyes államok a Karta ratifikációs törvényében tett vállalásaikat az egyes, a dokumentum hatálya alá vont nyelvek vonatkozásában. Az egyes országokról kiadott jelentések elemzése ily módon lehetőséget kínál számunkra, hogy mi is konkrétan megvizsgáljuk, hogy a Magyarországgal szomszédos országok milyen mértékben teljesítették a magyar nyelv vonatkozásában saját vállalásaikat, többek között az oktatás területén. Azt vizsgáljuk meg tehát, hogy egy független nemzetközi testület, a Karta Szakértői Bizottsága miként értékelte legutóbbi jelentéseiben (3. táblázat) az említett négy tagállam saját vállalásainak teljesítését a magyar nyelv vonatkozásában két nagyon fontos szférában: az oktatás és a közigazgatási nyelvhasználat területén. A jelentések kitérnek a Karta minden egyes, a tagállamok ratifikációs törvényében alkalmazandóként megjelölt cikkének és pontjának teljesítésére, külön-külön minden olyan nyelv vonatkozásában, melyek az adott országban a Karta védelme alá tartoznak. Mivel a magyar nyelv mind a négy vizsgált államban a Karta védelme alá vont nyelvek közé tartozik (lásd a 2. táblázatot), alkalmunk nyílik annak megvizsgálására, hogy Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna hogyan teljesíti a Karta ratifikálásával tett vállalásait a magyar nyelvre vonatkozóan.

3. táblázat. A Karta alkalmazásáról a Szakértői Bizottság által kiadott legfrissebb jelentés Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna vonatkozásában[9] [10] [11] [12] [13] 

2. A vállalások

A Kartát ratifikáló államok – bizonyos megkötésekkel – à la carte rendszerben válogathatnak a dokumentumban kínált rendelkezések közül. A választás egyik része az, hogy az állam választhat, mely nyelvekre terjeszti ki a Karta hatályát (mint láthattuk, a magyar nyelv szerepel a védelem alá vont nyelvek között). Továbbá az államok – a dokumentum I. rész 2. cikk 2. pontjában foglalt előírásokat figyelembe véve – úgy válogathatnak a Karta rendelkezései közül, hogy a II. részt mindenképpen alkalmazzák, a III. rész rendelkezései közül pedig „legkevesebb harmincöt bekezdést vagy pontot” alkalmaznak, mégpedig „legalább hármat-hármat a 8. és 12. cikkből és egyet-egyet a 9., 10., 11. és 13. cikkből”. Az oktatásra a Karta 8., a közigazgatási nyelvhasználatra a nemzetközi dokumentum 10. cikke vonatkozik.

Azt, hogy az oktatás területén milyen lehetőségek közül választhatnak az államok, a 8. cikk 1. pontjának egy részletét áttekintve mutatjuk be. A Karta 8. cikk 1. pontja az óvodától az egyetemig és a felnőttoktatásig ezeket lehetőségeket kínálja:

Az oktatásügyet illetően a Felek azokon a területeken, ahol ezeket a nyelveket használják, e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, és anélkül, hogy az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek oktatása hátrányt szenvedne, vállalják, hogy…

  1. i. elérhetővé teszik az általános iskolai oktatást[14] az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken, vagy
  2. elérhetővé teszik az általános iskola lényegi részét az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken, vagy
  3. biztosítják, hogy az érintett regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása az általános iskolai tanrend integráns részét képezze, vagy
  4. a fenti i.–iii. szerinti intézkedések valamelyikét legalább azokra a tanulókra alkalmazzák, akiknek családja ezt kívánja, és létszáma elegendőnek minősül; (…).

Jól érzékelhető: egyáltalán nem mindegy, melyik opciót választja egy adott állam. Miközben például az i bekezdés azt jelenti, hogy a kisebbségek anyanyelvükön tanulhatnak, az ii azt, hogy bizonyos tantárgyak oktatása a kisebbségi nyelven folyik, az iii már csak azt, hogy nyelvük tantárgyként van jelen az oktatási folyamatban.

Azt, hogy a Magyarországgal szomszédos négy állam milyen kötelezettségeket vállalt a magyar nyelv vonatkozásában az oktatás területén, a 4. táblázatban foglaltuk össze.

4. táblázat. Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna vállalásai a Karta 8., az oktatásról szóló cikke területén a magyar nyelvvel kapcsolatban[15]

Láthatjuk, hogy az egyes államok különböző kötelezettségeket vállaltak. Szembetűnő például, hogy Szlovákia és Románia – ahol az óvodától az egyetemig terjedő magyar nyelvű oktatási intézményrendszer működik – a legmagasabb szintű vállalásokat tette, hiszen e két ország vállalta, hogy biztosítja a magyar nyelven folyó oktatást az óvodától az egyetemig. Ukrajna és Szerbia ezzel szemben – annak ellenére, hogy e két ország magyarsága is fejlett anyanyelvű oktatási hálózattal rendelkezik (lásd pl. Bartha és mtsai szerk. 2011, Vančo 2017) – meglehetősen alacsony szintű kötelezettségeket vállalt. E két utóbbi ország csupán arra kötelezte el magát, hogy a magyar nyelv tantárgyként szerepelhet az oktatási rendszerben, arra azonban már nem, hogy oktatási nyelvként, tannyelvként is.

A Karta 10. cikkéből az alábbi rendelkezések közül válogathattak a Kartát ratifikáló államok:

10. Cikk – Közigazgatási hatóságok és közszolgálati szervek
1. Az állam azon közigazgatási kerületein, ahol a regionális vagy kisebbségi nyelvet használó személyek száma az alábbi intézkedéseket indokolja, a Felek a nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, abban a mértékben, ahogy az észszerűen lehetséges, vállalják, hogy

a. i. gondoskodnak arról, hogy a közigazgatási hatóságok a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, vagy
ii. gondoskodnak arról, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztviselőik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják azokkal a személyekkel fennálló kapcsolataikban, akik hozzájuk ezeken a nyelveken fordulnak, vagy
iii. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, és választ is ezeken a nyelveken kapjanak, vagy
iv. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók írásbeli és szóbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be, vagy
v. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók jogérvényesen nyújthassanak be ilyen nyelvű dokumentumot;

b. széles körben használt közigazgatási szövegeket és formanyomtatványokat a lakosság számára, regionális vagy kisebbségi nyelveken, illetve kétnyelvű változatokban tesznek közzé;

c. megengedik, hogy a közigazgatási hatóságok dokumentumokat regionális vagy kisebbségi nyelven készítsenek.

2. Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma az alábbi intézkedéseket indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják:

a. a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a regionális vagy helyi közigazgatásban;
b. a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak azt a lehetőséget, hogy szóbeli vagy írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be;
c. a regionális testületek hivatalos dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;
d. a helyi testületek dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;
e. hogy a regionális testületek közgyűlési vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek használatát;
f. hogy a helyi testületek közgyűlési vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek használatát;
g. a helyneveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, ha szükséges, a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.

3. A közigazgatási hatóságok vagy az ő nevükben tevékenykedő más személyek által működtetett közszolgálati szerveket illetően a Szerződő Felek a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatának területein e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, abban a mértékben, ahogyan az ésszerűen lehetséges, vállalják, hogy

a. gondoskodnak arról, hogy használják a regionális vagy kisebbségi nyelveket a szolgáltatások nyújtásakor; vagy
b. megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak, hogy kérelmet ezeken a nyelveken terjesszenek elő, és úgy is kapjanak rá választ; vagy
c. megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak, hogy kérelmet ezeken a nyelveken terjesszenek elő.

4. Az 1., a 2. és a 3. bekezdések közül általuk elfogadott rendelkezések végrehajtására tekintettel a Felek vállalják, hogy az alábbi intézkedések közül egyet vagy többet meghoznak:

a. az esetleges szükséges fordítás vagy tolmácsolás;
b. elegendő számú köztisztviselő és más közalkalmazott foglalkoztatása, és ha szükséges, képzése;
c. azoknak az igényeknek a lehetséges mértékű kielégítése, melyek arra irányulnak, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatának területein a regionális vagy kisebbségi nyelvet ismerő köztisztviselőket nevezzenek ki.

5. A Felek vállalják, hogy megengedik a családneveknek az érdekeltek kérésére a regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatát és felvételét.

Azt, hogy milyen vállalásokat tettek az összevetésbe bevont államok, az 5. táblázatban foglaltuk össze.

5. táblázat. Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna vállalásai a Karta 10. cikke vonatkozásában a magyar nyelvvel kapcsolatban[16]

Amint az 5. táblázatból kiderül, Románia tette a legnagyobb, Ukrajna pedig a legkisebb vállalásokat a magyar nyelvnek a közigazgatásban és a közszolgálati szervek munkájában való használata területén. A lehetséges 17 pont közül Bukarest 13, Pozsony 11, Belgrád 9, Kijev pedig mindössze 7 pont alkalmazását tartotta megvalósíthatónak a Karta ratifikálása során.

3. A magyar nyelv az oktatásban: a Karta 8. cikkének alkalmazása

A 6. táblázatot a Szakértői Bizottság fent említett jelentései alapján állítottuk össze. A sorokban az oktatásra vonatkozó 8. cikk egyes pontjai találhatók. Az egyes cellákban található értékelés a Karta azon részére vonatkozik, amelynek alkalmazását az adott állam vállalta (lásd a 4. táblázatot). A táblázatban látható számok a következő értékeléseket fedik (a Szakértői Bizottság által kiadott jelentésben szereplő szempontok szerint):

4. Megvalósult: A politikák, a jogszabályok és a gyakorlat megfelel a Karta követelményeinek.

3. Részben teljesült: A politikák és a jogszabályok teljes egészében vagy részben megfelelnek a Karta rendelkezéseinek, de a kötelezettségvállalást csak részben hajtják végre a gyakorlatban.

2. Formálisan teljesült: A szakpolitikák és a jogszabályok összhangban vannak a Kartával, de a gyakorlatban nincsenek végrehajtva a vállalások.

1. Nem teljesült: A kötelezettség teljesítése érdekében a politika, a jog és a gyakorlat területén nem tettek lépéseket a hatóságok, vagy a Szakértői Bizottság több monitoring cikluson át sem kapott semmilyen információt azok végrehajtásáról.

0. Nincs következtetés: A Szakértői Bizottság nem tudja megállapítani a kötelezettségvállalás teljesítését, mivel a hatóságok nem nyújtottak ehhez elegendő információt.

6. táblázat. Mennyiben felelnek meg az egyes államok a Karta 8. cikke kapcsán tett saját vállalásainak a magyar nyelv vonatkozásában? (A Szakértői Bizottság hivatalos jelentései alapján)

Amint a 6. táblázatban látjuk, a Szakértői Bizottság legutóbbi jelentései szerint alapjában véve mind a négy állam teljesítette a magyar nyelv kapcsán az oktatás területén vállalt kötelezettségeit, ám egyetlen államnál sincs mindegyik pont mellett maximális pontszám. 1-es (vagyis: nem teljesült) minősítést csak Ukrajnánál találunk, mégpedig három cellában is. S ha ehhez hozzátesszük, hogy az ukrajnai jelentés a kisebbségek nyelvén folyó oktatást visszaszorító (Brenzovics és mtsai 2020, Csernicskó és mtsai 2020, Fedinec–Csernicskó 2017, Huszti–Csernicskó–Bárány 2019) jogszabályok (a 2017. október 5-ei oktatási kerettörvény,[17] a 2019. április 25-ei államnyelvi törvény,[18] valamint a 2020. január 16-án az általános középfokú oktatásról[19] szóló törvény) elfogadása és hatályba lépése előtt készült, akkor valószínűsíthető, hogy a későbbiekben Kijev még kevésbé tud e téren megfelelni saját maga vállalta kötelezettségeinek (Csernicskó 2018). Ukrajna példájából az is világossá válik, hogy miért van szükség a Karta alkalmazásának folyamatos monitoringjára: az egyes államok jogszabályi környezetének változásai jelentősen befolyásolhatják az egyes nyelvek helyzetét.

4. A magyar nyelv a közigazgatási hatóságok és a közszolgálati szervek munkájában: a Karta 10. cikkének alkalmazása

A Szakértői Bizottság fenti értékelési skáláját használva azt foglaltuk össze a 7. táblázatban, hogy a vizsgálatba bevont négy állam miként teljesítette saját vállalásait a magyar nyelv vonatkozásában a Karta 10. cikkének teljesítése során. Amint láthatjuk, 4-es, vagyis „A politikák, a jogszabályok és a gyakorlat megfelel a Karta követelményeinek” minősítést csak kivételes esetben láthatunk. Ukrajna például egyetlen ilyen minősítést sem kapott, de Szlovákia is csupán egy ilyennel büszkélkedhet.

7. táblázat. Mennyiben felelnek meg az egyes államok a Karta 10. cikke kapcsán tett saját vállalásainak a magyar nyelv vonatkozásában? (A Szakértői Bizottság hivatalos jelentései alapján)

Egy 2010-ben készült, a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek nyelvi helyzetét áttekintő elemzés szerint „mind a kisebbségi magyar pártok, mind a magyarországi kormányzat (pártállástól függetlenül) arra törekednek, hogy az érintett államok legalább a nemzetközi szerződésekben vállalt szinten biztosítsák a nyelvi jogokat. Ezen túl azonban célként a hasonló nagyságú és hasonló helyzetben levő nyugat-európai őshonos kisebbségek (pl. a finnországi svédek vagy a dél-tiroli németek) által elért státusz fogalmazódik meg. Tehát az, hogy a magyar nyelv az adott államban legalább regionális szintű hivatalos nyelv legyen” (Csernicskó–Szabómihály 2010, 188. p.). A 7. táblázat adatai alapján egyértelműen látható, hogy ettől meglehetősen távol állunk.

5. Összesített eredmények

Ha a 6. és 7. táblázatban szereplő számokat (mint az iskolában) osztályzatokként kezeljük, megvizsgálhatjuk, hogyan értékelte a Szakértői Bizottság Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna a Karta 8. és 10. cikke kapcsán vállalt kötelezettségeinek teljesítését a magyar nyelv vonatkozásában. Az 1. ábrán úgy foglaltuk össze az adatokat, hogy a 6. és 7. táblázatban szereplő „osztályzatok” alapján átlagokat számítottunk (csak azokat a cellákat vettük figyelembe, amelyekbe a Szakértői Bizottság értékelése alapján 1-es, 2-es, 3-as vagy 4-es „érdemjegy” került).

1. ábra. A vizsgált négy állam átlagpontszámai a Szakértői Bizottság jelentéseiben szereplő értékelések alapján

Az ábrán látható, hogy az oktatásról szóló 8. cikk vállalásait jobban teljesítette mind a négy vizsgált állam, mint a 10. cikkben foglaltakat. Ukrajna a 8. és a 10. cikk vonatkozásában egyaránt rosszabbul teljesített, mint a másik három állam: a 8. cikk alkalmazásának értékelése során Románia, Szlovákia és Szerbia egyaránt 4-es alá minősítést kapott, miközben Ukrajna kereken 3-as osztályzattal zárt, a 8. cikknél pedig Románia 3-as fölé, Szlovákia és Szerbia 3-as alá érékelést kapott, Kijev azonban csupán 2-es alá minősítést érdemelt ki.

Ha (a matematikai szabályok szerint) kerekítjük az értékelés során kapott átlagpontszámokat, akkor láthatjuk, hogy a 8. cikk alkalmazására Románia, Szlovákia és Szerbia egyaránt 4-es minősítést kapott a Szakértői Bizottságtól, ami azt jelenti, hogy e területen ezekben az országokban a magyar nyelv vonatkozásában „a politikák, a jogszabályok és a gyakorlat megfelel a Karta követelményeinek”. Ukrajna ezzel szemben csak 3-as értékelést kapott, vagyis Kijev vállalásai csak részben valósultak meg, a Szakértői Bizottság értékelése szerint „a politikák és a jogszabályok teljes egészében vagy részben megfelelnek a Karta rendelkezéseinek, de a kötelezettségvállalást csak részben hajtják végre a gyakorlatban”.

Ugyanezt a kerekítési művelet a 10. cikk átlagértékei kapcsán elvégezve azt találjuk, hogy Románia, Szlovákia és Szerbia egyformán 3-as minősítéssel zárt. Ukrajna azonban csak formálisan teljesítette e téren vállalt nemzetközi kötelezettségeit, és ezért csupán a 2-es minősítést érdemelte ki. Ez pedig a Szakértői Bizottság által használt minősítési rendszer alapján azt jelenti, hogy „a szakpolitikák és a jogszabályok összhangban vannak a Kartával, de a gyakorlatban nincsenek végrehajtva a vállalások”.

Elemzésünk alátámasztja Szabómihály Gizella (2017, 299. p.) következtetését: „a kisebbségvédelmi keretegyezménynek és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának végrehajtásával kapcsolatos dokumentumok azt mutatják, hogy nemcsak a jogi szabályozás hiányos a vizsgált államokban: talán még nagyobb gond, hogy a hatályos jogszabályok végrehajtása és érvényesíthetősége is akadozik.”

Az elemzésből kitűnik, hogy az a Magyarországgal szomszédos négy állam, ahol a legnagyobb lélekszámú őshonos magyar kisebbségek élnek, a nyelvmegtartás szempontjából meghatározó két nyelvhasználati színtéren, az oktatásban és a közigazgatásban nem teljesíti teljes mértékben azon saját nemzetközi kötelezettségvállalásait, amelyeket az európai integráció jegyében a Karta ratifikációjával vállaltak. Különösen elmaradnak a vizsgált államok a vállalt kötelezettségek teljesítésétől a magyar nyelvnek a közigazgatásban való használata területén. Az elemzésből kitűnik az is, hogy a vizsgált államok között Ukrajna áll a legmesszebb saját vállalásai teljesítésétől. Az összehasonlító elemzés következtetéseinek súlyát növeli, hogy annak alapját nem a magyar kisebbségek esetleg elfogultsággal vádolható politikusai, jogvédői vagy szakértői által készült összefoglaló, hanem egy független nemzetközi testület, a Karta Szakértői Bizottságának 2017–2019 között kiadott hivatalos jelentései képezik.

6. Következtetések

 Öllös (2013, 15. p.) szerint „A nyelvi jogok kapcsolata az emberi jogokkal nyilvánvaló. A nyelv az emberi természet lényegi része. Nyelv nélkül nem volna ember az ember. Tehát az emberi mivolt egyik kétségbevonhatatlan előfeltétele. Akik ellenzik a nyelvi jogok besorolását az emberi jogok közé, még azoknak is nyelvre van szükségük álláspontjuk kifejtéséhez. (…) A nyelv a közösségi identitás előfeltétele. Nélküle az ember nem válhatna társadalmi lénnyé, sem az emberiség törzsfejlődése során, sem pedig egyénenként a társadalmi szocializáció folyamatában.” A nyelvi jogokat az emberi jogok részeként kell értelmeznünk (De Varennes–Kuzborska 2019, 39–40. p.). Fernand de Varennes (1996, 117. p.) meggyőződése szerint az egyének nyelvi jogainak tiszteletben tartása „egy alapvető jogból ered, és nem valami különleges engedmény vagy kiváltságos bánásmód. Egyszerűen fogalmazva, az a jog, hogy megkülönböztetés nélkül egyenlő bánásmódban részesüljenek, amelyre mindenki jogosult”. Ez az elv egyértelműen alkalmazható a nemzetállamok kisebbségi nyelveinek beszélőire is (May 2006, 266. p.). Andrássy (2013) szerint az anyanyelv használatára vonatkozó jogok éppen ezért olyan jogok, melyek mind a többségi, mind a kisebbségi állampolgárokat – mint emberi jogok – szükségszerűen megilletik, és nem csupán a kisebbségiekre vonatkozó többletjogok. Ebből következik, hogy a nyelvi jogokat univerzális, mindenkit megillető jogként így kellene megfogalmazni: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét/saját nyelvét használja.” (Andrássy 1998, 180. p.) Mindezek alapján felmerül a kérdés: mi lehet akkor az oka annak, hogy az államok nem teljesítik (teljes mértékben) saját, az állampolgáraik nyelvi jogaira vonatkozó vállalásaikat és kötelezettségeiket? Ennek hátterében a nyelvpolitikát befolyásoló nyelvi ideológiák állnak.

A nyelvek státuszát, használati körét, illetve a jogszabályokban rögzített jogok gyakorlati megvalósítását elsősorban az adott állam nyelvpolitikája határozza meg. A nyelvpolitika „egy személy vagy valamely csoport kifejezett és nyilvánvaló erőfeszítése (…) a résztvevők [nyelvi] gyakorlatának vagy meggyőződésének módosítására” (Spolsky 2009, 4. p.). A nyelvpolitika mögött nyelvi ideológiák állnak. Ezek olyan eszmék, elképzelések, melyek a nyelvvel (a nyelvi rendszerrel, a nyelvhasználattal, a nyelvek egymáshoz viszonyított helyzetével, a nyelvi változatossággal stb.) kapcsolatos tények, vélemények magyarázatára szolgálnak, illetve melyek a nyelv(ek)re, a nyelvhasználatra, a nyelvváltozatokra és beszélőikre irányuló cselekedetek hátterében állnak, befolyásolják a nyelvpolitikát, s valójában gazdasági, politikai és kulturális értékek, érdekek és ideológiák húzódnak meg mögöttük (Lanstyák 2009). Bochmann (1999, 28–31. p.) szerint a nyelvpolitika „mint a politika minden más fajtája, (…) bizonyos csoportok/rétegek/osztályok érdekeinek van alárendelve”. A nyelvpolitika úgy helyezi társadalmi struktúrába a nyelvet, hogy az adott társadalomban a nyelv révén válik meghatározottá, ki fér hozzá a politikai hatalomhoz és a gazdasági erőforrásokhoz (Tollefson 1991). A nyelvpolitika tehát hatékony eszközként használható a társadalmi javak és a politikai tőke egyenlőtlen elosztásának eléréséhez, illetve megideologizálásához, és gyakran éppen erre használják. A nyelvpolitika ebben az elméleti keretben a hatalom megszerzésének és megtartásának, a társadalmi egyenlőtlenség kialakításának és újratermelésének egyik mechanizmusa. A nyelvpolitika hatáskörébe vont kérdések gyakran a hatalomért és a dominanciáért folytatott harc álcázására szolgálnak (Roter–Busch 2018, 156. p.). A törvényekben, egyezményekben rögzített jogok gyakran épp a hatalmi praktikák révén válnak üres szólamokká. A Karta alkalmazásának problémái kapcsán is láthatjuk, hogy „a papíron létező nyelvi emberi jogok csak az első lépést jelentik, és kicsi a jelentőségük, ha nem megfelelően alkalmazzák őket” (Skutnabb-Kangas–Phillipson 2016, 12. p.).

Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a szocialista internacionalizmus béklyóját levető közép-európai államok nemzetállam-építésbe kezdtek. Brubaker és munkatársai (2011, 36–37. p.) szerint a nemzetállamot építő elitek az általuk ellenőrzött területre „úgy tekintenek, mint olyan edényre, amely nemzeti nyelvvel és kultúrával »tölthető« és töltendő fel”, s a nyelvpolitikát a nemzetiesítés hatékony eszközeként használják. Amikor a többségi nemzet tagjai saját nyelvüket erőltetik a kisebbségekre, s amikor mindezt arra hivatkozva teszik, hogy a kisebbségiek jobban járnak, ha magas szinten megtanulják ezt a nyelvet, és saját nyelvük helyett inkább azt használják (legalábbis a nyilvános szituációkban), akkor arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a domináns nyelvi csoport számára természetes az államnyelv és az ezt hordozó többségi etnikum jogilag is legitimált privilegizált helyzete. Brubaker és munkatársai (2011, 261. p.) szerint „ez egyenesen következik abból a nacionalista alapállásból, amelyet a domináns »államalkotó« nemzetekkel azonosuló egyének széles körben vallanak, nevezetesen hogy a nemzetállam lényegénél fogva egy adott nemzeté és azért a nemzetért van”. A domináns csoport tagjai számára azért is természetesnek tűnhet ez a fajta szemlélet, mert országuk neve rendszerint magában foglalja a többségi etnikumnak és nyelvének nevét, és ez mintegy implikálja számukra, hogy ez a nemzet az államiság birtokosa, ők vannak otthon. Innen csupán egy lépés az a szemlélet, mely szerint saját államukban csak a domináns csoport nyelve lehet az egyetlen államnyelv és hivatalos nyelv. Így válik a nyelv a kommunikáció és az identitásjelzés eszközéből politikai szimbólummá és a nemzetállam egyik legfontosabb jelképévé. „Ez az elgondolás – ami olyan magától értetődőnek tűnik, hogy nem is igényel különösebb átgondolást vagy indoklást – a hétköznapi nyelvi ideológia egyik központi eleme.” (Brubaker és mtsai 2011, 261. p.)

A nemzetállamot építő politikai elitek a nyelvpolitikát nem a társadalmi egyenlőtlenség felszámolására, hanem a nemzetállami ideológia eszközeként használják elsősorban. Ezért van az, hogy számos európai állam nem is csatlakozott a Kartához (Csernicskó 2020, 174), és ez nem növeli az erejét és presztízsét, és ezzel magyarázható az is, hogy bár több állam – köztük az elemzésbe bevont Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna is – aláírta és ratifikálta ugyan a Kartát, de a nemzetközi dokumentumban foglaltak teljesítését, gyakorlati alkalmazását már nem tekintik annyira fontosnak, mint a többségi nyelv dominanciájának biztosítását.

Irodalom

Andrássy György 1998. Nyelvi jogok: A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem Európa Központja.

Andrássy György 2013. Nyelvszabadság: Egy egyetemes elismerésre váró egyetemes emberi jog. Pécs, Dialóg Campus Kiadó.

Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János szerk. 2011. Nyelv és oktatás kisebbségben: Kárpát-medencei körkép. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Bochmann, Klaus 2009. A nyelvpolitika elmélete, módszerei és elemzése. In Szépe György–Derényi András (szerk.): Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. Budapest, Corvina, 25–69. p.

Brenzovics László–Zubánics László–Orosz Ildikó–Tóth Mihály–Darcsi Karolina–Csernicskó István 2020. A nyelvi jogok folyamatos szűkítése Ukrajnában. Beregszász–Ungvár, KMKSZ.

Brubaker, Rogers–Fleischmidt Margit–Fox, Jon–Grancea, Liana 2011. Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban. Budapest, L’Harmattan.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Csernicskó István 2018. Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásai a kisebbségek nyelvén folyó oktatás területén a Keretegyezmény és a Karta alkalmazásáról készült jelentések tükrében. Kisebbségi Szemle, 3. évf. 4. sz. 27–46. p.

Csernicskó István 2019. Nyelvi konfliktusok a 21. századi Európában a „nemzetközi normák” és az „európai standardok” tükrében. Pro Minoritate, Nyár, 3–26. p.

Csernicskó István 2020. Nyelvpolitika határok nélkül. Magyar Tudomány, 181. évf. 2. sz. 164–176. p.

Csernicskó István–Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita–Máté Réka–Tóth-Orosz Enikő 2020. Tévút az ukrán nyelvpolitikában. Törökbálint, Termini Egyesület.

Csernicskó István–Péntek János–Szabómihály Gizella 2010. A határon túli magyar nyelvváltozatok a többségi nyelvpolitikák rendszerében: Románia és Ukrajna példája. Regio, 21. évf. 3. sz. 3–36. p.

Csernicskó István–Szabómihály Gizella 2010. Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században: konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006–2008. Budapest, Köztársasági Elnöki Hivatal, 167–198. p.

De Varennes, Fernand 1996. Language, minorities and human rights. The Hague, Kluwer Law.

De Varennes, Fernand–Kuzborska, Elżbieta 2019. Minority Language Rights and Standards: Definitions and Applications at the Supranational Level. In Gabrielle Hogan-Brun and Bernadette O’Rourke (eds.): The Palgrave Handbook of Minority Languages and Communities. London, Palgrave Macmillan, 21–72. p.

Eplényi Kata–Kántor Zoltán szerk. 2012. Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet–Lucidus Kiadó.

Fancsaly Éva–Gúti Erika–Kontra Miklós–Molnár Ljubić Mónika–Oszkó Beatrix–Siklósi Beáta–Žagar Szentei Orsolya 2016. A magyar nyelv Horvátországban. Budapest–Eszék, Gondolat Kiadó–Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet.

Fedinec Csilla–Csernicskó István 2017. A 2017-es ukrajnai oktatási kerettörvény: a szöveg keletkezéstörténete és tartalma. Regio, 25. évf. 3. sz. 278–300. p.

Fiala-Butora János 2017. A Kisebbségvédelmi keretegyezmény és a Nyelvi Charta végrehajtása – egységes standard vagy szétfejlődés? Kisebbségi Szemle, 2. évf. 3. sz. 57–69. p.

Fiala-Butora János 2018. Implementation of the Framework Convention for the Protection of National Minorities and the European Language Charter: Unified Standard or Divergence? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. 2. 7–21. p.

Gerencsér Balázs Szabolcs 2009. „Nyelvében él…” Kárpát-medencei körkép a határon túli magyar nemzeti közösség hivatalos eljárásokban való anyanyelvhasználati jogáról. Budapest, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Huszti Ilona–Csernicskó István–Bárány Erzsébet 2019. Bilingual education: the best solution for Hungarians in Ukraine? Compare: A Journal of Comparative and International Education, Vol. 49. No. 6. 1002–1009. p.

Kontra Miklós–Hattyár Helga szerk. 2002. Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2009. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.

May, Stephen 2006. Language Policy and Minority Rights. In Thomas Ricento (ed.): An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Malden, Blackwell Publishing Ltd., 255–272. p.

Nádor Orsolya–Szarka László szerk. 2003. Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Nagy Noémi 2017. Language Rights of Minorities in the Areas of Education, the Administration of Justice and Public Administration: European Developments in 2017. European Yearbook of Minority Issues, Vol. 16. 63–97. p.

Nagy Noémi 2018. A nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak aktuális helyzete az Európa Tanács intézményei tevékenységének tükrében. Pro Minoritate, 2. sz. 47–70. p.

Öllös László 2013. A nyelvi jogok és a nemzeti egyenlőség, In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 15–24. p.

Palander, Marjatta–Riionheimo, Helka–Koisvisto, Vesa 2018. Introduction: Creating and Crossing Linguistic Borders. In Palander, Marjatta–Riionheimo, Helka–Koisvisto, Vesa (eds.): On the Border of Language and Dialect. Helsinki, Finnish Literature Society–SKS, 7–15. p.

Péntek János–Benő Attila 2020. A magyar nyelv Romániában (Erdélyben). Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Gondolat Kiadó.

Roter, Petra–Busch, Brigitta 2018. Language Rights in the Work of the Advisory Committee. In Ulasiuk, Iryna–Hadîrcă, Laurenţiu–Romans, William (eds.): Language Policy and Conflict Prevention. Leiden–Boston, Brill Nijhoff, 155–181. p.

Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Robert 2016. Introduction to Volume II. In Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Robert (eds.): Language Rights. Vol. 2. New York, Routledge, 1–21. p.

Spolsky, Bernard 2009. Language Management. New York, Cambridge University Press.

Szabómihály Gizella 2017. A magyar nyelv használata a közigazgatásban a Magyarországgal szomszédos országokban. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat Kiadó, 299–320. p.

Szalayné Sándor Erzsébet 2017. A kisebbségvédelmi keretegyezmény húsz év után – tapasztalatok a negyedik monitoring ciklus végén. Kisebbségi Szemle, 2. évf. 3. sz. 43–56. p.

Szépfalusi István–Vörös Ottó–Beregszászi Anikó–Kontra Miklós 2012. A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában. Budapest–Alsóőr–Lendva, Gondolat Kiadó–Imre Samu Nyelvi Intézet–Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet.

Szilágyi N. Sándor 2008. A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban. In Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest, MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 105–117. p.

Tollefson, James W. 1991. Planning Language, Planning Inequality. Language Policy in the Community. London–New York, Longman.

Tóth Norbert 2017. Fából vaskarika, avagy reflexiók a Kisebbségvédelmi keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának ún. 4. tematikus kommentárjára vonatkozóan. Kisebbségi Szemle, 2. évf. 3. sz. 71–88. p.

Vančo Ildikó 2017. A határon túli magyar tannyelvű és magyar tematikájú közoktatás. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat Kiadó, 357–430. p.

Vizi Balázs 2018. A kisebbségi jogok védelmének európai színtere napjainkban: normatív rezsim és politikai diskurzus. Pro Minoritate, 2. sz. 3–14. p.

Megjegyzések az anyanyelv fogalmáról

Vannak olyan szavaink, amelyekről legtöbben úgy hisszük: tudjuk, értjük pontos jelentésüket. Gondolom, ezek közé tartozik anyanyelv szavunk is. A következőkben azt kívánom bemutatni, hogy (1) e szavunkat a magyarok sokféleképp értelmezik, sokféle jelentésben használják, (2) lényeges különbségek vannak a magyarországi és a környező országokban élő magyarok között e tekintetben is, és (3) a fogalmi tisztázatlanságból súlyos nyelvi emberi jogsértések fakadnak – Magyarországon épp úgy, mint a környező országokban.

Induljunk ki abból, mit találunk az 1936-ban megjelent Új Idők Lexikonában (ÚIL): anyanyelv ’a magyar statisztika meghatározása szerint az a nyelv, amelyet ki-ki magáénak vall és amelyet legjobban és legszívesebben beszél. Nem szükségképpen az a nyelv, amelyet valaki az anyjától tanult, mert lehetséges, hogy az életben egy más nyelvet tanul meg jobban és az válik anyanyelvévé, még ha az először tanult nyelvet beszéli is. Azoknál, akik csak egy nyelvet beszélnek, az anyanyelv nem kétséges, akik pedig több nyelvet beszélnek, maguk vallják be, hogy melyiket tekintik anyanyelvüknek. A másik nyelv a beszélt nyelvek rovatába kerül, amelyeket a magyar statisztika szintén kimutat’.

E régi lexikon után vessünk egy pillantást néhány szótárunkra is!

Az akadémiai nagyszótár (Nszt.) az anyanyelvet a következőképp határozza meg: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában közvetlen környezetétől, rendsz. családjától (elsőként) sajátít el és amellyel azonosul, ill. amellyel az embert anyanyelvi beszélőként azonosítják’.

Értelmező szótárunk (ÉrtSz.) ezt írja: ’Az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendsz. az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult’.

Az ezt egy évtizeddel követő Értelmező kéziszótárban (ÉKsz1) ezt találjuk: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Három évtizeddel később, a kéziszótár felújított kiadásában (ÉKsz2) némileg eltér a definíció: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként, főként az anyjától) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Látható, hogy a négy szótári definíció bizonyos mértékig különbözik az ÚIL meghatározásától: utóbbi megengedi, hogy valaki az anyanyelvét ne az anyjától tanulta volt meg, sőt azt is, hogy valaki az anyjától tanult nyelvnél jobban megtanuljon egy másik nyelvet, és azt nyilvánítsa anyanyelvének. Vegyük észre, hogy a szócikk szerzője 1936-ban „a magyar statisztika meghatározása szerint” alakította ki definícióját.

Nem kívánom most taglalni, hogy szótáraink definíciói mennyiben felelnek meg s mennyiben térnek el a magyar beszélők fejében létező jelentésektől, inkább rátérek egy empirikus adatgyűjtés eredményeinek bemutatására. „A magyar nyelv Horvátországban” című kutatásban[1] egyebek mellett arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy miként értelmezik horvátországi vizsgálatunk adatközlői[2] az anyanyelv-et. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a (legalább) kétnyelvű horvátországi magyarok mennyire fogadják el Skutnabb-Kangas anyanyelv-meghatározásait, s hogy az ő definícióik mennyire felelnek meg a (föltehetően) egynyelvű magyarországi magyarok definícióinak. Skutnabb-Kangas (1984, 1997) négy meghatározási kritérium alapján a kifejezés öt lehetséges értelmezését (definícióját) állapította meg, amint ezt az 1. táblázat összefoglalja.

1. táblázat. Az anyanyelv definíciói Skutnabb-Kangas (1984, 18. kk., 1997, 12–16. p.) szerint

Skutnabb-Kangas szerint a definíciókból az alábbi tételek (1–3) és következtetés (4) adódnak:

  1. Egy személynek több anyanyelve is lehet, különösen a származás és az azonosulás szerint, de a többi kritérium alapján is,
  2. Ugyanannak a személynek más-más lehet az anyanyelve a különböző definíciók szerint,
  3. A definíciók alapján (kivéve a származás szerintit) egy személy anyanyelve élete során akár többször is változhat,
  4. Az anyanyelv-definíciókat a nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos tudatosság foka alapján hierarchikus sorrendbe állíthatjuk. A társadalmi tudatosság e fokát annak alapján mérhetjük föl, hogy – kimondva vagy kimondatlanul – mely definíció(ka)t használják a társadalom intézményei.

A terepmunkásaink[3] által használt kérdőív 21a. kérdése így szól:

Melyik meghatározással ért egyet? Egynél többet is megjelölhet/bekarikázhat.

 Az embernek az az anyanyelve,

            1) amelyiket először tanulja meg,

            2) amelyik nyelvről saját maga kijelenti, hogy az az ő anyanyelve,

            3) amelyik nyelvről mások kijelentik, hogy az az ő anyanyelve,

            4) amelyik nyelvet a leggyakrabban használja,

            5) amelyik nyelvet a legjobban tudja

 Az eredményeket az 1. ábra mutatja. A horvátországi válaszokat a magyarországi kontrollvizsgálattal (Magyarország1, N=97) és egy további magyarországi vizsgálattal (Magyarország2, N=624) együtt mutatom be. A kontrollvizsgálat Pécsen és néhány környező településen zajlott 2014 őszén, a másik vizsgálat zömmel Budapesten, 2015 tavaszán.

1. ábra. Horvátországi és magyarországi válaszok az anyanyelv különböző meghatározásaival kapcsolatban

Ha összehasonlítjuk a horvátországi magyarok válaszait a magyarországi kontrollvizsgálatban kapottakkal, több különbség is látszik. Egyrészt a horvátországiak a magyarországiaknál mindig nagyobb arányban választották a különféle definíciókat. Másrészt a horvátországiak a magyarországiaknál 3 értelmezést – 2), 4) és 5) – statisztikailag jelentősen nagyobb arányban választottak. Az „ő maga kijelenti” válaszok p < 0,05 szinten szignifikánsak (khi-négyzet [f=1] = 5,249), a „leggyakrabban” válaszok p < 0,01 szinten (khi-négyzet [f=1] = 10,301) és a „legjobban” válaszok p < 0,001 szinten (khi-négyzet [f=1] = 12,693) jelentősek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a vizsgálatunkban részt vevő kétnyelvű magyarok anyanyelv-definíciói az egynyelvűekéhez képest szélesebbek, számukra az anyanyelv részben mást jelent, mint a magyarországi magyarok számára, például a ’leggyakrabban használt nyelv’ meghatározással a horvátországiak 24%-a, de a pécsi, Pécs környéki adatközlőknek csupán 7%-a értett egyet.

2015 tavaszán budapesti egyetemi hallgatóim egy gyors anonim vizsgálatot végeztek, melynek során 624 embert kértek meg arra, hogy Skutnabb-Kangas fenti 5 meghatározásának mindegyikéről írják le, hogy egyetértenek-e vele, vagy nem. Ezek a válaszok is lényeges eltéréseket mutattak a fentebb idézett szótárak definícióitól. Például az ’ő maga kijelenti’ jelentéselem nem szerepel az ÉrtSz, az ÉKsz1 és ÉKsz2 meghatározásaiban, s a ’legtöbbet, leggyakrabban használ’ jelentéselemnek sincs nyoma e három szótárban, noha 624 adatközlőnk negyede e meghatározással (is) egyetértett.

Az eddigiekben néhány nyomtatott szótárban s egy lexikonban található meghatározást vetettem össze laikus, normális magyar anyanyelvű emberek véleményeivel, valamint a kitűnő nyelvész és nyelvi jogi szakértő, Skutnabb-Kangas elemzéseivel. Lássuk most, milyen meghatározását használja az anyanyelv-nek a Központi Statisztikai Hivatal a népszámlások idején! Íme:

Anyanyelv

Az az élő nyelv, amelyet az ember általában gyermekkorában (elsőként) tanul meg, amelyen családtagjaival általában beszél, és amelyet minden befolyástól mentesen, a valósághoz hűen anyanyelvének vall. (Népszámlálás 2011, 15. p.)

Ha összehasonlítjuk az eddig bemutatott források és Skutnabb-Kangas meghatározásait a KSH meghatározásával, azt kapjuk, amit a 2. táblázat mutat.

2. táblázat. Az anyanyelv jelentéselemei öt magyar nyomtatott forrásban, Skutnabb-Kangas műveiben, és a Központi Statisztikai Hivatal módszertani útmutatójában

Jól látszik, hogy a magyar definíciókban nem szerepel Skutnabb-Kangas 4) értelmezése, a ’leggyakrabban használt nyelv’. Azt is látjuk, hogy az ’anyjától tanult nyelv’ jelentést Skutnabb-Kangas nem hangsúlyozza, az Új Idők Lexikona relativizálta már 1936-ban, de az ÉrtSz és az ÉKsz2 szerepelteti. Ha Skutnabb-Kangas meghatározásai elismerik, megengedik, hogy valakinek több anyanyelve is legyen, s hogy az illető anyanyelve(i) élete során akár többször is megváltozzon/megváltozzanak, akkor a KSH népszámlálási kérdése gyakorlatilag az ilyen „flexibilitást” nem ismeri el. Látható az is, hogy a normális magyar emberek ’leggyakrabban használt nyelv’ és ’legjobban tudott nyelv’ jelentéselemei (1. táblázat) nem szerepelnek a KSH definíciójában. Ha ekkora különbségek vannak a KSH és az általa felmért emberek meghatározásai között, akkor egyrészt minden okunk megvan arra, hogy ne vegyük túl komolyan a KSH anyanyelvi adatait, másrészt kijelenthetjük, hogy a KSH ma is jó példája annak, ahogy a politikai elit magában beszél. A nem-értésből és a félreértésből ugyanis óhatatlanul ez következik, miként ezt Levendel Ádám már 1997-ben kifejtette. Akkoriban a Szonda Ipsos közvélemény-kutatói megállapították, hogy a földtulajdonlás körüli vitákban a kormány népszavazási kérdésében is szereplő természetes személy és jogi személy kifejezések jelentésével a felnőtt magyarországi lakosság zöme nem volt tisztában, s a mindkét kifejezés jelentését pontosan ismerők a választópolgároknak mindössze 12%-át tették ki. Ily módon a politikai elit magában beszélt, és egy népszavazással a demokrácia látszatát kelt(h)ette (Kontra 2003, 325. p.). Mutatis mutandis: a KSH magában beszél, és a népszámlálás anyanyelvi kérdésével azt a látszatot kelti, hogy adatai a magyarországi lakosság anyanyelvi megoszlását mutatják.

De van még más probléma is: a KSH évtizedek óta a „Mi az Ön anyanyelve?” kérdésre előre megadott válaszok listájában a „bolgár” és a „görög” között ezt szerepelteti: „cigány (romani, beás)”. Amikor a KSH ezt teszi, tudván tudja, hogy a beás és a romani különböző nyelvcsaládba tartoznak. Ez az eljárása a beásokat is és a romani anyanyelvűeket is láthatatlanná teszi, mivel a népszámlálási adatokból lehetetlen megállapítani, hogy a több mint 48 000 „cigány (romani, beás)” anyanyelvű magyar állampolgár között hányan romani anyanyelvűek, s hánynak beás az anyanyelve. Az ilyenfajta eljárás nyelvészeti szempontból akkora ostobaság, mintha valaki összevonná – példának okáért – a magyarországi horvát anyanyelvűeket és a német anyanyelvűeket. Emberi jogi szempontból pedig ez nem más, mint nyelvi diszkrimináció (lingvicizmus), sőt: nyelvi genocídium (vö. Kontra 2011, 2012; Pelle 2012; Kontra 2019), annak tagadása, hogy az anyanyelvű oktatáshoz (az anyanyelv tannyelvként való használatához, legalább az iskola első néhány évében) minden embernek joga van. A magyarországi cigányok munkanélküliségének egyik oka az őket sújtó tannyelvi diszkrimináció (Kontra 1999).

Az anyanyelv fogalmi képlékenysége, tisztázatlansága és manipulatív használata komoly társadalmi következményekkel járhat és jár is. Az 1990-es évek második felében például a romániai tanügyi törvény olyan többséget konstruált, amelynek nem volt anyanyelve, s olyan kisebbségeket, amelyeknek volt. Ezzel a törvény és az állam azt a látszatot keltette, hogy a kisebbségi tannyelvű oktatás privilégium, de olyan, amiért – ha a kisebbségek túl nehéznek találják – csak magukat okolhatják (Kontra és Szilágyi 2002). Az ilyen fogalmi manipuláció a kisebbség erőszakos asszimilációját célozza, annak egyik eszköze. Hasonlít ahhoz, amikor egy többségi állam a kisebbségeinek úgy nyújt jogegyenlőséget, hogy előírja a nyelvi diszkriminációmentességet oly módon, hogy minden állampolgár, anyanyelvétől függetlenül, egyenlő vizsgakövetelményeknek kell megfeleljen, vagyis mindenki az államnyelvi vizsgákat kell letegye, azonos értékelési rendszer szerint. A romániai magyarok csak az elmúlt években tudták azt kiharcolni, hogy az állam ismerje el, hogy a magyaroknak nem a román, hanem a magyar az anyanyelvük, következésképp joguk van másmilyen román tananyagokhoz és másképp képzett romántanárokhoz, mint azoknak, akiknek román az anyanyelvük. Ők a románt második nyelvként vagy környezetnyelvként (ha úgy tetszik valakinek: idegen nyelvként[4]) tanulják, nem anyanyelvként. A kisebbségi magyaroknak nem kell elmagyarázni, hogy mi a különbség anyanyelv és második nyelv között, az anyanyelv tannyelvként való használata és egy második nyelv tannyelvként való használata között. Azt is tudják, hisz saját bőrükön tapasztalják, hogy mekkora különbség van a között, ha egy olyan romántanár tanítja őket románra, akit diplomája és tapasztalata csupán román anyanyelvűek tanítására képesít, s egy olyan romántanár között, akit arra képeztek ki, hogy a románt nem anyanyelvként tanítsa. Ugyanilyen nagy különbség van például Magyarországon is a magyartanárok képzése és a magyar mint idegennyelv (MID) tanárok képzése között. Aki ezt esetleg másképp gondolja, ha oktatáspolitikus, netán államtitkár-helyettes, azt szívesen elküldeném egy kis székelyföldi tanulmányútra.

Hivatkozások

Czímer Gábor 2020. Filip Mónika: „Azt szeretnénk, ha úgy tanítanák a szlovákot, mint második nyelvet” https://ujszo.com/kozelet/filip-monika-azt-szeretnenk-ha-ugy-tanitanak-a-szlovakot-mint-masodik-nyelvet

Kontra Miklós 1999. Tannyelvi diszkrimináció és cigány munkanélküliség. In Uő: Közérdekű nyelvészet, 84–88. Budapest, Osiris Kiadó.

Kontra Miklós 2003. Kitekintés: politika, igazságszolgáltatás, emberi jogok, iskola. In Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 323–335. p.

Kontra Miklós 2011. A KSH a nyelvi genocídiumot segíti – 2011-ben is. Kritika, 40. évf. 11–12. sz. 40. p.

Kontra Miklós 2012. Népszámlálás és nyelvi genocídium. Kritika, 41. évf. 3. sz. 32. p.

Kontra Miklós 2015. Az RSS kutatás hiányzó láncszemének pótlása kb. 20 évvel később. Rovátkák, 21. évf. 1. sz. 43‒50. p.

Kontra Miklós, 2019. Újabb nyelvi genocídium. In Uő: Felelős nyelvészet. Budapest, Gondolat Kiadó, 102–106. p.

Kontra Miklós és Szilágyi N. Sándor 2002. A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In Kontra Miklós és Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány, 3–10. p.

Kontra Miklós (szerk.) 2016. A magyar nyelv Horvátországban. Budapest‒Eszék, Gondolat Kiadó‒Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet.

Kusala Orsolya 2021. Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 1. sz. 31–62. p.

Népszámlálás 2011: Módszertani megjegyzések, fogalmak: 15. p.

http://www.ksh.hu/nepszamlalas/docs/modszertan.pdf (Letöltve: 2015.03.16.)

Pelle János 2012. Népszámlálás: népirtás? Kritika, 41. évf. 1. sz. 31–32. p.

Skutnabb-Kangas, Tove 1984. Bilingualism or Not: The Education of Minorities. Clevedon, Multilingual Matters.

Sku[n]tnabb-Kangas, Tove, 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Új Idők Lexikona. Első és második kötet: 438. p. Budapest, Singer és Wolfner, 1936.

Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel

Bevezetés

Az ember – társas lény lévén – elkerülhetetlenül kapcsolatban áll az őt körülvevő világban élő emberekkel. A nyelv az az eszköz, amellyel elsődlegesen kommunikál, amelyen keresztül folyamatos interakcióban van a többi egyénnel. Sem a múltban, sem napjainkban nem ritka jelenség, hogy különböző nyelveket beszélő emberek élnek egymás mellett. Ennek egyik példája a nyelvi többség és kisebbség kapcsolata. Munkámban azt a nyelvi többségi és kisebbségi kontextust vizsgálom, amelynek magam is a része vagyok: a szlovák–magyart. Az etnikai csoportok kapcsolatával már nagyon régóta foglalkoznak, különböző módszerekkel próbálják ezeknek a kapcsolatoknak a jellegét, a csoportok közötti lehetséges feszültségek okait és következményeit felmérni. Az egyik leggyakoribb vizsgálati metódus a szociolingvisztikai kérdőív, amellyel sok fontos körülményre rá lehet kérdezni. A kérdőív mellett van egy másik, ritkábban használt és kevésbé ismert megközelítés, az ügynökmódszer. A legtöbb szociolingvisztikai kutatással ellentétben az ügynökmódszer az implicit módon megnyilvánuló negatív vagy pozitív attitűdöket hivatott felmérni. Wallace E. Lambert hatvanas évekbeli montreali kísérlete óta több hasonló felmérés készült. Szlovák–magyar viszonylatban azonban az ügynökmódszer ismeretlennek számít, ezért is döntöttem úgy, hogy (a kérdőíves módszer mellett) így mérem fel, milyen rejtett attitűdjeik vannak a megkérdezett szlovákiai magyaroknak a szlovákokkal és a szlovák nyelvvel kapcsolatban.

A tanulmány a fiatal korosztály egy mintáján keresztül kísérli meg bemutatni a szlovák–magyar kapcsolatok jellegét. A témával többen is foglalkoztak már: készítettek állami felmérést (Šutaj 2006), vizsgálták a dél-szlovákiai lakosság attitűdjeit (Dolník–Pilecky 2012), de összehasonlították a vegyes lakosságú és a tisztán szlovákok lakta területeken élő szlovákok attitűdjei közötti különbségeket is (Hunčík et al. 1995). A módszerek sokfélék, de valamennyi munka – köztük az enyém is – azzal a céllal jött létre, hogy valódi vélemények meghallgatásával és valós konfliktusok feltárásával elősegítse a szlovák–magyar kapcsolatok jellegének megismerését.

1. Szlovák–magyar viszony

Egy csoporthoz való tartozás általában olyan értékeket jelent az egyén számára, amelyeket csak az adott csoporthoz köt, így azok pozitív érzelmekkel párosulnak nála. Egy csoporttal való azonosulás jelentős mértékben meghatározza az egyén gondolkodását és cselekedeteit. Az emberek kommunikációjára nagy hatással vannak a sztereotípiák, amelyek az egyént nem mint individuumot, hanem mint egy csoport reprezentatív tagját láttatják, így az egyéni interakciót is nagymértékben befolyásolja a csoportról kialakított kép. (Dolník 2012, 240. p.)

Dolník (2012, 241. p.) szerint a természetes multietnikus együttélést megbontja a kollektív nemzeti tudat, amely generációk óta azt a gondolatot plántálja a szlovák lakosokba, hogy a nemzet és a nyelv dialektikus viszonyban van, és hogy a közös nyelv teszi egységessé a nemzetet, amit a kisebbségi nyelvek jelenléte gyengít. Az ebből fakadó veszélyeztetettségérzést erősítheti, hogy a szlovákiai magyarok alkotta közösségre egyébként is bizonyos fokú zártság jellemző, amely abban nyilvánul meg, hogy erősen anyanyelv- és hagyománymegtartó tevékenységet folytat, valamint intenzíven kötődik az etnikai és kulturális értékeihez egyéni és csoportszinten egyaránt. (Zeľová 1992, 53. p.)

Gereben Ferenc (1999) megállapítása alapján a kisebbségi magyar népcsoportok nem tudják egyértelműen meghatározni, hogy mihez kötődnek és milyen alapon; az anyaországban élőkkel ellentétben nem a valamilyen közösséghez tartozás, hanem a nyelvi, kulturális és emocionális jellegű kötődés a mérvadó. Az anyanyelv szerepe különösen azoknál fontos, akik többségi nyelvű iskolába jártak, vagy akik etnikailag vegyesebb helyen élnek. Egy 1991-es reprezentatív felmérés szerint a szlovák–magyar kapcsolatokban az ún. kontaktushipotézis érvényesül, amely azt jelenti, hogy „a különböző nemzetiségű csoportok együttélése vagy sűrűbb érintkezése javítja az egymásról kialakított képet”. (Gereben 1999, 115. p.)

A szlovák–magyar viszonyt a kilencvenes évek közepéig leginkább közvélemény-kutatásos módszerrel vizsgálták. A pozsonyi Centrum sociálnej analýzy nevű intézmény például arról publikált, miként látják a saját nemzeti tudatukat a szlovákok, illetve hogyan látják a nemzeti tudatot más, Szlovákiában élő nemzetiségeknél; emellett vizsgálták a szlovákiai magyarok viszonyulását a szlovákokhoz és a többi magyarhoz. (Ondrejovič 1996, 141. p.)

Egy másik felmérés, amelyet Juraj Dolník és Pilecky Marcell készített Koexistencia Slovákov a Maďarov na južnom Slovensku címmel, szintén hasonló eredményekről számol be. A felmérés szerint a szlovák és a magyar lakosság természetes szociális intelligenciája biztosítja a kölcsönös alkalmazkodást, a nyelvtörvény pedig művileg befolyásolja a természetes együttélést. Az emberek többsége szerint veszélyes a politikusok direkt beleszólása az együttélésbe. A délen élők megegyeznek abban, hogy az ország más területein elferdített képet festenek a szlovák–magyar kapcsolatokról. (Dolník 2012, 273. p.)

Egy 2003 és 2005 között készített, Národ, národnosti a etnické skupiny v procese transformácie slovenskej spoločnosti nevű állami felmérés arra mutat rá, hogy az egyes etnikai csoportok teljesen máshogy értékelik ugyanazokat a történelmi eseményeket. A különbségek nemcsak a csoportok között, hanem azokon belül is megmutatkoznak: az eredmények alapján a megkérdezett szlovákiai magyarok mindegyike úgy gondolta, hogy a saját nemzeti büszkesége nagyobb, mint a többi kisebbségi magyaré. (Šutaj et al. 2006, 35. p.)

A szlovákiai magyar és a hozzá hasonló kétnyelvű közösségekben gyakori a nyelvi hiány problémaként való megélése. „Ennek az egyik oka az, hogy a legtöbb szlovákiai magyar számára a kétnyelvűség kényszerkétnyelvűség, nem pedig önként vállalt állapot. A beszélők nagy része nem is tartja magát kétnyelvűnek, még akkor sem, ha folyékonyan beszéli a szlovák nyelvet.” (Lanstyák 2000, 180. p.)

2. Szociolingvisztikai kutatás

A szociolingvisztika a nyelvészet azon ága, amely a nyelv használatának társadalmi magyarázatával foglalkozik. Tárgya a nyelv mint társadalmi és kulturális jelenség. (Trudgill 1974, 32. p.)

A szociolingvisztikai kutatások egyik alapvető fajtája az attitűdvizsgálat. A korai hatvanas években Kanada francia területein elkezdtek foglalkozni a kérdéssel, vajon megváltoztatja-e az intézmény (kétnyelvű oktatás) a kisebbségi csoportokhoz való hozzáállást. Ezzel foglalkozott Wallace E. Lambert Evaluational reactions to spoken language című, 1960-ban megjelent munkájában, amelyben bemutatta az ügynökmódszeres kutatásainak eredményét.

2.1. Ügynökmódszer

Az ügynökmódszer atyjának Wallace Lambertet tartják, aki más kutatókkal (R. C. Hodgson, R. D. Gardner és S. Fillenbaum) együtt 1960-ban elkészítette az első ügynökmódszeres vizsgálatot Montrealban. A vizsgálat lényege az volt, hogy kanadai francia és angol anyanyelvű diákoknak több, angol és francia nyelven elhangzó hangfelvételt kellett meghallgatniuk. A hallgatás során egy tulajdonságokból álló skálán be kellett jelölniük azokat a tulajdonságokat, amelyekről úgy gondolták, hogy az adott beszélőre jellemzőek lehetnek. A vizsgálat érdekes eredményeket hozott: nemcsak az angol, hanem a francia ajkú diákok is pozitívabban értékelték az angol beszélőket. A vizsgálatban volt egy olyan tényező is, amelyről a bevont személyek nem tudtak, méghozzá, hogy a felvételen minden személy kétszer beszélt – egyszer angolul, egyszer pedig franciául. Az eredmények ennek tükrében még nyilvánvalóbban bizonyították, hogy a válaszadók csupán a nyelv alapján hajlamosak pozitívabban vagy negatívabban értékelni valakit. Más tényező aligha játszhatott szerepet, tekintve, hogy két hang ugyanazon tulajdonosánál csak a hangfelvételen használt nyelv tért el. (Young 2003, 1. p.)

Az ügynökmódszer lényege, hogy a válaszadóknak két különböző nyelven/nyelvváltozatban elhangzott hangfelvételeket játszanak le, miközben a hallgatók nem tudják, hogy minden beszélő kétszer szerepel, egyszer az egyik nyelven/nyelvváltozatban, másodszor a másik nyelven/nyelvváltozatban beszél. Eredetileg azért jött létre, hogy felmérje az embereknek a szocio-, geo- és etnolektusokhoz, valamint a kétnyelvű közösségekben beszélt különböző nyelvekhez való hozzáállását. (Stefanowitsch 2005, 1. p.) A módszer lényege nem az, hogy mit mondanak a beszélők, hanem hogy hogyan mondják azt, az ítéletet tehát kizárólag a nyelvi formák, nem pedig a tartalom alapján hozzák meg. Mivel ugyanarról az ügynökről (ügynök = a hangfelvétel tulajdonosa) van szó, a reakció nem az ő hangjára vagy a szövegre vonatkozik, hanem csakis a különböző nyelvre/nyelvváltozatra. Az eredmények alapján a nyelv/nyelvváltozat státusza határozza meg az értékelést. (Downes 1984, 218. p.)

A Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálatból kiderült, hogy az adott nyelv/nyelvváltozat bizonyos típusú személyiséget asszociál az emberekben. A nyelv/nyelvváltozat bizonyos személyiségjegyekkel párosul, a nyelv/nyelvváltozat bizonyos jellemfajtákat képvisel, ez alapján jönnek létre a sztereotípiák egy adott csoport „tipikus” tagjairól. (Downes 1984, 218. p.)

A vizsgált tulajdonságokat Lambert három csoportba osztotta (Downes 1984, 222. p.)

(Ezeken kívül még hozzátette a vallásos, vonzó és magas kategóriákat.)

A kutatások alapján a magasabb presztízsű nyelvi formák az első kategóriában, míg az alacsonyabb változatok a másik kettőben értek el nagyobb értékelést. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az erősebb, nagyobb hatalmú nyelv/nyelvváltozat kevesebb szolidaritást és személyes szimpátiát vált ki az emberekből, éppen azért, mert uralkodó és kvázi „nincs szüksége” védelemre. Fontos leszögezni, hogy a reakció függ attól, milyen szituációban használjuk az adott nyelvet. (Downes 1984, 223. p.)

A nyelv és a csoport között normatív kapcsolat van, ami azt jelenti, hogy ha valakit az általunk preferált nyelven/nyelvváltozatban hallunk beszélni, pozitívabban fogjuk értékelni. Az értékelés a hatalom–szolidaritás vonalon mozog, ami a társadalom jellegéből fakad (institucionalizált és személyes társas kapcsolatok). (Downes 1984, 226. p.)

Az egyén a társadalomban bizonyos nyelvi csoportok része, amelyek által részt vesz a heterogén rendszer hierarchiájában; a beszélő különböző normákkal találkozik, és azok nyomást gyakorolnak rá, ezért az egyén saját csoportja szolidaritást, a magasabb státuszú forma institucionalizáltságot követel meg tőle. (Downes 1984, 229. p.) Ez azt jelenti, hogy a csoporthoz, amellyel azonosul, az egyént érzelmi kapcsolat fűzi, az érzelmi kötődés pedig az összetartozás érzését váltja ki benne, míg egy nagyobb státuszú közösség a kisebb státuszú viselkedését eleve megszabhatja, ami azt eredményezi, hogy a két csoport kapcsolata nem közvetlen, hanem sokkal inkább intézményes jellegű lesz. Ebből kifolyólag gyakori eredmény, hogy a presztízsnyelvet vagy nyelvváltozatot magasabb státuszúnak ítélik az ügynökvizsgálaton, de kevésbé fűznek hozzá szolidaritást kifejező tulajdonságokat. (Županović Filipin 2015, 6. p.)

Egy nyelv/nyelvváltozat alacsonyabb státusza azonban nem mindig garantálja annak magasabb rejtett presztízsét. Így van ez annak a magyarországi ügynökvizsgálatnak az esetében is, amelyet budapesti és szegedi egyetemisták bevonásával végeztek 1998-ban, és amely egy Vajdaságból származó egyetemista standard és nyelvjárási beszédének értékelésére irányult. A megkérdezettek ebben a vizsgálatban nem mutattak pozitívabb attitűdöt a nyelvjárási beszéd iránt, annak ellenére, hogy valamennyien maguk is valamilyen, standardtól eltérő nyelvváltozatot beszéltek anyanyelvváltozatukként. A nem standardot beszélők közötti szolidaritás tehát nem minden esetben érvényesül. (Sándor–Langman–Pléh 1998, 36. p.)

A vizsgálat alapvetően kétféleképpen valósítható meg: egyetlen csoporttal és két különböző csoporttal, amelyek közül az egyiknek az egyik nyelven, a másiknak pedig a másik nyelven szóló felvételt mutatják meg (ezzel elkerülhető ugyanannak a hangnak a felismerése). A jobb eredmény érdekében kísérő- vagy kontrollteszt adható a válaszadóknak, amellyel ki lehet deríteni, hogy mi lehetett a válaszaik indítéka, valamint hogy felismerték-e a hangfelvételek egyező tulajdonosait. Az eredményeket befolyásolhatja a beszélő hangmagassága, hangszíne, továbbá a vizsgálatot bevezető szöveg is, amelyben a kutató ismerteti, hogy milyen célból kell értékelni a hallottakat (erről a későbbiekben bővebben is szó lesz). A tényezők nem mindig egyértelműen pozitívak vagy negatívak; szubjektív, hogy ki hogyan ítéli meg őket – pl. a magabiztosság Nyugaton pozitívabb érték, mint mondjuk Japánban. (Gaies–Beebe 1991, 15. p.)

3. Kutatás

A továbbiakban annak az empirikus kutatásnak az eredményeit közlöm, amelyet 2018 októbere és decembere között végeztem.

3.1. Problémamegjelölés

A szlovák–magyar kapcsolatok története nagyon régi időkbe nyúlik vissza. A két nemzet együtt élt a Magyar Királyság, majd az Osztrák–Magyar Monarchia idején, az 1920-as trianoni békeszerződés értelmében pedig már hosszú ideje Csehszlovákia, majd Szlovákia területén. Az előző fejezetekben tárgyalt attitűdök és nemzetek közötti kapcsolatok ihlették az alábbiakban ismertetett vizsgálatot is.

3.2. A kutatás célja

Szlovákiai magyarként mindennapos jelenségként élem meg azokat az élethelyzeteket, amelyek a két etnikum közötti feszültség forrásai lehetnek. A feszültségek okáról mindenkinek személyes véleménye van, amely sokszor valamilyen múltbeli sérelmen vagy érzelmi alapokon nyugszik. A legfőbb célom ezért az volt, hogy a kutatás segítségével empirikus adatokat szerezzek, amelyek – tekintve, hogy több, különböző embertől származnak – talán segítenek átfogóbb képet kialakítani a valódi helyzetről.

3.3. A kutatás módszerei

A kutatás során négy különböző csoportot látogattam meg, hogy adatokat gyűjtsek tőlük. Az adatközlők középiskolás és egyetemista diákok voltak. A célcsoportot szándékosan állapítottam meg ilyen módon, ugyanis arra szerettem volna választ kapni, hogy miként látja a szlovák–magyar kapcsolatok jellegét a tizenéves és a fiatal felnőtt korosztály. A középiskolás diákok a komáromi Selye János Gimnázium elsős és harmadikos tanulói voltak, többségében 15-16, illetve 17-18 évesek. Az egyetemista válaszadók egyik csoportja a komáromi Selye János Egyetem másodéves hallgatóiból állt, a másik pedig a pozsonyi Comenius Egyetem elsőéves hallgatóiból. A válaszadók mindegyike kétnyelvű közegből származik.

A vizsgálat két részből állt: egy tizenhárom kérdésből összeállított kérdőívből és a fentebb tárgyalt, Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálat tulajdonságtesztjéből. A válaszadók először egy táblázatot kaptak, amelyen tulajdonságok szerepeltek (l. 1. melléklet). Közöltem velük, hogy hat különböző embert fognak hallani a hangfelvételeken, amelyeket külön-külön játszom majd le nekik. Szándékosan hangsúlyoztam, hogy hat személyről lesz szó, ezzel is szerettem volna elültetni bennük a meggyőződést, hogy senkit sem fognak kétszer hallani. Arra kértem a diákokat, hogy képzeljék el, mintha először beszélnének valakivel telefonon (a lényeg itt az, hogy nem látják, csak hallják a beszélőt), és próbálják meg az első hallás alapján eldönteni, milyen lehet az illető; ezen elképzelés alapján pedig jelöljék be azokat a papíron szereplő tulajdonságokat, amelyeket a hallott személyhez társítanának. A válaszadóknak minden alkalommal annyi idejük volt a jelölésre, ameddig tartott a megszólalás (ez általában negyven másodperc körül volt). A felvételek között annyi időt hagytam, amennyi alatt megítélésem szerint véglegesíthették a válaszaikat, majd felhívtam a figyelmüket, hogy új beszélő következik. A tulajdonságokat a fentebb tárgyalt, Lambert által megállapított skála segítségével állítottam össze, hozzáadva négy további jellemzőt (műveletlen, beképzelt, szigorú, rideg). Ezekre véleményem szerint azért volt szükség, mert a kutatásomban (a témában ismert kutatások nagy részével ellentétben) nem egy skálán, ellentétpárként szerepelnek a tulajdonságok, amelyek közül a válaszadóknak intenzitás szempontjából kell választaniuk (pl. egytől tízig mennyire tartják jellemzőnek az adott tulajdonságot a beszélőre), hanem önmagukban, így szükség volt negatív jellemzőkre is. A hat hangfelvételen három nő hallható, akik szlovákiai magyarok, és szintén kétnyelvű közegből származnak. Két, azonos tartalmú szövegrészletet olvastak fel szlovák és magyar nyelven; a felvételeket összekeverve közöltem a válaszadókkal (ügyelve arra, hogy ne kerüljön egymás mellé ugyanannak a beszélőnek a két felvétele).

A hangfelvételek meghallgatása után egy kérdőívet osztottam szét a válaszadók között (l. 2. melléklet). A kérdőív nyitott és zárt kérdéseket is tartalmazott, kitöltése nagyjából tizenöt-húsz percet vett igénybe. A kérdések konkrét élethelyzetekből indultak ki, olyanokból, amilyenekkel megítélésem és személyes tapasztalatom alapján a legtöbben már találkozhattak. A kutatás két része között megállapított sorrend szándékos volt, úgy gondoltam, hogy ha a kérdőívvel ismerkednének meg először, valószínűleg kitalálnák, vagy legalábbis sejtenék, hogy mi a célom a hallgatásos teszttel. Mindenképpen el szerettem volna kerülni, hogy a kérdőív valamilyen megadott irányba terelje a válaszadókat, és hogy emiatt eleve megkülönböztessék a szlovák és a magyar beszélőket.

3.4. Hipotézisek

Az első hipotézis, amelyből kiindultam, az volt, hogy a megkérdezett fiatalok alapvetően negatívan állnak a szlovák lakossághoz, közeghez, aminek – véleményem szerint – az egyik oka a hiányos nyelvtudás és az emiatt tapasztalt kényelmetlenségek, másik legjellemzőbb oka pedig a negatív személyes tapasztalat lehet. Ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy a kérdőíves kérdésekre túlnyomórészt negatív hozzáállást tükröző válaszokat fognak adni.

Mivel az ügynökmódszer alapvetően a nyelvekkel vagy nyelvváltozatokkal szemben tanúsított rejtett, előítéletes viselkedést hivatott felfedni, a második feltevésem az volt, hogy az ügynökmódszeres teszten negatívabban fogják értékelni a szlovák ügynököket, mint a magyarokat, pusztán a felvétel nyelve miatt. A fentebb említett sorrendkiválasztás itt nyeri el az értelmét, a válaszadók a vizsgálat első részénél ugyanis még nem feltétlenül tudatosítják, hogy a szlovák–magyar kapcsolatokon van a hangsúly, míg a kérdőívből ez már egyértelműbben kiderül.

3.5. Eredmények

A kérdőívet összesen 71 válaszadó adta le, 41 középiskolás (23 lány és 18 fiú) és 30 egyetemista (26 lány és 4 fiú). Az egyetemisták közül 17-en a komáromi Selye János Egyetem, 13-an a pozsonyi Comenius Egyetem hallgatói. A megkérdezettek közül 67-en magyar, négyen szlovák nemzetiségűnek jelölték meg magukat. 63 hallgató szülei magyarok, hatan vegyes, szlovák–magyar házasságból származnak. Ketten szlováknak jelölték meg a szüleiket (és a saját nemzetiségüket is), de ezekben az esetekben – a további válaszaik alapján – valószínűsíthető, hogy a válaszadók összetévesztették a nemzetiséget az állampolgársággal.

Az első három kérdés bevezető jellegű volt, azt szerettem volna megtudni általuk, hogy a válaszadó mennyire van közeli és mindennapi kapcsolatban a szlovák nyelvvel. Logikusnak tűnik, hogy a nyelvtudás mértéke és a nyelvvel kapcsolatos attitűdök egymással szorosan összefüggenek, a hiányos nyelvtudás ugyanis okozhat szorongást a beszélőben, főleg olyan helyzetekben, amelyekben szüksége lenne az adott nyelvet használni.

  1. Hogyan értékelné a szlovák nyelvtudását?
  2. a) teljesen kezdő szinten beszélem, csak néhány kifejezést tudok
  3. b) alapszinten beszélem, a boltban vagy más nyilvános helyen egy rövid beszélgetést le tudok bonyolítani
  4. c) középszinten beszélem, képes vagyok egy hosszabb szöveget is megszerkeszteni írásban/beszédben
  5. d) emelt szinten, bármikor és bármilyen témában folyékonyan tudok megnyilvánulni

Nagyon kevesen, mindössze két középiskolás és négy egyetemista gondolja magáról, hogy kezdő és csupán néhány szót tud szlovákul. Még ennél is kevesebben, egy középiskolás és két egyetemista gondolja úgy, hogy emelt szinten beszéli a szlovák nyelvet. A kérdések összeállításakor feltételeztem, hogy a skála két szélső pontja nem lesz jellemző a válaszadókra. Ennél jóval nagyobb számban jelölték meg, hogy alapszinten, illetve középszinten beszélnek szlovákul. A két válasz (b és c) között a középiskolásoknál elenyésző a különbség (alapszinten a megkérdezettekből 20-an, középszinten 18-an beszélnek), az egyetemistáknál pedig nincs is (12-12 válaszadó). Mind az egyetemista, mind a középiskolás lányoknál jellemzőbb volt a b válasz, ami azt mutatja, hogy bizonytalanok a nyelvtudásukat illetően, az eredmények alapján nem szívesen jelölik meg magukat szlovákul „jól beszélőknek”.

Ennek részben ellentmond a munkám elméleti részében említett Národ, národnosti a etnické skupiny v procese transformácie slovenskej spoločnosti című felmérés, amelyet 1280 szlovák és szlovákiai kisebbségi válaszadó (magyarok, csehek, németek, romák, ruszinok, ukránok, zsidók) bevonásával készítettek. E szerint a felmérés szerint a magyar válaszadók nagy része úgy véli, hogy szinte ugyanolyan szinten beszéli a szlovák nyelvet, mint a magyart. (Šutaj et al. 2006, 62. p.)

  1. Van/vannak szlovák anyanyelvű ismerőse/ismerősei, barátja/barátai, rokona/rokonai?

                        igen                 nem

A második kérdésre egyöntetűen az igenlő válaszok voltak jellemzőek, tehát a megkérdezettek nagy részének van szlovák ismerőse és/vagy rokona. A középiskolás lányok és összességében a középiskolások is nagyobb arányban jelölték meg az igen lehetőséget, mint az egyetemista lányok, illetve az egyetemisták általában. Az egyetemisták közül kilencen jelölték meg a nem választ, de ebből hatan Komáromban tanulnak, tehát valószínűleg kevesebbet érintkeznek a mindennapjaikban szlovákokkal, mint a pozsonyi hallgatók.

  1. Az iskolán kívül milyen gyakran használja a szlovák nyelvet?
  2. a) egyáltalán nem használom
  3. b) nem mindennap használom
  4. c) naponta használom, de nem intenzíven
  5. d) naponta intenzíven használom (hosszabb, rendszeres beszélgetések szlovák nyelven)

A harmadik kérdésre adott válaszok az egyetemisták esetében kiegyenlítettek voltak, az egyetemista lányok közül hatan jelölték meg azt a lehetőséget, hogy egyáltalán nem használják az egyetemen kívül a szlovák nyelvet, vagy hogy mindennap használják, de nem intenzíven. Valamivel többen, tízen állítják magukról, hogy nem használják mindennap. A középiskolásoknál egyértelműen kiemelkedik a b válasz, mind a fiúk, mind a lányok esetében, a b választ követi kiegyenlített mértékben az a és c válasz, a legkevesebben pedig a d választ jelölték meg, mindössze egy középiskolás lány és egy fiú állítja magáról, hogy mindennap intenzíven használja a szlovák nyelvet.

A következő három kérdés azt hivatott felmérni, mekkora önbizalommal rendelkeznek a válaszadók, ha szlovákul kell beszélniük, illetve mennyire érzik magukat feszélyezve a nyelvtudásuk vagy a kiejtésük miatt. Személyes tapasztalatból (is) kiindulva, arra is kíváncsi voltam, hányan találkoztak már azzal, hogy szóvá tették a magyaros akcentusukat, miközben szlovákul beszéltek.

  1. Befolyásolja a szlovák nyelvtudása az önbizalmát, ha ezen a nyelven kell megnyilvánulnia?
  2. a) igen, feszélyez, hogy véleményem szerint nem jók a nyelvismereteim
  3. b) igen, feszélyez, annak ellenére, hogy folyékonyan tudok kommunikálni ezen a nyelven
  4. c) nem, mert magabiztosan használom a nyelvtudásomat, amely véleményem szerint kielégítő
  5. d) nem, nem feszélyez a hiányos nyelvtudásom

Egyéb okok a feszélyezettségre:

Egyéb okai a magabiztos fellépésnek:

A negyedik kérdésre adott válaszokból alapvetően két dolog derül ki: az egyik, hogy a válaszadók nagy része nem gondolja úgy, hogy jól beszél szlovákul, és ez a tény zavarja őket; a másik, hogy szinte egyenlő számban vannak a két szélsőséges attitűd képviselői – tehát azok, akik annak ellenére bizonytalanok, hogy jól beszélnek szlovákul, és azok, akik annak ellenére sem, hogy hiányos a nyelvtudásuk.

  1. Volt már rá példa, hogy egy szlovák anyanyelvű személy megjegyezte Önnek, hogy magyar akcentussal beszél szlovákul?

            igen                 nem

Az ötödik kérdésre adott válaszok fordított arányban voltak a középiskolás és egyetemista lányoknál. Míg a megkérdezett középiskolás lányok közül csupán hét lányt szóltak már meg az akcentusuk miatt, addig az egyetemista lányoknál ez a szám 18. Ez nagy valószínűséggel azzal függ össze, hogy a középiskolások nagy része a fenti eredmények alapján alig vagy nem mindennap használja a szlovák nyelvet, míg az egyetemisták intenzívebben és jórészt mindennap, így számukra több alkalom is nyílik arra, hogy valamilyen módon konfrontálódjanak a szlovák lakossággal.

A fentieket részben alátámasztja az a felmérés, amelyet 1993-ban készítettek Hunčík Péter vezetésével, és amely a Szlovákia déli és északi részén élő szlovákok és a szlovákiai magyarok etnikai együttélését vizsgálta, összesen 150 válaszadóval készített mélyinterjúk alapján. A 14 év alatti megkérdezettek 68%-a[1] nem tapasztalt semmilyen konfliktust a szlovák lakossággal (valószínűsíthetően a kontaktushiány miatt), a 14 év feletti válaszadóknak azonban a 76%-a már került valamilyen jellegű összetűzésbe szlovákokkal. (Hunčík et al. 1995, 141. p.) Természetesen hozzá kell tennünk, hogy az említett felmérés kérdése nem kizárólag a nyelvi jellegű konfliktusokra vonatkozott, de úgy gondolom, hogy a mindennapi tapasztalatok alapján éppen a nyelvhasználat az egyik legerőteljesebb ütközési pont (amint azt lejjebb látni fogjuk).

  1. Ha igen, mit gondolt, ill. mit gondol erről a megjegyzésről?

Az ötödik kérdésből indul ki a következő nyitott kérdés, amelyben az előző kérdésre igennel válaszoló megkérdezettek kifejthették a véleményüket. A 35, igennel válaszoló közül egy személy nem adott választ erre a kérdésre. Mind a középiskolás, mind az egyetemista válaszadóknál túlsúlyban volt a negatív vélemény (többen illetlenségnek, sértőnek tartják, ha megszólják az akcentusukat).

  1. Előfordult már, hogy egy vegyesen szlovák–magyar lakosságú településen valamilyen intézményben (bolt, hivatal, stb.) automatikusan szlovákul kezdeményezett kommunikációt?

Igen, mert

Nem, mert

A 7. és a 12. kérdés konkrét élethelyzetekből indul ki. A 7. kérdés azt a tipikus szituációt vázolja fel, amellyel valamennyi szlovákiai magyar naponta akár többször is találkozik, és amely a legtöbb feszültség forrása lehet. A válaszok kiegyenlítettek voltak: 34-en szlovákul kezdeményeznének nyilvános helyen kommunikációt, 33-an pedig magyarul. A kérdésre négyen nem adtak választ. Az igennel válaszolók közül 15-en egyetemisták és 19-en középiskolások. A válaszok között leggyakrabban olyan indoklás szerepelt, mint a tapasztalat, az adott hely/intézmény dolgozóinak ismerete, de többen a nehézségeket próbálják ilyenkor elkerülni, vagy éppen a szlovák nyelv államnyelvi státuszára hivatkoznak.

Hasonlóak a vajdasági magyarok nyelvhasználati szokásai is, legalábbis Gereben Ferenc 2000-ben végzett felmérése alapján, amely a vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitását kívánta feltérképezni. Az 562 megkérdezettnek csupán a 10,5%-a használná a magyar nyelvet hivatalos helyzetben. (Gereben 2001, 392. p.)

A nemmel válaszolók is majdnem egyenlő számban voltak egyetemisták (15) és középiskolások (18). Itt is hasonló volt a helyzet, mint az igennel válaszolóknál. Sokan pontosan tudják, melyik helyen milyen nyelven beszélnek, többen pedig a hiányos nyelvtudásukra vagy a törvényre hivatkoztak. A legtöbben azok voltak, akik rendszerint először megpróbálnak magyarul beszélni ilyen helyzetekben, mivel ez természetesebb számukra.

Šutaj (2006, 65–66. p.) is hasonló eredményekről számol be: a legtöbb megkérdezett hivatalos közegben szlovákul beszél, a munkahelyén és az üzletben azonban részben magyarul, részben szlovákul. Bergendiné Urbán Mónika, aki 73 galántai középiskolás diák bevonásával készített kérdőívet, amellyel a magyar diákok nyelvhasználati szokásait szerette volna feltérképezni, ezzel ellentétben arról számol be, hogy a diákok nagy része (60%) szlovákul szólal meg egy vegyesen lakott település utcáin. Érdekes, hogy a szlovák nyelv előnyben részesítése itt nemcsak a hivatalos közegre, hanem általában is kiterjed. (Bergendiné 1998, 83. p.)

Azt, hogy a hivatalos szférában való szlovák nyelvhasználat mennyire okoz frusztrációt a magyarokban, jól demonstrálja a Hunčík Péter és csapata által készített etnopszichológiai felmérés. Ennek részeként a válaszadóknak egy Rosenzweig-féle frusztrációs tesztet[2] is ki kellett tölteniük, amelynek eredményei alapján a magyarok a legnagyobb frusztrációt akkor élik meg, amikor egy hivatalban nem foglalkoznak velük, mert nem tudják magukat szlovákul kifejezni, ezenkívül az iskolában, szlovákórán, valamint akkor, amikor a hiányos nyelvtudásuk miatt kirekesztik őket egy társaságból (a felmérésben az alaphelyzet az volt, hogy egy társasági eseményre nem kapnak meghívást azért, mert magyarok és nem tudnak jól szlovákul). (Hunčík et al. 1995, 142–144. p.)

  1. Képzelje el a következő szituációt: öt barát beszélget egymással, közülük hárman szlovák anyanyelvűek, ketten magyar anyanyelvűek. A beszélgetés egy ideig közös témáról, szlovák nyelven zajlik (tekintve, hogy a szlovák anyanyelvű barátok nem beszélnek magyarul). Egy idő után elfogy a téma és ki-ki újabb beszélgetéseket kezdeményez a csoporton belül. A két magyar illető egymással kezd el társalogni.

Kérdés: ha Ön lenne az egyik magyar személy, milyen nyelven kezdeményezné ezt a kétszemélyes társalgást?

Magyarul, mert

Szlovákul, mert

A 12. kérdés hasonló helyzetből indul ki, mint az előzőleg elemzett, és arra keresi a választ, hogy kétnyelvű közösségben milyenek a válaszadók társalgási szokásai. A kérdésre egy diák nem adott választ. Nagy fölényben voltak azok, akik a felvázolt helyzetben magyarul társalognának, a 70 válaszadó közül 51-en, ebből 31-en középiskolások és 20-an egyetemisták. Ők leggyakrabban azt válaszolták, hogy a beszélgetés csak kettejük között zajlik, ezért nem feszélyezi őket, ha ott vannak a szlovák barátok is, de amennyiben ez gond lenne, átváltanának szlovákra.

Nagyon hasonló eredményekről számol be a már említett Bergendiné-féle felmérés. A kutató az én kérdőívemben szereplő kérdéshez hasonlót tett fel a diákoknak,[3] akiknek a válaszaiból kiderül, hogy csak hatan folytatnák magyarul a beszélgetést, negyvenöt válaszadó szerint ez a körülményektől függ, tizenkilencen pedig inkább átváltanának szlovákra. (Bergendiné 1998, 82. p.)

Sok válaszadó szerint egyenesen furcsa lenne a magyar ismerőssel szlovákul beszélni, nem látják ennek értelemét, sőt, számukra automatikus, hogy vegyes közegben is magyarul szólnak a magyar társukhoz. Néhányan arra hivatkoztak, hogy az anyanyelvükön természetesebb és könnyebb is megszólalniuk, szlovákul nehézkesebb lenne.

Valamennyi válaszadó, aki saját elmondása szerint szlovákul szólalna meg, azzal indokolta a válaszát, hogy illetlenség, illetve a szlovákok kirekesztése lenne, ha olyan nyelven beszélnének, amelyet ők nem értenek. Ennek a viselkedésnek kétnyelvű közegben különösen nagy jelentősége van. A szociálpszichológiai értelemben vett konvergencia, tehát a beszélgetőpartnerek igyekezete, hogy „nyelvi, paralingvisztikai és nonverbális eszközeiket egymáshoz igazítsák, hogy a szolidaritás érzését keltsék egymásban” (Navracsics 2009, 349. p.), mindenképpen pozitív érzést kelt a beszélgetés résztvevőiben.

A 8., 9. és 10. kérdés olyan témákkal kapcsolatban keresi a diákok válaszát, amelyek – véleményem szerint – sok embert foglalkoztatnak, és meglehetősen megosztják a közösséget. Olyan helyzetek, amelyekről szinte mindenkinek van valamilyen véleménye, aki szlovák–magyar közegben él.

  1. Egyetért az alábbi állítással? Ha igen, miért? Ha nem, miért?

A szlovák ugyanolyan idegen nyelv a szlovákiai magyaroknak, mint pl. az angol vagy a német.

A 8. kérdésre 65-en válaszoltak, ebből 39-en gondolják úgy, hogy a szlovák is idegen nyelv a magyarok számára, 26-an pedig nem értenek egyet az állítással. A középiskolások válaszai kiegyenlítettek voltak: 20-an igennel, 18-an pedig nemmel válaszoltak a kérdésre, hogy egyetértenek-e a leírt állítással. Az egyetemisták már nagyobb számban értettek egyet (19-en), azokkal szemben, akik nem (8-an).

Az igennel válaszolók véleménye nagyon hasonló. Sokan gondolják úgy, hogy a szlovákot az itteni magyaroknak ugyanúgy az alapoktól kell megtanulniuk, mint az angolt, ugyanolyan intézményes keretek között, az iskolában. Többen gondolják úgy, hogy mivel a magyar az anyanyelvük, természetes, hogy minden további nyelvet idegen nyelvként tanulnak.

Ezzel a véleménnyel egyetértenek a pedagógusok is – derül ki Kiss Zsuzsanna Éva 2007-ben készített felméréséből, amelyben a munkatársaival együtt felvidéki, vajdasági és erdélyi magyar pedagógusokkal készített interjúkat. Arra a kérdésre, hogy mi a véleményük a magyar gyerekek és az államnyelv kapcsolatáról, valamennyien azt válaszolták, hogy – bár tudatosítják, hogy a szlovák/szerb/román az államnyelv – egy kisebbségi magyar gyermek számára az államnyelv soha nem lesz anyanyelv is egyben. Hasonlóan az itt közölt válaszokkal, a pedagógusoknál is túlsúlyban voltak azok a vélemények, amelyek szerint az anyanyelv mellett minden további nyelv csak idegen nyelv lehet. (Kiss 2009, 509. p.)

Azok szerint, akik azt mondják, hogy a szlovák nem idegen nyelv, ez azért van így, mert olyan közegben növünk fel, ahol nap mint nap halljuk és használjuk a szlovák nyelvet. Azon felül, hogy sokat halljuk, szükségünk is van rá.

A válaszadók közül néhányan az oktatásban látták a hibát, amely szerintük túlságosan elméleti jellegű, véleményük szerint ezért van sok magyar diáknak gondja a szlovák nyelv elsajátításával (annak ellenére, hogy nagymértékű a nyelvi kontaktus).

A szlováknyelv-oktatás problematikus jellegét nagyon jól fogalmazza meg Juraj Dolník, aki az előzőekben már említett, Pilecky Marcellel közösen készített kutatásával kapcsolatban elemezte a kérdéskört. A 2011-ben végzett szociolingvisztikai kutatás célja a Dél-Szlovákiában élő magyarok és szlovákok kapcsolatának felmérése volt, különös tekintettel a nyelvre, amely a kutatók szerint fontos szerepet játszik a kölcsönös viszony jellegében. Dolník szerint azok a kijelentések, amelyek a magyarok nyelvtanulás iránti hajlandóságát kérdőjelezik meg, az iskolai közegből indulnak ki, holott sokszor a két nemzet között iskolán kívül kialakuló szociális interakció (barátkozás) a mérvadó az attitűdök kialakításában. (Dolník–Pilecky 2012, 13. p.)

  1. Mi a véleménye arról, ha két magyar anyanyelvű szülő szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja be gyermekét?

A 9. kérdésre nagyjából fele-fele arányban adtak helyeslő és ellenző választ. Akik pozitívan értékelték a magyar szülők szlovák iskolaválasztását, nagyrészt megegyeztek abban, hogy ez a gyerek későbbi érvényesülése érdekét szolgálja.

Nemcsak a szlovákiai, hanem az ukrajnai magyar fiatalok is hasonlóan vélekednek. Ferenc Viktória ukrán tannyelvű egyetemen tanuló magyar fiatalokkal készített csoportinterjút, amelyből kiderült, hogy az adatközlők a gyermeküket a jobb érvényesülés és a konfliktusok elkerülésének érdekében ukrán tannyelvű vagy kétnyelvű iskolába íratnák be. (Ferenc 2009, 436. p.)

Többen bizonytalanok voltak, nem tudtak egyértelműen állást foglalni, mert úgy gondolták, hogy a döntésnek vannak előnyei és hátrányai is; a legtöbbjük szerint a szlovák oktatás nem mehet a magyar nyelv és kultúra megőrzésének rovására.

A döntést ellenzők nagy része azzal indokolta a véleményét, hogy így veszélybe kerül az anyanyelv, valamint a magyar gyökerek és a kultúra. Ez valószínűleg azzal a vélekedéssel van összefüggésben, amely szerint a kétnyelvűségi helyzet eleve csak felcserélő lehet, és Kontra Miklós véleménye szerint „a magyarok eleve a szubsztraktív kétnyelvűséget és kizárólag az asszimiláló kétnyelvű oktatást ismerik, ezért viszolyognak a kétnyelvűségtől”. (Kontra 1997, idézi Bartha 2009, 149. p.)

A magyaroknak a szlovák nyelv „káros hatásaitól” való félelme jelenik meg abban a 2011-es lakossági felmérésben is, amelyről Lampl Zsuzsanna (2012, 90. p.) számol be: a felmérés egyik feladataként a szlovákiai magyaroknak azokat a veszélyeket kellett felsorolniuk, illetve megjelölniük, amelyektől Szlovákiában a legjobban tartanak. Az első tíz kategória között szerepelt a szlovákiai magyarok számának csökkenése (4. hely), a magyar szülők szlovák iskolaválasztása a gyermekeik számára (5. hely) és az asszimiláció (9. hely).

  1. Mi a véleménye arról, ha egy szlovák és egy magyar emberből álló pár szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja be gyermekét?

A 10. kérdésben már nem két magyar, hanem egy magyar és egy szlovák szülőről van szó, ami látványosan megváltoztatja az eredményeket. A kérdésre 67-en válaszoltak, 38 középiskolás és 29 egyetemista. Négyen nem adtak választ a kérdésre. Ennél a kérdésnél már nem olyan egyértelmű a válaszadók állásfoglalása, mint az előzőnél. A legtöbben nem ellenzik vagy támogatják egyértelműen a döntést. Több válaszadó úgy gondolja, hogy nincs gond a szlovák iskolával, abban az esetben, ha legalább otthon magyarul (is) beszélnek. A szlovák iskola egyesek szerint a gyermek előnyére válik, mert így jobban vagy könnyebben megtanul szlovákul, ezáltal nem lesz annyi gondja a jövőben.

A döntést nem támogatók közül vannak, akik azzal érvelnek, hogy felesleges a szlovák iskola, mert a gyermek ugyanúgy megtanulhat szlovákul magyar iskolában is. Egyesek szerint a gyermekre egyenesen káros hatással lehet a szlovák iskola látogatása.

  1. Mit gondol, befolyásolja a szlovákiai magyarokat a párválasztásnál a nemzetiség?
  2. a) igen, szerintem inkább választanak magyar párt, mint szlovákot
  3. b) nem, nem tapasztaltam még, hogy befolyásolná
  4. c) tapasztaltam, de nem minden esetben

Ha az a) választ jelölte meg, kérem indokolja meg:

A 11. kérdés célja az volt, hogy felmérje a válaszadók véleményét a szorosabban vett szlovák–magyar kapcsolatokról. Arra voltam kíváncsi, vajon éreznek-e olyan különbséget a két nemzet között (temperamentumban vagy habitusban), amely inkább elválasztja, mint összeköti őket.

A középiskolások általában gyakrabban jelölték meg azt a választ, hogy találkoztak már ilyen esettel, de nem gondolják, hogy ez törvényszerű lenne. Az egyetemistáknál kiegyenlítettebbek a vélemények: 13-an gondolják úgy, hogy a nemzetiség befolyásolja a párválasztást, heten még nem találkoztak a jelenséggel, tízen pedig találkoztak vele, de nem tartják jellemzőnek.

Hasonló eredményeket mutat a már említett, Hunčík Péter vezetésével készített felmérés is. A házastársi viszonyokkal kapcsolatos preferenciák a következőek voltak: a magyaroknak csupán a 12%-a kötne házasságot szlovák nemzetiségű személlyel, míg a (délen élő) szlovákoknak a 76%-a tenné ezt egy magyar emberrel. Ez alapján a kutatók megállapítják, hogy a magyarok távolságtartóbbak a szlovákokkal szemben, mint fordítva. (Hunčík et al. 1995, 139. p.)

  1. Mit gondol, változott az Ön hozzáállása a szlovák nyelvhez, mondjuk az elmúlt 5–8 év alatt? Válaszát, kérem, indokolja meg.
  2. a) nem, nem változott a hozzáállásom
  3. b) igen, pozitívabb a kapcsolatom a szlovák nyelvvel, mint korábban
  4. c) igen, negatív irányban változott, rosszabb lett a kapcsolatom a szlovák nyelvvel

Indoklás:

Az utolsó kérdéssel azt szerettem volna megtudni, hogy mennyire képesek a válaszadók felmérni a saját attitűdjüket, mennyire vannak tisztában azzal, hogy változott-e a hozzáállásuk, és ha változott, pozitív vagy negatív irányban-e. Mindkét korosztálynál szinte megegyeznek a válaszadási arányok, mind a lányoknál, mind a fiúknál. Kevesen, csak hat középiskolás és három egyetemista gondolja úgy, hogy negatívabb lett a szlovákhoz való viszonya. Ők rendszerint azzal érveltek, hogy az iskolában szigorúan vették, illetve kötelezően kellett tanulni, ez pedig ellenérzést alakított ki bennük. Mások egyéb rossz tapasztalat miatt nem rokonszenveznek a nyelvvel.

Nagyszámú középiskolás (16) és egyetemista (13) gondolja úgy, hogy nem változott a hozzáállása. Ez sokszor negatív érzésekből fakad, tehát vagy abból, hogy továbbra sem sikerült megtanulniuk szlovákul annyira, amennyire szeretnének, vagy pedig abból, hogy továbbra sem sikerült megszeretniük a nyelvet. Több válaszadó véleménye azért nem változott, mert nem volt ellenséges és továbbra sem az.

Ferenc Viktória fent említett kutatásában a magyar hallgatók is alapvetően pozitívan vélekedtek az ukrán csoporttársaikról s az ukránokról általában. A legtöbben szépnek tartják az ukrán kultúrát és hagyományokat, valamint az ukrán nyelvet is, bár – elmondásuk szerint – inkább oroszul tanulnának, ha választhatnának. (Ferenc 2009, 435. p.)

A középiskolások legtöbbje (19) és az egyetemistáknak is nagy része (14) úgy gondolja, hogy pozitívabb lett a kapcsolata a szlovák nyelvvel. Sokan a szlovák ismeretségnek köszönhetően szereztek nyelvi jártasságot és ezáltal önbizalmat is. A megkérdezettek egy részét emellett az is motiválja, hogy minden egyes nyelv, amelyet az anyanyelvük elsajátítása után megtanulnak, hasznos lehet a világban való érvényesülés során.

Nemcsak a baráti kapcsolatok, hanem a szükség miatt is változhat a nyelvhez való hozzáállás. Az ún. instrumentális motiváció (Gardner–Lambert 1972, idézi: Tóth–Hornokné 2009, 177. p.), tehát a praktikus cél elérése az egyik legfontosabb szempont a nyelv megtanulásában.

Gereben Ferenc az 1991-ben készített átfogó, a kisebbségi magyarok olvasáskultúrájának és identitásának kapcsolatát feltérképező kutatásában is kitér arra, hogy az egyes, kisebbségi helyzetben élő magyar csoportok milyen kapcsolatot ápolnak a többségi népcsoporttal. A felmérés vonatkozó részének eredményei alapján azt a következtetést vonta le, hogy „a homogén etnikai szituációtól a szórványhelyzet felé haladva a magyar kisebbség egyre fontosabbnak ítélte (etnikai vonatkozásoktól függetlenül) a toleranciát mint értéket”. (Gereben 1999, 113. p.) A Gereben-féle kutatás szerint a szlovákiai magyarokra a szlovákokkal szembeni semleges attitűd volt a jellemző.

Bár a válaszokban sokszor nem maga a nyelv, hanem a szlovák emberek iránti negatív érzés tükröződik, hozzá kell tennünk – és kézenfekvőnek tűnik –, hogy a kellemetlenségeket okozó nyelv miatt azok beszélőivel is kialakulhat rossz viszony, hiszen az egyénben rossz érzéseket asszociálhatnak. Arról, hogy milyen kapcsolat fűzi a szlovákiai magyarokat a szlovák nyelvhez, pozitív képet fest a már említett Dolník-féle szociolingvisztikai felmérés, amelynek eredményei szerint a 413 megkérdezett magyar 48%-a úgy érzi, hogy a szlovák nyelv közelebb áll hozzájuk, mint bármelyik másik, anyanyelvükön kívüli nyelv. (Dolník–Pilecky 2012, 16. p.)

3.5.1. Ügynökmódszeres vizsgálat

Amint azt feljebb említettem, az ügynökmódszeres vizsgálatot három ügynök segítségével – hat hangfelvétellel – valósítottam meg.

Az első beszélő, akinek az értékelését a továbbiakban elemezni fogom, 19 éves középiskolás tanuló (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Annának nevezem). A legjellemzőbb tulajdonságok, amelyekkel Anna szlovák hangfelvételét a középiskolás lányok megjelölték, az intelligens (12),[4] gyengéd (11) és közvetlen (10) volt. Többen gondolták közülük úgy, hogy jóságos (9), magabiztos (7) és egyenes (5). Az általam felsorolt négy negatív tulajdonság közül csak elenyésző számban választottak: egyik középiskolás lány sem gondolja úgy, hogy Anna szigorú vagy beképzelt lenne, és a felvétel alapján csupán egy válaszadó jelölte meg műveletlennek, kettő pedig ridegnek. Nagyon hasonló a helyzet a magyar hangfelvételnél. A középiskolás lányok legtöbbje szerint rokonszenves (12), közvetlen (10), intelligens (10) és megbízható (8). Egyenlő számban (7) következik a magabiztos, jóságos, humoros és gyengéd. Senki nem gondolta úgy, hogy a magyar beszélő műveletlen vagy szigorú lenne. Két válaszadó szerint rideg, három szerint beképzelt. A szlovák felvétellel összehasonlítva tehát a középiskolások megbízhatóbbnak, rokonszenvesebbnek és humorosabbnak, viszont valamivel kevésbé intelligensnek, gyengédnek és jóságosnak találták a magyar beszélőt.

A középiskolás fiúk legtöbbje úgy gondolja, hogy a szlovák Anna intelligens (8), egyenes (8), jóságos (7) és gyengéd (7). A lányokkal ellentétben nem hagytak szabadon egy negatív tulajdonságot sem: kettejük szerint műveletlen és beképzelt, ötük szerint pedig szigorú és rideg a szlovák hang tulajdonosa. A magyar Annát intelligensnek és lelkiismeretesnek (7), továbbá magabiztosnak, rokonszenvesnek és gyengédnek (6) találták. Egyik fiú sem gondolta úgy, hogy műveletlen vagy beképzelt lenne, hárman viszont ridegnek jelölték, egy személy pedig szigorúnak. Valamennyi tulajdonságot a szlovák beszélőhöz nagyon hasonlóan értékeltek, nem voltak jelentős különbségek, egyedül az „egyenes” kategóriában, ahol a szlovák beszélőt értékelték magasabbra (8) a magyarhoz képest (3).

Összesítve a középiskolások válaszait, hasonlóak az eredmények: a legtöbben úgy gondolják, hogy a szlovák Anna intelligens (20), gyengéd (18), jóságos (16) és egyenes (13); a magyar Anna rokonszenves (18), intelligens (17), közvetlen és jóságos (mindkettő 14). A negatív tulajdonságokat mindkét hangfelvétel esetében csak elenyésző számban jelölték meg.

Az egyetemisták értékelésében[5] nagyobb különbségek figyelhetőek meg a szlovák Anna javára. Két tulajdonság emelkedik ki a többi közül: az intelligens (21) és a magabiztos (22). A többi értékelés – a közvetlen kivételével (10) – nem éri el a harminc százalékot sem. Egyetlen válaszadó gondolja azt, hogy a szlovák hang tulajdonosa műveletlen, négy szerint beképzelt, három szerint szigorú, öt szerint pedig rideg. A magyar Anna nem ért el az egyetemistáknál ilyen magas értékeket. Az előzővel összehasonlítva csak tíz válaszadó szerint intelligens, hét szerint magabiztos. Többen gondolják úgy, hogy jóságos (12) és rokonszenves (11), de amint láthatjuk, ezek az értékek sokkal alacsonyabbak, mint a szlovák beszélő értékei. Az eredmények alapján tehát elmondhatjuk, hogy a szlovák Annát jóval intelligensebbnek és magabiztosabbnak, viszont kevésbé jóságosnak és rokonszenvesnek találják, mint magyar párját.

Minden válaszadót figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a szlovák Annát jellemzően intelligensnek, míg a magyart inkább rokonszenvesnek tartják. Emellett senki nem gondolta azt, hogy a szlovák beszélő szórakoztató, humoros vagy vonzó, amint azt sem, hogy a magyar műveletlen.

A második ügynök, akit Dórának nevezek, 30 éves nő. A magyar Dóra a középiskolás lányok legtöbbje szerint intelligens (14), rideg (11) és magabiztos (10). Többen gondolták úgy, hogy őszinte (9), egyenes (9) és szigorú (8). Láthatjuk, hogy a négy negatív tulajdonság közül kettőt nagy számban jelöltek meg a válaszadók, viszont senki nem gondolja úgy, hogy műveletlen és csak ketten, hogy beképzelt volna. Ami a pozitív tulajdonságokat illeti, senki nem jelölte meg a magyar hang tulajdonosát jóságosnak, és csak kis számban közvetlennek, rokonszenvesnek és gyengédnek. A szlovák Dóra a középiskolás lányok szerint szigorú (12) és rideg (11), emellett vezéregyéniség (10), magabiztos és bátor (mindkettő 9). A legalacsonyabb számban gyengédnek, jóságosnak és lelkiismeretesnek jelölték, senki nem gondolta, hogy megbízható, szórakoztató vagy humoros lenne. Összehasonlítva a két ügynököt tehát elmondhatjuk, hogy a magyart magasan intelligensebbnek és magabiztosabbnak találták a szlováknál, amely a „szigorú” kategóriában rendelkezett magas fölénnyel. Ebben a válaszadói kategóriában tehát a magyar ügynököt értékelték pozitívabban.

Ami a középiskolás fiúkat illeti, a legtöbben úgy gondolják, hogy a magyar Dóra rideg (9), szigorú és intelligens (7), viszont senki szerint nem műveletlen, és csak két válaszadó tartja beképzeltnek. Több válaszadó szerint magabiztos és egyenes (6). A szlovák Dórát is magabiztosnak (9), egyenesnek és vezéregyéniségnek (mindkettő 7) gondolják, de emellett közvetlennek is (6). Senki nem gondolja viszont, hogy jóságos, szórakoztató, gyengéd vagy vonzó lenne. A középiskolás fiú válaszadókról elmondhatjuk, hogy mindkét ügynököt magabiztosnak és egyenesnek, viszont a magyart sokkal ridegebbnek és szigorúbbnak látják. A középiskolás lányokkal ellentétben tehát a szlovák Dóráról vélekednek pozitívabban.

A középiskolások összesített véleményei alapján már kiegyenlítettebbek az eredmények: a magyar ügynököt intelligensebbnek (21), de ridegebbnek (20), a szlovákot pedig magabiztosabbnak (18), de szigorúbbnak (17) találják. A többi tulajdonság aránya mindkét ügynöknél hasonló. Némi különbség a negatív tulajdonságoknál jelentkezik: a magyar Dórát senki nem tartja műveletlennek, a szlovákot viszont nyolcan, és beképzeltnek is duplaannyian (8) tartják a szlovák ügynököt, mint a magyart.

Az egyetemisták nagy része (20) gondolja úgy, hogy a magyar Dóra rideg, ennél sokkal kevesebben, de még mindig jelentős mértékben tartják vezéregyéniségnek (10), egyenesnek és intelligensnek (9). Senki nem gondolja úgy, hogy megbízható, lelkiismeretes, vallásos vagy vonzó lenne. Két-két válaszadó szerint jóságos és rokonszenves, egy szerint pedig szórakoztató. A szlovák Dóra értékelésében nem emelkedik ki ennyire, de legmagasabb a „rideg” megjelölés számaránya (15); ezt követi a „szigorú” (14), intelligens (13) és magabiztos (12). Senki nem gondolja úgy, hogy szórakoztató, vallásos vagy vonzó lenne. Összességében tehát mindkét ügynököt ridegnek tartják, de a többi kategóriában (mind a negatív, mind a pozitív kategóriákban) a szlovák ügynök vezet: a válaszadók szerint a szlovák Dóra intelligensebb, magabiztosabb és inkább vezéregyéniség, viszont szigorúbb és beképzeltebb is.

Az összes válaszadó értékelése alapján elmondhatjuk, hogy a magyar ügynököt jellemzően intelligensnek és ridegnek tartják, míg a szlovákot szigorúnak és magabiztosnak. Az előző ügynökhöz képest ezek az eredmények kiegyenlítettebbek, és azt mutatják, hogy mindkét ügynököt erős személyiségnek, de nem feltétlenül szimpatikusnak tartják. A „vonzó” kategória ezúttal teljesen kimaradt az értékelésből, sem a szlovák, sem a magyar Dórát nem képzelik vonzónak, a szlovákot emellett szórakoztatónak sem.

A harmadik hang tulajdonosa, Kata, 23 éves egyetemi hallgató. A középiskolás lányok nagy többsége gondolta úgy, hogy a szlovák Kata jóságos (17) és gyengéd (11). A többi tulajdonságra csak kis számban szavaztak, hét válaszadó szerint lelkiismeretes, öt szerint pedig intelligens és közvetlen. Mindössze hárman gondolják úgy, hogy rideg, ketten, hogy műveletlen és szigorú, egy válaszadó pedig, hogy beképzelt. Nagyon érdekes eredményeket mutat a magyar hang tulajdonosának értékelése: tizenegy-tizenegy középiskolás lány gondolja úgy, hogy rideg és gyengéd, emellett nyolcuk szerint vallásos, hatuk szerint pedig jóságos. Öt-öt válaszadó gondolja úgy, hogy műveletlen és beképzelt, három pedig, hogy szigorú. Ebben az esetben tehát a válaszadók a szlovák ügynököt értékelték pozitívabban.

A középiskolás fiúknál is hasonlóak az eredmények. Bár nem olyan kimagasló arányban, mint a lányok, de ők is pozitívabb tulajdonságokat kötnek a szlovák hang tulajdonosához. Nyolcuk szerint gyengéd, hét szerint lelkiismeretes, hatuk szerint pedig intelligens, jóságos és rokonszenves. Öten gondolják úgy, hogy rideg, ketten, hogy beképzelt, de senki szerint nem műveletlen és szigorú. A magyar Katát sokkal egyértelműbben értékelték negatívan: nyolc válaszadó szerint rideg, hét szerint műveletlen, viszont hat-hat szerint őszinte és jóságos. Három szerint beképzelt, kettő szerint pedig szigorú.

A középiskolások összesített eredményei sem változtatnak a fenti adatokon: a szlovák Katát a legtöbben jóságosnak (23) és gyengédnek (19) tartják, a magyart pedig ridegnek (19), ám hasonlóan sokan gyengédnek (14). A magyar ügynök értékelése ellentmondásosnak tűnik, a válaszadók többi válaszát megvizsgálva azonban nem meglepő. Azok a válaszadók, akik ridegnek értékelték a magyar Katát, kivétel nélkül minden esetben a többi negatív jelző valamelyikével is ugyanúgy illették. Azok viszont, akik gyengédnek találták, egy esetben sem jelöltek meg a négy negatív tulajdonságból egyet sem. Felmerül tehát a kérdés: mi az, ami alapján a csoport egyik fele kellemesnek, a másik fele pedig kellemetlennek találja a beszélőt. A megkérdezettek kérdőíves válaszaiban nem mutatható ki jelentős különbség, egyikük sem értékelte negatívan a magyar nyelv használatát, a válaszaik alapján valamennyien pozitív kapcsolatot ápolnak az anyanyelvükkel. A kérdést a későbbiekben megkísérlem megválaszolni, előbb azonban lássuk a további eredményeket.

Az egyetemisták nagyon hasonlóan értékelték a szlovák Katát, mint a középiskolások. Tizenhat válaszadó szerint gyengéd, tizenkettő szerint jóságos, tizenegy szerint pedig intelligens. Csupán egy gondolja úgy, hogy műveletlen és szigorú, két ember szerint rideg, három szerint pedig beképzelt. A magyar ügynök esetében (csakúgy, mint a középiskolások) már nem tudtak ennyire egyértelműen állást foglalni, az eredmények sokkal kisebb különbségeket mutatnak. Tizenegy megkérdezett szerint gyengéd, nyolc szerint jóságos. A többi tulajdonság aránya nem éri el a 25%-ot sem, ebből is láthatjuk, hogy nagyon megoszlanak az értékelések, nincsenek egyértelműen preferált jellemvonások. Azt sem mondhatjuk, hogy negatívan értékelnék a magyar Katát; csak egy válaszadó gondolja úgy, hogy szigorú, két válaszadó szerint beképzelt, kicsivel több – négy – ember szerint műveletlen, hat szerint pedig rideg. Azt látjuk itt tehát, hogy az egyetemisták nem különböztetik meg annyira egyértelműen a két ügynököt, mint a középiskolások.

Az összesített eredmények alapján a szlovák Kata esetében a „jóságos” és a „gyengéd”, a magyar Kata esetében pedig a „rideg” a legjellemzőbb tulajdonság, amely mellett azonban szorosan ott van a „gyengéd” is. A válaszadók közül senki nem gondolta úgy, hogy a szlovák ügynök szórakoztató volna, ahogy azt sem, hogy a magyar ügynök vezéregyéniség, szórakoztató vagy vonzó volna.

Az összes választ figyelembe véve a huszonegy tulajdonság között akadtak olyanok, amelyeket szinte minden esetben kihagytak az értékelésből: a legkevesebbet jelölt tulajdonság a szórakoztató, a vonzó, a humoros és a műveletlen volt. Ezzel ellentétben sokszor emelkedett ki a többi közül magasan az intelligens jelző használata. Ez jelentheti azt, hogy a hallott szövegek alapján inkább gondolják műveltnek, mint műveletlennek a beszélőket, ami viszont nagy valószínűséggel azzal függ össze, hogy előre megírt, gondozott szövegeket olvastak fel,[6] tehát a válaszadók nem spontán, beszélt nyelvi megnyilvánulást hallottak. A szöveg jellegéből adódóan azt is nehezen dönthették el, hogy az illető egyébként humoros vagy szórakoztató, ahogy a beszélő hangjából azt, vajon vonzó lehet-e.

Az első, Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálattal ellentétben – amely azt mutatta ki, hogy a francia ügynököt még a francia megkérdezettek is negatívabban értékelték – itt nem mutatható ki látványos negatív attitűd, sem a magyar, sem a szlovák ügynök esetében. Az tehát, hogy a beszélők milyen (rejtett) személyes attitűdöt mutatnak a nyelvekkel/nyelvváltozatokkal szemben, a fent elemzett vizsgálatban nem érhető tetten minden kétséget kizáróan.

Fenyvesi Anna 2006 és 2010 között végzett ügynökmódszeres vizsgálata ezzel ellentétben az anyanyelv, illetve anyanyelvváltozat jelentős fölényét mutatta ki a szolidaritást kifejező kategóriákban. Az ötféle nyelvhez/nyelvváltozathoz (brit angol, amerikai angol, standard magyar, határon túli magyar nyelvváltozat, államnyelv[7]) fűződő attitűdöket feltérképező kutatás eredményeiből az anyanyelvváltozathoz való pozitív viszonyra, az államnyelv negatív értékelésére, valamint az angol mint idegen nyelv magas presztízsére következtethetünk. (Fenyvesi 2012, 49. p.)

3.6. Eredmények a hipotézisek tükrében

Az első hipotézis, amelyet fentebb ismertettem, tehát hogy a válaszadók nagyrészt negatív attitűdről tesznek tanúbizonyságot a kérdőíves válaszokban, csak részben igazolódott be. Feltételeztem, hogy az ellenérzések okai a hiányos nyelvtudás, és az ebből adódó nehézségek lehetnek. A válaszadók nagy része – saját elmondásuk szerint – alapszinten vagy középszinten beszéli a szlovák nyelvet. Bár a legtöbbjüknek vannak szlovák rokonai vagy ismerősei, nem mindennap használják a szlovák nyelvet. Ami a hiányos nyelvtudást illeti, a válaszadók nagy része tisztában van azzal, hogy „nem beszél jól” szlovákul, és ez feszélyezi is őket. Ennek ellenére nem mindegyikükben alakult ki egyértelmű rosszallás az akcentusuk szóvá tétele miatt – a válaszadók fele úgy érzi, hogy jogos, ha megjegyzést tesznek a magyar akcentusukra, és ezeket a megjegyzéseket el is fogadják.

A szlovákokkal való találkozás sem feltétlenül szül konfliktusokat az eredmények alapján. A hivatalos, nyilvános közegben való kommunikációban a válaszadók fele-fele arányban használják a magyar és a szlovák nyelvet. A magyar nyelvet előnyben részesítők ezt leggyakrabban azért teszik, mert egyszerűen ez a természetes, automatikus a számukra, a szlovák nyelvet választó megkérdezettek pedig azért tesznek így, mert tudatában vannak a szlovák nyelv jogi státuszának. Ez a hozzáállás némileg módosul, amikor arról van szó, hogy egy másik magyar társaságában mit tennének – a válaszadók nagy többsége magyarul beszélne, nem akadályozná őket ebben az sem, hogy szlovákok is jelen vannak a társaságban.

A sokakat foglalkoztató kérdésekre adott válaszok sem mutatnak egyértelműen negatív attitűdöt. Bár kicsivel többen tartják a szlovákot idegen nyelvnek, mint akik szerint nem teljesen idegen nyelv, az indoklásban kifejtett vélemények megoszlanak. Sokak szerint a szlovák eleve nem lehet egy magyar számára más, mint idegen nyelv, hiszen a magyar az anyanyelve. A többi nyelvhez hasonlóan a szlovákot is iskolában tanulják, ugyanolyan módszerekkel, egyesek szerint tehát ebben rejlik a szlovák idegen nyelvi jellege. Emellett sokan nem olyan környezetben élnek, ahol mindennap vagy legalábbis gyakran találkoznának a nyelvvel, így nincs lehetőségük anyanyelvi szintre emelni. Az ellenkező álláspontot képviselők jórészt azzal érvelnek, hogy Szlovákiában élünk, ezért nap mint nap halljuk a szlovákot, és használjuk is, mert szükségünk van rá.

Az iskolaválasztás a szlovákiai magyarok körében szintén megosztó kérdés. A válaszadók ezekben a kérdésekben sem foglalnak egyértelműen állást a szlovák intézménylátogatás ellen, még abban az esetben sem, amikor két magyar szülő gyermekéről van szó. A megkérdezettek fele gondolja úgy, hogy nincs gond a szlovák iskolaválasztással, de hangsúlyozzák, hogy emellett fontos, hogy ne hanyagolják el a magyar nyelv és kultúra ápolását sem. Vannak, akik attól tartanak, hogy a gyermek így esetleg elszlovákosodik. A vegyes pár esetében már sokkal bizonytalanabbak voltak a válaszadók: bár fontosnak tartják a magyar nyelv ápolását, a boldogulás érdekében elismerik annak észszerűségét, ha egy magyar és egy szlovák szülő szlovák iskolát választ a gyermekének.

Ami a szlovákokkal való közvetlen kapcsolatot illeti, a megkérdezett középiskolások nagy része nem gondolja, hogy a nemzetiség befolyásolná a párválasztást; az egyetemista válaszadók körében elterjedtebb ez a vélemény, főleg személyes tapasztalatra alapozva, de leggyakrabban ők sem a szimpátia hiányával, inkább a könnyebb kommunikációval érvelnek.

Az utolsó kérdés, amelyben arra kértem a válaszadókat, hogy értékeljék kapcsolatukat a szlovák nyelvvel, jól összefoglalja a felmérés egészét. Csak elenyésző számban voltak azok, akik úgy érzik, rosszabb lett a kapcsolatuk a szlovák nyelvvel; ez legtöbbször a kötelező jelleg vagy valamilyen rossz tapasztalat miatt van így. Ennél több válaszadó gondolja úgy, hogy semmilyen irányba nem mozdult el a szlovákhoz való hozzáállása, egyrészt azért, mert eddig sem beszélt elég jól szlovákul, és továbbra sem beszél, másrészt azért, mert eddig sem volt számára ellenséges a szlovák nyelv és a szlovák emberek. A legtöbb válaszadó úgy érzi, hogy javult a szlovákokhoz való viszonya, gyakran a szlovák barátoknak vagy a szlovák közegben való mozgásnak köszönhetően, vagy azért, mert tudatosította, hogy a boldoguláshoz szüksége lesz a nyelvre, ezért változtatott a hozzáállásán.

Az eredmények összegzése alapján tehát elmondhatom, hogy a felmérésben részt vevő fiatalok nagy része nem alakított ki negatív attitűdöt a szlovák nyelvvel szemben. A konkrét élethelyzeteket a tapasztalataik alapján igyekeznek értékelni, a vélemény megformálásában pedig nem jellemző az előítéletesség. Azok a válaszadók, akik közelebbi kapcsolatba is kerültek, illetve tartósan közeli viszonyt ápolnak szlovákokkal, egyértelműen pozitívan ítélik meg ezt a viszonyt. A válaszok alapján inkább személyes élményből indulnak ki, mint általánosításból. Amellett, hogy valamennyien büszkék az anyanyelvükre, és fontosnak tartják az ápolását, válaszaikban igyekeztek racionális érveket használni (ez egyértelműen pozitív eredmény, tekintve, hogy a megkérdezettek több mint fele egészen fiatal, 15–17 éves diák).

A második hipotézis az ügynökmódszeres vizsgálat eredményeire vonatkozott. Azt feltételeztem, hogy a szlovák ügynököket negatívabban fogják értékelni, mint a magyarokat. Míg az első hipotézisem csak részben dőlt meg, a második teljes mértékben.

A hangminták első elemzett tulajdonosát kiemelkedően pozitívan értékelték a válaszadók. Mind a középiskolások, mind az egyetemisták kimagaslóan intelligensnek jelölték meg a szlovák ügynököt. Hasonló módon jellemezték a magyar párját, különbség csak a tulajdonságok jellegében mutatkozott. A szlovák ügynököt – amint már említettem – egyértelműen pozitívan értékelték „intelligens”, „magabiztos” és „egyenes” kategóriákban. A magyar ügynök értékelése a „rokonszenves”, „jóságos” és „közvetlen” kategóriákban emelkedik ki. Mindegyik tulajdonság pozitívnak tekinthető, azt leszámítva, hogy az első három inkább erős, míg a másik három barátságos és megközelíthető személyiségre vall. Előfordulhat, hogy ebben az esetben az elméleti részben tárgyalt hatalom–szolidaritás vonalon való mozgás törvényszerűsége érvényesült, tehát (tekintve, hogy ugyanarról a személyről van szó, azaz más tényező aligha játszhatott közre) mindkét hang tulajdonosát elismerik, viszont a magyarral nagy valószínűséggel hamarabb kezdeményeznének közelebbi kapcsolatot, mint a szlovákkal, akit távolságtartóbbnak éreznek.

A második ügynök eredményei még ennél is kiegyenlítettebbek. A válaszadók összesített véleményei alapján mindkét ügynököt intelligensnek tartják. A magyar emellett sokak szerint rideg, de egyszersmind egyenes. A szlovák hang tulajdonosa a megkérdezettek szerint szigorú, emellett magabiztos és nagy valószínűséggel vezéregyéniség. Láthatjuk tehát, hogy mindkét ügynökről azt gondolják, hogy erős egyéniség, de nem feltétlenül ébreszt rokonszenvet. Beképzeltnek és műveletlennek szinte senki nem tartja az ügynököt, viszont jóságosnak és gyengédnek sem. A két ügynök legjellemzőbb tulajdonságai között – az előzővel ellentétben – nincs minőségbeli eltérés.

A kutatás szempontjából talán a legérdekesebb és legtanulságosabb a harmadik ügynök értékelése. A szlovák hang tulajdonosát minden válaszadói csoport egyértelműen pozitívan értékelte: a legtöbb megkérdezett szerint jóságos és gyengéd. A magyar párjával már sokkal bizonytalanabbak voltak, szinte egyenlő arányban gondolták úgy, hogy rideg és hogy gyengéd. Míg az előző két ügynököt mindkét nyelvükön hasonlóan értékelték, a harmadikat inkább a szlovák megszólalásánál tartják rokonszenvesebbnek, a magyar hangfelvételnél pedig enyhén a negatív irányba hajlik az értékelés. A többi megjelölt tulajdonságot is figyelembe véve már sokkal nyilvánvalóbb, hogy a szlovák ügynököt tartják szimpatikusabbnak. Miért értékelik az egyik hangfelvételt pozitívan, a másikat pedig negatívan, holott ugyanaz a személy beszél rajtuk? Az egyetlen dolog, ami változik, a szöveg nyelve. A szlovák hang pozitívabb értékelése meglepőnek tűnik, tekintve, hogy a másik két ügynök esetében semmilyen lényeges elmozdulás nem tapasztalható a szlovák hang irányába. A Lambert-féle ügynökmódszeres vizsgálat eredményei alapján azt mondhatnánk, hogy – bár a kérdőíves válaszok explicit attitűdjei erről nem árulkodnak – a magasabb státuszú nyelvvel kapcsolatos implicit attitűdök pozitívabbak, mint a saját anyanyelvvel kapcsolatosak. A fentieket (nevezetesen, hogy a másik két ügynök esete nem támasztja alá ezt az állítást) tekintve azonban véleményem szerint a választ máshol kell keresnünk.

Például a beszélő hangja és a hozzá párosított tulajdonságok közötti összefüggésben. Tekintve, hogy valós emberi hangokkal dolgozunk, igencsak nehéz kiszűrni az ügynökök hangminőségének befolyását. Ahhoz, hogy elérjük, hogy a válaszadók a tartalmi és nyelvi tényezőre figyeljenek, valamilyen módon eliminálni kell a hang mögé képzelt személyiség befolyását. Erre tett érdekes kísérletet Barbara Soukup az ún. open guise technique segítségével, amelynek lényege, hogy a válaszadók előre tudják, hogy ugyanaz a személy fog több nyelven/nyelvváltozatban megszólalni, és ezért – Soukup feltevései szerint – nem gondolják majd úgy, hogy a beszélő személyisége a kódváltással megváltozik. (Soukup 2013, 9. p.)

Milyen asszociációkat indít be egy elhangzott szöveg? Milyen tényezők játszanak szerepet egy személy jellemzésében? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, több lehetőséggel is számolnunk kell. Az első két ügynök esetében viszonylag könnyű dolgunk volt, hiszen mindkét nyelven hasonló értékeléseket kaptak. Az azonban kérdéses, hogy miért éppen a pozitív jellemzőket párosították az egyikhez, és a tekintélyt kifejezőket a másikhoz. Az ügynökmódszeres vizsgálatoknál figyelembe kell vennünk azt a lehetőséget, hogy a beszélők hangja, annak magassága, színe és a beszéd tempója hatással lehet az értékelésükre. Ez teljesen logikusan hangzik, ha arra gondolunk, hogy a válaszadónak nem áll más a rendelkezésére, csak az ügynök hangja és az üzenet, amelyet közvetít. Az első ügynök viszonylag magas hangon beszél, dinamikusan olvassa a szöveget, gondosan ügyel a hangsúlyozásra és arra, hogy ne vétsen hibát. A hat felvétel közül az ő hangfelvételei hatnak a legtermészetesebbnek, annak ellenére, hogy felolvasott szövegről van szó. Mindez az értékelésnél is megmutatkozik: a három ügynök közül őt tartották magasan a legrokonszenvesebbnek. A második beszélő mély hangon, dinamikusan és hangosan olvas, erősen ügyel a hangsúlyra és a határozottságra. Ezt az ügynököt mindkét nyelvén magabiztosnak, vezéregyéniségnek és szigorúnak jelölték, ami szintén megfelel az olvasási technikájának. A harmadik ügynök viszont mindkét szövegét bizonytalanul, lassan olvassa fel, és a másik két ügynökkel ellentétben többször megbotlik a szövegben. A hibák és a határozatlanság azonban sem pozitív, sem negatív irányban nem mozdítja el az értékelést érezhetően a másik két ügynökhöz képest.

Összegzés

Összegzésképpen elmondhatom, hogy a kutatás eredményei nem árulkodnak negatív attitűdökről. A legtöbben személyes élményekre támaszkodtak a véleménynyilvánításnál, csak néhányukat befolyásolta valamilyen ideológia vagy előfeltevés. A kérdésekben felvázolt élethelyzetekre való reakciók alapvetően kompromisszumképes és alkalmazkodni tudó hozzáállásról árulkodnak. A megkérdezettek nagy része úgy érzi, hogy pozitívabb a kapcsolata a szlovák nyelvvel, mint korábban, sokuknak vannak szlovák rokonai, barátai, és bár sokan nem használják mindennap a nyelvet, tisztában vannak szükségességével.

Az ügynökmódszeres vizsgálat eredményei alapján a válaszadóknál nem feltételezhetünk egyértelmű kapcsolatot a hangfelvétel nyelve és az értékelés minősége között. Az értékelésben nem játszott szerepet, hogy milyen nyelven szólalt meg az ügynök – abban az esetben, ha pozitívan értékelték az ügynököt, mindkét felvételéről hasonlóan vélekedtek, amikor pedig negatívan, illetve semlegesen, ugyanúgy mindkét felvételét azonos jelzőkkel illették. A három ügynök közül csak az utolsó esetében volt véleménymegoszlás a két felvétel között, de itt sem a magyar, hanem a szlovák javára (bár hozzá kell tennünk, hogy csak kis mértékben). Az értékelésnél szóba jöhetnek a szupraszegmentális tényezők, amelyek szerepe az első két beszélő esetében valószínűsíthető, a harmadik esetében ezek hatása eltér a másik beszélőknél érvényesülő hatástól. Hogy mi alapján értékelnek pozitívan vagy éppen negatívan egy beszélőt, a tényezők sokasága és a vizsgálat interdiszciplináris jellege miatt csak nagyon nehezen megállapítható. Minden embernek – legyen szó nyelvészről, matematikusról vagy orvosról – van valamilyen véleménye a nyelvről, nyelvhasználatról, amelyet gyakran nem explicit módon fogalmaz meg, és amely éppen ezért nehezen vizsgálható. (Preston 2017, 13. p.) Remélem, hogy a kísérleti jellegű ügynökmódszeres vizsgálat nemcsak sok új kérdést vetett fel, hanem a kérdések egyúttal irányt is mutatnak további kutatásokhoz.

  1. melléklet

A Lambert-féle skála módosított változata, amely a tulajdonságokat nem intenzitásukban, hanem önmagukban hivatott felmérni. A válaszadóknak a megközelítőleg negyven másodperces hangfelvételek hallgatása közben kellett eldönteniük, hogy melyik tulajdonságot gondolják jellemzőnek az adott beszélőre.

  1. melléklet

A felmérésben használt kérdőív egy kitöltött példánya

Hivatkozások

Bartha Csilla 2009. Út a többnyelvűség felé? – Nyelvideológiák, attitűdök és nyelvcsere. A kétnyelvűséggel kapcsolatos elképzelések szerepe a kisebbségi nyelvek megőrzésében. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 141–157. p.

Bergendiné Urbán Mónika 1998. Szlovákiai magyar diákok véleménye a kétnyelvűségről. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében. Pozsony, Kalligram, 78–87. p.

Dolník, Juraj 2012. Sila jazyka. Bratislava, Kalligram.

Dolník, Juraj–Pilecky Marcell 2012. Koexistencia Slovákov a Maďarov na južnom Slovensku. Jazykovedný časopis 63/1. 3–31. p. [online] [idézve: 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂http://www.juls.savba.sk/ediela/jc/2012/1/JC_2012_1.pdf˃

Downes, William 1984. Language and society. London, Fontana Paperbacks.

Fenyvesi Anna 2012. Hungarian minorities in Romania, Slovakia and Serbia: Schoolchildren’s attitudes to their languages (minority vs. majority languages vs. EFL) and the teaching of these languages in schools. Finnisch-Ugrische Mitteilungen 35, 35‒54. p.

Ferenc Viktória 2009. Magyar diákok egy ukrán tannyelvű egyetemen. Attitűdök a kultúraközi kommunikáció tükrében. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 431–439. p.

Gaies, Stephen B.–Beebe, Jacqueline D. 1991. The matched-guise technique for measuring attitudes and their implications for language education: A critical assessment. [online] [idézve: 2019. 4. 1.] Elérhető: ˂https://ia802605.us.archive.org/32/items/ERIC_ED367168/ERIC_ED367168.pdf˃

Gereben Ferenc 1999. Identitás – kultúra – kisebbség. Budapest, Osiris.

Gereben Ferenc 2001. A vajdasági magyarok nemzeti és kulturális identitása. Kisebbségkutatás, 11. évf. 3. sz. 388–401. p. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂http://epa.oszk.hu/00400/00462/00011/12.htm˃

Hunčík Péter et al. 1995. Mýty a kontramýty. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

Kiss Zsuzsanna Éva 2009. Többségi nyelvvel kapcsolatos nyelvi ideológiák kisebbségi magyar környezetben Felvidéken, Vajdaságban és Erdélyben. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 507–513. p.

Kusala Orsolya 2019. „Csak a nyelv különbözik, az emberek ugyanolyanok” (Nyelvi attitűdök vizsgálata). [szakdolgozat] Pozsony, Comenius Egyetem.

Lambert, Wallace E.–R.C. Hodgson–R.D. Gardner–S. Fillenbaum 1960. “Evaluational Reactions to Spoken Language.” Journal of Abnormal and Social Psychology, 60, 44‒51. p.

Lampl Zsuzsanna 2012. A szlovákiai magyarok szociológiája. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén (III). Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lee, Harper 2011. Ne bántsátok a feketerigót! Budapest, Geopen Könyvkiadó.

Lee, Harper 2016. Nezabíjajte vtáčika. Bratislava, Ikar.

Navracsics Judit 2009. Nyelv és identitás kérdései határon innen és túl. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 349–359. p.

Ondrejovič, Slavomír 1996. Z výskumu jazykovej situácie na južnom Slovensku. In Ondrejovič, Slavomír: Sociolingvistika a areálová lingvistika. Bratislava, Veda. 141–148. p.

Preston, Dennis R. 2017. The Perception of Language Differences: Why Should You Care? In Benő Attila‒Fazakas Noémi (szerk.): Élőnyelvi kutatások és a dialektológia. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 11‒26. p.

Sándor Klára‒Juliet Langman‒Pléh Csaba 1998. Egy magyarországi „ügynökvizsgálat” tanulságai. Valóság, 41. évf. 8. sz. 29‒40. p. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető:˂http://mnytud.arts.unideb.hu/tananyag/szoclingv_alap/ugynokvizsgalat.pdf˃

Šutaj, Štefan et al. 2006. Maďarská menšina na Slovensku v procesoch transformácie po roku 1989 (Identita a politika). Prešov, Universum.

Soukup, Barbara 2013. ’Matched guise technique’ vs. ’Open guise technique’ in the elicitation of language attitudes: Insights from a comparative study. Paper presented at Experimental Approaches to Perception and Production of Language Variation (ExAPP) 2, University of Copenhagen, March 20‒22. [online] [idézve: 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂https://homepage.univie.ac.at/barbara.soukup/ExAPP2%20paper_Soukup_postconf.pdf˃

Stefanowitsch, Anatol 2005. The matched guise technique. [online] [idézve: 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂http://socialperspectives.pbworks.com/f/exp_matchedguise.pdf˃

Tóth Sándor János–Hornokné Uhrin Erzsébet 2009. A nyelvtanulás motivációja a szlovák nyelvi kurzusokon. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 175–181. p.

Trudgill, Peter 1974. Sociolinguistics: An introduction. London, Penguin Books.

Young, Colleen E. 2003. College students’ reactions to accents of L2 learners of Spanish and English. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂www.lingref.com/cpp/wss/1/paper1013.pdf˃

Zeľová, Alena et al. 1992. Interpretácia slovensko-maďarských vzťahov v súvislosti s vybranými etnickými a sociálnopsychologickými charakteristikami. Košice, SAV.

Županović Filipin, nada 2015. Matched guise technique revisited: Zagreb case study. [online] [idézve 2020. 1. 16.] Elérhető: ˂https://studylib.net/doc/7685079/matched-guise-technique-revisited–zagreb-case-study ˃

Változatok az önrendelkezésre Sáros és Abaúj-Torna vármegyében. Esettanulmány az 1918. végi magyar összeomlás és csehszlovák államalapítás regionális vonzatairól

Az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött – nemzetközi jogilag azonban nem elismert, katonailag és külpolitikailag pedig teljesen kiszolgáltatott helyzetben lévő – független Magyarország peremrégióiban izgalmas folyamatok játszódtak le 1918 őszén. Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, a rövid ideig ígéretesnek tűnő belgrádi konvenció ellenére, sikertelenül próbálta elfogadtatni az önállósult Magyar Népköztársaságot a győztesek nagyhatalmakkal és szomszédokkal. Kormányzásuk első két hónapja alatt azonban fel kellett ismerniük, a győztesek és a szövetségeseiként elismert régi és új szomszédok nem megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek.

A dualizmus 1918. októberi kölcsönös osztrák és magyar felmondásával 1526 után ismét teljesen függetlenné vált Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, s bármifajta nagyhatalmi támasz, érdemi ellenállás kifejtésére alkalmas hadsereg és a közös osztrák–magyar külügyi apparátust pótolni képes diplomáciai hálózat nélkül – szinte kizárólag szabálytalan, az új helyzethez igazodni próbáló, rögtönzött, kockázatos bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány. (Hatos 2018, 143–152. p.) Kiindulópontként le kell szögezni, hogy a soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek, illetve az amerikai, brit, francia kormányok 1918. júniusi–augusztusi jóváhagyó döntései alapján konkrét, kijelölt határon nélkül ugyan, de a háború befejezésekor a magukénak tartották. A háború végi közép-európai viszonyokban meghatározó francia álláspont szerint Csehszlovákia létezését a győztes nagyhatalmak elismerték, az új Magyarországét viszont nem.[1]

Felbomlás, függetlenség és önrendelkezés

A Károlyi-kormány kezdettől fogva a békekonferencián való részvételre készülve, az 1918. V. számú néptörvény alapján elkezdte kiépíteni a magyar külügyi államigazgatást. (Pritz 1983, 147–161. p.) 1919. január elejéig névleg a miniszterelnök, gyakorlatban inkább Jászi Oszkár, a nemzetiségi miniszter irányította a magyar külpolitikát. Ő pár nap alatt – de legkésőbb a Bukarest erdélyi igényeit elismerő és támogató november 9-i amerikai kormánynyilatkozat után – szembesülni volt kénytelen azzal, hogy az antant a saját szövetségeseinek tekintett csehszlovák, jugoszláv, román kormányokat támogatja. Minderről a Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva, a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.)

Ez az utólagos „önigazoló” szöveg látszólag ellentétben állt azzal a Jászival, aki az 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezésének előkészítésével megbízott” minisztere lett. A miniszterségével foglalkozó szakirodalom kiemeli, hogy háborús vereséggel azonnal beállt változások súlya alatt, rövid időn belül hajlandó volt elfogadni a tényleges területi integritásról való lemondást, de ebben a kérdésben csakis a békekonferencia döntéseit tekintette véglegesnek. Az összeomlás humanitárius katasztrófával fenyegető következményei miatt igyekezett a gazdasági kapcsolatok megtartására, a közellátás közös biztosítására, és a békekonferencia döntéséig terjedően – hangsúlyozottan az ország területi egységének megtartása érdekében – messzemenő engedményeket, autonómiákat, közös kormányzati szintű együttműködést helyezett kilátásba a román, rutén, szlovák vezetőkkel folytatott tárgyalásain.

Ennek egyfajta foglalataként a békekonferencia előtt az ország nemzetiségek szerinti „kantonizálásával” „keleti Svájcként” az ország nemzetiségeinek szövetségi államaként próbálta együtt tartani Magyarországot, hogy a vesztes országok által remélt demokratikus békekonferencián majd ennek jegyében lehessen a szomszédok területi igényeiről tárgyalni, illetve plebiszcitumokkal a magyarság és a szomszéd nemzetek önrendelkezését biztosítani. (Schönwald 1969, 44–64. p.; Szarka 2008, 233–247. p.; K. Lengyel 2007, 73–96. p.)

Jászi maga ezt utólag így fogalmazta meg. „Egy percig sem hittem abban, hogy a területi integritást a szó geográfiai értelmében meg fogjuk tudni védelmezni: viszont meg voltunk róla győződve, hogy a magyar pacifista és antimilitarista kormánnyal és elsősorban Károlyival szemben […] messzemenő jóindulatot fognak tanúsítani, alkalmazni fogják a plebiszcitumnak általunk annyiszor hangsúlyozott elvét, s ha veszteni fogunk is területeket, sikerülni fog lojális és liberális kereskedelmi szerződésekkel a lekapcsolt részek zavartalan forgalmát az anyaországgal biztosítani […].” (Jászi 1989, 184. p.)

Rövid ideig sikerült is ezt a forgatókönyvet érvényesíteni. Jól látható például, hogy a békekonferencia 1919. január 19-i megnyitásáig terjedő harmadfél hónapban, a román és a szlovák tárgyalások kudarcáig és a december 23-i első Vix-jegyzékig, illetve Pozsony és Kolozsvár december végi csehszlovák, román katonai elfoglalásáig, Jászi a jelzett engedmények ellentételeként, Károlyival közösen ragaszkodni próbált az ország területi integritásának elvéhez. Amint azt már jeleztük, a területi kérdésekben ugyanis egyedül a békekonferenciát tartották illetékesnek, ezért tárgyalásaikon, kapcsolataikban semmilyen körülmények között a belgrádi konvencióban rögzítetteken kívül nem kívántak további területekről lemondani.

A békekonferencia döntéséig a Magyarországon belüli „nemzetiségi önrendelkezés” jegyében Erdélyben magyar–román kondominiális megoldást, a szlovákoknak és a vendeknek pedig – a rutének lakta Ruszka Krajna számára az 1919. X. számú néptörvényben biztosított – területi autonómiát, egyfajta „tót impériumot”, illetve a vendvidéki „Szlovenszka Krajina” létrehozását javasolta. Azzal is tisztában volt persze, hogy a román és szlovák elutasítás mögött a csehszlovák és a román államalapítás ennél az érintettek számára jóval vonzóbb alternatívája állott. Domokos László, Jászi minisztériumi munkatársa a következőképpen foglalta össze a minisztérium programját közreadó kiadványban a Jászi által megfogalmazott „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”: „Az a politika irány, amely a forradalom utáni Magyarország vezetésére vállalkozott, már évtizedek óta nyíltan hangoztatta, hogy a magyar állam területén élő idegen ajkú nemzeteket teljes joggal megilleti nyelvük és autonóm igazgatás iránti igényük elismerése. Nem Wilson találta ki a népek önrendelkezési jogát […] nyíltan rá mert mutatni az eltaposott kis nemzeteknek az élethez (sic!) és a gazdasági érvényesüléshez való jogára.” (Domokos 1918, 25. p.) Tehát a nemzetiségeket csak kulturális, gazdasági, nyelvi és a területi autonómia illeti meg, a történelmi Magyarország keretein belül.

Ezt támasztja alá Supka Gézának öt évvel később írt visszaemlékezése is. „Mert micsoda szerény, aggodalmasan átgondolt, minden tisztesen hazafias szempontot méltányoló program a miénk, amely jó, becsületes, anyanyelven működő közigazgatást és közoktatást, egyházat és kultúrát követel a nemzetiségi tömegek számára a történelmi magyar állam integritásának csorbíthatatlan fenntartásával és az igazi magyar kultúra természetes hegemóniájának megszilárdításával.” (Supka 1923, 146. p.) Maga Jászi a vesztes világháború nyomán kialakult végzetes kényszerhelyzetben gyorsan túllépett korábbi, 1912-es „minimális nemzetiségi programján”: a kiegyezés korának maximális román, szerb, szlovák terveit, álmait kínálta fel a belső megegyezés alapjaként. Azt remélte, hogy a kevert nemzetiségi területeken (Erdélyben) nemzetiségi kantonok, a kompakt, viszonylag jól megrajzolható nyelvhatárral rendelkező területeken (Felvidék, Kárpátalja, Vendvidék) pedig területi autonómiák létrehozásával sikerülhet a békekonferencia döntéséig biztosítani az ország utolsó esélyét az integritás – legalább átmeneti – megőrzésére. Ezzel egyébként november elején a miniszterelnökségre behívott Bethlen István, Apáthy István és Bánffy Miklós is egyetértettek. (Hatos 2018, 281–282. p.; Szarka 2008, 241–246. p.)

A Nemzetiségi Minisztérium programját összefoglaló, fentebb már idézett Kiskáté igyekezett pontosítani, mit értett a Károlyi-kormányzat a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésen. „Miről van szó? Arról, hogy tótok, románok, rutének és szerbek maguk igazgassák azoknak a területeknek közigazgatási berendezését, amelyet eddig is ők laktak. A magyar népkormány önként ajánlja fel e nemzetek javára a legteljesebb autonómiát. Válasszák meg ők maguk elöljáróikat. Ők határozzanak a fölött, hogy iskoláikban milyen nyelven akarnak tanítani, hogy jövedelmeikből mennyit kívánnak igazgatásra, kultúrára, politizálásra fordítani. Nem mi adjuk nekik a hazai területet s ők nem rabolják azt el […] A jogot, hogy a magyar államterületen élő összes nemzetek háborítatlanul és szabadon igazgathassák saját politikai és gazdasági szervezeteiket, nevezzük a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának.” (Domokos 1918, 25. p.)

Maga Jászi a sikertelen aradi román tárgyalások után, Erdély kivételével, még látott némi esélyt a svájci minta elfogadtatására. „Azt ajánlanám, hogy mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat, vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. Ott, ahol jelentékeny nemzetségi minoritások fognak képződni a homogén telepterületen belül: nem marad más hátra, mint hogy kölcsönösen garantálni fogjuk ezeknek a minoritásoknak védelmét. […] Ez a provizórikus megoldási tervezet, amely Erdélynek a békekötésig való igazgatását lett volna hivatva biztosítani […], de ez az alapja további közigazgatási átalakításnak is.” (Domokos 1918, 26. p.) Ezek az elvek tükröződnek vissza a rutén, szlovák és német nemzetiségi néptörvényekben, amelynek alapját ez idea, a békekonferencia döntéséig terjedő provizórikus belső megállapodás képezte. A néptörvények közül azonban egyedül a Ruszka-Krajna autonómiája lépett rövid időre a megvalósulás útjára. (Szakál 2018, 29–40., 44–45. p.)

Etnoregionális mozgalmak, „kérészállamok”

A történelmi Magyarország több pontján, egymástól eltérő módon és célokkal alakultak ki olyan regionális, parciális, magyarbarát nemzetiségi mozgalmak, amelyek a történeti ország feldarabolásával szemben saját magyarországi kötődésüket próbálták demonstrálni. Ezeknek a mozgalmaknak a többsége regionális hátterű nemzetiségek értelmiségi csoportjaira támaszkodott, amelyeket az 1918 előtti magyar kormányok nem, vagy csak hellyel-közzel támogatták. Megjegyzendő, hogy ezeknek a parciális mozgalmaknak vezéregyéniségei többnyire saját céljaikért vagy a kialakult helyzet (csehszlovák, román csapatok területi hódításai, meggyengült és tehetetlen magyar központi kormányzati jelenlét) nyomán kínálkozó lehetőségeket próbálták kihasználni.

Az Ablonczy Balázs kezdeményezésére újabban kérészállamoknak nevezett, eleve bukásra ítélt magyarországi regionális kezdeményezések sok esetben eljutottak ugyan az állammá alakulás formális attribútumainak megfogalmazásáig (ünnepélyes kikiáltás, alapító dokumentum, valamilyen törvényhozás összehívása, alkotmányjellegű alapdokumentum), valójában a nemzetállamok mögött álló nagyhatalmi akarat és katonai erő eleve illuzórikussá tett mindenfajta szeparatista törekvést.

Ezeket a „kérészállamokat” osztályozva Ablonczy Balázs a kezdeményezők személye vagy céljai szerint négy csoportba sorolta. Az első csoportba azokat a valamilyen létező etnoregionális kisebbségi (szepesi németek, hiéncek, keleti szlovákok, huculok) bázisra támaszkodó önrendelkezési kísérleteket, a másodikba egy nagyhatalom vagy szomszédos állam támogatásával kialakult helyi kezdeményezéseket sorolta. A harmadik típust az ideológiai zárványoknak minősülő próbálkozások jelentették (pl. a Keleti Tót Népköztársaság), s végül az utolsó, negyedik típushoz azok az egyszerű kalandorakciók sorolhatóak, amelyek az összeomlás káoszának köszönhették létezésüket (pl. Tkálecz Vilmos Mura Köztársasága). (Ablonczy 2020, 145–154. p.) Amint azt Ablonczy is megjegyzi, ezek a kategóriák, típusok nem választhatók el élesen egymástól.

Végkimenetelüket illetően négy változat érvényesült. Vagy külső katonai erőnek, vagy nagyhatalmi nyomásnak engedtek, vagy új állam részei lettek. Előfordult, hogy rövid ideig fennmaradtak, megőrizve valamilyen különállást, mint ahogy arra is akadt példa, hogy létre sem jöttek, csak tervezési szinten maradtak. Ablonczy Balázs szerint fontos azt is szem előtt tartani ezeknek a kísérleti államformáknak a megítélésekor, hogy helyi szervezők, játékmesterek vagy kalandorok hozták-e létre ezeket, vagy pedig kívülről érkezett aktivisták mozgósítottak a helyi lakosságot. Mindenesetre érdekes, hogy kivétel nélkül mind „köztársaságként” határozták meg magukat. (Ablonczy 2020, 145–154. p.)

Ez a folyamat elválaszthatatlan volt a kontinens demokratizálási folyamataitól. Elmondható, hogy korszellem kedvezett a köztársasági hullámnak. A nemzeti szabadság és a társadalmi-politikai reform eszméje frigyre lépett egymással: a nemzeti demokrácia a Monarchia ellenalternatívája lett. „A kiéleződő nacionalizmus korszakában a küzdő nemzetek már nemcsak nyelvi és kulturális autonómiára vágytak, hanem hagyományos nemzeti államuk létrehozására is.” (Jászi 1982a, 333–334. p.)

Ezek a perifériákon létrejött, átmeneti államkezdemények egyszerre bizonyítékai a központi államhatalom meggyengülésének, a wilsonizmus messianisztikus eszmeként való felfogásának és a regionális identitások újra felbukkanásának. Ugyanakkor azt is érdemes tudatosítanunk, hogy az érintett területek etnikai jellegéről, nemzeti hovatartozásáról azonnal éles viták robbantak ki. A pozsonyi Slovenský denník című napilap 1919 januárjában Kassa című cikkében azt írta Kassáról, hogy a városnak 50 ezer lakosa volt. A hivatalnokokon, a zsidóságon és az utolsó húsz esztendőben bevándorolt idegeneken kívül Kassa teljes lakossága a cikk szerint tiszta szlovák volt a korban.[2] A Kassai Munkás által ismertetett pozsonyi cikk szerint a gimnázium, reáliskola, kereskedelmi iskola, tanítóképző, jogakadémia, a színház, a Rákóczi-múzeum jelentette Kassán a magyarosítás műhelyeit, amely az egész szlováklakta területen éreztette hatását. „A magyarok jól látták, hogy a mi egész keletünk el van hagyatva, nincsen intelligenciája és ezért vetették rá magukat ezekre a részekre.”[3]

A csehszlovák orientációjú pozsonyi lap egészében véve jól látta az Északkelet-Magyarországon 1918–1919 telén kialakult helyzetet, annak helyi, regionális összefüggéseit, és azzal is tisztában volt, hogy a szlovák nemzeti mozgalom szempontjából passzív megyékben viszonylag jelentős számban élhetnek Magyarország iránt lojális, kettős identitású szlovákok, s őket a régió magyar politikai tényezői igyekeznek saját oldalukon megtartani.

A Kassai Munkás ismertetése szerint a Slovenský denník egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy „csakis a tót keleten és csakis magyar koponyákban születhetett az a nevetséges gondolat, hogy meg kell alakítani a keleti tót köztársaságot, élén a legtürelmetlenebb magyarokkal. De itt is megbukott ez az esztelen terv, mert a keleti tótság nagy elhatározásával elsöpörte és a csatlakozott a cseh-szlovák államhoz.”[4]

A „keleti szlovákok” nevében szerveződő értelmiségi csoport 1918. november első napjaiban Eperjesen megtette az előkészületeket egy „Keleti Tót Tanács” (Vichodnoslovenska Rada) megalakítására,[5] amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács ellensúlyának kívántak tekinteni, és a regionális identitást felhasználva igyekezett leválasztani a keleti szlovákok lakta megyéket a nyugatiakról.[6] Dvorčák Viktor felismerte a történelmi sorsforduló kínálta választási helyzetet, s a körvonalazódó egységes Csehszlovákia helyett az önálló „Szlovákország” eszméjét terjesztette szlovákság körében.[7] Abban reménykedett, hogy az őszirózsás forradalom által keltett lelkesedés lecsillapultjával a szlovák nép a Magyarországon való maradás lehetőségét fogja kérni, s ily módon elkerülhető lett volna a csehek térfoglalása. (Szviezsényi 1921, 80. p.)

A Vichodnoslovenská Rada tevékenységét nem közvetlenül magától a Tanácstól származó iratok alapján tudjuk rekonstruálni, hiszen nagyon kevés irat maradt fenn. Ehhez érdemes segítségül hívni Hauptmann Ervin főhadnagy Jászi Oszkár részére készített jelentését.[8] Az ő véleménye szerint a szlovák parasztok elégedetlenségét a Sáros vármegyei dzsentriréteg okozta. Sérelmük fő forrása az volt, hogy a megyében 15-20 család uralkodott felettük. „Ezen családokból kerültek ki a főispánok, köztisztviselők szolgabírák, jegyzők. […] a magyar nemzetet reprezentáló köztisztviselők mind úgyszólván a tehetségtelenség protekciós emberei és amellett a parasztság gőgös elnyomói voltak.”[9] Másik sérelmük abból eredt, hogy a háború idején az élelmiszercikkek nem jutottak el a szlovák falvakba, hanem a szolgabírák és jegyzők kezén elvesztek. „Könyveket lehetne írni a parasztság mostani felszólalásairól, amelyekben minduntalan feltűnik a jegyzők kezén elpanamázott petróleum és cukor készlet.”[10] Elégedetlenségük harmadik forrása, hogy a jegyzők és a szolgabírák korruptak voltak a hadfelmentési és hadsegélyügyekben. „Mindezen említett a parasztokon esett sérelmek mostan erősítő pontjai a magyarellenes propagandának […].”[11]

Ezek a tapasztalatok felerősítették a magyarellenes szlovák propagandát a parasztság körében. Azon túl, hogy táptalajt adtak a csehszlovák agitációnak, a keleti szlovákok „politikai ébredését”, politikai öntudatosodását is elősegítették.

Hauptmann állásfoglalását és adatgyűjtését az északkeleti vármegyék parasztságának hangulatáról, sérelmeiről és céljairól szóló más jelentések is megerősítették. A szlovákság hasonló panaszairól tájékoztatta Jászit Juhász János főreáliskolai tanár Zemplén vármegyéből. Juhász azt írta, hogy a szlovák paraszt óvatosságból nyilvánosan nem vall színt. Politikailag számukra az a főszempont, hogy melyik kormány képes számukra anyagi biztonságot, vallási és nyelvi védelmet biztosítani. Ugyanakkor bizalmatlanok a kormány reformjaival szemben. „Sokat ígértek már, de nem adtak soha; azt mondják, hogy másképpen lesz ezentúl, de a főszolgabíró vagy a jegyző még mindig itt van; ezek is védik a zsidókat, akiknek a magyar urak minket mindig kiszolgáltattak.” Észrevehető, hogy a térség szlovákságában a háború végére erőteljes magyar dzsentri- és zsidógyűlölet alakult ki: a vármegyei rendszer jegyzői és főszolgabírói ellen a háború végén sok helyen atrocitásokat történtek. Úgy vélekednek, hogy a megyei urak voltak a felelősek életük megnyomorításáért. Juhász megkérdezte őket a politikai hovatartozásuk felől is, amiből kiderült, hogy foglalkoztatta őket, hova, milyen országhoz kerül majd szülőföldjük, s emiatt a népszavazásra vonatkozó elképzelés iránt élénken érdeklődtek.[12]

Dvorčák Viktor és Liptay Lajos „keleti tót” mozgalma

Maga az ötlet, hogy Északkelet-Magyarország keleti szlovák (szlovják) nyelvjárási területein, az ottani sajátos regionális nyelvi és kulturális identitást felhasználva önálló nemzetiségi tanácsot hozzanak létre, 1918. november 3-án fogalmazódott meg. A „sárosi néphez” intézett felhívást az önálló tanács megalakítására a keleti szlovák nyelvvel hosszabb ideje foglalkozó Ľudovít Liptai (magyarul használt nevén: Liptay Lajos) evangélikus esperes, a Naša Zastava c. magyar szellemiségű eperjesi hetilap főmunkatársa fogalmazta meg. Felhívásában az október 30-ai turócszentmártoni szlovák nemzeti deklaráció által meghirdetett, Liptay szerint „jogtalan” csehszlovák államegységet ostorozta. Szerinte a „nyugati szlovákok” az ő megkérdezésük nélkül ajánlották fel a csehszlovák államnak Szepes, Sáros, Abaúj, Zemplén, Bereg, Ung vármegyéket. „Pedig e megyék tót népe sem nyelv, sem faj, sem szokás, sem erkölcs alapján egyáltalán nem rokon a nyugati tóttal. Mondjátok meg hát nekik, hogy ők keleti tótok s mint ilyeneknek különjoguk van mindazon engedményeket követelni, melyeket hazájuk területén bármelyik nemzetiség követelhet és kaphat.”[13] A felhívást követő napokban az említett hat vármegye területére kiterjedően, 1918. november elején Dvorčák Győző (szlovák nevén Viktor Dvorčák) elnöklete alatt megalakult a Vichodnoslovenská Národná Rada, azaz a Keleti Tót Nemzeti Tanács.

Dvorčákkal kapcsolatban a magyar történetírásban hagyományosan az a kép él, hogy alapvetően vállalkozó szellemű, magyarbarát politikusról van szó, aki a keleti szlovák mozgalom többi vezetőjéhez hasonlóan megbízhatatlan, kalandor tevékenységet folytatott, s ténylegesen nem valamilyen nemzetiségi mozgalom emelte őket fel, hanem ők magukat önhatalmúlag tették a jórészt általuk megszervezett mozgalom vezetőivé. (L. Schönwald 1969, 85–86. p. Vö. Hajdu 1967, 897. p.; Szarka 1995.) A kortársak azonban felismerték benne a tettre kész helyi aktivistát is. 1918 őszén Hauptmann Ervin főhadnagy jelentésében Jászinak a következőket írta: „Van Eperjesen egy igen agilis ember, Dvorčák Győző, vármegyei levéltárnok, az Eperjesi Újság főszerkesztője, számos magyar és tót könyv szerzője.” Megjegyzi, hogy minden politikai mozgalomnak és pártnak aktív tagja volt. Minden politikai mozgalomban részt vesz, és volt már mindenféle párti. „De bevallom, hogy talán csak anyagi érdekből tette, mert lévén családja, és hogy a mai ultrademokratikus irány felelt meg legjobban mindig meggyőződésének.” Többnyelvű értelmiségi személyről van szó, aki magyarul, németül, franciául, szlovákul, lengyelül és oroszul beszélt. A tót nép nagyon szereti. Ugyanakkor a „háború alatt mellékkereset gyanánt üzleteket közvetített, keresett, és mint ilyen, közbeszéd tárgya volt. Kiváló szervező zseni, habár néha politikai kalandornak látszik.” Kiemeli, hogy a Keleti Szlovák Tanács elnökeként a nép emberének tekinthető. Ugyanakkor jelzi Jászi számára, hogy sem főispáni, sem kormánybiztosi pozícióba nem kerülhet a világháború alatt folytatott panamázásai miatt. „Mai állásában a kormányt indirekte nagyon is támogathatja és a nagy ügy érdekében javaslom, hogy anyagilag legmesszemenőbben támogassák.”[14]

A Keleti Szlovák Tanács megalakulásáról Dvorčák Jászi Oszkárt november 14-i beadványában értesítette.[15] Azt kérte, hogy ezt a tanácsot a kormány ismerje el a keleti szlovákok érdekképviseletének. „[…] Abaújtorna (sic), Bereg, Gömör-Kishont, Sáros, Szepes, Ung és Zemplén vármegyék tótsága,[…] tiltakozásául, hogy a nyugati tótság csehszlovák törekvéseivel nem ért egyet s annak vezetőit nem ismeri el érdekei képviseletére […] a turócszentmártoni Narodná Slovenska Radával szemben megalakítassa Eperjesen a keleti tótoknak tanácsát, a Vichodnoslovenska Radát.”[16] A tanács a következő jogokat követelte a magyar kormánytól: a keleti szlovákok nemzeti és nyelvi jogainak tiszteletben tartását és teljes körű kulturális autonómiát. A Dvorčák-távirattal Jászi minisztériuma nem sokat foglalkozott, és a következő megjegyzéssel küldték irattárba: „Tudomásul szolgál. Intézkedést nem igényel.”[17]

Hauptmann fontosnak tartotta, hogy jelezze Jászi számára, hogy ezek a politikai és kulturális követelések a keleti szlovák nép körében nem önmagukból erednek, „természetes kulturális fejlődés által létrejött nemzeti aspirációkról a keleti tótságnál szó nincsen. És ezért kell a keleti tót népet a nyugati tót néptől különváltan (!) kezelni. Amíg t.i. a nyugati tótoknak egy intelligens középosztályuk is van, addig ez a keletieknél teljesen hiányzik. Itt a keleti megyékben az előbb említett okokon kívül tisztán agitációk által keletkezett azon követelő irány, amely maholnap már államot veszélyeztető méreteket ölt.”[18]

A magyar agitáció mellett a térségben megjelent a cseh, lengyel és rutén propaganda is. Hauptmann szerint a csehszlovák propaganda terjesztése nem 1918-ban kezdődött, hanem az már a háború előtt és különösen a háború alatt nyert teret. Az 1914–15-ös orosz betörések miatt áthelyezett cseh ezredek póttesteiben gyakran bújtak meg katonaruhába bújtatott agitátorok, akik így akadály nélkül tudtak dolgozni.[19] A csehszlovák agitációnak – megfigyelései szerint – két fő területe volt Sáros vármegyében. Héthárs környéke volt az egyik, a másik a lemes–abosi körzet volt. Utóbbiban a csehszlovák propaganda szellemi vezetője Hicskó, abosi lutheránus pap volt. Magát az agitációt Hauptmann szerint a csehek komoly pénzzel támogatták, ennek intézményi keretét a Živnostenská Banka adta. Ennek a banknak a pénzét Eperjesen a Tátra Bank kezelte. A cseh aspirációkat összegezve aláhúzta, hogy a „cseh agitáció, ha segítség nem jön, napról napra erősbödik, ha ellenben megfelelő anyagi támogatással, egy akcióval ellene fellépünk, garantálom, hogy teljesen letiporható” – foglalta össze Hauptmann konkrét tényeket jórészt nélkülöző beszámolóját az ügynökjelentésekre jellemző kreatív ötletekkel.[20]

November 18-án Dvorčák Viktor telefonjelentésben értesítette Jászi miniszter urat arról, hogy „november 24-én vasárnap, Eperjesen tót népgyűlést tartanak, amelyen Nógrád, Gömör, Bars, Hont, Abaúj, Sáros és Zemplén tótjai nyilatkozni kívánnak a felvidéki lakosság politikai magatartásáról”.[21] Dvorčák arra kérte Jászit, jelenlétével legitimálja a népgyűlést. Jászi választáviratában üdvözölte a Vichodnoslovenska Rada megalakulását. „Elodázhatatlan teendőkre” hivatkozva azonban visszautasította a meghívást a népgyűlésre.

A „Keleti Tót Tanács” nagygyűlését az eperjesi városi vigadóban tartották meg, amelyen állítólag másfélezer ember vett részt. A gyűlést Dvorčák Viktor nyitotta meg, felolvasta Lovászy Márton kultuszminiszter és Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter üdvözlő táviratait és Lovászy miniszter intézkedését, amely szerint a szlovák nyelvet a visszaállítják az oktatásban.[22]

Itt kell megjegyezni, hogy Eperjesen 1918 novemberében a Magyar Nemzeti Tanács mellett Rutén Nemzeti Tanács is alakult, és a ma már a városhoz tartozó Sóváron a turócszentmártoni irányzatot támogató Szlovák Nemzeti Tanács is létrejött. Ez utóbbi élesen tiltakozott Dvorčák tervei ellen. Az Anton Beskyd vezette rutén tanács pedig a rövid ideig tartó rutén autonomista szakasz után a Csehszlovákiához való csatlakozást támogatta, s Beskyd ennek jegyében lett a párizsi csehszlovák békedelegáció tagja.[23]

Több küldött felszólalása után Liptay Lajos evangélikus főesperes hosszabb beszéd kíséretében előterjesztette a határozati javaslatot, amely így szól: „Kívánjuk, hogy mi, keleti tótok mindazokkal a jogokkal bírjunk, amelyeket országunk határain belül bármely nemzet követelhet és kaphat, és tiltakozunk az ellen, hogy az ország határait bárki megbontani merészelje, mert mi továbbra is az összes nemzettel együtt szeretetben és egyetértésben akarunk élni. Jászi miniszter üdvözletét megköszönve kijelentjük, hogy nyelvi, faji és vallási egyetértésben óhajtunk a magyar nemzettel összeforrni.”[24] Ezután még Kokoska János és Ondercsó András kisgazdák szólaltak föl, majd üdvözölték Mudrony János turócszentmártoni ügyvédet, a nyugati szlovákok vezérét, aki egyetértett a „keleti tót tanáccsal” a „tót autonómia” kérdésében.[25]

Hauptmann a keleti szlovák nagygyűlést követően részletesen összefoglalta Jászinak, pontosan mit is akarnak a keletiek a politikai mozgalmukkal. Megfogalmazta, hogy a magyar kormányzatnak, így neki is, milyen kötelességei vannak a „radával” szemben, és mit kellene azonnal tenni, annak érdekében, hogy a Károlyi-kormány az északkeleti vármegyék szlovák ajkú lakosságát biztosan megnyerje a magyar államnak. „A keleti tótok saját kultúrát kívánnak minden téren. Praktikus kivitelben ez egy tágabb autonómia, úgyszólván nemzeti függetlenség, amely csak külügyekben és adminisztrációs okokból talán belügyekben is megszorítást szenved. Vagyis a magyarokkal közös maradhat a vasútügy, posta- és távirda ügy, pénzügy, hadsereg, külügyi képviselet, de csak úgy, hogy ezen ügyek azon szervei, amelyek direkte a tót néppel érintkeznek, a tót nyelvet használják írásban és beszédben.”[26]

A tanügy reformja kapcsán követelték, hogy ahol eléri az 50%-ot a szlovák népesség, ott a tanítás saját nyelvükön történjen. Sáros vármegye esetében Eperjesen külön iskolákat kívántak létrehozni a magyaroknak és szlovákoknak, vidéken viszont a tanítás nyelvének a szlovákot jelölték meg.[27]A közigazgatás esetében a régi hatalom képviselőinek eltávolítását követelték. Bár belátták, hogy a keleti szlovákságnak nincs saját középosztálya, ezért valószínűleg továbbra is szlovákul is beszélő magyarok tölthették volna be a közigazgatási pozíciókat.[28]

Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter és a keleti szlovák törekvések

Mi is lehetett volna a feladata a kormányzatnak Hauptmann szerint a keleti szlovákokkal szemben? Mindenekelőtt anyagiakkal és megfelelő politikai lépésekkel támogathatta volna őket, mert így az eperjesi vezetők szerint meg lehetett volna bontani a keleti és nyugati szlovákok egységét. „Itt megyék megmentéséről van szó. Ez kormány-program! Emelkedés vagy bukás! Első kötelesség és államérdek!” Hauptmann szerint a keleti szlovákok támogatása és a magyar állam megmentése szorosan összefüggő kérdés volt. Szerinte államérdeket szolgáltak a „Vichodnoslovenska Rada” céljai, mert a magyar állam területi integritását szolgálták.

Hauptmann felhívta jelentésében Jászi figyelmét arra, hogy Milan Hodža és Szlovák Nemzeti Tanács csak azért mutatott hajlandóságot a megegyezésre, mert féltek, hogy a magyar kormányzat elismeri a keletieket és azok szervezeti egységként lettek volna képesek fellépni és érdekeiket képviselni. „Miniszter Úr! Nem gondolja, hogy ez a nyugati tót vezéreknél egy fontos pénzkérdés is? A keleti tót rada megalakulása is igen sértette a nyugati tót vezérek egységesítési politikáját, mivel befolyásukat féltik és attól tartanak, hogy a szegény tót parasztnak a keleti tót radától hirdetett igék inkább megfelelnek, mint a nagy csehszlovák ideák, amelyekből a paraszt úgysem ért semmit.”[29] Továbbá jelzi, hogyha mégis megegyezésre kerülne sor, akkor az impériumot csak a nyugati részek fölött adják át és „a keleti megyéket nem szabad eladni. Miniszter Úr! A keleti tótság ügyeiben semmilyen jogi alapon sem tárgyalhat a nyugati vezérekkel. […] Mert figyelmeztetem a kormányt, hogyha a keleti tót megyéket véglegesen a nyugati tót vezérek imperiuma alá helyezi, akkor ezen tény azonnal két eseményt von maga után: 1. Egy általános anarchiát északkeleten, 2. Egy megdönthetetlenül radikális kormányt buktató irányt”.[30]

Tény, hogy Hauptmann Jászihoz intézett jóslatait és észrevételeit az idő rövid időn belül igazolta, mint ahogy az is tény, hogy Dvorčákék mögött semmilyen szervezett tömeges mozgalom vagy politikai erő nem állt. A fokozódó vidéki paraszti elégedetlenség és a városok zavargó lakossága folyamatosan az anarchia felé vitték a térséget. Erre a két legfontosabb bizonyíték a térségből Eperjes és Kassa. Eperjesen 1918. október 31-én a 67-es gyalogezred mintegy 300 katonája a hozzájuk társult civilekkel féktelen fosztogatásba kezdett a város főutcáján. A részben katonai lázadást a helyszínre érkező honvédalakulatok rövid úton felszámolták és a rögtönítélő bíróság által halálra ítélt 40 katonát a Fő utcai templom falánál lelőtték. (Šimko 2018, 114–131. p.) Kassa városának vezetői két hónappal később, december 31-én a csehszlovák légiók behívására kényszerültek, hogy a városi polgárság élet- és vagyonvédelmét biztosítani tudják. (Molnár 1942, 552–561. p.) A második jóslat is bekövetkezett, a szlovákság megosztásának gondolata megosztotta a Károlyi-kormányt.

Ismeretes, hogy Budapesten, az Astoria Szállóban 1918. november 27-én kezdődtek meg Jászi Oszkár és Milan Hodža tárgyalásai a szlovákkérdés provizórikus megoldásának tárgyában. Ezen a tárgyaláson mutatta be Jászi az ún. Tót Impérium szlovák autonómiatervét,[31] amely révén megoldandónak gondolta az ország közigazgatási, gazdasági-, és közlekedési egyben tartását a békekonferenciáig. Önmagában már maga tárgyalás ténye és a felajánlott területek hovatartozásának rendezése is komoly visszhangot váltott ki a Felvidéken és a kormányban is.

Juhász János november végén ismételten jelentett Jászinak a zempléni szlovákság politikai hangulatáról. Javaslatokat tett a nép hangulatának befolyásolására és megnyerésére. Közigazgatás terén szerinte nagyon hiányoztak a nép nyelvét beszélő vezetők. Szükség lett volna a petróleum, zsír, burgonya árának csökkentésére. Meg kellett volna szervezni a nemzetőrséget, amely nem a régi rendszer védelmét szolgálta volna.[32] Úgy gondolta, hogy ezekkel a kormány meg tudta volna nyerni a zempléni nép bizalmát, ami egy új néptanács létrehozásával megerősítette volna a kormány támogatottságát. Hiszen a szeparatisztikus törekvésekkel, a megye négy északi járását kivéve, Juhász szerint a nép többi része nem értett egyet. Azt javasolta, hogy ezeknek a járásoknak az összefogására községi tanácsokra támaszkodva, alakítsák meg az új tanácsot, amely a népakarat képviselőjeként léphetett volna fel. Érdekes, hogy a térség két nagyvárosát jelölte meg alkalmas székhelynek. Pedig ő tudta, hogy november 2-án Eperjesen már létrejött a Dvorčák-féle Keleti Szlovák Néptanács, amely önmagát a térség érdekképviseleteként a keleti szlovákok önrendelkezéséért szállt síkra.

Juhász viszont úgy látta, hogy Dvorčákék „keleti tót tanácsáról” a népben elterjedt az a véleményt, hogy az a „sikeres magyar asszimiláció” részeként elképzelt „keleti szlovák identitás” hordozója, azaz azoknak a magyar közigazgatásból hasznot húzó magyarbarát, magyar szellemiségű polgároknak a véleményét és „önrendelkezését” képviseli, nem pedig a szélesebb helyi szlovákságot is megszólítani képes népakaratot.[33]

A magyar kormány részéről Jászi igyekezett elodázni a konkrét állásfoglalást a keleti szlovákok kérdésében. A néhány sárosi értelmiségi által szervezett mozgalmat olyan parciális jelenségnek tekintette, amely Magyarország integritásának kormány által szorgalmazott megőrzése szempontjából nem jelentett igazán jelentős tényezőt. Az emigrációjában írt visszaemlékezésében is kitért a keleti szlovákokra. Arra a kérdésre, miért nem támogatta őket. Jászi akkor is hasonló álláspontra helyezkedett, mint Hodžáék: „[…] mert ismertem a különböző szeparatisztikus mozgalmak keleti tót vezéreit, s tudtam, hogy mögöttük komoly tömegek nem állnak, lévén ők a régi korrupt feudális rendnek mindenre kapható szolgái […]” (Jászi 1989, 71. p.) Érdekesek azonban azok a forrásszövegek is, amelyek az 1918-as sajtóban találhatóak. Jászi a sajtónak tett nyilatkozataiban arra a konkrét kérdésre, miért nem tárgyal Dvorčákékkal, kitérő választ adott, s nem azt fogalmazta meg, hogy teljesen elutasítja ezeket a perifériákon jelentkező „nemzetiségi” mozgalmakat. „Talán nem szorul magyarázatra, hogy én szívesebben tárgyalnék a hozzánk csatlakozni kívánó keleti tótsággal, […] de sajnos a reális erőviszonyokkal kell számolnunk. A cseh-szlovákok ma az egyedüli erőtényező, amelyet az entente a tót kérdésben elismer. A velük való megbeszéléseim folyamán azonban többször megkíséreltem őket a keleti tótság külön vezetőségének elismerésére rábírni és hangoztattam, hogy kívánatosnak látnám a keleti tótságot, mint külön csoportot tárgyalásainkba belevonni. […] a keleti tótok vezetőit áltótoknak és exponált munkapárti korifeusoknak nevezték […].”[34] Jászi kategorikusan kijelentette, ha a közvélemény úgy gondolja, hogy nyugati szlovákok helyett a keleti szlovákokkal kellene paktumot kötni, akkor inkább visszalép és lemond a miniszteri pozíciójáról. Ez a gondolat a Hodžával folytatott tárgyalások alatt tartott minisztertanácsi ülések alatt is többször elhangzott Jászitól.

Ez az elzárkózás a szeparatisztikus mozgalmaktól főleg abból eredt, hogy tisztában volt az 1906–1910. évi koalíciós kormányzat idején kibontakozott szlovják mozgalom kormányzati támogatása mögött meghúzódó manipulatív szándékokkal, amelyek már akkor is a szlovák nemzeti mozgalom mesterséges megosztását célozták. Háború alatti tanulmányaiban megfogalmazta a megyei elitekkel kapcsolatos kritikus álláspontját. Mindenekelőtt a „régi Magyarországon” szerinte a dzsentri „szomorú változásokon ment keresztül”. A korábbi nemzeti középosztály átengedte a közéletben a helyét „a szedett-vedett álgentrynek, mely bugris, zsidó vagy nemzetiségi múltját a soviniszta-fajmentő ideológia még hangosabb kürtölésével akarja elfeledtetni.” (Jászi 1982b, 260. p.) A nemzetiségi megyék élén álló vezetők jelentős részének soviniszta és demagóg ténykedése megnehezítette és a válság hónapjaiban eleve lehetetlenné tette a vármegyék demokratizálását és fejlődését. Továbbá a magyar állam minden politikai lépésében itt a peremterületeken „csak nemzetiségi renegátokkal dolgozhatott”. (Jászi 1982b, 260. p.)

Az 1918. november 28-i minisztertanácsi ülésen merült fel a magyar kormány miniszterei részéről komolyabb érdeklődés a keleti szlovákok iránt. Buza Barna földművelésügyi miniszter és Batthyány Tivadar belügyminiszter vetette fel a keleti szlovákokkal kapcsolatos elgondolásokat a Milan Hodža-féle tárgyalások kezdetén. Buza Barna helytelennek tartotta azt, hogy „a keleti tótokat odavetik a csehszlovákoknak”.[35] Batthány pedig azt javasolta, biztosítsa Jászi a keleti szlovákok valamilyen formában történő elválasztását a nyugatiaktól. „A wilsoni elvek alapján a keleti tótoknak valamilyen formában külön állást kell biztosítani. Ha lehet, dualizálni kell őket.” Jászi ezt azonban lehetetlennek tartotta, „ki van zárva, hogy ebbe a tótok belemenjenek […] legmerevebb ellenállásba fog ütközni”.[36] Miután a tanácskozáson a szlovákokkal való tárgyalások során folytatott magatartásról a polgári, illetve szocialista miniszterek és Károlyi-párt miniszterei között nézeteltérés alakult ki, Jászi a következőt vetette fel a keleti szlovákság megoldására: „[…] ki kell verni a cseheket, akkor a divide et impera elvét kell alkalmazni a nyugati és keleti tótok között.”[37]

Ezen az ülésen a keleti szlovákok kérdésében Buza Barna elfogadta Jászi álláspontját, de úgy vélte, hogy a népszavazás révén majd lehetőség nyílik arra, hogy a keleti szlovákok itt maradjanak, ezáltal Felső-Magyarország északkeleti területe is megmarad. A belügyminiszter viszont továbbra is azon az állásponton volt, hogy a magyar állam nem kívánhatja elveszíteni őket, és elfogadja a wilsoni elveket. Jászi a felszólalásokat követően ismételten megerősítette azt a megállapítását, hogy nem hajlandó felborítani a Hodžával való megegyezés lehetőségét.[38]

Az Eperjesi Nemzeti Tanács december 4-i táviratában – miközben Budapesten zajlottak a Milan Hodža és Barta Albert hadügyminiszter közötti tárgyalások az ideiglenes magyar–csehszlovák demarkációs vonal kijelöléséről – tiltakozott az ellen, hogy Eperjes városa „tót impérium” alá kerüljön. Azzal indokolták tiltakozásukat, hogy „[…] Eperjes, amelynek magyarságát eddig soha kétségbe nem vonták, amely Magyarország északi vidékén a magyar kultúrának egyik legmegbízhatóbb és legfontosabb központja volt s, amelynek aránytalanul nagy számú intelligenciája úgyszólván magyar.”[39] Kiemelték azt is, hogy az az 50%-os nemzetiségi arányszám, amely miatt átkerülnének szlovák közigazgatás alá, Eperjesre vonatkozóan nem érvényes, mivel „az összlakosságból már az utolsó népszámlálás szerint is csak negyven százalékot kitevő tót anyanyelvű közül még legalább húsz százaléka magyar”.[40] Úgy gondolták, hogy Eperjes nem tagadhatja meg múltját és hazafias érzését, mivel ha ezt megtennék, akkor a történelmi múltjukat hazudtolnák meg és a jelenüket árulnák el.

Dvorčák december 4-én váratlanul megjelent Budapesten, és rögtön nyilatkozott a sajtónak. „Azért jöttem, hogy Jászi nemzetiségi miniszternél tiltakozzam a turóci kiküldöttekkel folytatott tárgyalások ellen. Rólunk, keleti tótokról, nem lehet a mi megkérdezésünk nélkül határozni. Mi teljes autonómiát akarunk […].” Elutasítva a keleti szlovákok mozgalmának parciális jellegére vonatkozó állításokat, a következőt mondta: „Nagy tévedés ez. A nép igenis velünk van, nagy tömegben, kompakt egységben.”[41] A magyar sajtó és a politikai közvélemény egy része nehezményezte Jásziék nemzetiségpolitikai taktikáját. Rövidesen Jászinak is be kellett látnia, hogy a nyugati szlovák vezetőkkel mindenféle megegyezési kísérlet eleve kilátástalan.

A magyar Kassa végnapjai

A korabeli magyar források egybehangzóan azt állítják, hogy Kassa 1918 végén magyar jelleggel bírt, a város lakosságának nagy része pedig azonosult a magyar államiság eszméjével. Ugyanakkor a csehszlovák politikusok megnyilvánulásaiban, belügyi jelentésekben Kassáról mint eredetileg szlovák városról beszéltek, amelyet a dualizmus „magyar sovinizmusa” változtatott magyarrá azzal, hogy elmagyarosították a várost, nem titkolva a tényt, hogy a kassai szlovákság is nagyobbrészt magyar érzelmű. (Ficeri 2017, 59. p.)

A megváltozott politikai helyzetre 1918 őszén először Abaúj-Torna vármegye közgyűlése reagált. Azt követően, hogy Magyarország az első világháború vesztesévé vált, fontosnak érezték, hogy kifejtsék véleményüket a megváltozott helyzetről. 1918. október 23-án Kassán tartották meg Abaúj-Torna vármegye negyedéves közgyűlését. A közgyűlésen az alispán kihangsúlyozta, hogy Abaúj-Torna vármegye „hazafiúi erényekben mindig szerves példát” mutatott. A vármegyének „magyar, tót és német ajkú lakossága, anyanyelv, vallás és felekezeti különbség nélkül mindig a magyar hazát támogatta”, ragaszkodik annak területi épségéhez és azt „minden ellenséggel szemben” megvédeni törekszik. „Hazafias kötelezettségeit a legnehezebb körülmények között is híven és becsületesen […] s életével és halálával a haza javát szolgálta.” Szalay László alispán beszéde végén azt indítványozta, hogy a közgyűlés intézzen feliratot az országgyűlés Képviselőházához. A feliratban kérték, hogy „a béketárgyalások alkalmával az ország területi épsége, állami egysége s az államalkotó magyar nemzet jövőbeli fejlődésének s a magyar állam belső békéjének feltételei biztosíttassanak. Hogy Magyarország teljes politikai, katonai s gazdasági önállósága és függetlensége Ausztriával szemben […] törvénybe iktassék és Magyarországnak önálló képviseletet kértek a béketárgyalásokon”.[42]

Kassa város törvényhatósági bizottsága tíz nappal később, november 2-án délelőtt 11 órakor tartotta meg rendkívüli közgyűlését, amelyen egyhangú lelkesedéssel csatlakozott az őszirózsás forradalom győzelme után a hatalmat átvevő Nemzeti Tanácshoz, és határozatban fejtették ki, hogy a város Magyarország része kíván maradni. A közgyűlésen dr. Blanár Béla polgármester elnökölt, aki megnyitójában hangsúlyozta, hogy amiért küzdöttek, az megvalósult. A háború megteremtette a független, demokratikus és magyar nép uralta országot. Ebből is jól látható, hogy még a régi politikai elit gondolkodása sem érzékelte a háború utáni nemzetiségi változásokat. Vagyis azt, hogy 1918 őszén már elavult és meghaladott volt mind a politikai nemzet, mind pedig a magyar szupremácia koncepciója, hiszen novemberre valamennyi nem magyar nemzetiség létrehozta saját nemzeti tanácsát. Ezek általában megalakulásuk pillanatában kinyilatkozták csatlakozási szándékukat saját nemzeti államukhoz vagy „fajrokonaik” országához.

A polgármesteren kívül a város nemzeti tanácsa is a magyar politikai nemzet eszményére hivatkozott. Korláth Ferenc felszólalásában hangsúlyozta, hogy Magyarország a magyaroké (sic!), dr. Glück Lipót szerint „küzdelmünknek […] célja: szent hazánkat és annak integritását megvédeni […].”[43]

A város magyar polgárai nevében Magyarország mellett foglalt állást a novemberi hónapokban. Minden téren elutasították a Szlovák Nemzeti Tanácsot, és késznek mutatkoztak a csehek ellen harcra is. A városi Magyar Nemzeti Tanács november 13-án megtartott ülésén dr. Weisz Ernő arról adott hírt, hogy Kassáról az összes katonaságot a csehek ellen viszik.

A katonaság elvitele következtében a város közbiztonságáért felelős polgárőrséget át kellett szervezni. [44] Surányi Lajos szerint a polgárőrség szervezésénél akként kellene eljárni, hogy mindenki minden második nap teljesítene szolgálatot, 30 korona fejében.[45] Dr. Grósz Sándor osztotta ugyan Surányi nézeteit, de azoktól lényeges eredményt nem várt.[46] Úgy vélte, hogy biztosabb eredményt akkor lehetne elérni, ha a polgárőrségben a polgárság zöme részt venne. „[…] a nélkülözhető tisztviselőket bocsássák 4-5 hétre polgárőrség rendelkezésére s az összes jelentkezők katonai kiképzésben részesüljenek.”[47] Francze Géza százados, a polgárőrség parancsnoka a munkanélküliekből 100-150 fős törzs alakítását szorgalmazta.[48]

Végül Molnár Miklós, a kassai Magyar Nemzeti Tanács elnöke szólalt fel a város védelmének megszervezése ügyében. Kifejtette, hogy Kassának számolnia kell a cseh invázióval, amely föltétlenül bekövetkezik, ha nem áll majd a város rendelkezésére a szükséges katonai erő. Molnár szerint a kassai szervezett munkásság megteszi kötelességét. Szerinte ötven ember már otthagyta a műhelyeket, hogy segítsen a rendet fenntartani, még a katonaság körében is, mert a tisztek állandóan elégedetlenkedést szítanak az új rend ellen. Hasonlóképpen a papok is, akik a gyűléseken lázítanak a polgárság között. A közgyűlés a város közbiztonságának megvédésére a polgárőrség létszámát 1500 főre emelte. A létszámot volt katonákból kívánták feltölteni kényszersorozás révén, s ennek érdekében a város létrehozta a „kényszersorozó bizottságot”.[49]

A polgárőrség felállításához, illetve a jelentkező problémák gyorsabb és hatékonyabb megoldására szükség volt a kormánybiztos kinevezésére. A fegyveres erők fenntartására a polgárság vagyoni állapotáról új lajstrom elkészítése mellett döntöttek. Molnár Miklós kormánybiztos kinevezésének kérdését Stein Jenő tanácstag vetette fel, azzal kiegészítve, hogy minél hamarabb küldöttség menjen Budapestre a kinevezésért. Természetesen Stein alkalmas jelöltet is megnevezett felszólalásában.[50] Szerinte Molnár Miklós, a Nemzeti Tanács elnöke egyszerre élvezi a munkásság és a polgárság támogatását. A gyűlés berekesztése előtt a gyűlés elrendelte a polgárőrség kényszersorozását,[51] valamint küldöttség menesztését Budapestre a kormánybiztosi kinevezésért.

A magyar népkormány a városi küldöttség fogadását követően november 14-én Molnár Miklóst kinevezte Kassa város kormánybiztosává.[52] Molnár Miklós így emlékezett a kinevezés hírére: „Őszintén bevallom, nem örültem a kinevezésnek. Ez alatt a 15 nap alatt annyira kifáradtam, hogy igazán csak annak tudtam volna örülni, ha a minisztertanács valaki mást nevezett volna ki Kassára […] Sok töprengés után mégis úgy határoztam, hogy amíg bírom, végzem a reám ruházott feladatot.” (Molnár 1942, 55. p.)

November 17-én Molnár Miklóst kinevezésének átvételéért Budapestre hívta a belügyminiszter. Batthány Tivadar belügyminiszter üdvözölte Molnárt mint „Magyarország legelső munkásember kormánybiztos-főispánját”. (Molnár 1942, 57. p.) Batthány szerette volna elérni, hogy ne csak Kassa város kormánybiztosa legyen, hanem hatáskörét terjesszék ki az egész vármegyére. Molnár diszkréten elutasította a kérést, és Horváth Elemér vármegyei főjegyzőt javasolta, mert „nálamnál sokkal jobban ismeri a vidéki közigazgatás embereit és a megye területén élő földbirtokos dzsentri családokkal is megvannak a kapcsolatai”. (Molnár 1942, 57–58. p.) Molnár a kinevezését követően november 26-áig Budapesten maradt spanyolnáthában való megbetegedése miatt. Kassán a hivatalos munkát csak november 27-én kezdte meg. (Molnár 1942, 58. p.)

Kassára való visszaérkezését követően nekilátott a kormánybiztosi hivatal megszervezésének. A hivatal helyszínének dr. Vukovics Károly városi tanácsos a Dessewffy-palota első emeletének a Fő utcára eső részét jelölte ki. „A kormánybiztosi hivatal az új helyiségben tulajdonképpen nem megkezdte, hanem lényegében csak tovább folytatta a Nemzeti Tanács működését.” (Molnár 1942, 61–63. p.)

Kelet Szlovák Népköztársaság, a zsákutcás „kérészállam”

Jászi végül december 5-én fogadta a Keleti Szlovák Tanács képviselőit. Dvorčák megpróbálta elhitetni magáról, hogy tényleges hatalommal rendelkezik, s azt kérte Jászitól, hogy a magyar kormány ismerje el a független „Keleti Tót Népköztársaság” létezését. Dvorčák hatpontos memorandumot terjesztett elő, amelyben a korabeli nemzeti jelszavak és divatos önrendelkezési törekvések alapján követelte a hatalom átadását a szlovák nép (sic!) kezébe. A memorandum ezen kívül azt kérte, hogy a magyar kormány ne avatkozzon be a földreformba, adja át az iskolák igazgatását a helyi kormányzat kezébe. Teljhatalmú követet akartak delegálni Budapestre Dr. Bulissa Károly személyében.[53]

A magyar minisztériumok egyikén belül külön szlovák szakosztály létrehozását kérvényezték, de elismerték, hogy „ezen osztály ügykörének végleges és pontos megállapítása a magyar népkormány kizárólagos joga. E szlovák ügyosztály végleges elhelyezkedéséig a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével megbízott minisztériumban állíttassék fel, illetve a nemzetiségi miniszternek fennhatósága alá vonassék”.[54] Ennek az ügyosztálynak az élére a már jelentős minisztériumi hivatali múlttal rendelkező Podhradszky Györgyöt ajánlották. A szlovák nép ügyét az összehívandó békekonferencián csakis „Keleti Szlovák Népköztársaság” kormánya által megbízott követ képviselheti. Ez a dokumentum, annak különösen ez utóbbi két pontja jól jelzi, hogy Dvorčákék valójában a „nyugati tót vezérek” legitimitásának megkérdőjelezésére, kétségbevonására törekedtek.

A Keleti Szlovák Köztársaság súlytalanságát azonban jól jelezte, hogy vele párhuzamosan Kassa városának Nemzeti Tanácsában is felvetődött az önálló városállam gondolata. „Kassa város a körülötte fekvő néhány tót község miatt még beleesik abba a zónába, melyre a cseh-szlovák állam igényt tart. Városunk csak úgy biztosíthatná teljesen magyarságát és önállóságát, ha önálló köztársasággá kiállítaná ki magát.”[55] A városban a cseh megszállás híre nyomán kibontakozó riadalom enyhítésére a miniszterelnökség táviratot küldött Molnár Miklós kormánybiztos főispánnak. A távirat egyértelművé tette, hogy a magyar kormány nem mondott le a városról, és csak a győztes nagyhatalmak diktátuma kényszerítheti a város elhagyására: „Kérjük a kassai közvéleményt megnyugtatni, hogy a kormány nem mondott és nem fog lemondani Kassáról. Még a Felvidék kiürítéséről szóló francia jegyzékkel szemben is azon az állásponton van, hogy Kassa nem esik bele a kiürítendő területbe.”[56] Ugyanakkor az 1918. decemberi helyzetnek megfelelően a miniszterelnökség már jelezte: „Az azonban bizonyos, hogy a Kassával határos területeken már a csehek fognak rendelkezni.”[57]

Viktor Dvorčák december 5-ei budapesti tárgyalásai során a magyar népkormánytól azt kérte, hogy a köztársaságnak az alkotmányozó gyűlését Kassán tarthassák meg. Azért nem Eperjesen volt a köztársaság kikiáltása, mert a demarkációs vonalat a két város között húzták meg. Olyan városra volt szükség, ahol a csehek nem tudták megzavarni megalakulást. (Molnár 1942, 288. p.)

Dvorčákék önámítását és teljességgel megalapozatlan helyzetértékelését jelzi az alábbi sajtónyilatkozatuk is. „A tót köztársaság követe ez ügyben a következőkép nyilatkozott: A Felvidék tótsága óriási lelkesedéssel fogadja az önálló köztársaság gondolatát. […] A cseh megszállás a tót népkormány működését ugyan megnehezíti – ezért kérünk a kormánytól Kassán vendégjogot – de a tót nép hatalmasan megnyilvánuló tömörülését az eszme körül megállítani nem fogja. […] A tót nép tudatában van annak, hogy szociális, kulturális, és gazdasági érvényesülése csak önálló állam szervezés útján érhető el.”[58] Miközben a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács is fokozatosan kénytelen volt meghajolni a csehszlovák államalapításban meghatározó súllyal rendelkező prágai kormány előtt, a nemzetközi folyamatokról alig tájékozott Dvorčák sikertelenül próbálta felértékelni magát a kibontakozó felső-magyarországi területvédő pozícióharcban.

December 8-án a Keleti Szlovák Népköztársaság követeként dr. Bulissa Károly kereste fel Jászi Oszkár minisztert. Bejelentette, hogy december 11-én Kassán megalakul a szlovák népkormány, amely majd át kívánja venni a közigazgatás vezetését a magyar hatóságoktól. Jászi a bejelentést feltételesen tudomásul vette. A köztársaság elismerésének kérdésével pedig az aznapi minisztertanács foglalkozott.[59]

A folyamatban lévő cseh megszállás miatt a magyar kormány gyorsan reagált, és a „Keleti Tót Tanács” közreműködésével, a szlovják mozgalomra hivatkozva az önálló keleti szlovák állam kikiáltása mellett döntött. A rossz közlekedési viszonyok miatt nem sokan értek oda Kassára, inkább csak Szepes és Sáros vármegye volt képviselve. December 11-én délután 3 órakor a szomszédos szlováklakta megyék küldöttei Kassa város tanácstermében gyűltek össze, hogy megtartsák a Keleti Szlovák Népköztársaság alkotmányozó gyűlését. A tárgyalásokat zárt ülés keretében folytatták. A városháza előtt a helyi sajtó hírei szerint több száz főre tehető közönség gyűlt össze a tanácskozás alatt. Ám ez a tömeg nem támogatás céljából gyűlt össze. „A zsibongó tömeg magatartása egyre fenyegetőbbé vált, az izgatott kiáltozások egymást követték, majd több katona berohant a városháza kapuján. Rettenetes lárma keletkezett, fenyegető öklök emelkedtek.” (Molnár 1942, 281. p.)

A városháza erkélyén Surányi Lajos, a kassai Nemzeti Tanács tagja rövid beszédet intézett a tömeghez, hogy annak dühét lecsillapítsa. Kijelentette, hogy a tanácskozásnak célja az, hogy a tót és magyar nép közötti félreértéseket eloszlatták és megegyezés jött létre a csehek elleni szervezkedés és védelem tárgyába.[60] Ám az összegyűlt katonákat ez sem tudta jobb belátásra téríteni, akik végezni kívántak a „cseh gazemberekkel”. Végül nagy nehezen sikerült a tömeget lecsillapítani, mégpedig oly módon, hogy egy százados és az egyik szlovák küldött felolvasták a magyar kormány táviratát, amelyben Kassán vendégjogot adtak számukra. A katonák körében a százados beszédének volt nagy hatása, hogy a szlovákok a magyarokkal együtt kívánnak a közös ellenség, a csehek ellen küzdeni. (Molnár 1942, 281. p.)

Dvorčák aznap délután fél 5 órakor telefonon jelentette Budapestre, hogy vezetése alatt megalakult a Keleti Szlovák Népköztársaság és annak kormánya. A köztársaság belső adminisztrációja három minisztériumból állt. A minisztériumok mellett egy „nyugati”, illetve egy „keleti” államtitkári pozíciót hoztak létre. Ennek az volt az oka, hogy állítólag számos nyugati szlovák politikus is csatlakozott az önálló szlovákság gondolatához, illetve számos vármegye kilátásba helyezte csatlakozását a Keleti Szlovák Köztársasághoz. „Az utolsó időben már a nyugati tótok közül is testületek, magánosok, sőt nevesebb pánszlávisták is csatlakoztak a keleti tót eszméhez.”[61] A népköztársaság közoktatásügyi minisztériumának vezetője Dr. Halmos József volt, mellette a „keleti államtitkár”, Liptai Lajos, valamint a „nyugati államtitkár” Mangvirt István katolikus esperes. A köztársaság belügyminisztere Dr. Rohman János, keleti államtitkára Dr. Kogutlin Kár, nyugati államtitkára Blahó János volt. A szociális ügyek minisztere Marecha János szocialista munkásvezér, akinek keleti államtitkára Dr. Paulók János, nyugati államtitkára pedig Kenly István.[62] A köztársaság fővárosa Eperjes lett volna, ahonnan a mozgalmuk kiindult. (Molnár 1942, 281–282. p.)

A tisztségviselők nevei is mutatják, hogy csupa olyan személyről van szó, akik korábban nem fejtettek ki számottevő közéleti vagy politikai tevékenységet, és a szlovák nemzeti mozgalomban sem játszottak semmilyen érdemleges szerepet. Az újonnan megalakult köztársaság üdvözölte Jászi Oszkár minisztert, és kérték a magyar népkormány elismerését.

A Kassai Munkás úgy látta, hogy azért következhetett be a köztársaság kikiáltása, mert „a régi magyar úri uralom minden népi kérdést megoldatlanul hagyott. Így a nemzetiségi kérdést is, amely miatt most legtöbbet szenved ez a szerencsétlen ország. A magyar úri uralom gonoszsága növelte nagyra a cseh agitációkat. […] A tényleges helyzet az, hogy a tót nép sem a csehekről, sem a magyar urakról nem akar hallani.” Úgy vélték, hogy a keletiek mozgalmát a Magyar Népköztársaság is rokonszenvvel kíséri. Sajnos ez csak féligazság. Tény, hogy a kormány támogatta a különféle szeparatisztikus mozgalmakat szóban, de tényleges anyagi támogatást nem nyújtott számukra.[63]

December 17-én Bulissa Károly kelet-szlovák követ újra megjelent Jászi Oszkárnál és kérte, hogy a magyar kormány ismerje el a köztársaságukat. Jászi közölte vele a minisztertanács határozatát. Ez azt hangsúlyozta, hogy amennyiben a szlovák nép többsége népszavazás alapján döntene úgy, hogy a tervezett köztársaságot elfogadja, akkor a népek önrendelkezése jogán hozzájárulnak. Viszont a kormány tiltakozott az ellen, hogy az új köztársaság székhelye Kassára tétessék. Jászi a helyzetet ugyanúgy látta Pestről, mint Molnár Miklós Kassáról: „Nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a keletszlovenszkói szlovák köztársaság megalakítását a magyarok kezdeményezték. Ellenkezőleg, sem a magyar kormány, sem az itteni lakosság nem tartotta komolynak ezt a mozgalmat. Arról pedig hallani sem akart a lakosság, hogy a Szlovák Köztársaság székhelye Kassa legyen.” (Molnár 1942, 541. p.)

Jászi egyértelművé tette Bulissa számára, hogy a csehszlovák kormány nemzetközi elismerése, nagyhatalmi támogatása miatt a szlovákkérdés többé már nem tekinthető szorosan vett magyar belügynek, hanem nemzetközi problémává vált. „A magyar kormánynak nincsen módjában ebben a kérdésben egyoldalúan határozni, mivel egy ilyen határozat beláthatatlan nemzetközi és fegyveres komplikációk csíráját rejti magában.” (Molnár 1942, 360–361. p.) Jászi 1919 januárjában Dvorčákék törekvései kapcsán kijelentette, hogy „nincs módjában ezt a mozgalmat támogatni, mert – bár a független tót köztársaság megtartaná a Magyarországgal való gazdasági egységet – mégis arról szerzett tapasztalatokat, hogy ez a mozgalom erőtlen és csak helyi jellegű.” (Molnár 1942, 592. p.)

Fegyveres ellenállási kísérlet a csehszlovák megszállással szemben

A csehek előrenyomulásának megakadályozására Dvorčákék szavakban szívesen vállalkoztak volna, ha lett volna katonai erejük és politikai támogatásuk. Lehetőségeik korlátait jól mutatja, hogy amikor december 11-én szervezni kezdték az úgynevezett „tót nemzeti gárdát”, amelynek az lett volna feladata, hogy Igló térségében fegyveresen szegüljön szembe a cseh katonaságnak, gyakorlatilag semmilyen támogatást nem kaptak senkitől.[64] Elmondhatjuk, hogy próbálkozásuk a csoport hiányzó szélesebb társadalmi bázisa, s persze politikai legitimitásának, elismertségének kérdéses volta miatt eleve nem vezethetett eredményre.

Párhuzamosan a keleti szlovákok katonai szervezkedésével, Kassa városa is megkezdte önmaga védelmének megszervezését. December 14-én a lapok hivatalos jelentésként közölték, hogy a magyar kormány és Milan Hodža között létrejött december 6-i ideiglenes demarkációs vonalat az antant haderő főparancsnoka, Foch tábornok is elismerte, amiről persze hamarosan kiderült, hogy nem felelt meg a valóságnak.

A jelentést 15-én a később Poprádot megszálló cseh csapatok parancsnokának távirata követte, amelyben azt a kérdést intézte Kassa városához, hogy hétfőn reggel (december 17-én) nyolc órakor bevonulhat-e zavartalanul és háborítatlanul a városba.[65] Kezdettől fogva jól érzékelhető volt az, hogy csehszlovák kormány és csapatok parancsnokai az ideiglenes demarkációs vonalat nem tekintették érvényes és rájuk is vonatkozó megegyezésnek, és a románokhoz hasonlóan, akik szintén átlépték a demarkációs vonalat, saját területi elképzeléseiknek érvényt kívántak szerezni a területek megszállásával. Ugyanaz nap délután fél ötkor kapta kézhez a már említett táviratot Molnár Miklós kormánybiztos, aki azonnal tanácskozásra hívta magához a város előjáróságát és a katonai parancsnokot, majd fél hatra összehívta a Nemzeti Tanácsot, valamint a munkás- és katonatanácsot.

Hat óra után a Nemzeti Tanács ülését Drab Sándor elnök nyitotta meg. Molnár Miklós kormánybiztos határozott hangú beszédben figyelmeztette a város közönségét a fenyegető veszedelemre. Hangsúlyozta, hogy a város nem esik a december 6-án Bartha Albert hadügyminiszter és Milan Hodža által megállapított ideiglenes demarkációs vonallal a csehszlovák felügyelet alá került területhez, és ezt a tényt Molnár szerint elismerte az antant is. Kassa fenyegető csehszlovák megszállása tehát jogosulatlan. Véleménye szerint a csehek azért szeretnék kiterjeszteni a megszállást a városra és a déli vidékre, hogy a lakosság által megtakarított csekély élelmiszerkészletet is rekvirálhassák és elszállíthassák. Beszéde végén kérdést intézet a jelenlévőkhöz: „[…] Akarjuk-e, hogy a város lakossága idegen csapatok erőszakosságának legyen kitéve, vagy pedig a rendelkezésre álló eszközökkel igyekszünk Kassát […] az ellenséges invázióval szemben megvédelmezni?” (Molnár 1942, 338–340. p.)

Berzeviczy Béla tábornok kijelentette, hogy a Kassán állomásozó honvédcsapatok egyelőre vissza tudják tartani a cseheket és így időt nyernek a város védelmének megerősítésére. A tábornokot követően egy fiatal tüzértiszt, Nagy Félix szólalt fel. A kassai Nemzeti Tanácstól a következőket kérte: száz megbízható embert, lehetőleg továbbszolgáló altisztet és nyolc gépfegyvert. Ezt követően az elnök kihirdette a határozatot, amely szerint a Nemzeti Tanács elhatározza, hogy fegyveresen áll ellent a cseheknek. (Uo. Vö. Molnár 1942, 341–343. p.)

A kassai Nemzeti Tanács határozatát elküldték Bartha hadügyminiszternek Budapestre. Másnap meg is érkezett a válasz, amely engedélyezte a demarkációs vonal fegyveres megtartását. A kassai Nemzeti Tanács a frissen felállított csapatokat a demarkációs vonal védelmére irányította. Margitfalva és Főnixhuta között állították le páncélvonatukat, és Margitfalvától délre felszedték a síneket, megnehezítve a csehek előrenyomulását.

A csehszlovák csapatok Kassa felé való előrenyomulása nyomán terjedő rémhírek, a demarkációs vonal bizonytalan kijelölése, a kormány határozatlan intézkedései, a katonák közötti fegyelmezetlenség, az állandó bizonytalanság és a város magárahagyatottsága arra ösztökélte Molnárt, hogy december 18-án Budapestre utazzon, hogy a város sorsával összefüggő kérdésekben közvetlenül a kormány tagjaitól szerezzen megbízható információkat. A kétnapi tárgyalást követően be kellett látnia, hogy a kormány tehetetlen és sodródik az események áradatában. (Molnár 1942, 398. p.)

Molnár a minisztériumban a miniszterek közül Jászival és Nagy Vince belügyminiszterrel, valamint Böhm Vilmos hadügyi államtitkárral tárgyalt. Böhm számára világossá tette, hogy a margitfalvi demarkációs vonal megtartása egyre lehetetlenebb. A katonák egy része húzódozik a szolgálattól, másik része egyáltalán nem kíván a vonalon szolgálatot vállalni. Böhm felajánlotta, hogy matrózezredet küld a csapatok támogatására. Molnár aggodalmát fejezte ki a matrózezredre vonatkozóan, főként a Pozsony környékén a matrózok által elkövetett fosztogatások negatív visszhangja miatt. „Bármennyire fontos lett volna tehát a katonai segítség, a nagyobb zavarok elkerülése végett kénytelen voltam a matrózcsapatok igénybevételéről lemondani. Főként attól tartottam, hogy ez a fékezhetetlen matróztársaság még azt a pár száz főből álló megbízható őrségünket is demoralizálja és megbontja.” (Molnár 1942, 399. p.) „Ilyen körülmények között Kassa megszállása már csak napok kérdése lehetett. […] A minisztériumból történt távozásom után reményvesztettem, lecsüggesztett fejjel indultam útnak […].” (Molnár 1942, 400. p.) Ami Molnárt igazán nyomasztotta: miként fog megtörténni a megszállás. A megszállás körüli aggodalmának forrása az volt, hogy ha csehszlovákok meglepetésszerűen vonulnak be, abból véres összeütközésre lehet számítani, mivel a kaszárnyákban jó néhány ezer fegyveres katona volt.

Jászi Oszkár és Ágoston Péter azt javasolta Molnárnak (!), hogy lépjen kapcsolatba Milan Hodžával, s próbáljon valamilyen megállapodást létesíteni a megszállás körülményeire vonatkozólag. Molnár másnap valóban felkereste Hodžát, akivel „kontraverz kérdésekben teljes megállapodásra jutott”.[66] Szóban (!) a következő egyezséget kötötték meg:

  1. A közigazgatás teljesen úgy marad, ahogy van; magyar tisztviselők magyar törvények szerint irányítják, de a kinevezendő tót kormánybiztosnak a viszonyokhoz képest jogában áll a tisztviselőket elmozdítani, felcserélni vagy felfüggeszteni.
  2. A cseh-szláv kormánybiztos a kassai viszonyokkal ismerős szociáldemokrata lesz. A személyére vonatkozólag megegyezés jött létre.
  3. Közjogilag a megszállás ideje alatt Kassa a cseh-szláv államhoz tartozik.
  4. A város élelmezését a cseh-szláv kormány a magyar kormányra bízza.
  5. A forgalomban a cseh-szláv pénz használtatik.
  6. Tisztviselők ugyanazon osztályba kerülnek, az adók és az államjövedelmek a cseh-szláv államot illetik meg.
  7. A munkanélküliek segélye a régi marad.
  8. Az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság teljes mértékben biztosíttatik. A vasút és a posta némi ellenőrzés alá kerül.
  9. A megszállás esetleg francia tisztek vezetése alatt reguláris cseh csapatokkal történik.[67]

Molnár feljegyzéseiben azt írja, hogy akkor még maga Hodža is átmenetinek tekintette a megszállást, mivel ekkor még Kassának a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolását a csehszlovák kormány a békekonferencia döntése előtt csak remélhette. Molnár Miklós ezzel együtt elismerte, hogy a békekötésnél és a határok végleges megállapításánál döntő jelentőségű volt az a körülmény, hogy akkor már a város csehszlovák közigazgatás alatt állott.

A megállapodás csak terv maradt, másnap nem történt meg az aláírása. Hodža nem kapott jóváhagyást az illetékes szervektől, mert a helyzet megváltozott. „Az ántánt katonai parancsnoksága megszállással kapcsolatos kérdésekben teljesen szabad intézkedési jogot tart fenn magának.” (Molnár 1942, 404. p.) Így azután Molnár eredménytelenül volt kénytelen visszatérni Kassára. Mindezt persze annak fényében kell a kortárs magyar kormányzati és regionális politika szereplői részéről egyfajta tehetetlen sodródásként értékelni, hogy mindeközben a csehszlovák kormány Párizsban maradt külügyminiszterének, Edvard Benešnek már december 10-én sikerült elérnie Pichon francia külügyminiszternél, hogy új demarkációs vonalként a Duna–Ipoly vonalat jelölje ki, amiről a magyar kormányt a december 24-i Vix-jegyzék értesítette. (Ormos 2020, 113–115. p.; Ablonczy 2019.)

Erről mit sem tudva, Kassán a város Nemzeti Tanácsa december 23-án este hívott össze rendkívüli gyűlést. Előtte tartotta a Munkástanács az ülését, ahol elfogadták, hogy nem kívánják a cseh csapatok bevonulását felesleges vérontással megakadályozni. A Nemzeti Tanács ülésén a Munkástanács határozatát Surányi Lajos ismertette és indokolta meg. „Nem hiszem, hogy lett volna olyan idő, mely a maihoz hasonlatos lett volna. Keletről a kommunista irányzat, nyugatról az imperializmus fenyeget. […] a kassai szervezett munkásság fájdalommal látja az imperializmus erőszakát, de a maga részéről a fegyveres ellenállást céltalannak és felesleges vérontásnak tartja […].” (Molnár 1942, 449. p.) A Nemzeti Tanács nagy többséggel kimondta, hogy a Munkástanács határozatához csatlakozik, vagyis hogy Kassa város a csehek „megszállásával” szemben minden fegyveres védelméről lemond.[68] A határozat elfogadása előtt Molnár Miklós intézett szavakat a tanács tagjaihoz: „Lelki szemeim előtt én már most látom azt a rettenetes tragikus jövőt, amely a város lakosaira rövidesen be fog következni. És akkor majd – mint minden nagy tragédia, minden nagy bukás és vesztett csaták után – keresik az árulót, keresik majd Görgeit.” (Molnár 1942, 455. p.)

Molnár a város érdekében tett budapesti útjáról azt a tapasztalatot hozta magával, hogy reménytelen komoly katonai értékű központi segítség érkezésére várni. A kassai honvédkerület főparancsnoki tisztjét ellátó Berzeviczy Béla tábornok arról győződött meg, hogy a parancsnoksága alá tartozó honvédség a teljes szétzüllés állapotában van, s nemhogy a város védelmét nem tudja ellátni, de már a közrendet sem tudja fenntartani. A katonák egy része kijelentette, hogy nem hajlandó kockáztatni életét a demarkációs vonal védelmében, más részük pedig zsoldfizetés után eltűnt. (Simon 2017, 574. p.)

A csehszlovák hadsereg behívása

A csehszlovák csapatok 1918. december 29-én délután 4 órakor vonultak be először Kassára. Molnár Miklós kormánybiztos 1919. január 1-jén beszámolt a kassai Nemzeti Tanács ülésén arról, hogy miért is kellett a cseheknek bevonulniuk a városba. Röviden így foglalta össze a gyűlésen az előző napok, döntések történetét: „Csütörtök reggel a margitfalusi önkéntes sereg felbomlott. Ekkor érintkezésbe léptünk a csehekkel a város megszállásának feltételeire nézve. […] Szombat délután és este azonban a városban garázda elemek megkezdték a fosztogatást. […] Vasárnap délelőtt a fosztogatás oly nagy arányokat öltött, hogy délelőtt 10 órakor a katonai parancsnok kijelentette: nem vállalhatja tovább a város rendjéért a felelőséget. […] Meg kellett menteni a várost és erre nem volt más mód, mint a cseh csapatok behívása.”[69]

Kassa megszállásának történetét jóval részletesebben fejtette ki Molnár Miklós Kassától Košicéig című visszaemlékezésében. Molnár igyekezett a lehető legpontosabban visszaadni történéseket, hogyan ment végbe a város csehszlovák megszállása, és miért kellett végül a tervezett időpontnál hamarabb behívni a városba a csehszlovák csapatokat. Az események december 28-án kezdődtek. A hajnali órákban a csehszlovák csapatok meglepetésszerűen bekerítették a margitfalvi csapatokat. Ez a meglepetés megzavarta a védősereg sorait, és Sobotic őrnagy visszavonulást rendelt el, egészen Abosig. (Molnár 1942, 516. p., vö. 542. p.) Molnárt ezzel a hírrel kereste fel Berzeviczy tábornok. Kifejtette, hogy a város megszállása innentől kezdve elkerülhetetlenné vált. Hangsúlyozta, hogy a helyzet rendezése és a nyugodt csehszlovák bevonulás érdekében időt kell kérni a csehszlovák csapatok parancsnokától, mert a városban található katonai raktárak fegyverekkel voltak telve. Ezeknek az elszállításához viszont idő kell, mert el kell kerülni a vérengzést és az összeütközést.

Molnár ennek érdekében parlamentereket küldött Beran cseh alezredeshez Abosra. Azonban időközben visszatértek Kassára Margitfalváról egyes katonák, akik a történteket kiszínezték, növelve a város polgárságának izgatottságát. A csehek, tartva az esetleges támadástól, nem küldtek tárgyalófeleket Kassára. Molnár úgy döntött, hogy Abosra utazik a csehszlovák parlamenterekért Ferjencsik Ottó vezérkari ezredessel és Blanár Béla polgármesterrel. Ez követően két csehszlovák katonatiszttel tértek vissza Kassa vasútállomására, ahonnan autóval azonnal a kormánybiztosi hivatalba, a Dessewffy-palotába mentek. (Molnár 1942, 516–517. p.)

Tárgyalópartnerként a város részéről részt vettek Molnár Miklós kormánybiztos, Blanár Béla polgármester, dr. Kreibl Edgár helyettes polgármester, Abaúj-torna vármegye részéről Horváth Elemér kormánybiztos-főispán, Puky Endre alispán, a katonai helyőrség részéről Berzeviczy tábornok, Zsedényi alezredes városparancsnok, a munkásság részéről Surányi Lajos. A csehszlovák katonatisztek Vincenc Bělohubý százados és Karel Napracil kapitány voltak. (Molnár 1942, 517. p.) A tárgyalás Berzeviczy tábornok beszédével kezdődött: „A magyar (sic) Népköztársaság kormánya nem ismeri el a megszállás jogosultságát, de miután a vérrontást kerülni akarja […] A megállapodásnak az a célja, hogy a megszállás minden baj és zavar nélkül menjen végbe.” (Molnár 1942, 518. p.) Majd Molnár szólalt fel, s háromnapos halasztást kért a katonai fegyverraktárak kiürítése és biztonságos elszállítása végett. Viszont ragaszkodott hozzá: a város megszállása tisztán katonai legyen. Kérte, hogy a közigazgatás és gazdasági élet a régi keretek között maradjon, a polgárság kellemetlenségektől való megóvását, a közrend biztosítását, az élelmiszer-ellátást, a posta- és vasúti forgalom zavartalan voltát.

A parlamenterek elfogadták a feltételeket, annak fejében, hogy nem történik erőszakos akció a csehszlovák állam ellen. Ugyanakkor Bělohubý elutasította a háromnapos kérés elhalasztását, mert nem volt jogosultsága erre nézve, utasítást kellett kérnie a parancsnoktól. Beran alezredes végül a város megszállását december 31-re módosította. A megadott időpontig a harcképes magyar alakulatokat ki kellett vonni a városból. A városi rendőrség és a polgárőrség megtarthatta a fegyvereiket, de fehér szalagot kellett viselniük. Továbbra is gondoskodnak majd a közbiztonságról. Az állami és megyei hatóságok, közintézmények, egyesületek, kultúrintézmények és iskolák továbbra zavartalanul működhettek. Ha mégis hamarabb válik szükségessé a megszállás, akkor a csehszlovák csapatok parancsnokságát 24 órával korábban kellett értesíteni. (Molnár 1942, 519. p.) A megegyezést követően a csehszlovák parlamenterek visszatértek Abosra.

A megegyezést követően úgy gondolta a város vezetése, hogy a város polgársága és az ott tartózkodó katonák között csökkeni fog a feszültség, és város megnyugszik a csehszlovák megszállás riadalmát illetően. Viszont az események nem ezt igazolták. Még aznap este és másnap hajnalban fosztogatások indultak meg a tüzérlaktanyákban. Az események súlyosságát csak növelte, hogy a fosztogató pont ezen építmények munkásőrsége volt. (Molnár 1942, 552. p.) December 29-én a város több pontjáról jelentették Molnár Miklósnak, hogy a városban fosztogatások zajlanak. „Nagy tömegben szekerekkel vonult fel a falvak csőcseléke, hogy »mentse« a csehek elől, amit lehet. A katonai raktárakból, kaszárnyákból egymás után cipelték a holmikat. A tiszti étkezők élelmiszerkészletére is rávetette magát a tömeg.” (Molnár 1942, 558. p.)

A helyzet egyre reménytelenebbé és fenyegetőbbé vált, az általános felbomlás elkerülhetetlennek látszott. A katonai parancsnokság kijelentette, hogy teljesen tehetetlenül áll az eseményekkel szemben. „Ekkor kellett megesnie Kassa városával az örök időkre szóló szégyennek, hogy az élet és vagyonbiztonság megvédésére a cseheket kellett behívni a városba.” (Molnár 1942, 559. p.) Molnár nem azonnal fordult ahhoz a lehetőséghez, hogy csehszlovák csapatokat behívja a rend biztosítására, előtte még úgy gondolta, hogy kísérletet tesz a munkásőrséggel a rend helyreállítása céljából. Azonban a munkásőrség szétszéledt a városban. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy ha estig nem tudják megfékezni a dúlást és fosztogatást, akkor „ezen az éjszakán elképzelhetetlenül rettenetes dolgok fognak történni […] későn alkalmazott fegyveres beavatkozás nyomán mennyi vér fog folyni”. (Molnár 1942, 559. p.)

Végül Molnár is kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt. Zsedányi alezredes aznap 12 óra tájában felkereste a kormánybiztost, aki habozás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy rendfenntartó csapatokat kérjenek a csehszlovák megszálló csapatok parancsnokságától. Molnár a könyvében erről a súlyos döntésről a következőket írta: „A tett intézkedésemet ma is helyesnek tartom és meggyőződésem, hogy hasonló körülmények között minden humánus gondolkozású ember így cselekedett volna.” (Molnár 1942, 561. p.)

A csehszlovák csapatokat szállító páncélvonatok délután négy órakor futottak be a város pályaudvarára. A csapatok végül fél ötkor kezdték meg bevonulást, katonás rendben, fegyelmezett sorokban vonultak. „Nótázva jönnek mind, magasra emelt zászlóval. […] Biztatják az embereket: ne féljenek, nem bántanak ők senkit. […] s akik előbb félve nézték a bevonulókat, most megkönnyebbülten, bizakodóan vegyülnek a közönség közzé.” (Molnár 1942, 566–567. p.)

A csehszlovák légiók behívása nem egyedül Kassán fordult elő a felső-magyarországi városokban. Számos helyen, például Pozsonyban, Nagyszombatban, Trencsénben, Nyitrán vagy Eperjesen is a rend fenntartása, a polgári értékek védelme és szélsőségek (kommunisták) visszaszorítása érdekében hívták be a csehszlovák hadsereget. A demarkációs vonalon túl a magyar kormánynak már alig maradt esélye bármilyen ellenlépésre. Ráadásul nem volt sem ereje, sem szándéka nyílt katonai ütközetekbe bonyolódni a Prága által követelt szlovák többségű régiókban. 1918. december 24. után a demarkációs vonalakon túl már jogosultsága sem volt megszervezni a katonaságot, illetve a nemzetőrséget bevetni a vidék védelmére.

Összegzés

A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként Jászi Oszkár pontosan látta, hogy az északkelet-magyarországi keleti szlovák mozgalom, a szepesi köztársasági elképzeléshez hasonlóan kezdettől fogva súlytalan megmozdulásnak számított. Kormányzati támogatása csak tovább mélyítette volna a bel- és külpolitikai feszültségeket. Társadalmi bázisuk eleve nagyon gyenge volt: Sáros és Szepes megyékben egyaránt a pozícióikat féltő vármegyei magyar elitek mozgalmáról volt szó, akik az adott történelmi pillanatot – a magyar állam sorsa iránti őszinte aggodalmuk mellett – jórészt arra kívánták felhasználni, hogy életformájuk, vagyonuk, befolyásuk maradékát megmentsék. Ugyanakkor Kassa szerepét, fontosságát és Molnár Miklós kormánybiztos tevékenységét Budapesten is elismerték, de kénytelenek voltak szembesülni a felbomlás előtt álló történeti magyar állam katonai gyengeségével, diplomáciai elszigeteltségével és a nagyhatalmi támogatás teljes hiányával.

Elemzésemben arra a megállapításra kellett jutnom, s ezt konkrét adatokkal is igyekeztem alátámasztani, hogy bár a 20. század elején és nagyrészt azt megelőzően is az északkelet-magyarországi megyék és városok társadalma nyelvileg és vallásilag sokszínű világ volt, a dicsőséges magyar történeti múlttal rendelkező szepességi városoknak és magának Eperjesnek és Kassának a sorsát a nagyhatalmi döntések éppúgy eleve eldöntötték, mint – Bibó kifejezésével szólva – a „poros falvakét”.

Paradox módon ez a multietnikus közeg, illetve a vármegyékben élő nemzetiségek többes kötődései alkalmasnak bizonyultak arra, hogy Sárosban, Szepességben, Abaújban kialakulhatott a szlovákságnak, a „szlovjákoknak”, illetve a zipszereknek az a sajátos etnoregionális identitása, amely a nagyhatalmi döntésekkel szemben mozgósítható volt arra, hogy megpróbálja saját különállását ideig-óráig fenntartani, megőrizni.

A csehszlovák államalapítás hatását a Magyarországra nézve Tisza István az utolsó percig megkérdőjelezte, és „krajcáros komédiának” nevezte. Jászi viszont a felgyorsult katonai, nagyhatalmi döntések nyomán kénytelen volt felismerni a folyamat visszafordíthatatlanságát. Be kellett látnia, hogy a szlovákokkal s még kevésbé Prágával az általa szorgalmazott Magyarországon belüli, belső önrendelkezés, a Felvidék kantonizálása, a szlovák autonómia alapján sem az Astoria Szállóban, sem a párizsi békekonferencián nem fog tudni megállapodni.

A Károlyi-kormány szlovák politikájának 1918. decemberi szakaszában Jászi átlátva a csehszlovák állam nagyhatalmi elismerése és támogatása nyomán előállt helyzetet, utolsó utáni kísérletként arra törekedett, hogy a szlovák nemzeti tanáccsal, majd a prágai kormány képviselőivel egy méltányos etnikai alapú elhatárolásra kerüljön sor a két ország között, s ehhez lehetőség nyíljon a népszavazásra.

A belgrádi fegyverszüneti egyezmény párizsi érvénytelenítése után azonban ennek sem maradt semmi realitása, mert a demokratikus békekonferenciában reménykedő Károlyi-kormány eleve lemondott a november eleji felvidéki katonai ellenállás folytatásáról. Ebben a helyzetben az északkelet-magyarországi parciális magyarbarát etnoregionális mozgalmak kormányzati felkarolása csak tovább fokozta volna az antant által támogatott és irányított csehszlovák katonai akciók területi céljait.

A „keleti szlovákokat” a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere a fentebb kifejtett okok miatt eleve nem tekintette érdemi partnernek vagy komoly tárgyalófélnek, a Keleti Szlovák Népköztársaság kikiáltását pedig elhibázott lépésnek tartotta. A keleti szlovákok vezetőiben a régi hatalom továbbéltetőit látta, és nem tartotta őket az új, népi és helyi akarat demokratikus képviselőinek. Azzal, hogy a keleti szlovákok nevében Dvorčákék kikiáltották a senki által nem regisztrált és helyben is jórészt visszhangtalan maradt „népköztársaságukat”, valójában még inkább felgyorsították a térség csehszlovák katonai megszállását. Ablonczy Balázs bevezetőben idézett tipológiájára visszatérve a Dvorčák-féle népköztársaságról elmondható, hogy az 1918. december 12-i kassai kísérletet egyszerű kalandorakcióknak tekinthetjük. Átmeneti népszerűségét, feltételes támogatását a magyar állam összeomlása nyomán terjedő káosznak és félelemnek köszönhette. Kezdeményezői helyi etnoregionális hátterű értelmiségiek, másod-, harmadrendű politikusok voltak. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy vezetőik – Ablonczy szavával élve – olyan helyi „játékmesterek” voltak, akik a régi történelmi „rebellizmus” és a regionális különállások emlékére próbáltak építeni. Jóllehet saját régiójuk nevében az önrendelkezésre hivatkoztak, valójában éppoly távol álltak az ideálisan elképzelt wilsonizmustól, mint a párizsi békecsináló hatalomtechnikusok többsége.

Kassa esetében pedig azt a következtetést lehet levonni, hogy a város 1918. novemberi–decemberi vezetőségének nehéz helyzetben kellett megoldásokat találnia az egyre súlyosabb problémákra. Elfogadták a Magyar Nemzeti Tanácsot, és felesküdtek a Károlyi-kormányra. Ezt követően a város rendjének és biztonságának a megőrzése céljából polgárőrség felállításáról döntöttek. Molnár Miklós kormánybiztosként többször kérte a budapesti kormányt, küldjön csapatokat a város megvédésére a csehszlovák légiókkal szemben és segítse elő a város magyar kézen maradását. Érzékelve a megváltozott politikai helyzetet, a megoldatlan rendbiztonságot, a város vezetése azzal bízta meg Molnár Miklóst, tárgyaljon a csehszlovák állam és hadsereg vezetőivel a város ideiglenes, a békekonferencia döntéséig terjedő csehszlovák megszállásáról. Összegezve: a város kitartott a magyar állam mellett mindaddig, amíg tudott, de a változó viszonyokat érzékelve, a városi polgárság védelme érdekében, illetve az egyre erősödő kommunista propaganda és tevékenység megfékezésére a csehszlovák légiókhoz fordultak.

A sárosi államkezdemény – akárcsak a Szepesi Köztársaság – a magyar állam szempontjából befelé gravitáló, lojális államalakulat volt, és a magyar államegység megtartását tűzte ki célul.[70] Ugyanakkor már létrehozásuk pillanatában életképtelennek bizonyultak, területük pontos határait sem lehetett meghatározni, és amilyen gyorsan létrejöttek, ugyanolyan gyorsan megszűntek.

Irodalom

 Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Miniszterelnökség (ME)

Štátny archív Košice (ŠA KE) Abovsko-turnianska župa (AMŽ)

 Korabeli sajtó

8 Órai Újság

A Nap

Déli Hírlap

Eperjesi Lapok

Felsőmagyarország

Kassai Hírlap

Kassai Munkás

Magyarország

Naša Zastava

Szepesi Lapok

Szakirodalom

Ablonczy Balázs 2019. Az alezredes. Ki is volt valójában Fernand Vix? In Búr Gábor (főszerk.): Az Eiffel-torony árnyékában. Majoros István 70 éves. Budapest, ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék.

Ablonczy Balázs 2020. Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918–1921. Budapest, Jaffa Kiadó.

Ádám Magda–Ormos Mária 1999. Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről. 1918–1919. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Domokos László 1918. Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest.

Ficeri, Ondrej 2017. Etnické identity obyvateľov Košíc v medzivojnovom Československu. Dizertačná práca. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici, Filozofická fakulta.

Fogarassy László 1990. Hodža Milán és a Károlyi-kormány. Palócföld, 24. évf. 5. sz.

Hajdu Tibor 1967. A polgári demokrácia külpolitikája. Századok, 101. évf. 5. sz.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó.

Jászi Oszkár 1982a. A Habsburg-monarchia felbomlása. Budapest, Gondolat.

Jászi Oszkár 1982b. A magyar középosztály korrumpálása. In Litván György–Varga F. János (szerk.): Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Jászi Oszkár 1989. Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, Magyar Hírlap Könyvek.

Kovács Alajos 1938. Kassa népességének fejlődése és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle, 16. évf. 5. sz.

Kovács Éva 2014. Felemás asszimiláció; A kassai zsidóság a két világháború között (1918–1938). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

  1. Lengyel Zsolt 2007. „Keleti Svájc” és Erdély 1918–1919. A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez. In Uő: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzilvanizmus korai történetéhez. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó.

Magyar Statisztikai Közlemények. 42. kötet. Budapest, 1920.

Mesto Prešov-úvod. Prešov v rokoch 1918 – 1945. http://www.presov.sk/portal/?c=12&id=2904 (Letöltve: 2015.09.10.)

Molnár Miklós 1942. Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–19 évi forradalom, vörösuralom és a csehszlovák köztársaság megalakulása idejéből. II. kötet. Kassa.

Ormos Mária 2020. Padovától Trianonig 1918–1920. (Harmadik, átdolgozott kiadás) Budapest, Kossuth Kiadó.

Pritz Pál 1983. Az önálló magyar Külügyminisztérium kialakulása 1918–1919. In Kovács Kálmán (szerk.): Az állami és jogintézmények változásai a XX. század első felében Magyarországon. Budapest, ELTE.

Schönwald Pál 1969. A magyarországi 1918–1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Šimko, Lukáš 2018. Prešovská vzbura. In Na ceste k slovenskej štátnosti. Bratislava, Ministerstvo Vnútra Slovenskej republiky, odbor archívov a registratúr sekcie verejnej správy.

Simon Attila 2017. Kassa három megszállása. Párhuzamok és tanulságok. Történelmi Szemle, 59. évf. 4. sz.

Supka Géza 1923. A Sibylla könyvei. In Búza Barna–Dénes Lajos–Fényes László–Nagy Vince–Rupert Rezső–Supka Géza–Szász Zoltán–Vámbéry Rusztem: Öt év múltán. A Károlyi-korszak előzményei és céljai. Budapest.

Švorc, Peter 1999. Prouhorské integračné snahy na území Slovenska na konci r. 1918. Historický časopis, 17. évf. 1. sz.

Szakál Imre 2018. Rend, fegyelem, összetartás, s nem lesz panasz többé a Kárpátok bércei között” Iratok Ruszka Krajna történetéhez (1918–1919.) Beregszász–Ungvár, „RIK-U” Kft. http://real.mtak.hu/93056/1/Rend_fegyelem_osszetartas_s_nem_lesz_pa.pdf (Letöltve: 2020.12.28.)

Szarka László 1990. A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége. Regio, 1. évf. 1. sz. http://www.matarka. hu/cikk_list. php? fusz=9648 (Letöltve: 2020.02.17.)

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – Magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Szarka László 2008. A helvét modell alternatívája és kudarca 1918 őszén. Kisebbségkutatás, 17. évf. 2. sz.

Szlovákiai Magyar Adatbank. A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Surányi Lajos. https://adatbank.sk/lexikon/suranyi-lajos-galgoczy-janos/ (Letöltés: 2021.01.25.)

Sztancs Gábor 2018. „Selbständige Zipser Republik” – A szepességi németség parciális mozgalma 1918 őszén. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 20. évf. 4. sz.

Szviezsényi Zsolt 1921. Hogyan veszett el a Felvidék? Budapest.

Völgyesi Zoltán 2017. Impériumváltások elleni tiltakozások a Felvidéken 1918 végén. II. rész. Archivnet, 6. https://archivnet.hu/imperiumvaltas-elleni-tiltakozasok-a-felvideken-1918-vegen-ii-resz (Letöltve: 2020.12.20.)

„Párhuzamos történetek” (Saját magam mentegetése, avagy egy optimista fatalista vallomása)

1. Narratológiai felvezetés 

„…Jakab meg azt hajtogatta, hogy a kapitánya

csak egyre azt mondta, minden, ami idelent megesik

velünk, jó és rossz, meg vagyon írva odafent.”

(Diderot, 11.)

A gazdának arra a kérdésére pedig, hogy a férj azért kapott-e szarvakat, mert az így volt megírva odafent, vagy azért volt ez odafent megírva, mert Jakab amúgy is elszerette volna a feleségét, Jakab így válaszolt Diderot regényében: „Ez is, az is meg volt írva, egyik a másik mellett. Mindez egyszerre megíratott. Olyan ez, mint egy nagy tekercs, ami apránként göngyölődik le…” (Diderot, 17.)

Mindebből már talán kiderült, hogy kettős narrációról lesz szó az alábbiakban. Ez az írás eredetileg a kolozsvári Többlet c. folyóirat, nevezetesen az azóta már elhunyt jó barátom, Egyed Péter felkérésére született. Péter eredeti elképzelése az volt, hogy a Többlet általa tervezett számához, amely a magyar filozófia történetírásának helyzetét járta volna körül, kell egy felvezető tanulmány ennek a diszciplínának az állapotáról. Közben voltak a szerkesztőségben és a többi felkért szerzők között is, akik rám mutogattak – gondolom, főként a korom miatt, meg talán azért is, mert a legtöbb ilyen jellegű írásom jelent már meg (nem csak magyarul). Én úgy próbáltam kibújni Jónás bőréből, hogy felajánlottam azt a változatot, miszerint saját felfogásomat mutatnám be, kitérőkkel azokra a szerzőkre és művekre, akik/amelyek befolyással voltak rám, és akik/amelyek kikerülhetetlenek a magyar filozófia történetének megismerésekor. Azt hittem, hogy egy ilyen személyes vallomás – majd ki fog derülni, hogy inkább önmentegetés – idegen lesz a szerkesztők számára, és én moshatom kezeimet. Nem így lett. Szavamon fogtak. Lelkük rajta. Sajnos, közben Péter meghalt, és vele az idea megvalósítása is halasztódott. Így adódott, hogy a Fórum lett a szövegem új gondozója.

No de milyen legyen egy önvallomás? Hát itt jött be a képbe Diderot fatalista Jakabja. Mert úgy, mint nála, vagy mint a Tristram Shandy szerzője szerint is, elsősorban a kitérők az érdekesek az elbeszélésben. Vagyis a történet csak látszólag lineáris (azaz a kauzalitásnak alávetett), valójában inkább körkörösen önmagába visszatérő. Talán ki fog derülni, hogy a magyar filozófia történetírásában inkább variációk és diskurzusok váltják egymást, és csak ennek hátterében figyelhetjük meg a tudásmennyiség bizonyos gyarapodását és módosulásait. Ahogyan Jakab, úgy mi is – mármint a magyar filozófia történetével foglalkozó csodabogarak – bizonyos megszakítások után, újra kezdjük az elbeszélést. Annak a történetnek az elbeszélését, amelyet a narrátor hoz létre saját elbeszélése révén. Másodsorban tehát a magyar filozófia története – ahogy az a narratológiai elméletekben pontosan megfogalmazódott – mindig a narratív diskurzusban jön létre. Ebben az esetben pedig nem mellékes, hogy az elbeszélő heterodiegetikus, azaz mindentudó és kívülálló személynek képzeli-e magát, vagy pedig beismeri a maga homodiegetikus voltát (akár szereplőként, akár megfigyelőként). Felhasználva ennek az elméletnek (G. Genette) a fogalmait, saját magamat intradiegetikus homodiegetikus elbeszélőként kell látnom és láttatnom, tehát olyanként, aki azt a történetet beszéli el, amelynek önmaga is a résztvevője. Ebből pedig az következik, hogy a magyar filozófiatörténet-írás jellemzése az én tollamból nem nyújthat egy teljes, felülnézetből adott képet, hanem csakis azt a szegmentumot, amelyik a horizontomon belül van. De itt van a kibúvó – vagy talán jobb szóval a mentség – lehetősége is, hiszen (ahogyan azt Jakab már jobban megfogalmazta): vagy azért mondom el így a történetet, mert az már meg van írva a Nagy Tekercsen, vagy pedig azért került fel a Nagy Tekercsre, mert így mondtam el. Mindkét lehetőség adva van.

2. Előtörténet

Az ilyen intradiegetikus homodiegetikus elbeszélő is beleszületik a történet egy bizonyos stádiumába. Amelynek a megelőző stádiumairól vagy tud, vagy nem tud. Ha tud, akkor ennek ismeretében építi fel elbeszélését. Ha nem tud, akkor az elbeszélés folyamán, később döbben rá, és módosítja az elbeszélést. Én az utóbbi eset megtestesítője vagyok.

A diszciplína – a magyar filozófiatörténet-írás – hagyománya csak kis részleteiben volt ismeretes előttem akkor, amikor tanárom (Zeman László) buzdítására 1972-ben elkezdtem foglalkozni az eperjesi evangélikus kollégium egyik tanáregyéniségével, Vandrák Andrással. Az ő filozófiáját, a 19. századi visszaemlékezések egyes megjegyzéseit leszámítva, előzően senki sem dolgozta fel. Ugyanakkor a pozsonyi Comenius Egyetem BTK Filozófia Tanszékén nem volt senkinek ellenvetése a tervezett szakdolgozat témájával szemben, hiszen a 17. századi eperjesi filozófusok (Bayer, Czabán) ismeretesek voltak a szlovák filozófiatörténészek előtt, és kíváncsiak voltak a 19. századi, magyar nyelvű folytatásra. Belevágtam hát, mint Mikszáth novellájának hályogkovácsa. Ennek eredménye lett első fokon a szakdolgozat, később pedig annak kibővített változata, amely könyv formájában is megjelent (Mészáros, 1980), és amelybe belefoglaltam a többi 19. századi eperjesi filozófiatanárt (Greguss Mihályt, Serédi Alajost, Szlávik Mátyást) is. Szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre? – az akkori recenzensek és azok, akik hivatkoztak a könyvemre (Hanák Tibor, Larry Steindler, Beöthy Ottó és mások), nem vetették a szememre mindazt a módszertani naivitást, amely nem mindig megalapozott általánosításokra ragadtatott el engem. Még azt sem vettem észre, hogy egy lokális szemléletet szélesítettem ki, mintha az a magyar filozófia egészére vonatkoztatható lenne. Nem beszélve arról, hogy tekintettel az akkori Csehszlovákiában még mindig csúcsra járatott ún. normalizáció cenzúrájára[1] a szövegben itt-ott fellelhetők a marxizmus klasszikusaira való utalások. Ami ugyan a kor velejárója volt, de egy filozófiatörténeti dolgozatban talán elkerülhető lett volna.

Mit kellett volna tudnom a diszciplína hagyományairól? Ami ugyebár azt az előtörténetet is jelentette, amelybe bele kellett volna helyeződnöm. Nem ismertem részleteiben a magyar filozófia történetének értelmezésében az Almási Balogh Pál, Szontagh Gusztáv, Erdélyi János és Alexander Bernát által kialakított diskurzust, amelynek az elemei különböző variációkban még a huszadik században is megjelentek. Ezek közül a legfontosabbak: Lehetséges-e sajátságos magyar filozófia, illetve annak milyen legyen az irányultsága? Erre épült aztán a főként protestáns gondolkodók által preferált program: az eredeti magyar filozófiai rendszer kidolgozása, mint az a cél, amely felé a magyar filozófiának haladnia kell. A második elem pedig a lemaradástól és a provincialitástól való félelem, és az erre adott válaszok voltak. Nem tudtam tehát, hogy a protestáns filozófiatörténészek (Mitrovics Gyula, Szelényi Ödön, Horkay László) a belső diszpozíciók meglétére építve rekonstruáltak valamiféle inherens fejlődési logikát a magyar filozófián belül. Ezt a logikát pedig a jövőben létrehozandó önálló magyar filozófiai rendszer határozta meg. Böhm Károly filozófiája ezért csaknem mindenütt vízválasztóként működik a periodizációkon belül. Ha ezt akkor tudtam volna, más viszonyokba helyeztem volna Vandrákot is, aki bizonyos módon megelőlegezte Böhm axiológiáját. És persze nem tudatosíthattam a protestáns filozófiatörténet-írásban megjelenő nézetet sem a magyar és a magyar nyelvű filozófia azonosításáról.[2]

Ugyanígy ismeretlen volt előttem a szellemtörténeti hagyomány, főként a Joó Tibor képviselte formájában. Joó szakított a 19. századi felfogással, amelyik kizárná a magyar filozófia történetéből azokat a szerzőket, akiknek a nemzeti identitása kérdéses. A szellemtörténeti iskolában bevett „korszellem” fogalmát felhasználva jutott el a lehetséges és tételezett „szinoptikus szemlélet”-ig, amiből az a konkrét tanulság fakad, hogy a magyar filozófia történetének 19. századig húzódó korszakát nem dolgozhatjuk fel az egyház- és iskolatörténet, a teológiai és felekezeti viták, végső soron pedig az adott társadalmi háttér ismerete nélkül. Joó nézeteit ismerve az eperjesi filozófusok elméleteit elemezve alaposabban utánanézhettem volna a magyarországi protestáns filozófia jellemzőinek, valamint azoknak az iskolai programoknak, amelyek behatárolták a filozófiatanárok működését.

A huszadik század második felét uraló marxizmus filozófiatörténet-írását a „haladó hagyományok” feltárása határozta meg. Ennek nyomán kanonizálódtak a magyar filozófiatörténet-írásban a hegeli filozófiához valamiképpen köthető bölcselők – elsősorban Erdélyi. És ennek a folyománya volt az is, hogy az Erdélyi által bírált egyezményes filozófia partvonalra került. Be kell vallanom, hogy ezt a tételt én magam is átvettem. És nem ment fel a hiba alól az, hogy ebben nem voltam egyedül. A dogmatikus marxizmus (elsősorban Sándor Pál és Szigeti József személyében), persze a megelőző századtól eltérő eszmei alapon, újraélesztette a történelmi lemaradás tételét is, ezt nem időbeli inkongruenciaként értelmezve, hanem a magyarországi filozófusok megalkuvásának és eklekticizmusának tudva be.

Nos, ha mindezt ismertem volna – akkorra még nem „göngyölődött fel” előttem a Nagy Tekercs megfelelő szövegrésze –, akkor biztosan másként írtam volna meg a Vandrák-monográfiát. Viszont felvittem a nevét a Tekercsre. És attól az időtől fogva fókuszáltam a 19. századi filozófiára, azon belül pedig a felső-magyarországi szerzőkre.

Magam mentségére mondjam el, hogy az egyetemi képzés alatt nem volt olyan filozófiatörténeti kurzusunk, amelyen belül ezzel és a hasonló kérdésekkel foglalkoztunk volna. Hiszen például a Magyar Filozófiai Szemle létezésére is a reneszánsz filozófia történetét előadó, szlovák nemzetiségű és identitású tanárom (Ján Kocka) hívta fel a figyelmemet. Sőt, neki köszönhetem azt, hogy kezdtem odafigyelni a magyar filozófiára, mert a Szemle nem ismerése miatt lerontotta a vizsgaeredményemet. Ezzel, paradox módon, lerakta az alapjait annak a transznacionális pozíciónak, amely ugyancsak később – valamikor a nyolcvanas évek táján – tudatosodott bennem, és erősödött fel a kilencvenes években, amikor szembesültem a magyarországi kollégák szemléletével. Mondhatnám akár úgy is, hogy a képzésbeli különbségeket és hátrányt kompenzálta az a „kettős látás”, amelyik a magyar kultúrát nemcsak belülről, hanem egy másik (ebben az esetben a szlovák és a cseh) kultúra prizmáján keresztül is láttatta.

A Vandrák-monográfia után egy ideig nem foglalkoztam a magyar filozófia történetével. Ennek az volt az oka, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében a szociálfilozófiai kutatócsoportba osztottak be, és a kutatási témám a szociális idő lett. Az itt szerzett ismereteket viszont később kamatoztathattam a filozófiatörténet-írás módszertani problémáinak megoldásánál. A nyolcvanas évek második felében, amikor Magyarországon már a filozófia szabadabban lélegezhetett, Csehszlovákia még mindig a Husák-féle normalizáció ideológiai szorításában fuldokolt. Ezért kezdtem személyes és intézményi kapcsolatokat is keresni Magyarországon. Logikusnak tűnt, hogy mindenekelőtt az MTA Filozófiai Intézetének segítségével láttam a lehetőséget valamiféle nyitásra. Felhasználva azt, hogy a Magyar Filozófiai Szemle révén gyakori kapcsolatban voltam Lendvai L. Ferenccel, megszerveztem Pozsonyban egy találkozót a magyarországi és a szlovákiai akadémiai intézet között, amelyen megegyeztünk egy lehetséges kutatási együttműködésről. Az volt az elképzelésem, hogy ennek egyik alappillére a magyar és a szlovák filozófia történetének kutatása lehetne. Ez nemcsak „hazabeszélés” volt a részemről, hiszen ebben az időben (1987-ben) jelent meg a szlovák filozófia történetének az akkori intézetem filozófiatörténeti kutatócsoportja által megírt összefoglalója, amelyik a 19. század végéig taglalta a témát. Ebbe a kötetbe már sikerült belejuttatnom egy rövid részt Vandrákról és Gregussról. Ugyanakkor – habár a kötet nem a szlovák, hanem a szlovákiai filozófia története címet viselte – az egész koncepció elhibázott volt abból a szempontból, hogy nem vette figyelembe sem a magyar, sem pedig a monarchiabeli kulturális összefüggéseket. Ami azért is kár volt, mert a nagyszombati és kassai jezsuita egyetem tanárainak munkásságát kéziratos forrásokat is felhasználva alaposan feldolgozta, és ez az alaposság jellemezte a felvilágosodás és a romantika korának értelmezését is. Röviden: kiderült, hogy az adott nemzet filozófiájának izolacionista felfogása torzítja a történetértelmezést.

Mondanom sem kell, hogy a tervezett szlovák–magyar filozófiai együttműködést elmosta a rendszerváltás, és teljesen új helyzet állt elő mindkét oldalon.

3. A módszerrel való kokettálás kezdetei

Valamikor 1985 táján a következő néhány sort jegyeztem fel egy, a tanszéki íróasztalom fiókjának aljáról előkerült füzetemben: „Módszeres skizofrénia: lenni és ugyanakkor önmagadon kívül és felül lenni. Reflektálni az események és állapotok átélését. A »tehetetlen egyidejűségből« való menekvés formája, de az önmegmentés lehetősége is. (…) A helyzettel való szembesülés vagy a vele való azonosulás eufóriájává válik, vagy, elutasításként, apátiába való süllyedést eredményez.” Mivel az azonosulás nem jöhetett számba, de apatikus sem kívántam lenni, a múltba menekültem. Rendszeresen olvasni kezdtem a 150 évvel korábbi sajtót. A menekülés lassan kezdett átalakulni, és kiderült, hogy nemcsak a jelenre kapok válaszokat a megsárgult lapokon, és nemcsak a régi, bibliai „semmi új a Nap alatt” igazsága derengett fel, hanem a kultúrtörténeti kánon által háttérbe szorított összefüggések is előbújtak. Nevezetesen, hogy a reformkor ideológiai, kulturális és hatalmi küzdelmeiben gubancolódtak össze azok a szálak, amelyek például a fentebb említett szlovák–magyar viszonyt is alaposan leterhelik. A korabeli szövegek olvasása felnyitotta előttem azokat a kérdéseket, amelyek a Nagy Tekercsen csak később „göngyölődtek le”, és amelyek az újhistorizmus és a dekonstrukció elméletei és kategóriái révén világosodtak meg. Akkor mindez két témában csomósodott össze a számomra: az egyik az volt, hogy az alapvető összefüggések magyarázatát ne a centrumban, hanem a perifériákon keressem, a másik pedig az, hogy a filozófiai szövegeket együtt olvassam a publicisztikai írásokkal. Mindez azonban egyelőre csak homályos programként létezett előttem.

Ahhoz, hogy ez konceptualizálódhasson, szükség volt valamiféle külső behatásra is. És ez szerencsésen el is jött, mégpedig azzal, hogy Magyarországon újra „divatba jött” a hazai filozófia történetével való foglalkozás.[3] A miskolci kollégák (Veress Ildikó, Mariska Zoltán és mások) kezdeményezésére és szervezésében 1992-ben Miskolcon konferencia zajlott le, amelyet ugyanebben az évben követett a magyar filozófusok első világtalálkozója (külön magyar filozófiatörténeti szekcióval).[4] Ezen az első konferencián (amelyet aztán még követtek mások ugyanitt, aztán Kolozsvárott, Pozsonyban, Nyitrán etc.) óriási érdeklődés és részvétel mellett hangzottak el előadások a magyar filozófia múltjáról és jelenéről. Külön elemzést érdemelne, hogy a téma iránt érdeklődők száma miért csökkent a következő időkben, annak ellenére, hogy sikerült a magyar filozófiát bevinnünk a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság nagyrendezvényeire, és a hungarológia részeként elfogadtatni. A lényeg az, hogy ott és akkor elkezdődött egy állandó műhelymunka és kialakult egy viszonylag stabil kutatói bázis, amelyik komoly eredményeket tud felmutatni. Nekem az 1992-es év azért is fontos, mert akkor ismerkedtem össze azokkal a filozófiatörténészekkel, akikkel máig együttműködöm, és akik sok tekintetben olyan új szempontokat vetettek fel, amelyek állandó jelleggel meghatározzák a magyar filozófia történetét érintő gondolkodásomat.[5]

Miért emelem ki a kilencvenes évek elejét és a személyes kapcsolatokat? Egyrészt azért, mert újra – és úgy tűnik, véglegesen – visszatértem a magyar filozófia történetéhez, másrészt azért – és ez a fontosabb –, hogy már nem elszigetelten, hanem az állandó visszajelzések hálójában tehettem mindazt, amit korábban szakmai közösség hiányában próbáltam megtenni. Ez az intézmény- és közösségnélküliség volt az, ami addig elválasztott mind a magyarországi, mind pedig az erdélyi kollégáktól. A kilencvenes évek eleje más szempontból is jelentős volt számomra. Attól kezdve nyílt lehetőségem arra, hogy rendszeresen kutathassak magyarországi intézményekben, könyvtárakban, és konzultálhassak a magyarországi kollégákkal.

Ezek a lehetőségek újra előhozták a reformkori szövegek olvasatából leszűrt tanulságokat, és arra késztettek, hogy mindezeket esettanulmányokban megfogalmazzam. (Lásd: Mészáros 1994) A kötet néhány hipotézist kívánt illusztrálni. Ezek közül az első az volt, hogy a 19. századi magyar bölcselet kánonja nem minden esetben az egyes gondolkodók teljesítményére utalt, hanem inkább bizonyos heteronóm hatásoknak engedelmeskedve alakult ki. Ezek közé besoroltam a nemzeti eszméjét is, de ennek kifejtésével adós maradtam. A második tétel az volt, hogy az eszmék elbírálásának kritériumai perszonifikálódtak azon az alapon, hogy az egyes szerzők mennyire voltak közel vagy távol a centrumot megtestesítő triumvirátustól. A harmadik magyarázó elv pedig „az idő által igazolt eszmék”, azaz a korszellem működését érintette. Mivel ebben a korban az irodalmi viszályoknak modell jellege volt, a kötet központi tanulmánya Csató Pálnak a triumvirátussal folytatott vitájáról szólt azért is, mert a kanonizált felfogással szemben egy merőben eltérő értelmezést nyújtott. Az esettanulmányok központjában egyrészt a kizárásos technikák leírása és az önmagukat marginalizáló szereplők jellemzése állt. A reformkorból pedig az érdekelt, ahogyan a „korszellem” meghatározza, mi lehet filozófia és ki lehet filozófus. Nem kifejtve még a nemzeti filozófiába való beleütközést, és még mindig kritikátlanul kezelve a fennálló kánon bizonyos elveit (értsd: az egyezményes filozófia és Szontagh értékelését). De jogosan bírálva a triumvirátust.[6] Itt még fel sem merült bennem az a gondolat, hogy újra kellene gondolni a kánont, csupán bizonyos elveit kérdőjeleztem meg. És érintettem a magyarországi filozófia többszólamúságát, azaz azt, hogy nem csak magyar nyelven jelenhet meg. Ez a „magyar nyelvű filozófia” versus „filozófia Magyarországon” dilemmában csúcsosodott ki, de még mindig nem tisztázva a történeti összefüggéseket.

