Szemle archív

A nyelvi aformalizmus és a formális stílus

Bevezetés

Dolgozatomban a magyar nyelvművelés nyelvhelyességi döntéseit meghatározó egyik jellegzetes nyelvhelyességi ideológiát, a nyelvi aformalizmust vizsgálom a Nyelvművelő kézikönyvből (NyKk. I–II. 1980–1985) és a Nyelvművelő kéziszótár második, javított és bővített kiadásából (NymKsz.² 2005) vett idézetek alapján. E két kiadvány a magyar nyelvművelés két csúcsterméke (vö. Sebestyén 1983; Ágoston 2006), s mint ilyen bizonyára jól reprezentálja a létező magyar nyelvművelést, hiszen a kézikönyv összefoglalja a második világháború utáni nyelvművelés legfontosabb eredményeit, a kéziszótár pedig ezeket népszerűsíti tömörebb formában a nyelvművelő javakat fogyasztó magyar lakosság körében. A nyelvi aformalizmust és a két kiadványban található egyéb nyelvi ideológiákat – korábbi írásaimhoz hasonlóan – az idézett szövegek tartalmi elemzésével tártam fel.

A nyelvhelyességi ideológiákat dolgozatomban olyan nyelvi ideológiákként határozom meg, amelyek nyelvhelyességi ítéletek indoklásául szolgálnak. Akárcsak más írásaimban, a nyelvi ideológiákat itt is olyan gondolatokként, gondolatrendszerekként, meggyőződésekként értelmezem, amelyek célja magyarázni vagy igazolni a nyelvi rendszerrel, a nyelvhasználattal, a nyelvi közösségek helyzetével, a nyelvek egymáshoz való viszonyával stb. kapcsolatos tényeket és eljárásokat.

A nyelvi aformalizmus mint nyelvhelyességi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelv formális változatainak használata eredendően, a használat körülményeitől függetlenül negatív jelenség. Mikroszinten értelmezve a nyelvi aformalizmus hívei a formális stílusértékű nyelvi formákat eredendően rosszabbnak tartják, mint választékos, közömbös vagy más stílusértékű megfelelőiket. A nyelvi aformalizmusra utaló jellegzetes nyelvművelői „műszavak” közé tartozik a modoros, mesterkélt, keresett, fontoskodó, hivataloskodó, körülményeskedő, erőszakolt, de tudni kell, hogy ezek a jelzők olykor más stílusértékű nyelvi formákra is vonatkozhatnak, pl. választékos vagy közömbös stílusértékűekre.

A nyelvi aformalizmussal rokon ideológia a nyelvi naturizmus, az a meggyőződés, hogy a közlés természetessége abszolút érték: a természetesebbnek tartott nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok eredendően értékesebbek, mint a kevésbé természetesnek érzett nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok. Mikroszinten a nyelvi naturiz­mus hívei a beszélők által természetesebbnek érzett nyelvi formákat eredendően helyesebbnek tartják, mint azokat, amelyeket a beszélők nem éreznek annyira természetesnek. A nyelvi naturista ideológia jellegzetes jelzője a természetes és ennek ellentéte, a modoros, a mesterkélt, a keresett, az erőltetett, olykor a furcsa, amelyek – amint föntebb jeleztük – többnyire a formális stílusra, ill. az arra jellemző nyelvi formákra utalnak (ritkábban választékos – vagy inkább emelkedett – nyelvi formákra is utalnak hasonló jelzőkkel).

A formális stílus elutasítása rendszerint a formális stílus bizonyos jellemzőinek az elutasítását jelenti, ezért a nyelvi aformalizmus és a vele rokon naturizmus mellett általában más nyelvi ideológiák is megjelennek, olyanok, amelyek sajátosan ezekkel a formális stílusra jellemző jegyekkel kapcsolatban fogalmaznak meg értékítéletet.

Amint alább látni fogjuk, a formális stílus egyik jellegzetessége a hosszabb, bonyolultabb, széttagolóbb nyelvi formák kedvelése. A nyelvművelők ezeket rendszeresen megbélyegzik, így a nyelvi aformalizmus gyakran összekapcsolódik a nyelvi szimplicizmussal, a nyelvi brevizmussal és a nyelvi szintetizmussal. Mivel a formális stílusértékű, hosszabb, széttagolóbb nyelvi formák sokszor terjengősebbek, redundánsabbak is a bizalmas vagy választékos stílusértékű megfelelőiknél, a nyelvművelők a nyelvi redundantizmus ideológiáját is felhasználják a formális stílusértékű nyelvi elemek megbélyegzésére. A formális stílusra továbbá a személytelen fogalmazás is jellemző. Ezért a formális stílusértékű nyelvi formák egy részének elutasításában a nyelvi perszonalizmus ideológiája is fontos szerepet kap. A formális stílus jellemző jegye a nominalizálás is, a névszók, névszói szerkezetek előnyben részesítése az igékkel szemben; e vonatkozásban a nyelvi aformalizmus a nyelvi verbizmussal kapcsolódik össze.

Arra is látunk majd példákat, hogy az aformalista ítéletek hátterében végső indítékként a ma már nyelvművelői körökben is kevésbé szalonképesnek gondolt, így ritkábban alkalmazott nyelvi purista ideológia áll, mivel a funkcióigés szerkezeteknek egy (kisebb) része a nyelvművelők szerint (és többük bizonyára a valóságban is) idegen nyelvi minta alapján jött létre.

Dolgozatom érdemi részében először a formális stílust jellemzem röviden, majd a nyelvi aformalizmus jelentkezését négy nyelvi jelenség megítélésének konkrét példáival szemléltetem. Az első a névutók és névutószerű utótagok csoportja; a névutók csak bizonyos használatban formális stílusértékűek, a névutószerű utótagoknak viszont alighanem a formális a legjellemzőbb stílusértékük. A második kategóriát a kötőszók alkotják, melyek közt vannak formális stílusértékűek is; némelyikük egyszerre formális és választékos stílusértékű. A harmadik kiválasztott jelenség a funkcióigés szerkezetek, melyeknek nagy része formális stílusértékű, még ha akadnak is köztük – jóval kisebb számban – választékos vagy közömbös, sőt kivételesen bizalmas stílusértékűek is. A negyedik jelenség a befejezett melléknévi igenév állítmányi használata, amely ugyancsak kifejezetten a formális stílusra jellemző; persze itt is vannak átmeneti esetek: a melléknevesülő igenevek más stílusú szövegekbe is beleillenek, a már melléknévként is használtakról nem is beszélve.

Dolgozatom megírására főként az motivált, hogy pontokat szerezzek a tanszéknek ahhoz, hogy működni tudjon, s hogy ne kelljen valamelyik kollégánkat elbocsátani, mégis remélem, hogy a tudományon kívüli indítékok ellenére munkámnak lesz némi haszna, főként egyetemi hallgatóink számára, de vizsgálatom némely eredménye talán a szakma számára sem lesz teljesen érdektelen.

Formális stílus

Formálisnak azt a stílust nevezzük, amely a formális beszédhelyzetek bizonyos válfajai­ban jellemzi írás- és beszéléstermékeinket. Nem minden formális beszédhelyzet vált ki formális stílust, ugyanis a választékos stílus is formális beszédhelyzetekhez kötődik, jóllehet más jellegűekhez. Tipikusan formális beszédhelyzet az, amikor a beszélők nem magánemberként, hanem valamilyen (köz)szerepet betöltve kommunikálnak egymással, valamilyen intézményt, szervezetet képviselve (pl. egy tárgyaláson); az interakció ennek megfelelően nyilvános színtéren zajlik, vagy pedig tömegközlő eszköz közvetíti. A prototipikus formális stílusú kommunikáció írott nyelvi, de a beszélt nyelvnek is vannak formális stílusú válfajai.

A „formális stílus” az oktatásban bevált rendszerezésben mint elméleti kategória a „választékos” és a „bizalmas stílussal” áll szemben, de a rendszerezéshez tartozik a „kiegyenlített stílus” is, valamint a „formális-választékos”, „választékos-bizalmas” és „formális-bizalmas” átmeneti stílusok. Mivel a formális és a bizalmas stílus közti különbség nyilvánvaló, a formális stílus bemutatásakor többnyire csak a választékos stílusra utalok, hogy fény derüljön a formális és a választékos stílus közti különbségekre és hasonlóságokra.

A tipikusan formális stílusú diskurzusok fő jellemző jegyei az érzelemmentesség és a személytelenség, az érzelmi távolságtartás a beszélő és a befogadó között. Ennek végső célja elvben az, hogy a közlés tárgyilagosnak tűnjön, vagyis az legyen a befogadók benyomása, hogy a beszélők tényeket, nem pedig szubjektív elgondolásokat közölnek, s állításaik igazságtartalma nem függ az interakció résztvevőinek hozzáállásától. A formális stílusú diskurzusoknak nem célja esztétikai hatás elérése, idegen tőlük a díszítettségre való törekvés: szívesen építkeznek a memóriából könnyen előhívható nyelvi „panelekből”, klisékből (ebben a bizalmas stílusú szövegekre hasonlítanak). A hangsúly – jó esetben – inkább a fogalmi pontosságon van; ezért a formális stílus az explicit megfogalmazásokat előnyben részesíti az implicitekkel szemben.

Az előző bekezdésben említett jegyekben a formális stílus radikálisan eltér a választékostól, amely gyönyörködtetni akar, emellett pedig kedveli a személyes kifejezésmódot, s nem is törekszik arra, hogy objektívnek látsszon. Vannak szövegtípusok, melyeknél a fogalmi pontosság másodlagos, sőt kontraproduktív (pl. költészet, de kisebb mértékben más szépirodalmi műfajok is). A választékos stílustól nem idegen az implicit fogalmazásmód, melyet leginkább a tömörségre, ill. a sajátos stílushatásra való törekvés motivál.

Közös jegyük a formális és választékos stílusú diskurzusoknak, hogy megfogalmazóik odafigyelnek a megformálás módjára. A megformáltság minősége szempontjából a tipikus formális stílusú szöveg rendezett, a választékos pedig gondozott (a szövegek kvalilektális minősítésére l. Lanstyák 2022b; vö. még Domonkosi 2012: 202–203). Formális vagy választékos stílusú rendezetlen szövegek inkább csak olyankor jönnek létre, amikor a beszélők fogalmazási készsége gyenge, vagy rossz lelkiállapotban vannak. (Ezzel szemben rendezetlen bizalmas stílusú szövegeket fogalmazni amúgy jól tudó és jó lelkiállapotban lévő beszélők is produkálnak, amikor a szöveg gondos megfogalmazásának nincs a szemükben jelentősége.)

A formális stílus a hosszabb, körülményesebb kifejezési módokat kedveli, úgyhogy két vagy több szinonima esetében általában a hosszabb hangtestű vagy bonyolultabb szerkezetű illik jobban a formális stílusú szövegekbe (pl. inkább döntést hoz, mint dönt, inkább azonban, mint de; inkább azt követően, mint azután vagy aztán; inkább ennek érdekében, mint ezért).

A formális stílusban tovább élhetnek olyan nyelvi formák, amelyek a bizalmas, a választékos és a kiegyenlített stílusú szövegekből kiavultak, ott archaizmusnak számíta(ná)nak; az ilyenek a formális stílusú szövegekben formális stílusértékűek. A formális stílusban való továbbélésük részben a formális stílus eredendő konzervativizmusára vezethető vissza, részben a távolításra és manipulatív szándékra, ahogy arra a nyelvművelő és részben a stilisztikai munkák rendszeresen utalnak (a hivatkozásokat l. alább).

Itt említhető meg az idegen eredetű szavak nagyobb mértékű használata a formális stílusban, különösen a tudományos regiszterekben. Az idegen eredetű szavak egy része belső keletkezésű szinonima nélküli terminus technicus; ezeknek a használata természetesen nem stíluskérdés. Amikor belső keletkezésű szinonima is rendelkezésre áll, az nemegyszer közömbös stílusértékű, míg idegen eredetű megfelelője formális, mások a konnotációi, ezért pl. tudományos közleményben az idegen eredetű nyelvi forma hitelesebbnek, szakszerűbbnek érződik (vö. nyelvtan és grammatika). Az idegen eredetű terminus használatát továbbá az is motiválja, hogy egyértelműbbé, s emiatt könnyebben érthetőbbé teheti a szöveget magyar–nemzetközi viszonylatban.

Ami a műfajokat illeti, a formális stílus legjellemzőbb példája a hivatali nyelvi szöveg, beleértve a beadványok, szakmai önéletrajzok, motivációs levelek stb. szövegét is. Szintén jellemző a formális stílus az egyéb szaknyelvekre, ugyanakkor a szaknyelveknek vannak választékos, választékos-bizalmas vagy kiegyenlített stílusú válfajai is (pl. az esszéirodalom vagy a tudományos népszerűsítő irodalom). Ugyancsak kevéssé formálisak vagy kiegyenlített stílusúak az iskoláskorúaknak készült tankönyvek. A hivatali stílusnak is léteznek kevésbé formális válfajai, nemcsak a szaknyelveknek. Informálisabb stílusúak pl. az ügyintézés során szóban használt hivatali nyelvi diskurzusok, de ez csak egyik megnyilvánulása annak a ténynek, hogy a beszélt nyelvre eleve jellemzőbb a lazább stílus, mint az írott nyelvre.

Az újságírói műfajok közül a formális stílus főként a hírekre és a közleményekre jellemző (legalábbis az igényesebb nyomtatott sajtóban), de hagyományosan a kommentárok, háttérmagyarázatok is leginkább formális stílusúak, bár ezekbe – a szerző ízlésétől, nyelvi ideológiáitól függően – választékos vagy olykor akár bizalmas stílusú elemek is „keveredhetnek”. A beszélt nyelvi regiszterek közül rendszerint többé-kevésbé formális stílusúak az üzleti vagy politikai tárgyalások egymással közeli viszonyban nem lévő felek közt, a sok résztvevős értekezletek, gyűlések és más rendezvények, az állás­interjúk stb.

A formális stílusváltozatokra, ill. azok jellemző jegyeire a magyar nyelvművelő irodalomban leginkább becsmérlő kifejezésekkel szokás utalni (l. föntebb); különösen igaz ez a hivatali nyelvi regiszterekre (l. pl. Grétsy 1964: 101–105 stb.; Grétsy szerk. 1978: 7–11; 129–131; NyKk. I. 1980: 873–875; NymKsz.² 2005: 236). A formális stílus létjogosultságát hagyományosan legföljebb a szaknyelvi regiszterek esetében ismerik el a nyelvművelők, de ott is összemossák a formálist a választékossal. A formális stílus sajátosságaira még a hagyományos stilisztikák is megbélyegző módon utalnak (l. Szathmári–Terestyéni 1958/1981: 9, 28–29; Szilágyi 1978: 127–142; Hernádi 1979: 19–30; jóval visszafogottabban Szikszainé 2007: 598–599).

Sem a nyelvművelő munkák, sem a hagyományos stilisztikák nem használják a „formális stílus” műszót. A formális stílus legfontosabb jegyei a nyelvművelő és stilisztikai témájú munkákban a hivatalos és tudományos stílus jellemzőiként kerülnek bemutatásra (l. Fábián–Szathmári–Terestyéni 1958/1981: 8–11; 28–29), ami teljesen érthető, hiszen a hivatali és a tudományos nyelvi regiszterekhez tartozó prototipikus szövegek formális stílusúak. A formális stílusnak e két válfaja közt az egyik fontos különbség abban áll, hogy a prototipikus hivatali nyelvi regiszterekben a tekintélygyakorlásra (távolításra, nyomásgyakorlásra) való késztetés erősebb, mint a prototipikus tudományos és szakmai nyelvi regiszterekben (bár a szándékoltan nehezen érthető fogalmazásmód ezekben sem teljesen ismeretlen). Egy másik különbség az, hogy míg a prototipikus tudományos közlemények címzettjei többnyire szakemberek (noha fontos szerepet játszik a tudományos népszerűsítő irodalom és a tankönyvirodalom is), addig a prototipikus hivatali nyelvi közlemények jelentős része kifejezetten laikusoknak szól (igaz, ez nem mindig tükröződik a nyelvezetükben).

A „formális” stíluskategória megjelenése összefügg a szociolingvisztika térhódításával (vö. Bartha–Hámori 2010), valamint a „stílus” kategória összetettségének felismerésével és hangsúlyozásával, a stílusrendszerek többdimenziójúvá válásával. A formális stílus helye a közlő és a befogadó viszonyának dimenzióján jelölődik ki (l. Szikszainé 2007: 611–613; Tolcsvai Nagy 1996: 142, 2006: 642–643, 2012: 45; Tátrai 2012: 55; Boronkai 2012: 130; Hámori 2012: 237–240; Pethő 2018: 109–110). Tolcsvai Nagy és funkcionális kognitív stílusmodelljének követői a „helyzet” változóról (tényezőről) beszélnek, melyen a „formális”, a „közömbös” és az „informális” stílusértékek találhatók, folyvány jelleggel.

Abban, hogy a formális stílusú szövegek nyelvi és stiláris jellegzetességeit a magyar nyelvészet és nyelvművelés sokáig kóros, ártalmas jelenségnek tekintette, alighanem az a tény játszott közre, hogy a formális stílusú magyar szövegek formális stílusú latin és német szövegek nyomán jöttek létre, így számos kontaktusjelenséget is tartalmaztak, vagyis a purista nyelvi ideológia fényében kifogásolhatóak voltak. Ez az „idegenszerűség” aztán rávetült magára a formális stílusra, mintha a formális stílus szükségszerűen volna magyartalan (azaz feltűnően sok kontaktusjelenséget tartalmazó), a választékos pedig szükségszerűen magyaros (azaz kevesebb kontaktusjelenséget tartalmazó). Így került szembe egymással két olyan dolog, amely békében, egymást kiegészítő funkciókban él(hetne) egymás mellett.

A formális stílus iránti ellenszenvnek másik oka az lehet, hogy a hivatali nyelvi szövegek fogalmazói gyakran nemcsak a „hivatal kommunikál hivatallal” helyzetben használják a hivatali nyelvi regiszterekre jellemző sajátos nyelvi formákat (a hivatali nyelvi „zsargont”), hanem a „hivatal kommunikál ügyféllel” helyzetben is. Ez pedig a címzettek számára nehezen érthetővé, félreérthetővé vagy akár érthetetlenné teheti a hivatali nyelvi szövegeket. Valószínű ugyan, hogy a nehéz érthetőséget vagy az érthetetlenséget többnyire nem a formális stílus általános jellegzetességei okozzák, hanem a hivatali szaknyelv sajátos fordulatai, mégis úgy tűnik, hogy az érthetetlenség ódiuma magára a formális stílusra hárul. Talán azért (is), mert az alacsonyabb iskolázottságú beszélőknél és különösen a még nagyobb mértékben hátrányos helyzetű csoportoknál (pl. az értelmi fogyatékosoknál vagy az idegen anyanyelvűeknél) maga a formális stílus is akadályozhatja a megértést. (Mindezeket a feltevéseket nagyon hasznos volna empirikusan is tesztelni.)

Azt, hogy a formális stílus él és virul attól függetlenül, mit gondolnak róla a beszélők, jól szemlélteti, hogy szabályait még azok is követik (legalábbis akkor, amikor lanyhul a figyelmük), akik becsmérlően nyilatkoznak róla. A magyar stilisztika vázlatának szerzői (Fábián–Szathmári–Terestyéni 1958/1981), miközben a 29. oldalon modorosságként, szószaporításként bélyegzik meg az igék „helyett” álló funkcióigés szerkezeteket, néhány sorral lejjebb maguk is elkövetik ezt a „modorosságot”, amikor így fogalmaznak: „Bár az újabb hivatalos stílus a korábbihoz mérten a hajlékonyság és érthetőség irányában jelentős változást mutat, még mindig kifejező eszközei közé tartoznak […]”. Pedig saját elveik szerint inkább ilyesmit kellett volna írniuk: „Bár az újabb hivatalos stílus a korábbihoz képest jelentős mértékben vált hajlékonyabbá és érthetőbbé, még mindig kifejezőeszközei közé tartoznak […] „. Korábban, a 10. oldalon, igenévi formában használtak egy prototipikus funkcióigés szerkezetet: „A művésziességre való törekvés indokolja a szépirodalmi stílusokban felhasználásra kerülő nyelvi eszközöknek, stiláris formáknak a rendkívüli bőségét”, pedig ugyanezt a tartalmat egyszerűbben, tömörebben is kifejezhették volna, pl. „a szépirodalmi stílusok nyelvi eszközeinek, stiláris formáinak (a) rendkívüli bőségét” vagy „a szépirodalmi stílusokban használt (v. a szépirodalmi stílusokra jellemző) nyelvi eszközök, stiláris formák rendkívüli bőségét”.

A formális stílus és a nyelvhelyesség

A formális stílus kifejezőeszközeinek nyelvművelői bírálata alapvetően a nyelvi autonomizmus ideológiáján alapul, azon a meggyőződésen, hogy a nyelvi formák helyessége önmagában, a használati kontextustól függetlenül is megítélhető (l. Lanstyák 2020). Valójában ez csak a még használatban nem lévő nyelvi formákra igaz, például a még meg nem honosodott idegen szavak magyarítása céljából létrehozott szavakra, szókapcsolatokra. Ezek közül valóban lehetséges külső-belső tulajdonságaik alapján kiválasztani a legmegfelelőbbnek gondoltat, pl. rövidsége okán, vagy azért, mert motivált, vagy kellemes a hangzása, egyszerű az írásképe stb. Ám ha egy nyelvi formát már egy közösség rendszerszerűen használ, vagyis az adott nyelvi forma társas beágyazódása megtörtént, attól kezdve már nem az adott forma létezése a tét (létezése immár ténykérdés), hanem a használatának módja, erre nézve pedig a használat körülményei­nek figyelembevétele nélkül nem lehet adekvát tanácsot adni.

A nyelvművelők is sokszor utalnak arra, hogy egy-egy nyelvi forma jellemzően milyen stílusú szövegekben szokott előfordulni, ez azonban nem mindig jelenti azt, hogy más-más módon ítélnék meg az adott nyelvi forma helyességét különböző kontextusokban. Nyelvünk őrei legitim célnak tekintik a széleskörűen használt, a társadalmi közegbe már rég beágyazódott nyelvi formák visszaszorítását, kiirtását is, ami nem tekinthető másnak, mint nyelvszegényítő törekvésnek (l. Lanstyák 2008). A nyelvszegényítés indítéka az a – természetesen hamis – meggyőződés, hogy az elpusztítani kívánt nyelvi formák a használat körülményeitől függetlenül helytelenek (nyelvi autonomizmus és nyelvi defektivizmus), sőt károsak (nyelvi damnificizmus), mert más, megfelelőbb nyelvi formákat szorítanak ki (nyelvi extrudizmus).

Névutók, névutószerű alakulatok és a nyelvi aformalizmus

A formális stílusnak egyik jellegzetessége a névutók és névutószerű utótagok használata ragok „helyett”, ill. a névutószerű utótagok használata ragok vagy hagyományosabb, rövidebb névutók „rovására”.

1. példa

A Nyelvművelő kézikönyv „viszonyrag” szócikkében (NyKk. II. 1985: 1231) a következőket olvassuk:

Látjuk, hogy az idézetben a nyelvi aformalizmus és a nyelvi naturizmus (a fogalmazás mesterkéltségre való utalás) összekapcsolódik a nyelvi redundantizmussal (a terjengős nyelvi formák kifogásolása), ill. a nyelvi szintetizmussal (a tömörebb megoldások előnyben részesítése), továbbá a nyelvi purizmussal (az idegen nyelvi mintára keletkezett nyelvi formák kerülendőnek minősítése) és a nyelvi kolonializmussal (a szolgai jelző utal rá).

Az idézetből az is kiviláglik, hogy a szerzők az analitikus kifejezéseket a használat körülményeitől függetlenül kerülendőnek tartják. Mérlegelni nem azt kell, hogy stílusukat tekintve beleillenek-e a szövegbe, vagy (könnyen) érthetőek-e a befogadók számára (befogadóknak J), hanem azt, hogy kifejeznek-e valamilyen sajátos jelentésárnyalatot (nyelvi izomorfizmus), valamint azt, hogy a szintetikus megfelelőjük nem szorult-e már „szinte” ki a nyelvhasználatból (nyelvi uzualizmus).

2. példa

A Nyelvművelő kéziszótár „illetőleg – illetve – illetően” című szócikkében (NymKsz.² 2005: 258) többek között ez áll:

A „hivatali zsargonra” való utalás teljesen egyértelművé teszi, hogy a névutószerű utótaggal alkotott szerkezetet a formális stílushoz kötik. Ez persze indokolt, hiszen ez a szerkezet valóban formális stílusértékű, csak éppen a „hivatali zsargon” meg a „körülményeskedés” egyértelműen pejoratív kifejezések, melyek a formális stílusra rossz fényt vetnek; ebben a megfogalmazásmódban a nyelvi moralizmus implicit megjelenését láthatjuk. A formális stílusú szerkezet helytelenítésére utal a tömörebb megoldás ajánlása is, ami nem más, mint nyelvi szintetizmus.

Az MNSZ2 adatainak tanúsága szerint az illetően névutószerű utótag valóban helyettesíthető volna az esetek egy (kisebb) részében valamilyen raggal, ám arra nézve, hogy milyen esetekben és milyen ragokkal helyettesíthető (a –ról/-ről ragon kívül), a kéziszótár nem ad útmutatást.

Nézzünk meg néhány példát az egyes alkorpuszokból először azokra az esetekre, amikor létezik tömörebb megoldás:

Természetesen a tömörebb megoldás létezése nem azt jelenti, hogy a széttagolóbb megoldás ne volna megfelelő. A szerző dolga, hogy eldöntse, a tömörséget vagy a nagyobb mértékű formalitást részesíti-e előnyben az adott helyen.

Nézzünk meg azonban néhány példát – ezekből jóval több található az MNSZ2-ben –, melyekben az illetően szót csak radikálisabb átfogalmazással (s ezáltal a közlés tartalmának részleges megváltoztatásával) lehetne kiküszöbölni.

Látjuk, hogy az átalakított mondatok barátságosabbak ugyan (mivel kevésbé formális stílusúak, vagy pedig nem is formálisak), de tömörebbek nem lettek, éppen ellenkezőleg, mivel a mondatrész helyett mellékmondatot kellett alkalmazni. Márpedig a nyelvőrök azt sugallják a fenti idézetben, hogy az illetően a „körülményeskedő”, vagyis terjengősebb megoldás, s ehelyett inkább tömörebb megfogalmazásra próbálják rávenni az olvasót, anélkül hogy ebben segítenének neki.

A kéziszótár meg sem említi, hogy sok esetben az illetően nemhogy nem „körülményeskedő”, hanem épp a körülményes megfogalmazást segít elkerülni. Vagyis a szerzők félrevezetik azt a nyelvhasználót, aki elhiszi nekik, hogy az illetően körülményes, ugyanakkor magára hagyják annak a problémának a megoldásában, hogy akkor most hogyan is fogalmazzon, ha nem szeretne körülményeskedő lenni, sőt esetleg ragaszkodni szeretne a kevésbé explicit vagy személytelen fogalmazáshoz.

3. példa

Következő példánk a Nyelvművelő kézikönyvből való, az „irányában, irányából” szócikkből (NyKk. I. 1980: 1031):

Látjuk, hogy a kézikönyv szerzői az irányából és az irányában ragos névszóknak ezt a metaforikus használatát nemes egyszerűséggel modorosságnak bélyegzik (nyelvi naturizmus, nyelvi aformalizmus), és ellenzik e kifejezésmód terjesztését, pedig ez – az internetes adatok tanúsága szerint – nemcsak a formális, hanem kisebb mértékben a választékos stílusú szövegekben is előfordul. A „modorosság” nyelvi konzervativizmusra is utalhat, s valójában „szokatlanságot” kell rajta érteni – ez persze csak feltételezés, melyet a szövegből nem lehet igazolni. Mindenképpen jelen van viszont – bár implicit módon – a nyelvi originalizmus ideológiája, hiszen abból, hogy a szerzők eredeti jelentésében tartják helyesnek az irányából és irányában ragos névszókat, egyértelműen következik, hogy új jelentésükben helytelenek. S mivel az értékítélet azt sugallja, hogy nem jó dolog az, ha egy szónak egyszerre van többféle jelentése (konkrét és elvont), számolhatunk a nyelvi izomorfizmus ideológiájával is.

Nézzünk meg néhány példát az MNSZ2 szépirodalmi alkorpuszából! Valamivel hosszabb részletet idézünk, hogy a szöveg stílusának választékossága egyértelműbb legyen.

A példákban valóban használható volna a -tól/-től rag, ill. a felé, felől, iránt vagy más névutó. De mit nyernénk vele? Egyik esetben sem tűnik úgy, hogy a csere által a mondat stílusosabbá válna, inkább ellenkezőleg: mivel az irányában, irányából még felidézi eredeti jelentését, képszerűbb, stílusosabb, mint a nyelvőrök által ideológiai alapon javasolt, konzervatívabbnak tűnő megoldások.

4. példa

Az alábbi idézetben, amely a Nyelvművelő kézikönyv „számhatározó” című szócikkéből való (NyKk. II. 1985: 753), megjelenik a hivatali és általában a formális stílusra használt egyik további sajátos, enyhén megbélyegző jelző, a papírszagú:

Az idézetből látszik, hogy a nyelvőrök a legtermészetesebb formát egyszersmind leghelyesebbnek is tartják, ami nem más, mint nyelvi naturizmus. Úgyszintén elfogadják az ízben névutót, mivel azt is szentesítette már a hagyomány, annak részeként pedig kiváló íróink nyelvhasználata. A szinonim formák megítélésében tehát rejtett módon érvényesül a nyelvi konzervativizmus, a nyelvi belletrizmus és a nyelvi elegantizmus is. Ez magyarázza, hogy az ízben formát annak ellenére elfogadják, hogy ez is „terjengős” a raghoz képest, vagyis nem érvényesül a szokásos nyelvi redundantizmus, ill. nyelvi szintetizmus.

Érdemes megjegyezni, hogy a nyelvművelők példamondata, a Két ízben is kerestelek ebben a formában legalább annyira mesterkélt, mint az alkalommal (sőt mesterkéltebb), mivel a hétköznapi nyelvben nem szokás a választékos, irodalmias ízben névutószerű utótagot használni. Az ízben névutószerű utótag ilyen „felpártolása” azért is figyelemre méltó, mert a nyelvőrök – amint az eddigi példáinkból is kiderült – általában helytelenítik a névutók és névutószerű utótagok használatát a ragok helyett.

A szerzők megkegyelmeznek a bírált szerkezeteknek, ha a beszélő az „egyes eltérő mozzanatokat is mutató egyedek önállóságá”-t szeretné éreztetni. Ünnepélyesen kijelentem, hogy e számhatározós szerkezetek használatakor a mai naptól kezdve (2022. május 1.) életem végig mindig érzékeltetni kívánom az egyes eltérő mozzanatokat is mutató egyedek önállóságát, így fogalmazásaimban mindig kifogástalan lesz az alkalommal és az esetében használata. J

A tréfát félretéve: a „sajátos funkció” mint menlevél nyelvi izomoforizmus. S tegyük hozzá: természetesen az, hogy az alkalommal vagy az esetben stílusértékében eltér a ragos megoldástól, ugyancsak „sajátos funkció”, csak a magyar nyelvművelés a nyelvi kommunikacionizmus ideológiájába vetett erős hite miatt a közlő funkción túl nem szokott más nyelvi funkciókkal számolni. Pedig egyébként azzal, hogy a beszélő egy formális stílusú elemet használ olyankor, amikor éppenséggel választhatna közömbös stílusértékűt is, nagyon is tud közölni valamit a befogadóval: például azt, hogy viszonyukat nem személyesnek, hanem hivatalosnak tekinti, s mindazt, ami ebből következik az adott helyzetben a befogadó számára. (Ha mondjuk rendőr az illető, akkor a formális stílusa azt jelezheti a szabálysértést elkövető sofőrnek, hogy ne próbálkozzon „egyezkedni”.)

Kötőszók és a nyelvi aformalizmus

A formális stílusnak egyik további jellemzője a hosszabb kötőszók és kötőszói szerepű határozószók vagy szókapcsolatok használata, amely szintén ellenszenvet vált ki a nyelvművelőkből.

5. és 6. példa

A hosszabb kötőszóktól való viszolygás jól látszik a Nyelvművelő kézikönyv ezekkel foglalkozó szócikkének már a címéből is: „körülményeskedő kötőszóhasználat”. A szócikkben többek között ezt olvassuk (NyKk. I. 1985: 1248):

A nyelvi aformalizmuson kívül („száraznak”, „hivataloskodónak”, „papírszagúnak” való minősítés) a nyelvi szimplicizmus is megjelenik abban, hogy a tárgyalt kötőszók a nyelvőrök állítása szerint „körülményesen hatnak”, legalábbis ha gyakran vagy nehézkes szerkezetekben fordulnak elő. A kötőszók „hosszadalmasságára” való utalás nyelvi brevizmus.

Az idézetben annyi szakmai tévedés van, hogy külön tanulmányban volna érdemes foglalkozni vele. Itt most csak az amennyiben kötőszót emeljük ki, amelyről a Nyelvművelő kézikönyv „ha” szócikkéből (NyKk. I. 1980: 740) tudunk meg többet:

Az idézetben a „legáltalánosabb” nyilván azt kívánja jelenteni, hogy a ha közömbös stílusértékű, s ennélfogva bármilyen stílusú szövegbe beleillik. Abban az állításban, hogy a „legáltalánosabb” szinonima, a ha, automatikusan megfelelőbb, mint a formális stílusra korlátozódó amennyiben, a leginkább talán a nyelvi inszenszilizmus és a nyelvi normalizmus, tágabban pedig a nyelvi uzualizmus és a nyelvi homogenizmus, ill. ideológiáját láthatjuk.

A nyelvőrök által konstruált példamondatban az amennyiben valóban stílustalan, nem illik bele, mivel a példamondat mindennapi élethelyzetet asszociál. Mindennapi helyzetekben bizalmas stílusban szoktunk beszélni, ott pedig az amennyiben nem használatos. Ám a formális (sőt enyhén formális) szövegekben az amennyiben tökéletesen stílusos, azaz stílusában odaillő. (Szokásos trükk a formális stílusú nyelvi formák lejáratására az az eljárás, hogy a nyelvművelők informális stílusú mondatokban helyezik el őket, ahol egyébként nem használatosak, s így oda valóban nem is illenek.)

Nézzünk meg néhány példát az MNSZ2 egyes alkorpuszaiból, hogy lássuk, milyen stílusú szövegekbe illik az amennyiben kötőszói szerepben:

A „fórum” alkorpuszból származó példában az egyébként inkább kiegyenlített, mint formális stílusú mondatban az amennyiben egyfajta stíluselem, hihetőleg az intés komolyságát van hivatva érzékeltetni; ezenkívül a pereskedésre való utalás is a bírósági tárgyalásokat idéző amennyiben használatát segítette elő.

Akad példa az amennyiben feltételes kötőszóként való használatára átmeneti bizalmas-választékos stílusú szövegből is:

Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy magában a Nyelvművelő kézikönyvben is előfordulnak formális fogalmazású szövegrészletek, sőt még a „stílustalan” amennyiben kötőszó NEM metanyelvi használatára is van példa! Az alábbi részlet az „írógép és helyesírás” szócikkből való (NyKk. I. 1980: 1052):

A mondat egyébként aligha tekinthető a világos, gördülékeny fogalmazás mintapéldájának. Még formális stílusát megőrizve is lehetett volna könnyebben olvasható szöveget produkálni. Ugyanakkor az amennyiben kötőszó ebbe a mondatba tökéletesen beleillik.

7. példa

A Nyelvművelő kéziszótár „hivatali nyelv” című szócikkében (NymKsz.² 2005: 236) többek között a következőket olvassuk:

A szerzők megítélése szerint a felsorolt kötőszókra a mai nyelvben nincs szükség. Az is érezhető, hogy a fölöttük kimondott halálos ítéletet a nyelvi kontemporarizmus és a nyelvi aformalizmus ideológiája ihleti. A nyelvi aformalizmus egyértelműbben jelenik meg a kéziszótár „kötőszók” című szócikkében (NymKsz.² 2005: 319):

A felsorolt kötőszók mindegyikéről érdemes lenne beszélni, de a terjedelmi korlátok miatt elégedjünk meg az ennélfogva kötőszói funkciójú határozószó megvizsgálásával. Az az állítás, hogy ez a nyelvi forma régies volna, nehezen igazolható. Az MNSZ2 hat alkorpuszában való keresés 2249 találatot adott, ami nem sok ugyan, ám ezek túlnyomó többsége nem régen keletkezett, de még csak nem is régies stílusú mai szövegekből való, hanem a mai élő nyelvhasználat különböző rétegeit tükröző szövegekből. Nézzünk meg egy-egy példát minden alkorpuszból:

A találatok stilisztikai vizsgálata azt mutatja, amit a saját nyelvérzékem alapján eddig is gondoltam, hogy ti. az ennélfogva inkább csak enyhén formális, ennélfogva J a választékos szövegekbe is beleillik (jóllehet azt nem állíthatjuk, hogy jellemző volna rájuk).

Nézzünk meg néhány választékos stílusú példát a „szépirodalmi” alkorpuszból. Bővebben idézünk, hogy a szöveg stílusára – amennyire lehet – fény derüljön:

A következő idézetek azt mutatják, hogy az ennélfogva még a bizalmas stílusú szövegekből sem rí ki, pedig ettől a stílustól – szemben a formálissal és a választékossal – az archaizmusok használata teljesen idegen. (Persze az ilyen bizalmas stílusú szövegek száma a találatok közt nagyon alacsony.)

A kéziszótár azon állításának, miszerint J az ennélfogva kötőszó régies, nehézkes és a kihalás szélén áll, nemcsak az MNSZ2 adatai mondanak ellent, hanem magának a kéziszótárnak a szövege. A szerzők 20 ízben használják ezt a „már a hivatali nyelvből is kiszorulóban lévő” kötőszót – a saját fogalmazásukban (nem metanyelvi idézetként), továbbá egy alkalommal egy másik kötőszó értelmezésében, valamint ötször használják metanyelvi értelemben, ebből két esetben elutasítólag, három alkalommal pedig helyesebb alternatívaként.

Nézzünk először néhány példát a nyelvőrök saját fogalmazására. Zárójelben a szócikk címszava olvasható, az oldalszámokat – az MNSZ2-ből vett példákhoz hasonlóan – mellőzöm.

Az idézett (és a nem idézett) példákban a „nehézkes és körülményes”, sőt „régies”, már a hivatali nyelvből is kiszoruló ennélfogva kötőszó könnyűszerrel helyettesíthető lenne rövidebbel (ezért, tehát, így). Az első példában az ennélfogva használatát magyarázhatja a (kötő)szóismétlés elkerülésének szándéka (bár a szerzők használhatták volna éppenséggel az igazán rövid így szót is).

Természetesen az ennélfogva mindegyik idézett (és nem idézett) esetben helyénvaló alternatíva, szíve-joga a fogalmazónak, hogy egy hosszabb és terjengősebb formát válasszon, ha egyszer stílusértékét tekintve az is beleillik a szövegbe. A probléma nem az ennélfogva kötőszóval van, sőt még csak nem is a szerzők fogalmazásával, hanem azzal, hogy a nyelvművelők olyan szabályokat eszelnek ki a számukra nem rokonszenves nyelvi formák visszaszorítására, amelyeket maguk sem képesek követni.

Amint a fönti statisztikából kiderült, arra is találunk e kiemelkedő jelentőségűnek tartott kiadványban példát, hogy a szerzők az ennélfogva kötőszót ajánlják használatra más kötőszók helyett. A „minek folytán” szócikket idézzük:

Az a kötőszó tehát, amely a „kötőszók” című szócikkben nehézkesnek és körülményesnek van minősítve, itt majdhogynem egyszerűvé és természetessé lényegül. A „hivatali nyelv” és a „kötőszók” című szócikk implicit módon, de mégis egyértelműen az ennélfogva mellőzésére szólít fel, ezzel szemben a „minek folytán” szócikk ugyanezt a kötőszót használatra ajánlja.

Nincs könnyű dolga annak a hétköznapi nyelvhasználónak, aki bízik a nyelvművelés-tudomány szakembereinek értékítéletében, s ennélfogva J az ő tanácsaikhoz szeretné igazítani beszédét és írását.

A funkcióigés szerkezetek és a nyelvi aformalizmus

A funkcióigés szerkezetek helytelenítésének nyelvideológiai hátterével egy külön közleményben foglalkozom (Lanstyák 2022a), ezért itt csak két példával illusztrálom a nyelvi aformalizmus megjelenését.

8. példa

Az első a nyer funkcióige, melyről a Nyelvművelő kézikönyv „nyer” szócikkében (NyKk. II. 1985: 403) többek között ezt olvashatjuk:

Az idézetben a nyelvi aformalizmuson és a nyelvi naturizmuson kívül, melyek a helytelenített nyelvi formák „mesterkéltségére” való utalásban nyilvánulnak meg, számos további nyelvi ideológiát találunk. A kifogásolt kifejezések „terjengősségére” való hivatkozás nyelvi szintetizmus, az, hogy a nyer ige ’kap’ jelentésben „logikátlan” volna, nyelvi logicizmus, ill. tágabban nyelvi racionalizmus. A stílus „egyhangúságának” kerülése nyelvi expresszivizmus. Mivel az „egyhangúságot” a nyer ige gyakorisága, „elkoptatottsága” eredményezi, a nyelvi hiperfrekventizmus ideológiájával is számolhatunk.

A stílus egyhangúsága miatti aggodalmat nem kell komolyan venni. Egyrészt azért, mert bármilyen nyelvi eszköz feltűnően gyakori használata okozhat stílustalanságot, nemcsak a formális stílusú nyelvi eszközöké. Másrészt azért, mert a felsorolt esetekben a kap igével alkotott szerkezet az MNSZ2 tanúsága szerint sokszorosan gyakoribb, mint a nyer igével alkotott. A felsoroltak közül a leggyakoribb a jelentőséget nyer (112 találat), de még az is csaknem négyszer ritkább, mint a jelentőséget kap (394 találat). A többi szerkezet esetében a nyer ige használata voltaképpen elenyésző (elégtételt nyer 17 vs. kap 249, hangsúlyt nyer 34 vs. kap 3370, szabad kezet nyer 13 vs. kap 811, valamilyen indítást nyer 2 vs. kap 148, ösztönzést nyer 9 vs. kap 231. Még a kappal alkotott szerkezetek is ritkának tekinthetők más (funkció)igés szerkezetekhez viszonyítva, a nyerrel alkotottakról nem is beszélve. Ezek az adatok nagyon jól mutatják, hogy a nyelvi jelenségek nyelvművelői megítélésekor mennyire nem a nyelvi valóság számít, hanem a nyelvi ideológiák.

9. példa

Az alábbi idézetben, amely a Nyelvművelő kézikönyv „elér” szócikkéből való (NyKk. I. 1980: 502), a terjengősen hivataloskodó „díszítő jelző” utal a formális stílus iránti nyelvművelői ellenszenvre:

A terjengősségre való utalás a nyelvi redundantizmusnak, a hivataloskodás említése a nyelvi aformalizmusnak a megnyilvánulása. Az egyszerűbb ige ajánlása nyelvi szimplicizmus és nyelvi verbizmus.

Valójában semmi probléma nincs ezekkel a mesterségesnek bélyegzett funkcióigés kifejezésekkel, ha a megfelelő helyen vannak használva. Ezek formális stílusértékűek, a formális stílusban egyáltalán nem mesterkéltek, hanem ott nagyon is természetesek. Nyilvánvaló, hogy a nyelvművelőknek magával a formális stílussal van bajuk.

Érdemes megemlíteni, hogy az orvosi szaknyelv vonatkozásában a Nyelvművelő kéziszótár is elismeri, hogy a természetesség helyzethez kötött, amikor a „jelentkezik terjengős kifejezésekben” című szócikkében (NymKsz.² 2005: 273) így ír:

Látjuk, hogy a szerzők a fájdalmat érez, fájdalmakról panaszkodik stb. egyszerűbb kifejezéseket „nem szaknyelvi környezetben” mondják természetesebbnek, vagyis implicit módon elismerik, hogy az orvosi szaknyelvben a funkcióigés szerkezetek természetesek. Ugyanakkor aligha véletlen, hogy a hivatali nyelvinek mondott kifejezések megítélésében nem jelentkezik J ez az árnyaltság; ezek a használat körülményeitől függetlenül mesterkéltnek minősíttetnek, ami a nyelvi aformalizmus és a nyelvi naturizmus megnyilvánulása.

Befejezett melléknévi igenév állítmányi helyzetben

A formális stílus iránti ellenszenv a befejezett melléknévi igenév állítmányi használatának megítélésében is kiütközik. Itt a nyelvi aformalizmus felülírja még a nyelvi szintetiz­mus és a nyelvi brevizmus ideológiáját is. (Ez utóbbiakat nincs is lehetőség bevetni, mivel az állítmányi helyzetű melléknévi igenév nagyon tömör megoldás.)

10. példa

A Nyelvművelő kézikönyv (NyKk. I. 1980: 826) „határozói igenév” című szócikkében a következőket olvassuk:

Látjuk, hogy a szerzők még az amúgy nagy becsben tartott tömörséget is képesek sötét színekben láttatni, ha egy nyelvi forma elutasításához érveket keresnek; nem arról van tehát csupán szó, hogy nem jelenik meg az érvelésükben a nyelvi szintetizmus, hanem annak ellentéte jelenik meg, a tömörség elutasítása, „keresettsége”, azaz formális stílusértéke miatt. (A tömörség ilyen leminősítésének másik indítéka az lehet, hogy egyik javasolt megoldásuk „szószátyárabb” a bírált kifejezésnél.)

A befejezett melléknévi igenév helyességének megítélésében a nyelvi perszonaliz­mus is szerepet kap; ennek köszönhető az az állítás, hogy a cselekvő alak természetesebb. Ugyanis a formális stílusban épp a személytelenebb fogalmazás a természetes. Végül abban, hogy igenév helyett igét ajánlanak a szerzők, a nyelvi verbizmus megnyilvánulását láthatjuk.

11. példa

Az állítmányi helyzetű melléknévi igenév elítélésének purista indítékai a Nyelvművelő kéziszótárban jelennek meg leplezetlenül. Az alábbi idézet a „befejezett melléknévi igenév használata” című szócikkből való (NymKsz.² 2005: 65):

Az idézett szócikknek az az érdekessége, hogy a nyelvi purizmus mellett semmilyen más nyelvi ideológia nem jelenik meg a helytelenítés indoklására. Pedig az esetenkénti félreértés reális indok is lehet a szerkezet elkerülésére, mindazokban az esetekben, amikor első nekifutásra az igenevet az olvasó cselekvő igeként értelmezheti, különösen ha a félreértelmezett mondat tartalmi szempontból, felületesen olvasva nem is tűnik teljes képtelenségnek. Az MNSZ2 példái:

A Nyelvművelő kéziszótár idézett szakasza jó példa a nyelvi autonomizmusra és a nyelvi defektivizmusra is, mivel a szövegezésből egyértelmű, hogy a szerzők a használat körülményeitől függetlenül tartják helytelennek a befejezett melléknévi igenév állítmányi használatát.

A formális stílus és a nyelvi helyénvalóság

A nyelvi helyénvalósági ítéletek kiindulópontja nem a „nyelv”, sem valamely „nyelvváltozat” vagy más ehhez hasonló nyelvideológiai konstruktum, hanem a közléshelyzet, melyhez hozzátartozik többek között a beszélők egymás közötti viszonya, a közlés célja, a közben végzett tevékenység, a helyszín, a kommunikációs csatorna jellege, továbbá a szövegelőzmények, a szöveg típusa és műfaja, de még a résztvevőknek a világról való tudása, attitűdjei, nyelvi és nem nyelvi ideológiái és nyelvi kompetenciája is. Helyénvaló az a nyelvi forma, melyet mind a beszélő, mind a befogadó adott közléshelyzetben megfelelőnek érez kommunikatív céljainak eléréséhez. A nyelvi helyénvalósági ítéletek a nyelvi szituacionizmus ideológiáján alapulnak, de elméleti háttérként fontos szerepet tulajdoníthatunk a nyelvi kontextualizmusnak is.

A helyénvaló nyelvi forma vagy „belesimul” a szövegbe, nem hívja föl magára a figyelmet, mintegy „átlátszó” (ilyenkor a szöveg értelmén van a hangsúly, a nyelvi forma háttérben marad), vagy „kiemelkedik” ugyan a szövegből, de ez a szerző szándékában áll, vagyis ilyenkor az adott forma stíluselem. A nyelvi helyénvalóságnak különböző, egymással részben átfedődő válfajai vannak: értelmi, érzelmi, stilisztikai, minőségi, etikai. Ezeket vesszük most sorra a formális stílusértékű nyelvi formák helyénvalósági megítélése szempontjából.

Mivel a formális stílusú szövegek a kevésbé iskolázott emberek számára nehezebben érthetőek, mint a kiegyenlített és a bizalmas stílusú szövegek, a formális stílus mindenekelőtt a „szakember beszél szakemberrel” helyzetben helyénvaló, ahol használata nem okoz megértési nehézséget. Ebből következően a stílus formalitásának csökkentésére vagy a kiegyenlített stílusban való fogalmazásra akkor van szükség, amikor a befogadók közt kevésbé iskolázott emberek is vannak, pl. amikor a hivatal az ügyféllel levelez. Itt játszhatnának fontos szerepet az ún. közérthető szövegek, sőt a nyelvileg nagyobb mértékben hátrányos helyzetű emberek esetében az ún. könnyen olvasható, ill. könnyen érthető szövegek is, melyek az ún. kontrollált fogalmazásmód termékei.

Az magától értődik, hogy a „szakember beszél laikussal” helyzetben a hivatali vagy más szaknyelv sajátos kifejezési eszközeit mindig szükséges (volna) elkerülni, ill. megmagyarázni, amikor a szakember laikussal kommunikál, még akkor is, ha a befogadó iskolázott és a (nem szaknyelvi jellegű) formális stílus megértése amúgy nem okoz neki gondot. Ilyen követelményt nagyon könnyű megfogalmazni, ám sokkal nehezebb a gyakorlatban kivitelezni, s nem is biztos, hogy mindig lehetséges (de ez is olyan kérdés, amit kutatni kellene).

Az eddigiek arra az esetre vonatkoztak, amikor az üzenet küldőjének az a célja, hogy megértesse magát a befogadóval. Természetesen ha a célja az, hogy ne értsék, a legjobban akkor jár el, ha minél formálisabb stílust használ, és arra sincs tekintettel, hogy szakmájának terminus technicusait a laikusok nem fogják megérteni, vagy félreértik. Az ilyen eljárás többnyire etikailag erősen kifogásolható, de annak nincs köze a nyelvi helyénvalósághoz. A nyelv etikailag semleges eszköz, amely azokat is kiszolgálja, akik például saját iskolázottságukat akarják fitogtatni mások előtt, vagy a befogadó számára érthetetlen szöveg fogalmazásával domináns helyzetbe akarnak kerülni, s így érni el valamilyen céljukat.

Ami az érzelmi helyénvalóságot illeti, amennyiben a közlő a befogadóhoz pozitívan viszonyul, célszerű, ha a nyelvi eszközeit úgy választja meg, hogy ne hozzon létre nagyobb távolságot a befogadóval szemben, mint szükséges. Ha hivatali levelet fogalmaz, természetes, hogy tekintélyi pozícióból lép fel, még akkor is, ha a hivatalnok szolgálja az ügyfelet, nem fordítva, mivel nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hivatal az államhatalmat vagy az önkormányzatot képviseli, amely a társadalmi hierarchia magasabb szintjén áll, még akkor is, ha képviseleti rendszerű, demokratikus berendezkedésű országról beszélünk, ahol a vezetőket „a nép” bízta meg ügyeinek intézésével. Ezekből következően helyénvalónak látszik, ha a hivatal enyhén formális levélben szólítja meg az ügyfelet, legalábbis semleges ügyekben. Az is rendben van véleményem szerint, ha az állampolgár mulasztásaira figyelmeztető, megrovó tartalmú, büntetést kilátásba helyező hivatali levelek valamivel formálisabb stílusban is íródnak, a nagyobb hatás kedvéért. A „formálisabb stílus alkalmazása” nem szükségszerűen jelenti a címzett számára nehezen érthető, félreérthető vagy érthetetlen szaknyelvi formák használatát, csupán a közhasználatú szavak formálisabb stílusú szinonimáinak a választását.

A stilisztikai helyénvalóság szempontjából csupán azt kellene szem előtt tartani, hogy a nagyobb célközönségnek szóló hivatali nyelvi és szaknyelvi szövegek az érthetőség és könnyű olvashatóság érdekében se íródjanak kifejezetten bizalmas stílusban. Ezért helyénvalónak látszik, hogy még a kevésbé iskolázott beszélőknek írott szövegek is csak kiegyenlített stílusúak legyenek, olyanok tehát, melyekben a legtöbb nyelvi forma közömbös stílusértékű.

A minőségi helyénvalóság témánk vonatkozásában azt jelenti, hogy a formális stílusú szövegek nem szoktak rendezetlenek lenni: ideális esetben gondozott szövegekre számít a befogadó, a való életben azonban sokszor csupán rendezett szöveget kap kézhez, melyben előfordulhatnak kisebb fogyatékosságok. Ezek nem befolyásolják a szöveg megértését, és nem is vetnek rossz fényt a szöveg megfogalmazójára.

Az etikai helyénvalóság esetünkben az értelmi helyénvalósághoz hasonlóan az érthetőségről és az olvashatóságról szól. Ha a szöveg megfogalmazója nem akar szánt szándékkal nehézséget, bosszúságot vagy kárt okozni a befogadóknak, úgy kellene kiválasztania a nyelvi eszközöket, hogy azok érthetőek legyenek, miközben kellő mértékben érzékeltetik azt, hogy használójuk tekintélyi pozícióból szól.

Zárszó

Dolgozatomban egy nyelvhelyességi ideológiát mutattam be, a nyelvi aformalizmust, két, a magyar nyelvművelés számára kiemelkedő jelentőségű alapműből, a Nyelvművelő kézikönyvből és a Nyelvművelő kéziszótárból vett idézetek alapján. Az idézetek négy nyelvi jelenség nyelvművelői megítéléséről szóltak. Figyelemreméltó, hogy a négy jelenség közül kettőnek a terjedését a nyelvőrök bevallottan nyelvromlásnak tartják. A Nyelvművelő kézikönyv „nyelvváltozás, nyelvfejlődés, nyelvromlás” című szócikkében (NyKk. II. 1985: 402) ezt olvassuk:

A nagyképű és a fontoskodó a formális stílusra utal, méghozzá megbélyegző módon, hiszen mindkét szó „rosszalló” stílusértékű, így nyelvi moralista alapú értékítéletet tartalmaz. Amint láttuk, a nyelvőrök magát a formális stílust is negatív jelenségnek tartják. Talán ennek a következménye, hogy a szavak formális stílusértékére a magyar értelmező szótárakban csak közvetett minősítések használatosak, mindenekelőtt a fogalomköri minősítések, amelyek a címszó szaknyelvi jellegére utalnak. Mivel a prototipikus szaknyelvek formális stílusúak, nyilván az ilyen fogalomköri minősítésű szavak és szókapcsolatok is nagyobbrészt formális stílusértékűek. A stílusminősítések közül a „hivatali” utal – ugyancsak közvetve – a formális stílusra. A Magyar nyelv értelmező szótárában és a Magyar értelmező kéziszótár első kiadásában a helytelennek tartott szavak és szókapcsolatok megjelölésére szolgáló csillag is sok esetben formális stílusú nyelvi formákra nyom szégyenbélyeget. A formális stílus ilyen méltánytalan kezelése miatt is tartottam fontosnak, hogy egy rövid fejezetben ismertessem a formális stílus legfontosabb jellemző jegyeit.

Amint dolgozatomból kiderült, a formális stíluselemeknek mint nyelvi formáknak a megbélyegzése önmagukban véve sohasem indokolt. A nyelvőrök többféle nyelvi ideológiát is felvonultatnak annak érdekében, hogy lebeszéljék az olvasókat a nekik nem tetsző, formális stílusértékű szavak, szókapcsolatok és nyelvtani szerkezetek használatáról. A nyelvi aformalizmus és „édestestvére”, a nyelvi naturizmus mellett a formális stílusú nyelvi eszközök megbélyegzésében számos további nyelvi ideológia is szerepet játszik. Az idézetek elemzése során a nyelvi aformalizmus mellett kitértem több fontos nyelvi ideológiára.

A nyelvművelői tanácsok lényege, hogy a formális stílusú eszközök helyett kevésbé formális vagy választékos, ill. közömbös stílusértékű szinonimákat ajánlanak, többnyire arra hivatkozva, hogy ezek a kifogásolt nyelvi formánál természetesebbek (nyelvi naturizmus), tömörebbek (nyelvi szintetizmus, nyelvi redundantizmus), egyszerűbbek (nyelvi szimplicizmus), rövidebbek (nyelvi brevizmus). A nyelvőrök által ajánlott nyelvi formák egy része, ha megfogadnánk a tanácsot, csupán kevésbé formálissá tenné a szöveget, más részük azonban stílustörést okozna.

A hagyományos magyar nyelvművelés nyelvszegényítő célzatú tevékenysége helyett meggyőződésem szerint hozzáadó szemléletű nyelvi tanácsadásra van szükség, melynek keretében a szakember tájékoztatja a beszélőket, hogy az egyes szinonim kifejezési eszközök közt milyen stílusbeli és más használatbeli különbségek vannak, s ezzel segítsen eldönteni, milyen helyzetben melyiket célszerű használni. Mivel dolgozatom nem konkrét nyelvi formákról szólt, hanem a nyelvi aformalizmus ideológiájáról és a vele gyakran együtt járó más nyelvhelyességi ideológiákról, ilyen széleskörű elemzést jómagam nem végeztem, hanem csupán arra tértem ki egy fejezetben, hogy magának a formális stílusnak a használatát hogyan lehet megítélni nyelvi helyénvalósági szempontból.

Bár nincs olyan nyelvi forma, melyet üldözni kellene puszta létének okán, ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem számítana, adott helyzetben melyiket választjuk a rendelkezésünkre álló lehetőségek közül. Amint láttuk, az értelmi és az etikai helyénvalóság szempontjából a formális stílusú nyelvi formák használata különös körültekintést igényel. Ha az üzenet címzettjei közt kevésbé iskolázott vagy egyenesen nyelvileg hátrányos helyzetű befogadók is vannak, fontos mérlegelni a használni kívánt formális stíluseszköz könnyű/nehéz érthetőségét és könnyen/nehezen olvashatóságát.

Fontos hangsúlyozni, hogy a nehézkes fogalmazású szövegek érthetősége a formális stílust megőrizve is növelhető, emellett pedig a szöveg formalitásának csökkentése számos esetben nem eredményez stílustalanságot, s a közérthetőbbé tett szöveg még mindig megfelelhet a hivatali vagy más szaknyelvi normáknak. A bonyolult, „nyakatekert” fogalmazás nem azonos a formális stílussal. Formális stílusban közérthetően is lehet írni, jóllehet a formális szöveg nyelvileg mindig bonyolultabb és nehezebben érthető lesz valamilyen mértékben, mint a kevésbé formális, közömbös stílusértékű vagy informális szöveg.

Azt, hogy a hagyományos magyar nyelvművelés nyelvi autonomista megközelítése nem használ, hanem árt a magyar embereknek, jól mutatja, hogy még maguk a nyelvművelők sem képesek követni a nyelvi autonomista alapról megfogalmazott szabályokat. Ráadásul nemcsak úgy, hogy saját maguk – mintegy véletlenül, botlásképpen – használnak olyan nyelvi formákat, melyeket elméletileg kifogásolnak (mert hát a lónak négy lába van…), hanem arra is láttunk példát, hogy egy szócikkben a szerzők használatra ajánlottak olyan nyelvi formát, amit egy másikban helytelennek bélyegeztek.

Bár a mai hivatásos nyelvművelők sokkal körültekintőbben adnak tanácsot nyelvi kérdésekben, mint elődeik, a dolgozatomban idézett példák forrásáról, a Nyelvművelő kézikönyvről és a Nyelvművelő kéziszótárról tudtommal sohasem fogalmaztak meg és publikáltak bíráló észrevételeket. Pedig a nyelvművelés valódi megújulásához fontos volna, hogy maguk a nyelvművelők is számot vessenek azzal a dicstelen örökséggel, amit elődeik rájuk hagytak.

Hivatkozások

Ágoston Mihály 2006. Nyelvművelő kéziszótár. Magyar Nyelvőr, 130. évf. 3. sz. 271–289. p.

Assy, Rabeea 2011. Can the Law Speak Directly to its Subjects? The Limitation of Plain Language. Journal of Law and Society, 38/3, sz. 376–404. p.

Bartha Csilla–Hámori Ágnes 2010. Stílus a szociolingvisztikában, stílus a diskurzusban. Nyelvi variabilitás és társas jelentések konstruálása a szociolingvisztika „harmadik hullámában”. Magyar Nyelvőr, 134. évf. 3. sz. 298–321. p.

Blommaert, Jan 2013. Language and the study of diversity. Working Papers in Urban Language & Literacies, 113.

Blommaert, Jan–Rampton, Ben 2011. Language and Superdiversity. Diversities, 13/2, sz. 1–21. p.

Boronkai Dóra 2012. A társalgási struktúra mint stílustényező. Interakcionális stilisztikai vizsgálatok a belebonyolódás szakaszában. In Tátrai Szilárd–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A stílus szociokulturális tényezői. Budapest, Stíluskutató csoport, 127–159. p.

Busch, Brigitta 2012.The Linguistic Repertoire Revisited. Applied Linguistics, 33/5, sz. 503–523. p.

Csató Zsuzsa–Farkas Miklós–Graf-Jaksa Éva–Monostori Katalin–Móricz Rita 2009. Hallgatói szöveggyűjtemény Könnyen Érthető Kommunikáció témaköréhez. Budapest, Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány.

Dolník, Juraj 2010. Teória spisovného jazyka, so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.

Domonkosi Ágnes 2012. Önstilizáció, stílusstratégia, átértékelődő stílusminták. Egy személyes blog főbb stilisztikai sajátosságai. In Tátrai Szilárd–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A stílus szociokulturális tényezői. Budapest, Stíluskutató csoport, 191–221. p.

Fábián Pál–Szathmári István–Terestyéni Ferenc 1958/1981. A magyar stilisztika vázlata. (Ötödik kiadás.) Budapest, Tankönyvkiadó.

Farkasné Gönczi Rita 2018. A könnyen érthető kommunikáció fogalma és szabályrendszere nemzetközi és hazai példák, illetve magyar tapasztalati szakértők javaslatai alapján. Gyógypedagógiai Szemle, 46. évf. 1. sz. 64–76. p.

Farkasné Gönczi Rita–Graf-Jaksa Éva 2009. Könnyen érthető kommunikáció. In Pandula András–Szatmári Péter–Vincze Tamás–Farkasné Gönczi Rita–Graf-Jaksa Éva (szerk.): Kommunikációs és információs technológiák és fogyatékosságügy. (Jegyzet.) Budapest, ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, 81–100. p.

Gal, Susan 2006a. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology, 14, 163–181. p.

Gal, Susan 2006b. Migration, Minorities and Multilingualism: Language Ideologies in Europe. In Mar-Molinero, Clare–Stevenson, Patrick (eds.): Language Ideologies, Policies and Practices. Language and the Future of Europe. Macmillan, Basingstoke, Palgrave, 13–27. p.

Grétsy László 1964. Szaknyelvi kalauz. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Grétsy László szerk. 1978. Hivatalos nyelvünk kézikönyve. (Második, átdolgozott kiadás.) Budapest, Pénzügyminisztérium, Államigazgatási Szervezési Intézet.

Hámori Ágnes 2012. „Tudunk mi normális hangnemben is társalogni”. Stílus, személyesség és egyezkedés az internetes fórumokon folyó társalgásban. In Tátrai Szilárd–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A stílus szociokulturális tényezői. Budapest, Stíluskutató csoport, 223–261. p.

Hansen-Schirra, Silvia–Maaß, Christiane (eds.) 2020. Easy Language Research: Text and User Perspectives. Berlin, Frank & Timme.

Heltai Pál–Nagy Róbert 1997. Nyelvművelés Angliában és Amerikában: a Plain English Campaign. Magyar Nyelvőr, 121. évf. 4. sz. 396–409. p.

Hernádi Sándor 1979. Stílusiskola. (2. kiadás.) Budapest, Tankönyvkiadó.

Horváth Péter Iván 2018. A fogalmazás apró műhelytitkai a hiteles fordításban. Magyar Jogi Nyelv, 2. évf. 1. sz. 19–24. p.

Horváth Péter Iván 2021a. Mitől közérthető és tömör egy jogi szöveg? Jog, állam, politika, 13. évf. 1. sz. 103–113. p.

Horváth Péter Iván 2021b. Közérthetőség a szakfordításban. Magyar Jogi Nyelv, 5. évf. 1. sz. 36–38. p.

De Jong, Matthijs 2020. Translating the Bible in Plain Language. The story of the Dutch Bijbel in Gewone Taal. (UBS Monograph Series, No. 12.) Miami, FL, UBS.

Jørgensen, Jens Normann–Karrebæk, Martha Sif–Madsen, Lian Malai–Møller, Janus Spindler 2011. Polylanguaging in Superdiversity. Diversities, 13/2, 23–37. p.

Katona József Álmos–Maleczki József 2016. Jogalkotás érthetően. A pontos fogalmazás művészete. Budapest, Magyar Nyelvstratégiai Intézet.

Kroskrity, Paul V. 2010. Language ideologies: Evolving perspectives. In Jaspers, Jürgen–Östman, Jan-Ola–Verschueren, Jef (szerk.): Society and Language Use. Amsterdam, John Benjamins, 192–211. p.

Kuhn, Tobias 2014. A Survey and Classification of Controlled Natural Languages. Computational Linguistics, 40/1.

Laihonen, Petteri 2009. Language Ideologies in the Romanian Banat. Jyväskylä, University of Jyväskylä.

Lanstyák István 2008. Nyelvművelés és nyelvalakítás. (A létező magyar nyelvművelés néhány jellegadó sajátosságáról). In Fazekas József (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 46–68. p.

Lanstyák István 2017. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar2.pdf (Utolsó letöltés: 2022. április 4.)

Lanstyák István 2018. Nyelvalakítás és nyelvi problémák. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Gramma Nyelvi Iroda.

Lanstyák István 2020. A nyelvi eszközök kontextuális meghatározottságával kapcsolatos nyelvi ideológiák (nyelvi autonomizmus és nyelvi szituacionizmus). In Misad Katalin– Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia X. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 7–28. p.

Lanstyák István 2022a. Funkcióigés szerkezet és nyelvi ideológia. (A nyelvi aformalizmus és más nyelvi ideológiák szerepe a funkcióigés szerkezetek helyességének és helyénvalóságának megítélésében). In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia XII. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 7–36. p.

Lanstyák István 2022b. Kvalilektusok. A Magyar nyelvváltozatok c. egyetemi kurzus 6. előadása. (Kézirat.)

Majoros Tünde 2018. Intralingvális fordítások a bírósági nyelvhasználatban – a laikusokkal való hatékony kommunikáció. Magyar Jogi Nyelv, 2. évf. 1. sz. 6–12. p.

Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics, 5/4, 530–555. p.

Muegge, Uwe 2008. Controlled Language. http://www.muegge.cc/controlled-language.htm (Letöltés: 2021. december 7.)

NyKk. I–II. 1980–1985. Kovalovszky Miklós–Grétsy László (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz.² 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)

Pátkai Nándor 2017. A közérthető jogalkotásról – Az általános közigazgatási rendtartás nyelvezete. Magyar Jogi Nyelv, 1. évf. 1. sz. 21–27. p.

Pecsuk Ottó 2021. Szükséges és lehetséges-e az egyszerű nyelvű bibliafordítás? (Egy holland példa nyomában.) Modern Nyelvoktatás, 27. évf. 1–2. sz. 72–87. p.

Sebestyén Árpád 1983. A helyes magyarság kézikönyve. Magyar Nyelvőr, 107. évf. 1. sz. 41–47. p.

Sebők Szilárd 2017. Meta és nyelv. Kísérletek a nyelvleírás nyelvének leírására. Bratislava, Univerzita Komenského v Bratislave.

Szikszainé Nagy Irma 2007. Magyar stilisztika. Budapest, Osiris Kiadó.

Szilágyi Ferenc 1978. A magyar szó költészete. Kis magyar stilisztika. Budapest, Tankönyvkiadó.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.

Szilágyi N. Sándor 2004. Elmélet és módszer a nyelvészetben, különös tekintettel a fonológiára. Kolozsvár, Erdélyi Múzeumegyesület.

Szilágyi N. Sándor 2011. Szinkrónia és diakrónia – de miről is beszélünk? In Kádár Edit–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Szinkronikus nyelvelírás és diakrónia. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Szitás Benedek 2018. Jogalkotásunk közérthetősége. Magyar Jogi Nyelv, 2. évf. 1. sz. 36–40. p.

Szoták Szilvia 2018. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat terminológiai tevékenysége – A Termini magyar–magyar szótár jogi vonatkozásai és a közérthetőség. Magyar Jogi Nyelv, 2. évf. 1. sz. 25–29. p.

Szoták Szilvia 2021. Társadalmi különbségek, közérthetőségi dilemmák – a közérthetőségről szociolingvisztikai megközelítésben. Jog–Állam–Politika, 13, 89–103. p.

Szoták Szilvia–Tamás Dóra Mária 2021. A hiteles fordítás közérthetősége. In Szoták Szilvia (szerk.): A hiteles fordítás mint közfeladat. Budapest, OFFI Zrt., 46–66. p.

Tátrai Szilárd 2012. Viszonyulás és viszonyítás. Megjegyzések a stílus szociokulturális tényezőinek vizsgálatához. In Tátrai Szilárd–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A stílus szociokulturális tényezői. Budapest, Stíluskutató csoport, 51–71. p.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 2006. 22. Stilisztika. In Kiefer Ferenc (főszerk.): Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó, 628–652. p.

Tolcsvai Nagy Gábor 2012. A stílus szociokulturális tényezőinek kognitív nyelvészeti megalapozása. In Tátrai Szilárd–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A stílus szociokulturális tényezői. Budapest, Stíluskutató csoport, 19–49. p.

Tóth Judit 2017. Az akadálymentes jogalkalmazói kommunikációról. Magyar Jogi Nyelv, 1. évf. 2. sz. 14–19. p.

Üveges István 2019. Közérthetőség a jogi nyelvben: követelmény és/vagy kultúra? Magyar Jogi Nyelv, 3. évf. 2. sz. 20–26. p.

Üveges István 2020a. Automatizálható a közérthető megfogalmazás? Jog, számítógépes nyelvészet és pszicholingvisztika találkozása. Magyar Jogi Nyelv, 4. évf. 1. sz. 1–8. p.

Üveges István 2020b. A Plain Language Movement kulturális kontextusa – társadalmi háttér, történeti irányok és eredmények az Egyesült Államokban. Magyar Jogi Nyelv, 4. évf. 2. sz. 16–25. p.

Williams, Christopher 2015. Changing with the Times: The Evolution of Plain Language in the Legal Sphere. Alicante Journal of English Studies, 28, 183–203. p.

Woolard, Kathryn A.–Schieffelin, Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology, 23, 55–82. p.

Wyner Adam et al. 2010. On Controlled Natural Languages: Properties and Prospects. In Fuchs N.E. (szerk.): Controlled Natural Language. CNL 2009. Lecture Notes in Computer Science, vol. 5972. Berlin, Heidelberg: Springer.

Forrás

Magyar nemzeti szövegtár 2. http://clara.nytud.hu/mnsz2-dev/

Nyelvideológiák és iskolai tájképek a határon túli magyar tannyelvű iskolákban

Bevezetés

Ebben a tanulmányban a nyelvpolitikát elemzem az iskolai nyelvi tájkép keretein belül. Kutatásom célja az iskolai tájképet mint a különböző nyelvek helyi közösségekben és iskolákban kialakult imázsának, szimbolikus értékének és relatív státuszának mutatóit feltérképezni. (Johnson 1980; Szabó 2015; Laihonen–Szabó 2017) A nyelvválasztást és a nyelvi gyakorlatokat jellemzően nyelvideológiák irányítják, vagyis a nyelvhasználat, a társadalmi rend és a beszélő közötti kapcsolatról alkotott feltevéseink. (Gal 2005, 26. p.) Ebben a tanulmányban a magyar tannyelvű kisebbségi iskolák nyelvi tájképét vizsgálom szlovákiai, romániai és ukrajnai példákon keresztül. Shohamy (2006) mind az oktatást, mind a nyelvi tájképet azon mechanizmusok közé sorolja, amelyek értelmezik az ideológiát és átvetítik azt a nyelvi gyakorlatba. Mind az uralkodó ideológiák, mind az ezekkel szembeni ellenállás a nyelvi tájképen keresztül közvetíthető. Vagyis a nyelvi tájkép az oktatáshoz hasonlóan konkrét eszköz, amelyen keresztül a hatóságok megkonstruálják a különböző nyelvek presztízsét és szabályozzák hierarchiájukat egy adott társadalomban. Továbbá a domináns ideológiákkal szembeni, a helyi szereplők által kifejtett ellenállás jellemzően a nyelvi tájképben is megjelenik. (Shohamy 2006, 123–125. p.)

Kara Brown az iskolai nyelvi tájképekről szóló tanulmányaiban az iskolai tájkép fogalmát úgy javasolta értelmezni, hogy az vonatkozzon a teljes iskolai tárgyi környezetre, ahol a szövegek, hangok, képek és tárgyak „nyelvideológiákat alkotnak, reprodukálnak és alakítanak át”. (2012, 282. p.) A vizuális műveltség és a multimodális diskurzus (Kress–van Leeuwen 2006) keretében a képek, tárgyak, artefaktumok és hasonlók a létrehozásuk, imázsuk és percepciójuk szempontjából értelmezhetők. (vö. Rose 2016) Scollon és Wong Scollon (2003, 82. p.) viszont azt hangsúlyozzák, hogy a vizuális szemiotika fordulatot jelent „a beszélt, szemtől szembeni diskurzusoktól az említett interakciós rend képekben és jelekben való reprezentációi felé”. Az osztálytermi interakcióhoz hasonlóan tehát az iskolai tájkép is elemezhető a nyelvideológiák megjelenítéseként az oktatásban. (Johnson 1980; Shohamy 2006; Aronin–Ó Laoire 2012; Brown 2012; Menken–Pérez–Guzmán 2018) Sőt, az iskolai tájkép gyakran olyan burkolt vagy „rejtett” gyakorlatokat tár fel (Shohamy 2006), amelyek hozzájárulnak a nyelvi és kulturális identitások, a nyelvi értékek vagy az oktatási nyelvpolitika kialakításához. (lásd még Laihonen–Tódor 2017) Más szóval, az iskolai tájkép fontos üzeneteket közvetít a tanulók felé az iskola szándékairól a tekintetben, hogy a gyerekeknek mit kell tenniük vagy gondolniuk, és mit nem szabad tenniük vagy gondolniuk. (Titman 1994, 59. p.)

A kisebbségi nyelvű oktatási intézmények többnyelvű tanulási környezetet képeznek. Jelen tanulmányhoz a romániai, szlovákiai és ukrajnai magyar tannyelvű iskolák szolgáltatták az adatokat, ahol a magyar nyelv széles körben elterjedt, de nem hivatalos nyelv. A Magyarországgal határos országokban élő mintegy kétmillió magyar alkotja Európa legnagyobb nyelvi kisebbségét. Adataimat azokban a régiókban gyűjtöttem, ahol ők alkotják a regionális többséget: Közép-Romániában, Dél-Szlovákiában és Nyugat-Ukrajnában. Heller (2006, 16. p.) szerint a kisebbségi tannyelvű iskolák „az állami és a helyi hatalom közötti küzdelem helyszínei”. A helyi ideológiákat és gyakorlatokat helyben vitatják meg, míg az országos ideológiákat és gyakorlatokat gyakran kívülről kényszerítik rá az oktatási intézményekre. (Langman 2012, 247. p.)

Johnson (1980, 173. p.) a következőképpen hangsúlyozza ki a nemzetállami szimbólumok és diskurzusok szerepét az állami iskolai dekorációkban és tárgyakban: „az anyagi kultúra a helyi iskolai közösségek és a nemzeti társadalom és kultúra közötti szimbolikus integráció relatív mértékének mutatója.” Az anyagi kultúra iskolai megjelenítésein túl a modernizálódó nemzetállamok által előírt központi tanterv is hozzájárul ahhoz, hogy általános és gyakran „rejtett” gyakorlatokon és napirendeken keresztül (Shohamy 2006) a kultúra és a nyelv homogenitását támogassa. (vö. May 2012, 5. p.) Alternatívaként Brown (2012, 283. p.) a helyalapú oktatás modelljét javasolja, amely „egy olyan tudatos tanterv, amely a közösség történelmében, kultúrájában és környezetében gyökerező tanulást segíti elő”. Az iskolai előterek és tantermi terek vizsgálata során kimutatta, hogy az észt iskolákban hogyan „bújt elő rejtekhelyéről” egy regionális nyelv, a võru. Észtország, akárcsak Románia, Szlovákia és Ukrajna, alapvető politikai változásokon ment keresztül a hidegháborús időszak végét követően. A posztkommunista átalakulás mélyreható és mindenre kiterjedő hatást gyakorolt a nyelvi kisebbségek életére a volt keleti blokk országaiban. (lásd Laihonen–Sloboda–Zabrodskaja 2016) Románia, Szlovákia és Ukrajna esetében a magyar kisebbségek gyakran éltek a helyi és regionális szintű szimbolikus, nyilvános oktatási terek visszaszerzéséből adódó lehetőségekkel.

Az alábbi elemzésben a kvalitatív és értelmező nyelvitájkép-kutatás elemzési gyakorlatát követem. A vizuális kommunikáció fogalmába beletartozik mindenfajta szemiotikai kifejezési mód, például térképek és különféle ábrák, képek – szöveggel vagy anélkül. (vö. Aronin–Ó Laoire 2012) Blommaert (2013, 3. p.) nyomán ahhoz, hogy fel tudjuk állítani „a nyelvi tájképben rejlő társadalmi, kulturális és politikai struktúrák diagnosztikáját”, a jelek funkcióihoz kapcsolódó minőségi megkülönböztetésekre van szükség. A szimbolikus szint mellett azt vizsgálom, hogy az iskolai tájkép milyen funkcionális szerepet játszik a nyelvoktatásban, ahol azt állítom, hogy az iskolai tájkép a nyelvtanulás egyik nagyszerű, közvetlen észlelés általi lehetőségét (affordanciáját) jelenti. (van Lier 2004; Kress 2011) A jelek és diskurzusok kvalitatív elemzése alapján – melyeket a 2011–2013 közötti, romániai, szlovákiai és ukrajnai magyar oktatási kontextusokat feltáró terepmunka során gyűjtöttem – azt a kérdést teszem fel, hogy a különböző nemzeti nyelvek, a tanulás, az oktatás és az iskolai adminisztráció nyelvei hogyan jelennek meg az iskolai tájképben, és mi a funkciójuk. Melyek azok a nyelvideológiák, nyelvek, nyelvváltozatok, kulturális és nemzeti szimbólumok, amelyek helyet kapnak az iskolai tájképben – és melyek azok, amelyeket kihagynak vagy hiányoznak belőle?

Adatok és kutatási helyszínek

A jelen fejezethez szükséges adatokat a Finn Akadémia „Nyelvideológiák a szlovákiai, romániai és ukrajnai magyar kisebbségek körében összehasonlító perspektívából” című posztdoktori projektje (2011–2013) során gyűjtöttem. Ez a projekt romániai, ukrajnai és szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban végzett terepmunkát foglalt magában. Ezekben az iskolákban a magyar az oktatás alapnyelve, míg az államnyelv (román, szlovák vagy ukrán) külön iskolai tantárgy és az iskolai adminisztráció (fő) nyelve. Mindhárom régióról helyi kutatókkal közösen írtam tanulmányokat; ezekben a régiók szociolingvisztikai helyzetét, történelmi fejlődését és aktuális társadalompolitikai kérdéseit ismertettük. (lásd Csernicskó–Laihonen 2016; Laihonen 2016; Laihonen–Tódor 2017) Az alábbiakban csak rövid összefoglalást közlök a kutatási helyszínekről.

A három régió egyike, ahol 2011–2013 között végeztem terepmunkát, Székelyföld. A 2011-es romániai népszámlálás szerint Romániában körülbelül 1,3 millió magyar anyanyelvű lakos él, ami Románia teljes lakosságának 6%-át kitevő nemzeti kisebbséget jelent.[1] Közülük mintegy 600 ezren élnek Közép-Romániában, Székelyföldön (Hargita, Kovászna és Maros megye egyes részein), ahol a magyarok a lakosság 80%-át teszik ki, egyértelmű regionális többséget alkotva. (bővebben lásd Laihonen–Tódor 2017) Székelyföld a mai Magyarország határain kívüli legnagyobb magyar többségű régió.

1. ábra. Székelyföld. (Közzététel a Romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet hozzájárulásával)

Szlovákiában a 2011-es népszámlálás szerint több mint félmillió magyar anyanyelvű lakos élt (Szlovákia összlakosságának 9-10%-a). Terepmunkát az ország délnyugati részén, főként a Csallóközben végeztem, ahol a magyar ajkúak többsége él, miáltal egyértelmű regionális többséget alkotnak.

2. ábra. A magyar anyanyelvű lakosság területi megoszlása Szlovákiában. (Közzététel a Fórum Kisebbségkutató Intézet hozzájárulásával)

Szlovákia délnyugati része a három régió közül talán a legstabilabb a politikai és gazdasági viszonyok tekintetében, amit egyebek között az is jelez, hogy a lakosság nyugatra vándorlása itt a legalacsonyabb a többi régióhoz képest. (bővebben lásd Laihonen 2016)

Ukrajnában a legtöbb magyar ajkú (összesen 150 ezer fő) a kárpátaljai régióban él, ahol a magyar határhoz közeli területen regionális többséget alkotnak.

3. ábra. A magyar anyanyelvű lakosság megoszlása Kárpátalján (Ukrajna). (Közzététel D. Molnár István hozzájárulásával)

Ez a régió az elmúlt évszázadban több államhoz is tartozott (Magyarország, Csehszlovákia, Szovjetunió és jelenleg Ukrajna), amelyek mindegyikében sok tekintetben távoli perifériát alkotott. (bővebben lásd Csernicskó–Laihonen 2016) A két másik vizsgált régióhoz képest a politikai és gazdasági instabilitás ebben a régióban volt a legnagyobb.

Terepmunkám ezekben a régiókban egy-egy hónapig tartott, egy-egy olyan városra vagy falura koncentrálva, ahol a magyar többség több mint 90%-ot tesz ki, valamint egy másik városra vagy falura, ahol a kétnyelvű lakosságnak körülbelül a fele volt magyar ajkú. (lásd Laihonen–Csernicskó 2017) A terepmunka helyszínei vidéki városok és falvak voltak, jellemzően egy és tízezer fő közötti lakossággal. Ezek némi távolságban voltak a nagyobb városoktól és a közigazgatási, turisztikai, ipari és gazdasági központoktól, mint például Pozsony, Kassa, Ungvár, Brassó vagy Kolozsvár, amelyek a múltban hasonlóképpen magyar, német vagy ténylegesen többnyelvű jelleggel bírtak, de ezt a 20. században elvesztették. (Kolozsvárról lásd Brubaker és mtsai. 2006)

A mai Európa legtöbb kisebbségi régiójára jellemző módon (lásd Pietikäinen–Kelly-Holmes 2013) mind a hat kutatási helyszín mezőgazdasági jellegű és periférikusnak mondható. A terepmunkahelyszínek oktatási intézményei között többnyire magyar tannyelvű általános iskolák találhatók, néhány faluban és városban pedig, ahol elterjedtebb a kétnyelvűség, van többségi tannyelvű iskola is. Középfokú vagy felsőfokú oktatás általában nem érhető el ezekben a falvakban vagy kisvárosokban. A kutatási helyszíneken keringő nyelvideológiák általános vizsgálatának részeként mind a hat helyszínen meglátogattam egy-egy magyar tannyelvű iskolát, és mindegyikben több mint 50 fényképfelvételt készítettem, valamint interjúkat tanárokkal és szülőkkel. (a terepmunka további részleteit lásd Csernicskó–Laihonen 2016; Laihonen 2016; Laihonen–Tódor 2017)

Magyar szimbolikus iskolai tájképek

Egy nyelv vizuális megjelenése az iskolai tájképben szimbolikus és érzelmi jelentéssel bír, és bizonyára ösztönzi a nyelv használatát ugyanabban a térben. (vö. Menken–Pérez–Guzmán 2018) A szimbolikus és érzelmi érték mellett a szöveget tartalmazó jel funkcionális jelentést is hordozhat, például megnevezhet egy épületet, és így segítheti a látogatók és a helyiek tájékozódását a faluban vagy a városban. A nemzeti szimbólumok, például a zászlók, korlátozott funkcionális felhasználásúak, így jellemzően etnolingvisztikai identitásra és nemzeti narratívákra utalnak. A vizsgált régiók nyelvi és kulturális perifériát alkotnak, és ritkán kapnak helyet a viszonylag nemrég (újra)alakult szlovák, ukrán és román állam nemzeti narratíváiban (az előbbi kettő 1989 után nyerte el függetlenségét, amikor Romániában is jelentős politikai átalakulás ment végbe). A nemzetállami integrációra tett kísérletek a közoktatáson keresztül ezekben a magyarlakta régiókban különböző feszültségeket váltottak ki. A nemzeti szimbólumok kiválasztása, megjelenítése és elhelyezése a magyar tannyelvű kisebbségi iskolákban a hidegháború 1990-es befejezése óta állandó viták tárgya. 1990 előtt az egypárti politikai rendszerben és parancsgazdaságban „az egyenlőség proklamált kommunista felfogása” (Szarka 2011, 441. p.) érvényesült, amely 1989–1991-ben demokráciává, politikai pluralizmussá és liberális gazdasággá alakult át. Ebben az új helyzetben 1990 körül a Magyarországgal szomszédos országokban (Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria) élő 2,7 millió magyar (a demográfiai adatokat lásd Gyurgyík 2011) elkezdte újrafogalmazni politikai szervezeteit (lásd Szarka 2011), kulturális és nyelvi identitását. A magyar kisebbségek nagy számban élnek összefüggő területeken, ahol regionális többséget alkotnak. A vizsgált országokban, Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában a magyar nyelv 1990 óta nem kapott regionális vagy országos hivatalos jogállást (mint a svéd vagy a számi Finnországban), és a magyar tömbök egyike sem kapott politikai vagy kulturális autonómiát (mint Baszkföld vagy Katalónia Spanyolországban). A magyarok azonban egyedülállóan nagy számuk, számos összefüggő régiójuk, valamint kulturális és gyakran vallási különbözőségük miatt a magyar állam támogatásával vagy anélkül (1945–1989 között) magyar nyelvű közösségeket tartanak fenn. (lásd Szarka 2011)

Az identitásépítés szempontjából ezekben a magyar régiókban szükség van magyar nyelvű oktatásra, amely lehetővé teszi a tanulók számára a magyar (regionális és nemzeti) történelem, irodalom, kultúra és egyes helyeken a vallás megismerését (Romániában és Ukrajnában a magyarok vallási kisebbséget is alkotnak). A magyarlakta régiók gyakran egynyelvű magterületein élő helyi magyarokkal készített interjúkból az derült ki, hogy a magyar nyelvű oktatás választása természetes választás (a szülőké) a gyakran egynyelvű magyar gyermekek számára. Ennél is fontosabb azonban, hogy e régiók jellegzetesen kétnyelvű és bikulturális peremvidékein az interjúkban gyakran elhangzik, hogy a magyar nyelvű oktatás választása a (saját) történelem, kultúra és irodalom megismerésének igényével függ össze, míg az oktatási, szociális és gazdasági előnyök gyakran a többségi (állam)nyelvű oktatáshoz kapcsolódnak. (lásd pl. Laihonen 2015)

Az elképzelt magyar közösség számára (Anderson 1992) a nemzeti irodalom, kultúra és történelem különös jelentőséggel bír, hiszen ezek ápolják Nagy-Magyarország örökségét, a magyarság múltjának nevezetes eseményeit és kulturális aranykorát. A ma már külhoni magyar nyelvű közösségek számára a magyar kulturális és politikai élet jelentős személyiségeinek, íróinak és irodalmi műveiknek ismerete létfontosságú szerepet játszik az ehhez az elképzelt közösséghez való kapcsolódásban. (vö. Gal 2008, 225. p.)

4. ábra. Magyar nyelvű faliújság, amely egy erdélyi születésű magyar írót, Benedek Eleket (1859–1929) ábrázolja egy romániai iskolában. A szerző felvétele (2012)

A 4. ábrán látható faliújságon egy ismert erdélyi magyar íróról, Benedek Elekről készült fényképek és anyagok láthatók, akit „a nagy mesemondóként” emlegetnek a székely népmesék és a Grimm testvérek meséinek, valamint az Ezeregyéjszaka meséinek modernizált feldolgozásaiból kiadott gyűjteményei révén. A faliújságon a szerzőről készült képek, a róla való megemlékezésekről készült fotók, életének és műveinek leírása, valamint tőle származó híres idézetek találhatók. A megemlékezésekről készült fotókon különböző magyar szimbólumok is feltűnnek, például nemzeti színekkel és mintákkal díszített szalagok, valamint népviseletek.

A faliújságon szereplő „…erősek oldalán harcolni nem virtus” mottó egy olyan, a kisebbségekkel kapcsolatos ideológiára utal, amely a kisebbségeket a többségi társadalom által leigázott közösségeknek állítja be. Románia, Szlovákia és Ukrajna nemzeti narratíváiban aligha van helye a peremvidéki magyar régiók történelmének és kultúrájának, amelyekben nem jelennek meg többségi nemzeti kulturális terek, történelmi narratívák, alakok, hagyományos nyelvjárások és szimbólumok. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Románia és Szlovákia esetében Magyarország és a magyarok a nemzeti narratívában az első számú ellenfél szerepét játsszák, hiszen 1920-ig egész Szlovákia és Erdély Magyarországhoz tartozott, amikor is ezekben a régiókban és országokban fordított volt a felállás, a többségi és a kisebbségi szerep felcserélődött.

A magyar írásbeliséget és irodalmat Romániában csak a magyar tannyelvű iskolákban tanítják és gyakorolják, így a magyar nyelv, irodalom és kultúra ilyen faliújságjai és hasonló megjelenítései a többségi, román tannyelvű iskolákban nincsenek jelen. Ugyanez mondható el a szlovák és ukrán többségi tannyelvű iskolákról is. Susan Gal (2008, 225. p.) szerint a kisebbségi magyarok leggyakrabban esztétikai, irodalmi és kulturális értéke miatt becsülik a magyar nyelvet, nem pedig azért, mert hozzáférést biztosít a gazdasági és politikai tőkéhez. Hozzátehetjük, hogy ennek a hozzáállásnak a következményeként Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában a többségi nyelvek esztétikai értéke a magyarok szemében nagyon alacsony maradt, és e nyelvek ismeretét elsősorban a gazdasági és politikai mobilitás miatt tartják fontosnak, amit az államnyelvtudás biztosíthat számukra. (pl. Laihonen–Tódor 2017)

Az iskolák falain látható képek és szövegek gyakran ábrázolják a magyar nemzeti jelképeket, ami mindhárom kutatási helyszínen bizonyos feszültségek forrásává teszi az iskolákat. A helyi feszültségek a különböző nemzeti környezetekben különbözőképpen nyilvánultak meg, ami annak módjában volt megfigyelhető, ahogyan a nemzetállami szimbólumok feltüntetését erőltették, vagy ahogy esetenként szabotálták. A helyi gyakorlatok és reakciók a (román, szlovák vagy ukrán) nemzetállami és magyar szimbólumok párhuzamos megjelenítésétől a helyi magyar szimbólumok túlsúlyban levő használatáig vagy bizonyos magyar szimbólumok (jellemzően a magyar zászló) használatának betiltásáig terjedtek az iskolai nyilvános terekben.

Mindhárom ország esetében a nemzetállami szimbólumokat megadott nyilvános terekben kellett megjeleníteni, mivel ezt törvény rendelte el. Hogy csak néhány példát említsünk, Szlovákiában minden iskolában kötelező volt elhelyezni Szlovákia címerét, a szlovák alkotmány első passzusait és Szlovákia nemzeti himnuszának szövegét (lásd az 5. ábrát). A székelyföldi iskolák esetében a romániai törvények előírják, hogy minden középületre ki kell tűzni a román nemzeti zászlót. Ukrajnában az ukrán nemzeti címert kell kötelezően kihelyezni bizonyos helyeken, például az iskolákban. Szlovákiában például egy falusi magyar kisiskolában a következő állami szimbólumok voltak kihelyezve:

5. ábra. A címer, a nemzetállami zászló, az alkotmány első passzusai és a szlovák himnusz szövege (szlovákul) egy magyar tannyelvű iskola osztálytermének falán. A szerző felvétele (2011)

Az 5. ábrán látható képen a szlovák nemzeti szimbólumok (címer, zászló, nemzeti színek) és egynyelvű szlovák szövegek (himnusz, alkotmány) szerepelnek egyszerre. Egy magyar tannyelvű iskolában ezek a kötelező nyelvi tájképelemek minden osztályteremben megkonstruálják az oktatási tér etnikai-nyelvi nemzetállami tulajdonjogát. Az ilyen túlméretezett és vizuálisan domináns nemzetállami megjelenítések jellemzően központi helyet foglaltak el a vizsgált régiók kétnyelvű peremvidékeinek iskoláiban. A magyar régiók szívében a magyar nemzeti szimbólumok is kivették a részüket, a kötelező román, szlovák és ukrán szimbólumokat pedig olykor a nemzetállami szimbólumok helyben előállított kisebb változataival és félreeső helyeken, például virágok vagy más képek takarásában történő elhelyezésével háttérbe szorították. (további példákért lásd Laihonen–Szabó 2017, 133–134. p.)

A gyakran megjelenő iskolai tájképelemek közé tartoznak a vallási jelképek is. Magyar mellékjelentésük nyilvánvaló Romániában és Ukrajnában, ahol a magyarok vallási kisebbséget alkotnak. Erdélyben a vallást és az etnikumot egybefonódónak tekintik (Brubaker és mtsai. 2006, 277–281. p.): a római katolikusok túlnyomórészt magyarok, a románok pedig túlnyomórészt keleti ortodox vallásúak. Ily módon a vallás egy további választóvonalat képez a magyarok és a románok között, ami a magyar tannyelvű iskolák iskolai tájképében is megjelenik (lásd a 6. ábrát).

6. ábra. Feszület és Románia címere egy romániai magyar tannyelvű iskolában. A szerző felvétele (2012)

Az általunk vizsgált erdélyi magyar tannyelvű falusi iskolában, egy magyar- és katolikusdomináns székelyföldi kistérségben (Csík) (bővebben lásd Laihonen–Tódor, 2017) minden tanterem homlokfalán a római katolikus feszületet helyezték ki Románia címere mellé, amelyen egy ortodox kereszt is látható. Románia címerének megjelenítése minden osztályteremben ismét csak kötelező, akárcsak Szlovákia címerének elhelyezése az előző példában. Ebben az esetben a katolikus feszület nemcsak egy vallási kisebbség, hanem a magyarság mint etnikai-vallási kisebbség fontos szimbólumaként is emblematikus.

A 6. ábrán a magyar kisebbségi közösséget képviselő feszület és a többségi csoportot képviselő román címer (ortodox kereszttel) egymás mellett, a két csoport és vallási hovatartozásuk kiegyensúlyozott elfogadását és egyforma megbecsülését sugallja. Mindhárom országban léteznek olyan vonatkozó jogszabályok, amelyek biztosítják az állami szimbólumok elsőbbségét a kisebbségi szimbólumokkal szemben. Ezért a magyar tannyelvű iskolák mindent megtesznek azért, hogy biztosítsák a magyar és a többségi nemzet szimbólumainak kiegyensúlyozott vizuális megjelenítését, elkerülve bármelyikük egyértelműen preferált pozicionálását. (vö. Scollon–Wong Scollon 2003)

A terepmunka idején (2011–2012) úgy tűnt, hogy az ukrajnai magyar iskolák élvezik a legnagyobb szabadságot a magyar nemzeti szimbólumok megjelenítésében. Itt egyebek között a magyar zászló is gyakran ki volt téve. Az etnolingvális nacionalizmus elvét megkonstruálandó és fenntartandó, a nyilvános megjelenítéseken a nyelvválasztás szinte mindig az adott szimbólum megfelelő nemzeti konnotációjához kapcsolódik. Az alábbi példában (7. ábra) egy magyar szimbólumot magyar (egynyelvű) szöveggel, míg a többségi csoport szimbólumát az országos többségi nyelven írt (szintén egynyelvű) szöveggel egészítettek ki. A nemzeti alapszövegeket tehát nem fordították le.

7. ábra. Szimbólumaink. Egy ukrajnai magyar tannyelvű iskola (A szerző felvétele)

Az ukrán szimbólumok és szövegek a magyarok fölé kerültek, tehát az ukrán nemzeti szimbólumok és szimbolikus szövegek preferált pozíciót foglalnak el. (Scollon–Wong Scollon 2003) A Szimbólumaink főcím azonban elsőként magyarul szerepel, ami azt jelzi, hogy a magyar a domináns funkcionális nyelv egy magyar tannyelvű iskola kontextusában.

A többségi nyelv dominál a „top-down” (fentről lefelé irányuló, hivatalos) táblákon, amelyek nem helyben készülnek, emiatt ezeken ritkán szerepelt a kisebbségi nyelv a vizsgált iskolákban. Szimbolikus szinten a központi hivatalos táblák – mint például a minisztériumok, az EU intézményei vagy az iskolafelügyelet hirdetményei – kizárólag államnyelvű használata a kisebbségi nyelvű iskolák terét az etnolingvisztikai nemzetállam tulajdonaként és működtetőjeként jelölte meg. Ezeket a jeleket országosan terjesztik, s használatuk és megjelenítésük azt a mögöttes nyelvi ideológiát tükrözi, hogy a hivatalos nyelvnek az egész országban az egyetlen közigazgatási nyelvnek kell lennie.

Az iskolai tájkép általi tanulás

Leo van Lier (2004) a nyelvtanulás ökológiai megközelítésében a tanulási környezetet tanulási affordanciaként (közvetlen észlelés általi tanulási lehetőségként) határozta meg. Van Lier szerint (2004, 11. p.) „a tantermek és az iskolák olyan kontextusok, amelyeket arra terveztek, hogy lehetőséget biztosítsanak a tanuláshoz, és ezt többé-kevésbé sikeresen tehetik meg”. A nyelvtanulásban az adott célnyelven megjelenített, fogyasztható komplexitású szövegek megjelenítése a tanuló számára értelmes szövegekként szolgálhatnak. A magyar tannyelvű iskolák tanulói többnyire magyardomináns kétnyelvűek, akik olykor alig ismerik az államnyelvet. Az államnyelven megjelenített szövegek tehát affordanciaként (tanulási lehetőségként) szolgálhatnak az iskolai tájképben, és ebben a fejezetben éppen azt vizsgálom, hogy a magyar tannyelvű kisebbségi iskolák nyelvi tájképei elősegítik-e az államnyelv elsajátítását.

Az általam felkeresett iskolákban mindhárom kontextusban a tanulásra és fegyelemre utaló általános táblák többnyire helyileg készültek, de néhány országosan előállított és terjesztett táblát is lehetett látni.

8. ábra. Írj helyesen feliratú ukrán egynyelvű tábla egy ukrajnai magyar tannyelvű iskolában. A szerző felvétele (2012)

A 8. ábrán látható, Пиши правильно (Írj helyesen) feliratú tábla az írás-olvasás elsajátításával és a tudás alkalmazásával kapcsolatos alapelveket írja le az osztályteremben. Ez egy affordancia abban az értelemben, hogy lehetőséget teremt egy bizonyos viselkedés megtanulására, mivel szemlélteti, hogyan kell ülni, és hogyan kell használni a tollat és a papírt az írás elsajátításához és gyakorlásához az osztálytermi környezetben. Ebben a határ menti kisvárosban azonban, ahol a lakosok több mint 95%-a magyar anyanyelvű, az ukrán nyelvű szövegek az első osztályos magyardomináns tanulók számára megfoghatatlanok, ami annak is betudható, hogy csak második osztályban kezdik tanulni a cirill betűs ukrán ábécét. Ebben az értelemben a szövegek pusztán díszítésként funkcionálhatnak. Szimbolikus szinten az ukrán szövegek ugyan ott vannak a tanulók szeme előtt, de mivel nem értik őket, ezek egyszersmind azt is sugalmazzák számukra, hogy hagyják őket figyelmen kívül, hiszen minden jel szerint nincs semmilyen gyakorlati jelentőségük. Ez mindhárom magyardominás terepmunkahelyszínen így volt, de a kétnyelvű falvakban és városokban a magyar ajkú gyerekek általában sokkal többet találkoztak a többségi nyelvvel, és a terepmunkám tapasztalatai szerint könnyen tudták követni pl. a szlovák nyelvű rajzfilmeket.

Vannak olyan iskolai nyelvi tájképelemek, amelyeknek az lenne a céljuk, hogy az államnyelv iskolai tantárgyként való elsajátításához szükséges segédanyagok formájában affordanciaként szolgáljanak. Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában az ország hivatalos nyelve mint iskolai tantárgy módszertana még mindig nincs megfelelően kidolgozva, mindhárom országban szakszerűtlennek tartják (a romániai kontextusra vonatkozóan lásd Kiss 2011), holott a magyardomináns régiók lakosságának kötelező második nyelvéről van szó. A magyar tannyelvű kisebbségi iskolákban az országos hivatalos nyelv oktatásának pedagógiája jellemzően ugyanazokon az elveken alapul, mint amelyek az államnyelvű iskolákban folyó anyanyelvoktatást szabályozzák.

9. ábra. A román (állam)nyelvben kihívást jelentő helyesírási és írásjelhasználati jellemzők. A szerző felvétele (2012)

A román nyelv és irodalom oktatása minden romániai iskolában az első évfolyamtól kezdődik, beleértve a magyar tannyelvű iskolákat is. Az általam felkeresett romániai iskolák legtöbb osztálytermében ki volt függesztve a román ábécé, sőt, a román nyelvi szaktanteremben a román nyelvtani és nyelvhasználati szabályok is. A 9. ábrán a román nyelv helyesírási és írásjelhasználati szabályai láthatók egy falitábla-sorozaton. Ezek a helyesírási szabályok az oktatási minisztériumtól kapott falitáblákon a helyi tanárok szerint a román nyelvjárások és a sztenderd nyelvváltozat közötti különbségekre világítanak rá. Ebben a faluban azonban valószínűleg az iskola volt az első hely, ahol a tanulók többsége valamilyen formában egyáltalán találkozott a román nyelvvel. (lásd Laihonen–Tódor 2017, 365. p.) Ugyanez volt a helyzet a szlovákiai és ukrajnai magyardomináns terepmunkahelyszíneken is. Így nem volt meglepő, hogy ezt a falitáblát az osztályterem hátsó falán helyezték el, ahol inkább csak dekorációként funkcionált.

Úgy látszik, a többségi nyelv bemutatásának helyi és személyre szabott módjait is kidolgozták már. Az adminisztrációhoz és tanításhoz használt kétnyelvű táblák például figyelembe veszik egy tipikus tanuló nyelvi hátterét (magyar anyanyelv és a többségi nyelv kezdő szintű ismerete), vagyis az ilyen jelek eltérnek az egynyelvű beszélők esetében használt jelektől. (vö. Cenoz–Gorter 2008; Gorter–Cenoz 2014) Ezenkívül egyes helyi tanítók kétnyelvű faliújságokat és plakátokat is készítettek az államnyelv oktatásához. Ez a fajta kontrasztív pedagógia, amely figyelembe veszi a tanulók nyelvi hátterét, eredményesebb lehet, mint az az ideológiai megközelítés, amely kizárólag a többségi nyelv monolingvális, többségianyanyelv-órákon történő tanítását támogatja. Az egyik tanár például aktívan használt egy saját készítésű kétnyelvű posztert, amelyen magyarul magyarázta el a román névmásokat. Ezt a kétnyelvű posztert közvetlenül a tábla mellé tette ki, amely már az elhelyezésében is eltért az osztályterem hátsó falán levő egynyelvű, ámde csak díszként szolgáló táblától (lásd a 9. ábrát).

Végezetül, a szabályzatot, amely előírja, hogy az iskolai kötelező hatósági feliratokat (az első helyen) az államnyelven kötelező feltüntetni, akár a nyelvtanulás előnyére is lehetne fordítani, hiszen ezek a feliratok egyszersmind alkalmat is kínálnak a hivatalos nyelv elsajátítására, de csak akkor, ha a feliratok kétnyelvűek. Ilyen kétnyelvű táblákkal lehetett találkozni azokban a régiókban, ahol a terepmunkát végeztem, de ezeket szinte minden esetben a helyiek készítették.

10. ábra. Ukrán–magyar kétnyelvű felirat: Dohányzásra kijelölt hely – A dohányzás káros az egészségre!, Ukrajna. A szerző felvétele (2012)

A helyileg készített kétnyelvű táblák segítenek a gyerekeknek abban, hogy ne csak a „saját” nyelvüket lássák a hatósági feliratokon, hanem a hivatalos nyelvet is, és megtanulják azt megérteni funkcionális kontextusokban. (vö. Cenoz–Gorter 2008) Az ilyen kétnyelvű feliratok hozzájárulnak a gyermekek kétnyelvű szocializációjához. Ezáltal az összetartozás érzése magában foglalja azt a percepciót, hogy magyar nyelvük és identitásuk elfogadott, és hogy egyúttal kapcsolódnak a többségi nyelvhez és kultúrához. A 10. ábra azt szemlélteti, hogy egy banális, dohányzóhelyet jelölő tábla hogyan szolgálhat potenciális nyelvtanulási lehetőségként a magyar anyanyelvű, de az ukrán nyelvet valamilyen szinten beszélő nyelvtanuló számára.

A diákok bevonása

Titman (1994, 88. p.) szerint „a gyerekek nagyon is tisztában vannak azzal, milyen fontos, hogy a dolgokat maguk csinálják; és ez önmagában büszkévé teszi őket az eredményre, szinte függetlenül attól, hogy az mennyire jó”. Vagyis a tanulók szemszögéből nézve az iskolai tájkép legfontosabb elemei azok, amelyeket ők maguk készítettek el. Az ilyen táblák jellemzően olyan képeket és szövegeket jelenítenek meg, amelyek személyes jelentéssel bírnak a tanulók számára.

11. ábra. Helyi nevezetességek román nyelven. (Románia, magyar tannyelvű iskola.) A szerző felvétele

A 11. ábra egy plakátot mutat, amelyen a helyi nevezetességek képei láthatók fényképekkel és a tanulók rajzaival, valamint a tanulók által kézzel írt román nyelvű szövegekkel. Figyelemre méltó az is, hogy a szövegben szereplő nevek (pl. Márton Áron, Erdély püspöke) magyar diakritikus jeleket (ékezeteket) is tartalmaznak, és így a készítők magyar anyanyelvű voltáról tanúskodnak. Más szóval, a szövegek hasonlítanak a tipikus (beszélt) kettős nyelvhasználatra, ahol a nyelvek határai nem annyira behatároltak, mint amilyenekkel jellemzően az iskolai környezet céljaira vagy iskolai környezetben készült szövegekben találkozunk. (vö. Cenoz–Gorter 2018) A 11. ábrán látható, gyerekek által írt szövegek a hivatalos államnyelven, románul készültek, ami a magyar tannyelvű iskola tanulóinak második nyelve. (vö. Laihonen–Tódor 2017, 4. p.) Az ehhez hasonló iskolai tájképelemek potenciálisan sokkal jobb forrásként szolgálhatnak az államnyelv elsajátításához, mint a 9. ábrán látható, „felülről” jött, központilag terjesztett, az írott román nyelv tipikus hibáira vonatkozó feliratok, táblák.

Záró gondolatok

A kisebbségi iskolák iskolai tájképének szimbolikus jelentősége kétségtelen. Amint arra Cohen (2007) az izraeli osztálytermekben található vizuális tárgyak bemutatásának elemzésével rámutatott, az iskolakép döntő szerepet játszik a kulturális orientációk és nemzeti narratívák közvetítésében. Emellett a kisebbségi nyelv megjelenítése számos többnyelvű kontextusban gyakran önmagában is politikai aktus (lásd Pietikäinen 2015), mivel Európában a legtöbb tanulási környezetben a többségi nyelv a jelöletlen nyelv. Annak ellenére, hogy a vizsgált iskolákban számos magyar szimbólum és magyar szöveg található, a nyelvek hierarchiája és az oktatásban betöltött státuszuk még mindig világosan megmutatkozik az iskolai tájképekben, ami különösen szembeötlő, ha a központilag terjesztett többségi nyelvű táblák elhelyezését és szándékolt felhasználását nézzük (lásd az 5., 8. és 9. ábrát).

Heller (2006) szerint a kisebbségi iskolák kulturális és nyelvi „oázisok”. A vizsgált szlovákiai, romániai és ukrajnai magyar kisebbség olyan régiókban (falvakban és városokban) él, ahol ők alkotják a helyi többséget, és az állami iskolákban az ő kisebbségi nyelvüket használják tanítási nyelvként. A kisebbségi tannyelvű iskolák szükségességét egyrészt a gyermekek nyelvi repertoárja indokolja. Nevezetesen: mivel széles körben elterjedt az a nézet, hogy a magyardomináns gyermekek szlovák, román vagy ukrán nyelven való oktatása nemzeti konfliktusokat szíthatna és egy vagy két generáció leforgása alatt elsilányítaná és ellehetetlenítené a magyar kisebbség oktatását ezekben az országokban. Másfelől a magyar nemzeti narratívákban erős a tudat, hogy ezek a régiók 1920-ig (majd 1938 és 1944 között) a Magyar Királyság részei voltak, míg a szlovák, román és ukrán történelmi narratívákban teljesen figyelmen kívül hagyják e régiók helyi történelmét, illetve egyáltalán, Magyarországhoz való bármiféle kötődését. Következésképpen a „magyar” régiók a szlovák, román és ukrán nemzeti narratívákban történelmi senki földjét vagy fehér foltot jelentenek a kulturális térképen. A szerző által készített interjúk tanúsága szerint a helyi lakosok által hangsúlyozott, általánosan osztott álláspont ezekben a régiókban az, hogy önmagunk megismerése és a múltunkról, örökségünkről alkotott pozitív kép kialakítása csak a magyar nyelvű oktatás révén lehetséges.

Azok az iskolák, ahol kisebbségi nyelven folyik az oktatás, jobban kihasználhatnák az iskolai tájkép adta lehetőségeket. Jelenleg a megjelenített szövegek gyakran erősen normatívak, egynyelvűek, és ritkán tesznek tanúbizonyságot a diákok bevonásáról. Ennek eredményeképpen a gyerekek a felülről irányított politikáknak és sztereotip (sztenderd) nyelvideológiáknak vannak kitéve mind a többségi, mind a kisebbségi nyelven. Ily módon elfogadják a fontos és kevésbé fontos nyelvek meglevő hierarchiáját, amely általában nem a kisebbségi nyelvek számára kedvez. Például a kétnyelvű tájékoztató táblák hozzájárulhatnának a kisebbségi nyelv státuszának növeléséhez, és segíthetnének a gyerekeknek abban is, hogy mindkét nyelven megtanulják a közigazgatási terminológiát. A többségi, az ország hivatalos nyelvének oktatására helyalapú (Brown 2012), kétnyelvű pedagógiákat kellene kidolgozni. Ha nagyobb hangsúlyt fektetnénk a tanulók bevonására, az elősegíthetné náluk a pozitív önkép kialakulását, és erősíthetné bennük a helyi és országos hovatartozás érzését.

Végül felhívnám a figyelmet a nulla jelentőség vagy „zéró szignifikancia” problémás, de érdekes gondolatára, amely az adataim elemzéséből tűnt elő. A nulla jelentőség egyrészt annak módját jelenti, ahogy bizonyos szövegeket figyelmen kívül hagynak és ezeknek a tanulók nulla jelentőséget tulajdonítanak, pontosan azért, mert ki vannak téve (lásd különösen a 8. és a 9. ábrát). Másrészt egy szignifikáns „nulláról” van szó, amely jelentéssel bír, s ez nem más, mint a meglevő magyar kisebbségekre, illetve azok történelmére való reflexió hiánya a romániai, szlovákiai és ukrajnai nemzeti narratívákban. A (vizuális vagy narratív) jel fogalma, amely éppen a jelentésnélküliségében, mellőzöttségében vagy éppen a nemlétében nyer értelmet, a túlhistorizált és túlpolitizált nyelvpolitika hiábavalóságára is rámutat.

Ebben a fejezetben a mai nyelvi helyzet szinkrón, elemző értékelését adtam, és a kisebbségi nyelvpedagógiáról és identitásról a mai alapelveket szem előtt tartva dolgoztam ki néhány választ. A nulla jelentőség gondolata azonban rámutat arra a veszélyre, hogy a többségi és a kisebbségi nyelv elsajátításának ügye könnyen beleveszhet e szomszédos nemzetállamok (azaz Magyarország és szomszédai) egymással versengő történelmi narratíváiba és azok mai átpolitizálódottságába.

Irodalom

Anderson, Benedict 1991. Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London, Verso.

Aronin, Larissa and Ó Laoire, Muiris 2012. ‘The material culture of multilingualism’. In Gorter, Durk–Marten, Heiko F.–Van Mensel, Luk (eds.): Minority languages in the linguistic landscape. New York, Palgrave-MacMillan, 299–318. p.

Blommaert, Jan 2013. Ethnography, Superdiversity and Linguistic Landscapes: Chronicles of Complexity. Bristol, Multilingual Matters.

Brown, Kara D. 2012. ‘The linguistic landscape of educational spaces’. In Gorter, Durk–Marten, Heiko F.–Van Mensel, Luk (eds.): Minority languages in the linguistic landscape. New York, Palgrave-MacMillan, 281–298. p.

Brubaker, Rogers–Feischmidt, Margit–Fox, Jon–Grancea, Liana 2006. Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton, Princeton University Press.

Cenoz, Jasone–Gorter, Durk 2008. ‘The linguistic landscape as an additional source of input in second language acquisition’. International Review of Applied Linguistics in Language Teaching, 46, 267–287. p.

Cenoz, Jasone–Gorter, Durk 2017. ‘Minority languages and sustainable translanguaging: threat or opportunity?’ Journal of Multilingual and Multicultural Development, 38, 901–912. p.

Cohen, Rimona 2007. ‘The Flag, the National Symbol and the Map: The Establishment of an Israeli Identity through Visual National Objects in the Classroom’. EdD dissertation, University of Bath.

Csernicskó, István–Laihonen, Petteri 2016. ‘Hybrid Practices meet Nation State Language Policies: Transcarpathia in the 20th Century and Today’. Multilingua, 36/1, 1–30. p.

Gal, Susan 2005. ‘Language Ideologies Compared: Metaphors of Public/Private’. Journal of Linguistic Anthropology, 15/1, 23–37. p.

Gal, Susan 2008. ’Hungarian as a minority language’. In Extra, Guus–Gorter, Durk (eds.): Multilingual Europe: Facts and Policies. Berlin, Mouton de Gruyter, 207–232. p.

Gorter, Durk–Cenoz, Jasone 2014. ‘The Linguistic Landscapes Inside Multilingual Schools’ In Spolsky, Bernand–Inbar-Lourie, Ofra–Tannenbaum Michal (eds.): Challenges for Language Education and Policy: Making Space for People. New York, Routledge, 151–169. p.

Gyurgyík, László 2011. ‘Demographic Processes in Minority Hungarian Communities’. In Bárdi, Nándor–Fedinec, Csilla–Szarka, László (eds.) Minority Hungarian Communities in the Twentieth Century. New York, Columbia University Press, 468–479. p.

Heller, Monika 2006. Linguistic Minorities and Modernity. London, Continuum.

Johnson, Norris Brock 1980. ‘The Material Culture of Public School Classrooms: The Symbolic Integration of Local Schools and National Culture.’ Anthropology and Education Quarterly, 11, 173–190. p.

Kiss, Zsuzsanna Éva 2011. ‘Language Policy and Language Ideologies in Szekler Land (Rumania): A Promotion of Bilingualism?’ Multilingua: Journal of Cross-Cultural and Interlanguage Communication, 30, 221–264. p.

Kress, Gunther. 2011. ‘Discourse Analysis and Education: A Multimodal Social Semiotic Approach’. In Rogers, Rebecca (ed.): An Introduction to Critical Discourse Analysis in Education. New York, Routledge, 205–226. p.

Kress, Gunther–van Leeuwen, Theo 2006. Reading Images: The Grammar of Visual Design. London, Routledge.

Laihonen, Petteri 2015. ‘Linguistic landscapes of a minoritized regional majority: Language ideologies among Hungarians in South-West Slovakia’. In Laitinen, Mikko–Zabrodskaja, Anastassia (eds.) Dimensions of Sociolinguistic Landscapes in Europe: Materials and Methodological Solutions. Frankfurt am Main, Peter Lang, 171–198. p.

Laihonen, Petteri 2016. ‘Beware of the dog! Private Linguistic Landscapes in two ’Hungarian’ villages in South-West Slovakia’. Language Policy, 15, 373‒391. p.

Laihonen, Petteri–Csernicskó István 2017. Kísérlet egy összehasonlító vizsgálatra: a nyelvi tájkép dél-szlovákiai, székelyföldi és kárpátaljai falvakban. Regio, 25/3, 50–81. p.

Laihonen, Petteri–Sloboda, Marián–Zabrodskaja, Anastassia 2016. What transitions, which sociolinguistics? In Sloboda, Laihonen, Zabrodskaja (eds.): Sociolinguistic transition in former Eastern Bloc countries: recent developments two decades after the regime change. Prague Papers on Language, Society and Interaction 5. Frankfurt am Main, Peter Lang, 13–25. p.

Laihonen, Petteri–Szabó, Tamás Péter 2017. ‘Investigating visual practices in educational settings: schoolscapes, language ideologies and organizational cultures’. In Martin-Jones, Marilyn–Martin, Deirdre (eds.): Researching multilingualism: Critical and ethnographic approaches. London, Routledge, 121‒138. p.

Laihonen, Petteri–Tódor, Erika-Mária 2017. ’The changing schoolscape in a Szekler village in Romania: signs of diversity in ‘rehungarization’’. International Journal of Bilingual Education and Bilingualism, 20, 362–379. p.

Langman, Juliet 2012. ‘Analyzing Qualitative Data: Mapping the Research Trajectory in Multilingual Contexts’. In Bayley, Robert–Cameron, Richard–Lucas, Ceil (eds.): The Oxford Handbook of Sociolinguistics. Oxford, Oxford University Press, 241–260. p.

May, Stephen 2012. Language and Minority Rights: Ethnicity, Nationalism and the Politics of Language. New York, Routledge.

Menken, Kate–Rosario, Vanessa Pérez–Guzmán, Valerio, Luis Alejandro 2018. ‘Increasing multilingualism in schoolscapes: New scenery and language education policies.’ Linguistic Landscape, 4, 101–27. p.

Pietikäinen, Sari 2015. ‘Multilingual dynamics in Sámiland: Rhizomatic discourses on changing language.’ International Journal of Bilingualism, 19, 206–225. p.

Pietikäinen, Sari–Kelly-Holmes, Helen (eds.) 2013. Multilingualism and the periphery. New York, Oxford University Press.

Rose, Gillian 2016. Visual Methodologies. 4th edition. London, Sage.

Scollon, Ron–Wong Scollon, Suzie 2003. Discourses in Place. Language in the material world. London, Routledge.