Mentségemre legyen mondva, hogy minden esetben, amikor a magyar filozófia története idegen nyelven fogalmazódott meg, akkor háttérbe szorult vagy pedig nem is tételeződött a filozófusok nemzeti identitásának a kérdése is. Amiként történt ez Hanák Tibor német nyelvű összefoglalásában. (Hanák 1990; Ehhez kapcsolódóan lásd: Mészáros 2006) Pontosabban: a német nyelv lehetővé tette számára, hogy ne tegyen különbséget a „magyar” és a „magyarországi” között. Itt ugyanaz történt, mint Tankó Béla két háború közötti angol nyelvű művében. (Tankó 1935) Tankó szerint magyar (értsd: Hungarian) filozófus mindenki, aki a középkortól kezdődően a huszadik századig említésre méltó filozófiai dolgozattal jelentkezett. Ugyanezek a „magyarok” Hanák szerint magyarországiak. Egyértelműbben: a magyar filozófia azonos a Magyarországon művelt filozófiával.

Mivel jómagam főként magyarul írtam az ilyen tárgyú dolgozataimat,[7] valahogyan meg kellett oldanom ezt a dilemmát. Ez pedig radikális volt, mert szembe ment az egész addigi filozófiatörténeti hagyománnyal, és „magyarországi filozófiának” nevezte el a 19. század végéig húzódó korszakot. (Mészáros 2000) A könyv bevezetőjében azzal a finomítással éltem, hogy a magyar filozófia elnevezés a 19. századdal kezdődően már korrekt, de a történet egészére nem alkalmazható. Döntésemnek két okát neveztem meg: Az egyiket akár nevezhetnénk kegyeletinek is, hiszen Erdélyire hivatkoztam. A második pedig a nyelvhasználatot, esetleg az egyes filozófusok nemzeti identitását érintette, tehát azt, hogy a magyarországi filozófia nyelve sokáig nem a magyar, hanem a latin, esetleg a német volt. A könyvem folytatásaként megjelent kétkötetes és a huszadik század filozófusait bemutató összefoglaló (Hell–Lendvai–Perecz 2000, 2001) már nem kellett, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel, mert a századfordulóra professzionalizálódott és intézményesült magyar filozófiát tárgyaló filozófiatörténet-írás csupán az emigránsok példáján keresztül szembesül a másnyelvűség tényével és a transznacionális összefüggésekkel.

Ez a filozófiatörténeti összefoglalóm már a magyarországi kollégákkal való konzultációkon is alapult, és a periodizációs megoldás is konszenzuális volt.[8] Ugyanakkor sem jómagam, sem pedig a konzultációba bevont személyek nem akadtak fenn azon, hogy a szemléletben bennmaradtak a 19. századból örökölt sémák: az elmaradottság és másodlagosság tézisének kritika nélküli elfogadása; a protestáns történetírók által privilegizált célértelmezés, azaz hogy a magyar filozófia célja az eredeti magyar filozófiai rendszer megalkotása; az egyezményes filozófia bizonyos fokú lekezelése; etc. Mindezek a problémák – most már többé-kevésbé tematizálva – felbukkantak abban a nemzetközinek tekinthető és interdiszciplináris kutatásban, amely főként az eredetiség és a recepció kérdéseit járta körül a magyar kultúrában. (Mester–Perecz 2004) Még a kutatást megelőzően több kutató is kifejtette a véleményét a magyar filozófiatörténet-írás állapotáról és lehetőségeiről. (Üres-e a kamra?, 2000) Úgy vélem, hogy ez volt az a pont, amikor új szempontok jelentek meg a filozófiatörténet-írásban, és amikor több átöröklött hagyományt kezdtünk átértékelni.

4. Az első kísérletek a kánon újrafogalmazására

És ez az átértékelés valóban több vágányon haladt, és többen vettünk részt benne. A személyes történet itt már összebogozódik másokéival. Természetesen most is a sajátomról tudok többet mondani, de azt már nem tudom leválasztani a többiről. Alighanem más nézetek is léteznek a 2000-es évek elején publikált dolgozatokban foglaltakról, az én olvasatomban azonban három témakör jelenik meg meghatározó módon: 1. A „nemzeti filozófia” kérdése. 2. Az egyezményes bölcselet és Szontagh szerepének az újraértékelése (és ezzel összefüggésben Erdélyi újrakondicionálása is a magyar filozófiatörténetben). 3. Az iskolai filozófia helyének kijelölése a magyarországi filozófia történetében.

A „nemzeti filozófia” kérdése formálisan ugyan összekapcsolódik azzal a problémakörrel, amelyet a „magyar” – „magyarországi” – „magyar nyelvű” kifejezésekkel próbálunk megnevezni, de valójában egy sokkal bonyolultabb és a magyar filozófia történetének meghatározó korszakával és jelenségével azonosítható. Ez pedig a nemzeti filozófiának a reformkorban kialakult és a 19. század végéig elhúzódó diskurzusformája, amelyet az adott korban az egyik oldalon az egyedül üdvözítő irányzatnak, a másik oldalon pedig a filozófiai jelleg feladásának tartottak releváns korabeli gondolkodók. A nemzeti filozófia problémájával először Perecz László foglalkozott. (Perecz 1992) És ő volt az, aki a témakört továbbgondolta, és akadémiai doktori értekezésben tetőzte be (Perecz 2008), és amelyben a huszadik századi szellemtörténeti irányzatig vitte el elemzését. Ezt a felfogást az opponensek közül a legegyértelműbben Mester Béla kérdőjelezte meg, jómagam kissé visszafogottabban viszonyultam hozzá, de a két vélemény közti hasonlóság így is megmutatkozott. Mester álláspontja úgy fogalmazható meg, hogy a nemzeti filozófia és a nemzetkarakterológia történetét el kell választani egymástól, mert egyrészt tárgyukat tekintve is más jelenségekről van szó, másrészt aktőreik is mások: az első esetben kanonizált filozófusok, a második esetben pedig nem. Valójában ez a mozzanat önmagában is árulkodó, és Mester koncepcióját erősíti, hiszen ha a nemzeti filozófia a 19. század uralkodó diskurzusa, akkor természetszerűleg saját szereplőit emeli be a kánonba. Jómagam amellett érveltem, hogy a nemzeti filozófia koncepciója Almási Balogh Pálnál fogalmazódik meg elsőként, és Szontaghon keresztül Alexander Bernát felfogásában tetőződik. Ezzel szemben Perecz egy más narratívában képzeli el ezt a történetet, de az ellentmondás a két felfogás között nem annyira éles, hiszen – és erről még szó lesz – az egyezményes bölcselet Erdélyi-féle bírálatáról ő maga is megjegyzi, hogy az is feltételez egyfajta kapcsolatot a nemzeti gondolkodás és a magyar hegeli filozófia között.

Mivel ebben az írásban felvállaltam a személyes hangot, engedtessék meg nekem az a vélemény, hogy a Perecz–Mester (Mészáros) szembenállás ebben a kérdésben nem éles, de mindenesetre érinti a kánon kérdését. Ebből a szempontból pedig az elmúlt kb. 15 évben többé-kevésbé elfogadottá vált az a nézet, hogy a nemzeti diskurzus egyértelmű kifejeződése az úgynevezett hosszú 19. században a nemzeti filozófia volt. Ennek az időszaknak a kezdetét és lezárását, másokkal egyetemben, a magyarországi Kant-vitával és Böhm rendszerének kiteljesedésével azonosítom. (Mészáros 2017, 824–825. p.) Mester az, aki több helyen is kifejtette, hogy a nemzeti filozófia (és a nemzeti filozófiák) kialakulása szorosan összefüggött a filozófiai nyilvánosság szerkezetváltásával, valamint a nyelvváltással. (Mester 2015, 2016) Ennek az ideáltipikus példája Magyarországon a Kant-vita volt, amelyen belül egyrészt elvált egymástól a vitázók latin és a magyar nyelvű produkciója, másrészt ez a kétnyelvűség más és más fórumokon jelent meg. A vitával párhuzamosan a magyar filozófia történetének egy jelentős fejezetévé vált a terminológia magyarítása. Ezek után, a reformkor elején már axiómaként kezelődik a magyarnyelvűség és a magyar filozófiának a kultúra modernizálásában játszott szerepe. Ami abban az időszakban – és Szontagh értelmezésében – kettős funkciót takart: egyrészt a feltételezett magyar nemzeti szellem és jelleg kifejezését, másrészt a magyar kultúra kultiválását. Ezt a kettős funkciót Mester a filozófiai élet nemzeti alapú megtervezésének, illetve a filozófiai alapú nemzettervezésnek nevezi.

Párhuzamosan a Perecz–Mester-értelmezéssel és részben -vitával jómagam megpróbáltam összefoglalni a szlovák szakmai közönség számára azt a folyamatot, amelyen belül a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban kialakult a nemzeti filozófia fogalma, és hogy ez a fogalom milyen értelmezéseket kapott a két kultúrában. (Mészáros 2004a-b, 2005) Ezzel valójában az volt a célom, hogy egy elkövetkező stádiumban elvégezhessem a magyar és a szlovák filozófia komparációját, azaz, hogy bizonyítsam: a nemzeti filozófiák csak egy kelet-közép-európai összefüggésrendszerben mutatják meg valódi arculatukat.

Mindez oda vezet bennünket, hogy némileg revideáljuk a magyar filozófiatörténet-írás némely toposzát. Elsősorban azt, hogy az egyezményes filozófia nem kuriózum volt, hanem a korra jellemző kezdeményezés. Másodsorban azt, hogy a magyar nemzeti filozófia által kialakított diskurzus keretezte azokat a vitákat, amelyek a nyugat-európai filozófiai eszmék recepcióját (Hegel-vita), illetve az eredetiség, valamint a filozófiai rendszerek lehetőségét illették. Vagyis el kell fogadnunk azt a tézist, hogy a 19. századi magyar filozófia fő eseményei és főszereplői valamiképpen beletartoznak ebbe a diskurzusba. És ezért ide kell sorolnunk Alexander Bernátot is, aki a század végén – utolsóként ebben a szellemben – a saját munkássága szemszögéből is fontosnak tartotta, hogy véleményt mondjon a magyar kultúra és a filozófia kapcsolatáról. No és természetesen ide sorolódik Böhm maga, aki a nemzeti filozófia inherens eszméjét, az eredeti magyar filozófiai rendszert kiépítette. Böhm a logikus végkifejlet, ugyanakkor ő az, aki megvalósította az átmenetet is a nemzeti filozófia eszméjén túllépő professzionális filozófiába.

Az egyezményes filozófiát a magyar filozófiatörténet-írás (jómagamat is beleszámítva) csaknem máig Erdélyi, majd pedig az Erdélyit az ún. haladó hagyományok közé soroló marxista történetírás szemszögéből értékelte – és értékelte alul. Azzal a nézettel, hogy ez a bölcselet a 19. század reprezentáns diskurzusának, a nemzetinek a része volt, és hogy Szontagh elméletében egy eredeti politikafilozófia jelenik meg, először Mester Béla jelentkezett. Mestert megelőzően csupán egy olyan tanulmányról van tudomásom, amelyik Szontagh filozófiáját szövegelemzésnek vetette alá, és kimutatta, hogy benne „két (egymással nem) egyezményes filozófia” tárható fel. (Kiss 1984, 35–42. p.) Valamint jómagam érveltem azzal, hogy Szontagh amellett, hogy elvetette a német spekulatív filozófiát, több gondolatot is átvett a Hegel által lenézett Friestől. (Mészáros 1995) Ezzel azonban csupán Szontagh epigon-jellegét támasztottam alá. Mester viszont alapjaiban kérdőjelezi meg a kánonban kialakult Szontagh-képet. (Mester 2006, 53–143. p.) A fent említett politikafilozófiai kezdeményezések mellett elsősorban azzal, hogy Szontaghot szembeállítja a korabeli iskolai filozófia rendszerfétisével, vagyis a kanti felfogás értelmében a philosophia in sensu cosmopolitico követőjeként és ápolójaként mutatja be. Másodsorban azzal – ami egyébként nem új felfedezés, de mindenesetre bővítés –, hogy Szontaghot a maga metafizikaellenességével besorolja a korabeli Hegel-vita összefüggésrendszerébe. Konkrétan ez azt jelenti, hogy Szontagh a kanti hagyományt követi, erősítve ezzel is azt a folyamatot, amely az evangélikus iskolai filozófiában indult a megelőző század végén, és a 19. század végére teljesedett ki a legerősebb magyar filozófiai tradícióban. Nem mellékes az sem, hogy Mester figyelmeztetése nyomán most már nem tekinthetjük az egyezményes filozófiát valamiféle egységes irányzatnak, esetleg iskolának, hiszen fő képviselői alaposan eltértek egymástól mind a metafizikai rendszerek megítélése, mind pedig a klasszikus német filozófia recepciója szempontjából. Szontagh megkaphatja méltó helyét az iskolai filozófiával szemben önállósuló nyilvános magyar filozófia történetében, mint a nemzeti diskurzus egyik fő képviselője.

Szontagh tevékenységének az újraértelmezése magával hozza Erdélyi átértékelését is. Erdélyi kemény kritikája az egyezményes filozófiáról azt eredményezte, hogy a filozófiatörténet-írásban meggyökerezett a felfogás kettejük kizárásos kapcsolatáról. Perecz László volt az, aki megbontotta a kánonnak ezt a kövét. Ő amellett érvelt, hogy Erdélyi, miközben bírálja az egyezményes bölcseletet, „bizonyos értelemben maga is a »nemzeti filozófia« hagyományának elkötelezettje marad: filozófiafogalma ugyanis közvetlen kapcsolatot tételez nemzet és filozófia – nemzetkarakter/nemzeti gondolkodás és bizonyos (tudniillik a hegeli) filozófia – között.” (Perecz 2004, 542. p.) Perecz szerint a különbség Szontagh és Erdélyi között egyrészt a nyelv funkcióinak a felfogásában, másrészt a nemzeti filozófia befogadó, illetve bezárkózó jellegében mutatkozik meg. A nyelvfilozófiai aspektus felfogását osztja Mester is (Mester 2014), aki Erdélyi szubsztancialista nyelvfelfogását említi Szontagh funkcionalista értelmezésével szemben. Erdélyi a magyar nyelv szelleméből kívánta kibontani a magyar filozófiát, míg Szontagh úgy vélte, hogy a nyelvnek pragmatikus szerepe van a filozófiai gondolatok kifejezésében. Valójában mindketten – a nemzeti filozófiát programként maga elé tűző Szontagh és a filozófia egyetemességét védő Erdélyi – ugyanannak a nemzeti diskurzusnak a részei. Demonstrálva ezzel a tételt, hogy az „uralkodó eszmékkel” szemben csakis ezeknek az eszméknek a határain belül, tehát szubverzív módon lehet felvenni a vitát.

Mint már az eddigiekből is kitűnt, Szontagh azzal is meg akarta alapozni a létrehozandó magyar bölcseletet, hogy kiűzi onnan a metafizikai rendszereket előtérbe helyező és ezért „nem életrevaló” iskolai filozófiát. Ugyanakkor a magyar filozófiatörténet-írás figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a filozófia kontinuális jelenléte Magyarországon – alapvetően a reformáció óta, és csaknem a 19. század utolsó harmadáig – az iskoláknak köszönhető. Vagyis az iskolai filozófia jellegének, funkcióinak és történetének a kutatása elkerülhetetlen ahhoz, hogy kiderítsük, a filozófia „in sensu scholastico” mikor és hogyan váltott át filozófia „in sensu cosmopolitico” formájúvá. Nem is szólva arról, hogy éppen az iskolai filozófia fő produktumainak, a tankönyveknek a jellege adhat választ arra az állandóan, újra és újra felbukkanó kérdésre, milyen mértékben volt a magyarországi filozófia „követő jellegű”, mennyire volt eredeti, vagy csupán a nyugat-európai eszméket recipiálta? Nem mellékesen éppen a filozófiatanárok működése szolgáltat rengeteg anyagot ahhoz a jelenleg gyakran tematizált kérdéshez, amely az identitást célozza meg. Hiszen a nemzeti identitást gyakran felülírták a lokális, a felekezeti vagy internacionális identitások. De az iskolai filozófia történetének feltárása más módszertani problémákat is felvetett: elsősorban azt, hogy ez a történet csakis az egyháztörténet és az iskolatörténet koordinátarendszerén belül ragadható meg. Magyarán szólva: egyrészt ez nem „tiszta” filozófiatörténet, hanem inkább eszmetörténet, másrészt azt, hogy a magyarországi iskolai filozófia egész meghatározó korszaka alatt felekezeti jellegű volt. Legalábbis ez derült ki számomra akkor, amikor feltérképeztem a felső-magyarországi iskolai filozófia[9] állapotát a 16. századdal kezdődően a történelmi Magyarország felbomlásáig. (Mészáros 2003, 2008) Most már tudom, hogy ennek a témakörnek a megnyitása más megvilágításba helyezte számomra – és talán mások számára is – a magyarországi filozófia történetének néhány mozzanatát, és ezzel hozzájárult a kánon tisztázásához is.

Ez a tisztázás segített abban, hogy elvégezhessek egy magam elé régebben kitűzött feladatot: megírni a magyar filozófia történetét szlovákul. Ami nemcsak azt jelentette, hogy a történetet egy másik nyelven adom elő, hanem – és főként – azt is, hogy szlovák értelem-összefüggésekbe helyezhessem azokat a jelenségeket, amelyek a magyar kultúrában szocializálódottak számára egyértelműek, de egy másik – paradox módon: egy közeli – kultúrában mozgó emberek számára nem azok. Ehhez nagyban segítségemre volt a fent már idézett cikksorozatom a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írás „evidenciáiról”, valamint az, hogy közben belekotnyeleskedtem a szlovák filozófia történetébe is, nem utolsósorban pedig az, hogy a nemzeti filozófia felfogásában már készen volt a Perecz–Mester-féle innovációs séma. Ez a könyvem (Mészáros 2013) tehát nemcsak szerkezetében, hanem részben felfogásában is különbözik a megelőző, magyar nyelvű feldolgozásomtól. A szerkezeti főként azt jelenti, hogy a 19. század végéig befogóan külön részekben tárgyalom az iskolai filozófia történetét. A felfogásbeli pedig az, hogy a magyar filozófia történetét három, egymástól elkülönülő, de egymásból fakadó részre osztottam: a felvilágosodás és a Kant-vita előtti „előtörténetre”, a 19. század utolsó harmadáig terjedő korszakra, amikorra ez a filozófia teljesen intézményesült és akadémikussá vált, valamint az ezt követő időszakra.

5. Második kísérlet a kánon átfogalmazására

Ebbe az irányba néhány irodalomtudományi elmélet filozófiatörténeti alkalmazhatóságának feltételezése mellett ismét Perecz Laci egy tanulmánya adta meg a lökést. (Perecz 2003) Ez a tanulmány egy plágiumügyről szól, de valójában, ahogyan azt Perecz is kiemeli, tudománymódszertani kérdésről volt szó benne. Arról, hogy egy publikáció elbírálásánál mik a tudományosság kritériumai. A végkövetkeztetés tézise a következő: a vitában az iskolafilozófiai és az iskolai filozófián túli filozófiaértelmezés ütközött egymással. Az itt felhozott Pauer–Kármán-vita előtt tíz évvel már Böhm is plágiummal vádolta meg Pauert, és felveti azt, hogy az excerptumok ideje már lejárt az iskolai filozófiában is. Sőt, ha még jobban visszamegyünk az időben, és kitekintünk a Monarchia iskolai filozófiájára is, akkor találkozunk a híres-hírhedt Zimmermann-üggyel, amelynek volt magyar vonatkozása is, hiszen Zimmermann gimnáziumoknak szánt filozófia-tankönyvét magyarra is lefordították. (Mészáros 2014, 179–204. p.)

Hova mutatnak ezek a viták? Elsősorban oda, hogy a magyar filozófia eljutott addig a pontig, amikor az iskolai filozófia elveszítette korábbi szerepét, és a nyilvános filozófiával szemben, amely az eredetiséget helyezi előtérbe, háttérbe szorult. Azok után, hogy a filozófia Magyarországon emancipálódott a vallással szemben, kialakította saját intézményrendszerét, és képessé vált arra, hogy reprodukálja saját létét, elszakította a köldökzsinórt, amelyik az iskolai filozófiához kötötte. Vagyis azok a diskurzusformák is elveszítették meghatározó szerepüket, amelyek az iskolai filozófiához kapcsolódtak. Közülük a legfontosabb, a felekezeti jelleg, amely három évszázadon keresztül kimutatható volt, lassan eloszlott. Másodsorban az is kiderült, hogy egy intertextuális probléma – a pretextus és a poszttextus viszonya – teljesen más megoldást nyer az iskolai filozófiában, és mást a nyilvános filozófiában. Azaz: kulcsot kaptunk az eredetiség kérdésének a megválaszolásához. Az a probléma, amelyet elsőként Almási Balogh fogalmazott meg, majd pedig Erdélyi gondolt tovább, és ami „lemaradás-szindrómaként” kísértett a magyar filozófiában és filozófiatörténet-írásban,[10] valójában szertefoszlott. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar filozófia egyidejűvé vált az európai filozófiával, mert ugyanazokat a kritériumokat kezdte támasztani a filozófiai szövegekkel szemben, mint bárhol, az ún. nagy filozófiai nemzeteknél.

Ha tovább sarkítom ezt a kettős kérdést, akkor eljutok ahhoz a kemény állításhoz, hogy a magyar filozófiatörténet-írás már részben elhagyhatja az irodalomtörténet-írás sablonjait, mert inherens kritériumokat kapott a periodizációhoz. Egyrészt ott van a Kant-vita, amelyben gyökerezik a sajátságos magyar filozófia, másrészt pedig adva van az iskolai filozófia háttérbe szorulása, mint a professzionális és nemzetek feletti filozofálás hegemóniájának a kezdete.

De azért még messze van Kánaán. Hiszen nagyon sok olyan módszertani jellegű kérdést kell még megválaszolnunk, amelyek érinthetik a kánon jellegét, de főként a szemléletünket változtathatják meg. Még mindig élnek a filozófiatörténet-írásban a klasszikus (pozitivista) alapú komparatisztika elvei. Ami nem hiba, sőt, előny, ha a filológiai pontosságról és megbízhatóságról van szó. De már Joó Tibor is tudta, hogy a pozitivista adatgyűjtést valamiféle szintézisnek kell követnie. No de milyen módszerekkel juthatunk el a szintézisig?

Feltételezésem szerint – amely feltételezést részben alá is támasztottam (Mészáros 2014) – három megoldás kínálkozik. Az első arra vonatkozik, hogy a filozófia társadalmi kontextusait, az egyes gondolkodók társadalmi státuszát és a politikai hatalom beavatkozásait, valamint az azokkal szembeni ellenállás formáit kielemezzük, de közben túllépjünk a pozitivizmus és a marxizmus társadalmi meghatározottság felfogásain. Ehhez jó segítséget nyújthatnak az újhistorizmus és a posztkoloniális elméletek fogalmai. Gondolok például az újhistorizmus elvére, miszerint a kulturális térben egymástól elválaszthatatlanul áramlanak filozófiai és nem filozófiai szövegek, és hogy a szövegeknek ez az együttléte nemcsak azt mutatja, milyen társadalmi hatást váltanak ki, hanem lehetővé teszi azt is, hogy felderítsük az adott filozófiai irányzat vagy mozgalom valódi jellegét. A posztkoloniális elmélet szubaltern fogalma, vagy a kulturális hibriditás értelmezése pedig értelmezési keretet nyújt a magyarországi filozófusok státuszának és identitásának elemzéséhez, amely nem mellékes kérdés a magyarországi filozófia korábbi korainak feltárásakor. Ami aztán elvisz bennünket az újhistorizmus szubverzió fogalmához. Tudjuk, persze, hogy a szubverzív viszonyulás elválaszthatatlan a mindenkori hatalom containment-jétől, vagyis azoktól a formalizált vagy informális eljárásmódoktól, amelyek helyükre teszik a szubverzív akciókat. A magyar filozófia története azonban nem zárja ki azokat az eseteket sem, amikor bizonyos kezdeményezések a saját céljaik megvalósításához éppenséggel a hatalom containment-jéhez való viszonylagos hasonulást alkalmazták. Gondoljunk arra, ahogyan például Szontagh és az ő oldalán álló vitatársakkal együtt – kihasználva a Monarchia hivatalos Hegel-ellenességét – a magyar hegeliánusok elutasításával kötötte össze a sajátságos nemzeti filozófia megvalósítását. És ezzel nemcsak egy konkurens irányzatot állított félre időlegesen, hanem megvédte magát a politikai hatalom preferálta filozófiával, a herbartizmussal szemben is. Vagyis a containment hallgatólagos elfogadásával valójában egy szubverzív tettet hajtott végre.

A második feladat a már fentebb jelzett átvétel-kérdésben csomósodik össze. Valójában azt kell tisztáznunk, hogy az idegen gondolatok átvétele és átültetése a magyar filozófia összefüggésrendszerébe mennyiben jelent egyszerű mechanikus másolást (ezzel együtt az eredetiség elvesztését), alkotó alkalmazást (tehát a belső összefüggések figyelembevételét), esetleg az illető irányzat centrumával való egyidejű együttműködést. Az átvétel – ideáltipikus esetben – a pretextus és a poszttextus azonosságát nyújtja, amely a bevallott fordítás esetében teljesen korrekt eljárás, a szerző személyének elhallgatása vagy elfedése esetében azonban plágiumnak nyilvánul. A parafrázison alapuló rekonstrukciós eljárás határesetként fogható fel, mert ha feltárja a szerző személyét, akkor interpretációként is felfoghatjuk, ha azonban elfedi, akkor az iskolai filozófia hagyományai alapján excerpálásnak, a tudományosság és az eredetiség követelményei nyomán plágiumnak kell neveznünk. A filozófiai eszmék appropriációja, ha az nem egyszerű eltulajdonításon alapul, akkor kettős formát ölthet: ha egy pedagógiai célokat szolgáló feldolgozást céloz meg, akkor kompilációként működik, ha pedig egy már megelőzően létező rendszerbe illeszti be ezeket a gondolatokat, és ezzel új összefüggéseket kreál, inkorporálásnak tekinthető. Vagyis nem elegendő, ha a filozófiatörténet-írás megállapítja az illető magyar gondolkodónak egy filozófiai mintától való függését, és ezzel besorolja ezt a gondolkodót valamelyik táborba, hanem a függés minőségével is foglalkoznunk kell. Ezáltal ugyanis bizonyos, a periodizációt érintő, és már fentebb leírt temporális kérdések is megválaszolhatókká válnak.

És ezzel már el is jutottunk a harmadik feladathoz, egy monarchiabeli komparáció szükségéig. Tehát oda, hogy ezentúl ne csak önmagában kezeljük a magyar filozófiát (gondolok itt főként a huszadik század előtti korszakokra), hanem vessük össze a kelet-közép-európai filozófiák trajektóriumait.[11] Ezen belül aztán terítékre kerülhetnek olyan kérdések, amelyek pl. arra is irányulhatnak, hogy miként lehetséges a monarchiabeli hivatalos Hegel-tiltás mellett az, hogy a lengyelek és a szlovákok Hegelre hivatkozva fogalmazzák meg saját nemzeti filozófiájuk alapelveit, míg a magyar filozófia éppen az ellenkező lépést teszi meg. A csehek pedig egyszerűen átlépnek Hegelen, és Bolzano révén nemes egyszerűséggel visszanyúlnak Leibnizhez, átugorva így a teljes német klasszikus filozófiát, és megalapozva a huszadik századi formális logikát. Vagy rákérdezhetünk arra is, miért fogékony a 19. századi lengyel és szlovák gondolkodás a messianizmusra, míg a magyar, az osztrák és a cseh filozófia immunis vele szemben. Esetleg kielemezhetjük, miért válik az ún. közvetlen megismerés témája a szlovákoknál metafizikaivá, a magyaroknál viszont megmarad ismeretelméleti és gyakorlati szinten? A problémák köre ennél tágabb. Az azonban leszögezhető, hogy megoldásuk választ ad a magyar filozófia történetének sajátosságaira is.

Miután idáig legöngyölődött előttem a Nagy Tekercs, megváltozott előttem a magyar filozófia története is. Amit eddig a kezdetektől kiindulva többé-kevésbé kontinuális történésnek véltem látni, egyszeriben bizonyos diskurzusok egymásmellettiségében mutatkozott meg addig a pontig, ahol némely diskurzus elhalványult vagy eltűnt, és egy transznacionális diskurzus hegemóniájába nőtt át. Ahogyan azt az akadémiai székfoglalómban előadtam,[12] a magyar filozófia alapvetően leírható az iskolai filozófia versus nyilvános filozófia kettősségében, ahol is az iskolai filozófián belül lokális, felekezeti és internacionalista diskurzus is megkülönböztethető, a nyilvános filozófia pedig a nemzeti filozófia formájában, valamint az akadémikus és a transznacionális diskurzuson keresztül nyilvánul(t) meg. Ha a saját történetírói pályámat nézem, akkor kitűnik, hogy egy lokális témával kezdtem, ahonnan eljutottam odáig, hogy ez a lokális jelenség a magyar filozófia történetének egyfajta diskurzusává vált, és besorolódott a többi közé. Ezek közül a diskurzusok közül a legnagyobb figyelmet a már felsorolt dolgozataimban tárgyalt témáknak szenteltem: iskolai filozófia, felekezeti filozófiák kapcsolatai, regionális (felső-magyarországi) filozófia, nemzeti filozófia. A felső-magyarországi filozófia alaposabb jellemzését, a főbb irányzatok és szerzők bemutatásával aztán egy külön tanulmányban vázoltam fel. (Lásd: Mészáros 2020) Ebből is kitűnik, hogy azok a diskurzusformák, amelyek a tizenkilencedik század végére etablálódtak Magyarországon (akadémikus filozófia, transznacionális diskurzus), már túl vannak az általam tárgyalt témakörökön. Vagyis másvalakik illetékesek ezek feldolgozásának a bemutatásában.

Most úgy vélem – most, mert nem tudom, hogy meddig fog még göngyölődni a Tekercs –, hogy a magyar filozófia történetének kutatásában az elmúlt negyedszázadban, vagyis 1992 óta sok történt. Több, mint a megelőző korszakban. Ennek ellenére érvényes az, amit Perecz László szokott gyakran ismételgetni: messze vagyunk a magyar irodalomtörténet-írás állapotától, mert hiányoznak a szakterületek, a bibliográfiák és a kézikönyvek. Én mindehhez azt tenném hozzá, hogy hiányoznak a módszertani viták is. Sőt, ezekben látom a továbblépés egy fontos irányát.

De talán megvárom a Nagy Tekercs következő sorait.

Irodalom

Beöthy Ottó 1979. A hegeli tanok magyarországi történetéhez (1818–1844). Magyar Filozófiai Szemle, 3–4. sz. 249–300. p.

Diderot, Denis 2003. Mindenmindegy Jakab meg a gazdája (ford. Bartócz Ilona). Kolozsvár, Kriterion Kiadó.

Hanák Tibor 1990. Geschichte der Philosophie in Ungarn, München.

Hell Judit–Lendvai L. Ferenc–Perecz László: Magyar filozófia a XX. században, I–II. Budapest, Áron Kiadó.

Horkay László 1970. A hegeli viták szerepe az egységes magyar filozófiai műnyelv kialakításában. Magyar Filozófiai Szemle, 5. sz. 925–935. p.

Kiséry András 2015. Hajnal és Thienemann láthatatlan kollégiuma. A tudomány hálózatai, a német szociológia és a kommunikáció egyetemi kutatása Magyarországon 1930 körül. In Neumer Katalin (szerk.): Médiák és váltások. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Központ.

Kiss Endre 1984. A magyar filozófia fő irányai a szabadságharc bukásától a kiegyezésig. Magyar Filozófiai Szemle, 1–2. sz. 26–70. p.

Mester Béla–Perecz László (szerk.) 2004. Közelítések a magyar filozófia történetéhez. Magyarország és a modernitás. Budapest, Áron Kiadó.

Mester Béla 2006. Magyar philosophia. A szenvedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig. Kolozsvár–Szeged, Pro Philosophia.

Mester, Béla 2010. A comparative Historiography of the Hungarian and Slovakian National Philosophies: A Central European Case. LIMES, Vol. 3. No. 1. 13. p.

Mester, Béla 2012. Toward a Central-European Comparative History of Philosophy: After Chimaerae of National Philosophies – the Hungarian Case. SYNTHESIS PHILOSOPHICA, 27, 2. 269–283. p.

Mester Béla 2014. Erdélyi János és a magyar filozófia nyelve. Irodalomtörténeti Közlemények, 4. sz. 507–518. p.

Mester Béla 2015. A „nemzeti filozófia” virágkora és bukása a 19. századi magyar kultúrában. In Neumer Katalin (szerk.): Identitások és váltások. Budapest, Gondolat Kiadó, 93–116. p.

Mester Béla 2016. A 19. századi nemzet mint filozófiai program. In Hörcher FerencLajtai MátyásMester Béla (szerk.): Nemzet, faj, kultúra a hosszú 19. században Magyarországon és Európában. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 71–90. p.

Mészáros András 1980. Vandrák András filozófiai rendszere, Pozsony, Madách Kiadó.

Mészáros András 1994. A marginalitás szelíd bája. Pozsony, Kalligram.

Mészáros, András 1995. Jakob Friedrich Fries hatása a magyarországi filozófiára. Magyar Filozófiai Szemle, 3–4, 481–498. p.

Mészáros András 2000. A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. Pozsony, Kalligram.

Mészáros András 2003. A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona, Pozsony, Kalligram; Ennek a kötetnek a kibővített (142 közben beazonosított filozófiatanár neve) és szerkezetében átdolgozott szlovák kiadása: Školská filozofia v bývalom Hornom Uhorsku. Bratislava, Veda, 2008.

Mészáros, Ondrej 2004a. Evidencie a kvázi-evidencie v historiografii tzv. národnej filozofie (o pojme národnej filozofie v maďarskom myslení). Filozofia, 6. sz. 385–400. p.

Mészáros, Ondrej 2004b. Evidencie a kvázi-evidencie v historiografii tzv. národnej filozofie (o pojme národnej filozofie v maďarskom myslení). Filozofia, 7. sz. 467–481. p.

Mészáros, Ondrej 2005. Evidencie a kvázi-evidencie v historiografii tzv. národnej filozofie (národná filozofia v slovenskom myslení a pokus o riešenie problému). Filozofia, 10. sz. 784–795. p.

Mészáros András 2006. „Magyar filozófia = Magyarországon művelt filozófia”. Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán. In Veres Ildikó (szerk.): Megidézett reneszánsz. Hanák Tibor emlékkötet. Miskolc, 109–118. p.

Mészáros, Ondrej 2013. Dejiny maďarskej filozofie. Bratislava, Veda.

Mészáros András 2014. Széttartó párhuzamok. Pozsony, Kalligram.

Mészáros András 2015. Lehetséges-e a magyar filozófia történetének szinoptikus szemlélete? In Dénes Iván Zoltán (szerk.): A magyar történetírás kánonjai. Budapest, Ráció Kiadó, 214–225. p.

Mészáros András 2017. Diskurzusmodellek a magyarországi filozófia történetében. Magyar Tudomány, 178. évf. 7. sz. 819–827. p.

Mészáros András 2020. A filozófia Felső-Magyarországon. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 22. évf. 3. sz. 3–33. p.

Perecz László 1992. A nemzeti filozófia születése (Egy 1847-es akadémiai vitáról). Gond, 1. évf. 2. sz. 29–35. p.

Perecz László 2003. Túl az iskolafilozófián: A Pauer – Kármán-vitáról. In Mészáros András (szerk.): Iskolai filozófia Magyarországon a XVI–XIX. században. Pozsony, Kalligram–Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 145–152. p.

Perecz László 2004. „Nemzeti filozófia”: saját vagy idegen? Erdélyi János és a „magyar filozófia” gondolata. Irodalomtörténeti Közlemények, 5–6. sz.

Perecz László 2008. Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. Budapest, Argumentum Kiadó.

Tankó Béla 1935. Hungarian Philosophy. In Acta Litterarum ac Scientiarum reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephiane. Sectio: Philosophia. Szeged, Tom. V. Fasc. 3. 119-136.

Tordai Zádor 1962. A magyar kartezianizmus történetének vázlata. Magyar Filozófiai Szemle, 6. sz. 54–79. p.

Üres-e a kamra? Körkérdés a magyar filozófiai hagyományról. Magyar Tudomány, 2000/8.

A gender és az etnikum hatása az etnikai kisebbségi nők lehetőségeire Szerbia felsőoktatási rendszerében

1. Bevezetés

A felsőoktatás jelentős szerepet játszik a férfiak társadalmi nemi szempontú privilégiumainak megteremtésében és reprodukciójában, valamint a nők alárendelt helyzetének megszilárdításában. (Cotterill–Letherby 2005, 109–113. p.) A diszkrimináció az egyik oka annak, hogy a nők a professzori pozíciókban kevesebbet publikálnak, és kevesebbet is keresnek, mint a férfiak. (Mercer 2013, 125–134. p.) A statisztikák azt mutatják, hogy bár egyre több nő és férfi szerez egyetemi tanári végzettséget, a férfiakhoz képest szignifikánsan több nő tűnik el a karrierje csúcsán, ami azt jelenti, hogy a felsőoktatási rendszerben a nők üvegplafonba ütköznek. (Niegel 2014, 54–55. p.) A legmagasabb beosztású női kutatók száma alacsony, mivel a döntéshozói pozícióban lévő nőknek hatékonyan kell összeegyeztetniük a következő kulcsfontosságú tényezőket: a családi kötelezettségeik ellátását, a családjuk támogatását, a kollégákkal való baráti viszonyok ápolását és a vezetőséggel való együttműködést. (Shahtalebi–Yarmohammadian–Sima 2011, 3644–3647. p.) A tudományos kiválóság a siker egyik kulcstényezőjeként jelenik meg, amely a tisztán meritokratikus rendszer előfeltételeként szolgálhat. A meritokrácia paradigmaként mutatkozik meg az akadémia felépítésének megértésében, (Śliwa–Johansson 2013, 838. p.) a nemek közötti egyenlőség szempontjából a tudományos kiválóság ugyanakkor nagyon relatív kategória, mivel a nők társadalmi hátránnyal indulnak. (Pető 2013, 550–565. p.) Az egyetemi karrier és a családi élet közötti egyensúly megteremtésének feladata alacsonyabb tudományos produkciót (Acker–Armenti 2004, 3–24. p.) eredményez, és ez leginkább nőket érintő probléma. Minél magasabb tudományos fokozattal rendelkező oktatókat vizsgálunk, annál kevesebb lesz közöttük a nő – ez azt is jelenti, hogy több női tanársegéd van, mint női professzor. (Blagojević 2015) A társadalom különböző jegyei, így az osztály, a rassz és az etnicitás általában bizonyos paraméterekkel rendelkeznek, (Yuval-Davis 2006, 199. p.) és úgy tekintünk rájuk, mint a biológiai sors következményeire, amelyek a rétegeződéshez kapcsolódnak és a személyes tulajdonságok genetikai készletei. (Cohen 1988, 9–118. p.) Az etnikai kisebbségek egyetemi oktatói körökben való képviseletét kutatva kitűnik, hogy a kisebbség többséghez viszonyított számarányához képest is kevesebb tanár kerül ki közülük, (Lendák-Kabók 2015, 139–156. p.) és a döntéshozói pozíciók elérésének lehetősége is nagyobb kihívást jelent számukra. Amikor a szerb felsőoktatási rendszerben etnikai kisebbségi nőkről beszélünk, két kategória metszi egymást: a társadalmi nem és az etnikai hovatartozás. Az Újvidéki Egyetem tizennyolc rektora közül három volt nő, de egyikük sem tartozott nemzeti kisebbséghez. (Savić 2015) A kisebbségi nők azonban láthatatlan, de fontos szerepet töltenek be az etnikai közösségükben: Yuval-Davis azzal érvel, hogy a nők feladata az etnikai és nemzeti kollektív csoportok reprodukciója, (Yuval-Davis1996, 17. p.) más szóval a kisebbségi nőkre (Korać 1996, 133–143. p.) a nemzeti identitás „kapuőri” (gatekeeping) szerepe hárul. Acker és Armenti (Acker–Armenti 2004) szerint a kisebbségi csoporthoz tartozó nők úgy érzik, hogy további nyomásnak vannak kitéve a Tierney és Bensimon által a kulturális adózásnak (cultural taxation) nevezett jelenség következtében. A kulturális adózás azt jelenti, hogy a tudományos életben a siker mellett a kisebbségi közösségek akadémikusai további elvárásokkal és nehézségekkel is szembesülnek a közösségükből származó hallgatók mentorálása és támogatása során. (Tierney–Bensimon 1996) Ezen túlmenően küzdenek a másságukkal (Spivak 1985, 247–272. p.), amely a maihoz képest a jugoszláviai kommunista korszakban eltérő jellegű volt, ugyanis a kvótarendszernek köszönhetően profitálhattak belőle. (Miladinović 2003, 33–60. p.) Maran (Maran 2013, 229–238. p.) szerint a kisebbségi közösségek tagjai kisebbségi komplexussal küzdenek, ami befolyásolja az identitásukat. Maran egy bizonyos mértékű alacsonyabbrendűségi jelenséget kapcsol ehhez, amely azon a gondolaton alapszik, hogy egy adott személy egy másik embercsoporthoz tartozik.[1] Az interszekcionális perspektíva bemutatásával arra törekszem, hogy áthidaljam a szakadékot az akadémiai közösségekkel foglalkozó irodalomban eddig kidolgozott két különféle megközelítés, a gender és az etnikai kisebbségi kérdések között. A tanulmányban azt vizsgálom, hogy Szerbia felsőoktatási rendszerén belül a nemzeti kisebbségi nők építhetnek-e karriert, ezt követően továbbra is színvonalas tudományos úton maradhatnak-e, illetve hogyan tudnak döntéshozói pozíciókat elérni az akadémiai közösségben. A szerbiai felsőoktatási rendszerben a magyar, a szlovák és a román etnikai kisebbségi nők helyzetét korábban nem vizsgálták, a dolgozatom tehát fel kívánja tárni a küzdelmeiket és a lehetőségeiket. Bemutatom továbbá a szerb felsőoktatásban fennálló patriarchális értékrendszert is, amelyben a női interjúalanyok egyensúlyozni próbálnak, az elemzett narratív stratégiákon keresztül pedig igazolják a döntéseiket, vagy magyarázzák a helyzetüket és motiváltságuk hiányát.

2. Elméleti kiindulópontok

A kelet-európai országok közvetlenül a kommunista diktatúrák utáni függetlenedésüket követően hasonló helyzetbe kerültek, mint a harmadik világ országai. Három fő párhuzam fedezhető fel közöttük: (1) gyarmati örökséggel kell élniük; (2) olyan gazdasági rendben kell megszerezniük a függetlenségüket, amely megkülönbözteti a kevésbé iparosodott országokat; (3) marginális pozícióban vannak a politikai, gazdasági és technológiai hatalom központjaihoz képest. (Sardar–Davies 1992, 150. p.) Utóbbi állítás különösen érdekes a kelet-európai nők szempontjából, akiket a tranzíció érintett vagy még mindig érint. A kommunista örökséggel rendelkező kelet-európai társadalmakban általánosan jellemző a munkaerő alulfizetettsége, különösen azokban az ágazatokban, amelyekben eleve magasabb a nők foglalkoztatottsága, valamint a háztartásvezetés időigényessége is jobban felemészti erejüket a férfiakéhoz képest. (Blagojević 2009, 43. p.) Az észtországi orosz anyanyelvű nőkről szóló kutatások azt sugallják, hogy az etnicitás és a társadalmi nem keresztezik egymást, és ennek eredményeként az etnikai kisebbségi orosz nők az észt munkaerőpiacon a legalacsonyabban fizetett munkákat végzik, (Aavik 2013, 203–224. p.) ezzel kapcsolatban még figyelemre érdemes, hogy nem a társadalmi nemüket tekintik a diszkrimináció fő forrásának, hanem az etnikai hovatartozásukat. (Aavik 2013)

3. A gender és az etnikum a felsőoktatásban: a kelet-európai perspektíva

3.1. A társadalmi nem a felsőoktatásban

A nemek közötti egyenlőség a felsőoktatásban két egymással ellentétes irányból közelíthető meg. Egyrészt a „hasonlóság” elve alapján: a nők ugyanolyan szintű oktatáshoz, szakképesítéshez és jövedelemhez juthatnak hozzá, mint a férfiak. A másik a „különbség” elve: a nőkkel kapcsolatos konkrét perspektívák vagy gyakorlati formák értékelése, például a nők tanulmányainak vizsgálati területként való létrehozása, vagy a tanítás feminista megközelítéseinek kidolgozása, amelyek kiemelik a tanulók és a tanárok társadalmi helyzetét. (Unterhalter 2006, 621. p.) Annak ellenére, hogy Szerbiában a nők ugyanolyan szintű képzésben részesülnek, mint a férfiak, Blagojević állítása szerint jellemző a horizontális szegregáció, amely egyes tudományok feminizációjában, más területeken (pl. a számítástechnikában) pedig a nők jóval kisebb számarányában mutatkozik meg. Feltételezhető tehát, hogy a különböző tudományok különböző mértékben „nyitottak” a nők számára, ezért ha a nők karriert építenek azokban a tudományágakban, amelyek „nyitottabbak feléjük”, általában kevesebb akadállyal szembesülnek, mint ellenkező esetben. (Blagojević 2009, 111. p.) A kelet-európai női kutatók gyakran tájékozatlanok a nemek közötti egyenlőség terén elért legújabb fejleményeket illetően, ezért a tudományos intézményeikben uralkodó általánosan rossz körülményekről beszélnek. Gyakran nem értik a társadalmi marginalizáció és a gender szempontú kirekesztés jelenségeit. (Blagojević 2009, 110. p.) Annak ellenére, hogy a felsőoktatási intézményekben kedvezőtlen feltételek uralkodnak, az ott dolgozó nők száma egyre növekszik. A női kutatók létszámnövekedésének az lehet az oka, hogy a férfiak betöltik az ipar kínálta, jobban fizetett munkahelyeket, és elhagyják az akadémiai pozícióikat, vagy egyáltalán nem is érdeklődnek ezek iránt.[2]

3.2. Az etnikum kérdése a felsőoktatásban

Az egyetemi tanulmányok valószínűleg nem jelentenek azonos élményt, és a jutalmazási rendszer sem lesz mindenki számára azonos mértékben elfogadható. (Reay–Davies–David–Ball 2001, 855–874. [871. p.]) Az etnikai kisebbségi közösségek tagjainak életében esetenként töréspontot jelent a felsőoktatási képzés és a karrierépítés, (Ball–Reay–David 2002, 333–357. p.) különösen azért, mert nem az anyanyelvükön kell tanulniuk. Az anyanyelven történő oktatás döntő jelentőségű a nemzeti identitás megőrzésében, és ezt egyre inkább hangsúlyozzák a többnyelvű régiókban, mivel az anyanyelv tanulása javítja az általános iskolások eredményeit. (Seid 2016, 21–38. p.) Az anyanyelv megőrzésében fontos szerepet tölt be az anyanyelvű oktatás, hiszen a nyelvi mellett etnikai dimenzióval is rendelkezik, a „képzelt közösségi jövő” az anyanyelv használatának biztosítását feltételezi. (Papp 2015, 51. p.) Az etnikai kisebbségek ezért általában törekszenek az anyanyelvi oktatás valamilyen intézményesült formájának kialakítására, egyszersmind saját nyelvük iskolai használatára, mivel ebben a közösséget fenyegető nyelvi asszimiláció megakadályozásának vagy mérséklődésének eszközét is látják. (Papp 2015, 51. p.) Romániában kiterjedt magyar nyelvű általános és középfokú oktatás folyik, a magyar kisebbségi közösség oktatásának középpontjában pedig a felsőoktatás bővítése áll. (Kyriazi 2018, 412–433. p.) Annak ellenére, hogy a magyar etnikai kisebbségnek egyetemi szinten is lehetősége van az anyanyelvén tanulni, nem volt könnyű anyanyelvi egyetemet létrehozni. Egy államilag finanszírozott, különálló magyar egyetem megalapítása problematikussá vált mind a régóta fennálló többségi ellenzék, mind pedig a kisebbségi belső nézeteltérések szempontjából. (Kyriazi 2016)

Szerbiában az egyetemi hallgatók csak néhány szakon tanulhatnak a saját, kisebbségi anyanyelvükön,[3] és nincsenek kisebbségi nyelveken működő egyetemek[4] sem. A kisebbségi nyelveken folyó általános és középfokú oktatás bizonyos jövőbeli kockázatot jelenthet az etnikai kisebbségek tagjai számára, a tantervek ugyanis heti szinten csupán néhány órányit írnak elő a szerb mint környezetnyelv tanítására. Mindez kiegyensúlyozatlan kétnyelvű generációkat generál, amelyeket a szerb nyelv nagyon alacsony szintű ismerete jellemez. (Filipović–Vučo–Đurić 2007, 222–242. p.) Az etnikai kisebbségi fiatalok tehát a szerb nyelv megfelelő ismerete híján nehézségekbe ütköznek egyetemi képzésük és/vagy a megfelelő munkahely megtalálása során. (Filipović–Vučo–Đurić 2007) Először át kell küzdeniük magukat a nyelvi akadályokon, azaz tanulmányaik/munkájuk megkezdésével párhuzamosan el kell sajátítaniuk a szerb nyelvet, ami plusz időt, erőfeszítést és áldozatot igényel a részükről. (Lendák-Kabók 2017, 77–93. p.) Korábbi kutatások megerősítették, hogy a többségi nyelv hangsúlyos használata komoly hatást gyakorolhat azoknak a munkakörnyezetére (pl. a munkatapasztalat, a teljesítményértékelés, a feladatkiosztás terén), akik munkájuk közben nem az anyanyelvükön kommunikálnak, valamint a nyelvi tényező befolyásolja karrierjük fejlődését (az előmenetelt és az azzal való elégedettséget) is. (Russo–Islam–Koyuncu 2017, 507–520. p.) A nyelvi nehézségek miatt nagyon kevés kisebbségi hallgató képes karriert építeni a felsőoktatásban. A szocialista Jugoszláviában ez nem így volt, mert a Kommunista Párt megértette,[5] hogy egy ilyen sokszínű népességgel rendelkező ország sikeres működtetése érdekében rendkívül fontos tiszteletben tartani az etnikai kvótákat, azaz az állami és a katonai tisztviselők, az egyetemi tanárok, illetve a kisebbségi és a többségi etnikai csoportok százalékos arányai megfeleltek a népesség nemzeti struktúrájának. (Miladinović 2003, 39. p.) Ma csupán az egyre fogyatkozó kisebbségi tudományos elittel vethetünk számot, de kétségtelen, hogy létezik egy vajdasági tudományosság, „amelynek művelői körébe beletartoznak mindazok, akik e térségről és azon belül a magyarokat érintő kérdésekről írnak, függetlenül akár attól is, milyen nyelven teszik ezt”. (Papp 2016, 35–48. p.)

4. A nők karrierje és vezetői pozícióik a felsőoktatásban

Bourdieu és Wacquant (Bourdieu–Wacquant 1992) azzal érvelnek, hogy a hatalom téves elismerésen keresztül működik, amikor a kulturális kiváltságokat és hatalmat inkább tulajdonítottnak vesszük, s ezért természetesnek és legitimnek tekintjük, mintsem hogy kiérdemeltnek. Az akadémiai közösségen belül a hatalom nemek közötti azonos arányú megoszlása kulcsfontosságú tényező a társadalmi változás kieszközlésében. A szenior és a döntéshozói szerepekben a nők alulreprezentáltsága nem pusztán szimbolikus, hanem státussérülés (status injury). (Morley 2005, 109–119. p.) A magas beosztásban dolgozó nők hiánya egyaránt jelenti a kulturális felismerés hiányát, valamint az anyagi és az intellektuális elnyomást. (Fraser 1997) A patriarchális értékrendszer a nők számára megnehezíti a vezető pozíciók elérését; egyes nők nem látják magukat vezetőként, mert nem ismerik fel az ilyen pozíciókhoz szükséges értékeket. (Mišić Andrić–Markov 2018, 115–133. p.) Másrészt vannak olyan nők, akik vezető pozíciók elérésére törekszenek, és ezért elfogadják az ilyen pozícióban lévő személyek (férfiak) viselkedési mintáit, (Madden 2002, 115–143. p.) de ez csak afféle „patriarchális alku” (patriarchal bargain). (Kandiyoti 1988, 274–290. p.) Noha a női vezetőknek más nőket is fel kellene karolniuk, (Cox 2008) úgy tűnik, hiányzik belőlük a szolidaritás, ami a felsőoktatási rendszeren belül a tudományos élet neoliberális átalakulásának, valamint az emberi és szakmai kapcsolatok atomizálásának eredménye lehet, (Žarkov 2015, 269–273. p.) de a nőknek nehézséget jelent a neoliberális sikerprojektbe való bekapcsolódás (Tsouroufli 2018, 9–24. [12. p.]) is. A legfrissebb kutatások szerint (nemzetiségüktől függetlenül) a női alkalmazottak Szerbiában, különösen pedig a Vajdaságban nem érdeklődnek az egyetemi vezetési struktúrákban betöltött magas beosztások iránt. (Lendák-Kabók 2018b, 101–121. p.) Az érdeklődés hiányának hátterében különféle okok húzódnak, amelyek a narratív stratégiáik elemzésekor válnak láthatóvá: a magas posztok eléréséhez szükséges politikai beágyazottság vagy a kutatás és az oktatás iránti elkötelezettség, amely sérülhet azoknál a nőknél, akik döntéshozói pozícióba kerülnek. (Lendák-Kabók 2018a, 344. p.) A többségi népességhez tartozó nőkkel összehasonlítva egyes esetekben előnyt jelenthet az etnikai kisebbséghez tartozás: a nők könnyebben elérhetnek hatalmi pozíciókat azokon a szervezeti egységeken belül, ahol többségben vannak, például a kisebbségi nyelvek tanszékein. A kisebbségi közösséghez tartozás ugyanakkor üvegplafont is jelent számukra, mivel saját etnikai környezetükön kívül általában nem kerülhetnek döntéshozói pozícióba. (Lendák-Kabók 2018b)

5. Módszertan

A tanulmányban bemutatott kvalitatív kutatás eredményei tizenhat, félig strukturált interjún alapulnak, amelyeket hangfelvételen, majd írásban is rögzítettem, a válaszadók pedig engedélyezték a felhasználásukat. Habár magyar, szlovák és román etnikai kisebbségi férfiakat,[6] valamint szerb többségi nőket és férfiakat is bevontam a teljes mintába,[7] jelen szöveg csak az etnikai kisebbségi nők válaszaival foglalkozik.

Tizenhárom válaszadó a magyar, kettő a szlovák etnikai kisebbség tagja, egy pedig a románé. A szlovák és a román professzornők viszonylag kis mintájára e két vajdasági közösség alacsony létszáma a magyarázat. Fontos megjegyezni, hogy a szerbiai felsőoktatási rendszerben nem ismeretes a magyar, a szlovák és a román professzorok pontos száma, mivel nemzeti/etnikai identitásuk feltárása az alkotmány 47. cikkelye értelmében nem kötelező. Az interjúk idején a válaszadók az Újvidéki Egyetem és a Belgrádi Egyetem alkalmazottai voltak. Az interjúalanyok 1952 és 1984 között születtek, és Vajdaság különböző részein nőttek fel: Újvidéken, Szabadkán, Kúlán, Zentán, Bezdánban, Nagybecskereken, Pincéden, Petrőcön és Keviszőlősön. Ezeknek a településeknek az etnikai összeétele nagyban hozzájárult ahhoz, milyen mértékben sajátították el az államnyelvet. Újvidéken, Nagybecskereken és Kúlán a lakosság többsége szerb, ezért a kisebbségek tagjai magasabb szinten beszélik a többség nyelvét, míg Zentán, Szabadkán és Bezdánban a magyarok vannak többségben. Pincéd és Petrőc javarészt szlovákok, Keviszőlős pedig románok lakta település. A válaszadók személyazonosságát kódokkal jelöltem. Az etnikai hovatartozásra a népcsoport angol megnevezésének kezdőbetűje utal, amit a nemük angol megnevezésének kezdőbetűje követ, a kód végén lévő szám pedig az alany korát jelöli – minél magasabb ez a szám, annál fiatalabb a válaszadó. Például a HFP13 (Hungarian Female Professor) pályakezdő magyar professzornő. Az interjúalanyok közül hat a STEM (természettudományok, technológiai, mérnöki és matematikai tudományok) tanulmányi területén, tíz pedig az SSH (társadalom- és humán tudományok) területén tevékenykedik. A válaszadók kiválasztásakor a hógolyó módszert (snowball sampling) alkalmaztam. (Esterberg 2011) Az interjúk 2014 és 2015 között, magyar és szerb nyelven készültek. A szlovák és a román nemzetiségű alanyok az interjú előtt beleegyeztek, hogy velük szerbül folyjon a beszélgetés.

A munka kezdetén két hipotézist fogalmaztam meg: (1) Az etnikai kisebbségekhez tartozó nők a társadalmi nemmel és az etnikummal szembeni elfogultságok/előítéletek miatt nehezen tudnak karriert építeni a szerb akadémiai közegben. (2) A nemzeti kisebbségi nők etnikai hovatartozásuk és társadalmi nemük miatt üvegplafonba ütköznek a döntéshozói pozíciók megszerzésekor.

Az interjúk tartalmi elemzésének kódolását az Atlas.ti program segítségével dolgoztam ki. A kvalitatív adatok számbavétele során Saldana (Saldana 2013) és MacQueen et al. (MacQueen–McLellan–Kay–Milstein 1998, 31–36. p.) kódolását követtem. Az interjúk szövegeiben strukturális kódolást (MacQueen et al. 2008) alkalmaztam az adathalmaz elemzésére és kezdeti kategorizálására, valamint az összehasonlítható szegmensek, a hasonlóságok, a különbségek és az összefüggések vizsgálatára. (Saldana 2013, 84. p.) Az interjúk során azonosított szerkezeti kódok alapján meghatározott narratív stratégiákat különítettem el, amelyekkel a válaszadók igazolták cselekedeteiket, illetve értelmezték az egyetemi struktúrán belüli helyzetüket.

Az interjú tizenhárom kérdésből állt, amelyek a következő témákban foglalhatók össze: (1) gyermekkori anyanyelv-ismeretek és a szerb nyelv ismerete; (2) nehézségek a karrier terén (pl. nyelvi gátlás); (3) a karrier és a család közötti egyensúly megteremtése; (4) a társadalmi nem szempontú szegregáció az akadémiai közösségben; (5) véleményük arról, hogy a nők (magyar vagy más etnikai kisebbség) hogyan érhetnek el tudományos és vezetői pozíciókat az egyetemen; (6) véleményük a kisebbségi nyelveken folytatott felsőoktatás diszkriminatív/egyenlőségi gyakorlatáról. (Lendák-Kabók 2018a) Jelen tanulmány a karrierépítés során felmerülő kihívások területére (2) vonatkozó válaszok elemzésére összpontosít.

A társadalmi nem, az etnikai hovatartozás, a társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a hatalmi pozíciókkal kapcsolatos interakciók elemzésénél az interszekcionalitás (Crenshaw 1991, 1241–1299. p.) elméleti és módszertani keretét alkalmaztam. (Lykke 2010) Mivel az interszekcionalitás elsősorban a láthatatlan egyenlőtlenségi struktúrákat teszi láthatóvá, tökéletes módszertani eszköz a Szerbia felsőoktatási rendszerében tevékenykedő, etnikai kisebbségekből származó nők helyzetének elemzésére. (Esterberg 2011)

6. Eredmények

6.1. Milyen nehézségekkel találják szembe magukat az egyetemi karrierépítés során az etnikai kisebbségekből származó nők?

Az első hipotézis alátámasztása során, a fejezet elején ismertetem azokat a narratív stratégiákat, amelyeket a válaszadók a szerbiai felsőoktatási rendszerben tapasztalt nehézségeik megvitatásakor és magyarázatakor használtak. A narratív stratégiák a következők: másság, kisebbségi komplexus, tudományos kiválóság, politikai háttér, önmegtévesztés, nyelvi akadály.

A narratív stratégiák rövid magyarázata:

– a másság a beilleszkedésre való képtelenség látszatát kelti a (túlnyomórészt többségi) akadémiai struktúrában;

– a kisebbségi komplexus stratégiája szerint az etnikai kisebbség tagjai eleve sikertelenek;

– a tudományos kiválóság narratív stratégiája magyarázatként szolgál arra a jelenségre, amikor az etnikai kisebbségi nőkre hallgatólagos nyomás nehezedik, hogy jobban teljesítsenek többségi kollégáiknál;

– a politikai háttér narratív stratégiája képessé teheti a kisebbségi közösség tagjait az etnikai kohézióra, de ugyanakkor egy bizonyos szintű ellenszenvet is generál;

– az önmegtévesztés stratégiája azt feltételezi, hogy a kisebbségi közösségek tagjai ugyanakkora eséllyel tölthetnek be magas beosztásokat az akadémia hierarchiájában, mint a többség tagjai;

– a nyelvi akadályt tematizáló narratív stratégia szerint a kisebbségi nők nehezen tudnak karriert építeni a tudományban, mivel úgy érzik, hogy a nyelvi korlátok miatt nem egyenlők a többségi munkatársaikkal.

Az interjúk számszerűsített eredményei azt mutatják, hogy a válaszadók fele (nyolc interjúalany) szerint az etnikai kisebbségekből származó nők számára nehezebb karriert építeni a szerbiai akadémiai szférában. Négyen SSH-területen, négyen pedig STEM-területen dolgoznak. Három válaszadó nem találkozott ilyen problémával, közülük egy STEM-, kettő SSH-területen tevékenykedik. Fontos megvilágítani azon válaszadók hátterét, akik kijelentették, hogy nem ütköztek akadályokba. Egyikük (a HFP1 kódú interjúalany a STEM területéről) kizárólag szerb nyelvű oktatásban részesült óvodától egészen az egyetemi tanulmányai végéig, amelyet a Műszaki Tudományi Karon folyatott, és a szerb nyelv terén soha nem tapasztalt nehézséget. A második válaszadó (a HFP7 kódú interjúalany SSH-területről) szintén kijelentette, hogy nincs nehézsége, ugyanis vegyes házasságban élő szülők (szerb apa és magyar anya) gyermeke, szerb tannyelvű középiskolába járt, emiatt nem volt problémája a többség nyelvével. Felsőfokú tanulmányainak kiválasztásakor úgy döntött, hogy magyar nyelvet és irodalmat tanul az újvidéki Bölcsészettudományi Karon, ahol a nyelvváltás ellenére nagyon sikeres volt. A harmadik válaszadó (a SLFP1 kódú interjúalany az SSH területéről) rámutatott, hogy a kisebbségi közösségekből származó nők számára nincsenek gátak az egyetemi karrierépítési folyamatban, de megjegyezte, hogy egyetemi karrierjét a Tanárképző Karon, vagyis egy kisebbségi enklávéban kezdte, ahol az összes alkalmazott szlovák volt. Két válaszadó nem volt biztos abban, hogy felmerülhetnek-e nehézségek, hárman pedig nem válaszoltak a kérdésre. A válaszadás elmaradása kétféleképp értelmezhető: egyrészt az alanyok szándékolatlanul elsiklottak a válaszadás mellett, mivel a kutató hagyta, hogy az interjú nagyobb megszakítások nélkül folyjon, ezért néhány kérdést spontán módon nem sikerült feltenni/megválaszolni, azonban az is feltételezhető, hogy a válaszadók szándékosan kerülték meg az álláspontjuk nyílt megfogalmazását. A válaszok hiánya összefüggésben állhat azzal a ténnyel is, hogy az etnikai hovatartozás a szerb nyilvános diskurzusban az 1990-es évek óta feszültséggel teli tabutémának számít. (Szerbhorváth 2018, 119–142. p.)

Az elemzés kvalitatív része a narratívákra és a válaszadók interjúkban szereplő magyarázataira vonatkozik, amelyek a kisebbségi közösségek tagjainál jelentkező karrierépítési nehézségekről szólnak. A következő részben interjúrészletek segítségével illusztrálom a kvalitatív kutatás eredményeit. A HFP2 kódú interjúalany (SSH-terület) hangsúlyozta, hogy a (kisebbségi) magyar létnek különféle előnyei és/vagy hátrányai vannak, attól függően, hogy ki hol él. Szabadkán minden bizonnyal előnyt jelent, ahol az állampolgárok csaknem 40%-a magyar; ott nagyobb az esély az elfogadásra, de a túlnyomórészt többségi tudományos környezetben való érvényesülés nagyobb kihívást jelent egy etnikai kisebbségi nőnek.

Nem tudom, nekem nem voltak ilyen nehézségeim. De biztos vagyok benne, hogy ez helytől is függ, hogy hol él az ember. Mondjuk, Szabadkán azért még mindig megvan a helye a magyarságnak, és mindig is megvolt. De biztos, hogy vannak nehézségei. Egyrészt más a látásmódja, lehet, hogy még nyelvi nehézségei is vannak, lehet, hogy kisebbségiként kevésbé fogadják el. Ezt nem tudom, de biztosan jobban meg kell küzdenie, mint annak, aki az államalkotó nemzethez tartozik. Azt hiszem, hogy itt a nőiség is kérdés. (HFP2)

A HFP2 kódú interjúalany narratíváinak kivonata arra utal, hogy a másság stratégiáját használja, hogy megmagyarázza a láthatatlan korlátok sorozatát, amelyek nehézségeket okozhatnak az egyetemi karrierépítés során egy etnikai kisebbségi nő számára.

Az interjú idején a HFP9 kódú interjúalany demonstrátor[8] volt a STEM területén. Rámutatott, hogy ebben a pozícióban nem kapott fizetést, és semmiféle garanciát sem arra, hogy a tanszéken a későbbiekben felkínálnak neki fizetett állást. Narrációjában külön hangsúlyozta a szülei, mindenekelőtt az édesapja nézeteinek a hatását, pontosabban azon meggyőződését, hogy lánya magyar származása miatt soha nem fog fizetett állást kapni az egyetemen, amely vélemény növeli benne a bizonytalanság érzetét:

Édesapám nagyon nagy magyar, aki visszasírja a Trianon előtti időket, amikor ő nem is létezett. Azt kérdezte, ez pár évvel ezelőtt volt, hogy „te tisztában vagy azzal, hogy soha nem fogsz bejutni az egyetemre mint tanár vagy asszisztens?” Hát, mondom, miért? „Hát azért, mert magyar vagy!” Így beültette ezt a fejembe, és néha gondolkodom ezen, mivel valójában tényleg nem látom már, hogy megoldódna-e az én helyzetem magától. De nem tudom… Akadályt viszont nem látok. Soha senki nem mondott ilyesmit az egyetemen. Nem volt sohase. Ez misztérium. Lehet, most, hogy hozzáadtam a nevemhez a férjem vezetéknevét, akkor lehetséges, hogy most könnyebb lesz (nevet). (HFP9)

Bár nem említett közvetlen vagy közvetett esetet a hátrányos megkülönböztetésére, az idézet azt mutatja, hogy hátrányosnak megélt munkahelyi helyzetét összekapcsolja etnikai hovatartozásával. Apja álláspontját tovább erősítette az a tény, hogy noha az interjúalany hallgatóként kiváló eredményeket ért el, a karrierépítésében mégsem kapott tanári támogatást, amiről beszélt is az interjú során. A kisebbségi komplexus narratív stratégiájára támaszkodott, hogy megmagyarázza helyzetét.[9]

A RFP1 kódú válaszadó az újvidéki Bölcsészettudományi Kar (SSH-tanulmányok) professzora, narratívájában hangsúlyozta, hogy az akadémiai környezetben az etnikai kisebbségi közösségekben élő nők számára jelentős a nyelvi akadály. Annak ellenére, hogy román anyanyelvű, nehéz volt számára a románt idegen nyelvként tanítania szerbül. Tapasztalata összekapcsolható az előző kutatásban részt vevő etnikai kisebbségek tagjaival, akiknek többsége kiegyensúlyozatlan kétnyelvű, és a szerb nyelvtudás nagyon alacsony szintje jellemzi (Filipović et al. 2007) őket. Ugyanez vonatkozik a vajdasági román hallgatókra is, akik a román nyelv és irodalom szakot választották, de a szerb anyanyelvű közegbe történő magas szintű asszimiláció miatt[10] a román nyelvet alig vagy egyáltalán nem beszélik. Ezt a következő idézet támaszthatja alá:

Úgy gondolom, hogy ebben az esetben a nyelvi nehézség nagyon fontos. Nagyon nehéz lehet annak, aki a családtagjaival csak románul beszél, és románul fejezi be az iskolát, majd ezt követően szerb nyelven kell azt folytatnia, vagy csak szerb nyelven kell beszélnie. Nekem is nehézséget jelent, amikor szerb nyelven tanítok azoknak a hallgatóknak, akik nem beszélnek románul.[11] Ez talán fontos [az egyetemi környezetben], a nyelvi nehézség. (RFP1)

Narratívája alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a megkérdezettek a nyelvi akadály narratív stratégiáját alkalmazzák az etnikai kisebbségi nők karrierjét korlátozó tényezők magyarázatára. Ezt a stratégiát alkalmazta a RFP1 kódú interjúalany is, mivel úgy vélte, hogy ő maga is nehézségekbe ütközik a szerb nyelv használatakor.

6.2. Betölthetnek-e vezetői posztokat az egyetemen a nemzeti kisebbségből származó nők?

A második hipotézis alátámasztása során a számszerűsített eredmények azt mutatták, hogy a válaszadók többsége (tíz alany) szerint az etnikai kisebbségi nők is elérhetnek magas pozíciót (hármójuk STEM-területen, hét pedig SSH-területen tevékenykedik). Két válaszadó nem volt biztos ebben (egyikük a STEM-ről, a másik a SSH-ról), négyen pedig nem válaszoltak a kérdésre (kettő a STEM-től és kettő a SSH-tól). Kiemelendő, hogy egyetlen interjúalany sem állította, hogy az etnikai kisebbségi nők ne kerülhetnének döntéshozói pozícióba a szerb felsőoktatási rendszerben.

Egyes válaszadók karrierjük során vezető pozíciókat töltöttek be: két interjúalany helyettes oktatási dékánként is tevékenykedett. Egyikük (a HFP1 kódú interjúalany) főtanácsnok volt egy túlnyomórészt férfiakat foglalkoztató környezetben egy STEM-karon az Újvidéki Egyetemen. Kiemelkedő tudományos háttérrel rendelkezik, jobbal egyes férfi kollégáiénál is, nem beszélt nyelvi akadályról, neve pedig nem utal magyar származására (férje szerb családnevét használja). Karrierjét a szocialista korszakban építette fel, amelyben a kvótarendszer jóvoltából számos jelentős pozíciót megszerezhetett. A másik válaszadó (a HFP4 a SSH területéről) a szabadkai Gazdaságtudományi Kar[12] helyettes dékánja volt abban az időben, amikor még nagyobb számú magyar professzor dolgozott a karon, így kellő támogatást kapott. Két másik interjúalany (HFP5 és RFP1) vezető posztot töltött be a kisebbségi tanszékeken (SSH-tanulmányok).

A második hipotézis elemzésének kvalitatív része a HFP1 kódú válaszadó interjúkivonatával kezdődik, aki a STEM-tanulmányainak professzora, és a szocialista korszakban különböző vezető pozíciókat töltött be, olyanokat is, amelyek nem kötődtek szorosan a szakmájához. A szocialista korszak után sokáig dékánhelyettes volt. Válaszaiban a másság narratív stratégiáját fordított módon használta, (Jensen 2011, 63–78. p.) azzal érvelt ugyanis, hogy azért választották meg, mert etnikai kisebbségből származó nő:

Az intézet igazgatója voltam sok évig, prodékán is voltam egy választási időszakon keresztül, mert én nem akartam többet. A városban a kommunizmus alatt megvolt, hogy például erre a helyre, magyar, nő, egyetemet végzett… És hát, ez mindig én voltam: ráadásul magyar is, előny volt ez is, meg a férjem, egy család voltunk, meg az egyetemet is befejeztem, docens is voltam. Amikor megérkeztem, azt mondták: alig vártuk, hogy meglássuk, ki ez, akire mindez ráillik. Úgyhogy hosszú éveken át ilyen funkcióban voltam, a socijalni savez? Azt se tudom, hogy hívják… Vezetői állás nőknek a Műszaki Tudományok Karán nehezen elérhető. Mióta ez a kar létezik, még sohasem volt női dékán! Csak egy ízben egyetlenegy női dékánhelyettes volt, az én voltam. Ebből látható a nők helyzete. Mondhatom, hogy semmivel sem jobb, mint negyven évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem. (HFP1)

A HFP8 kódú interjúalany, aki a nők felé kevésbé nyitott (Blagojević 2009) STEM-tanulmányok professzora, a másság stratégiájával egyetértésben elmondta, hogy egy magyar etnikai kisebbségből származó nőnek hogyan kell kiépítenie a kiváló tudományos hátteret annak érdekében, hogy magas pozícióba kerülhessen:

Úgy gondolom, hogy egy magyar nőnek többet kell tudnia, mint másoknak. Meg kell mutatnia olyan készségeket és eredményeket, amelyek csak néhány embernek vannak, így bizonyíthatja, hogy kiváló. Erre azért van szükség, hogy elfogadják és kövessék is. (HFP8)

Elbeszélése összhangban áll Acker és Armenti érvelésével, (Acker et al. 2004) akik szerint a kisebbségi csoportokból származó nők további nyomásnak vannak kitéve, amelyet Tierney és Bensimon kulturális adózásnak (Tierney et al. 1996) hív. A kulturális adózás magába foglalja az ugyanazon kisebbségi csoportba tartozó hallgatókkal folytatott munkát, amelyet a válaszadó az interjúban egyetemi tevékenységként is említ, nevezetesen azt, ahogyan a magyar hallgatókat mentorálja a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián (VMTDK), amelyre évente kerül sor az Újvidéki Egyetemen.

Most három hallgatóm van a VMTDK-ra. Évente összegyűjtök néhány magyar hallgatót, akik szeretnének részt venni a VMTDK-n, és egy tudományos témán dolgozom velük. (HFP8)

A HFP13 kódú válaszadó a tudományos kiválóságot narratív stratégiaként is felhasználta a siker magyarázatára.

Véleményem szerint, ha valaki nagyon erős kutató a területén, akkor magas beosztásba kerülhet. Igen. Egyre nagyobb hangsúly kerül arra, hogy milyen erős valaki a kutatásában, mennyire elismert, mennyire híres. De természetesen más dolgokra is szükség van. (HFP13)

 Interjújának utolsó mondata azt a feltételezést tükrözi, hogy a meritokrácia továbbra is nagyon bizonytalan kategória, bár manapság a tudományos kiválóság az előre meghatározott követelmények miatt könnyen mérhető. Rámutat arra, hogy vannak más releváns kompetenciák is. Noha nem tárja fel, hogy mely kompetenciák szükségesek a siker eléréséhez, utalhat arra a közismert tényre, hogy Szerbiában a tudományos körökben a megfelelő politikai háttér mellett rendelkezni kell jó kommunikációs és szervezési képességekkel is.

A szlovák etnikai kisebbségből származó mindkét professzor pozitív választ adott arra a kérdésre, hogy az etnikai kisebbségi nők döntéshozói pozíciókba juthatnak-e a tudományos életben. A SLFP2 kódú válaszadó egy olyan környezet jellemzésére korlátozta mondandóját, amelyet jól ismer – az újvidéki Bölcsészettudományi Karra, vagyis a SSH-tanulmányokra –, kiemelve, hogy nem biztos abban, hogy más karokon szintén ez a helyzet uralkodik-e.

Lehetséges, azt hiszem, a mi karunkon igen. Nem vagyok biztos más karokban. A mi karunkon sok-sok kisebbségi nyelvet tanítanak, ez az egyik jellemzője. Nem vettem észre semmilyen megkülönböztetést ebben a kérdésben. Azt hiszem, lehetséges. (SLFP2)

Az adatok azt mutatják, hogy az újvidéki bölcsészettudományi karon nem voltak olyan női dékánok, akik etnikai kisebbségiek lettek volna. E tény tükrében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a SLFP2 kódú interjúalany az önmegtévesztés narratív stratégiáját alkalmazta, vagy nem ismeri az akadémiai valóságot.

A RFP1 kódú válaszadó interjújában kijelentette, hogy a dékáni pozíció eléréséhez nagyfokú támogatásra lenne szükség a Román Nemzeti Tanács (amely egy államilag finanszírozott politikai testület), valamint a kar összes dolgozója részéről, és véleménye szerint ez nem valósulhat meg.

Soha nem gondoltam rá, hogy a dékán valaha román lesz-e. Lehet, de nem tudom, hogy a tanszékek támogatnák-e, lehet, ha a Román Nemzeti Tanács támogatná, de akkor is kérdéses… Most tanszékvezető-helyettes vagyok; a tanszéken megállapodtunk abban, hogy váltogatjuk egymást ezeken a pozíciókon, tehát mindannyiunkra sor kerül, nem fogunk harcolni a tanszékvezetői posztért. (RFP1)

 Narratívájában a politikai háttér stratégiáját használta, és kiemelte, hogy van egy román kisebbség (bár nem kifejezetten nőkről beszélt), amely összetartó, és a Román Nemzeti Tanácson keresztül külső politikai támogatásra támaszkodik. Ebben az értelemben az etnikai kohézió vezetői pozíciót hozhat, ahogy ez a szabadkai HFP4 kódú válaszadó esetében is megtörtént. Ez az etnikai kohézió azonban nem jelenti a nemek közötti kohéziót is. A kisebbségi közösségekből származó nők narratívái megemlítik a politikai háttér stratégiáját mint a karriert elősegítő elemet, ugyanakkor bizonyos mértékű visszatükröződést is mutatnak. Narratíváik politikai háttere lehet az intézmény külső és belső politikája is. Az interjú másik része érdekes tényt világít meg a kisebbségi tanszékeken belüli hatalmi helyzet kapcsán: a tanszék tanárai megegyeztek abban, hogy az idők folyamán mindegyikük tanszékvezető lesz. Ez a kis tanszékeken és saját etnikai enklávéjukon belül lehetséges. A kisebbségi tanszékeken többségükben vagy kizárólag női alkalmazottak vannak, ezért könnyebb azt állítani, hogy az etnikai kisebbségekből származó nők képesek hatalmi pozíciókba kerülni.

7. Következtetések

Az etnikai kisebbségekből származó női professzorok narratívái, amelyekkel az egyetemi hierarchiában betöltött helyzetüket magyarázzák, azt mutatják, hogy hangsúlyosabb számukra a kisebbségi hovatartozásuk, mint a társadalmi nemük. Amikor sikerül karriert építeniük az egyetemi közösségben, hajlamosak elfogadni az üvegplafont. Ennek eredményeképp a hierarchiákon belül, az alsó vagy a középső pozíciókban maradnak, illetve az etnikai közösségeiken belül foglalnak el hatalmi pozíciót. Nem látják azt – amire Morrison és társai (Morrison et al. 1987) rámutatnak –, hogy ennek oka a nemükben keresendő, de megértik, hogy kiváltója az etnikai hovatartozásuk is lehet. Nem kérdőjelezik meg társadalmi helyzetüket a patriarchális értékekkel rendelkező társadalomban, (Blagojević Hjuson 2015) elfogadják etnikai falaik „kapuőri” helyzetét, mivel a kisebbségi nőket elsősorban azokon a tanszékeken képviselik, ahol kisebbségi kultúrát, irodalmat és nyelveket oktatnak, és ahol „nemzetmegőrző” szerepet töltenek be. (Korać 1996) Meg kell küzdeniük a kisebbségi komplexussal és a mássággal is, amely jellemzők közösek számukra.

A következő következtetés a STEM- és SSH-területeken jelentkező nemek szerinti különbségekre vonatkozik: az etnikai kisebbségi férfiakat inkább a STEM-területeken foglalkoztatják, szemben az etnikai kisebbségi nőkkel, akik az ugyanezen a területen dolgozó szerb nemzetiségű nőknél is jóval kevesebben vannak. (Lendák-Kabók 2018a) Ez azzal magyarázható, hogy a STEM-tudományágakat a férfiak terepének tekintik, és jórészt ténylegesen is férfiközegnek számítanak. Amint ezt Blagojević (Blagojević 2009) korábbi kutatásai is megerősítették, az etnikai hovatartozással együtt nehéz legyőzni ezeket a társadalmi nemi szempontú diszkriminációkat. A STEM kisebbségi közösségeiből származó nők narrációikban hangsúlyozták, hogy kivételesnek kell lenniük, és kimagasló tudományos pályafutással kell rendelkezniük ahhoz, hogy a többiek elfogadják és támogassák őket. Meg kell felelniük más (politikai, társadalmi stb.) kritériumoknak is, hogy egyáltalán karriert építsenek a STEM-tudományok területén.

A konklúzió utolsó eleme szerint a szocialista korszakban a kvótarendszer miatt az etnikai kisebbségek, következésképpen pedig az etnikai kisebbségi nők számára is sokkal könnyebb volt karriert építeni és döntéshozói pozíciókba kerülni az akadémiai közösségben. Jelenleg nincs érvényben hasonló kvótarendszer vagy pozitív intézkedés sem a nemek, sem az etnikai hovatartozás terén, ezért az etnikai kisebbségek és különösen az etnikai kisebbségi nők számára általában sokkal nehezebb a karrierépítés az akadémiai életben. Csak akkor juthatnak feljebb a hierarchiában, ha nőként etnikai enklávéikon belül dolgoznak (például az etnikai kisebbségi nyelvek tanszékein), mert nem versenyeznek a többségi népességgel (nőkkel és férfiakkal sem), akik nem tanítanak (vagy nem beszélnek) kisebbségi nyelveken. Ha ezekben a részlegekben azonos arányban tevékenykednének a férfi és a női etnikai kisebbségi alkalmazottak, logikus lenne azt feltételezni, hogy az etnikai kisebbségi férfiak kerülnének feljebb a hierarchiában. Ez volt a helyzet a múltban, például az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén, ahol a korábbi évtizedekben a vezetők javarészt férfi alkalmazottak voltak. A tanszéken jelenleg nincs férfi oktató, így biztosított a nők vezető pozíciója. A nyelvi tanszékeken kívül a vezető pozíciók azonban már nem érhetők el ilyen könnyen, különösen akkor, ha a nők nyelvi akadályokkal is szembesülnek, ezért arra a következtetésre juthatunk, hogy az etnicitás és a társadalmi nem metszete – interszekciója – új egyenlőtlenséghez vezet Szerbia felsőoktatásai rendszerében.

Támogatás

A szerző nem kapott pénzügyi támogatást a cikkben leírt kutatás elvégzéséért, szerzői és/vagy publikálásához.

Az ütköző érdekek nyilatkozata

A szerző nem jelentett potenciális összeférhetetlenséget a cikk kutatása, szerzője és/vagy publikálása kapcsán.

Felhasznált irodalom

Acker, Sandra–Armenti, Carmen 2004. Sleepless in academia. Gender and Education, Volume 16, Issue 1, 3–24. p. doi: 10.1080/0954025032000170309

Aavik, Kadri 2013. Strategies of managing difficulties related to employment: narratives of Russian-speaking women in the Estonian labour market. In Allaste, A. A. (ed.): ‘Back in the West’. Changing Lifestyles in Transforming Societies. Peter Lang, 203–224. p.

Ball, Stephen J.–Reay, Diane–David, Miriam 2002. ’Ethnic Choosing’: Minority ethnic students, social class and higher education choice. Race ethnicity and education, Volume 5, Issue 4, 333–357. p. doi: 10.1080/1361332022000030879

Blagojević, Marina 2009. Knowledge production at the semiperiphery: A gender perspective. Belgrade, Institut za kriminološka i sociološka istraživanja.

Blagojević Hjuson, Marina 2015. Sutra je bilo juče: Prilog društvenoj istoriji žena u drugoj polovini 20. veka u Jugoslaviji. Novi Sad, Zavod za ravnopravnost polova.

Bourdieu, Pierre–Wacquant, Loic J. D. 1992. An invitation to reflexive sociology. Cambridge, Polity.

Cohen, Philip 1988. The Perversions of Inheritance: Studies in the Making of Multi-Racist Britain. In Cohen, Philip–Bains, Harwant S. (ed.): Multi-Racist Britain: New Directions in Theory and Practice (Youth Questions). London, Palgrave Macmillan, 9–118. p.

Cotterill, Pamela–Letherby, Gayle 2005. Women in higher education: Issues and challenges. Women’s Studies International Forum, Volume 28, Issues 23, 109–113. p. doi: 10.1016/j.wsif.2005.04.001

Cox, Kelline Sue 2008. Motivational Factors Influencing Women’s Decisions to Pursue Upper-Level Administrative Positions in Higher Education (Doctoral dissertation). Kansas State University, Manhattan, Kansas.

Crenshaw, Kimberle 1991. Mapping the margins: Intersectionality, Identity Politics, and Violence against Women of Color. Stanford Law Review, Volume 43, Issue 6, 1241–1299. p. doi: 10.2307/1229039

Esterberg, Kristin G. 2011. Qualitative methods in social research. Brantford, Ont., W. Ross MacDonald School Resource Services Library.

European Commission. Structural Change in Research Institutions: Enhancing Excellence, Gender Equality and Efficiency in Research and Innovation. Luxembourg, Publications Office of the European Union, 2012.

Filipović, Jelena–Vučo, Julijana–Đurić, Ljiljana 2007. Critical review of language education policies in compulsory primary and secondary education in Serbia. Current Issues in Language Planning. Volume 8, Issue 2, 222–242. p. doi: 10.2167/cilp103.0

Fraser, Nancy 1997. Justice interruptus: Critical Reflections on the “Postsocialist” Condition. New York, Routledge.

Glas razlike – Grupa za promociju ženskih političkih prava, Autonomni ženski centar – Astra & Incest Trauma Centar – Žene u crnom. Alternativni izveštaj komitetu CEDAW (CEDAW Alternative Report Serbia), 2007.

Jensen, Sune Qvotrup 2011. Othering, identity formation and agency. Qualitative Studies, Volume 2, Issue 2, 63–78. p. doi: 10.7146/qs.v2i2.5510

Kandiyoti, Deniz 1988. Bargaining with Patriarchy. Gender and Society, Volume 2, Issue 3, 274–290. p. doi: 10.1177/089124388002003004

Korać, Maja 1996. Understanding ethnic-national identity and its meaning. Women’s Studies International Forum, Volume 19, Issues 1–2, 133–143. p. doi: 10.1016/0277-5395(95)00067-4

Kyriazi, Anna 2018. The education of minorities in Bulgaria and Romania: Analyzing the formation and articulation of preferences. Ethnicities, Volume 18, Issue 3, 412–433. p. doi: 10.1177/1468796816684147

Lendák-Kabók, Karolina 2015. Studentkinje iz mađarske nacionalne zajednice u sistemu visokog obrazovanja u Srbiji: rodna perspektiva, Megatrend Revija, Volume 12, Issue 1, 139–156. p. UDK 316.644-057.875:305(=511.141)(497.113)”2009/20 13″

Lendák-Kabók, Karolina 2017. Uticaj jezičke barijere na uspeh žena iz mađarske nacionalne zajednice u sistemu visokog obrazovanja Srbije. Temida, Volume 20, Issue 1, 77–93. p. doi: 10.2298/TEM1701077L

Lendák-Kabók, Karolina 2018a. Visoke akademske pozicije u Srbiji: mogućnosti za pripadnice nacionalnih zajednica? Sociologija, Volume 60, Issue 1, 330–346. p. doi: 10.2298/soc1801330l

Lendák-Kabók, Karolina 2018b. Ethnic minority women in decision-making positions in Serbian Academia – Illusion or reality? In Gadpaille, Michelle–Kondrič Horvat, Vesna–Kennedy, Victor (eds.): Engendering Difference: Sexism, Power and Politics. Cambridge, Cambridge Scholars Publishing, 101–121. p.

Lykke, Nina 2010. Feminist Studies: A guide to intersectional theory, methodology and writing. New York, Routledge.

MacQueen, Kathleen M.–McLellan, Eleanor–Kay, Kelly–Milstein, Bobby 1998. Codebook development for team-based qualitative analysis. Cam Journal, Volume 10, Issue 2, 31–36. p. doi: 10.1177/1525822X980100020301

Madden, Margaret 2002. The transformative leadership of women in higher education administration. In J. DiGeorgio-Lutz (ed.): Women in higher education: Empowering change. Westport, CT, Praeger Publishers, 115–143. p.

Maran, Mirča 2013. Rumuni u Banatu. Osobenosti identiteta. Zbornik radova Etnografskog instituta SANU-Kulturna prožimanja: antropološke perspektive, Zbornik 28, 229–238. p. UDK: 323.15(=135.1)(497.113)

Mercer, Justine 2013. Responses to rejection: The experiences of six women early career researchers in the Education department of an English university. Women’s Studies International Forum, Volume 38, 125–134. p. doi: 10.1016/j.wsif.2013.03.008

Middlehurst, Robin 1997. Leadership, women and higher education. In Eggins, Heather (ed.): Women as Leaders and Managers in Higher Education. Great Britain, St. Edmundsbury Press, 3–16. p.

Miladinović, Slobodan 2003. Obrasci formiranja i reprodukcije vladajućih elita u bivšoj Jugoslaviji: I Vertikalna pokretljivost. Sociologija, Volume 45, Issue 1, 33–60. p. doi: 10.2298/SOC0301033M

Mišić Andrić, Marijana–Markov, Slobodanka 2018. Challenges (Obstacles) in Reaching Leadership Positions – Experiences of Women Professors at Novi Sad University Serbia. Gender Studies, Volume 16, Issue 1, 115–133. p. doi:10.2478/genst-2018-0009

Morley, Louise 2005. Sounds, silences and contradictions: Gender equity in British Commonwealth higher education – Clare Burton Memorial Lecture 2003. Australian Feminist Studies, Volume 20, Issue 46, 109–119. p. doi: 10.1080/0816464042000334573

Niegel, Jennifer 2014. Reducing Vertical and Horizontal Segregation in Higher Education Academic Career Paths Experiences of STEM Professors in Germany [Abstract]. Book of Abstracts: 8th European Conference on Gender Equality in Higher Education. Vienna, Office for Gender Competence, Vienna University of Technology, 54–55. p.

Papp Z. Attila 2015. Nyelvi-etnikai, nem bevándorló kisebbségi tanulók iskolai teljesítménye a PISA-felmérésekben. Educatio, 24. évf. 2. sz. 50–63. p.

Papp Z. Attila 2016. A magyar tudományosságról alkotott koncepciók Vajdaságban. In Gábrity Molnár Irén (ed.): Kutatások sodrásában, az mtt 25. éve. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság, 35–48. p.

Pető Andrea 2013. A nők a tudományban. Magyar Tudomány, 179. évf. 4. sz. 550–565. p. doi: 10.1556/2065.179.2018.4.9

Reay, Diane–Davies, Jacqueline–David, Miriam–Ball, Stephen J. 2001. Choices of degree or degrees of choice? Class, ‘race’ and the higher education choice process. Sociology, Volume 35, Issue 4, 855–874. p. doi: 10.1177/0038038501035004004

Russo, Marcello–Islam, Gazi–Koyuncu, Burak 2017. Non-native accents and stigma: How self-fulfilling prophesies can affect career outcomes. Human Resource Management Review, Volume 27, Issue 3, 507–520. p. doi: 10.1016/j.hrmr.2016.12.001

Seid, Yared 2016. Does learning in mother tongue matter? Evidence from a natural experiment in Ethiopia. Economics of Education Review, Volume 55, 21–38. p. doi: 10.1016/j.econedurev.2016.08.006

Saldana, Johnny 2013. The Coding Manual for Qualitative Researchers. Los Angeles, Sage Publications.

Sardar, Ziauddin–Davies, Merryl Wyn 1992. The future of Eastern Europe: lessons from the Third World. Futures, Volume 24, Issue 2, 150–157. p. doi: 10.1016/0016-3287(92)90008-4

Savić, Senka 2015. Profesorke Univerziteta u Novom Sadu. Novi Sad, Ženske studije i istraživanja i Futura publikacije.

Shahtalebi, Soroosh–Yarmohammadian, Mohammad Hossein–Ajami, Sima 2011. Women’s success factors from leadership in higher education. Procedia – Social and Behavioral Sciences, 15, 3644–3647. p. doi: 10.1016/j.sbspro.2011.04.349

Śliwa, MartynaJohansson, Marijana 2013. The discourse of meritocracy contested/reproduced: Foreign women academics in UK business schools. Organization, Volume 21, Issue 6, 838. p. doi: 10.1177/1350508413486850

Spivak, Gayatri Chakravorty 1985. The Rani of Sirmur: An Essay in Reading the Archives. History and Theory, Vol. 24, No. 3, 247–272. p. doi: 10.2307/2505169

Statistical Office of the Republic of Serbia: 2011 Census of Population, Households and Dwellings in the Republic of Serbia. Belgrade, Statistical Office of the Republic of Serbia, 2012.

Szerbhorváth, György 2018. A délszláv háborúk emlékezete a vajdasági magyaroknál. In Losoncz Márk–Rácz, Krisztina (eds.) A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 119–142. p.

Unterhalter, Elaine 2006. New times and new vocabularies: Theorising and evaluating gender equality in Commonwealth higher education. Women’s Studies International Forum, Volume 29, Issue 6, 620–628. p. doi: 10.1016/j.wsif.2006.10.008

Tierney, William G.–Bensimon, Estela Mara 1996. Promotion and tenure: Community and socialization in academe. Albany, State University of New York Press.

Tsouroufli, Maria 2018. Gendered and classed performances of ‘good’ mother and academic in Greece. European Journal of Women’s Studies, Volume 27, Issue 1, 9–24. p. doi: 10.1177/1350506818802454

Yuval-Davis, Nira 1996. Women and the biological reproduction of “the nation”. Women’s Studies International Forum, Volume 19, Issues 1–2, 17–24. p. doi: 10.1016/0277-5395(95)00075-5

Yuval-Davis, Nira 2006. Intersectionality and feminist politics. European Journal of Women’s Studies, Volume 13, Number 3, 193–209. p. doi: 10.1177/1350506806065752

Žarkov, Dubravka 2015. On intellectual labour and neoliberalism in academia – Or, in praise of reviewers. European Journal of Women’s Studies, Volume 22, Issue 3, 269–273. p. doi: 10.1177/1350506815591920

Németh Pál és a nyárasdi női kézilabda

A múlt század hatvanas éveiben olyasvalami indult el Nyárasdon, amire az akkori Csehszlovákiában, majd Európában is felfigyelt a női kézilabda világa. Csapat született a háromezer lakosú csallóközi faluban. Labdát vettek a kezükbe a lányok, és fokozatosan elindultak földrészünk magaslatai felé. Németh Pál (szül. 1939) helyi biológia–kémia szakos tanító volt az ötletgazda, majd később edző, iskolai diákjai a játékosok. Ameddig nem érkeztek erősítésként mások is, az országból, külföldről. Végül a nyárasdi női kézilabdacsapat az 1969 és 1999 közötti időszakban 1814 mérkőzést játszott, 38 372 gólt dobott, hozzávetőleg kétmillió embernek szerzett örömet, Európa 124 együttesével találkozott a pályán. Bajnok sosem volt, bár lehetett volna, négyszer volt ezüstérmes, kétszer bronzérmes. Európai kupát sem nyert, de egyszer lett második és kétszer harmadik. 2019-ben volt ötvenéves a szervezett kézilabda Nyárasdon, Német Pál pedig nyolcvanadik születésnapját ünnepelte. Élete elválaszthatatlan kedvenc sportága helyi történéseitől, emlékeiből sem tűnhetett el.

1. kép. Németh Pál megmutatta mindkét könyvét a nyárasdi kézilabdáról

 Bélvatán, egy kis felső-csallóközi faluban született 1939-ben. Akkor még nem voltak körzetesített szülészetek, ezért otthon szültek az anyák. Palika a Németh család hányadik gyerekeként jött a világra?

Kis falunkban akkoriban szinte semmi nem volt, nem volt templomunk, nem volt iskolánk, de még egy rádiókészülék sem akadt. Én ide születtem. Édesapám szabó, édesanyám háztartásbeli volt. Az első gyerekük voltam. Három évvel később húgom, öttel öcsém született.

Mire emlékszik a gyermekkorából? Hol járt iskolába, hisz Bélvatán ma sincs alapiskola?

A II. világháború alatt nem volt lehetőség iskolába járni. Utána nyitottak a szomszédos faluban, Illésházán egy első osztályt. Nem elsősöknek, hanem mindenkinek, akinek a háború után volt cipője, ruhája, és el tudott menni az iskolába. Bélvataiak és illésházaiak jártak oda. Emlékszem, mi, háborús gyerekek létszámilag egy osztályt megtöltöttünk. Nekem jól jött a lehetőség, mert éppen akkor nyílt az iskola, mikor elsős korba értem. Én a háború alatt megtanultam írni és olvasni.

Ugorjunk egyet. Hogyan lett a felső-csallóközi srácból komáromi gimnazista, az 1936-os szertornász olimpikon Sarlós József tanítványa?

Ötödikes koromtól Nagymagyarra jártam alapiskolába, a felső tagozatra. Nagyon érdekes volt a nagymagyari pályaválasztásom, mert nyolcadikos koromban nem volt elképzelésem a jövőmet illetően. Kulacs Gertrúd csodálatos osztályfőnököm volt, aki egy szép napon megszólított, s azt kérdezte: Pali, tudod, hogy jövő héten megyünk Komáromba? Azt mondtam neki, tanító néni, életemben nem voltam Komáromban, mit keresnék ott, miért mennék? Erre azt válaszolta, majd az anyuddal megbeszéljük. A következő héten tényleg Komáromba mentünk felvételire, s tanítónőm segítségével sikerült bejutnom a komáromi gimnáziumba. Mert akkor – azt hiszem – szlovákiai viszonylatban csak ez az egyetlen magyar gimnázium létezett, és oda tényleg a szlovákiai magyarság értelmiségének színe-java akart felvételt nyerni. Nagy ambíciókkal kerültem Komáromba. Jó tanulóként érkeztem, ott viszont jött a csalódás, mert két-három hét után észrevettem, hogy a nagymagyari és a komáromi iskola elvárásai között nagy a különbség. Komáromban teljesen megváltozott az életformám. Amíg korábban az iskola mellett Bélvatán teheneket őriztem, állatokat gondoztam, és közben néha kivittem magammal a könyvet is, addig Komáromban ideális tanulási feltételek vártak rám. Diákotthonban laktam, s ott az igazgató a kérdésében említett Sarlós tanár úr volt, aki szigorú rendet tartott. Nagyon tartottunk tőle, roppant szigorú és következetes, csodálatos tanárember volt. Ugyanúgy, mint a többi tanár. A Komáromban eltöltött három év életem további részében, gondolkodásomban, véleményalkotásomban, egyéniségemben is meghatározóvá vált. Mikor leérettségiztem, s dönteni kellett további sorsomról, nem az volt az elsődleges, hogy mit szeretnék, hanem az, hogy olyan pályát válasszak, melynek elérése, kitanulása nem túl hosszú időt vesz igénybe. Ilyen értelemben kínálkozott a lehetőség a kétéves pedagógiai képzésre.

Maradjunk még Komáromban. Mi az, amit magával vitt az életbe a gimnáziumból?

Az atmoszféráját, és ezt a hangulatot alátámasztotta az, hogy a két Komárom lényegében egy város, csak egy híd, folyó választotta el a két városrészt, és ez az iskola hagyományőrző szemléletében is megmutatkozott. Érezhető volt a hazafiasságra való nevelés. Anélkül, hogy ez a sovinizmus felé ment volna el, az iskola múltját és hangulatát tisztelve belénk jött, belénk nevelődött magyarságunk tudata. Sajnos, volt egy történelmi esemény, ami nagyon befolyásolta diákéveinket. Amikor harmadikosok lettünk, akkor tört ki az 1956-as magyar forradalom. Bennünket ez fizikailag is jobban érintett, mint azokat, akik Pozsonyban éltek. Ki se kellett mennünk a Duna-partra, és hallottuk az ágyúkat a túlsó oldalról, és az események automatikusan magukkal ragadtak. Ennek volt egy politikai vonzata is. Érdekes a maga nemében. Természetesen mi elítéltük azt, ami Magyarországon történt. A legidősebb diákok voltunk. Akkor az itteni politika másként értelmezte azt, amit mi láttunk, tudtunk. Ez egy olyan akcióban csúcsosodott ki, hogy egy napon összehívták az iskola összes diákját az aulába azért, hogy pártemberek jönnek közénk, és akarnak velünk kisgyűlést tartani. Mi, harmadikosok rögtön tudtuk, mi várható. Az is kiszivárgott, hogy olyasmit akarnak velünk elfogadtatni, hogy politikailag ítéljük el a magyarországi forradalmat, és megszavaztatják velünk a szöveget is. Amikor ezt megtudtuk, rögtön szétfutottunk az alacsonyabb osztályosokhoz, és mondtuk nekik, hogy ti nem tehetitek fel a kezeteket, minket fogtok figyelni, s azt fogjátok csak csinálni, amit mi az első sorokban teszünk. Rájuk ijesztettünk, ha valaki felteszi a kezét, utána eltörjük azt. Valóban meg akarták velünk szavaztatni, hogy elítéljük a magyar forradalmat. Kérték, hogy tegyük fel a kezünket, amivel megszavazzuk a szöveget. Mi nem emeltük fel, hátra néztünk, senki nem mozdult. És akkor elkezdték mondani: tudjuk-e, hogy milyen provokátorok vagyunk? Milyen következményei lesznek nekünk, érettségizőknek? Gondoljuk, hogy beleegyeznek abba, amikor a főiskolára kell ajánlaniuk bennünket? Megnyugodhattok, hogy ennek lesz következménye, jelezték. Megijesztettek bennünket, ami nemcsak ijesztgetés volt, hanem akkoriban reális veszély is. De biztos meggondoljuk magunkat, ezért adtak egy órát, hogy akkor ismét találkozzunk. Időközben mondtuk a srácoknak, hogy továbbra is kitartunk, és így volt. Én azért lehettem ennek az egyik éllovasa – amúgy a politikában sosem vettem részt –, mert akkor még azt se tudtam, hogy főiskolás akarok-e lenni. Gondoltam, legfeljebb maradok paraszt. Ha valaki bejutott a komáromi gimnáziumba, már akkor tudta, hogy az iskola elvégzése után nagy valószínűséggel könnyebben felveszik őt a főiskolára, mert olyan tekintélye volt a komáromi gimnáziumnak. Azt is felvetették, hogy a tanárainkat meg az igazgatót is megbüntetik, el is távolították őt később az iskola éléről. Magatartásunk emlékére 2006-ban az évfordulóra az aula falára felkerült egy emléktábla, amelyen az 1957-ben végzős diákok aláírás szerepel. Azóta is a forradalom évfordulóján megemlékezést tartanak előtte. És picit mosolygok rajta, mi, kis hősök, politikai hősök lettünk. De volt valós alapja, s azóta sem szégyelljük, igaz, egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben emlékezhetünk.

2. kép. Az interjúban emlegetett emléktábla a komáromi Selye János Gimnáziumban található

A biológia–kémia szakos tanítónak tanulmányai során már volt némi köze a kézilabdához? Tudta, hogy létezik? Ez csak később jött?

Igen. Még a sportág történéseit sem követtem. Azt tudtam, hogy mi zajlik a magyar sportban, rendszeresen olvastam a Népsportot (a mai Nemzeti Sport elődje – a szerző megj.), de a kézilabda mint játék nem fért ebbe bele.

Önként ment Nyárasdra, vagy oda helyezték, mint a pedagógusokat akkoriban gyakran?

Az volt a szabály, hogy mikor végeztünk a pedagógiai főiskolán, a befejezés előtt volt lehetőségünk választani, melyik járásba szeretnénk, hogy elhelyezzenek bennünket. Engem az akkori Somorjaiból az akkori Nagymegyeribe küldtek, Csilizradványba. Útbaigazítás után megtaláltam az iskolát, bejelentkeztem, életemben akkor voltam először abban a faluban.

Hogyan lett ebből Nyárasd?

Mikor odaérkeztem a csilizradványi iskolába, egy ember éppen a motorját bütykölte az udvaron. Köszöntem, és mondtam neki, mi járatban érkeztem. Kiderült, hogy ő az igazgató. Megkérdezte, milyen szakos vagyok, s tudtomra adta, hogy náluk a kémia–biológia szak foglalt, és hogy menjek be Nagymegyerre, a járási központba. Eljutottam az ottani iskolaügyi szakosztályra, ahol elmondtam, hogyan jártam Csilizradványon. Rögtön felhívtak egy másik helyet, Nyárasdot. Hol van ez a falu?, kérdeztem. Megtudtam, hány kilométerre fekszik Megyertől, még aznap autóbusszal odautaztam. Napnyugta előtt értem a faluba, megmutatták, hol van az iskola, ahol találkoztam három férfival. Az egyik, az alacsonyabb az iskolaigazgató volt, a másik kettő tanító. Az igazgató nem kérdezte, hogy kinek a fia vagyok, milyen tantárgyat tanítok, hanem arra volt kíváncsi, hogy tudok-e focizni és kártyázni. Nem akarlak benneteket becsapni: valamikor fociztam, de miután komáromi diákéveim alatt nem kaptam rá lehetőséget, azóta nem játszottam. Hozzáfűztem, talán nem felejtettem el. Ezt elfogadta. És a kártyázás? Azt tudok. Akkor ma nem mész haza, mert mi hárman éppen arra készülünk, hogy végigkártyázzuk az éjszakát, közölte velem. Ez így történt, reggel azt mondta az igazgató, hogy fel vagy véve. (mosolyog)

A focit már említette. Előtte sportolt-e valami mást is?

Tipikus falusi, életrevaló, mozgékony, jó fizikumú gyerek voltam. Amikor Nyárasdon kínálkoztak egyéb, kötelező lehetőségek, amikor azt értékelték, hogy a futballon kívül más sportágat is űzünk-e, akkor belekóstoltunk a röplabdába is. És ez nemcsak a diákokkal folyt, hanem a tanítók között is, velük szintén röplabdáztam. Jobb voltam asztaliteniszben. Én alapítottam Nyárasdon az első csapatot, és részt is vettünk a járási bajnokságban. Télen a gyerekeket megtanítottam jégkorongozni. Éltem minden alkalommal, főleg a csapatsportágakat kedveltem igazán. Az egyéni sportágak közül nagyon elismertem az atlétikát és az úszást, a tornát, ezt mind fontosnak tartottam, edzőként is alkalmaztam a kézilabdában. Játékosaimmal mindig azzal kezdtem, hogy megtanítottam velük az alapsportágakat, vagy arányosan beledolgoztam az edzésükbe. Ezt azóta is emlegetik egykori védenceim, milyen jó volt, hogy tornából elsajátították a fordulékonyságot, a rugalmasságot, sok olyan elemet, ami kellett a kézilabdához.

Saját ötlete volt a lányoknak kitalálni a kézilabdát? Valóban nem tudtak mit kezdeni a fiúk focivilágában?

Erős lenne azt kijelenteni, hogy elképzeltem egy sportágat, elkezdtünk vele foglalkozni, hogy bizonyos idő múlva eljussunk valahova. A természetüknél fogva jöttek és rakódtak egymásra az események.

Kitől származott az ötlet?

Új iskola volt, új tantestület, tele fiatal tanítóval, akik nem csak délig tanítottak, hanem egész nap. Délután együtt maradt a tantestület. Mit csináljunk? – merült fel bennünk. Kinéztünk, az iskolaudvar tele volt gyerekkel. Hát kimentünk közéjük. Azt mondták, tanító bácsi, csináljunk ezt-azt. De mit? Kettőnkről tudták, hogy focizunk. Hát itt is az lett belőle. A fiúk jól érezték magukat, ha fociztunk, a lányok is játszottak, de nem tetszett nekik, hogy a fiúkkal keveredve kell futballozniuk, azt mondták, nekik ez nemigen megy. Azt vetették fel, hogy ők, lányok is csináljanak valamit, de külön. Azt találtam ki, akkor játsszuk kézzel ezt a focit. Kicsit ugyan nagy a labda, de majd szerzünk kisebbet. Teljesen spontán indult. Másnap délelőtt már mondták a lányok, tanító bácsi, délután újra jövünk, és többen leszünk. Volt ennek a kezdésnek egy más vetülete is. Nyárasd település gazdasági fejlettsége is közrejátszott. Láttam, itt más a helyzet a szövetkezet alapításával, mint szülőfalumban, Bélvatán, ahol nem és nem akart létrejönni. Persze, ez akkoriban nem volt egyszerű dolog. Mert ki örült annak, ha lovait, kocsiját, földjeit be kellett adni a földműves-szövetkezetbe. Nyárasd azonban rögtön talpraesett embereket talált, meg sok terület az egyházé és a nagybirtokosé volt, ami szinte adta a lehetőséget a nagyobb méretű gazdálkodásra. És a nyárasdi szövetkezet élén lévő emberek ezeken a területeken kezdték a gazdálkodást. Kaptak az itteniek munkát, dolgoztak, jól is kerestek. Mikor idekerültem, már alig volt a faluban nádfedeles ház, feledésbe merültek a háború romos maradványai… Szóval jól éltek az emberek. Minden megvolt, igazán jól dolgoztak, de hiányzott a munka után egy kis szabad, egy kis szórakozás, egy kis időtöltés. És ez később is megmutatkozott. Mikor a kézilabda kezdeti lépéseit megtettük – volt pályánk, voltak ellenfelek, játszottunk mérkőzéseket, majd olyan szinten voltunk, hogy kihirdethettük: jöjjetek, nézzétek meg a játékunkat –, ezzel egy csapásra két legyet ütöttünk. Bevontuk egy olyan sportágba a gyerekeket, amit szerettek, ami örömet szerzett nekik, ugyanakkor a szüleiknek, a falu embereinek szórakozási lehetőséget teremtettünk. Ez mai szemmel érthetőnek tűnik, de az akkori viszonyok között nem volt egyszerű. A falusi emberben, aki reggeltől estig dolgozott, és nem volt szórakozása, kiverte a biztosítékot. Az a lehetőség, hogy elmegyek megnézni a gyerekemet, unokámat, a falubelieket, előrehaladást jelentett, mert nem kellett máshova járniuk. E két dolog párhuzamosan ment előre, igaz, akadály volt a vallás. Nem volt nagyon vallásos a falu, de a szülőknél az anyák és a férfiak véleménye nagyon lényeges volt. Szerencsémre olyan kézilabdás gyerekeim voltak, akiknél a szülők közül a férfiak voltak a hangadók. És nem az anyuka mondta meg, hogy vasárnap lányom az istentiszteletre a templomba fogsz járni, hanem az apuka szava számított: leányom, azt hagyhatod, inkább menjél a bajnoki mérkőzésre. Látszólag egyszerűnek tűnő volt, de mégsem volt az. Például a későbbi nejem, Joli apja szövetkezeti elnök volt, a Forró Zsuzsié a szövetkezet másik meghatározó alakja, és a többiek is elfogadott személyiségei voltak a falunak. Nagyon fontos volt a közhangulat, ami a későbbiekben is döntőnek bizonyult a nyárasdi kézilabda alakulásában. Két-három év alatt lelátót kellett építenünk az iskolapálya mellett, ahol háromszáz–ötszáz ember is tolongott az ifjúsági mérkőzéseken. De ehhez az kellett, hogy ezt elfogadják az emberek.

Meg kellett valakit győznie arról, hogy zöld utat kapjon a kézilabda?

A sportág meghonosításában nagyon fontos szerepe volt az iskolának, mert nemcsak én mentem ki a gyerekekkel délután focizni, hanem az összes tanító kijött. Nem mindenki focizott, valaki sétált, más énekelt, táncolt a diákokkal. A tantestület aktivitása nagy volt. Igen hamar egyetértésbe kerültünk a kollégákkal. Maga az igazgató nem volt sportos beállítottságú, viszont tudta, ha sportoló gyerekeket fogunk nevelni, akkor az csakis előnyére válhat az intézménynek. Ugyanis akkoriban a dunaszerdahelyi járási iskolaügyi szakosztályon a sportért felelős tanfelügyelő kidolgozta az iskolai sportversenyek szabályrendszerét. Évente ismétlődtek a bizonyítási lehetőségek atlétikában, kézilabdában, kosárlabdában, röplabdában… Megkapták az iskolák a némileg kötelező feladatot, hogy jó lenne, ha részt vennének benne, és ha jól fognak szerepelni, az az egész tantestületnek, az iskola vezetésének is javíthatja az értékelését. Az igazgatóval sok egyéb vitám volt, de a kézilabdát sohasem ellenezte, sőt partiban volt velünk.

Testnevelést is tanított a nyárasdi iskolában?

Igen. Ez az iskolának is jó volt, meg az ügynek is. Hogy a gyerekeket a testnevelési órán is taníthattam, szakmailag azt jelentette, naponta edzhettek védenceim. Módszertanilag a testnevelési órán a tanterv szerint haladhattunk, de azért volt módom az előírt sportágak közé belecsempészni a labdajátékot.

Mi volt az első lépése a kézilabda felé?

Spontán jött minden. Nem vagyok dicsekvő, mellveregető típus. Hogy milyen eredményeket értünk el, azt nagyon ritkán szoktam emlegetni. Mindig volt egy osztályom, a csúcsosztály a Joliéké (Dömény Jolán, a csapat egyik meghatározó alakja – a szerző megj.) volt, s velük kicsit többet foglalkoztam. Mert öt olyan gyerek volt köztük – Dömény Joli, Forró Zsuzsi, Németh Zsuzsi, Mikóczi Gabi és Krascsenics Kati –, akik utána az ifjúsági csapatomnak alkották a gerincét. Angyal Pirivel és egy kapussal kiegészítve lettünk országos ifibajnokok. És ha meg tudtam volna őket később is tartani, ha nem szélednek szét mindenfelé tanulni, akkor többszörös országos bajnokok lehettünk volna talán a nőknél is. Osztályom lányai jó kézilabdázók lettek. Az ő szeretetük vitt előre engemet is, meg az, hogy egyre jobbak lettek. Mindig családias osztályfőnök voltam, s az együttlétet nem én szerveztem, hanem a lányok maguk. Nekem csak oda kellett mennem, felügyeltem, javítottam, amire szükség volt. Mikor jöttek a csapat sikerei, először járási méretben, ez még jobban feldobta a lányokat. Hatodikos-hetedikes korukban védenceim már járási szinten taroltak, s azt gondoltuk, hogy rohadt jó csináljuk már ezt a kézilabdát. Éltünk a lehetőséggel, s elindultunk a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságon, ahol csupa járási bajnok játszott. Első utunk a járáson kívülre, Brezová pod Bradlomba vezetett. Tipikus falusi gyerekekkel érkeztünk, mindenki hozta a maga nagy csomagját, két-három napra felpakolva. A kirántott csirkétől kezdve a mindenféle süteményig minden volt a poggyászban, az egyiknek ilyen, másiknak olyan sportruházata volt. Az iskolában szállásoltak el bennünket. Észrevettük, hogy edzése van a brezovái csapatnak. Leraktuk az osztályba a cuccainkat, s mentünk nézni az ellenfelünket. Megdöbbentünk, mert hozzánk képest világsztárok voltak. Visszamentünk az osztályba, leültünk, azt mondták nekem a lányok, tanító bácsi, menjünk haza, mit akarunk mi itt. De a következő gondolat már az volt, hogyan is vetődött be az a játékos az edzésen, add ide a labdát, megpróbálom. A lényeg az volt, hogy ellestek valamit, s azt gyakorolták. Végül a négytagú csoportban kétszer kikaptunk, de egy mérkőzést megnyertünk. Ezek után mintha egy más csapat jött volna haza. Azt mondták, mi megtanuljuk, amit kell, és megmutatjuk, hogy tudjuk. Ők ezt komolyan is gondolták, nem szájhősködtek. Arra figyeltem mindig, hogy valami újat kínáljak nekik, s olyan ellenfelek ellen kézilabdázzunk, akiktől tanulhattak valamit. Rendre erősebb csapatokkal játszottunk, gyengébbeket nem szívesen vállaltunk, mert az nem segítette a felkészülésünket. A lányok igényelték az újat, a többet. Ilyen szempontból nagyon hálás helyzetben voltam. Azóta is, ha találkozunk, mindig emlegetjük a Brezovát. Igen, ott kezdődött…

Hogyan válogatta ki a lányokat az első csapatába?

Nem volt benne olyan tudományosság, mint a mai világban. Aki szerette, akart, az jött. Segített az, hogy elég sok gyerek járt az iskolába, minden évfolyamban volt két párhuzamos osztály. Mivel testnevelést is tanítottam, rögtön megszerveztem az osztályok közötti iskolabajnokságot, amely alatt már megmutatkozott, hogy kivel érdemes tovább foglalkozni. Ennek kölcsönösnek kellene lennie, mert a lány érdeklődése nélkül nem ment.

Tudatos lépések vezettek a kézilabda-szakosztály 1969-es megalakulásához, vagy inkább a szükség hozta így?

A szakosztály létrehozása akkor vált időszerűvé, amikor a lánycsapatom tagjai kiöregedtek az ifjúsági korosztályból. Már országos ifibajnokok voltunk, de szakosztály még nem volt, addig abszolút amatőr alapokon működtünk. A bajnoki cím már a falu és a járás érdeklődését is felkeltette, s körünkben is elgondoztató volt a kialakult helyzet. És ebbe már környezetünk vezetői is bekapcsolódtak. Tudták, hogy valamit tenni kell. A lányoknak osztályfőnökük voltam, s emlékszem, annyira összetartottak, hogy nem tudtak elválni egymástól. Sírtunk, egymás nyakába borultunk, s nem akartunk azzal megbarátkozni, hogy most ennek vége. Egy lehetőség kínálkozott, hogy a testnevelési egyesületen belül megalakítjuk a kézilabda-szakosztályt. Ezt a szükség meg az akarat hozta magával.

Szóval nem voltak kézilabdaálmai, határozott elképzelése a sportág nyárasdi jövőjéről…

Ez így van. Azóta is azt állítom, a szakosztály létrehozása lényeges fordulópont volt kézilabdaéletünkben. Ha akkor példa lett volna előttünk, akkor másképp alakultak volna a dolgok. Mert ott voltak a leérettségizett lányok, akik országos bajnokok lettek, de nagy kérdés állt előttük: férjhez menjenek, tanuljanak tovább vagy szakmát sajátítsanak el, mit lehet egyáltalán ezzel a helyzettel kezdeni? Senki nem tudta megmondani, mi legyen. Profik legyenek? Akkoriban erre nem volt példa. Lányaink értelmesek, a tanulásban is a legjobbak voltak. Mégis szétszéledtek, ki Nyitrára ment, ki a pozsonyi Štartba vagy MDŽ-be. Ha előre tudtuk volna, hogy ennek a történetnek a nők között is lesz folytatása, magas szintre érhetünk a csapattal, akkor másképp alakulhatott volna. De nem volt víziónk.

Az ifjúsági csapat eredményessége már jelezte, hogy sokra vihetik a nők között is?

Elmondom, hogy mi történt. Az ifiknél is legalsó szinten kezdtük az akkori nyugat-szlovákiai divízióban. Az vezetett be bennünket a rendszeres bajnoki meccsek világába. Azt megnyertük. Onnan felkerültünk egy magasabb osztályba, ami a második szintje volt az ifik bajnoki küzdelmeinek. Kíváncsi voltam, mit mutatunk a nevesebb klubok társaságában. Azt is megnyertük. Aztán az következett, hogy a nyugati csoport legjobbja a keletiével találkozott. Oda-vissza alapon két mérkőzést játszottunk, megnyertük, és felkerültünk az I. ligába, ahol nagy múltú együttesekkel kerültünk szembe. Ez is földrajzilag ketté volt választva, s mi a nehezebb nyugati csoportot játszottuk. Borzasztó nehéz volt. Három csapat kimagaslott: a Nitra, a Vinohrady és mi. Hihetetlen ki-ki meccsek után végül is csoportgyőztesek lettünk. Így a két csoport első két helyezettje bejutott a praveneci szlovákiai négyes döntőbe. Mind a három ellenfelünket, a Nitrát, a Košt és a Pravenecet is megvertük, és mi lettünk a szlovákiai bajnokok. Egy héttel később a szlovák és a cseh bajnokság első két helyezettje találkozott Zlínben (akkor még Gottwaldov volt – a szerző megj.) a csehszlovák bajnoki címért. Ott is bajnokok lettünk. Ez a sorozat csupa győztes meccsből állt. Tehát ifjúsági szinten egyetlenegy vereségünk sem volt!

Milyen gondolatokat ébresztett ez az eredményesség a tanító bácsi edzői fejében?

Akkoriban sokat segített Horváth István, aki Dunaszerdahelyen a járási testnevelési szövetséget irányította. Ő elvárta, természetesnek tartotta, hogy mindenkit tönkreverünk. Én örültem, és élveztem azt, hogy hihetetlen nagy szakmai elismerésben részesültünk. Mondok egy példát. Mikor Zlínben a döntőt játszottuk, megtelt a stadion, s utána a hozzáértő cseh szakemberektől, újságíróktól olyan cikkek jelentek meg, amelyekben kis csodának tartották szereplésünket. Egyikük úgy fogalmazott, hogy tanítani kellene, mert példaértékű a tehetségnevelésben, hogyan lehet a nulláról ilyen szintre feljutni. Odajött hozzánk a brünni főiskola professzora, és felajánlotta, hogy leigazolnák az egész csapatot a városukba! Négyen mentek egyetemre a lányok közül, ott is járhattak volna főiskolára, de valahogy ez még nagyon idegennek tűnt nekünk, így szóba sem kerülhetett. Orvos, építész, tanár bizonyára Brünnben is lett volna védenceimből, és jó kézilabdázó is, de akkor egy szép mesével szegényebbek lettek volna, amit azután később együtt itthon megértünk.

Már az ifjúsági csapat sikere előrevetítette, hogy valaha nagy csapat lesz Nyárasdon?

Addig mi abszolút amatőrök voltunk. Csak kedvtelésből játszottunk, a pénz kérdése fel sem merült nálunk, a semmiből lettünk országos bajnokok. De mikor a női csapat feljutott az I. ligába, engem behívattak a járásra, s közölték velem, megkapták Prágából, a szövetségből, hogy a női csapatot csak profi edző vezetheti. Van két lehetőséged, ha tanító akarsz lenni, akkor nem lehetsz edző, ha edző akarsz lenni, akkor nem lehetsz tanító, közölték velem. Dicséretükre legyen mondva, nem utasításként hangzott el, lehetett választani, s én az edzői szerepet választottam.

Jól választott?

Bennem mindig a megnyugvás kerekedett felül, hogy jól csináltunk valamit, hogy örömet szereztünk azoknak, akiknek a kedvéért kézilabdáztunk. Elsősorban a szurkolóinkra gondoltam. Hihetetlenül jó kapcsolat volt köztünk, értelmes, elhivatott társaságot alkottak a lányok, engem abszolút jó helyre tesznek és ott tartanak napjainkig. Az osztályomból az az öt lány igazi pozitív példa volt a többiek, az utánuk következők előtt. Nyárasdon az emberek körében a kézilabda kitüntető helyet jelentett, tisztelet övezte azokat, akik művelték. Mindannyian értelmiségiek lettek, követendő példaként a fiatalabbaknak. Nem kellett idegeneket példaképül állítani a fiatalok elé, ha ott voltak a mi neveltjeink. Legyél olyan, mint az Angyal Piri, mondogattam nekik. Ez a pozitív példamutatás rettentően fontos volt sorainkban.

Edzői felkészültségével hogyan tartott lépést a feltörekvő csapattal?

Ez is nagyon érdekes kérdés, mert sokszor picit kakukktojás voltam csehszlovák viszonylatban. Azon kevés edzők egyike, aki korábban nem űzte ezt a sportágat. Általában úgy szokott lenni, hogy valaki sportágában sportolóként elér egy bizonyos szintet, aztán később automatikusan marad edzőnek is. Én mindent fokozatosan tanultam. A kézilabda világában különböző edzői minősítések vannak, a legfelsőbb szinthez, vagyis az első osztályhoz már a főiskolát kellett elvégezni. Esetemben a másodikat. Beiratkoztam, elvégeztem. A Dunaszerdahelyi járásban azok közé tartoztam, akik nem protekcióval, így vagy úgy szerezték a második diplomájukat. Amikor lehetőségem volt az edzői továbbképzésre, mentem. Hála Istennek Csehszlovákiában a kézilabdát Prágából irányították, ahol sok értelmes, hozzáértő szakember volt. Igen sok egy-két napos tanfolyamot tartottak, s én egyetlenegyet nem hagytam ki. Mindig arra vigyáztam, hogy egy lépéssel a lányok, a csapat előtt legyek. Kézilabda-barátságot kötöttünk különböző csapatokkal, főleg a magyarokkal, s ezek a barátságok tényleg igaziak voltak. Nemcsak abból álltak, hogy elmentünk egy-egy tornára, s ott megvívtunk egymással, hanem a szakmai téma is előkerült. Mert kitől lehet a legtöbbet tanulni? Attól az edzőtől, aki hasonló cipőben jár, és hasonló problémákkal küzd. Számomra az, hogy előtte nem kézilabdáztam, valahol előny is volt, mert tapasztaltam, hogy a volt játékosokból lett edzők a múltjukból éltek. Én mindig a jövőbe néztem. Ezt a játékosaim is tapasztalták. Nagyon sokat segített, hogy tanító voltam. A jó edző nem különítheti el a napi teendőktől a pedagógiát, a kettő édestestvér. Magam megítélése szerint még genetikailag is volt bennem egy olyan tulajdonság, hogy nem voltam rosszindulatú. Nagyon fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, szeresse a gyerekeket, tanítványait. Én se szerettem mindenkit egyformán, de az edzésen és a pályán senki nem tudta meg, hogy az egyiket jobban kedvelem, mint a másikat. Profi szinten a pályán nyújtott teljesítmény volt a mérvadó.

Volt edzői krédója?

Azóta is elhangzott, hogy szakmailag, emberileg ilyen meg olyan edző voltam. Lelkiismeret-furdalásom sosem volt. Mindig inkább jó belső érzés fogott el, hogy amit tudtam és kellett tennem, azt megtettem ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig vezethessek egy csodacsapatot, melyet sokszor mások neveztek annak. Sokan belém kötöttek, kirúgtak, bántottak, de belül mindig tiszta voltam. Soha nem volt olyan tettem, amiért nem tudtam volna elaludni, vagy szégyellenem kellett volna azt.

Még nem is voltak az élvonalban, és 1978-ban megnyerték a Csehszlovák Kupát. Ez hogyan fordulhatott elő?

Akkor a Szlovák Nemzeti Ligában (második osztály – a szerző megj.) játszottunk, ami nem volt rossz bajnokság, de mégse az élvonalat jelentette. Érdekes a dologban az, hogy a Zlínben csehszlovák ifjúsági bajnokságot nyert csapatom a nők között még jobb lett. Megnézhető a táblázatokban, hogy minden egyes évadban magabiztosan a második legjobb csapat lettünk. Mindig az első jutott fel az élvonalba, nekünk meg maradt a második hely. Ez négyszer fordult elő! Nem azért maradtunk le a feljutásról, mert mi voltunk a második legjobb csapat, hanem azért, mert minden évben akadt egy másik együttes, amelynek a sportdiplomáciája vagy talán egyéb is döntött. Kicsit, vagy nagyon elkeseredtünk, de évről évre tudtunk megújulni, talpra állni, újból nekirugaszkodni. Tisztában voltam azzal, hogy az a csapat, amely négyszer nem mehetett az élvonalba, minden idők legjobb nyárasdi együttese volt. Minden héten barátságos meccset játszottunk, de csak az első ligás csehszlovák és magyar csapatokkal, olyan tornákon vettünk részt, ahol válogatottak indultak. Azért tettük ezt, hogy a csapat ne süllyedjen le a Szlovák Nemzeti Liga mélységeibe, s állandóan fejlődjünk. Ekkor jött a kupa, miközben zajlott a bajnokság. Van szakmailag lényeges különbség a kettő között. A bajnokságban előre elkészül a sorsolás, lejátssza a csapat az őszi, majd a tavaszi szezont, összeadják a pontokat, s megvan a sorrend. Előre felkészülhetnek a fontos meccsekre még a bíróküldés ismeretében is. A kupameccseken ez nem így van. A jelentkezőket összesorsolják. Első körben a gyengébb ellenfelek jönnek, közülük továbbjuthattunk, a következőben már az első ligás csapatok is beszálltak. Jöttek nagy mellénnyel, mi ez a Topoľníky, gondolták magukban, s ugyanúgy a bírók sincsenek felkészülve a váratlan helyzetre. Innen is továbbmentünk, bejutottunk a négyes döntőbe. Először a Szlovák Kupában, ahol csak másodikok lettünk, de az első kettő lépett tovább a Csehszlovák Kupa négyes döntőjébe, ahova már csatlakozott a két legjobb cseh csapat is. Ott volt a menő Zlín, a Partizánske a legjobbjaival és ott van a Nyárasd is, vélték. Mire észrevették, felocsúdtak, hogy mi is ott vagyunk, addigra miénk lett az elsőség.

Azok után, ami történt a nyárasdi csapattal a nemzeti ligában, a feljutás nem is volt meglepő…

Abszolút nem. Nem csak nekem nem. Volt bennünk potenciál. Később, amikor európai kupameccseket játszottunk, abszolút partiban voltunk az ellenfelekkel. Szóval az első kupasikerünk komoly lábakon állt.

A Csehszlovák Kupa megnyerése után kiléphettek a nemzetközi porondra. És a Kupagyőztesek Európa-kupájában kiverték a francia Ivryt, majd szoros meccseken estek ki a világméretekben akkoriban élcsapatnak számító Zsalgirisz Kaunasszal szemben. Edzői énjének mit adott ez a kitörés külföldre?

Ha valahol kellemesen meglepődtem, akkor azok a külföldi kupameccseink voltak. Idehaza mindig idegenben játszottunk, nem voltunk elkényeztetve azzal, hogy szerettek minket. Máshol a bírók megadták a hazai csapatnak szükséges százalékokat, nekünk nem. Aztán jöttek a nehéz külföldi összecsapások, amelyeken semmi nem szólt mellettünk, nem ismertek bennünket, újoncok voltunk a nemzetközi porondon, de az ellenfelek sportszerűen viselkedtek velünk szemben, a bírók sem akartak elhúzni minket. Úgy érzem, pedagógusként lehet, hogy taktikailag nem voltam mindig a csúcson, de a lelki felkészítésben igen. Annyira egy hullámhosszon voltam a lányokkal, hogy egymás buzdításában is megtaláltuk a lelkesítő, közös hangot. Az is feldobta őket, mikor mondtam nekik, mutassuk meg az ellenfélnek, hogy mi nem nyárasdi fejőnők vagyunk, meg azt, hogy mi, nyárasdiak semmik vagyunk a hatalmas Párizzsal szemben. Ez megtiszteltetés, hogy az ő csapatukkal játszhatunk, igazi alázattal, szívvel, ráadásul nemcsak Nyárasdért, hanem az egész országot is képviseljük. Micsoda csoda volt számunkra az is, mikor megjelentünk Párizsban az egyszerű falusi lányokkal, életünkben először repülővel, nyugaton, mert abban az időben szinte lehetetlen volt oda kijutni. A nemzetközi szereplés egyben alkalmat kínált arra, hogy bebizonyítsuk a világnak, elhagytuk már Nyárasd és Csilizradvány térségét, már ott vagyunk a nemzetközi mezőnyben, amit nem lehet senki másnak köszönni, csak a lányoknak.

Részben kötődik az előbbiekhez, de újra kérdezem: edzői énjében hogyan jelentkezett a nemzetközi porondra való kilépés?

Sokkal többet kaptam ettől, mint a bajnoki szerepléstől. Mert ez… Megint egy példát húzok elő. Kaunaszból közvetítette az akkori szovjet televízió a kupameccsünket, pár perccel a befejezés előtt még döntetlen volt az állás, és életünk egyik legjobb játékát nyújtottuk, ugyanúgy, mint Bakuban. Az egész Szovjetunió nézte a mérkőzést, s mikor jöttünk haza, a moszkvai repülőtérre kijött a szovjet televízió csak azért, hogy velem készítsenek interjút. Ekkora elismerés! Egy kis falu ilyen feltűnést keltsen a hatalmas országban? Ezt nem is lehet felfogni. Talán életem legkellemesebb emléke: Pali, azért valamit csináltál, gondoltam. Ennek a kis falunak, ennek a kis országnak, ennek a kis magyarságnak. Mikor hétfőn reggel hozta a postás az Új Szót, az volt az első az embereknek, hogy megnézzék, hogyan játszott a Nyárasd. És örömükben könnyezett a szemük.

Ötödik próbálkozásra 1979-ben feljutottak az I. csehszlovák ligába. Az egész Dunaszerdahelyi járásban még fedett sportcsarnok sem volt, miközben éppen akkor vitték terembe a kézilabdát. Hazai mérkőzéseiket is kénytelenek voltak idegen pályán, legtöbbször Komáromban játszani. Ezért estek ki rögtön az élvonalból?

Nem, de összefügg a kérdéssel. A kézilabda voltaképpen téli sport, ezért nem éppen kedvező kinn készülni a bajnokikra. De lehet, s mi készültünk is. A heti program szerint hétfőtől csütörtökig a kinti bitumenes pályán edzettünk. Mit lehet azon gyakorolni? Technikát? A labda úgy csúszik, hogy meg sem lehet fogni. Csak a futás és az erőnléti fejlesztés jött számításba. Jött a hétvége, többnyire bajnokival. Ráadásul elég sok diákunk volt, akik hét közben nem is tudták látogatni az edzéseket. Szombaton már bemehettünk a komáromi csarnokba. Végre csarnok, örültünk. Délelőtt edzés, délben edzés, délután edzés. Ami jó volt, csak nem éppen hasznos, mert másnap délelőtt meccs várt a lányokra. És nem mindig Komáromban, máshova is kellett utaznunk. Amikor nekünk szombaton pihenni, regenerálódnunk kellett volna, akkor jött össze úgy-ahogy a csapat. Ez így nem működött. És még valami. Ha valamikor bántottak bennünket a bírók, akkor az az első I. ligás évadunkban volt. Megmondom, hogy miért. Addig nem volt gond velünk, míg vereségeket szenvedtünk. Mikor már egy szintre kerültünk az ellenfelekkel, és néha meg is vertük őket, azt már a nézőik nehezebben viselték. Be-be szólogattak lányainknak, sőt szidták még a szlovák nemzetiségű játékosainkat is. Mi mindenben újoncok voltunk. Nem volt diplomáciánk, nem voltak embereink a bírói karban, a szövetségben.

Egy év múlva visszakerültek az élvonalba, s rögtön másodikok lettek. Mit kellett tennie edzőként, hogy így feltörjön a csapata?

Az életem végéig nem felejtem el ezt a történetet. Mikor kiestünk, a bajnoki torna után összeültünk egy szobában, búcsúzásképpen, szinte mindegyikünk sírt, nagyon lehangoltak voltunk. Kérdezték a lányok: mi lesz, Pali bácsi? Jövőre lesz értelme folytatni? Sok próbálkozás után bejutottunk, most meg egy év elteltével kiejtettek bennünket. Tanácstalanok voltunk. S akkor néhány lány felállt, és azt mondta: Pali bácsi, nehogy feladja. Menjünk tovább! S ezzel eloszlattak minden kételyt. Ide tartozik az is, hogy amikor felkerültünk az I. ligába, több játékosunk már kismama lett, akkor már nem volt olyan jó csapatunk, mint a nemzeti ligás évek idején. Próbáltunk hozni játékosokat, de az összes közül csak a Halmová volt jó. Mikor kiestünk, a kismamák visszajöttek. Ha egy év után kiesel, aztán első vagy a II. ligában, majd az élvonalban másodikként végzel, amögött kell lenni valaminek. És ez a jelentős játékerőt képviselő kismamák visszatérése volt. Nem az volt a döntő, hogy a Németh Pali eddig rosszul dolgozott, most meg jobban, esetleg még jobban dolgozik.

Ahogy újra felkerültek az élvonalba, elkezdődött egy tizenhét évadból álló sorozat, amelyben végig ott maradt a csapat, hol Németh Pállal, hol mással a kispadon. Volt-e olyan pillanat, időszak eközben, amikor nem gondolt a nyárasdi kézilabdára?

A partizánskei kitérőt leszámítva nem volt. Megalázónak tartottam volna, ha ez előjön, hiszen mindig meg tudtam győzni elég embert, hogy folytassuk, menjünk tovább. Természetes volt, hogy kötődtem a nyárasdi kézilabdához. Bár sok külföldi ajánlatot kaptam. Hihetetlenül jókat.

Azok után, hogy kiléptek az európai kupaporondra?

Inkább akkor fordult elő. Megszólított például a Dortmund. A visszavágó alkalmából már megmutatták a lakást is, a játékosneveket is felsorolták, a pénzről hadd ne beszéljek. De nekem akkora a szülőföldszeretetem, hogy nem tudnám elhagyni azt a közeget, amelyben felnőttem. A szüleimet, a gyerekeket… Tehát ez is közrejátszott abban, hogy nem szakadtam el a nyárasdi kézilabdától.

Ragadós volt a nyárasdi példa Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahelyen, Naszvadon, Csallóközaranyoson is meghonosodott a női kézilabda. Úgy nézett ez ki, mintha kivetették volna a hálójukat. Az említett településeken ösztönszerűen követték Németh Pál törekvéseit, vagy tett is valamilyen lépéseket feléjük?

Naszvaddal kezdődött. Ott az elindítója a nagymagyari Vlahy Jenő volt, tehát majdnem egy faluból valók voltunk. Nála értelmesebb, kedvesebb, sportszerűbb emberrel nem találkoztam. Mi egy lépéssel hamarabb kezdtünk. Nyáron megszerveztük a Barátság-kupát, de egy csapat visszalépett. Helyette beugrott a Naszvad. Attól kezdve élt a kapcsolatunk. A torna a naszvadiaknak igen sokat jelentett. És amikor nálunk az első játékoshullám kezdett kiöregedni, felfrissítésre volt szükség, akkor találkoztam Jenővel, megbeszéltük a kialakult helyzetet. Neki akkor volt egy nagyon jó ifjúsági csapata, három csehszlovák válogatottal, a két Dobosi lánnyal és Dibúz Erikával. Később a Kiss Jitka is hozzánk jött tőlük. Jenő barátságunk jeléül irányította felénk a lányokat. Semmi gond, különösebb pénzigény nélkül. Teljesítette, amit ígért, s a lányok megpróbáltak a csapatba illeszkedni. Azután kifelé mindig jeleztem, hogy a csapat már közös. Talán akkor szakadt meg ez a vonal, mikor feltűnt soraikban Kovacsicz Mónika, majd Zácsik Szandra, akik másfelé, Magyarországra mentek játszani. Attól kezdve leállt a naszvadi játékosáramlás. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, Jenő pedagógiailag magas szinten csinálta, érdeklődött, tanácsot adott, mit hogyan…. Ettől jobb kapcsolatunk nem volt.

És a többiek?

Nem volt rossz a viszonyunk Szenczi Jánossal sem, aki Dunaszerdahelyen foglalkozott a fiatalokkal, ő inkább lokálpatrióta volt, de azért a lányok onnét is hozzánk jöttek.

És a csallóközaranyosiak?

Velük már nagyon egyoldalú volt a kapcsolatunk. Mert ők csak a mieinket vitték. Ott fejezte be a Nagyné is a pályafutását, és még sokan mások. De gondolom, az indulást náluk is a nyárasdi példa motiválta. Ilyen megközelítésben Párkányt és Gútát is említhetném talán.

Voltaképpen az volt a követendő, hogy magával ragadta őket a nyárasdi csapat eredményessége. Külön lépéseket nem tettek feléjük?

Arra nem volt szükségük. Példánk az említett településeken egyszer csak követőkre talált, felbukkant náluk a női kézilabda.

1984-ben újra ezüstérmes lett a nyárasdi csapat a csehszlovák ligában, immár másodszor, s ekkor mondtak fel Németh Pálnak először?

Igen. Fájt, hogy kidobtak Nyárasdról. Volt ennek egy más vetülete is, amit nem szeretnék kifejteni.

Elbocsátása után Laco Gross ült a nyárasdi kispadra, de csak bronzérmes lett a csapat. Időközben az történt, amire a nyárasdi ténykedése alatt egyszer sem volt példa: 1985-ben bajnok lett a Partizánske csapatával. A bajnoki címért szerződtették a cipővárosba?

Mikor a cipővárosiak megtudták, hogy engem menesztettek Nyárasdon, éppen Prágában voltak gyűlésen. Az első útjuk nem haza, hanem Dunaszerdahelyre vezetett, hozzánk. Rögtön felajánlották, hogy leigazolnak engem és Jolit is. S mikor úgy nézett ki, hogy beleegyezek, feltettem nekik a kérdést, milyen csapatuk van. Erre felírtak nyolc nevet egy papírra, de az elnök rögtön jelezte, ők nem lesznek a csapatban, mert Partizánskeban a nyolc válogatott játékos különböző okoknál fogva abbahagyta a játékot. Akkor minek hívtok engemet, kérdeztem tőlük. Mert úgy gondoljuk, te vagy ebben az országban az, aki a maradék játékosokkal legalább megmented a csapatot, hogy ne essen ki a ligából. Szóval ezért hívtak. Ennek ellenére aláírtam a szerződést, és mentünk hozzájuk. Alig volt játékosuk, de azután szerződtettek tehetséges ifiket az egész országból. Elkezdtük a munkát, és egy valóban jó csapat állt össze. Pedig Partizánskeban nagyon nehéz körülmények között kézilabdáztak a nők, máshol nem volt ilyen, s ez lehetett talán a jó. Kedvesek, szófogadóak voltak. Megtaláltuk a hangot velük, és a posztjaikat. És nem hogy bennmaradtunk, hanem utcahosszal megnyertük a bajnokságot. A nyárasdi csapat, amely hihetetlenül erősített, mert Gross vitt magával játékosokat is, csak harmadik lett.

Elégtétel volt ez a fegyvertény?

Az életben talán először éreztem azt, hogy igazán sikerült megmutatnom, mi van bennem. Van még egy momentum, ami akkori esetemet kihangsúlyozta: később megtudtam, hogy a játékosokat is be akarták venni a Németh Pali nyárasdi eltávolításába. Volt, akivel elhitették, hogy kishitű vagyok és mint ilyennel nem lehet bajnokságot nyerni. Ezek után egy kicsit elégtétel volt a bajnoki cím a Partizánskeval. És bebizonyosodott, hogy a sok pénz, magabiztos fővárosi edzők és sok-sok kiváló játékos még a bajnoki elsőség megszerzéséhez sem garancia, hiszen csak bronzérmes lett a nyárasdi csapat.

Egy év múlva, 1985-ben újra Németh Pál ült a kispadra. Mivel csalogatták vissza?

Éreztem, hogy a Nyárasdnak kellek, megfelelő tudásom van hozzá, hogy jó edző legyek, vagyis mindenem megvan, ami ehhez szükséges.

Vagyis a Nyárasdra volt berendezkedve.

Pontosan.

És nem is kellett a nyárasdiaknak győzködniük, hogy menjen vissza?

Azt küldték el utánam, akivel jobb kapcsolatom volt, mint a többiekkel. De nem ez volt a fő ok, hanem fiunk, Gergő. Mikor Partizánskeba mentünk, még óvodába járt, de szerettük volna, ha itthon kezdi az iskolát.

Ami Partizánskeban sikerült, annak hazai családi vetülete nagy teher lehetett…

Nem volt ezt könnyű elviselni, szétszakítani a családot. Én borzasztó családcentrikus figura vagyok minden szempontból. Ez volt a döntő abban, hogy egy év után hazajöttünk.

Maradhatott volna még Partizánskeban?

Nem is akartak elengedni.

Bajnok egyszer sem volt a nyárasdi női csapat. Négy második helye (1982, 1984, 1993, 1994) mellett kétszer volt harmadik (1985, 1989). Az európai kupákban egyszer másodikok és kétszer harmadikok lettek. Évtizedek múltán is emlékszik arra, hogy melyik éremszerző csapatot irányította?

Csak a Coimpex-érában, az 1992/1993-as évadban nem voltam a csapatnál a bajnoki éremszerzésnél.

A komáromi Coimpex-érában került először magánkézbe a nyárasdi csapat. Edzőként volt jelen a nyitányon és a záráskor is. Ez volt az egyetlen járható út akkor?

Szakmailag teljesen más mutatkozott. Soha nem szerettem abba beleavatkozni, ami nem az edző hatásköre. Mikor idejöttek Nyárasdra a komáromiak, álltunk, ahogyan álltunk, kellett, hogy valaki segítsen. Az érkezéskor nem volt rossz az elképzelésük…

Profi világot vittek Nyárasdra, legalábbis azt jelezték. Országos viszonylatban is az első magánklubot hozták létre a vadkapitalizmus éveiben. Az új tulajdonosok is jöttek valamivel, és amikor nem találkoztak az érdekeik a helyiekkel, akkor kútba dőlt az egész. Ezt nem a védelmükben említettem, de akkor elég nehéz idők jártak a Csallóközben…

Erre nem azért nem adok egyenes választ, mert nem akarok, tényleg nem tudom részletesebben az akkori történéseket. Egyszerűen szerettem a nyárasdi csapatot meg a kézilabdát, és ha jönnek, segítenek, mit mondtam volna nekik? Menjetek el, mert lehet, hogy csalók vagytok? Vártam, hogy csak jobb lesz. És aztán a többibe már nemigen láttam bele. A lényeg az, hogy a csarnok majdnem árverés tárgya lett. Hogy mi az igazság az egész körül, talán ötven év múlva kiderül, ha még egyáltalán valakit érdekelni fog.

Mikor ide kerültek a komáromiak, újszerű volt a magánkézben levő klub. Valahol olvastam korábban, hogy a tulajdonosváltással a nyárasdi kézilabda 1992-ben túlnőtte korábbi önmagát. Valóban?

Erre nem tudok válaszolni, csak találgatnék, azt meg minek. Nem pontosan magántulajdonba került a klub, mert a közgyűlésen a tulajdonosok jóváhagyattak ötezer koronás tagságit. Azt senki nem fizette be. Állítólag csak ők, s ezáltal öttagú lett a kézilabda-szakosztály. Ehhez azonban az kellett, hogy előtte megszavazva a kézilabda-szakosztály lépjen ki a Družstevník egyesületből. S akkor a tulajdonosok ölébe esett az egész. Utána már azt csinálhattak, amit akartak, vagy ahogy ők magyarázták, nem volt sok választásuk…

Aztán a falu tulajdona lett a sportcsarnok, miután a Dexia bank tönkrement. Az is egy homályos történet, inkább ne menjünk bele… Mikor 1992 tavaszán szabadságra küldték, Németországba költözhetett volna. Miért nem ment ki véglegesen? Megint a szülőföldhöz való ragaszkodás döntött? Mert ez is egy olyan pont volt, amikor eltávolodhatott volna Nyárasdtól…

Nem is tudok válaszolni, mert az életemben van egy-két dolog, amikre egyáltalán nem gondoltam. Ha van valami, ami ha tízszer is újraszületnék, mindig megmaradna bennem, akkor ez az, a szülőföldhöz való erőteljes kötődés. Emiatt még a távozás gondolatáig sem tudok elmenni abban, hogy mást válasszak. A németországi kiköltözés akkor volt aktuális, mikor a fiunk jó focista volt. Úgy gondoltuk, hogy Gergőben több van, és próbáljuk meg Stuttgartban vele. Konkrét lépés is történt, de végül, gondolom, az én negatív hozzáállásom végett, inkább Joli jött haza légióskodásából, így itthon maradt a család. Egyébként nekem már volt két lányom az első házasságomból, s végre volt egy fiúgyerekem, s őt is elengedni, ez egyszerűen nem ment. Aki ismer, tudja, hogy szülőfalumat, Bélvatát sem tudom elhagyni, meg a Csallóközt sem.

1992-ben megpályázta a szlovák válogatott vezetőedzői posztját. Miért? Volt egyáltalán esélye?

Szlovákiai edzőként nem voltak ambícióim, célratörő elképzeléseim. Igen sok jó edzőbarátom volt akkortájt, és lehet, hogy elfogult voltam magammal szemben, úgy éreztem, hogy elég sok minden van bennem, képesítésben a topon álltam, tele voltam tapasztalattal. És volt még más okom is. Ha valaki azokban az években az országban a semmiből tudott összekaparni csapatot, az én voltam. Nyárasdon elég sokszor a nagyon kevésből kellett építkezni. Azt gondoltam, országos viszonylatban is lehet ilyen gond, hogy a szerény kínálatból kell kihozni, összeállítani egy válogatottat.

És volt egyáltalán esélye arra, hogy megválasztják?

Rosszul kommunikáltam ezt a helyzetet. Előtte voltak beszélgetéseim, ráadásul akinek mondtam, azzal tegezőviszonyban voltam. Magyarként miért ne lehetnék a szlovák csapat edzője? – kérdeztem tőle. Nem tudom, hogy ez verte-e ki a biztosítékot, de később egy kollégától hallottam, hogy nem én vagyok a befutó. Az egész dolog nem hagyott mélyebb sebet bennem, bánatot sem.

1993-ban a klubtitkári teendői mellett edzőtársa is lett Pavol Streichernek. Egyszerre volt edző és klubtitkár?

Nem kimondottan titkár voltam. Mikor kiderült, hogy Dušan Daniš befejezi, emlegetni kezdték, hogy engemet visszahívnak, és hogy ne úgy legyen, hogy az egyik napról a másikra történik a váltás, hanem ahogy az állatok világában van, megszoktatják az újat, előbb kiengedik, de csak rövid időre, másnap már hosszabb időre, szóval szoktatják a megváltozott körülményekhez. Engemet is ide rendeltek, bizonyos részfeladatokat kaptam. Nagyon érdekesek voltak, például elküldtek az ekecsi borospincébe a vendégeknek borért vagy üdítőitalért. Ez volt a bejáratásom a szakmai munkába. A titkári teendőkön keresztül… Arról, hogy később elküldték Nyárasdról Pavol Streichert, nem tehettem. Ráadásul egy érdekes időszakban mondtak fel neki. A vágsellyeiekkel játszottunk a Szlovák Kupa döntőjében, és idegenben hat-nyolc góllal kikaptunk. Ekkor döntött a vezetés, hogy menesztik. És a következő héten már én lettem az edző, s jött a Sellye a visszavágóra. Magam sem tudtam elképzelni, hogy azt a hatalmas hátrányt behozzuk. Akkor kézilabdázott nálunk a romániai Edlerné, a Marianna, aki nagyon bízott bennem. Jól játszott az első meccsen is. De a visszavágón szinte maga verte meg a vágsellyeieket. Tíz góllal nyertünk hazai pályán, és mi lettünk a kupagyőztesek. Szóval nagyon nagy siker lett a visszatérésem. Ez még talán nem is az én érdemem volt.

Mit váltott ki Németh Pálból, amikor 1994-ben két év után távozott a klubból a Coimpex?

Ez a legnagyobb kérdés. Engem a Coimpex, sem mikor idejött, sem mikor a fénykorát élte, sem mikor távozott, nem hozott annyira lázba. Tudtam, hogy valakire szükségünk van, kellene, hogy segítsen, mert az nekem is lehetőség, hogy Nyárasdon megmarad, és jó lesz a kézilabda. Viszont az, ahogy ez a történet végződött, ahogy lezárták és amit csináltak, arra nem vagyok vevő, nem is találok rá a mai napig szavakat, sem magyarázatot. Remélem, egyszer valamelyikük bekopog hozzám, elmondja a teljes igazságot, és rendezi a tartozásukat velem szemben is. Lenne mit!

Lépjünk tovább. Gyorsan fordult a világ, és eljött az 1995/1996-os bajnoki évad, amikor a megmenekülést ünnepelték Nyárasdon. Ismét Németh Pállal. Megannyi korábbi siker után valóban sikernek számított a bennmaradás az élvonalban?

Akkor a gond és az öröm az volt, hogy a szokottnál is gyengébb játékosanyag jött össze Nyárasdon. A vége felé nem tudtuk a keretet felfrissíteni, mivel anyagi fedezete az egyesületnek sose volt arra, hogy minőségi játékosokat vegyünk. A Naszvaddal kialakított kapcsolatunk már nem volt olyan, mint az előző időszakban. Az akkori szintű játékoskeretnek a bennmaradás tényleg siker volt.

„Úgy viselkedem, mint az igazi szülő. Ha megbántja őt a gyermeke, nem fordul elő tőle, megbocsát neki, és támogatja tovább” – nyilatkozta egy visszatérése után. Hány ilyen visszatérése volt a nyárasdi csapathoz? Számszerűleg is emlékszik rájuk? Vagy a távozások hagytak mélyebb nyomot Németh Pálban?

Inkább arra emlékszem, kik voltak az elnökök, akik menesztettek. Első a Lojkovič Sámuel, aztán egyszer a Singhoffer Lajos, és elküldött a Bors József is. Ez a három biztos volt. És még a Coimpex-érában is távozni kényszerültem, de az más történet volt.

És hogyan volt a visszatérésékkel?

Érdekesség, az elmenés volt nehéz általában. Maga a visszatérés sokszor logikátlanabb volt, mint az elmenés. Az embert elküldik, akkor elmegy. Mit tehetne mást?

Melyiket élte át a legnehezebben?

Legnehezebb az volt, mikor autóval Partizánskeba tartottam feleségemmel, Jolival, aki játékosként jött velem, és a kisfiunk, Gergő. A többi valahogy jobban összefolyt. Az utolsó távozásom, amikor Aranyosról jöttem vissza, mert ott is edzősködtem, az egy kicsit elhamarkodott volt.

Számszerűleg akkor háromszor távozott, majd tért vissza?

A Coimpex-szel együtt négyszer.

Edzői pályafutásában volt egy csallóközaranyosi kitérő is, amikor még a nyárasdiak és az aranyosiak is az élvonalban játszottak. Milyen nyomokat hagyott Németh Pálban ez az időszak? Hányszor vezette az aranyosiakat volt csapata, a nyárasdi ellen?

Azt hiszem, négyszer. Mikor a Bors is elküldött Nyárasdról, akkor jött elő ez a lehetőség. Családfenntartó apánál, akit edzőként nem biztos, hogy az eredménytelensége miatt küldtek el, ilyenkor a lélektani fájdalma mellett az igényei, az elvárásai és az önbizalma is kicsit leapad. Akkoriban az aranyosiak érdeklődést mutattak irántam, és felajánlották, hogy elvinnének edzőnek. Ha nem lettek volna anyagi nehézségeim, nem hiszen, hogy elfogadtam volna, ugyanis annak az elvei, aki ott irányított, nagyon messze álltak tőlem. Éreztem, hogy csak idő kérdése, mikor kerülünk egymással szembe. A játékosokkal viszont nagyon korrekt, jó volt a kapcsolatom. Jogosan érezhették, hogy távozásommal csalódást okoztam nekik.

Nyáron ment Csallóközaranyosra, és nem vitte végig az egész évadot se…

Pontosan így volt.

Idény közben hagyta őket cserben?

Bizony, bizony. Méghozzá az őszi és a tavaszi idény között…

  1. május huszadikán volt a nyárasdi csapat utolsó bajnokija az élvonalban. Mindössze huszonnégyen váltottak belépőt rá. A közönség is kiérezte, hogy ez a mélypont?

Aranyoson voltam edző, karácsony körüli időszakban történt, az őszi szezon után. Ha jól emlékszem, a Nyárasd volt az utolsó, mi, vagyis az Aranyos valamivel feljebb álltunk a táblázaton. És akkor ott támadt egy nézeteltérésem az egyik helyi vezetővel. Ebben a helyzetben fordult hozzám Bugár Árpád elnök, akinek a nyárasdi vezetők közül a legtöbbet köszönhetek, s a legtöbbször kitartott mellettem. Behívott az irodába, s barátságunkra hivatkozva közölte, nagyon rosszul áll a csapat, éppen nagy csalódás volt nekik a nagyszombati RimPollal kialakított kapcsolatuk. Meggyőzött, régi ismeretségünket felelevenítve, hogy jöjjek vissza, és próbáljam megmenteni a csapatot. Anélkül, hogy érdeklődtem volna, hogy mi a helyzet Nyárasdon, beleegyeztem, és visszajöttem. Aztán kiderült, hogy kevés a játékos, nem fizetnek nekik, egész évben csalódottak. Győzködtem őket, végül elvállalták a tavaszi idényt, majd az utolsó hazai bajnokit is. Mindezek tetőfoka az volt, hogy utolsó idegenbeli bajnoki meccset Eperjesen kellett volna lejátszanunk, ahova el sem mentünk, ami szégyenletes volt. Visszatérésem kapcsán hozzáteszem: ha még egyszer hívna az a barátom, akivel negyven évig egy helyen tanítottom, aki engem közvetlenül sose alázott meg, s nem is bántott, s bár nem állt mindig mellettem, újfent nem mondanék nemet neki.

Egyértelműen visszahúzta a szíve Nyárasdra?

Próbáltam visszatérni. Azt mondták, csak idő kérdése, mikor egyenlíti ki a tartozását a nagyszombati cég, vagyis hogy lesz pénz. A játékosokat pedig ismertem. Kár, hogy ennyire nem voltak senkihez őszinték, pedig lett volna keresnivalónk a bajnokságban.

Ráadásként jött egy bajnoki évad a II. vonalban. Akkor klubelnök és edző is volt egy személyben. A végére mindkét teher a nyakába szakadt?

Ez következett a kiesésünk után. Hosszú ideig vártunk, hogy mi lesz. Hogy a falu, a volt elnök, vagy valaki valamit segít. Nem történt semmi. Erre két dunaszerdahelyi ízig-vérig sportember, Seres Csaba és Manczal László, akiknek a feleségük is nálunk kézilabdázott, megkerestek, hogy azért legyen folytatás. Főleg az ő kezdeményezésükre mentettük a menthetőt. Ebben a helyzetben kellett vezetőséget összehozni, elnököt választani. Úgy emlékszem, azzal győztek meg, hogy vállaljam az elnökséget, hogy engem jobban ismernek, tisztelnek Nyárasdon, ha bemegyek a képviselő-testületi ülésre az elképzelésünkkel, mint őket, szerdahelyieket. Ez így is volt, de nem nagy sikerrel jártam, egy bizonyos összeget azonban megígértek. És elkezdtük hármasban a munkát. Sikerült összehozni egy olyan csapatot, amely az adott időszakban, helyzetben és a lehetőségeinkhez mérten elfogadható lett volna. Úgy éreztük, méltóan képviselhetjük a klubot. Játék szempontjából egy jobb középcsapatunk volt a nemzeti ligában. Ezt végigjátszottuk. Rossz lett a vége. Azért mehettünk a befejezésig, mert a nejem, Joli, és a másik két kezdeményező konkrét segítséget nyújtott, s a két szerdahelyi némi támogatást is szerzett. Annak az összegnek, amit ígértek a képviselők – megmondom: 110 ezer akkori korona, azaz 3600 euró volt – elszámolása után a következő évben megint megjelentem a képviselő-testületi ülésre. Elmondtam, hogy nagyjából egymillió kétszázezer koronába, vagyis 40 ezer euróba került a bajnoki szereplés, ha lett volna a játékosoknak minimális juttatás, az ennyit tett volna ki. Azt gondoltam, hogy megköszönik a munkánkat, vagy azt mondják, hogy bravó, gyerekek, amiért ezt megcsináltátok, lényegében ingyen. A falutól kapott összeg legfeljebb egy-egy eperjesi és kassai kiutazásra volt elég. Tavaszra sem ígértek többet, még ma sem tudjuk, miért döntött így a képviselő-testület. Illetve tudjuk, csak ez sem nyilvános.

Akkor kilencvenkilencben nem volt más út, mint a második vonal feladása?

Mit kezdtünk volna ezzel az összeggel, támogató nélkül?

Bő húsz év telt el azóta. Ma is létezik nyárasdi női csapat, mégpedig a legalacsonyabb osztályban. Van némi kötődése az elmúlt két évtized törekvéseihez?

Vannak dolgok, amikkel már koromnál fogva nem akarok foglalkozni. Végiggondolva szinte hihetetlen számomra, miért engedi a klub, hogy a kézilabda-szakosztály úgy működjön, ahogy működik. Itt a faluban most már minden adott. Van sportcsarnok, ami fenn tudja tartani magát, van tornaterem, népes szomszédfalvak, edzői háttér is lenne, ha az illetékesek megkeresnék az évek óta arra várókat. A lányok, mert a fiúk inkább focizzanak, akkor edzhetnének, amikor akarnak, mégsem nevelődik ki már húsz éve, még ifi szinten sem egyetlen 1. ligás játékos. Ki érti ezt? Én nem, az biztos. Meg igény is volna rá, hiszen végül is volt itt legalább 150–200 kézilabdás a faluban minden szinten, van mire építkezni, alapozni. A kézilabda-szakosztály működése egy olyan faluban, mint Nyárasd, nemcsak egy női csapat és annak a létezése. A Dunaszerdahelyi járásban, sőt lehet, országos szinten is a legjobb feltételek egyike nálunk van.

Milyen köze van Pali bácsinak ehhez az időszakhoz?

Semmilyen.

1999-ben véget ért, aztán újraindult, s most is van egy női csapat Nyárasdon. Mit próbáltak felvállalni ebben az időszakban?

Egyszer próbálkoztunk, hogy segítünk, nem kaptunk azonban lehetőséget az iskoláskorú gyerekeknél, ezért Nádszegre mentünk, meg Alistálba, Bősre, Megyerre és Dunaszerdahelyre, a semmiből kezdeni. 2019-ben újraszerveződött a nyárasdi szakosztály vezetése, új elnök áll az élen. A 2019/2020-es évadtól fogva az alapiskolában a győri kézilabda-akadémiát és a vágsellyei női csapatot is megjárt unokám, Rajkovics Orsolya vezetésével és még három edző segítségével elkezdődött a gyerekek felkészítése. Hát reméljük, hogy a vírus miatt felemásra sikeredett bajnoki idény végeztével új erőre kap a nagymúltú kézilabdaklub Nyárasdon.

2019-ben volt nyolcvanéves, ugyanabban az évben volt ötvenéves a nyárasdi női kézilabda. Nem bánta meg, hogy életéből évtizedeket a sportág nyárasdi meghonosításának és éltetésének szentelt, miközben jókora pofonokat is kapott ebben a kézilabdaközegben?

Kezdeném a másik oldalról. Stabil az volt, amikor a kézilabdát olyan szintre hoztuk, hogy már szórakozást adott az embereknek, millióinak varázsoltunk mosolyt, örömet az arcára, s nekik ez biztos pont volt az életükben, mégpedig az, hogy a hétvégén lesz egy olyan esemény, ahol öröme lesz, ahol a saját véréből kikerülőket látja, hogyan játszanak. Ez volt az egyik. Úgy érzem, ez sikerült. A másik momentum az volt, hogy megmutassuk magunknak és az embereknek: egy kisebb közösségű faluban is lehet megszerettetni és népszerűsíteni egy sportágat, és példaértékűen, sikeresen játszani. Harmadik szempont az volt, hogy a mintánkra Dél-Szlovákiában a mi vidékünkön rendkívül sok követőnk lépett be a kézilabda világába. Elkezdte és folytatta. Némelyik még nálunk is sikeresebben és kitartóbban. Ha ezt a három megközelítést összegzem, azt hiszem, elégedett lehetek, hogy valamit sikerült a nyolcvan év alatt letenni az emberiség asztalára.

Tehát megérte a lányok kezébe adni a labdát?

Kíváncsi voltam a nyolcvanadik születésnapom ünnepségeire. Felmerült bennem kicsit feszengve a mennyire kérdése. Ez egyben mérce is volt velem szemben, hogy hogyan vagyok jelen az emberek fejében, hogy mit is jelentettem és jelentek nekik életemben. Az általam vezetett konkrét eredmények arról, mikor milyen vendégeim, gratulálóim voltak is árulkodnak valamiről. Vagy két-háromszáz ember jött, különböző összetételben, ami fantasztikus és jó érzéssel tölt el utólag is. És annak is a bizonyítása, hogy egy olyan hivatásban, szakmában, amely nem mindig jár nagy népszerűséggel, elég rázós, mégis úgy lehet helytállni, hogy megtiszteltetés érje az embert. A felém jövő gratulációk annyira közeliek, érzésen alapulók voltak, hogy most büszkeséggel töltenek el. Minden várakozásomat felülmúltak. Az jött el, aki engem is szeret. Akik nem szeretnek, azok nem jöttek el.

(Az interjú 2019. novemberében készült)

Mészáros Károly

Gerndt, Helge: Sagen – Fakt, Fiktion oder Fake? Eine kurze Reise durch zweifelhafte Geschichten vom Mittelalter bis heute

Münster–New York, Waxmann, 2020, 238 p.

Helge Gerndt, a müncheni egyetem emeritus néprajzprofesszora rövid utazásra invitálja az olvasókat, aminek keretében a rejtelmes mondavilág kérdéseibe avatja be képzeletbeli útitársait. Ő maga hosszú évtizedek óta járja ezt az utat, szavára, érveléseire oda kell hát figyelni, noha első mondatára felkaptam a fejem: Hogy mi a mese, azt mindenki tudja, de hogy a monda? Mert a mese definíciója, s pláne vegytiszta megkülönböztetése a mondától sem annyira egyszerű. De hát ezt Helge Gerndt is tudja, így a kezdőmondatot inkább az olvasó figyelmének a felkeltésére szolgáló fordulatként értelmezem. Mi azonban maradjunk még ennél a mese–monda dichotómiánál, hiszen a kutatók igen gyakran egymással szemben, egymás ellenében határozzák meg a két műfajt (Gerndt ezt, nem alaptalanul, a dolog túlzott leegyszerűsítésének tartja), miközben a mesekutatás hajnalán, a 19. század első felében (sőt később is), legalábbis tájainkon, meg sem különböztették őket egymástól. Gondoljunk csak Erdélyi János híres gyűjteményére, a Népdalok és mondákra,[1] amelyben egyetlenegy monda nem szerepelt. Azok mind mesék voltak, s később maga a szerző is ilyen műfaji meghatározással gyűjtötte ki saját gyűjteményéből őket, s jelentette meg külön kötetben.[2] Pavol (Pavel) Dobšinský nagyszabású gyűjteményének a címe Prostonárodné slovenské povesti (tehát szlovák népmondák), miközben a benne található szövegek jó háromnegyede mai értelemben véve mese, s mindössze egynegyede monda (povesť). Nota bene, Dobšinský mai kiadásainak címe (félreértés ne essék: ugyanazokról a szövegekről van szó) már meséket (rozprávky) ígér.[3] Amennyiben hallgatóimat kérdezem az egyetemen, mi a monda és a mese közti különbség, általában tudják az alap- és középiskolai tananyagot: a monda tartalmaz valóságelemeket, a mese meg teljesen kitalált történet. Ez a leegyszerűsített definíció voltaképpen a Grimm fivérek által 1816-ban, a Német mondák (Deutsche Sagen) első kiadásához írott bevezetőjének sorait visszhangozza: „A mese költőibb, a monda történelmibb; amaz szinte önmagában, veleszületett virágzásában és kiteljesedésében is biztosan áll; a mondának, amellett, hogy színekben nem olyan gazdag, sajátja még, hogy valami ismerthez és tudotthoz, egy helyhez vagy történelmileg adatolt névhez kötődik.”[4]

A német kutatás jó néhány, mára klasszikusnak tekinthető szerzője (pl. Max Lüthi[5] vagy Lutz Röhrich[6]) a mese és a monda műfaját gyakran együtt, egymás fényében, vagy ha úgy tetszik, egymás ellenében vizsgálja és értelmezi, ami rendben is van, hiszen olyan műfajokról van szó, amelyek (mint látni fogjuk) jól beazonosíthatóak ugyan, ám éles határvonal mégsem húzható köztük: hol itt nyúlik át, hol ott türemkedik be valami. A nemzetközi népmesekutatásnak klasszikus, az utóbbi száz évben egymásra épülő nemzetközi katalógusa[7] van, amit azonban (a két műfaj közti elmosódott és ráadásul történetileg mozgó határok miatt) a mese- és a mondakutatók is haszonnal forgathatnak. Helyénvaló tehát, ha ugyanaz a kutató időnként mindkét műfajt szemmel tartja, ahogy az a magyar kutatásban, hogy mást ne említsek, Nagy Ilona,[8] a cseh folklorisztikában meg Oldřich Sirovátka,[9] vagy a német nyelvűben, annak idején éppen a most bemutatásra kerülő kötet szerzőjét is meghatározó módon inspiráló bécsi Leopold Schmidt[10] munkásságát jellemzi.

Rátérve Helge Gerndt munkájára, nézzük először a szerkezeti felépítést. A szerző tizenhárom fejezetre (nem lehet nem észrevenni: egy egyetemi szemeszter anyaga) tagolja kötetét. Az alap szövegfolyamot egy személyes hangvételű epilógus, valamint aprólékos jegyzetapparátus, ami egyszersmind a téma válogatott irodalmát is adja, illetve a személynév- és tárgymutató zárja. Gerndt kérdésfelvetése már magában a kötet címében adva van. A mondák tények, fikciók vagy hamisítványok? Kérdéseit az első fejezetben a Tell Vilmos-mondakör képbe hozásával hegyezi ki: 1307. november 19-én a svájci Uri kantonban egy bizonyos Tell Vilmos (ezt már így megszoktuk, noha ma Wilhelm Tellt illene írni), egy Geßler nevű császári helytartóval kirobbant konfliktusban, íjpuskájával a saját fia fejéről lelőtt egy almát (gyerekkorunkból ismerjük, a filmsorozat minden epizódja ezzel a repülő nyílvesszővel és az általa kettéhasított alma képével kezdődött). Az esetet Aegidius Tschudi jó két évszázad elteltével, 1555 tájékán örökítette meg Svájci krónikájában, ami aztán először, megint csak eltelt közben szinte kétszáz év, 1734-ben jelent meg nyomtatásban. Friedrich Schillernek a történetről készült drámája (1804) a német nyelvterületen rendkívül népszerűvé tette Tell Vilmos históriáját.[11] De joggal tehető fel a kérdés: valóban egy megtörtént történeti eseményt örökít meg? Vagy egy fantáziaszülemény, netán hamisítvány? Tell Vilmos almája tény, fikció vagy hamisítvány?

A következő fejezetekben a szerző (meg kell, hogy mondjam, vérbeli pedagógusként) konkrét eseteket (a bolygó hollandi, Auerberg-mondakör, Oroszlán Henrik mondája, az égből pottyant tehenek vagy a 2001-es terrortámadás, az azt követő, Anthrax tartalmú levelek, s igen, egy említés erejéig már a koronavírus modern mondaanyaga) és elméleti-módszertani kérdéseket felváltva tárgyal. Felhívja a figyelmet a mondakutatás két aspektusára: a korai, szövegközpontú, a tizenkettedik órával riogató, mondaszövegek százezreit eredményező leletmentésre, illetve a későbbi, a mondák „biológiájára” figyelő[12] s ezáltal jobban értelmezhető és definiálható anyagot eredményező kutatásokra. Önmagában a szöveg ugyanis nem mindig elegendő a műfaji besoroláshoz, értelmezéshez. Ahhoz szükség van a mesélési szituáció, indíték, az elbeszélő és hallgatósága viszonya stb. ismeretére is.

Már Max Lüthi is megfogalmazta, noha ő eléggé mereven igyekszik a mesét a mondától különválasztani, hogy a mese előadójának (és hallgatóságának) sem célja, sem igénye, hogy hihető történetet adjon elő, hallgasson meg. A monda viszont eleve élmény- vagy eseménybeszámolóként hangzik el, s a két fél (tehát az elbeszélő és hallgató) közül legalább az egyik valóságként kezeli, pontosabban igyekszik valóságként elfogadni. Néhány példa ahhoz, hogy voltaképpen ugyanaz (vagy egymásra nagyon hasonlító) jelenség mese- vagy mondaanyag lehet, attól függően, hogy az előadó vagy a hallgatóság azt mennyire tartja hihetőnek. Egy, az égben szárnyaló táltosparipa, azt hiszem, bármelyik hallgató (vagy olvasó) számára egyértelművé teszi, hogy a mesék világában járunk. Hihetetlen, de elhisszük, nem csodálkozunk rajta, hiszen a mese világában minden lehetséges. Egy repülni tudó szerzetes történetét viszont kétkedve hallgatjuk, de (ha hitetlenkedve is) elhisszük, hiszen igaz történetként van előadva.[13] Ha egy mesehős egy túlvilági (vagy másik világi) lénnyel találkozik, vagy éppenséggel a csillagszemű juhászlegény érti a madarak nyelvét, azon nem csodálkozunk, hiszen tudjuk, hogy a mesében járunk, ahol minden lehetséges. Viszont a hazajáró halottról, vagy egyéb kísértetekről szóló történeteket némi hitetlenséggel hallgatjuk, de végső soron elhisszük, mert megtörtént eseményként vannak előadva. Tehát mondák. Az öregasszony és Halál mesét hallva nem csodálkozunk azon, hogy a Halál emberi alakban megjelenik az öregasszonynál, majd ráadásul az őt többször át is veri. Mese, ahol minden lehetséges. A mesélő sem bizonygatja a történet igaz voltát, s ezt a hallgatóság sem igényli. A mondáknál más a helyzet. Azokat saját élményként vagy belátható kapcsolathálón belüli információként adják tovább. Egy további példa: egy ismerősöm vejének a nagyanyjával történt, hogy este a lakása lépcsőjén akarva lemenni, megbotlott, de egy erős kéz elkapta a karját és az idős asszonynak így nem esett baja. Az a kézszorítás az uram kézszorítása volt, meséli az évek óta özvegy nagymama. Karján később véraláfutás is jelezte az erős kézszorítást, meséli ismerősöm, vejének nagyanyjára hivatkozva. Hallgatva az ilyen történetet, hitetlenkedünk, de hát az a véraláfutás… Amit nem láttunk, csak ismerősünknek… talán a veje… vagy annak nagyanyja. No, ez a monda.

Mivel azt hiszem, most már a rendelkezésre álló terjedelemnek és drága szerkesztőm türelmének is a végére értem, végezetül engedtessék meg Helge Gerndt definícióját idézni, hogy akkor szerinte (ahogy ő fogalmaz óvatosan), inkább csak absztrakciós szinten, mi a monda: „Egy aránylag rövid, szöveges beszámoló valamilyen szokatlan, gyakran kellemetlen eseményről vagy élményről, ami állítólag valóban megtörtént, s a beszélgetési szituációban az elfogadás és a kétkedés közt ingadozik.”

Liszka József

Mohay Tamás (szerk.): Nemzedék, szerep, érték. Családi kapcsolatok, szokásrend és értékváltások történeti alakulása a 20. században

Budapest, ELTE BTK Néprajzi Intézete, 2016, 370 p.

Lelkes érdeklődő, vagy akár (részben avatott) szakmabeli számára is repeső öröm, de „lehetetlen küldetés” is minden tanulmánykötet, konferenciakiadvány, sokszerzős mű ismertetése, melyből sem válogatni, sem kihagyni nem illik (vagy indoklásra szorul), kiemeléssel meg olykor fölé-emelés zajlik, mely sokszor éppoly kétes, mint a felejtés. Felejteni vagy hanyagolni márpedig nem lenne érdemes a címben jelzett kötetet, mert részben a szaktudomány ritkán merészkedik „rokon” vagy „szomszédos” területek szakmai értékelésére, de a néhány mégis megszülető referencia meg aligha képes méltó módon elismerni sok-sok szerző még több munkájának eredményeit, meghallani kérdéseit, folytatni örökségét, továbbvezetni elindult kutatásait és még „értékelni” is az együttes eredményt. Lehet ugyanakkor felületesen is képet adni, lehet a több száz oldal egyetlen írásából valamely „másként gondolható” részletet kiemelni s arról kritikai felszínességeket elmondani a máskéntgondolás nevében. Erre sok szempont figyelembevételével együttesen nemigen vállalkozom. De ha már képtelen küldetés amúgy is, engedtessék legalább körvonalakkal jeleznem, mit is kínál maga a mű, melynek huszonkét tanulmánya óvatos becsléssel is hetekig tartó ismerkedést igényel a címben körvonalazott kérdéskörökkel. E „körberajzolás” – ha lehet – még lehetetlenebb a kötetcímbe préselt tematikát illetően, hisz amennyiben létezik a nem iskolásan vett tárgyi és szellemi néprajz, annak nagyjából két- vagy háromötöde leírható lenne ilyen kulcsfogalmakkal, mégannyira az alcím tovább tágított etnográfiai, etnológiai, szociokulturális és történeti dimenziói révén. Ekkora körvonal nincs is, vagy ha van, hát lelóg a lapról… Ezenfelül: a kötet anyaga egy 2015-ös tavaszi kétnapos konferenciára épül, ahol rokon szakmákkal közös, sok jelenlévő, számos kérdés, hozzászólás, reflexió által kiegészített találkozás amúgy sem csupán szellemi eszmecsere volt, hanem a Néprajzi Intézet nyolcvanéves fennállásának emlékével megkezdett összegzési-áttekintési mérlegelés folyamatában az egyik állomás, mely az „Emlék, emlékezet, életút” témakörű korábbi konferenciakiadvány folytathatóságát is kellett tükrözze (erről Mohay Tamás részletesebben szól előszavában a meghirdetett tematikát, a beérkezett tématerveket és eszmecserére késztető kérdéseket is említve). Az interdiszciplináris szándék és nemzetközi előadói sereglet ezekből fakadóan is arra kínált késztetést, hogy eltérő szempontok, olykor vitatkozó tónusok, másféle metódusok és tudásmódok kapjanak helyet – amit azután a kötet is híven közvetít.

Mintegy „rálátást” engedve, a könyv öt nagyobb fejezetbe tagoltan közli az előadásokat és közlésre szánt tanulmányokat. Nemzedékek, szerepek, értékek, szokások, kitekintés az átölelő fejezetcímek sorrendje, s magyar néphagyománytól (Andrásfalvy Bertalan), nagykunsági örökségfelfogástól (Örsi Julianna), budapesti kerületi jelenkortörténetig (Vasasné Vida Réka) és bolgár családhistóriáig (Menyhárt Krisztina), kárpátaljai életstratégiákig (Kótyuk Erzsébet), mexikói iskolapéldáig (Schiller Katalin) vagy erdélyi szokáskutatásig (Fülöp Hajnalka, Balázs Lajos, Tasnády Erika) annyiféle szerkezet, történet, normarend virul a kötet lapjain, hogy kevés szakmai érdeklődés van, mely ne találhatna forrásra ez oldalakon. Hajlamom van „kivonatolásra” – de ezt itt most nem tenném, gazdagon érzékelve mindazt a befektetett munkát, kutatási szorgalmat, terepen-létet, közlési szándékot, árnyalást és igazítási szándékot, önálló felismerést és szakismereti párhuzamok keresését, mely ott ül ez írások mélyében. Ennélfogva aligha akad más, mint valamely kényes lelátóról rápillantani az írások hordozott, képviselt, megjelenített tartalmaira. Ezt persze illő valamely kínos kritikai visszafogottsággal tennem, s ezt mint szemléleti pozíciót el is fogadom. Egészében, a komplex „rálátást” imitálva úgy fogalmaznék: ismeretesek szakmai kérdések és közelítésmódok, melyeket ez a kötet nem képvisel, nem tematizál (ilyen példaképpen a közös „nevezőt” kereső konferenciaszervezési szempontok között nem szereplő dekonstrukciós problematika, a szaktudomány „alkalmazási minőségének” kihívó gondja, az etnológia és etnográfia vagy folklorisztika és szokásnéprajz közötti finom distinkciók összhangba hozatala a szociológiai, kulturális antropológiai, recens kutatásmetodológiai problematikákkal), de a tanulmányok lapoztán erősödik a benyomás, hogy nem is szükséges mindenáron a harmóniákkal párban képződő diszharmóniák felhangjainak megnevezése, enélkül is lehet teljes egy kutatási anyag, gyűjtött adattömeg, terepkutatási tapasztalat. Itt jöhetne a szakmai felülnézet szempontja – ezt azonban a kötet egész interdiszciplináris kontextusa érvénytelenítené. A generációk közötti kapcsolathálózati, intimitási, interakciós tér leírásában például Keszei András emlékezet és emlékeztetés fogalomkörével éppúgy megteremti a történeti dimenziót, mint a magyarországi németek generációinak belső rendjét taglaló Vass Erika, vagy a kiskanizsai kapcsolatformák történeti rendjével itt szereplő Molnár Ágnes, aki egész doktori disszertációt írt a kanizsaiakról és nagyjából mindent tud a családról, amit empirikus kutatásban érdemes. Vagy az 1944–45-ös viharok családi és személyes emlékezetben megmaradt lenyomatairól Bartha Ákos éppúgy értekezik a „homo narrans” értelmében, mint a feldolgozott két életútinterjúval az oral historynak is szerepet adó emlékezetrekonstrukciós kortárs kutatások, holokauszt-adatbázisok feldolgozói vagy a kortárs életvilágok narratív struktúrái körül járatos más kutatók…, vagy az iskolai oktatás szociokulturális, családstruktúrára jellemző vagy a migrációs késztetésekkel összefüggő problematikák esetében Schiller Katalin a nemek, a tudás, a térségi körülmények vagy a generációs különbségek stílussajátosságait éppúgy láttatja a totonák társadalom históriájában, mint kortárs fejlesztési programok kilátásait mérlegelve. Egyszóval a „magaslesről” világosan belátható, hogy a fejezetekbe, elvben „tematikus” blokkokba tagolás nem merev struktúrát, hanem olvasóknak szóló könnyítést képvisel inkább… – nem igazán jogos szempont tehát a diszciplináris „határokat” számonkérni vagy elvárni. Sőt, a kötet egyik fő erénye ezek átjárhatóságának empirikus és közvetlen tapasztalata is.

A család mint jelenség evidens jelenléte, valamint a történeti dimenziók, térségi relációk mindenkori nyilvánvalósága is visszatükröződik az írások java többségéből (hangsúlyokkal azért egyik vagy másik felé…), de a „hagyományos” szokáskutatások („feleségszerzés néprajza” Balázs Lajos írásában, a nemi szerepkörök éneklési szokásokba tagolódása Tasnády Erika dolgozatában, a karácsonytartás utóbbi fél évszázada Lázár Katalin szakirodalmi áttekintésében, vagy a hagyományos konyha és a kortárs gasztrobloggerség viszonya Báti Anikó míves elemzésében) akár kölcsönös utalások nélkül is komplementer viszonyban maradnak (mondjuk értékrend és identitás iparos relációit taglaló tanulmányban, Kovács Kata várpalotai példáival, vagy a népszokások szerepének méltóságát előtérbe helyező Andrásfalvy Bertalan-írásban) azokkal a kortárs jelenségeket ismertető vizsgálódásokkal, amilyen példaképpen Szőke Anna vajdasági témaköre a tradicionális családi és értékviszonyok bomlásával összefüggő társadalmi értékváltozásokról, vagy a családi értékkonfliktusok, értékőrzés és szokásjogi átalakulás kérdései Nagy Janka Teodóra ugyancsak délszláv történeti forrás- és joghistóriai áttekintésében. Röviden tehát: a tematikus körvonalakon túlra kisugárzó tapasztalati és szemléleti, földrajzi vagy kultúraközi, néphagyományi és modernizációs hatásegyüttesek önmaguknak és interakciók hullámain át is jelzik a néprajztudomány komplexitásának sokszínű megjeleníthetőségét akár egyetlen konferencia anyagában is.

A.Gergely András

Francová, Zuzana (ed.): Mesto a jeho pamäť. Zborník z vedeckej konferencie

Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 2020, 280 p.

A Pozsonyi Városi Múzeumot 1868-ban hozták létre jeles helyi kutatók és polgárok az ugyanazon évtől működő Pozsonyi Városszépítő Egylet hathatós támogatásával. Az alapítás 150. évfordulója kapcsán a múzeum 2018. október 17-én és 18-án Mesto a jeho pamäť (A város és emlékezete) címmel konferenciát tartott, 2020-ban pedig ugyanezzel a címmel napvilágot látott az a kötet, amely a tanácskozás előadásaiból érlelt tanulmányokat tartalmazza színes képanyaggal együtt.

A 350 példányban megjelent, Zuzana Francová művészettörténész, muzeológus (Pozsonyi Városi Múzeum) szerkesztette kiadvány szlovák törzsszövegei után angol összefoglalók, a könyv végén pedig a szerzőket bemutató rövid ismertetők olvashatók.

Az írások sorát Francová bevezetője után Gaučík Istvánnak az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni magyarországi kultúrpolitikával és annak múzeumügyi vetületeivel foglalkozó tanulmánya nyitja. A korábban a városi múzeum munkatársaként, jelenleg pedig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatójaként tevékenykedő szerző a többi közt azt járja körül, hogy a dualizmus kori Magyarország vezető rétege átfogó modernizációra és azáltali nemzetiségi homogenizálásra törekedett. A történész szerint Wlassics Gyula (1852–1937) 1895 és 1903 közti vallás- és közoktatásügyi miniszter tézise – lényegében az intenzívebb kultúrpolitika és az ezzel összefüggő magyarosítás sürgetése – a magyar politikai elitnek azt a látomását tükrözte, miszerint a múzeumok az etnikai homogenizálás fontos tényezői lehetnek, és elősegíthetik a magyar kultúra többi fölé rendelését. Ugyanakkor kérdésesnek látszott – igaz, inkább elméleti síkon –, hogy hatalmi eszközökkel fejleszthető-e a magyar nemzeti kultúra a nemzetiségi és a vegyes etnikumú területeken. A valóság Gaučík szerint inkább az volt, hogy nemzeti közösségek párhuzamos világai kezdtek kialakulni, miközben elmélyült azok egymással szembeni bizalmatlansága.

A fentiekkel összefüggésben Gaučík azt is megvizsgálta, hogy a kultúrpolitika a múzeumügy egyik legfőbb kormányzati szerve, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége révén 1903 és 1913 közt milyen mértékű anyagi támogatásban részesítette a vidéki városok helyi múzeumait. A főfelügyelőség jelentéseiből kitűnik, hogy az egy évtized alatt biztosított támogatások teljes összege tekintetében a 24 kedvezményezett közül a Pozsonyi Városi Múzeum a 22. helyen szerepel 6500 koronával, míg ugyanebben az időszakban a Rákóczi-kultusz erősítésével is magyar nemzeti központtá fejlesztendő Kassa múzeuma kapta a legnagyobb összeget, 33 400 koronát. A szerző megvilágítja: a főfelügyelőség álláspontja szerint a pozsonyi múzeum kellő anyagi és intellektuális háttérrel rendelkezett az önkormányzat által is támogatott városszépítő egyletnek köszönhetően.

A bevezető tanulmány után néhány további írást a városi múzeum első időszakához köthető személyiségeknek szenteltek. Peter Buday művészettörténész (Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) Helmár Ágost (1847–1912) tanárról, muzeológusról és műemlékvédőről értekezett, Katarína Beňová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria; Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) pedig a pozsonyi származású, főként Bécsben tevékenykedő, alkotásai egy részét a Pozsonyi Városi Múzeumra hagyományozó (és szülővárosát köztéri alkotásokkal is gazdagító) Tilgner Viktor (1844–1896) szobrászművésznek az intézményhez fűződő viszonyát vázolta. Elena Kurincová levéltáros-történész (Pozsonyi Városi Múzeum) Ovidius Faust (1896–1972) szakmai és emberi profilját rajzolta meg, már a tanulmány címével is jelezve, hogy Faust a városi múzeum 1923 és 1945 közti legmeghatározóbb munkatársa volt (a konferencia helyszíneként szolgáló múzeumi előadóterem is az ő nevét viseli). Faust 1919-től a városi levéltár, a következő esztendőtől pedig a múzeum munkatársának számított, majd 1923-ban a levéltárt, a múzeumot és a könyvtárat magában foglaló önkormányzati intézmény, a Pozsonyi Városi Tudományos Intézetek élére került.

Ugyancsak a városi múzeummal foglalkozik Francovának a két világháború közti kiállításokat áttekintő, Marta Janovíčková művészettörténésznek az 1961 és 1989 közti tárlatformálási ambíciókat taglaló dolgozata, valamint Margaréta Musilová régész és Peter Horanský néprajzkutató, műemlékvédelmi szakember összegzése a múzeum székhelyéül szolgáló Óvárosháza északi szárnyában folyt legutóbbi (2008–2010) régészeti kutatás eredményeiről (Janovíčková és Musilová a városi múzeum munkatársa, Horanský szabadúszó kutató).

Más pozsonyi intézmények építettörökség-védelmi tevékenységéről referáló írások is szerepelnek a kötetben. Ilyen Andrej Botek építészet- és művészettörténész (Szlovák Műszaki Egyetem, Építészeti Tanszék és más intézmények) tanulmánya az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja pozsonyi épületeiről és azok egy részének közelmúltbeli renoválásáról, továbbá Anna Gondová építész (Pozsonyi Városi Műemlékvédelmi Intézet) áttekintése a pozsonyi vár felújítástörténetéről és a kutatáshoz használható levéltári forrásokról, valamint Juraj Kucharík történész (Szlovák Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum) „leltára” a mai Pozsony területéhez és a város környékéhez kapcsolódó római kori történelmi és régészeti ismeretanyagról.

Van a könyvben egy levéltárakkal, illetve azok dokumentumaival foglalkozó rész is. Ján Kúkel levéltáros-történész, a Pozsonyi Városi Levéltár munkatársa ezen archívum kezdeti időszakáról szolgál összefoglalóval. Erika Javošová, a Szlovák Nemzeti Levéltár levéltárosa-történésze a Pálffyaknak és a pozsonyi káptalannak az ebben az archívumban őrzött fondjait, valamint a káptalani könyvtárat jellemezte, elsősorban azt summázva, hogy milyen Pozsonnyal és a város lakosaival kapcsolatos adalékok szűrhetők ki a fennmaradt dokumentumokból.

Rastislav Luz levéltáros (Szlovák Nemzeti Levéltár) a Pamätná kniha mesta Bratislavy (’Pozsony város emlékkönyve’) című városi krónika 1933 és 1945/1946 közti történetét tárta a konferencia résztvevői és az olvasók elé.

Az örökség képi „hordozóiról” is találunk néhány tanulmányt a kiadványban. Hana Kližanová művészettörténésztől (Szlovák Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum) arról kapunk összegfoglalót, hogy milyen Pozsonyt bemutató vagy a városban fogant képzőművészeti alkotásokat őriznek a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának gyűjteményeiben. Patricia Ballx művészettörténész (Pozsonyi Városi Galéria) Karl Frech (1883–1945) képzőművész Pozsonyt ábrázoló alkotásait vette számba (a kutató 2018-ban négynyelvű, köztük magyar képfeliratokkal ellátott albumot jelentetett meg K. Frech címmel). Lucia Almášiová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria) összegyűjtötte, hogy milyen fényképeken és miként jelenik meg Pozsony a fotózás kezdeteitől 1918-ig terjedő időszakban.

A konferencia jól láthatóan abból a koncepcióból indult ki, hogy Pozsony emlékeivel, emlékezetével számos aspektusból és több intézmény is foglalkozik. A szervezők eredeti elképzése szerint a rendezvény ennél is tágabb kitekintéssel szolgált volna: más szlovákiai és közép-európai városok örökségvédelmi tevékenységéből kívántak ízelítőt adni. Francová szerint ez csak részben sikerült, mert a 11 felkért nem pozsonyi intézmény zöme nem mutatott kellő érdeklődést a tanácskozáson való részvétel iránt. A kötet záró részében mégis hasznos írások olvashatók a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum két világháború közti néprajzi gyűjtőmunkájáról (az intézmény két munkatársának, Klaudia Buganová néprajzkutatónak és Dušan Béreš történésznek köszönhetően), a jogelődjeit is beleértve 1883-tól működő Prágai Fővárosi Múzeumról (az ott dolgozó Tomáš Dvořák történész révén) és a Budapesti Történeti Múzeum részét képező Kiscelli Múzeum történelmi kiállításainál megfigyelhető új trendekről (Perényi Roland történész, főmuzeológus tanulmánya alapján).

E felsorolás után rövid ismertetőnkben csak néhány tanulmányból ragadunk ki olyan mozzanatokat, amelyek az ismeretek vagy a szemlélet szempontjából tanulságosak lehetnek, esetleg jól jellemzik a várostörténeti kutatásokat.

Peter Buday Helmár Ágostról szóló munkájában megjegyzi: „A 19. századi egyesületek jelentősége a városi közösségek fejlődése szempontjából vitathatatlan, de ez az általánosan elfogadott tény nem teljesen korrespondál a velük kapcsolatos ismeretek jelenlegi állásával.” Tegyük hozzá, hogy – minden múltfeltáró igyekezet ellenére – ugyanez érvényes a város számos hajdani személyiségével kapcsolatban. „Sajnos – írja Buday Helmárra is vonatkoztatva –, e tevékeny egyéniségek közül sok teljesen eltűnt a történelmi emlékezetből, mások pedig a feledés peremén billegnek.”

Helmárral kapcsolatban a pozsonyi helytörténeti és népszerűsítő irodalomban leggyakrabban talán arról emlékeznek meg, hogy 1903-ban a pozsonyi Prímási palotában Radisics Jenővel, a budapesti Iparművészeti Múzeum igazgatójával együtt felfedezte a Héró és Leander történetét bemutató, 17. századi pozsonyi falikárpitokat. A tanár egyéb tevékenységére (1870-től két évig a losonci gimnáziumban, utána 23 esztendeig a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban, majd 1895 és 1900 között a helyi reáliskolában tanított, a pozsonyi vár romjainak konzerválását szorgalmazta stb.) is érdemes ráirányítani a várostörténet és a pozsonyi művelődés- és oktatástörténet iránt érdeklődők figyelmét.

Buday megemlékezik Helmár történetírói és pedagógiai szakírói munkásságáról, amelynek újraértelmezése, friss kontextusba helyezése a történeti (különösen oktatástörténeti) kutatások egyik feladatául kínálkozik. Gyakorló tanárként jelentette meg 1878-ban Pozsonyban A magyar birodalom 888-tól 1849-ig című „iskolai földabroszát”, amelynek „fali és kézi kiadása” is van. A tanulmányíró által is említett térképen kívül Helmár további, oktatási célokat szolgáló és minden esetben Pozsonyban megjelent munkáit is felsorolom, ezzel is jelezve, hogy van mit elemezni: „iskolai s magánhasználatra” szánt Világtörténelmi tabellák származási táblákkal. Különös tekintettel a magyar történelemre (1881, majd 2., bővített kiadás: 1887); Iskolai atlasz a világtörténelem tanításához (1889); Két térkép a magyar történelemhez (1889); Magyarország és Horvát-Tótország térképe (1890); Magyarország története középiskolák alsó osztályai és polgáriskolák számára (1892, társszerző: Gaál Mózes). Persze, az életmű vizsgálatához A magyar millenarium. Visszapillantás Magyarország 1000 éves történetére (Pozsony, 1884) című, külön kötetben németül is megjelent monográfia tanulmányozása is szükséges.

Elena Kurincová Ovidius Faustról írott tanulmányában a többi közt azt hangsúlyozza, hogy az 1868-ban alapított helyi múzeum több mint 150 éve járul hozzá a várostörténet muzealizálásához, és ennek a tevékenységnek a formája a mindenkori politikai és társadalmi változások függvénye. „A 20. század hatalmi beavatkozásai és ideológiái nemcsak a múzeum és gyűjteményei sorsát befolyásolták, hanem a munkatársakét is. Ovidius Faust drámai élete és pályafutása három rezsim idején kapcsolódik össze a városi múzeummal” – írja a történész. Hozzáteszi, Faust életének sorsfordulói „sűrített formában demonstrálják egy olyan multietnikus környezet történelmének és kultúrájának muzealizálásával kapcsolatos nyílt kérdéseket és problémákat, amilyen Preßburg/Pozsony/Bratislava város is volt”. A meghatározó államalkotó változások „nemcsak a város lakossága etnikai és felekezeti összetételének változásait hozták magukkal, hanem a kulturális identitások változásait is”. Megjegyzi: „A múzeum történetére nem kontinuálisan tekintünk, és nem volt kontinuus O. Faust múzeumi alkalmazott sorsa sem.”

Faust 1896-ban született az akkor Moson vármegyéhez, azaz Magyarországhoz tartozó, ma az osztrák Burgenland tartomány részét képező Németvölgy (Edelstal) településen. Kurincová utal arra, hogy Faust többes (német–magyar) identitású „pressburger” volt morvaországi származású apával és pozsonyi német ajkú anyával. A második világháború idején is szerepet vállalt a német közösség különféle szervezeteiben, ugyanakkor a szlovákiai Deutsche Partei ideológiai okokból nem ajánlotta német várostörténeti munkája kiadását. Amikor 1943-ban Franz Karmasin, a Deutsche Partei vezetője olyan tanulmánykötet szerkesztésével akarta megbízni, amely a zsidók által a németeknek okozott állítólagos károkra mutatott volna rá, Faust elutasította ezt az ajánlatot, és nyíltan megírta Karmasinnak: „A német nemzet ellensége teljesen máshol áll.” A várostörténészt a háború után német származására hivatkozva és a nácikkal való állítólagos kollaborálására utalva elbocsátották állásából. Egy időre a németeknek kialakított ligetfalui gyűjtőtáborba került, és a csehszlovák állampolgárság 1950-es (újbóli) megszerzéséig – tegyük hozzá: sok pozsonyi némethez és magyarhoz hasonlóan – meghurcolták, kitelepítéssel fenyegették, és létbizonytalanságban élt. Átmeneti munkahelyek után 1955-től 1969-ig a nagyszombati Nyugat-szlovákiai Múzeum munkatársa volt, majd élete utolsó két évében (1970–1972) ismét a Pozsonyi Városi Múzeumé.

Német származása kapcsán hasonló hányattatott sorsa volt Karl Frech képzőművésznek is, aki 1883-ban született a ma Stuttgart részét képező Gaisburgban. Röviddel az első világháború kitörése előtt egy Tirolba tartó vonaton megismerkedett Rosa Albrechttel, egy pozsonyi szőlőmíves család sarjával, 1914-ben Pozsonyban telepedett le, és 1915-ben összeházasodtak. Frechtől több száz alkotást (olajfestményt, akvarellt, linómetszetet, tollrajzot és vázlatot) őriznek pozsonyi intézmények, köztük 783-at a Pozsonyi Városi Galéria és 181-et a Pozsonyi Városi Múzeum (a reprodukciókat is beleértve). A múzeum az első darabokat még 1924-ben vásárolta magától az alkotótól. Frech tagja volt a kárpátinémet művészek pozsonyi egyesületének (Arbeitsgemeinschaft Karpatendeutscher Künstler in Pressburg), de a nácikkal kollaboráló szlovákiai Deutsche Partei tagsági nyilvántartásában nem szerepel a neve. Ennek ellenére 1945-ben a kollektív bűnösség elve alapján feleségével együtt kitelepítették, és röviddel ezután az ausztriai Steyr-Münichholz községi kórházában halt meg tuberkulózisos tüdőgyulladás következtében.

A városi múzeum kiállítási terveit elénk táró Janovíčková tanulmányából a többi közt arról is tudomást szerezhetünk, hogy az intézmény az 1970-es évek első felében elhatározta egy Nagy-Pozsony népe című néprajzi tárlat megnyitását az Óvárosháza földszinti termeiben, amely – teszi hozzá a kutató – négy etnikum (szlovák, horvát, német és magyar) népi kultúráját mutatta volna be. Az akkori, helyhiány miatt eredménytelen kezdeményezéshez a múzeum rövid időre 1990-ben is visszatért: az újfent a terveknél megrekedő kiállítást az eredetileg a Forradalmi Munkásmozgalmi Múzeumnak szánt épületben rendezték volna be. Sok más tervhez hasonlóan nem jött létre az a pedagógiai múzeum vagy oktatástörténeti kiállítás sem, amelyet az első pozsonyi egyetem, az 1465-ben alapított (és 1467-től, Mátyás király uralkodása idején működő) Academia Istropolitana (Universitas Istropolitana) helyeként számontartott Ventur utcai épületben alakítottak volna ki az egyetemalapítás 500. évfordulóján.

Anna Gondová a pozsonyi vár viszontagságos felújítási szakaszairól szóló, új levéltári kutatásokat is összegző tanulmánya megemlékezik arról, hogy az 1811 és 1953/1969 közt többé-kevésbé romos vár újjáépítését/renoválását/konzerválását többen már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is szorgalmazták (a már említett Helmáron kívül például Ortvay Tivadar várostörténész és Batka János városi főlevéltáros, a városi múzeum munkatársa, majd később például Alfred Piffl építész és műemlékvédelmi szakember vagy Janko Alexy író, képzőművész). Gondová szerint a több évtizedes beruházás a „szlovákiai műemlékvédelem tipikus esete”, egyebek mellett azért is, mert a fő tervezőiroda, a Stavoprojekt és a legfőbb kivitelező cég, a Stavoindustria megszűnésével dokumentációjuk vizsgálata is ellehetetlenedett. (Igaz, a korábban elveszettnek hitt iratok egy részéről kiderült, hogy a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatalában őrzik azokat.) Az építész a kutatás további irányával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a jövőben a régebbi, 19. századi archív anyagot az eddiginél alaposabban kellene feltérképezni.

Kúkel a városi levéltár kezdeteiről írva említést tesz a jezsuita Pray György (1732–1801) történészről, akit a város a levéltár rendszerezésével bízott meg, miután a Magyar Királyi Kamara az archívum állapota felől érdeklődött. Pray azt ígérte, egy év alatt elvégzi a munkát, de Kúkel szerint nem lehetett hosszabb távú az együttműködés, mert az esedékes 1774. és 1775. esztendőre vonatkozóan nincs olyan bejegyzés a városi kamarakönyvekben (számadáskönyvekben), miszerint a város fizetett volna a szakembernek.

Rastislav Luz tanulmányából kiderül, hogy Gürth Jakab városi levéltáros Annalen von Pressburg című, az 1825 és 1849 közti időszakot leíró, ötkötetes városi krónikája után a városi önkormányzat megbízásából már csak jóval később, az első Csehszlovák Köztársaság és a második világháború alatti szlovák állam idején készült hasonló összefoglaló. A községi krónikákról szóló 1932. évi csehszlovák törvény értelmében ugyanis 1933-tól 1945-ig/1946-ig vezették a Pamätná kniha mesta Bratislavy (Pozsony város emlékkönyve) című krónikát – a kezdetektől 1941-ig az idővel ismert művészettörténésszé váló Alžbeta Mayerová (Güntherová-Mayerová), majd Ján Ambrovits (vagy Ambrovitz) városi önkormányzati alkalmazott.

Tanulságos a krónika története, ezért erre részletesebben is kitérek. Amikor a díszes könyv előszava, általános bevezetője és 1933-ra vonatkozó része első megfogalmazásban elkészült, a krónikaírást felügyelő bizottság tagja, Jozef Šmíd professzor felrótta, hogy „az gyengén emeli ki a csehszlovák jelleget”. Javasolta, hogy hagyják ki az 1918 előtti nemzetiségi feszültségekről szóló leírást. A módosított szlovák szöveget ezután németre fordították, és a krónikaíró meghagyta a városi archívumnak, hogy a német verziót továbbítsa Samuel Frühwirt német és Aixinger László magyar bizottsági tagnak. Ez csak Güntherová-Mayerová második sürgetése után, nagy késedelemmel történt meg. Aixinger bő egy év után, 1936 decemberében adta vissza a fordítást, bírálva, hogy abban kevés a magyar vonatkozású hír. Frühwirt 1937 márciusában azzal szolgáltatta vissza a szöveget, hogy az „német szempontból… csehszlovák tendenciózussággal elszínezett”. Az itt vázolt, csak a krónika első szakaszaival kapcsolatos folyamat 1934 szeptemberétől 1937 márciusáig húzódott, jól jellemezve azt, hogy a két világháború közti, még erőteljesebb német és magyar közösséggel bíró Pozsonyban komoly vita folyhatott a hivatalos várostörténet tartalmi-konceptuális kérdéseiről. Arra, hogy a várossal kapcsolatban minden közösségnek megvolt a többiekétől többé-kevésbé eltérő – az egyes múltmozzanatokat az egész történetben másként súlyozó –történelmi és művelődéstörténeti narratívája, számos kortárs is rámutatott, de mai kutatók is hangsúlyozzák. Az egyik legutóbbi példa erre Jozef Tancer szlovák nyelvű Neviditeľné mesto (’A láthatatlan város’) című monográfiája (Kalligram, 2013), amelyben az 1848 és 1945 közti pozsonyi városkalauzokat elemzi, megállapítva, hogy az 1918 utáni csehszlovák időszakban virágzik az útikönyvirodalom, mert „a bedekkerek a város új identitásáért folytatott küzdelem részévé válnak”. A városi krónikával az eddigi ismeretek alapján hasonló lehetett a helyzet.

Almášiová szerint a mai Szlovákia területére vonatkozóan a fénykép hőskorát jelentő dagerrotípiáról éppen egy pozsonyi lapban, a német Pressburger Zeitungban jelent meg az első hír 1839. január 22-én. A gazdagon illusztrált tanulmány Kozics Ede és műhelye, Körper Károly és fia, Jenő, továbbá Leslauer/Löslauer Felicia, Fink Sándor, Benyovszky Lajos és Arnold, Porubszky Charlotte, Friedl Sámuel, Jozef Marian, Krausz Alajos, Mindszenty Béla és Strelisky Sándor pozsonyi munkásságáról számol be, de utal prágai, bécsi és budapesti fényképészek 1918 előtti pozsonyi felvételeire is.

Kližanová sok példát felvonultató tanulmányából csak egyet emelek ki: azt a két márvány domborművet, amelyeket – mint azt a magyar feliratok is jelzik – a „Pozsonyi Emlékszobor kövéből” készített Fadrusz János (1858–1903). A pozsonyi származású művész 1896-ban fejezte be az 1897. május 16-án Ferenc József osztrák császár és magyar király jelenlétében leleplezett Mária Terézia-szoborcsoportját az akkori pozsonyi Koronázódomb téren (a mai Ľudovít Štúr téren), és a maradék márványdarabokból az emlékműbizottság tagjainak kis reliefeket készített. A tanulmány a Dröxler Gusztáv polgármesternek és Kemény Lajos helytörténésznek ajándékozott emléktárgyakra tér ki részletesebben.

A könyv szerkesztője bevezetőjében megjegyzi, hogy a kiadvány alapjául szolgáló konferencia „interdiszciplináris jellegű” volt, és ugyanez állapítható meg a tanulmánykötetről. Erénye is a sokféle megközelítésmód, mert jelzi, hogy az immár több mint 152 éve működő városi múzeummal intézményesült pozsonyi helytörténeti kutatásoknak sokszempontúaknak kell lenniük. A korábban már vizsgált anyagokban sem árt újra meg újra elmélyedni – készen a tartalmi és szemléletbeli (ön)korrekciókra, valamint arra törekedve, hogy az eredmények összeurópai kontextusban váljanak közkinccsé.

Korpás Árpád

Papp Klára–Bárány Attila–Kerepeszki Róbert–Pallai László (szerk.): Kultúra, művelődés, agrárium. Tanulmányok ifj. Barta János 80. születésnapjára

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2020, 408 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 29./

Barta János, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete professor emeritusa 2020-ban ünnepelte 80. születésnapját. Az ő tiszteletére készült el ez a kötet, amelynek alkotói gárdája a professzor kollégái, tisztelői és egykori tanítványai közül került ki. A címlap és a tartalomjegyzék között elhelyezett színes fényképről az ünnepelt tekint mosolyogva az olvasóra, s aki ismeri Barta professzort, az tudja, hogy ez a mosoly szívből jön. A professzor úr ugyanis nemcsak kiváló történész, valódi tanáregyéniség, de elhivatott kutató és közvetlen, segítőkész személyiség is.

A szóban forgó kiadványban összesen 26 tanulmány olvasható, amelyek széles időbeli spektrumban helyezhetők el: az ókortól egészen az 1960-as évekig terjed az írásművek által lefedett időintervallum. Az egyes szerzők a saját érdeklődési körüknek, kutatási témájuknak megfelelően tematikailag is színes tanulmányokat alkottak; ezek Európa és Magyarország történeti eseményeit vizsgálják, a köztörténettől kezdve a diplomáciatörténeten és a művészettörténeten át a sajtóig és a társadalomtörténetig. A szerzők zömmel Debrecenhez, illetve a Debreceni Egyetemhez kötődnek, de vannak köztük kárpátaljaiak és felvidékiek is. Örvendetes, hogy az oktatói és/vagy tudományos pályán már jelentős eredményeket elért személyek mellett jó néhány fiatalt is sikerült megnyerni közreműködőnek.

A kötetet Orosz István méltató szavai nyitják, aki rövid pályaképet nyújt a kolléga-barátról. Bazsa György hasonlóképpen egy köszöntő írással emlékezik meg az ünnepeltről, aki hosszabb idő óta a Debreceni Szemle című tudományos-kulturális folyóirat főszerkesztői tisztségét is betölti.

A szaktanulmányok sora Imre László írásával indul. Ő az Arany László és a 21. század című közleményében az egykori író-költő életművét a jelenkori problémákra tükrözve tekinti át, s rámutat arra a tényre, hogy Aranynak a munkáiban ma is aktuális gondolatok tűnnek fel, így párhuzamot lehet vonni a múlt (a magyarságnak a nemzetiségek általi fenyegetettsége) és a jelen (Európa veszélyeztetettsége a migráció miatt) között.

Forisek Péter egy provinciális flotta sorsát mutatja be, amely a Kr. u. 1. század utolsó harmadától védte a Földközi-tenger keleti partvidékét, s amelyről a 3. századból vannak utoljára adataink (A classis Pontica rövid története). Takács Levente A római földmérők földrajzi horizontja című írásában arról értekezik, hogy a római világfelfogás szerint mentálisan ugyan végtelennek és örökkévalónak tekintették a birodalmat, mikroszinten a földmérők mégis próbálták racionális formában (térképek, leírások stb. alakjában) számon tartani az államot.

Bárány Attila egy, a magyar történet számára fontos időszakot vizsgál; arra keresi a választ, hogyan alakult Anglia és Magyarország viszonya az 1290-es években, amikor Anglia a III. András uralkodását el nem ismerő Anjoukkal állt szövetségben (Magyarország és Anglia az európai politikában az 1290-es években). Solymosi László a Szentek az Árpád-kori oklevelekben címet viselő tanulmányában áttekinti a középkori okleveles gyakorlatot, amelyben a 12. század végétől változást mutat ki a szentek szerepét illetően. Pósán László szintén a középkorba kalauzolja el az olvasót, aki egy, a magyar történetírás által kevéssé kutatott témával ismerkedhet meg (Szobrászat, festészet és ötvösművészet a középkori Poroszországban).

Kónya Annamária Vay Ábrahám és a szlovák reformátusok című közleménye már átvezet minket a kora újkorba. Ebből az írásból megtudhatjuk, hogy a kálvini vallást nem lehet csak a magyarok hitének tekinteni, s hogy jelentős számú szlovák (jobban mondva vegyes magyar-szlovák) gyülekezet létezett a 16. század második felétől, amelyek egyik jelentős támogatója az 1730-as évektől kezdve Vay Ádám volt. Körösparti Péter egy sajátos földrajzi helyzetben lévő, az egykor a tiszántúli magyar területek és a török hódoltság határvidékén elhelyezkedő mezőváros egyházainak életét mutatja be az újjáépítés időszakától kezdődően (Szeghalom egyházai a 18. században). Kónya Péter az Adalékok a felső-zempléni mezővárosok társadalmához a 18. században című tanulmányában rávilágít arra a tényre, hogy Zemplén vármegyében a szabad királyi városok hiánya folytán a mezővárosok vették át azok funkcióit, a lakóik azonban földesúri függésben maradtak. Bozzay Réka egy, ma kevéssé ismert magyar katonatisztet mutat be, aki az 1740-es években Németalföldön futott be jelentős karriert mint huszár (Bátori Sigray Mihály élete és emlékezete).

Poór János egy igen izgalmas időszakba, az 1790/91-es országgyűlés korába kalauzolja el az olvasót A jozefinista rendszer felszámolásáról című közleményében. A történeti áttekintést követően azt vizsgálja, hogy a jelentősebb szakirodalmi munkákban hogyan interpretálták például az uralkodó és a rendek korabeli viszonyát vagy II. Lipót személyét. Papp Klára egy gazdatiszt (Raisz György) és munkaadója (özv. Csáky Jánosné) sajátos kapcsolatát veszi górcső alá („Túl sokat fáradoztam, … és mindent jól és rendesen elindítottam…”. Raisz György tevékenysége Zichy Jozefa szolgálatában). Raisz a szorgalma és a törődése révén tekintélyt és vagyont tudott szerezni, s a Csákyak segítségével a fiai jövőjét is meg tudta alapozni. Orosz István tanulmánya – Szirmay Antal egy zempléni mezővárosról – kapcsolódik az ünnepelt egyik fontos kutatási témájához, s a közlemény arra is rámutat, hogy Szirmay a Notitiájában jelentős mértékben merített Bél Mátyás ország-leírásából. Lévai Csaba kitekint az amerikai kontinensre: arra a kérdésre keresi a választ, hogy az amerikai brit gyarmatokon hogyan próbálták megoldani azt a dilemmát, amelyet egyrészt a rabszolgalázadástól való félelem, másrészt a háború esetén a rabszolgák felfegyverzésével kipótolható haderő jelentett (A rabszolgák felfegyverzésének kérdése a Brit birodalomban az amerikai forradalom előtti időszakban).

Manfred Jatzlauk a Helmuth von Moltke katonapolitikai koncepciója és politikai nézetei a német egység létrejöttének időszakában címet viselő tanulmányában rövid élet- és jellemrajzot ad a kiváló hadvezérről, és részletesen elemzi annak Otto von Bismarckkal való bonyolult, feszültségektől sem mentes szakmai viszonyát. Schrek Katalin az Osztrák– Magyar Monarchia és Nagy-Britannia kevéssé ismert együttműködését mutatja be a Földközi-tengert érintő nemzetközi csatározások kapcsán (Az 1887-es földközi-tengeri egyezmények megkötésének első szakasza és gróf Károlyi Alajos közbenjárása). Prepuk Anikó a Neológ rabbik a magyar nyelvű izraelita felekezeti publicisztikában a 19. század utolsó harmadában című közleményében azt kutatja, kik voltak a címben említett rabbik, mely lapokban nyilatkoztak meg, és milyen kérdésekben hallatták a hangjukat.

A két világháború közötti időszak eseményeit felölelő képzeletbeli blokkot Barta Róbert tanulmánya – Trianon brit bírálója. Carlile Aylmer Macartney (1895–1978) és Magyarország – nyitja meg. Ebből az írásból az olvasó képet kaphat egy, a magyarok számára sem teljesen ismeretlen történész-diplomata életéről, munkásságáról, eszméiről, műveiről. Püski Levente a Vélemények és adatok: Hitbizományok a két világháború közötti Magyarországon című dolgozatában a hitbizományok 1930-as években ismét felmerül átalakításáról értekezik, és rávilágít arra, hogy ez a reform különböző okok folytán csupán korlátozott jellegű lehetett. Szakál Imre a Trianon után dilemmák elé került kárpátaljai magyar értelmiség problémáit boncolgatja (Hajótöröttek. A kárpátaljai magyar tisztviselők helyzete 1918 után), s közben világossá teszi, hogy ebben az időszakban Kárpátalja helyzete rendkívül kiforratlan volt Csehszlovákián belül. Angi János egy szintén nyomasztó helyzetről ad látleletet A trianoni béke hatása Debrecen fejlődésére (1920–1944): Néhány kulturális aspektus című írásában. 1920 környékén Debrecen tragikus események tanúja volt, hiszen a várost ért pusztítás mellett elvesztette gazdasági, kulturális és oktatási kapcsolatainak zömét, ugyanakkor a szerző az egyetem és a városi múzeum története kapcsán ékesen bizonyítja, hogy a katasztrófák is segíthetnek a fellendülésben. Csatáry György a kárpátaljai levéltárak viszontagságait ecseteli a Kárpátalja levéltárai a Magyar Királysághoz való tartozás idején (1938–1944) című tanulmányában. Plasztikusan bemutatja, hogy a többszörös impériumváltások hogyan hatottak a különböző archívumok helyzetére, illetve iratanyagára.

Csiszár Imre modern kori problémákkal, a szövetkezetesítés elméletének és gyakorlatának folyamatos változásával foglalkozik írásában (A nagyüzemi mezőgazdasághoz vezető út, és a termelőszövetkezetek működése Magyarországon 1945-től a 70-es évek elejéig). Váradi Natália a Kárpátalja gazdasági helyzete a Hruscsov-korszakban (1953–1964) címet viselő közleményében egy félig-meddig sikeres gazdasági fejlesztési programot mutat be. Molnár D. Erzsébet kötetzáró tanulmánya – Koncepciós perek Kárpátalján a második világháború után – egy rendkívül vészterhes időszakba viszi vissza az olvasót, amelyben több hullámban is retorziók érték a magyar értelmiséget.

Noha a kötet egyes tanulmányairól egyenként is sokat lehetett volna írni, talán a fentebbi, rendkívül tömör tartalmi összefoglalók is érzékeltethetik a kiadvány tematikai sokszínűségét. Ezt a széles spektrumot nem teljesen fedi le a kötet főcíme, hiszen jóval szerteágazóbb a közlemények tárgyköre annál, mint amit a „művelődés” vagy az „agrárium” szó sugall. És habár nem szokás túlságosan személyessé tenni egy-egy könyvismertetést, az ünnepelttel való személyes ismeretségem okán zárásként jómagam is csak jó egészséget és további töretlen munkakedvet tudok kívánni a professzor úrnak. Remélhetőleg a kiapadhatatlan kutatószenvedélyéből még számos értékes munka fog születni, s örvendetes lenne, ha újabb kötetekkel üdvözölhetnék őt történésztársai a kerek születésnapok alkalmával (is).

Bodnár Krisztián

Horbulák Zsolt: Dél-Szlovákia gazdasága a normalizációs időszakban (1969–1989)

Komárom, Selye János Egyetem, 2020, 204 p.

A dél-szlovákiai régióban zajló társadalmi, demográfiai, nyelvi vagy gazdasági folyamatok széles körű elemzése immáron nagyszámú tanulmány és monográfia témája, a kérdéskörrel több szlovákiai magyar, magyarországi, de akár szlovákiai szlovák intézmény is foglalkozik. Kétségtelen, hogy egy komplex és igen fontos problémakörről van szó, amelynek kutatásakor helye van vizsgálatnak, a különböző vélemények ütköztetésének és nem csupán a szakmai, tudományos, hanem a széles körű társadalmi vitának is. Mindjárt az első fejezetben tárgyalt „szakirodalmi kitekintés” jó alapot szolgál azok számára, akik szeretnének a témával behatóbban is foglalkozni.

A szlovákiai magyarság állapotának a vizsgálatakor nemcsak a népcsoport jelenkori helyzetének, hanem a földrajzi térség vizsgálatának is figyelmet kell szentelni. Sokak szemében Dél-Szlovákia azonos Szlovákia magyarok által lakott vidékeivel. A terület megközelítése azonban az egyes szakemberek szempontjából esetenként igen különböző. Ez nyilván azért lehetséges, mert „Dél-Szlovákia elsősorban földrajzi fogalom, amelynek nincsenek rögzült határai. A másik ok lehet, hogy az országrész alatt kimondva-kimondatlanul, a magyarok által jelentős számban, esetleg többségben lakott területet szokás érteni, és ennek a megközelítésnek az esetében sem lehet pontos vidéket megjelölni”. (33. p.)

A napjainkban született publikációk szinte kivétel nélkül a mai, az 1989 utáni történéseket tárgyalják. Történeti kitekintés esetleg csak a nagyobb és átfogóbb munkákban található, de akkor is inkább mint kiegészítő vagy bevezető rész. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a jelen bemutatásához szükség van a múlt ismeretéhez is. Ez a kijelentés azért is fontos, mivel a korábbi korszakokban – a szocializmus idején – nem volt lehetőség pontos és tényfeltáró kutatások végzésére. Ha más nem, ezt a korszakban született elemző munkák száma mutatja. Természetesen 1989 előtt is nagyon sok őszinte és jobbító szándékkal megírt írás látott napvilágot, abban az időben is nagyon sokan féltve figyelték a felvidéki magyarság sorsának az alakulását, de a korszak, a politikai miliő egy-két rövid időszaktól eltekintve nem tette lehetővé, hogy a témáról komplex munkák szülessenek. Ezt az űrt, legalább részben, megpróbálja kitölteni Horbulák Zsolt legújabb könyve.

Horbulák Zsolt jelenleg a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetgazdasági Karának az oktatója. Kutatási területei közé tartozik a dél-szlovákiai térség vizsgálata. A kérdéskörnek több tanulmányt szentelt, emellett regionális tudományokkal is foglalkozik (l. ennek visszhangjáról: Zilizi Kristóf: Zsolt Horbulák: Regionálne hospodárske dejiny Slovenska. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2019. 1. sz. 169–170. p.), de több munkája jelent meg a gazdaságtörténet területén is (l. ennek visszhangjáról: Juhász Gyula: Zsolt Horbulák: Finančné dejiny Európy. História peňažníctva, bankovníctva a zdanenia. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2017. 4. sz. 162–165. p.).

Történeti szempontból Horbulák Zsolt ebben a könyvében a szocializmus időszakának második felére, a husáki vagy más megnevezéssel a normalizációs időszakra fókuszál. Földrajzi szempontból Dél-Szlovákiát veszi górcső alá. A munkája elején pontosan meghatározza, illetve megokolja, miért az adott térséget elemzi. A kiindulási alap a járások. A szerző a következő járásokat vizsgálja: Pozsony-vidéki, Dunaszerdahelyi, Galántai, Komáromi, Nyitrai, Érsekújvári, Lévai, Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Kassa-vidéki, illetve Tőketerebesi, de részben foglalkozik Pozsonnyal és Kassával is. Ezt a megközelítést nyugodtan tekinthetjük „maximalista” nézőpontnak. Ezt a szerző azzal indokolja, hogy ezek a városok a déli régióban találhatók, a korszakban is magyar központoknak számítottak, de hatásuk a magyarság gazdasági aktivitására aránylag nagyobb, hiszen sokan napi-heti-havi szinten oda ingáztak megélhetésük biztosítása végett.

Második aspektus a demográfiai-etnikai nézőpont. A szerző tudatosan vállalja, hogy nem csak a térséggel, hanem az ott élő népességgel is foglalkozik, ezért egy külön fejezet szól a dél-szlovákiai magyarság kiemelt népmozgalmi adataival. „Hangsúlyozni szeretnénk, hogy e könyvben nem csupán egy meghatározott földrajzi területtel, hanem az ott nagy számban élő nemzetiséggel, jelesül a magyarsággal is kiemelten foglalkozunk.” (11. p.) A magyarság helyzete, aktivitása egy további fejezetnek is a témája, amelyben összefoglalja a népcsoport gazdasági elképzeléseit. Ennek a nyílt megjelenítésére leginkább a prágai tavasz idején volt lehetősége. Ekkor, a dokumentumok tanúsága alapján a politikai, kulturális, nyelvi, oktatásügyi és közigazgatási javaslatai mellett nagy számban jelentek meg a térség gazdasági fellendítését érintő javaslatok is. Ilyen volt pl. a Csemadok nemzetiségi alkotmánytörvényének a javaslata, amely „gazdasági egyenjogúságról” és a „nemzetiségek sajátos gazdasági és pénzügyi szükségleteinek érvényesítéséről” tanácskozott. (100. p.)

A témát bevezető fejezetek közé tartozik a régió településhálózatával foglalkozó rész, amelynek helyzete, fejlődése jól illeszkedik a gazdasági folyamatok változásához. Itt találkozunk pl. a városi lakosság arányának változásaival Dél-Szlovákiában, járásokra lebontva.

Horbulák Zsolt a régió gazdaságának bemutatásakor alapvetően két forrásra támaszkodik, a járási szintű statisztikai adatokra, továbbá a levéltári dokumentumokra. Az utóbbiak között két ágazati minisztérium, a mezőgazdasági és élelmezési, valamint az ipari minisztérium anyagai dominálnak, de igénybe veszi a kortárs és a mai szakirodalmat is. A nagyon bő anyagban számos konkrét szemelvény található, amely egy-egy szektort, települést vagy üzemet érintő beruházást mutat be. Igen hasznos lehet az érdeklődők számára a déli régió járásai gazdaságának vázlatos bemutatása, ahol a szerző tételesen is felsorolja a vizsgált terület járásaiban található üzemeket, gyárakat, jelentősebb gazdasági egységeket, de figyelmet fordít az ott található nyersanyaglelőhelyekre is. Horbulák szavai szerint a munkát nagyon megnehezítette az a tény, hogy „Dél-Szlovákia, a déli régió Csehszlovákia fennállásának ideje alatt sohasem alkotott valamilyen önálló gazdasági vagy közigazgatási egységet, ellenkezőleg, inkább az a tendencia érvényesült, hogy a vidéket szétdarabolják, ezért ezeket a szavakat, szókapcsolatokat a levéltári jegyzékekben sem lehet megtalálni.” (10. p.)

A könyv külön foglalkozik a határon átnyúló gazdasági kapcsolatokkal egyrészt a vállalatok részéről, másrészt az egyének részéről. Ez utóbbi esetben a középpontban a csehszlovák–magyar határ átjárhatóságának a lehetőségeit mutatja be, másrészt a bevásárlóturizmusból mutat be szemelvényeket. A könyv foglalkozik egy érdekes témacsoporttal is, történetesen hogy a szlovák állampárt dokumentumai alapján hogyan látta a szlovákiai magyarság a Magyarországon akkoriban már a politika jóváhagyásával engedélyezett gazdasági reformokat, különösképpen a magánszektor térnyerését. Ezt Horbulák Zsolt a másik oldalról is vizsgálta. A magyarországi politikai változások egyik hozadéka az volt, hogy bizonyos értelmiségi körök tudatosították, hogy a határon túl jelentős számú magyar kisebbség él. Szintén a szlovák pártiratok alapján nyomon követhető, hogy a szlovákiai magyarság életéről, gazdasági helyzetéről magyarországi tudósítók több riportot készítettek.

A 11 fejezetből álló munka nagy erénye a vizualizáció. Nagyszámú térkép és grafikon teszi a könyvet látványosabbá és érthetőbbé, amelyek egy kivételével saját készítésűek.

Horbulák Zsolt könyve érdekes történeti feldolgozás. Igyekszik a témát komplexen feldolgozni, bemutatni mindazt, ami szükséges a megértéséhez. A szerző tálalásában megismerkedhetünk Csehszlovákia politikai, társadalmi és gazdasági helyzetével, ahol összehasonlításképpen egy érdekes táblázat segítségével képet kapunk a szocialista tömb egyes országainak, jelesül Bulgária, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, Magyarország, Lengyelország és a Szovjetunió háztartási gépekkel való ellátottságáról 1970 és 1985 között. (26. p.)

A források kiválasztása és a kutatás módszertana is megfelelő. Az is helyesnek mondható, hogy nem a szocializmus egész időszakát vizsgálja, hanem egy részét, egy sajátos periódust, amely időben a legközelebb van hozzánk. Azt maga is elismeri, hogy egy olyan témakör feldolgozásába kezdett, amely egy hosszú távú, talán sohasem befejezhető kutatást igényel. Nagyon sok forrás vár még feltárásra, illetve feldolgozásra, egyrészt a statisztikai, másrészt a levéltári anyagok között.

Végezetül elmondható, hogy egy olyan könyvet kap kezébe az olvasó, amely Dél-Szlovákia (bár) közelmúltbeli, de már egy letűnt korszakának történéseit vizsgálja gazdasági, demográfiai, térségföldrajzi szempontból, de kitér a témához szorosan kapcsolódó társadalmi és kulturális viszonyokra is. Horbulák Zsolt legújabb könyve az SZK Kisebbségi Kulturális Alapja támogatásával látott napvilágot.

Juhász Gyula

Michal Šimáně: České menšinové školství v Československé republice. Ke každodennosti obecných škol v politickém okresu Ústí nad Labem

Brno, Masarykova univerzita, 2019, 218 p.

Az első Csehszlovák Köztársaság története máig nagyon gyakori kutatási témaként szolgál, mely nemcsak a történészeket foglalkoztatja, hanem egyéb humán érdeklődésűeket is. E tárgykörből csak a cseh (értsd: csehországi – a ford. megj.) kisebbségi iskolaügy szorult némileg a háttérbe. Ezt a képzeletbeli fehér foltot tünteti el Michal Šimáně könyve, mely a cseh(országi) kisebbségi elemi iskolák mindennapjainak feltárását taglalja, konkrétan pedig a az Ústí na Labem-i politikai kerület kisebbségi iskoláinak példáján, szélesebb társadalmi-történeti kontextusban. Ústí nad Labem a szerző születési helye is, s ezen az akkori vegyes, cseh–német nyelvi területen alakultak meg a cseh kisebbségi iskolák. Šimaně a bevezető fejezetben azt taglalja, hogy az Ústí nad Labem-i városi levéltárban őrzött kisebbségi iskolák anyaga lényegében a kezdetektől érintetlenek voltak, s hogy ez a téma sosem került feldolgozásra. Így a szerző tág teret kapott ennek a nagyon érdekes és feltáratlan területnek a vizsgálatára.

Felépítését tekintve a mű öt fő fejezetre oszlik, ezeket további, jól áttekinthető alfejezetek alkotják, ami az olvasó számára megkönnyíti a vizsgált kérdéskörben való eligazodást. A kötet első része, beleértve a szerző rövid bevezetőjét is, a téma elméleti-módszertani kijelölésével szolgál, s felhívja a figyelmet a téma jelentőségére. Ebben a részben általánosságban foglalkozik a cseh elemi kisebbségi iskolák kategóriájával, másfelől vázolja a cseh elemi kisebbségi iskolák fogalma maghatározásának viszonylagos problematikus voltát, hiszen, mint írja, az Osztrák–Magyar Monarchia és a Csehszlovák Köztársaság alapvető iskolaügyi törvényei elemi iskolákról szólnak, függetlenül attól, hogy nemzetiségileg egységes vagy vegyes területről volt-e szó. A kisebbségi iskolák fogalma a szerző véleménye szerint a Monarchia ideje óta gyakorlatilag olyan területeken működő iskolákat jelentett, melyeken a nemzeti többségi lakosság nyelve különbözött az illető iskolákon folyó tanítási nyelvtől. Ez a meghatározás nemcsak a csehszlovák határ mentén nyíló cseh iskolákra volt érvényes, hanem másfelől azokra a német iskolákra is, melyek az ország belsejében, nagyrészt jellemzően cseh nyelvű területeken működtek.

A második fejezet az első Csehszlovák Köztársaság folyamatainak általános jellemzésével szolgál, beleértve az újonnan alakult állam nemzetiségi kérdésben hozott döntéseit. Ebben a részben a hangsúly elsősorban az első csehszlovák köztársasági társadalom általános alakulásának kifejtésére esik, nemcsak politikai, gazdasági vagy szociális tekintetben, hanem a kultúrát illetően is. A szerző kitüntetett figyelmet szentel a bonyolult cseh–német viszonynak, mely a cseh kisebbségi iskolaügy alakulásában alapvető szerepet játszott. Elsősorban tehát a kötetnek ezt a fejezetét tarthatjuk nagyon hasznosnak, mivel egy tárgyilagosan feldolgozott bővebb történelmi keretét adja az első köztársaságnak, mely nélkül nem érthetnénk meg az akkori Csehszlovákia cseh kisebbségi iskolaügyének problematikáját sem, nemkülönben általában a nemzeti kisebbségi politika alakulását, sem pedig a csehszlovákiai nemzetiségi helyzet összetettségét, beleértve későbbi következményeit.

A harmadik és a negyedik fejezet már az első csehszlovák köztársaságbeli iskolaüggyel foglalkozik, általában és konkrétan a kisebbségi iskolaüggyel. E fejezetek röviden vázolják az iskolaügy helyzetét az adott korszakban, hangsúlyozottan az elemi, illetve az általános iskolákra összpontosítva. A szerző a kisebbségi iskolaügy jobb megértése végett a Monarchia idejéből eredezteti megállapításait. Az első köztársaság ugyanis az ún. átvételi törvénnyel az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből egyebek közt az iskolaüggyel kapcsolatos normatívát is átvette. A történelmi cseh országrészek az ún. Hasner-törvényhez tartották magukat, míg Szlovákia és Kárpátalja a dualista Magyarország 1869-es iskolatörvényéhez. A csehszlovák államnak tehát rendeznie kellett a Lajtán inneni és a magyar szent korona országai eltérő iskolarendszerét, s érthető módon az iskolaügyi törvények egységesítését tekintette elsődleges feladatának. A kisebbségi iskolaügy kérdését nagyon lényegesnek és hasznosnak tekinthetjük a szempontból is, hogy az első Csehszlovák Köztársaság nemzeti kisebbségeinek helyzetét rendezi. A szerző a kisebbségi iskolaügy belső fejlődésén kívül elsődlegesen az oktatási rendszerben bekövetkezett változásokra helyezi a hangsúlyt, e változások ugyanis negatívan befolyásolták a cseh–német viszonyt (lásd pl. a német iskolák autonómiájáról folytatott tárgyalások eredménytelenségét).

Az utolsó, az ötödik fejezet nagyon részletesen elemzi az Ústí nad Labem-i politikai járás kisebbségi iskoláit. Előbb rövid ismertetőt nyújt ennek a járásnak az általános fejlődéséről, a továbbiakban pedig részletesen foglalkozik konkrét témákkal, mint pl. ezen iskolák alapításával, főszereplőivel (tanítók és tanulók), magával a tanítással, az iskola és a helység közti viszonnyal stb.

Összegezve leszögezhetjük, hogy Michal Šimáně České menšinové školství v Československé republice c. könyve nagyon értékes szakkönyv, mely a szakirodalomon és eddig publikálatlan forrásokon alapul, ugyanakkor a nagyszámú forrásirodalomra is reflektál. Kutatásai során Šimáně nem csupán a történettudomány hagyományos módjaira alapozza vizsgálatát, hanem szélesebb és mikrohistoriográfiai elemzésekre is, különös tekintettel a mindennapoknak a történelemhez való viszonyára vagy a vizuális történelem hasznosítására. A kötet szerves része a terjedelmes, kiváló bibliográfia, grafikonok, táblázatok és képmellékletek (pl. cseh iskolák alapításának korabeli fényképei az Ústí nad Labem-i kerületből) stb. A szerző kutatásainak itt bemutatott eredményei teljességgel új ismereteket és rálátást nyújtanak a cseh(országi) kisebbségi iskolák, konkrétan az Ústí nad Labem-i politikai kerületiek mindennapi életére az első Csehszlovák Köztársaság idejéből. A monográfia elmélyültebb gondolkodásra készteti olvasóját arról a gyakorta megkerült valóságról, hogy a viszonylag közeli múltban az anyanyelven folyó általános műveltség és az iskolák megléte nem volt magától értetődő. A szerzőnek emellett sikerült rámutatnia arra is, mennyire volt a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után az állam területén élő nemzeti kisebbségek iskolaügye nemcsak nagyon érzékeny és összetett kérdés, hanem fontos politikai kérdés is. Esetünkben elsősorban a cseh–német viszony rendezésének összefüggéseiről van szó, a két nemzetiség mindennapi együttéléséről, melynek alakulására a korabeli iskolaügynek jelentős befolyása volt.

Legvégül meg kell még állapítani, hogy Michal Šimáně szóban forgó monográfiája minden bizonnyal megtalálja a maga cseh és szlovák olvasóközönségét, nemcsak a szakmabeli, hanem a laikus nagyközönségét is, ezért ezt a könyvet haszonnal forgathatják a két háború közti Csehszlovákiával, különösen a nemzetiségi szempontjaival foglalkozó történészek éppúgy, mint a rokon tudományágak szakemberei, valamint az érdeklődő nyilvánosság. (Csanda Gábor fordítása)

Štěpánka Miňová

Filep Tamás Gusztáv: „Azt hittem egykor, hogy csapatmunkában veszek részt”. Beszélgetések kisebbségkutatókkal

Kolozsvár, Kriterion, 2019, 428 p.

Sűrű sorokban sorjázik a szöveg a sokoldalú és fáradhatatlan Filep Tamás Gusztáv könyvében, s így sem fért el négyszáz oldalon. De nem is férhetett, hiszen a munka tizenkét kisebbségkutatóval folytatott szakmai mélyinterjút tartalmaz, több száz magyarázó lábjegyzettel. Szakmaisága ellenére a könyv mégsem csak a szakmának szól, hanem a szélesebb olvasóközönségnek is, részint ez magából a beszélgetés műfajából következik (pl. sok minden kiderül a válaszolók családi hátteréről, magánéletéről is), de főként abból, amilyen jól fel van mindegyik építve: egyre többet tudunk meg az illető kisebbségkutatóról, munkájáról és kutatásai irányáról, irányairól. S nagyon sok mindent megtudunk magáról FTG-ról is, abból, ahogyan kérdez, miközben a könyv egyik legterjedelmesebb beszélgetésének éppen ő az alanya, mert Bárdi Nándor őt faggatja, vele beszélget – így valójában tizenhárom beszélgetésben van részünk.

Jómagam épp ezzel az említett Bárdi–Filep-beszélgetéssel kezdtem, aztán Simon Attilával és Gaucsík Istvánnal folytattam, mert azt hittem, ezeket jobban ismerem a többieknél. (Nem hittem jól, a tizedrészét sem tudtam négyükről annak, ami e beszélgetésekből kiderül.) Nyugodtan lehet olvasni bármilyen irányból, most a legpraktikusabbnak az a sorrend tűnik, amelyet a könyvben látunk. Nagyon jó, hogy minden egyes beszélgetés idézettel kezdődik (akárcsak maga a könyv), ez aztán címként is betölti szerepét, mert az illető kutató egyik fontos tudományos alapállását vagy állítását emeli ki. Lássuk is ezeket szép sorjában! Bárdi Nándor: „Lehet, hogy most a köztesség biztosítása a feladatunk?”; Stefano Bottoni: „Minél többet kutatok e témában, annál bonyolultabbnak látom a választ”; Novák Csaba Zoltán: „Annak ellenére, hogy nagyon sokan liberális felfogású embernek tartanak, sokszor valahol világok határmezsgyéjén vagyok”; Simon Attila: „Sosem a különböző vélemények, hanem a források által közvetített információk között próbálok egyensúlyozni”; Gidó Attila: „1918 után a sokat hivatkozott magyar–zsidó asszimilációs szerződés Erdélyben magyar–zsidó lojalitásszerződéssé alakul át”; Papp Z. Attila: „Kutatóként nem megváltani akarom a kisebbségi társadalmat, hanem megérteni”; Hornyák Árpád: „A magyar kisebbség inkább eszköz volt a magyar külpolitika számára, mint ahogy eszköz volt a jugoszláv külpolitika számára is”; Gaucsík István: „A módszer tekintetében is járható út a visszatérés a forrásokhoz, ahelyett, hogy az általánosító elméleteknél maradnánk”; L. Balogh Béni: „Elvárható, hogy tárgyilagos hangnemben vitázzunk egymással”; Kiss Tamás: „Nem tudok a társadalom mérnöke lenni, mert ehhez nincs politikai partner”; Ifj. Korhecz Tamás: „Nem állítható mindig és bizonyosan: attól, hogy magyar ember kezébe kerül egy magyar ügy, magyar szempontból jobb döntések születnek”; Eiler Ferenc: „»Természetesen« Magyarország is a nemzetiesítő államok közé tartozott a 20. században”; Filep Tamás Gusztáv: „Úgy döntöttem: bemegyek a könyvtárba, és nem jövök ki addig, amíg nem találok választ azokra a kérdésekre, amiken az emberek ’89–90 óta ölre mennek, anélkül, hogy tudnák, miről beszélnek”.

Maga a könyv címéül választott idézet éppen FTG-tól származik, ő mondja Bárdi Nándornak, s az Azt hittem… kezdetű gondolatot meglehetősen vigasztalanul zárja: „Most már belátom, többnyire egyéni karrierépítésről volt szó.” Mármint a társak részéről, Igen, Filep Tamás Gusztáv alighanem maga sem sejti, hogy a ritka szívós és kitartó „munkatársak” közé tartozik, akikből nem sok akad, meg akik feltétlen alkalmasak a csapatmunkára. Csak kötetterve ötven van, derül ki a Bárdi Nándorral folytatott beszélgetésből. S azért azt cáfolnom illik és kell, amikor azt nyilatkozza, a csehszlovákiai magyarsággal foglalkozó kutatásait abbahagyja, „amióta tudom, hogy az e tárgyú könyveink többnyire a semmibe mennek”. Ami, természetesen nem igaz, felsorolni sem tudnám, ki mindenki, mennyit és hol használja és idézi máig csak azt a négykötetes munkáját, melyet Tóth Lászlóval közösen írt a csehszlovákiai magyar művelődés történetéről, húsz évvel ezelőtt, amikor még korántsem álltak rendelkezésére internetes keresőprogramok és digitális adatbázisok. Hanem csak forrásmunkák, levél- és könyvtárak. FTG egyik jellemző alkati vonása, hogy könyvtáraz: aki nem a Széchényiből ismeri, az nem járt még ott. (Nem tartom kizártnak, hogy olykor éjszakára is benn hagyják kutatni.)

Nota bene: miközben ez a beszélgetéskönyv megjelent, a szerző, mintegy mellesleg, összehozott egy kiváló Petrogalli Oszkár-könyvet arról a kevésbé ismert szlovenszkói magyar publicistáról és politikusról, aki egyebek közt a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője is volt. Most itt rögtön kézenfekvő volna említeni, hogy FTG a PMH alapján összeállította a csehszlovákiai magyar kisebbség két világháború közti történeti kronológiáját is, melynek számos internetes fel(használója) van, de akkor említhetném a Koncsol Lászlóról vagy a Rákos Péterről írt meghatározó monográfiáját… és a sor, elhiheti a kedves olvasó, hosszan folytatható volna, s persze nagyon sokan pontosan ismerik e hosszú sornak minden egyes stációdarabját.

Egy hiányérzetem van mindössze: a megszólaltatott kisebbségkutatók közt egyetlen nő sincs. Ne volnának? Magam is ismerek néhányat, ha nem is személyesen, de figyelem a munkáikat. Persze, meglehet, hogy ezekről is lesz szó a szerző egy következő nagyszabású kiadványában.

Nem kisebbségkutatóként nagy élvezettel fedezem föl a Bárdi Nándorral folytatott beszélgetésben, annak is egy lábjegyzetében, hogy hát hiszen én ismerem Tóth Pál Péter szociológust! A.Gergely Andrást nemkülönben. Amúgy sokat tanulok Bárdi válaszaiból, de még az evidenciának tűnő visszatekintéseket is a felismerésre való rácsodálkozással olvasom: „1990-ben megalakulnak a határon túli intézmények, s egyszerűen elmossák az addigi irodalmárkodást, irodalom-központúságot. Mindenki empirikus kutatásokkal akar előállni.” (40. p.) Igen pontos meglátásokra döbbent rá: „a 2004-es népszavazás során, amikor a modernizációs retorika és a jóléti sovinizmus érzete hiszterizálódva összecsúszott…” (52.)

Stefano Bottoni Erdély-szakértő, a ’89 előtti időszakra vonatkoztatva mondja: „Könnyű ma csupán erkölcsi alapon elítélni a Ceaușescu-rendszert, ahogy sokan teszik, és ezt valahogy el tudom fogadni, mivel valóban egy brutális elnyomó gépezetről volt szó. De sokkal nehezebb terepmunkával és mikroszinten megvizsgálni, hogyan változott meg egy adott területnek a népessége, vagy hogy milyen etnikai elitcsere előzi meg a politikai megtorlásokat egy erdélyi városban. Ezek még mindig kellemetlen tematikák, mert akarva-akaratlanul az éppen aktuális államhatalom legitimitását bolygatják.” (71.)

Novák Csaba Zoltán összeállításában jelent meg a Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikáját taglaló Aranykorszak? c. munka, ez az 1965–1974 közötti időszakra helyezi a hangsúlyt. „Mi a fontosabb egy történelmi téma földolgozásánál, a módszertan, vagy a szemlélet, esetleg az empíria?” – kérdezi FTG: a jó kérdező jó debatter is, mert figyel a válaszokra. Novák Csaba Zoltán válasza: a pozitivizmuson túllépve „idővel inkább az elmélet felé fogok elmozdulni”. (107.) „Ha szóhoz jutok a román közegben, mindig fontosnak tartom a párbeszédet” – így Novák. (113.)

„Kezdjük az elején: iskolák, szocializáció, gyerekkori környezet. Mi a fontos ebből?” – teszi fel az első kérdést a történész-intézményvezető Simon Attilának. „A legfontosabb az, hogy gömöri vagyok” – hangzik a (gömörihez méltó) válasz. „Természetesebben mozgok a szlovák tudományos közegben, legalábbis abból a szempontból, hogy őket jobban érdeklik az általam kutatott témák és a produktumok, mint a magyarországi szakmát” – mondja egy helyütt. (135.) És a szlovák–magyar kiegyezés lehetőségét firtató kérdésre: „közös a múltunk, de különböző a történelmünk.” (140.)

Gidó Attila történész az erdélyi zsidóság 20. századi történetét kutatja, bátyja, Csaba is történész. „…a zsidó identitás problémája nagyon összetett. Nagyon összetett az asszimiláns zsidó fogalma is, és a cionista zsidó fogalma is. Nincsenek tiszta kategóriák, folyamatos átfedésekkel szembesülünk” – mondja Gidó Attila a két háború közti erdélyi zsidó identitással kapcsolatban.” (167.) Valamint: „Romániában ma is nemzeti kisebbségként, etnikumként ismerik el a zsidóságot, amely ebben a minőségében parlamenti képviseletre jogosult.” (169.)

Papp Z. Attila szociológus „félszékely”-nek mondja magát, s szerinte „kisebbségi szempontból másképp tételeződnek bizonyos dolgok”. A katonaság, mint minden beszélgetőtársnál, esetében is megidéződik. (Szokták mondani, hogy ami a nőknél a szülés mint nagy esemény, az a férfiaknál a katonaság.) Papp Z. Attila is jól viselte ezt az időszakot, sokakhoz hasonlóan olvasott. Sokat, románul. „A kutatóintézeteknek elsősorban szakmai autonómiájuk van” – mondja. (189.) Intézményében, a Társadalomtudományi Kutatóközpontban kiemelten kezelik a magyarországi cigányság kérdését, de a romakutatást mint olyat is.

Hornyák Árpád egyebek mellett a magyar–jugoszláv kapcsolatokat és a jugoszláviai kisebbségek állapotát kutatja. Sorkatonai tapasztalata: „nem a nemzetiség számít, hanem hogy mit érsz, milyen ember vagy”. (199.) A kisebbségkutatásba Bárdi Nándor vezette be. Nagy különbséget tételez a magyar és a szerb mentalitásban: ha a magyar lobbanékony és hirtelen, „ez talán még fokozottabban igaz a szerbekre”. Mirnics Károlyt említi: újabb ismerős név.

Gaucsík István történész felmenőivel szemben, akik magyarságuk ellenére Gaučíkként írták a nevüket, „önhatalmúlag magyarosított”. A történelmi stúdiumainál Roman Holec nevét és szerepét emeli ki, de többször is elismerőleg hivatkozik rá. FTG-nak és Bárdi Nándornak Molnár Imre mutatta be őt az OSZK-ban, de első jelentős tanulmánya szlovákul jelent meg. „Nekem mindig fontos volt, hogy a kollégák az erdélyi magyar szövetkezetekről írtak, mert volt összehasonlítási alapom a szlovák és a cseh képlet értelmezéséhez.” (245.)

L. Balogh Béni levéltáros-történész: „Külön felemelő érzés az, amikor az ember bemegy egy levéltári raktárba. Ez az, amit egy kutató nem élhet meg, mert neki csak a kért dossziékat, köteteket hozzák ki.” Az 1940–1944 közötti magyar–román viszonyokat kutatja. „Van azonban egy kiváló kolozsvári román történész, Ottmar Trașca, aki ugyanolyan jól ismeri a magyar levéltári anyagot, mint én a románt, vagy talán még jobban. Ő valóban elfogulatlan, objektív szemléletű tudós.” (267.)

Kiss Tamás „legismertebb tudományos kutatásai az erdélyi magyar népesedésre vonatkoznak”. „Kicsi, senkivel nem kommunikáló klikkek csontosodtak meg egy fenn nem tartható rendszerben. Ma a politológusok nem tudják, hogy a szociológusok mit csinálnak. És viszont. Nem járnak egymás konferenciáira, és foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy van saját felségterületük. Állítólag van erdélyi magyar politikatudomány meg erdélyi magyar szociológia. Szerintem nincs.” (285.) Nem tartja magát senki tanítványának, de Bárdi Nándort említi. Adminisztratív tekintet c. könyvéről: „A saját helyzetemet értelmezte, és azt, hogy én milyenfajta társadalomtudományt művelek.”

Ifj. Korhecz Tamás palicsi jogász mondja: „Én örök hálával tartozom a szüleimnek azért, mert néhány dolgot kisgyerek koromtól tudatosítottak bennem. Az egyik a nemzeti kultúránknak a tisztelete. (…) Ugyancsak megtanítottak egyfajta feltétlen törvénytiszteletre és tisztességre. (…) Ugyancsak közös volt bennük a tudáshoz és a munkához való viszony. Mindketten hittek abban, hogy szorgalommal, tudással, munkával lehet csak úgy építkezni, hogy az az építmény szilárd talajon álljon.” (310.) Elmondja, mit gondol a Soros György által létesített és támogatott CEU-ról (fontosnak és hasznosnak ítéli meg), ahol maga is oktat – bár a könyv megjelenése óta ez már változhatott.

Eiler Ferenc történész is fiatalabb nálam (Filep Tamás Gusztáv említi, hogy mindegyik beszélgetőtársa fiatalabb nála), őt a két világháború közti magyar kormányzatok nemzetiségpolitikája és a magyarországi németek két világháború közti története foglalkoztatja; abban a szerencsében van részem, hogy olvashattam A magyarországi németek elmúlt 100 éve c. könyvét (Budapest, Argumentum, 2020). A magyarországi németekről mondja: „A lakosság jó részében kialakult a kettős kötődés. Az emberek túlnyomó többsége számára valóban természetes volt, hogy német származásúak, németül beszélnek, németül tanulnak az iskolában (egy ideig), német istentiszteletre járnak; ez egy adottság volt, miközben ezer szállal kötődtek Magyarországhoz, hisz’ ez volt a hazájuk.” (351.)

És Filep Tamás Gusztáv, akit Bárdi Nándor kérdez. A már kikérdezett tizenkét alanyhoz viszonyítva magát ezt mondja: közülük „én vagyok az egyetlen, aki ha történeti kényszer következtében is, de a magyar kultúra fővárosában nőtt fel, ráadásul egy könyvtárszobában.” (371.) Az 56-os múltról: „Nézd, az emberben folyamatosan, szinte észrevétlenül alakul ki az a tudat, hogy ő ellenzéki, vagyis egy másik kategória, másodrendű ember.” (379.) Megemlíti, hogy a Pro Hungaris alapítványnál dolgozva könyvkiállításokat szervezett „külföldi magyarlakta területeken, és utána odaajándékoztuk a könyveket az adott intézménynek. Így lehetett a szomszédos országok közintézményeibe viszonylag nagyobb tételekben könyveket juttatni, 1000–1500 címet akár. Például Dunaszerdahelyen, Komáromban, Rimaszombatban…” (390.) 1986-ban az Eötvös Klubban kiállítást rendez Hrapka Tibor Hrabal-fotóiból, ezen részt vett Hrabal is. Ryszard Kapuścińskit is meghívja, akinek az volt a kérése, hogy Csoóri beszéljen a megnyitón: „Egyszer majd megírom ezt a történetet…” Az ef-Lapok kapcsán: „Azt találtam ki, hogy megszólaltatok tudósokat a szomszédos országok magyarságából.” (392.) A már említett, Tóth Lászlóval közösen írt művelődéstörténeti alapműről Tóth Károly véleményét idézi: „az előzmények összefoglalását ez a kötet nagyon jól elvégezte. Szeretném hinni, hogy ez nagyjából így is van, és hogy az ő munkájuk, a Magyarok Szlovákiában kötetek és a mi művelődéstörténetünk között van kontinuitás.” (404.) A Peéry- és a Szvatkó-kötetek összeállítójaként: „Láttam, hogy a szlovákiai magyar közösség nem ismeri a múltját, nem tudja, hogy milyen problémák foglalkoztatták az elődöket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi ezzel szemben mindent tudtunk, ellenkezőleg: e munkák elvégzése közben ismertük meg ezt a világot.” (410.) A történelmi kisebbségi közelmúltról, a Sarló és a Prohászka Körök kapcsán, melyekről ’89 előtt torzult képünk lehetett: „Az, hogy milyen képet alkotunk a múltról, hogy melyik álláspont győzedelmeskedik, nagyon sok esetben attól függ, hogy ki kit él túl.” (412.)

Próbáltam nagyon rövidre fogni ezt a könyvismertetőt. Abban bízva, hogy a nem idézett részekre kíváncsiak minden bizonnyal fellapozzák a könyvet. Filep Tamás Gusztáv ismét nagyot alkotott, szorgalma, tehetsége és kutatóhajlama meghozta gyümölcsét. A szerző augusztusban lesz kerek hatvanéves. A további ötven kötetterve megvalósításához kívánunk neki erőt és jó alkotókedvet. 

Csanda Gábor

Impresszum 2021/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXIII. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

LISZKA JÓZSEF: „eszt elne dobáld…” A deponia pia: „szent raktár” vagy a „szent szemét”
SIMON ATTILA: Az 1918–19-es államfordulat első hetei Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón
GODZSÁK ATTILA: A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931–1947)
KARA ANNA: A Mécs-hagyaték és -versadatbázis a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárában
DUDÁS RÓBERT GYULA: A hagyományos és a gazdasági diaszpóra magyarságképe
MÁDI GABRIELLA: A kisebbségi lét jelegzetességeinek megjelenése a két világháború közötti Kárpátalján Tamás Mihály és Ivan Olbracht prózájában
MIERKA DÓRA: Nemzetiségi műsorválasztás a szlovák közszolgálati televízióban

Közlemények

FÜLÖP LÁSZLÓ: Gróf Pálffy Kata, Illésházy nádorné vagyona 1612-ben

Agora

BAKI ATTILA–GYUROVSZKY LÁSZLÓ: A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább. Szlovákiai magyar választók és szlovákiai magyar pártok 1990–2020

Könyvek

Jan Keller: Společnost věčného mládí (Lampl Zsuzsanna)
Fedinec Csilla–Csernicskó István: Nyelvi Kirakós Kárpátaljáról. Történeti és politikai dimenziók (1867–2019) (Mádi Gabriella)
Papp Klára–Püski Levente–Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása (Bodnár Krisztián)
Orosz István: Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról (Bodnár Krisztián)

„eszt elne dobáld…”

Rainer Maria Rilke, 1907-ben, feleségéhez írott levelében, egy Cézanne-kép kapcsán úgy fogalmaz,[1] hogy annak mintha minden egyes részlete tudna az összes többiről,[2] s ez a megfigyelés a széles értelemben vett kultúra rengeteg (szinte minden) vetületére érvényes. Az alábbiakban olyan jelenségkomplexumot szeretnék bemutatni, amelyeknek egyes „szereplői” első látásra talán messze állnak egymástól, de mintha mégis mindegyik nemcsak hogy „ismerné” az összes többit, hanem szoros rokonságban is állanának egymással.

A különféle búcsújáróhelyeken vagy még inkább, valami oknál fogva kiemelt fontosságúnak ítélt, gyakran temetői kápolnákban a szó szoros értelmében vett fogadalmi tárgyak (képek, szobrok stb.) mellett gyakran tapasztaljuk, hogy megjelennek olyan holmik is, általában idejétmúlt vagy sérült tárgyak, amelyek eredendően nem fogadalmi (votív) célokból készültek. Ez a jelenség, ahogy arról Hans Dünninger beszámol, már a bajor vallási néprajz egyik meghatározó alakjának, Lenz Kriss-Rettenbecknek is feltűnt, aki „bizonyos holminak a megsemmisítést megkerülő félrerakásáról” beszélt, ám ezeket a fogadalmi tárgyakkal egyenértékűként kezelte. (Dünninger 1978, 239. p.) Ezzel szemben Hans Dünninger, egy kis esettanulmány keretében azt bizonyítja, hogy ezekben az esetekben egészen más indítékról van szó. Egy, a felesége családjához tartozó, frankföldi erdei kápolna kapcsán elmondja, hogy az építmény belterében időről időre idegen tárgyak jelentek meg. Hol egy rózsafüzér, hol egy szentkép, majd egy régi katekizmus, illetve egy budapesti kiadású, német nyelvű imakönyv[3] három kiadása is. Utóbbiak alighanem egy, Magyarországról a második világháború után Németországba telepített német család birtokából kerülhettek az ő kápolnájukban, miközben nekik semmilyen magyarországi német rokonságuk nem volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valaki ezektől a tárgyaktól úgy akart „megszabadulni”, hogy azért egyszersmind „méltó helyen” is tudhassa őket. Később, amikor a családi kápolna felújítása került napirendre, a család őt, Dünningert bízta meg a munkálatok irányításának lebonyolításával. Aki a szanálás végén az építményben található holmi közt selejtezve egy csomó tárgyat a továbbiakban nem megőrzendőnek ítélt, és az építkezési vállalkozót (kőművest) azzal bízta meg, hogy az építési hulladékkal együtt ezeket is „takarítsa el”. Néhány nap múlva fejcsóválva jelent meg a kőműves, mondván, hogy azokat „a dolgokat” mégsem lehet csak úgy a szemétbe rakni, ezért úgy döntött, hogy majd a kertjében, ha a szomszédok nem lesznek otthon, inkább elégeti őket. A harmadik eset szintén ehhez a kápolnához kapcsolódik. Egy falubeli asszony egyszer megszólította Dünningert, volna-e kifogása az ellen, ha egy régi Mária-képet felakasztanának az erdei kápolna egyik oldalfalára. Dünningernek nem volt ellenvetése, s még azt is megjegyezte, köszöni, hogy szólt neki, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban hordják oda, kérdezés nélkül az emberek a különféle, kiszolgált szentképeiket, szobraikat, s ez már terhes nekik. Erre az asszony szemlesütve megjegyezte, hogy hát igen, ők is nemrégiben vettek egy új Mária-képet, s ezt a régit nem tudták hova tenni. A szerző ezekből a megfigyelésekből azt a tanulságot vonta le, hogy a fogadalmi (votív) tárgyaktól egyértelműen meg kell különböztetni az olyan, bizonyos szakralitással rendelkező, de idejétmúlt, sérült, lommá vált holmit, amelyet általában bizonyos félreeső kápolnákban nem az Istennek vagy a kápolna védőszentjének tett fölajánlásból, hanem kegyeleti célból (mert a szemétbe dobni nem tartják méltónak) itt helyeznek el. Tudomásom szerint először Dünninger írta körül ezt a jelenséget, a fogadalmi (votív) tárgyak lerakatától való megkülönböztetés céljából a deponia pia (szent raktár) terminussal.

A fogalom bekerült elsősorban a német szakrális néprajz nevezéktanába, miközben alkalmazási jogosultsága egyre szélesedik. A teljesség igénye nélkül említem itt meg Walter Hartinger egy, kézikönyvként is funkcionáló áttekintését, ahol a deponia pia kérdésköre még a dünningeri értelemben van érintve. (Hartinger 1992, 99. p.) Christine Aka, aki több tanulmányában is feszegetett hasonló kérdéseket, az egyik legutóbbiban az „eldobási tabu” („wegwerfen tabu”) szemszögéből vizsgálta a többi között éppen a deponia pia problematikáját is. (Aka 1997) Konrad Köstlin egy, Szent József életét és legendáit a különféle ábrázolások tükrében bemutató kiállítás margójára írott tanulmányában szintén előhozza a kérdést, kiterjesztve a fogalmat az otthon, alapvetően minden szakrális funkciót nélkülöző, inkább családi kegyeletből (félig-meddig babonaságból?) megőrzött különféle szakrális tárgyakra. (Köstlin 2001)[4]

Magyar vonatkozásban, a német előzmények említése nélkül, tudomásom szerint először Barna Gábor foglalkozott a kérdéssel, mégpedig egy, „szent raktárként” is funkcionáló tápéi temetői kápolna aprólékos bemutatásával, az ott található tárgyak katalógusszerű dokumentációval. (Barna 2003) Már Barna publikációját követően jelent meg Martin Scharfe elemző tanulmánya a kérdésről az innsbrucki egyetem néprajzi kiadványában. Scharfe a „szent szemét”[5] kérdéskörét taglalva, megítélésem szerint kissé nagyobbat markolt a kelleténél, hiszen olyan jelenségeket is tárgyal, amelyek nyilvánvalóan nem ide tartoznak. A fa sír- és út menti keresztekről lehasított szilánknak, vagy bizonyos, jobbára szakrális célzatú építmények homokkő falából kikapart pornak a szerepe a népi hitvilágban és/vagy gyógyításban, aligha tartozik ebbe a kategóriába. (Scharfe 2004, 29. p.) Bizonyos megfigyelései viszont, noha első pillanatra meghökkentőek, de mégis ebbe a kategóriába tartoznak. Hogy csak egy példát mondjak, ilyen a bajor térségben elterjedt halotti deszka (Totenbrett) kérdése. Ezek a közelmúltban a temetőn kívül, utak mentén egy-egy elhunytra emlékeztetnek, sokszor verses formában. Eredendően az volt funkciójuk, hogy a halottat ezen ravatalozták fel, majd rajta vitték ki a temetőbe, aztán vagy beleásták a sírba, vagy elégették, vagy felállították valahol. Az utóbbi megoldás eredményei a mai, tájspecifikus bajor halotti deszkák. Megjegyzem, hasonló jelenség ez, mint a magyar lábfák kérdése. Ez utóbbi esetben két rúdon keresztbe fektették a koporsót, s úgy vitték ki a temetőbe (a szokás Erdélyben és a közelmúltban még Gömörben is élt), ahol a koporsó elhantolását követően a két rudat, s ezek voltaképpen ekkor váltak lábfává, a halott lábához szúrták a sírba. (vö. Hartinger 1990; Liszka 2016, 126. p.)

A legutóbb Bartha Elek tért vissza a „szent raktárak” magyar vonatkozású kérdéseihez, lényegében a Barna Gábor által publikáltakra reflektálva, azokat továbbgondolva, a szakralizáció és deszakralizáció fogalompárt is beemelve a problémakörbe. (Bartha 2010; lásd még: Bartha 2012) Azóta pedig a bécsi Herbert Nikitsch egy esettanulmányában némileg más összefüggésben, egy bécsi képoszlop metamorfózisait nyomon követve, Martin Scharfe dolgozatára igen, Hans Dünningerére viszont nem hivatkozva ismét foglalkozott a kérdéssel. (Nikitsch 2015)

Magából a fogalomból, „raktár” („deponia”), önkéntelenül is adódik, hogy valamilyen építmény belső terével lehet dolgunk. Ilyen például Galántán, a temető közelében, a Diószegre vezető út mentén álló Nepomuki Szent János-kápolna, amelynek oltárán egy 1998-as megfigyelés alapján Nepomuki Szent János polichróm kő szobra mellett egy Madonna-kép, ráakasztott rózsafüzérrel, egy-egy Jézus szíve és Mária szíve kép, a sasvári templom képe, valamint egy házi használatú feszület volt található (SzKA: Galanta_02).[6]

Viszont mihelyt általában a szakrális kisemlékeket nézzük, gyorsan egyértelművé válik, hogy ez a „raktár” csakugyan lehet egy valós tárolóhelyiség, belső tér is (kápolna vagy szoborfülkés képoszlop belső tere), de lehet képletesen is értelmezni, s talán inkább lerakatnak nevezni. Az út menti, s még inkább temetői feszületek, szentek szobrainak talapzata ugyanis olykor szintén efféle szent raktárként, ha úgy tetszik, szent lerakatként funkcionálhat. Oda helyezik el azokat az idejét múlt és / vagy sérült szakrális rendeltetésű tárgyakat, amelyeket „kidobni kár, megőrizni nem érdemes” – fogalmazott egy adatközlőm. Nagycsalomján a római katolikus templom melletti lourdes-i barlangban egy halom rózsafüzér, különféle, összesen négy darab Szűz Mária-szobrocska, szent képek, kis fafeszületek sorakoznak, nyilvánvaló, hogy ebben az esetben is egy szent raktárról, lerakatról van szó. (SzKA: Nagycsalomja_02) Ipolynagyfalu településszélén áll egy meglehetősen elhanyagolt lourdes-i barlang, amelyben a többi között egy félbetörött, funkcióját veszített (mert épp a tartályrész hiányzik) porcelán szenteltvíztartó kapott elhelyezést. (SzKA: Ipolynagyfalu_06)

1. kép. Lourdes-i barlang mint szent raktár (részlet). Nagycsalomja (Liszka József felv., 2020)

Tényleg csak mazsolázgatva a Szakrális Kisemlék Archívumból említek néhány konkrét példát, amikor egy-egy szakrális kisemlék lábazata körül egy nyilvánvaló szakrális raktár, lerakat (deponia pia) alakult ki vagy szemmel láthatóan[7] van kialakulóban. A dunahidasi temetői feszület tövében egy öntöttvas korpusz, egy Krisztus-maszk, illetve egy Mária-kép van a lábazathoz támasztva. (SzKA: Dunahidas_03) Bodnár Mónika kutatásaiból tudjuk, hogy a Bódvendégiből Amerikába kivándorolt család 1907-ben szülőfalujában egy Páduai Szent Antal-kápolnát építtetett, amit a leszármazottak 2007-ben felújíttattak. Azóta a kápolna afféle emlékhelyként szolgál, „amely nemcsak a falu kereszténységére utal, de felhívja a figyelmet az elődök tiszteletére és a magyarság összetartozására is. Erre utalnak az eredeti berendezésen (Szent Antal, Szűz Mária, Jézus Szíve szobrok) túl az utóbbi években benne elhelyezett fotók és relikviák, mint az állíttató házaspár fotója, a kápolnát sokáig gondozó rokon házaspár régi sírfelirata, az EU-s határnyitás fotója és az egykori határsorompó egy darabja, valamint a magyar nemzeti trikolorból készült kokárda”. (SzKA: Bodvavendegi_07) Egy nyitragerencséri temetői pietà-szobor lábánál elhelyezett, agyagból készült, ütött-kopott kis Madonna-plasztika szintén a deponia pia jelenségére figyelmeztet. (SzKA: Nyitragerencser_01)

Végezetül egy példa, amikor egy szakrális építményből, kápolnából valódi (tehát szent!) raktár lesz, majd a kápolna néhány darabja, egy kvázi szent raktár elemeként beleolvad egy másik szakrális kisemlékbe. A köbölkúti szőlőhegyre vezető út mentén, az annak bal oldalán sorjázó kálváriastációkkal szemben egykor egy, 1855-ben felszentelt Mária-kápolna állt. Gyerekkoromból még emlékszem a bezárt ajtajára, de belesve még szemrevételezhető ép berendezésével, Mária-képével. Valamikor az 1970-es években a körülötte elterülő kis akácost kiirtották és szőlőskerteknek parcellázták ki, a kápolna környezetében, az említett úttal párhuzamosan új présházak épültek, maga a kápolna nyilván alig megközelíthető magánterültre került. A kilencvenes években már romos állapotban volt, benne malterosládákkal és mindenféle építési anyaggal, hulladékkal. Valóban deszakralizálódott, tényleges raktárként funkcionált tehát. A süttői mészkőből készült, eredendően nyilván a bejárat fölött elhelyezett dedikációs tábla a fal mellett, fűvel benőve hevert. Az oromzat egy-egy sarkára épített kis áltornyokon valószínűleg a helyi téglagyárban készített egy-egy egyedi, kereszt formájú égetett téglából ekkor már csak az egyik állt a helyén. Hogy legalább ezeket megmentsék (az egykori kápolna épülete mára, úgy tűnik, végérvényesen betagozódott a szőlészeti építmények sorába), a helyi hívők az ezredfordulót követően a szőlőhegyi feszület alapjába betonozták be a süttői mészkőből készült emléktáblát és az egyik megmaradt, téglából kiégetett oromzati keresztet. Indíttatását illetően voltaképpen tehát ebben az esetben is a deponia pia jelenségével állunk szemben.

2 kép. Szűz Mária kápolnája maradványai, az oromzaton égetett-tégla-kereszttel. Köbölkút (Liszka József felv., 1998)
3. kép. Az egykori Szűz Mária-kápolna dedikációs táblája és az égetett-tégla-kereszt bebetonozva a szőlőhegyi feszület talapzatába. Köbölkút (Liszka József felv., 2019)

A továbbiakban első pillantásra a témához nem kapcsolódó jelenségről, egy komáromi régiségkereskedésben vásárolt, alaposan szétrongyolódott 19. századi katolikus imakönyvben[8] végzett „leletmentésemről”, s annak a deponia pia irányába (is) mutató tanulságairól számolok be. Amik jelenleg figyelemre méltóvá teszik számunkra a könyvet, azok a családi vonatkozású beírogatások, illetve a másodlagosan belerakott különféle dokumentumok. Nem egyedi a jelenség, eddig még nem is annyira érdekes. Amire fölkaptam a fejem, az a családi szempontból fontos adatok megőrzésének a módja, illetve egy, vélhetően (déd)nagymama, bejegyzett utasítása.

De vegyük sorban! Maga a könyv az első előzéklapjának a belső fele van kitöltve korabeli (egy 1864-es adattal kezdődő és nagyjából 1944-ben záruló) születési, halálozási, esküvői adatokkal,[9] különféle kézírásokkal, tintákkal, ceruzával. Némelyik erősen fakult. Nos, valaki, alighanem ez a (déd)nagymama az alig olvasható részeket tollal átírta, szépen követve az egykori bejegyző vonalvezetését. Erről az jutott az eszembe, hogy olyas valamilyen jelenség ez, mint egy palimpszeszt fonákja: abban az esetben ugyanis kikaparták a régi írást, hogy a nyert, többé-kevésbé tiszta felületre mást írhassanak (az a kikapart rész modern technikával ugyan többé-kevésbé újraolvasható, de annak idején az aktőr szándéka az újrahasznosítás, illetve olykor kifejezetten az eltüntetés volt), esetünkben meg éppenséggel újraátírásokkal igyekeztek megőrizni egy régi szöveget. Ez utóbbi eljárásnak viszont a levéltári gyakorlatban, szakirodalomban egyelőre nincs szakterminusa.[10] Ember Győző levéltári terminológiai lexikonjában felsorol ugyan néhány, első pillantásra témánkat érintőnek tűnő kifejezést (átírt irat, átíró irat, átírás), de ezek egyike sem a most tárgyalt jelenséget magyarázza. (Ember 1982, 39. p.) Nem tudom megítélni, hogy mennyire egyedi vagy esetleg milyen mértékben általánosabb gyakorlattal van dolgunk (mindenesetre úgy tűnik, legalábbis ez ideig kellőképpen nem észlelt jelenségről van szó), ezért nem merészelek most terminológiai javaslatokat tenni. Csak jelen tanulmányom kedvéért jegyzem meg, hogy adódna a felülírás kifejezés, ha azt már nem foglalta volna le a mai digitális világ (Ember Győző kézikönyvében nem találom), s jelenleg, ugye, azt jelenti, hogy egy már meglévő digitális szöveget egy másikkal helyettesítünk, felülírunk. Ezáltal a régi éppen hogy eltűnik (valamiféle modern palimpszeszt ez, azzal a különbséggel, hogy az eredeti, kitörölt szöveget nem lehet többé elővarázsolni. Nem bánnám, ha ezt a kijelentésem az informatikusok megcáfolnák). Szóval a felülírás kifejezés esetünkben nem használható. Talán valamiféle nyomráírás (vagy: nyomátírás) lenne a megfelelő terminus, hiszen az eredeti nyomán, annak fakuló vonalait több-kevesebb pontossággal követve ismét ráírják ugyanazt a szöveget. Szándékaik szerint nem csak ugyanazt, hanem ugyanúgy!

Aztán még többszörösen, külön lapokra is át- meg átmásolták, hogy a dokumentumok fennmaradását ezzel is biztosítsák. Az imakönyvbe helyezve megtaláljuk ugyanis ennek a (nevezzük így) családi krónikának két, részben kiegészített, folytatott másolatát. Az egyik egy, rovatokra tagolt előnyomtatott lap (eredendően talán valamilyen könyvelési nyomtatvány) két oldalára, különféle színű tintákkal és kézírásokkal feljegyezve, a rovatok figyelembevétele nélkül egy 1965-ös adattal zárul. A másik, piros színű golyóstollal készült, részben kiegészített[11] másolat egy kottavonalas füzetlap két oldalán található. Itt a legutolsó dátum 1972. Ennek a kottalapnak a jobb alsó sarkába (nyilván a következő generáció valamelyik tagjának szánt) utasítását is odajegyezte ez az általam (déd)nagymamának nevezett krónikás:

A képhez tartozó alt jellemző üres; liszka_04-890x233.jpg a fájlnév„eszt elne dobáld meg legyen hamajnem látszik írd átt”

Barna Gábor a szent raktár fogalmát (a deponia pia kifejezést ő nem használja) összefüggésbe hozza azzal az emberi igénnyel (régi, értékes vagy történetileg jelentős tárgyak felhalmozása), aminek köszönhetően az egykori múzeumi gyűjtemények létrejöttek. (Barna 2003, 9–10. p.) Valami ilyesmik a szent raktárak is, és hasonlóképpen fogható fel, kézbe vehető, hordozható családi „múzeumként” a szóban forgó imakönyv is. Mi történik a muzeológiában? A múzeumi tárgyakat folyamatosan karbantartjuk, restauráljuk, hogy megőrizzük őket lehetőleg eredeti állapotukban. Hasonló eljárást figyelhetünk meg ebben az esetben is: a belerótt szövegek nyomát követve időnként felfrissítették, átírták őket.

Egy másik párhuzam is felfedezhető, a muzeológia (műemlékvédelem) és a szóban forgó imakönyvvel való bánásmód között. Közismert, hogy a málladozó barokk homokkő szobrokat állagmegőrzés miatt általában múzeumba szállítjuk, ott állítjuk ki őket, s helyettük azok hű másolatát helyezzük ki a szabad ég alá. Nos, ez a másolat (két példányban is) esetünkben is jelen van. Valamelyik utód (utódok?) két változatban, külön-külön papírlapokra lemásolták az imakönyvbe írt családi adatokat, hogy ezzel is biztosítsák fennmaradásukat.

A képhez tartozó alt jellemző üres; liszka_05-890x1456.jpg a fájlnév
A selmecbányai búcsújáróhelyhez kapcsolódó ponyvanyomtatvány foszladozó maradványa a komáromszentpéteri imakönyvből
A képhez tartozó alt jellemző üres; liszka_06-890x1159.jpg a fájlnév
A komáromszentpéteri imakönyvet birtokló család egyik tagjának kitüntetését ábrázoló kép egy cseh nyelvű újság kivágatán

További kapcsolódási pont az igazi múzeum és a mi kis, hordozható múzeumunk között, hogy az imakönyv lapjai közt különféle aprónyomtatványokat (szentképeket, ponyvanyomtatvány-foszlányokat, stencilezett Mária-énekeket), családi leveleket, újságkivágatokat őriznek. Szinte mindnek van valamilyen feltételezhető[12] vagy konkrétan kimutatható családi vonatkozása: a család valamelyik tagjának dedikált kis szentkép, a családi levelek (alighanem a második világháború után Magyarországra telepített rokonságtól), valamint egy cseh nyelvű újság, talán Rudé právo, fényképes cikk-kivágata, amelyen a család egyik, Csehországban dolgozó tagja látható, amint éppen egy pártkitüntetést vesz át. Egyértelmű, hogy noha a vallástól nem független, de az egész gyűjtemény (beleértve magát az imakönyvet is) az adott családnak inkább az elődök, ősik iránti tiszteletből, azok emlékének a megőrzése szempontjából volt fontos. Azzal, hogy régiségkereskedőhöz (majd onnan hozzám) került, szintén nincs ellentmondásban a megőrzési szándékkal. Christina Aka hangsúlyozza, hogy a Németországban a „megőrzés” (tehát a nem szemétbe dobás) egyik formája a bolhapiacokon való értékesítés. Ebben az esetben nem az adott tárgyért kapott pénzösszeg játssza általában a meghatározó szerepet, hanem annak biztosítéka, hogy az adott tárgy, az új tulajdonoshoz kerülve, továbbra is bizonyos fokú megbecsültségben részesül. (Aka 1997, 433. p.)

Azt, hogy általában a szent raktáraknak ilyen, a családi kegyeleten alapuló vonatkozásai is vannak, az is bizonyítja, hogy a német nyelvterületen ilyen helyekre kerülnek, sokszor a több ezres (!) mennyiséget is elérve, a fényképes halotti értesítők. Noha bizonyos vallási vonatkozásaik ezeknek is vannak (a kereszt szimbóluma, vagy egy bibliai idézet gyakran előfordul rajtuk), de alapvetően mégiscsak egy-egy elhunyt családtag, barát, jó ismerős neve, életkora, elhalálozási éve, a temetés időpontja és fényképe található rajtuk. Nos, ezekkel, ugye, mihez kezdjen az ember? A szemétbe dobni nem illik („nem való”), így marad az a lehetőség, hogy egy ilyen szent raktárban helyezzék el őket. Jómagam Dél-Csehországban, a ČeskýKrumlovtól nem messze, az osztrák határ közelében fekvő a Svatý Kámen u Rychnova nad Malší (Heiliger Stein) nevű kis település búcsújáróhelyén figyeltem meg ilyen szent raktárt, ahol a több száznyi különféle szentkép, szobor, feszület, rózsafüzér és házi szenteltvíztartó társaságában kiszuperált cipősdobozokban halotti értesítők százai (ha nem ezrei) leltek végső (?) elhelyezést. Véleményem szerint nagyobbrészt a különféle szakrális tárgyak esetében is, de a halotti értesítők vonatkozásában egyértelmű, hogy itt a halott hozzátartozói iránti kegyeletéről van szó.

Szakrális kisemlékekkel kezdtem eszmefuttatásomat, fejezzük is azzal a szűkebb témával, ami azért nem az a kategória, mint amiről eddig beszéltem, noha rokon vele. Itt is a mindenáron való megőrzésről és a családi folyamatosság fenntartása érdekében kifejtett tevékenységről (és annak eredményéről) lesz szó.

A Kürt kataszterében található ciglédi búcsújáróhely Szentháromság-kápolnájától nem messze, a Góré-hegy (Kopasz Góré) oldalában található egy fafeszület, a góréi kërëszt. A feszületet, amelyet barátok kërësztjének is hívnak, öt falu népe (Kürt, Fűr, Szőgyén, Nagyölved, Hidegvölgy) közadakozásból állíttatta annak emlékére, hogy a török itt gyilkolta le a fehér barátokat (itt jegyzem meg, hogy a helyi hagyomány, miszerint a Góré-hegy tövében egykor pálos rendi kolostor lett volna, amit a hegyben található, s még az ötvenes évek során is megfigyelhető alagutak léte is alátámasztani látszik, a történeti irodalom alapján nem bizonyítható). A feszület közelében szántás során időközönként még ma is fel-felbukkanó emberi csontokat a szántóvető ennek a keresztnek a lábához dobálja. Felirata szerint 1904-ben állíttatták, ám a Szekeres család hagyománya szerint sokkal régebbi. A feszület szárán domború vésetek: az előlapon oltáriszentség, kétoldalt egy-egy gyertyával, alatta az évszám: 1904. Az alatt egy angyal kehellyel egy életfa mellett, majd koncentrikus körök és félhold, valamint hatágú csillag. A szár jobb oldalán vésetek, Krisztus szenvedéseinek jelképei: töviskoszorú, három nyíl, ostor.

A képhez tartozó alt jellemző üres; liszka_07-890x1365.jpg a fájlnév
7. kép. A góréi kërëszt. Kürt (Liszka József felv., 1993)
A képhez tartozó alt jellemző üres; liszka_08-890x1189.jpg a fájlnév
8. kép. A felújított góréi kërëszt. Kürt (Liszka József felv., 2013)

A Szekeres családban apáról fiúra szállt annak a feszületnek, a góréi kërëszt karbantartásának az öröksége. 2004-ben a fafeszületet restaurálták és egy téglából készült, elöl nyitott védőépületet emeltek fölé:

…HA EGYSZER

KIDŐLNE. ÚJAT TÉGY

A HELYÉBE,

HOGY AZ ŐSEINK

EMLÉKE

FENNMARADJON…

Az „ezt el ne dobáld”, illetve „hogy őseink emléke fennmaradjon” szóösszetételek jól jellemzik a szent raktárak (deponia pia) kialakítása során meghatározó szerepet játszó mentalitást. Összegzésként megállapítható, hogy jelenségkör, legalábbis Közép-Európában, széltében ismert és elterjedt. Lényegét tekintve tehát a vallási vagy kegyeleti okok miatt nem eldobandó tárgyak másodlagos, méltó gyűjtőhelye fogalom még tágítható is (épületek valódi belső terei, szakrális kisemlékek szabadtéri környezete, de akár egy családi Biblia vagy imakönyv is szemlélhető ilyen szempontból). Hogy a kegyeleti felhalmozás során a vallási áhítat vagy az elődök iránti kegyelet volt-e karakteresebb, az szinte a lerakatok tárgyai viszonylatában egyenként döntendő el. Nyilvánvaló, hogy ezek a szempontok külön-külön is szerepet játszhattak-játszhatnak. A halotti értesítők felhalmozása esetében alighanem kevesebb jelentőséggel bír a vallási áhítat, és sokkal inkább az elhunyt iránti kegyelet dominál, de egy Mária-kép vagy szenteltvíztartó esetében inkább a vallási érzület lehet lényegesebb. A bevezetőben említett szerzők a kérdést már alaposan körbejárták, mélyfúrásszerű kutatásokkal azonban még tovább lehetne finomítani a témáról szerzett ismereteinket.

Irodalom

Aka, Christine 1997. Wegwerfen tabu? Zeichen katholischer Sinnwelten im Säkularisierungsprozeß. In Rolf Wilhelm Brednich–Heinz Schmitt (szerk.): Symbole. Zur Bedeutung der Zeichen in der Kultur. Münster–New York–München–Berlin, Waxmann, 427–434. p.

Barna Gábor 2003. Egy szent raktár. Tárgyak, szimbólumok, kommunikáció / A Sacred Depot. Objects, Symbols, Communication. Szeged, Néprajzi Tanszék /Devotio Hungarorum, 10./

Bartha Elek 2010. Szent raktárak a tájban. In Mód László–Simon András (szerk.): Olvasó. Tanulmányok a 60 esztendős Barna Gábor tiszteletére. Szeged, Gerhardus Kiadó, 248–251. p.

Bartha Elek 2012. Szent helyek – profán tartalmak. Néprajzi adatok a deszakralizáció kérdéséhez. Ethnographia, 123, 428–434. p. [újraközölve: Bartha Elek: Megszentelt tájak vonzásában. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék 2017, 68–74. p.]

Dünninger, Hans 1978. Deponia pia. Jahrbuch für Volkskunde, 1, 238–240. p.

Ember Győző 1982. Levéltári terminológiai lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó /A Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forráskiadványok, 4./

Hartinger, Walter 1990. Totenbretter im Bayerischen Wald und Böhmerwald. Überlegungen zu ihrer Entstehung und Funktion. Ostbairische Grenzmarke, 32, 123–138. p.

Hartinger, Walter 1992. Religion und Brauch. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Kiss Lajos 1958: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Köstlin, Konrad 2001. Vom Breikocher zum Muskelmann. Der Hl. Josef in seiner Familie. In Bringéus, Nils-Arvid–Nilsson, Sten-Ake (szerk.): Popular prints and imagery. Proceedings of an international conference in Lund 5–7 October 2000. Stockholm 2001. Stockholm, Royal Academy of Letters, 334–352. p. /Konferenser/Kungliga Vitterhets Historie och Antikvitets Akademien 53./ http://www.brauch.at/folge01/bi01.html#d5e25302 [utolsó megtekintés: 2021. 01. 23.]

Liszka József 2000. Szakrális kisemlék és szerepük egy faluközösség életében. Kürt példája. In Uő: Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 33–63. p.

Liszka József 2010. Populáris kultúra. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Magyarok Szlovákiában, VI./

Liszka József 2016. A halál és temetés Felsővályon. In Uő: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 117–128. p.

Nikitsch, Herbert 2015. Ein Wiener Bildstock – revisited. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 118, 53–69. p.

Rilke, Rainer Maria 1952. Briefe über Cézanne. Herausgegeben von Clara Rilke. Wiesbaden, Insel-Verlag.

Scharfe, Martin 2004. Heiliger Müll. Tastversuche im kulturellen Souterrain. bricolage. Innsbrucker Zeitschrift für Europäische Ethnologie. Heft 2: Müll / Abfall, 27–39. p.

Szilágyi István 2006. A selmecbányai kálvária és ábrázolásai. Budapest–Sopron, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédiai Munkaközösség–Központi Bányászati Múzeum.

Az 1918–19-es államfordulat első hetei Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón

Az 1918 őszétől kezdődő egy év Közép-Európában eseményekben és fordulatokban rendkívül gazdag időszak volt, amikor a nagy háború ugyan hivatalosan már véget ért, de mindaz, amit a háború jelentett – az erőszak, a nélkülözés, a fegyveres megszállás, az internálás, a statárium stb. – tovább folytatódott. A jelen tanulmányban azt próbálom bemutatni, hogy a magyar nyelvterület északi peremén fekvő Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón hogyan zajlott le az őszirózsás forradalom és miként került a nógrádi és a két gömöri település csehszlovák megszállás alá. A dolgozat nagyrészt korábban fel nem dolgozott levéltári forrásokra és a korabeli helyi sajtóra épül.

Az őszirózsás forradalom és következményei

A háború utolsó évére Magyarország megfáradt és megosztott országgá vált. A lakosság döntő többségének ekkorra már elege volt mindabból, ami a háborúval járt: a pótkávéból, a jegyrendszerből, abból, hogy a fiúk, férjek, apák évek óta távol vannak, az itthon maradt feleségek, anyák, özvegyek számára pedig egyre nehezebb az élet. Így volt ez Nógrádban és Gömörben is, nem véletlenül írta a Rimaszombatban megjelenő vármegyei közlöny 1918 farsangján, hogy „ma tele vagyunk panasszal, jajjal és sopánkodásokkal, elfásult a szívünk, fásult lett a kedélyünk és rossznak ismertünk meg mindent, ami azelőtt kedves volt, ami azelőtt jó volt, még az embereket is”.[1] 1918 őszén pedig ezt még tetézte a spanyolnáthajárvány, amely mindkét régióban szép számmal szedte áldozatait. Mindez pedig lényegében megágyazott annak, hogy amikor 1918 őszén már a nyilvánosság számára is kiderült, hogy a háború elveszett, elemi erővel törjön fel a lakosságból az előző években felhalmozódott feszültség és elkeseredés. 1918. október 24-én, Budapesten megalakult a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács, amely a következő napokban fokozatosan átvette az utca fölötti irányítást, október 31-én pedig az uralkodó – engedve a nyomásnak – Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Ezzel győzött a polgári-demokratikus forradalom, amelynek következő állomásaként – miután Károly közben lemondott a trónról – november 16-án az ország államformáját köztársaságivá változtatták és kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

Bár sem a közlekedés, sem a hírközlés gyorsasága nem volt a maihoz mérhető, a vizsgált három város meglehetősen gyorsan reagált a pesti eseményekre.

Gömör vármegye 1918. október 25-én Rimaszombatban megtartott rendkívüli megyegyűlésén ugyanis – miután a jelenlévők elbúcsúztatták a vármegye frissen elhunyt alispánját, Bornemissza Lászlót – Szent-Ivány József emelkedett szólásra, s gyújtó hangú beszédben szólította fel a megyegyűlést, hogy álljon ki a Pesten kibontakozó demokratikus átalakulás mellett, s tegyen meg mindent az ország integritásának megvédéséért.[2] Beszéde az addig óvatos küldöttek között nagy lelkesedést váltott ki, aminek hatására a megyegyűlés elfogadta a szintén Szent-Ivány által előterjesztett és az Országgyűlésnek címzett követeléseket. A négy pontba foglalt követelések között helyet kapott a magyar ezredek hazahívásának és az idegen katonák elvitelének, illetve az ország integritását biztosító békének az óhaja, valamint a teljes állami függetlenség kimondásának és a demokratikus eszmék érvényre juttatásának a követelése. Vagyis csupa olyan dolgot kértek, ami teljesen szinkronban volt a Budapesten az előző nap megalakult MNT célkitűzéseivel. A határozati javaslat lelkes megszavazását követően azonban, mint mindenütt vidéken, néhány napig semmi sem történt. A vármegyei közlöny szerint október 31-én, amikor az első hírek Rimaszombatba érkeztek a budapesti eseményekről, még nagy volt a bizonytalanság, ám másnap, november 1-jén már Gömör is lelkesen csatlakozott a forradalmi eseményekhez: aznap a városházán létrehozták a (később ideiglenesnek nevezett) helyi MNT-t, a következő napokban pedig a környező falvakban is mindenütt hasonlók alakultak.[3] Miközben a másik gömöri városban, Rozsnyón is november elsején játszódott le a fordulat és alakult meg a helyi MNT, a Budapesttel a három város közül a legjobb összeköttetéssel rendelkező Losoncon mindez már egy nappal korábban, október 31-én lejátszódott.

Amiben azonban a három város eseményei nagy hasonlóságot mutattak, az az volt, hogy Budapesttel vagy épp Kassával ellentétben, ahol az őszirózsás forradalom erőteljes elitváltást jelentett, és az addig marginális erőknek számító Károlyi-párt és a szociáldemokraták kezébe került az irányítás, Gömörben és Nógrádban – más vidéki városokhoz hasonlóan – a forradalom tkp. felülről irányítva zajlott le, ami azzal járt, hogy a megalakuló helyi nemzeti tanácsok jórészt a korábbi hatalmi elit irányítása alatt maradtak. Ami még akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy a régi elit hatalomátmentése előbb vagy utóbb feszültséget okozott a nemzeti tanácsokon belül, ami végül azok részleges megújításához vezetett.

A losonci eseményekben központi szerepet játszott a város népszerű polgármestere, Wagner Sándor. Miután ugyanis október 31-én városba megérkezett a pesti MNT távirata a hatalomátvételről, a polgármester kora estére összehívta a város közgyűlését, ahol az oda delegált munkás- és katonaküldöttekkel egyetemben kimondták a losonci Magyar Nemzeti Tanács megalakulását. Az események végig Wagner irányítása alatt álltak, akit az MNT elnökének választottak, s akinek köszönhetően a nemzeti tanács 66 tagú intéző bizottságában a hagyományos városi elitek meghatározó képviselettel rendelkeztek. 16 fő ugyanis a képviselő-testületből került ki, akik mellett az MNT tagja lett még a polgármester, a városi főügyész, a város rendőrkapitánya és ez egyik aljegyző. Szintén 16-16 tagot delegálhatott a katonaság (ebből 6 közkatonát) és a szervezett munkásság, 6 tagot küldhetett a MÁV, 3 tagot a posta és 3-3 helyet biztosítottak az egyházaknak és a helybéli nőknek is.[4]

A november 1-jei ülésen azonban már a nemzeti tanácson belül is repedések kezdtek mutatkozni. A munkások egyik küldöttje, Munka Ferenc ugyanis hosszabb felszólalásában kifogást emelt az ellen, hogy a képviselő-testület által delegált 16 személy között több olyan is van, akik az előző rendszer hívei és támaszai voltak, és akik csak a forradalmi események hatására változtatták meg álláspontjukat. Munka ezen tagok cseréjét és a nemzeti tanács elnökének szabályszerű megválasztását kérte. A tanács támogatta Munka javaslatait, és döntést hozott arról, hogy a város által delegált tagok egy részét vissza kell hívni, és helyettük új tagokat kell nevezni, illetve elnökválasztást rendelt el, amelyen nagy többséggel az addig is elnöklő Wagner Sándor polgármestert választották meg az MNT elnökének. A vita azonban ezzel még nem ért véget, mivel a városi ipartestület jelenlévő elnöke, Sörös Béla református lelkész MNT-tagsága ellen emelt szót, amelyet követően, a közhangulatot érzékelő lelkész elhagyta az üléstermet. A nemzeti tanács intéző bizottságában azonban más okokból is cserékre volt szükség. Az oda a helyőrség képviseletében beválasztott Ebner ezredesről és Strom Ferenc alezredesről ugyanis kiderült, hogy nem magyar állampolgárok (amire a forradalom hevében senki nem figyelt), így ők két nappal a megválasztásuk után már le is mondtak tagságukról, s helyükre új katonatisztek kerültek.[5]

Rimaszombatban szintén hasonló volt a forgatókönyv, és a helyi MNT megalakulását kísérő kezdeti lelkesedést hamar felváltotta az elégedetlenség. A november 1-jén a Kovács László polgármester vezetésével megalakult rimaszombati MNT összetétele ugyanis egyáltalán nem tükrözte a város társadalmának valós erőviszonyait. Ez pedig heves elégedetlenséget váltott ki a városban, ami végül oda vezetett, hogy a városi MNT november 7-én kénytelen volt feloszlatni magát,[6] majd november 10-én immár 105 tagúra kibővítve alakult újjá. Az előre meghatározott kulcs alapján összerakott új testületben ugyan az eredetinél több hely jutott az iparosoknak (20 fő) és munkásoknak (13), valamint a hazatérő katonáknak is (6), ám a tanács többségét továbbra is városi és megyei tisztviselők és az értelmiség képviselői alkották. Az újonnan összehívott nemzeti tanács elnökévé Törköly József ügyvédet, titkárává Telek A. Sándor asztalosmestert és egyben lírai költőt választották.[7] Természetesen az ilyen nagy létszámú tanács hatékony munkát nem végezhetett, ezért az ügyek operatív intézésére egy szűkebb 30 tagú végrehajtó bizottságot is választottak.

És hasonlóan történt ez Rozsnyón is, ahol november 1-jén a „vének tanácsának mintájára” alakult meg a 30 fős helyi nemzeti tanács, élén dr. Markó János királyi közjegyzővel.[8] Ennek összetétele azonban olyan felháborodást váltott ki a munkásság körében, hogy a szociáldemokraták és polgári radikálisok által november 3-ra összehívott népgyűlés lemondatta a tanács tagjait, és új testületet választott, amelynek élére a szerzetesi csuhából kivetkőzött szociáldemokrata párttag és főgimnáziumi tanár, Gorzó Nándor került, s amelyben erős pozíciói voltak a szociáldemokrata munkásságnak.

Az ország más részeihez hasonlóan a megalakuló helyi nemzeti tanácsok a helyi végrehajtó hatalom szerepét magukra véve kezdték irányítani a településeket, miközben tevékenységük egyik legfontosabb elemét a közrend fenntartása jelentette. A régi rend bukásával ugyanis tűzhányóként tört ki a társadalomban felhalmozott feszültség, a forradalmi eseményeket pedig sokan úgy értelmezték, hogy ezentúl „nem lesznek csendőrök, nem lesz adó, nem lesz hadsereg, de szabadon lehet majd pálinkát főzni és dohányt ültetni”. (Idézi Dončová 2006, 127. p.) Sőt – Hatos Pál szavaival élve – a napközben áhítatos és himnuszt éneklő tömeg estére fosztogató csőcselékké alakult. (Hatos 2018, 172. p.) Nem mindenhol és nem egyforma mértékben, de a zavargások Gömör és Nógrád térségét is erőteljesen érintették, amihez persze az is hozzájárult, hogy mindkét megye etnikailag erősen megosztott volt, Losonc, Rimaszombat és Rozsnyó lényegében a nyelvhatáron feküdtek, amelytől északra szlovákok, délre magyarok éltek.

A „parasztság forradalmára”, hiszen alapvetően a vidéket, azon belül is a falvakat érintették a zavargások, nehezen húzható rá bármiféle képlet, hiszen – mint azt többek között Csíki Tamás is hangsúlyozza (Lásd Csíki, 2018, 129–149. p.) – településenként más lehetett a megmozdulások motivációja, más a résztvevők származása, más az események intenzitása. A legújabb kutatásokból pedig az is kiderül, hogy a november elejei zavarások alapvetően nem ideológiai hátterűek voltak, hanem sokkal inkább a frusztráció, a bosszúvágy, a háború éveiben átélt szenvedések megtorlásának a vágya motiválta azokat. (Révész 2019, 78–79. p.; Hatos 2018,172–186. p.) Ezért támadtak rá a falvak lakói a régi rendszert szimbolizáló jegyzőkre (akik a falusiak szemében a rekvirálásokért és a háborús segély elmaradásáért vagy semmire sem elegendő nagyságáért felelősek voltak), illetve a nélkülözésekért hibáztatott kereskedőkre. Vagy a zsidó kocsmárosokra, aki elsősorban nem azért kerültek a támadások célkeresztjébe, mert zsidók voltak, hanem azért, mert kocsmát, boltot üzemeltettek.[9]

A zavargásokban a polgári lakosság erre kapható rétegei mellett a leszerelő katonák is komoly szerepet játszottak. Kezdetben elsősorban a hátország pótalakulataiban szolgálók, amely egységeknek a felbomlása már október folyamán megkezdődött. A szétzüllőben lévő hadseregből dezertált és céltalanul bolyongó, esetleg bandákba szerveződő ún. zöld káderek ebben az időben az egyik legnagyobb fenyegetést jelentették a magyarországi közrendre. Később pedig már a frontról hazatért, fegyverüket megtartó és a közrend meggyengülését kihasználó katonák is bekapcsolódtak a fosztogatásokba.

Az általunk vizsgált három városban – köszönhetően a nemzeti tanácsok működésének és az általuk felállított polgárőrségeknek – nem volt sehol komolyabb rendbontás. Losoncon ugyan – mint Budapesten tartózkodó apjának erről Szilassy Béla beszámolt – eleve azzal kezdődött a forradalom, hogy „délután az állomásnál garázda katonák kifosztottak néhány vagont, ebben segítségükre volt a városi lakosság is”.[10] Ám azt is hozzátette, hogy „ez nagyobb elfajulásra nem vezetett, sikerült megfékezni a rakoncátlankodókat, és azóta erős rendfenntartó szervezet működik, polgárőrök, munkásgárda és a katonaság megbízható része – a többiek már haza széledtek”. Mindenesetre az esetből okulva a nemzeti tanács már aznap esti ülésén elrendelte a polgárőrség felállítását, amelybe minden 20 és 50 év közötti férfi jelentkezni volt köteles, és amelyben ugyan közös parancsnokság alatt, de három külön szerveződés jött létre: a polgárok, a katonák és a munkások őrsége.[11] Szilassy leveléből az is kiderül, hogy az őrség költségeit a polgárok viselték, akik megértették, hogy a nyugalomnak és a rendnek ára van: „Az éjjel én is őrködtem reggelig. Meglehetős sokba kerül ez az őrzés, a jelenlegi létszám mellett 13 500 K, amely összeget egyelőre adakozásból, illetve önkéntes felajánlásból fedezünk. De, ha így fenntartható lesz a rend, megéri. Mozgalom a városban nem érzékelhető, teljes nyugalom van, miben az őrszolgálaton kívül a sok esőnek is nagy része van.”[12] Ennek is volt köszönhető az, hogy a városban a karácsonyi ünnepekig viszonylagos rend és nyugalom volt. Sőt a losonci polgárőrség szükség esetén a megye más településeire is kivonult és ott rendet teremtett.

Hasonlóan a gömöri megyeszékhely 30 tagú polgárőrségéhez, amelynek szintén a környék falvaiban volt több dolga, nem pedig a városban. Így egyebek között Felsőbalogon is, ahol a hazatérő katonák vezetésével az elégedetlen lakosság szétkergette a nemzeti tanácsot, elüldözte a bírót és a jegyzőt, mondván: nekik nem kell senki, aki parancsol. Majd nekiláttak a Coburg-birtok felparcellázásához, amiben csak a Rimaszombatból kiérkező polgárőrök akadályozták meg őket, akik elfogták a lázadás főkolomposait.[13]

Gömörben elsősorban a megye szlovák részén található falvakban, például a Garamvölgyi járásba tartozó Koháryházán (Pohorelá) és Nándorhután, a Rima völgyében található Rimakokován és Klenócon, vagy a Rozsnyóhoz közeli Alsósajón, ahol bánya vagy kohó működött, gyakoribbak voltak a közrend ellenei cselekmények. Rimakokován (itt a fosztogató banda vezetőjét statáriális ítélet által halálra ítélték és ki is végezték) és Klenócon a jobb módú polgárokat, Forgácsfalván a postahivatalt és a postamestert fosztották ki,[14] miközben hasonló esetekre került sor a Garamvölgyi járás településein is, ahonnan november 5-én azt táviratozták az alispáni hivatalba, hogy a „nép az egész járásban lázong, a nadrágos emberek minden községben kirabolva, részben elmenekültek”.[15]

Bár fosztogatások a megye magyar és szlovák falvaiban is előfordultak, az utóbbiakban bizonyára a nemzetiségi kérdés is kapott némi szerepet. A Sajó-Vidék tudósítása szerint a Rozsnyóhoz közeli Alsósajón lényegében „nemzetiségi jellegű lázadás tört ki,” amely során a „fellázadt és felbujtott tót lakosság megtámadta a hivatalos helyiségeket, letépte a magyar címereket, rabolt, fosztogatott, úgy, hogy a magyar nyelvű lakosság menekülni volt kénytelen…”[16] Emiatt a rozsnyói MNT elnöke, Gorzó Nándor a losonci helyőrséghez fordult segítségért és 400 db fegyvert és szuronyt valamint 40 rakasz töltényt kért a népőrség számára, hogy az útját tudja állni a zavargásoknak.[17] A járási nemzeti tanács pedig statáriumot hirdetett ki, a rend fenntartásához pedig a Rima-Murány Salgótarjáni Vasmű munkásságát hívta segítségül.[18]

Hasonló eseményekre a megye Nógráddal határos délnyugati csücskében található színmagyar falvakban is sor került, ahol (szintén) a bányászok, illetve a leszerelt katonák „dinamit patronokkal és egyéb lőszerekkel ellátva” indultak fosztogatni.[19] A térségben a fosztogatások több napon át tartottak, s miközben nappal nagyrészt nyugalom volt, a korán beköszöntő sötétség leple alatt azonban felbátorodtak a garázda elemek, akik többek között Benyó Béla almágyi borospincéjét is kifosztották. Erre utal az ajnácskői csendőrőrs november 5-i jelentése, amely szinte szenvtelenül számol be a fosztogatásokról, amelyekkel szemben nem tudtak mit tenni: „eddig Ajnácskőn egy uradalmat, egy kocsmát, egy üzletet kifosztottak, mintegy 350 hektoliter bort széthordtak, általános az ittasság. Most épp Almágyon fosztják a jegyzői lakot és malmot ittas katonák és polgári egyének.”[20]

Az általános elégedetlenséget a csupán magyar falvakat felölelő Tornaljai járás főszolgabírójának a budapesti MNT-hez küldött november 2-i távirata is jelzi, amely szerint „garázda katonai egyének és csőcselék járásomban tömegesen fosztogatnak és rombolnak. Élet és vagyonbiztonság azonnali megvédésére segítséget kérek, csendőri létszám csekély.”[21]

A megszállás

A háború vége, a polgári demokratikus forradalom eseményei, majd a fosztogatások közepette Gömör és Nógrád lakói nem nagyon vettek tudomást arról, hogy közben megszületett Csehszlovákia, amelynek vezetői az általunk tárgyalt három város birtoklására is igényt tartottak.

A csehszlovák veszélyt elsőként valószínűleg a losonciak érzékelhették, hiszen a nógrádi város hátországa inkább szlovák volt, mint magyar, és a városban (Rimaszombathoz képest) erőteljesebben jelen volt a szlovákság, amelynek a mai Dél-Szlovákia térségében csupán itt volt tetten érhető a politikai önszerveződése. Ennek eredményeként november 13-án Ľudovít Bazovský vezetése alatt megalakult a Felsőnógrádi Szlovák Nemzeti Tanács, (Mičianik 2016, 123. p.) amely a november 28-án, Losoncon tartott nagygyűlésén nyilvánosan is deklarálta a Csehszlovákiához való csatlakozási szándékát.[22] Néhány nappal később pedig a közben már Prágába érkező Bazovský levélben jelezte a losonci Magyar Nemzeti Tanácsnak, hogy Losonccal Csehszlovákia részeként számol.[23] Az MNT ekkor még határozottan elutasította Bazovský felvetésének még csak a gondolatát is: „soha, semminő körülmények között sem fogunk belenyugodni abba, hogy Losonc városát, amelynek lakossága tisztán magyar ajkú, amelynek területe összefüggő egységet képez Magyarország magyarlakta területeivel, idegen államhoz csatolják. Nem fogunk ebbe beletörődni akkor sem, ha a békekongresszus és a világ összes hatalmasságai is azt így határoznák” – írták levelükben.[24]

A három tárgyalt város lakóit abban, hogy a csehszlovák veszélyt nem kell komolyan venni a december 6-án a magyar hadügyminiszter, Bartha Albert és a csehszlovák kormány budapesti képviselője, Milan Hodža között megkötött egyezmény is megerősítette, hiszen abban a demarkációs vonal nagyjából a nyelvhatárt követve, Losoncot, Rimaszombatot és Rozsnyót északra megkerülve lett meghúzva.

Amikor azonban a karácsony előtti napokban ismertté vált a Párizsban kijelölt demarkációs vonal, amelyet a Duna, az Ipoly és Pinctől az Ung folyó torkolatáig húzott vonal képezett, s amely szerint Losonc, Rimaszombat és Rozsnyó is a csehszlovák oldalra került, már a losonci közvélemény is megengedőbbé vált Bazovský javaslatait illetően. A december 25-én ülésező helyi Munkástanács határozata ugyan leszögezte, hogy sohasem fognak belenyugodni „a wilsoni elvek és az önrendelkező jognak e botrányos megsértésébe”, ám azt is kinyilvánította, hogy „elkeseredett nyugalommal és barátsággal várjuk tehát a cseh megszállást, és nem fogunk nekik ellenállni”. (Közli Barthó–Tyekvicska 2000, 94. p. 42. sz. dok.) Az ugyanezen a napon megjelenő Losonczi Hírlap pedig már azzal vigasztalta az olvasóit, hogy a csehszlovák kormányzat által Nógrád élére zsupánként (ez lényegében a korábbi főispáni és kormánybiztosi jogköröket jelentette) kinevezett Bazovský személye lesz a biztosíték arra, hogy az új uralom elviselhető lesz.[25] Persze a cseh megszállás gondolata még így is csak nehezen volt emészthető, így amikor Bazovský – a városban a karácsonyi ünnepek alatt lezajlott rendzavarásokról és fosztogatásokról értesülve – felajánlotta, hogy közbenjár azért, hogy a cseh csapatok mielőbb bevonuljanak a városba és ott rendet teremtsenek, az MNT felháborodottan utasította el ezt a megoldást.[26]

A rozsnyóiak decemberben még hittek abban, hogy az új államhatár kialakításában a racionális érveknek is szerepük lesz. Ennek jegyében indítottak küldöttséget Krasznahorka várurának, gróf Andrássy Gézának a vezetésével a magyar kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszteréhez, Jászi Oszkárhoz, akitől azonban arra a kérésükre, hogy városuk maradjon kívül a demarkációs vonalon, mást, mint általános ígéreteket tartalmazó semmitmondó választ nem kaptak.[27] Majd december 11-én Milan Hodžához is küldöttséget menesztettek, arra kérve, hogy az ismerje el Rozsnyó magyar jellegét. A szlovák politikus ezt állítólag meg is tette, sőt biztosított a küldöttséget, hogy a város a demarkáción kívül esik.[28] A rozsnyóiak azonban nem elégedtek meg ezzel, és december 20-án egy ún. garanciális levelet küldtek Hodžának, amelyben emlékeztették a szlovák politikust a fenti találkozó eredményeire, és kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy a városban és a környékén fenntartják a közrendet, és így nincs szükség a megszállásra.

A karácsonyi ünnepek mindhárom városban annak a felismerésének a napjai voltak, hogy a csehszlovák megszállást nem lehet elkerülni. Ezért – noha az ezzel kapcsolatos tiltakozásuknak minden lehetséges módon igyekeztek hangot adni – az év utolsó és az új év első napjaiban már elsősorban azon ügyködtek, hogy a megszállás minél kevesebb sérelemmel járjon. Aki pedig nehezen fogadta el a megszállás realitását, azt Gömör vármegye kormánybiztosának, Reményik Aladárnak a december 29-én keltezett levele volt hivatott meggyőzni. A levélben a kormánybiztos informálta a megszállás elkerülhetetlen voltáról Rozsnyót és Rimaszombatot, és egyben felszólította a két várost, hogy a megszállást fegyelmezetten fogadják, mivel az esetleges ellenállás következményeit nekik kell majd viselniük.[29] A rozsnyói MNT ezt meg sem várva már december 27-i ülésén megalakította azt az állandó bizottságot, amelynek a feladata egyfajta közvetítő szerep lett volna a megszállók és a város lakossága között: összegyűjtötte és tolmácsolta volna a sérelmeket, ill. ha túszszedésre került volna sor, akkor feladata lett volna a túszok kiszabadítása iránt lépéseket tenni.[30]

Az ellenállás tüze helyett a beletörődés szomorúsága hatotta át a Gömör-Kishont című lapban ugyanezen napon megjelent írást is: „Szárnyaszegett bizakodások élnek a magyar szívekben, fáj a lélek, mely mióta világrapattant, magyarnak tudta magát, a gömöri magyarok között szomorúan száll a hír: ki tudja, leszünk-e még egyszer magyarok?! Nincs erőnk és nem is lenne célszerű eljárás ellenszegülni a nekünk diktáló hatalmak parancsának, belenyugszunk a szívünkben élő tiltakozás érzésével a változtathatatlanba és várjuk a megszállás szomorú napját.”[31]

A rimaszombati képviselő-testület azért még tett egy utolsó kísérletet, december 30-i ülésén a budapesti kormánynak címzett tiltakozó jegyzéket fogadott el, amelyben több ízben is leszögezik, hogy nincs lehetőségük az ellenállásra, annak elmaradásáért a felelősségét a központi kormányra hárítják, hiszen „amíg a tettleges ellenállás egységesen, az egész országra kiterjedőleg szervezve nincs, az ilyen elszigetelt és sehonnan nem támogatott ellenállás egyrészt tartós sikerre aligha vezetne, másrészt egy sikertelen ellenállás csak a megszálló csapatok bosszúállásának kihívására vezethetne”.[32] A nyilatkozat egyben erőteljesen utasítja el a megszállás jogosságát: „városunk megszállásának tűrése nem azt jelenti, hogy az által bármiben elismernők annak jogosságát, nem jelenti azt, hogy a megszállás tűréséből az általunk el nem ismert cseh-szlovák állam előtti meghajlásra lehessen következtetni és a legkevésbé jelenti azt, hogy bármi tekintetben is elismernők azt a minden ténnyel és igazsággal merőben ellentétes állítást, hogy a mi színmagyar városunk, amely egy összefüggő egészet képező színmagyar területnek az északi szélén fekszik, akár a jelenben, akár a múltban a szlovák föld történelmi részét képezné, vagy képezte volna.”

A nyelvhatártól délre fekvő magyar többségű területek megszállása az Olaszországból december második felében hazahozott csehszlovák légiók feladata volt, amelyek főparancsnoka az olasz Luigi Piccione tábornok volt. Bevetésüket a tisztán katonai-stratégiai szempontok mellett elsősorban az indokolta, hogy a hazai csehszlovák hadsereg, amely részben a volt. cs. és kir. hadsereg Csehországban felállított csapataiból, részben a cseh országrészekben toborzott cseh (és kisebb számban szlovák) önkéntesekből állt, meglehetősen sok problémával küzdött: a tisztek nem tudtak rendet tartani, a legénység között pedig gyakori volt a részegeskedés, rablás, erőszaktevés és a korrupció. Miután december 29-én Kassa, 1919. január 1-jén pedig Pozsony is csehszlovák megszállás alá került, a légiók két irányból láttak neki a mai Dél-Szlovákia megszállásának. A Pozsonytól a Losonc melletti Pincig tartó szakasz elfoglalását a Giuseppe Boriani tábornok vezette 7. legionárius hadosztály kapta feladatául. A Pinctől a Kárpátaljáig húzódó keleti szakasz elfoglalását pedig a Gaston Rossi tábornok vezényelte 6. legionárius hadosztály hajtotta végre.

Az általunk vizsgált városok közül először Losonc került megszállás alá, meglepő módon azonban nem a Boriani vezette legionáriusok, hanem egy egyéni akció eredményeképpen, amelyre a január 2-áról 3-ára virradó hajnalban került sor. Végrehajtója a Zólyomban állomásozó hazai toborzású 30. gyalogezred főhadnagya, Jozef Ejem volt, aki mintegy 200 emberével foglalta el a nógrádi várost. A felettesei engedélye nélkül cselekedő Ejem és katonái a Zólyom–Losonc-vasútvonalon közlekedő szerelvényükkel hajnali 3 körül érték el Losoncot, ahol szinte egyetlen puskalövés nélkül szállták meg a vasútállomást, a város fontosabb kereszteződéseit és fegyverezték le a 25. gyalogezred mintegy 1000 katonáját, akik a laktanyában aludtak.[33] A csehszlovák szakirodalom szerint Ejem 5 főt veszített az akció során, de egyebek mellett összesen 1200 puskát, 38 géppuskát, 21 tábori konyhát, 100 láda lőszert és 10 vagonnyi tiszta gyapjút zsákmányolt, nem beszélve arról, hogy milyen lélektani hatást válthatott ki akciójának eredménye az egyik és a másik oldalon. (Kuthan 2010, 38. p.)

Losonccal ellentétben, ahol a megszállás váratlanul következett be, Rimaszombatban lényegében felkészülve várták a megszállást, hiszen a város vezetése már a két ünnep között felvette a kapcsolatot a Šrobár által Gömör megye élére kinevezett Samuel Daxnerrel. Január első napjaiban pedig a megye élére Budapestről kinevezett kormánybiztos, Reményik Aladár kereste fel Tiszolcon Daxnert, hogy ott a megszállás körülményeiről egyeztessen vele.[34] Daxner egyebek között arról is biztosította magyar kollégáját, hogy a csehszlovák csapatok csupán a városokat szállják majd meg, a falvakba csak szükség esetén küldenek járőröket. A tisztviselők – ha az új államnak engedelmességet fogadnak – a helyükön maradhatnak, a szlovák nyelv pedig csak a megye szlovákok által lakott településein lesz hivatalos nyelv. Ezek az ígéretek és a korábban már megszállt Losoncról és Kassáról érkező hírek, amelyek a megszállók visszafogott magatartásáról szóltak, nem csupán Gömör megye tisztikarát, de a lakosságot is megnyugtatták. A megszállás előtti napokban azonban a gömöri megyeszékhelyen így is feszült volt a légkör, hiszen a közrend itt sem volt a legstabilabb. Január 4-én a falvakból érkező csőcselék kezdett fosztogatni a városban, sőt megtámadták a nemzetőrség körletét is, ám végül sikerült őket szétzavarni.[35]

Január 11-én Rimaszombat már teljesen felkészülve várta a csehszlovák hadsereget. A járásbíróság épületét előre kiürítették, hogy a katonákat legyen hová elszállásolni, a 12-én megjelenő vármegyei közlöny pedig biztos, ami biztos, leközölte a prágai Nemzetgyűlés december 10-én kelt, Szlovákia igazgatásával kapcsolatos törvényét.[36] A sajtóban megjelent írásokból egyenesen az derül ki, mintha a lakosság már valamiféle türelmetlenséggel várta volna a karácsony óta lebegtetett megszállást. Így amikor 12-én, a délelőtti órákban elterjedt a városban, hogy a csehszlovák csapatok hamarosan megérkeznek, annak ellenére, hogy a polgármester kidoboltatta, mindenki maradjon otthon, valóságos tömegek indultak a vasútállomáshoz, mert mindenki látni akarta a „cseheket”.[37]

A város csehszlovák bevétele Győry Dezső humort sem nélkülöző leírása szerint meglehetősen gyorsan lezajlott: „Egyik vasárnap délben érkeztek meg a légionisták a városba. Reguláris csapat. Velük jött a tiszolci vonattal Daxner Samu, a kiszemelt szlovák főispán is. (…) a város nem tudta, mit tegyen. Nem volt gyakorlata az impériumváltozásban. Ez a történelmi lámpaláz kölcsönös volt. A Károlyi-éra főispánja, Reményik Aladár kormánybiztos a megye fogatán hajtatott az állomásra, ahol már felsorakozott egy század. A katonák idegeskedtek. A parancsnok mellett állott a neves tiszolci ügyvéd. Csak ő nem volt lámpalázas! Reményik hozzálépett és megköszörülte a torkát, de Daxner mosolyogva megelőzte: Ne fáraszd magad. Tudom, hogy tiltakozni jöttél. Tudomásul veszem. Gyerünk a megyeházára.” (Győry 1960, 77–78. p.) Miközben a magyar s a csehszlovák kormánybiztos a helyi MNT elnökével együtt a megyeházán tárgyaltak, a bevonuló hadsereg birtokba vette a postát, a távírdát, a vasútállomást, és őrszemeket állított néhány fontos stratégiai pontra. Estére a csehszlovák csapatok már el is szállásolták magukat, Daxner pedig – biztos, ami biztos – visszautazott a számára biztonságosabbnak tűnő Tiszolcra.

Rimaszombat elfoglalását követően került sor Abaúj és Gömör még meg nem szállt régióinak az elfoglalásra, amely hadműveletek lezárását a Szilicei-fennsík és Aggtelek térségének az elfoglalása jelentette január 20-án. Másnap pedig Torna felől az 52-es legionárius gyalogezred egy kisebb létszámú előőrse Rozsnyóra is bevonult, de a csak néhány órára, a város tényleges csehszlovák megszállására csupán január 24-án került sor, amikor is a 32-ik gyalogezred katonái bevonultak bányavárosba.[38]

Rozsnyó megszállása lényegében lezárta a Felvidék elfoglalásának a folyamatát. A mai Szlovákia területéből a pozsonyi hídfő mellett ekkorra már csupán az érvényes demarkációs vonaltól délre fekvő részek, az akkori Füleki, Rimaszécsi és Tornaljai járás jó része, illetve a Bodrogköz maradt magyar fennhatóság alatt.

***

A csehszlovák megszállás a mai nézőpontból lezárt egy korszakot és egyben nyitánya volt egy újnak. A korabeli gömöri vagy nógrádi polgár azonban korántsem látta ilyen éles cezúrának. Az, hogy nem csupán a fenti három város, de a többi mai dél-szlovákiai város elfoglalása is ilyen könnyen, a helyiek érdemleges ellenállása nélkül zajlott le, jórészt annak köszönhető, hogy a helyi lakosság a csehszlovák megszállást átmenetinek tekintette. Ráadásul a legionáriusok olasz egyenruhája és olasz tisztikara is azt a meggyőződésüket erősítette, hogy antantcsapatokról van szó, akik nem megszállni, csupán rendet teremteni jöttek, és majd el is mennek. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a csehszlovák hatalom is meglehetősen óvatosan és visszafogottan lépett fel az első napokban, akkor a megszállás akkor és ott nem tűnhetett nagyon szörnyűnek. Még akkor sem, ha a csehszlovák hadsereg parancsnokai rendeletek egész sorát plakátoztatták, illetve doboltatták ki. Elrendelték mindennemű fegyver beszolgáltatását, a tényleges és tartalékos tisztek jelentkezését (őket az internálás veszélye fenyegette), a táncmulatságok és egyéb vigadalmak rendezésének a tilalmát, több helyen éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el, meghatározták a vendéglők és kávéházak zárórájának az időpontját, vagy esetleg alkoholárusítási tilalmat vezettek be.[39] A Rimaszombatban közzétett rendeletek szerint például a zárórát, mint ahogy a kint tartózkodás időpontját is este 9 órában szabták meg,[40] az égetett italok (pálinka) forgalmazását betiltották, bort és sört pedig csak az éttermekben és csak az étkezés mellé s korlátozott mértékben lehetett kiszolgálni. A várost a lakosok csak külön engedéllyel hagyhatták el, mint ahogy a vidékiek is csak a saját településükön kiállított papírossal jöhettek be a városba.

Az ilyen és hasonló rendeletek nemegyszer az első tüskét jelentették a lakosság és a megszállók kapcsolatában, hiszen a helyiek a mindennapi életükbe való indokolatlan beavatkozásnak tekintették a korlátozásokat. Ezért nem volt ritka és a megszállással szembeni valamiféle ellenállás kifejezése is volt, hogy megrongálták, leszaggatták a rendeleteket tartalmazó falragaszokat. Amire reakcióként hamarosan megjelentek azok a rendeletek, amelyek tiltották és büntetendőnek mondták a csehszlovák hadsereg plakátjainak a rongálását.[41]

A konfliktusok hiánya és az, hogy a megszállás végül is nem volt olyan szörnyű, mint előzetesen gondolták, segített tovább éltetni a reményeket: „rend van és békésen élnek az emberek Rimaszombatban: ez a mai helyzet képe. (…) jól vagyunk, a rendes kisvárosi eszményeken kívül semmi újság sincs. (…) A megszállás egy napra sem zavarta meg a normális élet kerékvágását, a hivatalokban folyik a munka, az életnek legnagyobb feltétele. A megszálló csapatok rendfenntartó kötelességüket rendesen teljesítik, s alakosság az okos és higgadt emberek nyugalmával olyan állapotokat szilárdít meg, amelyekben az erélyesebb intézkedéseknek nem lehetnek szükségesek…”[42] – írta három héttel a csehszlovák csapatok bejövetelét követően a Gömör-Kishont.

Ebből az „idillből” azonban gyorsan ki kellet józanodnia a felvidéki magyar lakosságnak. És a kijózanodás épp Losoncban kezdődött, ahol január 15-én a csehszlovák legionáriusok ledöntötték Kossuth Lajos szobrát, amit aztán a következő hetekben újabb szobrok ledöntése, internálások, sortüzek követtek. Talán ez volt az a pillanat, amikor azoknak, akik nyílt szemmel jártak, nem csupán Losoncon, de Rimaszombatban, Rozsnyón és máshol is fel kellett ismerniük, hogy a csehszlovák hatalom hosszútávra akar berendezkedni és ennek eléréséhez nem fog válogatni az eszközökben.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (MNL-OL), Az1918–1919. évi kormányhatóságok táviratgyűjteménye 1918-1919 (K 803), 606.f. 3/21. 1. cs.

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (MNL-OL), Bilkei Gorzó Nándor hagyatéka 1570-1964 (P 1494), P 1494-VII.-142.-(1915-1919)

Štátny archív v Banskej Bystrici, pobočka Lučenec (ŠA BB, PoLc), fond Magistrát mesta Lučenec (f. MMLc), k. 11.

Štátny archív v Banskej Bystrici, pobočka Rimavská Sobota (ŠA BB, PoRs), fond Magistrát mesta Rimavská Sobota (f. MMRs), k. 14.

Štátny archív v Košiciach, pobočka Rožňava (a továbbiakban ŠA K, PoRv), fond Magistrát mesta Rožňava (f. MMRv), zápisnice mestskej rady a zastup. sboru, Kniha č. 164.

Szakirodalom

Barthó Zsuzsanna–Tyekvicska Árpád (szerk.) 2000. Civitas Fortissima. A balassagyarmati „csehkiverés” korának forrásai és irodalma. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár.

Csíki Tamás 2018. A parasztság „forradalma” 1918-ban. In Bódy Zsombor (szerk.): Háborúból békébe: A magyar társadalom 1918 után. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet.

Dončová, Angelika 2006. Problematika včleňovania južných oblastí Slovenska do ČSR na príklade územia okresu Veľký Krtíš. Acta Historica neosoliensia.

Gyarmati Enikő 2018. „…Mintha hadifogságban lennénk, pedig otthon volnánk?” – Szilassy Béla losonci levelei Szilassy Aladárhoz a Monarchia összeomlásának hónapjaiban (1918. november – 1920. január). Archívnet, 18. évf. 4. sz. https://archivnet.hu/mintha-hadifogsagban-lennenk-pedig-otthon-volnank-szilassy-bela-losonci-levelei-szilassy-aladarhoz-a (Letöltve: 2020. december 10.) Szilassy Béla 1918. november 2-án keltezett levele.

Győry Dezső 1960. A nagy érettségi. Budapest, Magvető.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa.

Jelínek, Yeshayahu Andrej 2005. Prevrat v rokoch 1918 – 1919 a Židia (poznámky a úvahy). In Bakoš, Vladimir(ed.): „Spoznal som svetlo a už viac nechcem tmu…“ Pocta Jozefovi Jablonickému. Bratislava, Veda.

Kuthan, J. Pavel 2010. V ťežkých dobách. Boje na Slovensku 1918–1919. Praha, Nakladatelství Corona–Nakladatelství Ares.

Mičianik, Pavel 2016. Vznik Česko-Slovenskej republiky a vpád maďarskej červenej armády v Hornom Novohrade 1918–1919. In Šesták, Mišo (zost.): Zborník zo stretnutia priateľov regionálnej histórie. Hradište, 26. november 2016. Občianske združenie PreHradište.

Puntigán József 2019. Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt. III. rész. Körkép.sk, 2019. január 8. https://korkep.sk/cikkek/tortenelem/2019/01/08/mi-tortent-losoncon-100-evvel-ezelott-iii-resz/ (Letöltve: 2020. november 15.)

Révész Tamás 2019. Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. Szabó, Miloslav 2015. „Rabovačky“ v závere prvej svetovej vojny a ich ohlas na medzivojnovom Slovensku. Forum Historiae, 2. sz. 35–55. p.

A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931-1947)

A vizsgálati módszerek és célkijelölés

Először is tisztáznunk kell a vizsgálati módszert és területet. A választási földrajzot kívánjuk alkalmazni a kérdéskör vizsgálatához. A választási földrajz a társadalomföldrajzon belül elhelyezkedő politikai földrajz egyik meghatározó területe. (Hubai 2018, 6. p.)

A modern választási földrajz a 19. század végén alakult ki és a 20. században forrott ki, mint egy ok-okozati kapcsolatot vizsgáló kutatási ág. (Hajdú 2006, 138. p.)

Létezik egy elmélet – földrajzi determinizmus –, mely prekoncepciókat ébreszt a választáskutatókban. A földrajzi determinizmus szerint a földrajzi környezet meghatározó jelleggel bír a társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokra. (Hajdú 2006, 137. p.)

A magyarországi országgyűlési választások 1990 után például jellemzően „hangulatválasztások” voltak, ezért is nehéz egy-egy tájegység vagy megye pártpreferenciáiról bármiféle stabil következtetést levonni. Ellenben léteznek olyan tájegységek, melyek jellegzetes ideológiai kötődésüket sokáig megőrzik, illetőleg kevésbé nagy mértékben módosítják, mint akár a környező részek, akár az országos átlag.

Ennek okai több mindenben is kereshetőek, melyek nem is feltétlenül a földrajzi környezetben keresendőek, hanem egyéb okok állhatnak mögötte, jelen kutatásunk egy ilyen vizsgálatot kísérel meg elvégezni, mégpedig az etnikai kötődés szerepét vizsgálja az 1931 és 1947 közötti országgyűlési választások tükrében, különös tekintettel az 1939. évi országgyűlésre. Eredeti kutatásunk egyik fő csapásiránya a magyarországi szlovákság viszonya a szélsőjobboldali (nemzetiszocialista típusú) pártokhoz, ezért fontos az 1939. évi országgyűlés vizsgálata, amikor a legjobban – majdhogynem egyedül – kutatható ez a kérdéskör.[1] De ahhoz, hogy ne tudja a kutatás objektivitását zavarni több jelentős tényező – pl. a protest- és az aktuális választói hangulatból eredő szavazatok, továbbá az, hogy sok kerületben csupán két jelölt versengett egymással, így az egyetlen ellenzéki párt az összes ellenzéki szavazó egyetlen alternatívájaként működött –, pártcsaládokra bontva meg kell vizsgálnunk a két előtte és két utána lezajlott országgyűlési választást is. Bár kétségtelen, hogy kielégítően az öt választásból egyik sem nevezhető demokratikusnak – a szavazójognál az általánosság elvét tekintve, a jelölteknél pedig egyes pártok tiltását –, így a valós preferenciák is torzulhatnak.

Ezenfelül az 1947-es választásnál már a csehszlovák–magyar lakosságcsere is érintette a vizsgált területünket, ami magában a szavazólakosságban személycserét eredményezett, ennek vizsgálata sem lehetetlen, amennyiben megmaradtak községi szintű választói névjegyzékek 1945-ből és 1947-ből egyaránt. Ezek ismeretében súlyozhatnánk, hogy az esetleges 1945 és 1947 közötti eltérések mennyiben köszönhetők a lakosságcserének. A népszámlálások eltérő eredményeit azonban több minden befolyásolhatja a lakosságcserén kívül is. Maga a háború és közvetlen következményei is követeltek áldozatokat a lakosság soraiból, bár a zsidó és német lakosságon kívül nagyjából azonos arányban. A szlovákok részéről akár pont a szülőföld elhagyásának kényszerű félelme is lehetett, ami miatt többen vallhatták magukat magyarnak 1949-ben, akik 1941-ben még nem. De a leegyszerűsítés kedvéért nézzük meg néhány településen a szlovákok arányát 1941 és 1949 között.

1. táblázat. A szlovákok aránya 1941 és 1949 között

1. táblázat. A szlovákok aránya 1941 és 1949 között

Forrás: https://mtatkki.ogyk.hu/nepszamlalas_adatok.php)

Az összes településünket reprezentáló, véletlenszerűen kiválasztott települések adataiból több dolgot tudunk leolvasni. Egyrészt a magukat szlováknak vallók aránya jelentősen kisebb, mint a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók, mindkét évben, ami egyféle asszimilációt jelölt. A nyelvüket igyekeznek megőrizni, de a magyar nemzethez tartozónak tartják magukat. Másrészről láthatjuk, hogy erőteljes változás állt be a települések nemzetiségi összetételében, legalábbis a népszámlálási adatok alapján.[2]

A pártcsaládokra tagolásnak pedig a fő oka a különböző pártok létrejötte, illetve megszűnése/betiltása. 1939-ben a törvényhatósági jogú városokat leszámítva – ahol csak listás szavazás volt – két szavazatot lehetett leadni, egyet egy egyéni választókerületi jelöltre és egyet egy pártlistára. A többi választáson azonban csak egy szavazólap – illetőleg a korábbi nyílt kerületekben a szó eredeti értelmében egy sem, de szavazatszám az egy – volt. Ezért a listás szavazatokat szeretném összevetni egymással, csupán kiegészítésként, „kontrollmezőként” alkalmazni az egyéni jelöltek eredményeit, melyek azonban akár igen eltérőek is lehetnek, hiszen nem feltétlenül ugyanazok a pártok tudtak megyei listát állítani, akik egyéni jelölteket is, így összevetve tisztább kép rajzolódhat ki számunkra az ellenzéki oldal rétegzéséről.

Másrészről pedig – és itt köszön vissza a választási földrajz determinista felfogásának esetünkben való „tűzkeresztsége” – a szlovákok által lakott vizsgált tájegységein belül a nem szlovákok által lakott szomszédos településeket is vizsgálnunk kell, hiszen abból tudjuk levonni azt a következtetést, hogy az adott tájegységben található meg bármiféle ok, motiváció a szavazások eredményét tekintve, vagy pedig az egymás mellett élő különböző nemzetiségű települések eltérő eredményeit tekintve, nagyobb szerep juthat a nemzetiségi akaratnyilvánításnak.

Tovább árnyalja a képet – az etnikai akaratnyilvánítás felé billentve a mércét – Káli Csaba 1997-es tanulmánya, melyben az 1945-ös nemzetgyűlési választásokkal foglalkozott. (Káli 1997) Ugyanis Káli eredményeiből kiderül, hogy egymással szomszédos, nagyjából azonos gazdasági, társadalmi feltételrendszerrel, illetve háttérrel rendelkező települések választópolgárai is sajátos eltéréseket produkáltak, azonban ebből a vizsgálatból ki volt hagyva az esetleges etnikai tényező, főként a németek és horvátok tekintetében. Érdekes kutatás lenne Káli eredményeit rávetíteni egy nemzetiségi felosztásra, vajon ad-e bármiféle új eredményt a vizsgálat, vagy pedig csak további kérdéseket vet fel, illetőleg semmi új eredménnyel nem gazdagítja a történettudományt.

Magyarországon nehezíti a választási földrajzi kutatásokat, hogy nem jöhettek létre jelentős szavazóbázissal rendelkező, nagy politikai hatású, regionális jellegű pártok. Ahogyan Hajdú Zoltán fogalmaz: „a regionális pártok tényleges hiánya azzal járt, hogy mindenkor az országos gazdasági, társadalmi, politikai kérdések álltak az országgyűlési választások fókuszában, a politikai kínálat azokat jelenítette meg az egyes választók előtt, s nem a választókat közvetlenül érintő területi, esetleg települési problémákat. A választási földrajzra nézve a szituáció negatív következménye az, hogy a regionális identitás a politikai választások során valójában nem jelenhetett meg közvetlenül, direkt módon, így lényegesen szűkebb a magyar választási földrajz mozgástere, mint például a franciáé.” (Hajdú 2006, 139. p.) Azonban ez nem áll az etnikai szerep vizsgálatára, hiszen az eltérő pártoknak különböző nemzetiség politikája volt, más programot ígértek, másként tudták elérni a hazai nemzetiségeket. Persze árnyalja a Hajdú által leírtakat az is, hogy a mezőgazdasági program is más és más fogadtatásra találhat egy agrárvidéken, mint egy iparosodott vidéken.

„A magyar szavazópolgárok megosztottak voltak ugyan, de az ország sem nagytérségi, sem pedig megyei szinten nem kategorizálható tisztán szélsőjobboldali, valamint tisztán baloldali egységekre. A választókerületekben a „győzelem” inkább csak dominánsnak tekinthető a legtöbb esetben, s nem homogén politikai értékrend kifejezőjének.” (Hajdú 2006, 154. p.) Véli Hajdú, mely elgondolással egyetérthetünk.

De mint említettük, vannak erős kontinuitással rendelkező környékek, például a belső budai választókerületek keresztény, konzervatív eredményei már évszázadosak.[3] És egyáltalán nem mindegy, hogy egy választókerületen belül a települések szavazati arányai milyen megoszlást mutatnak.

Visszatérve a pártcsaládokra való osztáshoz, ha 1848 és napjaink között vizsgálnánk egy-egy települést, akkor nem túlzás azt állítani, hogy akár 300 párt is „megjelent” a helyiek előtt, ezért mindenképpen pártcsaládokat kell elkülöníteni ideológiai, illetőleg program alapokon, hogy vizsgálni tudjunk nagyobb korszakokat is, egyes települések vagy területek pártpreferenciáit tekintve. Így hidaljuk át az elsődlegesen vizsgált – 1939-es – választást időben „körülölelő” négy választás nagy pártfluktuációját.

Ilyen nagyobb pártcsaládokként tudjuk kezelni a konzervatív/hagyományos jobboldalt, a szélsőjobboldalt, a polgári és liberális pártokat, az agrárpártokat, a politikai katolicizmust követő pártokat (keresztényszocialista, kereszténydemokrata) és a szocialista vagy kommunista jellegű pártokat. Persze néha egyes pártok besorolása sem egyszerű, például a Nemzeti Parasztpárt erőteljesen „vörös” volt. A Független Magyar Demokrata Párt liberális demokrata irányultságú volt, egy volt kisgazda katolikus pap vezetésével, alelnöke pedig a Nemzeti Parasztpárt korábbi főtitkára volt.

2. táblázat és 1. diagram. A békési lista példának a pártcsaládokra való osztáshoz, a színkódokkal

A szerző táblázata

  1. és 4. táblázat. A Mezőberényen született listás eredmények összevetve a Mezőberényben 1939-ben született egyéni eredményekkel

Kiket vizsgálunk?

Definiálásra szorul az is, hogy tanulmányunkban mit értünk szlovák települések alatt. Úgy vélem, hogy a legegyszerűbb és legbiztosabb, ha a korszakban hivatalosan –egyebek között öndefiníció alapján – annak tartott településeket vizsgáljuk. Így sem a sokszínű Budapesttel – nem is lenne lehetséges –, sem pedig a már teljesen asszimilálódott nyírségi „tirpáksággal” nem foglalkozunk.[4]

A szlovákok térbeli elhelyezkedésében 5 térbeli régiót különítenek el – mai fogalmakkal – egyes kutatók:

  • · Északkelet-Magyarországon Borsod-Abaúj-Zemplén megye,
  • · Heves és Nógrád megye,
  • ·Dunántúlon: Komárom, Esztergom, Fejér, Veszprém és Pest megye,
  • ·A délkelet-alföldi Békés és Csongrád (az egykori Csanád) megye,
  • Nyíregyháza és környékének tanyavilága.[5]

Ennek mintájára a fent említett okok miatt a Nyírséget kihagyva a négy egység vizsgálata célja a kutatásnak, továbbá néhány általunk „szórványtelepülésnek” sorolt község, mely a két világháború között szlovák nemzetiségűként volt számontartva, de a fenti területeken kívül helyezkedik el. Jelen beszámolónk azonban csak a délkelet-alföldi települések vizsgálatáról szól. Mintegy részeredményeket, célokat és módszereket közölve.

  1. térkép. A szlováklakta települések

Forrás: Tilkovszky 1989

  1. térkép. A Szlovákok által lakott települések rávetítve az 1939-es választókerületi határokra

Forrás: A szerző saját szerkesztése

Ki kell térnünk arra is, honnan és mikor érkeztek a vizsgált területekre szlovákok, hiszen nem egységesen érkeztek. A mai Magyarország területén a szlovákok tömeges megjelenését a szatmári békekötés és a török sereg kiűzésének korára tehetjük. A törökök alól felszabadult területek jelentős része elnéptelenedett, ami nagy munkaerőhiányt okozott, viszont a térség jó termőtalaja a túlnépesedett északi területekről szlovákokat, magyarokat, majd külföldről más nemzetiségű telepeseket, főleg németeket vonzott.

Az első nagy levándorlási hullámban három szakaszt különböztetünk meg. Az első 1690 és 1711 között zajlott le, ekkor a történeti Magyarország északi megyéiből a délebben fekvő területekre indultak útnak a telepesek, Komárom, Nyitra, Esztergom, Hont, illetve Nógrád megyék irányába. Majd 1711 és 1740 között átlépték az akkori szlovák–magyar etnikai határt, és így kezdték benépesíteni Pest, Abaúj és Borsod megyéket is. A jobb megélhetés, kisebb mértékű adózási kötelezettség és vallási szabadságjogok reményében a szlovák földművesek először mint nyári idénymunkások, később mint csoportos telepesek vándoroltak a délebben fekvő területekre. Emellett a vándorlás egyik gyakori formája a jobbágyszökés volt. (Szuda 2017)

Az első, a Bodrog, Sajó és Hernád völgyében megjelent szlovákok – a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területe –, majd Heves és Nógrád megyékben megtelepedettek többnyire evangélikus vallásúak voltak és vegyes magyar–szlovák, illetve német–szlovák településeket alkottak. A mai Dunántúlon megtelepedettek többsége viszont katolikus vallású volt.[6]

A Dél-Alföldre főleg földesúri telepítések zajlottak, melyeknek két fajtáját különböztethetjük meg. Azok a földesurak, akiknek északon is voltak területeik, a déli fekvésű birtokaikra hozatták alattvalóikat – főleg Nógrád, Hont, Gömör, Zólyom vármegyékből, de Liptó és Turóc területéről is. A másik típus az állami szervek engedélyével szervezett telepítéseké volt. (Szuda 2017)

  1. térkép. A belső vándorlások térképen ábrázolva

Forrás: https://www.tiszaparti-szolnok.hu/files/XVIII_szzad_demogrfiai_vltozsok.pdf

Ők döntően azonos nemzetiségű településeken éltek, de vannak városok, ahol németekkel, magyarokkal, szerbekkel és románokkal vegyesen, nagy részük a szlovákok többségéhez hasonlóan evangélikus vallású volt.[7]

A délalföldi területek – Békés, Csongrád, Csanád és részben Arad vármegye – a török hódoltság miatt lakatlanná váltak, s bár ezeket a területeket jórészt pusztaság és mocsaras területek jellemezték, a földművelést tekintve kiváló minőségűek voltak. Az északi területek túlnépesedése, illetve a lakatlan területek földesurai által kínált szabad költözködési jog, vallásszabadság és pár éves adómentesség ígérete nagyban befolyásolta a nagyobbrészt evangélikus vallású szlovákok vállalkozókedvét. Az ide vándorlás legintenzívebb szakasza az 1720-as és az 1750-es évek közé datálható. (Szuda 2017)

A nyírségi tirpákok pedig később, a 18. század közepén vándoroltak mai vidékükre Békésből egy fordított irányú vándorlással.[8]

  1. térkép. A tirpákok telepedési irányát is bemutató térkép

Forrás: Szuda 2017

Mivel az első bécsi döntés értelmében és a Kárpátalja katonai megszállása során visszatért területeken nem tartottak választásokat, ezért azon területek szlovákságával sem foglalkozunk, hanem csupán a trianoni országterület szlovák nemzetiségű településeivel.

De mennyi települést és mekkora lakosságot is jelent ez? Korszakunkban a trianoni Magyarország területén 117 helység volt, amelyben a népszámlálások során szlovák kisebbséget találtak.[9] Azonban néhány település nem volt közigazgatásilag önálló, ezáltal nincsenek rá vonatkozó külön szavazati adataink. A mélyebb szavazóköri adatok levéltári felderítése során talán lehetséges volna a rekonstrukció elvégzése, ám mivel szintén nemzetiségi településekhez tartozó részekről van szó, e települések adatait is tartalmazzák a vizsgált adatok. Ilyen később akár önállóvá is vált települések pl. Telekgerendás, Kamutpuszta, Kaszaperpuszta. Ráadásul ezek közül csak 65-öt látogatott a nemzetiségi kormánybiztos. Kovács Alajos adataira támaszkodva Tilkovszky szerint 1930-ban csak 19 községben volt 50% feletti arányuk és további 49-ben 10–50% közötti arányuk. (Tilkovszky 1989, 13. p.) Tovább bonyolítja a kutathatóságot, hogy pl. Pusztaottlakán jelentős román anyanyelvű lakosság is élt, tulajdonképpen a szlovákság arányát majdnem megközelítően, a magyarok arányát felülmúlóan.

A 117 település több megye területén elszórva található, bár kétségtelen léteztek nagyobb tömbök. Összefüggőbb tömböt a már említett Nógrád, Pest, Békés és Csanád-Arad-Torontál megyei települések alkottak. A szlovák többségű települések csaknem fele aprófalunak számított. Mindössze 6 település tartozott a kétezernél népesebb kategóriába. Ezek között van Békéscsaba, Szarvas és Tótkomlós. (Szuda 2016, 315. p.) 1930-ban a szlovákok száma 104 819 főt tett ki Magyarországon. (Szuda 2016, 316. p.)

És vajon milyen önképpel rendelkeztek a vizsgált települések lakosai? Kétségtelen, hogy megfigyelhető volt már a 19. században is egy szétválási folyamat a „felföldi” és alföldi szlovákság között, de mégsem kezelhető külön kultúrájuk, nyelvük és történetük, még akkor sem, ha ötféle szlovák nyelvjárás alakult ki a mai országunk területén élő szlovákságnál. (Kiss 1990, 44–45. p.)

A 19. század végéig az alföldi szlovákokra az endogámia volt a jellemző, azaz hogy saját közösségükből választottak párt, így bár nyelvükben, szokásaikban sokan magyarosodtak, de mégsem keveredtek az egyéb nemzetiségű lakossággal, továbbá falvaik is izoláltak voltak a környező településektől, szemben az északabbra levő falvakkal. Ezért is tudták jobban megőrizni identitásuk és nyelvük az ország többi részén elhelyezkedő szlovákságnál, hiába voltak földrajzilag messzebb az „anyanemzettől”. A trianoni döntés után pedig mind az északi anyanemzettől, mind a déli és keleti szomszéd országok szlovák kisebbségeitől is egyaránt izolálva lettek az egész ország területét tekintve. (Tóth 1997, 84. p.) Hovatartozás-tudatuk azonban megszakítás nélkül az egységes szlovák nemzethez tartozó volt, annak ellenére, hogy ez nem feltétlenül a magyar nemzettel való szembehelyezkedést jelenti. (Tóth 1997, 85. p.)

Hogy a kutatások nehézségei kapcsán megemlítsünk még egy tényt, érdemes leírni azt a nagyon érdekes különbséget, mely a KSH 1980-as adatai és a későbbi kutatói mintavételek adatai kapcsán találhatóak. Nyolc akkor megvizsgált településből Pilisszentkereszt kivételével mindegyik településen a hivatalos adatokhoz képest a személyek csekély töredéke – legkisebb különbségaránynál 84% a 29,5%-hoz, legnagyobb különbségnél, 82% a 2,1%-hoz – vallotta magát szlováknak. (Garami–Szántó 1992, 114. p.) Ugyan ez már nem korszakunk, de bepillantást enged abba, hogy miért is nehézkes bármiféle etnikai jellegű kutatást végezni, hiszen az önbevalláson alapuló népszámlálások rendre más eredményeket tudnak produkálni – itt elég a Felvidék esetében az 1910-es magyar, az 1930-as csehszlovák és az 1941-es magyar népszámlálás különbségeire rámutatni.

Kutatási előzmények

A magyarországi választások kutatásának egyik legnehezebben vizsgálható részterülete a nemzeti-etnikai hovatartozás és a választói magatartás összefüggése.

Ennek ellenére már többen foglalkoztak a közelmúltban a magyarországi németség két világháború közötti pártpreferenciáival. Ezekből a kutatásokból mára kiderült, hogy tévhit, miszerint a magyarországi németség kiemelten támogatta volna a nyilasokat.[10] Erre egyébként kiváló példa a nyilasoknak a Volksbunddal való ellentéte is, amely, mint az NSDAP hivatalos külföldi szerve, a – szövetségesnek bizonyuló – kormány támogatását kívánta propagálni, azzal lépett választási egyezségre.[11]

Kende Tamás tanulmánya a svábokról való vélekedést illetően jegyzi meg találóan, hogy a baloldali diskurzusban a sváb-nyilas párosítás olyan szerepet töltött be, mint a jobboldaliban a zsidó-kommunista. Erre az 1938-as, a nyilasokról szóló csobánkai szociáldemokrata jelentés az egyik felhozható példa, amely így fogalmazott: a „nyilasmozgalom erősödik, mert a többség német ajkú, akiket könnyen félre lehet vezetni Hitlerrel… ezek azok, akik az egész falut félrevezették a nyilasmozgalommal”. (Kende 2009) Azonban mint említettük, eddig nem sikerült tudományosan alátámasztani az efféle vádakat.[12]

A mohácsi körzet kiélezett versengése, a kormánypárti listán induló Volksbund-jelölt és nyilaskeresztes ellenjelöltje küzdelméből is leszűrhető a következtetés, azonban a témával jelenleg bővebben nem tárgyunk foglalkozni.[13]

Az etnikai pártpreferenciákkal Egry Gábor foglalkozott a legrészletesebben. Eredményei alapján a két világháború közti választások eredményei települési és választókerületi szinten sem mutatnak olyan jellegzetességet, amelyet csak az etnikai kötődések szerepével lehetne kielégítően megmagyarázni. (Egry 2006, 190. p.) A két világháború közti választások közül az 1939-es eredményei utalnak leginkább az etnikai alapú választási preferenciák esetleges létére. Legalábbis feltűnő, hogy a szélsőjobboldal jelöltjei közül 26 olyan kerületben indult, ahol az Egry kutatásának mintájába eső nemzetiségi települések találhatóak. Közülük a választásokon 12 győzni is tudott, igaz, a pótválasztások[14] után csak 10-en lettek képviselők. Ezek közül azonban csak hét került ki olyan választókerületből, ahol a nemzetiségi lakosság nem csupán egy-egy településre korlátozódott. (Egry 2006, 193. p.) Ez azonban már az országos átlag győzelmi esélyeit tükrözi, sőt alul is múlja.

Az Egry által vizsgált nemzetiségi települések közül 120 helyen a Magyar Élet Pártja (MÉP), 55 helyen a szélsőjobb, 33 helyen a Független Kisgazdapárt (FKGP), két helyen az SZDP, egy helyen pedig az Egyesült Keresztény Párt (EKP) listája kapta a legtöbb szavazatot. Ha azonban nem vesszük figyelembe azt a 114 települést, amely olyan lajstromos választókerületben feküdt, melyben nem állítottak szélsőjobboldali listát, akkor az esetek felében a szélsőjobboldal győzött. Egyéni jelölteknél, ha szintén kivesszük azokat a helyeket, ahol nem indult szélsőjobboldali jelölt és kivesszük azt a 26 kerületet, ahol ellenjelölt híján a kormánypárt „egyhangú” győzelmet aratott, akkor az eredmény megdöbbentő, 115 voksolásból 76 esetben kerültek ki a szélsőjobboldaliak győztesen. (Egry 2006, 194. p.)

Egry részletesebb kutatásának eredményei azonban kizárják az etnikai alapú preferenciák érvényesülését: megállapítja, hogy nem általánosan kiemelkedő a nyilas listák támogatottsága a nemzetiségi településeken. Ám ez általánosságban – minden nemzetiségre érvényesen – elvégzett vizsgálat, érdekes lehetne nekünk csupán a szlovák lakosságú településekre vonatkoztatva újra elvégezni a vizsgálatokat. Továbbá arra az eredményre jut Egry, hogy a legtöbb helyütt – legyen szó bármilyen etnikumú lakosságról –, ahol indulni tudott szélsőjobboldali jelölt, ott erős támogatást tudhatott magáénak. Ahogyan fogalmaz: „A német azonosságot hangoztató Volksbund-jelölttel szemben a magyar nemzetiszocializmust képviselő (igaz, sváb) jelölt könnyedén diadalmaskodott. Ugyanez a magyar nemzetiszocializmus nyerte el a rétsági körzet szlovák választóinak tetszését és a pilishegyvidéki németek és szlovákok támogatását is.” (Egry 2006, 195. p.) Ez szintén azt mutatja, hogy specifikusságok nem felfedezhetőek egyik nemzetiséget sem tekintve.

A dél-alföldi szlovákok által lakott települések 1939-es választási eredményei

Dél-Alföld

Először az Alföld szlovákságát kívántuk megvizsgálni, mivel a leginkább tömbben élő szlovákság a mai országterületen. A vizsgált terület egészének legszembeötlőbb állandó tulajdonsága a szociáldemokrata párt erős helyzete az egész Horthy-korszakban. Azonban ez egyelőre csupán politika-földrajzi megállapítás, az etnicitáshoz semmi köze, hiszen a megyék többségét a magyar lakosság teszi ki.

Két megyei választókerület területét érintik az itt elhelyezkedő települések. A békésit és a Csanád, Arad, Torontáli listáét öt (Békéscsaba, Gerendás, Mezőberény, Szarvas, Tótkomlós), illetve hét (Ambrózfalva, Csanádalberti, Medgyesháza, Nagybánhegyes, Nagylak, Pitvaros, Pusztaottlaka) településsel.[15]

Rögtön a vizsgálat elején szembeötlött, hogy az eredmények az 1931. s az 1935. évi választásokat érintően egyrészt nagyon hiányosak, másrészről pedig sok volt – a korszakban egyébként sem ritka – úgynevezett egyhangú szavazás, ahol csupán egyetlen jelölt – kizárólagosan kormánypárti – indult, ezért a szavazás megtartása elmaradt, és „100%-os aránnyal” nyert a kormánypárti jelölt. A későbbi választások adatai azonban hiánytalanok.[16]

Békés 1939

1939 viszonylatában még azt is fontos kiemelnünk, hogy kevés helyen vált „négytényezőssé” a szavazás, amire az egyik legjobb példa Szarvas, ahol 20 és 28% közötti eredménye volt a kormánypárti, a kisgazda, a szociáldemokrata és a nyilas jelöltnek is. A sokszínűséget mutatja az egymástól légvonalban kevesebb, mint 40 km-re fekvő Szarvas és Mezőberény eredménye. Szarvason a Nyilaskeresztes Párt volt a leggyengébb, míg Mezőberényben a legtöbb szavazatot kapó párt (20,26% és 34,37%), bár még a szarvasi eredmény is felülmúlja a Nyilaskeresztes Párt megyei listás összesített eredményét (14,53%), ami országosan is alacsonynak számít. De mielőtt már előre beleesnénk abba a hibába, hogy levonnánk következtetésként, hogy a nyilas listának a szlovák favakban nagyobb támogatottsága volt, mint az egyéb nemzetiségű falvakban, érdemes Gerendást és Tótkomlóst is megnéznünk, ahol 8,33 és 8,07%-ot kaptak.

A megyei listán a következő eredmények születtek: Magyar Élet Pártja 41,52%, Független Kisgazda Párt 27,87%, Szociáldemokrata Párt 16,08%, NYKP 14,53%. Az itt levő szlovák települések alacsony száma miatt – öt – könnyű dolgunk van az adatok összevetésével. A jelöltek megyei sorrendje is csupán két településen volt tetten érhető. Az öt település közül háromban volt első a kormánypárt (Békéscsaba, Tótkomlós és Gerendás), Mezőberényen a nyilasok, Szarvason pedig a kisgazdák kapták a legtöbb szavazatot. A verseny több településen is kiélezett volt.

Ha a szavazati arányokat összevetjük, láthatjuk, hogy a pártok szavazati arányai között nagy szórás van – leghatalmasabb pont a nyilaskereszteseknél tapasztalható –, az összesítés pedig azt mutatja, hogy a pártok sorrendje és arányaik is megközelítőleg egyeznek a megyei átlaggal. A kisgazdák és a kormánypárt valamivel gyengébbek (~2% és ~3%), a nyilasok és szociáldemokraták pedig erősebbek (~2,5% és ~3%). Ezek azonban nem kiugró eltérések.

A települések egyéni szavazati eredményeinél szórás tapasztalható a saját egyéni kerületeikhez és a listás szavazatokhoz viszonyítva is. Ennek oka azonban sokszor az, hogy nem feltétlenül ugyanazok a pártok szerepeltek a két listán. Először a mezőberényi eredményeket szeretném kiemelni, ahol listásan a NYKP nyert, egyéniben azonban valamivel kevesebb, mint 1,5%-kal lemaradt a befutó kisgazdapárti jelölt mögött – magában a kerületben pedig a harmadik helyre szorultak vissza, de ez számunkra nem releváns, hiszen a békési egyéni kerületben Mezőberény az egyetlen szlovák település, ezért túl kicsi a mintavételi alap. A mezőberényi egyéni kerület érdekességének oka, hogy a listán négytényezős választás (MÉP, SZDP, FKGP, NYKP) itt háromtényezőssé vált, szociáldemokrata jelölt híján. A nyilasok nagyjából 0,1%-kal tudták növelni az arányukat, a kormánypárt pedig valamivel több, mint 4%-kal, ellenben a kisgazdapárt szavazati aránya több mint 10%-kal nőtt és lett – a listához képest – harmadikból első. Ez azt mutatja, hogy az átjárás – legalábbis ezen a területen – a kisgazdák és a szociáldemokraták között volt a legnagyobb, és a nyilasok és szociáldemokraták között a legkisebb.

Ha érdekességként megnézzük a külön nem vizsgált Kondorost, amit alacsony szlovák lakosságaránya miatt mi kihagytunk a vizsgálatok alól – gyomai egyéni kerület –, láthatjuk, hogy a kisgazdapárt egyetlen ellenzékiként több mint megduplázta szavazatait és a kormánypárt alig erősödött, ami azt bizonyítja, hogy könnyen lehetett átjárás bármelyik ellenzéki párt között, ha a szavazáson a fő motiváció a kormányellenesség volt. Ez azért fontos, mert a korábbi – 1931, 1935 – eredmények vizsgálatánál is főként két jelöltet fogunk találni, tehát nem is egyféle pártcsalád- vagy irányzatszimpátia mérhető, hanem sokkal inkább a kormánypártiság/ellenzékiség mértéke.

Békéscsabát is érdemes megvizsgálnunk, hiszen a pártok közötti átjárhatóság azon településeken mérhető a leginkább, ahol csupán egy jelölttel van kevesebb az egyik szavazólapon, hiszen így könnyebben „nyomon követhetőek” az átpártolt szavazók, mert ha leszámítjuk a minimális eleve tervezett szavazatmegosztást, illetőleg „keresztbe szavazást”, akkor a „megmaradt” pártok erősödése a hiányzó párt bázisának köszönhető. Békéscsaba város eredményei azonban igencsak színesek. A kisgazdák több mint 7%-kal erősebbek, a kormánypárt több mint 11%-kal, a szociáldemokraták viszont gyengébbek több mint 4%-kal, amiből az látszik, hogy a nyilas szavazók legnagyobb mértékben a kormánypárthoz mentek át, szintén jelentős mértékben a kisgazdapárthoz, sőt még a szociáldemokratáktól is átpártolhattak az előbbi két párthoz.[17] Tehát ismét azt láthatjuk, hogy a nyilaskeresztes és a szociáldemokrata szavazóbázisok állhattak a legtávolabb egymástól. Hiszen legkisebb értéknél nulla átszavazó volt, a legnagyobbnál pedig szintén elenyésző számú lehetett, hiszen nem hogy emelkedett volna a párt szavazati aránya, de még csökkent is.[18]

Békéscsaba választókerület eredményei pedig 1%-os eltérési határon belül ugyanúgy néznek ki, mint Békéscsaba város eredményei. Ami azt mutatja, hogy ugyan a választástörténet-kutatásban egy jelentős eredményre jutottunk, de etnicitástól független dologról beszélhetünk.

Az orosházi EVK[19]-hez tartozó Tótkomlós is a Békéscsaba esetében mért adatokat mutatja a nyilas jelölt hiányával – leginkább erősödő kormánypárt, szintén erősödő kisgazdapárt és gyengülő szociáldemokrata párt. A szintén orosházi EVK-hoz tartozó Gerendáson kicsit már más a helyzet, ugyanis a kisgazdapárt nagyobb mértékben tudta növelni a saját bázisát, mint a kormánypárt és így kevesebb mint 1%-kal még első is tudott lenni, de a szociáldemokraták Gerendáson is kevesebb szavazatot kaptak egyéniben, mint listán. Az egész orosházi kerületnek a vizsgálata is a tótkomlósi arányokhoz hasonlót mutat, tehát a gerendási eset tekinthető a kivételnek.

A tisztánlátást bonyolítja, hogy egyes esetekben az egyéniben leadott szavazatok száma jelentősen kisebb, mint a listásoké, aminek több oka is lehet, például a szavazati jog sem feltétlen járt együtt mind a két szavazólap esetében, másrészről az a személy, akinek a pártja nem indult csak az egyik módon, lehetséges, hogy nem szavazott, csak azon a lapon, ahol a „favoritja is indult”. Ez nagyon kézenfekvő és kétségkívül létező problematika és válasz lenne akár a fenti eredményekre is. Elég, ha mondjuk az orosházi kerületet megvizsgáljuk, ahol nem indult nyilas jelölt egyéniben és kevesebben is vettek részt a szavazáson. Ám a jogosultak köre is alacsonyabb volt, a jogosultak közüli részvételi arány pedig még nagyobb is, sőt a leadott érvényes szavazatok aránya is magasabb volt a listás adatokénál. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a nyilasok távol maradtak és nem köthetőek hozzájuk a szavazatarány-módosulások. Persze titkos szavazás lévén, még mindig lehet sok probléma, ami miatt bizonyosságot nem szerezhetünk a szavazatok eloszlásáról.

Hogy csak egyet említsünk, az orosházi EVK-ben a szociáldemokrata jelölt közel 1%-kal több szavazatot kapott, mint azon a területen a szociáldemokrata lista, viszont ha a szavazatok számát nézzük, 42 szavazattal kevesebbet kaptak! Tehát pontos adataink nem lehetnek a pártok közötti átjárásról, de kiugró arányok és változások esetén tudunk levonni részben igazolható és elfogadható következtetést.[20]

 

  1. diagram. Mezőberény eredményei

Forrás: A szerző diagramja

  1. diagram. Kondoros eredményei

Forrás: A szerző diagramja

  1. diagram. A békéscsabai eredmények

Forrás: A szerző diagramja

A korábbi és későbbi választások Békésben

Tegyünk kísérletet a már említett pártcsaládokra osztás alapján megvizsgálni a tanulmányozott békési települések 1931 és 1947 közötti eredményeit, hogy bármiféle szavazati folytonosságnak nyomát tudjuk keresni – ennek segítségével tudjuk a protestszavazás valószínűséget kizárni. A választókerületek határváltozásai miatt azonban nem mindenhol fedik egymást a választókerületek, az 1939-es és 1945–47-es megyei összehasonlításokat torzíthatja ez a tény is. 1939 előtt kormánypárti fölény és kisgazda jelenlét látható.

A békési szlovák falvakban a baloldali pártok szavazati aránya szemben az országos tendenciákkal bár nem jelentős mértékben, de csökkent 1945 és 1947 között.

1945-ben az agrárpártok az országos arányt alulmúlva, a megyeit megközelítve szerepeltek, a munkáspártok az országos arányt felülmúlva, de szintén a megyeitől el nem térve, a liberális pártok pedig még a megyei arányt is mélyen alulmúlják, ami pedig magában is alacsonyabb az országosnál. Tehát egyetlen különbség a szlovák és a nem szlovák békési települések szavazatai között, hogy a térségre jellemző antiliberalizmus még jobban tetten érhető az ő falvaikban.

1947-ben a munkáspártok a megyei eredményhez hasonlóan szerepelnek, az országos eredményeket fölülmúlva. A kisgazdapárti eredmények szintén a megyei átlagot hozzák, de az országos átlagot felülmúlva. Békéscsaba jelent kivételt ebből, de ez magyarázható városias jellegével.

A DNP eredményei még a megyei átlagot sem hozzák, esetünkben önmagában is mélyen alulmúlják az országos átlagot, és fontos kiemelnünk, hogy Gerendás település az országos átlagot is felülmúló eredménye húzza fel a legtöbb helyen a megyei átlagot is jócskán alulmúló helyi eredményeket. A liberális pártok erősebbek a megyében, mint az országban, azonban a szlováklakta településekre ez nem jellemző, a konzervatív MFP pedig megyei szinten gyengébb, mint az országban.

Láthatjuk, hogy az országos átlagtól eltérő eredményekre jutottunk, de a megyei eredményekből nem rínak ki a békési szlovák települések eredményei sem, néhány apró hibahatáron belüli eltérést leszámítva.

Csanád-Arad, Torontál

A Csanád-Arad és torontáli listához tartozó településeken jóval kevesebb mozgástere volt a szavazópolgároknak 1939-ben, ugyanis csupán két listára, a kormánypártira és a kisgazdapártira voksolhattak, így a korábbi szavazások kapcsán említett kormánypárti-ellenzéki szembenállás inkább levezethető az eredményekből.

Három településen a kisgazdapárt győzött, négy településen pedig a kormánypárt, a kisgazdapárt néhol több mint a kormánypárti szavazatok kétszeresét szerezte meg (Pitvaros, Pusztaottlaka), a kormánypárt kevésbé változó fölénnyel diadalmaskodott, 1,5 és 9% között változott a fölénye (Nagybánhegyes és Ambrózfalva a két szélső érték).

Itt már szembeötlő, hogy az egész megyét tekintve ugyan nem nagy aránnyal (~3%-kal) de a kisgazdapárt nyerte a listát, ennek ellenére a szlovák települések nagyobb hányadában a kormánypárté lett az elsőség. Ha viszont összevetjük a települések eredményeit százalékosan, akkor 54–46%-ra jönnek ki az eredmények a kisgazdapárt javára, ami viszont sokkal közelebb hoz minket a megyei listás eredményekhez, tehát az első eredmények ellenére nincs szignifikáns különbség a szlovák falvak és a megye többi települése között, csupán falu és falu között.

1939 előtt a fennmaradt adatok rekonstrukciója alapján inkább kormánypárti települések voltak ezek a települések, mint a békési listán szereplő szlovák települések. De vajon van-e bármiféle különbség az 1940-es évek választásain a megyén belül? 1945-ben az agrárpártok szavazati arányai mintegy 30%-kal elmaradnak a szlovák településeken a megyei összesítéshez képest, a munkáspártok pedig hasonló arányban voltak erősebbek, ami már igen jelentős eltolódásnak tekinthető. A liberális PDP pedig alacsonyabb eredményeket szerzett a megyei átlagnál a szlovák településeken.

1947-ben csökkent a megyében a munkáspártok aránya, ami szembemegy az országos eredményekkel, ellenben a vizsgált településeken ez csak esetenként ment végbe. A megyei átlag alatt egyetlen településen sem szerepeltek, mindenhol magasan a megyei ~42%-s arány felett, ami pedig önmagában is valamivel nagyobb volt az országos aránytól.

Összesítve a településeket közel 30%-kal fölülreprezentáltak a munkáspárti szavazatok a megyén belül a többi településhez képest és még jobban az országos eredményekhez képest. Tehát kijelenthetjük, hogy az 1945-ös és 1947-es választásokon a csanádi kerületbe – ekkor ez volt a neve a kerületnek – tartozó szlovák településeken erősebbek voltak a munkáspártok, mérhető és igazolható mértékben. A vizsgált települések szavazatai megközelíteni sem tudták a megyében erős, sőt 31,76% százalékkal abszolút legerősebb MFP-t (néhol még a 3%-ot sem érte el). Az agrárpártok erőteljes szórást mutatnak, hol az átlag alatt, hol fölötte szerepelve, de összesítve nagyjából a megyei átlagot hozzák. A DNP szinte mindenhol alulmúlja a megyei átlagot a szlovák településeken, és a liberális pártokat tekintve sincs kirívó település, a megyei átlag alatt maradnak az eredmények, mint megszoktuk.

Tehát az alföldi szlovákság egyik részénél csupán egyetlen újabb jelentős eredmény szűrhető le, mégpedig, hogy a már Horthy-korszakban is erős munkáspárti „fészeknek” tekinthető területen belül is kiemelkedő eredményeket értek el a munkáspártok 1945-ben és 1947-ben a magyar és egyéb nemzetiségű településekhez viszonyítva is. Főként ha azt tekintjük, hogy a megyei átlagba beleszámítanak a szlovák falvak kiemelkedő szavazati arányai is. Az érem másik oldala, hogy a munkáspárttal talán leginkább ellentétbe állítható konzervatív MFP a szlovák településeken gyengébben szerepelt, mint a magyar településeken. És bár mindenhol alulmúlták az átlagot, az arányok változóak voltak.

Ha megvizsgáljuk a csanádi 1939-es egyéni jelölteket is, hogy súlyozzuk vele az eredményeinket, egyből szembetűnik egy fontos különbség. A kormánypárt nem indított egyéni jelöltet némely kerületben, hanem a vele szövetséges Egyesült Keresztény Pártnak jelöltjére lehetett voksolni, ami elviekben egy új pártcsalád megjelenését jelentené – a politikai katolicizmusét –, azonban esetünkben a kormánypárt alternatívájáról beszélhetünk, tehát annak feleltetjük meg az eredményeiket. Az EKP egyébként csupán 5 jelöltet indított az egész országban, ebből hármat úgy, hogy nem volt kormánypárti ellenfele. Az egyéni eredmények – mivel ugyancsak két jelölt közül lehetett választani – megközelítőleg megegyeznek a listás eredményekkel, még ha több százalékpontnyi is az eltérés, a pártok sorrendjében nincs változás egyik település esetében sem.

Összegzés

 A kutatás még a kezdeti szakaszában jár, de máris leszűrhetünk néhány eredményt.

– Nem várt hozadékként az 1939-es békési eredmények alapján feltételezhetjük, hogy a nyilaskeresztes párt és a szociáldemokrata párt szavazóbázisa közötti átjárás minimális volt.[21]

– Az 1945–47-es békési eredmények alapján valószínűsíthetjük, hogy a baloldal regionálisan volt erős, a települések etnikai arculatától függetlenül. A helyi eredmények eltérnek az országos átlagtól, de a megyeitől nem, leszámítva 1947-ben a liberális pártok megyei és országos átlagát is alulmúló arányát.

– A csanádi lista esetében 1945-ben mintegy 30%-kal elmaradnak az agrárpártok szavazati arányai a szlovák településeken a megyei összesítéshez képest, a munkáspártok pedig hasonló arányban voltak erősebbek, ami már jelentős eltolódásnak tekinthető. A liberális PDP szintén alacsonyabb eredményeket szerzett az eleve alacsony megyei átlagnál is a szlovák településeken.

– 1947-ben csökkent Csanád kerületben a munkáspártok aránya, ami szembemegy az országos eredményekkel, ellenben a vizsgált településeiken ez nem ment végbe. Magasan a megyei ~42%-s arány felett szerepeltek a vizsgált településeken, ami pedig a csökkenés ellenére önmagában is valamivel nagyobb volt az országos aránynál.

– Ebben a megyében a konzervatív irányzat kiemelkedően erős volt 1947-ben, azonban a szlovák településeken alig mérhetőek a szavazataik.

– Tehát a vizsgált két lista egymásnak igen ellentmondó – egyik esetében regionalizmus figyelhető meg, míg a másiknál az etnicitás is előtérbe kerülhet – tanulságokkal szolgál.

Így a kérdés továbbra is eldöntetlen, folytatni kell a további területek, települések vizsgálatát, hogy átfogóbb képet kaphassuk, egyrészt a szlovák települések és a más etnikumú szomszédos települések közötti pártpreferencia-viszony, másrészt pedig a különböző területeken elhelyezkedő szlovák települések egymáshoz való preferencia-viszonyának tekintetében.

Felhasznált irodalom

A magyarországi szlovákok: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/Nepi_konyha/pag

es/002_magyarorsz_szlovakok.htm (utolsó letöltés 2019.02.01.)

Egry Gábor 2006. A nemzeti és etnikai kötődés szerepe a választói magatartás alakulásában Magyarországon a 20. században Múltunk, 51. évf. 1. sz. 170–197. p.

Garami Erika – Szántó János 1992. A magyarországi szlovákok identitása. Regio, 3. évf. 2. sz. 113–134. p.

Godzsák Attila 2016. Az 1939-es választások és a szélsőjobboldal Szabolcs vármegyében Jósa András Múzeum Évkönyve 58. 347–369. p.

Godzsák Attila 2020. Gurultak-e a márkák? Létünk, 50. évf. 1. sz. 65–83. p.

Hajdú Zoltán 2006. A 20. századi magyar parlamenti választások választási földrajzi kérdései. Múltunk, 51. évf. 1. sz. 137–169. p.

Hubai László 2001. Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000. Budapest, Napvilág kiadó. I–III. + CD

Hubai László 2002. Kis magyar választási földrajz. Rubicon, 13. évf. 4–5. sz. 4–15. p.

Hubai László 2018. Választási földrajz. Budapest, Dialóg Campus.

Káli Csaba 1997. Az 1945. évi nemzetgyűlési választások Zala megyében. Zalai Történeti Tanulmányok, 42. 299–340. p.

Kende Tamás 2009 „Sürgősen és kimerítően…” – A nyilasok és a szociáldemokraták egymás szemében. Beszélő, 14. évf. 4. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/%E2%80%9Esuergosen-es-kimeritoen%E2%80%9D (utolsó letöltés: 2015.09.20.)

Kiss Gy. Csaba 1990: Alföldi szlovákokból szórványnemzetiség. Regio, 1. évf. 1. sz. 44–48. p.

Laczkóné Dr. Tuka Ágnes 2003. Az 1939-es országgyűlési választások Baranya vármegyében http://www.publikon.hu/application/essay/186_1.pdf (utolsó letöltés: 2013.01.27.)

A népszámlálási adatok forrása: https://mtatkki.ogyk.hu/nepszamlalas_adatok.php (utolsó letöltés: 2021.01.24.)

Paksy Zoltán 2013. Nyilas mozgalom Magyarországon, 1932–1939. Budapest, Gondolat.

Szuda Krisztina Eszter 2016. A magyarországi szlovákok számaránya az 1920-as és 1930-as népszámlálások tükrében. Kelet-európai sorsfordulók: Tanulmányok a 80 éves Palotás Emil tiszteletére. Budapest, L’Harmattan–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 311–319. p.

Szuda Krisztina Eszter 2017. A szlovák kisebbség története a mai Magyarország területén – I. rész: A szlovákság 18. századi letelepedése. http://ujkor.hu/content/a-szlovak-kisebbseg-tortenete-a-mai-magyarorszag-teruleten-i-resz-a-szlovaksag-18-szazadi-letelepedese (utolsó letöltés: 2019.02.01.)

Tilkovszky Lóránt 1989. A szlovákok történetéhez Magyarországon 1919–1945. Kormánybiztosi és más jelentések nemzetiségpolitikai céllal látogatott szlovák lakosságú településekről. Budapest, Magyar–Csehszlovák Történész Vegyesbizottság Magyar Tagozata. /Hungaro-Bohemicoslovaca, 3./

Tóth István 1997. Adalékok az alföldi szlovákok nemzeti azonosság tudatának kérdésköréhez (XIX–XX. század). Palócföld, 31. évf. 1. sz. 82–85. p.

Vonyó József 1995. Adatok és dokumentumok két parlamenti választásról (Mohács, 1935. és 1939.) Baranyai történetírás 1992–1995. Pécs, 117–135. p.

A Mécs-hagyaték és -versadatbázis a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárában

„Kérem szépen, szeretném maguknak elmondani, hogy én hogyan nem találkoztam Mécs Lászlóval! Tudom, ez az első pillanatra hihetetlennek tűnik, pedig higgyék el, hogy igaz. Én vagyok az, aki az életben sohasem találkozott Mécs Lászlóval!”

Sinkó Péter kabarészámának (Sinkó 1981) parafrázisa hű görbe tükre azoknak a fikciós narratíváknak, amelyek Mécs László halála után évtizedekkel később is felbukkantak.

Példának okáért a Confessio című folyóiratban Üzen a rab címmel közöltek (Mécs 1993, 36–37. p.) egy ismeretlen, idézőjeles Mécs-verset. A mű keletkezéstörténetét Nagy Lajos, kosdi[1] református gyülekezeti gondnok jegyezte le. (Nagy 1993, 36–37. p.) Eszerint a költeményt Mécs László 1947-ben,[2] a budapesti Gyűjtőfogházban[3] mondta el cellatársainak. Egyikük, a halálra ítélt katonatiszt[4] Szarka János (1934–2016), a kéznél levő vécépapírra jegyezte fel a verset. Csakhogy Mécs László 1953-ban került fogságba, az említett vers eredeti címe A fogoly bíboros, s valójában az újságíró Marschalkó Lajos (1903–1968) alkotása.

De hamis narratívák Mécsnek nemcsak költeményeivel, hanem költeményeiből kiindulva, habitusával kapcsolatban is születtek. Mint Rónay László (1937–2018) irodalomtörténész summázata a szerzetes költő első plébánosi kinevezése[5] említésekor: „Merőben új, neki való életforma: a szívéhez közel álló emberek sorsában osztozva vezethette őket Isten felé.” (Rónay 1997, 21. p.) A valóságban azonban Mécsnek ehhez semmi kedve nem volt, amit két idézet is bizonyít:

„Mikor ide készülődtem, Méltóságod kegyes volt megígérni, hogy ha a pasztoráció nem felel meg lelkem hajlamainak, akkor kegyeskedik visszadisponálni Jászóra. – Immár harmadik hónapja vagyok itten s lelkem nem tud belehelyezkedni ebbe a munkakörbe teljesen, amelyben eredményeket csak teljes odaadással lehet elérni. […] Azért kérem Méltóságodat, hogy ha terveivel és a Rend érdekeivel nem ellenkezik, kegyeskedjék engem a pasztoráció alól fölmenteni.”[6]

*

„Az Akarat úgy intézkedett, […] hogy én plébános legyek Nagykaposon, ami legtávolabbi álmaimban sem szerepelt. Akaratom és vergődéseim ellenére, így hozott az akarat a primitív élethez, a barázdához, a paraszthoz, a szegényekhez, a hétköznapiakhoz, a szürkékhez, akik között úgy éreztem magam, mint egy inkognito királyfi a harmadosztályú váróteremben…”[7]

Ugyanakkor Mártoncsik József önmaga számára is alkotott egy új narratívát: költői énje szerzői álnév mögé bújva jelent meg a nyilvánosság előtt. A közismert Mécs Lászlón kívül még másik hármat is használt: a Mécstászkyt,[8] az Élő Illést[9] és a Pannonius Anonymust.[10] S nem feledkezhetünk meg sajátságos premontrei „névjegyéről” sem – a zsolozsma horáit indító verzikulus rövidítéséről –, amely 73[11] verskéziraton, valamint önéletrajzi írásán,[12] a lap tetején olvasható: + D + i + a + m + i + D + a + a + m + f.[13]

E bevezető után összefoglaljuk a Mécs-hagyaték történetét, jellemezzük összetételét, felsoroljuk lelőhelyeit, különös tekintettel a leggazdagabb anyagot őrző gyűjteményre, a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárára (a továbbiakban GPAL).

Mécs László szellemi hagyatékának története

A szerzetes költő szellemi hagyatéka születési anyakönyvi kivonatától halotti anyakönyvéig 83 évet ölel fel. Súlypontját alkotásai képezik. Több közülük elkallódott a történelem viharában. Mécs szellemi tőkéjének két nagy veszteségéről saját maga számol be:

„A tizediket[14] is Jóska[15] állította össze s Kassán a kezembe nyomta, mikor 1944 október végén „bujdosni”[16] kezdtem. […] Elindultam két bőrönddel. – Otthagyva Mindent Királyhelmecen:[17] […] könyvtáramat, szekrényeimet, fiókjaimat (!!) kulcsokkal a zárakban. Három hadsereg tisztjei tanyáztak otthonomban. A bútorokat leszámítva, szabad préda lett minden…”[18]

*

„Egy Szilva Irén[19] [nevű] egyetemista írt nekem (jó 30 éve), hogy Hankiss[20] Mécs László költészetét adta neki doktori értekezési anyagul, küldjek adatokat. Nagy paksamétát küldtem neki a legértékesebb anyagból. Azóta se láttam!!!”[21]

Keresztfia, a későbbi újságíró, publicista Skultéty Csaba (1920–2015) 2015. évi szóbeli közlése szerint Mécsnek számos, az 1910-es évek végén és az 1920-as években született verse tűnt el vagy semmisült meg Nagykaposon. S valóban: az ismert keltezésű verskéziratok közül, nem számítva Mécs László börtönben töltött, 1953–1956 közötti időszakát, az 1920-as évekből maradt fenn a legkevesebb (lásd a Melléklet I. táblázatát).

A szerzetes költő alkotásainak gyűjtését, másolását, később illegális, szamizdat terjesztését Horváth Jordán (1911–1972) dominikánus atya kezdte el,[22] s folytatta 1953. évi letartóztatásáig. Egészen más okból az ÁVH-nál is számon tartották Mécs verseit.[23] Őket 1959-től Brudi Zsuzsa (1906?–1983),[24] később a premontrei szerzetes Zimándi Piusz (1909–1973) és Fényi Ottó (1917–2002), majd a GPAL követte/követi, illetve velük párhuzamosan az USA-ban Kardos Talbot Béla (1902–1974).

1968.május 6-án Sáfrány Györgyi, az MTA Könyvtárának kézirattárosa felkereste a pannonhalmi szeretetotthonban élő Mécs Lászlót, aki írásban megbízta Brudi Zsuzsát, hogy „Életem regénye c. alkotásának I. részét képező Gyerekkorom kéziratát az MTA-nál” „zárt anyagként” elhelyezze. „A kiadási és szerzői jogot magamnak tartom fenn. Tanulmány céljára is, csak engedélyemmel használható fel.”[25] Végül az MTA Könyvtárába ezen kívül, s még ebben az évben, Brudi Zsuzsán keresztül további Mécs-anyagok is bekerültek: versek gépiratmásolatai, kisnyomtatványok, levelek, fényképek.

Brudi Zsuzsa 1973. február 19-én Mécs László 105 költeményének címjegyzékét vette át a költő keresztlányától, Bedő Imrénétől. 1974. február 10-én írt levelében Brudi emlékeztette Mécs Lászlót egy 1959-ben neki tett kijelentésére, miszerint: „nálam nincsenek is [mármint a versek], azt sem tudom, kinél mi van, szerte-széjjel az országban.” „Kértem Laci bácsit, írjon mindazoknak, akiknél tudja, hogy vannak versei. Gyűjtse össze, ha majd újra lesz alkalom (kiadási ajánlat), legyenek kéznél a versei, különben sohase lesz verseskötete.”[26] Brudi – abból a célból, hogy Mécs László műveit átmentse a jövő számára – több példányban tervezte gépelni a verseket: az első példány Mécs Lászlóé, a második a premontrei szerzetes Szabadka Medárdon keresztül a pannonhalmi FK-é, a harmadikat – majd – az MTAK-ra gondolta hagyni.[27] „Laci bácsi számára – és mindenki számára – a legmegtisztelőbb az, ha az MTA Könyvtárának Kézirattára őrzi kéziratait, nem is beszélve arról, hogy a legbiztonságosabb is. És ami ott van: az nemzeti kincs.”[28] Valószínűsíthető, hogy a FK-ban és a PIMK-ban őrzött, összesen 867 versgépirat(-másolat) jelentős része Bruditól[29] származik, s csak kisebb hányada Horváth Jordántól és egyéb személyektől.

Mécs László halála előtt 18 nappal, 1978. október 22-én írta alá hatályos, irodalmi hagyatékára vonatkozó végrendeletét.[30] Eszerint versei és életrajza kéziratait, levelezése, nyomtatásban megjelent és még meg nem jelent írásai szerzői, kiadási és fordítási jogait Magyarországon és külföldön, magyarul és bármelyik idegen nyelven a Pannonhalmi Bencés Főapátságra hagyományozza. „Egyetlen kérésem, hogy ha egyszer Rendem, a premontrei kanonokrend[31] Magyarországon újraéledne, juttassa a Pannonhalmi Főapátság a fent felsorolt hagyatékot és jogokat vissza Szent Norbert rendjéhez.”[32] Mécs László végakarata a Győrben 1980. július 29-én lefolytatott hagyatéki tárgyaláson[33] emelkedett jogerőre. Ezzel kapcsolatban az összes törvényes örökös írásban úgy nyilatkozott,[34] hogy elfogadják az örökhagyó végrendeletét, ergo, lemondanak a szerzetes költő szellemi hagyatékáról.

Zimándi Piusz Mécs-monográfiájához gyűjtött anyaga 1944–1945-ben eltűnt. Az 1960-as években újrakezdett kutatása elsősorban az 1920-as évek időszaki kiadványaira terjedt ki. Fényi Ottó szintén az 1960-as években, titokban kezdte el azt az alapos, következetes és mindenre kiterjedő rendtörténeti szellemi és tárgyi emlékmentést, amelynek gyümölcse levéltárunk törzsanyaga. S természetesen ebbe beletartozott a Mécs-relikviák felkutatása és összegyűjtése.

A rend jogaiba való visszaállítását, azaz a Gödöllői Premontrei Perjelség jogi személyként való elismerését – 1990. január 6-át – követően megállapodás[35] született Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Fényi Ottó kormányzó perjel között, a Mécs László-művek szerzői jogának a Gödöllői Premontrei Perjelségnek való átadásáról. Mindez a szellemi hagyaték kéziratainak gödöllői átvételét is jelentette. Pannonhalmán így napjainkban már „csak” Horváth Jordán Mécs-anyaga tanulmányozható.[36]

Az 1990-es évektől Fényi Ottó még intenzívebben folytathatta a Mécs-hagyaték további darabjainak felkutatását és megszerzését, így a 21. századra perjelsége birtokolta Magyarországon a leggazdagabb Mécs-anyagot, igaz, feldolgozatlanul.

A GPAL Mécs-versadatbázisa

A GPAL próbál megfelelni a nagy elődök, Zimándi Piusz és Fényi Ottó eredményei támasztotta kihívásoknak. 2010–2015 között átnéztük, kijegyzeteltük, lemásoltuk a Kárpát-medence jelenleg ismert legfontosabb lelőhelyei, a pannonhalmi FK, a PIMK, valamint az MTAK Mécs-anyagát, illetve kutattunk egyéb, kevesebb Mécs-relikviát magukénak tudható köz- és magángyűjteményekben, mint például az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárában,[37] a nagykaposi Magyar Közösségi Ház Mécs László Dokumentumportálján,[38] a kismarosi Ciszterci Nővérek Levéltárában őrzött Hetényi Varga Károly-hagyatékban, a Szociális Testvérek Történeti Irattárában és a Csornai Premontrei Apátság Levéltárában.

Új, eleddig ismeretlen Mécs-kéziratokat fedeztünk fel az ÁBTL-ban, BFL-ban, az esztergomi Prímási Levéltárban és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltárban letétként lévő Jászóvári Premontrei Kanonokrend iratai között. Felkutattunk Mécs-dokumentumokat őrző magánszemélyeket, akiktől – egyebek mellett – közel 90, ismeretlen és nem publikált Mécs-verskézirat, valamint Kardos Talbot Béla Mécs László-gyűjteménye[39] származik. Ezenkívül több tízezer periodika-, kötet- és weboldalt lapoztunk át.

Minden megtalált versnek rögzítettük a címét, első sorát, esetleges variánsát, a keltezés helyét, idejét, kéziratának lelőhelyét, raktári jelzetét, jellemzőit, megjelenését, idegen nyelvű fordítását (a cím és a fordító mellett a korábban felsorolt leírási szempontokat itt is feltüntettük), illetve bármelyik kategóriához fűzött megjegyzést. Példa ezekre:

Cím:

Fehéren és kéken

Első sor:
„Itt élek a hajdani magyar Felvidéken…” „Itt élek a hajdani magyar…”
Kel(e)t(k)ezés helye:

Ismeretlen

Kel(e)t(k)ezés ideje:

Ismeretlen

A kézirat lelőhelye, jelzete:

GPAL-PrG-Szem-Mécs

A kézirat jellemzői:

Autográf kézirat, autográf aláírással.[40]

Ajánlás: Gluck E. Mária asszonynak emlékül. Királyhelmec, 1936. május 8.

Megjelenés:

Napkelet (1934. 12. sz. 708–709.), Fehéren és kéken (Budapest, 1937), Összes versei (Budapest, 1941), Aranygyapjú (Budapest, 1987), Vadócba rózsát oltok (Pozsony, [1993]), Piros csizmán őszi harmat… (H. n., 2006), Fényt hagyni magunk után… Katolikus papköltők antológiája (Nagyvárad, 2007)

Idegen nyelvű fordításai:

Cím: Weiss und blau.[41] Első sor: „Hier lebe ich in einem Land, das ich noch Ungarn heiss…” Fordította: Maria E. Gluck. A kézirat lelőhelye és jellemzője: GPAL-PrG-Szem-Mécs, gépirat[42] (2 példány); A kézirat lelőhelye és jellemzője: FK-10a.H7 Másolatok az 1944 előtti évekből, gépirat; A kézirat lelőhelye és jellemzője: PIMK-V.4725/316/43., kézirat. Megjelenés: -.

Cím: Baltai ir mėlynai.[43] Első sor: „Baltai ir mėlynai nešioju…” Fordította (franciáról litvánra): Antanas Vaičiulaitis. A kézirat lelőhelye és jellemzője: -. Megjelenés: Židinys (Kaunas, 1937. 5–6. sz. 559–560.)
Cím: Vêtu de blanc et de bleu. Első sor: „Vêtu de blanc et de bleu…” Fordította: Ladislas Gáldi, Mathilde Pomès. A kézirat lelőhelye és jellemzője: GPAL-PrG-Szem-Mécs, gépirat; A kézirat lelőhelye és jellemzője: PIMK-V.4725/315/3., gépelt másolat. Megjelenés: Poèmes (Paris, 1944)
Cím: Vestito di bianco e di azzurro. Első sor: „Vivo nell’alta Ungheria d’altri tempi…” Fordította: Lina Linari. A kézirat lelőhelye és jellemzője: . Megjelenés: Confessione semplice incontro. 1920–1970 (Washington, [1972]), Poesie [H. d. n.]

 

A digitális Mécs-versadatbázis az eddig feltárt 2380 költeményről tartalmaz egy vagy több szempontú lekérdezési lehetőségű információkat. Néhány példa olyan versekre, amelyek…

 

Azonos címűek – de eltérő szövegűek (vagyis 1 cím, több vers)

 

Csend
„Május este. Szélcsend.

Békesség a földön…”

„A gyertya alszik.

Alszik a vadász-ház…”

„Fekszem páfrányos erdőn…”
Korunk hőse
„Ki tud még a homéri nagy kacajról…” „Ó mennyi most a pipogya…”
Önéletrajz
„Mikor én gyermek voltam, megvolt még Nagymagyarország…” „Szentistvánban születtem. Talán tegnap…”
Örökarcú magyar
„Huszadik század hangyaboly-magyarja…” „Nem…”
Téli elégia
„Lent a tiszta téli táj…” „Dicsőséget daloltak s égi békét…”

 

(Kisebb eltéréssel) azonos szövegűek – eltérő címűek (vagyis 1 vers, több cím)

A legutolsó magyar úr A vértanú püspök
„A kor nem kedvez már a hősnek…” „A kor nem kedvez a hősnek…”
Bakonyi látomás Bakonyi ballada

 

Bakonyi legenda

 

„Őszbe borult a Bakony…” „Őszbefordult a Bakony…”

 

Pannonhalmi ballagók Pannonhalmi levelezőlap
 

„Pannonhalma baloldali szárnya…”

 

„Pannonhalma jobboldali szárnya…”
Játsszunk királykát! Játsszunk lovacskát!
„Kirándulás. A víg gyereksereg…”
Karácsony 1921 Karácsony Karácsony a Kárpátok alján Magyar karácsony
„Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony…”

Az adatbázis 809 számítógépes oldal, terjedelme 499 369 n, vagyis közel 12,5 szerzői ív. Az adatbázishoz 430 tételes Mécs-bibliográfia kapcsolódik.

A Mécs-hagyaték összetétele

A hagyaték 99%-ban dokumentumokból áll, s elenyésző részben kiadványokból, folyóirat-kivágatokból, hangzó anyagokból, személyes tárgyakból, a szerzetes költőt ábrázoló képző- és fotóművészeti alkotásokból. A dokumentumok csoportján belül megkülönböztethetők a Mécs-, illetve a hozzá írt, valamint a róla szóló dokumentumok.

Ezek, egyben a hagyaték alapját, a verskéziratok képezik. A levél- és könyvtári kutatásaink eredményeként megismert, 1912–1973 között keletkezett Mécs-költemények száma 2380. De ez még korántsem a végleges érték, mert, ha kis túlzással bármelyik, a két világháború között megjelent magyarországi folyóiratot fellapozzuk, biztos, hogy találunk benne egy Mécs-verset.

Tíz évvel ezelőtt, Zimándi Piusz munkáját folytatva, még az Arcanum Adatbázis Kiadó periodikai és egyéb kiadványi digitalizációs programjának kiteljesedése előtt, kezdtük el átnézni szisztematikusan a folyóiratokat, lapokat, naptárakat, repertóriumokat, könyveket. Ez később a digitális tartalmak böngészésével bővült. E, napjainkban sem befejezett szellemi aranymosás nagy türelmet igényel, de a kitartás elnyeri jutalmát. Így azonosíthattuk Mécs László Mécstászky szerzői álnéven írt versét, a Sírfelirat 1222-ből címűt, a Prágai Magyar Hírlap 1922. december 3-ai számában.

A 2111 Szada[44] című folyóirattól, a kaunasi (litván) Židinysig[45] bezárólag, 2015-ig 263 periodikában közel 2000 Mécs-költeményt találtunk. Az eddig ismert 2380 Mécs-vers közel 30%-a kizárólag kiadványokból, kötetekből és/vagy periodikákból került elő. E 712 mű közül 371 periodikában és kötetben, 198 csak periodikában, 143 csak kötetben látott napvilágot. Ezenkívül 263 könyvben leltünk minimum egy Mécs-versre.

A Mécs-verskéziratok (1912–1973) száma az összes versek arányában, másolatok nélkül (Szerkesztette: Kara Anna)

A 2380 költemény 82,6%-áról (1967 db-ról) létezik minimum egy kézirat (lásd az ábrát). 368 költemény viszont csak egyetlen kéziratban maradt fenn. Az autográf kéziratok aránya 36,8% (723 db), a gépiratoké 63,2% (1244 db). Egy versnek további két-három vagy akár több másolata is lehet, úgy, hogy ezek más-más gyűjteményben találhatók, például Pannonhalmán és a PIMK-ban, ahol nem feltétlenül számítják másolatnak. A verskéziratok közel egyharmadával (603 db, 31%) a GPAL dicsekedhet. Az autográf verskéziratoknak több mint a fele (402 db, 56%), az egyetlen példányú, meg nem jelent verskéziratok legnagyobb arányban (252 db, 68,5%) is itt találhatók (lásd a Melléklet III. táblázatát). A legtöbb gépiratos verskéziratot a FK jegyzi (482 db, 38,7%). 26 Mécs-költeménynek csak a címét[46] ismerjük. A Mécs-versek 52%-a (1023 db) 1912-től 2015-ig napvilágot látott már valamilyen kiadványban, 48%-uk (944 db) nem (lásd a Melléklet II. táblázatát). Az idegen nyelvű fordítások száma 354. 23 országban[47] 14 nyelven olvashatnak Mécs-verset.

A költemények mellett Mécs Lászlónak 2015-ig 55 prózai művét kutattuk fel. Ezek közül kiemelkedik az eredetileg háromrészes önéletrajzi írása, amelyből csak az első és az utolsó készült el, s eleddig csak részletek jelentek meg belőle. Mécs írt még novellákat, kritikákat, tárcákat, s Hotel Ferli címmel belekezdett egy regénybe is.

Ezenkívül fennmaradtak tőle prédikáció-, vers- és beszédvázlatok, -jegyzetek is. A személyes vonatkozású iratok, a verskéziratok és levelek számához képest, szerényebb mértékben képviseltetik magukat; a személyes tárgyak darabja minimális.

Kiterjedt társadalmi kapcsolatainak lenyomatai, a levelek viszont nagy számban találhatók a hagyatékban, ahogy a Mécs-kötetek, illetve verseihez, fellépéseihez köthető és egyéb folyóirat-kivágatok, valamint fotók is.

A GPAL Mécs-hagyatéka

A GPAL mondhatja magáénak a legnagyobb Mécs-gyűjteményt, közel 3 ifm-rel. Feldolgozása jelenleg is tart. Mint már korábban említettük, Gödöllőn található a Mécs-verskéziratok legnagyobb része (603 db, 31%), s ugyanez igaz az autográf kéziratokra (402 db, 56%) és az egyetlen példányos, meg nem jelent versek kézirataira (252 db, 68,5%). A levéltárunkban levő Mécs-verskéziratok 54%-át nem adták ki. Állományunk rendelkezik a legtöbb megjelent (277 db) és meg nem jelent költeménnyel (326 db; lásd a Melléklet I–III. táblázatát).

Az 1912–1973 között keletkezett versek közül 110-et Mécs László 17 és 20 éves kora között szerzett. Kis füzetbe írta ezeket. Gyűjteményünkben e ritkaságon kívül megtalálható önéletrajza első részének gépelt másolata is.

Zimándi Piusz és Fényi Ottó szorgalma révén jelentős számú folyóirat-kivágat gyűlt össze. Ezek versek, prózai művek, meghívók, Mécs-rendezvény beszámolói, könyvajánlók, -kritikák.

Nagy dokumentációs értéket képviselnek Zimándi Piusz, valamint Fényi Ottó Mécs-kutatás közbeni feljegyzései, illetve Horváth Jordán gépiratos Mécs-dolgozatai.

A másolatok közül kiemelhetők a BFL-ban készítettek. Az itt felfedezett 22 kiadatlan Mécs-vers megmaradása az utókornak az ÁVH-sok idézőjeles gondosságának köszönhető. De a BFL-ban még számtalan, eredeti vagy másolat Mécs-vers lapulhat bizonyítékként más dossziékban. Mint például Fekete Gabriella és társai büntetőügyében, a 10-51651/55. sz. vizsgálati dosszié 9. kötetében, ahol 41 db, 53 gépelt oldalnyi szamizdatot („Összeszedett versek”[48]) a tartalomjegyzékben névtelen és „Címnélküli versesfüzet”-ként írtak le,[49] de nem azonosítottak Mécs-versekként.

A GPAL Mécs-anyaga tekintélyes nagyságú levélgyűjteményt mondhat magáénak. Megtalálhatók benne a Mécs László által írtak, a hozzá és a róla szólók is. Kuriózumként tartjuk számon a Mécs-rajongók leveleit. A fényképállomány időintervalluma a szerzetes költő kisgyermekkorától haláláig terjed.

Kardos Talbot Béla gyűjteménye a következő nagyobb egységekből áll: 1. költemények, 2. levelek, 3. bibliográfia és dokumentumgyűjtemény (1923–1973), 4. a Magyarok Misekönyve gépirata, 5. fényképalbum, 6. Farkas Gyula Mécs László,[50] valamint 7. Horváth Jordán Mécs László szocializmusa című műve.

A GPAL szinte minden, magyar és idegen nyelven megjelent önálló Mécs-verseskötettel rendelkezik.

A GPAL állományában levő személyes tárgyak közül kiemelkedik a szerzetes költő fogva tartása idejéből származó, 1953–1956 közötti, saját készítésű kenyérbél rózsafüzér és titkolt miséinek szertartásához használt bádogeszközök (lásd a képet).

Mécs László kenyérbél rózsafüzére (Forrás: GPAL, fotó: Kara Anna)

Összegzés

Mécs László szellemi hagyatéka nem egy helyre koncentrálódik a Kárpát-medencében. A legnagyobb állománya a GPAL-ban található. A MVA segítséget nyújt az esetlegesen előkerülő Mécs-mű(vek) azonosításában, a már ismertek irodalomtörténeti vizsgálatához. Mécs László alkotásainak, dokumentumainak, tárgyainak felkutatása jelenleg is tart, ezért előre köszönjük levéltárunk értesítését,[51] ha valaki tud olyan személyről vagy helyről, akinél/ahol valamilyen Mécs-relikvia lehet.

Melléklet

 

  1. táblázat. Az ismert verskéziratok (1912–1973)

száma összesen és lelőhelyenként, másolatok nélkül

(Összeállította: Kara Anna)

 

  Ö. v. sz.[52] GPAL[53] FK[54] PIMK[55] MTAK[56] OSZKK[57]
1912–1915 110 110 0 0 0 0
1918 1 1 0 0 0 0
1921/1922 1/1 0/1 0 1/0 0/0 0/0
1925/1926 1/5 0/2 1/1 0/1 0/1 0/0
1927/1928 25/20 8/6 8/6 8/8 0/0 1[58]/0
1929/1930 17/23 1/8 7/6 9/9 0/0 0/0
1931/1932 3/16 ¼ 0/1 2/2 0/0 0/9
1933/1934 32/30 2/2 0/1 3/2 0/0 27/25
1935/1936 7/4 1/1 0/0 2/2 0/0 4/1[59]
1937/1938 8/10 6/7 1/1 1/2 0/0 0/0
1939/1940 8/9 4/9 3/0 1/0 0/0 0/0
1941/1942 70/71 53/54 6/5 9/11 1/1 1/0
1943/1944 65/70 52/45 6/13 5/6 2/4 0/2[60]
1945/1946 90/74 17/10 30/28 1/29 2/5 40[61]/2[62]
1947/1948 79/98 18/18 26/35 25/38 8/4 2[63]/3[64]
1949/1950 95/56 28/12 32/21 30/22 3/0 2[65]/1[66]
1951/1952 101/73 8/8 41/26 40/33 5/0 7[67]/6[68]
1953/1954 20/3 2/0 12/2 1/1 0/0 5[69]/0
1955/1956 8/1 2/0 4/0 1/1 1/0 0/0
1957/1958 71/8 6/0 27/4 20/2 18/2 0/0
1959/1960 23/8 4/1 13/3 4/2 2/2 0/0
1961/1962 32/48 3/11 17/24 7/6 5/7 0/0
1963/1964 32/79 4/4 21/36 4/36 3/3 0/0
1965/1966 29/15 1/0 16/8 12/7 0/0 0/0
1967/1968 16/4 2/1 7/2 6/1 1/0 0/0
1969/1970 9/1 0/0 5/1 4/0 0/0 0/0
1971/1972 2/3 0/1 1/1 1/1 0/0 0/0
1973 1 1 0 0 0 0/0
D. n.[70] 281 63 47 83 8 80[71]
Összesen 1967 603 556 502 88 218[72]
Össz.[73] 3227 1192 1046 676 93 220

 

  1. táblázat. Az ismert verskéziratok csoportosítása

megjelenésük szerint (Összeállította: Kara Anna)

Megjelent = I, nem jelent meg = N

 

  Ö. v. sz.[74] GPAL[75] FK[76] PIMK[77] MTAK[78] OSZKK[79]
  I N I N I N I N I N I N
1912–1915 4 106 4 106 0 0 0 0 0 0 0 0
1918 1 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0
1921/1922 1/0 0/1 0/0 0/1 0/0 0/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1925/1926 0/2 1/3 0/1 0/1 0/0 1/1 0/0 0/1 0/1 0/0 0/0 0/0
1927/1928 8/8 17/12 4/3 4/3 2/2 6/4 1/3 7/5 0/0 0/0 1[80]/0 0/0
1929/1930 6/8 11/15 0/5 1/3 3/0 4/6 3/3 6/6 0/0 0/0 0/0 0/0
1931/1932 2/9 1/7 0/0 1/4 0/0 0/1 2/1 0/1 0/0 0/0 0/8 0/1
1933/1934 30/23 3/8 2/2 0/0 0/0 0/1 3/1 0/1 0/0 0/0 26/17 1/8
1935/1936 7/4 0/0 1/1 0/0 0/0 0/0 2/2 0/0 0/0 0/0 4/1[81] 0/0
1937/1938 6/10 2/0 6/7 0/0 0/1 1/0 0/2 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1939/1940 5/5 3/4 2/5 2/4 2/0 1/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1941/1942 32/42 37/29 24/29 29/25 5/5 1/0 2/7 7/4 1/1 0/0 1/0 0/0
1943/1944 39/39 26/31 27/25 25/20 6/6 0/7 4/4 1/2 2/3 0/1 0/1[82] 0/1[83]
1945/1946 29/34 61/40 9/8 8/2 11/11 19/17 0/10 1/19 2/5 0/0 7[84]/0 33[85]/

2[86]

1947/1948 56/46 23/52 14/9 4/9 18/15 8/20 16/19 9/19 7/3 1/1 1[87]/0 1[88]/

3[89]

1949/1950 43/20 52/36 12/2 16/10 14/8 18/13 14/9 16/13 3/0 0/0 0/1[90] 2[91]/0
1951/1952 62/31 39/42 7/3 1/5 24/10 17/16 25/16 15/17 5/0 0/0 1[92]/

2[93]

6[94]/

4[95]

1953/1954 4/0 16/3 1/0 1/0 2/0 10/2 1/0 0/1 0/0 0/0 0/0 5[96]/0
1955/1956 2/0 6/1 1/0 1/0 1/0 3/0 0/0 1/1 0/0 1/0 0/0 0/0
1957/1958 39/6 32/2 3/0 3/0 15/2 12/2 11/2 9/0 10/2 8/0 0/0 0/0
1959/1960 12/6 11/2 4/1 0/0 6/2 7/1 1/1 3/1 1/2 1/0 0/0 0/0
1961/1962 21/28 11/20 2/5 1/6 11/13 6/11 3/4 4/2 5/6 0/1 0/0 0/0
1963/1964 10/48 22/31 0/3 4/1 7/20 14/16 0/22 4/14 3/3 0/0 0/0 0/0
1965/1966 15/7 14/8 1/0 0/0 7/4 9/4 7/3 5/4 0/0 0/0 0/0 0/0
1967/1968 5/1 11/3 1/0 1/1 2/1 5/1 2/0 4/1 0/0 1/0 0/0 0/0
1969/1970 4/0 5/1 0/0 0/0 2/0 3/1 2/0 2/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1971/1972 2/3 0/0 0/1 0/0 1/1 0/0 1/1 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1973 1 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0
D. n.[97] 198 83 40 23 16 31 62 21 2 6 78[98] 2[99]
Összesen 1023 944 277 326 256 300 274 228 67 21 149[100] 69[101]

 

 

 

III. táblázat. Az ismert (1912–1973) verskéziratok

csoportosítása jellegük szerint (Összeállította: Kara Anna)

Autográf kézirat = AK, gépirat = G, egyetlen példányos kézirat = EK

 

  Ö. m. n. j. v.[102] GPAL[103] FK[104] PIMK[105] MTAK[106] OSZKK [107]
  AK G EK AK G EK AK G EK AK G EK AK G EK AK G EK
1912–1915 110 0 106 110 0 106 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
1918 1 0 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
1921/1922 0/1 1/0 0/1 0/1 0/0 0/1 0/0 0/0 0/0 0/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1925/1926 1/0 0/5 0/1 0/0 0/2 0/1 1/0 0/1 0/0 0/0 0/1 0/0 0/0 0/1 0/0 0/0 0/0 0/0
1927/1928 2/1 23/

19

5/4 0/0 8/6 4/3 0/0 8/6 0/0 1/1 7/7 1/1 0/0 0/0 0/ 1[108]/0 0/0 0/0
1929/1930 3/3 14/

20

1/2 1/2 0/6 0/2 0/0 7/6 0/0 2/1 7/8 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1931/1932 0/11 3/5 1/3 0/2 1/2 0/3 0/0 0/1 0/0 0/0 2/2 1/0 0/0 0/0 0/0 0/9 0/0 0/0
1933/1934 28/

27

5/4 3/6 0/1 2/1 0/0 0/0 0/1 0/0 0/0 3/2 0/0 0/0 0/0 0/0 27/

25

0/0 3/6
1935/1936 5/1 2/3 0/0 1/0 0/1 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 2/2 0/0 0/0 0/0 0/0 4/1[109] 0/0 0/0
1937/1938 6/5 2/5 0/0 5/5 1/2 0/0 0/0 1/1 0/0 1/0 0/2 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1939/1940 5/7 3/2 1/4 3/7 1/2 1/4 1/0 2/0 0/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1941/1942 47/

48

22/

23

23/

20

47/

47

6/7 23/

20

0/1 6/4 0/0 0/0 9/11 0/0 0/0 1/1 0/0 1/0 0/0 0/0
1943/1944 36/

32

29/

38

25/

14

36/

29

16/

16

25/

13

0/1 6/12 0/1 0/2 5/4 0/0 0/0 2/4 0/0 0/0 0/

2[110]

0/0
1945/1946 39/6 51/

68

23/3 3/3 14/7 3/1 3/1 27/

27

4/0 0/1 1/28 0/1 0/0 2/5 0/0 33[111]/

1[112]

7[113]/

1[114]

16[115]/

1[116]

1947/1948 13/7 66/

91

3/0 8/4 10/14 0/0 4/1 22/

34

1/0 0/1 25/

37

2/0 0/0 8/4 0/0 1[117]/

1[118]

1[119]/

2[120]

0/0
1949/1950 28/17 67/39 7/10 27/12 1/0 6/8 1/2 31/

19

1/1 0/2 30/

20

0/1 0/0 3/0 0/0 0/

1[121]

2[122]

/0

0/0
1951/1952 11/17 90/56 3/2 4/6 4/2 0/1 1/0 40/

26

2/0 0/5 40/

28

1/1 0/0 5/0 0/0 6[123]/

6[124]

1[125]

/0

0/0
1953/1954 6/1 14/2 3/3 1/0 1/0 0/0 0/0 12/2 3/2 0/1 1/0 0/1 0/0 0/0 0/0 5[126]/0 0/0 0/0
1955/1956 3/1 5/0 1/1 1/0 1/0 0/0 1/0 3/0 1/0 1/1 0/0 0/1 0/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1957/1958 29/4 42/4 0/2 5/0 1/0 0/0 5/2 22/2 0/2 19/2 1/0 0/0 0/0 18/2 0/0 0/0 0/0 0/0
1959/1960 10/4 13/4 3/2 2/1 2/0 0/0 5/1 8/2 3/1 3/2 1/0 0/1 0/0 2/2 0/0 0/0 0/0 0/0
1961/1962 16/11 16/37 6/12 0/6 3/5 0/5 9/0 8/24 4/6 7/5 0/1 2/1 0/0 5/7 0/0 0/0 0/0 0/0
1963/1964 5/9 27/70 7/2 0/0 4/4 1/1 1/0 20/

36

6/0 4/9 0/27 0/1 0/0 3/3 0/0 0/0 0/0 0/0
1965/1966 18/8 11/7 4/0 1/0 0/0 0/0 6/2 10/6 4/0 11/6 1/1 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1967/1968 4/1 12/3 2/0 0/0 2/1 1/0 0/1 7/1 1/0 3/0 3/1 0/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1969/1970 6/1 3/0 3/1 0/0 0/0 0/0 2/1 3/0 2/1 4/0 0/0 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1971/1972 1/1 1/2 0/0 0/0 0/1 0/0 1/0 0/1 0/0 0/1 1/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0 0/0
1973 0 1 1 0 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
D. n.[127] 66 214 42 20 43 18 20 27 20 20 63 5 1 7 0 6[128] 74[129] 1[130]
Összesen 723 1244 368 402 201 252 74 482 66 117 385 23 2 86 0 128[131] 90[132] 27[133]

 

 

 

 

 

 

 

 

Források

 

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (Budapest)

 

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. 10-452. sz. Vizsgálati dosszié. Mécs László és társa [Horváth János] I–II. (= ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD) II. 205–209. Mécs László: Válaszúton. H. d. n. Földes György ÁVH-s főhadnagy összefoglaló jelentése Mécs Lászlóról. Budapest, 1953. [máj.–jún.]

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 389. ÁVH HÁZKUTATÁSI JEGYZŐKÖNYV 1953. augusztus 24-én.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 391. ÁVH HÁZKUTATÁSI JEGYZŐKÖNYV, H. d. n.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 62–65. Mécs László: Ernő bácsi. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 2.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 62–65. Mécs László: Megy a hajó. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 2.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 62–65. Mécs László: Szent József menekül Egyiptomba. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 2.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 67–68. Mécs László: Stiglicem. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 3.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 67–68. Mécs László: Szamár a parkban. H. d. n. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. 1953. szept. 3.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 89. Mécs László kihallgatási jegyzőkönyve. Budapest, 1953. szept. 28.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD I. 38–39. JELENTÉS Mécs László házkutatási anyagának kiértékeléséről. Budapest, 1953. okt. 8.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 249–253. Mécs László: Gond. H. d. n. Mózes[134] jelentése Mécs László fogdai viselkedéséről. Budapest, 1953. okt. 29.

ÁBTL-3.1.9.-V-111727. VD II. 444–445. Mécs László: Oleander. H. d. n. Németh István[135] tanúkihallgatási jegyzőkönyve. Szombathely, 1953. nov. 13.

ÁBTL-3.1.5.-O-10274/1. 32. Corvin köziek. 1. Összefoglaló jelentés [a Dienes csoport ügyében]. Budapest, 1958. júl. 21.

ÁBTL-3.1.5.-O-16797/2. 223. Budapesti ellenforradalmárok. 2.

 

Budapest Főváros Levéltára

 

BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638. Fővárosi Bíróság Iratai, Titkos ügykezelés alól kivont perek iratai, Mécs [Mártoncsik] József László. (= BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638.) 221–410. Mécs László versei és a Magyarok Misekönyve.

BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638. 67–68. A BUDAPESTI MEGYEI BÍRÓSÁG Horváth Jordánt elmarasztaló ítélete. Budapest, 1953. dec. 19.

BFL-XXV.4.f.4.-1953-0638. 183. Az ELNÖKI TANÁCS 8. sz. kegyelmi határozata Horváth Jordán ügyében. Budapest, 1955. okt. 12.

BFL-XXV.4.f.7.-1956-6099.  Fővárosi Bíróság Iratai, Titkos ügykezelés alól kivont perek iratai, 337. d. Fekete Gabriella és társai. 10-51651/55. sz. vizsgálati dosszié. 9. kötet (= BFL-XXV.-4.f.7.-1956-6099.). 5267–5320. ÖSSZESZEDETT versek. H. d. n.

BFL-XXV.4.f.7.-1956-6099. 5218. TARTALOMJEGYZÉK a 10-51651/55. sz. 9. vizsgálati dossziéban lévő anyagokról.

 

Főapátsági Könyvtár, Pannonhalma. Horváth Jordán hagyatéka

 

FK-10a.H7. Horváth Jordán: Mécs László 18. Letartóztatás és börtön. 1953–1956.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Cyrenei Simon. Budapest, 1955.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Roráte a Balatonnál. Balatonalmádi, 1957. dec. 12.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: A baba balladája. Óbuda, 1957. dec. 23.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Karácsonyfaszüret. Budapest, 1958. jan. 11.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Farkaskutya. Óbuda, 1958. febr. 7.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Pesti hamupipőke. Ó., 1959. márc. 9.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Ephesusi Diána. Óbuda, 1959. márc. 11.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Egyedül. Óbuda, 1959. júl. 16.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Kibujdosók receptje. Hely nélkül (= h. n.), 1959. júl. 16.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Lekvár Laci nincsen többé! Ó., 1959. aug. 13.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Járszallaggal, vagy anélkül. Óbuda, 1960. ápr. 14.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Az öreg tekintetes. P., 1961. máj.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Látófa. Ó., 1961. nov.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Nagy hegyek közt kis regény. H. n. 1961. dec. 4.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Beszélgettem a téli fákkal. Ó., 1961. dec. 13.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: A vihar fiú aludni vágyik. P., 1963. szept. 14.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Némó kapitány. P. h., 1965. jan. 3.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: A mesebeli Mirkó herceg. P. h., 1965. jan. 18.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Mindenki mást mond uraim rólam. P. h., 1965. jan. 25.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Parancs az parancs. P., 1965. febr. 5.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László cím nélküli verse. P. h., 1965. jún. 8.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Egy lepke szállt a kalapomra. Pannonhalma, 1969. nov. 4.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Aquincum. 1960. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Egy optikai boltban. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Gulliver tovább utazék. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Jázón. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Karácsonyesti elmélkedés. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Krisztus ügyvédje. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Levél Rákóczihoz. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: „Megszántott-vetett az élet.” Írta Tibor. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Mézes imája. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Nagykaposi vadászok. P., aug. 18.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Óbudai vadgesztenyefa. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Riport egy álomról. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Somlyó-hegyi elégia. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Tavaszodik. H. d. n.

FK-10a.H7-I.-I/5. c. Mécs László: Tél. 1972. H. d. n.

 

 

 

Gödöllői Premontrei Apátság Levéltára

 

GPAL-PrG-Szem-Mécs Molnos (Müller) Lipót levele Mécs Lászlónak. Párizs, 1937. máj. 20.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Antanas Vaičiulaitis levele Mécs Lászlónak. Párizs, 1937. jún. 10.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Rózsabimbó. Budapest, 1939. júl.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Tartozni fűnek fának! Budapest, 1941. jan. 4.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Januárban születtem. Királyhelmec, 1941. jan. 27.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ó szegény tulipánok. H., 1941. ápr. 5.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Magyar pünkösd kell! H., 1941. máj. 7.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Titáni léptek útvesztőkben. H., 1941. jún. 12.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A két kezem: parasztököl. H., 1942. ápr. 29.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Magyar szimfónia. Budapest, 1942. nov. 19.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ő. H. n., 1942. nov.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Vándorúton. Pest, 1942. dec. 30.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ellibegett tündérien. H., 1943. ápr. 19.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Nem hiába csavarogtam! H. n., nov. 1.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A cella. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A Diktátor. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A Hold kettős élete. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Álomország balladája. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: A múzsák. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Az erdőszélen kivirult a somfa. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ballada a népről. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Ballag a hold csillagjával. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Boldog vagyok, mert boldoggá leszek. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Kinyújtott kezek balladája. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Külön ítélet. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Levél a pokolba. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Levél egy madárijesztőhöz. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Mikor. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Mint egy jólnevelt vadászkutya. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Nyári breviárium. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Örök mozdulat. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Pannónia nagy hete. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Puhány. H. d. n.

GPAL-PrG-Szem-Mécs Mécs László: Siess, ne fogjon köntösöd tüzet! H. d. n.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs Mécs László: VÉGRENDELETEM irodalmi hagyatékomra vonatkozóan. Pannonhalma, 1978. okt. 22. Fénymásolat.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs HAGYATÉKTÁRGYALÁSI JEGYZŐKÖNYV. Győr, 1980. júl. 29. Fénymásolat.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs Halmos János jogtanácsos levele Budapest Főváros XI. Kerületi Tanács VB Igazgatási Osztály Hagyatéki Csoportjának. Budapest, 1983. márc. 14.

GPAL-PrG-Végrendeletek-Mécs. 6/1992. MEGÁLLAPODÁS a Pannonhalmi Szent Benedek Rendi Főapátság és a Gödöllői Premontrei Perjelség között. Pannonhalma, 1991. december 16., Gödöllő, 1991. dec. 23.

 

 

 

Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára

 

Mécs László: A kút románca. Csorna, 1945. jún. 28.

Szétdúlt magyar fészkek. Csorna, 1945. aug. 21.

Fekete madarak. Csorna, 1945. okt. 4.

Bujdosik a tavasz. Csorna, 1945. okt. 6.

Pannónia grófnő kocsija. H. d. n.

 

Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattára (Budapest)

 

MTAK-Ms-10.585/43. Mécs László megbízólevele. Pannonhalma, 1968. máj. 6.

MTAK-Ms-10.585/2.  Mécs László: Életem regénye: Gyerekkor. H. d. n.

 

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (Budapest)

 

OSZKK-11.775/21. Mécs László: Nagy dolog a szerelem. H., 1932. szept. 16.

OSZKK-11.777/1. Mécs László: Mors bona nihil aliud! H., 1932. szept. 26.

OSZKK-11.777/2. Mécs László: Egy végrehajtó megbolondult. H., 1932. dec. 6.

OSZKK-11.777/3. Mécs László: Operett-korszak. H., 1932. dec. 16.

OSZKK-11.776/3. Mécs László: Virágos virgács: víg tavasz. H., 1932. dec. 23.

OSZKK-11.776/6. Mécs László: A szélmalom. H., 1933. febr. 20.

OSZKK-11.776/7. Mécs László: A kérdőjeles emberek. H., 1933. máj. 12.

OSZKK-11.775/25. Mécs László: Az én mosolyomból lesz a te kenyered! H., 1933. máj. 26.

OSZKK-11.775/1. Mécs László: A hold véres arca emberivé érett. H., 1933. aug. 22.

OSZKK-11.777/5. Mécs László: Üzenet Judásnak. H., 1933. szept. 14.

OSZKK-11.777/6. Mécs László: Őszi kikirics. H., 1933. szept. 29.

OSZKK-11.775/13. Mécs László: Királyhelmeci gyerekek. H., 1933. dec. 26.

OSZKK-11.775/28. Mécs László: A különös költő. Királyhelmec, 1934. jan. 3.(?)

OSZKK-11.775/29. Mécs László: Az öreg gróf. H., 1934. jan. 4.

OSZKK-11.775/42. Mécs László: Ballada a hajóról. H., 1934. jún. 15.

 

Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára (Budapest)

 

PIMK-V.4725/292. Mécs László verskéziratai tartalomjegyzékkel, kötetbe foglalva. Doba–Pannonhalma, 1921–1951.

PIMK-V.4725/18/3. Mécs László levele Kardos Talbot Bélának. Pannonhalma, 1967. márc. 31.

PIMK-V.4725/3/2. Mécs László levele Beresztóczy Miklósnak. Pannonhalma, 1967. okt. 29.

PIMK-V.4724/292. Mécs László: Aranygyapjú. Pannonhalma, 1969. ápr. 15.

PIMK-V.4724/292. Mécs László: Túlvilági röntgen. Doba–Pannonhalma, 1971 ősz.

PIMK-V.4725/197/121. Brudi Zsuzsa levele Mécs Lászlónak. Budapest, 1974. febr. 10.

PIMK-V.4142/509. Mécs László: Önvallomásom. H. d. n.

 

Slovenský národný archív (Pozsony)

 

SNA Premonštrátska prepozitúra Jasov (= PrJ) 184. d. 290. Mártoncsik [Mécs] László levele Takács Menyhértnek. Nagykapos, 1920. szept. 15.

SNA PrJ 210. d. 316., 317. Mécs László levele Gerinczy Pál apátnak. Jászóvár, 1944. okt. 18.

 

Felhasznált irodalom

 

Bárczi Zsófia 2005. Mécs László lírai beszédmódja. PhD-dolgozat. Budapest, ELTE Egyetemi Könyvtár, Kd 10 961.

Farkas Gyula [1929]. Mécs László. Kortársaink. Budapest, Studium.

Kara Anna 2014. „»Én, Mécs…« Önéletrajz – másodkézből”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf. 3. sz. 33–45. p.

Mécs László. „Sírfelirat 1222-ből”. Prágai Magyar Hírlap, 1922. dec. 3., 5. p.

⸺ „Húsvéti Levelezőlap”. Független Kisgazda (Győr), 1946. ápr. 26., 2.

⸺ „A mai Erdély”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 11., 4. p.

⸺ „Márciusi széljegyzet”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 11., 4. p.

⸺ „Napos délelőtt”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 11., 4. p.

⸺ „»Ünnepi« versül”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 18. 3. p.

⸺ „Néhány perc a régi házban”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. okt. 18. 7. p.

⸺ „Kötéltáncos költő”. Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, USA), 1970. dec. 20. 7. p.

Magyarok Misekönyve. [Washington:] [Agape,] [1972]; Budapest, Új Ember Kiadó, 1991.

⸺ „Üzen a rab” 1993. Confessio, 17. évf. 1. sz. 36–37. p.

⸺ „Fényt hagyni magunk után!” 2006. 2111 Szada, 10. sz. 3. p.

Nagy Lajos 1993. „Mécs László: Üzen a rab c. versének keletkezéstörténete”. Confessio, 17. évf. 1. sz. 36–37. p.

Rónay László 1997. Mécs László. Kortársaink. Budapest, Balassi Kiadó.

Sinkó Péter 1981. Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával.

Turbuly Éva 2015. „Mécs László ismeretlen versei a Csornai Prépostság Hiteleshelyi Levéltárában”. Vigilia, 80. évf. 2. sz. 114–118. p.

Vaičiulaitis, Antanas 1937. „Baltai ir mėlynai”. Židinys, 14. évf. 5–6. sz. 559–560. p.

⸺ „Lygiu žingsniu” 1937. Židinys, 14. évf. 5–6. sz. 560–561. p.

A hagyományos és a gazdasági diaszpóra magyarságképe

1. Bevezetés

Ma a világon nagyjából 15 millió olyan személy él, aki magát magyarnak tartja. Ebből nagyjából 9,8 millió fő él Magyarország jelenlegi határain belül, a többi pedig a diaszpórában, akiket határon túli magyaroknak, illetve emigránsoknak nevezünk.

Írásomban – miután átgondolom, s kibővítem a diaszpóra fogalmát, alkalmazva a magyar helyzetre – a különféle diaszpóracsoportok képviselőinek válaszát vizsgálom, s ez alapján szeretném kimutatni a magyar nyelvű közösségek elengedhetetlen szerepét a magyarság megtartásának feladatában. Teszem ezt azért is, mivel meggyőződésem, s ezt is szeretném írásomban bizonyítani, hogy a diaszpóra megmaradásának kérdése összefügg azzal, hogy küldünk-e megfelelő lelkipásztorokat a – ma már missziósnak tekinthető – magyarlakta vidékekre.

2. A diaszpórakutatásról

2.1. A diaszpóra fogalma

A diaszpóra kifejezésnek számos értelmezése van. Az eredeti görög kifejezés, a διασπορά szó a magok elvetését, illetve szétszóródását jelenti. A köznapi értelemben vett diaszpóra meghatározás arra vonatkozik, amikor egy-egy etnikum vagy vallás követője, illetve valamilyen közösség valamely kényszer hatására elhagyja a szülőföldjét, és a világ egy másik pontján, más népek közé kerülve folytatja tovább életét, többé-kevésbé megismerve az új kultúrát, s azt beépíti saját életébe, saját szokásai, életkörülményei közé. Természetesen az új környezet szokásai nagy hatással vannak rá, de identitását megőrizve az eredeti nemzetiség tagjának tartja magát. Lényegét érintve a diaszpóra egy adott országban jelen levő nagyobb létszámú, az ország eredeti népességétől eltérő népcsoport, amely tartósan az adott területen telepedett le.

A diaszpóra kialakulásának fő követelménye az emigráció. Az emigráció – az Idegen szavak szótára szerint: „Az állam területének (…) önként vagy kényszerűségből történő tartós, tömeges elhagyása” (Bakos 2003) – tehát egy olyan tevékenység, amikor egy országot lakosa elhagyja azzal a céllal, hogy egy idegen országban vagy területen telepedjen le, ott egzisztenciát alakítson ki. A másik ország vagy terület szempontjából ez a tevékenység az immigráció.[1]

Az emigráció jelenségén belül egy külön pont a kulturális, azon belül is a vallási migráció kérdése. A kulturális migrációt vizsgálva kijelenthetjük, hogy „a kulturális migráció nem más, mint hogy az egyes földrészekre, országokra vagy országrészekre jellemző szokások, az ember és az információ áramlása révén távoli területekre is eljutnak, integrálódnak.” (Hautzinger–Hegedűs–Klenner 2014, 16. p.) T. S. Eliot szerint a kultúra és a vallás között eltéphetetlen kötelék áll fenn: „minden egyes kultúra a vallással együtt jelent meg és bontakozott ki.” (Eliot 2003, 17. p.)

Vallási emigráción jelen írásomban azt értem, amikor egy-egy adott terület egyházi vezetése megtapasztalja, hogy híveinek egy része új lakóhelyet választott magának, s oda, az emberek lelkipásztori ellátása céljából vallási szolgáltatást nyújtó személyt enged vagy küld. A kiérkezett pap, társadalmi helyzeténél fogva a közösség vezetője lesz, ezáltal mind a vallás, mind pedig a közösség kulturális irányítójává válik. Az, hogy egy-egy terület imigrált közössége mennyire tud beilleszkedni, s eközben mennyire tudja megtartani saját identitását, jelentős mértékben függ az adott (esetünkben) pap vagy lelkipásztor személyiségétől, hozzáállásától.

Összegezve a diaszpóra fogalmát négy fontos tényezőnek kell megfelelni ahhoz, hogy egy közösség életképes diaszpóracsoport lehessen:

  1. Bár földrajzilag széttagolt közösségekről beszélünk, mégis fontos, hogy ezek nem külön élő egyének szórványa, hanem – bizonyos szinten összetartó – migrációs eredetű makroközösségek legyenek.
  2. Noha integrálódnak az őket körülvevő közösségekbe, de nem olvadnak be, identitásukat – legtöbb esetben kibővítve az új közösség identitásával – megtartják.
  3. Bizonyos szintű kapcsolatban vannak a hasonló, azonos származásúnak tekintett közösségekkel, valamint lehetőség szerint az óhazával.
  4. A közösségnek konszenzussal megválasztott vagy elfogadott vezetőjének kell lennie, aki összetartja a csoportot.

Megfigyelhető, hogy ma a világon sajnos egyre kevesebb magyar él. Számukat Magyarországon az évtizedek óta tartó népességfogyás, a határokon túl pedig – a természetes fogyáson túl – a beilleszkedés, az asszimiláció csökkenti.

2.2. A diaszpóra összetételének kérdései

A diaszpóra összetételét a szakirodalom[2] – általában – két fő csoportra tagolja. Az egyik a határváltoztatások miatt (gyakorlatilag a trianoni, illetve kisebb mértékben a 2. világháborút lezáró határváltoztatások) külföldre került és ott kisebbségi létben élő, de gyakorlatilag őshonos (autochton) kisebbségi közösségek, míg a második a migrációs eredetű (allochton), a Kárpát-medencén kívül élő magyar diaszpóraközösségek. Az autochton csoport nagyjából 3,2 millió főből áll, jellemzőjük, hogy a magyart – többnyire – még mindig első nyelvként használják, valamint a többször módosított, a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény alapján „második” állampolgárságnak a magyart is megszerezték.

A második része, amely nagyjából 2,7 millió főt tartalmaz, a migrációs eredetű (allochton), a Kárpát-medencén kívül élő magyarok diaszpóraközössége. Ez a csoport sokkal összetettebb, hiszen sokkal nagyobb területen is helyezkedik el, valamint a külföldön tartózkodás céljai szempontjából is eltérőek a szándékaik. Egyik jelentősebb csoportja a hosszabb ideje külföldön, elsődlegesen Európán kívül élő, az új országban állampolgárságot szerzett személyek csoportja. Legtöbbjüknél a hazatelepülés szándéka – noha Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom–budapesti segédpüspök véleménye szerint a magyarsághoz az is hozzátartozik, hogy legalább életük végén hazatérnek – nem szerepel.[3] Sok esetben a magyar nyelvet már mint második, ünnepnapi nyelvként használják.

Számukra – s őseik számára, hiszen nagyobb részük már második vagy harmadik generációs magyar – a templom, a lelkipásztorral való közösség nagyon sokat jelent. „…az Isten háza, egy-egy templom egy darabka Magyarországot jelent. Ahányszor templomba megy a magyar kivándorló és hallja a magyar köszöntést, a magyar éneket, a magyar prédikációt, valahogy úgy érzi magát, mintha látogatóba menne szülőhazájába… Az idegen világban alapított templomaikban az emigránsok magyarul imádkozhattak, magyarul beszélgethettek, magyarul végezhették vallási rítusaikat, és magyarul mondhatták el egymásnak örömeiket és bánataikat.” (Kende 1927, 264., 366. p.)

Véleményem szerint ez a kettős összetétel ma már nem tartható, mivel – különösen Magyarországnak az Európai Unióhoz történt csatlakozása következtében – megjelent egy harmadik diaszpóracsoport is, amely gazdasági diaszpórának nevezhető. E csoport tagjai az elsődlegesen gazdasági okokból (főleg) Nyugat-Európában letelepedett személyek, akik hosszabb-rövidebb időre választottak maguknak új hazát. Helyzetük jól összevethető a múlt század első évtizedeire jellemző, az Amerikai Egyesült Államok irányába lezajlott „gazdasági” emigráció jelentős része által gyakorolt „vándormadár” léttel, hiszen ők is egyik nap itt vannak, másik nap pedig ott, gyakorlatban nem alakítva ki önmaguknak valódi otthont. Ez a csoport azért is kifejezetten érdekes, mivel ma szinte nem akad olyan család Magyarországon, akinek ne volna olyan rokona, aki Nyugaton él. Viszont ez a csoport a kutatók számára a leginkább eldugott, csoportdinamikailag leginkább összetettebb közösség, akiket gyakorlatilag egy kizárólagos cél, az anyagi források biztosítása fog össze.

Mind a három csoport más-más módon reagál a magyarsággal kapcsolatos bizonyos kérdésekre, amely témával a későbbiekben bővebben foglalkozom.

  1. 1. kép. A diaszpórában élő magyarok becsült létszáma

Forrás: https://www.korosiprogram.hu/diaszpora (2020. július 1.)

3. A diaszpóracsoportok főbb mozgatórugói

Írásom korábbi részében megjegyeztem, hogy véleményem szerint a külhoni magyarság három nagy diaszpóracsoportba osztható fel, az őshonos, a migrációs eredetű, valamint az ún. gazdasági migrációs csoportra. E személyek között végeztem egy öt kérdésre korlátozódó (mini)felmérést. A felmérés válaszai nem tekinthetőek reprezentatívnak, mivel aránylag kis létszámú csoportot mértem fel, viszont válaszaik elgondolkodtatóak lehetnek, s további kérdéseket vethetnek fel. A felmérés 2019 tavaszán zajlott le a Facebookon, kiválasztott csoportokon belül, véletlenszerű személyes üzenetben történt felkérés által. Az őshonos csoportot az „Otelek Timis” nevű csoporton keresztül értem el, ez a Romániában található Ótelek nevű település csoportja. Ismeretségem a község lakóival Ótelek 2005-ben lezajlott árvizéhez köthető, amikor több héten át önkéntesként voltam kinn. A kiment 20 üzenetre 5 válasz érkezett. Rajtuk kívül egy fő nagyváradi és egy fő révkomáromi ismerősöm is válaszolt a kérdésekre. A diaszporális csoportot a St. Stephen Roman Catholic Magyar Church (Passaic, New Jersey, USA), valamint a Clevelandi Magyar Közösség oldal tagsága jelentette. Innen 15 fő válaszolt. A válaszok nagyobb száma annak köszönhető, hogy több mint egy évig segítettem a passaici magyar templom közösségét, így ismeretségem jelentősebb. A gazdasági diaszpórának nincsen külön csoportja, öt ismerősömet szólítottam meg, akik válaszoltak a kérdéseimre. Fontos megjegyezni, hogy ez a felmérés további létszámbővítésre szorul, jelen írásomban elsődlegesen alapgondolatokat, alapproblémákat vetek fel.

Az öt kérdéskör a nemzethez, az állampolgársághoz, a hazatérés szándékáról, a helyi magyar közösségekhez való hozzáállásról, illetve a magyar vallási közösség iránti igényről szóltak.

3.1. A magyar nemzethez való hozzáállás kérdése

Ebben a kérdésben azt vizsgáltam, hogy az adott személynek mennyire számít, mennyire lényeges az, hogy ő magyar származású. Magyar származásúnak tekintettem azokat a személyeket, akiknek legalább az egyik olyan ősük, akit ismertek, magyarnak vallotta magát.

Az őshonos magyarok körében ez természetes kategória volt, noha válaszukban általában kiegészítették a tartózkodási területükön regnáló állam megnevezésével (tehát romániai magyar, szlovákiai magyar, vagy a terület hagyományos megnevezésével erdélyi magyar, felvidéki magyar).

A migrációs eredetű magyarság esetén a nemzethez való hozzáállás elsősorban érzelmi kérdésnek bizonyult (onnan jöttek az őseim), de ez számukra (különösen a második vagy harmadik generációs magyarok válaszoltak ezzel kapcsolatosan) kulturális közösséget jelent, tehát elmegy egy magyar estre (még ha nem ért is mindent), tud néhány népdalt, esetleg a gyermekének megtanít néhány mondókát és/vagy verset. Külön érdekes volt az, hogy akadt egy olyan személy, akinek egyetlen őse sem volt magyar, maga sem beszéli a nyelvet, viszont mivel a magyar templomba jár, ezért ő magát a közösséghez tartozva magyarnak vallja. Másik oldalról viszont olyan személy is került vizsgálatom célcsoportjába, akire a fenti származási kritérium tökéletesen megfelelt, de ő elhárítja magától magyar származását, s kizárólag annak az országnak a nemzetiségét vallja sajátjának, ahol él.

A gazdasági migrációs csoport számára ez egy nagyon összetett kérdés, hiszen legtöbbjük a mai napig magyar állampolgár, viszont némi sértettség van az „óhaza” irányában, mert – mint ahogy egyikük megfogalmazta – nekik azért kellett innen elmenniük, mert anyagilag nem tudtak otthon megélni, s ezért kénytelenek idegenben élni s másodrendű polgárokként „tengetni” életüket.

3.2. A magyar állampolgárság kérdése

A trianoni, illetve a 2. világháborút lezáró békeszerződések következtében több millió magyar nemzetiségű személy veszítette el automatikusan magyar állampolgárságát, valamint kapta meg az akkor és ott regnáló államalakulat állampolgárságát (bár ez utóbbit nem automatikusan és nem mindegyikük). Az emigrált magyarok nagy részét pedig – különösen 1956 után – büntetőintézkedés gyanánt fosztották meg állampolgárságuktól, s kapták meg – bizonyos idő után – annak az országnak az állampolgárságát, amely befogadta őket. Éppen ezért az állampolgárság kérdése elsődlegesen szimbolikus jelentőségű az autochton és az allochton csoportok számára is, noha az előbbinek kézzelfogható előnnyel is járhat, mivel bizonyos, nem az Európai Unió tagállamából származó, magyar állampolgárságot is (vissza)szerzett polgárok ezzel az útlevéllel sokkal könnyebben tudnak érvényesülni az unió területén is.

A migrációs eredetű személyek magyar állampolgársága viszont szinte csak érzelmi kérdés, hiszen magyar állampolgárságukat, útlevelüket nem akarják használni, de ezzel is a nemzethez való tartozás tudata erősödik bennük. Sokan közülük (különösen a másod- és harmadgenerációs magyarok) soha nem jártak Magyarországon, és sokan nem is tervezik a látogatást, mivel azt – elsődlegesen anyagi okokból – nem engedhetik meg maguknak. Magyarországot könyvekből, valamint a médiából ismerik, de a többség fontosnak tartja, hogy az óhaza ügyeivel kapcsolatosan véleményt nyilvánítson, például a választási törvény adta lehetőséggel élve az ún. levélszavazás útján.[4] Külön érdekes, hogy – elsősorban az amerikai egészségügyi ellátás visszásságai miatt – a magyar tajkártya[5] komoly értéket jelent, mivel sok esetben még akkor is olcsóbban jön ki egy orvosi kezelés, ha haza kell utazni s itt szállást kell bérelni.

A gazdasági diaszpóra tagjai részére a magyar állampolgárság kérdése nem igazán releváns, hiszen – szinte – mindegyikük magyar állampolgár (az általam megkérdezettek között egy olyan személy volt, aki magyar nemzetiségű, az autochon csoport tagjaként költözött az EU egyik tagállamába, s ezért őt a gazdasági diaszpóra csoportba soroltam), viszont többségüknek távoli célja, hogy az adott ország állampolgárságát is megszerezzék, mivel így – véleményük szerint – sokkal jobban tudnak érvényesülni, valamint az esetleges juttatásokat (munkanélküli-segély, nyugdíj, egészségügyi ellátás) sokkal jobbnak gondolják, mint Magyarországon.

3.3. A hazatérés szándéka

A kérdés arról szólt, hogy az adott személynek mennyire van távlati céljaként a (jelenlegi) Magyarország területére való tartós, életvitelszerű letelepülés szándéka. Az őshonos magyarság körében ez a kérdés nem számított relevánsnak, mivel a többségük nem vagy csak különleges helyzetben tervezi az áttelepülést. Az 1980-as évek végén jól megfigyelhető, Erdélyből történő áttelepülési hullám már megszűnt, ma maximum tanulni, illetve munkát vállalni költöznek át.

A migrációs eredetű csoportban a hazatelepülés terve szinte elenyésző, mindössze egy személy mondta, hogy ha idős lesz, akkor tervei szerint áttelepül, mivel az ottani nyugdíjából itt sokkal jobb körülmények között tud majd megélni. Többen jegyezték meg, hogy ők gondoltak rá, de már késő, s nem tudják vállalni az átköltözéssel járó terheket és nehézségeket.

A gazdasági migrációs csoport tagjai belátható időn belül (viszont ez akár lehet elég nagy időszak is) tervezik a hazatérést. Mozgatórugóik között az esetleges gyermek iskoláztatása, a helyzet remélhető javulása mutatható ki.

3.4. A helyi magyar közösséghez való tartozás kérdése

Shvoy Lajos korábbi székesfehérvári püspök Amerikai levelek című kötetében így fogalmazott: „Amerikában a templom az egyetlen hely, hol a népek nagy tengerében anyanyelvén hall beszélni a magyar, ahol az ének, az imádság, a szentbeszéd, a festés, a kép, a zászló mind magyar. A templomok tulajdonképpen várai és őrhelyei a magyar szellemnek.” (Shvoy 1938, 207. p.) Még ha eltekintünk is a konkrét vallási tartalomtól, kijelenthető, hogy a magyar csoport, közösség, legyen az sportklub vagy cserkészcsapat vagy magyar iskola, egyfajta megtartóerővel bír, kicsit leegyszerűsítve, aki ezekbe a csoportokba jár, az meg tud maradni magyarnak, míg a többiek (legalábbis a tapasztalat alapján jelentős részük) igen rövid időn belül asszimilálódnak a többségi társadalomba.

Az őshonos csoport esetében a magyar közösséghez tartozás – általában – nem releváns kérdés, mivel a magyarság tömbökben él, s alapvető, hogy a kapcsolatot tartják, s a kommunikáció nyelve a magyar. Igaz, a hivatalos ügyek intézésében, illetve az ezekről történő beszélgetésekben már egyfajta keveréknyelv jelenik meg, mivel sok ügyre, valamint iratra nem ismerik a magyar nyelvű kifejezést. Több esetben megfigyelhető, hogy bár a kulturális eseményekre magyar nyelvűre járnak, de a gyermekeiket az adott ország hivatalos nyelvét használó iskolába íratják be, mivel úgy látják, hogy akkor jobban tud majd érvényesülni az életben, a magyar nyelv pedig kvázi ünnepi, családi nyelv marad.

A diaszpóraközösségben, a már fentebb írtak szerint a magyar közösség egyet jelent a magyarság meg-, illetve visszaszerzésével. Egyre inkább megfigyelhető, hogy sok fiatal jelentkezik a közösségeknél, olyanok is, akik a nyelvet nem vagy csak minimálisan ismerik, s céljuk őseik kultúrájának, valamint nyelvének megismerése, nem egy esetben megtanulása.

A gazdasági diaszpóra esetén a magyar közösségekkel való kapcsolattartás gyakorlatilag nem létezik. A megkérdezettek közül senki nem tartotta fontosnak, hogy ilyen közösségbe járjon. Az előfordul szórványos esetben, hogy az egymáshoz közel élő vagy dolgozó személyek időszakonként találkoznak, de ez nem nevezhető rendszeresnek vagy szervezettnek.

3.5. A magyar nyelvű vallási közösségekhez való tartozás kérdése

A vallási közösség annyiban is különbözik az általános közösségtől, hogy – az esetek többségében, különösen az általam vizsgált katolikus közösségeken belül – felülről szervezett, tehát egy adott egyházmegye vezetője (püspöke) ad joghatóságot egy-egy papnak az adott közösség irányítására.

Az őshonos közösségek esetén a magyar lelkipásztori ellátás (felekezettől függetlenül) jól megoldott, szinte minden közösséghez van rendelve – még ha csak oldallaposan is – lelkipásztor. Természetesen itt figyelembe kell venni az aktuális (egyház)politikai kérdéseket, mint például a magyar nyelvű csángók körüli vitákat. Viszont minden olyan közösségben, ahol van magyar lelkipásztor, teljesen természetes, hogy a hívek annak a szertartásán vesznek részt.

A diaszporális közösség ellátottsága az elmúlt évtizedekben drámaian romlott. Sajnos jól megfigyelhető, hogy a „bevethető” papok száma a minimálisra csökkent. A Külföldi Magyar Katolikus Lelkipásztori Szolgálat kimutatása szerint a kinn szolgáló lelkipásztorok által élért magyar hívek aránya például Észak-Amerikában a kinn élő magyarok mindössze kettő százaléka.[6] Pedig – különösen a hagyományos okok miatt, miszerint az emberi élet második szakaszában egyre inkább igény van a lelkipásztori támogatásra – igény volna arra, hogy legalább időszakosan érkezzen az adott közösségbe egy lelkipásztor, legyen az felszentelt pap, diakónus, vagy akár ezzel megbízott világi hívő.

Különösen érdekes, hogy az allochton csoportokban megjelenik a nyelvi ökumenizmus jelensége, ami azt jelenti, hogy az adott terület hívei akár másik felekezet templomába is eljárnak (akár rendszeresen, hétről hétre), hogy a magyar istentiszteleten részt tudjanak venni. Nem akarják elhagyni saját vallásukat, de a saját nyelven történő imát is fontosnak tartják, ezért vállalják ezt a lépést.

A gazdasági diaszpóra esetén jól megfigyelhető, hogy sem az adott személyek, sem pedig az esetlegesen kinn élő lelkipásztorok nem keresik egymást. Ennek elsődleges oka az lehet, hogy a kinn élő személyek célja nem a beilleszkedés, hanem az anyagi források megteremtése, aminek köszönhetően később haza tud települni, a lelkipásztorok részéről pedig olyan szintű a leterheltség, hogy egyszerűen sem idejük, sem energiájuk nincsen arra, hogy a – különösen egyes területeken nagy számban kiköltöző – híveket felkutassa. Meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is kifejezetten nagy lenne a feladata a világi lelkipásztori munkatársaknak.

4. Összefoglalás és kérdésfelvetés

A magyar katolikus missziók több mint 120 éve alakítják a külhoni magyarok magyarságképét, magyarsághoz való hozzáállását. A külhoni magyarságot, éljen a Partiumban vagy akár Chicagóban, összeköti a magyar szó. Viszont ez a magyar szó egyre inkább kihalóban van, s ennek nem csak az az oka, hogy a diaszpóra magyarsága sokak szerint egyre öregebb, s egyre kevesebben lélekszámú. Ez részben igaz. A diaszpóra magyarságában egyre több az idős ember, s nagyon sokan el is hunynak közülük. Viszont jól megfigyelhető, hogy nagy igény volna a sokadik generációs magyar fiatalok körében egy magyar közösségre, magyar helyre, ahol megismerhetik és gyakorolhatják nyelvüket, szokásaikat, s ezt a közösséget nem pótolja a felgyorsult informatikai világ sem.

Ma a világon – a Kárpát-medencén kívül – nagyjából 2,5 millió magyar él. Vallási összetételükről nincsen adat, de ha a magyarországi adatokból indulunk ki, akkor a magát vallásosnak tartók nagyjából kétharmada katolikus. Természetesen ennek az embertömegnek jelentős része nem vagy csak ritkán gyakorolja a vallását, mégis felmerül a kérdés, hogy mindazok, akik szeretnék a hitüket gyakorolni, s úgy szeretnék, hogy ezt magyar templomban tehessék meg, milyen lehetőségekkel szembesülnek. A külföldi magyar pasztoráció a végnapjait éli, a túléléséért küzd. Cserháti Ferenc püspök több évvel ezelőtt az alábbiakat nyilatkozta az Új Ember című hetilapban: „…egyre nehezebb papot találni a külföldi magyar szolgálatra, és a hazai püspöktestvérek közül sem mindenki tekinti feladatának ezt a munkát. Elismerem, hogy nagy a hazai paphiány is, mégsem mondhatunk le a külföldi magyarokról, hiszen ők is a nemzettesthez tartoznak.”[7] 2002-ben a világon – a környező magyarlakta területeket leszámítva – 294 magyar római és görögkatolikus pap szolgált, 2016-ban ez a szám 118 fő volt. Ha a Magyarországon szolgáló papok számát nézzük, 2005-ben 2575 fő volt, 2015-ben ez a szám 2110 lelkipásztort jelentett. Mind a két csoportban nemcsak az aktív papok szerepelnek, hanem a nyugalmazott lelkipásztorok is. Mind a két területen – a határon belül és a diaszpórában egyaránt – látható a visszaesés a papság számában, de míg ez külföldön több mint 50%-os, addig ez Magyarország határain belül 19%-os. S fontos különbség még, hogy – a kényszer miatt – a legtöbb egyházmegye elkezdte alkalmazni a számos főiskolán képzett katekétákat, lelkipásztori munkatársakat, így az onnan kikerülő hallgatóknak most már egyre nagyobb száma legalább rövid ideig szolgál a lelkipásztori ellátásban. Ez a diaszpórában jelenleg még ismeretlen fogalom. 2016-ban egyetlen fő, egy hollandiai magyar akolitus vett részt mint imavezető a szolgálatban. Ahhoz, hogy ez a szám változzon, akarat szükséges. Akarat, hogy legyenek olyanok, akik vállalják azt, hogy néhány évre egy közösség mellé szegődnek, s akarat, hogy ennek indulóköltségeit valaki vállalja.

A külföldön élő magyarság nemzethez tartozását leginkább a közösségek határozzák meg. Azok a közösségek, ahova tartozhatnak. Ehhez pedig – mint minden ilyen jellegű csoporthoz – vezető kell. Sajnos ma Magyarországon nincsen olyan képzés, amely a diaszpóra segítését szolgálná. Pedig igény magyar papra, magyar lelkipásztori munkatársra, magyar közösségvezetőre volna. Félő, hogy hiányukban néhány évtizeden belül már nem beszélhetünk a külhoni magyarok magyarságképéről, mert nem lesz, amiről beszéljünk.

Irodalom

Bakos Ferenc (szerk.) 2003. Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Eliot, T. S. 2003. A kultúra meghatározása. Ford. Lukácsi Huba. Budapest, Szent István Társulat.

Elmer István 2012. A magyar vándorok püspöke hazatért. Új Ember, https://ujember.hu/a-magyar-vandorok-puspoke-hazatert/ (2021. április 14.)

Hautzinger Zoltán–Hegedűs Judit–Klenner Zoltán 2014. A migráció elmélete. Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar.

Idegen szavak gyűjteménye. https://idegen-szavak.hu/immigr%C3%A1ci%C3%B3

Kende Géza 1927. Magyarok Amerikában. Az amerikai magyarság története 1583–1926. I–II. Cleveland, Szabadság.

Országgyűlési képviselők választása 2018 – levélszavazás. https://www.valasztas.hu/levelszavazas-jegyzokonyv (2020. szeptember 25.)

https://prezi.com/p/rrncjwsip3cv/kulfoldi-magyar-lelkipasztori-szolgalat (2021. április 14.)

Sík Endre: A migráció szociológiája 2. https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_15_Sik_Endre_Migracio_szociologiaja_2_Valogatta_es_szerk_Sik_Endre/ch07.html (2020. szeptember 25.)

Shvoy Lajos 1938. Amerikai levelek. Székesfehérvár, Vörösmarty Nyomda.

A kisebbségi lét jellegzetességeinek megjelenése a két világháború közötti Kárpátalján Tamás Mihály és Ivan Olbracht prózájában

Bevezetés

A ma Kárpátaljaként ismert régióban több etnikum, nyelv, kultúra, felekezet képviselői élnek egymás mellett. Ez leginkább a régió fordulatos történelmével magyarázható, hiszen csak a 20. században számos államalakulathoz tartozott a terület. Az első világháború után Kárpátalja Csehszlovákia kötelékébe került, amelynek vezetése arra törekedett, hogy nemzetállamot hozzon létre, ez a törekvés pedig nem minden esetben kedvezett az ország kisebbségeinek. (Csernicskó 2019, 117. p; Szakál 2017a, 35. p.) A mai Kárpátalja területén a ruszin nemzetiségűek voltak többségben, őket a kor népszámlálási adatai szerint létszámban a magyarok követték. (Molnár D. 2018) Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával azonban a kárpátaljai magyarság először élte meg azt, hogy az országban, amelyhez politikailag tartoznak, nem a többségi nemzet részei, s kisebbségbe kerültek. A helyi magyar irodalom művelői számára nagyobb törést jelentett ez a változás, mint mondjuk az erdélyi magyar irodalom esetében, hiszen utóbbi egy jóval önállóbb egységet alkotott évszázadokra visszamenően magyar kötelékben is. Szlovenszkó és Ruszinszkó azonban sokkal erősebben kötődött Budapesthez mind gazdasági, mind kulturális szempontból, hiszen sokkal közelebb estek a fővároshoz. (Szvatkó é.n.) A magyar könyvkiadás viszonylag hamar kiheverte a politikai megrázkódtatást, kis idő múlva különböző irodalmi folyóiratok is újraindultak. Korábbi hasonló témájú kutatásaimból (Mádi 2020) már bizonyítást nyert, hogy a regények lapjain életre kelnek azok a társadalmi folyamatok, amelyek között azok születtek, feltéve, hogy a szerző a saját korabeli közösségek életét ábrázolja a művében. Ebből kiindulva választottam elemzésre két olyan szerző prózáját, akik a csehszlovák Kárpátaljáról írtak. Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regénye részben az államfordulatot követő időszak Kárpátalja, részben Budapest társadalmi, politikai viszonyaiba enged bepillantást, míg Ivan Olbracht Átok völgye című novelláskötete a Kárpátalja hegyvidékén élő zsidó közösség társadalmát, a vallás jegyében megélt mindennapjait hivatott szemléltetni. Mivel azonban egy magyar és egy cseh szerző művei alapján vizsgálom a kárpátaljai nemzetiségek helyzetét, így két igen eltérő nézőpont összevetésére nyílik lehetőség.

Kárpátalja a csehszlovák korszakban

Csehszlovákia 1918. október 28-án jött létre egyesítve Csehországot, Morvaországot, Cseh-Sziléziát Szlovákiával, 1919 folyamán pedig kiegészült a mai Kárpátalja teljes területével. Az újonnan alakult állam célja az volt, hogy nemzetállamként működjön, a kisebbségek jogainak védelme nem játszott különösebb szerepet az alkotmány 1920-as elkészülésénél. (Csernicskó–Fedinec 2019) Az első világháborút lezáró békerendszert a győztesek által szabott feltételek alakították, a háborúból vesztesként kikerülő Magyarország követei ugyan tehettek megjegyzéseket, bemutathatták az elcsatolandó területek etnikai térképét, ám maguk is tisztában voltak azzal, hogy a már megszületett döntésre ezek nem lesznek semmilyen hatással, hiszen azok sokkal inkább stratégiai szempontból születtek, semmint etnikai szempontok figyelembevételével. 1919 folyamán pedig katonailag kialakított kész helyzet állt be az elcsatolt területeken.

Az északkelet-magyarországi régió a Magyarország kötelékében is az egyik legszegényebb terület volt, az itt lakók többnyire földművelésből tartották fenn magukat, és ezen a helyzeten a háború még tovább rontott. A csehszlovák vezetésnek többnyire másodkézből származó információk alapján volt alkalma megismerni a területet. Kárpátalja első alkormányzója, Peter Ehrendfeld szavaival élve Prága olyannyira elmaradottnak képzelte a vidéket, hogy szerintük medvék futkostak az utcákon. (Szakál 2017a, 17. p.) Ez részben valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a terület a történelem során soha nem tartozott Prágához, másrészt viszonylag távol esett a cseh központtól. A Csehszlovák állam Kárpátaljának a békeszerződés értelmében hivatalosan autonómiát biztosított, ez azonban a gyakorlatban csak 1938-ban valósult meg. (Szakál 2017a, 15. p.)

Az első csehszlovák népszámlálásra 1921-ben került sor, melyből kiderült, hogy a lakosság száma Kárpátalján 612 442 fő volt. Ez enyhe növekedésnek minősült az előző, 1910-es népszámlálás adataihoz képest, ám a terület magyar lakosságának számában csökkenés volt tapasztalható. Ez leginkább annak tudható be, hogy 1918 és 1924 között nagyszámú magyar kényszerült elvándorlásra. (Molnár D. 2018, 89. p.) Az elcsatolt területeken rekedt magyarságból sokan menekültek az anyaországba. Kárpátalját túlnyomórészt ruszinok lakták ebben az időben, ők az összlakosság 60,8%-át tették ki. A második legnépesebb náció a magyar volt, 18,1%-kal, akiket a zsidó lakosság követett 13,1%-kal, illetve kisebb arányban éltek még csehszlovák, német és egyéb nemzetiségű lakosok is Kárpátalján. (Molnár D. 2018, 91. p.) Láthatjuk tehát, hogy az általam vizsgált időszakban, a két vizsgált nemzetiség, a magyar és a zsidó kisebbség hasonló arányban képviseltette magát a területen.

1920-ban született az a nyelvtörvény, melynek értelmében Kárpátalján szabadon használható a legnépesebb csoport, a szláv kisebbség nyelve a közigazgatásban, a hivatalokban, a kultúrában és oktatásban is. (Csernicskó–Fedinec 2019) Ugyanezen nyelvtörvény rendelkezik a többi kisebbség nyelvéről, így a magyarról is. A törvény értelmében azoknak a kisebbségeknek a nyelvén biztosított volt a hivatalos ügyintézés, akik legalább 20%-ban képviseltették magukat a bírósági járásokban. Az ennél is nagyobb létszámú kisebbségek számára még kedvezőbb nyelvhasználati jogokat biztosított a csehszlovák állam – elméletben, ám a gyakorlat azt mutatta, hogy ettől függetlenül volt panasza a kisebbségi nyelvet beszélőknek a nyelvhasználati jogok kérdésében, közigazgatási reformok révén ugyanis lehetőség nyílt a járásbíróságok határainak módosítására, ami a 20%-os küszöbre is hatással volt. (Csernicskó 2013, 124. p.)

Kisebbséghelyzet külső és belső nézőpontból

Marék Antal (1935) szavaival élve Tamás Mihály a „kis regények nagy mestere”, kárpátaljai, beregszászi magyar író, aki 1897-ben született, így Kárpátalja csehszlovák kötelékben eltöltött időszakáról első kézből szerzett tapasztalatot. 1927-es regénye, a Szép Angéla háza hatalmas botrányt kavart, minek következtében a feltételezett főhősnő az öngyilkosságba menekült, az írót pedig több hónapos fogházbüntetéssel sújtották. (Féja 1933) Bár az író később amnesztiát kapott, a regény nem jelenhetett meg egy ideig, Tamás pedig Ruszinszkóból Szlovenszkóba kényszerült költözni. A közfelháborodás oka az volt, hogy az író igaz történetet dolgozott fel, melyben a neveken változtatott ugyan, ám ettől függetlenül felismerhető volt, hogy kik a történet valós szereplői. Ez már önmagában jelzi, hogy Tamás Mihály előszeretettel merített írásai témájául a környezetéből, a valós életből. Kortársa, Fábry Zoltán így nyilatkozott erről: „Az író joga és kötelessége, hogy a saját és mások életét úgy teremtse újra, hogy az teljes igazság legyen.” (Fábry 1968) Mivel a vizsgált regény főhősével, Bodák Ivánnal az író élete több ponton összecseng, azt feltételezem, hogy az általa ábrázolt környezet, hangulat szintén megfelel annak, amit fiatalkora során megélt. Így egyfajta belső nézőpontból tudósít a kárpátaljai magyarság kisebbségi létbe került állapotáról, hiszen ő maga is ennek a közösségnek volt a része.

Ivan Olbracht Tamás Mihályhoz hasonlóan a 20. század fordulóján élt és alkotott, ám ő a többségi nemzet tagjaként a cseh, azaz a külső nézőpontot képviseli, amikor műveiben a Kárpátalján élő nemzetiségeket ábrázolja. 1931 és 1936 között több alkalommal látogatott Kárpátaljára, többnyire Alsókalocsa (Kolocsava) és Ökörmező (1953-ig Volove, ma Mizshirja) településeken szállt meg, de tartózkodásai során általában bejárta a környező településeket és városokat is. Megfigyeléseit szociográfiai írásokban, tudósításokban jegyezte le, melyek előbb a Literární noviny című lap hasábjain jelentek meg, egy sorozat darabjaiként, később pedig összegyűjtve könyv formájában is több alkalommal átdolgozásra, majd kiadásra kerültek. (Száz 2018) Előszeretettel tudósít a régióban tapasztalt etnográfiai, kulturális és politikai viszonyokról, s teszi mindezt szépirodalmi köntösbe bújtatva. Több művében is visszaköszönnek témaként a Kárpátalja hegyvidékein lévő falvak közösségei, a Nyikola Suhaj, a betyár című műve ruszin, míg az Átok völgye című írása zsidó közegben játszódik. Elhamarkodott lenne azonban azt hinnünk, hogy az általa oly részletesen ábrázolt zsidóság életét csak kívülről ismerhette, hiszen édesanyja zsidó származású volt, de katolikus vallású szerelme kedvéért áttért a katolikus hitre. (Stašek 2009) Párhuzamba állítható ez az életrajzi elem az Átok völgye című kötet egyik történetével, amelyben a közösség kivet magából egy fiatal zsidó lányt, aki egy nem hívő zsidóhoz szeretne feleségül menni. Olbracht szándéka az volt, hogy tudósítson Kárpátalja kulturális és társadalmi viszonyairól, s tette mindezt, Száz Pál szavaival élve (2016) „műfaji hibridként” jellemezhető riportokban, sajátos, kevert írástechnikát alkalmazva.

Teljesen eltérő tehát a két írói attitűd, a többségi nemzethez tartozó író tudósít, a szerinte leginkább kiszolgáltatott népek helyzetét mutatja be elsősorban a cseh olvasók számára. Tamás Mihály irodalmi programjáról saját maga így vall a Tátra című folyóirat első számában: „Egyik célunk: tartóssá és közvetlenné tenni az író és olvasója kapcsolatát. A másik: megszervezett erőinkkel együtt munkálkodni mindenkivel, aki tiszta szándékkal indul a magyar irodalmi élet megteremtése felé Csehszlovákiában. Mi nem szlovenszkói irodalmat akarunk: ez a meghatározás provincializmust, enyhébb elbánást, egzotikumot, alacsonyabbrendűséget jelent. A mi ideálunk: dúsan termő magyar irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának és az együtt élő népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait – mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak. Ebben a jegyben indulunk.” (Balla 1988) Az egymástól élesen eltérő kétfajta írói szándék már önmagában hordozza azt, hogy teljesen eltérő nemzetek különböző társadalmi rétegei kerülnek bemutatásra a két író által.

Két part közt fut a víz…

Csanda Sándor irodalomtörténész Tamás Mihály életművéről írt cikkében (1966) „társadalmi-életrajzi jellegű” műként értékeli a regényt, amelynek első változata novellaként 1919 címen jelent meg az Új Auróra Irodalmi Almanach 1930. évre című antológiában, később Halálugrás címmel került közlésre 1934-ben a Magyar Írás hasábjain, majd regény formában 1936-ban a Franklin Társulat kiadásában már Két part közt fut a víz… címmel. A Szép Angéla háza című művét követő botrány emléke nem múlt el nyomtalanul, néhány szlovenszkói és kárpátaljai író, a háttérben Korláth Endrével, megpróbálta megakadályozni a Franklin Társulatnál a könyv megjelenését. (Balla 1988, 1085. p.) Korláth Endre keresztényszocialista szenátor volt, és feltehetően politikai okokból támadta Tamást, amihez korábban a Szép Angéla háza, később a Két part közt fut a víz ürügyet szolgáltatott. Az ellenszenv valódi oka feltehetően Tamás Mihály politikai hovatartozása lehetett, amit Szvatkó Pál (é.n. 23. p.) úgy jellemez, hogy a szlovenszkói magyar írók többsége valamilyen politikai alapon szerveződő csoportosuláshoz tartozik, Tamás Mihály azonban, néhány társával együtt, független maradt. Az ügy hatalmas sajtóvisszhangot kapott, de a kiadás megakadályozása végül nem sikerült az ellenlábasoknak.

A regény története az államfordulat idejébe kalauzolja az olvasót, a főszereplő, Bodák Iván életét kísérhetjük figyelemmel, aki mérnökhallgatóként ingázik lakóhelye (Beregszász) és tanulmányainak helyszíne (Budapest) között. A főhős az íróhoz hasonlóan építészmérnöki pályára készül, otthonában a helyi magyar értelmiség körébe tartozik, bár szlávos hangzású vezetékneve miatt a regénybeli ellensége olykor megkérdőjelezi magyarságát. Balla Gyula (1988, 1083. p.) utal rá, hogy Tamás Mihályt is érte hasonló támadás: „Forma szerint lehet az ilyen író magyar, de lényegében minden lehet, csak az nem…” – arra azonban nem derül fény, hogy pontosan kitől származik ez a támadás. A két helyszín közötti ingázással pedig lehetősége nyílik az írónak bemutatni mind a kisváros társadalmát, mind a korabeli budapesti viszonyokat. A regény szereplői először akkor szembesülnek a politikai fordulattal, amikor Budapestről Beregszászba tartanak vonaton.

„Ebéd után együtt mentek az állomásra, hogy a vonat indulása felől érdeklődjenek. A váróterem ajtajánál cseh katona állt őrt, és amikor otthonos nyugalommal akartak belépni, útjukat állta.

– Nem lehet!

Ez volt az első pillanata életüknek, amikor a nagy háború és a világpolitika konzekvenciája az ő szűkös kispolgári mindennapjukba betolakodott. Iván szemét ködös fájdalom lepte el, szólni akart valamit, nagyon gorombát, öklével az arcába szeretett volna sújtani a Šumava tájáról magyar rónára vetődött cseh fiúnak, de fátyolos szeme a katona csillogó bajonettjén akadt meg, az emberi jogok legörökebb forrásán.

Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régifajta hordárt láttak meg, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul.

– Rendben van az útlevelük?

Iván elbámult.

– Milyen útlevél?

– Hát útlevél.

– Hát Beregszászra útlevél kell?

A hordár jóízűen nevetett.

– Hát eddig hogy jöttek?

Klári naiv jó szándékkal adta meg a választ:

– Szekéren…

– Akkor szerencséjük volt, mert ide már csak az antantmisszió útlevelével lehet bejönni.

Akkor vette észre Iván, amire eddig nem is figyelt, hogy az állomás körül ritkás csoportokban idegen katonák álldogálnak.” (Tamás é.n., 19. p.)

A regénybeli Beregszász polgársága, értelmisége nem hisz az államfordulat tartósságában, meg vannak győződve arról, hogy ez az állapot csupán átmeneti. A regény lapjain ezeket a sorokat olvashatjuk:

„Másnap reggel, ahogy az utcára lépett, látott ugyan Iván a házakon imitt-amott idegen feliratokat, valahogy megértette, mert hasonlított az oroszhoz, de amit keresett, azt nem találta.

Az utcák olyanok voltak, mint máskor, a nagy történések csak pillanatokig tartó külső nyomokat hagynak a kisvárosi utcák életén. Ismerősöket látott, a hivatalnokok munkába indultak, kicsit kókadt fejjel, de azért reménykedve, hogy nem tart ez az egész sokáig.” (Tamás é.n., 30–31. p.)

Néhány oldallal később pedig így ábrázolja az író a kisváros lakóinak a helyzetét: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon. Mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” (Tamás én., 41. p.)

Az államfordulatot tehát nem kész tényként kezelték eleinte az emberek, bíztak ugyanis abban, hogy Magyarország előbb-utóbb visszafoglalja a területet. A regény egyik arisztokrata szereplője, Nyáry báró, aki már a regény nyitólapján is felbukkan a főhős útitársaként, így vélekedik a helyzetéről:

„A báró politikai előadásba kezdett. Nem volt rossz szándékú ember, csak éppen a saját osztálya élte ki magát benne. A Szent Korona egységét és a magyar fiatalság kötelességét emlegette. Közben pedig mellesleg megemlítette azt is, hogy a birtokát is, a kerületét is elfoglalták az új uralom katonái. Az eset nem olyan súlyos, az antant valószínűleg meggondolja a dolgot, mielőtt véglegesen dönt. Mindenesetre egy belső megmozdulás esetleg döntő befolyással lenne a párizsi urakra.” (Tamás é.n., 11–12. p.)

Az elbeszélő külső nézőpontból szemléli a regénybeli történéseket, de többnyire a főszereplő nézőpontjával azonosul, érezhető továbbá ebből a részletből is, hogy az arisztokrata szereplőt negatívan szemléli. Ebből is kitűnik a csehszlovákiai magyar közösségtől nem idegen, baloldali társadalomszemlélet. Ezt csak tovább erősíti a főhősnek a báróról megfogalmazott vélekedése: „Semmi nagyvonalúság, semmi erő. Amikor tettekre lenne szükség, akkor iktatnak, könyvelnek, lajstromoznak kényelmes hivatalok puha székében. Hol a vezér, hol a mindent kockáztató lendület? Amíg a lépcsőn leért, Iván leverten állapította meg, hogy nincsen, és az a munka, ahová társnak szegődött, kis termetű emberek ártatlan játéka csak, akik szeretik hazájukat, szeretnének tenni is azért valamit, de legfőképpen szeretik a saját kényes bőrüket. A nagy pillanatok hozzájuk illő nagy ember hiánya miatt lassan-lassan magtalan remények hosszú óráivá idültek.” (Tamás é.n., 65. p.)

A regény címe feltehetően egyrészt a főhős két helyszín, két attitűd közötti helyzetét hivatott szemléltetni, másrészt a kárpátaljai magyarság Magyarország és Csehszlovákia közé szakadt állapotát. Valamivel merészebb címválasztás volt a téma 1934-ben közölt változatáé, hiszen a Halálugrás egy sokkal negatívabb, veszélyesebb, végzetesebb mozgást sejtet, mint a két part között folyó víz képe. Utóbbi viszont jobban illeszkedik a regény megoldásához, hiszen azt sugallja, hogy a „két part” között feszülő ellentét ellenére, az élet, a víz „fut” tovább, benne van a véget nem érő folytonosság. A regény megoldása vagy lezárása is ezt sugallja, hiszen a zárófejezetben a főhős számára eltörpül a politikai események jelentősége, az ominózus kék boríték tartalmán Bodák csak nevetni szeretett volna, hiszen nem számít. A gyermeke világra jöttével teljesen új fényt kap számára az élet: „Itt bent pedig az ő élete folyt: az ott kint és ez itt bent együtt az élet egyetlen formája, most már biztosan tudta, hogy az egyetlen. És a folytatás, amely örök és mindenek fölött való.” (Tamás é.n., 205. p.)

Papp Adrien tanulmányában (2014) sorra vizsgálja a műben felbukkanó identitásalakító tényezőket, a határ fogalmát, a nyelvhez való viszonyulást, a bekövetkezett trauma feldolgozását, illetve a szülőföldhöz való viszonyulást. A főhős első útja során ugyan nincs tisztában azzal, hogy a határ átlépéséhez az államfordulat eredményeként útlevélre is szükség van, ezt követően azonban többször is szándékosan útlevél nélkül közlekedik Beregszász és Budapest között dacból, saját és az őt segítő emberek testi epéségét is kockáztatva szökik, ezzel is jelezve, hogy nem hajlandó az új állam hatalmát elismerni. Papp Adrien azt is megállapítja (2014), hogy a regényben a nyelvet illetően egy ellentétes viszonyulás figyelhető meg, hiszen a főhős látszólag nem zárkózik el a cseh nyelv használatától, ám a szerző minden, a magyartól eltérő nyelvű megnyilatkozást magyar nyelven tár az olvasó elé, és ez utóbbi a más nyelvet elutasító, attól idegenkedő attitűdről árulkodik. Szerintem inkább annak tudható be ez a tény, hogy Tamás Mihály a művét nem csupán a kárpátaljai vagy szlovenszkói olvasóközönségnek szánta, akik feltehetően ismerték volna a cseh nyelvet is, hiszen már a Tátra című folyóiratban megfogalmazott programjából is kitűnik, hogy Szlovenszkó irodalmát a teljes magyar irodalom szerves részének tekinti. Úgy vélem tehát, hogy inkább a célközönség, a magyar olvasók számára könnyítette így a mű olvasását, semmint a más nyelvekkel szembeni ellenérzését fejezte volna ki. Annál is inkább, mivel a korabeli demográfiai adatokból is kitűnik (Molnár D. 2018), hogy Kárpátalja már a 19–20. század fordulóján is egy többnemzetiségű, így értelemszerűen többnyelvű régió volt, természetes volt tehát, hogy az itt lakók jelentős része nem magyar anyanyelvű.

A bekövetkezett trauma feldolgozása a regénybeli közösségnek hosszú időbe telt, hiszen egyrészt kevéssé tűnt hihetőnek, hogy az állandónak képzelt környezet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozhat, másrészt az anyaországból folyamatosan érkező irredenta buzdítások hamis reménnyel kecsegtették a tanácstalan értelmiséget. „Minden munkát és minden nyugalmat megemésztő bizonytalanságban éltek az emberek, és ezt a bizonytalanságot kívülről a felelőtlenül, de pontos dátummal megadott felszabadító ígérgetések, belülről az új hatalom tétova kapkodása és gyakori beijedése elképzelhetetlen mértékig élesztették.” (Tamás é.n., 180. p.)

A szülőföldhöz való viszonyulást leginkább a főhős nézőpontja képviseli, hiszen ő az, aki a két világ között ingázik. Diplomaszerzése után apósa és anyósa arról győzködi Ivánt, hogy költözzön feleségével Budapestre a biztosabb megélhetés reményében. Erre a főhős reakciója egyértelmű elutasítás: „Nem! Nekem otthon a helyem, én hazamegyek…” (Tamás é.n., 173. p.) Anyósa lemondó véleményére, miszerint: „Hiszen az már nem is hazánk nekünk.” (Tamás é.n., 173. p.) Iván a következőképpen reagál: „A föld a haza és nem a király, haza a hegyek és az erdők, de nem a kupec, aki a bort megveszi, és nem a gatter, amely a fák törzsét deszkává aprítja… haza a virágos almafa és az ácsorgó emberek a templom kerítésén… én nem maradhatok… nekem haza kell mennem…” (Tamás é.n., 173–174. p.) Ez a hozzáállás ugyan csak részben tükrözi a kisebbségben élő magyarok viszonyulását a szülőföldhöz, hiszen az államfordulatot követően 18 600 magyar nemzetiségű lakos hagyta el Kárpátalját. (Molnár D. 2018, 136. p.)

Átok völgye

Tamás Mihály a két világháború közötti Kárpátalján, majd Felvidéken élő magyar íróként hiteles képet fest kora társadalmi és politikai viszonyairól, hiszen a saját tapasztalatai, élményei szolgáltatták művészete alapját. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mennyire lehet hiteles a kárpátaljai kisebbségek ábrázolása egy cseh író tollából. Ivan Olbracht első ruszin témájú írása 1909-ben jelent meg, de uralkodó témává a kárpátaljai kisebbség csak az első, 1931-es Kárpátalján tett látogatása után válik. (Horváth 2013a) Olbracht minden kárpátaljai írásából kitűnik, hogy erős rokonszenvet táplál a mélyszegénységben élő helyi ruszin és zsidó lakosság iránt, olyannyira, hogy kritikai észrevételeket fogalmaz meg a magyar és a cseh kormányzással szemben is. (Horváth 2013b) Ami írásművészetét illeti, az Ivan Olbracht műveit magyarra lefordító Zádor András talán kissé elfogultan így nyilatkozik: „Olbracht […] művészi teljesítményeiben: a legkisebb részletekig pontosan megfigyelt valóság és a képzelet szülte tünemények, mai kifejezéssel: a fiction és a non fiction tökéletes szintetizálásának képessége, amely e műveket a költészet szférájába emeli.” (Zádor 1987, 50. p.) A kritika egyértelműen két műben látja Olbracht prózai teljesítményének csúcsát, az 1933-ban megjelent Nyikola Suhaj, a betyár, illetve az 1937-ben publikált Átok völgye című írásaiban. Spiró György remekműnek tekinti mindkettőt, Olbrachtról írt portréját a következő mondattal zárja: „Őszintén szólva ezt a két művet egész földrészek modern irodalmáért nem adnám oda.” (Spiró 1983, 69. p.)

Az Átok völgye eredeti cseh címe Golet v údolí, igazából csak félig cseh cím, a golet szó ugyanis a jiddis „galut” kifejezésből származik, amelynek pontosabb jelentése a „fogság” vagy „számkivetettség”, a zsidók száműzetésének a helyére vonatkozik. (Passia 2016) Tükörfordításban valahogy úgy hangzana a cím, hogy Számkivetettség a völgyben, amelynél a tényleges magyar cím kétségkívül jobban hangzik, de az eredeti cím talán könnyebben értelmezhető a szövegekkel összefüggésben. A kötet három novellaszerű írást foglal magába, két rövidebb terjedelműt s egy hosszabbat, amelyek eseményei nincsenek összefüggésben, a közös helyszín, egyes visszatérő szereplők azok, amelyek összefogják ezt a három írást, melyek egyértelműen a vallás tematikája köré összpontosulnak. Az elbeszélői nézőpont itt is külső, Spiró (1983, 67. p.) Mikszáth és Tömörkény hangjához hasonlítja, ami az első két novella anekdotikus történetmesélésében fedezhető fel leginkább. A történetek egy olyan zsidó közösséget mutatnak be, amely békésen él együtt a falu ruszinságával, kilátástalan nyomorban, amelyben csak a vallás és az ahhoz való ragaszkodás nyújt némi vigaszt. A zsidó tematika miatt támadták a művet, hol antiszemitának, hol cionistának bélyegezve. (Spiró 1983, 68. p.) 1939-ben pedig, egyéb művek mellett, betiltották a terjesztését és postai szállítását.

A csehszlovák államfordulat csak háttér az egyik történetben, vagy még annyi sem, hiszen a politikai vagy akár társadalmi változásoknak ez az elzárt, archaikus közösség látszólag ellenáll. Erről a Sáfár Hanna szomorú szeméről című írásban a következőt olvashatjuk: „Senki se tudja, mik Isten szándékai Izraellel. Ki uralkodjék rajta? Először a magyarok voltak itt. Azután az oroszok. Azután a németek. Azután a románok. És most a csehek foglalják el az országot. Polanában egyébként ezeket a változásokat csak a csendőrök és fináncok sapkájáról lehetett észrevenni.” (Olbracht 1973, 139. p.) Ebből a részletből arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy ez a mélyen vallásos kárpátaljai zsidó közösség a hatalomváltásokat úgy élte meg, mintha ezek Isten akaratából történnének, de a közösség életét alapvetően nem befolyásolnák különösebb mértékben. A novella végére azonban egyértelművé válik, hogy Polana sem képes megőrizni ezt az idilli „történelmen kívüli” állapotát, Sáfár Hanna minden igyekezetük ellenére elhagyja a közösséget.

Az, hogy a polanai zsidók inkább a magyar nemzethez éreztek kötődést, több helyen is kitűnik, viszont nem hangsúlyos. Az egyik ilyen az Egán Edéhez fűződő anekdota, amelyben a zsidó szereplő, Sáfár Ábrám lányai derekukon a magyar trikolórt viselik, Egánt pedig három kis pohárban piros, fehér és zöld színű likőrrel kínálják. A hatalomváltáshoz fűződő legnagyobb kérdése a mélyszegénységben tengődő közösségnek csupán az, hogy a politikai változásoknak milyen gazdasági hozadékai lesznek rájuk nézve. A regény alábbi részlete is erről árulkodik: „A családi vagyon egyre fogyott, akárki is uralkodott. A csehek kiadtak egy rendeletet, amely szerint kereskedelmi forgalomban nem szabad magyar pénzt használni, mert fizetési eszközül kizárólag a cseh pénz szolgál. De hajlandók voltak beváltani a magyar pénzt: 100:100 arányban; száz magyar koronáért száz csehszlovák koronát adtak. Szörnyű helyzet volt ez; kétségbeejtő bizonytalanság.” (Olbracht 1973, 139. p.) A bizonytalanság abból származott, hogy a Tamás Mihály által ábrázolt kisvárosi környezethez hasonlóan itt is terjedtek irredenta eszmék, a helyiek nem tudták eldönteni, hogy a bekövetkezett állapot mennyire maradandó.

Multietnikus közeg – többnyelvűségi vonások

Az, hogy a vizsgált művek történései többnyelvű világba lettek helyezve, Tamás Mihálynál hangsúlyosabb. Regényében több alkalommal történik utalás arra, hogy a főszereplőt a regény nyelvétől eltérő nyelvi impulzus éri. Utazása során egy alkalommal például egy cseh katona is megszólal, ám ez a regényben többnyire magyar nyelven zajlik. Az alábbi jelenetben például ezt olvassuk: „A váróterem ajtajánál cseh katona állt őrt, és amikor otthonos nyugalommal akartak belépni, útjukat állta. – Nem lehet!” (Tamás é.n., 19. p.) Feltételezhetjük, hogy a valóságban egy ehhez hasonló jelenet csehül vagy esetleg németül zajlott volna, ám az író úgy döntött, ezt nem érzékelteti az olvasóval. Hasonló jelenetnek lehet az olvasó tanúja a regény végén, amikor újra megjelennek az utcák falain a sorozást hirdető plakátok. Erre a mozgósításra feltehetően IV. Károly puccskísérletének a következtében került sor. Egy korábbi, sikertelen próbálkozást követően Károly katonai erővel szerette volna végrehajtani a trónfoglalást, a később kudarcba fulladt kísérlet elején, 1921. október 20-án repülőjével érkezett Dénesfára. (Ormos 1998, 97. p.) A regény félreérthetetlenül erre az eseményre utal az alábbi mondatával: „Nem, ez a király már nem lóra ült, mint hajdani ősei, hanem aeroplán szárnyán vitte a magában erjedő végzetet a napfényes ősz ökörnyállal átszőtt nyugodalmas levegőjében.” (Tamás é.n., 199. p.). A főszereplőt, Ivánt is újra besorozzák, és az őrmestere így szól hozzá: „Nézze csak, ott az a harminc ember, vigye át őket a másik kaszárnyába. – Azután hozzátette magyarázatképpen. – Utóvégre tiszt volt, ennyit magára bízhatok…” (Tamás é.n., 200. p.) A hivatali nyelvhasználatot 1919-ben kettősség jellemezte, a polgári közigazgatás és Beregszász vezetése között még magyar nyelvű volt a kommunikáció, a katonai parancsnoksággal való kapcsolattartás pedig német nyelven folyt. (Szakál 2017b, 66–67. p.) Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében használt közös nyelv egyébként a német volt, bár törvény szerint a katonai vezetőknek meg kellett tanulniuk minden olyan kisebbségi nyelvet, amelyet legalább az újoncok 1/5-e beszélt. (Stergar 2019) Így a magyar katonák, akik szolgáltak a Monarchia hadseregében, egyértelműen a német vezényszavakhoz voltak szokva, és ez Tamás Mihály regényében is megjelenik. A fentebb idézett jelenet folytatásaként a főszereplő így fordul katonatársaihoz:

„– Fiúk, aztán milyen nyelven értitek a kommandót?

Az egyik hosszú, erős legény kiállt a sorból.

– Hát mi csak leginkább a német kommandót értjük, hadnagy úr.” (Tamás é.n., 200. p.)

A főszereplő azonban mindezek ellenére magyar nyelven kezd el vezényelni, amire az őrmester az alábbi módon reagál:

„– Így is jó… csak menjetek… az a fontos, hogy menjetek…” (Tamás é.n., 201. p.)

Kevéssé valószínű tehát, hogy a csehszlovák tiszt magyar nyelven fordult volna a jelenet elején a katonához. Előfordul azonban olyan helyzet is, amikor a szerző idegen szavakat helyez a magyar szövegbe. Erre példa az alábbi jelenet:

„Az egyik csendőr a tenyerét nyujtotta feléje.

– Legitimáce…

Iván előrehajolt, mint aki nem tudja, mit akarnak tőle.

– Legitimáce.

Iván németül felelt.

– Legitimation?

A csendőr már tudta, hogy aki ilyen nehezen ért, annak nincsen igazolványa. Németre fordította ő is a beszédet, a táskához lépett és intett Ivánnak.

– Kommen Sie…” (Tamás é.n., 50. p.)

A mindennapi, illetve hivatali nyelvhasználat mellett egy közösség nyelvi tájképében is tetten érhető a többnyelvűség, és nincs ez másképp a vizsgált regény esetében sem. Több utalás is történik a szövegben arra, hogy az államfordulat következtében megváltozott a Beregszász utcáin látható feliratok nyelve. Ilyen a már korábban idézett jelenet, melyben a főszereplő az utcán sétálva idegen feliratokat lát, illetve az alábbi leírás is: „Bent a városban a megcsendesült utcák képe fogadta őket. Lassanként eltűntek már a boltajtók fölül az egynyelvű táblák, és a cégfestők nehezen győzték a sok munkát.” (Tamás é.n., 128. p.) A többnyelvű környezet megjelenésének e formái teljesen természetesek voltak egy városi közegben, ám az is magától értetődő, hogy az Olbracht által közvetített hegyvidéki közegben nem feltétlenül jelennek meg ugyanezek a jelenségek.

Ivan Olbracht egy kis falu közössége életének egyes epizódjait mutatja be, és bár nála is kiderül, hogy együtt élnek itt ruszinok a zsidókkal, de a színes nyelvi közeg a szövegben nem jelenik meg. Az Átok völgye három novellája közül az első az, amelyben két, feltehetően cseh turista bukkan fel Polanán, akiket az egyik helyi, Ziszovics Bajnis kalauzol napokon át a vidéken. A hármójuk beszélgetése valószínűleg cseh nyelven folyt, csak helyenként jelennek meg a szövegben jiddis kifejezések, melyeket a szerző minden alkalommal lábjegyzetben magyaráz. Erre példa a novellából az alábbi részlet: „S így azalatt, míg a gömbölyded asszonyka turistakabátja zsebéből a melle fölött – ez az asszonyka igazán csinos! – kiveszi aranyszélű kis noteszét, és mindent beleír, Ziszovics Bajnis mindenféle nevet gondol ki: Cickesz és Tóchesz, Sameszova, Mikve, Ganef, Kóvetni, Tóla, Nagy Minhórec, Kis Minhórec, Nagy Kélev, és ha kell, akár három hétig is folytatja.” (Olbracht 1973, 40–41. p.) A többi történetben is felbukkannak időről időre jiddis kifejezések, ezzel éreztetve a helyi zsidó közösség nyelvhasználatát. Kiderül azonban a könyvből az is, hogy a helyi zsidók beszéltek magyarul, hiszen a Sáfár Hanna szomorú szeméről című történet egyik epizódjaként az egyik helyi zsidó, Sáfár Ábrám Egán Edével beszélget, feltehetően magyar nyelven, hiszen a lányai is a magyar trikolórt viselik az említett epizódban, illetve Egánt három pohárkából piros, fehér és zöld színű likőrrel kínálják. Utóbbiak alapján jutottam arra a következtetésre, hogy a beszélgetés is magyar nyelven folyhatott, ám Egán a korszak értelmiségijeként feltehetően kiválóan beszélt németül s csehül is. Olbracht tehát törekszik arra, hogy a hegyi közösség nyelvhasználatát, legalábbis a zsidó közösségét, a lehető leginkább érzékeltesse az olvasóval. A jiddis használata a novella történetének csúcspontján a közösségen kívül álló szereplő, Ivo kirekesztésére szolgál. „A béder jiddis nyelven beszélt, és olyan gyorsan ejtette ki a szavakat, hogy Ivo semmit sem értett a beszédéből. Az a tudat, hogy ő, az üzletember, akit nehezen lehetne eladni Európa bármelyik országában is, most a saját hazájában nem érti meg az emberek beszédét, elkedvetlenítette és ingerelte.” (Olbracht 1973, 292. p.) A nyelvválasztásnak, illetve a kódváltásnak ez a módja általánosan ismert és alkalmazott kommunikációs stratégia többnyelvű közösségekben, s célja az egynyelvű, kívülálló személy kizárása a társalgásból, az interakcióból, illetve annak jelzése, hogy a kirekesztett nem része a csoportnak. (lásd pl. Beregszászi 2004, 39. p.; Márku 2013, 146–147. p.)

Összefoglalás

Tanulmányomban a kisebbségi lét egyes aspektusainak megjelenését vizsgáltam a két világháború közötti kárpátaljai prózában. Két prózaíró, Tamás Mihály és Ivan Olbracht művei alapján dolgoztam, mivel mindketten a vizsgált időszakban éltek és alkottak, így feltételeztem, hogy az általuk ábrázolt közösségekben megjelenik az a társadalmi, kulturális, nyelvi és politikai valóság, amelyben ezek a művek születtek. A két szerző által lehetőségem nyílt két különböző írói nézőpontot megfigyelni, hiszen Tamás Mihály belülről, az általa ábrázolt magyar kisebbség egyik tagjaként írt erről a korszakról, míg Ivan Olbracht cseh író a többségi nemzet tagjaként, a kívülálló szemével látja és láttatja azokat a hegyi közösségeket, akikről riportjaiban és novelláiban ír.

A vizsgált művekben tetten érhető a többnyelvű közeg, bár ennek ábrázolását mindkét szerző más-más módon oldotta meg. Tamás Mihálynál a környezet, a közeg leírásaiban jelenik meg legtöbbször az, hogy a magyar mellett más nyelv is jelen volt Beregszászban az államfordulat idején. Az esetlegesen nem magyar anyanyelvű vagy nem magyarul megszólaló szereplők megnyilatkozásai szinte kivétel nélkül magyarul olvashatók a regény lapjain. Ez feltételezésem szerint annak tudható be, hogy a szerző a művét a teljes magyar olvasóközönségnek szánta, akik nem feltétlenül voltak a cseh nyelv ismerői. A nyelvi tájképre való utalásokból azonban egyértelműen kiderül, hogy a helyszín egy többnyelvű közeg. Ivan Olbrachtnál ezzel szemben kissé háttérbe szorul a többnyelvűség, illetve annak megjelenése a hegyvidéki falu mindennapjaiban. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy a szereplők többnyire egymással érintkeznek a történetekben. Összesen három alkalommal kerül kívülálló Polanába, két cseh turista, a magyar gazdasági szakember Egán Ede, illetve Sáfár Hanna kérője, Ivo Karadžič, aki csehül próbál a helyiekkel kommunikálni. Utóbbi szereplő az egyetlen, aki kommunikációs nehézségekbe ütközik, a helyiek ugyanis megpróbálják kirekeszteni őt azzal, hogy az általa kevéssé ismert jiddist használják, szándékosan kiszorítva őt a társalgásból.

Mindkét szerzőnél felbukkan a korban tapasztalható bizonytalanság; a művekben szereplő emberek nem gondolták tartósnak a bekövetkezett helyzetet, hiszen a két világháború közötti Közép-Európa fordulatokban gazdag történelemmel büszkélkedhet. Ez a bizonytalanság, a helyzet ideiglenesnek tekintése megjelenik a régió történeti szakirodalmában is (Szakál 2016), ami azt jelzi, hogy a két szerző (e téren legalábbis) valós helyzetet ábrázolt.

Ivan Olbracht vizsgált művében egy hegyvidéki falu közösségét ábrázolja, annak rétegződését, a kilátástalan szegénységet, illetve ami ez utóbbit valamelyest elviselhetővé teszi, az élet minden területére kiterjedő mély vallásosságot. Tamás Mihály regényében hangsúlyos szerep jut a kisebbségi létet most először megtapasztaló magyarságnak az új helyzethez való hozzáállásának. Érdekes megfigyelni, ahogyan a szereplők a határhoz viszonyulnak, hogyan állnak hozzá az államfordulathoz s a szülőföldjükhöz, és ezekből következtethetünk arra, mi jellemezte a két világháború közötti kárpátaljai magyarok mindennapjait.

Irodalom

Balla Gyula 1988. Korlátok és Korláthok ellen. Tamás Mihály életművéről. Irodalmi Szemle, 31. évf. 9. sz. 1078–1088. p.

Beregszászi Anikó 2004. A kárpátaljai magyarok kódváltási szokásairól. In Beregszászi Anikó és Csernicskó István (szerk.): Tanulmányok a kárpátaljai magyar nyelvhasználatról. Ungvár, PoliPrint, 36–43. p.

Csanda Sándor 1966. Tamás Mihály. Irodalmi Szemle, 9. évf. 8. sz. 727–729. p.

Csanda Gábor 2012. Tamás Mihály és Tamás Mihályné levélváltása Csanda Sándorral II. Irodalmi Szemle, 55. évf. 9. sz. 37–45. p. (https://irodalmiszemle.sk/2012/09/csanda-gabor-tamas-mihaly-es-tamas-mihalyne-levelvaltasa-csanda-sandorral-ii/)

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Csernicskó István–Fedinec Csilla 2019. Podkarpatszka Rusz eszméje a Csehszlovák Köztársaságban és a nyelvi viszonyok. In Csernicskó István és Fedinec Csilla (szerk.): „Ruszin voltam, vagyok, leszek…” Népismereti olvasókönyv. Budapest, Charta XXI Egyesület–Gondolat Kiadó, 117–137. p.

Fábry Zoltán 1968. Tamás Mihályra emlékezve. Irodalmi Szemle, 11. évf. 2. sz. 97–98. p.

Féja Géza 1933. Az irói szabadság sírjánál. Literatura, 8. évf. 201–202. p.

Horváth Krisztián 2013a. Egy (ön)kritikus cseh Kárpátalján. Nyelv és Tudomány, 2013. szeptember 17. (https://www.nyest.hu/hirek/egy-on-kritikus-cseh-karpataljan?force_desktop)

Horváth Krisztián 2013b. A gyarmat neve: Kárpátalja. Nyelv és Tudomány, 2013. október 2. (https://www.nyest.hu/hirek/a-gyarmat-neve-karpatalja-2)

Mádi Gabriella, 2020. The representation of the characteristics of minority identity in Péter Hunčík’s novel Borderline Case. In Tódor, Erika-Mária–Pál, Enikő–Dégi, Zsuzsanna–Mihály, Vilma-Irén (szerk.): Spaţii Intermediare/Spaces in Between. Cluj-Napoca, Editura Scientia, 151–164. p.

Marék Antal 1935. Tamás Mihály. Magyar Minerva, 6. évf. 4. sz. 120–121. p.

Márku Anita 2003. „Po zákárpátszki. Kétnyelvűség, kétnyelvűségi hatások és kétnyelvű kommunikációs stratégiák a kárpátaljai magyar közösségben. Ungvár, Poligráfcentr Líra.

Molnár D. István 2018. Perifériáról perifériára. Kárpátalja népessége 1869-től napjainkig. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Kalligram.

Olbracht, Ivan. 1973. Átok völgye. Nyikola Suhaj, a betyár. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Ormos Mária 1998. Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen, Csokonai Kiadó.

Papp Adrienn 2014. Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében. In Fedinec Csilla–Szoták Szilvia (szerk.): Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 268–282. p.

Passia, Radoslav 2016. Idegen a határon. A Keleti-Kárpátok a XX. századi közép-európai irodalmakban. Irodalmi Szemle, 59. évf. 10. sz. 11–32. p.

Plachta, Miloš 2009. Antal Stašek (JUDr. Antonín Zeman), 2. část (1843–1931). Semilské noviny. Informační měsíčník občanů Semilska. 31. březen 2009, roč. XVII, čís. 3, s. 13.

Spiró György 1983. Ivan Olbracht. Kelet-európai íróportrék, III. Jelenkor, 26. évf. 1. sz. 61–69. p.

Stergar, Rok 2019. Evolution of Linguistic Policies and Practices of the Austro-Hungarian Armed Forces in the Ear of Ethnic Nationalisms: The Case of Ljubljana-Laibach. In Prokopovych, Markian–Bethke, Carl–Scheer, Tamara (szerk.): Language Diversity in the Late Habsburg Empire. Leiden–Boston, Brill, 50–71. p.

Szakál Imre 2016. „…Egymásra zuhanó sűrű történések…” A csehszlovák hatalomátvétel Beregszászban az első világháborút követően. In Kónya Peter (szerk.): Prvá svetová vojna v Karpatoch– Első világháború a Kárpátokban– Перша світова війна в Карпатах. Prešov, Vydavateľstvo Prešovskej univerzity v Prešove, 295–308. p.

Szakál Imre 2017a. Telepesek és telepes falvak a Csehszlovák Kárpátalján. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram, 181. p.

Szakál Imre 2017b. „rendeletek szóról-szóra lefordítassanak…” Hivatali nyelvhasználat Beregszászban 1919–1920-ban. In Márku Anita–Tóth Enikő (szerk.): Többnyelvűség, regionalitás, nyelvoktatás. Tanulmányok a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont kutatásaiból III., Ungvár, RIK-U, 61–72. p.

Száz Pál 2016. Az etnográfiai írás sajátosságai és az idegenség alakzatai Ivan Olbracht kárpátaljai riportjaiban. Irodalmi Szemle, 50. évf. 1–2. sz. 60–81. p. (https://irodalmiszemle.sk/2016/02/4000/)

Száz Pál 2018. Ethnographic writing and the Subcarpathian reportages of Ivan Olbracht. In Németh, Zoltán–Roguska, Magdalena (szerk.): Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban. Transkulturalizmus a bilingvizmus v literatúre. Nyitra, Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, 61–70. p.

Szvatkó Pál é.n. Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói magyar elbeszélők. Budapest, Franklin, 5–24. p.

Tamás Mihály é.n. Két part közt fut a víz. Budapest, Franklin, 206. p.

Tamás Mihály 1984. Szép Angéla háza. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó, 134. p.

Zádor András 1987. Cseh irodalomról, cseh írókról. Irodalmi Szemle, 30. évf. 1. sz. 48–53. p.

Nemzetiségi műsorszolgáltatás a szlovák közszolgálati televízióban

Bevezetés

A közszolgálati műsorszolgáltatók működési szempontjukat tekintve a legtöbb európai országban hasonló elvekre támaszkodnak. A közszolgálati médiaszolgáltatás alapjai elsősorban a közvélemény kiegyensúlyozott informálására vonatkoznak, kereskedelmi érdekek nélkül, technikailag széleskörűen hozzáférhetők olyan programok bemutatásával, amelyek képet nyújtanak a társadalomról és mentesek a diszkriminációtól. A közmédiának mindenki számára elérhetőnek kellene lennie, beleértve a nemzeti kisebbségeket is.

A szlovák közszolgálati média, a Rozhlas a televízia Slovenska (a továbbiakban RTVS), tevékenységét a nyilvánosságnak nyújtott szolgáltatásként deklarálja, a lakosság koncessziós díjaiból finanszírozzák. Az RTVS fő feladatait ay 532/2010 Z. z. számú Törvény 5. §-a határozza meg. Ez magában foglalja a „Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvein a Szlovák Köztársaság lakosságának nemzeti és etnikai összetételének megfelelő időtartamon belüli tartalmilag és regionálisan egyensúlyban levő programok közvetítését”.[1]

Amellett, hogy az európai közszolgálati médiák működésére jellemző egy globális szint, kiemelten fontos az úgynevezett nemzeti vagy regionális szint, amit az erős lokalizáció jellemez. A globális szint bizonyos működési szabályokat, elveket jelent, melyeket a legtöbb európai országban alkalmaznak. „A közszolgálati műsorszolgáltatás politikai kereteit az 1994. december 8-án, Prágában megrendezett, a tömegkommunikáció területén folytatott, politikáról szóló negyedik európai miniszteri konferencia »A közszolgálati műsorszolgáltatás jövője« című határozatával szabta meg. Az Európa Tanács tagországai megerősítették elkötelezettségüket: a programozás és a szolgáltatások szervezése oly módon, hogy széles közönség számára érdekes legyen, és ugyanakkor megfeleljen a kisebbségi csoportok igényeinek.” (Sečík 2008, 21–53. p.)

A nemzeti vagy regionális szint inkább a belső környezeti tényezőkre vonatkozik, különösen az aktuális politikai és társadalmi helyzetre, a média törvény általi szabályozásra, a lakosság nemzetiségi összetételére, igényeire, a médiakultúrára, de a társadalom morális szintjére, demokratikus gondolkodására is. Bár a globalizációs trendek már nagyban befolyásolják a közmédia tartalmi kínálatát is, a szakirodalom úgy véli, hogy ez az ún. globális hálózat inkább decentralizált és erősen lokalizált (Rétfalvi 2012, 388. p.). Sőt, még országos szinten sem egy homogén közegről beszélünk, beleértve a nemzeti kisebbségeket érintő viszonyrendszereket. Éppen ezért a nemzetiségi műsorszolgáltatás vizsgálatánál, az általános működési elvek figyelembevétele mellett, a funkcionalitás és a célcsoport igényeinek pontos definiálása legalább olyan fontos tényezők. A médiakommunikációs szakemberek a befogadó közeget sem egy teljes mértékben a médiaüzenet alárendelt, passzív résztvevőjének tekintik. (Jirák 2015, 223. p.) Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy azon túl, amit a média „kódolva” közvetít, adott esetben a képernyő sugároz, a közönség képes ki-, illetve átértékelni és a maga módján értelmezni vagy úgymond „dekódolni.” (Bajomi-Lázár 2008, 179. p.)

McLuhan (McLuhan 2011, 326. p.) a televízió hatásainál megjegyzi, hogy maga a fogyasztó is egyfajta képernyővé válik. Hogy milyen mértékben tükröződnek vissza a látottak és hallottak, folyamatos kutatás és vita tárgya (kultivációs elmélet – Griffin 2003, 359. p.), az azonban vitathatatlan, hogy valamilyen mértékben a fogyasztó magáévá teszi ezt a tartalmat és az leképződik gondolkodásán és magatartásán is. Arra a kérdésre, hogy miért fontos a közszolgálati média szempontjából a műsorkészítés a nemzeti kisebbségek számára, nemcsak a kisebbségek szempontjából lehet érdemleges választ adni, hanem a nemzeti többség demokratikus gondolkodása és szociális érzékenysége szempontjából is.