Shohamy, Elana 2006. Language Policy: Hidden agendas and new approaches. London, Routledge.

Szabó, Tamás Péter 2015. ‘The management of diversity in schoolscapes: an analysis of Hungarian practices’. Apples: Journal of Applied Language Studies, 9, 23–51. p.

Szarka, László 2011. ‘Hungarian Minorities and the Change of System, 1989-1991’. In Bárdi, Nándor–Fedinec, Csilla–Szarka, László (eds.) Minority Hungarian Communities in the Twentieth Century. New York, Columbia University Press, 441–455. p.

Titman, Wendy 1994. Special Places; Special People; The Hidden Curriculum of School Grounds. Surrey, World Wide Fund for Nature.

van Lier, Leo 2004. The Ecology and Semiotics of Language Learning: A Sociocultural Perspective. Boston, Kluwer Academic.

(Haraszti Ildikó fordítása)

[1] Az adatok a terepmunka (2011–2013) időpontjához kapcsolódnak.

A modern líra irodalomtörténeti problémái. Határmunkálatok és periodizáció

Elöljáróban

A modernség belső korszakolása máig ható irodalomtörténeti problémákat generál, mert annak minden fázisát irányzati és szemléleti sokféleség jellemzi. Mivel az izmusok egymással nehezen összeegyeztethető előfeltevéseket fogalmaznak meg a művészetről, megszűnik a kultúra egységes szempontok szerinti leírhatósága. A széttartó korszaktudat a lírában is érzékelhető, a 19. század második felétől kezdődően ugyanis egyre több izmus jelenik meg egyre rövidebb időintervallumokon belül. A klasszikus modern, az avantgárd, a későmodern és a posztmodern líra esetében azt látjuk, hogy a különböző műfaji változatok érintkeznek egymással, nemcsak az életműveken belül, hanem a paradigmák között is. Másrészt számos előzmény nélküli változattal, illetve a költészeti alkotások individuális látásmódjával is számolnunk kell, ha a modernségről releváns képet próbálunk kialakítani. Ez a problémakör három évtizede meghatározza a kutatásaimat, sok könyvben és tanulmányban szembesültem az ezzel kapcsolatos kérdésekkel. A dilemma – hogy kialakítható-e egyáltalán átfogó kép a modern líráról – bátran nevezhető a líratörténet legnagyobb paradoxonának.

A továbbiakban ennek a problémakörnek a részletesebb felvázolására teszek kísérletet. A gondolatmenet a következő előfeltevésekre épül. A korszakolást értéksemleges tevékenységként foghatjuk fel, de attól függően, hogy ki végzi és milyen időhorizontban a periodizációt, különböző ideológiák jelenhetnek meg benne. Ez a modernség esetében azért is feltűnő, mert a korszakon belüli periódusok egymáshoz való viszonya korántsem mentes a rivalizáló, vagy egyszerűen csak a különféle koncepcionális különbségekből fakadó ellentétektől. Ugyanakkor a modernséget nem célszerű ezeknek az ideológiáknak a harcaként láttatni, vagy ezekre leegyszerűsíteni, mert a külső és belső periódushatárokon – a kérdésirányok módosulása vagy megváltozása következtében – éppen az adott időszakra jellemző ideológiák ürülnek ki, válnak neutrális tartalmakká. Másrészt persze a kritikai mozzanatok ugyanígy megkerülhetetlenek, viszont az említett dinamika reduktív megközelítése éppen azt a komplexitást hagyná figyelmen kívül, amely valószínűleg elválaszthatatlan a modernségtől. Az adott korszak kutatásában pontosan ez a korántsem ellentmondásmentes sokszínűség jelenti a kihívást, és az is következik belőle, hogy az értelmezői perspektívánkat sem tekinthetjük megkérdőjelezhetetlennek.

Az alábbi gondolatmenetben mindezt szem előtt tartva igyekszünk átlátható képet nyújtani a modern líráról – elsősorban a periodizáció alapján felmerülő problémákból kiindulva. A határmunkálatok először a korszak széleire (előttjére és utánjára) irányulnak, majd a modernség belső felosztását, irodalomtörténeti térképét veszik szemügyre. Jelzésértékűen bár, de a gondolatmenet végén szót ejtünk még arról is, hogy a modern költészeten belül az egyes művek – az innovációval összefonódva – milyen eljárásokkal szegülnek szembe a hierarchiákkal és a normatív megközelítésekkel. Hiszen a kontinuitás jelzéseinek megtörése, az izmusok és a konkrét alkotások párbeszéde, önreflexiója, akár ellentétes pozicionálása ugyanúgy nem iktatható ki a szóban forgó folyamatokból, ahogy valamilyen stabil, központi tételből való levezetésük sem mindig lehetséges. Ezen a ponton pedig a műfaji kódok összezavarása (vagy hibridizálása) mellett az is hangsúlyozandó, hogy a versolvasásban a periodizáció lényeges, de nem elengedhetetlen feltétele a költészet élvező befogadásának.

Problémafelvetés

A modern líra megközelítésére vonatkozó előfeltevés-rendszer kidolgozása az egyik legkomplexebb irodalomtörténeti kihívás. (Mekis 2014) Egyrészt a líra értelmezéstörténete bővelkedik olyan gondolatmenetekben, melyek magának a lírának a definiálhatatlanságával és lehetetlenségével szembesítenek. Jonathan Culler például Paul de Man briliáns verselemzései kapcsán veti fel ezt a problémát, és az ehhez hasonló érvelések egyáltalán nem könnyítik meg a modern líra kétségektől mentes körülhatárolását. (Culler 1985) Másrészt egy preinterpretációs hálózat feltételezése azonnal szembetalálja magát azzal a dilemmával, hogy az örökölt korszakolási eljárások mennyire tarthatók, hogyan konvertálhatók, bomlanak le olvasási képletekké, illetve mennyiben stabilizálható ezek alapján egy-egy mű időindexe. Harmadrészt a különböző – olykor éppen az individualitást jelölő – lírai műfajok sűrű egymásmellettisége, megjelenése és eltűnése tervezhetetlen hatásoknak is engedelmeskedik, amire jó példa a modernség előtti időszakból a tájleíró költészet hirtelen megtorpanása a fotó megjelenésének kontextusában. Ebben az esetben az optikai médium kiszorította az őt addig helyettesítő költészeti változatot. (Kittler 2002)

Ugyanakkor ezeknek a problémáknak az érzékelése nagyban függhet a lírára irányuló értelmezői műveletek előfeltevéseitől is. Ha elméleti-történeti kontextusban gondolkodunk, helytállónak tűnik az a megállapítás, mely szerint a ’90-es évek környékén a verselemzési stratégiákat még alig érintette az irodalomtudomány média- és kultúraelméleti fordulata. (Kivételt képezett ez alól aztán az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport szemlélete.) Ennek megfelelően a líra szakmai befogadása mintegy megmaradt a szoros olvasásnál, ami a technológia monomediális finomítását jelentette (amire jó példa: Horváth 2012). A többnyire lingvisztikai (illetve retorikai-ritmikai) kódokra redukált értelmezési változatok egyidejűtlenségét viszont mi sem bizonyítja jobban, mint éppen az, hogy az említett fordulat nem hagyta érintetlenül a verskultúrát sem, sőt, valójában tudatosította, hogy mi mindennel van kapcsolatban a líra mint közvetítőközeg. A színház, a zene, a film, a videoklip, a performansz, a graffiti, a próza, a videojáték csak néhány példa arra a médiumközi mintázatra, melynek a költészet is az egyik csomópontját képezi – a lehetséges sok közül. (Ennek a kapcsolatrendszernek a kibontása egy jövőbeli monográfia tárgya lesz.)

Az említett szakmai kihívások és a kulturális mező felől tekintve is, ezekre mintegy válaszként értelmezhetően, időszerű vállalkozásnak számított a közelmúltban a Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán és Lénárt Tamás szerkesztette Verskultúrák (2017) című vaskos tanulmánykötet megjelenése (az említett kutatócsoport projektje). A könyv előszava a következőket mondja a koncepció alapvetéséről: „Feltételezhető, hogy a líra kulturális, társadalmi, mediális, antropológiai vagy kognitív teljesítményére irányuló kérdezés hasznosabb kiindulópontokat nyer, ha a költőiséget annak egy meghatározott funkcióra való redukálása helyett valamiféle funkcióteljességként, a nyelv funkcióteljességének talán egyedülálló megmutatkozásaként közelíti meg.” (Kulcsár Szabó–Kulcsár-Szabó–Lénárt 2017, 11. p.) Ez a megközelítés azért bizonyulhat produktívnak (jelen esetben is), mert a poétikai funkció reduktív észlelését kinyitja az önprezenciaként, médiakonfigurációként vagy kultúrtechnikai médiumként értett versszöveg irányába, s ezzel meghaladja a költői nyelv totális önreferencialitásának dogmáját. Az erre vonatkozó mintázatok feltárása viszont olyan változata lehet az irodalom kutatásának, melyben elmélethálózatok alkalmazására van szükség.

Innen nézve azonban még mindig kérdésként marad hátra, hogy a nem narratív rövid szövegek deklarált vagy elhallgatott egyediségét és innovatív szerkezetét, a költészeti produkciók individuális faktorait és énszerűségét már a megkomponáltság szintjén sem tudjuk mellőzni. A versépítkezést tehát nem tudjuk függetleníteni attól, hogy a személyesség képleteire milyen erők hatnak egy-egy költemény befogadása során, ahogy az aleatorikus, vagyis véletlenszerű kereszteződéseket is érzékelhetjük az olvasás ismétlésekor, még ha nem tarthatjuk is ezeket a folyamatokat az ellenőrzésünk alatt. (L. Varga 2017) Végül találkozhatnak-e ezek az elméleti, történeti, kontextuális és szubjektumfüggő erővonalak a modern líra olykor annyira távol eső területein, mint a lettrista művek és a prózaversek, a szonettek és a szabad versek, a monológok és a kórusversek, a hangköltemények és a modern halotti beszédek, hogy csak találomra említsünk néhány példát arra a sokszínűségre, melynek átfogó szemlélete már első ránézésre is lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. Mindennek tudatában ez a tanulmány sem valamilyen totális szempontrendszer kidolgozására törekszik, a problémák újrakalibrálásával azonban megpróbál közelebb jutni azokhoz a legjelentősebb problémacentrumokhoz, melyek a mai napig meghatározzák a modern lírai alkotások befogadásának szakmai környezetét.

1. Relatív korszakhatárok

A korszakolással kapcsolatos egyik legfontosabb, szakmai szempontból megosztható előfeltevésünk szerint a modernség esetében (is) dinamikus, mozgó korszakküszöbbel számolhatunk, amelyből következően érdemes tudatosítani, hogy a réginek is korszakalkotó funkciója van. Kulcsár-Szabó Zoltán precízebb megfogalmazásában (Hans Blumenberg alapján): „[…] a korszakhatárok csak úgy tudatosulnak, hogy bekövetkezőként (tehát olyan végként, ami valami másnak a kezdete), azaz »előtti« (cusanusi) nézőpontból, vagy pedig már meghaladottként (tehát olyan kezdetként, ami valami másnak a végét jelenti), azaz »utáni« (nolanusi) nézőpontból szemlélik őket. A »határ« maga tehát diffúz képet nyújt, amennyiben legalább annyira össze is köti előttjét és utánját, mint amennyire szétválasztja azokat.” (Kulcsár-Szabó 1997, 16–17. p.) A megszakítás és a folytonosság együttes alkalmazása teszi lehetővé, hogy a korszakok nyitányát és bezárulását ne pontszerűen, hanem folyamatként gondoljuk el, melyben a poétikai szemléletek széles spektruma vehet részt.

A „modern” kifejezés hosszas definiálgatása nélkül is belátható, hogy olyan korszakjelölő fogalomról van szó, amelynek a használói a „jelenlevőt” hangsúlyozzák a „távolival” szemben, vagyis olyan időszak megnevezésére szolgál, amely még nem tűnik teljesen idegennek (a 21. század elejéről tekintve sem). A kortárs irodalomtörténet-írás a modernség korszakhatárainak a kijelölésekor egyfelől a romantikától való különbözést, másfelől a posztmodern megjelenését tekinti kiindulópontoknak. Vagyis modernségként megközelítőleg azt a száz-százhúsz éves időintervallumot azonosítja, amely a 19. század közepétől a 20. század utolsó harmadáig terjed. A romantika és a modernség korszakváltását a lírában Charles Baudelaire kötetének a megjelenéséhez köti (Les Fleurs du Mal, 1857), míg a posztmodern kezdőpontjára vagy nem használ konkrét évszámot, vagy ha mégis, akkor Paul Celan halálának évét (1970) jelöli meg viszonypontként, de lehet érvelni John Ashbery poétikájának küszöbhelyzete mellett is (Self-Portrait in a Convex Mirror, 1975).

Mindez azt sejteti, hogy míg a modern líra kezdetei hellyel-közel magabiztosan detektálhatók a világirodalomban (a szimbolizmus térhódítására utalva, illetve Walt Whitman Leaves of Grass című 1855-ös kötete is említhető, de a hatását jóval később fejti ki, illetve előszeretettel tárgyalják az amerikai romantika részeként), addig a végpontjai, pontosabban a posztmodern líra kezdetei nem feltétlenül, sőt, az is nyitott kérdés, hogy beszélhetünk-e a posztmodern líra modern költészetről való maximális leválásáról és elkülöníthetőségéről. Az utóbbi továbbá azt a problémát is felveti, hogy a „posztmodern” és a „líra” kompatibilis fogalmak-e minden esetben, hiszen az „új szenzibilitás” vagy a „neoavantgárd” szintén alkalmas arra – persze mind-mind részlegesen –, hogy poétikai különbségeket tegyen láthatóvá a töréspontokra és a folytonosság jelzéseire egyaránt hangsúlyt fektetve. Mielőtt a modern líra spektrumával, belső tagolásával foglalkoznánk, vessünk egy pillantást az említett két relatív korszakhatárra – magyar vonatkozású példákat is említve.

1.1. Romantika/modernség

Ha a romantika és a modernség elkülönítésekor a korszak- és kánonképző fogalmak/jelenségek átfedéseiből indulunk ki (Hansági 2003), akkor ezt a fordulatot leírhatjuk azzal összefüggésben is, hogy költők egy kis csoportját kihagyják a parnasszista antológiákból. Nem kerülhető meg azonban ekkor sem, hogy Baudelaire és követőinek a poétikai látásmódja elsősorban azzal fut túl a romantika szépségfelfogásán, hogy elutasítja a szervesség elvére épülő organikus műalkotás eszményét.

Ez a mozzanat annyira döntőnek bizonyul, hogy rövid idő leforgása alatt elmozdítja a költői praxist a romantika uralkodó szerepkínálatától, és meghatározza, újrakalibrálja a verstechnológia legfőbb szegmenseit, például a szimbólumhasználatot és a reprezentációelvet. Mindez nem merül ki a romantika újragondolásában, irodalomszemiotikai változások sorát eredményezi, melynek következtében átalakul a versbeszédet döntő módon befolyásoló lírai szcenika originalitáselve, és megnő a kötetkompozíció – mint vonatkozási rendszer – szerepe. A tárgyiasításnak és a személytelenítésnek, a katalógusszerűségnek és az identitás dinamizálásának, illetve az elidegenítő effektusok alkalmazásának (a bensőségesség fenntartása helyett) olyan távlata nyílik meg Baudelaire-rel, amely már nem feltétlenül írható le tehát a romantikus jelhasználat és világszerűség keretei között. (Lőrincz 2007, H. Nagy 2002)

A szóban forgó korszakhatár relatív jellege teszi lehetővé, hogy a kimutatását, érzékelését megalapozó diszpozíciókat speciális körülmények, a nemzeti irodalmak különféle változatai közepette is észleljük, attól függetlenül, hogy időben hol helyezkednek el a baudelaire-i fordulathoz képest. (Pontosabban éppen az attól eltérő időbeli viszonyokra is figyelünk.) A magyar irodalom történetének elbeszélésekor évtizedeken át tartotta magát az a nézet, hogy a modern líra látásmódja és technológiája lényegében csak a 20. század elején vált uralkodóvá, elsősorban a Nyugat folyóirat által kanonizált alkotók körében. (Ez a felfogás Ady Endre költészetét tekintette a korszakváltás bizonyítékának, és ennek érdekében az életművet is kettéválasztotta a későromantika és a szimbolizmus mentén.) Az újabb szakirodalomban azonban megsokszorozódtak annak jelzései, hogy a korszakváltás már hamarabb végbement. (Eisemann 1999, 92–116. p., Hansági 2006, 20–36. p.)

Ennek fényében megkerülhetetlen tapasztalattá vált, hogy a modernség számos attitűdje több 19. századi költőnél kimutatható, annak megfelelően, ahogy Baudelaire teljesítménye sem homogenizálható, és nem korlátozódik a korszakküszöb egyik oldalára. A modern magyar líra kibontakozását ily módon elsősorban Komjáthy Jenő költészetében lehet észlelni, de ezzel párhuzamosan Arany János és Vajda János, sőt, nem kis meglepetésre: Tompa Mihály életművén belül is felfedezhetők a romantikus én-kultusztól eltávolodó megoldások nyomai. Ezek az elmozdulások azonban a romantikus múlthoz való kötődés erőteljesebb hangsúlyozásával mennek végbe, eltérően a Baudelaire, Robert Browning vagy C. F. Meyer nevével jelölhető változatoktól. (Eisemann 2010)

1.2. Modern/posztmodern

A modernség kifutásának, végének a problémakörét számos vita övezi. Két olyan modell van forgalomban, amely egymásnak ellentmondó, de egyenértékű. Az egyik szerint a posztmodern a modern része, folytatása, annak negyedik fázisa. A másik szerint viszont a posztmodern fordulat új kérdésirányok és problémacentrumok kijelölését jelenti, így megszakítja és részint visszájára fordítja a modern irodalom alakulástörténetét. (Németh 2012) Ennek az ellentmondásnak egyértelmű feloldása nincs, mindkét álláspont mellett felhozhatók érvek. (Ahogy a periodizáció posztmodernen túlfutó javaslatai [vö. poszt-posztmodern, metamodern] sem szüntetik meg a dilemmát.)

Anélkül, hogy ennek ideológiai hátterét felvázolnánk, illetve elfogadnánk az egyik és elvetnénk a másik álláspontot, azt tartanánk szem előtt, hogy a posztmodernnel jelölt művek esetében innováció és utólagosság átfedi egymást. Jauss megfogalmazásában: „Ez a hagyomány mindenfajta autoritásával szembeni új elfogulatlanságból származik, a korábbi dolgok dekompozíciójából és rekompozíciójából: a múlt olyan újraelsajátításából s egyben megfiatalításából, ahol egy korszaktudatnak az a visszája látható, amely már teljesen tudatában van utólagosságának, s mégis épp ennek pozitívvá tételével képes újra kreatívvá válni.” (Jauss 1997, 217–218. p.)

A modernség meghaladására irányuló keretben a líra alakulástörténete különböző költői törekvések párhuzamos együtteseként írható le. Viszonyítási pontként az amerikai lírában a New York-i költők, a németben pedig az új szenzibilitás említhető. Ha összegezni próbálnánk a posztmodernbe való átmenet jellegzetességeit, akkor – többek között – az esztétikum fenségességének az elutasítását, az antimetaforikusságot, a szereptelen beszédhelyzetet, a hermetikus versnyelv lerombolását, a versolvasás demokratizálását említhetnénk előzményként. (Kulcsár-Szabó 1996, 10–46. p.) Az utóbbi jelzésértékű abból a szempontból is, hogy a szépirodalmi hagyománnyal szembeni közömbösség, illetve a populáris kultúra szövegvilága iránti nyitottság rendre felbukkan a posztmodern esztétikákban.

A ’70-es évek után a lírában megfigyelhető váltás összefügg továbbá a talált költészeti alkotások megjelenésével, a mindennapi élet újrafelhasználható szövegeinek felidézésével, illetve a költészeti formahagyománnyal folytatott ironikus játékkal, amely labirintusszerű nyelvi tereket eredményez. (Bónus 2002, 12–27. p.) Az átfogó versszerkezetek leépítése, a vers lehetséges értelmeinek a kisiklatása, a versbéli hang illetékességének a viszonylagosítása sok esetben a kulturális hagyományok rejtett megidézésével társul, ami erőteljesen kötődik a későmodern lírához is, de kilátásba helyez olyan olvasásmódokat, melyek – az előbbi jellemzők miatt – már inkább a posztmodern korszakküszöb utáni tapasztalatra utalnak. Ezzel párhuzamosan hasonló folyamatok játszódnak le a magyar nyelvű lírában is. (H. Nagy 2021)

A modernséghez kötődő poétikai szereptudat megingása akkor következik be, amikor a magyar lírában is megkerülhetetlen tapasztalattá válik a nyelvhasználat problematizálódása. (Ez mindenekelőtt Tandori Dezső, Oravecz Imre és Petri György költészetében érhető tetten.) A lírai énnek mint jelentéstani-poétikai centrumnak a széthullása már a ’70-es évek végén megindult (önlefokozás, szerep nélküli beszéd stb.). Az én eltávolodása önmagától azonban még a ’80-as években is igen ritka jelenség a magyar költészetben. (Kulcsár Szabó 1993, 168–172. p.) Ekkori előfordulásai elsősorban nem a szerepek szétjátszására vagy az én szétesésére-szóródására, hanem inkább a hagyományozott szerepek (pl. vátesz, közéleti agitátor, felvilágosító-eszmehirdető, vallomásos-érzelemkifejező alany) elutasítására utalnak.

A magyar költészet a ’80-as években elsősorban a lírai nyelv alulretorizáltságával (profán, dísztelen beszédmóddal), a nyelvjátékok adta lehetőségek kiaknázásával, az ironikus-groteszk beszédmód felerősítésével és a versszerűség formai kritériumainak átértelmezésével került új horizontba. Ez egyben a költői megszólalást – modern szempontból – alapjaiban „lírátlanító” szövegfejlesztő elvek előtérbe kerülését mutatja. E törekvések így a klasszikus formák ironikus imitációja és a többértelműséget felszabadító nyelvjáték közti tartományban tárulnak elénk. (Ez a tendencia a Magyar Műhely folyóirat ismertté válása, a Domonkos István Kormányeltörésben című verse [1971] és a Ver(s)ziók antológia megjelenése [1982] közti időszak neoavantgárd fejleménye.)

A ’90-es években a szubjektum nyelvi megelőzöttsége, posztmodern önelidegenedése, a viszonylagosító nyelvhasználat és a végleges jelentésképzés elvi elutasítása mellett felerősödik egy olyan lírai beszédmód is, amely a hagyomány nyitott felfogásából, alakíthatóságából merít. Mindez a különböző időben és térben elhelyezhető szövegek kollázsszerű összeillesztését, palimpszeszt jellegű (rétegzett) egymásra írását, az emlékezettechnika megújulását eredményezi (pl. Kovács András Ferenc költészetében). (H. Nagy 2018, 24–40. p.) Ez a feltételezett korszakváltás tehát a magyar irodalomban is szinkronban van a világirodalmi folyamatokkal, azaz nem jellemzi olyan jellegű fáziseltolódás, amely a modernség kezdeti térhódítására volt jellemző. Ezek után vizsgáljuk meg, milyen a modernség belső szerkezete.

2. Korszakon belüli periódushatárok

Függetlenül attól, hogy a posztmodernt a modernség negyedik fázisának tekintjük-e vagy nem, a modernséget nem tudjuk homogén korszakként értelmezni. Mindenekelőtt két olyan fejleményre kell felhívni a figyelmet azonnal, amely kapcsolatban van az 1850-es évek utáni világgal. Egyrészt a modernség korszaktapasztalata a változások ütemének folyamatos gyorsulásában öltött alakot, amire jó példa az, hogy a művészetben egyre több izmus jelenik meg egyre rövidebb időintervallumokon belül, sőt, magának a gyorsulásnak, egyáltalán a kinetikának az ábrázolása pedig új kihívásként jelenik meg a művészetben, beleértve az irodalmat, illetve a lírát is. Másrészt a modernség széttagozódásával párhuzamosan az irodalom intermediális kiterjedésben van, ami például a vizuális költemények – nyilvánvalóan a technikai médiumok létrejöttétől nem függetleníthető – megjelenésével is igazolható.

Tehát a modernséget egymással is konkuráló, nehezebben összeegyeztethető kulturális szemléletmódok egymásmellettisége jellemzi, és ez a pluralizmus érzékelhető abban is, hogy az „irányzatok egyre gyorsabban váltják egymást, s gúnyt űznek a periodizálásra irányuló kísérletekből”. (Jauss 1997, 212. p.) A modernség belső tagolására elterjedt paradigmarendszer alapján a líra is megközelíthető, és bár ez a rendszer olykor viták tárgyát képezi, mégsem az átalakítására, sokkal inkább az átfedéseire és a hálózatosságára érdemes felfigyelnünk. A modernség térképének átrajzolási kísérletei közül Kappanyos András koncepciója emelhető ki (Kappanyos 2019), amelyre reflektálva Dobos István fogalmazta meg legutóbb: hogy „az esztétikai tapasztalat érzéki, szellemi és nyelvi összetevői közötti összetett és ellentmondásos viszony változásának az alapján megkülönböztethetők egymástól a modernség irodalomtörténeti alakzatai.” (Dobos 2019, 235. p.) Ebben a felosztásban pedig, amelyhez kiindulópontként tartjuk magunkat, a modernség háromfázisú korszakformációként jelenik meg: klasszikus modernség – avantgárd – későmodernség.

2.1. Klasszikus modernség/avantgárd

A klasszikus modernség költészetét a szimbolizmussal azonosítja az irodalomtörténet-írás, abból kiindulva, hogy a szimbolista versben a jelkép (és jelentésköre) központi elemmé válik, és ez a modell a francia költészetből elterjedve a századfordulón már minden nagyobb európai irodalomban (de a közép-európai irodalmakban is) meghatározó szerepet játszik. Vagyis a szimbolizmus a költői nyelvhasználat általános jellemzőjévé válik, sőt, többek között azért nevezik ezt az időszakot esztéta modernségnek is, mert a szóban forgó poétika egyik vetülete éppen az, hogy a szimbolikus nyelvben (illetve a művészetben) tárulhatnak fel a rejtett, a világ transzcendentális jellegére utaló kapcsolatok.

Közelebbről szemlélve ezt a látásmódot elmondható, hogy a modern költészet első fázisában a versalkotás leíró jellege háttérbe szorul, a szövegben létrejövő metaforikus színtér és centrális szimbólum pedig inkább sejtet, nem feltétlenül valamilyen egyértelmű üzenetet fejez ki. Ezzel párhuzamosan a lírai én szimbolikus költői képek vonatkozási pontjaként funkcionál (Baudelaire-től Adyig), személytelen beszédhelyzetben nyilatkozik meg (mint Stéphane Mallarmé esetében) vagy drámai monológok szerepei mögé húzódik (Browningtól a korai Babits Mihályig). Megnő a zeneiség, a szinesztézia és a fantázia jelentősége is, így a szimbolista versek nem vonatkoztathatók a valóság valamely konkrét elemére vagy a lírai én életszerű alakjára. A klasszikus modern költészet legfontosabb tulajdonságaiként – ily módon – az areferencialitás, az önreferencialitás és a nyitottság esztétikai elve jelölhető meg (melyek számos változatban ugyanúgy jellemzőek például Paul Verlaine-re, W. B. Yeatsre, mint a korai R. M. Rilkére).

Az 1910-es évekre azonban ez a helyzet megváltozik, a gyors egymásutánban induló – és egymással is konkuráló – avantgárd izmusok elutasítják az esztéta modernség szemléletét és a l’art pour l’art eszméjét, az innovációt a deszemiotizációval és a montázstechnikával kapcsolva össze. (Bednanics 2006) Ebben a folyamatban döntőnek bizonyult Guillaume Apollinaire szimultaneizmusa, illetve a vizuális költészet újrafelfedezése is (pl. a futurizmusban). Az avantgárd mű rendszerint az imaginatív képalkotás megtörésével átrendezi a látható nyelv mediális feltételeinek hagyományos konvencióit. (Amire nagyon jó példa, hogy az írott szöveget optikai médiumként kezeli, jeleníti meg, és csak „utána” teszi azonosíthatóvá nyelvként.) Az ide vonatkozó poétikák korszakos jelentősége (pl. Georg Trakl, André Breton, Paul Éluard versei) a recepció tanúsága szerint a költői nyelv exkluzivitásában rejlő stílusdogma leleplezésében ragadható meg. (Kulcsár-Szabó 2007, 221–264. p.)

Számos kísérlet történt az avantgárd izmusok rendszerezésére (pl. anno Kassák Lajos és Tamkó Sirató Károly részéről is), ám még a hagyomány, a klasszikus modern jelkörnyezet és esztétikai szemlélet elutasítása sem tekinthető olyan instanciának, amely minden avantgárd izmusra jellemző lenne, hiszen például a szürrealizmus előszeretettel fordult nemcsak előre, hanem „visszafelé” is, amennyiben Alfred Jarryn, Lautréamont-on át egészen Gérard de Nervalig vezette vissza a szürrealisztikus látásmód elemeit. A nyelv roncsolása vagy üres jelbe való kifuttatása (például Tristan Tzara és másoknál) azonban – a dadaizmustól az expresszionizmusig – már jelezte a költői nyelv funkciójának átértékelését, és ez a versépítkezés minden rétegében tetten érhető váltás jelentősen befolyásolta a modern líra további alakulását. (Deréky 1992) Nagyon jó példa erre az, hogy azok a költők, akik az avantgárddal kerültek kapcsolatba a ’20-as években, a ’30-as évekre a modernség újabb fordulatának előkészítőjévé váltak (Gottfried Benntől T. S. Elioton át József Attiláig és Szabó Lőrincig). (Kabdebó 1992)

2.2. Avantgárd/későmodernség

Az avantgárd mozgalmak kifulladása után, a ’20-as/’30-as évektől egy olyan új világtapasztalat veszi kezdetét, mely kettős horizontot tudhat maga mögött (a modernségen belül), és lényegében az őt megelőző két fázisnak (tehát a klasszikus modernségnek és az avantgárdnak) a szintéziseként (nem identikus kontaminációjaként) fogható fel. (Kabdebó–Kulcsár Szabó 1992) A lírában ez a látásmód szabályosabb formanyelvet, erősen fogalmi, intellektuális, de az avantgárd képalkotást is továbbalakító nyelvhasználatot eredményez, melyben igen gyakori a képalkotás antropomorfizmusának a megkérdőjelezése. A későmodernség költészetében – mindezzel párhuzamosan – a költői szerepek helyett a műben való hit kínálja/jelenti a költészet érvényesnek tekinthető értékképzetét. (Amire jó példa Kosztolányi Dezső poétikája.)

A szóban forgó periódus egyik alaptapasztalata, hogy a hagyomány nem legyőzhető, kiiktatható vagy megtagadható monolit képződmény, hanem a jelent (így bármilyen beszédszituációt) is befolyásoló irányvonalak megkerülhetetlen mintázata. (Kulcsár Szabó 2018, 15–137. p.) A lírai alkotásokban rendre megfigyelhető mozzanat annak felismerése, hogy a nyelv meghatározza a versírást, vagyis az ént meghaladó és megelőző, birtokolhatatlan múlttal rendelkező médium. (Ennek a tapasztalatnak egyébként Rilke egyik Requiemje [Für Wolf Graf von Kalckreuth] már idejekorán hangot adott.) Ezzel együtt jár az én individualitásának, egységének a megkérdőjelezése, amely az önmegszólítás és a dialogikusság poétikai változatainak elterjedésében is tetten érhető (a magyar lírából József Attila és Szabó Lőrinc verseinek egy része említhető erre példaként). (Kabdebó 1996, 11–20. p.)

A versben beszélő hang integritását elvető versszerkezetek (pl. Eliotnál), Ezra Pound imagizmusa, a Frank O’Hara-féle talált költészet, illetve a Wallace Stevens és William Carlos Williams nevével jelölhető későmodern megszólalásmódok a lírai én átfunkcionálásával és pozicionálhatatlanságával (is) jellemezhetők. (Kulcsár-Szabó 1996, 24–27. p.) A csend motivikájának gyakori alkalmazása, az elhallgatás elve, illetve a vershelyzet és a valóság jelölésétől elzárkózó töredékes szövegalkotás, a lírai hermetizmus akár jelképesen is a modern költészet záróhorizontjának tekinthető, hiszen a már említett posztmodern „demokratizálódás” éppen a hermetikus verstechnika lebontását kezdi meg a ’70-es években. A modernség harmadik periódusát tehát szintén érdemes önálló formációként kezelni, mely az idézett kérdésekből kiindulva különbözik az első és a második periódustól, és bár számos poétikai technika, izmusokon túli változat összefonódása jellemzi, a líratörténet egyik legkomplexebb intervallumát alkotja.

3. Költészet és egyediség

Ha vetünk még egy pillantást a modern líra irodalomtörténeti térképére, körvonalazódik egy olyan dilemma is, amely nem hagyja nyugodni a költészet szisztematikus kutatóit. Tegyük fel itt újra Culler kérdését, mert a segítségével megvilágíthatunk egy szűnni nem akaró, de talán mégis kezelhető problémát. „Vajon a líra eszméje nem csupán megtévesztő modern fogalom-e, amelyet azért alkottak, hogy élesen különböző verseket ugyanazon értelmezői tekintet alá rendeljenek a szoros olvasás tárgyaiként?” (Culler 2014, 160. p.) Ez a dilemma azonnal érzékelhető például a modern líra műfaji rendszertelensége kapcsán, amely gyakran a műfaji tisztasággal szembeni ellenszegülésben ölt alakot.

A klasszikus modern költészetben kétféle tendencia érvényesül, a kötött formák preferálása mellett megindul a formabontás is, illetve különböző átmeneti, szabálytalan műfajok jelennek meg. Baudelaire és Arthur Rimbaud például prózaverseket is írnak, amelyek az alacsonyabb rendűnek tartott prózai szövegeket a líra felé közelítik, s így kijátsszák a korabeli műfaji hierarchiát. Vagy említhető itt ismét Whitman poétikája, amely a szabálytalan, hosszú, illetve váltakozó hosszúságú sorokból álló, nagy karriert befutó szabad verset indítja útjára. Mindez nemcsak arra utal, hogy a műfajtiszta szöveg – sok esetben – illúzió, hanem arra is, hogy a modernség első fázisában (is) felértékelődik az innovatív egyediség, ami az olvasásban aktiválható kódokat is érinti. Az avantgárd és a neoavantgárd esetében ez a tendencia még nyilvánvalóbbá válik, hiszen a művek partitúraszerű megjelenése az olvasó konstruktív tevékenységére apellál, amennyiben a partitúrából a befogadó többféle művet állíthat elő.

A későmodernség költészetében a lírai beszéd anyagszerű jellege olyan, a műfaji kódokat összezavaró és individualizáló megoldásokkal párhuzamosan erősödik fel, melyek nemcsak áthelyezik a klasszikus modern poétikák verstechnikai centrumait (pl. a szimbólumot felváltja a totális metafora), de újabb kontextusokat rendelnek a versszerűség kritériumaihoz és referenciáihoz. A „statikus” versektől, az „ebéd” verseken, a „homorú” verseken vagy az „áthúzott” verseken keresztül a „gerilla” és a „lehetetlen” versekig stb. kibontakozó horizontképzés élő példája annak a máig ható tapasztalatnak, hogy a költőiség ismérvei nincsenek előzetes (azaz műfajilag determinált) esztétikai instanciákhoz kötve. „Ennek megfelelően nekünk, befogadóknak sem kell már előre, még a szöveg olvasása előtt eldöntöttként tudnunk, hogy – egyáltalán és eredendően – mi lehet, és mi nem lehet irodalmi.” (Kulcsár Szabó 2010, 277–278. p.)

Az esztétikai meg nem különböztetés elve akár a modernség hozadékának is tekinthető, ahogy az olvasástechnikák változásai – a reprezentációelvtől a rítusig – sem lennének ennyire különbözőek az egyes művek műfaji besorolhatatlanságának érzékelése nélkül. Culler kérdésére tehát igenlő válasz adódik a didaktikai elven túl is, hiszen a költészet befogadásakor, a költői szöveg olvasásakor az ismétlésben feltáruló történésjelleg úgy termeli újra ezt a dilemmát, hogy közben fel is függeszti annak univerzális jellegét. (Molnár 2019, 178–179. p.) Az olvasók igen jelentős része érezheti úgy ma is, hogy számára a líra ideje nem más, mint a modernség attitűdjének ideje. Azé a korszakjelölőé, amely a történeti tengely mentén egyszerre képes dinamizálódni és aktualizálódni, és amelyet éppen ezért a lírai művek egyik legfontosabb produkciós elveként, ugyanakkor olvasásalakzataként értelmezhetünk.

Befejezés

A modern líra korszakolási problémái a konkrét versek értelmezésekor is jelentkezhetnek, de persze az elemzői műveletek nem korlátozódnak azokra. Ha valamely szöveg időindexét nemcsak a produkció felől, hanem az olvasás horizontváltásai alapján közelítjük meg, akkor modálisan változó körülményrendszert érzékelünk ott is, ahol az adott mű besorolását egyszerűnek véljük. A versek az olvasásban is hatnak egymásra, sőt ott hatnak csak igazán. A különbségek fenntartása mellett folyamatosan zajlik a lírai alkotások kölcsönhatása, más médiumokkal való találkozása, ami meglepő folyamatokat generálhat a kánonszerkezetben, a műcsoportok és a periódusok, illetve a korszakok határain. Ezt a képlékenységet akkor sem tanácsos figyelmen kívül hagynunk, ha az időindexet, tehát a vers beszédpozícióját adottnak véljük. Az olvasás során könnyen bebizonyosodhat ugyanis, hogy a líra befogadása ideiglenesen biztosan, de talán hosszabb távon is, megváltoztathatja a líratörténetről kialakult – örökölt és biztos fogódzóként elgondolt – képünket. Itt most egyrészt arra koncentráltunk, hogy mennyiben tekinthető stabilnak ez a kép.

„Emlékem több, akár száz éve gyűjteném” (Baudelaire), „Változtasd meg élted!” (Rilke), „Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt” (Dylan Thomas), „Tudod, hogy nincs bocsánat” (József Attila) – megannyi jelentős verssor, amely kereszteződik az olvasás praxisában, ha engedjük, hogy a líra (is) szervezze a tapasztalásunkat. Ebben a szinkronitásban – Cullert parafrazeálva – felfedezhetjük azokat az eljárásmódokat és fokozatokat, amelyek a nyelvi rétegeknek a lingvisztika által leírhatatlan hatáseffektusait hozzák létre. A nyelvnek ez az úgynevezett funkcióteljessége azonban, ahogy korábban jeleztük, poétikai koncentrációként kellően egyedi ahhoz, hogy a történeti megközelítés és a kontextuális analízis mellett különállóan is tanulmányozható irodalomtechnológiaként emlegessük. Még akkor is, ha a líra elméletének minden jelentős vers olvasásakor – a kinyilatkoztatás és a befogadás egyesítése miatt – vissza kell húzódnia, hogy modernizálódva újraszülethessen. Innen nézve tehát a költészet múltja a történő olvasás jelene. (Lőrincz 2002, 15–16. p.) Mindezt a korszakolással kapcsolatos dilemmák érintésekor is igyekeztünk szem előtt tartani, majd a tanulmány végén külön is hangsúlyoztuk.

Összességében megállapítható, hogy a líratörténeti perspektíva olyan keretet kínál az olvasás számára, amely ugyanúgy reflektált területként képzelhető el, ahogy a modern versek értelmezése is fokozottan próbára teszi az interpretációs képességeket, azaz a figyelem művészetét. (Kulcsár-Szabó 2022) A kettő összekapcsolása, együttes alkalmazása olyan problémákat hozhat felszínre, melyek korántsem tekinthetők lezártnak, sőt, újra és újra érdemes visszatérni hozzájuk, amikor a közelmúlt egy-egy lírai eseménye váratlan megvilágításba kerül. (Bednanics 2016) Ez a tervezhetetlenség legalább annyira köszönhető a mindenkori kortárs irodalomnak és a befogadói szerepek átalakulásának, mint a metafilológia természetének. Tudatosítva, hogy a líra tanulmányozása immár nem feltétlenül átfogó elméletek formájában történik, hanem inkább olyan hálózat alapján, amely elmélet és gyakorlat megkülönböztetése helyett a technikák és a gyakorlatok tudományos és nem tudományos művelésére koncentrál – egyszerre. Ezt a kutatásmódszertani fejleményt a líraolvasás praxeológiájának nevezhetjük. A habilitációs előadás ehhez kínált szempontokat a modernségtől elválaszthatatlan határmunkálatok felelevenítésével.

Irodalom

Bednanics Gábor 2016. Modern mítoszok és az újraírás lehetőségei. A líraolvasás esélyei a 21. században. Budapest, Ráció Kiadó.

Bednanics Gábor–Eisemann György szerk. 2006. Induló modernség – kezdődő avantgárd. Budapest, Ráció Kiadó.

Bónus Tibor 2002. Garaczi László. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Culler Jonathan 1985. Reading Lyric. In Yale French Studies. Yale University. No. 69. pp. 98–106.

Culler, Jonathan 2014. The Language of Lyric. In Thinking Verse. vol. IV, issue I. 160–176.

Deréky Pál 1992. A vasbetontorony költői. Magyar avantgárd költészet a 20. század második és harmadik évtizedében. Budapest, Argumentum Kiadó.

Dobos István 2019. Észrevételek Kappanyos András A modernség változatai. Koncepciótanulmány az új magyar irodalomtörténeti kézikönyvhöz című vitaindítójához. Irodalomtörténeti Közlemények, 123. évf. 2. sz. 232–245. p.

Eisemann György 1999. A folytatódó romantika. Budapest, Orpheusz Könyvek.

Eisemann György 2010. A későromantikus magyar líra. Budapest, Ráció Kiadó.

Hansági Ágnes 2003. Klasszikus – korszak – kánon. Historizáció és temporalitástapasztalat az irodalomtudomány történeti koncepcióiban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hansági Ágnes 2006. Az Ixión-szindróma. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben. Budapest, Ráció Kiadó.

Horváth Kornélia 2012. Verselméleti tradíció és a modern magyar líra. Ritmus és interpretáció kérdéseiről. Budapest, Ráció Kiadó.

Jauss, Hans Robert 1997. Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Kulcsár-Szabó Zoltán ed. Budapest, Osiris Kiadó.

Kabdebó Lóránt 1992. „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” (A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében). Budapest, Argumentum Kiadó.

Kabdebó Lóránt 1996. Vers és próza a modernség második hullámában. Budapest, Argumentum Kiadó.

Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő (szerk.) 1992. „de nem felelnek, úgy felelnek”. A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó.

Kappanyos András 2019. A modernség változatai. Koncepciótanulmány az új magyar irodalomtörténeti kézikönyvhöz. Irodalomtörténeti Közlemények, 123. évf. 1. sz. 33–87. p.

Kittler, Friedrich 2002. Optische Medien. Berlin, Merve Verlag.

Kulcsár Szabó Ernő 1993. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum Kiadó.

Kulcsár Szabó Ernő 2010. Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kulcsár Szabó Ernő 2018. Költészet és korszakküszöb. Klasszikusok a modernség fordulópontján. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Lénárt Tamás (szerk.) 2017. Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái. Budapest, Ráció Kiadó.

Kulcsár-Szabó Zoltán 1996. Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Kulcsár-Szabó Zoltán 1997. Az olvasás lehetőségei. Budapest, Kijárat Kiadó.

Kulcsár-Szabó Zoltán 2007. Metapoétika. Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben. Budapest–Pozsony, Kalligram.

Kulcsár-Szabó Zoltán 2022. Jeltelen felhők között. Fejezetek a 20–21. század költészetének alakulástörténetéből. Budapest, Ráció Kiadó.

Lőrincz Csongor 2002. A líra medialitása. Hang, szöveg és intertextualitás 20. századi lírai művekben. Budapest, Anonymus Kiadó.

Lőrincz Csongor 2007. A költészet konstellációi. Adalékok a modern líra történetéhez és elméletéhez. Budapest, Ráció Kiadó.

Mekis D. János 2014. Vers és kontextus. A modern magyar líra mint irodalomtörténeti probléma. Pécs, Pannónia Könyvek.

Molnár Gábor Tamás 2019. Visszacsatolások. Irodalomértelmezés és reflexivitás. Debrecen, Méliusz Juhász Péter Könyvtár.

2018. Nagy Péter 2018. Médiumközi relációk. Dunaszerdahely, NAP Kiadó.
2019. Nagy Péter (szerk.) 2002. Ady-értelmezések. Pécs, Iskolakultúra-könyvek.
2020. Nagy Péter 2021. Költészet és szövegköziség. Verstechnológiai paradigmaváltás a 20. század végi magyar lírában. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar.

Németh Zoltán 2012. A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája. Pozsony, Kalligram.

L. Varga Péter 2017. Szóra bírt anyagiság. A költői szó „igazságának” kérdéséhez – a nem-hermeneutikai változat. Prae Irodalmi és Kultúratudományos Folyóirat. Líratechnikák, 19. évf. 3. sz. 47–77.

Irredentizmus, kisebbségi lét, revízió eltérő nézőpontokból

Az 1936 és 1944 között havi rendszerességgel megjelenő Magyar Élet nemzetpolitikai szemle érdeklődési köre a korszak közéletének majd minden relevánsnak tekinthető kérdésére kiterjedt. Számos cikk született a Trianon okozta gazdasági, társadalmi, politikai problémákról – sok esetben nem pusztán bemutatásuk, hanem egyenesen megoldásuk igényével –, s a hozzá kapcsolható egyéni sorstragédiák is megelevenedtek a folyóirat lapjain. A lapot fenntartó Honszeretet Egyesület 1920-ban még kifejezetten a hazafias-irredenta ideológia jegyében jött létre, mely a harmincas évek második felére – leginkább a tagság és a vezetőség változásai mentén – egyre inkább háttérbe szorult, illetve átadta helyét a társadalom általuk magyarnak vélt részének politikai-gazdasági-kulturális térnyerését propagáló, a hazai zsidósággal és németséggel szemben egyaránt kritikus fajvédő gondolatoknak. Ezzel egy időben a Magyar Életet 1938 után már a népi mozgalomhoz kötődő lapnak tekinthetjük, ha nem tulajdonosi vagy szerkesztői, hanem kizárólag szerzői köre – s így tartalma jelentős része – alapján ítéljük meg. Bár a Honszeretet 1938. decemberi beszámolójában legfontosabb időszerű feladatának nevezi a „felszabadult felvidéki magyarság megszervezését” a tagság segítségét kérve egyrészt a helyszíni kiszállások megszervezésében, lebonyolításában, valamint a visszacsatolt területrészen élőknek az egyesületbe vonásában,[1] a Honszeretet fennállása teljes időszakában elsősorban Budapestre koncentrálódott. Lapján keresztül azonban sikerült a Felvidékről olyan módon hitelesen tájékoztatnia, hogy az arról írt cikkeket szinte kivétel nélkül onnan származó vagy ott legalább időszakosan élő személyek jegyezték.

A Felvidék fogalma a 19. század közepétől került előtérbe a korábbi Felföld és Felső-Magyarország elnevezések mellett[2] – ez utóbbiak egymás szinonimáiként az ország északi, hegyvidéki tájait jelentették, míg a Felvidék előbb csak a szlovákok lakta vidéket, majd 1918 után a Csehszlovákiához csatolt egykori magyar területeket. (Kósa 1998, 246. p.) A Magyar Élet szerzői kizárólag a Felvidék kifejezést használták értve ez alatt a Csehszlovákiához került összes, korábban Magyarországhoz tartozó területet, így Kárpátalját is – mint teszi azt a beregszászi születésű Pálóczi Horváth Lajos néprajzkutató, publicista, amikor önmagára felvidékiként hivatkozik. (Pálóczi Horváth 1939, 25–27. p.) Miként a Magyar Élet Erdély-képében (bővebben lásd Natkó 2021, 73–92. p.), úgy a Felvidéket érintő diskurzusában is rendkívül érdekes a narratívák különbözősége, melyeket leginkább az eltérő generációs és élettapasztalatok motiváltak. A lap ezáltal lehetőséget ad irredentizmus, kisebbségi lét és revízió többféle nézőponton keresztüli vizsgálatára.

Trianon után, Bécs előtt

Egyes viselkedésminták generációk közötti, markánsan eltérő megítélését talán nem is lehetne szemléletesebben bemutatni, mint az irredentizmus kapcsán. A Magyar Élet első évfolyamaiba Karakán Balázs álnéven író dr. Némethy Béla[3] személyében a lap egy, az elcsatolt területekről Magyarországra menekülő, így irredenta érzelmeit személyes sorsából tápláló szerzőt tudhatott magáénak: olyat, akit a trianoni Magyarország – „a kis rezervációs magyar terület” – belpolitikája saját elmondása szerint nem érdekelt, ellenben erőteljes hangon szólalt fel a hivatalos magyar külpolitikával szemben. A kassai születésű Némethynek a folyóiratban közzétett nyílt levelei egyfajta „áldozat-perspektívából” íródtak, s szemléletesen mutatják be az 1920-ban létrejött határ túlsó és innenső oldalán élők eltérő percepcióit. „…nem tudok eljutni az én gyönyörű, Kassa melletti Rákóczi-várrommal ékesített kis falumba, ahonnan én mint tekintetes úr [kiemelés az eredetiben] mentem el s ahova ezzel a büszke titulussal szeretnék vissza is menni” – utal egyik írásában arra a fajta eltávolodásra, kényszerű szakításra, mely esetében nemcsak földrajzi, hanem egzisztenciális is volt.[4] Levelében a Felvidék elcsatolása mint a családi struktúra felbomlása is megjelenik: elszakított szülőfalujában a családból egyedüliként idős nagynénje maradt hátra, aki „mindennel és mindenkivel szembenézve ragaszkodott az ősi szent röghöz”, s várja egyidejűleg az anyaország felől érkező felszabadítást.

Némethy nézőpontjában Trianon egyszerre személyes és nemzeti veszteség: keserű hangvételét ez utóbbinak az anyaország társadalmában érzékelhető fel nem ismerése okozza. Némi felháborodással idézi fel azokat az élményeit, melyek a falusi értelmiség széles körű, de csakis Nyugatra koncentráló külpolitikai érdeklődésére, egyben az elcsatolt területekkel szembeni, még a részvétet is nélkülöző közönyére vonatkoznak.[5] „Kérem Főtisztelendő Uram én egyelőre nem a mennyországba szeretnék jutni, hanem – Kassára, mégpedig útlevél nélkül…” – reagált saját elmondása szerint a szerző egy községi plébános vallási monológjára kifejezve egyúttal az elcsatolt területekről elmenekülni kényszerülő ember eszmei prioritásait is. 1937. decemberi levele az előbbieknél tudatosabb poétikai eszközökkel él, s egy, az emlék–álom–valóság rétegek egymásra rakódásából születő allegóriát bont ki.[6] A szerző álmában egykori, kassai családi házukban találja magát édesanyja és a „miszlókai tót mosónő” társaságában.[7] „A csehek azért voltak itt, mert a magyarok védtelenül hagytak minket… Hála Istennek, hogy elmentek, pan Boh prinas…” – summázza egyszerűen a szlovák asszony az elmúlt évtizedeket, de Némethy eközben már kívül is találja magát a házon az utca kokárdás, ünneplő tömegében, éneklő leventeezredek mellett és trikolor festésű repülőgépek alatt. A bevonulást proklamáló „álombéli” hírlap a felébredő szerző kezében a valóság reggeli újságjává szelídül, melyben immár az utódállamokkal szembeni békét, a gazdasági kapcsolatok felvételét és a külpolitikai konszolidációt hirdetik. Noha céljuk vélhetően nem ez, hanem az irredenta propaganda lehetett, Némethy szövegei lélektani történéssorként is értelmezhetőek. Az ismertetett allegóriában az elcsatolt területekről elmenekülők, s oda – de csakis mint Magyarország részére – visszavágyók mindennapos szembesülése jelenik meg az egyén és a hivatalos diplomácia érdekeinek, vágyainak fokozódó távolodásáról. Némethy, az életének jelentősebb részét a monarchia kori Magyarországon megélő ember nem egyszerűen a menekülésre kényszerülő egyén lelki, nemzeti és materiális érdekeinek fontosságát hirdette írásaiban, hanem a megbékélésre törekvő külpolitika totális értelmetlenségét. Szövegeiben emiatt a Felvidék és az annyiszor emlegetett Kassa fizikai jegyei tulajdonképpen teljesen háttérbe szorulnak, s magának az otthonvesztésnek a gesztusa válik hangsúlyossá.

A következő évfolyam egyik, Ölvedi János által írt esszéje a lap arculatában történő éles váltást is jelzi. Habár az érsekújvári származású Ölvedi Némethyhez hasonlóan még éppen Nagy-Magyarországon született, mégis a Felvidék fiatalabb, a monarchia emlékét élénken nem őrző generációjának tagja volt.[8] 1935–1938 között a Magyar Szemle Magyar kisebbség Csehszlovákiában című rovatában tájékoztatta az olvasókat a felvidéki magyarság helyzetéről, s több cikket jegyzett a Magyar Életben is. (Borbándi 1983, 523. p.) Az első itt megjelent szövegében az irredentizmus már mint „türelmetlen, suta frázismagyarkodás” jelenik meg, mely mögött a szerző sok esetben egyenesen egyéni becsvágyat, törtetést, karrierszerzési törekvést sejt. (Ölvedi 1938a, 4–6. p.) E perspektívában az irredentizmus kettős negatív hatással is bír. Egyrészt „a magyar kisebbségi kérdés terén nem tudott megfogalmazni egyetlen értelmes és reális tervet sem, hisz a hirdetett nemzeti romantika és naiv megváltásvárás mindent eredményezhetett, csak nem a kisebbségi realizmus kialakulását, mely higgadt látás a határokontuli [sic] magyarság számára egyedül jelenti az élet lehetőségét.” Másrészt, a szerző értékelése szerint, a határ innenső oldalán, az ország irreális messianisztikus hangulata a megoldandó gazdasági és szociális problémákról is elvonta a figyelmet. Ölvedi szövege rámutat arra, hogy a Felvidék fiatalabb nemzedéke az örökölt politikai és társadalmi mintákat alkalmatlannak tartotta az őket körülvevő, változó világon belüli tájékozódásra. 1938-tól ez a fiatalabb generáció adta a Magyar Élet szerzőinek többségét, s az elcsatolt Felvidék főbb problémái immár az ő tolmácsolásukban jelentek meg a folyóirat oldalain.

Az elcsatolt Felvidék gazdasági, társadalmi és kulturális képe

Az 1938-as évfolyamtól kezdve az európai diplomácia eseményei nyomán a folyóiratban is egyre élénkülő érdeklődés övezte a térséget. Az ekkori főszerkesztő, a korszak egyre inkább szélsőjobbra tolódó politikusa, de egyben általánosan elismert közgazdásza, Matolcsy Mátyás hosszabb elemzést szentelt a Felvidék gazdasági kérdéseinek. (Matolcsy 1938, 1–4. p.) Ebben a térséget Trianon előtt az agrárország iparfejlesztési politikájának kiemelt kedvezményezettjeként, Trianon után ellenben egy erősen iparosodott ország előnytelen helyzetben levő részeként mutatja be: a felvidéki bányászat, kohászat és ipar így országa gazdaságán belül betöltött fontos szerepéből a határváltozás után nemcsak hogy másodrendűvé fokozódott le, de Matolcsy értékelése szerint vissza is fejlődött. Számításai szerint a felvidéki gyáripar munkásainak száma 1932-ben 25%-kal volt alacsonyabb, mint 1910-ben, s a térség lakosságának szociális helyzetét negatívan befolyásolta az ipartelepek keletről nyugati irányba történő átcsoportosítása is. A Felvidék gazdaságának súlyos problémájaként láttatja Matolcsy az addigi export „természetes észak–déli” irányának a diplomácia diktálta kelet–nyugati vonalra való átállítását is. A térség és annak korábbi, magyar piacai közötti gazdasági kapcsolatok megszakadását a faiparban megfigyelhető tendenciákon keresztül mutatja be: az anyaország felvidéki faimportja a szerző adatai szerint 1920 és 1923 között 81%-ról 19%-ra esett vissza. A mezőgazdasági szektor áttekintésére térve Matolcsy ismerteti a cseh földreform eredményeit, melyek mögött nemzetiségpolitikai motivációkat lát, s a felvidéki agrárnépesség korábban az Alföldre irányuló, szezonális munkamigrációjának kényszerű megszüntetésében is komoly gazdasági és szociális károkat fedez fel.

„A Felvidék u. i. Csehszlovákia messzeeső nyulványa, gyarmata lett” – fogalmazott Matolcsy, de a megoldást nem egyszerűen a térség – ekkor, 1938 júniusában már reálisan várható – visszacsatolásában látta. „A Felvidék visszacsatolásának gazdasági előfeltétele az, hogy a Csonka-hazában is meg kell valósítani a földreformot. […] A megnövelt fogyasztóréteg, a megnagyobbodott piac az előfeltétele a felvidéki ipar rohamos fejlődésének és az ott élő nép életszínvonala emelkedésének” – írta, s a gazdasági kérdéseken túlmenően hozzátette: „…Magyarországon meg kell szűnnie a társadalmi szakadékoknak, kasztrendszernek, mert ebben élni a demokratikus Felvidék népe nem tud.” Annak a „teljes rendszerváltozásnak”, melyet ő a revízió előfeltételeként láttatott, része lett volna „a közéleti tisztaság”, a politikai rendszer „Balkán bélyegének” nyugat-európai színvonalra cserélése is. „Lokomotív után nem lehet szekeret akasztani…” – zárta gondolatait. Matolcsy így az elcsatolt Felvidék gazdasági és szociális problémáinak felismerése mellett is egyértelműen a revízió elé helyezte az anyaország politikai, gazdasági és társadalmi reformjait.

Matolcsy komplexebb gazdasági áttekintésében a csehszlovák földreform részletesebb elemzést nem kapott, ám a Felvidékről a Magyar Életben legtöbb cikket jegyző Bodnár István több írásában is kitért a kérdésre. Bodnár személye azért is különösen érdekes, mivel nem a Felvidéken, hanem a Zemplén vármegyei Semjén községben született, s a korszakban gyakori anyaországba való menekülés helyett 1934-ben ő épp Csehszlovákiába települt át néhány évre, miután otthon egy kommunista diákszervezkedésben való részvétele miatt elítélték.[9] Ez a sajátos helyzete lehetőséget adott arra, hogy a Magyarországon, majd pedig az elcsatolt Felvidéken töltött évek tapasztalatait összevethesse, s ennek megfelelően vonja párhuzamba például a magyar és a csehszlovák földreformot is. (Bodnár 1939a, 6–7. p.) Érvelése szerint míg Magyarországon a „népbe gyökerező nemzeti tudat” hiányzik a középosztályból, addig a cseh középosztály épp ezen tudata miatt került érdekellentétbe a cseh középbirtokosokkal, s az ezt övező közszellemváltozás nyomán sajátította ki utóbbiak 500 holdon felüli birtokait a cseh Földbirtokrendező Tanács. Bár magyar szempontból megfogalmaz némi kritikát arról, hogy a magyar gazdasági cselédséget a nagybirtokok megszűnése miatti bevételkiesésükért nem kártalanították megfelelő mértékben, cseh nemzeti szempontból a földreformot mégis példásnak láttatja. Ez – az elviekben hasonló célú magyar rendelkezéssel ellentétben – a gazdaságpolitikai, nemzetpolitikai és honvédelmi szempontokat is kielégítette: Csehszlovákiában nem foglalkoztak közjogi vitákkal, nem vették figyelembe, ki hogyan szerezte a birtokát, nem akarták megmenteni az addig fennálló rendszert, s a kiosztásra kerülő 1,8 millió hektáron nem „földpántlikákat”, hanem a megélhetéshez, sőt a művelődéshez elegendő anyagi alapot nyújtó földbirtokokat biztosítottak. A csehszlovák földreform mögött álló nemzetpolitikai és honvédelmi motivációkat Bodnár egy másik cikkében elemezte, melyben a Pozsonytól Técsőig húzódó „határőrvidéket” mutatja be. (Bodnár 1938a, 6–10) A kérdéses sávban – a szerző megfigyelései szerint színmagyar vidéken – 64 telepet hoztak létre a csehszlovák nemzetvédelmi alakulatok rendszeres hadi kiképzésben részesülő tagjai számára, akik között esetenként feltűnhetett egy-egy magyar is, aki így – egyben a népszámláláskor a nemzeti gárdába való felvételhez szükséges csehszlovák nemzetiséget vallva – akart „gazdasági jobbléthez jutni”.[10] Bodnár rámutat továbbá, hogy a csehszlovákiai magyar pártnak az ottani földbirtokpolitikával szembeni kritikái hiteltelenek addig, amíg az anyaországban sincs megfelelő módon rendezve a földkérdés. „Csak ezzel [a szociális problémák orvoslásával] lehet a határon inneni és tuli marxizmus vitorláiból a szelet kifogni” – fogalmazott, és konklúzióként arra a megállapításra jutott, a csehszlovák határőrvidékre csak egy gazdaságilag magasabb színvonalú, a magyar, sőt szlovák és ruszin autonómiamozgalmaknak is támaszt nyújtani tudó magyar határőrvidék megteremtése lehet a méltó válasz. „Készüljünk fel korszerűen, hogy a nagy történelmi változások készületlenül ne találjanak bennünket” – javasolta.

A szlovák és a ruszin-rutén autonómia kérdése több cikkben részletesebben is megjelent. „Csehszlovákia hazugságokon épült fel és hazugságokkal, mesterséges eszközökkel akarták fenntartani…” – fogalmazott az állam lehetséges felbomlását firtató írásában a kassai születésű Rády Elemér. (Rády 1938, 3–4. p.)[11] Értelmezésében Csehszlovákia fenntarthatatlanságát az a téveszme okozza elsősorban, hogy a földnek és a népnek a természet adottságain alapuló „csodálatos egyesülése” helyén valamiféle mesterséges rendszer létrehozható. A szerző „Vavrecska” cseh miniszter[12] rádióbeszédét, mely szerint „végre együtt és egyedül lesz a cseh, szlovák és rutén nép”, megtévesztő gesztusként értékeli. Rády a szlovákságot „fajilag”, kulturálisan és történelmi hagyományai mentén is egészében különálló népnek tekintette, csupán a nyelvrokonságot ismerte el a csehek és szlovákok között, így indítványozza a magyar fél közvetítését a szlovákok önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében, a ruténkérdés megoldását pedig kifejezetten a magyar államon belüli autonómiájuk biztosításában látja. Érvelésében tehát Csehszlovákiát egészében megszüntetendő államként ábrázolta: a magyar–szlovák–rutén sorsközösség és szolidaritás megfogalmazása mellett a cseh „falánk terjeszkedési vágy” szigorúan a csehek etnikai határai közé való visszaszorítását javasolta. Néhány hónappal később Bodnár István a Felvidéket „hatalmi ütközőpontként” bemutató esszéjében már úgy látja, a nyersanyagokban gazdag területet a magyar és cseh mellett egyaránt érinti a német, lengyel és orosz érdekszféra is. (Bodnár 1939b, 21–23. p.) A „minden imperializmussal a harcot felvenni képes” propagandának azt tartja, ha a trianoni Magyarország gazdasági és szociális megújulása során a nemzetiségek – értve itt ez alatt a szlovákokat és ruszinokat – számára is vonzó jólétet képes teremteni. „Amely nép először teremti meg belső egységét, azé lesz a Dunavölgyben a vezető szerep és annak föltétlenül érdekkörébe kerül, hatalma alá omlik a Felvidék is” – összegezte gondolatait.

A rutén–magyar sorsközösséget egyenesen antropológiai, társadalom-lélektani kontextusba helyezte a bevezetésben már említett Pálóczi Horváth Lajos.[13] Elkésett kritikák című cikksorozatának egyik írásában azt fejtegeti, a kemény, „mongolos” magyar lélek szentimentális vonásait a magyar–rutén „cseppvér-keresztezéseknek” és a rutén dajkák felvidéki magyar családoknál való alkalmazásának köszönheti. Témánk szempontjából relevánsabb azonban az, ahogyan a szerző felidézi személyes élményeit az 1938 őszi partizánharcokról, melyekben – leírása szerint – élesen elkülönült a magyar fél attitűdje a cseh és rutén katonákkal szemben. (Pálóczi Horváth 1939, 26–27. p.) Pálóczi Horváth ábrázolásában míg magyarok és rutén foglyaik egymásba karolva, énekelve távoznak a fegyveres összecsapás helyszínéről, a lelőtt cseh parancsnok holttestét egyszerűen maguk mögött hagyják. Az inkább szimbolikusnak, mint reálisnak tűnő leírás célja minden bizonnyal az arra való rámutatás lehetett, hogy a csehszlovák állam romjain egy nagy múltra visszatekintő sorsközösség éledhetne újjá.

A Felvidék társadalma kapcsán a Magyar Élet cikkei a magyar–szlovák–rutén együttélés múltja és lehetséges jövője mellett a fiatal magyar értelmiségi generáció, a magyar munkásság és a felvidéki zsidóság kérdését járják körül. Ölvedi János 1938 novemberében közölte Érsekújvár múltat és jelent párhuzamba állító várostörténetét. (Ölvedi 1938b, 5–6. p.) Írásának különös jelentőséget ad, hogy a város polgármestere a Magyarországhoz való visszatérését követően édesapja, idősebb Ölvedi János lett. (Borbándi 1983, 522. p.) Az újságíró Ölvedi célja ezzel az írásával minden bizonnyal annak érzékeltetése lehetett, hogy a 20 éves csehszlovák „rabság” elenyésző töredéke volt a város történelmének, melyet a helyén a 17. században Várdai Pál esztergomi érsek által emelt palánkvártól kezdve mutat be, részletesen megemlékezve a török háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharcnak a településhez köthető eseményeiről. A szerző szerint a cseh megszállás épp ennek, a magyar múlt és magyar hagyomány fizikai emlékeinek megsemmisítésére, eltüntetésére törekedett már 1918 telétől, amikor a cseh legionáriusok lerombolták a főtéren álló Kossuth-szobrot, ledöntötték a ’48–49-es emlékművet, s leszedték a Rákóczi, Bercsényi és Bottyán János egykori házát megjelölő emléktáblákat éppúgy, mint a magyar cégtáblákat és feliratokat.[14] Ölvedi Érsekújvárat ebben a húszesztendős kisebbségi létben is végvárként ábrázolja – immár nem fizikai, hanem szellemi értelemben.[15] Innen eredezteti a felvidéki magyar fiatalok szellemi mozgalmát, a felvidéki falukutató törekvéseket, a Szlovákiai Magyar Kultúregyesület minden komolyabb akcióját. Megemlékezik arról is, hogy 1936-ban itt egyesült a két felvidéki magyar párt. „Él mint hamu alatt a parázs, de fellobban, mihelyt a felszabadulás levegője csapja meg” – fogalmaz a szerző metaforájával kifejezve azt, hogy Érsekújvár magyarsága, bár a hatóság által befolyásolt népszámlálási adatok szerint 1930-ra enyhe kisebbségbe került, megszakítás nélkül kezében tartotta a város önkormányzatát Csehszlovákiába kerülése után is.

A felvidéki magyar fiatalság 1939 előtti tevékenységének bemutatására szentelte a turócszentmártoni születésű Sági Farkas István is a Magyar Életben megjelent egyetlen cikkét. (Sági Farkas 1940, 13–15. p.) Véleménye szerint a kisebbségi lét újfajta nemzeti identitását a térség paraszti és kispolgári származású fiatal magyar értelmisége hozta létre. Cikke az egyetlen a Magyar Élet hasábjain, mely megemlíti a felvidéki magyar ifjúság Sarló mozgalmát – az az ideológiai elhatárolódás, mely vélhetően a folyóirat tulajdonosi körét is jellemezte a kérdés kapcsán, e néhány sorban is egyértelműen megjelenik. Kiemeli ugyan a szerző a csoporthoz kötődők hitét és erőfeszítéseit, értékelése szerint azonban a kezdeményezést a „nemzetközi zsidó fiatalság és a csehszlovák kormányzat egyformán lejáratták”, tagjait pedig „bábokká” tették. Jóval hosszabban és részletesebben foglalkozik ezzel szemben a felvidéki fiatalok két „gömöri diétájával”, melyeken nemcsak hitet tettek a felvidéki magyarság egyetlen, egységes párt általi képviselete mellett, de el is fogadták a tízpontos „magyar nemzeti ideológiát”. Ebben kimondták egyebek között, hogy a keresztény erkölcsi alapra helyezett, szociális töltetű magyar nemzeti ideológia alapvető követelménye a lelkileg és szellemileg oszthatatlan magyar nemzet megléte, legfőbb feladata pedig az összmagyarság gazdasági és kulturális megújulásának elősegítése; hangot adtak a liberalizmussal és imperializmussal szembeni álláspontjuknak, s elköteleződtek a nemzetek közötti békés, igazságos, empatikus együttműködés felé. Egy másik cikkben a népi írók közé sorolt Kárász József az anyaország és a Felvidék fiatalságát állítja párhuzamba: utóbbit „szellemileg és anyagilag is sokkal igényesebbnek” nevezi, akiken „nem érzik az a nehéz, szomorú anyagi és szellemi szegényszag, ami az anyaországnak ifjú tömegeit, nem a maga hibájából, hanem általános magyar társadalmi okokból, olyan végzetesen megülte”. (Kárász 1939, 16. p.) A szerző szerint a Felvidék katolikus hallgatóit tömörítő Prohászka Körök köré szerveződő generáció egyrészt „megedződött” az idegen uralom alatt, másrészt sokkal nagyobb felelősségtudatra tett szert a magyar nép „nagy sorskérdéseivel” szemben – értve ez alatt a szociális és gazdasági problémákat egyaránt. Kárász tulajdonképp ugyanazt ismétli meg, mint már említett szerzőtársai: ábrázolásában a Felvidék szellemileg frissebb, aktívabb, mint az anyaország – a magyarság összekapcsolódása e narratíva szerint nem a fölrajzi értelmű határokon, hanem lelki-szellemi közeledésen múlik.

Ugyanerre a friss felvidéki szellemiségére reflektál a Magyar Élet szerkesztősége is, amikor 1938. október 10-re dátumozott közleményében tájékoztatta olvasóit a komáromi tárgyalások megkezdéséről.[16] A meg nem nevezett szerző az eseményt az aktuálpolitikai viszonyok kontextusába helyezi: a Felvidék itt nem földrajzi területet, nem a nemzettől elszakított magyarok csoportját, hanem „fiatal magyar szellemet” jelent, mely nem a csehszlovák állammal, hanem a „feudális reakciót és zsidó kapitalizmust” jelentő „régi renddel” áll szemben. Így a várható revízió, „az évek óta oly nehezen várt magyar feltámadás” nem valamiféle régi, üdvös állapothoz való visszatérésként, hanem kifejezetten az attól való távolodás kényszereként értelmezhető: a megoldást nem nemzetiségi vagy diplomáciai kérdésekben, hanem a politikai és szociális megújulásban látják. Ölvedi János a közleményt kísérő – itt A felvidéki magyarság álláspontja címmel közzétett, eredetileg az Egyedül vagyunk-ban megjelent – írásában úgy fogalmaz, az anyaországi és a csehszlovákiai magyarok „csakis itt, az uj ország, az uj élet megépítésénél [találkozhatnak] és nem a régi, idejétmult rendszer megtartásánál”. (Ölvedi 1938c, 1–2. p.)

Az ugyan nem felvidéki születésű, de kisgyermekkorától ott élő Kovács Endre a Magyar Élet utolsó, 1944-es évfolyamában csatlakozott a szerzők közé számos recenzióval gazdagítva így a lapot. Ugyanezen évben megjelent Két háború közt című – saját maga által naplóként hivatkozott – önéletrajzi ihletésű esszéjében ugyancsak a felvidéki fiatal magyar generációt, illetőleg annak végül a kommunista ideológia szerinti „népi demokráciához” jutó eszmei-politikai útkeresését mutatja be. (Kovács 1944) Ábrázolásában ezek a fiatalok nemcsak – sőt elsősorban nem is – a cseh állam elnyomásával kerülnek szembe, hanem saját szüleik generációjával. „Az öregek világa merev falként állott előttünk, melybe minduntalan beleütöttük a fejünket” – fogalmaz értve ezen a világon az előző generáció által közvetített értékrendet és a köreikben még ekkor is nosztalgiáját élő dzsentri szellemiséget.[17] Ez a generációs váltás Kovács értelmezése szerint a szlovák fiatal értelmiségnél is megfigyelhető volt, mely – a magyarhoz hasonlóan – szakított a korábbi illúziókkal, a magyar fiataloktól eltérően ugyanakkor nem törekedett a néphez való fizikai és szellemi közeledésre, attól „mérhetetlen távolságban”, elsősorban saját egzisztenciális boldogulásának bűvkörében élt.

A fiatal értelmiségi nemzedékhez hasonlóan a felvidéki magyar munkásságot is valamifajta öntudatosodási folyamaton keresztül ábrázolta Bodnár István. (Bodnár 1938b, 17–20. p.) Megfigyelései szerint a térség magyar erdőmunkásai, zsellérjei és béresei a határváltozást követő időszakban nagy számban léptek be a – Csehszlovákiában legálisan működő – kommunista pártba, melynek propagandája a köztársasággal való szembenállást, s házhelyeket és kárpótlás nélküli földosztást ígért nekik. Ezzel párhuzamosan a városi munkásság munkavállalásának feltételévé vált a szakszervezeti tagság. E lépések kényszerűségével kapcsolatban a szerző azt írja: „A magyar munkás kommunizmusa azt jelentette, hogy hétköznap és a gyűléseken kommunista volt, de vasárnap elment a templomba s a körmenetben – de sok esetben! – vitte a Mária-zászlót.” A felvidéki magyar munkásság Bodnár szerint azon felismerés nyomán „ábrándult ki” a szociáldemokrata és kommunista pártból, hogy az azok által hangsúlyozott „nagy testvériség” ihlette szolidaritás valójában csak a cseh, szlovák és zsidó munkások között valósult meg. A munkásság magyar csoportjai a szerző szerint visszatértek az Egyesült Magyar Párt támogatói közé abban a hitben, hogy egyszerre küzdhetnek a szocialista és a magyar nemzeti célokért. Figyelmeztet ugyanakkor, hogy nem múltak el nyomtalanul a Trianon óta eltelt esztendők a felvidéki munkásság öntudatára nézve: „Jaj azoknak, akik azt hiszik, hogy a magyar munkással majd ugy lehet bánni, mint a háboru előtt. […] Ezek magyarabbak, lélekben és a magyar testvéreikért való munkában elszántabbak és felkészültebbek, mint nagyon sok csonkaországi magyar, aki hivalkodik magyarságával, de ugyanakkor munkásaival annyi közösséget nem érez, mint a gazdaember a lovával.” Összecseng Bodnár cikkével a lapszám egy másik, az ipolysági Lánc László által jegyzett írása, mely egészében tekinti át a felvidéki magyar társadalom politikai mentalitását. (Lánc 1938a, 28. p.) A szerző értékelése szerint a kisebbségi lét kifejezetten kohéziós erőként hatott a magyarságra, az „nem engedhette meg a világnézeti harc és a széttagolódás luxusát”. Bár az alapvető politikai nézetek heterogenitását, a kommunista, reakciós konzervatív, szélsőséges jobboldali csoportok meglétét elismeri, összességében úgy látja, e táborok szembenállását megakadályozta a felvidéki magyarságra egyöntetűen ható, a társadalomban levő árkok betemetését kívánó nemzeti gondolat. A magyarságnak ez a része így nem egyszerűen az anyaországhoz való visszatérést, hanem egy új, egységes magyarság megteremtésére is vár, s annak megteremtésében magának részt kíván.

Bodnár István egyik cikkében kitér arra, hogy miután az 1930-as népszámlálás során a zsidóság külön nemzetiségi kategóriaként szerepelt, a szlovákiai és kárpátaljai zsidóság 5–10%-a vallotta csupán magát zsidó vallású magyar nemzetiségű személynek. (Bodnár 1938c, 6–10. p.) „A zsidók cserbenhagyták a magyarságot” – értékeli a szerző. Kritikáira rímelnek Féja Tibor megfigyelései.[18] A Féja testvérek Léván születtek s nőttek fel, de míg Féja Géza a trianoni béke megkötésének évében már Budapestre költözött, Féja Tibor Csehszlovákiában maradt, lett tanító, majd az első bécsi döntést követően iskolaigazgató. A Magyar Élet ugyanezen lapszáma végén a szerkesztőség az elcsatolt Felvidék „egyik legharcosabb, legbecsületesebb, legáldozatosabb magyar tanítójaként” hivatkozik rá.[19] Féja a Magyar Szülők Szövetségének és a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületének a pozsonyi magyar gyermekek magyar nyelvű iskoláztatását támogató szociális akciójában szerzett tapasztalatairól írt cikket a Magyar Életbe, melyben kevéssé a felvidéki magyar iskolaügy helyzetéről, mint inkább a pozsonyi zsidó közösség attitűdjével kapcsolatos csalódottságának adott hangot. (Féja 1939, 20. p.) Tapasztalatai szerint egyrészt a pozsonyi zsidóság tevőlegesen hátrányos helyzetbe hozta a magyar iskolák fennmaradását azzal, hogy gyermekeit – elenyésző kivételtől eltekintve – a német mellett nem magyar, hanem szlovák nyelvű osztályokba íratta be, másrészről a pozsonyi magyar gyermekeket segítő akcióban sem nyújtottak anyagi segítséget a zsidó kereskedők: dacára annak, hogy ez ügyben még cseh cégekre is számíthattak a szervezők.

Féja Tibor kapcsán meg kell jegyezni ugyanakkor azt is, hogy a Bars-Hont hetilapban, melybe 1940-től írt, jó néhány olyan, markánsan zsidóellenes cikket is közzétett, melyekre való hivatkozással 1948-ban a népbíróság tizennyolc havi börtönbüntetésre ítélte.[20] Ezekben az írásaiban a zsidókkal szembeni „vádpontjai” a magyar nyelvű oktatás feladása mellett, hogy köreikben nincsenek ipari munkások, ellenben a kereskedői, tisztviselői, orvosi és jogi pályán túlsúlyban vannak, hogy a belvárosi házaknak elsősorban ők a lakói, hogy számuk és vagyonuk is egyre nő, így Ipolyságon már két rabbit és két zsinagógát tartanak fenn, vagy épp az, hogy Verebélyen a zsidó üzletek szombaton zárva tartanak – azon a településen, ahol Féja szerint magyarok és szlovákok egyaránt „Csillaghullást várnak”. (Baki 2001, 159–160 p.) A Magyar Életben Pálóczi Horváth Lajos az elcsatolt Felvidék „hőseiről és mártírjairól” összeállított MEFHOSZ-kiadvány kapcsán adott hangot éles ellenérzésének, miután abban a zsidók – véleménye szerint – magasan érdemeiken felül kaptak teret. (Pálóczi Horváth 1940, 11–12. p.)[21] A néprajzkutató, miként a Magyar Élet előbbi szerzői is, úgy értékelte, a felvidéki zsidóság túlnyomó többsége a kisebbségi lét 20 éve alatt tudatosan távol tartotta magát a magyar pártok és mozgalmak támogatásától. A felvidéki zsidók magyar hazafiként való önreprezentációját így csupán utólagos korrekciónak és kompenzációnak látja. A többször említett Ölvedi János ezzel szemben – ugyan nem ebben a folyóiratban – azt az álláspontot képviselte, miszerint a zsidóság „csak papíron” választotta a csehszlovák politika „cselként” létrehozott zsidó nemzetiségi kategóriáját. Ölvedi szerint a szlovákiai zsidóság ettől függetlenül is magyar újságot és könyvet olvasott és magyar színházakat támogatott, míg a városi zsidó értelmiség gyerekeit is magyar iskolába járatta és az ellenzéki magyar pártok munkáját is segítette. (Ölvedi 1985, 47. p.) Sajnálatos módon a Magyar Életben ez a felvidéki zsidósággal kapcsolatos vélemény és tapasztalat nem kapott helyet.

Bodnár István a Csehszlovákiában 1919 júliusában hozott 430. számú, a közkönyvtárak létesítéséről rendelkező törvény kapcsán írt a térség társadalmi és kulturális viszonyairól. (Bodnár 1938c) Az intézkedés a nemzeti kisebbségekkel bíró községekben legalább 10%-os népességarányt szabott meg a kisebbségek számára kialakítandó külön magyar könyvtár vagy külön magyar könyvtári osztály kritériumaként. Az ehhez szükséges adatokat később az 1930-as népszámlálásból nyerték, s ennek kapcsán a szerző kiemeli, hogy a számlálóbiztosok esetenként kétségbe vonták a magukat magyarnak valló, de általuk szlováknak hitt emberek hovatartozását, ami aztán komoly egzisztenciális hátrányokat okozhatott egyeseknek. Bodnár nehezményezi a törvény megvalósításának, betartatásának módját is: adatai szerint az összesen 798 magyar községből 66-ban 1936-ban, vagyis közel 20 évvel a rendelkezés után sem létesült könyvtár, s ott, ahol ez megtörtént, sem teljesült a könyvtári állományra vonatkozó minden feltétel. Bodnár szerint a magyarországi folyóiratok és szakkönyvek nem érhetőek el a felvidéki magyarság számára, s a csehszlovák kormányzat tudatosan csak a budapesti liberális és szociáldemokrata sajtót rendeli a könyvtárakba. Értékelése szerint ezáltal a „magyar szellemű” sajtót, szak- és szépirodalmat kikerülve valamifajta ideológiai híd létesül a csehszlovák vezetés, az általa támogatott cseh állami kiadók és a „budapesti köruti zsidó és marxista szellemű” kiadóvállalatok között a felvidéki magyarság „elnemzetlenítése” érdekében. A szerző szerint a törvény alapvető népművelési céljait gátolja emellett a felvidéki magyarság általánosan rossz anyagi helyzete, így a 40 filléres kölcsönzési díj megfizetésének nehézségei, s a nemzeti – itt valószínűleg etnikai értelemben használt –, faji és nyelvi öntudat ugyancsak széles körben jellemző hiánya. A címben Bodnár „három nemzet vezetőinek bűneire” hivatkozik: míg a cseh és szlovák fél véleménye szerint a „magyar szellem” elnyomására törekszik a könyvtártanácsok személyi összetételétől kezdve a könyvrendelés lebonyolításáig, a határ innenső oldalán is súlyos mulasztások történtek: véleménye szerint a magyar kormányzat és a magyar írók sem tettek, tesznek azért, hogy a felvidéki magyarsághoz megfelelő öntudatosító irodalom jusson el. Holott „a határokat csak a lelkek egységének megteremtése, a céltudatos magyar akarat kifejlesztése után és nem humanista semmittevéssel lehet elsöpörni” – a kulturális, népnevelő munka szerinte tehát a revízió feltétele.

Bár nem bővelkedik bennük a Magyar Élet, a Felvidék kultúráját bemutató írások részét képezik az országrész irodalmára vonatkozó recenziók is. Ezek relevanciáját az adja elsősorban, hogy szerzőik a szépirodalmat társadalmi szerepvállalása szempontjából értékelik. Maróthy Jenő Felvidéki falevelek című elbeszélésgyűjteményét sem mint irodalmi szöveget éri például lesújtó kritika a folyóiratban, hanem mint egy olyan beszédmód életben tartásának kísérletét, mely a recenziót jegyző Gombos Imre szerint már rég aktualitását vesztette. (Gombos 1939, 28–29. p.) Maróthy munkáját Mikszáth és Jókai regényeihez hasonlítja, miközben a szerző valódi kortársai, Szabó Dezső, Móricz, Kodolányi vagy Németh László már „történelmi célok szolgálatába állították tehetségüket”. Kétségtelen, hogy Maróthy – elsősorban szlovák – alakjai Gombos leírásának megfelelően nagy örömüket lelik a pletykálásban és a veszekedésben, együgyűek és sok esetben gyávák, világuk azonban korántsem teljesen „problémátlan”, ami Gombos szerint szinte olvashatatlanná teszi az elbeszéléseket. Maróthy történetei a falusi kisemberek perspektívájából íródtak, akik számára a történelem megfoghatatlan és értelmezhetetlen fogalom ugyan, de apró elemei a falusi környezetben is megmutatkoznak. (Maróthy 1939) Így jelenik meg az autonómiáját féltő falusi társadalom és hatalom konfliktusa, a cseh állam katonai és bírói tekintélyének kritikája vagy a magyar–szlovák sorsközösség kérdése. Kétségtelen, hogy Maróthy egyszerűen a falusi közeg viszonyainak ábrázolására törekedett, s egyetlen, kétséges kimenetelű kísérlete a morális és ideológiai üzenetek továbbítására – a nemzeti identitás megélésének lehetetlenségét ábrázoló Van Pozsonyban egy sír című elbeszélésben – tematikailag és beszédmódját tekintve is erősen kilóg a kötet többi írása közül. Kovács Endre fentebb említett esszéjében fogalmazott úgy, generációja nemcsak az irodalomtól, hanem azon belül a sajtótól, sőt a bulvársajtótól is „helyzetünk értelmezését és nemzetnevelést” várt. (Kovács 1944, 92. p.) A Magyar Élet kritikusai számára ehhez hasonlóan a szépirodalommal szembeni elvárás is egyértelműen a társadalmi és történeti kontextusba való beágyazódás és a valóság közvetlen, illúziómentes megragadása lett.

A Felvidék visszatérte három perspektívából

1938 novemberében a Magyar Élet megjelentette annak az Egyesületközi Együttműködésnek a közleményét,[22] mely vezetői révén rendkívül szorosan kapcsolódott a lapot kiadó Honszeretet Egyesülethez és a Honszeretet fedésében működő Magyar Közösséghez is. Az ekkor 12 egyesületből álló szervezet szeptemberi, a Magyar Élet akkori főszerkesztője, Matolcsy Mátyás elnöklete alatt megvalósuló ülésén 10 pontból álló kiáltványt fogadott el a felvidéki kérdéssel kapcsolatban. Ebben tulajdonképp a fentebb már megfogalmazott javaslatokat tették közzé némi további konkretizálással és kiegészítéssel, így itt nem csupán az összes csehszlovákiai nemzetiség igényeinek kielégítésére hívják fel a figyelmet, hanem a meggyőződésüknek is hangot adnak, hogy ha lehetőségük adódik véleményüket népszavazás keretében kifejezni, a Magyarországtól elszakított nemzetiségek vissza fognak térni régi hazájukba. A folyóirat ez idő tájt megjelenő cikkeivel szemben az Egyesületközi Bizottság a felvidéki kérdés „apropóján” kezdeményezte azt is, hogy a magyar kormányzat szükség esetén fegyveres erővel szerezzen érvényt követeléseinek. „Ebben a küzdelemben semmi áldozattól sem riadunk vissza, és mindenünket, ha kell életünket is odaadjuk a Felvidékért, az ott élő magyarokért, szlovákokért, ruthénekért, németekért és lengyelekért.”

Az első, a Felvidék visszatérését ténylegesen ünneplő szöveget 1938 novemberében, egy fentebb már említett ipolysági fiatalembertől közli a folyóirat. (Lánc 1938b, 10. p.) Lánc László írásában azt a generációt szólaltatja meg, melynek Csehszlovákiában születve és felnőve alapélménye volt a hazátlanság tapasztalata. Ennek gyakorlati megnyilvánulásaiként a nemzeti ünnepektől, nemzeti hadseregtől, nemzeti himnusztól való megfosztottságot sorolja fel mint a meg nem tapasztalt nemzeti-közösségi élményeket övező hiányt. „Istenem, van Hazánk és van Nemzetünk! Magyarok vagyunk magyar hazában!” – zárja sorait. Vele szemben nem az ünnepélyesség, hanem az aggodalom hangja szólal meg Szabó Dezső 1939. januári, Imrédy Béla miniszterelnök vízkereszti beszédére reflektáló írásának a Felvidékre vonatkozó részében. (Szabó 1939, 1–8. p.) Az író élete „legirtózatosabb napjainak” nevezi az első bécsi döntés időszakát, s gesztusa nem magára a revízió tényére, hanem a megvalósulás módjára vonatkozik. Véleménye szerint a Magyarországhoz visszajuttatott felvidéki sáv határai elveszik a városoktól gazdasági területeiket, így újabb konfliktusforrást jelentenek a magyarság és szomszédjai között. Ennél is nagyobb probléma értékelése szerint az, hogy annak a nemzetnek hálás a revízióért Magyarország, amely nemzet – illetve annak „hatalmi álmai” – miatt elvesztette a kérdéses területet. „Teljes felelősségemmel mondom: inkább maradjon Erdély még egy ideig mostani állapotában, mintsem úgy szerezzük vissza, mint a Felvidéket, pláne magyar vér árán!” – fogalmaz a szerző, s szavainak súlyt ad, hogy Erdély kapcsán szűkebb szülőföldjéről beszél. Érdekes az a kontraszt, amely Szabó Dezső ezen írása és az őt a lap szerzői közé invitáló tulajdonosi kör fentebb, az Egyesületközi Együttműködés keretein belül elfogadott nyilatkozata között feszül. Szabó Dezső perspektívájában nemhogy az akár fegyverrel érvényt szerzett revízió, de a diplomáciai úton, más ország felé való elköteleződéssel járó rendezés sem volt elfogadható – mint az események későbbi alakulásából tudhatjuk, aggodalmai nem bizonyultak alaptalanoknak. Azok a fentebb ismertetett cikkek, melyek a revíziót sürgető attitűd helyett az újfajta nacionalizmuson alapuló politikai, társadalmi és kulturális reformigényt hangsúlyozták, melyet a határokon átnyúló szellemi és lelki kapcsolatok alapjaként képzeltek el, inkább Szabó Dezső gondolatait tükrözték.

„Nem régen voltam Szlovenszkóban s még mindig tele vagyok azokkal a mélységes és megdöbbentő benyomásokkal, amiket ott kaptam. A szlovenszkói magyarságot két főtípusra lehet bontani. Az öregekre és a fiatalokra. Az öregek még a Négyesyék[23] iskolájában nőttek, tele vannak szegények honfibúval és honfitűzzel. Az életet úgy látják, mert nem láthatják máskép, csak ifjúságukban magukba szedett világkép alapján, ahogy a hivatalos népnemzeti iskolák nevelték beléjük. A fiatalok másképen látnak. A fiatalok már idegen iskolákban nőttek fel, olyan nyelven tanulták a tudományokat, amelyen szüleik ma sem értenek, nekik tehát szükségszerűen egy új magyarságot kellett kitermelniök magukból. Egy szociálisabb és kulturáltabb magyarságot. Európaibb magyarságot. Ők már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszaváról. Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincsen élet s ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet. S ha a magyar meg akar állani ebben a rája kényszerített életben, okosabbnak és emberségesebbnek kell lennie, mint a régi volt.” (Móricz 1931, 286. p.) Bár nem a Magyar Életben, hanem a Nyugatban tette közzé e gondolatait Móricz Zsigmond, mégis annyira szemléletesen rámutat a Magyar Élet fentebb bemutatott cikkeiben is látható perspektívák párhuzamára, hogy nehezen találhatnánk ennél megfelelőbb zárszót. Az eltérő perspektívákat ugyan nem minden esetben az életkor és -tapasztalat okozta – mint Szabó Dezső esetén láthatjuk, aki maga is Nagy-Magyarországon született és nőtt fel, s azt mégsem kívánta mindenáron restaurálni –, az kétségtelen, hogy irredentizmusról, kisebbségi létről, a lehetséges revízió módjáról és a magyarság szerepéről a korabeli társadalom egyes rétegei, csoportjai – határon innen és túl – esetenként egészen máshogy vélekedtek.

Irodalom

A Területvédő Ligapropaganda előadása. Csonkamagyarország, 1921. május 26. 1. p.

Az Egyesületközi Együttműködés (EKE) beszámolója. Magyar Élet, 1938. 11. sz. 29. p.

A Honszeretet Egyesület havi beszámolója. Magyar Élet, 1938, 12. sz. 32. p.

Baki Attila 2001. Bars és Hont k. e. e. vármegye zsidósága és a holokauszt (1938–1945). In Randolph L. Braham (szerk.): Tanulmányok a holokausztról VI. Budapest, Múlt és Jövő 143–210. p.

Bodnár István 1938a. A csehszlovák határőrvidék. Magyar Élet, 6. sz. 6–10. p.

Bodnár István 1938b. A felvidéki magyar munkásmozgalmak és a nemzeti szocializmus. Magyar Élet, 11. sz. 17–20. p.

Bodnár István 1938c. A csehszlovákiai magyar közkönyvtárakról és három nemzet vezetőinek bűneiről. Magyar Élet, 6. sz. 6–10. p.

Bodnár István 1939a. A cseh és a magyar földreform. Magyar Élet, 4. sz. 6–7. p.

Bodnár István 1939b. A Felvidék mint hatalmi ütközőpont. Magyar Élet, 1. sz. 21–23. p.

Borbándi Gyula 1983. Ölvedi János. Új Látóhatár, 4. sz. 522–526. p.

Féja Tibor. Magyar Élet, 1939, 4. sz. 32. p.

Féja Tibor 1939. A felvidéki zsidóság és a magyar iskola. Magyar Élet, 4. sz. 20. p.

Gombos Imre 1939. Maróthy Jenő: Felvidéki falevelek. Magyar Élet, 8. sz. 28–29. p.

Gulyás Pál 1941. Magyar írók élete és munkái III. Budapest, Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete.

Hortobágyi Jenő (szerk.) 1940. Keresztény magyar közéleti almanach II. Budapest.

Karakán Balázs levele. Magyar Élet, 1937, 2. sz. 18–19. p.

Karakán Balázs levele. Magyar Élet, 1937, 9. sz. 4–5. p.

Karakán Balázs levele. Magyar Élet, 1937, 12. sz. 21–22. p.

Kárász József 1939. A Prohászka Körök. Magyar Élet, 10. sz. 16. p.

Kovács Endre 1944. Két háború közt. Budapest, Turul.

Kósa László 1998. Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880–1920. Budapest, Planétás.

Lánc László 1938a. A felvidéki magyarság lelki képe. Magyar Élet, 11. sz. 28. p.

Lánc László 1938b. A felvidéki magyar fiatalság hazatérése. Magyar Élet, 11. sz. 10. p.

Maróthy Jenő 1939. Felvidéki falevelek. Húsz küzdelmes esztendő életéből. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Matolcsy Mátyás 1938. A Felvidék gazdasági múltja és jövője. Magyar Élet, 6. sz. 1–4. p.

Móricz Zsigmond 1931. Az irodalom és a „faji jelleg”. Nyugat, 5. sz. 285–287. p.

Natkó Anna 2021. „Erdély! Sikolt e szó és sírni kényszerít!” A Magyar Élet nemzetpolitikai szemle Erdély-diskurzusa, 1936–1944. Pro Minoritate, 3. sz. 73–92. p.

Ölvedi János 1938a. Magyar sors Középeurópában. Magyar Élet, 9. sz. 4–6. p.

Ölvedi János 1938b. Érsekújvár. Magyar Élet, 11. sz. 5–6. p.

Ölvedi János 1938c. A felvidéki magyarság álláspontja. Magyar Élet, 10. sz. 1–2. p.

Ölvedi János 1985. Napfogyatkozás. Magyarok Szlovákiában. New York, Püski.

Pálóczi Horváth Lajos 1939. Elkésett kritikák V. A rutén lélekről. Magyar Élet, 4. sz. 25–27. p.

Pálóczi Horváth Lajos 1940. Elkésett kritikák IX. A Felvidék zsidómosdató aranykönyve. Magyar Élet, 6. sz. 11–12. p.

Rády Elemér 1938. Csehország sorsa és a szlovák és rutén nép. Magyar Élet, 10. sz. 3–4. p.

Sági Farkas István 1940. Egy év után. Magyar Élet, 1. sz. 13–15. p.

Simon Attila 2021. Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Bölcsészettudományi Kutatóközpont.

Szabó Dezső 1939. Querelae Magyarorum. Magyar Élet, 1. sz. 1–8. p.

Tamáska Máté 2013. Kassa-vidék településképei. Pozsony, Kalligram.

Tegnap este kezdődtek el Komáromban a sorsdöntő tárgyalások. Magyar Élet, 1938, 10. sz. 1. p.

Megelőző közegészségügy – a zöldkeresztesek tevékenysége Kárpátalján

Az 1930-as évektől Magyarországon a gyógyintézmények kiépítése mellett egyre több figyelmet fordítottak a megelőző egészségügyre. Míg a gyógyító közegészségügy a megfelelő intézkedésekkel a betegek egészségének és munkaképességének helyreállítására koncentrált, addig a megelőző közegészségügy az állami rendelkezésekkel és intézmények létesítésével a polgárok egészségének megóvására helyezte a hangsúlyt – ide sorolható a zöldkeresztes egészségvédelmi munka megszervezése is. Ezt az állam közintézményeken keresztül valósította meg, melyeket összefoglalóan közegészségügyi rendszernek nevezünk. (Pfeiffer 1928, 1–15. p.)

A közegészségügy megszervezésével kapcsolatos kérdésekében a második világháborúig a Monarchia alatt kidolgozott jogszabályok voltak a meghatározóak. Az egészség a kollektív javak egyikévé vált, melynek irányvonalait részben a politikai folyamatok határozták meg. Még az 1876. évi XIV. törvénycikkben foglalt közegészségügyi rendelkezések alapján kimondták, hogy az egyéni egészség közvagyon, ezért az állam is felelősséggel tartozik érte. A külföldi tapasztalatok, egészségügyi modellek és a hazai igények felmérése alapján a kormány úgy döntött, hogy a legfontosabb gyakorlati egészségvédelmi munkát vidéken kell foganatosítani. A hasonló tevékenységet ellátó szervezetek egymás mellett működésének és hatáskörük tisztázásának feloldására 1941. január 1-jén került sor. A Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat[1] és az Országos Stefánia Szövetség[2] kötelékébe tartozó védőnőket közös kategóriába sorolták, Budapest kivételével, a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálatot a Magyar Királyi Országos Közegészségügyi Intézet[3] (OKI) irányítása alá rendelték. A létrejövő új szervezet elnevezése Országos Egészségvédelmi Szövetség lett. Országszerte megalakultak a fiókintézetei, a kárpátaljai szervezet – amely Ungváron kapott székhelyet – alapszabályát 1941. február 24-én fogadták el. A szervezet hivatalos nyelve a magyar és a ruszin volt. Működése során szociális, nevelő és egészségügyi irányokat jelölt meg. Ezek között szerepelt az egészségvédelem intézményes támogatása és kiegészítése, valamint a családot veszélyeztető szociális ártalmak leküzdése. Továbbá az alapszabály szerint vagyoni, nemzeti és felekezeti hovatartozás figyelembevétele nélkül gyámolította a rászorulókat. (Gayer 1991, 11–38. p.; Birtalan 1989; Johan 1941; Hahn 1960)[4]

Csehszlovákia kötelékében Kárpátalján közegészségügyi és szociális tevékenységet három nagyobb szervezet fejtett ki: a Masaryk Tuberkulózis Elleni Liga,[5] a Csehszlovák Vörös Kereszt[6] és az Országos Fiatalsággondozó Intézet.[7] A Masaryk Liga szervezésében végeztek tbc- (tuberculosis) és trachomagondozást (szemcsés kötőhártya-gyulladás), valamint nemibeteg- (szifilisz, luesz vagy vérbaj) tanácsadást. A Vörös Kereszt szociális munkát végzett és ápolónőképzéseket szervezett. Kárpátalja 14 járásra oszlott, az egészségügyi intézmények a járási központokban létesültek. Helyenként a tanácsadás az orvos magánrendelőjében folyt, az orvos többször védőnő nélkül dolgozott. Jelentős részük cseh származású volt, akik a terület Magyarországhoz csatolása után távoztak. 1939-ben már a magyar adminisztráció alatt a zöldkeresztes ellátás érdekében az OKI vezetője utasításának megfelelően védőnőket küldtek ki az ideiglenesen kialakított körzeti székhelyekre: Alsóverecke, Nagyszőlős, Huszt, Ilosva, Szolyva, majd a húsvéti ünnepeket követően Rahó, Técső, Aknaszlatina, Ökörmező, Dombó, Szarvasháza településekre. Az újonnan kihelyezett védőnők közül két fő teljesített korábban is szolgálatot helyben. Az egészségvédelmi szolgálatok megszervezése nagyon fontossá vált, ezt szorgalmazta a honvédvezérkar főnöke is, a terület közegészségügyi szempontból rendkívül elhanyagolt állapotára hivatkozva. A helyi lakosság keveset tudott a fertőző betegségekről és az azok elleni védekezés lehetőségeiről. A 20. század elején a leginkább elterjedt betegségek közé tartozott a hastífusz (hasi hagymáz), a kiütéses tífusz (typhus exanthematicus vagy flekktífusz), a diftéria (torokgyík, torokpenész vagy roncsoló toroklob) és a malária (váltóláz). Felszámolásukhoz a gyökeres megoldást az egészségvédelmi nevelésben látták, annak okán, hogy ezeknek a betegségeknek az elterjedéséhez a nem megfelelő higiéniás viszonyok szolgáltak táptalajul. Az OKI 1939 végéig Kárpátalján 10, a Felvidéken 41 egészségvédelmi körzetet alakított ki. A második világháború alatt a körzetek számának növelését részben a védőnőhiány gátolta.^[8]

A járási egészségvédelmi körök végezték a járási egészségvédelmi szolgálatot, a városi körzetek a városi egészségvédelmi szolgálatot. Ennek vezetője, a körzeti személyzet és segédszemélyzet, közvetlen feljebbvalója a járási vagy városi tisztiorvos volt. A tisztiorvosok az OKI igazgatójának utasításai alapján jártak el. Az egészségvédelmi kör élén a tanácsadó orvos, több orvos esetén a vezető orvos állt. Egy-egy ilyen kör lélekszáma 6000 fő körül volt megállapítva. A zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálatban való munkát az abban részt vevő orvosok számára megterhelőnek tartották. E feltételezések alapját az orvosok munkával való túlterhelése, ezzel szemben a jövedelmük aránytalansága, egyes esetekben a csökkenése adta. A falvakban jellemző volt az orvoshiány, egyes községekben havonta csak egyszer jelentek meg az előírt heti rendszerességgel szemben. Ennek magyarázatát adja egyrészt, hogy az orvoshiány jellemző volt már a korábbi évtizedekben is, vidéken egyébként is rendkívül kevesen szerettek volna elhelyezkedni, másrészt a második világháború alatt az orvosok katonai szolgálatra való behívása. Erre a problémára jelentett látszatmegoldást az egészségvédelmi körzetek összevonása, a korábban megállapított lélekszámok helyett jóval nagyobb lakossággal rendelkező körzetek jutottak egy-egy orvosra, védőnőre. Tehát míg papíron minden egészségvédelmi körnek volt megfelelő számú egészségügyi személyzete, addig a valóság nem ezt tükrözte. A lakosság egészségügyi ellátása és a kitűzött egészségpolitikai célok megvalósítása megrekedni látszott. (Szaller 1943, 44–55. p.)^[9]

Az egészségügyi védőnő a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat kötelékében dolgozó védőnők megnevezése volt. Őket az OKI igazgatója alkalmazta és osztotta be valamelyik egészségvédelmi szolgálathoz, továbbá az áthelyezést és az elbocsátást is az igazgató engedélyezhette, a fizetésüket az államtól kapták. Közvetlen főnökük az egészségvédelmi szolgálat vezető orvosa volt. Munkájukat a vármegyei és a járási vezető védőnő ellenőrizte, valamint szakfőnökként a tisztiorvos volt kinevezve. 1939-ben az év közepéig kb. 300 egészségügyi védőnő^[10] állt szolgálatban országos szinten. A szükséglet ennél nagyobbnak mutatkozott, de a jelentkezők száma a második világháború alatt fokozatosan csökkent. (Johan 1939; Szvitecz–Györke–Pagonyiné Nagy 2004, 324–331. p.)[11]

A falvakban dolgozó védőnők munkaidejük döntő részét családlátogatásnak szentelték. Ezen kívül tanácsadáson való közreműködéssel, irodai, iskolai egészségvédelmi munkával foglalkoztak. Jelentős időt vett igénybe az utazás, mivel egy védőnő több községet látott el, melyek nagyobb távolságban helyezkedtek el egymástól. Kárpátalján az utazás eszköze rendszerint a kerékpár volt a nagyobb távolságok ellenére, mert a hegyi utakon könnyebben megoldhatták vele a közlekedést. Egyrészt az infrastruktúra hiányosságaiból adódóan, másrészt a háború miatt üzemanyag-szállítási problémák merültek fel. A szociális gondozás terén feladatuk volt: a család szociális helyzetének megvizsgálása és megsegítése. A védőnők közszolgálatban egyenruhát hordtak, ezáltal könnyen felismerhetővé váltak a lakosság számára. A községekben a zöldkeresztes tevékenység és a társadalom munkája között a védőnő tartotta fenn a kapcsolatot azáltal, hogy a szociális segélyek kiosztására a zöldkeresztes védőnő előzetes megállapításai után kerítettek sort. Azonban magát a segélyt, támogatást nem a védőnő, hanem az egyesületek gyűjtötték össze és nyújtották át a rászorulók részére. A helyi társadalmi egyesületek az anyagi eszközeik egy részét tagjaiktól, más részét évenkénti gyűjtésekből, valamint teadélutánok és különféle rendezvények szervezéséből oldották meg, melyek később kiosztásra kerültek a fent említett módon. (Gayer 1991, 11–38. p.; Mezey 1942, 96–98. p.)

Kárpátalján a zöldkeresztes munkát bérelt házakban kezdték meg, némely településen új épületeket húztak fel, vagy ahol rendelkezésre állt üres épület, azokon a helyeken a korábban más célra használt helyiségeket alakították át. Egy-egy településen a tényleges szervezést a tiszti főorvosok végezték. A berendezési tárgyakat mindenhol pótolni kellett. Kezdetben ezt az OKI, a Magyar a Magyarért Mozgalom,[12] valamint a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete[13] (MONE) segítségével valósították meg. Az 1930-as évek végén országos szinten kezdetét vette az egészségház[14] építési program, melyben zöldkeresztes általános egészségvédelmi tanácsadó és védőnői lakás mellett tbc- és nemibeteg-gondozók is elhelyezést nyertek. A program természetesen kiterjedt a Magyarországhoz csatolt területekre, ennek köszönhetően a már kidolgozott terveket és költségvetést többször módosították. Az egészségügyi szakdolgozók leginkább egészségházakká átalakított épületekben tevékenykedtek, melyeket a terveknek megfelelően K, A, B és C típus mintára próbáltak berendezni. Az épületek kialakítása azonban minden igyekezet ellenére számos esetben nem felelt meg a kívánatosnak. Ilyen volt például a munkácsi, a huszti és az aknaszlatinai tanácsadó, melyek eldugott és szűk szobában kaptak helyet, vagy mindössze két terem állt rendelkezésre a fent említett célokra. Új épületek felállítása pedig nehézségekbe ütközött a háborús anyaghiány és a fenntartási költségek kifizetésének elmaradása, valamint a szakorvoshiány miatt. Akadályt jelentett az egészségvédelmi munka elvégzésében ezeknek az egészségházaknak a folyamatos „vándorlása” is akár egy adott településen belül a bérelhető vagy átalakítható épületek között. Kárpátalján 1939-ben Beregszászon, Ungváron és Munkácson működött tbc-gondozóval ellátott egészségház, a többiben nem állt rendelkezésre hasonló vizsgálatok elvégzésére alkalmas helyiség, hiszen fertőző betegség lévén a betegek vagy gyanúsnak véltek nagyobb fokú elkülönítését megkövetelte az egészségügyi szabályzat. A legtöbb egészségház 1-2, esetleg 3-4 szobából állt, amelyet a községi vagy a körorvos vezetett. Ezek nem kórházként funkcionáltak, nem rendelkeztek betegágyakkal, csupán a tanácsadást és az előzetes vizsgálatok elvégzését biztosították. Komolyabb probléma fennállása esetén a vizsgáló orvos megfelelő kórházi szakrendelésre utalhatta a pácienst. Az egészségházat és a tanácsadókat nagyrészt egészséges személyek látogatása céljára tartották fenn, akiket felvilágosítottak az alapvető egészségügyi és higiéniás szabályok megtartásáról, ez volt a megelőző közegészségügy egyik alappillére. (Kaffka 1940, 7., 13., 16. p.)^[15]

A zöldkeresztesek javarészt egészségügyi felvilágosító tevékenységet fejtettek ki, anya- és csecsemővédelmi intézkedéseket foganatosítottak, nagyszabású gyermeknyaraltatási és iskolafürdetési akciókat szerveztek meg kárpátaljai településeken. Támogatták a kulturális célokat, ami a diákok segélyezésében, tankönyvakciókban, népművelési tevékenységben merült ki. Valamint napközi otthonok felállítása, háziipar fejlesztése és foglalkoztató műhelyek létesítése köthető tevékenységükhöz. Alapvetően a szegényebb sorban élő polgárok egészségügyi és higiéniai szokásait volt hivatott javítani, de a kedvezőbb anyagi körülmények között élők is szívesen jártak tanácsadásra. Mint fentebb említettem, Magyarországon az egészségügyi rendszer szervezése és felügyelete fokozatosan állami hatáskörbe került át, ennek értelmében 1939 nyarától a zöldkeresztes mozgalom megszűnt önálló társadalmi akció lenni, ezután a belügyminisztériummal együttműködve folytatta tevékenységét.^[16]

A preventív egészségvédelem legfőbb eszköze a lakosság egészségügyi felvilágosítása volt. A zöldkeresztes munka célja a családok rávezetése az egészséges életmódra. A korszakban a védőnői hivatásról úgy gondolták, hogy legközelebb az anya szerepéhez áll, ezért a szervezet tagjai nők voltak. A megelőzés szempontjából fontosnak mutatkoztak a tömeges vizsgálatok, erre szolgáltak a már említett tanácsadó helyiségek és az egészségházak. Lehetőség szerint előadások és egészségnapok, valamint rendezvények szervezésében is részt vettek, hogy ezek keretében felvilágosítsák a lakosságot az egészség legelemibb követelményeiről. Az egyik elv az volt, hogy nem szabad egyszerre magas egészségügyi követelményeket elvárni, türelemmel kell közeledni a lakossághoz és az ilyen irányú igények ébresztésével lépésről lépésre haladni. Vonatkozott ez az iskolafürdetési és -fogászati akciókra, az oltások, a szűrő- és a házasság előtti vizsgálatok bevezetésére egyaránt. A zöldkeresztes egészségügyi védőnők egészségvédelmi feladataikon kívül betegeket látogattak, elfekvő betegeket gondoztak, ápolási cikkeket kölcsönöztek a rászorulóknak, és sokfelé szerveztek ebédeltetési akciókat is. Kárpátalján a zöldkeresztes beszámolók alapján az általános szociális viszonyok a legszerényebb képet a hegyvidéki, ruszinok lakta területeken mutatták. A lakásviszonyok, a kutak nem megfelelő használata, az infrastruktúra alulfejlettsége jelentette az elsődleges problémát. A vidék bővelkedett akkor is hegyi forrásokban és patakokban, az ivóvízminőség mégis több közegészségügyi jelentés szerint hagyott kívánnivalót maga után. A jelentésekből kiderül, hogy ez leginkább a lakosság hanyagságára vezethető vissza, mivel a mellékhelyiségek, gazdasági épületek szennyvizei gyakran az ivóvízként használt kutakba, patakokba és forrásokba folytak el. Ez táptalajt biztosított a kórokozóknak, főként a bélrendszeri fertőzések voltak elterjedve. Ennek felszámolását célozta meg a jó ivóvizet adó kút programja, melyben szintén részt vettek a zöldkeresztesek, az általuk bevizsgált kutakat és forrásokat zöld kereszt jellel és „Jó ivóvíz” felirattal látták el. (Mezey 1938, 163–166. p.; Ligethy 1940, 1–3. p.; Mezey 1939, 25–29. p.)^[17]

A tbc-vel és nemi betegségekkel kapcsolatos egészségvédelmi munka adatfelvételből, szűrővizsgálatokból, valamint szükség szerinti gondozásból állt. A szűrések folyamán betegnek talált tehetősebb páciensek kezelése nem volt kötelező állami orvosi feladat, a szegényeké azonban továbbra is az maradt. 1939-ben Magyarországon 73 tüdőbeteg-gondozó működött, ebből 10 a fővárosban. A szükséglet ennél jóval több lett volna, legalább járási székhelyenként kívántak egyet létesíteni. A háború alatt romlott a helyzet ezen a területen is. Nagyrészt nem teljes épületkomplexumokra kell gondolni egy-egy gondozóintézet esetében, leginkább egy néhány helyiségből álló, adott esetben egy emeleti osztályrész látta el ezeket a feladatokat. Kisebb községekben a zöldkeresztes szervezet végezte a szűrést az egészségházakban. A gyanúsnak talált személyeket további vizsgálatra küldték. Az utógondozást is a védőnő folytatta, illetve a beteg környezetének tanította meg, hogyan folytathatnak otthoni gondozást. Erre azért volt szükség, mert egyrészt nem volt elegendő fekvőbetegágyszám a kórházakban, s némely esetben ténylegesen elegendőnek bizonyult az otthoni ápolás. Hasonló volt a helyzet a nemibeteg-gondozókkal, ezeknek kb. kétharmad részét zöldkeresztes egészségházban helyezték el. 1941-től bevezették a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálatot. Kárpátalján a házassági és venereás tanácsadások több nehézséggel jártak, ugyanígy a fertőző betegségekkel kapcsolatos felvilágosító tevékenység is. A zöldkeresztes védőnőnek fel kellett lépnie az ősi szokásokkal, babonákkal, sok esetben a nemtörődömséggel és a tudatlansággal szemben. (Mezey 1942, 96–98. p.; Hahn 1965)^[18] A hagyomány erőssége abban rejlett, hogy a jó vagy rossz dolgokat a nem egészségügyi szakdolgozók nem megfelelően interpretálták, megmagyarázták, hogy miért vált be vagy nem működött egy-egy korábbi eljárás például egy betegség kezelése esetében. Ezekben annak ellenére is tovább hittek, ha eredménytelenek voltak. A gyógyászat sokáig a hiedelmek, vallások körébe tartozott, s miközben a területen élők keresztények voltak, gyakran még mindig előbb látogattak el egy kuruzslóhoz, javasasszonyhoz, mint orvoshoz. A gyógyászatba, orvoslásba vetett hit hátterére azért fontos kitérni, mert ez volt az egészségpolitika egyik sarkalatos pontja, mert aki nem hisz abban, hogy az orvos meg tudja gyógyítani vagy a zöldkeresztes nővér hasznos tanácsokkal tudja ellátni, az nem fogja igénybe venni vagy elfogadni ezeket a szolgáltatásokat. Napjainkban is fordulnak betegek, segítségre szoruló emberek imáikkal és fohászaikkal Istenhez vagy szentekhez, esetenként szentként tisztelt helyekre zarándokolnak el a gyógyulás reményében, viszont közben nem felejtik el felkeresni az orvost sem panaszaik esetén. Nem megfeledkezve persze arról, hogy gyakran jó eredményekkel gyógyítottak, oldották meg a problémákat, alkalmaztak kezeléseket, lévén nem igazán volt más alternatíva, mígnem az orvoslás egyre jobb eredményeket tudott felmutatni. A tudomány fejlődésével megsokszorozódott a megelőzési eszközök száma és a gyógyulás lehetősége a legtöbb ismert betegséggel szemben. Ezt a tudatosságot, szemléletváltást igyekeztek elültetni a gondolatokban főként az egészség megőrzése és védelme végett.

A Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat és az Országos Stefánia Szövetség között az anya- és csecsemővédelmi munka megosztása a tényleges szükséglet kielégítést és a gazdaságosságot vette alapul. A zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat a csecsemő- és kisdedkorra (1–6 év), valamint az iskolaköteles korra (6–12 év) terjedt ki vidéken. Ennek az ügykörnek az átvételét a vallás- és közoktatásügyi minisztériumtól a belügyminisztériumhoz, vagyis közvetlen kapcsolatba hozását a megelőző egészségvédelemmel indokolttá tették a korábbi egészségügyi szervezéssel kapcsolatos intézkedések. A csecsemő- és kisdedkorra kiterjedő zöldkeresztes védelem alapját a szülésznők, bábák és védőnők képzése és továbbképzése jelentette. A továbbképzések a munkácsi, a beregszászi és az ungvári állami kórházban zajlottak. A kijelölt szülésznők egy 3 hetes tanfolyamon vehettek részt. A záróvizsgán minősítést kaptak, a gyengén végzett szülésznőket, mivel hiány volt belőlük, számontartották és a fokozatos lecserélésüket tervezték. Természetesen lehetőség volt fejlődésre is, további képzések és újbóli vizsga letétele után. Munkácson és Beregszászon a Vöröskereszt 2 hetes házi betegápolási és 6 hetes önkéntes ápolónői tanfolyamot szervezett. Betegápolói tanfolyamot több helyen szerveztek vidéken is a zöldkeresztesek segítségével. Az OKI felhívást intézett Kárpátalján is védőnőképzésre, de kevesen jelentkeztek, mert nem tudták megfizetni a kétéves tanfolyam költségeit. Ezért a Magyar a Magyarért Mozgalom 40, egyenként 2000 pengős ösztöndíjas helyet biztosított a kétéves zöldkeresztes védőnői tanfolyam elvégzésére, elsősorban felvidéki és kárpátaljai jelöltek számára. A nővérek tevékenységi körét érintették a szülészeti ügyek, a terhesgondozás és a csecsemőóvás. A kis községeknek nem volt megfelelő bábaellátásuk, ezért az illetékes minisztérium javasolta, hogy ruházzák át ezt a munkakört is a zöldkeresztes nővérekre. Ez azon az elképzelésen alapult, hogy a védőnő a bába ellenőrzője és segítője lehetne. Kísérletképpen sor került néhány helyen, hogy ugyanaz a személy végezze el a védőnői és a szülésznői munkát. Mivel az egészségügyi tárca tartózkodóan fogadta ezeket az elképzeléseket, ezért végül nem valósultak meg. A falvak és tanyai települések esetében szélesebb körben szerették volna kiterjeszteni a szakszerű terhesgondozást. Kárpátalján a terhesség-ellenőrzés nehéz feladat volt, mert különösen a sokgyermekes asszonyok nem mentek el a rendelésre. Ezt próbálták elősegíteni az ingyenes tej- és cukorosztási akciókkal. Ez azt jelentette, hogy a terhesek havonta tejet és cukrot kaphattak, de csak akkor, ha a terhesvizsgálatokon és tanácsadásokon részt vettek. A kárpátaljai kórházakban a gyermekosztály gyakorlatilag hiányzott, csecsemőosztály csak az ungvári kórházban volt. Később több kórházban létesítettek osztályokat erre a célra. A beregszászi állami kórházban 35 ágyas csecsemőosztály kialakítását kezdték meg 1941-ben, ahol a zöldkeresztes védőnők az angolkóros[19] csecsemők gyógyítására új módszerként kristályos D-vitamint alkalmaztak, mely után a csecsemők védettséget nyertek a betegséggel szemben. A területéhez tartozó településeken a védőnő gondozásba vette az újszülötteket, és 48 órán belül köteles volt felkeresni őket. Felvilágosítást adtak a terheseknek, hogyan kell egészségesen táplálkozni és gondozni a csecsemőt. A tanácsadások jelentősége abban állt, hogy senki nem tudott automatikusan mindent az anyaságról és a csecsemőgondozásról, így ez egyfajta tanító-nevelő munka is volt egyben. Fontos részét képezte a gondoskodásnak a születési vándorzsák, melyben fehérneműket, csecsemőkelengyét és minden egyéb szükséges eszközt talált az édesanyává vált nő. Ezt miután nem volt rájuk szükség, vissza kellett adni a zöldkeresztes nővérnek, aki gondoskodott róla, hogy később egy másik családhoz is eljusson. Ez abból a szempontból is jól jött a családoknak, mert számos tisztálkodási cikkből hiány volt, tehát segítségükkel például a kisbabák fürdetésére elegendő szappan állt rendelkezésre. A zöldkeresztesek munkája nem merült ki csupán az egészségügyi nevelésben és gondozásban, feladataik a szociális gondozás minden területét érintették.^[20]

A gyermekek iskolaköteles korra kiterjedő védelme a gyermekétkeztetési és nyaraltatási, valamint az iskolafürdetési és -fogászati akciókat foglalta magába. 1939 nyarán az Országos Gyermekvédő Liga[21] és a Magyar a Magyarért Mozgalom egy hónapos nyaraltatást tett lehetővé munkácsi gyermekeknek Horányban és Zamárdiban. Helyben is lehetőséget teremtettek nyaralásra, 60-60 gyermek számára volt mód üdülni egy-egy hónapon keresztül a Latorca partján. Minden gyermek kapott fogkefét, és egészségügyi nevelésben részesült. Az Országos Egészségvédelmi Szövetséggel együttesen évente több száz szegény sorsú gyermek megvendégelésére is volt lehetőség. A gyermekétkeztetés során 1941-ben Beregszász és Munkács városokban mintegy 800 gyermek részesült egészséges étkeztetésben. Korábban a csehszlovák adminisztráció alatt is valósítottak meg hasonló tevékenységet, hiszen nyugati mintára egész Közép-Európában elterjedt az egészségügy átszervezése és egyfajta szemléletváltás, melyben tevékenyen részt vett az amerikai Rockefeller Alapítvány.^[22]

A Zöldkereszt különféle ingyenes akciókkal segítette a rászorulókat, egynéhányat részben fentebb már említettem. Ezekhez tartozott a cukor-, a tehén és a tej-, a szappankiosztási akció, valamint az egészségügyi nevelést szolgálta még a foglalkoztató-műhelyként is funkcionáló főzőtanfolyamok és zöldkeresztes kiskertek létesítése. Minden közigazgatási kirendeltség és vármegye területén be kellett vonni a hivatali adminisztrációt és a közjóléti tevékenységet folytató szervezeteket. Ahol nem lehetett a már meglevő gazdáktól beszerezni a tejet, ott felhatalmazás útján engedélyt kaphattak az akció szervezői, hogy tehenet vásároljanak. A vételnél lehetőség szerint minden gazdának saját hozzájárulással kellett rendelkeznie, a fennmaradó részt napi 5 l tejben törleszthették, amit a Zöldkereszt kiosztott a rászoruló családoknak. A gazda kötelezvényt írt alá, ezzel egyrészt vállalást tett a napi tejmennyiség leadására, s kötelezte magát, hogy az állatot megfelelő állapotban tartja. A vásárlásnál fontos szempont volt a jószág kora, 8 évnél nem lehetett idősebb, a tejhozamot pedig napi 12 literben állapították meg. Természetesen egy állat nem óramű pontossággal szolgáltat naponta meghatározott mennyiségű tejet, de a vételnél ezek voltak az irányadó szempontok. A törlesztésről kimutatást készítettek, a gazdák kiválasztásánál nagy szerepe volt a védőnő környezettanulmányának. Mint látszik, a rászorulók a zöldkeresztes nővérek felmérései és jelentései alapján kerültek itt is lehetőséghez, akárcsak a szülési vándorzsák, segélyek és csomagok kiosztásánál. Kárpátalján a körorvosok felülvizsgálatának alkalmával a feletteseik gyakran szembesültek azzal, hogy nincsenek tisztában vele, kik azok, akik részesültek ezekből az akciókból. Pedig a fő cél az volt, hogy cserében a rászorultak, különösen a szoptató nők orvosi vizsgálatnak legyenek alávetve. A tiszti főorvosi jelentésekből kiderül, hogy egyes községekben nem használták ki ezeket a lehetőségeket, pedig megfelelő mennyiségű tej s a lakosság részéről igény is lett volna rá. Mivel úgy tartották, hogy a körorvosok egyedüli szociális tevékenysége szinte csak ezek az akciók, ezért számonkérték a nem megfelelő kiosztást. További problémát jelentett ezek teljesítésével kapcsolatban, hogy a pénzutalások hosszú időt vettek igénybe, emiatt a kifizetések jelentős része nehézségekbe ütközött, és az a veszély fenyegetett, hogy megszűnnek a támogatások.^[23]

A család a gyermek legfontosabb közege napjainkban is, ezért létkérdés, hogy megkapjon mindent, amire a gyermeknek fejlődéséhez szüksége van. Ehhez elengedhetetlen, hogy a szülő tisztában legyen vele, milyen táplálékra van szüksége az egészséges fejlődéshez. A korszakban az erre való nevelés szintén fontos tevékenységi körét képezte a zöldkeresztes szolgálatnak. Itt megemlíthető a zöldkeresztes kertek művelése, a zöldségek és a gyümölcsök széles skálájának megismertetése a lakossággal, hogy a sokszor egyszínű étrendről áttérjenek a változatosabb táplálkozásra. A kiskertek nagysága attól függött, hogy hány tagú családot kellett ellátnia. A korabeli normák szerint egy 20-szor 20 méter nagyságú kert egy 4–6 tagú család ellátását biztosíthatta. Ennek megvoltak a mag- és palántaszükségletei, a terméshozam növelése érdekében vetésforgót és trágyázást alkalmaztak. Az akció keretében egy csomag, kiskert bevetéséhez szükséges vetőmag volt kapható, melyben utasítás szerepelt a helyes vetéshez, ültetéshez és a későbbi növénygondozáshoz. Bereg vármegyében 1942 áprilisában kezdte megszervezni a zöldkeresztes szolgálat a kiskerteket, abban az évben mintegy 220 kert létesült vármegyeszerte. Ezzel kapcsolhatók össze a főzőtanfolyamok, melyeket a községekre kitelepülve szerveztek meg, hiszen arra nem volt lehetőség, hogy házról házra járjanak, de ezeken minden érdeklődő részt vehetett és elsajátíthatta a különféle praktikákat. A mezőgazdasági munkák miatt június és július hónapokban rendszerint szüneteltek a tanfolyamok. A tanfolyamokat szakképzett vezetőnő irányította, ilyeneket tartottak 1939–1940-ben Bene, Vári, Nagybereg, Tarpa, Bátyú, Gát és Fornos községekben. Összesen 78 hallgató vett részt rajtuk, akik a záróvizsgát a tiszti főorvos előtt tették le. Hasonlókat szerveztek 1941 nyarán Tiszakerecsenyben, Lónyán, Beregsurányban, Mezőkaszonyban és Oroszvégen. Az eredményekből kiderült, hogy a kitűzött célokat a résztvevők teljesítették.^[24]

A fent említettektől azt várták, hogy fokozatosan hozzájárulnak a lakosság egészségvédelmi és megelőzési neveléshez, hogy amit tanulnak, az később rutinszerűvé válik a körükben. Ehhez először is szükség volt nyelvi ismeretekre, az utazási nehézségek megoldására és arra az odaadó munkára, mely valóban kiterjedt az élet minden területére. A csehszlovák adminisztráció alatt tanult védőnők elestek a munkalehetőségtől, egyrészt mert nem tudták letenni a záróvizsgát a határmódosítások évében, másrészt ők maguk is elhagyták Kárpátalját. Akik maradtak, azoknak nehezen adtak lehetőséget újabb vizsga letételére. Leginkább kinevezett védőnőket alkalmaztak, ritkán hagyták meg állásaikban a korábbiakat. Az épületek, melyekben elhelyezést kaptak, számos esetben nem teljesen feleltek meg az előírt normáknak, elhelyezésük gyakran ideiglenes megoldást jelentett. Fel kellett őket szerelni megfelelő műszerekkel és berendezésekkel, mint említettem, ebben volt segítségük, ám a háborús évek előrehaladtával ez is egyre nehezebbé vált. A zöldkeresztes egészségvédelmi körök felszerelésének kiegészítését a zsidó orvosoktól elvett eszközökkel is megpróbálták pótolni, főként az 1944-es évtől. A levéltári források között szép számmal akadnak a tiszti főorvosok által a belügyminisztériumnak vagy az orvosi munkaerők felhasználása kormánybiztosának írt kérelmek ezzel kapcsolatban. A volt zsidó rendelő berendezéseinek kiutalását kérték például Huszton a zöldkeresztes szolgálat részére, mert nem voltak műszereik, amelyekkel elvégezhették volna a vizsgálatokat. Továbbá nehézzé vált megoldani az egészségvédelmi munkát, mert egy-egy orvos több körben helyettesített, ezért nem tudta teljesíteni a kiszállásokat a hozzá tartozó településeken. Pozitívumként említhető, hogy a magyar királyi honvédelmi miniszter 14.497/eln.12.1940. számú 1940. április 4-i rendeletével intézkedett arról, hogy a honvédség alakulatai a polgári közegészségügy szolgálatában álló zöldkeresztes egészségházakat nem vehették igénybe katonai célokra. Előzetes megállapodás után a szokásos térítés ellenében azonban a honvédség és a rendőrség egyaránt használhatta a zuhanyfürdőket azokban az időszakokban, amikor az nem zavarta a tanácsadást vagy egyéb fürdetési célokat. Az alkalmazottak fizetésének utalásával kapcsolatos kérelmek is megszaporodtak, voltak, akik hónapokon keresztül nem kapták meg a bérüket. Egyes helyeken, ahol az egészségház fűtését és világítását már nem tudták megoldani, beszüntették az orvosi és védőnői tanácsadást. A zöldkeresztes egészségvédelmi körök számát kevésnek találták a közigazgatási kirendeltségek és vármegyék vezetői, a beszervezés alacsony foka az említett nehézségek miatt érezhető volt, és a második világháború végén ezen már nem is lehetett változtatni, hiszen újabb területváltozások következtek. (Johan 1943, 22–24. p.; Kapronczay 2005, 48–49. p.)^[25]

Minden nehézség ellenére helyi szinten eredményeket tudtak felmutatni. Ezt az egyéni életmód szemléletváltásával, valamint a gazdasági és környezeti tényezőkkel összefüggő betegségek hátterében álló fő okok kezelése révén valósították meg. Szorosan együttműködtek a hivatali adminisztrációval és a társadalmi szervezetekkel, olyan szakpolitikai területekre is kiterjedt a tevékenységük, mint például a környezetvédelem, a mezőgazdaság és a gazdasági fejlődés elősegítése. A különböző szakpolitikai területek közötti szinergiák lehetővé tették az egészségügyi kérdések tágabb kontextusban történő kezelését. Aminek következményei nemcsak az egyén és a család, hanem a nemzeti egészségügyi rendszerek, a költségvetések és a gazdasági termelékenység szintjén is érezhetőkké váltak. A századok során kialakult értelmezések és szemléletmódok azonban nem válnak semmivé egyetlen generáció alatt, és ez az egészségügy esetében is igaz. Tágabb megközelítésben az egészség fogalma amellett, hogy alapvető fontosságúvá vált, közgazdasági vonatkozásokkal is gazdagodott. Természetesen az emberek számára mindig is elsődleges fontosságú volt a saját és közvetlen környezetük egészsége, ám az ebben rejlő gazdasági haszon felismerése után az állam számára is hamar prioritássá vált az állampolgárok ez irányú védelme.

Irodalom

Levéltári források

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (KTÁL), 49. fond, Az ungi közigazgatási kirendeltség iratai (1938–1944). 1. op. 41. оd. zb. 5. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 428. od. zb. 1. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 1129. od. zb. 1. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 1137. od. zb. 1–2. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 1148. od. zb. 12. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 2857. od. zb. 7. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 2857. оd. zb. 6–7. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 2857. оd. zb. 7., 9. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 4158. od. zb. 27., 32. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 4158. оd. zb. 23–24., 27. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 4158. оd. zb. 26. p.

KTÁL, 42. fond, 1. op. 4158. оd. zb. 27–28. p.

KTÁL, 42. fond, 3. op. 28. оd. zb. 1–2. p.

KTÁL, 235. fond, Az ilosvai járás főszolgabírájának iaratai (1939–1944). 1. op. 12. оd. zb. 1. p.

KTÁL, 340. fond, A huszti járás főszolgabírájának iratai (1939–1944). 1. op. 74. od. zb. 16. p.

KTÁL, 340. fond, 1. op. 75. od. zb. 14., 17. p.

KTÁL, 340. fond, 1. op. 96. od. zb. 1. p.

KTÁL, 340. fond, 1. op. 398. od. zb. 41., 129., 130. p.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL), K 28. Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi osztály iratai (1923–1944). 243. doboz, 452. tétel. Kérelmek (állás-, kinevezés-, illetményfolyósítás-, iparengedély megadás- stb. ügyekben), 1939.

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 2792. csomó. I. kútfő. 8. tétel. 8-f. Kórházak, gyógyintézetekkel kapcsolatos rendelkezések, 1944.

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 2793. csomó. I. kútfő. 8. tétel. 8-h. Egészségvédelmi szolgálattal kapcsolatos rendelkezések, javaslatok, 1939–1942.

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 3061. csomó. III. kútfő. 15. tétel. Beregi közigazgatási kirendeltség ásványvíz és szikvízadó-szabályrendelete, 1943–1944.

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 3114. csomó. III. kútfő. 20. tétel. h. Általános egészségügy, 1939–1943.

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 4241. csomó. XIII. kútfő. 8. tétel. Kórházak háborús személyi szükségleteinek biztosítása, 1939–1944.

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 4257. csomó. XIV. kútfő. 9. tétel. Közegészségügyi körök beosztása, 1940–1944.

MNL OL, OL Belügyminisztériumi Levéltár K 150. Általános iratok. 4266. csomó. XV. kútfő, 8. tétel. Tüdő- és nemibeteg-gondozó intézet, tüdőbetegotthon, tüdőgyógyintézetek, 1940.

MNL OL, Belügyminisztériumi Levéltár K 567. Orvosi munkaerők felhasználásának kormánybiztosa (1944). 1–16. csomó

MNL OL Belügyminisztériumi Levéltár, K 568. Felvidéki Igazoló Bizottságok iratai. 1939.

Szakirodalom

Az Országos Egészségvédelmi Szövetség Kárpátaljai Szervezetének Ügyrendje. 1941. Ungvár.

Balázsovits Gyula 1939. A Csehszlovák Köztársasság szociális és egészségügyi intézményei a Felvidéken. Zöld Kereszt, 10. évf. 6. sz. 110. p.

Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék alispánjának a vármegye közönségéhez intézett jelentése a közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék közigazgatásának állapotáról a cseh uralom alól történt felszabadulástól az 1939. évi június hó 1-ig terjedő időről. 1939. Beregszász, Szatmár és Bereg Nyomda.

Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék alispánjának a vármegye közönségéhez intézett jelentése a közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék állapotáról az 1939. október hó 1-től 1940. március hó 1-ig terjedő időről. 1940a. Beregszász, Szatmár és Bereg Nyomda.

Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék alispánjának a vármegye közönségéhez intézett jelentése a közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék állapotáról az 1940. március 1-től 1940. szeptember 1-ig terjedő időről. 1940b. Beregszász, Szatmár és Bereg Nyomda.

Bereg vármegye alispánjának a vármegye közönségéhez intézett jelentése a vármegye állapotáról az 1941. évi március hó 1-től 1941. évi szeptember hó 1-ig terjedő időről. 1941. Beregszász, Szatmár és Bereg Nyomda.

Bereg vármegye alispánjának a vármegye közösségéhez intézett jelentése a vármegye állapotáról az 1941. évi szeptember hó 1-től 1942. április hó 1-ig terjedő időről. 1942a. Beregszász, Szatmár és Bereg Nyomda.

Bereg vármegye alispánjának a vármegye közönségéhez intézett jelentése a vármegye állapotokról az 1942. évi április hó 1-től 1942. évi augusztus hó 1-ig terjedő időről. 1942b. Beregszász, Szatmár és Bereg Nyomda.

Birtalan Győző 1989. Az egészségügy története. Budapest, SOTE.

Dinnyés Pál 1943. Gyermeknap Beregszászon. Zöld Kereszt, 14. évf. 8. sz. 115. p.

Fodor Irén 1939. Beszámoló a munkácsi 1940. évi nyaraltatási akcióról. Zöld Kereszt, 11. évf. 10. sz. 116–117. p.

Gayer Gyuláné 1991. A zöldkereszt a „produktív” szociálpolitikai koncepció része. In Török Tivadarné (szerk.): Család és alkohol. Budapest, Országos Alkohológiai Intézet.

Geday József 1938. A Zöldkeresztes egészségvédelem, mint a gyakorló orvosi tevékenység segítője. Zöld Kereszt, 9. évf. 2. sz. 17–18. p.

Hahn Géza 1960. A magyar egészségügy története. Budapest, Medicina.

Hahn Géza 1965. A magyar egészségügy húsz éve. Budapest, Egészségügyi Minisztérium.

Jendrassik Aladár 1943. A kutak klórozásáról. Egészségtudományi Közlemények, 1. évf. 1-2. sz. 47. p.

Johan Béla 1928. A Zöld Kereszt és a társadalom. Budapest.

Johan Béla 1939. Gyógyul a magyar falu. Budapest, Magyar Királyi Országos Közegészségügyi Intézet.

Johan Béla 1943. A magyar közegészségügy területi kérdései. Budapest, Stádium Rt.

Kaffka Károly 1941. Az utas könyve. Kárpátalja. Bereg és Ugocsa k. e. e. és Ung vármegyék. Budapest, Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség.

Kapronczay Károly 2005. Az ápolás, ápolóképzés és kórházügy története Magyarországon. Budapest, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár.

Kiss László 2004. Egészség és politika – az egészségügyi prevenció Magyarországon a 20. század első felében. Korall, 17. sz. 120–125. p.

Kosinszky Gizella 1944. Családlátogatás Kárpátalján. Zöld Kereszt, 15. évf. 7. sz. 102. p.

Szvitecz Zsuzsanna–Györke Judit–Pagonyiné Nagy Valéria 2004. Fejezetek az egészségügyi statisztika történetéből 2. Az egészségügyi ellátórendszer statisztikája a kezdetektől a huszadik század közepéig. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Ligethy László 1940. A magyar falu egészségügyének modern irányelvei és a „Zöld Kereszt” munkája. Budapest, Stádium Rt.

Matolcsy Tamás 1939. Orvosi és egészségügyi kérdések a Ház előtt. Orvostársadalmi Szemle, 16. évf. 11. sz. 188–189. p.

Mezey Margit 1938. Felvidéki tapasztalataim 1938. október 25. – november 27. Zöld Kereszt, 9. évf. 2. sz. 163–166. p.

Mezey Margit 1939. Kárpátalja. Zöld Kereszt, 10. évf. 2. szám, 29–30. p.

Mezey Margit 1942. A zöldkeresztes védőnő. Zöldkeresztes Kalendárium, 96–98. p.

Magyar a Magyarért. Beszámoló. Magyar a Magyarért Munkabizottsága. 1939. Budapest.

Petrányi Győző–Bíróczky József 1940. Beszámoló az 1939. évi tuberkulózis elleni közdelemről. Tuberkulózis, 4. évf. 8. sz. 389. p.

Petres Antal 1939. A visszacsatolt felvidéki és kárpátaljai területen megindított egészségvédelmi munkáról. Orvostársadalmi Szemle, 16. évf. 11. sz. 193–194. p.

Pfeiffer Miklós 1928. Egészségügyi intézmények ismertetése. Budapest.

Szaller Miklós 1943. A közegészségügyi közigazgatás kézikönyve. Községek, városok, járások és törvényhatóságok orvosainak hivatalos teendői a törvények és rendeletek alapján. Második javított és átdolgozott kiadás. Karcag, Kertész József Könyvnyomda.

Szénásy József 1938. Az intézményes anya- és újszülött védelem legközelebbi feladatai. Zöld Kereszt, 9. évf. 2. sz. 88–94. p.

Szn. 1939. Radikális orvosi indítványok a (második) zsidótörvény végrehajtásához. Orvostársadalmi Szemle, 16. évf. 10. sz. 182. p.

Szn. 1940. A „Magyar a Magyarért” mozgalom beszámolójának kivonata. Kárpáti Magyar Hírlap, 21. évf. 13. sz.

Szn. 1941. Kárpátalja egészségügyi viszonyának szomorú múltbeli helyzete a Közegészségügyi Intézet jelentésében. Kárpáti Magyar Hírlap, 22. évf. 9. sz. 2. p.

Szn. 1941. Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter felszólalása az egészségvédelem fontosságáról. Magyar Országos Tudósító, 23. évf. 54. sz. https://archivum.mtva.hu/news_archive/item/NEWS-bDdheDQxcERMamszNTMyMytiWlNLUT09 (2022.11.16.)

Szn. 1943. Mit termeljünk és mit együnk, hogy egészségesek legyünk. Zöldkeresztes Kalendárium, 226–241. p.

Szn. 1944. Zöldkeresztes kiskertek. Zöldkeresztes Kalendárium, 231–240. p.

Tomcsik József 1940. A közegészségügy feladatai a felvidéken és a Kárpátalján. Zöld Kereszt, 11. évf. 1. sz. 4–7. p.

Torbágyi Emil 1939. Zöldkeresztes tehénakció a tiszaujlaki járásban. Zöld Kereszt, 11. évf. 11. sz. 126. p.

Torbágyi Emil 1940. Zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat Tiszaujlakon. Zöld Kereszt, 11. évf. 2. sz. 15–16. p.

Vaskó Istvánné 1941. A huszti napközi otthon működése. Zöld Kereszt, 12. évf. 10. sz. 229. p.

A Magyar Államépítészeti Hivatal beruházásai az első bécsi döntés nyomán visszatérő zempléni részeken

Bevezetés

Kezdjük a fogalmak tisztázásával. Mi is volt az Államépítészeti Hivatal? Egy a vármegyékben működő mérnöki hivatal, feladata az állami, vármegyei és községi közutak építése és fenntartása, továbbá a középítések tervezése és ellenőrzése volt. Ilyen volt az iskolák, kórházak, templomok, fürdők, hivatalok, zárdák építése és felújítása, amit szintén a hivatal mérnökei irányítottak. A vármegyei hivatalok állami ügyekben a kereskedelmi minisztérium, megyei ügyekben pedig az alispán alá rendelve működtek. Már a kiegyezés után létrehozták, de végleges alakját az 1877. évi XXIV. t.c.-ben nyerte el a hivatal szervezete, majd az 1890. évi I. tc. szabályozta újra a működését. Az Államépítészeti Hivatal egészen 1950-ig működött.

1. kép. Hivatalfőnök-bélyegző

A két világháború között nagymértékű útjavítási és karbantartási munkálatok zajlottak, amelyeket a terület-visszacsatolások után kiterjesztettek a visszatérő részekre is.

A korszakban az útfenntartáshoz rendelkezésre álló összeg növekedésének arányában évenként javult az állami közutak állapota, és növekedett a makadám útpályák fenntartásához, hengerléséhez szállított zúzottkő-anyagok kilométerenkénti átlagos mennyisége is. Ez az 1939 és 1944 közötti években 48,5–61,7 m³/km között volt. (Tóth 1995, 108. p.) 1939 májusában a Kereskedelmi és Közlekedési minisztérium 27 500 pengőt utalt át törvényhatóság útalapjának a Zemplénhez visszatérő felvidéki utak éves fenntartási költségeire,[1] ami az alap fenntartási költségeinek elképzeléséhez nyújthat fogódzkodót.

A Felvidék 1938-as visszatérésével egy időben új útpolitikát is hirdetett az ipari és kereskedelmi minisztérium. Ahogy a Budapesti Hirlap fogalmazott: „A forgalmi kérdések mellett szociális, gazdasági és nemzetvédelmi tekintetben is beillesztik az egész útpolitikát a nemzet egyetemes érdekeinek az áramlásába.” Azaz minél több munkalehetőséget is kívántak teremteni az építkezésekkel, és egybeforrasztani a két országrészt. A sajtóhír szerint összesen milliárdos beruházást céloztak meg, melyből a bekötőutakra 60 millió pengőt szántak, és 5 év alatt képzelték el a munka befejezését. A tervek szerint ez a beruházás közel egymillió ember lakhelyét érintette volna.^[2]

A munkaalkalom-teremtés és az utak állapotjavításának párhuzamos célja többször előfordul a vizsgált fennmaradt iratokban is.[3]

Azon vármegyék államépítészeti hivatalai, melyek a bécsi döntés által érintettek voltak – azaz a vármegyék területe kiegészült –, mint a győri, esztergomi, balassagyarmati, miskolci, szikszói, sátoraljaújhelyi, nyíregyházi és mátészalkai hivatalok, egy leiratot kaptak a Magyar Királyi Kereskedelem- és Közlekedésügyi minisztertől. A leirat a következőkről rendelkezett.

„A megszállott Felvidék magyarlakta területeinek Magyarországhoz való előrelátható visszacsatolásával kapcsolatban szükségesnek tartom, hogy a visszakerülő közutak átvételére és fenntartására vonatkozó mindazok az intézkedések, amelyek a forgalom zavartalan fenntartása érdekében szükségesek, a legnagyobb gyorsasággal és a lehető legnagyobb gondossággal megtörténjenek. A főcél az, hogy a visszakerülő közutak tartozékaikkal azonnal átvétessenek és azokon a forgalom zavartalanul fenntartassék és a rendszeres közuti szolgálat a leggyorsabban megszerveztessék.

A felszabaduló területeken a közuti szolgálat átvételével és megszervezésével […] Zemplén vármegye területére nézve vitéz Rátz Dezső kir. s. mérnököt […] bízom meg.

Nevezettek a katonai csapatok bevonulása után a központi szállításvezetőség által megadott időpontban a felszabaduló területekre bevonulnak, ott a közúti szolgálatot a központi szállításvezetőség utasításainak megfelelően megszervezik.

A megszervezéssel kapcsolatosan elrendelem, hogy minden intézkedés olyan legyen, hogy az a felszabaduló lakosságban bizalmat és megnyugvást keltsen és semmi körülmények között ne fordulhasson elő, hogy a felszabaduló területek lakossága bármilyen tekintetben is a mainál hátrányosabb helyzetbe kerüljön. Ellenkezőleg, mindent el kell követni aziránt, hogy a felszabaduló magyar testvéreinknek a megszálló hatalom által elhanyagolt igényei a legszélesebb mértékben és legsürgősebben kielégíttessenek.”

A leirat a következőkről rendelkezett a továbbiakban: a nem cseh nemzetiségű alkalmazottak jelenlegi szolgálati helyükön maradhatnak, ha letesznek egy esküt, melyben elsősorban nem is a magyar főhatalomhoz kellett hűséget fogadni, hanem arra kellett esküt tenni, hogy a rongálástól megvédik az utakat, azokra vigyáznak. Az utak azonnali felülvizsgálatáról is rendelkeztek, továbbá a kőbányák és azok anyagkészleteinek számbavételéről. Fel kellett mérniük, hol van szükség új bekötőutakra, és költségtervet is kellett készíteni, a lakosságszám és az építendő út hosszának jelölésével. Kiadták feladatul, hogy a korábbi munkabérekről is érdeklődjenek, és azokat jegyezzék fel a jövendőbeli kalkulációkhoz. A félbemaradt út- és hídépítési munkákat is jelenteni kellett a befejezési költség jelölése mellett, tovább azt jelezni, ha az eddigi vállalkozó a munkálatokat befejezné. Az esetleges forgalmi akadályokat pedig a közutakról el kellett távolítani a leirat értelmében.[4]

A visszacsatolt Felvidék kapcsán a következőket lehet elmondani: a fő közlekedési közutak általában jó állapotban voltak, a portalan burkolattal ellátott útpályákat a műszaki követelményeknek megfelelően építették meg, csak egyes helyeken a betonburkolatok felületének hullámossága szempontjából merült fel észrevétel. A bekötőutak viszont általában rosszabb állapotban voltak, mint a csonkaországi bekötőutak. Ellenben a kárpátaljai területen a közutak a visszatért felvidéki területekhez viszonyítva sokkal rosszabb állapotban voltak. De még mindig jobb állapotban, mint a visszatérő partiumi és erdélyi terület úthálózata, ami a teljes elhanyagoltság képét mutatta. (Tóth 1995, 112. p.)

A csehszlovák államhatalom igyekezett az utakat rendben tartani. Például van forrásunk rá a későbbi műszaki felülvizsgálat anyagából, hogy a királyhelmec–nagykövesdi vicinális közút Nagygéres és Örös közötti (6183–11 100 km) szakaszának újjáépítéséről 1931-ben határoztak, amit 1935-ben kezdtek el kivitelezni és hivatalosan 1938-ban át is adtak 5 éves jótállással.[5]

1939 márciusában a következő képet mutatta az úthálózat kiépítettsége, illetőleg ekképp oszlott meg típusonként a visszatért Zempléni részeken:

– Fő közlekedési törvényhatósági kiépített közút: 105,582 km, kiépítetlen: 5,673 km.

– Egyéb törvényhatósági kiépített közutak: 297,787 km, kiépítetlen: 7,265 km.

– Vicinális közutak: kiépített: 214,640 km kiépítetlen: 139,878 km

– Vasúti közutak: kiépített: 6,713 km, kiépítetlen: 0,4 km

A fentiekből az „idegen kezelésben” levő kiépített utak hossza 2,140 km volt, tehát a törvényhatóság kezelésében 622,582 km szakasz volt.[6]

A felmérési munkálatokhoz két törvényhatósági útbiztost is kivezényeltek, mert az ott levő útbiztosok tudása nem volt elégséges, ugyanis Magyarországgal ellentétben a beruházások vállalati úton folytak Csehszlovákiában, az ellenőrzések pedig központi mérnökök által történtek, így a helyiek képzettségben és jártasságban sem közelítették meg a magyarországi útbiztosokat.[7]

A hidak kapcsán megállapítható, hogy míg 1939 előtt Magyarország minden területén voltak fejlesztések, az 1939–1944. évek hídépítési tevékenysége túlnyomó részben a visszacsatolt felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki területekre esett. E területeknek nemcsak a közútjai, hanem hídjai is erősen elhanyagolt állapotban voltak, bár a felvidéki részek ezen a téren is jobb állapotot mutattak, mint a többi visszatérő területé.

A visszacsatolt Felvidéken az alább felsorolt nagyobb hidakat építették 1939 és 1944 között: a medvei Duna-hidat,[8] a pozsonyeperjesi Kis-Duna-hidat, a rozsnyói és pelsőci Sajó-hidakat, a szőlőskei Bodrog-hidat, a garamszentgyörgyi és kéméndi Garam-hidakat és az ipolyszakállasi Ipoly-hidat. (Tóth 1995, 121. p.) Láthatjuk, hogy ezek közül a szőlőskei híd esik az általunk most vizsgált részekre.

2. kép. A Bodrog-híd bélyegzője

A vizsgált időszakunkban összesen 2316 folyóméter híd épült 18 278 000 pengő értékben. Ez a visszacsatolt részeken épült hidak közel 20%-átjelentette (Kárpátalján ennek több mint kétszeresére volt szükség az állapotok miatt), a felhasznált vagyonnak pedig 28%-át (ha már szóba került Kárpátalja is, érdemes megemlíteni, hogy a több mint dupla méretű ottani beruházás azonban költségek tekintetében összértékben is kevesebbe került). (Tóth 1995, 122. p.)

Az Államépítészeti Hivatal feladata volt a kompok felügyelete is. A visszatérő zempléni részeken két komp volt található, a Boly–Bés és a Zétény–Abara közöttiek.[9]

Mint már utaltunk rá, az utakra is nagy összegeket használtak föl. A 8 Órai Újság 1938 decemberében számolt be arról, hogy már egyből kétmillió pengőt irányoztak elő csupán a legsürgősebb felvidéki útépítésekre. Ezekre a beruházásokra nem csupán az utak állapota miatt volt szükség, hanem az új határvonal miatt is. Némely község nem, vagy csak nehezen volt megközelíthető az ország területén belülről, illetőleg olyan helyzetek is voltak, ahol a településekre vezető utak egy része esett idegen fennhatóság alá. Ez vizsgált térségünkhöz közel főként Ung és Ugocsa megyéket érintette. Érdekes példa erre Ungvár és Munkács városok esete. A két település a régi állami úton 42 km-re esett egymástól, azonban ekkor közel 100 km-re kerültek egymástól – az utat tekintve –, aminek 73 km-re való lerövidítését kívánták elérni,^[10] persze, miután 1939 tavaszán az egész Kárpátalja visszatért, ez a tervezet tárgytalanná vált.

Az előzetes terveken több okból változtathattak. Egyike volt ezeknek az okoknak a határ pontos kijelölése. Ugyanis a bécsi döntés után egy 750 ezres léptékű térképen mutatták be az új határt, ami a valóságban 750 méteres sávot jelentett, melyen belül későbbi határrendezések voltak a két érintett ország között.

Az anyaglerakó helyek kiürítésére is leiratot kapott minden érintett államépítészeti hivatal esetében kiemelve, hogy az gazdaságos legyen. Ugyanígy rendelkeztek a szerszámok és gépi eszközök begyűjtéséről és a munkálatok leállításáról is. Ez utóbbiak esetében természetesen a költségek kifizetését és elszámolását is kérték. Hogy további konkrét példával is éljünk, nézzünk meg a határrendezés által érintett utak közül egyet. A velejte–alsómihályi törvényhatósági közút egy szakasza is szlovák fennhatóság alá került a későbbi rendezés során, ahol útfenntartási célokra kavicsot tároltak, amit a határrendezéskor elfuvaroztak a Magyarországon maradó részre. Jelentésében a műszaki tanácsos fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy gazdaságos műveletről volt szó, a kavics értéke meghaladta a fuvarköltségeket. Az útszakaszon két napszámos volt alkalmazásban, akik a helyükön maradtak, de a kezelésükben levő szerszámokat leadták.[11]

Az ekkor Magyarországhoz kerülő területek esetében pedig rendelkeztek az utak azonnali kezelésbe vételéről, az akadályok eltávolításáról és a hiányosságok felszámolásáról. A visszamaradó személyzetnek nemzethűségi vizsgálat alávetéséről, majd ez után az illetményeik folyósításának megkezdéséről.[12]

Így 1939 tavaszán a Miskolc és Sátoraljaújhely közti „országhatárszéli állami közút” 126. számú hídját is tervezték felújítani, azonban a nyárra ez a terv is tárgytalanná vált, ugyanis az érintett szakasz közben Szlovákiához került a határrendező bizottság munkája eredményeképp.^[13]

1939 nyarán a terv az volt, hogy a Felvidék és Kárpátalja 372 községe kapjon 1060 kilométer utat 22 millió pengő költséggel.^[14] Kassa és Miskolc közé pedig modern autósztrádát terveztek 83 millió pengő költséggel.^[15] Érdekesség lehet, hogy végül ez az elképzelés 2021-ben vált valósággá magyar részről az M30-as autópálya átadásával.

Tóth László adatai szerint azonban csak 16 ezer folyóméter út épült a visszatért Felvidéken 2 900 000 pengő költséggel, ami az összes visszatérő részen épített útnak 1,7%-a. (Tóth 1995, 118. p.) Ez a szám azonban túl alacsonynak tűnik.

A nagymérvű útépítések munkalehetőséget is teremtettek, mint fentebb is említettük. 1938 karácsonya környékén már 20 000 ember dolgozott a Felvidéken útépítéseken és hasonló jellegű közmunkákon.^[16]

3. kép. Úthálózat
Forrás: Szomolányi Antal: Utak. Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Miskolc, 1988, 32. p.

Néha azért nehéz egyes felújítási munkálatok Felvidékre eső részét felkutatni vagy lehatárolni, mert egyes esetekben a felújított utak egyik része a trianoni országterületen volt, másik része a visszatért részeken – pl.: a szomotor–pácin–cigándi útépítés[17] –, de ha az ország vérkeringésébe visszakapcsolást nézzük a területnek, akkor még inkább a tárgyalt témánkba illenek az ilyen munkálatok. Mint láthatjuk a tanulmányból, esetenként a beruházásnak csupán kisebbik része esett a visszatért részekre, pl. a királyhelmec–kisvárdai beruházás esetében.[18]

Az ilyen irányú fejlesztések azért is voltak kézenfekvőek, mert a visszatért régió etnikailag bár egységesnek nevezhető, más-más gazdasági körzetek részét képezték 1920 előtt és után is, s mivel a területsáv összeköttetése az új határok mellett nem volt adott, a meglevő „irányok” fejlesztése egyszerűbb volt, mint megoldani új összeköttetéseket. Hogy konkrét példákat is nézzünk, Kassának sem Rozsnyóval, sem Sátoraljaújhellyel nem volt vasúti összeköttetése 1938 után, ugyanis mindkét irány egyes szakaszai szlovák kézen maradtak, Sátoraljaújhely esetében a Nagyszalánc–Legenye/Alsómihályi-szakasz. Így Rozsnyó és Sátoraljaújhely (ezáltal Ungvár és Beregszász) vasúti megközelítése is csak Miskolc irányában volt lehetséges. (Demeter–Radics 2007, 3–4. p.)

Utolsóként pedig fontos arról is szót ejtenünk, mely területtel foglalkozik jelen írás. Az első bécsi döntés keretében Zemplén vármegyéhez visszatért részekkel.[19] Az Államépítészeti Hivatal rendelkezésre álló iratanyaga hiányos, közvetlenül a visszacsatolást követő időszakra vonatkozóan több információnk van, mint a korábbi évek tekintetében, vagy az 1940 utáni évek vonatkozásában. Ennek okai a nagy elszántsággal megkezdett munka kezdeti beindulásában is kereshető. A kutatás eredeti célja a Magyar a Magyarért mozgalom által finanszírozott felújítások feltárása volt – mely akció határozott idejű kezdeményezés volt –, a mozgalom működésével már foglalkozott e sorok szerzője.[20] Eredendően csak az első év beruházásairól szólt volna a tanulmány, de végül a vizsgált időszak határa is ki lett tolva a háború végéig. Így minden beruházást vizsgált az írás, és a teljes korszakot, már amennyire a források betekintést engednek.

4. kép. Úthálózat

A Magyar a Magyarért mozgalom által finanszírozott munkálatok

Amikor már biztosnak tűnt, hogy visszatér valamekkora rész a Felvidékből, az ott várható szociális problémákkal szembesülve 1938. október 6-ára értekezletet hívtak össze a miniszterelnökségen, ahol nagyszabású társadalompolitikai akció terveiről született döntés. Ez lett a Magyar a Magyarért mozgalom. Az akció élén a miniszterelnök – Imrédy Béla – felesége állt. A mozgalom elsősorban pénz-, másodsorban pedig természetbeni adományokat gyűjtött. A pénzek felhasználását – segélyezések, munkaalkalmak teremtése – 1939 nyarával bezáróan befejezte a mozgalom, a fel nem használt maradványtőkéjét a Belügyminisztériumnak adta át. (Godzsák 2018, 31–32. p.)

A mozgalom a visszatérő részeken különböző műsoros esteket is szervezett, igyekezett munkaalkalmakat teremteni, osztottak zsírt, szalonnát, cukrot, sót, csokoládét és szeretetcsomagokat is. 6316 főt részesítettek segélyben, Királyhelmecen egészségházat építettek, Ladmócon munkásszállót. (Godzsák 2018, 35–36. p.)

A mozgalom beszámolójából az is kiderül, hogy a Bodrogközi járásban útjavítás, árkolás, sáncolás, gátépítés, kőfejtés és vízlevezetési munkálatok folytak, amiken átlagosan 1,80 pengős napszámbérért alkalmazták a helyieket. Az 1939. május 15-ig felhasznált pénzösszeg értéke 16 006 pengő és 3 fillér volt. A Sátoraljaújhelyi járásban útépítés, útjavítás, árkolás, talajegyengetés és községi épületek javításai voltak az ínségmunkák, átlagosan 2 pengős napszámbérért. Az 1939. május 15-ig felhasznált pénzösszeg értéke itt 25 000 pengő volt. (Godzsák 2018, 36. p.)

Az anyaország állami tejakciójának mintájára a mozgalom a hatósági tejellátást a visszacsatolt területeken is megindította, a vármegyei tiszti főorvosok irányítása és szociális megbízottainak vezetése mellett. A segélyezettek tejutalványt kaptak, amelyet az állandó ellenőrzés alatt álló tejtermelő vagy tejcsarnok váltott be. Az iskolásgyermekek négy hónapon át kaptak tejet, és azt a helyszínen kellett elfogyasztaniuk. Az óvodáskorúak az adagot az óvodában, vagy ennek hiányában egy külön helyiségben fogyasztották el, ahová reggelire vagy tízóraira naponként összegyűltek. A megbízottak a tejakciót a vármegyei tiszti főorvos irányítása mellett a jegyzők és tanítók bevonásával szervezték meg. A mozgalom tejakciójából a Bodrogközi járásban 24, a Sátoraljaújhelyiben pedig 202 terhes és szoptatós anya részesült. A gyerekeket tekintve 6 hónapos kortól 3 éves korú gyermekekig a Bodrogközi járásban 65 fő, a Sátoraljaújhelyiben 309 fő, 3–6 éves korú gyermekek a Bodrogközi járásban 124 fő, a Sátoraljaújhelyiben 498 fő, 6–12 éves korú gyermekek a Bodrogközi járásban 226, a Sátoraljaújhelyiben 878 fő. Az 1939. május 15-ig erre a célra felhasznált pénzösszeg a Bodrogközi járásban 671,77 pengő, a sátoraljaújhelyiben 8212,30 pengő volt. (Godzsák 2018, 36–37. p.)

A visszatérő részeken összességében a mozgalom gyakorta nem maradandó munkálatokat végeztetett, ám az általunk vizsgált régió azon kevesek közé tartozik – ilyen volt még a Rozsnyói és az Ógyallai járás –, ahol a mozgalom szociális előadóinak kitartó szorgalmazására az ínségmunkásokat elsősorban óvoda- és egészségház-építési munkálatokon foglalkoztatták. (Godzsák 2018, 36. p.)

Zemplén vármegye alispánjának iratai között található egy elszámolás a Magyar a Magyarért mozgalomtól. Az elszámolás 1941 elején került leadásra.[21]

1939. március 2-ai dátumozással van az irategyüttesben egy összefoglalás, a munkálatok akkori állásáról. Ebből kiderül, hogy a „Felszabadult felvidéki területeken végrehajtandó közmunkák” ügyében 120 000 pengőt utalt ki a kormány, de addig az időpontig csak a Biste–Nagykázmér közötti út munkálatai lettek megkezdve, így a dokumentum, melyet Fáy főispán írt alá, sürgeti a többi munka megkezdését is.

Az államépítészeti hivatal főnökének jelentése szerint a rad–pusztakörtvélyesi bekötő útszakaszra 6000 pengőt kértek. Az előzetes tervek szerint a munkákra Zétény, Véke, Rad, Szinyér, Szentmária és Pálfölde visszatért települések munkásait tervezték alkalmazni, hogy a helyiek munkaalkalmakhoz juthassanak.

A továbbiakban kiderül az iratból, hogy Kocsis Margit a Magyar a Magyarért mozgalom keretéből a Királyhelmeci járásban

– a bodrogszentesi vármegyei bányában kavicstörésre 4000 pengőt,

– a királyhelmeci lőtér építésének földmunkájára pedig 2000 pengőt bocsátott rendelkezésre.

Továbbá igényeltek még:

– A királyhelmec–kisdobrai útnak 4,5 km-es földmunkájára 3000 pengőt, ahol királyhelmeci, kisdobrai és kisgéresi munkásokat terveztek alkalmazni.

– A bodrogszentes–vékei út 2 km-es földmunkáira pedig 2000 pengőt, ahol Véke, Boly, Szolnocska és „esetleg bizonyos kis mértékben” Bodrogszentes munkásait tervezték alkalmazni.

A Sátoraljaújhelyi járásban Unghváry Erzsébet szociális nővér – a Magyar a Magyarért mozgalom megbízottja – rendelkezésre bocsátott az

– örös–nagykövesdi út új telepítési helyén utca építésére: 1500 pengőt.

– Céke községnek 240 m³ kő kitermeléshez: 720 pengőt (a kő felhasználási célja iskola- és paplakkerítés).

– A csarnahói út földmunkáira 2500 pengőt.

– A ladamóci munkásházra 3000 pengőt, ahol csarnahói, nagybári és kisbári munkásokat terveztek munkához juttatni.

– A kisbári–nagybári kb. 1,5 km-es bekötőút földmunkáira pedig 2000 pengőt.

Továbbá a következő összegeket tervezték igényelni a mozgalomtól:

– Imreg község átkelési szakaszának helyrehozatalára 500 pengő.

– A szürnyegi bekötőútnál 2 km hosszban végzendő munkálatokra 2500 pengőt.

– Bodrogszerdahelynél a Bodrog töltésére és emelésére a veszélyeztetett helyeken a Bodrogközi Vízrendező Társulatnak 8000 pengőt. Itt Szőlőske, Bodrogszerdahely, Bodrogszög és esetleg Örös munkásait tervezték alkalmazni.

– Gecsely községben a bíró háza felé vezető út földmunkáira 300 pengőt.

– Legenye község belterületén útsáncolásra 500 pengőt.

– Csörgő, Nagytoronya és Kistoronya község belterületén levő utcák rendbehozatalára és járdaépítésre szükséges kő bányászatára, valamint útárkolásra 1500 pengőt.

– Bodzásújlak községben útsáncolásra 600 pengőt.

– Barancs községben a fő keresztutca sáncolására 500 pengőt.

– Garany községben utak sáncolására 500 pengőt.

– Borsiban pedig az országúttól II. Rákóczi Ferenc szülőházáig s egyidejűleg a községen átvonuló út rendbehozatalának földmunkáira 1 km hosszan 1000 pengőt.

– Végül a már említett cékei iskola és a római katolikus paplak kerítésének létesítési munkálataihoz 900 pengőt.

Azaz összesen 16 800 pengőt terveztek még igényelni a munkálatok folytatásához. Az összegzés megemlíti, hogy a céke–kásói út földmunkáira az Államépítészeti Hivatalnak van pénze, így ezzel ők nem foglalkoznak. Ezen munka során Magyarsas községből kívántak bevonni munkanélkülieket.

A kimutatás a következőkkel zárul: „Midőn az értekezleten létrejött megállapodásokat a vármegye alispánjának, az érdekelt sátoraljaújhelyi és királyhelmeci járási főszolgabíróknak, az államépítészeti hivatal főnökének, továbbá dr. Kocsis Margit és Unghváry Erzsébet szociális testvéreknek kiadom, felkérem nevezetteket, miszerint hassanak oda, hogy a fent megjelölt munkálatok az egész vonalon mielőbb kezdetüket vehessék, így a lakosság munkaalkalomhoz jusson még mielőtt a tavaszi munkálatok elkezdődnének.”

A Zemplén című lap 1939 márciusában beszámolt arról, hogy ekkor újabb 40 000 pengőt irányoztak elő a Bodrog töltésének emelésére és útkarbantartásra.[22]

A M. kir. pénzügyminiszter számvevőségi központi csoportja a zempléni alispán Bornemissza Miklós részére küldött elszámolásokat 1941 februárjában a Magyar a Magyarért mozgalom keretében végzett munkákról, amiket az alispán továbbított a helyi államépítészeti hivatalnak. Ezek azonban sajnos nem maradtak meg. Ellenben márciusból az Államépítészeti Hivatal felülvizsgálati dokumentumainak egy része igen.[23]

Először a szentes–vékei vicinális[24] útépítés – 3 km-es – földmunkájának felülvizsgálatáról 1941. március 6-ai dátummal, azonban maguk a számadási okmányok nem maradtak fenn. Bodrogszentes és Véke között 2285 m hosszban az út kétoldali árkolásáról és padkarendezéséről, továbbá 30 méter kétoldali árokfalazásról a következő jelentést tették március 18-án: „A munkálat jól és gazdaságosan hajtatott végre.” Kiderül a szövegből, hogy a hivatalnak előlegül 3000 pengőt utaltattak ki. A költségelosztási kimutatás szerint kifizettetett 2473 pengő 40 fillér, a maradvány pedig 256 pengő 60 fillér. Ezt a maradványt a szintén a Magyar a Magyarért akció keretében végzett Kisbári–Nagybári útfelújítás céljaira utalták át, ahol az összeg „rendeltetésének megfelelően és helyesen lett elszámolva”.

Majd március 22-ei dátummal a királyhelmec–kisdobrai vicinális út 1.720–3.610 sz. közötti szakasza földmunkáinak felülvizsgálata maradt meg, melyből kiderül, hogy az elvégzett 1210 m³ földmunka átlagosan 0.99 pengő/m³, a 3781,2 m árkolása pedig átlag 0,42 P egységáron történt, amit gazdaságosnak ítéltek. Erre a munkára előlegként kiutaltak 3000 pengőt, amiből 2989 P és 64 fillér lett felhasználva, így a maradvány 10 pengő 36 fillér volt, amit szintén a Kisbári–Nagybári-szakaszra továbbítottak.

Ugyanezzel a dátummal láttamozták a bodrogszentesi kőbánya kitermelésének felülvizsgálatát. A céljaikra 959 m³ követ termeltek ki, amelyből 956 m³-t kavicsnak összetörtek. A költség m³-enként 3 pengő 9 fillérbe került. Az államépítészeti hivatalnak előlegül 4000 pengőt utaltak ki, ebből 2965 pengő 60 fillért használtak föl, a maradvány 1034 pengő 40 fillér volt. A maradványból 1000 pengőt a bodrogszentes–vékei útra továbbítottak, a fennmaradó 34 pengő 40 fillért onnan is a Kisbári–Nagybári építkezésnél mutatkozó túlkiadásra küldték tovább.

Augusztusig 2307 pengőt használtak föl a Kisbári és Nagybári közötti útszakaszra, melyre a többi fentebbi munkálat maradványát is átcsoportosították. A mozgalom összesen 2301 pengőt adott a munkálatokra az átcsoportosítással együtt, így a fennmaradó hat pengőt más forrásból kellett előteremteni.[25]

Ha már a kőbányák szóba kerültek, érdemes megemlítenünk, hogy ilyen tekintetben a vizsgált rész gazdag volt. Szomotor, Borsi, Gerecsely, Biste, Kisgéres, Bodrogszentes és Nagykövesd mind rendelkezett kőbányával.[26]

A Sátoraljaújhelyi Államépítészeti Hivatal által végzett egyéb munkálatok

A Sátoraljaújhelyi Államépítészeti Hivatal iratai között fennmaradt több havi zárszámadás is, ami érinti a visszatérő részeken való beruházásokat.[27]

A havi zárszámadásokból kiválogattuk a Felvidékre eső munkálatokat, ezeket táblázatos formában közöljük. 1939 júliusa és 1942 novembere közötti munkálatokról van szó, az első említés után, ha nem volt semmi változás, akkor nem közöljük a későbbi említéseket, legfeljebb az utolsó alkalmat, ugyanis a sokáig változatlan adatok közlése jelentheti azt, hogy a munkálatok még nem értek véget. Ahol zajlottak a munkálatok folyamatosan, ott pedig közöljük a havi elszámolás változásait. A pénzösszegeknél a filléreket elhagytuk – nem célunk a pontos végösszegek kiszámítása –, a kerekített összegeket közöljük. Nem minden hónapra rendelkezünk adatokkal a megadott intervallumon belül, és maguk a határok a legelső és legutolsó fellelhető hónapok, így tulajdonképpen az iratanyag alakította ki őket.

Ahol nem szerepel kiadás, ott a munkálatok még nem kezdődtek el. Néhol nem volt jelölve az előleget folyósító szerv, bizonyos esetekben pedig nem rendelkeztek a munkálatokra előlegekkel. Az első esetet kérdőjellel, a másodikat kihúzással jelöltük. Az előleget folyósító szerv általában az alispán, vagy valamelyik miniszter volt. Egy esetben pedig a Magyar a Magyarért mozgalom. Ez utóbbi esetben – Kisbári–Nagybári útépítés – az előző fejezetben is tárgyaltuk a munkálatot.

Láthatjuk a táblázatból, hogy egyes beruházásoknál nem volt meg a folyósító szerv a munkálatok elkezdésekor, de később igen, más esetekben pedig már az első említésnél is fel van tüntetve és van, ahol – pl. a sátoraljaújhely–csapi városi hengerelés – egyáltalán nincs előleget folyósító megnevezve.

Nem mehetünk el annak megemlítése nélkül, hogy a kisztei községi iskolánál érthetetlen – ismerve a többi adatot –, hogyan lehet a kiadásoknál csökkenés. Talán elírás, vagy az elszámolásnál történtek hibák.

Láthatjuk, hogy egyes munkálatok igencsak elhúzódtak, vannak, amelyeknél beindultak a munkák, majd egy darabig szüneteltek. Amely esetekben fel van tüntetve hónapokon át a változás nélküli állapot, ott vélhetően még nem értek a munkálatok végére, viszont szüneteltek a munkálatok, ezért nincs lezárva és kivezetve a számadásból a tétel, akkor sem, ha változás nem történt. A nagygéresi elemi iskola jó példa rá, hogy 1941 és 1942 augusztusában pont ugyanazoknál a számoknál áll az elszámolás, de 1942 szeptemberére történik kiadásbeli, azaz beruházásbeli változás. Itt az érdekesség miatt mind a két év augusztusi adatait benne hagytuk a táblázatban. De olyan eset is van, amikor valami szerepel, majd eltűnik, és újra szerepel. A hengerlések vélhetően „nullázódnak” és újrakezdődnek évente, de a legtöbb beruházás folyamatos volt. Vannak olyan tételek a számadásokban, amelyek vármegyei szintűek, azoknál nem lehet tudni, milyen arányban szerepeltek a visszatért részeken hasznosított források, de elég kevés ilyen tétel volt. Megfigyelhető továbbá az is, hogy volt olyan munkálat, amelyet 1939-ben a Magyar a Magyarért mozgalom finanszírozott, majd később ugyanolyan jellegű munkálatot más.

A királyhelmeci és nagygéresi óvodák tervéhez érkezett egy módosítási javaslat 1939 szeptemberében a minisztériumtól. A tervrajzot megfelelőnek tartották, azonban négy módosítási javaslattal éltek, melyből három az illemhelyekhez kapcsolódik. Az előteret üvegajtóval kívánták ellátni, hogy télen ne kelljen nyitott ajtónál kimenniük a gyerekeknek, de mégis legyen rálátásuk az óvónőknek a helyiségre, nagyobb ablakokat tartottak jónak a fényviszonyok miatt az illemhelyekre, és szerették volna, ha az óvónői illemhely a lányok illemhelye felől lett volna megközelíthető. A negyedik módosítási javaslat pedig a ruhatár és játékterem méretét egy picit növelni kívánta.[28]

Vannak egyéb munkálatok, amelyek beszámolói, tervei 1939 októbere és decembere között születtek, de a fenti táblázatokban nem találhatóak meg. Ilyen a bodzásújlak–kiszte-gerecselyi vicinális közút 4 km-es szakaszának felújítása, mely 1326 pengő és 80 f adó és járulékvonzattal járt. Amire 1500 pengő előleget kaptak. Ezen felül 900 pengő volt a fuvar és 9000 a napszámdíj.[29]

Erről a felújításról részletes adatokkal is rendelkezünk. Az út „teljesen elhanyagolt” állapotban volt, az erősebb emelkedéseknél a víz megbontotta a töltéseket, a tehénfogatok pedig feltörték a padkát, ahonnan a zápor elmosta a földet. Így egy 1 km-es szakaszon az út egy méterrel a padka fölé emelkedett, ami havazáskor igencsak veszélyes helyzetet teremtett, hisz nem lehet látni, a szekér kereke mikor esik le az útról, így elsősorban a padkák feltöltését tűzték ki célul, továbbá az árkok szabályos kiképzését, bizonyos helyeken pedig az elmosás elleni védekezést. Ezek nélkül a javítási, kavicsolási munkálatok fölöslegesek a szakértői vélemény szerint. Összegzésként még kiemelik, hogy életveszélyes a közúton való közlekedés, ezért is igényel sürgős intézkedést a szakasz.

A következő előzetes költségvetési tervet dolgozták ki:

1. Földmunkák:

– Padkatöltés, árokkiemelés három szakaszon, összesen 1150 folyóméteren. Folyóméterenkénti földmozgósítási szükséglet 1,5 m³, összesen: 1725 m³.

– Egy bogárhátú híd feljáróinak feltöltése 475 m³.

– Egy 100 méteres szakaszon „lévő púp levágása” és a hiányzó töltésekbe hordása.

Földmozgósítás folyóméterenként 8 m³, az összes földmozgósítás 800 m³.

– Kétoldalú árokásás, mely során a kikerülő földet a padkán szétterítik 3000 folyóméter hosszban.

Ez összesen 6900 pengő költségvonzattal jár a tervek szerint.

2. Kőpályaépítés:

– A földmunkákkal megbolygatott kőpályán új útalap készítése 300 folyóméteren 0,5 m³ a folyóméterenkénti szükséglet, összesen 150 m³. A következő egységárral: 2 pengős termelési áron, 2 pengős szállítással és 2,5 pengős bedolgozással.

– Hídalap építése összesen 150 m³ 965 pengős áron.

– Fenntartási kavicsszükséglet az újonnan megbolygatott szakaszon kb. 300 m³. A következő egységáron: termelés 2 P, feltörés 2 P, szállítás 2 P, 1800 pengő összesen.

Így a kőpálya építése 2765 pengőt igényelt a tervek alapján.

3. Egyéb munkák:

– Árokkötések rézsűfonással, aminek anyag- és munkaátalányára 235 pengő.

Összesítés: földmunkák: 6900 pengő

kőpályaépítés: 2765 pengő

egyéb munkák: 235 pengő

Vagyis az összköltsége az egész javítási munkálatoknak 9900 pengő volt a tervek szerint.

A későbbi beruházások közül pedig például a nagykövesd–nagybári törvényhatósági vicinális közút munkálatai hiányoznak.[30]

A Nagyráska határában építendő 4-es számú fahíd építési terve is megmaradt,[31] mely tervet alább közöljük.

5–6. kép. A nagyráskai 4 sz. fahíd építési terve

1943-ban terepbejárást végeztek egy Ronyva-hídhoz is, mégpedig a „34. sz. Miskolc-Sátoraljaújhely országhatári állami közút 79–911,72 km-ében építendő ronyvahíd” ügyében.[32]

A 355. számú Sátoraljaújhely–Csap törvényhatósági főközlekedési közút 6-7 km szakaszán levő szőlőskei közúti Bodrog-fahíd helyreállítási munkálataira 35 000 pengőt szántak 1940-ben, ugyanis árvízkárokat szenvedett a híd. A felmérés viszont nagyobb gondokat mutatott ki. „A hídszerkezet szétbontása alkalmával a hídszerkezet, továbbá az árvíz által elvitt jégtörők megmaradt cölöpállványa az előzetes vizsgálat alkalmával a vízállás miatt nem látható és vizsgálható, több helyen olyan korhadt állapotban volt, hogy a műtárgy ideiglenes helyreállítása ezen feltétlen kicserélését is szükségessé tette és ennek következtében a szűkösen előirányzatba vett munkáknál mégis jóval nagyobb munkamennyiséget kellett elvégezni” – állapítja meg az előirányzott összeg elégtelenségéről szóló beszámoló.[33]

Végül 7 jégtörőt újraépítettek, egyet kiszélesítettek, a két hídfőt újjáépítették, továbbá 28 cölöpöt kicseréltek és több jármon is javításokat végeztek. A végösszeg így 38 ezer pengő lett. 1942-ben a helyreállítási munkálatok felülvizsgálata 5000 pengőbe került, a fenntartási költsége pedig 92 pengő és 81 fillér volt arra az évre vonatkozólag.[34]

A híd hídvizsgáló és észlelő berendezésének terve is fennmaradt a levéltárban. Eszerint az új híd mindkét végén U alakú elrendezéssel készült hídfők mögé 1–1,5 cm belméretű észlelőakna nyúlt az alapok felső síkjáig ferde tengelyű elhelyezéssel. Ez a leírás 1944-ből való, tehát láthatjuk, hogy a munkálatok folyamatosan zajlottak.[35]

Zéténynél is tervbe vették 1941-ben egy fahíd építését 2,5 méteres nyílásszélességgel a Tice-éren.[36] Az Ósva-patakon is terveztek egy hidat, nem tudjuk azonban, melyik szakaszán, csupán annyit tudhatunk meg az iratokból, hogy előzetesen 5387 pengő költséggel kalkuláltak.[37]

Vannak olyan beruházások, melyekről semmi konkrétumot nem tudunk, csak a munkálatok tényét. Ilyen a borsi híd javítása, melynek puszta tényén túl nem tudunk mást.[38] De Borsinál maradva: a községháza építésével ugyanígy járunk. Ehhez kapcsolódóan egy üres mappa van csupán az iratanyagban,[39] és ilyen a cékei római katolikus iskola építésére utaló mappa is.[40]

A gyors fejlesztések azonban nem minden esetben jártak osztatlan örömmel, ugyanis volt, hogy bizonyos tervezési hibák csupán később derültek ki. Egy esetben az útfelújítás során az árkokat is megemelték, viszont ennek köszönhetően a víz így a gazdák földjére folyt, ugyanis korábban még a földekről is az árok vezette el a közeli tóba a fölösleges vizet nagy csapadékhozam esetén, így viszont az útról összegyűlő is a földekre folyt. Így az árok utólagos félméteres mélyítése mellett döntöttek ebben az esetben.[41]

7. kép. A hivatalfőnök pecsétje és aláírása

Mivel vannak útiköltség-elszámolások és egyéb nem részletezett tételek is, érdekességként egy ilyen iratcsomót is be kívánok mutatni.

A vármegyei műszaki rajzoló, Merendi Béla 1939. december 29-én Királyhelmecre utazott, a királyi járásbíróság épületének kibővítési munkálatainak megtervezésére terepszemlét tenni és felvételeket rögzíteni. Az utazási számla részletesen közöl több információt is. Az is kiderül belőle, hogy egyedül és az igazságügyi minisztérium terhére utazott. A mellékelt iratokból kiderül, hogy az igényelt toldaléképület alapterületének tervezett mérete 4 x 11,5 m volt, és irattár céljára akarták hasznosítani. Az útiszámla alapján 7.43-kor indult a sátoraljaújhelyi állomásról II. osztályú vasúti menetdíjjal Perbenyikig, ami két pengőbe került, ahonnan 40 fillérért utazott tovább autóbuszon Királyhelmecre. A visszaút ugyanakkora költséggel járt. 14 óra 15 percre ért haza, azaz 6 órát és 32 percet volt távol, ami negyed nap távollétként lett elkönyvelve. A negyed nap távollét 2 pengő és 75 fillér díjnak számít, így 7 pengőt és 55 fillért igényelt a kiszállásért, azonban a királyhelmeci járásbíróság elnöke 1940 februárjában jelezte, hogy nem áll módjukban a költségeket kifizetni, mert az csak a felügyeleti hatósága alá tartozó igazságügyi alkalmazottak részére lehetséges. Ezután magához az igazságügyi miniszterhez küldték tovább az igényt, aki április közepén utasítást küldött Királyhelmecre, hogy fizessék ki az útiköltséget.[42]

Merendi a következő évben is többször utazott Újhelyből a visszatért részekre. 1940 nyarán többször utazott Borsiba, a Rákóczi-kastély helyreállítási munkálatai kapcsán. Júliusban nyolcszor, augusztusban négyszer, szeptemberben még kétszer. Ezeket a borsi Rákóczi-kastély renoválási alapjának terhére tette. Decemberben pedig a királyhelmeci polgári iskola felújítása kapcsán járt Királyhelmecen. Királyhelmeci útiszámlát Kiss Károly mérnök is nyújtott be, de ezek részletes bemutatása nem tartozik szorosan témánkhoz és nem is túl informatívak.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára (MNL BAZML SFL)

2405. 2405. Zemplén vármegye alispánjának iratai,
2406. közigazgatási iratok
2407. 421. Sátoraljaújhelyi Államépítészeti Hivatal iratai

Szakirodalom

Demeter Gábor–Radics Zsolt 2007. A Dél-Felvidék reintegrációjának gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozásai. Limes, 20. évf. 74. sz. 65–83. p.

Godzsák Attila 2011. „S lettem kezdete feltámadásnak” – Az első bécsi döntés hatása Sátoraljaújhelyre és Zemplén vármegyére. Sátoraljaújhely.

Godzsák Attila 2016. Nyírségi segítség visszatérő Felvidéknek – A „Magyar a Magyarért” mozgalom működése Szabolcs és Szatmár vármegyékben. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1. sz. 3–26. p.

Godzsák Attila 2018. A „Magyar a Magyarért” mozgalom Zemplénben, 1938–1939. Zempléni Múzsa, 18. évf. 4. sz. 31–38. p.

Hargitai Jenő 1973. I. Medvei Duna-híd építése (1939–1942) – II. Medvei Duna-híd háborús cselekményeinek helyreállítása (1969–1973). Kézirat, Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény.

Hámori Péter 2001. Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története. Századok, 135. évf. 3. sz. 569–624. p.

Tóth László 1995. Magyarország közútjainak története. Budapest.

Egyéb források

8 Órai Újság, 1938. dec. 17.

Budapesti Hirlap, 1938. dec. 25.

Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. dec. 25.

Magyar Közgazdaság, 1939. ápr. 27.

Pesti Hirlap, 1939. jún. 20.

Zemplén, 1939. márc. 19.

A turizmus kezdetei Gömörben – A Magyarországi Kárpátegyesület megalakulásának 150. évfordulója tiszteletére

Köztudott, hogy a gömöri nemesek és polgárok – pénztárcától függően – vonzódtak a nagyvilági utazásokhoz, előszeretettel barangoltak be egzotikus tájakat, fedeztek fel ismeretlen kultúrákat és szippantották magukba a mesés Kelet varázsát. De mi volt a helyzet Gömör vármegyében? Jelen tanulmányban egy rövid kitekintés erejéig arra a kérdésre próbálunk választ keresni, hogyan alakult ki szűkebb hazánkban a turizmus mint sport- és szabadidős tevékenység, hogyan formálódott e szokatlan kedvtelés országos, majd lokális szintű egyletté, melyek voltak kirándulás szempontjából a legvonzóbb desztinációk, és statisztikai alapon honnan, hány vendéget vonzott mindez régiónkba.

Kétségtelen, hogy a turizmus iránt fokozott érdeklődés mutatkozott meg vármegyénk polgársága körében, mindezt a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeumban megőrzött, a vizsgált tárgyidőszakot érintő magyar és német nyelvű turistaévkönyvek és szaklapok tucatjai bizonyítják. A Magyarországi Kárpátegyesület évkönyve 1880-tól 1917-ig fennmaradt példányai mellett megtalálhatjuk a Tátra-Vidék (1883), a Turisták Lapja. A turistaság és honismeret terjesztésére (1889), a Turistaság és Alpinismus. A Magyarországi Kárpát Egyesület hivatalos lapja (1917–1918), a Turistik und Alpinismus (1921), a Turistik, Alpinismus, Wintersport (1924–1933) és a Kárpátok. A Karpathenverein hivatalos lapja (1936) c. folyóiratokat,[1] melyek megerősítik a tényt, hogy a természeti és kulturális értékekben sokszínű Gömör-Kishont vármegye egy-egy települése révén országos, sőt nemzetközi érdeklődésre is számíthatott. Az egyik ilyen meghatározó vonzóereje a 19. század második felétől felélénkülő gyógyfürdői élete volt, a másik pedig a táj változatosságára, szépségére és történelmi emlékeire épülő turisztikája (természetjárása) és turizmusa (idegenforgalma), melyre jelen tanulmányban fókuszálni szeretnénk. Mindezt jelentősen segítette a vármegye egyre bővülő közúti és vasúti hálózata, mely a szabadidő eltöltése céljából tett kirándulások nélkülözhetetlen platformja lett.

Ahogy egész Magyarország-szerte, úgy Gömörben is a vasút volt a fejlődés útja. Az 1870-es évek elején alakultak meg ugyanis a Gömöri Iparvasutak,[2] majd a rá következő évben kezdődtek el az első munkálatok a B.H. Strousberg nevű vállalat közreműködésével. A MÁV Bánrévét Miskolccal már 1871-ben összekötötte. 1873. szeptember 10-én a Fülek–Bánréve, 1874. május 1-jén a Bánréve–Rozsnyó, július 20-án Rozsnyó–Dobsina vonal nyílt meg állami pénzen. (Matlekovits–Szterényi 1898, 828. p.; Frisnyák 2001, 68., 69., 70. p.) Rimaszombat városa nagyban hozzájárult Gömör-Kishont vármegye vasúthálózata alapjainak lerakásához, annak ellenére, hogy a város nem feküdt a vasúti fővonal mentén. Az első vasútvonal, mely a székvárost is átszelte, a Feled–Rimaszombat–Tiszolc vonal, 1874. szeptember 5-én lett átadva a nagyérdemű közönségnek,[3] s maradt a rimaszombatiaknak egyedüli összekötő modern közlekedési kapocsként a nagyvilággal, egészen az első világháborúig. 1908-ban Rimaszombat vasútállomása 187 922 utast üdvözölt városunkban, és 163 726-nak intett búcsút. (Thirring 1912, 367. p.) Amíg ezek a fő iparvidékeket, az 1893. november 20-án a Pelsőc–Murány-szárnyvonal, 1894. november 12-én a Pelsőc–Nagyszlabos összekötő vonal, az 1895. december 15-én a Tiszolc–Breznóbánya–Zólyombrézó összekötő vonal, az 1913. november 22-én a Rimaszombat és Poltár között átadott összekötő vasút Gömört hálózta be. (Matlekovits–Szterényi 1898, 831. p.) A Rimaszombat és Ratkó közé tervezett vasútvonal az első világháború kitörésével kivitelezhetetlenné vált, megvalósítására sem került sor.

Rimaszombat polgárainak megmaradt egyetlen főútvonalként a Budapest–Vác–Kassa városokat összekötő szárazföldi kocsiút, amely a 20. század beköszöntével egy másik népszerű közlekedési-turisztikai eszköz, a gépkocsi térnyerésének kedvezett. Az autó a modern kori történelem egyik legnagyobb és méltán népszerű technikai vívmányának számított. Mind a vármegye, mind a székváros történetében ugyan viszonylag későn jelent meg, s alkalmi felbukkanása Rimaszombat útjain óriási feltűnést keltett a város polgárai közt. Az autók megjelenésével folyamatosan épültek ki megyénkben a közutak, melyek motoros magánjármű használatára és tömegközlekedésre egyaránt alkalmasak voltak. 1905 elején a városi tanács jóváhagyta a Dobsina és Rimaszombat közti közútvonal megépítését,[4] néhány évvel később Losonc felé is tervezték az útvonal bővítését. 1908-ban a város már 10,9 km hosszú kiépített közutat adhatott át a motoros járműveknek. (Thirring 1912. 356. p.) Az automobilizmus a városiasodás és polgárosodás szimbólumává vált, nem utolsósorban pedig az utazás-kirándulás nélkülözhetetlen úri eszközévé. A 20. század első évtizedében naponta több kiránduló jármű is megfordult székvárosunkban, útban Budapestről a Tátra ormai felé. Legtöbbször német arisztokraták szervezett társasutazásai voltak ezek, kik gyakorta és szívesen rendeztek ilyen jellegű kiruccanásokat távolabbi helyekre is. 1908 októberében például a város utcáin négy, a Magas-Tátra felé haladó, felső arisztokráciát szállító autó haladt el. Az egyik autó a Német Császárság címerével volt ellátva, valószínűleg a porosz királyi követet szállította, a többiben pedig a porosz és a magyar „autómobil klub” küldöttei ültek.[5] A város polgárai nagy jelentőséget tulajdonítottak az 1909 júniusában történt eseménynek: az említett klub Henrik porosz herceg vezetésével kirándulással összekötött automobil-versenyt rendezett. Az eseményen 114 gépkocsi és 400 személy vett részt. Az útvonalterv Berlinből Rimaszombatba vezetett, ahonnan a konvoj Budapest felé haladt tovább.[6]

A kiterjedt vasúthálózatnak, az egyre bővülő közutaknak, a 19. századi természetközelség és utazás utáni vágynak a hatására mind a nemesség, mind a polgárság körében megjelent a gyógyfürdőkbe járás divatja. Míg a 18. század végén még valóban a gyógyulást keresők látogatták a gyógyforrásokat, a 19. század elejére már kialakult egy újfajta idegenforgalmi mobilitás Magyarországon, amely a polgárosult életformát prezentálta. Egy-egy üdülőtelepet már nem kizárólag egészségügyi szempontokból kerestek fel az emberek, hanem üdülés céljából is. A 19. század első felére a hazai gyógyfürdők a belső idegenforgalom központjává váltak. A napos tóparti fürdőzés ellentéteként a hegyvidék klímája felkeltette az emberek érdeklődését, bár 1850 előtt a magaslati nyaralóhely fogalma még ismeretlen volt számukra. (Kósa 1993, 210. p.) Kiemelt helyen szerepelt a Tátra, amely nemcsak a hegymászók, túrázók és a téli sportok szerelmeseinek találkozóhelyeként vált ismertté, hanem fürdőhelyeiről is. Népszerűsítése végett alapították meg a Magyar Kárpát Egyesületet (Kósa 1993, 14–27. p.), melyről a későbbiekben még szó lesz, megalapozva ezzel a magashegyi üdülés lehetőségét.

Gömör fürdőinek sorsát több tárca is feszegette a korabeli regionális sajtóban, a legkülönfélébb jelzőkkel ellátva. Így született meg a „hattyúdalát hamar elzengő” miniszteri tulajdonú Ajnácskő-fürdő, a Valériáról híres Várgede, a világfürdővé váló Csíz, a „magyar Gastein” címet kiérdemlő Lévárt, a „magyar Ischlként” emlegetett Dobsina, a rögös utat bejáró püspöki Rozsnyó, a polgári mulatókertté avanzsált nagyrőcei fürdő, vagy a családias Jolsva. Valamennyi más-más kategóriát képviselt mind a megyén belül, mind pedig országos viszonylatban. Csíz kivételével az egyetlen közös tényezőjük mégis az volt, hogy kiváló természeti adottságaik ellenére alacsony infrastruktúrájuk, gyér beruházásuk, hiányzó jövőképük és minimális látogatottságuk miatt „parasztfürdőkként” vonultak be a hazai fürdőtörténelembe. Jolsva és Nagyrőce még a vármegyén belül sem tartoztak a közismert fürdőhelyek közé, vendégeket a városok lakóikon kívül csupán ritkán fogadtak, inkább a helyi polgárok társas életének központjai voltak. Ajnácskő is – miniszteri tulajdonban lévő fürdőként – inkább nyári magánbirtokként funkcionált, a szomszédos vármegyék úri társadalmának találkozóhelyévé vált. Valódi gyógyító küldetését csupán másodrangúra helyezte, pedig kénes savanyúvizével („csevicze”), mellyel Parádfürdő is bírt, sokra vihette volna. Várgede kiváló vasúti közlekedésének köszönhetően a megyeszékhely, Rimaszombat polgárainak gyógy- és mulatóhelyeként szolgált. Ezt a szerepet volt hivatott betölteni az alhavasi klímájú Rozsnyófürdő is, amely a források körül kiépített villatelepének köszönhetően polgárcsaládok tucatját mozdította ki a város falai közül a természetbe. Lévárt, bár hévizének vegyi összetétele alapján a „magyar Gastein”[7] jelzővel hirdette magát, túlnyomórészt a vidék paraszti társadalma által hétvégenként látogatott helynek számított. Külön kategóriát képviselt Dobsina magaslati nyaralótelepe, amelyre Gömör egyetlen, csak kimondottan klimatikus nyaralóhelyeként tekinthetünk. Elsősorban jégbarlangjának köszönhette nemzetközi hírnevét, de képtelen volt az ahhoz mért színvonalas kínálatot biztosítani. Összehasonlításképp Salzkammergut császári fürdőtelepét, az alpesi Ischlt[8] állítja vele párhuzamba a korabeli közbeszéd, ám kétségtelen, hogy Dobsina még a közelebbi Tátra menti üdülőtelepek színvonalától is jócskán elmaradt. Megyei viszonylatban a helyi fürdővendégek túlnyomó részét a boldog békeidőkben Gömör adta, ugyanakkor a szomszédos Borsod, Nógrád, Heves, Abaúj-Torna, Zólyom, de a távolabbi – főleg alvidéki – magyarországi vármegyék, sőt szép számmal Budapest székesfőváros, a Monarchián belül Bécs, Zágráb, de a távoli Berlin, New York világvárosok, vagy Szilézia, Bulgária, Anglia és Svájc is képviseltették magukat a látogatók között.[9] A hagyomány szerint Ajnácskőn Tompa Mihály neje, Rozsnyón pedig a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud (Cmorej–Potočná 2012, 56. p.) és Móricz Zsigmond[10] is gyógykezeltették magukat. Míg a legtöbb gömöri fürdőhely az egész évadban még a 100 fős állandó vendégszámot sem érte el, Csíz már a májusi hónapban bőven túllépte ezt a keretszámot. Csízfürdő népszerűségét, gyógyvize kedvező eredményeinek hatását, fürdőtelepe otthonos hangulatát az ide látogató vendégek gyors ütemű szaporodása is bizonyította, hiszen 1889-es megnyitása óta 1910-re összesen mintegy 15 000 szenvedőnek nyújtott gyógyírt a csízi víz.[11] Az első világháború előtti években átlag mintegy 1700 állandó vendéget számlálhatott. Konstatálhatjuk, hogy a gömöri fürdők elsősorban a környék polgársága és paraszti társadalma által látogatott helyek voltak, közbirtokossági, avagy magántulajdonban állottak, némelyek részvénytársaság formájában működtek. Ásványvizük vagy természeti környezetük révén párhuzamba állíthatóak más külhoni, nagyobb látogatottságnak örvendő fürdőhelyekkel, ennélfogva Lévárt Gastein, Dobsina Ischl, Csíz Hall, Ajnácskő Előpatak, Rozsnyó pedig Charlottenbrunn fürdőjének vált volna többek közt tökéletes helyettesítőjévé. A korabeli sajtó szerint Gömör fürdőinek esetében a legcélravezetőbb megoldás: közös plakáton, popularitás alapon elosztott közös költségen, közös hazai és külföldi reklámhirdetésekben.[12] Ilyen formában a „nagyok” fölhúzták volna a kisebb fürdők látogatottsági mutatóját, az idegenforgalom emelésével pedig a megye is jól járt volna, főleg úgy, ha anyagilag is támogatni lett volna kész fürdőinek felfuttatását. A fürdők mint fontos gazdasági tényezők azonban Gömör esetében sajnos vakvágányra futottak. (A téma egyediségére és sokszínűségére vonatkozóan lásd fürdőtörténeti monográfiámat. [Kerényi 2017])

Rátérve a vármegye másik vonzóerejére, a szintén az idegenforgalmat ösztönző turisztikára és turizmusra mint modernkori sportágra fókuszálunk. A turisztika lassan és fokozatosan honosodott meg Rimaszombatban. A természet iránti rajongás Batyi[13] polgári körében kezdetben családi és egyleti kirándulások keretében nyilvánult meg, mint ahogy azt ifj. Rábely visszaemlékezései is hűen tükrözik: „A fényes, napsütötte vasárnapokon rövid kiruccanásokat tettünk a pokorágyi és a szabadkai erdőkben, Paláska, Papharaszt, a Gas-patak és a Tormás-hegy ormai felé. A Tormásból elénk tárult virágmezők, a Rima-völgy egész alsó részének látképe a Mátrától a Szinyecig páratlan látványt nyújtott…” (Rábely 2006, 52. p.) A turizmus gyökereit legfőképp az egyletek társasutazásaiban kereshetjük. Rimaszombat polgárai már a 19. század első harmadától jártasak voltak egyletek kialakításában. Gömörország székvárosának társas életében két társalgási egyesület játszott vezető szerepet, az Úri Kaszinó és a Polgári Olvasókör. A nyári idényben mindkét egyesület társas kirándulások főszervezőjeként dominált, tagjaik gyakorta tettek kiruccanásokat Gömör vármegye bámulatosan szép természeti ritkaságaihoz. Kedvelt célpontok voltak az Aggteleki-cseppkőbarlang, a murányi vár és fennsík, Dobsina, a Sztracenai-völgy, vagy a szomszédos csízi és várgedei gyógyfürdők, melyek anyagilag is olcsóbbnak bizonyultak a helyi kispolgárok számára. Ezenkívül minden évszakban szerveztek hegyi túrákat és nyaralásokat az ország különböző pontjai felé, Abbázia (horvátul: Opatija), Cirkvenica (Crikvenica), Fiume (Rijeka) városába, de a határos Triesztbe és az olaszországi Velencébe egyaránt (Borovszky 1903. 115. p.). Ugyanezt „kicsiben” a helyi Egyesült Protestáns Főgimnázium diákserege is megtapasztalhatta osztálykirándulások keretében. Az iskolai kirándulások alkalmával minden iskolaévben ellátogattak egy jelentős történelmi helyszínre, megnéztek egy híres műemléket, vagy felkerestek egy ipartelepet. Horváth Zoltán tanár, cserkész- és a későbbi turistaegyleti elnök kíséretében kirándulásokat tettek a szabadkai, fekete-erdői és pokorágyi[14] erdőkbe, hol különböző fajta növényeket, ásványokat, rovarokat gyűjtöttek, egyben megismerték a szomszéd megyék természeti kincseit. (Danis 2006, 108 p.) A gimnazisták a lokális értékek mellett mind a megyén belül, mind azon túl ismeretterjesztő utazásokat tettek. Az 1890/91-es iskolaévben Komáromy Géza tanár felügyelete mellett ellátogattak a krasznahorkai várba és Rozsnyóra, megtekintették a Dobsinai-barlangot, a murányi várat, a nyústya-likéri vasgyárat, a gömörhorkai cellulózgyárat, de megcsodálták Aggtelek és Tiszolc szépségeit is.[15] Nem hiányozhattak a Budapesten megrendezett millenniumi kiállításról sem, Loysch Ödön történelem–földrajz szakos tanár vezetésével pedig a Gömör-Kishont vármegyében és Magyarországon belül tett kirándulásokon kívül távolabbi turistahelyeket is megcéloztak. Az 1901/02-es iskolaévben ellátogattak Dalmácia és Bosznia-Hercegovina nevezetes helyeire, az 1907/08-as évfolyamban bejárták Velencét és Veronát. (Danis 2006, 93. p.), 1913/14-ben pedig Ausztria és Németország természeti csodáit barangolták be. (B. Kovács 2000, 188. p.)

A látványos hazai és külföldi úti célok utáni vágy megteremtésében oroszlánrészt vállalt a korabeli média – a sajtó és a kinematográfia. Az 1870-es évektől, de leginkább a századfordulón a regionális lapok hasábjait kecsegtető útirajzok, élménybeszámolók, reklámhirdetések tucatja lepte el, a 20. század elején pedig a mozi térhódításával a világ nevezetességeiről készült izgalmas útifilmek ültették a vászon elé a polgárságot – és nem utolsósorban késztették őket az utazásra. Az Uránia és a Royal mozgóképszínház rendszeres vendége volt a megyeszékhely Rimaszombatnak, az állandó Apolló mozi 1912-es létrejötte előtt leggyakrabban a Polgári Olvasókör helyiségeiben, vagy az Egyesült Protestáns Főgimnázium tornatermében vetítettek mozgóképeket tudományos-ismeretterjesztő felolvasások keretében. A kíváncsi tekintetek előtt különféle rövidfilmeket pergettek le kedvcsinálóként: Az Al-Duna vidéke, Jeruzsálem és Egyiptom, Magyarország, Tirol, Svájc, Németország, Törökvilág Magyarországon, „Párisi világkiállítás”, Velence, Monte-Carlo, Spanyolország, Babilon és a Biblia, II. Lajos bajor király csodakastélyai, Szerbia, Pompeji, Expedíció az északi sarkkörre és sorolhatnánk tovább.[16]

De térjünk vissza magára a turisztikára! A 19. század utolsó harmadában az idegenforgalmat éltető természetjárás a társadalmi élet egyik kifejezője lett. A nagyobb településekről az 1860–70-es években kezdett társas kirándulások úti célja a Gömör–Szepesi-érchegység közeli helyei, az Aggteleki-, majd a Dobsinai-barlang, az ép és romos várai, történelmi emlékhelyei voltak. Mind itt, mind a többi településen eleinte a baráti és ismerős csoportok tagjai, aztán az egyletek, társulatok és társaságokéi vették kézbe a kirándulások szervezését. A Sztracenai-völgy látogatottsága az 1880–90-es években az egyik legkiemelkedőbb lett. Akiket a mindennapok korszerűsége vagy különlegessége érdekelt, utazhatott a tiszolci fogaskerekű vasúton, elmehetett a vashegyi bányákhoz, a szlabosi papírgyárhoz. 1873. augusztus 10-én a szomszédos Szepes vármegyei Tátrafüreden megalakult a Magyarországi Kárpát-Egyesület (MKE),[17] amely elsőként vette kézbe a hazai szervezett turisztika és természetjárás társadalmi ügyét mind turisztikai közlönyökkel, mind társas kirándulásokkal és a Kárpátok feltárására tett erőfeszítések terén. Alapító tagjai között szerepel Szentiványi József liptói nagybirtokos (1875), Szentiványi Miklós Sajógömörből (1878), Bornemisza István Uzapanyitról (1880), Rimaszombat városa (1881)[18] – 1888-ban 106 gömöri tagot számlálhatunk köztük.[19] Eleinte a központi vagy Tátra Osztályban összpontosultak, majd 1880-ban Siegmeth Károly indítványára megalapították a Gömöri Osztályt (GO), Rozsnyó székhellyel. A GO 1881. május 21-én vált önállóvá a MKE negyedik osztályaként. Eredetileg az Aggteleki-barlang ügyét szolgálta annak bérbevételével, majd a Gömör-Torna megyei barlangok és hegyvidék turisztikai fejlesztését tűzte ki magának. Tagjai még abban az évben kijavították az Aggteleki-barlang belső útjait, bevezették a kőolajfáklyák alkalmazását a szurokfáklyák helyett és menedékházat avattak a barlang „régi” bejáratánál. Schlosser Albert elnökletével, Maurer Antal jegyző és Polónyi Károly vezetésével a GO 1882-ben még 26 fővel létezett, a későbbiekben ténykedése fokozatosan elcsendesült.[20] Szétszéledt tagjai a további években a szomszédos iglói, liptói, zólyomi és Gölnic-völgyi osztályban voltak nagyon tevékenyek, az Aggteleki-barlang felügyelete pedig a Keleti-Kárpátok osztálya vezetése alá került. 1885-ben a MKE helyi képviselői közt Dobsinát dr. Kellner Győző orvos, Nagyrőcét Dövényi János tanár, Rimaszombatot Groó Vilmos királyi tanfelügyelő képviselték.[21] Az ekkor megjelent évkönyv alapján a Kárpátegyesület rimaszombati tagjai közt találjuk a megyei és városi közigazgatás jeles képviselőit, Csider Károlyt, Dapsy Józsefet, Kishonthy Gyulát, Hámos Aladárt, Szontagh Bertalant.[22] 1886-ban a Keleti-Kárpátok szekciójához Gömör-Kishont vármegye is csatlakozott. A Magyar Kárpátegyesület folyó évi almanachját talán ez okból kifolyólag Abaúj-Torna és Gömör barlangvidékének részletes természeti és népességi bemutatásával indítja Siegmeth Károly, a Keleti-Kárpátok osztályának elnöke.[23] A MKE 1899. évi évkönyvében központi tagjai közt 18 gömöri személyiség és 6 szervezet szerepel, közülük kiemelendő Dobsina, Rimaszombat és Nagyrőce városa, az Egyesült Protestáns Főgimnázium tanári kara, Ruffinyi Jenő bányaigazgató, Fábry János múzeumigazgató, vagy a Gömörmegyei Népbank.[24] A GO volt tagjai a szomszédos osztályok tagjaival főleg a vármegye két barlangjának, a Dobsinai-barlangnak és az Aggteleki-cseppkőbarlangnak népszerűsítéséhez fogtak. Kétségtelen, hogy a vármegyei vendégforgalmat a nevezett barlangok látogatottsága jelentősen megemelte, amint azt az alábbi táblázat is jól szemlélteti:

A Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyve 1901., 1905, 132. p.

Az Aggteleki-cseppkőbarlang rendkívüli népszerűségnek örvendett a vármegyében, bejárata előtt a mai napig két emléktábla hirdeti leghíresebb vendégeit. Petőfi Sándor 1845. május 24-én látogatott el a Baradla-barlangba,[25] nevét a barlang akkori végpontján sziklafalba véste és a vendégkönyvbe is beírta. A Petőfi látogatása előtt tisztelgő emléktábla az aggteleki sziklafal oldalában található, melyet a Magyar Kárpát Egyesület és Gömör vármegye elöljárósága állíttatott 1923-ban. A másik a magyar orvosok és természetvizsgálók XII. nagygyűlésének emléktáblája 1867. augusztus 18-i látogatásuk tiszteletére. A barlang látogatása mindaddig nehéz volt, míg ugyanazon az úton kellett visszatérni, melyen a látogatók a barlangba mentek. 1890. március 15-én azonban sikerült Münnich Kálmán bányaigazgatónak Jósvafő felől egy kijárást megnyitnia, melyen át 330 lépcső vezetett ki a barlangból, így sokkal könnyebbé vált e föld alatti bizarr világ bejárása.^[26] A barlang a neolitkor tartama alatt hosszabb ideig állandó lakóhelyül szolgált; ezenkívül az 1876. évi ásatások azt is feltárták, hogy lakói egyidejűleg temetkezési helyül is használták. (Fábry 1903) A Magyar Kárpátegyesület 1880-ban vette bérbe a barlangot a tornai közbirtokosságtól a turizmus kiépítése és a barlang rendbehozatala céljából, ez a Rozsnyói Osztály hatáskörébe esett.^[27] Bár a Kárpátegyesület rendszeresen gondoskodott a barlangi utak és hidak karbantartásáról, éves látogatóinak száma pedig évről évre emelkedett, az ezret nem igazán sikerült felülmúlnia a vizsgált időszakban – egyedül 1908-ban produkált egy 1195-ös látogatói számot, melyből 47 külhoni látgatót könyvelhetett el.^[28] A GO vezetése alatt 1881 és 1884 között az éves látogatottsága 352 és 434 között mozgott, ennek 91–95%-át a magyarországi klientúra tette ki, s csak elenyésző hányadát az osztrák, német és külföldi vendég.^[29]

Korcsolyázás a Dobsinai-barlangban korabeli képeslapon

Teljesen más volt a helyzet Dobsina esetében. A 2000 óta a világörökség részét képező, 1870. július 15-én felfedezett Dobsinai-barlangot[30] elsősorban a Tátrába igyekvők, onnan érkezők, ott nyaralók látogatták. A helyzet kialakulásához nagyban hozzájárult a jégbarlang propagandahadjárata, amely az osztrák, a német, az angol és a magyar országos sajtóban történő ismeretterjesztését szorgalmazta már az 1870-es évektől.[31] A jégbarlang mint kirándulási célpont az 1871-es megnyitása óta eltelt első tíz évében már mintegy 15 664 személyt fogadott,[32] s ez a szám 26 évvel később már 92 690 vendéget számlált.[33] A századfordulón hazai és külföldi turistacsoportok, egyletek, tanintézetek, magántársaságok jelenlététől vált hangossá a Sztracenai-völgy és a barlang környéke, ezek részletes felsorolásától a téma eltérő jellegére vonatkozóan e munkában eltekintünk.[34] 1881 nyarán a Kárpát-egylet írói és művészi kör budapesti tagjai, a fővárosi lapok szerkesztői és munkatársai látogattak el e vidékre.[35] 1888-ban a magyar orvosok és természetvizsgálók XXIV. nagygyűlésük keretében érkeztek Dobsinára meggyőződni a barlang telepének modern, higiénikus követelményeknek megfelelő fejlesztéséről és üzemeltetéséről.[36] Mint közkedvelt úti cél csak az 1897. évben mintegy 3000 látogatót vonzott magához társasutazások keretében,[37] a napi vendégek száma 60–100 fő körül mozgott. A századelőn éves látogatóinak száma elérte az 5000-et.[38] A ritka jégbarlang megtekintése még a legfelsőbb társadalmi rétegből is látogatókat vonzott Dobsinára: koronás fők, miniszterek, magas beosztású hivatalnokok, neves szabad foglalkozást űző értelmiségiek tették tiszteletüket Gömör e természeti képződményénél. A regionális sajtó alapján legrangosabb „futó vendégei” között tarthatjuk számon Rudolf trónörökös özvegyét, Stefánia főhercegnét, Károly Lajos főherceget, Frigyes főherceget és Izabella főhercegnét, II. Vilmos német császárt, gróf Tisza István miniszterelnököt, Bethlen Gábor földművelésügyi minisztert, Szilágyi Dezső igazságügyi minisztert, báró Hazai Samu honvédelmi minisztert, Berthold Delbrück német birodalmi tanácsost, Helmuth von Moltke porosz tábornagyot, Plósz Sándor igazságügyminisztert, Károly István főherceget, I. Ferdinánd bolgár királyt, I. Milán szerb királyt, az Andrássy és a Coburg család több tagját, Jókai Mórt, Törley József pezsgőgyárost vagy Fridtjof Nansen északi-sarki utazót. Különösen a poroszok keresték fel tömegesen a barlangot, korábban számos angol turista is ellátogatott ide, számuk azonban a jégbarlangi telep kényelmi szolgáltatásai híján megcsappant.[39] A hiányosságok ellenére a barlangot felfedezése óta 1912-ig mintegy 120 000 turista kereste fel.[40] Kiemelt attrakciónak számítottak a nagytermének jegén megrendezett nyári korcsolyázások és a velük egybekötött jégünnepélyek, amelyekre 1893-tól nyári kiemelt időszakban Markó Miklós rozsnyói hírlapíró és Rohonczy Gedeon országgyűlési képviselő (a Budapesti Korcsolyázó Egylet elnöke [Székely–Horváth 2009, 39. p.]) jóvoltából rendszeres időközönként került sor.

1905-ben a Keleti-Kárpátok osztályában jelentős szerep jutott Gömör-Kishont vármegyének mint alapító tagnak, hiszen ebben az évben tartották meg 28. közgyűlésüket az Aggteleki-barlangnál az osztály képviselői, a barlang átvételének 20. és az új áttörés megnyitásának 15. évfordulóját megünnepelve, amely alkalomból Hámos László főispán mint alapító tag és Gömör vármegye értelmisége egyaránt megjelent. Ekkor lépett be tagjai sorába Hámos Antal berzétei nagybirtokos, Szentiványi Árpád sajógömöri földbirtokos, későbbi országgyűlési képviselő, vagy pedig Lukács Géza vármegyei főjegyző, jövendőbeli főispán.[41] Három évvel később a MKE központi választmányi tagjai között olvashatjuk Loysch Ödön és Terray István nevét, mindketten a rimaszombati protestáns főgimnázium tanárai.[42] Mindez az aktivitás odáig vezetett, hogy 1909/1910 telén a GO volt tagjai szervezkedni kezdtek. Több természetrajongó összefogása és elhatározása nyomán a szomszédos Gölnic-völgyi Osztály és a Keleti Kárpátok Osztály (KKO) támogatásával 1910. december 18-án, a rozsnyói közgyűlésen Horváth Sándor ügyvezetői alelnök bejelentette a MKE GO újjáalakulásának szándékát. Az osztály anyagi-működési alapját a nagy mecénás, gróf Andrássy Dénes 200, Sulyovszky István pedig 100 korona adománya teremtette meg. Az osztály elnöke Posch József, turisztikai alelnöke Pauchly Rezső, titkára és hivatalos tudósítója Pásztor Mihály, pénztárosa Pachsteiner Endre lett. 162 fős tagságát 5-5 alapító és pártoló tag, 152 rendes tag alkotta; ebből 83 rozsnyói, 28 rimaszombati, 12 dobsinai volt. Legvégül megalakították a 30 tagú választmányt. A MKE központi képviseletében Rimaszombat városát Loysch Ödön főgimnáziumi tanár, Dobsina városát pedig Klein Samu polgári iskolai igazgató képviselte.[43] A következő évben a taglétszám 174 főre kúszott. Az osztály legfőbb feladatai közé a megyén belül szervezett társas kirándulások mellett a turisztikai látványosságok útjelzésekkel és tájékoztató táblákkal való ellátását, diákszálló létesítését és a turistautak kijavítását tűzte ki.[44] 1911 táján megalakult a Magyarországi Kárpátegyesület Gömöri Osztályának (M.K.E.G.O.) Rimavölgyi Bizottsága is Horváth Zoltán főgimnáziumi tanár (lásd a fényképét lejjebb!) és ifj. Rábely Miklós könyvkereskedő vezetésével, Rimaszombat székhellyel.[45] A Kárpátegyesület Gömöri Osztályának rimaszombati köre 7 tagja részvételével 1913 júniusában tartotta első közös kétnapos kirándulását a Veporra.[46] Ugyanezen év augusztusában jelentek meg városunk szélein a turisztikai kultúra hirdetői, a színes útjelző táblák. Ezek a szebb kirándulási helyek kiindulópontjait jelezték azzal a színnel, amellyel maga az útjelzés készült. A táblákon olvasható volt a kirándulás célja és az út hossza km-ekben. Minden tábla a M.K.E.G.O. iniciálékkal lett ellátva, amely a táblákat és jelzéseket hatósági engedéllyel függesztették ki.[47] 1914 májusában a turistaosztály újabb kirándulást szervezett, ezúttal a Magas-Tátra csúcsait célozva meg, két hónappal később pedig háromnapos körutat Krasznahorka, Szádelő, Torna, Jósvafő, Aggtelek irányában.[48] Az egylet lelkesen támogatta a folyó évben megalakult rimaszombati cserkészegyesület fellendítését is, a cserkészcsapat segítségét és kézügyességét pedig alkalmanként szívesen igénybe vették, pl. menedékházak építésénél.[49] Több ízben szorosan együttműködtek az Egyesült Protestáns Főgimnáziummal; a turistaosztály tagjai közt számos tanár szerepelt. A háború küszöbén, 1914 júliusában az oktatási intézmény igazgatóságával közösen nyitották meg Rimaszombat város első nyári turistaszállóját. Helyiséget a főgimnázium adott, ágyfölszerelést pedig a Kárpátegyesület Gömöri Osztályának rimavölgyi bizottsága. Az először két ággyal berendezett panzió elsősorban a Kárpátegyesület tagjai számára, de más turisták részére is olcsó szállást kínált éjszakánként

Horváth Zoltán

1913. november 30-án 45 turistaegylet Budapesten megalapította a Magyar Turista Szövetséget (MTSZ) – a MKE-t Posewitz Tivadar képviselte a szövetségi tanácsban. A GO a MTSZ-szel jó kapcsolatban állt, legközvetlenebb együttműködést a zólyomiakkal, Gölnic-völgyiekkel, keleti-kárpátokiakkal és az 1914-ben létesült, szepesváraljai központú Branyiszkói Osztály (BO) tagjaival létesített. E népszerű sport- és szabadidős tevékenységnek Gömörben az első világháború vetett véget. A háborús körülmények és a harctéri vonulások folytán észlelhetően csökkent a GO természetjáró és idegenforgalmi ténykedése, arról nem is beszélve, hogy működése alatt állandó pénzhiánnyal küzdött. Ráadásul a GO is bekapcsolódott a háborús jótékonykodásba: rögtön a kitörésekor kibocsátott első hadikölcsönre 780 koronát jegyzett, a Vöröskereszt rozsnyói fiókjának megalakulásakor pedig 50 korona adománnyal alapító tagul lépett be.[51] Értelemszerűen akadoztak a kéthavonként szervezett vármegyei és távolabbi kirándulásokra, a turistautak, menedékházak karbantartására is. Csökkentek a városlátogatások, fogadók és szállodák helyfoglalásai.[52] A látogatottság drasztikus csökkenése jól szemléltethető az Aggteleki-barlang példáján, melynek gondozását az osztály még 1913-ban ideiglenesen átengedte a Kassai Osztálynak: míg a vármegye egyik legvonzóbb idegenforgalmi látványosságára 1914-ben 762 fő, 1915-ben már csak 54 látogató volt kíváncsi.[53] A háborús 1916. évben a GO tárgyalásokat kezdeményezett az Aggteleki-barlang kezelésének újbóli átvételére a szomszédos Kassai Osztállyal, a tárgyalások azonban megrekedtek, mígnem a történelem fintora „megoldotta” a kérdéses problémát.[54] 1918-ban a zilált közbiztonság és közlekedés, majd az élelmiszer-ellátás gondjai, aztán 1919-ben a tanácsköztársasági harcok, végül a magyar közigazgatás megszűnése a MKE, benne a GO felszámolását hozta, ami a trianoni határokkal vált teljessé.

Mintegy epilógusként érdemes megjegyezni: amikor az 1920-as évek elején a késmárki központú Karpathenverein átvette a volt Kárpátegyesület tevékenységének irányítását, annak mind gömöri, mind rimavölgyi osztályai újjáalakultak.[55] A régi rimavölgyi alosztály elnöke, Horváth Zoltán gimnáziumi tanár[56] a leendő új elnökkel, ifj. Rábely Miklóssal egyetemben ismét aktivizálódtak, s mintegy 50 tagot sikerült összetoborozniuk Rimaszombatban a régi turistaegylet felélesztésére. Tagjai közt ismert Szombathy Viktor, rimaszombati születésű író-újságíró, Mátrai-Makovits Jenő festőművész, valamint Loysch Ödön főgimnáziumi tanár és múzeumigazgató – utóbbi a kezdetektől aktív választmányi tagja volt a MKE GO-nak.[57] Az egykori Egyesült Protestáns Főgimnázium, a későbbi Állami Reálgimnázium tanári kara előszeretettel alkotta a turistaosztály lelkes vezetőgárdáját, a gimnázium termei pedig rendszeresen biztosították a helyszínt egy-egy rendezvénynek, amelyek nemcsak a tanulóifjúság, hanem a széles nagyközönség számára is nyitva álltak. A két háború közötti időkben folytatódtak a környékbeli kirándulások, az osztály élénk beléletét pedig nagysikerű társas vacsorák és rendszeres esti összejövetelek igazolták. A főszezon kétségkívül júliusban és augusztusban tetőzött, amikor is a hétvégi kirándulások mellett számtalan kisebb-nagyobb túrát rendeztek a tagok az Alacsony- és Magas-Tátra vidékére, a Deménfalvi- és a Hosszúszói-cseppkőbarlangokba és legfőképpen a megyei kirándulóhelyekre, télen pedig sítanfolyamokat szerveztek a közeli Akasztóhegyre, pokorágyi hegyre.[58] A túrák száma ilyenkor elérte az évi 24-et is, a résztvevők száma pedig akár a 200 főt is meghaladta.[59] Egy-egy kiruccanásról, látványosságról előszeretettel számoltak be a korabeli turisztikai sajtóban, ilyen volt például az 1926. évi téli síkirándulás a Királyhegyre;[60] az 1927. évi tavaszi egyhetes gyalogtúra Tiszolctól a Szádelői-völgyig, érintve az útszakasz valamennyi természeti és történelmi nevezetességét, mint a murányi és krasznahorkai vár, a Sztracenai-völgy és a Dobsinai-barlang (Horváth 1927, 75. p.); az ugyanezen évi őszi kirándulás a Gyömbérre (Horváth 1927, 170. p.); az 1932. évi emlékezetes nyári háromnapos társas kirándulás a Szinyecre;[61] az 1933. évi dobsinai síversenyen való részvétel; a turisztika alapjairól és a praktikus tanácsokkal szolgáló turistaképzésről szóló vendég-előadásciklus;[62] vagy a Magas-Tátrától a Himalájáig terjedő vetített képes turisztikai előadóestélyek sorozata.[63] Az egyedüli gátoló tényezőt a megváltozott országhatárok jelentették: a közkedvelt gömöri úti célok közül az Aggtelek–Jósvafő-túra útlevelek, vízumok és vámvizsgálatok híján teljesíthetetlenné vált, a tagoknak pedig meg kellett elégedniük a Csehszlovákián belüli turisztikai élvezetekkel.

Irodalom

Szakirodalom

2000. Kovács István 2000. Gömörológia. Pozsony, Madách-Posonium.

Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Igló.

Borovszky Samu 1903. Gömör-Kishont vármegye. Budapest, Apolló.

Cmorej, Július–Potočná, Eva 2012. Kúpele odviate časom. Poprad, Region.

Danis Tamás 2006. Visszapillantások. Rimaszombat, Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület.

Frisnyák Zsuzsa 2001. A magyarországi közlekedés krónikája. Budapest, MTA.

Horváth Zoltán 1927. Őszi kirándulás a Gyömbérre. Turistik, Alpinismus, Wintersport.

Kerényi Éva 2017. Fürdőélet a 19. századi Gömörben. Budapest, Siker Kiadó.

Kósa László 1993. Európa híres kertje. Történeti ökológia tanulmányok Magyarországról. Budapest, Orpheusz Nagy Zoltán 2004. A Felvidék fürdőinek lexikona. Révkomárom, KT Könyv és Lapkiadó Kft.

Kovács Ágnes 2008. Rozsnyó. Pozsony, Madách-Posonium.

Matlekovits Sándor–Szterényi József 1898. Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. Budapest.

Petőfi Sándor 1863. Vegyes művei. 1838–1849. Kiadta Gyulai Pál. III. kötet. Pest, Pfeifer Ferdinánd Sajátja.

Rábely Miklós 2006. Egy rimaszombati polgár emlékezései. Rimaszombat, Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület.

Székely Kinga–Horváth Pál 2009. A dobsinai jégbarlang. Jégünnepélyek és képi ábrázolások. Gömörország, 3.

Thirring Gusztáv 1912. A magyar városok statisztikai évkönyve. Budapest.

Egyéb források

Mozielőadások plakátjai. Gömör-Kishonti Múzeum Történeti Gyűjteménye, Rimaszombat.

A Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyvei, 1885–1917

A Kárpátok. Turistik-Alpinismus-Wintersport, 1936

Dobsina és Vidéke, 1910, 1912

Felvidéki Közlöny, 1874

Gömör-Kishont, 1881–1914

Gömöri Ujság, 1911

Gyógyfürdők és Üdülőhelyek, 1898

Magyar Balneológiai Értesítő, 1910

Tátra-Vidék, 1883

Turisták Lapja, 1889

Turistaság és Alpinizmus, 1918

Turistik, Alpinismus, Wintersport, 1926–1933

Rozsnyói Hiradó, 1879

Sajó Vidék, 1901

Töprengés töprengésekről… – Néprajzi naplójegyzetek naplójegyzet-néprajzként

Éppen ez írás kezdeteinél kaptam vissza szíves örömmel teli jelzést Keszeg Vilmostól, aki review-essay-met (nevezzük nevén: átmeneti műfajú közelítés több könyv recenziója helyett, melyben az „összeolvasat” dominál) méltó eleganciával, elismerően nyugtázta, de jelezte is, hogy „egyedüli vagy, aki türelemmel egybeolvasod a könyveket”… Ebből ugyan nem nyilvánvaló, egyetértőleg szólt-e, vagy kritikusan éppen – de talán nem sértődne meg, ha rákérdeznék válaszképpen: olvasta-e Liszka József naplójegyzeteit, melyek három ízléses, sőt elegánsan vonzó kötetben lopakodnak az értelmezés magasságai felé, s melyekről a legelemibb közelítés lehet csupán, ha nem valami univerzális értéknormával méricskéljük őket, hanem összolvasat formájában, irodalom és élet, nép és kultúra együttértelmezésével. Így sem könnyen eldönthető a naplójegyzetek láttán: (Roland Barthes kifejezésével, könyvcímével harmonizálva) a „szöveg öröme” kínál inkább élményt, a napló közvetlensége és tépelődő megformálása, vagy az egymásra építkező korszakok időrendje, elkülönülő történések eseménynaptárba rögzítése? De még az sem tudható biztosan: vajon az Egy néprajzkutató töprengései. Napló-jegyzetek 1976–1995 alcím szolgál inkább a műfajréteg megnevezésére, vagy a Termékeny homályban főcím?[1] Ráadásképpen maga a műfaji korlát is inkább késztetés lehetett Liszka számára, aki nem „olvasónaplót” komponált, nem életviteli szösszeneteket rögzített, s nem is a múló idő pergő eseménysorának tudástörténeti tárházát formálta meg, hanem nyilvános és válogatott töprengéseit bocsátotta elébünk. Tétova jegyzeteket tehát, melyekben írók és irodalom, terepminták és régészeti érdeklődés, beszélgetések és megfigyelések, történeti reflexiók, alkalmi falukutatási élményvilág és saját rokonsági emlékgyűjtemény, közéleti eseménysor és szakmai olvasmányélmény, szaktudományos reflexiók és tisztelgő sorok egykori lejegyzései, megőrzött „napok hordalékai” (mint utal is Déry Tibor kedvelt kötetére), pályaválasztási dilemmák és versvilág- vagy életvilág-megidézések folyama úgy rakódik egymásra, hogy sem esti altatóként, sem nappali szaktudományként, sem pedig történeti híradóként nem kezelhetjük mindezt – de annál inkább mindezek összhatásaként és évenkénti „bejegyzés”-gyűjteményként értékelhetjük.

Meglehet, ennek a műfaj-definiálásnak ma már – a köznapi és kommunikációs folyamatba illeszkedő „blogok korában” – talán nincs is komoly jelentősége, hisz szövegre szöveg épül mindenütt, képekre kép, életkorszakra életkori válaszkísérletek, dilemmákra kritikák és töprengésekre válaszok e kötetekbe rendezett időhatárok közötti válogatásba illesztve. Voltaképp a papír és firkaceruza helyetti, olvasónaplót is meghaladó „írónapló” műfajának megalkotásakor szinte alig van jelentősége a tudományos narratívák terében – de talán a kihívás éppen azért kacér, mert a közléskorszak éri utol a szerzőt, s nem fordítva. Liszka bejegyzései napra pontosak, majdnem órára azok, ám olykor kimaradnak hetek is vagy összetöpörödik egy egész esztendő tíz oldalra, húszra, miközben más években több a feljegyzés, kevesebb a hivatkozás vagy olvasmányidézet, majd megint újabb tömbökben gyakoribb a szakmai tapasztalat kezdeteinek öröme, mint a lejegyzés szorgalma. De még érdekesebb maga az olvasat olvasata, ahogyan a szöveg kínálta valóságszelet vissza-visszahat a szerzői szándékra és értékrendre is. Zalabai Zsigmondra utalva idézi: „Az irodalom nem igazodni akar, hanem különbözni” ([1977], 24. p.), s nem egészen két oldalon belül Anatole France-ra épít hangulati érvet: „Kritikát írni annyi, mint »magunkról beszélni egy könyv alkalmából«” ([1977], 26. p.). De még ez első kötet első ötödében éppúgy gyarapodik az olvasmánykínálat Sütő Andrással, mint Arany János sírverseivel, Déry Tibor G. A. úr X-ben-jével, Balla Kálmánnal és Erdei Ferenccel, Babits Mihállyal és Németh Lászlóval, Tömörkény Istvánnal, Tőzsér Árpáddal, Mórocz Károllyal, Mózsi Ferenccel, Dénes Zsófiával, Márai Sándorral, Günter Grass-szal, mint időközben egyetemi oktatói tárgyköreivel, jeles munkáival, habitusával vagy közvetlenségi mutatóival. Akkor hát milyen kritika érvényesülhetne az értelmiségi pályán még főirányban el nem indult íróféle, írogató ember, kortanú, értelmezéseket értelmező, világképekkel kokettáló, elmélkedésekkel bajlódó, önreflexióval kibélelt okoskodó szösszeneteinek értékeléseként? Vagy halljuk ki belőle inkább a „Kérvényt és verset írni nem tudok” ([1977], 49. p.), vagy a „Most döbbenek rá: éppen tíz éve írok naplót – de minek is? Talán barát helyett…” ([1977], 43. p.) hangulatát; vagy a valóság érzete és tudása közti különbség tónusában az „Ahogy mindezt leírom, már fölül is kerekedik bennem a tudás az érzés fölött” ([1987], 139. p.) magabízó derűjét?

Olvasatra élmény, befogadásra kételkedés, impresszióra tudás, városiként falukedvelés, falu szülötteként a városban lét, Budapesten fölfedezett népi kultúra, Mátyusföld árnyékában a pusztuló-átváltozó néprajzi örökség az, ami meghatározza jegyzeteit. A történészi és irodalmi élményháttér, régészeti értéktár előtérbe kerülése nyomán egyre határozottabb a néprajzos beállítódás, s egyetem utáni álláskeresőként mégis a régész beosztás várja, majd az alakuló karrierképek között a szerkesztés, kutatás közben a sajtómunka, önkifejezésként az alkotó életforma reménye, néprajzi értékmentőként a népi kultúra ápolási kísérlete az, ami egyre inkább előtérbe tolakszik (142–143. p.). Ám a tépelődő tónusú, egykor egy ifjú tudós lélek bonyodalmait leíró módon közvetítő szerzői szövegrészek aprólékos megidézése is sajátosan csámpás lenne itt, ha a kötet egészét veszem súlyba, mert értetlen reflexióként hangzana csupán, ha irodalomkritikai, történethistóriai vagy néprajzi tudományfejlődés egyes területeire vetíteném le mindezt. Liszka is kifejezi ámulatát és rokonszenvét az egyedi tudástörténetében szemléletszélesítő hatású professzorok, Bóna István, László Gyula, Kósa László, Dömötör Tekla iránt, respektussal említ szigorú kollégákat és kutatótársakat, visszafogott ítélkezéssel a hatvanas évekből a hetvenesekbe átáramlott „szocializmus”-légkört, a nyolcvanas évek végi politikai fordulat örömét és a felvidéki életben is elszánalmasodott közszereplők bárdolatlanságait – de a könyv jó felétől apró árnyalatokban változik az alaptónus a szakmaiság, a sokfelé tartozás, a külföldi utak, rohanások, szervezői buzgalmak, részvételek és sodródások sokféleségében. Szerkesztés, múzeumi munka, konferenciák, ösztöndíjas és előadói szereplés, külföldi és magyarföldi, hazai és kisebbségvidéki turnék, tanulmányutak, könyvtárazás és olvasás, szerkesztőségek és egyetemi kurzusok, utazások és érkezések, tájak és madárhangok, kényelmes létezés és vágta, széttagolt feljegyzések (csökkenő számban), rövidebb fejezetek sorozatai, évenkénti bontásban.

Feljegyzések az élők, s bizonyos élők házából… Élni a közlésért, a változatosság kalandjával, és „Menni, menni, menni…!” ([1977], 27–28. p.), faluból városba vágyni és fordítva is…, közölni az Élet sokféleségét… Közben akad néhány problematikusabb ügykör is már: az öregedés kérdése (huszonéves korától föl-fölmerülő témakör, különböző válaszokkal, de kitartó problémaként) van jelen számos helyzetben (barátok, tanárok elvesztése, írónagyságok sorsa, tragikus balesetek, Apja halála, 1994-ben egy sor jeles név stb.), de figyelemre érdemes a felvidéki kisebbségiként oly nehezen szakmai elismeréshez jutó értelmiségi alaphelyzete és a barátságok problémaköre is, ugyanígy elszánt a kritikai reflexiók terén a kétnyelvűség gyakorlata és kényszerei kapcsán ([1977], 14–15. p.; később még sokféle utalással), az „örök vendégmunkás” értelmiségi szerepkör (236. p.) okán, a romantikus faluszemlélet és a kortárs falu elutasító válaszai (Szabó Dezső, Venczel József, Dimitrie Gusti, Németh László, Márai Sándor), a háború és az „ember az embertelenségben” témaköre (66. p.), az európaiság kihívásai és az új lövészárkok barátok ellen uszító harsánysága (185–193. p.) miatt. Egyes témakörök esetében hangsúlyos, hogy kritikai reflexiói vannak egykori lelkendezéseinek tárgyai (Jung Károly, Kertész Ákos, Gazda József, Kiss Lajos stb.) és azok újraolvasása, mélyebb megértése kapcsán, ami helyenként (nem is kevésszer) a kitartó szorgalom hiánya („Úristen! Csaknem egy hónapja nem vettem elő ezt a füzetet…!” [1994], 216. p.; „Elég régen ültem már a naplóm fölé…” [1991], 189. p.; „Istenem! Huszonöt éve írok naplót! És ha mindvégig valóban mindent becsületesen följegyeztem volna, micsoda dokumentumértéke lehetne!” [1994], 219. p.) és a méltó önostorozás hangján bomlik ki. Ugyanakkor éppen az időiség, a sokféle (irodalmi és szakmai) irigyelt és példának tekintett – pl. Ottlik Géza, Radnóti Miklós, Joseph Roth, Edmund Burke – vagy kritikai megfontolással együtt is sokra becsült, de minduntalan másra utaló művek (pl. Németh László, Kuncz Aladár, Szabó Dezső, s még seregnyien mások…) hatásában üldögélni, kicsit a békés-nyugalmas lapozgatásra vágyni, s közben újra elrohanni Európába, Párizsba, Berlinbe, Svájcba, néha Budapestre, Kolozsvárra is, „kalandvágy hajt: megpróbálni valami újat, erőt próbálót… S persze ott, ahol van rá némi esély, hogy bizonyítsak…” [1991], 194. p.), zenét hallgatni, tücsökciripelésen gyönyörködni, észrevenni egy gyermeke után rohanó fiatal anyát, élvezni egy könyvtári csendet, sétálni valamelyik gyermekkel a séta kedvéért… S közben is tenni, menni, csinálni, átérezni, megjeleníteni.

„Szabálytalannak, kuszának tűnő jegyzeteket tart most kezében a Kedves Olvasó” – így kezdi Előszavában Liszka a „kitárulkozások, önmagunk lemeztelenítései” minősítésű naplóíró közlésmódot. Majd részletezi a tartalom összeállítási szempontjait, „hiszen napló is, meg nem is; kuszának tűnő jegyzetek, miközben azért mintha mégis napló lenne…” (7. p.), mivel „amolyan fejlődési regény ez, ha úgy tetszik”…, emellett „kor- és kórrajz”, de nem rendszeres és módszeres „társadalom- és politikatörténeti reflexiók, utalások” köre. „Stílusgyakorlatok ezek. Az ember írás- és gondolkodási készségét hivatottak karbantartani” (uo.). Rilkével kezdi mottóként: „Lapozzatok vissza naplóitokban” (9. p.), s a legtöbbet Máraitól idéz. A végkicsengés előhangját is: „Ha csak dolgozni kellene az emberekért! Már az sem könnyű! De élni is kell közöttük. S ez csaknem lehetetlen” (186. p.). S mélyen igazat ad az írónak.

Ám ez nem lezárás. Csak belső tagolás. A háromkötetes napló második része, az Úton lenni… ugyancsak Máraival indít: „Mi lesz mindabból, amit írunk vagy gondolunk… Mifajta félelmes félreértés minden szó, mellyel ember az emberhez fordul?” (5. p.).[2] S már az első bejegyzések (dátumokkal jelölt napok, olykor naponta kettő vagy néha hosszabb szövegrész is), idézetek is tágítanak azon a horizonton, melyről az első naplókötet mint lehetséges kilátásról szól, de mint a minduntalan mozgásnak, ennek is szélesre tágul európai szemhatára. Az „úton lenni…” itt már kultúraközi megértés, nemzeti találkozások, identifikációs kételyek bűvkörében létezéssé válik. S tágul maga a tudástér is, melyben nemcsak mozog, de mozgat is: „Civilizáció? Kultúra? Hol vannak még (már?) ezek!? 1. Egyrészt önmagukban, objektíve léteznek bizonyos kultúrák, kultúrkörök, amelyeket egzakt vizsgálatokkal (pl. néprajzi atlaszok eredményei) viszonylag pontosan körül lehet határolni. 2. Másrészt a nemzetek kollektív tudatában létezik egy szubjektív kultúraértelmezés (’nemzeti kultúra’-kép), mítosz, amelynek elképzelt kiterjedése azonos általában a nyelvterületével, de csak a legritkább esetben fedi az első pontban meghatározott kultúrterületet. Na már most: a néprajztudomány mindkét jelenségcsoportot vizsgálhatja (és vizsgálja is – ám a legtöbb esetben összemosva őket!). Az összefoglaló munkákban világosan meg kell mondani, hogy a szerző most az ’objektív’ vagy ’szubjektív’ kultúraértelmezés alapján dolgozik-e” ([1996], 8. p.).