Demográfiai kitekintő

Szlovákia sajátos a lakosság nemzetiségi összetételét tekintve. A szakirodalom többnemzetiségű országként is definiálja. (Poláčková 2017, 102. p.) A magyar nemzetiségű lakosság jelenleg csaknem 8-9%-át alkotja az összlakosságnak. A szakirodalom több helyen is felhívja a figyelmet a szlovák–magyar kisebbségi viszonyok és kapcsolatrendszerek egyediségére. A történelmi háttér tehát még száz év elteltével is meghatározó a két nemzet kapcsolatában és önmaguk definiálásában. A kisebbségi kérdéseket és a kapcsolódó jogszabályokat számos monográfiában és tanulmányban tárgyalják. Jelenleg a magyar szerzők több publikációja elérhető a témában. „A környező országokban élő magyar közösségek demográfiai, kulturális, társadalmi, politikai és jogi helyzete soha nem volt azonos. Ez a tény természetes következménye a számuk alakulásának, a területi struktúrájuknak, de az egyes államokban bekövetkezett politikai fejleményeknek is.” (Halász–Petráš 2018, 122. p.)

A nemzeti kisebbség definíciója szerint „egy adott társadalom azon tagjainak csoportja, akik nem a többségi nemzettel identifikálódnak, hanem egy olyan másik nemzettel, amelynek van állama, vagy egy olyan nemzet tagjainak tartják magukat, amelynek ugyan nincs állama, de saját állam létrehozására törekszik. A nemzeti identitás ideáltípusa magában foglalja a közös nyelvet vagy nyelvjárást, a közös kultúrát, szokásokat, a közös történelemre vonatkozó emlékeket, továbbá a közös lakóterületet”. (Andorka 2003, 335–336. p.)

A 2011. évi népszámláláson alapuló demográfiai mutatók szerint Szlovákiában a magyar nemzetiségű állampolgárok a lakosság 8,5%-át teszik ki, azaz 458 467 lakosról beszélünk. Tíz évvel korábban, 2001-ben ez a szám még magasabb volt: 9,7%. A magukat magyar nemzetiségűnek valló lakosok száma 1961 óta folyamatosan csökken, 1961-ben az összlakosság 12%-át tették ki.

A legnagyobb etnikai csoportot Szlovákiában a romák alkotják. A magukat romáknak valló lakosok száma a legutóbbi, 2011-es népszámláláskor nőtt, körülbelül 100 ezer volt, és a népesség 2%-át képviselik. Tíz évvel korábban, 2001-ben, ez az arány 1,7 százalék volt. A további nemzetiségek és etnikumok Szlovákiában a népesség kevesebb mint 1%-át teszik ki: a csehek 0,6%-ot, a ruszinok 0,6%-ot, az ukránok 0,1%-ot.[2]

Magyarországon a legnagyobb aranyában a roma etnikai csoport van képviselve. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás alapján a népesség körülbelül 3,18%-át teszi ki, ami 315 583 lakos. A második legnagyobb nemzeti kisebbség a németek (1,8%), 185 696 lakos. Más nemzeti kisebbségek kevesebb mint egy százalékát teszik ki az összlakosságnak. A szlovák nemzetiségű népesség Magyarországon kb. 0,35%-ot tesz ki, azaz 35 208 lakost jelent. Összehasonlítva a 2011. évi adatokat a 2001. évi adatokkal, kiderül, hogy 2011-ben több lakos (315 583) vallotta magát roma nemzetiséghez tartozónak, mint 2001-ben (205 720). Körülbelül 120 000 lakos vallotta magát a német nemzetiséghez tartozónak 2001-ben, ez a szám tíz évvel később, 2011-ben 185 696-ra nőtt.[3]

Szociológusok által hangsúlyozott, hogy az önrendelkezési adatok sokszor nem a nemzetiségek asszimilációjának vagy népességnövekedésének valódi növekedését tükrözik, hanem inkább egy adott társadalmi környezetben fennálló politikai-társadalmi légkört és önértékelést. Ehhez kétségkívül hozzájárulhat a nemzeti kisebbségeknek a médiában történő természetes megjelenése is, valamint a nemzetiségi műsorok minősége, ami annak igyekezetét jelezheti a társadalomban, hogy a kisebbségek értékes részét képezik a közösségnek.

Műsoridő

A szlovák RTVS közszolgálati televíziónak három televíziócsatornája van, 2019 decemberétől gyarapodott a harmadikkal, amely főként a televíziós archívumból meríti a tartalmat. Műsorokat és programokat a nemzeti kisebbségek számára rendszeresen a Dvojka csatorna sugároz.

Az RTVS fő feladatait a 2. sz. Törvény 5. §-a (532/2010 Coll.) határozza meg. A törvény magában foglalja többek között azt is, hogy a Szlovák Köztársaságban élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvein a lakosság nemzetiségi összetételének arányaiban megfelelő időtartományban biztosítanak programokat.[4] A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy például a nemzetiségi kisebbségek számára készített programnak a teljes sugárzási idő kb. 8-9%-át kellene kitenniük, de a valóságban a napi sugárzási idő közel 3%-át sem töltik be.

A nemzeti kisebbségek képviselői úgy vélik, hogy ez az időkeret nem megfelelő, mert a nemzeti adások aránya nem felel meg a lakosság és a nemzeti kisebbségek összetételének. 2019-ben jelentette be az RTVS nemzeti műsorszórás igazgatója, Lovász Attila, hogy a nemzeti kisebbségi műsorok aránya növekedni fog, ennek feltétele a Trojka csatorna elindítása volt. Sajnos a gyakorlatban, egyelőre, a harmadik csatorna nem tölt be olyan funkciót a műsorszolgáltatásban, amellyel gyarapítaná a saját gyártású szlovák nyelvű programok számát és amellyel egy komolyabb koncepció kidolgozását sejtetné a néző számára, feltételezve, hogy így nagyobb időkeret jutna a nemzetiségi műsoroknak. 2020 augusztusában az RTVS tanácsának ülésén mutatta be a nemzetiségi műsorszolgáltatás állapotáról és fejlődéséről szóló, a 2011–2019 közötti időszakra vonatkozó komplex jelentést Lovász Attila, a nemzetiségi adások részlegének igazgatója. A roma adás esetében megháromszorozódott, a magyar adás esetében pedig megduplázódott az adásidő: „Míg 2011-ben 1–1,5 százalék körül mozgott, jelenleg a becslés szerint eléri a 3,7 százalékos szintet. A nemzetiségi műsorszolgáltatásnak 154 000 állandó hallgatója van” – részletezte Lovász.[5] Ez azonban még mindig nem éri el azt az időtartományt, amelynek a magyar nemzetiségű lakosok százalékban kimutatott aranyának (kb. 8%) kellene megfelelni.

Az időkeret megnövelésére való törekvés mellett fontos volna egy olyan célkitűzés vagy koncepció kidolgozása is, hogy milyen tartalom lenne a legoptimálisabb a nemzeti kisebbségeknek. Vagy talán pont fordítva. Először egy konstruktív, hosszú távú programterv kidolgozását kellene sürgetni, annak pozitív integrációját a műsorkínálatba, küldetését és üzenetét a célközönség felé. Például a hírműsorok esetében a nemzeti kisebbségek nyelvén közvetített híradásoknak a „hírblokk” egy stabil részét kellene képeznie. Másfelől feltételezhető, hogy az eddig kisebbségi műsoroknak otthont adó Dvojka csatorna lenne a jövőben egy ún. közösségi (nemzetiségi) vagy regionális csatornája a közmédiának, mely egyfajta kommunikációs „csatornává” válna a kultúrák, a kisebbségek és a régiók közötti párbeszédben. Itt korrekt műsoridőt kaphatnának a kisebbségi nyelvű adások, de beépíthetők lennének olyan szlovák nyelvű műsorok is, melyek a térség sokszínű jegyeit mutatnák be a gasztronómián, művészeten, turizmuson keresztül a közép-európai térségre kivetítve.

Kisebbségi nyelvű televízió-adások

Az RTVS híreket közvetít magyar, ruszin, szerb és roma nyelven is. A magyar nyelvű hírformátum hétköznap látható a Dvojka csatornán, a hazai és a déli régiók híreit tartalmazza. A magyar nyelvű hírek jellemzője, hogy többnyire teljes egészében magyar nyelven készülnek, szlovák felirattal, vagy szlovák nyelven készített interjúknál magyar felirattal. Adásidejük kb. 8 perc. Ruszin és szerb nyelven a hírek hetente egyszer egy hírcsokorban láthatók 8 perces időkeretben. Gyakorlati szempontokat figyelembe véve az utóbbiak szerepe a kisebbségi hírszolgáltatásban nehezen értelmezhető. A hírek alapfunkciója ugyanis az, hogy friss, aktuális információkat tartalmazzanak. A karácsonyi ünnepek előtt és alatt megfigyelhető ezeknek a programoknak a hiánya, ami szintén nehezen értelmezhető, hiszen ha ezek a műsorok abból a célból készülnek, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén is elérhetők legyenek a legaktuálisabb információk, akkor ennek általános érvényűnek kellene lennie, nem pedig időszakosnak. Ezekre a formátumokra jellemző, hogy a vizuális kompozíció, illetve a háttér más, egyszerűbb, mint a szlovák nyelvű híreknél. A vizuális megkülönböztetés önmagában nem negatív jelenség, akár számos objektív oka is lehet, de ilyenkor is fontos tényező az arculat[6] kialakítása, ami magában foglalja a kifelé irányuló tudatos kommunikációt is.

A közszolgálati médiákra jellemző, hogy erősen lokalizáltak, adottságaikat nézve nehezen állítható fel egy általános mérce, mégis érdemes kitekinteni a környező országokba, konkrétan a nemzetiségi vagy idegen nyelvű műsorok terén. A magyar közmédia (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, a továbbiakban MTVA) a híreket angol, német, orosz és kínai nyelven közvetíti a késő esti órákban, időtartamuk körülbelül 7-8 perc. Megjegyezhető e téren, hogy a magyar közmédia egy külön hírcsatornával rendelkezik, ahol ezekkel az idegen nyelvű hírösszefoglalókkal naponta élőben jelentkeznek és a hírcsatorna szerves részét képezik.

A cseh közszolgálati média (Česká televize, a továbbiakban ČT) lengyel nyelven közöl hírösszefoglalót. Csehországban a morva kisebbség után a szlovákok (1,4%), az ukránok (0,5%) és a lengyelek alkotják (0,4%) a legnagyobb számú nemzeti kisebbségeket. Számszerűsítve a 2011-es népszámlálás alapján az ukrán kisebbség 53 253 lakost jelent, a lengyel pedig 39 096-ot.[7] A cseh ČT közmédia lengyel nyelven közöl hírösszefoglalót heti egy alkalommal. A 2011-es népszámlálás során Csehországban kb. 24% nem vállalta fel nemzetiségét vagy nem vallotta magát egyik nemzetiséghez tartozónak sem, ami magas szám.

A nemzetiségi műsorszolgáltatás tekintetében a hírösszefoglalók mellett valamivel nagyobb teret kapnak az ún. „magazin formátumú” műsorok vagy olyan programok, amelyek a nemzeti kisebbségek kultúráját és életét mutatják be.

A szlovák közszolgálati média az Otthon vagyunk – Sme doma című magyar nyelvű magazint 2015 áprilisa óta minden szerdán adja a Dvojka csatornán. A műsor nyáron és például a karácsonyi ünnepek alatt sem látható, ami sajnálatos nézői szempontból, hiszen ezekben az időszakokban a déli régiókban megrendezésre kerülő fesztiválok, vásárok, hagyományos táborok is helyet kaphatnának a műsorban, illetve az ünnepi hagyományok bemutatása, receptek elkészítése is alternatív megoldás lehetne egy ünnepi adásban. A Szlovák Rádió épületében rendszeresen koncertet adnak magyar zenészek is, ezek felvételei időközönként szintén teret kaphatnának a műsorban. A magazin terjedelme 25 perc és általában három témát tartalmaz, nézői szemmel sokszor hiányzik az exkluzív tartalom vagy az aktualitás a riportokat illetően, emellett gyakran a kellő dinamika is hiányzik.

Az Otthon vagyunk – Sam khere című roma magazin 2017 januárja óta látható a Dvojkán, ugyancsak hetente egyszer 25 perces időtartamban. A műsor nyáron szintén nem található a kínálatban, és 2019 decemberében is csak kétszer jelent meg a televízió képernyőjén. Meglehetősen monotematikus, főként szlovák nyelven adják roma felirattal. Ez esetben is sokszor hiányozik az autentikusság, egy-egy ismert arc megjelenése programban, ami életszerűbb és melegebb hangvételt adna a műsornak.

A ruszin magazin havonta kétszer – a nyár kivételével – látható a Dvojka képernyőjén, és a Szlovákiában élő ruszin nemzeti kisebbség életéről számol be.

A fent említett programokon kívül a Dvojka havonta háromszor, 25 percben adja a Szláv magazint Slovanský magazin. A szlovák közszolgálati televízió heti egyszer jelentkezik Família c. műsorával, amely szlovák nyelven látható és egy-egy olyan családot mutat be, amelyben különböző kultúrák és nyelvek találkoznak, vagy olyan családot, melynek egy része Szlovákiából elköltözött, vagy épp Szlovákiában talált új otthonra.

Az említett magazinszerű műsorok esetében a legnagyobb hiányosság a programok pozicionálása és definiálása a célközönség számára. Ezt a kérdést egyszerűbben is fel lehet tenni: milyen céllal készülnek ezek a műsorok? A kisebbségi műsorok bebiztosítása iránti elvárás teljesítéseként, vagy valóban a közösség szolgálatában állva a kisebbségek támogatása érdekében? Ugyanakkor különbséget kell tenni azok között a műsorok között, amelyek a kisebbségek nyelvén a kisebbségekhez szeretnének szólni és azok között, amelyek a kisebbség által képviselt kultúra és tevékenység által a többségi nemzethez is szeretnének szólni.

Érdemes ezen a téren is kitekinteni a környező országokba, és bár minden ország sajátos összetételű a nemzeti kisebbségek tekintetében, közös bennük, hogy valahány közép-európai országban számottevő nemzeti kisebbség él.

Csehországot, Magyarországot és Szlovákiát összevetve, Szlovákia „rendelkezik” a legnagyobb arányban egy adott nemzetiséghez tartozó kisebbséggel. Magyarországon a sokkal kisebb arányban képviselt nemzeti kisebbségek sokszor hasonló időtartamban kapnak anyanyelvükön készített saját magazinműsorokat, mint a szlovák közmédiában.

A Roma magazin a legnagyobb számú etnikum számára nyújt tartalmat. A magazin magyar nyelven van közvetítve. Ez összefügghet a 2011-es népszámlálási adatokkal, amelyekből kiderül, hogy a roma (a statisztikai kimutatás „cigány” megnevezést használ) nemzetiségűek közül nagyon csekély azok száma, akik anyanyelvükként nem a magyart jelölték volna meg. „A magazin célja a roma közösség megismertetése, hagyományainak ápolása, pozitív üzenetek közvetítésével. A műsorban általában több, különböző témájú bejátszást láthatnak a nézők, amelyek között a közéleti szereplők, események, hírek, aktualitások bemutatása, valamint miniportrék, művészek, hétköznapi emberek, közösségek, szociális problémák, ezek megoldására irányuló állami és civil kezdeményezések, kulturális események megjelenítése egyaránt helyet kap.”[8]

A szlovák nyelven és a Magyarországon élő szlovák nemzeti kisebbség számára Domovina c. szlovák magazin látható heti egy alkalommal a DUNA TV csatornáján 25 perces időtartományban. A televízióban kétperces ajánlóval is találkozhat a néző. A program neve csak szlovákul van megnevezve, és a szlovák nemzet gyökereihez nyúl vissza, mivel a „domovina” szót magyarra fordítva tágabb értelemben úgy értjük, mint otthon vagy a szülőföld. A magazin felvezető zenéje Karol Duchoň V dolinách c. dalának akkordjaiból áll.

„A Domovina hetente jelentkező szlovák kulturális magazin. Tájékoztat a magyarországi szlovákság kultúrájáról, történelmi, zenei, eszme- és művelődéstörténeti, tudományos, gasztronómiai, etnográfiai értékeiről, valamint küldetésének tartja az anyaország, Szlovákia értékeinek bemutatását is. A műsorban rendszeresen készülnek monotematikus adások, dokumentumfilmek is.”[9]

A Rondó Magazin egy magazin hat nemzeti kisebbség – a bolgárok, görögök, lengyelek, örmények, ruszinok és ukránok – számára, amelyek különféle kultúráik mindennapi életét vizsgálják. Az adás ideje mindig csütörtökön, 19:20-kor a Duna TV-n.

Csehországban nagyon alacsony egy konkrét nemzeti kisebbséghez magukat valló lakosok száma. A morva után a legnagyobb aranyában a szlovák kisebbség van képviselve, utána az ukrán és a lengyel. Az előbbi kettőnél nem találtunk nemzetiségi nyelvű műsort a kínálatban, egyedül lengyel nyelvű hírösszefoglalót. Ezen kívül érdekes népszámlálási adat, hogy közel 23% vallotta magát más nemzetiségűnek, mint cseh, de hivatalosan egyikhez sem sorolta magát. Ezért talán indokolt is, hogy a cseh közszolgálati média mindjárt három magazint is kínál a többnyelvűség, sokszínűség, multietnikusság témáira fókuszálva. Ilyen program például a Sousede (magyarul „Szomszédok”), a Domov můj (magyarul „Az én otthonom”) és a Babylon c. műsor.[10] A Sousede c. program havi egy alkalommal 25 perces időtartományban látható, a műsörkészítők pedig így jellemzik a televízió weboldalán: „A Szomszédok (Sousede) című havi magazin naprakész képet nyújt a nézőknek a kisebbségek és a külföldiek életéről hazánkban, annak érdekében, hogy erősítsék a társadalomban élő más nemzetiségek általános tudatosságát. A ciklus feltérképezi a kulturális és életszokások összefonódását és kölcsönös hatását, a kisebbségek tagjai által történő megőrzésüket, valamint a cseh környezet esetleges változásait. A társadalmi integráció általános szempontjaival, valamint az együttélés hosszú távú és mindennapi problémáival foglalkozik. A megkomponált műsor mottója, amelyből a neve származott, hogy a szomszédaink ablakaiba kell nézni. Megérteni és megismerni társadalmunk sokszínűségét, és megkönnyíteni a közös kommunikációt közös házunkban, amely a Cseh Köztársaság.”[11]

A Babylon c. műsor egy dokumentumsorozat, amely hetente egyszer látható a cseh közmédia képernyőjén. Egy hosszú múltra visszatekintő műsor, amely már 2004 óta megtalálható a televízió állandó műsorai között. Jelenleg heti egyszer adják, témaiban pedig nagyon átfogó, és az életből merített történekre fókuszál. A televízió honlapján röviden a következő olvasható: „A külföldön élő csehek, a Csehországban élő külföldiek története, a különféle nemzeti és etnikai kisebbségeket képviselő személyiségek története.”[12]

A Domov můj c. műsor pedig kivételesen a bevándorlók, főleg bevándorolt családok helyzetét mutatja be Csehországban, főként abból a célból, hogy a többségi nemzet előítéletek nélkül tudjon alkalmazkodni a kisebbségekhez és integrálni tudjanak egy másik kultúrából érkező közösséget: „Az Otthonom című műsor azoknak a családoknak az életét térképezi fel, akik a világ különböző pontjairól érkeztek, és Csehországot választották új otthonuknak.”[13]

E rövid kitekintőt elemezve is látható, hogy a három vázolt ország különbözik nemzetiségi összetételét tekintve, és sajátos módon próbálják a különböző nemzetiségi műsorokat beépíteni a közmédia műsorkészítésébe. És ez nem csak a nemzeti műsorokat érinti, hanem minden olyan programot, amely a nyelvi és kulturális különbséget érinti. Ezeknek a műsoroknak az üzenete és küldetése pedig sokkal nagyobb annál, minthogy egy kötelezően letudott és beiktatott műsor legyen a programtervben.

Médiaszemlélet, fogyasztói elvárások és piaci adottságok

Ma már egyáltalán nem vitatható, hogy a médiának nagyon nagy szerepe van a világról alkotott képünk megformálásában. Hatással van ránk az, amit a képernyőn látunk, észlelünk és az, aminek a média kiemelt fontosságot tulajdonít. Minden, amit látunk a televízió képernyőjén vagy fordítva, nem tapasztalunk, valamilyen formában nyomot hagy a gondolkodásunkban. Számos tömegkommunikációs szakértő egyetért abban, hogy a média szimbolikus hatalommal bír. Pozitív üzenettel bírhat a nemzeti kisebbségek számára nyújtott programok puszta létezése is, ami képviselheti azt az általános nézetet, hogy társadalmunk bizonyos fokú toleranciát elvár a többségi társadalomtól a mindennapi életben is. Kétségkívül befolyásolja a kisebbségekről alkotott kollektív képünket az is, hogy a kisebbségi nemzethez tartozó személyek hogyan jelennek meg a képernyőn. A magyar anyanyelvű vagy magyar gyökerekkel rendelkező meghívott vendégek egyes szórakoztató programokban a jó humor garanciáját képviselik-e, vagy az irónia tárgyát képezik-e a rossz kiejtés miatt.

A médiát a társadalom alrendszerének is definiálják. „A médiarendszer kifejezés a társadalmi rendszer lényegére utal, a médiális-szociális rendszer nagy hatással van a lakosság széles rétegeinek gondolkodására és viselkedésére, valamint az egész társadalmi rendszer minőségére.” (Remišová 2012, 20. p.)

Példaként említhető az is, hogy a szlovák közmédiában a szlovák nyelvű hírek és a nemzetiségi kisebbségek nyelvén sugárzott hírek más vizuális kompozícióban jelennek meg (az utóbbiak rovására), minimális időtartamban és előnytelen műsoridőben. Ez is egy példa arra, hogy a média milyen eszközökkel képes pozitív példát mutatni a többségi nemzet és nemzeti kisebbségek részére készített műsorok észlelése között. A magyar közmédia például e tekintetben kreatívabb és innovatívabb, bár a kulturális sokszínűséget azért nagyon óvatosan közelíti meg. A cseh közszolgálati televízió a nemzeti kisebbségek nyelvén alig közöl műsorokat, ennek egyik oka lehet a nemzeti kisebbséghez tartozó (valló) lakosok alacsony száma. Ezzel ellentétben meglehetősen aktuális és a társadalom egészét érintő kérdésekkel is foglalkozik a nemzeti hovatartozás megfogalmazása terén, és főként a Csehországba bevándorolt lakosok bemutatására fókuszál. Ezeket dokumentumsorozatokban dolgozza fel.

Szlovákia mondhatni valóban specifikus e tekintetben, és kimagaslóan magas a magyar nemzeti kisebbség aránya az említett országok nemzetiségeivel összevetve. A szlovák közszolgálati televízió láthatóan igyekszik több nemzeti kisebbség részére is anyanyelven műsorokat biztosítani, ami pozitív jelenség. A legnagyobb számban képviselt kisebbségeknek heti szinten magazinnal is jelentkezik. Ami hiányossága ezeknek a műsoroknak, az az, hogy hangnemük sokszor nagyon kimért, témáikat és időtartamukat illetően pedig nagyon limitáltak a célközönséget tekintve.

Összességében elmondható, hogy a nemzetiségi nyelvű és a kisebbségekről szóló műsorok tekintetében szükséges volna egy egyértelmű pozicionálásra, definiálásra és tartalmi szinten egy hosszú távú koncepció kidolgozására a szlovák közszolgálati televízióban, illetve az online térben való aktívabb megjelenésre is, ezenkívül vagy ezzel együtt pedig olyan programok készítésére, amelyek elősegítik a megismerés és egymásról alkotott kép kiszélesítését is. Az online platform összekapcsolása más tömegkommunikációs csatornákon lévő mediális tartalommal ma már szinte elengedhetetlen. A hagyományos közlésmódok ma már önmagukban nehezen értelmezhetők, ugyanis ezeket a gátakat a technológia felszámolta és a mediális tartalom „konvertálhatóvá” vált. A tartalom pedig nem csak nézőket, hallgatókat és olvasókat szólít meg, de közösségeket alakít ki, amelyek a tartalomhoz bármikor hozzáférhetnek, megoszthatják azt időkeret és műsoridő nélkül.

Irodalom

Andorka Rudolf 2003. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris Kiadó.

Bajomi-Lázár Péter 2008. Média és társadalom. Második, bővített kiadás. Antenna Hungária.

Halász, Ivan–Petráš, René 2018. Menšiny, vysoké školy a právo. Praha, Auditorium.

Jirák, Ján–Köpplová, Barbara 2015. Masová média. 2. přepracované vydání. Praha, Portál.

McLuhan, Marshall 2011. Jak rozumět médiím. Druhé, revidované vydání, Mladá fronta.

Reichardt, David 2017. Ethnicity in Slovakia: Hungarians, Slovaks and the Search For a Cross-Cutting Effect In Poláčková, Zuzana et al. 2017. Minority Policies in Central and Eastern Europe in Comparative Perspective. Bratislava, Vydavateľstvo SAV.

Remišová, Anna 2012. Etika médií. Bratislava, Kalligram.

Rétfalvi Györgyi 2012. Új média. In B. Bernáth István–Pais Károlyné–Rétfalvi Györgyi–Szilágyi Erzsébet–Turi László: Média, kultúra, kommunikáció. Budapest, Libri.

Sándor Imre 2000. Marketingkommunikáció kézikönyve. Budapest.

Sečík, Ivan 2008. Význam verejnoprávnych médií v politickom a kultúrnom systéme spoločnosti. Studia Politica Slovaca, 1. évf. 1. sz. 21–53. p.

Gróf Pálffy Kata, Illésházy nádorné vagyona 1612-ben

A végrendelet az írásbeli kommunikációnak nagyon sajátságos műfaja. Az egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig az igazságot tartalmazza egy adott időben. Sőt, írója a lehető legpontosabban kívánja bemutatni vagyonát, örököseit, a közeli és távoli rokonokat, ismerősöket, hogy azok később megfelelően értelmezzék, kapják meg a nekik jutó örökséget. Éppen ezért tudjuk meg olyan személyek pontos nevét, rangját, akik csak abban szerepelnek, és nagyon sok esetben a családok, főként nemesi famíliák hiányzó láncszemeit is pótolni lehet a családfájukon, több száz éves genealógiájukban.

Pálffy Kata végrendelete[1] még abban is különbözik másokétól, hogy nem lévén közvetlen örököse (élő férj, gyermek, unoka), testamentumában mindenét szétosztja. Tehát megtudhatjuk belőle, hogy egy főúrnő mekkora vagyonnal rendelkezett a 17. század elején. És ez csak az övé volt, nincs benne a férjéé. Hogy mindezt megértsük, ismernünk kell hozzá a házastársa végrendeletét is: ebben olvashatjuk, a két fél megállapodott, hogy mindegyikük maga rendelkezik a házasságba hozott, a saját maga által később szerzett, kapott, ingó és ingatlan vagyonrészéről. A férj így ír erről: „E vallás noha nem alkalmasnak tetszik vala nekem, de azért én ellene nem szóllottam, minthogy az én szerelmes atyámfia szabad volt az övével…”

Mielőtt részletesen tárgyalnánk a címben adott témát, meg kell ismerkednünk részletesebben a két fél családjával, életével és a férj által saját kezűleg írt végrendelettel is – bár valójában nem annak az elemzése a célunk.

A férj, illésházai Illésházy István[2] a maga korának talán leggazdagabb főura volt az akkori Magyarországon. 1541 márciusában született, 1609. május 5-én halt meg Bécsben. Az egyik birtokán, Bazinban temették el 68 éves korában. Apja Illésházy Tamás Pozsony vármegyei alispán, édesanyja pedig Földes Zsófia volt. Az ő halála után az apa újra nősült, csebi Pogány Annát vette feleségül, aki a férje halála után Eördögh Ferenc felesége lett. (E névre később lesz még szükségünk.) Illésházy első felesége monyorókeréki Erdődy Péter horvát bán lánya, Anna (szerdahelyi Dersffy István özvegye) volt, kitől gyermekük nem született. Ennek halála után erdődi Pálffy Katát vette nőül. Istvánék heten voltak (élő) testvérek, róluk, a házastársaikról, gyermekeikről a későbbiekben lesz szó az öröklődésnél. A történészek eléggé eltérően ítélik meg Illésházy magánéletét és a politikában betöltött szerepét. Második nősülését kimondottan érdekházasságként írják le. Azonban a fennmaradt levelezésük ennek többszörösen ellentmond. 1603-ban a király elleni hűtlenséggel, felségsértéssel vádolták meg, ekkor Lengyelországba távozott, s ott élt önkéntes száműzetésben három évig. Vagyonának nagy részét elkobozták (így Likava várát, a pozsonyi házát), feleségének pedig – mint az írja – néha szinte nem volt hol aludnia sem. Ez a kijelentés túlzás, hisz birtokaiból több is megmaradt, a kiterjedt rokonságuk bármelyik tagja pedig befogadta volna a feleséget akár hosszabb időre is, ahogy a nemesi családoknál ez szokásban volt. A lengyel tartózkodás idején Pálffy Kata mindent megtett, hogy férjét felmentsék a hűtlenség vádja alól. Sokat utazott ezért Olmützbe, Prágába, Pozsonyba, leveleket írt, nagy összegeket ajándékozott a vélt pártfogóknak. Nem hinnénk azt, hogy mindezt csupán azért tette, hogy a birtokaikat visszanyerjék. Végül 1606-ban a férjet fölmentették a vád alól, visszatérhetett Magyarországra, s jószágaik nagy részét vissza is kapták. És hogy a királyi bizalom nem rendült meg Illésházy iránt, azt legfőképp az bizonyítja, hogy későbbi vitézi tettei miatt 1608-ban az ország első emberévé választották, sőt, ő lett Magyarország első protestáns vallású (nem katolikus) nádora. Ezt a tisztséget haláláig töltötte be. Hogy miért írt 1596. július 6-án „Rozomberghben”[3] végrendeletet, nem derül rá fény, hisz nem volt beteg, és csak 13 év múlva halálozott el. (Későbbi testamentumáról, vagy az előzőnek a megváltoztatásról nem maradt fönn okirat. Pedig azalatt sok esemény történt a családban: halálozások, házasságkötések, a korábban említett gyermekek felnőttek már, újabb rokonokkal bővült a család stb.). Második házasságát 1586-ban, mai szemmel nézve fiatalon, körülbelül 45 évesen kötötte, azonban ebből sem maradt utóda, gyermeke, aki tovább vitte volna a családnevet, és örökölhette volna a hatalmas vagyonát.

Nézzük ezután, hogy mit tudunk a második feleségről, Pálffy Katáról,[4] aki 74 (!) évesen halt meg (*1542. december – †1616), természetesen csak azt, ami e témához kapcsolódik. Apja, Pálffy Péter 1568-ban egy törökök elleni ütközetben esett el. Anyja Dersffy Zsófia volt, aki nyolc élő gyermeknek adott életet. Katalin első férje a később kihalt, horvát eredetű lepoglavai Krusics János[5] volt (*1525? – †1581). Családnevüket többféleképpen rögzítették: Krusit, Krusith, Krusich stb. Előbb korponai kapitány, majd utóbb török fogoly, szabadulása után pedig Liptó vármegye főispánja volt. Eredetileg övé volt Likava (Lika), Bazin és Szentgyörgy vára, amely halála után a Pálffy családra szállt. Házasságukból egy leány született, Ilona (később gróf Dietrichstein Miksáné[6]), aki korán, öt évvel apja elhunyta után, 1586-ban elhalálozott. Ekkor a dúsgazdag Krusics család kihaltával minden vagyonuk véglegesen Pálffy Katáé lett. Egy év múlva, 1582-ben az özvegy újra férjhez ment a szintén özvegy, fenn már bemutatott Illésházy Istvánhoz.

Néhány mondatot érdemes szentelnünk magának a Pálffy családnak is. Ősrégi magyar család, amely eredetét a 10. századig tudja visszavezetni. Hatalmas és terjedelmes anyaggal, közel ötven oldallal szolgáltak Nagy Ivánnak, amikor az megírta a kilencedik kötetét. Népes família volt, rengeteg híres családdal kerültek házasságaik révén rokoni kapcsolatba. Nem csoda, hisz egy-egy frigyből gyakran nyolc-tíz gyermek is származott. (Csupán érdekességként emelünk ki egyet az utódok közül: a 18. században élt II. Rudolf őrnagynak egyetlen feleségétől 15 gyermeke született.) Sok híres, magas rangú, országos tisztséget betöltött családtagot olvashatunk a nemzedékrendi táblájukon, mint például: nádor (IV. Pál), kancellár, országbíró, titkos tanácsos, császári kamarás stb. A már említett, leadott rengeteg adat, mint az ezután ismertetett végrendeletekből kiderül, azonban néhol tartalmaz kisebb hiányokat, pontatlanságokat, amelyeket természetesen korrigáltunk ezen írásban. Az okiratok nyelvezete néha meg is téveszti az olvasót, mivel a kor szokása szerint a rokonsági fokokat más szóval nevezték meg, mint ma. Példaként csupán egy mondatot idézünk: „Forgács Péterné asszonyomnak és az ő két öcscsének egyaránt, a kik még leányok: Ujfalusi Erzsébetnek és Annokának[7] az öcscsének…” Szerencsére leírja a keresztnevüket, így nem kell fiúgyermekekre gondolnunk.

Mindezek után tekintsük át Pálffy Kata (második), 1612. augusztus 15-én keltezett, Pozsonyban íratott végrendeletét. Azaz más írta, talán valamelyik, a testamentumában is szereplő deákok közül. Nem úgy, mint a férje, aki saját kezűleg írta azt, pedig az úrnő maga is tudott írni. Hogy egy második végrendeletéről van szó, azt ő maga is jelzi. Az elsőt közvetlenül a férje halála után, 1609. december 20-án íratta. Maga a második rendelkezés is utal előzményekre, hiszen néhol abból átvesznek részleteket. A szövegezés folyamata is több helyen megtörik, a szerkesztése sem folyamatos, s úgy tűnik, hogy egyes helyeken némi változással ismétlődések is olvashatók. Utaltunk már arra, hogy a házaspár megegyezett valamikor egy örökítési elvben, hogy mindegyikük maga rendelkezik az akkori vagyonával. Katalin csak két ingatlant tartott meg magának addig, míg meg nem hal. Az egyik a Mutemicsen lévő levő úgynevezett „Zlach nemes ház”, a másik Hodolinban három nemes udvarház az „ingó marháival”.

Elsőként szóljunk az örökösöknek adott pénzről. Mindenki kapott belőle, még a legfiatalabb Jancsika nevű kis inas is 50 (!) arany forintot. Az összegek nagyságából el lehet dönteni, hogy családtagról vagy szolgáról van-e szó. Ugyanis a közvetlen rokonok hatalmas összegeket örököltek, például Magdolna nevű testvére 200 000, Borbála és Kata nevű unokahúga kereken tíz-tízezer aranyat. Nem tudjuk pontosan összeadni, hogy mennyi pénzt osztott szét (voltak, akik még tartoztak neki; van jószága, amely még el van zálogosítva stb.), de százezrekre tehető az említett aranyforintok száma.

Ezzel ellentétben szinte hihetetlennek tűnik, hogy mennyire kevés ékszere volt a nagyasszonynak. Egy mondatban össze lehet foglalni őket: nyakbavetők (nyakláncok), gyémántos és ékköves násfák, gyöngy- és köves láncok, különböző drágaköves gyűrűk. Ezeken kívül ezüst és arany „mívek”, használati tárgyak: például aranypohár, amit Bocskai fejedelem adott valamikor az urának, csészék, aranyveder. Komolyabb értékként említi a férje és saját öltöző ruháit, a szőnyegeket és a kárpitokat.

Külön kell szólnunk arról, hogy rengeteg szőleje volt, ezek közül kettőnek a nevét is megtudjuk: Grinavában a szőlő neve Lanszenpasli, Bazinban pedig „Somperg Ispán szőlő”. Rétek, kertek tartoznak az egyes udvarházakhoz, valamint több malom, amelyet akkor „molna” alakban ejtettek és írtak. Néhány házukat is pontosabban megnevezi, ezek feltehetően az előző tulajdonosának a nevét idézik: „Zai-ház Szentgyörgyben és Paulovicsi nemes ház Hodolinban.”

Pálffy Kata birtokai, várai, házai, udvarházai és egyéb ingatlanjai a következő helyeken voltak, elsősorban Trencsén és Nyitra vármegyében, de olvashatunk távolabbi helyeken lévőket is. Ezek:[8]

Bán, Banka, Bori (Vágbori), Bozin/Bazin, Csábrág (Hont megye), Grinava/Grina (Grinád), Hodolin és Mutemics (Dél-Morvaországban a határ mellett. Mutemics Hodolintól északnyugatra a szomszéd falu, ma is nagy szőlőültetvényei vannak.), Korotna (Talán a Verőce vármegyei Koritna, amelyet első férjétől örökölhetett?), Óvár (a Vág jobb partján), Pozsonyban ház, Surán (Nagysurány), Szentgyörgy (Pozsonyszentgyörgy), Szerdahely (Nyitraszerdahely), Terling (Térlény), Trincsin (Trencsén), Vereskő (Vöröskő), Veselien (Veselény).

A férj, Illésházy István végrendeletében még a következő birtokokat olvashatjuk, amelyeknek többsége Pozsony és Nyitra vármegyében található. Ideiglenesen ezeket is örökölte a férje halála után: Behence (Bőfalu), Devény/Divén (Dévény), Gajár, Illésháza, Kislevár (Kislévárd), Kismagyar, Körtvéles (Nyitrakörtvélyes), Likava/Lika (Liptó vármegye), Locjo/Locsi (Kis- és Nagylócsa, Bars megye), Magyarbél, Merecsje (Sáros vármegye), Nagytapolcsány, Serhasháza (Szerhásháza, elpusztult falu), Stomfa, Sz. Mihályfalva (Szentmihályfalva), Tankháza (Tonkháza/Magyartonk) és Vata (Bélvata).[9]

Pálffy Kata végrendeletében száznál több nevet (teljes név, csak asszonynév vagy keresztnév) olvashatunk. A kisebb összegeket öröklőket, akik nem tartoztak a családhoz, a rokonságához, elhagytuk. Ilyenek: udvari szolgák, inasok, tiszttartók, porkolábok, segítő „leányasszonyok” stb. Ezek alól csupán pár esetben tettünk kivételt a névsor végén, ha azok valamelyike nagy szolgálatot tett a családnak, vagy ritkaságnak számít. Az alább olvasható személyeket próbáljuk csoportosítani a könnyebb eligazodás érdekében. Azonban a többszörös beházasodás miatt ezt a sorrendet nem sikerült mindig betartani. A már említett, elhunyt személyeket nem ismételjük meg (pl. Kruzics János, Kruzics Ilona, Maximilian Dietrichstein stb.), csak azokat, akik örököltek. Elsőként tekintsük át a Pálffyakat, azok házastársait, gyermekeit és unokáit. Természetesen csak azokat, akik szerepelnek a végakarat szövegében.

Tamás és György nevű bátyjai, valamint Tamás fia (szintén Tamás) már meghaltak, ezért nem is említi őket.

Korban az első örökös Erzse (*1538 ⚭ báró Révay László) és annak gyermekei, unokái. Az egyik fúnak, Istvánnak már volt egy lánya, Erzsébet. (A feleség nevét nem írja.) A másiknak, Mártonnak a felesége Eszterházy Zsófia volt. A fiatalabbik lányuknak, Krisztinának a férje Újfalussy János, kitől három gyermekük született: Erzsébet (⚭ Petrőczy Dávid), „Annoka” (⚭ Eszterházy Gábor) és Gergely (róla később nincs feljegyzés, talán elhunyt). Másik lányuk Anna, Czobor Istvánné.[10]

Nagyon kedves húga lehetett a végrendeletben már özvegyként szereplő Magdolna (*1546 – †1623), hisz neki és gyermekeinek nagy vagyont hagyott örökül. Férjétől, báró belasi Khuen Rudolftól négy gyermeke volt: Kán János Euseb(ius), Erzsébet (⚭ Cavriani Octavian/Octavio), Anna Zsuzsanna (⚭ Meggau Lénárt és Kata (⚭ Hermstainer[11] Ádám). Ahogy írja, „ők be vannak Morvába vétetve”, azaz ott élhettek.

Jánosnak (*1548) három gyermeke volt. Mihály (róla többet nem tudunk); Anna, Andrássy Mátyás (†1595) felesége, illetve özvegye (és gyermekei név nélkül – Mátyás és Zsuzsa?); Fruzsina (⚭ Rátkay György) és gyermekei, egyikük neve Tamás. Nagy Ivánnál szerepel egy Bora nevű leány is, aki a végrendeletben nem olvasható, talán ekkorra meghalhatott.[12]

István öccsénél (*1550 – †1596 előtt) sem említi a felesége, Bogacsóczy Márta nevét. Lányai: Erzse, Daróczy Ferencné, kinek egy leánya élt, Czobor Pálné (a keresztnevét nem tudjuk meg); Ilona, Kornis Zsigmondné. Egy bátyjukat is érinti a szövegben, sajnos név nélkül.

A családjukban 8. gyermekként született Miklós (*1552 – †1600), akinek a felesége, Fugger Mária sem található a testamentumban. Gyermekei: István, Pál (a későbbi nádor), Miklós (később pozsonyi prépost), Kata, Forgách Zsigmondné, Zsófia (Sophi) és Magdolna (aki mindig becenevén szerepel: Modli). Ez utóbbi akkor még nagyon fiatal lehetett (csak a halálozási évét ismerjük: 1629), ugyanis a három férjének neve már nem olvasható a végrendeletekben (Balassa Péter, Móricz Márton és Perényi György).

A Pálffy testvérek és családtagjaik után következzenek Kata édesanyja, Dersffy Zsófia rokonai. Már nem sokan voltak életben, a család nevének kihalása megkezdődött. Két fiútestvére gyermekei viszik még egy darabig tovább a családnevet. Az egyikük Farkas fia, István. Rajta kívül István, kassai főkapitány, akinek két gyermekét említik: Borbálát, osgyáni Bakos Jánosnét, valamint Miklós Hont megyei főispán leányát, Katát, akinek a férje Wesselényi István. Nekik két fiúgyermekük volt, azonban sem az anya (az előbb említett Kata), sem a két unoka neve nem szerepel a végrendeletben. Természetesen e két hölgy, Borbála és Kata házasságával már megszakadt a Dersffyek családfája.

Mindezek után nézzük át e testamentumban olvasható, a férj, Illésházy István maradékait is, akik szintén örököltek az özvegy nádornétól. Közülük a leghíresebb Gáspár (*1593 – †1648), aki a lipcsei egyetemen tanult. Hazatérve Trencsén és Liptó, majd később Árva megye (azaz egy időben három vármegye) főispánja lett. A végrendeletben még a mátkájáról esik szó (Thurzó Ilona), aki egy násfát kapott Katától. Testvére Ferenc, akinek majd Szirmay Kata lesz a felesége. Az örökösök között három nő is szerepel. A férj testvére, Zsófia, kinek a férje Eszterházy Ferenc volt. (Meg kell jegyezni, e családdal többszörös volt a házassági kapcsolat.) A másik lánytestvér Kata, Bosnyák Andrásné, akinek a lánya Anna (Baranyai Istvánné), a fiuk, lányuk, sajnos itt is név nélkül. A harmadik Brigitta[13] (Brigida), férje Thurn Fülöp,[14] ők Olaszországban éltek. Eördögh Zsófia (férje: Mártonfalvay László) és fia, Ferenc is bekerült az okiratba, ők Pogány Anna második férjének, Eördögh Ferencnek az utódai. Még három nevet sorolhatunk az Illésházy családhoz, de a pontos kapcsolatot nem tudjuk megállapítani: Drusa Györgyné és két lánya; Aor János;[15] és Bajcsi (Baicsi) Jánosné és lánya. Állítólag Bajcsy János Illésházy sógora volt, ám erre semmiféle hiteles adatot nem találunk egyetlen helyen sem.

Végül azon az egyéb távoli „rokonok” nevét gyűjtöttük egy fejezetbe, akik valamely családtagjuk házassága révén kerültek az Illésházy–Pálffy családokkal kapcsolatba: Bosnyák Tamás, Bosnyák Magdolna Fancsi Ferencné, Bosnyák Brigitta és férje, Tersztyánszky Gáspár, Eszterházy Magdolna, Kubinyi László özvegye és gyermekei. Az Eszterházy családból még: Gábor, Anna, Tamás, Dávid és Pál. A továbbiak még: Czobor Pálné, Ecsi Gáspárné és a lánya (Ecsi Orsik), Thurzó Szaniszló (Stanislo), Forgách Péterné és Forgách Imre.

Ezek voltak a házaspár azon rokonai, akik mind örököltek a végakaratban konkrétan név szerint vagy kisebb körülírással (gyermekei, lánya stb.)

Amint fentebb említettem, a rajtuk kívül szereplő sok névből csak néhányat fogunk kiemelni. Mégpedig azokat, akiknek a nevéhez valamilyen esemény vagy érdekesség fűződik. Leszenei János szolgált a családnak, amikor a férj Lengyelországban élt, ő segítette Pálffy Katát ezen években. Így Sirotniczki Károly[16] (és lányai), Hodolin kapitánya, valamint Posgai György, Trencsén tiszttartója. Rajtuk kívül örökölt kisebb összeget még két kislány: Hatvani „Magocz és Hatvani Eörsik”, „kicsinységüktől fogva én neveltem és tartottam fel őket” – e mondattal indokolja Katalin a döntését.

Érdemes megfigyelni, hogy a közvetlen rokonok közül kik azok, akik a legtöbbet kaptak a vagyonból, pénzből, ingatlanokból. Már a férj, Illésházy is a birtokai legnagyobb részét egyetlen rokonának, Illésházy Gáspárnak hagyta. Pálffy Kata esetében két személy között oszlik meg a legnagyobb örökség. Az egyikük Magdolna nevű lánytestvére és annak a családja. Nagyon szerethette őket, soraiból kiolvasható a hozzájuk való erős kötődés. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Kata – ugyan ragaszkodott Trencsénhez is, de – imádta a morva települést, Hodolint. Magdolna családja, lányai az idegen származású férjeikkel pedig szerettek ott tartózkodni. A másik általa kedvezményezett örökös, még ha furcsának tűnik is, szintén Illésházy Gáspár volt, a férje unokaöccse. Ő maga is elgondolkodhatott ezen a döntésén, ugyanis Gáspárnak a testamentumban közel egy oldal személyes hangú, szinte anyai figyelmeztetést ír. Hivatkozik a két család tagjaira, azok védelmére, segítésére, a vallására, az Istenre, amikor azt írja: „kérlek és intelek”, ezeket tartsd be. Hogy milyen ember lehetett ez az Illésházy Gáspár, arról nem esik szó. Csupán kérdőjellel írhatjuk le: vitéz, értelmes, tanult, családszerető, megbízható, megnyerő modorú – vagy csak ő volt akkor a családban a legidősebb férfi, akire a családfői teendőket bízni lehetett? Nem tudjuk.

Végül szólni kell egy olyan döntéséről, amely nem a családjával kapcsolatos. Ő maga írja, hogy már a férje szeretett volna iskolákat alapítani és építeni Trencsénben és Bánban, ebben azonban megakadályozták különböző események. Pedig már „Magistert hozatott Vitembergábul”, mellé egy másik kollégát és egy kántort. Ezt a két iskolát szeretné Pálffy Kata még felépíttetni, hogy „itt is lehessen jobb iskola a magyar nemzetnek tanítására”. Mindehhez már adott pénzt, ezenkívül komolyabb összeget különített el, amelynek a kamatait is föl tudják majd használni a fenntartásukhoz.

A leírtak alapján láthatjuk, hogy mekkora vagyona volt a nádornénak, amelyet teljes egészében szétosztott a rokonai és alattvalói között: ingatlanok (várak, udvarházak, települések, házak, szőlők stb.), ingóságok, ékszerek és rengeteg pénz. Csupán két kívánsága volt halála előtt: hogy a már említett, később Magdolnának szánt két ingatlant (Hodolinban és Mutemicsen) megtarthassa a haláláig. És hogy a férje mellé temessék el Bazinban[17] a templomban. A végrendelete megírása után még négy évet élt. Bízunk benne, hogy családtagjai mindkettőt betartották és teljesítették. S békében élte le e négy esztendőt kedvelt városában, és elhunyta után valóban a férje mellé helyezték holttestét örök nyugalomra.

A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább

Szlovákiai magyar választók és szlovákiai magyar pártok 1990–2020

A szlovákiai magyar politikai reprezentáció iránti bizalom és a magyar közhangulat Szlovákiában 2021-ben a mélyponton van. Nincsenek parlamenti képviselőink és kiszorultunk az Európai Parlamentből is. Nehéz belenyugodni, de az érdekérvényesítési képességünk néhány más pártban tevékenykedő magyar vagy magyar származású politikus jóindulatán és aktuális befolyásán múlik. Csehszlovákia létrehozása óta csak egy alkalommal voltunk ilyen helyzetben, 1945 és 1948 között, igaz, akkor még állampolgárságunk sem volt, ma van (már akitől nem vette el önhatalmúlag a kissé gyanakvónak tűnő szlovák állam). Minden más időszakban, még a kommunista rendszer alatt is voltak számarányunknak megfelelő számú megválasztott parlamenti képviselőink, akik legalább formálisan tudtak tenni valamit, s ha mást nem, legalább szóltak, ha baj volt. Ma országos szintű szlovákiai magyar politika gyakorlatilag nem létezik. Helyette megyei, valamint helyi képviselők keresik egyéni boldogulásukat és próbálják központi elképzelés nélkül érvényesíteni szűkebb régiójuk vélt érdekeit. A helyzet tragikumát fokozza, hogy ezt nem valamiféle elnyomó államhatalomnak, hanem önmagunknak köszönhetjük. Gödörbe kerültünk, még pontosabban fokozatosan, tizenkét év alatt kitapostuk, elmélyítettük, elmocsarasítottuk és közben belecsúsztunk. A mai szlovákiai magyar politikának ma nincs meg a perspektívája és önbizalma. A legrosszabb viszont az, hogy elvesztették a választóikba vetett hitüket is. Tanulmányunkban arra szeretnénk rámutatni, hogy ez a hitetlenkedés mélységes tévedés és a passzivitást igazoló félreértés. A szlovákiai magyar választói közösség továbbra is életképes, csak éppen ma megfelelő magyar képviselet nélkül kénytelen létezni.

Előzmények

 A szlovákiai magyar politika válságával foglalkozott e folyóirat hasábjain, 2019 elején megjelent Hogyan tovább című tanulmány is. A mostani elemzés annak folytatása és kiegészítése.[1] A két évvel ezelőtti anyag időrendbe állította a Szlovákia területén 1990 óta lezajlott parlamenti választások magyar vonatkozású, járási szintű összegzett adatait, majd elemezte azokat. Az értékelés elsősorban politikai szemszögből történt, nem voltak szociológiai, nemzetiségi és más társadalomtudományi ambíciói.

Annak idején többen jogosan állapították meg, hogy az akkori tanulmány nem támaszkodott szociológiai felmérésekre, közvélemény-kutatásokra, exit pollokra vagy népszámlálási adatokra, esetleg más, ezzel a témával foglalkozó kutatásokra sem. Tény, hogy az anyag csak és kizárólag a megkérdőjelezhetetlen választási számokra épített, de ez a korlátozás tudatos volt. Amíg egy választás általános és titkos, addig az ott leadott egyéni szavazat objektív jellegű, vagyis megfelel az adott választó akkor megfogalmazott, akkor érvényes véleményének (beleértve azt is, hogy esetleg egy év múlva egy másik választáson más pártra szavaz). Ugyanez az objektivitás érvényes az adott pártok összegzett választási eredményére is. Ezek nem felmérések, nem következtetések, nem reprezentatív szeletek, hanem ez maga a valóságos politikai vélemény.

Ezzel szemben a választást megelőző szociológiai felmérések és a közvélemény-kutatások szlovákiai magyar szemszögből nézve két szempontból is torzítják a politikai valóságot: az egyik a kérdező személyes jelenléte (vagy a kérdőív személyes begyűjtése), a második pedig a kérdezés, a tudakozás nyelve. S végül, nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy minden felmérésben csak jobban vagy rosszabbul összeállított társadalmi mintáról van szó, nem a társadalom egészének választáson megfogalmazott álláspontjáról. Nem azt állítjuk, hogy ezek a felmérések nem fontosak és nem segíthetnek a kutatásban, csupán azt, hogy a politikai elemzés szempontjából másodlagosak. Úgy véljük, nem szabad őket összekeverni a valóságos választási adatokkal. A politika alapvetően a választáson leadott érvényes szavazatokról, nem pedig a közvélemény kutatásáról szól. A politikusok számára nem a választó olykor változó véleménye a mérvadó, hanem elsősorban a ciklus végén meghozott érvényes döntés. Olyankor a választópolgár általában felelősebben mérlegel, mint egy-egy telefonos vagy internetes válaszadás során. Ezért a mostani anyagban szinte kizárólag választási adatokat elemzünk.

Természetesen az elmúlt évtizedekben több értékes tanulmány és kiadvány jelent meg a szlovákiai magyar politikai események és a választások értékelése terén.[2] Ezek fontos következtetéseket és figyelemre méltó számításokat tartalmaznak. A két évvel ezelőtti írás ezekre ugyanazon okok miatt nem támaszkodhatott, mint ami miatt kimaradtak a felmérés jellegű adatok is: a korábbi elemzés is csak és kizárólag a választási adatokból kiindulva kívánt általános politikai következtetéseket levonni. A tanulmánynak nem állt szándékában bármilyen addigi kutatással vitába szállni, hiszen más volt a kiindulópont és mások voltak a célok. Az akkori tanulmány és a korábbi munkák egymás mellett léteznek, kiegészítik egymást. Vannak persze eltérések, de ne feledjük, hogy mi csak választási adatokkal és politikai kategóriákkal dolgozunk, míg mások szociológiai felméréseket és közvélemény-kutatásokat elemeznek, majd társadalmi, etnikai, nemzeti síkon mozognak. Jelen tanulmány az eseményeket és a számokat elsősorban politikai és választási stratégiák szempontjából vizsgálja. Nem titkolt célunk olyan bázist teremteni, melyre alapozva jó politikai döntéseket lehet hozni. Ezért a vizsgált időszak 30 év, és a vizsgált téma a szlovákiai magyar választói bázis, valamint annak politikai képviselete. Következtetéseink politikai jellegűek. Az külön öröm számunkra, hogy mi, akik csak a választási eredményekből indultunk ki, sok esetben hasonló következtetésekre jutottunk, mint mások. Tény ugyanakkor, hogy vannak kisebb, de itt-ott jelentősebb eltérések is. Ezek közül a legmarkánsabbak a választók etnikai és politikai hovatartozását érintik. Számunkra választástechnikai és kampányvezetési szempontból nem a választók magyar nemzetisége és magyar anyanyelve a mérvadó, hanem magyar etnikai kötődésük és politikai értékrendjük.

2018-as következtetések

Az akkori írás egyebek között arra a következtetésre jutott, hogy a szlovákiai magyar kötődésű pártok választási bázisa az elmúlt 30 év során megközelítette a 470-500 ezres létszámot. Ugyanakkor az is világos, hogy a képviselet céljából létrehozott politikai pártok ilyen kiváló eredményt csak egy rövid időszakra tudtak elérni. Ennek részben valószínűleg demográfiai vonatkozásai is vannak, a fő ok azonban az akkori vélemény szerint döntő mértékben politikai természetű volt.

A politikai különbségek és megközelítések alapján ugyanakkor azt a következtetést is le kellett vonni, hogy a 2019 után következő választások során nem lesz magyar képviselet Szlovákiában. Az azóta lezajlott események sajnos igazolták az akkori pesszimista véleményt. A katasztrofális 2019-es európai parlamenti és 2020-as szlovák parlamenti választásokat követően a pártok végre levonták a megfelelő következtetést és egyesülési tárgyalásokat kezdtek. Kissé túlzó egyszerűsítéssel élve megállapíthatjuk, hogy a szemünk előtt igazolták a régi mondás igazságtartalmát: a politikában a racionális megoldások csak azt követően jönnek számításba, ha már minden más lehetőséget kimerítettek.

Mai célok és metodika

Jelen elemzésben tovább folytatjuk a 2018-ban elkezdett munkát, céljaink viszont kiterjedtebbek. Elsősorban olyan objektív és megkérdőjelezhetetlen adatsorokat kívánunk összegyűjteni, rendszerezni és közzétenni, melyek segítségével aránylag egyszerűen össze lehet vetni az elmúlt harminc év parlamenti választásait. Célunk az is, hogy ez az adatbázis a jövőben további parlamenti választások adatsoraival feltölthető legyen, miáltal tartós és objektív alapot nyújthat a kutatások és politikai döntések számára. Az adatokat természetesen sokféle szempont alapján lehet értékelni, és azokból különféle következtetéseket lehet levonni. Azonban rendkívül fontosnak tartjuk, hogy létezzen egy egységes adatbázis és általánosan elfogadott metodika. E célból jelenleg a megyei választások és egyes nagyobb települések hasonló jellegű adatsorain is dolgozunk. Az adatok rendszerezését követően itt is elemzésnek vetjük alá azokat. Célul tűztük ki továbbá a szlovákiai magyar választói báziscsoport meghatározását, számszerűsítését, valamint belső struktúrájának felvázolását. S legvégül javaslatot teszünk a közvetlen s távolabbi tennivalókra is.

A két évvel ezelőtti anyag az idő szűke miatt csak járási szintű adatokat tudott elemezni. Ezt a hiányosságot azóta bepótoltuk: a jelenlegi adatbázis tartalmazza minden olyan dél szlovákiai település magyar vonatkozású parlamenti választási számait, ahol az elmúlt harminc év során a magyar vonatkozású pártok (Együttélés, Magyar kereszténydemokrata mozgalom, MPP, MKP, Híd, MK, MKDSZ) bármelyik parlamenti választás során legalább 10 százaléknyi eredményt értek el. Ilyen községből van 538, beleértve Pozsony és Kassa városok adatait is (az egyedüli magyar jellegű községként az Aranyosmaróti járásba tartozó Lédec regionális kötődése miatt a Nyitrai járás falvai közt van feltüntetve). Feldolgoztuk a többi, elsősorban szlovákok lakta területet is, ez utóbbiakat azonban érthető okok miatt csak járási szinten összegzett adatokkal. Mindenhol a hivatalos választási számsorokkal dolgoztunk és azok találhatók a táblázatban is.[3] Kivételt a Független Magyar Kezdeményezésre 1990-ben leadott szavazatok jelentenek. Itt becslésről van szó, mely során figyelembe vettük a magyarlakta településeken abban az időben számottevő választási eredményt elérő tömörülések eredményeit (Együttélés, VPN-lista, Kommunista Párt, Mezőgazdaság és Vidék Szövetsége, romák), valamint az adott községek népszámlálási adatait a lakosság nemzetiségi összetételéről.[4]

A vizsgálat során természetesen felmerül az igény a vizsgált pártok választóinak pontosabb meghatározására. A legegyszerűbb válasznak az tűnik, ha a szlovákiai magyarságról beszélünk. A kép azonban ennél sokkal bonyolultabb. Ki a fenti pártok potenciális választója? Aki a népszámláláson magyar nemzetiségűnek vallotta magát? Vagy az is, aki szlovák, esetleg roma nemzetiségűként anyanyelvnek a magyart jelölte be? Talán az is, aki sem nem magyar nemzetiségű, sem nem a magyar az anyanyelve, hanem egyszerűen magyar kötődésűként csak többé-kevésbé beszéli a magyar nyelvet? Esetleg olyan, aki csak érti, és nem beszéli? Vagy ide tartozhat a magyar választó szlovák élettársa, szlovák vagy kettős kötődésű gyermeke, meggyőzhető szlovák rokona? Valószínűleg minden kérdésre a válasz igen. A kérdés csak az, hogy mennyien vannak és egy-egy réteg mennyire kötődik a szlovákiai magyar pártok nemzeti és politikai álláspontjához, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire kötődik politikailag országos szlovák pártokhoz.

Amennyiben a magyar nemzetiségű állampolgárok körét újabb és újabb réteggel bővítjük – hiszen ők is lehetséges voksolók –, sokkal több potenciális választót és jóval strukturáltabb választói bázist kapunk. Mivel a jelen tanulmány politikai adatokkal dolgozik, és politikai következtetéseket kíván levonni, ezért nem mélyedhetünk el a „ki a magyar nemzetiségű választó, ki a roma anyanyelvű magyar, ki a magyar anyanyelvű szlovák vagy szlovák anyanyelvű magyar, a kettős vagy hármas identitású, vagy csak sima szlovák választó?” típusú, rendkívül szerteágazó nemzetiségmeghatározó, soha véget nem érő vitában. Célcsoportunk ügyében más szempontok alapján kell eljárni.

Az kétségtelen, hogy 2009-ig minden vizsgált párt szlovákiai magyar párt, vagy szlovákiai magyar mozgalom volt (ha mellőzzük az Együttélés rövid életű törekvését Csehszlovákia összes kisebbségének képviseletére 1990 és 1992 között). Önmagukat magyarként határozták meg, magyar volt a belső tárgyalási nyelvük, magyar volt az elnevezésük és magyarként tartotta őket számon a közvélemény is. Ők maguk is ezzel a vélekedéssel összhangban nyilvánultak meg. Kommunikációjuk alapvetően magyar médiumokban, magyarul történt, választási gyűléseiket ugyancsak magyarul tartották. Az őket támogató választók 2009-ig ennek minden bizonnyal maguk is tudatában voltak, ezért az 1990 ás 2009 között meghozott választási döntéseiket magyar pártra leadott szavazatként kell értelmezni – függetlenül az akkori választó nemzetiségétől, anyanyelvétől, nyelvtudásától, etnikai hovatartozásától vagy rokoni kapcsolataitól. Más szóval: 2009-ig olyanok szavaztak a magyar pártokra, akiket elsősorban magyar nyelvű kommunikációval lehetett megszólítani. Természetesen hozzá kell tenni, hogy olyanokról van szó, akik egyben azonosultak a magyar pártok politikai tevékenységével is.

2009-ben egy látszólag új párt lépett a színre, a Híd. Ez, az alakulásakor még egyértelműen magyar párt[5] egy idő után azt a célt tűzte ki maga elé, hogy addigi választói bázisát etnikai szlovák választókkal is bővítse.[6] Ez a döntés részben érthető volt, hiszen nem volt biztos, hogy a nagy múltú MKP mellett ők is bejutnak. Ennek érdekében soraikat szlovák politikusokkal is bővítették, és az addig megszokottnál kissé intenzívebb szlovák kommunikációba is kezdtek. A Híd olyan választókat is próbált megszólítani, akiket 2009-ig magyar nyelven a magyar pártok nem tudtak elérni. Politikusai egy része ezt átmeneti, taktikai lépésnek, mások állandó irányváltoztatásnak, haladó újdonságnak tekintették. 2010 után a párton belül ez utóbbiak kerültek többségbe és programszerű önszlovákosításba kezdtek. A Híd egyre intenzívebben Most-Híd szeretett volna lenni, és önmagát egy soha korábban nem volt, szinte messianisztikus kezdeményezésként határozta meg. Csak zárójelben említjük meg, hogy 1990-ben Duray Miklós Együttélése is hasonlóan egyedülálló elképzelésekkel indult, de ők Csehszlovákia összes kisebbségét szerették volna képviselni, a csehek és a szlovákok nélkül. Ezért volt az akkori névrövidítésük ESWS (Együttélés – Spoluzitie – Wspólnota – Soužití). Igaz, kimaradtak a németek, horvátok és a romák.

A 2009 utáni választási adatok elemzése lehetővé teszi a multietnikus, messianisztikus törekvések sikerességének vizsgálatát is. Ezt az elemzést elvégeztük és a tanulmány további részében bemutatjuk.

Az adatsorok tehát 2009 után minden település esetében tartalmazzák az MKP és a Most-Híd szavazatszámát, a település hivatalos választási részvételét, valamint az ezen adatok alapján kiszámított, akkor és ott maximális elérhető szavazatszámot. Ugyanúgy, mint a két évvel ezelőtti anyagban, újra le kell szögezni, hogy csak ilyen módon tudjuk egy alapra hozni és összehasonlítani az egyes eltérő választási részvételek eredményeit. Logikusan feltételezhető, hogy az adott településen a választópolgárok politikai és nemzetiségi különbözőségük ellenére hasonló mértékben vettek részt a választásokon. Elméletileg támaszkodhatnánk helyi szintű reprezentatív jellegű közvélemény-kutatásokra, vagy rendkívül intenzív, minden helyi választókörzetre kiterjedő, minden választáskor ugyanolyan metodikával elvégzett és később az objektív adatokkal korrigált exit pollokra. Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy ilyen módszerrel elvégzett, több választásra kiterjedő helyi felmérésekkel nem találkoztunk. Adatbázisunk egyik alappillére tehát a községi szintű részvételi arány politikailag és etnikailag azonos struktúrájú helyi érvényessége.

Amennyiben tehát az MKP 100 választóból 50 százalékos részvétel mellett 25 szavazatot szerzett, míg más pártok ugyanakkor szintén 25 szavazatot gyűjtöttek be, akkor számításaink szerint egy esetleges 100 százalékos részvétel mellett 50 szavazattal rendelkezne az MKP és 50 szavazattal a többi induló. Így juthatunk el tehát minden esetben az azonos alapú, 100 százalékos részvételre átszámolt végső, összehasonlítható adathoz.

Ezt a számot minden választás esetén kiszámoltuk mind az 536 településre, továbbá Pozsonyra és Kassára, valamint a többi járásra is, mivel a magyar jellegű pártok ott is szereztek szavazatokat. Ez a módszer lehetővé teszi összehasonlítani az egyes választásokat 1990-től napjainkig, majd pedig természetesen a jövőben következő időszakokban is. Az így kapott számsorok tehát minden esetben a választások százszázalékos részvételre átszámított adatai. Természetesen az adatbázisban ott van az eredeti szavazatszám és a községi részvételi arány minden esetben. Az anyag a Fórum Kisebbségkutató Intézetben hozzáférhető és szabadon kutatható.

Választási részvétel és annak politikai következményei

Az elmúlt harminc év választási részvételeit áttekintve úgy tűnik, hogy az egyes régiók és települések választási részvételeinek főbb mutatói nem térnek el lényegesen az aktuális országos számoktól. Természetesen feljegyezhetünk néha jelentősebb más irányú mozgásokat is, de a trendek minden esetben ugyanazok, és az egyes eltérések logikusan magyarázhatók. Általánosságban, az eddigi szlovákiai választások is azt a vélekedést támasztják alá, hogy a választási részvétel elsősorban azt tükrözi, mennyire tartják a választópolgárok fontosnak az adott választást. Jelentős volt a különbség például az európai parlamenti választások, vagy éppen a Vladimír Mečiar leváltásáról szóló parlamenti választások részvételi aránya között. Itt nincs számottevő különbség a szlovák és a magyar választók között.

A politikai és társadalmi események egy-egy ciklus alatt különböző mértékben érik el az egyes választói csoportok ingerküszöbét, s befolyásolják a választási kedvet. Ez a befolyásolás és ez a választási kedv időnként eltérő részvételt eredményez regionális, de etnikai, nemzetiségi téren is. Ezt tükrözi az adatbázis 1990 és 2020 közötti települési szintű választási részvételeinek változása is.

A községi szintű táblázat feltöltése adatokkal és választási részvétellel lehetővé tette, hogy ezeket összegezve, csoportosítva kiszámoljuk az egyes járások, az egyes településcsoportok, valamint a vizsgált pártok teljes bázisának választási részvételét. Az alábbiakban ezt az adatsort láthatjuk. A teljes vonal a szlovákiai országos átlagot mutatja, míg a másik az általunk vizsgált 536 (Pozsonyt és Kassát ide nem számoltuk be, mivel ott nagyon alacsony a választási eredmény) dél szlovákiai község adataiból kiszámolt specifikus választási részvételt képviseli. Ez, véleményünk szerint a vizsgált pártok választóinak jellemző részvételi aránya, vagyis kissé lazábban és felületesebben fogalmazva, a szlovákiai magyar választói bázis kiszámolt választási hajlandósága az adott választási évben.

A kiindulópontnak tekintett 1990-es választás idején a különbség a vizsgált pártok és az országos adatok között nem volt számottevő. Ez az adat fokozatosan mozdult el a magyar jellegű pártok javára. A 2006-os választás során már +2,56% volt az eltérés, ez 2010-re +2,93%-ra nőtt. A csalódás és kiábrándultság jelei először 2012-ben jelentek meg, amikor két év alatt a választási kedv Dél-Szlovákiában a magas pozitív számok világából negatív tartományba került és 2,83%-ra volt az országos átlag alatt. Ez két év alatt 5,76 százalékos drámai zuhanást jelentett, mely tendencia sajnos 2016-ban is folytatódott. Ekkorra a vizsgált mutató már 4,31%-kal volt a szlovákiai átlag alatt. 2020-ra pedig a dél szlovákiai választási kedv 8,28 százalékkal maradt el az országos szinttől.

Tíz év alatt tehát a választási részvétel 11,21 százalékkal esett vissza, amit nehéz más szavakkal jellemezni, mint a politikai képviselet sorozatos politikai hibáinak eredménye és a választók lesújtó ítélete. Ez az egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen szám nem magyarázható sem demográfiai változásokkal, sem regionális különbözőségekkel. Az okokat a politikai képviselet viselkedésében, önmagában a képviseletben kell keresni. Az egyértelmű, hogy a választói bázisban egyre nőtt az elégedetlenség.

Választási eredmények

Nézzük ezek után az összesített választási eredményeket 1990-től 2020-ig:

 

A fenti grafikonból kitűnik, hogy 1998-ig a vizsgált pártok lehetséges választási csoportja 370 ezer fő környékén mozgott, míg 2002 és 2016 között több mint százezres nagyságú impozáns emelkedés következett be. Ez az adat 2020-ra sajnos 300 ezer alá csökkent. Ugyanúgy, mint a választási részvételnél, a szavazatok elvesztésénél sem találhatunk demográfiai vagy regionális jellegű okokat. A magyarázat itt is elsősorban a politikai képviseletben, a politikai kínálatban, illetve a politikai munkában található. Le kell azonban szögezni, hogy a számok alapján elsősorban a Most-Híd volt az, amely több okból kifolyólag szavazatokat vesztett.

A képet némileg árnyalja, ha a 2010-től 2020-ig terjedő időszakra nézve figyelembe vesszük a Most-Híd új szlovák képviselőinek hozzájárulását a fenti szavazatmennyiségekhez. Elsősorban azt kell megvizsgálni, vajon a szlovák jelöltek szerepeltetése, illetve a multietnikus jelleg hangsúlyozása regionálisan és strukturálisan hol hozott és hol vitt el szavazatokat a 2006-ig terjedő időszakhoz viszonyítva. Ehhez rétegekre bontottuk a dél szlovákiai szavazatokat választási eredmény szerint, továbbá külön megnéztük a nagyvárosok (Pozsony, Kassa), valamint az északi területek számait. Kiindulópontunk itt is a 2006-os választás volt, mivel ez volt a korai MKP csúcsidőszaka, s itt érte el akkori támogatottságának maximumát. Azt vizsgáltuk tehát, hogy az egyes, rétegekre osztott választói csoportban az új eszme, a multikulturalizmus, a szlovák–magyar megbékélési és együttműködési szándék, a szlovák jelöltek, illetve a nemzeti eszmét kissé lenézően kezelő állampolgári elv mennyi pluszszavazót tudott megszólítani 2010-ben, majd tovább, egészen 2020-ig.

A viszonyítási dátum 2006. A számok a két, egymással versengő párt összesített eredményét tükrözik. Az MKP a tíz év alatt gyakorlatilag stagnáló számokat produkált, ezért a változások minden esetben a Most-Híd változásai.

Vegyük tehát először azokat a településeket, ahol az MKP 2006-ban több mint 70 százalékot ért el. Az első sorban az adott választási év megszerzett szavazatai találhatók, alatta az előző választáshoz viszonyított változás, míg a harmadik sor mindig a 2006-os évet alapul véve állapítja meg a szerzett, illetve vesztett szavazatokat.

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
229 909 260 010 275 540 265 941 269 457 245 245 199 489 szavazat
0 +30 101 +15 530 -9599 +3516 -24 212 -45 756 változás
    0 -9599 -6083 -30 295 -76 051 összesítve

Látható, hogy a Most-Híd „új” eszméje és a megmaradt MKP együttesen ebben a települési kategóriában a vizsgált években egyszer sem tudtak több választót vonzani, mint amennyivel az MKP 2006-ban rendelkezett. A Magyar Koalíció Pártja legalább megtartotta választói bázisát, a Most-Híd azonban eleve kevesebbet szerzett, mint amennyire 2006-ból kiindulva lehetősége lett volna. A csökkenés konkrétan 2010-ben 3,48% volt, ez 2016-ra 10,09%-ra esett. Az utolsó eredmény a 2006-os számhoz viszonyítva már csak az akkori adat 72,40 százaléka. Ez tíz év alatt 27,6 százalék mínusz. Le kell ugyanakkor szögezni, hogy az MKP a Most-Hídtól eltávozott szavazókat egyetlen választás során sem tudta érezhetően megszólítani, vagyis az ő eredménye is csalódás. Nem arról volt tehát szó, hogy az MKP változás nélkül folytatta 2006-os politikáját, hanem a 2010-es MKP lényegesen szűkebb választói rétegre figyelt oda és emellett nehezen érthető átváltozással leárulózta 2006-os választóinak többségét. A párt akkori elnöke egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy tisztességes ember nem szavaz a Most-Hídra. Nos, a politikatörténet arra tanít bennünket, hogy a fennhéjázás, a büszkeség és kiátkozás ritkán sikeres stratégia.

Most tehát nézzük azokat a községeket, ahol az MKP 2006-ban 40 és 70 százalék közötti támogatottságot ért el.

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
69 540 92 564 94 786 89 591 89 638 79 785 55 159 Szavazat
0 +23 024 +2222 -5195 +47 -9853 -24 626 változás
    0 -5195 -5148 -15 001 -39 627 összesítve

A csökkenés itt is szignifikáns. 2010-ben 5,48%, 2016-ban 15,83%, míg 2020-ra elérte a 41,81 százalékot. Ebben a választói rétegben is egyértelmű, hogy az MKP kettészakadása és Most-Híd színrelépése inkább csökkentette a választói bázist, s nem láthatunk számottevő javulást egyik évben sem. Az MKP itt sem tudott javuló eredményt felmutatni, vagyis ezeket a választókat sem vonzotta magához.

A következő vizsgált csoport az, ahol az MKP 2006-ban 10 és 40 százalék közti szavazatot szerzett.

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
29 948 48 467 48 567 46 807 45 391 39 253 18 160 Szavazat
0 +18 520 +100 -1760 -1416 -6138 -21 093 változás
    0 -1760 -3176 -9314 -30 407 összesítve

A 2010-es indulás azonnal 3,62 százalékos zuhanást eredményezett, ez 2016-ra 19,18%-ra növekedett, s 2020-ban 62,61%-on landolt. A jelentős magyar szavazatmennyiséggel rendelkező települések között itt már 2010-ben is egy nagymértékű elbizonytalanodás volt tapasztalható, mely fokozatosan szivárgott tovább a 2006-ban még domináns MKP többségű helységekbe. Az MKP ezeket a szavazatokat sem tudta megszerezni.

Most vizsgáljuk meg a 2006-ban 10 százalék alatti dél-szlovákiai településeket:

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
4435 8450 7967 16 043 13 280 15 802 5813 Szavazat
0 +4015 -483 +8076 -2763 +2522 -9989 változás
    0 +8076 +5313 +7835 -2154 Összesítve

Ráleltünk tehát az első olyan választói kategóriára, ahol a Most-Híd 2006-hoz viszonyítva növelni tudta a korábbi MKP választói eredményét. A három választás átlagos hozama 2010 és 2016 között kb. 7000. Ehhez a „sikerhez” némi sajnálattal csak annyit lehet hozzátenni, hogy ez a legkisebb vizsgált réteg. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy húsz évig rejtőzködő, új, magyar kötődésű szavazókról van szó. Ezek nagyon nagy valószínűséggel már etnikailag szlovák politikai szavazatok.

Végül tekintsük át a két nagyváros, valamint az északi területek összesített eredményeit.

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
19 117 47 415 43 333 96 864 89 609 115 142 20 013 Szavazat
0 +28 298 -4082 +53 531 -7255 +25 533 -95 129 változás
    0 +53 531 +46 276 +71 809 -23 320 összesítve

Pozsony, Kassa és az északi területek azok, ahol a Most-Híd 2006-hoz viszonyítva tényleges szavazatbővülést tudott kimutatni. Ez 2010-től, a három választás átlagát tekintve 57 ezer szavazatot jelentett. Az MKP eredménye itt tíz év alatt 8300-ról 5100-ra csökkent.

A fenti adatok tehát azt mutatják, hogy a korai MKP válsága, kettészakadása, majd a két párt egymás ellen indulása a 2006-ban még MKP-ra szavazó dél szlovákiai választók számának csökkenését eredményezte. Ugyanakkor az is látható, hogy az években ezt még ellensúlyozta az északi területek és a nagyvárosok szlovák politikai hozama, majd mindkettő bukórepülésben végezte.

Az alábbi táblázat első sora tehát azokat a szavazatokat összegzi, melyeket egyértelműen a Most-Híd szlovák képviselőjelöltjei, a multietnikus jelleg, az új eszme, a szlovák–magyar megbékélési narratíva hozott, s kiket a korábbi MKP 2006-ig nem tudott magyarul megszólítani. Mivel ezek a szavazatok egyértelműen szlovák közegből származnak, kijelenthetjük, hogy az új eszme új hívei nem a szlovákiai magyarság 2006-ig rejtőzködő, addig meg nem szólított rétegeiből származnak. Ezek kétségtelenül szlovák politikai szavazatok.

A második sor a 2006-os évből kiindulva a dél szlovákiai vesztett szavazatokat összegzi, azzal, hogy az MKP szavazatszáma lényegében stagnált. A harmadik sor a Most-Híd tevékenységének szavazatszerzési egyenlegét mutatja be. A kiindulás itt is 2006.

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
0 0 0 61 607 45 704 86 471 29 hozott szavazat
      16 554 14 407 54 610 171 559 vesztett szavazat
      45 053 31 297 31 861 -171 530 egyenleg

Ha tehát summázzuk a fenti számokat, elmondható, hogy a Most-Híd ugyan jelentős szavazatmennyiséget átvett az eredeti MKP-tól, azonban Dél-Szlovákiában a teljesen szórvány jellegű településeket leszámítva 2020-ig egyszer sem tudott új választói rétegeket megszólítani. Nem igazak tehát azok a korabeli megállapítások, melyek pozitívumként tekintettek a vegyes jelleg mesterséges, ideologikus megjelenítésére és programszerű felvállalására. Nem volt a szlovákiai magyar választói rétegnek olyan szegmense, mely tartós emelkedéssel reagált volna. Ezen a területen tehát a politikai kínálat bővülése, az MKP kettészakadása az elején enyhe, később jelentős szavazatvesztést jelentett.

A Most-Híd szavazatbővülést csupán a nagyvárosokban és északon tudott elérni, de 2020-ra ez is eltűnt, a déli szavazatok többségével együtt. S végül összegezzük az eddigi táblázatokat a szlovákiai magyar kötődésű választókra való tekintettel. A két párt által elért eredményekből kivonjuk a 2010 és 2020 között megszerzett, majd elvesztett nagyvárosi és északi szavazatmennyiséget. Így megkapjuk a szlovákiai magyar pártok által megszerezhető magyar kötődéssel rendelkező szavazatmennyiség számait az adott választási években.

1998 2002 2006 2010 2012 2016 2020 Év
352 949 456 996 470 202 455 922 458 114 408 758 298 609 Szavazat

A választási eredmények politikai értékelése

Amennyiben tehát behunyjuk szemünket és megértő jóindulattal közelítjük meg a kérdéskört, akkor elmondható, hogy a 2009-ben nemzeti irányba elmozduló MKP és a multietnikus ideológiát zászlajára tűző Most-Híd a 2010-es és 2012-es választásokon majdnem elérték a volt egységes MKP 2006-os szintjét. Más szóval a kettészakadás ugyan nem tudta jobban megszólítani az addig is megszólított választópolgárokat, de legalább nem okozott azonnali jelentős szavazatvesztésben mérhető tragédiát. Le kell szögezni, hogy a politikai kínálat nagyjából megfelelt a 2006-os MKP-nak. Mindkét pártnak megvolt a maga stabilnak tűnő bázisa, mely a korábbi MKP választóinak és politikusainak kettéoszlásából alakult ki. A pártok ugyan egymás ellen indultak, de összegzetten nem történt változás a szlovákiai magyar térfélen. Némi pluszt jelentett az 61 ezres új szlovák választóréteg, veszteséget pedig 16 ezer magyar.

Szemünket kinyitva és a dolgokat reálisabban nézve azonban látnunk kell, hogy a szlovákiai magyar parlamenti képviselet számára 2010-ben elveszett mintegy 200 ezer szavazat, és csaknem harmadára csökkent a magyar parlamenti képviselők száma. Ennek a politikai harcnak köszönhetően is 2012-ben Robert Fico egyedül tudott kormányt alakítani. Ha az MKP és a Most-Híd 2010 után, a választásokon a nép által megmérettetve, az eredményt alázattal elfogadva, lezárja a vitát, talán Szlovákia sorsa is kissé másként alakul. Amennyiben ugyanis együtt indultak volna, a parlamentben feltehetőleg újra 18–20 magyar képviselő lett volna, s a Smer nem tud egyedül kormányt alakítani. Sajnos az indulatok és az érzelmek győztek a racionalitással szemben – nem először és nem is utoljára. Így a 2020-ig várható volt 55-60 magyar képviselő helyett lett annak kevesebb mint egyharmada.

Amennyiben pedig illúziók nélkül vetjük össze a déli és az északi területek tizennégy éves egyenlegét, a kép még ennél is borúsabb. A két rivális párt alkotta politikai kínálat 2010-ben vesztett 16 ezer déli szavazatot, míg nyert 61 ezer nagyvárosi és északi voksot. 2016-ra a déli szavazatvesztés meghaladta az ötvenötezret, amit északon és a nagyvárosokban még 86 ezer új választó kompenzált. 2020-ra már mindkét területen katasztrófa állt be: délen a Most-Híd 2006-hoz viszonyítva elvesztette szavazóinak csaknem negyven százalékát, míg az északi és nagyvárosi bázisa teljesen eltűnt.

A másik oldalon pedig az MKP 10 év alatt gyakorlatilag senkit sem tudott megszólítani a leszakadó csoportokból, ami azt jelenti, hogy a mai MKP nem volt képes olyan politikát folytatni és olyan képviseletet kínálni, mint 2006-ban. Ellenkezőleg, folyamatosan leárulózta 2006-os szavazóit és mindent megtett, hogy elriassza őket magától. Így mindkét párt válságba került. 2020-ra a két pártcsoportosulás a 14 évvel azelőtti eredménynek csupán a 63,5 százalékát érte el, miközben a választói kedv az országos átlagot két százalékkal meghaladó szintről tizenegy százalékot ment lefelé. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is alacsony szavazatszám országos súlya ennyivel csökkent. Ezt hívják katasztrófának.

Nos, 2020-ra a szlovákiai magyar politikai képviselet romlását és a választópolgárok kiábrándultságát nehéz lenne leplezni. A számok egyértelműek. Hosszasan lehetne értekezni az egyes lépések hibás vagy szükségszerű voltáról, a politikusok gyarlóságairól, sorscsapásokról és egyéb történelmi összetevőkről. Az elemzés mindenképpen hasznos lenne, de talán történészi megközelítésre és nagyobb időtávlatra volna szükség. Tanulmányunk szempontjából inkább csak olyan megállapításra szorítkoznánk, melyet számokkal tudunk alátámasztani. Azokkal a számokkal, melyekkel tanulmányunk is dolgozik.

Korábban megmutattuk, hogy a Most-Híd csupán a dél-szlovákiai vizsgált települések mennyiségileg legkisebb és legjelentéktelenebb kategóriájában tudott némi pluszszavazatot felmutatni, ez a szórvány vidék, s szinte bizonyos, hogy ezek is etnikai szlovák politikai szavazatok voltak. A többiben már 2010-ben is csökkenés volt látható. A Most-Híd 2010 és 2016 között átlagban 64 500 szavazatot tudott hozni a szórvány vidéken, valamint Pozsony, Kassa és az északi területek kategóriában. Ez a szlovákiai választópolgárok másfél százaléka. Ezek minden kétséget kizárólag etnikailag szlovák szavazatok, melyek a Most-Híd szlovák képviselőjelöltjeit, a párt megbékélési narratíváját és általános politikai profilját értékelhették. Ők 2020-ig fokozatosan eltávolodtak korábbi pártjuktól, s kevés az esélye annak, hogy újra lelkesedni fognak a régi eszme iránt. Ezek a szavazatok ma már a múlt szavazatai. Véleményünk szerint elhanyagolható annak az esélye, hogy visszaszerezhetők lennének.

A szlovákiai magyar választási bázis meghatározása

A korábban meghatározott szlovák politikai szavazatoktól való megtisztítás után fennmaradt egy nagy báziscsoport, mely az elmúlt harminc év alatt többé-kevésbé hű volt a szlovákiai magyar pártokhoz. Ők a vizsgált pártok tartós szavazói. Ez a réteg az, amely kisebb-nagyobb mértékben, de 1990 óta szlovákiai magyar pártokra és jelöltekre szavaz. Lakhelyét tekintve elsősorban Dél Szlovákiában, Pozsonyban és Kassán él. A harmincéves politikai tevékenység és a választók reakciói azt mutatják, hogy van közvetlen vagy közvetett, erősebb vagy gyengébb kötődése a régióhoz. Ugyancsak kétségtelen, hogy nem közömbös számára a magyarság és a szlovákiai magyarság problémaköre, a magyar kultúra, a magyar hagyományok és a magyar történelem témája. Identitásában fontos vagy észrevehető a magyar hatás. Vannak, akiket csupán rokoni, háztartási szál fűz ehhez a közösséghez, de tapasztaljuk, hogy még ez is megnyilvánulhat politikai szavazat formájában. S természetesen ez a csoport jól láthatóan, strukturált politikai meggyőződéssel és nemzeti identitással bír. Ez is jelentős szerepet játszik a szlovákiai magyar politikai pártokra leadott voksok során.

Nevezzük ezt a közösséget a szlovákiai magyar választói csoportnak. E csoport létszáma, kiindulva a választások eredményeiből, valószínűleg nagyobb a felnőtt szlovákiai magyar nemzetiségű állampolgárok számánál és meghaladja a magyar anyanyelvű lakosok nagyságát is. Ha a kört tovább bővítjük az egyéb magyar kötődésű választókkal, megkapjuk azokat, akiket a magyar jellegű pártok elméletileg meg tudnak szólítani. Gyakorlatilag azonban a szlovákiai magyar pártok mindig csak egy részüket tudták a választások során elérni. Vizsgálatunk szempontjából elsősorban az a fontos, hogy közülük ki szólítható meg sikeresen a szlovákiai magyar pártok által. Másként fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a választók mennyire tudnak azonosulni a szlovákiai magyar pártok politikai, erkölcsi, nemzeti és politikusi kínálatával.

Vizsgálatunk szempontjából ez a báziscsoport nagyobb létszámban a 2890 szlovákiai település közül 538 településen található meg, tehát regionálisan is jól meghatározható. Az is jól látható jellemzője, hogy politikai identitásának kifejezését elsősorban szlovákiai magyar pártokban keresi. Ezt az igényét a szlovákiai magyar pártok az elmúlt harminc évben néha sikeresen, néha kevésbé elfogadhatóan elégítették ki. Ezt a folyamatot mutatja az alábbi négy grafikon, s a továbbiakban ennek a témának az elemzése áll előttünk.

Az első két grafikon kiindulópontja a 2006-os év. A számok alapján az MKP ebben az évben érte el legjobb eredményét, itt hozta ki magából az eddigi maximumot. Ezt az évet alapul véve négy politikai csoportra osztottuk a községeket: az elsőbe azok a települések tartoztak, ahol 2006-ban az MKP több mint 70 százalékos eredményt ért el. Itt nincs kétség a politikai és nemzeti dominancia felől, tehát a szlovákiai magyar pártok irányítják a települést. A második réteget a 40 és 70 százalékot elért falvak, városok jelentik. Ezekben az MKP, annak előd- és utódpártjai véleményünk szerint megkerülhetetlen politikai erőt képviselnek, de helyenként némi kompromisszumot kell kötniük más politikai csoportokkal. A harmadik csoport a 10 és 40 százaléknyi eredmény. Itt az MKP még jelentős párt, de szövetségi rendszerben kell gondolkoznia és el kell kerülnie a vele szembeni koalíciók megkötését. A negyedik kategória már a szórvány, ahol az MKP esetleg a mérleg nyelve tud lenni.

A második grafikonban a településeket a magyar választópolgárok száma szerint kategorizáltuk. Szlovákiai viszonylatban az 5000 választót meghaladó községek már magukon viselik a városiasság jeleit. Ezek általában regionális központok, iskolákkal, iparral, szolgáltatásokkal, egészségügyi központokkal és vasúttal. A második csoportba a nagyközségek kerültek, 2000 és 5000 közötti választói réteggel. Őket követték az 500 és 2000 választóval bíró kisebb települések, ahol az iskolai, kulturális és ipari infrastruktúra már hiányosnak mondható, de általában még jelen van legalább egy része. Legvégül a kisközségek maradtak, ahol gyakorlatilag egy templom, egy óvoda és egy kocsma jelenti a társasági életet – vagy már egyik sem. Nem szokatlanok a 30–60 fős öregedő, kihaló települések sem.

Az első grafikon világosan mutatja, hogy a szlovákiai magyar választók döntő többsége a jelentős magyar politikai dominanciát lehetővé tevő településen lakik, míg a kisebbségben levő és a szórvány községek, valamint a nagyvárosok a közösségnek csupán egynegyedét teszik ki. Mindez összhangban van a szlovákiai magyarság ismert településszerkezeti adataival.

A második grafikon szerint a bázisszavazók legnagyobb csoportját az 5000 választót meghaladó városias szavazók teszik ki. Szorosan mögöttük vannak a közepes nagyságú falvak, majd leszakadva a nagyobb községek és a kistelepülések. A két grafikon legjellemzőbb tulajdonsága, hogy minden kategória együtt, szinkronban mozog. Kisebb-nagyobb eltéréseket felfedezhetünk: ilyennek tekinthetjük például azt, hogy a városi választók, a szórványban és északon élők támogatása 1998 után az átlagot meghaladó mértékben nőtt. Persze az is igaz, hogy 2020-ra a csalódásuk is erősebb volt. Ezzel együtt azonban nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a szlovákiai magyar választói bázis kompakt és konzekvens módon, közösségként értékelte a szlovákiai magyar pártok teljesítményét.

A következő két grafikon ugyanilyen felbontásban az egyes rétegek választási részvételi arányát térképezi fel.

Ezek a grafikonok szintén kétségtelen együttmozgást mutatnak, bár eltéréseket itt is találhatunk. Szembetűnő például a domináns magyar politikai többségű lakosság csüggedése 2012 után. Ez a csoport 1992 óta az országos átlagot jelentősen meghaladó mértékben járult az urnákhoz, de a 2012 utáni állapotok már növekvő csalódottságot jeleznek. Hasonló trendet láthatunk a 40 és 70 százalék közötti réteg választókedvében is. A települések nagyság szerinti megoszlása követi az országos választási részvétel egyik fontos változását, miszerint a századunk húszas éveiben megnőtt a városi lakosság szavazókedve, s csökkent a vidéki aktivitás. Sajnos ez csupán relatív győzelmet jelent a szlovákiai magyar bázisszavazatokon belül. 2020-ra ebben a felbontásban is állandósult a több mint nyolcszázalékos lemaradás az országos átlaghoz viszonyítva.

Csak érdekességként említjük meg, hogy a grafikonok tanúsága szerint a választási részvétel mindig olyankor ugrik meg, amikor a lakosság elégedetlen egy-egy diktatórikus, általában Nyugat-ellenes és oroszbarát húrokat is pengető jellegű országos vezetéssel. Így volt ez a rendszerváltáskor 1990-ben, 1998-ban Vladimír Mečiar, 2010-ben és 2020-ban pedig Robert Fico esetében. A demokrata, euroatlanti elkötelezettségű, piac- és nyugatorientált jobbközép pártok Szlovákiában általában a választási kedv lanyhulására fizetnek rá.

A szlovákiai magyar választási bázis és a pártok viszonya

Amennyiben tehát megpróbáljuk összegezni a fenti grafikonok tanulságait, a következő megállapítások tűnnek logikusnak:

A Most-Híd által rövid időre odavonzott szlovák politikai szavazatokat leszámítva a szlovákiai magyar szavazói bázis adott időben a magyar pártok által elérhető nagysága 470–500 ezer főre volt tehető 2002 és 2010 között. Újra megismételjük, hogy ez nem a szlovákiai magyar nemzetiségű felnőtt korú lakosság, sem a magyar anyanyelvű, sem pedig a magyar nyelvet aktívan vagy passzívan bíró szlovákiai állampolgárok csoportja. Ez a politikailag definiálható szlovákiai választóréteg, mely a szlovákiai magyar pártok által elméletileg megszólítható. Nyilván van egy olyan része is ennek a csoportnak, mely eleve szlovák pártokra szavaz. A választóréteg teljes nagyságát és annak strukturáltságát, valamint pontosabb számszerűsítését a tanulmány végén próbáljuk megállapítani.

Ez a választói bázis az elmúlt harminc év során három jól kivehető és elkülöníthető szakaszban, mindig más-más módon értékelte a pártok teljesítményét. 1990 és 2000 között az átlagos választói eredmény 360 ezer körül mozgott. Ebben az időszakban a három jelentős magyar párt hol egymás ellen, hol lazán összefogva politizált, az MPP két évig kormányzott, a többiek ellenzékben voltak, majd mindannyian Vladimír Mečiar ellen küzdöttek. Az MPP és az Együttélés a Liberális Internacionálé tagjai lettek, az MKDM néppártosodott, a politikusok jöttek-mentek, sokan kihullottak, egyszóval ez nem a stabilitás időszaka volt. Igaz, hogy 1998-ra a pártok az MKP-ban egyesültek és kormányra léptek, ez azonban nem hozott azonnali támogatói változást. A harmincéves politikai tapasztalat azt mutatja, hogy a szlovákiai magyar választói réteg nagyjából két-három év alatt emészti meg a változásokat és alakítja ki újabb véleményét. Ezért ezt a 2000-ig tartó időszakot véleményünk szerint az útkeresés jellemezte. A szlovákiai magyar választóréteg kereste politikai képviseletét és a politikusok keresték a hatékony, vonzó politika tartalmát.

A következő szakaszt 2000 és 2012 közé tehetjük. Az útkeresés itt egy időre véget ért. Az MKP 2006-ig kormányon volt, a Most-Híd 2010 és 2012 között szintén. Mindkét párt a konzervatív európai csoportosulás tagja lett, és az MKP európai parlamenti képviselőkkel is rendelkezett. A választók és a helyi képviselők megtapasztalták a kormánykapcsolatok előnyeit. A megyei közgyűlésekben az MKP többnyire hatalomra került, és jelöltjei fontos pozíciókat töltöttek be. A pártok polgármesterei kamatoztatni tudták saját kiépített, többször megvédett helyzetüket és kormányzati kapcsolataikat. Az akkori MKP összerakta regionális hálózatát, több mint tízezer tagja lett, és minden túlzás nélkül állítható, hogy szoros kapcsolatban volt a választóival. Mindennek együttesen tudható be a támogatottságának az első szakaszhoz viszonyított ugrásszerű növekedése. Az ebben az időszakban megrendezett négy parlamenti választáson a szlovákiai magyar választóréteg száma 470 ezer lett, ami mintegy százezres, 29 százalékos emelkedés. Az országos szintet nézve 1990 és 2000 között ez a választói réteg átlagosan 9,47% eredményt ért el. Ugyanez a szám 2000 és 2012 között már 10,71% volt. A félreértések elkerülése végett újra leszögezzük, hogy ezek a számok a Most-Híd által ideiglenesen odavonzott szlovák politikai szavazatok nélküli számok. Ezt az időszakot tehát véleményünk szerint az építkezés és egyben az eredmények jellemezték. Nem lehet nem észrevenni a választók elégedettségének emelkedését, mely a választói kedv emelkedését is magával hozta. A szakasz végén szintén tanúi lehetünk annak, hogy a belső konfliktusok és változások csak két-három év múlva jutnak el érezhető módon a választókhoz. A 2007-es elnökváltás, a 2010-es külön indulás először 2012-ben éreztették komolyabban a hatásukat.

A harmadik szakasz 2012 után kezdődött és a mai napig tart. Az MKP 2020-ig, mint már korábban említettük, begubózott a kizárólagos magyar etnikai politizálás burkába, sértegetéseket szórt korábbi választóira, miközben négy parlamenti és egy europarlamenti választáson futott neki fejjel a falnak. Ez idő alatt minden várakozással ellentétben semmi érdeklődést nem mutatott a Most-Hídat hullámokban elhagyó nagyszámú szlovákiai magyar választói csoportok irányában, hacsak nem számítjuk ide a rendszeres és rituális kiátkozásokat. Ezek intenzitása ugyan az idő előrehaladtával és a rendszeres választási pofonokat követően alábbhagyott, de az MKP továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyta és idegennek tartotta a szlovákiai magyar valóság jelentős részét. Tette ezt ráadásul úgy, hogy ez a szlovákiai magyar valóság 2009-ig az MKP szerves része volt, a szavazói rá voksoltak és a párt őket is képviselte. Nem csoda, hogy az immár Magyar Közösség Pártja szinte senkit sem tudott megszólítani korábbi választóiból, akik pedig csalódottan faképnél hagyták a Most-Híd pártot. Az MKP 2010 és 2020 közötti legnagyobb hibája tehát egy teljes bemerevedés volt, mely abban nyilvánult meg, hogy szakított 2006-os önmagával, leszűkítette választói érdeklődését korábbi választóinak 35-40 százalékára és ezt tekintette normális állapotnak. Ebből kiindulva meg kell állapítanunk, hogy az újkori MKP egyszer sem értette meg, hogy mi is történt a múltban és mi történik napjainkban a szlovákiai magyar választói térfélen. Ők, akik a szlovákiai magyar közösséget kívánták képviselni, egy kirekesztő és leszűkített nemzetfelfogás rabjaivá váltak.

Maga a multietnikus párt a tíz év alatt véleményünk szerint két hatalmas hibát követett el. Először is, a kezdeti magyar jellegét egyre jobban feladva, egy „modern” szlovákiai, etnikailag semleges párt képét akarta felvenni. Ezért erősítette szlovák, ruszin, valamint roma jellegét, kommunikációjában modern világpolgári, európai jelzéseket küldött, próbálta elhalványítani magyar múltját. Ez a törekvés az addigi szavazóik jelentős részéről nem talált megértésre. A szlovákiai magyar választók nagy része 2010-ben rájuk szavazott, az MKP azonnal lemondott róluk, a szlovák pártok pedig már régen feladták a reményt a megszólításukra. A Most-Híd egyedüli, polgári jellegű magyar pártként, szinte ellenfél nélkül képviselhette volna őket elég hosszú ideig. Ezt a kényelmes pozíciót adták fel először egy bizonytalan, szlovák, ruszin és roma etnikai kaland reményében, majd 2016-ban a Smer és az SNS alkotta toxikus koalícióban való részvétellel. A szlovák, roma, ruszin irányba való elmozdulás a rájuk szavazó magyar rétegnek egy jelentős részét már 2012-ben is elriasztotta, mint ahogy fenti számaink is mutatják. A Most-Híd ennek ellenére folytatta programszerű szlovákosodását, polgári párttá változtatta magát, belső tárgyalási nyelve egyértelműen a szlovák lett, a magyar jelleg visszaszorult a nem formális találkozókon való magyar nótázás szintjére, majd több pártot is megjárt szlovák jobboldali ejtőernyős politikusokkal töltötte fel sorait.[7] Ezek után nagy reményekkel, szlovák alapkampánnyal indultak a 2016-os választásokon és a volt SDKU-szavazatok begyűjtése által kétszámjegyű eredményt vizionáltak. Csalódniuk kellett és szembesültek a rideg valósággal. Majdnem több magyar szavazatot vesztettek délen, mint amennyit egy pénzügyileg nagyon megterhelő kampánnyal a nagyvárosokban és északon szerezni tudtak. Otthagyva magyar választóikat, teljes mellszélességgel kiléptek a szlovák politikai piacra, ahol nem a gyengélkedő MKP, hanem más öt-hat agresszív szlovák párt lett az ellenfelük. Hibás koncepció, naiv stratégia. Ahogy mondani szokás, vajúdtak a hegyek és egeret szültek.

A Most-Híd második hibája ezt követően már teljesen végzetes lett, és megadta a kegyelemdöfést. A párt vezetése a balul elsült választás után, feladva a magyar pártok huszonöt éves demokratikus hagyományait, némi pártelnökségi kényszerrel bevezette a Most-Híd tagságát egy reménytelenül korrupt és vízió nélküli koalícióba. Ezt követően a párt helyi képviselői és a vezetés egy része vagy passzivitásba menekült, vagy mentették a menthetőt és posztjaikon minden tőlük telhetőt elkövettek a szlovákiai magyarság érdekvédelmében. A Most-Híd vezetői által a pártra égetett stigma azonban egyre nyilvánvalóbbá vált a politikai ellenfelek és a választók számára is. A Ján Kuciak gyilkosságát követő ellentmondásos kormányzati szerepük már csak az agónia része volt. A párt gyakorlatilag feladta a politikai harcot és már csak arra törekedett, hogy kitartson a választási időszak végégig a megszerzett politikai posztokon. Népszerűségük látványosan csökkent és elvesztették korábbi belső energiájukat.

A harmadik szakasz végére a szlovákiai magyar választók parlamenti képviselet nélkül maradva a passzivitásba menekültek és délen drámai módon csökkent a választási részvétel.

A szlovákiai magyar választási bázis politikai irányultsága

A következő fontos téma magát a választóréteg és a szlovákiai magyar pártok politikai megnyilvánulásait érinti. A szóban forgó pártok egy rövid kezdeti liberális szakaszt leszámítva végig néppárt jellegűek voltak és politikailag végig a konzervatív európai családhoz tartoztak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a szlovákiai magyar politikai térfélen harminc év alatt egyetlen baloldali jellegű csoportosulás sem tudott politikailag legalább embrionális állapotba jutni. Az is egyértelműnek látszik, hogy az úgynevezett nemzeti oldalról nézve a radikális, harcias nemzeti politika iránti igény is minimális. A Most-Híd példája azt is mutatja, hogy a jelentős asszimiláció ellenére nem vonzó a multietnikus, kettős kötődésű narratíva sem. S ismét a Most-Híd bukása példázza azt is, hogy antidemokratikus, korrupcióra épülő erők közé lelkesen beépülni, majd mindezt áldozathozatalként feltüntetni, nem imponál a szlovákiai magyar választóknak. Ha van, elfogadják, kihasználják, de nem kedvelik, és nem támogatják az irányváltás kigondolóit és végrehajtóit.

Amennyiben tehát összegezni kívánjuk a harminc év politikai tapasztalatait, vissza kell térnünk a két évvel ezelőtti írásban felvázolt négypólusú választói csoport képéhez.

Az eddigi harminc év politikai tapasztalata azt mutatja, hogy a maximális szavazatmennyiséget, az optimális vonzerőt az biztosítja a legjobban, ha a politikai képviselet tekintettel van a választóréteg nemzeti és politikai sajátosságaira és ugyanakkor nem állítja ezt a közösséget testvérharcos választási kényszer elé. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a pártoknak magyar jellegűnek kell lenniük, de nem mehetnek el túlságosan egy radikálisan nemzeti irányba. Nagyobb hangsúlyt kell helyezni a konzervatív és liberális eszmékre, ugyanakkor kevésbé kell hangsúlyozni, de nem szabad korlátozni a baloldali és szociáldemokrata gondolatokat sem. A pártoknak és a pártokon belül létező politikai csoportoknak nem szabad követni a Magyarországon eluralkodott kommunikációs háborús hangnemet, és együttműködésre kell törekedniük. A konfliktusokat nem élezni, hanem tompítani kell. A szlovákiai magyar választóréteg jelentős része láthatóan nem lelkesedik az ideológiai háború, a leszámolás, az ellenségkeresés, a máshol talán hatékony kommunikációs gumicsontokkal való foglalkozás és a szájkarate iránt. A politikai kínálatnak minderre tekintettel kell lennie és elfogadható kisebbségi célokat kell kitűznie. Egyszóval meg kell találni azt a kényes egyensúlyt, ahol a szlovákiai magyar politikai kínálat leginkább megfelel a választói bázis igényeinek.

A következő fontos feladat a Most-Hídtól fokozatosan eltávolodott választók visszaszerzése lenne. Látszik, hogy az MKP nem tudja és nem is nagyon akarja megszólítani a Most-Hídban csalódott magyar választókat. Ez a választói csoport politikai képviseletre vár, vagyis nagy szükség lenne egy nem multietnikus és nem politikailag besározódott pártra, mely egy korai Híd jellegű politikát hitelesen tudna képviselni a mai politikai valóságban. A dologban az a szép, hogy itt még nem is nagyon kell senkivel harcolni. Elég tisztességesnek és hitelesnek lenni, persze mindezt láthatóan és politikai marketing szinten is kiválóan.

Összegezve, az elemzés e szintjén tehát a helyzet úgy néz ki, hogy a szlovákiai magyar választóréteg két jól elkülöníthető csoportra oszlik. Az elsőt aránylag jól képviseli a mai MKP, ahol kevésbé domináns a politikai jelleg, s jobban kidomborodik a „magyarok vagyunk” üzenet. A szembenállásból és a harcokból azonban ennek a csoportnak is elege van, ami megnyilvánul az egyre csökkenő részvételi aktivitásban. A másik választói réteg politikailag jobban értékorientált, tehát elsődlegesebb a jobboldali, liberális, vagy más politikai nézete, és ezt elsősorban magyar képviseletben kívánja megtalálni. A szlovák pártok általában csak második, harmadik választási lehetőségként jönnek számításba, de ott vannak a képben. Ez a csoport 2009 előtt még megtalálta a politikai képviseletét a korábbi, egységes MKP-ban, majd később az újonnan alakult Most-Hídban is. Későbbi eltávolodásuk egyik oka a szlovák jelleg erősítése lehetett, a másik pedig a Smer és az SNS koalíciójához való – korábban egyszerűen elképzelhetetlen – csatlakozás. A magyar pártok a rendszerváltás óta minden esetben a haladást, az euroatlanti orientációt, a demokratizálódást és a piacgazdasági irányultságot támogatták, s ellenfeleik Vladimír Mečiar, Ján Slota és Robert Fico voltak. A választók ezt helyesnek látták és ennek a politikai küzdelemnek a jegyében szocializálódtak. A Most-Híd szervilis csatlakozása a korrupcióra épülő Smer és a színtiszta nacionalizmust képviselő SNS csoportjához döbbenetet okozott. Mindezt tovább fokozta a Kuciak-gyilkosság utáni viselkedés többértelműsége, a mindig felbukkanó „harmadik” mondatok. A Most-Híd ezekkel a döntéseivel saját politikai sírját ásta meg. Ettől függetlenül azonban a korábbi választórétege, az a regionálisan és politikailag körülírható csoport, melyet 2006-ig az MKP, 2016-ig a Most-Híd elég jól képviselt, itt van. Ha az egyesülő vagy közösen induló magyar pártok ezt a réteget is meg kívánják szólítani (márpedig nélküle nem jutnak be a parlamentbe), akkor nincs más megoldás, mint felvállalni a képviseletét, hasonló politikát folytatni, mint 2006 környékén az MKP egy része, majd 2012 idején a Most-Híd. Leszámítva persze a szlovák ejtőernyős politikusok irányában táplált irracionális és ritkán viszonzott politikai rokonszenv megnyilvánulásait, valamint a korrupciós kormányokba való lelkes beépülés eseteit.

Hosszú folyamatról lesz szó. A politikai pártok megmutatták, hol van a képviselet alja, most ismét rajtuk a sor. Amennyiben a fenti tanulságok figyelembevételével a következő választásokon sikerül bejutni a parlamentbe, akkor – remélhetőleg elkerülve a politikai zátonyokat és szirteket – talán a 2020-as évet követő új választáson, az évtized vége felé, egy újabb sikeres szakasz kezdetéről számolhatunk be.

A szlovákiai magyar pártok által elérhető választói bázis nagysága

A továbbiakban ejtsük meg még egy fontos kérdés vizsgálatát. Mekkora a szlovákiai magyar választóréteg mai és korábbi nagysága, illetve mekkora súlyt tud képviselni a szlovákiai választási, politikai porondon? Az alábbi grafikon két adatot mutat, ezekből egy a jobb láthatóság kedvéért két felbontásban: a magyar pártok által megszólítható választók számát 1990 és 2020 között abszolút értékben két grafikon mutatja (100 ezres és 40 ezres felbontásban) és a választási eredmény szlovákiai arányszámát – mindez megtisztítva a Most-Híd által 2010 és 2020 alatt ideiglenesen odavonzott szlovák politikai szavazatoktól.

Az abszolút számokat, mint már említettük, a jobb összehasonlíthatóság érdekében két görbével is érzékeltetjük. A teli vonal az abszolút számokat jelzi 100 ezerben, tehát például 2002-ben az x tengelyen a 4 jelenti a négyszázezres szavazatmennyiséget, míg a másik, a szaggatott vonalon ugyanezt az eredményt a 10-es szám jelenti, vagyis 10×40 ezer az 400 ezer. Ezáltal válik jobban érzékeltethetővé a 2010-től lefelé induló választási kedv országos következménye. Addig, míg a szaggatott vonal, vagyis az abszolút számokban elért eredmény csak „enyhén” zuhan, addig a százalékos eredmény (pontozott vonal) esése ennél jóval meredekebb. Így jobban látható a csökkenő választási kedv, az apátia, a pesszimizmus politikai következménye. A csökkenő dél-szlovákiai választási részvétel csökkenti az amúgy is kiábrándult szlovákiai magyarság politikai súlyát az országon belül.

A fenti grafikonból látható, hogy 2002 és 2012 közé esnek a görbék legjobb számai, de a 2000 és 2016 közti eredmény sem elvetendő. Ezek voltak azok az időszakok, amikor az MKP, majd az MKP és Most-Híd Dél-Szlovákiában a legjobb eredményeket érték el. Ezek alapján tételezzük fel, hogy ekkor, 2006-ban, tudták a legteljesebben képviselni és megjeleníteni a szlovákiai magyar választók politikai és nemzeti elképzeléseit. Ismerjük tehát az akkori választási számokat. Az ebben az időben elért választási eredmény 470 ezer volt (újra leszögezzük, hogy ez a 100%-ra átszámolt eredmény).

A következő lépésben kiszámoljuk a népszámlálás szerinti magyar anyanyelvű lakosok számából kiindulva az abban az időszakban választásra jogosult magyar anyanyelvű polgárok számát. Ez a szám a népszámlálási adatok és a választásra jogosultak adatait figyelembe véve 428 ezerre tehető. Abban az időben, 2006-ban tehát számításaink alapján a 428 ezer szlovákiai magyar anyanyelvű választásra jogosult szlovákiai állampolgár adatával ellentétben 470 ezer szavazat jutott a szlovákiai magyar párt listájára. Ez azt jelenti, hogy az MKP további 42 ezer nem magyar anyanyelvű, de magyar kötődésű választópolgár szavazatát tudta megszerezni. Ez 10 százalékkal magasabb szám, mint a 428 ezer. Ebből kiindulva, a szlovákiai magyar választók maximális bázisát ideális esetben a mindenkori magyar anyanyelvű lakosság 110-115 százalékára tesszük. A számokra alapozott becslésünk szerint ekkora lehetett a magyar kötődéssel rendelkező szlovákiai választópolgárok száma, akik egy ideális esetben a magyar pártokra szavaznának.

Következő lépésben tehát kiszámoljuk a hivatalos népszámlálási adatokból kiindulva a lehetséges szlovákiai magyar választási bázis számait 1990 és 2020 között. A magyar anyanyelvű lakosok aránya a hivatalos népszámlálási adatok szerint 1991-ben 11,53%, 2001-ben 10,65%, 2011-ben 9,43% volt, míg 2021-re a becsült arány 8,43%. Az így kapott adatsorból tekintetbe véve kijön a mindenkori szlovákiai magyar anyanyelvű választásra jogosult polgárok adata. Ez a szaggatott vonal a következő grafikon első mutatója. Ebből kiindulva következik majd a már korábban megindokolt 10 százalékkal adatsor, mely a megemelt választási báziscsoport, s végül ide helyeztük a magyar pártokra leadott, az északi és nagyvárosi szlovák szavazatoktól megtisztított eredményt is.

Látható, hogy a kilencvenes években elért szavazatmennyiség az így kiszámolt magyar anyanyelvű választópolgárok száma alatt mozgott, míg 2002 és 2016 között felette. Számításaink szerint tehát a szlovákiai magyar választópolgárok elméletileg elérhető száma ekkor érte el a maximumát. Ez a szám, tehát mint már említettük, tíz, talán tizenöt százalékkal is nagyobb a hivatalos népszámlálási adatokban magyar anyanyelvűek feltüntetett választópolgárok számánál. Logikus tehát, hogy magába kell, hogy foglaljon egy nem magyar anyanyelvű, de aktív, vagy legalább passzív magyar nyelvtudással, esetleg csak magyar kötődéssel rendelkező réteget is. Ez az a teljes célcsoport, melyet a szlovákiai magyar pártok ideális esetben képesek megszólítani. Ez a választói bázis nemzeti öntudatban és politikailag is gazdagon rétegezett. Megszólításuk és bizalmuk elnyerése hosszantartó, bonyolult, de világos és szép feladat, mely tisztességes, kitartó politikai és emberi munkát igényel.

Hozzá kell ugyanakkor tennünk, hogy maga a teljes szlovákiai magyar választói báziscsoport még ennél is nagyobb, hiszen az MKP-nak és a Most-Hídnak sohasem sikerült teljes egészében megszerezni minden magyar kötődésű választópolgár szavazatát. Mindig volt egy jelentős réteg, mely vagy nem találta politikai pártját magyar oldalon, vagy más kötődés okán eleve szlovák pártra szavazott. Erről azonban egy későbbi fejezetben ejtünk szót.

Kiindulási adataink kritikai értékelése és újrarendezése

Be kell vallanunk, hogy a fenti grafikon egyik adatsora minden eddigi elhatározásunk ellenére nem egyszerű szikár adat, hanem önbevallásos megállapítás. Ez a magyar anyanyelvűek száma. Ezért ezt a sort megpróbáljuk alátámasztani más, megkérdőjelezhetetlen adatok segítségével. A kérdés csupán az, hogy milyen adatok állnak rendelkezésünkre az elmúlt harminc évből. És itt többszörösen hangsúlyozzuk az adat kifejezést.

Az elmúlt húsz évben ugyanis a politikai elemzők egyre gyakrabban találkoztak a felmérések és az önbevallásos adatsorok eltérésével a későbbi vagy korábbi valóságos számoktól. Már taglaltuk a felmérések lehetséges torzulásait. A népszámlálás tartalmaz ezek közül is néhány elemet, de itt nyilván nem mintavételről van szó, hanem teljes spektrumról, vagyis a torzulások mértéke minden bizonnyal kisebb, mint egy laza telefonos felmérésnél. Ennek ellenére mégis úgy véljük, hogy a népszámlálás eredményeihez is érdemes fenntartásokkal közelíteni.

Először is, az önbevallás nem titkos módon történik. Másodszor régiónk magyar lakossága rendelkezik időnkénti rossz történelmi tapasztalattal a bevallott nemzetiségi hovatartozással összefüggésben. S napjaink legmarkánsabb ellenérve a népszámlálási adatgyűjtés sziklaszilárd megbízhatóságával szemben a következő: a mai, az adatgyűjtésektől, telefonos és internetes felmérésektől, közvetlen eladási módszerektől, valamint GDPR rendeletektől zengő világhálós közegben a lakosok egyre bizalmatlanabbak az ilyen kérdésfeltevésekkel szemben. Nem azt állítjuk, hogy a népszámlálási adatokat nem szabad komolyan venni, csupán annyit, hogy óvatosan kell kezelni eredményeiket. Vegyük figyelembe, hogy a lakosok egy nem egyértelműen barátságos aktus közepette intimnek számító adatokat közölnek egy történelmileg nem túl nyájas viselkedésű szlovák állammal. Itt nem egy érdekfeszítő elméleti kérdést boncolgatunk. A gyanakvás a lakosok egy csoportja részéről könnyen elképzelhető, és ez minden bizonnyal torzítja az eredményt. Ne feledjük, hogy a hivatalos népszámlálási adatok szerint az elmúlt hetven év során voltunk már 300 ezren és 600 ezren is. A mindenkori állam kisebb-nagyobb mértékű ellenséges megnyilvánulása, valamint a magyarok jelentős részének bizalmatlansága nehezen tagadható tény.

Ezért a népszámlálási adatokat összevetettük egy másik adatsorral. Ez, a szlovákiai magyar iskolába íratott gyerekek aránya az első osztályba íratott szlovákiai gyermeklétszámhoz viszonyítva. Összevetés céljából kikértük a szlovákiai iskolaügyi minisztériumból az elmúlt harmincéves időszak évenkénti iskolai beíratási adatait, külön a szlovák iskolákban, külön a magyar iskolákban és együtt. Hiszen ha a népszámlálási adatok alapján tízévente egy százalékkal csökken a magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű lakosok aránya, akkor van még bő nyolcvan évünk a megszűnésig. Ez az idő nem túl távoli. A várható élettartamot tekintetbe véve most kellene születniük az utolsó szlovákiai magyar csecsemőknek – hogy kissé eltúlozva érzékeltessük a népszámlálási adatokba vetett kritikátlan hit logikus következményét.

De komolyra fordítva a szót: ha a népszámlálási adatok igazat mutatnak, akkor ezt alá kell, hogy támassza a 25–40 éves szülők és a hatéves gyerekek arányának csökkenése is. Íme, a táblázat, melynek forrása az iskolaügyi minisztérium (1990 és 2020 becsült adat).[8] Ezek tehát a hivatalos adatok: az első sor tartalmazza az adott évben beíratott összes első osztályos számát, a második a szlovák, a harmadik pedig a magyar első osztályosok adata. S végül a negyedik sor a magyar iskolások aránya az országos számokon belül.

Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy két magyar szülő összeházasodása, gyermekvállalása és csemetéjük legalább kilenc évre magyar iskolába íratása összehasonlíthatatlanul komolyabb és időállóbb döntés, mint a tízévente egyszer a számlálóbiztosnak bediktált anyanyelvi adat. Mi a magunk részéről inkább az iskolai adatot vennénk komolyan, hiszen az maga a valóság.

Úgy tűnik, hogy a csökkenés harminc év alatt körülbelül 0,4 százalék lehet. Érdemes megfigyelni egyébként, hogy az MKP nyolcéves, majd a Most-Híd kétéves kormányzati szerepvállalása és parlamenti sikerei mennyire megerősítették a fiatal szülők önbizalmát és megemelték a magyar iskolába íratottak arányát. Ezért is nagyon fájó politikusaink felelőtlen harakiri politikája. Saját maguk alatt vágják a fát.

Hogy jobban lehessen látni a magyar első osztályosok trendmozgását az országos adatsorral összehasonlítva, ezért ez a görbe a valóságos adat tízszerese.

1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999
92 000 91 157 88 684 86 588 84 808 82 601 80 262 81 091 76 870 75 240
85 500 84 690 82 070 80 395 78 718 76 691 74 752 75 784 71 892 70 422
6500 6467 6614 6193 6090 5910 5510 5308 4978 4818
7,07% 7,09% 7,46% 7,15% 7,18% 7,15% 6,87% 6,55% 6,48% 6,40%
2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009
70 777 64 302 61 658 59 661 58 035 56 939 55 912 52 868 50 707 51 065
66 168 60 012 57 250 55 424 53 658 52 661 51 908 49 076 47 067 47 360
4609 4290 4408 4237 4377 4278 4004 3792 3640 3705
6,51% 6,67% 7,15% 7,10% 7,54% 7,51% 7,16% 7,17% 7,18% 7,26%
2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 2019
52 319 53 005 52 389 53 165 54 433 56 718 58 586 58 081 57 240 58 256
48 598 49 373 48 714 49 410 50 669 52 919 54 823 54 285 53 602 54 383
3721 3632 3675 3755 3764 3799 3763 3796 3638 3873
7,11% 6,85% 7,01% 7,06% 6,91% 6,70% 6,42% 6,54% 6,36% 6,65%

Látható, hogy a csökkenések és emelkedések összhangban vannak egymással. Nincs azonnal szemmel látható, drámai változás a szlovák iskolásokkal összevetve. A harminc év alatt a lényeges országos trendek ugyanazok. Némi csökkenés harminc év távlatában érzékelhető, de mértéke és intenzitása sem nem visszafordíthatatlan, sem nem letaglózó.

A következő grafikon tehát egymás mellé állítja az országos anyanyelvi arányszámokat a kisiskolások országos arányszámával, valamint a választásokon elért magyar kötődésű adatokat. Normális esetben mindháromnak azonos irányba kell mutatnia, s a kiskorúak esetében hatványozottan kellene jelentkeznie az asszimilációs folyamat következményeinek.

Látható, hogy a három egymás mellé állított aránymutató közül kettő 2016-ig nagyjából együtt mozog, míg a harmadik nem. Úgy néz ki, hogy a magyar pártok országos szintű kormányzati szerepvállalása és egyben a szlovákiai magyarság hiteles képviselete bátorítja a magyar szülők beíratási hajlandóságát. A választásokon elért eredmények visszahatnak a beíratási kedvre. Ezért is nagy felelőtlenség volt a politikusok részéről az elmúlt tíz év öngyilkos politizálása, megtetézve a Robert Fico-féle kormányban való részvétellel. A magyar elsősök aránya hullámzik, de harminc év alatt 6,5 és 7,5 százalék között mozog. Annyit egyértelműen megállapíthatunk, hogy a választási adatok és az iskolai beíratások nem követik a hivatalos népszámlálási adatokat, vagyis nem csökkennek tízévente egy százalékot. Amennyiben a kisiskolások aránya követné a népszámlálási adatokat, abban az esetben a magyar kisiskolások aránya a szlovák iskolába íratott elsősökkel összehasonlítva a 2020-as valóságos és tényleges hat és fél százalék helyett ma öt százalékon volna. Ez akkora valóságos eltérés, amit nem lehetséges statisztikai hibákkal magyarázni. Másként szólva, nem lehet egyszerre igaz a választás, az elsősök száma és a népszámlálási adatok. A választási eredmény zuhanásának okait már körbejártuk, ennek nem demográfiai okai vannak.

Ha megnézzük a két számsor jellegét, vagyis a tízévente önbevallásos alapú magyar anyanyelvűek számát s az évente ismétlődő jellegű magyar iskolába íratott gyermekek számát, azonnal látható a különbség. Az első egy véleménynyilvánítás, a második pedig maga a valóságos élet. Biztosak vagyunk benne, hogy a magyarság megnyilvánulásának jelentősebb formája az iskolába íratott gyermekek száma, illetve azok aránya a szlovák iskolákba íratott gyerekekhez viszonyítva. Ezért a továbbiakban abból indulunk ki, hogy a hivatalos népszámlálási adatok nem fedik teljes mértékben a valóságot.

Amennyiben tehát a valóságos anyanyelvi százalék trendje követné az iskolai trendet, és kiindulópontként elfogadnánk a 1991-es népszámlálási adatokat, akkor ez a szám 2020-ban is 11 százalék körül lenne, a feltételezett nyolc helyett.

Számunkra, politikai elemzők számára ezen a ponton elég lenne megállapítani, hogy a hivatalos népszámlálási adatok nincsenek összhangban a magyar iskolába íratott gyerekek adataival, s ezért bizalmatlanságunk az eddigi népszámlálási adatok iránt indokoltnak tekinthető. Ennyivel azonban nem érhetjük be, tovább kell próbálkoznunk. A fenti adatok alapján biztos, hogy a népszámlálási adatok nincsenek összhangban két megkérdőjelezhetetlen számsorral. Az iskolai beíratások hivatalosan alátámasztott adatok, a választási eredmények változását pedig, úgy érezzük, alaposan megindokoltuk.

Természetesen nem állíthatjuk és nem is állítjuk, hogy a szlovákiai magyar választói bázison belül harminc év alatt semmilyen változás nem állt be. Valószínűsíthető, hogy az elmúlt harminc évben történt némi arányeltolódás a szlovákiai magyarok nemzeti önmeghatározásában, Szlovákia mint politikai közösség és Magyarország mint nemzeti közösség iránti viszonyukban. Joggal feltételezhető, hogy változott a szlovákiai magyar és magyar kötődésű polgárok viszonya a magyar nemzet fogalmához, a magyar kultúrához, a szlovák nemzethez és természetesen Európához is. Elég nagy bizonyossággal valószínűsíthető, hogy az etnikai arányok egész szlovákiai méretben lassan változnak a szlovák nemzet javára. Az iskolai beíratási számok és a titkos politikai választások összesített számai azonban nem támasztják alá a hivatalos népszámlálási adatok folyamatos és drámai zuhanását.

Munkánk során hosszasan kerestünk más, olyan megbízható számsorokat, melyek tovább segíthetnének eldönteni, alátámasztani vagy megcáfolni a két fentebb vázolt folyamat közötti eltérést. Nem voltunk sikeresek. Kutatásaink során nem találtunk más olyan jól ellenőrizhető, megkérdőjelezhetetlen adatsorokat e témában, mint a titkos választás és az iskolai arányok. Ezért a továbbiakban ezekre támaszkodva kell keresnünk a megoldásokat. Annyit azonban mindenképpen hozzá kell tenni ehhez a témához, hogy a megbízható adatok hiánya általánosságban véve nagyban hátráltatja az elemzést és a helyes döntések meghozatalát.

Ha tehát elfogadjuk, hogy két szilárd adatsor is ellentmond a hivatalos népszámlálási számoknak, akkor újra kell értelmeznünk a szlovákiai magyar választói réteg korábban becsült nagyságát. Ennek méretét nagyobbra és tartósabbra becsüljük, mint amilyennek az eddig látszott.

A szlovákiai magyar választási bázis nagysága és politikai szerkezete

A fenti eredmények és összefüggések értelmében más módon kell megközelítenünk a választási bázis nagyságának meghatározását. Jelentősen kell csökkentenünk a népszámlálásnak az elmúlt hetven évben tulajdonított értékét, hiszen az nagyon sok irracionális, bár persze mindig magyarázható hullámzást eredményezett. Ezzel szemben erősítenünk kell a szilárd adatok súlyát.

Hipotézisünk a következő állításokból indul ki:

– 2002 és 2012 között a leadott magyar jellegű szavazatok jelentősen meghaladták az akkori – a népszámlálásból kiinduló – magyar anyanyelvű, 18 évesnél idősebb választók számát. Konkrétan ez öt választás alatt volt megfigyelhető: 2002, 2006, 2010, 2012 és 2016. Az átlagos különbség az öt választás alatt 34 473 szavazat volt. Ez azt jelenti, hogy amikor a szlovákiai magyar pártok leghatékonyabban politizáltak, szavazóik száma tartósan meghaladta a hivatalos népszámlálási adatokra támaszkodó lehetséges választói határt.

– a hivatalos iskolai adatok szerint 1990 és 2020 között nem változott tartósan a magyar kisiskolások aránya a szlovák iskolába íratott gyermekekéhez viszonyítva. Nehezen képzelhető el, hogy eközben, harminc év alatt, a szlovákiai magyarok létszáma több mint 25 százalékkal csökkent volna. Ugyanis ennyi csökkenés adódik az 1991-es 11,54% és a 2021-re várt 8,3% közötti mozgásból. Ellenvetésként felmerülhet, hogy a szlovákiai magyar gyerekek jelentős része szlovák iskolába jár, tehát elkerülhetetlen a fokozatos asszimiláció. Anélkül, hogy vitába szállnánk ezzel az állítással, mindenképpen hozzá kell tennünk egy kérdést: akkor ez miért nem látszik a magyar iskolába íratott gyerekek harmincéves adatsorában? Úgy néz ki, hogy a szlovákiai magyar kötődésű lakosok nemzeti, etnikai, nyelvi struktúrája harminc év alatt lényegesen nem változott, s ha igen, távolról sem olyan arányban, ahogy az a népszámlálásokon látszik.

– kiindulópontnak az 1991-es népszámlálási adatokat tekintjük, mivel 1989 előttről szabad választások híján nem rendelkezünk értékelhető választási adatokkal. Természetesen lehetséges lenne összeszedni például az 1950 és 1989 közötti beíratási adatokat is, ez a kutatás azonban messze meghaladná tanulmányunk céljait és kereteit, s ez a feladat másokra vár. Ezért kiindulva 1990-ből az első két feltételezést tekintetbe véve a következőket rögzítjük: az iskolai beíratásokból leszűrhető kb. 0,4 százalékos harmincéves csökkenést az anyanyelvi arány vonatkozásában egy rendkívül pesszimista, már-már borúlátó hozzáállással több mint megdupláztuk, és egy százalékban állapítottuk meg. Így hipotézisünkben 1990-ben a szlovákiai magyar anyanyelvűek aránya 11,61%, 2000-ben 11,20%, 2010-ben 10,86% volt, míg 2021-ben 10,53% lesz. A hivatalos népszámlálási adatok valószínűleg más számokat hoznak majd ki 2021-ben, ezek megbízhatóságát azonban véleményünk szerint hitelt érdemlően megkérdőjeleztük.

– a szlovákiai magyar pártok valószínűleg még a legjobb éveikben sem tudtak megszólítani minden számba vehető magyar kötődésű választópolgárt. Minden, 2000 és 2012 közötti magyar jellegű közvélemény-kutatás talált 10-20 százaléknyi magyar nemzetiségű választót, akik szlovák pártokra adták volna szavazataikat. A szavazatok leadáskor ugyanis nem csupán etnikai szempontok játszanak szerepet. A választópolgárok politikai és személyiségi oldalról is értékelik a politikai kínálatot, vagyis hiba lenne a szlovákiai magyarságot egy idealizált, népviseletes, falusi közösségként látni, mely beszalonnázva, reggeli pálinkáját felhajtva, ünneplőben megy szavazni a magyarokra. A helyzet ennél sokkal strukturáltabb. Mindezért úgy véljük, hogy még 2002 és 2012 között is 15 százalékkal magasabb volt a szlovákiai magyar választói réteg az akkori eredményeknél.

– a 2006 és 2012 közötti három választás átlagosan elérhető szavazatszáma 463 815 volt. Ezt 10-15 százalékkal megemelve 510–530 ezres nagyságot kapunk, ami a 2010-es választásra érvényes számítás. Ez az akkori országos szavazásra jogosult személyek legkevesebb 11,69 százaléka. Amennyiben tehát ezeket a számításokat a fenti gondolatmenet alapján kivetítjük 1990-re, 2000-re és 2020-ra, akkor a kiinduló és záró számok – tekintettel a mindenkori választásra jogosult szlovákiai állampolgárok adataiból – a következőek: 1990-ben legkevesebb 12,36 százalék és 447 397 potenciális szavazó, míg 2020-ban legkevesebb 11,36% és 503 080 potenciális szavazó.

A fentiek figyelembevételével a Magyar országos arányok elnevezésű grafikon a következőképpen módosul, miközben a magyar kötődésű választók aránya a magyar anyanyelvűek 10 százalékkal megemelt adata:

– hipotézisünk utolsó eleme az, hogy a szlovákiai magyar választópolgárok rétegei mindig nemzeti, politikai és politikusi, vagy pontosabban személyiségi szempontok alapján döntenek egy-egy választás során, figyelembe véve az adott időszak politikai valóságát. Végső soron azonban vagy magyar pártra szavaznak, vagy szlovák pártra. Az elmúlt harminc év tapasztalata azt mutatja, hogy a döntés kulcsa a szlovákiai magyar politikai képviselet kezében van. Akkor, amikor képviselni akarta és képviselni is tudta a szlovákiai magyar választók majdnem teljes politikai spektrumát, abban az esetben élvezni tudta annak több mint 85-90 százalékos támogatottságát. Azokban az esetekben viszont, amikor mindezt figyelmen kívül hagyva csak egy-egy rétegérdek képviseletét vállalták fel nem teljesen megbízható politikusok, akkor a szlovákiai magyar választók akár 35-40 százaléka is szlovák pártokat választott. A politikailag és nemzetileg kirekesztő szlovákiai magyar politika nyomorgásra van ítélve.

A fentiek figyelembevételével tehát a következő grafikon ábrázolja a harminc év alatti időszakban a szlovákiai magyar választói bázis teljes nagyságát és szavazatmegoszlását.

A szlovákiai magyar választók struktúrája csak etnikai választás alapon

Látható, hogy a szlovákiai magyar választói csoport nagysága 1990-től abszolút számokban emelkedésnek indult, majd az elmúlt években félmillió környékén mozog. Döntő többsége mindig a magyar pártok politizálását támogatta, de 2016 után a már elemzett okok miatt egyre többen ábrándultak ki a Most-Hídból és Bugár Bélából, viszont nem csatlakoztak az etnikai politizálásba forduló MKP-hoz. Jelentős részük otthon maradt, mások szlovák pártokra szavaztak.

Következő grafikonunk a magyar pártokra szavazó választók struktúráját elemzi. 2010 és 2020 között ismert az MKP-ra és szövetségeseire szavazók száma, a többiek a Híd szavazói voltak. Ez az időszak egy aránylag kiegyensúlyozott MKP-szimpatizáns számsort eredményezett, ezért jó kiindulópontnak számít, hiszen politikailag változó közegben bizonyította stabilitását. Ebből nagy biztonsággal ki tudjuk számolni azon szavazók arányát, akik számára a „magyar vagyok” üzenet a domináns, ha a parlamenti választás során politikai pártot keres. A négy választás során az MKP-ra átlagban 189 895 szavazat jutott, ami a korábban felvázolt szlovákiai magyar választói csoport 38 százaléka. Ez a harmincnyolc százalék a jelek szerint minden körülmény közepette kitart magyarsága mint domináns politikai faktor mellett. Lehet, hogy nem megy el szavazni, ha azonban igen, akkor a magyar pártra szavaz. Ez a mai MKP stabil bázisa, melynek egy része 2010-ben a Most-Hídra szavazott, de két év múlva visszatért. Ezért valószínűleg nem követünk el nagy hibát, ha ezt a százalékot visszavetítjük a múltba és állandó aránynak tekintjük. Ez tehát a következő grafikon első eleme. Ők a magyar nemzeti szavazók.

Korábbról már ismert a szlovák pártokra szavazók száma, mely segítségével ki tudjuk számolni azt a szavazatszámot, mely szinte soha nem voksol magyar pártokra. Ezt 2006-ból kiindulva tudjuk megtenni, akkor volt ugyanis ez a réteg a legkisebb. Feltehető, hogy egy részük baloldali, tekintélyelvű, esetleg oroszbarát, vagy Nyugat-ellenes irányt követ és ezért nem szavaznak a szlovákiai magyar pártokra. A dolgot leegyszerűsítve: nem találják politikai képviseletüket a szlovákiai magyar politikai kínálatban. Más részük egyéni kötődés alapján szavaz szlovák pártokra. Ez a mindenkori szlovákiai magyar választói bázis nyolc százaléka, amennyiben az anyanyelvi arányokat 10 százalékkal megemelve számítjuk ki a szlovákiai magyar választói bázis mindenkori nagyságát. Ha a felső határt vesszük figyelembe, vagyis a 15 százalékos emelést, akkor ez a réteg valamivel nagyobb.

A harmadik egyenes azok a szavazók, akiket csak és kizárólag a politikai és személyiségi elemek segítségével lehet megszólítani. Számukra nem elég a magyar mivolt, és mivel egy részük tartósan szlovák pártokra szavaz, valószínű, hogy a szlovákiai magyar pártok politikai irányultsága nem mindig felel meg elképzeléseiknek. Ennek átlagos nagysága 16 százalék.

A fennmaradó százalék az, melynek fontos a magyar képviselet, de ezt markáns politikai és személyiségi igénnyel párosítja. Ők a politikai irányultság és politikusi személyiségek által megszólítható szlovákiai magyar választók, akik általában megtalálják politikai képviseletüket a szlovákiai magyar pártok között, de ha nem, akkor vagy otthon maradnak, vagy szlovák pártokra szavaznak. Az ő nagyságuk megfelel az elsősorban magyar szempontból választóknak, vagyis szintén 38 százalék.

Tanulmányunk szempontjából a továbbiakban kihagyhatjuk a mindig szlovák pártokra és a mindig magyar pártokra szavazókat. A második és harmadik grafikon a két köztes réteg konkrét szavazatait ábrázolja, magyar, illetve szlovák pártra szavazás szempontjából.

 

A szlovákiai magyar választók struktúrája politikai és etnikai szempontból

 

Magyar és egyben politikai választók szavazása

Politikai és esetleg magyar szempontú szavazók választása

A három grafikon közül az elsőn jól látszik, hogy a szilárd magyar meggyőződésű, politikailag talán kisebb intenzitással véleményt mondó polgárok stabilitást hoznak, és kiegyensúlyozottan, megingás nélkül támogatják a magyar eszmét. Az ő megnyerésüknek és felbuzdításuknak előfeltétele a magyar egység kinyilvánítása és megvalósítása. Nagyságuk, mint már említettük, körülbelül 38 százalék. Ez a magyar választás elnevezésű egyenes.

A második grafikon az erős magyar és egyben erős politikai meggyőződésű választók döntéseit érzékelteti. Azon választókról van szó, akik számára magyarságuk mellett nagyon fontos a magyar pártok politikai irányultsága és politikusi személyiségeinek hitelessége is. Ők egészen 2016-ig mindig megtalálták a maguk képviseletét. 2006-ig az MKP-ban, 2016-ig a Most-Hídban. Igaz, hogy a vége felé, 2012 és 2016 tájékán egyre kedvetlenebbül, de ott voltak. 2016 után viszont nagy többségüknél betelt a pohár, és tömegesen hagyták ott pártjukat. Ez az utolsó négy év a totális bizalomvesztés négy éve, és nem úgy tűnik, hogy véget ért. Ettől eltekintve azonban úgy tűnik, hogy a mai MKP-ra szavazó mintegy 190 ezer választóhoz hasonlóan ez a réteg is aránylag stabil. Nem annyira, mint az első csoport, de sokkal jobban, mint a harminc év alatt a szlovák pártokra is szavazók. Nagyságát a fenti grafikon és a táblázatok alapján szintén 38 százalékra becsüljük, de 2020-ban számuk megfeleződött. Őket tisztességes jobbközép politikával és vonzó, hiteles egyéniségekkel vissza lehet szerezni.

A harmadik grafikonból az is jól látszik, hogy a következő csoport, a gyakran szlovák pártokra szavazók társasága mutatja a legnagyobb ingadozást. Ezt a választói réteget a pártok leghatékonyabban 2000 és 2012 között tudták megszólítani. Ők 1998-ig szlovák pártokra szavaztak, ezt követően elismerték az MKP, majd a Most-Híd politikai teljesítményét, 2012 után pedig fokozatosan csalódva visszatértek a korábbi szlovák pártokra szavazáshoz. Az ő visszaszerzésük nehezebb feladat lesz. Feltételezéseink szerint ők győzhetők meg a legkevésbé és legutoljára. Nagyon stabil, sikeres, hosszantartó és meggyőző szlovákiai magyar politikai képviselet szükségeltetik ehhez. Az ő nagyságuk körülbelül 16 százalék. Őket eddig csak a 2002-es és 2006-os MKP, valamint a 2010-es és 2012-es Most-Híd tudta tartósabban magához vonzani.

A negyedik csoport az, amely politikailag nem találja magyar képviseletét. Ez a szlovákiai magyar választói bázis 8 százaléka.

Napjainkban tehát egy csaknem félmilliós szlovákiai magyar választóréteg vár politikai képviseletre. Ez a politikusok felelőssége és egyben lehetősége. Itt nem legyőzni kell egymást, hanem képviselni ezt a jobb sorsra érdemes közösséget. A számok elég nyilvánvalóan mutatják ennek a közösségnek a rétegezettségét politikai és nemzeti tudatosság szempontjából is. Ezt el kell fogadni és ennek kell megfelelni. Aki képviselni akarja a szlovákiai magyar kisebbséget, vagy annak egyes rétegeit, annak tisztában kell lennie ezzel. Csak úgy lehetséges a méltó és hatékony képviselet, ha ez világos. Akik leszűkítik ezt a kört, sikertelenségre vannak ítélve.

Összegzés és végső következtetések

Tanulmányunkban szerettük volna alaposan körüljárni az elmúlt harminc év parlamenti választási eredményeit, a szlovákiai magyar vagy legalább magyar gyökerű pártokra fókuszálva figyelmünket. Szerettük volna levonni a számszerűsített eredmények elemzése után a hasznosítható következtetéseket, ezzel is segíteni a politikai döntéshozókat és elemzőket, valamint a témával foglalkozó újságírókat, szakembereket. Legfontosabb célunk azonban egy olyan elemzés elkészítése volt, melyben meghatározzuk és számszerűsítjük a szlovákiai magyar pártok célcsoportját, a szlovákiai magyar választóréteget. A meghatározást követő szakaszban pedig szerettük volna részletesebben leírni a választói bázis struktúráját, egyrészt nemzeti, másrészt politikai szempontból is. S nem utolsósorban célul tűztük ki konkrét lépések javaslatát, melyek segítségével visszaszerezhető és megőrizhető a bizalom a pártok és a választók között.

Tanulmányunk kiindulópontjául egyértelműen a választási adatokat tekintettük, s arra törekedtünk, hogy csak a legszükségesebb esetben támaszkodjunk olyan számokra, melyek nem alátámaszthatók szilárd adatokkal. Nem foglalkoztunk tehát közvélemény-kutatásokkal, exit pollokkal és az ezeket körüljáró elemzésekkel. Nem azért, mintha ezeket nem tartanánk fontosnak, hanem azért, hogy tartsuk magunkat a koncepciónkhoz. Egyetlen esetben tettünk kivételt, ezek a népszámlálási adatok, azonban ezeket is kénytelenek voltunk megkérdőjelezni más, nem cáfolható adatok birtokában. Ezek a hivatalos iskolai beíratási adatok voltak, melyek nem igazolták a népszámlálási trendeket az utolsó harminc évben. Ezért korrigált adatokkal dolgoztunk, melyeket azonban hitelesen alá tudtunk támasztani.

Elemzésünk másik fontos alapja a különböző választási részvételekből fakadó különböző számok egy szintre hozása, amit úgy értünk el, hogy az összes adatot átszámoltuk egy elméleti, 100 százalékos részvételre. Ez tette lehetővé, hogy általánosságban véve nem volt az utóbbi időig semmi drámai eltérés az országos és a dél-szlovákiai választási részvétel között. Ezért nyugodtan kijelenthettük, hogy a részvételi hajlandóságok országos trendeket követnek s nem magyar-, vagy szlovákspecifikus jelenségek. Ennek birtokában létrehoztuk a szlovákiai magyar pártok részletes választási eredményeinek katalógusát, mely községi szintű adatokat, választási részvételeket és 100 százalékra átszámított számokat tartalmaz, valamint ezek járási és országos összesítését. Ez az adatbázis nyilvános és szabadon kutatható.

A fenti pontokra alapozva elvégeztünk egy elemzést, melynek segítségével meghatároztuk a szlovákiai magyar választói bázist. Ennek nagysága a felhasznált adatok fényében ma több mint félmillió választópolgár. Ők azok, akik kisebb-nagyobb mértékben rendelkeznek magyar kötődéssel, s akik a szlovákiai magyar pártok által megszólíthatóak. Rétegezettségüket illetően négy viszonylag stabil csoportot találtunk. A bázis 38 százaléka erős magyar kötődésű választó, akik minden körülmény közepette magyar pártokra szavaznak. A másik, ugyancsak 38 százalékos nagyságú réteg szintén elsősorban magyar pártoktól várja a képviseletét, azonban ezzel együtt erős elvárása a jobbközép és centrista politikai irányultság, valamint a hiteles demokrata elkötelezettség. A harmadik csoport hasonló elvárásokkal rendelkezik, mint a második, azonban a magyar pártokkal szembeni nemzeti érzelmű kötődése lazább. Őket nehezebb meggyőzni, és támogatásuk nem tekinthető automatikusnak. Harcolni kell értük és hatékonyan, látványosan képviselni kell őket. Ennek a rétegnek a becsült nagysága 16 százalék. S legvégül található egy 8 százalékos csoport, mely ugyan magyar kötődésű, de nem találta és ma sem találja politikai megfelelőjét az eddigi magyar pártok profiljában.

Mindez kivetítve mai valóságunkra azt jelenti, hogy az első csoport képviselője a mai MKP, mely számukra hiteles képviselet, ugyanakkor pártjuk nem hajlandó és nem tud nyitni a magyarság további rétegei felé. A második csoport a 2006-os MKP-ban, majd a Most-Hídban találta meg képviseletét, mindig magyar pártokra szavazott, de napjainkra gyakorlatilag elvesztette pártját. 2020-ban jelentős részük mélységesen csalódva otthon maradt vagy szlovák pártokra szavazott. A harmadik réteg 1998-ig szlovák pártokra szavazott, 2000 és 2012 között az akkori MKP-t, majd a Most-Hídat támogatta, míg ma, megfelelő kínálat híján ismét szlovák pártokra szavaz. A negyedik csoport pedig politikailag máshol áll, mint amit a magyar pártok kínálni tudtak az elmúlt harminc évben.

Mindebből logikusan adódnak a tennivalók:

  1. Az első, 38 százalék nagyságú csoport megtartását és felrázását illetően fontos létrehozni egy valódi közös politizálást, közös pártot, vagy egységes politikai platformot. Ők önmagukban nem elegendőek a parlamenti küszöb megugrásához, azonban nélkülük ez csak kivételesen sikeres esetekben lehetséges.
  2. A második, ugyancsak 38 százalékos nagyságú réteg támogatását újra vissza kell szerezni. Ennek előfeltétele egy tisztességes jobbközép és centrista politika, hiteles és elfogadható politikusokkal. Ők ma politikai képviseletre várnak.
  3. A harmadik, 16 százalék nagyságú csoport rövid távon a mai szlovákiai magyar politikai kínálattal nehezen megszólítható. Ez a réteg mindig szlovák és magyar pártok között válogat, s ma magyar oldalon nincs számukra intézményesített, formalizált párt, platform, csoport. Hosszú távon azonban újra meg kell és meg lehet nyerni a harmadik csoport bizalmát is, tartósan stabil, sikeres és hatékony politikai munkával.
  4. A negyedik csoport megszerzéséhez politikai váltásra volna szükség, mégpedig baloldali, esetleg tekintélyelvű irányba. Ennek esélye ma csekély.
  5. Csupán formálisan említjük meg a szlovák választók megszerzésének a lehetőségét, azonban a Most-Híd példája mutatja, hogy ez a legkevésbé megszerezhető és leghamarabb távozó választói csoport.

Mindettől ma még nagyon messze vagyunk. Ennek ellenére úgy véljük, hogy ez a jobb sorsra érdemes választói réteg várja a megfelelő politikai képviselet létrehozását és a rétegezettségének megfelelő kínálat megjelenését. Ehhez szerettünk volna hozzájárulni szerény eszközeinkkel.

Nem kívánhatunk magunknak többet, mint hogy a közzétett adatok a szakemberek között élénk vitát gerjesszenek, és további elmélyült kutatást eredményezzenek. Reméljük, hogy a fenti elemzéssel hozzájárulunk egy szilárd alap kiépítéséhez, melyre támaszkodva a jövőben helyes politikai lépéseket és döntéseket lehet hozni.

A gödör alján nem ásni, hanem gondolkozni és építkezni kell.

Pozsony, 2021. március 15.

Jan Keller: Společnost věčného mládí

Praha, Sociologické nakladatelství, 2019, 264 p.

Korszerű témával, az ifjúságkultusszal foglalkozik Jan Keller, a neves morvaországi szociológus sokadik könyvében. Folytatnám is a mű ismertetésével, de már ez az első mondat kiegészítéseket kíván. Először is: miért írom azt, hogy morvaországi, miért nem cseh, hiszen a morva is az, utóvégre Morvaország Csehország része, nem így van? Nos, a válasz nem egymondatos. Morva szemszögből nézve a morva nem (mindig) teljesen ugyanaz, mint a cseh. De azt sem írhatom, hogy morva szociológus, mivel a „moravský” jelző, amivel őt illetik, morvaországit is jelent és morvát is, ugyanúgy, mint ahogy a „slovenský Maďar” fordítható szlovákiai magyarnak és szlovák magyarnak is. Azt, hogy Keller morvának tartja-e magát, nem tudom, de az biztos, hogy a morva országrészben született, s jelenleg is ott él, alkot és tanít az Ostravai Egyetemen. Másodszor: ami a nevességet illeti, nem hinném, hogy van Csehországban és Szlovákiában magára valamit is adó szociológus, politológus és egyéb bölcsész „-us”, de még környezetvédő sem (mert e téren is sokat ténykedett), aki ne ismerné az ő nevét. Nem tartom kockázatosnak kijelenteni, hogy ha Keller professzor az angol nyelvterületen született volna, akkor a „neves” szó helyett most biztosan „világhírű”-t írhatnék, s a társadalomtudományokat hallgató ifjúság nem Giddens könyvéből tanulná a szociológia alapjait, hanem épp az ő tankönyveiből (és Andorka Rudolf több kiadást megélt vaskos kötetéből, feltéve persze, hogy ő sem Magyarországon született és élt volna). Harmadszor: a sokadik könyv pontatlan kifejezés, szívesebben írtam volna egy konkrét számot, de nem találtam meg Keller könyveinek számszerűen pontos jegyzékét. Én harmincháromról tudok – vannak köztük angol és német nyelvűek is –, s ez lenne a harminckettedik, de könnyen lehet, hogy ennél több könyve van. Mindenesetre nagyon termékeny szerző. Persze a mennyiség nem jelent mindig minőséget, de Keller esetében a minőség sosem szenved kárt. Könyvei többsége a megjelenés után rövid időn belül hiánycikké válik. Például az utolsó könyve, a szerintem harmincharmadik, amely 2021-ben jelent meg, három hónap alatt elfogyott. Hm. Ez lenne a hármas szám mágiája?

Keller nem szereti a ködösítést, mindig pontosan fogalmaz. Lehet őt szeretni, szapulni, de egy biztos: a jelen kornak ő az egyik legnagyobb tudású és legeredetibben gondolkodó szociológusa, aki nemegyszer szembemegy az árral. Nem azért, mert izgága, kitűnni akaró alkat, hanem azért, mert nem egy előre meghatározott koncepció szerint szemléli a világot, hanem tényleg hagyja, hogy a jelenségek megismerése során felhalmozott tudás vezesse. Így van ez ebben a könyvében is. Amely nem pusztán az ifjúságkultusz leírása, hanem annak kialakulásával, ideológiai és gazdasági gyökereivel és következményeivel is foglalkozik (ez a negyedik kiegészítés az első mondathoz). Ismerve Kellert, garantált az izgalmas olvasmány.

A szerző a 264 oldalas könyvnek már az előszavában megadja az alaphangot. „A gondosan kiépített ifjúságkultusz felborítja a valós társadalmi viszonyokat. Teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a tulajdonságok, amelyeket az ifjú nemzedéknek tulajdonít, és amelyeket az ő saját kezdeményezésük gyümölcsének tart, igazából a cégek, a politika és a média működésének logikája által életre hívott, kívülről jövő követelések. (…) Az ifjúságkultusz (…) segít elkendőzni a valós viszonyokat, amelyekben az új nemzedékek felnőnek, eltereli a figyelmüket a valódi problémákról, amelyekkel szembe kell nézniük.” (12. p.). Vagy ahogyan máshol írja: „Az ifjúság kultusza nem az ifjúságnak szól, hanem az összes nemzedéknek, mégpedig mint egy használati utasítás arra, hogyan maradjanak meg használhatónak a gazdaság globalizációs, deregulációs és pénzközpontúvá váló fázisában.” (151. p.)

Szerkezetét tekintve, a könyv két részből áll. Az első rész címe „A posztmodern társadalom – az örök ifjúság mint eszmény”, a második részé „A hipermodern társadalom – az örök ifjúság mint sors”. Keller elsősorban a nyugat-európai viszonyok elemzéséből indul ki, azok közül is főleg a franciaországi szakirodalomból és reáliákból, de ahhoz nem fér kétség, hogy ha némi időeltolódással, de részben már mi, itt, Európának ebben a felében is a hipermodern társadalom korát éljük. S már maga az a megfogalmazás, hogy az eszmény a sorsunkká vált – nem pedig beteljesüléssé –, jelzi, hogy a szerző szerint ez a hipermodern korszak nem kecsegtet pozitív dolgokkal.

Keller szerint a posztmodern társadalom olyan, mint a kamasz, aki mindennel dacol, minden normát megkérdőjelez és felrúg. A posztmodern gondolkodás ennek a magatartásnak a karikatúrája. Jellemző rá a mindenfajta tekintélyre vonatkozó, szinte szélsőséges mértéket öltő szembenállás, a minden ellen való lázadás. Ezzel látszólag együtt jár a múlttal való radikális szakításnak, valamint annak az érzése, hogy az embernek – ha semmi mellett nem kötelezi el magát – korlátlan lehetőségek állnak rendelkezésére. Pedig mindez valójában csak illúzió, mítosz, ami oda vezetett, hogy időközben a múlthoz képest még szilárdabb, szigorúbb és kompromisszumot még kevésbé ismerő rend(szer) alakult ki, amely a hipermodern társadalom fő velejárója. Ebben a társadalomban számtalan ellentmondást fedezhetünk fel.

Az örök ifjúság társadalmában az ifjúság ünnepelt kategória. Ők a hősök, a haladás letéteményesei, akik garantálják, hogy a modernizációnak sosem lesz vége. Ugyanakkor Nyugat-Európában a fiatalok életkörülményei és életkilátásai stagnálnak, illetve romlanak. Például Franciaországban már a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve a fiatalabb nemzedékek életkörülményei kimutathatóan rosszabbak az előző nemzedékek életkörülményeinél. A hatvanas évek ifjúsága fellázadt a szülők merevnek tartott normái ellen. E szempontból gyermekeik és unokáik jóval toleránsabb világba születtek, viszont ez a világ gazdasági és szociális szempontból sokkal kevésbé toleráns és sokkal kíméletlenebb, mint amit lázadó elődeik valaha is tapasztalhattak. Mintha a hatvanas évek fiatal nemzedéke átruházta volna utódaira mindazt a kockázatot és bizonytalanságot, amitől saját magát megszabadította. Jó példa erre a munkaerőpiaci helyzet. Francia szerzőkre hivatkozva – olyanokra is, akiknek munkái csak franciául olvashatók – Keller leírja, hogy míg 1968-ban az iskola befejezése után két évvel 5 százalékos volt a fiatalok körében a munkanélküliség, 1994-ben már egyharmaduk munkanélküli, ugyanakkor a mai napig folyamatosan növekszik azon fiatalok aránya, akik függetlenül attól, hogy milyen az iskolai végzettségük, nem kapnak állandó munkalehetőséget. Csupán időszakos, kvalifikációjuknak nem megfelelő és ezáltal eleve alulfizetett munkákat végeznek. Ez a hátrány sokukat egész életükben elkíséri, és számtalan következménnyel jár, például nem tudnak önálló lakhatáshoz jutni. Azonban az ifjúságkultusz ideológiájának köszönhetően sok fiatal észre sem veszi ezt a permanensen hátrányos helyzetet, mert abban a hamis illúzióban élnek, hogy ha az internet és a repülőjegyek olcsón hozzáférhetők, akkor ők tényleg a korlátlan szabadság világának részesei.

Bár a társadalmi átalakulás történeti dimenziója követésére megfelelőnek mutatkozik a nemzedéki nézőpont, s részben Keller is él vele, elutasítja ezt a jelenkori szociológiára és politikatudományokra – de a gyakorlati politikára is – jellemző látásmódot, pontosabban, annak abszolutizálását. Ez a nézőpont abból indul ki, hogy a társadalom fejlődésének hordozói az egymás után következő nemzedékek. Mindegyik generáció megvalósítja a saját vágyait és még következetesebben rombolja a régi korlátok maradékait, mint az előző nemzedék. Ez érvényes volt az Egyesült Államokban a múlt század ötvenes éveitől, Nyugat-Európában pedig a hatvanas évek második felétől. Csakhogy a későbbi, s főleg a mai társadalmi valóság – például a fentebb említett munkaerőpiaci tendenciák, de nemcsak az – arról árulkodik, hogy az alapvető emberi vágyak beteljesítése egyre nehezebb. Tehát ez a fajta nemzedékalapú társadalomfejlődési diskurzus nincs összhangban a valósággal. De ez nem minden. Visszaadva a szót Kellernek: „a hatvanas évek radikalizmusának mítoszában és a szociológiában jelen levő generációs nézőpontban van valami közös. Mindkettő hozzájárul az ifjúságkultusz építkezéséhez. Politikai szemszögből nézve úgy tűnhet, hogy az életmód és az erkölcs liberalizálása alapvető, sőt forradalmi társadalmi változáshoz vezetett. A mai napig ebből a feltételezésből él az ún. új baloldal, amely teljes egészében alázatosan kopírozza a kapitalizmus logikáját, miközben azt hiszi magáról, hogy radikálisan meghaladta azt. Szociológiai szemszögből nézve a generációs nézőpont túlértékeli az értékorientációkban mutatkozó különbségeket, és ezzel a nemzedékek közötti szakadék elmélyítését szolgálja. Ugyanakkor segít elkendőzni, hogy vannak ennél sokkal mélyebb társadalmi szakadékok, ellentmondások és konfliktusok, amelyek továbbra is léteznek és egyre inkább mélyülnek, de máshonnan erednek. (…) A generációs nézőpont megnehezíti annak megértését, hogy a társadalmi változásokat teljesen más tényezők váltják ki, nem az egyszerű nemzedékváltások.” (11. p.)

Keller szerint a hipermodern társadalom ideológiai alapjául szolgáló ifjúságkultusz ugyanúgy megfelel a baloldalnak, mint a jobboldalnak. A baloldali liberálisok az erkölcs deregulációja nevében, a jobboldali liberálisok a gazdaság deregulációja nevében hivatkoznak az ifjúságkultuszra. Együttesen arra buzdítják a fiatalokat – de valójában nemcsak őket, hanem mindenkit, aki a társadalom aktív szereplője akar lenni/maradni –, hogy azokat a tulajdonságokat, amelyeket az ifjúsághoz szokás kapcsolni, mint például a dinamizmus, rugalmasság, kreativitás, kockázatvállalási készség, a gazdaság szolgálatába állítsák. Azt akarják velük elhitetni, hogy ők tulajdonképpen vállalkozók, saját maguk személyével vállalkoznak, pedig csak arról van szó, hogy nekik kell magukra vállalniuk mindazt a kockázatot, amit korábban a munkaadó vállalt magára. Ennek fejében örökké – vagy legalábbis a nyugdíjaskorukig – fiatalok maradhatnak. Ez az ideológia attól válik még veszélyesebbé, hogy korlátlan szabadságot és választási lehetőségeket ígérve örömtelibbnek, humánusabbnak tűnik fel, mint az ideológiák általában. Pedig „a mesterségesen ápolt ifjúságkultusz az összes nemzedéket könyörtelenül belehajszolja a teljesítmény folyamatos növelésébe”. (12. p.)

Röviden összefoglalva, a könyv arról szól, hogy milyen mechanizmusok segítségével sikerül(t) vágyat fabrikálni egy alapvetően a társadalmi egyenlőtlenségek kiélezését, továbbá a társadalom működéséhez elengedhetetlenül szükséges intézmények tekintélyének kétségbevonását, majd lerombolásukat követő ideológiából. S nem utolsósorban arról is, hogy hova vezet ez az út és milyen következményei vannak s lehetnek az „egyszerű” állampolgárokra nézve. Függetlenül attól, hogy csecsemők-e, fiatalok vagy idősek.

Fedinec Csilla–Csernicskó István: Nyelvi Kirakós Kárpátaljáról

Történeti és politikai dimenziók (1867–2019). Budapest, Társadalomtudományi Kutatóközpont–Gondolat Kiadó, 2020, 214 p.

A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának és a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg Fedinec Csilla és Csernicskó István közös munkája, amely a ma Kárpátaljaként ismert régió változatos nyelvi palettáját hivatott bemutatni, az alcímben is jelzett módon, történeti és politikai dimenziók mentén. A szerzők korábbi írásaikat, tanulmányaikat is felhasználták a munka során.

A kötetet hagyományos bevezető helyett egy Előszó helyett című rész vezeti be, amit hét fő fejezet követ, amelyek további alfejezetekre tagolódnak. A fő fejezetek a régió történetének fontosabb állomásai mentén szerveződnek, időben az Osztrák–Magyar Monarchiától szinte a napjainkig tartó időszakot ölelik fel. A szerzők előrevetítik, hogy a könyv végén szándékosan nincs összefoglalás, hiszen az általuk bemutatott mozaik egy dinamikus, folyamatosan változó dolog, a kirakós egyes részeit megismerve pedig az olvasó maga is eljuthat bizonyos konklúziókhoz.

Az első fejezet az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségeit és változatos nyelvi palettáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy a vidékre jellemző nyelvi és kulturális sokszínűséget a közigazgatási megosztottság konzerválta. A fejezet négy nemzetiségi csoportra tér ki részletesen, a szerzők a magyarok, ruszinok (rutének), zsidók és a cigányok (romák) monarchiabeli helyzetét mutatják be kitérve az adott etnikumok nyelvhasználati jellegzetességeire. Az egységes közigazgatás hiánya, valamint a színes nyelvi-kulturális közeg azt eredményezte, hogy a történeti Kárpátalján élő etnikumoknak nem volt egy olyan nyelvük, amelyet nemtől, kortól, iskolázottságtól, lakóhelytől vagy vallástól függetlenül mind beszéltek volna. A dualizmus időszakában a vidéken legnagyobb arányban a ruszinok (korabeli hivatalos névhasználat szerint rutének) és a magyarok képviseltették magukat, ez nem változott a 20. századra, csupán annyiban, hogy a ruszinok körében megjelent az ukrán politikai irányultság, így a 21. század elején már az ukránokat regisztrálták többségi nemzetnek a területen. A két legnagyobb létszámú nemzetiség kölcsönös nyelvismeretét vizsgáló kutatásokból pedig az is kiderül, hogy napjainkban a helyi magyarok sokkal nagyobb arányban ismerik a másik közösség, az ukránok nyelvét, mint ahányan az ukránok közül megtanulnak magyarul. Nem beszélhetünk azonban széles körben elterjedt kétnyelvűségről, hiszen a felmérések arra is rávilágítanak, hogy a kárpátaljai magyarok jelentős része csak abban az esetben és olyan mértékig sajátítja el az államnyelvet, amennyiben és amennyire erre szüksége van foglalkozásából adódóan vagy más okból kifolyólag.

A második fejezet Kárpátalja Csehszlovákia kötelékben eltöltött időszakának nyelvi kérdéseit tárgyalja. Az első Csehszlovák Köztársaság legszámosabb etnikumai a csehek, németek és szlovákok voltak, Észak-Magyarország és Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolásával pedig tovább színesedett az ország etnikai összetétele. A kárpátaljai ruszinokat a csehszlovák retorika a „pánszláv összetartozás” jegyében a szlovákokkal együtt kezelte, őket testvérnépként tartották számon. Az 1920-as évek során a helyi szláv népesség nyelvének közigazgatásban, hivatalokban, oktatásban való használatát törvényi úton biztosították. A helyi szláv lakosság nyelve azonban nem volt egységes, a ruszofil, ukranofil és ruszinofil irányzatok törekvései sok esetben eltértek egymástól. A prágai vezetés a Kárpátalján beszélt szláv nyelvváltozatokat az oroszághoz tartozónak tekintette, az oktatásban pedig az orosz és ukrán sztenderd párhuzamos használatában látta a vitás kérdések megoldását. A ruszin irányzat hívei azonban önálló népnek tekintették magukat, a ruszin nyelvet pedig nem csupán egy nyelvváltozatként, önálló nyelvként tartották számon. Az irányzat egyértelmű törekvése a saját irodalmi nyelv kialakítása és kodifikálása volt. A nyelvi polémia egyik sarkalatos pontja az oktatásban használt grammatika kérdése volt, hiszen az ukranofilek az ukrán, a ruszofilek az orosz irodalmi nyelv mellett érveltek, míg a ruszinofilek a saját irodalmi nyelvük kialakításában látták a kérdés megoldását.

Az 1938–39-es revíziós időszak nyelvi jellegzetességeit tárja az olvasó elé a harmadik fejezet, mely időszakban előbb Kárpátalja többségében magyarok lakta déli sávja, majd később a ruszinok lakta hegyvidék területe is visszakerült a Magyar Királyság kötelékébe. A magyar állam tervei szerint közigazgatási autonómiát kapott volna a terület, ám ez az önrendelkezés nem valósult meg. Bevezetésre került azonban a hivatali kétnyelvűség, a magyar nyelvpolitika pedig három szláv irányzat közül a ruszint támogatta leginkább. A hivatalnokoknak meg kellett tanulniuk a szláv államnyelvet is, amit megkönnyítendő nyelvkönyv és egyéb kiadványok jelentek meg, s 1939-től nyelvtanfolyamok indultak a hivatalnokok és csendőrök számára. Nem csupán pozitív impulzusok érték azonban a ruszinokat nyelvhasználati jogaik terén, egy 1939-es belügyminiszteri rendelet például magyarosította több település nevét, ami a helyi ruszin lakosság felháborodását vonta maga után. Előrelépés is történt a korszakban a ruszin nyelv ügyében, elkészült ugyanis egy középszintű oktatási intézményeket célzó nyelvkönyv, amelynek voltak ugyan hiányosságai, de megjelenését követően már ez szolgált alapul a helyi ruszin nyelven készülő hivatali szövegek megalkotásánál. Meghatározó volt még nyelvi szempontból a korszakban a Kárpátaljai Tudományos Társaság működése, akik szintén az egységes ruszin irodalmi nyelv kidolgozása és kodifikálása jegyében tevékenykedtek.

A negyedik fejezet a vidék történetének következő állomását, a szovjet időszakot dolgozza fel, továbbá bemutatja annak nyelvi, nyelvpolitikai jellegzetességeit. A szovjet nyelvpolitika támogatta a tagköztársaságok nyelvének fejlesztését, ami kedvezően hatott az ukrán nyelv fejlődésére is. A Szovjetuniónak hivatalos államnyelve sem volt, elméleti síkon minden nyelv egyenlő jogokkal rendelkezett az országban, ám a nemzetek közötti érintkezés orosz nyelven zajlott. Annak ellenére, hogy a magánéletben minden nemzetnek és nemzetiségnek joga volt az anyanyelve használatához, egyes mai elemzők erőszakos oroszosításként tartják számon a szovjet nyelvpolitikát. Kárpátalján a nyilvános tér többnyelvűsége volt jellemző a szovjet időszakban, a kétnyelvű feliratok leginkább propagandacéllal, falragaszokon jelentek meg, de különösen a falvakban nem volt ritka az sem, hogy egyes intézmények homlokzatán magyar felirat volt látható. Valamelyest beszűkült a magyar nyelv használata ebben az időszakban, de továbbra is jelen volt a nyilvános térben.

A kötet ötödik fejezete az 1991-ben függetlenné váló Ukrajna nyelvi kérdésekhez való viszonyát tárja fel, amire a kezdeti időszakban nagyfokú tolerancia volt jellemző. Ukrajna nemzetiségei számára törvény adta jog biztosította a lehetőséget az anyanyelvük használatára a társadalmi élet minden területén. Ehhez képest éles váltást hozott az ukrán nyelvpolitikában a 21. század, az ún. narancsos forradalom révén hatalomra jutó politikusok az ukrán nyelv helyzetét kívánták erősíteni, leginkább az orosz nyelvvel szemben. 2012-ben hatályba lépett egy több szempontból is nagy vihart kavart nyelvtörvény, melynek a 7. cikkelye a regionális és kisebbségi nyelveket anyanyelvként beszélők nyelvi jogait hivatott védeni. Az elkövetkező években több alkalommal tettek kísérletet a törvény hatályon kívül helyezésére, melyek közül egyik sem járt sikerrel, majd a 2014-es politikai események véget is vetettek a próbálkozásoknak. Az elkövetkező időszakot nyelvi szempontból az államnyelv helyzetének erősítése jellemezte, amivel párhuzamosan hátrányosabb helyzetbe kerültek az ország területén élő nemzetiségek, a felsőoktatásba való bejutást például sikeres emelt szintű ukrán nyelvi érettségihez kötötték. A 2017-es oktatási kerettörvény folytatta ezt a tendenciát, hiszen a különböző strukturális változások mellett módosításokat irányozott elő a nemzetiségi iskolákban folyó oktatás nyelvével kapcsolatban is, ami kedvezőtlenül érinti egyebek között a magyar tannyelvű iskolák működését is.

A kötet hatodik fejezete az országban érvényben levő, a nyelvhasználat szabályozását célzó törvényeket és rendeleteket foglalja össze, különös figyelmet szentelve a nyelvtörvények és a különböző kisebbségi nyelvek összefüggéseire. A szerzők külön alfejezetben térnek ki a filmtörvényre, amely kötelezővé teszi a külföldi filmek államnyelven való szinkronizálását vagy feliratozását, valamint az oktatás ügyére, amely kapcsán kifejtik, hogy a 2017-es oktatási törvényig az állampolgároknak joguk volt az oktatás nyelvének megválasztásához. Az új oktatási kerettörvény azonban megszüntette az állampolgárok csupán anyanyelven folyó oktatáshoz való jogát. A sokat vitatott kerettörvény alkotmányosnak minősítésében, illetve a következtében előállt helyzet kezelésében kulcsszerepet játszott az ukrán Alkotmánybíróság.

A kötet hetedik és egyben utolsó fejezete felvázolja Ukrajna 2014-es eseményeket követő politikai tendenciáit. A szerzők kifejtik, hogy az országot a Szovjetunió felbomlása óta egyfajta megosztottság jellemzi azt illetően, hogy inkább elindul az európai integráció útján, vagy, egyes posztszovjet államokhoz hasonlóan, inkább marad Oroszország közelében. A 2014-ben bekövetkező fordulat egyértelműen az előbbiben jelöli ki Ukrajna fejlődésének útját, ennek a jegyében pedig átalakult az ukrán emlékezetpolitika, új lendületet vett az ország területén még megmaradt Lenin-szobrok eltávolítása. 2015-ben elkészült egy lista arról, kik azok a személyek, akikről nem lehet közterületet elnevezni Ukrajnában, s ennek hatására Kárpátalján is átnevezésre került két település és számos közterület. A kommunizmustalanítás jegyében hozott újítások nem jártak sikerrel az ország egyesítését illetően, a változások erősen megosztották az ország társadalmát. A szerzők rávilágítanak, hogy az orosz múlttól való elhatárolódás egyik legfőbb szimbólumává az orosz nyelvtől való elhatárolódás vált Ukrajnában.

Fedinec Csilla és Csernicskó István munkájukban Kárpátalja nyelvi jellegzetességeit, sokszínűségét mutatják be, rávilágítva az azokat alakító társadalmi és politikai mozgatórugókra a vidék történetének egyes állomásai mentén.

Míg közigazgatás-történeti értelemben gyakorta – igen helyesen – elhangzik az, hogy Kárpátalja csupán 1919-től létezik egységes régióként, a köztes terület múltjával és jelenével számos munkában foglalkozó szerzőpáros kiváló érzékkel ragadta meg a történéseknek azt a fonalát, mely a közigazgatási egységesítést jóval megelőzően is közös meghatározója a területnek. A többnemzetiségű régió természetes állapota a különböző nyelvet beszélő emberek egymás mellett élése. A könyvből jól megismerhető, hogy nem ez a történetileg kialakult multietnikus egymás mellett élés az, ami a régió történetének kulcskérdésévé teszi a nyelvkérdést, hanem az épp aktuális államhatalom (nyelv)politikai szándékai. Az államalakulatok különböző megítélés alá eső nyelvpolitikái és a mindennapok nyelvhasználati gyakorlatának sajátos kölcsönhatásban leírt százötven év hosszú kárpátaljai spirálját mutatja be ez a könyv, amelyet az államfordulatok alakítottak, és pillanatnyi nézőpontunkból nem belátható, hol szakad majd vége. Az eddig történtek megismerésére viszont kifejezetten izgalmas lehetőséget biztosít Fedinec Csilla és Csernicskó István könyve.

Papp Klára–Püski Levente–Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai, 2019, 426 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 26./

Vaskos kötetet tarthat a kezében az az olvasó, aki akár tudományos elhivatottságból, akár „céhen kívüli” érdeklődőként szeretne többet tudni a mindenkori magyar főrendek életéről, tevékenységéről. A szerkesztők által jegyzett előszó felvázolja, milyen pilléreken nyugszik e kiadvány létrejötte. Az egyik pillér a Debreceni Egyetem szellemiségétől nem idegen társadalomtörténeti érdeklődés, a másik pedig az a könyvsorozat, amelyben már több, az arisztokrácia szerepét tárgyaló munka is napvilágot látott. Szintén fontos alapot jelent a 2014-ben létrejött Nemzetközi Inter-regionális Társadalomtörténeti és Néprajzi Kutatóközpont, amely lehetővé teszi a nemzetközi történészi együttműködést. E hármas konstellációnak köszönhetően konferenciákon és publikációkban adhatják közre kutatási eredményeiket a történészek. Ilyen jellegű megnyilatkozási fórum volt a Debreceni Egyetemen 2018 októberében megrendezett konferencia is, s az ott elhangzott előadások szerkesztett változatát olvashatják e kötetben az érdeklődők. Összesen 25 tanulmány kapott helyet ebben a gyűjteményben, amelynek mind időhatárai, mind tematikája meglehetősen széles. A kora újkortól egészen a második világháború utáni időszakig ível az időkeret, a témák között pedig helyet kap a diplomáciatörténet, a művelődéstörténet, a társadalomtörténet, de a gazdaságtörténet is. A tanulmányok földrajzi értelemben szinte az egész történelmi Magyarországot felölelik: a ma Magyarországhoz tartozó területek mellett számos írás szól a Felvidék vagy Erdély főnemeseiről is. A szerzők életkora is meglehetősen tág határok között mozog, ugyanis éppúgy akad közöttük pályakezdő PhD-hallgató, mint már komoly szakmai pályafutással bíró muzeológus vagy professor emeritus. A kiadvány megjelentetése egyúttal tisztelgés is volt két jeles személyiség előtt: az egyikük Egyed Ákos akadémikus, aki 2019-ben ünnepelte 90. születésnapját; a másik a 2015-ben elhunyt Papp Imre (egyebek között a konferenciának is helyet adó intézmény egykori oktatója), aki 2018-ban töltötte volna be a 70. életévét.

A 25 szerző nevének, illetve a tanulmányuk címének már a felsorolása is hosszadalmas lenne, ezért kényszerűségből is csupán általánosabb jellegű gondolatok megfogalmazására nyílik itt lehetőség (noha szinte mindegyik írást ki lehetne emelni valamilyen szempontból). Az arisztokráciakutatás a második világháborút követő kényszerű hallgatás után az 1980-as évek végétől fokozatosan újjáéledt Magyarországon, s az immár több évtizedes fejlődés remek iskolapéldája lett a szóban forgó kötet is. A kiadvány értéke abban (is) áll, hogy egyrészt utat mutat a tekintetben, hogyan lehet interdiszciplináris eszközökkel közelíteni a címben említett – és egyébként rendkívül összetett – kérdésekhez, másrészt több tanulmány szemléletbeli, módszertani újdonságokkal is szolgál. Az ismertebb történelmi személyiségek mellett helyet kapnak a mindenkori arisztokrácia „második vonalához” tartozó aktorok is, s miközben sok tanulmány szól például a főrendi mecenatúráról, a mágnási réteg társadalmi elhivatottságáról és kötelességtudatáról, addig olyan témák is megjelennek a tanulmányokban, mint a hatalmi reprezentáció, a mágnási rendhez tartozó nők szerepvállalásai, vagy éppen az alvilági életbe sodródó fiatal arisztokraták sorsa. A kirajzolódó portrék érdekes egyéni sorsokat villantanak fel: akadnak olyanok (mint pl. Egyed Ákos tanulmányában Mikó Imre, vagy Kertész Tünde Fruzsina írásában Kállay Miklós), akik nagyjából a hagyományos főrendi éthoszt képviselték, és a „klasszikus” pályát futották be, de olyanok is (erre lehet példa Egyed Emese közleménye Fekete Jánosról, vagy Püski Levente tanulmánya Károlyi Gyuláról), akik valamilyen formában eltértek ettől a tipikusnak mondható arisztokrata életstílustól.

A debreceni konferencián előadó – illetve e kötetben publikáló – történészek (Keményfi Róbert esetében néprajztudós) eltérő szemléletmódjának hála a kiadvány gondolatisága túllép a hagyományos vizsgálati kereteken, és míg a magyar történettudományban gyakran az arisztokrácia genealógiájára vagy a gazdálkodásra, esetleg az életmódra szűkül a kutatás köre, jelen esetben ennél jóval tágabb a látóhatár. A szóban forgó kötet ugyan nem ad képet „az” arisztokráciáról (s a dolgok mikéntjéből fakadóan nem is lehet célja egy ilyen tanulmánygyűjteménynek, hogy szintetizáló ismeretekkel lássa el az olvasót), az itt olvasható dolgozatok mégis plasztikus képet rajzolnak a különböző korokban élt mágnásszemélyekről. A kiadvány címe által jelzett tematika persze szinte a végtelenségig tágítható a különböző módszertani, szemléletbeli stb. sokszínűség okán is, s később remélhetőleg azt is elmondhatjuk, hogy – akár e kötet hatására is – folytatódtak az arisztokráciát érintő kutatások.

Orosz István: Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai, 2020, 348 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 30./

Orosz István, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének professor emeritusa, akadémikus sokak számára „ismeretlen ismerős” lehet, hiszen aki akár csak átlagemberként is érdeklődik Magyarország agrártörténete iránt, az óhatatlanul is találkozik a professzor úr nevével és műveivel. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Orosz István munkássága megkerülhetetlen és egyben felbecsülhetetlen értékű. A nagy történésznemzedék egyik utolsó élő tagja ő, számtalan monográfia és még több tanulmány, recenzió, konferencia-előadás fűződik nevéhez. Műveit nem csupán az általuk átadott hatalmas ismeretanyag okán tarthatjuk értékesnek, hanem azért is, mert a történelem komplex szemléletét közvetítik. Az agrárium, a társadalom és a földrajz szoros összetartozását hirdetik a professzor munkái (nem utolsósorban egyetemi órái is), amelyek nemzedékek sorának szemléletét formálták. Ebből a gazdag életműből ad válogatást a szóban forgó kötet.

A szerző által írott előszóból megtudhatjuk, hogy az 1963 és 2015 között született írásokból kapunk egy csokorra valót, tehát elmondható, hogy időben szinte a teljes tudományos életpályát lefedi ez az antológia. Összesen 12 olyan tanulmányt kap az olvasó e terjedelmes kötettel, amelyeket korábban már máshol olvashatott. Egy közlemény itt olvasható első ízben magyar nyelven (az eredetit a szerző németül publikálta), egy másik pedig szintén itt jelenik meg először teljes terjedelmében. Orosz István arra is magyarázatot ad, hogyan és miért kezdett érdeklődni az Alföld iránt. Jóllehet a hegyaljai Mád községből származik, Debrecenben végezte el az egyetemet, s ott is telepedett le. Így óhatatlanul is az Alfölddel kezdett foglalkozni, amelyről itt, a kötet előszavában kifejti, hogy habár Magyarország legnagyobb tájegysége, a tájtörténeti kutatásokban mégis viszonylag kevés figyelmet kapott. És bár ezt az előszó nem említi, a kiadványt akár ünnepi tisztelgésként is felfoghatjuk, hiszen Orosz professzor úr 2020-ban ünnepelte a 85. születésnapját.

A kiadvány első írása (Az alföldi agrárfejlődés történeti útja) voltaképpen egy rövid áttekintés arról, milyen sajátosságokkal bír ez a tájegység, hogyan alakult ki a vidék gabonatermelő jellege, illetve hogy az Alföld mennyire tudott alkalmazkodni a különböző szerkezetváltásokhoz. E „bevezető”, átfogó jellegű tanulmány után nagyjából időrendbe állítva sorakozik a többi közlemény. A 14–15. századtól egészen a 20. század elejéig rajzolható meg a vizsgált időhatár, s általánosságban az is elmondható, hogy az egyes írások zömmel maguk is a diakrón szemléletet képviselik; nem kimerevített képeket adnak, hanem folyamatukban vizsgálják az eseményeket. Általában néhány évtized vagy egy-két évszázad történéseit mondják el, miközben plasztikusan láttatják a lezajlott változásokat. Földrajzi léptéküket tekintve is változatosak: némelyikük az Alföld egy-egy nagyobb szegmensét mutatja be, vagy összefoglalóan szól a mezővárosokról, más tanulmányok pedig egy konkrét településről mesélnek.

A Mezővárosi fejlődés a 14–15. században a Felső-Tisza vidékén című írás nyolc település kapcsán értekezik e terület késő középkori mezővárosi hálózatáról, s feltérképezi azokat a tényezőket, amelyek szerepet játszottak a falvak mezővárossá válásának folyamatában. Lényegében véve ezt a tematikát viszi tovább a következő írás, ezúttal egyetlen település sorsára összpontosítva (Böszörmény mezőváros 1410–1609). A szerző Hajdúböszörmény városának történetét követi nyomon az első írásos említéstől a hajdúk letelepítéséig, s arra keresi a választ, miként reagált a település a különböző kihívásokra, hogyan sikerült élnie azzal a lehetőséggel, hogy már a 14. századtól megvoltak a mezővárossá válás alapjai.

Az ezt követő közlemény – Parlagoló földművelés az Alföldön – ismét kitágítja a határokat mind időben, mind térben. A szerző újfent az Alföld egészét vizsgálja, s rámutat arra a tényre, hogy a tanulmány címében említett földhasználati mód sok helyen hosszú évszázadokon át (egészen a 19. századig) fennmaradt. Az elemzés fő forrásbázisát az 1715. évi adóösszeírás adja, és Orosz István egyik nagyon fontos konzekvenciája az, hogy a parlagoló földművelés okán nem lehet az Alföldet elmaradott vidéknek tartani, hiszen ez a földhasználati rendszer még a korabeli Nyugat-Európában is ismert volt. Részben szintén az 1715. évi országos adóösszeírásra támaszkodik a Változások a földművelés rendszerében az Érmelléken és a Sárréten 1715–1728 között című tanulmány, de merít a Mária Terézia-kori paraszti vallomásokból és az 1828. évi országos összeírásból is. Orosz professzor megállapítja, hogy e kistájak körülhatárolása nagyon bonyolult, s hogy a címben vizsgált rövid időszak során is történtek ott változások. A soron követő írás – Mátészalka újkori történelme a jobbágyfelszabadításig – egészen mikroszintre, egyetlen településre szűkíti le a vizsgálat térbeli kereteit, ezzel láthatóvá válik az újkori témákat összefogó blokk fokozatosan léptéket csökkentő felfogása. A szerző a mezőváros történetét taglalva rávilágít arra, hogy míg a természeti körülmények a 19. század közepéig nagyjából állandóak maradtak, Mátészalka politikai helyzete hol jobb, hol rosszabb volt az évszázadok során. Orosz professzor a település életében három jelentősebb korszakot különböztet meg: az 1498-ban mezővárosi jogot kapó Mátészalka az 1526–1711 közötti időszakban katonailag és társadalmilag is békétlen évtizedeket élt át. A Rákóczi-szabadságharc leverése és 1848 között megmerevedett a város társadalmi struktúrája, de lassú fejlődés indult el. A jobbágyfelszabadítást követően folytatódtak ugyan a gazdasági változások, de a társadalom polgári jellegű átalakulása elmaradt.

A dinnyés kertekről egy rövidebb írás, amely szintén nagyobb időtávlatot fog át. Ebben a szerző kimutatja, hogy az alföldi településeken egészen a 19. század második feléig megmaradtak a külső határban lévő ún. mezei kertek, amelyek szintén nem tudtak kimaradni az Alföld gabonatermelő vidékké válásának következményeiből, s lehanyatlott például a dinnye vagy a kender ilyen jellegű termelése. Ezt követően ismét egy konkrét település kerül a vizsgálat középpontjába (Berettyóújfalu agrárviszonyai a 17–19. században). A szerző itt azt kutatja, miért maradt meg ezen a településen a 20. század elejéig a hagyományos társadalomszerkezet, és miért maradt el Berettyóújfalu várossá alakulása. Az újkori történeti egységet záró tanulmány – A „rideg” tanya – a belterjesedést megelőző időszak eseményeit térképezi fel, és a 15. századtól kezdődően mutatja be a prédiumok fejlődését.

A kötet utolsó három közleménye a legújabb korba, a 19. század végére és a 20. század elejére röpíti vissza az olvasót. Az elsőben (Az Alföld mezőgazdasága és a Tisza-szabályozás) szó esik arról, milyen volt az alföldi mezőgazdaság a folyószabályozást megelőzően, és hogyan függ össze egymással az ottani mezőgazdaság 19. századi átalakulása és a Tisza megregulázása. Egy másik tanulmány – A szabad gazdálkodás elterjedése Északkelet-Magyarországon a 19. század végén – szintén nagyobb földrajzi léptékben vizsgálódik, és több megye járásaiból addig felhasználatlan források alapján ad képet a nyomásos és a szabad gazdálkodás övezeteiről. A kiadványt záró, Mándok birtokviszonyainak változásai 1870–1909 című írás mikroszintre tekint ki, és a kataszteri iratok segítségével kutatja a település néhány évtizedének történetét. Orosz professzor e tanulmányában azt a kérdést veszi górcső alá, miért nem tudott a helyi parasztság áttérni a fejlődés tőkés útjára.

A fentiek alapján is látható, hogy a szóban forgó kötet mind a tematikát, mind az időhatárokat tekintve mennyire széles spektrumú. A szerző otthonosan mozog mind a kora újkori, mind a legújabb kori problémákban, és imponáló mennyiségű forrásanyagot használt fel az évtizedek során e tanulmányok megírásához. Jóllehet a kiadvány valójában tanulmánygyűjtemény, mégis olvasható akár monográfiaként is. Hiszen ha az első írástól kezdve, folyamatában olvassuk végig a kötetet, akkor kirajzolódik egyfajta történeti ív. A 14–15. századtól eljutunk a 20. század elejéig, és ha az alföldi mezőgazdaság teljes történetének megírása hatalmas feladat lenne is egyetlen ember számára, e kiadvány a mozaikszerű összeállítással mégis valamiféle képet ad az évszázadok során lezajlott eseményekről. A szöveget több tanulmány esetében térképek egészítik ki, ezzel is segítve a mondanivaló befogadását. A kötet használatát viszont némileg megnehezíti, hogy a felhasznált művek egy része teljes bibliográfiai leírással szerepel a lábjegyzetekben, míg a gyakrabban idézett munkák csupán rövidítve, és a rövidítések feloldása a kiadvány végén található. Összességében véve egy adatokban gazdag, mélyre ásó, sokféle témával foglalkozó művet vehet a kezébe az olvasó, amely a később korok kutatói számára is fontos támpont lehet a saját vizsgálódásaik megindításához.

Impresszum 2021/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIII. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

LISZKA JÓZSEF: A „leghíresebb cseh” térhódítása. Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikái a változások tükrében
SZTANCS GÁBOR: A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium 1918 őszén
BENCZE DÁVID: Az államfordulat néhány aspektusa két érsekújvári helytörténész tollából
MIRIAM MLYNEKOVÁ: A zsidó kisebbség helyzete az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovák területén
FARKAS  GYÖRGY: Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez I. Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain
GODZSÁK ATTILA: Egy választójogi törvény, amely alapján sosem volt választás. Az 1939. évi XVIII. törvénycikk a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról
VARGA G. LAJOS: Szüllő Géza belpolitikai ténykedése a bécsi döntéstől az 1939. májusi választásokig
BALÓ ANDRÁS MÁRTON – ROSENBERG MÁTYÁS: A szintó cigányok társadalmi és nyelvi azonosítása írott forrásokban és a közösségek gyakorlatában

Köszöntő

LISZKA JÓZSEF: Van órád? Köszöntő gondolattöredékek Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén

Nekrológ

CSANDA GÁBOR: Fónod Zoltán (1930–2021)

Könyvek

Öllös László: Európai identitás (A.Gergely András)
Szászi Zoltán–Szászi Fanni–Václav Kinga: Séta Gömörben (Csehy Zoltán)
Barta Róbert–Kerepeszki Róbert–Pintér Zoltán Árpád (szerk.): Az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása 1918-ban. Konfliktusok és megoldási kísérletek (Bodnár Krisztián)
Dobszay Tamás–H. Németh István–Pap József–Szijártó M. István (szerk.): Rendi országgyűlés – polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig (Bodnár Krisztián)
Tamáska Máté: Örmény városépítészet Erdélyben (Czinege Noémi)

A „leghíresebb cseh” térhódítása Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikái a változások tükrében*

Alighanem rettentő nehéz lenne olyan embert találni a Kárpát-medencében, akinek látókörébe élete során még egyetlenegy alkalommal sem bukkant volna föl egy Nepomuki Szent János-szobor képe. Azt elfogadom, hogy elmegyünk mellettük úgy, hogy nézzük ugyan, ám nem látjuk, de egész biztos vagyok vele, hogy már mindenki találkozott ilyen ábrázolással. Nos, aki tudomásul is veszi, nyilván afféle egy kaptafára készült papi szoborként könyveli el magában a látványt. Hiszen ezek a plasztikák (látszólag!) viszonylag könnyedén leírhatóak: az általában enyhe kontraposztban (vagy nem abban) álló, szakállas szent (fő)papi ornátusban, kezében, különféle pozíciókban egy kis halotti feszületet, illetve a mártírhalálára utaló pálmaágat tart. Feje fölött (mögött) öt csillagból álló csillagkoszorú látható. Az első ránézésre tehát valóban meglehetősen egyöntetűnek tűnő Nepomuki Szent János-szobrok némileg aprólékosabb és figyelmesebb szemléje után viszont mégis igen sokfélének mutatkoznak. Erről és még sok másról is szó lesz az alábbi közleményben.

Ami Nepomuki Szent János számontartott, s valamilyen szinten dokumentált kültéri szobrainak a számát illeti, azzal kapcsolatban, noha egészen pontos adatokkal persze nem rendelkezünk, de a valósághoz alighanem nagyban közelítő becslésekbe már bátran bocsátkozhatunk. A mai Magyarország területén az utóbbi időben Terbócs Attila afféle egyszemélyes intézményként vette számba ezeket a plasztikákat (a domborművekről és egyéb megjelenési formákról egy másik kutatása ad képet), szóval a mai Magyarország területén mindösszesen 718 szobrot tart nyilván.[1] Ez a szám még nyilván nem végleges, de mindenképpen közelíti a valós állomány mennyiségét. Alátámasztani látszik ezt a Szlovákiára vonatkozó kép, amely egyrészt a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja szervezeti keretei között létrehozott és fejlesztett Szakrális Kisemlék Archívum, illetve egy sor regionális adatbázis állományára,[2] valamint a hozzáférhető szakirodalom adataira támaszkodva alakítható ki. Ezek szerint jelenleg[3] 440 szabadtéri Nepomuki Szent János-szobor biztosan áll Szlovákiában.

1. térkép. Nepomuki Szent János kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól napjainkig[4]

Természetesen ez sem tekinthető végleges számnak, de arányaiban megerősíti a magyarországi adatokat. S ha ehhez még hozzávesszük a burgenlandi, szlovéniai, horvátországi, vajdasági,[5] partiumi és kárpátaljai becsülhető adatokat, akkor könnyű belátni, hogy a téma, Nepomuki Szent János kültéri szobrainak első, magyarországi értékelhető áttekintése óta[6] (amit persze időközben rengeteg további, inkább regionális publikáció követett) Kárpát-medencei viszonylatban szédületes kvantitatív előrelépés szemtanúi lehetünk.

S az adatoknak ez a mennyiségi növekedése, értelemszerűen, kvalitatív eredményeket is hozhat, hiszen ilyen mennyiségű adat alapján objektumainkat már bátrabban és magabiztosabban (noha nyilván nem vitáktól mentesen) sorolhatjuk be egy-egy típusba (egy-, illetve többalakos szobrok), valamint altípusokba (Nepomuki Szent János, a gyónási titok megőrzője; Nepomuki Szent János, az ellenreformáció szimbóluma; Nepomuki Szent János, az alamizsna osztó; stb.), s azok variánsai közé (vö. Liszka 2021), továbbá egy sor ikonográfiai és funkcionális kérdés, a szoborállíttatások egyházi, társadalmi háttere, az iskolázottabb szeműek számára a papi ruházat, a gesztusok, a testtartás (kontraposzt vagy csak annak látszó) stb. vonatkozásaiban is finomabb elemzésekre adhat lehetőséget.

Nepomuki Szent János kültéri plasztikáinak[7] típusai

Veronika Géciová-Komorovská a nyugat-szlovákiai Nepomuki Szent János-kultusz megnyilvánulási formáival foglalkozva a szent szobrainak két típusát különbözteti meg. Egyrészt a prágai Károly hídon álló plasztika különféle variánsait, illetve azt a megformálást, amikor a szent jobb kezének mutatóujját a szája elé helyezi, ezzel a gyónási titok megőrzését, a hallgatást jelképezve. Utóbbi típust azonban „szinte kizárólagosan” templomi szobrokként tartja nyilván. (Géciová-Komorovská 2009, 93. p.) Nos, a kutatás mai állása alapján elmondhatjuk, hogy a szent megformálásának jóval több, legalább nyolc típusával találkozunk akár a mai Szlovákia területén is,[8] és a második típusként Géciová-Komorovská által meghatározott forma, noha kétségtelenül ritkább, de elég gyakran előfordul köztéri plasztikák esetében is. Az mindenesetre feltűnő, hogy az országnak, ha nem is kizárólagosan, de inkább a nyugati felében. (vö. Buganová 2004)

Nepomuki Szent János alakjának nemcsak különböző grafikai ábrázolásai tűnnek fel már a 17. században (Matsche 1971, 38. p.), hanem kültéri szobrai is megjelennek a boldoggá (1721), illetve a szentté avatás (1729) előtt.[9] Az alábbi tipológiai kísérlet[10] magának a szentnek az alakja és a kapcsolódó attribútumok alapján, a szlovákiai emlékanyagra támaszkodva próbál rendet vágni. Előrebocsátom, hogy eléggé bonyolult ez a kép, ugyanis igen gyakran a különféle attribútumokat (birétum, nyelv, kulcs, lakat, feszület, pálmaág stb.) nem maga a szent, hanem egy vagy több kísérő angyalfigura (puttó) tartja. Ezt most külön nem jelölöm, tudatosítva, hogy azért jóval bonyolultabb ez a kérdés, s valószínűleg az alábbi tipológiai soron belül (vagy a mellett) egy másik, párhuzamos tipológiai sor is kialakítható lenne. Vagy lesz.

Erősen lecsupaszítva tehát, kizárólag Nepomuki Szent János alakjára összepontosítva, az őstípusnak (I. típus) az egyébként szepességi származású, Szepesszombatban született (ezért mellékneveként olykor szerepel a „hungarus” jelző), később prágaivá vált Johann Brokoff[11] (1652–1718) által, a bécsi Matthias Rauchmiller 1681-es kisplasztikája alapján 1683-ban készített, Wolff Hieronymus Heroldt  nürnbergi öntödéjében bronzba öntött és a prágai Károly hídon ma is álló szobrot tartja a kutatás, noha a kvantitatív elemzés azt mutatja, nem ez a később készült szobrok leggyakoribb formája. A főpapi, kanonoki ruhában (reverenda, csipkeszegélyű karing, mocétum, birétum, öt csillagból álló csillagkoszorú), bal karjára fektetett, enyhén átölelt halotti feszülettel, amit jobb tenyerével alulról megtámaszt, abból kimagasodó pálmaággal ábrázolja Nepomuki Jánost. Jobb lábával egy hasábra (könyvre?) lép. (vö. Alsterová 1976)

A csehországi Ústí nad Orlicí településen áll a szentnek egy, a mai cseh műemlékvédelem által a prágai Károly hídon állónál is korábbra, 1663-ra datált kőszobra.[12] A keltezés megbízhatóságát Franz Matsche, a téma egyik nemzetközileg is elismert kutatója vitatja. Stíluskritikai elemzés alapján későbbinek tartja, nagyjából alighanem a műemléki nyilvántartásban 1713-ra keltezett lábazattal lehet, Matsche szerint, a szobor egyidős. (Matsche 1973, 41–42. p.) Ikonográfiailag mindenesetre nagyon hasonlít a Károly hídon álló „prototípusra”, annyi különbséggel, hogy annak mindegy tükörképe: a feszület tehát a jobb karon nyugszik, a pálmaágat meg bal kézzel tartja.

Ez minősíthető tehát az alapábrázolásnak, annak A és B altípusának, aszerint, hogy éppen melyik kezében tartja a feszületet és melyikben a pálmaágat (Andód, Medve, Negyed, Nyírágó, Oroszvár stb.).

Lényegében közel van ehhez a II. típus is, ahol viszont az előbbihez hasonló öltözékben megjelenő szent jobb (vagy bal) karjára fektetett pálmaágba mintegy beleágyazva tartja a feszületet (némileg oly módon, mintha egy pólyás gyereket dajkálna). Az általam ismert Kárpát-medencei (és szlovákiai) anyagban ez a leggyakoribb ábrázolási megoldás (Barancs, Dunamocs, Fülekpüspöki, Kürt, Lévárt, Lukanénye, Nyitraszőllős, Palást, Szímő, Szőgyén stb.) és a ma ismert, eredetileg Komáromban, 1708-ban (vagy 1709-ben) felállított, az egyik (vagy a) legrégebbi Kárpát-medencei szobra is ezt a típust képviseli (2. kép).

 

1. kép. A prágai Károly hídon álló Nepomuki Szent János szobrának egy, 1879-ben állított öntöttvas variánsa, Medve (Liszka József felv., 2009)

 

2. kép. Nepomuki Szent János, eredetileg 1708-ban, Komáromban felállított, majd onnan ismeretlen körülmények között Szomódra került, s ott 2020-ban felújított szobra (Liszka József felv., 2021)

III. Bal vagy jobb karján tartva a pálmaágba ágyazott halotti feszületet, másik kezét (általában a jobbot) tenyérrel a szívére helyezi (Alsóköröskény, Barsendréd, Érsekújvár, Nagyida, Nagytárkány, Pusztafödémes, Stomfa, Vízkelet stb.).

IV. típus Jobb (ritkábban bal) keze mutatóujját a szája elé tartja, ami a hallgatás, a titoktartás gesztusa (Bátorkeszi, Bosác, Ipolyszalka, Komját, Nagykér, Udvard stb.). Ezt a típust fentebb már említettem, csupán annyit fűznék hozzá, hogy könnyen összekeverhető azzal a (szlovákiai anyag alapján) külön típusba nem sorolható, de egyébként létező formával, amikor jobb kezét a feje magasságában kissé előre nyújtva, mutató- és középső ujjat eskü-gesztusra emeli. Ez hozzávetőlegesen a száj magasságában történik, tehát felületes szemle (fotózás) esetén akár össze is keverhető a titoktartási (hallgatási) gesztussal (ilyen például a magyarországi Vépen álló változat).

V. lendületesen magasra előrenyújtott, általában jobb (ritkábban bal) kezében keresztet (feszületet) tart (Pinc, Selmecbánya, Torna, Várhosszúrét stb.). Noha Nepomuki Szent János alakját a szakirodalom az ellenreformáció egyik kulcsfigurájának tartja, ez az egyértelműen a katolicizmus győzelmét interpretáló ábrázolási mód nem tekinthető dominánsan elterjedtnek (4. kép).

3. kép. A titoktartás gesztusát megjelenítő Nepomuki Szent János egy 1904-ben állított szobron, Bátorkeszi (Liszka József felv., 2012)

4. kép. A katolicizmus győzelmét jelképező Nepomuki Szent János öntöttvasból készült szobra, Pinc (Liszka József felv., 2018)

VI. lábával a rágalmazást szimbolizáló szörny fejére, mellkasára tapos, amely a jó hírnév patrónusaként, a rágalmazás és megszólás ellen védelmet nyújtó szentként ábrázolja Nepomuki Szent Jánost. Az ikonográfiai megoldás a 18. századi kisgrafikán és templomi festményeken volt népszerű, viszont egy szeredi szobron is megjelenik, s ennek kapcsán másutt már részletesen szóltam róla. (Liszka 2002; Liszka 2003) Egyértelmű, hogy az adott esetben a kiöltött nyelvű szörnyeteg fejére taposó szent a rágalmazással, megszólással szembeni védelem megtestesítőjeként jelenik meg, de hogy magának az állíttatásnak a konkrét, személyes vagy közösségi indoka mi lehetett, arról egyelőre nincs tudomásunk. Maga a motívum mindenesetre elég korai, hiszen egy, a csehországi Opočno[13] településen álló, a szentté avatás évére, tehát 1729-re datált szobrán már megvan. A Libochovice[14] egyik terén álló szobor a jobb lábával egy ördögi figura mellkasára taposó alakját mutatja Nepomuki Szent Jánosnak. Utóbbi kezében lefele fordított égő fáklya.

VII. Felhőgomolyon térdelve imádkozik. Inkább templomi festményeken fordul elő, de háromdimenziós változatai is ismertek (pl. Szenckirályfa).

VIII. Angyalok csapata a mennybe emeli. Szintén festmények kedvelt témája. A Nepomuki Szent János-ikonográfia sokban rokonítható a Mária-kultusszal. Ez a megoldás (Mária mennybevétele) is a Mária-tisztelettel rokonítja. A számomra ismert egyetlen ilyen jellegű, szabadtéri Nepomuki Szent János-plasztika Máriavölgyben található.

***

A szent alakjának első megfogalmazásait viszonylag rövid időn belül továbbiak (a hallgatást jelző gesztus, kulcs, lakat, nyelv stb.) követték, ezek hiánya vagy megléte, úgy tűnik, nem bír datáló értékkel. Az 1726-ban (tehát még a szentté avatást megelőzően) felállított szomolnoki Nepomuki Szent János-szobor egyik kísérőfigurája egy puttó, kezében már a gyónási titok megőrzésére utaló lakatot[15] tart.

 

2. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól 1750-ig

 

 

3. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól 1800-ig

Mai szemmel nézve robbanásszerűnek tűnik a szentté avatás körüli években keletkezett szobrok megszaporodása, de azért gondoljunk bele: a Károly hídon felállított szobor és a szentté avatás között mégiscsak negyvenhat év, majdnem fél évszázad telt el! A szentté avatást követő évtizedek, egészen a 18. század végéig viszont a kultusz valóban szédítő intenzitású kiteljesedését mutatják.[16]

 

4. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól 1918-ig

Szoborsorsok: állíttatások, rongálások, áthelyezések, újraállíttatások

Valódi kérdések vetődhetnek fel, hogy a szóban forgó szent szobrának miért éppen azt a típusát állítják fel, s miért éppen az adott helyen? Általában kevés forrás áll erre nézvést rendelkezésre, tehát nehéz megmondani, hogy például a gyónási titokra utaló attribútumok (a száj elé tartott mutatóujj, nyelv, lakat, kulcs) milyen előtörténetekre utal(hat)nak. Olykor ezek a szobrok templomok közelében vannak, de nem mindig, illetve (ami most éppen csak érinti kutatási érdeklődésünket) a templomok belső terében (vö. Gécziová-Komorovská 2009, 93. p.), tehát az is elképzelhető, hogy annak idején egyházi személy állíttatta, talán éppen valamiféle vezeklésből, a korábbi vezeklési keresztek mintájára (vö. Liszka 2021). De ez csak feltételezés, konkrét ismereteim erről nincsenek. És gyengíti is a spekulációt a következő, ugyan nem szlovákiai, de tanulságos példa. Az egykori ókanizsai (mai nevén: Magyarkanizsa, Vajdaság) hívek 1866-ban a Tisza-parton (a Körös-patak torkolatánál) állíttattak egy homokkőből készült Nepomuki Szent János-szobrot. A szent jobb kezének mutató (és középső![17]) ujját a szája elé helyezi. Később, az 1960-as években a szobor a Szent Őrangyalok-templom kertjébe került. (Klamár 2017, 216–217) Jelenlegi helye[18] tehát alátámasztani látszik, hogy a gyónási titokkal kapcsolatos értelmezésnek a templomban vagy a templomkertben a helye, ám itt nyilvánvaló, hogy az eredeti szándék nem ez lehetett. Tipikus „vízenjárók” patrónusához illő helyen állt, de akkor miért a hallgatásra utaló gesztus? Lehetséges, hogy az akkori állíttatók ezt nem is tudatosították? Milyen lehetett a kőfaragók, kegyszerárusok szerepe abban, hogy hova milyen üzenetű szobor került?  Voltaképpen egyenként kellene az összes objektum mikrotörténetét felkutatni, hogy világosabban lássunk.

A kérdéshez közelebb visz talán az egykori rimaszombati Nepomuki Szent János története. Az 1865-ben („egy Rozgonyi nevű osgyáni plébános”[19] által) felszentelt szobor avatóbeszédét annak idején nyomtatásban is megjelentették,[20] így az állíttatás indokairól is nyerünk bizonyos képet.

A kor ízlésének megfelelő, barokkosan terjengős szöveg a gyónási titkot megőrző papot, a jó hírnév patrónusát emeli ki, s a tényt, hogy a szobor éppen az egy évvel korábban épített hídon került felállításra, Nepomuki János halálának módjával és helyszínével hozza összefüggésben. Hogy a „vízenjárók” (vízimolnárok, hajósok, tutajosok, halászok stb.) védőszentje (is) lenne, nem említi.

A várost dél felől Jánosi és Tamásfalva (Tamás-Falva), északról Cserencsény (Cserents) s Pokorágy, keletről Zeherje és Bakti-puszta, nyugatnak Szabadka környezik, mely utóbbihoz közel igen szép kőhíd épült a Rima felett 1764-ben. A hídon túl hajdan nagy rétség nyúlt a Kelecsénynek vezető út felé, mely a Serényi család tulajdona volt. A híd Nógrád és különösen Kishont felé biztonságos átkelést biztosított a folyón át. Egykor Nepomuki Szent János szobrával ékeskedett, melyet egy Rozgonyi nevű osgyáni plébános szentelt fel 1765-ben. Azonban némely pajkosok először fejét vették a szobornak, majd végére az egészet ledönték, s így a híd ez ékességét is elveszté.

(Kollár 1997, 12)

A tornai Nepomuki Szent János-szobor eredeti változata (tipikus rekatolizációs, magasra tartott kereszt szimbólummal) 1771-ben készült, és az 1960-as évekig a Fő utcán állt, négy oszlopon nyugvó baldachinnal fedve. Ekkor egy teherautó ledöntötte (a helyiek szerint a kommunisták megrendelésére), majd 1968-ban az akkori plébános restauráltatta és áthelyeztette a templomkertbe. 2014-ben a régi helyén, a Fő utcán a szobor egy másolatát állították föl.[21] Ily módon Tornán jelenleg ugyanannak a szobornak két változata is megtalálható.

A falu szülötte, későbbi nagyszombati kanonok, Pribely Ferenc által 1852-ben állíttatott alsószemerédi szobor felirata alapján,[22] amely csak Fábián János közvetítésével maradt ránk, szintén a jó hírnév patrónusaként jelenik meg Nepomuki Szent János.

Az eredeti szobor a forrás (és a helybeliek emlékezete) szerint „a falu közepén” került felállításra, majd a régi talapzaton látható felirat alapján 1909-ben alighanem renoválták, s valamikor később helyezték át a temetőbe (voltaképpen a templom elé), ahol 1997-ben ismét felújították, s végül 2020-ban visszakerült eredeti (?) helyére[23] a következő felirattal:

 

 

 

NEPOMUKI

SZENT JÁNOS

ANNO

1852 – PRÍBELY FERENC

REN

2020 – ŠP

ÉS

ALSÓSZEMERÉD

ÖNKORMÁNYZATA

 

 

 

5. kép. Nepomuki Szent János 2020-ban felújított szobra, Alsószemeréd (Liszka József felv., 2021)

Noha a „leghíresebb cseh”-ként, cseh nemzeti szentként is emlegetik, kezelik, arra vonatkozóan sincsenek adataink, hogy a cseh nacionalizmus szolgálatába állították volna. Egy másik tanulmányomban már megkíséreltem cáfolni azokat az féltételezéseket, miszerint Szlovákia-szerte a szobrai 1918 után szaporodtak volna el, és a cseh jelenlét jelképi megerősítését szolgálták volna.

Ha már nacionalizmus, akkor inkább ennek ellenkező előjelű gyakorlatára van egy szemléletes példánk. A Galántha és Vidéke című regionális lapban 1899-ben jelent meg egy rövid hír, mely szerint „Diószegen folyó hó 4-én Nepomuki szt. János szoborszentelés lesz a Fekete víz partján, a hová a körmenetet főt. Pápay Gyula káplán fogja vezetni.” Ez meg is történt, ahogy a lap egy következő tudósítása, magyar nacionalizmustól nem mentes felhangon tájékoztat bennünket:

Diószegről következőket írja tudósítónk: Igazán követésre méltó, nemes lélekre vall Jung Nándor német-diószegi bíró áldozatkészsége, ki a mult vasárnap megáldott nepomuki sz. János szobrot saját költségén csináltatta. A szoborhoz rengeteg nép vonult ki, de a többség Magyar-Diószeg községből, a miből azt a tanulságot vehetni, hogy igen helyes eljárás volna az, ha a németek az istentiszteletek alkalmával egybeolvadnának a magyarokkal s ugy a templomban, mint minden más alkalommal magyar nyelven kérnék az Urat. Hisz Német-Diószeg községben úgyis tud már minden ember magyarul. Reméljük, hogy a derék bíró ezt is meg fogja valósítani. Az Isten éltesse őt! (Ugy van, ne legyen Nemet-Dioszegh az egyedüli német a járásban – einzig und allanlich! Szedő[24])

(Galántha és Vidéke, 1899. június 11., 2. p.)

Ami pedig az 1918 után bevonuló cseh katonákat illeti, azok éppen ellenkezőleg: pontosan a Nepomuki Szent János-szobrokat rongálták meg a leggyakrabban, és nemcsak a mai Szlovákia területén, hanem Csehországban is,[25] hiszen ezek szemükben (is) a rekatolizációs folyamatoknak (Jan Hus személyével való mesterséges és erőszakos szembeállításnak), illetve a Habsburg-család dinasztikus törekvéseinek is megjelenítői voltak. (Vö. Liszka 2012; Liszka 2013) Jelen kutatás lehetővé tette annak megvizsgálást is, hogy vajon tényszerűen hány köztéri Nepomuki Szent János-szobor állíttatott a mai Szlovákia területén 1918-tól napjainkig. Ahogy az előbbi elterjedési térképek esetében is, ebben az esetben is csak a pontosan, évszámmal datálható objektumokat vettem számításba, s ennek alapján, a szlovákiai szobrok összmennyiségének a figyelembevételével is, valóban nem jelentékeny ez a szám. Évszámokra bontva: 1921, 1922 (2), 1925, 1929, 1932, 1933, 1946, 1947 (2), 1973, 1985, 2009, 2010, 2012, 2014, 2017.

5. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1918-tól napjainkig.

Végezetül, ha vázlatosan is, érdemes az ipolyviski szobor történetét megemlíteni. A későbarokk népies alkotásnak tekinthető szobor Fábián János idejében, aki a fentiekben már idézett akkurátus művében (Fábián 1864) a viski szobrot nem említi, alighanem még nem is létezett. L. Juhász Ilona egy felvétele (2007), illetve Bendíkné Szabó Mária és Bendík Béla gyűjtése (2012) alapján[26] a szobor eredetileg festve volt. 2019-ben a szobrot felújították, a színezés nyomaitól is megfosztva újra felállították. A dolog érdekessége, hogy több tucatnyi viski családot (forrásom szerint 2019-ig 115 személyt sikerült névvel is azonosítani) a második világháború után csehországi kényszermunkára deportáltak, és éppen Nepomuk környékére.[27] Ezért került a szobor lábazatára, fekete márványtáblán a következő felirat:

Az 1946-1947. között

Csehországba deportált

Ipolyviski lakosok

szerencsés hazajövetelük után

e helyen adtak hálát a jó Istennek,

és mondtak köszönetet szolgájának Nepomuki Szent Jánosnak.

Állította az Ipolyviski egyházközösség 2019-ben.[28]

A „cseh szent” ebben a még alaposabban feltárandó mikrotörténetben tehát egészen más szerepet játszik, mint azt az őt a cseh nacionalizmus szimbólumának tekintők látni és láttatni szeretnék. Talán az sem véletlen, hogy Ujváry Zoltán számos kiadást (kiadót és nyelvet!) megért műve, a csehországi deportálásokról címlapján több változatában is a Lévárt határában álló Nepomuki Szent János-képoszlop fotója vagy rajza szerepel. (Ujváry 1991a; Ujváry 1991b; Ujváry 1997; Ujváry 2014) A katolikus magyar falvak szentje (is) volt ő, sok esetben tőle búcsúztak, ha elmentek, s elsőként őt köszöntötték az ott lakók, ha valahonnan megérkeztek…

Összegzés és kitekintés

A fentiekben a „leghíresebb cseh”-ként is emlegetett Nepomuki Szent János kultuszának térhódítását vizsgáltam a mai Szlovákia területén a köztéri plasztikák tükrében. A 18. század elejétől, több időmetszetre lebontva igyekeztem nyomon követni a szent szobrainak (s egyúttal kultuszának) egyre növekvő térhódítását a térségben. A rendelkezésünkre álló, viszonylag nagy mennyiségű adat alapján bátran kijelenthetjük, hogy azok az állítások, miszerint Nepomuki Szent János az 1918 utáni cseh terjeszkedés szimbóluma és valamiféle cseh etnikai térkijelölés eszköze lett volna, nem igazolhatóak. Nepomuki Szent János szlovákiai kultuszának a szobrok állításában is megtestesülő virágkora a 18. század második felétől a 19. század végéig tartott. 1918-tól napjainkig tényleg csak szórványosnak mondható új szoborállításokat lehet adatolni, miközben az utóbbi évtizedekben a régi szobrok felújításának bizonyos fokú reneszánsza tapasztalható.

Források és adatok hiányában néhány ismert „szobortörténet” alapján hajlamosak vagyunk az általánosításra. Szegény etnológus (történész) mi mást is tehetne? Igen, bizonyos helyzetben (szinte mindig) a konkrét adatokat tiszteletben tartva egy jó adag beleérző képességbe, intuícióba, az analógiáknak (az önmérsékletet messzemenően szemmel tartó) felhasználására szükség van. Mindez nem mondhat ellen annak a jogos igénynek, hogy helyi szinten, egy-egy konkrét objektum vizsgálata során valóban le kell menni a lehetőség szerinti legaprólékosabb mikroszintre: mind a történeti források (levéltári források, korabeli sajtó, régi metszetek, családi fotók stb.), mind a stíluskritika, mind az oral history felhasználásával. (Vö. Gyöngyössy 2019; Vataščin 2019) Minél több aprólékos szobortörténettel rendelkezünk majd (és ez természetesen messze túlmutat a Nepomuki Szent János-szobrok problematikáján), annál bátrabb, meggyőzőbb és hitelesebb általánosító bemutatásra vállalkozhatunk majd.

A fenti írás még korántsem ilyen közegben született.

Irodalom

Alsterová, Alena 1976. Brokoffova mostecká socha jako typ, varianta a schéma. Acta Universitatis Carolinae. Philosophica et historica. Příspěvky k dějinám umění II. Praha, Universita Karlova, 79–88. p.

Buganová, Klaudia 2004. Sochy Svätého Jána Nepomuckého v exteriéri abovsko-turnianskeho regiónu. Historica Carpatica 35, 117–143. p.

Buganová, Klaudia–Šangala, Marián 2005. Postaven roku Pána. Malé sakrálne stavby v krajine. Košice, Východoslovenské múzeum v Košiciach–Občianske združenie ASPRODECUS.

Buganová, Klaudia–Markušová, Kristína–Šangala, Marián et al. 2009. Sakrálne pamiatky v Košiciach. Košice, Združenie pre podporu a rozvoj kultúry na východnom Slovensku ASPRODECU.

Csáky Károly 2005. „Ó, szép piros hajnal”. Tanulmányok, dolgozatok a szakrális néprajz köréből. Pozsony, Madách–Posonium.

Csúszó Dezső 2008. Könyörgésünk színhelyei V. Szabadkai vallási szobrok, kálváriák, szentkutak és haranglábak. Szabadka, Szabadkai Szabadegyetem /Életjel Könyvek, 124./

Fábián János 1864. Visk és Alsó-Szemeréd. Magyar Sion, 2, 510–520. p.

Géciová-Komorovská, Veronika 2009. Ľudový kult svätých patrónov na západnom Slovensku. Bratislava, Lúč.

Gyöngyössy Orsolya 2019. Emlékezetformálás–identitásépítés. Nepomuki Szent János-szobrok rehabilitációja a Dél-Alföldön (1989–2018). In Tánczos Vilmos–Peti Lehel (szerk.): Mágia, ima, misztika. Tanulmányok a népi vallásosságról. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Kriza János Néprajzi Társaság, 217–235. p.

Klamár Zoltán 2017. Ájtatos híveknek adakozásából… A szakrális térfoglalás kisemlékei Magyarkanizsán. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, 211–231. p.

Kollár Sámuel 1997. Rimaszombat mezőváros múltja és jelenkora. [Sajtó alá rendezte B. Kovács István]. Somorja, MÉRY RATIO /Gömör-kishonti téka, 3./

Liszka József 2002. Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4, 1122. p.

Liszka József 2003. Zur Ikonographie des heiligen Johannes von Nepomuk in der Kleinen Tiefebene (Südwest-Slowakei). Ostbairische Grenzmarken. Passauer Jahrbuch für Geschichte Kunst u. Volkskunde 45, 91104. p.

Liszka József 2012. Nepomuki Szent János és a szimbolikus tér. Egy szakrális kisemlék-típus „üzeneteinek” változásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 1. sz. 63–70. p.

Liszka József 2013. Svätý Ján Nepomucký a symbolický priestor. Fórum spoločenskovedná revue 2013, 107–114. p.

Liszka József 2021. A szabadban álló szakrális kisemlékek tipológiai és terminológiai kérdéseihez. Acta Ethnologica Danubiana 23 [előkészületben]

Matsche, Franz 1971. Die Darstellungen des Johannes von Nepomuk in der barocken Kunst. Form, Inhalt und Bedeutung. In Johanna von Herzogenberg (szerk.): Johannes von Nepomuk. Passau, Verlag Passavia, 35–62. p.

Matsche, Franz 1973. Johannes von Nepomuk in der barocken Kunst. In Johanna von Herzogenberg (szerk.): Johannes von Nepomuk Variationen über ein Thema. München–Paderborn–Wien, Verlag Ferdinand Schönig, 36–47. p.

  1. Nagy Gábor 1988. Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Budapest, Gondolat Kiadó.

Tüskés Gábor–Knapp Éva 1988. Nepomuki Szent János tisztelete a szabadtéri emlékek tükrében. Kvantitatív elemzési kísérlet. Ethnographia, 99, 330–356. p.

Ujváry Zoltán 1991a. Szülőföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba. Pozsony, Vox Nova.

Ujváry Zoltán 1991b. Szülőföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba. Debrecen, Piremonn.

Ujváry Zoltán 1997. Bezdomovcom v rodnej zemi. Deportácia Maďarov do Čiech. Dunajská Streda, Lilium Aurum.

Ujváry Zoltán 2014. Szülőföldön hontalanul. Az elhurcolt felvidéki magyarok kálváriája. Budapest, Pesti Kalligram.

Vataščin Péter 2019. Szent János és a falu. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 3. sz. 19–34. p.

Vlnas, Vít 1993. Jan Nepomucký, česká legenda. Praha, Mladá fronta /Edice Kolumbus/

A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium 1918 őszén

Az első világháború utolsó éveiben megjelent wilsonizmus, a nemzetek önrendelkezésének elve hamar elterjedt a későbbi győztes nagyhatalmak, a győztesként kikerülő kis nemzetek, ugyanakkor a vesztes országok politikusai, értelmiségei és nemzetiségei körében is. A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és annak nemzetiségi ügyekét felelős minisztere, Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. Ezeknek a megtartása érdekében a „nemzetek önrendelkezésének eszményét” állították csatasorba. Úgy vélte, az elengedett területeket fait accompli helyzetként fogják értelmezni a béketárgyalások során, és nem lehet majd érvényesíteni a magyar fél számára a népszavazás jogát. A kész helyzet elkerülése érdekében fogalmazta meg a magyar értelmezésű „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”.

1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének koordinálásával megbízott minisztérium. A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindította a magyar integritás megőrzése és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakcióit. A legfontosabbként a Nemzetiségi Minisztérium kezdettől fogva felkarolta és bátorította a területek hovatartozásáról döntő regionális plebiszcitumok szervezését.

A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő elképzelései kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar kormány béke-előkészületei során. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel e gondolatot a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.

1. A wilsoni elvek

Az első világháború harmadik évében, 1917-ben az antanthatalmak közép-európai hadicéljai közt a Habsburg-monarchia belső átalakításának, föderalizálásának célját fokozatosan a dunai térség radikális átrendezésének – a nemzeti kisállamok kialakítását szorgalmazó törekvéseknek – a nagyhatalmi mérlegelése, majd támogatása váltotta fel. Ausztria-Magyarország sorsát végérvényesen az a fordulat döntötte el, amely az Egyesült Államok politikáját Robert Lansing államtitkár és Woodrow Wilson elnök 1918. júniusi állásfoglalása alapján – a francia és a brit álláspontot követve – a Monarchia felszámolását elkerülhetetlennek tartotta a világháború eredményes befejezése és a tartós béke megteremtése érdekében. (Ádám 1987)

Az egyetemes békevágyat a kor legdivatosabb ideológiája a Woodrow Wilson amerikai elnök nevéből képzett wilsonizmus és azt a világ számára jelképező 14 pont testesítette meg. Mindenki mást tartott fontosnak a wilsoni programból. A Monarchia szlávjai a nemzeti önrendelkezés jelszavát, a központi hatalmak pedig a titkos diplomácia eltörlését. A 14 pontba foglalt radikális békeprogramot Wilson elnök először 1916. május 27-én tesztelte nyilvánosan „A Béke Kikényszerítésének Ligája” meghívására mondott beszédében. Miután kifejtette az angolszász liberalizmus klasszikus tételét – a morális arisztokratizmust, a „gentleman’s agreement” társadalomformáló filozófiáját –, erre építve azt állította, hogy a nemzeteknek ugyanazon becsületkódex alapján kell viselkedniük, mint az egyéneknek. Az elnök arról beszélt, hogy három alapvető dologban hisz: „minden nép szabadon megválaszthatja azt, hogy milyen szuverenitás alatt akar élni”; „minden kis államnak joga van szuverenitásának és területének ama tiszteletére, amelyet a nagyok maguknak követelnek”; „a világnak joga van a békére, amelynek akadálya az agresszió, valamint a népek és nemzetek jogának semmibe vétele.” (Bretter 2013, 22–33. p.)

Az 1918 januárjában meghirdetett wilsoni 14 pont 10. pontjának értelmezése a mai napig vitákat vált ki. „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” (Halmosy 1983, 22–24. p.) Már a kortársak is saját érdekeik, belátásuk szerint hol a monarchia reformjának, hol meg felosztásának meghirdetését látták benne. (Glant 2008, 60–77. p.; Glant 2009, 84–99. p.)

Tény, hogy Wilson 1918 januárjában inkább csak a világháború utáni világrend általános elveit, nem pedig az amerikai békecélokat, még kevésbé a tételes határváltozásokat kívánta meghirdetni. 1918 tavaszáig remélte, hogy a dunai térségben sikerül olyan föderációs megoldást kialakítani, amely az itt élő nemzetek autonómiáját képes lesz egybehangolni a regionális együttműködés multinacionális kereteinek fenntartásával. (Miller Unterberger) A nagy és kis nemzetek egyenjogúságának idealisztikus elképzelése éppúgy megtalálható az amerikai elnök örök békét előkészíteni próbáló elképzelésében, mint a területi foglalások és a legyőzöttekkel szembeni nemzeti törekvések tilalmának óhajtása vagy a nemzetek világszervezetének, a későbbi Népszövetségnek az alapeszméje. (Hatos 2018, 95–101. p.) Alternatívaként egészen 1918 májusáig az amerikai béke-előkészítő bizottság foglalkozott az Osztrák–Magyar Monarchia mérsékelt átalakításának lehetőségével is, amint azt a Charles Seymour 1918. május 25-én leírt és térképen is megjelenített tervezete jelezte. (Ádám 1987)

A wilsonizmus azzal együtt, hogy a nemzeti önrendelkezés ideálisan elképzelt demokratikus világrendjét vizionálta, az utolsó háborús évek és a békekonferencia gyakorlatában a radikalizálódott nemzet- és államépítő nacionalizmusok területi igényeit erősítette fel. Pár évvel később viszont már a versailles-i rendszert megváltoztatni kívánó revíziós és irredenta körök számára kínálta a legmagasabb rangú hivatkozási lehetőséget. A wilsonizmus lényegi elemeként kezelt nemzeti önrendelkezési elv a valóságban inkább csak a békecélok indoklását, legitimálását szolgálta. Alkalmazásának mérlegét Bibó István a következőképp vonta meg az 1918–1920-ban kialakult nemzetállami Közép-Európára vonatkozóan: „Az új rendezés tehát saját alapelveihez viszonyítva lényegesen diszharmonikusabb volt, mint a régi monarchikus-feudális legitimitás rendszere a maga virágkorában. Ezért töltötték ki a két világháború közötti időszakot az önrendelkezési jog helyes vagy helytelen alkalmazása körüli végeláthatatlan rekriminációk s a minden változtatást elutasító status quo hatalmak és az örökös dinamizmust hirdető határrevíziós hatalmak terméketlen vitái. Az e problémákból származó indulatok feszítőereje lényeges tényező volt azoknak a hisztérikus mozgalmaknak a létrejövetelében, melyek többek között Hitlert hatalomra juttatták, aki először úgy lépett fel, mint az önrendelkezési elv elmaradt alkalmazásának számonkérője, utóbb pedig, mint mindennemű önrendelkezési jog sírásója.” (Bibó 1990, 330–333. p.) Bibó értelmezésében az önrendelkezés „lényegében az embercsoportoknak nemzetekké alakulására, nemzetállam alakítására irányuló jogát mondja ki, ezzel kapcsolatos igényeit és követeléseit szítja fel, amivel indítást és tápot ad a nacionalizmus haladást gátló, agresszív, elnyomó és háborúkeltő ideológiája számára”. (Bibó 1990, 330–333. p.)

Jászi Oszkár 1918 nyarán a „feudalista Európával” szemben „pánamerikanizmust” hirdetett Wilson szellemében: „Minél szélesebb körű gazdasági forgalom és szellemi érintkezés, minél teljesebb kölcsönös megértés és érdekszolidaritás; annál inkább megérik Pán-Amerika eszméje.” Wilson népszövetségi koncepciója mellé Jászi a Dunai Egyesül Államok gondolatát helyezte. (Jászi 1918a. Vö. Hatos 2017, 11–33. p.) Olyan szövetségi birodalom megteremtésében látta 1918 tavaszán a kiutat, amely hasonlított volna az Egyesült Államokra. „A dunai népek konföderációjában olyan óriási fejlődési lehetőségek tárulnának fel, melyek csakis az Egyesült Államokéi mellé állíthatók. […] A tőke elhelyezésének, szervezésének, szellemi irányításának változatos és dús alkalmai fognak megnyílni. […] Csak a gazdasági élet vérkeringésének az a teljes szabadsága, a katonai és a nemzetközi funkciónak az a teljes egysége, az állami öntudat szerveinek az a közössége, mely a szövetséges állam típusát jellemzi, létesíthet tartós, maradandó, minden emberi valószínűség szerint örök békét egy adott területen.” (Jászi 1918a, 97. p.) Ez a Kossuthig visszanyúló, az adott helyzetben azonban teljességgel irreális elképzelés, amint azt Hatos Pál meggyőzően kifejti, a Németország és Oroszország közti kisnemzeti térben olyan lehetőségeket biztosíthatott volna, mint például a béke helyreállítását, a nemzetek egyenjogúságát, a szabadkereskedelem érvényesülését.

Majd jött a csalódás. Hatos szavaival: „az igazság fanatizmusa nem győzte le az előítéletek fanatizmusát.” (Hatos 2017, 17. p.) 1918 őszén a tömegek békevágya mögött ott parázslott a bosszú érzése. A gond abból eredt, hogy a nacionalizmust elsősorban érzelmi ügyként fogták fel, és ezért tévedtek Kossuthtól kezdve Tiszáig és Jásziig a legkülönbözőbb árnyalatú magyar liberálisok, akik azt hitték, hogy a polgárosodás sikere és az indusztrializmus, valamint a Kárpát-medence népességének gazdasági egymásrautaltsága bármilyen konstrukcióban erősebb lehet a nemzetiségek kifelé tartó erejénél és az önálló állami léttel szemben.

2. A Károlyi-kormány felfogása a nemzetek önrendelkezéséről

A Károlyi-kormány a Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött, de nemzetközi jogilag el nem ismert, katonailag és külpolitikailag kiszolgáltatott helyzetben lévő, független Magyarországot próbálta meg elfogadtatni a győztes nagyhatalmakkal és a szomszédokkal. Mindeközben a kormányzás első hónapja alatt fel kellett ismernie, hogy a győztesek nem a megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek. A független Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, nagyhatalmi támasz, működőképes hadsereg és diplomáciai hálózat nélkül – valójában szinte kizárólag szabálytalan bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány.

Soknemzetiségű vesztes országként mindenekelőtt saját integritásának és függetlenségének biztosítására kellett törekednie, legalább a békekonferencia döntéséig terjedő időszakban. Ehhez azonban a történeti országterületen és a szomszédságban élő nemzetekkel való megbékülésre lett volna mindenekelőtt szükség, hiszen éppen az ő államalapítási törekvéseik veszélyeztették az új magyar állam szuverenitását. Mégis sokszor éri az a vád Jászi Oszkárt, hogy nem tett semmit az ország integritásának megőrzéséért, hagyta, hogy a nemzetiségek (a szlovákok és a románok) a tárgyalások során feldarabolják Magyarországot. Megjegyzendő, hogy a győztes antanthatalmak és utolsóként hozzájuk társulva az Egyesült Államok 1918 júniusára már eldöntött tényként kezelték a duális monarchia megszűnését. A háború elvesztésének felismerése a magyar politikusok között nem párosult annak belátásával, hogy a vereség következményekkel jár. Tisza Istvántól kezdve a szociáldemokrata vezetőkön keresztül Jászi Oszkárig 1918 októberében–novemberében az egész ország egyetértett abban, hogy a területi integritást nem érheti sérelem.

A soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és az új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek alapján immár a magukénak tartották. 1919. január elejéig Jászi irányította a magyar külpolitikát. Tisztában volt azzal, hogy az antant a szövetséges csehszlovák, jugoszláv, román nemzeteket támogatja. A Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.) Ugyanakkor ez a Jászitól idézett „önigazoló” szöveg teljesen ellentétben áll azzal a Jászival, aki 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezésének előkészítésével megbízott” miniszter lett.

A Jászi-életműhöz kapcsolódóan a szakirodalom kiemeli, hogy ő a tényleges területi integritásról „hamar” lemondott és csak a gazdasági kapcsolatok megtartására, a békekonferenciáig a területi egység megtartása érdekében provizórikus, ún. „Keleti Svájcot”, azaz szövetségi állammá átalakított Magyarországot akart, ahol pedig erre nem volt mód, ott a plebiszcitumokkal megvalósítandó önrendelkezést tekintette kívánatosnak. Jászi maga ezt utólag így fogalmazta meg: „[…] egy percig sem hittem abban, hogy területi integritást a szó geográfiai értelmében meg fogjuk tudni védelmezni: viszont meg voltunk róla győződve hogy a magyar pacifista és antimilitarista kormánnyal és elsősorban Károlyival szemben […] messzemenő jó indulatot fognak tanúsítani, alkalmazni fogják a plebiszcitumnak általunk annyiszor hangsúlyozott elvét, s ha veszteni fogunk is területeket, sikerülni fog lojális és liberális kereskedelmi szerződésekkel a lekapcsolt részek zavartalan forgalmát az anyaországgal biztosítani […].” (Jászi 1989, 184) p.

Jórészt valóban ez a forgatókönyv dominált. Ha viszont jobban megnézzük a békekonferencia megnyitásáig terjedő harmadfél hónapos időszakot, és a Jászi körüli személyek visszaemlékezéseit és munkáikat, akkor egy teljesen más Jászi rajzolódik ki. Egy olyan miniszter kerül a képbe, aki a területi integritásról a békekonferencia előtt semmilyen körülmények között sem kívánt lemondani, és a „nemzetiségi önrendelkezés” alatt egy, a magyar kormány által felajánlott, önálló erdélyi román, felvidéki szlovák vagy ruszin állami léttel nem azonos alternatívát kívánt felajánlani. Domokos László, ha lehet mondani Jászi jobbkeze, a következőképpen foglalta össze a minisztérium által és így a Jászi által is képviselt „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”: „Az a politika irány, amely a forradalom utáni Magyarország vezetésére vállalkozott, már évtizedek óta nyíltan hangoztatta, hogy a magyar állam területén élő idegen ajkú nemzeteket teljes joggal megilleti nyelvük és autonóm igazgatás iránti igényük elismerése. Nem Wilson találta ki a népek önrendelkezési jogát […] nyíltan rá mert mutatni az eltaposott kis nemzeteknek az élethez (sic!) és a gazdasági érvényesüléshez való jogára.” (Domokos 1919, 25. p.) Tehát a nemzetiségeket kulturális, gazdasági, nyelvi és területi autonómia illeti meg a történelmi Magyarország keretein belül. Ezt támasztja alá Supka Géza öt évvel később írt visszaemlékezése is: „Mert micsoda szerény, aggodalmasan átgondolt, minden tisztesen hazafias szempontot méltányoló program a miénk, amely jó, becsületes, anyanyelven működő közigazgatást és közoktatást, egyházat és kultúrát követel a nemzetiségi tömegek számára a történelmi magyar állam integritásának csorbíthatatlan fenntartásával és az igazi magyar kultúra természetes hegemóniájának megszilárdításával.” (Supka 1923, 146. p.)

Jászi, ha nehezen is, de a kulturális autonómia kereteit átlépve – meghaladva az 1912-es minimális programját – hol a kevert nemzetiségi területekre (Erdély), hol a kompakt, viszonylag jól megrajzolható nyelvhatárral rendelkező területekre (Felvidék, Kárpátalja) gondolt ki, tervezett meg és ajánlott fel egyre nagyobb jogokat felkínáló területi autonómiát. Még ehhez a gondolathoz ad igazolást az 1918-as nemzetiségi ankét és a Károlyi Mihállyal 1918 októbere előtt közösen a nemzetiségi vezetőkkel lefolytatott puhatolózó tárgyalásaik. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a Nemzetiségi Minisztérium Kis kátéja is megfogalmazta, hogy a Károlyi-kormányzat mit értett a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésen: „Miről van szó? Arról, hogy tótok, románok, rutének és szerbek maguk igazgassák azoknak a területeknek közigazgatási berendezését, amelyet eddig is ők laktak. A magyar népkormány önként ajánlja fel e nemzetek javára a legteljesebb autonómiát. Válasszák meg ők maguk elöljáróikat. Ők határozzanak a fölött, hogy iskoláikban milyen nyelven akarnak tanítani, hogy jövedelmeikből mennyit kívánnak igazgatásra, kultúrára, politizálásra fordítani. Nem mi adjuk nekik a hazai területet s ők nem rabolják azt el […] A jogot, hogy a magyar államterületen élő összes nemzetek háborítatlanul és szabadon igazgathassák saját politikai és gazdasági szervezeteiket, nevezzük a Magyarországon elő nemzetek önrendelkezési jogának.” (Domokos 1919, 25. p.)

Jászi 1918. őszi miniszteri programja a következőket fogalmazta meg: „Azt ajánlanám, hogy mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat, vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. Ott, ahol jelentékeny nemzetségi minoritások fognak képződni a homogén telepterületen belül: nem marad más hátra, mint hogy kölcsönösen garantálni fogjuk ezeknek a minoritásoknak védelmét. […] Ez a provizórikus megoldási tervezet, amely Erdélynek a békekötésig való igazgatását lett volna hivatva biztosítani […] de ez az alapja további közigazgatási átalakításnak is.” (Domokos 1919, 26. p.) Ezek a gondolatok tükröződnek vissza a ruszin, a szlovák és a német nemzetiségi néptörvényekben, amelynek alapját ez az idea, a békekonferencia döntéséig terjedő provizórikus belső megállapodás képezte. A néptörvények közül azonban egyedül a ruszka-krajnai autonómia lépett rövid időre a megvalósulás útjára.

Egyértelmű, hogy a nemzetközi jogi elismerést, az önálló hadsereget és diplomáciát egyaránt nélkülöző Károlyi-kormányzatnak a katonai összeomlást és a dualizmus kölcsönös felmondását követően sok, az ország demokratikus átalakításához szükséges problémát kellett volna heroikus erőfeszítésekkel, „egy egész világ ellen” megoldania. A földkérdés, a társadalmi problémák, a közigazgatás, a hadsereg és a területi, nemzetiségi, illetve határkérdések voltak a legfontosabbak. Ezen problémák megoldása még békés időszakban is hatalmas kihívások elé állította volna a kormányzatokat, amit a vesztesek közül egyedül Törökországnak sikerült legalább részben uralnia.

Külpolitikai téren emiatt Károlyiék az antanttal való együttműködést szorgalmazták. A békekonferenciára készülve, a pacifizmus alapelveire hivatkozva, a fegyveres konfliktus helyett tárgyalásokat szorgalmaztak. (Szarka 2016, 65. p.) Jászi elismeri, hogy ő és Károlyi vakon hittek az antant közvéleményének demokratizmusában és pacifizmusában, de mindenekelőtt Wilson nemzetek fölötti politikájában. (Jászi 1989, 70–71. p.)

Az 1918. október 25-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács Jászi Oszkár által fogalmazott 12 pontos programja kiemelt feladatként jelölte meg a magyarországi nem magyar nemzettekkel való megegyezést, a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását és az ország integritásának lehetőség szerinti fenntartását. Ennek a programnak a jegyében Károlyi Mihály a Magyar Nemzeti Tanács elnökeként 1918. október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács turócszentmártoni tanácskozására küldött táviratában elismerte, hogy minden Magyarországon élő nemzetnek joga van az önrendelkezéshez, s azt az ország keretei között minden eszközzel támogatni kívánja. (Szarka 2016, 65. p.) A távirat jól tükrözi Jászinak és vele együtt a korabeli magyar politikai és értelmiségi elit jelentős részének az álláspontját. A Habsburg-monarchia birodalmi keretei, védőszárnyai alól kikerült soknemzetiségű, közel fele arányban nem magyar Magyarország a felgyorsult események közt nem várhatta passzívan a szomszéd nemzetek önrendelkezésének megvalósulását, hanem annak szabályozásában – Magyarország megvédése érdekében – aktívan részt kellett vennie.

Az eredetileg tárca nélküli miniszterségként elképzelt, majd a feladatok súlya miatt rövid pár hét alatt felállított Jászi-féle „nemzetiségi” minisztériumnak modus vivendit, olyan kölcsönösen elfogadható megoldást kellett volna kidolgoznia a soknemzetiségű történeti Magyarország népei számára, amely egyrészt a békekonferencia döntéséig biztosíthatta volna az ország közigazgatási és gazdasági integritásának és belső békéjének a fenntartását, másrészt alkalmas lehetett volna az antant által képviselt nemzetállami megoldásokkal szembeni területi és határalternatívák felmutatására.

Ennek értelmében a kormány nemzetiségpolitikai programja reálisan csupán az ekkor még utópisztikusan és eszményien elképzelt békekonferencia igazságos határozathozataláig terjedő átmeneti állapotokra nézve tűzhetett ki bármiféle célokat. Ráadásul hamar bebizonyosodott, hogy egyedül ezen az alapon lehetett a tisztességes visszavonulás fokozatait vagy kálvária lépcsőit végigjárni, és a méltányos béke lehetőségéért egy demokratikus békekonferencia keretei közt síkraszállni. (Szarka 1990, 56. p.)

A független Magyarország új kül- és nemzetiségpolitikai programjának elveit a Magyar Nemzeti Tanács 12 pontos programvázlata tartalmazta. Ezt az új programot kilencvenhat értelmiségi aláírásával 1918. november 3-án megjelent nyilatkozat próbálta értelmezni és népszerűsíteni. (Szarka 2016, 72. p.) A kiáltvány a Jászi-féle Dunai Egyesült Államok elképzelésre támaszkodott. A felszabadult közép-európai nemzetek önkéntes társulásában jelölte meg a világháború utáni nemzeti kérdés demokratikus megoldásának útját. Hangsúlyozta az egymás mellett élő népcsoportok egymásra utaltságát, földrajzi közelségét, a közlekedési, a gazdasági érdekek egybeesését. „Magyarok! Szövetségbe kell tömörülnünk nemzettársainkkal! Ez a mi érdekünk és az övék is. De ez a szövetség ne legyen ellensége a szabadságnak. Még halvány lehetőségét se adhasson ez arra, hogy a nemzet érdekét korlátozhassa, vagy veszélyeztethesse.” (József 2001, 41. p.)

Először a magyar történelemben ez az értelmiségi kiáltvány fogalmazta meg a magyarság és a szomszéd nemzetek egymásrautaltságának regionális hátterét, a nagyhatalmak közötti helyzetből adódó érdekazonosságokat. Ugyancsak először szembesítette a dokumentum a magyar közvéleményt a történeti magyar állam integritásának fenntarthatatlanságával s az abból adódó dilemmákkal: „Történeti határok ne legyenek gátjai az önrendelkezésnek. Éppoly kevéssé a nyelvhatárok: egyforma nyelvű állam több is lehet. És vitás esetben népszavazást kívánunk: független és elfogulatlan (nemzetközi) ellenőrzés alatt.” (József 2001, 41–42. p.)

A dualista Monarchiát szétfeszítő és napok alatt belülről is felrobbantó olasz, csehszlovák, lengyel, délszláv, nagyromán függetlenségi megnyilatkozások, az általánossá lett nacionalista lelkesedés a dualizmus vezető nemzetei ellen pozicionálta az új nemzetállamok törekvéseit. Bécsben és Budapesten október 29–30-án, egymással versenyezve felmondták a dualista államformát. A magyarországi forradalom így az utolsó volt a sorban: Bécs, Prága, Zágráb és Ljubljana forradalma után következett. Tisza maga október 28-án keserűen írta egy hívének, hogy a wilsoni javaslatok elfogadásával párnapos külügyminisztersége idején semmilyen más alternatívát nem látva, „az országot Andrássyék […] felelősségérzet teljes hiányával beledobták a káoszba”.[1]

A történelmi Magyarország „papucsban és hálóköntösben búcsúzott”, Hadik János gróf ugyanis éjszakai ruhájában ballagott át Habsburg József főherceghez, hogy átadja a törvényes hatalmat. Jászi már a diadal napján is az Astoriában azt mondta feleségének: „Legfeljebb két hónapot adok az egésznek.” (Hatos 2018, 146. p.) Pesszimizmusa indokolt volt. Hiába sikerült szinte maradéktalanul törvénybe foglalni nagyívű elképzeléseit az ország föderális átalakítására, a folyton fogyatkozó Magyarország 1919 márciusára, legalábbis papíron, jobban hasonlított egy szövetségi államra, mint egy központosított nemzetállamra. A kiszemelt partnerek kíméletlen nyersességgel nyilvánították ki, hogy nem akarnak a „Keleti Svájcban” élni, hanem olyan nemzetállamban, ahol ők és csak ők az urak.

3. A „Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének előkészítésével megbízott minisztérium” felépítése és szerkezete

 Jászi és Károlyi már kora ősszel, gyakorlatilag a tizenkettedik órában, kísérletet tett a magyar és a nemzetiségi álláspontok összehangolására. 1918 szeptemberében nemzetiségi ankétot hirdetett meg Jászi, körlevelében kérte ki magyar és nemzetiségi tudósok, politikusok és publicisták véleményét. Az ankét alapját Réz Mihálynak és Jászi Oszkárnak a Huszadik Században megjelenő bevezető tanulmányai jelentették.[2]

1918 októberében Jászi hatására Károlyi Mihály elszánta magát arra, hogy tárgyalásokat folytasson Budapesten a román és a szlovák képviselőkkel. Károlyi valószínűleg többször tanácskozott Matúš Dulával, a Szlovák Nemzeti Párt elnökével. Károlyi már ekkor autonómiát ajánlott a szlovák politikusoknak, akik mindenesetre ezen az alapon tárgyaltak vele, hogy lássák, a számukra legrosszabb esetben mit lehetett volna elérni Károlyinál. Megállapodás nem jött létre, már csak azért sem, mert Károlyi csupán pártja nevében tárgyalt.[3] Károlyi és Dula autonómiatárgyalásai valószínűleg csak a kölcsönös tájékozódást és információszerzést szolgálták. Jászi 1918. ősz eleji elképzeléseinek pedig súlyos fogyatékossága volt, hogy nem számolt komolyan a már 1917 óta formálódó csehszlovák egységtörekvésekkel. 1918 őszén keservesen tapasztalta meg, hogy a szlovák, a román nemzetiségi szövetségesei már nem úgy gondolkodtak, mint amire számított.

A Román Nemzeti Komité tagjaival folytatott tárgyalások eleve kilátástalanok voltak. Károlyi október 18-án találkozott Erdélyi Jánossal, Goldis Lászlóval, Aurel Lazărral, Aurel Vladdal, Alexandru Vaida-Voevoddal, a komité tagjaival. Magyar részről Garami Ernő és Jászi Oszkár volt jelen. A román politikusok – részben a legalitás megőrzése érdekében, részben mert nem voltak biztosak az antant teljes támogatásában – még nem helyezkedtek nyíltan a Magyarországtól való elszakadás alapjára. Károlyi és Jászi széleskörű autonómiát és részvételt ajánlott a megalakítandó Károlyi-kormányban, sőt, megegyezést a népszavazásról. A románok azonban már ezt sem fogadták el, arra hivatkozva, hogy nem kötelezhetik el magukat az erdélyi román nemzetgyűlés összehívása előtt.[4]

Az említett Károlyi–Jászi-féle puhatolózó nemzetiségi tárgyalások Jászi számára félreérthetetlen jelzésekkel szolgáltak a korábbi „minimális program”-nál bőkezűbb engedménypolitika szükségességéről.[5]

Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormányban Jászi Oszkár az 1918. november 2-i minisztertanácsi határozat alapján kezdte el szervezni minisztériumát. A miniszter, illetve a hivatala átvette a Miniszterelnökség ügyköréből a Magyarországon élő nemzetiségek ügyeinek intézését. Az iratanyag megélénkült a nemzetiségi mozgalmakkal, a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokkal és a tárgyalások előkészítésével, a nemzetiségi vidékekről érkezett helyzetjelentésekkel, a szomszéd államok hadseregeinek előnyomulásáról szóló jelentésekkel, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó különböző javaslatokkal, a nemzetiségi önrendelkezési jog megvalósítását célzó törvények előkészítésével kapcsolatosan. A miniszter (illetve hivatala) a Miniszterelnökséggel szorosan együttműködve fejtette ki tevékenységét. Az 1919. január 18-án alakult Berinkey-kormány nem töltötte be ezt a miniszteri állást, maga Berinkey látta el a teendőket, és ezzel a Nemzetiségi Minisztérium hivatala a Miniszterelnökség részévé vált.

Az iratok között fennmaradt egy „Memorandum”, amely a minisztérium megszervezéséről, személyzeti szükségleteiről és ügybeosztásáról tartalmaz érdemi információkat, illetve ennek a szervezőmunkának volt az egyik útmutatója. A dokumentumot az 1919. évi iratok közé sorolták, ami azt jelzi, hogy a későbbiekben is többször erre az „alapító okmányra” támaszkodtak a tárca ügyrendjének, személyi változtatásainak kérdéseiben.

A „Memorandumot” készítő Felszeghy Béla irányítása alatt álló elnöki, illetve a tényleges munkát végző előkészítő osztály a korabeli magyar minisztériumok szerkezeti mintájához képest meglehetősen embrionális jellegű volt. A minisztérium három osztályból és egy osztályon kívüli egységből épült fel. Az osztályok ügyei a miniszter felülvizsgálata alá tartoztak, persze voltak kivételek, mert az egyes ügyek kiadására az egyes osztályok vezetői is kaphattak felhatalmazást.

Az Elnöki osztály alá tartoztak az elnöki ügyek (a miniszter közvetlen utasításai), a személyi ügyek, a nemzetiségpolitikai szempontból a miniszter véleményezésére átengedett egyéb személyi ügyek (főispáni és egyéb kinevezések a nemzetiségi vidékeken). Az Elnöki osztály kevés számú iratai között egyetlen irat sem akad, amely a nemzetiségi vidékekre való kormánybiztosi, népbiztosi, főispáni vagy egyéb fontosabb kinevezések előkészítésébe, a döntéshozatal mechanizmusába engedne betekintést. Az ilyen irányú kérelmek az ügyiratok fedelén található lakonikus „időközben megtörtént” formulává intézik el ezt a kérdéskört.

Ennek az osztálynak a feladatai közé tartozott a miniszteri fogadások előkészítése,[6] a fogadások rendjén felmerült anyagok és felvetett eszmék további feldolgozásra való kiadása. De ide tartozott a minisztertanácsi hozzájárulást igénylő ügyek előkészítése, illetve a minisztertanácsi tervezetek eljuttatása a miniszterhez. Ez az osztály végezte a minisztérium munkaanyagainak célszerű beosztását és felügyelte az irodát, az irattárat és általában a kezelőszemélyzetet. Az Elnöki osztály vezetője Felszeghy Béla, a Miniszterelnökségtől berendelt miniszteri titkár volt. Mellette két-három miniszteriális fiatalabb tisztviselő volt, valamint két gyors- és gépírónő és egy nyilvántartó személy.