S hát – így kérdezve-válaszolva – mi egy nemzet, mi egy nép? „Mondjál legalább egy olyan néprajzi jelenséget, amelynek elterjedése teljes egészében kirajzolja a magyar nyelvterület határait, s ki is tölti azt maradéktalanul! Más szóval: van-e olyan néprajzi jelenség, amely az összes magyarra és csakis a magyarokra jellemző? Nincs ilyen. Még akkor sincs, ha az időbeli fáziseltolódásokat egy (idő)síkra hozzuk” (uo.). E kötet fejezetei immár terjedelmesebbek (kevés kivétellel évente mintegy negyven-ötven oldalnyi feljegyzés) – a tárgykör pedig kétfelé szűkül: sokasodnak az életúttal összefüggő reflexiók, szakmai konferencián való részvételek, szerkesztési és tudásforgalmazási tárgykörök, de a kötet íráshelyszínei markánsan tagolódnak a külföldi (német, olasz, osztrák) és a magyar (Budapest, Komárom, Radna, Kassa) színterekre, a München és Regensburg önálló fejezetként is hatalmas – talán jelképezi Liszka „úton létének” alapállapotát. S bár (inkább a külföldi helyszínek okán terítékre került) tudományos út- és helykeresés itt is meghatározó még, határozott iránya van már a szakmai életút fejlődésének, a döntések, dilemmák indokainak, az „önelszámoltatás” és a tervszerű cselekvés egész vállalásos mivoltának. Tépelődések persze akadnak, így a szakmai jelenlét és kapcsolathálózati építkezés mibenléte is többször töprengések tárgyává lesz, sőt ennek a naplóírásban is olykor értelmet vagy önreflexiót keres…: „Kevesebbet kellene írni, és jóval többet olvasni”, [2000], 175. p.; „Úton lenni: a boldogság, megérkezni: a halál – Hobo”, [2000], 174. p.; „A naplóíráson tűnődöm. Igen, a naplóíró számára még a tévedés luxusa is megadatik. S nemcsak a ténybeli tévedésé, hanem azé is, hogy akár saját korábbi álláspontját, nézeteit felülbírálja, hogy a napló egyes feljegyzései egymásnak mondjanak ellent. Hiszen éppen ez a lényege. Egy gondolkodó, tűnődő ember vélekedései a világról, annak egyes jelenségeiről változhatnak, sőt meggyőződésem, hogy változnak és változzanak is. S ezeket a változásokat egy naplónak, ha valóban napló, vissza kell tükröznie.” ([2000], 175. p.)

A tükrözés szándéka ugyanakkor korántsem sérül. De a dilemmázás Liszkára (amúgy is) jellemző módja, vagyis a kérdezés, átgondolás, mérlegelés és döntés végül mindig a sikerképesség felé irányul: „Könyvem bevezetőjével nyűglődöm, s azon belül is a civilizáció–kultúra szópár meghatározása foglalkoztat. Rengeteg a definíció, és ezek sokszor szöges ellentétei egymásnak. Én talán általánosabb érvényű, általában az emberi tevékenység (szellemi és anyagi) produktumaira vonatkoztatható kifejezésnek a kultúrát mondanám. Ezzel szemben a civilizáció már bizonyos szempontból magasabb rangú képződmény (valahogy benne van a ’civis’, ’civitas’, ’civil’ előtag, tehát bizonyos fokú fejlettséget, városiasodást, polgáriasodást feltételez). Az a szóhasználat is szólhat(na) mellette, hogy mondjuk afrikai bennszülöttek között mondhatjuk, hogy ’távol vagyunk a civilizált világtól’. Mondom, szólhatna mellette, hiszen a kultúrának, kulturáltságnak szintén van ilyen, magasabb értéket kifejező jelentése is” ([2000], 173. p.). De a jellegadó válaszok leggyakrabban szakmai effektusokon túl kapcsolati alapúak, közvetlen baráti-kollegiális hatást tükröznek, továbbá – és hangsúlyozni érdemes: igen kitartóan, következetesen – filozófiai, történeti, irodalmi színtéren kínálkozó inspirációkból építkeznek. S mert napló, a vallomás mintegy önmagának szólóan is úgy őszinte, hogy nem kímél. Sem saját magát, sem pályatársak unalmasságát, politikusok indolenciáját, pártosodási és politizálódási hatások távolságtartó megítélését illetően, szerzői munkák impresszióját értelmezve (Spiró György „mélymagyar” verse, Kästner javaslata a nemzetiszocialista őrületek elemzéséről, Székely János példázata a „népi kultúra” értelmezéséhez, Theodor Fontane, Gerhard Vollmer, Richard von Dülmen, Böll, Csurka, Réz Pál ideái – és még Márai és Márai és Márai…), s egyúttal a saját határok, személyes és emberi kultúra-határok, nyelvhatárok, nemzethatárok kérdését sem elengedve… (lásd a 2000. év sok oldalnyi bejegyzéseit!). S e gondolati séták, baktatások, fogalmi és értékrendi lamentálások egyszerre csak naplókötetté sokasodnak…

A második naplókötetnek tehát sajátja, hogy a helyi, a lokálisan érvényes, az impresszió és interperszonális tudás mellett a tér-képzet kitágul, európaivá lesz (pl. 9–13. p.) – „amíg össze is köt, el is választ” alapon –, de egyúttal annak szépirodalmi bázison megalapozása is itt rejlik, miképpen nem „földrajzi fenomén” (Grendel) az irodalom, hanem sokkalta inkább nyelvi (ld. 14–17. p.), vagy éppen ugyanilyen alapkérdés a megértést igénylő tolerancia határproblémája a kisebbségi dölyfösség és sérelmes alkalmazkodás összevetésénél (69. p.). A kötet a „keressétek, ami összeköt” szentenciájával válik morális tónust és européer aspektust vállalóan teljesebbé, de formálódásában a szerzői önreflexió is meghatározó: hol tartunk/vagyunk éppen, mit is keresünk, mit is látunk, miről gondoljuk, hogy értelmes, hogy kultúra, hogy jelentéstartalmai közösek…: „Olvasóként hamar belátjuk, a mienk ez a könyv. Természetesen nem specifikusan csak a miénk. Európában semmi sem páratlan. Ezt hamar megszeretjük. Igaz, mindig is ezt szerettük, legföljebb nem tudtuk, hogy ez a néprajz. Azt hittük, kultúra. (De mi a kultúra?) Hol a határ, meddig lehet elmenni a kérdésekkel? Végül – az Úton lenni… az a könyv, melynek nem szeretnénk a végére érni. (Mi adja egy napló ízét, azt, hogy egyszerűen nem lehet letenni?) Úton lenni jó. Úton lenni: a boldogság… (Persze: mi a boldogság?)”

S mert sem a második, sem a nyomában érkezett harmadik kötet (Telt ház előtt…)[3] már nem tartalmaz magyarázkodó előszót, hanem rögtön magánéleti és közpolitikai impressziókkal indít újév napjától szilveszterig kalauzolva bennünket a Liszka-világokban, úgy vehetjük: a Szerző bevált megoldásnak látja a naplóírás ekkénti módját.

Annyit „elnagyoltan” is kimondhatónak látok: a szaktudományos közlésmódokat vagy alkalmi impressziókat Liszka kitartóan és elszántan meghaladja a kommunikatív szférák kölcsönhatásait érzékenyen követve, a „néprajzkutató” státuszt egyben megsokszorozva is, hiszen pályaívén belül e naplókötetek sokkal kevésbé a néprajzkutatót tükrözik, mint azt a sorozatcím sugallja. Viszont híven interpretálják a társadalomkutatót, a kérdező és felfedező embert, a kereső habitust, a dilemmázó attitűdöt, a mértéket és értéket követni-létrehozni képes kreatív személyiséget. A „töprengések” köteteinek ez a (korántsem valószerűen „záró”) akkordja immár valóban „telt ház előtt” hangzik fel, mint a címadó mottó is: „Telt ház előtt hegedűszólót játszani, miközben az ember tanulja a hangszert…” (Samuel Butler / Alexander Brody nyomán) – s Liszka „hangszertanulási” szertartása ebben a kötetben is felhangzik mint Márait folytonosan megidéző, konferenciákon és kutatóúton járó, emlékező és emlékeztető, hitet és meggyőződést regisztráló elszántság jele. Persze (lehessen a recenzensnek is tépelődnie valamin) mindvégig korántsem elszántan tisztázott kérdés ez a társadalomvizsgáló, megértő, belátó attitűd. A módszeresen és rendszeresen publikáló, külföldi konferenciákon részt vevő, évente több tanulmánnyal vagy éppen kötettel is jelentkező szerző egyszerre van jelen a vallási néprajz, a szakrális kisemlékek, az európai etnológia, az összehasonlító folklorisztika, az ikonográfia, a népi kultúra kutatása, a népköltészet, a populáris kultúra, a szövegelemzés, a mesekutatás, a táji néprajz, a művelődéstörténet, a tájházak és muzeológia, a történeti folklorisztika szakterületén – ugyanakkor érdekes, hogy naplójegyzetei (mint bevezetőmben írtam: „nyilvános és válogatott töprengései”) e három kötetében mintha egy másik (teremtett, éltetett, konstruált) világban élne közöttünk. A harmadikban is, mint a két korábbi naplókötetben, meghatározóak az irodalmi, gondolkodástörténeti források, idézetek, utalások. De mintha az arányok is eltolódnának…: „Ez a napló áttételesen azt is visszatükrözi, hogy melyek az aktív, alkotó időszakaim és melyek a tájékozódóak, szemlélődőek, elmélkedőek. Az előbbi időszakokban ritkák a feljegyzések, az utóbbiakban egymást érik” ([2001], 7. p.).

Az összehasonlításhoz: a Termékeny homályban kötet hátoldali szövege is ebbe avat be: a naplófüzet „egyfajta ars diarium-ként is értelmezhető: a szó elszáll, az írás megmarad. Az írás pedig – naplóírónk hite szerint – az önkifejezés legfontosabb eszköze: benne foglaltatnak a kitárulkozások, önmagunk lemeztelenítései, gondolataink, kételyeink, vívódásaink; benne foglaltatik, mintegy anyajegyként, a kor, amelyben éltünk, hogy a naplófolyam végül is egyfajta ’fejlődési regénnyé’ váljon, egy európai (közép-európai, szlovákiai) magyar értelmiségi, egy 20. századi ember fejlődési regényévé.”[4] A körvonalak és korszakok, dilemmák és szemlélésmódok kérdéséhez az Úton lenni… kötet így kínálja a tartalmat: „Az Úton lenni… a kérdések könyve. A szerző kérdéseié – míg fel nem ütjük a könyvet, a beleolvasás pillanatától számítva már a mi kérdéseink ezek, és a mi töprengéseink. Elsődlegesen persze a gondolkodás könyve, de ez is kérdéses, mert mi lesz mindabból, amit írunk vagy gondolunk? Aztán a néprajz könyve ez, természetesen. No de mi a néprajz? Bár nem is ez a kérdés, hiszen a néprajz a népi kultúra kutatásával foglalkozó tudomány. Kérdés tehát: mi is az a népi kultúra? S ezen belül mit értsünk népin és mit kultúrán…”

A Telt ház előtt… kötet immár a tanulás és a tanítás együttes bázisa. Liszka nem ma kezdte a tanulást…: „Sokat olvasó gyerek voltam, és olvasmányélményeim nyomán már élt bennem valamiféle romantikus kép a tudós tanárokról. Ilyen elvárásokkal mentem a gimnáziumba, s mondanom sem kell, hogy csalódnom kellett. De azt hiszem, ez törvényszerű is. A valóság csak ritkán tud megfelelni az olvasmányélményeknek…” – mondja a 60. születésnap ürügyén készült teljes életút- és -szemlélet-interjúban.[5] De egyúttal azt is: nem „tanuló volt”, hanem ma is az. Tegyem hozzá: a kérdezve tanítás, a dilemmákban osztozás alighanem a tudás felsőfoka és a kíváncsiság normája felé vezető úton lét alapja, sőt megformált szereptartalma is. Hol „telt ház előtt”, hol csak szakmai közegben, olykor ezek kettősében,[6] hisz mindvégig (régészként is) az „ásatag néprajz” helyett az „élő régészet” híveként formálja létmódját: „Ide persze kívánkozna egy közbevetés, hogy tudni kell, engem az irodalom mindig vonzott (naplóstílusom kapcsán már érintettem ezt), tehát az, hogy a folklorisztika és irodalom ilyen szoros szimbiózisban leledzik, nekem fölöttébb rokonszenves volt (azt már csak most tudom, hogy még annál is szorosabbak ezek a kapcsolódások, mint azt annak idején akár csak sejtettem is)…” – mondja magamagáról (ugyanott).

S e szimbiózisnak ad otthont, úton és megérkezve, újraindulva és termékeny szöveghomályban az első kötetek anyaga, nem különbül a már sokkal inkább „telt ház előtt…” zajló kutatói, oktatói, szerzői énjének megmutatkozása. Messze nem lehet teljes a fenti szemle, legfeljebb tépelődő tájékozódáshoz elegendő, vagy inkább talán valamely naplójegyzet-néprajz lehetséges műfajához közelítés formájaként. Liszka naplóiban (nem egy ponton) Örkény „egyperceseinek” híveként mutatkozik, bejegyzései nemegyszer valaminő saját műfaj, egyperces naplójegyzetek koszorújává formálódnak. Így hát az ezekről kialakítható töprengések sem lehetnek itt már biztosabbak, mint olvasási késztetések a sokat olvasó érdeklődők számára, valaminő egypercesek, hogy ezektől is teljes körű lehessen a folklorisztika e kortárs form

Bukor Ádám kórlegyőző útja a cali vb-aranyakig

Hallgatni is nehéz róla, nem pedig átélni azokat az órákat, heteket, hónapokat, melyekről Bukor Ádám a maga fiatalos lendületével, lelkesedésével beszél. Huszonhárom éves fejjel olyan pofont kapott az élettől, amilyentől roppant körülményes, ha egyáltalán lehetséges kijózanodni. A galántai uszonyos úszó, aki Győrben él és tanul, szembenézett az alattomos kórral, s felülkerekedett. Utána két bronzérmet szerezve a nem olimpiai sportágak legnagyobb seregszemléjén, a Világjátékokon, majd újabb kettővel nyolcra emelve világbajnoki címeinek a számát. Eredetileg a medencei szerepléséről kérdeztem volna, ám ez mondandójában teljesen eltörpült amellett, amit 2022-ben téltől nyárig átélt, megrázó fordulatokkal. Őszintén, minden kertelés nélkül elevenítette fel a történéseket, mai szemmel megítélve tetteinek sorát. A világversenyek miatt hetekig tartózkodott az amerikai kontinensen, innen indult beszélgetésünk is.

Együtt örültek. Bukor Ádám elvitte megmutatni amerikai érmeit Paulína Jančíkovának, annak a doktornőnek, aki rájött, hogy mi a galántai fiatalember baja, és meg is műtötte az azóta nyolcszoros uszonyosúszó-világbajnokot.

Töltött már ilyen hosszú időt távol az otthontól?

Csak egyszer fordult elő. Mikor kitört a Covid, és én Győrben maradtam. Ez még a legelső hullámnak a legelején volt, amikor nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen: maradjak-e, vagy jöjjek-e haza. Féltünk attól, ha hazajövők, nem fogok tudni visszamenni Magyarországra, mert akkor még elég komolyan vették a határellenőrzést. Nem mertünk kockáztatni, mert Győrben akkor még mindig tudtam úszni. És ez mérvadó volt, mert Szlovákiában nem sokan mondhatták el, hogy képesek készülni bármilyen versenyre is. Hála Istennek Győrben az egyik legjobb csapatban vagyok, ahol több olimpikon is edz és úszik, így aztán megvártuk azt, amíg eldöntötték, hogy a tokiói olimpiát megtartják-e, vagy sem. És miután kijött a hivatalos döntés, hogy elhalasztják egy évvel későbbre, akkor döntöttünk mi is, hogy ezzel vége az edzésnek, s aztán jöttem haza.

Menyi ideig volt Győrött?

Másfél hónapig. Ez volt az első hosszabb távollétem, amit elég nehezen viseltem. Igazán nehéz volt. Úgy jöttem haza, engem nem érdekel, hogy vissza tudok-e jönni, vagy mennyi idő után fogok tudni visszajönni. Ha törik, ha szakad, megyek haza, mert a saját ágyam, az édesanyám, a macskák meg minden otthonról hiányzott. Eléggé otthoncentrikus voltam, vagyok, 2022-ben ez volt a második alkalom, hogy ennyi időt töltöttem el otthonlét nélkül.

Mennyi ideig tartózkodott az amerikai földrészen?

Több mint három hétig. Július harmadikán indultunk, és július 28-án késő este jöttem haza. Ez annyiban különbözött az első alkalomtól, hogy úgy éreztem, sokkal jobban boldogulok egyedül, és annyira nem volt honvágyam, mint korábban. Nagyon jó három hét, nagyon jó időszak volt, tényleg az egyik legjobb hónapom volt az életemben. Rengeteg élménnyel gazdagodtam.

Ám a birminghami Világjátékok rajtkövéig kalandos, igazán emberpróbáló út vezetett. Évekig erre a versenyre készült, aztán az utolsó hónapokban hatalmas pofont kapott az élettől. Mi történt?

Így van. Elég nagy pofon volt az élettől. Februárban közölték velem az orvosok, hogy van egy rosszindulatú áttételes daganatom, amit azonnal ki kell venni. Ez egy héttel az idei első komoly versenyem, az egri Világkupa előtt történt. Nyilván sokkolt a hír. Hogy akkor hogyan éltem meg, arról még a mai napig is nehezen beszélek, mert nem is tudom… Ez egy akkora sokk volt, amit meg kell élni, mert így nehéz elmondani. Közben beindul az agy önvédelmi mechanizmusa, felfogod és érted, viszont mégis elutasítod tudat alatt, hogy mi történik, milyen helyzet alakult ki. És akkor én elkezdtem alkudozni a doktornővel. Hogy nem halaszthatnánk-e el a beavatkozást, mert jövő héten versenyem lesz. Úgy fogtam fel, mintha egy randiidőpontról volna szó. Ha pont nem felel meg, tegyük át jövő hétre. Kérdeztem, hogy nem lehetne-e a nyárra halasztani, mert életem legnagyobb versenye lesz, öt éve erre készülök. Négyévenként rendezik, de mivel az olimpiát is későbbre halasztották, ezt is egy évvel csúsztatták. Mondom, pár hónap múlva életem csúcsformájában kellene lennem, hagyjuk már, csak ki lehet valahogy valamit találni. És akkor a doktornő nem éppen diplomatikusan és szépen elmondta a véleményét a helyzetről és a hozzáállásomról. És ebből lett az, hogy hétfőn közölték velem a hírt, kedden már a műtét előtti kivizsgálásokon a kórházban voltam, és szerdán már műtöttek is.

Szóval nem teketóriáztak az orvosok…

Elfogadtuk, hogy tényleg kell a beavatkozás, de akkor hol legyen, merült fel a kérdés. Szóba került, hogy Magyarországon, Budapesten fognak műteni, s a győri csapat elintézi, a szövetség is besegít, viszont Galántán a doktornő mondta, hogy másnap már be tud vinni a kórházba, és harmadnap már tud műteni. Magyarországon csak a következő héten, maximum a hét végére tudtam volna bekerülni. Miután az orvosnő felvázolta a helyzet komolyságát, mérvadó volt, hogy minél korábban legyünk túl rajta. És akkor nemcsak azt volt nehéz feldolgozni, hogy van egy komoly betegségem, meg fognak műteni, utána egy ideig nem úszhatok, hanem akkor még az volt a szakértői vélemény, ha túl leszek a műtéten, utána is szükség lesz a kemoterápiára, merthogy annyira rosszak voltak az eredmények. És nagyon nehéz volt elviselni ezt a tudatlanságot. Mert tudjuk ugye, hogy mi a kemoterápia, de mikor elmondják, hogy arra szükséged lesz, akkor máshogy gondolkodsz el rajta. Nem tudod, milyen hatással lesz rád, nem tudod, hogy fogod megélni lelkileg, hogy fogod megélni biológiai szempontból, milyen szinten és mennyi ideig lesz rá szükség. És innentől kezdve előjön a bizonytalanság, az, hogy hogyan fogok egyáltalán felkészülni a versenyre, amikor a sportra, az úszásra szántam az életemet, hosszú éveken át készültem egy eseményre, és akkor úgy tűnik, hogy az egész kárba vész. Az nagyon nehéz volt! Életem legnehezebb időszaka. Viszont le kell, hogy kopogjam, hála Istennek a műtétem után jók voltak az eredmények, és végül mire oda jutottam, a pozsonyi onkológián közölték, hogy nem fogok kemoterápiát kapni. Tehát nincs rá szükség, mivel fiatal vagyok, jó eredményeket produkálok, nem szeretnének tönkretenni, mert tudták, hogy sportolok. Ennek azért nagyon örültem, hogy mindenhol tisztában voltak a sporttal, a sporteredményeimmel, és nem tudom, mennyire szabadna reklámoznom, de külön ellátásban részesültem, ami nagyon jólesett, sokat jelentett számomra.

És mi történt azután?

Nagyjából egy hónap múlva kezdett el kialakulni, hogy láttam a fényt az alagút végén. Tehát február közepén műtöttek, és erre egy hónapra jelentették be, hogy nem kell a kemó, nem kell semmi.

Maga a műtét akadálymentes volt?

Nehezen éltem meg az ottlétet. Mert előtte soha nem volt komolyabb betegségem, a kórházat mindig távolról elkerültem, és bekerülni oda, ott napokat eltölteni nem volt egyszerű. Később otthon a műtét utáni időszakot is nagyon nehezen viseltem. Mondtam is, le a kalappal mindenki előtt, aki komolyabb vagy egyáltalán műtéten átesik. Mert tényleg csodálkoztam azon, hogyan legyengül a szervezet. X nappal a műtét után már otthon voltam, és a vécére akartam menni az ágyamból, ami a szobám mellett van, nekem oda-vissza az út félóra volt, és annyira belefáradtam, hogy azt hittem, meghalok. Lihegtem, mire visszakerültem az ágyba, és halálos fáradtság tört rám. Tudtam, hogy sportoló vagyok, jó kondim volt a műtét előtt, és mégis annyira elfárasztott, hogy hihetetlen. A többi ember, hogy éli ezt túl, nemhogy hogyan éli meg, hogy nem pusztul bele? Akkor az anyámnak volt egy mondata, hogy a többi embert azért még a kórházban tartották volna. Mert engem viszonylag korán elengedtek, aminek örültem is. Tényleg nem panaszkodhatok a kórházi hozzáállásra, de azért örültem, hogy ki kerültem onnan. Az se volt egyszerű, hogy első műtétem ilyen nehéz volt biológiai szempontból. És akkor jött a mentális nehézség, hogy ebből a helyzetből hogyan lehet visszakerülni a medencébe. Mikor kezdek el úszni?

Mégsem a kilátástalanság érzése fogta el…

Nagyon hálás voltam utólag annak a doktornőnek, aki közölte velem a hírt, mert nem spórolt, megmondta kerek-perec: ez egy rosszindulatú daganat, biztatott, még meg kell várni az eredményt, hogy áttétes, vagy sem. Ha áttétes, akkor számoljak azzal, hogy lesz terápia, és az úszástól egyelőre búcsúzzak el. Azért örültem ennek, mert nem kerülgette a forró kását, akkor nyilván sz… volt ezt végighallgatni, viszont tapasztaltam azt a részét a dolognak is később, amikor nem mondják meg az embernek az igazat. Az annál rosszabb.

Mire gondol?

Amikor azt mondták, hogy két hétig biztos nem úszhatok, elfogadtam, hogy jó. A két hét úszásban sokat jelent, de belefér. Utána Pozsonyban azt mondták, hogy négy hétig nem úszhatok, az már nem volt annyira vicces. És egy idő után úgy mentem vissza Győrbe, hogy fogjunk hozzá az edzéseknek, tehát hajrá. És ott közölték, hogy felejtsem el azt, hogy már vízbe kerüljek, még két hétig várnom kell. És így lett ebből két hónap, amikor nem tudtam rendesen vízbe kerülni, úszni, edzeni. És mikor folyamatosan senki se merte megmondani az igazat, újabb infó, újabb halasztás, ez mindig egy pofon volt. Ezt nehezebben viseltem. Az a két hét mindig lassan telt el, mire odajutottam. És akkor azt mondták, hogy még két hét, és még két hét, és még két hét… Az azért rossz volt. És mikor kérdeztem attól a szakértőtől, aki mondta, hogy egy időre felejtsem el az úszást, hogy mi az, amit csinálhatok, adjon valami tippet, tanácsot, közölte, hogy sétálhatok, próbáljak meg gyalog közlekedni, és az ágyban nyújtózkodhatok, ha jólesik. Ez a válasz azért nagyon nagyot ütött. Mondtam, hogy hagyjuk már a viccelődést, halál komolyan kérdeztem. És közölte, hogy ez egy halál komoly válasz volt. Felejtsem el, hogy komolyabban próbálkozzak bármivel is. És az volt a vicces, hogy én akkor ezt nem hittem el, és másnap le is mentem már az uszodába, a konditerembe. S mondtam, kezdjük az említett nyújtózkodással, de azt se tudtam megcsinálni. És akkor fogtam fel tényleg, hogy ez fáj. Addig nem jutott el az agyamig. Biztos az is egy védekező mechanizmus: kihagytad, nem csináltad, vagy nem vetted észre. Amikor szándékosan próbáltam egy jót nyújtózkodni, lábbal, kézzel, nyújtva, fekve, nem ment. És fájt, nem tudtam megcsinálni, ahogy kellett volna. A többi gyakorlatról nem is beszélve. Ez volt az, amikor azt éreztem, hogy mélyponton vagyok. És hogyan fogok x hónap múlva bármit is csinálni, versenyeken szerepelni, egyáltalán eljutok-e a versenyre? De lekopogom, hogy több olyan ember állt mögöttem, akik nagyon támogatóak voltak, akik nagyon sokat tudtak segíteni. Pszichológusok, edzők, szülők, barátok, akiknek hála lassan, de biztosan túllendültem ezen az állapoton.

Közben más is hatalmába kerítette?

Hadd említsem meg magát a gyászt. Hála Istennek korábban elkerültek engem olyan tragédiák, mint a halál. Életemben először éreztem gyászt. Erre is úgy kellett rájönnöm, hogy a pszichológus közölte velem, hogy ez az, és teljesen rendben van. Érdekes volt hallani, hogy az ember saját magát gyászolja. Csak azt tudtam, hogy feketében járok napok, hetek óta, és nem érzem jól magam. És az a fekete sem volt elég. Sóvárogtam az után, hogy bárcsak fekete köpenybe vagy valami hasonlóba tudnék takaródzni. Mondták, hogy ez egy komoly esemény, és olyan fordulópont az ember életében, amikor megváltozik. És más emberré lesz, mint előtte volt. Azt is mondták, hogy így a régi énemet gyászolom. És ez is érdekes fordulat volt. Eltartott egy jó darabig, amíg elkezdtek a dolgok javulni. Annak viszont nagyon örültem, hogy az első két hetem az edzésekkel annyira fantasztikusan jól ment, mintha semmi sem történt volna. Ez olyan volt, mint egy csoda. Nemhogy rosszabbul úsztam, hanem nagyjából ugyanazokat az időket. Ugyanazokat az edzéseket csináltam, mint a többiek, meg azt, amit én is előtte. És nem lehetett érezni a betegség utóhatását. Viszont két hét után jött rám az a fáradtság, amit a két, edzések nélküli hónap adott. Ehhez hozzátartozik, én azok közül vagyok, akik szeretnek pihenni, és akinek jót is tesz a pihenés. Megvan, hogy versenyek előtt mennyit pihenek, megvan az, hogy nyáron mennyit pihenek, s utána hogyan vannak felépítve az edzések. Tavalyelőtt is kérdezték, Ádám, edzettél a nyáron? Azt válaszoltam, hogy én két hónapot kihagytam. Miért kérdezitek? Mert annyira jó a teszt, hogy az edzők se akarták elhinni, kaptam a választ. Hála Istennek, ilyen szempontból is szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen típus lettem. 2022-ben is aztán jól mentek az edzések, ami hatalmas pozitívum, mentálisan nagyon, de nagyon fontos volt, és nagyon jólesett. Viszont két hét után jött egy újabb két hét, amikor egy egyszerű bemelegítő felében megálltam útközben, s mondtam, ennyi volt az edzés, tovább nem bírom. Megint visszaestem a mélypontba. És olyankor nemcsak lent vagy, és megtanulod a lenti helyzetet kezelni, hanem hirtelen mérvadó váltások jöttek, hol nagyon fent, hol nagyon lent. Ráadásul ismétlődve. Ezt is nehéz volt kezelni. Tényleg nagyon rosszul voltam, aztán kaptam gyógyszeres kezelést is, hogy kicsit javuljon a mentális állapotom meg a helyzet. És nem tudtam elképzelni, hogy fogok szerepelni egy-két hónap múlva életem legnagyobb versenyén és azt követő világbajnokságon. Azóta már tudjuk, hogy hogyan sikerült, ismertek az eredmények.

Az említett Világjátékok az amerikai Birminghamben volt, és az oda repülés sem volt problémamentes…

Azzal kezdődött, hogy a csapatunk egyik tagja leszakadt, még Németországban. Nem engedték őt fel a repülőre. Teljesen érthetetlen helyzet alakult ki, ugyanis mi nem vízummal utaztuk ki, hanem ESTA-val. A különbséget ugyan nem ismerem, de ennek is ugyanaz a szerepe, mint a vízumnak. A felszállás előtt a versenyzőtársét a repülőtéren elutasították, nem tudjuk, hogy mi miatt, ezért ott kellett maradnia egy éjszakára, és másnap egy másik ember vizsgálta meg az ESTA-ját, aki azt mondta, minden rendben van vele. Ez is nehéz dolog volt. Suba Sára, aki szintén felvidéki, mint én, leszakadt a csapattól, bizonytalan helyzet alakult ki, nem tudtuk, kiutazhat-e. A női úszóváltó szempontjából ő kulcsfontosságú volt. Kicsit ez is megijesztett minket. Ha ki is fog tudni utazni, akkor időben odaér-e, hogyan éli meg az esetet. Mi meg megérkeztünk Amerikába, a csomagjaink viszont nem. A csapat nagy része nem kapta meg a bőröndjét, így az elkövetkezendő négy napban ugyanazokban a ruhákban, alsóneműkben jártunk, mint amiben utaztunk. Ez is zavaró tényező volt. Arról nem beszélve, hogy a bőröndünkben voltak az ételkiegészítők. Életünk legfontosabb versenye előtt. Hála Istennek, időben utaztunk ki, és az, hogy négy nap elteltével érkeztek meg a bőröndök, még valamennyire belefért. De az, hogy az ételkiegészítőket nem tudtuk használni, az egy nagyon mérvadó tényező.

Ilyen előzmények után egyéniben két szám várt Bukor Ádámra a Világjátékokon. Mindkettőben – 200 és 400 m felszíni úszás – bronzérmes lett. Esélyesként indulva, nagyon megviselte, hogy nem győzött legalább az egyikben?

Igen. Magát a versenyt is nagyon nehezen éltem meg. Előtte november legelején volt az utolsó versenyrajtom, onnantól kezdve jött a betegeskedés, amikor kezdtem sejteni, hogy valami gond van, folyamatos a visszaesés. Különböző problémák kezdtek kialakulni, s utána következett, hogy végül februárban közölték a rossz hírt. Novembertől februárig már nem tudtam úgy edzeni, ahogyan kellett volna, tehát több volt a kihagyás. Arról nem beszélve, hogy előtte megkaptam a nyári két hónap pihenést, s ez az idő egyszeriben hiányzott. Nehéz volt azt is feldolgozni, hogy az ember egész életében edz, és pont amikor jön az élet legnagyobb versenye, akkor olyan évet tudhat maga mögött, amikor először többet hagy ki, többet pihen, mint amennyit edz. Ez rendkívül sok aggodalomra adott okot. És ott állni fél év után a rajtkőn azzal az érzéssel, hogy életem legnagyobb versenyén nagyon sok forog kockán, nagyon nehéz. Némi pánikrohamom azért volt előtte is, amit valahogy kellett tudni kezelni. Emiatt főleg az első számom, a négyszázas rendkívül nehéz volt. Mégis könnyebben elviseltem azt, hogy harmadik lettem. Az előzményekhez képest nagyon jó időt úsztam. Életemben talán a harmadik, negyedik vagy ötödik legjobb időt. Lényeg az, hogy pozitív csalódás volt számomra. Nyilván aranyérmet szerettem volna hozni, győzni szerettem volna, de sportolók vagyunk, tisztában vagyunk a határainkkal, magasra lett téve a léc… Egyrészt volt bennem csalódás, másrészt viszont volt egy büszkeség, egy öröm, hogy legalább ez megvan. A 2:57,83 perces idővel elégedett voltam, az előttem lévők is jó időket úsztak, így ezt könnyebben elfogadtam, mint másnap a 200 métert, ahol már kevésbé volt nehéz rajthoz állni, mert már nem kísért annyira a stressz, mint az előzőn. Ám másfajta stressz jött, mert ehhez úgy álltam hozzá, hogy szeretném megnyerni. És százötven méterig első voltam. Az utolsó ötven méteren nem tudom, mi történt. Úszás közben életemben nem éreztem nagyobb fájdalmat, szinte „meghaltam”. És mikor utána láttam az eredményt a táblán, nem esett már jól.

És ma is rosszulesik, ha rágondol?

Bizonyos mértékben és bizonyos szempontból igen. Mert a kolumbiai világbajnokság jól sikerült, másképp éltem át. Caliban mindezek után azt éreztem a vb végén, hogy alapjában véve elégedett vagyok az eredményekkel, és nagyon hálás lehetek az életben mindenért. Azért, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, hogy legalább Dél-Amerikából el tudtam hozni két arany- és egy bronzérmet. Miközben ebben a három amerikai hétben a maga módján sok csodálatos dolog történt velem, szép emlékekkel és élményekkel gazdagodtam. És úgy tűnik, hogy ezek mellett mintha az úszás el is törpülne. Olyan barátságokra, olyan kapcsolatokra tettem szert, amikről már most tudom, hogy életem végéig befolyással lesznek rám. Csodálatos hetek voltak, és örülök, hogy minden úgy alakult, ahogy. A nehéz időszakok után annyi szép dolog történt velem, hogy abszolút nem bánom, miként alakult minden. A Világjátékokról néha mégis nehéz beszélni, mert bár elfogadtam és tudom, hogy nem változtathatom meg, de azért ott van az emberben, lehetett volna másképp. Gondolkodik kicsit a hogyanon, de alapjában véve nem panaszkodhatom. Azok után, amit átéltem, ez is csoda, s annak is tartottam, s úgy érzem, hogy valaki onnan fentről, vagy az energiák, vagy a karma – fogjuk bármire is – odakívánta. Amikor a világbajnokságon a kétszázast megnyertem, számomra a legnagyobb érték volt. Ezek után, ha megkérdezik, mi az életemben a legnagyobb vagy a legszebb győzelem, amire eddig sohasem tudtam őszintén válaszolni, mert mindegyik a maga módján csodálatos és szép, már tudom, hogy a cali kétszázas. Amit akkor megéltem, az igazán kiemelkedő volt, a többi győzelemmel összehasonlíthatatlan. Tényleg azt éreztem, hogy ez egy csoda, hogy csodák léteznek, és ezt valaki nagyon odakívánta, vagy nem tudom. Ezek után a 4×200 méteres váltóval történelmet írtunk azzal, hogy aranyérmesek lettünk, korábban évekkel ezelőtt egy bronzváltóban már úsztam, Caliig az volt a csúcs. És ha hozzáadjuk, hogy két aranyérem is összejött a világbajnokságon, az olyan dolog volt, amivel nem számoltam. Nyilván szerettem volna nyerni, de a világbajnokságot a maga módján már elengedtem. Ugyan nagyon stresszes volt odaállni a rajthoz, de próbáltam arra gondolni, hogy úgy lesz, ahogyan lennie kell. Én ezt elengedem, megpróbálom élvezni, a legjobbat kihozni magamból, s lesz, ami lesz.

Birmigham után Amerikában maradt, de nem nyaralt, hanem a már említett kolumbiai világbajnokságra utazott. Ha mint mondta, kiengedett a világversenyre, akkor mivel teltek a napjai a vb-ig? Nem unatkozott a tétlenségben?

Két hetet töltöttünk Caliban, és az első hetet úgy vettem, hogy mentális egészség mindenekfelett, a lelki állapot a legfontosabb, a fizikai és a biológiai állapot eltörpül emellett, és próbáltam élvezni az életet, próbáltam rápihenni. Ez volt az az egy hét, amikor tényleg nagyon sok jó dolog történt velem, persze a versenyidő alatt is szintén. De az az egy hét olyan volt, ha valakinek elmesélném, nem hinné el. Amikor kétszázon világbajnok lettem, a többi magyar a csapatban, akik ott voltam velem a mindennapokban, és látták, hogyan edzek, csak fogták a fejüket, nem értették, hogy mi történik. De ezt hivatalosan nyilván nem lehet megírni, csak éppen elmondtam. Abszolút lazán vettem a világbajnokság előtti napokat. Olasz barátommal edzegettem napi egy órát, tök lazán, nyitott volt a medence, próbáltam barnulni minél jobban, és mondtam, olyan formában vagyok, amilyenben, s meglátjuk, hogy ez mire lesz elég. És utána az a két aranyérem – egy hét pihenés után – volt igazán a meglepetés. Én se tudtam, hogy magamtól mit várhatok, mit várjak, mit merjek, mit ne merjek, mert a birminghami versenyszámok után nem tudtam, milyen állapotban vagyok. S közben Caliba mentem, ahol a tengerszint feletti magasság eléggé nagy, s nehéz volt edzeni. Annak ellenére, hogy nem vittem túlzásba, azért nagyon fájt. Sokan panaszkodtak, így legalább tudtam, hogy nem vagyok egyedül. De ez is mérvadó tényező volt a bizonytalanságomban, mert nem tudtam előre, vajon a versenyen is fog-e fájni az úszás, vagy sem, mit várhatok, mit nem, és jött mellé az is, hogy tényleg teljesen más volt a hozzáállásom, más volt a forgatókönyv a verseny előtti időszakban, mint általában. És ez egy plusz ok volt a boldogságra, hogy működött, hogy bevált. Korábban többször is kérdezték tőlem, hogy a mentális egészség, vagy a fizikai, a biológiai szempont a fontosabb, hogy gondolom, mi a véleményem erről. Sosem tudtam ezt igazából hova tenni, mert nyilván mind a kettő fontos, de a történtek után úgy vagyok vele, hogy a mentális egészség mindenekfelett. Én akkor jól éreztem magam, elfogadtam azt, ami az USA-ban történt, elfogadtam a betegséget, elfogadtam a múltat. Az ember ezek után megtanul örülni, és tényleg megváltozik. Máshogy áll a dolgokhoz, más szempontból látja a világot, megtanul örülni az apróságoknak. Az apró örömök sokkal nagyobbnak tűnnek, sokkal nagyobbaknak éli meg őket. És mindezek mellett nemcsak aprókat kaptam, hanem hatalmasakat, mint említettem, egy életre szólókat. S ezek annyira jó hatással voltak rám, s ez mind hozzájárult a két aranyéremhez. Arról nem is beszélve, hogy életem talán legjobb idejét úsztam a kétszázas váltóban.

Volt egy elejtett mondata, amire azt mondta, hogy idézőjelbe szánja. Mire gondolt? A világbajnokság előtti hétre?

Azt akartam ebből kihozni, hogy pihentem, szabad utat adtam a sorsnak, hívjuk bárminek – Istennek, karmának… Lesz, ami lesz alapon, s nyilván az adott pillanatban majd a legjobbat fogom próbálni magamból kihozni. Addig is ott vagyok a világ másik felén a barátaimmal, külföldi kapcsolataimmal. Ezt is kiemelném: rájöttem arra, hogy legtöbb, amit a sport adott nekem az életemben, az nem a pénz, az végképp nem. Nem az ilyen dolgok, hanem az, hogy rengeteg a gyönyörű emlék az emberekkel való kapcsolatokból. És a barátságok! Az, hogy olyan kínai barátom van, akit igazán testvéremnek tartok, s úgy is hívjuk egymást. És komolyan is gondoljuk, nem csak szlengből testvérezzük egymást, hanem úgy érezzük. Olyan kapcsolataim alakultak ki, amiket sohasem képzeltem volna, hogy egyáltalán lesznek. Magára bízom, hogy leírja vagy nem. Az említett kínaival egészen rendkívüli élmény volt az, hogy őt is műtötték. Teljesen más jellegű műtétje volt, ugyanúgy sokáig nem úszhatott, mint én. Ugyanúgy két hónapja volt felkészülni, mint nekem, jobban is szerepelt a Világjátékokon, ahol megúszta élete legjobb idejét. S hogy a világbajnokságról mind a ketten két aranyat és egy bronzot hoztunk, az valami eszméletlen volt. S mondtuk is, az élet hihetetlen dolgokat művel. Tényleg azért vagyok hálás, mert valamilyen szinten azt érzem, hogy nekem erre a betegségre szükségem is volt. Most azt érzem, hogy ennek ellenére sokkal többet kapok az életben, mint előtte. Nekem az kellett, hogy kirántson a szürke hétköznapokból, és megváltoztassa a hozzáállásomat. S amikor az emberrel ilyen dolgok történnek, az igazán felemelő érzés. Mind a kettőnket műtötték, a világ teljesen más részén, teljesen más helyzetben voltunk, és mégis ugyanaz a végeredmény, s ez annyira csodálatos. De ilyen volt az is, amikor az egyik ukrán lánnyal beszélgettünk. Egy századdal lett kilencedik, és nem jutott a döntőbe, holott korábban mindig dobogós úszásnemében. Egy század? Az egy köröm, az semmi. S amikor elsírta magát a vállamon… Ugye, ők nem tudtak úgy készülni a világbajnokságra, mint korábban. A másik ukránnal, akivel gyerekkorom óta barátok vagyunk, a végén egymásnak sírtunk, összesírtam magam, mikor mondta, hogy ő nem akar hazamenni, mert úgy megy haza, hogy nem haza megy, hanem Németországba. Annyira csodálatos volt az az egy hónap, amikor együtt voltak a sportolók, nem akartunk visszacsöppenni a realitásba, a hétköznapokba, hazajönni. Nekem sem volt annyira honvágyam. De ugyanúgy a kínaival is sírtunk egymás vállán, amikor mondtuk, hogy eszméletlen dolgokat élünk át. Neki közben az édesapja volt rákos, aki közben el is hunyt. Kívülről nem tudta megszokni, ott jelentette be. Vagy amikor a kolumbiai srácról kisült, hogy neki az édesanyja rákos, és közben már meg is halt. Ezért nem úszott. Ezek annyira szomorú dolgok, hogy beszélni is nehéz róluk. Hazafelé Miamiban szálltunk át, volt időm, és találkoztam egy régi ismerőssel. Tíz éve nem láttuk egymást, utána együtt úsztunk az óceánban az x méteres hullámokban, s mondtam: Úristen, ez fantasztikus! S amikor közölte velem, hogy neki is ugyanaz a betegsége volt, mint nekem… Annyi eszméletlen dolog történt velem. S mind szomorú, tragédia. S az az érdekes, hogy valahol olyan szép, hogy erről tudtunk beszélni, és hogy mi igazán megértjük egymást.

A sokszor emlegetett Caliban a hetedik – a felnőttek között a harmadik – világbajnoki címét szerezte a 200 méteres felszíni úszásban, tegyük hozzá, szoros versenyben. Mi döntött Bukor Ádám javára?

Egyértelműen az, hogy volt egy ember, akivel nem is találkoztam addig a napig. Olyan üzenetet kaptam tőle, ami annyira szívhez szóló volt és annyira meghatott, hogy életemben először éreztem azt, tényleg hatással van rám, tényleg megérintett. Tudta, hogy izgulok, mert kérdezte. S mondtam, hogy fogalmam nincs, meg így meg úgy. És akkor jött az üzenet, éreztem, hogy megérintett, s ez valami csodálatos volt. És erre az üzenetre gondoltam úszás közben. Valóban így volt. És nekem ez adott erőt. Őszintén szólva azért izgultam nagyon, és féltem attól, hogy mentálisan nem fogom kibírni a 200 métert, s biológiai szempontból is el fogok savasodni. Előtte annyira izgultam, hogy járni is nehéz volt. Hogy fogok én úszni? Attól is féltem, hogy jön egy pont, amikor nem fogom bírni a fizikai nyomást, és elkezdek lihegni, rágörcsölök, és ugyanúgy „meghalok”, mint Birminghamben. Amikor kezdtem volna legyengülni, eszembe jutott a kapott üzenet, s ez nekem akkora erőt adott, hogy minden kétségem szertefoszlott. Tudtam, hogy ezt meg tudom csinálni, és attól volt fantasztikus az egész, hogy bejöttem a célba, s nem az volt, hogy „meghaltam”, hanem remekül éreztem magam.

Elárulja, kitől kapta az üzenetet, vagy személye homályba burkolózik?

Egyelőre igen.

Aztán következett a 4×200 méteres felszíni váltó, melyet elejétől a végéig utcahosszal vezetve nyert meg a magyar négyes. Utolsó tagjaként 1:19,42 perces repülőrajtos egyéni csúccsal vitte célba a győztes csapatot. Hogyan lehet ilyen hatalmas előny birtokában saját legjobbját megjavítania valakinek?

A kétszázas váltóban nagyon mérvadó volt számomra, hogy az előző napon világbajnok lettem. Ez hatalmas pozitívumként jelentkezett, elöntött energiával, erővel. És azután, hogy tudtam, képes vagyok megcsinálni, és esélyünk van az aranyéremre, még inkább bennem volt a hajtás, az igyekezet. A váltó utolsó tagjaként úszhattam, ráadásul a magyar váltóban, és szerettem volna nemcsak egyedül, hanem a csapattal is nyerni. Hogy a magyar váltó álljon ott a dobogón, és nekünk szóljon a Himnusz. Átáramlott rajtam a magyarságom. És hogy nemcsak magamért úszok, hanem a csapatban vagyok, de nem akármilyenben, hanem a magyarban. Magyarország történetében az idei Világjátékok a legsikeresebb volt, a világbajnokságon meg először uraltuk az éremtáblázatot. Ez egyrészt büszkeséggel árasztott el, másrészt pedig erővel. Hogy erős csapatnak a tagja vagyok, ahol nyilván nem szeretnék csalódást okozni. Pont ellenkezőleg, szeretnék még többet hozzátenni a jó szerepléséhez, hogy büszkék legyünk egymásra, a csapatra, a csapat büszke legyen ránk, és a társak is büszkék legyenek rám, s ez mind annyi erőt adott nekem, hogy sikerült ilyen jó időt úsznom. Egyébként imádok negyediknek úszni, az külön megtiszteltetés valamilyen szinten, és szeretem azt, hogy a végén rajtam múlnak a dolgok. Hozzá kell tennem, hogy az első három fiú is gyönyörűen szerepelt, mindannyian elsőként adták tovább a váltót. Mikor vízbe ugrottam, bizonyos előnyöm volt a többi váltóval szemben, és ezért könnyebb volt úsznom, mivel a többiek levették a vállamról azt a terhet, hogy rajtam extra múlna valami. Így aztán a maximumra nyomtam, élveztem az egészet, és sikerült fantasztikus időt úsznom, behoztuk, és nem behoztam a váltót a dobogó legfelső fokára.

A Caliból történt hazautazás sem volt sima út átszállásokkal. Mi volt a gond?

Kolumbiából Miamiba utaztunk, ahol jó pár órát kellett várnunk a két átszállás között. Itt még viszonylag zökkenőmentesen ment minden. Találkoztam a gyerekkori ismerősömmel, vele és egy csapattársammal hármasban kiutaztunk a tengerpartra, ahol újabb csodálatos élményekkel gazdagodtam. Innen repültünk tovább Zürichbe, és én maradtam Svájcban. Ott lakik a bátyám, akivel évek óta nem volt alkalmam találkozni, így éltem a lehetőséggel. Sikerült elintézni, hogy másfél napra ott maradhassak. Annak külön örültem, hogy a szövetség is támogatott, és nem csináltak belőle problémát, abszolút nyitottak voltak. Jeleztem nekik, hogy a bátyámmal szeretnék találkozni, aki gratulált még az amerikai Világjátékok után. Mikor beszélgettünk, kiderült, hogy neki is voltak némi nehézségei az egészségével, és ez azért elég ok volt arra, ha már egyszer ott járok, tényleg találkozzunk is, s töltsünk el egy kis időt együtt, főleg ha már olyan régen nem volt erre lehetőség. Tényleg nagyon jó volt… A többiek viszont utaztak haza, és itt jöttek a nehézségek. Direkt rákérdeztem, és direkt megmondták, hogy a többiekkel fog együtt megérkezni a csomagom. Hát nem érkezett meg Budapestre! Csak az uszonyaim. A csapatból jelezték, hogy nincs otthon a csomagom, és ezek után rákérdeztem Zürichben a repülőtéren, ahol elmondták, hogy nyugodjak meg, valószínűleg velem fog érkezni Budapestre. Leszedték, és velem felteszik, mert hogy a csomag a személlyel együtt utazik. Hát ez nem történt meg. Egy napja sült ki a sok intézkedés után, hogy továbbra is Zürichben van a csomagom. Megkérdezték, hogy küldjék-e el, vagy ha esetleg tervezek Zürichbe menni, akkor ott átveszem. Hát mondtam nekik, a közeljövőben nincs a terveim között, hogy Zürichbe utazzak, legyenek olyan kedvesek, és gyorsan küldjék el. Benne az összes szuvenírtől kezdve mindenem. De a lényeg, hogy megvan. Most már azt is tudjuk, hogy hol, így azért nyugodtabb vagyok, s várom, hogy megérkezzen. Mostanában repülni katasztrófa! Törlik a járatokat, késnek a gépek, másoknak is elhagyják a csomagját, e-maileztem a csehekkel, azoknak később jött meg Kolumbiából az egyik csomag, a törököknek meg két napot késett az uszonyuk… Viszonylag örülhetek, hogy az utazásom legvégén alakult ki ez a galiba, és nem közben. Lekopogom, ezért is hálás vagyok. Azért mondhatom magam szerencsésnek, mert az életben nem azt szoktam kapni, amit szeretnék, hanem azt, amire szükségem van. Utólag rájövök, milyen jó, hogy ez így történt, és nem úgy, és ez így talán jobb is. Sok minden nehézség ellenére szerencsésnek tartom magam az életben, igazán nincs okom panaszkodni.

Először volt olyan világversenyeken, amikor édesapja és edzője, Jakoda Tibor nem kísérte el. Hogyan élte ezt át?

Nehezen. Érdekesen alakult. Az igaz, hogy a Világjátékok volt az első komoly versenyem, ahova az apu nélkül utaztam ki, de már a novemberi egyiptomi Világkupa-döntőre se tartott velem. Az nem volt annyira komoly verseny, de én azt mondom, nincsenek véletlenek, és a Vk-döntő már egy előkészítő volt számomra arra, hogy Amerikában jobban helyt tudjak állni majd egyedül. Nem az volt a terv, hogy az apu nem jön velem, viszonylag a végén alakult így ki. Vannak, akik azt gondolják, ha ott lett volna, akkor lehet, hogy jobban szerepelek. Nem tudom. Utólag mindig könnyű okosnak lenni, mindig lehetett volna máshogy, mindig van min változtatni. Én viszont úgy érzem, hogy mindent megtettem, az adott pillanatban a legjobbat nyújtottam magamból, nincs bennem megbánás. Persze más volt ez kinn apu nélkül, mert nekem kellett mindenre odafigyelni, viszont amellett, hogy ez pluszfeladat volt, bizonyos értelemben élményként is éltem meg, hogy eljutottunk idáig, és most már egyedül járok a versenyre, magamért vagyok felelős, nekem kell mindenre odafigyelni. Az más kérdés, hogy pont életem legfontosabb versenyén kellett ezt kitapasztalni, de már említettem, mégsem ez volt az első alkalom, azért annyira nem volt új számomra. Miután ezt elmondtam, megint az jutott az eszembe, hogy tényleg minden darab összeáll, s minden úgy alakult, ahogy kell.

2021-ben azt nyilatkozta, hogy Birmingham után a klasszikus úszást fogja előnyben részesíteni. Ez még érvényes?

Sok minden változott a Világjátékok után. Még az előzőekhez hozzátenném, hogy mindezek ellenére azért nem mindegy, hogy nem hoztam aranyérmet, és megfogadtam, hogy a következő Világjátékokon újra megpróbálom, és szeretnék aranyérmet hozni. Ezúttal nem kell a szokásos négy évet várni rá, mert három év múlva lesz. Ugyanis maradtak az eredeti időpontnál, a pandémiás csúszás ezt nem befolyásolta. Ami számomra további plusz, hogy Kínában lesz a következő Világjátékok. Ráadásul kisebbségből vagyok, külhoni magyar vagyok. Sosem éreztem magam a szlovák csapat részének, ugyanakkor a magyar csapatban a mostani világbajnokságig – mondjuk így – még érdekes volt. Kisebbségi lévén az ember keresi a helyét, és nem találja egy ideig. És ehhez mind hozzájárult, hogy gyerekkorom óta teljesen nyitott vagyok a többi nemzet meg kultúra felé. Az apám is mindig erre törekedett a versenyeken, s mondogatta: Menj! Barátkozz! Ismerkedjetek! És ez olyan szintre jutott, hogy egymás vállán sírunk, még ha különböző nemzetekből vagyunk is. Igazi barátoknak mondhatjuk magunkat, és nem csak haverok vagyunk. Valóban igazi barátságok, amik ritkák és különlegesek egy ember életében, alakultak ki köztünk. Ebből oda akarok kilyukadni, hogy, mint említettem, a következő Világjátékok Kínában lesz, s egy újabb plusz olyan szempontból is, hogy a kínaiakkal olyan jó viszonyban vagyunk. Meghívtak ebédelni a kínai étterembe, kínai kajára, ami nagyon megtisztelő volt számomra. És meghívtak magukhoz, hogy ők szeretnének edzeni velem hattól nyolc hónapig Kínában, és ezzel az eséllyel és lehetőséggel élni szeretnék, és élni is fogok. Ezek után, ha minden jól megy, a következő Világjátékoknak azért jól kellene alakulni. De sosem tudható, mit hoz a jövő. Úgy tűnik azonban, hogy elég sok minden tűnik egyelőre a javamra. Az biztos, hogy az uszonyos úszást is folytatom, nem fogom abbahagyni, és közben meg keményen edzek a simára is, a többi majd kiderül.

Továbbra is Győrben egyetemista?

Ősztől harmadikos vagyok. És ott is úszom. A Győri Búvár SE-ben, ahonnan szintén nagyon sok segítséget kaptam, nagyon támogatóak voltak a betegségem alatt, ami igazán sokat jelent számomra. Úgy érzem, hogy egy csodálatos klubnak lehetek a részese, ahol maximálisan támogatnak mindenben. A hétköznapi élettől kezdve a sporton át mindig számíthatok rájuk. Örülök, hogy így alakult az életem, és Győrben kötöttem ki, tagja lehetek a sportegyesületnek. Mindezek mellett a Győri Úszó SE is tényleg a tenyerén hordoz. Petrov Iván edző kiutazott velünk Amerikába, ott volt velem, támogatott, tudtam, ha bármire van szükségem, hozzá fordulhatok. Az is rendkívül sokat jelentett nekem.

Más amerikai élménye is volt?

Eddig erről nemigen beszéltem. Az amerikaiakról tudni kell, hogy nem normálisak. Főleg ott, ahol mi voltunk. Kinn harminchárom fok, amit mintegy negyvenötnek érez az ember, ezt a telefon mondta, nem én találtam ki. A páratartalom kilencven százalék. És bemész az épületekbe, beülsz az autóba, a buszba, mindenhol húsz fok van. Kegyetlenül romboló hatással volt rám. Még elmondanám, hogy Birminghamben úgy úsztam, hogy három nappal a rajtom előtt 38 fokos lázam volt. Merthogy sikerült megfáznom, s amúgy is érzékeny vagyok a klímára. Ez teljesen kikészített. És mindezek mellett úgy voltam vele, hogy nem kívánhatok többet az élettől. Gyógyszereket, vitaminokat szedtem. Innen kellett visszatérnem a rajtkőre. Akiknek még hálás vagyok a két klubon, a szüleimen és a barátaimon kívül, azok a csapatorvosok voltak, akik szintén kiutaztak velünk. Tudták, hogy rosszul vagyok, az első pillanatoktól segítettek, adták a tanácsokat, gyógyszereket, s mindenben számíthattam rájuk. Köszönöm nekik, ők is hozzájárultak az eredményeimhez.

J. Mészáros Károly

Magyar Zoltán: Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus 1–4.

Budapest, Kairosz Kiadó 2021, 629 + 493 + 394 + 380 p.

Az ember Magyar Zoltán monumentális opusairól a recenziókat nem győzi oly gyorsan produkálni, ahogy azokat a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, folklorista és mondakutató ontja. Alig több mint két év telt el azóta, hogy az a megtiszteltetés ért, Magyar Zoltán monstre vállalkozásáról a tizenkét kötetes Magyar történeti mondák katalógusáról[1] hírt adhattam,[2] máris itt a következő, az előző méreteihez képest szerényebb, „mindössze” négy vaskos kötetből álló opus, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus.

Nézzük először a publikáció szerkezeti felépítését! Az első kötet egy általános bevezető, valamint használati útmutatót követően a természetfeletti jelenségekkel és lényekkel foglalkozó szövegeket mutatja be rövid leírások, szüzsék segítségével tematikai fejezetekbe s azokon belül típusokba, altípusokba csoportosítva. A fő fejezetek a következők: A) Sors, végzet, előjelek; B) Halál és halottak; C) Túlvilágjárás és D) Természetfeletti lények (ezen belül egyebek között: Halál; Ördög és más ördögfélék; Lidérc; Ártó démonok; Természeti démonok; Mitikus történeti lények: óriások, tündérek, szépasszonyok stb.). A második kötet a természetfeletti erővel, tudással rendelkező emberekkel kapcsolatos narratívákat tárgyalja (E) a következő felosztásban: Boszorkány; Tudós (néző/látó/jós/mondó); Halottlátó; Szellemidéző; Táltos/jövendölő; Garabonciás; Idővarázsló; Mágikus erejű papok; Tudós pásztor stb. A harmadik a (jobb híján) egyébnek nevezett mondákat tartalmazza: F) Átváltozó emberek (pl. farkasember); G) Állatok és szörnyek (pl. sárkány, kígyó stb.); Mitikus növények (pl. vasfű, ördögborda stb.); Mágikus tárgyak (pl. csontok); K) Kincs; L) Tabu (pl. jeles napokhoz fűződő vagy a születéssel kapcsolatos tilalmak); M) Mindennapi mágia (pl. rontás, igézés, szerelmi varázslás); N) Fiktív lények (pl. gyerekijesztők: kútasszony, rézfaszú bagoly stb.); P) Ál-hiedelemmondák (temetői történetek); Q) Modern mondák (UFO). Ugyanebben a kötetben kapott helyet a terjedelmes (40 oldalnyi) összesített irodalomjegyzék. A negyedik kötet tartalmazza egyrészt azt az apparátust (index, konkordancia), aminek segítségével az előző három kötet anyaga használható: kereshető, összehasonlítható stb. Továbbá egy Tanulmányok című fejezetet, ami voltaképpen a Magyar Zoltán által bemutatott anyagot nemzetközi kutatástörténeti és szakmai összefüggésrendszerbe helyezi, s a jelesebb hiedelemalakok, -lények (vadleány, bányaszellem, fehér ember, a rekegő, a lidérc, a betegségdémon, a tündér, a szépasszony, a boszorkány, a román pap, a prikulics stb.) mentén az erdélyi magyar hiedelemmondák területi tagolódását és tematikai sajátosságait vázolja.

Úgy tűnik, már az én ceterum censeóm lesz, legalábbis ami a prózai népköltészetet, népi elbeszéléseket tárgyaló írásaimat illeti, a műfaji besorolás problémáira való rámutatás. A mese és a monda közti áthallások, egybemosódások áthidalhatóak lennének egy közös megjelöléssel, ami lehetne például népi elbeszélés vagy népi próza (vö. Volkserzählung mint műfaji megjelölés, vagy Volkserzählen mint az elbeszélő gyakorlat, folyamat megfelelője. Hasonló ehhez a szlovák ľudová próza, vagy a ľudové rozprávanie). Jelen munka kapcsán is felvethető mindez, ahogy a szerző fel is veti, sőt idézi is egy korábbi eszmefuttatásomat, amit itt már nem ismételnék meg.[3] (IV: 366) De hát, tudjuk, a tudomány hajója, akár egy repülőgép-anyahajó, ha beállt egy irányba, nehezen fordítható másfelé…

Azért hozom ezt elő, mivel Magyar Zoltán áttekintését a nemzetközi és nem magyar, majd a magyar katalogizálási kísérletek szemléjével kezdi. Igaz, hogy tudománytörténeti hagyományokkal magyarázhatóan általában „nemzetközi előzményekről” beszél, de hát ezeknek az eredményeknek (vagy eredménytelenségeknek) a zöme nemzeti (finn, svéd, norvég, dán, holland, litván, lengyel, német, cseh, olasz stb.) kutatás, s ezek némelyikéből aztán valóban nemzetközi anyagra támaszkadó, nemzetközi eredmények, katalógusok, motívumindexek születtek. Ez a terminológiai ellentmondás a legszembeötlőbb a Magyar és nemzetközi hiedelemmonda-katalógusok címet viselő összehasonlító táblázat esetében (IV: 328), ahol litván, holland, norvég, finn, magyar, svéd, cseh és erdélyi katalógusok adatait veti egybe. Rosszmájúan akár rá lehetne kérdezni, akkor az erdélyi az „nemzetközi”? Nota bene: e logika mentén persze hogy az! Az az érv (IV: 325), miszerint a kölcsönös, „nemzetközi” hivatkozások száma jelezné, hogy mi a „nemzetközi”, mi a „magyar”, nem vehető komolyan. Az egyedüli szempont a konkrét feldolgozott anyag provenienciája lehet. Senki nem gondolhatja, hogy a most szóban forgó erdélyi magyar katalógus, mivel a közelmúltban jelent meg, s ma még nyilván nem oly zengő a visszhangja, magyar nemzeti katalógus, de ha elkezdenek rá orrvérzésig hivatkozni svédek, lettek, lappok, akkor legott nemzetközivé lesz… Mint holnapra a világ!

Noha mondákról beszélünk, de a kezdetek a meserendszerezésekig nyúlnak. A nyitányt a finn Antti Aarne 1910-ben megjelent első, az induláskor finn népmesekatalógusnak gondolt, majd valóban nemzetközivé fejlesztett rendszere jelentette, amit aztán nemzeti katalógusok sora követett, amelyek egyrészt módszertanuk, másrészt a mondákkal való folyamatos egymásba mosódásuk okán egyszersmind a mondakutatás és -katalogizálás forrásvidékének is tekinthetők. Különösen Stith Thompson (valóban!) nemzetközi motívumindexe, amely a nagyobb műfajoktól (mese, monda, ballada stb.) elvonatkoztatva a legkisebb szövegfolklorisztikai egység, a motívum alapján kísérelt meg a hatalmas nemzetközi anyagban rendet vágni. (Lehet, hogy szerencsésebb lett volna ezen a nyomvonalon maradni?) Magyar Zoltán a továbbiakban a mondakutatásra fókuszálva részletesen áttekinti ezeket a kezdeményezéseket mind külföldi, mind magyar összefüggésekben, gyakorlatilag napjainkig. (IV: 301–350) Végezetül részletesen szól jelen vállalkozás szövegbázisáról, az Erdélyi Magyar Hiedelemmonda Archívumról (IV: 353–365), amelynek létrehozása a szerző nevéhez fűződik. Jó negyedszázad alatt csaknem 30 ezer folklórszöveg (hiedelemmonda) halmozódott föl benne. Ezek egy része már publikált mondákat jelent (1), másik része különféle korábban rögzített kéziratos gyűjtések (2), továbbá a boszorkányperek mára örvendetesen nagy számban hozzáférhető jegyzőkönyvei (3), magánarchívumok anyaga (4), s végül Magyar Zoltán saját terepkutatásai során rögzített folklórszövegek (5). Utóbbi, a szerző becslése szerint mintegy 7-8 ezer mondát jelent. A következőkben más nagy európai mondaarchívumokkal is egybeveti a sajátját, ami jól érzékelteti a most feldolgozott szövegkorpusz irdatlan mennyiségét és jelentőségét!

Szorítanak a recenziós rovat szabta terjedelmi keretek, de ennyi tán még belefér. A kész dologban a bolond is talál hibát jelszóval nyomatékosítani szeretném, hogy az összes kritikai megjegyzés, kekeckedés(nek tűnő) oldalvágás (hogy tovább súlyosbítsam a bajt: lett volna ám több is!), szóval minden nem egyetértés dacára (vagy mellett), véleményem szerint Magyar Zoltán ezzel a vállalkozásával a szűken vett mondakutatók, de tágabb értelemben a népi elbeszélés, a népi próza, továbbá a néphit, valamint általában a kultúrtörténet kérdéseivel foglalkozó szakemberek számára is megkerülhetetlen kincsesbányát nyitott. Vagy ahogy egy helyütt a szerző fogalmaz, a mondakutatás „előszobájába” tessékelt be. Igen, felfoghatatlan gazdagsággal berendezett előszoba, több füles fotellel meg puffal, lábtartóval… Amennyiben a fentieket olvasva Madáchcsal szólva azt mondaná, hogy csak hódolat illet meg, nem bírálat, nem tudnék nem egyetérteni vele. Bár, ahogy magamat ismerem, csak folytatnám a sztregovai Mester Lucifer szájába adott soraival, ha halkan, nagyon halkan is: Nem adhatok mást, csak mi lényegem. És ezt ő is tudja, ahogy azt is, milyen nagyra becsülöm munkáját!

A Bevezető sorainak tanúsága szerint, ahogy a történeti mondák katalógusának, úgy jelen hiedelemmonda-katalógusnak is várható egy tömörített, angol nyelvű mutációja. Addig viszont az angol nyelvű tartalomjegyzék és a rövid összefoglalás legalább ahhoz hozzájárulhat, hogy a nemzetközi (!) szakkutatásnak a látókörébe kerülhessen…

És még be sem fejeztem ezt az ismertetésnek csúfolt valamit, amikor jön a következő hír arról, a kötetek meg (egyelőre) digitális formában, hogy Magyar Zoltánnak napvilágot látott a Moldvai csángó mondakatalógusa.[4]

No, de erről majd egy következő alkalommal…

Liszka József

Roncz Melinda–Tegdes Egyházi Dóra: Közös úton

Komárom, Szakképző és Felnőttképzési Intézet, 2021, 132 p.

A Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének első 22 évéről szól az a mutatós és hiánypótló kiadvány, amely Közös úton címmel érhető el az egyesület honlapján (szmke.sk) online formában. A kiadvány szerkesztői Roncz Melinda és Tegdes Egyházi Dóra, mindketten a könyvtárosegyesület elnökségének tagjai, s fiatal koruk ellenére már több fontos szakmai rendezvény résztvevői, szervezői.

1999-ben döntöttek úgy a szlovákiai magyar könyvtárosok, hogy összekötik azokat a szakembereket, akiket céljuk és feladatuk közös útra terelt. Az azóta eltelt éveket mutatja be az online mű.

A kötet hét részből áll, amelyekben fontos helyet kapott az egyesület múltja, a visszaemlékezések, ahol az előző elnökök szavain keresztül elevenedik meg az elmúlt több mint két évtized. Halász Péter, Kontár Judit, Zsok Gizella, Nagy Zora „Hajni”, Bajnok Éva és Kecskés Ildikó ugyanarról az időszakról ír, mindenki a saját élményein keresztül meséli el, milyenek voltak a kezdetek, milyen nehézségekbe ütköztek eleinte, amikor még komoly harcot kellett vívni egy-egy magyarországi szakmai napon való részvételért, vagy meg kellett küzdeni a magyar könyvtáros szaknyelvért. Mindenki kiemeli a kapcsolatépítés erejét és fontosságát, a könyvtárosi munka szépségét, amelyhez a kisebbségi létben hozzátartozik a hagyományok, az identitás megőrzése is. A mindennapok forgatagában az SZMKE erő és Kecskés Ildikó szavával élve „oázis”, amely hitet ad a könyvtáros hivatásnak.

Az elmesélt történetek mellett kronológia is segíti az olvasót, amely 1993 márciusától kezdve követi végig az eseményeket a gondolattól a megvalósulásig, az 1999. április 6-i hivatalos bejegyzésig, majd pedig számba veszi a fontosabb találkozókat, szlovákiai és magyarországi szakmai programokat, s azokat az alkalmakat, amikor a SZMKE tagjai rangos kitüntetésben részesültek.

Magyarországi intézmények és az MKE elnöke is beszámolnak a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével való együttműködésükről, ezek szintén fontos és megkerülhetetlen adatforrásai az elmúlt 22 év történetének. Bartos Éva, Fehér Miklós és Hangodi Ágnes a Könyvtári Intézet Szlovákiában megtartott szakmai továbbképzéseiről szólnak. Ramháb Mária, az Informatikai és Könyvtári Szövetség elnöke az elmúlt két évtized közös rendezvényeiről ír, mint 2005-ös A nagy könyv vagy a 2005 óta az IKSZ társszervezésében megrendezésre kerülő csongrádi Kárpát-medencei könyvtárosok találkozója, vagy a Magyar Könyvtárosok Világtalálkozója, ahol szintén mindig képviseltetik magukat az SZMKE tagjai is. Simon Hidvégi Krisztina, a Könyvtárostanárok Egyesületének elnöke és Péterfi Rita, az OPKM igazgatója a könyvtárosokkal való közös munkát emeli ki, Fodor Péter, a FSZEK főigazgatója az egymástól való tanulás fontosságát, Baráthné Hajdu Ágnes a folyamatos kapcsolattartást, Redl Károly, az OGYK igazgatója pedig azt a páratlan lehetőséget, amelyet évről évre megkapnak a határon túli fiatal könyvtárosok: az egy hónapnyi budapesti könyvtárakban eltöltött szakmai tapasztalatszerzést. Illés Péter, a Csongrádi Információs Központ Csemegi Károly Könyvtár és Tari László Múzeum igazgatója szintén a csongrádi konferencia fontosságát hangsúlyozza, mert „összeköt minket a nyelv és a kultúra, az a két dolog, ami egy könyvtáros munkájának igazi tartalma”.

A szlovákországi könyvőrzők nyomában címmel kutatási beszámoló készült, amelyben Tegdes Egyházi Dóra Szlovákia többségében magyarlakta településeinek könyvtárai 2019 kutatásának eredménye olvasható, melynek célja az volt, hogy felkeressen minden olyan személyt, aki Szlovákiában magyar könyvtárosi feladatokat is ellát. Egy ilyen kutatás bármelyik régió hasznára válhat, ahol még nem tisztázottak egyes munkakörök, vagy alig van kapcsolat a települések könyvtárosai között.

A kötethez egy nagyon fontos 14 oldalas válogatott sajtóbibliográfia is tartozik, amelynek a terjedelme is mutatja, az egyesület komoly munkát végez. A kiadvány végére került a legizgalmasabb és egy könyvtáros számára legérdekesebb fejezet, ahol ötleteket adnak foglalkozásokhoz, amelyeket bárki fel is használhat saját könyvtárában. A 12 foglalkozásleírás a kicsiktől a nagyokig, a papírszínháztól a szabadulószobáig terjedő skálán mozog.

A Közös úton című kiadvány igényes és nagyszerű vállalkozás, amely egy kivételes egyesületet mutat be, amelynek tagjai hol a háttérben, hol a pódiumon oktatnak, nevelnek, segítenek, őrködnek, munkájuk sokszor láthatatlan, de mint az ebből a könyvből is kerül: a könyvtáros sokoldalú, lelkiismeretes, segítőkész, ötletes és szereti a munkáját.

Példamutató két évtizeden van túl az SZMKE, munkájuk inspiráló, reméljük, ilyen energiával haladnak tovább azon a bizonyos Közös úton!

Hicsik Dóra

Csörsz Rumen István–Mészáros Gábor (szerk.): A kis világbeli nagy világ

Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádámról. Budapest, Reciti, 2020, 655 p. /Reciti Konferenciakötetek, 10./

Pálóczi Horváth Ádám viszonylag kevéssé ismert alakja a magyar irodalomnak és közéletnek, s nem is került be az irodalomtörténeti panteonba. Habár sokszínű tevékenységet folytatott az élete során (amint azt a szóban forgó kötet tanulmányai is bizonyítják), annak ellenére sem nyerte el méltó helyét a köztudatban, hogy az utóbbi bő egy évtizedben a kutatók újra felfedezték az alakját és az életművét, s munkáinak kritikai kiadása is megindult. Az író-költő halálának 200. évfordulója tiszteletére 2020-ban a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 kutatócsoport konferenciát szervezett, amely ugyan elmaradt, de a tanulmányok e kötetben helyet kaphattak. A kiadvány előszavában a szerkesztők annak a véleményüknek adnak hangot, hogy Pálóczi a „18–19. század fordulójának egyik leggazdagabb, szinte feldolgozhatatlanul sokrétű írói életművével” (11.) büszkélkedhet, amelynek tanulmányozása számos járulékos haszonnal járhat. Ennek az életútnak a bemutatása ugyanis segíthet feltérképezni a nem kanonizált alkotók jelentőségét, megérteni a műköltészet és a közköltészet közötti kapcsolatot, s mivel Pálóczi Horváth Ádám oeuvre-je interdiszciplináris, több tudományterület képviselője számára jelenthet ideális kutatási terepet.

A kötet négy nagyobb egységbe csoportosítva tárja az olvasó elé a tanulmányokat. Az első rész a Közélet és nyilvánosság címet viseli; ebben öt írás kapott helyet, amelyek közös jellemzője az, hogy különböző versek kapcsán szólnak Pálóczi közéleti szerepvállalásairól. Szilágyi Márton a költő 1789-es, a Magyar Kurir és a Mindenes Gyűjtemény konfliktusát megverselő episztoláját ismerteti, s rámutat a magyar sajtó differenciálódását megelőlegező tendenciákra. Biró Annamária két anonim, de biztosan Pálóczi kezéből kikerült, s a nők országgyűlési részvételét taglaló röpiratot elemez, hangsúlyozva, hogy a korábbi interpretációkkal szemben a szerző nem a nemi egyenjogúsítás mellett érvelt e munkáiban.

Nagy Ágoston az 1790-es évek nemesi mozgalmának kontextusában helyezi el a Zala megyei koronaőrzőkhöz címzett Pálóczi-verset, míg két tanulmány (Matányi Marcell és Csörsz Rumen István egy-egy írása) a napóleoni háborúk időszakába kalauzolja el az olvasót. Az első az 1809. évi nemesi felkelés alkalmából született művekkel bizonyítja, hogy Pálóczi Horváth megőrzendő és fejlesztendő intézményt látott az inszurrekcióban, a második a dramatizált formájú szerepdalok funkcióját elemzi.

Az Érzékenység és pszichológia című fejezet négy darabja lélektani síkon folytatja a vizsgálódást. Hegedüs Béla az 1792-es Psychologia című műben elemzi Pálóczi költészetelméleti nézeteinek lecsapódását, a szerzőség definíciójának körülírását. Mészáros Gábor Pálóczi, Csokonai Vitéz Mihály, valamint Pajor Gáspár lélekfelfogását összehasonlítva fogalmazza meg azt a nézetét, miszerint a három alkotó ugyan különböző kiindulópontot választott a vizsgálódásához, mégis hasonló végkövetkeztetésekre jutottak. Laczházi Gyula a barátságról szóló költemények vizsgálata során mutatja ki az érzékenység jelenlétét Pálóczi Horváth munkásságában, míg Voigt Vilmos az álomelméletek felhasználásának nyomait kutatja az író-költő műveiben.

A harmadik nagyobb egység (Ének és poézis) Pálóczi verselési módszereit mutatja be. Rédey-Keresztény János a művész költészetének antik verstani örökségét taglalja, bemutatva azt a küzdelmet, amelyet az alkotó a magyar verselés megújításáért is folytatott. Lengyel Réka a Hyperboréi zsenge című dramatizált költemény kapcsán a támadások miatt a saját korában csalódó, de a szűkebb vagy tágabb közösségért tenni mindvégig hajlandó művészt ismerteti meg az olvasóval, s rámutat arra a gazdag tudományos ismeretanyagra, amelyet Pálóczi e művében felhalmozott. Küllős Imola az Ötödfélszáz Énekek című kötet trágár verseit elemzi, amelyek szoros kapcsolatban állnak a költő korának populáris ízlésvilágával, így adalékot szolgáltathatnak a korabeli nemesség műveltségéhez. Tari Lujza a Pálóczi Horváth verseiből Bartalus István által 1869-ben közreadott válogatás segítségével bizonyítja, hogy részben ezen edíció is segített a versek dallamának átörökítésében.

A Tudás és világ címet viselő fejezet Pálóczi gazdag és sokirányú érdeklődésének néhány területét járja be. Devescovi Balázs a költő egyik fontos kenyérkereső tevékenységét, földmérési, térképészeti munkásságát tárja fel. Zsoldos Endre a Leg-rövidebb nyári éjtszaka című vers kapcsán Pálóczi csillagászati és fizikai ismereteiről értekezik, ugyanakkor rámutat a művész babonás mentalitására is. Tüskés Gábor egy szabadkőműves imakönyv létezéséből kiindulva mutatja be a költő ilyen jellegű érdeklődését, míg Tóth Tünde az őstörténettel foglalkozó Pálóczi-művet elemzi, s helyezi el azt a nemzeti ébredés eszmevilágának kontextusában. Csonki Árpád a Barragoné és Zalád című regényt alapul véve szól arról, milyen volt Pálóczi Horváth Ádám történelmi gondolkodása, s hogy az író-költő hogyan próbálta rekonstruálni a hun birodalmat. A kötetet záró tanulmányban Violáné Bakonyi Ibolya a művész azon könyvtártöredékét ismerteti, amely a csurgói református gimnázium könyvtárában maradt fenn.

A fent bemutatott kiadvány meggyőzően bizonyítja, hogy Pálóczi Horváth Ádámot méltatlanul feledte el az utókor, s hogy nem csupán az irodalomtörténet művelői számára szolgálhat kitűnő kutatási terepül ez a gazdag életmű. Ugyanakkor az is láthatóvá válik, hogy a szerzők nem feltétlenül igyekeztek egzakt válaszokat megfogalmazni, sőt, sok esetben inkább a kérdések felvetése volt a fontos. Ennek ellenére az egyes írások a maguk szakterületén rendkívül hasznos eredményekkel gazdagítják a Pálóczi-kutatást, s ha „csak” töredékesen is, de valamelyest kirajzolódik belőlük egy pályakép. A kötet jelentősége nem csupán abban áll, hogy eddig kevesebb figyelemre méltatott részterületekre is kiterjesztik vizsgálatuk hatáskörét a kutatók, hanem abban is, hogy hozzásegíthet a 18–19. század fordulója köztörténeti eseményeinek, eszmeiségének, műveltségének stb. jobb megismeréséhez is. Remélhetőleg lesz folytatása e munkának, s egyre több olyan személyről kaphatnak információkat az érdeklődők, akiket az utókor méltatlanul ítélt feledésre.

Bodnár Krisztián

Fabó Edit (szerk.): Hazafiak voltak. Az ember, a hit és a történelem méltósága az 1867. évi kiegyezés utáni nemzeti ünnepeken

Budapest, Magyarságkutató Intézet, 2020, 234 p. /A Magyarságkutató Intézet Kiadványai, 14./

Habár a dualizmus kora az egyik olyan időszak a magyar történetben, amelyről könyvtárnyi szakirodalom szól (s nem mellesleg amelyről az átlagembernek is viszonylag sok általános ismerete lehet), mégis vannak olyan témakörök, amelyekről újat mondhat az e fél évszázadot érintő kutatás. Ilyen „fehér foltnak” tekinthető a nemzeti ünnepeink megtartása is, e kérdéssel eddig ritkán foglalkoztak. A kutatók figyelme leginkább az „egyszeri”, illetve reprezentatív eseményekre (például a királykoronázásokra) összpontosult, de néhány jelentős közéleti személyiség (többek között Kossuth Lajos) temetéséről is születtek tanulmányok. Az állami ünnepek megtartása, illetve ezek társadalomformáló, kohéziós, nemzetmegtartó ereje viszont ritkán vált elemzés tárgyává. Részben pótolhatja e hiányt az alább bemutatandó tanulmánykötet, amely a 2019-ben a Magyarságkutató Intézetben megindult emlékezettörténeti kutatás eredményeként jelenhetett meg.

A kiadvány első írását a szerkesztő, Fabó Edit jegyzi, Nemzeti ünnepek a kiegyezés utáni sajtóban címmel. Ebben a szerző három korabeli magyar sajtótermék (egy kormánypárti, egy ellenzéki és egy mérsékelten ellenzéki lap) híradásai alapján azt vizsgálja meg, hogyan alakult a dualizmus első tíz évében március 15. és augusztus 20. ünneptörténete, s mit és hogyan kommunikáltak ezzel kapcsolatban a különböző orgánumok. Fabó Edit rámutat arra, hogy míg az 1848-as forradalom kirobbanásának (szimbolikus) dátuma meglehetősen hamar elnyerte a jelentőségét – már az elnyomatás időszakában is fontos emlékeztető és nemzetmegtartó funkciót töltött be, 1867 után nyíltan is alulról szerveződő megemlékezések formáját öltve –, addig Szent István és az államalapítás ünnepe körül – talán az időbeli távolság és az elvontabb tartalom okán is – csak lassabban alakultak ki a rítusok, és a magyar sajtó is viszonylag kevesebbet foglalkozott augusztus 20-ával.

Köő Artúr tanulmánya (Nemzeti évfordulók és tanítói álláspontok) a Néptanítók Lapja cikkeit elemezve keresi a választ olyan kérdésekre, mint például hogyan jelentek meg a március 15-ével és augusztus 20-ával kapcsolatos nézetek egy szakmai orgánumban, vagy hogy az oktatás/nevelés során milyen módon örökítették át az ismereteket az újabb nemzedékek számára. A Néptanítók Lapja az oktatásügyi tárca hivatalos fóruma volt, de bizonyos távolságot meg tudott tartani a kormányzattól. Március 15. megünneplése a dualizmus időszakában mindvégig kényes kérdés maradt, a hatalom csupán megtűrte a megemlékezéseket, a 19. század végén pedig éles közjogi vitákat is generált ez a probléma. Az 1868-tól megjelenő Néptanítók Lapja majdnem két évtizeden át csak érintőlegesen szólt néhány megemlékezésről, és csak az 1880-as évek közepétől váltak gyakoribbakká és részletesebbekké az ilyen jellegű híradások, cikkek. A lap igyekezett ugyan segíteni a kormányzatnak abban, hogy a nemzeti ünneppé tett április 11. (az 1848-as törvények szentesítésének napja) a magyar társadalomban is gyökeret eresszen, ám mégis március 15. maradt a társadalmilag „elfogadott” ünnepnap. Augusztus 20-át leginkább csak egyházi keretek között ünnepelték, ezért a Néptanítók Lapja nem számolt be a megemlékezésekről, de amikor a társadalmi erők egyre hangosabban kezdték követelni a nemzeti ünneppé tételt, a lapban is egyre több cikk foglalkozott ezzel a kérdéssel.

Bacher-Tuli Andrea egy főnemes portréját rajzolja meg, az augusztus 20-i lóversenyfutamokkal összefüggésben (Gróf Esterházy Miklós versenylófuttatói portréja a sajtó tükrében). A dualizmus idején ez a lovassport a társasági élet egyik intézményévé vált, ugyanakkor volt a nemzeti érzületet építő jellege is. Esterházy Miklós Tatán alakított ki tenyészetet, s több korabeli szaklap is beszámolt a tevékenységéről. A gróf sokat tett azért, hogy a lóversenyzés a pest-budai/budapesti Szent István-napi ünnepségek szerves részévé vált, így segített abban, hogy augusztus 20. mint országos ünnep ismertebbé és vonzóbbá lett a közönség számára.

A kötetben szereplő tanulmányok rávilágítanak arra, hogy a ma általánosan elfogadott és ismert ünnepeink másfél évszázaddal ezelőtt még korántsem voltak államilag elismertek, és sokszor váltak politikai küzdelmek tárgyává. A korabeli politika és közélet fő törésvonalát a „közjogi kérdés” jelentette, azaz a függetlenség, vagy a Monarchiához tartozás problémaköre. E tekintetben főként március 15. vált kiemelt jelentőségűvé, hiszen leginkább ez az ünnep utalt a függetlenségre. Ezeket az ünnepeket a történettudomány eddig kevéssé vizsgálta, s e kiadvány is bizonyíthatja, hogy érdemes tanulmányozni ezt az összetett témát. A fentebb említett írások jól tükrözik, milyen társadalmi erők működtek a dualizmus időszakában Magyarországon, fogalmaztak meg elvárásokat az ünnepek kapcsán, hogyan viszonyult mindehhez a hatalom, s az olykor vele függőségi viszonyban levő sajtó. Az imént bemutatott kötet tehát fontos vizsgálati szempontokkal szolgálhat az emlékezettörténet, a sajtótörténet, a neveléstörténet, a művelődéstörténet terén, de arra is felhívhatja az olvasó figyelmét, hogy akár a feldolgozottnak tűnő köztörténeti kérdések más szemszögből való megközelítése is számos haszonnal járhat.

Bodnár Krisztián

Istók Béla–Simon Szabolcs (szerk.): Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2021, 260 p.

Az Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19 című tanulmánykötet a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke mellett működő Variológiai Kutatócsoport legújabb kutatási eredményeinek gyűjteménye. Olyan tanulmányokat tartalmaz, melyek jelentős része a kutatócsoport X. nemzetközi tudományos szimpóziumán előadás formájában is elhangzott, ezek csoportja azonban további, előzmény nélküli dolgozatokkal is gazdagodott.

Istók Béla és Simon Szabolcs főszerkesztők, valamint Lőrincz Gábor és Lőrincz Julianna szerkesztők munkája ezúttal is a naprakészségről és a tudományfelettiségről tanúskodik. Az ugyanis már most nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a jövő történészei a koronavírus-járványra és krízisre mint a 2020-as évek kulcsmozzanatára fognak tekinteni, amely az élet megannyi területén éreztette a hatását. A járvány által generált egészségügyi, demográfiai, politikai, lélektani stb. válság számos területen kihívások elé állította az emberiséget, mely problémákra az egyes tudományterületek a maguk eszközeivel próbáltak meg reagálni.

A pandémia az egész világ és a közép-európai térség oktatási rendszereinek reakció- és alkalmazkodóképességét is próbára tette. Hányadán állunk a digitalizációval? Át tudunk-e térni, ha kell, gyakorlatilag egyik napról a másikra az online oktatásra? És ha igen, akkor a kontaktoktatás viszonylatában mindezt mégis milyen effektivitással? Esetleg olyan lehetőségeket (módszereket, megoldásokat) is magában rejt a kényszerszerű átállás, amelyeket a remélt normalizálódás után a kontaktoktatásban is ki tudunk majd használni? Nagy általánosságban pedig: milyen hatást váltott ki a járvány az oktatás egyes területein? Az Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19 c. könyv sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre is válaszokat kínál.

A kötet három nagy szakaszból épül fel. Az első, legimpozánsabb tanulmányblokk tizenkét szöveget tartalmaz és az online oktatásra fókuszál. A tanulmányok között több a járvány nyelvi vonzatait vizsgálja (pl. járványügyi tájékoztatók nyelvhasználata, változások a felsőoktatási e-mailezésben, távoktatásmémek stb.), mások az egyes kisebbségi magyar régiók online oktatásának sajátos kihívásaival és megoldásaival szembesítenek (Szlovákia, Ukrajna, Románia). Több dolgozat foglalkozik az online oktatás során használható megoldásokkal (pl. tükrözött osztályterem), valamint az online alkalmazások és a digitális tananyagok lehetőségeivel a nyelvtan- vagy épp a történelemtanításban. A második szakasz már eltávolodik a koronavírus kérdéskörétől, és a kontaktoktatásról értekező tanulmányokat tartalmaz. Egy-egy dolgozat vizsgálja a tanárképzés kihívásait, az anyanyelvoktatást, valamint a szlovákiai és a magyarországi középiskolás diákok nyelvi kompetenciáit. A Visszatekintések szakaszon a Variológiai Kutatócsoport és tagjainak korábbi tevékenysége, például a tízévnyi tankönyvkutató munka kapcsán olvashatunk beszámolókat, melyeket a Pillanatképek rész vizuális anyagokkal is gazdagít.

Az Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19 című tanulmánykötet korunk égető problémáira koncentrál. Azt jelen pillanatban nem tudjuk, hány járványhullám áll még előttünk. A könyv azonban remek segédanyag ahhoz, hogy a potenciális átállásokat minél zökkenőmentesebben vegyük. Tanulságai és ajánlásai azonban általános érvényűek is. Megmutatják, milyen lehetőségek rejlenek az online oktatásban, s nagyban elősegítik, hogy régiónk behozza elmaradásait ezen a területen. A kötet már csak a fentiek fényében is joggal ajánlható az akadémiai közösség és a pedagógustársadalom figyelmébe.

Baka Vida Barbara – Baka L. Patrik

Impresszum 2023/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXVI. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tanulmányok

Fedinec Csilla: A nemzeti kisebbségekről (közösségekről) szóló ukrajnai törvény: tartalmi elemzés
Maruszics Erik: Nyilasmozgalom Ung vármegyében 1938 és 1944 között
Svetluša Surová: Politikai participáció a nemzeti kisebbségekről szóló készülő törvényben
Kotics József: Stigmatizáló különbségtétel. A romákkal való együttélés mintázatai a Kárpát-medencében
Ötvös Anna: Dr. Grosschmid Géza 1919-es levele a kassai Városi Lakáshivatalhoz
Misad Katalin: Sas Andor oktatói tevékenységének állomásai
Csehy Zoltán: Sas Andor és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom
Csanda Gábor: Sas Andor posztumusz publikációi
Sas Andor: Az orosz veszedelem – irodalmunk tükrében

Közlemények

Liszka József: Réges-régen, még azelőtt…- Széljegyzetek a magyar Grimm-filológia újabb mérföldkövéhez

Műhely

Szarka László: Kisebbségkutatási folyóiratok Szlovákiában és Magyarországon

Könyvek

Gazdag Vilmos: Beregszászi Anikó–Dudics Lakatos Katalin: Huszonkettő. A kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelés 22 évének története
Dančo Jakab Veronika: Hizsnyai Tóth Ildikó: Nekem mondod? Jaffás és Kofolás beszélgetései a magyar nyelvről
Liszka József: Kurhajcová, Alica: Nyilvános ünnepségek és történelmi emlékezet Magyarországon (1867–1914). Besztercebánya, Zólyom, Losonc és Rimaszombat példáján
Magyar Zoltán: Nógrády Árpád: Sáros vármegye
Bodnár Krisztián: Kedves Gyula–Pelyach István (szerk.): Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai. Csány László
Csanda Gábor: Szerzői kollektíva: Nemzeti kisebbségek – Ismerkedjünk meg

A nemzeti kisebbségekről (közösségekről) szóló ukrajnai törvény: tartalmi elemzés

Az 1980-as évek végétől az etnikai kisebbségekre vonatkozó jogalkotás új szakaszba lépett. Nemzetközi szinten továbbra sem lettek definiálva az alapvető fogalmak, közte a kisebbség definíciója sem, illetve nem történt meg a kisebbségi jogok tételes tisztázása, leginkább politikai iránymutatások születtek, szankciós mechanizmusok nélkül (lásd egyebek között az EBESZ 1990-es Koppenhágai Okmányát, az ENSZ 1992-es kisebbségi jogi Nyilatkozatát, az Európa Tanács 1992-es Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját és az 1995-ben elfogadott Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményét).[1] Ezzel együtt az Európa Tanács soft law formában az autonómiák szerepe (Gross-jelentés, 2003),[2] a magyar státustörvény (Frunda-jelentés, 2006)[3] kapcsán biztonsági kérdéseket is feszegetett.[4]

A posztszovjet térségben a legkevésbé engedékeny balti államok 2004 óta az EU és a NATO tagjai; a Kreml revizionista politikájának megnyilvánulásai azt bizonyítják, hogy a balti államok által 1991-ben választott politikai stratégiát illetően minden eszköz helyes és hatékony.[5] Ukrajna ezzel ellentétes úton járt: az ország függetlenségének elnyerésével engedékeny kisebbségi politika, amely 2014 után, az oroszországi agresszió következményeként a multikulturalizmus helyett a kifejezett nemzetállami konstrukció irányába tolódott el, a 2022. február 24-i orosz invázió pedig, a háború bármilyen kimenetele esetén, ezt minden jel szerint visszafordíthatatlanná tette. A háború előtt nyelvi tekintetben mintegy 30%-nyi kisebbség, identitás tekintetében 20%-nál is kevesebb minden bizonnyal jelentősen zsugorodni fog egyebek között amiatt, hogy az orosz nyelvű lakosság jelentős része a háborús sokk – az Oroszország által okozott szörnyű pusztítás – hatására inkább ukránnak vallja majd magát.

Az 1992-es kisebbségi törvény

Az ukrán társadalom etnikai összetétele jellemzőnek tekinthető Közép- és Kelet-Európára, ahol a különböző etnikai csoportok sok évszázadon keresztül keveredtek és meglehetősen nagy kisebbségi csoportokat hoztak létre az első világháború után létrejövő új nemzetállamokban. A mai Ukrajna területén az egyértelmű ukrán többség mellett több kisebbség is évszázadok óta egyazon területen és többé-kevésbé tömbben él, a 100 ezret meghaladó kisebbségek közül a moldovánok, bolgárok, magyarok és románok anyaországukkal határos területen. Két másik etnikai csoport, a lengyelek és a zsidók náluk történelmileg lényegesen nagyobb közösségeket alkottak, de számuk drasztikusan csökkent az évszázadok folyamán a deportálások, etnikai tisztogatások és az elvándorlás következtében. Ugyanakkor az egykori Szovjetunió több népcsoportja, különösen az oroszoké jelentősen megnövekedett a szovjet rezsim által támogatott migráció következtében. A szovjet birodalom legsúlyosabb öröksége volt a posztszovjet államokban, így Ukrajnában is a tituláris nemzet nagyarányú nyelvi és kulturális oroszosítása.[6] Ezzel összefüggésben az etnopolitika, különösen a nyelvre vonatkozóan mindig megosztó kérdés volt Ukrajnában, ahol az ukrán és az orosz nyelv ingatag egyensúlyban élt egymás mellett. Sokan látták úgy már az 1990-es években, hogy az orosz és az ukrán nyelv közötti választás két politikai és kulturális sarkalatos vonalat szimbolizál: az Oroszországhoz, másfelől Európához és a Nyugathoz való tartozást. Az ukrán nyelv népszerűsítése – soha egyetlen jogszabály sem tért el attól, hogy az ukrán az egyetlen államnyelv – az orosz nyelvnek való történelmi alárendeltségét volt hivatott ellensúlyozni.[7]

A 2022-ig hatályban levő nemzeti kisebbségekről szóló törvényt Ukrajna 1992-ben fogadta el.[8] A jogszabály kizárólag a „nemzeti kisebbség” fogalmat használja, amelyet a 3. cikkben a következőképpen definiál: „A nemzeti kisebbségekhez Ukrajna azon állampolgárainak csoportjai tartoznak, akik nemzetiségük szerint nem ukránok, kinyilvánítják nemzeti öntudatukat és az egymáshoz való viszonyban közösségtudatukat.”

A törvény egyebek között egyenlő politikai, szociális, gazdasági s kulturális jogokat és szabadságokat biztosít minden állampolgárnak, támogatja a nemzeti öntudat fejlesztését, védelemben részesíti az állam szuverenitását és területi egységét, az ukrán nép és minden nemzeti kisebbség nyelvét, kultúráját, hagyományait, szokásait, vallási hovatartozását, biztosítja a jogot a nemzetiségi hagyományoknak megfelelő névhasználathoz, tiltja a nemzetiségi alapú diszkriminációt, a nemzetiségi jogokkal élést egyéni és kollektív szinten is elismeri. A jogszabály a kisebbségi jogokat az alapvető emberi jogok részének tekinti (1. cikk), szavatolja minden nemzeti kisebbség számára a nemzeti-kulturális autonómiához való jogot (6. cikk), ami a következőket jelenti: az anyanyelv használata és anyanyelven tanulás vagy az anyanyelv tanulása állami oktatási intézményekben vagy nemzeti kulturális társaságok révén, a nemzeti kulturális hagyományok fejlesztése, a nemzeti szimbólumok használata, a nemzeti ünnepek megünneplése, vallásgyakorlás, az irodalom, a művészet, a tömegtájékoztatás iránti igények kielégítése, nemzeti kulturális és oktatási intézmények létrehozása és minden más olyan tevékenység, amely nem ellentétes a hatályos jogszabállyal.

A törvénynek megfelelően 1993-tól a kisebbségek ügyeivel külön Nemzetiségi Minisztérium foglalkozott, amelyet 1996-ban Állami Bizottsággá szerveztek át. Ez utóbbi 2014-ben szűnt meg, helyét a Kulturális Minisztérium egyik osztálya vette át.[9]

 Etnikai kategorizáció a jogszabályokban

Ha közelebbről megvizsgáljuk a kisebbségi jogok helyzetét Ukrajnában, akkor azt látjuk, hogy nagyrészt nem sikerült koherens közpolitikát kialakítani a kisebbségekkel kapcsolatban, amely inkább az uralkodó elit érdekeitől és preferenciáitól függött. Leonyid Kucsma elnök alatt a kisebbségpolitikáról folytatott nyilvános viták informális tabunak számítottak. Mindeközben Viktor Juscsenko és Viktor Janukovics elnöksége alatt a kisebbségpolitikát többnyire csak bizonyos kisebbségi csoportok (a kormánypárt területileg behatárolt választói) érdekeinek megfelelően alakították ki.[10]

A keleti és a nyugati országrész között már a háború előtt sem volt feloldhatatlan különbség, mert a szovjet örökség mindkét országrészben hagyott több-kevesebb nyomot. Mikola Riabchuk találó megjegyzése szerint a választás az volt, hogy az ukránok vagy feloldódnak a nagyobb orosz nemzetben, vagy átveszik (a néha kellemetlen) nyugati kulturális és politikai mintákat.[11] Ebben jelentett fordulópontot 2013 vége, 2014 eleje: „1991 óta a legradikálisabb kísérlet a posztszovjet politika és rend lebontására”, azaz az Euromaidan (a Méltóság Forradalma).[12]

Ukrajna Alkotmánya (1996) három etnikai kategóriát ismer – „ukrán nemzet” (Ukrainian nation), „őslakos népek” (indigenous peoples) és „nemzeti kisebbségek” (national minorities) –, ám ezek között nem tett definitív különbséget. Az első különbségtétel Legfelsőbb Tanács által a krími tatár nép jogainak szavatolásáról az ukrán államban 2014. március 20-án 1140-VII. számmal elfogadott parlamenti határozatban jelent meg.

A kisebbség további kategorizációját tartalmazta a 2017-es oktatási kerettörvény (2017. évi 2145-VIII. sz. törvény), amely az addigi egynyelvű nemzetiségi iskolákban bevezeti a kétnyelvű oktatást. Ezenkívül az érintettek négy kategóriáját állapítja meg: a tituláris nemzet, az őslakos népek, a nemzeti kisebbségek („az Európai Unió valamely hivatalos nyelvén beszélők”), és nincsenek nevesítve, de az utóbbiból következően külön kategóriát képeznek az oroszok. A különbségtételnek nemcsak szimbolikus, hanem tényszerű jelentősége van, lévén a törvény az egyes kategóriákhoz eltérő jogokat társít.^[13] A nyelvi szabályozásokat az állam éppen azzal indokolja, hogy az államnyelvben járatlan állampolgárok és közösségek nem integrálódnak a társadalomba, nem tudnak részt venni vérkeringésében. A magyar közösség államnyelvtudása minden erőfeszítés ellenére valóban alacsony. A 2001-es népszámlálás szerint a kárpátaljai magyarok 41,3%-a csak anyanyelvén beszélt, ami a határon túli magyar közösségek körében a legrosszabb adat, a Tandem 2016 kutatás viszont már azt mutatta ki, hogy 83,6%-a eltérő szinten, de beszélt ukránul, noha csak alig több mint tíz százaléknak elegendő a tudása bármilyen helyzetre.[14] A vita lényege azonban, hogy ez vajon politikai kérdés-e – törvénnyel lehet rajta változtatni, avagy módszertani – rosszul tanítják, amire a magyar közösség hivatkozik.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2017. október 12-i 2189 (2017) sürgősségi határozata[15] az ukrán oktatási kerettörvénnyel kapcsolatban egyebek között arra mutatott rá, hogy felül kell vizsgálni az oktatási törvény nyelvi cikkelyét, hogy különbségtétel nélkül rendelkezzen az őslakos népek és a nemzeti kisebbségek minden tagjára nézve. Ugyanígy a törvénnyel kapcsolatban a Velencei Bizottság 2017. december 11-i véleménye[16] leszögezte egyrészt azt, hogy az oktatási kerettörvény nyelvi cikkelye merőben eltér a kisebbségekkel egyeztetett tervezettől, másrészt azt, hogy aránytalan beavatkozást jelent a kisebbségekhez tartozó személyek meglevő jogaiba.

A 2019-es (állam)nyelvtörvény (2019. évi 2704-VIII. sz. törvény) tárgya – szemben az addigi általános nyelvtörvényekkel – az államnyelv; a magánbeszélgetések és az egyházi szertartások kivételével kizárólagossá tette az államnyelv használatát az államigazgatásban, a közéletben, a kultúrában és a sportban, s korlátozta a kisebbségi nyelvek használatát a tömegtájékoztatásban és az oktatásban. Ezzel jogszabályi formát nyert az államnyelvnek az a megközelítése, amely addig egyedül az Alkotmánybíróság gyakorlatában volt következetes.[17] A jogszabály nem sorolja fel tételesen, de megkülönbözteti az őslakos népeket és a nemzeti kisebbségeket, illetve az őslakos népek és a nemzeti kisebbségek nyelveit.

A kisebbségpolitika inkluzivitását jelző tényezőket figyelembe véve – intézményes keretek, a párbeszéd mechanizmusai és antidiszkriminációs politika – 2014 után az ukrán politikum ugyan adott pozitív jelzéseket, összességében azonban visszalépés történt.[18] Ezzel együtt a 2017-es oktatási kerettörvény és a 2019-es (állam)nyelvtörvény nyomán immár megkerülhetetlenné vált új kisebbségi törvény kidolgozása. A jogalkotó azonban az 1992-es kisebbségi törvényt nem egy jogszabállyal, hanem kettővel váltotta le: az „Ukrajna őslakos népeiről” szóló 2021. évi 1616-IX. számú törvénnyel[19] és „az ukrajnai nemzeti kisebbségekről (közösségekről)” szóló 2022. évi 2827-IX. számú törvénnyel.

Kis kitérő: a „lengyeltörvény”

2022-ben egyetlen magyar parlamenti párt delegációja járt Ukrajnában, amelyik a látogatás nyomán többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy „[a] nyelvtörvény kapcsán pedig, igazságos módon, nem kérünk többet, mint ami a lengyel kisebbségnek is jár Ukrajnában. Az ő jogaikat külön törvényben erős garanciák védik. Ilyen törvényt az ukrán parlament bármikor alkothat a magyarság védelmében is”.[20] MTI-hír is lett belőle, és széles körben átvették a különböző sajtótermékek.

Ukrajnában nemzetiség és az anyanyelve nemcsak átfedést, hanem jelentős különbségeket is rejt. Majdnem száz százalékban egybeesik többek között a magyarok és a románok esetében, jelentős számban vannak az orosz anyanyelvűek, de ukrán tudatúak, és van példa arra is, amikor az identitást még őrzik, de a nyelvet már szinte egyáltalán nem, ilyenek például a lengyelek, akiknek alig több mint tíz százaléka beszéli a lengyelt. E fontos különbségtétel nélkül a különböző nemzetiségek nem összehasonlíthatók. Egyebek között azért sem, mert lengyelül beszélő lengyelek nincsenek annyian Ukrajnában, hogy például anyanyelvű iskolájuk legyen, így az oktatás nyelve számukra kevésbé releváns kérdés.

Lényegesebb azonban, hogy nincs is olyan „lengyeltörvény”, amely az ukrajnai lengyelekre vonatkozna. A „Lengyel Köztársaság Ukrajna területén tartózkodó állampolgárai számára kiegészítő jogi és szociális garanciák megállapításáról” szóló 2022. július 28-án kelt 2471-IX. számú törvény[21] ugyanis a lengyel állampolgárokat érinti, válaszul a Lengyel Köztársaság „Az ukrán állampolgároknak a fegyveres konfliktusban nyújtott segítségről” szóló 2022. március 12-i törvényére.[22] Az ukrajnai törvénynek a háborús körülmények között leginkább szimbolikus jelentősége van – hiszen amíg fennáll a hadiállapot, aligha indulnak el a lengyelek Ukrajnába –, 18 hónapig garantálja a lengyel állampolgárok számára az Ukrajna területén való legális tartózkodást, valamint az ukrán állampolgárokkal azonos jogok és szabadságok gyakorlását. Így a lengyel állampolgárok: adószámot kaphatnak; a külföldiek és hontalanok munkavállalási engedély nélkül dolgozhatnak; jogosultak szociális juttatásokra; gazdasági tevékenységet folytathatnak; az ukrán állampolgárokkal azonos feltételek mellett részesülhetnek oktatásban.[23]

 A 2022-es kisebbségi törvény

Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke 2021 júliusában jelentette be, hogy az őslakos népekről szóló törvénnyel párhuzamosan előkészületben van a kisebbségi törvény is. Az államfő külön kitért a fogalomhasználatra: „Most aktívan dolgozunk az Ukrajna nemzeti közösségeiről szóló törvényen. Nem kisebbségek, hanem közösségek! Mert Ukrajnában egyetlen nemzetiség sem érezheti magát kisebbségnek, kevésbé fontosnak, kevésbé védettnek vagy kevésbé boldognak. Senki sem lehet kisebbségben, mert mindannyian Ukrajna polgárai vagyunk […].”[24] Dmitro Lubinec, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke (2022. július 1-je óta emberi jogi ombudsman) hasonló indokolást fogalmazott meg: „A közösségekről van szó, nem a kisebbségekről. […] A fő gondolat az, hogy senki ne legyen kisebbségben, aki Ukrajnában él és ukrán állampolgársággal rendelkezik. Mindannyian egyenlőek vagyunk a földünkön és az otthonunkban – Ukrajnában. Ezért fontos lépés lesz a nemzeti kisebbségek jogi fogalmának nemzeti közösségekre történő módosítása.”[25]

2022 augusztusában Volodimir Kulik, az egyik legtekintélyesebb szakértő a sajtóban igen élesen támadta a tervezetet mind a fogalmi egyenetlenség, mind pedig a nem megfogható normák tekintetében. A kisebbség vagy közösség körüli szélverést a szavakkal való értelmetlen zsonglőrködésnek nevezte és felhánytorgatta, hogy a készülő tervezetet nem küldték meg az illetékes kutatóintézeteknek, például az Akadémia Politikai és Etnikai-nemzeti Tanulmányok Intézetének sem, valamint hozzátette, őszintén meg kell mondani a kisebbségek képviselőinek, hogy „az állam mely kívánságaikat hajlandó teljesíteni, és melyeket nem, ahelyett, hogy a »mindenkinek minden jót« hamis látszatát keltenénk”.[26]

A jogszabály 2022. november 24-én került a Legfelsőbb Tanács elé, amely gyorsított eljárásban december 1-jén első, december 13-án második olvasatban megszavazta: a név szerinti szavazás alkalmával a jelen levő képviselők 324 igen szavazatával, 2 tartózkodás mellett, 23-an nem szavaztak. A dokumentumot az államfő december 29-én írta alá és december 31-én jelent meg a hivatalos közlönyben.

Már a törvény címéből is kiderül, hogy nem dőlt el a vita a nemzeti kisebbség vagy nemzeti közösség fogalmáról, a jogszabály mindkettőt alkalmazza, identikus értelemben. Ha visszatekintünk az Alkotmány fogalomhasználatáról írottakra, kiderül, hogy mindazonáltal a nemzeti közösség fogalom az alaptörvényben nem fordul elő. Nem különbözik lényegét tekintve az 1992-es és 2022-es kisebbségi törvény a fogalom definíciója tekintetében, annak ellenére, hogy utóbbi jóval terjedelmesebb. Bizonyos passzusokat az új törvény megismétel, mindazonáltal kihagyja a kulturális autonómia fogalmát, annak egyes tartalmi elemei csak közvetetten maradnak meg az által, hogy az új törvény is hivatkozik az ukrajnai nemzetiségek jogainak nyilatkozatára.[27] A jogszabály nóvuma az előző törvényhez képest, hogy beleépíti az 2017-es oktatási kerettörvény és a 2019-es (állam)nyelvtörvény vonatkozó követelményeit. Előbbivel kapcsolatban megerősíti, hogy magánfenntartású oktatási intézményekben továbbra is megmaradhatnak a kisebbségi nyelvek, utóbbival kapcsolatban pedig a könyvkiadás terén tesz engedményt.

A román Külügyminisztérium 2022. december 22-én közzétett terjedelmes nyilatkozatában egyebek között kifejtette, hogy Románia teljes mértékben támogatja Ukrajna európai irányvonalát, és megérti azt a természetes vágyat, hogy felgyorsítsák az EU-hoz való közeledési folyamatot, ugyanakkor rámutat arra, hogy a jogalkotási folyamat idő előtti felgyorsítása ezen a területen jelentősen befolyásolta a nemzeti kisebbségek képviselőivel folytatott konzultációs folyamatot, amelynek a törvény elfogadása előtt érdemben kellett volna zajlania. A Külügyminisztérium hangsúlyozza, többször kérte az ukrán felet, hogy a törvénytervezet kidolgozása és elfogadása során érdemben konzultáljon az ukrajnai román közösséggel. Sajnálatosnak tartja azt is, hogy a törvényt a Velencei Bizottsággal folytatott újabb konzultáció hiányában fogadták el, amelynek véleménye minden bizonnyal hozzájárult volna ahhoz, hogy az e területre vonatkozó európai jogi normák szempontjából átfogó és világos szöveg szülessen, egyebek között annak ellenőrzésével, vajon korábbi ajánlásai hogyan tükröződnek a normaszövegben. A Külügyminisztérium emlékeztet arra, hogy a Románia által átélt tapasztalatok és integrációs folyamatok alapján az Európai Unióhoz való csatlakozásra irányuló erőfeszítésnek alapos reformokon és az összes európai érték elfogadásán kell alapulnia.[28]

A magyar kormány részéről Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára juttatott el közleményt a Magyar Nemzetnek, melyben a fentinél jóval szűkszavúbban mutatott rá, hogy Magyarország megérti és támogatja Ukrajna európai uniós integrációs erőfeszítéseit, felhívja azonban a figyelmet arra, hogy az integrációs folyamat során elfogadott törvényeknek az európai értékeken és nemzetközi normákon kell alapulniuk.[29]

A román és a magyar értékelés közötti lényegi különbség, hogy bár szavakban a bírálatot mindkettő az Ukrajna európai uniós csatlakozásával kapcsolatos normák teljesítéséhez méri, Magyarország valójában a kisebbségi jogok védelmére hivatkozva az ukrajnai oktatási kerettörvény elfogadása óta a NATO–Ukrajna Bizottság munkáját blokkolja, amit a 2022. február 24-én Ukrajna ellen Oroszország által megindított teljes körű katonai invázió, egy a második világháború óta nem látott szörnyű háború közepette is fenntart. A katonai blokk kérdését mind Ukrajnával, mind újabban Svédországgal és Finnországgal kapcsolatosan a szakértők, az európai intézmények, maga a NATO, valamint az Egyesült Államok is a kollektív biztonsággal összefüggő kérdésnek tekintik.[30] Magyarországnak ebben a tekintetben nincs támogatója.

MELLÉKLET

Ukrajna törvénye „Az ukrajnai nemzeti kisebbségekről (közösségekről)”

(Kijev, 2022. december 13., № 2827-IX)[31]

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa,

kiindulva az ukrán nép – Ukrajna minden polgára nemzetiségétől függetlenül érdekeiből egy szuverén, független, demokratikus, szociális és jogállam kialakításában,

Ukrajna Alkotmánya, az Ukrajnai nemzetiségek jogainak nyilatkozata alapján, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezménye, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája, a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogairól szóló, Ukrajna Legfelsőbb Tanács által ratifikált egyéb nemzetközi szerződések rendelkezéseinek megfelelően,

arra törekedve, hogy megfelelő feltételeket teremtsen az ukrajnai nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó valamennyi személy jogainak biztosításához és védelméhez, nyelvi, kulturális, etnikai, vallási identitásuk megőrzéséhez és fejlesztéséhez, az ukrán társadalom részeként való teljes körű fejlődésük biztosításához,

tiszteletben tartva a kulturális sokszínűséget és ösztönözve a kultúrák közötti párbeszédet a kölcsönös megértés, a kölcsönös tisztelet és az együttműködés fejlesztése érdekében az Ukrajna területén élő valamennyi személy között, etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási hovatartozástól függetlenül,

biztosítva az ukrán állampolgárok egyenlőségét etnikai hovatartozástól függetlenül,

megszilárdítva az ukrán nemzetet,

elfogadja ezt a Törvényt annak érdekében, hogy meghatározza a társadalmi viszonyok sajátosságait az ukrajnai nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak gyakorlása érdekében.

1. fejezet. ÁLTALÁNOS RÉSZ

1. cikk. A nemzeti kisebbség (közösség) fogalma

1. Ukrajna nemzeti kisebbsége (közössége) (a továbbiakban: nemzeti kisebbség (közösség)) – Ukrajna állampolgárainak olyan kialakult csoportja, amely nem ukrán nemzetiségű, hagyományosan Ukrajna területén, nemzetközileg elismert határain belül él, amelyet közös etnikai, kulturális, történelmi, nyelvi és/vagy vallási jellemzők egyesítenek, tudatában van hovatartozásának, és amely kifejezi nyelvi, kulturális és vallási identitásának megőrzésére és fejlesztésére irányuló szándékát.

A nemzeti kisebbségek (közösségek) az ukrán társadalom elidegeníthetetlen, integrált és szerves részei.

2. cikk. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogállására vonatkozó jogszabályok

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogállására vonatkozó jogszabályok Ukrajna Alkotmányából, e törvényből, Ukrajna egyéb törvényeiből, valamint Ukrajna nemzetközi szerződéseiből tevődnek össze, amelyeket Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa ratifikált.
2. Ha az Ukrajna által ratifikált nemzetközi szerződés, az e törvényben foglaltaktól eltérő szabályokat állapít meg, a nemzetközi szerződés szabályait kell alkalmazni.

3. cikk. Állami garanciák a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó ukrán állampolgárok jogainak biztosítása és/vagy védelme terén

1. Az állam garantálja Ukrajna nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó állampolgárai (a továbbiakban: nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek) számára az e Törvény 5. cikkében foglalt jogokat.
2. Az állami integrációs politika magában foglalja a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek akaratával szembeni asszimilációt célzó politika és gyakorlat elutasítását és az ilyen személyek védelmét minden olyan cselekedettel szemben, amely ilyen asszimilációra irányul.
3. Az állam garantálja a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek számára a jogaik, szabadságaik és törvénnyel védett érdekeik védelmét a törvénynek megfelelően.

4. cikk. A diszkrimináció tilalma

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek a törvény előtt egyenlőek, és joguk van az egyenlő jogi védelemhez.
2. Tilos a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek bármilyen közvetlen vagy közvetett diszkriminálása.

Nem minősülnek diszkriminációnak azok a törvényes, objektíven megalapozott céllal megvalósuló intézkedések, amelyek a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogai és szabadságai gyakorlásának lehetőségeiben fennálló jogi vagy ténybeli egyenlőtlenségek megszüntetésére irányulnak.

1. fejezet. A NEMZETI KISEBBSÉGEKHEZ (KÖZÖSSÉGEKHEZ) TARTOZÓ SZEMÉLYEK JOGAI, SZABADSÁGAI ÉS KÖTELEZETTSÉGEI

5. cikk. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogai, szabadságai és kötelezettségei

1. Ukrajna állampolgárai számára, függetlenül etnikai hovatartozásuktól, a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozásuktól garantáltak az Ukrajna Alkotmányában foglalt egyenlő polgári, politikai, szociális, gazdasági, kulturális és nyelvi jogok és szabadságok.
2. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személynek ezen kívül joga van a következőkhöz:

1) önazonosság;

2) civil egyesületek és a békés gyülekezés szabadsága;

3) nézeteinek és meggyőződéseinek, a gondolatainak szabad kifejtése, szólás-, lelkiismereti és vallásszabadság;

4) részvétel a politikai, gazdasági és társadalmi életben;

5) a nemzeti kisebbség (közösség) nyelvének használata;

6) oktatáshoz való hozzáférés, többek között a nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvein;

7) a nemzeti kisebbség (közösség) kulturális identitásának megőrzése.

3. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak felsorolása e cikk második pontjában nem teljes körű. Az ilyen személyek számára egyéb jogok és szabadságok is biztosíthatók a törvénnyel összhangban.
4. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személy Ukrajna területén egyedül vagy más nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyekkel együttesen gyakorolhatja az e törvény által biztosított jogokat és szabadságokat.
5. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személy köteles betartani Ukrajna Alkotmányát és törvényeit, védelmezni Ukrajna állami szuverenitását és területi integritását, tiszteletben tartani az ukrán nemzet, valamennyi nemzeti kisebbség (közösség) és Ukrajna őslakos népeinek nyelvét, kultúráját, hagyományait, szokásait, vallási identitását, valamint elősegíteni a nemzeti kisebbség (közösség) integrációját az ukrán társadalomba.
6. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogai és szabadságai a törvénnyel összhangban korlátozhatók, ha ez a korlátozás egy demokratikus társadalomban szükséges.

A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak gyakorlása és/vagy védelme során tilos népszerűsíteni és propagálni a terrorista államot (agresszor államot) és intézményeit, az orosz náci totalitárius rendszert, az orosz náci totalitárius rendszer ukrajnai katonai inváziója szimbólumait, a terrorista állam (agresszor állam) hatóságai képviselőit és azok cselekedeteit, amelyek pozitív színben tüntetik fel a terrorista államot (agresszor államot), indokoltnak vagy jogosnak tüntetik fel az Orosz Föderáció mint terrorista állam Ukrajna elleni fegyveres agresszióját, Ukrajna területének megszállását.

6. cikk. Az önazonossághoz való jog

1. Ukrajna minden polgárának joga van szabadon eldönteni, hogy valamely nemzeti kisebbséghez (közösséghez) (több nemzeti kisebbséghez (közösséghez)) tartozónak tekinti-e magát. Az ilyen döntés vagy joggyakorlás nem lehet a kárára az ilyen személynek. Senki sem kényszeríthető arra, hogy nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozónak vallja magát. Ha egy személynek szüksége van a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek számára biztosított jogok gyakorlására, elegendő, ha kifejezi ezen jogok gyakorlására irányuló igényét.
2. Tilos Ukrajna állampolgárát bármilyen formában arra kényszeríteni, hogy elismerje hovatartozását, megtagadja vagy megváltoztassa valamely nemzeti kisebbséghez (közösséghez) való tartozását.
3. Ukrajna állampolgárának joga van utó-, apai és vezetéknevéhez, figyelembe véve annak a nemzeti kisebbségnek (közösségnek) a szokásait, amelyhez tartozik.

Ha annak a nemzeti kisebbségnek (közösségnek) a szokásai szerint, amelyhez a személy tartozik, a vezetéknév vagy az apai név nem része a névnek, úgy az ukrán állampolgárságot, a különleges jogállást tanúsító okmányokban a személy írásbeli kérelme alapján csak a név közösségen belül elfogadott részeit kell feltüntetni, a születési anyakönyvi kivonatban pedig – az apa és az anya nevét.

Ukrajna állampolgárainak joguk van visszaállítani nemzetiségük szerinti vezetéknevüket, utónevüket és apai nevüket az érvényes eljárásrendnek megfelelően.

7. cikk. A civil egyesületek és békés gyülekezések szabadsága

1. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személynek joga van a törvénynek megfelelően részt venni a nemzeti kisebbségek (közösségek) közhasznú egyesületeinek megalakításában és tevékenységében, békés gyülekezésre jogaik és szabadságaik gyakorlása és védelme, a közérdekek, különösen a gazdasági, szociális, kulturális, nyelvi, környezetvédelmi és egyéb érdekek kielégítése, valamint az ukrán társadalomba való integrációjuk érdekében.
2. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személynek a nemzeti kisebbség (közösség) valamely közhasznú egyesületében való részvétele vagy annak elmulasztása nem lehet alapja az Alkotmányban és Ukrajna törvényeiben meghatározott jogai és szabadságai korlátozásának.

8. cikk. Nézetek és vélemény, a gondolatok szabad kifejtése, szólás-, lelkiismereti és vallásszabadság

1. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személynek joga van a nézetek és meggyőződések, a gondolat, a szólás, a lelkiismeret és a vallás szabad követéséhez és kifejezéséhez.

A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személynek joga van ahhoz, hogy szabadon gyűjtsön, tároljon, használjon és terjesszen információkat nemzeti kisebbsége (közössége) nyelvén szóban, írásban vagy bármilyen más módon.

2. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személy bármilyen vallást gyakorolhat vagy dönthet úgy, hogy egyiket sem gyakorolja, szabadon gyakorolhatja egyénileg vagy közösségben a vallását és vehet részt szertartásokon, folytathat vallási tevékenységet, és a törvényben előírt módon vallási szervezeteket alakíthat.

9. cikk. Részvétel a politikai, gazdasági és társadalmi életben

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyeknek joguk van részt venni a választásokon és népszavazásokon, szabadon választani és megválasztatni az államhatalmi és a helyi önkormányzati szervekbe, egyenlő joguk van a közszolgálathoz és a helyi önkormányzati szervekhez való hozzáféréshez, valamint az ország gazdasági és társadalmi életében való egyenlő részvételhez, beleértve az adott nemzeti kisebbség (közösség) kultúrájának, hagyományainak és identitásának megőrzésével és előmozdításával kapcsolatos ügyeket is.

10. cikk. A nemzeti kisebbség (közösség) nyelvének használatához való jog

1. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személynek joga van nemzeti kisebbsége (közössége) nyelvének szabad és akadálytalan használatához a magánéletben és a nyilvánosság előtt, szóban és írásban, a törvénnyel nem ellentétes korlátok között.
2. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek által szervezett és tartott nyilvános rendezvények (találkozók, konferenciák, gyűlések, kiállítások, tanfolyamok, szemináriumok, képzések, viták, fórumok, egyéb nyilvános rendezvények) az érintett nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvén is megtarthatók.
3. Egy nemzeti kisebbség (közösség) közhasznú egyesülete által szervezett kulturális, művészeti, szórakoztató rendezvények az adott nemzeti kisebbség (közösség) nyelvén is megtarthatók. Az ilyen rendezvények moderálása (konferálása) az érintett nemzeti kisebbség (közösség) nyelvén is történhet. A szervező az ilyen rendezvény látogatóinak (nézőinek) kérésére biztosítja a moderálás (konferálás) szinkron- vagy konszekutív tolmácsolását államnyelvre, ha az ilyen kérés legkésőbb 48 órával a rendezvény előtt beérkezik.

A kulturális, művészeti és szórakoztató rendezvényekről szóló hirdetmények, plakátok, egyéb tájékoztató anyagok a szervezők döntése alapján az adott nemzeti kisebbség (közösség) nyelvén is sokszorosíthatók, figyelembe véve az Ukrajna „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” szóló törvény[32] 23. cikkének harmadik[33] és ötödik[34] pontjában meghatározott követelményeket.

4. A nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvei a törvénynek megfelelően használhatók a tömegtájékoztatási eszközökben.

A nemzeti kisebbségeknek (közösségeknek) joguk van saját tömegtájékoztatási eszközök létrehozására a törvénynek megfelelően.

5. A nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvén az állami és/vagy helyi költségvetés terhére kiadott kiadványokra nem vonatkoznak az „Ukrajna törvénye az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” 26. cikke első pontja első bekezdésének[35] követelményei.

A nemzeti kisebbségek (közösségek) jogainak érvényesítésére létrehozott szakkönyvkereskedések tevékenységére nem vonatkoznak az „Ukrajna törvénye az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” 26. cikke második pontja első bekezdésében[36] foglalt követelmények.

6. A nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személy kérésére az adott nemzeti kisebbség (közösség) nyelvét lehet használni a sürgősségi segítségnyújtás során, ha az a felek számára elfogadható (érthető).
7. A hagyományosan nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek által lakott településeken, vagy ahol az ilyen személyek a lakosság jelentős részét teszik ki, a helyi önkormányzati szervek, közösségi vállalkozások tábláin a hivatalos nevek államnyelven kivitelezett feliratai az illetékes falusi, települési, városi tanácsok döntése alapján a nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvén is feltüntethetők jobb oldalon vagy alul.
8. A hagyományosan nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek által lakott településeken, vagy ahol az ilyen személyek a lakosság jelentős részét teszik ki, az általános tájékoztatásra szolgáló információk (közlemények, amelyek többek között szerződéskötésre vonatkozó nyilvános ajánlatot tartalmaznak, útjelzők, útmutatók, irányjelzők, táblák, üzenetek, feliratok és egyéb nyilvánosan elhelyezett szöveges, képi és hangos információk, amelyeket arra használnak vagy használhatnak, hogy korlátlan számú személyt tájékoztassanak árukról, munkákról, szolgáltatásokról, egyes gazdasági szereplőkről, vállalatok vagy önkormányzatok hivatalos személyeiről vagy tisztségviselőiről) a nemzeti kisebbség (közösség) nyelvén is kihelyezhetők az illetékes falusi, nagyközségi vagy városi tanács határozata alapján.
9. Azokon a településeken, ahol hagyományosan nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek élnek, vagy ahol ezek a személyek a lakosság jelentős részét teszik ki, megengedett a választási kampányanyagok terjesztése az államnyelven és az érintett nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvén.
10. A nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvei használatának sajátosságait, többek között, de nem kizárólagosan, a topográfiai információk nyújtása, a hatóságokkal való kommunikáció, beleértve a sürgősségi segítségnyújtást is a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek által hagyományosan lakott területeken, vagy ahol az ilyen személyek a lakosság jelentős részét teszik ki, az ilyen személyek kérésére, és amennyiben a kérés megfelel a valós szükségleteknek, az Ukrajna Miniszteri Kabinetje által jóváhagyott módszertan határozza meg, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezménye és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája főbb rendelkezései alapján.

11. cikk. Az oktatáshoz való jog

1. A nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvhasználatának sajátosságait az oktatási folyamatban Ukrajna törvénye „Az oktatásról”[37] és az e területre vonatkozó külön törvények határozzák meg.
2. Az állam támogatja a pedagógiai és a tudományos-pedagógiai dolgozók képzését és továbbképzését a nemzeti kisebbségek (közösségek) nyelvein.
3. A magánszemélyek és/vagy jogi személyek költségén teljes körű általános középfokú oktatást nyújtó magánoktatási intézményeknek, többek között a nemzeti kulturális társaságok és a nemzeti kisebbségek (közösségek) képviselői által alapított intézményeknek joguk van szabadon megválasztani az oktatási folyamat nyelvét (kivéve az állami támogatásban részesülő oktatási intézményeket), és kötelesek biztosítani, hogy a tanulók az állami normáknak megfelelően elsajátítsák az államnyelvet.

12. cikk. A nemzeti kisebbség (közösség) kulturális identitásának megőrzéséhez való jog

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyeknek joguk van:

1) kulturális, nyelvi, vallási identitásuk, hagyományaik és szokásaik megőrzésére és fejlesztésére, kultúrájuk vívmányainak (örökségének) hasznosítására, kulturális örökségük megőrzésére és gyarapítására;

2) a történelmükkel és kultúrájukkal kapcsolatos események megünneplésére (méltatására).

2. Az állam elősegíti és támogatja:

1) a nemzeti kisebbségek (közösségek) történelmi emlékhelyeinek feltárását és rendezését, biztosítja a nemzeti kisebbségek (közösségek) kulturális örökségét képező tárgyak védelmét. A nemzeti kisebbségek (közösségek) Ukrajna területén található történelmi, kulturális és vallási emlékei az ukrán kultúra részét képezik;

2) a nemzeti kisebbségek (közösségek) történelmének és kultúrájának tanulmányozását;

3) a nemzeti kisebbségek (közösségek) kulturális és művészeti rendezvényeinek megtartását.

3. Az állam biztosítja, hogy a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek tanulmányozzák Ukrajna történelmét és kultúráját.

III. fejezet. A NEMZETI KISEBBSÉGEKKEL (KÖZÖSSÉGEKKEL) KAPCSOLATOS ÁLLAMI POLITIKA

13. cikk. A nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos állami politika
14. A nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos állami politika céljai a következők:

1) a nemzeti kisebbségek (közösségek) etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása fejlődésének előmozdítása;

2) a nemzeti kisebbségek (közösségek) integrálása az ukrán társadalomba az emberi és polgári jogok és szabadságok elismerése alapján;

3) az etnikumközi tolerancia és kölcsönös tisztelet normáinak kialakítása az ukrán társadalomban;

4) a nemzeti egység erősítése és az ukrán társadalom multikulturalizmusának biztosítása.

2. A nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos állami politika a következő elveken alapul:

1) a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak védelme az emberi jogok és alapvető szabadságok védelmének szerves részeként;

2) a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek megkülönböztetésmentessége;

3) a nemzeti kisebbséghez (közösséghez) tartozó személy azon jogának elismerése, hogy szabadon megválaszthassa és szabadon visszaállíthassa nemzeti kisebbséghez (közösséghez) való tartozását, kifejezhesse önazonosságát és identitását;

4) annak biztosítása, hogy a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek szabadon gyakorolhassák etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez és fejlesztéséhez fűződő jogaikat és érdekeiket;

5) a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek inkluzív bevonása – többek között a közhasznú egyesületeiken keresztül – a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos állami politika kialakításába és végrehajtásába a kormányzat minden szintjén;

6) a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek integrálása az ukrán társadalomba az emberi és polgári jogok és szabadságok elismerése alapján;

7) a nemzeti kisebbségek (közösségek) kényszerű asszimilációjának megakadályozása;

8) az idegengyűlölet megnyilvánulásai, a faji, etnikai, vallási gyűlöletkeltés elleni fellépés;

9) az egyes etnikumok közötti konfliktusok megelőzése, a nemzeti kisebbségek (közösségek) felhasználása más államok által a lakóhelyük szerinti regionális autonómiára és Ukrajna integritásának megsértésére;

10) kölcsönös tisztelet, kölcsönös megértés és együttműködés Ukrajna területén élő valamennyi személy között, etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási hovatartozásra és identitásra való tekintet nélkül.

3. Az állam garantálja a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságjogainak védelmét és biztosítja azok megvalósulását azáltal, hogy az állami politika területén olyan intézkedéseket hajt végre, amelyek célja az önazonosságuk és identitásuk megőrzése, fenntartása és fejlesztése, valamint az ukrán társadalomba való beilleszkedésük.

14. cikk. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak megvalósítására irányuló intézkedések pénzügyi támogatása

1. A nemzeti kisebbségek (közösségek) jogainak és szabadságjogainak megvalósítását szolgáló intézkedések végrehajtásához szükséges kiadásokat Ukrajna állami költségvetésének terhére külön költségvetési program keretében, a helyi költségvetések pénzeszközei, valamint más, törvény által nem tiltott források terhére kell biztosítani.
2. A nemzeti kisebbségek (közösségek) közhasznú egyesületei versenyeztetés alapján pénzügyi támogatást kaphatnak programok (projektek, tevékenységek) megvalósításához Ukrajna állami költségvetésének, helyi költségvetéseknek a terhére, az Ukrajna Miniszteri Kabinetje által meghatározott eljárással összhangban.

15. cikk. A nemzeti kisebbségek (közösségek) területén az állami politika kialakítását és végrehajtását biztosító központi végrehajtó szerv hatásköre

1. A nemzeti kisebbségek (közösségek) területén az állami politika kialakítását és végrehajtását biztosító központi végrehajtó szerv:

1) általánosítja a nemzeti kisebbségekre (közösségekre) vonatkozó jogszabályok alkalmazásának gyakorlatát, javaslatokat dolgoz ki a jogalkotási és egyéb normatív jogi aktusok javítására;

2) a törvényben meghatározott hatáskörökön belül szabályozási és jogi támogatást nyújt a nemzeti kisebbségeknek (közösségeknek);

3) ellenőrzi a nemzeti kisebbségekre (közösségekre) vonatkozó jogszabályok betartását, beleértve Ukrajna nemzeti kisebbségekre (közösségekre) vonatkozó nemzetközi kötelezettségeinek teljesítését;

4) statisztikai adatokat gyűjt és elemez az Ukrajnában működő nemzeti kisebbségek (közösségek) állami egyesületeinek számáról és típusairól;

5) intézkedéseket tesz a nemzeti kisebbségek (közösségek) identitásának megőrzésére és fejlesztésére, kulturális, nyelvi, információs és egyéb igényeik kielégítésére;

6) együttműködik a központi és helyi végrehajtó hatóságokkal, helyi önkormányzati szervekkel a nemzeti kisebbségek (közösségek) érdekében;

7) a nemzeti kisebbségek (közösségek) közéleti szervezeteinek képviselői részvételével konzultációkat folytat a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek törvényben meghatározott jogaival és szabadságaival kapcsolatos kérdésekről;

8) figyelemmel kíséri a nemzeti kisebbségek (közösségek) közhasznú egyesületeinek tevékenységét;

9) tudományos kutatásokat szervez a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatban, valamint kapcsolatokat épít hazai és külföldi kutatóintézetekkel és oktatási intézményekkel az ilyen kutatások végzésével kapcsolatos tapasztalatcsere érdekében;

10) kapcsolatot épít és koordinálja a munkát a külföldi államok azon illetékes szerveivel, amelyek hatáskörébe tartozik a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos politika végrehajtása;

11) elősegíti Ukrajna más államokkal való nemzetközi együttműködésének bővítését a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak megvalósítása terén;

12) gyakorolja a törvényben meghatározott egyéb hatásköröket.

2. A központi végrehajtó szerv, amely biztosítja az állami politika kialakítását és végrehajtását a nemzeti kisebbségek (közösségek) területén, Ukrajna „A központi végrehajtó szervekről” szóló törvényével[38] összhangban tanácsadó testületet hoz létre, amelynek tagjai között vannak a nemzeti kisebbségek (közösségek) társadalmi szervezeteinek képviselői is, valamint szükség esetén más állandó vagy ideiglenes tanácsadó és konzultatív szerveket.

16. cikk. A Krími Autonóm Köztársaság Minisztertanácsának, a helyi államigazgatásnak a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos állami politika végrehajtásával összefüggő hatásköre

1. A Krími Autonóm Köztársaság Minisztertanácsa, a helyi államigazgatási szervek saját hatáskörükben biztosítják Ukrajna jogszabályainak végrehajtását a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatban, beleértve a nemzeti kisebbségek (közösségek) nemzeti és kulturális fejlődésének állami és regionális programjait.

Az e rész első bekezdésében meghatározott feladatok teljesítése érdekében a Krími Autonóm Köztársaság Minisztertanácsa, a helyi államigazgatási szervek szükség esetén létrehozhatnak a nemzeti kisebbségek (közösségek) ügyeivel foglalkozó szervezeti egységeket.

17. cikk. A helyi önkormányzati szervek hatásköre a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos állami politika végrehajtása területén

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak biztosítása érdekében a helyi önkormányzati szervek

1) hozzájárulnak a nemzeti kisebbségek (közösségek) kulturális és etnikai identitásának megőrzéséhez és fejlesztéséhez a nemzeti kisebbségek (közösségek), nemzeti és kulturális társaságok közhasznú egyesületei tevékenységének támogatásával;

2) megvalósítják a településközösségek, járások, megyék társadalmi-gazdasági és kulturális fejlődésének tervezését, figyelembe véve az ilyen személyek etnikai, kulturális és egyéb igényeit, valamint identitásuk megőrzésének és fejlesztésének szükségességét, a jogok és szabadságok védelmét és biztosítását;

3) gyakorolják a törvényben előírt egyéb hatásköröket.

18. cikk. Nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) foglalkozó tanácsadó testületek

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek érdekeinek figyelembevétele és az e törvényben előirányzott jogok és szabadságok megvalósítása céljából a helyi államigazgatási szervek, a helyi önkormányzati szervek, azok tisztviselői hatáskörébe utalt kérdések megoldása során a nemzeti kisebbségek (közösségek) társadalmi szervezeteinek kezdeményezésére e szervek, azok tisztviselői konzultatív, tanácsadó és egyéb kisegítő testületeket (a továbbiakban: nemzeti kisebbségi (közösségi) tanácsadó testületek, amelyekben a nemzeti kisebbségek (közösségek) társadalmi szervezeteinek képviselői is részt vesznek) hozhatnak létre.
2. A helyi államigazgatási szervek, a helyi önkormányzati szervek és tisztviselőik határozattervezeteit a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek e törvényben előirányzott jogainak és szabadságainak végrehajtásával kapcsolatos kérdésekben a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) foglalkozó tanácsadó testületek elé terjesztik megvitatásra, amennyiben ilyeneket létrehoznak.

A nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) foglalkozó tanácsadó testületek javaslatai és észrevételei ajánlás jellegűek, és az illetékes szervek és tisztviselők számára kötelezően megfontolandók. A helyi államigazgatási szervek, a helyi önkormányzati szervek és tisztviselőik kötelesek tájékoztatni a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) foglalkozó illetékes tanácsadó testületeket a benyújtott javaslatok elbírálásának eredményéről a beérkezéstől számított tíz napon belül.

3. A nemzeti kisebbségek (közösségek) tanácsadó testületei megalakításának eljárását, tevékenységének fő irányait és formáit a nemzeti kisebbségek (közösségek) tanácsadó testületeiről szóló, az illetékes helyi államigazgatási szervek, helyi önkormányzati szervek által jóváhagyott rendelet határozza meg.

19. cikk. Nemzeti kisebbségek (közösségek) központja

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek érdekeinek kiegyensúlyozott figyelembevétele, a nemzeti kisebbségek (közösségek) közéleti szervezetei tevékenységének előmozdítása céljából a Krími Autonóm Köztársaság Minisztertanácsa, a megyei, kijevi és szevasztopoli városi államigazgatás az ilyen közéleti szervezetek kezdeményezésére létrehozza az érintett közigazgatási egység nemzeti kisebbségek (közösségek) központját (a továbbiakban: nemzeti kisebbségek (közösségek) központja). A Nemzeti Kisebbségek (Közösségek) Központjának létrehozására és működésére vonatkozó eljárást a nemzeti kisebbségek (közösségek) területén az állami politika kialakítását és végrehajtását biztosító központi végrehajtó szerv határozza meg.
2. A nemzeti kisebbségek (közösségek) központjának működéséhez a Krími Autonóm Köztársaság Minisztertanácsa, a megyei, a kijevi és a szevasztopoli városi államigazgatás megfelelő helyiségeket biztosít.

A nemzeti kisebbségek (közösségek) központja működését a Krími Autonóm Köztársaság Minisztertanácsának, a megyei, kijevi és szevasztopoli városi állami közigazgatás nemzeti kisebbségek (közösségek) ügyében illetékes alosztálya biztosítja. A Nemzeti Kisebbségek (Közösségek) Központja helyet adhat a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) foglalkozó tanácsadó testületek üléseinek is.

A nemzeti kisebbségek (közösségek) hagyományos lakóhelyén a nemzeti kisebbségek (közösségek) társadalmi szervezeteinek kezdeményezésére a falusi, települési és városi tanácsok létrehozhatják az adott területi közösség Nemzeti Kisebbségek (Közösségek) Központját.

3. A Nemzeti Kisebbségek Központjának (Közösségek) helyiségeit vagy annak különálló részeit, valamint azt a telke, amelyen található, tilos kereskedelmi célokra használni.

1. fejezet. A NEMZETI KISEBBSÉGEK (KÖZÖSSÉGEK) NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉSE ÉS KÜLKAPCSOLATAI

20. cikk. Nemzetközi együttműködés a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak védelme terén

1. Ukrajna támogatja a nemzetközi együttműködés fejlesztését a nemzeti kisebbségek (közösségek) jogainak és érdekeinek biztosításával és védelmével kapcsolatos kérdésekben, különösen az e területre vonatkozó többoldalú és kétoldalú szerződések megkötése és végrehajtása révén.
2. Az állami hatóságok hatáskörük keretein belül együttműködnek más államok és nemzetközi szervezetek illetékes szerveivel a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak védelme terén, hozzájárulnak a nemzeti kisebbségekkel (közösségekkel) kapcsolatos kérdések megoldásához, többek között államközi párbeszéd útján.
3. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek tagjai lehetnek a nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek jogainak és szabadságainak biztosításával foglalkozó kétoldalú kormányközi bizottságoknak.

21. cikk. A nemzeti kisebbségek (közösségek) külkapcsolatai

1. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyek és a nemzeti kisebbségek (közösségek) társadalmi egyesületei kapcsolatot tarthatnak fenn az anyaországok képviselőivel, az Ukrajnán kívüli nemzeti társadalmi egyesületekkel, részt vehetnek az érintett nemzetközi nem kormányzati szervezetek tevékenységében.

Ezek a személyek és közhasznú egyesületek külföldi államoktól, magánszemélyektől, közhasznú egyesületektől, alapítványoktól és más külföldi intézményektől a törvényben előírt módon kaphatnak támogatást.

2. A nemzeti kisebbségekhez (közösségekhez) tartozó személyeknek és a nemzeti kisebbségek (közösségek) közhasznú egyesületeinek tilos együttműködni és segítséget elfogadni olyan külföldi államoktól és személyektől, más államok nem kormányzati szervezeteitől, nemzetközi nem kormányzati szervezetektől, alapítványoktól és más külföldi intézményektől, amelyek tevékenysége Ukrajna függetlenségének felszámolására, az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására, az állam szuverenitásának és területi integritásának megsértésére, biztonságának aláásására, az államhatalom jogellenes megváltoztatására, háború, erőszak propagálására, etnikai, faji, vallási gyűlöletkeltésre, az emberi jogok és szabadságjogok megsértésére, közegészségügy ellen irányul.

1. fejezet. ZÁRÓ- ÉS ÁTMENETI RENDELKEZÉSEK

1. Ez a törvény a kihirdetését követő hat hónap elteltével lép hatályba[39] […]
2. Hatályát veszti:

Ukrajna törvénye „A nemzeti kisebbségekről” (1992) […]

3. Amíg Ukrajnában fennáll a hadiállapot és annak megszűnését (eltörlését) követő hat hónapra a nemzeti kisebbségek (közösségek) ideiglenesen korlátozva van a 7. cikkben meghatározott a békés gyülekezéshez való jog, 14., 18. és 19. cikkben, valamint a 20. cikk harmadik pontjában meghatározott jogok azok esetében, akik etnikai származásuk alapján olyan államhoz kötődnek, amelyet Ukrajnában és/vagy a nemzetközi szervezetek terrorista államként (agresszor államként) ismernek el, amely Ukrajna ellen agresszív cselekményeket követ el.

[…]

Volodimir Zelenszkij

Ukrajna elnöke

Nyilasmozgalom Ung vármegyében 1938 és 1944 között

Bevezetés

Az elmúlt évek során számos kutatás jelent meg, amely az 1938 után visszatért területek egy ismeretlen fejezetét tárta fel. Ezek a kutatások megfelelő keretet nyújtanak ahhoz, hogy az eddigiek során mellőzött vagy csak érintőlegesen kutatott történéseket vizsgáljuk meg. Kárpátalja esetében viszonylag széles körű levéltári forrásanyag áll rendelkezésünkre, amely segítségével a lokális színterű eseményekbe nyerhetünk betekintést. Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy a rendelkezésre álló források segítségével Kárpátalja magyar revíziót követő időszakának egy kevéssé kutatott epizódját vizsgáljam.

Kárpátalja sem etnikailag, sem társadalmilag nem volt homogénnek nevezhető az adott korszakban. Az első Csehszlovák Köztáraság időszaka alatt a politikai viszonyok is ehhez hasonlóan alakultak. A saint-germain-en-laye-i békeszerződés aláírását követően sorra jelentek meg az etnikai alapon szerveződő politikai közösségek. A ruszinok körében mind az ukranofil, mind a ruszofil mozgalmak igyekeztek mozgósítani. A magyarság körében megjelentek a magukat kifejezetten ruszinszkóinak deklaráló pártok, amelyek a későbbiekben betagolódtak az országos csehszlovákiai magyar érdekképviseletbe.[1] A zsidóság és a németség egyaránt megszervezte a maga politikai érdekképviseletét, sőt az utóbbi gyakran a magyar pártokkal együtt indult a választási megmérettetések során. Az országos pártok helyi szervezeteinek is komoly beágyazottságuk volt a társadalmon belül, különösen a Csehszlovákiai Kommunista Pártnak és Csehszlovák Agrárpártnak. Kárpátalján a magyarság körében is jelentős szavazóbázisa volt a szélsőbalnak, ezzel szemben a szélsőjobboldali radikális csoportok gyakorlatilag nem működtek. Az első bécsi döntés ebben a tekintetben is újat hozott, a visszatért területeken ugyanis megjelentek az anyaországi szélsőjobboldali pártok.

Az első bécsi döntés és következményei

Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés következtében Csehszlovákia 1523 km² területet engedett át Podkarpatszka Ruszból a Magyar Királyságnak, közel húsz év után Beregszász, Munkács és Ungvár ismét magyar közigazgatás alá került. (Fedinec 2014, 64. p.) Magyarországhoz összességében 12 103 km² területet és 1 millió 60 ezer lakost csatoltak vissza a Csehszlovák Köztársaságtól. (Fedinec 2015, 35. p.) E területek birtokbavételére négy vegyes dandárt jelöltek ki, amelyek 1938. november 4–11. között több szakaszban foglalták el az új határokat. Ungvárra 1938. november 10-én vonult be a debreceni vegyes dandár, Siegler Géza altábornagy vezetésével. A honvédség bevonulását követően katonai közigazgatást vezettek be, amely 1938. december 22-ig állt fenn. Ungvár katonai parancsnoka Tomcsányi Gábor ezredes lett, a város miniszteri biztosa pedig Rauch Károly, mindketten a helyi közéleti szintérről kerültek beosztásukba. 1938. december 17-én megjelent 9.330/938. sz. M. E. rendelet a „felszabadult Felvidék közigazgatásának új rendjéről”, amelynek értelmében ismételten létrehozták Ung megyét, Ungvár székhellyel. (Fedinec 2002, 298., 307. p.) A vármegye területe 692 km²-t tett ki, a lakosság az 1938. december 15-én tartott összeírás szerint 73 980 fő volt. A vármegyét két járásra tagolták: egy Ungvárira, amelynek székhelye Ungvár lett és egy Nagykaposira, Nagykapos központtal. Az Ungvári járáshoz 28, a Nagykaposihoz 27 település tartozott. (Molnár D. 2018, 40., 49. p.) Az 1941-es népszámlálási adatok szerint a megyében 46 227 fő magyarnak, 17 674-en ruszinnak, 12 290-en románnak, 474-en németnek és 70-en szlováknak vallották magukat.[2]

A magyar hatalom visszatérését követően a politikai keretek lényegesen megváltoztak. Először is, a bécsi döntést megelőzően, a csehszlovák pártok többségükben önként függesztették fel tevékenységüket, majd kivonultak az elcsatolás előtt álló területekről. Az új hatalom pedig nemzetpolitikai megfontolásból számos társadalmi szervezetet, egyesületet és pártot tiltott be, amelyekről úgy vélte, hogy veszélyeztethetik a fennhatóságot. A felszámolt egyesületek és pártok vagyonát szétosztották. Csapon a Sokol Egyesület, Radváncon a Slovenská Beseda, míg Nagykaposon a Szlovák Liga vagyonát az újonnan alakult Levente Egyesületeknek szerették volna kiutalni.[3] Ez a tendencia valamennyi visszatért településen megfigyelhető volt: Beregszászon a Pro Libertate szabadkőműves páholy épületét a cserkészmozgalom, míg a Proszvita és Sokol egyesületek ingó és ingatlan vagyonát a Levente Egyesület kapta meg.[4] Az intézkedések mögött megfontolt nemzetpolitikai elgondolás állt, hogy a visszatérő hatalom kiszűrje a számára nemkívánatos elemeket, s ekkor történt meg az egyesületek revíziója, az anyaországból érkező szervek átvették a korábbi szerepköröket.

A visszatért területek reintegrációja során igyekeztek a bizalmi embereket helyzetbe hozni, így kerültek egyértelműen előtérbe az Egyesült Magyar Párt (a továbbiakban: EMP) tagjai. Ung megyében valamennyi fontosabb közigazgatási hivatal élére a párt emberei kerültek. A főispáni tisztséget először Korláth Endre, majd Siménfalvy Árpád töltötte be.[5] Az alispán Kossey János lett, az Ungvári járás főszolgabírója Köszörű Károly, Ungvár polgármestere pedig Peltsárszky Imre.[6] A korábban plurálisabb politikai élet a csehszlovák pártok kivonulásával, az egyéb mozgalmak felszámolásával és az EMP monopolhelyzetének következtében beszűkült. A csehszlovák időszak alatt az EMP közel sem tudhatta maga mögött egyöntetűen a magyar lakosság támogatását. Sokan szavaztak a Csehszlovákiai Kommunista Pártra és a Csehszlovák Agrárpártra, amelyek Kárpátalján a választások során mindig előkelő helyen végeztek. (Szakál 2009, 43–51. p.) Ennek következtében a revízió után sokan maradtak érdekképviselet nélkül, hiszen az általuk korábban támogatott pártok eltűntek, ugyanakkor az EMP felé már nem mozoghattak, mivel korábban nem a magyar pártokat támogatták, így a visszatérő magyar hatalom ezeket a személyeket politikai szempontból megbízhatatlannak bélyegezte. (Csilléry 2014, 7–9. p.) A későbbi behívott országgyűlési képviselő, Korláth Endre szavai jól szemléltetik az akkori állapotokat: „akik nem az Egyesült Magyar Pártnak, hanem csehszlovák pártoknak voltak tagjai, nem voltak sem nemzethűek, sem tisztességes magyarok.” (Fedinec 2007, 105–109. p.) Az anyaországból érkező ellenzéki pártok, melyek fokozatosan átvették a korábbi mozgalmak szerepét, megpróbálták saját soraikba terelni ezeket a csoportokat is. A hungarista mozgalomhoz például örömmel csatlakoztak a betiltott Csehszlovákiai Kommunista Párt egykori tagjai, s ezzel a hatóságok is tisztában voltak: „a lakhelyükön maradt kommunisták saját biztonságuk érdekében átmenetileg csatlakoztak a jobboldali pártokhoz.”^[7] Az önálló felvidéki és kárpátaljai magyar politika nem sokkal később megszűnt, hiszen a helyi pártok szerepét egyértelműen az országosak vették át. Az EMP 1940. március 15-én végül feloszlatta magát, és az egykori alapszervezetek csatlakoztak a kormánypárthoz, a Magyar Élet Pártjához. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy az amúgy is kormányszövetségesnek számító EMP formálisan is a kormánypárt része lett. (Simon, 2014, 41. p.) Ezzel pedig gyakorlatilag egy erős kormánypárti hálózat jött létre a visszatért területeken. A kormány a hegemóniáját végül azzal biztosította be, hogy a visszatért területeken nem tartották meg a választásokat. Míg a csehszlovák időszakban a magyarságnak titkos és egyenlő választójoga volt, s befolyása az országos és a lokális szintéren történő eseményekre, addig a Magyar Királysághoz történő visszacsatolást követően ezt a jogát elvesztette. (Filep, 2008, 156. p.) A választások megtartása helyett behívták a képviselőket a magyar parlamentbe. 1938. december 5-én 16 képviselőt hívtak be. (Szőlősi, 2021. 475. p.) A behívott képviselők^[8] együttesen alkották a „felvidéki képviselők csoportját”, és valamennyien EMP tagjai voltak. (Fedinec, 2015, 141. p.) A későbbiekben további képviselőket hívtak be, sőt egy törvényt is elfogadtak, mely szerint 1940. június 30-ig választásokat fognak tartani a Felvidéken, de ez sosem következett be. A választások megtartása kulcsfontosságú lett volna az ellenzéki pártok számára, amelyek az EMP és a kormány monopolhelyzetét próbálták oldani. (Godzsák 2021, 105–110. p.) A kormány a választások elnapolásával, valamint azzal, hogy saját bizalmi embereit nevezte ki a fontosabb közigazgatási hivatalok élére, gyakorlatilag bebetonozta hatalmát. Paradox módon ezeknek a tényezőknek köszönhető az, hogy többek között Ung megyében is útját tudták állni a szélsőségeknek és jelentősen korlátozni tevékenységüket egészen a német megszállásig.

A Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom és a Nyilaskeresztes Párt megjelenése Ung megyében

A szélsőjobb megjelenése bizonyos tekintetben új jelenségként hatott, ugyanis a csehszlovák időszak alatt a magyarság körében elsősorban a szélsőbaloldalnak volt beágyazottsága mind a Felvidéken, mind pedig Kárpátalján. Ez nem jelenti azt, hogy a Csehszlovák Köztársaságban ne lettek volna jelen a szélsőjobboldali pártok; Radola Gajda 1927-ben szervezte meg a Nemzeti Fasiszta Közösség Pártját, bár a mozgalom nem volt túl népszerű és nem rendelkezett széles körű társadalmi bázissal. (Palotás 2003, 276. p.) A pártnak Pozsonyban működött magyar szekciója, Janovszky Imre vezetésével, de nem volt átfogó jelenség a magyarság körében, s az eddigiek során feltárt levéltári források arra engednek következtetni, hogy Kárpátalján nem alakultak helyi csoportjai. (Simon 2014, 32–33. p.) Kárpátalján a ruszinság körében viszont megjelent a szélsőjobboldali gondolat: Fenczik István későbbi behívott országgyűlési képviselő erősen rokonszenvezett Benito Mussolinival és a fasizmussal, sőt az olasz rohamosztag, a Squadra mintájára megszervezte a saját feketeinges osztagát Ungváron. (Brenzovics 2010, 41–42. p.) A mozgalom a cseh szélsőjobboldaltól elkülönülő jelenség volt, nem állt kapcsolatban Radola Gajda mozgalmával vagy egyéb pártokkal. Fenczik és feketeingesei egy önálló kárpátaljai mozzanat, egy saját indíttatású mozgalom volt, amely kizárólagosan a helyiekre (ruszin nemzetiségűekre) koncentrált, és megvoltak az egyéni törekvései is, például a széles körű autonómia a ruszinság számára.

A magyarországi szélsőjobboldali eszmék viszont már a bécsi döntést megelőzően megjelentek a visszatért területeken. Érsekújváron röplapokat terjesztettek és igyekeztek Holota János polgármestert lejáratni, egyebek között magyarellenesnek és zsidóbérencnek nevezték. (Simon 2015, 37. p.) A Magyarság cikke szerint több kárpátaljai településen is hasonló röplapot terjesztettek, de jóval korábban, 1938 májusában „Huszt, Ungvár, majd pedig Beregszász utcáit szórták tele nyilaskeresztekkel, azonkívül Beregszászon a házak falait és a járdákat is nemzeti szocialista propagandakeresztekkel mázolták be”.[9] Egy beregaradói férfi a kihallgatása során ismerte el a rendőrségnek, hogy már korábban is hallott Festetics Sándor nyilaskeresztes pártjáról.[10] A Magyar Királyságból érkező szélsőjobboldali áramlat azonban csak a bécsi döntést követően vált népszerűbbé a magyarság körében. A visszatért területeken megjelent hungarista mozgalom országos szinten is egyre népszerűbbé és egyre támogatottabbá vált a társadalmon belül; Ung megyében már a katonai közigazgatás alatt zászlót bontott a mozgalom. 1938. december 13-án Hubay Kálmán személyesen járt Ungváron, és elnöklete alatt megalakult a Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom (a továbbiakban: NSZMP–HM) első helyi szervezete. (Fedinec 2004, 228. p.) „Egy nagyvillában bontotta ki zászlóját Ungváron Hubay Kálmán nyilas-képviselő” – állt a Kárpáti Magyar Hírlap címoldalán. A cikk szerint az „elégedetlen fiatalok” körében találtak támogatókra, sőt a „ruszin ifjúság is képviselve volt”. Hubay ismertette a megjelentek előtt a mozgalom célkitűzéseit, és leszögezte, hogy „csak kizárólag megbízható, fajtiszta elemek kerülhetnek a pártba”.[11]

Az Ungváron újonnan megalakult párt követői hamar összerúgták a port a helyi hatóságokkal. 1938. december 31-én fiatalok egy csoportja „Szálasy-nótákat” énekelve rendbontást követett el: a város utcáin poharakat törtek, a kirakatokat nyilas propagandaanyagokkal ragasztották tele. A hangoskodó fiatalokat a rendőrség őrizetbe vette, de nem sokkal később szabadon bocsátották őket annak a fejében, hogy többet nem fordul elő hasonló kihágás a részükről.[12] Az esetnek talán két aspektusát érdemes kiemelni, az egyik, hogy az ifjúság körében hamar népszerűvé vált a mozgalom. A másik sarkalatos pont a hatóságok reakciója és fellépése a mozgalom tagjaival szemben, ami gyakorlatilag Magyarország német megszállásáig szinte végig megfigyelhető volt. A NSZMP–HM nem sokáig működött a visszatért területeken, ugyanis a Teleki-kormány 1939. február 23-án betiltotta a pártot, a február 3-án elkövetett budapesti Dohány utcai kézigránátos robbantás következtében. A rendőrség az ország valamennyi pontján egyszerre tartott rajtaütéseket. Az ungvári rendőrség is akcióba lépett: a nyilvántartott hungaristáknál házkutatást tartottak, pártiratokat, jelvényeket, a tagok névsorát, propagandaanyagokat foglaltak le.[13]

Hubay Kálmán 1939. március 8-án jelentette be a Nyilaskeresztes Párt (a továbbiakban: NYKP) megalakulását, amely a NSZMP–HM utódpártja volt. A sokadjára betiltott mozgalom további szervezkedése némileg váratott magára, ez feltehetőleg annak tudható be, hogy a párt készült a visszatért területeken nem megtartott országgyűlési választásokra. Az 1939-es országgyűlési választások során a szélsőjobboldali pártok végül 49 mandátumot szereztek, ezzel ők lettek a legnagyobb ellenzéki tábor a magyar parlamentben. A NYKP egymaga 29 helyet szerezett az országgyűlésben. (Romsics 2018, 306. p.) 1940 őszén Szálasi Ferencet kiengedték a börtönből. Nem sokkal később pedig a két legnagyobb nyilaspárt egyesült, Pálffy Fidél Egyesült Magyar Nemzetiszocialista Pártja csatlakozott a NYKP-hoz. A kormány mérsékelte a 3400/1938. ME sz. rendeletet, a továbbiakban a tagságot már nem, csak a tisztségviselést és pártjelvény használatát tiltotta a közalkalmazottaknak. (Paksa 2013, 216. p.) A NYKP a választásokat követően több hullámban kezdett el szervezkedni ismételten a térségben. Bereg megyében például 1939 nyarán alakultak meg a párt helyi szervezetei, elsősorban a Beregszászi járásában.[14] Ung megyében ez a folyamat 1940 tavaszán vette kezdetét, s mind az Ungvári, mind a Nagykaposi járást érintette.^[15]

1.táblázat. A Nyilaskeresztes Párt szervezetei Ung vármegyében

Saját szerkesztés. Források: KTÁL, Fond 281. Op. 1. Od.zb. 567.; 1–27. KTÁL, Fond 281. Op. 1. Od.zb. 1282. 1.; Magyarság, 1940. június. 26., 137. sz. 6. p.; KTÁL, Fond 45. Op. 1. Od.zb. 35. 1–20.

A pártnak megvoltak a konkrét elképzelései a Felvidéken és Kárpátalján, amivel a helyi hatóságok is tisztában voltak. A visszacsatolt területekre országgyűlési képviselőket, valamint propaganda-szakembereket kívántak küldeni. A nyilas képviselők kéthetente utaztak volna ki a városokba és községekbe, ahol előadásokat kellett volna tartaniuk a helyieknek. A propagandaanyagokat is ők vitték volna magukkal, vagy magánszemélyeknek küldték volna el postán.^[16] A képviselők személyes jelenléte leginkább azért lehetett fontos, mivel mentelmi jogot élveztek, s ezáltal a hatóságoknak is nehezebb volt fellépniük velük szemben. A visszatért területekre számos alkalommal látogattak el magasabb rangú nyilas párttagok, országgyűlési képviselők. Hubay Kálmán járt Ungváron, Munkácson, Beregszászon, sőt Vereckén is.^[17] Szálasi Ferenc Ungváron, Munkácson, Beregszászon és Nagyszőlősön is megfordult. Az eddigi legrészletesebb ismerettel az ungvári látogatásról rendelkezünk. Az előzetes tervek szerint a pártvezető, Szálasi Ferenc 1940. december 15-én tett volna látogatást Ungvárra. A Nagykaposi járás főszolgabírója részletes tájékoztatást küldött valamennyi körjegyzőnek, így a helyi párttagok előkészületeiről kaphatunk némi betekintést.

A vidéki pártszervezetek a látogatás tiszteletére felvonulást terveztek Ungváron, valamint lovasbandériumot szerveztek. A főszolgabíró jelezte is a körjegyzőknek, hogy tartsák szemmel a tagokat, s minden törvényes eszközzel akadályozzák meg a felvonulást.^[18] A látogatásra végül csak 1941. július 21-én került sor. (Fedinec 2002, 306., 379. p.) Az eseményről a Kárpáti Magyar Hírlap is cikket közölt. Szálasi Ferenc gépkocsival érkezett Ungvárra, gróf Széchenyi Lajossal és egy ismeretlen személlyel. A látogatás némi kellemetlenséggel indult, ugyanis a párthelyiséget egy másik épületbe költöztették át, amiről még nem értesítették a pártközpontot, így a felek elkerülték egymást.^[19] Az ungvári nyilasok is közzétettek egy cikket a látogatás menetéről, ugyancsak a Kárpáti Magyar Hírlapban. A vezetőség igyekezett cáfolni a cikknek azt a sugallatát, hogy nem készültek fel kellően a pártvezér fogadtatásra: leszögezték, hogy Ung megye minden községe és járása várta a pártvezetőt, a párthelyiség cseréje kapcsán pedig annyi történt, hogy nem érkeztek értesíteni a központi pártirodát. „Tekintettel a mai időkre [ekkor már Magyarország belépett a második világháborúba], semmiféle külső jelleget nem adtunk a fogadásnak, csak miután hivatalos pártszemléjét megtartotta, hatvan terítékes ebéden vett részt.” Ezt követően Szálasi és kísérete Munkácsra utazott tovább.^[20]

A Nyilaskeresztes Párt társadalmi bázisa és tevékenysége

A magyar kormánynak számos nehézséggel kellett megküzdenie a visszatért területeken. A helyzetet súlyosbította, hogy a csehszlovák hatalom a kéthatalmi döntést megelőzően elkezdte kivonni a tőkét Dél-Szlovákiából és a Kárpátaljai-alföldről, ennek következtében gyárakat szereltek le, és először a magyar munkásokat bocsátották el. A kivonuló hatalom az utolsó napokban rekvirálásba kezdett, ennek lett például áldozata a beregszászi kórház is, ahonnan az egészségügyi berendezést vitték magukkal. Az Imrédy-kormány számolt a nehézségekkel, s még a komáromi tárgyalások idején elkezdte szervezni a Magyar a Magyarért Mozgalmat. A kísérlet, bár bizonyos fokig orvosolni tudta a nehézségeket, nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Rosszul mérték fel a szociális helyzetet, emellett pedig ott volt még a pengő-korona kedvezőtlen átváltása is. A visszacsatolás következtében kialakult eufória alábbhagyott, s a lakosság körében a romló körülmények következtében rossz hangulat lett úrrá. (Hámori 2001, 569–587. p.) A nyilasok megpróbálták úgy beállítani a történéseket, hogy azokért csakis a kormány a felelős, és a gazdasági nehézségekre építve próbálták megnyerni a helyiek bizalmát: „a jobb világhoz szokott felvidéki munkásság borzalommal néz a 20 filléres órabérre”, „már csak álmában mer rágondolni arra az időre, amikor egy métermázsa gabona árából kétpár csizmát vehetett.” (Simon 2014, 37. p.) A Magyar Királyság visszatérése nem hozta el a magasabb életszínvonalat. A helyi elit is érzékelte a nehézségeket, ezért Korláth Endre, Ung megye főispánja nem sokkal a bécsi döntést követően Budapestre utazott, hogy tárgyaljon Imrédy Bélával a térség gazdasági helyzetéről. A megbeszélések végül nem hoztak eredményt. A cseh tőke kivonulását és a piacok elvesztését megérezte a helyi gazdaság is. A gazdasági elképzelésekből, mint a faipar és a turizmus fejlesztése vagy a vízerőművek építéséből gyakorlatilag nem valósult meg semmi. A hatalomváltás egyik legkedvezőtlenebb hozadéka az imént már említett valutaváltás volt, a koronát 1:7-hez váltották (korábban 1:5) pengőre. Míg a csehszlovák időszak alatt egy mázsa búza áráért négy-öt pár cipőt lehetett venni, addig a pénzváltás után egy is nehezen jött ki. Drágult a kukoricaliszt és a só ára, beszűkült a kivitel lehetősége, ennek hatására kár érte a gyümölcs- és dohánytermesztést, amely erősen visszafejlődött. (Brenzovics 2010, 112–113. p.)

A NYKP 1939. március 15-én meghirdetett programjában számos olyan pontot találunk, amely hatást gyakorolhatott a helyi társadalomra. A „trianoni bilincs teljes széttörése”, az „egységesítés”, valamint a „minden magyar ember számára nagyobb kenyér” érzelmileg, míg a munkanélküliség megszüntetése, munkahelyteremtés és a megfelelő bérezésről szóló kérdések racionálisan is hathattak azokra, akiket negatívan kedvezőtlenül az első világháború utáni hatalomváltás. (Paksa 2013, 160–163. p.) A legtöbbet ígérő lózung viszont az igazságos földreform lehetett. Ez két tényező miatt is sarkalatos pont volt a helyiek körében. Először is egy 1930-ban készült felmérés szerint Kárpátalja lakosságának 84,6%-a élt vidéken. Másodsorban a csehszlovák földreform hátrányosan érintette a helyi magyarságot, ekkor ugyanis több ezer embernek továbbra sem volt csehszlovák állampolgársága, így jogosultságuk sem, másrészt a kiutalt földek magyar és német birtokosokéi voltak. (Szakál 2017, 32–35. p.) A földreform kérdése a helyi politikai színtéren is megjelent. Bereg és Ugocsa megye NYKP vezetője, Baranyi József 1941 februárjában, Kígyós községben szemtanúk állítása szerint beszédében kitért a földreform kérdésére is, s elmondta, hogy a „közelgő” hatalomátvétel után a papoktól, grófoktól és a zsidóktól el fogják kobozni a földeket, amelyből mindenkinek jár majd huszonöt hold, ehhez pedig megfelelő eszközöket s hosszú lejáratú hitelt biztosítanak majd.^[21] A mozgalom Ung megyében is megpróbálta saját soraiba terelni a földműves rétegeket, első körben a földnélküli parasztságot, akiket azzal próbáltak meggyőzni, hogy egy esetlegesen végrehajtott földreform során csak akkor részesülhetnek a kiutalt földekből, ha csatlakoznak Szálasi pártjához.[22] A NYKP központi vezetése további lépéseket is tett, hogy megnyerjék a helyi parasztságot. A nagykaposi főszolgabíró, Páska Zoltán fel is hívta a körjegyzők figyelmét, hogy a nyilasok megpróbálják beszervezni a párt soraiba a földműves lakosságot. A párt instrukciója abból állt, hogy a helyi nyilasoknak saját embereiket kellett volna bejuttatniuk a községekben levő gazdakörökbe. A hatóságok erre reagálva ellenpropagandát készítettek elő, amely során a föld és adózás kérdése került előtérbe. A hatóságok még arra is ügyeltek, hogy a propagandaanyagok ne tartalmazzanak statisztikai adatokat, ezek ugyanis következtetéseik szerint nem érdeklik a parasztságot.[23] A nyilasoknak az a terve, hogy megnyerjék maguknak a vidéki lakosságot, nem maradt eredménytelenül. Ezt leginkább a több hullámban megalakult helyi szervezetek igazolják, amelyek nemcsak a nagyobb településeket, hanem a kisebb falvakat is érintették. A pártközpontból érkező bejelentési lapokon szerepel, hogy a helyi szervezeteknek kik a szervezői, s mi a foglalkozásuk e személyeknek. Az 1. diagramban az Ung megyének csak az Ungvári járásában található szervezeteit vetjük össze, így ezt nem kezelhetjük reprezentatív eredményként a megye esetében, de némileg közelebb vihet annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy többségükben milyen társadalmi csoportokból kerültek ki a helyi tagok.

1. diagram. A Nyilaskeresztes Párt tagjainak foglalkozás szerinti megoszlása az Ungvári járásban

Saját szerkesztés. Forrás: KTÁL, Fond 281. Op. 1. Od.zb. 567. 1–27.

A diagramban szereplő adatokon látható, hogy többségük földműves, gazdálkodó vagy valamilyen kisiparos tevékenységet űzött. Fontos leszögezni, hogy a mintát 40-50 fő szolgáltatta, de ezek a személyek nem jelenthetik a teljes tagságot, csak azokat, akiket megemlítettek a párt megalakulásánál az adott településen. A kérdés teljes körű megválaszolásához azonban nem áll rendelkezésünkre elegendő levéltári forrás. Ung megye másik járásában, a Nagykaposiban is hasonló eredményeket kaphatunk, bár itt némileg kevesebb primer forrás vizsgálható. A tagok életkörülményeibe nagyobb betekintést kaphatunk a párthelyiségeket felmérő jelentésekből. A kisdobronyi tagok egy egyszobás épületbe szerették volna bejelenteni a párthelyiséget, ahol a tisztiorvos megjegyezte, hogy megfelelő mellékhelyiség sem áll a tagok rendelkezésére. A nagydobronyi párttagok is hasonló körülmények között éltek: „közönséges lakószoba, melynek bejárata konyhán keresztül vezet.” Valamennyi községben hasonló körülmények uralkodtak, általában egy maximum két helyiségből álló épületet jelentettek be párthelyiségként, amelyeben az egyik szobában aludtak, a másik konyhaként szolgált. Egyes településeken több épületet is bejelentettek, azonban egyik sem felelt meg a hatóságok által támasztott követelményeknek.^[24] Sokatmondó a nagykaposi párttagok főszolgabíróhoz intézett levele, amelyben a párthelyiségük bezárása ellen apelláltak. „De egyébként is a falusi szervezetről van szó, mely csak oly helyiséggel rendelkezik, amilyen a szegény falusi lakosság igényeinek megfelel. Teljesen megértjük, ha a nagy városban, ahol élnek és igényes pártélet folyik, gondoskodik a hatóság megfelelő klozetről, külön bejáratról, de nekünk falusi dolgozóknak jó az a helyiség, hol éjjel alszunk…”[25] A párthelyiségek egyszerű parasztházakban működtek, a tagok pedig általában szerény körülmények között éltek. Bár egy idő után úgy tűnt, hogy a szociális nehézségek enyhülhetnek a területi revíziókat követő időszakban, közbeszólt a második világháború, és a háborúba sodródás. A Magyar Királyság 1941. június 26-án a tengelyhatalmak oldalán belépett a világháborúba azt követően, hogy Kassát bombatalálat érte. (Romsics 2017, 172. p.) A háború további megszorításokat követelt, s értelemszerűen kevesebb pénz maradt a visszatért területek integrációjára. A politikai és társadalmi légkör a háború hatására feszültebbé vált, ezt támasztja alá az ungvári Magyar Királyi VIII. honvéd hadtest kémelhárító osztályának jelentése is. A közhangulatot a háború és a közellátás befolyásolta leginkább. A munkások nem kapták meg az élelmiszer-fejadagjukat, s a lakosság a közellátási problémák okát a rendszertelenségben meg a hatóságok tehetetlenségében látta. 1942. augusztus 12-én a vezérkari főnöknek küldött nemzetvédelmi jelentésben vitéz Szabó András alezredes arról számolt be, hogy a városokban a sorban állás mindennapi jelenséggé vált, s virágzott feketepiac, mely a munkásság számára egyébként sem jelentett megoldást.^[26]

A mozgalom erőteljes agitációba kezdett a vármegyében élő zsidóság ellen. A Magyarságban számtalan cikket közöltek, amelyekben a helyi zsidóság gazdasági és politikai túlsúlyát igyekeztek propagálni. Fiala Ferenc Egán Ede nyomában címmel megjelent írása szemlélteti talán a legjobban, mivel is érveltek a helyi zsidó közösség ellen: „Az ő kezük irányítja a város és környékének gazdasági életét, ők vásárolják össze a sík vidék gabonáját és a hegyes vidék fáját, az ő láthatatlan intésükre tűnnek el az üzletekből a legfontosabb élelmiszercikkek és jaj annak, aki ezzel a nagyon is látható szakállas hadsereggel szembeszáll.” A cikkíró az ungvári zsidó közösséget igyekezett úgy beállítani, mint a csehszlovák hatalom, valamint Avgusztin Volosin kiszolgálóit.[27] A zsidóság elleni hangulatkeltés és a kormányellenes propaganda bizonyos mértékben összefüggött. Döntő többségben ugyanis azzal támadták a regnáló államhatalmat, hogy nem lépnek fel megfelelően a zsidósággal szemben, így a keresztény iparosok és kereskedők nem tudnak érvényesülni: „Ma még a zsidó nagykereskedő kénye-kedvének kiszolgáltatott keresztény kiskereskedők és iparosok sokszor nem tudnak áruhoz jutni, mert a zsidó nagykereskedők nem állnak rendelkezésükre.”[28] A zsidó tulajdonban levő földbirtokokat is szerették volna elkobozni, ennek érdekében egy névtelen memorandumot is összeállítottak Ungváron.^[29] Homok községben az egyik helyi nyilas azért panaszolta be a körjegyzőt az alispánnál, mivel az vélekedése szerint nem járt el annak érdekében, hogy megkaphasson egy zsidó tulajdonban levő 40 holdas legelőt.[30] A zsidóság elleni hangulatkeltés bizonyos esetekben a tettlegességig fajult. 1942. augusztus 12-én a vezérkari főnöknek küldött nemzetvédelmi jelentésben vitéz Szabó András elégedetlenségét fejezte ki az állományában szolgálókkal, akikből véleménye szerint hiányzott „a hivatás iránti hajlam”. A Kárpátalján levő alakulatok magatartása végett pedig még eljárást is indított. A „politikai nézetektől fűtött erős faji meggyőződéses” katonák több bűncselekményt is elkövettek Huszton és Munkácson. Fiatal tisztek egy csoportja „partizánharcra” hivatkozva több zsidót is megvert, s „vagyon elleni bűncselekményt” követtek el ellenük (megsarcolták őket). A Husztról elvonuló zászlóalj legénysége zsidókat bántalmazott és zsinagógákat dúlt fel, mindezt „szélsőséges politikai elveket valló polgári egyének izgatása hatása alatt”.^[31] Huszton kétségtelenül működött a NYKP, sőt 1943. május 16-án a kárpátaljai főkerület vezetősége itt tartott értekezletet.^[32] Mindazonáltal a honvédség soraiban is bőven akadtak radikális és szélsőjobboldali nézeteket valló egyének, s ebből kifolyólag nemigen kellett külső ösztönzés számukra.

A NYKP helyi társadalmi bázisa kapcsán pontos képet a levéltári források hiánya miatt nehéz megítélni, viszont ha abból indulunk ki, hogy Kárpátalja lakosságának 84,6%-a vidéken élt, akkor következtethetünk a párttagok agrárius mivoltára. Az Ung megyében tapasztalható állapotok is azt igazolják vissza, hogy a tagok vagy földből, vagy valamilyen kisiparos tevékenységből élő személyek voltak. A párthelyiségek kapcsán készült felmérések pedig azt támasztják alá, hogy a tagok nehéz körülmények között éltek. A NYKP propagandája, mint például a földkérdés rendezése megtalálhatta célközönségét, amit az Ungvári járásban bejelentett szervezetek igazolnak. Árnyalja a képet, hogy nem kizárólagosan a földművesek és kisiparosok csoportja, tisztségviselők és állami alkalmazottak is csatlakoztak a párthoz, olyanok is, akik nem küzdöttek a létfenntartás nehézségeivel. Tovább árnyalhatná a képet, ha pontos képpel rendelkezhetnénk a városokban uralkodó állapotokról. A fokozódó és megoldatlan gazdasági körülmények miatt nőtt az elégedetlenség a társadalmon belül, aminek következtében a hangzatos szociális ígéretekkel operáló nyilasok népszerűek lettek, különösen a bécsi döntést követően. A növekvő terheket és akadozó közellátási gondokat a nyilas propaganda két irányból közelítette meg. Egyrészt a zsidóság túlnyomó gazdasági erejének állította be, másrészt ezzel összefüggésben, hogy a hatóságok nem képesek kezelni a fellépő nehézségeket, aminek okát egyebek között a zsidótörvények enyhe betartásában látták. A mozgalom pontos létszámát a források hiányoságának következtében nem lehet meghatározni. Ung megye tekintetében csak a vidéki pártszervezetek megalakulását bejelentő lapjain szereplő tagokról van tudomásunk. A tagság létszámát abból a szempontból is nehéz megítélni, hogy maguk az érintettek is titkolták pártállásukat, mivel egy szélsőjobboldali mozgalom tagjaként az állásvesztéstől a letartóztatáson át az internálás veszélyének is ki voltak téve.

A Nyilaskeresztes Párt és a helyi hatóságok viszonya

A magyar kormány mindent megtett annak érdekében, hogy kifogják a szélsőjobboldal vitorlájából a szelet. A hungarista pártvezér, Szálasi Ferenc 1938 nyarától 1940 őszéig börtönben volt, és sokan mások is követték őt a fogházba. Komoly csapást jelentett a mozgalomra nézve az Imrédy-kormány 1938. május 20-án kiadott 3400/1938. ME sz. rendelete, amelynek értelmében megtiltották az állami hivatalnokoknak, hogy szélsőséges pártoknak legyenek a tagjai. Többször felszámolták és betiltották a nyilasok pártjait, hasonlóképpen jártak el a sajtóorgánumok tekintetében is. Az 1939-es választási küzdelmek során Teleki Pál a nyilvános lejáratástól sem riadt vissza, egyik beszédében bizonyos „guruló márkákról” beszélt, utalva ezzel arra, hogy a nyilasokat a németek támogatják. (Paksa 2013, 135., 156. p.) Az alábbi néhány példával a teljesség igénye nélkül nagy vonalakban szerettük volna érzékeltetni az államigazgatás viszonyát a nyilasokkal szemben. A levéltári források segítségével pedig betekintést kaphatunk arról, hogy a visszatért területeken a helyi hatóságok hogyan is viszonyultak a hungarista mozgalomhoz.

A mozgalomnak már a pártalapítási kísérletei és a párthelyiségeknek a bejelentése sem ment egyszerűen. A hatóságok folyamatosan akadályozták e törekvéseiket, aminek következtében gyakorlatilag ellehetetlenítették működésüket. A levéltári források alapján ezeket a történéseket leginkább Ung megyében lehet nyomon követni. A főszolgabírók a körjegyzőségek, valamint a községek vezetőivel folyamatosan megfigyelés alatt tartották a párttagokat. A csendőrség és a tisztiorvos bevonásával pedig gyakorlatilag felszámolták a párthelyiségeiket. A helyi párthelyiségek általában a párttagok otthonaiban működtek. Ezek voltak az úgynevezett „nyilas házak”, amelyekben a tagok összegyűltek. (Paksy 2013, 92. p.) A párthelyiségek, mivel egyszerű lakóépületek voltak, bizonyos feltételeknek meg kellett, hogy feleljenek, ha ezek nem voltak adottak, úgy a hatóságok erre hivatkozva gátolták meg a helyi pártalapítást, amit gyakran meg is tettek. Az épületek állapotát három szempont szerint értékelték: közegészségügyi, közrendészeti és tűzvédelmi. A történések menetének megértéséhez több kisebb eset által nyújtunk betekintést. Kisdobronyban 1940. május 17-én jelentették be a helyi párt megalakulását az illetékes szerveknél, ezt követően a tisztiorvos személyesen tekintette meg a bejelentett párthelyiséget, amelyet alkalmatlannak talált annál az oknál fogva, hogy az épület túl kicsi. A párthelyiség bezárását javasolta a főszolgabírónak, aki a kérésnek eleget tett, s felszólította a párttagokat, hogy tartózkodjanak a további „összejövetelektől”.^[33] Nem csupán az épületek állapotát vizsgálták, hanem a mozgalom tagjait is, pontosabban a megbízhatóságukat állambiztonsági szempontól. Szürte községben például a körjegyző a következő szavakkal véleményezte a nyilasok tevékenységét: „a község megbízhatatlan elemei számára nem véleményezhetek nyugodt lélekkel gyülekező helyett.”^[34] Nagygejőcön a körjegyző a község nyugalmának megőrzése végett javasolta a párt betiltását.^[35] Pontosabb képet a nagydobronyi események kapcsán kaphatunk. A községben először 1940 októberében jelentették be a párt megalakulását. A bejelentő, Hidi F. Sándor házát csak jóval később, 1942 márciusában találták alkalmatlannak a hatóságok: az épületet közegészségügyi és közrendészeti szempontból nem találták megfelelőnek. A tagság ekkor úgy akarta áthidalni a problémát, hogy másnak a házába szerették volna bejelenteni a párthelyiséget, amire 1942. március 17-én került sor, de immáron Hidi M. Józsefnél. A főszolgabíró ekkor a 8120/1939. M.E. sz. rendelet 2. §-ára hivatkozva utasította el a bejelentést, s megtiltotta a tagoknak a további gyűléseket. Köszörű Károly főszolgabíró a 1929. XXX. t.c. 56. § b. pontja alapján el is rendelte a határozata végrehajtását, s értesítette a nagydobronyi csendőrséget, hogy tartassák be az elrendelt intézkedéseket. A jogi keretek kihasználását követően az épületet is vizsgálat alá vetették, ez ismételten nem felelt meg egyik kritériumnak sem.^[36] A nagydobronyi nyilasok 1942. december 9-én újra megpróbálkoztak a párthelyiség bejelentésével, ekkor Köszörű Károly már beidézte a helyi pártvezetőt, Hidi M. Józsefet.^[37] A NYKP elleni folyamatos hatósági fellépést megelégelve Gieser Gyula Ung megyei pártvezető 1943. január 23-án levélben fordult Kossey János alispánhoz. Gieser a párt nagydobronyi tagsága érdekében akart eljárni. Levelében kifejtette, hogy nincs olyan jogszabály, amelynek következtében ne lehetne egy vidéki házat párthelyiségként használni. A véleményének is hangot adott, mely szerint a NYKP-t egyenlőtlen bánásmódban részesítik más pártokkal szemben. Fellebbezésében valóban rámutatott néhány kettős mércére utaló dologra, például, hogy a kormánypárt hasonló „parasztházban” tartotta gyűléseit, akárcsak a községek vezetői. Gieser Gyula állításai ezekben a kérdésekben bizonyára meg is állták a helyüket. A hatóságokat azzal vádolta, hogy visszaélnek hatalmukkal: „hivatalból üldözésnek vagyunk kitéve, holott nincs önkényuralom”.^[38] „Pártunk tagjai tiszta erkölcsű adófizető állampolgárok, akik a nemzettel szemben elvégzik kötelességüket, de ugyanakkor jogaikkal élni is kívánnak. Törvénytelenség velünk szemben megszűnjék.” Az Ung megyei vezető levelét követően sem változott meg a hatóságok döntése, Köszörű Károly továbbra is a párthelyiség bezárását szorgalmazta, mindezt annál az oknál fogva, hogy a „pártiroda közönséges falusiház”. Ekkor került előtérbe a már említett Hidi M. József politikai múltja is: „ilyen egyének szervezkedéséből magyar vonatkozásban semmi jót nem lehet várni.”^[39] A nagydobronyi nyilasok ügyének végére 1943. március 17-én egy háromtagú bizottság tett pontot. Csordás József járási tisztiorvos, a körjegyző Ujlaky István és Nagydobrony község vezetője, Hidi János voltak a bizottság tagjai. Felmérték az épület állapotát, amelyet továbbra sem találtak alkalmasnak, mivel véleményük szerint nem voltak megfelelőek a ház paraméterei.^[40] A pártot azonban nem sikerült felszámolni a községben, majd csak a Vörös Hadsereg megérkezését követően vonták felelősségre a mozgalom vezetőit. Felvetődik a kérdés, miért lehetett ennyire fontos a párthelyiségek felszámolása? A hatóság ezzel gyakorlatilag illegalitásba tudta kényszeríteni a mozgalmat. Először is a jogi kereteket használták ki. Felszámolták az adott párthelyiséget, ezt követően a 8120/1939. M.E. sz. rendeletre hivatkozva, amely a gyülekezési jog korlátozásáról szólt, megtiltották az új alakuló gyűlések létrejöttét. Az 1929. XXX. t.c. 56. § b. pontja alapján^[41] pedig a fellebbezést utasították vissza. A Mokcsakerész településen megalakuló NYKP bejelentését például azért nem vették tudomásul a hatóságok, mivel a helyi tagok nem kértek engedélyt az alakuló gyűlés megtartására, amit feltehetőleg a gyülekezési jog korlátozása miatt amúgy sem kaptak volna meg.^[42] Szirénfalván is hasonlóképpen léptek fel a hungaristákkal szemben, a helyi párttagok fellebbezésükben a következőket írták: „Mi a Nyilaskeresztes Pártszervezet megalakulását nem gyölésen határoztuk el, hanem több községi gazda már régebben éreztük, hogy szükségönk van ilyen szervezetre. Beszéltünk erröl a sétaküzben, látogatások alkalmával, korcsmában és a mezei munka közben, elhatároztuk, hogy ezt bejelentjük a helyi szervezet megalakulását.”^[43] A jogi kereteken túl ott van az a tényező is, hogy a bizottságokba olyan emberek kerültek, akik valamiféle köztisztviselői tisztséget viseltek (községvezető, körjegyző). Ez azért lehetett döntő, mert nagy valószínűséggel a kormány álláspontját képviselték a nyilasokkal szemben, s ezért lehet, hogy a Geiser Gyula levelében említett kettősség megjelenhetett (kormánypárt helyi szervezeteinek a gyűléseire alkalmas volt egy parasztház, a NYKP-nak már nem). A hatóságok azzal, hogy felszámolták a párthelyiségeket, gyakorlatilag bezárták a kört a nyilasok előtt, először is nem engedélyezték az alakuló gyűlések létrejöttét, s mivel gyülekezési tilalom volt érvényben, a tagoknak esélyük sem volt törvényesen újraszervezni a pártot. Akadt olyan település is, ahol a helyi tagok a fellebbezés során megemlítették, hogy a községben már az összes párttag házát bejelentették, de azok közül egy sem felelt meg.^[44] Korláthelmecen úgy akartak kibújni a hatóságok szorításából, hogy mástól bérelték a páthelyiséget, s az épület a leírások alapján valóban jobb állapotnak örvendett, mint az ezt megelőzően vizsgált lakóházak, de így is eljárást indítottak ellenük.^[45]

Az 1938-as 3400/1938. ME sz. rendelete értelmében az állami hivatalnokok nem léphettek be szélsőséges pártok soraiba. Később ezt az intézkedést a kormány mérsékelte arra, hogy a tagságot engedélyezte, de a párttisztség betöltését, rendezvényeken való felszólalást, a különböző szimbólumok viselését továbbra is tiltotta számukra. (Paksa 2013, 216. p.) Az említett rendelet hatását a helyi közegekben, valamint a hatóságok magatartását a vezető szerepet betöltő hungaristákkal szemben két különböző eset történései mentén szeretném vázolni. Az Ungi Református Egyházmegye 1940. június 13-as gyűlésén a „közrend és a törvény tekintélyének”, valamint a nagydobronyi egyházközség békéjének megóvása érdekében előterjesztést tett Gönczy Pál református lelkész internálásának ügyében. Gönczy esete azért is érdekes, mert a magyar és a szovjet hatóságok egyaránt internálni akarták az előző államban kifejtett magatartása miatt (ez utóbbiak végül meg is tették). A revíziót követően kérdések merültek fel a lelkész politikai múltjával kapcsolatban. Először is nem derült ki egyértelműen, hogy a Csehszlovák Agrár-, vagy a Magyar Nemzeti Pártnak volt-e tagja a csehszlovák időszak során, de hasonló a helyzet a NYKP-ban betöltött szerepe kapcsán is.^[46] Az Ungi Református Egyházmegye 1940-es jegyzőkönyvéből az derül ki, hogy az „egyházi főhatóságának durva megsértése és az egyházi törvények rendelkezéseivel szemben tanúsított renitens viselkedése miatt…” nyilvános megkövetésre és 100 pengő bírságra ítélték; a döntés jogerős volt.^[47] Az 1941-es jegyzőkönyv szerint az igazoló bizottság felmentette az ellene hozott vádak alól, de a felmerülő költségeket neki kellett állnia.^[48] Az előbbi ítélet feltehetőleg a nyilasmozgalomban vállalt szerepe miatt, míg az utóbbi a csehszlovák érában kifejtett politikai magatartására vonatkozott, amelynek vádjai alól felmentették. A magyar hatóságok végül nem internálták, Gönczy a helyén maradhatott, erről tesz tanúbizonyságot a helyi sajtó is. 1941-ben részt vett az országzászló, illetve első világháborús emlékmű avatásán Nagydobronyban, ahol beszédet is mondott. 1942-ben a Nagydobronyi Református Egyházközségről tett jelentésben még mindig őt említik a település lelkészeként. (Fodor 2017, 26. p.) Ami a nyilasmozgalomban vállalt szerepét illeti, egyfajta szellemi vezetője lehetett a nagydobronyi pártnak. Személyesen nem agitált, csupán „lakásán gyűjtheti össze egy pár nagyhangú emberét és ezek útján irányíthatja a dolgokat”. A körjegyző jelentésében arról is beszámol, hogy a tagok mindig egy időben jelentek meg a lelkész házánál, vagy egy bizonyos „Szeretetházánál”.^[49] Gönczy személyét a lakosokra gyakorolt hatása és a „társadalmi rend és béke szempontjából” veszélyesnek ítélték meg a hatóságok, de felmerült az a kétség is, ha esetlegesen felmentik, akkor a „társadalmi rendre káros működését még nagyobb eréllyel fogja megkezdeni”.^[50] 1944 őszén a Vörös Hadsereg megszállta Kárpátalját, majd 1945. június 29-én a szovjet–csehszlovák egyezmény keretein belül Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, 1946. január 22-én pedig a régiót betagolták az USZSZK^[51] kötelékébe. (Fedinec–Vehes 2010, 233. p.) Gönczy Pál egészen 1946. július 30-ig maradt pozíciójában, ekkor az Állambiztonsági Hivatal Ungvári Körzeti Osztályának helyettese, Szitnyikov főhadnagy elrendelte a letartóztatását. Letartóztatásának okai között szerepelt, hogy Kárpátontúli Ukrajna „magyar megszállása” idején a NYKP tagja volt. Kihallgatása során elmondta, hogy a „magyar megszállás” idején 1939-ben Nagydobronyban ő szervezte meg a „népellenes” Magyar Szocialista Néppártot, amelynek 1942-ig Hidi B. Sándor (feltehetőleg Hidi F. Sándor) és Hidi M. József voltak a vezetői. A kihallgatás jegyzőkönyvében számos kettősség és nem egyértelmű dolog szerepel. Az egyik, ami további kérdéseket vethet fel, Gönczynek az állítása, hogy nem a NYKP tagja volt, hanem a Magyar Szocialista Néppárté. Az eddigiek során azonban nem találkoztunk hasonló nevű szélsőjobboldali párttal. A kihallgatás során a lelkész azt állította, hogy a pártról csak 1942-ben hallott egy ismeretlen ungvári nyilastól, aki beszervezete Hidi M. Józsefet és Hidi F. Sándort. A főszolgabírói iratok viszont azt tanúsítják, hogy a pártot a községben bejelentő 1940. évi dokumentumon ott van Hubay Kálmán pártvezető (ekkor még ő állt a párt élén) neve és a mozgalom pecsétje.^[52] Gönczy a 3400/1938. ME (Paksa 2013, 216. p.) rendeletre hivatkozva elmondta: nem volt tagja a pártnak, mivel lelkészként dolgozott. Ez megmagyarázná a körjegyző jelentésében szereplő állítást, mely szerint a lelkész személyesen nem agitál, csak szervezkedik. A 3400/1938. ME rendelet 1942-ben már nem tiltotta a párttagságot, csak a tisztségek viselését (Fodor 2017, 39. p.) Gönczy belépett a kormánypártba, a Magyar Élet Pártjába is, de állítása szerint csak azért, hogy megtarthassa hivatalát, ugyanakkor teljes mértékben támogatta a NYKP munkáját és részt vett benne. Gönczy Pált végül a szovjet hatóságok nyolc évre ítélték el, vagyonát elkobozták, munkalágerbe küldték. Büntetését a Szverdlovszk melletti Turinszk táborban kezdte meg, később Mordoviába került. 1954-ben Krasznojarszk vidékére telepítették. 1956. május 2-án tért haza Nagydobronyba. (Fodor 2017, 33. p.) A nagydobronyi lelkész esetén keresztül betekintést kaphatunk abba, hogy a szovjethatalom hogyan is vonta felelősségre a szélsőjobboldali mozgalmakban részt vevő személyeket. Érdemes megemlíteni, hogy Gönczy részese volt annak a folyamatnak, amely során a kárpátaljai református lelkészséget az NKVD letartóztatta és bebörtönözte. A NYKP-ban kifejtett tevékenysége ürügyet szolgáltatott erre, de valószínűleg ettől függetlenül is letartóztatták volna, ahogyan sok más lelkészt is. A NYKP-ban való szerepvállalásért a magyar hatóságok egy egyre inkább kirajzolódó sémát követtek. Felmerült az internálás lehetősége, vizsgálat alá került a politikai múltja, veszélybe került a hivatala. Ezek mellett még ott van egyház felelősségre vonása, a pénzbírság és a nyilvános megkövetés.

Lendvai Vince MÁV alkalmazott tagja volt a Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalomnak. A későbbiek során csatlakozott egy MÁV-alkalmazottak által szervezett csoportosulásba. A vasúti dolgozók a mozgalmon belül lényegében létrehozták saját szakszervezetüket, a „vasutasok szervezetét”, amelynek célja a mozgalom támogatásán túl az alkalmazottak megfelelő érdekképviselete volt. A 3400/1938. ME rendelet miatt a csoport titokban működött. Lendvait egyik munkatársa, Balogh József avatta be, aki egyébként vezetője volt a csoportnak. 1939 augusztusában Balogh bevonult a seregbe, és az irányítást Lendvai Vincére bízta. A történésekről már a Magyar Kir. Rendőrség budapesti főkapitánysága politikai osztályának kihallgatási jegyzőkönyvéből szerezhetünk tudomást, amelyet 1940. március 7-én vettek fel. Lendvait előbb előzetes letartóztatásba, majd pedig rendőrségi felügyelet alá helyezték, mivel állambiztonsági szempontból veszélyesnek tartották. Lendvai kérésére Csap települését jelölték ki számára tartózkodási helyként, s ennek függvényében az ungvári rendőrség és az Ungvári járás főszolgabírója volt megbízva felügyeletével, így kerülhetett a helyi levéltárba az ügynek a dossziéja. A csapi körjegyző Lendvaira mint csapi lakosra hivatkozik, ami feltehetőleg annak tudható be, hogy a revíziót követően itt teljesíthetett szolgálatot, vagy azon a vasúti szakaszon, amely áthaladt a településen, és helyben kaphatott szolgálati lakást.^[53] A két esetben találhatunk párhuzamokat: először is mindkét férfi valamilyen hivatalt viselt, az egyik állami közalkalmazott, a másik egyházi hivatalt viselt. Mindkét szereplő tagja volt a NYKP-nak, és valamilyen tisztséget is betölthettek ott. A történésekből nemcsak a 3400/1938. ME sz. rendelet lecsapódását láthatjuk helyi és országos színtereken, az is kirajzolódik az esetek kapcsán, hogy a hatóságok megpróbálták a vezető szerepet betöltő tagokat kivonni közegükből, és ezzel is útját állni a mozgalom további szervezkedésének. A hatósági fellépések módjában és következményeiben is találhatunk hasonlóságokat és eltéréseket. Mindegyik esetben megfigyelhető az aktorok egzisztenciájának veszélybe kerülése, és a rájuk nehezedő hatósági nyomás. A helyi hatóságok intézkedései nem kizárólagosan a kormány álláspontját képviselték, saját érdekükben is eljártak. A helyi tisztségviselői elit, bár kormánypárti volt döntő többségben, nem engedhette, illetve nem is engedte más elemeknek, hogy saját működési területükön belül esetlegesen túlzott hatást gyakoroljanak a társadalomra. Röviden összefoglalva, saját hatalmuk megtartása érdekében is felléptek a nyilasokkal szemben.

A NYKP és tagjainak nemcsak a regnáló kormányok intézkedéseivel, a helyi hatóságokkal is szembe kellett nézniük. A vezető pozícióban levő köztisztviselők a törvények által biztosított kereteken túl személyes befolyásukat is gyakran bevetve léptek fel a mozgalommal szemben. A tagok folyamatos megfigyelés vagy egyes esetekben őrizet alatt álltak, s gyakran kellett kihallgatásra is járniuk. A propaganda- és sajtóanyagukat nemcsak lefoglalták, hanem egyes kisebb községekben naponta a postaládájukat is átkutatták ezeket keresve.[54] A tagok politikai múltjának átvilágításán túl a regnáló hatalomra is veszélyes egyénként kezelték őket. Ebből kifolyólag a munkahelyről való elbocsátás, az áthelyezések, de az internálás és a börtön lehetősége is folyamatosan fennállt. A párthelyiségek felszámolásával illegalitásba kényszerítették a mozgalmat, ez hatékony módja volt, hogy települési szinten gátat szabjanak a pártnak. A mozgalom egészen 1944 tavaszáig hatósági kontroll alatt állt, de nem sikerült teljesen felszámolni, bár az sem állítható, hogy ne fejtett volna ki hatást. Egy 1941-es jelentés szerint ugyan a nyilasok „vesztettek lendületükből”, de csendesen tovább folytatták tevékenységüket.^[55] 1942 júliusában illegális pártgyűlést tartottak Nagykapos községben, egy gazda házában. A Nagykaposi járás főszolgabírója körrendeletében fel is hívta a körjegyzők figyelmét, hogy a többi községben is hasonló gyűléseket tarthattak a mozgalom tagjai.[56] Az ungvári pártközpontból küldöttek feltehetőleg megpróbálták összefogni a vidéki pártszervezeteket és újraszervezni a hatóságok által bezáratott párthelyiségeket. 1943-ra azonban a párt már erősen stagnált a megyében. Ez több tényezőre vezethető vissza: először is a párt országos szinten is hanyatlásnak indult, másodsorban más szélsőjobboldali mozgalmak kerültek előtérben (a Magyar Megújulás Pártja és Magyar Nemzetiszocialista Párt), mind országos, mind regionális szinten. Ungváron a párttagok nagy része a fronton volt, ezért nem folyt aktív mozgalmi élet sem.[57] Ennek ellenére a pártnak sikerült felszínen maradnia, és a német megszállást követően, számukra egy szabadabb politikai légkörben újból szervezkedni kezdtek a megyében.

A német megszállás és következményei

A német hadvezetés a kedvezőtlen hadi események következtében már 1943-ban elkezdte kidolgozni Magyarország megszállásának tervét. (Ungváry 2005, 229. p.) Végül 1944. március 19-én Németország az úgynevezett Margarethe hadművelet keretein belül megszállta Magyarországot, így meggátolva az ország esetleges kiugrását a háborúból. (Számvéber 2005, 162. p.) Az ország megszállása komoly belpolitikai változásokkal járt. A korábbi magyar berlini nagykövet, a közismerten németbarát Sztójay Döme kapott miniszterelnöki kinevezést. Az új kormány tagjai közül hatan a korábbi kormánypártból kerültek ki, négy fő a Magyar Megújulás Pártjából, egy pártonkívüli volt. Szálasi Ferenc elhatárolódott attól, hogy a NYKP is része legyen a szélsőjobboldali koalíciós kormánynak, mivel egy saját kormányt szeretett volna alakítani, ahol pártja lett volna a kizárólagos hangadó. (Paksa 2013, 276. p.) A német katonaság 1944. március 22-én érkezett Ungvárra. (Fedinec–Vehes 2010, 201. p.) 1944. április 1-től érvénybe lépett az 1.440. M.E. rendelet, amelynek értelmében Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyéket, illetve az ungi, beregi és máramarosi közigazgatási kirendeltségeket hadműveleti területté nyilvánították. (Fedinec 2015, 150–151. p.) A megyében is megváltoztak a politikai viszonyok, a szélsőjobboldali erők lettek az irányadók. A Magyar Élet Pártja helyi szervezetein belül is előtérbe kerültek a jobboldali radikális csoportok. Egy 1944. április 7-én tartott Ung megyei pártértekezleten a Magyar Élet Pártjának egyik befolyásos helyi tagja, Kükemezey József támadta Siménfalvy Árpád főispánt, hogy az nem tudott kialakítani egy megfelelő jobboldali szövetséget, valamint a zsidókkal való jó kapcsolata miatt. A két személy már korábban is konfliktusba keveredett, aminek az volt az oka, hogy Siménfalvy 1944 márciusáig gátat szabott Kükemezey antiszemitizmusának. A német megszállást követően Siménfalvy maga kérelmezte felmentését, ugyanis nem tudott azonosulni a német politikai irányvonallal, de feltehetőleg amúgy is eltávolították volna posztjáról. (Kosztyó 2021, 49., 55., 60. p.) A Sztójay-kormány nagy intézkedéseket hajtott végre a közigazgatás terén, 1944. április 27-én a megyéket széles jogkörrel irányító főispánok közül harmincegyből húszat leváltottak. (Paksa 2013, 272. p.) A köztisztviselők leváltása és áthelyezése a megyét is érintette az alispántól a polgármesterig. Akadtak, akik önként kérték felmentésüket, mivel nem voltak hajlandóak együttműködni a megszállókkal. Felmentését kérte a Kárpátaljai Kormányzóság kormányzói biztosa, Tomcsányi Vilmos Pál is, helyette Vincze András nyugalmazott altábornagyot nevezték ki. Ung és Ugocsa megye főispánjának Réthy-Haszlinger Ferenc nyugalmazott huszár ezredest nevezték ki.^[58] Réthy-Haszlinger a Magyar Nemzetiszocialista Pártnak volt a tagja, s jó kapcsolatot ápolt Endre László belügyi államtitkárral. (Paksa 2018, 20. p.) A megszállás a kárpátaljai zsidóságra nézve végzetesnek bizonyult. A német katonák több erőszakos bűncselekményt követtek el, házakba törtek be, raboltak, és bántalmazták a zsidó lakosságot, nem sokkal később, április 14-én pedig elkezdődött az összegyűjtésük. Az ungvári gettókba 16 697–17 560 zsidó származású embert gyűjtöttek össze vidékről és a város területéről. Az összegyűjtött zsidó lakosságot 1944. május 17. és május 31. között deportálták. (Kosztyó 2016, 7–8, 16. p.) Kárpátaljáról összesen 85–87 ezer zsidó lakost deportáltak. (Fedinec–Vehes 2010, 188–190. p.)

2. táblázat. A német megszállást követő tisztségviselői változások Ung vármegyében

Saját szerkesztés. Források: Belügyi Közlöny, 1943. 29.; 1944. 19., 22., 30., 31., 34., 43., 47. számok.

A belpolitikai változások hatásra megélénkültek a szélsőjobboldali mozgalmak, elhárultak a korábbi akadályok, a hatósági nyomás, valamint a kontroll megszűnt. A sajtóanyagok alapján különösen Ung megyében aktivizálódott a NYKP. A belpolitikai légkör érezhetően megváltozott, ez jól érzékelhető a párt egyik értekezletéről szóló tudósításban. Geiser Gyula, a párt megyevezetője „felhívta a községvezetők figyelmét arra az örvendetes tényre, hogy ma már nincsenek kitéve, mint a múltban korlátozásoknak, vagy párthelyiségek bezárásának”. A megyevezető elmondta, vége annak az időszaknak, mikor a párthelyiségek megnyitását különböző indokokkal elutasították, és biztosította a községvezetőket, az engedélyeket ezentúl meg fogják kapni. Geiser utasította a mozgalmat, hogy szervezkedjenek tovább, majd ismertette a budapesti NYKP nagytanácsán elhangzottakat.[59] Korábban nyilvános pártértekezlet elképzelhetetlen lett volna, de az is, hogy a párthelyiségek működését maradéktalanul engedélyezzék a hatóságok. 1944 májusában a párt harminckilenc vidéki szervezete tartott közgyűléseket. Ung megye két járásában összesen ötvenhat település volt, így Ungvárt beleszámítva negyven helységben tartottak fenn pártszervezeteket ekkortájt. A köztisztviselőket semmilyen formában nem érintette tovább a 3400/1938. ME sz. rendelet: „köztisztviselőket jobboldali pártállásuk, párttagságuk miatt az annakidején kiadott rendelet alapján többé nem fenyegeti felelősségrevonás, vagy bárminő sérelem”. Ung vármegye aljegyzőjére, Pintér Béla, a párt „régi harcosa” a sajtó szerint korábban dél-dunántúli szervezeteknek a kiépítésében vállalt szerepet, s a belpolitikai változások következtében a helyi mozgalmak szervezésében fog részt venni.[60] A mozgalom tagjai kisebb segélyakciókat is végrehajtottak, elsősorban a sebesült honvédek körében. 1944 májusában az ungvári párttagok élelmiszerrel és ajándékokkal keresték fel a hadikórházak sérültjeit, a fiatalok a sebesült német katonákat is meglátogatták.[61] A kisdobronyi szervezet a sebesült honvédek számára négy kosár „kalácsot” és „sülttésztát” ajánlott fel.[62] 1944. áprilisban az Ung megyei pártértekezlet kereteiben belül a megyevezető Geiser Gyula indítványára elfogadták, hogy a bombakárosult „testvérek” számára gyűjtést szerveznek. A helyi vezetők jelentős összegeket adományoztak, Borsabányai Antal 150, Borsabányai Gyula és Geiser Gyula 100-100 pengőt ajánlottak fel.[63] 1944 júniusában a NYKP és az akkor újonnan alakult Kárpátaljai Ruszinok Autonóm Népi Egység Pártjának vezetői „ismerkedő estét” tartottak.[64] A sajtócikkek alapján látható, hogy megélénkült a mozgalom tevékenysége. A hatóságok engedélyezték a szélsőjobboldali pártok propagandaanyagainak terjesztését is. 1944. július 14-én a Magyar Nemzetiszocialista Párt ungvári vezetője, Morgen Péter engedélyt kapott szórólapok terjesztésre, amit ezt megelőzően a hatóságok folyamatosan tiltottak.^[65] 1944. július 24-én Vincze András kormánybiztos a hadműveleti területen a gyűléseket és a pártpolitikai gyűléseseket megtiltotta.^[66] Az Őslakó mégis a következőket írta a helyzetről: „A politikai pártok tevékenységét a kárpáti hadműveleti területen azonnali hatállyal megszűntette a belügyminiszter. Részletes rendelet, amikor e sorokat írjuk, még nem jött […] A belügyminiszter rendelete napok óta érvényes. Mégis Szálasi plakátokat látunk, új nyilas falfestéseket.” (Fedinec 2002, 421. p.) A szélsőjobboldali pártok 1944 augusztusában még bizonyosan működtek, de a rendelkezésünkre álló sajtóforrásokban már csak elvétve találkozhatunk a tevékenységükről beszámoló cikkekkel. 1944. augusztus 23-án Romániának sikerült a kiugrás a háborúból. Kihasználva a németek megingását, Horthy Miklós kormányzó leváltotta a Szótjay-kormányt és helyette Lakatos Géza katona-hivatalnoki kormányát nevezte ki 1944. augusztus 24-én. (Romsics 2017, 167–177. p.) A 3080/ 1944. ME számú rendelettel felfüggesztette a pártok működését, így a NYKP is illegalitásba kényszerült. A nyilas hatalomátvételt követően Vajna Gábor belügyminiszter a 202 800/1944. VII. sz. rendelettel feloldotta a korábbi korlátozás alól a pártot, ekkor viszont már Kárpátalja egy része szovjet kézen volt. (Paksa 2013, 280. p.) A források hiányossága bizonyos fokig behatárolja, hogy a mozgalom tevékenységéről a német megszállást követően teljes képet kapjunk. A rendelkezésünkre álló sajtóanyagokból azonban kirajzolódik, hogy a mozgalom 1944 tavaszára az ismert okoknál fogva jelentősen megélénkült. A NYKP szervezett pártéletet folytatott, és a mozgalom tagsága is aktivizálódott. 1944. október 27-én a Vörös Hadsereg bevonult Ungvárra, közel egy hónapra rá, 1944. november 23-án pedig Csapra, s ezzel végérvényesen megszűnt a magyar közigazgatás, nemcsak a megyében, hanem egész Kárpátalján. (Molnár D. 2017.)

Összefoglalás

Az impériumváltás számos szociális és társadalmi feszültséget hozott magával, ami bizonyos mértékben megágyazott a hangzatos szociális ígéreteket tematizáló nyilasoknak. A mozgalom első bécsi döntést követő népszerűvé válásának másik tényezője az a politikai vákuum, amelyet a csehszlovák pártok megszűnése okozott. Többen maradtak érdekképviselet nélkül, és mivel korábban a csehszlovák pártokat támogatták, a visszatérő hatalom szemében csupán tüskék voltak, ezért opció lehetett számukra a nyilasmozgalom; ezt példázza egyes kommunisták megjelenése a szélsőjobboldali mozgalomban. A nyilasok térnyerésének, illetve a tömegek széleskörű elérésének a kormány és a kormánybarát helyi elit szabott gátat a megyében. A választások elmaradása és a kormánybarát tisztségviselők kinevezése bebetonozta a kormány hatalmát a visszatért területeken, ez pedig lehetővé tette, hogy különféle módszerekkel visszaszorítsák a szélsőségeket. A módszereket, mint a párthelyiségek bezáratása, vagy a vezető személyek kiemelése, nemcsak Ung megyében, hanem Bereg, Ugocsa és a Kárpátaljai Kormányzóság területén is alkalmazták a nyilasokkal szemben. Ezek a tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy a szélsőjobboldali pártok erős kontroll alatt működtek a vármegyében, egészen a német megszállásig. A belpolitikai változásoknak helyi szinteken is voltak lecsapódásai, személycserék a hivatalok élén, véget ért a szélsőjobboldali mozgalmakat érintő cenzúra, és szabadon szerveződhettek a megye területén.

Levéltári források

Magyar Országos Levéltár (MOL) K 28 Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály, 59. tétel, alapszám: H 17119. 17.

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (KTÁL) 45. Fond – Ung vármegye alispánjának iratai

KTÁL 47. fond – Ung vármegye főispánjának iratai;

KTÁL 67. fond – Beregszász megyei város polgármesterének iratai;

KTÁL 92. fond – Az ungvári Magyar Királyi VIII. Honvédhadtest Kémelhárító Osztályának iratai;

KTÁL 94. fond – Ungvár megyei város polgármesterének iratai;

KTÁL 185. fond –A beregszászi járás főszolgabírájának iratai;

KTÁL 281. fond – Az Ungvári járás főszolgabírájának iratai;

KTÁL 297. fond – A vajáni körjegyzőség iratai;

KTÁL 750. fond – Huszt nagyközség iratai;

KTÁL 1072. fond – Az abarai körjegyzőség iratai;

KTÁL 1076. fond – A nagydobronyi körjegyzőség iratai

Publikált források, kordokumentumok

Belügyi Közlöny, 1943, 1944.

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája, 1918–1944. Dunaszerdahely, Lilium Aurum Könyvkiadó. /Nostra Tempora, 7./

Az Ungi Református Egyházmegye jegyzőkönyve, 74. sz. (1940). Szerkesztette: Kőmives Sándor.

Az Ungi Református Egyházmegye jegyzőkönyve, 75. sz. (1941). Szerkesztette: Kőmives Sándor.

1929. évi XXX. törvénycikk – a közigazgatás rendezéséről. Elérhető: https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=92900030.TV&targetdate=&printTitle=1929.+%C3%A9vi+XXX.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev (2021.10.12)
1930. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községenként (Országhatáron kívüli terület). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1990.

Korabeli sajtó

Kárpáti Magyar Hírlap,1938, 1939, 1941

Magyarság, 1938, 1939, 1940

Kárpáti Híradó, 1944

8 Órai Újság, 1942

Szakirodalom

Brenzovics László 2010. Nemzetiségi politika, visszacsatolt Kárpátalján. Ungvár, Kiadja a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.

Fedinec Csilla 2015. A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja 1938–1944. Budapest, Jaffa Kiadó.

Fedinec Csilla 2014. Kárpáti Ukrajna – Vereckétől Husztig. Budapest, Kalligram Kiadó.

Fedinec Csilla–Vehes Mikola (szerk.) 2010. Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum Kiadó–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete.

Fodor Gusztáv 2017. Akik a nagy nyomorúságból jöttek. A sztálini diktatúra koncepciós perei kárpátaljai református lelkészek ellen a KGB ungvári levéltárának dokumentumai alapján. Peranyagok, életrajzi adatok, fényképek. Budapest, Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány.

Karsai László 2016. Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Budapest, Balassi Kiadó.

Kosztyó Gyula 2020. Kárpátalja, mint Északkeleti Hadműveleti Terület (1944). Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest. Doktori (PhD) értekezés.

Molnár D István 2018. Perifériáról perifériára. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris Kiadó.

Paksa Rudolf 2013. Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója. Budapest, Osiris Kiadó.

Paksa Rudolf 2013. Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Budapest, Jaffa Kiadó.

Paksy Zoltán 2013. Nyilas mozgalom Magyarországon 1932–1939. Budapest, Gondolat Kiadói Kör.

Romsics Ignác 2018. A Horthy-korszak. Budapest, Helikon Kiadó.

Romsics Ignác 2017. Magyarország története. Budapest, Kossuth Kiadó.

Simon Attila 2014. Magyar idők a felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Szakál Imre 2017. Telepesek és telepes falvak a csehszlovák Kárpátalján. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram.

Ungváry Krisztián 2005. A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest, Osiris Kiadó.

Tanulmányok és szakcikkek

Csilléry Edit 2014. A nemzethűség jelentése a felvidéki és kárpátaljai igazolási eljárások során. Nemzetpolitikai Szemle, 19. évf. 71. (1.) sz. 7–39. p.

Fedinec Csilla 2007. Magyar pártok Kárpátalján a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 9. évf. 1. sz. 83–111. p.

Fedinec Csilla 2015. Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 1. sz. 87–100. p.

Godzsák Attila 2021. Egy választójogi törvény, ami alapján sosem volt választás – az 1939. évi XVIII. törvénycikk a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 3. sz. 105–129. p.

Hámori Péter 2001. Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására: A Magyar a Magyarért Mozgalom története (1938–1940). Századok, 135. évf. 3. sz. 569–624. p.

Kosztyó Gyula 2016. Az ungvári zsidóság a vészkorszakban: Gettósítás, deportálás és a zsidó vagyon sorsa 1944-ben. Betekintő, 4. sz. 1–32. p.

Paksa Rudolf 2018. Zsidókérdéskutató Magyar Intézet, avagy a „tudományos antiszemitizmus” Magyarországon. Múltunk, 63. évf. 1. sz. 4–49. p.

Simon Attila 2015. Nyilasok a spájzban – Szélsőjobboldali kísérletek a szlovákiai Magyar Párt átalakítására és Esterházy János eltávolítására a pártelnöki tisztségből 1939 és 1945 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 4. sz. 31–60. p.

Szakál Imre 2009. Podkarpatszka Rusz jelentősebb pártjainak szereplése a nemzetgyűlési és tartományi választásokon 1924 és 1938 között. Acta Academiae Beregsasiensis, 8, 1. 37–55. p.

Számvéber Norbert 2005. A német megszállás – percről percre. Acta Musei Militaris in Hungaria. A Hadtörténeti Múzeum értesítője, 8. sz. 159–178. p.

Politikai participáció a nemzeti kisebbségekről szóló készülő törvényben

A Szlovák Köztársaság kisebbségi kormánybiztosi hivatala jelenleg a kisebbségek jogállását taglaló törvényjavaslatot készíti elő.[1] A javaslat kidolgozásában a munkacsoport a törvényalkotó (legiszlatív) szándék részei sorrendjében halad.[2] Eddig a törvényjavaslat két részét tárgyalták meg: a bevezetést (preambulum) és az általános rendelkezéseket. A munkacsoport foglalkozni kezdett a javaslat további olyan részeinek alapanyagaival is, amelyek a kisebbségi jogok foganatosításának, megtartásuk ellenőrzésének és a nemzeti kisebbségek részvételének, bevonásának (participáció) intézményes biztosítását szabnák meg.

Ez a dolgozat a nemzeti kisebbségeknek a szlovák parlamentben való participációját elemzi, melyet a nemzeti kisebbségekről szóló törvényalkotó szándék feltételez,[3] s mely participációt e tárgyban a munkacsoport is kiindulópontként jelölte meg.[4] Előbb azonban lássuk, mit is ért politikai participáció alatt a társadalomtudomány, s mit a nemzeti kisebbségek jogaival foglalkozó nemzetközi intézmények a gyakorlatban.

Politikai participáció a társadalomtudományokban

A vonatkozó szakirodalom a politikai participációt a demokrácia alapelemének tartja, sikere tényezőjének.[5] A demokrácia a jogok, kötelességek és a politikai participáció elvén alapszik.[6] Másszóval, a demokrácia sikere a nyilvánosságnak a politikai folyamatokban való részvételétől és a rendszernek nyilvános igényekre adott válaszaitól függ.

Robert H. Salisbury három olyan intellektuális perspektívát nevez meg,[7] melyek a participációt legitimáló és intézményesítő elemként értelmezik s mint olyan tényezőt, mely „oldja” a szociális konfliktust. Néhány tudós szerint a participációnak ez a három funkciója egyszerre is működhet, egymást erősítve. Ez azt jelenti, hogy a participáció növeli a legitimációt, ami egyúttal támogatja a rendszer stabilitását s enyhíti a társadalmi konfliktusokat.[8]

Ami a politikai participáció fontosságát illeti a demokratikus rendszer szempontjából, a szakirodalomban összhang van. Ezzel szemben a tudósok még nem jutottak dűlőre a tekintetben, mi is a politikai participáció, s mi mindennek kellene ebbe a fogalomba tartoznia. William R. Schonfeld már rég leszögezte,[9] hogy „a participáció fogalmát koncepciójukban és empirikusan eltérő jelenségek széles skálájára alkalmazták”, az egyes pszichológiai vonásoktól a szervezetek strukturális jegyeiig. Nagy általánosságban a politikai participációt úgy lehetne meghatározni, hogy az „az állampolgároknak a politikát befolyásoló aktivitása”.[10] Röviden elmondható, hogy más-más tudósok ezt a fogalmat másként definiálják, leíró, munka- és nominális definíciók segítségével,[11] s hogy mit belefoglalni és mit kizárni a politikai participáció definíciójából, egy még mindig folyó vita tárgya.[12]

Politikai participáció a nemzetközi dokumentumokban

A politikai participációt alapvető emberi jognak tartják.[13] Ebben a fejezetben röviden összefoglaljuk a nemzeti kisebbségek participációjára vonatkozó rendelkezéseket némely olyan, a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét szolgáló nemzetközi dokumentumokban, melyeket a Szlovák Köztársaság elfogadott és ratifikált.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és az Európa Tanács (ET) a nemzeti kisebbségek hatékony participációját támogatja az élet minden területén és a hatalom minden szintjén. Az ENSZ-nek a nemzetiségi,[14] etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozata (a továbbiakban: nyilatkozat) kimondja, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van hatékonyan részt venni: a kulturális, vallási, társadalmi, gazdasági életben és a közéletben (2. cikk, 2. bekezdés); a nemzeti és a regionális szintű döntésekben (2. c., 3. b.); a gazdasági haladásban és fejlődésben (4., 5.). E nyilatkozat szerint a nemzeti célkitűzéseket és programokat a kisebbséghez tartozó személyek jogos érdekeinek kellő figyelembevételével kell megtervezni és implementálni (megvalósítani) (5., 1.).[15] Hangsúlyozandó, hogy a nyilatkozat nem ítéli oda a kisebbségi közösségeknek az önrendelkezési jogot és nem támogatja a szeparatista mozgalmakat. A nemzetközi jogban a hatékony participációhoz való jognak az inklúzión, a diszkriminációmentességen és az affirmatív akciókon kellene alapulnia.[16] Ebben az értelemben fontos a kisebbségek hatékony részvétele az igazságos társadalom megteremtéséhez.

Az ET Keretegyezménye (a továbbiakban: keretegyezmény) a nemzeti kisebbségek védelméről a szerződő felektől megköveteli a szükséges feltételek kialakítását „a kulturális, a társadalmi és a gazdasági életben, valamint a közügyekben, különösképpen az őket érintőkben”. (15. cikk.)[17]

A keretegyezményhez tartozó magyarázó megjegyzések (Kommentár) szerint a hatékony participációnak támogatnia kell „a valódi egyenlőséget a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és azok közt, akik a többséghez tartoznak”.[18] Annak módjait, miként érhető el a nemzeti kisebbségek hatékony participációja, a kommentár taxatíve felsorolja. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekkel tanácskozni kellene az olyan rendelkezések megalkotásában és végrehajtásában, melyek közvetlen hatással vannak rájuk; a fejlesztési projektek létrehozása során vizsgálni kellene a nemzeti kisebbségekre való hatásukat; a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek részt kellene venniük a döntési folyamatokban, amint az állami és helyi szervekbe való választásokban is; s be lehetne vezetni a közigazgatás decentralizált vagy helyi formáit. Az ET szintjén az a meggyőződés, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek specifikus jogairól szóló rendelkezésekkel lehetővé válik a teljes participáció, a társadalmi egyenlőség és a kisebbségek védelme az asszimilációtól.

Az ENSZ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) és az ET szervezetek nemzetközi standardja a nemzeti kisebbségek hatékony participációjáról a közéletben participatív jogokat támogat, de egyúttal az egyes államok szuverenitása, területi integritása s politikai függetlensége elveinek érvényesítése és tiszteletben tartása mellett (nyilatkozat 8., 4.; a Koppenhágai dokumentum[19] 37. cikke; a keretegyezmény preambuluma).

A következő rész a nemzeti kisebbségek jogairól készülő törvény participatív jogait elemzi – főként amelyek a választási küszöb csökkentését javasolják a nemzeti kisebbségek jogait védő politikai pártok számára, valamint amelyek a nemzeti kisebbségeknek a szlovák parlamentben való garantált képviseletére vonatkoznak – a más országok gyakorlatából vett egyes példák hátterében.

Participáció a készülő törvényben

A nemzeti kisebbségekről készülő törvényjavaslat célja részletesen kiigazítani a kisebbségek alkotmány biztosította participatív jogait. A Szlovák Köztársaság Alkotmánya szerint a nemzeti kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó állampolgároknak joguk van részt venni az őket érintő közügyek megoldásában.[20] Az e jogokkal kapcsolatos részleteket, amiként az érvényesítésük feltételeit az alkotmány szerint külön törvénynek kell megszabnia. A Menšinová politika egy korábbi dolgozatában azt írtuk, hogy a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok alkotmány garantálta participatív jogait nem rendezi semmilyen legiszlatív norma, s hogy a participatív jogokat illetően sok az olyan megválaszolatlan kérdés, mely e jogok birtokosaira, tartalmára és kiterjedésére vonatkozik. Az alkotmányból nem világos, a nemzeti kisebbségek mely tagjainak kellene, hogy participatív jogaik legyenek, hogy konkrétan miféle jogokról volna szó, s hol, illetve milyen szinten volnának ezek a jogok érvényesek.[21]

A nemzeti kisebbségekről szóló elfogadott törvényalkotó szándék szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozóknak képviseletet kellene kapniuk a választott szervekben, mint a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa (NT, parlament) és a helyi képviselő-testületek, de a kerületi önkormányzatok (megyék) tanácsadó szerveiben is. A parlamentben létre kellene hozni egy bizottságot a nemzeti kisebbségeknek. A nemzeti kisebbségek participációját önkormányzati szervek létrehozásával is szavatolni kellene, mind országos, mind pedig regionális és helyi szinten. Ezeknek az önkormányzatoknak a kompetenciája az iskolaügy, a kultúra, a nyelvhasználat, valamint a gazdasági és szociális élet területére terjedne ki.

E dolgozatban csak a nemzeti kisebbségeknek a parlamentben való participációjával kapcsolatos javaslatok elemzésére összpontosítunk. Az önkormányzati szervek létrehozására hozott javaslat vizsgálatával, ill. a nemzeti kisebbségek számára javasolt önkormányzatisággal egy külön dolgozatban foglalkozunk majd.

A választási küszöb csökkentése a nemzeti kisebbségek jogait védő politikai pártok számára

A Szlovák Köztársaság kisebbségi kormánybiztosi hivatalában a participáció témájában fogant alapanyag a választási küszöbnek az 5%-ról 3%-ra csökkentését javasolja az NT-választásokra „a politikai pártok számára, melyeknek alapszabálya tartalmazza a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét”.[22]

A politikatudományban a politikai pártok „a modern demokratikus társadalom egyik legfontosabb intézményi eszközének” tartják magukat.[23] A politikai pártok különböző társadalmi csoportok politikai érdekeit képviselik. Mindenkinek, vagyis a nemzeti kisebbségek tagjainak is joga volna politikai pártokat alapítani és tagjukká válni.

Némely államban törvény engedélyezi etnikai alapon alapítani politikai pártokat, míg másokban nem. Az ET szintjén azt a nézetet vallják, hogy az etnikai vagy vallási alapon alapítható pártok tiltása a politikai pártok vagy szervezetek alakítása jogának nem adekvát korlátozásához vezethet.[24] Az etnikai, vallási vagy regionális elven létrehozott pártok számára ott, ahol koncentráltan élnek kisebbségek, csökkenthető a választási küszöb, hogy a kisebbségeknek is legyen képviseletük a törvényalkotásban.

A készülő törvény szóban forgó javaslatának a nemzeti kisebbségek participációjával kapcsolatos része nem feltételez etnikai alapú kisebbségi pártokat, de politikai pártok alapszabályai alapján akarja a választási küszöböt csökkenteni.

Ha Szerbiát vesszük példaként, ott azok a politikai pártok, melyeknek alapszabálya elsődleges célként rögzíti a nemzeti kisebbségek érdekeinek szem előtt tartását és képviseletét, valamint védelmük biztosítását és a kisebbségi jogok javítását, azok jogilag nemzeti kisebbségek politikai pártjaiként vannak elismerve.[25] 2004-ben Szerbiában a nemzeti és regionális parlamenti választásokon induló nemzeti kisebbségek politikai pártjai számára bevezették a 0%-os választási küszöböt (nulový cenzus, kedvezményes kvóta). A kisebbségi pártok számára a 0%-os választási küszöb jelenleg is érvényes, míg a többi pártra a 3%-os érvényes.[26] Arról, vajon ilyen célú nemzeti kisebbségi politikai pártról van-e szó, az Országos Választási Bizottság dönt, mely kikérheti e nemzeti kisebbség illetékes nemzeti tanácsának véleményét. Ilyen pártokat minden polgár alapíthat és választhat, tekintet nélkül etnicitására.

Magyarországon a nemzeti kisebbségek jelöltlistájára nem vonatkozik az 5%-os választási küszöb, ha országos listáról van szó. Országos listáról Magyarországon 93 parlamenti széket osztanak el, a maradék 106-ot többségi szavazással, egymandátumos választókerületből választják. A listás rendszeren belül a kisebbségekhez tartozók egy preferenciamandátumot szerezhetnek, ha megszerzik a parlamenti szék eléréséhez szükséges szavazatok legalább 25%-át. Kisebbségi jelöltlistát nemzeti kisebbségek nemzetiségi önkormányzatai terjeszthetnek elő. A kisebbségi jelöltlista névsorának felállítása ugyanakkor az erre létrehozott kisebbségi választói névjegyzékbe felvett választók legalább egy százalékának támogatásától függ. Kisebbségi jelöltlistán azok jelölhetik magukat, akik a konkrét nemzeti kisebbség említett választói névjegyzékében szerepelnek.[27] Az országgyűlési választásokra vonatkozó, 2011-től érvényes választási törvény elfogadása óta ily módon a parlamentbe eddig egy képviselőt választottak meg, a német nemzeti kisebbség egy tagját.[28]

Nemzeti kisebbségek garantált képviselete a parlamentben

A nemzeti kisebbségekről szóló törvényalkotó szándék nemzetiségi közösségek képviseletével számol a szlovák parlamentben. Az alapanyag közvetlen és garantált participációt javasol ezeknek a közösségeknek egy saját Nemzeti kisebbségek bizottságának létrehozásával. A bizottságot azoknak a kisebbségeknek a szóvivői alkotnák, melyek regionális nemzetiségi tanácsokat hoztak létre. Ezek a szóvivők az NT korlátolt jogkörű, vagyis külön státuszú tagjai lennének. Szó van itt a lehetőségről is, hogy az NT-be minden nemzeti kisebbségnek adományoznának egy rendes képviselői mandátumot.[29]

Nézzünk meg egyes olyan államok gyakorlatát, melyekben érvényesül a szóvivők intézménye és a nemzeti kisebbségek számára garantált mandátum. A magyar parlamentben létezik a szóvivők, illetve „a nemzetiségi szószólók” intézménye. Ezt a célból vezették be, hogy lehetővé tegyék a parlamentben való részvételt a kisebbségi jelöltlista olyan jelöltjeinek, akik nem szerezték meg a szükséges szavazatszámot a 25%-os preferenciakvótából.[30] Szóvivővé az a jelölt válik, aki a nemzeti kisebbségek jelöltlistáján az első helyen szerepel. A szóvivők a további, a kisebbségi jelöltlistáról a parlamentbe került képviselőkkel együtt tagjai annak az állandó parlamenti bizottságnak, mely a nemzeti kisebbségeket képviseli. Ez a bizottság kezdeményezhet, javasolhat és véleményezhet, miközben figyelemmel követi a kormány kisebbségekkel kapcsolatos tevékenységét.

A garantált helyek elve alapján a törvényhozás bizonyos számú székét Szlovéniában is szétosztják a nemzeti kisebbségek közt. A szlovén alkotmány a jogilag elismert nemzeti kisebbségek tagjainak általános és különleges választói jogot biztosít. A magyar és az olasz kisebbségnek alkotmány által biztosított közvetlen képviselete van a nemzetgyűlésben és a helyhatóságok képviseleti szerveiben (64. cikk, 3. bekezdés).[31] A parlamentben e két kisebbség mindegyikének egy mandátuma garantált (80. cikk, 3. bekezdés).[32] E kisebbségek tagjainak duális (kettős) választójoguk van a parlamenti és a helyi választásokon. Ez azt jelenti, hogy joguk van a maguk nemzeti kisebbségéből képviselőt választani, amiként joguk van szavazni a többi általános választási listára is.

A közvetlen parlamenti képviselethez való jog Horvátországban is biztosított a nemzeti kisebbségek tagjai számára.[33] A nemzeti kisebbségek tagjai, ha úgy döntenek, választhatják a parlamenti választásokon a maguk jelöltjeit.[34] Ezeken a választásokon jogukban áll nyolc olyan parlamenti tagot választani, akiket egy saját választási, az egész ország területét reprezentáló körzetben választanak. Három képviselői mandátum a szerb kisebbség tagjainak van fenntartva, egy-egy a magyar és az olasz kisebbséget képviselőknek, a cseh és a szlovák nemzeti kisebbség közösen választ magának egy parlamenti tagot, a többi kisebbség két nagy csoportra osztva szintén közösen egy-egy parlamenti tagot választ.

Mit kellene figyelembe venni a participációs jogok rendezésekor

Szlovákiában a nemzeti kisebbségekhez tartozók hatékony participációjának biztosításához elengedhetetlen a kisebbségek participációs jogainak legiszlatív rendezése. Ez a Szlovák Köztársaság alkotmányából és nemzetközi kötelezettségeiből adódik. Mint már volt róla szó, az SZK Alkotmánya a kisebbségeknek garantálja participatív jogait, de egyáltalán nem nevezi meg e jogok viselőit, tartalmukat, mértéküket és a gyakorlati megvalósításuk módját.

A nemzetközi jogi kötelezettségek, valamint a keretegyezményben a hatékony participációval kapcsolatban fogant rendelkezések szlovákiai implementációja tekintetében a miniszterek bizottsága azt ajánlotta a Szlovák Köztársaságnak, hogy a nemzeti kisebbségek kulturális aktivitásai rendszeres támogatásban részesüljenek, s hogy a kisebbségek valamennyi képviselőjével „hatékonyan konzultáljanak minden releváns döntésben” ez aktivitások forrásainak „elosztását illetően”.[35] A keretegyezmény tanácsadó testülete a negyedik implementációs jelentésre vonatkozó véleményében azt ajánlotta a szlovák illetékeseknek („autoritám” – tekintélyes személyeknek, szakértőknek), hogy olyan intézkedésekkel támogassák a nemzeti kisebbségek adekvát képviseletét a közéletben, melyek segíthetnék az ő bekapcsolódásukat a tágabb politikai folyamatokba és a főáramú politikai pártokba. A további ajánlások a releváns döntési folyamatokat illetően a minden kisebbség nézetének és ügyének hatékony figyelembevételére, valamint a nemzeti kisebbségek, főként a romák közszolgálatba toborzásának támogatására vonatkoznak. Ez a jelentés javasolja a roma kisebbség hatékonyabb participációját is a szociális-gazdasági szférában.[36]

Hogyan biztosítható a gyakorlatban a nemzeti kisebbségek hatékony politikai participációja?

A nemzeti kisebbségek participációja különböző jogi szabályozásokkal és mechanizmusokkal biztosítható. Will Kymlicka társadalomtudós véleménye szerint a nemzeti és etnikai csoportoknak joguk van az önrendelkezéshez, a polietnikus jogokhoz és a reprezentációt szolgáló különjogokhoz. Az önrendelkezéshez való jog tartalmazza a nemzeti kisebbségeknek való jogkörök delegálását, ill. odaítélését, például a föderalizmus bizonyos formájával. A polietnikus jogok az etnikai és vallási csoportok bizonyos eljárásainak anyagi és jogi védelmével függnek össze. A reprezentációt szolgáló különjogok az etnikai vagy nemzeti csoportoknak a központi állami intézményekben való garantált helyére vonatkoznak.

A nemzeti kisebbségek jogaival foglalkozó nemzetközi szervezetek gyakorlatában nemzetközi szinten is az autonómiát javasolják a kisebbségek hatékony politikai participációjára, vagyis egyfajta önrendelkezést, speciális jogokat és csoportképviseletet választott és más szervekben. Ami a nemzeti kisebbségeknek a legiszlatív döntéshozatalokban és politikaalakításban való participációja biztosítására vonatkozó javaslatokat illeti, lehetséges számukra helyeket, ill. garantált mandátumokat lefoglalni.

A kisebbségek politikai participációja a végrehajtás terén biztosítható bizonyos számú, a nemzeti kisebbségek képviselőinek szánt hely biztosításával a kormányban, a kormány- és tanácsadói szervekben. A nemzeti kisebbségek tagjainak lehet ún. proporciós (arányos) képviseletük a közigazgatásban, közvállalatokban, de a bíróságokban is. Ezenkívül létrehozhatók különféle konzultációs szervek, formálisak vagy informálisak, melyek különféle kisebbségi kérdésekkel foglalkozhatnak. A kisebbségeknek szavatolható vétójog azokban az ügyekben, melyek velük kapcsolatosak, vagy garantálható számukra a hatalommegosztás valamiféle formája.

A nemzeti kisebbségek hatékony participációja megvalósítható a már említett önrendelkezés, vagyis az autonómia létrehozásával. Az autonómia lehet aterritoriális (nem területi), ill. „kulturális” vagy „perszonális”, de lehet territoriális is. Az aterritoriális autonómia olyan jogaikra vonatkozhat a kisebbségeknek, mint hogy maguk intézzék a dolgaikat, főként amelyek a kultúrájukat, művelődésüket és tájékoztatásukat illeti az ő nyelvükön, s ide tartozik a kisebbségi nyelv és írás hivatalos használata is. A területi autonómia példái: Åland-szigetek, Grönland, Dél-Tirol és a Vajdaság. Nemzeti kisebbségek kulturális autonómiáját Szerbiában, Magyarországon, Romániában, Észtországban, Oroszországban és Kanadában hozták létre.

A nemzetiségi és etnikai diverzitás ezenkívül föderalizmus révén is alkalmazható, mint Kanada, Svájc, Belgium, Spanyolország és Oroszország esetében, vagy mint az Egyesült Államok eredeti lakossága esetében speciális rezervátumok létrehozásával, például a navahók, sziúk vagy hopik esetében.

Kritikus megjegyzések a politikai participációhoz

Kérdés, vajon e speciális jogok a kisebbségek és csoportos képviseletük számára kétségessé tehetik-e a liberális demokrácia alapelveit, melyek az egyén jogain, az igazságosságon és a szabadságon alapulnak. A társadalomtudományban folyamatosan vita van arról, vajon a csoportos képviselet megoldást jelent-e a jelenkori társadalmak sokféleségének alkalmazkodására, avagy illiberális és nem demokratikus. Kymlicka szerint azok a kisebbségi különjogok, melyeket ő javasol, egyenlő starthelyzetet biztosítanának a különböző nemzeti és etnikai csoportoknak, s nem céljuk a más csoportok feletti fennhatóság.[37] A kisebbségeknek megadandó sajátos jogok melletti érvelés az igazságosság eszméjéből ered, mely az eltérő csoportok tagjainak különjogok elismerését követeli meg.[38]

Lehet-e a nemzeti kisebbségek tagjainak a liberális demokráciában többletjoguk, melyek a többi polgárnak vagy lakónak nincsenek, mint például szavatolt helyek a törvényhozó testületben vagy a duális választójog?