Az Előkészítő osztály szakcsoportokra oszlott fel öt ügyosztály formájában. Az elsőnek a törvényelőkészítés, illetve a kormányrendeletekben szabályozást igénylő ügyek előkészítése s nyilvántartása volt a feladata. Ennek a vezetését Somló Bódogra kívánta bízni Jászi, hogy közösen végezzék annak feladatait.[7]

A következő ügyosztályokat Magyarország nagyobb földrajzi egységei szerint kívánták létrehozni mint erdélyi, felvidéki, délvidéki ügyosztályt. Az erdélyi ügyek közé tartoztak a magyarországi németség, a szászság, a románság ügyei. Ennek irányítója Jekel Péter miniszteri tanácsos lenne, ezeket az ügyeket ismerő miniszteriális tisztviselőkkel megtámogatva.[8] Az erdélyi románság, valamint az alapítványaik ügyeit Pokoly Lajos belügyminiszteri osztálytanácsosra bízták.[9] A Felvidék (a szlovákok és a ruszinok) ügyeivel Szabó Oreszt belügyminiszteri osztálytanácsost és Marsovszky Ivor miniszterelnökségi miniszteri tanácsost bízták meg.[10] A délvidéki ügyeket és a délszláv ügyeket Barakovich László, Uzetty Ferenc és kisebb részben Braun Róbert vitte. A vegyes ügyosztály főként statisztikai ügyekkel, térképkészítéssel foglalkozott. E szakosztály ügyviteléhez egy statisztikust az Országos Statisztikai Hivatalból, egy miniszteri tisztviselőt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból kívántak bevonni.[11] Az egész II. osztály vezetője, egyes adminisztratív ügyek kiadási jogával megbízva, Jekel Péter miniszteri tanácsos lett, az osztálytitkár pedig Domokos László pénzügyi titkár.[12] A harmadik egysége a minisztériumnak az osztályokon kívüli osztály, a miniszter magántitkárának, Csécsy Imrének az osztálya volt. Kizárólag a miniszter magánlevelezésével és egyéb, a miniszter által rábízott ügyekkel foglalkozott.

A Nemzetiségi Minisztérium hivatalszervezete és az iratok többsége is 18 önálló egységbe lettek besorolva. A hivatalszervezet vázlata következőképpen épült fel:

Maradtak fent iratok arról, hogy a minisztérium tisztviselői és alkalmazottai a rendkívüli viszonyok között nem tudták feladataikat ellátni a megszabott hivatalos idő alatt. Ezért ezeket legtöbbjük a délutáni vagy az esti órákban volt kénytelen befejezni.[13] Rendkívüli juttatást érdemeltek, hiszen „a nemzetiségi ügyekkel való jártasság csakis alapos szaktanulmány folytán érhető el, amelynek már a megszerzése is értékelendő, továbbá, hogy az országban mindenütt jelentkező nemzetiségi kérdések elintézése nagy munkásságot ró a minisztériumra: nem lenne igazságos dolog elzárkózni az elől, hogy a beosztott tisztviselők és egyéb alkalmazottak a teljesített rendkívüli munkálataikért megfelelő méltányos munkadíjban részesülhessenek”.[14]

A tervezet ezt követően a Magyar Központi Állampénztárhoz intézett átirat és Kazár Adolf miniszterelnökségi segédhivatali főigazgatóhoz címzett értesítés fogalmazványával folytatódik. A házipénztárba folyósított összegről a bejegyzés a tárcanaplóban és a miniszterelnökségi főkönyvben – a 190. lap 1. sz. tétele alatt – egyaránt szerepelt. Ez alapján az alábbi „rendkívüli juttatást” kapták meg az előbb felsorolt személyek. „Dr. Jekel Péter miniszteri tanácsosnak 500 korona, Dr. Felszeghy Béla miniszteri titkárnak 500 korona, Dr. Domokos László pénzügyi titkárnak 400 korona, Dr. Barakovich László miniszteri segédfogalmazónak 300 korona, dr. Novák Jenő fizetés nélküli miniszteri segédfogalmazónak 300 korona, Uzetty Ferenc VII. fizetési osztályba osztott budapesti állami főgimnáziumi tanárnak havi 500 korona, Dr. Sztripszky Hiador nemzeti múzeumi őrnek (VIII. fizetési osztály) 400 korona, Dr. Braun Róbert székesfővárosi főkönyvtáros úrnak 500 korona, Dr. Veres Endre gimnáziumi igazgatónak 500 korona, dr. Szekeres János miniszteri fogalmazónak 400 korona, Hajdú József miniszterelnökségi irodatisztnek 300 korona. Csáki Károly miniszterelnökségi hivatalszolgának 150 korona, Peremenszki Pál miniszterelnökségi segédszolgának 150 korona, bármikor megszüntethető vagy összegében megváltoztatható havi rendkívüli munkadíjátalányt állapítottam meg.”[15]

4. A minisztérium propagandatevékenysége

Sokan úgy gondolnak Jászi nemzetiségi miniszterségére, mint ami csak a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalások előkészítését és lebonyolítását szolgálta. A minisztérium azonban komoly munkát végzett az önálló magyar külpolitikai irányvonal kialakítása és ennek alárendelten a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Hiányosan ugyan, de a minisztérium propagandatevékenységéről és programjáról is maradtak fenn fontos iratok.

Az országos, minden területre kiterjedő propagandát az Országos Propaganda Bizottság koordinálta. A szervezet 1918. november 12-én alakult meg. Gyakorlati célja az volt, hogy gyors és hatásos, a magyar haza melletti agitációs röpiratanyagokat küldjenek szét az ország minden községébe. Feladatai közé tartozott a nemzetiségek és az ellenforradalmi mozgalmak megfigyelése és szükség esetén az azokkal szembeni ellenagitáció adminisztratív biztosítása.

A hivatali szervezet a Propaganda Iroda volt. Feladatai: „I. Országos nyilvántartást készítünk, amely minden község helyi viszonyait nyilvántartja és helyi értesüléseink, valamint megtett intézkedéseink feljegyzésére szolgál. II. Országos agitációt indítottunk olyan társadalmi munka érdekében, amelyhez minden hasznavehető embert önkéntes segítőtársul igénybevehetünk és felhasználhatunk. III. Összeköttetést teremtünk a megyei és helyi hatóságokkal, hogy az észlelt zavarokat az irodának is jelentsék, s rendszeres időközökben információkkal szolgáljanak. IV. Azonnali katonai akciót kezdünk, mely a hazatérő katonákat a falvak rendjének megóvására kéri fel és kitanítja őket a rendbontók megfékezésére. A munkát a pályaudvarokon már megkezdettük. V. A veszélyeztetett vidékre, helyi kinyomatásra röpiratszövegeket küldöttünk, s ezek költségünkön való elkészítését és terjesztését megfelelő ellenőrzés mellett elrendeltük. VI. Bizonyos vidékekre részben mi küldöttünk agitátorokat, részben más szervezetek kiküldötteit láttuk és látjuk el agitációs anyaggal. VII. Megkezdettük az események által nyújtott aktuális agitációs anyag (például Wilson üzenete, Ferenc Ferdinánd szerepe a cseh-tót mozgalomban, a kormány földreformjának ismertetése stb.) készítését. Ezt az olcsó és rapid módot a pillanatnyi hangulathullámzások kiaknázására használjuk. VIII. A fővárosban a pályaudvari szolgálat mellett megkezdettük a köztársasági propagandát plakátok útján, amelynek folytatását a közeli napok eseményeihez szabjuk. IX. Országos nyilvántartásunk elkészültével nyomban megindítjuk a tájékoztató röpiratok sorozatát, amelyek 4 oldalas kis füzetekben, nyugodt népies hangon, tanulságosan magyarázzák a nehéz időkben tanúsítandó magatartást.”[16] A propaganda jellegű agitáció mellett céljuknak tekintették a középosztály megszervezését a hírlapokon keresztül indított szervező- és gyűjtőpropagandán keresztül. A sajtón kívül írói előadások és republikánus szavalóesték rendezését tervezték. Programjuk végén kérték, hogy a megadott célok keretein belül konkrét észrevételekkel, javaslatokkal nyújtsanak számukra segítséget.

Az országban elég hamar megindult a magyar integritás megőrzését és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propaganda. A népszavazás kérdése egyébiránt a felvidéki régióban konkrét előkészületek formájában is megjelent. A Jászi vezette minisztérium és az Országos Propaganda Bizottság által egyaránt támogatott (aranyosmaróti születésű) Gragger Róbert, a berlini Humboldt Egyetem professzora, az 1916-ban életre hívott berlini magyar tanszék vezetője 1918. november 17-én Körmöcbányáról levélben kereste meg a Nemzetiségi Minisztériumot, s felajánlotta, hogy háromnyelvű – magyar, szlovák és német – aláírási íveken egymillió tiltakozó aláírást gyűjt össze a csehek magyarországi szlovákokkal kapcsolatos terveivel szemben. Gragger a beadványában kiemeli, amire később a keleti szlovák vezetők is építkezni fognak: „A Tót Nemzeti Tanács nem képviseli a tót nép vágyait. A tótok túlnyomó többsége még ma sem akar más államhoz csatlakozni.”[17] Az aláírásgyűjtés „szervezeti” hátterét a körmöcbányai Magyar Nemzeti Tanács adta, amely feladatot is vállalt az aláírásgyűjtő akció megszervezésében. Céljuk volt, hogy az akciójukkal megszólítsák Felső-Magyarország teljes lakosságát. „Egy millió tiltakozó aláírását akarunk küldeni egy albumba kötve a békekonferencia asztalára.”[18] Maga a gyűjtés nem hivatalos úton történt, hanem megbízható személyek végezték, akik emellett felvilágosító munkát végeztek a vidéki népesség körében arról, „milyen gazdasági veszedelmet jelentene számukra a kihasználó kapitalista cseh uralom, mennyire fenyegetné nyelvüket is a csehek erőszakossága. Elmondanák, hogy az új szabad Magyarországon mennyivel jobb sors vár rájuk”. Az aláírt íveket a körmöcbányai polgármesternek kellett beküldeni, amelyeken szerepelt a családtagok neve, életkora, neme és foglalkozása. Az alig másfél hónapig tartó akció során – Gragger december 21-i levele szerint – mindössze negyedmillió aláírást sikerült összegyűjteni.[19] Az akció végül nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy az aláírásgyűjtés költsége összesen 6 900 korona volt.[20]

Ez a sikertelensége ellenére is impozáns aláírásgyűjtés mindazonáltal fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában.[21] A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő magyar kormányzati elképzelések kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar békeelőkészületek politikai követelései közt. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.[22] Csehszlovák és szlovák részről kezdettől fogva a legmerevebben elutasították a Jászi által szorgalmaztatott népszavazási kezdeményezéseket.[23]

Az Országos Propaganda Bizottság mellett más szervezetek is igyekeztek tanácsokkal és általuk sikeresnek gondolt programokkal akciókat lebonyolítani a történelmi magyar állam érdekében. Még Jászi Oszkárnak is megpróbálták emlékiratokkal felhívni a figyelmét a sikeres propaganda szükségességére, ugyanakkor annak megszervezésére is igyekeztek programot adni.

A Felvidék esetében, az aláírásgyűjtés mellett, egyes szervezetek igyekeztek a propagandára fektetni hangsúlyt. E szerveztek megvizsgálták a csehszlovák agitációk céljait, az általuk elérhető eredményeket és a meghatározott elemekre ellenagitációt kidolgozni. Ebben a szellemben írt memorandumot a Régi Galileisták Szabad Szervezete Jászi Oszkár nemzetiségi miniszternek a szlovák propaganda megszervezésének tárgyában. A szervezet igyekezett bekapcsolódni és segíteni Jászinak a hazai nemzetiségekkel való megbékélést és felvilágosítani őket a Károlyi-kormányzat nyújtotta új társadalmi lehetőségekről és a harmonikus együttélésről. A Régi Galileisták nagyszabású és sürgős agitációt tartottak szükségesnek. Úgy gondolták, hogy a csehszlovák aspirációk elleni agitációnak akkor van esélye, ha annak először megfelelő „atmoszférát” teremtenek. Ennek feltételei szerintük a következők: „1.) érvényt kell szerezni a fegyverszüneti szerződés 17. paragrafusának, mely szerint a Felvidéken a magyar kormánynak felelős közigazgatás dolgozik. 2.) Ezen közigazgatás csak a közrend és közélelmezés biztosítását tarthatja szem előtt, s ezirányban a Tót Nemzeti Tanáccsal egyetértésben jár el. 3.) A felvidéket entente katonaság lehetőleg meg ne szállja, de semmi esetre sem szállja meg cseh vagy más szláv katonaság. 4.) A közrendet tót nemzetőrség biztosítsa, melyet a magyar kormány fizet. Magyar vagy német nemzetőrség vagy sorkatonaság csak a fontos vasúti gócpontokat és a magyar vagy német többségi városokat és falvakat védelmezze. 5.) A politikai és társadalmi közélet és főleg a kölcsönös agitáció szabadságát biztosítani kell, de sem a magyar, sem a cseh unió javára politikai, gazdasági és társadalmi terrort tűrni nem szabad. 6.) A nép kielégítő közélelmezését biztosítani kell.”[24]

A felsorolt hat ponttal kívánták megteremteni azt a légkört, amelyre a kormánynak építenie kellene a népszavazás elvét és akár a Felvidék szlovák lakosságát célzó ellenagitációját, amelynek törekednie kell a korábbi hibák jóvátételére. Magának a propagandának az alapját és a csehszlovák agitáció ellensúlyozását szintén hat pontban összegezték. Mindenekelőtt ki kell emelni a szlovák értelmiség előtt, hogy a csehek az uniót csak gazdasági okból akarják, hogy a szlovák földet saját javukra használják ki. Fontos, hogy a két nép nyelvileg ugyan hasonló, de a szlovák írók és tudósok nyilatkozatai is megerősítik a különbözőségeket. Hangsúlyozzák, hogy bár a cseh és a szlovák kultúra hasonló, mégis a szlovák nyelv és kultúra önálló életre van hivatva, és annak nem a magyar nyelvtől és kultúrától kellene tartania, hanem csehtől, mert az teljesen megsemmisítheti.[25] Hangsúlyt kívántak helyezni az szlovák öntudat felébresztésére és érdekeik ápolására, valamint a „magyarsággal szorosabb politikai és gazdasági egységben kiépített tót autonómia, esetleg konföderált tót állam” elképzelésre.[26]

Fontosnak gondolták megismertetni a szlovákokat a magyar forradalom jelentőségével, ám ennél is fontosabbnak, hogy a kívánt reformokat minél hamarabb meg kell valósítani. Szerintük egyformán sürgős „a földreform, szociális adópolitika, az elemi iskolákba, a közigazgatásba és a törvénykezésbe a tót nyelvnek nyomban való törvényes bevezetése. Tót középiskolák és gazdasági iskolák szervezése, a magyarországi egyetemeken a tót nyelvnek és művelődéstörténetnek tanszéket kell állítani, s egy tót egyetem felépítését már a közeljövőre meg kell ígérni. Külön tót evangélikus püspökséget kell felállítani és végül a népszerűtlen közigazgatási tisztviselőket, tanítókat és papokat ki kell cserélni”.[27]

A javaslat szerint mégis a leglényegesebb, amit hangsúlyozni kellett volna, hogy a csehek a közös unióra mint „fait accompli”-ra tekintenek, amelyen változtatni nem lehet, így a szlovák önrendelkezési jogot illuzórikussá tették, megkérdezésük nélkül döntöttek.

A propagandatervezet támadta a Masaryk által kezdeményezett amerikai pittsburghi cseh-szlovák egyezményt. Jellemző, hogy megfeledkeztek vagy inkább nem kívántak tudomást venni a turócszentmártoni szlovák deklarációról. Tény, hogy nem az összes vármegye szlovák lakossága vett részt a Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30-i alakuló ülésén. A keleti megyék például mind kimaradtak, így ez lehetőséget kínált a magyar propaganda számára, hogy a csehszlovák államhoz való csatlakozás formájában kinyilvánított szlovák önrendelkezés, a csehszlovák egység elfogadása nem vonatkoztatható a keleti szlovákokra.

A felvidéki propagandaakciónak három réteghez kell szólnia. A szlovák köznéphez, a szlovák értelmiséghez és a régi vármegyei magyar értelmiséghez és dzsentrihez. A nép, vagyis a parasztság körében helyi embereket kell megbízni, akik faluról falura járnak. A plakátok és röpiratok fogalmazása egyszerű, rövid és népies legyen, hogy megértsék. Nem elegendő a helyi emberek bevonása, a vidék népszerű tanítóit, papjait és az ifjúságot is „fegyverbe” kell állítani, ki kell oktatni, hogy a rájuk bízott feladatokat ellássák. A szlovák értelmiség körében máshogy kell eljárni. Elsősorban Jászinak a nemzetiségi kérdésről írt 1912-es könyvét és írásait érdemes terjeszteni köreikben, de különösen fontos a Dunai Egyesült Államok politikai tervezetének megismertetése. Azokat a szlovákokat, akik idegenkednek a csehszlovák uniótól, bizalmi és hivatali állásokba kívánták helyezni.

A magyar és a német vidéki értelmiségről a galileisták elég negatívan írtak. Náluk –meglátásuk szerint – nevelésre és tanításra van szükség, mert „ma is soviniszta és ellenséges indulattal van a nemzetiségi megértéssel szemben, s tudatos és öntudatlan elszólásaival, gyűlölködésével, főképpen ez az intelligencia veszélyezteti az agitációnak azt az eredményét, amelyet még remélni lehet”.[28] Ennek érdekében a kormánynak olyan főispánokat és kormánybiztosokat kellett volna kineveznie, akik elfogadják Jászi elgondolásait, és feladatuknak érzik a társadalmi ellentétek enyhítését vagy képesek a kiegyenlítésükre. Az irat végén a galileisták felajánlották segítségüket a felsorolt folyamatok elindításához és véghezviteléhez.

Láthattuk, hogy sokan sokféleképpen kívánták a propagandával kapcsolatos irányelveket megragadni és irányítani. Láttuk, hogy mindennek az irányítója, bár Jászihoz érkeztek kérelmek és kérvények, az Országos Propaganda Bizottság volt, ott végezték el a feladatokat. A Bizottság kiküldöttjei a vármegyékben a rend és a biztonság megőrzését és ezzel párhuzamosan a zavargások csillapítását végezték. A sztrájkolókat igyekeztek munkára bírni, valamint a nemzetiségi ellenagitáció érdekében agitáltak és röpiratokat terjesztettek. A kiküldöttek száma összesen 290 fő volt, ebből a vizsgált északkelet-magyarországi vármegyékben 17 fő, ebből 5 fő Sáros vármegyében, 3 fő Abaúj-Torna vármegyében és 9 fő Szepes vármegyében.[29]

1918. december 18-áig, amikor is Varjas Sándor, az Országos Propaganda Bizottság ügyvezető alelnöke beszámolt Károlyi Mihálynak a bizottság tevékenységéről, a kibocsátott nyomtatványok példányszáma 8 778 000 darab volt.[30] Ez a példányszám 49 féle röpiratot, füzetet jelentett. A röpiratok magyar, szlovák, cseh, német és román nyelven kerültek kiadásra. A röpiratok főként a forradalom jelentőségét, a megváltozott viszonyokat igyekeztek ismertetni az ország népességével. A nemzetiségeket igyekeztek meggyőzni, hogy új világ jött létre a forradalommal, és a közös haza mellé igyekeztek őket állítani azzal, hogy a szomszédos új nemzetállamok „összetartozást” sugalmazó propagandáját, vagyis a „széthúzás” helyett az „összetartozást” hirdették.

Igyekeztek velük megismertetni a Károlyi-kormány reformjait és Jászi nemzetiségi programját. A röpiratokat agitátorok útján, bizalmi emberek segítségével, helyi szervek útján (közigazgatási, Nemzeti Tanács, testületek), vasutasok, vállalatok segítségével, postai szétküldéssel és községi elöljáróságok útján terjesztették.

Végezetül Varjas az utolsó pontban a kiadásokat is ismerteti a miniszterelnökkel. Összes kiadásuk 613 056 korona volt, ebből vidéki agitációra 256 089 korona, a katonák közötti agitációra 32 576 korona és nyomtatványköltségekre 171 454 korona jutott. Az összeg többi része írói tiszteletdíjakra, irodai kiadásokra ment el.

5. Összegzés

A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. 1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésével megbízott minisztérium. A Nemzetiségi Minisztérium hivatalszervezetét és az iratok többségét 18 önálló egységbe sorolták be. Az iratanyag általában megélénkült nemzetiségi mozgalmakkal, a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokkal és a tárgyalások előkészítésével, a nemzetiségi vidékekről érkezett helyzetjelentésekkel, a szomszéd államok hadseregének előnyomulásáról tett jelentésekkel, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó különböző javaslatokkal, a nemzetiségi önrendelkezési jogának megvalósítását célzó törvények előkészítésével kapcsolatos.

A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindultak a magyar integritás megőrzése mellett és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakciók. A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitum-elképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar s a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő magyar kormányzati elképzelések kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar béke-előkészületek politikai követelései közt. A végleges magyar békejegyzékben még Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvnek gondolta a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.

Irodalom

Ádám Magda 1987. Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918. História, 9/4.

Bibó István 1990. A nemzetközi államközösség és bénultságának orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás. In Uő: Válogatott tanulmányok, IV. kötet. Budapest.

Bretter Zoltán 2013. 14. Ex Symposium, 84. sz. 22–33. p.

Domokos László 1919. Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest, Lantos A. Könyvkereskedése.

Glant Tibor 2008. Kettős tükörben: Magyarország helye az amerikai közvéleményben és külpolitikában az első világháború idején. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Glant Tibor 2009. A 14 pont története és mítosza. Külügyi Szemle, 4.

Hajdu Tibor 1978. Károlyi Mihály. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Halmosy Dénes (szerk.) 1983. Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. 2. kiad. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó–Gondolat Könyvkiadó.

Hatos Pál 2017. Hogyan lett vége? Az összeomlás és forradalom Magyarországon 1918 őszén. Kommentár, 5–6.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó.

Jászi Oszkár 1918a. A Monarchia jövője, a dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest.

Jászi Oszkár 1918b. A nemzetiségi kérdés a társadalmi és az egyéni fejlődés szempontjából. Huszadik Század, II. k.

Jászi Oszkár 1989. Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, Pallas Lap- és Könyvkiadó.

József Farkas 2001. Álmok és tények. Magyar írók a demokráciáról és a nemzeti kérdésről a Monarchia felbomlása idején. Budapest, Argumentum Kiadó.

Károlyi Mihály 1923. Egy egész világ ellen. Wien, Bécsi Magyar Kiadó.

Kertész Jenő 1929. A tíz év előtti Erdély napjai. Korunk, 2.

Litván György 2003. Jászi Oszkár. Osiris Kiadó, Budapest.

Litván György–Szarka László (szerk.) 1991. Duna-völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép-európai dossziéja. Budapest, Gondolat Kiadó.

Miller Unterberger, Betty: Self-Determination – The wilsonian response: principles and practice. Encyclopedia of the American Foreign Relations. http://www.americanforeignrelations.com/O-W/Self-Determination-The-wilsonian-response-principles-and-practice.html#ixzz4tQhBQcsC (letöltve: 2020-03-01)

Raffay Ernő 1987. Erdély 1918–1919-ben. Budapest, Magvető Kiadó.

Réz Mihály 1918. A nemzetiségi kérdés a politikai tudomány szempontjából. Huszadik Század, II. k.

Supka Géza 1923 A Sibylla könyvei. In Búza Barna–Fényes László–Supka Géza–Vámbéry Rusztem: Öt év múltán. A Károlyi-korszak előzményei és céljai. Budapest, Globus Nyomdai Műintézet Rt.

Szarka László 1990. A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége. Regio, 1.

Szarka László 2004. Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó.

Szarka László 2016. A multietnikus nemzetállam 1918–1992. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Szász Zoltán 1972. Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén. Századok, 2.

Tisza István 2001. Réz Mihálynak. 1918. október 28-án. Idézi Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, Osiris Kiadó.

Újváry Gábor 2001. Kultúrpolitikus, diplomata és tudományos menedzser. Hetvenöt esztendeje hunyt el Gragger Róbert. Európai Utas, 3.

Zeidler Miklós: Apponyi Albert párizsi beszéde. Rubiconline, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/apponyi_albert_parizsi_beszede_forraskozles/ (letöltve: 2020-03-01)

A zsidó kisebbség helyzete az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovák területén

Az első világháború végeztével multietnikus birodalmak bomlottak fel, s teret hódított a nemzetállam eszméje, noha a lakosság nem volt etnikailag egyszínű. A politikát alapvetően áthatotta az etnikai vagy nemzeti kisebbségi elv. A kisebbségi jogok elvével az első világháború után már az 1919 januárjában kezdődő párizsi békekonferencia is foglalkozott. Magát a konferenciát és eszmeiségét a nagyhatalmak uralták, élükön az Egyesült Államokkal, a kisebb államok, mint például Csehszlovákia, csak csekély hatással voltak rá. Woodrow Wilson amerikai elnök egyik fő célja a Nemzetek Szövetségének létrehozása volt, egy olyan nemzetközi szervezeté, mely egyebek közt a békeszerződésekben esetleg felbukkanó hibákat orvosolta volna, s felügyelte volna a kollektív biztonság elveit. S éppen a kisebbségi kérdésnek kellett volna, legalább nagy általánosságban, benne foglaltatnia a Nemzetek Szövetségéről szóló szerződésben. Csakhogy e szövetség első alapszabály-javaslataiban még csak nem is említették a kisebbségeket. A következő tanácskozások során már szó volt faji és nemzeti kisebbségekről, s Wilson elnök a sorukba felvette a vallási kisebbségeket is. S mind az újonnan létrejött, mind a vesztes államoknak kötelezni kellett volna magukat, hogy biztosítják kisebbségeik számára a többségiekkel azonos teljes egyenlőséget. A kisebbségeket érintő szövegrészekhez Nagy-Britanniának és Japánnak is voltak kiegészítései, végül azonban a Nemzetek Szövetségének alapszabályából kihagyták a kisebbségek védelmére vonatkozó részeket. (Petráš 2009, 32–34. p.)

Ez a tény természetesen nem azt jelentette, hogy a kisebbségi kérdés megoldódott, épp ellenkezőleg. Az újonnan alakult államok határai nem vették figyelembe a nemzetek önrendelkezési jogát, melyről Wilson elnök 14 pontja szólt, s úgy tűnt, épp az újonnan alakult államok területe foglal magába számos erős kisebbségi lakosságú térséget. A nyugati diplomácia nagyon tartott attól, hogy ezeken az etnikailag kevert területeken a kisebbségek üldözésnek vagy erőszaknak lesznek kitéve. Épp ezért, főként az amerikai küldöttek amellett érveltek, hogy a kisebbségek védelméről szóló cikkelyeket bele kell foglalni a békeszerződésekbe, egyfelől a vesztes államok részére, másfelől hasonló cikkelyeket foganatosítani az olyan államok részére is, mint például Csehszlovákia, Lengyelország, Románia s továbbiak. 1919. május elején az új államok részére létrehoztak egy speciális bizottságot, melyet a kisebbségek védelmét meghatározó szabályok előkészítésével bíztak meg. (Petráš 2009, 35. p.) Mivel ezek az újonnan létrejött államok a győztes nagyhatalmak szövetségesei voltak, ezeket a szabálytervezeteket velük kellett megvitatniuk, s ellentétben a vesztes államokkal, hozzászólásaikat a bizottságnak figyelembe, de legalábbis tudomásul kellett vennie. A kisebbségek védelméről szóló viták nagyon szenvedélyesek voltak, s az olyan államok, mint Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, tiltakoztak a kisebbségi szerződések ellen. Mivel ezeket, tegyük hozzá, jogosan, a szuverenitásukba való beavatkozásként fogták fel. A csehszlovák küldöttség álláspontja mérsékeltebb és taktikusabb volt.

Csehszlovákia – mely hivatalosan csak pár hónappal a párizsi békekonferencia előtt jött létre – képviselői teljesen tudatában voltak az új államról alkotott pozitív benyomás jelentőségének: „Abban az időben a csehszlovák diplomácia számára nagyon fontos volt, hogy Csehszlovákiát ne Lengyelországgal s más kelet-európai országokkal egy alapon tárgyalják. Ugyanis a nyugati sajtó a békekonferencia idején e régióknak a zsidóellenes erőszakával volt tele, s persze ez negatívan befolyásolta a közvéleményt s az egyezkedő államférfiak pozícióját is.” (Frankl–Szabó 2015, 89. p.) Egyúttal az is kijelenthető, hogy maga a csehszlovák küldöttség sem volt egységes a kisebbségi jogok kodifikálását illetően. Karel Kramář kormányfő a kötelezettségek javaslatait a köztársaság jó híre megkárosításának és az ország szuverenitása megtámadásának tartotta. Azt az álláspontot képviselte, hogy a Csehszlovákiához hasonló kis államok is egyenjogúak a győztes hatalmakkal s ezért úgy kellene tárgyalniuk, mint egyenlő feleknek. Edvard Beneš külügyminiszter e tekintetben sokkal elfogadóbb volt, s pragmatikusan állt a kérdéshez. Ő egy afféle kulisszák mögötti diplomácia híve volt: a legbefolyásosabb államférfiak titkára és asszisztensei révén kívánta Csehszlovákia érdekeit képviselni. A kisebbségi jogok kodifikálását az új államnak a nagyhatalmak felé megnyilvánuló lojalitás kimutatásának tartotta. Ugyanakkor mindkét politikus véleménye megegyezett a német kisebbséget illetően, mindketten veszélyforrásnak tartották, féltek tőle és potenciális problémaként tekintettek rá.[1] (Petráš 2009, 38–39. p.)

A legfontosabb tárgyalásra 1919. május 31-én került sor, ahol maga Wilson elnök is beszámolt az elképzeléséről. Azzal érvelt, hogy a kisebbségek védelme az integrációjukhoz fog hozzájárulni, míg a kisebbségekkel való nem körültekintő bánásmód újabb katonai konfliktushoz vezethetne. Nagy-Britannia és Olaszország a beleegyezését fejezte ki. A nagyhatalmak közül csak a francia küldöttség volt ellene, mely ezt a létrejövő államok önrendelkezésébe való beleszólásként értelmezte. Ez a fenntartás azonban nem volt sikeres, és a kis államoknak, beleértve Csehszlovákiát is, el kellett fogadniuk a kisebbségek védelmét. Konkrét határozatok meghozatalát az egyes országokkal folytatott további tárgyalásoknak kellett eredményezniük. Itt újfent Beneš pragmatizmusa győzedelmeskedett: Csehszlovákia, Görögországgal egyetemben eldöntötte, hogy részt vesz a szerződések kidolgozásában, s elejét veszi a „rólunk, nélkülünk” lehetőségnek.

A nagyhatalmaknak az új államokkal szembeni bizalma lakmuszpapírjának a zsidókkal kapcsolatos rendelkezések voltak. Amint a fenti idézetből is kiderül, a fiatal államok képviselői teljesen tudatában voltak annak, hogy az országukon belüli antiszemitizmus mértéke befolyással lehet a nagyhatalmak államférfiaira. A csehszlovák politikusok részéről nem az antiszemitizmus megnyilvánulásainak vagy az antiszemitizmusnak mint olyannak száműzéséről volt szó, inkább a róla való informálás módjáról. Féltették az állam jó hírnevét, s az antiszemitizmus leronthatta a fiatal államról alkotott elképzelésket. A zsidókat a párizsi békekonferencián már nemzetként kezelték, illetve nemzeti kisebbségként, s ennek nagyon nem használt az ún. Balfour-nyilatkozat.[2] A cionizmus feljövőben volt, Európa-szerte alakultak cionista szervezetek, s kezdett kialakulni a közös zsidó politika.[3] A zsidók védelméről szóló kitételek speciális résztémáját képezték a kisebbségek védelmének, miközben e téren minden érintett államot egyénileg bíráltak el. A zsidó szervezetek nagyon szorgalmazták kifejezetten a védelmükről szóló határozatok beemelését.

Ami Csehszlovákiát illeti, a csehszlovák cionisták és a Zsidó küldöttek bizottsága nem járt sikerrel: a zsidó kisebbségről szóló taxatív határozat nem került bele a szerződésbe. (Frankl–Szabó 2015, 114. p.) Ami persze értelmezhető úgy is, mint a Csehszlovák Köztársaság iránti bizalom megnyilvánulása s az ország egyfajta elkülönböződése a többi keleti országtól. A szakirodalom ezt a fejleményt Beneš aktivitásának tudja be: „aki a színfalak mögötti tárgyalásoknak és a kiépített személyes kapcsolatainak köszönhetően (…) befolyásolta a kisebbségi szerződéseknek a Csehszlovák Köztársaság számára előnyös formáját.” (Petráš 2009, 40–41. p.) A zsidó kisebbség explicit említését Beneš ellenezte: „arra való hivatkozással, hogy az egyes pontok a kisebbségek védelméről egyetemes jellegűek, meg azzal, hogy így Csehszlovákiára szimbolikusan és igazságtalanul kitűznék az intoleráns állam »sárga csillag«-át, amely az antiszemitizmus táptalaja és ahol elengedhetetlenül szükséges a zsidó kisebbség védelme az erőszakkal szemben.” (Frankl–Szabó 2015, 114. p.)

A Csehszlovákiával kötött, a törvénytárban 508/1921-es számon közzétett kisebbségi szerződésben[4] tehát említés sem esik a zsidó kisebbségről. A törvény 2. pontjában az áll, hogy Csehszlovákia kötelezi magát minden lakosa életének védelmére, függetlenül származásuktól, állampolgárságuktól, nyelvüktől, fajuktól vagy vallásukról. Csehszlovákia teljes lakosságának joga van magánéletében vagy nyilvánosan bármiféle felekezethez, valláshoz vagy hithez tartozni. E szerződés rendelkezéseit ugyanakkor figyelembe kell venni a további törvények és rendeletek meghozatalakor, melyek nem lehetnek ellentétesek vele. Az ország beleegyezett, hogy a faji, vallási vagy nyelvi vonatkozású előírások nem változtathatók meg a Nemzetek Szövetsége többségi jóváhagyása nélkül; ez egyfajta „garanciakitétel” volt.

A Csehszlovák Köztársaság az akkori fogalmak szerint nemzetállamként jött létre. Az 1920. évi alkotmány preambuluma kijelenti: „Mi, a csehszlovák nemzet…” A valóságban Csehszlovákia multikulturális és multietnikus ország volt. Az 1921. februári népszámlálás szerint Csehszlovákia területén 13 374 364 csehszlovák állampolgár élt. Csehszlovák nemzetiségűnek 8 760 937 (65,5%), vallotta magát, németnek 3 123 568 (23%), magyarnak 745 431 (5,5%), orosznak 461 849 (3,4%), zsidónak 180 855 (1,3%), lengyelnek 75 853 (0,6%), románnak 13 974, jugoszlávnak 2 108, egyéb nemzetiségűnek 9 789 állampolgár. A köztársaságban 1921. február 15-én 238 808 különböző nemzetiségű idegen élt, miközben közülük a legnagyobb nemzetiség a német volt. Ami az ország összes lakosságának vallási összetételét illeti, a katolikus volt a domináns, ennek 10 920 376an vallották magukat. A második legnépesebb vallásnak az evangélikus számított (ideértve minden felekezetét): 990 319 hívőt, a csehszlovák egyházhoz tartozónak 525 333 férfi és nő vallotta magát, a pravoszláv és görögkatolikus egyházhoz 392 997 hívő, a judaizmushoz 354 342-en, az ún ókatolikusokhoz 20 255-en. Vallási felekezethez nem tartozónak 724 507 fő számított.

A kisebbségekről szóló nemzetközi kötelezettségét Csehszlovákia belekomponálta az alkotmányjellegű jogi normákba. Ennek kereteit az 1920. február 29-én elfogadott alkotmánya biztosította, melynek 6. cikkelye 128. §-a a nemzeti, vallási és faji kisebbségekről kimondja: „A Csehszlovák Köztársaság minden állampolgára teljesen egyenrangú a törvény előtt, s egyforma polgári és politikai jogokat élveznek, tekintet nélkül arra, mi a fajuk, nyelvük vagy vallásuk. A Csehszlovák Köztársaság egyetlen polgára számára sem jelenthet az adott törvények keretei közt hátrányt vallása, hite, vallási hovatartozása vagy nyelve miatt, különösen ami a közszférához, hivatalokhoz és rangokhoz való hozzáférésére vonatkozik vagy bármiféle iparűzésre vagy hivatásra.”[5] Az állampolgároknak az általános törvényi keretek közt szabad volt magán- és üzleti kapcsolataikban bármilyen nyelv használata, s ez vonatkozott a vallási kérdésekre, a sajtóra, bármilyen publikációra vagy a nyilvános összejövetelekre.

A jogok második körét a nyelvi jogok alkották, melyeket az alkotmány 128. §-a rögzített, mely paragrafus az ún. nyelvtörvényre hivatkozott, mely a későbbiekben az alkotmány részét képezte. A hivatalos, az államnyelv a csehszlovák volt.[6] Ott, ahol az utolsó népszámláláskor ugyanazon a nyelven, ám nem a csehen vagy szlovákon beszélők száma elérte a lakosság legalább 20%-át, lehetőség volt a hivatalokkal való érintkezésben az illető kisebbség nyelvét használni. Vagyis a helyi önkormányzatokban, az anyakönyvi hivatalban, a postán, a bíróságon stb. Ugyanilyen esetben mód nyílt az adott kisebbség tanítási nyelvén oktató iskolát alapítani, állami támogatással. S ugyanez vonatkozott a kulturális egyesületekre is. Konkrét alakot a nyelvi jogok a nyelvtörvényben kaptak.[7]

Az alkotmány 130. §-a lehetővé tette az állampolgárok számára emberbaráti, egyházi és szociális hivatalok, iskolák s egyéb nevelőintézmények alapítását, vezetését és igazgatását, függetlenül nemzetiségükre, nyelvükre, vallásukra és fajukra. A 131. § biztosította, hogy azokban a városokban és járásokban, melyekben a nem csehszlovák anyanyelvű csehszlovák állampolgárok jelentős hányada él, hasonlóan ezek gyermekeihez, megfelelő módon biztosítva lesz művelődésük a saját nyelvükön. A 132. § biztosította a kisebbségek számára a közpénzekből az arányos anyagi részesülést oktatási, vallási és karitatív jellegű kiadásaikra – újfent az általános előírások keretében. A 131. és 132. §-ban szerepel az „állampolgárok jelentős hányada” kifejezés, miközben a 133. § azt magyarázza, hogy e fogalom meghatározására külön törvény szolgál. Hangsúlyozni kell, hogy sehol az alkotmányban nincs szó azoknak a nemzeti kisebbségeknek a felsorolásáról vagy számukról, melyekre az adott határozatok vonatkoznak.

A nyelvtörvényen kívül, melynek alkotmánytörvény jellege volt, Csehszlovákia nemzeti kisebbségi állampolgárainak védelmét más törvények is szavatolták, mint például A köztársaság védelméről szóló 50/1923 Sb. törvény[8], melynek14. §-a 2. bekezdése büntetőjogi felelősség terhéhez köti a nyilvános erőszakgyakorlást vagy más ellenséges tevékenységet az állampolgárok egyes csoportjaival szemben, nemzetiségük, nyelvük, fajuk vagy vallásuk okán, vagy mert vallástalanok. A 3. bekezdés az állampolgárok egyes csoportjaival szembeni nyilvános ellenszenvre való buzdításról szól, azok nemzetisége, nyelve, faja vagy vallása miatt, vagy mert vallástalanok. Erőszakosságért a tettest egy hónaptól egy évig tartó büntetésre ítélhették, ellenszenv szításáért tizennégy naptól hat hónapig. A következő bekezdések a nyilvános erőszakra való buzdítást tárgyalták egyéb ellenséges tevékenységért, a köztársaság, a nemzet vagy a nemzeti kisebbség gyalázásáért akkor, ha ez a köztársaság tekintélyét rombolhatta vagy veszélyeztette a köztársaság általános békéjét vagy nemzetközi kapcsolatait.

Az 1921. augusztus 12-i 309/1921 Sb. törvény az elnyomás ellen és a gyülekezési szabadságért 1. §-ának 2. bekezdése „a bűncselekmény híján elkövetett elnyomás”-ként nevezi meg az alkalmazottak nemzetiségi, vallási vagy politikai meggyőződése elleni sztrájktevékenységet.[9] Az ugyanezen a napon meghozott 330/1921 Sb. törvény kimondja, hogy az üzemeknek ügyelniük kell arra, hogy a munkást vagy az alkalmazottat ne lehessen elbocsátani a valamely nemzeti vagy vallási szervezetbeni tagsága vagy nem tagsága miatt, vagy azért, mert ilyen szervezetnek dolgozik.

Csehszlovákia az alkotmányával és törvényeivel létrehozta a kereteket, melyek közt az egyes kisebbségek az országhoz való viszonyukat építették s egyben kiépítették saját identitásukat is az új államban. E közösségek egyike a nagyon bonyolult helyzetű zsidó közösség volt. Csehszlovákiában a zsidóknak az újonnan létrejött politikai körülmények miatt keresniük kellett s részben újraértelmezniük az önazonosságukat. Egyfelől adva volt a kisebbségvédelem progresszív jogi kerete, másfelől adott volt az új köztársaság politikai, társadalmi és kulturális realitása. A zsidók, negatív tapasztalataik következtében, nem tudták, mit várhatnak e köztársaságtól. Mint említettük, a két háború közti időszakban a zsidók nem képezték a társadalom számbelileg jelentős részét. Önazonossága terén a zsidóság abban különleges, hogy vallásként lehet hozzá tartozni, ami a múltban az egyedüli definíciós keret volt, de lehetséges nemzetiségként is tartozni hozzá. Csehszlovákiában 1921 februárjában izraelita vallásúnak 173 480 férfi és 180 862 nő vallotta magát, ami a népesség 2,6%-át tette ki. A zsidókat a 19. század végétől, a 20. elejétől – politikai kategóriakánt – nemzetnek is tartották. Csehszlovákia a világon az elsők közt tette lehetővé a zsidóknak, hogy éppen ilyen identitásúnak vallják magukat, amit a zsidó népesség fele (1,3%) meg is tett. A továbbiakban Csehszlovákiának a szlovák térfelén élő a zsidó kisebbsége helyzetével foglalkozunk, ahol is 135 918-en vallották magukat izraelita felekezetűnek, s 70 529-en (52%) zsidó nemzetiségűnek.

A zsidó közösség jelentős hányada számára a leglényegesebb öndefiniáló tényezőnek a vallása volt, a hitközségéhez való tartozása, a parancsolatok (micvósz) és rituálék megtartása. S mellesleg nemzeti és nyelvi identitás is volt. A cionizmushoz vagy a Palesztinába történő lehetséges kivándorláshoz való viszony, a zsidó etnikum politikai orientációja és a szlovákiai zsidó társadalom identitásának képe tovább tagolja a közösség szociális-társadalmi és szociális-gazdasági szerkezetét, nemkülönben a művelődési hálózata vagy az életvitele (pl. város kontra vidék). Ezek a tényezők természetesen szorosan benne gyökereznek a zsidók eredetében, tehát hogy mely országból származnak, valamint hogy Szlovákián kívül milyen más közösséggel tartanak fenn kapcsolatot. „A zsidó állampolgárok számára a köztársaság létrejötte utáni időszakot a tulajdon nemzeti identitásuk keresése határozta meg.” (Hradská 1999, 131–132. p.)

Történeti szempontból a zsidók számára elengedhetetlen volt vallásuk megtartása. A nemzeti, nyelvi vagy egyéb választási lehetőség szabadsága modern luxus volt, amely lehetőséggel a zsidók csak a nagyon kedvező időszakokban élhettek. Szlovákiai viszonylatban két fő zsidó vallási irányzat létezett: az ortodox (konzervatív) és a neológ (reformpárti), miközben ezeket a „status quo”[10] közösségek egészítették ki. A köztársaság létrejötte előtt az ortodoxia központjának Pozsony számított, Budapest pedig a neológok eszmei központja volt. A szlovák területek zsidó hitközségeinek mintegy kétharmada és a zsidó lakosság mintegy háromnegyede az ortodox vallási és kulturális hagyomány követője volt. Az ortodox és a reformpárti zsidók mindenekelőtt a vallásgyakorlás eltérő felfogásában különböztek egymástól. Például az ortodox rabbik héberül tartották az istentiszteletet, s nagyon következetesen tartották magukat a régi zsidó hagyományokhoz, nemcsak az egyházi, hanem a magánélet területén is. A neológ rabbik azon a nyelven szóltak a hívőkhöz, amely az adott közösséghez a legközelebb állt, s elnézőbben viszonyultak például a táplálkozási előírásokhoz.

1918-ig a szlovákiai zsidóság nemcsak politikailag, hanem társadalmilag és történelmileg is a Magyar Királyság zsidósága szerves részének számított. (Jelinek 1999, 75. p.) Magától értetődően természetes, hogy a csaknem milliós lélekszámú magyarországi zsidó közösségnek megvoltak a maga központjai és kötődései. A Monarchia megszűnésével ezek a hagyományos és évszázadokon átívelő kötősédek megszakadtak. A cseh országrészeken vagy a Kárpátalján élő zsidókkal való kapcsolattartás korlátozott volt. Az új államalakulat mindhárom részének eltérő jellemző vonásai voltak a vallást, a szociális tagolódást és a kulturális hagyományokat illetően, s lakosai különböztek életmódjukban és mentalitásukban is. A cseh zsidóság például liberálisabbnak számított, a cseh lakossághoz való asszimilációja magasabb mértékében is. A szlovákiai és kárpátaljai zsidók határozottan ortodoxabbak voltak. Cseh területen a zsidók érintkezési nyelve elsősorban a cseh volt, szlovák területen inkább a magyar és a deutsch-jiddisch. Ezért is logikus az a megállapítás, mely szerint „a szlovákiai zsidók az új állam megalakulását kételkedve, sőt ellenségesen fogadták. Lojalitásuk csak fokozatosan alakult ki, s végül azonosultak az első Csehszlovák Köztársaság eszméjével”. (Salner 2004, 83. p.) A csehek és szlovákok nemzetállamának keletkezése súlyosan érintette a szlovákiai zsidó közösséget, éppen azért, mivel ők magyarpárti irányultságúak voltak. „A többségében magyarul és németül beszélő és érző zsidók hirtelen nyelvileg is idegen nemzeti alakulatba csöppentek, amely, megszabadulván a nemzetiségi elnyomástól, csak most látott neki intézményesen is meghatározni a maga nemzetiségét és államalkotó elsőbbségét.” (Mlynárik 2005, 74. p.)

A szlovákiai zsidók jócskán tudathasadásos helyzetbe kerültek: Csehszlovákia a maga politikai rendszerével, alkotmányával és kisebbségi törvénykezésével a zsidók számára de jure „az ígéret földje” volt, másfelől azonban tartósan érzékelhető volt a látens antiszemitizmus.[11] A zsidók maguk választhatták meg, milyen utat választanak nemzeti önrendelkezésüknek, s ez vitathatatlanul olyan deviza volt (s nem az egyedüli), amelyet a köztársaság a megalakulása után nekik nyújtott. A szlovákiai zsidók reálisan nemzeti identitásuk néhány domináns választási lehetősége közül választhattak: beleolvadni a szlovák nemzetbe, s ezáltal a csehszlovák nemzet alternatíváját választva, csatlakozni a magyar vagy a német nemzethez, vagy élni az új lehetőséggel és a zsidó nemzetiséget választani. A nemzeti önazonosságra vonatkozóan jellemző a következő megállapítás: „A zsidók nemzetiségi optálásának taglalásakor látni kell, hogy olyan etnikai kisebbségről van szó, mely a múltból keserű tapasztalatokat hozott magával. A gyakorlatiasság és az opportunizmus az élet és a túlélés törvénye volt számukra. Az élet arra kényszerítette őket, hogy az erőssel, az uralkodóval tartsanak. A zsidó tömegek számára létfontosságú volt a vallásuk védelme, a nemzetiség inkább modern fényűzésnek számított.” (Jelinek 1999, 26–27. p.)

A szlovákiai zsidók számára a nyelvi alternatívák száma még nagyobb és komplikáltabb volt, tekintettel arra, hogy több nyelvet ismertek és használtak. A köztársaság törvényei lehetővé tették számukra, hogy zsidó nemzetiségűnek vallják magukat a specifikus anyanyelvük meghatározása nélkül. A szlovákiai zsidók érintkezési nyelve a jiddis volt, a héber (ezt az ortodox istentiszteletek vezetői használták), a német, a magyar és a szlovák. A jiddist főleg otthon használták, s bár népszámláláskor nem tüntették fel, többnyire ez volt a természetes anyanyelvük (mame losn). A magyar, a német és a szlovák a külső érvényesülés nyelve volt, eszköze a tanulásnak, a munkának és a világgal való érintkezésnek. 1922-ben a zsidó hitközségek jelentése szerint a fő „tárgyalási nyelv” a német volt, illetve a deutsch-jiddis, kivéve a dél-szlovákiai területeket, melyek magyar ajkúak voltak. (Jelinek 1999, 25–26. p.) Akadtak azonban olyan régiók is, ahol a szlovák volt a domináns. A szlovák nemzetbe való beolvadás és a szlovák mint érintkezési nyelv használata leginkább a zsidó értelmiség körében dívott, valamint a diákok közt, akik a Szlovákiai Zsidók Szövetségén belül szerveződtek. A szövetségben elnöklő dr. Hugo Roth látott párhuzamot a szlovákok és a zsidók közt: „A szlovák zsidók évszázadokig együtt éltek a szlovákokkal, s éppúgy el voltak nyomva, mint ők.” (Hradská 1999, 132. p.) Azok a zsidók, akik zsidó nemzetiségűnek vallották magukat, inkább magyarul vagy jiddisül érintkeztek egymással, mintsem szlovákul. Megállapítható, hogy a nyelvválasztást egyfelől a regionális tagolódás befolyásolta, ami főként a hagyományokban és a múltbeli tapasztalatokban gyökerezett, másfelől a pragmatikus okok: a társadalmi, hivatásbeli vagy politikai érvényesülés.

A cionizmushoz való viszonyulás is hozzájárult a szlovákiai zsidók identitásának formálódásához. Az ortodox zsidó közösség a priori elvetette a cionizmust, istentelenséget meg hamis messianizmust látott benne. Ugyanakkor sok neológ hitközség sem fogadta örömmel a cionizmus eszméjét. E tények fényében paradoxnak tűnhet, hogy a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után Szlovákiában viszonylag sikeresnek volt mondható a cionizmus, bár el kell ismerni, hogy ez a pozitív fogadtatás is fokozatosan és lassan nyert teret. Ez azzal is magyarázható, hogy a zsidók a többiek nemzeti vetélkedése közepette találták magukat, ezért a cionizmus „menekülőutat biztosított számukra anélkül, hogy azonosulniuk kellett volna a vetélkedő felek bármelyikével”. (Jelinek 1999, 63. p.) A szlovákiai cionista mozgalmat a Mizrachi[12] szervezet képviselte, főként fiatalokból álló tagsággal, s vallási alapon állt. (Hradská 1999, 132. p.) A zsidók Palesztinába történő költözését és a zsidó állam megalapozását támogató további szervezetek: a Cionisták–Entellektüelek Ligája, a Ben Guria Cionista Akadémikusok Szövetsége és a Hasomer Hacair (Ifjú Őr).

A zsidó közösség társadalmi-politikai érvényesülése szempontjából fontos volt, hogy Csehszlovákiában már 1918 novemberében megalakult a Zsidó Nemzeti Tanács. S éppen ez fordult a csehszlovák kormányhoz egy a zsidó lakosság kisebbségi jogait bebiztosítandó memorandummal. A többi kisebbségi tanáccsal ellentétben a zsidók nem kértek területi autonómiát, sem szeparált nemzetiségi egységeket, mivel ezek a követelmények nem is feleltek meg életmódjuknak. Mint láthattuk, a csehszlovák kormány sok területen jószándékáról tett tanúbizonyságot. Kérdés viszont, hogy milyen mértékben eredt ez a jószándék a kisebbségek védelme fontosságának valódi meggyőződéséből, különösen ami a zsidókat illeti, s milyen mértékben a győztes hatalmak nyomására vagy hogy milyen mértékben eredt a kormány pragmatizmusából, mely azt tartotta szem előtt, hogy minimalizálja a németek és a magyarok számát.

Bármilyen érdek vezérelte is a kormányt döntéseiben, az eredményt sok zsidó egészében elégedetten vette tudomásul. A politikai élet terén a cseh és a szlovák országrész zsidó lakossága már 1919-ben úgy döntött, hogy politikailag szerveződnek, önálló politikai pártok keretén belül. Szlovákiában 1919 májusában megalakult a Zsidók Nemzeti (Népi) Szövetsége.[13] Ennek oldalhajtásaként jött létre az országos hatókörű Zsidó Párt, s épp ez tömörítette politikailag a szlovákiai zsidókat egy tömbbe. Szlovák részlege 1927-ben jött létre. „A nemzetben gondolkodó, a nemzet iránt közömbösek és cionisták is egyaránt alkották. A párt hatúsugara viszonylag széles volt, ezért is tehetett szert a szlovákiai zsidók szavazatainak több mint felére.” (Jelinek 1999, 78–79. p.) A Zsidó Pártot 1926-tól Július Reisz – magyar nevén Reisz Gyula – vezette, s „elsősorban a vagyonosabb rétegek felé tájékozódott. Lényegében jobboldali, szekuláris-nemzeti programja a zsidók védelmét és egyenjogúságát hirdette, és a zsidó önazonosság megtartását. A nemzeti demokratákkal működött együtt, de a szociáldemokratákkal is”. (Krno 2007, 243. p.) A Nemzetgyűlés képviselőházába első ízben saját jelöltlistával 1925 novemberében pályázott, 98 845 (1,39%) szavazatot szerezve, s ekkor nem jutott mandátumhoz. Az 1929. novemberi választásokon a zsidó pártok saját közös listán indultak a lengyel pártokkal együtt, és a Lengyel és Zsidó Pártok Választási Szövetsége 104 556 (1,42%) szavazatot szerzett. Közösen 4 mandátumhoz jutottak, s ez volt a legnagyobb választási sikerük. Az 1935. májusi nemzetgyűlési választásokon nem pályáztak a képviselőházba. (Zemko–Bystrický 2004, 494–497. p.) Nagyobb sikereket a párt alacsonyabb szinten ért el, a megyei és a helyhatósági választásokon.

A Zsidó Párton kívül tevékenykedett a Zsidó Gazdasági Párt is, mely vallási szempontból az ortodox zsidókat képviselte. Baloldali pártnak számított a Poale Sion (Sion Munkásai), ebből vált ki a Zsidó Kommunista Párt (ez később csatlakozott Csehszlovákia Kommunista Pártjához). Zsidó–magyar párt volt az Országos Zsidó Párt, mely Szlovákia déli területein működött s a magyar pártokkal közreműködött. (Krno 2007, 242–243.; Nižňanský 1999, 16–17. p.) Tudatosítani kell, hogy a zsidók nem csak a „maguk” politikai pártjaiba tömörültek s nem csak ezeket választották. A demokratikus Csehszlovák Köztársaság idején, az idő tájt, amikor nem érezték fenyegetve magukat, szabadon szerveződtek s választottak, egyéni preferenciáik szerint, vagyis nem kizárólag etnikai vagy vallási alapon hoztak döntéseket. A zsidó szavazatokra, függetlenül a választások típusától és idejétől, a kisgazdák és a szociáldemokraták is igényt tartottak. Ugyanakkor „a zsidók döntő többsége nem érdeklődött a politika iránt. Mindennapjaikat más értékek alakították, mint az úri huncutságnak számító politika. Arra összpontosítottak, amiben kitűntek: a tanulásra és a kereskedelemre”. (Hradská 1999, 136. p.)

Megalakulása idején Csehszlovákia multikulturális, multietnikus ország volt, regionálisan egyenetlen állapotú gazdasággal és kultúrával. Az egyes tájegységeknek megvoltak a maguk történelmi fejlődése adta hagyományaik, s politikai téren csekély vagy szinte semmilyen tapasztalatuk nem volt a demokráciával. A szlovákiai társadalom viharos változásokon ment keresztül. Gyakorlatilag nem akadt olyan város vagy település, melyben ne alakultak volna ki különböző vallási, etnikai vagy társadalmi kombinációk. Egymás mellett éltek, dolgoztak, szerettek és gyűlölködtek: szlovákok, magyarok, németek, zsidók, ruszinok és mások; katolikusok, protestánsok, zsidók, görögkatolikusok és mások; kommunisták, szocialisták, kisgazdák, köztársaságiak, népiek és ľudákok,[14] nemzetiek. Olyan sokféleség volt ez, melyet ma el sem tudunk képzelni, s mely az országot rendkívül gazdagította.

A Csehszlovák Köztársaság fennállása idején, s különösen Szlovákia területén a zsidóság dinamikus változásokon ment át. Az új köztársaságnak demokratikus alkotmánya volt, valamint a különböző kisebbségek védelmét kodifikáló biztosítékai. A zsidók számára teljes értékű vallási, társadalmi, politikai és kulturális életet tett lehetővé. Az alkotmány, a törvények és Masaryk elnök mereven elutasította az antiszemitizmust. Bár a látens vagy tudatalatti antiszemitizmust, különösen a szlovák katolikus rétegben nem lehetett teljesen kiirtani. Ennek bizonyítékai a szlovákiai fejlemények az ún. második köztársaság s mindenekelőtt a Szlovák Állam (1939–1945) idején.

Ami a zsidó közösségben végbement változásokat illeti, a legfontosabb az ifjabb nemzedékek teljes szlovakizálása volt, a társadalmi életben pedig az elvilágiasodás és a túlpolitizáltság. (Jelinek 1999, 77. p.) A zsidó közösségre a szélesebb körű és magasabb iskolázottság volt jellemző a szlovák többséghez képest. Békeidőben a zsidó diákok a prágai, a brünni, a budapesti és a bécsi egyetemeket látogatták, valamint az újonnan alapított pozsonyit. A kormány támogatta zsidó iskolák és gimnáziumok alapítását is. A zsidók számára ebben az időben a következő tények voltak fontosak: mint államilag elismert kisebbség szabadon bekapcsolódhattak a politikai és a társadalmi életbe; befolyásolhatták az állam irányítását; fontos politikai döntések hátterében álltak; s mindezeket a lehetőségeket demokratikus állam alkotmánya és törvényei szavatolták.

A Csehszlovák Köztársaság azonban viszonylag rövid életű volt, és más, a zsidó társadalomra végzetes változások következtek be. A Zsidó Pártot 1938 novemberében betiltották, s védelmük minden garanciáját fokozatosan és rövid időn belül likvidálták. A köztársaság, mely lépésről lépésre elnyerte a zsidók lojalitását, ultimátumszerűen kirekesztette őket magából, majd maga is megszűnt.

(Csanda Gábor fordítása)

 

Irodalom

Botík, Ján 2007. Etnická história Slovenska. Bratislava, LÚČ.

Frankl, Michal–Szabó, Miloslav 2015. Budování státu bez antisemitizmu? Násilí, diskurz loajality a vznik Československa. Praha, Nakladatelství Lidové noviny.

Hradská, Katarína 1999. Postavenie Židov na Slovensku v prvej československej republike. In Hoensch, K. Jörg–Biman, Stanislav–Lipták Ľubomír (eds.): Emancipácia Židov – antisemitizmus – prenasledovanie v Nemecku, Rakúsko-Uhorsku, v českých zemiach a na Slovensku. Bratislava, Veda.

Jelinek, Ješajahu, Andrej 1999. Židia na Slovensku v 19. a 20. storočí. I. časť. Bratislava: Múzeum židovskej kultúry.

Krno, Svetozár 2007. Politické strany Višegrádskej štvorky. Nitra, FF UKF.

Mlynárik, Jan 2005. Dějiny Židů na Slovensku. Praha, Academia.

Mlyneková, Miriam 2014. Židia na stránkach denníka Slovák 1919-1938. Nitra, UKF v Nitre.

Nižňanský, Eduard 1999. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a Slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, Universum.

Petráš, René 2009. Menšiny v meziválečném Československu. Právní postavení národnostních menšin v první Československé republice a jejich mezinárodněprávní ochrana. Praha, Karolinum.

Salner, Peter 2004. Medzi demokraciou a holokaustom (Židia na Slovensku v tridsiatych rokoch 20. storočia) In. Pojar, Miloš–Soukupová, Blanka–Zanradníková. Marie (eds.): Židovská menšina v Československu ve třicátých letech. Praha, Židovské muzeum v Praze.

Zemko, Milan–Bystrický, Valerián (eds.) 2004. Slovensko v Československu (1918-1939). Bratislava, Veda.

 

Jogi dokumentumok

121/1920 Sb. Zákon ze dne 29. února 1920, kterým se uvozuje Ústavní listina Československé republiky. http://www.psp.cz/docs/texts/constitution_1920.html

122/1920 Sb. Zákon ze dne 29. února 1920 podle § 129 ústavní listiny, jímž se stanoví zásady jazykového práva v republice Československé. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/1703/0/2/zakon-c-122-1920-sb-podle-129-ustavni-listiny-jimz-se-stanovi-zasady-jazykoveho-prava-v-republice-ceskoslovenske/zakon-c-122-1920-sb-podle-129-ustavni-listiny-jimz-se-stanovi-zasady-jazykoveho-prava-v-republice-ceskoslovenske

309/1921 Sb. Zákon ze dne 12. srpna 1921 proti útisku a na ochranu svobody ve shromáždeních. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/2590/1/2/zakon-c-309-1921-sb-proti-utisku-a-na-ochranu-svobody-ve-shromazdenich/zakon-c-309-1921-sb-proti-utisku-a-na-ochranu-svobody-ve-shromazdenich

330/1921 Sb. Zákon ze dne 12. srpna 1921 o závodních výborech. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/2611/1/2/zakon-c-330-1921-sb-o-zavodnich-vyborech/zakon-c-330-1921-sb-o-zavodnich-vyborech

508/1921 Sb. z. a n. Smlouva mezi čelnými mocnostmi spojenými i sdruženými a Československem. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/2789/1/2/smlouva-c-508-1921-sb-mezi-celnymi-mocnostmi-spojenymi-i-sdruzenymi-a-ceskoslovenskem-podepsana-v-saint-germain-en-laye-dne-10-zari-1919/smlouva-c-508-1921-sb-mezi-celnymi-mocnostmi-spojenymi-i-sdruzenymi-a-ceskoslovenskem-podepsana-v-saint-germain-en-laye-dne-10-zari-1919

50/1923 Sb. Zákon ze dne 19. března 1923 na ochranu republiky. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/3259/1/2/zakon-c-50-1923-sb-na-ochranu-republiky/zakon-c-50-1923-sb-na-ochranu-republiky

Egy választójogi törvény, amely alapján sosem volt választás

Az 1939. évi XVIII. törvénycikk a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról

1938 őszén Magyarországhoz visszatért az első bécsi döntés keretében a Felvidék magyarok lakta déli sávja, 1939 márciusában pedig katonai megszállás révén Kárpátalja. Magyarországon már 1939 elejétől fogva érezni lehetett, hogy időelőtti házfeloszlatás és országgyűlési választások lesznek, annak ellenére, hogy a kormány és az új miniszterelnök, Teleki Pál pozíciói stabilak. Azonban minél jobban közeledtek a választások, annál jobban lehetett arról hallani, hogy ez a választás a visszatérő részeket nem fogja érinteni – választói jegyzékek például nem is álltak rendelkezésre. Miután kiírták a választásokat és nyilvánossá tették a kerületi határokat május elején, már biztos volt, hogy május 28–29-én csak a trianoni országterületen lesznek választások.

Az ellenzéki pártok körében nagy csalódással fogadták a hírt. A hivatalos körök technikai okokra hivatkoztak. A visszacsatolással kapcsolatos adminisztratív munkák annyira lekötötték a közigazgatást, hogy választási előkészületekre nem maradt energia, a csehszlovák hatóságok elvitték a községi irattárakat, ezért a választói névjegyzékeket lehetetlen volt összeállítani. Azonban a valós okok az Egyesült Magyar Párt dominanciájának – illetőleg ugyanez tágabban értelmezve a kormánypárt vonatkozásában – jogos féltése s a korábbi csehszlovák választójog és a magyarországi választójog közötti különbségek. (Simon 2014, 71–72. p.)

A csehszlovák törvény esetében a választói korhatár is alacsonyabb volt és a cenzusok is megengedőbbek voltak. Ezekről részben még lesz a későbbiekben szó.

A visszacsatolások után behívásos úton hívtak be képviselőket a régi-új területekről, mely módszer egyből biztosított képviseletet a területeknek, így ez pozitívan értékelendő, azonban a „csonkaországi” választásokkal párhuzamosan ezekről a területekről csupán újabb képviselő-behívásokra került sor. A behívásokat másodjára szabályozó 1939. évi V. tc. 2. §-a alapján 1940 júniusáig országgyűlési választásokat kellett volna tartani a Magyarországhoz visszatért részeken.

Az első elképzelések szerint 1939 őszén lettek volna a választások, de ennek nem voltak a keretei továbbra sem megteremtve, így sürgető volt a törvényi feltételek megteremtése. (Simon 2014, 73. p.)

A beterjesztés

Ez ügyben terjesztett elő egy törvényjavaslatot az 1939. október 13-ai minisztertanácson Keresztes-Fischer belügyminiszter.[1]

Interpellációja szerint a választói névjegyzékek megalkotása hosszú időt vesz igénybe, így gondoskodni kell a törvénykezésről már időben. Szerinte a kérdés nem oldható meg az 1938-as magyar választási törvény kiterjesztésével az említett területre.[2] Továbbá külön rendelkezni kell a képviselők számáról. A belügyminiszter szerint az országban érvényben levő vegyes, azaz egyéni és lajstromos rendszer[3] nem alkalmazható a tárgyalt területeken, mert a törvény értelmében az országban minden vármegye 1-1 lajstromos lista, amiken belül vannak az egyéni kerületek. A visszatért területek esetében listás kerület felállítása csak Nyitra és Pozsony k. e. e.[4] vármegyénél és Ung vármegyéknél lenne kivitelezhető, ezek teljesen újonnan újjáalakult megyék.

A többi megye valamely eddig csonkán működő megyéhez visszatérő rész, melyek közigazgatási egységesítése részben már megtörtént. Így Keresztes-Fischer szerint „tekintettel arra, hogy területük egy részén már volt választás – ennek a rendszernek alkalmazása aránytalanságokra vezetne”. Még az újonnan alakult Ung megye kapcsán is megfontolandó volna a listás kerület hasznossága, akkor is, ha Ungvár thj[5] várossal egyesítenék is egy lajstromos kerületben, mint Sopron megye és Sopron várossal történt. Mert még így is olyan alacsony a lakosságszám, hogy ha két listás és két egyéni képviselőt adhatna a megye, az aránytalan lenne több más vármegyével szemben. Ráadásul az 1939-ben visszatért Kárpátalján egyelőre nincsenek is törvényhatóságok, így itt már csak ezért sem lenne alkalmazható a törvény törvényhatóságokra vonatkozó passzusa.[6]

Így átmenetileg csak egyéni kerületeket lehet létrehozni indoklása szerint, kivéve Kassa thj várost, amely önálló lajstromos kerület lehet. Az 1938-as törvény feltételei eleve a vegyes rendszerhez lettek kialakítva, ezért nehéz a törvényeket a visszatérő területeken külön alkalmazni.

Végül kifejtette, külön rendelkezni kell a 1939. évi V. és VI. törvénycikkek alapján behívott képviselők mandátumának hosszáról.[7] „Mert az emlitett törvénycikkek e tekintetben csak annyit mondanak, hogy a képviselők megbizatása arra az időre szól, amig a választás meg lesz tartható.”

Keresztes-Fischer szerint nem is lehet vitás, „hogy a kérdéses rendelkezéseket nem lehet megtenni a visszacsatolt területekre vonatkozó – az említett területek jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe beillesztésére szóló – törvényi felhatalmazásokra alapított kormányrendeletben, hanem azokra vonatkozóan törvényt kell alkotni”.

A belügyminiszter nem csak interpellált, hanem készített is egy törvényjavaslatot, amit bemutatott a tanácson. „A törvényjavaslat 1.§-a megállapítja a visszacsatolt területeken választandó képviselők számát, mégpedig akként, hogy a visszacsatolt felvidéki területen 26, a kárpátaljai területen pedig 11 képviselőt kell választani.” A visszacsatolt felvidéki területre eső képviselői helyeknek 26-ban megállapítása előadása szerint megfelel az ország trianoni területének tízmilliós lélekszámára vetítve megállapított 260 képviselői hely arányának.[8]

A Kárpátaljai 600 ezer fős lakosságszámhoz mérten ugyan kevesebb a 11 hely, mint amennyi „arányosan járna”, általa elismerten, arányosan 15 főt kellene választani, viszont a behívott képviselők számát is 10 főben állapították meg, így ez Keresztes-Fischer véleménye szerint azzal harmonizálva még növeli is egy fővel a számukat.[9]

A 2. paragrafus a választókerületi beosztást belügyminiszteri hatáskörbe utalja, mint ahogy a trianoni területen is rendelkezett az 1938. évi törvény. Az ő elgondolásai szerint a mandátumok a következőképp oszlanának meg:

Komárom vármegyében: 3 kerület/mandátum

Nyitra és Pozsony k. e. e.-ben: 4

Bars és Hont k. e. e.: 3

Esztergom: 1

Nógrád: 1

Gömör és Kishont: 3

Abaúj-Torna: 2

Zemplén: 1

Ung: 1

Bereg és Ugocsa k. e. e.: 3

Ehhez adódna még hozzá Komárom visszatért része és Ungvár thjv 1-1 egyéni mandátummal és lajstromosan Kassa városa két fővel.

A kárpátaljai területeken pedig 11 járás található, amik megfelelhetnének a 11 egyéni kerület alapjának.

Azonban van szerinte egy nagy probléma a választójoggal kapcsolatban. Nem lenne ildomos megfosztani a választójoguktól azokat a visszakerült személyeket, akik a legutóbbi csehszlovák nemzetgyűlési választásokon rendelkeztek választójoggal az akkor hatályban levő törvények alapján.[10] Erre vonatkozna a 3. paragrafus első bekezdése, amit itt nem részletez.

A terv szerinti 4. paragrafus a belügyminiszternek ad felhatalmazást a választói névjegyzék összeállítására vonatkozó szabályoknak, határidőknek az 1938-as választójogi törvénytől eltérő megállapítására. Mindez, indoka szerint, a gyorsabb kivitelezhetőség miatt szükséges. Az 5. paragrafus a központi választmányok működésére vonatkozik, ez számunkra nem érdekes most. A tervezet 6. paragrafusa a ’38-as választási törvény kiterjesztésével, a 7. pedig a behívott képviselők mandátumának időtartamáról rendelkezik, mégpedig annak megszűnését a választások napjában megadva.

A minisztertanács szerint az Országgyűlés elé terjeszthető a javaslat. Kérték a részletes kidolgozását. A részletes megszövegezés után az Országgyűlés elé először október 27-én került a téma. A belügyminiszter a törvényjavaslat általános vitájára előadóul Salkovszky Jenő Felvidékről behívott képviselőt, helyettes előadóul pedig Nagy László (Magyar Élet Pártja[11]) képviselőt kérte fel. Továbbá kérte, nyomtassák ki és osszák szét a törvényjavaslatot a képviselők között, hogy később meg lehessen vitatni a javaslatot, illetőleg a közjogi bizottsághoz is terjesszék tovább.[12]

A törvénytervezet képviselőházi vitája

A részletes vitára csupán december 12-én kerül sor. A témához hozzászóltak: Salkovszky Jenő előadó (felvidéki behívott képviselő), Hubay Kálmán (Nyilaskeresztes Párt), Mezey Lajos (MÉP), R. Vozáry Aladár (felvidéki behívott képviselő), Bródy Ernő (Polgári Szabadságpárt), Reibel Mihály (Egyesült Kereszténypárt), Rupert Rezső (Polgári Szabadságpárt), Homicskó Vladimir (kárpátaljai behívott képviselő), Mosonyi Kálmán (NYKP), Csoór Lajos (Népakarat Párt), vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (MÉP). A javaslathoz az egyes pártok a következő vezérszónokokat jelentették be: a Magyar Élet Pártja: Mezey Lajos képviselő urat, a Nyilaskeresztes Párt Hubay Kálmán képviselő urat, a felvidéki képviselők csoportja R. Vozáry Aladár képviselő urat. A többi hozzászóló nem vezérszónok volt.[13]

A bejelentett vezérszónokokat a jegyzők a házszabályoknak megfelelően az egyes pártok nagysága szerinti sorrendben, de váltakozva hívták fel szólásra az előadó után.

Az előadó által szóban beterjesztett szöveg abban különbözött a korábban ismertetettől, hogy külön ki volt emelve, a jogkiterjesztés csak azokra vonatkozik, akik vagy rendelkeztek szavazójoggal a legutóbbi csehszlovák választásokon, vagy pedig rendelkeztek volna az egyéb kritériumok alapján, de az állampolgárságukat nem ismerte el az állam, és ezért nem élhettek a jogukkal. Illetőleg a speciális kellékek tekintetében a magyar választójogi törvény szerint 6 évi helyben lakás volt szükséges, és javaslat ettől részben szintén eltért, amennyiben valaki lakását azért változtatta meg, „mert a felvidéki földbirtok-politikai rendelkezések értelméiben más helyre települt át, ez a lakásváltoztatás nem jön számba a választójog tekintetében és így az illető olybá vétetik, mint aki hat évig helyben lakott”.[14]

Az első hozzászóló Hubay Kálmán nyilas vezérszónok volt. Ő kiemelte, hogy mennyire együtt örül az ország egészével a visszacsatolásoknak, azonban szerinte az egyesítés még nem történt meg, mert nem volt egységesítés. „Ez az egységesítés – sajnos – úgyis meglehetősen sokáig váratott magára és éppen felvidéki képviselőtársaink beszélhetnének a legtöbbet arról, hogy ennek az egységesítésnek a hiánya és ennek a hiánynak a következményei sok tekintetben milyen káros helyzetet teremtettek a Felvidéken.” Hubay kifejtette, hogy szerinte irigylésre méltó a kialakult „felvidéki szellem”, mely az igazi testvériséget jelenti számára a Magyarországon kialakult „neobarokk szellemmel” szemben, amely „úrhatnám viselkedést” szerinte teljesen érthetően utasítják el a felvidékiek. „Csak őszintén kívánhatjuk, hogy ez a szellem sugározzék át a trianoni országra is és éppen úgy megtermékenyítse a mi magyarjainkat, mint ahogy 20 esztendőn keresztül megtermékenyítette a felvidéki magyarságot.”

Majd így folytatja: „T[isztelt]. Ház! Ha mégis a javaslat ellen iratkozom fel, annak oka az, hogy e javaslattal szemben igen súlyos közjogi és politikai aggályaim vannak. Talán szabad azt hinnem, hogy a Felvidéken az országgyűlési képviselő-választások mielőbbi kiírása elsősorban felvidéki és kárpátaljai képviselőtársaimnak szívügyük. Elvégre a mai közjogi interregnumnak,[15] a mai helyzetnek a fonákságát nekik kell a legjobban érezniök. Ők voltak azok, akik 20 esztendőn keresztül hősiesen és lelkesen küzdöttek magyarságukért és küzdöttek egy idegen, magyarpusztító impérium közjogi berendezettsége ellen. Ma mégis az a helyzet, hogy a magyar országgyűlés képviselőházába, annak az idegen impériumnak választása alapján hivattak be, amely impérium ellen a legerőteljesebben, a legélesebben és a leghősiesebben küzdöttek. Azt hiszem, hogy valóban felvidéki és kárpátaljai képviselőtársaim fognak annak örülni a legjobban, ha nem az 1939. évi V. és VI. törvénycikkek alapján, tehát behívás folytán ülnek a képviselőházban, hanem mandátumaikkal a felvidéki magyar népet annak közvetlen bizalomnyilvánítása alapján fogják képviselhetni. […] egy évezred után egy esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy a kétévtizedes kényszerű távollét jogi és lelki kettősségét megszüntessük és ezt a kétévtizedes elszakitottságot valóban azzá tegyük a Felvidék magyarsága számára, amely valóban volt: egy átkos, véres, könnyes, kétségbeejtő epizóddá. A fasiszta Olaszország egy év alatt egy idegen világrészben meghódított egy birodalmat és beleépítette azt az ország jogi és gazdasági rendszerébe. Németország megvalósított két Anschlusst és nyomban azután már meg tudta tartani a német törvények szerint a népszavazást, pedig se Abesszínia nem élt Olaszországgal évezredes államjogi közösségben, (Br. Vay Miklós: Ott nem parlamentáris rendszer van!)[16] sem Ausztria, sem pedig a Szudétaföld nem élt évezredes állam jogi egységben Németországgal, mi pedig egy évezredes együttlét és kétévtizedes távollét után egy esztendő alatt nem tudtunk odáig jutni, hogy egységes közjogi rendszerbe építsük bele a Felvidéket a trianoni ország keretei közé. (Reibel Mihály: Nem kell nekünk a német példa!) Itt megint az a halogatás és újra csak az a halogatás látszik, mely igazán nagy kérdésekben a végleges megoldások elől húzódozik, pedig ehelyett sürgősen gondoskodni kellett volna a kormánynak arról, hogy a jogi kettősség leépítésével megszüntesse ezeknek a területeknek Corpus Separatum[17] jellegét és hozzásegített volna bennünket ahhoz, hogy elérjük azt, hogy ez a húsz esztendő a Felvidék és Kárpátalja magyarsága számára valóban egy rossz és gonosz emlékké váljék.”[18]

Ezután számonkérte a megígért kárpátaljai autonómiát is, mely a kormányzói kiáltvány szerint még az éven megvalósítandó lett volna, de már december 12-e van, és nem történt semmi. Beszélt arról, hogy a választójognak egységesnek kell lennie, hisz a közjog nem ismeri a jus particularét,[19] és hozzátette: „Mindenesetre jellemző, hogy egy alkotmányellenesnek bélyegzett nyilaskeresztesnek kell felhívnia erre az alkotmányvédő túloldal figyelmét. Az a tény viszont, hogy a magyar kormány ezzel a törvényjavaslattal a trianoni ország és a visszacsatolt részek között egy közjogi kettőséget konstruál, vagy arról tesz tanúbizonyságot, hogy a magyar kormány még mindig nem találta meg azokat az eszközöket és módokat, amelyekkel az egységesítést keresztül tudná vinni, vagy pedig olyan hátsó és rejtett szándékai vannak ennek a törvényjavaslatnak ilyetén való megszövegezésével – és ez a legvalószínűbb –, amely rejtett szándékokra még lesz alkalmam kitérni.”[20]

Hubay ostorozta a belügyminisztert, hogy ugyan az 1938. évi választójogi törvény még a bécsi döntés előtt született, de a választókerületi beosztások már 1939-ben,[21] mikor is már visszatértek a részek, tehát tudni lehetett, hogy valamikor el fog jönni a választás, akkor kellett volna gondoskodni előre egy megfelelő megoldáson. Felveti, hogy Komárom és Esztergom megyék közösen alkottak egy lajstromot a tavaszi választásokon, mely hat képviselőt választott, ezen megyék visszatért részei, melyekre a tervezet szerint 3 + 1 képviselő jutna, miért ne tudnának szintén közös lajstromos kerületet alkotni? Szerinte lehetne akár egy kétképviselős lajstromos kerület, két egyéni körzettel. Ekkor a belügyminiszter közbeszólt, hogy Komáron és Esztergom már nem egyesült vármegyék, amire Hubay azt válaszolta, hogy de a megejtett választásokon együtt szavaztak, s most is „közös képviselőik” ülnek az országgyűlésben, tehát ha közigazgatásilag a visszatérő komáromi és esztergomi részek sem egyesítettek, attól választókerületileg lehetnének azok, erre az ideiglenes állapotra. Ezután Nógrád és Hont példáját is felhozta javaslata alátámasztásául. Javaslata szerint Pozsony és Nyitra megyét – melyek együttesen négy képviselőt adnának – is lehet egyként kezelni, két egyéni és két lajstromos hellyel. Mielőtt bárki reagálhatott volna, hozzátette: „ha pedig a belügyminiszter úr azt mondaná, hogy ezt nem lehet megcsinálni a választandó képviselők kis száma miatt, akkor hivatkozom például Csongrád vármegyére, amely az alapválasztáson ugyancsak négy képviselőt választott, két egyénit és két lajstromos képviselőt, és tudomásom szerint eddig még sem az egyéni, sem a lajstromos képviselők nem vesztek össze, mandátumuk és ők tökéletesen egészségesek.”[22]

Kárpátalján Hubay szerint még egyszerűbb lenne a helyzet, hiszen csonkítatlan vármegyék kerültek vissza, melyek egyszerűen régi törvényhatóságként éledhetnének újra, és akkor semmisek lennének a belügyminiszteri érvek. Azonban Kárpátalján kirendeltségek működnek ez időben, egy közös Kárpátaljai Kormányzóság által összefogva, melyeket Hubay a kialakult magyar jogrendszertől idegennek tart. Számára „Bach-korszak-ízű” ez a közigazgatási beosztás.[23] De elfogadja, legyen a három kirendeltség az alap, akkor hát miért ne lehetnének a kirendeltségek az alapjai a felosztásnak? Szerinte hamis a tervezetben szereplő érv, hogy nincsenek is törvényhatóságok Kárpátalján, hiszen a közigazgatási törvény alapján törvényhatóságoknak minősülnek a kirendeltségek is, ezek alkalmasak lehetnének háromlistás kerület kialakítására. Végül rátér felszólalása lényegére, mely igaz nem csak a nyilasokra, hanem minden ellenzéki pártra: „Hogy a belügyminiszter úr és a kormányzat a felvidéki és kárpátaljai területeken irtózik lajstromos választókerületek alakításától, mondjuk meg őszintén, azért van, mert a nyilaskeresztespárti képviselőknek 80%-a lajstromon jött be, lajstromos kerületben pedig nem lehet annyi huncutságot csinálni, mint egyéni kerületben.”[24]

Hubay nem hagyja szó nélkül azt sem, hogy a 4. § a legutolsó csehszlovák nemzetgyűlési képviselő-választáson jogosultak jogának megmaradásáról rendelkezik. „A törvényjavaslatnak e mellett a rendelkezése mellett, ha akarnánk sem mehetnénk el szó nélkül, mert ezzel kapcsolatban a magyar életnek és a trianoni rendszer életszemléletének és politikájának szörnyű és nagy nemzeti tragédiát sejtető sebe tárul elénk. […] Az bizonyos, hogy a magyarságot a cseh-szlovák állam mindenkor megbízhatatlannak tekintette és az is bizonyos, hogy a felvidéki magyarságnak ez a szent megbízhatatlansága volt a mi legnagyobb erőnk és ezért a megbízhatatlanságért a felvidéki magyarokra csak a magyarok Istenének áldását kérhetjük. Azonban még az a cseh állam is, amely a magyarságot megbízhatatlannak tekintette, ezt a magyarságot, a cseh-szlovák állameszmének esküdt ellenségét sokkal több közjogban részesítette, mint amennyi közjogban a magyarságot, a nemzetfenntartó magyar elemet, a magyar lakosságot itt részesítik.” Az elnök figyelmeztette Hubayt, hogy alap nélküli és félreérthető kijelentéseket ne tegyen, amire ő nyilvánvaló daccal így reagált: „Bocsánatot kérek, nem óhajtanám azt, hogy szavaimat félreértsék. Én arra céloztam, hogy míg Csehországban a magyar fiatalságnak is meglehetősen korán, tudomásom szerint 21 éves korában választójoga volt, addig az 1938: XIX. tc 21. §-ában kimondja azt, hogy egyéni választókerületben országgyűlési képviselői választói joga van annak a férfinak, aki életének 30. évét betöltötte. […] Az a 21 éves magyar fiatalember, aki nagyszerű katonának, nagyszerű arra, hogy meghaljon hazájáért, érdemtelen arra, hogy egyetlen szavazattal beleszóljon a magyar állam életének irányításába; az a 24 éves magyar fiatalember pedig, aki alkalmas arra, hogy mint teljesjogú állampolgár, vagyonát önállóan kezelje, szerződéseket kössön, arra nem alkalmas, hogy egy szavazattal hozzájáruljon az állam sorsának irányításához; az a 29 éves magyar fiatalember alkalmas arra, hogy családot alapítson, hogy gyermeket neveljen, adót fizessen, de megint nem alkalmas arra, hogy egyetlenegy szavazattal beleszóljon abba, hogy miképpen képzeli el az ország sorsának irányítását.”[25]

Végezetül a javaslat választói névjegyzékek összeállításáról rendelkező paragrafusához szólt hozzá: „Ezzel kapcsolatban egy tiszteletteljes kérést intézek a belügyminiszter úrhoz. Nagyon szépen kérem, hogy a trianoni országban szokásos módszereket ne vigyük át a névjegyzékek összeállításánál a Felvidékre, hagyjuk meg a felvidéki magyarságot a maga tiszta hitében és ne adjunk neki alkalmat arra, hogy a választások alatt, sőt már annak előzményeiben megismerhesse a magyarok Istenét. (Zaj.) Hiszen láttunk már mi választói névjegyzékek összeállítását, ahol nem a választói jogosultság, a rátermettség és a paragrafusok, hanem a politikai pártállás szabta meg a névjegyzékbe való bekerülést. Én azt hiszem, hogy a Felvidék érdekében is beszélek, amikor nagyon kérem – de úgy hiszem: hiába kérem – a belügyminiszter urat, hogy ezt a rendszert a Felvidéktől tartsa távol.” Majd így zárta felszólalását: „Mindaddig, amíg a törvényjavaslat a lajstromos választókerületeket az egyes felvidéki törvényhatóságokban be nem vezeti és ameddig a választói jogosultság körében fennálló kettősséget meg nem szünteti, ezt a törvényjavaslatot nem fogadhatom el.”[26]

Ezután a kormánypárti Mezey Lajos következett a felszólalók sorában. Ő úgy gondolja, nem lehet összehasonlítani a hazai viszonyokat a német és olasz viszonyokkal, hisz mi szétdarabolt kis nemzet vagyunk, a másik két állam pedig erős feltörekvő nagyhatalmak. Majd beszédében a csehszlovák időket ostorozza hosszasan. Végül visszatérve a témára fő érve az ideiglenesség, hiszen a tényleges összeolvadást a jogi összeolvadás is követi majd reményei szerint.[27] „Egy választójogot sohasem az egyén érdekei szempontjából kell bírálat tárgyává tenni, hanem abból a szempontból, hogy az a választójogi rendszer az adott viszonyok között mennyiben szolgálja a helyes szelekció érdekét és mennyire szolgálja a parlamenti stabilitást és ezen keresztül a nemzet egyetemes érdekét. Minthogy ez a választójogi törvényjavaslat ezeket a nagy és egyetemes érdekeket szolgálja, a magam részéről elfogadom”[28] – zárta felszólalását.

A következő hozzászóló R. Vozáry Aladár volt a felvidéki képviselőcsoport részéről. Ő Mezey Lajos szavait hosszasan köszönte meg. Majd Hubay hozzászólására reflektált: „beszéde elején azt mondotta, hogy irigyli azt a magyar testvériséget, amelyet a húszéves szenvedés, a húszéves rabság váltott ki belőlünk, majd beszéde végén a választói névjegyzék összeállításával kapcsolatban azt mondotta, hogy hagyjuk meg tiszta hitében az ottani magyarságot, ne vigyük azt a huncutságot oda, amelyet szerinte itt tapasztalni lehet. Belekapaszkodom szándékosan az ő szavaiba. Ha irigyel bennünket a nálunk levő testvériségért, tiszta hitért, akkor mély tisztelettel kérem őt is, meg a parlament minden pártját, minden tagját, hogy ne rontsák meg pártoskodással, személyeskedéssel, gyűlölködéssel a mi tiszta, becsületes, magyar hitünket (Élénk helyeslés és taps.), amely a húsz év alatt nem ismert pártérdeket, nem ismert felekezeti, osztály-, szakma-érdeket, hanem csak egy érdeket ismert, a magyar érdeket.”[29] Szerinte óvatosan kell egyesíteni, „vigyázni kell akkor, amikor egy ilyen még beteg, még egybe nem forrt részhez hozzányúlunk, mert az tapintatot, finomságot, hozzáértést, szaktudást igényel”. Beszéde további részében védte a behívásos alapon bekerült képviselőket, hiszen: „Igaz, hogy a magyar parlamentbe behívás útján jutottunk be, de erre a behívásra a mi népünk nekünk mandátumot adott, mert bennünket a prágai parlamentbe, illetőleg a pozsonyi vagy az ungvári tartománygyűlésbe választás útján küldött be a népünk. Mivel itthon nem lehetett rögtön választást tartani, ez a választás nekünk jogot adott arra, hogy az átmeneti időben népünk érdekeit tovább képviseljük és népünk mentalitását, felfogását itt is kifejezésre juttassuk.”[30]

Köszönetet mondott a kormánynak, hogy számukra előnyösen módosították a választási szabályozást, s kifejtette: „Ne felejtsük el, hogy nem egy új magyar választójogi törvényjavaslatot tárgyalunk ma, hanem tárgyaljuk a háromnegyed résznek azzal az egynegyeddel való kiegészítését, amelyet be kell illesztenünk a hazai viszonyokba. Ha majd egy új választójogi törvényt fogunk tárgyalni, akkor egészen biztos, hogy a mi padsorainkban is lesznek olyan képviselők, akik más állásponton lesznek és akik elvi kérdésekben a választójog kiterjesztésével, szűkítésével vagy rendszerével kapcsolatosan meg fognak nyilatkozni, ma azonban nem az a feladatunk e törvényjavaslat tárgyalásával kapcsolatban, hogy kritizáljuk a magyarországi rendszert, hanem csak az, hogy megnézzük, hogy ez a kiegészítő javaslat miképpen illeszt be bennünket a magyarországi rendszerbe. […] A másik előzmény, gesztus az volt, hogy ez a törvényjavaslat az állampolgárság kérdésével kapcsolatban kimondja, hogy nem a magyarországi választójogi normák az irányadók, hanem ha igazolva van minden kellékkel, hogy az illető ott választójoggal bírt s az állami főhatalom megváltozása után állampolgársági joggal bír, az máris szavazati jogot nyer. Mi nagyon jól tudjuk, de most már tudja Magyarországon is mindenki, hogy milyen nagyjelentőségű ez az intézkedés, hogy nem kell majd minden felvidéki polgárnak a bizonyítványok seregéért szaladgálni csak azért, hogy a választási névjegyzékben benne lehessen és szavazhasson. Mi hálásan köszönjük ezt az intézkedést is.” Beszédének fő vonulata ezután a csehszlovák választási rendszer ostorozása volt. Kiemelte, hogy fontos megnézni, ki hogyan viselkedett a cseh megszállás éveiben, azaz „nemzethűségi szempontokat” is figyelembe lehetne venni. Reméli, hogy ahogy a nép politikailag érik, a választói korhatár is fokozatosan lejjebb szállítható lesz majd. A tervezetet elfogadta.[31]

A vezérszónokok után Bródy Ernő zsidó származású szabadságpárti képviselő szólalt föl. Ő elfogultnak tekinti magát, mert először az Országgyűlés tagja, 33 évvel korábban, mint nagyszőllősi képviselő volt. Bródy a technikai részekkel egyetért, de kifogásol több dolgot is, ő is a lajstromos rendszert támogatná. A jogkiterjesztést ő is üdvözli, de úgy véli, ehhez jogfosztás is társul, mégpedig a zsidótörvények alkalmazása miatt. „Vozáry Aladár képviselőtársam szólt itt a nemzethűség kritériumáról. Azt mondta, hogy lehetséges lett volna a nemzethűség kritériumát is bevenni a javaslatba, mert az történt, hogy igen sokan vétettek a magyar állam ellen, az történt – mondotta ő –, hogy a magyar ifjúság átment a kommunista iskolán, átment a különböző cseh pártok iskoláján. Hát kérdezem, hogyan tesznek most igazságot akkor, amikor ezeknek az itt felsorolt kommunistáknak adnak választójogot; azok, akik a magyar állam szempontjából ezekben a nehéz időkben nem bizonyultak hűeknek, kapnak választójogot, ellenben azok a zsidó polgártársaim nem, akik a magyar pártnak voltak a tagjai, akik minden magyar kulturális és politikai mozgalomban részt vettek.” Kifogásolta a választói jogosultság nehéz igazolását is, ugyanis a zsidóknak – vagy felmenőiknek – 1867 óta való állampolgárságot követelt meg az eredeti kiterjesztendő törvény. De szerinte egy egyszerű munkásnak is igen nehéz a helyben lakást igazolni, mert ilyen dokumentumokkal ők maguk nem rendelkeznek otthon, szemben mondjuk egy értelmiségivel.[32]

Reibel Mihály volt a következő hozzászóló. Ő a Keresztény Párt nevében elfogadta a javaslatot annak érdekében, hogy minél hamarább megszűnjön a visszatért rész „corpus separatum” lenni. Megemlíti ugyan, hogy a pártja mindig is a lajstromos szavazásért harcolt, de mivel ez csupán egy ideiglenes törvény, ezért így is elfogadhatónak tartja, főként mivel egyes visszatért vármegyerészek egy képviselőt választanának, így nincs értelme a listának. Ekkor a kereszténypártból indult szélsőjobboldali Maróthy Károly közbeszólt, hogy össze lehetne vonni, amire azzal kontrázott Reibel, hogy „T. barátom mondja, hogy összevonni? Hát akkor csapjuk össze az egészet. A Keresztény Párt régi álláspontja éppen az, hogy az egész ország egy lajstrom legyen. De itt nem új választójogról van szó, hanem a régi választójogi törvénynek a Felvidékre való kiterjesztéséről. Ha új választójogi törvényről volna szó, magam is azt mondanám, hogy csapjuk össze az egészet egy hatalmas, nagy választókerületté és ez a lajstrom majd megmutatja a nép igazi mentalitását, igazi gondolkodását. De itt nem új választójogi törvényről van szó, ne használjuk fel tehát ezt a javaslatot agitációs eszköznek, hiszen – mint mondottam – egy meglévő magyar törvény kiterjesztéséről van szó. Amikor itt sérelmeznek, ezt csak azért tehetik meg, mert nem akarják megérteni, hogy itt tulajdonképpen ideiglenes, átmeneti állapotról van szó, hiszen maga a törvény is azt mondja, hogy azoknak a képviselőknek, akiket majd a jövő évben fognak választani, a mandátuma a mi mandátumunkkal együtt fog lejárni.”[33]

Utána Rupert Rezső (Polgári Szabadságpárt) következett szólásra. „T. képviselőház! Jobbára egyetértek az előttem felszólalókkal, Hubay Kálmán képviselőtársam beszédének is van egy része, amellyel egyetértek, de éppen azért, mert általában egyetértek az előttem szólók beszédeivel és azokkal az érvekkel, amelyeket felhoztak, éppen ezek alapján, még Mezey t. képviselőtársam beszéde alapján is, különösen pedig Vozáry Aladár képviselőtársam beszéde és az abban foglalt érvek alapján nem fogadhatom el ezt a javaslatot. Meg kell ezt mondanom azért, mert magam is azt tartom, amit Bródy Ernő igen t. képviselőtársam Rassay Károly t. barátom beszédéből idézett, hogy vannak idők, amikor a hallgatás gyávaság volna. Nem akarok ebbe a gyávaságba esni, amint nem akart Bródy Ernő képviselőtársam sem.” Rupert úgy vélte, hogy valódi nemzeti egységet kellene megvalósítani, ami ellen épp azok tesznek sokszor, akik ezt propagálják. Az elnök figyelmeztette a képviselőt egy idő után, hogy nagyon eltért a tárgytól. Miután visszakanyarodott a javaslathoz, egyetértett Hubay Kálmánnal, hogy nem egyeztethető össze a jóérzéssel az, hogy „aki jó katonának, adófizetőnek, jó arra, hogy a közgazdasági életben hasznos szerepet játsszék, továbbá jó még arra is, hogy keresztény embereknek munkaalkalmat biztosítson, az nem jó választópolgárnak”. Szólt arról, hogy a kormány hazugságnak minősítette a cseh propagandát, mely szerint a visszatérő részeken élők jogfosztásban fognak részesülni, erre itt mégis megvalósul ez, főként a zsidókat tekintve. Ez után hosszasan értekezett a zsidók hűségéről a magyar hazához, melyet közbeszólások tarkítottak.[34]

Homicskó Vladimir Kárpátaljáról behívott képviselő következett, aki elfogadta a javaslatot „a magyarorosz nép” nevében. Továbbá kifejezte reményét, hogy a törvény nem fog negatívan hatni a „magyarorosz föld” ígért autonómiájának megszervezésére. „Ami a választási technikát és a választói jog tekintetében való különbséget illeti, helyesen jegyezte meg az egyik képviselő úr, hogy ez csak addig tart, amíg új általános választások nem lesznek. Remélem, hogy ez a rendszer befolyással lesz az új egységes választójog megalkotására is. Nem akarom az urakat feleslegesen untatni, hiszen az egész törvényjavaslatot minden oldalról megvitatták az urak igen alaposan és dicséretes részletességgel. Én is csatlakozom tehát azokhoz, akik ezt a törvényjavaslatot jónak tartják és megszavazzák.”[35]

Utána a nyilaskeresztes Mosonyi Kálmán következett. Mosonyi először arról beszélt, hogy szerinte eddig kevés felszólaló beszélt a témáról. A felszólalásokhoz sok hozzáfűznivalója nem volt, egyedül Homicskó beszédéhez. „Méltóztassanak azonban megengedni, hogy Homicskó képviselőtársam felszólalásával kapcsolatban egy észrevételt tegyek itt a Ház előtt, amelyet már rég szerettem volna megtenni. Homicskó képviselőtársam is, a kormányzat is és az újságok is mindenkor mint magyarorosz népről beszélnek Kárpátalja népéről. Magyarorosz népről, hol kötőjellel, hol kötőjel nélkül. Eltértünk attól, hogy Kárpátaljának a népét most is ugyanúgy ruszinoknak, rusznyákoknak nevezzük, mint ahogy azt évszázadokon keresztül tettük. Nagyon veszélyes dolog most, Kárpátalja visszacsatolásakor új neveket adni, amelyeknek történelmi alapjuk nincs és amelyek mindenkor csak veszélyesek lehetnek.” Ez után tért csak rá a javaslatra ő maga is. Véleménye szerint három lehetőség állt a kormány előtt június óta, vagy kiterjeszteni az 1938. évi választási törvényt a visszatérő részekre is, vagy egy teljesen új választási törvényjavaslatot kidolgozni, illetőleg – a szerinte legrosszabb opció – egy póttörvényjavaslat, ami végül is megvalósult.[36]

Szerinte nem késő még egy új és egységes tervezetet kidolgozni és elfogadtatni, hisz 1940 nyara a határideje a választásoknak, ezért kérte a belügyminisztert a javaslat visszavonására. Szerinte az anyaországiak közül a 26, illetve 30 év alattiak így másodrendű állampolgárokká süllyednek a többletjogokat élvező visszatérőkkel szemben. Szerinte a különállást vésné kőbe a törvény elfogadása. Ő szintén az összevonást tartaná a lajstromos kerületek kialakításának alapjául Hubayhoz hasonlóan. A közbekiabáló Rajniss Ferenc és Maróthy Károly attól tartanak, hogy rossz tapasztalatai miatt a kormány a jövőben a trianoni országterületen is beszüntetné a listás kerületeket. Kiemeli Mosonyi, hogy 71 ellenzéki képviselőből 55 listán jutott be, szerinte ettől tart a kormány. Úgy látja, a parlament helyett valójában belügyminisztériumi hatáskörben van sok minden, mintha rendeleti kormányzás zajlana, ami kiküszöböli az Országgyűlés törvényalkotási jogkörét, most is csak hozzászólhatnak, de valójában a törvényalkotásban nem vehetnek részt. Elfogadni ezek miatt a javaslatot nem tudja.[37]

Csoór Lajos, az egyszemélyes Népakarat Párt képviselője volt a belügyminiszter előtti utolsó hozzászólója a vitának. Ő is osztotta Mosonyi véleményét és kérte a belügyminisztert, hogy „ne méltóztassék a kettős jogrendszer ingoványos útjára lépni”. Szerinte a lajstromos rendszer elvetését és megtartását is meglehet indokolni, akkor meg miért különbözne a többi résztől az ottani szabályozás. Szerinte ha nem változtatnak a törvényen, akkor is töröljék az első paragrafusból „A képviselők választására az alábbi szabályok, intézkedések érvényesek a törvényhozás további intézkedéséig.” mondatot, mert képtelenségnek tartaná egy harmadik újabb törvény hozását a felvidéki viszonyok rendezésére. „Ha már most ebben a törvényjavaslatban olyan rendelkezés van, amely szerint további törvényhozási intézkedésre van szükség, amely által unifikáltatni[38] fog majd a két országrészben a választójog, akkor megint csak újabb ilyen időtöltéssel rendezzük a kérdést, megint felmerülnek újabb viták, míg ha most kimondja a törvényhozás azt, hogy ennek a parlamentnek a tartamára történik ez a választás, akkor ez elfogadható átmeneti intézkedésnek látszik.” Szerinte a felvidéki többletjogok megadása egy lépés lehet afelé, hogy később az egész országban bővülhessen a választójog. De szerinte a jogforrás mindig a főhatalomváltás, tehát nem azt kellene nézni, hogy akiknek a legutóbbi csehszlovák nemzetgyűlési választásokon joguk volt, hanem akiknek a csehszlovák törvények alapján volt választójoguk a főhatalomváltáskor. A „jogot én kiterjeszteni szeretném, tehát ne csak azok kapják meg, akik szavazatukkal már élhettek, hanem akiknek jogosultságuk volt a csehszlovák törvények alapján megszerezni a választójogot abban az időpontban, amikor a főhatalom megváltozott”. Tehát nem akik éltek is már a jogukkal, hanem akik a „hazatéréskor” élhettek volna a jogukkal. A törvényt a maga részéről elfogadja, három módosítást kíván majd beterjeszteni a későbbi vita során.[39]

Ez után a vitát lezárták, a beterjesztő, a belügyminiszter emelkedett még szólásra. Védelmébe vette a lajstromos szavazás mellőzését, több okot is felsorolt. Szerinte épp a különtartozást erősítené egy újabb típusú lajstromozás bevezetése, „az a gondolat, hogy én a különböző vármegyék területét egyesítsem a lajstromos választás céljára, ellenkezett volna a magyar alaptörvény alapelgondolásával, amely a törvényhatósági lajstromot életbe léptette”.[40] Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Keresztes-Fischer nem reagált Hubay Kálmán tényleges érveire, nem cáfolta azokat, különösen nem reagált azokra, amelyek kitértek arra is, hogy a tavaszi választások óta már különbségek voltak a törvényhatóságok tekintetében, így a választott képviselők között is vannak olyanok ekkor, akik tavaszi választókerülete már nem egy törvényhatóság, hanem szétvált.

Keresztes-Fischer az egyébként jogász Hubaynak közjogi tankönyvek tanulmányozását ajánlotta. Fölszólalásának nagy részét Hubaynak szentelte – tényleges érvek mentén alig –, azonban mindenkire reagált néhány mondattal, melyeknek konkrétan a törvényhez nincs sok adalékuk. Csoórnak válaszolta azt, hogy ha választójoggal ruháznák fel mindazokat, akiknek a cseh törvény értelmében a főhatalom változásakor választójoguk volt, akkor az tényleg nem az egységesítést szolgálna, ugyanis valóban sokkal fiatalabbaknak lehetne választójoguk a trianoni országterületen. „Én egy középső megoldást választottam. Nem tudtam lajstromos választást inaugurálni,[41] nem tudtam a 26 éveseknek az 1938-as törvény értelmében választójogot adni, mert az egyéni kerületekben csak 30 évesek választhatnak, tehát egy átmeneti, egy középső megoldást választottam, azt, hogy az egyéni választáson választójogot akarok adni a 26 éveseknek. Az utolsó cseh választás 1935-ben történt, tehát most körülbelül 26 évesek lesznek azok, akik szerzett jog alapján fognak itt választójoggal bírni, vagyis a helyzet úgy alakul, hogy az aktív választójog szempontjából a mi lajstromos rendszerünk fog ott az egyéni választásnál ezúttal érvényesülni. Természetes dolog, hogy mindezek az intézkedések átmenetiek, de mindezek az intézkedések egy lépést jelentenek a teljes unifikáció felé. A teljes unifikáció akkor fog bekövetkezni, amikor majd ez a terület az anyaországgal együttesen fog választani. Akkor kell lebontani mindazokat a differenciákat, amelyek ma még a helyzet kényszere következtében fennállanak és amelyek feltétlenül fenntartandók voltak, mert máskép a kérdést ezeken a területeken nem lehetett volna helyesen megoldani.”[42]

A magyarországi választójogról tudni kell, hogy különböztek a listás és egyéni kerületekben érvényben levő választójogok. A férfiak számára listás kerületben elég volt a betöltött 26. életév – persze sok más kritériummal együtt –, egyéni kerületben viszont a 30. betöltött életév volt szükséges. A nők számára mindkettő esetben a 30. életév volt a választói korhatár. Persze nem csak egyéb kritériumok, hanem mentesítő esetek is voltak, például az egyetemi diploma megléte. Így érthetővé és megérthetővé válik a belügyminiszter érve. Valójában nem lehet széleskörű jogkiterjesztésről beszélni, ha az alap az 1935-es nemzetgyűlési választások, ugyanis az eltelt éveknek köszönhetően nagyjából csak a listás szavazás esetén érvényes jogosultsági szabályozás lép érvénybe egyéni kerületeknél, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad elven.

Ezek után a többség felállással elfogadta a tervezetet általánosságban, amely így a közjogi bizottság elé került részletes tárgyalásra.[43]

A közjogi bizottság számára 14-én tárgyalta és terjesztette be jelentését, melyet a képviselőházban kiosztottak mindenkinek. A közjogi bizottság a hozzákerülő iraton nem változtatott semmit.[44] E rövid indoklással fogadták el: „A képviselőház közjogi bizottsága a mai napon tartott ülésében részletes tárgyalás alá vette a címben foglalt törvényjavaslatot, amelyet a képviselőház 1939. évi december hó 12-én tartott 65. ülésében általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadott. A közjogi bizottság a tárgyalás során a javaslat szövegét változatlanul fogadta el és javasolja a t. Képviselőháznak, hogy a törvényjavaslatot szintén elfogadni és arra, hogy a sürgősséget kimondani méltóztassék.”[45] Azonban a következő fejezetben lévő felszólalás sejteti, hogy a bizottsági ülésen sem volt egyöntetű a hozzáállás a törvénytervezethez.[46]

Másnap, a házszabályok értelmében már nem került sor vitára a képviselőházban, a többség vita nélkül elfogadta a javaslatot, ezután tárgyalás és hozzájárulás céljából a felsőházhoz[47] küldték át a javaslatot.[48]

A javaslat a felsőház elé kerül

A felsőház elé december 18-án került a tervezet, ahol csak Szilágyi Lajos szólt hozzá a belügyminiszteren kívül. Szilágyi Lajos Bihar vármegye törvényhatósága által választott tag volt a felsőházban.

Kifejtette, hogy a beolvasztást eleve teljesen más módon kívánná, de mivel korábban már jelezte aggályait, ezúttal csak a főbb érveit kívánja megismételni. „Én most sem ismerem el azt, hogy a technikai akadályok olyan nagyok lettek volna, hogy nem lehetett volna a visszacsatolás óta elmúlt idő alatt a választói névjegyzékeket összeállítani és nem lehetett volna olyan helyzetet teremteni, hogy a képviselőválasztások mindkét részen, tehát a trianoni Magyarország területén és a visszacsatolt területen egy és ugyanazon időben bonyolíttassanak le. Sőt tovább megyek, én nem választtattam volna a trianoni Magyarország területén mindaddig, míg a visszacsatolt területeken rendben nem vagyok, inkább elhalasztottam volna a képviselőválasztást, amely az én igénytelen nézetem szerint felesleges is volt, mert semminemű olyan kényszerítő körülmény nem állt fenn, amely parancsolólag követelte volna az országgyűlés képviselőházának a mandátumok lejárta előtti feloszlatását és új választás elrendelését. Sok minden visszatartott volna ettől az intézkedéstől, de a sok között leginkább az a körülmény, hogy a Felvidéken is minden körülmények között választtattam volna, mert a nemzet megkérdezésének azt a módját, hogy csak a trianoni Magyarországot kérdezem meg és csak annak válaszára várok, de a visszacsatolt területeket nem kérdezem meg és azoknak válaszára momentán nem reflektálok, én nem fogadhatom el. Nem fogadhatja el senki, aki a régi iskola híve, aki most már harmadik évtizede ezekhez a politikai kérdésekhez mandátuma alapján hozzászól.

Mélyen t. Felsőház! Én elsősorban azt kifogásolom, hogy ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre emelkedése után Magyarország területén kétféle választói jogosultság lesz. Ebbe belenyugodni nem tudok. Vannak, akik könnyebben megalkusznak az ilyen helyzettel, különösen, ha a kormány iránti bizalmuk is hajtja őket ilyen irányban. Én a kormány iránti bizalmam ellenére sem tudok megalkudni ezzel a helyzettel és nem tudok belenyugodni abba, hogy kétféle választói jogosultság lesz Magyarország területén.

Másodszor: Nem tudok belenyugodni abba sem, hogy a választókerületi beosztás tekintetében más szabályok legyenek mértékadók a trianoni Magyarország területén és ismét más szabályok legyenek mértékadók a visszacsatolt területeken.

Nem tudok belenyugodni harmadszor abba sem, hogy a választás tisztasága és szabályossága kérdésében oly fontos központi választmányok összeállításánál más szabályok legyenek a trianoni Magyarország területén és ismét mások a visszacsatolt területeken. Ezt a három főkérdést ragadtam ki a bizottsági tárgyalás során is és most is csak ezt a három kérdést említem meg. A részletekbe nem megyek bele.”

Ezután kifejti, elismeri a kormány kényszerhelyzetét, de úgy gondolja, a visszacsatolás során hibák és mulasztások voltak, és ez is egy ilyen hiba. „Az elhangzottakból folyik, hogy ezt a törvényjavaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául sem fogadom el.”[49]

Keresztes-Fischer Ferenc reagált ezután. Szerinte hamarább nem lehetett ilyenről tárgyalni, ugyanis először katonai közigazgatás volt a visszatért részeken, majd a területi, közigazgatási rendezés volt szükséges alapja egy leendő választásnak, és az állampolgársági rendezés, csak ezek megléte után lehetett hozzáfogni a törvényjavaslat kidolgozásához. Ezután a már elhangzottakat ismételte meg, végül azzal zárja felszólalását, hogy a kormány politikailag szükségesnek látta a választások kiírását a tavasszal, így megtette.[50]

Ezután a felsőház is elfogadta részletes tárgyalás alapjául, így itt is elfogadták a címét és a szakaszait egyesével is változatlanul.[51] A törvényt december 31-én hirdettek ki.

A minisztertanácsi beterjesztés és a törvényszöveg különbségei

A törvényben[52] az első paragrafus a törvény ideiglenességét jelöli, így a számozásban „eggyel elcsúszva” állíthatók párhuzamba a paragrafusok. A következő paragrafus foglalkozik a képviselőszámokkal, a következő pedig a választás módjáról – egyéni kerületes rendszer, kivéve Kassa – rendelkezik. Ezek egyeznek, kivéve, hogy a törvény nem részeltezi a képviselőszámok eloszlását megyénként. A következő a választójogosultságról rendelkezik, mely a törvényben részletesebben ki van fejtve. A következő paragrafus, ha nem is betű szerint, de újra egyezik, a következő a központi választmányokról rendelkezik, ami a törvényben külön paragrafusra van bontva a Felvidék és Kárpátalja esetében. Majd a következő paragrafus Az 1938. évi XIX. törvénycikknek az új területekre való kiterjesztéséről rendelkezik. A minisztertanácson tárgyalt javaslat 7. paragrafusa – amely a törvény 9. paragrafusa – pedig a behívott képviselők mandátumának a választásokkal egy időben történő megszűnéséről szól. A törvény még rendelkezik egy 10. §-al: „A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba; végrehajtásáról a belügyminiszter gondoskodik.”

Azért volt szükség erre az első látásra összecsapott és fölösleges összehasonlításra, hogy láthassuk, sarkítva bár, de az eredeti beterjesztéstől a törvény a kezdő és záró pontok beszúrását és az egyik paragrafus kettébontását leszámítva nem különbözik. A képviselőház elé kerülő változat pedig, amelyen még előzetesen dolgozott Keresztes-Fischer Ferenc, betűre pontosan megegyezett a törvényerőre léptetett szöveggel. Sem a képviselőházi vita, sem a felsőházi vita, sem a közjogi bizottság tárgyalása nem módosított semmin sem. Ahogy beterjesztette a belügyminiszter, úgy lett beiktatva. Ebből látni lehet, hogy az ellenzéknek mennyi beleszólása volt a törvénykezésbe a korszakban. Keresztes-Fischer pedig egy különösen erőskezű „gőzgép” volt, még a korszakot tekintve is.[53] 

A törvény utóélete

Már 1940. január 15-ével kezdődően elkezdték a névjegyzéki összeírásokat[54] és a választókörök számának meghatározását is.[55] 1940 elején már lett volna a realitása a választások megtartásának, mert a törvényen kívül elkészültek a névjegyzékek és a kerületi beosztások is. Azonban a névjegyzékekre rengeteg panasz érkezett, csak Kassán 500, többnyire abból kimaradt személyektől. (Simon 2014, 73. p.) Az előkészületek megrekedtek a fent említett választási összeírásoknál.

A Kárpátalja c. lap április 28-ai lapszámában megjelent egy apró hír Elmaradnak a felvidéki és kárpátaljai választások címmel és az alábbi tartalommal: „Beavatott politikai körökben befejezett tényként emlegetik, hogy a felvidéki és a kárpátaljai választások elmaradnak. A kormánypárt álláspontja szerint teljes egységre és a lelkek harmonizálására van szükség, nincs értelme a vidék hangulatait pártagitációval megzavarni. A behívott képviselők mandátumát meghosszabbítják.”[56]

Király József Felvidékről behívott képviselő 1940. június 19-én még felvetette az Országgyűlésben a választások kérdését, de Teleki annyival „tudta le” a kérdést, hogy ő szeretne ugyan választást tartani, de egyes honvédalakulatok kárpátaljai mozgósítása nem teszi lehetővé a nyugodt légkört. Így a határidő lejárt, a választások elmaradtak. (Püski 2015, 46–47. p.) A behívott képviselők mandátumát pedig meghosszabbították.

Kitérőként meg kell említeni, hogy a törvény nem csak a magyarokat érintette. A törvény elfogadása együtt járt a magyarországi szlovák nemzetiségi mozgalom megélénkülésével is, ugyanis a behívott képviselők először mind magyarok voltak, majd két korábban is magyarbarát politikát folytató szlovák képviselőt hívtak be az Országgyűlésbe. Ezért a „jednotárok”[57] a Szlovák Néppárt engedélyezése tárgyában próbáltak házalni a miniszterelnöknél. Azonban Telekinek más tervei voltak, ő kívánt felülről létrehozni két szlovák pártot. (Tilkovszky 1964, 403–404. p.)

1940 tavaszán alakult meg a Magyarországi Szlovák Keresztény Néppárt (Slovenská kresťanská ľudová strana). Érdekes adalék a témához, hogy a kormány által mesterségesen létrehozott párt számára egy szlovák választókerület esetleges kialakítását is tervezték, a Nagysurány környéki szlovák községekből. Továbbá egy szlovják[58] pártot is létre kívántak hozni Viktor Dvorčak vezetésével, sokáig sikertelenül, majd 1941-ben végül sikeresen Naša gazdovska strana (A Mi Gazdapártunk) néven, de a párt működése már nem mondható sikeresnek, zsákutcának bizonyult a korábban említett párttal egyetemben. A jednotároknak is sikerült végül 1941-ben pártot alakítaniuk, Szlovák Nemzeti Egység Pártja néven. (Tilkovszky 1964, 405–415. p.)

A választások elmaradásának politikai okai voltak, az egyik a már említett különbsége a hazai választójognak az egykori csehszlovák választójoggal, ami miatt a visszatértek vagy jogfosztva, vagy többletjogokkal ellátva lettek volna az ország többi részének lakosságához viszonyítva. A másik pedig, hogy az erős nyilas szervezkedés és az 1939-as tapasztalatok alapján a nyilasok legalábbis megközelíthették volna a kormánypárt – vagy az EMP – eredményeit. A kormánypártnak nem hiányzott egy kiélezett választási harc, ugyan a győzelmük valószínűsíthető lett volna, sőt még egy esetleges nyilas győzelem sem befolyásolta volna döntően a parlamenti erőviszonyokat. Azonban nemzetközi viszonylatban a kormány gyengeségét, az ország megosztottságát reprezentálta volna, illetőleg megkérdőjelezhette volna az integráció sikerességét, ami akár Szlovákia számára is okot adhatott volna a bécsi döntés felülvizsgálatának kérelmezésére. (Püski 2015, 47–48. p.; Tilkovszky 1964, 406. p.)

Eszterházy János is osztotta azt a szerinte Szlovákiában elterjedt véleményt, miszerint a kormánypártok csak a szavazatok mintegy felét tudnák megszerezni (Simon 2014, 73–74. p.) – bár ez a kizárólag egyéni körzetes rendszer esetén jelenthet elsöprő győzelmet is a mandátumok számát tekintve.

Az erdélyi és délvidéki revíziók után sem változott a helyzet a választásokhoz való hozzáállás tekintetében, főként Magyarország 1941-es hadba lépése után. Először a halasztásra kínáltak megfelelő okot az újabb területi gyarapodások, ti. egyszerre lehessenek a választások, majd a végképp elodázásra az újabb kormánytámogató képviselőbehívások és az egyre nagyobb háborús részvétel.

Választásokat végül nem tartottak ezeken a területeken, sem e, sem más törvény alapján, a háború utáni területi (vissza)rendezések pedig végképp elsodorták a tervezetet és a történelem e rövid fejezetét.

Melléklet

  1. évi XVIII. törvénycikk

a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki

területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért

kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról[59]

 

  1. § A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken, úgyszintén a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen az országgyűlési képviselők választására – a törvényhozás további intézkedéséig – az alábbi §-okban foglalt rendelkezések az irányadók.
  2. § A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken huszonhat, a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen tizenegy országgyűlési képviselőt kell választani.
  3. § (1) A 2. §-ban említett területeken – a (2) bekezdésben említett kivétellel – csak egyéni választókerületeket kell alakítani. A választókerületek beosztását a belügyminiszter állapítja meg.

(2) Kassa thj. városban egyéni választókerületeket nem kell alakítani. A város – lajstromos választással – két országgyűlési képviselőt választ.

  1. § (1) Az országgyűlési képviselőválasztójogosultságra és a választhatóságra – a jelen § (2) bekezdésében foglalt kivételes szabálytól eltekintve – az 1938:XIX. törvénycikknek a rendelkezései, valamint az 1939:IV. törvénycikk 4. §-a második bekezdésének a rendelkezései az irányadók.

(2) A választójoghoz megkívánt hat évi egyhelybenlakás kellékének az elbírálásánál a lakóhely változtatása szempontjából (1938:XIX. tc. 24. § (1) bek.) figyelmen kívül kell hagyni azt a lakóhelyváltozást, amely a visszacsatolt felvidéki területeken – a 2550/1939. M. E. számú rendelet alapján – folyamatba tett földbirtokrendezéssel kapcsolatban történt.

(3) Az 1938:XIX. törvénycikk rendelkezései értelmében választójogosultakon felül választójoguk van azoknak a magyar állampolgároknak is, akik – a visszacsatolt területeken – az állami főhatalom megváltozását megelőzően legutoljára tartott nemzetgyűlési képviselőválasztások időpontjában, az akkor hatályban volt jogszabályok szerint, megfeleltek a választójogosultságra megszabott előfeltételeknek. Ez a rendelkezés érvényes azokra is, akik annakidején a választójogi kellékeknek csak azért nem felelhettek meg, mert állampolgárságuk vitás volt.

(4) Az előbbi bekezdés rendelkezését nem lehet alkalmazni azokra a zsidókra, akik nem felelnek meg az 1939:IV. tc. 4. §-ának második bekezdésében megszabott feltételeknek.

(5) A választójogosultsághoz megkívánt magyar állampolgárság külön igazolását nem lehet megkívánni attól, aki igazolja azokat az előfeltételeket, amelyek a jogszabályok értelmében szükségesek ahhoz, hogy az, aki a visszacsatolt felvidéki, illetőleg kárpátaljai területeken lakik, az állami főhatalom megváltozása következtében hatósági intézkedés nélkül magyar állampolgárrá váljék.

  1. § (1) A 2. §-ban említett területeken az országgyűlési képviselőválasztók összeírását a jelen törvény hatálybalépése után azonnal meg kell kezdeni. Az összeírást ki kell terjeszteni azokra is, akiknek az 1938:XIX. tc. 19. és 20. §-a lajstromos választókerületekben adja meg a választójogot.

(2) A választói névjegyzék összeállítására vonatkozó szabályokat a belügyminiszter – az 1939:XIX. törvénycikk rendelkezéseinek szem előtt tartásával – rendeletben állapítja meg. A belügyminiszter az eljáró hatóságokat és a határidőket az 1938:XIX. törvénycikk rendelkezéseitől eltérően is megállapítja; a közigazgatási bírósági panaszjogot azonban nem mellőzheti.

  1. § (1) A visszacsatolt felvidéki területeken alakult törvényhatóságokban, úgyszintén azokban a vármegyékben, amelyeknek területe visszacsatolt területrésszel megnövekedett – a jelen törvény alapján tartandó választások előkészítése céljából – tizenhat tagból és ugyanannyi póttagból álló központi választmányt kell alakítani.

(2) Az előbbi bekezdés értelmében megalakítandó központi választmány tagjait és póttagjait a törvényhatóság első tisztviselője jelöli ki a visszacsatolt területek olyan lakosai közül, akik a választójogosultságra a 4. §-ban megállapított feltételeknek megfelelnek.

(3) Az (1) és a (2) bekezdésben foglaltak nem érintik a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területek közigazgatásáról szóló 9330-1938. M. E. számú rendelet 31. §-ának a központi választmányokra vonatkozó rendelkezését.

(4) Az (1) bekezdésben említett törvényhatóságokban – a törvényhatósági bizottságnak a rendes jogszabályok alapján történő megalakulása után – az 1938:XIX. törvénycikk szabályai szerint új központi választmányt kell alakítani. A központi választmányok újraalakításának időpontját a belügyminiszter állapítja meg és rendeletben szabályozza az újraalakítással kapcsolatos kérdéseket is.

  1. § A visszatért kárpátaljai területen a központi választmány megalakítására nézve a 6. § (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy a törvényhatóság első tisztviselője helyett azt a hatóságot kell érteni, amely hatóság – a jogszabályok értelmében – a törvényhatóság első tisztviselőjének feladatkörét ellátja, a törvényhatóság területe helyett pedig azt a területet, amelyre az előbb említett hatóság illetékessége kiterjed.
  2. § Az 1938:XIX. törvénycikknek a jelen törvénnyel nem ellenkező rendelkezéseit a jelen törvény alapján tartott országgyűlési képviselőválasztások tekintetében is alkalmazni kell.
  3. § Az 1939:V. tc. 1. §-a, illetőleg az 1939:VI. tc. 2. §-a értelmében meghívott országgyűlési képviselők megbizatása a jelen törvény alapján tartott országgyűlési képviselőválasztások napján megszűnik.
  4. § A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba; végrehajtásáról a belügyminiszter gondoskodik.

 

Felhasznált források

MNL OL K = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár K szekció

Felsőházi napló, 1939. I. kötet

Képviselőházi napló, 1939. III. kötet

Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet

Képviselőházi irományok, 1939. II. kötet

W szekció 12 Miniszterelnökségi levéltár – Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1867–1944) 1939.10.13.

Kárpátalja, 1940. ápr. 28.

Magyarországi Rendeletek Tára, 1940.

Az 1939. évi XVIII. törvénycikk: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93900018.TV

Püski Levente 2015. A Horthy-korszak parlamentje. Budapest, Országgyűlés Hivatala.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken (1938–1945). Budapest, Jaffa.

Tilkovszky Lóránt 1964. Magyar–szlovák viszony és szlovák nemzetiségi mozgalom Magyarországon a bécsi döntés után (1938–1941) Századok, 1964/3, 383–416. p.

Szüllő Géza belpolitikai ténykedése az első bécsi döntéstől az 1939. májusi választásokig

Az 1938 szeptemberében kibontakozó európai válság Magyarország előtt is megnyitotta az északi irányú revízió lehetőségét.[1] Az első bécsi döntés Szlovákia és Kárpátalja területének déli, többségében magyarlakta sávját – Kárpátalja egészét 1939. március 18-án foglalta vissza a magyar hadsereg – Magyarországnak juttatta, amit a korabeli közvélemény Felvidéknek mondott.[2]

Csehszlovákia az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia területének közel 20%-át, de ipari kapacitásának 70%-át örökölte, ami a demokratikus rendszernek és az állam által kiépített jó szociális intézményrendszernek adta meg az alapját. (Berend T.–Ránki 1968–1969, 417–430. p.) A fejlettebb gazdaság előnyeit Szüllő Géza is jól ismerte, ezért a területszerzésre törő Magyarország elmaradottabb gazdasági, társadalmi és szociális helyzetének ismertetésével – több interjúban – igyekezett felkészíteni a dél-szlovákiai magyarságot: „érezzük (…) milyen más az, ha az édesanya adja a kenyeret, mintha a mostoha csalogat a kalács illatával, amiben azonban nincs része a mostoha gyereknek.”[3] Csehszlovákia demokratikus berendezkedését nem tartotta sokra, mivel elsősorban nyelvnemzetiségi egyenlőség – föderalizmus – felől közelítette azt meg, és e szemszögből az alkotmány szerint sem volt egyenjogúság az államalkotó csehszlovák nemzet és nemzetiségei között. Mégis Kelet-Európa térségében a két világháború között csak Csehszlovákiában honosodott meg a nyugat-európai típusú polgári demokrácia.

A müncheni egyezmény – a nyugati hatalmak engedékenysége következtében – a náci Németország nagy nemzetközi sikerét eredményezte, és ez a németekkel való teljesebb együttműködésre ösztönözte az Imrédy-kormányt bel- és külpolitikailag egyaránt. A német támogatás megnyerése és a revízió adta lehetőség mind teljesebb kiaknázása érdekében Imrédy miniszterelnök szélsőjobboldali belpolitikai fordulatot készített elő. A parlament szerepének nivellálásával és a kormány általános felhatalmazásával Magyarországot a fasiszta társadalmi rendszer felé vezette volna, ha próbálkozását nem törték volna meg a bethleni konszolidáció alkotmányát védő miniszterek és Horthy ellenállása.[4] Imrédy nem volt hajlandó véglegesen feladni elképzelését, és az első bécsi döntés után, november 15-én, a konzervatív politikusok leváltásakor újjáalakult kormány programjába újfent felvetette a szükségrendeletekkel való kormányzás diktatórikus igényét.

Jaross Andor[5] – a Csehszlovákiában működő –, az Egyesült Magyar Párt (egyesült az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, a továbbiakban EMP) egyik vezetőjeként az átcsatolás után Imrédy elképzeléseinek feltétlen támogatójává vált. Megkapta a Felvidék tárca nélküli miniszteri posztját, ami ugyan ideiglenes jellegű felhatalmazást jelentett és csak a visszacsatolt területre korlátozódott, mégis jóval korlátlanabb hatalommal rendelkezett, mint minisztertársai: ő állította össze a felhatalmazási törvény által megállapított 17 „felvidéki” képviselő névsorát, és az ország egészére hozott miniszteri rendeletek csak az ő ellenjegyzésével váltak érvényessé a visszacsatolt területen. Mivel az Imrédy-kormány által erőltetett szélsőjobboldali politikának nem volt parlamenti többsége, ezért a kinevezés legfontosabb kritériumává az Imrédyt támogató magatartás volt.

A kinevezés előtt pár nappal korábban a Bethlen politikai elképzeléseit támogató 8 Órai Újság még úgy tudta, hogy a 17 kinevezendő képviselő között Szüllő neve is szerepelt, ám neve a hivatalosan közölt listából már hiányzott.[6] A korabeli politikai életben nagy feltűnést okozott Szüllő kihagyása, mivel a csehszlovák nemzetgyűlésből Magyarországra átkerült képviselők és szenátorok – két kivételtől eltekintve az EMP-ből – közül mindenki tagja lett a képviselőháznak. Szvatkó Pál – egyik cikkében – hívta fel Szüllő Csehszlovákiában kifejtett megbízható ellenzéki politikájára a konzervatív elit figyelmét. Véleménye szerint Szüllő személyét „nem szabad behúzni” a kormánypártban kialakult konzervatív-szélsőjobboldal között húzódó hatalmi harc sáncai közé, és az általa véghez vitt teljesítmény alapján megilletné a képviselőházi kinevezés.[7]

A feszültté vált belső helyzet ellenére a nyílt összecsapás mégsem bontakozott ki a két tömb között, mert a magyar politikai elit alkalmasnak találta a nemzetközi körülményeket Kárpátalja egészének megszerzésére. A rutén területért folytatott akció november 21-én a magyar kormány teljes vereségével ért véget, és ezután bontakozott ki a belpolitikai válság. A Nemzeti Egység Pártjából (továbbá NEP) a konzervatív Sztranyavszky Sándor[8] vezetésével 54 képviselő lépett, ki és megalkották az ún. disszidensek csoportját.

November 23-án a képviselőház napirendi vitájában Imrédyék először szerették volna a 17 képviselő behívásáról meghozni a határozatot, hogy azután velük együtt megszavazzák a szélsőséges kormányprogramot. A kormányt leszavazták, Imrédy benyújtotta lemondását, amit Horthy, elsősorban külpolitikai okok miatt, csak november 27-én utasított el. (Sipos 1970, 58–72. p.)

A magyarországi politikai élet forrongása azonban nem csillapodott, csupán a színtere változott november 24–27-e között. A közjogi előkelőségek Horthynál előszobáztak, Imrédy összeköttetései révén szimpátiatüntetésre vezényelte a bajtársi egyesületek tagjait, és ebben a feszült helyzetben felértékelődött az Egyesült Magyar Párt vezetőségi tagságából az „elfelejtett” tag. Szüllő keresztény-konzervatív politikai habitusa ellenkezett Imrédy szélsőjobboldali elképzelésével, de sokat tapasztalt, tekintélyes politikai múltja miatt személye értékessé vált mindkét oldal számára. A szélsőjobboldali kötődésű Albrecht királyi herceg őrnagyként Somorján teljesített katonai szolgálatot, és november 24-én meglátogatta Szüllőt bacsfai birtokán.[9] Másnap már Imrédy miniszterelnök fogadta tanácskozásra.[10] A rendelkezésre álló forrásanyag hézagos volta nem engedi meg, hogy részletesebben lehessen foglalkozni a tanácskozások tartalmával, mégis ezek a tárgyalások még inkább felhívták a konzervatív oldal figyelmét Szüllő személyére mint a szélsőjobb beállítottságú Jaross lehetséges ellenfelére. Nem véletlenül rótta fel Szüllő – később szállóigévé vált híres mondata – a konzervatív politikai elitnek, hogy csak a csehszlovákiai magyar kisebbség ismerte bensőségesen a magyarországi politika viszonyait, míg ez fordítva nem volt meg, azaz: „Pozsonyhoz közelebb volt Budapest, mint Budapesthez Pozsony”.[11]

A visszacsatolásról szóló törvény (1938. évi XXXIV. tc.) rendelkezett nemcsak a kinevezendő 17 képviselőről, hanem megadta a jogot Horthy Miklós államfőnek a 40 élethossziglan kinevezett felsőházi tagon kívül még négy személy kinevezésére is. 1938. november 27-én az államfő a visszacsatolt terület politikusai közül elsőként Szüllő Gézát a „haza szolgálatában szerzett kiváló érdemei elismeréséül” élethossziglan a felsőház tagjává nevezte ki, és egyben a „magyar királyi titkos tanácsosi méltóságot” adományozta neki. Rajta kívül a kormányzó a visszacsatolt területről még két személyt nevezett ki.[12] Szüllő és társai felsőházi kinevezésének – feltehetőleg – az lehetett az egyik célja, hogy a magyar konzervatív uralkodó osztályoktól elforduló17 képviselőt politikai szempontból ellensúlyozza a visszacsatolt területen. 1938–1944 között Szüllő politikai szereplésének elsődleges fórumává a felsőház intézménye vált.

Csehszlovákiában a demokratikus körülmények között nevelkedett és ennek következtében nem a túlközpontosított adminisztrációhoz szokott társadalmat az úri Magyarország igyekezett visszailleszteni saját társadalmi valóságába, ahol a társadalmi válaszfalak és osztálykülönbségek még erősen jelen voltak. (Simon 2014, 97–110. p.) Legitimációs szempontból Csehszlovákiában a szenátus[13] tagjait demokratikus alapon választották meg, és ez jóval szélesebb társadalmi akaratot tükrözött, mint a felsőház;[14] ráadásul az utóbbi tagjai politikai, gazdasági, tudományos intézmények, választás és delegálás, továbbá pozíció és kinevezés alapján volt összehívva. Amennyiben a leendő tagok a felsőház megnyitásától számított 15 napon belül bemutatták meghívó vagy megbízó levelüket, akkor „igazolásuk megtörténtéig is jogosultak (voltak VGL) a felsőházi tagsággal járó jogaikat gyakorolni”, mégis csak a hosszú ügymenet után kerültek be a felsőházi tagok névsorába (1926. évi XXII. törvénycikk 36 §).[15]

A minisztérium felterjesztésére a kormányzó nevezte ki élethossziglani időtartamra 1938. november 27-i dátummal Szüllő Gézát, aki kinevezését dec. 3-i ülésen mutatta be. A felsőház elnöke szintén ezen a napon mutatta be a kormányzói kinevezés alapján nov. 30-i dátummal készített miniszterelnöki átiratot is.[16] A következő lépésben a felsőház elnöke mindkét iratot javaslattétel céljából az igazoló bizottságnak adta ki. A felsőházi jogosultság igazolása a törvényi szabályozás alapján került elbírálásra, majd a beadványban az „igazolt felsőházi tagok névjegyzékébe” való felvételre javasolva.[17] Mivel minden rendben volt, ezért az igazoló bizottság javaslatát a felsőház plénuma elfogadta.[18] Szüllő neve ezután került be a felsőházi tagok névsorába és jóval később – 1938. dec. 27-én – kapta csak vissza meghívólevelét.[19]

Szüllő számára nem okozott túl nagy nehézséget a magyar politikai életbe való reintegrálódás, bár a 20 éves polgári demokráciában eltöltött időszaka alatt elszokott az élesen elkülönülő társadalmi csoportok közötti érintkezés archaikus megszólításától, amit meg is jegyzett: „olyan szókincs lett úrrá a magyar (politikai – VGL) nómenklatúrában, amelyet… még nem szoktam (újra – VGL) meg.”[20] Az 1938 előtti csehszlovák és az ez utáni magyar társadalmi mentalitás közti különbséget elemezve és kritizálva arra a következtetésre jutott, hogy a születés vagy a hivatal által determinált megszólítással – nagyságos, méltóságos – párhuzamosan Magyarországon „az emberek a rangjukon ülnek”, míg „nyugaton a társaságban az egyén helyettesítette a nevet, addig nálunk a név helyettesítette az egyént”.[21] A Magyarországon még létező ún. rangkórságot teljes mértékben elutasította. (Romsics 2005, 194–195. p.)

A visszacsatolás utáni örömteli hetekben – egészen november 21-ig – elsősorban külpolitikai okok miatt nem volt illő nyilvánosan megvitatni a visszacsatolt terület képviseletére kinevezett személyek politikai megosztottságát, bár azt az „értő szemek” elől nem lehetett elrejteni, hogy az EMP-nek a magyar Országgyűlésbe átkerült politikusai és Szüllő között nincs meg az összhang.

A visszacsatolt terület értelmisége által megfogalmazott „felvidéki szellem” [22] kategóriája a politikai viták kereszttüzébe kerülve gyorsan elhasználódott, mert a különböző pártok célkitűzéseinek megfelelően újra és újra át lett fogalmazva. A kormány leszavazásának napján, november 23-án a képviselőházban Sztranyavszky Sándor és Jaross Andor vitába keveredett a felvidéki szellem értelmezése kapcsán. Az előbbi először azt az értelmezést utasította el – a liberális és demokrata politikai körök elképzelését –, hogy a visszacsatolt terület demokratikus társadalmi fejlődéséhez kéne igazítani a Magyar Királyság államberendezkedését. Jaross ezzel teljesen egyetértett, és félreérthetetlenül jelezte nemzetiszocialista elhivatottságát: „a népi magyar nemzeti szellemet.” Sztranyavszky másodsorban ezt is elutasította és „egy egységes és közös nemzeti közvéleményt” szeretett volna kialakítani konzervatív „keresztény és nemzeti irányban”, aminek fő akadályát Imrédy miniszterelnök politikájában látta.[23]

A kinevezett képviselőházi és felsőházi képviselők közül egyedül Szüllő volt az 1918 előtti magyarországi parlamentnek is a képviselője, és mint ilyen, magának követelte az e képviselők feletti – egyfajta – „pártelnöki” pozíciót. Az eseményeket a belpolitikai viszonyok lassú konszolidálódásának nehézségeként interpretálta, aminek szerinte elsődleges oka, hogy a fiatalok nem ismerhették meg a régi Magyarországot, és más közjogi, gazdasági és politikai atmoszférában fejlődtek férfivá. A két politikus vitájához csatlakozva felfestett – formailag – egy közbülső harmadik megoldást, amely mégis a konzervatív politikai elit elképzelését volt hivatott támogatni. Kimondatlanul elutasította a nemzetiszocializmust, és elvetette a Sztranyavszky által csak „beneši” demokrácia fogalmának nevezett felvidéki szellem magyarázatot. Ezzel szemben elfogadta a visszacsatolt területnek a bethleni konszolidációhoz való feltétlen alkalmazkodását azzal a megkötéssel, hogy e terület csak abban az esetben lehet – ekkor már figyelt a magyar elit érzékenységére és nem használta a politikai értelemben leértékelődött felvidéki szellem kifejezést – „kovász” Magyarország politikai életében, ha társadalma mihamarabb és mind teljesebb mértékben vissza tud illeszkedni az anyaország közegébe, mert „ha az Ipoly és a Garam vize belefolyik a Dunába, az Duna lesz és megszűnik Ipoly és Garam lenni”.[24]

A szélsőjobboldali sajtó Szüllőnek e megnyilvánulását – nem véletlenül – programnyilatkozatként értelmezte, és azt vetette a szemére, hogy az EMP Magyarországon újjáalakuló vezetőségi értekezlete előtt már szembe is ment az EMP és a kor fasiszta eszméivel.[25] Szüllő válaszában elutasította az EMP létrehozását, mert – véleménye szerint – a visszakerült terület politikai képviseletét nem „topografikus alapon”, hanem az „elvek alapján” képzelte el, azaz a magyarországi pártokhoz való csatlakozást támogatta.[26] A Szüllőhöz közel álló Szvatkó Pál november 2-a után írt könyve dolgozta ki politikai használatra a „kovász” fogalmának történeti előzményét. Könyvében ecsetelte abbéli félelmét, hogy az ország szociális megreformálásának lázában a „bennünket fogadó általános várakozás” nem fog-e okozni a „könnyenhevülő nemzet túllelkes” hangulatában „hirtelen kiábrándulás” érzetet. A „kovász” szellemi termékét elfogadhatóvá kellett tennie a konzervatív politikai elit számára, ezért a Csehszlovákiában megtapasztalt demokratikus rendszert csak a „kovász” egyik – nem túl fontos – összetevőjeként kezelte, és a magyar kisebbség belső fejlődésének alapvető tendenciáit elsősorban a nyugati, nemzeti kisebbségek példaadó modelljei alapján magyarázta. (Szvatkó 1938, 5–9., 115–151. p.)

A müncheni határok miatt a náci Németországnak kiszolgáltatottá vált Csehszlovákia helyzetét megnehezítette az okt. 7-ével létrejött és Berlin jóindulatát egyre inkább kereső autonóm Szlovákia (Slovenská Krajina) politikája, amely az első köztársaság demokratikus jogrendjének lebontásában és egy náci mintájú rendszer kiépítésében vélte megtalálni állami stabilitását. (Suško 1999, 420–431. p.; Bystrický 1999, 201–215. p.) Szlovák politikai körök viszonylag korán Magyarország értésére adták, hogy a magyar kisebbségre a reciprocitás elve vonatkozik, azaz annyi jogot kaphatnak a szlovákiai magyarok, amennyi jogot a magyarországi szlovákok. (Simon 2011, 104–121. p.)

Szüllő első pozsonyi látogatásakor adott interjújában különbséget tett a magyar és a szlovák politikai „irány és a cél között”. Elismerte Németország hatalmi térnyerését, de a szlovák politikusok adta irányt veszélyesnek tartotta a Cseh-Szlovák Köztársaságra és a térség más államaira nézve is. A magyar lakosság területi szétszórtságának és összefogásának programját a Szlovákiában maradt Esterházy János elképzelésében értelmezte, és kulturális alapon képzelte el ő is.[27] Megmaradt tekintélyével Esterházy pozícióját erősítette, mint ahogyan a visszacsatolt területen ez – a jól felfogott kölcsönösség érdekében – fordítva is igaz volt. Esterházyt úgy jellemezte, mint akinél „senki jobban az én intencióimat nem ismeri”.[28]

1938. december 23-án Tasnádi Nagy András igazságügyi miniszter a képviselőház elé terjesztette „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvényjavaslatot, amely már nem – mint az első zsidótörvény – vallási, hanem a származás, vagyis a fajiság alapján határozta meg a „zsidó” kategória fogalmát.[29] Mivel a törvényjavaslat nem tett különbséget a konvertita és az izraelita vallású állampolgárok között, ezért a keresztény egyházak, pártok és a kormány közötti összeütközés borítékolható volt. (Gergely 1987, 34–38. p.)

A zsidó lakosság asszimilálhatóságáról vita alakult ki a korabeli magyar társadalomban.[30] Szüllő válasza nemcsak az asszimilálhatóság elismerése volt, hanem elutasította a második zsidótörvény-tervezetet, mert az abban foglaltakat disszimilációs jellegűnek tartotta. Párhuzamosságot állított fel a nemzetiségi és a vallási kisebbség között, mégpedig a politikai lojalitás és hasznosság tekintetében, és ez alapján kijelentette: „van zsidó, van asszimilált zsidó, van nemzeti érzésű zsidó”, mint ahogy „van német, van asszimilált német és nemzeti érzésű német”. A törvényjavaslatban meghirdetett faji kritérium elvéről annyit mondott, hogy azt „nem tudták pontosan meghatározni… sem tudományossággal, sem vérvizsgálattal”.[31]

A Pester Lloyd[32] által készített riportban leszögezte, hogy mondandója mentes lesz minden érzelemtől, és elsősorban a magyar állam jogi, politikai és gazdasági érdeke alapján vázolja fel azt a minimumot, amelyet a zsidótörvény-javaslat alapjának kellett volna tekintenie a képviselőháznak. Az államra nézve túlontúl veszélyesnek tartotta a törvényjavaslatban előirányzott hipergyors társadalomcserét, amely során – a rátermettség és tudás kontraszelekciójának érvényesülése mellett – a zsidó származású állampolgárok helyett keresztény származásúak jutottak volna pozíciókba. A társadalom antihumánus „megerőszakolása” helyett a keresztény társadalom gazdasági, értelmiségi pályákra történő inspirálását tekintette megfelelő megoldásnak – ez az elképzelése Bethlen István gondolatmenetének adaptálását jelentette.[33] Bírálta a retrospektív törvényalkotást, és a javaslat módosításának legfontosabb pillérévé a „lelket” emelte volna, amely alatt a nemzeti kultúra és a szellemi környezet adta meghatározást ajánlotta értékmérőnek. Ez alapján három reformjavaslatot vetett fel: elhatároló vonal húzását javasolta a rég letelepült és a nemrég bevándoroltak között, azaz minden zsidó származású állampolgárnak megadta volna a polgárjogot, akinek ősei 1868-ig megszerezték az állampolgárságot;[34] másodsorban a megkeresztelkedetteket kivette volna a törvény hatálya alól; harmadsorban elutasította a zsidó kúria felállítását. A törvényjavaslat módosításait – az általa elvárt és sokszor használt – a magyar ember „nagylelkű” jellemétől várta, amely „nem hunyászkodik meg az erősebb előtt, nem sérti meg a nála gyöngébbet”.[35] Szűcs Jenő kutatásaiban (Szűcs 1984, 306–310. p.) foglalkozott a politikai és társadalmi hatalmat kezében tartó elit önkarakterológiájának kutatásával. A lovagias – nyílt – szabadságszerető tulajdonságok voltak a magyarországi vezető réteg ideálképe önmagáról, vagyis Szüllő a kissé korábban kialakított nemzeti öntudaton kérte számon a zsidó törvényjavaslat embertelenségét. Ezzel a tettével már országos kérdéshez szólt hozzá, és ideológiailag még jobban betagolódott a Bethlen–Sztranyavszky vezette konzervatív ellenzékbe. Nem véletlen, hogy a bethleni alkotmányt védő pártok és fórumaik 1938 decemberétől egyre határozottabban Szüllő Gézát méltatták Jaross ellenében, s ez személyi kérdésen kívül politikai állásfoglalást is jelentett.

A Szüllő és Jaross közötti rivalizálás lappangó stádiuma után, január közepétől kezdve az előbbi egyre nyíltabban dolgozott azon, hogy a visszacsatolt terület lakosságának elsődleges vezetőjévé küzdje fel magát. Ez ellen hatott két fontos tényállás: Jaross Felvidék tárca nélküli miniszterként a maga párthíveinek kedvezett a földosztásnál és az igazoló bizottság elmarasztalásaiban is; másodsorban pozíciójának köszönhetően a visszacsatolt terület képviseletét ellátó képviselők előtt megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert. (Tilkovszky 1967, 64–91. p.)

Szüllő Csehszlovákiában eltöltött húsz éve alatt nagyon jó kapcsolatot épített ki Eugenio Pacelli bíboros államtitkárral (1939. 3. 2.: XII. Pius néven pápa), és Rómában tartózkodása alatt, 1939. január 9–18. között tárgyalt is vele.[36] Vatikáni kapcsolatait – vélhetően – szerette volna felhasználni a szélsőjobboldali Jarossal szemben úgy, hogy az egyházi vezetés irányításával működtetett intézményrendszeren keresztül hatékony szócsövet találjon a visszacsatolt területen élő keresztény társadalom felé.

Rómából való visszatérésének másnapján – 1939. január 19-én Komáromban – részt vett az EMP újjáalakuló ülésén, de nem léptett be, mert elutasította a – korábban jelzett – területspecifikus politikai elkülönülést.[37] Továbbá, az ülésen megjelenő „totalitásos hangulat” – véleménye szerint – nem egyeztethető össze „a megszentelt hagyományokkal együtt meg nem mozdítható” történeti alkotmánnyal. Jaross e tettét szűk látókörű politikai képességeiben – az ún. „abszolút jóhiszemű” gondolkodásában – látta, mondván, nem vette észre, hogy a területi alapon újjáalakuló EMP csak Magyarország mozgásterét szűkíti.[38]

A hivatásrendi állameszmény és a náci Németország diplomáciai sikerei nem maradtak hatástalanok a politikai katolicizmusra nézve sem. Az Egyesült Kereszténypárt (a továbbiakban EKP) szélsőjobboldala erős szociális demagógiát és antiszemitizmust fogalmazott meg. A párt közepén elhelyezkedő konzervatív – ebbe tagozódott be Szüllő is – irányzat alkotmányvédő célzattal közösen lépett fel a párt baloldalán elhelyezkedő demokratikus katolikus irányzat potenciális bázisával, és élesen szembefordult a párt fasiszta jobboldalával. (Gergely 1933, 144–155. p.; Balogh 1998, 79–136. p.)

Szüllő a nemzetközileg elismert egyházi centrum, a Vatikán álláspontját tolmácsolva támogatta a második zsidótörvény-javaslat párthatározati elutasításának elfogadását az EKP jan. 20-i pártértekezletén. A németországi náci sajtó a Vatikán tekintélyét ellensúlyozva bátorította az EKP szélsőjobboldali képviselőit azzal, hogy a Szüllő által közvetített mondatokat „reakciósnak” minősítette.[39] Az EKP-ban a konzervatív elit politikai manővere nem sikerült, és a párton belüli véleménykülönbségek miatt a törvényjavaslat tárgyában való közös állásfoglalást a párt nem tudta pártkérdéssé emelni. Szüllő a pártértekezleten az EKP-nak tagjává válva megvalósította személyes-politikai életében az elvi alapon való visszarendeződést.

Az Imrédy-kormány megbuktatására, valamint egy lehetséges konzervatív kormánykoalíció létrehozására a disszidensek és szövetségeseik 1939. január közepétől komoly erőt fejtettek ki: éles parlamenti összecsapások, a kormányzónak átnyújtott memorandum, kormányellenes összejövetelek. A magyar politikai életben egyre inkább érlelődött az újabb belpolitikai válság, mert a Bethlen vezette ellenzék – Szüllő is része volt – egyre átütőbb erővel utasította el a totális fasiszta diktatúra megteremtésére irányuló törekvést. Ebben a helyzetben egyre fontosabbá vált Szüllő mint Jaross lehetséges politikai ellenfele, és ezért egyre inkább az események középpontjába került a felsőházban, a különböző díszvacsorákon s az újságok hasábjain tett nyilatkozatain keresztül. (Sipos 1970, 92–100. p.)

Károlyi Gyula – felsőház egyik informális vezetője – január 30-án megbeszélésre hívta össze az ellenzéki pártok felsőházi tagjait, akik közül kb. 150-en meg is jelentek. Az Imrédy-ellenes tüntetés szónokaként Szüllő is hitet tett az általa képviselt igazi felvidéki szellem mellett, amely már nem a Szvatkó Pál által kidolgozott „kovász” fogalmát tartalmazta,[40] hanem – Berki Gyula újraértelmezését – a felvidéki szellem fogalmát összekapcsolta a történelmi Felvidék rendi felkeléseinek történeti előzményeivel, kidomborítva a több száz éves magyar történelmi vonalat, a rendi „szabadság” szellemiségét.[41]

Szüllő nagy megtiszteltetésben részesült, amikor a Nemzeti Casino évente megrendezett Széchenyi-vacsoráján elmondhatta serlegbeszédjét Horthy Miklós kormányzó és John Flournoy Montgomery amerikai követ előtt. A Széchényi-serlegbeszéd alatt még tudatosabban domborította ki az újonnan megfogalmazott felvidéki szellem fogalmát, ami megfelelt a Berki Gyula által kidolgozott gondolatmenetnek. Először fordult szembe nyíltan az importált náci jelszavakkal. Szüllő fellépését az Imrédy által tervezett fasizálódás ellen elsősorban az a megfontolás vezette, hogy a leendő államberendezkedés utat nyit a náci német behatolás előtt, és Magyarország elveszítheti önállóságát, mivel a hazát, ahogy mondta: „mi nem vagyunk hajlandók kiadni senki kedvéért, senkinek Lebensraumul azért, hogy más ideológiák szerint a határokon felüli gondolatnak szolgáljon fizikai bázisul”.[42]

Februárban folytatódott a több napig tartó konzervatív erődemonstráció, ami érlelte a közvéleményben Imrédy politikájának elutasítását, másrészt támogatta a kormányzót döntésében, hogy leváltsa Imrédy Bélát, és kinevezze Teleki Pált miniszterelnökké. [43]

Imrédy miniszterelnöki leváltása előtt egy nappal komoly tanácskozások voltak a politikai elit körében. A jól értesült Pesti Hírlap szerint Teleki Pál miniszterelnöki kinevezésének napja előtt több prominens személlyel beszélt, köztük Szüllővel is.[44] A felsőházi tagsági jog megszűnésének egyik lehetséges módja az volt, hogy a felsőházi tagsággal rendelkező személy a minisztérium alá eső, fizetéssel járó új hivatalt vállalt el; ennek következtében mondott le többek között Imrédy Béla miniszterelnöki vagy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszteri kinevezésekor.[45] Elképzelhető volt Teleki kormányalakításának az a forgatókönyve, hogy a Felvidék tárca nélküli miniszteri posztját Szüllőre osztja.

Valószínűleg ezzel függött össze Szüllő felkérése egy cikksorozat megírására, Husz magyar esztendő címmel. Cikkeiben konzervatív szempontból jelenítette meg „szabadságharcát …az elszakított felvidéki magyarság érdekében”, amelyet az „igazi kereszténység és a szent istváni magyarság szellemében” írt meg, és amely cikkeknek mindig voltak aktuálpolitikai felhangjai.[46]

A Teleki-kormány február 15-i kinevezése volt az első belpolitikai esemény, amely az alkotmányvédő pártok között kedvező elbírálásban részesült. Szüllő is így értékelte, s remélte, hogy ez a változás csak kezdete lesz a konzervatív rendszer megerősödésének. Az új miniszterelnök politikai kvalitásairól beszélve a legfőbb erényének azt tartotta, hogy „ért az egyensúlyozáshoz” és „nem híve a totális állameszmének”.[47]

A Bethlent vezérének tartó politikai csoport különböző szélsőjobbellenes politikai összejövetelek megtartásával fejezte ki – a továbbiak során is – Teleki támogatottságát, és egyúttal ösztönözte olyan lépések megtételére, amelyektől a kormánypártban és a politikai életben is a keresztény-konzervatív irányzat megerősödését lehetett várni. (Romsics 1991, 276–278. p.) Ebbe a koncepcióba tartozott bele Szüllő kinevezésének követelménye a Felvidék tárca nélküli miniszteri pozíciójára.

Szüllő kinevezését támogatta az az összejövetel is, amely során díszvacsorát rendeztek március 1-jén Esterházy János és Szüllő Géza tiszteletére.[48] Zsitvay Tibor az ünnepeltek köszöntésekor nem hagyott kétséget afelől, hogy a NEP-en belül komoly képviselői támogatottsággal rendelkező Imrédy ellen jöttek össze, aki korábban miniszterelnöki pozícióból támogatta azokat a bizonyos lejtőn hanyatt-homlok guruló szekereket, amelyeket „legalábbis a közjogi szakadék tájékáról sikerült” elterelniük, de a veszély fennállása miatt további összefogásra ösztönözte az egybegyűlteket.[49]

Szüllő volt az est egyik vezérszónoka, akinek a véleménye szerint a „hála olyan virág, amelynek gyökere messze a jövőbe nyúlik” előre, s ezen elv alapján Csehszlovákiában eltöltött 20 éve alatt neki nem volt semmilyen eredménye „mert azt más (értsd: magyar állam, ill. Teleki VGL) sem ismerte el”. Személye és a 17 képviselő közötti súlyozásban magát a kisebbséghez tartozónak vallotta, mert az „intelligencia mindig kisebbség, a publikum a többség”. Megalkotta a különböző területi alapon választott képviselők és választóik számarányának ún. archimedesi törvényét: „minden képviselő annyit veszít fajsúlyából, mint az általa képviselt területnek fajsúlya”.[50]

A díszvacsorán végül három szatirikus példabeszédet mondott el, amelyekből a jelenlévők kiolvashatták a magyar politikai élet visszásságait, és amelyek komoly közbeszéd tárgyává váltak. Elmondta, hogy egy esetben pont déli 12 órakor egy dongó rászállott a torony harangjára. Ebben a pillanatban – mert dél lett – megkondult a harang, mire a dongó lenézett és azt mondta, hogy ő harangozott. A jelenlevő politikusok tisztában voltak azzal, hogy a példabeszéd a Felvidék tárca nélküli miniszteréről, Jarossról szól.

Bethlen harmadik felszólalóként összegezte az előző hónapok fejleményeit és a 17 képviselőről beszélve kifejtette, hogy az összejövetel célja a szélsőjobboldal ellen irányult, nem pedig azok ellen, akik a kormánypárton belüli kétértelmű és bizonytalan magyar parlamenti helyzetbe kerültek be. Szüllő politikai elkötelezettségét ajánlotta a megszólított 17 képviselő figyelmébe, mert – véleménye szerint – „azt a magyar kisebbséget, amelynek vezetője Szüllő Géza volt, nem lehetett félrevezetni”. A bethleni felszólalás célja a visszacsatolt területről behívott és a szélsőjobboldalt erősítő képviselők leválasztása volt az Imrédy–Jaross politikai vonalról. A felvidéki szellem fogalma alatt ezúttal azt értette, hogy a „realitások felismerése”, nem pedig a „Nemzeti Casinót a viskótól” elválasztó magatartás volt az a képesség, amelynek köszönhetően a képviselőknek a múltban sikerült megtalálniuk Csehszlovákiában való megmaradásuk feltételeit.[51]

Az utolsó felszólaló a pozsonyi születésű Friedrich István volt, aki el volt ragadtatva Szüllő „igazi szellemiségektől sziporkázó” beszédétől, amelyben az „igazi felvidéki szellemiség: rövid, de velős” sztereotípiáját fogalmazta meg. Ettől az időtől kezdve sokszor került a napi híradásokba Szüllő egy-egy vicces megszólalása, sőt a politikai életből merített humornak ő lett az egyik tudora a nagyközönség előtt.[52]

A szélsőjobboldali sajtó a konzervatív tábor taktikáját nem hagyta megtorlatlanul és Szüllőt olyan dongóhoz hasonlította, aki „jól ismerhette a puritán éltető harangozót (Bethlen Istvánt VGL), aki odafent 20 évig kongatta a magyarság vészharangját”. Ebben a kontextusban a 17 képviselő mint a „kisebbségi szerepre kárhoztatott értelmiség jobbjai” voltak értelmezve, akik nem támogatják Szüllőnek azt a politikai ambícióját, amint azt a konzervatív politikai elit, azaz a „dongólárma sürgeti” a harang körül.[53] A szélsőjobb beállítódású Új Magyarország lapnak csak az tűnt fel, hogy a kiélezett politikai helyzetben a Népszava „Jaross Andort szidja, Szüllő Gézát dicséri”.[54]

A politikai helyzetet szemlélve az egymásnak feszülő erők helyzetére elsősorban az új miniszterelnök – Teleki Pál – volt hatással, aki a választások előtt nem vette vissza a disszidenseket, nehogy ürügyet adjon az imrédysták és az ellenzéki náci pártok „összeborulására”, másodsorban a disszidensekkel való együttműködést elutasította, mert az kiválthatta volna Berlin rosszallását és a magyar külpolitika – újólag – előterébe jutott rutén területi revízió sikerességét veszélybe sodorhatta volna. Teleki parlamenti bemutatkozásakor még elutasította a jobboldali szélsőséget, majd apránként egyre több engedményt tett Imrédynek, végül március 7-én teljesen visszavonult. Továbbá, Berlin gyanakvásának eloszlatása érdekében Teleki a politikai irányvonal változatlanságát hangoztatva meghagyta a meglehetősen egyoldalú német orientációjú minisztereket, akiket a későbbiek során nem feltűnő módon igyekezett lecserélni. (Sipos 1970, 104–105., 108. p.) A belpolitikában tisztán sem a bethleni, sem az imrédyi politika nem érvényesült, hanem egy köztes politika, amely csak fokozta a politikai bizonytalanságot.

Szüllő márc. 1-jén kifejtett beszédében különös gonddal fogalmazta meg, hogy a kormány által kinevezett 17 képviselő[55] (1938. évi XXXIV. tc. 2§) egy része (6 személy) Csehszlovákiában nem a parlamenti választásokon mérettette meg magát, hanem csak tartománygyűlési választásokon, ami politikai értelemben olyan platformot teremtett velük szemben, amelyben megtalálhatta számítását minden alkotmányt védő képviselő.[56] A Csehszlovákiában 1935-ben megtartott kétkamarás nemzetgyűlési választások során a két ellenzéki párt – az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt – soraiból 9 képviselőházi és 5 szenátori képviselő lett megválasztva (ebből négy személy Cseh-Szlovákiában maradt).[57] 1938-ban a magyarországi képviselőházba a 14 személyből – Szüllő nélkül – 9 képviselő volt kinevezve, akikből Szüllő csak 7-nek a kinevezését tartotta jogszerűnek. Időközben a főispánná kinevezett Korláth Endre lemondott képviselői kinevezéséről, ami Jarossal szembeni nyílt szembefordulásnak minősült.[58] Az 1937-ben betegeskedése miatt lemondó Törköly József helyére kinevezett Szilassy Béla lehetett – feltehetőleg – az általa el nem ismert mandátum. Az előbbi számítás alapján kinevezett 17 képviselő közül 10 képviselő kinevezését utasította el. A 6 tartományi szinten megválasztott képviselőn kívül Szilassy és a korábban lemondott Korláth személye, valamint az első bécsi döntéssel vissza nem került területeket képviselő személyek: Fenczik István az Orosz Nemzeti Autonóm Párt képviselőházi, valamint Földesi Gyula a kárpátaljai Autonóm Földműves Szövetség szenátusi tagja. Szüllő nem mondta el, milyen módon kellett volna a kormánynak kiválasztania a 17 képviselőt, de az alkalmazott kiválasztási mechanizmust elutasította, mert a magyarországi képviselőházba más „jurisprudentiával behozhattak volna egészen más képviselőket” is. Azt is felrótta a kormány kinevezésénél, hogy a népképviseleti arány szerint a visszacsatolt területnek 26 képviselő járt volna.[59]

Szüllő és Jaross vetélkedése március 1-je után átterelődött a visszacsatolt terület érdekvédelmére kinevezett képviselők kérdésére, mivel a képviselőház igazoló bizottsága még nem igazolta őket. A tartománygyűlési felhatalmazással rendelkező tehetségesebb politikai ágensek igyekeztek több kérdésben is közeledni a konzervatív-keresztényi szemlélethez. A zsidó törvényjavaslat kérdésében így tett R. Vozáry Aladár is, aki hasonló hangokat ütött meg, mint Szüllő.[60]

Ezzel szemben a személyes megtámadtatás címén kérte ki magának Gürtler Dénes képviselő, hogy a szociáldemokrata Peyer Károly kétségbe vonta képviselői mandátumát, mivel őt a tartománygyűlésbe csak „6 000 szavazó választotta meg”. Az eset miatt Matolcsy Mátyás epésen visszavágva kárhoztatta az értelmi szerzőt: „Szüllő Géza bankigazgatóságokba jött be”, és ennek köszönhető a rohamosan javuló gazdasági helyzete.[61] Való igaz komoly pénzügyi igazgatóságok testületeibe nyert tagságot – Fonciére Általános Biztosító Intézet[62] és a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank[63] – március 1-jei felszólalása után. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült megvalósítani a képviselőházban a keresztény-konzervatív fordulatot.

A képviselőház igazoló bizottsága 1939. március 7-én hozta meg a döntést a 16 képviselő igazolásáról, amely elfogadta a Jaross közreműködésével kinevezett személyeket.[64] Ez Szüllő számára komoly vereségnek számított, mégis a közelgő választások hagytak némi reményt a változtatásra.

Szüllő nem fordult szembe nyíltan Telekivel, de aggodalommal szemlélte fokozatos visszavonulását Imrédyvel szemben. A képviselőház folyosóján már ekkor tudták, hogy a visszacsatolt területeken nem lesz választás.[65] A visszacsatolt területen megtartandó választások elmaradása mérhetetlenül letörte, és az első nyilvános szereplésekor a sajtó tudomására is hozta képviselőházi politizálásának végét: „először szólalok fel politikamentesen, mert harcomat már megharcoltam, a politikától visszavonulok, s átadom a helyemet a fiatalabbaknak.”[66] Szüllő és Jaross nyílt belpolitikai rivalizálása ezzel befejeződött, mert az előbbi megértette, hogy beláthatatlan időre kiszorult a képviselőház ülésterméből.

A márciusi hónap második felében az ipartestületek szervezeti szabályozása volt napirenden a 36-os bizottság zárt ülésén, de Szüllő csak marginálisan foglalkozott a témával és mérhetetlen csalódásának adott őszintén hangot. Retorikai elemeket nem nélkülöző felszólalásában végigvette a Felvidék tárca nélküli minisztere intézkedéseinek azon körét, amelyek ellentmondtak a „magyar szabadság fogalmának”. Hiányolta, hogy a „jogfolytonosság folytonos emlegetése mellett” nem lett lebontva a 20 éves csehszlovák jogfejlődés, miközben a „corpus separatum által Magyarország institúcióit” veszélyeztette az az észjárás, amely „teljesen idegen a magyartól”. A következő mondatában aztán nem hagyott kétséget afelől, hogy milyen észjárásra gondolt: „totalitásnak még a gondolatát is elutasítom.” A felvázolt fejlődési út elkerülésének egyetlen kézenfekvő megoldását a visszacsatolt területen is megtartott választásban látta, amely egyúttal a „magyar állam stabilitását” is jelenthetné, mert csak így nem károsodna a visszacsatolt terület társadalmának tudatában a „magyar államhoz való ragaszkodás”. A Teleki-kormány konjunkturális ígéreteinek hamis illúziója után végül levonta a többször hangoztatott véleményét, amely ekkor sokkal keserűbben hangzott, mint bármikor korábban: „Pozsony tényleg olyan messze esett Magyarországtól… (mert VGL) nem tudják, hogy ki mennyit ér, ki honnan való”.[67]

Fél hónappal később megjelent írásában kritika alá vette Teleki miniszterelnök felvidéki politikáját, és Csehszlovákiával való összehasonlításában az utóbbi került ki győztesen, mert ott a „politikát pénzzel támasztották alá és a pénzt a politikával erősítették meg”, és az elképzeléseknek megfelelően „az utolsó fokig konzekvensen végrehajtották” a propagandát, amit – véleménye szerint – a „magyarok sohasem tudnak megtanulni”.[68] E kritikájával valójában a két államjogi berendezkedés közötti különbségről állított ki bizonyítványt.

A képviselőház által megtárgyalt és elfogadott törvényjavaslatot – a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról – a felsőház egyesített bizottsága 1939. március 31-én tárgyalta (a felsőház jogkörére lásd: 1926. évi XXII. tc. 31.§.). A felsőház többsége elutasította a faji alapon való törvényalkotást. A tárgyalás kezdete előtt Serédi hercegprímás először Teleki miniszterelnökkel, majd Szüllővel is váltott pár szót, amit a szemfüles tudósító észrevett és rákérdezett a zsidótörvény-javaslat várható felsőházi fogadtatására. Szüllő válaszában nem sok reményt hagyott azon magyar állampolgárokban, akik a felsőháztól a törvényjavaslat elutasítását várták: „Egy rossz törvényt meg lehet javítani, de egy jó kormányt elrontani s a helyzetét elrontani, – az már nehezen hozható helyre.”[69]

A felsőház egyesített bizottságának tagjai két részre szakadtak a törvényjavaslat megítélését illetően. Wekerle Sándor – az első zsidótörvény kiértékeletlensége ellenére – korainak tartotta a törvényjavaslatot, mégis általánosságban el akarta fogadni, és a részletekre vonatkozóan albizottság felállítását ajánlotta határozati javaslatában.

A másik határozati javaslatot Szüllő nyújtotta be: a törvényjavaslat végrehajtásának ügyét egy kormánybiztos és egy ellenőrző bizottság alá rendelte volna, aminek egyik részét a képviselőház tagjai közül sorsolással, míg a másik részét a felsőház elnökének jelölésével hozták volna létre. Az együttes bizottság végül elvetette Szüllő határozati javaslatát 46/24 szavazat ellenében.

Wekerle határozati javaslata alapján az egyesített bizottság az általános vita berekesztése után elnapolta üléseit mindaddig, amíg az albizottság a részletekre vonatkozó javaslatait elő nem terjesztette.[70] A 18 tagú albizottság tagjai közé Szüllő nem kerülhetett be, mert tagjait az együttes bizottságot alkotó egyes bizottságok elnökei és előadói, továbbá a törvényjavaslat együttes bizottságának előadója alkották.[71] Szüllő a javaslat vitáiban mindig a főszónokok között szerepelt, mégse került be az albizottságba, mert a felsőház rendszeres időközökben megválasztott egyes bizottságaiba egyszer sem került be úgy mint elnök vagy előadó.

A felsőház együttes bizottsági ülésének végén Teleki Pál miniszterelnök beszédében kitért a Szüllő indítványában szereplő kormánybiztos intézményére is, amelytől – véleménye szerint – sokkal hatékonyabb működésre képes a hivatalos közigazgatási apparátus.[72] Szüllő ezzel a kijelentéssel tisztában volt és javaslatának pont az volt a lényege, hogy hosszú-hosszú évekre elhúzza a törvény jogfosztásának életbe léptetését a törvény értelmezésében zsidónak minősülő állampolgárokkal szemben. A Népszava a két indítványt értékelve Szüllőét tartotta kevésbé veszélyesnek.[73]

A Monarchiában és Csehszlovákiában létrejött társadalmi rétegződés és államélet közötti kapcsolat elemzését – írta Szüllő másnapi cikkében – összekapcsolta a nepotizmussal, megállapítva egy jellegzetes „észjárást”, amely kisebbség és többség vonatkozásában hasonló tendenciákat mutat mind a két államban. Mindkét államalakulat közigazgatásában a vezető réteg „a maga fiát helyezte el”, amit az alattuk levő társadalmi rétegek elutasítottak. A közigazgatásból kimaradt alsóbb rétegek a „társadalmi megnemértettségből” adódóan – hangzik az áthalláson alapuló általános tétele – „nemzeti különbséget láttak ott, ahol társadalmi különbség volt”.[74]

A keresztény-konzervatív elit eredeti álláspontja a „kereszténység” teljes honorálása volt, azaz annak az érvényesítése, hogy aki megkeresztelkedett, az nem tartozik bele a zsidó kategóriába. Miután azonban egyértelművé vált, hogy ezt az elképzelést nem tudják keresztülvinni, másféle megállapodás született. A törvény végleges szövegében – a felsőház módosítási javaslatainak egy része bekerült a törvény végleges szövegébe, de csak a faji megkülönböztetésen keresztül érvényesült a keresztény hit felvétele – végül létrejött a kivételek három csoportja.

Zsidónak minősült az, aki 1939. január 1. napja előtt kötött házasságából született, és akinek egyik szülője és legfeljebb két nagyszülője izraelita vallású volt. Ezen paraméterekkel rendelkező magyar állampolgár csak akkor kerülhetett ki a zsidó kategória alól – a kivételek első csoportja –, ha személye megfelelt a következő feltételeknek: szülője áttért a házasság előtt a keresztény hitre; az adott szülő ún. reverzálist kötött, vagy ha a gyermek 7 éves koráig keresztény vallású lett, de mindkét utolsó esetben a szülőnek is át kellett térnie legkésőbb 1939. január 1-ig.

A kivételek második csoportjába azok a személyek tartoztak, akik az 1914–1918 közötti háborúban tanúsított katonai vitézségükért nagyobb fokozatú katonai kitüntetést szereztek, bár ezen személyek – gyerekeire nem vonatkozott – kivételezésük dacára zsidónak tekintendő személyek maradtak, de a törvényjavaslat több korlátozása alól mentesítve voltak.[75] A kivételek első csoportja a képviselőházban elfogadott formában lett elfogadva, a kivételek második csoportja nem érdemleges kérdésekben változott csak meg.

Az 1910–1913. évfolyam tényleges szolgálatot teljesített izraelita tűzharcosoknak című emlékirat 1939. március 20-án Szüllő ellenjegyzésével volt a felsőházba benyújtva, amelyben – Szüllő epitheton ornansa fontos indokká vált – a „lovagias magyar szellem” létére hivatkozva az emlékirat írói azt kérték, hogy e csoport a „jelen törvény alkalmazása szempontjából (katonai szolgálatuk miatt VGL) nem tekintendők zsidónak”.[76] A Szüllő által támogatott polgári megkeresés tartalmánál fogva csak a kivételek második csoportjának ún. kivételezett helyzetére aspirálhatott. A felsőház együttes bizottsága április 13-án – majd a felsőház plenáris ülésén április 15-én – elfogadta a kiküldött albizottság módosító javaslatát, de a 2. § szűk keresztmetszetébe még így sem fért bele az 1910–1913. évfolyam tűzharcosainak mentesítése, ezért az együttes bizottság a felsőház részére készített jelentésében annyiban intézte el a beadványt, hogy a jelentést Szüllő „által ellenjegyzett irat ismeretében tette meg”.[77]

Szüllő Husz magyar esztendő c. cikksorozatának két soron következő cikke szintén az adott magyar belpolitikai helyzetnek szólt. Az áprilisban megjelent két cikkből az egyik a „cseh elnemzetlenítés – magyar ellenállás”[78], míg a másik a „cseh parlament”[79] alcímen jelent meg. Az előbbi az állami és hivatalnoki apparátus „elnemzetlenítése” elleni védekezés lehetőségeiről szólt, míg az utóbbi az 1918 előtti magyar parlamenti életet hasonlította össze a csehszlovák képviselőházzal, ahol a képviselők viselkedése és kommunikációja – megfogalmazása szerint – „szertelen” volt. A szöveg végső konklúziója, hogy aki a politikában „nem tudja megfékezni magát, annak nincs jövője soha”. Az utolsó két mondat pedig jövőbe látó módon fogalmazta meg a politikai szertelenség ítéletét: „bármekkora is a hatalom, a pusztulásba vezet. A fák nem nőnek egekig.”

Az Országgyűlés felsőházáról hozott törvény értelmében (1926. évi XXII tc. 31§), egy esetleges egyet nem értés esetén össze kellett ülnie a képviselőház és a felsőház előkészítő bizottságának. Az első ülésen április 26-án nem történt megegyezés, ezért az igazságügyi miniszter javaslatára a két ház képviselőiből tíz-tíz tagú albizottságot hoztak létre a kérdés további tisztázására. A felsőház részéről Szüllő Gézát is beválasztották az albizottságba.[80] E személyek névsora nem hagyott kétséget afelől, hogy nehéz tárgyalások elébe néz az albizottság.

Végül megalkották a kivételek harmadik kategóriáját, amely csoportban a személyek nem minősültek zsidónak, de a törvény némely paragrafusa így is vonatkozott rájuk.[81] Szüllő az elért eredményt nagyon „soványnak” találta.

Bethlen István lemondott a választásokon való megmérettetésről, mert a korszakban – véleménye szerint – csak szélsőséges programmal lehetett bejutni a képviselőházba. A szélsőjobboldali Felvidéki Magyar Hírlap (a továbbiakban FMH) ennek apropóján Bethlen személyét „útszéli hangnemben” becsmérelte és politikáját idejétmúltnak értékelte. Gróf Esterházy János megjelent cikkében összehasonlította az 1938 előtti Prágai Magyar Hírlappal és megállapította, hogy akkor Bethlen és Szüllő „szoros egységben” dolgozott a magyar érdekekért, addig az FMH „letért az egyetlen helyes útról”, s Bethlen mellett olyan kiváló személyeket igyekezett politikailag ellehetetleníteni, mint Szüllő Géza, „akinek egy szaváért vagy kézszorításáért azelőtt általunk jól ismert törtető urak valóságos marathoni futást rendeztek”. A visszacsatolt területeken elmaradó választások miatt Szüllő képviselőházi ambíciói is ellehetetlenültek, és Esterházy a csehszlovákiai magyar politika egyik alakítóját a Trianon utáni Magyarország legnagyobb konzervatív államférfijához, Bethlenhez hasonlította.[82]

Magyarország 1935. április 27-ére összehívott országgyűlése 1939. május 4-ig ülésezett, és az ugyanezen hónapban megtartott választásokból kimaradt a visszacsatolt terület lakossága. A törvény szerint 1940. június 30-ig kellett volna megtartani a választásokat (1939. V. tc.).[83] A képviselők újra meghívással kerültek be az 1939. június 10-re összehívott országgyűlés képviselőházába. Ezúttal a november 2-án visszacsatolt terület lakosságának számaránya alapján került kinevezésre 26 képviselő.

Irodalom

A felsőház házszabályai 1936. Budapest, Athenaeum rt.

A Nemzeti Casino évkönyve 1939. Budapest, Franklin-Társulat nyomdája.

Balogh Margit 1998. A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. Budapest, MTA Történettudományi Intézete.

Berend T. Iván–Ránki György 1969. A Duna-medence gazdasági problémái az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után. MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei, 17. köt. (1968–1969), 3. sz.

Bystrický, Valerián 1999. Slovensko v roku 1938 (východiská a perspektívy). In Valenta, Jaroslav–Voráček, Emil–Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. I-II. Osudy demokracie ve střední Evropě. Praha, Historický ústav, 201–215. p.

Esterházy János 1942. A szlovákiai magyar család élete a második sorsforduló óta. In A szlovákiai magyarság élete 1938-1942. Budapest, Athenaeum, 12–19. p.

Gergely Jenő 1987. A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus. Századok, 121. évf. 3. sz. 34–38. p.

Gergely Jenő 1993. A keresztényszocializmus Magyarországon (1924–1944). Gödöllő, Typovent Kiadó.

Gergely Jenő–Glatz Ferenc–Pölöskei Ferenc (szerk.) 1991. Magyarországi pártprogramok 1919–1944. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Gyönyör József 1992. Közel a jog asztalához. Pozsony, Madách.

Háberman Zoltán 2014. „Mint birkák a vágóhídra?” Baloldali ellenállás a holokauszt idején. In Babits Antal (szerk.): Magyar holokauszt 70. Budapest, Logos Kiadó, 203–224. p.

Hortobágyi Jenő (szerk.) 1940. Keresztény magyar közéleti almanach M–ZS. Budapest, „Pátria” irodalmi vállalat és nyomdai részvénytársaság.

Juhász Gyula 1984. A barbár korhullám. A magyar szellemi élet és a zsidókérdés a második világháború előtt és alatt (1938–1944). Új Írás, 24. évf. 7. sz. 68–92. p.

Lukács György 1973. Marx ontológiai alapelvei. I. Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, Akadémiai Kiadó, 3–4. sz. 241–281. p.

Ormos Mária 2000. Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. II. köt., Budapest, PolgART.

Ránki György (főszerk.) 1984. Magyarország története 8/2. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ravasz László 1992. Emlékezéseim. Budapest, Kiadja a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya.

Romsics Ignác 1991. Bethlen István. Budapest, Magyarságkutató Intézet.

Romsics Ignác 2005. Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris Kiadó.

Simon Attila 2011. Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarok 1938–1939-ben. Pozsony, Kalligram.

Simon Attila 2015. A felvidéki szellem és az úri Magyarország találkozása. A reintegráció Janus-arca a szlovákiai magyar értelmiség első generációjának szemében. In Gyarmati György–Pihurik Judit (szerk.): Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban 1939–1945. Budapest–Pécs, Kronosz Kiadó, 211–228. p.

Sipos Péter 1970. Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sós Endre (szerk.) 1939. Egyház és társadalom a fajelméletről és a II. zsidótörvényjavaslatról. Egyházfők, tudósok, államférfiak, közírók és testületek megnyilatkozásai. Budapest, Periszkóp Kiadás.

Suško, Ladislav 1999. Miesto autonómneho Slovenska v politike Nemeckej ríše (sept. 1938 – marec 1939). Historický časopis, 47. évf. 3. sz. 420–431. p.

Szarka László 1992. A magyar politikai közvélemény Csehszlovákia-képe 1938-ban. Irodalmi Szemle, 35. évf. 9. sz. 990–1000. p.

Szűcs Jenő 1984. Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat. 2. kiadás.

Szvatkó Pál 1938. A visszatért magyarok. A felvidéki magyarság húsz éve. Budapest, Révai Nyomda.

Tilkovszky Lóránt 1967. Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Zsigmond László (szerk.) 1970. Politikai és szociális enciklikák XIX–XX. század. II. Budapest, ELTE BTK.

A szintó cigányok társadalmi és nyelvi azonosítása írott forrásokban és a közösségek gyakorlatában

1. Bevezető

A szintó elnevezés a cigányoknak azon csoportját takarja, amely a feltehetően a 14. század végén a Balkánról megindult elvándorlás során német nyelvterületre jutott. Ők képezik a ma Németországban élő cigányok legnagyobb alcsoportját, és nyelvi, illetve kulturális szempontból az angliai és a finnországi cigányokhoz állnak legközelebb, akik maguk is Németországon keresztül jutottak el ezekre a területekre (Margalit–Matras 2007). Az egykori német fennhatóság révén ma szintó csoportok élnek Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, és a német területről való későbbi elvándorlás folytán kisebb számban még megtalálhatók Oroszországban, Romániában, Szerbiában és Magyarországon is, illetve a szintók egyik ága manouche/manuš néven Franciaországban. A távolabbra szakadt csoportok között is akadnak, amelyek szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatokat ápolnak a németországi szintókkal, és nemegyszer tökéletesen tudatában vannak német „gyökereiknek”.

Bár hagyományosan jellemző rájuk, hogy kívülállók számára nem fedik fel azonosságukat, nem beszélnek a kultúrájukról, nyelvükről, és szigorú szabályokat alkalmaznak a nem cigányokkal való kapcsolattartásra, a csoporton belül is vannak különbségek ezen a téren (Elšík 2005, 166. p.). Nyitottságukat és kedvességüket régebbi és újabb források (például von Sowa 1890/91 vagy Lator 2013) egyaránt alátámasztják, ahogy saját terepmunkánk is ezt igazolja.

2. Szintó adatokat tartalmazó források a kezdetektől napjainkig

Az első dokumentált szintó adatokat feltehetően a Johan van Ewsum nevével fémjelzett, valamikor 1570-ben bekövetkezett halálát megelőzően keletkezett szógyűjtemény tartalmazza, amelyre azonban csak jóval később figyeltek fel (Kluyver 1900). Még ennél is régebbi a bencés szerzetes Johannes ex Grafing által vélhetően 1510 és 1515 között Bécsben összeállított szólista, amely egészen a közelmúltig ismeretlen volt (Knauer 2010). Ahogy azonban Adiego 2020 kifejti, bár Norbert Boretzky azt feltételezi, hogy az ebben szereplő szavak a szintó dialektusból származnak,[1] ez mégsem bizonyítható egyértelműen. Már jóval későbbi, de ezzel együtt is régi forrásként említhető Hiob Ludolf német orientalista, aki maga gyűjtött cigány szavakat, minden valószínűség szerint Frankfurtban vagy környékén (Ludolfus 1691). Ebben az esetben már nagy valószínűséggel állapítható meg, hogy az adatközlők szintó cigányok lehettek, bár a szerzőnek végül nem sikerült semmilyen megnyugtató következtetésre jutnia a cigány nyelv besorolását illetően (Adiego 2020, 65. p.).

A 18. századból már több cigány nyelvi adatról van tudomásunk, és ezek döntő többsége a szintó változatból származik. Ezek közé tartozik egy waldheimi árvaház 1726-ban közzétett jelentése, amely mintegy 120 szót és kifejezést tartalmaz (N.N. 1726), valamint Mathurin Veyssière La Croze orientalista és könyvtáros 1741-ben megjelent életrajza (Jordan 1741), amelyben a spandaui börtön foglyaitól hallott szavak és kifejezések találhatók. Egy 1755-ös mű már terjedelmes szintó szótárat és egy összefüggő szöveget is tartalmaz (N.N. 1755). Igaz ugyan, hogy tévesen a rotwelsch névvel jelölik, amely valójában egy német tolvajnyelv, azonban az ilyen jellegű következetlenség ekkoriban még nem ritka (Scala 2020, 87. p.). Ezután röviddel kezdett egyre inkább elterjedni a feltehetően ekkor már létező és a később teljes mértékben igazolt nézet a romani és a többi újind nyelv közötti rokonságról, többek között a magyar Vályi/Váli István történetén keresztül, amely Augustini ab Hortis Sámuel szepességi lelkész írása révén vált ismertté (ab Hortis 1776).

Ezt követően érkezünk el a cigány nyelvészeti kutatások egyik fontos, a szintó változathoz szorosan kapcsolódó mérföldkövéhez, Johann Christian Christoph Rüdiger 18. század végi munkájához, amelyben egy korabeli hindusztáni nyelvtanra támaszkodva, összehasonlító nyelvészeti módszerekkel bizonyította be a cigány nép és nyelv indiai eredetét, cigány nyelvi adatai pedig egyértelműen egy szintó adatközlőtől származnak (Rüdiger 1782). Ahogy Matras 1999a találóan írja, Rüdiger összehasonlító elemzése kontaktusnyelvészeti és tipológiai szempontból egyaránt úttörő jelentőségű volt, hiszen felismerte, hogy a hasonlóságok mellett a rendszeres különbségek is alátámaszthatják két nyelv közös eredetét.[2]

A tudományos érdeklődés a szintók nyelve iránt a 19. század további részében és a 20. század első felében sem lankadt, sőt egyre többen tanulmányozták (l. Liebich 1863; Finck 1903; Gilliat-Smith 1907; Urban 1911; Otter 1931; Weltzel 1938), és ez a 20. század második felében is folytatódott, már specifikusabb jelenségeket is vizsgálva (pl. Holzinger 1996 vagy Matras 1999b).

Bár a kalo/szintó/manuš cigányok feltehetőleg már a 16. század óta jelen vannak Olaszországban és Franciaországban (Franzese 2004), az ezeken a helyeken beszélt változatokról viszonylag későn, csak a 20. század második felére jelentek meg először írások (pl. Jean 1970; Daval–Joly 1979; Franzese 1985; Formoso–Calvet 1987; Partisani 1973 és 1981; Valet 1984), néhány kivétellel, mint például Winstedt 1951, a dániai szintóról szóló Miskow–Brøndal 1923, vagy a Sigismondo Caccini által a 19–20. század fordulóján a rozengro szintóról gyűjtött adatok, amik csak jóval később láttak napvilágot (Barontini–Piasere 2001). A Magyarországon élő szintók nyelvének leírására mindeddig először és utoljára Mészáros 1980 tett kísérletet, ezt szeretnénk frissíteni a jövőben a terepmunkánk során szerzett nyelvi adatok segítségével.

3. A szintó etnonimák

Rüdiger az általa megismert szintó változatot beszélő csoport alapján általánosítva jegyzi meg, hogy a cigányok, bár csupán sárgák, magukat a ’fekete’ jelentésű kalo névvel illetik (Rüdiger 1782, 79. p.). Ez egyrészt egyezik a szintókkal szorosabb nyelvi és kulturális rokonságban álló brit-szigeteki, skandináviai és ibériai cigány népesség által önmagukra alkalmazott elnevezéssel (vö. caló), másrészt azt is valószínűsíti, hogy a ma használt szintó elnevezés akkor még nem volt elterjedt.

A ma Franciaországban élő és a szintó változatot beszélő cigányok manuš/manouche nevét a német cigányokra alkalmazott exoetnonimaként (külső elnevezésként) csak a 19. század első felében dokumentálták először, belső névként pedig csak a második felében, bár az alvilág nyelvével foglalkozó kiadványokban már a 18. század végén felbukkan mind a manuš, mind a sindo alak (Piasere 2019), és a manuš feltehetően a 18. századig használatban volt a német cigányok körében (Gilad–Matras 2007), akik között később terjedt el a sinto elnevezés.

A kalo és a manuš elnevezések az indoárja lexikai örökségből származnak, azt azonban sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk egyértelműen, hogy csoportnévként való használatuk kezdete vajon a cigányok Európába érkezése előttre vagy utánra tehető, bár Yaron Matras szerint könnyen elképzelhető, hogy csak később, már Európában kezdték el ezeket magukra használni.[3] Itt érdemes megemlíteni egy olyan endoetnonimát (belső elnevezést), amely több helyen, egymástól függetlenül megjelenik: a romanichal elsősorban Angliában, Észak-Amerikában és kivándorlás révén további angol nyelvterületeken bukkan fel, de amint Beníšek 2020 tárgyalja, különféle alakváltozatokban megtalálható Görögországban, Baszkföldön, Finnországban, a Krímben és még Németországban is. A szó maga minden bizonnyal a romani ‘cigány’ nőnemű melléknévből és a kései proto-romani, ‘rokonság, család, törzs’ jelentésű, nőnemű *čhel főnévből álló összetétel, amely később metonímia révén a csoport egy tagjára kezdhetett vonatkozni (Beníšek 2020, 17. p.).

3.1. A szintó elnevezés etimológiai és gyakorlati kérdései a történeti forrásokban

A fentiekkel ellentétben ugyanakkor a szintó név eredete homályos. Annyi bizonyos, hogy csak a 19. század második felében váltotta fel teljesen a 18. század második feléig használt kalo elnevezést Németországban (Gilad–Matras 2007), és egy ideig minden bizonnyal párhuzamosan léteztek. Széles körben elterjedt tévhit, hogy a szintó szó összefüggésbe hozható a Szindh nevű pakisztáni tartománnyal, ám, mint ahogy azt Matras 1999a részletesen kifejti, ennek semmilyen valós, tudományos alapja nincsen. Érdekesség, hogy maga Rüdiger az, aki az elsők között elmélkedik tudományos alapon arról, vajon a cigányoknak van-e kapcsolata Szindh tartománnyal. Mivel ő azonban, mint ahogy azt fentebb írtuk, még nem ismerte a szintó nevet, a külső elnevezésként használt Zigeuner szó alapján feltételezi a kapcsolatot, hiszen a Sind szóból könnyen válhatott Zing még Ázsiában (Rüdiger 1782, 80. p.). Rüdiger többek között olyan kiváló, sok nyelvet ismerő tudósok munkáira is hivatkozik, mint az egyébként egymással is barátságban álló Barthélemy d’Herbelot orientalista és Jean de Thévenot utazó, nyelvész. Thévenot említést tesz a Sindy vagy Sinde tartomány határában élő, hajókat kirabló, zingane nevű népről (Thévenot 1674, 347. p.), d’Herbelot pedig a zing nép Zingistan nevű országáról, amelyet Etiópiával azonosít (d’Herbelot 1697, 929. p.). Rüdiger mindazonáltal, ugyancsak haladó hozzáállását tanúsítva, nem bízik a puszta homofóniában, és ezért is inkább a Szindh tartomány nevére visszavezetett etimológiát tartja elképzelhetőnek, de kizárólag a cigány, nem pedig a szintó névvel kapcsolatosan, amelyet tehát nagy valószínűséggel nem ismert. Mindezek alapján az a különös helyzet állt volna elő, hogy míg a cigányok már nem az ősi nevüket használták saját magukra, addig a nem cigányok továbbra is annak a származékát használták (Matras 1999a, 109. p.).[4]

A szintó elnevezést az úgynevezett Sulz listában találjuk meg először (Schäffer 1787), majd a 19. századi leírásokban egyre jobban elterjed, míg végül teljesen felváltja a korábbi kalo endonímát. A rendfenntartó szerv számára egy rendőrfelügyelő által készített feljegyzésben németből cigányra, illetve az ugyancsak vándorló életmódot folytató jenis/jauner csoport tolvajnyelvére lefordított mondatok is vannak, és ezek között szerepel, a tolvajnyelvi szövegben a cigányokra tett utalásként a sende kifejezés. Matras 1998 szerint a jenis nyelvben a leginkább elterjedt kifejezés a cigányokra a manisch (amely a manuš szóból származik), és ebből arra következtet, hogy a szintó eleinte a német cigányoknak csak egy bizonyos, kisebb csoportjára vonatkozhatott (Matras 1999a).

4. Szintó definíciós kérdések Magyarországon

A magyar nyelvű és a nemzetközi szakirodalomban mára meghonosodtak a magyar szintó[5] (ill. romani sinto és manuš) csoportnevek. Számos más elnevezéssel is találkozunk, melyek részben vagy egészben ugyanazon csoportokat jelölik eltérő aspektusból. Ami a magyar szintók elnevezéseit illeti, önmagukra a szintó vagy szintó cigány megnevezés mellett leggyakrabban a családban régebben vagy jelenleg is űzött foglalkozás nevét használják. A teljesség igénye nélkül, pl. (vándor)köszörűs, hárfás, (kör)hintás, mutatványos, búcsús, utazó, vidámparkos. Ezek a csoportnevek máig az egyéni és csoportidentitás részei akkor is, ha adott esetben a tradicionális foglalkozásaikat már több generáció óta nem űzik.

Jellemző, hogy a társadalom egységesnek tekint és minősít a környezetében élő, nyelvi, kulturális és szociális szempontból egyaránt heterogén népcsoportokat (l. Szalai, 1997, 7. p.), így a szintókra csak abban az esetben alkalmaznak külön megnevezést, ha valamilyen szempont alapján megkülönböztethetőek más cigány csoportoktól. A leggyakoribb külső elnevezés a német cigány, mellyel a szintók is azonosulnak, a szintó szót is rendre így magyarázzák, az oláhcigányok pedig többnyire a njamcicko řom ’német cigány’ megnevezést használják a szintókra. A beás cigányok a Dunántúlon a köszörűsnek tekintett csoportokra vagy a kisiriš ~ kisireš ’köszörűs’ megnevezést használják, vagy – mint romani nyelvet beszélő cigányokra általában – a lăkătar ’kolompár’ terminust alkalmazzák.

4.1. Nyelvi és társadalmi azonosítás és különbségtétel

A szintók a cigányság Magyarországon élő alcsoportjaira a saját nyelvükön különböző neveket használnak. A valaxo ’oláh’ jelöl minden oláhcigány csoportot, belső különbségekre való tekintet nélkül, a khevro[6] a muzsikus (más néven kárpáti vagy magyar) cigányok megnevezésére szolgál, a mult(r)emoxari ’teknővájó’[7] a beás közösségek neve, a khunto ’koldus’[8] a vegyes házasságból származó, gyakran elmagyarosodott, de önálló csoportot nem alkotó szintók neve, a hi(n)snari ~ hiencnari pedig a köszörűs cigányok egy bizonyos csoportját jelöli.

Utóbbi megnevezés és annak jelentése számos kételyt és ellentmondást vet fel. Az elnevezés homályos, ugyanis Mészáros (1980) közlése szerint a nyugat-dunántúli svábok, azaz a hiencek[9] nevének átvétele, ők maguk pedig a magyar cigányok egyik etnikai alcsoportját képezik, a szintók hinstike sinti névvel is illetik őket. Ellenben Bodnárová (2015, 19. p.) adatközlőire támaszkodva úgy fogalmaz, hogy a hinsnari nevet a szentkirályszabadjai és mohácsi szintóktól kapták. Vekerdi (1984, 67. p.) szerint a vend nagyon közel áll a kárpáti cigány (romungró) délnyugati, hiencnári dialektusához. Ebből arra lehet következtetni, hogy szerinte a veszprémi vend cigány [hiencnári] átmenetet képez a vend és a romungró nyelvjárások között (Bodnárová 2015, 19. p.). Bari (1999, 12. p.) mindezekkel ellentétben a szintó és vend cigányokat egy csoportként kezeli, majd két etnikai alcsoportra (hinsnar és a šlejfar ’köszörűs’) és nyelvüket a hozzájuk tartozó szubdialektusokra osztja.

Terepmunkából származó adatainkra támaszkodva azt tapasztaljuk, hogy a cigány közösségek egyes tagjai interetnikus és/vagy nyelvi határvonalat húznak a szintó, a vend és a hiencnari közösségek közé. Eszerint míg egyes beszélők a vend és a hiencnari közösségeket homogénnek tartják és csak egyik vagy másik terminust ismerik és használják, addig mások két, egymással szorosabb kapcsolatot ápoló közösségként tekintenek rájuk. Ez a szintó közösségek esetében is igaz, ugyanis egyes beszélők szituatívan a köszörűs terminus használatával egy közös ernyő alá vonják a szintó, a hiencnari és/vagy vend közösségeket. A jelenség jól megfigyelhető az alábbi interjúrészletben:[10]

F: Én szintó vagyok.

RM: Rakres sintetikes? [Beszélsz szintóul?] Beszéled a nyelvet?

F: Ááá, én nagyon keveset.

RM: Nagyon keveset? Az mit jelent?

F: Az a baj, hogy a volt feleségem oláhcigány volt, sajnos meghalt két éve. Na most a kettő nyelv az annyira üti egymást, hogy az… És így nem folytattam aztán. Meg a szüleim azok hisznáriul beszéltek, hisznárul. Nem tudom, hogy tudod-e, az mit jelent…

RM: Elmondod?

F: Szintó köszörűs, csak azon belül voltak ilyen khunto… mindegy, hogy nevezik. Ilyen elmagyarosodott izé, s akkor azok másképp beszéltek. Nem rendes szintóul beszéltek. Szintóul beszéltek, de mégse igazi szintóul.

(Pomáz, 2016)

A szintók nyelvhasználatában a sinto-khunto, sinto-hiencnari kifejezések oppozícióként használatosak, a férfi beszédében azonban ezek inkább egy folyamat kiinduló- és végpontjaként funkcionálnak. A magát elsősorban szintóként definiáló adatközlő feltehetőleg azért tesz így, mert a pomázi szintók között él. Szülei nyelvváltozatát vagy azért jelöli a kissé bizonytalanul ejtett hisznári terminussal, mert azt a szintó nyelvi közeg a sajátjától eltérő nyelvváltozatként tartja számon, vagy azért, mert a pomázi szintók a szülei nyelvváltozatában észlelték a nyelvcsere folyamatát, és emiatt idegenné vált számukra. Utóbbi a valószínűbb forgatókönyv, hiszen a derogatív khunto terminust is használja az adatközlő a saját szüleire, ami az asszimilálódó, hagyományaikat elvesztő szintókat hivatott jelölni.[11] Önmagára viszont már hivatkozhat szintóként, hiszen sem ő, sem a környezete – néhány más cigány csoportból származó beházasodót leszámítva – nem beszél már cigányul, így a nyelvi hátrány nem akadályozza, hogy teljes jogú tagjává váljon a közösségnek.

Mint azt példákkal is igyekszünk bemutatni, az endo- és exoetnonimák változatos rendszere heterogén társadalmi, etnikai és nyelvi viszonyokra mutat rá, legfontosabb jellemzője az azonosítás és a különbségtétel. Feischmidt (2010, 8–9. p.) az etnicitás fogalmát egy viszonyként és egy hozzá kapcsolódó, strukturálisan fontos látásmódként határozza meg, mely „az elhatárolódás és a különbségtétel társadalmi praxisaiban realizálódik”. A társadalmi viszonyokba ágyazva a különbségeknek egy meghatározott rendjét hozza létre, ami az etnikai kategóriával jelölteket elkülöníti a homogénnek tekintett jelöletlenektől és e relációhoz többnyire hatalmi viszonyt is társít. „A tudomány hosszú ideig magától értetődő »etnikai csoportokat« vizsgált, amelyekre a kutatók úgy tekintettek, mint bizonyos kulturális örökségben és kulturális mintákban osztozó emberek összességére, avagy mint amelyeket a politikai hatalomért vagy más erőforrásokért való küzdelemben elfoglalt azonos pozíció határoz meg” (Feischmidt 2010, 12. p.). A cigány etnikai csoportok más etnikai csoportokhoz hasonlóan azonban nem eleve adott csoportként léteznek, hanem két módon hozzák létre őket: „belülről”, azáltal, hogy a csoportok tagjai reprodukálják a csoport képzetét és a hozzá való tartozásukat (pl. hárfázás, vonzalom a művészetek felé, köszörülés), és kívülről, a környezet kategorizációs, klasszifikációs tevékenysége révén (pl. német cigány) (l. Feischmidt 2010, 12. p.).

A sinto, valaxo, khevro, hiencnari, mult(r)emoxari kifejezések az etnikai (al)csoportok mellett a hozzájuk kapcsolódó nyelvváltozatokat is jelölik. Magyar beszéd során jövevényszóként használják őket, etnonimaként és linguonimaként is, pl. szintóul, valaxók, hiencnárik, mult(r)emoxáró. A khunto nem konkrét nyelvváltozatot jelöl, hanem általánosságban jelentheti, hogy az illető már nem beszél tökéletesen szintóul (és ennek következtében nem is igazi szintó), de jelenthet más, alacsonyabb presztízzsel bíró nyelvjárást is, mellyel a kölcsönös érthetőség csak részben áll fenn.

5. A szintó nevek rövid áttekintése

 A cigány név (romano [a]nav) a cigány kultúra jellegzetes eleme és az egyén azonosítását szolgálja, a szintóknál ezzel párhuzamosan a szintó név (sintetiko lap) tölti be ugyanazt a szerepet. A cigány neveknek több fajtája is ismeretes, melyet általában a közösség egyik nagy tisztelettel bíró idős férfi tagja adja a viselőjének, nem az egyén választja meg. Terepmunkánk során azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb magyarországi közösségben már nem adnak szintó nevet.

Jelentéssel bíró férfi ragadványnevek pl. Amslo ’rigó’, Mácso ’hal’, Stádlo ’feketerigó’, Firsto ’herceg’, míg jelentés nélküliek lehetnek pl. Tejteli, Bigyelo, Kukuci, Mekeli, Vuceli stb. Jelentéssel bíró női ragadványnevek pl. Khacca ’macska’, Béze(mah) ’seprű’, Ina ’pulyka’, Svalma ’fecske’, jelentés nélküliek pl. Stramanka, Vucla, Kucus, Begya stb. (Mészáros 1980, 3. p.).

A szintók esetében a vezetéknév is kiemelt fontosságú, általában jellegzetes, német családnevet viselnek. A korábbi kutatásokból több német és nem német eredetű név is tudható, terepmunkánk során sikerült további nevekkel gazdagítani a sort (l. az 1. táblázatot). A szintók családneveinek hivatalos helyesírása több név esetében mára a magyar helyesíráshoz igazodott, pl. Gartner ~ Gertner < Gärtner, Strausz < Strauss, Pfeifer < Pfeiffer, azonban egyes esetekben a külföldön (is) munkát vállalók körében egy alacsony intenzitású, ezzel ellentétes irányú folyamat is elindult, főként azután, hogy Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz.

  Német eredetű családnevek Nem német eredetű családnevek
Mészáros (1980) Berger, Brantner ~ Branntner, Jungvért ~ Jungwert, Riter ~ Ritter Péter, Horváth
Bari (1999) Gomán
Szuhay (2003) – Lator (2013) Frizólia Bukovics
Baló – Rosenberg Brandt, Frizória, Gartner ~ Gertner, Junghaus, Jungvirt, Jungwirt, Jungvirth, Jungwirth, Mauer, Pfeifer, Resch, Réberger, Réhberger, Schwartz, Snéberger, Snétberger, Strausz ~ Strauss, Stumpf, Wuchinger Gáspár
  1. táblázat. Szintó családnevek eredet alapján a különböző forrásokban

6. Összegzés

A szintók a cigányság sajátságos csoportját alkotják. Ez egyrészt megmutatkozik más csoportokhoz képest talán nagyobb mértékű különállóságukban, másrészt jól jelzi ezt az a törekvés, hogy esetlegesen egzotikusabb, különlegesebb eredettörténettel ruházzák fel őket, amit magának a szintó etnonimának a nem teljesen egyértelmű, ezért kétségbe vonható etimológiája is táplál. Korántsem képeznek ugyanakkor egységes csoportot; elég csak arra gondolni, hány különböző országban élnek szintók és manusok, akik a nyelvnek is különböző változatait beszélik. Az összetettség a kis lélekszámú magyarországi szintóknál is megjelenik, amit jól illusztrál egyebek mellett a különféle etnonimák időnként nehezen megragadható rendszere. A megnevezések funkciójának pontos megértéséhez érdemes a történeti forrásokat és a közösségek jelenlegi gyakorlatát egyszerre vizsgálni, hiszen az etnonimák – legyenek külsők, vagy belsők – az elhatárolódás és a különbségtétel révén jönnek létre, gyakran szituatívan használatosak és rajtuk keresztül lekövethetők azok a nyelvi és társadalmi változások, amelyek a csoport tagjait érik.

Irodalom

Adiego, Ignasi-Xavier 2020. Historical Sources on the Romani Language. In Yaron Matras és Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave Macmillan, 49–81. p.

Bari Károly 1999. Cigány folklór – Magyarország, Románia. Gypsy folklore – Hungary, Romania (10 CD + Kísérőfüzet). Budapest, Magánkiadás.

Barontini, Michele és Leonardo Piasere (szerk.): 2001. La Lingua degli Shinte Rosengre, ed altri scritti di Sigismondo Caccini. Róma, CISU.

Beníšek, Michael 2020. The Historical Origins of Romani. In Yaron Matras és Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave Macmillan, 13–47. p.

Bodnárová, Zuzana 2015. Vend Romani: a Grammatical Description and Sociolinguistic Situation of the so-called Vend dialects of Romani. Univerzita Karlova v Praze, Filozofická fakulta, Ústav obecné lingvistiky, Obecná lingvistika. (PhD disszertáció)

Daval, Marcel és Dominique Joly 1979. La langue des tsiganes. Saisons d’Alsace, 67. 64–78. p.

Elšík, Viktor 2005. Sintská a manušská romština: sociolingvistická situace, komunity mluvčích a dokumentace jejich jazyka. Romano Džaniben, jevend, 162–186. p.

Feischmidt Margit 2010. Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában. In Feischmidt Margit (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, 7–29. p.

Finck, Franz Nikolaus 1903. Lehrbuch des Dialekts der deutschen Zigeuner. Marburg, Elwerts Buchhandlung.

Formoso, Bernard és Georges Calvet 1987. Lexique Tsigane: dialecte sinto piémontais. Párizs, Publications Orientalistes de France.

Franzese, Sergio 1985. Il dialetto dei Sinti Piemontesi, note grammaticali e glossario. Torino, Centro Studi Zingari.

Franzese, Sergio 2004. I Sinti Piemontesi: Origini, stanziamenti, tradizioni, la guerra, la lingua romaní, bibliografia e materiali – Le Sínti Piemontákeri: katar véna, kaj dživóna siklipén, o kuribén i čib romaní, lilá ta vavér ková ke rakaréna pren le Sínti. Edizioni „O Vurdón”.

Gilliat-smtih, Bernard J. L. 1907. The Gypsies of the Rhine Province in 1902-3. JGLS New Series, 1. 125–145. p.

Grellmann, Heinrich M. 1783. Die Zigeuner. Ein historischer Versuch über die Lebensart und Verfassung, Sitten und Schicksale dieses Volkes in Europa nebst ihrem Ursprünge. Dessau és Lipcse, Auf Kosten der Verlags-Kaffe.

d’Herbelot, Barthélemy de Molainville 1697. Bibliothèque orientale, ou Dictionnaire universel contenant tout ce qui fait connoître les peuples de l’Orient. Leurs histoires et traditions, veritables ou fabuleuse, leurs religions, sectes et politique, leurs gouvernement, coutumes, loix, mœurs, guerres, et les révolutions de leurs empires, leurs sciences et leurs arts, leurs théologie, mythologie, magie, physique, morale, médecine, mathématiques, histoire naturelle, chronologie, géographie, observations astronomiques, grammaire et rhétorique, les vies et actions remarquables de tous leurs saints, docteurs, philosophes, historiens, poëtes, capitaines, et de tous ceux qui se sont rendus illustres par leur vertu, ou par leur savoir; des jugemens critiques et des extraits de tous leurs ouvrages, de leurs traitez, traductions, commentaires, abregez, recueils de fables, de sentences, de maximes, de proverbes, de contes, de bons mots, et de tous leurs livres écrits en arabe, persan ou en turc, sur toutes sortes de sciences, d’arts, et de professions. Párizs, Par la compagnie des libraires.

Holzinger, Daniel 1996. Verbal aspect and thematic organization of Sinte narrative discourse. GLS, 46. 111–126. p.

Hortis, Samuel Augustini ab 1776. Von der Sprache der Zigeuner és Beschluß von der Sprache der Zigeuner. Kaiserlich-Königlich allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlich-kaiserlich-königlichen Erbländern, Jahrgang 6. 85–88. és 93–96. p.

Jean, Daniel 1970. Glossaire de Gadskeno manus. ET, 16 1. 4–68. p.

Jordan, Charles Etienne 1741. Histoire de la vie et des ouvrages de Mr. La Croze. Amszterdam, François Changuion.

Kluyver, A. 1900. Eene onuitgegeven lijst van woorden, afkomstig van Zigeuners uit het midden der zestiende eeuw. In Mededeelingen van de Maatschappij der Nederlandsche Letterkunde in Leiden over het jaar 1899 en 1900. Leiden, E. J. Brill, 45–55. p.

Knauer, Georg Nicolaus 2010. The earliest vocabulary of Romani words (c.1515) in the Collectanea of Johannes ex Grafing, a student of Johannes Reuchlin and Conrad Celtis. Romani Studies, fifth series, 20. 1. 1–15. p.

Kochanowski, Vania de Gila 1994. Parlons Tsigane. Histoire, culture et langue du peuple tsigane. Párizs, Editions l’Harmattan.

Lator Anna 2013. Akik szívből és rendesen csinálják. In Szuhay Péter (szerk.): Távolodó világaink. A cigány-magyar együttélés változatai. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 179–187. p.

Liebich, Richard 1863. Die Zigeuner in ihrem Wesen und ihrer Sprache: nach eigenen Beobachtungen dargestellt. Lipcse, Brockhaus.

Ludolfus, Iobus [= Hiob Ludolf] 1691. Ad suam historiam Aethiopicam antehac editam commentarius. Francofurti Ad Moenum, Sumptibus Johannis David Zunneri. Typis Martini Jacqueti.

Margalit, Gilad és Yaron Matras 2007. Gypsies in Germany – German Gypsies? Identity and Politics of Sinti and Roma in Germany. In Roni Stauber és Raphael Vago (szerk.): The Roma: a Minority in Europe: Historical, Political and Social Perspectives. Budapest, Central European University Press. 103–116. p.

Matras, Yaron 1999a. Johann Rüdiger and the Study of Romani in 18th Century Germany. JGLS, fifth series, 9. 89–116. p.

Matras, Yaron 1999b. Subject clitics in Sinti. ALH 46, 3/4. 147–168. p.

Mészáros György 1980. A magyarországi szinto cigányok (történetük és nyelvük). Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Miskow, Johan és Viggo Brøndal 1923. Sigøjnersprog i Danmark. Danske Studier, 20. 97–145. p.

N.N. 1726. Beschreibung des Chur-Sächsischen allgemeinen Zucht-, Waysen- und Armen-Hauses … Waldheim Anno 1716 allergnädigst aufrichten lassen Auf Befehl einer hohen Commission zum Druck übergeben, auch bei dieser neuen Auflage mit einem Rothwelschen und Zigeunerischen Lexico … Erste und Zweyte Nachricht. Drezda és Lipcse, Bei Christoph Hekels sel. Sohn.

N.N. 1755. Rotwelsche Grammatik. Beytrag zur Rotwelschen Grammatik, oder Wörterbuch von der Zigeuner-Sprache, nebst einem Schreiben eines Zigeuners an seine Frau. Frankfurt.

Otter, Karl 1931. Viennese Gypsies. JGLS Third Series, 10. 105–134. p.

Partisani, Sergio 1973. Glossario del dialetto zingaro lombardo. LD, 9, 4. 2–29. p.

Partisani, Sergio 1981. Glossario Estrekaria. LD, 17, 4/5. 58–60. p.

Piasere, Leonardo 2019. Pour une histoire des auto-dénominations romanès. Anuac, V. 8, N. 1. 85–118. p.

Ruch, Martin 1986. Zur Wissenschaftsgeschichte der deutschsprachigen Zigeunerforschung von den Anfängen bis 1900. Universität Freiburg. (PhD disszertáció)

Rüdiger, Johann Christian Christoph 1782. Neuester Zuwachs der teutsche, fremden und allgemeinen Sprachkunde in eigenen Aufsätzen. Első kötet. Lipcse, P. G. Kummer.

Scala, Andrea 2020. Romani Lexicon. In Yaron Matras és Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave Macmillan, 85–117. p.

Schäffer, Jakob Georg 1787. Sulz Zigeuner-Liste und genaue Beschreibung des zum Schaden und Gefahr des Gemeinen Wesens meistens in Schwaben, auch in Böhmen, Ungarn, so dann in denen Heßen Hanau-Lichtenbergischen Landen, und besonders bey Pirmasens herum sich aufhaltenden und herum vagirenden Räuber- und Zigeuner-Gesindels. Stuttgart, Cotta.

Sowa, Rudolf von 1890/1891. Notes on the Gypsies of north-western Bohemia. JGLS, first series, 2, 138–142. p.

Szalai Andrea 1997. A beások. Az etnikai identitás határai a nyelvhasználat tükrében. Kritika, 12, 7–9. p.

Szuhay Péter 2003. „Ez egy eredeti cigányélet”. Ozorai és tamási szintó cigányok. Beszélő, 8, 5. 90–98. p.

Thévenot, Jean de 1674. Suite de voyage de Levant dans laquelle, après plusieurs remarques très singulières sur des particularitez de l’Égypte, de la Syrie, de la Mésopotamie, de l’Euphrate et du Tygre, il est traité de la Perse et autres estats sujets au roy de Perse, ainsi que de sa Cour et des Religions, Gouvernement, Mœurs, Forces, Langues, Sciences, Arts et Coutumes de Peuples de ce grand Empire; et aussi des antiquitez de Tchehelminar et autres lieux vers l’ancienne Persepolis, et particulièrement de la route exacte de ce grand voyage, tant par terre, en Turquie et en Perse, que par mer, dans la Méditerranée, golfe Persique et mer des Indes. Seconde Partie. Párizs, Charles Angot.

Uhlik, Rade 1955. Iz ciganske onomastike. Imena plemena i narječja. Glasnik Zemaljskog Muzeja. Istorija i etnografia, Nova Serija 10, 193–209. p.

Uhlik, Rade 1957. O denominacijama kod Cigana. Glasnik Zemaljskog Muzeja u Sarajevu, 12, 133–153. p.

Urban, Reinhold 1911. Die Sprache der Zigeuner in Deutschland. Eine volkstümliche Einführung. Striegau, Huss Verlag.

Valet, Joseph 1984. Grammaire du Manouche. Clermont-Ferrand, Magánkiadás.

Valet, Joseph 1986. Vocabulaire des Manouche. Clermont-Ferrand, Magánkiadás.

Vekerdi József 1984. The Vend Gypsy dialect in Hungary. Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae, Volume 34, 65–86. p.

Vekerdi József 2000. A comparative dictionary of Gypsy dialects in Hungary. Budapest, Terebess.

Weltzel, Hanns 1938. The Gypsies of Central Germany. JGLS Third Series, 17, 9-24, 73–80. p.

Wexler, Paul 2006. Jewish and Non-Jewish Creators of “Jewish” Languages. Wiesbaden, Harrassowitz Verlag.

Winstedt, Eric Otto 1951. Italian Romani. JGLS Third Series, 30, 132–139. p.

Van órád? Köszöntő gondolattöredékek Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén

A kilencvenes évek közepén valamilyen márais rendezvényen (Pozsonyban? Dunaszerdahelyen?) tébláboltam, szokásom szerint idegenül, tanácstalanul, amikor egy lobogó (még nem fehér) sörényű (de, korábbi képeit most szemlélve, az is lehet, hogy mai Hunčík-képemet vetítem vissza arra az időre, talán nem volt sem lobogó, se sörény, viszont hordozója valóban egy) izgága, a szervezés gondjaival megáldott (vagy megvert) fiatalember, Hunčík Péter (noná, hogy tudtam, kiről van szó, hiszen ismertem én őt, ha nem is személyesen, s ha kezdetben Somos Péterként is[1]) hirtelen hozzám fordulva megkérdezte, hogy van-e órám. Lassan jött a válasz, mert meglepetésemben (a Hunčík megszólított!) nem értettem, mi köze neki az én órámhoz, aztán amikorra kinyögtem, hogy van (mert akkor még tényleg volt), már el is viharzott. Ha kézmozdulattal nem is, gondolatban biztos legyintett: menthetetlen alak. Pedig Pesten jártam iskolába, kuk, s igazán tudhattam volna, hogy az ilyen kérdés nem azt tudakolja, hogy van-e, s ha igen, milyen drága karórám van (akkor még nem is volt napirenden a méregdrága, státuszszimbólum karórák témája: ki miből vette, s kié olyan csak, mintha, miközben olcsó hamisítvány), szóval a kérdés nem a karórámra, hanem egyszerűen arra irányult: hány óra van? Talán tényleg tudni akarta, vagy csak (csak!) pszichiáterként észlelve, zavaromat próbálta enyhíteni. Soha nem kérdeztem meg tőle később, amikor már nem csak hírből (meg verseiből) ismertem őt, hanem személyesen is. Azóta van miről beszélgetni, de valahogy az órával, az idővel, általában kimondatlanul, ezek a beszélgetések mindig kapcsolatban vannak.

Ha most kérdezné, van-e órám, azt mondanám, hogy öt perc múlva tizenkettő. Amit persze ő is tud, s épp ezért ez a fáradhatatlan tenni akarás, szellemi pezsgés, ami őt, s általa környezetét is jellemzi. Noha meglennének hozzá a módszereim, hogy akkurátusan összeszedjem, mi mindent tett (tesz!)… Azt akartam írni, hogy a szlovákiai magyarságért, de ennél azért jóval többről van szó. A szlovákiai magyarság csak, noha számunkra élet-halál kérdése, de mégiscsak egy provinciális létforma, ami sok esetben a mindenünk, s rajta keresztül lehetne kilátásunk, kijárásunk Európára, a világra, humánumra, toleranciára. Miközben mindezeknek persze része is vagyunk. Igen, papírforma szerint ráadásul adva kéne lenni, hogy egy kisebbségi sorban élő magyar érzékenyebb, empatikusabb a más kisebbségeket ért atrocitásokkal vagy akár csak sanda tekintetekkel szemben. Az utóbbi években fájdalmasan kellett rádöbbennünk, hogy ez bizony nem így van. Bizony, hogy a priori nincs empátia, nincs együttérzés, csak köldöknézés, önzés van. És az ők mikor foglalkoznak velünk, mikor tüntetnek mellettünk sunyi és alibista farokbehúzása. S akkor mi a teendő? Egy elegáns sasszélépéssel lépjük át saját árnyékunkat? Ahhoz azonban túl nagy az az árnyék, vagy nincs is. Mintha napfogyatkozás lenne térségünkben. Mintha minden árnyékba borult volna. Nincs mit átlépni tehát, azt mondanám, hogy belülről kell bomlasztani, ha ennek a szókapcsolatnak nem lenne történetileg megbélyegző, a komikum határát súroló üzenete (a kommunista pártot „belülről bomlasztók” egykori szánalmas önigazolás-kísérleteire gondolok). Nem bomlasztani tehát, hanem kiállni, kiáltani, beszélni, véleményt mondani, s reményeink szerint ezzel formálni is… Talán meggyőzni, de legalább gondolkodásra sarkallni. Kitárni a világot, s ezerszer elmondani, Lengyel László szép metaforájával élve, kopernikuszi, nem pedig ptolemaioszi világban élünk. Ha tetszik, ha nem, nem vagyunk a világ közepe. Talán ez az, amit egy felelős értelmiségi tehet, s ezt teszi Hunčík Péter is. Miközben, ahogy arra, mielőtt így elszaladt volna a tollam, fentebb utaltam is, rengeteget tett (tesz!) a beszéden kívül is. Noha ez, hogy érthető legyek, sok esetben a legtöbb, amit tehetünk, viszont azt tennünk is kell. Mert versenyt futunk ezzel a minden szempontból egyre erőszakosabban barbarizálódó korral, s nem igaz, hogy tehetetlenek vagyunk ellene. Csak meg kell találni a megfelelő embereket, eszközöket. Az idő pedig tényleg kevés. Van órád?

Nem fogom felsorolni, bárki utánanézhet (ha nem tudná[2]), de egyet ezen a helyen meg kell említeni: miközben Hunčík Péter annak idején egyik alapítója, ha úgy tetszik egyik szellemi atyja is volt a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek, (mai) reneszánsz mecénásként is jelen volt az intézet (szellemi és valós, anyagi) építésében. Noha a somorjai épület lépcsőfordulójában, ércbe vésve ott van ez a tény, ezt sem árt sokszor és mindig ismételni. Nem mintha e sorokat ércnél maradandóbbnak gondolnám, de mégis. Felejtés ellen.

Drága Péter, talán messziről indítottam, de a lényeg ennyi: köszönjük, hogy voltál, hogy vagy, s hogy maradsz. Számomra egészen biztosan.

Fónod Zoltán (1930–2021)

Kilencvenegy éves korában Pozsonyban elhunyt Fónod Zoltán irodalomtörténész, újságíró, szerkesztő, a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének egykori tanszékvezető docense, több irodalmi, publicisztikai és közéleti díj kitüntetettje. Tizenöt önálló kötete közül legutóbb a kétkötetes Mérlegen (A magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1945–2010) jelent meg 2014-ben és 2015-ben. Fő kutatási területe a két háború közti szlovenszkói magyar irodalom volt, ebben a tárgykörben az Üzenet c. monográfiája emelhető ki, mely először Budapesten, 1993-ban jelent meg, majd második kiadásban, kilenc év múlva Pozsonyban is. Életpályája folytán az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalommal is foglalkozott, számos antológia és gyűjtemény megszületésénél bábáskodott, ezek közül legjelentősebb munkája az 1980 és 2001 között kiadott tizenkét kötetes Fábry Zoltán összegyűjtött írásai volt, valamint A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 (második, javított, bővített kiadás). Fábry Zoltánról monográfiát is írt. Aktív irodalom- és kultúraszervezőként két ízben is volt elnöke a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. A legsötétebb Mečiar-időszakban, amikor nem kapott támogatást a folyóirat, vállalta el az Irodalmi Szemle főszerkesztését.

Három olyan személyes ügyem is volt vele, három különböző korszakomból, amikor a bizalmát élvezhettem, érdemtelenül. A legelső, hogy amikor elsőéves egyetemistaként – mivel apámnál nem vizsgázhattam – ő vizsgáztatott régi magyar irodalomból, jóindulatúan megsúgta, hogy a Szigeti veszedelem a kedvence. S mivel ezt a Zrínyi-művet Zeman tanár úr nagyon aprólékosan átvette velünk, csak futva átismételtem az eposzról való ismereteimet, úgy mentem vizsgázni. Csak azt felejtettem el, hogy Fónod Zoltán történelem szakos is, s bizony, a történeti körítéssel nem remekeltem, ő vázolta helyettem, mintegy ketten feleltünk, s így, mondanom sem kell, átmentem a vizsgán. Pironkodtam. A másik ügy idején épp nem voltunk jóban, s arról a felvételemről szavazott írószövetség: nyugodtan szavazhatott volna nemmel is, de elegánsan csak tartózkodott. A harmadik már az új ezredévben történt, messziről köszöntöttük egymást, ha találkoztunk, helyreállt köztünk a kapcsolat, s mindig ő volt, aki a beszélgetést kezdeményezte, dolgaim állásáról s családomról kérdezgetett. S megbízott kétkötetes műve kiadásával, melyet évek óta fektetett a kiadó: a mű megjelent, mindkettőnk nagy örömére, s mivel már nehezen mozgott, a lakásán adtam át neki. Közben, a két könyv megjelenése közt többször találkoztunk, s részletekbe menően megbeszéltük a mű szerkezetét, felépítését, küllemét. (Felesége, Marika néni, nekem matematikatanárnőm mindig uzsonnával várt.)

Ami e személyes apróságoknál jóval fontosabb: napilapunk, az Új Szó tanulmányozása közben döbbenten tapasztaltam, mennyi hosszú és nagyon jó interjút készített vezető irodalmárokkal és politikusokkal; a laphoz sosem maradt hűtlen, nem is lehetett: 1960 és ’69 között kulturális rovatának vezetője volt, 1970 és ’72 közt a külpolitikai rovat vezetője. Egykori Madách kiadóbeli munkatársai szerint szigorú és következetes volt, nem alakoskodott, nem szólt le másokat úgy, hogy szemtől szemben kedves lett volna, ellenkezőleg, a háta mögött mindenkit megvédett. Azt Grendel Lajos írja le egy helyütt, hogy mindig Fónod Zoltán tartotta a hátát a Madáchban a kiadó alkalmazottainak gyakori kihágásai, a hatalommal való szembeszegülései miatt, nagyon sokak munkahelyét és személyes békéjét, szabadságát védve s tartva meg. 1969–1970-ben a kiadó igazgatója volt, csakúgy, mint a legsötétebb normalizáció idején, 1972 és 1978 között, ahol aztán 1983-ig főszerkesztőként állta a sarat, s mikor innen is menesztették, került a Comenius Egyetem magyar tanszékére.

Önálló kötetei, a címek ábécérendjében: Körvonalak. Pozsony, Madách, 1982, 332 p.; Kőtábláink. Pozsony, Madách, 1990, 264 p.; Megmozdult világban. Fábry Zoltán élete és munkássága. Pozsony, Madách, 1987, 390 p.; Mérlegen I–II. A magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (1945–2010). Pozsony, Madách Egyesület, 2014 és 2015, 320 és 238 p.; Önarcképek. Pozsony, Madách-Posonium, 2004, 322 p.; Perben a történelemmel. Fábry Zoltán élete és munkássága (a Megmozdult világban átdolgozott kiadása). Pozsony, Madách, 1993, 202 p.; Repedések a siratófalon. Madách-Posonium, Pozsony, 2005, 380 p.; Sorskérdések, keresztutak. Pozsony, Madách-Posonium, 2010, 288 p.; Számvetés. Tanulmányok, kritika, publicisztika. Pozsony, Madách-Posonium, 2003, 248 p.; Szellemi őrjárat. Madách-Posonium, Pozsony, 2006, 370 p.; Szétszóródás után. Pozsony, Madách-Posonium, 1998, 268 p.; Tegnapi önismeret. Pozsony, Madách, 1986, 392 p.; Üzenet. A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945. Budapest, Akadémiai, 1993, 318 p. (Második kiadás: Pozsony, Madách-Posonium, 2002, 328 p.); Vallató idő. Pozsony, Madách, 1980, 410 p.; Vonzásterek. Madách-Posonium, Pozsony, 2007, 378 p.

Megkapta a Madách Imre-díjat (1987), a Fábry-díjat (1987), 1990-ben a Magyar Köztársaság Csillagrendjével tüntették ki, 2000-ben a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjével, megkapta a Magyar Művészetért Díjat (2001), az újságírószövetség Aranytoll-lal tüntette ki (2002), végül 2004-ben a Lauer Edit alapította Posonium Díj Életműdíjával ismerték el munkásságát. Július 13-án búcsúztatták Pozsonypüspökiben. Tanár úr, Zoli bácsi: nem volt egyszerű dolga ezen a földön; legyen Önnek könnyű a föld.

Öllös László: Európai identitás

Van-e „lelke” annak, amit Európának hívunk? S van-e belevaló legitim örökség, racionális identitás ott, ahol a lemaradások és partnerségek, elfogadások és kompromisszumok a nagy kísértések és nemzetállami kiegyezések közepette keresik önnön kiteljesülésüket? Mi töltötte ki és mi helyett kellene valami mással töltekeznie annak, amit egy komplexebb identitásállapotként tudnánk értékelni?

Öllös László Európai identitás-könyve a szerzői bevezető szerint is kísérlet. Ha úgy jobban hangzik: a nemzetállami korszak(ok) ellentmondásait meg esélyeit elemzi, s nem akárhonnan nézve, hanem az államszerveződés esélyeitől, megvalósulásaitól, ellentmondásaiból fakadó működésmódjaitól meghatározott entitások formájában. Alapszempontja viszont nem az, hogy méltánytalan küzdelem kell meghatározza ez államszerveződési modellt, hanem olyan kölcsönös átvételi, példakövetési eljárás inkább, mely a széthúzás helyett a közös erőt, a kulturális örökségben az innovatív megoldások új céljait tekinti meghatározónak. Ehhez a kulturális „összkínálathoz” azonban szükséges az is, hogy az európai nemzetek is önmaguk erőiből merítsenek a közöshöz, kulturális örökségként kezeljék a fejlődés reményeit egy újabb korszakban, amikor nem a saját állam méretnövekedése marad meghatározó, hanem a fejlődés újabb hatékonysági fordulata. Mert ami „Európa lelkeként” meghatározza esélyeit is, az a térség, Európa kultúrája – s ennek érdemi, „nemzeti történelmi” összefüggései generálják azt a kulturális állapotot, mely egyre inkább hiányérzetként, válságjelenségként formálja a „racionális örökség” perspektíváit, segíti vagy nehezíti az uniós döntéshozatali, legitimitási, alkotmányossági és versenyképességi sanszait (17–29. p.). Egyszóval Öllös megpróbálja „összerakni azokat az elemeket, valamint módszertani szempontokat, amelyek segítségével kifejleszthető egy új európai identitás. Olyan, amelyre épülve megszülethet az európai polgári társadalom és politikai közösség. Azaz létrejöhet az európai nép”. (13. p.)

A szerzői vállalás hatalmas. A kötet nyolc fejezete lényegében „lefedi” a kulcsfontosságú szempontok meghatározó momentumait: alkotmányos örökség, rendszerproblémák, nemzeti ideológiák és konfliktusok, agresszivitás, félelmek, ideológiai gőzerő, térségi-regionális kivagyiságok, középkori hagyomány és politikai nemzet, sorsközösség és legitimitásválság, emberi élet, fejlődés, gazdasági és politikai rend, piackényszerek, az értékrend mint jog, a politikai kihívások fejlődéskérdései. Mindezek részint önálló fejezetek, részint az egymásra épített jelentéselemek a válságjelek elkerülési útvonalai felé késztetik a megújulást. Erre pedig azért van szükség, mert maga Európa is úgy marad el a globális versenyben, hogy megújulásának feltételei között az elavult adminisztráció és bezápult jövőtervezés új serkentései válnak a siker vagy a túlélés feltételévé. Erre ha Európa nem lesz képes, „elmaradása folytatódni fog, mások egyre több területen előzik meg, annak gazdasági, politikai és össztársadalmi következményeivel együtt. A kötet a felvilágosodás másik hibáját is el szeretné kerülni. Nem kívánja egyetlen eszmeáramlathoz kötődve megalkotni az emberek Európa-képét. Európát a különféle értékek együttesének tekinti. Emiatt az elképzelésben a politikai pluralizmus értékrendjeinek kell teret kapniuk. Munkánk nem elmosni akarja az egyes politikai eszmeáramlatok közti különbségeket, nem is kívánja relativizálni értékeiket. Ám arra sem törekszik, hogy egyiküket nevezze az európai jövő letéteményének. Európa eddigi politikai történetét közösen alakították, és jövőjét is együtt fogják. Nem szabad elkövetni a felvilágosodás azon tévedését, hogy az ideológiák kölcsönösen megpróbálták kirekeszteni egymást az értékrendileg elfogadhatók köréből, és csak kényszerből működtek együtt a másikkal. Ugyanakkor nemcsak a kompromisszumaiknak, majd kombinációiknak kell helyet találniuk az új identitás keretein belül, hanem több egymásétól eltérő alapértéküknek is”.

Öllös úgy véli, a reneszánsz szkepticizmus hatása a modern emberképre egyben a jobbá válás alapja, de alapvető javaslata egy olyan komplex identitás kialakítása, amely „a mostani világban gyökerezik, csakhogy számos új megoldással és összetevővel próbálja felváltani annak belső gyengéit és ellentmondásait”. Projektjében összekapcsolni igyekszik „az eddig egymástól kulturálisan nagymértékben elválasztott európaiakat, és mobilizálni azt a teremtő szellemi képességet, amely kultúrájukban évszázadokon keresztül rejtőzött, s most is életre hívható”. Koncepciója az európai problémák sorában a populációs hanyatlást nevezi meg, valamint ennek értékrendre gyakorolt hatását, mivel „nélküle ugyanis élvonalbeli pozíciójának visszaszerzését a globális versenyben illuzórikusnak” tartja. Miközben valójában ez lenne a siker esélye, bármely bukásokon és válságokon keresztül is. Ezért van szükség a komplex identitásformák kialakítására, melynek fundamentuma az egyensúly megőrzése – mely éppen napjainkban látható megbomlott változatában. S hogy ne így maradjon, „olyan alkotmányos egyetértést szeretne kialakítani, amely egyszerre gyökerezik a racionális megfontolásban és az érzelemvilágban, a modernizációs szándékban és a hagyományokban, az európai összetartozásban és a nemzeti sajátosságokban. A koncepció az európai versenyképesség kulturális forrásait is megvizsgálja az új identitás sajátosságaira építve. Az elképzelés a nemzeti identitásokon túllépni nem akar, azokat maga mögött hagyni, eltörölni, feloldani nem kívánja, hanem megkísérli összekapcsolni őket. Azaz épít reájuk, segítve fejlődésüket. És nemcsak az egyes nemzeti kultúrák legértékesebbnek tartott, racionálisnak nevezhető elemeit akarja egybefogni, hanem érzelmi összetevőiket is szeretné összefonni. Az európaiakat nemcsak eszmei meggyőződésüknek, kalkulált érdekeiknek, hanem szívüknek is össze kell kötnie egymással”. Erre a kötet szerint kulturális örökségük újféle szemléletmódja és megélése képessé teheti őket.

Az Előszóban ekképpen taglalt gondolatmenet (kissé tartalmilag is rövidítve) arra a kivallott elképzelésre, mondhatnám ideára épül, hogy nem elsősorban európaiak és másodsorban nemzetiek hierarchiájában zajló összhangkeresésről van itt szó, sőt ennek fordítottjáról (elsősorban nemzeti, másodikban európai) sem – hanem „az ember egyszerre és együtt lehet európai, és nemzete tagja”. (15. p.)

Nyilvánvalóan érdemes jelezni, hogy a 240 oldalas kötetből (akár meghatározó) néhány koncepcionális kulcsmondat kiemelése – még ha a Szerző saját összegző körvonalai is ezek – nemigen kínálkozik vitairat alapjának. Ehhez igen részletes, szinte fejezetenkénti lapozás kéne, megtorpanások pillanatában rögvest megfogalmazott kulcsmondatokkal és kritikai alátámasztásokkal. Ezek hiányában csakis arra építhetek, amire a szerzői koncepció is épül. Röviden: az identitás hányadosainak részletes szemlézésére.

Nem mintha ehhez én többet értenék Budapestről, mint saját környezeti és kulturális-kisebbségi identitásával együtt Öllös maga. A kötet Európa és az identitások sokfélesége „köré” építve teljességgel betölti funkcióját. Leír, jellemez, összegez, kritikai alapot nevez meg, esetleges és össze is függő momentumokból megkonstruálja mondanivalója egy innovatív teremtményét. Kifejt, árnyal, összehasonlít, épít, tervez, ellenpontoz, felülír, másként értelmez, merészen következtet. S jól teszi. Ám a sorok nyomán kiderül az is, nincs vaskos szakirodalmi melléklete; akit felhasznál, arra utal (Giddens, Habermas, Wallerstein, Balibar, Jan Keller, Bernard Yack stb.), amúgy pedig gondolatmenetet épít egy vagy több másikra, érzékenyen körülmozogva, lefuttatva, mintegy az európai klasszikus esszéírás szabályai szerint. Tehát esszé. Merész, elgondolkodtató, stimuláló. Ugyanakkor a megadott források, a kevés (de lényeges) válogatott szakirodalom állapota és mennyisége is azt jelzi: tematikát választott, szinte archaikusat, s ma már vagy még profetikusat is. De a saját árnyalataitól eltérő további tónusokra mintha nem mutatkozna nyitottnak.

Csak egyetlen példát erre. Azt írja: „Amennyiben a beköltözködők átveszik a mostani Európa családfelfogását, akkor fokozatosan ők is elfogynak. Így a bevándorlók újabb és újabb hullámára volna szükség. Közben persze, immár történetileg alátámasztva, annak elfogadására, hogy az európai kultúra mai formájában az elfogyás, a kihalás kultúrája. Ha mások átveszik, akkor ők is egyre kevesebben és kevesebben lesznek. Ennek elfogadásához egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon. És ehhez persze megingathatatlan erőt és hatalmat. Ha azonban Európa nem képes a világ élére törni, sőt elmaradását sem sikerül megállítania, akkor még ezt sem ígérheti hihetően. Amennyiben pedig a tényleges választási lehetőség a kétféle lemaradás közt van, és az egyik a nemzeti kultúra eltűnésével is jár, akkor feltételezhetően sokan, nagyon sokan döntenek úgy, hogy inkább a régi nemzeti értékekhez érdemes visszatérni.” (196. p.)

Mármost a hipotézisből induló feltételezés lehet tiszta és nemes, de éppúgy hamis is. Milyen beköltözők, hol, miért és mivégre veszik (ha veszik) át az európai családfelfogást? Van egyáltalán „európai” (déli, keleti, északi, nyugati?) családfelfogás? S ha ebbe afrikai is belejátszik, meg migráns orosz–ukrán–török–lengyel is, akkor az még (vagy másabb) családfelfogás? És lehet-e egységes ez, vagy kisebbségi kultúránként más és más? Meg aztán miért is vennék át: alkalmazkodás okán, vagy mert méltányosabb, vagy mert tervezett, vagy mert „modernebb”? Az európai kultúrához soroljuk akkor a macedónt, a görögöt, a lengyelt, a litvánt, a romungro cigányt, a már asszimilálódott zsidót is? Ezek is a kihalás kultúrájának részei lennének? És ha „egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon…” – de ezt mégsem tudná egységesen kínálni, akkor vége az európaiságnak? Amelyről mellesleg mintegy tételezi, hogy van, s jószerével „egységesként” van, miközben évszázadok és évezredek értelmezései is mutatták, hogy egységesen semmi sincs…, sőt Európa mint önmaga ideálképe is vegyesen áll más kultúrkörök eszméiből, gyakorlatából, örökségéből, hagyatékából, pusztuló vagy serkentő kölcsönhatásaiból…?

Kérdéseimmel szívesen körülfonnám Öllös szavait, hipotézisét, egész konstrukcióját. De ha azt állítanám, hogy esszészerű közelítésmódjában a kerekre formált állítások, tompára alakított kérdések, ideálisra konstruált verziók valaminő jobbféle európaiságra késztetést szolgálnának, hát ellenkezésnek tetsző közelítésmódom nem lenne-e ugyanolyan elnagyoltan általános vagy igézetesen komplex, vagy (ami még rosszabb) egyenesen Európa-ellenes papramorgás…? Valóban, ideál nélkül nehéz jobbat képzelni, mint amilyen amúgy is van. De a konstruált verzió szolgálja-e Európa önmeghatározását, vagy inkább új elemekkel erősítené meg a már korántsem acélos identitást? Öllös mintha meghaladhatónak látná a megosztottságot, kívánalomnak gondolná a felvilágosodásra következő újabb emberképek megalkotását, a modernizáció gépezetének szabályozhatóságát, a kölcsönös függések rendszereinek egész bonyodalmasságát. Mintha szándékkal állítaná szembe keletet a nyugattal, politikát a hagyománnyal, elmaradottságot a piaci fejlesztési érdekekkel, modernizációt az egypólusúnak vágyott világ helyetti multipoláris világgal. Miközben ezek egy helyen is vegyesen vannak jelen, egy „nemzeti” kultúrában is több-nemzeti entitással bírnak, és sokféleségük is több más függésrendnek alárendeltek – Öllös mintha Európa osztottságának meghaladásaként úgy képzelné: a fenekedő európaiságot a harmonizálható európaiság váltja majd föl, belátásokkal és kompromisszumokkal, összhangokkal és kiegyezésképességekkel… De vajon miért is lenne a jövendő harmónia karakteresebb, mint volt valamikor, az ember békésebb, mint szolidáris mivolta egykor talán megkívánta, vagy egy állam kevésbé nemzetcentrikus, mint amit Európa még meg is kívánna, mielőtt egységessé festené valóban azt a kapcsolathálót, melyet nemzetközi politikák és érdekek oly sokféle egyéb okból megosztottnak és reménytelennek mutatnak…?

„Eközben pedig megjelenik az elmaradást leplező fejlettségpropaganda. Nyugat-Európában ennek bizonyára nagyobb lesz a jelentősége, mint a kontinens középső részen, hiszen ott a legfejlettebb terület élménye meghatározó politikai és kulturális hagyomány. Ezzel szemben kell leplezni és elfogadtatni a lemaradást okozó tényezőket. A modernizáció eszméjére épülő eszmeáramlatok súlyos értékrendi válságba kerülnének. Az az állapot ugyanis, amit ma hirdetnek, a fokozatos elmaradás állapota. Itt volna az ideje, hogy a Nyugat a jelenlegi helyzetében érdektelenség és lenézés helyett alaposabban megismerkedjen azzal, amit közép-európaiságnak szokás nevezni. Főként a felzárkózás újabb és újabb kísérleteinek, valamint az utánuk ismétlődő sikertelenség kombinációjával. A tanulás és a maguk kultúrájába illesztés eredményeivel és eredménytelenségeivel.” (234. p.)

Az elmaradás és a retardáltságot „felülről-kívülről” interpretáló fejlettségi kérdések amúgy nem maiak. Még Európa fogalma sem létezett, mikor már a „mások” elleni megkülönböztetés-játszmák szétszabdalták azt is, ami Afrikából vagy az orosz sztyeppék felől nézve egységesnek tetszett talán. A „fokozatos elmaradás” állapotát pedig évezrede felhasználja az éppen nyerésre álló hatalom – mindenhol és mindenkor, éppen azok ellen, akik hagyományosan az elmaradottság bűvkörében élnek. S ha „megrendeljük”, elvárjuk is a nyugati Európa érdektelenségének és a nyitottság politikája érvényesülésének rugalmasabb kezelését – ezt vajon ki érdekében tennénk? A „közép-európaisággal” ismerkedés pedig nem „A Nyugat” feladata, hanem épp annyira a közép- vagy kelet-európai entitásoké is. Hát ismerjük-e magunkat? Egymást? S ebből akkor mit kellene megismernie, respektálnia „a nyugatnak”, s melyik nyugatnak? Annak a Londonnak, ahol nagyvárosnyi lengyel él? Annak a Párizsnak, ahol megyényi kelet-európai cigány él? Annak a Madridnak, ahol tartomány-méretű román migráns él? Vagy annak a Berlinnek, ahol újratelepült a zsidónegyed orosz emigránsokból? S hát akkor ezek mind csupán a „migrációs kérdésként” kezelendő értelmezési körbe tartoznak? S ha Máltán több a gazdag orosz, mint a helyi lakos, akkor kinek kell megismernie kit…?

Öllös kötete kísérlet, melyben új identitásformára fókuszál, miközben folyton-folyvást veszítjük el vagy alakítjuk át meglévő identitásainkat is. Ez is, mint a könyv egésze „egy Európa jövőjét alapjaiban érintő vita része, remélve, hogy hozzájárul a mostani válsághoz közelítő problémaegyüttes megoldásához” (13–16. p.) – írja a könyv egészét körvonalazó előszóban. Arról ugyan nem ír, maga a vita az EU-identitásról már része-e az új identitásnak, de az elvitathatatlan, hogy vita nélkül még idáig sem jutnánk a tolerancia, a partnerség, a befogadás és elfogadás bevált elveinek gyakorlása terén sem.

Kérdéseim álkérdések, persze. Nem annyira akadékoskodó kedvemet mutatják, hanem sokkal inkább Öllös kötetének (és magának az európai identitásnak) gazdag, rétegzett problematikus kérdésköreit. De mert identitásról, kölcsönös eszmélkedésről, abba sem maradó kölcsönhatásokról van szó, e kérdéskörök a megválaszolhatóság csábításával és az újrakérdezés megokoltságával gazdagok. Sőt, azok is maradnak. Legalább lesz még miről írjunk újabb és újabb felvilágosodások még újabb teóriáinak híveként.

Szászi Zoltán, Szászi Fanni, Václav Kinga: Séta Gömörben

Pozsony, Madách Egyesület, 2020, 168 p.

Szászi Zoltán, Szászi Fanni és Václav Kinga Séta Gömörben című könyve egyszerre írói kvalitásokkal is bíró útikalauz, kommentált fotóalbum és élénk színekben tobzódó kisenciklopédia. A történelmi Gömör vármegye kulturális emlékeit járja be, de egyszersmind a régió kulturális emlékezeteként is kezelhető munka, melyben egyenrangú kép és szöveg. A múltat nem pusztán látványként és örökségként kezeli, hanem egy mentalitástörténet bonyolult rajzolatát is észleli az egészen konkrét útvonalak dokumentálása során. Ügyes gyűjtés, jó források, érzékeny szerkesztés: és mindenekelőtt élvezetes, kedvesen kalauzoló, érzelmekben gazdag nyelv, mely mind a méltatlankodást, mind a szinte „kritikátlan” lelkesedés regisztereit vállalja. A szöveg Szászi Zoltán, a kiváló költő és termékeny újságíró munkája: az ő tájai nemcsak tájak, hanem az emberi jelenlét vagy hiány terepei is. Serke kastélyának leírása szinte észrevétlenül változik át Gömöryné Maróthy Margit teozófus, színésznő, Mahabharáta-fordító, India-utazó portréjává.

Mintha egyetlen folyamatos regényben élnénk, s minduntalan figyelmeztetni kellene magunkat a koordináták betájolására. A mítoszok, mondák, legendák képlékenységét folytonosan ellensúlyozza a tudomány, zömmel a historiográfia és érdekes módon a geológia, illetve földtörténet. Mi közük lehet a várgedei bronzkincseknek a minószi kultúrához? Nyilván van rá szakszerű, precíz válasz is, és van rá válasz ebben a könyvben is, mely nem a válaszokra fókuszál, hanem a jelenlétre, a problémafelvetésre, a megválaszolatlan kérdésekre. Szászi Zoltán Gömörre elsősorban művészi feladatként tekint: a maga bámulatosan plasztikus sokféleségét nyelvi sokféleséggel igyekszik kifejezni. Hol a művészettörténész szól ki a gótikus út elképesztően izgalmas freskóinak leírásából, hol a mániákus régész és vallástörténész dilemmáit halljuk, pl. a méhi istentriászról vagy a zeneszerzőként, íróként-költőként, gyógyítóként számontartott, az isteni nyelven is szólni képes látnoknő, Bingeni Hildegárd különös gömöri kultuszáról.

Az irodalom is kiemelt pozícióba kerül: szinte látjuk, ahogy Petőfi verset ír a bejei kastélyban, majd Tompával Murányba mennek, hogy lássák azt a múltat, melyet Gyöngyösi István álmodott remek barokk irodalommá. Természetesen Petőfinek is meglesz a maga Murány-variánsa, nem is akármilyen, érdemes elolvasni a Szécsi Mária című kisebb elbeszélő költeményt, már csak azért is, hogy láthatóvá váljon a barokk és a romantika közti költői távolság. Gyöngyösi nemcsak ilyen áttétellel van jelen a könyvben, hanem pl. Balogvár várkapitányaként is. Az eddig ismert és tanított, úgymond kanonizált Gyöngyösi-életrajz Jankovics József és Tusor Péter kutatásainak köszönhetően a Gyöngyösi-levelek kiadása óta radikálisan megváltozott: ma már tudjuk, hogy több, egyidőben létező Gyöngyösi István adataiból keveredett ki az ellentmondásokban gazdag korábbi életrajz. A költő Gyöngyösi nem Radváncon született, nem Sárospatakon tanult, hanem Nagyszombatban (Esterházy Pál osztálytársa volt), és kezdettől katolikus vallású volt, ráadásul vallását egyúttal identitásként is élte meg. A korábban sorsfordulatokban és paradoxonokban gazdag Gyöngyösi-életrajzzal szemben Jankovics és Tusor egy „kitűnő szorgalmú megyei tisztviselőt” állít elénk, Wesselényi Ferenc nádor bizalmas emberét, aki mintegy „mellesleg” verseket is ír. Gyöngyösi újrafelfedezett csetneki sírja szintén fontos emlékpont, ahogy a költői máig fennmaradt, ám rossz állapotban lévő csetneki kúriája is. Gyöngyösi (zömmel latinul írt) levelei színes képet nyújtanak Csetnek és Krasznahorka környékének korabeli gazdasági helyzetéről, az irodalomról, a költészetről viszont hallgatnak.

Öröm olvasni Jánosiról is, mely településről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha a Halotti Beszéd és Könyörgés kerül szóba. A bencés Pray-kódex Mezey László szerint az itteni kolostorban készült. Szendrei Janka viszont a boldvai eredet híve, a nyelvemlék legkiválóbb kutatója, Madas Edit pedig „vállalja” a bizonytalanságot. A kódex 1228-ban Deákiban volt, de már 1241-ben Pozsonyba került, és itt kötötték hozzá az ún. Pozsonyi Évkönyveket. Szászi természetesen a könyv dramaturgiájának megfelelően Jánosit teszi meg a másolás helyszínéül, de a feltételezettség tényét is felvillantja. Persze, az olvasó a lokálpatrióta elfogódottságon megértően mosolyogva olvassa az olyan romantikus mondatokat, mint pl. ez: „Egy gondos, teljes régészeti feltárást is megérdemelne a jánosi bencés kolostor temploma és környéke, hátha előkerül az a kalamáris, amelybe a Rimán úszkáló liba tollát mártogatva, azzal a szavakat szinte pergamenbe vésve az 1192 és 1195 között írt Halotti Beszédet másolta egy itteni szerzetes.”

A magyar régiség szerelmesei eltűnődhetnek Huba vezér történetének fantáziadús epizódjain, a regeteremtő fantázia költői stációin is, s azon az igyekezeten, ahogy a rege támpontokat keres a tudat archeológiája mellett a konkrét terep archeológiájában is. De modern „ezotéria” is van: a zeherjei templom tornya a New York-i ikertornyok iszonyatos példáját követve szeptember 11-én omlott le. Szászi írói fogásként él a lebegtetés eszköztárával: referencialitás és fikció, monda és valóság viszonyában csak a nyilvánvaló bakik esetén hirdet megfellebbezhetetlen ítéletet.

Szászi Zoltán könyvében a romok is visszaépülnek, a fantázia és az időutazás költői vágya visszaidézi az egykori épületek fényét, mely természetesen sosem permanens fény, és sosem valamiféle nosztalgikus dekadencia érzelmi játéka. A Séta Gömörben nagyon is pragmatikus könyv, lényegében gyakorlati, ha úgy tetszik, turisztikai célokat szolgál, de szükségszerűen a fantázia terepe is. A falvak, települések, városok szinte élő organizmusokként jelennek meg, a leletek eleven emlékké egészülnek ki, ahogy az a fantáziadús irodalomban lenni szokott.

Barta Róbert–Kerepeszki Róbert–Pintér Zoltán Árpád (szerk.): Az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása 1918-ban

Konfliktusok és megoldási kísérletek. Debrecen, Debreceni Egyetem, 2019, 172 p.

A 20. század egyik legnagyobb magyar traumájának, az 1918. évi összeomlásnak (illetve következményeinek) állít emléket e viszonylag vékony kötet, amely egy, az első világháború lezárulásának évfordulója alkalmából megtartott konferencia előadásaiból válogat. 2018 novemberében Karcagon rendeztek szimpóziumot, amelyen a fenti témában 12 előadó – zömmel a Debreceni Egyetem oktatói, illetve PhD-hallgatói – mutatta be legújabb kutatási eredményeit. A jelen kiadványban tíz tanulmány kapott helyet, amelyek az összeomlás számos aspektusát körbejárják. Amint azt az előszóban Karcag város jegyzője, Rózsa Sándor György is kiemelte, ez az időszak Magyarország számára is színes és mozgalmas, de sajnos eléggé keserves is volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia egyre anakronisztikusabbá vált a folyamatosan változó világban, és ahogyan arra a kötet tanulmányai is ékes példát nyújtanak, számtalan belső probléma is megterhelte az államszervezetet.

Bihari Péter bevezető jellegű tanulmánya (A központi hatalmak összeomlása 1918-ban) tágabb történeti kontextusban vizsgálja az eseményeket. 1918 elejére a hadviselő európai országok többsége kimerült, de a totális győzelemre való törekvés miatt egyik fél sem adhatta fel a küzdelmet. A Monarchia összeomlásának okait elemezve egyebek között az anyagi-technikai hátrányt, az élelmezési nehézségeket, a romló életkörülményeket, a nemzetiségi viszályokat, valamint az emberek közötti gyűlölködést emeli ki.

Pallai László egy kevéssé kutatott problémát vesz górcső alá (A Monarchia és Németország közötti vámunió kérdése 1918-ban). Írásában a két birodalom feszültségektől sem mentes kapcsolatát elemzi, és rámutat arra a nagyon fontos tényre, hogy habár az antantországok egy része sokáig rokonszenvezett a Monarchiával, 1918-ra ez a pozitív hozzáállás semmivé lett. Ennek legfőbb okát abban látja a szerző, hogy az antant a Monarchiának Németországtól való függetlenedését várta, ám ez nem történt meg. Ráadásul a két birodalom közötti vámuniós tárgyalások sem érték el a céljukat, hiszen mire megszülethettek volna a megállapodások, addigra bekövetkezett az összeomlás.

Glant Tibor Az Amerikai Egyesült Államok a Nagy Háborúban és a békekonferencián. Az amerikai bel- és külpolitikai dilemmák vázlatos áttekintése című tanulmányában szintén olyan témát boncolgat, amelyre a magyar történettudomány eddig kevés figyelmet fordított. A szerző hangsúlyozza, hogy a háború kirobbanásakor az Egyesült Államok kinyilvánította ugyan a semlegességét, ezt azonban sosem tartotta be. Különböző bel- és külpolitikai kényszerek hatására Woodrow Wilson elnök igyekezett taktikus politikát folytatni, de gyakran egymással ellentétes elvárásoknak kellett volna eleget tennie. Ezért Glant úgy vélekedik, hogy Wilson 1913 és 1921 közötti kormányzása csak félig-meddig tekinthető sikeresnek.

Ľubica Harbuľová a szlovák területeken letelepedett orosz emigránsok életébe nyújt bepillantást Az orosz politikai emigránsok életkörülményei és tevékenysége Szlovákiában (1920–1945) című közleményében. Az 1920-as évek elején Csehszlovákiában megindult az „orosz segélyakció”, amely keretében számos orosz(országi) emigráns telepedett le az országban. Ezek zömmel munkások, parasztok és kézművesek voltak, de sok értelmiségi is akadt közöttük. A tanulmány számos példát hoz arra vonatkozóan, hogy az „új lakók” hogyan illeszkedtek be a befogadó ország társadalmába.

Pintér Zoltán Árpád helytörténeti témát dolgozott fel (Karcag és a Nagy Háború). A tanulmányból kiderül, hogy a városban is hasonló tendenciák érvényesültek, mint országos szinten: a kezdeti háborús lelkesedést rövidesen felváltotta a kiábrándulás. Karcagot nem elhanyagolható veszteségek érték, de a szerző érzékletesen bemutatja, hogy a kimerülés és a nehézségek ellenére az agilis közéleti személyiségek hogyan segítettek a közösségnek talpon maradni.

Püski Levente a Bethlentől Tiszáig: a Nemzeti Egyesülés Pártja megalakulása című tanulmányában egy rövid életű – és kevés figyelemre méltatott – pártkezdemény történetét mutatja be. Az írás Bethlen István és Tisza István politikai nézeteinek közeledését taglalja, és a szerző szerint Bethlen félsikert tudott elérni ezzel a pártszervezési kísérletével. Egyrészt a különböző pártok közötti összefogás megteremtése kudarcba fulladt, másrészt viszont Bethlennek ekkor sikerült megalapoznia a politikai kapcsolatait.

Szabó József János egy sok szenvedésen átesett régió sorsát taglalja közleményében (Erdély védelme és elvesztése 1918-ban). Az őszirózsás forradalom következményeként katonailag válságos helyzet alakult ki Magyarországon, így Románia felújította a hadiállapotot. A szerző részletesen tárgyalja, hogyan igyekezett a magyar vezetés megszervezni Erdély védelmét, illetve hogy milyen nehéz körülmények között harcoltak a magyar és székely alakulatok. A terület elfoglalását végső soron a románok túlerejének tulajdonítja, a csekélyebb számú és kivérzett honvédő alakulatok hosszú távon nem tudtak sikeresen védekezni a beözönlő román csapatok ellen.

Takács Bálint a hadifogság intézményével foglalkozik az A Nagy Háború magyar hadifoglyai Olaszországban című írásában. A szerző megemlíti, hogy nem csupán a téma feldolgozatlan részleteiben (hiszen keveset tudunk a foglyok mindennapjairól, az egyes személyek életútjáról), hanem rengeteg feltáratlan forrás – levéltári iratok, naplók, visszaemlékezések – is kihasználatlanul hever. E kérdés kutatása már csak azért is fontos, mivel mintegy 100 000 magyar katona esett fogságba az olasz fronton, amit nem tekinthetünk jelentéktelen számnak. Takács különböző írásos emlékekből vett idézetek segítségével felvillantja a hadifoglyok életkörülményeit, s ezzel párhuzamosan feltárja a Monarchia és Olaszország által a hadifoglyokkal való bánásmóddal kapcsolatban megkötött egyezmény létrejöttének körülményeit is.

Uzonyi Anita a diplomáciatörténet vidékére kíséri el az olvasót (Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának hatása a magyar diplomáciára). Ő is hangsúlyozza azt a tényt, ami Pallai László írásának is az egyik központi gondolata: a Monarchia az 1910-es évek végére mind kiszolgáltatottabb lett Németországgal szemben. 1918 után Magyarország diplomáciai mozgástere is rendkívül leszűkült; újjá kellett szervezni a diplomáciai testületet, és a kisantant is összezárt Magyarországgal szemben. Ehhez társult a revíziós igények által keltett nyomás, így Bethlen István kénytelen volt nehéz körülmények között kialakítani az új külpolitikai irányvonalat. A szerző végkövetkeztetése az, hogy az ország már az I. világháború után olyan kényszerpályára került, amely kizárta, hogy a magyar külpolitika nyugatbarát és önálló legyen.

Zsoldos Ildikó szintén a hadifogság kérdését járja körbe, de Oroszország vonatkozásában (Az Oroszországba került osztrák–magyar hadifoglyok helyzete az első világháború idején). A „nagy háború” során több mint kétmillió osztrák–magyar katona esett orosz hadifogságba, akiknek gyakran embertelen körülmények között kellett (volna) életben maradniuk. Zsoldos Ildikó írása Cebrian Istvánné grófnő oroszországi vöröskeresztes missziójának útját követi nyomon, s közben kitér arra is, hogy a nemzetközi diplomáciában az 1870-es évektől kezdődően hogyan szabályozták a hadifoglyok kérdését.

A fentiek alapján látható, hogy az egyes szerzők széles palettán értelmezték a „nagy háború”, valamint az összeomlás kérdését, mint ahogyan azok valóban az élet szinte minden területén éreztették a hatásukat. Mind földrajzilag (a központi hatalmak megroppanásának általános áttekintésétől kezdve az Egyesült Államok korabeli problémáinak elemzésén át a karcagi helyi események bemutatásáig), mind tematikailag (köztörténet, diplomáciatörténet, hadtörténet, a hadifogoly-intézmény története) tág a kötet spektruma, s érzékletes képet ad arról, milyen hatásokkal és következményekkel járt a birodalom számára az első világháború s annak elvesztése. Az elszenvedett veszteségek, átélt nehézségek bemutatása mellett azonban nem kizárólag a tragikus történések jutnak szerephez az egyes írásokban, hiszen több szerző (Pintér Zoltán Árpád, Püski Levente, Uzonyi Anita) is azt hangsúlyozza, hogy a társadalomban és a politikában működtek a megtartó erők, és hogy sokan próbáltak kiutat találni az összeomlást követő kaotikus helyzetből. A tanulmányokból kirajzolódó kép szerint a Monarchia (és benne Magyarország) sebezhető és kiszolgáltatott ország volt, és mind az első világháború előtt s alatt, mind azt követően kényszerpályán mozgott. Az összeomlás okait már sokan és sokféleképpen vizsgálták, de ez a kiadvány is újat tud hozni, egyrészt a tematika kitágítása (a hadifogság kérdésének alaposabb körbejárása, helytörténeti jellegű kutatások elvégzése), másrészt a módszertani újítások alkalmazása terén (a mikrotörténet eredményeinek felhasználása, új források/forráscsoportok bevonása az elemzésbe). Talán e kötet is meggyőzheti az olvasót arról, hogy az első világháborút illetően is bőven akadnak még megválaszolatlan (sőt: felteendő) kérdések, illetve feltáratlan források, és csak remélhetjük, hogy a fentebb ismertetett tanulmányok is további kutatásokra ösztönzik a témával foglalkozó szakembereket.

Dobszay Tamás–H. Németh István–Pap József–Szijártó M. István (szerk.): Rendi országgyűlés – polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig

Budapest–Eger, Magyar Nemzeti Levéltár–Eszterházy Károly Egyetem, 2020, 628 p.

2018. november 29. és december 1. között Egerben, az Eszterházy Károly Egyetemen konferenciát rendeztek, amely a különböző korszakok magyar országgyűléseivel foglalkozott. Az ott elhangzott előadások egy részének szerkesztett változata jelent meg a szóban forgó kötetben (illetve néhány olyan tanulmány is helyet kapott benne, amelyek nem hangzottak el előadásként a konferencián), noha erről a kiadványban sajnálatos módon nem olvashatunk. A tanulmánykötet 29 szerző – ebből egy szerzőpáros – írásait gyűjti egybe, és mivel már csupán az alkotók nevének, illetve tanulmánya címének puszta felsorolása is terjedelmes lenne, így inkább az általánosabb érvényű mondanivaló megfogalmazására tehetünk itt kísérletet.

A szerkesztők a közleményeket korszakonként négy nagyobb egységbe osztották be: a kora újkori blokk a 14–17. század eseményeivel foglalkozik (itt érdemes megjegyezni, hogy a kötet alcíme némileg pontatlan, hiszen már az első tanulmány szerzője, C. Tóth Norbert is az 1301–1440 közötti időintervallumot határozta meg vizsgálódása kereteként), majd következik a 18. század, a reformkor és a dualizmus időszaka. Az egyes szerzők rendkívül széles tematikai palettán alkottak, hiszen az országgyűlésekkel kapcsolatban szinte az összes kérdéskört érintették. Számos dolgozat (például Nagy János, Horváth Gyula Csaba, Sebők Richárd, Melkovics Tamás, Pap József közleményei) foglalkozik az országgyűlések résztvevőinek társadalomtörténeti, illetve prozopográfiai elemzésével, de olvashatunk az egyháztörténettel (Kádár Zsófia, Maczák Ibolya, Zakar Péter), várostörténettel (H. Németh István, Czoch Gábor, Szendrei Ákos) kapcsolatos írásokat is. Ezek mellett terítékre kerülnek olyan kérdések is, hogy milyen írott források kapcsolódhatnak az országgyűlésekhez (Guszarova Tatiana), milyen ceremóniákat rendeztek a 18. század első felének diétáin (Hende Fanni), hogyan politizálódott át a nyelvkérdés az 1790-es évektől kezdődően (Hönich Henrik), miként alakultak át a politikai normák – és ezzel együtt az országházi illem – a kiegyezést követően (Matolcsi Réka), vagy hogy Mária Terézia miért „rex” – nem pedig „regina” – titulust kapott a magyar rendektől a megkoronázásakor (M. Varga Benedek).

Amint azt talán ez a rövid áttekintés is megmutatja, számos aspektus kínálkozik az országgyűlés működésének vizsgálatához. Ugyanakkor a kötetben szereplő tanulmányok annak a történészi felfogásnak az illusztrálására is szolgálhatnak, amely szerint a rendi országgyűlések feladata nem annyira a törvényhozás volt, mint inkább a rendek és a mindenkori uralkodó közötti „érintkezés” fenntartása, a reprezentáció, illetve az érdekérvényesítés, és csupán a polgári parlamentarizmus kialakulásával változott meg ez a helyzet. A szóban forgó kötet közleményei ugyanis – amint arra a fentebbi vázlatos áttekintés is utalhat – nem érintik a törvénykezés kérdését, hanem olyan témákat boncolgatnak, amelyek kontextusában az országgyűlés valóban egyfajta „reprezentációs színtérként” értelmeződik. Ha valaki monográfiaként olvassa ezt az egyébként terjedelmes kiadványt, akkor jelentős változásokra figyelhet fel: a történeti ívből jól kirajzolódik az, hogyan változott az évszázadok során az országgyűlés szerepe, a résztvevők társadalmi összetétele, milyen forrásadottságok könnyítik – vagy éppen nehezítik – meg az egyes korszakok kutatását. Noha örvendetes módon egyre gyarapszik az országgyűlésekkel foglalkozó történeti irodalom, vélhetően az e műben olvasható írások is meggyőzhetik az érdeklődőt arról, hogy ez a téma szinte kimeríthetetlen, hiszen új forrásokat lehet bevonni a vizsgálódásba, eddig kevesebb figyelemre méltatott személyek vagy társadalmi csoportok tevékenységét lehet elemezni, illetve a korábbiaktól eltérő szempontokból is boncolgatni lehet egy-egy kérdéskört. Remélhetőleg e kiadvány is ösztönözni fogja a szakembereket, hogy további új eredményekkel gazdagítsák az eddigi ismereteinket.

Tamáska Máté: Örmény városépítészet Erdélyben

Budapest, L’Harmattan–Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2020, 194 p.

Az erdélyi örmények kultúrájával, történetével, épített kulturális örökségével több magyar nyelvű irodalom is foglalkozott márKülönösen Szamosújvár irodalma gazdag, hiszen ez a város nemcsak az örmények számára kiemelkedő jelentőségű, az erdélyi barokk építészetnek is mérföldköve Az ő munkájukat folytatja Virgil Pop kolozsvári műemlékvédő. Örmény városépítészeti együttesekkel azonban máshol is találkozhatunk Erdélyben. Köllő Miklósnak köszönhetően Gyergyószentmiklós ismert a magyar szakemberek körében is, illetve a falusi műemlékekkel foglalkozók jó eséllyel hallottak Csíkszépvíz gyönyörűen megújult központjáról. A sok tekintetben Szamosújvárhoz hasonlítható Erzsébetvárosról azonban alig tud valamit a magyar olvasó. Tamáska Máté részletesen ismerteti az örmény városépítészet-kutatás eddigi eredményeit, kiemelve, hogy az eddigi publikációk elsősorban a műemlékvédelem és városképvédelem munkáját segítették, és jellemzően külön-külön tárgyalták az egyes örmény városokat. Ezekhez képest Tamáska Máté munkája elsőként tesz kísérletet a négy helyszín összevetésére. Módszerének központi eleme pedig nem az építészeti forma maga, hanem az örmény identitás változása és annak városképi lenyomata.

Tamáska Máté az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, emellett a Magyar Nemzeti Levéltárban építészettörténeti projekteket vezet. Kutatómunkájának fókuszában a településkép-vizsgálat szociológiai megközelítése áll, és azon fáradozik, hogy munkáival megteremtse a társadalomtörténeti beágyazottságú hazai építészetszociológiát. Jelen kötete a 18. század elejétől követi végig az egyes városok átalakulását, kiépülését egészen a századfordulóig. Feltárulkoznak az örmény városépítészet alapelvei, közös jellemzői. Miközben más szerzők az építészeti megközelítésükből adódóan, ha foglalkoztak is érintőlegesen az összehasonlítással, inkább a különbségeket hangsúlyozták, Tamáska egy új aspektust, a társadalomtörténetet beemelve a szakmai diskurzusba, a párhuzamokra is felhívja a figyelmet. Mert bár az eltérő státuszú városok különbözőképpen fejlődtek, a szerző amellett érvel, hogy létezett valamiféle örmény építészet és városkép. Ezért elsősorban a közös nevezőkre fókuszál. A kötet azt vizsgálja, hogy a migráció és az ezzel járó bizonytalan társadalmi háttér hogyan hatott a betelepülő örmény lakosok identitására, és ezen keresztül városépítési lehetőségeikre, céljaikra. A történeti dokumentumok mellett maga a fizikai környezet vizsgálata a legfontosabb forrásanyaga a szerzőnek. A helyszínbejárásai során végzett vizuális dokumentáció, a kiemelkedőbb épületek részletes szemléje, helyi adatbázisok, levéltárak felkutatása, 1945 előtt készült fotográfiák, képeslapok begyűjtése, illetve a lakosok segítsége szolgáltak alapul a kutatáshoz.

A tanulmány az általános társadalomtörténeti tényektől igyekszik az építészeti kérdések egyre kisebb halmazait körbejárni. A nyolc fejezetből álló kötet ismerteti az olvasó számára a korábbi kutatások főbb megállapításait, majd az örmény identitástudattól kezdve végigvezet az erdélyi örmény építészet kialakulásának egyes pontjain a táji környezet, a települési struktúra és az egyes épületek, épülettípusok bemutatásával. Az erdélyi örmény identitás azért is egy sarkalatos pontja a kötetnek, mert az örménység Székelyföldön inkább etnikumként, mintsem egységes nemzeti kisebbségként jelenik meg. Az eltérő nyelv és vallás miatt az örmények gazdasági szerepe ugyan fontos volt, mert közvetítő szerepet játszhattak a kereskedelemben, ám ez számukra társadalmi szempontból egyáltalán nem volt egy előnyös helyzet az asszimilációhoz. Ezt a gondolatot Pál Judit fogalmazta meg, aki átvette Walter Zennertől a „közvetítő kisebbség” (middleman minority) fogalmát, majd alkalmazta az örmény kisebbség helyzetére. Ennek ellenére az örményeknek sikerült megtalálni helyüket az évszázadok alatt az erdélyi társadalomban. Az örmények helyi ellentétei a székelyekkel és a szászokkal a 18. században azt eredményezte, hogy támogatóként a magyar nemességet és a bécsi udvart igyekeztek megnyerni, nem is sikertelenül. A 19. század elejétől az erdélyi örmények egyre nagyobb szerepet játszottak a Magyar Királyság életében is. Ennek is köszönhető, hogy az 1848/49-es szabadságharcban a magyar ügy mellé álltak. A magyar lojalitás azonban egyben asszimilációt is eredményezett, így a 20. század fordulójára az örmények nyelvi különállása szinte teljesen megszűnt. Ezzel ellentétes folyamatként azonban felerősödött az armenizmus, egy magyar nyelvű és kötődésű, de gyökereire büszke etnikai mozgalom. Az örménység úgy vált a történelmi Magyarország bevett kisebbségévé, hogy számarányában mindvégig szinte jelentéktelen népességet alkotott. A kötetben is sokat hivatkozott Pál Judit kutatásai szerint az örmények száma a 19. századi fénykorban sem érte el a húszezer főt.

Miután a szerző bemutatta az örmény identitás alapelemeit, Szamosújvár építészetét tárgyalja, amelynek példáján megismerkedhetünk azzal, hogy milyen viszonyban állt az armenizmus az erdélyi barokk vizuális kultúrájával, hogyan illeszkedett bele a környék építőhagyományába, illetve milyen új elemeket hozott létre. Szamosújvár a 18. század végére mintaadó várossá fejlődött, az örmények anyagi hátterük révén nemcsak a környékről, messze vidékekről is felfogadtak építőmestereket. Az építészettörténet által jól dokumentált Szamosújvárnak azonban nemcsak barokk virágkoráról olvashatunk, hanem 19. századi folyamtokról is, mikor is a város egyre inkább egy többnyelvű és többfelekezetű átlagos erdélyi várossá vált, amelyet településképe is híven tükrözött.

Szamosújvár ismertetése után az ötödik fejezettől tárgyalja a szerző a tényleges városképi összehasonlítást. A város és vidéke cím alatt olyan kérdéseket tárgyal, mint a nagytáji környezet és a városhálózati pozíciók. Székelyföldön a 18–19. században meghatározó volt az urbanizáció folyamata, hiszen a városhiányos terület tökéletes miliőt biztosított a fejlődéshez. A négy város azonban eltérően fejlődött, és más-más városi pozíciót töltött be. Míg Gyergyószentmiklós és Csíkszépvíz örmény jellege voltaképpen a székely település része volt, addig Szamosújvár és Erzsébetváros kivívta az önálló városi státuszt és függetlenítette magát közvetlen környezetétől.

A hatodik fejezetben a településszerkezet sajátosságait írja le a szerző. Képet kapunk arról, hogy az örmény telepesek hogyan „törték be a város falait”, majd foglalták el a centrum pozícióit, hogyan formálták saját képükre a befogadó települési struktúrát. Ez a folyamat mind a négy helyszínen kimutatható, mint ahogyan az örmény centrum feloldása is a 19. század második felében, mikor is a környező román, magyar (székely), szász lakosság egyre nagyobb számban költözik be az addig szegregált örmény központba.

A hetedik fejezet már a legkisebb halmazra, az épületek arculatára koncentrál, ezen belül is elkülönülnek a szakrális épületek a középületektől, illetve az olvasó végigkövetheti az örmény ház átalakulását, és egyaránt képet kap azok sajátosságairól, amelyek általánosan is megfigyelhetők, de az egyes városokban megjelenő specifikumokról is. Az örmény ház eltérő időben ugyan, de mindenhol élen járt bizonyos urbanisztikai minták átvételében, például a magyar nemesi rendhez integrálódó örmények mintának a vidéki kúriát vették, aminek a főhomlokzatát a telekadottságok miatt befordítani kényszerültek. Ez az építési mód a későbbiekben lehetővé tette a ház kibővítését, ami végül az erdélyi, illetve általánosan a közép-európai lakóházak mintája lett.

Az utolsó fejezet a 19–20. század fordulójának örmény városképét tárgyalja, ahol nem az építészeti elemek attribútumainak története a fontos, hanem a települési örökség egésze mint egység, ami képes hangulatot közvetíteni a szemlélődő felé. Az utcák, a terek és az épületek összhatása valójában a társadalmi szerkezet leírására szolgál. A felekezeti templomok megjelenése, a bérházak építése, a budapesti mintákat követő iskolák híven tükrözik a 20. század elejének örmények helyzetét és identitását. Külön kiemeli a szerző a sziluett problematikáját, amely tehát egy-egy kiemelt látványelem, amely – a képeslapok korában különösen – meghatározza a városképről alkotott társadalmi reprezentációt. Ezeken a képeslapokon rögzített sziluetteken feltárulkoznak a városok főbb identitáselemei. Különösen nagy hangsúlyt kapnak a szakrális emlékek, amelyek nemcsak építészetileg határozzák meg az örmény városképeket, hanem a 20. század elejére nyelvét teljesen elvesztő népesség önazonosságának is gyújtópontjai.

A szövegeket remekül egészítik ki a könyvben felsorakozó illusztrációk: fényképek, levéltári dokumentumok, műemléki felmérések másodközlései, valamint a folyamatokat ábrázoló ábrák. Ezek segítségével az olvasó valóban hiteles képet kaphat a négy város építészeti jellegéről, ami – főként a helyszínt kevésbé ismerő olvasók számára – nagy segítséget jelent a szöveg értelmezésében. Összegzésként elmondható, hogy olyan könyvet kap kezébe az olvasó, amely egy új és meggyőző megközelítést képvisel. A szerző által kínált építészetszociológiai megközelítés célja, hogy megkísérelje párhuzamosan értelmezni az építészetet és a társadalmat, közelebb jutva ezzel az építészeti formák társadalmi nyelvezetének megértéséhez. Nem utolsósorbanNoé a könyv remek szempontokat ad más kutatások számára is, hogy a városképek sokat emlegetett nemzetiségi és etnikai jellegét feltárják

Impresszum 2021/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIII. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tanulmányok

MÉSZÁROS ANDRÁS: Sas Andor fiatalkori írásai
FARKAS GYÖRGY: Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez II. Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain
POPÉLY ÁRPÁD: A jogfosztottságtól a parlamenti képviseletig. Az első magyar nemzetiségű képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben
LENDÁK-KABÓK KAROLINA: A vegyes házasságban született vajdasági fiatalok emlékezete az 1990-es évek jugoszláv háborúiról
ZUZANA POLÁČKOVÁ: A magyar–szlovák kapcsolatok változásai a 20. században. A kapcsolatok alakulásának dinamikája és a konfliktusforrások
ÖLLÖS LÁSZLÓ: Magyar-szlovák viták 1989 után. Stratégiáink korlátjai

Közlemények

LAMPL ZSUZSANNA: A szlovákiai magyarok elvárásai a szlovákiai magyar politikusokkal szemben

Oral History

MOLNÁR IMRE – ZSIGMOND DEZSŐ: Zofia Mycielska-Golik: Az anyám nem beszélt arról, mi volt a börtönben

Könyvek

Csehy Zoltán: Földes Györgyi: Akit „nem látni az erdőben”. Avantgárd nőírók nemzetközi és magyar kontextusban
Vataščin Péter: Papp Árpád (szerk. és a bevezető tanulmányt írta): Délszlávok Párizsban. Egy határszakasz megrajzolásának krónikája és dokumentumai
Bodnár Krisztián: Jeszenák János báró. Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai
Bodnár Krisztián: Tőkéczki László: A bohém zseni. Gróf Andrássy Gyula szellemi-politikai arcéle
Csuthy András: Ozorai József: Cirkevní alebo predialistickí šľachtici a ich majetky
Csuthy András: Ulrich Jasper Seetzen: Úton a Duna mentén Magyarországon / Unterwegs auf der Donau in Ungarn 1802

Sas Andor fiatalkori írásai

Csanda Gábor „terhes hagyatéknak” nevezte Sas Andor munkásságát.[1] És a szerzőnek több szempontból is igaza van. Sas élete és értékválasztásai lemásolták a huszadik század kataklizmáit és azoknak az egyéni sorsokra kifejtett hatását. A század elején a pozitivizmus hatása alatt álló, főként a német irodalom és filozófia történéseit nyomon követő és azokat kommentáló tehetséges irodalmárként, a proletárdiktatúra alatt nagyon rövid időre egyetemi tanárként, utána ausztriai emigránsként, majd pedig csehszlovákiai középiskolai tanárként és képzett történészként, a szlovák állam ideje alatt bujdosóként, a második világháború után az új rend igenlőjeként és félig-meddig ideológusaként, de ugyanakkor a csehszlovákiai magyar nyelvű felsőoktatás egyik létrehozójaként és az önálló pozsonyi magyar tanszék első vezetőjeként jelenik meg. Persze, nem Sas az egyedüli európai és főként kelet-közép-európai értelmiségi, akinek szembesülnie kellett azokkal a politikai, hatalmi és ideológiai ruptúrákkal, amelyek schizoid helyzeteket teremtettek a gondolkodó emberek számára. És amelyeket aztán az utókor egyértelműsíteni szeretne, nemritkán az éppen domináló szemléletnek megfelelően. Sőt, etikai értékítéleteket is hozna. Azok viszont beleütköznek azokba a kortársi visszaemlékezésekbe, amelyek Sas személyes tulajdonságait emelik ki. Szalatnai Rezső például azt írja róla, hogy „igazi intellektuális, egyéni és partikuláris érdekektől mentes magatartású” volt, aki „sok mindent nem írt meg, amit meg kellett volna írnia”, de főként aki „kényszerből élt saját korában”.[2] Az első megjegyzés az értelmiségi tulajdonságait, a második az öncenzúra negatív következményeit, a harmadik pedig a léthelyzetét mutatja fel. És azt is, hogy az értelmiségi magatartás milyen összeütközésbe kerül a nem szabad elhatározásból fakadó önkorlátozással, valamint azzal a történelmi idő és saját személyes időátélése közötti időelcsúszással, amelyik őt valamilyen temporális hiátusba helyezte. Tényleg „terhes hagyaték” ennek az állapotnak a megértése és leírása.

Itt és most nem erre, hanem csupán arra vállalkozom, hogy bemutassam azokat a Sas-írásokat, amelyek azokban a „boldog békeidőkben” születtek, amikor még nem „kényszerkorban” élt, és amikor azt írhatta és írta meg, ami intellektuálisan érdekelte, és amire műveltsége, szakmai felkészültsége predesztinálta. Ennek a korszaknak a termékeit eddig nem vetette vizsgálat alá senki, kivéve talán Párkány Antal nyolc oldalt kitevő rövid fejezetét Sas Andor életét feldolgozó monográfiájában.[3] Ez az anyag azonban csak fenntartásokkal kezelhető. Egyrészt hiányos, mert csak a tanulmányokat veszi figyelembe, a recenziókat viszont nem, vagy ha igen, akkor bizonyos szelekcióval, aminek az okait a szerző nem adja meg. Pedig éppen a recenziókból láthatjuk, milyen irányban tájékozódott Sas, és mik voltak azok a témák, amelyekből kifejthetők a nézetei a kor szellemi irányzatairól. Párkány ugyanakkor feltüntet olyan, a Huszadik Században állítólag Erdélyi Jánosról megjelent esszét, amelynek a bibliográfiai adatait nem adja meg, és alapos kutatás után sem találtam rá erre az írásra. Alighanem szekunder utalás alapján került oda ez a tétel. Feltételezhető, hogy Párkánynak nem voltak a kezében a Huszadik Század, az Athenaeum és az Egyetemes Philologiai Közlöny egyes számai, egyébként nem történhetett volna meg, hogy Sasnak a Magda Sándor egyezményes filozófiát tárgyaló könyvére írt recenziója a monográfia eredeti címét – „A magyar egyezményes philosophia” – nemcsak a főszövegben, hanem a bibliográfiai jegyzékben is így adja meg: „A nagy eszményes filozófia”. Ha szigorúan járnánk el, akkor megengedhetnénk magunknak az állítást, hogy Párkány nem is tudta, mi az egyezményes filozófia, és hogy annak milyen szerepe volt a reformkori magyar kulturális életben. Erre utal az is, hogy nem értette meg és nem reprodukálta Sas nagyon mély meglátásait ezzel az irányzattal szemben, mert utólagos aktuálpolitikai értelmezésbe futtatja ki az ismertetést. Végezetül megállapítható az is, hogy Párkány csupán iskolás módon próbálja felmondani Sas tanulmányainak a tartalmát, de közöttük semmilyen logikai vagy szemléleti kapcsolatot nem rekonstruál, azaz nem kapunk képet a fiatal Sasról.

A következőkben nem a megjelenések időbeli sorrendjében fogok foglalkozni Sas századeleji írásaival, hanem tematikus csoportokba rendezem őket. Vagyis egymás mellé kerülnek tanulmányok, rövidebb cikkek és recenziók is, ha azok ugyanarra a szerzőre vagy témára vonatkoznak. Ezért itt nem foglalkozom a Riedl Szende prágai tevékenységét bemutató későbbi terjedelmes tanulmányával,[4] amelyik a két háború között és Csehszlovákiában íródott, és Sasnak Hegel filozófiája és a magyarországi hegelianizmus iránti érdeklődését mutatja be.[5] Ezért is lenne érdekes az Erdélyiről szóló állítólagos esszé, mert az ezt a képet árnyalná. Ha most a tematikus egységeket nézzük, akkor egy sajátságos kép rajzolódik ki előttünk. Eltekintve ez esetben az elszórtan jelentkező más tematikájú írásoktól, a következő fejezetekre oszthatóak Sas recenziói és kisebb tanulmányai: 1. Hegel filozófiája és annak magyar vonatkozásai (pl. Madách Tragédiájára kifejtett hatás); 2. a magyar filozófia egyezményes bölcseletet és Schelling hatását érintő részei; 3. a német romantika; 4. Goethe szellemisége, alkotásai és a Faust-téma; 5. az első világháború kultúrharcai, valamint az ún. kultúrpesszimizmus problémaköre.

Nézzük tehát, hogyan értelmezte Sas Hegelt! Általánosságban az állapítható meg, hogy Sast egyrészt rendkívül érdekelte a hegeli filozófia kibontakozásának módja, másrészt odafigyelt Hegel magyarországi hatására. Mindjárt az első recenzióban, amelyben Hegel fiatalkori és a saját rendszerét kidolgozni kezdő dolgozatait[6] veszi szemügyre, nem felejti el megjegyezni, hogy a nagy rendszert megelőző dolgozatokra először Wilhelm Dilthey[7] hívta fel a figyelmet, és ő oszlatott el néhány tévhitet Hegel gondolkodásával kapcsolatban. De amit a legfontosabbnak vél Sas megfogalmazni, az a német romantikus filozófia nagyjainak – Fichtének, Schellingnek és Hegelnek – a kölcsönviszonya és egymásra való hatása. Eközben megállapítja, miben is volt sajátságos Hegel filozófiája: „Hegel egy ideig Schelling mellé áll, átveszi tőle a szellem és a természet párhuzamosítását, de egy módosításával, mely a természetet az elsőnek alárendeli, valamennyire mégis Fichtehez közelít. Mindkettőtől eltér abban, hogy nem éri be ellentétek szembehelyezésével (én–nem-én, természet-tudat), hanem rendszerével át akarja fogni az egész kozmoszt, nemcsak a tiszta ész világát s a természetét, hanem az emberi kultúráét is.”[8] Nem véletlenül említi Sas ebben az összefüggésben azt az ismert tényt, hogy Hegel a teológiától jutott el a filozófiáig, és hogy ennek a váltásnak a megvalósítása nem kis erőfeszítést követelt. Nem érdektelen ebben az összefüggésben kiemelni azt, hogy Hegel magyarországi hatása a 19. században nem volt egyértelmű, tehát hogy míg a magyar filozófusok a dialektika és a hegeli fogalomrendszer problémáival küszködtek, a bontakozó szlovák bölcselet megmaradt Hegel vallásfilozófiai értelmezésénél. Tudjuk azt is, hogy a Štúr-generáció több képviselője is gyakran hivatkozott Herder híres-hírhedt jóslatára. Ezért figyelemre méltó, hogy Sas egy publikálatlan Hegel-levél[9] alapján próbál utánajárni annak, hogyan vélekedhetett egy német gondolkodó Magyarországról a 19. század elején.[10] Az apropó ebben az esetben az „Encyklopädie der philosophischen Wissenschaften” megjelenésének századik évfordulója, de Sas gyorsan eltér ettől a témától, és nyilvánosságra hozza Hegelnek – akkor mint tanszékét vesztett tanárnak és ideiglenes lapszerkesztőnek – Schedius Lajoshoz,[11] a pesti egyetem esztétikatanárához írt, 1807-re datált levelét. A levélből kitűnik, hogy Hegel személyesen ismerte Schediust valamint Schedius lapját, az 1802 és 1804 között megjelentetett Zeitschrift von und für Ungernt, ezért tőle időközönkénti tudósításokat kért lapja, a Bamberger Zeitung számára a magyarországi politikai helyzetről. Schedius, aki kapcsolatban állt a német egyetemi élettel, és egy időben Schelling hatása alá is került, ekkor már megbecsült és neves professzor, de a korábbi Martinovics-per utóhatásai miatt nem tanúsított nagy érdeklődést az iránt, hogy egy vidéki német lapnak írt cikkei nyomán ráterelődjön a figyelem. Nincs is nyoma annak, hogy válaszolt volna Hegelnek. Amiről itt Sas nem ír, az az a ritkán tárgyalt összefüggés, hogy a hagyományos filozófiatörténet-írás számontartja ugyan azt, hogy Magyarországon melyik nyugat-európai gondolkodó eszméi hatottak, de nem tér ki arra, hogy a 19. század folyamán főként a latinul és németül is publikáló magyarországi szerzők termékeny kölcsönhatásban voltak azokkal a filozófusokkal, akikkel őket németországi tanulmányaik és az azokból fakadó orientációk összekötötték. Hiszen nem egy közülük németországi egyetemek díszdoktorává is vált.

Hegel nemcsak a magyarországi filozófiára kifejtett hatásával vált filozófia- és irodalomtörténészek témájává, hanem Madách fő művének, a Tragédiának a kapcsán is gyakran felemlítődött a neve. Erdélyi János Milton és Goethe nevét hozta fel, mint akik hatással voltak a Tragédia születésére és gondolatiságára. Később aztán a filozófusok közül Hegel, Schelling, Feuerbach, Comte, Büchner, Mill, Fourier, Owen, Saint-Simon, Rousseau, az utóbbi időkben pedig Kant és Kierkegaard személye is felmerült, mint akiknek az eszméi áttételesen megjelennek a Tragédia szereplőinek cselekedeteiben és gondolataiban.[12] Rendkívül izgalmas, de ugyanakkor szövevényes eszmetörténeti hálózat mutatkozik meg előttünk a Tragédia szövege révén, amelynek még tudásszociológiai összefüggései is felszínre bukkantak.[13] Persze, ezek még nem voltak ismeretesek Sas előtt, amikor Voinovich művére[14] reagált recenzió,[15] majd pedig egy elemzés[16] formájában.

Sas recenziója a műfaj klasszikus példája: bemutatja Voinovich dolgozatát, annak hátterét, és rámutat mindazokra az összefüggésekre, amelyek az ezt megelőző Tragédia-értelmezésekben már fellelhetők. És persze nemcsak értékeli a monográfiát, hanem a szöveg végén felvillantja azt a kapcsolódást is, amelyik Madách pesszimizmust sugalló, de ugyanakkor a zsákutcából való kivezető út lehetőségét is felvillantó utolsó mondatát összeköti az éppen zajló világháború kultúraromboló hatásaival. Számunkra azonban azzal válik érdekessé Sas recenziója, hogy kimondatlanul reagál Sebestyén Károlynak az Athenaeumban egy évvel korábban megjelent bírálatára, és az arra adható választ itt, a recenzióban, utána pedig az említett tanulmányban ki is fejti. Sebestyén azt írta, hogy Voinovich felszínesen utal Spinoza, Descartes, Leibniz és Herbart gondolatainak jelenlétére Madáchnál, hogy aztán egyértelműen megállapítsa Hegel szerepét abban, hogy a történeti színekhez Hegel történetfilozófiai eszméit használta fel. Ehhez aztán hozzáfűzi, hogy „a kitűnő forráskutatónak jó lett volna tüzetesen földerítenie, minő volt Madách közvetlen kapcsolata Hegellel; vajjon nem közvetve jutott-e a hegelianus történetbölcselethez, amely akkor úgyszólván a levegőben volt és egész sor, eléggé jelentékeny magyar hegelianust is termelt.”[17] Sas itt lép be az intertextuális játékba, és megjegyzi a következőt: „Nem alárendelt értékű kölcsönzésről van szó, hanem egy fontos eszmetörténeti kapcsolatról, mely azt bizonyítja, hogy Madách velejükben értette Hegel gondolatait s költői formában önállóbban és szemléletesebben tolmácsolta őket, mint a korabeli, fájdalom, még dadogó nyelvű filozófiai próza. Hegel és Madách kapcsolata kétségtelen: az álomjelenetek világtörténeti dialektikája, az egyes korszakokból sugárzó eszmék, a kiváló egyén és a szociális környezet viszonya, mindez a Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte klasszikus mélységű bevezetésére utal. Tudjuk, hogy ezt a művet Madách alaposan ismerte. Kármán Mór theodiceának nézi az Ember tragédiáját. E megjelölést elfogadhatjuk, de csak a szó hegeli értelmében.”[18] Sas ebben az állításában – amelyet még itt szövegszinten nem dokumentál – mint irodalom- és mint filozófiatörténész szólal meg. Hiszen a magyar hegeliánusokról azt írja le, ami a filozófiatörténet-írásban ma már elfogadott álláspont, hogy reformkori bukásukhoz Szontaghék támadásai mellett az is hozzájárult, hogy képtelenek voltak megtalálni az elvont hegeli kategóriák magyar terminológiai megfelelőit. Ezzel pedig partvonalra szorultak a reformkor gyakorlati megoldásokat követelő elvárásaival szemben. A teodicea kérdése viszont bonyolultabb annál, mintsem hogy annak hegeli értelmezését fogadjuk el egyedüli támpontnak. Hiszen tudjuk, hogy Madách Tragédiájának értelmezését Greguss Ágost beleszőtte abba az 1862-es titkári jelentésébe, amelyben Emil Edmund Saisset francia filozófus vallásbölcseleti dolgozatát ismertette.[19] Saisset gondolatait pedig Borsody Miklós, a Tragédia írásakor Madáchéknál házitanítóskodó, a forradalom után pedig lőcsei főgimnáziumi tanár közvetíthette Madách felé, hiszen erről a filozófiáról aztán tanulmányt is közölt.[20] Ezek után nem meglepő, ha Greguss a Saisset-féle isten- és világértelmezés ismeretében teodiceának nevezte a Tragédiát.

Hegel történetfilozófiájának jelenlétét a Tragédiában Sas aztán szövegegyeztetések nyomán mutatja ki. Az Athenaeumban megjelent tanulmányt azzal a vallomással kezdi, hogy Voinovich könyvét, amelyben több utalás történik a Hegel-hatásra, éppen akkor kapta kézhez, amikor Hegel történetfilozófiai előadásait olvasgatta, ezért a dolgozatában nem egyébre vállalkozik, mit arra, hogy Voinovich tételei nyomán kimutassa, illetve kiegészítse azokat az egyezéseket, amelyek Hegel és Madách között fellehetőek. Közben utalást tesz a már tárgyalt teodicea kérdésére is. Úgy interpretálja Hegel felfogását, hogy az nem a hit hatásán keresztül és nem a történelmi részletekben keresi a gondviselés megnyilatkozásait, hanem azt próbálja demonstrálni, ahogyan a történelem esetlegességein belül összekapcsolódik az egyes és részleges az egyetemessel, és így valósul meg a végső elv szervező ereje. Ez valóban más, mint a fentebb említett Saisset-féle értelmezés, és Sas ehhez keres érveket Hegel és Madách szövegeinek összehasonlításával. Itt most nincs hely arra, hogy végigvegyük az összes párhuzamos szövegrészt, hiszen vitán felül áll az, hogy a történelmi színek az emberi szabadság növekedését, de ugyanakkor ellentmondásosságát mutatják be. Azét a szabadságét, amely a hegeli történetfilozófia télosza. És ugyancsak egyértelmű az, ahogyan a természeti létezésből kinővő eszme átveszi az irányítást. Az az eszme, amelyik konkrétságában időszakonként változik és avul el, de mégis irányítja az egyének cselekvését. És nem lepődünk meg azon sem, hogy mind Hegel, mind Madách miként értelmezi a személyiség szerepét a történelemben. „Kik képviselik az eszmét új törekvések formájában? Kik hozzák az új organizációt, melyben tökéletesebb testet ölthet, ha a régi mez elavult? A históriai személyiségek – feleli Hegel. A történeti hérosz hegeli vonásai illenek Ádámra (…) Ádám lelki struktúrája egészen olyan, mint a történelmi jelentőségű individuumé Hegel felfogásában.”[21] Sas ezt és más hasonló állítását is a megfelelő hegeli és madáchi szövegrészekkel illusztrálja – persze, Hegelt eredeti, német formájában adja meg, ezzel is választ adva utólag Sebestyén Károlynak. Sas, kissé Anatole France történeti szemléletét is felidézve írja, mennyire képtelenek vagyunk a jelenben felismerni a jövőre utaló jegyeket, és hogy mennyire alulértékeljük kortársainkat, hiszen a köznapokból hiányzik a történelmi perspektíva. „A jelen átlagembere túlközel van a szemtől-szembe látott kiválósághoz, semhogy felismerné hivatását s ha felismeri ezt, több benne a kajánság, semhogy irigységből ne torzítaná. Ez a therzitizmus álláspontja, Hegel szava szerint. – Madáchnál Lucifer képviseli és hirdeti:

Soha sem tiszteletes a jelen,

Mint embernagyság a hálószobában

magyarázza a londoni szín folyamán Ádámnak. Ez a nyilatkozat megtalálható a Vorlesungenben: «Für einen Kammerdiener gibt es keinen Helden – ist ein bekanntes Sprichwort» (69. 1.)” – írja Sas, aki közben odacsíp egyet a pszichologizáló elméleteknek, mert Hegel maga is elvetette a korabeli pszichologizmust, amelyet egyik leginkább lenézett ellenfele, J. F. Fries képviselt a német romantikus filozófiában. Az a Fries, akinek a közvetlen hatása kimutatható a 19. századi magyar filozófiában, és akinek az elmélete alapvetően meghatározta az iskolai filozófia mibenlétét a század végéig. Sas két tételben foglalja össze a Hegel–Madách-párhuzamok lényegét. Elsősorban azt állítja, hogy Madách esetében „nem nyers kölcsönzésről van szó, hanem nagy művének szervezetébe mélyen belefoglalt elemekről. Ha csak analógiának tekintjük a kapcsolatot, akkor is érdemes az átgondolásra”.[22] Másodsorban pedig azt, hogy „Madách nem Hegelt dramatizálta: Az Ember Tragédiájában sok minden van, ami Hegelnél hiányzik és viszont. De mindkettő a történet átfogására, céljainak, rendjének és tisztulásainak megérzékítésére törekszik. Hegel elsősorban az elméletet szolgálja, még pedig tudományos kizárólagossággal, Madách az életbölcselet szemléletes tájait keresi.”[23] És azzal a pátosszal zárja írását, amely inkább a szellemtörténeti iskolához illene, mintsem egy pozitivistához, hiszen azt mondja, hogy ha csak platóni értelemben vett rokon lelkek esete forog fenn, akkor is „fokozottabb büszkeséggel látjuk a bölcselkedő magyar szellem költő-képviselőjót Hegel méltó közelségében”.[24]

Sas Hegelen kívül kitüntetett érdeklődéssel fordult a romantika másik nagy hatású filozófusához, Schellinghez is, akinek a magyarországi recepciója jelentős volt, és akit 1834-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává is választott. Gurka Dezső, a magyarországi Schelling-hatás legjobb ismerője szerint a schellingi recepcióban megtapasztalható némi fáziskésés, éppen ezért ez a hatástörténet négy szakaszra osztható, és 1798-tól az 1840-es évekig tart. Az első fázisra volt jellemző a német kora romantika és a német idealizmus közvetlen hatása.[25] Ez kapcsolható a jénai Ásványtani Társaság természetfilozófiai tevékenységéhez, amelyben több magyarországi is részt vett. Így báró Podmaniczky Károly is, akivel Sas foglalkozik egyik rövid jegyzetében.[26] Podmaniczky1802 novemberétől 1803 márciusáig tartózkodott Jénában. Korábban őt a Martinovics-pörrel kapcsolatban internálták, de a kegyelem elnyerése után orvostudománnyal és geológiával kezdett foglalkozni, és ebben az összefüggésben kereste fel Jénában Schellinget, és hallgatta annak előadásait. Nem egyszerű diákként lépett be a jénai természettudósok körébe, ami abból derül ki, hogy mind maga Schelling, mind pedig Schelling akkori felesége, Caroline Schelling is többször megemlíti őt a leveleiben. Sas is Caroline levelezését olvasgatva bukkant erre a nyomra. Cikkében felemlíti Podmaniczkynek Goethénél tett látogatását és azt is, hogy Schillerrel is kapcsolatba lépett, és vitázott a kor másik jelentős gondolkodójával, Jacobival is. Podmaniczky Károly neve alig ismert, hiszen elhomályosította fiának, Podmaniczky Frigyesnek a forradalom utáni tevékenysége és akadémiai levelező tagsága. Csupán az utóbbi időben terelődött a figyelem a személyiségére és a német–magyar kulturális kapcsolatokban játszott szerepére.[27] Ezért is figyelemre méltó Sas minden apró összefüggésre kiterjedő és minuciózus szemlélete.

Sasnak a magyar filozófiatörténet-írásban játszott szerepe mutatkozik meg abban a rövid tanulmányában is, amelyik a magyarországi schellingiánusok jénai korszakának egy másik reprezentánsát, Bodó Sámuelt mutatja be.[28] Sas egy olyan természettudóst állít elénk, aki a természetkutatás filozófiai alapjainak szenteli figyelme nagy részét, és akit mindaddig, míg Sas fel nem fedezte, nem ismert a történetírás. Mielőtt azonban prezentálnánk Bodó nézeteit, idézzük ide Sasnak a romantikát, nevezetesen a jénai romantikát jellemző leírását: „A német romantikusok jénai körének jelentőségét nem annyira költői alkotások biztosítják, mint inkább az úgynevezett romantikus programm, melynek szocziális és erkölcsi, hitbeli és tudományos vonatkozásai vannak. A nők emanczipálódása, a vallás és az erkölcs individuális felfogása, a természettudományoknak és a világnézetnek költői metaforákkal való átszövése (…) Nemcsak esztétikai kultúrát akarnak teremteni, hanem a költészetet eszköznek tekintik az emberiség átalakítására. A filozófia és a költői munkásság között hidat ver a természetfilozófia s az utóbbinak beható tárgyalását a romantika irodalomtörténete nem mellőzheti. Schelling bölcselete átszellemíti a szervetlen természetet s az egész mindenséget egyetlen művészi organizmusnak tekinti. E világfelfogás teljesen megnyerte Goethe rokonszenvét. (…) Poétikus keretbe foglalva szerepelnek a természettudományok Novalisnál. Ez a ködös, a művészet és a tudomány határmezsgyéinek elburkolására törekvő egyetemesség – ez ép a romantika.”[29] Sas felsorolja, mennyi jeles magyar személyiség volt a tagja az Ásványtani Társaságnak, és hogy a társaság első évkönyvében négy magyarországi előadó szövege is szerepel. Ezek között található Bodó Sámuelé is. Bodóról annyit lehet tudni, hogy pesti nevelői posztja után Eperjesen volt tanár, és hogy Jénában doktorált, de jénai korszaka után már nem foglalkozott filozófiai témákkal. Vagy legalábbis nem tudunk erről. Bodót, akárcsak mesterét, Schellinget, ugyanazok a témák foglalkoztatták: hogy a világ egymásra épülő rendszert alkot, és hogy a szervetlen és szerves világ ugyanazon organikus fejlődés része. Mindezek a gondolatok irodalmi formában megjelennek Goethe költészetében is, ahol a Weltseele lelkesíti meg a világot. Nem mellékesen ugyanezek az eszmék mozgatták vagy harminc évvel később Petőcz Mihály filozófiáját is, aki szerint – mint Leibniznél – csupán a lelkek élő vagy élettelen mivolta nyomán különbözik egymástól a szervetlen és a szerves világ. A társaság évkönyve, az Annalen der Herzoglichen Societät für die Gesammte Mineralogie zu Jena, Bodó Sámueltől két írást közölt. Az első[30] valójában tudományelméleti dolgozat, amelyben Bodó filozófiai alapvetést kíván adni a természettudományoknak. Ez a dolgozata Gurka szerint még Fichte hatását mutatja, de már itt is megjelenik a természet produktivitásának schellingi eszméje. Sas bő német idézeteket közöl Bodónak ebből a tanulmányából, és kommentárként hozzáfűzi, hogy Kant hatása is felismerhető az empirikus tudás és a tiszta természettudomány különválasztásával és az apriori bizonyosságú alapelvek keresésének hangsúlyozásával. És még hozzáteszi, hogy a tanulmány vége foglalkozik a természet eleven produktivitásának megvilágításával. Ezt a gondolatot aztán az 1800. májusi jénai felolvasásán fejtette ki Bodó. Ez meg is jelent nyomtatásban.[31] Ide kívánkozik Sas összefoglaló értékelése Bodó filozófiájáról, amely ma is megállná a helyét bármelyik filozófiatörténeti feldolgozásban: „Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy az organizmus fogalmának egyetemesítése, a természetben ható erők dualizmusa, a természetbe való elmerülés pantheisztikus készsége Schelling és Goethe világnézetének sarkkövei. Hogy e gondolatoknak szinte megszületésükkel egyidőben már nálunk is van megértője, tolmácsa és fejtegetője, ez abban az esetben is figyelemreméltó történeti tény, ha egyébként Bodó teljesen elszigetelten foglalkozott bölcseleti tanulmányaival s itthon szélesebb körben nem tudta terjeszteni eszméit.”[32]

Az, amit itt Sas Bodóra vonatkoztat, számtalan magyarországi bölcselőre ráillik, akik Magyarországon is terjeszteni kívánták a legmodernebb eszméket, de az iskolai rendszer, amelyen belül ezt tehették volna, meggátolta. Schelling filozófiája nem is vált az iskolai filozófia szerves részévé, sem pedig a hazai filozófiai diskurzus témájává. A 19. század negyvenes éveinek legzajosabb bölcseleti vitája Hegel rendszere körül alakult ki, és termelte ki a magyar romantika legjelentősebb teljesítményét, az ún. egyezményes filozófiát.[33] Ennek a – eredeti magyar filozófiaként beharangozott – kezdeményezésnek megvolt a társadalmi determinánsa: a reformokhoz elkerülhetetlen eszmei kompromisszumokat (=egyezményeket) megfogalmazni akaró közakarat. Ezért nem volt véletlen, hogy a skót common sense filozófiájára kívánt támaszkodni az elvont és „ködös” német elméletekkel szemben. Vagyis eleve Hegel (és Schelling) ellen irányult. Ez nemcsak Szontaghnak a filozófiai rendszereket elutasító alapállásában, hanem a gyakori – és néha nem is filozófiai témákat tárgyaló – vitacikkekben fogalmazódott meg sarkítottan. Az egyezményes filozófia reformkori diadalmenete a forradalommal megszakadt, aminek az oka nemcsak a megváltozott társadalmi körülményekben, hanem a hegeliánus Erdélyinek a „nemzeti” filozófiát elutasító kritikájában is keresendő. Ezekután az egyezményes bölcselet filozófiatörténeti megítélése is megváltozott, és az utóbbi húsz-harminc évben véghez vitt rekonstrukciós kísérletekig negatív konnotációkkal volt telített. Ennek a hosszú történetnek az egyik állomása volt Magda Sándor monográfiája,[34] amelyre Sas egy recenzióval reagált.[35] Alapos elemzésnek veti alá Magda művének bevezető részét, amelyben a filozófia egyetemes történetéből megemlíti azokat a rendszereket, amelyek a magyar harmonisztikáva1 rokon elemeket tartalmaznak. A felhozott példák azonban szerinte oly csekély lényegbeli egyezést mutatnak a magyar igyekvésekkel, hogy szívesebben látta volna a magyarországi filozófusok művelődéstörténeti keretekbe helyezését. Vagyis Sas azt a megszokott megoldást bírálja, amelyik valamilyen nyugat-európai mintához köti az adott magyar filozófiai teljesítményt, és közben elhanyagolja a belső összefüggéseket. Azt is felrója Magdának, hogy az ismertetés egyenletes gondossága elszürkíti Szontagh alakját, aki, mint egyéniség, gazdag esztétikai képességgel s árnyalatokra törekvő nyelvével, a valóságban jobban kiemelkedik társai közül, mint Magda előadásában. Sas ezzel a megjegyzésével, azaz Szontagh teljesítményének kiemelésével, száz évvel megelőzte a filozófiatörténeti feldolgozások újabb megállapításait.[36] Abban a korban egyedül Serédi Alajos volt hasonló állásponton: „…Szontagh-nál (…) a magyar philosophálás a műnyelv tökéletlen voltának ellenére is tudott valami újszerűt alkotni s – ami alaki hibáit ellensúlyozza és nagy érdeme – az elvont rendszerezést, a nyakra-főre új rendszer-alkotást gyakorlati alkalmazással kívánta felváltani.”[37] És azt, ami eredetileg Erdélyi legnyomósabb kifogása volt Szontaghgal szemben, vagyis a nemzeti elem előtérbe helyezése, Sas véleménye szerint más horizonton belül kell megítélni. Ezt írja: „A nemzeti elem igenis jelentkezik az egyezményeseknél, még pedig korszerű formában. Ennek bizonysága – Széchenyi koráról van szó – a «társasági» filozófia előtérbe helyezése és a fejlődés gondolatának hangoztatása.”[38] Sas valójában azt állítja, amit alapos elemzései nyomán Mester Béla is megfogalmazott, hogy Szontagh esetében a „társasági filozófia” (amit protoszociológiának is tekinthetünk) a valódi újdonság és ugyanakkor „nemzeti” vonás is. Még e rövid recenzió megfogalmazásai is arra késztetnek bennünket, hogy kimondjuk: Azzal, hogy Sas a későbbiekben elhagyta a filozófiatörténeti témákat, egy invenciózus filozófiatörténészt veszítettünk.

És ha már Schelling és Hegel, akkor teljesen érthető, hogy a klasszicizmus és romantika határán alkotó költő, Friedrich Hölderlin lesz a tárgya Sas legterjedelmesebb korabeli tanulmányának.[39] Az a Hölderlin, aki a tübingeni egyetemen barátságot köt ezzel a két, akkor még pályája legelején álló filozófussal, és közösen tanulmányozzák Kantot, valamint a Sturm und Drang szerzőit. Miért nyúlt Sas Hölderlinhez? Megmagyarázza ezt mindjárt írása elején, ahol, természetesen, hivatkozik Wilhelm Schererre, a pozitivista irodalomtörténet-írás klasszikusára is. És leírja, hogy „egy német költő egyéniségének rajzát kísérti meg, a kit mostanság a legjelesebb lírikusok közé emelt az irodalmi kritika. Teljes bibliográfiára és a legújabb kutatásokra támaszkodik. Ismert adatokat foglal ugyan egységbe, de helyenkint színez rajtuk. A vizsgálódás lélektani és esztétikai érdekénél nem kisebb az irodalomtörténeti. Hölderlin egyéniségének viszonya korához nem egy bonyolult kérdéssel serkenti az elmét. Nem középponti alakja ugyan ő az egykorú irodalomnak, de magános élete a XIX. század fordulójának egy csodazúga, honnan finom szálak vezetnek az irodalmi ízlés és irányok forrásaihoz. Magában a költőben sajátságos módon találkoznak és forrnak össze az irodalmi főáramlatok.”[40] Vagyis Sas tartja magát a pozitivista irodalomtörténet-írás egyik fő elvéhez, ahhoz, hogy a szerző élettörténete, egyénisége, a Scherer-féle „öröklött – tanult – megélt” hármassága kulcsot adhat a művekben foglaltak megértéséhez. De benne van ebben a Taine-féle miliőelmélet is, valamint a hatástörténet, tehát az, ahogyan Hölderlin eszméi és stílusa megjelennek Nietzsche új etikát célzó elméletében, főként az Imígyen szóla Zarathustrában.

A tanulmány első része Hölderlin életét foglalja össze, de a költő hányatott sorsából nem tud – ahogyan az idézett és felhasznált irodalom sem – olyan következtetést levonni, amely egyértelműen megmagyarázná Hölderlin agya elborulásának okait. Ez után következik a fő mű, a Hüperion első változatainak elemzése. A verses változat bevezetéséből vonja le Sas azt a következtetést, hogy igazolható Fichte tanításainak közvetetlen és erős hatása Hölderlin gondolatvilágára. „Az ember az Én és a Nem-Én egymásra hatása útján jő létre: amaz a végtelenséget keresi, emez korlátoz. Hölderlin beleéli magát ebbe a gondolat-constructióba, de összefűzi vele Platon mélyértelmű tanítását Erósról, kit szintén két véglet kapcsolódása, a szegénység és a pazar bőség násza teremtett. A szerelem megszűnteti az emberi lét dualizmusát, mert «szüntelenül a legnagyobb és legjobb dolog után törekszik, hiszen atyja a bőség, de nem feledkezik meg anyjáról, a nélkülözésről sem: támogatást vár». Fichte elmélete megragadja a költőt, de változtat is rajta, a mint érzelmi szükségletei kívánják. Hölderlin elismeri, hogy az ember főfeladata: a cselekvés, hogy ezt a világot mi teremtjük, de hozzá teszi, hogy az alkotó, szépségteremtő tényező: a szerelem. Megjegyzendő, hogy a verses kidolgozás bevezetésében «a költő» rideg észember, míg a «bölcs» Hyperion Herder és Jacobi érzelemvédő ellenmozgalmát képviseli a kriticzizmussal szemben.”[41] Fichte ilyetén kiemelése nem véletlen, hiszen az ő kivetítéselmélete uralja a romantika irodalmának szerelem-értelmezését nemcsak a német, hanem francia nyelvterületen is. Vagyis nemcsak azt jelenti, hogy Sas előszeretettel kapcsolja össze az irodalmárokat a filozófusokkal, hanem azt is, hogy a romantika irodalma át- meg át van szőve filozofikummal. Ugyanakkor a Hüperion a fejlődésregények (Entwicklungsroman) sorába is tartozik, és ezért Sas felsorolja azokat a szerzőket, akiknek a művei mintaként szolgálhattak Hölderlinnek: Bouterweck, Wieland, Rousseau, Goethe, Novalis, Jean Paul, Tieck nevével találkozunk a tanulmányban. A velük való összehasonlításból azonban kiderül, hogy Hölderlin művéből hiányzik az egyéniesítés, és inkább típusokat mutat be. „Az egyéni és a társadalmi élet kérdései a legelvontabb fogalmazásban merülnek fel. Teljes joggal nevezhetni a Hyperiont filozofiai regénynek. Tükröződnek benne Hölderlin korának politikai viszonyai, az író egyéni tapasztalatai, de csak ködös, leszűrt formában. (…) Hölderlin regényének világtörvénye: a ritmus. A szerkezeti egységek egymásutánjában, a retardálás eszközeinek alkalmazásában, a személyek hullámzó lelki életének rajzában mindenütt érezzük hatalmát. Zenei hatásúak a mondatok s még az elnevezések is ritmikusak”[42] – írja Sas.

Hölderlin Empedoklész című drámája szintén nem készült el. Talán azért sem, mert benne is sajátos formát ölt a görögség iránti rajongása, az antikvitás és a kereszténység eszméinek összeolvasztása és a „principium individuationis” megvalósíthatatlansága az emberi életben. Sas ezért tanulmánya második részében Hölderlin költészetét teszi meg tárgyának. Sorra veszi az irodalomtörténetből ismert tényeket, mint Klopstock és Schiller hatását, de olyan összefüggésre is rámutat, amely a német forrásmunkákban nem található: Hölderlin és Vörösmarty azonos megoldásait, amikor az ütemek nagyságát a tartalomhoz kötik. A részletektől eltekintve egy hosszabb idézettel illusztráljuk Sas elemző módszerét és stílusát, amelyben felefedezhetők a pozitivizmus kliséi, de a szellemtörténeti iskola felé mutató megoldások is: „Hölderlin leghatásosabb lírai alkotása, melyet Brahms zenéje és Max Klinger illusztráló metszetei révén leginkább ismernek: a már Homburgban készült Schicksalslied. Ε szabad versekben írt költeményről Volkelt azt ítéli, hogy a tragikus lírának igazi remeke. Iphigenia Parzenliedje s e sorsdal az emberi nyomorúsággal szembeállítják a felsőbb lényeknek görög felfogás szerint napfényes és tökéletes világát. Goethe képzelete az istenek életével hatalmuk korlátlan gyakorlásának jogát, Hölderlin a harmonikus tiszta szépséget s az örökké virágzó fiatalságot kapcsolja össze. A Schicksalsliedben nyoma van a romantikus bölcselet azon törekvésének, hogy az ember helyzetét a mindenséggel szemben megmagyarázza. A fejlődés hegeli gondolatára czéloz az a feslő bimbó, mely az égiek szellemét példázza, s az örökösen zúgó vízomlás, mely az embert hurczolja. A kettő oly ellentétes, mint az absolut szellem önmagukat korlátozó változásai. Az egész vers a lét körforgását symbolisálja, gyűrűszerű, s a végéről újra az elejéhez tér az olvasó. Nemcsak általános bölcseleti gondolatok, hanem a legegyszerűbb élmények éreztették Hölderlinnel az élet semmiségét, a külső viszonyok magukkal kényszerítő, sorsszerű erejét. A Schicksalslied rövid és igazi lírai művészettel komponált megnyugtató érzésektől kétségbeejtő nyugtalanságig emelkedik, ritmusában megráz ez embergörgető zuhatag pusztító hömpölygése és vad monotóniája.”[43]

A tanulmány végén Sas komparatív elemzést végez, hogy elhelyezhesse Hölderlint a korabeli irodalmi élet összefüggéseiben. Újból végigtekint a Hölderlinnél megjelenő filozófiai mozzanatokon, de nem hagyja ki a Hölderlin csendes őrületével kapcsolatos történéseket sem, amelyek a korai német romantika képviselőinek érdeklődési körébe estek. Ezzel összefüggésben említi meg, hogy a kor patológiai érdeklődése szinte lehetetlenné tette Hölderlin pontos irodalomtörténeti helyének a meghatározását. Amihez hozzájárult Schiller és Goethe hatása, a Sturm und Drang eszméinek és Rousseau filozófiájának elfogadása az egyik oldalon, a jénai romantika képviselőinek érdeklődése a másik oldalon, azaz Hölderlin köztes helyzete az irodalmi életben. Sas azonban oda futtatja ki tanulmányát, hogy rámutasson Hölderlin századfordulós újrainterpretálására is az olvasói oldalon, de főként Nietzsche értelmezésére, amely már kiemeli Hölderlint a tisztán irodalomtörténeti kontextusból, és etikai dimenziót nyit meg vele kapcsolatban. Hadd fejezzük be ezt az ismertetést ezzel a Sas-idézettel: „Nietzsche még diákkorában olvasta Hölderlint, sőt első nagyobb dolgozatát róla írta. Midőn 1873-ban vitairattal támad D. Fr. Strauss ellen s ebben a «Bildungsphilister» szót és fogalmat megalkotja, a kultúra gyáva élősdijének képzeleti képével Hölderlint állítja szembe, mint a nem philister megtestesülését, ki barbár környezetével nem lépett semmi egyezségre.”[44]

Vagyis ott vagyunk a romantikában, amelynek önmagában is szentelt néhány rövid recenziót Sas. Az első Oskar Franz Walzel – Deutsche Romantik (Aus Natur und Geisteswelt) – 1908-ban megjelent könyvét ismerteti.[45] Ebben megjegyzi, hogy jogos a romanticizmusról, nem pedig a romantika irodalmáról beszélni, mert ez az az irodalmi mozgalom jelentkezett a legegyértelműbb elméleti-filozófiai alapvetéssel. Más szavakkal: az írókat főleg a kell, azaz a program foglalkoztatta. Sas megállapítja, hogy Walzel a kurrens irodalomtörténet-írást bírva és elégséges bibliográfiai adattal alátámasztva mutatja be tárgyát. Az első két fejezet a romantikának a Sturm und Dranghoz fűződő viszonyát, valamint „a romantikus elméletet” tárgyalja. A harmadik fejezet a romantikusok erkölcs- és vallásfilozófiájáról szól. Sas véleménye szerint Walzel a tudományos korrektség mellett nem érte el Dilthey hasonló témájú dolgozatának színvonalát, mert nem hatolt le a személyiségek szintjéig. Éppen ezért így zárja recenzióját: „Szerzőnk több ízben hivatkozik Richarda Huch kétkötetes művére a romantikáról, mely egyes személyiségeket mesterien jellemez. Nála a művészi szempont a legfontosabb, míg Walzel az irodalmi mozgalom egységét s elágazását tudományosan határozza meg.”[46] Sas érdeklődött a romantikus zene iránt is. Ebben a vonatkozásban egy recenziója[47] és egy cikke[48] jelent meg. Istel könyvének ismertetőjében először Jean Paul gondolatát idézi fel, miszerint a klasszikus költői eszmény mint plasztikus, szembehelyeződik a romantika festői és zenei valójával. A recenzeált könyv zöme Mendelssohn, Weber, Schubert és Schumann élettörténetével, valamint a romantikus zene és irodalom kölcsönviszonyaival foglalkozik, kiemelten Wackenroder, E. T. A. Hoffmann és Schumann között. De Mendelssohn és Heine kapcsolatát is említi Sas. A Parsifalról szóló cikk személyes élményen alapul: Sas Berlinben, a Deutsches Opernhausban hallgatta a premier-előadást. Ez az előadás azon produkciók sorába tartozott, amelyek megszegték Wagner eredeti kikötését, hogy a művet csakis és kizárólag Bayreuthban szabad színre bocsátani. Ehhez a tiltáshoz fűz is Sas egy ironikus megjegyzést, miszerint a Parsifalt valóban csak vidéki, álmos városban szabad előadni, „ahova fáradt lemondók, misztikus rajongók és tehetős zenebarátok stílusosan elzarándokolnak meghallgatásra”.[49] Megállapítja, hogy a Parsifal Gesamtkunstwerk a szó legátfogóbb és legsűrítettebb értelmében. Vagyis nemcsak a zenét és a szöveget kapcsolja össze, hanem világnézetet, filozófiát és hitet is nyújt. És éppen a kereszténységnek, valamint a leplezetlen antiszemitizmusnak (amit Sas egyébként nem említ az írásában) az eltúlzott beállítása az, amit már Nietzsche is kifogásolt, és amihez Sas is hozzáfűz egy, nála szokatlanul erős és szarkasztikus kijelentést: „Parsifal lovagról azt mondja Heine, hogy benne a regényes középkor testesül meg s e hős szenvedő nagy szemében a scholasztika labirintusai és a misztika észbontó szakadékai sötétlenek. Mindezt fárasztóan érezzük a Parsifal zenei szépségei mellett. Wagner darabja pillanatnyi szükségleteket kielégíthet, de a belőle áradó tömjénszag nem telepedhet meg a modern városok kőszénfüstös levegőjében, hogy azt még egészségtelenebbé tegye, mint a milyen.”[50] Egyértelmű vélemény: a Parsifal ideológiailag és az etika szempontjából is toxikus mű. És egy ilyen értékelés azért helyénvaló, mert maga Wagner is világnézetet kívánt terjeszteni az alkotásaival. Ezek után érthető, miért fejezi be Sas az írását két, Nietzschétől vett idézettel, amelyek közül az első, az 1888-as, Wagner elleni röpiratból való, így hangzik: „Richard Wagner egyszerre gyámoltalanul és összetörten lerogyott a keresztény kereszt előtt (…) A Parsifal az álnokság, a bosszú, a titkos méregkeverés műve az élet előfeltételei ellen, egy rossz mű (…) A szüzesség prédikációja a természetellenességre való izgatás marad: mindenkit megvetek, aki a Parsifalt nem érzi merényletnek az erkölcsiség ellen.”[51] Ehhez már csak azt teszi hozzá, hogy sajnos azok is egyetértenek Nietzschével, akik egyébként nem érzéketlenek a Wagner-zenével szemben. És ha belegondolunk, hogy Sasnak ez a kis írása 1914 elején jelent meg, röviddel az első világháború kitörése előtt, akkor a Wagner-féle világnézet – amelyik nemcsak operákban, hanem a Heldentum und Christentum című Wagner-röpiratban is kifejezést nyert, és amelynek egyik tartóoszlopa a német felsőbbrendűség gondolata – újabb konnotációt kap.

Sas talán legnagyobb irodalmi mintája Goethe, no és persze Goethe Faustja. Ehhez a két témához többször is hozzányúl, és előfordul az is, hogy a Goethe munkásságát tárgyaló könyvhöz két különböző recenzióban is visszatér. Ilyen Simmel filozófiai szempontú „pszichográfiája” (Georg Simmel: Goethe. Leipzig, Klinkhardt u. Biermann, 1913), amelyről Sas megállapítja, hogy „mélyrehatóbb és megértőbb könyvet keveset írtak Goethéről, nehezebben emészthetőt és élvezhetőt talán egyáltalán nem”.[52] Ez a megállapítás még dicséretként is hat, ha összevetjük azzal, amit Chamberlain Goethe-könyvéről (Houston Stewart Chamberlain: Goethe. München, Bruckmann, 1913) jegyzett meg: „A munka (…) csalódást okoz. Sok a híg, a keveset mondó részlet benne. Az író egyéni vélekedését kihívóan vágja az olvasó szemébe, tűntet vele. Intelligencziája, tudása, műszeretete bármily nagy, valami merevség, arisztokrata gőg, simulni nem tudás ütközik ki szavaiból. Ez Bayreuthnak és a szó kellemetlen értelmében vett übermenschnek szelleme (…) Mily kicsinyesség Goethét antiszemita támadások és az irodalomtörténet ledorongolásának czégéréül használni.”[53] Sas ezzel el is intézi a rasszista és antiszemita Chamberlaint, viszont még egyszer visszatér Simmel könyvéhez,[54] hogy most már tisztázza az olvasó számára is, miben rejlik Simmel módszerének sajátossága. Leszögezi, hogy Simmel a pozitivista történet- és miliőszemlélettel szemben írja át azt a képet, amelyet Goethéről a Taine és Scherer-féle irodalomtörténet megformált. Vagyis, ahogyan azt Simmelre utalva megjegyzi, „ne azt keressük az egyéniségben, – és ebben is a bergsonizmusra emlékeztet Simmel, – ami örökölt, ami eltanult, ami átvett vonás, hanem nyomozzuk a mindezek ellenére kiütköző egyéni különösséget”.[55] Sas elismeri, hogy Simmel jogosan kelt ki a Németországban szinte nagyüzemi szinten működtetett modern filológia ellen, és hogy személyében a huszadik század elején a korábbi évtizedek mellőzöttsége után a filozófia mutatkozik meg, vagyis hogy nemcsak a köznapi tények felsorolásával lehet bemutatni egy szerző életét, hanem sub specie aeternitatis módon is. „Simmel jellemző eljárásában van valami fauszti vonás: számára Goethe több, mint műveinek összesége s ő ezt a pluszt keresi. Goethe személyiségének organikus jellege, örök-egy és örök-más volta érdekli. Igazolja, hogy fejlődésének minden foka egyforma bevégzettséget mutat, mindegyik öncél. Sok szubtilitással teljes lapok szólnak a zseni életének belső szükségszerűségéről, e szükségességből fakadó objektív művészi értékeiről, a teremtő spontaneitásról s az egyéniségnek arról a bűvös hatalmáról, hogy minden alkotásában magát és a környező életet teljesen adja” – írja Sas. De hozzáfűzi azt is, hogy az ilyen kép vitathatatlan szépsége felkelti bennünk a tényekhez való visszatérés szükségét is, mert azok ugyan kisebb horizontokat nyitnak meg, de tisztább eget mutatnak. Sas nem hazudtolja meg pozitivista meggyőződését. Sokkal megengedőbb Sas Gundolffal, a jeles Goethe-szakértővel szemben, akinek nyolcszáz oldalas Goethe-monográfiájáról (Friedrich Gundolf: Goethe. Berlin, Bondi, 1916) szintén megjegyzi, hogy a szerző elutasítóan szól azokról a pozitivistákról, akiknek a dolgozatai csupán a miliő-elmélet alkalmazásai. A recenzió végigkíséri Gundolf alapgondolatának, a Goethe egyéniségét meghatározó ún. ősélmények és a művelődési élmények megkülönböztetésének a megvalósulását az életműben. Végezetül azonban itt is megfogalmazza, hogy „Gundolf ép úgy, mint Simmel, egész világrész középpontjává teszi Goethet. Nem oly elvont, mint emez, de azért sok egészen általános, elméleti rész akad benne. Goethet, az individuáció s a művelődés eme csodáját, kapcsolatba hozza a szellem egész világával.”[56] Simmel és Gundolf dolgozatai mellett röviden megemlékezik Sas a készülő Goethe-lexikon első kötetének megjelenéséről is (Goethe-Handbuch. Hrsg. von Dr. Julius Zeidler. I. Band. Aachen – Glück. Stuttgart, Metzler, 1916),[57] de itt már szinte unottan jegyzi meg a pozitivista irodalomtörténet-írás szabályainak pontos betartását. A szinte megszámlálhatatlan német nyelvű Goethe-irodalomból aztán Sas reagál még Franz Saran könyvére (Goethes Mahomet und Prometheus. Bausteine zur geschichte der neueren deutschen Literatur, Bd. XIII. Halle, Niemeyer, 1914), amelyben a szerző Goethe két drámatöredékét elemzi. Ennek margójára aztán megjegyzi, hogy a Prometheusban „határozottan felcsillan a Faust-gondolat: az ember törhetetlen, örök vágya arra, hogy mindent átéljen, mindent átörvendjen és átszenvedjen”.[58]

Ezzel már az összehasonlító irodalomtörténet egyik örökzöld témájánál találjuk magunkat. A Faust-téma azért izgalmas, mert benne megjelenítődik a szellemi modernitás egyik archetípusa. Az, amelyik a személyiségnek a természet titkaihoz és a megismeréshez való viszonyát mutatja meg az irodalomban. Ezt Sas sem kerülhette meg. Elsőként Heinrich Gusztáv – egyébként az Egyetemes Philologiai Közlöny megalapítója – Faustról szóló gyűjteményes kötetét (Heinrich Gusztáv: Faust. Irodalomtörténeti czikkek. Budapest, Franklin, 1914) recenzeálja. Ez az írás a volt diák főhajtása valamikori tanára előtt, de ugyanakkor a kötet pontos bemutatása is, amelyben Sas megállapítja, hogy bár Heinrich Gusztáv nemcsak az európai irodalomban fellelhető és Faust-típusú irodalmi alakokat mutatja be, meglepően kis területen foglalkozik Goethe Faustjával, de amit leír, az már reflektálja a Scherer feltevéseit korrigáló új ismereteket is. Sas végezetül így jellemzi a dolgozatot: „Három jelessége van az ismertetett műnek: mint germanisztikai könyv oly kapcsolatokban tárgyalja a Faustról szóló mondát, a melyek külön helyet biztosítanak számára az idevágó szakirodalom egészében; mint összehasonlító irodalomtörténeti munka mintaszerű módszert alkalmaz; végül becses magyar vonatkozásokat mutat ki.”[59] A másik Faust-témájú könyv, amelyre Sas reagált, Ernst Traumann nagy, kétkötetes műve (Goethes Faust. Nach Entstehung und Inhalt erklärt. I. Bd. Der Tragödie erster Teil.; II. Bd. Der Tragödie zweiter Teil. Oskar Beck. München, 1913–14.). Traumann Goethe klasszikus feldolgozását elemzi úgy, hogy tekintetbe veszi az Urfaust felfedezését követő értelmezésváltozásokat is. Sas ezt a könyvet nemcsak hiánypótlónak nevezi, hanem megfogalmazza azt a nézetét is, amelyet Simmellel kapcsolatban hoz fel, és ami a pozitivista irodalomtudomány mellett szólna a mindenkori szerző személyiségének kiemelésével. Traumann „nem bíbelődik alapeszmekereséssel, a mit maga Goethe kicsinyességnek tartott két emberöltőn át érlelt művével szemben. A szimbolum-hajszóló filozófiai magyarázatok önmagukat tették lehetetlenné s ma azt tartjuk, hogy nem egy tétel, vagy eszme, hanem Goethe egyénisége ad a tragédiának egységet. A Faust második részében nem sejtünk se hétpecsétes titkokat, se üres allegorizálást (…), hanem az öreg Goethe művészetének sajátságos varázsát élvezzük”.[60] Ebben a megjegyzésben a pozitivista Sas szólal meg a filozófiai hatásokat egyébként komolyan vevő Sassal szemben. És ha már szóba került Faust, Sas nem hagyja ki a másik modern személyiség-archetípust, Don Juant sem. Szemügyre veszi Hans Heckelnek manapság is újra kiadásra kerülő dolgozatát (Hans Heckel: Das Don Juan-Problem in der neueren Dichtung. Breslauer Beiträge zur Literaturgeschichte. Neuere Folge 47., Stuttgart, Metzler, 1915). Mindjárt a recenzió elején megállapítja, hogy „Faust és Don Juan kapcsolatossága szembetűnő. Valami korlátlanságra törekvés mozgatja mindakettőt. Don Juan az érzéki élet körében marad, Faust szintén leszáll ide, de magasabbra is törekszik”.[61] Heckel könyve végigvezet bennünket a Don Juan-feldolgozások egész skáláján a huszadik századig, és gazdag bibliográfiát[62] is csatol a dolgozathoz. Itt azonban Sas megjegyzi, hogy G. B. Shaw műve kimaradt mind a felsorolásból, mind pedig az elemzésből, és hogy ismeretes egy korabeli magyar regény is, Benedek Marcell Byront imitáló Don Juan feltámadása című könyve. Vagyis Sas nemcsak a szekundér irodalmat ismerte, hanem szemmel tartotta és követte az aktuális irodalmi termést is.

Sas ugyanakkor megbízható szellemi barométerként is bemutatkozott. Az első világháború kitörésekor és a háború menete alatt is szemlézte azokat a műveket, amelyek egyrészt a kapitalista korszakot elutasító, kultúrpesszimizmusnak nevezett irányzathoz tartoztak, másrészt a háborús szembenállás – alapvetően a német–francia konfrontáció – kulturális hátterét elemezték. A kultúrpesszimizmus korabeli európai képviselői közül Emil Hammacher Hauptfragen der modernen Kultur (1914) című könyvét emeli ki, amellyel kapcsolatban főként azt hangsúlyozza, hogy a szerző alapelve – miszerint vissza kell térnünk az emberi létezés metafizikai gyökereihez – nemcsak a korszak legégetőbb szociális problémáit tematizálja, hanem beazonosítható filozófiai elődökhöz, főként Hegelhez köthető. A kritika tárgya, azaz az intellektualizmus túltengése ugyan – ahogyan Sas egyértelműen leszögezi – a háború kitörésével és az irracionalizmus felszínre kerülésével súlyát vesztette, és „az a misztikus végcél, melyet mentségnek tart, se nem tisztán fogalmazott feladat, se nem gyümölcsöző vagy vigasztaló. Az európai kultúra megrendülése azonban valósággá vált, ha nem is a H. említette motívumokból. Azokat a problematikus csomókat, melyeket ő közvetetlenül a világháború előtt bogozgatott, könyvének megjelenése óta kettévágta az élet. Az intellektualizmus valóban elköltözött az európai népek köréből, túltengése miatt ma senki nem panaszkodhat”.[63] Ez a keserű irónia azért is érdekelheti a mai olvasót, mert a Hammacher által is fémjelzett irányzatnak olyan képviselői is voltak, mint René Guénon vagy Julius Evola, és a későbbi korból Hamvas Béla.

A modern háborúk egyik velejárója a mindent elborító mediális propaganda. Sas nem a napilapokban megjelenő, véresszájú cikkekkel foglalkozott, hanem azokkal a tanulmányokkal, amelyek a politikai-hatalmi szembenállásnak valamilyen kulturális magyarázatát kísérelték meg. Ezek közül háromról szóljunk most. Mindegyik esetében szembeötlő a germanista Sas nem is leplezett szimpátiája Németország iránt. Ezért is van, hogy a recenzeált és megbírált írások francia szerzőktől származnak. Ez első a Huszadik Században jelent meg Gyűlölködő kulturák felirattal, és Louis Reynaud Histoire générale de l’influence française en Allemagne (Paris, Hachette, 1914) című terjedelmes, több mint 500 oldalas könyvét elemezte. Formai szempontból a könyv – amely még a világháború kirobbanása előtt jelent meg – komparatív kultúrtörténet, de a szerző lenyűgöző anyagismerete nem tudományos célokat, hanem ideológiai fegyverként szolgál. Sas pontosan és plasztikusan fogalmaz: Reynaud szerint „a világműveltség (…) csupa lapos kópiája a francia szellemnek. Az ilyen értékelő felfogás szemernyire sem tudományos, de – fájdalom – nagyon is összehangzó a mai világviharral. Nem élvezetes olvasmány Reynaud könyve, ám tanulságos. Ma mindenki hozzászól ahhoz a kérdéshez, melyet ő el akar dönteni. Melyik kultura becsesebb, a német-e, vagy a francia? De az igazi humanizmus föltehet-e hasonló kérdést? S van-e az olyan művelődéstörténeti és irodalmi összehasonlításnak célja, amely nem becsül minden népet?”[64] A második írás az irodalomtörténész Reynaud után a huszadik század első felének egyik leghatásosabb filozófusát, Bergsont pécézi ki, mégpedig azt a publikációját, amelyben négy, 1914–15-ben elhangzott előadásának a szövege jelenik meg: Henri Bergson: La signification de la Guerre. Blond et Gay Editeurs, Paris, 1915. Sast az érdekli, hogyan kapcsolja össze Bergson saját filozófiáját a háborús propagandával: „Ismeretes az ő munkáiból a gépies anyagiságnak s az élő szervezet lelkes elevenségének sokszorosan fejtegetett ellentéte. A XIX. század a művelődés anyagi eszközeit, a gépeket, a technikát bámulatosan tökéletesítette, de ezzel a külső fejlődéssel nem tartott lépést, Bergson szerint, Németországban a szellemi és az erkölcsi haladás. Az első fölibe kerekedett az utóbbinak s az anyagi kultúra meglelkesítése helyett a lélek elgépiesedése következett be. Bergson a német műveltséget merő külsőségnek tekinti. Az állami egységet Bismarck a franciák elleni gyűlölet kiaknázásával mesterségesen hozta létre. A német imperializmust a páratlan gazdasági fejlődés következtében történeti szükségességnek ismeri el ugyan, de a német iparosodás bűn, a német tudomány barbárság, mert kizárólag a militarizmus szolgálatába szegődtek.”[65] Sas azzal zárja recenzióját, hogy felesleges bírálni Bergson ezen írásait, hiszen csupán a szerző politikai nézeteit fejezik ki, és csak azért érdemelnek figyelmet, mert a korszak egyik legjelentősebb gondolkodójáról van szó. Ez az elnéző hozzáállás megváltozik akkor, amikor nem filozófusról, vagyis egy értelmiségiről, hanem egy politikai személyiségről van szó. Ő pedig nem más, mint Gustave Hervé, a századforduló és a huszadik század első felének egyik ismert politikai alakja. Valójában nem is szükséges végigelemeznünk Sas teljes írását,[66] mert a lényeg a szöveg elején van. Milyen személyiségi metamorfózisokon megy át egy politikus, amikor a társadalmi háttér megváltozik, és neki az új helyzetben kell megtartania a pozícióit. Nem ismeretlen helyzetről van szó, hiszen a politika mindig is a pillanat művészete, a pillanat pedig nem ismeri a folyamatosságot. Ennélfogva morális követelményekkel sem léphetünk fel vele szemben. A sajátosság a háborúban, tehát abban a történelmileg kiélezett helyzetben van, amely felnagyítja a különbségeket, és élessé teszi a határokat eszmék, országok, emberek között. Hervé esetében „amint az események hatása alatt a proletariátus szélsőséges előharcosából a nemzeti összetartás és az egységes erőkifejtés hirdetőjévé, antimilitaristából hadszervezővé, kíméletlen szindikalistából a pártköziség legkíméletesebb melengetőjévé alakul”. Nem Hervé volt az egyedüli, aki hasonló utat járt be, hiszen a huszadik század első fele gyakorta állította egzisztenciális választás elé a történelem szereplőit. És mintha Hervé dilemmái – persze nem ezekben a politikai dimenziókban, hanem a személyes stratégiák szintjén – előrevetítették volna azokat a problémákat, amelyekkel Sasnak is meg kellett birkóznia a második világháború ideje alatt, utána pedig az ötvenes évek sztálinista Csehszlovákiájában. Sasnak ez a korszaka azonban már feldolgozást nyert más elemzésekben.

***

Végezetül, a filológiai korrektség szellemében következzenek Sas azon recenzióinak és egyéb írásainak a bibliográfiai adatai, amelyekről a fenti dolgozatban nem történt említés. Ezeket időbeli sorrendben adom meg úgy, hogy a recenzeált mű szerzője és a mű címe van feltüntetve:

1911:

  1. Seilliere: Nietzsche’s Waffenbruder Erwin Rohde. Berlin, Η. Barsdorf, 1911. Egyetemes Philologiai Közlöny, 499–500. p.

Horváth János: Ady és a legújabb magyar lyra. Budapest, Grill, 1910. Egyetemes Philologiai Közlöny, 211–213. p.

Erich Schmidt: Reden zur Literatur- und Universitätsgeschichte. Berlin, Weidmann, 1911. Egyetemes Philologiai Közlöny, 428–430. p.

Friedrich von der Leyen: Das Märchen. Ein Versuch. (Wissenschaft und Bildung. 96.) Leipzig, Quelle u. Meyer, 1911. Egyetemes Philologiai Közlöny, 769–770. p.

1913:

Harry Mayne: Dichtung- und Kritik. Eine Rechfertigung der Literaturwissenschaft. München, Beck, 1912. Egyetemes Philologiai Közlöny, 195–196. p.

Förster-Nietzsche, Elisabeth: Der junge Nietzsche. Leipzig, Alfred Kröner Verlag, 1912. Egyetemes Philologiai Közlöny, 422–423. p.

1914:

Görres József és a magyar hunmonda. Egyetemes Philologiai Közlöny, 152–154. p.

Johannes Hönig: Ferdinand Gregorovius als Dichter. Stuttgart, J. B. Metzler, 1914. Egyetemes Philologiai Közlöny, 801–804. p.

Világirodalom. Richard M. Meyer: Die Weltliteratur im zwanzigsten Jahrhundert. Vom deutschen Standpunkt aus betrachtet. (= Kari Lamprecht u. Haris F. Helmoll: Das Weltbild der Gegenwart in Einzeldarstellungen. 17. Band.) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart u. Berlin, 1913. Huszadik Század, 108–113. p.

Szigligeti Ede. Huszadik Század, 378–383. p.

Művésziség és kultúra. Nádai Pál: Az élet művészete. I–II. Budapest, Franklin, 1914. Huszadik Század, 405–407. p.

1915:

Heinrich Heines Briefwechsel. Reichvermehrte Gesamtausgabe auf Grundlage der Handschriften. Gesammelt, eingeleitet und erläutert von Friedrich Hirt. Mit fünfzig Bildern u. Faksimilen. Erster Band. München u. Berlin, Georg Müller, 1914. Egyetemes Philologiai Közlöny, 227–228. p.

  1. Kostyleff: Le mécanisme cérébral de la pensée. Paris, Alcan, 1914. Egyetemes Philologiai Közlöny, 419–420. p.

1916:

Eduard Metis: Karl Gutzkow als Dramatiker. (= Breslauer Beiträge zur Literaturgeschichte. Herausgeg. von M. Koch u. G. Sarrazin, Neuere Folge, 48.) Stuttgart, Metzler, 1915. Egyetemes Philologiai Közlöny, 65–66. p.

Váczy János: Kazinczy Ferencz és kora. A M. T. Akadémiától jutalmazott mű. Első kötet. A M. Tud. Akadémia kiadása, 1915. Athenaeum, 240–242. p.

A Freudizmus reviziójához. Heilen und Bilden. Ärztlich-pädagogische Arbeiten des Vereins für Individualpsychologie. Herausgegeben von Dr. Alfréd Adler und Dr. Carl Furtmüller. München, Ernst Reinhardt, 1914. Huszadik Század, 318–320. p.

1917:

Hans Wöhlert: Das Weltbild in Klopstocks Messias. (Bausteine zur neueren deutschen Literatur. Herausgegeben von Franz Saran. Bd. XIV.) Halle a. S., Max Niemeyer, 1915. Egyetemes Philologiai Közlöny, 164–165. p.

1918:

Fritz Medicus: Grundfragen der Aesthetik. Jena, Eugen Diederichs, 1907. Athenaeum, 292–294. p.

Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez II.

Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain

4. Egy január eleji hétfő történései 1919-ben, Prágában és Pozsonyban

Hogy a hosszúra nyúlt, 1919. január másodikai, csütörtöki kormányülés végzéseivel kapcsolatban, az elfogadott változat ellenében – és a szigorú titoktartási kötelezettség ellenére – tett-e bármit is Viktor Dvorský a következő három napon, január első hétvégéjén, ma már nehezen tisztázható és nem is szükséges tárgya ennek a tanulmánynak.

A cseh és szlovák szempontból nagy reményekre jogosító Újévre következő hétfőn, 1919. január 6-án a Wilson elnök tiszteletére – frissiben – átnevezett prágai Főpályaudvarról 9 óra 30 perckor, a megjelent ünneplő közönség lelkes búcsúztatása közepette kigördültek a csehszlovák kormánynak a párizsi béketárgyalásokra delegált küldöttségét szállító különvonat szerelvényei. A II. számú vagon első kupéjában, dr. Karol Chotek – egykori iskolatársa – társaságában, a tárgyalódelegáció fő geográfus szakértőjeként az ablakból integethetett az otthonmaradók felé az addig is sikeresnek mondható életpályája nagy reményekre jogosító új fejezetének kapujában Viktor Dvorský is.[1] (Chodějovský 2017, 84. és 91. p.)

Az Ausztria felé zakatoló vonat hírére a közbeeső pályaudvarokra és állomásokra kicsődülő tömegek lelkes üdvözlései mellett a delegáció számára biztosított körülmények is fokozhatták a bizakodó és ünnepi hangulatot.

Amikor a különvonat étkezőkocsijában, talán a régi huszita erősséghez, Tábor városához közelítve, a személyzet teríteni kezdhetett az aznap feltálalt ebédhez,[2] mintegy 300 kilométerrel keletebbre, a benyomuló csehszlovák légió egységei által már egy hete megszállt, a megelőző mozgalmas hónapok és hetek hányattatásaiba és nélkülözéseibe belefásult, nyomasztó jövőt sejtő aggodalmakkal terhes Pozsony szénszünet miatt bezárt egyetemén Prinz Gyula intézetigazgatóra a kihalt intézményben egy katonai egyenruhában fellépő „bizottság” nyitja rá az ajtót. Vélhetően ez az ő első személyes, közvetlen érintkezése az új hatalom képviselőivel.

Miközben egy új világ táruló kapui felé robog e tanulmány egyik főszereplője, a másik számára a rányíló ajtóban betoppanó egyenruhások fellépése egyre világosabbá teszi, hogy a jövő távlatai, azon a helyen, éppen zárulófélben vannak előtte…

5. Egyetemszerzők és -vesztők „társalgásai”…

E tanulmány első felében eddig Viktor Dvorský felbukkanását követtük nyomon egy Csehszlovákia megalakulásának történelmi folyamatát szegélyező fontos korabeli dokumentumban. Egészen pontosan egy 1919 eleji csehszlovák kormányülés eseményeit és az oda szakértőként meghívott geográfusnak azokban betöltött szerepét igyekeztük az ülés fennmaradt jegyzőkönyve alapján körüljárni: tisztázni és értelmezni. A következőkben Prinz Gyulának a kor hivatalos irataiban – egy, a pozsonyi egyetem 1919-es „átvételét” előkészítő állapotfelméréssel kapcsolatban született jegyzőkönyvben – való, kissé furcsa és meghökkentő felbukkanásával tesszük ugyanezt.

5.1. „Előszavak” – A felhasznált forrásgyűjtemény bemutatása

A tanulmányban felhasznált legfontosabb források mindkét esetben, ahogyan azt már a dolgozat elején felvillantottuk [vö. 1.2.1.], egy-egy dokumentumgyűjtemény részeiként jelentek meg a nyilvánosság előtt. Az első részben felhasznált dokumentumgyűjtemény különösebben alapos bemutatást nem igényelt, a másik esetében azonban a felhasznált forrás megjelentetésének ismertetése nem nélkülözheti a történelmi „kontextus” felvázolását. Ennek magyarázata a forrásgyűjtemény keletkezési körülményeiből adódó sajátságos célkitűzések következményeiben, valamint az egész munka „ideológiai körítésében” és megalapozásában rejlik. A Dvorský politikai szereplésének apró fennmaradt nyomait is felvillantó, 2001-ben napvilágot látott cseh dokumentumgyűjtemény a forrásközlés szakszerű tárgyilagosságán túl egyéb célkitűzéseket, mint a történelmi eseménysorok értelmezéséhez tényszerű alapokat nyújtó források nyilvánosság számára való hozzáférhetővé tétele, nyilvánvalóan nem követ. Ezzel szemben a ’70-es évek „normalizálódó”, „husáki” Csehszlovákiájában megjelentetett másik munkát nagyon is erősen befolyásolták bizonyos világértelmezési alapok, történelmi narratívák és pártideológiák feltétlen érvényre juttatásának elvárásai és kényszerei; mind felhasznált fogalmainak és értelmezési kereteinek, mind pedig célkitűzéseinek tekintetében.

5.1.1. A felvezetés és „keretezés”

A Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosának titulusát akkor már nyolc éve „viselő” Pozsonyban, az Obzor Kiadó gondozásában 1977-ben megjelent szöveggyűjtemény[3] a Városi Levéltár „Bratislava-Fontes” sorozatának első kiadványa; a „Pozsony történetének forrásait” bemutató okmánytár első kötete. Az 1973 júniusára datált szerzői bevezető alapján hosszas és alapos kutató- és szerkesztői munka előzhette meg az összesen 194 dokumentumot felvonultató kötet kiadását.

A kötet „ünnepi”, méltató előszavát Ing. Félix Janíček jegyzi, aki az idő tájt a „Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa, Pozsony Nemzeti Bizottságának” titkári tisztét töltötte be. Az előszó, mintegy felütésként, a Csehszlovákia történetében viharos eseményeket hozó 1968-as esztendő „szlovák” szempontból egyik legfontosabb momentumával: a föderalizációval indít. A nevezetes év őszére, már a Varsói Szerződés csapatainak augusztusi megszállása („baráti segítsége”) után elfogadott új alkotmány több évtizedes jogos szlovák „sérelmeket” orvosolva föderatív alapon szervezte át az államot: létrehozva a Cseh és a Szlovák Szocialista Köztársaságokat, kormányzati szerveiket és törvényhozásaikat, valamint – prágai központtal – a szövetségi intézményeket; így Pozsony végre „igazi” fővárossá léphetett elő.[4] A dokumentumkötet jelentőségének méltatásaként Janíček megjegyzi, hogy Pozsony történetének feltárása kapcsán, szemben a jóval korábbi, „még” magyarországi fejleményekkel – név szerint említve Ortvay Tivadar híres többkötetes szintézisét –, „…a mi új, marxista történetírásunk csak lassan rója le adósságát”, ezért is számít a megjelent munka fontos mérföldkőnek. A mű születésének hátterét a jelek szerint jól ismerő tisztviselő kifejti, hogy a kötet kiadásához vezető kutatások még 1963-ban kezdődtek egy munkacsoport felállításával, melynek feladata a várostörténet „akkori állapotának” megfelelő szintézis megteremtése volt, amely azonban a feladat teljesítését[5] követően sem oszlott fel, hanem fokozatosan átalakult a Történeti Társaság Nyugat-Szlovákiai szakosztálya mellett működő Pozsony történetét kutató Bizottsággá,[6] fő céljaként a várostörténet forrásainak rendszerezett közzétételét tűzve ki maga elé. Még e tudománytörténeti háttér felvillantása előtt Janíček kifejti azt is: a különleges történeti adottságokkal – kivételesen gazdag forrásanyaggal – rendelkező pozsonyi várostörténet nagy hiányossága, hogy „…egyre komolyabban mutatkozik egy széles forrásanyagon alapuló mű kidolgozásának szükségessége, amely bemutatná a termelőerők fejlődését a városban, a társadalmi fejlődés mozgatójának számító munkástömegek szerepét … és nem utolsósorban a cseh nemzet segítségét a Pozsonynak a Csehszlovák köztársaságba való tagolódásával összefüggő nehéz feladatokban.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 8. p. [k. t.]) Így aztán nem meglepő, hogy a bizottság tervezett forrásgyűjteményeinek felsorolásában – bizonyos középkori részterületek előtt – az első helyen a pozsonyi „első köztársaságbeli évek társadalmi küzdelmeinek”, valamint a város „munkásmozgalmi történetének” 1918-ig terjedő forrásait tartalmazó kötet szerepelt.

5.1.2. A „szakma szava”

Valamiért azonban mégiscsak ez a konkrét 1918–19-es eseményláncolatot, történelmi fordulópontot áttekintő kötet lett végül az első a hosszabbra tervezett sorban. Lehetséges magyarázatként – a kötet szerkesztői által jegyzett tudományos előszó (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 9–15.) elméleti felvezetésének lezárásaképpen – újra csak felsejlik 1968. A szerkesztők[7] összegzése szerint ugyanis a kötetben felvonultatott korabeli dokumentumok, amellett, hogy a csehek és szlovákok közös államra való törekvését tükrözik, „…összességükben megjelenítik azokat a törekvéseket is, amelyek majd csak a föderációban csúcsosodtak ki: létrehozni Pozsonyból Szlovákia fővárosát, politikai, gazdasági és kulturális központját”. (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 12. p. [k. t.])

A kötet tematikus lehatárolása persze azért ennél némileg szélesebb körű.

Ennek alapján a szerkesztők olyan írásbeli források válogatott közzétételére vállalkoztak, amelyek Pozsony Csehszlovák Köztárságba való betagolódásának folyamatában „…megvilágítják [a város] háború utáni hovatartozására vonatkozó nézetek kikristályosodását, a katonai helyzet alakulását a város felszabadítása során és azt követően, [a város] a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolásának politikai visszhangját éppúgy, mint mindazon tényezők komplexumát, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy Pozsonyból szerves módon [!] a felszabadított Szlovákia politikai, gazdasági és kulturális életének központja, fővárosa váljék”.[8] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 9. p. [k. t.]) Kiemelik, hogy mivel a munkásmozgalomnak a tervezett forrásgyűjtemény-sorozatban külön kötetet szánnak, ebben a kötetben elsősorban a politikai, katonai és kulturális eseményekre fókuszálnak. Ezért is az általuk felvonultatott dokumentumok a szociális mozgalmakat legfeljebb közvetve érintve, főként olyan, „…a széteső Osztrák–Magyar Monarchiát megrázó nemzetiségi problémákkal” foglalkoznak, amelyek révén „…az egyes utódállamok burzsoáziái a nemzetek különféle osztályokhoz és rétegekhez tartozó nemzetiségileg exponált tagjainak támogatásával megerősítették a saját pozícióikat”. (Uo. 10. p. [k. t.]) Hangsúlyozzák azt is, hogy az egyes dokumentumok értékelésénél és értelmezésénél „soha nem téveszthető szem elől” a forrás eredetének, „keletkeztetőjének” osztályhelyzete. A szerkesztők szerint tehát tudatosítani szükséges, hogy ezek a kordokumentumok „…a felkorbácsolt nacionalizmus” idején születtek, amikor „…a nemzeti felszabadításért vívott küzdelem győzelemittas diadala gyakran a háttérbe szorította a dolgozó tömegek osztályöntudatát és internacionalizmusát”.[9] (Uo. 11. p.)

Bár az eddigiek alapján esetleg úgy tűnhet, hogy a kötet szerzőinek hozzáállását inkább az ideológiai elvárásokhoz való igazodás szabta volna meg, mintsem a szűkebb szakmai szempontok, azonban ez korántsem igaz.[10] A szerzői bevezető nagyobbik részét kitevő áttekintés arról tanúskodik, hogy tudományos szempontból teljesen korrekt szakmai közelítés jellemzi a gondosan szerkesztett és mellékletekkel (regeszta, névjegyzék [életrajzi ismertető], forrásjegyzék, korabeli ábrák, fényképek, térképvázlatok) gazdagon ellátott kötet szerzőinek munkáját.[11]

Ami a dokumentumgyűjtemény szerkesztésének alapkoncepcióját illeti, a szerzők bevezetőjük elején természetesen kifejtik azt is, hogy mely időhatárokon belül dolgoztak. Az első közzétett, magyar nyelvű forrásuk 1918. október 7-ére datálódik és Szmrecsányi György Pozsony megyei ispánnak a városi képviselő-testületben elhangzott beszédét rögzíti, amelyben első ízben történik hivatalos említés Pozsonynak Magyarországtól való lehetséges elcsatolásáról: Ausztria ilyen irányú – feltételezett – törekvései miatt. Az utolsó, német nyelvű közleményben – 1919. augusztus 14-én – Vavro Šrobár a Csehszlovák Sajtóiroda számára bejelenti Ligetfalu és a pozsonyi hídfő Csehszlovákiához való csatolását. Ez a koncepció tehát – saját értelmezésük szerint is – szorosan összefügg a dunai határ kérdéskörével. „A jövendőbeli közös állam határairól szőtt fontolgatások során a csehek és a szlovákok képviselői idehaza és a külföldi ellenállásban is túlnyomórészt abból az álláspontból indultak ki, hogy Szlovákia természetes határának délen a Dunának kell lennie. Még ha a déli határok további szakaszaira vonatkozó elképzelések eltérőek voltak is és végtére a békekonferencia is kompromisszumos megoldást választott, a Dunát mint [állam]határt gyakorlatilag mindennemű vita nélkül [!] fogadta el. Avval, hogy ezt a határt az antanthatalmak elfogadták és garantálták, Pozsonynak Csehszlovákiába való bekebelezése tulajdonképpen még a Köztársaság tényszerű létrejötte előtt bebiztosíttatott, még ha – különböző okoknál fogva [!] – a városra Ausztria és Magyarország is igényt tartott, és a város akkori vezetése ilyesfajta megoldást nem támogatott. Pozsony azonban Csehszlovákia számára összeköttetést jelentett a tengerhajózáshoz, fontos vasúti csomópontnak, jelentős ipari központnak számított és a tervezett csehszlovák–jugoszláv korridor kiindulópontja is volt.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 10–11. [k. t.])

Épp az utóbbi mozzanatok miatt is a dokumentumgyűjtemény szerzői kiemelt figyelmet fordítottak a Duna-jobbparti fejleményekre; Ligetfalu (valamint – nem mellékesen – a balpartról Csallóköz) hovatartozásának alakulására és ennek okán a pozsonyi és egyéb dunai hídfők kérdéskörére is.

A bevezetőben felvállalt kritikai attitűd a kötet első nagyobb egységében, a kiválogatott és kronológiai sorrendbe illesztett dokumentumok bemutatása előtti áttekintő segédletben, a dokumentumok kivonatos ismertetésénél (regeszta) (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 32–74.) újra megjelenik. Ahogyan a szakmai bevezető végén kifejtik, az egyes iratok keletkezési körülményeinek, különösen a létrehozóik „osztályálláspontjának” tisztázása érdekében „…úgy döntöttünk, hogy az áttekintett dokumentumok többsége mellé kommentárt is fűzünk, amelyeknek a különösen jelentős dokumentumok esetén értékelő jellege is van”. (Uo. 16. p. [k. t.])

Ezek a kommentárok – közel negyven évvel a kötet megjelenése után – sok esetben rendkívül tanulságosak, mondhatni „árulkodóak”: sajátos – gyakran az egykor szándékolttal talán éppen ellentétes – megvilágításba helyezik azokat az akkor hazugnak, tévesnek és félrevezetőnek ítélt törekvéseket, szereplőket és értelmezéseket, amelyeket a szerkesztők annakidején minősíteni; leleplezni és megbélyegezni törekedtek. Jellemző például a prágai kormány Szlovákia ügyeinek vitelére teljhatalommal felruházott minisztereként a városba 1919. február 4-én bevonuló Vavro Šrobárt illető értékelés, amely szerint a miniszter az összesen kilenc halálos áldozatot követelő 1919. február 12-ei „események”[12] két héttel későbbi hivatalos megítélésénél egy, a kormány számára készült jelentésben, „a forradalmi mozgalmakkal szembeni korlátolt burzsoá álláspontot” képviselt.[13] Ugyanígy álságosnak tűnik az a kommentár is, amelyet a prágai kormány jóváhagyásával – ideiglenesen – Pozsony vármegyei ispánná kinevezett Samuel Zoch, helyi kötődésű szlovák politikus 1919. január 4-ei keltezésű, a csehszlovák hatalomátvételt és a szlovák nyelv hivatalossá tételét ünnepélyesen bejelentő kiáltványához[14] fűznek, miszerint abban „túlcsordul a nacionalista mámor”. Utóbbiban talán az 1970-es évekre jellemző „proletár internacionalizmus” elveinek való kényszerű megfelelés esetét láthatjuk.

5.1.3. Az ideológiai „alapvetés” – és következményei

Mindenesetre a valódi „ideológiai nehéztüzérséget” a kötetben nem a szerzők-szerkesztők vonultatják fel, hanem a kötet bevezető részét lezáró történelmi tanulmány[15] szerzője, Doc. PhDr. Miroslav Kropilák, DrSc.,[16] a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének 1970–1980 közötti igazgatója. A könyv megjelenése idején már csak betöltött funkciója okán is meghatározó közéleti szerepet játszó, árvai születésű történész 12 oldalas bevezető tanulmányában legalább négy szempontból határozta meg a bemutatott múlt értelmezésének követendő irányvonalát, beillesztve azt a kor uralkodó történeti materialista, „marxista–leninista” narratívájának kereteibe.

Egyrészt mérlegre tette a bemutatott eseménysorban részt vevő, beazonosítani vélt szereplők célkitűzéseinek tétjeit, megfogalmazva az ezek megítélése kapcsán megválaszolásra szoruló fő kérdéseket.[17] Felmutatta a „helyes irány” felé akár csak ösztönszerűen is elmozduló elemeket, szembeállítva velük a forradalmi mozgalmak élét kicsorbító „reakciós” tényezőket.[18] Magyarázatot keresett a „helyes út” követésétől való eltántorodásra, s ezen a ponton vélt ideológiai „képzettségük” és érettségük okán mintegy mellékesen „dicséretben részesíti” a „magyar proletariátust” – legalábbis annak egy részét.[19] Végül szigorú, személyre szabott kritikát fogalmazott meg a forradalmi eseménysor „eltérítésében” fő felelősnek ítélt szereplővel, Vavro Šrobárral – a „csehszlovák burzsoázia” törekvéseinek megtestesítőjével – szemben.[20]

Több mint negyven év távlatából, a Kropilák-féle „irányadás” papírra vetése idején uralkodó megfelelési kényszerek szorításától mentesen viszonylag könnyű feladatnak tűnik, hogy ideológiai sallangok nélkül megfogalmazzuk azt a kérdést, ami a kötet szerkesztőinek munkáját mintegy „szentesítő” akkori történész(ek) lelkét nyomhatta. Azért persze nem olyan egyszerű ez: legalább három közelítésben pontosíthatjuk a korszak történészeinek és ideológusainak fantáziáját lekötő dilemmákat. Vajon miért nem „nőtte át magát” – az imperializmus korabeli forradalmi mozgalmak „lenini törvényszerűségeinek” megfelelően – a kétségtelenül „szociális” mozgatórugókkal is bíró csehszlovákiai „burzsoá nemzeti forradalom” az igazi, felszabadító „szocialista” forradalomba, ahogyan az Magyarországon is – az „őszirózsás forradalom” után, a Tanácsköztársaság létrejöttével – megtörtént? Miért nem következett be ez a „történelmileg szükségszerű” fordulat a Csehszlovákia részévé „vált” felvidéki térség kétségtelenül legfejlettebb régiójában, Pozsony városában, ahol a szervezett munkásság és „proletariátus” oly nagy számban és arányban volt jelen a város akkori társadalmában, mint a Felvidéken sehol másutt? Miért nem ragadta magához a hatalmat a szervezett munkásság élcsapata, kikiáltva a Pozsonyi(?) (Szlovák[?]) Tanácsköztársaságot?

Erre a kétségtelenül összetett kérdéshalmazra a korszak ideológiai keretein belül adható – és adandó – válasz a „nacionalizmus” kárhoztatása volt. A korabeli diskurzus „szabályainak” megfelelően természetesen nemcsak az eszmerendszert általában ítélték el: hanem különösen éles, személyre szabott kritikával illett „illetni” mindazokat, akik szerepléseinek megítélésében a „nacionalista elhajlás” vádja felmerülhetett. Sajátságos módon ez az egyszerű sémák mentén felépíthető és már csak emiatt is esetenként túlfeszített „nacionalista”-hajhászás oda vezethetett, hogy a szigorú vádat alátámasztandó, olyan forrásokat is felvonultattak, amelyek ezt a korabeli narratívát részben alátámaszthatták, ugyanakkor azonban nagyon fontos pontokon akár veszélyeztethették is az addigra már kellően mélyen meggyökerezett legfontosabb történeti alapmítoszokat, például a történelmi „ártatlanságának” tudatában a nemzetek színpadára lépő „galamblelkű nép” eszményét.[21] (Mináč 1968)

Vélhetően ez lehet a magyarázata annak, hogy a forrásgyűjtemény bizonyos értelemben „hatástalan” maradt: aligha lehet vita tárgya, hogy a benne feltárt ismerethalmaz nem épült be a megjelenése utáni évek, évtizedek közoktatásán keresztül a „történelmi önkép” alakítását leginkább meghatározó és a diskurzusok bevált és megszokott tématömbjeiben, fordulataiban, közhelyeiben minduntalan visszatükröződő közbeszédbe. Ilyen például a „pozsonyi sortűz” esete, amelynek a feldolgozott forrásokban való többszöri felvillantásával, a dokumentumgyűjtemény óhatatlanul a napvilágra emelt egy olyan eseményt, amelyet egyébként tudatosan – és egészen az 1989-es „bársonyos” forradalomig – teljes sikerrel süllyesztett el a feledés homályába a 2. világháború utáni korszak hivatalos cseh és szlovák emlékezetpolitikája.[22]

5.2. „Talán végre lehetséges lesz tudományos munkát végezni…”

Ez a tanulmány azonban valójában egyetlen dokumentumra fókuszál ebből a tekintélyes méretű forrásgyűjteményből: egy olyan hivatalos jelentésre, amely kétségkívül a kötetbe sorolt iratok kevésbé jelentős – bár terjedelmesebb – darabjai közül való, azonban egyedül ebben merül föl, nevesítve, a feldolgozott források adatainak hömpölygéséből kibontakozó történetfolyamban párhuzamvonásunk másik főszereplője, Prinz Gyula.

Elsősorban röviden bemutatjuk magát a nevezetes dokumentumot: keletkezésének körülményeit, néhány benne felbukkanó főbb szereplőt; majd általánosságban áttekintjük tartalmát és jelentőségét; végül alaposabban azt a részét, amely Prinz személye és a tőle „idézett” mondat miatt ezúttal különösen fontos.

5.2.1. A dokumentum és „keletkezésének előtörténete”

A forrásgyűjtemény-kötetbe 68. szám alatt besorolt dokumentum (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 180–194.) egy 1919. január 8-ai keltezésű, cseh nyelvű, többoldalas jegyzőkönyv, amely a megelőző három nap során végrehajtott egyetemi állapotfelmérést és vagyonleltárt dolgozza fel.

A kötet szerkesztői a kommentárokkal kiegészített regesztában a következőképpen mutatják be a dokumentumot:

„Bizottsági jelentés a pozsonyi egyetem vagyonának ellenőrzéséről és felméréséről. Az egyetem átvétele a csehszlovák állam igazgatásába.[23]

A pozsonyi jogakadémia hagyományaira épülő, 1914-ben alapított magyar Szent Erzsébet Egyetem kétségkívül Pozsony legjelentősebb kulturális intézményei közé tartozott. A Pozsony elfoglalása után hamarosan sorra kerülő átvétele [az egyetem] vagyonának (és főleg gyűjteményeinek) biztosítását kellett szolgálnia az esetleges nem kívánatos akciókkal szemben. Egyúttal azonban szimbolikus jelentősége is volt: a főiskolai képzést az új államban az új politikai hatalom veszi kézbe. Az átvétel különösebb problémák nélkül zajlott, még ha a professzori testület és az egyetem rektora ez ellen formálisan tiltakoztak is.[24] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 48. p.)

A jegyzőkönyv eredeti szövege mellett még annak két másolata is elkészült. A három példány közül az eredeti, teljes változatot Prágába, a másolatok közül ez egyiket Zsolnára, az akkor ott székelő Szlovákiai Ügyek minisztériumához küldték, míg a másikat helyben a megyei archívum főispáni iratai közé iktatták. Bevezetője szerint több melléklet is – térkép, épületvázlatok, egyetemi tanrend – tartozott hozzá, amelyek azonban csak a prágai Oktatási Minisztériumba szánt példányhoz kerülhettek; a pozsonyi állami levéltárban megőrzött másolatba a kötet szerzői szerint utólag kézzel bejegyezték, hogy „időhiány miatt ezek[nek a mellékleteknek a] kópiái nem készültek el”. (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 180. p.; 1. lábjegyzet) Ez az apróság azért fontos, mert jelzi, hogy a vagyonleltárt végrehajtókat és a jegyzőkönyvet készítőt erősen szoríthatta az idő.

A jegyzőkönyv szövege alapján „Pozsony elfoglalásának hírére” dr. Vladimír Úlehla főhadnagy és Antonín Kolouch hadnagy 1919. január 5-én, tehát vasárnap, a 7. hadosztálynak ez idő tájt a közeli Malackán diszlokált, Schöbl ezredes vezette, két századból álló „szlovák brigádjából” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 139–142.; 27. sz. dok.) sietve a városba utaztak, hogy parancs szerint „…megvizsgálják az egyetemi helyzetet és megakadályozzák, hogy az egyetemi vagyont elkótyavetyéljék”.[25]

Pozsonyba megérkezve a 7. hadosztály parancsnokánál, Boriani [Giuseppe, olasz] tábornoknál[26] jelentkeztek, aki kapott parancsuk végrehajtására utasította és az „éppen megérkező” főispán, Samuel Zoch figyelmébe ajánlotta őket. Mindez vélhetően még vasárnap folyamán történt. A „csehszlovák kormányszervek” városba érkezése előtti átmeneti helyzet „rendezése” céljából ideiglenesen kinevezett főispán úgy rendelkezett, hogy a két küldöttet az egy héttel korábban, a megszálló csapatokkal érkezett Varsik századossal kiegészítve, akit a zsolnai minisztérium minden pozsonyi állami vagyon felügyeletével bízott meg, álljon össze egy bizottság a kiadott feladat teljesítésére.

5.2.2. A „szereplők” – közelebbről

A dokumentum keletkezésében kulcsfontosságú szerepet játszó személyeknek, vagyis a bizottság tagjainak kiléte a gyűjteménykötet mellékletei közé sorolt névjegyzék, „személyi regiszter” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 327–376.) alapján viszonylag könnyen, bár nem teljeskörűen tisztázható.

A dokumentumban jegyzőkönyvvezetőként szereplő Kolouch hadnagy marad a „legrejtélyesebb”, róla a jegyzékben gyakorlatilag semmi egyéb információ nincs, mint hogy mely dokumentumokban kerül említésre. (Uo. 366. p.) Semmi sem utal azonban arra, hogy az egész folyamatban jelentősebb szerepet játszott volna.

Pavel Varsik százados esete már merőben más. A személyi regiszter vele kapcsolatban viszont szintén eléggé szűkszavú: csak a legfontosabb életrajzi adatokat közli (született 1891-ben), valamint egy rövid utalást arról, hogy az 1939-ben Pozsonyban elhunyt egykori katonai tanácsadó később bankigazgatói tisztet töltött be. A százados – az itt részletesebben elemzettel együtt – a gyűjteménykötetnek összesen öt dokumentumában szerepel, közte három esetben ő maga a megnevezett szerző/aláíró, illetve egy esetben a szöveg megfogalmazójaként feltételezhető a szerepe.[27] Mindenesetre a vitathatatlanul fontos tisztséget betöltő százados ilyenforma háttérbe szorítása kissé furcsa. Azonban más, rá vonatkozó újabb életrajzi adalékok[28] révén a mellőzése némileg érthetővé válik. A miavai születésű, evangélikus vallású és egyebek mellett Nagykőrösön, Linzben is iskolázott, majd a világháborúban a keleti fronton 1915-ben orosz fogságba esett s az ott megszervezett Csehszlovák Légió több fronton zajló harcaiban súlyosan megsebesült, végül 1918-ban Franciaországból komoly kitüntetésekkel hazatérő Varsik ugyanis igazi „burzsoá” szereplő. A helyi zsákvarró cégbeli családba született ifjút már a háború előtt a rózsahegyi hitelbankban alkalmazták, majd a háború után, 1921-től a „velejéig csehszlovák” – egyebek mellett légiós veteránok járulékait biztosító – Legiobanka gyorsan emelkedő pozíciójú tisztviselője lett. A harmincas évek végén a világháborús sebesülés szövődményeként hirtelen bekövetkezett halála előtt a Szlovák Hitelbank főigazgatói székéig jutott. Ezekkel a későbbi életútjára vonatkozó kiegészítésekkel is már jobban érthető talán, hogy miért éppen ő lett Pozsony katonai megszállása után a csehszlovák vezetés részéről az állami vagyon főellenőrévé kinevezve.

A tanulmány sajátos szempontjai alapján legfontosabbnak tekinthető szereplő a bizottság tagjai közül kétségkívül Dr. Vladimír Úlehla főhadnagy, akinek személyisége, szinte szó szerinti értelemben is, „lenyomatként” őrződött meg a jegyzőkönyv fennmaradt soraiban. A kötet személyi regiszterében hozzá kötődő bejegyzés (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 375. p.) is meglehetősen részletes, de más, újabb források felhasználása révén[29] még árnyaltabbá tehető a bemutatása. Az 1888-ban, Bécsben született természettudós már a háború előtt is komolynak tekinthető tudományos pályát futott be; 1908–1911 között asszisztens a strasbourgi egyetemen, ahol doktori címet szerzett, majd 1912–1913-ban Lipcsében folytatott kutatásokat. Érdeklődése alapján elsősorban talán biológus-botanikusnak számít, a növény-élettan mellett azonban a néprajz is élénken érdekli. Egy mai életrajzi adatbank ökológusnak (és filozófusnak, valamint etnográfusnak is) nevezi, holott pályája kezdetén ez a diszciplína még csak kialakulófélben volt. Kísérletező szellemét és széles körű érdeklődését szépirodalmi munkássága mellett az is jellemzi, hogy a cseh tudományos filmgyártás egyik úttörőjének is tartják. A világháborúban 1914–15 között egy hátországi egészségügyi alakulatnál szolgált, több helyen, közte Pozsonyban is. 1915-ben kétévi várfogságra ítélték pánszlávizmus és az orosz hadifoglyokkal fenntartott kapcsolatai miatt. Egyévi büntetés után, 1916–1917 között újra a hátországban, Zágrábban szolgál, végül 1918-ban előbb az olasz, majd a francia frontra vezénylik. A csehszlovák államfordulat Hodonínban éri, ahol a helyőrség parancsnokává nevezik ki. Innen kerülhetett az északnyugat-felvidéki térség megszállására mozgósított 7. csehszlovák hadosztály vezérkarába, majd a prágai Oktatási Minisztérium közvetlen utasítására 1919 januárjának első napjaiban Pozsonyba, az egyetem állapotának felmérésére, s lett a terítéken forgó dokumentum, jelentéstétel fő szerzője, ihletője. Néhány héttel később, „1919. január 18-án, főhadnagyként a Nemzetvédelmi Minisztériumhoz osztják be mint a vezérkar szervezési részlegének referensét” (névjegyzék). Ami a háborús évek utáni karrierjét illeti, 1919-től asszisztens a Károly Egyetem Növényélettani Intézetében, majd 1921–1947 között a brünni Masaryk Egyetem hasonnevű intézetének munkatársa, 1946-ban már a dékáni tisztet betöltve. 1947-ben hunyt el.

Szerepe a jegyzőkönyv szövegének megszületésében meghatározó: bizonyos részeit nagy biztonsággal feltételezhetően ő maga írta, vagy mondta tollba; a „hivatalos” jegyzőkönyvvezető valószínűsíthetően a helyszíni feljegyzések összegyűjtését, szerkesztését és a másolatok elkészítését végezhette.

Erre a munkamegosztásra utal egyrészt a jegyzőkönyv szövegének stílusa, nyelvezete. Röviden talán „csapongó”-ként is lehetne jellemezni; általánosságban nagyon távol áll a bejáratott hivatali nyelvezet távolságtartó, tárgyilagos egysíkúságától: akár egy bekezdésen belül is több stiláris váltással; érzékletes, „színes” jelzőkkel, elejtett szubjektív megjegyzésekkel, a tárgyhoz csak távolról kötődő okfejtések közbeiktatásával, helyenként mintegy a személyes benyomások és meglátások megragadására törekedve. Jó megfigyelőként, a részletekre ügyelve; tehetjük hozzá.

Másrészt bizonyos pontokon szinte „kilóg a lóláb”: az egyetemi könyvtár jellemzésénél – ahol a könyvtári bútorzat gyenge minőségét is megemlíti, és az egész állomány rendezetlenségére is kitér – külön, hangsúlyosan, a bekezdés végén nyomatékosítva kiemeli, hogy a mintegy 70 000 darabos, 12 teremben elhelyezett könyvállományban a természettudományok képviselete a „legnyomorúságosabb”, mindössze csak mintegy 500 kötetből állhat.

Jelzésszerű – és ugyanakkor nagyon sokat elárul a bizottság tagjainak, de talán elsősorban Úlehlának a hozzáállásról, attitűdjeiről – a könyvtár s a jogi- és bölcsészkar helyzetének feltárását megcélzó rész lezárásként megfogalmazott megjegyzése. „Ráadásként legyen még itt … rámutatva [a következőkre]: ezen ifjú egyetemnek szinte amerikai [léptékű] támogatásokat kellett volna kapnia a növekedéséhez, hogy rövid időn belül azzá válhassék, aminek a magyarok szándékai szerint lennie kellett volna: a magyar ügy irányadó határkövének a csehek és a szlovákok ellen [!], s mégis egyenesen nyomorúságosan fizették.”[30] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 185. p. [k. t.])

5.2.3. Az állapotfeltárás végrehajtása és az elkészült jegyzőkönyv

A jegyzőkönyv létrejöttéhez kötődő események bemutatására visszatérve, 1919. január 6-án, hétfőn reggel a főispán magához hívatta az egyetem rektorát, Polner Ödönt és elrendelte, hogy az ott már jelen levő bizottság az egyetem képviselőinek jelenlétében tekintse át az egész „…egyetemi komplexumot, mérje fel jelen állapotát, a legégetőbb szükségleteket, a teljes vagyonleltárt, valamint a megszállással keletkezett esetleges veszteségeket”. (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 183. p.) Megjegyzendő, hogy jó okkal vélhetően ennek a „megszállásnak” az értelmezése talán úgyszintén okozhatott eleinte komolyabb félreértéseket is az egyetemi vezetők és a katonai bizottság tagjai között. A szövegből itt nem derül ki egyértelműen, hogy a városba mintegy egy héttel korábban bevonuló csehszlovák hadosztály ténykedése tekintendő-e megszállásnak, amint azt az egyetemi vezetők eleve feltételezhették, vagy pedig a bizottság tagjai a várost feladó magyar haderő korábbi jelenlétét tekintették-e „okkupációnak”, amint az egyébként a későbbi, hivatalossá váló cseh és szlovák értelmezésnek teljes mértékben megfelel.

A bizottság – feladata végrehajtásának tüstént nekilátva – 1919. január 6-án, hétfőn és 7-én, kedden folyamatosan dolgozott, majd szerdára, január 8-ára el is készült a jelentésével.

A helyzet jellegénél fogva nagy valószínűséggel rövid hétfő reggeli tájékoztatást követően a bizottság, talán a vármegyeházára rendelt rektor társaságában, átsétált a néhány percnyi távolságra, a Dóm mellett, a Káptalan utcában fekvő rektorátus főépületébe, a korábbi Jogakadémiára. Biztosító járőr kirendelésére ugyan a jegyzőkönyvben nincs semmiféle utalás, de egy katonai megszállás első napjaiban jó okkal feltételezhető, hogy feladat-végrehajtásra utasított tisztek efféle kíséret nélkül aligha léphettek fel hathatósan, vagy mozoghattak a nyílt utcákon. Az első nap minden valószínűség szerint az egyetem óvárosi részeinek, a rektorátusnak, valamint a jogi- és a bölcsészkarnak, továbbá az egyetemi könyvtárnak a felmérésével telhetett. A város más területein szétszórva elhelyezett orvostudományi kar felmérésére minden bizonnyal a teljes következő, keddi napot rá kellett szánni, tekintve, hogy aznap – a felmérés végeztével, valószínűleg az esti órákban – a főispán és a bizottság tagjai, valamint az egyetem vezetősége még egyszer találkoztak, hogy lezárják a vizsgálatot.

A dokumentumnak az események utólagos elgondolása alapján minden valószínűség szerint a bizottság működésének második, keddi napjára eső, az orvosi kart érintő részeivel részletesebben nem foglalkozunk. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy feltűnő különbségek is vannak a két rész között. Ez utóbbi nemcsak terjedelmesebb, részletezőbb, de stílusában, közelítéseiben is elüt az előzőtől. Visszafogottabb, tárgyilagosabb hangnem, tárgyszerűbb közbeiktatott megjegyzések és az orvosi kar egyes részlegeinek felszereltségét, de személyzetét, vezetőit illetően is több elismerés és dicséret jellemzi.

A dokumentumgyűjteményben közzétett jegyzőkönyv szövege 4 fő részből, fejezetből áll, melyekhez külön elemként még hozzászámítható 3 német nyelvű, külön aláírásokkal ellátott nyilatkozat a jegyzőkönyv végén. A bevezető rész után egy rövidebb, ismertető jellegű fejezet következik (II.), amely az egyetem történetének és időszerű állapotának korrekt összefoglalása. Áttekinti az egyetem alapításának hátterét, röviden jellemzi az egyes karok fejlődésének elért állapotát, helyzetét. Témánkat illetően a „filozófiai-történeti” kar kapcsán megjegyzi, hogy csak 1918-ben létesült, és minden részében „szegényesnek és berendezetlennek” minősíti. Az orvosi karnak az előbbieknél bővebb jellemzésére nem térek ki, annyit azonban érdemes jelezni, hogy azt „ellentmondásos” helyzetűnek tekinti: néhány nagyon jól felszereltnek minősített részével szemben jó néhány részlege még szegényes, vagy éppen a háború miatt fejlesztés alatti állapotában megrekedt; a szöveg kitér itt a Pesten veszteglő, hat vagonnyi felszerelés kérdésére is. Végezetül jelzi, hogy a beállt zavarok, szénhiány és év végi ünnepi szünet miatt leállt egyetemi életnek – „magyar szokás szerint” – az éppen január 7-ével induló beiratkozásokkal kellene folytatódnia, de kérdéses, hogy a „forradalmi tevékenységgel” erősen érintett egyetem diákságából hányan maradnak. Az ezután következő III. és a IV. fő fejezet tehát a Bölcsészettudományi és Jogi, illetve az Orvostudományi Kar részlegenkénti aprólékos bemutatása.

Maga a bevezető rész a keltezést, a mellékletek felsorolását és bizottság tagjainak megnevezését (és aláírásait) követően 13 – jobbára rövid, néhány mondatos – bekezdésben összefoglalja a jegyzőkönyv keletkezésének körülményeit, a bizottság munkájának menetét, annak néhány részletét, és a tapasztalt általános jellegű észrevételeit.  A 7. bekezdés szerint, mielőtt még a jegyzőkönyvet lezárták volna, a csatolt nyilatkozatok keltezése alapján január 7-én, kedden, a bizottság az egyetemi szenátus jelenlétében szóbeli jelentést tett a főispánnak, aki a jelentést elfogadta, annak köszönhetően, hogy az egyetem vezetői becsületszóra és írásban (csatolt nyilatkozatok) is kötelezték magukat az egyetem egész vagyonáért való kezességre. Itt megjegyzik azt is, hogy az egyetemi testület elismerést érdemel azért, hogy – ezúttal világos a fogalmazás – „a saját hadseregünk” megszállása ellenére is kitartott a helyén: a gyűjteményeket és „anyagokat” nem engedte „fejetlenül széthordani”. A 8. bekezdés röviden megismétli, hogy az egyetemről „nem vittek el semmit”. A legérdekesebb a soron következő, 9. bekezdés. Ebben a bizottság szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az egyetem átvizsgálása során a jogi és a bölcsészeti kar professzorai – „néhány kivételt leszámítva”! – „hűvösen” viselkedtek, kifejezve meggyőződésüket, hogy Pozsony („Prešporok”) megszállása csak ideiglenes. A távolságtartó hozzáállás érzékeltetésére zárójelben idézik Polner Ödön rektor egy német nyelvű kijelentését is a kényszerű alkalmazkodásról. Velük szemben a bizottság véleménye szerint az orvosi kar összes vezetője azt bizonygatta, hogy továbbra is kitart a helyén az új államban is, és „remélik, hogy türelmi időt kapnak addig, amíg megtanulnak csehül”.

Végül a 11. bekezdésben, egyetlen, kissé zavarosan fogalmazott mondatban, a jegyzőkönyv kitér annak rögzítésére is, hogy az egyetem tulajdonjogának átvétele megtörtént. „Amikor az alulírott bizottság kijelentette, hogy a mai nappal az egész egyetem és minden berendezése átkerül a csszl. állam tulajdonába, az összes jelen levő professzor a rektorral az élen becsületszóval kezeskedtek azért – annak el nem ismerése ellenére, hogy ez az átvétel a nemzetközi jog szerint jogszerűen történik –, hogy még a legkisebb berendezést sem engedik elvinni.”[31] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 185. p.) Amellett, hogy a jegyzőkönyvben és fennmaradt csatolmányaiban előforduló eltérő keltezések miatt nem teljesen világos, hogy az „amikor” kifejezés pontosan melyik időpontra vonatkozik, ha a dokumentum közlése teljesen pontos, szöveghű, akár még az is feltételezhető, hogy ebbe a jogászi pontossággal megfogalmazni törekedett mondatba utólag szúrhattak bele egy magyarázó mondatrészt.

A jegyzőkönyv végi német nyelvű nyilatkozatok (Erklärung) ehhez a ponthoz és a 7. bekezdésben említettekhez kapcsolódnak. Az első nyilatkozatban maga a bizottság kezeskedik a jegyzőkönyvben foglaltak helytállóságáért, valamint – az orvosi kar kapcsán – a professzorok saját tulajdonú berendezéseinek, műszereinek tulajdonjogáért. A másik kettő egyrészt a négy kar vezetőjének közösen aláírt, másrészt az egyetemi könyvtár igazgatójának külön megfogalmazott, a könyvtári állomány részleteire vonatkozó nyilatkozata. Az egyetemi vezetők álláspontja szerint, amíg a fegyverszüneti megállapodások vannak érvényben, addig a hágai egyezmény bizonyos hivatkozott pontjai szerinti eljárások kötelezik a feleket, valamint kijelentik azt is, hogy ebből következően „…a békemegállapodás lehetséges ellentétes eredményéig” a megszállók által átvett vagyont „a magyar állam tulajdonának tekintik”.

A dokumentum jelentőségének megítélését tovább árnyalja, növelheti, hogy Samuel Zoch főispán 1919. február 14-én, két nappal a sortűz után keltezett, magyarázkodó jellegű jelentésében (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 281–282., 138. sz. dokumentum) maga is újra hivatkozik a bizottság munkájára, név szerint felsorolva tagjait. Igaz, itt a január 8-i jegyzőkönyv szövegével szemben, ahol – újra hangsúlyozandó – a két érkező tiszt megbízása kapcsán még csak állapotfelmérésről és az egyetemi vagyon esetleges szétrablásának megakadályozásáról volt szó, azt állítja, hogy Úlehlát és Kolouchot egyenesen az egyetem „átvételére” küldték. Persze az lehetséges, hogy még január 5-én, vasárnap este valahonnan érkezett ilyen jelzés/felszólítás, a jegyzőkönyv szövegéből azonban ez nem rekonstruálható. Abból inkább arra lehet következtetni, hogy főispán rendelkezésére összeálló bizottságnak esetleg ő maga szabhatta feladatként az egyetem átvételét is. Összességében az ő oldalukról fellépő szereplők ténykedése azt tükrözi, hogy egyszerűen magát az állapotfelmérést magától értetődően az átvétel részének tekinthették, miközben néhány körülmény arra utal, hogy ennek a kommunikációja az egyetem felé nem volt teljességgel egyértelmű. A főispán úgy hivatkozik a hat héttel korábbi eseményekre, miszerint amikor január 6-án, hétfőn maga és a bizottság elé kérette a rektort, értesítette őt arról is, hogy „…a városnak államunkba való bekebelezése következtében az egyetem a Csehszlovák Köztársaság tulajdonába kerül”. Szerinte, bár e bejelentés ellen a rektor tiltakozott, a következőkben semmiféle nehézséget nem támasztott a leltár során. Viszont a dokumentumok tanúsága szerint a rektor többször megfogalmazott protestálásnak központi eleme volt annak ismételt kinyilvánítása, hogy az egyetem vezetősége a maga részéről a tiltakozása ellenére beállott változásokat egészen a békekonferencia végzéseinek megszületéséig ideiglenesnek tekinti, tehát magát a „bekebelezést” sem tartotta bevégzett ténynek.

A későbbi fejlemények[32] tükrében is megállapítható, hogy a rektor és az egyetem vezetőinek többsége következetesen ragaszkodott ehhez az álláspontjához. Persze ez nem meglepő, hiszen a jegyzőkönyvvégi német nyelvű nyilatkozatot aláírók közül ketten is – Polner és Hodinka Antal, a bölcsészkar dékánja – Prinzcel együtt részt vettek 1918 őszén a Pozsony Magyarországhoz tartozását szorgalmazó „Pro Hungaria…” kiáltvány szövegezésében. Korábbi közös álláspontjuk nyilván a bekövetkező zűrzavar, év végi káosz, majd a megszállás ellenére sem változhatott.

Százévnyi távlatból is el kell ismerni, hogy a főispán és a megszálló hatalom képviselői kétségtelenül számos méltánylandó gesztust tettek az egyetem vezetése felé; nyilván már csak a lehetőleg zavartalan együttműködés biztosítása érdekében is. Ilyen például az egyetemi vezetők nyilatkozatainak rögzítése a jegyzőkönyvben. De ezeket is figyelembe véve, maga az egész eljárás vitathatatlanul rájuk lett kényszerítve: az egyetem vezetői nyilván nem szabad akaratukból indíttatva fogadták el a bizottság működését. Feltehetően mindkét részről előfordulhattak jóhiszeműen, vagy szándékosan „félreolvasott” jelzések és – mindent mérlegre téve – végső soron ezek a jegyzőkönyv soraiból is érzékelhető „zavarok” forrásai.

Megjegyzendő, hogy Zoch és a csehszlovák oldal részéről feltételezhető az is, hogy a leltárral mintegy elébe akarhattak menni az ellenséges propagandának („barbár megszállók” vs. civilizált egyetem), kivédve az esetlegesen bekövetkezett károknak a megszállókkal való összekapcsolásából következő lehetséges presztízsveszteséget. Viszont ebben az esetben még „zavarba ejtőbb” az állapot- és kárfelmérés magától értetődő azonosítása a tulajdonjog átvételével.

Nincs kétség afelől, hogy az egyetemen történtek elmérgesítették a helyzetet, fokozták a feszültséget; a megszállók (vagy, önképük szerint: „felszabadítók”), a nevükben fellépők, valamint a város őslakosságának túlnyomó többsége közti ellenséges szembenállást; s így részben okai lettek a kibontakozó általános sztrájknak is, végső soron pedig nagyban hozzájárultak az események elszabadulásához, ami a február 12-ei, Vásárcsarnok melletti sortűzben tetőzött.[33]

5.3. Félreértések forgataga egy szegényes, fűtetlen egyetemi szobában

Végezetül kanyarodjunk vissza 1919. január 6-a reggeléhez. Miközben Prágában Viktor Dvorský a csehszlovák kormány békedelegációját szállító kényelmesen felszerelt vonatán elindul hosszú útjára, Párizs felé, Pozsonyban Vladimír Úlehla a bizottság tagjainak és talán a rektornak a társaságában a Vármegyeházáról az utcára kilépve, lépteit a Káptalan utcai rektorátus és bölcsészkar felé irányítja.

A város nem ismeretlen számára. Alig három éve, hogy a közös hadsereg katonájaként is több időt tölthetett itt egy egészségügyi alakulatban szolgálva. Okkal feltételezhető, hogy az éppen végrehajtandó feladata – a pozsonyi egyetem állapotának és helyzetének felmérése – kapcsán hamarosan felkeresendő orvoskari intézetekben akár jó néhány személyes ismerőse is akadhat. Korábbi tartózkodása során talán még az egyetemen belüli szokásos belső feszültségekbe, játszmákba is beleláthatott. Most azonban előbb a rektorátussal kell „végeznie”. A rektor maga, a főispán vezette megbeszélésen elhangzottak alapján, meglehetősen zaklatott állapotban lehetett.

Nem tudni, milyenek lehettek Úlehla korábbi benyomásai a város főútvonalaihoz képest félreeső, az egykori várfalak mentén a Dóm felé lejtő Káptalan utca épületeiről, s a bennük működő intézményekről. Az újabb benyomásai azonban egyre fontosabbak lesznek. Jól képzett természettudósként, ahogy a vizsgálandó terephez közelít, növekvő összpontosítással kémleli a haladtában körülötte kibontakozó jelenségeket, hogy a legapróbb részletek se kerüljék el figyelmét, s hogy később minden fontosnak ítélt észleletét pontosan, szabatosan visszaadhassa. Rögzítse benyomásait.

„Rektorátus, jogi-bölcsészkar, könyvtár

Főépület

Barokk stílusú ez épület a 17. századból, szép portállal és udvarral, amely boltíveivel, keskeny folyosóival és lépcsőházaival a mi Karolinumunkra emlékeztet, de jelentősen kisebb annál. A földszinten, mindjárt a bejárat mellett a rektorátus a rektor hivalkodóan berendezett hivatalával és a tanácsteremmel, tovább a titkárság és a questura.”

Majd a jogi és bölcsészkari dekanátus leírása következik.

„A jogi [dekanátus] 4 szobából áll, melyekből a dékán szobája luxus bőrbútorokkal felszerelt, majd a nagy tanácsterem és a könyvtár. A tanácsteremhez viszonylag szegényes aula tartozik. Az aulával szemben, a folyosó túloldalán vizsgáztatószoba szintén szegényesen felszerelve. E két quasi a közönségnek szolgáló helyiséggel szemben az I. emelet második szárnyában elhelyezett 2 professzori szoba a legmagasabb komforttal berendezve, plüss- és bőrborítású bútorzattal.

Ugyanazon a szinten van a bölcsészkar dekanátusa is. Összesen 4 szépen berendezett szoba, a dékán hivatala barna plüssel, az oktatók tanácsterme szokatlanul ízléses. És megint meglep szegényeske berendezésével a nagy terem, amelybe fűtés hiányában ideiglenesen a kar összes szemináriumát költöztették.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 183. p.)

Azért idézem mindezt ilyen hosszasan, hogy érzékelhetővé váljék a jegyzőkönyv sorai mögött ma is ott rejtező egykori szerző hozzáállása, lelkivilága. A szövegbe került leírás ugyanis messze távol áll egy hivatalos jegyzőkönyvtől elvárt hűvös, szabatos, távolságtartó tárgyilagosságtól. Ennek okai közt ismételten Úlehla „természettudós” alkatát sejthetjük, ugyanakkor nagy valószínűséggel komolyan meghatározták ezeket a megfigyeléseket és ítéleteket az adott helyzethez igazodni igyekvő lélek „állapotai” is. Ez az újra és újra – fölényes – értékítéletbe bonyolódó attitűd talán magyarázható a lassan tudatosuló szereppel, amellyel Úlehla is vagy már gyakorlottan azonosult akkorra, vagy éppen „beletörődni” kényszerült. A később a városban a „csehszlovák kultúra” hídfőállásait kiépíteni hivatott cseh értelmiségiek „kívülről” jellegzetesen felsőbbségesnek ható „civilizatorikus” küldetéstudata[34] jelenik meg itt, talán az úttörők között, Úlehla személyében és megalkotott szövegében. Ugyanakkor 1919 januárjában még képlékeny, bizonytalan a helyzet. Nyilván a katonai egyenruhába bújtatott természettudós is érzékelte a rektorban feszülő indulatokat, mint ahogyan a bizottság által megtekintett „szobákban” előforduló különféle egyetemi alkalmazottak részéről megnyilvánuló félelemteli ellenszenvet, elutasító magatartást is. Ezek a begyűjtött benyomások és óhatatlan önreflexiók lehetnek a legfőbb magyarázatai ennek a csapongósra sikeredett „jegyzőkönyvnek”.

És ekkor – déltájban talán? – Úlehla és a bizottság fellépdelnek a (kihalt?) második emeletre.

„A II. emeleten 8 tanterem és a Földrajzi Intézet van.

A tantermeket közönséges, kellemetlenül szűk szobákból alakították ki, többnyire táblákkal és katedrával, zöld vizsgaasztallal vannak felszerelve, a falakon fogasok; a villanyvilágítás elég gyenge. A padok amerikai rendszerűek, 2 hallgató számára lehajtható ülőkékkel. Egy bejárat a tanulók és a professzorok számára is.”

Következik a témánkat illető legfontosabb bekezdés, ami – rövidsége ellenére – még az előzőeknél is részletesebben, szinte mondatról mondatra haladva elemezhető.

„A Földrajzi Intézet szegényes.” Ismét az erős benyomások kerülnek elő.

„Néhány, még kibontatlan láda az előtérben legalábbis valami berendezés illúzióját kelti, amely egyébként egy asztalból és pár könyvből áll, többnyire a professzorok tulajdona.” A maga nemében remek mondat. Akár egy impresszionista festmény: lazának tűnő ecsetvonásokkal a befogadóban kiváltott benyomásokban a lényeget kiemelő kép. Átmeneti viszonyok, rendezetlen, sivár környezet: mit is keresnek ezek itt?

Figyelemre méltóan érzékletes tehát a leírás; a szöveg szerzője itt tényleg nagyon aprólékosan és pontosan megfigyelt mindent. Fontos felhívni a figyelmet egy apró mozzanatra: a szövegnek ez a mondata még általában hivatkozik a nem nevesített professzorokra. Majd váratlanul, ugyanabban a bekezdésben, rögtön a következő mondatban egy meglepő fordulat: abban már a professzori dolgozószoba, de ugyanazon berendezés kapcsán egy konkrét személyre történik utalás; ami ott van, az az ő tulajdona.

„A professzori dolgozószoba félig berendezve, ugyanúgy az ő saját magántulajdona.”

Újabb, most már feltűnőn szubjektív értékelés: „A szemináriumi és egyúttal asszisztensi szoba egy gyalult fehér asztallal, több mint primitív.”

S végül színre lép, megnevezve, az, aki miatt a leírásnak ez a része nagy valószínűséggel ennyire megkavarodott, méghozzá szinte műfajt váltva: állapotfelmérő hivatalos jegyzőkönyvből egyszerre átcsap riportba.

„Az intézet igazgatója, prof. Dr. Prinz, alig várja Csehországot: »Talán végre lehetséges lesz tudományos munkát végezni« – mondta.”[35] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 183. p. [k. t.])

Érdemes mélyebben belegondolni ebbe a – szó szerint: megdöbbentő – mondatba!

Prinz Gyula, a Pozsony város Magyarországhoz tartozása mellett kiálló, akkor pár hónapja megjelentetett egyetemi kiadvány talán legfontosabb, földrajzi érveinek kidolgozója: „alig várja a cseheket”.[36]

Legalábbis a bizottság, illetve szinte bizonyosan Úlehla „meglátása” szerint. Mert annak megítélése, hogy valóban hallhatta-e 1919. január 6-án kora délután ezeket a szavakat a nála mindössze hat évvel idősebb, akkor 37 éves Prinz szájából a fiatal cseh tudós: több mint elgondolkodtató feladvány. Vajon miféle gesztusok „érthetődtek” ott félre és vajon miért? Talán a rá rótt feladat végrehajtásában lehangolódott természettudós feltörő öröme vitte félre, hogy végre „rokon lélekre” lelt egy ellenséges környezetben, aki nem élből elutasító?

Rövidre fogva: így sejtem.[37] Ennek (valahogy…) így kellett lennie.

6. „Végtelenben találkozó” életutak… – Összegzés

Viktor Dvorský és Prinz Gyula jelenlegi ismereteim szerint sohasem találkoztak személyesen. Pedig összemérhető tudásuk alapján, életútjuk bizonyos pontjain utólag úgy tűnik, szinte karnyújtásnyira volt a lehetőség, hogy nézetkülönbségeik megvitatása során egymás szemébe nézve vezethessék elő érveiket. Például egy békekonferencián. De tudjuk: minden másképp alakult.

Csaknem húsz évvel később Prinz – már „befutott” tudósként – meghatározó szerephez jutott a korabeli magyar földrajztudomány nagy szintézisének megfogalmazásában, szabadon kifejtve minden addigra fölhalmozott ismeretét és tudását Föld és ember viszonyáról. (Cholnoky–Bartucz–Prinz–Teleki [1936–1938] III. köt., pp. 321–358.) A pályája csúcsát jelentő hatalmas szövegfolyamban így ír a folyóhatárokról általában, s külön, magáról Csehszlovákia akkori dunai határszakaszáról: „Egészen más természetű a folyók politikai szerepének az a fajtája, ami a térkép iskolahatásának nevezhető. Köztudomású, hogy a politikai tárgyalások zöldasztalain mekkora szóhoz jutnak általában a folyók élesen kirajzolt vonalai, … egyszerűen azért, mert általuk a határmegállapítások minden különös tanulmány nélkül, tehát sokszor teljesen könnyelműen, de mindig félreérthetetlen szabatossággal végrehajthatók. … Amelyik országban jó hajósvizek politikai határok, ott nem békés az élet, hanem csak hosszabb-rövidebb fegyverszünetben farkas-szemmel nézik egymást a két partról. … A folyóhatár, minél nagyobb a folyója, a polgárosultság szempontjából annál inkább kezdetleges, alacsony állapotot és ellenséges hangulatot árul el. A nagyon előretolt folyóhatár a hatalmas állam hódítmányát és politikai ellenőrző uralmát mutatja. … Ilyen a cseh Duna-határ is a római császári Duna-vonal jelenkori, fordított alakban való megújítása. … Érthető, hogy minden állam kedvező állapotnak tartja, ha határait a szomszédos idegen államterület főfolyójára tolhatja ki, s ebből az egyoldalú szemléletből fakadt az a közfelfogás is, hogy az valami természetes állapot, ha az államhatárnak nincs szüksége jelzőoszlopokra. A folyóhatár a barbárság állapotán túl rögtön kártokozó lesz.” (Uo. 324. p. skk.)

Bár ezekben a mondatokban természetesen már a húsz évvel későbbi időkig begyűjtött tapasztalatokra alapozó következtetések tükröződnek elsősorban vissza, aligha kétséges, hogy ezen állítások „csírái” már 1920-ban is, többé-kevésbé kiforrottan, jelen lehettek Prinz gondolkodásában, s ha módja és lehetősége lett volna a nemzetközi nyilvánosság előtt érvelni a végrehajtani szándékozott akkori határváltozások ellenében, azt alighanem ilyesféle gondolatmenetekre alapozta volna. Keserű „igazságtétel” lehetett számára is, hogy húsz – majd később újabb negyven – év fejleményei igazolták ezeket a megállapításokat.

Különösen figyelemreméltó e tanulmány szempontjából az az állítása, miszerint folyóhatárok követelésére „minden különös tanulmány nélkül, tehát sokszor teljesen könnyelműen” kerülhet sor, ahogyan megítéli: a „térkép iskolahatásaként”; hiszen Prinz – bár aligha kétséges, hogy itt éppen erre a történelmi „fejleményre” utal – nyilvánvalóan nem ismerhette a csehszlovák békedelegáció belső munkaanyagait és azok érvrendszerét.

Úgy tűnik viszont, hogy nem tévedett nagyot.

„Előnyös lenne, ha a határ nem a sodorvonalon futna, hanem az ártér [!] déli szegélyén, kivéve persze, ha az egész folyam nemzetközi útvonallá lenne minősítve. Azonban ebben az esetben is kívánatos lenne, hogy mindkét part ellenőrzésével a csehszlovák állam legyen megbízva.

Komáromnál védelmi okokból szükséges, hogy a csehszlovák államhoz csatoltassék egy déli hídfőállás. A sáv, amit itt követelünk, sehol sem lép túl a puszta védelmi szükségleten. Ha a védelmi öv követelését nem lehetne érvényesíteni, legalább egy 3 km széles sávot a Duna jobb partján, melyen Komárom városrészei is fekszenek, szükséges megtartani.

A komáromi védelmi öv keleti végétől a Táth melletti szigetekig a határ a Duna. Védelmi okokból szükséges követelni továbbá, hogy legalább Esztergom a legközelebbi magaslatokkal a cseh [sic!] területekhez tartozzon. A magyar területek támadása ellen [!] teljes biztonságot a Budapesttől északnyugatra fekvő nagy szlovák községeket is magába foglaló határ tudna nyújtani.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 185. pp. 134–135., 22. sz. dokumentum [k. t.])

A fenti – szakértői anyag egy részéből fordított – szöveg alapján kijelenthető, hogy ebben Prinz biztosan tévedett: „tanulmányok” – minden valószínűség szerint nagy részben Dvorský szövegeit (is) tartalmazva[38] – igenis voltak. De hogyan ítéljük meg Prinz értékeléseit? Hogyan válaszolhatnánk a kérdésre, hogy miként minősítsük – ha ugyan „minősíthetőek” egyáltalán – ezeket a konkrét területi követeléseket: tényleg „könnyelműek”, vagy éppen ellenkezőleg: súlyosak, megdöbbentően arcátlanok; netán: „felejtősek”? „Különösek”?

Ami e két szálon követett háttértörténet együttes értékelését illeti, ebben azokra az elemekre összpontosítok, amelyek az adott események és nyilatkozatok részleteitől távolodva, a szűkebb értelemben vett tényekre alapozott tárgyilagos megállapítások helyett általánosabb – s talán: időtállóbb – tanulságok levonására adnak alkalmat. Keskeny mezsgye és kényes kérdések. Mégsem tartom lehetetlennek, hogy a fennmaradt dokumentumok – felszínesebb közelítésben – látszatra „szárazabb”, érzelemmentesnek tűnő adatai mögött kutakodva, sikerrel kecsegtető kísérletet tehessünk a rögzített megszólalások furcsaságaiban, a gondolatmenetek szerkezetében föllelhető „csavarok” mögül felsejlő, az egykori személyiségek ki nem mondottan is megélt, esetleg tudatosan „rejtegetett” dilemmáinak, feszengető bizonytalanságainak föltárására. A szereplők „bőrébe bújni” lehetetlen, tetteik és megszólalásaik utólagos átértékeléseit mélyen sértőnek és méltánytalannak tartom; azt azonban nem tekintem megoldhatatlan feladványnak, hogy megérteni törekedjünk mozgatórugóikat. Valóban meghozott döntéseiken, végrehajtott cselekedeteiken és hitelesen fönnmaradt megnyilatkozásaikon túl, ez a törekvés azokat a mozzanatokat is kell, hogy érintse, amelyek az imént említett, okkal sejthető, tényekkel nehezen bizonyítható, azonban a mindenkori „emberi léthelyzet” közös nyomorúságai, nehézségei alapján megítélhető; rejtett, vagy rejtegetni remélt félelmeket és indítékokat, ösztönzőket jelentik.

Értelemszerűen két ilyen mozzanatot emelnék ebből a talán mesterkéltnek hatóan összeszőtt történetből, amely azonban a „történelmi véletlenek” játékaként mégiscsak ténylegesen párhuzamos és egyidőben zajló események sorozatából állítható össze, kissé önkényesen két mellékszereplőt állítva az „elbeszélés” középpontjába.

Nyilván nagyon nehéz dolog újra és újra szembenézni azokkal, akiktől éppen elvenni készülünk valamit, amiről ők úgy tudják, hogy az övék.

Ilyen helyzetbe kerülve fölöttébb megnyugtató lehet, ha tudomásunkra hozzák: úgy kérhetünk majd – bármit –, hogy azok, „akiktől elvenni készülünk” azt, vagy abból bármennyit, „amiről ők úgy tudják, hogy az övék”; nem lesznek ott, amikor elősorolhatjuk a követeléseinket.

Ez történt 1919. január 2-án a csehszlovák kormány ülésén Prágában, és ennek tudatában indulhatott útnak Párizsba – a békedelegáció többi tagjával együtt – három nappal később Viktor Dvorský.

És felkavaró lehet belenézni annak az arcába, akiről felismerjük, hogy – talán csak a lelke mélyen, de – tudja, hogy mi az, amit éppen csinál: elveszi, amiről eddig úgy tudtuk, hogy az a „miénk”.

Ez történhetett Prinz Gyulával 1919. január 6-án, amikor találkozott az egyetem állapotfelmérésére kirendelt csehszlovák katonai bizottság tagjaival Pozsonyban.

A győzelem tudatosításának alighanem egyik legfontosabb lépcsőfoka annak „diadalittas” felismerése, hogy a „helyzet uraként” a győzelem következményeinek meghatározásában és a győzelemhez vezető út értelmezésében többé nem köt a méltányos konszenzuskeresés béklyója: a győztes döntésén múlik végső soron annak megítélése is, hogy ki, mit és legfőképpen: miért tett bármit is az éppen lezáruló összeütközésben. Jogában áll eldönteni, hogy miért is robbant ki a konfliktus; s azt is, hogy kit milyen célok vezéreltek abban. Aki hinni tud ebben a „jogban”, az lép fel valóban győztesként.

A legyőzöttség egyik legbénítóbb következménye az, ha a vereséget szenvedett alávetett ráébred arra, hogy az előállt helyzetben végzetesen elvesztette saját gesztusai, megnyilatkozásai értelmezésének „előjogát”…

Irodalom

Chodějovský, Jan (ed.) 2017. Paříž 1919 – Mírová konference očima poradců československé a polské delagace. Praha, Lidové noviny.

Cholnoky Jenő–Bartucz Lajos–Prinz Gyula–Teleki Pál 1936–1938. Magyar föld, magyar faj. I–IV. kötet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Ducháček, Milan 2012a. Václav Chaloupecký a budování historického semináře univerzity Komenského. Praha, Acta Universitatis Carolinæ – Historia Universitatis Carolinæ Pragensis. Tomus LII., fasc. 2., pp. 101–134.

Ducháček, Milan 2012b. Bratislavská vila Václava Chaloupeckého. Obraz z proměny Prešpurku v československý prostor. Bratislava, Zborník múzea mesta Bratislavy, XXIV., pp. 117–132.

Ducháček, Milan 2018. Karel Chotek a Cerovo: Od iniciace k specializaci. Causerie k půlstoleté proměně terénního výzkumu. Slovenský Národopis, 66 (1). pp. 116–139.

Filep Tamás Gusztáv, 2010. Főhatalomváltás Pozsonyban, 1918–1920. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében. Pozsony város történetei sorozat. Pozsony, Kalligram

Horváth, Vladimír–Rákoš, Elemír–Watzka, Jozef (eds.) 1977. Bratislava, hlavné mesto Slovenska. Pripojenie Bratislavy k Československej republike roku 1918-1919. Bratislava, Obzor.

Hrivňák, Štefan 2019. Jozef Watzka: srdcom archivár. Bratislava, Spoločnosť slovenských archivárov.

Kubassek János, 2020. Irredenta vizsla. Magyar Nemzet, 2020. május 30., Lugas – kulturális melléklet https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/irredenta-vizsla-8177264/

Matlovič, René–Matlovičová, Kvetoslava 2018. Etablovanie Geografia na Univerzite Komenského a úsilie o posilnenie jej vplyvu v kontexte militarizácie pred druhou svetovou vojnou. Nitra, Geografické Informácie, 22 (1), pp. 274–287.

Mináč, Vladimír, 1968. Itt nemzet él. (ford. Tőzsér Árpád) In Chmel, Rudolf (szerk.): A szlovákkérdés a XX. században. Pozsony, Kalligram, 1996, pp. 363–392.

Petranská Rolková, Natália (ed.) 2014. Zápisnice Klubu slovenských poslancov I. (1918 – 1919) Bratislava, Národná rada Slovenskej republiky.

Internetes források

https://adatbank.sk/lexikon/pozsonyi-sortuz/

www.archivari.sk

https://encyklopedie.brna.cz/home-mmb/?acc=profil_osobnosti&load=414

http://www.nbs.sk/_img/Documents/_PUBLIK_NBS_FSR/Biatec/Rok2019/05-2019/08_biatec19-5_Vypustakova.pdf

A jogfosztottságtól a parlamenti képviseletig – Az első magyar képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben

Árvay József, Bitter László, Dénes Ferenc, Dobos Imre, Lőrincz Gyula, Nagy István, Prokos József, Szigl Mária, Trencsik János, Vida Irma, Vrábel Vendel… Nevek, amelyek jobbára nemcsak a szélesebb olvasóközönség, hanem nagy valószínűséggel a történelemben jártas szakemberek számára is ismeretlenül csengenek. Többségük a politikában járatlan kétkezi munkás, traktoros, kombájnos, egységes földműves-szövetkezeti elnök vagy szövetkezeti dolgozó volt. Ami közös bennük, és amiért nevüket a történelem lapjain is érdemes megörökíteni, az az, hogy több társukkal együtt a második világháború utáni Csehszlovákia első magyar nemzetiségű parlamenti képviselői voltak, akik a jogfosztottság éveinek elmúltával kaptak helyet a prágai vagy a pozsonyi törvényhozásban. Az alábbi tanulmány részben az ő történetüket tárgyalja, részben pedig azt az utat igyekszik felvázolni, amely a magyar kisebbség teljes jogfosztásától parlamenti képviseletének – igaz, immár a kommunista párt felügyelete és égisze alatti – felújításáig vezetett.

1. A jogfosztottság időszaka (1945–1948)

A szlovákiai Magyar Párt vezető tisztségviselői, néhány pozsonyi értelmiségivel karöltve, 1945. április 13-án a párt pozsonyi Nyerges utcai székházában megalakították a Magyar Végrehajtó Bizottságot. A többek között Stelczer Lajos pártigazgató, Neumann Tibor, a pozsonyi helyi szervezet elnöke, Garzuly Ferenc, a gazdasági osztály vezetője, valamint Szalatnai Rezső és Peéry Rezső publicisták által létrehozott bizottság, abban a reményben, hogy a felújított Csehszlovákia vezetői tárgyalási partnerként ismerik el, 1945 tavaszán és nyarán több beadványt intézett a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (SZNT).

A bizottság rögtön megalakulása napján – feltehetően a kassai kormányprogramra reagálva – tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy a magyarokat egy szinten említsék a németekkel, valamint a Hlinka Gárda és a Hlinka Ifjúsága tagjaival, akik ellen hat éven keresztül maguk is küzdöttek. Következő, április 19-i emlékiratában, több példán illusztrálva, arra mutatott rá, hogy a magyar kisebbség a szlovák állam legüldözöttebb társadalmi csoportjai közé tartozott, s hogy Esterházy János pártelnök volt a szlovák parlament egyetlen ellenzéki tagja, ráadásul az egyedüli képviselője, aki nem szavazta meg a szlovákiai zsidóság deportálását lehetővé tévő alkotmánytörvényt. A fentiekre való tekintettel igazságos bánásmódot és az alkotmányban biztosított jogai tiszteletben tartását kérte a szlovákiai magyarság számára. 1945 augusztusában végül a magyar lakosság érdekképviseletét ellátni hivatott Magyar Tanács felállítására tett javaslatot, amely a magyarságot érintő kérdésekben tanácsadó joggal rendelkezne minden hatóságnál. (Tóth 1995, 19–20., 30–36. p.)

A címzettek azonban a beadványokat sorra válasz nélkül hagyták. A Magyar Pártot az SZNT már a szlovák nemzeti felkelés első napjaiban, 1944. szeptember 1-én feloszlatta, vagyonát pedig elkobozta az állam javára. Nem került sor a Magyar Tanács létrehozására, valamint a Magyar Végrehajtó Bizottság legalizálására és tárgyalási partnerként való elismerésére sem. Az SZNT belügyi megbízottja, Gustáv Husák a nála meghallgatásra jelentkező és együttműködését felajánló pártelnököt, Esterházy Jánost 1945. április 20-án ráadásul le is tartóztatta, majd átadta a szovjet katonai szerveknek. A háború végén újjáalakuló csehszlovák állam vezetői, pártállásra való tekintet nélkül, nem a magyar és a német kisebbséggel való együttműködésben gondolkoztak. Az ismét megszerzett német- és magyarlakta területek megtartását a két kisebbség felszámolásával és a nem szláv kisebbségek nélküli cseh–szlovák nemzetállam megteremtésével igyekeztek biztosítani.

Az új csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán kihirdetett programja a német és a magyar kisebbség kollektív bűnösségére hivatkozva kilátásba helyezte a két kisebbség megfosztását csehszlovák állampolgárságától, felelősségre vonását és megbüntetését, vagyona elkobzását és iskolái bezárását. A következő hónapokban elnöki dekrétumok és egyéb jogszabályok sokasága látott napvilágot, amelyek a német és a magyar kisebbséget gyakorlatilag törvényen kívül helyezték. Kimondták többek között állampolgárságuk megvonását, vagyonuk elkobzását, iskoláik, társadalmi és kulturális intézményeik bezárását, elbocsátásukat az állásukból, valamint kizárásukat a nemzeti bizottságokból.[1]

A németek és a magyarok nem csak saját politikai párttal vagy bármiféle érdekképviseleti szervezettel nem rendelkezhettek, hanem a szlovák politikai pártokból is kizárták őket. Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottsága és az SZNT kommunista tagjainak értekezletén már 1945. április 13-án kimondták, hogy be kell szüntetni a magyarok és a németek párttagságát és a pártba történő felvételét.[2] Ezt követően május 18-án az SZNT Elnöksége is határozatban tiltotta meg magyarok felvételét a politikai pártokba, azzal, hogy kivételt csupán az aktív antifasiszták és a szlovák nemzeti felkelés résztvevői kaphattak, de minden egyes kérelemről az érintett párt vezetőségének kellett döntenie. (Jablonický 1965, 407. p.) Az SZNT Elnökségének határozatára hivatkozva június 6-án a másik szlovák párt, a jobboldali Demokrata Párt Központi Titkársága szintén a magyarok felvételének beszüntetésére és a pártból való kizárására utasította a párt járási titkárságait. (Šutaj 2002, 104–105. p.)

Miután a nyugati nagyhatalmak a közel 600 ezres felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítéséhez – a németekével ellentétben – nem járultak hozzá, a kormányzat a magyar lakosságtól tömeges internálása és kitoloncolása, a Magyarországra rákényszerített lakosságcsere, Csehszlovákián belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása, végül pedig a nemzetiségének megtagadását erőszakkal kikényszerítő reszlovakizáció útján igyekezett megszabadulni. Az 1947 áprilisától 1948 decemberéig tartó lakosságcsere keretén belül közel 90 ezer magyart, a szlovákiai magyarság mintegy 15%-át telepítették át Magyarországra. A lakosságcsere nemcsak az érintett régiók és települések etnikai arculatát változtatta meg, hanem átalakította a magyar kisebbség társadalom- és művelődésszerkezetét is, mivel elsősorban értelmiségét, városi polgárságát, valamint falusi nagy- és középbirtokosságát érintette.

A két hullámban, 1945 őszén, majd 1946–1947 telén végrehajtott csehországi deportálás során előbb 10 ezer, majd több mint 40 ezer magyart hurcoltak el közmunka ürügyén a cseh országrészekbe, az 1946 júniusában útjára indított reszlovakizáció keretén belül pedig több mint 400 ezer magyart kényszerítettek nemzetisége megtagadására. A cseh–szlovák nemzetállam megteremtésének szolgálatába állították végül a népbíráskodást is. A magyarokkal szembeni nagyszámú népbírósági per és ítélet (a magyarok közül került ki a szlovák népbíróságok által elítéltek 60%-a), különösen pedig Esterházy János 1947. évi halálos ítélete a magyar kisebbség kollektív bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát volt hivatva igazolni.[3]

A kassai kormányprogram és a Beneš-dekrétumok Csehszlovákiájában nem lehetett helyük a felvidéki magyar politikusoknak sem, legyen szó jobb- vagy baloldali, ellenzéki vagy aktivista politikusokról. Az egykori magyar parlamenti képviselők közül Magyarországon maradt vagy az üldöztetés elől oda távozott többek között Szüllő Géza, Körmendy-Ékes Lajos, Porubszky Géza, Turchányi Imre, Surányi Lajos, Borovszky Géza, de voltak olyanok is – Holota János, Szilassy Béla, Schulz Ignác –, akik idővel a tengerentúli emigrációt választották. (vö. Simon 2018, 126–128. p.) A Csehszlovákiában maradó Esterházy Jánost, amint azt már említettük, halálra ítélték, az ítéletet pedig csupán azért nem hajtották végre, mivel a Magyar Párt vezetőjét a szovjet katonai szervek már 1945 nyarán a Szovjetunióba hurcolták, ahol tíz év kényszermunkatáborra ítélték.

Néhány baloldali, aktivista vagy a politikától már visszavonult egykori képviselőnek (például Drab Sándornak, Csomor Istvánnak, Lelley Jenőnek) sikerült ugyan az üldöztetést elkerülnie, de a politikai életbe már ők sem térhettek vissza. Az egyetlen kivételt az egykori kommunista nemzetgyűlési képviselő és központi bizottsági tag, Major István jelentette. További politikai pályafutásának előfeltétele reszlovakizálása volt, magyar származása miatt azonban parlamenti képviselő már nem lehetett, s éveken keresztül a párt Központi Bizottságában sem kapott helyet.[4]

Legális politikai párt, illetve érdekképviseleti lehetőség hiányában a magyar kisebbség érdekvédelmét néhány titkos, illetve féllegális szervezet próbálta meg felvállalni és ellátni. A már említett, s több-kevesebb rendszerességgel 1947-ig működő Magyar Végrehajtó Bizottság mellett ilyen volt többek között a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség, a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége, valamint a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Bizottsága. A legszervezettebbnek és leghosszabb életűnek az 1945–1946 fordulóján életre hívott Népi Szövetség bizonyult, amely memorandumok sokaságában tájékoztatta a magyarországi politikai és egyházi vezetőket a szlovákiai magyarság helyzetéről és sérelmeiről.

Miután magyar sajtótermék a háború utáni Csehszlovákiában nem jelenhetett meg, a pozsonyi Szlovák Egyetem helyettes tanársegéde, Arany A. László által irányított Népi Szövetség a magyar lakosság tájékoztatása céljából 1946 folyamán Észak Szava és Gyepű Hangja címmel két röplapszerű illegális lapot is kiadott, amelyekben elsősorban a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a békekonferencia kérdéseivel foglalkozott. Legnagyobb volumenű akciója a Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez intézett 1946. augusztus 3-i békememoranduma volt. Ebben a felvidéki magyarság érdekeinek védelmét kérte a magyar békeküldöttségtől, egyben azon kérésének tolmácsolását, hogy a magyarlakta területek hovatartozásáról nemzetközi felügyelet alatti népszavazáson dönthessenek. A szövetség aktivistáit, immár a kommunista Csehszlovákia hatóságai 1949-ben – a magyar AVH hathatós közreműködésével – letartóztatták és többjüket hosszú börtönbüntetésre ítélték.[5]

A különböző névváltozatok alatt fellépő Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége a kommunista pártból kizárt szlovákiai magyar kommunisták érdekvédelmi szervezeteként kívánt fellépni. A kommunista párt egykori magyar nemzetiségű tagjai 1945 nyarától kezdődően több emlékirattal fordultak a prágai és a pozsonyi kommunista pártvezetéshez, amelyekben a pártból történt kirekesztésük mellett elsősorban az ellen emelték fel a szavukat, hogy az antifasisztának nevezett intézkedések válogatás nélkül mindenkire, így a magyar dolgozókra is vonatkoznak. A többek között Fábry József, Balogh-Dénes Árpád, Kugler János és Pálenyik Ferenc által vezetett magyar kommunisták Klement Gottwaldhoz, Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) elnökéhez és Viliam Širokýhoz, az SZLKP elnökéhez címzett 1946. július 8-i emlékiratukban azt a kérést is megfogalmazták, hogy tegyék lehetővé a magyar földművesek és munkások kommunista mozgalmon belüli szervezkedését, emlékiratukra azonban még csak válasz sem érkezett.[6]

A Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Bizottsága a magyar kormány hivatalos engedélye nélkül, de csendes jóváhagyásával 1945. szeptember elején alakult meg Budapesten. A Holota János volt prágai nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár egykori polgármestere vezetésével létrejött bizottság nemcsak az elmenekült és kiutasított, hanem a Csehszlovákiában maradó magyarok érdekében is igyekezett fellépni. A többi szerveződéshez hasonlóan elutasította a kikényszerített lakosságcserét, s a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolása, a Csehszlovákiában maradó magyarok számára pedig a teljes polgári jogok biztosítása mellett szállt síkra. A párizsi békekonferencia idején, a békekonferencia elnökségéhez intézett 1946. augusztus 19-i táviratában, majd augusztus 23-i memorandumában egy nemzetközi vizsgálóbizottság Szlovákiába küldését, s vagy a kisebbségi jogok biztosítását, vagy pedig a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolását kérte a békekonferenciától.[7]

2. Választójog és parlamenti képviselet nélkül (1945–1954)

A háború utáni csehszlovák választási törvények az ország német és magyar lakosságát aktív és passzív választójogától is megfosztották, függetlenül attól, hogy rendelkezett-e csehszlovák állampolgársággal vagy sem. A németek és a magyarok így a háború utáni első parlamentek megválasztásában nem vehettek részt, s képviselővé sem voltak megválaszthatóak. Az 1945. október 28-án összeülő Ideiglenes Nemzetgyűlést még nem közvetlenül, hanem közvetve, a helyi nemzeti bizottságok által választott delegátusok útján választották, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1946. májusi, majd a kommunista hatalomátvétel utáni első Nemzetgyűlés 1948. májusi megválasztása azonban már közvetlenül történt. Az ezek megválasztását szabályozó jogszabályok[8] sorra kimondták, hogy választójoggal csupán a cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok rendelkeznek, s parlamenti képviselővé is csupán a cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok választhatóak.

Hasonlóan rendelkeztek a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanács újjáalakítását szabályozó jogszabályok is. Az SZNT-be nem csak 1945-ben, de 1946-ban és 1948-ban sem tartottak közvetlen választásokat. A szlovák parlamentet 1945-ben – a Nemzetgyűléshez hasonlóan –delegátusok útján választották, 1946-ban és 1948-ban pedig a nemzetgyűlési választások eredményei alapján alakították újjá. Az SZNT újjáalakítását elrendelő jogszabályok[9] szintén kivétel nélkül leszögezték, hogy képviselőjelöltek csupán cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok lehetnek. A két törvényhozó szervnek így a csehek és szlovákok mellett ukrán, a prágai parlamentnek pedig lengyel képviselői is voltak, magyar és német képviselők ezzel szemben egyik testületben sem kaphattak helyet.

A nemzetiségi cenzust belefoglalták az állandó választói névjegyzékről rendelkező törvénybe is. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1946. február 21-én kelt 28/1946. számú törvénye kimondta, hogy a választójog gyakorlásának előfeltétele az állandó választói névjegyzékbe való felvétel, ebbe azonban csupán cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok vehetők fel.[10] Noha a jogszabály az ország lakosságának mintegy egynegyedét megfosztotta a választójogától, a törvényjavaslat parlamenti előadóját, Zděnek Peškát mindez nem akadályozta annak leszögezésében, hogy Csehszlovákia a törvénnyel „az egész világ legdemokratikusabb államainak egyikévé” válik.[11]

Amint arra már utaltunk, magyar származása miatt nem lehetett parlamenti képviselő Major István, aki pedig korábban a kommunista párt legbefolyásosabb szlovákiai tagjai közé tartozott, s 1925–1931 között a párt prágai nemzetgyűlési képviselője, 1929–1938 között pedig a CSKP KB tagja is volt. Majort az SZLKP 1945. augusztus 11–12-i zsolnai országos konferenciáján eredetileg az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és a párt új Központi Bizottságába is jelölni akarták, a pártvezetés döntése értelmében azonban végül egyik testületben sem kaphatott helyet. (Vartíková 1971, 173., 215. p.)

Az 1946. és az 1948. évi parlamenti választásnak a magyarlakta járásokban egyaránt volt néhány sajátossága. A magyarok választójogának megvonása 1946-ban azt eredményezte, hogy a csaknem színtiszta magyar lakosságú járásokban a választásokon részt vevők száma és aránya rendkívül alacsony volt. Amíg a szlovák jellegű járásokban a választáson részt vevők aránya gyakran az összlakosság 60%-át is meghaladta, a magyar túlsúlyú járásokban ez az arány mindössze pár százalékot tett ki. A Dunaszerdahelyi járásban például csupán az összlakosság 3,9%-a, a Királyhelmeciben 4,8%-a, Komáromiban 6,9%-a, a Párkányiban pedig 6,8%-a, nyilván a helyi, illetve oda betelepült szlovák lakosság adhatta le a szavazatát.[12]

Miután 1948-ban az immár szlovákként elkönyvelt reszlovakizáltak választási részvételének már nem volt akadálya, a magyarlakta járásokban a választásokon részt vevők száma gyakran a többszörösére emelkedett. Az 1948. évi választás másik sajátos jelensége az volt, hogy a Nemzeti Front kommunisták által vezetett egységes jelölőlistája éppen a magyarlakta járásokban kapta a legtöbb szavazatot. A Komáromi járásban például 98,1%-os, a Dunaszerdahelyiben 99,2%-os, a Tornaljaiban 99,5%-os, a Párkányiban pedig egyenesen 100%-os sikert könyvelhetett el. (Barnovský 1998, 179–180. p.) A hatalom számára rendkívül kedvező eredményeket – azok elismerten manipulált volta mellett – az magyarázhatja, hogy a háború után egyszer már meghurcolt, megfélemlített reszlovakizált magyar lakosság óvakodott a lista ellen szavazni, ráadásul a kommunisták hatalomra jutásától saját sorsának a jobbra fordulását is remélte.

Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel ugyanakkor a magyar kisebbség helyzetében és jogállásában jó ideig nem hozott, nem is hozhatott semmiféle pozitív változást, már csak azért sem, mivel a kisebbségellenes politika első számú szorgalmazója és végrehajtója éppen a kommunista párt volt. A hatalomátvételt követő hónapokban változatlanul folytatódott a lakosságcsere és a reszlovakizáció, nem jött számításba a Csehországba deportált magyarok hazatérésének lehetősége sem, érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, a központi és a szlovák állami szervek pedig sorra fogadták el és foganatosították az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Nem képezett ez alól kivételt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1948. május 9-én elfogadott szovjet típusú új alkotmány sem, amely a Csehszlovák Köztársaságot a csehek és a szlovákok államaként határozta meg. Az alkotmány nemzetiségi jogokat nem tartalmazott, a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett, ezzel szemben már a preambuluma leszögezte, hogy „államunk nemzeti állam lesz, mely minden ellenséges elemet leráz magáról”.[13]

A csehszlovák kommunista párt- és állami vezetés 1948 nyarától kezdődően mégis rákényszerült arra, hogy a magyar kisebbséggel szembeni politikáját átértékelje. Elhatározását több tényező befolyásolta. Egyrészt világossá vált, hogy a lakosságcsere nem hajtható végre a remélt terjedelemben, s mindenképpen számolni kell a magyar lakosság egy részének Csehszlovákiában maradásával, akik helyzetét előbb-utóbb rendezni kell. Másrészt a korábban a csehszlovák nemzetállami törekvéseket támogató Szovjetunió ekkor már szintén az érdekszférájába tartozó Csehszlovákia és Magyarország közötti kapcsolatok normalizálásában volt érdekelt. A harmadik tényező a magyar kommunista párt- és állami vezetés volt, amely 1948 folyamán erőteljes nyomást gyakorolt Prágára a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése érdekében.

A magyar lakosság többsége 1948–1949 fordulóján visszakapta csehszlovák állampolgárságát és elkobzott vagyonának egy részét, 1948 végén leállították a lakosságcserét és a reszlovakizációt, 1949 első hónapjaiban pedig visszatérhettek otthonaikba a Csehországba deportált magyarok is. Engedélyezték egy magyar nyelvű pártlap, az Új Szó megjelentetését, egy magyar kulturális egyesület létrehozását, és 1948 őszén újraindulhatott a három éve szünetelő magyar nyelvű oktatás is. A pártvezetés ugyanakkor az addigi magyarellenes politika eredményeit is igyekezett megőrizni, s elejét venni egyebek között bármilyen magyar politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet létrehozásának.

A pártvezetésnek a magyar érdekképviseleti szerv létrehozására irányuló törekvések miatti aggodalmai nem voltak teljesen alaptalanok. A kisebbségi magyar kommunista értelmiség egyes képviselői részéről 1948 nyarán valóban felmerült egy magyar érdekképviseleti szerv életre hívásának az igénye. A csehszlovákiai magyar kommunisták nevében Balogh-Dénes Árpád és Fábry Zoltán előbb 1948. július 15-én, majd augusztus 1-jén két emlékiratot is intézett Rákosi Mátyáshoz, illetve a magyarországi kommunista vezetéshez. Ezekben a küszöbönálló csehszlovák–magyar pártközi tárgyalások és csehszlovák–magyar megegyezés apropóján, valamint a csehszlovákiai lengyelek és ukránok[14] hasonló érdekvédelmi szervezeteinek meglétére hivatkozva megfogalmazták azt az igényüket, hogy a csehszlovák–magyar szerződés biztosítsa egy olyan magyar tömörülés létrehozását, amely a magyar kisebbség politikai, kulturális és gazdasági érdekeit lenne hivatott képviselni. Amint azt a július 15-i emlékiratban megfogalmazták, „ha a szlovákiai magyarságnak nem lesz olyan fóruma, mely feljogosítva és hivatva lesz a népi demokrácia szellemében képviselni és védeni a magyarság jogait, abban az esetben, tekintettel a szlovák kormányzati tényezők és közegeinek magyarellenes nacionalista beállítottságára, a magyarságnak megadandó jogegyenlőség a gyakorlatban semmivé vagy legalábbis teljesen csekély értékűvé válik”. (Tóth 1995, 241–251. p.)

A csehszlovák kommunista vezetés egy efféle magyar érdekvédelmi szervezet létrehozásáról természetesen hallani sem akart. Klement Gottwald pártelnök már a CSKP KB 1948. június 9-i ülésén, amelyen bejelentette a magyar kisebbséggel szembeni politika megváltoztatásának szükségességét, leszögezte azt is, hogy a magyarok semmilyen önálló párttal vagy különleges statútummal nem rendelkezhetnek. (Popély 2008, 39. p.) Ugyanezt mondta ki az SZLKP KB Elnöksége melletti különbizottság, amelyet május 31-én azzal a feladattal hoztak létre, hogy dolgozza ki és terjessze a pártvezetés elé a magyarkérdés rendezésére vonatkozó javaslatokat. A bizottság június 16-án kidolgozott javaslattervezete, amellett, hogy kilátásba helyezte némi kisebbségi jogok biztosítását, óvott egy önálló magyar politikai párt létrehozásának az engedélyezésétől. (Popély 2008, 44–47. p.)

A CSKP KB Elnöksége 1948. július 8-án már határozatban is rögzítette, hogy megengedhetetlen bármilyen magyar politikai szervezet vagy párt létrehozása, elrendelve egyúttal azt is, hogy a magyar kommunistákat a kommunista pártba kell felvenni. Ugyanebben a szellemben nyilatkozott a CSKP KB Elnökségének július 19-i ülésén Klement Gottwald, aki a létrehozandó magyar kulturális egyesülettel kapcsolatban határozottan elutasította, hogy abból esetleg valamiféle politikai párt jöjjön létre. (Popély 2008, 51–54. p.) Mindezt Viliam Široký, az SZLKP elnöke 1948 őszén személyesen is közölte Lőrincz Gyulával, a majdani magyar kulturális egyesület elnökével, amikor tájékoztatta őt a magyar kulturális szervezet létrehozásának szándékáról. Široký szerint a magyar szervezet létrehozása során a lengyel kulturális szervezet alapszabályából kellene kiindulni, figyelembe kell azonban venni, hogy a lengyelek Csehszlovákiával együtt a világháború győztesei, a magyarok viszont annak vesztesei közé tartoznak. Amíg tehát a lengyel szervezet Lengyelországgal is tarthat fenn kapcsolatot és bizonyos politikai tevékenységet is kifejthet, addig a magyar szervezetnek semmilyen politikai funkciója nem lehet. (Szabó 2004, 204. p.)

A végül 1949. március 5-én Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) néven megalakuló magyar kulturális szervezetet a magyar lakosság ennek ellenére hajlamos volt nem csupán kulturális, hanem érdekvédelmi szervezetének is tekinteni. A Csemadok részéről megnyilvánuló érdekképviseleti szándékot az állampárt általában igyekezett elfojtani, időnként azonban, különösen a hatvanas évek szabadabb politikai légkörében, mégis teret engedett az ilyen irányú törekvéseknek.

A magyarsággal kapcsolatos pártdöntések előkészítésébe és végrehajtásába bevonták a szlovák pártvezetés melletti Magyar Bizottságot is. Az 1948. november 12-én létrehozott bizottság elnöke Daniel Okáli belügyi megbízott volt, de helyet kaptak benne a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Kugler János és Rabay Ferenc, titkári minőségben pedig Fábry István is.[15] A bizottság magyar tagjainak, miközben aktívan kivették a részüket egyebek között az Új Szó elindításából, a Csemadok létrehozásából és a magyar nyelvű oktatás újraindításából, elkerülhetetlenül szembesülniük kellett a kisebbségi magyar sérelmekkel, amelyek orvoslását gyakran a szlovák pártvezetés ellenében is megpróbálták előmozdítani.

Mindez a szlovák pártvezetésben azt a gyanút keltette, mintha a bizottság a KB-t megkerülve a párt önálló szekciójaként, valamiféle „csehszlovákiai magyar kommunista pártként” igyekezne fellépni. Ezért amikor a bizottság magyar tagjai 1949 őszén felszólaltak az osztályszempontúnak beállított újabb kitelepítési akció, az ún. Dél-akció egyoldalú magyarellenessége ellen, az SZLKP KB Elnöksége nem egészen egyéves fennállása után, 1949. október 21-én kimondta a Magyar Bizottság feloszlatását. Titkára, Fábry István egy ideig még az SZLKP KB titkárságának magyar ügyekben illetékes referense maradt.[16]

Miután a CSKP KB Elnöksége 1948. július 8-án kimondta a magyar kommunisták kommunista pártba történő felvételének szükségességét, az SZLKP KB Titkársága 1948 őszén kidolgozta, majd december 9-én körlevél formájában a párt területi titkárságainak is megküldte az ezt szabályozó irányelveket. Ezek szerint a magyarok – tagjelöltként – akkor vehetők fel a pártba, ha legalább két régi párttag ajánlja őket, s a helyi és a járási pártszervezet azt jóváhagyja. Az Elnökség kivételes esetekben eltekinthetett a tagjelölti határidőtől azoknál az 1938 előtti párttagoknál, akik antifasiszta tevékenységet folytattak, sőt egészen kivételesen párttagságuk folyamatosságát is elismerhette.[17]

A magyar párttagok száma ugyanakkor meglehetősen lassan emelkedett. Egyrészt a korábban kizárólag szlovákokból álló pártalapszervezetek sem szívesen vettek fel magyarokat a tagjaik közé, másrészt maguk a magyarok sem törekedtek tömegesen a párttagságra. Az SZLKP-nak 1951. szeptember 30-án, vagyis három évvel a magyarok párttagságának lehetővé tétele után így még mindig igencsak kevés, mindössze 3550 magyar nemzetiségű tagja és tagjelöltje volt, ami az összes párttag és tagjelölt 1,9%-ának felelt meg. Ez különösen annak fényében minősült rendkívül alacsonynak, hogy a magyaroknál jóval kisebb létszámú ukránoknál ez az arány 2,5%-ot tett ki.[18] Az SZLKP KB Elnöksége ezért 1952. március 1-jén a kerületi pártbizottságokhoz intézett levelében a magyar párttagok számának növelésére és a járási pártbizottságokba való beválasztására utasította a címzetteket.[19]

A magyar nemzetiségű párttagok számának és arányának növekedése a későbbiekben felgyorsult, ennek ellenére a magyarok a kommunista pártban továbbra is mélyen alulreprezentáltak maradtak. Egy tíz évvel későbbi, 1961. december 31-i állapotot rögzítő kimutatás szerint az SZLKP 281 918 tagja és tagjelöltje közül 22 490-en voltak magyar nemzetiségűek, ami az összlétszám 8,0%-ának felelt meg. (Pešek 2012, 280–281. p.) Ez még mindig jócskán alulmúlta a magyar lakosság Szlovákia összlakosságán belüli 1961. évi 12,4%-os arányát.

Hasonló lassúsággal haladt a magyarok beszervezése a nemzeti bizottságokba. Az SZLKP KB Elnöksége 1949. március 18-án arra utasította a párt alsóbb szintű szerveit, hogy a nemzeti bizottságok tervezett átszervezése során biztosítsanak bennük helyet a „magyar antifasisztáknak” is. Az ülésen megtárgyalt javaslat szerint a magyaroknak a kerületi és a járási nemzeti bizottságokban is a számarányuknak megfelelő helyet kell kapniuk, arányuk azonban egyetlen járási nemzeti bizottságban se haladja meg az 50%-ot.[20] A szlovákiai helyi nemzeti bizottságok átszervezéséről az SZLKP KB 1949. november 10–11-i ülése határozott, s kimondta, hogy azokban egyenjogú és megfelelő képviseletet kell biztosítani a magyaroknak is.[21]

A nemzeti bizottságok átalakítása azonban a magyarlakta településeken gyakran nehézségekkel járt. A helyi magyar és a betelepült szlovák lakosság számos településen nem fogadta el a másik jelöltjeit, így a jelöléseket és a választásokat több esetben meg kellett ismételni. Az 1950. április 10-én záruló átszervezéseket követően a 61 339 szlovákiai helyi nemzeti bizottsági tag közül mindössze 3942, vagyis 6,4%-uk volt magyar, ami – a párttagokhoz hasonlóan – messze alulmúlta a magyar lakosság Szlovákia összlakosságán belüli részarányát. Mindez 1950. június 24-én arra késztette az SZLKP KB Elnökségét, hogy határozatban mondja ki az átszervezések során bekövetkezett hiányosságok kiküszöbölésének szükségességét, egyebek között azokban az esetekben is, amikor a magyarok nem kaptak elégséges képviseletet.[22]

A kérdés azonban továbbra sem rendeződött, olyannyira, hogy a következő években a prágai pártvezetés szintjén és kormányszinten is kénytelenek voltak foglalkozni vele. A kormány 1952. június 17-én elrendelte a nemzeti bizottságok magyarokkal történő kiegészítését és magyaroknak felelős tisztségekbe való kinevezését, a Megbízottak Testületének a kormányhatározatot konkretizáló 1952. július 1-jei határozatcsomagja pedig kimondta egyebek között, hogy a Nyitrai és a Kassai kerületben a kerületi nemzeti bizottság alelnökévé magyar személyt kell kinevezni. A határozatcsomag teljesítéséről készült 1952. október 31-i jelentés viszont még mindig csupán felemás eredményekről számolhatott be. A két kerületi nemzeti bizottságnak már magyar alelnöke volt Mandák József, illetve Dénes Ferenc személyében, a különböző szintű szlovákiai nemzeti bizottságok 67 131 tagja közül több mint 8 ezer, azaz 12%-uk volt magyar, amint azonban azt a jelentés is kénytelen volt elismerni, járási és kerületi szinten ennél jóval kedvezőtlenebb volt a helyzet.[23]

3. Az első magyar képviselők behívása a Szlovák Nemzeti Tanácsba (1954)

Az SZNT első magyar nemzetiségű képviselőinek parlamentbe juttatására nem választások keretében, hanem behívás útján került sor. Behívásuk a pozsonyi parlament 1953 nyarán tervbe vett kiegészítése kapcsán merült fel. Az SZNT kiegészítését célzó, a kerületi pártbizottságok javaslatai alapján kidolgozott eredeti javaslat, amelyet az SZLKP KB Titkársága 1953. május 25-én, a KB Elnöksége pedig június 20-án vitatott meg, magyar képviselők parlamentbe juttatásával még nem számolt, a pótképviselőnek javasolt 30 személy közé azonban már 6 magyar nemzetiségűt is besorolt. A javaslat szerint a Pozsonyi kerületből pótképviselő lett volna Árvay József, a nagymegyeri járási nemzeti bizottság referense, a Nyitrai kerületből Haladík József, a fűri egységes földműves-szövetkezet (efsz) elnöke, a Besztercebányai kerületből pedig Gesko Mihály, a nagybalogi efsz dolgozója, Dolenszky Mária, az ipolyviski efsz állatgondozója, Nagy István, a füleki zománcedénygyár munkása és Nagy István, a sajógömöri helyi nemzeti bizottság (hnb) titkára.[24]

Miután az Elnökség június 20-i ülésén nem született végleges döntés a kérdésben, az új képviselők kinevezésének kérdésére az SZLKP KB Elnökségének és a Megbízottak Testülete Elnökségének 1953. augusztus 11-i rendkívüli együttes ülésén tértek vissza. Ezen azonban már nem csupán az SZNT kiegészítése, hanem szélesebb körű átalakítása került terítékre. Az előterjesztett s a képviselők közel felének a lecserélésével számoló javaslat szerint az átalakított SZNT 77 kommunista képviselője között 5, az ugyancsak 77 kommunista pótképviselő között pedig 4 magyar nemzetiségű kapott volna helyet.

Az augusztus 11-én előterjesztett tervezet a Pozsonyi kerületből képviselőnek javasolta a már említett Árvay Józsefet, a Nyitrai kerületből a már szintén említett Haladík József mellett Bitter Lászlót, a csallóközaranyosi efsz elnökét, a Besztercebányai kerületből a füleki zománcedénygyárban dolgozó Nagy Istvánt, az Eperjesi kerületből pedig Veres Miklóst, a nagyszelmenci efsz elnökét. Pótképviselőként ezúttal a Pozsonyi kerületből Szigl Mária éberhárdi traktoros, a Besztercebányai kerületből pedig Dolenszky Mária, Gesko Mihály és Nagy István, a sajógömöri hnb titkára jött volna számításba.[25] A nevezettek mind párttagok, s a hatalom követelményeinek megfelelően kivétel nélkül munkás- vagy parasztszármazásúak voltak. A róluk készült kádervélemények mindegyiküknél kiemelték a népi demokratikus rendszer iránti elkötelezettségüket.

Az SZLKP KB Elnökségének és a Megbízottak Testülete Elnökségének együttes ülésén elfogadott határozat az 5 magyar képviselő mindegyikének jelölésével egyetértett, Szigl és Gesko pótképviselőnek jelölését azonban elutasította. Hasonló döntés született az SZLKP KB Elnökségének augusztus 17-i ülésén is, azzal a különbséggel, hogy a már korábban jóváhagyott 5 magyar képviselő és 2 pótképviselő mellett Mihalik Istvánt, a légi efsz elnökét is pótképviselőnek javasolták. Az Elnökség döntése értelmében így az átalakított SZNT 77 kommunista képviselője közül 66 lett volna szlovák, 5-5 magyar és ukrán, 1 pedig német,[26] a 77 pótképviselő közül 70 szlovák, 4 ukrán és 3 magyar nemzetiségű.[27]

A szlovák pártvezetés által jóváhagyott javaslatokat a prágai pártközpontnak kellett szentesítenie. Az azonban az SZNT tervezett nagyméretű átalakítását elvetette, helyette a testület kiegészítésére, illetve a megüresedett képviselői helyek betöltésére utasította a pozsonyi vezetést. Az SZLKP KB Elnöksége így 1953. október 22-én – korábbi határozatait érvénytelenítve – az SZNT kiegészítéséről, a tíz üresedésben lévő képviselői hely betöltéséről határozott. A magyar képviselő- és pótképviselő-jelölteket ez annyiban érintette, hogy a korábban jóváhagyott öt magyar képviselő helyett végül csupán három, Árvay József, Bitter László és Nagy István képviselővé jelölését foglalták határozatba, a pótképviselők kinevezése pedig teljes egészében lekerült a napirendről.[28]

Az új képviselők behívására hivatalosan a belügyi megbízott volt jogosult. Miután Jozef Lietavec belügyi megbízott a pártvezetés által kijelölt személyeket 1954. február 25-én és 26-án kelt határozataival behívta a parlamentbe, 1954 tavaszán sor kerülhetett a parlamenti eskütételükre is. A magyar képviselők közül Árvay József és Bitter László az SZNT 1954. március 25-i, a hosszú ideje betegeskedő Nagy István az április 27-i ülésén tette le a képviselői esküt. Mindhárman helyet kaptak a parlamenti bizottságokban is: Árvay és Bitter a Földművelésügyi Bizottság, Nagy a Gazdasági Bizottság tagja lett.[29] Nagy István 1954. május 23-án elhunyt, így ő csupán nem egész négy hétig volt a testület képviselője, Árvay és Bitter azonban az SZNT megbízatási idejének lejártáig megtartotta a képviselői mandátumát, sőt, Árvay helyet kapott az 1954 novemberében megválasztott új SZNT-ben is.

Az első magyar nemzetiségű parlamenti képviselők eskütétele a szlovákiai magyar sajtóban gyakorlatilag teljes egészében visszhangtalan maradt. Az Új Szó az SZNT március 25-i üléséről közölt tudósításában, noha beszámolt arról, hogy a testület új képviselői letették az alkotmányban előírt esküt, nevüket nem hozta nyilvánosságra, s azt sem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy magyar nemzetiségűek is voltak közöttük.[30] Nagy István április 27-i eskütétele után az ő neve már megjelent a lapban, nemzetisége azonban nem, arra legfeljebb a neve alapján következtethettek a lap olvasói.[31]

A három magyar nemzetiségű képviselő egyaránt gazdag munkásmozgalmi múlttal rendelkezett. Árvay és Bitter tagja volt már a szociáldemokrata pártnak, majd 1921-ben mindketten a kommunista párt alapító tagjai közé tartoztak. Bitter a Komáromi járás küldötteként 1921 januárjában részt vett a szlovákiai kommunista mozgalom fenyőházi egyesítő kongresszusán is. Nagy István, miután 1915-ben orosz hadifogságba esett, 1918-ban az orosz, majd 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg katonája lett. 1923-ban belépett a kommunista pártba, a húszas évek első felében a losonci járási pártbizottság elnöke, a harmincas években a Szovjetunió Barátainak Szövetsége losonci járási bizottságának elnöke volt. Árvay 1949 után tevékenyen kivette a részét a szövetkezetek megszervezéséből. Nagy István 1951 novemberében a zománcedénygyár dolgozói nevében köszönthette a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény prágai aláírása után Fülekre látogató Révai József magyar népjóléti minisztert. Nagy életútjához tartozik végül az is, hogy 1953 júniusában, az SZLKP X. kongresszusán beválasztották a párt Központi Bizottságába.

Érdemi képviselői munkát a szlovák törvényhozásban, akárcsak a többi képviselő, nyilván egyikük sem fejthetett ki. A kommunista diktatúra csupán imitálta a parlamentáris demokráciát, a lényegi döntések nem a pozsonyi és még csak nem is a prágai parlamentben, hanem a két pártközpontban, közülük is elsősorban a prágaiban születtek. A parlamentek tevékenysége formális volt, érdemi munka az üléseiken nem zajlott, az ülések előre megrendezettek, a hozzászólások előre jóváhagyottak voltak. A képviselők tehát, még ha netán szándékukban volt is, saját, önálló kezdeményezéssel nem állhattak elő, parlamenti munkájuk és felszólalásaik csakis a népi demokratikus rendszer és a kommunista párt sikereinek és kisebbségpolitikájának dicsőítésére szorítkozhattak.

A parlamenti üléseken hármuk közül egyedül Árvay József szólalt fel. Első alkalommal, rögtön eskütételének másnapján, az első ötéves terv eredményeiről elhangzott beszámoló után, majd 1954. június 4-én a szlovák nemzeti tanácsi választásokról előterjesztett törvényjavaslat vitájában, végül 1954. november 4-én az SZNT Elnökségének hatéves tevékenységéről elhangzott beszámolót követően szólt hozzá. Legelső felszólalását egyúttal felhasználta arra, hogy köszönetet mondjon az őt ért „nagy megtiszteltetésért”, azaz képviselővé történt kinevezéséért, ami elmondása szerint „a sztálini nemzetiségi politika maradéktalan gyakorlati megvalósításának” a bizonyítéka.[32] Felszólalásaival kapcsolatban ki kell emelni, hogy azok nem szlovákul, hanem kivétel nélkül magyarul hangzottak el. Ez részben hiányos szlovák nyelvtudására vezethető vissza, de a hatalomnak arra a szándékára is, hogy ezzel is a párt nemzetiségi politikájának a helyességét demonstrálja.

4. Az 1954. évi parlamenti választások és a magyar képviselőjelöltek

Az 1948-ban megválasztott prágai Nemzetgyűlés és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanács mandátuma hat évre szólt, 1954-ben érkezett tehát el az ideje az új törvényhozó szervek megválasztásának. A választások egyik újdonságát az jelentette, hogy ezúttal már a pozsonyi parlamentet sem közvetve, hanem a Nemzetgyűléshez hasonlóan – ráadásul azzal egy időben – közvetlenül választották. A magyar lakosság számára a választások különös jelentőségét az adta, hogy parlamenti választásokon az 1935. évi nemzetgyűlési választások, vagyis közel húsz év óta első alkalommal járulhatott az urnákhoz, s magyar nemzetiségű képviselőket is első alkalommal választottak be a két parlamentbe.

A magyar lakosság túlnyomó többségének a választójogát már az állandó választói névjegyzékről szóló törvény 1948. december 1-jei módosítása visszaadta. A 266/1948. számú törvény az állandó választói névjegyzékbe való felvételt egyedül a csehszlovák állampolgársághoz kötötte, amivel a csehszlovák állampolgárságukat visszaszerző magyarok újra választójoghoz jutottak.[33] A magyarok így részt vehettek már az 1954. május 16-i nemzeti bizottsági választásokon is, amely során az ország lakossága első ízben választhatott közvetlenül képviselőket a különböző szintű nemzeti bizottságokba.

A parlamenti választások előkészítése a nemzeti bizottságok megválasztása után kezdődött. A Nemzetgyűlés 1954. május 26-án fogadta el a nemzetgyűlési és a szlovák nemzeti tanácsi választásokról rendelkező 26/1954. számú alkotmánytörvényt, amely a korábbi arányos helyett a többségi választási rendszert vezette be, egymandátumos választókerületeket hozott létre azzal, hogy minden 35 ezer lakosra jusson egy választókerület, s első ízben rögzítette azt is, hogy a képviselőjelölteket a Nemzeti Front jelöli.[34] A Nemzetgyűlés ugyanezen a napon elfogadott 27/1954. számú, valamint az SZNT 1954. június 4-i 7/1954. számú választási törvénye egyaránt kimondta végül azt is, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül választójoggal rendelkezik valamennyi 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár, képviselőnek pedig valamennyi választójoggal rendelkező 21. életévét betöltött csehszlovák állampolgár megválasztható.[35]

A 26/1954. számú alkotmánytörvény rendelkezései szerint a választások napját legkésőbb 60 nappal a választások megtartása előtt ki kellett tűzni. A prágai kormány ennek megfelelően 1954. szeptember 21-én a választások napját 1954. november 28-ára, vasárnapi napra tűzte ki, egyúttal kinevezte a nemzetgyűlési választások központi választási bizottságát.[36] Másnap a Megbízottak Testülete kinevezte a szlovák nemzeti tanácsi választások központi választási bizottságát, amely egyben a nemzetgyűlési választások szlovákiai választási bizottságának a tisztségét is ellátta. A 22 fős bizottságban helyet kapott többek között Pathó Károly, a Csemadok KB titkára.[37]

Az alkotmánytörvény szerint a képviselőjelölteket ugyan a Nemzeti Front jelölte, a képviselőjelöltek kiválasztása, mint ahogy az egész választás előkészítése, valójában a prágai és a pozsonyi pártközpontban történt. A kommunista pártvezetés döntött nemcsak a kommunista, hanem a többi párt képviselőinek és a pártonkívüliként megválasztandó képviselők számáról és személyéről is. A Nemzetgyűlés csehországi képviselőiről a CSKP KB Politikai Irodája, a Nemzetgyűlés szlovákiai képviselőiről és az SZNT képviselőiről az SZLKP KB Irodája határozott, de a végső szót természetesen ez utóbbi esetekben is a prágai pártvezetés mondta ki.[38]

A képviselőjelöltek kiválasztásának első körében mind a prágai, mind pedig a pozsonyi pártvezetés megfogalmazta a Nemzetgyűlés, illetve az SZNT választókerületeire, politikai, szociális és nemzetiségi összetételére vonatkozó irányelveket, s összeállította azoknak a vezető funkcionáriusoknak a névsorát, akik számára feltétlenül helyet kívánt biztosítani az egyik vagy másik parlamentben. Az irányelveket és a névsort megküldték a kommunista párt kerületi bizottságai, valamint a „szatelitpártok” vezetése számára, amelyek ezek alapján felterjesztették a pártközpontba az egyes választókerületekben indítani szándékozott képviselőjelöltek jegyzékét és részletes életrajzát. Ezt követően a pártvezetés, a kerületi pártszervek és a „szatelitpártok” addig egyeztettek a jelöltekről, amíg azok mindegyike meg nem szerezte a pártvezetés jóváhagyását.

Az SZNT választókerületeire, politikai, szociális és nemzetiségi összetételére előterjesztett javaslatokat az SZLKP KB Titkárságának 1954. augusztus 11-i és a KB Irodájának augusztus 20-i ülésén vitatták meg. A Titkárság elé terjesztett javaslat még csupán nyolc, az Iroda elé terjesztett azonban már tíz magyar nemzetiségű képviselő jelölésével, illetve megválasztásával számolt.[39] Ez utóbbi a nemzetiségi összetétellel kapcsolatban azt ajánlotta, hogy az új SZNT 104 képviselője közül 91 legyen szlovák, 10 magyar, 3 pedig ukrán nemzetiségű, ami többé-kevésbé megfelelt Szlovákia 1950. évi népszámlálás során kimutatott nemzetiségi összetételének, sőt, az ukránok esetében kedvezőbb is volt annál. A 10 magyar képviselő közül a Nyitrai kerületben 3, a Pozsonyi, a Besztercebányai és a Kassai kerületben 2-2, Pozsony városában pedig 1 képviselő megválasztását javasolta. Az Iroda, a javaslatokkal nagyrészt egyetértve, határozatban mondta ki, hogy a választókerületek kijelölésénél figyelembe kell venni a nemzetiségi összetételt, az SZNT nemzetiségi összetételével kapcsolatban pedig a pozsonyi, a nyitrai, a kassai és az eperjesi kerületi pártbizottság számára lehetővé tette a magyar és az ukrán jelöltek számának további növelését, „ha politikailag fejlettek és bírják a szlovák nyelvet”. Az Iroda egyúttal tudomásul vette a prágai pártvezetés határozatát néhány vezető funkcionárius, köztük Lőrincz Gyula nemzetgyűlési képviselővé jelöléséről.[40]

A kerületi pártbizottságok és a „szatelitpártok” által a Nemzetgyűlés és az SZNT képviselőjelöltjeire felterjesztett konkrét javaslatokkal előbb a CSKP KB Titkárságának és az SZLKP KB Titkárságának szeptember 3-i együttes ülésén, majd az SZLKP KB Irodájának ugyanaznapi ülésén foglalkoztak. A Nemzetgyűlésbe összesen 9 magyar nemzetiségű képviselő megválasztására érkezett javaslat. A Pozsonyi kerület somorjai választókerületében Szigl Mária éberhárdi traktoros, a dunaszerdahelyi választókerületben pedig Pollák Lajos, a felsőpatonyi efsz elnöke képviselővé jelölését javasolták. A Nyitrai kerület ógyallai választókerületében Vrábel Vendel, az imelyi efsz elnöke, a párkányi választókerületben Petrás Gabriella párkányi tanítónő, a zselizi választókerületben Félix Lajos, az árokmajori állami gazdaság vezetője jött volna számításba. A Besztercebányai kerület kékkői választókerületében Lőrincz Gyula, az Új Szó főszerkesztője és a Csemadok elnöke, a rimaszombati választókerületben Csank Jenő, a gesztetei hnb és efsz elnöke, a Kassai kerület szepsi választókerületében Stromp József, a jánoki efsz elnöke, a királyhelmeci választókerületben pedig Dobos Imre, a leleszi efsz elnöke szerepelt a javasolt képviselőjelöltek között.

Az SZNT-be 10 magyar nemzetiségű képviselő megválasztásával számoltak. Az egyes kerületi pártbizottságok tartották magukat az SZLKP KB Irodájának augusztus 20-i határozatához, egyedül a nyitrai kerületi pártbizottság mutatott ki eggyel kevesebb magyar nemzetiségű jelöltet, az eperjesi ugyanakkor, ahol a pártközpont eredetileg nem számolt magyar nemzetiségű jelölttel, magyar jelölt megválasztására is tett javaslatot. A IV. számú pozsonyi választókerületben Török Pál vereknyei származású pozsonyi kőműves, a Pozsonyi kerület dunaszerdahelyi választókerületében Világi Ferenc, a nagybodaki efsz elnöke, nagymegyeri választókerületében Árvay József, a nagymegyeri állami gazdaság káderesének jelölését javasolták. A Nyitrai kerület lévai választókerületében Janó Károly, a kiskoszmályi efsz elnöke, zselizi választókerületében Vida Irma, az érsekkétyi efsz dolgozója szerepelt a jelöltek között. A Besztercebányai kerület ipolysági választókerületében Prokos József egegi traktoros, tornaljai választókerületében Nagy István, a sajógömöri hnb titkára, a Kassai kerület királyhelmeci választókerületében Kondás József, a perbenyiki efsz elnöke, egyik kassai választókerületében Dénes Ferenc, a kassai kerületi nemzeti bizottság (knb) alelnöke, az Eperjesi kerület nagykaposi választókerületében pedig Brandics András, a mokcsakerészi efsz elnökének képviselővé jelölését javasolták.

A felsoroltak közül Árvay József már 1954 márciusa óta az SZNT képviselője volt, Nagy István és Szigl Mária neve pedig már 1953 nyarán felmerült az SZNT potenciális képviselőjeként, illetve pótképviselőjeként. A CSKP KB Titkárságának és az SZLKP KB Titkárságának együttes ülése, valamint az SZLKP KB Irodája az előterjesztett javaslatok nagy részével egyetértett, bizonyos esetekben azonban különböző okok miatt módosításokat hajtott végre. Ami a magyar képviselőjelölteket illeti, a Nemzetgyűlésbe Félix Lajos helyett Porubszky Béla, a lekéri állami birtok gépésze, az SZNT-be Kondás József helyett Berta János leleszi traktoros képviselővé jelölését foglalták határozatba. Dénes Ferencet az SZNT kassai választókerületéből átsorolták a Nemzetgyűlés tőketerebesi választókerületébe, az SZNT komáromi és vágsellyei választókerületében pedig szlovák helyett magyar nemzetiségű jelölt indítását javasolták.[41]

Az SZLKP KB Irodája a kerületi pártbizottságok által átdolgozott javaslatokat 1954. szeptember 17-én vitatta meg újra. Dénes Ferencet ekkor a Nemzetgyűlés tőketerebesi választókerületéből visszasorolták az SZNT kassai választókerületébe. Az SZNT komáromi választókerületében a korábbi szlovák jelölt helyett Trencsik János, a komáromi közszolgáltatási üzem igazgatója lett a képviselőjelölt, a vágsellyei választókerületben azonban, amelyben a pártvezetés szintén magyar jelölt indítását javasolta, noha a korábbi szlovák jelöltet lecserélték, továbbra is szlovák maradt a képviselőjelölt.[42] A javaslatokat, miután azokat szeptember 22-én az SZLKP KB Titkársága is megtárgyalta, az Iroda szeptember 24-i ülésén véglegesítették. Ezek szerint a Nemzetgyűlésbe javasolt magyar képviselőjelöltek száma 9, az SZNT-be jelölteké pedig 11 volt. Magyar vonatkozásban mindössze annyi változás történt, hogy az Iroda Török Pált az SZNT IV. számú pozsonyi választókerületéből átsorolta a II. számú pozsonyi választókerületbe, Lőrincz Gyulát pedig a Nemzetgyűlés kékkői választókerületéből a prágai pártközpont utasítására áthelyezték a füleki választókerületbe.[43] Ez utóbbi módosítással már szeptember 17-én is foglalkoztak, akkor azonban még nem született döntés a kérdésben.

A képviselőjelöltek szeptember 24-én határozatba foglalt listáját véglegesnek szánták, utólag azonban néhány módosítást mégis végrehajtottak benne. Az egyik, október 29-i módosítás az SZNT dunaszerdahelyi választókerületét érintette, amelyben a megbízatást nem vállaló Világi Ferenc helyett Pongrácz Frigyesnek, a szentmihályfai efsz agronómusának a képviselőjelöltként való indításáról határoztak.[44]

Jóllehet a kerületi pártbizottságok javaslatai 11 magyar nemzetiségű képviselőjelöltet mutattak ki, a pozsonyi parlament Mandátumvizsgáló Bizottságának jelentése végül 13 magyar nemzetiségű képviselő megválasztását rögzítette.[45] A különbség abból adódik, hogy az ógyallai választókerület jelöltjét, Szeifert Ferenc bajcsi kombájnost, valamint az egyik Kassa-környéki választókerületben megválasztott Tóth Imrét, a kenyheci efsz könyvelőjét a kerületi pártbizottságok anyagai szlovák, a parlamenti dokumentumok ugyanakkor már magyar nemzetiségűként könyvelték el.[46] A jelenség magyarázata feltehetően a nagyszámú magyar reszlovakizáltban és a reszlovakizált magyarok gyakran problémás és ellentmondásos nemzetiségi besorolásában keresendő, akik a korabeli iratokban hol szlovák, hol magyar nemzetiségűként jelentek meg.

Miután a pártvezetés a képviselőjelöltek végleges, illetve véglegesnek szánt névsorát szeptember végén jóváhagyta, október elején országszerte kezdetüket vették a jelölőgyűlések, amelyeken különböző üzemek dolgozói összüzemi gyűléseken ünnepélyes keretek között elfogadták a választókerületük képviselőjelöltjeire vonatkozó javaslatokat. Az egyes üzemek ezzel együtt felajánlásokat is tettek. A füleki Béke bútorgyár dolgozói például, azzal párhuzamosan, hogy jóváhagyták Lőrincz Gyula ajánlását választókerületük nemzetgyűlési képviselőjelöltjévé, vállalták, hogy kiszélesítik a szocialista munkaversenyt, biztosítják a termelési terv egyenletes, maradéktalan teljesítését, a beépített bútor gyártásánál pedig betartják a határidőt, hogy így meggyorsítsák a lakásépítést.[47] A jelölőgyűlésekről hírt adó sajtó mindeközben természetesen igyekezett azt sugallni, mintha az egyes képviselőjelöltek a dolgozók spontán jelöltjei, nem pedig előre kijelölt és a pártvezetés által jóváhagyott személyek lennének.

A közelgő választások alkalmából 1954. október közepén a CSKP KB, az SZLKP KB és a Nemzeti Front is felhívással fordult az ország lakosságához. Ezekben gyakorlatilag a választópolgárok erkölcsi kötelességévé tették a választásokon való részvételt és a Nemzeti Front jelöltjeinek a megválasztását, mivel ezzel a kormány békepolitikájára, a világbéke megszilárdítására, a nemzetközi feszültség enyhítésére, családjuk boldog életére, a nép jólétének emelésére, a népi demokratikus rendszer megszilárdítására és az ország további felvirágzására fognak szavazni. Amint azt a CSKP KB felhívása megfogalmazta, a választások napjának „a párt, a kormány és a nép megbonthatatlan egységének hatalmas hazafias manifesztációjává” kell válnia, leszögezve egyúttal azt is, hogy „a köztársaság minden egyes becsületes és hű polgára a Nemzeti Arcvonal jelöltjeit választja a nemzetgyűlésbe”.[48]

Az ország csaknem valamennyi településén agitációs központok létesültek, amelyek feladata a választási törvény, a jelöltek és a választások jelentőségének a megismertetése volt a választópolgárokkal. A pártvezetés arra is nagy gondot fordított, hogy az agitációs anyagok a nemzetiségek nyelvén is hozzáférhetőek legyenek. Az SZLKP KB Titkársága a szlovák mellett magyar és ukrán nyelven is kiadásra kerülő különböző agitációs kézikönyvek, brosúrák, plakátok és egyéb propagandakiadványok számát már 1954. augusztus 11-én úgy állapította meg, hogy azok mintegy 15–17%-a magyar nyelvű legyen.[49]

Az agitációs kampányba és a választók mozgósításába az egyes társadalmi és tömegszervezeteknek is aktívan be kellett kapcsolódniuk. A sajtó szinte naponta hozta a hírt például a Csehszlovák Békevédők Bizottsága, a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség, a Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társaság, a hadsereg, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség vagy akár a Csemadok és annak népi együttese, a Népes által szervezett, kultúrműsorral egybekötött előadásokról, amelyeken egyebek között a választások jelentőségét, a jelölteket és a népi demokratikus rendszernek a kapitalista rendszerrel szembeni előnyeit ismertették a hallgatósággal.

A választópolgárok mozgósításába természetesen a szlovákiai magyar sajtó is aktívan bekapcsolódott. Elsősorban az Új Szó, de a Szabad Földműves című mezőgazdasági és az Új Ifjúság című ifjúsági hetilap is rendszeresen beszámolt a választási bizottságok üléseiről, a jelölőgyűlésekről és az agitációs központok tevékenységéről, s közölte a kommunista párt és a Nemzeti Front említett felhívásait is. Az Új Szó A választási törvényt magyarázzuk, a Szabad Földműves pedig Megmagyarázzuk a választási törvényt címmel külön rovatot is indított, amelyben rendszeresen tájékoztatták az olvasókat egyebek között a választójog gyakorlásának a feltételeiről, az egyenlő és az általános választójog, a választási névjegyzékek, a választói igazolvány, a választókerületek, a választókörzetek és a szavazócédulák mibenlétéről.[50] Az Új Szó mindeközben többször is felhívta rá az olvasók figyelmét, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül választójoggal rendelkezik az összes 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár.

Az agitáció egyik fontos elemét képezték azok a sajtócikkek, amelyek a népi demokratikus választásokat állították szembe a dualizmus kori Magyarország, vagy a két világháború közötti Csehszlovákia „áldemokratikus” választásaival. Ez utóbbiak a sajtó szerint a korrupt burzsoá pártokat szolgálták, csakúgy, mint a kapitalista országok választásai, amelyekben a választások továbbra is a kizsákmányolás és az elnyomás eszközei. A népi demokráciákban ezzel szemben a népuralom a biztosítéka annak, hogy a képviselőjelöltek a dolgozó nép jelöltjei legyenek, hiszen maga a nép jelöli és választja meg a képviselőit, s így az arra legérdemesebbeket juttatja a parlamentbe.[51] Az Új Ifjúság a régi magyar országgyűlés korruptságát és a korabeli választási panamákat Mikszáth Kálmán két karcolatának közlésével igyekezett illusztrálni, a Szabad Földműves pedig Jaross Andor alakját felidézve hasonlította össze Komáromcsehi lakosainak régi és új életét.[52]

A választási agitációban a nemzetiségi kérdés csupán minimális teret kapott, ha mégis szó esett róla, akkor általában annak megnyugtató megoldását konstatálták. Lőrincz Gyula, az Új Szó főszerkesztője, aki maga is képviselőjelölt volt, a választások napján a lap hasábjain megjelent vezércikkében például azt emelte ki, hogy a nemzetiségek, köztük a magyarok is, megfelelő képviseletet kapnak mind a Nemzetgyűlésben, mind az SZNT-ben. Azzal, hogy sok helyütt szlovákok választják meg a magyar jelölteket, másutt pedig magyarok a szlovákokat, Lőrincz szerint „elérkezett a megbékélés ideje”, amiből egyenesen következik, hogy a választóknak erre a békére kell adniuk a szavazatukat.[53]

A választási törvények nem zárták ki, hogy az egyes választókerületekben akár több képviselőjelöltet is bejegyezzenek, erre azonban természetesen egyetlen választókerületben sem került sor. A jelölőgyűlések lezárulta és a jelölteknek a kerületi választási bizottságok általi bejegyzése után 1954. november 2-án a nemzetgyűlési választások, másnap pedig a szlovák nemzeti tanácsi választások központi választási bizottsága is azt állapíthatta meg, hogy az összes választókerületben csak egyetlen jelöltet jegyeztek be, egyúttal elrendelte a bejegyzett jelöltek nevének közzétételét.[54] Az egyes lapok, köztük az Új Szó, a következő napokban meg is kezdték a bejegyzett képviselőjelöltek névsorának a közlését,[55] a magyar pártlap azonban ezt néhány nap után – bármiféle magyarázat nélkül – abbahagyta, s majd csak a választásokat követően közölte a megválasztott képviselők teljes jegyzékét.[56]

A képviselőjelöltek bejegyzését követően egy, a pártvezetés számára felettébb kellemetlen közjáték zavarta meg a választási előkészületeket, ami kis híján egy további magyar nemzetiségű képviselő parlamentbe juttatását eredményezte. Az SZNT III. számú pozsonyi választókerületének már bejegyzett képviselőjelöltjéről, Zlatica Valčekováról ugyanis kiderült, hogy személye „politikai okokból” elfogadhatatlan. Az SZLKP KB Titkársága ezért november 12-i rendkívüli ülésén Valčeková helyett Rabay Ferencnek, az Új Szó munkatársának az indítását javasolta, amit ugyanezen a napon „per rollam” a KB Irodája is jóváhagyott. Utóbb azonban újabb fordulat történt az ügyben, s a KB Titkársága november 16-án úgy döntött, hogy mégsem Rabay, hanem Jozef Hojč munkaerőügyi megbízott legyen a választókerület jelöltje.[57] Miután azonban a választási törvény értelmében a képviselőjelölteket legkésőbb 30 nappal a választások napja előtt be kellett jelenteni a kerületi választási bizottságoknál, a III. számú pozsonyi választókerületben a választást a rendes időben már nem tudták megtartani, s Hojčot az 1954. december 19-re kiírt pótválasztáson juttatták be az SZNT-be.

A magyar képviselőjelöltek számával és kilétével a magyar sajtó nem foglalkozott. Rendszeresen beszámolt ugyan a választási gyűlésekről, s igyekezett a jelölteket – köztük a magyarokat is – népszerűsíteni, a nélkül azonban, hogy nemzetiségükre bármiféle utalást tett volna. Ráadásul a jelek szerint még a magyar nyelvű pártlap, az Új Szó szerkesztőségében sem voltak feltétlenül tisztában a jelöltek nemzetiségi hovatartozásával. Ezért fordulhatott elő akár a választási agitáció során, akár a megválasztott képviselők névsorának a közzétételekor, hogy a lap a szlovák nemzetiségű képviselőjelöltek, illetve megválasztott képviselők nevét magyarul,[58] a magyarokét ugyanakkor esetenként szlovákul szerepeltette.[59] Ebben nyilván közrejátszhatott a reszlovakizált magyarok nagy száma és gyakran problémás nemzetiségi besorolásukban is, aminek következtében nehéz volt eligazodni abban a kérdésben, hogy ki is számít közülük magyar, s ki szlovák nemzetiségűnek.

A jelöltek bemutatásának visszatérő eleme volt munkáscsaládból való származásuk, nélkülözésben telt gyermekkoruk, a „kulákok” általi kizsákmányolásuk, munkásmozgalmi múltjuk, a szövetkezetesítésben való részvételük hangsúlyozása, valamint munkasikereik és kitüntetéseik felsorolása, amikkel sikerült elnyerniük a nép bizalmát. Két világháború közötti munkásmozgalmi múlttal – Lőrincz Gyula és Dénes Ferenc mellett – Árvay József és Trencsik János rendelkezett. Az eredeti hivatására nézve festőművész Lőrincz már a harmincas években aktív résztvevője mind a csehszlovákiai, mind a nemzetközi kommunista politikai és művészeti életnek, s 1936 után Franciaországból támogatta a spanyol polgárháború megsegítésére érkező nemzetközi brigádokat. 1939-től Budapesten élt, 1946-ban azonban visszatért Csehszlovákiába, ahol 1948–1949-ben helyet kapott a szlovák pártvezetés melletti Magyar Bizottságban, majd az Új Szó főszerkesztője és a Csemadok elnöke lett, 1953-ban pedig az SZLKP KB-ba is beválasztották. A géplakatosnak kitanult Dénes a két világháború között szakszervezeti funkcionárius, különböző járási pártszervezetek titkára, a CSKP Kassai Munkás című hivatalos lapjának a vezetője volt. 1939-ben a Szovjetunióba emigrált, ahonnan 1949-ben tért vissza. Hazatérése után előbb a kassai városi nemzeti bizottság, majd 1952-ben a kassai kerületi nemzeti bizottság (knb) alelnöke lett.

Lőrincz és Dénes személye közéleti munkásságukból adódóan meglehetősen ismert volt, így az ő bemutatásukkal a sajtó különösebben nem foglalkozott. Árvay, Trencsik és a többi képviselőjelölt népszerűsítésére ezzel szemben már nagyobb figyelmet fordítottak. Árvayról, akiről korábban már szóltunk, a sajtó megírta: „nemcsak a felszabadulás után, de a múltban is a munkásosztály és a parasztság érdekeit védte, amikor a csendőrszuronyok között kellett küzdeniök. Sok megpróbáltatáson ment keresztül, de mindig hűségesen kiállt a kizsákmányoltak érdekében.”[60] Trencsik Jánosról, aki a harmincas években a komáromi pártszervezet elnöke és komáromi városi képviselő volt, megtudhatta az olvasó, hogy 1918-ban „edződött a vörös igazság kemény harcosává s a dolgozó nép érdekeinek védelmezőjévé a kizsákmányolókkal szemben”.[61]

Szeifert Ferenc, a bajcsi állami gazdaság kombájnosa egyebek között azzal érdemelte ki a képviselő-jelöltséget, hogy 1954-ben több mint 430 hektárt aratott le és csaknem 90 vagon gabonát csépelt ki, amivel az ország legjobb kombájnosa lett.[62] Az ország első női kombájnosaként számon tartott, s Az építésben szerzett érdemekért kitüntetéssel és Csehszlovák Békedíjjal jutalmazott Szigl Máriáról, aki részt vett Ifjúságfalva építésében, s ott is végezte el a traktorostanfolyamot, megírták, hogy 228 hektárt aratott le, amivel az éberhárdi traktorosbrigád kombájnosainak élére került.[63] A Munkaérdemrenddel kitüntetett kőművesről, Török Pálról kiderült, hogy „az új munkamódszerek bevezetésének úttörője”. Az általa vezetett munkacsoport vállalta, hogy december 19-ig – Antonín Zápotocký köztársasági elnök születésnapjáig – 440 lakásnak végzi el a durva kivakolását. Az első tíz hónap alatt „már 342 lakást adtak át készen a lakóknak, így megvan az előfeltétel arra, hogy kötelezettségvállalásukat tudják teljesíteni a pontos határidőre”.[64]

A magyar lakosság foglalkozási struktúrájából adódóan a legtöbb magyar képviselőjelölt a szövetkezeti dolgozók és szövetkezeti elnökök közül került ki, így természetes, hogy a legnagyobb teret a sajtó is az ő bemutatásuknak és az általuk vezetett szövetkezetek eredményeinek szentelte. Pollák Lajos, Vrábel Vendel, Brandics András és Dobos Imre szövetkezeti elnökökről egyaránt közölte, hogy elsőkként léptek be a szövetkezetbe. A Pollák által vezetett felsőpatonyi szövetkezet „megalakítása óta 600 sertés számára hizlaldát, szarvasmarha részére istállót, gabonaraktárakat, szövetkezeti műhelyt és további fontos gazdasági épületeket” állított fel.[65] Vrábel imelyi szövetkezetében „az új, korszerű sertés- és marhaistálló, dohányszárító mellett most nagy magtár épül”, Brandics András mokcsakerészi szövetkezete pedig a Nagykaposi járás legjobb szövetkezetei közé tartozik.[66] A Dobos által vezetett leleszi szövetkezet „korszerű, hosszú sertéshizlaldát, lóistállót, anyakoca-nevelőt, juhistállót, 5 marhaistállót, tyúkfarmot, 3 dohányszárítót, kultúrházat” épített.[67] A leleszi szövetkezet másik képviselőjelöltjének, a Kassai kerület legfiatalabb jelöltjének, Berta János traktoros brigádvezetőnek köszönhető, hogy a szövetkezet a Királyhelmeci járásban az első helyen áll az őszi munkálatokkal. „A fiatal brigádvezető ezeket a jó eredményeket a szovjet tapasztalatok felhasználásával éri el” – hangsúlyozta az Új Szó.[68]

Tóth Imre, a kenyheci szövetkezet könyvelője a Szabad Földműves szerint „szorgalmasságával és lelkiismeretességével elnyerte a kerület legjobb könyvelőjének hírét”, a szövetkezet pedig a Kassai járás legjobb szövetkezeteinek egyike. A szövetkezet tagjai „gabonabeszolgáltatásukat 178 métermázsával teljesítették túl s az állati termékek beadását október végéig 160 százalékra teljesítették”.[69] Csank Jenőről, a gesztetei hnb és a szövetkezet elnökéről az Új Szó és a Szabad Földműves egyaránt megírta, hogy nagy érdemei vannak szülőfaluja felvirágoztatásában, s felidézték a falubeliek emlékeit, akik szerint a község másik szülötte, gróf Putnoky Móric, a magyar országgyűlés egykori képviselője csupán azért járt el a faluba, hogy birtokai jövedelmét összeszedje.[70]

5. A magyar képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben (1954–1960)

Az 1954. november 28-i parlamenti választások – a pártvezetés elvárásainak megfelelően – a Nemzeti Front nagyarányú sikerével végződtek. A semmiféle ellenzék létét és választási indulását, sem pedig a kiválasztott jelöltekkel szembeni ellenpropagandát nem tűrő pártállami keretek és az ország lakosságának megfélemlítettsége mellett más eredményre természetesen nem is lehetett számítani. A hatalom a választóktól ráadásul azt is elvárta, hogy a szavazás során a választóhelyiségben felállított spanyolfalat se vegyék igénybe, hanem a szavazólapot a választási bizottság szeme láttára tegyék a borítékba és dobják a választási urnába. A spanyolfal igénybevétele a jelölt nevének áthúzására, azaz ellenszavazat leadására adott volna lehetőséget, ezért a spanyolfal mögé félrevonulóknak a hatalom esetleges retorziójával kellett számolniuk. (Krejčí 2006, 246. p.)

A propaganda a kedvező választási eredményt mindemellett természetesen igyekezett kiaknázni és a társadalomnak a kormány és a kommunista párt mögötti egységes felsorakozásával magyarázni. Amint azt a Rudé právonak az Új Szó által is átvett vezércikke megfogalmazta: „A Nemzetgyűlésbe és a Szlovák Nemzeti Tanácsba való választások vasárnap újból világosan megmutatták népünk hatalmas egységét, a kommunista párt köré való felzárkózását, a Nemzeti Front gondolatához való hűségét, amely az összes becsületes gondolkodású polgárokat egybekapcsolja; újból bebizonyították a munkások és a dolgozó parasztok szövetségének erejét és szilárdságát, amely rendszerünk megrendíthetetlen alapját képezi.”[71]

A nemzetgyűlési választások központi választási bizottsága által kihirdetett hivatalos végeredmény szerint a nemzetgyűlési választásokon 8 711 718 választópolgár, vagyis a bejegyzett választók 99,2%-a vett részt. Érvényes szavazatot 8 677 030 fő, azaz 99,6%-uk adott le. Az érvényes szavazatot leadók közül pedig 8 494 102 fő, vagyis 97,9%-uk megszavazta a Nemzeti Front jelöltjeit, s csupán 182 928-an (2,1%) szavaztak ellenük.[72] Ezzel csaknem azonos eredmények születtek a szlovák nemzeti tanácsi választásokon is. A választások központi választási bizottsága szerint a választásokon 2 324 279 választópolgár, vagyis a szavazásra jogosultak 99,1%-a vett részt. Érvényes szavazatot 2 312 658 fő, azaz 99,5%-uk adott le. Az érvényes szavazatot leadók közül 2 249 547 fő, vagyis 97,3%-uk megszavazta a Nemzeti Front jelöltjeit, ellenük pedig csupán 63 111 fő, azaz 2,7%-uk szavazott.[73] Mindez egyúttal természetesen azt is jelentette, hogy a Nemzeti Front jelöltjei a Nemzetgyűlés 368 és az SZNT 103 választókerületében[74] kivétel nélkül megszerezték a parlamenti mandátumot.

A Nemzetgyűlés alakuló ülésére 1954. december 13-án, a Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülésére pedig december 18-án került sor. A két testület Mandátumvizsgáló Bizottságainak jelentései – 1945 óta első ízben – ismertették a két parlament képviselőinek nemzetiségi összetételét is. Ezek szerint a Nemzetgyűlésben 9, az SZNT-ben 13 magyar nemzetiségű képviselő kapott helyet. A Nemzetgyűlés Mandátumvizsgáló Bizottságának előadója, Jan Vodička szerint a testület nemzetiségi összetétele „nemzeteink testvéri szövetségének” a megnyilvánulása, az SZNT bizottsági előadója, Jozef Tokár pedig azt hangsúlyozta, hogy ez az összetétel „teljesen megfelel a nemzetiségi politika lenini-sztálini alapelveinek”.[75]

1. táblázat. Az 1954-ben megválasztott Nemzetgyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőinek nemzetiségi összetétele

A képviselői helyek túlnyomó többsége, közel háromnegyede, természetesen mindkét parlamentben a kommunistáknak jutott. A 368 fős Nemzetgyűlésben a CSKP és az SZLKP együttesen 262, a Csehszlovák Szocialista Párt és a Csehszlovák Néppárt 20-20, a Szlovák Megújhodás Pártja 6, a Szabadságpárt 4 képviselői helyet kapott, 56 képviselő pedig pártonkívüli volt. A 104 tagú SZNT-ben az SZLKP-nak 77, a Szlovák Megújhodás Pártjának 10, a Szabadságpártnak 5 képviselője lett, további 12 képviselő pártonkívüliként kapott mandátumot. A két törvényhozó testület összesen 22 magyar nemzetiségű képviselője közül mindössze 4-en voltak pártonkívüliek, a többiek mindnyájan a kommunista párt képviselőjeként kerültek a parlamentekbe. A két további szlovák párt, a Szlovák Megújhodás Pártja és a Szabadságpárt sem 1954-ben, sem a későbbiekben nem juttathatott be magyar képviselőket a parlamentekbe.[76] Magyar nemzetiségűek csakis a kommunista párt színeiben vagy pedig pártonkívüliként kaphattak parlamenti mandátumot.

A Nemzetgyűlés 1954. december 14-én és az SZNT december 18-án elfogadott ügyrendi törvénye – 1945 óta ismét csak első ízben – egyaránt kimondta, hogy minden képviselőnek joga van saját anyanyelvén beszélnie.[77] Az 1945 utáni parlamentek ügyrendi törvényei ezt a kérdést jobb esetben nem szabályozták, de előfordult, hogy egyenesen kimondták, miszerint a tárgyalási nyelv a cseh és a szlovák. Az új szabályozás tehát mindenképpen előrelépést jelentett a korábbiakhoz képest. Az SZNT ügyrendi törvényének pozsonyi előadója, Pavol Dubovský mindezt a „nemzetiségi politika sztálini érvényesítésének” tulajdonította,[78] elmulasztva természetesen hozzátenni, hogy ezt a jogot biztosították már az első Csehszlovák Köztársaság törvényhozásában, sőt, a háború alatti szlovák állam országgyűlésében is.

Az SZNT alakuló ülésén Dénes Ferencet beválasztották a testület 11 fős Elnökségébe, s megválasztották az SZNT egyik alelnökévé is. Ezt követően a szlovák parlamentnek az 1989-es rendszerváltásig csaknem mindig volt legalább egy magyar elnökségi tagja, s az 1960–1968 közötti évek kivételével magyar nemzetiségű alelnöke is. Az Elnökség összetételének előzményeihez tartozik, hogy a szlovák pártvezetés kezdetben nagyobb létszámú, 15 fős Elnökségben gondolkodott, amelyben Janó Károly személyében egy további magyar képviselő is helyet kapott volna. Az erre vonatkozó javaslatot azonban 1954. november 20-án az SZLKP KB Irodája elvetette, a november 28-án jóváhagyott, majd december 16-án módosított 11 fős Elnökségben pedig már egyaránt csupán egyetlen magyarral, Dénes Ferenccel számoltak.[79]

2. táblázat. A pozsonyi SZNT 1954-ben megválasztott magyar nemzetiségű képviselői

Az SZNT magyar nemzetiségű képviselőit – Dénes Ferenc kivételével – beválasztották valamelyik parlamenti bizottságba is. A Földművelésügyi Bizottságban Berta János, Janó Károly, Pongrácz Frigyes és Szeifert Ferenc, a Gazdasági és Költségvetési Bizottságban Brandics András, Prokos József és Török Pál, a Kulturális és Népművelési Bizottságban Árvay József és Vida Irma, a Jogi Bizottságban Nagy István és Tóth Imre, a Mandátumvizsgáló Bizottságban pedig Trencsik János kapott helyet.[80] Dénes a parlament alelnökeként – az SZNT többi alelnökéhez hasonlóan – egyik bizottságnak sem lett a tagja.

A Nemzetgyűlés 9 magyar képviselője a 368 fős testületben csupán marginális szerepet tudott betölteni. A prágai parlamentben nemcsak magyar alelnököt, hanem magyar elnökségi tagot sem választottak. Igaz, a következő választási időszakban némi pozitív változás történt ezen a téren, s 1960-tól kezdődően, ha magyar alelnöke nem is, de magyar elnökségi tagja már rendszeresen lett a testületnek. A képviselők nagy számából adódóan bizottsági tagság sem jutott az összes magyar képviselőnek. Lőrincz Gyula és Petrás Gabriella a Kulturális Bizottság, Pollák Lajos az Egészségügyi Bizottság, Porubszky Béla a Földművelésügyi Bizottság, Stromp József pedig egyszerre két bizottságnak, a Költségvetési és Gazdasági Bizottságnak, valamint a Földművelésügyi Bizottságnak is a tagja lett, Csank Jenőt, Dobos Imrét, Szigl Máriát és Vrábel Vendelt ugyanakkor egyetlen bizottságba sem választották be.[81]

Annak természetesen a legcsekélyebb esélye sem volt, hogy a két parlament magyar nemzetiségű képviselői valamiféle kisebbségi érdekképviseleti tevékenységet folytassanak. A pártvezetés nem is ezzel a feladattal juttatta őket a törvényhozásba, hanem azzal, hogy ottlétükkel demonstrálják, felszólalásaikkal pedig alátámasszák a kommunista párt helyes nemzetiségi politikáját, amely a számarányának megfelelő képviseletet biztosít az ország összes nemzetisége számára. A parlamentek tevékenysége – amint arra már utaltunk – egyébként is formális volt, az üléseken valódi, érdemi vita nem zajlott, a képviselők szerepe gyakorlatilag a jelentések és törvénytervezetek kötelező jóváhagyására korlátozódott.

Érvényes volt mindez a parlamentek többségi képviselőire, de talán még hatványozottabban a magyar nemzetiségűekre. Az SZNT 13 magyar képviselője a választási időszak hat éve alatt összesen mindössze tizennégy alkalommal szólalt fel, s egy alkalommal volt valamely törvénytervezet bizottsági előadója. A legaktívabbnak Dénes Ferenc bizonyult, aki öt felszólalása közül kétszer a Megbízottak Testülete programnyilatkozatai utáni vitában, egyszer-egyszer pedig a Szlovákia költségvetéséről szóló törvénytervezet, a költségvetés zárszámadásáról előterjesztett jelentés, valamint a Szlovákia 2. ötéves gazdaságfejlesztési tervéről szóló törvényjavaslat vitájában szólt hozzá. Trencsik János két felszólalásának egyike a felszabadulás 10. évfordulója alkalmából indított város- és faluszépítési akcióról szóló jelentés, a másik a tanítók és az iskolai dolgozók továbbképzésének egységes rendszeréről előterjesztett törvény tervezete kapcsán hangzott el.

Pongrácz Frigyes a népgazdaság fejlesztésének 1955. évi tervéről, Török Pál és Berta János a szlovákiai építészet helyzetéről, Janó Károly a tudománynak és a kutatásnak a gyakorlati életben nyújtott segítségéről elhangzott beszámolóhoz szólt hozzá, Tóth Imre a Szlovákia 1958. évi, Árvay József az 1960. évi költségvetéséről előterjesztett törvénytervezet vitájában, Nagy István pedig az SZNT-nek a szlovák nemzeti felkelés 14. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi ülésén szólalt fel. Tóth Imre egy alkalommal bizottsági előadó is volt, ő terjesztette elő a Földművelésügyi Bizottság és a Jogi Bizottság közös jelentését a szlovákiai tokaji szőlőtermő vidék fejlesztéséről és a tokaji szőlők nyilvántartásáról szóló törvény javaslatáról. A többi négy magyar képviselő, Brandics András, Prokos József, Szeifert Ferenc és Vida Irma anélkül ülte végig a hatéves megbízatási időszakot, hogy a parlament ülésein akár csak egyetlen alkalommal is felszólalt volna.

A nemzetiségi tematika e felszólalásokban ritkán került terítékre, ha mégis, akkor általában a csehszlovák kormány és a kommunista párt nemzetiségi politikáját, valamint a Szovjetuniót felmagasztaló kötelező dicshimnusz kíséretében. Ennek egyik tipikus példáját Trencsik János szolgáltatta, aki 1955. október 18-án a tanítók és az iskolai dolgozók továbbképzésének egységes rendszeréről előterjesztett törvénytervezet vitájában egyebek között a következőket jelentette ki: „Pártunk és kormányunk a nemzeti kérdés lenini-sztálini értelmezéséből kiindulva valamennyi nemzetiségnek, amely együtt él köztársaságunkban és együtt építi a szocializmust, teljes egyenjogúságot, hiánytalan gazdasági és kulturális fejlődést biztosít. Megoldottuk az országunkban élő nemzetek – csehek és szlovákok – és nemzetiségek – magyarok, ukránok, lengyelek – kölcsönös viszonyának kérdését, mégpedig a proletár nemzetköziség szellemében, a Szovjetunió példája és tapasztalatai szerint. De más megoldás nem is volna lehetséges olyan országban, amely új szocialista társadalmi rendet épít.” Trencsik, miután beszámolt a magyar iskolahálózat fejlődéséről, kijelentette azt is, hogy a magyar tannyelvű iskolák egyik fő feladata az lesz, hogy „tanítói szeretettel és forró lelkesedéssel neveljék tanítványaikat csehszlovák szocialista hazánk és felszabadítónk, a Szovjetunió szeretetére”.[82]

Hasonlóan fogalmazott Dénes Ferenc is 1956. augusztus 2-án a Megbízottak Testülete új programnyilatkozatának vitájában. Dénes – a többi felszólalóhoz hasonlóan – elsősorban a Nemzetgyűlés két nappal korábban elfogadott 33/1956. számú alkotmánytörvényével foglalkozott, amely a szlovák nemzeti szervek jogköreit szabályozta. Az alkotmánytörvény első alkalommal emlékezett meg a magyar kisebbségről, amikor kimondta, hogy az SZNT „az egyenjogúság szellemében kedvező feltételeket biztosít a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok gazdasági és kulturális élete számára”.[83] Dénes szerint ezzel a köztársaság magyar és ukrán dolgozói a történelem során először kaptak egyenjogúságot. „Pártunk és kormányunk – szögezte le Dénes – a nemzeti kérdésről szóló marxista-leninista tanításából kiindulva, a köztársaságunkban élő és a szocializmust együttesen építő valamennyi nemzetiségnek teljes gazdasági és kulturális fejlődést, teljes egyenjogúságot biztosít. Nemzeteink és nemzetiségeink kölcsönös viszonyának kérdését a proletár nemzetköziség szellemében oldotta meg a Szovjetunió példájára, amely következetesen valóra váltva Leninnek a nemzetiségi kérdésről szóló tanítását, biztosította a szovjet ország nemzeteinek megbonthatatlan egységét és összetartását.”[84]

Árvay József 1960. március 3-án az 1960. évi költségvetésről előterjesztett törvény tervezetének vitájában a dél-szlovákiai beruházások – a komáromi hajógyár, a párkányi cellulóz- és papírüzem, a kassai gépgyár és az ágcsernyői átrakodó állomás – felsorolásával, a magyar nyelvű könyvkiadás, a Csemadok és a komáromi Magyar Területi Színház sikereivel, végül pedig a Nagymegyeri járás gazdasági eredményeinek ismertetésével illusztrálta, hogyan gondoskodik a költségvetés a magyar lakosság gazdasági és kulturális fejlődéséről.[85] A hatalom iránti szervilizmus jellemezte Nagy Istvánnak az SZNT 1958. augusztus 29-i ünnepi ülésén elmondott beszédét is. Nagy a szlovák nemzeti felkelés 14. évfordulóján a „feudális fasiszta Horthy-rendszer” ostorozása mellett a szlovák felkelésnek a magyar dolgozók általi lelkes fogadtatására, valamint a szlovák, a cseh és a magyar dolgozók közötti kötelékek még szorosabbra fűzésében játszott szerepére mutatott rá. Szerinte a felkelés a szlovák nemzet történelmének legdicsőbb fejezete, amelyre az itt élő magyar dolgozók is büszkék, mert – amint kifejtette – „közös hazának, a Csehszlovák Köztársaságnak vagyunk a fiai és ezért a hazáért lüktet a mi szívünk is”.[86]

A magyar képviselők tizennégy felszólalásukból hatot, tehát felszólalásaik közel felét magyar nyelven tartották meg. A magyarul felszólaló képviselők Trencsik János, Árvay József, Pongrácz Frigyes, Berta János és Nagy István voltak. A következő választási ciklusban, az 1960-as évek elején még elhangzott néhány magyar nyelvű felszólalás, a későbbiekben azonban már nem találunk rá példát. A magyar nyelvű felszólalások azonban nem is annyira a magyar képviselők tudatos jogérvényesítési törekvéseire, mint inkább szlovák nyelvtudásuk hiányára vezethetőek vissza, valamint a hatalomnak arra a szándékára, hogy ezzel is a párt nemzetiségi politikájának a helyességét demonstrálja.

A Nemzetgyűlés magyar képviselői még az SZNT magyar képviselőinél is inkább statisztaszerepre voltak kárhoztatva. A parlament plenáris ülésein a 9 magyar képviselő közül egyedül Lőrincz Gyula szólalt fel, előbb 1956 februárjában az 1956. évi állami költségvetésről szóló törvény, majd 1957 októberében a színháztörvény tervezetének vitájában, 1958 júliusában pedig előadóként ő terjesztette elő a Kulturális Bizottság jelentését a folyóiratok kiadását módosító törvény tervezetéről. Nem tartotta szükségesnek a hatalom még azt sem, hogy a magyar képviselőket bevonja annak a törvénynek az elfogadásába, amellyel véglegesen rendezték a második világháború után csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok állampolgárságát. A törvény tervezetének bizottsági előadója, Augustín Mĺkvy képviselő szerint 1958-ban még mindig 15–20 ezer volt azoknak a magyaroknak a száma, akik a 33/1945. számú elnöki dekrétum alapján elveszítették az állampolgárságukat, s azóta sem kapták azt vissza.[87] Az 1958. október 17-én elfogadott 72/1958. számú törvény szerint az érintettek a törvényből adódóan automatikusan visszakapták a csehszlovák állampolgárságukat, amennyiben lakóhelyük a Csehszlovák Köztársaság területén volt, és nem voltak más állam állampolgárai.[88]

3. táblázat. A prágai Nemzetgyűlés 1954-ben megválasztott magyar nemzetiségű képviselői

Meglepő módon annak sem érezte szükségét a hatalom, hogy az 1956-os magyar forradalmat a magyar képviselőkkel is elítéltesse. A Nemzetgyűlés 1956. december 1-jei ülésén a nemzetközi helyzetről tartott beszámolójában előbb Viliam Široký miniszterelnök, majd ezt követően több képviselő is éles szavakkal ítélte el a magyarországi „ellenforradalmat”, magyar nemzetiségű képviselő azonban nem akadt közöttük.[89] A kérdéssel kapcsolatos teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy két magyar parlamenti képviselő, ha nem is képviselői, hanem párt-, illetve közéleti tisztségéből adódóan, valamint az általuk irányított intézmények, aktív szerepet vállaltak a magyar forradalommal szembeni ellenkampányban. A pozsonyi pártközpontban 1956. október 28-án Lőrincz Gyulát állították annak az SZLKP KB keretén belül létrehozott propagandaközpontnak az élére, amelynek a Magyarország felé irányuló „legális és illegális” propagandát kellett megszerveznie.[90] Az ugyancsak Lőrincz által irányított Csemadok vezetősége másnap, október 29-én nyilatkozatban ítélte el az „ellenforradalmat”, mint „a nemzetközi reakcióval szövetkezett ellenforradalmi bandák népellenes kísérletét”, céljaként pedig azt nevezte meg, hogy újra gyárosokat, földbirtokosokat, bankárokat, grófokat és bárókat ültessenek a magyar nép nyakára.[91]

A forradalommal szembeni propagandába tevékenyen bekapcsolódó másik parlamenti képviselő Dénes Ferenc, az SZNT alelnöke volt, aki 1955 márciusában váltotta fel Lőrincz Gyulát az Új Szó főszerkesztői tisztségében. A Dénes által vezetett Új Szó 1956 őszén nem csak a Szlovákia magyar lakossága, hanem a Magyarország felé irányuló propagandából, az ottani szovjetbarát erők támogatásából is kivette a részét. A lapnak 1956. október 28-tól kezdődően december 2-ig összességében huszonöt magyarországi terjesztésre szánt különszáma jelent meg, átlagosan ötvenezres példányban, amelyek egyenesen Dénes főszerkesztő irányításával készültek, s tartalmukat a pártközpont ideológiai osztályával is rendszeresen megvitatták. (Popély 2018, 117–138. p.) Dénes, aki 1955 áprilisa óta tagja volt az SZLKP KB-nak is, a KB 1956. december 12–13-i ülésén az Új Szó és a szlovákiai magyar értelmiség „ellenforradalom” alatti tevékenységéről is beszámolt. Ennek során elítélően nyilatkozott a lap azon szerkesztőiről és azokról az értelmiségiekről, akik az „ellenforradalom” hivatalos értékelésével ellenkező álláspontot fogalmaztak meg és próbáltak a lap hasábjain megjelentetni.[92]

A két törvényhozó testület 1954-ben megválasztott magyar nemzetiségű képviselőinek történetéhez tartozik, hogy amíg az SZNT képviselői megbízatásuk végéig, azaz 1960-ig mindnyájan megtartották a mandátumukat, a Nemzetgyűlés egyik képviselője, Szigl Mária 1957 márciusában lemondott a parlamenti mandátumáról. A magyar képviselők száma azonban ezzel nem változott, mivel az 1957. május 19-én megtartott pótválasztások során a 289. számú választókerületben – amelyben 1954-ben Sziglt is megválasztották – Fehér Zdenkát, a somorjai efsz dolgozóját indították és választották képviselővé, aki a Nemzetgyűlés legközelebbi, 1957. július 4-i ülésén le is tette a képviselői esküt.[93]

Az 1960-ban kezdődő új választási ciklusban az SZNT magyar képviselői közül Dénes Ferenc, Szeifert Ferenc, Tóth Imre és Vida Irma ismét helyet kapott a szlovák parlamentben. Képviselő maradt Árvay József és Berta János is, számukra azonban a továbbiakban már nem a pozsonyi, hanem a prágai törvényhozásban biztosítottak mandátumot. A Nemzetgyűlés magyar képviselőit ugyanakkor – Lőrincz Gyula kivételével – teljes egészében lecserélték. A pótválasztáson megválasztott Fehér Zdenka egy jó évtized elteltével, 1971-ben, ezúttal már az SZNT képviselőjeként tért vissza a parlamentbe.