A duális választójoggal kapcsolatban például a Szlovén Köztársaság Alkotmánybírósága 1998-ban úgy döntött, hogy nem ellentétes az alkotmánnyal, ha az egyes törvények az olasz és a magyar nemzeti közösséghez tartozók számára jogot adnak ahhoz, hogy a parlamenti vagy a helyi választásokon két szavazatot adjanak le. A bíróság az egyedüli ellentmondást abban látta, hogy a szlovén törvénykezés akkor nem nevezte meg azokat a kritériumokat, melyek szerint a nemzeti közösségek bizottságai dönthettek volna a választók feliratkozásáról az e célból létrehozott, az őshonos olasz és magyar nemzeti kisebbség választói névjegyzékébe. A világos kritériumok hiánya ellentétben állt a jogállam alkotmányos rendelkezéseivel, a hatalommegosztással, a közigazgatás és a közhatalom törvényességével.[39]

A kettős szavazás kérdéséhez hozzászólt a Joggal a Demokráciáért Európai Bizottság, az ún. Velencei Bizottság is. A Velencei Bizottság szerint duális szavazás esetében kivételes intézkedésről van szó, melynek az adott ország alkotmányos kereteiből kell következnie. Megengedhető intézkedésről csak akkor lehet szó, ha tiszteletben tartja a proporcionalitás (arányosság) elvét, amikor is a kitűzött cél nem érhető el más, kevésbé korlátozó intézkedéssel, melyek nem sértik az egyenlő választói jogot; ha átmeneti jellegű s ha ez az intézkedés csak egy kis kisebbséget érint.[40]

Befejezés

A nemzeti kisebbségek jogvédelmét az alapszabályukban biztosító pártokra vonatkozó választási küszöb 3%-osra való csökkentését célzó szlovák javaslattal kapcsolatban felmerül néhány kritikus megjegyzés: e cél beiktatásának a pártok alapszabályába a gyakorlatban nem kell automatikusan a nemzeti kisebbségeknek nagyobb parlamenti képviseletet jelentenie. Ha a küszöbcsökkentés alapján bejutna is ilyen párt a parlamentbe, ennek még nem kell feltétlen azt eredményeznie, hogy az ilyen párt a parlamentben a kisebbségi érdekeket de facto is képviselni fogja. Nagyon fontos a kérdésfelvetés: mi volna, ha a választásokon induló összes párt úgy alakítaná át az alapszabályát, hogy rájuk is vonatkozzék a csökkentett választási küszöb? Aztán?

Sem a törvényalkotó szándék, sem az alapanyag nem vizsgálja részletesebben a nemzeti kisebbségek közvetlen és garantált parlamenti képviseletére vonatkozó javasolt rendelkezéseket. Említ egy javaslatot, mely szerint a nemzeti kisebbségek parlamenti bizottságát azoknak a kisebbségeknek a szóvivői alkotnák, melyek regionális nemzeti tanácsokat hoztak létre. S bár a javaslat e szóvivők korlátolt jogkörével számol, helyénvaló rákérdezni az ilyen, nemzeti kisebbségek politikai participációját célzó intézménynek a törvényességére, demokratikusságára és legitimitására. A parlament tagjait a törvény szerint az általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján titkos szavazással választják.[41] Miként lehetne jogilag megindokolni olyan speciális képviselői státuszú szóvivők parlamenti képviseletét, akik nem parlamenti választások eredményei alapján kerültek be?

A feltételezett korlátolt jogkörű és speciális helyzetű szóvivőkkel kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon azzal számolunk-e, hogy e szóvivőknek „csak” bizonyos kisebbségi kérdésekhez lesz joguk hozzászólni és állást foglalni, vagy joguk volna szavazni is az SZK Nemzeti Tanácsában.

Az említett anyag nem taglalja részletesebben, vajon a további kisebbségi szóvivőket vagy a konkrét nemzeti kisebbségre kapott mandátumú képviselőket választják-e, vagy a regionális nemzeti tanácsok delegálják. Az ilyen szóvivők kiválasztása, ill. választása módjának javaslatakor is szem előtt kell tartani a jelenlegi alkotmányjogi keretet, s alaposan foglalkozni kell a javasolt – a nemzeti kisebbségeknek a parlamentben való hatékony participációját célzó – mechanizmusok már említett törvényességének, demokratikusságának és legitimitásának kérdéseivel.

Ha választott jelöltekről volna szó, felmerül a kérdés: közvetlen, vagy közvetett választásokon volnának-e választva, s kik választanák őket? Közvetlen választások esetén sajátos kisebbségi listákon alapuló „kisebbségi választásokról” volna szó? Ki választhatna kisebbségi jelölteket? Csak a kisebbségek tagjai, vagy ezeket a kisebbségi jelölteket általános választásokon a teljes választókör? Illetve muszáj volna-e a választóknak eldönteniük, kisebbségi jelöltlistáról, vagy más, nem kisebbségiről válasszanak-e? Esetleg: választhatnának-e a nemzeti kisebbségek egyidejűleg kisebbségi jelöltlistát és más politikai pártokat is? Legyen-e Szlovákiában a nemzeti kisebbségeknek ún. duális választói joguk?

Nagyon fontos megoldani a kérdést, hogy a nemzeti kisebbségek szóvivői választásának eltérő módja nem jelentene-e túl nagy eltérést az egyenlő választójog garantált elvétől. A választójog az alkotmány szerint általános, egyenlő és közvetlen, miközben titkos választással érvényesíthető. A választójog egyenlősége azon az elven alapul, hogy egy személynek egy szavazata van, és minden szavazatnak azonos a súlya. Az alkotmány azt is leszögezi, hogy a választott és egyéb nyilvános funkciókhoz minden állampolgárnak azonos hozzáférése van.[42]

A közvetlen képviselet és a garantált székek a parlamentben a nemzeti kisebbségek képviselői számára még nem biztosítják, hogy a kisebbségi érdekek valóban képviselve lesznek és érvényesülnek. Végsősoron nem feltétlen szavatolják a kisebbségek valódi és hatékony politikai participációját sem.

A szakirodalom feltételezi, hogy általánosságban a politikai participáció jobb és hatékonyabb, ha a döntési központ közelebb áll a választókhoz.[43] Nemcsak a választóknak kellene képviselőiket megválasztaniuk a törvényalkotó testületbe közvetlen választással, választott képviselőiknek is el kellene feléjük számolni döntéseikről.

(Csanda Gábor fordítása)

Stigmatizáló különbségtétel

1. Értelmezések és megközelítések a roma–nem roma együttélési helyzetekről az antropológiai kutatásokban

A magyarországi cigányokra vonatkozó kutatások igen kiterjedtek, közös jellemzőjük, hogy a sokféle tudományági megközelítés okán rendkívül eltérő szempontokat érvényesítenek. Bár ma már a nemzetközi és a hazai vizsgálatok is megkísérlik magukat a romológia/ciganológia fogalma alatt önálló tudományterületként meghatározni, ezek a törekvések – miután igen heterogén látásmódot képviselnek – nem igazán tekinthetők sikeresnek. (Beck 2013; Biczó 2019; Orsós 2015; Rajko 2021) Míg korábban a nyelvészeti és néprajzi kutatások uralták a cigánykutatásokat, ma egyre inkább a történettudomány és a társadalomtudományok (szociológia és kulturális antropológia) a jellegadó tudományterületek. (Berta 2004, 2019; Dupcsik 2018; Fosztó 2009; Prónai 1995; Steward 1994; Szuhay 1999) Egyre inkább teret kap a cigányvizsgálatokban a társadalomföldrajzi megközelítés is, amely a térkutatások címszó alatt fontos szerepet tölt be a társadalmi folyamatok értelmezésében. (Nemes Nagy 2009) A fentiek alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a cigányvizsgálatoknak nincs egységes elméleti keretük és a kutatási témák igen szétterjedőek. Ez oda vezet, hogy az egyes kutatási eredmények között nincs kapcsolódás, azok jóllehet ugyanazon tárgyterületre vonatkoznak, az eredmények nem összehasonlíthatók, a feltárt kutatási eredmények gyakran nem kompatibilisek.

A cigány kulturális örökség értelmezése és a cigány életvilágok többségi társadalommal való együttélésének tudományos vizsgálata során szembetalálkozunk a cigány fogalom jelentéstartalmának nehezen meghatározható voltával. Igazából a kutatás tárgyának nehezen meghatározható volta azon kevés összetevők közé tartozik, amely a cigányokról szóló mai szociológiai, antropológiai és történettudományi tanulmányokat rokonítja egymással. A kutatók számára az képezi a definíciós nehézséget, hogy az életmódjuk, etnikai hovatartozásuk és szociális helyzetük szempontjából rendkívül különböző cigány csoportokat hogyan határolják el önálló entitásként a társadalom egyéb részétől. (Oblath 2006, 51. p.)

A cigány kultúrák értelmezése kapcsán kiemelt jelentőséget kell tulajdonítanunk a tudományos nézőpont kérdésének. Jóllehet egyazon történeti jelenség megközelítéséről van szó, mégis élesen különböző felfogások érvényesülnek. Karakteresen eltér a történetírói megközelítés és a kisebbségpolitikai, szociológiai látásmód. A magyarországi cigányokra vonatkozó történeti kutatások a kisebbségi és többségi társadalom kapcsolatviszonyaiban, „az együttélési modellek változásának paradigmájában” értelmezik a több évszázados közös történelmet. (Nagy 2008, 36. p.) Ezzel szemben a kisebbségpolitikai (Majtényi B.–Majtényi Gy. 2012, 2016) és szociológiai (Dupcsik 2018) megközelítések az európai cigányság történetére értelmezési keretként kialakított másik – a szenvedés- és üldözéstörténeti – paradigmában vélik elbeszélhetőnek a magyarországi cigányság történetét.

A cigányokra vonatkozó különböző tudományági megközelítések eredményei a kezdetektől arra utaltak, hogy rendkívül összetett és sokféle kulturális hagyomány jellemzi a vizsgált csoportokat, ennek ellenére a róluk való társadalomtudományos beszédmódban hosszú ideig az őket egységes csoportként való felfogás jellemezte. Ennek okát „a kutatott tárgykonstrukció megőrzésének szándékában” (Oblath 2006, 51. p.) kereshetjük. A nyolcvanas évektől kezdődően paradigmaváltás történik. Ekkortól figyelhető meg a cigányokat homogén entitásként tételező felfogás alapvető megváltozása. A cigányokkal foglalkozó társadalomtudományi szövegekben megerősödik a heterogenitás felismerésének a tapasztalata. A lényegi megállapítás arra irányul, hogy a cigányokra vonatkozó társadalomtudományos tények alapján a cigányok nem jellemezhetők többé egységes csoportként, s hogy „reménytelen célt tűz ki maga elé az a homogenizáló beszédmód, amely a cigányokat objektív ismérvek alapján reméli más csoportoktól elkülöníteni”. (Oblath 2009, 51. p.)

A cigányok heterogenitását elfogadó kutatások ekkortól már egyöntetűen azt vallják, hogy „a cigány” csoport mint olyan nem létezik és soha nem is létezett ténylegesen. A homogén cigány kultúra elképzelése a kutatók által konstruált kategória csupán. Magától értetődően ez a szemléletváltás nem arra utal, hogy megkérdőjeleződik az egyes cigány csoportoknak a léte, hiszen ilyenek magától értetődően voltak és ma is vannak. A legfőbb kérdés, amire választ kellett ezeknek a kutatásoknak találniuk, az, hogy a környezetük által cigányként számontartott csoportok társadalmi helyzetét és identitását miért éppen a cigányként (vagy a »nem az igazi cigány«-ként) való kategorizálásuk határozza meg. Ennek keretében a vizsgálatok fő törekvése az egyes cigánynak tartott csoportok közötti különbségek és hasonlóságok felderítése és az arra való törekvés, hogy lehetséges-e, s ha igen, milyen módon a cigány csoportok valamely közös nevezőn való leírása. (Oblath 2006, 55. p.) Ezt a törekvést jelentősen nehezíti, hogy az egyes tudományterületi megközelítések igen divergens látásmódot alkalmaznak, amelyek sok esetben eleve korlátozott értelmezési keretben működnek. Alapvető felfogásbeli különbség figyelhető meg a szociológiában és kulturális antropológiában. A két társadalomtudományi szakterületen teljesen eltérő a cigányokról szóló tudás-előállítás kontextusa. A szociológiai cigánykutatások a heterogenitás problémáját jelentősen redukálják azzal, hogy a cigányokkal kapcsolatos vizsgálataik gyakorlatilag nem tulajdonítanak szerepet az etnikus/kulturális dimenziónak. A szociológiai felfogásban a társadalmi helyzet kizárólagos tényező a cigány csoportok elemzése során. Ebből következően a szociológusok a cigány életvilágokat elsődlegesen a kirekesztettség és a szegénység fogalmán keresztül vélik megragadhatónak. Ezt a felfogást azonban teljesen megkérdőjelezi a nem szegény cigányok nagyszámú jelenléte a társadalmi folyamatokban. (Oblath 2006, 53. p.) A marginalitásban létezés a cigányoknak nevezett csoportok esetében az alapállapot a szociológiai megközelítések szerint, ezt a marginalitásában újratermelődő csoport konstitutív elemeként értelmezik. Ennek okát a többségi társadalom felől folyamatosan érkező, ugyan változó intenzitású, de felfogásuk szerint minden történeti korszakban megjelenő rasszizmus s az ebből fakadó „diszkriminációs többlet” sújtja. A szociológiai kutatások felvállaltan „társadalompolitikailag” elkötelezettek.[1] A cigányokat sújtó strukturális hátrányok és kirekesztés megszüntetése felfogásukban csak a politikai elitek beavatkozása révén lehetséges, amit elsődlegesen az ellátó rendszerek teljesen igazságtalan diszfunkcionális mechanizmusainak átalakításával lehet elérni. Ebből következően nem tulajdonítanak jelentőséget az egyes cigány csoportok esetében az etnikus tényezőknek. Másként fogalmazva: bár elismerik a csoportok heterogenitását és sokféleségét, továbbra sem látják az egyes csoportok értelmezésében fontosnak az etnikus identitást és a kulturális vonatkozásokat.

Ettől teljesen eltérően az antropológia szemléletű romakutatások alapvető jellemzője, hogy nem beszélnek általában a roma–magyar együttélés kérdéséről, hanem azt a helyi társadalomtörténeti kontextusban, az etnikumok közötti kapcsolatviszonyok lokális beágyazottságában, folyamatosan alakuló, változó jelenségként értelmezik, tehát a kapcsolati viszonyok performativitására, dinamikus kölcsönhatására és funkcionális szerepére helyezik a hangsúlyt. Az antropológiai kutatás tudománytörténeti hagyományából következően a szinkronikus, idiografikus és émikus[2] megközelítést alkalmazza a cigányokra vonatkozó kutatásokban is, amely így nem tulajdonít jelentőséget a történeti dimenziónak és a makrostrukturális összetevők vizsgálatának.

Ahogy Oblath Márton lényegre törő megfogalmazásában olvashatjuk: „Az antropológiai cigánykutatás a néprajz és a cigányismeret „igazi cigány”-ának sémája helyett a »bennelét« folyamatosan elkülönböződő pozícióiban kívánja felmutatni és elismertetni a különféle cigány közösségeket, illetve azok kultúráját. Itt a vizsgált közösségek szelekciója az, ami továbbra is biztosítja az antropológiai tanulmányok közös tárgykonstrukciójának megőrzését, s a szövegek egymásra való hivatkozását lehetővé teszi.” (Oblath 2006, 52. p.) Oblath szerint a tárgyválasztás révén érik el az antropológusok azt, hogy az általuk vizsgált közösségek a többségi társadalomtól teljesen elkülönülők. Olyan cigány csoportokat keresnek és találnak, „amelyek a »letelepültekkel» (Formoso 2000), »parasztokkal» (Stewart 1994), »gádzsókkal« (Stewart 1994) való érintkezés során olyan »túlélési« (Rao 1987), »fennmaradási« (Piasere 1997), »alámerülési« (Willems 1997) stratégiákat működtettek, amelyek mind az anyagi újratermelésüket, mind az ehhez szükséges etnikus identitás megőrzését biztosították a többségi társadalommal való együttélés során”. Ezeket az elkülönülési és fennmaradási stratégiákat (Rao 1987; Piasere 1997; Willems 1996, 1997) az antropológusok egyértelműen a vizsgált csoportok kulturális rendszeréhez kötik, azt a csoport etnikus sajátosságaként értelmezik. Így válik ezeknek az egymástól teljesen elkülönülő csoportoknak az antropológiai elemzése során közös jellemzőjévé a többségtől való teljes elkülönböződés. (Oblath 2006, 52. p.) Az antropológiai ábrázolásokban a cigányok kapcsolatát a többségi társadalommal pusztán a megélhetés érdekében tartják elfogadhatónak és értelmezhetőnek. Ezáltal az antropológiai vizsgálatok tudatosan eltérő felfogást vallanak a cigánykutatást korábban meghatározó, a cigány kultúrákat egzotikusnak tartó néprajzi vizsgálatoktól éppen úgy, mint a cigányokat társadalmi helyzetük alapján vizsgáló szociológiai hagyománytól. „A szociológián belüli reflexív fordulat az asszimiláció és emancipáció előrehaladását számonkérő saját diszciplináris hagyományától, másfelől az involucionista antropológiai ellen-diskurzusaitól különíti el magát.” (Oblath 2006, 56. p.) Míg a szociológia nézőpontjából a kulturális antropológusok – azon szándékukban, hogy megőrizzék a vizsgált tárgy különösségét – „a jég hátán is megélő cigány” mítoszát dédelgetik, s ezzel a cigányok érdekeit szolgáló társadalompolitikai javaslatokat gyengítik, addig az antropológia nézőpontjából a szociológusok a „hiány kultúrájának” és „a kultúra hiányának” mítoszát őrizgetve, megvonják a cigányoktól a tényleges cselekvőképességet. (Oblath 2006, 56. p.)

A szociológiai és az antropológiai cigánykutatások ugyanakkor egymás diszciplináris hagyományát visszatükrözve formálják meg új vonatkoztatási pontjaikat: a szociológia egy kihelyezett kulturális mozzanat (a környezet cigánypercepciója) segítségével rehabilitálja a cigányok homogenitását; az antropológia pedig egy kulturális összetevőben, a túlélési stratégiák közös voltában találja meg a cigány közösségek közös jellemzőjét. (Oblath 2006, 58. p.) A két tudományterület említett sajátosságai a kutatási praxisokban ma is reflektálatlanul működnek. Ennek következtében a két tudományterület őrzi sajátos megközelítésének különállóságát, amely mindkét diszciplína értelmezési lehetőségeit korlátozza. A szociológia nem veszi igénybe a kultúra vizsgálatának azon módszereit, amelyekkel az előítéletek differenciáltságukban, a cigány percepciók a kulturális rendszerbe ágyazottan rekonstruálhatók, az antropológiai perspektíva pedig megfeledkezni látszik a cigánnyá válás és kisorolódás, valamint a sikeres és sikertelen életstratégiák szimmetrikus elemzésének lehetőségéről.

A szociológia és antropológia diszciplináris szemléleti különbségeit új megvilágításba helyezi a szegénység újratermelődésének korábbi klasszikus elméleti magyarázatait meghaladó diskurzus, amelyet Janky Béla összegzett tanulmányában Orlando Patterson és Ethan Fosse 2015-ben megjelent kötete kapcsán. (Janky 2016)

Az észak-amerikai szociológiában már egy évtizede tartó szemléleti módosulás a cigány–magyar együttélés megközelítése szempontjából is nagy jelentőséggel bír, mert egyfelől csökkenti a tudományági különállást, másfelől hozzájárulhat egy eredményesebb szakpolitika kimunkálásához. (Janky 2016, 90. p.) A részletektől elvonatkoztatva Janky téziseiből néhány a vizsgált problémához kapcsolódó megállapítást emelek ki. A strukturalista álláspont képviselőinek merev elzárkózása a kultúra koncepciójának a mélyszegénység reprodukciójának magyarázatába való bevonhatóságára „részben politikai jellegű volt: a kulturalista magyarázatok elkerülhetetlenül erősítik az áldozatokat hibáztató gondolkodást, mivel azt sugallják, hogy a pozitív változásokhoz nem (csak) a közpolitikáknak, hanem a szegényeknek (is) kell változtatniuk, a viselkedési változásokat más nem teheti meg helyettük”. (Patterson–Fosse 2015) Az etnicizált szegénység klasszikus, kulturalista felfogása és az ún. strukturalista álláspont élesen szembenállt egymással. A kulturalista magyarázat azt feltételezi, hogy a mélyszegénységben élő etnikai kisebbséget elsődlegesen az évszázadokra visszanyúló értékrendszerének a modern piacgazdaságokban sikerre vezető viselkedésminták, és/vagy a modern polgári társadalmak együttműködést szabályozó normáival való inkompatibilitása akadályozza a társadalmi integrációban. (Janky 2016, 91. p.) Ezzel gyökeresen szembenálló felfogást képvisel a klasszikus strukturalista nézet, amely azt vallja, hogy a strukturális korlátok egyformán befolyásolják a különböző etnikai/kulturális hátterű emberek viselkedését. Eszerint „az etnikai csoportok között megfigyelhető viselkedési különbségek mögött az erőforrások és döntési lehetőségek interetnikus varianciája húzódik meg”. (Janky 2016, 95. p.) A magyarázómodellből következő társadalompolitikát a kulturalistáktól eltérően a deszegregációra és a pozitív gazdasági ösztönzőkre építik, amelytől erős és gyors eredményeket várnak. Az utóbbi évtizedben a két felfogás kortárs változatai konvergenciájának lehetünk tanúi. (Janky 2016, 96. p.) A két megközelítés közeledésében egyfelől az játszik szerepet, hogy a kulturalisták manapság átfogóbb értelemben használják a kultúra fogalmát, vagyis elvetik azt a korábban meghatározó nézetet, hogy annak legfőbb jellemzője a koherens, komprehenzív, generációkon átívelő értékrendszer lenne. A koncepció megváltozását követően ma már nem tekintik érvényesnek azt a korábbi felfogást, amely szerint a (kisebbségi) szegények a közösségi együttélésre vonatkozó normáikban és/vagy a gazdasággal összefüggő értékeikben térnek el a társadalom többségétől. Az új felfogás ezzel szemben a cselekvési készletek, a kommunikációs stílusok és a bizalmi viszonyok eltéréseit hangsúlyozza, amelyek segítenek fenntartani a csoportok közötti szimbolikus határokat, amelyek viszont a kulturális különbségek fennmaradásához járulhatnak hozzá. (Janky 2016, 96. p.) Patterson és Fosse (2015) nézetei szerint „az etnicizált szegénység által érintett társadalmakban nem határolható le egyfajta kisebbségi szegénykultúra. Sokféle kulturális miliő él egymás mellett, gyakran szó szerint egymás mellett”. Janky Béla ezt a gondolatmenetet továbbvíve arra a következtetésre jut, hogy: „nincs egységes cigánykultúra, szegénykultúra, vagy szegény cigány kultúra.” (Janky 2016, 97. p.) Másfelől a strukturalista nézőpont is változáson ment keresztül. Ma már körükben is elfogadott az a nézet, hogy strukturális tényezőkkel nehezen magyarázható csoportközi eltérések tényleg léteznek, az életlehetőségeket érdemben befolyásoló viselkedési minták esetében is. Felismerésre került az is, hogy ezek politikai-világnézeti indíttatású tagadása egyáltalán nem szolgálja a társadalomtudományok, a társadalompolitika és az érintett csoportok érdekeit. (Janky 2016, 100. p.) A két korábban teljesen szembenálló felfogás konvergenciájának elemzését Janky az alábbi felvetéssel zárja: „A kulturális hatásokat nem tagadni kell, hanem jobban megérteni azoknak is (közéjük tartozom én is), akik morális/világnézeti alapon csak a strukturális tényezők változtatására irányuló törekvéseket tartják elfogadhatónak, és félnek a hétköznapi kulturalista értelmezések inherensen áldozathibáztató gondolataitól.” (Janky 2016, 97. p.)

Az észak-amerikai szociológiában az etnicizált szegénységre vonatkozó társadalompolitikai gyakorlatok sikertelensége motiválta a strukturalista és kulturalista szemlélet közeledését. Oblath Márton tanulmányában arra utal, hogy az európai tudományos diskurzusban a cigányokra vonatkozóan a szociológiai és antropológiai nézőpontok közös értelmezési horizontra helyezését a társadalomtörténeti megközelítés szemléletmódjának érvényre juttatása segítheti elő (Oblath 2006, 56. p.), amely igen karakteres módon az ún. „holland iskolaként” emlegetett Leo Lucassen, Wim Willems (1998) tevékenységéhez kötődik. Felfogásuk újítása abban ragadható meg, hogy a cigányoknak az egyes történeti korszakokhoz és diskurzusokhoz köthető kategorizációját vizsgálták. A hatóságok, a folklór, a tudomány képviselői és a populáris irodalom esetében tárták fel azokat a besorolási rendszereket, amelyek alapján a cigány jelentéstartalmát meghatározták. Ezt követően vizsgálták azokat az ugyancsak térben és időben eltérő egyedi gyakorlatokat, amelyek a cigányok stigmatizációjával, letelepítésével, nevelésével, tevékenységük szabályozásával voltak összefüggésbe hozhatók. „A fő kérdés annak tisztázása, hogy a kategória alá folyamatosan be- és onnan kisorolódó cigányok a külső környezet által létrehozott konstrukciók által meghatározott játéktérben milyen életstratégiákat alakítottak ki, milyen módon és mértékben asszimilálódtak vagy zárkóztak el a változó környezetben, és a szabályozás és adaptálódás dinamikája milyen módon vezettet a »cigány« etnikus kultúrák kialakulásához.” (Oblath 2006, 58. p.) Ez a szemléletmód kapcsolódik a kortárs etnicitáskutatások konstruktivista megközelítéseihez. (Barth 1969; Erikson 2010; Feischmidt 2010) Ezek a korábbi statikus, szigorú határok között létező etnikai csoportok képzete helyett a csoportok flexibilitását, az etnikus identitás szituatív jellegét tartják fontosnak. (Jenkins 2002; Eriksen 2010) „Az etnicitást a »kultúrához hasonlónak vett változó« helyett sokkal inkább érdemes olyan relációs változónak tekinteni, amely nemcsak több tényező (társadalmi státuszjellemzők, valamint kulturális gyakorlatok) együttes hatásának eredőjeként alakul, hanem ugyanakkor erősen bele is ágyazódik abba a társadalmi kontextusba, amely meghatározza a vizsgált etnikai csoport helyét az őt magába ölelő társadalom interetnikus viszonyainak szövetében. Másképpen fogalmazva: a cigány kategória önmagában üres kategória, amely tartalmát csak a nem cigányokkal való kapcsolat révén nyeri el.” (Durst 2010, 190. p.) A cigány–nem cigány együttélés vizsgálata szempontjából is fontos Brubaker (2001) azon meglátása, hogy a csoportok közötti kapcsolatok csoportokból kiinduló értelmezése helyett az etnicizáló sémák, ezek, valamint az etnikum kategorizálását végző szereplők kerüljenek a vizsgálatok középpontjába. A társadalomtörténeti nézőpontot érvényesítő cigánykutatások az európai cigányság történetét „olyan osztályozási eljárások sorozataként értelmezik, amelyek az átsorolódások történetét nemcsak az egyes cigány csoportok identitásának átalakulása miatt tekintik fontosnak, hanem ebben a kategorizációs folyamatban vélik értelmezhetőnek az európai cigányság keletkezéstörténetét”. (Oblath 2006, 58. p.)

Borbély Sándor (2016) új szempontokat érvényesítő tanulmányában kissé sommásan így értékeli a korábbi együttélési helyzetekre vonatkozó antropológiai és szociológiai kutatásokat: „A felfokozott és szerteágazó kutatói érdeklődés ellenére azonban a lokális együttélési helyzetek és az ezek keretéül szolgáló aszimmetrikus etnikumközi kapcsolatok leírását szolgáló, hagyományos értelmezési modellek és fogalmak (határképzés, szegregáció, asszimiláció, szeparáció, nacionalizmus, etnikai stigmatizáció stb.) egyre inkább veszítenek megvilágító erejükből.” (Borbély 2016, 192. p.) Ennek számos okát nevezi meg Borbély: „Az 1970-es évektől az etnikai kutatások diszciplináris elkülönülésének, autonóm tudásterületté válásának egyik fontos következménye volt, hogy az etnikai különbségtétel és a hozzá kapcsolódó bizonyos diszkreditáló mechanizmusok (előítéletesség, diszkrimináció, hátrányos megkülönböztetés, szegregáció, hatalmi alárendelés) vizsgálata kikerült a hierarchiateremtő gyakorlatok átfogó és komplex rendszerének elemzési köréből. Az »etnikai« egyenlőtlenségek problémája az együttélési helyzetek kitüntetett – bizonyos értelemben túlexponált – témájává vált, amely nagyon gyakran nem engedi látni a lokális közösségeken belül kialakult, eltérő minőségű kapcsolatviszonyok sokféleségét és diverzitását, valamint az ehhez kapcsolódó mechanizmusok kölcsönös egymásra vonatkozásának legfontosabb összefüggéseit.” (Borbély 2016, 191. p.)

Borbély kritikai észrevételeit arra alapozza, hogy az antropológiai és szociológiai kutatások a cigányokat társadalmi problémaként azonosították, az együttélési helyzetekben a két tudományterület képviselői elsődlegesen az együtt élő csoportokat elválasztó vonatkozásokat vették figyelembe és hangsúlyosnak tekintették az együttélési gyakorlatok konfliktusos jellegét. Meglátása kapcsolódik Biczó Gábor kutatásaihoz, aki a figyelmet elsődlegesen a stabil együttélési helyzetek vizsgálatára irányítja, ahol is meghatározó összetevőnek az azokat létrehozó és azt elősegítő egyensúlyteremtő technikákat, társadalmi gyakorlatokat vizsgálja. (Biczó 2013, 66. p.) Borbély szerint a közgondolkodásban éppen úgy, mint a szakmai közvéleményben az a felfogás vált meghatározóvá, hogy „az etnikai különbségtétel és az azt kísérő szélsőségesebb megnyilvánulások (etnocentrizmus, nacionalizmus, idegengyűlölet) a személy- és csoportközi együttélést hosszú távon »veszélyeztető« vagy legalábbis az etnikai együttélést megnehezítő, magas konfliktuspotenciállal rendelkező faktorok.” (Borbély 2016, 191. p.) Úgy véli, hogy a cigányokkal szembeni hátrányos etnikai, gazdasági, társadalmi, jogi megkülönböztetés jelenségkörét elemző kutatások „a hazai politikai rendszer aktuális válságára, az állami, gazdasági, társadalmi és elosztási mechanizmusok igazságtalanságára, egyszóval a modern kompenzációs mechanizmusok és egyensúlyteremtő stratégiák a demokrácia működési zavaraira vonatkozó kritikaként fogalmazódnak meg”. (Borbély 2016, 194. p.) A „cigánykérdés” politikai telítettsége, valamint az elnyomott, sok esetben jogfosztott kisebbségi csoportokkal szembeni kutatói szolidaritás azonban Borbély Sándor megfogalmazásában „az etnikai egyenlőtlenségek tudományos elemzésében nemritkán korlátozó értékű megismerési perspektívákat alakít ki. A normatív, értékelvű szemlélet következménye lehet például, hogy a romákkal foglalkozó tudományos diskurzus – kimondva vagy rejtett módon – a társadalmi kirekesztés mechanizmusait (a diszkriminációt, az előítéletet, a negatív heterosztereotípiát, a szegregációt, a stigmatizációt, a gazdasági és státuszbeli egyenlőtlenségeket) általában negatívan, míg a befogadás mozzanatait pozitívan értékeli”. (Borbély 2016, 194. p.)

Ezzel szemben Borbély amellett érvel, hogy a kutatások által feltárt cigány–magyar etnikai különbségtételt kísérő hatalmi gyakorlatokat (kizárás, elkülönítés, lefokozás, alárendelés stb.) „kizárólag az adott cselekvések minőségét, helyi értékét meghatározó kompenzációs (befogadás, felértékelés, kiegyenlítés stb.) eljárások összefüggésében érdemes vizsgálni”. Saját kutatási tapasztalatai alapján úgy véli, hogy a kirekesztő és megbélyegző társadalmi és szimbolikus gyakorlatok nem önmagukban szemlélendők, mert ez teljesen félreviszi ezeknek a jelenségeknek az értelmezését. Ezek ugyanis egyidejűleg lépnek fel az azokat ellensúlyozó praxisokkal, köztük kölcsönös átfedések vannak. Ebből következik az az állítása, hogy „az etnikai diszkrimináció és az etnikumközi kapcsolatokban megfigyelhető alá- és fölérendeltségi viszonyok – az együttélésben érdekelt felek szempontjából – nem normasértő, hanem éppen ellenkezőleg, normakövető magatartások: a helyi, falusi társadalomban a hagyománytapasztalat szerves részét képezik. A hatalmi egyenlőtlenségek ezek szerint nem a lokális közösség működési zavarait (anomáliáit), hanem sokkal inkább a változásokkal szemben megnyilvánuló ellenálló-képességét és stabilitását jelző rendszerelemek”. (Borbély 2016, 196. p.) Ezek alapján maga az etnicitás is mint különbségteremtő mechanizmus általában a státusz- és hatalmi egyenlőtlenségek kontextusában, vagyis „a kulturálisan elkülönülő csoportok aszimmetrikus integrációja által konstituálódik”. (Borbély 2016, 196. p.)

Az etnikumközi kapcsolatviszonyokban a szociológiai és antropológiai kutatások által feltárt aszimmetrikus jelleget is a helyi társadalmak aktorainak nézőpontjából értelmezve Borbély arra a következtetésre jut, hogy az csak a külső szemlélő számára tűnik a csoportok közötti konfliktusnak, valójában sokkal inkább az etnikai egyensúlyi helyzetek megalapozását szolgáló, „funkcionális szerepű eszköz”-nek tekinthető. Az általa vizsgált magyar és cigány részközösségek kutatási eredményei alapján az etnikai diszkriminációban nem a helyi társadalom demokratikus működését elbizonytalanító veszélyt lát, hanem sokkal inkább különféle tőkefajtákra átváltható erőforrásokat. Ezekhez – meglátása szerint – mindkét érintett fél kölcsönösen folyamodik „a magyar–roma kapcsolatok meghatározásáért, átalakításáért vívott szimbolikus harcban”. (Borbély 2016, 198. p.)

Az etnicizált szegénység feltárására irányuló legújabb kvalitatív szociológiai vizsgálatok a közösségkutatás és a többterepű etnográfiai kutatás módszertanára alapozva túllépnek az antropológia és szociológiai felfogások korábbi diszciplináris határain és kutatási praxisán. (Kovács Éva [szerk.] 2013; Kovács–Váradi [szerk.] 2013) Ez a kutatói szemléletmód elméleti-módszertani megalapozottságában arra törekszik, hogy a lokális, területi, országos és globális szintek közötti kapcsolatok logikáját tárja fel. „Mindazonáltal a kérdéseink nem a kultúrára, sokkal inkább a társadalmi szerveződés formáira vonatkoztak. Nem tekintettük dichotomikusnak az életvilág és a társadalom makroszerkezete közötti viszonyt sem: számunkra a kutatás egyik tétje e szerkezetek térbeli leképeződéseinek és helyi kényszerítő erejének a feltárása volt. Ehhez kapóra jött a többterepűség, melyben nem a terepeket magukat, hanem az előbbi mechanizmusokat szerettük volna összehasonlítani.” (Kovács 2013, 25. p.) A fenti célok eléréséhez olyan módszertani megközelítést alakítottak ki, amelynek eljárásai és eredményei a kvalitatív szociológián kívül is felhasználhatók. Tudatosan törekedtek olyan kutatói stratégiát találni, amely „a társadalmi jelenségek és cselekvések működési módjait tekintve általánosításra is alkalmas”. (Kovács 2013, 25. p.) Az általánasíthatóságot a mikro- és makroszint közötti sokszálú kapcsolódások megtalálása révén kívánják elérni. „Szemben az eddig idézett antropológusokkal, számunkra elengedhetetlen, hogy mikroszintű modellünk valamiképp magába foglalja a makroszintű perspektívákat is, hiszen mikroszinten olyan makrogazdasági, -társadalmi és -politikai hatások érvényesülnek, melyeket helyben nem, vagy alig lehet befolyásolni. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az etnikai határok kialakításában az állam és intézményei, a társadalmi és politikai elit, valamint a média diskurzusai is szerepet játszanak.” (Kovács 2013, 80. p.)

1.1. Az együttélés elmélete

A kulturális antropológia klasszikus paradigmája a lokalizált terekhez rendelte az antropológiai kutatás fókuszát, így kizárólagosan a mikroperspektíva vizsgálatára szorítkozott. A globalizáció azonban megszüntette azokat a jól körülhatárolható, homogén kulturális tereket, amelyekre az antropológiai kutatás kialakította módszertani eszköztárát. A posztstrukturalista antropológia hatására az újabb kutatásokban határozott igény mutatkozott a lokális és globális folyamatok egy értelmezési keretben való megközelítésére. Ez vezetett olyan felfogások kialakításához, amelyek a makroperspektíva és mikroperspektíva párhuzamos és egymást kiegészítő alkalmazására tettek kísérletet.

A klasszikus antropológiai paradigma módszertani megközelítéséből az következett, hogy a vizsgált kultúrát szinkrón, statikus állapotként értelmezze. Ez a módszertani megközelítés valóban alkalmas volt a jól körülhatárolt életvilágok alapos és mélyreható vizsgálatára, de nem tette lehetővé a változási folyamatok, az átmenetek figyelembevételét. Végképp alkalmatlan volt a globális folyamatokhoz történő lokális alkalmazkodás jellemzőinek feltárására. (Appadurai 1996) Ez a felismerés vezette Marcus George-ot (2005), aki kialakította a multi-sited etnográfia módszerét, amely a többszínterű beállítódás fontos módszertani újítását jelentette. Ez a megújított etnográfiai módszer ma már egyre gyakrabban alkalmazott a globális szociokulturális viszonyok átalakulásának az antropológiai szemléletű vizsgálatára. (Biczó 2012, 23. p.) A többszínterű etnográfia alkalmazása a hazai kutatási gyakorlatok részévé vált az elmúlt időszakban, hiszen vizsgálati tereppé tudja tenni a hosszú távú együttélési helyzeteket.[3]

A romániai Tövishát négy etnikailag vegyes lakosságú településén több éven át tartó kutatás az etnikai egyensúlyhelyzeteket vizsgálta. (Biczó–Kotics 2013) Arra a máshol nagyon ritkán megtapasztalható jelenségre fókuszáltak a kutatók, amely a román és magyar lakosság együttélési mintázatait mutatta négy olyan lokális színtéren, ahol kétszáz éve változatlan etnikai arányokat találunk. A csenyétei és a tövisháti eset tudományos elemzése arra szolgál példaként, hogy az autochton (őshonos) együttélési közösségek több generáció távlatában kidolgozott lokális és kölcsönösen bevett együttélési szabályok mentén szerveződnek. Közös jellemző a vizsgált két területen az is, hogy szinte egy időben stabilizálódott, autochton együttélési közösségeket találunk Csenyétén és a tövisháti falvakban is. Mind a cigányok Csenyétén, mind a románok a vizsgált tövisháti falvakban a 18. századtól vannak jelen, és az évszázadok során az együttélési gyakorlatok szabályozott és működőképes formája alakult ki. Azonban a tövisháti falvakban az egyes etnikumok aránya ma is közel azonos, míg Csenyétén a teljeskörű etnikai átrendeződés a falu elcigányosodásához vezetett.

Több kutatás utal arra, hogy ha egy közösségben a bevándorló idegenek száma az őslakosokhoz képest növekszik, akkor ennek ellensúlyozása úgy történik az őslakosok részéről, hogy a „bennszülött” intézmények identikus funkciói felértékelődnek. Ez általában az idegenek térbeli elkülönítésére irányuló törekvésként nyilvánul meg. Ez különösen cigány beköltözők esetében hangsúlyosan tetten érhető folyamat. Több vizsgálat is megerősíti, hogy ha a lokális együttélési gyakorlatban nem jön létre az egyensúly, az az etnicitás összefüggésében az etnikai konfliktusban, az ellenérdekeltség különböző megnyilvánulásaiként jelenik meg. (Biczó 2013, 65. p.)

A már idézett tövisháti kutatás olyan kétpólusú együttélési helyzeteket elemzett, ahol a mindkét etnikumhoz tartozó személyek a tágabb értelemben vett közösségnek tagjaként „felelős részes a kollektív lokális ethosz szélesebb társadalmi környezet felé történő kidolgozásának, fenntartásának és felmutatásának gyakorlatában. Az egyén ebben a szerepében felelősévé válik az etnikumközi viszonyok mindennapi egyensúlyának, amely a faluközösségnek az etnicitáson túlmutató ethoszát alapozza meg”. (Biczó 2012, 65. p.) A cigány–magyar együttélés gyakorlatában a lokális ethosz közös kiépítésére és működtetésére nem találunk példát. A cigány–magyar együttélésre sokkal inkább érvényes du Plessis diszfunkcionális destruktív identitásviszonylat-elmélete, amely alatt azt érti, amikor az együttélésben érintett felek identitása a másik közösségre vonatkozóan kizáró értelmű. Ennek ellentettjeként funkcionális konstruktív identitásviszonylatról beszél akkor du Plessis, ha az együttélésben érintett felek a „másik” meghatározására vonatkozóan identitásukban elfogadó, du Plessis kifejezésével élve, „konstruktív elemeket építenek be”. (Biczó 2012, 67. p.)

Az újabb keletű etnicitásvizsgálatok egyes elméletei azt tükrözik, hogy az etnikai identitás konfigurációváltozatai az együttélést funkcionális értelemben az ellenségességtől a szimbiózisig terjedő skálán jól tipizálható és számos átmeneti formába besorolhatóvá teszik. (Biczó 2012, 24. p.)

Az összetett etnikai szerkezetű közösségek társadalmi együttélésének egyensúlyi viszonyait vizsgáló kutatásokban kiemelt szerepet kap a lokális etnikai identitásformák tartalmi elemzése, ennek valószínűleg egyik legjobb kortárs példája Bruce Cronin Community under anarchy: Transitional identity and the evolution of cooperation címmel publikált tanulmánya, amielyben a szerző az etnikai együttélés lokális színterein meghatározható identitásviszonyok általános osztályozását valósította meg. (Cronin 1999, 13. p.) Az etnikus együttélés két csoport esetében hét, önmagában egy-egy fokozatként felfogható attitűd jellegű identitásviszonylatként írható le és kategorizálható. A Cronin által javasolt etnikai identitáskategorizáció esetünkben, a cigány–magyar együttélés lokális mintázatainak elemzésében nem tűnik alkalmas kiindulópontnak.

1. táblázat. Identitás mérése

* Attitűd jellegű identitásviszonylatok. Forrás: du Plessis 2001

A magyar–cigány közösségi kapcsolatok a fenti modellben kidolgozott egyetlen, tehát kizárólagosan kitüntetett identitáskonfigurációnak sem feleltethetők meg. Az etnikus tudat működésének tulajdonított oppozicionális szemlélet azonban egyértelműen tetten érhető a cigány–magyar együttélésben. A tanulmány következő egységében azt vizsgálom, hogy a Kárpát-medencében mutatkozik-e különbség a romák és nem romák közötti együttélés gyakorlata és a nem roma etnikumok közötti együttélés között.

2. Szembenállás vagy kölcsönös függés? Az etnikai határépítés eltérései roma–magyar és román–magyar lokális együttélési helyzetek példái alapján

Az együtt élő etnikumok etnikai határépítési folyamata Közép–Kelet-Európa rurális településein máig meghatározó tényező.

Az antropológiai szemléletű etnikai együttélési helyzeteket vizsgáló kutatások (Bakó 2006; Biczó 2015; Biró 1996; Oláh 2006; Peti 2007) alapvető jellemzője, hogy nem beszélnek általában az eltérő etnikumok együttélésének kérdéséről, hanem azt a helyi társadalomtörténeti kontextusban, az etnikumok közötti kapcsolatviszonyok lokális beágyazottságában, folyamatosan alakuló, változó jelenségként értelmezik, tehát a kapcsolati viszonyok performativitására, dinamikus kölcsönhatására és funkcionális szerepére helyezik a hangsúlyt. A legújabb etnicitásvizsgálatok annak társadalmilag konstruált voltát, relációs és szituatív vonatkozásait tekintik hangsúlyosnak, amely az elhatárolódás és a különbségtétel társadalmi praxisaiban realizálódik. (Feischmidt 2010, 7–8. p.) Az eltérő etnikai csoportok közötti határok fenntartásának fontos eleme a másik etnikumról formált kép sztereotípiáinak kialakítása és működtetése. Ezek – Eidheim kategóriáit használva – egyfelől a dichotomizáció jegyében születnek, amikor is lényeges jellemzőjük az aszimmetrikus viszonyok alapelvként való elfogadása, a másikat kirekesztő, lenéző, negatív vonások jelenléte, a sztereotípia-rendszer kimunkáltsága. Az eltérő etnikumok kölcsönös elhatárolódási folyamatát nevezi Eidheim „dichotomizációnak”, amely alapvetően egy „mi”-„ők” típusú kapcsolatot és szembenállást fejez ki. Az etnikumok közötti interakcióknak egy ezzel ellentétes formája az ún. komplementarizáció, amely nem a szembenállásra épül. Ebben az esetben a kulturális különbségek az etnicitáson keresztül kommunikálódnak, létezésüket tényként és gyakran előnyként kezelik. A komplementarizáció egy „mi” és „ti” típusú folyamatként írható le. (Eidheim 1969, 43. p.)

Az alábbiakban – két korábbi kutatásom eredményeinek összehasonlító vizsgálata révén – az eidheimi kategorizáció fogalmi keretét segítségül hívva arra mutatok rá, milyen módon működik a roma–magyar és a magyar–román viszonylatban az etnikai határépítés folyamata. Hipotézisem szerint a roma nem–roma etnikai együttélési helyzetekben az együtt élő etnikumok viszonyát a kölcsönös elhatárolódás (a dichotomizáció) jellemzi, azokban az etnikai együttélési helyzetekben azonban, amelyekben nem jelennek meg a romák, annak ellenére, hogy folyamatos a két etnikum között a határépítés és annak fenntartására is törekszenek, ez nem a szembenállásra, hanem a kölcsönös függésre, a komplementarizációra épül. Meglátásom szerint az antropológiai szakirodalom nem számol kellően azzal, hogy ez a csak roma–nem roma relációban megfigyelhető jellegzetesség döntő jelentőségű a romák társadalmi integrációjának folyamatában, pontosabban az antropológiai tudás társadalmi alkalmazásában. Célom annak bemutatása, hogy a Romániában található lokális társadalmak együttélési viszonylataiban miként ragadható meg az etnikai határépítés két jellegzetes típusa. Mindkét vizsgálat esetében a kutatás célja az etnikai együttélési helyzetek lokális (térbeli) leképeződéseinek és helyi kényszerítő erejének a feltárása volt. A kutatás során nem a terepeket magukat, hanem az együttélési helyzetek mechanizmusait hasonlítom össze. (Kovács 2003, 25. p.)

2.1. Etnikai együttélési viszonyok a háromszéki Zabolán

Az első terep, ahol először 1997-ben végeztem kiterjedt antropológiai terepmunkát, a háromszéki Zabola. A 2018-ban megismételt kutatás keretében vizsgáltam a magyar–roma és román–magyar együttélés változásának folyamatát. (Kotics 2019)

A lokális társadalmak együttélési gyakorlatának milyenségét több tényező befolyásolja. Zabolán négy összetevőnek van kulcsfontossága. Az első a kisebbség–többség reláció problematikája. A probléma értelmezhetősége szempontjából döntő jelentőségű, hogy Zabolán az államalkotó többséghez tartozó románok markáns kisebbségi közösséget alkotnak. Miután a helyi társadalom részközösségei etnikai alapon szerveződnek, az együttélési gyakorlatot alapvetően határozza meg, hogy a magyar lakosok milyen arányban vannak jelen a helyi társadalomban. Jóllehet a magyar lakosság térvesztése a több mint két évszázados együttélés során az utóbbi évszádban jellegzetes tendencia (Pozsony 2003, 112–113. p.), a magyarok ma is több mint hatvan százalékát alkotják a közösségnek, míg a román lakosság aránya nem éri el a harminc százalékot. Emellett fontos annak hangsúlyozása, hogy az együtt élő etnikumok térbeli szegregációja máig meghatározó tényező, bár kialakulnak etnikailag vegyes területek is, ahol a szomszédsági viszony a román, magyar és cigány/roma családok között gyakori, az eltérő etnikumok térbeli elkülönülése ma is markánsan meghatározó. A harmadik lényeges összetevő, hogy a település több mint 90 százalékát kitevő magyar és román etnikum esetében az eltérő vallásfelekezethez tartozás egyértelműen etnikai kötődést jelöl, amennyiben a románok minden esetben ortodox vallásúak, míg a magyarok reformátusok és katolikusok. A cigányok a magyarok nyelvét és az általuk gyakorolt vallásokat követik. Míg a magyarok közössége alapvetően a vallási felekezet által tagolt, és a társadalmi státusz ezt kevésbé befolyásolja, addig a cigány/roma részközösség esetében a vallásnak nincs a belső tagoltságra semmiféle hatása, azt kizárólag a gazdasági erőviszonyok alapozzák meg. A negyedik meghatározó tényező, hogy a lokális társadalomban autochton együttélési közösségeket találunk, melyek hosszú idő óta élnek egy helyi társadalomban. Ez döntő jelentőséggel bír az együtt élő közösségek kapcsolatviszonyát illetően.

Fontos kiemelnünk, hogy a multietnikus együttélési gyakorlat magyar–román viszonylatban teljesen eltérő módon működik, mint roma–magyar, roma–román relációban. Ennek oka, hogy mind a magyarok, mind a románok magukat a cigányok fölött álló csoportként tételezik. E vélekedés alapját az a korábbi évtizedekre jellemző tartós gazdasági viszony adta, melyben a román és magyar gazdáknál a cigányok mezőgazdasági szolgaként jutottak szerephez. (Kotics 1998, 35. p.)

Zabolán a másik etnikai csoportról létrehozott kép a kategorizáción keresztül formálódik, s ezek a kategóriák és a hozzájuk rendelt jelentéstartalmak döntően határozzák meg az etnikumok közötti viszonyulásokat és interakciókat. A lokális szereplők kategorizációinak eltérései az adott cigány/roma csoporttal fenntartott kapcsolatviszonyok és interakciók intenzitásának eltérő voltával hozhatók összefüggésbe. (Szabó 2003)

A vizsgálat során elsődlegesen a helyi szereplők émikus (belső) kategóriáinak feltárására törekedtem. Az 1997-es kutatás során azt tapasztaltuk, hogy a helyi magyar közösség a cigányokat annak ellenére tekintette egységes etnikai-kulturális tömbnek, hogy a roma csoportok belső tagoltsága a kutatói tekintet számára azonnal felismerhető volt. A kutatás során általunk alkalmazott, a cigány részközösségre kialakított étikus (külső) kategóriarendszer (dombi cigányok, hegyaljai cigányok, faluban élő cigányok) teljesen eltérő volt a helyi magyar közösség által kialakítottól, amely egységesen a cigány kategóriájába sorolta az egymástól térben elkülönülő, értékrendszerben, életvitelben és gondolkodásmódban is eltérő roma csoportokat.

A 2018-ban megismételt kutatás során azt találtuk, hogy az elmúlt 25 évben a faluba költözött cigány családok száma jelentékeny mértékben megnövekedett. (Kotics 2019) Az 1990-es évtized végén 4-5 család élt a magyarok által lakott központi részén a településnek. Napjainkban már 25-30 családra tehető a számuk. Ez a változás lényegi módosulást eredményezett a helyi magyarok kategorizációjában. Ma már a faluban élő cigányokat a magyar részközösség tagjai megkülönböztetik a falu más részein élő társaiktól. A ma alkalmazott émikus kategóriák a rendes cigány (falusi cigány) és problematikus cigány (nem a központi részen élő cigány) között tesznek különbséget. Az elkülönített roma csoportok életformáit tehát a térben élés egy meghatározott típusához rendelik.

Miután a hegyaljai cigányok a románok által lakott térben élnek, őket is a dombiakkal egy kategóriába sorolják. S ezt így ítéli meg a falu a magyar elitje is. A besorolás alapja a központban élő cigány családokétól eltérő integrációs helyzetük. Ez a kategorizáció alapvetően az óvodai neveléshez és az iskoláztatáshoz kapcsolódó szülői beállítódásokon és viszonyulásokon alapszik.^[4] A kutatás során mi nem találtunk ilyen egyértelmű megfeleltethetőséget a dombi és hegyaljai cigányok nevelési intézményekhez való viszonyulásában. A dombon élők között is találunk olyan családot, mely rendszeresen járatja gyermekeit óvodába és iskolába. A hegyaljaik körében pedig az iskoláztatással kapcsolatos beállítódás jelentékeny átalakuláson ment át. A szülők felismerik ennek fontosságát, s amikor tehetik, legtöbb esetben járatják is gyermekeiket a köznevelési intézményekbe. A hiányzások oka egyértelműen a megélhetési stratégiákkal, a jövedelemszerző tevékenységekkel hozható összefüggésbe. Míg ezzel kapcsolatban a faluban élő, külföldi munkavállalásból élő cigány családok esetében a hiányzásokat megértéssel fogadják és elnézik, addig a hegyaljaiak esetében ezt az értékrendjük és életmódjuk dombiakkal való azonosságaként értelmezik. Ez arra utal, hogy a helyi elitnek nincs teljes körű rálátása a hegyaljai cigányok integrációs attitűdjeire és törekvéseire, hiszen ők helyzetükből következően a románokkal építenek ki munkakapcsolatokat és szomszédsági viszonyokat, ennek ellenére magyar és cigány identitással egyszerre rendelkeznek. A hegyaljai cigány családok határozott törekvése a dombiaktól eltérő értékrendjük és életmódjuk felmutatására nem lehet sikeres, hiszen az a falu központjában nem látható és nem érzékelhető. A kutatás során kiderült, hogy az utóbbi évtizedben faluba költözött családok között is találunk olyanokat, akik hasonló körülmények között élnek és azonos megélhetési stratégiákat folytatnak, mint a hegyaljai családok nagy része. Ők ennek ellenére más megítélés alá esnek a faluban élő magyarok szemében, mert életformájuk transzparens, így a közvetlenül szerzett tapasztalatok alapján ítélik meg őket. Az adott térben éléshez rendelt többségi kategorizáció ezekről az azonosságokról nem hajlandó tudomást venni. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az egyes cigány csoportok tagjai a másik két cigány csoportról ugyancsak az eltérő térben élés alapján alakítanak ki egységes képet.

A kutatói kategorizációban a faluban élő hegyaljai és a falu középpontjában élő cigány családok morfológiailag egy csoportba tartoznak, miután életformájukban teljesen szemben állnak a dombi cigányokkal. (Kinda 2011) A falubeli lakóház gyökeres életforma-változásra utal és szimbolikus felértékelődést is jelez. Ebben az esetben a lakóház a háztartás önálló gazdasági-társadalmi egységeként funkcionál. A kolóniákban az életvitel a kollektivitáson alapul, egyben pedig nagycsaládi integrációs formát is feltételez. Ezzel szemben bármilyen faluban található, kerítéssel körülvett parasztház a család individuális élettereként szolgál. (Kinda 2011, 278. p.)

Miután a nem közelükben élő roma csoportokról a szűk érintkezés, a találkozási alkalmak igen ritka volta miatt a faluban lakó magyarok nem rendelkeznek információkkal, azok számukra láthatatlannak minősülnek. A nem a központban élő cigányokat csak az egyének szintjén szerzett tapasztalataik alapján ítélik meg. Amennyiben ezek pozitív tapasztalatok, azt a konkrét személyhez kötik, ellenkező esetben hajlamosak a falun kívül élő roma részközösség általános jellemzőjének tekinteni a negatív megítélést kiváltó viselkedést. Ennek kapcsán érdemes Eidheim kategóriáira visszautalva egy lényeges változásra felhívni a figyelmet a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. A faluban élő cigányok megítélése és a velük kialakított viszony (alapvetően pozitív megítélésük alapján) ma már a magyar részközösség tagjai által a cigányokkal kialakított interakciók a komplementarizáció, nem pedig a szembenállást kifejező dichotomizációra épülnek. Ebben az esetben is felismerésre kerülnek a kulturális különbségek, de azok már nem a lenézést és a kirekesztést fejezik ki. A faluban élő cigányokkal is a románokkal szemben kialakított gyakorlatot érvényesítik, amely a konfliktusmentes együttélésre irányul úgy, hogy az etnikus és kulturális határok fenntartására szigorúan vigyáznak. Azonban a másik két roma csoport esetében továbbra is a szembenállást és az aszimmetrikus viszonyokat kifejező negatív megítélést tartják érvényben. Az általuk megtestesített, cigánynak tekintett értékrendet és életformát a magyarok saját életviláguk negatív ellenpontjaként tételezik, amelyben fenyegetettséget látnak.

Az 1997-es kutatás során azt tapasztaltuk, hogy a falu középpontjában élő magyarok az életviláguk veszélyeztetettségként élték meg a cigány családok közéjük költözését. (Kotics 1999) Ma már ez nem így van. A falu központjába költözött romák esetében a magyar részközösség tagjai érzékelik és értékelik az életformában bekövetkezett közeledést, de ez mégsem vezet a teljes elfogadásukhoz. Velük szemben már nem a kirekesztő, diszkriminatív viselkedés a meghatározó, hanem a distanciateremtés. Velük szemben egyáltalán nem forgalmazzák a dombi cigányokkal kapcsolatban ismert sztereotípiákat: lusták, koszosak, megbízhatatlanok stb. A különbségtétel ebben az esetben is etnikai kategóriákban körülírt. A faluban élő cigány családok által továbbra is fenntartott, a magyarok számára furcsa és több esetben elfogadhatatlan etnikus szokáshagyományra való utalás révén történik a különbségtétel: virrasztó, temetés, keresztelő, esküvő. Az erről forgalmazott narratívák két vonatkozást emelnek ki: a temetésen való hangoskodást, a sírnál való alkoholfogyasztást, a halott sírjára alkohol öntését alapvetően lenézően, elítélően mutatják be, míg a keresztelőhöz, esküvőhöz kapcsolódó reprezentációs formákat, valamint a cigányok fényűző lakberendezési szokásait saját értékrendjükből következően túlzónak, hivalkodónak érzik.

Az eltérő etnikumokhoz tartozó részközösségek másik csoportról formált képét nem befolyásolja a saját közösségében elfoglalt helyzete. A hierarchikus rendszer bármely pontjáról azonosnak látják a másik csoporthoz tartozókat.

Nézzünk meg egy eltérő földrajzi környezetben, hogy magyar–román viszonylatban mely tényezők határozzák meg az együttélési gyakorlatot!

2.2. Etnikai együttélés a szilágysági Tövisháton

A szilágysági Tövishát 3 vizsgált falujának etnikai arányait vizsgálva egyértelműen kirajzolódik, hogy a 18. század elején újranépesedett területen kezdetektől vegyes (román–magyar) etnikai összetétel volt a jellemző. (Biczó–Kotics 2013) Falvakra bontott nemzetiségi arányokat a 19. század közepétől találunk. (Varga 2010) Ezek azt mutatják, hogy a három vizsgált településen Bősháza (Biuşa), Monó (Mânău) és Völcsök (Ulciug) a román–magyar etnikai arányok másfél évszázadon keresztül szinte alig változtak.

A vizsgált autochton bipoláris közösségekben az egyensúlyi helyzet azt jelenti, hogy a magyarok és románok etnikai aránya a rendelkezésre álló statisztikai adatok alapján az utolsó másfél évszázadban gyakorlatilag nem változott úgy, hogy a háztartások főként vegyes megtelepedést tükröznek, az életmód nem mutat lényeges eltérést, de a nyelvi, vallási és kulturális határok a két etnikai csoport között változatlanok maradtak. (Biczó 2010, 106–107. p.)

Az antropológiai szakirodalom etnikai egyensúlyhelyzetnek hívja ezt a jelenséget. (Biczó 2008, 281–285. p.) Az ilyen típusba tartozó etnikai együttélési modellek esetében a nyelvi, kulturális és vallási hagyományaikat megőrző közösségek érintkezését még a manapság elterjedőben levő vegyes házasságok következményeként sem lehetséges egyelőre az asszimilációs vagy akkulturációs diskurzus keretei között értelmezni. (Biczó 2010, 105. p.) Az alábbiakban a hazai és nemzetközi etnicitáskutatás eredményeihez kapcsolódva azt vizsgálom, hogy az adott lokális régióban miként működik román–magyar viszonylatban az etnikai határtermelődés folyamata, milyen tényezők okozzák azt, hogy ezen eltérő vallású, nyelvű, kultúrájú, etnikai-nemzeti identitású csoportok viszonyában a majd háromszáz éves intenzív együttélés egyik fél részéről sem eredményez kultúravesztést.

Az együttélési gyakorlat milyenségét több tényező befolyásolja. A vizsgált három tövisháti falu vonatkozásában három összetevőnek van kulcsfontossága. Az első a kisebbség–többség kérdésköre. Mindhárom vizsgált helyi társadalomban az államalkotó többséghez tartozó románok markáns kisebbségi közösséget alkotnak, hasonlóan a korábban bemutatott Zabolához. Az együttélési gyakorlatot alapvetően határozza meg, hogy a magyar lakosok milyen arányban vannak jelen az egyes helyi társadalmakban. Míg Völcsökön és Bősházán arányuk majd 70 százalékos, addig Monón nem éri el a 60 százalékot sem. Emellett fontos annak hangsúlyozása, hogy az együtt élő etnikumok szegregációja (bár feltételezhetően az együttélés kezdetén jellemző volt) ma már nem meghatározó tényező, a két etnikum – Völcsök kivételével – már vegyes megtelepedésű. Ennek következtében a szomszédsági viszony a román és magyar családok között igen gyakori. A harmadik lényeges összetevő, hogy az eltérő vallásfelekezethez tartozás egyértelműen etnikai kötődést is jelöl, a románok minden esetben ortodox vallásúak, míg a magyarok reformátusok. A rendszerváltást követően megjelenő neoprotestáns felekezetek (pünkösdiek, Jehova tanúi, millenisták) esetében a vallási identitás egyfelől nem kötődik kizárólagosan egy etnikumhoz, más vonatkozásban pedig a vallásosság dimenziója jóval dominánsabb az etnikumhoz tartozásnál az egyének identitásstruktúrájában. A neoprotestáns felekezetek vegyes etnikai csoportosulása az etnikai elkülönülés évszázados hagyományos modelljét és gyakorlatát írja felül.

A tövisháti falvak évszázados együttélési gyakorlatát természetszerűleg jellemzik a kulturális transzfer folyamatai. A kulturális jelenségek kölcsönzői az esetek többségében a magyarok, akik az interetnikus kapcsolatok révén rituális és hiedelemelemeket, tárgyakat integrálnak saját etnikus hagyományrendszerükbe.

A magyarok és románok a külső megfigyelő számára stabil egyensúlyként érzékelt együttélési gyakorlata állandó és dinamikus alkalmazkodás a „másikhoz”. Az alkalmazkodás a lokális kultúrában hagyományozódó minták alapján, az etnikai identitás formájában történő megnyilvánulásként megy végbe. (Biczó 2008, 281–286. p.)

Jóllehet a másik etnikum kultúrájához való hozzáállás alapvetően a kölcsönös toleranciára épül, a két etnikum közötti etnikai, vallási és kulturális határok ma is igen merevek. Eklatáns kifejezője ennek a vegyes házasság – mindkét etnikum körében jelen levő – teljes körű tiltása, egészen a rendszerváltás időszakáig. Azt követően ezek ugyan egyre gyakoribbá váltak, de egyelőre nem vezettek az etnikai egyensúlyhelyzet megbomlásához. A két etnikum „keveredésének” elkerülését szolgálta a munka és szórakozási alkalmak szigorú etnikai alapon való elkülönülése is. Az évszázados együttélés eredményeként a román–magyar etnikum viszonylatában a vizsgált tövisháti falvakban a szimmetrikus viszony a meghatározó, amely döntően befolyásolja az egymásról formált képet és az együttélési gyakorlat minden aspektusát.

A tövisháti falvak gyakorlatában az a jellemző, hogy itt is kialakulnak és tartósan rögzülnek a szilárd etnikumközi viszonyok, de a terület szórványjellegéből következően nem figyelhető meg a jogi/adminisztratív aszimmetria szimbolikus átfordítása.

A mentális/szimbolikus szféra strukturáló ereje Biró A. Zoltán vélekedése alapján abban nyilvánul meg, hogy az egyes etnikai csoportokat, illetve azok tagjait mintegy egymástól távol, „a maguk helyén” tartja. (Biró 1996, 274. p.) Az etnikai csoportok, az etnikai csoportokhoz tartozó helyi közösségek vagy családok/személyek életterei határozottan elkülönülnek egymástól. (Barth 1969) Ennek az elkülönülésnek rendszerint fizikai alapjai is vannak. Mint korábban utaltunk rá, ez a fizikai elkülönülés a tövisháti falvak együttélési gyakorlatának kezdetén valószínűsíthetően itt is jelen volt. Jóllehet a tövisháti falvakban az etnikumok fizikai elkülönülése ma már nem meghatározó jellemző, de a mentális/szimbolikus síkon zajló elkülönülés következtében erősebb határok termelődnek, mint a tényleges fizikai távolságok. (Biró 1996, 259. p.) A mentális/szimbolikus távolságtartás gyakorlata a Tövisháton is igen kimunkált, összetett és sikeres. Akkor is eredményes, ha a két etnikumhoz tartozó személy között tényleges fizikai kapcsolat is van, ami a tövisháti falvakban a román–magyar szomszédsági kapcsolatok intenzitása miatt igen gyakori jelenség.

Ez az etnikai távolságtartás a vizsgált falvakban azáltal válik lehetségessé, hogy a mentális/szimbolikus síkon történő távolságtartásban még van egy fontos elem: a komplementaritás, a kölcsönös függés mindkét oldalon való elismerésének ténye. Biró ezt a jelenséget székelyföldi tapasztalatai alapján így írja le: „A felek elkülönülnek, de elismerik egymás létezését, kölcsönösen elismerik a másik által elfoglalt helyet és a másik által betöltött társadalmi funkciót. A fent-lent viszonyban a lenti félhez kapcsolódhat (és kapcsolódik) mentális/szimbolikus lefokozás, eltávolítás stb., de rendszerint nem kapcsolódik kizárás, megsemmisítés, erőszak stb. Ebben a még mindig meglehetősen tradicionálisnak nevezhető kezelési módban a másik etnikumhoz tartozó személy rendszerint soha nem a sajátnak érzett/tudott életvilág része, mindig idegen, más marad, akinek helye van/lehet a saját életvilág határánál. A kooperáció lehetséges, adott esetben szükséges is a másik féllel, de a saját világot nem alakíthatja, a saját világ alkotóeleme nem lehet. Ezért ritka a csoportok között a vegyes házasság.” (Biró 1996, 256–260. p.) Napjainkra a magyar etnikumhoz tartozók mindennapi életvezetésének fontosabb területei mintegy felszabadulnak az etnicitás felmutatásának kényszere alól. (Biró 1996, 264–265. p.)

Ha nem csupán az etnikai határ termelésének általános eljárásai foglalkoztatnak bennünket, hanem egy adott régió etnikus viszonyait akarjuk leírni, akkor nem célravezető csupán a különbségekre összpontosítani. Eriksen meghatározó tézise, hogy az interetnikus kapcsolatokban erőteljes mozzanat a demarkációs vonalak kölcsönös fölmutatása és megerősítése, az ún. dichotomizáció. (Eriksen 2008, 46–48. p.) De a különbségek hangsúlyozott kinyilvánítása nem lehetséges, ha a találkozási eseményben nem kapna helyet jó néhány olyan inherens kölcsönös fölismerés, amelyek a különbségek létezésére, figyelembevételére, elfogadott tényként való kezelésére vonatkoznak. A felek nem csupán fölmutatják a különbségeket, hanem ugyanakkor azok egy részét kiindulási alapként is kezelik. Ez pedig azt jelenti, hogy a különbségek kinyilvánításával az eltéréseket hangsúlyozzák, ugyanakkor egyes eltérések ki nem hangsúlyozott elismerésével, tényként való kezelésével a felek mintegy elismerik és „kiegészítik” egymást. A fundamentális élettér tekintetében egy hallgatólagos konszenzus alapján megosztoznak, lehetőleg oly módon, hogy a realizált élettereik ne ütközzenek, ne fedjék át egymást. Mindez nem zárja ki a szerep- és munkamegosztást sem, vagy az alkalmi jellegű konkrét együttműködést. (Biró 1996, 245–246. p.)

A különbözőség foka a találkozási eseményekben változó lehet. Ez kétségkívül összefügg azzal, hogy a két etnikum között a találkozási helyzetekben a komplementarizáció milyen formái és mértékei vannak gyakorlatban, a szóban forgó etnikumok tagjai milyen mértékben és milyen területeken veszik tudomásul azt, hogy más létezőként „elfogadják” egymást. (Biró 1996, 276. p.)

A hallgatólagosan elfogadott komplementarizáció szintje, jellege tulajdonképpen azt is befolyásolja, hogy egy interetnikus viszony milyen esélyekkel változtatható konfliktusossá, de jelzi annak esélyét is, hogy egy konfliktusos helyzet milyen mértékben előzhető meg vagy számolható fel. A vizsgált tövisháti falvakban a komplementarizáció aktuális szintjei és formái mélyen beépülnek a mindennapi gyakorlatba.

Az eltérő etnikai csoportok közötti határok fenntartásának fontos eleme a másik etnikumról formált kép sztereotípiáinak kialakítása és működtetése. (Bindorffer 2006) Ezek a sztereotípiák a tövisháti falvakban – eltérően a székelyföldi régiótól – egyértelműen a komplementarizáció jegyében születnek. Lényeges jellemzőjük a szimmetrikus viszonyok alapelvként való elfogadása, a másikat kirekesztő, lenéző, negatív vonások teljes hiánya, a sztereotípiarendszer kimunkálatlansága. Ezek a jellemzők egyértelműen következményei az évszázadok óta meglevő konfliktusmentes együttélésnek és a konszenzuális életgyakorlatoknak.

Az eltérő etnikumok tövisháti együttélési modellje a másik kölcsönös tiszteletére, elfogadására, a konfliktusmentes kapcsolatokra alapozódik. Az együttélés kényszere kölcsönös elfogadási és alkalmazkodási technikákat alakított ki. A helyi együttélési modell egyértelműen a komplementarizáció típusú kapcsolatokba sorolható. Ennek következtében etnikai jellegű konfliktusok a vizsgált településeken nincsenek. Az egymás mellett élő etnikumok mindennapi kapcsolatrendszerét, együttélési viszonyait nem terhelik problémák.

A találkozási helyzetek minden aspektusában megjelenő kölcsönös gesztusok politikájának pragmatikus és szimbolikus összetevői hatékonyan működnek. Az eltérő etnikumok közötti interakciók a kölcsönös elfogadást és tiszteletet kifejező gesztusokra épülnek, amelyek a köszönési formáktól, a szomszédsági kapcsolatokon keresztül egymás ünnepeinek megünnepléséig terjednek. A gesztusok politikáját erősíti, hogy a helyi vallási vezetők meghatározó szerepet játszanak annak érvényre juttatásában.

3. Összegzés

Az etnikai határképzés folyamatának termelődését és jellegzetes eltéréseiket két esettanulmányon keresztül mutattam be. Az etnikai együttélési helyzetek vonatkozásában kiemelt fontossága van a térben éléshez rendelt kategorizációnak. Az egyes csoportok eltérő módon tekintenek azokra az etnicizált terekre, amelyben olyan etnikailag elkülönülő csoportok élnek, amelyeket a dichotomizáció vagy a komplementarizáció folyamatában értelmeznek. A térbe zárt különbözőség így a másik etnikumot vagy szegregátumnak tekinti, vagy egy olyan térnek, amelyben az etnikus jelleg a meghatározó. Az első esetben a térbeli elkülönülés az ottani életforma leértékelését jelenti, míg a másikban pusztán a fizikai és szimbolikus határok meglétét a két csoport között. Az elkülönített csoportok életformáit tehát a térben élés egy meghatározott típusához rendelik, amelyek értéktelítettek. Az etnikai együttélési helyzetek Kárpát-medencei vizsgálata során azt tapasztaltam, hogy a roma–nem roma együttélési gyakorlatok minden esetben a szembenállásra épülnek, függetlenül attól, hogy románokkal, szászokkal vagy éppen magyarokkal élnek együtt. Tanulmányomban rámutattam, ha a térbeli elkülönülés feloldódik a roma és nem roma együtt élő részközösség között, akkor azokat, akik életformájukban és értékrendjükben közelítenek a másik csoporthoz, már nem a szembenállás kategóriájában azonosítják, de mindenki mást, aki nem közös térben él velük együtt és az övékével nem azonos életvitelt folytat, továbbra is a roma etnikumhoz tartozónak vélik, és a szembenállásra építik megítélésüket és a velük kialakított interakcióikat is. Ezzel szemben a nem roma etnikumokkal való együttélés során kezdetektől a komplementer kapcsolatviszony érvényesül, amely a különbségeket ugyan fizikai és/vagy szimbolikus módon fenntartja, de elismeri és a sajátéval egyenrangúnak tekinti a másik etnikai csoport önálló létkivitelezési formáját.

Azt láttuk, hogy az együttélési gyakorlat a Tövisháton az etnikai egyensúlyhelyzetnek köszönhetően kezdetektől konfliktusmentes volt a román és magyar lakosság között. Ezzel szemben Zabolán az etnikus folyamatok az asszimiláció fogalomkörében tűnnek értelmezhetőnek. A döntő különbség nem is ebben mutatkozik meg az etnikai határképződés folyamatát illetően. Azért alapvetően más a viszonyulás, mert a roma–nem roma együttélés a rurális közösségekben mindig aszimmetrikus kapcsolatokra épül, ahol minden esetben a romák az alárendeltek. A román–magyar együttélés viszonylatában azt találjuk, hogy itt a szimmetrikus viszonyok alapelvként működnek, ez esetben „az együttélés kényszere” a másik etnikai csoport kölcsönös elismerésén és tiszteletén alapul, ebben az esetben a kialakított másikról formált kép sztereotípiarendszere kevésbé kimunkált és nem kérdőjelezi meg alapjaiban a másik etnikum értékrendszerét. A két teljesen eltérő viszonyulás következtében az együttélés gyakorlata döntően más elvek és beállítódások mentén valósul meg.

Irodalom

Appadurai, Arjun 1996. Global Flow. In Appadurai, Arjun (ed.): Modernity at Large. Minneapolis–London, Minnesota University Press, 27‒67. p.

Bakó Boglárka 2006. Cigány módra – magyar módra. Együttélési viszonyok egy mikroközösség sztereotípiatörténetein át. In Bakó Boglárka–Papp Richárd–Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi Kiadó.

Barth, Fredric 1969. Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Culture Difference. Bergen, Universitets Forlaget.

Barth, Fredrik 1996. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1, 3–25. p.

Beck Zoltán 2013. A romológia és annak valódi tárgya. Romológia, 2–3. sz. 8–34. p.

Berta Péter 2014. Az erdélyi gábor romák presztízsgazdasága. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Berta, Péter 2019. Materializing Difference: Consumer Culture, Politics, and Ethnicity among Romanian Roma. Toronto, Buffalo, London, University of Toronto Press.

Biczó Gábor 2012. Szempontok az etnikai együttélés egyensúlyi helyzeteinek elméletéhez. Kultúra és Közösség, 3. évf. 3–4. sz. 23–36. p.

Biczó Gábor 2008. A „hagyomány” rehabilitációja, mint a lokális identitás megértésének kulcsa a Kárpát-medence vegyes lakosságú közösségeiben. In Papp Richárd–Szarka László (szerk.): Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 279–286. p.

Biczó Gábor 2010. Egy szilágysági magyar–román együttélési modell példája. Debreceni Disputa, 7. sz. 105–111. p.

Biczó Gábor 2013. Az etnikai együttélési egyensúlyhelyzetek elmélete: a szilágysági Tövishát északi falvainak példája. In Biczó, Gábor–Kotics, József (szerk.): „Megvagyunk mi egymás mellett…” Magyar–román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton. Miskolc, Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, 53–104. p.

Biczó Gábor 2014. Az alkalmazott antropológia és a gyakorlati értékű tudás: a történeti előzmények, a kritikai fordulat és az etikai önreflexió társadalomfilozófiai háttere. In Bocsi Veronika (szerk.): Peremhelyzetben. Debrecen, Didakt Kft., 11–30. p.

Biczó Gábor 2015. Alkalmazott társadalomtudományi kutatások és a roma kisebbségi közösségek integrációja – kortárs kihívások. In Bocsi Veronika (szerk.): Peremhelyzetben. Debrecen, Didakt Kft., 11–30. p.

Biczó, Gábor 2017. Challange and/or Chance: The Sociocultural Integration of Romani People in Central Europe In Biczó Gábor, Bálint Péter (szerk.): Peremhelyzetben II. = In Marginal Position II.: romológiai írások = Writings form the Field of Romology. Debrecen, Didakt Kft., 31–49. p.

Biczó Gábor 2020. Az alkalmazott romológia és a hazai kritikai etnográfiai fordulat. In Cseh Fruzsina–Mészáros Csaba–Borsos Balázs (szerk.): Számvetés és tervezés: A néprajztudomány helyzete és jövője a 21. században. Budapest, L’Harmattan Kiadó, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, 431–448. p.

Biczó Gábor–Kotics József (szerk.) 2003. „Megvagyunk mi egymás mellett…” Magyar–román etnikai együttélési helyzetek a szilágysági Tövisháton. Miskolc-Egyetemváros, Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet.

Bindorffer Györgyi 2006. Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. In Bakó Boglárka–Papp Richárd–Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi Kiadó.

Biró A. Zoltán 1996. A megmutatkozás kényszere és módszertana. In Egy más mellett élés. A magyar–román, magyar–cigány kapcsolatokról. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 247–277. p.

Borbély Sándor 2016. Kompenzációs mechanizmusok és egyensúlyteremtő stratégiák egy vegyes (magyar–roma) etnikai összetételű határvidéki településen. Erdélyi Társadalom, 14. évf. 1. sz. 19–216. p.

Brubaker, Rogers 2004. Ethnicity without groups. Harvard, Harvard University Press.

Cronin, Bruce 1999. Community under anarchy: Transitional identity and the Evolution of Ccooperation. New York, Columbia University Press.

Dupcsik Csaba 2005. A magyarországi cigányvizsgálatok cigányképe. In Neményi Mária–Szalai Júlia (szerk.): Kisebbségek kisebbsége. A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai. Budapest, 255–282. p.

Dupcsik Csaba 2018. A magyarországi cigányok/romák a hétköznapi és a tudományos diskurzusok tükrében: A magyarországi cigányság a cigánykutatások tükrében, 1890–2008. Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet.

Durst Judit 2010. „Gondolom, hogy cigányok… ennyi gyerekkel…” Etnicitás és reprodukció két észak-magyarországi romungro közösség példáján. In Feischmidt Margit (szerk.): Etnicitás. Különbségtermelő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, 173–194. p.

Eidheim, Harold 1969. «When Ethnic Identity is a Social Stigma» In F. Barth (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. Oslo, Universitetsforlaget, 39–57. p.

Eriksen, Thomas Hylland 2008. Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspektívák. Budapest–Pécs, Gondolat Kiadó–Pécsi Tudományegyetem.

Eriksen, Thomas Hylland 2010. Ethnicity and Nationalism: Anthropological Perspectives. Pluto Press. https://doi.org/10.2307/j.ctt183h0h1.

Feischmidt Margit 2010. Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában. In Feischmidt Margit (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, 7–29. p.

Formoso, Bernard (2000): Cigányok és letelepültek. In Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Válogatás Bernard Formoso, Patrick Williams, Leonardo Piasere tanulmányiból. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 11–181. p.

Fosztó László 2009. Ritual Revitalisation after Socialism: Community, Personhood, and Conversion among the Roma in a Transylvanian Village. Münster, LIT Verlag.

Jenkins, Richard 2002. Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizáló és hatalom. Magyar Kisebbség IV. (26), 243–268. p.

Janky Béla 2016. A szegénység újratermelődése. A struktúrától a kultúráig, és vissza. Gondolatok Orlando Patterson és Ethan Fosse „The Cultural Matrix: Understanding Black Youth” című kötete kapcsán. SOCIO.HU: Társadalomtudományi Szemle, 2. 89–102. p.

Kinda István 2011. Hagyományok béklyójában. Tanulmányok a falusi életmódok és kényszerstratégiák témaköréből. Sepsiszentgyörgy–Kolozsvár, Székely Nemzeti Múzeum–Kriza János Néprajzi Társaság.

Kotics József 1999. Integráció vagy szegregáció? Cigányok a háromszéki Zabolán. Korunk, 9. évf. 2. sz. 35–46. p.

Kotics József 2018. Egy székelyföldi multietnikus település cigány közösségének integrációs folyamata. Egy megismételt kutatás tanulságai. Néprajzi Látóhatár, 18. évf. 1. sz. 107–124. p.

Kovács Éva–Vidra Zsuzsanna–Virág Tünde (szerk.) 2013. Kint és bent. Lokalitás és etnicitás a peremvidékeken. Budapest, L’Harmattan Kiadó.

Ladányi János–Szelényi Iván (2004): A kirekesztettség változó formái. Közép-és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest, Napvilág Kiadó.

Lucassen, Leo 1998. Gypsies and other itinerant groups: a socio-historical approach. New York, St. Martin’s Press.

Majtényi Balázs–Majtényi György 2012. Cigánykérdés Magyarországon 1945–2010. Budapest, Libri Kiadó.

Majtényi, Balázs–Majtényi, György 2016. A Contemporary History of Exclusion: The Roma Issue in Hungary from 1945 to 2015. Budapest–New York, CEU.

Marcus, George 1995. Ethnography in/of the World-System. The Emergence of multi-sited ethnography. In George Marcus: Thick and Thin. Princeton, Princeton University Press.

Nagy Pál 2008. Cigány csoportok és együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15–20. században. In Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 35–50. p.

Nemes Nagy József 2009. Terek, helyek, régiók. A regionális tudomány alapjai. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Oblath Márton 2006. A „cigány” kategória diszkurzív és történeti konstrukciója Anthropolis, 3. évf. 1. sz. 51–60. p.

Oláh Sándor 1996. Szimbolikus elhatárolódás egy település cigány lakói között. In Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Csíkszereda, Helyzet könyvek, 207–225. p.

Orsós Anna (szerk.) 2015. A romológia alapjai. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, Wlislocki Henrik Szakkollégium.

Pattersen, Orlando–Fosse, Ethan (Ed.) 2015. The Cultural Matrix: Understanding Black Youth. Harvard University Press.

Peti Lehel 2007. Adaptálódás és szegregáció. A kulturális különbségek kommunikálása a cigány–magyar együttélésben egy Kis-Küküllő menti településen. In Ilyés Sándor–Pozsony Ferenc (szerk.): Lokalitások, határok, találkozások. Tanulmányok erdélyi cigány közösségekről. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 15, 2–54. p.

Piasere, Leonoardo 1997. A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanulmányok. Budapest, ELTE BTK.

Plessis, Anton du 2001. Exploring the Concept of Identity in World Politics. In Pessis, Anton du (Ed.): Politics of Identity and Exclusion in Africa: From Violent Confrontation to Peaceful Cooperation. Pretoria, University of Pretoria, 12‒25. p.

Pozsony Ferenc 2003. Magyarok, románok és cigányok a háromszéki Zabolán. In Bakó Boglárka (szerk.): Lokális világok Együttélés a Kárpát-medencében. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 109–138. p.

Pozsony Ferenc 2012. Zabola. Egy polgárosult falu kulturális öröksége. Sepsiszentgyörgy, Háromszék Vármegye Kiadó, 109–120. p.

Prónai Csaba 1995. Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest–Kaposvár, ELTE BTK.

Rao, Aparna (Ed.) 1987. The Other Nomads. Peripatetic minorities in cross-cultural perspective. Köln, Böhlau.

Rajko, Đurić 2021. Romology. Belgrade, Social Inclusion and Poverty Reduction Unit of the Government of the Republic of Serbia.

Steward, S. Michael 1994. Daltestvérek. Az oláh cigány identitás és továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest, Max Weber Alapítvány, T–Twins Kiadó.

Szabó Á. Töhötöm 2003. Határképzés – egy multietnikus falu térszerkezete. In Dimény Attila–Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság /Kriza Könyvek, 17./, 120–129. p.

Szuhay Péter 1999. A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest, Panoráma Kiadó.

Varga E. Árpád 2010. Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850 és 2002 között. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm (Letöltés: 2023.01.31.)

Willems, Wim 1996. Außenbilder von Sinti und Roma in der frühen Zigeunerforschung. In Giere, Jacqueline (Hg.): Die gesellschaftliche Konstruktion des Zigeuners. Zur Genese eines Vorurteils. (Wissenschaftliche Reihe des Fritz Bauer Instituts, Bd. 2) Frankfurt a.M., New York, Campus Verlag, 87‒108. p.

Willems, Wim 1997. In search of the true Gypsy. From Enlightenment to Final Solution. London–Portland, Oregon, Frank Cass.

Willems, Wim–Lucassen, Leo 1998. The Church of Knowledge: Representation of Gypsies in Encyclopaedia. In Lucassen, Leo (Ed.): Gypsies and other itinerant groups: a socio-historical approach. New York, St. Martin’s Press, 35‒52. p.

Dr. Grosschmid Géza 1919-es levele a kassai Városi Lakáshivatalhoz

Grosschmid Géza nemcsak Márai Sándor író és Radványi Géza filmrendező édesapja,[1] hanem a két világháború közötti csehszlovákiai magyar politika egyik kiemelkedő alakja, az Országos Keresztényszocialista Párt prágai szenátora volt, akinek 1918–1919 előtti életével és tevékenységével ennek ellenére eddig kevéssé foglalkozott a történetírás.[2] A Kassai Városi Levéltárban található egy hétoldalas kézzel írott, Lakásbizottsághoz szóló levele,[3] amelyben azt kérvényezi, hogy a Munkástanács ne vegye köztulajdonba családi házukat, és mentesítsék őket a lakbérfizetés alól is. Tulajdonképpen egy kérvényről és egy kitöltött kérdőívről van szó, amelyek 1919. június 23-án érkeztek a Városi Lakáshivatal címére, majd egy hónap múlva, július 23-án az irattárba kerültek.

Az alábbi tanulmányban ebből a dokumentumból kiindulva igyekszem feltárni Grosschmid Géza előéletét, a kisebbségi politizálást megelőző értelmiségi és hivatalnoki pályáját. A vizsgált forrásból ugyanis, amely az általa írt „önéletrajzot” is magában foglalja, jól kirajzolódik 1918 előtti munkássága, életpályájának eddig feltáratlan szakasza.

Egyebek között fontos részleteket tudunk meg belőle Grosschmidék Mészáros utcai családi házáról, ahol az eredeti lakásuk kétharmadában 2019. január 22-étől működik a Márai Sándor Emlékkiállítás, amely a Csemadok Kassai Városi Választmányának a tulajdona, fenntartója pedig a Szlovák Nemzeti Múzeum – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. Ezen kívül megismerkedhetünk a család lakáskörülményeivel, az aktuális – 1919-es – és múltbeli szociális helyzetükkel, valamint részleteket tudhatunk meg a családtörténetükre vonatkozóan is. Az iratban található dokumentumok egyúttal fontos adalékok a Tanácsköztársaság kassai történetéhez, a háztulajdonosok akkori helyzetéhez is. Grosschmid mentesítési kérelmét és a kitöltött kérdőívet teljes terjedelmében közlöm a dolgozat mellékleteként.[4]

Tanácsköztársaság Kassán

Az 1919. március 21-én megalakult Magyarországi Tanácsköztársaság irányító szerve, a Forradalmi Kormányzótanács nagy hangsúlyt fektetett a szociálpolitikára. Rendeleteket hoztak, hogy javítsák a bérből és munkából élők életkörülményeit, és egyebek között a súlyos lakáshiányt igyekeztek megoldani. 1919. március 27-én megjelent rendeletükkel szabályozták a lakóházak köztulajdonba vételét, és mindenkit lakbérfizetésre köteleztek. A X. számú rendelet 1. §-a így szólt: „minden lakóház a hozzátartozó beltelekkel, valamint a ház tartozékaival együtt a »Magyar Tanácsköztársaság« tulajdona.”[5]

A magyar Vörös Hadsereg 1919. június 6-án vonult be Kassára, ahol a lakosság nagy ovációval fogadta őket, amit aztán gyors kiábrándulás követett. Kezdetét vette a bolsevista vörös uralom, a proletárdiktatúra, és igyekeztek minél előbb érvényt szerezni Kassán is a Forradalmi Kormányzótanács rendeleteinek, így június 17-én itt is elrendelték a lakóházak szocializálását. Először is megkezdték a háztulajdonosok adatainak az összeírását. Minden ingatlantulajdonos kapott egy kérdőívet „Kérdések és feleletek a lakóházak köztulajdonba vételénél” címmel. A feleleteket a háztulajdonosnak vagy törvényes helyettesének kellett megadnia, és eljuttatnia a Munkás és Katonatanács Lakásbizottságának.[6] Mindenkinek joga volt mentesítési kérvényt írni házának köztulajdonba vétele alól.

Így tett Grosschmid Géza is, aki ügyvédként nagyon alaposan és felkészülten fogalmazta meg kérvényét. Ebből megtudjuk, hogy feleségével együtt mindketten tulajdonosaik az ingatlannak: „Grosschmid Géza dr., pénzintézeti ügyész és cégvezető[7] és neje született Ratkovszky Margit, okl. felsőbb leányiskolai tanítónő,[8] kassai lakosoknak kérvénye, melyben a bent felhozott okokból Kassán, Mészáros utca 41. sz. a. fekvő ház- és beltelek köztulajdonba való vétele alól való mentesítését, illetve annak egyéni tulajdonukul való meghagyását kérik.”

A Mészáros utcai Grosschmid-ház

A kassai telekkönyv szerint az ingatlant, az egyemeletes lakóházat és az udvart felerészben vásárolták 1912. szeptember 17-én, és 1934. február 14-én adták el.[9] Grosschmid részletesen leírja, hogy a ház megvételét felesége nagybátyja, Ratkovszky Mátyás[10] segítette, aki „a régebbi austriai szocialista írók egyik elismerten kiváló tagja, neki halálesetre szóló ajándék formájában kifejezetten írást adott, hogy az egy családi ház részbeni megszerzésére fordítassék. Az ő felfogása szerint minden fáradtságos – akár testi, akár szellemi – munkából élő embernek a maga békés otthonához joga van s kitartással, szorgalommal és becsületes munkával ennek elérésére kell törekednie. Nőtlen és takarékos ember lévén, hosszú életén át (83 éves korában halt meg 917-ben) jelentékeny vagyonra tett szert, ámde ezt még életében szétosztotta socialista célokat (kezdő munkásokat segítő) alapítványokra.”

Márai Sándor életrajzi művében, az Egy polgár vallomásaiban szintén megemlékezik Ratkovszky Mátyásról: „Ennek a bácsinak elképzelhetetlenül sok pénze volt, senki sem tudta biztosan, mennyi, de a pesszimisták is úgy vélekedtek, hogy van neki vagy százezer forintja. S ami a legkülönösebb, ez a gazdag rokon soha nem foglalkozott üzletekkel, s pénzét elvont filozófiai tanulmányokkal és pedagógiai szolgálatokkal kereste. […] Mint neves jogtanár, a Theresianum előadója, magyar grófok jogtanácsosa és bizalmasa, az elsők egyike volt Ausztriában, aki, évtizedekkel Adler Viktor előtt, nyilvános előadásokban a szocializmus hívének vallotta magát. Ez a szemlélet tiszta volt, pártpolitikai érdekek nem fertőzték meg. Előadásokat tartott az iparosoknak és a munkásoknak a szocializmusról, Marxról és Lassalle-ról. Ő alapította az első osztrák munkáskooperatívát, s tízezer forintot adott az első munkásjóléti egylet céljaira. […] Vagyonát még életében szétosztotta rokonai között. Anyám húszezer forintot kapott, s ebből vettük a »saját házat«. […] A háború harmadik esztendejében halt meg a bácsi, s szó szerint éhen halt; a bécsi rokonok mesélték, hogy élete utolsó hónapjaiban elajándékozta a szegényeknek mindenét, még élelmiszerjegyeit is.”[11]

A továbbiakban a kérvényből megtudjuk, hogy Grosschmidék először egy telket vásároltak a Róka utca (1919-ben Jókai utca) és a Széchenyi liget (ma Jesenský utca és Városi park) sarkán, ám a talaj rossz minősége miatt mégsem építkeztek oda,[12] hanem eladták, és megvették a Mészáros utcai romos állapotú épületet.

A helyreállítási munkálatokban sokat segített Grosschmid öccse, Károly, aki mérnök volt, és nagy hozzáértéssel segített a restaurálásban. A ház ekkor kapta szép neoreneszánsz stílusú homlokzatát és a bejárat fölé a homlokzat síkjából kiugró díszített zárt erkélyt is.[13] A télikert vagy veranda, amely az első emeleten található, tágas, üvegtetővel és ablakokkal zárt helyiség, szintén ekkor épült.[14] Márai Sándor így emlékezik vissza családi házukra: „Ezt a karácsonyt már az új, a »saját házban« ünnepeljük. Apám arrivált. Az új ház pompás, nagyúri, talán nincs is abban a pillanatban párja a városban; […]. […] Több mint tucat boltíves szoba tárul itt, s oly szokatlan, előkelő volt minden; a kertben sziklákkal övezett, vadregényes szökőkút csobogott; a folyosó rácsáról futóvirág hullott le az udvarra; s a kapu fölött szürke terméskőbe vésve ott díszlett a család címere.”[15]

„A házat tisztán családi háznak, a magunk és 4 gyermekünk[16] részére szánva, alakítottuk át, úgy, hogy az emeleten van ez idő szerinti lakásunk, a földszinten pedig 4 kisebb 1 szobából s fürdőszobából és kettő, 2 két kis szobából álló lakosztály van, melyeket gyermekeink önállósításáig butorozva adunk bérbe. – Ezen szobákhoz konyha, spajz, cselédszoba nincs, mert úgy volt tervezve, hogy gyermekeink velünk közös háztartásban fognak élni.”

Sajnos, a Grosschmid gyerekek felnőttkorukban nem laktak a szülői házban, sőt Kassára sem tértek vissza.

Grosschmid felesége

Grosschmid Géza levelében ezután rátér felesége családtörténetére, aki kisgyermekként árvaságra jutott, majd tanítónőnek tanult, hogy önállósíthassa és eltarthassa magát.

Ratkovszky Margit 1874. január 24-én született Kassán, édesanyja, Jelenffy Mária 1877-ben, édesapja, Ratkovszky János pedig 1884-ben halt meg. Margitot mostohanővére, Irma nevelte, és cudarul bánt vele. Erről Márai így ír az Egy polgár vallomásaiban: „A helybeli nővér fogadta magához anyámat, ez a nő »nevelte«. Kegyetlen és szenvedélyes nő volt; a családban féltek tőle, mint a szoknyát öltött sátántól, gyűlölték. Gazdagon éltek, úriasan, nagy házat vittek.”[17] Ratkovszky Irma Stadler Sándor takarékpénztári igazgató felesége volt.

Margit szakmát tanult, polgári iskolai tanítónői oklevelet szerzett, és a kassai királyi állami felsőbb leányiskolában dolgozott, előbb megbízott tanerőként, majd segédtanítónőként. Az iskolai értesítőkből tudjuk, hogy tanított magyart, németet, történelmet, földrajzt és számtant, később kézimunkát és tornát is, az internátusban pedig nevelőnőként foglalkoztatták.[18]

A Felsőmagyarország 1898. december 23-ai lapszámában olvasható, hogy: „Dr. Grosschmid Géza ügyvédjelölt f. hó 19-én jegyezte el Ratkovszky Margit kisasszonyt a kassai felsőbb leányiskola tanárnői karának egyik legbájosabbikát. Gratulálunk!”[19] A fiatalok 1899. június 28-án házasodtak össze Kassán a premontreiek templomában.[20]

Grosschmidné 1902-ig dolgozott tanítónőként, „mint férjes asszonynak a 2. gyermek utáni súlyos betegségéből felépülve, tovább tanítania nem lehetett”. Több mint százhúsz év távlatából nehéz rekonstruálni a történteket, de valószínűleg a szüléssel kapcsolatban valamilyen komplikáció léphetett fel az anyánál.[21] Még a felsőbb leányiskolai értesítőbe is belekerült: „Évközben Grosschmid Gézáné családi körülmények miatt nyert május 1-től június 8-ig ötheti szabadságot; de mivel ezalatt súlyosan megbetegedett, többé nem taníthatott.”[22] Sőt, a Felsőmagyarország 1902. június 4-ei számában pedig megjelent egy hír, mely szerint „Dr. Grosschmidt Gézáné szül. Ratkovszky Margit, a helybeli felsőbb leányiskola tanítónője ma délután meghalt”.[23] A másnapi újságban pedig a helyreigazítás: „Dr. Grosschmidt Gézáné szül. Ratkovszky Margit, úrhölgy él és Isten segítségével a javulás útján van.”[24] Szerencsére Grosschmidné felépült, de már nem tért vissza tanítani.

Gyermekkor és tanulóévek

Grosschmid Géza kérvényében ezután rátér saját gyermekkorára. „Két éves koromban, mint tisztviselő (pénzügyi titkár) árvája, özvegy édesanyámmal vagyon nélkül maradtam. Havi 36 frt. pensióból tartotta fenn anyám magát öcsémet és engem.”[25] Édesapjuk, Grosschmid Károly 1874. július 9-én halt meg, Géza még kétéves sem volt, öccse, Károly pedig utószülöttként jött a világra apja halála után.[26] Márai Sándor így jellemzi nagyanyját édesapja elbeszélései alapján: „Ez az erős asszony, R. Klementine, három gyerekkel, pár forintos nyugdíjjal maradt egyedül, s elszántan ment neki az életnek, a régi asszonyok konok szövő-fonó, krajcárokból bűvészkedő, az élet minden apró-cseprő nyersanyagát kegyetlen-áhitatosan megbecsülő, hősies kicsinyességével tartotta a kis család egyensúlyát. Szigorú, aszkétaarcú asszony volt, kemény keresztény, aki tudta, hogy az élet kötelesség. Nem voltak »komplexumai«. Dolga volt itt a földön, elvégezte.”[27]

Mindkét fiú a premontrei főgimnáziumban tanult Kassán. „12 éves koromtól kezdve tanítottam nálamnál fiatalabb tanulókat s mert mindig jeles tanuló voltam, ösztöndíjakból (csekély évi 120 frt. majd később 250 frt.) s keresményemből fedeztem ruházatom, iskolai költségleteim a középiskolában s később ellátásomat is az egyetemen.” Grosschmid Géza jeles tanuló volt, az első osztálytól tandíjmentes, ezenkívül jutalmazottja a Taschler-alapítványnak, ami évi 15–40 forintot jelentett a rászoruló diákoknak, és második osztályos korától támogatta őt a Jettim-alapítvány is 60–120 forinttal évente. Grosschmid tagja volt a főgimnázium gyorsírókörének, a Fenyvessi-körnek is negyedik osztályos korától, majd később bekapcsolódott az önképzőkörbe, a későbbi Bajza-kör munkájába. Aktívan részt vett az iskolai életben, amit tanárai megfelelő módon értékeltek. A diákok eredményeik elismeréseként gyakran részesültek pénzjutalomban tanáraik felajánlásaiból.[28]

Jogászként – szakmai élete és Kassa város társadalmában betöltött szerepei

Grosschmid Géza az érettségi után[29] Budapesten tanult a Királyi Magyar Tudományegyetem jogi karán.[30] Mikor befejezte az egyetemet, visszatért Kassára. 1896-ban neve már szerepel az ügyvédjelöltek névsorában.[31] 1900. április 12-étől Szmrecsányi László királyi közjegyző helyettese lett.[32] „Mikor feleségemmel egybekeltem, közjegyzőhelyettes voltam s mint ilyen lettem intézeti jogi képviselővé megválasztva s azóta szakadatlanul – voltaképp tehát állandóan mint alkalmazott dolgoztam.” 1902-ben nevezték ki a Kassai Jelzálogbank részvénytársaság jogtanácsosává és cégvezetőjévé,[33] ami azt jelentette, hogy nyugdíjjogosult tisztviselő lett. Ebből kifolyólag nem folytathatott ügyvédi magánpraxist, de dr. Horváth Lajos kassai ügyvéddel közösen nyitottak egy ügyvédi irodát a Jelzálogbank épületében, a Fő utca 4-ben.[34]

Grosschmid Géza levelében egyebek között ezt írja: „részt vettem szülővárosom csaknem minden kultúrmozgalmában s ügyésze vagyok (természetesen fizetés nélkül) számos egyesületnek.” 1905-ben nevezték ki a Kassai Kereskedők Körének ügyészévé,[35] majd 1909-ben a Kassai Katholikus Autonomkör ügyésze lett, amely egyesületnek dr. Fischer-Colbrie Ágost megyés püspök volt a védnöke.[36] Az 1909-ben megalakított Városszépítő Egyesület egyik alapítója és évekig választmányi tagja is volt Grosschmid.[37] Ez az egyesület volt a tulajdonosa Kassa első mozijának, az Uránia Mozgófénykép Színháznak is, majd fuzionáltak a Korcsolyázó és Tennisz Egyesülettel.[38] Így télen-nyáron, kültéren és beltéren egyaránt segítették a kassaiak – főleg a fiatalok – kulturális, sport- és szabadidős tevékenységét.

Majd így folytatja levelét: „Tanítottam 12 éven át – a háborút és Tisza korszakot kivéve – a közigazgatási tanfolyamon előbb évi 400, mondd: Négyszáz, majd 800 kor. tiszteletdíjért heti 4 órában a magánjogot.” A Községi Közigazgatási Tanfolyam 1900. szeptember 1-jén kezdte meg a tevékenységét Kassán. Ennek az egyéves jegyzőképzésnek volt az egyik előadója a kezdetektől 1909–1910-ig dr. Grosschmid Géza, aki magánjogról tartott előadásokat, majd politikai okokból lemondott, és 1917-ben folytatta az előadásokat a tanfolyam megszűnéséig, 1919-ig.[39] Emellett 1906-tól volt a Kassai Királyi Jog- és Államtudományi Karon a jogtudományi államvizsgálati bizottság kültagja egészen 1918–1919-ig.[40] Az 1914–1915-ös iskolai év első felében – mivel három tanár is elhagyta a kart – a miniszter engedélyével kültagok helyettesíthették őket, és így Grosschmid tanította heti öt órában a magyar magánjogot.[41] Az iskola évkönyvéből azt is megtudjuk, hogy Grosschmid a számára kiutalt tiszteletdíjból nagyobb összeget ajánlott fel az akadémián bevezetett villamos óra és jelzőkészülék költségeire.[42]

1908-ban a Függetlenségi Párt képviselőjeként beválasztották Kassa szabad királyi város törvényhatósági bizottságába,[43] és így több városi szakbizottságnak is a tagja lett, pl. a községi iskolaszéknek, a tanügyi, jogügyi, egészségügyi és az építkezési szakbizottságnak, valamint a színügyi bizottságnak is.[44]

Dr. Grosschmid Géza 1905 és 1907 között póttagja volt a Kassai Ügyvédi Kamarának,[45] majd 1911-ben megválasztották a választmány póttagjává,[46] amely posztot 1913-ig töltötte be. 1919-ben pedig ő lett a kamara elnöke,[47] ugyanis „az ügyvédi kamara tisztviselői és választmánya a Károlyi-féle forradalom hatása alatt lemondtak”.[48] Az új tisztikar és választmány utolsó volt Kassán, 1920-ban ugyanis a kassai ügyvédi és közjegyzői kamarák megszűntek.[49]

A hivatalos levelet egy elszámolás zárja, amely a ház anyagi bevételeire és kiadásaira vonatkozik, amivel bizonyítani szeretnék, hogy anyagilag is ráfizetés a családi ház fenntartása, tehát a lakbér fizetését se követeljék tőlük. A levélhez van csatolva a kitöltött kérdőív: „Kérdések és feleletek a lakóházak köztulajdonba vételénél”, amely 25 kérdést tartalmaz a háztulajdonosra és családjára, valamint az ingatlanra vonatkozóan.

Kassán a kiadott kérdőíveken csaknem az összes – hozzávetőlegesen háromezer – háztulajdonostól beérkeztek a kívánt adatok. Természetesen többségük élt a lehetőséggel, és mentesítést kértek a szocializálás alól. A lakásbizottság az idő rövidsége miatt a rendelet végrehajtását már nem tudta elvégezni, csak az előkészítő munkálatokig jutottak.[50] A Vörös Hadsereg 1919. július elején elhagyta a várost, és a Tanácsköztársaság rendeletei érvényüket veszítették.

Márai Sándor így emlékezik vissza vallomásaiban erre a zűrzavaros időszakra: „Lakott még egy »forradalmár« is a szomszédos proliházban, a helyi szociáldemokrata párt vezetője, nyomdász, majd szerkesztő és népvezér; hetilapot adott ki, s nyomtatványában konok és kérlelhetetlen következetességgel leplezte le a »burzsujok« üzelmeit… Ez a forradalmár a szomszéd ház ablakaiból természetesen gyomrunkba látott, szeme előtt hordta be kandallós ebédlőnkbe a szobalány a burzsujebédet, szeme láttára nevelték a burzsujgyermekeket; s nemegyszer kiszerkesztette apámat. Mikor, sok esztendővel később, a vörös forradalom néhány rövid hétre kirobbant városunkban is, mikor a cselédek felmondás nélkül odébbálltak, s a szomszéd ház lakói néhány kótyagos órára birtokba vették a világot, a mi »forradalmár« szomszédunk egészen különösen viselkedett; helyi hatalmasság volt akkor, afféle vidéki népbiztos, s minden pillanatban börtönbe vitethette apámat; de kéretlenül élelmiszereket küldött át, s önként, jószántából elintézte, hogy ne kvártélyozzanak be hozzánk senkit az elvtársak közül. A »burzsujház« lakóinak haja szála sem görbült a forradalmi napokban. A proli szomszédok átnéztek rajtunk, mint a levegőn.”[51]

„Az Édesapa […] példázza műveltség és magatartás összefonódását, a polgári erényeket, amelyek között lelhető a megértés, a tapintat, a türelem, a »valóságos igény«, az udvariasság, a társas érintkezés minősége, a lakáskultúra, a nem karrierépítő, hanem a közösség érdekeit szolgáló közéletiség.”[52]

Mellékletek

Kérvény

Pecsét: Kassa város tanácsa

Érkezett: 1919. JUN 23.

1252 szám. Melléklet 3 dr.

Tudomásul szolgál irattárba.

Kassa, 1919. július hó 23.

Városi lakáshivatal!

Kassán.

A Kassán, Mészáros utca 41. szám alatti ház és udvar alólírott tulajdonosai: Grosschmid Géza dr., pénzintézeti tisztviselő (cégvezető) és ügyvéd és neje: született Ratkovszky Margit, volt kassai felsőbb leányiskolai tanítónő, mindketten kassai születésű, kassai lakosok, kérjük a fent körülírt háznak és belteleknek köztulajdonba való vételét mellőzve, azt egyéni tulajdonunkként meghagyni.

Ezen kérelmet indokolják a következők: A kassai 138. számú telekjegyzőkönyvben 1. sorszám, 150. helyrajzi szám alatt felvett, Mészáros utca 41. sz. alatti egyemeletes lakóház és udvar (kiterjedése 218 /négyszög/öl) felerészben való telekkönyvi és tényleges tulajdonosa: Grosschmid Gézáné született Ratkovszky Margit, évek során át, – férjhez menetele után is – tényleg működött felsőbb leányiskolai tanítónő. A házat 1912-ben vettük közösen, sok évi takarékoskodásunk félretett filléreiből, továbbá azon 24.000 korona névértékű záloglevél egyenértékéből (circa: 22.000 kor.), melyet a % alatt hiteles (hiteles) másolatban csatolt s kívánatra eredetiben felmutatható levél tanúsága szerint nőm nagybátyja: Ratkovszky Mátyás dr., bécsi tanár, a 2 % alatti igazolása szerint és a régebbi ausztriai szocialista írók egyik elismerten kiváló tagja, neki halálesetre szóló ajándék formájában kifejezetten írást adott, hogy az egy családi ház részbeni megszerzésére fordítassék. Az ő felfogása szerint minden fáradtságos – akár testi, akár szellemi – munkából élő embernek a maga békés otthonához joga van s kitartással, szorgalommal és becsületes munkával ennek elérésére kell törekednie. Nőtlen és takarékos ember lévén, hosszú életén át (83 éves korában halt meg 1917-ben) jelentékeny vagyonra tett szert, ámde ezt még életében szétosztotta socialista célokat (kezdő munkásokat segítő) alapítványokra. (Alapitólevelek az alsóausztriai, morva, stajer helyhatóságoknál, esetleg beszerezhetők.) Így vagyonának csak egy kis töredékét juttatta a föntiekhez hasonló meghatározott céllal (családi ház) rokonainak, a többit visszaadta a közösségnek.

Ez volt a kiinduló pontja és indoka annak, hogy megvettük először a Róka (most: Jókai) utca és a Széchényi rét sarkán fekvő telket majd mikor az építkezés a talaj iszapos volta miatt egy, egylakásos házra is drágábbnak mutatkozott, mint a mostani, akkor nagyon elavult állapotban volt háznak megvétele, e telket eladva szereztük meg ezen Mészáros utca 41. sz. alatti házat, átírási illetékekkel és költségekkel együtt circa 41.000 koronáért. A vételár kifizettetéséhez, a telekkönyv tanúsága szerint, kölcsönvettünk az Ágostai hitv. ev. iskola alappénztárától 18.000 koronát, ezt később, a Kassai Tptár rt. útján az erre és az átalakítási költségekre kölcsönvett 35.000 koronás törlesztéses kölcsönből fedeztük s azóta félévi részletekben törlesztjük. A ház csinosabb külseje annak köszönhető, hogy fivérem: Grosschmid Károly, okl. mérnök, akkor Kassán időzött s ő nagy hozzáértéssel, izléssel sőt szeretettel tervezte s ellenőrizte az átalakítási munkálatokat. A házat tisztán családi háznak, a magunk és 4 gyermekünk részére szánva, alakítottuk át, úgy, hogy az emeleten van ez idő szerinti lakásunk, a földszinten pedig 4 kisebb 1 szobából s fürdőszobából és kettő, 2 két kis szobából álló lakosztály van, melyeket gyermekeink önállósításáig bútorozva adunk bérbe. – Ezen szobákhoz konyha, spajz, cselédszoba nincs, mert úgy volt tervezve, hogy gyermekeink velünk közös háztartásban fognak élni. – (Ezek a szobák egyébként a háború s a megszállás tartama alatt állandóan igénybe voltak véve s alig jövedelmeztek valamit.)

A háznak családi ház jellege ezzel igazolva van s az a körülmény, hogy a fele bebizonyítottan a feleségem külön e célre nyert saját vagyonából lett szerezve, hogy ő maga is, – mint az Kassán köztudomású – korán árvaságra jutva, mint szellemi munkás tartotta fenn  magát, hogy az ő munkájából, megtakarított fizetéséből s mikor, mint férjes asszonynak a 2. gyermek utáni súlyos betegségéből felépülve, tovább tanítania nem lehetett, az akkor kapott 4000 korona végkielégítéséből s végül említett nagybátyja, ugyancsak szellemi munkás, e célra juttatott hagyományából lett szerezve, –  nyilvánvalóvá teszi, hogy az őt illető fele házrész egyéni tulajdonában hagyandó s miután mint épp a ház fele részét (az emeletet) lakjuk, lakásunk a köztulajdonba való vételtől mentesítendő és így ez után lakbér sem esedékes, miért is annak fizetése alól föltétlenűl felmentésünket kérjük.

De felmentendő a ház köztulajdonba való vétele alól a ház másik fele része is. – Mert igaz ugyan, hogy ügyvéd is, de egyúttal – 17 év óta – tisztviselő is voltam és vagyok s a Kassai Jelzálogbankkal kötött szerződésem úgy szólván kizárólag ott viselt cégvezetői s ügyészi állásomra köt le. – Mikor feleségemmel egybekeltem, közjegyzőhelyettes voltam s mint ilyen lettem intézeti jogi képviselővé megválasztva s azóta szakadatlanúl – voltaképp tehát állandóan mint alkalmazott dolgoztam. – Mint a Kassai Jelzálogbank rt. jogtanácsosa és cégvezetője kezdettől fogva fixfizetéses és nyugdíjjogosult tisztviselő voltam és vagyok. – Ez az alkalmaztatás, az azzal kapcsolatos teljes lekötöttség volt az oka, hogy kiterjedt ügyvédi magánpraxist nem folytathattam s mert hivatali teendőim a délelőtti órákban egészen az intézeti házban (Fő utca 4. sz.) levő hivatalos helyiségemhez kötöttek, volt segédemet: Dr. Horváth Lajost azért fogadtam társul magamhoz, hogy a külső munkákat (tárgyalás, utazás stb.) ellássa. Ily módon megosztott s elért jövedelmem elég volt ugyan a tisztességes megélhetésre és négy gyermekem nevelésére, vagyongyűjtésről azonban, nagy takarékosság mellett is – engem soha nem látott senki még vendéglőben vagy kávéházban sem – csak igen szerény mértékben lehetett szó s az a csekély értékpapír vagyon, a mit részint cautióként kellett letennem a pénzintézetnél, részint ott van őrizetben (összesen circa 52/m. koronám) a változott viszonyoknál fogva amúgy is értékét veszítette.

Ma közel 50 éves vagyok s hosszú, küzdelmes éveknek csak a fáradtsága maradna meg, ha életkörűlményeim méltányló figyelembe nem vétetnének. Röviden ki kell tehát térnem ezekre is. Két éves koromban, mint tisztviselő (pénzügyi titkár) árvája, özvegy édesanyámmal vagyon nélkül maradtam. Havi 36 frt. pensióból tartotta fenn anyám magát öcsémet és engem. 12 éves koromtól kezdve tanítottam nálamnál fiatalabb tanulókat s mert mindig jeles tanuló voltam, ösztöndíjakból (csekély évi 120 frt. majd később 250 frt.) s keresményemből fedeztem ruházatom, iskolai költségleteim a középiskolában s később ellátásomat is az egyetemen. – A nappali szabad időt kenyérkeresetre kellvén fordítani, éjjel tanultam s elvégeztem tanulmányaimat ily csendesen tűrt küzdelmes éveken át úgy, hogy nem kértem soha sem rokontól, sem idegentől segítséget, vagy támogatást. – Az egyetemet elvégezve éveken át szegény beteg anyámat ápoltam s a Kassai Tptárnál beváltott váltók igazolják, hogy sokáig dolgoztam arra, hogy a halála után fennmaradt tartozásokat kifizessem, amik hosszú betegsége alatt szaporodtak fel. Házasodásomkor sem a pénzre néztem s így – a külső látszat ellenére – csak megfeszített munkával s különösen feleségem egyszerűségével s igénytelenségével sikerült lassan-lassan azt az egyensúlyt s otthont megteremteni, amelybe a háború előtt eljutottunk. Azóta a pénzintézeti ügyészség alig jövedelmezett s különösen 1918-ig feléltük addig megtakarított pénzünket. –

Így is azonban részt vettem szülővárosom csaknem minden kultúrmozgalmában s ügyésze vagyok (természetesen fizetés nélkül) számos egyesületnek. Tanítottam 12 éven át – a háborút és Tisza korszakot kivéve – a közigazgatási tanfolyamon előbb évi 400, mondd: Négyszáz, majd 800 kor. tiszteletdíjért heti 4 órában a magánjogot. Bizony nem a pénzért, de közérdekből. – Mint tiszteletbeli megyei főügyész a háborúban szolgálattételre lettem felhívva, mert Juhász Béla dr. táblabíróvá lett kinevezve, utóda Halmy Károly dr. pedig bevonult, majd elmebeteg lett – és 3 éven keresztül, nem kijárások hadimilliomosok védelme s az ügyvédi foglalkozást beárnyékoló üzletkötések után futkostam – hanem sok száz hadi özvegy és hadi árva családi és vagyoni ügyét hoztam fáradtságos, nagy munkával rendbe. Ezért évi 800 kor. tiszteletdíj illetett. Nem kérkedni akarok ezek felsorolásával, csak bizonyítani, hogy nyugodt öntudattal hivatkozhatom arra, hogy minden fillért, a miből az én házrészemet szereztem, kemény és becsületes munkával érdemeltem ki s azért nem lehet az ily kérdésekben általánosítani s mérlegelendők conkrét eset körülményei a communisálásnál is.

Előadom még, hogy a ház ez idő szerinti jövedelme:

1.) Guttmann Béla, kereskedő által bírt butorozott lakás havi bére:    120 . –

2.) Lugomerszky György, volt katonatiszt:         ”           ”                    80 . –

3.) Schäffer József és neje (szabó):                     ”            ”                    70 . –

4.) A háború alatt kiadott 1. emeleti butorozott szoba:                          80 . –

Összesen:      350. –

Ebből bútorhasználatért lejön 30 % . . . . . . . . . . :  105 . –

Marad:   245. –

Ehhez jön a Dr. Boósz Lászlóné és veje Marton százados

által bútor nélkül bírt helyiségek havi bére:      . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 . –

Így az általam bevett havi házbér jövedelem kitesz:                             300 . –

Tehát 1 évre:      . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .   3 600 kor.

Ezzel szemben köz- és dologi terhek s tartozási kamat e ház után:

1.) Adók (jöv. és vagyonadón kívül) . . .   1306 kor. 28 fil.

2.) Csatorna és vízdíj . . . . . . . . . . . . . . .     436 kor. 32 fil.

3.) Szemétfuvarozás . . . . . . . . . . . . . . . .      59 kor. 80 fil.

4.) Tűzbiztosítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . .      80 kor.    –

5.) Kéményseprés . . . . . . . . . . . . . . . . . .    110 kor. 12 fil.

6.) Törlesztéses kölcsön évi annuitása . . .2116 kor.                                 4 108 k. 52 f.

/:(Kassai Tptár rt.) nál:/    Összesen:  4 108 kor. 52 fil.    Hiány:          508 k. 52 f.

illetve az általam bírt lakásért ezen hiányon kívül terhemre esik a házmestertartás, világitás, karbantartás költsége s a befektetett összeg kamata úgy, hogy a saját magam által bírt lakásért tulajdonkép magas lakbért fizetek a házhoz azonban, mint életem munkája eredményéhez s mint fáradtsággal szerzett és fenntartott otthonomhoz ragaszkodom.

Könnyebb áttekinthetés végett csatolom 3 % alatt a kitöltött kérdőívet is. – mindenkor készen vagyunk, teljes tisztelettel

Dr. Grosschmid Géza

Grosschmid Gézáné szül. Ratkovszky Margit

Kérdőív

Kérdések / Feleletek

1. Hol van alkalmazva a háztulajdonos és milyen minőségben? Kassai Jelzálogbank rt.-nál cégvezető s jogtanácsos (Pénzint. […])
2. Volt-e a háztulajdonos korábban önálló iparos, kereskedő, birtokos stb. s ha igen, mennyi ideig? (Hány évig?) –
3. Ha a háztulajdonos nem volna alkalmazott, kisiparos-e? Nem.
4. Ha kisiparos, dolgozott-e, vagy dolgozik-e segédmunkásokkal és mennyivel? Nem.
5. Mikor szerezte a házat? 1912-ben.
6. Miből, keresetéből, örökségből, hozományból vagy kölcsönből szerezte-e a házat? Feleségem a maga házrészét tanítónői keresményéből és e célra kapott külön vagyonából, – én keresményemből.
7. Ha kölcsönből, mennyi adósság terheli a házat? Kassai Tptári 35 000 k. törl. kölcsön. (Ma: 34714 k 92 f)
8. Mennyit tesznek ki a házat terhelő közterhek? 1802 k 40 f.
9. Mennyi a háznak bruttó (nyers) és mennyi a netto (tiszta) jövedelme? 3 600 k. (Évi hiány 508 k 52 f. l. kérvény.)
10. Hány lakója van a háznak? 5.
11. A tulajdonos benn lakik-e házában, igen vagy nem? Igen, benne lakik.
12. Ha nem, miért nem? és hol lakik? –
13. Van-e a tulajdonosnak a vizsgált házon kívül más háza? Nincs.
14. Hány helyiségből áll a tulajdonos lakása, hány helyiségből állnak a házban levő többi lakások és mennyi bért fizetnek? Tulajdonos 6 szoba, 1 fürdő. Többi lakás 1 szobás utcai, 2 szobás utcai, 1 szoba fülke udvari, bútorozott, 2 udv. szoba.
15. A lakók idegenek-e vagy rokonok? Idegenek.
16. Nem külföldi állampolgár-e a háztulajdonos? Nem.
17. Ha a háznak több tulajdonosa van, kik azok és mi azoknak a foglalkozása? Tulajdonosok: Grosschmid Géza dr. ½ és felesége szül. Ratkovszky Margit v. tanítónő.
18. Ha a tulajdonos özvegyasszony, vagy kiskorú gyermek (ki a gyám) és mi volt férjnek (apának) a foglalkozása? –
19. Ha a tulajdonos rokkant, öreg és munkaképtelen ember, van-e a házból befolyó bérjövedelmen kívül más jövedelme? Feleségem beteges, más jövedelmező vagyona nincs. Én ez idő szerint a pénzint. munkások csoportjában.
20. Milyen telken fekszik a ház, van-e hozzá konyhakert ás milyen terjedelmü? (hány □-öl?) Kassa 138 sz. tkv. […] 1 sor 150 hrszám 218□ öl, (Mészáros u. 41. sz.)
21. Van-e a háztulajdonosnak a házbérjövedelmen kívül más jövedelme is és miből? l. a 20 rovatot.
22. Van-e a háztulajdonosnak a városon kívül villája vagy egyéb lakható épülete? Nincs.
23. Kívánja-e a háztulajdonos, hogy háza szocializálva legyen, vagy sem? Nem.
24. Mennyit ér a ház telekkel együtt? Került circa 80/m koronába. Becslés útján állapítható meg mai értéke.
25. A háztulajdonos neve és családtagjainak száma? Grosschmid Géza dr. és neje Ratkovszky Margit (47 – 45 éves), Sándor (19), Kató (15), Géza (12) és Gábor (10) éves. Összesen 6 és 1 cseléd.

Sas Andor oktatói tevékenységének állomásai

Bevezetés

Sas Andor történészt, irodalomtörténészt, főiskolai és egyetemi oktatót a szlovákiai magyar tudományos-szellemi élet kiemelkedő alakjaként tartjuk számon. Kortársai a magyar történetírás egyik legkiválóbb művelőjeként, a szlovákiai magyar szellemi élet egyik legképzettebb és legjelentősebb tudósaként, emellett kifogástalan jellemű emberként emlegették; egykori kollégái, tanítványai pedig a kiváló tanárt tisztelték benne, akinek fő pedagógiai elve az volt, hogy a tanárnak egész lényével kell azonosulnia azzal a tevékenységgel, amelyet hivatásául választott.

 Rövid életrajzi kitekintés

Sas Andor 1887. január 22-én született Budapesten. Az anyakönyvbe Spitzer Andor néven jegyezték be, vezetéknevét később magyarosította. Apja a magyar királyi államvasutak tisztviselőjeként dolgozott, anyja elemi iskolai tanítónő volt. A családban a magyar mellett németül is beszéltek, így gyermekként két nyelvet sajátított el egyszerre. Általános és középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, 1904-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait Berlinben és Budapesten folytatta, hogy melyik felsőoktatási intézményekben, arról nincs megbízható adat. (Szalatnai 1963, 401–402. p., Párkány 1975, 7–8. p., Gaucsík 2005, 27. p.) A budapesti egyetemen, ahol filológiát hallgatott, Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával és Balázs Bélával együtt tagja volt a kor híres irodalmi önképzőkörének, a Négyesy-szemináriumnak. Szalatnai Rezső így ír erről Sas Andorra emlékező cikkében: „[…] Mindent tudott nagy kortársairól, ismerte ifjúságuk titkait, ő maga volt a tiszta emlékezet. Mindig arra gondoltam, ha Sas Andor megírná ezt az időszakot, érdekfeszítő könyv kerekedne ebből.” (Szalatnai 1963, 401. p.)

Tudományos pályájának indulása a múlt század első évtizedének végére tehető. A polgári radikális eszméket valló, latin műveltséggel bíró s több nyelven beszélő Sas kezdetben irodalmi értekezéseket, recenziókat írt. 1909-ben, mindössze huszonkét évesen már a korabeli Magyarország egyik legtekintélyesebb tudományos folyóiratában, az Egyetemes Philológiai Közlönyben jelent meg írása a klasszicizmus és a romantika határán alkotó német költőről, Friedrich Hölderlinről. 1910-ben Sas magyar–német szakos tanári diplomát, valamint filozófiai (később jogi, majd közgazdaságtudományi) doktorátust szerzett, majd elszegődött az író Hatvany Lajosékhoz nevelőnek. Tanítványai kíséretében ekkor beutazta Európát. Tudományos tevékenysége már ekkor figyelemre méltó volt, a humanista szakember mércéjével írt irodalmi és történelmi tanulmányait, esszéit, recenzióit 1919-ig terjedően a magyar tudományos élet irányadó folyóiratai, a Huszadik Század, a Nyugat, az Athenaeum közölték. (Párkány 1975, 11. p.; Csanda 1957, 4. p., 1982, 305. p.; Flaskár 1973, 2. p.; Haraszti 1987, 53. p.)

1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztossága – példaképe és mestere, Lukács György aláírásával – a budapesti Marx–Engels Munkásegyetem főiskolai tanárává nevezte ki, az első magyar proletárdiktatúra bukása után azonban elbocsátották állásból. Sas az emigráció mellett döntött, útlevele adatai szerint 1920-ban elhagyta Magyarországot, s rövid időre Bécsben telepedett le. Mivel itt sem sikerült biztos állást szereznie, szükségmegoldásként óraadó tanárként tevékenykedett: Közel-Keletről származó, Bécsben tanuló diákokat oktatott az angol nyelv közvetítésével németre. (Párkány 1975, 26. p.) A család ily módon bizonytalan megélhetése, valamint az Ausztriában fokozatosan hatalomhoz jutó jobboldali erők miatti aggodalom új otthon keresésére sarkallta. A húszas évek elején Csehszlovákiában lelt új hazára, ahol nemcsak tanári álláshoz jutott, de évről évre nagyobb érvénnyel vett részt a kisebbségi magyarság szellemi életében is. (Szalatnai 1963, 401. p.; Turczel 1967, 133. p.; Csanda 1982, 305. p.; Haraszti 1987, 54. p.)

Középiskolai pedagógusként folytatott tevékenysége

1921-ben egy újsághirdetésben olvasott felhívás alapján Sas megpályázta a munkácsi kereskedelmi akadémia szabad tanári állását. Életének további tizenkét évét töltötte az akkor Csehszlovákiához tartozó város középiskolájában, ahol a fiatal tehetségek gondozását felvállaló Berzeviczy-önképzőkört is vezette. (Szalatnai 1963, 401. p.) Közben jelentős, levéltári kutatásokon alapuló tudományos munkát végzett. Ennek eredményeként látott napvilágot a Szabadalmas Munkács város levéltára 1376–1850. A régi városi archívum történetének, anyagának és csoportosítási rendjének ismertetése című munkája. Oklevelek, pecsétek és térképek hasonmásaival négy műlapon (Munkács, Munkács Városa, 1927), valamint több Munkács történetéről írt tanulmánya. (Csanda 1983, 17. p.; Filep 1999, 91. p.; Fedinec 2002, 171. p.) Elismerést hozó történelmi témájú cikkei a Századunkban, valamint tekintélyes németországi folyóiratokban, többek között a Deutsche Hefte für Volks- und Kulturbodenforschungban és a Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichtében jelentek meg. (Szerényi 1933, 161. p.; Turczel 1967, 252. p.) A munkácsi évek alatt több gazdaságtörténeti tanulmányt is írt, közülük az egyiket Egy magyar nagybirtok történetéhez. A Schönborn-uradalom a 18. században címen 1931-ben folytatásban közölte a Századunk folyóirat. (Vö. Turczel 1967, 135. p.)

Tudományos tevékenységével párhuzamosan jelentős fordítói munkát is végzett. A csehszlovák történelem kistükre[1] (Munkács, Novina Könyvkiadóvállalat, 1932) címen jelentette meg Kamil Krofta cseh történész magyarra fordított munkáját, mely Csehország történetét az állami és a keresztény élet kezdeteitől az első világháborúig öleli fel. (Fedinec 2002, 210. p.)

1933-ban a kárpátaljai városból családjával Pozsonyba költözött, ahol a Csehszlovák Állami Tanítóképző Intézet magyar tagozatának tanára lett. Szalatnai Rezsőtől átvette az intézményhez kötődő Móricz Zsigmond-önképzőkör irányítását, s folytatta annak hagyományait. Fő célja az volt, hogy a magyar pedagógusjelölteket felkészítse „[…] a magyar hivatásra, valamint a kisebbségi sorsban maradt magyar közösséggel való kapcsolattartásra”. (Krammer 1941, 187. p.) Az intézetben főként irodalomtörténetet oktatott, de tanítványainak nem csak tanárként mutatott jó példát, közülük nem egy tanúsított tudományos érdeklődést egyik-másik kutatási területe iránt. (Párkány 1975, 94–95. p.; Csanda 1982, 306. p.)

Sas tudományos tevékenységének fókuszában ez időben a cseh–magyar kapcsolatok álltak. A haladó értelmiség lapjában, a Magyar Újságban 1937-ben folytatásokban jelentette meg a Riedl Szende hídverési kísérlete a cseh és magyar szellemiség között a Bach-korszak Prágájában (1854–1860) című, ma is hasznos forrásként emlegetett monografikus tanulmányát, mely első részében a prágai Károly Egyetemen tevékenykedő, a cseh–magyar kulturális kapcsolatokat kutató és építő Riedl Szendéről ad teljes képet, a továbbiakban pedig szélesebb betekintést nyújt a cseh–magyar baráti kapcsolatok történetébe is. (Turczel 1967, 135. p.; Csanda 1982, 306. p.; Mészáros 2020, 38–39. p.) A kismonográfia ugyanezen a címen s még ugyanebben az évben önálló kötetben is megjelent (Bratislava, Slovenská grafia, 1937). E mű megjelenése után írta a szerzőről Vass László a Magyar Napban: „A benső barátokon s ismerősökön kívül ki vesz itt tudomást arról, hogy közöttünk dolgozik a magyar történetírás egyik legkiválóbb s legszerényebb alakja, Sas Andor dr., akinek a cseh–magyar kultúrhatásokról írt munkáit […] egy hálásabb utókor nélkülözhetetlen forrásként fogja majd használni?” (Vass 1938)

1939-ben Sas a pozsonyi magyar gimnázium tanára lett, ám a szlovák állam fennállásának második évében elveszítette állását. A fasiszta törvények hallgatásra kényszerítették, zsidó származása miatt a puszta léte is veszélybe került. Tanári tevékenységét azonban így sem szakította meg: magánórákat adott olyan fiataloknak, akiket a hatalom származásuk miatt kiszorított az iskolarendszerből. (Szalatnai 1963, 401. p.; Párkány 1975, 67. p.; Csanda 1982, 306. p.; Haraszti 1987, 54. p.)

Kényszerített visszavonulása időszakában, de már az ezt megelőző években is több pedagógiai témájú munkát fordított csehből magyarra. 1937-ben A népiskolai tanítók képesítő vizsgálata címen jelentette meg a főiskolai tanár Norbert Černý által jegyzett új tanügyi szabályzat magyar fordítását, melyet a magyar pedagógusoknak írt előszóval látott el. 1938-ban A pedagógia történetének vezérfonala[2] (Prága, Csehszlovák Grafikai Unió) címen tette közzé Otakar Kádnernak, a prágai Károly Egyetem Pedagógiai Intézete oktatójának a tanítóképző intézetek negyedik évfolyama számára írt pedagógiatörténeti munkáját, melyet kibővített a magyar pedagógia történetének áttekintésével. Magyarra fordította továbbá František Heřmáneknek a gimnáziumok és reálgimnáziumok 6. és 7. osztálya számára kiadott latin olvasókönyvének cseh nyelvű bevezetését, valamint közreműködött a szemelvényi rész összeállításában is.[3] (Párkány 1975, 95–96. p.; Mátej 1983, 10. p.)

Fordítói tevékenységének további fontos részét alkották Masaryk- és Čapek-fordításai. Előbb Tomáš Garrigue Masaryk két filozófiai témájú munkáját fordította magyarra. Az első, mely a szekularizált társadalomban élő ember lelki válságáról írt elmélkedéseket tartalmaz, A modern ember és a vallás[4] (Bratislava, Prager Könyvkiadó Vállalat, 1935) cím alatt jelent meg. A második, melyben a szerző a munka általános kérdéseivel, továbbá a szellemi, ezen belül is főképp a tudományos munka elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik, Hogyan dolgozzunk?[5] (Užhorod-Ungvár, Novina Kiadóvállalat, 1936) címen került kiadásra. 1933 és 1937 között magyarra fordította Karel Čapeknek a köztársasági elnöki tisztséget betöltő Tomáš Garrigue Masarykkal folytatott beszélgetéseiből összeállított trilógiáját, melyet Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással[6] címen jelentetett meg. Az első kötet alcíme Ifjúkor, a másodiké Élet és munka, a harmadiké Gondolkodás és élet (Mukačevo-Munkács, Novina Könyvkiadóvállalat, 1933, 1935, 1937). (Vö. Csanda 1963, 438–439. p.; Fedinec 2002, 273. p.)

Kutatói tevékenységét a hallgatás éveiben is folytatta. A második világháború idején a pozsonyi óvárosháza levéltárában kutatott. Ekkor egy nagyobb munkán, A diéták városának napjai a bécsi kongresszus idejétől a nagy márciusig című tanulmányán dolgozott, mely részét képezi annak a jelentős történelmi monográfiának, mely halála után A koronázó város. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig (1815–1848) címen jelent meg (Bratislava, Madách, 1973). (Turczel 1967, 135. p.; Párkány 1975, 67.p.; Csanda 1982, 306. p.)

 Felsőoktatási pályája

Sas Andor felsőoktatási pályája 1950-ben[7] a Szlovák Egyetem (ma: Comenius Egyetem) Bölcsészettudományi Karán indult el, szervezeti hovatartozását tekintve a szlovák nyelvi tanszék keretében működő ún. magyar altanszéken, melynek 1951. december 1-jétől vezetője volt. Mivel a szlovákiai magyarságot érintő jogi visszarendeződés éveiben a kapuikat újra megnyitó magyar tannyelvű iskolákban nagyfokú pedagógushiány mutatkozott, a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága határozatban mondta ki, hogy a magyar pedagógusképzés biztosítása céljából magyar tagozatot kell indítani az egyetem Pedagógiai Karán, melynek következtében 1951 és 1952 között ugyanannak a felsőoktatási intézménynek két különböző fakultásán működött magyar tanszék. Egy újabb politikai döntés értelmében azonban a Pedagógiai Kar szerepét 1953-ban az alapiskolai alsó tagozat számára tanítókat képező, magyar tagozattal is rendelkező Felsőbb Pedagógiai Iskola és a középiskolai tanárokat nevelő Pedagógiai Főiskola vette át. (Vö. Turczel 1973, 3–4. p., 2002, 8–9. p.; Csanda 1983, 15–16. p.; Gaucsík 2005, 27. p.; Misad 2020, 15. p.) Az átszervezés következtében Sas a Pedagógiai Főiskola Társadalomtudományi Tanszékén 1952. november 1-jétől a magyar irodalom helyettes docense volt. Docenssé 1954. február 1-jével nevezték ki. 1959-ben, a Pedagógiai Főiskola megszűnése után a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán megalakult magyar tanszék oktatója s egyben vezetője lett. (Turczel 2002, 8. p.; Gaucsík 2005, 27. p.; Popély 2006, 234. p.)

Tanárként a legkiválóbbak között emlegették. Pályatársa, Szalatnai Rezső így írt róla: „Nagy s elsőkézből szerzett tudását kitűnő metodikával adta át tanítványainak, akik előtt, a tanítás retorikája közben megnyílt ez a szemérmes, zárkózott lélek. Egy nemzedéket nevelt fel a magyar irodalom becsületes és rangos oktatására.” (Szalatnai 1963, 401. p.) Tanszéki kollégája, Turczel Lajos ekképp vélekedett tanári minőségéről: „Kevés olyan pedagógus van, akit úgy szerettek volna a tanítványai, mint őt. És ennek a szeretetnek az aranyfedezetét a kiváló nevelő imponáló tudása, nagyszerű előadói képessége, rendkívüli szerénysége és embersége jelentette.” (Turczel 1962) Tanítványa s később életrajzírója, Párkány Antal számára a tudós tanár példaképe volt: „Benne a kiváló pedagógust, a tudományos írót, a kifogástalan jellemű embert láthatták diákjai, és akik ismerték, túlzás nélkül mondhatják, hogy ez olyan viszonyt alakított ki a tanár és tanítványai között, amelyre ritkán akad példa a legkiválóbb pedagógusok esetében is.” (Párkány 1975, 94. p.)

A felsőoktatásban töltött évek alatt is különös figyelemmel fordult a középiskolai irodalomoktatás felé. Szerzőként jegyezték a magyar tannyelvű középiskolák 9. és 10. osztálya számára készült Magyar irodalmi olvasókönyvben (Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 1955), majd a 12. osztály számára összeállított Szemelvények a 20. század irodalmából című szöveggyűjteményben (Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 1961). Emellett középiskolai irodalomtankönyvek lektoraként is munkálkodott. Saját bevallása szerint a tankönyvszerzők a segédlet készülése közben s a kézirat benyújtása előtt is gyakran kikérték a véleményét. Társszerzőként, illetve tanácsadóként a középiskolai anyanyelvi nevelés tanterveinek kidolgozásában is közreműködött. Ő fordította a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolákban segédkönyvként használt 1948. május 9-i alkotmányt, melyet előbb Az 1948. május 9-i alkotmánytörvény, majd A Csehszlovák Köztársaság 1948. május 9-i alkotmánya[8] (Bratislava, Štátne nakladateľstvo, 1952) címen jelentetett meg. (Vö. Párkány 1975, 96. p.)

Tudományos tevékenységének újabb eredményeit az ötvenes években tette közzé: előbb Történelmi és irodalmi tanulmányok (Bratislava, Csehszlovákiai Magyar Kiadó, 1953), egy évvel később Magyar humoristák (Pozsony, Csehszlovákiai Magyar Kiadó, 1954) című kötete látott napvilágot. A munkácsi korszaka alatt végzett gazdaságtörténeti kutatásainak mintegy kiteljesedéseként jelentette meg 1955-ben az Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönborn-uradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX. század első felében (Bratislava, Csehszlovákiai Magyar Kiadó, 1955) című munkáját. (Turczel 1967, 135. p.; Csanda 1983, 306–307. p.; Filep 1999, 91. p.; Gaucsík 2023)

1962-ben bekövetkezett halála után, 1973-ban jelent meg korábban írt jelentős történelmi monográfiája, A koronázó város. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig (1815–1848) (Bratislava, Madách, 1973). (Turczel 1967, 135. p.; Párkány 1975, 67. p.; Csanda 1982, 306. p.). Töredékesen fennmaradt másik történelmi munkáját A szlovákiai zsidók üldözése (1939–1945) (Pozsony, Kalligram, 1993) címen Csanda Gábor kéziratból rendezte sajtó alá. (Filep 1999, 91. p.; Turczel 2002, 9. p.; Csanda 2020, 87. p.)

 Összegzés

Írásomban elsősorban Sas Andor pedagógiai tevékenységének áttekintésére törekedtem, de nem hagyhattam figyelmen kívül – csupán az említés szintjét vállalva – a középiskolai, majd főiskolai és egyetemi oktatóként végzett tudományos és fordítói tevékenységét, illetve az ezt bizonyítandó legfontosabb munkáit sem. Történelmi, irodalom- és eszmetörténeti, levéltár- és gazdaságtörténeti művei jelenleg értékelésre vagy újraértékelésre várnak, miközben többféle megközelítésre épülő, új kutatásokat ösztönöznek.

Hivatkozások

Csanda Gábor 2020. A tanszék publikációs tevékenysége. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Monumenta Posoniensia. Tanulmánykötet az önálló pozsonyi magyar tanszék megalakulásának 60. évfordulója alkalmából. Pozsony, Szenci Molnár Albert Egyesület, 54–92. p.

Csanda Sándor 1957. Köszöntjük Sas Andort. Hét, 2. évf. 5. sz. 4–5. p.

Csanda Sándor 1963. Csehszlovák–magyar kulturális kapcsolatok. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo.

Csanda Sándor 1982. Első nemzedék. Bratislava, Madách.

Csanda Sándor 1983. A Komenský Egyetem Magyar Tanszékének filológiai munkássága. In M. Róna Judit (szerk.): Hungarológiai oktatás régen és ma. Budapest, Tankönyvkiadó, 15–18. p.

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó. https://mek.oszk.hu/01800/01843/01843.pdf (Letöltés: 2023. március 16.)

Filep Tamás Gusztáv 1999. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. In Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. III. Irodalom, tudomány, könyvkiadás, színház, képzőművészet, ének, zene, tánc. Budapest, Ister, 5–125. p.

Flaskár Izabella 1973. Dr. Sas Andor munkássága 1945 után. Diplomová práca. Bratislava, Filozofická fakulta Univerzity Komenského. Katedra maďarského jazyka a literatúry.

Gaucsík István 2005. Sas Andor gazdaságtörténeti munkái. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 1. sz. 26–38. p.

Haraszti Mária 1987. Bőséggel termő fa. Száz éve született Sas Andor. Irodalmi Szemle, 30. évf. 1. sz. 53–55. p.

Krammer Jenő 1941. Pozsonyi diák. Beszámoló a pozsonyi Arany János és Móricz Zsigmond önképzőkör 1940–1941. évi működéséről. Nevelésügyi Szemle, 5. évf. 7–8. sz. 187–188. p.

Mátej, Jozef 1983. Vývin dejín pedagogiky v Československu po roku 1945. Paedagogica. Zborník Filozofickej a Pedagogickej fakulty Univerzity Komenského, 6. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 9–31. p.

Mészáros András 2020. Irodalomtudomány a magyar tanszéken a rendszerváltásig. Hagyomány és kontextus. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Monumenta Posoniensia. Tanulmánykötet az önálló pozsonyi magyar tanszék megalakulásának 60. évfordulója alkalmából. Pozsony, Szenci Molnár Albert Egyesület, 34–53. p.

Párkány Antal 1975. Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben. Bratislava, Madách.

Popély Árpád 2006. A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Szalatnai Rezső 1963. Sas Andor (1887–1962). Irodalomtörténeti Közlemények, 67. évf. 3. sz. 401–402. p.

Szerényi Ferdinánd 1933. Könyvszemle. Magyar Figyelő, 1. évf. 1–2. sz. 161. p.

Turczel Lajos 1962. Búcsú Sas Andortól. Irodalmi Szemle, 5. évf. 5. sz. 507–508. p.

Turczel Lajos 1967. Két kor mezsgyéjén. Bratislava, Tatran Magyar Üzem.

Turczel Lajos 1973. Elnöki megnyitó. In Studeníková, Etela (szerk.): Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského XXV. Bratislava, Univerzita Komenského, 3–5. p.

Turczel Lajos 2002. A tanszék múltja és jelene. In Kiss Jolán–Madarásová, Jitka (szerk.): A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene. A Comenius Egyetem magyar tanszékének 40 éve. Minulosť a prítomnosť Katedry maďarského jazyka a literatúry. Štyridsať rokov Katedry maďarského jazyka a literatúry Univerzity Komenského v Bratislave. Pozsony/Bratislava, Kultúrny Inštitút Maďarskej republiky–Vydavateľstvo Kalligram, 7–12. p.

Vass László 1938. A kiművelt emberfő hiánya. Magyar Nap, 1938. február 20.

Sas Andor és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom

„Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt. Sok olyan, mint a vitorla: magában mozdulatlan áll; de minden támadó szélnek enged, s annak változásaként változtatja irányait, most éjszak, majd dél felé. Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz” – írja Kölcsey Ferenc a Parainesisben. (Kölcsey 2008, 232–233. p.) Kamélon, vagy vitorla volt-e Sas Andor? Eszközzé tette-e magát, vagy őt használták eszközként?

A sokféle érdeklődés és a sokféleképpen traumatizált és fertőzött szociokulturális légkör bonyodalmas viszonyrendszerében nehéz választ adni egy ilyen esszébe illő kérdésre. A szlovákiai magyar irodalomtörténetekben „enciklopédikus érdeklődésű és felkészültségű” egyéniségként jelenik meg (Szeberényi 2000, 34. p.), aki már fiatalon elismerésre méltó alapozottságú irodalomtudományi munkákat és elmélyült bölcseleti recenziókat publikált az Egyetemes Philológiai Közlönyben és a korszak számos más, kiemelkedő fórumában. 1910-ben írt például egy különlenyomatként is kiadott, pozitivista keretek között maradó, de a szellemtörténeti irány egyes aspektusaira is kikacsintó jelentős Hölderlin-tanulmányt. (Párkány 1975, 11–19. p.; Mészáros 2021, 3–24. p.) Madáchról és Hegelről az Athenaeumban publikált dolgozatát Szerb Antal irodalomtörténete is hivatkozta. (Szerb 1934, 109. p.)

A modern recepció szerint eleve nagyobb volumenű gazdaság- és kultúrtörténeti munkái hosszabb távon pozitívabb fogadtatásra találtak, mint irodalomtudományi írásai, és alighanem időtállóbbaknak is bizonyultak. Fried István elismeri, hogy ugyan „Madáchról, Hölderlinről fontos mondanivalója akadt”, ám Sas kutatásainak központi terepe szerinte elsősorban „a gazdaság- és a művelődéstörténet” volt. (Fried 1974, 534. p.) Görömbei András is inkább a történészek közé sorolja, és az 1945 utáni korszakról szóló irodalomtörténetében munkásságát nem is tárgyalja. (Görömbei 1982, 54. p.) Sas 1945 utáni működéséről a Comenius Egyetemen ugyan született egy szakdolgozat Jaroslava Pašiaková vezetésével, de irodalomtudományi munkásságára vonatkozólag ebben sem találni lényeges meglátásokat. (Flaskár 1973)

Írásom tárgya a (cseh)szlovákiai magyar irodalom problematizálásának, illetve értékelésének megjelenése Sas munkásságában. A terep a vártnál szűkebb és sikamlósabb, s talán nem árulok el titkot, hogy alighanem a gazdag Sas-repertoár marginálisabb része. A téma nehéz korszakokban bukkan fel, a történelmi kontextus színjátékaihoz még a legdörzsöltebb kaméleon is nehezen idomul, a fényes és kevéssé fényes szelek is össze-vissza cibálják a vitorlát. Az életveszélyes színtükröző játékok és az egyre viharosabb, szeszélyesebb szelek nem kedveznek a maradandó értékek létrejöttének, főként akkor, ha az alkotó nyilvános térben mozog és folyamatos megfelelésre kényszerül.

Sas Andor 1932-ben költözött Pozsonyba (Párkány 1975, 47. p.), bekapcsolódott a frissen alakult Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság munkájába, intenzíven publikált a Magyar Figyelő hasábjain. E publikációk között találjuk az első szlovákiai magyar irodalmi tárgyú írását is, egy meglehetősen gyenge és langyos recenziót az Alžbeta Göllnerová által szerkesztett, Pavol Bujnák tiszteletére kiadott emlékkönyvről. (Sas 1935, 244–246. p.) Bujnák a pozsonyi hungarológia történetének egyik legsötétebb karaktere, a nacionalista szervilizmus és az ideológiailag determinált karrierista áltudós iskolapéldája Göllnerovával együtt. Bujnák nacionalista kultúraszemléletének csúcsa alighanem az 1933-ban publikált Literatúra maďarská na území ČSR (Magyar irodalom a Csehszlovák Köztársaság területén) című dolgozat, mely területi alapon szlávosítja el utólagosan is a magyar irodalom aktuálisan Csehszlovákiára eső részét. (Bujnák 1933, 378–390. p.) Bujnák ténykedéséről Vájlok Sándor közölt radikális bírálatot Vajtay Dénes álnéven egy évvel Sas Andor recenziója előtt: „A tanulmány, melynek egyedüli célja kimutatni azt, hogy mit köszönhet a magyar irodalom Szlovenszkónak, lojális nemzetieskedésében politikai mellékíze miatt sokszor a nevetség határán jár. Eltekintve attól a dilettáns kritikai módszertől, mely a művészetet nem a műben és annak szellemiségében keresi, hanem az író őseitől és tartózkodási helyeitől teszi függővé, leginkább a tanulmány szelleme hibáztatható. Tárgyilagosságot, tárgyi hozzáértést hiába keresünk benne, a szerkezet ereje, színe csak egy feladatot tart szeme előtt, hogy céljának megfeleljen. El is éri ezt. Az olcsó dekoratív nacionalizmus lehetetlen tárgyi tévedésekre vezeti a szerzőt és erőltetetté tette a tanulmányt.” (Vajtay 1934, 124. p.)

Bujnák irodalomtudományi és nyelvészeti munkái meglehetősen csekély értékű, sőt olykor kifejezetten áltudományos művek sora. (Turczel 2004, 57. p.) Jiří Januška Bujnák prágai ténykedéseit kutatva 2012-ben tárt fel számos új dokumentumot, melyek egyértelművé teszik, hogy Bujnák célja az itteni magyarság „csehszlovák szellemben történő átnevelése” volt a prágai német egyetem „államellenes és nemzetellenes” lelkületével szemben. 1924-es habilitációs kérelmében sem tudományos erényeit állította előtérbe, hanem azt a tudatformáló nevelői munkát, melynek célja a csehszlovák hazafiság belenevelése lenne a csehszlovákiai magyar fiatalokba. (Januška 2012, 74–75. p.)

Alžbeta Göllnerová (később Gwerková), Bujnák tanítványa, Móricz, Kosztolányi, Szabó Dezső és Wass Albert regényeinek szlovák fordítója komparatisztikai munkáiba ugyancsak hagyta beszüremleni a zsurnálnacionalista ideológiát. Az említett emlékkönyvben sem hazudtolta meg magát, problematikus Mikszáth-tanulmánya, melyről Kniezsa István rövid kritikájában csak annyit jegyzett meg, hogy „a szerkesztő pedig Mikszáth Kálmánnak a tót néphez való viszonyát vázolja, de teljesen félreérti”, kifejezetten botrányos. (Kniezsa 1935, 497. p.) De botrányosan nívótlan és torzító Göllnerová Eötvös-monográfiája is. Az ideológiai kiélezettségnek minduntalan engedő szerző még a releváns szakirodalmat sem ismeri. (Szalatnai 1938, 87–90. p.; Sárkány 1938, 548–549. p.) Az emlékkönyvben mindössze két sikerültebb munka akad: Emil Boleslav Lukáč Ady-tanulmánya és Zapf László úttörő dolgozata az ún. szlovenszkói magyar irodalomról. Még Párkány Antal, Sas iskolásan benevolens monográfusa is felrója Sasnak, amiért nem tett legalább egy elmarasztaló megjegyzést Göllnerová beteges nacionalizmusára, melynek alaptézise szerint a magyar nép „ösztönszerű ellenszenvet érez” a szlovákokkal szemben. (Párkány 1975, 83. p.) Sas udvarias és langyos, noha ekkor még aligha sejtheti, hogy a pozsonyi hungarológia és a vágyott magyar tanszék ügye 1959-ben majd az ő nyakába szakad. Mentségére legyen mondva, hogy az állami támogatásból megjelenő Magyar Figyelőt a cenzúra szemmel tartotta, az első duplaszámát el is kobozta, tehát az óvatosságra az aktivizmus mellett is minden oka meglehetett. Csanda Sándor viszont Sast a nemzetek közötti közeledés szinte kifogyhatatlanul naiv bizalommal megáldott munkásaként láttatta, s ezzel magyarázta Sas heroikus nagyvonalúságát: „Kapcsolattörténeti tanulmányaira az is jellemző, hogy a cseh és szlovák szerzőket (Kamil Krofta, Ján Kollár, Göllnerová) még akkor sem kritizálta, ha erre oka lett volna, mert munkásságukban azt értékelte, ami összekötő és nem elválasztó jellegű volt.” (Csanda 1977, 275. p.)[1]

Sas Csehszlovákiában sorra állította elő saját lojalitásának emlékműveit: 1933-tól 1936-ig sorozatban jelenteti meg Masaryk-fordításait,[2] majd a bibliográfiák szerint 1938-ban a Dr. Beneš Eduárd pályája és műve című (Sturm-Oswald) jelentéktelen brosúrát is lefordította magyarra. A háború, a holokauszt traumája után a vitorla ismét fordulni kénytelen, Sas az 1950-es években Klement Gottwald munkásságának is adózott egy fordítással. 1951-ben magyarította Gottwald Köztársaságunk útja a szocializmus felé 1946–1948 című munkájának egy részét (az első kötetet Takács Sándor és Mayer Imre fordította, ez 1950-ben jelent meg a Pravda kiadó gondozásában, ezt követte a második kötet, Sas fordítása 1951-ben, ugyanott).

Sas intenzív és gondolkodó baloldaliságát az 1950-es évekre kemény sztálinizmussá fejlesztette. 1953-as Történelmi és irodalmi tanulmányok című könyve Gottwald, Lenin és Sztálin elképzeléseinek kis szlovákiai magyar apoteózisa. A második fejezet címe (Dolgozókkal menetelő tudomány és irodalom) egyben ars poetica és tudományos program is lesz a számára. A gyűjtemény egyetlen írást sem tartalmaz, mely a csehszlovákiai magyar írásbeliségre vonatkozna, ugyanakkor az új kisebbségi élet alapparadigmájának politikai hálózatát ijesztő opportunizmussal és a korszak jellegéből magyarázható pragmatizmussal feszíti ki. A legfrappánsabb és legpontosabb ítéletet alighanem Duba Gyula fogalmazta meg a könyvről: „Dicséretei sematikusak, nyelvezete azonban visszafogott. Bizonyos tudományos mértéktartás igényével ír, s nem lelkendezik. De megadja a császárnak, ami a császáré…” (Duba, 2012, 49. p.)

A csehszlovákiai magyar irodalomtörténet-írás kiemelt szerepet tulajdonít Sas Andornak (Fábry, Egri Viktor és Szabó Béla mellett) a „harmadvirágzás irodalmának megindításában”. (Szeberényi 2000, 38. p.) Sas az Új Szóban 1949-től azonnal hozzálát a „haladó magyar irodalmi hagyomány” terjesztéséhez. „Irodalomkritikai munkássága is számottevő. A minden irodalmi értéket menteni akaró, építő jellegű kritikát művelte” – írja Szeberényi Zoltán. (Szeberényi 2000, 39. p.) Dénes György közismert alapigazságként rögzíti Sasról: „Szívügye volt a szlovákiai magyar irodalmi élet. Bölcs és jóindulatú bírálatokkal segítette a fiatalokat, az indulókat, sosem fukarkodott tanácsot adni, s igyekezett mindent szétosztani ismereteinek gazdag kincstárából.” (Párkány 1975, 138. p.)[3] Szalatnai Rezső szinte ugyanezt mondja: „Nemcsak a katedrán volt elsőrangú nevelő, hanem az irodalmi életben is: fiatal tehetségek felfedezője s irányítója a szlovákiai magyarok között.” (Párkány 1975, 137. p.)[4] A tanárember saját tapasztalatból is tudja, hogy a bírálás vagy biztató útnak indítás nem kell, hogy írásban is megmutatkozzon, hiszen ez a tanári pálya szerves és egészséges részét képezi. Alighanem Sas Andor tehetséggondozó készsége is inkább láthatatlanul e pálya keretein belül maradhatott, hiszen a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos, publikált írásainak száma viszonylag kicsi, a napilapos írásokat is beszámolva, és a témát igencsak tágan értelmezve mintegy 15–20 közlemény közé tehető. Ez ugyan valamennyire jelzi, hogy a csehszlovákiai magyar irodalommal való foglalkozás és a tehetséggondozás ténye valószínűleg nem pusztán az udvarias nekrológszólamok rutinmondata, de sejteti azt is, hogy Sasnak a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatban nem voltak nagyobb irodalomtörténészi vagy kritikusi tervei. A Sas-írások között mindössze egyetlen írás kifejezetten felfedező karakterű: Sas Duba Gyula korai karcolataiban éles szemmel látja meg az ígéretes írót. (Szeberényi 2000, 39. p.)

Sas 1950-ben S. A. szignóval írt lelkes ajánlót Egri Viktor Fény a faluban című drámájáról az Új Szóban. Egri műve a „gottwaldi ötéves terv kulturális zónájának napja alatt érlelődött”, a műfaja optimista játék, a kigyúló fény az intrikáló kulákokat is leleplezi, Kerekes Annuska pedig a gazdag parasztlegény helyett hozzámegy a derék villanyszerelőhöz. (Sas 1950, 4. p.) A szocialista realizmus esztétikai programját megvalósítani látszó mű sematizmusba fullad, ám Sas korának megannyi vonalas kritikusához hasonlóan Egri művében az új, forradalmi esztétikumot keresi. Egri Viktor pályájára Sas élénkebben figyelt: 1954-ben a Márton elindul című Egri-regényt is recenzeálta. A regényt ugyancsak társadalmi szempontból tartja fontosnak: a szocialista kultúráért zajló törekvések sikeres megnyilvánulását látja benne, mely az osztályharcos öntudatosulástól a „népközi testvéries elfogulatlanságban” feloldódó nacionalizmus kérdéséig sok társadalmi témát vet fel. (Sas 1954, 4. p.) Egri egy trilógia létrehozásán fáradozva alkotta meg a művet. A Márton elindul korábbi, Fölkél a nap (1928) című regényének az új kulturális elvárásrendszerhez igazított változata. Egri a korábban lélektanilag hitelesebb főhősből Görömbei András szavaival élve „a sematizmus közismert módszereivel formált” öntudatos pártmunkást. Görömbei meggyőző érvelését azzal is megerősíti, hogy a regényt már Fábry Zoltán is reménytelenül elhibázottnak tartotta. (Görömbei 1982, 125. p.)

Sas tárgyat nemegyszer a kortárs irodalom sematikus munkáiból választ. Ilyen alapanyag például Bakó László kárpátaljai költő Rohanó évek sodrában című verskötete is, melyről Sas is írt recenziót. (Sas 1957, 7. p.) Ezekben a szövegekben nem pusztán egy új, a szovjet modellre támaszkodó esztétikai minőség kialakulásának lehetőségét érzékelte, hanem az ún. proletár internacionalizmus ideológiájának példáit is meglátta bennük, s ezt az általa választott idézetek is alátámasztják. Pl.: „Egyre szebb a kikelet, / orosz ukrán adj kezet /, járjunk tovább győztesen / örökifjú földeken.” Bakó hozzávetőlegesen ugyanazt a szerepet töltötte be a kárpátaljai magyar irodalomban, mint nálunk Dénes György vagy L. Gály Olga. Bakó László munkáira a folyamatosan modelleket kereső új hazai irodalmi élet fokozottan odafigyelt, 1958-ban a Hét hasábjain Sándor László így jellemezte Bakó köteteit: „verseskötetei mind tudatosabban és formailag mind egyénibb és kiforrottabb hangon fejezik ki nemcsak a kárpátontúli magyar és ukrán mikrokozmosz problémáit, hanem korunk égetően fontos, általános mondanivalóját is. Bakó László fő témaköre az alkotó, teremtő munka, amelynek mámora ott lüktet a szovjet emberek szívében, és amely sok új csoda véghezvitelére serkenti a dolgozó tömegeket.” (Sándor 1958, 12. p.) Sas Kovács Vilmos kárpátaljai verskötetében 1958-ban is a szovjet kultúrpolitikai frissítő energiáit hangsúlyozta (Sas, 1958d, 4. p.), s Kovácsban a szovjet polgárban feloldódó magyar költő ideális profilját pillantotta meg.

Sas Dávid Teréz társadalmi színműve címmel írt ismertetést a Lidércfény szlovák nyelvű előadásáról. (Sas 1958a, 7. p.) Noha a „földbirtokosság csökevényeivel terhelt dekadens család” regenerálásában a főhősnő nem veszi ki maximálisan a részét, a darab Sas szerint mégis jelentős. A Lidércfény valóban viszonylagos sikerdarabnak számított a korszak irodalmában. Görömbei épp azt tartja a dráma egyik érdemének, amit Sas kifogásol, nevezetesen a „két társadalmi osztály atmoszférájának sikerült rajzát”. (Görömbei 1982, 205. p.) A szlovák és szlovákiai magyar fogadtatást a legtömörebben Tóth Tibor foglalta össze: „A darabbal foglalkozó beszámolók igen ellentétesek voltak, a szlovák napisajtó szinte egységesen pálcát tört a szerző és a színház dramaturgja fölött, a Večerník című esti lap kritikusa ízetlen elménckedéssel »áprilisi tréfá«-nak minősítette a Lidércfény bemutatóját, s ehhez az elítélő, negatív véleményhez csatlakozott két magyar hetilap, az Új Ifjúság, majd a rádióbemutatót oly lelkesülten kommentáló A Hét is. Ugyanakkor szlovák részről a Kultúrny život, az írószövetség hetilapja, a magyar nyelvű lapok közül pedig az Új Szó igyekezett tárgyilagosságát megőrizve értékelni Dávid Teréz darabját és kijelölni helyét a szlovákiai drámaírásban.” (Tóth 1958, 1418. p.) Sas Andor Új Szó-beli kritikája tehát Tóth szerint a korabeli írások között a tárgyszerű értékelések közé sorolható.

Sas Duba Gyula humoreszkjeiről 1959-ben írt recenziója (Sas 1959a, 6. p.) az egyik legjobb, legszakmaibb irodalmi írása: a humor természetrajza Sast eleve foglalkoztatta, a kontextusrajz is ennek megfelelően a szokásos társadalmi-politikai erővonalakat elmosva poétikaivá alakul át. Sas meglátása szerint Dubát „mértéktartó, a jó ízlés határaira jellemző vidámság jellemzi”, noha Karinthy Frigyes hatása talán még túlságosan erőteljesen van jelen nála a saját hangért való küzdelemben. Sas jótékony „bábáskodását” Gály Iván örökítette meg: Dubát egyenesen Sas Andor felfedezettjének mondja, „akinek az akkor 24 éves szerző, a kassai gépészeti felsőiskola érettségiző diákja három kéziratot küldött. A Költővé lettem, az Újjászületés és a Felleg Kelemen súg című írások Sas Andor felfigyeltető jegyzeteivel ellátva a Fáklya 1954. júniusi számában jelentek meg”. (Gály 1959, 320. p.)

Sas Győry Dezsőről 1960-ban írt a Szabad Földművesben egy köszöntőszöveget, melyben a Győry által képviselt politikai magatartásformákat teszi hangsúlyossá. (Sas 1960, 5. p.) Mécs Lászlót meg nem nevezve („egy itteni papköltő édeskés lírai termékei”), de rá utalva pozicionálja mintegy ellenpéldaként Győry értékesebbnek vélt líráját. A szerzők társadalmi pozicionálásának marxista maximái az irodalmi élet úgynevezett polgári hagyományainak ösztönszerű bírálatát is maga után vonja. Az Amit az irodalmi élet a Nagy Októbernek köszönhet című eszmefuttatás a szocialista irodalompolitika erényeit igyekezett számbavenni. (Sas, 1958b, 7. p.) A szocialista vívmányok Sas szerint a következők: az írók kizsákmányolásának megszűnése a magánkiadók által, a zavartalan alkotómunka feltételeinek megteremtése, a stabil honoráriumok. A szocialista kultúra szerinte tematikus gazdagságot eredményezett, és az olvasó tömegek „hallatlan” megnövekedését hozta magával. Az íróvá nevelés programja is kiemelten fontos pozícióba került: „a nem polgári eredetű, tehát avult hagyományok által nem béklyózott egyéniségek kiemelése irodalmi munkára proletár,- általában plebejus és elfogulatlan értelmiségi körökből” kulcsfontosságúvá vált. A szovjet irodalom kezdettől „őrködött az irodalom kártevőinek elszigetelésére, mert voltak olyanok is, akik arccal hátrafelé, a letűnt múlton siránkozva próbálták forgatni a tollat” – írja meglepően zavaros cikkében az amúgy általában kiegyensúlyozott nyelvezetű Sas. Az új eszmék illusztrálására és a tömegek megelégedésére szolgáló szovjetizált irodalom jegyében kibomló koncepció azonban Sas lelkesedését később kételyekkel is megtöltötte. A Széttekintés egy kritikus műhelyében és a kritika feladata körül című 1959-es írása ugyan Turczel Lajos Írások mérlegen című könyvéről szól, de a marxista alapozású műbírálat általános kérdéseit is számbaveszi. Sas itt is elmondja, mennyire új jelenség a hagyományos kritika mellett, hogy egyre nagyobb teret kapnak „az olvasó tömegek kollektív kritikai megnyilvánulásai a mind sűrűbben tartott nyilvános megbeszéléseken, vitaösszejöveteleken”. Turczelben az úgynevezett pedagógiai kritika megtestesítőjét látja meg, s bár helyenként finoman a tudomására hozza, hogy módszere talán nem elég marxista, mert az igazi marxista „a dialektikus fejlődés menetében magyaráz és értékel jelenségeket”, végeredményben elismerősen veszi tudomásul az általa képviselt új tendenciákat. Olyan érzésünk lehet, mintha a szöveg egy idő után okos, tettetett szigorral megírt, figyelemelterelő, vagyis végső soron védelmező látszatkritikává válna, mert az explicit vonalasság hiányának kifejtő bírálata helyett Sas csupa felszíni elembe köt bele. Turczel pl. megrovásban részesül, mert a Toldit a magyar irodalom „örök kincsének” nevezi időtálló érték helyett. (Sas 1959b, 8. p.)

Sas 1958-ban írt kritikát Rácz Olivér Kassai dalok című verskötetéről, melyet a líra hangulatteremtő erejéről szóló fejtegetéssel indít, majd azon nyomban a világkép lírai megteremthetőségének terepeire kormányozza a figyelmet. A költő feladatot kap, a „korélményt” kell adekvát módon kifejeznie, Sas elsősorban a „politikai” verseket elemzi, és egy-egy Kassa-történeti csemegénél örömmel el is időz. Ráczot a „polgári jellegű emlékek” foglalkoztatják, ráadásul a „a dekadens költészetre emlékeztető árnyalással”, és Sas szerint szerencséseb lenne, ha a lírája jövőorientáltabb lenne. „Rácz Olivérre a Nyugat folyóiratnak magas esztétikai kultúrát képviselő, de öncéloskodó iránya hatott” – von mérleget. (Sas 1958c, 139. p.) „A költészet ne legyen túlzásba vitt önelemzés, rejtélyes mélységek keresgélése egy befelé irányított reflektor vagy látcső segítségével, hanem pezsdítsen, terjesszen napfényt s ez fokozza az életkedvet, az alkotó a közösségért munkálkodó tettvágyat” – teremt programot a kritikus Rácz számára. (Sas 1958c, 140. p.) A kritika legizgalmasabb és ma is időtálló része bizarr módon a lándzsa és az alabárd szakszerű, történészi alaposságú megkülönböztetése: ez azonban poétikai értelemben se nem ront, se nem javít Rácz verseinek megítélésén. Sas mentségére legyen mondva, hogy csak közvetve sugallja a szocialista realizmus poétikai irányelveit, tételesen ebben a szövegben ilyesmi nem jelenik meg. A kor kritikusainak jelentős része eleve képtelen arra, hogy a kötet belső világából teremtsen potenciális értelmezői keretet. Rácz megítélése Sas olvasatában nem egyedi, a Sas-tanítvány Turczel Lajos vagy a kor pártos vonalának szószólójaként ismert L. Gály Olga kritikái hasonló szellemben készültek. (Görömbei 1982, 194. p.) Rácz kötetének valóban súlyos hibája a nyugatos epigonizmus, de ez nem kultúrpolitikai-ideológiai hiányosság, hanem poétikai defektus.

Sas Zala József Csallóközi útravaló című könyvéről írt kritikája (Realista hang a lírában) kivételesen érdekes, mert egy regionális irodalomkoncepció felől nyit, s ennek a táj misztifikálása ad keretet. Számbaveszi a csallóközi előzményeket Amade Lászlótól Samarjay Károlyig, majd előbb a kötet anatómiájának matematikai leírása következik átlagszámítással (128 oldal, 75 vers, átlagban 4–6 strófa), majd azt fejtegeti, kell-e, lehet-e ismertetni a kötet „tartalmát”. Zala József kis karakterrajzát megteremtve egyetlen ugrással jut oda, hogy „Semmi olyanfajta küzdelmesség nem mutatkozik, mint amilyen Ady Endre költészetére jellemző”. Zala József és Ady? Kapja fel önkéntelenül a fejét az olvasó. Csakhamar kiderül, hogy itt nem ekvivalencia vagy mester-tanítvány viszony áll fenn, hanem kontraszt, méghozzá kifejezetten éles. Sas hangsúlyozza, hogy Zala szerencsére nem dekadens, „sehol semmi titánkodás, semmi megfeszült igyekvés” (Sas 1959c, 316. p.), helyette viszont van természetesség, egyszerűség, „nyugodt optimizmus”, vagyis realizmus. Sas szerint Zala sokkal inkább emlékeztet Arany Jánosra vagy Tompa Mihályra, bár egy bekezdéssel később már a József Attila-hatás és a tőle való elkülönülés kérdéseivel küszködik. Sas eszmefuttatásának nem igazán esztétikai tétjei vannak, hanem társadalmiak, a költészetet valamiféle párhuzamos tükörpozíciónak látja, talán ez magyarázza az irodalomtörténetinek álcázott, ám végeredményben munkásosztály- vagy néptörténeti párhuzamok láncolattá fűzését is. Elhibázott vagy ma nevetséges szakaszokat emel ki a könyvből (mentségére legyen mondva, hogy Zala könyvében nem könnyű jó verset találni). Sas pl. egy orosz katona verses leveléből idéz, melyet amerikai társához intézett:

„A nép egyformán óhajt békességet

nálunk és túl az óceánon is;

álljatok mellénk a megértés végett,

igaz barátként. Üdvözöl, Borisz.” (Sas 1959c, 317. p.)

Sas pozitív kritikai megfigyelései sem javítanak Zala későbbiekben is végletesen sematikusnak tartott, „irodalmunk történetének legnagyobb verskonjunktúrája idején” született verseinek megítélésén. (Szeberényi 2000, 117. p.)

Sas ugyancsak 1959-ben írt portrét Forbáth Imréről Egy költő, aki harcos, hű fia korának címmel. Önéletrajzi versek ürügyén bontja ki a pályaképet, melynek lényege, hogy „Forbáth csüggeteg átmeneteket leküzdve hű maradt a kommunizmus nagy eszméjéhez”. (Sas 1959d, 152. p.) Egyes „divatszerű izmusok”-nak köszönhetően Forbáth „a kábulatos beszéd ingoványán próbált lépéseket tenni” (Sas 1959d, 153. p.), ám amiben igazán nagy lesz, az a szocialista rapszódia műfaja. Forbáthot Sas alapvetően értékként láttatja, s ez nem is annyira költészeti teljesítményével, mint inkább életpályájának és baloldali, marxista elkötelezettségének tulajdonítható. Forbáth és Győry Dezső Sas rendszerében etalonképző szerepűnek mutatkozik a csehszlovákiai magyar irodalom alakulástörténetében.

Sast az ún. haladó hagyományok keresése motiválta Vághi Miklós-portréjának (a szövegben később Vági, 1920–1943) megalkotására is 1961-ben. Vági Kirgizföldön született, ahol apja hadifogolyként nősült meg, majd ahonnan visszatért Kassára, ahol saját kiadásban 1939-ig két kötetet is kiadott, s így vált a Horthy-rendszer célpontjává. Fogjunk fegyvert című versét nyilvánosan osztogatta, ezért izgatásért ítélték el, majd az ügy Budapestre került, 1940-ben pedig a Magyar Nemzet Sas szerint Tízhónapi börtönt kapott a kassai borbélylegény egy kommunista versért címmel tárgyalta az ügyet. (Sas 1961, 666. p.)[5] Hasonló meghurcoltatás éri, mihelyt új kötetet akar kiadni. Sas ezután Ady-epigonizmusára hívja fel a figyelmet. A hatalmas Vági-citátum ijesztő, de létező költői erejét egy öngyilkos naivitásig feszülő spontaneitás adja, de az idézett vers a versben megszólaló én mártírságig fokozott hipertóniája politikai közhelyekbe szédül. Sas azonban kegyes felmentést ad a valóban vakmerő, tragikus sorsú, vélhetőleg munkaszolgálatosként a Don-kanyarban elpusztult fiatalembernek: „nemcsak a kiérlelt, művészi értékű verses alkotások tartoznak az irodalom történetébe, hanem a feléjük való törekvések is, az irodalmi érdeklődés, az átlagos kísérletek talaján kibontakozó színvonal, az egyes író kapcsolata a társadalmi körülményekkel, viaskodása rosszul s emberhez méltó törhetetlensége boldog közösségi élet feltételeinek kiharcolására.” (Sas 1961, 668. p.)

Sas Andor csehszlovákiai magyar irodalomról szóló írásai több, ideológiailag másként, de szinte folytonosan fertőzött korszakokban készültek. E szövegekben Sas nem alkotott meg koherens kritikusi nyelvet, nem fejlesztett ki értékképző és értékmentő technikákat, kritikai reflexiói, eszmefuttatásai jobbára elnagyoltak maradtak, és a társadalmi mozgások párhuzamaiként, ideológiai illusztrációkként elgondolt sémákra épültek. A poétikai megfontolások minduntalan a háttérben rekedtek, folyamatrajzok nem készültek, a művek számbavételénél és ambivalens kezelésénél aligha történt több, a kritikai esemény tulajdonképpen elmaradt, ráadásul a kritikák nyelvezete is a legtöbbször leckefelmondósan sematikusra sikeredett.

„Mi tette Sas Andort olyan szeretve tisztelt emberré, hogy akik még ismerhették, csak a nagyoknak kijáró jelzőkkel tudják jellemezni? Hogy mindazt, amit tett, igazi szenvedéllyel tette? Vagy fáradhatatlansága, teljességre törekvése, mindenre odafigyelése? A tudományos pontosság iránti alázata? Kifogástalan jelleme, amellyel a kiváló pedagógus példaképpé tudott nőni diákjai szemében? Az a képessége-e, hogy teljes lényével azonosulni tudott mindenkori munkájával, s mindezt nem a babérok megszerzésének szándékával? Azt hiszem, mindez együtt, s még egy apróság, ami az igazán nagy egyéniségnek mindig sajátja: szerénysége” – írta Haraszti Mária Sas Andor 100. születésnapjára. (Haraszti 1987, 53. p.)

Sas Andor érdemeit ez az írás sem akarta elvitatni, ám az nem hallgatható el, hogy ma, amikor az alkotó ember egyénisége kényszerűen kihátrál a műve mögül és a szövegek magukra maradnak, Sas csehszlovákiai magyar irodalom terepén végzett tevékenységének írásban ránk hagyományozódott, nyilvános, elérhető része nem emeli őt a korszak jelentékeny irodalomtörténészei közé. „Ne a nagy írót vagy kritikust keressük benne! – írta Sasról 1965-ben Balázs Béla. – Tiszteljük, becsüljük és értékeljük őt úgy, mint jeles nevelőt, mint példamutató embert, mint a csehszlovákiai magyarság szellemi életének fáradhatatlan munkását.” (Balázs 1965, 10. p.) Próbáljuk meg. Többet úgysem tehetünk.

Irodalom

Balázs Béla 1965. Igaz ember. Tegyük közkinccsé Sas Andor irodalmi hagyatékát. Új Szó, 18. évf. 92. sz. 10. p.

Bujnák, Pavel Dr. 1933. „Literatúra maďarská na území ČSR”. In: Československá vlastivěda VII. Praha, Sfinx, 378–390. p.

Csanda Sándor 1977. Pályaképvázlat Sas Andorról. Irodalmi Szemle, 20. évf. 3. sz. 274–275. p.

Duba Gyula 2012. Emlékezzünk régiekről. Három évforduló okán. Irodalmi Szemle, 55. évf. 8. sz. 46–51.p.

Flaskár Izabella 1973. Dr. Sas Andor munkássága 1945 után. Bratislava, FiF UK. (Jelzete: DP 32.)

Fónod Zoltán 1993. Üzenet. A magyar irodalom története Cseh/Szlovákiában 1918–1945. Pozsony, Madách–Posonium.

Fried István 1974. Sas Andor: A koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig. 1818–1848. Helikon, 20. évf. 3-4. sz. 534–535. p.

Gály Iván 1959. A nevettetés művészete. Duba Gyula szatírái és humoreszkjei. Irodalmi Szemle, 2. évf. 2. sz. 319–321. p.

Görömbei András 1982. A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Haraszti Mária 1987. Bőséggel termő fa. Száz éve született Sas Andor. Irodalmi Szemle, 30. évf. 1. sz. 53–55. p.

Hatvani János 1935. Karel Čapek: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással. II. kötet. Magyar Figyelő, 3. évf. 1. sz. 102. p.

Januška, Jiří 2012. Dějiny výuky maďarštiny a maďarské filologie na českých univerzitách. Acta Universitatis Carolinae, tomus 52, fasc. 2, 69–100. p.

Kniezsa István 1935. Pavlovi Bujnákovi ctitelia, priatelia, žiaci. Századok, 69. évf. 1–3. sz. 496–497. p.

Kölcsey Ferenc 2008. Összes költeményei. Nemzeti hagyományok. Parainesis. Budapest, Osiris.

Mészáros András 2021. Sas Andor fiatalkori írásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 4. sz. 3–24. p.

Párkány Antal 1975. Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben. Bratislava, Madách. (Eredetileg szigorlati munkaként íródott a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékén, jelzete: RIG 1388.)

Sándor László 1958. A kárpátontúli magyar irodalom. Hét, 3. évf. 2. sz. 12. p.

Sárkány Oszkár 1938. Göllnerová Alžbeta: József Eötvös. Századok, 72. évf. 9–10. sz. 548–549. p.

Sas Andor 1935. Pavlovi Bujnákovi ctitelia, priatelia, žiaci. Usporiadala Alžbeta Göllnerová. Magyar Figyelő, 2. évf. 1–2. sz. 244–246. p.

Sas Andor 1950. Mit olvassunk? Egri Viktor: Fény a faluban, Új Szó, 3. évf. 208. sz. 4. p.

Sas Andor 1953. Történelmi és irodalmi tanulmányok. Bratislava, Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó.

Sas Andor 1954. Márton elindul. Egri Viktor trilógiájának első kötete. Új Szó, 7. évf. 6. sz. 4. p.

Sas Andor 1957. Magyar verskötet Kárpát-Ukrajnából, Új Szó, 10. évf. 69. sz. 7. p.

Sas Andor 1958a. Dávid Teréz társadalmi színműve. Új Szó, 11. évf. 105. sz. 7. p.

Sas Andror 1958b.  Amit az irodalmi élet a Nagy Októbernek köszönhet. Új Szó, 11. évf. 316. sz. 7. p.

Sas Andor 1958c. Egy verskötet friss és hagyományt-őrző értékei. Irodalmi Szemle, 1. évf. 1. sz. 136–140. p.

Sas Andor 1958d. Egy személyben szovjet polgár és magyar író versei. Új Szó, 11. évf. 329. sz. 4. p.

Sas Andor 1959a. Egy fiatal humoristánk írásai. Új Szó, 12. évf. 293. sz. 6. p.

Sas Andor 1959b. Széttekintés egy kritikus műhelyében és a kritika feladata körül. Új Szó, 12. évf. 113. sz. 8–9. p.

Sas Andor 1959c. Realista hang a lírában (Zala József versei). Irodalmi Szemle, 2. évf. 2. sz. 315–318. p.

Sas Andor 1959d. Egy költő, aki harcos, hű fia korának. Irodalmi Szemle, 2. évf. 1. sz. 152–155. p.

Sas Andor 1960. Győry Dezső csehszlovákiai évei, Szabad Földműves, 11. évf. 24–25. sz. 5. p.

Sas Andor 1961. Versírásért pokoljárás — Vági Miklós emlékezete. Irodalmi Szemle, 4. évf. 6. sz. 666–668. p.

Surányi Géza 1935. A magyar Masaryk. Szerkeszti: Váradi Aladár dr. Magyar Figyelő, 3. évf. 1. sz. 98–101. p.

Szalatnai Rezső 1938. Egy szlovák Eötvös József-monográfia. Korunk, 3. évf. 1. sz. 87–90. p.

Szeberényi Zoltán 2000. A magyar irodalom Szlovákiában I. (1945–1999). Pozsony, AB-ART.

Szerb Antal 1934. Magyar irodalomtörténet. Cluj–Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh.

Szerényi Ferdinánd 1933. Karel Čapek–Sas Andor: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással. Magyar Figyelő, 1. évf. 1–2. sz. 161. p.

Tóth Tibor 1958. Magyar drámaírás Szlovákiában. Korunk, 17. évf. 9. sz. 1416–1419. p.

Turczel Lajos 1995. Visszatekintésesek kisebbségi életünk első szakaszára. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Turczel Lajos 2004. Bujnák, Pavol (címszó). In Fónod Zoltán (szerk.): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Pozsony, Madách–Posonium, 57. p.

Vajtay Dénes 1934. „Csehszlovák hazai tudomány”. Magyar irodalom a csehszlovák köztársaság területén. Magyar Minerva, 5. évf. 1–10. sz. 124–125. p.

Sas Andor posztumusz publikációi

Bevezető helyett a Sas Andor-művek utóéletében bekövetkezett legutóbbi örvendetes kutatásokat szeretném említeni.

A jelenkori jó helyzet e téren elsősorban a történész Gaucsík István fáradhatatlan – évtizedek óta tartó – gazdaságtörténeti kutatásainak és publikációinak köszönhető, melyek a Sas-kép folyamatosan frissülő megőrzését-alakítását eredményezték.[1] Gaucsík nem mellesleg a Szlovák Nemzeti Múzeum Levéltárában található Sas-hagyatékot is megvizsgálta és elemezte.[2] Nagyon fontos új szempontokkal és adalékokkal, tisztázó tényekkel szolgál Sasról legújabb tanulmánya is, melyben a szakmai párbeszédet sürgeti. (Gaucsík 2021)[3]

Másodsorban feltétlen kiemelendő a filozófiatörténész Mészáros Andrásnak Sas Andor fiatalkori írásait elemző tanulmánya (Mészáros 2021),[4] amely azért is hat a reveláció erejével, mert elsőként elemzi Sasnak azokat a tanulmányait és recenzióit, melyekből a szerző korai szellemi tájékozódása és a magyar filozófiatörténet-írásban játszott szerepe kirajzolódik. Ezek az írások Mészáros szerint „azokban a »boldog békeidőkben« születtek, amikor még nem »kényszerkorban« élt, és amikor azt írhatta és írta meg, ami intellektuálisan érdekelte, és amire műveltsége, szakmai felkészültsége predesztinálta”. (Mészáros 2021, 4. p.) Ami egybecseng Filep Tamás Gusztávnak egy korai meglátásával: „Az ötvenes években az első korszak neves tudósa, Sas Andor, csatlakozván az uralkodó ideológiához, föladta polgári radikális eszményeit és elvesztette szakszerűségét”. (Filep 1999, 91. p.)[5]

1. Sas Andor: A koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1818–1848 (Bratislava, Madách, 1973, 334 p.)

A művet a Madách jelentette meg azzal a kiadói előszóval, hogy a kézirat szerkesztését Kosáry Domokos történészre (a későbbi akadémikusra és MTA-elnökre) bízta, mivel a szerzőnek már nem állt módjában végleges formába öntenie. „Hangsúlyozzuk azonban, hogy itt csak a szerző saját anyaga végső formájának kialakításáról volt szó, és nem kiegészítéséről esetleges további adatokkal.” (Sas 1973, 5. p.)

Sas monográfusa, Párkány Antal szerint „a többszöri címváltoztatással egyidejűleg nem excesszív szándékú, de jelentős szövegcsökkentésre, helyenként átstilizálásra is sor került”. Párkány összevetette az eredeti (értsd: a leadott szerzői) kéziratot a végsővel (értsd: a lektorálttal), s kimutatja, hogy az utóbbi terjedelme mintegy egyharmadával kisebb.[6]

A Párkány-féle monográfiájáról írt rövid ismertetőjében Szalatnai fájlalja a Sas-mű megrövidítését: „Tíz eredeti műve jelent meg könyv alakban, köztük található az 1973-ban, sajnos, hiányosan kiadott monográfia a reformkori Pozsonyról, elsőrangú, eredeti anyagot világosan bemutató munka.” (Szalatnai 1976; kiemelés: CsG.)

Sasnak a posztumusz kiadott reformkori Pozsony-művét illetően egyedül a németországi emigrációban élő Peéry Rezsőnek[7] tűnt föl, hogy ebből a monográfiából a lényeg hiányzik: a reformkor magyar szereplői és mozgalmai, az országgyűlési ifjúság, a líceumi magyar tanulók, Petőfi… (Filep 2001, 162. p.)[8]

Miért kellett várni a kiadással egy évtizedet?[9] 1972-ben volt kettős Sas-évforduló, születésének 75., halálának 10. évfordulója; a munka „halála előtt a doktori védelemre már elő volt készítve”. (Turczel 1977, 67. p.)

Nekrológjában Szalatnai is kész műként hivatkozik rá. (Szalatnai 1963, 132. p.) Még korábbi befejezést feltételez Kovács Endre írása, mely jellemzi a monográfiát, és már Sas halála előtt négy évvel kész műnek mondja: „Az elkészült mű mögött nem egy-két év megfeszített munkáját érezzük, hanem egy egész, kutatásban, elmélkedésben eltöltött gazdag életét.” (y-j 1958, 103. p.) Kovács Endre elmondja, miként jutott a kézirathoz: „Sas Andor, a neves szlovákiai magyar tudós tisztelői és barátai az idős professzor tudta nélkül eljuttatták hozzám többszáz oldalas tudományos értekezését. Örömmel vettem kézbe Sas Andor kéziratát, mely a bécsi kongresszustól a szabadságharc idejéig terjedő korszakban tárgyalja Szlovákia fővárosának[10] életét. Várakozásomat megindokolja a tudós szerző korábbi munkássága, de megokolta érdeklődésemet maga a választott téma is.” (y-j 1958, 101. p.)[11] Az ötoldalas beszélgetés fele Sas kéziratos monográfiájáról szól.

A miért kellett a kézirat kiadásával ilyen sokáig várni kérdésre adható válaszok előtt pontosan tudnunk kellene, mit értünk „a kézirat” alatt. Itt célszerű utalni Szalatnainak arra az (e dolgozat 6. lábjegyzetében idézett) adalékára, mely szerint a szerző 1940-ben nála hagyta megőrzésre „a szöveget”, amely szöveg azonban akkor még nem említett „cseh és szlovák írókat”, s hogy Sas „a szlovák szereplők”-kel való későbbi megtoldását Andrej Mráz irodalomtörténész-kritikus[12] utasítására hajtotta végre. Vagyis olyan kéziratról van szó, melyet 1940-ben Sas már megírt, amelyen azonban (vélhetően az ’50-es években, kilencéves egyetemi tevékenysége során) tovább dolgozott, toldozgatta-bővítette, míg végül tizenegy évvel halála után a szaklektor által harmadára csökkentve megjelent.

Az Irodalmi Szemlében Zalabai Zsigmond recenzeálja, röviden, felületesen; a Hétben Egri Viktor ismerteti a tartalmát; Párkány az Új Szóban, lényegében későbbi monográfiája vonatkozó fejezetét összefoglalva. Tárgyilagosan: Fried 1974.

2. Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945 (Pozsony, Kalligram, 1993, 264 p. A szöveget gondozta és szerkesztette Csanda Gábor)

Még többet, több mint harminc évet kellett várni Sas következő kéziratának megjelentetésére. Ennek oka kétségtelenül az államszocialista rendszer bevett gyakorlata volt: a zsidókérdésről nem lehetett beszélni, publikálni, főként nem az első szlovák állam idején elkövetett gaztettekről vagy a holokausztról.[13]

A kéziratról szélesebb körben a Párkány-féle Sas-monográfia adott elsőként tájékoztatást,[14] könyve 100–117. oldalain: „A fejezetek részleteinek sokaságából a nyilvánosság elé eddig nem került, hézagpótló dokumentumokat tartalmazó, figyelemre méltó adatokat is bőven nyújtó kéziratból néhány idézetet és összegező gondolatot ismertetünk” – írja bevezetésül, zárásként pedig megjegyzi, hogy „a szerző sokszor feleslegesen nagy energiát fordít a kevésbé fontos események részletező leírására”, (101. p.) valamint hogy „olykor megszakadt a kiterjedt anyag folyamatossága, a felaprózódik a lényeg, aminek véleményünk szerint az anyag felhalmozása a legfőbb oka.” (117. p.) A Párkány által vizsgált, cím nélküli, 390 oldalas kézirat „ismeretlen kezektől származó beavatkozások jegyeit viselte magán, mert nemcsak a másodpéldányok lapjaival, hanem más, már publikált kéziratokkal is össze volt keverve”. (100. p.)

Magam apámnak, Sas egyetemi munkatársának hagyatékából jutottam a kézirathoz: Csanda Sándor évekig őrizgette, s többször is megpróbálta kiadatni, eredménytelenül. Az én példányom komplett volt, címmel ellátva, javítások nélküli számozott gépirat. A Juraj Špitzerrel való találkozásomkor, a kézirat szerkesztése során Špitzer is mutatott egy kéziratot, mely azonos volt az általam használttal, de annak töredéke, csak mintegy negyede; ő közölte azt is, hogy Sas több helyen is megőrzésre, mintegy biztonságba helyezte kézirata egy-egy példányát.

A kéziratot nyelvileg javítottam, ezenkívül apróbb stilisztikai javításokat hajtottam végre, és rövidítettem: az azonos vagy csaknem azonos részeket kihagytam belőle. Sas munkája sokkal inkább tűnt gyűjtőmunka eredményének, mint történeti összefoglalónak. Azt láttam, hogy a szerző – vélhetően az 1945 és 1948 közötti három évben – összegyűjtött minden számára hozzáférhető és akkor fellelhető dokumentumot, amely a Tiso-féle önálló Szlovákia zsidóságának jog- és vagyonfosztásával, deportálásával, majd likvidálásával volt kapcsolatos. Ezt a nagy mennyiségű, főként levéltári forrást azonban csak részben tudta rendszerezni és értelmezni, az adatolást, a forrásmunkákra való hivatkozást nélkülözve. A szöveghez a befejezése után sosem tért vissza, nem javítgatta, nem csiszolta. Esszéisztikus stílusából ítélve az ismeretterjesztés lehetett az elsődleges célja.[15]

Röviddel a könyv megjelenése után a munkát Karsai László elemzi, igen kritikusan, s mind a szerző, mind a szerkesztő szemére veti – okkal – a tárgyi tévedéseket, pontatlanságokat, a hibás és történelmietlen elemzéseket, sorolva, s jelezve, hogy ez csak néhány kiragadott példa. „A fő problémát nem is ezek a tárgybeli tévedések és hiányosságok jelentik, hanem az, hogy Sas nem tud válaszolni a fentebb már jelzett kérdésekre: miért hagyták abba 1942 végén a szlovák hatóságok a zsidók deportálását, és a nácik miért tűrték ezt.” (Karsai 1993, 237. p.) A szerkesztő mulasztásaira és következetlenségeire természetesen nincs mentség (hiszen a neve előtt még ez is szerepel: „a szöveget gondozta”): egyszerűen, ahogy a Koronázó város esetében Kosáry Domokost, itt is fel kellett volna kérni egy szaklektort. A szerzőére viszont több is van: Sas egyedül, magányosan, idegen és ellenséges közegben, a magyarok teljes jogfosztottsága éveiben, még erősen zsidóellenes közhangulatban végezte munkáját, feltehetően titokban, nyomorogva,[16] állás nélkül, valamint az idő tájt még a holokausztkutatás is gyerekcipőben járt. Amit kijegyzetelt és megfogalmazott, azt nem volt módja ellenőrizni vagy ütköztetni, s miután munkáját befejezte, nem korrigálta, nem javítgatta, vélhetően fiókja mélyére süllyesztette.

Karsai László ugyanakkor megemlíti, hogy a Sas-könyvnek a szlovákiai Zsidó Tanácsról szóló fejezete (66–86. p.) „igen sok értékes és érdekes adalékot közöl. Gyanítható, hogy apparátusának munkáját közvetlen közelről ismerhette”. (Karsai 1993, 239. p.)

Példa a könyv kedvező fogadtatására: Tóth 1993, 273–274. p.; Zeman 1996, 110–112. p.[17]

Máig idézett munka; legutóbb lásd: Lang 2022.

3. Sas Andor: A pozsonyi zsidóság 18. és 19. századi jog- és gazdaságtörténetéhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2005/4., 7. évf. 269–284. p.

A három posztumusz mű közül ennek a tanulmánynak a megjelenésére kellett a legtöbbet várni: a kézirat megírásának idejét a folyóiratközléshez utóiratot író Gaucsík István az 1930-as évek végére helyezi, ezek szerint 65 évvel keletkezése után jelent meg,[18] Gaucsík szövegkritikai gondozásában, jegyzeteivel és utószavával (2005b.) Ez utószó szerint a kézirat „szorosan időrendben tárgyalja az eseményeket. A tudományos heurisztika szinte alig tapintható ki. A címmel ellentétben bővebben csak a 19. század első négy évtizedével foglalkozik. […] A pozsony-váraljai zsidóság társadalomtörténeti rajzának gerincét a kiváltságait őrző német polgárság és a zsidóság közti gazdasági és kereskedelmi jellegű konfliktusok okainak feltárása alkotja”. (Gaucsík 2005b, 285.) Ez egyébként egy későbbi, német nyelvű, azonos tárgyú írás előzménye, de mindkettő adatolás nélküli: „Sajnos sem a német nyelvű, sem a most közzétett szöveg nem tartalmazza a felhasznált levéltári forrásokat, esetleg szakirodalmat.” (Gaucsík 2005b, 285. p.)

Összegzés helyett, befejezésül talán megkockáztatható az a megállapítás, hogy a Sas-életmű szakmailag legértékesebb része a szerző gazdaságtörténeti munkái. Köztük talán az 1927-ben megjelent Szabadalmas Munkács város levéltára (1376–1850) c. kötete is,[19] melyet azonban Gaucsík – a munka alcímével összhangban – levéltári ismertetőnek nevez.[20] Bízvást igazat adhatunk neki abban, hogy Sas „gazdaságtörténeti tanulmányait hasznos lenne egy kötetben újraközölni”. (Gaucsík 2005a, 33. p.) Mészáros András kutatásait ki lehetne terjeszteni Sas századeleji (a 20. század elején írt) tanulmányainak és recenzióinak teljes tartományára. Célszerűnek tűnik a 20. század eleji Sas-recenziók bibliográfiájának összeállítása is.[21] Bizonyosnak tekinthető, hogy Sas Andornak számos olyan, a szellemtörténeti vagy az irodalmi komparatisztika területét érintő dolgozata van, melyek okkal tarthatnak számot a mai olvasó érdeklődésére. Fontos volna megvizsgálni ugyane szempontból Sas cseh (esetleg német) fordításait (elsősorban a háromkötetes Čapek-munkát: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással), vajon milyen minőségűek, s volna-e rájuk ma igény.[22]

Irodalom

Csanda Gábor 2003. Sas Andor függőónja. Új Szó, 2003. júl. 10., Könyvjelző melléklet, 2. évf. 7. sz. 2. p.

Fazekas József 1993. Utószó [Sas Andor A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945 c. könyvéhez]. Kézirat.

Filep Tamás Gusztáv 1999. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. In Tóth László–Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. III. Budapest, Ister, 5–125. p.

Filep Tamás Gusztáv (szerk.) 2001. Kedves Rezső! Drága Bió! Peéry Rezső és Szalatnai Rezső levelezése. Budapest, Present–Noran.

Filep Tamás Gusztáv 2003. A hagyomány felemelt tőre. Válogatott és új esszék, tanulmányok az 1918–1945 közötti (cseh)szlovákiai magyar kultúráról. Budapest, Ister.

Fried István 1974. Sas Andor: A koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig. 1818–1848. Helikon, 20. évf. 3–4. sz. 534–535. p.

Gaucsík István 2005a. Sas Andor gazdaságtörténeti munkái. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 1. sz. 25–38. p. (https://forumszemle.eu/szemle-archiv/?szemle=2005-1)

Gaucsík István 2005b. Ismeretlen Sas-kézirat a pozsonyi zsidóság történetéről. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 4. sz. 285–286. p. (https://forumszemle.eu/szemle-archiv/?szemle=2005-4#tab-2005-4)

Gaucsík István 2021. „A kis jelenségekben is meglátja a nagy folyamatok menetét”. Portrévázlat a gazdaságtörténész Sas Andorról. In Demeter Gábor–Kövér György–Pogány Ágnes–Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2021 – Környezettörténet – Historiográfia. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 403–437. p.

Karsai László 1993. Holocaust Romániában és Szlovákiában. Aetas, 8. évf. 4. sz. 236–241. p.

Lang Tamás 2022. A kettős kereszt árnyékában. Zsidóellenes törvénykezés és zsidóüldözés Szlovákiában (1938–1945). Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Mészáros András 2021. Sas Andor fiatalkori írásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 4. sz. 3–24. p. (https://forumszemle.eu/szemle-archiv/?szemle=2021-4)

Párkány Antal 1975. Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben. Bratislava, Madách.

Sas Andor 1973. A koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1818–1848. Bratislava, Madách.

Sas Andor 1993. A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945. Pozsony, Kalligram.

Sas Andor 1995. Pozsony, az egykori koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1818–1848. Második, bővített kiadás. Pozsony, Pannónia Könyvkiadó.

Sas Andor 2005. A pozsonyi zsidóság 18. és 19. századi jog- és gazdaságtörténetéhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 4. sz. 269–284. p. (https://forumszemle.eu/szemle-archiv/?szemle=2005-4#tab-2005-4)

Szalatnai Rezső 1963. Sas Andor (1887–1962). ItK, 67. évf. 3. sz. 131–132. p.

Szalatnai Rezső 1976. Sas Andor. Párkány Antal könyve. Magyar Nemzet, 32. évf. 45. sz. Könyvszemle rovat.

Tóth László 1993. A csehszlovákiai magyar művelődés kezdetei 1945–1948 között. In Gyurgyík László et al.: Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 273–274. p.

Tóth László 2022. Hagyomány és identitás. Tanulmányok és esszék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz 2006–2021. Budapest, Magyar Napló–Fokusz Egyesület.

Turczel Lajos 1977. Sas Andor tudományos pályája posztumusz könyve távlatából. In Uő: Portrék és fejlődésképek. Bratislava, Madách, 62–69. p.

y-j 1958. Beszélgetés Kovács Endre Kossuth-díjas magyar történettudóssal. Irodalmi Szemle, 1. évf. 2. sz. 99–103. p.

Zeman László 1996. Könyvekről. Kalligram, 5. évf. 10. sz. 110–119. p.

Az orosz veszedelem – irodalmunk tükrében

Jókai A jövő század regényében, 1872-ben, egy elkövetkező orosz háború lehetőségeit festi s a mi ebben a műben akkor is jó ideig a színes képzelet alkotásának tetszett, azt napjaink részben valóra váltották. Egy folyóiratban,[1] mely nemrég az említett regény időszerű vonatkozásait ismertette, azt lehetett olvasni, hogy Jókai a mű elkészültének idején se katonai, se politikai körökből nem kapott indítékot eszméjéhez, mert az intéző tényezők befejezett véleménye az volt, hogy nekünk sohasem lesz háborúnk Oroszországgal. Ez a felfogás meglehetősen téves. A hetvenes években, különösen az 1877-iki orosz-török háború idején az oroszgyűlöletnek valóságos árhulláma vonul át Magyarországon. Plevna hősies védelmének napjaiban megmozdul a főváros népe, a közvélemény, sőt részben az irodalom is,^[2] közbelépést sürgetnek a törökség érdekében. Jókai igen kézenfekvő forrásokból meríthetett ösztönzést az oroszok elleni háború gondolatához. A félelmetes északi hatalommal való mérkőzés lehetősége akkor is, azelőtt is hozzátartozott a magyar népies köztudatnak naiv– s a mint ma látjuk – nem éppen alaptalan sejtelmeihez. E sejtés is bizonyára egyik motivuma volt azoknak a földrajzi és stratégiai tanulmányoknak, a melyet Jókai A jövő század regényéhez végzett.

A néplélektan általános tanulsága, hogy a különböző népek bizonyos typusokban, egy-egy általánossá váló értékelésben alkotnak egymásról képet. Néhány adatot sorakoztatunk egymás mellé, hogy kiderüljön, miképp alakul ki nálunk az orosz fajnak és államszervezetnek megítélése, miként formálódik a muszka fogalmának politikai tartalma és érzelmi színezete. Adatainkat – a teljesség igénye nélkül – a magyar politikai és szépirodalom jeleseiből merítettük. Így az orosz veszedelemtől való aggódást a költői élmény erősítő fényében s a gyakorlati reflexio igazságában vesszük szemügyre.

A hazánkkal való érintkezés szempontjából különbséget kell tennünk a Nagy Péter előtti régi s az általa megalapozott új Oroszország között. Amahhoz honfoglalás előtti és árpádkori kapcsolatok fűznek bennünket. Vörösmarty a Romban és a Magyarvárban felkeresi „szomorú és forró fövenyű” sivatagjait, Siva térségeit s az Aral-tó vidékét, melyen vándorló népek, így a magyar is, áthúzódtak. Debreczeni Mártont epikus képzelete abba a korba ragadja, a midőn az országalapító Rurik utódja, Igor (Vörösmartynál is szerepel e név) és ennek helytartója, Oleg, a kúnokkal szövetkeznek az Etelközből kiszorított magyarok ellen, ezek viszont ostrom alá fogják Kievet. Az árpádházi királyok alatt Kiev többször szerepel. I. Endrét 1046-ban innen hívják haza trónra s ő is, Kálmán király is, az ottani nagyfejedelem családjából nősülnek. A kievi főuralomtól egyes részek, így Halics, elszakadtak s Lengyel- és Magyarország felé húztak. A középkori Oroszország nem veszedelmes szomszéd: széttagolt, szervezetlen népét veri a lithván s százados iga alatt tartja a tatár. I. Iván, a ki a tatár uralmat lerázza, a XV. század végén Mátyással akar szövetkezni a lengyelek ellen. Maradt egy érem, mely együtt ábrázolja őket.[3] A XVI., XVII., XVIII. században az erdélyi fejedelmek lengyelországi vállalkozásai révén ütközünk össze, vagy érintkezünk békésen a czárokkal. Báthory István, mint lengyel király, győz IV. Iván ellen. II. Rákóczi György a svéd X. Károly szövetségében Lengyelországba tör, mert Kázmér János király Alexej czárral tart. A vállalkozás szerencsétlen emlékét irodalmunkban Gyöngyösi Istvánnak Poraiból megéledett Phoenixe örökítette meg. A magyar had jelentékeny részét 1657-ben Krímiába hurczolják hadifogságba. Gyöngyösi szól ugyan a harczokról, de a déloroszországi hadszíntérről adott vázlatos kép híján van a couleur locale-nak. A XVIII. században Nagy Péter II. Rákóczi Ferenczet szerette volna a lengyel trónra megnyerni. A szatmári békével az önálló nemzeti és kifelé ható törekvések nálunk hosszú időre megszünnek, az orosz politika ellenben hozzáfog Nagy Péter végrendeletének végrehajtásához. A czári hatalom döntő szerepet akar vinni Európában s miután svéd és török részről megszüntette a fenyegető veszélyt, Lengyelország végzetét betelni sietteti. Mikor ennek felosztása ismételten végbemegy s a bárdolatlan hódító közelebb kerül határainkhoz, itthon a XVIII. század művelődési és politikai ájultságán át is nyugtalanságot kelt a testvérnép végzete. A lengyel föld távolról visszhangozza a kozák lovak dobbantását. Engel történetíró az 1795-iki harmadik feldarabolás után Magyarország jogait akarja igazolni Lengyelországra, de előre is kijelenti, hogy kísérletét hiábavalónak tartja, mert Oroszország csak egyféle jogot ismer: a nyers túlerőét. „Vergebens würde man gegen die ausgeübte kiewische Oberherrschaft ihre öftere Unmacht, die Eintretung ungrischer Schutzherrlichkeit und die Unterdrückung Kiews durch die Mongolen, und so manches andere aus der Geschichte einwenden; die russische Übermacht wüsste alsdann alle, Scheingründe mit dem Kanolien- und Bajonettenrechte geltend zu machen”.[4] Így beszél a tudós hazai történetírás Oroszországról a XVIII. század végén. Nézzük, mit mond róla ugyanekkor a szabadelvű publicistika? Martinovics Ignácznak I. Ferenczhez intézett hatalmas, eszmékben és ékesszólásban gazdag nyilt levele, a Literae ad Imperatorem (1792) figyelmezteti a fiatal uralkodót arra, hogy a lengyel állam megszünte óta Oroszország az ő birodalmát fenyegeti s a czárizmus nem kisebb czélt tűzött maga elé, mint Konstantinápolyban ütni fel trónját.[5] „És ha ez megtörtént – fordul a fejedelemhez – nem látod-e előre saját romlásodat? Semmi egyebet sem kell tennie, mint Magyarország alsó részében, Horvátországban és Szlavoniában felszítani a vallási rajongást, mely ott különben is él, és összhangzásban áll a nemzetiségi viszonyokkal. Ezen népeket könnyen rá lehetne venni, hogy a magyaroktól, kikben zsarnokaikat látják, elszakadjanak és az oroszokat, mint szabadítókat fogadják.” Martinovics eléggé tájékozott volt a délszláv viszonyokról, mint szerzetes Bródban működik s Zágrábban is ösmerős. Egy délszláv szerzetes Obradovics (1739–1811) ekkor kezdi szítani a balkáni nationalismust. De a csehek mozgolódásairól is lehetett Martinovicsnak tudomása, hiszen egy pörét 1792-ben a csehországi cancellaria előtt tárgyalják. Ott is hallhatott nagyszláv törekvésekről, melyeknek első theoritikusai csehek voltak. Martinovics nyilt levele 1792-ben jelenik meg s Dobrowsky, a szlavisztika úttörője, egyszersmind az első tudatos oroszbarát ugyanez évben felkeresi Oroszországot.^[6] Ami Martinovicsnak a délszlávságra vonatkozó jóslatait illeti, azok rövidesen igazaknak mutatkoznak. Márki Sándor[7] szerint a XIX. század első éveiben József nádor ifjan elhunyt első nejének, Pavlovna Alexandra nagyherczegnőnek udvara erősíti az orosz üzelmeket. Az ő udvari papjának ad át 1804-ben Stratimirovich patriarcha egy emlékiratot, mely egy új szláv-szerb állam alapításáról szól. Ez aláveti magát a czárnak, az ő dicsőségét fogja növelni s minden orosznak kötelessége, hogy fáradságot és költséget nem kímélve istápolja az új államalakulás tervét. A politikai irodalmon kívül XVIII. századbeli költészetünkben is megtaláljuk Oroszország jellemzését, bár az a kép, melyet Gvadányi népszerű és sokat olvasott Rontó Pál-jában ad róla (1796), belső állapotaira vonatkozik.[8] Elbeszéli többek között Benyovszkynak és hű kísérőjének szenvedéseit európai Oroszországban és Szibériában. Az orosz államszervezetet a vesztegetés, penészes börtönoduk, a foglyoktól pénzt és élelmet sikkasztó hivatalnokok, kínvallatás és kancsukázás képviselik. Gvadányi ismerte személyes tapasztalataiból az orosz barbárságokat a hétéves háború napjaiból, a mikor pedig szövetségükben kellett harczolnia Nagy Frigyes ellen. A XIX. század elején, 1812-ben, Ferencz a magyarokat újonczadásra szólitja fel Oroszország ellen, mert Napoleon hadjáratát segítenie kell. A napoleoni kudarcz híre később elterjed, némi hatást tesz, dalt is énekelnek róla országszerte s Oroszország veszedelmes erejének tudata ezzel csak erősödhetett. Mozgalom azért nem támad, annál kevésbbé, mert I. Sándor czár időközben Bécs szövetségesévé lesz s a congressusról 1814 őszén lerándul a magyar fővárosba.[9] Meglátogatja a múzeumot, kegyes és jókedvű s Horváth István hosszú évek mulva is dícséri tudományszeretetét és népeihez való jóságát. Ő azoknak a békés kispolgároknak szemüvegjén át ítéli meg, akik a czár egykori látogatásánál meghatottan álltak az utczán s jövetelében a béke érkezését is üdvözölték.

A reformkor ébredést jelentett nemcsak a belső tevékenységben, hanem a külpolitikai érzék tekintetében is s egyenesen felszítja az oroszgyűlöletet. A magára eszmélő ország mintegy szétnézett s kereste helyét a művelt népek között. Széchenyi közművelődési téren méri a hazai állapotokat a külföldéhez, a politikai élet más jelesei pedig ugyanezt teszik a nemzetközi erőviszonyok szempontjából. A kik előtt egy fejlett, erős és önmagáról rendelkezni képes Magyarország távoli eszménye lebegett, azok hazánk jövőjét a világpolitika tényezőivel vetik össze. Alkalmat ad erre az 1830-as lengyel forradalom. Az ébredés jele, hogy osztozunk abban a nagy rokonszenvben, mely a szabadságáért felkelt lengyelség iránt egész Európát elfogta. A kormány nem törődött vele, hogy a lengyel emigrátiónak a felvidéki megyékben összeköttetései és barátjai voltak. A határon segítséget csempésznek át és sárosi kuriákon tépést csinálnak a lengyel sebesültek számára.[10] Metternich egy ideig a lengyelek megsegítésének tervét fontolgatta, a közbelépés azonban nem történt meg, a felkeles vérbe fuladt. Nálunk nem hagyták annyiban a dolgot s az 1832–6-iki reformországgyűlésen a szabadelvű párt első emberei szólalnak fel a lengyel kérdésben. 1833 novemberében Balogh barsi követ előadja, hogy megyéjének kezdeményezésére harminczhat megye feliratban kérte a királyt, „az élet és halál közt ingadozó lengyel nemzetnek az északi óriás vas- és mindent összezuzó markaiból” való kimentésére. A vitában, melyet Kölcsey és Deák beszédei tesznek emlékezetessé, egy demokratikus és egy nemzeti mozzanat emelkedik ki. Deák a lengyelek megsegítésének erkölcsi, humanistikus kötelezettségét hangoztatja: a letiprott nép mellett az emberi jogok nevében emel szót. Kölcsey Európa jövője és a magunk nemzeti léte szempontjából világítja meg a lengyelség ügyét. „Ez vala a nemzet – mondotta –, melynek széttagolásával a messzenéző Katharina Európa szívébe döfi a gyilkot és rajta sebet ejt vala, mi ha nem orvosoltatik, egyetemi halált okozandó leszen.” „De tartozunk saját magunknak is. Mert lehetetlen eltitkolnunk a veszélyt, mely bennünket fenyeget, midőn határainkon polgári szabad alkotmány önkényesen tapostatott le; s midőn az északi hatalom körülöttünk mindinkább terjedez.” „Ki nem tudja a czélt, mire az orosz fejedelmek törekszenek? Több mint száz év előtt, midőn svéd hajókon győzedelmet vőn, I. Péter kimondá: a természet csak egy Oroszországot teremte s ez maga mellett vetélkedő társat nem szenvedhet.” Bars követének azt az indítványát, hogy a királyt újólag kérjék fel közbelépésre, az országgyűlés összes ülése elveti. De a classikus felszólalások erkölcsi hatása tagadhatatlan. Midőn Széchenyi 1834-ben Angliába utazik, a bécsi diplomatia azzal gyanusítja, hogy ott a lengyelekről szóló országgyűlési beszédeket sajtó útján közzé akarja tenni? Láttuk eddig, hogy a lengyel rokonszenv érmének visszája az orosztól való irtózás.

Mindennek irodalmi visszfénye is mutatkozik az Athenaeum körében. Jellemző a lapnak – mely különben nem politizál – egy magában álló kis jegyzete arról, hogy a világ minden tizenhatodik embere orosz jobbágy.[11] Vörösmarty látja lélekben a Varsó utczáin vérengző és gyujtogató kozákságot. (Az élő szobor) Később vidám poharazás s a gondolatok dithyrambikus csapongása közben sem tudja feledni „éjszak rémes árnyait”. (Fóti dal) Bajza érzelmes lyrája erősebb hangot a lengyelek mellett írott verseiben mutat. A felhők közötti bíró s a villámos ég büntetését – sejtjük – kire várja elsősorban. (Apotheosis) Toldy Ferencz, a trias harmadik, nem-költő tagja, már 1828-ban tájékoztatni akarja a magyar közönséget, a „világ politikai viszonyaiba mindig hatalmasban és hatalmasban bekapó orosz nép nemzeti literaturája felől”.[12] Toldyról tudjuk, hogy állandóan félt az orosz betörés lehetőségétől. Talán legbizalmasabb barátja, Kazinczy Gábor, 1835 körül közli vele egy levélben, hogy könyvet készül írni a lengyelekröl.^[13]

Oroszországot közvetetlen tapasztalatból csak Trefort Ágoston ismerte s 1836-ban tett északi utazását a Budapesti Árvízkönyvben[14] (1840) írja le. Trefort elfogultság nélkül nézi az orosz viszonyokat s történeti alapon akarja megérteni őket. „E hont s politikáját történeti szempontból tekintvén s hivén, hogy a vélemények labirinthusából a színhely ismerete tisztába jönni segítend, oda kirándulni magam eltökélém.” Pétervárt elég rokonszenvesnek találja, de műveltségén és művészetén érzi az áttelepítettséget. „Vallás tekintetében középkori eszmék itt még honosak,” írja. Csakhogy a papság is műveletlen, lesülyed a pálinkázó muzsik színvonalára. Az orosz népet csak rajongással lehet megmozgatni. Miután Moszkvát is megjárja Trefort, hazatér a Balti-tengeren át. Végső benyomásait így foglalja össze: Július 10-én elutazám, örülvén, hogy az észak e földjére s e nemzetre, mely nagy szerepre készül, egy tekintetet vethettem, de örülvén egyszersmind, hogy idegen létemre nem vagyok kénytelen e honban élni.”

A szépirodalom után vessünk egy futó pillantást a reformkor gazdag politikai irodalmának remekíróira. Széchenyi a Dunaszabályozás érdekében 1830-ban végighajóz az Aldunán a folyó torkolatáig. Meg akarja ismerni a magyar külkereskedelem jövendő országútját. Megdöbbenéssel tapasztalja azonban az oroszok térfoglalását a Duna mentén. Az oláhok levett kalappal állnak az orosz urak előtt. „Szörnyű dolog az a muszka kancsuka – jegyzi fel Naplójába. – Szulina, valamint minden kisebb Dunaág annyira orosz kézben van, hogy akár Oroszország közepébe képzelhetjük magunkat.” Az orosz uralom „vis inertiaet” jelent, elhagyják iszaposodni a folyammedret, hogy ne közlekedhessünk Kelet felé. Az oroszok kíméletlensége a nép iránt (bojárokat is megvesszőznek) s gyalázatos gazdálkodásuk megbotránkoztatják. „Három ok közül ez egyik, hogy Bukarestet az oroszok társaságában nem szívelhetem.”^[15] A fényes műveltségű Pulszky röpiratban teszi közzé Észrevételeit a Dunaszabályozás s a keleti kérdés iránt (1840). A magyar külpolitika czélja szerinte az, hogy az aldunai tartományok felett, más népeket megelőzve, befolyást nyerjen. E törekvésnek gátja a minden szlávok egyesülésének eszméjét terjesztő orosz politika. Pulszky a panszlávizmust igen komolyan vette s törekvéseiről, apostolairól ír a Henszelmann szerkesztette Vierteljahrschrift aus und für Ungarnba (1843, I. 67.). Ott Chamakoff népszerű orosz költő ellen fordul, a Pesti Hirlapban (1842, 183. sz.) Kollár Jant támadja. Az utóbbinak tevékenysége a negyvenes évek elején meglehetős izgalmat támaszt. Kollár, mint lutheránus pap Pesten élt. Szláva lánya czímű költeménysorozatát Szentkirályi Móricz 1844-ben az országgyűlésen is szóba hozá.[16] Szerinte „elmagyarázhatatlan orosz sympathia” járja át a munkát. Kollár már 1837-ben írt egy dolgozatot a szlávok irodalmi kölcsönösségéről és abban Miklós czár atyai országlását dicséri. A Szláva leánya pedig a szláv népek pandaemoniumában a legdíszesebb helyet juttatja neki. Kollár tehetséges költő volt, de hogy törekvései pusztán irodalmi természetűek lettek volna, abban sokan kételkedtek. Talán okos politikával el lehetett volna érni, hogy az irodalmi öntudatra ébredő nemzetiségek ne tekintgessenek kifelé. Kollár durva gyűlölettel rajzolja a magyart, viszont szikrányi rokonszenvet sem mutat a lengyelek szomorú sorsa iránt. A panszlávizmustól így általában tartottak s Greguss Ágostnak egyik ekkori szójátékos epigrammja komoly aggódásban foganhatott.

Még itt-ott akadunk pánszlávra. Csak egyet óhajtok:

Pánszlávból szláv pán hogy sohse lenne nekünk. (Villanykák, 1847. 44. l.).

Kossuth Lajosnak a pánszlávizmusra és az orosz veszedelemre vonatkozó felfogását reconstruálhatjuk egy előadásából, a melyet 1858-ban Angliában tartott.[17] 1848 előtt 15 éven át folyt Magyarországon az orosz izgatás. Hetvenhét millió szlávnak orosz vezénylet alatt való tömörülése a polgárosodás összeomlását jelentené. A déli és az északi szlávok egyesülése azonban csak akkor valósulhat meg, ha Magyarország feldaraboltatik, mint a keresztrefeszített Krisztus palástja. A balkáni népek gondolják meg, hogy Magyarország óvja meg őket attól, hogy az orosz politika vontató kötelére kerüljenek.

Sajátságos Kemény Zsigmond vélekedése. Ő Magyarországot átmeneti területnek tartja  a germán és a szláv világ között. Oroszországtól nem fél. Nem hiszi, hogy Anglia tűrné Konstantinápoly megszállását. Beltűz összeomlaszthatja ezt a várost, de düledékei akkor sem lesznek az északi óriás birodalom növekedésének anyaga.[18] Az orosz politika legtalálóbb jellemzését azonban Wesselényi Miklósnak a szláv és a magyar nemzetiségek ügyében kiadott Szózata (1843) nyujtja. Ezt a könyvet a nemzetiségi kérdésben vallott felfogásánál fogva s az orosz törekvések maradandó becsű megvilágításáért érdemes volna újból kiadni. Foglalkozik az északi hatalomhoz szító mozgalmakkal. Az orosz izgatás a fajra, a nyelvművelésre és a vallásra hivatkozik. A franczia forradalom eszméitől való félelem Oroszországot a törvényesség bajnokává avatta a XIX. század elején. A napoleoni uralom azonban sem a nemzetiséget, sem a közszabadságot nem fenyegette úgy, mint egy esetleges orosz világhódítás fenyegetné. „Orosz részről nemcsak a kancsuka alá kerülés, hanem kozákká létel” – int Európának. 1830-ban cserbenhagytuk a lengyeleket s ezzel elmulasztottuk a legjobb alkalmat arra, hogy a czári hatalmat régi határai közé szorítsuk vissza. Wesselényi a korabeli statisztikának legújabb adatai alapján ismerteti Oroszország hadi, gazdasági és pénzügyi állapotát. Politikájának remeke az volt, hogy ki tudta használni a szabadszellemtől való általános európai rettegést. Léte hódításokon alapszik s eddigi életműködése folytonos terjeszkedési mozgalom. Olyan, mint egy óriási rosszul falazott épület, a melynek elkészült része összeomlik, ha nem folytatják az építést. Belső forrongások tennék tönkre, ha háborúskodással nem vezetné le a népszenvedélyt. Kitünő ismertetést kapnak a minden conjuncturát kihasználó orosz diplomatia működéséről. Ez béke idején többet árthat, mint más hatalom nyilt ellenségül. Folyton ügyel a kedvező alkalmakra s pártot szervez az ellenfelek táborában. A Szózat ötödik fejezetében Wesselényi azt a sejtelmét tárja fel, hogy a pánszlávizmus vérbe borítja majd az Óvilágot.[19] A világháború divinatiós megjövendölését nyujtja annyi igazsággal, oly részletezőn, hogy, épp ma, bámulhatjuk éleslátását. Megjósolja, hogy Oroszország Szerbián át próbál ellenünk törni, hogy a szabad franczia nép a czárizmussal fog össze s hogy a francziák diversiót támasztanak Olaszországban. Wesselényinek ez a jövendölése hét évtized mulva teljesedett. Egy másik azonban hamarabb igazolódott. Mi történnék – kérdi egy helyütt –, ha az erősödő szabadelvű és nemzeti mozgalmak forradalomhoz vezetnének? „Oroszország nem fog késni a megtámadott országok és kormányok segítségére sietni. Azonban amazoknak (t. i. a felkeléseknek) is fog elég módot és időt engedni – ezeknek elegendő meggyengítésére. – Nyilt lesz az interventio tere. Az illőleg meggyengített kormányokat végre meg fogja menteni. E megmentésnek bére lehet-e egyéb ama kormányokra nézve: az orosz felsőség teljes elismerésénél s a nemzeteket illetőleg a kancsuka uralásánál?”

Wesselényi Miklós, Széchenyi és Vörösmarty barátja, arra a következtetésre jutott, hogy a teljesen elfogyó félhold helyett északról fenyegeti Európát s elsősorban a magyarságot egy kísérteties fényű balcsillagzat. Hasonló kijelentések még akadnak a negyvenes évekből. A Szózat megjelenésének esztendejében Kállay Jenő csanádi követ azt mondja az alsó tábla egyik kerületi ülésén, hogy Lengyelország bukása óta Európa védőfala az orosz ellen Magyarország úgy, mint régen a török ellen az volt.[20] István főherczeg nádort pedig 1847-ben Váczott a következő szavakkal üdvözli Pest megye küldöttségének vezetője: „Kívánom, hogy királyi főherczegséged kormánya alatt Magyarország valamint hajdan a kereszténységnek volt a Kelet ellen, úgy jövőben az alkotmányos életnek legyen az éjszak ellen hatalmas és rendíthetetlen bástyája.” Vörösmarty 1848-ban a Pesti Hirlapba[21] írt egy politikai czikket (Gyulai nem vette fel kiadásába), ebben az orosz izgatásra figyelmeztet. A szlávizmustól félti Ausztria szlávjait. Az osztrák németségnek a német szövetséghez való csatlakozást ajánl, hogy ellensúlyozhassa a muszkával rokonszenvező cseheket. Ha gácsországi és cseh követek megjelennek az osztrák parlamentben, „mi lesz akkor az ausztriai országgyűlésből? Tót parlament, mely a muszka felé delejt.”

1849 Paskievics bevonulásával teljesedett az, a mitől sokan féltek. Petőfi a végső, sorsdöntő próbának tartja az orosz túlerő elleni harczot:

Itt a próba, az utolsó

Nagy próba:

Jön az orosz, jön az orosz,

Itt is van már valóba’.

Eljött tehát az utolsó

Ítélet,

De én attól sem magamért,

Sem hazámért nem félek.

Sok az orosz, nagy a száma,

Mi haszna?

Több lesz ott a magyar: talán

Száz is jut egy oroszra.

És ha volnánk kevesebben,

Mint azok:

Hála Isten, minket hív úgy

A világ, hogy magyarok.

Ne féljetek gyermekeink, ne

Féljetek,

Nem szúr által dárdájával

A vad kozák titeket;

Feleségink, kedvesink, ne

Sírjatok;

Idegenek ölelése

Nem tesz csúfot rajtatok.

A nép hangulatát Sárosy Gyula harsonázza az Arany Trombitában. A tatár pusztítással hasonlítja össze a betörést. Az orosz medve kegyetlenségéről beszél. A czár elveit, türelmességét és szabadságszeretetét így gúnyolja:

Hirdeti: hogy a ki nincs muszka valláson

Hazánkban, magának sírt előre ásson.

Mert nincsen üdvesség, csak az ő hitében,

S mi pogányok vagyunk mind az ő szemében.

A pápista embert azzal fenyegeti:

Hogy saját keresztjén mind megfeszítteti.

A kálvinistának hág a gégéjére,

S mind felakasztatja a templom nyelére.

A ki luteránus, mind karóba húzza,

A zsidót, oláhot és ráczot megnyúzza.

S minthogy ő nem ismer csak rabot és szolgát,

Járom alá fogja szabadságunk dolgát.

Az orosz támogatással elfojtott szabadságküzdelem után oly korszak következett, a mely nem tud külső ügyekről, vagy ha tud, nem fejezheti ki gondolatait. A reformkor oroszgyűlölete tovább él az emigratióban. Kossuth lángoló szavakkal festi irataiban az orosz veszedelmet. Mint Herzen Sándornak barátja, jól ismeri annak lapjából, a Kolokolból az orosz kormányzat bűneit. Itthon Kazinczy Gábor adott egy czikket az ukrainaiakról[22] s megemlíti, hogy még a kisorosz is gyűlöli a moszkovitákat. Az ukrainista mozgalomról most sokszor hallunk.

1877-ben fellángol az oroszellenesség éveken át bujdosó érzése. Mikor a törökök Plevnát védik, Arany az Őszikék egyik darabjában óriások harczának nevezi a küzdelmet, de nem érez erőt arra, hogy megénekelje. A Petőfi-legenda is feléled s Bartók Lajos (Őrtüzek) az állítólag Sziberiában sanyargatott Petőfi szájába ad egy költemény-sorozatot. Plevna átadása után a közhangulatnak Oroszország irányában, Jókai Mórnak egy verse[23] adott találó kifejezést:

De ne ülj diadalt, kit ármány s vad erő

Győzedelmessé tett. Nem aludt ki a láng.

Ne hidd, hogy már tied a világ, hadverő!

Vagyunk, kik Plevnától nagy sokat tanulánk.

A plevnai hősök babérjának zöldjén,

A te koronádnak csilláma túl nem ér.

Itt is lesz, ki harczol, míg a végső töltény

El nem fogy és vele az utolsó kenyér.

A jövő ezt is igazolta. Ma a magyarság szövetségese a töröknek és mindazoknak, a kik az orosz veszedelem hömpölygő árjával szembeszálltak.

Réges-régen, még azelőtt… – Széljegyzetek a magyar Grimm-filológia újabb mérföldkövéhez

A magyar (és szlovák) posta csodát művelt. Egy, Budapesten pénteken útjára bocsátott könyvküldemény kedden reggel már keszegfalvi levélszekrényünkben landolt. (Hasonló bravúrokat csak németországi könyvküldeményekkel éltem meg mostanában. No meg a régi csehszlovák posta, amelynek alapszolgáltatása volt, hogy az egyik napon Királyhelmecen feladott küldemény másnap garantáltan megérkezett Ašba.) Jelen kiadványt[1] Domokos Mariann figyelmességének köszönhetően tarthatom most kezemben. És csodálhatom. Mielőtt azonban jelzett álmélkodásomnak konkrét mondatokban is hangot adnék, nézzük a (kutatástörténeti és kiadáspolitikai) környezetet. Mert csak e kontextusok ismeretében értékelhető igazán a mostani tárgyunkat képző munka jelentősége is.

1.

 Első körben azért érdemes szemügyre venni az alább bemutatásra kerülő kötet kiadóját, illetve azt a kiadói vállalkozást, amelynek keretében a munka megszületett és napvilágra került. A kötet gazdája egy hely a világhálón, a reciti, amely „az Irodalomtudományi Intézet tartalomszolgáltató portálja”.[2] E tartalomszolgáltatói misszió keretében különféle tematikus (műfaji és praktikus) sorozatokba rendezett publikációkkal segíti a tudományos együttgondolkodás erjedését. Elsőként, de a sorrend mindegy is, a Csörsz Rumen István által szerkesztett Doromb című évkönyvszerűséget említem (amelyre – ezt magamnak mondom – illene jobban odafigyelni), a maga kiváló közköltészeti (és rokonnemű) tanulmányaival. Noha jelen szöveg nem erről szól, a most szóban forgó vállalkozáskomplexum jobb megértését szolgálja, ha idemásolom a címválasztás indoklását: „A címet a reformkori debreceni kéziratok hatására, önironikusan választottuk. Nem kétséges: bizony lantról lesz szó e kötetekben, amely csak látszólag »negatív«. Inkább: mezítlábas, fapados, furnértetős, filléres, egyhúrú, alkalmi… Aki lantot pendít, az képes dallamot játszani – aki dorombot, az a dallamnak csak árnyékát, kivonatát, ritmusát, illúzióját. Az egyikük létrehoz, a másikuk felidéz, helyettesít, re- vagy dekonstruál. Egyiküké a Mű, másikuké a szöveg.” A mostanra tíz kötetre duzzadt sorozat tanulmányai, közleményei a szó- és írásbeliség közti körforgásokat közelítik, miközben a tyúk, vagy a tojás elsőbbségét általában nem akarják eldönteni. A kiadó (egyik) ars poeticájaként is értelmezhetőek az alábbi, a következő, a ReTextum sorozat elé szánt bemutatkozó sorok: „A reciti kiadó ReTextum című könyvsorozata szövegeket közöl. A szerkesztőség és a sorozatszerkesztők koncepciója szerint egy adott szöveg kritikai igényű újra- vagy első közlése nem egy elvárt lépést jelent az ideálisnak feltételezett szövegállapot felé, mivel azt gondoljuk, hogy nincs egy ideális szövegállapot. A sorozatban megjelenő szövegek is csupán szövegváltozatok. Szándékaink szerint egy adott pillanat szakmai kritériumai alapján a legjobbak.” Aztán van még a 19 kötetnyi ReKonf, a 7 kötetnyi Hagyományfrissítés, az Irodalomtudományi Intézetnek a kettőszázas darabszámot döngető Irodalomtörténti Füzetek című sorozata. Amelyek digitálisan hozzáférhetőek, ingyenesen letölthetőek, miközben nyomtatott változataik is léteznek. Azt hiszem, az egyre tágabbra nyitott ajtók elve, nem pedig az eredményeken kotló, valami hamis és kilátástalan, mert pénzt nem hozó, viszont a potenciális olvasót elriasztó „üzletpolitika” vezérli (nagyon helyesen!) a kiadói döntéshozókat. És ebben a kiadói környezetben, az MTA BTK Néprajztudományi Intézettel kooperálva jelent meg a fentebb már jelzett s alább tárgyalandó kiadvány.

2.

 A magamfajta, a partvonal mentén, annak is jobbára a külső oldalán szaladgáló, olykor egy-egy kipattanó labdát visszapasszoló outsider számára a 210 éve megjelent Grimm-mesék forrásaival, utóéletével, különféle nemzeti recepcióival foglalkozó szakirodalom (nem beszélve a különféle művészeti ágak adaptációiról) még csak hozzávetőleges áttekintése is kilátástalan vállalkozásnak minősülne. Alábbi „áttekintés” is mindössze ínyenckedő belekóstolgatás jobbára a könyvespolcaimon (tegyük hozzá: szórványosan) megtalálható kiadványokba, némileg megfűszerezve a világhálón való, a belefulladás veszélyével dacoló tájékozódás eredményeivel.

A Grimm-filológia egyidős a mesék megjelenésével, hiszen már a közreadók összehozták alaprétegét az egyes szövegeik forrásait (kiadásoktól függően, különféle variánsokban) hol pontosan, de (a későbbi kutatások tükrében) inkább pontatlanul feltüntető jegyzeteikben[3]. A 200 + 10 szöveg, s azok utóélete aztán kiapadhatatlan forrásnak bizonyult két évszázadon keresztül a filológiai hajlamokkal megáldott (vagy megvert) mesekutatók számára. A Grimm-mesék gyakorlatilag napjainkig meghatározták (és befagyasztották[4]) a meséről mint olyanról való elképzeléseinket. Lényegében ezek mentén jöttek létre a nemzeti és nemzetközi mesekatalógusok. Az első jelentős és átfogó kézikönyv a német Johannes Bolte s a cseh Jiří (Georg) Polívka nevéhez fűződik.[5] A keletkezés- és alakulástörténet egyes elemeihez kapcsolódó mikrokutatások eredményeinek átugrása után legyen elég most Hans-Jörg Uther legutóbbi kézikönyvére hivatkozni[6]. A kelet-közép-európai nemzeti folklorisztikák sem kerülhetik meg a Grimm-filológiát, hiszen a nemzeti nyelveken (korlátozott nyelvi kompetenciáim okán most csak a magyart, szlovákot és csehet említem) megjelent Grimm-fordítások kihatottak a helyi szájhagyományra, amely viszont sok esetben a terepkutatások révén írásban-nyomtatásban is rögzült, ami aztán újfent befolyásolhatta a szóbeliséget. Miközben akár egymásra is hatással lehettek. És nyilván voltak is. E szövevényes kapcsolatrendszer, a közvetítő csatornák feltárása, pontosabban feltárásának kísérlete izgalmas kihívást jelent a szövegfolkloristák számára[7]. Az utóbbi időben az időszerű terepkutatások eredményeinek publikálása mellett fellendült a különféle korábbi nemzeti mesegyűjtések, kiadványok modern, sokszor kritikai (újra)kiadása, eleddig kéziratban lappangó gyűjtések megjelentetése[8]. Ezek elemző összehasonlítása ugyancsak rengeteg tanulsággal szolgálhat. És itt jönnek a képbe az eleddig nem vagy csak alig felhasznált források, mint amilyenek a különféle ponyvanyomtatványok. Folklorisztikai szempontból először inkább a vallásos témájú, továbbá a verses nyomtatványok kerültek a figyelem homlokterébe, aminek az ismertnek mondható magyar mellett hadd említsem meg néhány szlovák és cseh eredményét[9].

3.

 Közelítve jelen írás konkrét tárgyához lapozzuk végre föl ezt az ízléses könyvet, amely méreteiben (talán nem véletlenül) nagyjából a ponyvanyomtatványokat követi, jóval vaskosabb kivitelben persze. Akár egy könyvtári kolligátum. Rövid előszó és köszönetnyilvánítások után Domokos Mariann egy már-már kismonográfia értékű bevezető tanulmányban a magyar Grimm-recepció, szövegfordítások és -kiadások, a Grimm-mesék „folklorizációjának” kérdéseiről értekezik, továbbá a most fókuszba állított forráscsoport, a ponyvanyomtatványok mibenlétéről, a (Grimm-)mesék ágas-bogas terjedésében játszott szerepéről, a konkrét ponyvák kiadói hátteréről, azok külalakjáról, illusztrációiról mond fontos dolgokat. Ezt követi, a kanonizált Grimm-kiadások sorrendjében, tizenöt Grimm-szöveg[10] magyar nyelvű ponyvaközlésének betűhív közreadása, a bennük szereplő összes (!) metszet újraközlése, majd a kismonográfia érzetét növelő rendkívül alapos, logikusan és következetesen felépített jegyzetapparátus. Ezek ponyvanyomtatványonként azonos szerkezetűek és a következőképpen tagolódnak: az első blokkban a ponyvakiadvány címe, kiadója, a megjelenés helye és ideje, a külső megjelenés (formátum), illusztráció, újrakiadásai, s végül a ponyván közölt szöveg forrása szerepel. A következő egységet a Grimm-mese (eredeti német és a fordított magyar) címe, a szöveg keletkezéstörténete és a mese magyar recepciója alkotja. A harmadik blokk a népmese nemzetközi és magyar típusszámát, az elterjedést, valamint az ismert magyar variánsokat hozza. Mind a tizenöt szöveg esetében. Voltaképpen a jegyzetek része, folytatása az a négy (magyar és német nyelvű) szöveg, amelyek kimutathatóan konkrét forrásai lehettek némely ponyvakiadványnak, s végül konkordanciajegyzékek, a magyarul megjelent Grimm-mesék válogatott bibliográfiája[11], az irodalom- és rövidítésjegyzék, s egy-egy nyúlfarknyi angol és német nyelvű összefoglalás zárja a kötetet.

4.

Albert Wesselski könyvében[12] – amelyet már megjelenése idejében is élénk, érzelmektől, sőt aktuálpolitikai felhangoktól sem mentes vita kísért – inkább az írásbeliség elsőbb- és felsőbbrendűsége mellett tör lándzsát. Wesselski nézeteit a vele állandó vitában álló Walter Anderson is keményen bírálta[13], és a szájhagyomány meghatározó szerepét hangsúlyozta a meseanyag évezredes stabilitása során. Jiří Polívka, a szlovák mesekatalógus összeállítója szintén a népi alkotóerő elsődlegességét nyomatékosította a mesék tradálódásával, életével kapcsolatban. Ezzel szemben Václav Tille, a cseh mesekatalógus szerzője meggyőződéssel vallotta, hogy a mesék alapvetően irodalmi alkotások, könyvek (főleg népkönyvek, ponyvanyomtatványok) segítségével kerültek a szájhagyományba, ahol aztán inkább elromlottak^[14]. Ruth B. Bottigheimer amerikai folklorista szintén nagy vitát kavaró, noha éppenséggel kompromisszumos megoldást kínáló elméletet dolgozott ki[15], mely szerint bizonyos tündérmesék előképének a 16. századi itáliai Giovanni Francesco Straparola gyűjteménye tekinthető. Ebből a nyomtatott forrásból, további nyomdatermékeken keresztül a nápolyi Giambattista Basile és a francia Charles Perrault publikációin át terjedtek volna el a szájhagyományban, majd onnan a Grimm fivérek gyűjteményébe. Bottigheimer a meseszövegek terjedésének két módozatát különbözteti meg: a mikro– és a makroterjedést. Az előbbi szóbeli átadás formájában valósul meg, s kis távolságokat, rövid időszakokat (legfeljebb néhány generációt) feltételez, míg a második, a nyomtatott nagy távolságokat és nyelvi határokat is képes áthidalni. Magam is hasonlóan gondolom, annyi megjegyzéssel, hogy a nyelvi határokat a szóbeliség is képes könnyedén átugrani (lásd a kétnyelvű mesemondók, énekesek szerepét), viszont az időbeli távolságot jelentős romlás nélkül nem képes áthidalni (egyetemi hallgatóimnak ezt a súgólánc interpretálásával szoktam kézzel- vagy inkább füllel foghatóvá tenni).

Hogy mennyire erős volt (lehetett) ez az írásbeli és szóbeli kultúra közötti átjárás, a Grimm fivérek néhány adatközlőjének, mesélőjének az életútja, egész habitusa is példázza. Siegfried Becker a Grimm-mesék marburgi kötődéseit vizsgálva megállapítja például, hogy adatközlőik bizony általában művelt, olvasott (!) emberek voltak, akik ugyan az éppen előadott mesékhez valóban a szóbeliség útján jutottak el, de nem lehet kizárni ezeknek az írásbeliség, az olvasás által történő megerősítését, modifikálását sem.[16]

Jómagam a Békakirály magyar recepciója és interetnikus kapcsolódásai vizsgálata során már használtam a jelen kötetben is közreadott ponyvaszöveget, s annak egy szlovák mutánsát, majd egy további cseh változatát. A szövegek közti rokonság egyértelmű. Az már inkább feltűnő, hogy a szájhagyományból lejegyzett variánsok mily kevéssé követik ezeket a változatokat[17], valamint hogy a végleges Grimm-gyűjteményből kiselejtezett, az első kiadás 13. szövege, noha magyar fordítása nem ismeretes, jelen van mind a magyar, mind a szlovák szájhagyományban[18]. Izgalmas kérdést, a kapcsolatok feltárásának további lehetőségét jelentik a mesék vers- és dalbetétei, valamint a mesehősök neveinek nemzeti variánsai. Ezek értelmezéséhez a (még feltárandó további) ponyvaszövegek nyilván fontos fogódzóként szolgálhatnak[19].