A politikai életnek hosszú távon mindössze ketten, Dénes Ferenc és Lőrincz Gyula maradtak a részesei. A magyar kisebbség egyik legszervilisebb politikai reprezentánsaként számon tartott Dénes az SZNT Elnökségében 1964-ig, magában a parlamentben 1971-ig őrizte meg a helyét. A prágai tavasz idején egyike volt a reformokkal szembehelyezkedő, legdogmatikusabb pártfunkcionáriusoknak, ezért miután az Új Szó szerkesztősége is megtagadta vele az együttműködést, 1968 májusában leváltották a lap éléről, s nem kapott helyet az SZLKP 1968 augusztusában megválasztott új Központi Bizottságában sem. A husáki normalizáció első éveiben az SZNT fő normalizátorai közé tartozott, majd az 1970-es években a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség Szovjetbarát című havilapját szerkesztette.[94]

Lőrincz Gyula számos párt- és közéleti tisztségéből adódóan a szlovákiai magyarság legbefolyásosabb vezetőjévé és első számú képviselőjévé vált a hatalomban. 1968-ig tagja volt az SZLKP, 1958–1968 között és 1971-től pedig a CSKP Központi Bizottságának. Egyike volt annak a két magyarnak, aki a pártállami években az SZLKP KB Elnökségében is helyet kapott.[95] 1980-ban bekövetkezett haláláig prágai parlamenti képviselő, s az 1968–1972 közötti évek kivételével a Csemadok elnöke is volt, e mellett pedig 1968–1975 között – immár másodszor – az Új Szó főszerkesztői tisztségét is betöltötte. 1977-ben a Szlovák Képzőművészek Szövetségének elnökévé, majd 1978-ban a Csehszlovák Képzőművészek Szövetségének alelnökévé is megválasztották.[96]

Források és irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest

fond: XIX-J-1-j, Külügyminisztérium TÜK-iratai

Slovenský národný archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony)

fond: Úrad predsedníctva Zboru povereníkov – zasadnutia Zboru povereníkov

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – pléna

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Predsedníctvo

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Sekretariát

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – tajomník Moško

Jogforrások

Sbírka zákonů a nařízení republiky Československé 1946

Sbírka zákonů republiky Československé 1948, 1954, 1958

Zbierka zákonov Slovenskej národnej rady 1954

Forráskiadványok

Stenografická zpráva o priebehu schôdzky Slovenskej národnej rady 1954–1956, 1958, 1960

Stenografický zápis o priebehu zasadnutia Slovenskej národnej rady 1954

Internetes forrás

Digitální knihovna. https://www.psp.cz/eknih/, Těsnopisecká zpráva o schůzi Národního shromáždění republiky Československé 1954, 1956, 1958

Digitální knihovna. https://www.psp.cz/eknih/, Těsnopisecká zpráva o schůzi Prozatímního Národního shromáždění republiky Československé 1946

Korabeli sajtó

Pravda (Pozsony) 1954

Rudé právo (Prága) 1954

Szabad Földműves (Pozsony) 1954

Új Ifjúság (Pozsony) 1954

Új Szó (Pozsony) 1954, 1956, 1958

Szakirodalom

A Csehszlovák Köztársaság alkotmánya 1949. Bratislava, Tatran.

Barnovský, Michal 1998. Prvé voľby v totalitnom režime 30. mája 1948. In Barnovský, Michal–Ivaničková, Edita (ed.): Prvé povojnové voľby v strednej a juhovýchodnej Európe. Bratislava, Veda, 170–182. p.

Bukovszky László 2016. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség és a Mindszenty-per szlovákiai recepciója. Budapest–Somorja, Nemzeti Emlékezet Bizottsága–Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Jablonický, Jozef 1965. Slovensko na prelome. Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry.

Kaplan, Karel 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Kiss József 1980. Major István. Bratislava, Pravda Könyvkiadó.

Krejčí, Oskar 2006. Nová kniha o volbách. Praha, Professional Publishing.

Krivý, Vladimír–Zemko, Milan 2008. Voľby do zákonodarných orgánov na území Slovenska 1920 – 2006. Bratislava. Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Pešek, Jan a kol. 2003. Aktéri jednej éry na Slovensku 1948 – 1989. Personifikácia politického vývoja. Prešov. Vydavateľstvo Michala Vaška.

Pešek, Jan 2012. Komunistická strana Slovenska. Dejiny politického subjektu I. Bratislava, Veda.

Popély Árpád szerk. 2008. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez I. Válogatás a csehszlovák állami és pártszervek magyar kisebbséggel kapcsolatos dokumentumaiból. Spisy k dejinám Maďarov v Československu v rokoch 1948 – 1956 I. Výber z dokumentov československých štátnych a straníckych orgánov o maďarskej menšine. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Popély Árpád szerk. 2014a. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez II. Válogatás a prágai magyar követség és a pozsonyi magyar főkonzulátus magyar kisebbséggel kapcsolatos jelentéseiből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Popély Árpád 2014b. Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Popély Árpád 2018. A magyar forradalommal szembeni propaganda a pozsonyi Új Szóban. In Simon Attila (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában. Budapest–Somorja, Nemzeti Emlékezet Bizottsága–Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Simon Attila 2018. Maďarská (politická) elita v medzivojnovom Československu – náčrt témy. Forum Historiae, r. 12., č. 1., 114–128. p.

Štatistická príručka Slovenska 1947 1947. Bratislava, Štátny plánovací a štatistický úrad.

Šutaj, Štefan 2002. Slovenské občianske politické strany v dokumentoch (1944 – 1948). Košice, Slovenská akadémia vied–Spoločenskovedný ústav SAV.

Szabó Rezső 2004. A Csemadok és a Prágai Tavasz. Beszélgetések, cikkek, előadások, dokumentumok. Pozsony, Kalligram.

Tóth László összeáll. 1995. „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Vartíková, Marta zost. 1971. Komunistická strana Slovenska. Dokumenty z konferencií a plén 1944 – 1948. Bratislava, Pravda.

A vegyes házasságban született vajdasági fiatalok emlékezete az 1990-es évek jugoszláv háborúiról

Bár az 1990-es évek délszláv háborúi során a fegyveres konfliktusok elkerülték Vajdaságot, Szerbia soknemzetiségű északi tartományát, a háború mégis mély sebeket ejtett a lakosságán. Egyesek szerint a tartományt részben azért kerülték el az összecsapások, mert viszonylag magas volt az etnikai alapú vegyes házasságok aránya Jugoszláviában, amely a szerbek és az etnikai kisebbségek közötti kötelékként szolgált. Az 1990-es évek államilag finanszírozott nacionalista propagandája károsan hatott a vajdasági etnikai kisebbségekre, amelyek tagjai közül ebben az időszakban sokan elhagyták az országot. Az 1990-es években a kisebbséghez tartozó fiatal generáció lehetett a leginkább hátrányosan érintett csoport, mivel nyílt nacionalizmussal, elidegenedéssel és azzal a kilátással szembesült, hogy mellékvágányra került, és ellopták a gyermekkorát. A vegyes házasságokból születettek számára életük egyik mérföldköve, hogy az általános iskolába és a középiskolába való beiratkozáskor szüleik megválaszthatták az oktatás nyelvét (többségi vagy kisebbségi). A kutatás célja annak vizsgálata, hogy az 1990-es évek viharos időszakában a családi háttér milyen szerepet játszott ennek a generációnak az önreprezentációjában és értelemalkotásában. A dolgozat a szerb–magyar vegyes házasságban született Y generációsokkal készített interjúk mélyreható elemzésén alapul. Az eredmények azt mutatják, hogy az iskola tannyelvének megválasztása hatással van gyermekek identitására és a csoporthoz való tartozásra is. Az is megállapítható továbbá, hogy azok, akik kisebbségi nyelvű oktatásban részesültek, több etnikai alapú, nacionalizmusból fakadó incidenst éltek át tanulmányaik során, mint azok, akiknek szülei a többségi nyelvű iskolai oktatást választották. A kutatás két irányból közelíette meg a témát. Először is, a szakirodalomban leginkább tárgyalt szerb–horvát–bosnyák viszonyhoz képest a kilencvenes évek politikai és társadalmi eseményeinek történeti áttekintésén keresztül röviden betekintést nyújt a szerb–magyar viszonyba. Feltárja továbbá a szubszidiárius magyar kisebbségi és a szerb többségi házasságban született gyermekek helyzetét is, amelyet a szakirodalomban minőségi szemszögből ritkán tárgyalnak.

1. Bevezetés

Az 1990-es évek délszláv háborúi során a valamikori Jugoszlávia, a mai Szerbia északi részén, Vajdaság Autonóm Tartományban (a továbbiakban: Vajdaságban) nem voltak fegyveres konfliktusok, a háború mégis közvetett következményekkel járt (Nađ 2006). A tartományban a területi autonómia nem etnikai alapú, a multietnikus régióban (Székely és Horváth 2014), huszonöt különböző etnikum él, amelyek között számarányát tekintve a magyar kisebbség a legszámottevőbb: a Szerb Köztársaság Statisztikai Hivatalának 2012-es felmérése alapján a vajdasági lakosság 13%-át teszi ki. Kymlicka (2007) a nyugati demokráciákban a kisebbségek három általános típusát (őshonos, szub-állami és bevándorló) osztályozta, a fent említett magyar kisebbség e felosztás alapján egy szub-állami „nemzeti csoport”-nak minősül. Az 1990-es évek háborúi során a vajdasági magyarok életkörülményei jelentősen megváltoztak (Göncz 2004). Létszámuk a kivándorlás miatt csökkent (Gábrity-Molnár 1997; Vékás 2008), és kénytelenek voltak megbirkózni a nehéz gazdasági és folyamatosan változó társadalmi-politikai körülményekkel, amelyeket kisebbségi sorsuk és kiszolgáltatottságuk súlyosbított (Göncz 2004). A vegyes házasságban született, így vegyes nemzeti identitású egyének számára kihívást jelentett eldönteni, hogy az etnikai kisebbséghez vagy a többségi csoporthoz tartozzanak-e, mivel megterhelővé vált számukra egy etnikai kisebbségi közösség tagjának lenni (Göncz 2004). Bár Botev (1994) azzal érvel, hogy a vegyes házasságok magas szintje megmentette a tartományt a fegyveres konfliktusok eszkalálódásától, a vegyes házasság mint a társadalmi harmónia és kohézió csodaszereként való értelmezése túlságosan leegyszerűsítő magyarázat lehet a jelenségre (Rodríguez-García et al. 2016, 2. p.), különösen, ha az éles etnikai határokat veszélyezetető, erodáló erőknek tekintjük őket (Burić 2020).

A vajdasági, etnikai alapú vegyes házasságokról szóló korábbi tanulmányok nyilvánosan hozzáférhető statisztikai adatok elemzésén alapultak (lásd Botev 1994; Smits 2010; Sokolovska 2008), míg vegyes házasságban született egyénekre minőségi szempontból kevés figyelmet fordítottak (Özateşler-Ülkücan 2019). A vegyes származású Y generációsok[1] helyzetének pontosabb megértéséhez el kell fogadnunk Hobsbawm (2012, 10. p.) megközelítését,[2] amely a nemzeteket és konstrukcióikat kívülről, azaz a politikai, technikai, közigazgatási, gazdasági és egyéb feltételek szempontjából, valamint belsőleg, az egyének feltételezéseinek és érdekeinek vizsgálata segítségével elemzi. Jelen tanulmány középpontjában a szerb–magyar vegyes házasságban született Y generáció tagjai állnak, akiknek tapasztalatait a kisebbségi/többségi iskolai instrukciók megválasztásáról és az iskolában tapasztalt etnikai alapú diszkriminációról szóló elbeszéléseiken keresztül mutatjuk be. A posztszocialista európai országokban élő Y generációs fiatalok különösen kiszolgáltatott, sőt, bizonytalan helyzetben vannak, mivel a szocializmusból a neoliberalizmusba való átmenet újjáélesztette az osztály-, nemi és etnikai-társadalmi különbségeket (Ule 2012, 40. p.). A kutatás két szempontból is egyedülálló. Egyrészt a politikai és társadalmi események történelmi áttekintésén keresztül betekintést ad az 1990-es évek háborúja idején megváltozott vajdasági szerb–magyar viszonyokba, ezzel a szerb–horvát–bosnyák etnikai kapcsolatokat vizsgáló szakirodalomról való elmozdulást szolgálja, de új dimenzióval is kiegészíti azt, így arra a kérdésre a válaszol, hogy vajon a 90-es években Vajdaságban az oktatás nyelve kiváltott-e etnikai alapú atrocitásokat.

1.1. A magyarok helyzete és az etnonacionalizmus felemelkedése Jugoszlávia összeomlása idején

A délszláv háborúval jelentősen megváltoztak a kisebbségi magyarok életkörülményei Vajdaságban (Göncz 2004). A katonai mozgósítás a 90-es évek kezdetén egyre erőszakosabb formákat öltött (Vékás 2008). 1991 októberében az akkor még jugoszláv fegyveres erők jelentős számú tartalékost hívtak be a vajdasági magyarok lakta településekről, és amikor híre ment, hogy azonnal a frontra viszik őket, tömeges béketüntetések sorozata szerveződött a tartományban. Ezek a megmozdulások többnyire a magyarok lakta településeken történtek, ahol az emberek azt vallották, hogy ez nem az ő háborújuk, és nem nekik kellene megvívniuk (Rácz 2018). Ehhez az általánosan elterjedt állásponthoz hozzájárultak azok a tények, hogy a háború elején elesett néhány magyar nemzetiségű katona (Szerbhorváth 2018). Az 1990-ben alakult Vajdasági Magyar Demokrata Közösség (VMDK) nevű politikai párt elnöksége 1991. április 21-én, a VMDK II. kongresszusán felszólította a jugoszláv elnökséget és a vezérkart, hogy a felbomlott Jugoszlávia hadserege alkotmányos szerepének tisztázásáig fegyverezzék le a magyar sorkatonákat (Vékás 2008. 356.). A katonai besorozások miatt a vajdasági magyar lakosság száma rohamosan csökkent (Göncz 2004; Vékás 2008). 1992 májusára huszonötezer magyar menekült Magyarországra, akiket később törvényesen megfosztottak örökösödési jogaiktól. Sokakat, akik maradtak és megtagadták a szolgálatot, elbocsátottak a munkahelyükről (Vékás 2008, 356. p.).

A vegyes nemzeti identitásúak számára problémát jelentett az etnikai kisebbségi csoporthoz való tartozást választani, valamint tudatosítani az etnikai hovatartozást, mivel a háborús helyzetben megterhelővé vált egy kisebbségi közösség tagjának lenni (Göncz 2004). A vajdasági magyar közösségnek nehéz gazdasági és folyamatosan változó társadalmi-politikai körülményekkel kellett megküzdenie, amelyeket a kisebbségi sorsuk és kiszolgáltatottságuk súlyosbított (Göncz 2004). Ilić és Cvejić (1997) a vajdasági etnikai kisebbségek politikai agglomerációját és általános elégedettségét kutatva megállapították, hogy a vajdasági magyarok elégedetlenségének középpontjában nem a szerb többséggel való konfrontáció állt, nemtetszésük inkább a romló gazdasági és társadalmi körülményekre irányult, amelyek a jugoszláv háborúk következményeiként jelentkeztek (Ilić és Cvejić 1997). Ebben az értelemben az 1990-es évek vizsgálata során az etnikai és kulturális kisebbségek változatos tapasztalatainak magyarázatakor az akkulturáció válik fontos fogalommá (Trimble 2003. 5.), amely magában foglalhatja az etnikai kisebbségi identitás teljes elvesztését vagy egyes összetevőinek hiányát (pl. nyelvvesztés, változó társadalmi hálózatok vagy változó kulturális értékek) (Phinney 2003). Napjainkban az elkülönített nemzeti identifikációt részesítik előnyben, következésképpen azoktól, akik „hezitálnak” vagy „a többségi nemzet tagjává válás előszobájában vannak”, megtagadhatják az etnikai kisebbségi elismerést (Öllös 2012). Ez az irracionálisnak tűnő magatartás a közösségek zsugorodását eredményezi, ahelyett, hogy azok az etnikailag vegyes helyzetben lévők befogadása által fejlődnének (Kiss 2018, 491. p.).

1.2. A házasság mint a társadalmi kohézió csodaszere: Jugoszlávia esettanulmánya

A vegyes házasságokra nincs egyértelmű meghatározás. A vegyes házasság különböző típusai például a faji, az etnikai vagy a vallási, de ezek egybe is eshetnek, így a köztük húzódó határok gyakran elmosódnak. Az egyes országok között eltérnek egymástól a kritériumok, amelyek alapján egy egyesülést vegyes házasságnak minősítenek. Ráadásul egy kisebbségi csoport státusza gyakran nem átlátható, ezért a vegyes házasságban való részvételük sem egyértelmű. Az ilyen egyesülés definíciójának meghatározása módszertani és elméleti kihívás (Song 2009). Nagyon fontos egy olyan fogalmi keret megalkotása, amely magában foglalja a kérdés különböző földrajzi, tematikus és módszertani aspektusait, és ezáltal több szempontból is mélyebb megértést nyújt a vegyességről (Törngren et al. 2021). A „ki kivel házasodik” témakörrel foglalkozó szakirodalmat két téma uralja: a házasság mint a házastársak közötti társadalmi, gazdasági és személyes kapcsolatok cseréje, valamint a házasság mint az asszimiláció vagy a társadalmi távolság mutatója (Schoen, Wooldredge és Thomas 1989, 617. p.). A házasságkötést régóta a csoportok között fennálló kapcsolatok és a csoporthatárok erősségének lenyomataként tartják számon (Groden 1964), az akkulturáció vagy akár az asszimiláció fő mutatójaként is szolgál (Merton 1972; Blau et al. 1984; Labov és Jacobs 1986), és mivel megkérdőjelezi az emberek megosztottságról alkotott elképzeléseit, még mindig vitatott (Osanami Törngren 2016). Nem egyértelmű, hogy a vegyes házasság az integráció eredménye-e, vagy épp fordítva (Song 2009). Az integrációt meg kell különböztetni az asszimilációtól. Az asszimiláció az etnikai jellegzetességek csökkentését jelenti, míg az integráció a társadalmi aspektusra utal, és „a főáramba való általános befogadást” jelzi (Song 2009). Az asszimilációs folyamatról írva Gordon (1964) három lépést határoz meg: a kulturális asszimilációt vagy akkulturációt, a strukturális, illetve a házassági asszimilációt, kiemelve, hogy ez a folyamat az etnikai csoport mint önálló entitás eltűnését eredményezheti.

Peach (2005) szerint a vegyes házasságok aránya a szegregáció mértékétől függ – a magasabb fokú szegregáció alacsonyabb fokú integrációval, és így kevesebb vegyes házassággal jár. Az európai migráns közösségek partnerválasztását vizsgálva Beck-Gernsheim (2007) megállapítja, hogy a migránsok hajlamosak a származási országukból való partnerrel házasságot kötni, de nem a kulturális megőrzés, hanem inkább az ilyen házasságok által biztosított stratégiai előnyök miatt. Jacobson és Heaton (2000) kutatásukban azonban kimutatták, hogy az USA-ban az ázsiai és spanyol ajkú amerikaiak esetében az azonos etnikai csoporton belüli házasságkötések valamelyest csökkenő tendenciát mutatnak. A szerzők különböző változókat említenek, amelyek befolyásolják a csoportok közötti házasságkötést, mint például a katonai szolgálat, a főiskolai tanulmányok és a földrajzi koncentráció. A kisebbségi és a többségi csoport közötti házasságkötések magas aránya egyszerre jelzi a kisebbség elfogadhatóságát a többség számára, és a kisebb csoport különállóságának elmosódását (Schoen, Wooldredge és Thomas 1989, 618. p.).

Ami szintén befolyásolja a vegyes házasságok arányát, az az ilyen egyesülések létrehozásának konkrét földjazi tere. A „vegyes” kapcsolat jellege is jelentős szerepet játszik. Merton (1941, 361. p.) szerint „a vegyes házasságok aránya és mintái szorosan összefüggnek a kulturális orientációkkal, a jövedelmek és a státusszimbólumok szabványosított eloszlásával”. Egyes jellemzők, mint például a vallás, gátló hatással bírhatnak (pl. hinduk és muszlimok esetében) (Song 2007). Ott, ahol a kisebbségi háttér kiemelkedő, nem látható egyértelműen, hogy a kormányzati integrációs politikákat kapcsolatba lehet-e hozni a bevándorló népesség demográfiai reakciójával (Coleman 1994). A kisebbség tagjai megpróbálhatnak „közelebb kerülni” a szülőföldjükön élő többségi lakossághoz (Kemp 2006), mégpedig a vegyes házasság, azaz a többségi nemzetből származó házastárs választása révén (Hoóz 2002). A kisebbségi házastárs a vegyes házasság révén mélyebben integrálódhat a többségi társadalom struktúráiba, intézményeibe vagy társadalmi hálózataiba. A kisebbségek integrációja érdekében tett erőfeszítések az állampolgársági vizsgákban, a többségi nyelv elsajátításában vagy a szimbolikus másságuk csökkentésében mutatkoznak meg (Song 2009).

Mivel a házasságot az etnikailag sajátos kulturális értékek és gyakorlatok következő generációra való átörökítése mechanizmusának tekintik, a vegyes házasság alapvetően befolyásolhatja az etnikai kisebbségi csoportok határait és megkülönböztethetőségét (Barth 1969). A vegyes házasságok azt jelzik, hogy a társadalmi, kulturális és egyéb korlátok leomlanak (Coleman 1994). A csoportok közötti társadalmi kategóriák és határok túlléphetők a hibrid és transzformatív identitások létrehozásával (Özateşler-Ülkücan 2019, 2. p.). Ha elfogadjuk, hogy a vegyes házasságok a „mások” egyenrangúként való valódi társadalmi elfogadását jelzik, akkor arra is következtethetünk, hogy a társadalomban a kisebbségi csoportokkal szembeni etnikai és faji előítéletek valódi csökkenéséről árulkodnak (Song 2009, 333. p.). Ezen okok miatt a vegyes házasságot általában egy kisebbségi csoport sikerének és társadalmi elfogadottsága mutatójának tekintik (Song 2009).

A különböző társadalmi csoportok tagjai közötti házasság megkérdőjelezi ennek az egyesülésnek egy másik aspektusát – a társadalom összekötő elemeként betöltött funkcióját. A vegyes házasság ugyanis nemcsak két egyént köt össze, hanem azokat a nagyobb csoportokat is, amelyekhez ezek az egyének tartoznak (Smits 2010, 421. p.). Ennek megfelelően nemcsak a házaspárokat érinti, hanem egész családokat azokkal a tagjaikkal egyetemben, akik a legszemélyesebb kapcsolatokat alakíthatják ki egymással (Hoóz 2002, 1090. p.). A nemek aránya ezekben a házasságokban igen szembetűnően alakul: a nők sokkal gyakrabban kötnek más etnikumú partnerrel házasságot, mint a férfiak, miközben a kulturális különbségek is fontos szerepet játszanak.

A társadalomban a családok fontos kontextusát képezik az etnikai csoportok közötti társadalmi interakciónak és a kölcsönös elfogadásnak. Elősegíthetik az etnikai csoporthatárok fenntartását (Huijnk 2011, 15. p.). Preece (2008, 57. p.) szerint az örökség nyelvének használata és fenntartása nemi dimenzióval bír, ami az etnikai kisebbségekhez tartozó nőkre hárul a nemzetük kollektív szimbolizálásának feladatával együtt (Yuval-Davis 1997, 196. p.). A nők viselik a „nemzet anyáinak” (Bracewell 1996) terhét, valamint ők azok, akik reprodukálják az etnikai/nemzeti csoportok határait, közvetítik a kultúrát, továbbá ők a nemzeti különbség privilegizált jelzői (Kandiyoti 1994, 377. p.). A patriarchális, férfi családfővel rendelkező családegységekben a nők szerepe a nőiesség hagyományos elképzeléseinek megjelenítése, ami az etnikai kisebbségi nők esetében a többségi nemzetbe való beolvadást is eredményezheti (Thomson 2020). A háború utáni Szarajevót vizsgálva Golubović arra a következtetésre jutott, hogy bár a szerb nők Szarajevó utcáin igyekeztek elrejteni etnikai hovatartozásukat, a privát térben és saját közösségükön belül mégis büszkén viselték eredeti etnikai identitásukat (Globuović 2020).

Botev (1994) azt állítja, hogy a volt Jugoszláviában a különböző nemzetiségű felek közötti házasságkötést a házastárs-választási preferenciák kulturális hagyománya befolyásolta, és hogy Vajdaságban a magyarok körében voltak a legalacsonyabbak az etnikai házasságkötési korlátok, azaz a magyar volt a legnyitottabb csoport a jugoszláv társadalom más etnikumú tagjaival való házasságkötésre. Az a tény azonban, hogy a boszniai politikusok elítélték és nevetségessé tették a vegyes házasságokat az 1990-es évek délszláv háborúi alatt, arra szolgál példaként, hogy a különböző kultúrák férj és feleség által képviselt békés és szabad akaratú egyesülése akár potenciális veszélyként, illetve eleve nemzetellenes cselekedetként is felfogható (Burić 2020).

1.3. Az iskolai oktatás nyelve és hatása az etnikai identitásra

A hovatartozás érzése az identitás fontos része, ez pedig alapvető fontosságú a polgárok számára, mivel kötődést alakítanak ki egy adott területhez vagy nemzethez (Örkény 2005, 46. p.). Song (2009) szerint az integráció vagy szegregáció mértéke a házasságok közötti arányokat is befolyásolja: a társadalmi enklávék létezése (jó társadalmi érték) önmagában nem jelenti a szegregációt (rossz társadalmi érték).

A volt Jugoszláviában egy „nemzetek feletti” jugoszláv identitás épült ki, egy olyan identitásmintázat, amely „megtestesítette” a „testvériség és egység” elvét (Godina 1998, 416. p.), és amely mentes volt az etnikai és osztálykülönbségektől (Tóth 2019). Érdekes megjegyezni, hogy a magyar kisebbség tagjai nagyobb mértékben kötődtek a volt Jugoszláviához, mint a szerbek (Perunović 2016).

Ami a vajdasági lakosokat illeti, többféle identitást alakítottak ki, amelyek nem feltétlenül hierarchiában léteztek, inkább a kontextustól függően kaptak prioritást (Šaračević 2012. 3.) – ennek az lehet az oka, hogy a vajdasági etnikai közösségek különböző csoportjellemzőkkel rendelkeznek (Ilić és Cvejić 1997). A vajdasági magyar identitás a szocializmus idején alakult és épült ki (Losoncz 2018), párhuzamosan a „nemzetek feletti” jugoszláv identitás megkonstruálásával. Teljes mértékben azonban csak Jugoszlávia megszűnése után nyerte el végleges formáját, és egyértelműen elkülöníthető a tágabb (talán eredeti?) magyar nemzeti identitásától (Bálint 2012, 454. p.).

Az etnikai kisebbségi identitás megőrzése érdekében egy nemzetállamban kulcsfontosságú az anyanyelvi oktatás (Papp 2017). Az oktatás fenntartja a nemzetállam kulturális és nyelvi formáját (May 2012, 132. p.), ezért az etnikai kisebbségek hajlamosak az anyanyelvi oktatás formális intézményesítésére törekedni, és az iskolai anyanyelvhasználat a nyelvi asszimiláció megelőzésének vagy csökkentésének eszközeként szolgál (Papp 2014). Az erdélyi magyar kontextusban az iskolák kulcsszerepet játszanak a kolozsvári magyar világ generációs reprodukciójában (Brubaker et al 2018). A vegyes családok esetében az iskolai oktatás nyelvének megválasztása valós, hosszú távú és messzemenő következményekkel járhat – például a gyermek etnikai identitásának megválasztása szempontjából (Brubaker et al 2018). Erdélyben a kisebbségi magyarok számára nem is kérdés, hogy gyermekeik milyen tannyelvű iskolába fognak járni: alapesetben magyarba íratják őket, de a vegyes házasságok esetében ez nem teljesen egyértelmű (Brubaker et al 2018). Előfordulnak olyan vegyes házasságok, ahol a gyermekek magyar tannyelvű általános iskolában kezdhetik tanulmányaikat, majd a középiskolában átkerülnek a román rendszerbe (Brubaker et al 2018). Szlovákiában vagy Ukrajnában a magyar gyermekek szülei úgy érezhetik, hogy a kisebbségi magyar nyelvű oktatás nem nyújtana megfelelő lehetőséget gyermekeiknek, ezért a többségi tannyelvű iskolát választhatják, szerintük ez ugyanis fontos eszköz gyermekeik későbbi „hazai” karrierépítésében (Papp 2017, 97. p.). A gyermekek identitását ugyanakkor egyaránt erősítheti vagy gyengítheti, ha szüleik a kisebbségi vagy többségi nyelvű oktatás mellett döntenek az iskoláskor kezdetén. Ha a szülők a többségi nyelvet választják, akkor ezt azért teszik, hogy jobban integrálják gyermekeiket a többségi nemzetbe, mivel ez szerintük fontos ahhoz, hogy a gyermekeik azon a nyelvterületen boldoguljanak és építsenek karriert, ahol születtek (Papp 2017, 97. p.). Ma a különálló nemzeti identifikációt részesítik előnyben; következésképpen azoktól, akik „hezitálnak” vagy „a többségi nemzet tagjaivá válás előszobájában vannak”, megtagadhatják az etnikai kisebbségi elismerést (Öllös 2012). Ez az irracionálisnak tűnő magatartás a közösségek zsugorodását eredményezi, ahelyett, hogy azok fejlődnének az etnikailag vegyes helyzetben lévők befogadása által (Kiss 2018, 491. p.). Ez a gyanú némileg megalapozott, hiszen Szerbiában az, hogy a magyarrok körében az általános és középiskolai oktatásban az anyanyelv dominál(t), és csak heti néhány órában hallgatnak szerbet mint nem anyanyelvet, kiegyensúlyozatlan kétnyelvűek generációit hozza-hozta létre, ezért sokaknál a szerb nyelvtudás nagyon alacsony szintje jellemző (Filipović et al. 2007). A többségi nyelvtudás hiánya Vajdaságban nagymértékű oktatási migrációt eredményez(ett), amit az is erősít(ett), hogy a magyar tannyelvű középiskolát végzett diákok a rokonállamukban, vagyis Magyarországon uniós egyetemi diplomát szerezhetnek (Lendák-Kabók et al. 2020). Ha ezek a fiatalok úgy döntenek, hogy a szülőföldjükön maradnak, a felsőfokú tanulmányaik megkezdésekor először a nyelvi akadályokat kell leküzdeniük (azaz szerb nyelvtudást kell szerezniük), ami időt, erőfeszítést és áldozatot igényel (Lendák-Kabók 2021). Az etnikai és kulturális kisebbségek változatos tapasztalatai magyarázata szempontjából ebben az értelemben fontos fogalomnak tekinthető az akkulturáció (Trimble 2003, 5. p.), ugyanis ez a jelenség magában foglalhatja az etnikai kisebbségi identitás vagy egyes összetevőinek elvesztését, azaz a nyelvvesztést, a társadalmi hálózatok változását vagy a kulturális értékek alakulását (Phinney 2003).

A szülők iskolaválasztása ellenére az etnikai vegyes házasságokból született egyéneknek különböző, etnikailag motivált alternatívák közül kell választaniuk (Kiss 2018, 483. p.), és így mesterségesen megerősítik egyik identitásukat a másik rovására.

A fent bemutatott kontextuális keret alapján a tanulmány célja, hogy az 1990-es évek délszláv háborúját a vegyes házasságban született (szerb–magyar) Y generációsok szemszögéből közelítse meg, az ő tapasztalataikat ugyanis eddig elhanyagolták, mivel a konfliktusokkal foglalkozó szakirodalom a szerb–horvát–bosnyák kapcsolatokra összpontosított.

2. Módszertan

A vizsgálat huszonöt, etnikai kisebbséghez tartozó Y generációssal készített interjú korpuszának átfogó elemzésén alapul. Tizenhét válaszadó származik homogén, etnikai kisebbségi magyar házasságból, nyolcan pedig szerb–magyar vegyesházasságban születtek. A jelen tanulmány a vegyes házasságban született Y generációsok narratíváira összpontosít.

A válaszadók kiválasztásakor a hólabda-módszert (Esterberg 2011) alkalmaztam. Az interjúk 2019 szeptembere és decembere között készültek magyar és szerb nyelven, az elemzésben a megkérdezettek keresztnevét használom. A megkérdezettek 1981 és 1989 között születtek, és Vajdaság különböző részein nőttek fel. Az etnikai hovatartozással és nyelvvel kapcsolatos attitűdök pontosabb megértése szempontjából különbséget jelent, hogy a kisebbségi közösségekhez tartozó interjúalanyok mely településeken születtek és nőttek fel. Ezek a települések etnikai összetételüket tekintve különböznek: Újvidéken és Čenejen a lakosság többsége szerb, így a megkérdezettek számára nagyobb kihívást jelent a kisebbségi nyelv és identitás megőrzése, míg Adán, Kishegyesen és Moholon a magyarok vannak többségben, így könnyebb a többségi nyelv és identitás megőrzése.

Az interjú húsz kérdésből állt, amelyek egymásra épültek, és öt fő témakörre oszlott: (1) gyermekkor; (2) iskoláztatás; (3) az 1990-es évek a Vajdaságban; (4) etnikai identifikáció és (5) kulturális különbségek a párkapcsolatban és a családban. Ebben a tanulmányban a megkérdezetettek válaszai alapján az iskoláztatás nyelvét, a kisebbségi vagy többségi nyelvű iskolaválasztás családi okait és hatásait, az 1990-es évek viharos időszakának feltárását, valamint az etnikai identifikáció témájának egy részét tárgyalom, amelyet néhány válaszadó vagy az iskoláztatáshoz, vagy az 1990-es évekről szóló elbeszéléséhez kapcsolt.

A kvalitatív adatok elemzésekor a Saldana (2013) és McQueen (2009) által kidolgozott kódolási módszereket követtem. Először attribútumkódolást (Saldana MacQueen et al. által 2013, 70. p.) alkalmaztunk a kapcsolati státusz és a gyermekek számának kódolására, hogy jobban megértsük a válaszadók családi hátterét (az eredményeket a Függelék 1. táblázata tartalmazza). Az interjúk vizsgálata során narratív elemzést (Law 2004) alkalmaztunk, mivel a narratív kutatás azt tárgyalja, hogy az egyének és csoportok hogyan értelmezik a társadalmi világot és az abban elfoglalt helyüket (Law 2004).

3. Empirikus megállapítások

A megállapításokkal foglalkozó rész az Y generációsok elbeszéléseit mutatja be. Szüleik vagy a többségi, vagy a kisebbségi tannyelvű iskoláztatást választották. E mögött a döntés mögött meghúzódó okokat tárgyaljuk. Ez a fejezet azokat az etnikai vagy nyelvi vonatkozású eseményeket is bemutatja, amelyek az Y generációs gyermekekkel történtek a viharos 1990-es években, leginkább az iskolai környezetükben.

Mivel az elemzés egy kevéssé kutatott európai területen élő, nagyon különleges embercsoportra összpontosít, a megkérdezettek rövid bemutatásával kezdődik. Hobsbawm (2012) megközelítését követjük, aki szerint a nemzeteket belülről kell elemezni, az egyének feltételezéseinek és az események személyes perspektíváinak hangoztatásával.

3.1. Kisebbségi nyelvű oktatás és nacionalizmus okozta konfliktusok

Jelen alfejezteben azoknak a válaszadóknak az elbeszéléseit mutatom be, akiknek szülei az 1990-es években a kisebbségi oktatást választották számukra, valamint az ebben az időszakban esetlegesen előforduló etnikai konfliktusokról is szó lesz. Négy interjúalany magyar tannyelvű általános iskolába járt, közülük pedig csak ketten iratkoztak magyar tannyelvű középiskolai tagozatra. A kisebbségi nyelvű oktatás választása változatos motivációt jelentett a válaszadók szülei számára. Néhányan közülük (Ljiljana, Tamara_Ž és Tina) – habár mindhármuknak szerb neve van – azért jártak magyar osztályba, mert az édesanyjuk magyar volt, míg egyikük (Emília) apja magyar volt, aki nem engedett abból, hogy lánya magyar nyelven tanuljon általános iskolás korában, de később már nem ragaszkodott ehhez, így ő szerbül folytatta középiskolai tanumányait. Válaszadóim elbeszéléseikben nem emlékeztek arra, hogy a háború befolyásolta volna szüleik döntését az oktatás nyelvének megválasztása kapcsán. A megkérdezettek különböző háttérrel rendelkeztek, amelyre röviden kitérek majd, amikor elemzem elbeszéléseiket, hogy megértsük társadalmi helyzetüket és azt a környezetet, amelyben iskolai tanulmányaik folytak, valamint azt, ahogyan az 1990-es évek alatt éltek.

Ljiljana, akinek apja szerb, anyja pedig magyar, mindig is édesanyjával élt Kishegyesen, egy magyar többségű településen, a vajdasági Bácska régió középső részén. Szülei külön éltek, édesapja egy dél-szerbiai kis faluban lakott. Tanulmányait iskoláztatása alatt végig magyar tannyelven folytatta, mivel a döntés édesanyjára volt bízva. Elbeszéléseiben a vajdasági kisebbségi magyar nemzettel azonosult, de szerb identitása is fontos volt számára. Felidézett egy olyan időszakot az 1990-es évekből, amikor a szerb utóneve vagy segített neki, vagy hátrányára volt. Élénken élt emlékezetében az az eset, amikor iskolai barátait etnikai hovatartozásuk miatt zaklatták. Mivel azonban neki teljes egészében szerb neve van, a bántalmazók őt békén hagyták.

A szerb nevem egyszer a segítségemre volt, mert amikor egyik alkalommal busszal a gimnáziumból hazafelé mentünk, Lovćenac és Mali Iđoš lakói láncokkal felszerelkezve „nagy verekedésbe” keveredtek. Nem tartott sokáig, de sok gyereket megvertek… Néhány hónapon keresztül ez rendszeresen megismétlődött. Akkoriban nem mertünk átmenni Szeghegyen (Lovćenac), vagy csak nagyon félve. Szeghegyen a montenegróiak nem engedték le a lányokat a kishegyesi buszról, megragadták őket és bökdösték. Engem nem bántottak, mert mindenkinek a nevét nézték, és azt hitték, hogy „az övék” vagyok. A szerb nevemnek voltak árnyoldalai is. Egyszer nem kaptam magyar ösztöndíjat a Kosztolányi iskolában, mert a nevem szerb, pedig én minden iskolát magyarul végeztem.[3] (Ljiljana)

Tina története kissé másként alakult, mint Ljiljanáé. Csenejen, egy Újvidék melletti szerb faluban nőtt fel. Édesanyja magyar származású, Magyarországon született, és Szerbiába költözött, amikor megismerkedett Tina édesapjával. Tina szerb családi és utónevet visel, akárcsak Ljiljana, és az interjú során is szerbül beszélgetett velem. Magyar tannyelvű általános iskolába járt, majd szerb középiskolára váltott, ahol – úgy emlékszik – nyelvi nehézségei voltak. A háború során traumát okozott neki az 1999-es NATO-bombázás,[4] ami miatt édesanyjával és nővérével egy időre Magyarországra költöztek, ahol szintén magyar iskolába járt. Elmondása szerint Magyarországon a gyerekek gonoszak voltak vele – például cetliket ragasztottak egy padra, hogy menjen haza Szerbiába.

Tamara_Ž szintén szerb nevet visel, de az interjú során magyarul beszélt. Állítása szerint sem a magyar, sem pedig a szerb nyelvvel nincsennek nehézségei. Néhai édesapja szerb volt, édesanyja pedig magyar. Az összes tanulmányát magyar nyelven végezte, így az újvidéki Bölcsészettudományi Karon is a kissebbség nyelvén tanult. Bár nyelvi szakos középiskolába szeretett volna iratkozni, nem járt sikerrel, ezért az újvidéki gimnázium egyetlen magyar osztályába került. A magyar tannyelvű gimnáziumi oktatás nem cél, hanem alternatíva volt számára, mivel ott a felvételért folyó verseny nem olyan kiélezett, mint egyes szerb tannyelvű gimnáziumokban. Édesapja szerette volna, ha már az általános iskolában magyar tannyelven tanul, mivel tisztában volt a kétnyelvűség előnyeivel. Tamara_Ž számára élete során a kétnyelvűség volt az egyik fő aduász, hiszen minden munkahelyére azért vették fel, mert anyanyelvi szinten beszéli mindkét nyelvet.

Újvidéken jártam általános és középiskolába, majd az Újvidéki Egyetem filozófiai karán újságírást tanultam magyar nyelven. A magyar nyelvű oktatás édesapám kívánsága volt, ezért mi a nővéremmel magyar iskolába jártunk. Apánk úgy gondolta, hogy ha a szerb nyelvű iskolát választjuk, elfelejtjük az anyanyelvünket. (Tamara_Ž)

Amikor az 1990-es évekről esik szó, amely etnikai alapon osztotta meg az embereket, Tamara elmesél egy történetet a szomszédasszonyukról, aki bár magyar volt, származását titkolva egyáltalán nem használta anyanyelvét. A szomszédasszony valószínűleg azzal racionalizálta a helyzetét, hogy kiemelte, neki sikerül a többségi lakosság által társadalmilag elfogadottnak lennie (Song 2009), így a többségi környezetben elfogadta a férje kulturális jelvényét (Kalmijn 1998), majd egy feszültséggel teli pillanatban még az etnikumát is megtagadva sértő üzenetet tett ki:

Általában az iskolában történt. Úgy éreztem, hogy amikor anyukámmal mentünk valahová busszal, valahogy éreztem a levegőben a negatív energiát. Egy pillanatra ránk néztek, de nem szólaltak meg. Volt egy alkalom, amire emlékszem, az iskolában… egy szerb kislány odajött hozzám, és azt mondta, hogy beszéljek szerbül, mert szerb vezetéknevem és nevem van. Volt egy magyar szomszédunk, a fia szerb volt, nem beszélt magyarul, akárcsak a férje. Egy alkalommal egy papírlapot ragasztottak az egyik fára azzal a nyomtatott felirattal, hogy „Magyarok a jég alatt!”[5]Apukám erről akkoriban cikket írt,[6] ami az újságban is megjelent. Nagyon fel voltak háborodva emiatt. (Tamara_Ž)

Emília az interjú során magyarul, bár kissé visszafogottan, rövid mondatokban beszélt. Édesapja magyar, édesanyja szerb származású volt, leánykori családi és utóneve is magyar. Az óvodát és az általános iskolát magyar osztályban végezte, de egy rangos újvidéki gimnáziumban már szerb tagozaton tanult. Elbeszélésében kevésbé pozitívan nyilatkozott az etnikai kisebbségek nyelvoktatásáról – arról számolt be, hogy az általános iskolában az osztálya mindössze tízfős volt. Ennek oka a jugoszláv háború volt, hiszen mire Emília 1995-ben elkezdte az általános iskolát, a magyarok közül sokan elhagyták az országot. Mivel vegyes házasságban született, származása miatt a magyar osztályban kellemetlenül érezte magát, később pedig az elit gimnáziumban azért bántották, amiért nem teljesen szerb. Emília párhuzamosan egy másik gimnáziumba is járt, ahol volt magyar osztály is. Ez volt az édesapja kívánsága, aki ragaszkodott hozzá, hogy lánya négy évig magyar nyelvet és irodalmat is tanuljon, és magyar nyelvből is érettségizzen. Megjegyzendő, hogy édesapja egyetemi tanár volt, aki nagyon szerette volna megőrizni családja kisebbségi identitását.

Magyarul jártam óvodába és általános iskolába, de a gimnáziumot szerbül végeztem, miközben párhuzamosan magyar órákra is jártam egy másik iskolába. Minden év végén vizsgáztam magyar nyelv és irodalomból. Így ebből is van érettségim. Az általános iskolában éreztem néhány tanár sovinizmusát, akik viselkedésükkel különbséget tettek a „tiszta” magyar és a vegyes származású diákok között. A középiskolában pedig szerb sovinizmust éreztem egy tanár részéről, mert nem voltam „tiszta” szerb. A gimnáziumban, ahol körülbelül harmincan voltunk, sokkal egészségesebb volt a környezet. (Emília)

A kisebbségi közösséghez tartozó szülők általában úgy döntöttek, hogy gyermekük a kisebbség nyelvén folytassa az általános iskolai oktatást. Ezek a szülők nagyon is tisztában voltak azzal a kockázattal, hogy a többségi nyelvű iskoláztatás miatt a kisebbségi nyelv elveszhet. Bár a megkérdezettek közül gyermekként néhányan magyar tannyelvű általános iskolát végeztek, később, a szerb nyelvű középiskolai oktatás és a környezet miatt, amelyben nevelkedtek és éltek, a kisebbségi nyelvtudásuk elvesztése olyan mértékű lett, hogy nyilvánosság előtt inkább kerülték a magyar beszédet, és csak szerbül szólaltak meg.

3.2. Többségi nyelvű iskoláztatás és nacionalizmus okozta konfliktusok

Négy válaszadó általános és középiskolában szerb tannyelvű osztályban tanult (Boris, Evelin, Tijana és Tamara_K), Boris kivételével a többiek szerbül beszéltek velem az interjú során, és a beszélgetés elején hangsúlyozták, hogy jobban érzik magukat, ha szerbül társaloghatnak. Válaszadóim nem emlékeztek arra, hogy a családjukban különösebb vita lett volna a tanítási nyelv megválasztása miatt; a döntés számukra természetes volt. Mivel szerbül beszéltek velem, arra a következtetésre jutottam, hogy magas szintű akkulturációjuk a nyelvvesztésben nyilvánult meg (Phinney 2003). Ez függött annak a településnek az etnikai összetételétől is, ahol nevelkedtek, és ahol az interjúk idején éltek. Azok a válaszadók, akik olyan településeken nőttek fel és élnek, ahol a lakosság többsége még mindig magyar, mint Boris, és gyakrabban használják a magyar nyelvet, azoknak nem vagy csak minimális nehézségük volt a magyarul való megszólalás alkalmával.

Boris, akinek szerb családi és utóneve van, magyarul beszélt az interjú alatt. Édesapja szerb, édesanyja magyar, és az apai nagyanyja is magyar volt. Ő és a nővére szerb tannyelvű iskolába jártak, magyar környezetben (Mohol és Zenta városokban). Nem emlékezett arra, hogy szülei megbeszélték-e vele, hogy olyan iskolába járjon, ahol a tantárgyakat szerbül tanítják – mindenesetre nem kérdőjelezte meg a döntésüket. Lehetne úgy érvelni, hogy apjának a többségi nemzethez való (részleges) tartozása olyan kulturális jelvény volt, amelyet érdemes volt viselni és követni (Kalmijn 1998). Voltak magyar és szerb barátai is, függetlenül attól, hogy szerb iskolába járt, hiszen többségi magyar környezetben élt. Munkája megkövetelte, hogy a magyar és a szerb nyelvet egyaránt használja. Kisebbségi nyelvtudása előnyt jelentett a munkakeresés során. Iskolai nyelvválasztásáról a következőket mesélte:

Az általános és a középiskolát szerb nyelven végeztem. Ez édesapámnak köszönhető, bár ő nem vallja magát szerbnek – az édesanyja is magyar. Valahogy így volt ez jó. Nem emlékszem már, hogy a szüleim velem megbeszélték-e ezt, de a számukra ez természetes volt. Én magyar óvodába jártam, és már akkor kialakult bennem ez a kétnyelvűség. Azóta is kétnyelvű vagyok, igaz, a szerb nyelvem egy kicsit erősebb, de a magyar nyelvem is elég jó. Az a nyelv, amit üzleti célokra is használok, a magyar nyelv. (Boris)

Boris arról mesélt, hogy mindig valahol „a kettő között” van: az általános iskolában etnikai alapú „bandaharcok” zajlottak, neki el kellett kerülnie, hogy oldalt válasszon, és szerb iskolai tanulmányai miatt úgy tekintettek rá, mint aki „a többségi nemzetek tagjává válás előszobájában” (Öllös 2012) áll. Felidézte, hogy az etnikai alapú harcok nem voltak jelentős összecsapások. Amikor Újvidéken tanult, a 2000-es évek elején, egy nyilvános helyen egy ismeretlen megjegyzéseket tett rá és a barátaira, mert magyarul beszéltek, de ő odament az illetőhöz, és „rendezte a dolgot” azzal, hogy elmagyarázta, mi a helyzet.

Az 1990-es években voltak etnikai konfliktusok, amelyek verekedésekbe torkolltak, de szervezett vagy túlzó gyűlöletre nem volt példa. Hallottam, hogy Újvidéken is voltak ilyen helyzetek a 90-es években, de amikor 2003-tól 2009-ig ott tanultam, semmi ilyesmi nem történt… Egyszer, amikor egy nagyobb csoportban voltunk, és bementünk egy pékségbe vagy vendéglőbe, valaki a háttérben mormogta, hogy magyarul beszélünk. Akkor odamentem hozzá és elmondtam neki, hogy mi a helyzet, szóval ez volt az egyetlen eset, amit személyes tapasztalatból tudok említeni. (Boris)

Bár elbeszélésében Boris nem részletezte, hogy pontosan mit tett a kisebbségi nyelvhasználati incidens rendezése érdekében, de az a tény, hogy Vajdaság többnyelvű és multikulturális régió volt akkor és ma is az, azt jelenti, hogy az emberek erre a tényre hivatkozhatnak az ilyen incidensek elsimitása érdekében.

Evelin szerbül beszélgetett velem. Édesanyja szerb, édesapja magyar volt;[7] a családban mindkét nyelvet használták (édesapjával a magyart, édesanyjával és nővérével pedig főként a szerbet, így a családban a szerb volt a gyakrabban használt nyelv). Szerb tannyelvű osztályba járt Újvidéken. Az iskolájában volt magyar tagozat is,[8] de a szülei úgy döntöttek, hogy őt és a nővérét szerb osztályba íratják. Számára ez is természetes volt, soha nem kérdezett, nem kérdőjelezte meg a szülei döntését, amely inkább a nővérével volt összefüggésben, hiszen amikor a család a városon belül lakhelyet változtatott, a hozzájuk legközelebbi iskolában nem volt magyar nyelvű oktatás. Evelin nővére esetében a földrajzi távolság játszott szerepet az oktatási nyelv kiválasztásában. Amikor a vegyes házaspárok egy etnikai kisebbség által lakott régió perifériáján élnek, mint például Újvidéken, gyakran távolabb laknak a korlátozott számú, kisebbségi nyelvű oktatást biztosító iskolától. Ezért – akárcsak Evelin esetében – a vegyes házasságban élő szülők iskolaválasztásában gyakran a komfortérzetük dominál, és gyermekeiket a közelben lévő többségi tannyelvű iskolákba íratják be. Evelin és nővére később átiratkozott ugyan egy olyan iskolába, ahol már volt magyar osztály, de szüleik nem változtattak az oktatás nyelvén. Bár hangsúlyozta, hogy nővérének voltak barátai a magyar osztályból, akikkel a mai napig tartja a kapcsolatot, Evelin arról nem mesélt, hogy neki is hasonló tapasztalatai lettek volna.

Igen, én és a nővérem is szerbül végeztük az iskolát. Voltak neki magyar barátai, és ma is vannak a Petőfi[9] iskolából. A szüleim úgy döntöttek, hogy szerb osztályba íratnak minket, főleg azért, hogy később könnyebb legyen… hiszen ötéves koromban kezdtem el balettozni, és már azóta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Néhányszor költöztünk, mert a szüleim az elején albérlők voltak… Szóval, azt hiszem, könnyebb volt nekik, hogy a nővérem két iskolát váltogat … amíg el nem indultam abba az iskolába, ahol ő végzett. (Evelin)

Evelin számára a szerb volt a domináns nyelv – tíz évig nem is beszélt magyarul. Ez akkor változott meg, amikor megszületett az első gyermeke, és úgy döntött, hogy a kisebbségi nyelvvel úgy ismerteti meg, hogy magyarul beszél vele. Amikor férjével együtt magyar óvodába íratták gyermekeiket, ő is magyar nyelvű környezetben kezdett dolgozni, ami szintén kiváltó ok volt a vegyes identitási jellemzőinek felébresztéséhez.

Mind az akcentus miatt, mind az elégtelen nyelvtudás miatt, hogy is mondjam, nyelvtanilag helytelenül, és mert mindig az a benyomásod, hogy úgy tesznek, mintha nem tudnák elsajátítani a nyelvet. Tudod, a szerb barátaim megkérdezték tőlem, hogy „hogyan lehetséges ez”? Azt hiszem, ha Svédországba költöznénk, és a gyerekeink ott svédül járnának iskolába, akkor meg kellene tanulniuk a svéd nyelvet. Hogyan lehetséges, hogy valaki, aki Szerbiában él, nem tud elég jól szerbül?! Egyszerűen nagy hiba, hogy nem tanítják meg a gyerekeiknek a szerb nyelvet. Szerintem könnyebb lenne nekik ebben az országban élni, amíg úgy döntenek, hogy máshová akarnak menni, tudod, amikor már elég idősek lesznek, mert ez [a nyelvtudás hiánya] valahogy visszatartja az embert, mert… ha érted… Mármint ez persze nem az én véleményem, általában azt mondom, amit azoktól hallottam, akik ezt mondták nekem… (Evelin).

Evelin elbeszélésében kritikával illette azokat a szülőket, akik homogén etnikai kisebbségi házasságban élnek, és nem törekszenek a szerb nyelv tökéletes elsajátítására, ami azt eredményezheti, hogy gyermekeik elhagyják azt az országot, ahol születtek (Lendák-Kabók et al. 2020). Elbeszélésében hangsúlyos volt a magyar etnikai kisebbségi csoportok szerb nyelvtanulással kapcsolatos problémáival szembeni intolerancia: Evelin a magyar etnikai kisebbséget egy svéd bevándorlócsoporthoz hasonlította, amely azonban más státusszal rendelkezik, mint egy alárendelt nemzeti csoport (Kymlicka 2007) Szerbiában.

Tamara_K édesapja magyar, édesanyja szerb. Tanulmányait túlnyomórészt magyar környezetben, Adán, ám szerb nyelven folytatta. Leánykori neve szerb és magyar elemeket is tartalmazott, mivel a családi neve magyar, az utóneve pedig szerb volt. Szülei a szerb nyelvű iskoláztatással kapcsolatos döntést édesanyja munkájával hozták összefüggésbe: ő több időt töltött otthon, hogy segítsen a gyerekeknek az iskolai feladatokban. Kandiyoti (1994, 377. p.) szerint a nők azok, akik közvetítik a kultúrát, és ők a nemzeti különbség privilegizált jelzői, ezért a vegyes házasságokban ezt a szerepet úgy értelmezik, hogy az iskoláztatáson keresztül kulturálisan reprodukálják saját identitásukat. Tamara_K az interjú során szerbül beszélt, és Evelinhez hasonlóan a szerb nyelv tökéletes elsajátításának jelentőségéről mesélt. Ez fontos számára, mivel Szerbiában él, és elmondása szerint nem fűzi semmiféle érzelmi viszony Magyarországhoz és az ottani magyarsághoz; nem tanult meg magyarul írni és olvasni, amit ma már bán.

Igen, mert ez volt az egyik ötletük… mivel anyám többet volt otthon, tudott segíteni a tanulásban, és mivel Szerbiában élünk, úgy gondolták, hogy nagyon fontos, hogy helyesen beszéljünk szerbül, ezáltal pedig később ne legyenek problémáink. Mindig megkérdeztem tőlük, hogy miért küldtek szerb osztályba, mert én azt gondoltam, hogy ha magyar osztályba megyek, akkor megtanulok írni és olvasni. A válaszuk az volt, hogy [szerb anyanyelvű] anyukám többet van otthon, és ő tud velem tanulni. Hidd el, ezután már nem kérdeztem őket erről, és nem tudom, hogy volt-e más oka… (Tamara_K)

Adán, ahol a lakosok többsége magyar, Tamara_K nem tapasztalt hátrányos megkülönböztetést vegyes házasságból való származása miatt, mivel itt az emberek megszokták, hogy különböző etnikai hátterű szomszédokkal élnek együtt. A más etnikai csoportokkal való békés együttélés volt az oka annak, hogy Ilić és Cvejić (1997) szerint a vajdasági magyarok elégedetlenségének középpontjában nem a szerb többséggel való konfrontáció áll, hanem inkább a romló gazdasági és szociális körülményekkel kapcsolatos ellenérzéseik, amelyek a jugoszláv háborúk következményei (Ilić és Cvejić 1997). Tamara_K nem döntött az etnikai hovatartozás egyik vagy másik formája mellett, hanem arról mesélt, hogy ő úgy mutatja be magát az embereknek, hogy kettős identitása van, bár ezt csak olyan embereknek mondta, akikhez közel került, és akik képesek megérteni a regionális etnikai sokszínűséget. Mindig is büszke volt félig szerb, félig magyar származására. Tamara_K interjújából egy részlet következik:

Soha nem voltak odahaza problémáim, mert félig szerb, félig magyar vagyok, ugyanis az ott élő emberek hozzászoktak az ilyenhez. Soha nem volt semmi probléma, soha nem éreztem semmiféle diszkriminációt az életem során, mert félig magyar vagyok. Általában nagyon büszke vagyok, mind a szerb, mind a magyar származásomra, ezért amikor bemutatkozom valakinek, mindig azt mondom, hogy mindkettő vagyok. (Tamara_K)

Beszélt arról, hogy jelenlegi állását azért kapta meg, mert mindkét nyelvet beszéli, és hogy bár soha nem gondolta volna, hogy a magyar nyelvre szüksége lesz a szakmai életében, mégis erre támaszkodott az első állása megszerzésekor.

Tijana szerb családi és utónevet visel. Édesanyja magyar családból származik, édesapja pedig szerb. Egyedülálló anyja nevelte fel, akivel a nagyszüleinél laktak Újvidék Telep nevű városrészében, ami akkoriban főként magyarok lakta terület volt. A családjában egymás között magyarul beszéltek, de Tijanával inkább szerbül kommunikáltak, így amikor édesanyja beiratta egy magyar tannyelvű óvodai csoportba, Tijana nagyon kényelmetlenül érezte magát, és nem volt hajlandó megtanulni a kisebbségi nyelvet. Általános iskolai tanulmányait viszont már szerb nyelven folytatta, de egy olyan[10] iskolába járt, ahol magyar osztály is volt. Voltak tanórán kívüli magyar órái, de végül nem tanulta meg a nyelvet. Később, amikor a 90-es években a város egy másik, Liman nevű városrészébe költöztek, ahol lakótömbben éltek, idegennek érezte magát a többi gyerek között, mivel vegyes származásúként nem volt „egy közülük”. Ráadásul katolikus vallása miatt is különbözött az ortodox szerbektől. Meglehetősen traumatikus élmény volt számára, mivel az új iskolában nem fogadták el a gyerekek. Ezt az abszolút káosz időszakához kötötte, amikor a gyerekeket megfertőzte a médiából, de a szüleiktől is hallott nacionalista propaganda.

Azt hiszem, hogy a Liman városrészben ez [az elidegenedés] sokkal inkább jelen volt, mert az etnikumok eléggé elkülönülnek, míg a gyerekek között – különösen közöttük – jelentős mértékű zaklatást lehetett érezni (Tijana).

Tijana ma nem tartja magát a magyar etnikai kisebbség tagjának. Az egyetlen szál, ami a kisebbséghez köti, az a vallása.4

4. Következtetés

A tanulmány arra az összetett döntéshozatali folyamatra összpontosított, amellyel a vegyes házasságban élő szülők szembesülnek az oktatás nyelvének (kisebbségi vagy többségi) megválasztásakor. A délszláv háborúk idején az Y generációsok szemszögéből elbeszélt családtörténetek az iskolai nyelvoktatás megválasztása nyomán kialakult töréspontokat tárnak fel. Ezeken felül azt is vizsgáltam, hogy válaszadóim milyen etnikai alapú diszkriminációt és incidenseket éltek át gyermekkorukban, valamint az iskolai tanulmányaik során a 90-es években, és ezek hogyan kapcsolódtak a szülők által választott oktatás nyelvéhez.

Elemzésemet félig strukturált interjúkra alapoztam, amelyeket Vajdaság különböző részeiről származó személyekkel készítettem – olyan településekről, ahol nagyobb arányban élnek etnikai kisebbségek, illetve olyanokról, ahol az etnikai kisebbségi csoportok száma az összlakosságon belül meglehetősen alacsony.

Azért választottam ezt a témát, mert a többségi nemzet felé való hajlás és a gyermekek egységes nyelvi közösségbe integrálása (May 2012) a későbbi nyelvi nehézségek elkerülése érdekében (Papp 2017) erős motivációt jelent a vegyes házasságban élő szülők számára. Ha gyermekeik számára a többségi nyelvoktatást választják (jelen esetben a szerb nyelvet), jobb kiindulási helyzetet biztosíthatnak számukra (Papp 2017), és növelhetik gyermekeik jövőbeli kulturális tőkéjét (Kalmijn 1998). Ha azonban a kisebbségi nyelvű oktatást választják (esetünkben a magyar nyelvet), nemcsak a gyermek és az etnikai kisebbséghez tartozó szülő között épülnek kötődések, hanem az etnikai kisebbségi csoport és a rokonállam (Magyarország) között is (Lendák-Kabók et al. 2020).

Az eredmények azt mutatják, hogy a szerb tannyelvű általános iskolát végzett válaszadók jobban eltávolodtak az etnikai kisebbségi csoporttól, és ha ápolták is az etnikai kisebbségi nyelvet, az a munkahely megszerzésének vagy a további karrierépítésnek az eszköze lett, nem pedig a kisebbségi csoporthoz való kötődés szándékának. Azok, akik az általános iskolát és a középiskolát is kisebbségi nyelven végezték, erősebb kötődést őriztek meg az etnikai kisebbségi csoporthoz. Mindazonáltal, ami az etnikai kisebbségi nyelvvesztést illeti, a legtöbbjük számára a szerb nyelv vált domináns nyelvvé, a kisebbségi nyelv egyértelmű elhalványulásával vagy akár elvesztésével járt (Phinney 2003).

Egyes etnikai kisebbségekből származó apák ragaszkodtak gyermekeik kisebbségi nyelvoktatásához, míg néhány többségi apa az etnikai kisebbségi nyelv ismeretét határozta meg hasznos eszközként, ezért választották a kisebbségi nyelvoktatást gyermekeik számára. A kétszülős családokban anyák befolyása kevésbé volt látható az iskolai oktatás nyelvét illetően. Az 1990-es években csak az egyedülálló anyák tudták befolyásolni és/vagy meghozni ezt a döntést. Ez ellentmond a hagyományos, patriarchális társadalomról szóló állításoknak, amelyben a gyermekek oktatásával kapcsolatos munkákat nagyrészt a nők végzik. Azt állíthatjuk, hogy ez az elrendezés a kisebbségi apák számára – akiknek többségi (szerb) házastársa nem beszéli a kisebbségi nyelvet – megnehezítette, hogy gyermekeik számára a kisebbségi nyelvű oktatást válasszák.

A vegyes házasságokból született Y generációsok a 90-es évektől kezdve további etnikai feszültségekkel szembesültek: a nemzetek feletti jugoszláv identitás (Godina 1998) a délszláv háborúk alatt és után eltűnt, ami megnehezítette a vegyes házasságból születettek helyzetét, mivel meg kellett választaniuk etnikai hovatartozásukat, vagy az a szülők által számukra választott iskolai oktatás nyelvéhez kapcsolódott. A tanulmány végkövetekeztetése az, hogy azoknak, akik általános és középiskolai tanulmányaikat a kisebbség nyelvén végezték, több etnikai alapú atrocitást kellett elviselniük az 1990-es években, ami elkerülhetetlenül nyomot hagyott az életükben.

Közzétételi nyilatkozat

A szerző(k) nem jelentettek potenciális összeférhetetlenséget.

Támogatás

A kutatást a Délvidékért Kiss Alapítvány magyarországi ösztöndíja és a Szerb Köztársaság Vajdaság Autonóm Tartomány Felsőoktatási és Tudományos Kutatási Tartományi Titkársága finanszírozta.

Jegyzetek

Bálint István 2012. Van-e vajdasági-délvidéki magyar identitás? In Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja Délvidéken. Újvidék, VMTT, 450–48. p.

Barth, Fredrik 1969. Introduction. In Barth, Fredrik (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. Boston, Little, Brown, 1–12. p.

Beck‐Gernsheim, Elisabeth 2007. Transnational lives, transnational marriages: a review of the evidence from migrant communities in Europe. Global Networks, Vol. 7. 271–288. p. DOI:10.1111/j.1471-0374.2007.00169.x

Botev, Nikolai 1994. Where East meets West: Ethnic Intermarriage in the Former Yugoslavia, 1962 to 1989. American Sociological Review, 59(3), 461–480. p.

Blau, Peter M.–Blum, Terry C.–Schwartz, Joseph E. 1982. Heterogeneity and Intermarriage. American Sociological Review, 47(1), 45–61.

Bourdieu, Pierre 1991. Language and Symbolic Power. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press.

Bracewell, Wendy 1996. Women, motherhood, and contemporary Serbian nationalism. Women’s Studies International Forum, 19(1–2): 25–33. p.

Brubaker, Rogers–Feischmidt, Margit–Fox, Jon–Grancea, Liana 2018. Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton, Princeton University Press.

Burić, Fedja: Sporadically Mixed 2020. Lowering Socialist Expectations and Politicizing Mixed Marriage in 1960s Yugoslavia. In Edgar, Adrienne–Frommer, Benjamin (eds.): Intermarriage from Central Europe to Central Asia: Mixed Families in the Age of Extremes. Lincoln, University of Nebraska Press, 83–109. p.

Coleman, David 1994. Trends in fertility and intermarriage among immigrant populations in Western Europe as measures of integration. Journal of Biosocial Science, 26(1), 107–136. p. doi:10.1017/S0021932000021106

Gábrity-Molnár Irén 1997. The Sociology of Migration from the Former Yugoslavia. Journal of Ethnic and Migration Studies, 23(1), 109–122. p. doi: 10.1080/1369183X.1997.9976578

Godina, Vesna V. 2004. The Outbreak of Nationalism on Former Yugoslav Territory: a Historical Perspective on the Problem of Supranational Identity. Nations and Nationalism, 4(3), 409–422. p.

Golubović, Jelena 2019. „To me, you are not a Serb”: Ethnicity, ambiguity, and anxiety in post-war Sarajevo. Ethnicities, 20(4), 544–563. p.

Gordon, Milton M. 1964. Assimilation in American life: The Role of Race, Religion and National Origins. New York, Oxford University Press.

Gönz Lajos 2004. A vajdasági magyarság kétnyelvűsége. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság.

Heaton, Tim B.–Jacobson, Cardell K. 2000. Intergroup Marriage: An Examination of Opportunity Structures. Sociological Inquiry, 70(1), 30–41. p. doi: 10.1111/j.1475-682X.2000.tb00894.x.

Hobsbawm, E. J. 2012. Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge, Cambridge University Press.

Hoóz István 2002. A nyelvi asszimiláció és a házasságkötés. Statisztikai Szemle, 12. sz. 1082–1096. p.

Huijnk, Willem. J. J. 2011. Family life and ethnic attitudes: the role of the family for attitudes towards intermarriage and acculturation among minority and majority groups. Utrecht University.

Ilić, Vladimir–Cvejić, Slobodan 1997. Nacionalizam u Vojvodini. Zrenjanin, Gradska narodna biblioteka ”Žarko Zrenjanin”.

Jenne, Erin K. 2004. A Bargaining Theory of Minority Demands: Explaining the Dog That Did Not Bite in 1990s Yugoslavia. International Studies Quarterly, 48(4), 729–754. p.

Kalmijn, Matthijs 1998. Intermarriage and Homogamy: Causes, Patterns, Trends. Annual Review of Sociology, 24(24), 395–421. p.

Kandiyoti, Denise 1994. Identity and its Discontents: Women and the Nation. Millennium. Journal of International Studies, 20(3): 429–443. p. doi:10.1177/03058298910200031501

Kiss Tamás 2018. Assimilation and Boundary Reinforcement: Ethnic Exogamy and Socialization in Ethnically Mixed Families. In Kiss Tamás–Székely István Gerg–Toró Tibor–Bárdi Nándor–Horváth István (eds.): Unequal Accommodation of Minority Rights. Cham, Palgrave Macmillan, 459–500. p.

Kymlicka, Will 2007. Multicultural Odysseys. Navigating the New International Politics of Diversity. Oxford, Clarendon Press.

Labov, Teresa–Jacobs, Jerry A. 1986. Intermarriage in Hawaii, 1950-1983. Journal of Marriage and the Family, 48(1), 79–88. p.

Law, John 2004. After method. London, Routledge.

Lendák-Kabók Karolnia–Lendák Imre 2017. Language Barrier Faced by Hungarian Women Students and Teaching Staff in the Higher Education System in Serbia. In Filipović, Jelena–Vučo, Julijana (eds.): Minority Languages in Education and Language Learning: Challenges and New Perspectives. Belgrade, University of Belgrade. 281–294. p.

Lendák-Kabók Karolina–Popov, Stanislava–Lendák Imre 2020. The Educational Migration of Sub-state Ethnic Minorities on the Outskirts of the EU A Case Study of Serbia. Intersections, 6(2), 130–153. p. doi:10.17356/ieejsp.v6i2.592

Lendák-Kabók Karolina 2021. A Gender Perspective on Language, Ethnicity and Otherness in the Serbian Higher Education System. Journal of Language, Identity and Education. (paper accepted for publication)

Losoncz Márk 2018. Vajdaságiság és etnikai politizálás. A vajdasági magyarság regionális önazonosságánk kérdéséhez. In Losoncz Márk–Rácz Krisztina (szerk.): A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 39–62. p.

May, Stephen 2012. Language and Minority Rights: Ethnicity, Nationalism and the Politics of Language. Routledge.

Merton, Robert K 1941. Intermarriage and the Social Structure. Psychiatry, 4(3), 361–374. p. DOI: 10.1080/00332747.1941.11022354

Merton, Robert K. 1972. Intermarriage and the Social Structure: Fact and Theory. In Barron, Milton Leon (ed.): The Blending American: Patterns of Intermarriage. Chicago, Quadrangle Books.

MacQueen, Kathleen M.–McLellan, Eleanor–Kay, Kelly–Milstein, Bobby 1998. Codebook development for team-based qualitative analysis. CAM Journal, 10(2), 31–36. p.

Öllös László 2012. Ki a magyar? Új Szó, Szalon, 6(23) június 9., 10. p.

Örkény Antal 2006. Hungarian National Identity: Old and New Challenges. International Journal of Sociology, 35(4), 28–48. p.

Osanami Törngren, Sayaka–Irastorza, Nahikari–Song, Miri 2016. Toward building a conceptual framework on intermarriage. Ethnicities, 16(4), 497–520. p.

Osanami Törngren, Sayaka–Irastorza, Nahikari–Rodríguez-García, Dan 2021. Understanding multiethnic and multiracial experiences globally: towards a conceptual framework of mixedness. Journal of Ethnic and Migration Studies, 47(4), 763–781. p. DOI:10.1080/1369183X.2019.1654150

Özateşler-Ülkücan, Gül 2019. Creating a ‘we’ between categories: social categories and Alevi-Sunni intermarriages. Identities, 27(22), 1–19. p.

Papp Z. Attila 2014. Hidden Ethnic Inequalities. A Possible Global Educational Exploration Using PISA, Ethnicity, 10. 4–40. p.

Papp Z. Attila 2017. Az ifjúságkutatás aktuális kérdései nemzetközi színetereken. In Papp Z. Attila (szerk.): Változó kisebbség: Kárpát-medencei magyar fiatalok A GeneZYs 2015 kutatás eredményei. Budapest, Mathias Corvinus Collegium–Tihanyi Alapítvány–MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet, 13–28. p.

Peach, Ceri 2005. Social integration and social mobility: Spatial segregation and intermarriage of the Caribbean population in Britain. In Loury, G. C.–Modood, Tariq–Teles, S. M. (eds.): Ethnicity, Social Mobility, and Public Policy: Comparing the USA and UK. Cambridge University Press, Cambridge, 178–203. p. doi:10.1017/CBO9780511489228.008

Perunović, Sreća 2015. Animosities in Yugoslavia before its demise: Revelations of an opinion poll survey. Ethnicities, 16(6), 819–841. p.

Phinney, J. S. 2003. Ethnic Identity and Acculturation. In Chun, Kevin M.–Organista, P. B.–Marin, Gerardo (eds.): Acculturation: Advances in Theory, Measurement and Applied Research. Washington, DC, American Psychological Association, 63–82. p.

Preece, Siân 2008. Multilingual Gendered Identities: Female Undergraduate Students in London Talk About Heritage Languages. Journal of Language, Identity and Education, 7(1), 41–60. p.

Rodríguez-García, Dan–Solana, Miguel–Lubbers, Miranda Jessica 2016. Preference and Prejudice: Does Intermarriage Erode Negative Ethno-racial Attitudes Between Groups in Spain? Ethnicities, 16(4), 521–546. p.

Rácz Krisztina 2018. Žene u kriznom štabu: slučaj Duhovne republike Zicer. Genero, (22), 21–42. p.

Russo, Marcello–Islam, Gazi–Koyuncu, Burak 2016. Non-native accents and stigma: how self-fulfilling prophesies can affect career outcomes. Human Resource Management Review, 27(3), 507–520. p. doi: 10.1016/j.hrmr.2016.12.001

Šaračević, Jovana 2012. Vojvodinian Regional Identity: A Social Fact or a Modern Construct? Master’s Thesis. Budapest, Department of Nationalism Studies, CEU eTD Collection.

Saldana, Johnny 2013. The Coding Manual for Qualitative Researchers. Los Angeles, Sage Publications.

Savić, Svenka 2006. Žene iz manjinskih grupa u Vojvodini – Pogled iz vizure žena iz većinskog naroda. In Savić, Svenka–Mitro, Veronika (eds.): Vajdasági magyar nők élettörténetei. Újvidék, Futura publikációk és Női Stúdiumok és Kutatások.

Schoen, Robert–Wooldredge, John–Thomas, B. 1989. Ethnic and educational effects on marriage choice. Social Science Quarterly, 70(3), 617–630. p.

Smits, Jeroen 2010. Ethnic Intermarriage and Social Cohesion. What Can We Learn from Yugoslavia? Social Indicators Research, 96(3), 417–432. p.

Sokolovska, Valentina 2008. Istraživanje akulturacionih procesa u Vojvodini na osnovu mešovitih brakova. Sociološki pregled, 42(3), 325–341. p.

Song, Miri 2009. Is intermarriage a good indicator of integration? Journal of Ethnic and Migration Studies, 35(2), 331–348. p.

Statistical Office of the Republic of Serbia 2012. 2011 Census of Population, Households and Dwellings in the Republic of Serbia. Belgrade, Statistical Office of the Republic of Serbia.

Szerbhorváth György 2018. A délszláv háborúk emlékezete a vajdasági magyaroknál. In Losoncz Márk–Rácz Krisztina (szerk.): A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 119–142. p.

Székely István–Horváth István 2014. Diversity recognition and minority representation in Central and Southeast Europe: a comparative analysis. Nationalities Papers, 42(3), 426–448. p. https://doi.org/10.1080/00905992.2014.916660

Thomson, Jennifer 2019. Gender and Nationalism. Nationalities Papers, 48(1), 1–9. p.

Tóth Szilárd János 2019. Önigazgatás és föderalizmus: Rehák László és a jugoszláviai nemzetiségi kérdés. In Losoncz Márk–Rácz Kisztina szerk.: A vajdasági magyarok eszme- és politikatörténete 1945–1989. Budapest, L’Harmattan, 165–180. p.

Trimble, Joseph E. 2003. Introduction: Social change and acculturation. In Chun, K. M.–Organista P. B.–Marín, G. (eds.): Acculturation: Advances in theory, measurement, and applied research 10. American Psychological Association, 3–13. p. https://doi.org/10.1037/10472-000

Ule, Mirjana 2012. Reconstruction of youth in post-socialism: expectations and dilemmas. In Leccardi, Carmen–Feixa, Carles–Kovacheva, Siyka–Reiter, Herwig–Sekulić, Tatjana (eds.): 1989: Young people and social change after the fall of the Berlin Wall. Strasbourg, Council of Europe.

Vékás János 2008. Kelet és Nyugat között: magyarok Szerbiában 1991 után. In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet, 354–359. p.

Yuval-Davis, Nira 1997. Ethnicity, gender relations and multiculturalism. In Werbner, Pnina–Modood, Tariq (eds.): Debating cultural hybridity: Multi-Cultural Identities and the Politics of Anti-Racism (Postcolonial Encounters). London, Zed Books, 193–208. p.

Függelék

1. táblázat. A válaszadókat jellemző kódok

A magyar–szlovák kapcsolatok változásai a 20. században. A kapcsolatok alakulásának dinamikája és a konfliktusforrások

Az itt közreadott tanulmány két szinten elemzi a többség és a kisebbség kapcsolatát geopolitikai terünkben. A tanulmány első részében a 20. és 21. századi Európa kisebbségi kérdéseinek tipológiájára és periodizálására összpontosítottam. Elsődleges érdeklődésem azonban a szlovák–magyar kapcsolatok kérdésének és fejlődésének integrálása volt az európai kisebbségi kérdések egyéni fejlődési szakaszaiba a Csehszlovák Köztársaságon belül, majd később a független Szlovák Köztársaságon belül.

A kisebbségi problematika és a vele kapcsolatos kérdések állandóan foglalkoztatják a társadalomtudományi tudományágakat. Fontos tényezőt jelentenek, amely ugyancsak befolyásolja a világ biztonságát. Általánosságban elmondható, hogy a sajátos helyzettől függetlenül nézeteltérések vannak az állam és a kisebbségek között, amelyek jogaik személyes, kulturális és területi autonómia alapján történő kiterjesztését követelik, és végső soron elszakadáshoz vezethetnek. Bár az európai kisebbségi diskurzusban egyetértés van abban, hogy az etnopolitikai problémák és azok deeszkalációja prioritást élvez az európai integráció további elmélyítése szempontjából, konkrét megoldásuk forgatókönyvét gyakran eltérően értelmezik politikai, társadalmi és nemzetközi szinten.[1] Ez annak köszönhető, hogy a kisebbségi kérdések tág fogalomkört képeznek, azaz több szempontból is vizsgálhatjuk őket: történelmi, politikai és jogi dimenziójuk van, de társadalmi és kulturális vetületük is. Az egységes értelmezés ellentéte, kontrasztja a kisebbségi kérdések konkrét szintű értelmezésével abból ered, hogy az elméleti értelmezések különbözőek, csakúgy, mint a nemzeti történelem eltérő fejlődése Európa egyes államaiban, és konfliktusjellegük eltérő alakulásából.[2]

A szlovák–magyar viszonyt 1989 vagy 1992 után (a független szlovák állam megalakulásával) befolyásoló neuralgikus pontok és kapcsolódó folyamatok történelmi gyökerűek a 20. századi európai társadalmi-politikai fejlődésben.

A 20. századot a társadalmi és etnikai megbékélés fenntartására irányuló erőfeszítések jellemezték. Ezeknek az erőfeszítéseknek a kudarca gyakran véres globális konfliktusokat, holokausztot és népirtást eredményezett. A második világháború előtt Európa sajátos helyzetben volt a világban. Először is, a gyarmati terjeszkedés jelensége, az egész világra gyakorolt hatása miatt, de mindenekelőtt magára Európára és identitására a 20. században. Az Európa-központúság a holokauszt borzalmai ellenére is megőrizte erős pozícióit a második világháború után, bár az 1990-es években a balkáni véres népirtás súlyosan megrázta. Az európai kontinens – a világ többi részével szembeni – kiválóságának fogalma is elvesztette érvényességét ezek miatt a tragikus események miatt. Az 1989 utáni közép- és kelet-európai fejlemények – az állami szolgáltatások szétesésének folyamata etnikai konfliktusokkal együtt – egyértelműen megmutatták, hogy a szocialista szövetségi államok nem oldották meg az etnikai és nemzeti ellentéteket. A nacionalizmus 1989 utáni újjáéledése és felemelkedése Közép-Európában nemcsak a demokratizálódás folyamatát érintette, hanem a kétoldalú kapcsolatokat, az európai integrációt s a nemzetközi politikai színtér fejleményeit, és a globális biztonságra is rányomta bélyegét. A folyamat okainak és dinamikájának jobb megértése érdekében vissza kell térni 1918-ba.

1918-ban Közép-Európában az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után létrejött új határok alapvető módon meghatározták a térség 20. századi későbbi fejlődését is. A polgári és kisebbségi jogok, a nacionalizmus és a multikulturalizmus, a társadalom összetétele és a modernizáció olyan problémás területeket alkotnak, amelyek szorosan kapcsolódnak és jellemzik a határváltozásokat ebben a geopolitikai térben a következő száz évben. Azok a jelenségek és intézmények, amelyek ma azonnali hatást gyakorolnak a felzárkózási folyamat európai integrációjára és intézményesítésére, valamint a kollektív biztonságra, már az első világháború után is jelen voltak a társadalmi-politikai valóságban.[3] Közép- és Kelet-Európa 1918 utáni új geopolitikai rendje, az új államok megjelenése fontos és megkérdőjelezhetetlen mérföldkő a 20. századi Európa történetében. Az európai történelem eseményeiről és mérföldköveiről szóló ismeretek elmélyítése és tárgyiasítása, amelyhez kétségtelenül az új határok 1918 utáni megjelenése is tartozik, fontos előfeltétele a közös európai történelem fogalma kialakításának.[4] Európa történelmén belül három alapvető fejlődési különbséget vázolhatunk fel Nyugat- és Kelet-Európa között. A huszadik század mérföldköve 1918, amely világosan meghatározta az új utódállamok és a győztes hatalmak közötti különbségeket. A két világháború közötti időszakban az új államoknak az új határokkal kapcsolatos problémákkal kellett foglalkozniuk: kisebbségi problémákkal, népességcserével, valamint instabil politikai rendszerrel. A nemzetközi politikában az új államalakulatok, utódállamok alá voltak rendelve a nyugati hatalmak döntéseinek. A második világháború eredményei és a bipoláris világ kialakulása csak megerősítette ezeket a különbségeket.

Másodszor, ebben az összefüggésben Nyugat-Európában és az úgynevezett Kelet-Európában a nacionalizmus típusára is gondolni kell, amelyet a szakirodalom polgári nacionalizmusként és etnikai nacionalizmusként jellemez. A nacionalizmus és a nemzeti mozgalmak, vagyis a kisebbségek létezése nemcsak a demokratikus fejlődés akadálya volt, hanem megakadályozta a centralista irányítású államok létrehozását Közép- és Kelet-Európában, amelynek egyértelmű példája az első Csehszlovák Köztársaság 1918 utáni fejlődése. Még 1945 és a bipoláris világ kialakulása után is, az úgynevezett hidegháborús időkben a nacionalizmus a Szovjetunió impériumának egysége ellen irányult, amikor a szocializmushoz vezető sajátos út követelményei hatottak ellene, amint azt Jugoszláviában, Magyarországon és végül, de nem utolsósorban a Csehszlovák Köztársaságban láthattuk, de ellene hatottak a kommunista párt 1968-as igényei is. (Kolář–Pullmann 2016, 146–156. p.)

A területi megosztottság és az utódállamok első világháború utáni megjelenése szorosan kapcsolódik a kisebbségek kérdéséhez. Az első világháború utáni geopolitikai változások által érintett közel 100 millió ember közül 30 millió különböző etnikai kisebbség tagja volt, akiknek státuszát alig lehetett megoldani a rövid, két világháború közötti időszakban, ami erős széthúzó tényezőt és veszélyt jelentett a békés fejlődésre Európában. A nagyhatalmak kisebbségpolitikájának egyik fő célja a világháború utáni területi megosztottság megőrzése volt. Ennek eredményeként a kisebbségek védelme 1919-ben a történelem során először intézményesült. A nemzeti kisebbségek nemzetközi garanciákat kaptak, és a nemzeti alkotmányokban is garanciákat rögzítettek, amelyek kisebbségi jogainak szavatolására vonatkozó cikkeinek meg kellett felelniük a nemzetközi szerződéseknek. A nagyhatalmak a kisebbségi szerződéseket szükséges kompromisszumnak tekintették, amelynek végső soron erőszakmentes asszimilációhoz kellett volna vezetnie. A kisebbségeknek asszimilálódniuk kellett volna az állami többség érdekeivel való azonosulásuk által. Kérdéses, vajon az első világháború után a Nyugat-Európából beáramló nemzetállam elve vagy modellje a közép- és keleti részek számára is előnyös volt-e. Vegyük csak például dr. Ignaz Seipelnek, a két világháború közötti osztrák kancellárnak ismert kijelentését a Nemzetek Szövetségének nyolcadik ülésén, mely 1919 óta a kisebbségi jogok fő garanciáját jelentette: “Europe, is divided by a line which separates two entirely different conceptions of the idea of the nation: are the peoples for whom the state is everything, on the other side of that line of demarcation, the sentiment of civilization of a common tongue and a common origin, preponderates, nor does this sentiment affect in the slightest the loyalty felt towards the state.” [„Európát egy olyan vonal osztja meg, amely a nemzet fogalmának két különböző felfogását különbözteti meg: vannak emberek, akik számára az állam minden, másfelől, a demarkációs vonal túlsó oldalán a közös nyelv és a közös eredetű civilizáció érzése van túlsúlyban, és ez az érzés a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja az állam iránti lojalitást.”] (Poláčková 2010, 50–56. p.)

A közép-európai helyzet az első világháború befejezése után, a fegyverszünet 1918. november 3-i megkötését követően kezdetben nagyon átláthatatlan volt. A kormányok, a nemzeti bizottságok és az utódállamok nemzetgyűléseinek nyilatkozatai a háború eredményein és az európai hatalmi erők újraelosztásán alapuló létrehozásukról és megalakulásukról nem jelentik automatikusan határaik pontos körvonalazását vagy végleges alakját. Az új államok határainak létrehozását és kialakulását időrendben, az akkori problematikától függően három időszakra oszthatjuk. Az első szakasz olyan időszakként jellemezhető, amikor precedenseket állítottak fel. Ez az úgynevezett „fait accompli” szakasza, amikor az új államok a háború eredményei alapján, a hatalmi erők újraelosztása ezen a geopolitikai térben, és végül, de nem utolsósorban, az első világháború előtt és alatt megfogalmazott államjogi elképzeléseiktől függően meglehetősen önkényesen haladtak saját jövőbeli államalakulataik a demarkációs vonalainak felvázolásában.[5] A második szakaszt a békekonferencia kezdete jelenti, a nagyhatalmak, az új (úgynevezett utódállamok) és legyőzött államok közötti háromoldalú tárgyalásokat, miközben a legyőzött államoknak diktálták a békét. A harmadik szakasz véglegesen lezárta a határalakítás időszakát, amely a fent említett fait accomplival kezdődött, és új nemzetközi politikai és nemzetközi jogrendszert és rendet eredményezett, amelyet a Nemzetek Szövetsége nemzetek feletti intézményként vetett fel. Az 1930-as évek második feléig azonban, amíg a versailles-i békeszerződések stabilitása fennmaradt, a végső döntés útvonalai mindig a nagyhatalmakhoz vezettek. Az új államalakulatok új határainak megjelenésével összefüggésben új, összetett jellegű problémák merültek fel, amelyek meghaladták az állami jogi és külpolitikai területet, és jelentősen befolyásolták az újonnan létrehozott államalakulatokban az emberek gazdasági és társadalmi életkörülményeit. A békekonferencia azonban nem tudta megoldani e kérdések egész komplexumát.

A kisebbségi kérdés a huszadik században érdekes fejlődésen ment keresztül, amely úgy tűnt, mintha egy képzeletbeli spirál mentén haladna. A kisebbségi jogok nemzetközi védelmének megfogalmazásától és leszögezésétől és az 1. világháború utáni intézményesítésüktől kezdve a kisebbségek lejáratásával és későbbi eltávolításával kapcsolatos második világháború utáni emberi jogi megfogalmazások elutasításán és felváltásán át a kisebbségi jogok nemzetközi védelmének 1989 utáni újjáélesztéséig.[6]

Konkrét példa erre a demokratikus Csehszlovákia megalakulása, amely kedvező feltételeket teremtett a szlovák nemzeti identitás fejlődéséhez, de a kisebbségi jogok garanciájához is. A cseh és a szlovák nép egysége állampolitikai doktrínájának alkalmazása, valamint a szlovák nemzet önállóságának s a kisebbségi jogok garantálásának előmozdítására irányuló erőfeszítések azonban az első Csehszlovák Köztársaság rövid időtartama alatt ellentmondásosak voltak, s 1938-ig nem lehetett őket megoldani.[7] A tény azonban továbbra is az, hogy a két világháború közötti Csehszlovákia – demokratikus létrehozása, a parlamenti demokrácia és a politikai pluralizmus – a polgárai számára továbbra is pozitív hagyomány. Ellentétben például a nosztalgia érzésével fémjelzett magyar és osztrák történetírással: a korábbi utódállamok történetírása a monarchia bukását új államiságuk kezdeteként tekinti pozitív mérföldkőnek a történetében. Valahol e két értékelés közepén olyan történészek értelmezései vannak, akik az európai történelem szintézisére törekszenek. Ezek a szerzők Magyarországtól eltérően többnyire Csehszlovákiát illetően hangsúlyozzák a demokratikus fejlődést, de nem feledkeznek meg a területi megosztottságról és arról sem, hogy a trianoni békeszerződés értelmében a történelmi Magyarországtól nagy magyar lakosságú területeket vettek el.

A petíciók fontos támpontot jelentenek a történész számára a többség és a kisebbség közötti neuralgikus pontok vizsgálata szempontjából. Értékes forrást jelentenek az elsődleges történeti kutatás szempontjából, amely mind tartalmilag – új tények és kontextusok – tekintetében egyaránt felhasználható (különösen a német és a magyar kisebbségek panaszait nagy szisztematikusság és gazdag statisztikai mellékletek jellemzik), mind a kisebbség valós helyzetének – az adott állam többségi lakosságával való kapcsolatának módszertani – rekonstrukciója tekintetében a jogi, a kisebbségpolitikai, társadalmi-gazdasági és kulturális helyzetét illetően, valamint az utódállamokban élő kisebbségek helyzetének összehasonlítását illetően. A közvetlenül a háború utáni időszakban a petíciók többnyire két forrásból származtak: vagy a háború után közvetlenül a kisebbségek helyzetének védelmére létrehozott egyesületek vagy csoportok, vagy az Osztrák–Magyar Monarchiából származó egyházi intézmények küldték őket. A másik forrás egyéni petíciókból állt. E tiltakozások tárgya közé különösen a kisebbségek kulturális, gazdasági, polgári és politikai jogainak megsértése tartozott. Azt tükrözik, hogy az államépítést kísérő gazdasági és közigazgatási reformok (korszerűsítés) végrehajtása paradox módon negatív következményekkel járt a kisebbségek helyzetére nézve, s ezt tükrözik az egyes kormányoknak a petíciókra adott válaszai is.

A közvetlenül a háború után írt petíciók a gazdasági és jogalkotási nehézségek által jellemzett közvetlen helyzetet tükrözik. A határok megváltoztatása büntetőintézkedéseket igényelt. A petíciók vagyonvesztéssel, kisebbséghez tartozó személyek bebörtönzésével kapcsolatos panaszokat tartalmaznak, mint például Molnár lelkész 1921. augusztus 2-ai bebörtönzése, akit a románok a kolozsvári erődbe zártak. Ezek a petíciók elítélik a rendőrségi intézkedéseket, melyek során ítélet nélkül bebörtönözték a kisebbségek tagjait. Az ilyen petíciókat a Nemzetek Szövetsége elfogadhatatlannak nyilvánította, mivel tartalmukat pontatlannak minősítette. A másik, többnyire egyéni petíciók a nyugdíj, az özvegyi, árvasági vagy egyéni nyugdíj megszerzésével kapcsolatos petíciók voltak. Ugyanakkor ezek az egyéni panaszok szorosan kapcsolódtak az állampolgárság megszerzésének követelményéhez. Az első világháború utáni időszakban az állampolgárság intézménye volt a kisebbségi jogok végrehajtásának alfája és ómegája. Az új államok megjelenésével az egykori monarchia területén a korábban érvényes állampolgárság megszerzésének joga is megszűnt. Helyébe az egyes új államok egyedi jogrendszerében rögzített törvények és rendeletek léptek. Az állampolgársági jogszabályokat az egyes államok külön fogadták el egyrészt a monarchiából vett törvényekkel és rendeletekkel való folytonosság, másrészt a békeszerződések vonatkozó cikkei és kisebbségi módosításai alapján. Ennek eredményeként jogi káosz alakult ki ebben a geopolitikai térben, amelyet az egyes államok az egymásnak ellentmondó törvények és rendeletek egységesítésére irányuló jogszabályokkal próbáltak kezelni. Bár ezek a törvények formálisan egységesítették az állampolgárság megszerzésére vonatkozó jogszabályokat a békeszerződések egyes cikkeinek s a kisebbségek és a szociálisan kiszolgáltatott polgárok választójogáról szóló záradékok szándékos lebontásával, paradox módon visszalépést jelentettek. Ugyanakkor ezek a rendelkezések a nemzetközi szerződések vonatkozó cikkeiben rögzített következetlen szótárakat és fogalommeghatározásokat is alkalmazták: a Csehszlovák Köztársaság esetében például különbségek voltak a saint-germain-i és a trianoni szerződés szó- és fogalomhasználata közt. Ezt több petíció is tanúsítja. A saint-germain-i szerződéssel ellentétben a trianoni békeszerződés nem kötelezte a Csehszlovák Köztársaságot arra, hogy csehszlovák állampolgárként ismerje el azokat a magyar állampolgárokat, akiknek 1920. január 1-jét megelőzően a Csehszlovák Köztársaság jelenlegi területén található településen volt lakhatási joga. Az állampolgárság megadása teljes mértékben a kormány döntésétől függött. (Poláčková–Van Duin 2000, 335–360. p.)

Az első világháború után a nagyhatalmak politikája arra összpontosult, hogy új határokat teremtsenek, amelyeket olyan nemzetközi szerződések és intézmények garantálnak, mint a Nemzetek Szövetsége. A kisebbségi jogok garanciái és a kisebbségi kérdés mint olyan az európai biztonságpolitika és a nagyhatalmak erőfeszítéseinek részévé váltak a háború utáni status quo megőrzése érdekében. Ezt az igyekezetet jelentősen aláásta Hitler 1933-as hatalomra kerülése, a totalitárius és tekintélyelvű rezsimek megjelenése, a Rajna remilitarizációja, a Saar-vidéki népszavazás, s végül az osztrák Anschluss és a müncheni egyezmény véglegesen eltemette.

A második világháború vége a világ bipoláris felosztásának kialakulását és a kisebbségi jogoknak az emberi jogok szélesebb, általánosan értelmezett kategóriájába való átsorolását jelentette. A második világháború okozta humanitárius katasztrófa rávilágított az emberi és kisebbségi jogok szisztematikus kodifikációjának és intézményesítésének szükségességére. Bár az emberiség elleni legnagyobb háborús bűncselekmények egyetemes büntetőbíróságának végrehajtására tett első kísérlet már a nürnbergi bíróság volt, az univerzalizmus szempontjából csak bizonyos fenntartásokkal jellemezhetjük, mert a második világháborút megnyerő nagyhatalmakat bírónak jelölték. Az egyetemes emberi jogokat az ENSZ megalakulása és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (United for Human Rights – UHR) Emberi Jogi Bizottsága általi megszövegezése után rögzítették és következetesen megfogalmazták. (L. bővebben: Jackson Preece 1998, 95–123. p.) Megbeszéléseik eredményeként az UHR egy olyan dokumentum, amely világszerte összefoglalja az emberi jogok területén a világi és vallási fogalmakat. Ez egyfajta történelmi áttekintés az emberi jogok fejlődéséről.[8] Az 1945–1989-es kisebbségvédelmi rendszer csak egy része volt a második világháború után létrehozott nemzetközi rendszernek és szerkezetnek. A második világháború után a győztes hatalmakat számos fontos kérdés izgatta, mint például Németország, Ausztria, Berlin felosztása, a bipoláris világ kialakulása. A kisebbségi kérdésekre fordított kevés figyelem részben azzal magyarázható, hogy a háború utáni határokat az 1919 utáni formájukban rekonstruálták. A történelmi tudatban szilárdan beépült a kisebbségek és a nacionalizmushoz való joguk összekapcsolásának gondolata.

Különösen a csehszlovákiai német és magyar kisebbséget vádolták meg azzal, hogy 1933 után az ötödik hadoszlop voltak, amely terveket szövögetett a München előtti Csehszlovák Köztársaság területe egy részének annektálására, amelyben a náci Németország és Horthy Magyarországa minden etnikai kisebbség által lakott területet elfoglalt. Másrészt a holokauszt során a zsidó és roma kisebbséget áldozták fel. A győztes hatalmak képviselői számára világos volt, hogy időre van szükség egy olyan rend létrehozásához, amely védelmet biztosít a hasonló atrocitások ellen. Abban az időben az a nézet érvényesült, hogy a zsidókérdést a háború után Izrael állam 1948-as megalakulása oldotta meg, és a kisebbségi záradékok kifejezett rögzítése a nemzetközi jogrendszerben nem szükséges.[9] A kisebbségi jogok védelmére szolgáló nemzetközi rendszer ezért nem került be a második világháború utáni emberi jogi szabályozásokba, nem újították meg a kisebbségi jogok védelmére vonatkozó, az első világháború záradékaiban rögzített jogszabályok egyikét sem. (Wight 1979, 15–20. p.)

Az emberi jogok védelmének elfogadását e fogalom alkalmazhatósága szempontjából is figyelembe vették, s összehasonlítva a kisebbségi jogok védelmével a Nemzetek Szövetségén belül, az emberi jogok általános szinten védték az egyén jogait, azaz a világ minden országában egyetemes érvényességgel kellett volna rendelkezniük. Az 1945-ös San Franciscó-i konferencia emberi jogi rendelkezéseit csak az ENSZ Alapokmányába illesztették be, hasonlóképpen az 1946-os párizsi békekonferencia olyan záradékokat tartalmazott, amelyek megerősítették az emberi jogok védelmének elveit, és arra kötelezik az államokat, hogy tiltsák be a diszkriminációt és mozdítsák elő a polgári és politikai egyenlőséget, de nem mondtak semmit bizonyos csoportok kulturális és nyelvi jogairól.

A Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal, Finnországgal és Olaszországgal kötött békeszerződések biztosítékokat tartalmaztak a diszkriminációval szemben, de az 1. világháború utáni szerződésekkel ellentétben egyik sem tartalmazott kisebbségi záradékot. A határok magyar képviselők által is szorgalmazott felülvizsgálatát nem hajtották végre. Az egyetlen terület, ahol a részleges határmódosítást végrehajtották, Jugoszlávia volt, a jugoszláv–olasz határ területén.

A második fontos kérdés, amely közvetlenül érintette a kisebbségek életét a második világháború után, a lakosságcsere és jogosultságának kérdése volt. Például, a görög–török lakosság 1923-as cseréje.[10] Ugyanakkor a kisebbségnek az anyaország népességéhez való kötődését, azaz a kisebbségi népesség eltávolítását a nemzet önrendelkezési küzdelmének tekintették. A lakosságcseréről szóló szerződéseket Lengyelország és Ukrajna, Lengyelország és Fehéroroszország, Litvánia és a Szovjetunió írta alá, és 1946-ban Jugoszlávia és Lengyelország, valamint Csehszlovákia és Magyarország hasonló szerződéseket írtak alá. (Sáposová–Šutaj [eds.] 2010)

Újjáéledt az asszimiláció elve is, amely bár nem szerepelt kifejezetten a második világháború utáni békeszerződésekben, de főként az Egyesült Államokban és számos országban, például Magyarországon a kisebbségek eltűnését eredményezte. Ezekkel a kérdésekkel egy kortárs társadalomtudományi diskurzus is foglalkozott. 1977-ben egy kisebbségkutató és ügyvéd, Francesco Capotorti megállapította, hogy a második világháború után hosszasan cikkeztek róla, és még tudományos szinten is megvitatták: a kisebbségi jogok nemzetközi védelmének kérdése már nem aktuális. (Jackson Preece 1998, 95. p.) Ezenkívül az emberi jogok védelmének biztosítása érdekében a nemzetközi jogra helyezett hangsúly azt a benyomást keltette, hogy nincs szükség a kisebbségi jogok különleges védelmére. Így az egyén az állam akaratától függött, közvetítő segítségére nem számíthatott.

Az 1945 utáni közép-európai kaotikus helyzet, a lakosság radikalizálódása, a politikai rendszerek stabilizálásának nehézségei, valamint a határok 1945–1948-as felülvizsgálata felgyorsította az etnikai kisebbségek kérdéseinek kezelésére vonatkozó ellentmondásos javaslatok elfogadását. Ebben az időszakban a legvitatottabb kérdés a német lakosság kitelepítésének és a magyar lakosság cseréjének fent említett kérdése volt.[11] Az 1945 utáni ilyen fejlődési dinamikának érdekes eredménye az volt, hogy a közép-európai államok egyenlőbb helyzetbe kerültek a nagyhatalmakkal, mivel az emberi jogok védelme egyetemessé vált.[12]

A második világháború után az ENSZ sokkal kevesebbet foglalkozott kisebbségi kérdésekkel, mint elődje, a Nemzetek Szövetsége. Ez valószínűleg elsősorban azért lehetett, mert nem volt szükség a határok problémáinak kezelésére. Az 1946-os párizsi békekonferencia olyan záradékokat tartalmazott, amelyek megerősítették az emberi jogok védelmének elveit, és az államok elkötelezték magukat a megkülönböztetés tilalma, valamint a polgári és politikai egyenlőség előmozdítása mellett, de nem mondtak semmit a kulturális és nyelvi jogokról. Az ENSZ-en kívül más nemzetközi szervezetek, például az Európa Tanács, a KBSE/EBESZ 1945–1989-ben nem fogadott el külön szövegeket a kisebbségi jogokról. Az Európa Tanácsban, akárcsak az ENSZ keretében, úgy vélték, hogy nem jó a kisebbségek védelmére koncentrálni.

Kivételt képez az Európa Tanács 1971. évi 502. számú határozata, amelyet az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Gazdasági és Szociális Tanácsa hagyott jóvá, és amely azt javasolta, hogy az államok a határok megváltoztatásakor vegyék figyelembe az újonnan létrehozott kisebbségeket. Számos fontos megállapodást kötöttek az Európa Tanács felügyelete alatt. Ilyen volt elsősorban az Olaszország és Ausztria közötti 1946-os De Gasperi–Gruber-megállapodás a dél-tiroli, bolzanói és Trentino-Alto adige-i német kisebbség jogairól. A megállapodás az 1946-os párizsi béketárgyalásokon alapult. Olaszország vállalta, hogy alap- és középfokú oktatást biztosít a német kisebbség számára, valamint a közigazgatásban való egyenlőségét. Továbbá megemlíthetjük a Németország és Dánia közötti hasonló kisebbségi megállapodásokat, 1955-ben az Osztrák Államszerződés elismerte a szlovénok és horvátok létezését, valamint nyelvüket a német mellett Karintiában, Burgenlandban és Stájerországban. A második világháború után trieszti szlovén és horvát kisebbségek számára különleges státuszt hoztak létre. Minden megállapodás homlokterében főként az oktatás, részben pedig az igazgatás egyenlőségére vonatkozó rendelkezések álltak. (Poláčková 2017, 34–48. p.) Az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia nemzetközi szervezetén belül a legfontosabb lépés az 1975-ös Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia záróokmánya, amely a nemzeti kisebbségek különleges jogait tartalmazza biztonsági kérdésekben. A zárónyilatkozat 10 alapelvet és kisebbségi jogot fogadott el, amelyek a következőkre vonatkoznak: az európai határok változhatatlanságát fenn fogják tartani; az emberi és polgári jogokat minden aláíró országban tiszteletben tartják; és támogatni fogják a mozgalmakat, amelyek figyelmeztetnék őket ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartására.[13] A kisebbségi jogok védelmének fokozatos kodifikációjára irányuló tendenciát 1975 után az emberi jogok védelmének előnyben részesítésére nehezedő hatalmas nyomás megrekesztette. A dolgok ilyetén alakulásának logikája az akkori társadalmi-politikai valóságon alapult, s a közép- és kelet-európai, valamint a szovjet irányvonalhoz igazodott, különösen a kommunista rezsimek 1975 utáni fejlődéséhez és a normalizációs folyamatok felerősödéséhez igazodva. Érdekes, hogy 1945 és 1989 között a legfontosabb események, amelyek a kisebbségek témájának a nemzetközi vita szintjén való megvitatásához vezettek, azok voltak, amelyek a keleti blokk területén kívül zajlottak. Európában ilyen esemény volt az 1972-es észak-írországi véres mészárlás Londonderryben, amelyet véres vasárnapnak is neveznek, ilyenek voltak az iraki események is, mármint az iraki kormányzat viszonyulása a kurdokhoz és végül, de nem utolsósorban ilyen volt a ciprusi török invázió is.

A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása, valamint az egyesült Németország létrejötte a második világháború után létrehozott bipoláris világ végét jelentette. Az 1989 utáni fejlemények a kisebbségi jogok új felfogását is eredményezték. A hidegháború végét a demokrácia győzelmének tekintették, amely a totalitárius rendszerek bukásával is összefüggött. Mindazonáltal az 1990-es évek eleje a nemzeti emancipáció növekedését és a nacionalizmus újjáélesztését jelentette. Ezek a fejlemények hatással voltak az egyes államok nemzeti belpolitikai színterére, a kétoldalú kapcsolatokra, és hatással voltak a globális biztonságpolitikára is.

A társadalomtudományi tudományos diskurzus keretén belül a hidegháború vége után az emberi jogok és a kisebbségi kérdések erkölcsi és etikai dimenziója is láthatóvá vált, amely nemcsak Közép- és Kelet-Európára összpontosított, hanem globális dimenziót is öltött. A diskurzus két fő irányban haladt. Az egyik sor az egykori gyarmati hatalmak megvitatása és bocsánatkérése volt a gyarmati korszakban elkövetett atrocitásokért és etnikai tisztogatásokért. A második irány szorosan kapcsolódott az egyesült Németországban és a posztszocialista államokban az átalakulás folyamatához, és a kisebbségek – köztük a vagyonelkobzásból, arizációból és a holokausztból a zsidó kisebbség, más kisebbségeknek a határok változásából és a lakosság második világháború előtti és utáni kitelepítéséből eredő – sérelmeiért való bocsánatkéréshez kapcsolódott. Ennek a jelenségnek az okai különösen a határok és a politikai rendszerek megváltoztatásában, az új államok két világháború utáni létrehozásával kapcsolatos gazdasági és társadalmi nehézségekben, a parlamenti rendszerek stabilizálódásában, a demokrácia és a civil társadalom Nyugat-Európához viszonyított késlekedésével, a totalitárius rendszerek kialakulásával, a kommunista állampárt által irányított úgynevezett szocialista kormányok létrehozásával, valamint a szocialista blokk összeomlásával és az ezzel összefüggő egységes szocialista blokk szétesésével, Németország egyesülésével és a Szovjetunió felbomlásával függtek össze.

Edvard Beneš cseh köztársasági elnök 1940 és 1945 között hozott rendeletei fontos részét képezik a második világháború utáni közép- és kelet-európai kisebbségi kérdések erkölcsi és etikai vonatkozásairól szóló diskurzusnak. Az 1940–1945-ös Beneš-dekrétumok témája nemcsak 1989 után volt szakmai, történelmi probléma, hanem folyamatosan rezonál a kisebbségek, azaz a közvetlenül érintett közösségek tudatában.[14] Politikai eszközei mind a bel-, mind a külpolitikai kapcsolatokban a kapcsolatok jelentős összekuszálásához, sőt Szlovákia integrációs törekvéseinek leállításához vezettek. Különösen a politikai szférában tükröződik ez a szlovák–magyar vagy cseh–német kapcsolatokban, még ezen államoknak az EU-hoz és NATO-csatlakozása után is. Eddig kevés olyan megállapodás született, amely az érintett államokat toleranciára kötelezné.[15] Hajlok a nézet felé, hogy a cseh elnök rendeleteit történelmi tényeknek kell tekinteni, amelyeket ma nem lehet megváltoztatni. A konszenzus fő célja nem a teljes konszenzus elérése, hanem a történelmi valóság kölcsönösen kielégítő magyarázata.[16] Természetesen mai szempontból a beneši dekrétumoknak a politikai és nemzetközi politikai dimenzió mellett etikai és erkölcsi vonatkozásuk is van, amely elsősorban a nem szlovák kisebbség jogállásáról és korábbi szerepéről szóló rendeleteket érinti a helyreállított Csehszlovák Köztársaságban. E tekintetben az úgynevezett kollektív bűnösség elvét alkalmazták a vonatkozó rendeletekben, amelyek polgári és vagyoni szempontból több millió magyar és német nemzetiségű csehszlovák állampolgárt érintettek. A Beneš-dekrétumoknak ez az erkölcsi aspektusa volt az, amely politikai nézeteltérések, viták és egymással homlokegyenest ellentétes értelmezések tárgyát képezte az EU-csatlakozás előtt (de azt követően is). A barikád mindkét oldalán olyan típusú érveket használtak, hogy ki kit bántott jobban. Természetesen káros cselekedetnek kell tekinteni a kollektív bűnösség elvének elfogadását és gyakorlati alkalmazását en bloc a teljes magyar és német populációra, anélkül, hogy különbséget tennének a két kisebbség eltérő hozzáállásában. A kollektív bűnösség azonban a legtöbb államfordulat, forradalom és alapvető társadalmi változás egyfajta kísérő jellemzője. A gyakorlatban Csehszlovákiában a kollektív bűnösség a német lakosság kitelepítésében öltött testet, mérsékeltebb formában az úgynevezett szociális mérnökség diszkriminatív intézkedéseinek elfogadásával – nevezetesen a magyarországi és a csehszlovákiai lakosság kikényszerített lakosságcseréjével, a magyar állampolgárok áttelepítésével az állam németek által elhagyott határterületeibe, a magyar nemzetiségű lakosok állampolgári jogainak ideiglenes megfosztásával. Ezek miatt a két állam és nemzet közötti bizalmatlanság elmélyült. Az ellenségeskedés azonban nem a Beneš-dekrétumokkal kezdődött, hanem csak a müncheni és a bécsi döntőbírósági eljárást követő, a cseh és a szlovák lakosság ellen elkövetett ellenségeskedések folytatása volt. Ezek azonban visszamenőleg a saint-germain-i megállapodásra és Trianonra hivatkoztak. Tehát a sérelmek ilyen kölcsönös előszámlálásában évszázadokig hátrálhatunk visszafelé. Ugyanakkor a hallgatás sem szolgált megoldással, ahogy azt a kommunista totalitarizmus korszaka is mutatja, amikor Magyarország és Csehszlovákia a szovjet Ostblockhoz tartozott, ahol a múltbeli és jelenlegi kapcsolatok értelmezésében nem engedték meg a nézeteltérésekről, vitákról szóló nyílt politikai vagy szakmai vitákat. A kommunizmus bukása után ennek lehetősége felmerült, de nem mindig éltek vele egyik oldalon sem. Ezt a gyúanyagot olyan politikusok kaparintották meg, akik pragmatikus politikai céljaikra használták.

A szlovák–magyar kapcsolatok s azok formája és tartalma 1989 után a csehszlovák állam átalakulásának és későbbi bukásának folyamatától függött 1992-ben. A csehszlovák parlament 1989 utáni politikai eseményeit intézményi változások határozták meg, különösen a politikai rendszer területén. Ennek a folyamatnak a fő szereplői a politikai pártok voltak. A gazdasági helyzet romlása, az életszínvonal csökkenése, a gyorsan növekvő munkanélküliség a szlovák politikai elit által felkapott legfontosabb tényezők közé tartoztak a szövetségen belüli megoldatlan állami kapcsolatok megváltoztatása követelményének növelésében. Az a tény, hogy a gazdaság átalakulása sokkal nehezebben érintette a Szlovák Köztársaság lakosságát, mint a Cseh Köztársaságét, azt az érvet támogatta, hogy Szlovákiának saját modernizációs koncepcióra van szüksége. Ez a feltevés logikusan nagyobb hatásköri autonómia, valamint egyes politikai erők és saját államiságuk igényét eredményezte. Az önálló állam létrehozása a szlovák közvélemény jelentős része számára a szlovákiai problémák egyetemes megoldásának tűnt. A társadalom átalakításának és modernizálásának szükségessége átadta helyét a saját államiság építésének és az ellenséggel szembeni védelemnek.[17] Az 1989 utáni átmeneti folyamat megmutatta, hogy az együttélés fennállásának 70 éve alatt nemcsak egy integrált gazdaság nem épült ki, hanem egy valódi szövetség sem, egy olyan állam, amely egyformán képviselné mindkét nép érdekeit. A föderáció felosztásának folyamata, valamint a nemzetközi jog két új entitásának a közép-európai térségben történő alkalmazásának folyamata megmutatta, hogy a történelmi helyzet minőségi újdonságának megítélése és alapos előkészítésének szükségessége a sikerhez a politikai elit részéről egyik országban sem volt zökkenőmentes.

Mindkét új ország nagyon gyorsan szembesült azzal a felismeréssel, hogy a Cseh Köztársaság és Szlovákia „geopolitikai súlya” egyenként, de szomszédos és együttműködő független államokként is kisebb, mint a szövetségi Csehszlovákia „geopolitikai súlya”, ami tükröződött a nemzetközi biztonsági környezetben és a közép-európai régió új stabilitási helyzetében is. Mindazonáltal az első és a második világháború tapasztalatai által megőrzött történelmi emlékezetre tekintettel a cseh közvélemény egy része úgy reagált az új helyzetre, hogy aggódott, vajon a fiatal Cseh Köztársaság ellenálló lesz-e az egyesült Németország megnövekedett politikai és gazdasági befolyásával szemben. A Szlovák Köztársaság helyzete Magyarország függvényében sokkal bonyolultabb volt. A föderatív Csehszlovákia felosztása után a szlovák–magyar kapcsolatok váltak a legkiszolgáltatottabbá a Szlovák Köztársaság összes szomszédsági kapcsolata közül. A Magyar Köztársaság ugyanazon kormányának a csehszlovák kormánnyal szembeni magatartása teljesen más volt, mint a független Szlovák Köztársasággal. A magyar diplomácia lépéseket tett annak érdekében, hogy Szlovákia már 1993 júniusában ne kerüljön be az Európa Tanácsba. Éles konfliktus alakult ki a bős–nagymarosi vízlépcső körül, Antall József magyar miniszterelnök jól ismert kijelentése, miszerint úgy érzi, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke, nagyon negatív szerepet játszott a kapcsolatok fejlesztésében. Hiszen Magyarországgal a határ nemcsak a Szlovák Köztársaság leghosszabb határa, hanem az a határ is, amelyet a szlovák határok között a legtöbbször tologattak, miközben annak mentén 10%-ban magyar nemzeti kisebbség lakik. Valójában 10 évbe telt, mire a szlovák politikai képviselet olyan helyzetet teremtett, melyben belpolitikailag 1998 óta kormányszinten kooperálni tudott a magyar nemzeti kisebbség politikai képviselőivel, mely együttműködés megteremtette Szlovákiának az EU-ba és a NATO-ba való integrálását, olyan helyzetet tehát, amelyben a kisebb „súlykategóriától” függetlenül nyíltan megengedheti magának, hogy egyértelműen és szuverén módon elutasítsa a külhoni magyarokra vonatkozó magyarországi törvény alkalmazását a területén, amit taktikai megfontolásból sem Románia, sem Szerbia nem engedett meg magának. Az 1990-es években a Szlovák Köztársaságban a magyar politikai pártok erőfeszítéseinek alappillére elsősorban a nyelvi kérdés és a nyelvi kisebbségekről szóló törvény elfogadása volt. A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának kérdése a hivatalos kapcsolatokban, a kisebbségi oktatás kérdései, mint például az általános iskolák igazgatóinak elbocsátása a kétnyelvű bizonyítványok eltörlésével kapcsolatban, negatív választ váltott ki mind az Európa Tanácsban, mind az EBESZ főbiztosának hivatalában.[18] Az 1998-as választások előtti fejlemények az 1995 óta kialakult kisebbségi és polgári jogok negatív tendenciáját folytatták. A szomszédos országokkal ellentétben Szlovákia nem épített ki intézményhálózatot az emberi és kisebbségi jogok védelmére, mint amilyen például az ombudsmani hivatal. Vladimir Mečiar második kormányának időszaka (1994. december – 1998. október) annak ellenére, hogy 1995. december 31-én Párizsban aláírták a szlovák–magyar alapszerződést, az etnikai kapcsolatok kiélezését eredményezte Szlovákiában. A kormány a konfrontatív nemzeti politikával szembeni intolerancia révén kompenzálta a ratifikációs folyamat során kialakult államközi szerződés (Sándor 1996, 45–50. p.) következményeivel kapcsolatos bizonytalanságát. A kisebbségi nyelvek használatáról szóló hatályos jogszabályok nélkül hajtotta végre az államnyelvtörvényt, a magyar anyanyelv helyett megkísérelte a kétnyelvű „alternatív oktatást”, eltörölte a hagyományos kétnyelvű bizonyítványok kiadását, és büntette a kisebbségi iskolák engedetlen igazgatóit. Megváltoztatta a kisebbségi kultúrák finanszírozási rendszerét, a kisebbségi képviselők befolyását a kisebbségi tevékenységek állami támogatásának elosztására. 1995 novemberében az Európai Parlament állásfoglalást fogadott el, amelyben figyelmeztette a szlovák kormányt, hogy ha „továbbra is olyan politikát folytat, amely nem tartja tiszteletben a demokráciát, az emberi és kisebbségi jogokat, valamint a jogállamiságot, akkor az EU-nak fontolóra kell vennie az európai csatlakozási megállapodás szerinti támogatási és együttműködési programját, s ezt fel kell függesztenie”. (Mesežnikov 1996, 17. p.) Az uniós tisztviselők elégedetlensége a polgári, politikai és kisebbségi jogok megsértésével 1997-ben csúcsosodott ki, amikor Szlovákiát kihagyták az aktuális NATO- és EU-tagjelöltek listájáról. Az 1998-as szeptemberi parlamenti választások után Szlovákiának sikerült leküzdenie ezeket a kudarcokat. Az előző parlamenti ciklus antidemokratikus gyakorlatával szembeni ellenzéki politika közelebb hozta egymáshoz a demokratikus koalíció pártját és a magyar politikai pártokat; a következő napokban megkönnyítette a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) kormányra lépését és közvetlen részvételét a politikai döntéshozatalban.[19] Az Európai Unió is pozitív politikai változásokat észlelt Szlovákiában. 1999 decemberében Helsinkiben az Európai Tanács úgy határozott, hogy nem lesz több különbség a tagjelöltek első és második csoportja között, és a csatlakozási tárgyalások az összes jelölttel megkezdődnek. Ritmusuknak mindegyik egyéni felkészültségéhez kellett volna alkalmazkodnia. A koppenhágai politikai kritériumok teljesítése alapvető feltétele volt annak, hogy Szlovákia bekerüljön az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló tárgyalásokba; ezt gazdasági kritériumok, egyes fejezetek általi sikeres csatlakozási tárgyalások, valamint a Szlovák Köztársaság azon célkitűzésének teljesítése követte, hogy 2004-ig alkalmazza a közösségi vívmányokat. Az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló sikeres népszavazás nem vet véget Szlovákia azon kötelezettségének, hogy tiszteletben tartsa és megvédje a nemzeti kisebbségek tagjainak jogait. Az Európai Unió tudatosan az EBESZ-hez és különösen az Európa Tanácshoz sorolta őket.

A Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság EU-hoz és NATO-hoz való 2004-es csatlakozását követően a szlovák–magyar belpolitikai konfliktus európai dimenzióba lépett, és közvetlenül az európai struktúrákba került. A 2006-os előrehozott parlamenti választások mérföldkővé váltak. A magyar politikai vezetők a választásokon elért sikerük ellenére nem kerültek be a parlamentbe, és féltek a SMER, az ĽS-HZDS és az SNS közös kormányától. Ezt követte a szlovák kormány elleni fellépés az Európai Parlamentben. Példaként szeretném idézni az egykori Csehszlovák Köztársaság elnöke rendeleteivel való politikai visszaélést az Európai Szocialisták Pártja (ESZP) 2007 szeptemberében és októberében volt tanácskozásán a SMER tagsága felfüggesztésének (nem) megszüntetéséről. A fő sajtótémák Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök rendeletei voltak, a magyar és szlovák fél megbékélésére vagy bocsánatkérésére irányuló javaslatok, és fordítva, a magyar Malina Hedvig állítólagos agresszív megtámadása szlovák nemzetiségűek által. A médiát a szlovákiai politikai élet két képviselője, az SNS-ből Ján Slota, az MKP-ból Csáky Pál uralta, akik sértegették egymást, s még durva vulgáris kifejezésektől sem tartózkodtak. Bár Csáky Pál, az MKP képviselője külsőleg finomabban lépett fel, de pártja érdekeit következetesen képviselte. Nemcsak Magyarországnak továbbította és közvetítette a szlovák politikai színtér problémáit, ami kihatott a szlovák–magyar kétoldalú kapcsolatokra és a V4-eken belüliekre is, hanem a Revue de Presse szerint Pavol Paška házelnök azzal vádolta Csáky Pált, hogy az uniós szervekben megpróbálja lejáratni a Szlovák Köztársaságot.[20] „A Beneš-dekrétumok sérthetetlenségének kinyilvánítása manapság a tisztán etnikai és tömeges alapon történő jogalkotási javaslat felszentelését jelenthetné, és annak bevezetését az európai uniós normákba, amelyektől az ilyen típusú jogalkotási javaslatok idegenek” – ezt állítja az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság elnökének, Jean-Marie Cavadának, a bizottság elnökének az Európai Néppárt öt európai parlamenti képviselője által küldött hivatalos levél. A levelet aláírók között volt két magyarországi európai parlamenti képviselő, Gál Kinga és Kósáné Kovács Magda, Ewa Klamt és Manfred Weber a Német Szövetségi Köztársaságból és Bauer Edit szlovákiai EP-képviselő. A levelet az előtt fogalmazták meg, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007. szeptember 20-án határozatot fogadott volna el a háború utáni elnöki rendeletek sérthetetlenségéről. A levél azt is felemlíti, hogy a Beneš-dekrétumok szlovák parlament által választott módon történő felszentelése etnikai alapot adna a szlovák állampolgárság elveihez, elkerülhetetlenül kizárná vagy degradálná a Szlovákiában élő mintegy félmillió magyart, és aláásná a polgári jogaik gyakorlásában rejlő lehetőségeit. „Világos, hogy egy ilyen tervezet elfogadása összeegyeztethetetlen volna azokkal a kötelezettségekkel, melyeket Szlovákia magára vállalt, amikor 2004-ben az Európai Unió tagjává vált” – áll a Cavadának írt levélben. „Arra szeretnénk kérni Önt mint a LIBE Bizottság elnökét, hogy hívja fel az Európai Parlament elnökének, Hans-Gert Pötteringnek a figyelmét erre a szégyentelen projektre, hogy megállítsa ezt a kezdeményezést, amely az Európai Unióról szóló szerződés hatodik cikkének súlyos megsértéséhez vezetne. Ha a projektet jóváhagyják, örülnénk, ha az ügyet a LIBE Bizottság tárgyalási napirendjére helyeznék” – áll az öt európai parlamenti képviselőből álló csoport levelében. Egy másik levelet ugyanahhoz a LIBE-elnökhöz az MKP elnöke, Csáky Pál küldött, amelyben az SNS-t szélsőséges és rasszista pártnak nevezte. E levél alapján az európai parlamenti képviselők egy csoportja (az idézett forrás szerint főként németek), élénk vitát váltott ki az Európai Parlamentben a célból, hogy egyetértsen abban: a szlovák legfelsőbb törvényhozó testület eljárása ellentétes volt az EU alapját képező elvekkel. Monika Flašíková-Beňová, a Smer európai parlamenti képviselője azonban 2007. október 3-án megerősítette a SITA szlovák hírügynökségnek, hogy az Európai Szocialisták Pártjának elnöksége valószínűleg egyáltalán nem fogja megvitatni a Smer tagságának kérdését. „Talán jobb is” – mondta a képviselő az ESZP magyar delegációjának tagjaival és néhány befolyásos EP-képviselővel folytatott munkaértekezése után. Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni egy független brüsszeli elemző véleményét is, aki a szlovák–magyar ellentéteket fenntartásokkal értékeli.[21] Megjegyezte, hogy bár a szlovák és a szlovákiai magyar nacionalisták hangjai is hallhatók voltak a médiában, objektíven szemlélve más nézetek is voltak a szlovák–magyar kapcsolatokról.

A 21. század elején valóban eltérő volt a magyar kisebbség és a szlovák politikai spektrum más pártjai politikai képviselőinek hangja is, ők eltérő véleményeket hangoztattak a magyar–szlovák viszonyról, és összeférhetőbb megközelítést kerestek. Bugár Béla, az MKP elnöke akkor azt írta: „Számomra nyilvánvaló, hogy nemcsak a magyar–szlovák, hanem a közép-európai, európai, sőt a globális összefüggések egyik legnagyobb feladata, hogy megtanuljunk együtt élni a sokoldalú múlttal. A fiatalabb generációknak harag és elfogultság nélkül kell megismerniük e múltat. Ez nem kis feladat. Különösen akkor, ha felismerjük, hogy kulturális emlékezetünk negatív hagyományokat is tartalmaz – emlékként, hogy megőrizzük a megbékélést és megszelídítsük pártérdekeinket.”[22] Ezzel összefüggésben szeretném idézni Dušan Čaplovičot, a Szlovák Köztársaság tudásalapú társadalomért, európai ügyekért, emberi jogokért és kisebbségekért felelős korábbi miniszterelnök-helyettesét is, aki a szlovák és a magyar politikusok közötti európai fórumának véleménycseréje kapcsán kijelentette, hogy a modern európai politika, sőt, a modern EU nem foglalja magába a nemzeti egoizmust, a sovinizmust és a revizionizmust. (L. Čaplovič 2007, 5–10. p.)

Ebben az értelemben Szigeti László 2007. szeptember 22-i, a Sme napilapban megjelent, Egy vértanú befejezetlen ügye című cikke, amelyben a szerző két magyar értékvilág összecsapásának témáját tárgyalja: a Bugár Béla és Duray Miklós, valamint ez utóbbi jelenlegi utódja, Csáky Pál közötti különbséget. A cikk a szlovák és a magyar közvélemény, valamint a szakmai közösség számára azért érdekes, mert a magyar kisebbség művelt tagja írta azzal a szándékkal, hogy értékelje a kisebbségi politikai spektrumon belüli különböző politikai áramlatokat 2006 után, amikor a Smer választási győzelme után a magyar pártot nyolc év után kizárták a kormányban való részvételből. Ebben a publicista megjegyezte, hogy Duray egyoldalú magyar hozzáállása megterhelte a szlovák–magyar viszonyokat, és a magyar ideológia elsősorban Antall-lal és Orbán Fideszével a magyar kormányhoz kötötte. Szigeti szerint az MKP már 1998-ban felhagyott ezekkel az anakronisztikus attitűdökkel, amelyek egyebek között abból álltak, hogy a teljes szlovák politikai spektrumot Magyarország a priori ellenségének tekintették. Bugár koncepciója pragmatikusan azon alapult, hogy a magyaroknak Szlovákiában kell élniük, és a párbeszéd alapján elengedhetetlen egy közös megállapodás a fontos kérdésekben. Ebben az értelemben a gazdasági, emberi jogi, oktatási és kulturális értékek erőteljes támogatása ellentétes volt Duraynak attól az identitásstruktúrájától, mely Trianontól uralkodott, s amelyben a magyarok polgári öntudata nem tudatos és empatikus viszonyt tükrözött, hanem csak annak formális és kötelező formáját, bár Szigeti hozzátette, hogy egy ilyen konstrukcióért nemcsak a magyarok felelősek. Bugár koncepciója a magyar nemzeti és szlovák polgári identitás szimbiózisát kereste: „A megbékélés lehetősége Szlovákiában nem a határok felülvizsgálatában rejlik, hanem a Szlovákiában élő magyarok hármas identitásának legitimálásában. Ehhez azonban a Szlovák Köztársaság politikai elitjének meg kell értenie az idő hangját, a paradigma megváltoztatásának szükségességét. Annak megértéséhez, hogy az európai államok számára az egyetlen járható út a politikai nemzet utópisztikus fogalmának cseréje egy olyan politikai közösség fogalmával, amely reálisabban tükrözi a valós helyzetet, a nemzetállam eszméjét szolgáló programok lecserélése egy olyan programmal, amely garantálja a többnemzetiségű állam jólétét és békéjét. A szlovák politikai közösségben és a 21. század többnemzetiségű államában a partikularizmus és a szubszidiaritás elvének fenntartása nem merülne ki azáltal, hogy mások kárára alkalmaznánk a szempontokat, hanem államilag támogatott lehetőséget biztosítana az általunk meghatározott kötelezettségek teljesítésére. Ez a konszenzusos megbékélésen és kölcsönös szolidaritáson alapuló megoldás a többnemzetiségű polgári állam kormányzásának megnyugtató filozófiáját is biztosítaná Európának.” E tekintetben érdekes a szomszédos országok kisebbségeinek helyzetét figyelemmel kísérő Állandó Magyar Konferencia létrehozása, mely a szomszéd államokban élő kisebbségek helyzetét figyelte, finanszírozta kulturális és oktatási intézményeiket, és Szigeti szerint ezzel egyidejűleg betöltötte a magyar nemzet politikai integrációjának funkcióját. Másrészt 2004 után, Szlovákia és Magyarország EU-hoz és NATO-csatlakozását követően a magyar kormányok extraterritorialitásra irányuló erőfeszítései megerősödtek. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának intézménye (KMKF), amely 2008 óta ennek a politikának közvetlen eszköze, szintén aktívan részt vett ebben a folyamatban. A Fórum tagjai a Magyarországgal szomszédos országok magyar kisebbségi pártjai voltak, és ez az intézmény az Országgyűlés tanácsadó testülete volt Magyarországon.[23]

Ezzel összefüggésben szeretném felhívni a figyelmet a Maďari na Slovensku 1989–2004 című kiadványra, amely lehetővé teszi a szlovák olvasó számára, hogy a magyar kisebbséghez tartozó értelmiségiek szemével tekintse át a szlovákiai átalakulás folyamatát. A magyar értelmiségi elit ilyen önreflexiójának közel húsz év után történő közzététele bizonyítja, hogy a múlt kezelése még a kisebbségi sorokban sem volt könnyű és rövid folyamat. Húsz év kellett ahhoz, hogy konszenzusra jussunk és legyőzzük a partikuláris érdekeket. A magyar kisebbség érdemeinek kiemelése a független szlovák építésében és fejlődésében fontos része a magyar kisebbség önreflexiójának. Ugyanakkor a szlovák állam iránti magasabb fokú lojalitás és a vele való magasabb fokú azonosulás megnyilvánulása is. A magyar kisebbségnek a szlovák állammal való önazonosítását a Szlovák Köztársaságnak az európai és transzatlanti struktúrákba való sikeres integrációja is megerősítette. (L. pl. Öllös 2008, 59–89. p.; Petőcz 2008, 13–19. p.)

A szlovákok és a szlovákiai magyar kisebbség saját identitása 1989 utáni megszilárdításának és meghatározásának összetett folyamata volt az egyik meghatározó tényező, amely az 1989 utáni fejlődést jellemezte. A kisebbségi és a befejezetlen többségi lakosság identifikációs folyamatának kölcsönhatása volt az a lényegi tényező, amely meghatározta ezeket a fejleményeket. Ez időszak során a politikai és gazdasági szférában az átalakulási folyamathoz kapcsolódó önazonosítási folyamat különböző aspektusai nyilvánultak meg, ugyanakkor olyan külső tényezők is befolyásolták ezt a folyamatot és dinamikáját, mint az EU-hoz és a NATO-csatlakozási folyamat, a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközi politika. Ezt a folyamatot és dinamikáját kifejezetten az 1990-es és 2006-os években végzett közvélemény-kutatások illusztrálják. A szlovák–magyar kapcsolatoknak ugyanis homlokegyenest objektívebb elemzését nyújtják. E komoly kutatások alapján egyértelmű, hogy ezek a kapcsolatok sokkal kevésbé ellentmondásosak, és a dél-szlovákiai vegyes területen élő szlovák és magyar nemzetiségek lakossága többé-kevésbé pozitívan értékeli. Ebben az összefüggésben két érdekes közvélemény-kutatást említek: a Hunčík Péter vezetésével 1995-ben végzett közvélemény-kutatást és a Štefan Šutaj vezetésével 2006-ban végzett kutatást. (L. bővebben: Bordás–Hunčík 1995; Šutaj–Homišinová–Šápošová–Šutajová 2006) Mindkettő, egymástól tíz év távolságban, a dél-szlovákiai vegyes területeken élő szlovákok és magyarok együttélésének pozitív eredményeit tárta fel.

Lampl Zsuzsannának A szlovákiai magyarok szociológiája című könyve (Lampl 2013) összefoglalva, a dél-szlovákiai magyar és a szlovák lakosság körében végzett közvélemény-kutatás alapján arra a következtetésre jut, hogy a magyar kisebbség tagjainak kapcsolata a szlovák állammal erősödik. A magyar kisebbség tagjainak mintegy 35%-a büszke nemzetiségére, nem foglalkozik magyar nemzetiségével, számukra természetes. A magyar kisebbség 15%-a nem tartja a nemzetiségi hovatartozását identitása releváns részének, a magyar lakosság többi része pedig bonyolultabban értelmezi identitását. A magyar kisebbség tagjai a nyelv és a kultúra mellett Dél-Szlovákia gazdasági fejlődését és ezzel összefüggésben a mezőgazdaság fejlődését tartják a kisebbség megőrzése legfontosabb tényezőjének. Ugyanakkor a közvélemény-kutatás 2010-es elemzése alapján a szerző cáfolja a dél-szlovákiai magyar többség által a szlovák kisebbséggel szembeni megkülönböztetés tartós sztereotípiáját. (Lampl 2013, 96–99. p.)

Az 1989 utáni átmeneti folyamat újfent rávilágított a nacionalizmus, az etnikai antagonizmus és a nemzeti kisebbségek státuszának kérdéseire. Ezeknek a jelenségeknek a történelmi meghatározói ismét a szakmai vita élvonalába kerültek. Ideológiával, különböző értelmezésekkel, mítoszokkal és klisékkel terhelt értelmezésük viszont befolyásolta és befolyásolja a politikai életet. (Brahy 2000, 171–184. p.) A nacionalizmus és az etnikai problémák így a régió átalakuló államai politikai életének részévé és a hatalmi érdekek előmozdításának eszközévé váltak. A fejletlen civil társadalom, ebben az összefüggésben az állam iránti lojalitás hiánya, a demokratikus intézmények gyengesége gyakran lehetővé teszi, hogy a pártérdeket az általános fölé helyezzük ebben a térben, ami növeli az etnikai feszültségeket egy történelmileg és ideológiailag terhelt politikai környezetben. Ez visszamenőleg hatással van az állam és a régió társadalmi és politikai életének számos kérdésére, és beszivárog a közvélekedésbe is.[24] Feltételezhetjük, hogy az EU és a kompetens nemzetközi szervezetek továbbra is fontos szerepet fognak játszani a kisebbség és a többség együttélését érintő megfelelő intézményi keret, politikai és kulturális mechanizmusok kiteljesítésében az uniós országokban.

A 2015 óta nagyszámú bevándorló érkezése Európába aláásta a potenciális etnikai konfliktusok politikai eszközként való kihasználásának lehetőségeit a belpolitikai európai struktúrákban. A politikai színtéren a jobbra tolódás számos európai országban a multikulturalizmus határának, a bevándorlás mennyiségének, a befogadó társadalomba való integrálásának és a szóban forgó társadalom identitása korlátozásának egyre világosabb megfogalmazásához vezetett, ahhoz, hogy az európai államok mit képesek és hajlandóak tolerálni otthon vagy a nemzetközi kapcsolatokban. A menekültek Európába irányuló jelenlegi beáramlása olyan problémát szemléltet, amellyel az európai társadalom a jövőben egyre inkább szembesülni fog, szorosan kapcsolódva a belső európai biztonsághoz és a terrorizmus elleni küzdelemhez. (Poláčková–Van Duin 2002, 59–79. p.) Ha az etnikai és vallási kisebbségek képviselői mindenáron meg akarják őrizni a maguk eltérő identitását, azaz nem hajlandók elfogadni bizonyos fokú integrációt a befogadó társadalomba, akkor ebben az összefüggésben felmerül a kérdés, miként tudja vagy miként képes Európa elkerülni a demokratikus struktúrák szétesését, miközben az asszimilálhatatlan kisebbségek jelenlétével foglalkozik, akiknek politikai követelései, kulturális értékei és társadalmi magatartása veszélyeztetheti stabilitását, de úgyszintén fenyegetve érzi magát a nagyszámú kivándorló beáramlása és a társadalmi kohézió miatt. Az európai polgároknak elsőrendű érdekük, hogy megőrizzék stabil demokratikus intézményeiket és demokratikus politikai kultúrájukat, ugyanakkor ehhez a folyamathoz igazítsák az EU bővítési, intézményi konszolidációs és homogenizációs szándékait. Európában a különböző nemzeteknek és kisebbségeknek, valamint a világ más részeiről érkező nagyszámú bevándorlónak közös modus vivendit kell létrehozniuk. Végezetül feltehetjük magunknak a kérdést, vajon ennek az összetett problémának a megoldása milyen hatással lesz a demokrácia és a demokratikus intézmények további fejlődésére. Ez a dilemma egyrészt abban rejlik, hogy fenntartjuk és tiszteletben tartjuk a nyugati demokrácia klasszikus liberális típusára jellemző bizonyos fokú toleranciát, másrészt viszont a jövőben a demokrácia egészének stabilitását védő mechanizmus hiányával kell szembenéznünk. A liberális demokráciát jelenleg a vallási szélsőségesség és a nemzetközi terrorizmus ellenőrizhetetlen jelenségei fenyegetik, amelyek a 21. században nemcsak az egyes államok belső társadalmi, gazdasági és politikai biztonságát fenyegetik, hanem globális szinten is veszélyeztetik a biztonságot.

Bár a kisebbségi kérdés és kutatása a társadalomtudományok „klasszikus” szakmai érdeklődésének „notórius” részévé vált, azon a véleményen vagyok, hogy ez a kérdés nem veszíti el időszerűségét, és számos okból továbbra is szisztematikus figyelmet kell fordítani rá. Abból a tényből indulok ki, hogy a kutatási probléma jellege a huszadik század folyamán fokozatosan megváltozott, attól függően, hogy a különböző szakmai és politikai körökben folyó tudományos diskurzus a kutatási perspektívától és mindenekelőtt a tudás mélységétől és a kérdés tartalmának feldolgozásától függ. Továbbá a probléma természetét az új etnikai konfliktusok és feldolgozásuk mértéke is befolyásolta, kölcsönös összehasonlításuk és a történelmi ismeretekkel való konfrontációjuk függvényében. A társadalomtudományok továbbra is új koncepciókat, következtetéseket és modelleket kínálnak a kisebbségi kérdések kezelésére, figyelmet fordítva az etnikai konfliktusok elnyomásának módszereire a társadalom fejlődésének dinamikájától, demokratizálódásának és átalakulásának szakaszaitól, vagy ennek a problémának és (nem)megoldásainak a posztmodern társadalomban történő kialakulásától függően. Ezek közül az érvek közül talán a legfontosabb, különösen Közép- és Kelet-Európában, az a tény, hogy ez olyan terület, ahol sok kisebbség él, néhány kisebb, néhány nagyobb, de kivétel nélkül a többséggel való együttélésre törekszik. A kisebbség és a többség együttélése, amint azt a történelemből tudjuk, nemcsak pragmatikus, politikai és jogalkotási-technikai megoldásokat igényel, hanem érzelmi elkötelezettséget és szellemi erőt is a kölcsönös együttélés és tolerancia működő modelljeinek megvalósításában az akadályok leküzdéséhez. A tudományos ismeretek szempontjából azzal a kihívással nézünk szembe, hogy miként lehet elmélyíteni a kisebbségi kérdések és a kölcsönös együttélés (mind a bevándorló, mind az őslakos kisebbségek) megértését Európa különböző részein. A megoldásoknak egyedi jellemzőik vannak, különösen ha Közép- és Kelet-Európa területét vizsgáljuk, ahol az együttélés történelmi modellje az úgynevezett nemzetállamokban fennálló etnikai konfliktus szerkezetén alapul. A jelenlegi társadalmi helyzet azzal az igazsággal is szolgál, hogy a közép- és kelet-európai kisebbségi kérdés még mindig nyitott kutatási tárgy. Új kérdéseket kell feltenni, és a régieket újra kell fogalmazni. Közép- és Kelet-Európában nincs konzervált és ortodox rendszer vagy modell a politikai és társadalmi színtérkutatás területén, beleértve a kisebbségi kérdéseket is. Az integrációs folyamat ellenére Európa továbbra is multikulturális és többnemzetiségű világ, de az európai intézmények és a progresszív integráció növekvő jelentősége most az interetnikus kapcsolatok elemzését és összehasonlítását igényli.

(Csanda Gábor fordítása)

Irodalom

Bordás, Sándor–Hunčík, Péter 1995. CounterProof. Dunajská Streda, Sándor Márai Foundation–Nap.

Brahy, N. 2000. L’élargissement: simple confrontation administrative? In Duchenne, Genevieve–Dumoulin, Michel (eds.): Actes de la Chaire Glaverbel d´études européennes 1999 – 2000. Vers une Europe élargie. Towards an Enlarged Europe. Louvain-la-Neuve, Institut d’études européennes, 171–184. p.

Bystrický, Valerián–Kováč, Dušan–Pešek, Jan–Hallon, Ľudovít–Holec, Roman–Kamenec, Ivan–Londák, Miroslav–Pichler, Tibor–Podrimavský, Milan–Schvarc, Michal–Sikora, Stanislav–Škvarna, Dušan–Zemko, Milan–Žatkuliak, Jozef 2012. Kľúčové problémy moderných slovenských dejín 1848-1992. Bratislava, Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied–Historický ústav SAV, 395 p.Kolář, Pavel–Pullmann, Michal 2016. Co byla normalizace. Studie o pozdním socialismu. Praha, Ústav pro studium totalitních režimů, 146–156. p.

Čaplovič, Dušan 2007. Patriotizmus a šovinizmus. In Patriotizmus a šovinizmus. Zborník z medzinárodnej konferencie pod záštitou podpredsedu vlády SR pre vedomostnú spoločnosť, európske záležitosti, ľudské práva a menšiny Dušana Čaploviča. Bratislava, 5–10. p.

Ferenčuchová, Bohumila–Krajčovičová, Natália 2012. Vznik Československa a začlenenie Slovenska do nového štátu. In Ferenčuchová, Bohumila et al.: Slovensko v 20. storočí. 3. zväzok. V medzivojnovom Československu 1918-1939. Bratislava, Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied–Historický ústav SAV, 17–58. p.

Jackson Preece, Jennifer 1998. National Minorities and the European Nation-States System. Oxford, 95–123. p.

Lampl, Zuzana 2013. Sociológia Maďarov na Slovensku. I. zväzok Slovenský a Maďar. Šamorín, Fórum Inštitút pre výskum menšín.

Mesežnikov, Grigorij 1996. Vnútropolitický vývoj a politická scéna SR v roku 1995. In Bútora, Martin–Hunčík, Peter (eds.): Slovensko 1995. Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Nadácia Sándora Máraiho.

Öllös, László 2008. Programy maďarských strán. In Fazekas, József–Hunčík, Péter (eds.): Maďari na Slovensku (1989-2004). Súhrnná správa od zmeny režimu po vstup do Európskej únie. Šamorín, 59–89. p.

Petőcz, Kálmán 2008. Úvod k slovenskému vydaniu Maďari na Slovensku (1989-2004). In Fazekas, József–Hunčík, Péter (eds.): Maďari na Slovensku (1989-2004), 13–19. p.

Perman, Dagmar 1962. The Shaping of The Czechoslovak State. Diplomatic History of the boundaries of Czechoslovakia,1914-1920. Leiden, E. J. Brill.

Poláčková, Zuzana 2005. A nemzetközi nem állami intézmények és zsidó szervezetek szerepe az első világháború utáni kisebbségvédelem kialakulásában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7/3, 3–14. p.

Poláčková, Zuzana 2010. Postavenie menšín v Rakúsku a Spoločnosť národov. Historické štúdie, 46, Bratislava, VEDA, vydavateľstvo SAV, 50–56. p.

Poláčková, Zuzana 2017. The Concept of the Austrian Nation and its Relation to Ethnic Minorities after 1918 and 1955: A Comparison In Poláčková, Zuzana et al.: Minority Policies in Central and Eastern Europe in Comparative Perspective. Bratislava, VEDA, Vydavateľstvo SAV, 34–48. p.

Poláčková, Zuzana–Van Duin, P. C. 2000. Democratic Renewal and Hungarian Minority Question in Slovakia. From Populism to ethnic democracy? European Societies, 2(3), 335–360. p.

Poláčková, Zuzana–Van Duin, P. C. 2002. The limits of multiculturalism: Problems of ethnic relations and democracy in Slovakia and Netherlands. In Slovak Foreign Policy Affairs, Vol. III, Autumn, No. II. 59–79. p.

Robertson, Arthur Henry 1977. Human Rights in Europe. Manchester.

Sándor, Eleonóra 1996. Slovensko-maďarská základná zmluva. In Bútora, Martin–Hunčík, Peter (eds.): Slovensko 1995. Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Nadácia Sándora Máraiho, 45–50. p.

Sáposová, Zlatica–Šutaj, Štefan (eds.) 2010. Povojnové migrácie a výmena obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Košice.

Šutaj, Štefan–Homišinová, Mária–Šápošová, Zlatica–Šutajová, Jana 2006. Maďarská menšina v procesoch transformácie po roku 1989 (Identita a politika). Prešov, Universum.

Wight, Martin 1979. Power Politics. London, 15–20. p.

Magyar–szlovák viták 1989 után – Stratégiáink korlátjai

1989 óta két stratégia jellemezte a magyar–szlovák viszonyt alakító szlovákiai magyar politikát. Az egyik politikai együttműködéssel vélte elérhetőnek a magyar kisebbség megmaradásához és fejlődéséhez szükséges jogok és pozíciók megszerzését. A másik pedig főként nyomásgyakorlással, azaz erővel gondolta kikényszeríthetőnek mindezt. Több mind harminc év távlatából megállapítható, hogy sem az egyik, sem pedig a másik stratégia, sőt a kettő kombinációja sem vezetett sikerre.

A másodikhoz nagyobb erő kellett volna, mint az euroatlanti integráció nyújtotta biztonság. Ám a magyar párt, Magyarország, valamint a nemzeti kisebbségek védelmét célzó, születetőfélben levő nemzetközi jogrendszer együtt sem jelentett akkora kényszerítőerőt, mint amennyire Szlovákia vezetői a magyarok nemzeti szabadságától és egyenlőségétől féltették az országot. Véleményünk szerint elsősorban nem is az ország biztonságát, hanem mindenekelőtt az ország nemzeti identitásának alappilléreit.[1]

Ezt éppen az első stratégia sikertelensége mutatja. Az együttműködés stratégiája a korszak mindegyik fontos kérdésében az ország fejlődését, demokratizálását és ami különösen fontos, a biztonságát támogatta.[2] A magyarok részt vettek a bársonyos forradalomban. Majd a rendszerváltás legfontosabb törvényeinek elfogadásában és az új alkotmányosság alapjainak lefektetésében. Valamint ott voltak az első demokratikusan megválasztott kormányban. Ezt követően fontos szerepük volt Vladimír Mečiar kormányának első bukásában, majd annak visszatérése után a későbbi választási győzelemben és a mečiarizmus visszaszorításában. Nemkülönben támogatták az ország belépését a NATO-ba és a EU-ba, azaz a biztonság szervezeteibe. A két csatlakozás a magyarok erős, nyilvános, tömeges tiltakozása esetén aligha történhetett volna meg simán. Ám a magyar pártok a belépést támogatták, méghozzá több szlovákiai politikai erő ellenében. Továbbá részt vettek azokban a kormányokban, amelyek Mečiar választasi veresége után helyreállították a jogállamot, és növekedési pályára állították a gazdaságot.

Az adott történelmi korban ezek voltak a legfontosabb döntések, amelyek az ország fejlődését és biztonságát érintették. A magyar politika mindegyik esetben a fejlődés és biztonság támogatói közé tartozott. Az adott korban a politikai együttműködés terén e lépéseknél többet tenni aligha lehetett volna. Ám ez sem volt elég.

Következésképpen a változatlanság gyökerei mélyebbek. Feltételezhetően a nemzeti kultúra mélyére érnek. Az ellentét ebben az értelmezésben egyben az érvek vitája is. A magyarok sajátos jogaival szembeni fő ellenérv úgy hangzik, hogy a nagyszámú nemzeti kisebbség veszélyes,[3] a magyarok sajátos jogainak megadása határváltozással járna.[4]

Ezek az argumentumok nyilvánvalóan elégtelenek voltak. A magyarok nemzeti egyenlőtlensége továbbra is az ország egyik fontos elve maradt.[5] A magyar kisebbség alárendelt szerepének fennmaradása azonban egyben a szlovák nemzeti identitás agresszivitásának fenntartását is jelenti. Azért, mert sikeres. Röviden összefoglalva, a magyarok alárendeltségének és fokozatos felmorzsolásának argumentumával megtarthatók mindazokat a torzulásuk, amelyeket a tizenkilencedik és huszadik század nemzeti agresszivitáshulláma okozott. A nemzeti küzdelem továbbra is a társadalomszervezés, a politika, s benne a külpolitika legfontosabb vezérelvei közt marad. Az államot tehát meg kell szabadítani a más nemzetiségűek nagy csoportjaitól, hiszen azok a nemzetei harc törvénye szerint veszélyt jelentenek.

Ez a látásmód átitatja a többségi nemzetet, a torzulás átjárja minden szegletét. A nemzeti harc ideológiáját akár keményebb, akár lágyabb formában hangoztatók előnybe kerülnek azokkal (az egyébként kevesekkel) szemben, akik bírálni próbálják ellentmondásait. Az egyik összetársadalmi – tehát nemcsak a magyarokkal kapcsolatos – következménye pedig annak a viselkedésmintának az erősítése, mely szerint a szövetségek legfeljebb csak érdekszövetségek, ezért perspektivikusan bizonytalanok. Ugyanis a felek érdekei változhatnak. Bizonytalanságuk okán pedig fenn kell tartani a gyanakvást. A másikkal alapvetően érdekek mentén kell kapcsolatba lépni, és minden eszköz használata megengedhető, amit az adott kor egyéb erői nem képesek megakadályozni.

Magyar vonatkozásban persze az évszázados nemzeti ellenség jelenbeli tagjaival szemben különösképpen érvényes ez a szemléletmód. Következésképpen továbbra is át kell itatnia a kultúrát, (Kaposi–Korpics–Vajda 2011) az államszervezetet, a kül- és a belpolitikát.[6]

Hát emiatt nem lehetett lényegi változást elérni a magyar kisebbség ügyében. Sem így, sem úgy. Következésképpen arra a kérdésre kell választ adni, hogy a magyar reprezentáció a politika eddigi eszköztárán túl képes-e alapvetően változtatni az uralkodó szlovák nemzetfelfogáson. Pontosabban fogalmazva: tud-e a helyébe olyat kínálni, ami megtartja az eddigi erényeit, ám megszabadítja torzulásaitól? Magyar vonatkozásban fel tudja-e vázolni a magyar–szlovák összefogás és összetartozás olyan felfogását, amely a nagy többség számára világosabb, jobb, szebb és méltóságteljesebb perspektívát kínál az eddiginél? Sőt, ha kontinensünk válságjelenségeire pillantunk, sajnos akár az a megfogalmazás is elegendő lehet, hogy hosszabb távon egyáltalán perspektívát kínál-e.

Maga a kritika nem elég. A torzulások kimondása, leírása fontos ugyan, ám önmagában nem váltja fel őket semmivel. Jobb, szebb, perspektivikusabb programot kell kínálnia annak, aki lényegi változást szeretne!

A jelenleg uralkodó együttműködési alapelv az, hogy a felek ott működjenek együtt, ahol érdekeiket közösnek látják! Ez a pragmatikus forma megkerülni igyekszik a vitás kérdéseket. Így számos területet nyit meg, és másodlagosan persze közelíti egymáshoz a feleket.[7] Ám pusztán ekképpen nem jut és nem is juthat el az összetartozás általánosan elterjedt meggyőződéséhez. Az érdekkapcsolatok fontosak ugyan, de csak a közös érdek fennállásáig tartanak. Tehát az érdekelvű kapcsolat elvét ez a kapcsolati forma nem vonja kétségbe. Bajban már általában nem elegek. A kisállamiság opportunizmusát nem oldják fel. S a felek ezt pontosan tudják. A sorsközösség önazonossága, a jóban és rosszban való összetartozás mély tudata nem születik meg általa. Ahhoz minden jelentősége ellenére is kevés. Nem feleleges, nem rossz, csak kevés.

A nemzeti identitás továbbfejlesztése szerintünk a több nemzet közös identitása. Nem pusztán az általánossal való absztrakt azonosulás. Közép-Európa kis nemzetei, különösen a magyarok és a szlovákok ilyen lépése európai viszonylatban is jelentős kulturális és politikai tett volna. De bizonyára gazdasági is. A térségnek olyan formát és tartalmat adna, amely még a most fejlettebbeknek sem sajátja. De a történelemben éppen ez volt a fejletlenebb régiók felemelkedésének a receptje. Az a kérdés, vállalják-e az ismeretlent, azt, hogy mások követése helyett maguk hozzanak létre valamit, ami eddig nem volt? Mindenekelőtt e szándék a megléte az élre jutás legfontosabb előfeltétele. Hiánya pedig a másodrendűség folytatódásának.

Amennyiben pedig a másokat követő, nagyokhoz igazodó túlélés jövőképe marad az uralkodó elv, akkor a szomszéddal szembeni ellenségkép továbbéltetésére épülő társadalom- és államfelfogás is megőrzi a dominanciáját.

A szlovákság nemzeti értékrendjének lényegi változása nélkül továbbra megmarad az a választóréteg, amely a magyarokat veszélyesnek tartja, és a korábbi szabályok és intézkedések fenntartását helyesnek tekinti. Akkor pedig a pártok is megtartják és képviselik ezt. Hangsúlybéli különbségek lehetnek ugyan köztük, ám azok lényegi változást nem jelentenek.

Alkotmányos alapkérdésekben változások akkor lehetségesek, ha értékrendi alapjuk változik meg. Nemzeti kérdésben még összetettebb a helyzet. A nemzeti identitás komplex, tehát az emberi öntudat értelmi és érzelmi részét egyaránt áthatja. Emiatt fontos, de nem elegendő az összetartozás argumentumainak felsorolása. Az együvé tartozás érzésének is ki kell fejlődnie. Egymás szeretete, tisztelete nem kevésbé fontos része az összetartozás önazonosságának, mint az átgondolt indokok. A törésvonal átalakításához emiatt éppen jellege miatt minezek továbbfejlesztésére van szükség. Változásuknak nem megszűnésükből kell erednie, hanem abból, ami minden haladás előfeltétele: fejlődésükből.

Az eddig elváló feleknek[8] jobb jövőt kell ígérniük az eddiginél. Ezt pedig éppen a jelen egyik legnagyobb válságjelenségének megoldásával teheti: a nemzeti elválasztás fejlődéskorlátozó hatásának a megszüntetésével, és a nemzeti kultúrák összekapcsolásának új lehetőségeivel.

A kultúrák összekapcsolásának egyik fontos eleme a két közvélemény összekapcsolása.[9] Egy ma már közismert találmány, az internet ezt immár akkor is lehetővé tenné, ha a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök zöme ellene volna. De segítheti a vámhatárok megszűnése is a két ország EU-tagsága nyomán. Emberek utazhatnak és találkozhatnak, valamint szállítható szinte bármi, ami a másik nyilvánossághoz szól. A két ország megváltozott geopolitikai helyzete is hozzájárulhat. Világossá vált ugyanis, hogy az Európai Unióban a kisebb tagállamok együttműködő csoportokat alkotva érvényesíthetik sajátos érdekeiket. Továbbá a közép-európaiakat gazdaságaik összefonódottsága is közelíti egymáshoz őket. Nemkülönben az a részben geográfiai körülmény, hogy útjaik, vasútjaik, folyóik természetes módok összekapcsolódnak.

Agresszív nemzeti örökségük az, ami elválasztja őket.[10] Ez az örökség akadályozta és akadályozza ma is, hogy összekapcsolják mindazt, amit fejlődésük nemzeti szakaszában megalkottak. Az új fejlődési szakasz dinamikáját éppen ez adhatná. Ha le tudnak mondani mindarról az erőszakról és kisnemzeti gerinctelenségről, amit nem elég, hogy megcselekedtek, hanem esetenként egyenesen politikai értékké emeltek. A másik alávetését, a térség feletti dominanciára törő nagyhatalmak kiszolgálását eredményes politikai manővernek, megvalósítóikat pedig nemzeteik nagy vezetőinek tekintették.

Ha kritikusan szembe akarnak nézni a kor ellentmondásaival, és képesek is rá, akkor eddig nem volt új teremtőerőt adhatnak kultúráiknak, és persze összekapcsolt közös kultúrájuknak. Ha nem, akkor azok kezében maradnak, akik nagyobbak, erősebbek és gyorsabban is fejlődnek. Legfeljebb váltakozni fognak, ám dominanciájuk, és a kicsik alárendeltsége marad. Ők is addig maradnak meg, ameddig az aktuális nagyhatalom úgy látja jónak. Persze a jó, az a maga javát jelenti.

Annyi világos, hogy ha a maguk kezébe akarják venni sorsukat, akkor azt egyedül nem tehetik. Ám, hogy közösen tegyék, le kell mondaniuk az egymással szembeni ellenségeskedésükről. Mindenekelőtt saját közvéleményük előtt kell szembenézniük azzal, hogy a szomszéd kis nemzetekkel folytatott ellenségeskedésük a fő oka, hogy a térség kis nemzetei elveszítették függetlenségüket. Ebben pedig mindegyiküknek nagy szerepe volt. (Ormos 2007, 193. p.)

A saját felelősségükkel való kritikus szembenézés bizonyára nagy hatással volna a hagyományos kollektív identitásukra. Hőseik, nemzeti eredményeik egy jelentős része kettős értelmet nyerne, hiszen nemritkán sajátjaik nemzeti sikere mások nemzeti nyomorúságát okozta. Általa pedig sajátjuk alávetését.[11] Ma az ellenmondás okán sajátjaik előtt általában megpróbálják eltitkolni, eltussolni a másoknak okozott nemzeti kárt. Nemkülönben azt is, hogy általa magukat is kiszolgáltatták az aktuális hódító hatalomnak.

Az ellentmondásos múlttal történő szembenézés bizonyára megrázná a társadalom és hatalmi rendszer nem egy területét. Ám ha közben jobb és perspektivikusabb alternatíva jelenne meg, akkor a megrázkódtatás csak a mélyebb átalakulás szükséges értékrendi velejárója volna. Nem kellene erőszakkal járnia. S nem szakítaná szét meg az összetartozás szövétnekét. Valamint a társadalom és az állam demokratikus működési szabályainak keretein belül zajlana a folyamat.

Összefoglalva, a szlovák többség értékrendjének megváltozása nélkül a magyarkérdésben lényegi változás nem érhető el. Az érdemi változáshoz, azt a kérdést kell feltenni, hogy el lehet-e érni ezt a célt? A válasz persze nem egyszerű. Összetettsége azonban felemelő. Egyszerre jelenti a megmaradásért folytatott küzdelem kihívását, és egy új korszak lehetőségét.

A béke

Akarják-e hát a felek a tényleges nemzeti békét? Ez az első kérdés. A második, hogy a tényleges megbékélés csak az erőszak hiányát jelenti-e?[12] Vagy nemcsak azt. (Galtung1967, 14. p.) Hanem a felek együttműködését.

Amennyiben ezt az álláspontot a nemzeti béke kérdésére vonatkoztatjuk, akkor a tényleges nemzeti megbékélés sem csak a hadakozás befejezését jelenti. Hanem egymás nemzeti segítését, elsősorban egymás nemzeti kultúrájának fejlesztését. Továbbgondolva, a felek a nemzeti kultúráik összekapcsolódásukkal tehetik ezt a leghatékonyabban. Kultúráik összekapcsolása nemcsak a nemzeti agresszivitást távolítja el a két nemzet viszonyából, hanem új kombinációk, inspirációk és felismerések sorát teremti meg, ami a fejlődés egyik legfontosabb forrása. Napjaink éleződő globális versenyében ez a folyamat több mint fontos. A kulturális dinamika új lendülete versenyelőnyt, versenyképességet jelent. A versenyképesség pedig globális perspektívát kínál az elmaradással szemben.

Kis nemzetek akarnak-e maradni a szlovákok és a magyarok? Ez a második kérdés. Ha igen, akkor ismét a nagyok kiszolgálása lesz a sorsuk. Ha nem, akkor csak együtt kerülhetnek ki ebből az állapotból. Ma már látható, hogy közösen olyan erőt jelenthetnek, mint az EU erős nagy tagállamai. Olyat, mint történelmükben nemegyszer. Kultúráik összekapcsolásával és a belőle eredő dinamikával pedig idővel akár náluknál is többet.

Ezzel kapcsolatban a következő kérdés úgy hangzik, hogy szeretnének-e gyorsabban fejlődni versenytársaiknál, méghozzá javarészt saját kulturális forrásból? Ha nem, akkor megmarad a kis nemzeti kultúráikat jellemző függőség, és persze a mások által felefedezett, kigondolt találmány, koncepció, eszme árából, átvételének késedelméből eredő hátrány. Globalizált világunkban nyilvánvalóan nem létezhet kulturális autarkia, ami egyébként sem létezett. Növekvő dinamika, a saját újítások növekvő hányada viszont igen. Ám ehhez erőforrások, sok kreatív személyiség és sokféle kulturális inspiráció kell. A kicsik erővé változtathatják többféleségüket, ha összekapcsolják egymással. Megteremthetők ennek szabályai – társadalmiak és államiak egyaránt –, valamint az intézményes keretei.

Összekapcsolva: az hát a kérdés, hogy Közép-Európa ki nemzetei, különösképpen a magyarok és a szlovákok, tovább akarnak-e haladni a nemzeti elkülönülés és elválasztás kétszáz éves útján, vagy új utat keresnek. Ma megtehetik. Az Európai Unió jelenlegi rendje és fejlettségi szintje a kezükbe adja az ilyen döntés lehetőségét. Ha azonban az EU globális térvesztése tovább folyik, akkor a külső befolyás is tovább erősödik, ami a kis tagállamai szuverén döntéshozatali lehetőségeit is szűkíteni fogja.

A kontinens lakosai több évezredes erejének gyökere abban állt, hogy korábban nem volt értékeket, szabályokat és rendet tudott kiötleni, kidolgozni elterjeszteni, majd bevezetni. Jobbakat és jobban, mint az emberiség más csoportjai. Ma a globalizációs térvesztés láttán itt az ideje az újabb próbálkozásnak. Ezt térségünk is megteheti. A világ és Európa újabb térségei emelkedtek fel és maradtak el a történelem során. Közép-Európa soha nem emelte magát a legfejlettebbek közé. Az a kérdés: valóban szeretne-e? Nemzeti kultúráik összekapcsolása még szerényen vélekedve is nagy erejű lökést adhatna a térségnek. Ezt mások még nem tették. Ám aki első akar lenni, annak éppen azzal kell próbálkoznia, amivel más még nem. Újjal és eredetivel. Egyébként mások felfedezéseit követheti csak, annak az összes alárendelő következményével.

Naggyá csak együtt válhatnak. Hogy megmaradhatnak-e kicsik külön-külön, az is a jövőbeni nagyoktól, azok szándékaitól, érdekeitől függ majd. Ma megvan a történelmi lehetőségük a váltásra. A globalizáció versenye azonban felőrölheti a mostani állapotot. Európa helyzete távolról sem mondható stabilnak, tulajdonképpen inspirációra, megújító koncepcióra vár. Ilyen helyzetében azt bárki kínálhatja, a múltban is más-más régiói tették. Először a dél, majd az észak-nyugat. Miért ne tehetné most a közép? Persze ehhez le kellene vetkőzni a kicsinységhez való vonzódásukat. Különösen Szlovákiának.

El kellene hát határozniuk, hogy naggyá, azaz erőssé, befolyásossá és persze fejletté akarnak válni. Egyik sem megy a többiek nélkül. Ám a többiekhez az összetartozás meggyőződésén keresztül vezet az út. A felek oly sokszor árulták el egymást és sok mindenki mást, hogy a bizalom újjáépüléséhez gyökeres váltás szükséges.[13] Az összekapcsolt sors általános meggyőződése kell. Ez az identitás felépíthető, még ha ilyen nemzeteket összekapcsoló identitást mások még nem teremtettek is. Az alapja ugyanis igaz: ezeknek a kis nemzetek a sorsa valóban összefügg! Az a kérdés, hogy a maguk akaratából összekapcsolják-e? Avagy inkább megmaradnak az erősebbek kiszolgálóinak. És persze eszközének.

A magyar kisebbségnek pedig azt kell eldöntenie, belefog-e ebbe az összetett és nehéz feladatba. Nélküle ugyanis a magyar–szlovák megbékélés nem vihető végig.

A pártegyesülés korlátjai és lehetőségei

Amint az várható volt, tavaly a három magyar kötődésű párt egyesülésének híre sokakat töltött el reménységgel. A hír okkal tartott számot a szlovákiai magyar közvélemény nagy részének érdeklődésére, így joggal fogalmazódhatott meg az állítás, hogy az egyesült párt gyors megalakítása lendületet, méghozzá nagy lendületet adhat neki. Friss célok, elképzelések születhetnek abból az energiából, amit addig az egymás elleni küzdelemre fecséreltek a felek, általuk visszaszerezhetők a másokhoz választók, és megmozdíthatók az elkedvetlenedettek, a választásoktól távolmaradók. Első lépésben gyors egyesülés kellett volna ehhez. Az a vontatott, elhúzódó folyamat azonban, amelynek tanúi voltunk, még a minimális célok elérésére is alkalmatlannak bizonyult.

Az egyesülés, pontosabban a pártok összefogása ugyanis az egyik előfeltétele annak, hogy megoldás szülessen a szlovákiai magyar politika eddigi problémáira, s nem maga a megoldás. Célnak tehát minimális, ám nélküle a többi sem érhető el.

Nyilvánvalóan az egymással kötött szövetség kínálja ehhez a legjobb esélyt. Az most a kérdés, ki mit is ért szövetség alatt. Az egyik lehetséges értelmezése, hogy érdekkapcsolatról van szó, a célból, hogy visszajussanak a parlamentbe. A felek fő motívuma tehát nem az értékrendi közelség, hanem a parlamentbe való visszajutás. A „szövetség” szó ebben az esetben azonban nem jelentheti pusztán a pártok formális egyesülését konfliktusaik jelentős részét megtartva, hanem azt a szándékot, hogy összekapcsolják a szlovákiai magyarok mindegyik csoportját. Ehhez meg kell tartaniuk sajátosságaik értékes részét, és kölcsönösen hozzá kell igazítaniuk a többiekéhez, hogy az ő választóik is tolerálják. Még ha nem választják is, létezését, sőt hasznosságát elfogadják. Ha képesek erre, akkor akár az instabil és fragmentálódó szlovák pártrendszerrel elégedetlen szlovák választópolgároknak is olyan példát mutathatnak, amely vonzó lehet egy részük számára.

Ám ha ennél többet akarnak, akkor olyan nemzetiségi és térségi programmal kell előállniuk, amely egyszerre tűzi ki céljául a magyarok megmaradását és a szlovákság többségének lényegi nézetváltozását a magyarok ügyében. Sem nyomásgyakorlással, sem pedig a kulcsfontosságú magyar ügyekről való hallgatással nem sikerült elérni ezt az állapotot.

A mai helyzet két ellentmondás közé zárta a magyarokat. Az egyik megfogalmazta a megmaradás legfontosabb feltételeit, ám nem volt képes elérni azokat. A másik hallgatott a kényesekről, és nem is volt képes megoldást kínálni reájuk. A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt harminc év alatt sem hozott. Éppen lényegi eredménytelensége az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát.[14] Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották. Több mind három évtizeddel a rendszerváltás megkezdése után ugyanolyan kihívás előtt áll a magyar politika: jobb válaszokat kellene adnia a világ mostani problémáira, mint a szlovák pártok zöme. Sőt, mi több, el is kellene tudnia fogadtatni azokat az ország társadalmának zömével. Azaz a szlovákság többségével.

Most persze ehhez mindenekelőtt a pártegyesülést kell végigvinni. Az egyesülés folyamata ugyan mind ez ideig nem elsősorban a korproblémákra adott megoldások mentén folyt – legfeljebb meg-meg jelenek benne –, ám az egyesült politikai szervezet úgyis kénytelen lesz foglalkozni velük. Ha pedig nem kíván mellékes szerepet játszani az ország politikai életében, akkor meg kell próbálnia s a többiekénél jobb megoldásokat kínálnia rájuk. Siker esetén az új magyar párt országos tekintélye és általa a közvéleményt formáló képessége jelentősen megnőne.

A párt éppen a kisebbségi helyzetéből eredően több szellemi forrást használhat ezen a téren. Azaz hátránya egy csapásra előnnyé változtatható.

Ennek a pártnak olyan lehetőségei volnának, amelyek messze meghaladják azokat a hátrányokat, amelyeket megkötött kompromisszumok okán szenvednének el az egyes felek. Ehhez azonban kölcsönösen támogatniuk kellene egymást azoknak a választói csoportoknak a megszólításában, amelyeket az adott szárny képes elérni. A pártoknak a többféleség előnyeit kellene meglovagolniuk a hátrányai erősítése helyett. Túlzás nélkül állítható, hogy ez szolgálná a magyarok javát, az országét, sőt a térségét, de a saját maguk érdekét is.

Persze mindenekelőtt képesnek kellene lenniük rá. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek nem az ilyen képességet erősítették. Az egymást kényszerhelyzetbe manipuláló taktikák uralkodtak a szlovákiai magyarok politikai életében, és mindaddig sikeresnek tűntek az aktuális győztes szemében, ameddig fokozatosan el nem fogyasztották potenciális választóik nagy részének szimpátiáját. A morzsolódás hosszasan folyt. Emiatt, aki már az elején elpártolt, az ismétlődő összecsapások okán egyre inkább meggyőzhette magát döntése helyességéről.

Ma ezért nem elég szervezeti választ adni az eddigi válságra. Az újszerűség frissességéhez már nyilvánvalóan több kell! A korproblémákra adott kiváló színvonalú, majd vonzó módon közzétett, sokakkal megértetett megoldások a népet ma is lelkesítenék. Mint mindenkor. Bizonyára azok egy részét is visszahozva, akik magyar kötődésükkel fordultak inkább szlovák párthoz. (Lampl 2019, 3–18. p.) Ha pedig az előbbiek fényében világossá válik, hogy a közérdek a pártok és vezetőik tényleges vezérelve, akkor olyanok is megmozdulnak, akik az elmúlt években kiábrándultak a politikából.

Amennyiben nem teszik meg mindezt, akkor a párt követő szervezetté válik. Vezetői javarészt azokra az ügyekre reagálnak majd, amelyeket mások fogalmaznak meg és vetnek fel. Persze megint megpróbálkozhatnak azzal a stratégiával, ami az utolsó évtizedben jellemezte a magyar politikát. Nevezetesen, hogy a magyar ügyeken túl a párt megvárja, amig mindenki más nyilatkozik, majd behelyezkedik a többi közé. Erről persze idővel kiderül, hogy a valóságban tartalmatlan, nem több puszta taktikánál. Ha pedig még a magyar ügyek kényesebbjeiről való hallgatás is társul hozzá, akkor még a magyar választókat is hasonló érzés fogja el. De hallgathat is mindarról, amihez nem tud hozzátenni semmi fontosat, ám idővel az is kiderül.

Ám korunk új esélyt kínál, olyan esélyt, amelyben a szlovákiai magyar politika messze maga fölé emelkedhet. A térség ugyanis olyan helyzetbe került, amelyben a szlovák–magyar megbékéléssel nagy lépést tehet előre. A térség államainak összefogása az Európai Unión belüli versenyhelyzetben több mint szükséges. Ahhoz azonban, hogy viszonyuk érdekviszonyból bizalmivá fejlődjön, a magyar–szlovák megbékélés elengedhetetlen. Magyarok és szlovákok összetartozásának újjászületése lendületet adna mind a két nemzetnek és bizonyára az egész térségnek. A 19. és a 20. század agresszív nacionalizmusának feloldása jelentős energiákat szabadítana fel ezekben a kultúrákban. Mind a két ország, mind Közép-Európa, mind az EU egésze szempontjából nagy jelentőséggel bírna ez a változás. Nemcsak közvetlen hatása, hanem közvetve, példája révén is.

A magyar–szlovák megbélésnek azonban az egyik fontos előfeltétele egy ütőképes szlovákiai magyar párt. A párt meg- és kialakulásának sikere, avagy sikertelensége nemcsak a szlovákiai magyarok sorsára lesz hatással. Mindennek a felelőssége nyomja most az alakulás folyamatának egyes kérdéseiben döntők vállát. Több mint fontos, hogy tudatosítsák! Olyan ideje ez a szlovákiai magyarok történelmének, amikor nagyobb dolgokra lehetnek hatással önmaguknál. És lesznek is. Akár jóval, akár rosszal. Olyan időszakba sodródtunk, amelyben sokkal több függ tőlünk önmagunknál. Amennyiben jelentősen hozzájárulunk a térség nemzeti megbékéléséhez, akkor egy új történelmi korszak alapjait rakjuk le. Kisebbségi sorsunk hátrányát olyan előnnyé változtatjuk, amely sokáig, nagyon sokáig fennmarad az emberi történelemben. És persze a magunk identitásának is szilárd pillérévé válik.

A programnak persze ki kell munkálni minden fontos részletét. Nélküle a szlovákiai magyar politika az eddigi ellentmondások foglya marad. Ilyen-olyan eredményeket elérhet ugyan, ám lényegi változást, azaz a magyarok nemzeti szabadságát és egyenlőségét nem. A sikertelenség pedig tovább morzsolja majd az új párt támogatottságát. Ismét megjelennek azok a hangok, amelyek a belső hatalmi viszonyok átalakítását deklarálják a siker eszközének, noha többre nekik sem futja. Persze támogatókra lelnek mindazokban a külső erőkben, akik a mostani helyzetet kívánják fenntartani, és így a magyarok megosztottságában érdekeltek.

A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt harminc év alatt sem hozott. Éppen lényegi eredménytelensége az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik stratégia támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát. Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották. A sikertelenség egyik kinövése az elért eredmények túlkommunikálása lett. A közelmúlt legismertebb példája, hogy ismételten kulturális autonómiának neveztek (kommunikáltak) egy olyan intézményt, amelyik a kisebbségek kulturális életének csak egy szeletéről dönt, nem az egészről. De azt sem teheti a kormányzat erőteljes beavatkozási lehetősége nélkül.

A túlkommunikálás azonban legfeljebb zavart okoz. Eredménnyel nem jár. Az érintettek ugyanis rövidesen rájönnek a valóságra, s vele arra is, hogy becsapták őket. Az új pártnak ezért a helyén kellene kezelnie mindegyik eredményét, mint ahogy kudarcait is. A politikában ez nagyon nehéz, hiszen az érintett politikusok érdekei ellene hatnak. Ám a pártnak a politikától elfordult tetemes számú kiábrándult magyar bizalmát kellene visszaszereznie, ami újabb manipulációkkal aligha sikerülhet.

A nemzeti béke nem épülhet a nemzeti elnyomás elhallgatására.[15] Az egyenlőtlenség fenntartásának csendje ugyanis nem bontja le, hanem éppen fordítva, megerősíti a nacionális agresszivitást. Azért, mert eredményes. Nem késztet az örökölt értékrend kritikájára, hiszen csak hallgatni kell. És persze nemzeti agresszivitással megvádolni mindazokat, akik megtörik a csendet. Ők a feszültségkeltők, akik megbontják a békét és a nyugalmat, megosztják s konfliktusokba sodorják a társadalmat. Tehát nem az az agresszív és konfliktuskeltő, aki hatalmi eszközökkel fenntartja a nemzeti egyenlőtlenséget, hanem az, aki szóváteszi. Az ellentmondás azt sejteti, hogy a hallgatást követelők maguk is az egyenlőtlenség védelmezői. A pillanatnyi nyugalom nevében lemondanak a probléma megoldásának legfontosabb eszközéről, a nyilvános vitáról.

A probléma azonban bonyolultabb ennél. A nyilvános társadalmi vita akkor eredményes, ha a felek valamelyike meg tudja győzni a másikat, avagy közösen mind a két fél számára megfelelő, eddig nem volt új megoldást találnak. Ha a párt erre nem képes, akkor csak elveszíteni tudja a nyilvános vitát. Amennyiben sem képességei, sem kommunikációs csatornái, sem pedig a jelenlegihez képest lényegileg új koncepciói nincsenek, akkor a csend és a hallgatás védelmezése mindez elfedését is szolgálhatja. A nyilvános viták elmaradása egy ideig eltakarja, hogy az adott párt erejéből és képességeiből csak az elveszítésükre futja.

Ha pedig vezetői vezetők akarnak maradni, azaz választóikat is meg szeretnék tartani, valamint a párt tagságának lojalitását is megőriznék, akkor az ilyetén korlátjaikról hallgatni kell. Csakhogy e módon választói bázisukat nem tudták túlterjeszteni azokon, akik magyar ügyekben csak csendet akartak, nehogy magánéletükben, munkahelyükön vitatniuk kelljen a kérdést szlovák környezetükkel, illetve a maguk és a családjuk identitásdöntései során.

Ám ellenfeleik sem álltak sokkal jobban. Ők ugyan világosan megfogalmazták, mi kellene a magyaroknak ebben az országban, ám eszközeik céljaik elérésére nem voltak. Erényként a legfontosabb célok kimondását emlegethették, ám azok elérésének módja ködbe burkolózott. Velük szemben így ki lehetett jelenteni, hogy politikai létük eredménytelen, lényegi változást nem képesek előidézni. Foglalkozzunk inkább a megvalósíthatóval. Az alapcélokat pedig övezze hallgatás, hogy ne kapjanak muníciót a többségi nemzet radikálisai, és ne nyugtalanítsuk a mérsékelteket.

Ezzel szemben csak annak hangoztatása maradt, hogy politikai egységbe kell tömörülniük a magyaroknak. Megosztottan nincsen esélyük, csak egységben. Az érv gyengéje, hogy egységben sem volt. Nyilvánvalóan nagyobb befolyással rendelkeztek, mint megosztottságukban, ám az alapcélok eléréséhez akkor is kevéssel. És ez immár tapasztalat. Nemcsak átgondolt feltételezés, nemcsak érveken alapuló elmélet, hanem tapasztalat is.[16] Méghozzá nemcsak a politikai vezetésé, hanem a társadalomé. Az egyszerű magyar polgárok zöme tapasztalta és tapasztalja meg, hogy nem egyenlő magyarságában. És akkor sem változott ez meg, amikor egy pártba tömörültek a magyar politikai szervezetek. Az újabb összefogás emiatt nem mozdít meg mindenkit. Nemcsak a túl hosszúra nyúlt egyesülési folyamat bizonytalanított el sokakat, hanem ez a korábbi tapasztalat is.

Új stratégia kell hát. Nem feladva persze a korábbiakat, hiszen mind az együttműködés, mind pedig az erőn nyugvó nyomásgyakorlás természetes részei a politikának. Egymást sem lecserélniük kellene, hanem kiegészíteniük. Az újnak sem az eddigiek leváltását kell célozza, hanem még egy teret kell nyitnia.

A régi felfogások elmélete és gyakorlata az uralkodó politika hagyomány jelenleg. A mostani készülődés is ezt mutatja. Néhány szakmai megbeszélésre is sor került – nagyon helyesen –, amelyeken a magyarok életének problémáit boncolták. Eddig mások kezdeményezésére zajlottak ezek, de remélhetően maga a párt veszi kezébe a további megbeszélések szervezését.[17] Ezekből kialakítható egy a mostaninál nagyobb társadalmi támogatással bíró programegyüttes. Jó taktikákkal, esetenként nyomásgyakorlással bizonyára több célkitűzés is elérhető belőle, ami nagyon fontos. Ám hogy a szlovák politika és közvélekedés a magyar kisebbség legfontosabb nemzeti igényeit méltányosnak, értékesnek és éppen ezért mihamarabb elfogadandónak és bevezetendőnek tartsa, csak ezekkel az eszközökkel el nem érhető. Akkor pedig minden részeredmény ellenére is folytatódni fog a magyar népcsoport zsugorodása az országban. A társadalmon és a párton belül pedig emiatt ismét viták robbannak majd ki. Javarészt a régi érvekkel.

Ám egy új stratégia esetleges sikere nemcsak egy félmilliós népcsoport életére, sokkal többre volna jelentős hatással: az egész térség jövőjére.[18] A visegrádi négyek közti kapcsolat, a közép-európai összetartozás jelentős mértékben függvénye a magyar–szlovák nemzeti megbékélésnek. Olyan példát szolgáltathat, amelyet mások is követhetnek. Annyi ma is állítható, hogy magyar–szlovák megbékélés alapvető változáshoz vezetne a két nemzet egymásról és önmagáról alkotott felfogásában. De bizonyára tovább terjedne közép-európai partnereire is.

Irodalom

Galtung, Johan 1967. Theories of Peace. A Synthetic Approach to Peace Thinking. Oslo, International Peace Research Institute.

Galtung, John 1969. Violence peace and peace research. Journal of Peace Research, Vol. 6, No. 3, pp. 167–191.

Gyárfášová, Oľga 2011. DO WE KNOW EACH OTHER? Public opinion surveys about the historical memory in V4. http://www.ivo.sk/buxus/docs/Prednasky_konferencie/IVO_My_Hero_Your_Enemy_presentation_december_2011.pdf

Jászi Oszkár 1988. A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Budapest, Új Magyarország Részvénytársaság, 1918. AKV-MAECENAS Reprint-sorozat.

Kaposi József–Korpics Zsolt–Vajda Barnabás 2011. Az én hősöm – a te ellenséged. Beszámoló a Visegrádi Négyek országainak prágai nemzetközi történész és történelemtanítási konferenciájáról. Történelemtanítás Online történelemdidaktikai folyóirat, (XLVI.) Új folyam II. 4. sz. www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu

Kollai István 2021. Szlovákia királyt választ. Budapest, Akadémia Kiadó.

Kymlicka, Will 2001. Politics in Vernacular. Oxford, University Press.

Lampl Zsuzsanna 2020. A szlovákiai magyarok politikai identitása 1989-90-ben. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Lampl Zsuzsanna 2019. A szlovákiai magyarok választási magatartásának tendenciái. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 3. sz.

McMahan, Jeff 1997. The Limits of National Partiality. In McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press.

Mesežnikov, Grigorij 2019. A szlovák–magyar kapcsolatok politikai tényezői a demokratikus átalakulás időszakában: helyzet, tendenciák, kihívások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 4. sz.

Mill, John Stuart 1980. A szabadságról. Budapest.

Simon Attila 2011. Közös múlt, egymással feleselő történelem. Történelemtanítás, 46. évf. 3. sz.

Tokár Géza 2020. A kör négyszögesítése – a magyar pártegyesítés buktatóiról. Új Szó, szeptember 27.

Tokár Géza 2019. Gondolatok a magyar érdekképviselet állapotáról. Új Szó, december 1.

Ormos Mária 2007. Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? Budapest, Napvilág Kiadó.

Tóth Barnabás Felicián 2020. Gondolatok a szlovákiai magyar útkereséshez. Új Szó, október 11.

Webel, Charles 2007. Introduction: toward a philosophy and metapsychology of peace. In Webel, Charles–Galtung, John (eds.): Handbook of Peace and Conflict Studies. London and New York, Routledge, 3–13.p.

A szlovákiai magyarok elvárásai a szlovákiai magyar politikusokkal szemben

(Elhangzott a Választások és választók c. konferencián, 2021. október 16-án, Fűrön)

Tisztelt hölgyek és urak, remélem, a következő választások után a frissen alakult Szövetség nem azt fogja mondani a parlamentre vonatkozólag, amit én mondok most a konferencia tegnapi napjával kapcsolatban, hogy szerettem volna itt lenni, de sajnos, nem sikerült.

Annál is inkább reménykedem egy majdani sikeres parlamenti szereplésben, mert a Szövetség létrejötte egybecseng a szlovákiai magyarok többségének arra vonatkozó akaratával, hogy miféle politikai képviseletük legyen. Itt, ugye, két dologról van szó. Előszöris kell-e saját magyar képviselet vagy nem, másodszor pedig milyen formája legyen ennek a képviseletnek. Nos, az, hogy többségük saját/önálló magyar képviseletet akar, nem újdonság. Hiszen ha visszamegyünk a szlovákiai magyar pártrendszer keletkezésének az elejére, vagyis az 1990-es évre, az első szabad választások eredményei is ezt bizonyítják, hiszen az akkori magyar koalíció, az Együttélés/MKDM szerezte meg a magyar választópolgárok többségének szavazatait. S kisebb-nagyobb változásokkal, de ugyanez az igény volt tapasztalható az elmúlt három évtizedben, s az elmúlt két évben is. A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlegének felmérése szerint 2019 nyarán a magyarok 88%-a tartotta szükségesnek a saját politikai érdekképviseletet, ami pedig a képviselet formáját illeti, más lehetőségekkel szemben 67 százalékuk az egyetlen magyar pártot tartotta a legmegfelelőbb érdekvédelmi képviseleti formának. A 2020 februárjában, tehát közvetlenül a parlamenti választások előtt lefolytatott ugyancsak ezres magyar mintán készült felmérésünk szerint négy lehetőség közül a legtöbben – csaknem 47% – azzal értettek egyet, hogy a „magyar kisebbséget Szlovákiában és a déli régiót a leghatékonyabban egy magyar párt tudja képviselni, amely együttműködik a szlovák pártokkal a parlamentben és ha lehet, a kormányban”. Ez a megfogalmazás kérdezéstechnikailag nem a legszerencsésebb – nem tőlem származott –, de azt mindenképpen újra alátámasztotta, hogy a választópolgárok legnagyobb része saját magyar pártképviseletet akar.

A tegnapi nap folyamán szó volt a szlovákiai magyar választói bázisról, s feltételezem, az volt az optimista végkicsengés, hogy a szlovákiai magyar választópolgárok száma elegendő ahhoz, hogy bejuttassa a magyar pártot/egy magyar pártot a parlamentbe. Ezzel elméletileg én is egyetértek. Tehát magyar választópolgár még talán van elegendő, s a Szövetségben megtestesülve mára az egyesülési feltétel is teljesült. Akkor hát egyértelmű a választási siker?

Sajnos nem, és ennek több oka van. Ezúttal a legalapvetőbbre térek csak ki. Vagyis: akárhogyan osztjuk-szorozzuk a magyarok számát, a gyakorlatban nem számolhatunk az összes magyar választópolgárral. Ennek is több oka van:

  1. Az adatok bizonyítják, hogy az elmúlt évek során csökkent a magyarok választási hajlandósága. 2019-ben 67% volt, vagyis először csökkent 70% alá, ami 2018-hoz képest 10 százalékpontos csökkenés, s egyidejűleg 10 százalékponttal nőtt a választani nem akarók aránya. Ugyanakkor az évek folyamán először csökkent 40% alá a biztosan választók aránya (37%), 2018-hoz képest ez 15 százalékpontos csökkenés. Ezek az adatok tehát azt bizonyítják, hogy az elmúlt évtizedben egyrészt csökkent a magyarok választási hajlandósága, másrészt épp a biztosan választók köre, a leghűségesebbek, a stabil választói bázis az, amely jelentős mértékben visszaesett.

Ugyanakkor az is igaz, s itt újfent 2019-es adatra hivatkozom, hogy a magyar pártok összefogása esetén a válaszadók 75%-a jelezte, hogy elmenne szavazni (összefogás nélkül ez az arány 67% volt), és 70%-uk egyben erre a képviseletre szavazott volna (összefogás híján összesen csupán 57%-uk választotta volna valamelyik magyar pártot). Tehát a magyar összefogásra épülő politikai képviselet egyrészt növelte volna a szlovákiai magyarok választási hajlandóságát, másrészt növelte volna a magyar képviseletre szavazók számát. A jövőre nézve ez reménykeltő összefüggés.

  1. A választási hajlandóság negatív alakulása előrevetíti a választási részvétel csökkenését. S ez nem csupán feltételezés. A választási statisztikák azt mutatják, hogy a magyarlakta járások átlagos választási részvétele mindig alacsonyabb volt az országos átlagnál, s ahogy csökkent az országos választási részvétel – mert ez is csökkent –, úgy esett vissza a magyarlakta járások választási részvétele is. Bár ehhez két megjegyzést kell hozzáfűznöm. Egyrészt az egyes magyarlakta járások választási részvétele mindig különböző volt, és mindig voltak köztük olyan járások, amelyekben az országos átlagnál magasabb volt a választási részvétel. Ez azonban a korábbiakhoz képest az utolsó három választási időszakra egyre kevésbé jellemző. Másrészt a magyarlakta járások választási statisztikáiban az ott élő szlovák választók is bennefoglaltatnak, tehát ezek a statisztikák nemcsak a magyarok választási részvételét tükrözik. Léteznek azonban egyéb elemzések és becslések is, amelyek egyetértenek abban, hogy speciálisan a magyarok választási részvétele is csökkent.
  2. Nem minden magyar választ magyar pártot. Ez mindig így volt. Így is lesz. Ami azonban a lényeg, hogy növekszik a szlovák pártot választó magyarok aránya. A magyar pártok választási sikertelenségének oka tehát nemcsak az, hogy csökken a magukat magyarnak vallók száma, kevesebb magyar akar választani és reálisan is kevesebb szavaz, hanem az is, hogy egyre többen választanak szlovák pártot, főleg a vegyes házasságból származó és/vagy abban élő, szlovák alapiskolát végzettek. De nemcsak ők. A 2019-es adatok szerint miközben a magyar pártok támogatottsága nem nőtt, a szlovák pártoké a háromszorosára emelkedett, ami akkor 12%-ot jelentett. 2020 februárjában az előbb említett 47% mellett, akik magyar pártot akartak, 23% olyan vegyespártra bízta volna a „kisebbség hatékony érdekképviseletét, amelyen belül magyarok és szlovákok együtt politizálnak”, 21,4% ideológiailag megfelelő pártot preferált volna, azzal indokolva, hogy „nem a nemzetiségi hovatartozás a fontos, hanem az, hogy az én ideológiai meggyőződésemnek feleljenek meg a párt nyilatkozatai és politizálása”, 8,5% pedig regionális szlovák pártot tartott szükségesnek, amely „elsősorban a déli régió, s mellette a magyar kisebbség specifikus igényeit is megjelenítené a parlamentben”. A 2019-es és 2020-as adatok egy az egyben nem hasonlíthatók össze, de a végkicsengés mindenképpen az, hogy a magyarok egy része nem magyar párt választásában gondolkodik, s ez az „egy rész” folyamatosan növekszik. A 2020 januárjában, majd februárjában reprezentatív magyar mintán lefolytatott felméréseink szerint januárban 13,8%, februárban már 15,3% választott volna szlovák pártot. Ha csak azokat vesszük alapul, akik már eldöntötték, kit fognak választani, 28,2% szavazott volna közvetlenül a parlamenti választások előtt szlovák pártra, ebből a legtöbben, 5,8%, az Oľanora. Itt említhetem még a 2020 októberében, nyugat-szlovákiai magyar mintán lefolytatott online felmérésünk idevágó eredményét. Összesen 53% támogatta volna az akkor létező magyar pártokat, 18% nem tudott volna választani, és 29% szlovák pártra szavazott volna. Ebből 13% a PS-re, 9% pedig az Oľanora. Ez a felmérés nem reprezentatív mintán készült – ugyanis az online lekérdezési módszerrel ezt a követelményt nem lehetett maradéktalanul biztosítani –, így kérdéses az eredmények megbízhatósága. Ám a tendencia, amit tükröznek, illeszkedik az előzőleg említett, reprezentatív mintán nyert adatokhoz.

Hogy jelenleg mekkora a szlovák pártokat támogató magyarok aránya, azt nem lehet tudni, de az, hogy most nincs saját magyar parlamenti érdekképviselet, s ennek ellenére úgymond „nincs semmi baj, nem verik a magyarokat”, többeket még inkább megerősíthet abban, hogy esetleg nincs is szükség a parlamentben magyar pártra. Ez is annak a helyzetnek a tipikus példája, amikor minél nagyobbat esik valaki, annál nehezebb magát visszatornásznia a kezdő pozícióba.

De mi készteti arra a magyar választópolgárok egy részét, hogy ne akarjanak szavazni, s ne is szavazzanak, illetve ha mégis, akkor ne magyar pártot válasszanak? Vagyis mi áll az előbbiekben felsorolt jelenségek hátterében?

Sok tényező – együtt. A politikai és nemzeti identitás tényezőegyüttesével nincs most idő behatóan foglalkozni, pedig nagyon fontos. Említettem, hogy főleg a vegyes házasságból származó és/vagy abban élő, és/vagy szlovák alapiskolát végzettekre jellemzőbb a szlovák párt választása, tehát azokra, akiknél a nemzeti identitás kulcstényezői között van szlovák elem. Azt is látjuk, hogy ezeket az embereket az átlagosnál kevésbé foglalkoztatják a szlovákiai magyar történések, márpedig ez az érdeklődés szignifikáns összefüggést mutat a magyar pártok preferálásával (ez az átlagos érdeklődés hosszú távon 60–62% között mozog, viszont az évezred elejéhez képest ez is visszaesett 10 százalékponttal).

Ami a választási hajlandósággal kapcsolatos attitűdöket illeti, csaknem 15 évre visszamenőleg a választásoktól való távolmaradás két legnyomósabb indoka mindig is az volt, hogy a politikusok nem tartják be az ígéreteiket és nem a választók érdekeit képviselik. Egyébként nagyon érdekes, hogy az aktuális kormányzási időszakok megítélése is mindig inkább negatív, és ez épp 2011-ben a sokak által etalonnak tartott Radičová-kormány megítélésénél tetőzött, amikor is a magyarok 79%-a látta úgy, hogy Szlovákiában a dolgok határozottan rossz vagy inkább rossz irányba mennek. Továbbá jól érzékelhető egyfajta „a politika úri huncutság” attitűd, a politika és a politikusok iránti zsigerből jövő bizalmatlanság is. De az említett két indokot azért nem lehet csak erre fogni, mert az évek folyamán mindkettő egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A véleményt, hogy a politikusok nem tartják be az ígéreteiket, 2008-hoz képest 2019-ben 30%-kal többen osztották, azt pedig, hogy nem a választók érdekeit képviselik, 18%-kal többen, s ez már a reális elégedetlenség növekedéséről is tanúskodik. 2019-ben pedig beékelődött a két említett indok közé a Híd és az MKP közötti összetartás hiánya, amit 84% hozott fel annak magyarázataként, hogy nem akar választani. Ez is jelzi, hogy a két párt viszonya egyre erőteljesebben befolyásolta a választási hajlandóság s minden bizonnyal a választási részvétel és a szavazás alakulását.

De most nézzük, a magyar választók számára mi a mérvadó abban, hogy egy adott pártra szavaznak. Az évek során itt is mindig ugyanazok az indokok szerepelnek, mégpedig legutóbb a következő sorrendben: az, hogy a párt képviseli-e az érdekeimet (2019-ben 42%), a párt eddig tevékenysége (25%), a meggyőző program (20%), a párt vezető személyisége (18%) és az, hogy szimpatikusak-e a jelöltjei (12%). Ezek az adott pártban való bizalom kulcsai. Természetesen mindegyiket alaposan kielemezhetnénk, de erre most nincs idő, így maradok a legfontosabbnál. A „Szent Péter kulcsa” tehát az, hogy képviseli-e a párt a választói érdekeit.

De mik ezek az érdekek? Általánosan fogalmazva ezek a szlovákiai magyarok számára fontos kérdések. De melyek ezek a kérdések?

Az emberek pártokkal és politikusokkal szembeni elvárásait általában véve befolyásolja, hogy milyen problémák foglalkoztatják őket. A pártokkal és politikusokkal szembeni elvárások épp ezeknek a problémáknak a megoldására irányulnak.

A szlovákiai magyarokat ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint az ország többi lakosát. S itt nemcsak az általános makrotársadalmi problémákra gondolok (elsősorban a gazdaság, szociális ügyek, egészségügy), hanem a szlovákiai magyarok kisebbségi helyzetével kapcsolatos problémákra is. Mert ezek sem csak a szlovákiai magyarokat foglalkoztatják, hanem a szlovákokat is, főleg bizonyos szlovák pártok szimpatizánsait. Tehát általánosságban elmondhatjuk, hogy a szlovákiai magyarokat a többi lakoshoz hasonlóan két fő problémakör foglalkoztatja, amelyeket én úgy nevezek, hogy az emberi létet érintő problémacsomag és a nemzeti létet érintő problémacsomag. Ezzel kapcsolatban két kérdést tehetünk fel:

  1. az emberi létet érintő problémacsomag és a nemzeti létet érintő problémacsomag egyformán fontos-e számukra, vagy valamelyik elsőbbséget élvez a másikkal szemben, s ha igen, akkor melyik az.
  2. az eltelt 30 évben változott-e a két problémacsomag fontosságának megítélése.

Nos, ha a tendenciákat tekintjük, akkor elmondható, hogy a kilencvenes évek közepétől végzett saját szociológiai kutatásaink szerint a szlovákiai magyarokat elsősorban a gazdasági, szociális és az egészségügyi szférával kapcsolatos problémák megoldása érdekelte, s csak ezek után következtek a kisebbségpolitikai témák. 2006-ig ez egyértelműen megmutatkozott. A 2008–2010-es időszakban viszont felerősödött a kisebbségpolitikai érdekképviselet iránti igény is, bár továbbra is a makrotársadalmi csomag volt a fontosabb. Aztán fokozatosan kiegyenlítődött a két problémacsomag fontossága, s ez a mai napig így van.

Csakhogy van a dolognak egy további specifikuma. A szlovákiai magyarok esetében a két problémacsomag, tehát az emberi létet érintő és a nemzeti létet érintő nem választható el egymástól, hanem teljes mértékben összefonódik. Ugyanis amikor a makrotársadalmi szféráról van szó, akkor annak javítását a magyarok nemcsak úgy általában, vagyis országos szinten képzelik el, persze úgy is, hanem regionális, azaz dél-szlovákiai szinten is, s akkor ez már egyértelműen összefügg a nemzeti létükkel is. Mert a nemzeti lét, a nemzeti identitás nemcsak kulturális lét és identitás, hanem vannak gazdasági és szociális elemei is. Az említett tendencia változása abban mutatkozik meg, hogy míg korábban egy kicsit fontosabbnak tartották például a gazdaságilag fejletlen szlovákiai magyar régiók felzárkóztatását a magyar kulturális intézmények fejlesztésénél, ma már mindkettőt egyformán fontosnak tartják.

Egyébként van a dologban logika, mert időközben nőtt az életszínvonal, amit annak objektív és szubjektív mutatói egyértelműen jeleznek. Ezzel egyidejűleg a kulturális identitás kérdése egyeseknél afelé halad, hogy értelmét veszíti. Másoknál viszont felértékelődött. Vagyis egy nagyon érdekes helyzet állt elő. Szokás mondani, hogy a nemzetiségi kérdéskörnek ez a kulturális dimenziója akkor válik hangsúlyossá, amikor támadások érnek bennünket, attrocitásoknak vagyunk kitéve. Ez részben biztosan igaz, de van a dolognak egy másik vetülete is. A szlovákiai magyar választópolgárok többségének mindig fontos volt a magyarsága, máskülönben szlovák pártot is választhattak volna. Viszont amikor az életszínvonal növelése, a makrotársadalmi problémák megoldása volt a legfontosabb, akkor a nemzeti lét gazdasági dimenzióját erősítő intézkedéseket vártak el a politikusaiktól. Most, amikor mondhatni minden gazdasági-anyagi mutató tekintetében a legjobban élünk (itt elsősorban persze a covid előtti időszakra gondolok), legalább annyira fontosak a kulturális dimenziót, a nemzeti, nyelvi megmaradást segítő intézkedések. Persze tudatosítani kell, hogy a szlovákiai magyarok sok szempontból tagolt, heterogén népesség, az egyes társadalmi csoportok és rétegek tekintetében bizonyára vannak eltérések. De érdekekről volt szó. S úgy gondolom, a felvázolt tendencia pontosan kifejezi a Szövetség potenciális választóinak érdekeit. Tehát: megtartani a magyarnak maradás feltételeit egy fejlesztett, fejlődő régióban, mégpedig a következő nemzedék számára is.

S még egy dolog: tisztelt politikus hölgyek és urak, a magyar választók olyanok, mint a gyermek, aki nem szereti, ha a szülei ütik-verik egymást. Nem szeretik a látványos, hangos veszekedést. Elveheti a kedvüket a (választási) játéktól.

Zofia Mycielska-Golik – Az anyám nem beszélt arról, mi volt a börtönben

– Hogyan találták meg az édesanyjuk naplóját?

Az én nővéremnek, Klimának a halála után, mikor takarítottunk a lakásában, megtaláltunk egy csomagot, amiről meg kiderült, hogy ez tulajdonképpen napló. Éppen akkor Alice Budapesten járt, valamilyen rendezvényre jött, és akkor azon a rendezvényen odaadtuk Molnár Imrének ezt a csomagot, illetve annak tartalmát, ami egyrészt lengyelül, másrészt magyarul volt írva. Nem tudtunk róla, ez meglepetés volt.

– Hogyan értékelték, milyen érzés volt?

Óriási hatást gyakorolt ránk, mivel ahogy mondtam, a mamám soha nem beszélt erről a témáról. János halála után az anyánk, mikor hazaköltöztünk Lengyelországba, bezárkózott. Soha nem beszélt, vagy csak nagyon ritkán Jánosról. És annak ellenére, hogy tanúi voltunk mindannyian az egész kálváriának, az anyám utazásainak, a bátyja kiszabadulásáért tett erőfeszítéseinek, mégis most először kaptunk egy összképet arról, hogy mi mindent is élt át, éltek át ők ketten akkor.

– Mi mindent élt át? Mi az, amit elmondana ebből?

A bátyámat kirúgták az érettségiről, én pedig egy téeszbe, egy szövetkezetbe lettem irányítva fizikai munkára, vagyis hát kényszermunkára. Az anyám ekkor Virsik doktort kereste föl Pozsonyban, mert amikor hazahozták Esterházy Jánost, egy ideig ez a Virsik doktor fogadta őt a fertőző tüdőosztályon. Ide fektetett be engem is mint tüdőbajost, így megmenekültem a munkatábortól Újlakon. Közben a nővéreket, akik vezették ezt a kórházat, kidobálták az állásukból, és nem volt, aki dolgozzon helyettük a kórházakban. És akkor gyorsan, az első alkalommal belőlünk, a betegekből toboroztak nővéreket. Én akkor nem egészen tizenhét éves voltam, és én is elvégeztem egy egészségügyi kurzust, hogy egészségügyi nővér lehessek.

– Azért, hogy a közelébe kerülhessen, akár a Jánosnak?

Igen, a mamámnak az volt a reménye, hogy kihozzuk őt a börtönből és akkor esetleg Jánost is gyógyítani lehet majd ebben a kórházban, ahol nem volt penicillin, nem volt sztreptomicin, tehát akik oda bekerültek betegek, haldokoltak, és meg is haltak a tüdőbajban, mert még nem lehetett őket meggyógyítani. Tehát én is azért végeztem el a kurzust, hogy gyógyíthassam őket.

– Menjünk egy kicsit vissza az időben, emlékszik arra, amikor még Lengyelországból menekültek?

Mert a németek átvonulása után közeledett az orosz invázió. Az oroszok célja Németország volt, de Lengyelországon keresztülrohantak, és létrehoztak úgynevezett megszállóbrigádokat az ukránokból. Azok pedig elsősorban udvarházakat támadtak meg, gyilkoltak és égettek. A mi kertészünk ukrán volt, és ő figyelmeztetett minket, hogy készülődnek, és bennünket is meg fognak támadni. És egyik napról a másikra össze kellett pakolnunk. Négy család volt ott, akinek menekülnie kellett, a Mycielski, a Tyszkiewicz és a Michalski család, de a negyedikre már nem emlékszem. És akkor fel kellett ülnünk szekerekre, összecsomagolni a legszükségesebb motyót, és el kellett indulnunk, szinte az egyik napról a másikra. Útközben egy pihenőt tartottunk, most nem jut eszembe, hogy milyen településen, mert voltak ismerőseink, akiknek a Kárpátokban volt egy birtokuk s egy erdészházuk, és ott tudtuk meghúzni magunkat. Fogalmunk sem volt, hogy hová menjünk. Varsóban kitört a felkelés, dúltak a harcok, Krakkó felé vonult Zsukov tábornok az orosz hadsereggel, mi pedig ott ültünk az erdészházban, nem tudva, hogy mi lesz a sorsunk. A közeli erdőkben partizánok voltak, akik folyton támadták a németeket, tehát folyt a harc körülöttünk. Tíz-egynéhány napot töltöttünk el ezen a helyen, de kiderült, hogy a németek megtudták, hogy ott vagyunk, mert orosz ejtőernyősök is rejtőztek ott az erdőben, őket keresték. Tehát minden oldalról körül voltunk véve. Egy alkalommal befutott három német teherautó az udvarunkra, vagyis a ház elé. Éppen ebédeltünk az udvaron, ők pedig egy Panzerfausttal szétlőtték a hátunk mögött az erdészházat. Istennek hála egyikünk sem sérült meg, de az erdészház egy pillanatok alatt lángba borult. Csak a szakácsnőnk sérült meg egy gránátszilánktól. Bennünket falhoz állítottak, és le akartak lőni, merthogy mi a partizánokkal kapcsolatot tartunk. És az anyám akkor kihúzta a magyar útlevelét, és mutatta, hogy mi magyarok vagyunk, és mondta, hogy az ő testvére Esterházy János parlamenti képviselő. Ez hatott rájuk, megijedtek, beültettek minket a teherautóba és elvittek Duklára. Ott kidobtak bennünket egy gyűjtőtáborban, ahol csak gyermekek és nők voltak. Ez egy határállomás volt, valószínűleg, hogy a férfiak továbbmentek, a nők és a gyerekek maradtak. De voltak ott szlovákok és magyarok is. Voltak ott katonák is, akik menekültek a frontról, vagy sebesültek voltak. Ez egy német menekülttábor volt. Bennünket kihallgattak, persze mi semmit nem tudtunk a partizánokról. Semmit nem tudtak meg tőlünk. Közben ők kiderítették, hogy igazat mondott-e az anyám, hogy valóban Esterházy János-e a testvére, s hogy valóban parlamenti képviselő-e Szlovákiában. Amikor ez kiderült, akkor bennünket szabadon engedtek. A táborparancsnok, aki német volt, megkérdezte, hova akarnak menni. A mamám azt mondta, hogy Krakkóba, mert ott lakik a családunk. Akkor fölpakoltak megint egy teherautóra, és elvittek Krakkóba. Az anyám azt mondta, hogy életében úgy nem félt, mint akkor. Mert ha bennünket megtalálnak a lengyel vagy az orosz partizánok, akkor szétlőnek minket, merthogy mi a németekkel menekülünk. Óriási harcok voltak mindenhol. Az anyám rettegett, hogy belefutunk valamilyen csata kellős közepébe. Tehát rettentő félelmek közepette érkeztünk meg Krakkóba, és ott a Michalski rokonságnál húztuk meg magunkat. A szüleink, hogy megvédjenek bennünket, Rostworowskiékhoz vittek bennünket. Ennél a családnál, amely Krakkón kívül lakott, körülbelül két hónapot töltöttünk el. És közben az anyám próbált intézkedni, hogy továbbmehessünk. Krakkóban szörnyű helyzet volt, mert nem volt lakásunk, nem volt semmink, s nekünk sem maradt semmink, mert minden elégett ott az erdészházban. Egy ruhánk és egy cipőnk volt. És jött a tél, és semmit nem tudtunk fölvenni. Az anyámnak innét, Krakkóból sikerült fölvenni a kapcsolatot Jánossal, és János akkor azt mondta, hogy menjünk oda hozzá, Újlakra. És akkor az anyám elintézte a papírokat. 1944 novemberében elindultunk Krakkóból, de Bécsbe vittek bennünket, mert az amerikaiak már bombázták akkor a nyugati részeket és bombázták Bécset is, úgyhogy egy pincében ültünk és vártunk. És egyszer csak megjelent János az autójával. Egy nappal azután, hogy áthozott bennünket a hídon Pozsonyba, az amerikaiak lebombázták a hidat. Tehát így végül szerencsésen megérkeztünk Újlakra.

– Kérem, beszéljen a háború előtti családi életükről!

A háború előtti idő az aranykor volt számunkra, hiszen csodálatos családi életünk volt. Mindenkinek volt egy saját szobája fönt, ott abban az udvarházban, ahol laktunk Węgierkában. Volt egy nevelőnőnk, akit úgy hívtak, hogy Zośia. Aztán ahogy növekedtünk, mamánk fogadott egy tanárnőt. Úgyhogy mi odahaza tanultunk, és Jaroslawba jártunk vizsgázni. És oda jártunk ügyeket intézni is. Úgyhogy én először iskolába Újlakon mentem, be a tanterembe ’48-ban, mert odahaza házitanítónk volt.

– Esterházy Jánossal találkoztak lengyelországi családi otthonukban?

Esterházy Jánost már ismertük korábban, hiszen meglátogatott bennünket Węgierkában a háborús idő alatt is. Fantasztikusan szerette a gyerekeket, szerette az állatokat, sokat játszott velünk. Mi háború alatt éheztünk, elég nagy szűkösségben éltünk, ő pedig csokit hozott nekünk. Tehát egy nagyon kedves emberként emlékszem rá, aki tele volt empátiával, szeretettel a gyerekek és az állatok, különösen a lovak iránt. És tudom, hogy segített az anyámnak is. Az anyám ugyanis segíteni próbált azoknak, akiket letartóztattak a németek. A környékünkről elég sok embert letartóztattak, és az anyám próbált közbenjárni az érdekükben, és a János nagybácsim ebben segítette őt. Több embernek az életét is megmentették így. Tehát amikor visszatértünk, Lengyelországba, 1958-ban, akkor kiderült, hogy az anyámra a honi hadsereg halálos ítéletet mondott ki, azért, mert mint Esterházy lány, járt a németekhez, és kiszedte tőlük az általuk letartóztatott embereket. Így segített nekik János támogatásával. Tehát mi így ismertük meg Esterházy Jánost már az otthonunkban, Węgierkában.

– És milyen volt az élet az újlaki kastélyban?

Igen, hát mi úgy éreztük magunkat Újlakon, mint a mennyországban. Hisz Lengyelországban háborúztak, csaták voltak, állandó életveszélyben voltunk, ott pedig a béke szigete volt. Mint nálunk, Lengyelországban a háború előtt. Mindent lehetett kapni. Csodálatos életünk volt, rendes ruhánk, rendesen kaptunk enni, teljesen más volt Szlovákia, mint az az ország, amit hátrahagytunk. Nagyon szép volt a kastély. A mi węgierkai udvarházunk tulajdonképpen csak egy nagy ház volt, amit nem is lehetett összehasonlítani azzal a szép kastéllyal, ami Újlakon volt. Tudom, hogy a nagyanyám nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a rongyos ruhánkat, és kisebb családi veszekedés is volt belőle, ahogy odaértünk, azért, hogy nézünk ki, hogy viselkedünk. Mert természetesen mint gyerekek a sok viszontagság után rögtön örültünk, ugráltunk a boldogságtól, és a nagymamánk emiatt egy kicsit görbén nézett ránk, hogy nem vagyunk normálisak, vagy legalábbis lelkileg meg vagyunk zakkanva. Esterházy János gyerekeinek voltak nevelői, tanítói, akik fegyelemre tanították őket, mi pedig ehhez képest szinte mintha vademberekként éltünk volna. Aztán persze lassan fölvettük az újlaki életnek a ritmusát.

– Az Esterházy család segítette a szegényeket, hogyan?

Igen, tanúja voltam annak, hogy a kastély nagykapuján mindennap jönnek a szegények. Ott vezetett az út mellettünk, ahol mi laktunk, és a kastély bal oldalán volt egy olyan konyha, ahol csak a szegények számára főztek, illetve az alkalmazottak számára is. Persze nem valami porcelántányérokba tálaltak, hanem jöttek a szegények a faluból, kis lábasokat, edényeket hoztak és vitték haza az ennivalót. Emlékszem, hogy egyszer éppen biciklizni tanultam és majdnem elütöttem egy nénikét, aki az ebédért jött a kastélyba az edényeivel. Tehát folyamatosan jöttek, és ingyen kapták az ennivalót, ennek én szemtanúja voltam, vagyok.

– Mi volt az első jel, hogy Jánost bántják?

Igen, a németek voltak az elsők, akik le akarták őt tartóztatni. És emlékszem, hogy az anyám, aki tudta, hogy nézett ki a szovjet megszállás, mert a mi udvarházunk ott volt a német–orosz határ közelében, elmondta a nyitraújlakiaknak, akik örültek, hogy jönnek az oroszok, mert azt hitték, hogy jobb lesz, és akkor az anyám elmesélte nekik, hogy mit várhatnak majd az oroszoktól. És valóban hordaként rohanták le a falut és a kastélyt az oroszok. Ezt megelőzte egy bombázás, bombázták a falut, és az egyik bomba a kastélyunk egyik falát szétrombolta. Ez épp húsvétkor volt. Melegedett az idő, s mi ki akartunk menni a légópincéből a szabadba, amikor a kutyák menekültek, be a pincébe, mert jöttek a repülők, és bombázták Újlakot is és a kastélyunkat is. Ezt követte az orosz invázió. Sajnos az alkalmazottaink nem engedték ki a pálinkafőzőben a pálinkát a földre, így az oroszok a pálinkafőzőt megtalálva megitták az összes pálinkát, és hát ettől teljesen lerészegedtek. Végigerőszakolták, végigrabolták a falut. Berohantak hozzánk is a pincébe. Mi akkor Moravčik Veronának, egy helybéli szlovák asszonynak köszönhetjük az életünket, aki elvitt minket magához a házába, mert a pincénkben már nem maradhattunk tovább. Ez a szlovák asszony jól ismerte Jánost, szerette is a családunkat, és az alatt a szörnyű éjszaka alatt, amíg mi ott voltunk Moravčik Veronánál, a falusiak az éjjel teljesen kirabolták a kastélyt. Bútorokat, a képeket, mindent, amit találtak. Az anyám mesélte, hogy az emberek a hátukon hordták szét a bútorainkat, olyanokat is vittek, amiket mi mozdíthatatlannak gondoltunk. Nem maradt semmi. Az oroszok ugyanígy pusztítottak mindent, amit találtak. A képeket összekaszabolták. Nem tudták, hogy mi a vécé. Például a vécéből itták a vizet, mert látták, hogy ott folyik, és fogalmuk sem volt, hogy mi az. És az egyik szárnyában az épületnek volt egy ruhatár. Az én nagyapámnak, aki Esterházy János Mihály, az Osztrák–Magyar Monarchiának a kapitánya volt, ott őriztük a régi egyenruháit és a díszruháit is. Ott voltak a nagymamánk fiatalkori báli szoknyái, ott voltak a magyar díszruhák. És ezek a berúgott oroszok fölhúzták magukra a magyar díszruhákat, a báli szoknyákat, és így biciklizték körbe a gyepet. Tüzet gyújtva dajdajozva. Tehát az egész egy világvégi, szörnyű jelenet volt.

– Mi történt ez után a családjukkal és Jánossal?

Minket két ízben, kétfajta módon is támadtak és üldöztek. Hiszen lengyelként is üldözve voltunk Csehszlovákiában, és mint az Esterházy család tagjai is. Lengyelként azért üldöztek, mert a lengyelek ’38-ban elfoglalták a tessényi Olzán túli területeket, tehát emiatt gyűlölték a lengyeleket. Mi nem mondtunk le a lengyel állampolgárságunkról, s később, a magyarüldözés idején ez bizonyos védelmet is adott nekünk, de az üldözést is meg kellett tapasztalnunk, már 1945-ben.

Én tizenkét éves voltam akkor, s hosszú ideig nem tudtuk, mi van a nagybátyánkkal. Aztán az emberek hozták a híreket, akik tanúi voltak a letartóztatásának. Mindenféle hamis híreket is kaptunk, hogy itt látták, ott látták, ide vitték, oda vitték. Például valaki azt mondta nekünk, látták, hogy német koncentrációs táborban van, tehát nem tudtuk, hogy valójában mi történik. Az biztos, hogy az első valódi hír az volt, amikor a szovjet lágerből kaptunk egy hírt róla, de nem tudom, már nem emlékszem, hogy ki volt az, aki ezt a hírt hozta. Talán egy kárpátaljai magyart elengedtek a táborból, s ő volt az, aki hírt hozott róla, de már nem tudom, hogy hívták.

– A letartóztatását Gustáv Husák végezte. Hallottak-e valamit erről?

Igen, hallottunk. Gustáv Husákra úgy emlékszem, hogy eljött Újlakra, azt hiszem, hogy miniszter volt már akkor, talán belügyminiszter. Ő rendelkezett a vagyonunk felett. A teljes könyvtárat elszállította, s ami megmaradt, összeszedette és meggyújtatta. Elégett az egész könyvtárunk, amelyben csodálatos értékek voltak. Ebben is benne van a Husáknak a keze.

Nagybátyánkkal kapcsolatban az volt a legszörnyűbb, hogy nem voltak híreink, nem tudtuk, hová menjünk, hogy kihez forduljunk. De aztán valakitől hírt kaptunk róla. Tudom azt, hogy egy magyar ember, akit vele együtt letartóztattak, de nem vittek el, hanem, ha jól tudom, elengedték, ő hozta az első hírt, a letartóztatásáról és az elhurcolásáról. Aztán anyám mondta egyszer, hogy kapott egy levelet. Soha nem mondta meg annak a lengyel asszonynak a nevét, aki írta, nehogy megtudják. Csak azt mondta, hogy hol van János és azt is, hogyan viselkedett a lágerben, hogy mennyire segített mindenkinek, akivel együtt volt bezárva ott a munkatáborban, de a nevét ennek az asszonynak nem tudhattuk meg mi, gyerekek.

– Aztán az ön édesapja hozta a hírt arról, hogy János itthon van és mivel halálra ítélték, ki fogják végezni.

Az anyám azonnal fölkereste Emil Prisendert, akinek nagyon sok ismerőse volt, és ami a legfontosabb, hogy zsidó volt. Hiszen a nagybátyám sok zsidónak az életét megmentette, tehát ők igyekeztek ezt úgymond meghálálni, azzal, hogy segítettek, ahogy tudtak. Le van írva a naplóban, hogy anyámmal együtt mennyi, milyen sok embert fölkerestek, és próbálták őt megmenteni a haláltól.

– Ön ezt mikor tudta meg, s hogy emlékszik a vele való találkozásra?

Igen, én is Prisenderéktől tudtam meg, hogy hazahozták Jánost. És az anyám, valóban egy alkalommal elvitt engem, amikor átmenetileg egy kórházban volt és úgy tűnt, hogy sikerült számára elintézni a kórházi kezelést hosszabb időre is. De sajnos ez nem sikerült, hanem ehelyett őt elvitték Lipótvárra a börtönbe, majd onnét tovább Mírovba. És tudom, hogy abban az időben óriási probléma volt a gyógyszerellátás, és ő egész idő alatt egy éven keresztül a halálos ítélet árnyékában volt, és ezért anyám ekkor kezdte ezeket a mentőakcióit csinálni. Mindenkihez elment, aki csak számított, és próbálta kieszközölni a kegyelmet a fivére számára. Számomra szörnyű élmény volt őt látni rabként, meggyötörve a szenvedéstől. Nehéz leírni mai szavakkal azt az élményt. Látni kellett volna, látni kell a saját szemével az embernek, hogy milyen sovány volt, egyetlenegy haja nem volt, egyetlenegy foga nem volt. Hiszen korábban ő egy csodálatos, nagyon jó kinézetű, mindig elegáns férfi volt. És láttunk ott helyette egy rabot, aki halálra van gyötörve és éheztetve, súlyos beteg, alig él, alig áll a lábán. Szörnyű élmény volt…

Csak arra emlékszem, hogy rendkívül megrázott engem ez a pillanat. Elsősorban az anyám miatt. Hiszen az anyám odaszentelte az életét, hogy segítsen a nagybácsimnak, és én mindig őrá gondoltam, őérte aggódtam, az anyámért, aki nagyon nehéz helyzetben volt. A legrosszabb az volt, hogy az anyám nem dolgozott, neki nem volt fizetése, tulajdonképpen könyöradományokból éltünk. Az anyámnak nem volt miből csomagot összerakni, amit a börtönbe küldhetett volna. Szerencsére a környékbeli magyarok segítettek. Én akkor már dolgoztam, és Etuska nővérem is, így küldtünk a fizetésünkből részleteket, hogy az anyám tudjon valamit intézni. Tudom, hogy egy zsidó család, a Schlesingerék, akiket Esterházy mentett meg, ők is sokat segítettek. Ők szerezték például a pamutot, kötőtűt, amiből anyám pulóvereket kötött, hogy némi bevételre tegyen szert. Tehát a legrosszabb az volt, hogy nem volt miből segítenünk igazán a Jánosnak. Hiszen rendkívül szűkös és nélkülöző életet éltünk.

– Ez a nagy szűkösség nem okozott feszültséget a családban?

Nem, sohasem. Tudtuk, hogy ennek így kell lennie és nincs más lehetőség. Amikor az én férjem meghalt és egy nyolcéves gyermekkel magamra maradtam, azt hittem, hogy összedől a világ körülöttem. És akkor az anyámra gondoltam, aki öt gyermeket nevelt egyedül, és a férjét sem tudhatta maga mellett, hiszen a férjének el kellett menekülnie. Egyet tudok, hogy az anyám sosem éreztette velünk a nehézségeket, sosem panaszkodott, sosem mutatta, hogy el van keseredve. Sőt, ellenkezőleg. Mindig azt mondta nekünk, hogy köszönjük meg a Jóistennek azt, ami van, azt a keveset is, ami megmaradt. Így nevelt föl bennünket, és így váltunk mi is felnőttekké, hogy ezt láttuk, ezt tanultuk az anyánktól, hogy összeszorított foggal mindig mindent túl lehet élni.

– Volt, hogy a Jánostól kapott szardíniákat tudták csak megenni vacsorára.

Igen, emlékszem erre, hogy valóban a nagybácsi adott nekünk halkonzervet, szardíniát. Életemben kétszer volt olyan pillanat, amikor megéreztem, hogy mi az éhség. Igazából mindig volt valamit ennünk. Tehát olyan végletes éhségben sosem voltunk. Amikor a kollégiumban laktam, tanultam, és akkor szerettünk volna venni egy kis kolbászt, vagy csirkét, de nem volt miből. Ugyanakkor az sosem volt életcél nekünk, hogy jóllakjunk. Egy dolog, amit az anyám nagyszerűen tudott: olyan atmoszférát teremtett otthon, hogy mindegy volt, ha csak krumplit ettünk, vagy csak kenyeret, mert nem volt más. A mama mégis olyan családi melegséget tudott varázsolni körénk, és ott volt velünk, és ez volt a legfontosabb számunkra, és nem az, hogy mi van az asztalon, mi az ennivaló?

– Máriának János miatt gyakran kellett távol lennie. Tudták, hogy a vasútállomáson kell éjszakáznia?

Igen, tudtunk róla, elmondta, hogy ez volt, az volt, de sosem panaszkodva mondta. Emlékszem, a rendszerváltás után történt, amikor első alkalommal eljutottam Mírovba, mert akkor volt egy rokonunk Pozsonyban, aki lengyel diplomataként dolgozott, és diplomatakocsival elvittek minket Mírovba. Akkor beengedtek a templomba is. Hát akkor ott egy hisztérikus sírás tört ki belőlem, akkor láttam, hogy szegény anyámnak micsoda távolságokat kellett megtennie, és sokszor gyalog ment, mert a börtön zárt területen volt, ahová nem volt közlekedés.

– Hogy éltek otthon, amikor nem volt otthon az édesanyjuk?

Volt ott egy lány Újlakon, aki korábban nálunk dolgozott, és a mama egy-két fillérért néha őt bízta meg, hogy nézzen rá a gyerekekre, és hát így nem voltunk teljesen egyedül. Néha talán nehéz volt ezt elviselni, de tudtuk, hogy egyszerűen nem tud mást tenni és nem tudunk mást tenni mi sem, nem volt más megoldás. Tudtuk, hogy amit tesz, azt meg kell tennie, csinálnia, mert ez így van rendjén. Meg sem fordult a fejünkben, hogy más életünk lehetne, hogy másként is tudnánk élni.

– Beszámolt-e az édesanyjuk a Jánossal való találkozóiról?

Az anyám féltett minket, és nem nagyon beszélt arról, hogy mi volt a börtönben, mit intézett a hivatalokban. Nem is volt szabad beszélnie neki ezekről, mert sokszor voltak bizonyos dolgok, amiket nem lehetett a gyerekekkel megosztani. Tehát mi se nagyon faggattuk. Hozzáteszem, hogy én már akkor nem is laktam Újlakon. Hiszen igyekeztünk minél hamarább elmenni otthonról, hogy munkát találjunk, hogy fölszabadítsuk a helyet a kisebb testvéreknek. Tehát én Pozsonyban voltam Etuskával együtt. Péter iskolába járt. Tehát lehet, hogy a kicsiknek beszélt róla, nekünk nem.

– Azt szeretném megkérdezni, hogy János tudott-e arról, hogy milyen rosszul élnek, és milyen nehéz egy csomagot összeállítani?

Az édesanyám nem akarta János szenvedéseit növelni azzal, hogy milyen körülmények között élünk, ezért nem beszélt róla, de azt gondolom, hogy tudott róla. Tudom, hogy nagyon aggódott, amikor a mamát látta, mert fiatalkorában a mamám nagyon csinos volt, nagyon szépen öltözködött. Újlakon viszont sokszor megkérdezte tőle, hogy miért vagy ilyen rosszul öltözködve, és hát ebből következtethetett arra, hogy milyen körülmények között élünk.

– Volt-e olyan esemény ebből az időszakból, ami különösen megmaradt önben?

Igen, az egy szörnyű volt, amikor ez az amnesztia elmaradt. Mindannyian föl voltunk készülve arra, hogy a nagybácsi már jön haza, és az utolsó pillanatban jött a parancs, hogy mégsem. Az anyámnak ez egy óriási csalódás volt. Borzasztóan élte át ezt a pillanatot. És kétszer láttam anyámat ilyen nagyon rossz lelkiállapotban. Egyszer, amikor nem engedték ki a bátyját, pedig már mindenki azt mondta, hogy ki fogják engedni. Másodszorra akkor volt ilyen összetört lelkiállapotban, amikor János halálhírét megkapta. Akkor teljesen összeomlott. Nem tudtuk, mit csináljunk vele. Az én barátnőm anyja egy Emília Rusňáková nevű szlovák asszony volt. Őt kértük meg, hogy jöjjön el Pozsonyból, és legyen ott anyánk mellett, és ő huszonnégy órán keresztül ott volt mellette. És a legrosszabb az volt még, hogy jöttek az asszonyok a faluból a házunkba, a lakásunkba, akik elkezdték ott énekelni a gyászénekeket, imákat. Emlékszem rá, hogy a nővéremmel együtt egyszer csak abba kellett hagyatnunk velük és elküldeni őket, mert az anyám nem tudta ezt elviselni, olyan rossz lelkiállapotban volt.

– Önök hogyan értesültek a halálhírről?

Amikor megkaptuk a hírt, hogy meghalt a nagybácsi, mi is rögtön hazautaztunk a nővéremmel. Hát a legrosszabb az volt, hogy a falusi pap annyira félt, hogy nem merte vállalni a gyászmisét és nem mert harangoztatni sem. A húgom, Klima ment, és ő maga húzta meg a harangokat.

– Értesültek-e arról, hogy volt egy lengyel rabtársa a szovjet Gulagban, akinek a felesége életmentő élelmiszert küldött Jánosnak?

Arra emlékszem, hogy arról beszélt, hogy nagyon sok lengyel volt ezekben a táborokban, akikkel be volt zárva. És valóban beszélt arról a mama, hogy hallotta a Jánostól, hogy ott is kapott csomagokat. De volt egy bizonyos orosz nővér is, egy orvosnő, aki megmentette az életét. Azért, mert mikor már haldoklott, ez az orosz orvosnő vitette őt át a lágerkórházba.

– Ön szerint János gyenge, leromlott, minden ízében beteg szervezete hogy bírta ennyi ideig a rabságot?

A mamám borzasztóan aggódott érte, hiszen minden látogatáson azt vette észre, hogy egyre rosszabb és rosszabb az állapota. Bár nagyon rövid ideig volt ott. Fogalmam sincs, hogy bírta ki ezeket a szörnyű körülményeket. Biztos vagyok benne, hogy a hite éltette őt, hiszen nagyon mélyen hívők voltak, az édesanyám is, a nagybátyám is. Ma már nincsenek ilyen emberek, akiknek ilyen erős hitük lenne, akik ilyen mélyen hívők lennének. Tehát mind a ketten úgy hitték, hogy ennek a szenvedésnek valami küldetése, célja van, és alárendelték magukat ennek a szenvedésnek. Elfogadták Isten akarataként.

– Emlékszik-e arra, amikor meg akarták őt szöktetni?

Igen, nagyon is jól emlékszem arra. Lázas készülődés volt akkor is. Egy diplomatának kellett volna átvinnie őt a határon. És az anyám nagyon félt. És akkor még az is fölmerült, hogy Ausztria nem fogadja be őt mint tüdő-, mint tbc-beteget, de sajnos ezért nem kellett aztán aggódni, mert amikor János megtudta, hogy mi készült, akkor egyszerűen azt mondta, hogy szó sem lehet róla, ő nem fog elmenni sehova, mert nem bűnös. Ezt a mamám leírja részletesen a naplójában.

– Tudjuk, hogy János felesége és leánya, Alice, Budapesten éltek. Ők hogyan kaptak híreket Jánosról?

Volt egy asszonyka, Samarjay Évi, ő Budapesten élt, és az Alice-nak volt a tanítója Újlakon, amikor az Alice még ott volt. Ő vitte tovább tulajdonképpen a híreket Budapest felé, a budapesti család felé, mert Pozsonyban maradtak a rokonai. És emlékszem, hogy a mamám azt sokszor mondta, nézzétek, milyen nehéz Alice-nak, akinek az apjáról van szó, és ő még csak meg sem látogathatja Budapestről, tehát Alice-éknak sokkal nehezebb volt, és csak ez a Samarjay Évi vitte a híreket neki az apjáról.

– Megtudták, hogy Alice-nak sikerült a disszidálás?

Az anyám kétségbe volt esve, mert az Alice-nak sikerült kimennie, és a Szabad Európában rögtön nyilatkozott arról, hogy mi történik az apjával és velünk. Akkor az anyám rettentően aggódott, hogy ezt meg fogják bosszulni. És hogy rosszabb lesz a helyzete Jánosnak a börtönben emiatt.

– Amikor már haldokolt János, a sok kérvényezés ellenére sem engedték kórházba.

Igen, az embernek kedve lett volna a fejét a falba vernie, annyira tehetetlenek voltunk. Amikor nem engedték meg még azt sem, hogy a nyitrai kórházba vigyék, hogy legalább ott, a szülőföldjén halhasson meg. Teljesen tehetetlenek voltunk.

– Ő viszont elnézést kért Mária asszonytól, hogy annyi gondot okozott neki.

Amikor ezek a dolgok eszembe jutnak, valóban arra gondolok, hogy ki volt nagyobb szent, az anyám, vagy János? Volt egy recenzió az anyám naplójáról, az anyánk naplójáról, és akkor az egyik lengyel újságíró, aki recenzeálta a könyvet, édesanyámat egy modern Antigonénak nevezte. Igen, így láttuk ezt mi is annak idején.

– Aztán a börtönparancsnok közölte, hogy a holttestét sem adja ki a családnak.

Ezek szadisták voltak, nem voltak emberek, tehát igazából nem lepődtünk meg ezen a fenyegetésen, hiszen tudtuk, hogy mire képesek, éveken keresztül bebizonyították ezt. A történtek olyan nyomot hagytak bennem, hogy én sem beszéltem soha róla, se a férjemnek, se a tágabb családomnak. Először akkor tértünk vissza ezekre az évekre, amikor az anyám naplói előkerültek, és akkor beszéltem életemben először, de akkor is csak a testvéremmel, Péterrel, arról, hogy mi történt velünk, hogy éltük át azokat az éveket.

– János halála után hogyan éltek tovább magukban ezek az események?

Mi nagyon féltettük a mamánkat, a mamát féltettük, hiszen az életének hosszú éveken keresztül ez volt az egyetlen célja, hogy a nagybácsinkat valami módon menteni, kiszabadítani. És ezenkívül ugye a mama megígérte neki, hogy el fogja temetni a szülőföldjén. És ezt nem tudta beváltani. Talán az életének a legszörnyűbb tapasztalata ez volt, hogy nem teljesítheti az ígéretét a Jánosnak, hogy eltemeti őt a szülőföldjén. Volt egy történész, aki foglalkozott ezekkel az ügyekkel itt, Lengyelországban, hiszen semmit nem tudtak arról, hogy mi történt Csehszlovákiában, és mi történt a magyarokkal. Alig van szakember, aki foglalkozna vele. Én beszéltem egy történésszel, akivel találkozott a mamám itt, Varsóban, s emlékszem, az anyám nagyon-nagyon meg volt hatódva, rendülve, hogy ez a lengyel történész látta az apám papírjait, mert valahogy beengedték őt a lengyel archívumokba, de erről csak ’89 után lehetett beszélni. És hát valóban az az igazság, hogy Lengyelországban senki nem tudja, hogy ki is volt Esterházy János. Először egy Tadeusz Olszański nevű lengyel újságíró írt róla cikket az egyik lapban, de ezt rögtön megtámadták.

– Az édesanyja Lengyelországban mesélt arról, milyen sok szenvedésben volt része sok-sok éven át?

Az anyám nagyon nehezen élte meg ezt a helyzetet, ezeket a csalódásokat. És azért is nem beszélt erről itt, Lengyelországban senkinek, mert az emberek azt hitték volna, hogy mese, hogy ez nem igaz, hogy ilyet nem lehet. Az biztos, hogy amikor eljöttünk ide, Lengyelországba, onnét, Szlovákiából, ez már ’56 után volt, az életünk teljesen megváltozott. Úgy gondoltam, hogy itt a paradicsomban vagyok ahhoz képest, amit ott, Csehszlovákiában átéltünk.

– Most a boldoggá avatás során talán fény derül az ön édesanyjára is.

Igen, én is abban bízom, hogy ez a boldoggá avatási folyamat mindkettőjük személyét megvilágítja, és hogy jobban ismertebbé válik az is, amit édesanyám tett. Mindenesetre azok az én ismerőseim, akik olvasták anyám naplóját, valóban megerősítették azt, hogy semmit nem tudtak, és nagyon megrendültek, olvasva ennek a naplónak a lengyel kiadását.

Ekkor tudatosítottam én is, hogy Lengyelországban nem tudnak semmit arról, hogy mi volt Csehszlovákia vagy Magyarország 2. világháború utáni helyzete. Elmondtam nekik Alice kálváriáját, hogy micsoda szenvedéseken ment keresztül. De hihetetlennek hangzik János nagybácsink története is, szinte mesének tűnik, annyira nem ismerik az emberek. Lengyelországban is voltak politikai ítéletek, de annyi kegyetlenség, és annyi szörnyűség, mint ami Csehszlovákiában vagy Magyarországon történt, Lengyelországban nem volt.

– Hogyan történt a Lengyelországba való visszatérésük?

Egy ismerős lengyeltől, aki a Lengyel Kulturális Intézetben dolgozott, megtudtam, hogy lehet tanulni jönni Lengyelországba. És én jelentkeztem és jöttem Lengyelországba, hogy majd itt fogok tanulni. A mamám nem akart jönni, ő ott akart valahogy maradni, ő úgy érezte, hogy nincs még arra fölkészülve, hogy elhagyjuk Újlakot. De János halála után, egy évvel később, 1958-ban, nekünk újra meg kellett a tartózkodási engedélyünket hosszabbítani Csehszlovákiában, és a csehszlovák hatóságok nem akarták megadni az engedélyt az ott-tartózkodásunkra. Egyszerűen megtagadták a lakhatási engedélyünket, így nem volt más választásunk, mint hogy visszatelepüljünk Lengyelországba.

– Korábban is volt, hogy még azt a szegényes parasztházat is el akarták venni maguktól?

Igen, én akkor már nem voltam Újlakon, úgyhogy nem emlékszem erre. Anyám sem volt otthon, csak Klima volt ott Jadwigával. Tőlük tudom, hogy Klima baltával állt az ajtóban, hogy nem engedi be azokat, akik jöttek egy szekérrel, hogy kidobják a házból az egész családot. És akkor a nővérem azt mondta, hogy aki be mer lépni a házba, abba belevágja a baltát. Erre valahogy visszahőköltek és elmentek, de később mégis ki kellett onnan költöznünk.

– Hogyan emlékszik édesanyjára most?

A mamám elsősorban rendkívül beleérző, közvetlen asszony volt. Nem láttam még olyat, hogy az anyám valakivel ne állna szóba, valakire panaszkodna vagy valakit kizárna. Az anyámnak mindig nagyon-nagyon mély hite volt, azt tartotta, hogy még az ellenséget sem szabad gyűlölni. Senki iránt nem érzett haragot. Ez bizony ma is aktuális volna. Tehát volt benne valami olyan tulajdonság, olyan nagy lelke volt, ami miatt nagyon megszerették őt az emberek. Volt Mielecben, amikor ideköltöztünk Lengyelországba, egy szomszédasszony. Egyszerű asszony volt. Előtte nem ismerték egymást. És egy pillanat alatt szinte a rabja lett az anyám nagy lelkének, szinte csüngött rajta, úgy ragaszkodott hozzá… Ezenkívül az anyámnak volt valami nagy melegség a szívében. Emlékszem egy ilyen történetre, amikor megszületett a gyermekem. Eleinte nem akart aludni ez a gyermek soha. Éjszaka mindig sírt. És akkor a mama eljött hozzánk, Varsóba jött, és fogta őt az ölében, elkezdte dajkálni, és a gyermek abban a pillanatban elaludt.

Azt hiszem, hogy az életüket egyedül ennek a nagyon mély hitnek köszönhetik. Fogalmunk sincs ma arról, hogy nekik milyen erős és mély hitük volt. És ez tartotta őket életben. Ez a hit. Ez a mély hit. Ilyen volt a nagybácsim, János is. Én sosem felejtem el, amikor Bécsbe értünk, jött, és kiszedett a pincénkből. És micsoda melegség áradt belőle. Éreztük, hogy mennyire szeret minket, hogy felelősséggel viseltetik irántunk. Emlékszem, mikor sokszor mint gyerekek rosszak voltunk, akkor az anyám mindig hivatkozott a Jánosra, és bárkivel is találkoztam, aki ismerte a Jánost, tulajdonképpen mindenkitől csak jót hallottam róla, felőle. Senki rosszat az Esterházy Jánosról nem mondott, amint ezt tapasztaltam.

– Ennek ellenére nem rehabilitálták még ma sem.

Azt hiszem, hogy ez egy szörnyű, mély, begyökerezett etnikai ellentétnek az eredménye, amely elsősorban előítéletekre vezethető vissza. Visszavezethető két-három vagy több generációra is, hogy ez a gyűlölet be van oltva, szinte a génekbe. És azt hiszem, hogy az egyesülő Európában szükség lesz még két-három generációra, hogy eltűnjön a kisebbségi és többségi nemzetek közé oltott gyűlölet.

– Mindenki támadta. Hogy lehet, hogy ennyi ember gyűlölte, mi volt ennek az oka?

A csehek azért, mert ő ellenezte a Benešnek a hozzáállását a kisebbségekhez, és ezért azzal vádolták, hogy szétverte Csehszlovákiát. A szlovákok pedig azért, mert magyar volt. Ezzel együtt mindenki mondta, hogy ha nem Esterházynak hívták volna, hanem valami köznapi neve van, például Molnár vagy Kovács, akkor kiengedték volna. És nem kapott volna ilyen ítéletet sem, mint amilyet őrá távollétében kimondtak. De a háború, a 2. világháború utáni kommunizmus idején az a tény, hogyha valaki arisztokrata és hívő volt, akkor ráfogták azt is, hogy ők ugye kizsarolták a népet, hogy vérszopók voltak, és így tovább, és így tovább. Tehát kellett egy ellenség, és őt tették azzá, bűnbakká.

Nem akarok politizálni, de úgy gondolom, hogy Szlovákia az egyetlen fasiszta állam volt itt abban az időben, úgyhogy így is nézett ki, hiszen ki volt az, aki uralkodott? Az egész ország elitje át volt itatva ezzel a gyűlölettel, ami tovább élt a 2. világháború után is. Nem szívesen beszélek erről, de bizony ez szerintem hozzátartozik a valósághoz.

– A boldoggá avatás kapcsán Esterházy János személye jelenthet-e valamiféle esélyt a nemzetek közötti megbékélésre?

Teljes mértékben úgy gondolom, hogy igen. Azt gondolom, hogy ő már előfutára volt az egyesülésnek, egyesült Európának, Közép-Európának, hiszen már a harmincas években erről beszélt, hogy itt, Közép-Európában egyesülnie kell a nemzeteknek és úgy kellene szembeszállni az ellenideológiákkal. Jan Szembek, egy lengyel diplomata, aki rokonunk volt, ő emlegeti Esterházy János szerepét ilyen értelemben, és naplójában leírta, hogy Esterházy János ezekben az ügyekben járt el Lengyelországban.

(Éles Márta fordítása)

Földes Györgyi: Akit „nem látni az erdőben”. Avantgárd nőírók nemzetközi és magyar kontextusban

Budapest, Balassi Kiadó, 2021, 172 p.

Földes Györgyi Akit „nem látni az erdőben” című könyve a marginális pozíciójába kényszerült „másik”, azaz a női alkotók lehetőségeit tárja fel az avantgárd mozgalmak és esztétikák történeti kontextusának és a nőtörténet genderkoncepcióinak kettős perspektívájából. Alkotói szubverzió és teremtő nőiség: két eleve izgalmas fogalom, melyek messze nem zárják ki egymást, sőt az önpozicionálás perspektíváit is megnyitják, s az antagonisztikus ellentétek egymásnak feszülő kisüléseiből valóban izgalmas szövegek születtek. Sőt: a legizgalmasabb talán maga az elbizonytalanítás, a nemi sztereotípiák kikezdhetőségének játéka. A könyv címe René Magritte Nem látom az elbújt nőt az erdőben című képére utal, mely a La Révolution surréaliste utolsó számában jelent meg. A képen a szürrealisták (valamennyien férfiak) állnak körbe egy lenyűgöző női aktot – lehunyt szemmel. Akik „nem látszanak” az avantgárd magyar diszkurzusának erdejében, azok ebben a könyvben egyszeriben láthatóvá válnak, már amennyire ezt a látványt a tudományos rekonstrukció érvényesülni hagyja, hiszen sokszor kénytelen a homályban tapogatózni: többek között Újvári Erzsi, Simon Jolán, Réti (Komját) Irén, Kádár-Karr Erzsébet és Csont (Szántó) Judit pályaképe bontakozik ki előttünk.

A könyv egyik legizgalmasabb fejezete az avantgárd nőképének elemzése: a futurizmus „explicite nőgyűlölő” természetétől kezdve a meglepően befogadó dadáig számos különös aspektus kerül elő. A mizogün századvég erős hatása (Nietzsche, Weininger) a nőt az abjekt pozíciójába kényszeríti, a „megzabolázhatatlanul” burjánzó anyaghoz köti a lételvét, s így kényszeríti a tárgyias alárendelés másodlagos közegébe. És ráadásnak, s ez talán a legdöbbenetesebb, meg is ideologizálja azt. Hasonlóképpen érdemes lenne vizsgálni az avantgárd globális másságkonstrukcióit, pl. a művészi alkotásokat gyakorta felszabadító queer tendenciákat, melyek ugyanakkor az avantgárd „ideológiai” programokban rendszerint agresszív elutasításokkal társulnak. Elég csak André Breton A szürrealista forradalom című, 1928-as, homofób passzust is tartalmazó szövegére gondolni. Az ilyen típusú agresszív fellépés sokak szerint hozzájárult pl. a kiváló meleg szürrealista költő, René Crevel öngyilkosságához, holott pl. a biszexuális Aragon toleranciaérzékét, úgy tűnik, nem sértette. A nőies, az elnőiesedett férfi pozíciójára a könyv többször is kitér, pl. a dandy alakja is az elnőiesedés „ijesztő” konnotációit aktiválta. A testreprezentációknál előkerül az androgün pozíció, és ebben a sémában válik izgalmassá Breton mitikus, a személyiség konkretizálásától elrugaszkodó, ma sok tekintetben megmosolyogtató nőképe is. A nő nála az „erotikus gyötrődés” tárgya marad: a férfienergia lecsapolója.

Mina Loy (apja londoni magyar zsidó bevándorló volt) önéletrajzi hosszúverse külön elemzés tárgya, de még talán ennél is izgalmasabb, hogy Loy 1914-ben feminista kiáltványt adott ki, mely a nőiség betájolásakor leszámolt a férfival mint referenciaponttal, a szexről és a szaporodásról szóló diskurzust pedig megfosztotta a megbélyegzettségtől (férje Arthur Cravan, a jeles dadaista költő és bokszoló volt). Valentine de Saint-Point feminista kiáltványa Marinetti kiáltványára válaszolva vázolt fel egy új nőtípust: a koncepció lényege, hogy a nőiesség és férfiasság mindenkiben ott van, csak a „dózisa” más. A túl nőies nő a „szív polipja”, aki érzelmi eszköztárával leszívja a férfiakat és elernyeszti a gyerekeit, de létezhet velejéig futurista nő is. Külön érdekesség, hogy Erdős Renée Az Ujság 1913. febr. 2-i számában ismertette a manifesztumot. Loy önéletrajzi versében (Anglo-Mongrels and the Rose) a „korcs” lét avantgárd képei mellett egy fiktív Budapest-képzet is kirajzolódik, miközben a transzkulturalizmus koncepciója is releváns értelmezői teret indukál a szöveg köré.

A dandy téma visszatér Az android, a kiborg, a dandy meg a nő c. tanulmányban.

A dandykoncepciókat a szerző meglehetősen széttartóan mutatja be, a jelenség „transzgresszív, amennyiben társadalmi, morális és vallási határok áthágására is irányul”, lebontja a férfiasságsztereotípiákat, s ebben Földes szerint a dadaista alkotó rokona, noha „a verbális provokációt részesíti előnyben” és nem az akciót. Másrészt a női pozícióval szembeállítva „maszkulin, látszólag hideg, steril, márványszerűen oppozicionális párja az ösztönös, testileg bűnös nőnek”. A biszexuális Hannah Höch Da-Dandy c. kollázsán egész más látszik, mint ami a koncepciók keveredéséből kijön: mégpedig alighanem maga a queer. A következő alfejezet készséggel ismeri el, hogy a határok képlékenyek nemi tekintetben is, itt lép be a kiborg mint konstrukció. Bortnyik Sándor Új Ádám / Új Éva c. képpárját is felhozza példának: Ádám valóban dandy, kiborg és bábu is egyszerre. Viszont a nemi kétosztatúság transzgressziója itt Höch munkáihoz képest nem olyan egyértelműen jön létre.

Kádár Erzsébet a Ma hasábjain közölt verseit külön tanulmány elemzi. A legizgalmasabb pályaképet a Csont Judith–Szántó Judit–Pál Judit című írás adja: József Attila majdani szerelme Hidas Antal (aki emigrációban többek között a Kassai Munkás irodalmi szerkesztője lett), a férj támogatásával avantgárd verset közölt a Mában (a Jaj! Emberek / cérnaszálon libeg a szivünk kezdetű kompozíciót). Huzella Ödön a Magyar Lapokban épp ezt a verset cikizte ki mint az „izmus” egyik elrettentő termékét. A „Kassák-utánzók, Nicolas Beaudoin-majmolók és Csont Judit-másolók” „kiizzadt” szövegei Huzella szerint lejáratják az avantgárdot. Szántó Judit „nyomorgó proletárasszony” imidzsét Földes Györgyi elegánsan számolja fel, helyébe egy aktív, szavalókórust szervező, komoly minőségérzékű, intellektuális nő kerül. Ez az írás Simon Jolán előadó-művészetének taglalásához is remek felvezető: kétségtelen, hogy az írás Simon Jolán eddigi legkomplexebb portréját kínálja.

Földes Györgyi nemcsak egy hiányzó alapdiskurzus viszonyítási pontjait jelölte meg az irodalomtudomány koordinátarendszerében, hanem a különféle, rejtőzködő alakzatok sokaságát is láthatóvá tette.

Papp Árpád (szerk. és a bevezető tanulmányt írta): Délszlávok Párizsban. Egy határszakasz megrajzolásának krónikája és dokumentumai

Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021, 758 p.

A trianoni békeszerződés létrejöttéhez vezető folyamatok vizsgálatának jelentősége nyilvánvaló, azt nem igazán lehet vagy kell túlhangsúlyozni. „Magyar szempontból” természetesen számos jól ismert – egyszerre emocionális és racionális – értelmezési nehézség is adódhat az efféle tevékenység során még akkor is, ha professzionális tudományos munkáról beszélünk, legyen szó a témakör bármelyik aspektusáról, különösen ami a korabeli cseh és szlovák, román, valamint délszláv politikum törekvéseit illeti. Az e folyamatokat vizsgáló tudományos munkák minőségének egyik legfontosabb fokmérője talán éppen az, hogy az adott szerző mennyire tud túllépni az említett nehézségek gazdag televényén.

Papp Árpád etnográfus arra vállalkozott, hogy elsődleges, köztük eddig ismeretlen források alapján összefoglalja a bánáti, bácskai és baranyai, vagyis a jugoszláv–román és a jugoszláv–magyar határok kialakulását az azokhoz vezető tárgyalások és megbeszélések elemzésén keresztül. A kutató ezen ambiciózus cél érdekében elsősorban a belgrádi Jugoszláv Levéltár, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Levél- és Kézirattára, valamint az újvidéki Szerb Matica Levél- és Kézirattára vonatkozó anyagait dolgozta fel, s egyáltalán nem elhanyagolható módon a szerb történetírás eredményeit is hasznosította, illetve közvetítette.

A kötet alapvetően két részre bontható. Egyfelől adott az öt szövegegységre tagolódó „bevezető tanulmány” (23–342. p.), valamint a szöveggyűjtemény, amelyet színes térképmelléklet követ (343–728. p.). A két nagy blokk természetesen szorosan kötődik egymáshoz, hiszen a szerző pontos hivatkozásokkal jelölte meg, hogy konkrétan melyik forrással foglalkozik a tárgyalás adott pontján. A könyv jellegét tekintve a szokásosnál is hasznosabb szerepet tölt be a névmutató (729–758. p.).

A főszöveg vezérfonalát tehát a délszláv politikai vezetés és delegáció területi követeléseinek alakulása, annak megannyi leágazása képezi. Megkockáztatható, hogy a gazdag tematika okán mintegy kézikönyvként is forgatható a kötet, ugyanis – egyebek mellett – a jugoszláv eszme fejlődéstörténetétől kezdve a világpolitikai kereten át a délszláv küldöttség összetételének kialakulásáig számos résztémáról is összefoglaló képre tehet szert az érdeklődő olvasó. E téren kiemelendő szövegrész a bánáti, a bácskai, valamint a baranyai területi egységekre vonatkozó kronologikus áttekintés.

A kötet kétségtelenül legizgalmasabb részeihez tartozik Jоvan Cvijić (1865–1927) alakja, amely kapcsán sokszor szembesülhet az olvasó azzal, hogy a neves szakember miként állította a nemzetpolitika szolgálatába néprajzi és földrajzi ismereteit, valamint a nemzetközileg is jelentős súllyal bíró tekintélyét, kapcsolatrendszerét. Az, ahogyan a tudományosság a 19. századtól kezdődően egyes esetekben szimbiózist alakított ki a nemzetépítést végző politikával,* természetesen nemcsak a szerb tudománytörténet páratlanul tanulságos aspektusa, ám például épp az első világháborút lezáró béketárgyalások tükrében mindenképp beszédesen mutat rá a tudomány eszközként való használhatóságára. Papp Árpád maga is kiemeli Cvijić kulcsfontosságú szerepét abban, hogy az 1919 tavaszán megfeneklett délszláv területszerzési programot kimozdította a holtpontból összefoglaló munkája segítségével, megnyerve a délszláv „ügynek” a nagyhatalmak jóváhagyását. A szöveggyűjteményben e mozzanat miatt is izgalmas olvasmánynak számít több Cvijić-levél. A szerb tudománytörténet egyik legfajsúlyosabb alakjának köszönhető az is, hogy a kötetben részletes figyelmet kapott a tárgyalódelegáció néprajzi-történelmi szekciója.

A béketárgyalások folyamatainak szövevényes megrajzolásán túl rendkívül hasznos tartalmi egységnek tartható a „Vox populi vox Dei” címmel ellátott fejezet. Ebben a szerző olyan különféle forrásokat mutat be, amelyeket a vitatott hovatartozású területek délszláv és/vagy szerb lakosságának, azok képviselőinek álláspontjait összegzik. Az erőteljes – és elsősorban a magyarokkal szembeni – sztereotípiákkal operáló iratokat a szerző analitikusan, higgadt módon elemzi, elsőségben részesítve természetrajzuk felvázolását, s inkább az olvasóra hagyva az egyes tézisek valóságtartalmának minősítését. A magyar vonatkozású minősítéseken túl képet alkothatunk a németekkel, zsidókkal és románokkal szembeni ítéletalkotásról is, amelyek szintén nem mentesek a béketárgyalásokon magasba csapó túlfűtött politikai motiváltságtól.

A kötet összességében remek kalauzul szolgál a korabeli délszláv politikai aspirációk, illetve a tudomány és politika összetett viszonyának megértésére. Az első bekezdésben jelzett szellemi kihívásnak Papp Árpád sikeresen eleget tett, s ezzel olyan közvetítői gesztust tudott felmutatni, amely nélkül gyakorlatilag nem lehetséges akadálytalan, termékeny munkát végezni sem a magyar–szerb (és/vagy jugoszláv), sem a hasonló más jellegű regionális és történeti kapcsolatrendszerek szerteágazó tematikájában. Egyúttal arra is jó példa az egyébként Szabadkán élő és dolgozó szerző megközelítésmódja, hogy a „kisebbségi” magyar közegbe ágyazódó tudományos munkát voltaképpen milyen szellemi előnyök segítik az elemi fontosságú regionális témák kutatásában.

 

Jeszenák János báró. Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai

Szerk. Kedves Gyula–Pelyach István. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019, 201 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 4./

2015 októberében indult el az a konferenciasorozat az Országgyűlési Múzeumban, amely minden évben az 1849 októberében a megtorlás áldozatául esett politikusok közül mutat be egyet-egyet (s aztán az ott elhangzott előadások könyvként is megjelennek). Az ankétok, illetve a kötetek célja nem csupán a kivégzettekről való megemlékezés, hanem az is, hogy a történelmi jelentőségüknek megfelelő helyre emeljék fel őket a közgondolkodásban. Hiszen például Szacsvay Imre, Jeszenák János vagy Perényi Zsigmond neve sokak számára annak ellenére sem csenghet ismerősen, hogy e politikusok egyaránt kiemelkedő szerepet vállaltak az 1848–49-es polgári átalakulás kivívásában, illetve az önvédelmi harc megszervezésében. A 2018 októberében megtartott konferencia résztvevői Jeszenák János báró munkásságát elemezték, s az előadásokból a korábbi kötetekhez méltó színvonalú kiadványt szerkesztettek.

Melkovics Tamás a báró pályafutásának reformkori szakaszát tekinti át, s megállapítja, hogy Jeszenák a korabeli főrendi ellenzék fontos tagja volt, aki igazi elhivatottsággal foglalkozott a közügyekkel. A szerző részletesen elemzi Jeszenáknak Széchenyi István eszméitől Batthyány Lajos és Kossuth Lajos nézeteinek elfogadásáig vezető útját, és feltérképezi azokat az okokat, amelyek szinte predesztinálták őt a főrendi ellenzéki tevékenységre. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy Jeszenákék pozsonyi palotájában alakult ki a főrendi ellenzék csírája.

Fónagy Zoltán Jeszenák nyitrai főispánságát, valamint országgyűlési felsőtáblai tagságát vizsgálja az írásában. A szerző kissé távolabbról indítja a tanulmányát, először bemutatja az 1848 előtti főispáni rendszert, majd a forradalmat követő átalakulást. Részletesen szól Nyitra vármegye 1848. évi belső viszonyairól s arról, hogy Jeszenák hogyan teljesítette a főispáni kötelességeit a megyében.

Hermann Róbert tanulmánya ugyancsak „mélyfúrásnak” minősíthető, hiszen a közlemény első része rendkívüli alapossággal ismerteti az 1848-ban létrehozott kormánybiztosi rendszert, majd ebben a politikai térben helyezi el a Nyitra vármegyében kormánybiztosi funkciót vállaló Jeszenák János ténykedését. A szerző kimerítően tárgyalja azt, hogy a báró mennyire tevékenyen dolgozott a polgári Magyarország kialakításán, s hogy a hadsereg szervezése terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Kedves Gyula szintén az 1848-as események korába kalauzolja el az olvasót az írásában. Az ő tanulmánya Jeszenák kormánybiztosi tevékenységének első időszakát mutatja be, s részletesen megvizsgálja, hogy a báró milyen eszközökkel védte meg Nyitra vármegyét a szlovák légió támadásaitól, noha ő maga csupán ekkor került első ízben kapcsolatba a honvédséggel. Kedves Gyula egyúttal arra is rávilágít, hogy ez a védelmi tevékenység okozta később Jeszenák vesztét, hóhérai e működése miatt sorolták be őt a „főbűnösök” közé.

Süli Attila tárgyilagos hangvételű, mégis megrendítő tanulmánya Jeszenák hadbírósági perét és életének utolsó napjait mutatja be. A közleményből megtudhatjuk, hogy a halálraítéltnek utolsó vigaszt nyújtó Székács József visszaemlékezései alapján Jeszenák nem gondolt a menekülésre, de arra sem, hogy a császáriak kegyetlen bosszút fognak állni a foglyokon. Jóllehet többen is közbenjártak a bárónak nyújtandó kegyelem érdekében, azt nem sikerült elérniük, Jeszenák pedig méltósággal viselte a mártírhalált.

Korpás Árpád kötetzáró írása a dualizmus korának pozsonyi Jeszenák-kultuszát mutatja be. A szerző részletesen elemzi a kultusz kialakulásának okait, illetve folyamatát, a pozsonyi magyarság nemzeti öntudatának formálódását, s arra is rámutat, hogy az egykori koronázóvárosban élő korabeli magyarság az országos közvélemény figyelmét is igyekezett Pozsonyra irányítani.

A vékony tanulmánykötet tehát egy olyan közéleti személyiség portréját rajzolja meg, akinek a neve bár kihullott a köztudatból, mégis érdemes arra, hogy megőrizzük az emlékét. Jeszenák János ugyanis egész életútja során tevékenyen küzdött a rá bízott magyar közösségért, legyen az egy vármegye, vagy éppen egy egész nemzet. A báró azonban a halál árnyékában is rendíthetetlen maradt, és a nemzete későbbi jobb sorsának reményében vállalta a mártíromságot is. A kiadvány példaképként állítja az olvasó elé Jeszenákot, aki pályájának minden egyes szakaszában a hazája és a nemzete egyszerű, de hű szolgája maradt, s aki megalkuvás nélkül küzdött a polgári Magyarország felépítéséért.

Tőkéczki László: A bohém zseni. Gróf Andrássy Gyula szellemi-politikai arcéle

Szerk. Schmidt Mária. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, 124 p.

Idősebb Andrássy Gyula a magyar történelem jelentős – és viszonylag ismert – szereplői közé tartozik, sokan még azt is tudhatják róla, hogy egykoron ő volt „a szép akasztott”, az 1848-as forradalmárból 1867-es miniszterelnökké vált mágnás (nem is beszélve az Erzsébet császárné-királynéhoz fűződő viszonyát érintő pletykákról). Noha az életútja meglehetősen kalandos volt, s a személyisége is szintúgy érdekes, viszonylag kevés biográfiai munka született Andrássyról. Tőkéczki László szóban forgó kötete sem az életrajz kategóriájába sorolható be, nem pályaképet kapunk benne, sokkal inkább egy ember jellemrajzát. És mivel a szerzője már nem érhette meg e kötetének a megjelenését, így e kiadvány egyúttal a Tőkéczki Lászlóra való emlékezést is szolgálhatja.

A monográfia hét fejezetre oszlik, amelyek egy-egy téma köré épülnek: a gróf életútja és személyisége; a társadalmi és politikai közeg; a nemzet és a magyarság; a kiegyezés és a dualizmus; a parlamentarizmus, az alkotmányosság és a liberalizmus; a gyakorlati politikus; külpolitika. Tőkéczki elbeszélésében Andrássy a művelt, intelligens, intuitív mágnás szerepében jelenik meg, akit a szerző igazi reálpolitikusként ábrázol. Ugyan a grófban erős volt a nemzeti elkötelezettség, de az Ausztriával való együttműködést létfeltételnek tekintette; tudatában volt annak, hogy Magyarország csak akkor maradhat fenn – s akkor teljesítheti az általa is vallott kultúrmissziót –, ha a két birodalomfél együttműködik (külpolitikai téren pedig Németországra támaszkodnak). Andrássy ugyanis osztozott a reformkorból átöröklődött ama félelemérzetben, amely a cári Oroszország, illetve a pánszláv törekvések miatt gyötörte a magyar liberális politikusi gárda tekintélyes részét.

Tőkéczki László „a magyar arisztokrata politizálás modernkori csúcspontjaként” mutatja be Andrássy tevékenységét, a későbbi időszakokat és politikusokat (például ifjabb Andrássy Gyulát is) viszont egy hanyatlástörténeti narratívába helyezi bele, ami révén a saját koncepcióját Szekfű Gyulának a Három nemzedék című művében megfogalmazott elképzelésével rokonítja. Noha a szerző nem hallgatja el sem Andrássy, sem a dualista rendszer hibáit, mégis etalonná, vonatkoztatási ponttá válnak a szemében. A dualizmus Tőkéczki értelmezésében Magyarország „sikerkorszaka” volt (és bizonyos értelemben kétségtelenül igaz is ez a megállapítás), amelynek egyik oszlopos tagját éppen Andrássy gróf adta. S részben ebből is fakad az, hogy a szerző szembeállítja a némileg idealizált dualista időszakot a jelennel, keményen bírálva a neoliberalizmust.

Andrássy Gyula Tőkéczki koncepciójában bohém, de valójában zseniális politikusként, illetve közszereplőként jelenik meg, akit a ma embere számára követendő példaként állít be. És noha a szerző megemlíti, hogy annak idején Benjamin Disraeli nevezte így a magyar grófot, valójában a „bohém” viselkedés kevéssé rajzolódik ki a kötet lapjain, éppen ellenkezőleg: Andrássy nagyon is koncepciózus, intelligens, összefüggésekben gondolkodni tudó személyként lép elénk. Ebben az elbeszélésben a gróf „a szellem arisztokratájaként” is jelen van, aki mind bel-, mind külpolitikai téren tudatosan építette a nemzet jövőjét, s aki bár fontosnak tartotta a múltbeli értékek megbecsülését, mégsem zárkózott el az újítások elől. Tőkéczki szerint Andrássy hitt abban, hogy a változatlanság biztosításához időnként változtatni is kell, azaz bár hosszú távon a Monarchia érdekközösségének fenntartásában látta a magyarság megmaradásának zálogát, ezt a status quót csak a szükséges reformok meghozatala által vélte elérhetőnek. A monográfia tehát kimondva-kimondatlanul ugyan, de a „tökéletes” politikus mintaképeként ábrázolja Andrássyt, akivel a modern kor embereinek azonosulniuk kellene, s akivel maga a szerző is azonosulni látszik.

A kötet egyik jelentős hiányossága azonban éppen ebből az azonosulási szándékból fakad, ugyanis az inkább esszéisztikus jellegű, mintsem valódi tudományos munkának minősülő kiadványból hiányzik a forráskritika. Tőkéczki nem elsődleges forrásokra alapozza az értelmezését, hanem más történészek – főként Wertheimer Ede – (nem feltétlenül elfogulatlan) elbeszéléseire, azaz valójában az értelmezések értelmezését nyújtja. Noha a szöveg végig élvezetesen olvasmányos, az Andrássyról esetleg keveset tudó olvasó úgy vélheti, hogy a szerzőnek nem sikerült elhelyeznie a grófot az adott korszakon belül: az érdeklődő viszonylag keveset tudhat meg akár a történeti háttérről, akár Andrássy valódi történelmi jelentőségéről. Így a kötet összességében véve inkább tekinthető szellemi-ideológiai-politikai útmutatásnak, mint történelmi szakmunkának, ha viszont e didaktikus szempontból tekintünk a monográfiára, akkor azt mondhatjuk, hogy vélhetően sokak számára fog majd „útjelző táblaként” funkcionálni.

Ozorai József: Cirkevní alebo predialistickí šľachtici a ich majetky

Fordította Csiba Balázs. Bratislava, Vydavateľstvo Univerzity Komenského v Bratislave, 2020, 123 p.

Ozorai József (1855–1930) érsekújvári ügyvéd, regionális politikus és író, az „érsekújvári magyarság ősz vezére” volt. Vélhetően szlovák származású (Ozorovszkiak már a 18. században is éltek Érsekújvárban) édesapja, Ozorovszki János neve még a 19. század első felében egyszerűsödött Ozorákra, majd fia, József 1882-ben magyarosított. Ez akkor az erősen magyarosodó városban, ahol a lakosság háromnegyed része hivatalosan is a magyar nemzethez tartozónak vallhatta és érezhette magát (s ez később a csehszlovák hatalomváltásig csak erősödött), vélhetően nem volt kirívó eset. Ozorai esetében, bár jelenleg nem ismertek közölt naplói vagy visszaemlékezései, legkésőbb neveltetése során (az esztergomi bencéseknél érettségizett) magáévá tehette a magyar nemzet eszményét, hiszen nemcsak történelmi munkákat, hanem történelmi regényt is írt magyar nyelven, s az már halála előtt, az első Csehszlovák Köztársaság idején jelent meg. Előbb prímási levéltárosként, majd Érsekújvárott ügyvédként működött. Tehetségével és szorgalmával kivívta magának a politikai elismerést is, városi és vármegyei ellenzéki képviselő-testületi tag, később korelnök volt. A magasabb politikai hivatalokat azonban nem vállalta el. Érsekújvári magyar lapok szerkesztője és munkatársa volt, s nagy része volt a rövid életű 1925-ös érsekújvári egyezmény megkötésében is (az OKP és a későbbi MNP közti választási egyezség).

Ozorai József most szlovák fordításban is megjelent műve (Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk), melyet előbb két sorozatban a Magyar Sionban, majd különlenyomatként is kiadott, a téma első s máig jelentős összefoglalása volt 1887-ben. Egyedül Hamar Pál talán jogi jellegű kézirata előzhetné meg e tekintetben, de mivel az sajnos mind ez idáig lappang, így tartalmi szempontból sajnos nem is értékelhető. Ozorai e művének fordítása magánkezdeményezésből valósult meg. Az, hogy a mű iránt ma is van igény szlovák nyelven, két dologra világít rá: az egyik, hogy sajnos az egyházi nemesek, s azon belül az esztergomi érsek székei, a látszat ellenére máig viszonylag keveset kutatott téma, valamint arra, hogy a mai szlovák laikus, történelem iránt érdeklődő és fogékony olvasóréteg számára az ilyen alapművek ismeretlenek, illetve a nyelvi akadályok miatt nem érhetőek el. A szakmabeliekre ez természetesen nem igaz, hiszen régiónk adottságaiból adódóan a korábbi korszakokkal foglalkozó történészek számára a magyar nyelv ismerete is elengedhetetlen.

A fordításnak a magyar anyanyelvű olvasó számára az újramegjelenéstől eltekintve egy nagy hozadéka van, az pedig a bevezető. A fordító itt ismerteti a fordítás nehézségeit, röviden értékeli s kontextusba helyezi Ozorai József művét. Az érseki székekkel a mai Szlovákia területén Ozorain kívül még főként Ethey Gyula, Kocsis Aranka (Vajkai szék) és František Oslanský foglalkozott. A könyv végén 6 kép egészíti ki a művet, melyek azonban nem kötődnek az eredeti műhöz.

A teljes fordítás (a latin szövegrészeket kivéve, melyeket a szerző kénytelen volt meghagyni Ozorai átírásában) szóról szóra történt, sőt, az eredeti mű említett hibái és hiányosságai miatt Csiba Balázsnak gyakran nem volt könnyű dolga az értelmezést illetően. Felrója a szerző szubjektivitását is a témában, természetesen a mai kor szakmai szemszögéből, valamint a mű célzatosságát. A fordításban az eredeti mű jegyzetszámait is rendbe rakta, de nem választja őket külön saját bevezetőjének jegyzetapparátusától. A modern követelményeknek megfelelően újraírta a szakmai hivatkozásokat, természetesen a szlovák historiográfia által használt formában, a rövidítéseket a bevezetőben oldja fel. Nagy kár, hogy a fordítás hozadékán felül, szakmabeliként nem jegyzetelte le külön a műben foglaltakat. Ez nem a vétlen Ozorai hibáinak anakronisztikus felrovása, hanem az amatőr érdeklődők eligazítása, de a szakma számára is fontos tájékoztatás lett volna. A néhány bevezetőbeli említésen kívül, a szakmai „hibák” így valójában a tájékozatlanok által újrahagyományozódhatnak. A bevezetőben említett néhány oldalszám pedig az eredeti különlenyomat oldalszámaira hivatkozik, hiszen a fordításban az oldalak nincsenek jelölve, így csak azzal együtt értelmezhető. Hogy Ozorai emlékezetből dolgozott-e, vagy sem (vö. 13. jegyzet), az már sajnos a családnévlista alapján nem dönthető el (eredeti 119–123. oldal, fordításban 76–78. oldal), mivel hogy ugyan léteztek összeírások, de valószínűleg nem (csak) azokból dolgozott, így nem biztos, hogy minden egyes említett családot mindig hozzá tudott rendelni egy adott településhez, nem beszélve arról, hogy előfordult, hogy egy család szétágazva több településen is adományos volt (ezt ugyan néhol Ozorai is említi), vagy idővel áttelepült.

Az említett listán a települések szlovák formáinak közlése érthető, bár azt nehezen tudjuk elképzelni, hogy Csente-puszta ismeretlen lenne a fordító előtt. Néhány további helynév feloldása is ismert: Kérapáti minden bizonnyal Apátikér, azaz Nyitranagykér része (bár a Kerek családnál csak Apáthi áll, míg például a Pinke családnál egész formában), Gyarmath alatt valószínűleg Zsitvagyarmat valamelyik részét kell érteni, „Rócháza” pedig, ha minden igaz, Ekel része. A Boncz és Borsiczky családoknál szlovákul a rejtélyes Posoba helység szerepel, ami azért is furcsa, mert magyarul az előbbinél Udvard, utóbbinál Szőllős áll. Udvard talán nem szorul magyarázatra, Szőllős pedig kortól függően több helység is lehetne, de a valószínűbb, hogy Garamszőlősre kell gondolnunk a magyarországi Gömörszőlős (?) helyett. (Érsek)Vadkert és Bernece(baráti) szintén Magyarországon van, nehezen találnánk őket szlovákiai helységnévszótárakban. Utóbbit Barsberzencével sem szabadna keverni, hiába volt egy időben érseki birtok. Péterfalva (Vajkai szék) és Czudorillés (Érsekléli szék) pontos elhelyezkedése nem ismert. Pócs, Szekeresd, Szira és Kopasz (Kapás?) jelenleg sem azonosítható. Hogy Patak alatt pontosan mit kell érteni, az viszont számunkra rejtély. De igazából nem az azonosítás nehézsége volt Ozorainál a legfőbb a gond, hanem ezen adatok keltezetlensége és forrásolatlansága, hiszen nem mindegy, hogy egy adott család pontosan mikortól is birtokos érseki adomány (?) jogán az adott településen. Ha feltételezzük, hogy Ozorai József egykoron találkozott a székek iratanyagával, hiszen elemzésének témájául is választotta az érseki nemességet, akkor felmerül a kutató számára a legfontosabb kérdés: ma pontosan hol találhatóak ezen iratok a Prímási Levéltár iratanyagában, hiszen legalább a jegyzőkönyvek másolatait felküldték az érsekségre, mégsem lelni nyomát, és sajnos Ozorai sem hivatkozott különálló levéltári egységre művében.

Az sem teljesen világos, hogy ha az esztergomi érsek nemeseinek székei csak a „főpapi szék dísze és ékessége” gyanánt maradtak fenn, akkor miért volt szükség két (összevonva valójában négy) szék restaurálására? Az adományos rendszer újraszervezése ugyanis elméletlen rögtön két bandérium kiállításának költségét „fedezte”, de ha az érseki nemesek vitézsége nem is (lásd a párkányi csatát), a bandériumok katonai szerepe ekkorra már megkérdőjeleződhetett, még ha a kisnemességben ez nem tudatosult is, a „fenntartó” érsekekben bizonyára felmerült. Ez nem kellett volna, hogy automatikusan megtörténjen, hiszen a török kor végeztével teljes újraszervezéssel számolhatunk, egyes kuriális települések újranépesítésével és tömeges adományozásokkal, mint ahogy ezt a rendszert minden érsek újabb adományaival meg is erősítette. A rendszer egy székkel is fenntartható lett volna, sőt fenntarthatóbb, hiszen a két összevont szék egymástól függetlenül működött, s nem minden egykori településen állították vissza az érseki nemesi birtokrendszert a székek joghatóságával együtt. S ha valóban ennyi lett volna csupán, mi szüksége volt a pannonhalmi főapátnak, a győri székeskáptalannak s a győri és a zágrábi püspöknek is ez intézményrendszer további „fenntartására”? E fontos 17. század végi folyamat is feltárásra és magyarázatra szorul még.

Csak remélni tudjuk, hogy Csiba Balázs ezt a nagy munkát (azaz a mű mai szemszögből már ismert tárgyi tévedéseire való figyelemfelhívást és a téma kiegészítését) más formában külön megteszi, merthogy hiába alapmű, Ozorai a saját korában sem volt hivatásos történész (igaz, a levéltárrendezésbe belekóstolt, és művelt jogtudós volt), de főként több állítása mára túlhaladott. Annál is inkább ajánlatos lenne a továbbgondolás, mert talán nem túlzás, ha Csiba Balázst, már az eddigi munkássága (például Genealógia predialistov z Dobrohošťa do začiatku 15. storočia [2015]; Diplomatár šľachtického rodu Kondé [2019 társsz.]; Az Olgyay család levéltárának oklevelei [2015, 2017, 2020]) alapján is, jelenleg a téma és azon belül a Vajkai szék leghivatottabb kutatójának tarthatjuk, s ez legalább e szervezeti egység középkori történetét illetően bizonyosnak vehető.

Ulrich Jasper Seetzen: Úton a Duna mentén Magyarországon / Unterwegs auf der Donau in Ungarn

1802. Budapest / Hildesheim / Zürich / New York, Balassi Kiadó, Georg Olms Verlag. Közreadja Detlef Haberland–Katona Tünde, 2020.

2020-ban megjelent Ulrich Jasper Seetzen (1767–1811) tudós, utazó 1802-es, Ernst Jacobsennel tett dunai útjáról (Bécs–Konstantinápoly irányban) készült naplójának magyarországi szakasza (valójában az utazás Bécstől a Vaskapuig történő részét közlik) a Balassi Kiadó (Budapest) és Georg Olms Verlag gondozásában. A szerkesztés Detlef Haberland és Katona Tünde munkáját dicséri, a fordítói munkát utóbbi végezte.

A kötet tartalmaz egy elemző bevezetést Haberlandtól (7–20. p.), a napló magyar fordítását (23–175. p.), térképet és helynévmutatót, de oldalszám-hivatkozás nélkül (176–179 p.), képmellékletet (183–202. p.), német nyelvű bevezetőt (203–217 p.), az eredeti mű német átiratát (221–397 p.), és a műhöz kötődő bibliográfiát (399–400 p.). A gazdag magyarázó jegyzetapparátusban (180 jegyzet) további szakirodalmi hivatkozások is fellelhetőek. Az eredeti mű Oldenburgban (Landesbibliothek) található 8 kötetben, de ez idáig nem jelent meg, ám várható a szöveg teljes kritikai kiadása.

Ulrich Jasper Seetzen 1767-ben született Sophiengrodenben tehetős parasztcsaládban, ez azonban magában nem volt elegendő későbbi utazási terveinek megvalósításához. Bátyját követve 1785-ben iratkozott be a göttingeni Georg-August Egyetem orvosi fakultására, de tanult növénytant és természettörténetet is. Oktatója volt mások mellett Johann Friedrich Blumenbach zoológus, antropológus, aki angol kapcsolataival szintén hozzájárulhatott terveinek megvalósításához. 1789-ben Göttingenben szerzett doktori fokozatot növénybetegségek rendszerezéséről szóló disszertációjával. 1789-ben többek között Alexander von Humboldttal, Heinrich Wilhelm Kels orvossal és a matematikus Friedrich Kriessel együtt alapítótagja volt egy göttingeni diáktársaságnak, ami tovább szélesítette tudományos kapcsolatrendszerét. Tudományos tervének fő célja az Egyenlítői-Afrika átszelése volt. Energikus személyként szélmalmok, fűrészüzem, sőt mészégető üzemeltetésével is foglalkozott, majd nyugat-poroszországi birtokfelügyelő lett. Több üzleti és kutatóutat tett, főként német nyelvterületen, s ezek nagyobb részéről még életében nyomtatásban is beszámolt. Franz Xaver Zach csillagász bevezette a csillagászati és geodéta műszerek használatába, ami a helymeghatározást tette lehetővé számára. Mindezek a tapasztalatok és ismeretek afrikai útjához szolgáltak felkészülésként. Utazása előtt megjelentette útitervét, belépett egy szabadkőműves páholyba és hivatalt vállalt, illetve hercegi támogatást szerzett útjához. Ezért útjáról folyamatosan kéziratokat, nyomtatványokat és tárgyakat küldött Gothába a keleti gyűjtemény gyarapítására. 1802. június 2-ától volt úton, s egyes helyeken többet időzve akklimatizálódott, illetve törökül és arabul tanult. Kairóban áttért az iszlám vallásra is, s elzarándokolt Mekkába és Medinába. Ezek után kitérőt tett a mindaddig szinte ismeretlen Jemenbe, ahol 1811 szeptemberében valószínűleg meggyilkolták. Haláláról csak 1815-ben számolt be egy másik utazó, James Silk Buckingham. Jemeni gyűjtései és úti feljegyzései már nem jutottak el Európába.

Ami miatt a mi figyelmünkre is érdemes, az az, hogy az útinaplóból nem hiányzik Komárom és környéke sem (35–36., illetve 235–236. p., s említi még Gönyűt, Aranyost, Örsújfalut, Szőnyt, Tatát, Dunaalmást, Neszmélyt). A szerző 1802. augusztus 31-én útitársával, Ernst Jacobsennel meg is szállt Komárom városában, igaz, csak egyetlen éjszakára. A baj csak az, hogy az akkori Komárom városáról és erődjéről nem értekezik se sokat, se hízelgőt. Kiemeli a környező aranymosókat, a gólyákat és a szőlősöket, Komáromban pedig a szigetet, egy lengőkompot és a pontonhidat, valamint számos kikötött hajót. A hajómalmokat többször említi, ezek számát Komáromnál 37-ben adja meg, melyek 5 sorban srégen helyezkedtek el a folyón. A híd mellett álló Szarvashoz címzett fogadóban nem kaptak helyet, így a Tiroler vendéglőben szálltak meg. Szétnéztek a piacon, ahol sok volt a gyümölcs, főként berkenye. A nagy dominikánus kolostor melletti egyik kávézóban a helyben elérhető minőségi újságok (a bécsi Magyar Hírmondó, a Hamburger Nachrichten és a Wiener Zeitung) számát dicsérte. Az erődbe egy gát vezetett a náddal benőtt árkon keresztül. Az erőd elhanyagoltságát, lepusztultságát a földrengésekkel magyarázza (a nagy földrengések után, de még a napóleoni háborúk előtt vagyunk), a romok egy részét elbontották. Helyőrség nem volt a várban, s enyhén szólva nem nyűgözte le a látvány. A város utcáit szélesnek, de keszekuszának tartotta, a házak földszintesek voltak, az utak rosszak és piszkosak, s a városképből csak a gólyafészkeket emelte ki pozitívumként. Szállásadói nem ébresztették fel hajnalban, hogy elérjék a hajót, s a szállásról is csak kerülővel jutottak ki, mivel a kapu zárva volt. Vélhetően kellemetlen tapasztalatai is hozzájárulhattak a felvázolt negatív városképhez, hiszen a környező Duna menti településekről legfeljebb semlegesen vagy épp dicsérően vélekedik, pedig fel sem kereste azokat, s eredeti terve szerint útirajzát megjelenésre szánta. Bizony, a vendéglátás mindig is fontos eleme volt a világban rólunk alkotott képnek.

Nem kívánok a műről további alapos elemzést adni, hiszen az Seetzen életrajzával, utazásának leírásával és nehézségeivel, korrajzzal, eredményeinek és megfigyeléseinek (például a határmenti karantén) bemutatásával, illetve utazásának kontextusba helyezésével együtt részletesen megtalálható Detlef Haberland bevezetőjében. Az útinapló mint műfaj magában is érdekes, de a forrás kora miatt is értékes adatokat és ismereteket szolgáltat a Duna menti településekről, főként a nagyvárosokról, valamint az akkori hajózási körülményekről. Ennek ellenére valószínűleg a kötet nem lesz a komáromi lokálpatrióták legtöbbet forgatott és idézett kedvence, mindenesetre egy esetleges korrajzhoz kihagyhatatlan adalék.

Imprint 2021/5

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE
FORUM SOCIAL SCIENCES REVIEW
ANNUAL SCIENTIFIC JOURNAL IN ENGLISH LANGUAGE

Volume XXIII (2021)

Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ ÖLLÖS

Members of the Editorial Board

Zoltán Biró A. (Romania), Csilla Fedinec (Hungary), Holger Fischer (Germany),
László Gyurgyík (Slovakia), Péter Hunčík (Slovakia), Petteri Laihonen (Finland), Zsuzsanna Lampl (Slovakia), István Lanstyák (Slovakia), Zsolt Lengyel (Germany), József Liszka (Slovakia), András Mészáros (Slovakia), Attila Simon (Slovakia), László Szarka (Hungary), Andrej Tóth (Czech Republic), László Végh (Slovakia)

Content

Studies

ÖLLÖS, LÁSZLÓ: Hungarian–Slovak Reconciliation and the National Peace

GYURGYÍK, LÁSZLÓ: The Ethnic Composition of Slovakia’s Municipalities, Based on the Data of the 1950 census

LAMPL, ZSUZSANNA: The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia

LANSTYÁK, ISTVÁN: Language Problems, Language Related Social Problems, Metalinguistic Activities

SIMON, ATTILA: The Banned, the Controlled, the Shifted, and the Compulsory. National Holidays and the Hungarians in Slovakia in 1919

TÓTH, ÁGNES: In the Margins of a Party Resolution. The 1968 Resolution of the Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’
Party on the Situation of the Nationalities in Hungary

Central European Forum

EVERETT, JUDAS: Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia

Reviews

Öllös, László: European Identity
(András A.Gergely)

Lampl, Zsuzsanna: The political identity of ethnic Hungarians in Slovakia, 1989-1990
(Gábor Csanda)

Gecse, Annabella: The Heart of Gemer/Gömör. Studies on the popular religious practice of Gemer/Gömör in Southern Slovakia
(Péter Vataščin)

Liszka, József (ed.): Acta Ethnologica Danubiana 22. – Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie
(Katalin Pajor)

Guidelines for Authors

Authors

Hungarian–Slovak Reconciliation and the National Peace

For three centuries, Europe has been organized into nation-states. This situation did not even change after the European Union had been established. The European Union, despite having its own central decision-making and executive bodies, is under the influence of its most powerful member states. The governments of these states decide over the main questions of the Union. The smaller member states could have significant influence only if they organize themselves in interest-groups, mainly on a regional basis. Together they could become strong enough to outweigh the power of the larger states, but still only in some issues. To achieve more, they need to build up a broader alliance of different state-groups.

It is a situation when nation-states fight each other, without a war, of course. But the main aim of the interstate relations remains the same. Their form is milder, but substantially unchanged. That is, the relations are based on strength and power regulated by national interest. (Horowitz 1985: 4)

Creating a commonly accepted system of values in political decision-making on a higher level could be realized by supporting the main components of a modern political society. But it needs reconciliation between nations.

The reconciliation between the small nations of Central Europe must be determined by basic national issues. The democratization of these countries and their independence depend on it. More than three decades after the revolutionary wave that triggered the change of regime, several small nations, including Slovaks and the Hungarians, still continue to fight against each other on a national basis. Their diplomatic efforts, many elements of their countries´ internal legal systems, their political parties, and the programs of many of their organizations are aimed at national victory over one another. When acting against each other, neither their accession to the European Union, nor their membership in NATO prevents their governments from orienting themselves toward great powers. As part of their strategy against their neighbour, they offer themselves to the supporting great power as a zone of influence. This, as they believe, strengthens their position in the European Union.

The issue of the Hungarian–Slovak reconciliation is one of the most important ones in regard to the future of the region. Both reconciliation and the absence of it, have had and will have a significant impact on the political community in both countries. It also sets an example, one way or another, for neighbouring countries. At the same time, as a non-negligible element of the experiment called EU, it can further or even hinder the solution of one of the fundamental problems of the Union, the conflict between the nation-state and the effectiveness of continental decision-making.

Reconciliation and the Visegrad Countries

By abandoning to serve a great power, small Central European nations renounce their sovereignty too. Their national advancement could only be expected from the service of one of the great powers. But for serving a great power, they should also adopt its poli tical system and serve its interests, oppressing and sometimes destroying others. (Kučera 2008: 39)

The national liberation of one party is linked to the national subjugation of the other. The extension of national freedom of one nation does not mean its further extension to another. Instead, it means a new dominance. National freedom also means national slavery. Not only did this model reinforce, but even made dominant the belief that the national freedom of one nation does not strengthen but it even endangers the freedom of the other.

It seems that whatever can be done with the support of great powers: even territories can be acquired, and the population of other nationalities can be expelled from those territories. Great powers never require effectively enough that national freedom and equality of nationalities is guaranteed.

The rejection or absence of the universal principle of national freedom and equality gave way to total national relativism. The principal here is that the human rights of other national minorities can be violated and their collective national life can also be obstructed or even prohibited. The national development of one nation is linked here to the national oppression of the other. One party links its own national future (i.e. persistence, survival) to the destruction and oppression of the other party.

This has a significant impact on the political culture of the two countries and, of course, on the behaviour of the majority of their leaders to this day.

Today’s interest alliance of Visegrad for reconciliation is worth little. The interests are temporary. Of course, it is difficult for the parties to expect more. There is the experience of past centuries of attempts to nationally destroy each other. And because of this experience, they have demonstrated to their own public how the other side has tried to do so. Therefore, now they have to listen to their own public which has been socialised in the spirit that the other side had tried to destroy them as a nation. Part of their current experience is that they only communicate their own threats to their own public. From this they conclude that the other side is communicating the same to their own public, in relation to themselves.

Their cooperation today is nothing more than a connection of interests. They are aware of its relativity. They are willing to cooperate with each other only to the extent that it does not change the essence of their national values established by the end of the twentieth century. This cooperation is subject from time to time to the disruptive intentions of external forces, considering the fact that the parties have repeatedly confronted, and even betrayed, each other whenever they expected a national gain. And this national gain came from one of the great powers that wanted to dominate the whole region in general. So, both the one that is currently supported and the one that is shortened.

The small state puts its foreign policy strategy of variable alignment with the great powers ahead of stable, reliable federal ties. From the point of view of small states, national security can only be ensured with the support of a great power, not even with any of them, but with the victorious one at any given time. Therefore, a rapid transition from one power to another is considered one of the fundamental requirements of their national security. They must therefore pursue a foreign policy so that the transition remains possible. This is called a balanced foreign policy. For if the neighbour becomes faster, he will be rewarded by the great power that is just becoming dominant, and following Niccolo Machiavelli’s admonition, he will not do it on his own.

It follows logically from the essentially threatening hostile relationship with a neighbour to serve the power that is becoming dominant at any given time. To them, only the full unification of small nations and the joint rebuilding of their position of great power would offer a real alternative. But there are high cultural barriers to this decision. There is some hope that these barriers, raised by them themselves, can also be torn down by them. But they have made it part of their national identity and are imbued with it so much that today they are even afraid of faltering. Therefore, a new idea must be offered.

The Ethics of Ambiguity

Ambiguity has become a moral category. It is something that needs to be protected. The moral essence of ambiguity is that the claim that certain elements of backwardness are more valuable than the state of development. For this, of course, this development must be seen as a vestibule of decay and fall, and if the fall does not occur, there must be no doubt as to the future realization of the prophecy. And, since all (highly) developed cultures will once undergo a crisis, how can anyone now claim that they could not get into trouble someday? What is really needed, however, is the way you could get to the forefront of development again. This is because criticism of the more advanced is not accompanied by a real development strategy that shows a different path. Rather, it attempts to mobilize only with predictive visions, and detailed programs that are feasible and measurable in their effectiveness are not born.

The ideological protection of backwardness is linked to the protection of those who cause backwardness. If they did not cause backwardness but prevented other people from embarking on the path of decay, then morally noble deeds could be associated with them. Thus, they retain their moral right to retain or regain power. The uncontrollability of the claim requires a vision and a passionate political identity. Strong passions instead of rationality, and attachments to them, that are powerfully held in power. Passions are primarily national passions. They rest in the constant strengthening of the temperaments of the offended national self-consciousness. The goal is not to resolve the offense, but to increase the pain, to strengthen the sense of pride of the offended.

However, the essence of Central European ambiguity also includes relative separation from the East. In contrast to the Eastern empires, they see themselves as Western, and therefore more developed. In spite of many features of their culture, including their Eastern political cultures (Bergyajev 1989: 200-201), they did not consider themselves to be part of the East. Otherwise, they should have accepted the na turalness and correctness of their repeated conquest by the East. Although some of their political elites spread this ideology, they knew their society did not want to become either Turkish or Russian, and they did not want to merge into these empires either. And with few exceptions, they themselves did not want to do so, even if they supported the rule of these empires and spread many elements of their culture with their power from their conquering lords.

However, masters of ambiguous separation still face another challenge. They also need to divide their societies, separate them from each other. Towards their eastern conquerors (Figes 2002: 368-371) they have behaved as more eastern, that is, more communist, more pro-Russian. When they were conquered by a western power (Simms 2013: 219), e.g. the National Socialist Germany, they presented themselves as more German-friendly than their neighbours. And more Western when they joined the democratic West, while at the same time pushing back their neighbours. And when they approach East and West at the same time, they will argue in two ways simultaneously.

Moreover, even in several ways, as the Central European country sometimes wants to adapt to more than one great power. It is not the resolution of the contradiction but its maintenance that becomes a political and cultural goal.

If a Central European country is positioned in more than one direction, it is not duplicating, but pursuing its own interests. It doesn’t necessarily perceive it as a dichotomy, tending here and tending there. If I am better positioned, if I jump to the other side at the right time, then I am at an advantage and he is at a disadvantage.

In other words, the power, the economic, and cultural consequences of duplicity should be accounted for. That is, the main consequence of power is not the independence of the region, but its suspension on the pretext of national fight with each other. (Smith 2004: 154) The formerly unified economic space is being dismantled, creating small units that are operational by depending on the currently dominant power. They did this in the twentieth century, in an age when the national markets that had been considered big have turned out to be small.

In the age of colonized markets, breaking down former big market units into small ones means that the dependence of the small ones on the big ones is growing. But it is also culturally necessary to separate those who were previously closely related. This is based on linguistic separation. They try to achieve it by creating linguistic dominance. The education system forces only the minority to learn the language of the majority, but it does not require the majority to learn the minority language. Not even in settlements or regions where they live together. The other language becomes an instrument of oppression as the two languages are not equal. With the break-down of Austria-Hungary, the dominance of the Hungarian language is not replaced by linguistic equality, but by the dominance of the Slovak one. This eliminates the ability of the members of the majority to form a picture of their neighbour’s culture, public life and the positions of their politicians.

Another important element of cultural separation is enemy construction. (Glover 1997: 11) The other side’s past is set in such a way that, for its own nationalists, only national fight seems like a viable path. And this would be difficult to achieve without linguistic division. If the majority understood the language of the minority, they could learn about the events of their common past that has benefited them all. But the injustices and inhumanities committed by their own people could not be concealed or, they would be much more difficult to misinterpret. They could get acquainted directly with the current views, positions, proposals and initiatives of the other nationalists without domestic interpretation and without misinterpretation. (Clark 2013: 558-561)

This is because their public opinions would converge, partly forming a common public opinion. Thus, arousing and manipulating national public opinion would become much more difficult, and, subsequently, the opportunities for the élite of the national minority to militarize that minority’s public opinion would also be limited.

Another important consequence would be the convergence of public opinions. A much denser web of direct relations between members of nations can be woven, especially in case of their cultural separation based on enemy construction. (Hirschi 2012: 214-215) And it could not merely be interest-based economic relations, but a full range of human relations.

It was not regional multiculturalism but segregation from what was declared a national enemy that became an example to follow. If someone, as a Slovak, publicly states that he/she speaks Hungarian and knows Hungarian culture, he/she becomes nationally suspicious, and therefore less valuable. In the value system of national struggle, someone who loves, and even someone who can only love the enemy, ranks lower in the value scale of fight as they become suspicious. Anyone loyal to their nation does not speak the other language, even if they could, but forces the other one to use their own language. It does not articulate the values of the other culture, but points to how much more valuable one’s own culture is.

If they can assert their own respective interests, mutual assistance will become the expected norm (of behaviour). They do not hold themselves responsible for the fate of the other party, if only in the sense that they do not fight them. In the case of a relationship of interest, alliances are formed within the boundaries of interests. But relationships whose publicly voiced essence would be responsibility for the other are not born. Yet it is quite clear that their decisions have a significant, and sometimes decisive, influence on the present and future of their national neighbours.

Making the shift away from responsibility a social value is becoming the main reason for the lack of solidarity within the European Union. Accession to the Union is also perceived mainly as an advocacy by the country’s political leadership as well as by a large part of society. Many are not even able to see the issue differently. And others were interested in not even being able to. Their argument is: making national advocacy a supreme value makes universal values volatile. The state of the fight and of potential combat makes awareness of the threat one of the main aims of politics. The other party is both a current threat and a potential threat.

Characterization of the other party is not possible otherwise. The desire to fight is all an unchangeable gift. Such is the essence of humans.

The consequences for ourselves: why we have to be all our supposed enemies and how we can become like that. They can be used to justify the violation of universal human values by invoking national goals. And local characteristics can be used to explain the national characteristics of neighbours in such a way that they appear invariably hostile.

With this hostility they give up their real sovereignty. In the age of global cultural competition, they also have weaker cultural chances because of the national cultural separation.

The Essence of Reconciliation

What does the state of peace between people mean? The essence of reconciliation in the age of modern mass politics lies in the desire of the people for peace. (Kant 1998: 315-318) Above all, they have a strong intention to end the war. But that intention alone could be a ceasefire. The foundation of peace is more than that: peace comes not only from the cessation of war (Macmillan 2002: 499-500), but from the intention to coo perate. And from the realization that cooperation is more noble and useful than fight.

Just as tribal, dynastic, religious, or any fight in history, whatever the motives were, could only be ended by tribal, dynastic, or even religious reconciliation, in our time, national reconciliation can only be achieved by people’s desire for national peace. Nothing less than that!

But in order to express national reconciliation, we must first examine the nature of fight between nations. state of national struggle. (Giddens 1985: 103-116) So what is the value basis of the state of national struggle. In our study, we do not immerse ourselves in the pure calculation of power that weaves human struggles in general, although it appears in all human struggles. But it can only become a social organizing idea through a more general set of values. In this age it is largely the national idea. However, the conclusion of national peace is not possible without the birth and spread of national peace and its essence, the consciousness of national togetherness, and the replacement of national relativism and, consequently, the conviction of the potential and realistic nation to fight. Not only in terms of the imagined elements of national identity, but also in their emotions. The challenge of reconciling Hungarians and Slovaks lies in solving this task.

The process of acquiring national identity packs the presentation of right and wrong forms of human behaviour into a fight with the national enemy and enemies. So not only does a person become Slovak, Hungarian, German, Italian in the process of becoming an adult, but as part of the process, he/she learns what heroism, cowardice, loyalty, betrayal is, what is good and what is bad. And in the spirit of national relativism, in a way that is noble in nature, and superior to members of the national enemy. (Spinner 1994: 142) That is because your own culture is real, pure, ancient, that is, more valuable. And the other is inferior, less valuable, and even more radical, dangerous and worthless. Therefore, its destruction, or even its complete destruction, is not a sin but a merit. How to do it is given by the situation. Sometimes by direct violence, other times subtly, by a combination of cultural and administrative and economic means, dressed in peaceful slogans. National separation is also emotional separation. They are experienced by members of different nations, among whom there are many similarities that can be grasped with abstract concepts, but they are unique in their specific emotional experiences. Their poems, songs, anthems are theirs, members of the other nation can only experience their own.

Presenting the other culture as worthless to one’s own national public hinders precisely what would be the main source of its development: the understanding, love, and acceptance by many of the other party’s outstanding cultural achievements. These are studied and known by a narrow layer of experts. But they, for the most part, are also screened so that they can reach their own national public only in a form that does not change national suspicion, does not break down national segregation.

National reconciliation in our age has to mean the parties can draw from each other’s cultures. They can get more from the other than they can gain from hostility. Even nationally. But this can only be imagined and realized if they give up their national aggression towards each other. (Majtényi 2007: 242-244) Without it, they are only able to reconcile interests, not to make real peace and to build national cooperation based on it. But if they give up their national aggression, they can create a relationship based on reciprocity in which helping the other to develop also helps their own development. The strength of the other is my strength. To do this, however, they would have to build a conviction of their belonging, and thus the connectedness of their destiny. In fact, both on their own and in community with others.

This task is undoubtedly enormous. For this reason, it also places restrictions on politicians. In the age of mass politics, a politician cannot break away from the values of the people. If you display and defend something that the public does not understand, and even thinks and feels downright dangerous, you can only create a chance for poli tical success if your offer is both better and more viable than the old one. But in the case of the dominance of a culture of national struggle (Greenfeld 2006: 137-139), one alone cannot do so unless one is highly educated intellectually and extremely ta lented as a politician. It needs social support. However, this requires a cooperation based on the convergence of the intellectual lives of the two nations, and a dialogue and, if necessary, a program of reaching out to the people of the two countries.

The basis of national peace is a sense of togetherness based on close cooperation founded on the interconnection of national cultures. If this brings with it the intertwining of their economies and their political alliance, it could grow into a close federation of states. A country where citizens experience team spirit, togetherness, a sense of belonging, a sense of community, a common fate. Their predecessors in the 19th and 20th century did not understand how valuable is such a development. But that does not mean it can’t now turn in a different direction. The fact that our predecessors did not understand this does not mean that we cannot change it now.

In the meantime, they can get rid of the moral relativism as the basis of the state with respect to national identity and thus its pervasive, crippling effect on the whole society. Instead, they could engage in intensifying global competition through the political and economic weight of their alliance, but above all through the inspiring power of their cultural interconnectedness. (Holton 1998:204)

In the age of the Internet, it is now possible to initiate an exchange of views that differ in essential elements from the ones preferred by the power and those socially dominant. Recognizing the togetherness of nations, especially of the Slovaks and Hungarians, is one of their most important cultural challenges. It depends on them whether they can rise from their minority position in the medium term. And in the long term, along with their neighbours belonging to other nations, their cultural survival makes special sense and takes on a special significance, as they are familiar with both cultures.

Literature

Bergyajev, Nyikolaj 1989. Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Budapest, Századvég Kiadó.

Clark, Christopher 2013. Sleepwalkers. How Europe Went to War in 1914. London, Penguin Group.

Figes, Orlando 2002. Natasha´s Dance. A Cultural History of Russia. New York, Metropolitan Books, Picador, Henry Holt and Company.

Holton, Robert J. 1998. Globalization and the Nation-State. Houndmills, Basingstoke, Hampshire RG21 and London, Macmillan Press.

Giddens, Anthony 1985. The Nation-State and Violence. Cambridge, Polity Press.

Glover, Jonathan 1997. Nation, Identity and Conflict. In: McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press, 11–30.

Greenfeld, Liah 2006. Nationalism and the Mind. Oxford, Oxford Publications.

Hirschi, Caspar 2012. The Origins of Nationalism. An Alternative History from Ancient Rome to Early Modern Germany. Cambridge, Cambridge University Press.

Horowitz, Donald L. 1985. Ethnic Groups in Conflict. Berkeley and Los Angeles, University of California Press.

Kant, Immanuel 1988. Zum Ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. In: Kant Immanuel 1988. Rechtslehre. Schriften zur Rechtsphilosophie. Berlin, Akademie-Verlag, 287–338.

Kučera, Rudolf 2008. Közép-Európa története egy cseh politológus szemével. Budapest, Korma Könyvkereskedelmi és Szolgáltató Bt.

Macmillan, Margaret 2002. Peacemakers. The Paris Conference of 1919 and Its Attempt to End War. London, John Murray (Publishers).

Majtényi Balázs 2007. A nemzetállam új ruhája. Budapest, Gondolat Kiadó.

Simms, Brendan 2013. Kampf um Vorherrschaft. Eine deutsche Geschichte Europas. 1453 bis heute. München, Deutsche Verlags-Anstalt.

Smith, Anthony D. 2004. The Antiquity of Nations. Cambridge, Polity Press.

Spinner, Jeff 1994. The Boundaries of Citizenship. Race, Ethnicity and Nationality in the Liberal State. Baltimore and London, The John Hopkins University Press.

The Ethnic Composition of Slovakia’s Municipalities, Based on the Data of the 1950 census

Of the Czechoslovak censuses held after World War II, the ethnic data series of the 1950 census are of special importance. The nationality data of the censuses held du ring the party-state period were published only in national, region and district level in some, mostly internal publications of the Czechoslovak Statistical Office. Earlier census publications from 1950 and 1961 were still encrypted. The ethnicity data from the 1950 census are questionable in several ways. According to our calculations, the censuses held shortly after the deportations, reslovakization and population change showed that the number of Hungarians was 113 thousand lower than expected. (Gyurgyík 2011) In the post-World War II period, at all the national, regional and district levels the standing-ground for the particular nationalities and their territorial distribution is reported by the data from year 1961. However, the ethnicity data of Slovakia’s municipalities of the 1961 census (based on statistical office data and archival sources) are not known till this day.2

Nationality (and denominational) data of the 1950 census have only recently become available in the archives of the Slovak Statistical Office. The data were processed from 6 manuscript-type internal publications (hereinafter referred to as „publication”). The publications contain data on each region. Some data of particular settlements of each region are written on A2-size typewritten pages. (See Sčítanie ľudu 1950) The manuscripts containing the data of Slovakia’s municipalities represent the data of 6 nationalities in Slovakia. It indicates the Slovak, Czech, Russian, Polish, German and Hungarian nationalities, which are supplemented by the other category, which is a kind of cover category for Russian, Ruthenian Ruthenian and Ukrainian nationalities.

1. The morphosis of population

The population of Slovakia at the time of the 1950 census was 3 442 317. (Sčítání lidu a soupis domů 1950: 3) According to the 1930 census, its population was 3 329 793. (Sčítání lidu 1930: 23) That means that its number increased by 3.4% between 1930 and 1950. In the period between the 1930 census and the 1946 census, the population barely changed, in fact, slightly decreased. (3 327 803 in 1946; Tišliar–Šprocha 2017: 39) While the population growth was significant in the 1930s, the subsequent loss during the war levelled it out. There was a significant increase also in the international population in the years following the Second World War. Considering the period between 1946 and 1950 only, the population of Slovakia increased by 114,514 or 3.4%.3

The registered data of the number and proportion of nationalities in 1950 do not provide a credible picture from the point of view of the Hungarian, German, and Slovak population, due to the events affecting Hungarians and Germans in Slovakia in the second half of the 1940s. They are rather telling us that after a few years, the disenfranchisement how many people dared to declare themselves Hungarian (or German) at the time of the 1950 census. At the same time, the registered number of the Slovak population is significantly higher than expected.

The last Czechoslovak census before the 1950 one was carried out in 1930, two decades earlier. (In the 1940s, there was a Slovak census in the territory of the Slovak State on December 15, 1940. In Hungary and in the areas annexed to Hungary after the 1st Vienna Treaty (Vienna Award or Arbitration), including the Hungarian-inhabited areas in Slovakia, a census was held in 1941.) Especially during the “long forties” of these two decades often contradictory processes influenced the lives of different social groups and nationalities of the population, and “községsoros” (i.e. municipal) demographic consequences we did not have data on.4 (Entry and expulsion of so called ”anyások”5; deportation of Jews, Holocaust; forced departure of Czechs from Slovakia; departure of Slovaks and Czechs from the territories returned to Hungary; deportation of Hungarians and Germans; re-Slovakization of a significant part of the Hungarian population also significantly reshaped the ethnic composition of the Slovak population.) All these changes can be felt in the differences in ethnic data sets of the two censuses.

Diagram 1: The change of proportion of nationalities in Slovakia 1930, 1950, %

During the two decades (between 1930 and 1950), the registered number of Slovaks increased unrealistically from 225,138 to 298,254 by 73,116 people, or 32.5%. Their proportion increased from 67.6% to 86.6%. The number and proportion of other identified nationalities decreased. The number of Hungarians decreased from 592,337 to 354,532, by 237,805 people, by 40.2%, and their proportion decreased even more from 17.8% to 10.3%. The number of Czechs fell by 1/3 from 121,696 to 40,365, and their number from 3.7% to 1.2%. The number of Germans dropped to 1/30 in 1950, from 154,821 to 5,179. Their statewide share shrank from 4.6% to 0.2%. But the number and proportion of other identified nationalities also declined. (See Table F1 in the Appendix.)6

The census held after the deprivation of the rights of Hungarians does not provide usable data on the Hungarian population, it rather provides information on how many people actually dared to confess their Hungarian identity in such a short time after the austereness affecting the Hungarians as a whole. (Gyurgyík, 2011)

1.1. Regions and districts

In 1950, at the time of the census, there were 3344 municipalities (villages and towns) in Slovakia. The number of localities and the population of Slovakia varied significantly considering the regions. The country was divided into 6 regions and at the lower level 91 districts. The number and proportion of localities (villages) and inhabitants of the regions differed significantly. Most settlements were located in the region of Eperjes (Prešov)7 (757), 22.6% of the settlements of Slovakia. The smallest number of settlements was found in the region of Pozsony (Bratislava) (460), which was 13.8% of the country’s localities. The distribution of the population is the opposite. Most of them lived in the region of Pozsony (Bratislava) (849,282 people) 24.7%, and half as many in the region of Eperjes (Prešov) (425,494 people) 12.4%. There is also a significant difference in the proportion of settlements and population of the region of Besztercebánya (Banská Bystrica). The localities belonging to the region of Besztercebánya (Banská Bystrica) accounted for 17.5% of the municipalities in Slovakia (584 settlements), while 14.2% of the country’s population lived in this region (487,903 people). The proportions of the localities and population of the other 3 regions are less divergent. (Diagram 2. See also Table F2 in the Appendix.)

Diagram 2: The proportion of settlements and inhabitants in Slovakia according to dist ricts in 1950, %

The number of districts belonging to each region showed less variation. The Pozsony (Bratislava) region contained 17 districts, while the Kassa (Košice) region included 13. The number of municipalities within each district varies greatly. On average, 36.7 places (municipalities) are per region. There are two districts with only one locality (Pozsony [Bratislava] and Magas-Tátra [Vysoké Tatry]). Most of the localities were in the Kassa (Košice) region (93 municipalities). The highest number of inhabitants were found in Pozsony-város (Bratislava-mesto) which had a district status, with 192,896 inhabitants.8 5.6% of the Slovak population lived here. The region of Szepesóvár (Spišská Stará Ves) had the lowest population of 9,163 or 0.3% of the country’s population.

When examining of nationalities by regions, the nationalities are divided into two groups. (In addition, data for the very low proportion of other and unknown categories are also included). The majority nationalities include the Czechs and Slovaks, hereinafter referred to as “Czechoslovaks”, and the other registered nationalities are the “national minorities”. From the data we can see that the largest proportion of national minorities lived in the Nyitra (Nitra) region (21.3%) and the least in the Zsolna (Žilina) region (0.5%). In most regions, the proportion of national minorities exceeded 10%. Besztercebánya (Banská Bystrica) (13.5%), Pozsony (Bratislava) (12.7%), Eperjes (Prešov) (12,8%). After the Zsolna (Žilina) region, the proportion of minorities is the lowest in the Kassa (Košice) region (7.0%). The proportion of those in the category of others and unknowns is very low (0.1%-0.3%).

Diagram 3: The proportion of groups of nationalities in Slovakia according to regions in 1950, %

In the following we will review the composition of the ethnic configuration by district, that is, examine the ethnic distribution of each region. We use the following categorization to examine the ethnic configuration of the district.9

In 1950, 81 out of the 91 districts in Slovakia had a Czechoslovak majority, with only 10 regions not having a majority of Czechs and Slovaks. They formed a qualified majority in 69 out of the 91 districts. In most districts (in 59) nationalities were in diasporas. In 46 of these, their proportion was less than 2%, and in 13 districts their proportion varied between 2% and 10%. They were in 16 regions a slight minority and in 6 regions a strong minority. They were a slight majority in 10 districts. None of them were a qualified majority.

1.2. Size groups of settlements

The population living in Slovak settlements varied widely. Most of the inhabitants were from the city of Pozsony (Bratislava) (192,896 people), and the fewest lived in the village of Bálintfalva (Valentová, belonging to the Túrócszentmárton [Turčianský Svätý Martin] region, 32 people).

In the following, we examine the composition of the settlements according to the size groups of the population.

Diagram 4: Distribution of population of Slovakia according to the size groups of settlements in 1950, %

Three quarters of the settlements in Slovakia were settlements with less than 1000 inhabitants. The largest number was of the settlements with 200–499 inhabitants (1200, 35.9%), and the number of villages with 500–999 inhabitants (1002, 30.0%). There was a significantly lower number (562) and proportion (16.8%) of villages with 1000–1999 inhabitants. The number of localities with a population of more than 5,000, which can be considered urban, was very low (67 localities, 2%). Only the two largest cities (Pozsony [Bratislava] and Kassa [Košice]) had a population of more than 50,000. Nearly a quarter (22.3%) of the population lived in small villages with 1000–1999 inhabitants, more than fifth (1/5) in small villages with 500–999 inhabitants (20.3%), and 17.9% in places (municipalities) with 2000–4999 inhabitants. 18,8% of population lived in the cities with 5000–49999 inhabitants, 5,6% lived in Pozsony (Bratislava), and 1,8% lived in Kassa (Košice). (See also Table F3 in the Appendix)

Diagram 5: Proportion of national groups of Slovakia by size groups of settlements in 1950, %

It can be observed within the population of Slovakia that the degree of urbanization of national minorities is lower than the national average. The proportion of national minorities is declining towards larger localities. Their proportion is higher in localities with a population of less than 5,000 than in the local population, and it is much lower in localities with a larger population. (See Table F3 in the Appendix)

Their proportion is the highest in settlements with a population of less than 200 (17.6%). But the decline is not continuous. Their rate is slightly lower in localities with 2000–4999 inhabitants (14.6%), while their scale (percentage) in localities with 500–1999 inhabitants ranges from 13% to 14%. Their proportion is much lower in localities with a population of more than 5,000. In cities with 5000–19999 inhabitants, their rate is above 8%, in cities with 20-100 thousand inhabitants it is above 3%, while in the only city with more than 100,000, Pozsony (Bratislava) is 4.5%. The difference between Czechoslovakians and national data is very small. Their proportion is higher in localities with a population of more than 5,000, while it is lower in localities with a lower population. This difference is only a few tenths of a percentage point. (Diagram 5)

2. Ethnic structure

So far we have classified the Slovak nationalities into two groups: we have distinguished the majority and minority nationalities. The first was the aggregate data of the Czechoslovakians (or “Czechoslovaks”), and the second was the aggregate data of the other nationalities (Hungarian, Russian, German, Polish and other nationalities). Let us examine the ethnic structure of these two groups of nationalities.

First we look at the number of settlements in which Czechoslovaks and those belonging to other national minorities live. In 1950, out of 3344 settlements, 3,339 had at least 1 inhabitant of Czechoslovak nationality. The missing 5 settlements were populated only by Russians. In the case of national minorities, at least 1 person belonging to one of the national minorities lived in 2018 settlements out of the 3344, i.e. the number of settlements inhabited by Czechoslovakians only was 1326.

2.1. Majority and minority nationalities

Diagram 6: The distribution of Czechoslovaks and national minorities according to the number and proportion of nationalities in settlements, 1950, %

In the following, we will examine the proportion of the majority and minority nationalities in the settlements of Slovakia. The ethnic structure will be analysed on the basis of a 6-categories-criteria system.10

Czechoslovaks lived mainly in settlements (78.9%) where they formed a dominant majority (their proportion is higher than 80%). On the other hand the vast majority of settlements inhabited by national minorities (76.9%) were sporadic settlements, ie their proportion was lower than 10% in the vast majority of settlements inhabited by nationalities. In 1950, out of 2018 settlements inhabited by minorities, in 1220 settlements their rate did not reach 10%. Of the 3344 settlements, in 2546 settlements the proportion of nationalities was less than 10%.

The number of municipalities with a majority of national minorities was 485, i.e. 14.5% of the municipalities in Slovakia had a majority of national minorities. (Diagram 6)

Diagram 7: The distribution of Czechoslovaks and national minorities according to the number and proportion of nationalities in settlements, 1950, %

Compared to the previous approach, when we examined the distribution of settlements according to the proportion of nationalities, a much more striking feature of the ethnic structure is the distribution of nationalities according to the ethnic proportion (composition) of settlements. From this point of view, we can observe completely different characteristics: 8.4% of nationalities lived in sporadic and in sporadic settlements. By contrast, 67.4% of them in 1950 lived in settlements dominated by minorities. The proportion of the Czechoslovak population in sporadic settlements is almost negligible, 0.1%, it was also very low at 3.9% in the settlements inhabited by their minority. It accounted for 5.0% in the slight majority settlements and 91.4% in the strong majority settlements.

3. Ethnic composition of Slovakia

3.1. Regions

Table 1: The distribution of the nationalities of Slovakia by regions, 1950

As mentioned, the 1950 census data of Slovakia’s municipalities showed data for 6 nationalities, supplemented by other and unknown categories. The 6 nationalities differed greatly in number as well as territorial distribution. Let us look at the morphosis of the number of individual nationalities by regions.

The proportion of Slovaks was the highest in the districts of Zsolna (Žilina) and Kassa (Košice) (97.9% and 91.0%). The proportion of Hungarians was the highest in the Nyitra (Nitra) region, 21.0%. The largest number of Russians lived in Eperjes (Prešov) region (10.6%) and the most of Czechs in the Pozsony (Bratislava) region (2.0%). The proportion of other nationalities is very low, none of them exceeding 0.1–0.2% in each region. (See also Table F2 in the Appendix)

3.2. Districts

In the following, we discuss the shaping of the distribution of Slovak nationalities by dist ricts. Our discussion, however, will be limited to those nationalities that constitute a significant proportion (at least 2%) in at least 1 district.

The proportion of one nationality, that of Poles does not reach 2% in any district, so we do not deal with their distribution by districts. The proportion of those in the other and unknown category is higher than 2% in two districts. Most probably, the Germans in the Késmárk (Kežmarok) district and some of the Hungarians in the Nagyrőce (Revúca) district did not declare their national affiliation and thus their proportion increased.

However, the distribution of the other 5 nationalities differs significantly. Slovaks were in the majority in 80 of the 91 Slovak districts. They had a qualified majority in 68 districts and a slight minority in 12 districts.

The proportion of Hungarians was lower than 10% in 66 districts, ranged from 10% to 50% in 17 districts, and made up the majority of the population in 8 districts, in none of which did they constitute a qualified majority.

The Russians were in a slight minority in 4 districts and in a slight majority in two districts. The proportion of Czechs was higher than 2% in 12 districts. In one of these districts (High Tatras), they were in a slight minority.

The proportion of Germans exceeded 2% in two districts: Stubnyafürdő (Turčianské Teplice) and Privigye (Prievidza).

Table 2: Distribution of districts in Slovakia by proportion of nationalities living in district groups in 1950

Now we examine the distribution of nationalities according to their proportion within districts. We can see from the data that the distribution of the nationalities involved in the study is quite diverse according to the ethnic composition of the districts. The vast majority of Slovaks (95.9%) lived in Slovak-majority districts. (Of these, their share is 87.3% in qualified majority districts and 8.6% in slight majority districts). 0.9% of them lived in strong minority districts. Nearly half of Hungarians (47.1%) lived in slight Hungarian-majority districts, and a similar proportion (45.7%) lived in Hungarian-mino rity districts. 7.3% of Hungarians lived in scattered districts. 37.6% of Russians lived in mild majority districts. 42.5% of them lived in mild minority districts and almost 1/5 (19.9%) in sporadic districts.

The vast majority of Czechs lived in sporadic districts. Only 4.7% lived in a district with a slight Czech minority (in the city of Pozsony [Bratislava]).

Table 3: Distribution of nationalities in Slovakia by proportion of nationalities living in district groups 1950, %

3.3. Settlements

Henceforwards, we examine the composition and distribution of nationalities in Slovakia and the development of the proportion of nationalities living in cities or towns at the level of settlements.

Diagram 8: The number and proportion of settlements inhabitated by each nationality in 1950

Firstly we examine how many settlements of each nationality were detected (in what proportion) in each settlement (i.e. we consider the municipalities where there lived at least one person from each nationality).

People of Slovak nationality lived in almost all settlements; in 1950, there were only 5 settlements (out of 3,344) without Slovak inhabitants, all of which were inhabited by Russians only. Czechs were present in 1294 municipalities, 38.7% of the settlements. Hungarians were found in a slightly smaller number of settlements, in 1216 municipalities (36.4%). Russians lived in 22.7% of settlements, Poles in 15.8% and Germans in 10.4%. (Other and unknown nationalities were detected in 21.4% of the localities).

3.3.1. Degree of urbanization

In what follows, we will look at the proportion of each nationality living in villages, respectively, towns. Whether members of a particular nationality will be considered rural or urban dwellers is not based on the legal status of the municipality in question; instead, settlements with less than 5,000 inhabitants are statistically considered to be villages and over 5,000 inhabitants are statistically considered to be towns. In Slovakia, in 1950, 26.2% of the population lived in cities or towns.

Diagram 9: The proportion of population living in cities according to nationalities in 1950, %

The under- and over-urbanization of each nationality compared to the country-wide average was very different. The Czechs were the most urbanized, with the largest proportion living in cities. Nearly ¾ (74.6%) of them lived in cities. This fact can be connected to the historical peculiarities of Czechoslovak social development.11 The proportion of towners among Slovaks is slightly higher than the national rate (27.2%). But members of some small scattered nationalities also lived in cities at a much higher rate than the country-wide: the proportion of Germans and Poles was the same in cities (43.2%). The settlement structure of the Germans was more urbanized than that of other nationalities for centuries, while in the case of the Polish migration to cities was more characteristic. The nationality living in towns in the lowest proportion were the Russians (7.3%), living in one of the most undeveloped regions of the country, and this is also reflected in their settlement structure. There are also historical reasons for the under-urbanization of the Hungarian population (14.2%).12

We get an even more detailed picture of the degree of urbanization of nationalities, their distribution according to the proportion of people living in cities and villages, if we take a look at the patterns of the distribution of nationalities according to the size groups of settlements. (See Table F4 in the Appendix)

3.3.2. Ethnic structure

In this section, we examine the ethnic structure of each nationality according to settlements. In our analysis, we analyze the ethnic structure of nationalities from two pers pectives: firstly, we examine the distribution of each nationality according to the ethnic nature of the settlements; secondly, according to the number of nationalities living in the settlements.

The Slovak nationalities are divided into 2 groups according to their ethnic structure. The first includes those that have the full spectrum of ethnic structure, i.e. all size groups include settlements where these nationalities live. Only 3 nationalities can be classified in the first category from this point of view: Slovaks, Hungarians and Russians. Group 2 includes those nationalities that have a distorted ethnic spatial structure, ie they live mostly only in sporadic settlements, incidentally living in a mino rity in some other settlements.

Table 4: Distribution of localities inhabited by nationalities of Slovakia according to ethnic composition of settlements 1950, %

From the data in Table 4 we can see that – disregarding Slovaks – the majority of settlements were inhabited by certain nationalities whose proportion is less than 10% and their population is less than 100 people. In the case of Slovaks, the proportion of such settlements in 1950 was 2.0%. The majority of settlements inhabited by Hungarians also belonged to this group. Among other nationalities, the proportion of Russians is still the most favorable: 70.2% of the settlements inhabited by them belonged to this group of scattered settlements. More than 90% of the settlements inhabited by other nationalities fell into this category of settlements.

We can also see that a relatively small proportion of settlements falls into the other category of sporadic settlements, where the proportion of individual nationalities is less than 10%, but their population is higher than 100 people: their proportion is highest among Czechs (3.9%) and Hungarians (1.8%). Members of other nationalities live in an even smaller proportion in these settlements.

Not all registered nationalities disposed of settlements where the individual nationality was in a slight minority. Among the nationalities we examined, the proportion of Poles does not exceed 10% in any of the villages inhabited by them. The proportion of settlements where certain nationalities live in a slight minority (10%–30%) is highest among Russians (7.1%), Hungarians (6.9%) and Slovaks (6.6%).

Their proportion exceeds 1% for Germans (2.0%). Only a very small number of sett lements falls into this category (9 localities) of the localities inhabited by Czechs, as a result of which their proportion is negligible (0.7%). In 1950, 5 nationalities shared sett lements where the proportion of the studied nationalities ranged from 30% to 50%. Apart from Hungarians (9.3%), Slovaks (5.8%) and Russians (5.7%), there were 9 sett lements inhabited by Czechs and 7 inhabited by Germans exceeding 30% (0.1%, respectively 0,6%). Three nationalities belonged to the nationalities that formed a majority in settlements: besides the Slovaks, the Hungarians and the Russians. The proportion of settlements with a slight majority is 19.2% for Hungarians, 7.9% for Russians and 6.6% for settlements inhabited by Slovaks in a similar proportion.

Settlements with a qualified majority included 78.9% of the settlements inhabited by Slovaks, 10.0% of the settlements inhabited by Hungarians, and 8.4% of the settlements inhabited by Russians. Now, we take a look at how the population of each natio nality is distributed according to the ethnic composition of the settlements. (Table 5) The distribution of the settlements -inhabited by nationalities and those belonging to each nationality – differs significantly according to the ethnic composition of the settlements. According to the ethnic composition of the settlements, the distribution of the Slovak population is the highest. 91.4% of them lived in places where their proportion exceeded 80%. Another 4.9% lived in settlements with a slight Slovak majority. The proportion of Slovaks in areas where they are not in the majority is negligibly low: 3.7%.

In 1950, the relative majority of Hungarians in Slovakia lived in settlements with a slight Hungarian majority (47.1%). Nearly a quarter (22.7%) of them lived in localities with a qualified Hungarian majority. At the same time, we can observe that the proportion of Hungarians is gradually decreasing in the direction of scattered settlements. Nearly a quarter of Hungarians (24.5%) lived in settlements with a Hungarian minority, 5.7% in sporadic localities.

In the case of Russians, a greater degree of scattering is observed. The proportion of people living in sporadic settlements is 11.4%, and of those living in minority settlements is 21.5%. In 1950, more than two-thirds (67.1%) of the Russian population lived in settlements where they were also in a statistical majority. Of this, the proportion of people living in qualified majority settlements was 33.9%. None the other nationalities, as already mentioned, lived in majority settlements. 7.3% of Czechs lived in minority settlements, the vast majority (92.7%) lived in diasporas. A non-negligible proportion of Germans lived in 1950 in German-minority localities (30.7%). More than 2/3 of them (69.3%) lived in diaspora. 1.5% of Poles lived in a slightly minority settlement. The vast majority of them were scattered.

Table 5: Distribution of Slovak nationalities according to the ethnic composition of the settlements, 1950, %

The ethnic structure of the nationalities living in Slovakia is further examined according to the size groups of the number of nationalities living in the settlements. (Diagram 9) That is, we focus on how the settlements inhabited by each nationality are distributed according to the number (size groups of the number) of the nationalities living in the villages, as well as on how high the population of each nationality is in these settlements. In the first approach, the size groups of nationalities living in the settlements were considered according to the same system of categories as the one applied in Chapter 1.2.13 In this approach, in the case of Poles and Germans, we found only a very small number of settlements where their number was more than 199. Therefore, we developed a more appropriate category system for the purpose of our study. That is, the first, smallest range of the previous category system, from 0 to 199 people, was further divided into smaller units. (We created the following categories: 1; 2-4; 5-9; 10-19; 20-49; 50-99; 100-199.) The formation of the new categories follows the logic of the previous category system. As a result, the distribution of individual nationalities can be traced by groups of up to a few people in each settlement. (See Diagram 9, and also Table F5 in the Appendix)

Diagram 10: Distribution of settlements inhabitated by nationalities according to the sizegroups of the nationalities living there in 1950, %

The data show that the data of the Slovak population are closest to the normal distribution. The largest proportion (35.3%) lives in communities with 200–499 and (25.8%) in settlements with 500–999 people per settlement. In the case of Hungarians, also the group of 200–499 people is the largest, but this is followed by scrap groups of 1 and 2-4 people (16.2% and 14.9% respectively), only followed by groups of 500–999 people (11.7%). In the case of other nationalities, shreds of low numbers in each sett lement are the most numerous.

Among Russians, shreds of 1 and 2-4 people are the most numerous (36.2% and 16.6% respectively), then the categories with 5–499 people occur in almost identical proportions (their proportions are between 5.7% and 9.4% respectively) In the case of scattered nationalities, it can be observed that shreds of 1 and then 2-4 people are the most common, their number decreases rapidly as moving on towards larger communities. In the case of Poles and Germans, the proportion of 1-person shreds in the settlements inhabited by these nationalities is approximately 55.3% and 40.1%, respectively, and the proportion of 2-4 people is more than ¼.

Next, we examine the distribution of the number of persons belonging to natio nalities according to their size groups in the settlements.

Table 6: Distribution of nationalities in settlements inhabited by nationalities according to the size groups of nationalities living there 1950,%

In the case of Slovaks, we can observe that in those settlements where their number does not reach 200, their proportion is very low. As the distribution of Slovaks follows national trends to a very large extent, these cases are mainly small dwarf villages. The majority of Slovaks lived in communities between 500 and 4999 (58.1%), the vast majority of which are villages, but the proportion of Slovak communities in small, medium and large settlements is also relatively proportional (5000–19999 people: 14.6%, 20,000–99,999 people: 5.8%, over 100,000 people: 5.8%).

Almost 1/4 of the Czechs (23.1%) lived in communities of less than 100 people, more than 1/3 (39.1%) in communities of 100–999 inhabitants, 14.8% in communities of 1,000 and 4,999 residents, and 23.0% (9,296 people) – equal to the population of a small town – lived in Pozsony (Bratislava) alone. 83.0% of Russians lived in settlements with numbers ranging from 100 to 9999. 14.9% lived in localities with less than 100 people, and 2.1% in places with numbers between 1,000 and 1999. In the case of Poles, the very contrary process can be observed: the largest number lived in shreds of 2-4 people (22.0%), after that their number decreases, 4.8% lived in communities of 50–99 people. Most of them lived in Pozsony (Bratislava) (135 people, 7.5%).

In the case of the Hungarian population, we can also observe that with the increase of their number is accompanied by an increase in their proportion in the loca lities. 4.1% of Hungarians live in localities numbering 100–199 Hungarians, and their number is growing rapidly in the following size groups. Most (27.8%) of them lived in communities of 500–999, their share decreased slightly in the next two size groups, and then their proportion in communities between 5000–9999 was 6.1%. The number of Hungarians exceeded 5,000 in three cities: Gúta (Kolárovo) (7748 people), Komárom (Komárno) (7077 people), Pozsony (Bratislava) (6823 people).

The proportion of Germans is also increasing almost continuously in successive size groups. The largest number lived in the groups of 200–499 (26,6%) and 1000–1999 people (20.3%).

Summary and outlook

In 1950, 20 years after the 1930 census, the first post-World War II census took place. The so called ”községsoros” (see Footnote No 4) ethnic data were not known as they were not published. The nationality data sets of the census bear the imprint of the events of the long 40 years in the evolution of the number of individual nationalities. The registered data showed the number of Hungarians and Germans significantly lower than their expected number, while that of Slovaks significantly higher. Even if they reflect the real ethnic conditions in a distorted and questionable way, the data series indicate a very large transformation of the ethnic structure: the composition of settlement patterns of demographically negatively affected nationalities has changed signi ficantly; the number and proportion of Hungarians living in cities, Hungarian-majority administrative units and settlements, Hungarian communities living in the settlements decreased, the ethnic bloc areas with significant dimensions in the 1930s became fragmented, their borders blurred, and signs of scattering appeared. The discussion of these changes, however, is a subject of further research.

Literature

Administrativní lexikon obcí republiky Československé 1955. Podle správního rozdělení 1. ledna 1955. Praha, Státní úřad statistický a ministerstvo vnitra.

Gyurgyík, László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík, László 2011. A szlovákiai magyar lakosság demográfiai változásai 1949 és 1963 között, különös tekintettel a népmozgalmi folyamatokra In: Hushegyi, Gábor (szerk.): Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948–1963. Pozsony/Bratislava, Hagyományok és Értékek Polgári Társulás, 26-41.

Retrospektívny lexikon obcí ČSSR 1850-1970, 1978; počet obyvatelů a domů podle obcí a částí obcí podle správního členění k 1. lednu 1972 a abecední přehled obcí a část obcí v letech 1850-1970. 2. diel: Abecedný prehľad obcí a částí obcí v rokoch 1850-1970. 2. zv., Slovenská socialistická republika. Praha, FŠÚ.

Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. 1934. Praha, Státní úřad statistický.

The Ethnic Composition of Slovakia’s Municipalities… 33

Sčítání lidu a soupis domů a bytů v republice Československé ke dni 1. března 1950. Nejdůležitější výsledky sčítání lidu a soupisu domů a bytů za kraje, okresy a města. Díl I. 1957. Praha, Státní úřad statistický.

Sčítanie ľudu 1950. Plocha, vek, povolanie, pomer k povolaniu, národnosť a náboženské vyznanie obyvateľstva podľa obcí. Bratislava (Nitra, Banská Bystrica, Žilina, Košice, Prešov), manuscript.

Statistický lexikon obcí republiky Československé 1955 Podle správního rozdělení 1. ledna 1955, sčítání a sčítání domů a bytů 1. března 1950. Praha, Státní úřad statistický a ministerstvo vnitra.

Tišliar, Pavol–Šprocha, Branislav 2017. Premeny vybraných charakteristík obyvateľstva Slovenska v 18.–1. pol. 20. storočia. Bratislava, Muzeológia a kultúrne dedičstvo, o. z. v spolupráci s Centrom pre historickú demografiu a populačný vývoj Slovenska Filozofickej fakulty Univerzity Komenského v Bratislave.

The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia

1. Survey and sample

In June 2018, the Department of Sociological and Demographic Research of the Forum Institute of Minority Research and the National Policy Research Institute in Budapest conducted a questionnaire survey in 16 districts of southern Slovakia2 in a total of 120 settlements, as well as in Bratislava and Košice. The sample consisted of 800 adult Hungarians from Slovakia. The sample is representative in terms of gender, age group, education, type of settlement, and the share of the Hungarian population per district in the mixed-population districts of southern Slovakia.

Of the sample 47.2% were men and 52.8% were women. As for the age groups, for the sake of comparability with previous surveys, three age groups were used as the basis for sampling: aged 18–34 (27.4%), aged 35–55 (39.3%), and over the age of 55 (33.3%). Regarding education, 22% of respondents had a primary education, 28% had a high school education without a high school diploma, 34% had a high school diploma, and 16% had a higher education. Regarding the type of settlement, 38% of the respondents live in a city or a town and 62% in a village.

The primary goal of the survey was to monitor the development of national values and national identity, which we have been researching for a long time, as well as the most important background factors and their impact.

In the following, we briefly describe some of the subjective indicators of the respondents’ living conditions, quality of life, and feelings of life; then we characterize their current public attitudes. Afterwards, based on the primary results, we present the most important issues of national values, national identity, and opinions about the Hungarian existence in Slovakia, as well as language use and school choice.

The aim of this paper is to present the preliminary results so that they can be accessed and used by others as source data. Unless otherwise indicated, the results are expressed as a percentage.

2. Living conditions, quality of life, feelings of life

One of the basic factors of the quality of life is health condition. The subjective health condition of the respondents is not the health condition measured by objective me dical devices, but what they themselves perceive. In accordance with this, 75% of them consider themselves to be healthy, of which 31% have not been ill for a long time, and 44% become ill once or twice per year. Moreover, 8% of respondents are often ill but have no major problems, 11% are under constant treatment, and 5% are disability pensioners.

In our previous surveys3, we addressed health protecting and health harming determinants several times within the lifestyle issues. Due to space constraints, only a few of these indicators were included in the questionnaire this time, specifically a few questions about eating habits, sports, and smoking. Regarding eating habits, it is favorable that the majority of respondents (80%) eat regularly, i.e. either three times per day – breakfast, lunch, dinner (56%), or five times per day (24%), supplementing the three meals with 10:00AM and afternoon snacks. The majority most often consume Hungarian (84% often, 15% sometimes) and Slovak meals (37% often, 57% sometimes). The third most popular is Italian cuisine (15% often, 60% sometimes). As for the unhealthy “fast” foods (e.g., McDonald’s), 5% consume them often, 48% sometimes, and 48% never.

The most common way to spend free time is via family programs, namely active social programs, such as joint trips, cooking together, and conversations. These were mentioned by 30.4% of the respondents. This is followed by cultural activities, such as reading, watching movies, listening to music (21.4%), meeting and having fun with friends (18.5%), pursuing a favorite hobby (13%), and lastly playing sports (4.6%). Of the respondents, 12% indicated that they did not have much free time to devote to themselves.

The fact that sport is not a frequent activity is shown not only by its low share among free time activities (barely 5%), but also by the answer distributions of a separate question focused on this. When asked how often they used to do sports in their free time, the results were the following: 5% answered daily, 15% at least three times per week, 49% rarely, and 31% never. “Rarely” (i.e., fewer than three times per week) is also scarce because, according to the WHO, one needs to move for at least 30 minutes three times per week. In other words, 80% of Hungarians in Slovakia move less than is needed. However, 30% smoke (EU average is 28%), of which 15% do so conti nuously or frequently.

The impact of social relationships on the quality of life is well known. With regard to the most intimate relationships (i.e., the family), the majority of the respondents (64%) live in a permanent partnership, mostly married (54%), and the rest in a coha biting relationship (10%). Of the respondents, 23% are unmarried, almost 10% are divorced, and 4% are widowed. In addition, 71% of the respondents have children and 31% have grandchildren.

One of the manifestations of the quality of social relationships is whether there is a person we can rely on in everyday life situations. Of the respondents, 86% have such people in their lives, of which 47% answered that there are more such people, and 39% know about one such person. However, 14% of the respondents do not always perceive this social support, and there are also those (1.3%) who have no one to rely on. Here we would also mention transcendent relationships (i.e., religiosity). Almost 90% of the respondents belong to some denomination: the majority are Roman Catholic (65%), followed by 20.2% Reformed, 2.7% Lutheran, 0.6% Greek Catholic, and 0.5% of other religions. Of them 11% are non-denominational. Regardless of whether or not they used to go to church, 80.4% consider themselves to be religious, 11% non-religious, 3% a staunch atheists, and 3.3% a seekers. Among the religious, the majority are those who consider themselves religious in their own way (48%), and 32.4% consider themselves religious in accordance with the teaching of the church.

Another important indicator of the quality of life is work and everything related to it. While 69% of the respondents work, 31% have no job. According to occupational status, every second respondent is an employee: 28.7% are in the private sector and 21.9% are in the public sector. In addition, 12.7% are entrepreneurs, 7.3% students, and 3.9% unemployed; 20% are retired; 1.8% are on maternity leave; 0.6% care for a

The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia 39

sick family member; and 0.4% are homemakers. Of those who have a job, the majority work as subordinates (72%). The proportion of senior managers is 9%, middle mana gers 10%, and group leaders 9%.

How do they relate to their current jobs? Almost two thirds of respondents (64.2%) are satisfied with their current job, although part of them is also excited about other areas and new opportunities (39.7%), and there are those (24.5%) who feel that they have more to offer than they do in their current job positions. An additional 27.4% claim their job is also their hobby. On the other hand, almost 9% are unable to find a job, either because they cannot find any job (4.7%), or because they cannot find a job that matches their qualification and skills (4%).

The next indicator of the quality of life is financial situation. This time, we did not search for objective indicators (income, possession of material goods, etc.) – instead we were interested in the subjective assessment of their financial situation. When asked about the financial prospects of the family, almost three quarters of the respondents (73.2%) commented positively, still considering the financial situation of the family as good (32.7%) or encouraging (40.5%). Regarding the contrasting 17.2%, there are those who still perceive it as bad (15.2%) or alarming (2%). Almost 10% could not answer the question. Excluding these, 81% rate the family’s financial outlook as positive and 19% still find it bad or alarming.

The question of what vision one wanted to realize in the next five years was used to map out plans for the future. There were eight possible answers and more than one could have been chosen. Almost one in four respondents used this option, but the majority (76%) gave only one answer, that is they mainly focus on implementing one of the following plans: 15% want to buy a car and 14% an apartment, 10% want to find a better job, 5% want to start a family, 5% want to study/acquire a profession, 5% want to start a business, and 3% want to find a job. It is noteworthy, however, that most (19%) do not focus primarily on a plan for themselves, but want to act in the public’s interest in some way.

Returning to those who chose multiple responses (different combinations of twos, threes, and fours were circled), most (13%) associated their other plans with resolving the housing situation. Summarizing the combinations of plans for the future, the three most important are resolving the housing situation (in the case of 27% of respondents, this answer was indicated as a single or primary plan), acting in the public’s interest (25%), and buying a car (23%). The following are the additional plans in order of frequency: 15% want to start a family, 13% to find a better job, 12% to study/acquire a profession, 10% to find a job, and 8% to start a business.

Satisfaction with different areas of life is also a reason and a consequence of the quality of life. We listed 12 areas and asked the respondents to rate them on a five-point scale indicating how satisfied they were with these areas in the previous year (i.e., in 2017). The results reveal several things (Table 1). Firstly, 84% of respondents are overall satisfied with their lives, of which 36% are very satisfied and 48% are satisfied. Furthermore, in 10 of the 12 areas assessed, the majority are satisfied (this means “very satisfied” and “satisfied”), ranging from 56 to 91%. Looking at overall satisfaction, they are most satisfied with their friends (91%), spouse/partner (89%), and family life (87%). On the other hand, if we only look at the areas they are very satisfied with, then the spouse/partner comes first (65%), followed by family life (53%), housing situation (46%), and friends, acquaintances (45%). The high level of job and housing satisfaction is in line with everything we have already learned from the answers to other questions: the majority consider their job a hobby or have at least a satisfying job, but there is a smaller group looking for a job or wanting a better job. The majority are sa tisfied with their housing situation, but there are those who regard the solution to their housing situation as their primary plan for the future.

Of the 12 areas listed, earnings are the area with which half of the respondents are satisfied (14% are very satisfied and 37% are satisfied), and the other half are dissatisfied. However, they are the least satisfied with their social influence (43% in total, of which 10% are very satisfied and 33% are satisfied). This means that, in addition to the areas already listed, the respondents are also more satisfied with their success in their workplace, the recognition they receive from others, and their financial situation and earnings than with their social influence. This is also interesting because, in gene ral, we find that people complain the most about their financial situation and earnings. In this case, however, they lack the impact on society the most.

Table 1: How satisfied were you with the following areas last year (i.e., in 2017)? The figures are percentages.

Regarding the next important area in life (i.e., settlement), it was found that 86% of respondents do not want to change it in the next stage of their lives. Rather, they want to live where they live now, mainly because they were born there (51%) and, moreover, because they feel good there (35%). This also reflects a high level of satisfaction,

The last question relating to the quality of life was, if they looked back on their life so far, how would they see it? The responses received again support the above-mentioned results: 89% are satisfied with their lives, of which 34% are fully satisfied and 55% are satisfied for the most part. Dissatisfaction is typical for 11% of respondents, of which 10% are rather dissatisfied and 1% are very dissatisfied with their lives.

3. Public interest

Respondents’ overall interest in political and public events was measured on a five-point scale. The following results were obtained. “Medium” interest is most common (33%); otherwise there are more people who are not interested in politics (46%) than those who are interested (21%).

Nevertheless, 74% still follow the development of public events in the country, even though 31% are not interested in politics. Although the remaining 43% are inte rested in politics, 37.7% do not want to be actively involved. However, in addition to mo nitoring public life in Slovakia, 5% would like to politicize themselves.

Among the specifically defined political events, such as the public issues related to the Hungarians in Slovakia, to Slovakia, and to Hungary, they are most interested in the situation of the Hungarians in Slovakia. Of the respondents, 26% are very interested in this topic, while only 13% and 12% are very interested in issues related to Slovakia and Hungary, respectively. Regarding the distribution of answers, 60% of respondents are very or fairly interested in the situation of the Hungarians in Slovakia, 48% in issues related to Slovakia, and 40% in issues related to Hungary. The lack of interest also varies: 14% of the respondents are not at all interested or rather not inte rested in the situation of the Hungarians in Slovakia, 18% in issues related to Slovakia, and 29% in issues related to Hungary (Figure 1). Respondents are most interested in the events that affect them or relate to their own situation the most, so we cannot talk about a complete lack of political interest but rather about its differentiation determined by the topic and the location.

Figure 1: To what extent are you interested in issues related to…?

However, regarding the interest in issues related to the European Union, not only is differentiation present, but two opposing camps emerge: 51% have a positive and a rather positive opinion, 49% have a negative and a rather negative opinion. (Figure 2)

Figure 2: In general, what is your opinion about the European Union like?

On the question of whether things were going rather in the right or rather in the wrong direction in Slovakia, Hungary, Europe, and the world, 3% could not respond referring to Slovakia, 5.6% to Europe, 8.5% to Hungary, and 10% to the world. Apart from these, considering the development of Slovakia (32.5%), Europe (36.3%) and the world (45.3%), the most common answer was that they are moving both in the right and wrong direction, whereas in the case of Hungary, it is moving rather in the right direction (33.2%). Moreover, 46.5% answered that Slovakia is definitely going in the wrong or rather wrong direction, and 51.2% think the same about Europe, 46.7% about the world, and 26.5% about Hungary. Of the respondents, 21% think that Slovakia is definitely going in the right or rather right direction, 42% agrees referring to Hungary, 12.5% to Europe, and 8% to the world. In summary, Hungary’s direction is assessed most posi tively, much more positively than the development directions of the other three cases. Following Hungary, the second most positive evaluation was given to Slovakia and afterwards to the world. Respondents are most concerned about the future of Europe. (Figure 3)

Figure 3: Overall, are things moving nowadays rather in the right or rather in the wrong direction in Slovakia, Hungary, Europe, and the world?

4. National self-classification

In the field of national self-classification, we examined three characteristics: (1) natio nality (i.e., declared identity, more precisely, of what nationality the respondents consider themselves to be), (2) primary self-classification (i.e., how they would mostly identify in case of a single choice), and (3) primary and secondary self-classification in case they had two choices.

4.1. Nationality – declared identity

Of the respondents, 95.6% declared themselves to be of Hungarian nationality, 3% of Slovak, 1% of Romani, and some of other nationalities (Table 2). In other words, the majority are of Hungarian nationality, which is not surprising, as the target group of the survey was Hungarians in Slovakia. However, it might be surprising that there are Slovaks, too, but this is not a new phenomenon either, as in our previous surveys, we have already faced the fact that among those considered by their environment to be Hungarians, who speak Hungarian perfectly, understand and are able to answer the questions of the Hungarian questionnaire completely, there are also those who, after all, declare themselves to be of Slovak nationality. Not only are the respondents of Hungarian nationality, but the majority of their immediate family members are too.

Table 2: Nationality of the respondents and their immediate family members (%).

As 13.5% of respondents did not indicate the nationality of their mother and 17.5% of their father, it is not possible to reconstruct exactly the extent to which they come from a homogeneous or mixed marriage. However, it can be stated that out of the 80.4% of respondents whose parents’ nationalities are indicated, 95.3% of those who consider themselves Hungarian have both parents of Hungarian nationality (96% have a Hungarian mother and 99% have a Hungarian father), whereas 4.7% come from mixed marriages. Of the small number of respondents who consider themselves Slovaks (20 in total), 60% are children of parents from mixed marriages and 40% come from homogeneous marriages, namely from homogeneous Hungarian and homogeneous Slovak marriages in a 50/50 ratio. Thus, the respondents who consider themselves Hungarians are children predominantly of Hungarian parents, and 4.7% of Hungarian respondents are children of parents from mixed marriages. The respondents who consider themselves Slovaks are children of predominantly mixed or homogeneous Slovak parents, although 20% of them also have (or had) a Hungarian mother and father. Hence it is already true for the generation of the respondents that a mixed couple had a Hungarian child and a Hungarian couple had a Slovak child. In the sample, the latter (i.e., the fact that a Hungarian couple had a Slovak child) is almost five times more common.

The family of the respondents is therefore largely Hungarian. At the same time, similarly to our previous surveys, the decline of Hungarians from generation to generation can be shown this time as well, since the share of Hungarian children and Hungarian grandchildren decreased compared to that of the Hungarian respondents (Figure 4).

Figure 4: Of what nationality do you consider yourself to be? (Excluding those who answered that there is no such person or is of “other” nationality)

4.2. Primary national self-classification

We did not ask what one’s nationality was but we listed 10 options, and from these one could choose with which they best identified. According to this, 37% mostly consider themselves Hungarians in Slovakia, almost 31% Hungarians, and 24% Hungarians in Upper Hungary4/of Upper-Hungarian origin. Moreover, 2.4% identify as Hungarians of Slovak origin, 1% as Hungarians of Romani origin, 1% as Slovaks, and 1% as Roma. In addition, 0.6% consider themselves to be Slovaks of Hungarian or other origin, and 1% of respondents do not identify with any of the above (Figure 5).

These answers also indicate that almost 96% of respondents, as in case of the declared identity, consider themselves Hungarian at the level of primary self-classification too. In particular, the vast majority of them consider themselves to be Hungarians of Hungarian origin, since they did not regard it important to indicate any other origin (Slovak, Romani, or other). The mostly Hungarian origin is also confirmed by the nationality of the parents indicated above.

Figure 5: Which option do you identify with the best?

4.3. Primary and secondary national self-classification

If they had not just one, but two options, who would they consider themselves to be? For this question, they could choose from 11 options. Alternatives included “a Slovak citizen” as well as “a European” and “a world citizen” (i.e., the three categories “above” national self-classification, and also the possibility of regional self-classification; from Žitný ostrov, Matúšova zem, Gemer, etc.5). Let us take a look at the results. (Figure 6)

The distribution of the primary self-classification is as follows: 37% Hungarians, 28% Hungarians in Upper Hungary and of Upper-Hungarian origin, 20% Hungarians in Slovakia, 8% of regional identification, and 3% Europeans. The share of those who consider themselves to be primarily Roma, Hungarians of Romani origin, Slovak citizens, Slovaks, and world citizens ranges between 0.4 and 1.6%.

In the case of secondary self-classification, the most common answers appear almost to the same extent: 26% Hungarians in Upper Hungary/of Upper-Hungarian origin, 25% Hungarians in Slovakia, and 24% Hungarians. The extent of regional and European self-identity is almost the same. In both cases it is around 8%, although regional self-classification is slightly more characteristic of the two. Of the respondents, 5% identify themselves as Slovak citizens in matters of the secondary self-classification and 2% as world citizens. The extent for those identifying with the other options is 1% or less.

All in all, in the case when they could choose two options, most of the respondents primarily consider themselves to be Hungarians (37%), followed by Hungarians in Upper Hungary/of Upper-Hungarian origin (28%), and Hungarians in Slovakia (20%); they secondarily consider themselves to be Hungarians in Upper Hungary/of Upper-Hungarian origin (26 %), Hungarians in Slovakia (25%), and Hungarians (24%) to an almost equal extent.

Thus, the primary and secondary self-classifications show the same results as was in the case of only the primary self-classification: the vast majority of the respondents consider themselves to be Hungarians in one way or another, while identifying with different ethnonyms of the Hungarian community – mostly Hungarians, Hungarians in Upper Hungary, and Hungarians in Slovakia.

Figure 6: What do you consider yourself to be primarily and secondarily?

5. Opinions related to Hungarian existence and identity

One might think that the decline of Hungarians is a well-known fact in Slovakia (at least in Hungarian circles), but this is not the case. Although the majority of respondents (78.4%) are aware of this, almost 9% could not tell what the situation is like, and 13% were mistaken (i.e., they did not know either), since 9.4% claimed that the number of Hungarians in Slovakia is not changing, and according to 3.5% it increases steadily. So, although the majority are aware of the decline in numbers, almost 25% of the Hungarian respondents do not know where the Hungarian community in Slovakia is heading in terms of numbers.

What determines the national identity of the respondent the most? Of the respondents, 82% say it is determined by mother tongue and culture (Figure 7). Almost 12% believe that national affiliation is a matter of their own decision. In other words, a person’s national affiliation is independent of mother tongue and culture, but also of citizenship. Almost 4% of them agree that a person is of the same nationality as their citi zenship.

Figure 7: What determines your national affiliation the most?

What does it mean to be Hungarian in Slovakia? Respondents rated eight statements on a five-point scale, with a score of five representing the highest degree of agreement with the statement (i.e., the higher the average, the more they agree with the statement). Of the respondents, 1–2% could not evaluate the individual statements, except “being Hungarian is a political challenge,” “being Hungarian is nothing special,” or “it is dangerous to deal with something like this,” where the ratio of “I don’t know” answers is 3–5.5%. The omission of these answers reveals the following picture (Table 3). If we take as a basis only the proportion of those who completely agree, it also shows that the respondents agree the most with the statement that being Hungarian is natural for them because Hungarian is their mother tongue and they grew up in Hungarian culture (73.2%). Simultaneously 71% are completely proud to be Hungarian, and 63% fully experience their Hungarianness as a responsibility in the sense that they know that Hungarian culture must be preserved in order to survive. Compared to the previous ones, there is much less agreement (35.7%) with the statement that Hungarianness is a political challenge because it is important to live as an organized community. However, this average (3.71) testifies that “being Hungarian = responsibi lity” is evaluated also in a more positive manner, as it falls in the “rather agree” range. The majority do not agree with the statements that nationality is a disadvantage, it does not mean anything special, it does not concern the respondent, or it is dangerous to deal with the issue of nationality.

Table 3: There are various opinions about what it means to be Hungarian in Slovakia. To what extent do you agree with the following statements?

Detailed response distributions are shown in Figure 8. It is also clear from these answers that the majority are proud of their Hungarianness, believe that being Hungarian is natural, feel responsible for it, and perceive it as a political challenge, even though there is a small proportion of respondents that is more neutral or dismissive. Just as there are those who agree that it is a disadvantage for them to be Hungarian in Slovakia because as a minority it is more difficult for them to prove successful and/or they are not preoccupied with their nationality, moreover they think that it is dangerous to deal with such things. In other words, although the attitude towards the above-mentioned indicators of Hungarian existence is largely positive, there is a kind of divergence.

All this is in line with our previous results6, according to which three national value systems of the Hungarians in Slovakia can be detected: the resolute, the receding, and the rejecting national value systems.

Figure 8: What does it mean to be Hungarian in Slovakia?

Figure 8 shows that 61% of the respondents reject the statement that being Hungarian hinders their success in Slovakia, almost 20% both agree and disagree with it, and almost 20% also accept it. In other words, according to every fifth respondent, being Hungarian is more of a disadvantage because that is the reason for why they cannot prove to be successful. In this regard, there was another question in the questionnaire: “In your opinion, is it an obstacle to prove successful in Slovakia if one is Hungarian?” The answers show that 73% say that being Hungarian does not hinder their success. Moreover, 4.5% of them believe that not only is it not a disadvantage, but it is a direct advantage. However, those respondents (21.5%) who think that being Hungarian is a disadvantage also reappear. According to half of such respondents, Hungarianness is an obstacle in all fields, and according to the other half, it is only an obstacle in certain specific fields. Like in our previous surveys, by the specific field most people understand that it is more difficult to enter into public administration, or more precisely into any sphere where you need to know Slovak well, as a Hungarian. Thus, the disadvantages mentioned by them are not really related to Hungarianness, but to the inadequate knowledge of the Slovak language (which, in turn, is associated with the Hungarian-language schools where, in their opinion, it is not possible to learn Slovak). In this respect, there are significant differences on the basis of education: the more uneducated the respondents are, the more they consider Hungarianness to be an obstacle to their success, and the more educated they are, the less they consider Hungarianness to be an obstacle to their success. In fact, they even regard it as an advantage.

After what has been said, the question almost arises as to whether or not Hungarianness should be taken on, and if so, in what situation. The majority of the respondents (81.8%) consider it necessary to take on Hungarianness, while 16.8% answered that they do not usually deal with this issue, and 1.6% say that they do not know in what situation it should be taken on. Those who think that it should be taken on are divided into two groups. One group (54%) considers it necessary to take on Hungarianness in all situations, even if there is a disadvantage. The other one (27.5%) makes the commitment of Hungarianness conditional: 19.5% claim it should be taken on when one does not feel threatened, 7% when it suits the person, and 1% when there is an advantage from it.

Our previous surveys also support the fact that the acceptance of Hungarianness in practice is influenced by how important the factors related to the value dimension of national identity are for those concerned. The more important it is for someone to be Hungarian, for their descendants to remain Hungarians, for them to speak Hungarian, for their child to attend Hungarian-language primary school, and so on (we listed 13 factors in the questionnaire), the more likely it is for them to make decisions that strengthen the Hungarian identity in the decision dimension of national identity. The reverse is also true: the less important, that is, of less value it is to them, the more likely the decisions that generate assimilation are. The importance of the 13 factors to the respondents was measured on a five-point scale, with a score of five representing maximum importance. Table 4 shows the averages of the evaluations of each factor. From these, we can conclude that the assessment of all factors falls between the “very important” and “fairly important” range, with the exception of two: Hungarian young people should find a Hungarian partner and Hungarians in Slovakia should have dual citizenship (the latter mostly falls in the “both important and not important” range).

Table 4: How important do you consider the following factors?

Table 5 shows the factors in descending order of importance and presents the “very important” and “not important at all” response distributions representing the two endpoints of the scale. According to these, the respondents consider it most important to preserve their Hungarianness (very important for 73.2%) and for there to be Hungarian-language primary schools (very important for 71.6%). This time, too, the least important thing is for Hungarian young people to find a Hungarian partner and for Hungarians in Slovakia to have dual citizenship – these two are also the most unimportant factors for them. These results are consistent with the results of our assimilation research conducted on a sample of 3,000 in 2014, where these were the two most important and two least important factors too.

Table 5: How important do you consider the following factors?

Thus, almost three quarters of the respondents consider it very important that he or she remains Hungarian as an individual. However, what about the community of Hungarians in Slovakia? Should the Hungarians survive or melt into the Slovak nation? (Figure 9) The majority (81.6%) vote for survival, as they completely agree that Hungarians should preserve their language and culture. Three out of four respondents completely reject the Hungarians’ adaptation and integration into the Slovak nation.

Figure 9: To what extent do you agree with the following statements?

They share a similar view on whether the representatives of national minorities should strive to preserve national identity. Almost all of the respondents (95%) answered that they should. The majority of them (86.7%) also claim that the state should support national minorities in preserving their identity, while a further 8.2% of those who agree assert that efforts should be made to preserve national identity but without the support of the state. In addition to those who consider the preservation of national identity important, there is a group amounting to 5% who state that efforts to preserve national minorities are unnecessary or downright inappropriate.

Moreover, on whom does the survival of Hungarianness in Slovakia depend the most? According to 92.3% it depends on the Hungarians themselves: according to 66.2% of them generally on Hungarians, according to 15.6% on Hungarian parents, and according to 10.5% on Hungarian young people. The Slovak state can contribute 4.5% and the Hungarian state 1.2% to the survival of the Hungarians, the Party of the Hungarian Community7 1.7%, and Most-Híd8 0.3%. This means that the individual primarily guarantees survival.

At the same time, we received much more restrained answers to the question of how the respondents themselves would contribute to the survival of Hungarians in Slovakia. Only fewer than half of the respondents (42.7%) believe that they can contribute to the survival of the Hungarians with something particular. The majority claim either that they cannot contribute (28.5%) or that they do not know how to contribute (29%).

6. Language use and school choice

In the previous chapter, we talked about how important the respondents consider the values of preserving the Hungarian identity, including the use of mother tongue and the preference of a Hungarian-language primary school for Hungarian children. As a reminder, 69% consider it very important to speak Hungarian and 54% to have Hungarian signs in their settlement. At the same time, almost 72% think that it is very important to have Hungarian-language primary schools in Hungarian-inhabited settlements. In the following, we take a look at how these preferences are reflected in practical life. In other words, we examine how characteristic it is of the respondents to use the Hungarian language and to have their children enrolled in a Hungarian-language primary school.

6.1. Family and public language use

Regarding the family language, in their childhood the respondents predominantly used Hungarian: in the case of 92% the parents spoke Hungarian with the respondents, and in the case of 5% the parents preferred Hungarian. In addition, 2% mentioned that Hungarian was spoken at home as often as Slovak, and 1% said that they spoke Slovak or preferred Slovak. These data support not only the Hungarian nationality, but also the Hungarian origin of the majority of the respondents. Simultaneously, we can conclude from them that the majority of the 20% of the respondents who did not indicate the nationality of one or both parents are probably also the children of a homogeneous Hungarian couple or at least of parents from a mixed marriage who use the Hungarian language exclusively or predominantly.

Before characterizing the current language use, it is necessary to determine the ethnic structure of the wider environment of the respondents, as this influences both family and public language use (Figure 10). By wider we mean the wider family, colleagues, friends, neighbors, bosses, and business partners. These are the people with whom they are likely to come into contact most often, as well as the most influential and popular people in their settlement who have a certain degree of influence regarding formal and informal opinions.

Figure 10: Of what nationality are the people listed below?

Most of these people in the respondents’ environment are Hungarians or mostly Hungarians. The environment consisting only of Hungarians is most characteristic of the wider family (the nationality of the wider family members is Hungarian in the case of 60%); it is the least characteristic of business partners, 21% of whom are Hungarian. Roughly half of the most popular people, friends, and neighbors in their settlement are Hungarian. The proportion of Hungarians among the most influential people, local representatives, managers, colleagues, and business partners falls below 50%, but in all cases it is mostly a Hungarian environment. The mostly Slovak or Slovak environment is largely characteristic of the workplace and the general area of work, mainly of the business partners, since one in four of them is mostly Slovak and 8.5% of them are Slovak. A third of the bosses are also mostly Slovak and the same is also true for almost a quarter of colleagues. Here we would like to note that the attitude of the respondents towards Slovaks is largely positive: 28.6% claim it is very good and 38% say it is good, whereas only 7.2% consider their relationship with Slovaks to be rather bad or bad.

The current family and public language use of the respondents therefore takes place in the ethnic/linguistic environment outlined above. The data show that the domi nant language of the family is currently Hungarian (Table 13), as some family members primarily use Hungarian in mutual communication. This is most characteristic of the mutual communication of the respondent and their parents (96 and 94%, respectively), the respondent and their siblings (93%), and the grandparents (i.e., the parents of the respondents) and their grandchildren (i.e., the children of the respondents; 92 and 94%, respectively). Regarding the youngest generation, in the communication between the respondent and their grandchildren (85%) and in the mutual communication between the respondent’s grandchildren (80%), the use of Hungarian is less frequent than in previous generations, but in these cases the most frequently spoken language is Hungarian.

Table 13: Current family language use.

In the survey of public language use, we focused on 13 areas that we considered most important and previously researched (Table 14). Three of them are characterized by mixed (Hungarian-Slovak) or rather Slovak language use. These three areas are: dealing with official matters (81% mixed or rather Slovak communication), doctor visits (61%), and addressing strangers (52%). The other areas are characterized by communication in mostly Hungarian (only Hungarian or rather Hungarian), although not to the same extent. The extent of use of only Hungarian or rather Hungarian is between 54% and 94%. The upper limit is communication with priests, with whom 94% of respondents speak mostly Hungarian (of which 92% speak only Hungarian and 2% rather prefer Hungarian). The lower limit is shopping, when 54% speak mostly Hungarian (of which 32% speak only Hungarian and 22% rather prefer Hungarian). The mayor is the second most common person, with whom they speak mostly Hungarian (87%), but in municipal authorities this proportion drops to 77%. The third area of the mostly Hungarian language use is in school, where three quarters of the respondents indicated only Hungarian, and 5% indicated rather Hungarian. Table 14 shows the 13 communication areas in descending order of the extent of Hungarian language use.

Table 14: Areas of public language use. The figures are percentages.

In further questions on language use, we discussed how tolerant the respondents are of non-Hungarian language use. The data show a high degree of tolerance. The majority of respondents are not bothered at all when someone in the family speaks another language (81%), just as they are not bothered by someone from the mixed population in southern Slovakia who speaks another language in public (94%). In addition, 62% absolutely tolerate when Hungarians in Slovakia mix Slovak words into their speech, and 56% tolerate it when they mix English words into their speech.

Regarding the use of visual language on public signs in southern Slovakia, 83% of the respondents are not bothered at all by Slovak signs and 74% are not bothered by English signs (e.g., “showroom” or “shop”).

The presence of bilingual Slovak-Hungarian signs in public places in southern Slovakia is considered to be very important by every second respondent, and 26% regard them as important. For every fourth respondent, this is rather not important or not important at all.

6.2. School choice

As we know, almost 96% of respondents are of Hungarian nationality. However, only 90% completed a Hungarian-language primary school, while 91% of their fathers and 94% of their mothers attended a Hungarian-language primary school.

Of the respondents who completed the following types of school and of those who completed them in Hungarian language, 55% graduated from vocational training school, 65% from vocational secondary school, 88% from grammar school, and 38% from college/university. Moreover, 48% received post-secondary vocational training in Hungarian (including a bachelor’s degree for undergraduate studies) and 20% received tertiary higher education or its equivalent (PhD, MPH) in Hungarian.

After these facts, let us take a look at how they contemplate school choice (Table 15). First of all, what kind of primary school should a child of a Hungarian and a mixed couple attend? Although 90% of respondents have finished a Hungarian-language primary school, only 74% resolutely state that a child of Hungarian parents should attend a Hungarian-language primary school. Few people agree with their child attending a Slovak-language primary school; however, 22% of the respondents are somewhat uncertain and indecisive about the issue, even if they are more inclined towards a Hungarian-language primary school. In the case of a child of a Hungarian-Slovak parent couple, 27% could not express an opinion, whereas those who could preferred a Hungarian-language school in their answers.

Table 15: Considering the language of instruction, which primary school should a child of Hungarian parents/Hungarian-Slovak parents attend? The figures are percentages.

Afterwards we asked whether they agreed or disagreed that a Hungarian child should attend a Hungarian-language primary school. The results show that 92% agree, mostly because they consider it important for the child to learn in their mother tongue (53%). The second most important reason was that it is easier to learn in one’s mother tongue (22%). In addition, 9% claim that the child should attend a Hungarian-language primary school because they will be more connected with Hungarian culture, 5% state that they will preserve their roots thanks to a Hungarian-language primary school, and 3% say that a Hungarian child should attend a Hungarian-language primary school because they will learn neither Slovak nor Hungarian correctly in a Slovak-language primary school.

However, 8% of respondents think that it is not good for a Hungarian child to go to a Hungarian-language primary school because they will not learn Slovak (5%) or it will be more difficult for them to prove successful (3%).

In these cases, we considered opinions. Now let us take a look at what the reality is (i.e., regarding the language of instruction), in what kind of school the respondents with children of this age enrolled their children (Table 16).

A child of Hungarian parents A child of a Hungarian-Slovak parent couple Hungarian 74 22 Rather Hungarian 18 38 Rather Slovak 4 11 Slovak 1 2 They do not know 3 27

The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia 59

Table 16: Considering the language of instruction, what school (or schools) does (or did) your child (or children) attend? Multiple answers are possible in each line! The figures are percentages.

Much can be interpreted from the data, but at this time we will focus on just a few aspects, primarily the choice of kindergarten and primary school. Firstly, it can be observed that the majority of parents contemplate either a Hungarian or a Slovak kindergarten/primary school. There is a negligible number of parents who would alternate these educational institutions in the sense that they enroll their child first in Hungarian and then in Slovak institution (or vice versa), and also in the sense that, in the case of several children, one would be enrolled in a Hungarian kindergarten/school and the other in a Slovak one. Secondly, 85.7% of the respondents send or sent their child to a Hungarian kindergarten and 87.3% to a Hungarian primary school, which corresponds with the majority. However, if we compare these proportions with the Hungarian-language school attendance of the responding parents and their parents, we can observe the seemingly small “generation gap” of at least 3%, which is just enough to contribute to the weakening of the national identity of Hungarians in Slovakia due to preferring a Slovak-language primary school when choosing a school and consequently also to the continuous decline in their numbers.

From the free answers/explanations following the closed questions, it became clear again that several factors play a role in the choice of a Slovak-language primary school. It is mainly the case when at least one of the Hungarian parents attended a Slovak-language primary school or one of the parents is of Slovak nationality (i.e., they are a mixed couple). However, these correlations do not change the essence of the matters – they even re-support what we have revealed in our previous surveys: in addition to origin, school choice, and language use, choice of partner is the fourth key factor of national identity. Furthermore, the geographical distance of a Hungarian-language school is only one of the many reasons for choosing a Slovak-language primary school.

Translation by Beáta Izsófová

The Banned, the Controlled, the Shifted, and the Compulsory. National Holidays and the Hungarians in Slovakia in 1919

When the army of the Kingdom of Hungary occupied about 80% of the Hungarian-inhabited area of southern Slovakia in the first days of November 1938 as the result of the First Vienna Award, the vast majority of the Hungarian population welcomed the incoming Hungarian soldiers and administration with sincere joy and great enthusiasm. Although this Hungarian population strongly opposed becoming part of Czechoslovakia via the border changes in 1918–1919, they would nevertheless be loyal citizens of the Czechoslovak state for the next 20 years. They paid their taxes, served in the Czechoslovak army, and obeyed the law. In fact, the Czechoslovak law created a more favorable legal environment for them in many respects compared to that of the period before 1918, as the Czechoslovak law guaranteed universal suffrage, freedom of the press, and the right to assemble, and eliminated harmful social disparities. In addition, the Czechoslovak state was able to provide economic and social security, relatively fair living standards, and a predictable future for its Hungarian population.

Despite the Czechoslovak liberal democracy, Hungarians, as a minority group, obviously suffered from a number of disadvantages. For example, they were restricted in the official use of their mother tongue, were not able to pursue studies in their mother tongue in higher education, and were clearly underrepresented in the public sector, such as among the employees of state offices and large national companies.

Still, their behavior of welcoming the returning Hungarian administration in 1938 was mainly the result of their strong national consciousness and lack of identification with the Czechoslovak state.2 As a matter of fact, Czechoslovakia was not only foreign to them in 1918–1919, but also remained so after 20 years. The memory politics of the Czechoslovak state played a decisive role in the alienation of the Hungarian population, as Hungarians were not only denied the freedom to cultivate their national history and traditions, but also had foreign traditions, such as Hussiteism or Czechoslovakism, forced upon them. In addition, the Czechoslovak memory politics also affected public education, the names of public places, statues, monuments, and national holidays. This paper is dedicated to the issue of public holidays during the Czechoslovak era from the Hungarian population’s point of view; it scrutinizes how the Hungarian minority celebrated Hungarian national holidays (e.g., Saint Stephen’s Day and the anniversary of the Hungarian Revolution of 1848–1849), international holidays (e.g., Labour Day on May 1), and October 28 (i.e., the anniversary of the foundation of the Czechoslovak state).

Memory politics and the theoretical approach to holidays have been frequently discussed in historical, ethnographic, and sociological academic works. While Assmann believes that holidays are the primary forms of the organization of cultural memory (Assmann 2004: 57), Lars Deile simply yet aptly defines a holiday as a community’s attempt to justify its own significance (cited by Mannova 2019: 129). Building on Maurer’s work, academic literature usually classifies holidays into three groups: holidays of the cycle of life (birth, death, marriage, etc.), the celebrations of annual cycles (Christmas solstices, harvest, etc.), and so-called public holidays. (Mannova 2019: 129)

While the significance of these three types of holidays has varied from era to era, the social significance of public holidays, especially commemorations of events related to national history, increased strongly in the 19th and 20th centuries. Public holidays simultaneously facilitated and motivated the individual’s identification with the nation. At the same time, participating in holidays was, to some extent, a measurement of how much the citizen identified with the state’s expectations. (Kodajová 2012: 71) Therefore, public holidays continued to be the focus of controversy in the years following the First World War, and in them all the conflicts of the era were condensed. This was also the case for the Hungarian population in Czechoslovakia, for whom the public holidays of 1919 were important indications of what it could expect from its new country.

When Thomas G. Masaryk—who served as the president of the Paris-based Czechoslovak National Council of émigrés during the First World War—set out the principles for the functioning of the future Czechoslovak state in the so-called Czechoslovak Declaration of Independence in the autumn of 1918, he outlined the program of a democratic parliamentary republic based on the principle of popular sovereignty.3 He described a state that guarantees its citizens the freedoms of conscience, speech, press, and assembly, and in which national minorities enjoy equal rights. The circumstances surrounding the formation of the Czechoslovak state played a significant role in the fact that many elements of the Czechoslovak Declaration of Independence remained unfulfilled, including the section on the equality of national minorities. First of all, this process was essentially a project of the Czech political elite that at the time was firmly rejected by the national minorities bordering Czechoslovakia, especially the Germans living in the Czech Republic and the Hungarians living in the northern counties of the historic Kigdom of Hungary. Thus, the Czechoslovak elite was only able to force its will on the minorities at the cost of violence and with many victims. This caused wounds that were difficult to heal on both sides for many years, and also fundamentally determined the subsequent policy of the Czechoslovak governments. As a result, a governmental policy towards national minorities was enforced that was not based on the equality declared in the Czechoslovak Declaration of Independence, but rather on the principle that the Czechoslovak state is owned by Czechs and Slovaks and that national minorities cannot claim full equality in the Czechoslovak nation state.4

The events of 1919 instilled in the Czechoslovak elite not only a strong suspicion towards the aspirations of national minorities, but also a kind of permanent fear of the collapse of Czechoslovakia as a multinational state. Moreover, this fear not only restricted Czechoslovak minority policy, but also hindered the fulfillment of Czechoslovak democracy. Indeed, the Czechoslovak governments rejected all forms of autonomy, and they saw the spirit of irredentism in the manifestation of national self-consciousness of minorities.

Based on this logic, wearing the Hungarian national colors, displaying the national flag, singing or even listening to the Hungarian national anthem, commemorating significant events and figures of the Hungarian national history, and wreathing monuments and sculptures symbolizing the idea of historical Hungary were interpreted as attacks against the Czechoslovak state. This attitude created a completely new situation also for public holidays, which was already evident in 1919, in the first year of the Czechoslovak state’s existence.

On the afternoon of May 24, 1919, turmoil broke out in Deák Ferencz Street in Košice (Kassa, Kaschau) caused by a Hungarian flag hanging in one of the windows. At that time, Košice was mostly inhabited by Hungarians but had been under Czechoslovak rule for about five months. In those days, the Red Army of the Hungarian Soviet Republic was approaching Košice; thus the Hungarian flag in the window carried different meanings to Hungarians and Czechoslovaks: for the Hungarians, it was a forbidden symbol that anticipated their liberation from the Czechoslovak rule, while for the Czechoslovak soldiers it was an unacceptable provocation.

As the situation threatened to develop into a serious conflict, a military police patrol disbanded the crowd. The patrol also discovered that the flag was not a red-white-green Hungarian, but a green-white-red Italian flag, and that Major Benzoni, a member of the Košice-based Italian officer corps had hung it to celebrate the anniversary of Italy’s entering the war four years prior. Still, as the Czechoslovak authorities were disturbed by the flag hanging in the window, in the evening a military police patrol broke into the apartment of the major (who was not in Košice at the time), and took down the flag.5 The incident worsened the already tense relationship between the Italian military delegation and the Slovak political elite, and it reached the highest circ les: Sekáč, the county sheriff, had to apologize to Castle Commander Gaston Rossi, and Minister Vavro Šrobár had to apologize to General Luigi Piccione.

This incident clearly demonstrates how much significance symbolic matters carried in the years of the regime change, and how the new power reacted with a panic-laden fear to everything that reminded the population of the historic Hungary. This is not surprising, considering that from the first day of the proclamation of the Czechoslovak state, the country defined itself against the traditions of the Austro-Hungarian Monarchy and its symbols. As Miroslav Michela points out, the old and the new world appeared in a highly polarized way in the contemporary Czechoslovak national discourse: historical Hungary as a symbol of slavery and Czechoslovakia as a symbol of freedom. (Michela 2018: 432) This involved not only the creation of a new system of national holidays and symbols (including the national anthem and flag), but also the banning of the use of symbols associated with historical Hungary and the celebration of Hungarian national holidays.

The legal background of the symbolic occupation was laid down by Minister Vavro Šrobár’s decree No. 39/1919 issued on February 28, 1919, which stipulated that in the territory of Slovakia only red-white and white-blue-red flags and cockades could be used.6 On the same day, the use of names of members of the Habsburg monarchy or events that were adverse to the Czechoslovak state on public buildings and public spaces (e.g., streets and squares) was made forbidden.7

However, all this was preceded by the arbitrary act of the soldiers of the Czechoslovak army in mid-January, fueled by nationalist impulses, of removing statues, plaques, and inscriptions reminiscent of the Hungarian national past. On January 15, 1919, statue of Lajos Kossuth was demolished in Lučenec (Losonc). On the night of February 18, 1919, in Košice Czech-Slovak patrols on the main streets of the city, led by their commanders, smashed signs with Hungarian inscriptions, and as soon as they were warned about the illegality of their actions by the police staff, they acted so threateningly and violently that the guards were forced to leave their posts. (Molnár/3 1942: 83)

March 15, the Banned Holiday

After the Czechoslovak legions occupied the regions north of the demarcation line in January 1919 (including Hungarian-populated cities such as Košice, Komárno (Komárom), Rožňava (Rozsnyó), Rimavská Sobota (Rimaszombat), Levice (Léva), and Lučenec), the first few weeks passed without major conflicts between the local population and the new power. Thus, Vavro Šrobár, the full-fledged (plenipotentiary) minister for the administration of Slovakia, was correct in hoping that the position of the Czechoslovak state in the region could be consolidated.

However, Šrobár misjudged the situation and did not anticipate that the Hungarian-speaking population of the occupied territories would not only be unable to accept the change in the constitutional law, but also would feel that the Czechoslovak occupation had led to a decline in their democratic and social rights. In February 1919, the intertwining of national and social grievances triggered railway and postal strikes and in a few cities (e.g., Komárno, Lučenec, and Košice) even general strikes, which simultaneously expressed the population’s protest against their deprivation of democratic rights and against the new state. The strike wave lasted throughout February, and when it finally subsided, there were just a little over two weeks left until March 15, the most important Hungarian national holiday, the anniversary of the 1848–1849 Revolution and War of Independence.

The Revolution and War of Independence of 1848–1849 undoubtedly played an important role in Hungarian national memory, although the commemorations held on this day could not have been given an official overtone in the Austro-Hungarian Monarchy ruled by the Habsburgs. At the same time, in the first years of the 20th century, in almost every major Hungarian city, including the areas that were attached to Czechoslovakia after 1918, a statue was inaugurated that provided a place for remembering 1848–1849 and played an important role in strengthening the traditions of historical Hungary. Thus, Hungarians gathered every year on March 15 by the statue to commemorate the heroic soldiers of the Battle of Branyiszko in Košice, by the statues of Lajos Kossuth in Lučenec, Rožňava, and Nové Zámky (Érsekújvár), by the statue of Sándor Petőfi in Bratislava (Pozsony, Pressburg) and by the statue of György Klapka in Komárno.

Šrobár, still under the influence of the recent experience of the general strike, wanted to prevent exactly these scenarios, as he was afraid that the commemorations of 1848 would be used by the Hungarian population to express their commitment to Hungary and their rejection of the new state. Moreover, since he did not want to allow this anyway, the plenipotentiary minister, in his decree of March 3, prohibited the celeb ration of March 15.8 In his letter to the sheriffs governing the counties (“county heads”), he specifically emphasized the importance of preventing schools, churches, or other institutions from organizing any kind of ceremony, and he threatened to dismiss teachers, priests, and officials from their jobs if they were to violate the prohibition. An important part of government communication about the ban was the criminalization of 1848 and the intention to make the commemoration of the ideals of the revolution an anti-state, irredentist activity. Therefore, the ban on the holiday was justified by declaring the 1848–1849 Revolution and War of Independence a chauvinist and imperialist (sic!) event. Furthermore, it was also argued several times that Budapest wanted to flood Slovakia with agitators during the holiday so that they could organize demonstrations against Czechoslovakia. The Police Captain of Košice Jozef V. Kohout went even further and stated that the purpose of the Hungarian commemorations scheduled for March 15 was to provoke chaos and a general uprising so that the peace conference would see that those living there did not accept Czechoslovakia.9

The result of the government’s propaganda was that it intensified the anti-Hungarian sentiment of the Czechoslovak public and the army, and promoted the spread of rumors that the Hungarian population was preparing for some kind of action against Czechoslovakia. The authorities were therefore greatly preparing for March 15.

The orders of the Commander in Chief of the Czechoslovak Army in Slovakia General Luigi Piccione were primarily aimed at avoiding a violent confrontation between the population and the army while maintaining public security. This was served by the provision that on March 14th, starting at noon, the soldiers had to wait in retreat in the barracks. They were allowed to patrol with loaded guns and bayonets, but without hand grenades, while they were forbidden to mix with the local population. They had to avoid, as much as possible, all provocations and situations that could lead to violent outcomes.10

As a result of the ban on the holiday as well as Piccione’s measures, March 15 was marked by a low-key celebration in the Hungarian-inhabited areas of Czechoslovakia without major conflicts. The strict prohibition was effective: there were no public mass events. However, the celebration was not cancelled; it was only pushed back behind the closed doors of churches and community halls, and it was limited to visiting memorial sites on an individual, unorganized basis.

Public events that mobilized a significant number of people took place mostly where the Social Democrats, who were at the time the only organized political force among the Hungarian population, held strong positions: in Komárno, Bratislava, and Košice.

The Social Democrats in Komárno, lacking any other option, expressed with leaflets their relation to the ideals of the 1848–1849 Revolution and to the Hungarian state: “while even just a drop of blood flows in our veins we will never give up the freedom of our Hungarian nation, and we will never agree to be broken away from the free Hungary.”11 At the same time, the city’s population was called upon to stop working, which it did; on the morning of March 15, work in the factories stopped, and stores and offices closed. In the afternoon, commemorations took place in the interiors of city and church buildings, i.e. inside municipal and ecclesiastical buildings.

In Bratislava, it was the Labour Council, also led by the Hungarian-German Social Democrats, that condemned the ban on the commemorations, calling it a „depriving and terroristic” measure. At the same time, just like in Komárno, they announced a one-hour general strike for the morning of March 15.12

On March 15, Bratislava was a rainy and quiet, almost deserted city. The strike began at 9 a.m., and all the factories, banks, shops, and trams shut down. The silence of the streets was disturbed by the noises of infantry and cavalry patrols, whose main task was to remove the wreaths and flowers deposited at the statue of Sándor Petőfi on the Sétatér, since despite the ban, the pedestal of the statue had already been co vered with flowers by noon.13

While the holiday passed in tense silence but without open conflicts in Komárno and Bratislava, the events of March 15 in Košice turned out differently. It is impossible to determine why exactly the events turned violent and why two innocent civilians paid with their lives, but the frustration of the Hungarians in Košice with strong national self-awareness certainly contributed to it, as did the anti-Hungarian nationalist atmosphere in the Czechoslovak army that was fueled even more by Šrobár’s policies. In Košice, the decree prohibiting the celebration of March 15 was promulgated on March 5th. (Molnár / 3 1942: 460–461) Nevertheless, it had already been perceivable in the days before March 15 that the ban would not be accepted by everyone, especially students. Therefore, Police Captain Kohout made a special appeal to them, urging them not to wear national colors and not to try to express their national feelings externally, but to be content to celebrate in their hearts. (Molnár/3 1942: 487)

Following Piccione’s orders, the troops stationed in Košice remained in their quarters on March 15. The enforcement of the order was the responsibility of a city police force consisting of 70 members, which was reinforced by 14 military police officers and a further 110 soldiers.14 According to the Kassai Napló, Police Captain Kohout, who expected that young people would not fully comply with the prohibition decrees, ordered patrols to have some tolerance for people displaying Hungarian national colors on their outfits, and to intervene only if provoked.15

Kohout was right in his expectation that the Hungarians in Košice would not cancel the commemoration. It could also be anticipated that the military statute on Fő utca (High Street) would be the focal point of the events. Indeed, groups gathered and placed flowers and wreaths by the statue starting early in the morning. The city police tolerated these activities, just as they tolerated that many people were walking down the street with a bouquet of flowers tied with a cockade of Hungarian national colors or with red ribbon, even though they removed the wreaths placed on the statue and dissolved the gatherings. However, as the crowd on Fő utca began to grow, military patrols started to appear. They were no longer so tolerant, and began to tear off badges and cockades of passers-by, which almost lead to minor conflicts. On the whole, however, despite the tension, March 15 passed without major incidents in Košice.

Two days later, however, at dawn, when the streets were still empty, a group of soldiers from the 71st Infantry Regiment of the Czechoslovak Army marched to the Hungarian military memorial and knocked it down after a short and unequal fight. First they cut its head off; then they knocked over the 15-ton statue with steel bars. The news of the barbaric act travelled quickly, and the Hungarian population began to gather by the demolished statue. In the morning, a crowd of about 2000–3000 people sang the Hungarian anthem and the “Kossuth song” (a well known military tune) several times. Meanwhile, the troops marched out onto the streets with increased reiforcements, but they were unable to handle the situation and eventually fired into the crowd. Two people were shot and killed: Ilona Ördögh, a 37-year-old maid, and Aranka Hervacsics, a 13-year-old newsgirl. While the victims’ bodies were taken to the parish courtyard, the soldiers proceed to march in a line along Fő utca (“High Street”) and dissolve the crowd with a series of warning shots. The streets became empty, trams stopped, and only the sound of patrols could be heard. Košice was transformed into a besieged city.16

The next day, a commemoration and funeral were held. The Social Democrats announced a strike in Košice: factories shut down, traffic stopped, and church bells tolled on March 18th. About 6,000 people appeared at the funeral ceremony, which turned into a silent demonstration. Troops remained in their barracks, and only six officers of the local police (“city gendarmes”) kept patrolling. Apart from during the church ceremony, no speeches were made at the tomb, but the crowd sang the national anthem.17

There seemed to be agreement on what had occurred, as the demolition of the military statue was described by both County Sheriff (“County Head”) Sekáč and the city’s military commander, Colonel František Schöbl, as a barbaric and unfortunate act. Similarly, not only the Hungarian newspapers in Košice but also the pro-government Slovenský východ condemned the events, even though it blamed the militaristic of the Austro-Hungarian Army for the vandalism and bestiality.18 The county sheriff (“County Head”) promised to take the responsible people to court and to rebuild the military statue. In retrospect, however, it is clear that none of the promises were fulfilled: the soldiers were not punished, and the military statue was never rebuilt, just as nobody was ever held accountable for the unnecessary deaths of the two victims.

May 1, the Controlled Holiday

Although the government of Czechoslovakia declared the International Workers’ Day (also known as International Labour Day) both a national and public holiday as early as March 27, 1919, which was uncommon, in fact a rarity in contemporary Europe (Horák 2018: 222-223), the first Czechoslovak May 1 was not characterized by the atmosphere of picnics and parades as it was in other countries, especially not in the Slovak part of the country, where the Workers’ Day was a holiday directed and controlled by the authorities. The reasons are found primarily in the political and military situation of the time.

After the Bolsheviks seized power in Hungary on March 21, 1919, and the 133-day period of the Soviet Republic of Hungary began, relations between Czechoslovakia and Hungary became even more tense. Fearing the spread of Bolshevik ideas in Slovakia, Minister Šrobár introduced martial law, an important element of which, among other restrictions on freedoms, was the internment of Hungarian and German workers’ leaders (See more in Simon 2020). At the same time, Czechoslovakia had begun preparations for a military action against Hungary, aimed at the occupation of the so-called second demarcation line, that is, pushing the future Czechoslovak-Hungarian state border even further south. The Czechoslovak attack eventually began on April 27, and the subsequent war created a negative context for the upcoming holiday of May 1. In addition, during the days just before the Czechoslovak attack, the martial law, introduced earlier, was extended to include further measures. 19

After such antecedents, it was not surprising that Minister Šrobár, referring to the martial law, only allowed the celebration of Labour Day behind closed doors, and only if the commemoration would not disturb the law and order. (Horák 2018: 226) As a consequence, whether or not a festive event could be held was decided by the authorities, with the result that while they were for the most part allowed in the Slovak ethnic region, public events were banned in the Hungarian ones.

In Košice, where the local Social Democrats were organizing events to mobilize large crowds, everything was banned, and ceremonies were held only in two military barracks in the city.20 In Bratislava, where the Social Democrats had traditionally been strong, Labour/Labour Day had been a holiday with an established set of traditions from before World War I, an important part of which was the parade through the city center and the subsequent picnic. (Benko 2020: 39) In 1919, however, the usual celebration was not possible at all. Yet, what made the situation unusual was that on the right bank of the Danube, which still belonged to Hungary at the time, the Bolshevik authorities held spectacular ceremonies: the Danube bank was flagged and a parade proceeded along the Danube bank. Thus, the people of Bratislava on the left bank could see the celebration on the other side, and they could even read the inscriptions on the banners there. However, in Bratislava itself, May 1 was spent in silence, almost in a mournful mood. The journal Híradó even commented, referring to the mood and weather prevailing in the city, that „it looked more like All Saints’ Day rather than Labour Day.”21

On May 1 in Komárno there were even several deaths, in fact. On the night of May 1, workers from Győr and Tata, together with some red soldiers, inspired by the Bolshevik Hungarian authorities wishing to export the communist revolution to the entire Carpathian Basin, and thus launched an attack on Komárno. The attack failed, but the Czechoslovak military retaliation was harsh: the attackers were trapped on Elizabeth Island, where the Czechoslovak soldiers brutally slaughtered them, and several of the city’s civilians were also killed in the streets. The number of victims of the tragic May 1 incident is still not known for certain, but probably exceeded 300. As a result, a military dictatorship was declared in Komárno on May 1, and a curfew was introduced. Instead of there being a festive parade, only armed soldiers walked the streets, and the city experienced some of the most difficult hours in its history.

August 20, the Shifted Holiday

St. Stephen’s Day, celebrated on August 20, is the oldest Hungarian holiday. The day of the canonization of King Stephen I of Hungary became a legal holiday as early as 1083, during the reign of King St. Ladislaus. (Gyarmati 1995: 87) At that time the holiday primarily aimed to strengthen Christianity and legitimize the ruling power, but it has undergone several transformations over the centuries, both in appearance and message.

During the period of the Austro-Hungarian Empire, August 20, while retaining its ecclesiastical appearance, was gaining an increasingly secular and social character. At that time, through featuring the symbols of the Hungarian state and the Hungarian nation, August 20 did not only serve as a manifestation of Hungarian statehood, but also the supremacy of Hungarians in the Carpathian Basin. However, changes in the holiday’s status over time did not change the fact that August 20 had deep roots among the Catholic population (and not only among the Hungarians). People expressed their devotion by attending worships, refraining from work, and wearing festive costumes on that day.

While March 15 had already been filled with some kind of opposition and rebellious content already during the Austro-Hungarian times, and thus it was obvious to the average person that it carried a political message, August 20 was more like a perso nal/intimate holiday that was distanced from politics. Thus, the Hungarians who were ceded to Czechoslovakia could hope that, unlike on March 15, it would be possible to celebrate more freely. This hope was probably strengthened by the fact that by the summer of 1919, the peace conference had already determined the final Czechoslovak-Hungarian state border, and the military conflict between the two countries had ended. This entailed the promise of a less troubled and more peaceful period than the previous one, as well as the chance that some kind of compromise could be reached between the Hungarian minority living in Slovakia and the authorities. Indeed, the domestic political and economic situations seemed to be consolidating, but the situation in the field of memory politics remained tense.

In the previous months, although the culprits were never officially caught, allegedly Czechoslovak legionaries had demolished several Hungarian-related monuments in the southern Slovak region, including the statue of Lajos Kossuth in Nové Zámky and Rožňava. In addition, on June 24th, the minister issued another decree prohibiting the inclusion of the names of the former monarchy or of persons who had or have been hostile to the “Czechoslovak nation or state” on public institutions, companies, buildings, and public spaces (e.g., streets and squares).22 The latter definition was meant to refer to the great personalities of Hungarian national history, including not only politicians, but also writers and artists who had nothing to do with politics.

Furthermore, the power sought to fill the symbolic space and strengthen its legitimacy by introducing new holidays and rites, such as the celebration of July 14th, the national holiday of the “great ally” France, which was immeasurably foreign and distant to the Hungarian population. Hungarians did not understand why they had to celebrate the national holiday of the France but were not allowed to celebrate the day of their first king, St. Stephen. Ultimately, however, as a result of the minister’s decree Nr. 1415/1919, festive masses on August 20 were banned,23 and in the case of the churches that were consecrated on August 20, the celebratory mass had to held a week later.24 At the same time, it was ordered that August 20 should not be a public holiday and stores should be open as well.

The church, which was Slovakized within a few weeks of the regime change, assis ted the state-introduced ban on festive masses: decree No. 3385 of the Archbishop’s Office of Nagyszombat, dated August 4, forbade the holding of festive masses in the churches on August 20.25 Their reason for the ban was that St. Stephen’s Day is actually not August 20, but rather September 2. Thus, the ordinance claimed that priests who hold a festive mass service on August 20 would be violating church regulations.26 All this meant that while any ecclesiastical or secular remembrance was banned on August 20, an attempt was made to shift the ecclesiastical part of St. Stephen’s Day to another date: September 2, a day that was not burdened by the idea of Hungarian statehood.

Due to the lack of relevant sources, it is difficult to paint an accurate picture of how the celebration of August 20 took place in 1919. In newspapers, albeit carefully and by avoiding the mention of historical Hungary, the first king of Hungary could be commemorated. In churches, however, neither festive masses nor sermons were held, at least not in locations with a strong presence of authorities. As a result, Hungarians in Bratislava and in other cities could celebrate only in their hearts. Thus August 20 (falling on a Wednesday in 1919) was just a weekday like any other, somewhat similar to August 20, 1920, about which the Bratislava Híradó wrote: “The exterior of the city, of course, did not undress its mundaneness as the factories were running and the stores were open. Yet we all felt that it was a holiday, and the old beautiful memories were renewed in us… painfully, never ceasing!”27

In rural areas, however, the situation was different, especially in Catholic villages. The villagers did not work and dressed in celebratory attire. As former Chief Sheriff (“County Head”) Dénes Bittó pointed out at the General Assembly of the Bratislava County Legislative Committee, held on October 6, although the authorities forbade the celebration and the masses were cancelled, in the countryside people stopped working for a day and still celebrated.28 The ban on the celebration of St. Stephen’s Day triggered strong emotions in many regions. For many, it signaled more clearly than before the expected direction of the Czechoslovak government’s ethnic policy, and made cooperation with Prague unacceptable. The ban was discussed, for example, at the meeting of the Komárno County Legislative Committee, where the Hungarian members of the committee asked the county sheriff (“County Head”), “Why can’t we commemorate our first holy king? Singing the national anthem has also been banned. Why are we banned from singing ‘God bless the Hungarian’?”29

The resignation of the chief judge of the Párkány district, Elemér Reviczky, was another consequence of the banned (or shifted) holiday. Reviczky was a popular public servant who resigned not long before August 20 and moved to Esztergom, Hungary, which was on the other side of the demarcation line. He explained his resignation in a statement on September 1 as follows: “I will never issue, sign, or enforce decrees that prohibit the use of the national color and cancel patriotic holidays.”30

October 28, the Compulsory Holiday

In contemporary Czechoslovak public discourse, the formation of the Czechoslovak state was interpreted as a historical necessity, as was the liberation of the Czechs and Slovaks and the reunification of the Czechoslovak nation. Accordingly, the commemoration of October 28 was seen as an important element of Czechoslovak identity, social cohesion, and loyalty to the state. (Hájková 2018: 83) The idea to declare October 28 as a public holiday arose as early as March 1919, but it was not until October 14, 1919, that the Prague National Assembly declared the day of the proclamation of the Czechoslovak Republic a public and national holiday. (Hájková 2018: 85)

The traditions of the holiday itself, of course, developed but gradually in the early 1920s, but strong emphasis was put from the outset on ensuring that the holiday had a calm and dignified atmosphere and was not defined by various official restrictions. At the same time, it was ensured that the patriotic nature of the holiday was not to be disturbed by statements or protests motivated by national or political motives.

The first October 28 was celebrated in all of Czechoslovakia with great splendor, although there was a noticeable difference between the celebrations in the Czech Republic and Slovakia, and the difference between the Slovak and Hungarian areas was even more obvious. Although October 28 was also celebrated in southern Slovakia, where, unlike in the Czech and Slovak regions, the emphasis was not on mass events; instead, the central elements of festivities in those parts were the festive church services, the ceremonial speeches in the presence of state officials and soldiers, and the parade of garrison soldiers.

In Košice, for example, the ceremony had been planned to last for two days, beginning on October 27. On the afternoon of the October 27, there was a requiem mass in the public cemetery, a festive concert at the National Theater, and a lantern parade in the evening streets. The main programs of the next day were festive services, a military parade, and sports games. (Molnár 1942/6: 449–450)

Although the authorities were concerned that the Hungarian population would try to undermine the dignity of the holiday, according to reports submitted to the office of the president, this did not happen, and October 28 passed without any conflict. The local Hungarians „behaved loyally, all day long there was a dignified Sunday-like peace,” notes a report from Komárno.31 A summary sent to Košice also reported that although the Hungarians became discouraged by the magnificent holiday celebrations, they still behaved in a restrained and correct manner.32

However, what this behavior really meant is revealed by the report on the Rimavská Sobota ceremony, which, in detailing the success and splendor of the holiday, succinctly noted that “there were no Hungarians. Neither the courthouse nor the grammar school displayed the state flag.” In other words, the calmness was rooted in the fact that the Hungarian population expressed their emotions by their absence. The Hungarians essentially ignored the holiday, which is also indicated by the fact that the Hungarian press in Slovakia did not provide any information about the holiday.

Híradó of Bratislava merely issued, on the same day, a brief piece of news that the paper would not be published the next day due to the holidays.33 The two Komárno-based weekly newspapers, the Komáromi Lapok and the Komáromi Újság, did not report, not even in later editions, that there had been any celebration in the city during the previous days. Instead, the November 1 issue of the Komáromi Lapok devoted a long editorial to what came to be known as the Aster Revolution with the title October

Although the reports did not evaluate, and did not comment on the Hungarians’ absence from the state holiday, the requirement that they take part in the ceremonies, thereby expressing their loyalty to the Czechoslovak state, appeared from time to time. An example was Košice, where Mayor Mutňanský made it compulsory for all employees of the town hall to attend the festive church service. (Molnár 6/19/1942: 451-452) When Councilor Kálmán Varga did not attend the mass, the mayor told him to provide an appropriate excuse, and described his absence as an anti-state demonstration.

Scrutinizing the four public holidays of 1919 does not only make it clear that the authorities interfered in how the holidays were celebrated, but also that the interfe rence through the prohibition or support of certain holidays was so significant that it restricted the freedoms of expression and religion to some extent. The ban on holidays related to the Hungarian national past and the legalization of holidays strengthening the legitimacy of the Czechoslovak state in the context of 1919 may seem to be logical and understandable measures, as Slovakia spent the year essentially in a war situation. However, the bans on celebrating March 15 and August 20 were in force throughout the existence of the first Czechoslovak Republic, and in the following years a whole series of lawsuits was filed against those who had placed a wrath of Hungarian national colors at a memorial site on March 15 and those who had sung the Hungarian national anthem.

Moreover, the authorities increasingly expected Hungarians to take part in the Czechoslovak holidays. On President Masaryk’s birthday, just as on the national holidays of France and the members states of the allience known as Little Entente, commemorations had to be held in Hungarian schools. Attending the celebrations on October 28 had increasingly become an expectation; it was considered not only as a sign of loyalty to the Czechoslovak state, but also as proof of commitment to the republican ideas of statehood and to democracy. The authorities tried to persuade the Hungarians to take part in the festivities by various means. This provoked particularly heated debates on the occasion of the 10th anniversary of the foundation of the Czechoslovak state in 1928, when there was much debate in the National Assembly and in the press about the participation of Hungarians in the ceremonies.35

According to Maurer, a democratic state gives its citizens the freedom to not participate in celebrations (cited by Mannova 2019: 131), just as, in my opinion, the right to commemorate their own holidays. In the case of Czechoslovakia, however, this freedom was limited. When we evaluate the democracy of the first Czechoslovak Republic, we should not forget about this aspect.

Archival Sources

Archív kanceláře prezidenta republiky, Praha (AKPR),

fond Kancelář prezidenta republiky (f. KPR)

Archív Mesta Košice (AMKo),

fond Magistrát Mesta Košíc (f. MMKo)

Národní archiv ČR, Praha (NA ČR),

fond Presídium ministerstva vnitra, AMV 225 (f. AMV-PMV 225)

Slovenský národný archív, Bratislava (SNA),

fond Jozef Kohout (f. Kohout)

fond Krajinský úrad Bratislava (f. KÚ Ba)

fond Ministerstvo plnou mocou pre správu Slovenska (f. MPS)

Štátny archív Bratislava (ŠA Ba),

fond Bratislavská župa I. (f. BŽ I.)

Vojenský ústředný archiv, Praha (VÚA),

fond Ministerstvo národní obrany – prezídium, 1918–1923 (f. MNO. prez.)

fond Velitelství západní skupiny (f. ZS-Slov)

Press Sources

Esztergom és Vidéke 1919

Felvidéki Magyar Hírlap 1939

Híradó 1919, 1920

Kassai Napló 1919

Komáromi Lapok 1919

Komáromi Ujság 1919

Prágai Magyar Hírlap 1928

Slovenský denník 1919

Slovenský východ 1919

Úradné noviny 1919

Literature

Assmann, Jan 2004. A kulturális emlékezet. írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz.

Benko, Juraj 2020. Rok 1918 a demokratizácia Slovenska. Bodka za dlhým vývojom? In: Benko, Juraj – Dudeková Kováčová, Gabriela a kol.: „S ľudom a pre ľud.“ Cesty k demokracii na Slovensku za monarchie a prvej republiky. Bratislava, HÚ SAV –Veda, 27–62.

Declaration of Independence of the Czechoslovak Nation by its Provisional Government. New York, Printed for the Czechoslovak Arts Club by the Marchbanks Press, 1918. (https://archive.org/details/declarationofind00czec/page/n5/mode/2up; last accessed 2021.04.20.)

Gyarmati, György 1995. A nemzettudat-hasadás ünnepi koreográfiája. Mozgó Világ, 21. évf. 8. sz. 87–99.

Hájková, Dagmar – Michela, Miroslav 2018. Oslavy 28. října. In: Hájková, Dagmar – Horák, Pavel – Kessler, Vojtěch – Michela, Miroslav (eds.): Sláva republice! Oficiální svátky a oslavy v meziválečném Československu. Praha, Academia – Masarykův ústav a Archiv AV ČR, 75–136.

Horák, Pavel 2018. První máj. In: Hájková, Dagmar – Horák, Pavel – Kessler, Vojtěch – Michela, Miroslav (eds.): Sláva republice! Oficiální svátky a oslavy v meziválečném Československu. Praha, Academia – Masarykův ústav a Archiv AV ČR, 219–266.

Kodajová, Daniela 2012: Národné oslavy a slávnosti ako prezentácia nacionalizmu. In: Kušniráková, Ingrid a kol.: „Vyjdeme v noci vo fakľovom sprievode a rozsvietime svet”. Integračný a mobilizačný význam slávností v živote spoločnosti. Bratislava, Historický ústav SAV, 71–91.

Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In: Voráček, Emil – Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. Osudy demokracie ve střední Evropě. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Díl 2. Praha, Historický ústav AV ČR, 602–610.

Mannova, Elena 2019: Slávenie transcendentna alebo oslavovanie moci? In: Mannova, Elena: Minulosť ako supermarket. Spôsoby reprezentácie a aktualizácie dejín Slovenska. Bratislava, Historický ústav Slovenskej akadémie vied – Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, 124–137.

Michela, Miroslav 2018. Uhorsko-Maďarské tradície. In: Hájková, Dagmar – Horák, Pavel – Kessler, Vojtěch – Michela, Miroslav (eds.): Sláva republice! Oficiální svátky a oslavy v meziválečném Československu. Praha, Academia – Masarykův ústav a Archiv AV ČR, 431–468.

Molnár, Miklós 1942. Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–1919 évi forradalom, vörös uralom és a csehszlovák állam megalakulása idejéből I–VI. Manuscript. Kassa.

Simon, Attila 2020. Internácie z južného Slovenska v roku 1919. Dodatok k charakteru dubového československého štátu. Historický časopis, roč. 68, č. 2. 271-290.

Simon, Attila 2012. The Hungarians of Slovakia in 1938. New York, Boulder Co.

The Banned, the Controlled, the Shifted, and the Compulsory 89

In the Margins of a Party Resolution. The 1968 Resolution of the Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party on the Situation of the Nationalities in Hungary

After World War II, the policy on nationalities in the communist countries was entirely defined by the adoption of the Soviet model and the application of the principle of automatism, according to which the national minorities would sooner or later assimilate into majority society. Citing proletarian internationalism, the political leadership emphasized that an individual’s identity was largely determined by his or her social class. As a result, while promoting civil equality, the authorities addressed the needs and demands of minorities only for tactical reasons and only until the consolidation of the regime.

In Hungary, a correction to the Stalinist nationalities policy began to be implemented in the latter half of the 1960s based on the catch phrase “national form, socialist content.” Changes in the domestic and foreign political situations as well as the process of European détente enabled, or indeed required, this policy shift.

In domestic political terms, a particularly significant factor was the consolidation of those who had attained power after the Hungarian Revolution of 1956. By the early 1960s, members of this elite group had consolidated their power by means of “institutional restoration,” retribution (reprisals and retaliatory measures), measures to secure the support of certain groups in society, and the collectivization of agriculture. The Kádár regime also unilaterally “normalized” its relations with the churches and their members (many of whom had shown passive resistance) and with leading intellectuals. Between 1958 and 1961, the regime subdued the country’s peasant farmers, who had been resisting the communist authorities for a decade. The collectivization of agriculture directly impacted Hungary’s minorities, as most people from ethnic minority backgrounds lived in rural areas. Owing in part to collectivization, large numbers of people, especially the young, abandoned the villages. Internal migration further weakened communities. Despite these trends, the party leadership was forced to acknowledge that, contrary to expectations, the assimilation of the nationalities in Hungary had failed to take place during the preceding decade and a half. There was a realization that these groups could not be integrated into society by negating or denying their ethnic identity. Moreover, the deteriorating situation of the Hungarian minorities in the neighboring countries spurred the party leadership to reconsider its domestic nationalities policy. The regime’s passive stance in this field had caused discontent among the country’s intellectuals and in other sections of society. Indeed, the Kádár party leadership was facing pressure from the leaders of the minority communities in Hungary and from the broader Hungarian public. (Bárdi 2004: 91-94; Dobos 2011: 84-85; Egry 2010: 38-39)

Concurrently, major changes were underway in the foreign policy arena. Indeed, the mid-1950s saw the beginning of a gradual transformation of the bipolar world that was based on a fateful confrontation between the United States and the Soviet Union. Cold War tensions were gradually replaced by a realization that neither superpower could impose its will on the other. Their only remaining option was “coexistence” and cooperation. This change of attitude was first seen at the Geneva Summit of July 18–23, 1955. Although in the Paris Treaties of October 1954 the three Western Powers had committed themselves to the cause of German reunification, in Geneva they gave way to the intransigence of the Soviet side. That is to say, they acknowledged that the Soviet Union would not enter into talks on German reunification in view of the exclusively Western European orientation of the Federal Republic of Germany (the FRG, or West Germany), its membership of NATO, and its rearmament. Rather than pressing for German reunification, the Western Powers began prioritizing a broader European security framework. (Fischer 1992: 152-169; Görtemaker 2003: 324-328; Békés 2004: 136-141)

During discussions in Moscow (September 9–13, 1955), Konrad Adenauer was likewise forced to abandon his original ideas. He was seeking – in exchange for the establishment of diplomatic relations – both Soviet recognition of the reunification of Germany and the release of more than 90,000 German nationals who were still being held captive in the Soviet Union. The Soviet side rejected both demands. Ultimately, Adenauer was forced to agree to the establishment of diplomatic relations in exchange for an informal commitment from the Soviet party leadership to facilitate the repatriation of German citizens. By seeking this measure, however, Adenauer himself streng thened the Soviet side’s theory of “two German states,” for the accord recognized the other Germany. To mitigate the negative impact of this forced concession, the Hallstein Doctrine was formulated. Under the doctrine, the FRG claimed to speak for all Germans (as their sole legitimate representative), while West Berlin was considered a part of the country. The FRG also made it clear that it would refuse to maintain diplomatic relations with any country that recognized the German Democratic Republic (the GDR, or East Germany).

1 With the progress of détente in Europe, it became increasingly obvious that the two opposing camps could not avoid economic cooperation and political dialogue. Concurrently, the fault lines within the Soviet Bloc became ever clearer, with each of the various countries seeking to realize their own national interests more effectively.

Both phenomena were reflected in Hungary’s foreign policy. On the one hand, the government declared its willingness to cooperate with the Western countries where such cooperation was not directed against a third party. This opening was assisted by the establishment, in late 1966, of a grand coalition in the FRG, whereupon the new foreign minister, Willy Brandt of the Social Democratic Party, abandoned the Hallstein Doctrine, the cornerstone of West German foreign policy. Meanwhile the Hungarian party leadership took a firmer stand within the Eastern Bloc. The regime more forcefully and consistently represented the country’s interests in Comecon talks. Kádár also gave in to external and internal pressures in the nationalities question, which had overshadowed Hungarian–Romanian relations. In talks with the Romanian and the Soviet leaders, Kádár mentioned on several occasions the various grievances of the Hungarian minority in Romania, including the abolition of the Maros-Hungarian Autonomous Region and the deplorable state of native language instruction and the system of Hungarian institutions. At the same time, he firmly reminded those intellectuals who had been advocating on behalf of the Hungarian ethnic minorities that nationalism could not be met with natio nalism, as this would further inflame sentiments. He argued, moreover, that there were no grounds in international law for action on the part of Hungary, and that such action could well boomerang. A firmer stand might even worsen the situation of Hungarians living outside Hungary. Third, he stressed that if socialist development in Hungary were to unfold in a positive manner, this would have a positive knock-on effect on the domestic nationalities and on the Hungarians living outside Hungary. (Földes 2016: 77-98)

The changes in Hungary’s nationalities policy in the latter half of the 1960s should be analyzed as part of, and in interaction with, the process outlined above. Foreign policy considerations – the situation of the Hungarian minorities abroad and relations with the divided Germany – were more influential on nationalities policy than had been the case previously. At the turn of the 1960s, the policies of countries in East-Central Europe towards their German minorities were seen as part of the broader German question in Europe.

By the mid-1960s, the different levels of development within the Eastern Bloc had led to economic conflicts of interest among the Comecon countries. Discord on ideological and strategic issues then led Romania and Yugoslavia to distance themselves (for different reasons) from Moscow and from the other Eastern Bloc countries. In relations between the various states, the frozen conflicts of earlier decades (including the situation of the minorities) resurfaced.

After 1956, the situation of the Hungarian political leadership was peculiar in seve ral respects. First, the Kádár regime had branded the independence goals of the revolutionaries as nationalistic, thus defining itself as anti-nationalist. Second, in view of the legitimization and support received from the other communist countries, the regime could not opt for a specifically national form of communism. Reflecting these constraints, the Hungarian leadership declared on several occasions that in its relations with other states it considered the nationalities issue to be a domestic matter. It thereby accepted that policy towards the minority Hungarian communities should be defined by internationalism and the principle of automatism. In the mid-1960s, how ever, the processes outlined above compelled the Hungarian party leadership to reconsider both its national policy and its nationalities policy.2

The leadership cited the economic and social changes of the preceding 10 years as justification for a review of policy. Indeed, it claimed that such changes necessitated a revision of the Political Committee’s (Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party, HSWP PC) 1958 resolution on the situation of the nationalities. There was a need not only for policy changes but also for the addition of new tasks. The Ministry of Culture drafted the new policy position, but the county council and party apparatuses also contributed to the work, as did several other government ministries, the nationality associations, and various minority policy experts, among them László Kővágó, Endre Arató, and G. Gábor Kemény.3

The decisions were prepared with far greater academic rigor than in earlier years. László Kővágó was asked to compile a study titled “The nationalities question in the People’s Republic of Hungary,” concerning which a series of debates was held at the Institute of Social Science of the Central Committee of the Hungarian Socialist Workers’

Party (HSWP CC) between July and December 1967. At the institute, the study formed part of a research program on “socialist patriotism and socialist internationalism.” During the debates, however, it became clear that a focus on the nationalities in Hungary made it possible to reflect upon a series of questions – assimilation, bilingualism, and institutional provision – that were also relevant when drafting policy towards the minority Hungarian communities.4

All participants in the debate emphasized that the foreign policy aspects of the issue had to be considered when elaborating new guidelines relating to nationalities policy. For instance, the Ministry of Foreign Affairs underlined that the nationalities po licy in Hungary obviously influenced the situation of the Hungarian communities in the neighboring countries where the governments often viewed Hungary’s nationalities po licy as a benchmark and were seeking to adhere to the principle of parity in respect of rights and opportunities. Staff at the ministry argued that a generous nationalities po licy in Hungary would serve as an indirect incentive to neighboring countries in their policies towards the Hungarian minorities. In their view, it was detrimental to argue – as was often done particularly in the lower levels of public administration – that the nationalities issue was no longer significant in Hungary in view of advanced assimilation.

In preparation for a new nationalities policy, it was deemed necessary to explore, in the light of the equality of citizens, whether or not the ethnic rights of the nationalities were being implemented in the cultural, economic, and political fields. It was proposed to regulate contacts between the nationality associations and the foreign embassies in Budapest and to establish a scholarship policy that would enable study at higher education institutions in the neighboring countries, thereby increasing the supply of native language teachers.

To facilitate the learning of the languages of the neighboring peoples, support was given to ensuring that children of Hungarian ethnicity who were attending natio nality schools could study the given minority language if they so desired. Special mention was made of the German minority. In view of the size of the minority and the danger of Western influence and mischief-making, there was a request for more intensive involvement from the East German embassy.5

The above is contradicted, however, by a statement given by the legal department of the Ministry of Foreign Affairs in late January 1968, which did not consider it expedient for the government to mention the situation of the Hungarian minority in Romania during negotiations on the signing of a Hungarian–Romanian treaty of friendship, coo peration, and mutual assistance. Ministry staff argued that the constitutions of the two states and the International Covenant on Civil and Political Rights, which had been adopted by the General Assembly of the United Nations in 1966, declared the equality before the law of members of minorities as well as guaranteeing the collective rights of minorities, although they acknowledged that the covenant had not come into force.6

During these months, the Ministry of Foreign Affairs probed the opinions and views of several neighboring countries concerning the draft resolutions on nationalities policy. On June 13, 1968, György Zágor discussed the matter for more than three hours with the Yugoslav ambassador, Geza Tikvicki. The discussions took place at the request of the Hungarian side. The ambassador explained that he personally was “surprised that we Hungarians show complete indifference to the Hungarians living abroad even though a third of our people are living outside the country’s borders. He greatly esteems the profound internationalism of the HSWP, but this does not have to be accompanied by such disinterest. […] he very much endorsed what was recently said in this regard at the Writers’ Association. This subject matter is more important for us Hungarians than for the Romanians or the Slovaks. […] The best way to proceed would be resolve the nationalities issue as generously as possible here in Hungary, thereby establishing a situation in which our neighbors are required politically and morally to proceed in a similar manner,” wrote György Zágor in his notes.7 Regarding Yugoslavia, Tikvicki stated that a functioning nationalities policy was a condition for the country’s very existence. He made self-critical remarks concerning centralism and then praised the self-administrative model. He evaluated the principles of nationalities policy in Hungary as generally good, which, however, “were being distorted at the bottom.” Among the complaints of the South Slavs in Hungary, he focused on some problems in the cultural field – a lack of books, constraints on the import of cultural goods from Yugoslavia, and Radio Pécs broadcasting just a half-hour-long program daily. He considered it misguided for the nationality associations to be established as political organizations “because they could easily slip up due to their tendency to align with the mother country and to regard the mother country as their protector. The better and closer the relationship between the two affected socialist countries, the greater this danger would be.”8 He thus suggested that the work of the associations should be limited to the cultural field alone. Tikvicki’s statements are noteworthy because they contradict the process that was underway in Yugoslavia during these months. For the first time since the war, the minorities in Yugoslavia could establish organizations with vertical structures organized from the bottom up.

On June 6, 1968, Hungarian Minister of Culture Pál Ilku sent a detailed report compiled by the ministry on the domestic nationalities and on the implementation of the 1958 resolution of the Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party (HSWP PC) to the Agitation and Propaganda Committee of the Central Committee. Compared with earlier reports, the report was more professional, making specific suggestions on the functioning of nationalities policy and supporting evidence-backed policy rather than empty political formulas.9

The political committee’s resolution of September 17, 1968, on the situation of the nationalities in Hungary set out positions that were more doctrinaire in numerous respects than the contents of the report.10

The most obvious difference is that whereas the ministry’s report considered it necessary to elaborate new guidelines for the nationalities policy, the political committee put the emphasis on continuity. Like previous such reports, the document was classified as “top secret,” with access being limited to a narrow group. This demonstrates that attitudes towards the nationalities question had remained unchanged. The resolution asserted that the principles of the 1958 resolution had been correct, meaning that in principle there was no need for a new resolution. The task was to resolve deficiencies

in the practical implementation and to meet new needs stemming from recent economic and social changes. Among the reasons justifying the adoption of a resolution, no refe rence is made to the international significance of the nationalities question. On this point too, the resolution differs from the report. The resolution was also lacking some of the self-critical observations made in the report, which included a critique of the dismantlement of the nationalities department and of obstructionism at the lower levels of the party and state apparatus (resulting in a failure to implement the resolution of 1958). The resolution also omitted the proposals for an analysis of the economic and social situation of the nationalities and for a rethinking of the legal status of the associations. It did so, even though these elements had been formulated as basic conditions of the new nationalities policy.

The report demonstrated a considerably more nuanced and structured approach to the theoretical and practical questions. Among the latter, nationality education was a cent ral issue in both documents. This also indicates, however, a reluctance to extend nationalities policy to other areas, such as self-organization. The report mentioned countless problems affecting the newspapers and radio broadcasts of the nationalities, bilingual signs, the registering of ethnic forenames, and the expansion of libraries. Concerning these issues, the resolution responded by mentioning merely general tasks. Yet, the re solution also prescribed that the county party committees and councils should debate the situation of the nationalities living within the given counties and that they should ensure that the specific tasks were defined at the level of the various municipalities. In theory, the Ministry of Finance was required to provide funding for the outlined measures.11

Among the theoretical issues, in both documents the phenomena of assimilation and nationalism were given special attention.

Regarding assimilation, the HSW PC’s resolution emphasized the following: “Our nationalities policy clearly and decisively rejects the concept of the accelerated assi milation of the nationalities. Some, however, are against this correct principle. Indeed, there have been isolated attempts at ‘Hungarianization’ in bilingual schools; often the parents of nationality students too easily accept the indifference that is – on occasion and in places – shown to their children being taught in the nationality language, which is mostly a result of funding considerations.”12

The PC’s resolution thus blames the assimilation of the nationalities in Hungary on individuals who are seeking “to speed things up” at the local level of nationality education and on the indifference of parents. By taking this position, the PC evaded the need both for a multifaceted interpretation of a complex process and for an acknow ledgement that the speeding up of assimilation was due to the application of the theory of automatism and the partiality of nationalities policy. The PC evaluated the process of assimilation as positive and as solely the consequence of the economic and social transformation. In its view, there was no question of mitigating or slowing down assi milation. This interpretation of events was echoed for the most part in the appraisals and reports issued by the counties.13

For instance, at a joint meeting of the Bács-Kiskun County Executive Committee of the HSWP and the Bács-Kiskun County Council, Imre Pozsgay stated the following: “People can freely choose to which nationality they belong. […] It is unconstitutional and unlawful to force someone to assimilate, but we should not consider this process to be a social evil or detrimental to society, for there have been basic and essential structural changes in Hungary, and this process cannot be held back by force.”14

Imre Pozsgay, who at the time was the head of the Bács-Kiskun County Agitation and Propaganda Department of the HSWP, underlined that only a nationalities policy that was grounded in principle could influence the situation of Hungarians outside Hungary: “The nationalities and the various ethnic groups should not be viewed as walls of separation. On the contrary, they should be regarded as bridges that connect us. In the history of Central and Eastern Europe, this has rarely been the case, and we must now pursue a nationalities policy in a Marxist fashion, satisfying the demands of every citizen. Having viewed the Hungarian press outside Hungary, we can conclude that they are watching with a critical eye the development of nationalities policy in Hungary.”15

The resolution mentioned in general terms the needs of the nationalities but offered no normative definition of such needs. Once again, any conflicts arising in connection with specific needs were shifted to the county or local levels. At the regional level, the emphasis was on a “do not overdo it” position. Institutional provisions were applied to education and, possibly, to libraries. The placement of bilingual signs was considered superfluous or excessive in every county. Such an interpretation was facilitated by the vagueness of the resolution, which failed to address the details. Thus, for instance, it stated that “in municipalities inhabited by a larger group of nationalities, and especially in border areas – depending on local needs – the issue of bilingual signs and announcements must be resolved.”16 According to the instruction of Lajos Fehér, the vice-chairman of the Revolutionary Worker-Peasant Government, on the implementation of the various points of the party resolution, the nationalities could only request the placement of bilingual signs in those villages where their share of the population was 50% or more. This general rule could be disregarded only in justified cases, primarily in border areas. Requests for the placement of bilingual signs had to be approved by the party and council leadership at district, municipal, and county levels.17

In several counties, requests from the nationalities were rejected with reference to the reciprocity principle – as the right was not being guaranteed to the Hungarian minority communities in the neighboring countries. László Kővágó, who attended a meeting of Bács-Kiskun County Council, argued against this practice. He pointed out that the needs of the nationalities should not be judged based on reciprocity, for the circumstances of the nationalities differed in every country. Indeed, there were minority communities in different situations even within individual countries. He emphasized that the nationality question should not be viewed in isolation, for the integration of the minorities was a prerequisite for Hungary’s economic and social development.18

The resolution made emphatic mention of the issue of nationalism. Unlike previous documents, however, the resolution ignored nationalistic phenomena in Hungarian society. Instead, it limited itself to the foreign policy aspects of nationalism, especially its growing presence in the communist countries. As specific examples, it mentioned the hostile propaganda disseminated by the FRG among ethnic Germans in Hungary, the nationalistic newspaper articles that were appearing in Slovak newspapers in 1968, and the renewed interest in the nationalities in Hungary expressed by certain organizations in the neighboring countries. At the same time, it regretted that “Hungarian initiatives aimed at the inclusion – in the cultural conventions – of measures promoting the cultural development of the nationalities based on reciprocity, have been rejected. Romania in particular has immured itself.”19

As an example of the disruptive activities pursued by the FRG among the ethnic Germans of Hungary, it mentioned the payment of pensions to widows of former SS members. Such criticism ignored the fact that the Hungarian state had agreed in 1964 that those affected could and should take advantage of this opportunity.20

The nationalistic phenomena seen in local society in earlier years had – according to the county reports – ceased or subsided. At the same time, it was emphasized in the Tolna County report that efforts by ethnic Germans to keep in contact with those who had been resettled in Germany reflected a natural human need. For this reason, it was damaging to brand such efforts as nationalistic or chauvinistic. The report also included the following statement: “At the same time, I would mention that I have spoken with Hungarian comrades living in Romania, in Transylvania, and it is my view that the Hungarians there are fostering Hungarian nationalism to the same extent at least.”21

In his summary report compiled for the Scientific, Educational and Cultural Department of the HSWP CC,22 László Kővágó concluded that the county reports supported the findings of the HSWP Political Committee’s resolution. That is to say, between 1958 and 1968, the county apparatus had barely addressed the problems of the natio nalities. There had been little progress in terms of providing libraries with nationality books, and bilingual signs had been placed in only a few settlements. There were only isolated examples of streets or institutions being named after people from ethnic minority backgrounds. In the educational field, owing to a lack of nationality kindergarten teachers, a general problem was an inability to organize nationality groups at the kindergarten level despite requests from parents for such groups. With the expansion of school catchment areas, many nationality schools had ceased to operate. There was a lack of teachers speaking the minority languages, and the standards of teacher training and further training were unsatisfactory. The county and district council apparatuses were incapable of addressing the various issues of nationality education in a professional manner.

László Kővágó highlighted the inconsistency of the reports, complaining that most of them were limited to factual accounts and failed to interpret the processes or explain the negative phenomena. He condemned the lack of practical measures. Only in the Szombathely and Körmend districts of Vas County had a nationality committee been established with consultation rights. Here, bilingual signs had been placed in several settlements.

In several counties, a link was drawn between the nationalities question and the problems of the Hungarian communities in the neighboring countries. The general view was that “in Hungary there is no nationality problem; we should not make one for ourselves by inflating things.”23 In view of such attitudes, Kővágó emphasized that “it would be desirable to develop a uniform interpretation and practical application of some prin ciples.”24

As outlined above, in the latter half of the 1960s, the HSWP Political Committee’s resolution of 1968 arose against a background of the process of European détente, the changed nature of relations between the Eastern Bloc countries, and the economic and social transformation. The resolution formulated guidelines for a new nationalities poli cy or at least for a policy that was different in terms of its essential elements.

The resolution emphasized continuity, underlining the correctness of the prin ciples of the HSWP Political Committee’s resolution of 1958. Thus, the party leadership refused to undertake any real change and gave the impression that it was only seeking to promote the more effective practical realization of the principles. If, however, we disregard this message and focus instead on the content of the text and on the everyday impact of the resolutions, a change in attitude can be observed on several important issues.

An important change, in relation to earlier documents, was the assessment/ appraisal of the process of assimilation. The regime now rejected the principle of automatism. That is to say, it did not formulate as an expectation the assimilation of the nationalities into majority Hungarian society. There was an acknowledgement that the social integration of the nationalities could not be realized without the preservation of their national identity. At the same time, the state’s role in, and responsibility for, the accelerated assimilation of the minorities was brushed aside. Although the analyses written in preparation for the resolution noted the links between the assimilation trends and the state-sanctioned repression of certain groups – the resettlement (expulsion) of the Germans, the population exchange between Slovakia and Hungary, and the retaliatory measures against the South Slavs – these explanations and factors were omitted from the resolution. It was claimed in the resolution that accelerated assimilation could be explained by the nationalities policy of the interwar period and by the natural impact of economic and social changes after World War II. The dilemma was no longer whether the state should slow down or speed up assimilation and what measures were at its disposal. Instead, the focus was on what circumstances and institutions were needed to ensure that a given individual could preserve and freely express his or her national identity.

Another important aspect of the resolution was that it ended the distinctions made by the state between the various minorities. Although from the 1950s onwards the regime had emphasized the existence of a sole criterion for assessing the natio nalities, namely the manner in which “its members fulfil the tasks assigned to them in the course of socialist construction,” this had not applied to members of the German and South Slav communities. The discriminatory treatment and political stigmatization of those latter groups were maintained until the mid-1960s, despite formal assurances of civil equality. Only then was the notion of collective guilt abandoned. An important first step in this process was the differentiated assessment of the activities of members of the German and South Slav nationalities. The community’s stigma of guilt was transferred to the Volksbund leaders, the SS members, and the South Slav leaders who were supporting Tito’s third-way policy. Although this message had collectivist elements, for members of the various communities it was obvious that the regime no longer consi dered them guilty and hostile by definition.

The resolution’s third important element comprised the foreign policy aspects, with considerably greater attention being given to the situation of the Hungarian communities in the neighboring countries. There can be no doubt that in the decades after the Treaty of Trianon the nationalities policies of Hungarian governments and Hungary’s relations with the neighboring countries were influenced – in different ways and to a varying extent – by the situation of the Hungarians living beyond the borders. It is important, however, to examine in each case the extent and means of this interaction.

In the immediate aftermath of World War II, the situation of the Hungarian minority communities played a minimal role in relations between Hungary and the neighboring countries and in the development of policy towards the nationalities in Hungary. For the Hungarian party leadership, it was only from the mid-1960s onwards that the situation of the Hungarian minorities abroad took on a greater value in view of the domestic and foreign political aspects. Undeniably, the reaction to the deteriorating situation of the Hungarian communities outside Hungary contributed to a reconsideration of the principles of nationalities policy within Hungary. Nor should one ignore the fact that

In the Margins of a Party Resolution 103

increased attention was being given to national and minority issues in various international organizations and in European academic circles and the public debate. In other words, the various aspects of the national question were once again the focus of attention. The political regime needed first and foremost to find answers to the unresolved problems of the minorities in Hungary, which necessarily required an adjustment of post-war nationalities policy.

A change in attitude was signaled by the involvement of academic researchers in the decision-making process and by a more open and specific dialogue between the various state and party organs.

At the same time, a negative aspect of the HSWP Political Committee’s resolution of 1968 was its delayed and – in many respects – ambiguous nature. That is to say, it contained both liberal and dogmatic elements, while denying the need for change. The latter is also indicated by the fact that textually the resolution emphasized continuity rather than new attitudes. The unaltered nature of the approach is further illustrated by the resolution’s “top secret” classification. The publication of the resolutions – for the county, district, and local apparatuses – was merely a formality. Moreover, the reso lution was an uneven document, comprising a mixture of theoretical explanations and practical terms of reference.

There was considerable confusion and puzzlement among attendees at county council and party apparatus meetings. Although the attendees perceived a more open policy towards the nationalities, they were nevertheless unsure how to respond to the new expectations, particularly given that the issue had been suppressed for a decade and a half. Thus, they in part neglected the tasks assigned to them in the resolution, while also waiting for instructions from above.

A substantive change in attitude was confirmed by practice. The first half of the 1970s saw a cautious democratization of the nationality associations. Members of the various communities could elect a third of the participants in the workshops, the space for action of editorial boards of the nationality newspapers increased, and when appointing staff members’ attention was given not only to political reliability but also to professional skills. More often than before, state and party organs at various levels addressed the situation of the Hungarian communities outside Hungary and the nationalities within Hungary. Nationality committees could be established within the regional organs of the Patriotic People’s Front. To improve the scientific basis of decision-making, research groups studying the nationalities were established, and the basic documentation relating to nationality institutions was drafted.25 Even so, it was only in conjunction with the democratization of Hungary in the latter half of the 1980s that a radical overhaul of ethnic minority policy could begin.

Literature

Bárdi, Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kap csolattörténete. Pozsony [Bratislava], Kalligram Kiadó.

Békés, Csaba 2004. Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. Budapest, Gondolat Kiadó.

Csatári, Dániel (ed.) 1968. Nemzetiségi kérdés – nemzetiségi politika. Budapest, Kossuth Kiadó.

Dobos, Balázs 2011. A kisebbség joga. Kisebbségi törvénykezés Magyarországon (1988-2006). Budapest, Argumentum Kiadó.

Egry, Gábor 2010. Otthonosság és idegenség. Identitáspolitika és nemzetfelfogás Magyarországon a rendszerváltás óta. Budapest, Napvilág Kiadó.

Fischer, Ferenc 1992. A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai 1945–1989. Budapest, Ikva Kiadó.

Föglein, Gizella 2000. Nemzetiségpolitika a Kádár-korszakban Az MSZMP PB. 1958. és 1968. évi nemzetiségpolitikai határozatai. In: Föglein, Gizella: Nemzetiség vagy kisebbség? A magyarországi horvátok, németek, románok, szerbek, szlovákok és szlovének státusáról 1945-1993. Budapest, Ikva Kiadó, 17–25.

Földes, György 2016. Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai 1956–1988. I. Budapest, Napvilág Kiadó.

Görtemaker, Manfred 2003. A Német Szövetségi Köztársaság története. Az alapítástól napjainkig. Budapest, Korona Kiadó.

Kósa, László 1969. Nemzetiségek Magyarországon. Valóság, Vol. 12. Nr. 4. 12–22.

Kővágó, László 1976. Nemzetiségeink jelene. Budapest, ELTE BTK Kelet-Európai és Nemzetiségi Kutatócsoportja.

Kővágó, László 1981. Nemzetiségek a mai Magyarországon. Budapest, Kossuth Kiadó.

Niederhauser, Emil 1987. Nemzetiségi politika Magyarországon a felszabadulás óta. Társadalmi Szemle, Vol. 42. Nr. 11. 62–69.

Seewann, Gerhard 2016. A magyarországi németek története 1860-2006. 2. Budapest, Argumentum Kiadó.

Tóth, Ágnes (comp.) 2003. Pártállam és nemzetiségek 1950-1973. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára.

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia

Introduction

The issue of democratic backsliding has been the topic of much discussion in recent years. There is general agreement that in the region of Central and Eastern Europe (CEE) the quality of democracy has been declining. (Stanley 2019a; Bochsler & Juon 2020) Some have described the processes as a case of ethnopopulism. (Vachudova 2020) It has been noted that the most extreme examples of democratic backsliding seem to be Poland and Hungary, while others have urged to look beyond these two examples. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) This article does look beyond Poland and Hungary, in order to attempt to provide teachable lessons from Slovakia’s own experience with illiberalism under Vladimír Mečiar.

Slovakia engaged in a struggle with illiberalism in the period following the Velvet Revolution and Velvet Divorce. Ultimately, the country changed course, with the 1998 election being a turning point, as large civil society mobilisation and opposition party cooperation defeated V. Mečiar and laid the foundations for a better quality of democracy. (Bútorová & Bútora 2019) This article asks the question of what may be learned from Slovakia’s experiences with illiberalism. There are several reasons for choosing to focus on Slovakia; firstly, there are many neighbouring countries which are experiencing issues with democracy. Secondly, Slovakia is a Slavic country, with similar culture and history to many countries of the region. Thirdly, Slovakia has experienced both communism and the post-communist transition, just as the other backsliding countries have.

Democratic Backsliding

The concept of democratic backsliding is notable for its breadth. Essentially, it refers to the state-led debilitation or elimination of any of the political institutions that sustain an existing democracy. (Bermeo 2016) However, a myriad of political institutions which sustain democracy, as such the term embraces multiple processes. (Bermeo 2016) The speed backsliding occurs is also important, with it involving “relatively fine-grained degrees of change”. (Waldner & Lust 2018) Sitter and Bakke (2019) synthesise groups of literature to define democratic backsliding as “a process of deliberate, intended actions on the part of a democratically elected government, designed to gradually undermine the fundamental rules of the game in an existing democracy”. It is also important to note that, as backsliding “entails a deterioration of qualities associated with democratic governance”, it can occur in different regime types; in democratic regimes, it is a decline in the quality of democracy; in autocracies, it is a decline in democratic qualities of governance. (Waldner & Lust 2018) Bermeo (2016) identified six major varieties of democratic backsliding:

(1) open-ended coups d’état;

(2) promissory coups;

(3) executive coups;

(4) executive aggrandisement;

(5) election-day vote fraud; and

(6) strategic harassment and manipulation.

In modern times, open-ended coups d’état, executive coups and election-day vote fraud are being replaced by promissory coups, executive aggrandizement and strategic harassment and manipulation.

The extent of backsliding has produced some interesting approaches. Different conceptualisations exist, including “illiberal turns” and “illiberal swerves”, in which the former represents more permanent political changes. (Bustikova & Guasti 2017) According to this approach, for a country’s sequence of swerves to become a turn, three conditions must be satisfied: 1) executive aggrandisement; 2) contested sovereignty which increases polarisation; 3) the dominant party winning two consecutive elections. (Bustikova & Guasti 2017)

The techniques of democratic backsliding, politicians often turn the tools of government against the system itself. According to Levitsky and Ziblatt (2018) elected autocrats subvert democracy by using the institutions of democracy to gradually and subtly kill it. Such methods include packing or weaponising the courts, buying off the media and the private sector or bullying them into silence, and rewriting the rules of po litics so as the field is tilted against opponents. (Levitsky & Ziblatt 2018) As de monstrated below, all of these tactics are present in the historical Slovakia case, but also in the contemporary cases of backsliding.

The Slovak Case

Slovakia was a difficult case of post-communist transition, said to be always hovering on the verge of regression to authoritarianism. (Harris & Henderson 2019: 182) In ge neral, there was agreement that Slovakia struggled for democracy in the early years of independence, with the country being considered a case of the triumph of national populism (Carpenter 1997). The subversion of democracy discussed by Levitsky and Ziblatt (2018) can be seen in Slovakia when politics was dominated by V. Mečiar. Regarding rewriting the rules of politics to tilt the playing field against opponents, these can be seen most clearly in the institutional changes which diminished the “role of the Central Electoral Commission (Ústredná volebná komisia, ÚVK), practically eliminated coalitions of parties from the electoral contest, and excluded the private mass media from the electoral campaigning”. (Malová & Učeň 1999) The media more generally was a target for the government who sought to compel journalists to tell the “truth” about Slovakia, levelled pressure on journalists and diverted money away from minority publications to translations of government favourable outlets. (Leff 1996: 115) This was combined with suspicious links between V. Mečiar and investors which bought media outlets. (Školkay 1996)

Other institutional changes included a 5% threshold for each party within a coalition and further scope for large-scale intervention by different state organs in the electoral process and, given that loyal HZDS (Hnutie za demokratické Slovensko) supporters staffed these agencies, the ruling party had essentially created a certain space for manipulating electoral results. (Malová & Učeň 1999) Furthermore, changes were made regarding signatures, each party was to submit a declaration that the party had at least 10,000 members – a rule also applied to each of the parties seeking to form an electoral coalition. (Malová & Učeň 1999) Such institutional changes clearly represent moves by the V. Mečiar government to make it harder for any potential opposition to act effectively as an opposition inside the structures of the political system.

Regarding the judiciary, there was surprise that V. Mečiar had decided to create a constitutional court. However, the right to nominate Constitutional Court judges belonged to the president, before the parliament had managed to nominate a president V. Mečiar simply picked the judges himself. (Boulanger 2000) On paper the court

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 109

could have been expected to be an ally to V. Mečiar; the president of the court, Milan Čič, was from V. Mečiar’s party, Movement for a Democratic Slovakia (HZDS), but in practice party solidarity did not survive the move to the bench. (Boulanger 2000) However, the fact that the court did not behave in the predicted way does not change the fact that the V. Mečiar government clearly tried to build a favourable judiciary.

Despite evidence of barriers being erected to the detriment of any opposition in Slovakia, the country was able to change direction regardless of these impediments. The results of the 1998 election signalled that the tide was turning in favour of the opposition to V. Mečiar’s nationalist authoritarianism. After this election, Abrahám (2002) identified several relevant long-term factors, such as the history, political culture and legacy of the Communist regime, and short-term factors, such as contingencies of post-communist transformation and international pressure exerted on V. Mečiar’s regime. The importance of the mobilisation of civil society through free media, non-governmental organizations, and civic associations were also noted, as was the dissatisfaction with Slovakia’s international isolation and fear of being excluded from transatlantic Western institutions. (Abrahám 2002)

A key factor was that in rejecting the nationalism of the ruling party, minorities were embraced, the inclusive step of including Hungarians in the coalition was a po werful one. (Krause 2003) The competence and professionalism of the Hungarian politicians in government was an important element in shifting Slovak opinions, as was the ability of the coalition to stay together once in government. The role of Mikuláš Dzurinda in holding the coalition together has been noted, as has the importance of a united front in the face of such a nationalist authoritarian threat. (Krause 2003)

EU conditionality was central to deciding the outcome of this struggle. As Pridham (2002) outlined, developments in the first few years after the change in power in 1998 suggested that “this event was a turning-point both in the country’s relations with the EU and in its own democratisation path. It is clear, too, that these two basic questions are closely linked and that Brussels’ demands of democratic conditionality have had a direct and not inconsiderable impact here and have, by and large, acted as a spur to democratic consolidation.”

Furthermore, he argues that the EU yardsticks for accession served as both a target for Slovakia and an explanation which helped to nullify opposition to such changes.

The results of the 2002 election showed that both democratic consolidation had taken place and that the Slovak people had rejected the attempted comeback of nationalist authoritarianism which, represented by V. Mečiar, had dominated Slovakia between 1994–1998. (Krause 2003) Generally, the country did change direction, but nothing is ever straightforward and in certain moments, for example the murder of investigative journalist Ján Kuciak, Slovakia has shown itself to be imperfect, but all countries are. Elections are often still framed as liberals against populists, but the existentiality of them has subsided and Slovakia achieved its aims of NATO and EU membership, overcoming V. Mečiar’s stranglehold on power.

Backsliding in the Heart of Europe

This article focuses on the Visegrad group, as they are the closest to Slovakia in many ways, they also include two prime examples of democratic backsliding in Poland and Hungary, as well as one case of concern in the Czech Republic. Other democracies in the broader region have also been the cause for some concern, especially Serbia. (See e.g. Pavlović 2020) Perhaps lessons learned from the case of Slovakia will be relevant and useful for other nations, but the focus here remains on the Visegrad four, to avoid spreading the research so thin as to be useless. Therefore, this section considers the backsliding which is currently occurring in Central Europe, before the next section highlights how the Slovak experience could provide lessons to assist these cases and their struggle with deteriorating democracies.

The cases of Poland, Hungary and the Czech Republic are somewhat different from the case of Slovakia where V. Mečiar’s attempt to establish a nationalist, cent ralised and illiberal political system failed as a result of domestic and international pressure. However, this occurred before Slovakia’s accession to the EU, giving the EU significant leverage in thwarting it. (Bustikova & Guasti 2017) On the other hand, Poland, Hungary and the Czech Republic had been considered consolidated democracies. As early as 1998 it was judged that for most observers Poland and Hungary had already “passed the point of no return”, meaning that an authoritarian reversal in these states was considered to be unlikely. (Ekiert & Kubik 1998) According to research by Szawie, undertaken a decade after Ekiert and Kubik had already concluded that Poland had passed the point of no return: “The analyses suggest that Polish democracy is consolidated, stable and persistent. However, support for democratic government is hardly enthusiastic”. (Szawiel 2009) The Czech Republic was considered a classic consolidated democracy (Mansfeldová & Guasti 2010), others were more guarded but still concluded that there was no need to suspect the harbouring of latent anti-democratic sentiments (Dryzek & Holmes 2000). In fact, discussions had begun on why theorists had been so pessimistic, as by the end of the 1990s most transformation researchers agreed that “many of Eastern Europe’s new democracies had been consolidated”, a feeling which only increased when, in 2004, “ten countries culminated their consolidation with membership of the European Union”. (Merkel 2008)

The supposedly consolidated nature of the Polish and Hungarian democracies made the large-scale backsliding which occurred in these countries something of a shock. Since winning a landslide election in 2010, the Fidesz party of Viktor Orbán has dismantled checks and balances; skewed the electoral process in its own favour; extended partisan control over state agencies; and developed a harshly anti-liberal ideology, which is used to de-legitimise left-wing and liberal competitors as foreign to the national community. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) In Poland, the Law and Justice Party (PiS), a party said to have a Christian conservative-national ideology comparable to that of Fidesz, won a decisive election victory and an absolute majority in parliament

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 111

in 2015. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) Following this sweeping electoral victory, PiS have dramatically eroded liberal democracy. (Vachudova 2020)

There were concerns regarding the acquisition of media by local oligarchs and corrupt dealings between politics and business, but developments in the Czech Republic and Slovakia were adjudged to be closer to S. Berlusconi’s Italy than V. Orbán’s Hungary. (Bakke & Sitter 2020)

Indeed, private interests, and the entrenchment of these private interests, may represent an alternative route to democratic backsliding, this is particularly relevant to the Czech Republic, where the party systems is fragmented and/or where a strong socially conservative right is weak or absent. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) Despite not reaching the levels of Hungary, or even Poland, the rise of The ANO (YES) movement in the Czech Republic is also of interest. It was founded in 2011 and led by the billionaire Andrej Babiš, breaking through in the October 2013 elections, receiving 18.65% of the vote, taking votes from both established right-wing and left-wing parties to become the second largest grouping in the country. (Hanley & Vachudova 2018) The main message of ANO was that the established parties were incompetent and corrupt, that A. Babiš promised to run the state “efficiently” like a business. (Hanley & Vachudova 2018) Then in October 2017, ANO won 29.6% of the vote, receiving more than twice as much as the next most successful party, the centre right Civic Democratic Party (ODS), who won 11.3%. (Hanley & Vachudova 2018) A. Babiš then used the political power he had acquired to weaken his business opponents and exploit his media power to weaken the senior coalition partner (Social Democrats). (Guasti 2020)

The techniques employed in Poland and Hungary align with what Levitsky and Ziblatt (2018) described. As such the state-run media was a target of both, as editorial boards and oversight organs were filled with loyal appointees creating what some called “a veritable government propaganda machine”. (Bakke & Sitter 2020) Generally, control of the media has been central to the policies of both V. Orbán and Kaczyński. (Sata & Karolewski 2020) In the Czech Republic and Slovakia state-run media remained quite balanced, but the acquisition of newspapers and media companies by local oligarchs and investment groups did cause concern. (Bakke & Sitter 2020) In Slovakia, the Penta group bought a large share of Petit Press in 2014, but later sold down to a minority; in Czechia the Agrofert group, founded by Andrej Babiš, bought MAFRA, one of the biggest Czech publishing houses. A. Babiš would later be caught on tape colluding with a journalist from one of the MAFRA newspapers to smear political opponents. (Bakke & Sitter 2020)

Another central element in both Poland and Hungary was attacks on checks and balances, the independence of the judiciary, and control of public administration. (Bakke & Sitter 2020) Poland and Hungary both made changes to the electoral systems and auxiliary electoral bodies, while PiS lacked the ability to make changes on the scale of Fidesz, both tilted the playing field in their favour. (Sata & Karolewski 2020) The Czech Republic and Slovakia have had some controversies over electoral reforms, but a Fidesz-style seizer of the entire process has not occurred. (Bakke & Sitter 2020) The fact that some democratic backsliding has occurred in Central Europe seems beyond question. However, the question of how severe the backsliding is remains, whether this can be considered an illiberal turn or an illiberal swerve and what the future holds remains of the upmost salience. Bustikova and Guasti (2017) outlined that for illi beral swerving to become a full illiberal turn several key conditions would need to recur over at least two electoral cycles. As of 2017, Hungary had fulfilled most of these conditions, whereas the Polish PiS had been only partially successful, some swerving had occurred in the Czech Republic and Slovakia, but there was considered to be some distance before constituting an illiberal turn. (Bustikova & Guasti 2017) However, it was predicted that were Fidesz in Hungary, PiS in Poland and ANO in the Czech Republic to decisively win another election, they would implement irreversible changes that would take these countries out of the orbit of European democracies. (Bustikova & Guasti 2017)

The 2019 elections saw PiS victorious, allowing the continuation of the development of their model. This model led to a specific kind of backsliding in Poland and has been termed conservative autocracy. (Magyar & Madlovics 2020) In Hungary, the democratic backsliding has been presented as a case of patronal autocracy, (Magyar & Madlovics 2020) or even a paradigmatic case of the mafia state (Magyar & Vásárhelyi 2017). The situation in the Czech Republic is far less serious than that of Poland and Hungary, with discussions focused on Czech democracy in crisis (Lorenz & Formánková 2020) and of the ongoing conflict between technocratic populism and liberal democracy (Guasti, 2020). Nevertheless, it can be seen that certain damage to democracy has occurred in Poland, Hungary and the Czech Republic, the next section deals with what lessons for the future can be drawn from these events and the historical success of Slovakia in combating similar issues.

Lessons for the Future

There are quite considerable concerns over the present realities of Poland and Hungary, some concerns of the present situation of the Czech Republic, and significant apprehension regarding the future trajectory of these countries. This article asks the question of what may be learned from Slovakia’s experiences with illiberalism. The issue of what can be done about democratic backsliding has generated much interest, with some arguing that more can be done to maximise the effectiveness of existing judicial tools. (Blauberger & Kelemen 2017) Similarly, the May 2018 proposal of the European Commission regarding financial conditionality would improve the speed and likelihood of sanctions but still had some flaws. (Blauberger & van Hüllen 2021) Conversely, others have argued that even material sanctions cannot be relied upon, with social pressure an important element. (Sedelmeier 2017)

Rather than relying on a theoretical discussion or focusing on different elements, e.g. judicial versus social pressure, it may be more fruitful to consider a case of illibera lism which has already changed course. The culturally and historically similar Slovak case may well provide lessons which are more applicable to the extreme cases of Poland and Hungary, or the less concerning case of Czechia. In order to methodologically assess the lessons for the future based on the Slovak case, first the similarities through time and space are considered, then the lessons of an inclusive and united front, international pressure and a watershed moment are reflected upon.

Similarities Through Time and Space

The similarities between the countries of Central Europe are a matter of fact. However, the value of comparing Slovakia under V. Mečiar with modern cases does not simply lie in the kind of Orientalist thinking which paints all nations and peoples of a distant region as one and the same. Rather the fact is that many of the ways which the V. Mečiar government undermined democracy mirror the ways in which the current regimes in Poland and Hungary, and to a lesser extent the Czech Republic, have done so. This is important because the general consensus was that Poland, Hungary and the Czech Republic were consolidated democracies, before they then backslid. On the other hand, Slovakia entered their own illiberal period almost immediately following the Velvet Revolution and Velvet Divorce. As Bogaards (2018) noted, it was not so long ago that scholars were trying to explain the unexpected consolidation of democracy in post-communist Central and Eastern Europe, yet this quickly shifted to trying to reconcile the mismatch between positive assessments of the solidity of Hungarian democracy up to 2010, and the empirical reality of contemporary Hungarian politics since then.

The fact that two similar situations have developed, even involving the use of similar techniques, in different countries of the same region in different time periods perhaps ought to lead to some reflection. Perhaps the status of consolidated democracy does not mean as much as was once thought, given that some incredibly well-established democracies have faced issues in recent years (Norris 2017), this is highly plausible. Conversely, perhaps in the rush to classify the newly emerging democracies as consolidated, or otherwise, there was not the level of caution which one may expect to be applied.

The processes which were employed in Poland and Hungary were considered a case of ethnopopulism (Vachudova 2020), as has the Slovak case. The extreme sensitivity of the Slovak population to the perceived threat of the Hungarians proving to be fertile ground for an aggressive nationalism to develop. (Ferencei 2020) Interestingly, this proved to be much stronger in central and northwest Slovakia where there was a lack of Hungarian-speaking citizens. (Ferencei 2020) Similarly, the refugee crisis in Europe led to public discussions about the threat that Muslim refugees pose to the Christian identity of the continent, especially in the new accession countries in Central Europe, in what some have called Islamophobia without Muslims. (Goździak & Márton 2018) Kaczyński decried the “external oppression” and the “breaking of the sovereignty of the people”, while V. Orbán spoke of the loss of a “common European homeland” and explicitly blamed the political, economic and intellectual leaders for this loss, “who are trying to reshape Europe against the will of the people of Europe”. (Csehi & Zgut 2021) That ethnopopulism can still appeal in other times and spaces is perhaps not that surprising, that it seems to be particularly well received where the feared minority is absent certainly requires more attention.

The weakening of courts, tilting of electoral rules towards the government, the taking over of private media and the repurposing of public media have all been noted in the present cases of backsliding and the historical case of illiberalism in Slovakia. There is reason to believe that future episodes may well follow the same path, at least in terms of techniques. This is an important lesson as it allows for hyper vigilance in vulnerable areas. However, what may prove to be more of an issue is communicating that early alarm to the general populace, who may perhaps not see any evidence of change at the early stage when these changes are still relatively easily reversible.

Inclusive and United Front

Perhaps the most important lesson which Slovakia might provide for the future of backsliding democracies in Central Europe is that of inclusivity and unity. Slovakia defeated the V. Mečiar government with an inclusive and unified front combined with an active free press and civil society. The lesson is one which does not seem to have been received in Poland. There have been large protests from civil society, on October 3, 2016, hundreds of thousands of people took to the streets of over 140 cities and villages in Poland to protest the abortion ban in Poland, this came to be called the Czarny Protest. (Narkowicz 2016) There were multiple protests against the governance of PiS, one of the most notable was a round of protests in Warsaw and other cities organised by the Committee for the Defence of Democracy (KOD), sparked by the exclusion of an opposition deputy following his own protests over media laws. (Szczerbiak 2017) However, this civil activity has not translated well to the establish political parties. Despite Poland’s main opposition parties having formed two coalition blocs to vie for left-leaning and centrist votes ahead of the 2019 elections (Meczkowska & Plucinska 2019), this did little to paper over the reality of a fragmented opposition. The fragmented reality of Polish politics drew criticism and mockery from certain circles, as illustrated by figure 1. This fragmented and weak opposition has continued to help the ruling coalition. Nevertheless, Civic Platform (PO) has set out policy plans and calls for broad coalition to oust the government. (Tilles 2021)

 

Figure 1: How to Vote in Poland (Stanley 2019b)

In Hungary, the dispersed opposition parties were also unable to join forces, being overshadowed by independent unions and increasingly active civic groups. (Krasztev & Van Til 2015: 28) In January 2011, One Million for the Freedom of the Press in Hungary (Milla) organised a rally of 10,000; on March 15 and October 23, this number had grown to 30,000 and 70,000, respectively. (Krasztev & Van Til 2015: 28) In January 2012, around 100,000 people protested the new constitution and the rise of autocracy on the streets of Budapest. (Krasztev & Van Til 2015: 28) However, such protests cannot hope to achieve much while the opposition within the political structures are so teethless. Since 2010 there has been the development of an asymmetrical power structure between the government and the opposition, one that has become a permanent characteristic of the Hungarian political landscape. (Várnagy & Ilonszki 2018) The radical transformation of the Hungarian political system from “a balanced power structure and bipolar politics with homogeneous opposition to a dominant government and heterogeneous opposition” constituted the deconstruction of the parliamentary opposition. (Várnagy & Ilonszki 2018) In such a context it is hard for the opposition to oppose the government in any meaningful sense.

The Czech Republic also saw attempts to undermine horizontal accountability and the rule of law which was met with large scale protests. (Guasti 2020) A Million Moments for Democracy (MMD), called “the most important initiative that has mobi116 lized crowds of the size unseen since 1989”, was launched on Facebook on the anniversary of the Velvet Revolution on November 17, 2017. (Guasti 2020) Attempts to alter the social contract were also met with public protests and demands of accountability. (Guasti 2020) The governing coalitions and opposition of the Czech Republic have long been said to be weak and fragmented, both with their own internal divisions – hampering responses to crises such as the economic crisis. (Guasti & Mansfeldová 2018) The lesson has not really been learned in any of the Visegrad countries, as oppositions still remain largely fragmented and ineffectual. In the future the opposition must embrace more broadly, be more inclusive and present a more united front in the face of elected would-be autocrats. This remains easier said than done, of course. International Pressure

The third lesson is one which is out of the control of the oppositions within the countries of Central Europe, that of the importance of international pressure. Alone it is undoubtedly insufficient, but pressure from the international community and risking exclusion from transatlantic Western institutions both had an impact and provided a cover under which domestic politicians could make the required changes to avoid this exclusion. However, it seems that the democratic backsliding of the present time may in fact represent a potential existential crisis for the EU. (Sitter & Bakke 2019) The importance of the international element in defeating illiberalism in Slovakia cannot be overstated, but there are questions remaining over whether there is any potential for this to be repeated in the future with Poland and Hungary, as well as potentially the Czech Republic.

NATO remains rather uninterested in the quality of democracy of its member states, as the relationship with Turkey illustrates. Furthermore, the US is more likely to be concerned about curtailing Russia’s involvement in the region than strengthening democracy. This leaves bilateral relations and the EU as the main potential sources of international pressure. This presents a problem as one of the main explanations for the backsliding in the region is the incapacity of the European Union to secure democracy once pre-accession incentives weaken. (Bochsler & Juon 2020) This issue returns again and again. Some argue that the issues lie in EU enlargement law (Kochenov 2008), while others have noted that after accession the EU’s political leverage significantly weakens following accession (Kartal 2014).

Material sanctions have been judged as difficult to use, as a result it has been suggested that EU institutions ought to primarily resort to instruments based on social pressure, including the Commission’s Rule of Law Framework, its Justice Scoreboard, and the Council’s dialogue to promote and safeguard the rule of law, to confront breaches of liberal democratic principles in the member states. (Sedelmeier 2017) It is also not all bad news, the relative success of EU pressure in the case of Romania suggests that it can still sometimes be a fruitful endeavour. (Sedelmeier 2014) However, there are signs that the European political landscape is changing and it may make it harder to achieve such results in the future. The development of the Polish-Hungarian coalition, which at the EU level involves the offering of reciprocal protection and has invariably aimed to prevent meaningful sanctions against backsliding (Holesch & Kyriazi 2020), suggests that in the future it may be harder for the EU to act against backsliding member states. Poland and Hungary, beyond their interdependence, have been said to form the origin and the core of the current “illiberal bloc”. (Nyyssönen 2018) The two countries provide each other with learning, of backsliding measures and techniques, and domestic legitimation, through the endorsement of a key international ally. (Holesch & Kyriazi 2020) It must be noted that such developments are not only occurring in Poland and Hungary or even within the EU, this is a part of a broader observable trend in which heavily nationalist and illiberal leaders from Putin to Trump, from V. Orbán to Recep Tayyip Erdoğan, from M. Le Pen to M. Salvini, benefit from one another’s existence. (Öniş & Kutlay 2020)

The importance of international pressure is one of the main lessons in combatting illiberalism from the Slovak case, yet it seems that perhaps this has also been noted by the backsliding nations of the contemporary period. As there are signs that V. Orbán and Kaczyński are not necessarily interested in copying the Brexit strategy, V. Orbán especially wants to be an integral part of a process in which the EU is transformed from within and evolved into a different kind of entity. (Öniş & Kutlay 2020) In the future international pressure is not likely to lose its salience in combatting illiberalism, but it seems that the fight will be aggressively brought to the institutions which helped to defeat Slovakian illiberalism in the 1990s. This is an area which ought to be watched closely in the future.

Watershed Moment

The fact that things tend to get worse before they get better and that even after a turning point vigilance is required, is an inconvenient one. Nevertheless, in Slovakia the si tuation proceeded to worsen until the seriousness was undeniable and the country truly appreciated what was at stake. As previously stated, the 1998 elections are considered a breakthrough. (Ferencei 2020) As such, the 1998 election changed the trajectory of the country, but it was a watershed moment – the beginning of a new direction, not arriving at the destination of perfect democracy. The results of the 2002 election were taken to show that both democratic consolidation had taken place and that the Slovak people had rejected the attempted comeback of nationalist authoritarianism which had dominated Slovakia between 1994–1998. (Krause 2003)

Given everything which has occurred in the other, supposedly consolidated, democracies of the region, it seems unlikely that Slovakia was truly consolidated in any meaningful sense in 2002. However, there was no return of V. Mečiar or even his style of governance without him. Nevertheless, the country and its citizens must remain diligent against any future deterioration of democracy. Perhaps that is why the buying up of certain media outlets caused such alarm (Bakke & Sitter 2020), but this is healthy, as it seems to indicate that this lesson has been learned. This may also play into the advice of Cianetti, Dawson and Hanley (2018), who advocate for the better integration of illiberal socio-economic structures, including oligarchical structures or corrupt networks. They also suggest re-examining the trade-offs between democratic stability and democratic quality. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) Such broadening of the current approach to democratic backsliding may allow for improved understanding of the danger signs, as well as better guarding against it occurring in the future.

Issues remain, it would be wrong to present Slovakia as an example of flawless democracy. Prime Minister Robert Fico called journalists “filthy anti-Slovak prostitutes”, also engaging in the kind of populist discourse around the migration crisis which was seen in Poland and Hungary. (Bakke & Sitter 2020) The February 2018 murder of Ján Kuciak, a young Slovak data investigative journalist and his fiancée, Martina Kušnírová, in their home in Slovakia is of particular concern. (Školkay 2019) The investigation at the time indicated that it was a contract killing, raising questions over who was really behind the silencing of the investigative journalist. J. Kuciak had been working on an article about embezzlement of EU funds and alleged links between Italian mafia and top Smer politicians. Slovak businessman Marián Kočner was indicted for having ordered the murders in 2019. (Bakke & Sitter 2020) M. Kočner and his associate were found not guilty of masterminding the killings, but M. Kočner was sentenced to 19 years in prison for forging $75 million worth of promissory notes (The Slovak Spectator). Such issues do indicate that the role of illiberal socio-economic structures, such as oligarchical structures, really do warrant closer inspection.

What countries battling illiberalism or democratic backsliding can, and should, take from continued problems in Slovakia is that the struggle is never over. Continued vigilance is required, it will be necessary and while a watershed moment will provide excellent inspiration for writers, it ultimately only indicates a turning of the tide. It categorically does not represent the end of the struggle against illiberalism and this will continue, perhaps indefinitely.

Conclusions

This article has focused on the growing trend of democratic backsliding and tendencies towards illiberalism in Central Europe, asking the question of what may be learned from Slovakia’s experiences with illiberalism. Firstly, democratic backsliding as a concept was outlined before discussing the Slovak case. Subsequently, the present-day backsliding in the heart of Europe was outlined. Finally, some lessons for the future were considered. It seems that the similarities through time and space are highly notable. The inclusive and united front which the Slovak opposition was able to achieve still eludes the presently backsliding nations, but is perhaps the most important lesson from the Slovak case. The role of international pressure was central to defeating illibe ralism in Slovakia and will likely be so in any successful defeating of illiberalism again in the future. The watershed moment of the 1998 election in Slovakia was important and should not be disregarded, but it ultimately only indicated a turning of the tide. It categorically did not represent the end of the struggle against illiberalism.

In the future, it may be more fruitful to learn from real cases of democratic problems and solutions in similar countries, rather than approaching such issues from purely abstract theoretical positions. Indeed, the case of Slovakia had relevant lessons for the presently backsliding countries of Poland and Hungary, as well as the Czech Republic to a lesser extent. Naturally, knowing the lessons which Slovakia can provide and knowing how to apply them are different things. It is one thing to suggest that the oppositions should be inclusive and united and quite another to actually achieve such a feat. Future research may analyse how countries have achieved such things in order to provide further valuable lessons to countries struggling with democratic backsliding and/or illiberalism.

Literature

Abrahám, Samuel 2002. “The End of Illiberal Democracy in Slovakia?” Eurozine. 12 August 2002. (https://www.eurozine.com/the-end-of-illiberal-democracy-in-slovakia/; last accessed 2021.07.15.)

Bakke, Elisabeth and Sitter, Nick 2020. “The EU’s Enfants Terribles: Democratic Backsliding in Central Europe since 2010.” Perspectives on Politics, 1–16.

Bermeo, Nancy 2016. “On Democratic Backsliding.” Journal of Democracy, 27 (1): 5–19.

Blauberger, Michael and van Hüllen, Vera 2021. “Conditionality of EU Funds: An Instrument to Enforce EU Fundamental Values?” Journal of European Integration, 43 (1): 1–16.

Blauberger, Michael and Kelemen, Daniel R. 2017. “Can Courts Rescue National Democracy? Judicial Safeguards against Democratic Backsliding in the EU.” Journal of European Public Policy, 24 (3): 321–336.

Bochsler, Daniel and Juon, Andreas 2020. “Authoritarian Footprints in Central and Eastern Europe.” East European Politics, 36 (2): 167–187.

Bogaards, Matthijs 2018. “De-Democratization in Hungary: Diffusely Defective Democracy.” Democratization, 25 (8): 1481–1499.

Boulanger, Christian 2000. “Judicial Authority in Post-Authoritarian Societies: The Cases of Germany, Hungary and Slovakia.” Law and Society Annual Meeting, Miami, Florida, 26–29.

Bustikova, Lenka and Guasti, Petra 2017. “The Illiberal Turn or Swerve in Central Europe?” Politics and Governance, 5 (4): 166–176.

Bútorová, Zora and Bútora, Martin 2019. “The Pendulum Swing of Slovakia’s Democracy.” Social Research: An International Quarterly, 86 (1): 83–112.

Carpenter, Michael 1997. “Slovakia and the Triumph of Nationalist Populism.” Communist and Post-Communist Studies, 30 (2): 205–219.

Cianetti, Licia – Dawson, James – Hanley, Seán 2018. “Rethinking ‘Democratic Backsliding’ in Central and Eastern Europe – Looking beyond Hungary and Poland.” East European Politics, 34 (3): 243–256.

120 Judas Everett

Csehi, Robert and Zgut, Edit 2021. “‘We Won’t Let Brussels Dictate Us’: Eurosceptic Populism in Hungary and Poland.” European Politics and Society, 22 (1): 53–68.

Dryzek, John S. and Holmes, Leslie 2000. “The Real World of Civic Republicanism: Making Democracy Work in Poland and the Czech Republic.” Europe-Asia Studies, 52 (6): 1043–1068.

Ekiert, Grzegorz and Kubik, Jan 1998. “Contentious Politics in New Democracies: East Germany, Hungary, Poland, and Slovakia, 1989-93.” World Politics, 50 (4): 547–581.

Ferencei, Lucia 2020. “The Ethnopolitics of the HZDS-SNS-ZRS Coalition Government in Slovakia from 1994 to 1998.” Border and Regional Studies, 8 (4): 161–185.

Goździak, Elżbieta M. and Márton, Péter 2018. “Where the Wild Things Are: Fear of Islam and the Anti-Refugee Rhetoric in Hungary and in Poland.” Central and Eastern European Migration Review, 7 (2): 125–151.

Guasti, Petra 2020. “Populism in Power and Democracy: Democratic Decay and Resilience in the Czech Republic (2013–2020).” Politics and Governance, 8 (4): 473–484.

Guasti, Petra and Mansfeldová, Zdenka 2018. “Weak Governments and Divided Opposition in Times of Crisis.” Opposition Parties in European Legislatures. Routledge, 133-149.

Hanley, Seán and Vachudova, Milada Anna 2018. “Understanding the Illiberal Turn: Democratic Backsliding in the Czech Republic.” East European Politics, 34 (3): 276–296.

Harris, Erika and Henderson, Karen 2019. “Slovakia since 1989.” Central and Southeast European Politics Since 1989, 182–203.

Holesch, Adam and Kyriazi, Anna 2020. “Democratic Backsliding in the European Union: The Role of the Hungarian-Polish Coalition.” East European Politics, 1–20.

Kartal, Mert 2014. “Accounting for the Bad Apples: The EU’s Impact on National Corruption before and after Accession.” Journal of European Public Policy, 21 (6): 941–959.

Kochenov, Dimitry 2008. “EU Enlargement and the Failure of Conditionality: Pre-Accession Conditionality in the Fields of Democracy and the Rule of Law.” European Monographs 59. Austin, Alphen aan den Rijn; The Netherlands, Frederick, MD, Wolters Kluwer Law & Business, Kluwer Law International. Sold and distributed in North, Central, and South America by Aspen Publishers.

Krasztev, Péter and Jon Van Til 2015. “The Hungarian Patient: Social Opposition to an Illiberal Democracy.” Central European University Press.

Krause, Kevin Deegan 2003. “Slovakia’s Second Transition.” Journal of Democracy, 14 (2): 65–79.

Leff, Carol Skalnik 1996. “The Czech and Slovak Republics: Nation versus State. Nations of the Modern World.” Boulder, Colorado, Westview Press.

Levitsky, Steven and Ziblatt, Daniel 2018. “How Democracies Die.” First edition. New York, Crown.

Lorenz, Astrid and Formánková, Hana 2020. “Czech Democracy in Crisis.” Springer.

Magyar, Bálint, and Madlovics, Bálint 2020. “The Anatomy of Post-Communist Regimes: A Conceptual Framework.” Budapest, New York, Central European University Press.

Magyar, Bálint and Vásárhelyi, Júlia (eds.) 2017. “Twenty-Five Sides of a Post-Communist Mafia State.” Budapest, CEU Press.

Malová, Darina and Učeň, Peter 1999. “Slovakia.” European Journal of Political Research, 36 (3–4): 497–506.

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 121

Meczkowska, Angelika and Plucinska, Joanna 2019. “Poland’s Fragmented Opposition Coalesces into Left, Center Blocs.” Reuters, 18 July 2019. (https://www.reuters.com/ article/us-poland-politics-opposition-idUSKCN1UD2H6; last accessed 2021.07.13.)

Merkel, Wolfgang 2008. “Plausible Theory, Unexpected Results: The Rapid Democratic Consolidation in Central and Eastern Europe.” Twenty years since the fall of the Berlin Wall: Transitions, state break-up and democratic politics in Central Europe and Germany. BWV Berliner Wissenschafts-Verlag, 57-76.

Narkowicz, Kasia 2016. “Czarny Protest: How Polish Women Took to the Streets.” Open Democracy. 11 October 2016. (https://www.opendemocracy.net/en/can-europe-make-it/czarny-protest-how-polish-women-took-to-streets/; last accessed: 2021.07.13.)

Norris, Pippa 2017. “Is Western Democracy Backsliding? Diagnosing the Risks.” The Journal of Democracy, April 2017.

Nyyssönen, Heino 2018. “The East Is Different, Isn’t It?–Poland and Hungary in Search of Prestige.” Journal of Contemporary European Studies, 26 (3): 258–269.

Öniş, Ziya and Kutlay, Mustafa 2020. “Reverse Transformation? Global Shifts, the Core-Periphery Divide and the Future of the EU.” Journal of Contemporary European Studies, 28 (2): 197–215.

Pavlović, Dušan 2020. “The Political Economy behind the Gradual Demise of Democratic Institutions in Serbia.” Southeast European and Black Sea Studies, 20 (1): 19–39.

Pridham, Geoffrey 2002. “The European Union’s Democratic Conditionality and Domestic Politics in Slovakia: The Mečiar and Dzurinda Governments Compared.” Europe-Asia Studies, 54 (2): 203–227.

Sata, Robert and Karolewski, Ireneusz Pawel 2020. “Caesarean Politics in Hungary and Poland.” East European Politics, 36 (2): 206–225.

Sedelmeier, Ulrich 2014. “Anchoring Democracy from Above? The European Union and Democratic Backsliding in Hungary and Romania after Accession: Anchoring Democracy from Above?” JCMS: Journal of Common Market Studies, 52 (1): 105–121.

Sedelmeier, Ulrich 2017. “Political Safeguards against Democratic Backsliding in the EU: The Limits of Material Sanctions and the Scope of Social Pressure.” Journal of European Public Policy, 24 (3): 337–351.

Sitter, Nick and Bakke, Elisabeth 2019. “Democratic Backsliding in the European Union.” Oxford Research Encyclopedia of Politics.

Školkay, Andrej 1996. “Journalists, Political Elites and the Post�communist Public: The Case of Slovakia.” The Journal of Communist Studies and Transition Politics, 12 (4): 61–81.

Školkay, Andrej 2019. “What Does the Murder of a Journalist, and Follow-up Events, Tell Us about Freedom of the Press and Politics in a European Country?” Central European Journal of Communication, 12 (22): 25–43.

Stanley, Ben 2019a. “Backsliding Away? The Quality of Democracy in Central and Eastern Europe.” Journal of Contemporary European Research, 15 (4): 343–353.

122 Judas Everett

Stanley, Ben 2019b. “Guide To Polish Voting (2019 Edition) Https://T.Co/XDbIpbAPEh.” Tweet. @bdstanley (blog). 20 March 2019. (https://twitter.com/bdstanley/status/ 1108345783189938177)

Szawiel, Tadeusz 2009. “Democratic Consolidation in Poland: Support for Democracy, Civil Society and the Party System.” Polish Sociological Review, No. 168: 483–506.

Szczerbiak, Aleks 2017. “Poland’s Parliamentary Crisis Could Reach a Tipping Point by Mid-January.” LSE European Politics and Policy (EUROPP) Blog.

The Slovak Spectator 2021. “Kočner Sentenced to 19 Years in Prison.” Spectator.sme.sk. 12 January 2021. (https://spectator.sme.sk/c/22571785/kocner-sentenced-to-19-years-in-prison.html; last accessed 2021.07.14.)

Tilles, Daniel 2021. “Polish Opposition Sets out Policy Plans and Calls for Broad Coalition to Oust Government.” Notes From Poland Blog. 6 February 2021. (https://notesfrompoland. com/2021/02/06/polish-opposition-sets-out-policy-plans-and-calls-for-broad-coalition-to-oust-government/; last accessed 2021.07.14.)

Vachudova, Milada Anna 2020. “Ethnopopulism and Democratic Backsliding in Central Europe.” East European Politics, 36 (3): 318–340.

Várnagy, Réka and Ilonszki, Gabriella 2018. “The de (Con) Struction of Parliamentary Opposition.” In: De Giorgi, Elisabetta and Ilonszki, Gabriella (eds.): Opposition Parties in European Legislatures: Conflict or Consensus? Routledge.

Waldner, David and Lust, Ellen 2018. “Unwelcome Change: Coming to Terms with Democratic Backsliding.” Annual Review of Political Science, 21 (1): 93–113.

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 123

Öllös, László: European Identity

Šamorín-Somorja, Forum Minority Research Institute, 2019, 240 p.

Does what we call Europe have a “soul”? Also, is there any fitting and legitimate heritage, any rational identity, where manifestations of backwardness and partnership, acceptance and compromise are in quest of their own completion amidst major temptations and compromises between nation-states…? What has filled it? And, what is it that ought to be replaced in order to fill what we could consider a more complex condition of identity?

László Öllös’s European Identity is an attempt, as admitted by the author in his pre face to the book. Or, if one prefers to put it that way, he analyses the contradictions as well as the opportunities of the period(s) of the nation-state, and not just from any old perspective, but in the form of entities determined by the ways of functioning, ways which originate from the opportunities, the realizations and the contradictions of the organization of the state. However, the basis of his approach is not the assumption that this model of state organization should be defined by unfair fighting; instead, by a mutual process of importing and following each other’s examples which regards joined forces rather than disagreement, as well as new goals of innovative solutions in the sphere of cultural heritage, as the determining factors. Yet, this cultural “choice range” also requires that European nations contribute to the common cause from their own resources, considering the prospects of progress as part of their cultural heritage in a new era when what matters is yet another turn of progress in efficiency rather than the growth in size of one’s own nation-state. Because what “Europe’s soul” is, defining its opportunities, is the culture of that area, Europe; and its essential, “national cultural”, contexts generate the cultural condition which is increasingly forming the perspectives of “rational heritage” as feeling the lack of something, a symptom of crisis, enhancing or hindering the European Union’s chances concerning decision-making, legitimacy, constitutionality and competitiveness. In sum, Öllös “attempts to put together the elements and methodological points which may promote the development of a new European identity, one upon which European civic society and political community can be constructed”. That is, the “People of Europe” may be born.

The author’s venture is an enormous one. The eight chapters of the volume virtually cover the defining elements of key importance, including constitutional heritage, systems errors, national ideologies and conflicts, aggression, fear, ideological full speed, regio nal manifestations of a wish to show off, medieval tradition and political nation, common fate and legitimacy crisis, human life, progress, economic and political order, the brute force of the market, systems of values regarded as law, and issues of progress concerning political challenges. These are, on the one hand, the topics of separate chapters; on the other hand, the semantic elements, built upon each other, encourage a renewal in the direction of avoiding symptoms of crisis. The reason why this is necessary is that Europe itself stays behind in global competition while the refreshment of outdated administration and planning are becoming conditions for success or survival. If Europe fails in these aspects, “its backwardness will continue, it will be overtaken by others in more and more areas, which will be accompanied by economic, political and wholesale social consequences. The book aims at avoiding another fault of the Enlightenment by not wishing to create people’s image of Europe linked to a single stream of ideas, considering Europe to be a complex of a variety of values. That is why the conception must contain the values of political pluralism. Our work does not aim at obliterating the distinctions between individual political ideological trends; neither does it aim at relativizing their values. At the same time, however, it does not intend to call any one of them the sole repository of Europe’s future, either. These views have been forming Europe’s political history, and they will continue to form its future, too. We must avoid committing the mistake of Enlightenment whereby ideologies have mutually attempted one another from the circle of those which are deemed acceptable according to their values, co-operating only due to sheer necessity. At the same time, it is not sufficient to accommodate their compromises and their combinations within the boundaries of the new identity, but more of their differing basic values as well.”

Öllös considers the effect of Renais sance scepticism on our modern image of humanity to be the basis of improvement, but his fundamental suggestion is to create a complex identity which “is rooted in today’s world, yet its goal is to replace its internal weaknesses and contradictions by applying a number of new solutions and components.” His project aims at connecting “Europeans, who have been greatly separated from each other in a cultural sense, mobilizing the creative spiritual capacity which has been latently present in their culture for centuries, and which can now be brought to life.” In his plan he emphasizes the decrease of the population in the range of Europe’s problems, since he considers “regaining its leading position in global competition illusory”, while that is the real potential for success, even through failures and crises. That is why the creation of complex forms of identity is needed, founded on the preservation of balance that we can see today in its disrupted version. In order for it to change, “the aim is to form a constitutional harmony which is simultaneously rooted in rational thought and sentiment, the will to modernize and the respect of tradition, European unity and national features. The concept also examines the cultural sources of European competitiveness, based on the characteristics of the new identity. The concept does not wish to transgress, abandon, or dissolve national identities; instead, its goal is to connect them, that is, it relies on them, furthering their development. And its aim is not merely to integrate the most respected elements of individual national cultures (elements which can be called rational): instead, it suggests that their emotional components be connected as well. Europeans need to be connected not merely via their ideological beliefs and calculated interests, but in their hearts, too. This is made possible for them, according to the book, by a new view on, and experience of, their cultural heritage.”

This train of thought in the Preface (in a somewhat shortened form in terms of content, too) rests on the professed concept, or should I say idea, that what is being discussed here is not a search for harmony within the hierarchy of primarily Europeans – secondarily nationally oriented ones, neither downright the other way round (primarily nationally oriented, secondarily European): “one can be simultaneously a European and a member of their own nation” (p. 15).

It is obviously useful to remark that highlighting some (albeit crucial) conceptual key sentences of a volume of 240 pages, even though they may be the author’s own summarizing ones, can hardly serve as a basis of a polemical essay. In order to do that, one would need to proceed chapter by chapter, formulating key sentences and critical arguments right on the spot. Lacking this, I can only rely on what the author’s concept is constructed upon. In a word, a detailed overview of the components of identity.

Now, I (from Budapest) do not claim that I am more familiar with this topic than Öllös himself is with his own environmental-cultural minority identity. The book, composed “around” Europe and the diversity of identities, successfully fulfils its role. It describes, characterizes, identifies a critical basis, and constructs an innovative product of its contents from incidental and connected motifs. It elaborates, refines, compares, constructs, plans, counterpoints, overwrites, provides alternatives, and draws bold conclusions. And it is all done well. But, having read the book, it also turns out to lack a thick bibliography: the sources he relies upon are the same as his references (Giddens, Habermas, Wallerstein, Balibar, Jan Keller, Bernard Yack, etc.). Otherwise he builds a train of thought upon another or other ones, “running” them sensitively, moving in circles, in accordance with the rules of classical European essay writing, as it were. It is, thus, an essay: bold, thought-provoking, stimulating. At the same time, his references as well as the quality and quantity of the literature of his choice (scarce but essential) indicate that he has indeed chosen a range of topics, almost archaic, by now (or, as yet) prophetic ones, too. However, he does not seem to be open to further distinctions other than his own.

Let me give but one example. He says, “Insofar as the immigrants adopt present-day Europe’s concept of the family, they, too, will gradually disappear. Thus, further waves of immigration would become necessary. Meanwhile, of course, one would need to accept (based on historical evidence) that European culture in its current form is a culture of decline and extinction. Should others adopt it, they will also decrease in number. In order to accept this, even today’s Europe must be able to offer something fundamental: the best way of life in the world; and, with it, an unshakeable force and power. If, however, Europe is unable to become a world leader, or, indeed, to stop its decline, no one will even consider that offer sincere. And, if the real choice is between the two ways of backwardness, with one of them resulting in the disappearance of national culture, it can be assumed that many, very many, will decide on returning to old national values” (p. 196).

Now, the assumption originating from the hypothesis might be pure and noble, but it might also be false. What immigrants, where, for what reason or purpose would (if they would) adopt the European concept of the family? Is there a “European” (southern, eastern, northern, western?) concept of the family at all? And, should one include an African or a migrant Russian-Ukrainian-Turkish-Polish one, will that still count as (a different) concept of the family? Can it be unitary, or differing culture by culture, depending on the given minority? Also, why would they adopt it? In a desire to assimilate? Or, because it is fairer, or planned, or “more modern”? Do we then regard Macedonians, Greeks, Poles, Lithuanians, Romungro1 Gypsies, or assimilated Jews as belonging to European culture? Could they be a part of the culture of extinction? And, if “Europe must be able to offer something fundamental: the best way of life in the world…” — but it would be unable to offer it to all, would that mean the end of “Europeanness”, something he assumes, by the way, to be there, to exist practically “as an indivisible entity”? Yet, interpretations throughout centuries and millennia have shown, too, that there is no indivisible entity; indeed, does Europe, as an idealized image of itself, not consist of a mixture of ideas, practice, heritage, inheritance, dying or refreshing interactions of other cultures?

I would wish to wreathe Öllös’s words, his hypothesis and entire construction with my questions. But, should I claim that his essay-like approach with its well-shaped statements, mildly put questions, and the options aiming at an ideal would serve as an urge towards a better Europeanness, would my own approach, apparently a kind of disagreement, not be equally overgeneralizing with a spell of complexity? Or, worse still, downright anti-European reviling? Indeed, it is hard to ima gine anything better than what we have without ideals; but does this constructed version help Europe to define itself, or would it, instead, strengthen the hardly firm identity of today with further components? Öllös appears to regard dividedness as surpassable; he seems to think that the creation of new images of humanity, following the Enlightenment, is a requirement, just as the controllability of modernization’s machinery, or the entire complex system of mutual dependencies are required. He appears to deliberately contrast East with West, politics with tradition, backwardness with the interests of market development, modernization with the multi-polar world replacing the desired mono-polar world. While all of these are present in a mixed form at any one place, having a multi-national entity in a given “national” culture, with their diversity being subordinated to a variety of dependency relations, Öllös seems to conceptualize the way of surpassing Europe’s dividedness by replacing the sinking concept of Europeanness with another, harmonizable, European identity of understanding and compromise, agreement and accordance… Yet, why should future harmony be stronger in character than it once was? Why should we expect humans to be more peaceful than what was possibly required in the past by their inherent solidarity? Or a state less nation-oriented, which would be required by Europe before painting the network of connections single-coloured, the network that has been shown to be divided and without hope by international politics and interests as well as for other reasons?

“In the meantime, there appears the publicity campaign about being highly deve loped to conceal backwardness. This will probably be more significant in Western Europe than in the central parts of the continent, where the experience of the most highly deve loped area is an essential part of political and cultural tradition. It is against this that the factors causing backwardness must be concealed and made accepted. The ideological trends built upon the concept of modernization would be subject to a grave crisis of values. That is because the conditions advocated nowadays are those of gradual lagging behind. It is high time for the West, in its current position of neglect and disinterest, to thoroughly familiarize itself with what has traditionally been called Central-Europeanness, with the combination of repeated attempts to catch up as well as the subsequent falls, and the success or failure of learning and cultural adaptation” (p. 234).

Backwardness, and questions about development, interpreting them from “outside and upside” are by no means that recent. There existed no concept of Europe when “games of distinguishing ourselves from others” divided what may have seemed unified as seen from Africa or the steppes of Russia. The “condition of gradual backwardness” has been used as a tool by the current victorious power — anytime and anywhere, right against those living under the spell of “lagging behind”. Moreover, even if we “demand”, or expect, a more flexible attitude concerning the disinterest of the western part of Europe and the enforcement of the policy of openness, — whom would we favour then? Also, to get acquainted with “Central-Europeanness” is not a task to be tackled by “the West”, but by Central or Eastern European entities as well, to the same degree. Let us face the question, “Do we actually know ourselves, or, each other?” Then, which part of that is the “West” supposed to come to know and respect? Furthermore, which “West”? London, where the Polish immigrants could fill a major city? Or Paris, with its countyful of East European Gypsies? Or Madrid, with its provinceful of Romanian immigrants? Berlin, perhaps, with its former Jewish Quarter re-inhabited by Russian immigrants? Do all of these, then, constitute a mere interpretational piece of the puzzle called “the migration issue”? Finally, what about Malta, where rich Russians outnumber locals — in that case, who must familiarize themselves with whom?

Öllös’s book is an attempt, an experiment, to focus on a new form of identity, while our existing identities are being lost or transformed. This bit, just like the book in its entirety, is “part of a fundamental debate about the future of Europe, hoping to contribute to solving a range of issues concerning the current crisis” (pp. 13–16), written the Preface to his book, outlining the whole volume. While he says nothing about whether debates about EU Identity are part of the new identity, one thing is undeniable: without debates, it would certainly be impossible for us to get that far — not

128 Reviews

even as far as practising the well-established principles of tolerance, partnership, acceptance and respect.

My questions are, of course, fake ones. They present the wide range of multi-layered problematic issues raised by Öllös’s book — and by European identity. Despite this, since we are talking about identity, mutual idealizing, and never-ceasing interactions, this range of issues abound, and will continue to do so, in what could be called the seduction of answerability and the rationale of a new start. At least, we will — being loyal to new theories of ever newer enlightenments — have something to write about.

András A.Gergely

Lampl, Zsuzsanna: The political identity of ethnic Hungarians in Slovakia, 1989-1990.

Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, 2020, 240 p.

Zsuzsanna Lampl’s latest book makes a somewhat nostalgic reading: the well-known sociologist that she is, examines the political identity of ethnic Hungarians in Slovakia during the period of what is known as “regime change”1.2The way she discusses her topic is as informal and familiar as how one discusses public issues with friends. Professional though it is, it is not primarily aimed at addressing researchers and professionals — they are, after all, familiar with the issues raised in the book as well as the literature cited. Instead, her primary intended audience is those non-professionals who wish to receive a concise and systematic presentation of specific past events. Also, and equally importantly, they all share some experience of the regime change, including those who were born later, for they, too, can now live in a freer and more open world thanks to the events of 1989-1990. This book, too, is a product of this free and open world, exhibiting cover photographs of Kálmán Janics, Miklós Duray, and Károly Tóth, making it visible at the outset that as many as three ethnic Hungarian parties took an active part in the historic regime change of the time in Czechoslovakia, notably, Independent Hungarian Initiative (FMK), Coexistence, and Hungarian Christian Democratic Movement (MKDM). None of these exist today by the same name or in the same form, but their mentality, or, let us say, ideological basis, still lingers on. And, of course, there still exists a community of ethnic Hungarians in Slovakia who represent national, Christian, and liberal values, obviously in this order as far as their number is concerned, which is not merely due to internal evolution or dissection — in the year 2021, more than 30 years after the regime change, they are bound more extensively and organically to the existing governmental trend in Hungary than before: borders are free to cross, Hungary’s media can be freely accessed, so the current, centralized, national-conservative collective identity in Hungary is closest to ethnic Hungarians in Slovakia as an ideological option. Yet, what we also learn from Zsuzsanna Lampl’s book is that it was the national-conservative bias that predominated amongst Slovakia’s ethnic Hungarians as early as the first quarter of the year 1990. She quotes, with indignation, the liberal view saying “we are not going to ruin ourselves by being Hungarians” — admittedly, the intelligentsia (for that is what the author calls them, too) might have put it more cautiously. As for today’s concept of the nation, often extremely radical, may I quote Márai’s note in his diary dating from 1968: “homeland is too important a thing to be left to the care of patriots”.23 The book, of almost two hundred pages, contains seven comprehensive chapters, the first of which — concerned with the Hungarian political elite in Slovakia — amounts to almost half of the volume. This nostalgia is, of course, appropriate, since it can be seen, in a well-documented way, that we wish our then problems and divisions were those of today. Alas, that is not the case at present: there is a huge ideological gap between two to three ethnic Hungarians in Slovakia; the media and public discussions suggest that the differences between present-day political identities are unbridgeable. Indeed, compared to the year 1989, it is not only the tone of public discussions and the media that have become more extreme or even rude, but interpersonal relationships, too.
Zsuzsanna Lampl, having clarified the distinction between a party and a movement, provides a precise characterization of the three leading Hungarian political lines. FMK undoubtedly acted as a determining factor in the regime change, also in the sense that its programme focussed on the creation of a pluralistic democracy; everything else was co-ordinated or subordinated. FMK’s major idea that every party representing ethnic Hungarian interests should ally with its Slovak ideological counterpart (for one could only succeed together with a Slovak partner) remained unheard. Indeed, FMK itself was forced to face the fact that its regime-changing Slovak counterpart, Public Against Violence (VPN) abandoned its original liberal goals. (VPN itself, during the first days and weeks of the regime change, benefited greatly from the fact that FMK members, educated in the more democratic and more open Hungary by Hungarian opposition members, had a much clearer idea of democracy and the rule of law than any Slovak member of the opposition.)
Coexistence regarded the representation of ethnic Hungarian interests as primary, and insisted on it; indeed, it formed an alliance with MKDM (considering itself to represent Christian values), opposing FMK. It was chiefly the election coalition formed by MKDM and Coexistence that FMK found hard to tolerate — alongside with the support given to that line by Hungary. There existed, of course, a political left as well, but right in the years 1989 to 1990, the word “left” had undesirable connotations, and all of the three ethnic Hungarian parties did distance themselves from it. Károly Tóth himself, looking back on the then events from 1996, formed a more shaded view on the role played by the regime-changing liberals. Concerning the idea that minority rights should be ensured institutionally and in a legal form, he said, “no democracy by itself guarantees minority rights”.
The author points out the fact, giving a detailed analysis, that the majority of Czechoslovakia’s population at the time had no regime change in mind, but merely a reform of “party leadership”, another form of “Socialism with a human face”. Needless to say, all of the three parties had some ex-Communist members; yet, when the paragraph establishing the leading role of Czechoslovakia’s Communist Party had been removed from the country’s constitution, the space available for the Communist reformers, removed in 1968, narrowed down spectacularly. Then, there also existed an idea of a “third way”, one between socialism and capitalism, but that choice remained theoretical. Zsuzsanna Lampl calls the reader’s attention at this point to the cryptic nature of the concepts of the time. She writes, “We cannot tell what was meant by socialism, capitalism, or the third way, but it can be assumed that the interpretation of these concepts was as manifold as that of democracy”.
Moreover, the difficulty in outlining the concepts back then has, by now, turned into a relativity and permeability of concepts.
Concerning the former Eastern Bloc, for example, the economic and ideological self-characterization of the political left or right does not inevitably involve an unconditional adherence to rightist or leftist values. At any rate, the author argues convincingly that the first stage of regime change, discussed in her book, is characterized by a predominant vision whereby people emphasized the need for change, but not necessarily expressing the desire for a radical change of regime. As far as the constitutional system was concerned towards the end of the year 1989, ethnic Hungarians had by and large the same ideas as Slovaks, although, as the author notes, “there was a significant difference. FMK laid its cards on the table right from the outset, making it clear that its goal was to destroy socialism and introduce a liberal model of capitalism”.
Nonetheless, it is a fact (as illustrated by the author’s figures) that the political and economic feeling of security amongst Slovakia’s populace did not start to deteriorate at the time of regime change. The tendency was observable as early as 1980; from 1975 on, “people’s sense of security kept decreasing — simultaneously, up to the year 1989, their sense of insecurity was growing.” To be sure, the years after the regime change saw a raising insecurity of additional social groups, primarily in the sphere of social security due to increasing unemployment and the liberalization of costs and prices. At the same time, this transitional period was essentially socialist in nature, especially in the sphere of available services. The author quotes a newspaper report dating from May, 1990, informing readers that the number of telephone stations in Czechoslovakia was over four million, with an increasing number of subscribers; yet, there was further demand for more than three hundred thousand (we mean landline stations, of course). It is also worth drawing your attention to a sociological study carried out 25 years after the regime change, a period of time sufficient to enable the population to distance themselves from the socialist era and to have a taste of capitalism, too: twice as many people thought that socialism guaranteed human dignity more than capitalism.
The revolutionary unity — quite soon, in fact — was disrupted by the advance of nationalism, the degree of which can be seen in the deterioration of Czecho-Slovak relations leading to the breakup of the country, as well as Slovak-Hungarian relations. Surprising though it may sound, we must trust the author’s data, referring to contemporary surveys, according to which issues about national minorities became the leading ones among social problems to be solved by late 1990, ahead of every other issue (including economics, society and unemployment). Needless to say, no solution was found as three quarters of Slovaks resented Prague’s overwhelming dominance; the opinion that unity with Czechs was a disadvantage for Slovaks had become predominant, just like another, no less absurd claim that ethnic Hungarians aimed at Magyarizing Slovaks living in southern Slovakia. In October 1990, “47 percent thought that the co-existence of Slovaks and Hungarians would never become any better”.
I must definitely note another one of the numerous details of interest: there were some deviating points in the joint declarations of VPN and its Hungarian ally, FMK. Often, the latter put forward statements and numbered lists of decrees, the Slovak versions of which were slightly different from the Hungarian ones; not every part of the Hungarian version found its way into the Slovak one, and — just to give an example — the Slovak version used the term “ethnicity” rather than “national minority”3.4In other words, the regime-changing libe ral VPN itself was in trouble handling the minority issue: not wishing to lose votes in the increasingly nationalistic climate, it “refined” the Hungarian version of the text. It turned out quite soon, of course, that VPN did not only have members like Fedor Gál or Peter Zajac; indeed, they were the ones to be excluded by the majority later on. (Fedor Gál was even forced to leave Slovakia.)
The book, as mentioned, has a great advantage, notably, the informal style the author achieves by using quite simple me thods including an openness to all opinions, pointing out correlations (but never pedantically), as well as by providing the appropriate quotes in the appropriate places. Actually, rarely does she give a direct assessment; instead, she transmits her conclusions indirectly, allowing her readers to discover them for themselves. What I also find really likeable is that she quotes, besides opinion polls, a great deal of contemporary statements, opinions, and news and comments from the press. Another respectable aspect of her book is that (while watching events closely) she keeps a historical distance — by comparing the surveys of the period under investigation to later ones. Another contribution to her informality is the reference to her own personal experience, e.g. “I have experienced this attitude several times in my own personal environment”, “I remember a conversation towards the end of 1990 myself”, or “I heard about it from others, too”, etc.
The Czechoslovak regime change (and Zsuzsanna Lampl’s book) concludes with the first free parliamentary elections, taking place on the 8th and 9th of June, 1990, with an astonishingly high voter turnout of 95.39%. The winner in Slovakia was VPN, allied with FMK, with 29.34% of votes. From the joint list of VPN and FMK, six Hungarian candidates became representatives in the Slovak National Council4,5 while the coalition of Coexistence and MKDM, with 8.66% of votes, provided more than twice as many representatives, notably, thirteen.
Three Hungarian candidates also became representatives from the party list of the Communist Party of Slovakia (KSS), while Coexistence had one Ukrainian representative. As far as the 300 seats of the Federal Assembly56is concerned, 15 of them were won by Hungarians (with Coexistence-MKDM’s 11 seats, and VPN-FMK’s 4 seats); in addition, one Polish representative of Coexistence had also been elected. Municipal elections were held on the 23rd and 24th of November of the same year, with a significantly lower voter turnout of 63.75%. Amongst ethnic Hunga rians, it was the nationalist line that proved victorious: Coexistence, with 6.3% of votes, won the mayor’s seat in 102 municipalities; MKDM’s 3.1% amounted to 35 seats, while FMK’s 1.3% equalled 27. Needless to say, the results of the elections reflect the identity of ethnic Hungarians at the time of regime change.
The résumés in Slovak and in English are followed by a bibliography and, finally, a useful index. The politicians referred to, and quoted, with the highest frequency are Miklós Duray and Károly Tóth, while Péter Miklósi leads amongst journalists; amongst historians, it is Árpád Popély, a well-known expert on the period. The book makes an intelligent and thought-provoking reading that I warmly recommend to everyone.

Gábor Csanda

Liszka, József (ed.): Acta Ethnologica Danubiana 22. – Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie [Yearbook of the Centre for European Ethnology]

Komárno/Komárom and Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, 2020, 356 p.

The 22nd Yearbook of the Centre for European Ethnology of Forum Minority Research Institute, now published, is also a festschrift to three colleagues, Kincső Verebély, Ilona L. Juhász, and Vilmos Voigt, to honour their 75th, 60th, and 80th birthday, respectively. The book, like the earlier ones in the series, contains papers based on current research on people(s) along and around the River Danube, as well as the ethnography of Hungarians in Slovakia. The present volume includes 17 academic papers and two minor ones, written in Hungarian, German, and French. On the one hand, however, no primary sources have been published in the volume, which, on the other hand, includes some (critical) reviews, and (despite the COVID-19 situation) The Chronicle, too, has some recent news to share with the audience. Some of the papers published in this volume are written versions of oral presentations held at the conference entit led 1918/1920–2019 – Neue Staatsgrenzen und die Folgen für gewachsene Kulturland schaften im Donau-Karpatenraum. Eine Bilanz nach 100 Jahren (Az új államhatárok (1918/1920) következményei a Kárpát-medencében, New state boundaries and their consequences for the existing cultural landscape in the Carpathian Basin) Komárno/ Ko márom, 25-26 September, 2019. The conference was bilingual, i.e. German and English.

The yearbook, somewhat irregularly, opens with the personal notes by József Liszka, greeting the celebrated honoured ones by remembering an old story that all participants share. The paper to follow is concerned with the current situation, as well as the issues of Romanian ethnological research by folklorist and ethnologist Ioana Fruntelată. The first thematic section includes a paper written in French, by Robert M. Kerr — an etymological study of the relationship between Hebrew Tophet “Valley of Hinnom” (i.e. “Gehenna”) and Mophet “Divine Miracle”. Lars Dencik, writing in German, discusses the religious, social, and political changes affecting Slovakia’s Jews in the period between the two World Wars. Finally, Szilvia Czingel discusses the relationship of Hungarian-speaking Jews to philanthropism, describing the practice of Mitzvah during the period between the early 19th century through the Holocaust. She uses personal communication as a means of investigation.

The next part starts with Annabella Gecse’s essay, providing an overview of researchers’ options as far as the religious and erthnographic analysis of Gemer/ Gömör’s19Roman Catholic settlements (villages) is concerned. The essay to follow, by Zoltán Klamár, supplements his paper in the 2019 volume of the series, written about the sacral small monuments at Kartal and the inhabitants’ making use of available space and room, by providing information about the current trends and practices, observable since the outbreak of the COVID-19 pandemic. The first paper of the volume on popular culture, by Máté Csanda, analyzes Szabolcs Kiss Pál’s docu-fiction video The Rise of the Fallen Feather (A lehullott toll felemelkedése) reflecting upon how (ethnic) nationalism appears in fine art genres. Next, Zoltán Magyar’s paper studies the motif of giving a gift in Hungarian folklore. As far as the material aspects of ethnology are concerned, the reader is introduced to the topic by Krisztián Ungváry, writing on the cultural landscape of the Tokaj region, including the changes it has undergone. Gyula Viga, then, shows to the reader the world of small restaurants and cafés in the region known as scrutinizing, most of all, how they have affected culinary culture in the recent decades. Finally, Péter Vataščin gives interested readers a press review on the appearance of the idea of collectivization in Új Szó.311

The last part includes papers, chiefly in German, that are written versions of oral papers presented at the conference we mentioned above. The first author to mention is László Öllös, writing on the issue of multiple identity, who explains that the nation-state, if it defines itself with reference to a predominant national identity, regards multiple identities as transitional phenomena, which leads to assimilation, i.e. the disappearance of non-predominant identities in two or three generations’ time. This point of view fails to take into consideration that identities cannot be strictly separated, as people with a double identity are familiar with both cultures, understanding and regarding both as their own. The author concludes his paper by expressing his hope that the principle of mutually non-exclusive identities may even enable the creation of a supra-national European political community.

Erzsébet D. Molnár’s essay discusses the deportation of Germans and Hungarians from the region of Subcarpathia (also known as Transcarpathia) between 1944 and 1946. Michael Geistlinger discusses the effect of the Ukrainian Language Act of 2019 on the language use of the country’s minorities. Meinolf Arens gives an overview of the history of Ruthenians in the Carpathian Basin. Hans Hedrich provides an exciting travel report in the area around the Hungarian-Ukrainian-Romanian border. Finally, Viktor Fehér’s analysis (in Hungarian) attempts to capture the revival processes of local identity and the phenomena connected to collective local memory by giving a presentation of the memorial park known as Mini-Yugoslavia in Subotica/ Szabadka (Serbia).

Franz Sz. Horváth, using an illuminating example, gives a presentation on the “narrative of victimization”, still predominant in the Hungarian interpretation of history. The volume also includes a Hungarian translation of Daniela Kapitáňová’s excellent essay Their Komárno, my Trianon. Her paper is a faithful reflection of the atmosphere that dominated the Hungarian-Slovak relations during the Mečiar era and some years after.

The volume, then, after a historiographic translation, contains studies on Jewish culture and phenomena concerning popular religious practice. The reader is then presented with the results of research on topics such as folklore and material aspects of ethnography (culinary and winemaking culture), as well as (connected to the above-mentioned conference) the history in the past century of European communities that found themselves in a minority situation after World War and the current issues they are facing. To sum up, the yearbook presents research on the ethnology of the Carpathian Basin, seeking answers to topical questions, and contributing to an understanding and interpretation of the culture (cultures) of the region.

Katalin Pajor