5.

Az igénybe venni illendő terjedelmet (nagyon is!) kitöltöttem. Már csak egy megjegyzésre futja. Nincs ideális szövegállapot. Sőt még archetipikus sincs, hiszen még ha biztosak lehetnénk is egy adott szöveg első leírt változatában, annak előző formái a leírt szöveg szerzője fejében sok-sok variáció alakjában kavarogtak, s a végén született az, amit akár mi is olvashatunk. A szöveges folklór esetében még inkább bonyolítja a képet, hogy az egykor elhangzott és el nem hangzott szövegváltozatok tömkelege. És itt talán illik utalni jelen írás címválasztására, ami egy ponyvaszöveg nyitó passzusa: Régesrégen, még azelőtt… Mindig van hát lejjebb és beljebb. Aki már akár csak néhány mondatnyi saját szöveget is leírt valaha, igazat kell, hogy adjon Thomas Bernhardnak, aki egy helyütt így fogalmaz: Die Wörter ruinieren, was man denkt, das Papier macht lächerlich, was man denkt, und während man aber noch froh ist, etwas Ruiniertes und etwas Lächerliches auf das Papier bringen zu können, verliert das Gedächtnis auch noch dieses Ruinierte und Lächerliche. Majd másutt még hozzáteszi: Tatsache, daß das, das wir aussprechen, niederschreiben, zehnmal dümmer ist, als das, das wir denken, trotzdem lassen wir uns, wie die großen Schriftsteller, darauf ein, als viel dümmer zu gelten, als wir sind, und begehen den Unsinn, etwas zu sagen, niederzuschreiben, eine Meinung zu äußern, eine Richtung zu vertreten, uns für einen Gedanken einzusetzen…[20]

Mindez érvényes a fentiekre is.

Kisebbségkutatási folyóiratok Szlovákiában és Magyarországon

Aligha vitatható, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben az ethnic studies közép-európai műfajában – a kisebbségkutatásban – komoly intézményesülési folyamat ment végbe. Akadémiai, kormányzati, egyetemi intézetek, az érintett közösségek által létrehozott kutatóműhelyek egész sora kezdte el működését. Ezek többsége igyekezett alkalmazkodni a nemzetközi projektfinanszírozás feltételeihez, ami részben szerencsés módon együttműködésre, új témakörök felfedezésére sarkallta őket, részben pedig nem igazán üdvös hatásokat kiváltva háttérbe szorította a hosszú távú, idősoros kutatásokat. Mindez folyamatosan formálta, átalakította a közép-európai etnikai folyamatokkal foglalkozó intézményeket, ami a hozzájuk kötődő szakfolyóiratok megjelenésében, megszűnésében, internetre költözésében is jól nyomon követhető.

A magyar nyelvű kisebbségi tárgyú lapok közül az elmúlt években megszűnt a Cholnoky Győző főszerkesztésében huszonhét éven át, 1991–2018 közt megjelent Kisebbségkutatás. A lap 1997–2018-as évfolyamai szabadon elérhetőek a magyar folyóiratok népszerű adatbázisában, a MATARKA néven ismert tartalomkeresőben. A kolozsvári alapítványi háttérrel gazdag dokumentációval, vitaanyagokkal, tematikus összeállításokkal megjelenő Magyar Kisebbség második és harmadik folyama a jelek szerint – remélhetően csak átmenetileg – szintén elakadt. A régi magyarországi lapok közül ma is rendszeresen megjelenik az 1990-ben Tóth László által alapított Regio: kisebbség, társadalom, politika c. folyóirat, amelyet az elmúlt két évtizedben a Kisebbségkutató Intézet gondoz és ad ki. A lap régi számai elérhetőek az Elektronikus Periodika Adattárban (www.epa.hu). Ugyanúgy, mint az 1991 óta megjelenő Pro Minoritate c. folyóirat, amelynek digitális változata az azonos nevű alapítvány portálján is elérhető.

A magyarországi kisebbségek közös kulturális folyóiratának tekinthető, Barátság címmel korábban havonta, újabban évente hat alkalommal megjelenő, szépen szerkesztett, színvonalas képzőművészeti alkotásokkal illusztrált szemle „Magyarország népei kölcsönös megismerkedését szolgáló kulturális és közéleti folyóiratként” határozza meg önmagát. A 30. évfolyamában járó periodika lapszámai elérhetőek a folyamatosan gazdag információs anyagot kínáló Nemzetiségek című portálon. http://nemzetisegek.hu/

Kisebbségi Szemle

A magyarországi kisebbségi folyóiratok közt a legújabb és tájainkon viszonylag kevésbé ismert lapnak a Kántor Zoltán által vezetett Nemzetpolitikai Kutatóintézet Kisebbségi Szemle c. számít. A 2016 óta megjelenő szemle digitális változatának számai ingyenesen letölthetőek a Bethlen Gábor Alapítvány keretei közt működő Intézet honlapjáról: https://bgazrt.hu/nemzetpolitikai-kutatointezet/folyoiratok/kisebbsegi-szemle/

Kedvcsinálóként a tavalyi évfolyam 3–4. számaiból két tanulmányra szeretnénk felhívni a figyelmet. Szabó Tamás, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem politológus adjunktusa a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) külpolitikai tevékenységét vizsgálja Az etnikai pártok külpolitikai érdekérvényesítése c. kétrészes tanulmányában. A 2022. 3. számban közölt első részben az elemzés elméleti kereteit kijelölve a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy – hasonlóan a bulgáriai török, a szlovákiai, szerbiai magyar pártokhoz – az RMDSZ-nek is szembesülnie kellett azzal a kérdéssel, hogy külpolitikai mozgásterét alapvetően meghatározta az általában egy-két cikluson át tartó kormányzati részvétel, s az azzal járó intézményesült koalíciós partnerség és fegyelem, másfelől az ellenzéki szerepkörből adódó nagyobb kezdeményezési potenciál. Az RMDSZ első, 1996–2012 közötti kormányzati részvétele idején a Szövetség külpolitikájában – akárcsak a szlovákiai Magyar Koalíciónak a két Dzurinda-kormányban való részvétele idején – a sikeres NATO-csatlakozás és az európai integráció jelentette a többségi partnerekkel közös külpolitikai prioritást.

Tanulmánya második részében, a Kisebbségi Szemle 2022. 4. számában Szabó Tamás áttekinti a magyar országgyűlés által 2001-ben elfogadott státustörvény nemzetközi jogi visszhangját és az RMDSZ-nek a kialakult bilaterális és nemzetközi vitákban játszott közvetítő, egyensúlyozó szerepét. Románia 2007. január 1-jei uniós tagságát követően a szerző által az „europaizált külpolitika időszakában” fontos lépések történtek az RMDSZ részéről. Miután a Szövetség 2012-től ellenzékbe került és a romániai pártrendszerben átmenetileg elveszítette egyensúlyszerepét, látványos fordulat következett be az erdélyi magyar párt külpolitikai tevékenységében. Az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) mellett az RMDSZ fontos, mondhatni vezető szerepet vállalt a Minority Safe Pack (Mentőcsomag a kisebbségek számára – Egymillió aláírás az európai sokszínűségért) címmel 2013-ban európai polgári kezdeményezésként indított akcióban. Miután a feltételeknek megfelelően 2018. április 3-ig több mint egymillió hiteles aláírást sikerül összegyűjteni az unió legalább hét tagállamában, az akkor esedékes európai parlamenti választások után megalakult új bizottsághoz 2020. január 10-én nyújtották be és az MSPI alapján kidolgozott törvénykezdeményezési javaslatot, s 2020. február 5-én mutatták be az Európai Bizottságnak. A Romániában és Szlovákiában is komoly kormányzati ellenállásba ütközött kezdeményezés jól jelezte, hogy az etnikai pártok külpolitikai mozgástere mindvégig komoly ellenreakciókat válthat ki.

Az „európaizált külpolitika” jegyében az RMDSZ árnyékjelentést dolgozott ki az Európa Tanács keretében elfogadott Kisebbségi keretegyezményről és a Nyelvi kartáról. Felhívta az Egyesült Államok kormányának figyelmét az erdélyi magyarságot súlyosan érintő jogsértésekre, mint például a történeti egyházak közösségi javainak romániai visszaszolgáltatásában kimutatható igazságtalanságokra.

A tanulmány több fontos következtetést is rögzít, amelyek a többi kisebbségi magyar pártra is érvényesnek tűnnek. Közülük érdemes szó szerint is idézni a következő megállapítást: „Az etnikai pártok külpolitikai aktivizálódását belső és külső tényezők egyaránt elősegítették. Míg a belpolitika szintjén a többséggel folytatott együttműködés korlátai, illetve az ellenzéki szerepből következő marginalizált pozíció eredményeként kerültek előtérbe a kisebbségi igények külügyi megjelenítésére irányuló stratégiák, addig nemzetközi szinten olyan egymással összefüggő folyamatok, mint az anyaállamok hangsúlyosabb szerepvállalása, a politika transznacionalizációja, a kisebbségi kérdés nemzetköziesítése, valamint az európai integráció, amely jelentős mértékben előmozdította az etnikai pártok koalícióépítését és transznacionális hálózatokba való szerveződését.”

A 2022. 4. szám gazdag tartalmából az itthoni viszonyok közt is fokozott figyelmet érdemel(ne) Tóth Norbertnek a visegrádi négyek által az ET Nyelvi Kartája kapcsán tett kötelezettségvállalásokról közölt jól dokumentált és fontos következtetéseket megfogalmazó tanulmánya. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető egyetemi docense kiváló áttekintést ad a Karta által felkínált 98 nyelvi jogi norma alapján Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország részéről vállalt kötelezettségekről.

Minthogy az európai nyelvi sokszínűség sajnálatos módon a nyelvi jogok terén is jól látható, a Karta kibocsátásakor rögzíteni kellett, hogy szerződéshez csatlakozó államok nem voltak kötelesek minden rendelkezést magukra nézve elfogadni és elismerni. A V4 államok közül Lengyelország mindössze harminchét kötelezettséget vállalt, de azt megpróbálja a területén használt 19 nyelvre alkalmazni. Csehország viszont csupán két kisebbség – a lengyel és a szlovák – nyelvére vonatkozóan vállalt 48 rendelkezést. Szlovákia a Karta 53, Magyarország pedig 57 jogi kötelezettségét tartja magára nézve kötelezőnek. Ráadásul a négy ország ezen belül nem minden jogot biztosít a területén élő minden kisebbségnek. A szerző részletesen bemutatja az oktatás, igazságszolgáltatás, közigazgatás, média és kultúra területén vállalt kötelezettségeket. Jóllehet a négy ország a 98-ból 81 jogi kötelezettségeket vállalt, ezekből azonban mindössze 20 olyan jogi norma akad, amelyet mind a négy V4 tagállam kötelezőnek tart magára nézve. Mondani sem kell, milyen fontos lenne a rendszeres ET-ellenőrzések eredményeit nyomon követnünk, még inkább saját árnyékjelentésekben akár lokális szinten is összegyűjteni a kötelezettségvállalások teljesítését.

A Kisebbségi Szemle múlt évi 4. száma mások mellett közli még Bajcsi Ildikónak, a Clio Intézet munkatársának historiográfiai áttekintését a szlovák történetírás Trianon-értelmezéseiről, amelyekből a szerző egyebek közt arra a következtetésre jutott, hogy a politikatörténeti elemzések helyett napvilágot látott társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, könyvek, valamint „az emlékezetpolitika oldaláról vizsgálódó kutatások” adhatnak reményt valamilyen egymást kiegészítő történeti összkép kialakítására.

Szlovákiai kisebbségpolitikai kritikai folyóirat

Ami a (cseh)szlovákiai kisebbségi folyóiratok helyzetét illeti, lapunkon, a somorjai Fórum Intézet folyóiratán kívül főként az opavai Sziléziai Múzeum által kiadott Slezský sborník és a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Intézetének Človek a spoločnosť (ČaS) c. folyóirata közölt rendszeres kisebbségi tárgyú tudományos tanulmányokat. Utóbbi folyóirat Individual and Society címmel 2018-tól kezdve angol nyelven jelenik meg. https://individualandsociety.org/

A következőkben a Menšinová politika na Slovensku. Kritický magazín címmel először 2011–2014 közt kiadott, majd 2020 óta ismét – szlovák és angol nyelven egyaránt – megjelenő kisebbségpolitikai szemlét mutatjuk be. Az Etnicitás- és Művelődéskutató Központ (CVEK- Centrum pre výskum etnicity a kultúry) néven Pozsonyban működő nem kormányzati, független társadalmi egyesület folyóirata, amely – Alena Holka Chudžíková projektvezető és Elena Gallová Kriglerová szerkesztő vezetésével – évente két alkalommal online formában készül és a lap portálján érhető el: https://mensinovapolitika.eu/

A tavaly február végén kiadott 2022. 1. számban (https://mensinovapolitika.eu/2022/02/) négy tanulmányt olvashatunk szlovák és angol nyelven. Kriglerová az orosz–ukrán háború várható kirobbanásával együtt járó tömeges ukrajnai menekültáradat szlovákiai befogadásának lehetőségeit, akadályait és kockázatait elemzi. 2022-es adatok szerint az ukrajnai háború 2014-es kezdete óta több mint 56 ezer ukrán állampolgár kért ideiglenes vagy tartós letelepedési engedélyt Szlovákiában. A szerző idézi Mikulec belügyminisztert, aki szerint szükség esetén Szlovákia további több tízezer menekült befogadását és elszállásolását is képes bebiztosítani. Kriglerová külön kitér a szlovákiai lakosságnak a migrációval kapcsolatos véleményét felmérő kutatások eredményeire, amelyek szerint a 2015–2016-os szíriai, afganisztáni menekülthullám hatására a szlovákiai közvélemény 85%-a 2022-ben is fontosnak tartaná a tömeges migráció megelőzését és megakadályozását. A képet árnyalja, hogy az ukrajnai háborús menekültekkel szembeni befogadási hajlandóság 2022 januári adatok szerint ennél jóval nagyobb volt.

A tanulmány záró része ezzel együtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a bevándorlási törvény módosítása ellenére Szlovákiában nincs igazán hatékony eszközrendszer az országban tartósan letelepülő menekültek, bevándorlók integrációjának elősegítésére. A CVEK 2020–2021. évi kutatási programja szintén a külföldiek szlovákiai integrációjának kérdését vizsgálta. Ennek eredményeit foglalja össze Michaela Píšová tanulmánya. Rámutat a szlovákiai személyi kapcsolatok és a szlovák nyelv ismerete hiányában gyakori elutasítás jelenségére. Továbbra is komoly akadályokkal kell szembesülniük, amikor a szlovák lakosság körében és az intézmények jelentős részében angol nyelven próbálják magukat megértetni. A többségi lakosságnál a fekete bőrszínű bevándorlók érzik leggyakrabban az előítéletek jelenlétét. Ugyanakkor a Szlovákiában tartósan letelepült külföldiek nagyon pozitívan nyilatkoztak az ország biztonságáról, a saját vallási, kulturális identitásuk gyakorlásának biztosításáról.

A 2021. évi népszámlálás etnikai, nyelvi adatainak gyorselemzésében Alena Holka Chudžíková három jelenségre hívja fel a figyelmet. Mindenekelőtt a többes nemzetiségi identitás lehetőségét emeli ki. A kettős bevallás lehetőségének köszönhetően elvben megállt a magyar nemzetiségűek számának csökkenése, hiszen a magukat második helyen magyarnak (is) valló 34 098 személynek köszönhetően a magyar nemzetiségűek száma mindössze 2 313 fővel apadt, az előző két évtized százezres fogyásához képest. Ugyanakkor a ruszin nemzetiségűek száma 2011 és 2021 között majdnem megduplázódott: 33 482-ről 63 556 főre gyarapodott, miközben csak kisebbik részük, 23 746 fő adta meg első helyen a ruszin nemzetiséget. A kettős nemzetiségi identitás a szlovákiai romákra is régóta jellemző, és ezért számukra is pozitív fordulatot jelenthet ez a módszer. 2011-ben 105 738, 2021-ben már 156 164 személy vallotta magát roma nemzetiségűnek. Közülük azonban csupán 67 179 fő adta meg első helyen a roma közösséghez való tartozását. A nemzetiségi származás vállalását jelzi a 8583 szlovákiai német és 1838 zsidó nemzetiségű szlovákiai állampolgár adata is. Mindkét esetben kisebbségben voltak azok, akik első helyen vallották magukat németnek vagy zsidónak.

A folyóirat eddigi utolsó, 2022. 2. száma két tanulmányt is közöl a hazai társadalom fiataljai körében terjedő radikális és szélsőséges jelenségek hatásáról. Jana Kadlečíková arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatóságok és a kérdéssel foglalkozó társadalmi szervezetek általában megkésve, a konfliktusok kirobbanása után reagálnak, s tevékenységükből rendre hiányoznak a megelőzést, a felvilágosítást szolgáló eszközök és intézkedések. A CVEK múlt évi kutatásai is azt jelezték, hogy a feladat jórészt az amúgy is ezernyi feladattal küszködő iskolákra hárul, miközben a fiatalok szabadidős tevékenységét, talán a sportélet különböző formáin kívül, alig támogatja, irányítja bárki is. Az állami szféra mintha tanácstalan volna, az önkormányzatok, társadalmi szervezetek pedig jórészt felkészületlenek az ilyenfajta prevenciós munkára. Minden bizonnyal fontos lenne külön kutatással kitérni a két legnagyobb létszámú szlovákiai kisebbségi közösségek fiataljainak elemzésére.

Alena Holka Chudzíková annak a programnak az eredményeit mutatja be, amely a szlovákiai rendőrség és a fiatalok közti viszonyt és együttműködési lehetőségeket vizsgálta. A fókuszcsoport-interjúkra épülő vizsgálat adatai szerint a fiatalok is fontosnak tartják a rendőrség jelenlétét a szélsőséges jelenségek megelőzésében is visszaszorításában, ugyanakkor demokráciafelfogásuk gyakran lépi túl az állami hatóságok toleranciaküszöbét. Ez a tény és a hatóságok iránti bizalom alacsony szintje pedig a szerző összegző megállapítása szerint minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy a tizenévesek többsége nem igazán követi nyomon a hivatalos rendőrségi, hatósági tájékoztatásokban megjelenő figyelmeztetéseket.

A lapszámban érdekes interjút közül a vajdasági szlovák közösségből származó, az európai kisebbségi önkormányzatok témakörét magas szinten ismerő és elemző Svetluša Surová tollából a Glasgow-i Egyetem Alec Nove-ról elnevezett ruszisztikai és kelet-európai tanszékét vezető David Smith professzorral, az Europe–Asia Studies című egyetemi lap főszerkesztőjével. Smith professzor ezen kívül az Európa Tanulmányok Tanácsának tagjaként a Tanács által kiadott, rendkívül izgalmas és színvonalas Europe Now c. folyóirat https://www.europenowjournal.org/issues/past-issues/ szerkesztői teendőit is ellátja.

Surová, aki a Menšinová politika egyik korábbi számában a Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos vezetésével elkészült, de az elmúlt időszakban a kormány által zárójelbe tett szlovákiai kisebbségi törvénytervezet fontos nóvumát, a kisebbségi kulturális autonómiákat irányító nemzetiségi tanácsok intézményét vizsgálta, ebben az interjújában is a kisebbségek közösségi jogainak intézményesítési lehetőségeiről kérdezte a brit professzort.

A glasgow-i professzor egyik kutatása több európai ország kisebbségi modelljét hasonlította össze, s ennek alapján az interjúban annak a véleményének adott hangot, hogy a kisebbségi közösségek közösségi, kollektív jogainak biztosítása akkor lehet igazán eredményes, ha maguk a közösségek az adott ország társadalmában, gazdasági, politikai életében integrált csoportokat alkotnak. Az ilyen esetekben is a területi autonómiák helyett a személyi elvű, kulturális önkormányzati megoldások tűnnek sikeresebbnek. Jóllehet ezek is fontos politikai intézmények, nehezen vádolhatóak azzal, hogy az adott ország politikai és területi integritását veszélyeztetnék. Ugyanakkor a nem vagy csak részben integrált – marginalizált, diszkriminált – kisebbségek számára a kulturális autonómia nem igazán járható út, mert az ő helyzetük számos más alapkérdés megoldását igényli, amelyre a kulturális önkormányzati intézmények nem alkalmasak. Ezt az ellenmondást David Smith a magyarországi német és a magyarországi roma kulturális önkormányzatok munkájának példáján szemlélteti: míg előbbi sikeresen szervezi és irányítja a kisebbségi német oktatásügy megerősítését, a helyi, megyei és országos roma kulturális önkormányzatok a közösségi élet minden területén folyamatosan súlyos problémákkal szembesülnek.

Az internetes portálok diadalmas hódítása idején nagy kérdés, miként maradhatnak talpon a tudományos alapossággal, módszerességgel készülő tanulmányoknak helyt adó papíralapú és digitális folyóiratok. A fentiekben bemutatott magyar és szlovák kisebbségi szemle gazdag tartalma is azt jelzi, hogy a portálok gyakran áttekinthetetlen, legtöbb esetben lektorálatlan, az alapvető szakmai hivatkozásokat is nélkülöző ámokfutásában a kisebbségi kérdéseket vizsgáló diszciplínákban még jó ideig szükség lesz – szükség lenne – a szakmailag alapos, ellenőrizhető információkat és következtetéseket közlő, tudományos folyóiratokra.

Szarka László

Beregszászi Anikó–Dudics Lakatos Katalin: Huszonkettő. A kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelés 22 évének története

Törökbálint, Termini Egyesület, 2023, 172 p.

A 2023-as év talán egyik első kárpátaljai magyar kiadványaként vehette az olvasóközönség a kezébe azt a nagyszabású összefoglaló munkát, amelyben Beregszászi Anikó és Dudics Lakatos Katalin, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológia Tanszékének oktatói a kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelés elmúlt 22 évének főbb irányvonalait és eredményeit mutatja be, illetve elemzi és összegzi a kárpátaljai magyar oktatástervezés anyanyelvoktatási koncepcióját, lehetséges módszereit, eredményességét, az oktatás szereplőinek nyelvi attitűdjeit.

A szerzőpáros már a kiadvány előszavában is hangsúlyozza, hogy a kárpátaljai magyar közösség már a tavaly február óta tartó „háború kitörése előtt is nehéz oktatáspolitikai körülmények között volt kénytelen megharcolni a napi politikai és egyéb harcait” (10. p.) az oktatási hálózat megtartásáért és az anyanyelv oktatásának megújításáért.

Már az első, az Egy történet állomásai címet viselő fejezet legelején kiemelik: „a kárpátaljai magyar anyanyelvi nevelés megújításának folyamata szorosan összefügg a kárpátaljai magyar közösség nyelvi helyzetének, nyelvhasználatának, nyelvi attitűdjeinek, anyanyelvi oktatásának tudományos igényű vizsgálatával, aminek kezdetei az 1990-es évek második feléig nyúlnak vissza.” (12. p.) Az anyanyelvi nevelés reformjának megindulása kapcsán hangsúlyozzák, hogy az leginkább az 1995-ös ungvári Élőnyelvi Konferenciához, valamint Csernicskó Istvánnak – A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című sorozat első köteteként megjelent – A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) című monográfiájához, a kárpátaljai magyar nyelvi tervezés első koncepciójának megalkotása pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szakembereinek nevéhez köthető. Kiemelik azt is, hogy az anyanyelvi nevelés megújulásának az 1990-es években egyre gyakrabban felmerülő igénye csak 2000-ben, az azóta Iskola 2000 néven ismertté vált vizsgálatok révén kapott megfelelő tudományos alátámasztást, ugyanis az eredmények erőteljesen megkérdőjelezték az addig kizárólagosan alkalmazott felcserélő (szubtraktív) szemlélet, illetve az elsősorban grammatika-központú anyanyelvoktatás hatékonyságát. Ahogyan a szerzők fogalmaznak, az „Iskola 2000 eredményei alapján fogalmazódott meg az a gondolat is, hogy kárpátaljai magyarnyelv-oktatásnak az kell legyen a célja, hogy az iskolából kikerülők nyelvhasználata automatikusan igazodjék a beszédhelyzethez”, valamint hogy „az anyanyelvi oktatásnak és a pedagógusoknak szakítani kell az egynormájú szemlélettel. Iskoláinkban olyan tanterveket, tankönyveket kell alkalmazni, amelyek részletesen foglalkoznak a kárpátaljai magyar nyelvhasználat értékeivel, sajátosságaival, és segítenek használati körük meghatározásában, ám a választást a tanulóra, a nyelvhasználó kommunikatív kompetenciájára bízzák”. (24. p.) A 2000-es évek elején megindult tudományos vizsgálatok eredményeit alapul véve 2005-ben elkészült az új, immár hozzáadó (additív) szemléletet érvényesítő tanterv, s megindult az ehhez kapcsolódó új magyar nyelv tankönyvek kiadása is. 2012-ben pedig Beregszászi Anikó tollából megszületett egy az ezekhez kapcsolódó módszertani útmutató és feladatgyűjtemény is, melynek – a helyzet jellegére utalva – a szerző A lehetetlent lehetni címet adta.

A második fejezetben, mely A kárpátaljai magyar anyanyelvoktatás alakulása a tantervek és a tankönyvek tükrében címet viseli, a fentebb már említett új tanterv és tankönyvek részletesebb elemzését tárják a szerzők az olvasó elé. A 2005-ös Magyar nyelv tantervről és jelentőségéről szólva kiemelik, hogy ez az első olyan tanterv, amelyben olyan témakörök is megjelennek, mint például: „Nyelv és nyelvváltozatok. A nyelv változékonysága és viszonylagos állandósága. Egy ember – több nyelvváltozat. A nyelvváltozatok virtuális egyenlősége és aktuális egyenlőtlensége. A nyelvi alapú diszkrimináció és a nyelvi tolerancia. A helyi magyar nyelvváltozatok jellemző sajátosságai (nyelvjárási jellemzők, a nyelvi kontaktusok hatásai: kölcsönzés, kódváltás, pragmatikai sajátosságok); a magyar nyelv más változataihoz viszonyított különbségek. A szituatív (beszédhelyzethez igazodó) nyelvhasználat.” (34. p) A szerzők a kárpátaljai magyar anyanyelvoktatási reform csúcspontjaként értékelve felhívják a figyelmet arra a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar tanszékén készült 2017. évi leírásra, amely révén „sikerült megváltoztatni a kárpátaljai magyar középiskolai magyar nyelv érettségi követelményrendszerét, tartalmát és formáját”, s elérni azt, hogy „a kárpátaljai magyar gyerekek magyar nyelv érettségi vizsgáját megfeleltessék a magyarországi magyar nyelv és irodalom középszintű érettséginek”. (38–39. p.) A következő alfejezetekben a kárpátaljai magyar nyelvű iskolahálózatot fenyegető oktatáspolitikai döntésekről és a korábbi évek során elért eredményeket figyelmen kívül hagyó, a magyarországi kerettanterv hivatkozás nélküli, lebutított formában történő átvétel nyomán született új (2018-as) tantervről, valamint az ahhoz kapcsolódó tankönyvsorozatról olvashatunk részletesebb elemzést. A szerzők külön alfejezetben tárgyalják a nyelvjárások kárpátaljai magyar nyelv tankönyvekben való megjelenését, hangsúlyozva azt, hogy az anyanyelvoktatás sokáig figyelmen kívül hagyta az anyaországi és a határon túli magyar nyelvváltozatok eltéréseiből fakadó sajátosságokat. A ’90-es évektől kezdődően megjelenő, a szociodialektológiai szempontokra is építő s a hozzáadó szemléletben készült tantervhez kapcsolódó új tankönyvek fokozott hangsúlyt fektettek arra, hogy „a kárpátaljai magyar iskolás a nyelvjárásokkal, az anyanyelvváltozatával kapcsolatban magabiztos, pozitív attitűddel találkozzon a standard tanulásának folyamata során is”. (53–54. p.) A 2018-as tanterv és az ahhoz kapcsolódó tankönyvsorozat kapcsán a szerzők egyértelműen leszögezik, hogy ezek nagy visszalépést jelentenek a korábbi évek eredményeihez képest, ugyanis „nem alkalmasak sem negatív, sem pozitív sztereotípiák eloszlatására, s nem közvetítenek objektív, tudományosan megalapozott információkat a tanulók anyanyelvváltozatáról”. (58. p.)

A harmadik fejezetben A kárpátaljai magyar iskolások nyelvi tudatát érintő 2006–2008-as felmérés tanulságairól számolnak be, külön kitérve a különböző nyelvváltozatokkal és a nyelvjárásokkal kapcsolatos vélekedésekre. A két tanév során végzett vizsgálat 37 kárpátaljai település 46 iskolájára terjedt ki, s összesen közel ezerötszáz végzős, illetve kilencedik osztályos tanuló került megkérdezésre. A felmérés eredményeit ismertetve kiemelik, hogy a „vizsgálatban részt vett fiatalok tisztában vannak a különböző nyelvváltozatok közötti különbségekkel, s az is kiderült, hogy az általuk nyelvjárásiasnak mondott változatoknak nincs körükben nagy presztízse, ezért saját lakóhelyük beszédéről is óvatosan, visszafogottan nyilatkoznak” (67. p), valamint hogy a „tanulók többsége a nyelvjárási beszédet az érvényesülés hátráltatójának tekinti”, s a köznyelv elsajátításának fontosságát hangsúlyozza. (70–72. p.) A tanulók köznyelvi normatudata kapcsán hangsúlyozzák, hogy a régebbi tankönyvek sajátosságai nyomán „leginkább azoknak a jelenségeknek a használata tudatos a fiatalok körében, melyek a nyelvművelésben, az anyanyelvoktatásban korábban is kiemelt figyelmet kaptak, s a legnagyobb arányban pedig azon változók kapcsán kaptak nem köznyelvi válaszokat, amelyek jellegzetes helyi, nyelvjárási jelenségek”. (77. p.)

A következő fejezetben a szerzők arra keresik a választ, Eredményes-e a hozzáadó anyanyelvoktatás a gyakorlatban? Az előző fejezetben ismertetett felmérés és a 10 évvel később (2018-ban) történő megismételt vizsgálat adatainak összevetése lehetőséget nyújt annak kiderítésére, hogy „a 2005-ös szemléletváltásnak van-e empirikus adatokon keresztül is kimutatható eredménye”. (86. p.) A kutatási eredmények csoportosított (pl. a nyelvjárások megítélése, az azokhoz fűződő személyes kapcsolatok és a tudatos beszélői attitűdök) összevetése alapján a szerzők kiemelik, hogy egyértelműen „a hozzáadó szemléletnek, s az ebben a szemléletben készült középiskolai tankönyveknek köszönhető” az a pozitív változás, amely jól megmutatkozik a kapott válaszok objektívebb, racionálisabb voltában, valamint abban is, hogy „tanulók jóval nagyobb arányban nyilatkoznak jóindulattal a nyelvjárásokkal, nyelvjárási beszélőkkel kapcsolatban, mint korábban”. (94. p.) A kiadványban az anyanyelvoktatás alakulása kapcsán többször is kiemelik a pedagógusoknak e folyamatban betöltött szerepét, így az sem meglepő, hogy a diákok mellett az ő körükben is elvégezték a 2008. és 2018. évi vizsgálatokat, melyek eredményei, a hallgatók körében végzett vizsgálathoz hasonlóan, ugyancsak arról tanúskodnak, hogy „az eltelt 10 évben pozitív irányban változott a kárpátaljai magyar pedagógusok nyelvjárásokról alkotott/bevallott véleménye”. (107. p.) A fent említett vizsgálatok a nyelvjárások általános megítélésén és az azokhoz fűződő beszélői attitűdökön túl a nyelvművelői szakirodalom által erősen stigmatizált jelenségekre, így például a suksükölés, szukszükölés, csukcsükölés, a nákozás jelenségére, az -e kérdőszó szórendi helyének használatára, a kell állítmány jövő idejű alakjára, a –nál/-nél helyhatározórag a –hoz/-hez/-höz helyett s a -tól/-től hasonlító funkcióban való használatára is kitértek. Ezzel kapcsolatosan a szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy bár „a standard ismeretét nézve lassúbb tempójú az eredményesség”, az adatközlők az elmúlt 10 évben ennek ellenére is tudatosabbak lettek, s a helyi nyelvhasználatra jellemző jelenségek nem standard voltával is inkább tisztában vannak, mint a korábban megkérdezettek. (128. p.)

Az ötödik s egyben utolsó fejezet A nyelvi tolerancia alakításának lehetőségei. Nyelvi nevelés a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán címet viseli. A kérdéskör kapcsán a szerzők kiemelik, hogy kisebbségi helyzetben „az anyanyelv és az anyanyelvű iskolahálózat megőrzése közösségi, nyelvpolitikai és nyelvtervezési kérdés is egyben, hisz az oktatás tannyelvén, illetve a magyar mint anyanyelv tanításának a tartalmán, szemléletén és módszerein keresztül a közösség jövője, megmaradása, identitásának megőrzése hatékonyan befolyásolható, a nemzetpolitikai és nyelvpolitikai célok az oktatástervezésen keresztül eredményesen megvalósíthatók”. (131. p.) Hangsúlyozzák azt is, hogy a 2000-es évek elején megfogalmazott nyelv- és oktatáspolitikai célok megvalósítása szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak is, hogy „a pedagógusokat képző felsőoktatási intézmények milyen nyelvszemlélet mentén tervezik képzéseiket, milyen tudományos alapokra helyezik kitűzött céljaikat”. (133. p.) Ebben a vonatkozásban példaértékűnek minősül a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola képzési kínálata, ahol ugyanis nem csak a filológus hallgatók ismerkedhetnek meg a tudományos alapokon nyugvó nyelvszemléletekkel. A nem magyar szakos hallgatók számára a szabadon választható tárgyak katalógusában „olyan magyar nyelven oktatott, a nyelvhasználatot fejlesztő és a nyelvszemléletet alakító tárgyak is találhatók, mint a Nyelv és társadalom, Két- és többnyelvűség a Kárpát-medencében, A magyar helyesírás alapjai, Hivatali magyar nyelv és tudományos írás”. (141. p.)

Amint azt a szerzők az Utószó. Összefoglalás helyett címet viselő zárófejezetben maguk is megjegyzik, a munkát összegezni azért sem lehet, mert célja alapvetően összegzés volt, amelyben a kárpátaljai magyar anyanyelvoktatás elmúlt huszonkét évének eredményeit és kudarcait kívánták számba venni, s ezáltal felhívni a figyelmet arra is, hogy a közösség nyelv- és oktatáspolitikai céljainak eléréséhez „átfogó, tankönyvcsaládokat vizsgáló tankönyvelemzésekre, a tantervek folyamatos monitoringozására, összehangolt és átgondolt tankönyv- és tantervkészítésre”, elsősorban az ukrajnai háborút lezáró békére volna szükség. (146. p.)

A kiadványt több mint húszoldalas szakirodalmi jegyzék zárja, amely révén a témakör iránt érdeklődőknek lehetőségük van az alaposabb elmélyülésre, a műben említett tudományos munkákkal való megismerkedésre is. A könyv végén a szerzők egy, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológia Tanszékén és a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontban készült kiadványokat bemutató fényképes válogatást is közreadnak. A tudományos megalapozottsága ellenére is olvasmányos munka a nyelvoktatás tervezésével és tankönyvírással foglalkozó szakemberek, a gyakorló pedagógusok, valamint az épp tanulmányaikat folytató hallgatók mellett a kárpátaljai magyar anyanyelvi oktatás iránt érdeklődő laikus olvasók figyelmére is joggal tarthat számot.

Hizsnyai Tóth Ildikó: Nekem mondod? Jaffás és Kofolás beszélgetései a magyar nyelvről

Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2022, 304 p.

A Nekem mondod? Jaffás és Kofolás beszélgetései a magyar nyelvről című antológiában Hizsnyai Tóth Ildikó a Pátria rádióban 2017-ben sugárzott Jaffás és Kofolás nevet viselő nyelvi ismeretterjesztő műsor interjúit adja közre teljes terjedelmükben. A kötet huszonhat beszélgetést tartalmaz, melyeket a rádióműsor készítői – Hizsnyai Tóth Ildikó (Kofolás) szlovákiai magyar műfordító és Kerényi György (Jaffás) magyarországi újságíró – tizennyolc szlovákiai magyar és magyarországi szakemberrel rögzített.

A könyvben elhelyezett interjúkat Hizsnyai Tóth Ildikó hat nagyobb tematikai egységbe sorolta, ezek mindegyikéhez rövid bevezetőt csatolt; hasonlóan járt el az egyes beszélgetések felvezetésekor is, melyek keretében egyrészt a megszólított szakembereket, másrészt az általuk érintett altémákat ismertette.

A kötet lényegi tulajdonsága, hogy a benne levő interjúk párbeszédet folytatnak egymással: az eltérő szakterületeken tevékenykedő interjúalanyok ugyanazt a témát más és más szempontból láttatják, melyek mozaikszerű összeillesztésével az olvasó előtt komplex mivoltában tárul fel az adott probléma. Annak érdekében, hogy mindez érzékelhető legyen, az alábbiakban minden interjúból kiemelek néhány alapgondolatot.

A kötetet bevezető tematikai egység, mely a Miért beszélnek másképpen a határon túli magyarok? címet viseli, négy interjút tartalmaz, ebből kettő szinkrón, kettő pedig diakrón nézőpontból közelíti meg a magyar–magyar és a magyar–szlovák kapcsolatokat.

Az első interjúból, mely az idegenvezetőként tevékenykedő Korpás Árpáddal készült, kiderül, hogy a magyarországiak meglehetősen eltérő képeket alakítanak ki magukban a szlovákiai magyarokról: míg egyesek alapos háttérismeretekkel rendelkeznek rólunk, addig mások a létezésünkről sem tudnak. Az alulinformáltság azonban ugyanúgy jellemző a szlovákiai szlovákokra is, akik általában a magyarországi Pilisben élő szlovákságról és a szlovákiai magyarságról egyaránt keveset tudnak. Az interjúban elhangzik továbbá, hogy a magyarországi turisták – főként a palóc nyelvterületen és a Zoborvidéken járva – nyelvhasználati jellegű kérdéseket és azokhoz kapcsolódó negatív értékítéleteket is megfogalmaznak, ennek okára a következő beszélgetőpartner, Agócs Gergely néprajzkutató mutat rá. A szakember arról számol be, hogy a közvélekedéssel ellentétben Magyarországon nem az irodalmi nyelvnek, hanem a média nyelvezetének van a legnagyobb hatása, miközben a nyelvjárások presztízse alacsony, használatuk pedig „leminősítéssel” jár. Kiemeli ugyanakkor, hogy Szlovákiában – a szlovák nyelv jelenléte miatt – az egyes tájnyelvi változatok magasabb presztízsértékkel bírnak, s alkalmazásuk a magyar kisebbség összetartozás-tudatát erősíti.

A tematikai egység első diakrón megközelítésű interjúja Szarka László történészhez fűződik, aki előbb a 19. században végbemenő magyar és szlovák nemzetépítő törekvéseket mutatja be (nem titkolva a két nemzet közötti konfliktusokat sem), majd a második világháború utáni, magyarok ellen irányuló jogfosztó intézkedéseket ismerti. A 19. századról kialakított elképzeléseinket tovább árnyalja a Demmel Józseffel készített interjú, mely egyrészt a felső-magyarországi szlovák–magyar nyelvhatáron élők nyelvi szokásainak felvázolása mellett a pre- és posztmodern identitások elkülönítésének fontosságára is rámutat; másrészt kiderül belőle, hogy az anyanyelv identitáshordozó funkciója a modern nacionalizmus és a polgárosodás folyamatának eredménye.

A könyv második tematikai egységében, melynek címe Miért bélyegezzük meg egymás beszédét, és hogyan lesz belőle diszkrimináció?, három interjú kapott helyet. Az elsőben Kontra Miklós megállapítja, hogy a standard nyelv kultúrájában élő magyarok körében a köznyelv elsajátíttatásának céljából nem ritka az iskolai nyelvi diszkrimináció, mely sok esetben identitásromboló hatású. Ezt követően a kisebbségi magyarokkal szemben folytatott többségi hatalmak oktatás- és nyelvpolitikájának sajátos jegyeiről nyújt áttekintést. A következő interjúalany, az ugyancsak nyelvész Lanstyák István már a beszélgetés kezdetén meghökkenti az olvasót, kijelenti ugyanis, hogy a nyelv fantazmagória, a valóságban csak beszélés és írás van, s a mögöttük meghúzódó szabályrendszer. Az interjúban Lanstyák a nyelvi ideológiák kutatásának elismert magyar szakembereként a kisebbségi magyarok körében erőteljesen jelenlevő nyelvi standardizmus, purizmus és konzervativizmus ideológiáira is rámutat, s azt is felfedi, milyen következményekkel jár a magyarok számát illetően az etnoidentizmus, mely a „nyelvében él a nemzet” meggyőződéssel azonosítható. A harmadik interjúban a nyelvész végzettségű, de jelenleg trénerként és szervezetfejlesztőként tevékenykedő Rabec Istvántól megtudjuk, hogy a nyelvvesztéshez nagyban hozzájárul a nyelvjárásokkal szembeni kirekesztő szemléletmód, melynek következtében a beszélők anyanyelvük magyar közösségben való használatakor is úgy érzik magukat, mintha idegen nyelven kellene megszólalniuk.

Az interjúgyűjtemény harmadik tematikai egysége, mely a Milyen kihívásokkal jár a kétnyelvűség? címet viseli, öt beszélgetést tartalmaz. Az első interjúban Lanstyák István abból kiindulva, hogy a kétnyelvűek számtalanszor kerülnek olyan helyzetbe, hogy fordítaniuk, tolmácsolniuk kell, azt javasolja, hogy a fordítási elveket az iskolában is tanítsák és gyakoroltassák; majd kifejti, hogy a vegyes házasságban élő gyermekeknél a magas szintű kétnyelvűség az „egy személy – egy nyelv” elv minél következetesebb alkalmazásával alakítható ki. A második, Szabómihály Gizella nyelvésszel készült beszélgetésből az derül ki, hogy a szlovákból átvett kölcsönszavak mennyisége nem befolyásolja a szlovákiai magyarok nyelvcseréjét; s hogy a szlovák nyelv hatása a szlovákiai magyar nyelvváltozatban elsősorban ott érvényesül, ahol összhangban van a magyarországi nyelvváltozatokban megfigyelhető tendenciákkal. A tematikai egység harmadik interjújában Vančo Ildikó nyelvész arról számol be, hogy a kognitív képességek fejlődését illetően a kétnyelvű gyermekeknek az egynyelvűekkel szemben előnyük van. Kiemeli továbbá, hogy az iskolában a nyelv információátadó funkcióján kívül fel kellene hívni a tanulók figyelmét a nyelv szimbolikus funkciójára is, melynek segítségével a magyar és a szlovák beszélőközösség tagjai az egymás felé tanúsított tiszteletüket hatékonyan kifejezhetik. A negyedik interjúban Borbély Anna a magyarországi nemzetiségek kutatójaként rámutat, hogy a kisebbségben élő beszélőközösségek kétnyelvűvé válása nem feltétlenül eredményez identitásváltást és nyelvcserét, főképp ha a nemzetiség számára biztosítva van az anyanyelven való tanulás, és él is ezzel a lehetőséggel. Az ezt követő interjúban Rabec István megállapítja, hogy azok a személyek, akiket a nyelvvesztés vagy a nyelvleépülés folyamata jellemez, legtöbbször nyelvhez kötődő identitásdilemmában vannak. Ehhez kapcsolódóan kiemeli, hogy az a 62 000 személy, akikkel a 2011-es és 2021-es népszámlálások közötti időszakban csökkent a szlovákiai magyarság száma, ugyanolyan „viharban van”, mint a kutatásai során megismert nyelvvesztők voltak, s ebből csak úgy van esély kimenteni őket, ha megszabadulunk a „nyelvében és a nemzet” felfogástól.

A negyedik, Mi történik az iskolában az anyanyelvünkkel? című tematikai egység első interjújában Kontra Miklós a helyesírás-oktatást és a tankönyvkiadást illető kérdések mellett elmondja, hogy a nyelvtanoktatásban az ún. felcserélő helyett a hozzáadó nyelvpedagógiai szemléletet kellene érvényesíteni. A fejezet második beszélgetésében Vančo Ildikó egyrészt megállapítja, hogy a magyar nyelven szocializált gyermek számára a magyar tannyelvű iskola választása a legmegfelelőbb, mellyel a gyermekeknél esetlegesen fellépő nyelvi és pszichés zavarok is elkerülhetők; másrészt kifejti, hogy az anyanyelvórákon a tanulók nyelvről való ismereteit kellene bővíteni, amire a napjainkban érvényben levő – tartalmi és módszertani szempontból egyaránt kifogásolható – magyarnyelv-tankönyvek alkalmatlanok. A harmadik interjú az óvópedagógusként tevékenykedő Braunsteiner Juliannával készült, aki egy kis csallóközi magyar falu egyetlen óvodájának vegyes, magyar–szlovák nyelvű csoportjában végez pedagógiai munkát. A beszélgetésből kiderül, hogyan képes betartani az „egy személy – egy nyelv” elvet a vegyes anyanyelvű gyermekcsoportban, majd leszögezi, hogy a gyermekek nyelvi fejlődésének egészséges mederben való tartása érdekében egyértelműen kizárja anyanyelvváltozatuk javítgatásának lehetőségét. A negyedik interjúban Misad Katalin nyelvész osztja meg tapasztalatait az anyanyelvoktatás néhány kérdéséről. Előbb kifejti, hogy a magyar mint anyanyelv oktatásában a jelenlegi, strukturalista szemléletmód helyett a funkcionális szemléletet kellene érvényesíteni, mivel ezáltal gyakorlativá válhatna a nyelvtanoktatás, ezt követően pedig az alap- és középiskolai helyesírás-tanítás kapcsán fogalmaz meg főképp gyakorló magyar szakos pedagógusok számára hasznos tanácsokat. A következő interjúalany Dusík Anikó, aki irodalomtörténészként úgy véli, hogy a tanulók irodalomhoz fűződő kapcsolatának javítása érdekében a tanórán átvenni kívánt irodalmi szövegeknek tükrözniük kellene a magyarság sokszínűségét, miközben a tanulókat arra kellene ösztönözni, hogy maguk fedezzék fel az egyes művek mondanivalóját. A fejezet utolsó beszélgetésében a nyelvész végzettséggel rendelkező, de napjainkban pedagógusként tevékenykedő Bilász Boglárka egy kelet-szlovákiai közös igazgatású, magyar és szlovák osztályokkal egyaránt rendelkező gimnázium nyelvi tájképébe nyújt betekintést. Az interjúból kiderül, hogyan lehet megjeleníteni a magyar és a szlovák nyelvet egy-egy iskola külső és belső terében úgy, hogy azok hierarchiája és funkciója kiegyenlítődjön.

A könyv ötödik tematikai egysége, melyben négy interjú kapott helyet, a Hova tűnnek a szlovákiai magyarok? címet viseli. Az első beszélgetésben Gyurgyík László demográfus az etnikai, elsősorban magyar–szlovák vegyesházasságok szlovákiai alakulásáról nyújt közelebbi áttekintést, melynek során kiemeli, hogy az ilyen házasságokból született gyermekek döntő többsége szlovák tannyelvű iskolát látogat; ezeknek a gyermekeknek a 80%-a később a szlovák nemzet irányába fordul el. A második beszélgetőpartner, a University of Chicago magyar származású nyelvésze és antropológusa, Susan Gal, akivel Kontra Miklós beszélgetett. Gal a burgenlandi Felsőőrben (Oberwart) élő magyarok nyelvcseréjének vizsgálata során szerzett tapasztalataiból kiindulva megállapítja, hogy a nyelvcserét a régió politikai helyzetének figyelembevételével kell értelmeznünk, s értékelésekor nem abból kell kiindulnunk, hogy mi jó a nyelvnek, hanem abból, hogy mi jó az embereknek. A következő interjúban Agócs Gergely elmondja, hogy a kettős félnyelvűség és a nyelvközi kódváltogatás „szörnyű élmény”-ének elkerülése érdekében kiemelkedően fontos a magyar nyelven szocializált gyermekek magyar nyelvű iskoláztatása. Ezt követően Prékop Mária pedagógus és oktatáspolitikus a szlovákiai magyar iskolahálózatot mutatja be, miközben a magyar szakközépiskolák hiányára és a roma gyerekek magyar tannyelvű alapiskolák fennmaradásában betöltött szerepére is utal.

A hatodik és egyben utolsó tematikai egység, melynek címe Hogyan teremtsünk magunknak magyar(abb) világot?, négy interjú tartalmaz. Az elsőben Szabómihály Gizella úgy vélekedik, hogy a szlovákiai kisebbségi nyelvhasználati jogszabályok érvényesítésének előfeltétele az államigazgatás és az önkormányzatok megfelelő szakmai-módszertani támogatása. A második beszélgetésben Mészáros András filozófiatörténész, nyugalmazott egyetemi tanár előbb az implicit és az explicit identitások közötti különbség lényegét fejti ki, majd megállapítja, hogy a szlovákiai magyar lét a kettős látásmód lehetősége miatt „fantasztikus”. Véleménye szerint az a személy, aki beszélgetőtársát azzal vádolja meg, hogy „Te nem is vagy magyar!”, kizárólagosságot követel a másiktól, annak ellenére, hogy az illető identitása toleranciát, valamint befogadást sugall. A szóban forgó tematikai egység harmadik interjújában újfent az Agócs Gergellyel készült interjúból olvashatunk egy részletet, melyben kifejti, hogy a 19. században végbemenő nemzetkoncepció-váltás következményeként a „magyar nemzet” fogalma újraértelmeződött, emellett úgy tartja, hogy a szlovákiai magyarokra soha nem volt jellemző olyan összetartó erő, mint például az erdélyiekre, mely a dominánsan észak–déli irányú interregionális kapcsolatokkal magyarázható. A negyedik interjú a kötet legelején idézett, Korpás Árpáddal készített beszélgetés második részét mutatja be, melyben felfedi, miért értik meg hamarabb az erdélyi magyarok a szlovákiai magyarok helyzetét, mint a Magyarországról érkező turisták, továbbá arra is utal, hogy számára szlovákiai magyarnak lenni kettős kompetenciát jelent.

A Hizsnyai Tóth Ildikó által összeállított interjúgyűjteményt annak a szélesebb olvasóközönségnek a figyelmébe ajánlom, mely elismert szakemberektől közérthető módon kíván választ kapni a szlovákiai magyar léthez kapcsolódó, társadalmi meghatározottságú nyelvi, nyelvhasználati, nyelvlélektani, oktatási, jogi, történelmi, szociológiai és filozófiai kérdésekre.

Kurhajcová, Alica: Nyilvános ünnepségek és történelmi emlékezet Magyarországon (1867–1914). Besztercebánya, Zólyom, Losonc és Rimaszombat példáján

Békéscsaba, Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, 2018, 351 p. /Kor/Ridor Könyvek, 12./

A nemzeti, regionális vagy éppenséggel a lokális emlékezet építését, erősítét szolgáló, méltán szakrális tereknek nevezhető helyek, azok metamorfózisai hálás vizsgálódási témája a kultúratudományok (kulturális és politikai antropológia, etnológia, vallástudomány, szemiotika, történettudomány, művészettörténet, műemlékvédelem stb.) kutatói számára. Ráadásul ezeknek a tudatosan (vagy éppenséggel tudat alatt) kiépített, historizáló szándékkal „rekonstruált” (a macskakörmök magyarázása messzire vezetne) vagy továbbfejlesztett helyszíneknek az utóbbi időben szemmel látható reneszánszát éljük. Felismerhetővé a különféle, egymással első rápillantásra kapcsolatba sem hozható emlékjelek feltűnő koncentrációja teszi őket. A komáromi Etnológiai Központ keretei közt létrehozott Szakrális Kisemlék Archívum fejlesztése során menet közben derült ki, hogy a klasszikus értelemben vett szakrális kisemlékek (út menti feszületek, szentek szobrai, lourdes-i barlangok stb.) önmagunkban voltaképpen nem is értelmezhetőek. Ezek sok esetben, rendesen a településközpontokban koncentrálódnak egy csomó, a szó eredeti értelmében véve nem is szakrális emlékjel (országzászló, háborús emlék, a kitelepítés vagy a málenkij robot emlékműve, az adott település első írásos említésére figyelmeztető kopjafa stb.) társaságában. Együtt képeznek egy szakrális teret, ahol a különféle lokális vagy nemzeti ünnepek során a megfelelő rítusok realizálódnak. Alica Kurhajcová voltaképpen ilyen kiválasztott terek, négy felső-magyarországi város, Besztercebánya, Zólyom, Losonc és Rimaszombat példáján keresztül élettel próbálja megtölteni ezeket. A történész eszközeivel persze, korabeli forrásokra (újsághírekre, hírlapi cikkekre, kép- és levéltári anyagra) támaszkodva.

Az újkori nemzetté válási folyamatból kisarjadó, egyre inkább tudatosabbá váló magyar nemzeti emlékezéskultúra gyökereit tapogatja Alica Kurhajcová könyve. Pontos elméleti és országos történeti keretekbe ágyazottan[1] mutatja be az első világháború előtti fél évszázados „békeidők” nemzeti emlékezéskultúrájának országos és lokális modifikációit. Vizsgálódásai eredményeit négy tematikus blokkban prezentálja: Dinasztikus ünnepek; Magyarországi állami ünnepek és magyar nemzeti ünnepségek; A nemzet nagyjainak jubileumi ünnepségei; A millenniumi ünnepségek. A rendkívüli adatgazdagsága és sokszempontúsága okán egy behatárolt terjedelmi keretű recenzióban inkább csak szemelgetni belőle, széljegyzetelgetni érdemes a könyvet.

A szerző munkáját különösen izgalmassá teszi a tény, hogy kutatópontjai „vegyes” etnikai hátterűek: Besztercebánya és Zólyom a vizsgált időszakban is szlovák többségű, magyar és német kisebbséggel, Losonc és Rimaszombat pedig magyar többségű, szlovák kisebbséggel bíró városnak számított, miközben mind a négy városban jelentős súllyal bírt az emancipálódás és asszimiláció különböző grádicsain elhelyezkedő zsidóság. A nemzeti ünnepek megtartása és mikéntje tehát ilyen, a különféle identitások szövevénye szempontjából is rendkívül izgalmas lehet. Elena Mannová (alighanem az opponensi véleményből vett, a kötet hátsó borítóján olvasható) sorai viszont arra utalnak, hogy „Alica Kurhajcová elemzései meggyőzően bizonyítják, hogy a vizsgált városokban a nyilvános megemlékezéseken a magyar történelem kuruc és labanc verziója, nem pedig a nemzeti verziók – a magyar és nem-magyar (szlovák vagy német) jelentettek konkurenciát egymásnak…” Nos, miközben ez a pogány versus keresztény, Árpád vagy Szent István, kuruc vagy labanc, magyar nemzeti vagy monarchia-, osztrákbarát (dinasztikus) emlékezéskultúra természetesen végigvonul ezen a történeten is (és lényegében, ilyen-olyan modifikációkban, mindmáig kísért), a könyv ugyanúgy tömegével hozza a magyar és nem magyar ütközési felületek eklatáns példáit. Sokszor nem direkt módon, de hogyan másként értelmezhető a Besztercebánya és Vidéke tudósítása, mely szerint az 1896. május 9-i ünnepi forgatagban Besztercebánya[2] tereit és utcáit lelkes fiatalok lepték el „megannyi nemzetiszín kokárdával, ünnepi, jórészt magyar köntösben” […], „nagy reklámot csapva a magyar viseletnek”. Mert ha a magyart az állampolgárságot jelző hungarus tudattal azonosítjuk, akkor ebben az összefüggésben mi keresnivalója van a nemzeti identitást (persze hamisan, de ez messzire vezet…) kifejező „magyar viseletnek”? Nyílt konfliktusokra is sor került, egyrészt a kormánypárti magyar és a helyi szlovák sajtó hasábjain, de sokszor (Zólyomban, Losoncon például) a tettlegességig is fajult, miközben időről időre antiszemita felhangoktól sem volt mentes. A jelzett kérdéskör persze szintén nem fekete és fehér, hiszen például a szlovákok sokszor praktikus lokálpatrióta érdekeik által vezérelt viszonyulása az adott állami (nemzeti) ünnepekhez, a teljes behódolástól kezdve a nyílt ellenállással bezárólag rendkívül rétegezett. Ugyanígy a hivatalos és félhivatalos magyar állami és egyházi szervek, személyek hozzáállása is a „rámenősség” és empatikus(abb) tapintat széles skáláján mozog.

A szerző Szent István esetében fölteszi a kérdést: a király, vagy a szent kultuszával van-e dolgunk? Gyáni Gábor több irányban is gondolatébresztő (de hát most nem róla írok) tanulmányának[3] egy mondata, amely már önmagában is mintha eleve mottónak készült volna („A modern nacionalizmus egyrészt szakralizálta a nemzetet, másrészt nacionalizálta a vallást”) történeti keretbe helyezi az úgyszintén rendkívül összetett problematikát. Mert nyilvánvalóan más (térben és időben is) a hivatalosság (annak is éppen melyik szintje?) hozzáállása, mint az egyes társadalmi rétegek, (etnikai, vallási) csoportok viszonyulása a kérdéshez (Gyáni említett tanulmányában ezt szépen rétegezi). Az ún. nemzeti szentek, például Szent István vagy Szent Cirill és Metód[4] esetében a 19. század végétől mindenképpen a nemzeti vonás vált dominánssá, természetesen nem szinkrón módon a központi hatalom, az egyházak vagy éppenséggel a népi vallásosság szintjén. Ha ma megnézünk egy-egy ilyen jellegű objektumot, akkor az egyéni vallási áhítat (oda helyezett mécsesek, gyertyák, deponia pia-szerűen lerakott kis szentképek, szobrocskák stb.) nyomait sem látjuk, ellenben, főleg ünnepeiket követően nemzetiszínű szalagokkal ellátott koszorúkat annál nagyobb számban. Utóbbi esetben a közösségi vallási áhítatnak bizonyos nyomai mindaközben föllelhetőek, hiszen egyházi személyek ezeket az objektumokat fölszentelik (de fölszentelik, megáldják a kopjafákat vagy éppenséggel a futballstadionokat is), a napján tartott ünnepség (részben) egyházi liturgia keretei között zajlik. A Kurhajcová által vizsgált időszakban Szent Istvánnak hivatalos állami (nemzeti) ünnepe egyébként még éppen kibontakozóban van (1891), s amikorra törvényerőre emelt, teljesen hivatalos jelleget kapott (1920), a vizsgált települések kikerültek a magyar államiság keretei közül. Besztercebányán és Zólyomban ezzel nyilván meg is szakadt ez a fejlődési folyamat, míg Losoncon és Rimaszombatban félhivatalosan (1938 és 1945 között meg nagyon is hivatalosan) nyilván ezt követően is tarthattak ünnepségeket. És tartanak ma is. Az ünnep folyamatos változását érdemes lesz napjainkig nyomon követni! Kovács Ákos az aratóünnep „kitalált” (bár helyesebben talán: revitalizált) hagyományát vizsgálva rögzítette, hogy az augusztus 20-i Szent István-i ünnepre fokozatosan rátelepedett az országos aratóünnep, amiből rövidesen az új kenyér ünnepe, majd az alkotmány napja lett.[5] E könyvben nincs rá utalás, de vajon ez az összefonódás nem jelent-e meg az észak-magyarországi városok ünnepi kultúrájában is?

Végezetül, keretet adva e rövid széljegyzetcsokornak, megemlítem, hogy Alica Kurhajcová könyve fordítás (Avar Hajnalka munkája), tudomásom szerint ebben a formában és teljességében szlovákul (még) nem látott napvilágot. A kötet végén található jegyzék alapján mindösszesen nyolc, zömében szlovák s egy angol nyelvű tanulmány formájában viszont a nem magyarul olvasók is ismerhetik a szerző kutatási eredményeit. Mindamellett jó lenne az egészet szlovákul is kiadni. Ha erre sor kerülne, javaslom a lábjegyzetek és a kötet végén található irodalomjegyzék(ek) szinkronba hozatalát s a képmelléklet újragondolását.[6] De ezek apróságok, a lényeg, hogy a szlovák történettudomány szemszögéből újabb munka[7] foglalkozik közös múltunk meghatározó szegmentumaival. Hiszen a könyvben tárgyalt jelenségek napjainkig nyúlnak, élnek és virulnak…

Liszka József

Nógrády Árpád: Sáros vármegye

Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2022, 760 p. + Térképmellékletek: I/a–XI. térkép. /Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza – Új sorozat/

Ötvenkilenc évvel Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza első kötetének és huszonnégy évvel a kézikönyv legutóbbi, negyedik kötetének megjelenését követően örvendetes módon folytatódott, vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy új életre kelt ez a magyar történettudomány szempontjából olyan fontos könyvsorozat. A 20. század végén az S betűnél elakadt tudományos projekt szálát kutatóintézeti feladatként az akkor még pályája elején levő Nógrády Árpád vette át, kapta meg, és mintegy másfél-két évtizedes munka eredményeként mostanra készült el a sorban következő, a Sáros vármegye kialakulásáról és Árpád-kori történeti földrajzáról szóló impozáns kiadvány.

E kétkötetes mű szerzőjét idestova három és fél évtizede ismerem. Szakmai munkásságunk részben párhuzamosan haladt, ugyanis a rendszerváltozás körüli években egyszerre végeztük egyetemi tanulmányainkat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz (és történelem) szakán. Míg azonban ő már huszonévesen is nagy elhivatottsággal készült a korai magyar történelem kutatójának, én akkor még elsősorban irodalmári ambíciókat dédelgettem. A sors néhány év múltán úgy hozta, hogy ő az MTA Történettudományi Intézetében nyert alkalmazást, jómagam pedig ugyanott a Néprajzi Kutatóintézetben. Azóta figyelem félig-meddig közelről Nógrády Árpád történészi munkáságát, az Árpád-korral foglalkozó rendkívül elmélyült tanulmányait, ám egyszersmind hiányolva is az igazán nagyszabású, monografikus igényű művek létrejöttét. Nos, a hiányolt mű végre elkészült, és nem csupán méltó a sorozat előző köteteihez, hanem a sorban minden jel szerint az eddigi legkiválóbb, paradigmatikus igényű, alaposan feladva általa a leckét – akár még önmaga számára is – a további vármegyei kötetek készítőinek.

A rendkívül tetszetős és elegáns kivitelű páros kötet fő vonalakban követi a Györffy György által is alkalmazott szerkezeti szisztémát és közreadási metodikát. Azonban mint azt a szerző is bevallja, szükségszerűen túl kellett lépnie a cédulákra alapozott katalóguskészítés módszertanán, hiszen a Györffytől örökül kapott jegyzetanyag nem nyújtott minden fontos részletkérdéshez biztos támpontot, és a szerzőnek szükségszerűen az eredeti forrásdokumentumot is (királyi oklevelek, határjárások jegyzőkönyvei, pápai tizedjegyzék stb.) újra kézbe kellett vennie. Másrészt a neves történész halála óta digitalizálódott világ olyan számítógépes alkalmazások számára is teret nyitott, melyek jelentős mértékben megnövelték a források átfogó igényű analízisének, egyszersmind a korabeli történeti földrajzi állapotok megközelítőleg pontos rekonstruálásának lehetőségét.

A kiadvány első, monográfiaszerűen összeállított kötete három részre tagolódik. Az általános bevezetőt követően kerül sor a feldolgozott forrásanyagból levonható tudományos következtetések ismertetésére, Sáros megye kialakulásának minden lényeges aspektusára kiterjedően (történelmi háttér, természetföldrajzi viszonyok, birtoklástörténet, népességtörténet, civilizációs fejlődés stb.) – angol és szlovák nyelvű fordításban is közreadva a tanulmányt. Majd következik a kötet túlnyomó részét felölelő katalógus, amely szerkesztett formában a vonatkozó források tudományos adattára, a települések és más földrajzi helyek szerint betűrendben és kronológiai sorrendben.

Nógrády Árpád a témában érintett forrásanyag feldolgozása során abban is követi Györffy György módszertanát, hogy azokat az 1332–1335 közötti pápai tizedlajstromig veszi számba, sőt még e korszakhatárt is rugalmasan kezeli olyan esetekben, ahol a 14–15. századi okiratnak van az Árpád-korral kapcsolatos előzménye vagy relevanciája. És bár Sáros a kései keletkezésű vármegyék egyike, és forrásanyaga nem vetekszik a Szent István korabeli, az államszervezés idején létrehozott területi közigazgatási egységek ránk maradt okiratmennyiségével, van olyan gazdag, hogy szisztematikus analízisük és közreadásuk közel hatszáz oldal terjedelmű katalógust eredményezzen.

Sáros vármegye kialakulása és középkori története önmagában is izgalmas történészi feladat, hiszen e felföldi régió a Magyar Királyság egészén belül is számos tekintetben unikális a történeti földrajzát és kultúrtörténetét illetően, akárcsak a Sároshoz sok tekintetben hasonlatos szomszédos Szepes, amelyről Fekete Nagy Antal (A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp., 1934), majd utóbb Zsoldos Attila (Szepes megye kialakulása. Történelmi Szemle, XLIII, 2001, 1–2., 19–32. p.) publikált máig meghatározó műveket. A Nógrády Árpád által vizsgált kor azonban még nem a 14–17. században sűrű településhálózattal, rangos városi településekkel bíró, országos tekintetben is fontos régiónak számító Sárosról ad látleletet, hanem a vármegye eredetét tárja fel tudósi alapossággal, esetenként felvállalva az oknyomozói szerepet is. A szerző ama álláspontjával is csak egyetérteni lehet, hogy a forrásanyag gyakori hiánya miatt – például a határjárásokban említett egyes vízfolyások, patakok kapcsán – hipotetikus következtetések levonására is szükség volt, hiszen mint írja, még egy esetlegesen téves lokalizálás is több a semminél. Bár a szerző nem ejt róla szót, szinte bizonyos, hogy következtetései levonását esetenként helyszíni empirikus tereptapasztalat (terepbejárás) is segítette.

Sáros megye táji genezise elválaszthatatlan az Árpád-kori oklevelekben 1068-tól feltűnő, tartományi méretű Újvár vármegyétől, amelynek sokáig egyik erdőispánsága volt (a tornai és a pataki mellett). A későbbi vármegye tájföldrajza – mint azt Nógrády is részletesen taglalja – az Árpádok idején még számottevő mértékben eltért attól a történeti földrajzi állapottól, amely a 14. század derekára kialakult. A hajdani erdőispánság ugyanis a későbbi megye alig kétharmadát ölelte fel: északi irányban a Csergő-hegység tömbje képezett természetes határt, amelynek folytatásaként északnyugati és északkeleti irányban megerősített gyepűkapuval ellátott gyepűsánc húzódott, azon túl pedig a gyepűelve egészen a lengyel határig, azaz a Beszkidek vonulatáig. A kapuk környékén és a sánc déli oldalán pedig mindazok a határőr-népek éltek (határőrök és erdő-óvók), akik a szepességi lándzsás nemesekhez hasonlóan javarészt szabad jogállású királyi szolgálónépek voltak; a Tarca felső szakaszától a Szekcső forrásvidékéig és a Tapoly völgyéig telepek láncolatát hozva létre a 10–11. századtól kezdődően.

Közülük kerültek ki, emelkedtek fel az országos nemességbe a vármegye legősibb nemzetségei, melyek közül a Tekele nemzetségről bővebben is szól a szerző. Az északkeleti országrész legnagyobb hatalmú, honfoglaló nemzetsége, az Abák különböző ágai abaúji birtokközpontjukból északi irányban terjeszkedve Sáros déli és középső részein is foglaltak/kaptak hatalmas területeket, a további részek pedig király birtoktestként szolgálták az uralkodó kényelmét és stratégiai érdekeit.

Mivel a fennmaradó okiratok többsége a birtoklástörténettel kapcsolatos, törvényszerű, hogy Nógrády elemzésében is ez a szál a legalaposabban feltárt aspektusa a vizsgált terület történeti földrajzának. Mely vármegye kialakulása/kialakítása az 1250-es években, a tatárjárást követő új birtokpolitika jegyében vett meghatározó lendületet. A három erdőispánsági mikrorégió (Tarca, Gyepűelve és Sáros) Újvár megyéről történő leválasztásával az 1260-as évek elejétől tűnik fel az oklevelekben immár önálló közigazgatási egységként Sáros, amely felett az ispán csak korlátozott joghatósággal bírt. Ennek oka, hogy e tájon a királyi birtok is megmaradt (Sáros várát először 1262-ben említik), és az uralkodó saját jogkörben tartotta meg a három városias jellegű település (Eperjes, Sáros, Szeben) adójának harmadrészét, továbbá a nemesek birtokügyeiben történő ítélkezés lehetőségét.

IV. Béla birtokadományozásai nyomán a vármegye nemesi társadalma jelentős mértékben bővült, ekkortól eredeztetve sárosi birtoklását némely, még a 20. században is honos nemzetség. Így például, mint arra Nógrády is kitér, Szinye 1262 óta volt a Mersék tulajdona (a királytól ifjú Benedek fia Merse kapta). De ekkor jutott az Eperjestől délnyugatra fekvő Szentlászló birtokába a Kapi várát a tatárok ellen sikerrel megvédő Papi Écs is, vagy ekkor kapta meg a sóvári uradalmat az 1285-ben, a második tatárjárás idején rendkívüli hadi érdemeket szerzett, a Dunajec-völgyi Csorsztin várát (ahová rendtársaival Árpád-házi Kinga is menekült) is felmentő Baksa nembéli Simon fia György.

Tanulmányában Nógrády Árpád részletesen bemutatja, hogy az oligarchák letörésével hogyan rendeződtek át a 14. század elején a sárosi birtokviszonyok és az őshonos nemzetségek háttérbe szorulásával, a birtoktestek csökkenésével, nem utolsósorban pedig a királyi adományok révén új és az országos politikában is meghatározó nemesi családok (például Drugetek) megjelenésével. Erre az időszakra tehető a gyepűelve végleges felszámolása és a ma ismert településrendszer kiépülése is, amely többnyire erdőirtások (lásd a Vágása típusú helyneveket) és telepítések következménye. A 14. század közepén a pápai tizedjegyzék már 104 egyházas helyet tartott számon a vármegye területén (összesen 320 lakott hellyel), a következő évszázad elejére pedig e tájegységet 10–12 000 portával számolva kb. 50 000 ember lakta, részeként a közel ezer főre tehető megyei nemességgel.

A kötet gerincét alkotó, 582 oldalas adattár e mű voltaképpeni lényege. Az itt településenként, illetve birtokokként közreadott forrásjegyzék persze nem könnyű olvasmány egy laikus számára, értéke azonban történelmi kézikönyvként felbecsülhetetlen. E szócikkekben a vonatkozó források felsorolását, a szövegrészek ismertetését hosszabb-rövidebb történelmi elemzés követi, levonva az adatokból a jelenlegi tudásunk szerint evidensnek tűnő vagy legalábbis feltételezhető történeti földrajzi következtetéseket. Nógrády progresszív újítása, hogy a birtokok és települések bemutatásán kívül részletes figyelmet fordít a megye vízrajzának, magaslati helyeinek és erdőinek, továbbá az akkori utak, átkelők, hidak és vámok ismertetésének, így téve teljessé a hétszáz-nyolcszáz évvel ezelőtti idők Sáros megyéjéről alkotható képet.

Hogy e száraznak tűnő adatbázis nem válik csakis a szakkutatók számára értelmezhetővé, az a kiadvány második köteteként (függelékeként) kiadott térképmellékleteknek is köszönhető. A mindösszesen 13 nagyméretű, kihajtogatható színes térkép, valamint a hozzájuk fűzött seregnyi információ láthatóvá és plasztikussá teszi a kézikönyv elméleti részében sorjázó adatokat és azok kutatói értelmezését. Valószínűleg sokkal olvasóbarátabb lett volna, ha e második kötet nem térképlapok mappájaként, hanem nagyalakú album formában kerül kiadásra – a még hátralevő vármegyék esetében talán érdemes lenne ezzel a térképészeti megoldással élni. Ám ez mit sem von le a szerző ez irányú innovációjából, aki e kötet összeállítása érdekében kitanulván a számítógépes térképszerkesztést is, azokat maga készítette. A monográfiához mellékletként csatolt térképlapokon külön-külön jelenítve meg a megye 11–13. századi feltételezett történeti-földrajzi állapotát, a vármegye 13–14. századi településhálózatát, a 14. század elejére létrejövő egyházas helyeket, a vármegye domborzati, vízrajzi és erdőviszonyait, úthálózatát és vámhelyeit, továbbá a birtokviszonyait (1250, valamint 1330 körül). A Mellékletet tovább színesíti az a néhány várostérkép, amely Eperjes, Bártfa, Kisszeben és Sóvár–Sópatak késő Árpád-kori településviszonyairól ad érzékletes képet.

Mint minden ilyen katalógus, illetve lexikonszerű kézikönyv, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának eme új kötete sem lehet maradéktalanul teljes. Előfordulhat, hogy egyes releváns források mégoly alapos kutatómunka során is elkerülik az összeállító/összeállítók figyelmét. Ilyen az a mirákulum, amely Árpád-házi Szent Kinga 1312–1329 között összeállított egyházi legendájában (Vita et miracula Sanctae Kyngae ducissae Cracoviensis) szerepel, és amely egy Sáros megyei úrnő csodás gyógyulását beszéli el. E 1312-re datált (és még abban az évben Ószandecben feljegyzett) történet egyszersmind Szent Kinga magyarországi kultuszának legkorábbi emléke, és beszédes adalék a korabeli magyar–lengyel interetnikus kapcsolatok vallási és néphitbeli vonatkozásaihoz is (fordítását lásd: Madas Edit–Klaniczay Gábor szerk.: Legendák és csodák. Szentek a magyar középkorból II. Bp., 2001, 179–180. p.; Magyar Zoltán: Árpád-házi Szent Kinga. Történelem, kultusz, kultúrtörténet. Bp., 2022, 112–114. p.). E csodatörténetben említett Gertrúd nevű asszony (továbbá Mihály nevű férje és a hirtelen gyógyulásról tanúskodó Lőrinc és István nevű szomszédok) egy bizonyos Crive (a legenda lengyel szövegében: Krywe) nevű Sáros megyei településről zarándokoltak el hálából Kinga sírjához, a kétnapi járóföldre lévő Ószandecre. Bizonyosan Sáros megyei település szerepel a 14. század eleji forrásműben, arra azonban a további kutatások adhatnak választ, hogy ez esetben a Tarca völgyében fekvő, Héthárshoz közeli Kriványról van-e szó, vagy a Bártfától nyugatra, a Tapoly egyik déli mellékvölgyében fekvő Krivéről (Sárosgörbényről). Nagy valószínűséggel az előbbiről, hiszen az úrnő neve feltehetőleg az illető német etnikumára utal, amellyel egybevág az, hogy Krivány (Kriva) 1270 óta a szepesi szász származású Rikalf, majd fiainak birtoka volt, és a 14. század elején már népes településnek számított.

Az etnikai kérdéseknél maradva: Sáros etnogenezise kapcsán kulcsfontosságú az ottani magyar etnikum jelenlétének kérdésköre. Ezt Nógrády Árpád is többször érinti bevezető tanulmányában, a téma részletes taglalását és elemzését azonban már csak azért hiányolom, mert ugyanazt – térképre is vetítve – korábban Fekete Nagy Antal már megtette a Szepesség területi és társadalmi kialakulásáról szóló fontos művében (lásd: „gömör-őrök”). Alkalmasint egy ilyen, a vármegye etnikai viszonyait is érzékeltető térkép is hasznos melléklete és segédanyaga lehetett volna a tárgyalt kézikönyvnek. Mint arra Nógrády is kitér tanulmányában, a terület stratégiai pontjainak megszállása már a korai Árpádok idején megtörténhetett, és már csak biztonsági okokból is alapvetően magyar határőrökkel és – a szlávok által polovecnek (kunnak) nevezett – kabar katonai segédnépekkel.

A nagyobb számban a Tarca és a Szekcső völgyében megtelepedett magyarság korabeli létszáma és pontos településhálózata továbbra is számos kérdőjellel terhelt, holott egyértelműen ők – a határőr és az erdő-óvó telepek népe – tekinthetők a vidék törzsökös népességének, és a birtokos nemesség döntő része is – mint arra a szerző is utal – társadalmi tekintetben közülük került ki, továbbá az erdőispánság területén számos birtokot szerzett Aba nemzetség egyes ágaihoz tartozó családokból (valamint azok udvartartásából, szolgálónépeiből). A határőrök nemessé válásának arányairól azonban szintén viszonylag kevés információval szolgál e kötet, pedig valószínűleg a tatárjárást követően ez az ő esetükben is gyakori lehetett. És az is alapvető – és a tárgyalt könyv által nem érintett – kérdés, hogy a tatárjárás során a gyepűsánctól délre fekvő határőrtelepek lakossága ott helyben vagy Muhinál milyen mérvű vérveszteséget szenvedett. Mint arra a már többször említett Fekete Nagy Antal is utal, a szomszédos Szepességben a korábban ott is meghatározó magyarság etnikai expanziója ekkor tört meg („a németek a Menedékkőre futottak, a lándzsásnemesek pedig a tatárok kardjai alatt vérzettek el”).

Sáros Árpád-kori topográfiája és toponímiája mindenesetre számos támpontot nyújt a korabeli etnikai viszonyok pontosabb felderítéséhez. Néhány ilyen, korai magyar jelenlétre utaló sárosi helynévre (településnévre és határnévre) Nógrády Árpád is felhívja a figyelmet, köztük olyan költői megnevezésekre is, mint Úrkuta, Szépfa, Szerecsennépe teteje, vagy – tehetjük hozzá – az 1245. évi határjárást megörökítő oklevélben Bártfa helyén feltűnő Széphelyüd. Sáros vármegye a magyar feudális állam virágzó századaiban egyike volt az ország legfejlettebb és leggazdagabb vidékeinek, noha egyes céhes iparágak hanyatlásával a szabad királyi városok a 17. századra túljutottak fénykorukon. A részben kisnemesi eredetű és alapvetően földművelésből élő sárosi magyarság sorait a Buda elestét követő menekültek is gyarapították, ami közvetett bizonyíték arra, hogy az etnikai visszaszorulás számottevő mértékben csak a török háborúkat követően következett be. Kniezsa István (és Kniezsa nyomán Kocsis Károly, Paládi-Kovács Attila) a 16. századi oklevelekben előforduló családnevek névelemzési adatai alapján a Branyiszkó- és Csergő-hegységtől délkeletre, továbbá a Tapoly völgyében javarészt összefüggő magyar településláncolatot mutatott ki. Hasonlóképpen a mainál jelentősen északabbra nyúlt a szomszédos Zemplénben is a magyar–szlovák/ruszin nyelvhatár, amely a 16. században még Varannó–Homonna magasságában volt, azonban a 18. század közepére visszahúzódott Gálszécs és Tőketerebes környékére.

Sárosban a szlovák nyelvi expanzió és a magyar etnikum látványos visszaszorulása szintén a 18. század első felében erősödött fel, illetve következett be. A magyar Sáros megye „kiürülésében” – akárcsak a Felföld délnyugati részein – a török uralom alól felszabadult alföldi részekre történő népességáramlásnak volt elsődleges szerepe, amelyben a magyar népelemek környezetükhöz képest nagyobb arányban vettek részt. Bél Mátyás a Notitia adatgyűjtése idején (1710-es évek) Sáros vármegyében még továbbra is jelentős magyar népességről számolt be (a Tarca völgyében Somos és Radács, valamint Nagysáros és Pécsújfalu környékén, a Szekcső völgyében Kapitól Magyarraszlavicáig és Oszikóig nyúlóan, míg a Tapoly völgyében Girált környékén), a század utolsó harmadára azonban a Lexicon universorum Regni Hungariae locorum populosorum… (1773) már mindössze egyetlen magyar települést talált Sáros megyében (a Kassához közeli Hernádtihanyt). E folyamat tehát a 18. században (1715–1773 között) alig kétgenerációnyi idő alatt zajlott le, ami természetes asszimilációval csak úgy magyarázható, ha feltételezzük a sárosi magyarság nagyarányú migrációját, és azzal közel egy időben a szlávok (szlovákok, lengyelek, ruszinok) jelentős déli irányú vándorlását. A népességfogyásban valószínűleg szerepet játszottak a 17–18. század fordulójának függetlenségei harcaival összefüggő háborús események, melyek e Rákócziak uralta vidéket kivált érzékenyen érintették. Kivált pedig a Rákóczi-szabadságharc vége felé kitört járványok (a pestis pl. Eperjes lakosságát ekkor mintegy negyedére apasztotta). Bél Mátyás jegyzi fel, hogy a Kassa vidéki magyarság éppen e kuruc-labanc harcok következtében tűnt el e területről, ami kulcsmozzanatnak tűnik a maradék sárosi magyarság nyelvi beolvadását illetően, hiszen ezáltal megszakadt a sárosi és az abaúji nyelvterület közötti etnikai folyosó.

Nógrády Árpád véleménye akceptálható azt illetően, hogy Anonymus Gesta Hungarorum című művének e régióra vonatkozó adatát a gesztaíró szándékának megfelelően a 10–11. tájtörténet kapcsán veszi figyelembe. Mégis úgy vélem, hogy ez esetben a hipotetikus történelmi visszavetítés nem eléggé konzekvens, hiszen a medievisztika jelen tudása szerint egyértelmű, hogy e kora középkori írásműben az 1200 körüli birtokviszonyok és a Kárpát-medence III. Béla-kori tájföldrajza van megjelenítve. És ami sárosi vonatkozás feltűnik Anonymus művében (a határvárként említett Sóvár a 17. fejezetben), arról már csak azért is lehetett viszonylag pontos képe (III.) Béla király jegyzőjének, mert a filológiai kutatások szerint valószínűsíthetően ő maga is valahonnan az északkeleti országrészből származott.

Csak közvetve tartozik e recenzió tárgyához, ám véleményem szerint a vármegye korai történetéhez hasznosítható adalékokat szolgáltat a folklór is. Jelesül azok a nemzetségi eredethagyományok, címermondák és történetimonda-töredékek, melyek éppen a magyarok által valaha megült helyekről lettek feljegyezve viszonylag nagy számban a 19. század első felétől. Ezek az adatok természetesen szintén részét képezik a magyar népi emlékezet közelmúltban publikált nagyszabású kézikönyvének (Magyar Zoltán: A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex I–XI. Bp., 2018). Mint arra a kurrens folklorisztikai kutatások is rámutattak, egyes szájhagyományozott kulturális elemek lokális (és lokalizált!) ismeretanyagként akár több évszázadon keresztül is integráns részei maradhattak egy-egy hagyományőrző közösség emlékezetének, és ez különösen érvényes a kisnemesi falvakra, illetve az egyes nemzetségi tradíciókra (lásd még a néprajzkutatás által alaposan feltárt Tornai-karsztvidék vagy Gömör példáját). Márpedig a sárosi nemesi társadalom a jelzett folklórgyűjtések idején még népes és kiterjedt volt, és számos esetben genealógiailag is kontinuus a 13–14. század óta helyben birtokos nemességgel.

Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának új sorozata olyan, már régóta várt fejleménye a magyar történettudománynak, amelynek folytatása és mielőbbi befejezése már csak a tudós történészelőd emléke előtti tiszteletadásként is erkölcsi kötelessége e diszciplína jelen művelőinek. Elkerülhetetlen és immár elodázhatatlan feladat, amelynek első gyümölcse – hosszas előkészület után – Nógrády Árpád áldozatos és professzionális munkája révén érett be. Sáros vármegye azonban még mindig csak a sorozat első kötete, olyan emblematikus vármegyék (és tájegységek) feldolgozása és közreadása előtt nyitva teret, mint a sorban következő Somogy, Szerém, valamint Vas, Zala, Zemplén, vagy éppen a Sárossal is érintkező Szepes és Torna. Mindez remélhetőleg már nem további évtizedek feladata. S ha a folytatás is olyan igényes marad, mint e Sáros vármegyéről szóló kiadvány, revideálhatóvá válik ama két évtizeddel ezelőtti Györffy-nekrológ megállapítása, mely szerint méltatlan utódokra maradt a nagy mű folytatása.

Magyar Zoltán

Kedves Gyula–Pelyach István (szerk.): Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai

Csány László. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2021, 298 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 6./

Az Országgyűlési Múzeum hagyományteremtő szándékkal útnak indított, az első népképviseleti országgyűlés jelentősebb mártírjainak tiszteletére rendezett konferenciasorozata 2021-ben a végéhez ért, ekképp az elhangzott előadásokból szerkesztett tanulmánykötetek záró darabját is most tarthatja kezében az olvasó. Az egykori zalai politikust a kiadvány előszava a korszak nagy formátumú alakjai között helyezi el: a szerkesztők értékítélete szerint ugyanis Batthyány Lajos után Csány volt az országgyűlési mártírok legjelentősebbje. Ennek ellenére személye körül nem alakult ki jelentősebb kultusz, emlékét leginkább csak szűkebb pátriájában őrizték, de az utóbbi évtizedekben fellendült életművének tudományos igényű feltárása. Ehhez a tendenciához kapcsolódik a szóban forgó kötet is, amely a pálya néhány fontos állomását mutatja be, a sorozatban korábban megjelent munkákhoz hasonlóan gazdag forrásbázisra támaszkodva.

Molnár András a reformkori kormányzati „terror” egyik izgalmas epizódját vizsgálja, s rámutat arra, hogy amikor a kormányzat felségsértési pert kezdeményezett Csány László ellen, a Zala vármegyei politikai elit pártállástól függetlenül összezárt mögötte, azaz sikerült kivívnia a helyi vezető réteg tiszteletét és megbecsülését. Csány rövidesen országosan is ismertté vált, egyúttal viszont fokozatosan eltávolodott a rendi-sérelmi politizálástól, és a Kossuth Lajos-féle irányzathoz kezdett közeledni.

Kemény Krisztián egy kettétört barátság tükrében mutatja be Csány személyiségét. A zalai politikus sok más kortársához hasonlóan huszártisztként indult, s katonai szolgálata idején ismerkedett meg Franz Ottingerrel. Az ismeretségből barátság lett, ám a politika közbeszólt: 1848 augusztusára világossá vált, hogy míg Csány igyekezett a magyar érdekeket képviselni, addig Ottinger inkább birodalmi keretekben gondolkodott, így a két férfi útjai végérvényesen elváltak.

Pelyach István az 1848 kora nyarától királyi biztosként működő Csány László tevékenységét ismerteti. A politikus szembeszállt a forradalom kilengéseivel (például a zsidóellenes pogromokkal és a földfoglaló mozgalmakkal), segített a rend és a nyugalom fenntartásában. Fontos szerep jutott neki a nemzetőrség megszervezése és ellátása terén is, így neki is köszönhetően a magyar seregek sikeresen szembe tudtak szállni a horvát támadókkal.

Hermann Róbert tanulmánya szintén egy meglehetősen ellentmondásos viszonyt mutat be. Csány mint kormánybiztos 1848 őszén ismerte meg ifj. Pázmándy Dénest, a képviselőház elnökét, s kezdetben sikeresen együttműködtek. A Bécs felé menekülő horvát sereg üldözésének kérdésében azonban összekülönböztek, mivel Pázmándy megtiltotta a honvédsereg számára a határ átlépését. A két férfi viszonya olyannyira elmérgesedett, hogy 1849 tavaszán Csány egyenesen hazaárulással vádolta meg politikustársát.

Kedves Gyula arról értekezik, hogyan állt helyt Csány két katonai válsághelyzetben, hogyan vette hasznát a katonai ismereteinek. 1849 elején hajlandó volt feladni Pest-Budát, noha a politikai vezetés mindenáron a katonai konfliktus felvállalását kívánta, majd Csánynak Kolozsvár környékén volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa katonai tehetségét, és sikerült visszaszorítania az ellenséget. A szerző értékelése szerint Csány Lászlónak az volt az egyik legnagyobb érdeme, hogy politikusként is megőrizte a katonai szellemet, így több alkalommal is helyes döntést tudott hozni.

Németh György írása Csányt mint a Szemere-kormány közmunka- és közlekedésügyi miniszterét mutatja be. A politikusnak nehéz dolga volt, hiszen szinte a semmiből kellett újjászerveznie a hivatalt, ugyanakkor ambiciózus tervekkel állt elő (például vasútfejlesztési ötletei voltak, s felmerült a Pest környéki csatornák létrehozásának gondolata is), de ezekből a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt semmi sem valósulhatott meg. Gyakorlati téren azonban Csány jelentős szerepet játszott miniszterként, ugyanis közreműködött abban, hogy a kormány a szabadságharc végnapjaiban a hatalmat Görgei Artúrra ruházza át.

Béres Katalin a Csány-kultusz történetéről értekezik tanulmányában. A politikus országosan sosem vált igazán ismertté, elsősorban Zala megyében őrizték az emlékét. Kisebb visszaesésektől eltekintve minden rendszerben megemlékeztek róla, ugyanakkor nehezen született meg például a Zalaegerszegen az ő emlékére felállított szobor, s az életműve tudományos igényű vizsgálatának kezdetei is csupán a rendszerváltozás időszakára nyúlnak vissza.

A tanulmánykötetből egy olyan személyiség képe rajzolódik ki, aki a hazája és a nemzete érdekében kész volt a végsőkig is elmenni, s aki híven kitartott az elvei mellett. Csány László számos területen állt helyt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszakában, s bár az egészsége fokozatosan hanyatlott, mindvégig fáradhatatlanul munkálkodott. Nagyságát jól jelzi az a tény is, hogy vállalta a mártíromságot, jóllehet már korábban is tudta, hogy a másfél év alatt kifejtett tevékenységéért megtorlásra (azaz halálbüntetésre) számíthat a győztesek részéről. Személye és munkássága éppen ezért méltó arra, hogy az utókor megőrizze az emlékezetében, s arra is, hogy a tudományos kutatás is figyelmet fordítson rá.

Bodnár Krisztián

Pethő László (szerk.): Jászsági Évkönyv 2022

Jászberény, Jászsági Évkönyv Alapítvány, 2022, 244 p.

Három évtized történelmi távlatokban nem hosszú idő, egy ember vagy egy periodika életében azonban már annak tekinthető. A Jászsági Évkönyv 2023-ban ünnepelheti fennállásának 30. évfordulóját, ami mindenképpen elismerést érdemel, hiszen a tudományosság helyi orgánumainak léte gyakran a különböző pályázatoktól s a támogatói adományoktól függ. A tavaly napvilágot látott jubileumi, 30. kötet kapcsán érdemes néhány szót szólni az eltelt évtizedekről. A Jászsági Évkönyv eddigi „termése” több mint 9 000 oldal, amely a helyben vagy távolabb élő alkotók munkájának gyümölcse. (Hasonlóan fajsúlyos alkotása ennek a tudományos körnek a 2010-es évek közepén megjelent háromkötetes Jászberény története című munka, amely a kezdetektől szinte napjainkig mutatja be a város históriáját, s az évkönyv köteteivel együtt immár a világhálón is elérhető az Arcanum Digitális Tudománytárban.) A Jászsági Évkönyv szerkesztője, „éltetője” mindvégig Dr. Pethő László nyugalmazott egyetemi docens volt, akinek az első számhoz írott „hitvallása” a mai napig meghatározza az évkönyv szellemiségét. E periodika a tudomány és a művészet területén alkotó emberek számára publikálási lehetőséget nyújtva össze kívánja gyűjteni a térségre vonatkozó értékes anyagokat, miközben multidiszciplinaritásra is törekszik. Ezek a szempontok jól érvényesülnek a szóban forgó 30. kötetben is.

A kiadványban összesen 30 szerző hosszabb-rövidebb munkája szerepel, akiknek zöme a Jászság területén él, de szép számmal akadnak az ország más vidékein (Budapesten, Tatabányán, Szegeden stb.) lakó alkotók is. A fiataloktól az idősebbekig terjed a szerzői gárda életkori spektruma, hiszen gimnáziumi tanuló és nyugdíjas is szerepel a kötetben helyet kapó személyek között. Foglalkozás tekintetében is legalább ilyen sokszínű a kép, a tudományos élet képviselői mellett esztergályos, tűzoltó is publikálási lehetőséghez jutott az évkönyv hasábjain. A kötetben szereplő írásokat azonban összeköti az, hogy a szerkesztő az évkönyv hagyományaihoz illő módon a Jászsághoz kapcsolódó értékeket kívánta összegyűjteni.

A kiadvány öt nagyobb egységbe osztva sorakoztatja fel a szövegeket: Művészet, História, Irodalom, Világot látó és alakító jászságiak, Nézőpontok. Az első szakaszban olvashatunk Jászberénynek a Csontváry Kosztka család életében betöltött szerepéről, itt kaptak helyet különböző művészekkel készített interjúk, róluk szóló portrék, s ugyancsak e szekcióban található a jászárokszállási Szentháromság-templomról a településmonográfia megjelenésének apropóján készült rövid tanulmány is. A második csoportba tartozó közlemények a Jászság és más vidékek kapcsolatához szolgáltatnak adalékokat világutazó tanárok, tudósok, katonák életútjának bemutatásával.

A kötet közepe táján a szerkesztőség által meghirdetett irodalmi pályázatra beérkezett alkotások (novellák, illetve versek) szerepelnek. Ezek a munkák elsősorban a régió lelkületét, szellemiségét, az alkotók által képviselt értékeit igyekeznek felvillantani. A következő szekcióban az érdeklődő olyan jászsági származású emberekkel olvashat interjúkat – akad köztük sportoló, orvos, pap vagy éppen villanyszerelő –, akik bár sok esetben külföldön élnek, mégis megőrizték a magyarságukat, a hazaszeretetüket, a régióhoz való érzelmi kötődésüket. A kiadvány utolsó részében szerepel egy rövid tanulmány a térség hulladékgazdálkodásáról, a német tűzoltókkal fenntartott kapcsolatokról és Jászárokszállás turizmusáról.

A Jászsági Évkönyv 30. kötete méltó darabja a sorozatnak, a benne közölt írások tartalmasan, sokszínűen mutatják be a térség alkotói hagyományait, szellemiségét, örökségét. A tudományosság, a szépirodalom és az interjú egyaránt a helyi értékek feltárásának a szolgálatában állnak, s békésen megférnek egymással a köteten belül. Remélhetőleg még hosszú időn át fennállhat a Jászsági Évkönyv, hogy újabb és újabb jubileumokat ünnepelhessen.

Bodnár Krisztián

Szerzői kollektíva: Nemzeti kisebbségek – Ismerkedjünk meg

Bratislava, Štátny pedagogický ústav, 2020, 132 p. https://www.statpedu.sk/files/sk/vyskum/publikacna-cinnost/ucebne-texty/publikacia-narodnostne-mensiny-zoznamme-sa_preklad_do_madarskeho_jazyka.pdf

Hasznosnak tűnő kiadványt jegyez az Állami Pedagógiai Intézet, egy színes (négyszínnyomású és színesen illusztrált) tájékoztatót a szlovákiai nemzeti kisebbségekről. Nyomtatásban nem jelent meg, az intézet honlapján is nehezen található, a Výskum (kutatás) menüpont alatt, a Publikačná činnosť (kiadói tevékenység) almenüben, de ott nem a Publikácie (kiadványok), hanem az Učebné texty (oktatási szövegek) alatt keresendő; itt azonban már nem lehet eltévedni, mert ez a könyvtár csak négy publikációt tartalmaz, egy kétnyelvű (szlovák–roma) mesekönyvet, egy Oktatási szövegek című, roma–szlovák nyelvű alsó tagozatos dokumentumot, egy hozzá tartozó roma–szlovák szótárt – s végül itt tölthető le s olvasható a szóban forgó kiadvány is. Mégpedig két nyelven, a magyaron kívül szlovákul is (Kolektív autorov: Národnostné menšiny – Zoznámme sa), két külön dokumentumként, a szlovák az eredeti, mert a magyar ezzel a megjegyzéssel kezdődik: „A kiadvány magyar nyelvre való fordítása.”

Összeállítója nincs, szerkesztője se, „lektora” hét, „bírálták” hatan, fordította Hrbácsek Noszek Magdaléna, nyelvi korrektúra: Paedr. Lívia Tímárová. És egy figyelmeztetés: „A publikáció bármely részének sokszorosítását akár szlovák, akár más nyelven a törvény tiltja” – amiből nem egyértelmű, pontosan miért tiltja a törvény, hogy sokszorosítsanak valamit, ami a világhálón nehezen ugyan, de szabadon elérhető (mondjuk, szlovákul magyar publikációt meglehetősen nehéz is volna sokszorosítani). Meglehetősen szokatlannak látom azt is, hogy egy állami intézmény tizenhárom lektorral és bírálóval miért találja fontosnak közölni ugyanitt (az 1. oldalon), hogy „A könyv a szerzők nézeteit tartalmazza, melyeket az egyes fejezetekben prezentálnak. Az Állami Pedagógiai Intézet nem felel a szerzők véleményéért.” Csak a szóban forgó magyar nyelvű kiadványnak a szlovákiai magyarokat taglaló részét néztem át, pontosabban átnéztem mindet, de csak ehhez tudok hozzászólni: az Anita Radi által jegyzett szakasz (41–50. p.), ha valóban a szerző véleményét fejezi ki, nem pedig az intézet megszabta feltételeket, kereteket, igényt és igényességet, akkor vállalható, ugye furcsa is volna, ha valakinek olyan véleménye volna, amiért ő nem felel.

A publikáció az előszón és Ján Botík bevezetőjén kívül 13 szlovákiai őshonos kisebbséget mutat be, nevük ábécérendjében, vagyis: bolgár nemzeti kisebbség, cseh és morva, horvát, magyar, német, lengyel, orosz, ruszín (így!), roma, szerb, ukrán, végül zsidó nemzeti kisebbség. Nem egyértelmű, miért veszi a kiadvány egy kalap alá a cseheket a morvákkal; fellapozva a Kisebbségi Kulturális Alap honlapját, megállapítható, hogy a Kultminor fennállása óta eltelt hat év alatt a morva kulturális pályázatok száma csekély, a cseheké ellenben 392 (ebből nem támogatott: 76) volt, amiből az feltételezhető hogy a cseh kisebbség kulturálisan sokkal aktívabb Szlovákiában, mint a közvetlen szomszéd morva: csak a nem támogatott pályázataik száma pontosan annyi, mint az összes morva pályázaté. Egyébként a 2021-es népszámlálás szerint a lakosság 8,4%-a volt magyar, 2,9%-a roma, 1,2% ruszin, a többi nem érte el az 1%-ot sem (a ruszinok most először megelőzték a 0,8%-nyi csehet), pontosabban: az ukránok s a németek az összlakosság 0,2-0,2%-a, a lengyeleké s az oroszoké egyaránt 0,1, létszámban utánuk következnek a morvák, ők nemzetiségük szerint 2049-en voltak, anyanyelvükre vonatkozóan nincs adat; innen nézve érthető, hogy e kiadvány együtt tárgyalja őket; talán nehéz lett volna a szlovák alapszöveget morvára fordítani. (A cseh népszámlálási adatok szerint a Cseh Köztársaságban 2021-ben 16 500 morva anyanyelvű élt, ez ott 0,2%-ot jelent, „külföldi, leggyakrabban szlováknak megadott anyanyelvű” 150 000, ami 1,5%-nak felel meg, „a második, leggyakrabban megadott külföldi nyelv” az ukrán volt, 90 000, „roma nyelvűnek 4000 lakos vallotta magát”. Nem könnyű ebben kiigazodni.) Hogy miért csak magyar változata készült el a Národnostné menšiny – Zoznámme sa c. kiadványnak, arra sem az eredeti, sem a magyar nem ad magyarázatot (a romák talán nem értenék meg az anyanyelvükön, a ruszinoké nincs kodifikálva – csak találgatni lehet).

A Nemzeti kisebbségek – Ismerkedjünk meg valójában úgyis csak a legszükségesebbeket közli a szlovákiai nemzeti kisebbségekről, az ábécérenden kívül az igazságos matematikát érvényesítve (a KKA más számarányt vesz alapul: a teljes keret, a mintegy évi nyolcmillió euró 53%-a osztható szét magyar kulturális célokra, 22,4% jut a romáknak, 6,4% a ruszinoknak, 3,7% a cseheknek, 2% az ukránoknak stb.), vagyis a 13 autochton nemzetiségnek 12 fejezetben arányosan 10-10 oldal jut, a szerény terjedelem (az első és az utolsó oldal üres, a szakirodalom két oldalra széthúzva) a széles margóval (a margón képek, magyarázó képaláírások) valójában a kisebbségeknek 6-6 oldalt szentel, így elmondható, hogy dióhéjban minden fontosat közölni látszik róluk.

Sajnos, a magyar fordítás olvasását és megértését jócskán megnehezíti, hogy a helységneveket kétnyelvűen közli: „A tömbmagyarság Rimaszombatban/Rimavská Sobota, Dunaszerdahelyen/Dunajská Streda és Komáromban/Komárno él.”; egységesen mindenütt, a Szerb nemzeti kisebbség fejezetében például így: „A. Čarnojevićcsel Komárom/Komárno, Nagyszombat/Trnava, Modor/Modra, Kárpáthalas/Vištuk és Csallóköz/Žitný Ostrov területét célozták meg.”; ez a nyelvi kavalkád helyenként groteszk dimenzióba tágul, például a Zsidó nemzeti kisebbség bevezetőjében: „Pozsonyban/Bratislava és Komáromban/Komárno hozták létre az első zsidó hitközségeket, amelyek a 11. század végén lassan kinőtték magukat, mert ebben az időben nagyon sok zsidó érkezett Csehországból és Morvaországból, ahonnan II. Vratyiszlav kegyetlenül üldözte őket.” Nyelvi szempontból megjegyezhető még, hogy sok a nem standard írott magyar szó- és kifejezésváltozat, így a magyarokat taglaló fejezet első oldalán pl. „Dnyepper”, „Szent Erzsébet dóm”, „Trianoni szerződés” stb., ugyanitt a 3. sz. képhez tartozó szöveg így kezdődik: „Feszty Árpád körképe (1856–1914), aki Ógyallán született.”

Radi Anita jó érzékkel válogatta össze, ami rólunk, magyarokról dióhéjban elmondható: hogy honnan s mikor érkeztünk a Kárpát-medencébe, egy részünk miként került oda, ami ma Szlovákia, hogy a 2. világháború után itt üldözött kisebbséggé vált stb. – minderre egyetlen szűk kis oldalacska jut, s ez így nagy bravúr. Persze lehetett volna ugyanilyen korlátolt területen cizelláltabban is megfogalmazni ugyanazt („A Magyar Királyság létezése alatt számos neves személyiség élt a Felvidéken. A híres magyar költő, Balassi Bálint Zólyom/Zvolen várában született”), hogy a kicsike információkból ne lehessen szabadon bármire következtetni. Továbbra sem világos, hogy ez a magyar kiadvány kiknek készült, abban talán lehet bízni, hogy nem a csak magyarul olvasóknak, az mindenesetre nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a szlovák eredeti a szlovák olvasóknak készült (meg talán a csak szlovákul értő többi őshonos kisebbségnek), én az intézet helyében nem fordíttattam volna le magyarra.

Vannak a kiadványban (egységesen, mindenütt) legendák, érdekességek, kultúra, népszokások és néphagyomány (ez utóbbiban a magyar kisebbségnél két oldalon: március 15., augusztus 20., „ádvent”, karácsony, újév, húsvét, nagypéntek, húsvétvasárnap), belátható, ez vagymuk mi; a törzsszövegben a Szent Jobb, mellette a margón a gulyás. A kultúra tárgykörét (fejezetcím: A jelen…) mint másutt is, Érdekesség nyitja, mellette a margón Grendel Lajos, ez ugyanis a Neves személyiségek arcképcsarno (!).

Sorrendben a főszövegben egyébként ezek fértek el rövid magyarázatokkal: Duna Menti Tavasz, Gombaszögi Nyári Tábor, Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny, Csemadok („A CSEMADOK fő küldetése a szlovákiai magyarok kulturális fejlesztése.”), a „Komáromi Selye János Egyetem mellett működő Fórum Kisebbségkutató Intézet”, a „Pozsonyi Kifli Polgári Társulás”, Ifjú Szivek, „Thália Színház Kassán és a Jókai Színház Komáromban”, a Szőttes, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. A margón: Ghymes, „Puli kutya”, „Rubik – kocka”, DAC.

Az ismeretlen szerzőségű Előszó… néhány sora kétszer is könyvnek nevezi a publikációt, amikor közli, mi célból született: „A Nemzeti kisebbségek – ismerkedjünk meg című könyv segédanyagként szolgál az általános iskolában oktatók számára. Szlovákia történelmének mélyebb megismerésére akar ösztönözni a nemzeti kisebbségek és kultúrák feltárásának, bemutatásának a szándékával. A társadalomban zajlódó jelenlegi helyzet nemzetiségi elveken történő jobb megértését is segítheti a könyv. A segédanyag nem a teljesség igényével nyúl a történelmi kérdések megvitatásához, és nem is kíván egy komplex képet adni.”

Ján Botík etnológus-történész, professor emeritus Multietnikus Szlovákia és kultruális sokszínűsége c. (következetesen így: „kultruális” bevezetője tárgyilagos, de itt is lehetett volna árnyaltabban fogalmazni rólunk, itt élő magyarokról és a többi, ahogy a könyv leszögezi, „autochton” kisebbségről: „a mai Szlovákia területére érkező kisebbségek”, mert ez így szerintem nem az, amit a szerző gondolt vagy gondolhatott, s egészen biztosan nem az, amit tudunk, ugye tényekkel lehetne amellett érvelni, hogy nem kisebbségként érkeztünk ide, de Radi Anita épp e könyvben ezt is szépen belefoglalta a dióhéjunk legelején.

A fentiek fényében nem biztos, hogy e publikáció az általános iskolában oktatóknak vagy más kevésbé fontos szerepet betöltők számára segédanyagként szóba jöhet, akár magyar, akár más kisebbségi, magyarul olvasót értsünk is alattuk.

A kiadvány szlovák eredetije a kisebbségi kormányhivatal oldaláról is letölthető, a pedagógiai intézetnek ezzel az ajánlásával: „Vynikajúce a ľahké čítanie pre mladšie, ako aj staršie ročníky.” Nem fordítom le annak, aki nem tud szlovákul, utóvégre: ismerkedjünk meg valójában.

Csanda Gábor

Impresszum 2023/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXVI. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tanulmányok

Öllös László: A felemásság értékrendje
Csernicskó István: Elrajzolt nyelvpolitika. Az ukrán állami nyelvpolitika ideológiai motívumainak megjelenése jogi szövegekben és karikatúrákon
Goran Bašić: Kisebbségi önkormányzatiság és kulturális autonómia Szerbiában. A jó ötlettől a megterhelő gyakorlatig
Viktor Janák: Egy kissé feledésbe merült irredentizmus. Csehország, vagy Szlovákia? Morvaszlovák ingadozás a válságos 1938–1939-es években
Lampl Zsuzsnna: Beszédes adatok a 2023-as parlamenti választás előtt
Popély Árpád: Nemzetiségi képviseleti szerv vagy egyszerű parlamenti bizottság? A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának létrehozása 1968-ban
Lengyel Ákos: Adalék a szekeresgazdák történetéhez. Nemes kemenczei Kemenczky nemzetség komáromi jelenléte

KÖZLEMÉNYEK

Liszka József: Egy csónakban

NEKROLÓG

Csanda Gábor: Pomogáts Béla

KÖNYVEK

Romsics Ignác–Rácz András–Fedinec Csilla: Az orosz–ukrán konfliktus történelmi háttérrel (Csanda Gábor)
Bajcsi Ildikó: Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944) (Hollósi Gábor)
Szeghy-Gayer Veronika: Tost László, Kassa polgármestere (Gaučík István)
Zsuzsanna Varga: The Hungarian Agricultural Miracle? Sovietization and Americanization in a Communist Country (Gaučík István)
Karolina Lendák-Kabók: National Minorities in Serbian Academia. The Role of Gender and Language Barriers (Vataščin Péter)
Pintér Tibor: Hangok és szavak erdeje (Polgár Anikó)
Baka L. Patrik: Óperenciák. Fejezetek a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalomból (Ádám Laura)
Pethő László (szerk.): Jászsági Évkönyv 2022 (Bodnár Krisztián)
Kiss Zsuzsanna: Az egyedüli tér. Társas élet és közélet Zala megyében a neoabszolutizmus korában (Bodnár Krisztián)
Szilágyi Márton: Az íróvá válás mikrotörténete a 19. század első felében. Lisznyai Kálmán és az „irodalmi gépezet” (Bodnár Krisztián)

A felemásság értékrendje

Ahhoz, hogy a felemásság morális kategóriává válhasson, olyanná, amit védeni, óvni kell, persze érvek kellenek. A felemásság erkölcsi lényege az állítás, hogy az elmaradottság adott elemei értékesebbek, mint a fejlettség állapota.

Ehhez persze e fejlettséget a romlás és a bukás előszobájaként kell láttatni, s ha a bukás nem következik be, akkor sem szabad kételkedni a jóslat jövőbeni bekövetkeztében. S mivel minden fejlett kultúra válságba jut egykor, ki az, aki megkérdőjelezhetné, hogy egykor a mostani is bajba jut majd. Sőt, az is lehetséges, hogy a mai állapota valóban a válságának az eleje. Amivel viszont a felemásság adós marad, az a mód, ahogy maga a fejlődés élvonalába juthatna. A fejlettebbek kritikája ugyanis nem párosul valós, más utat mutató fejlődésstratégiával. Inkább csak jóslatszerű víziókkal próbál mozgósítani, végrehajtható és eredményességükben mérhető, részletesen kidolgozott programok nem születnek.

Az elmaradottság eszmei védelme ugyanis az elmaradottságot okozók védelméhez kötődik. Amennyiben ők nem elmaradást okoztak, hanem abban akadályozták a többi embert, hogy a romlás útjára lépjen, akkor erkölcsileg nemes cselekedetek köthetők hozzájuk. Így megmarad morális joguk a hatalom megtartásához vagy ismételt megszerzéséhez. Az állítás ellenőrizhetetlenségéhez szükséges a látomásszerű jövőkép, és az indulatos politikai identitás. Erős szenvedélyek az észszerűség helyett, hozzájuk pedig hatalmilag erősen kézben tartott érdekkötődések.[1]

A szenvedélyek elsősorban nemzeti szenvedélyek. A megsértett nemzeti öntudat indulatainak folyamatos erősítésén nyugszanak. Nem a sértettség feloldása a cél, hanem a fájdalom fokozása, a megsértett büszkeség érzésének erősítése.

A közép-európai felemásság lényegéhez azonban nemcsak a fejlettebb nyugattól, hanem a még elmaradottabb kelettől való viszonylagos elkülönülés is hozzátartozik. A keleti birodalmakkal szemben magukat nyugatinak, tehát fejlettebbnek tekintik. Jóllehet kultúrájuk számos vonása keleti vagy keleties, politikai kultúrájukat is beleértve, magukat mégsem tartották a kelet részének. Egyébként el kellett volna fogadniuk az ismétlődő keleti meghódíttatásuk természetességét, s helyes voltát. Vezetőik egy része ugyan ezt az ideológiát terjesztette, de tudták, társadalmuk nem kíván sem törökké, sem pedig orosszá válni, és nem szeretne beolvadni e birodalmakba. Kevés kivételtől maguk sem akarták ezt teljesen, még ha támogatták is e birodalmak uralmát, s terjesztették is kultúrájuk számos elemét hódító uraiktól kapott hatalmukkal.

Az felemás elkülönülés mestereinek azonban még egy kihívásnak kell megfelelniük. Egymástól is el kell választaniuk társadalmaikat. Keleti hódítóik felé magukat keletiebbnek, tehát kommunistábbnak, oroszbarátabbnak, ha a hódító nyugati, pl. a nemzetiszocialista Németország, akkor a szomszédnál németbarátabbnak, a demokratikus nyugathoz csatlakozás során pedig nyugatiabbnak próbálják beállítani magukat, szomszédjaikat tudatosan visszaszorítva.[2] Ha pedig egyszerre közelednek kelethez és nyugathoz, akkor egyszerre érvelnek kétfelé kétféleképpen. Sőt, akár többféleképpen is, hiszen előfordulhat, hogy esetenként kettőnél több hatalomhoz is igazodni akar az adott közép-európai ország.

Az ilyen helyzetben nem az ellentmondás feloldása, hanem fenntartása válik politikai és kulturális céllá. Különben számot kellene adni a kétarcúság hatalmi, gazdasági, és kulturális következményeiről. Arról, hogy legfőbb hatalmi következménye nem a térség függetlensége, hanem függésbe taszítása az egymással vívott nemzeti harc ürügyén. A korábban egységes gazdasági teret felbomlasztják, és kis, az éppen domináns hatalomtól való függés révén működőképes egységeket kreálnak. Teszik ezt a huszadik században, abban a korban, amelyben a korábban nagynak tartott országok piacairól is kiderül, hogy már kicsikké váltak.

A gyarmatosítással növelt piacok korában kis piaci egységekké bontani a korábbi nagyot azt jelenti, hogy erősödik a kicsik függése. Ezt pedig igazolni kell.

De kulturálisan is el kell választani egymástól a korábban szoros kapcsolatban levőket. Ennek alapja a nyelvi elválasztás. Ezt a nyelvi dominancia megteremtésével próbálják elérni. Az iskola ezért csak a kisebbségit kötelezi a többség nyelvének elsajátítására, a többségit nem a kisebbségiére. Olyan településeken, régiókban sem, ahol együtt élnek. A másik nyelve az elnyomás eszközévé válik, hiszen a két nyelv nem egyenlő. Esetünkben az Osztrák–Magyar Monarchia végével a domináns magyart nem a nyelvi egyenlőség követi, hanem a domináns szlovák (valamint a cseh) váltja fel.

Ezzel pedig aránylag gyorsan megszűnik az új nemzeti többséghez tartozóknak az a képessége, hogy maguk alkothassanak képet a szomszéd kultúrájáról, közéletéről, politikusaik álláspontjairól. Azaz a saját nemzeti dominanciájuk őket is elválasztja a másiktól.

A kulturális elválasztás másik fontos eleme, pontosabban érve: az ellenségképzés. A másik fél múltját oly módon állítják be, hogy saját nemzetbeliek számára csak a nemzeti harc tűnjék járható útnak. Ez pedig nehezen sikerülhetne a nyelvi elválasztás nélkül. Ha a többségiek számottevő rész értene a kisebbség nyelvén, akkor megismerkedhetne közös múltjuknak azokkal a történéseivel, amelyek mindannyiuk javát szolgálták. De a sajátjaik által elkövetett igazságtalanságokat és embertelenségeket sem lehetne eltitkolni, illetve sokkal nehezebb lenne félremagyarázni. Közvetlenül, tehát hazai értelmezés és félreértelmezés nélkül ismerkedhetnének meg a másik nemzetbeliek mai nézeteivel, álláspontjaival, javaslataival, kezdeményezéseivel.

Közvéleményeik ugyanis egymásba érnének, részben közös közvéleményt alkotva.[3] A nacionális indulatkeltés, s manipuláció lehetőségei elé így magas korlátok emelődnének, következésképpen a vezetőréteg sokkal nehezebben tudná militarizálni saját nemzeti közvéleményét.

De még egy fontos következménnyel járna a közvélemények egymásba érése. A nemzetek tagjai közt a közvetlen kapcsolatok sokkal sűrűbb hálója szövődhet, mint az ellenségképzésen alapuló kulturális elválasztásuk esetén. S nemcsak érdekalapú gazdasági kapcsolatokról lehetne szó, hanem az emberi kapcsolatok teljes skálájáról.

Így nem a regionális többkultúrájúság, hanem a nemzeti ellenségnek deklaráltakkal szembeni elkülönülés vált követendő példává. (Ha valaki szlovákként nyilvánosan hangoztatja, hogy beszél magyarul és ismeri a magyar kultúrát, az nemzetileg gyanússá, tehát kevésbé értékessé válik.) A nemzeti harc értékrendjében az, aki szereti, sőt aki csak szeretheti az ellenséget, az lejjebb kerül a harc értékskáláján, mivel gyanússá válik. A nemzetéhez hű személy nem beszél a másik nyelvén, akkor sem, ha tudna, hanem a másikat kényszeríti saját nyelve használatára. Nem hangoztatja a másik kultúra értékeit, hanem arra mutat rá, mennyivel értékesebb a sajátja.

Egymás segítése akkor válik elvárható magatartássá, ha azzal saját érdekeiket is érvényesíthetik.[4] Nem tartják felelősnek magukat a másik fél sorsáért, hacsak abban az értelemben nem, hogy harcoljanak velük. Érdekkapcsolat esetében köttetnek szövetségek az érdekek határai közt.[5] De olyan kapcsolatok, amelyek nyilvánosan hangoztatott lényege a másikért viselt felelősség volna, nem születnek. Pedig teljesen egyértelmű, hogy döntéseikkel jelentősen, esetenként meghatározó erővel befolyásolják nemzeti szomszédjaik jelenét s jövőjét.

A felelősség elhárításának társadalmi értékké tétele válik az Európai Unión belüli szolidaritáshiány fő okává. Az unióba történő belépést is főként érdekérvényesítésként fogja fel az ország politikai vezetése, valamint a társadalom nagy része is. Sokan nem is képesek másként látni a kérdést. Mások pedig abban érdekeltek, hogy ne is váljanak képessé.

A nemzeti érdekérvényesítés legfőbb értékké emelése pedig ingataggá, kérdésessé teszi az egyetemes értékeket. (Kant 1995, 85. p.)

Közép-Európa

A közép-európai kis nemzetek összetartozásának elméleteit megalkotó gondolkodók számba vették a többüknél is fellelhető értékes tulajdonságokat. Különös figyelmet szentelnek azoknak, amelyeket egymástól vettek át, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire értékes s előnyös volna, ha ellenségeskedésüket abbahagynák, együttműködésüket pedig felújítanák.

Ám az a tézis, hogy 1989 után a kommunizmus tapasztalata, a térség náci, majd szovjet megszállása ráébreszti Közép-Európa kis nemzeteinek demokráciáit, hogy korábbi nemzeti harcaikat abbahagyják és nemzeti békét kötve államaikban kisebbségeiknek teljes nemzeti szabadságot és egyenlőséget biztosítva összefogjanak,[6] nem igazolódott.

Kiderült, hogy a korábbi diktatúra számos híve, lekötelezettje megpróbálja használni a nemzeti harc eszköztárát. De ez nem volt meglepő. Ám a tézis annak a feltételezésére épült, hogy azok, akik alkotmányos demokráciával akarják felváltani a kommunista diktatúrát, változtatni akarnak azon a nemzet- és államfelfogáson, amely alávetettségbe sodorta az egész térséget. De nem ez történt. Pontosabban csak részben, kis részben.

Mindegyik nemzetben akadtak olyanok, akik szerettek volna valami ilyesmit, sőt közülük többen vezető szerepet játszottak a térség forradalmaiban.[7] A kommunizmus ellenfelei közt azonban többen voltak, akik a régi módon látták a térséget, és legfeljebb az új nemzetközi viszonyrendszerhez akarták igazítani látásmódjukat.[8] Lényegileg nem kívántak változtatni rajta, és alighanem nem is voltak rá képesek. Sőt, magyarok és szlovákok egymáshoz fűződő viszonyában a nacionális agresszivitásnak nemcsak a kommunizmus előtti, hanem a kommunizmus alatti hagyományai is megjelennek 1989 után. A szlovákoknál ilyenek a husáki nemzetépítés elemei és szociológiai következményei.

Az új identitás alakult ugyan, ám csak néhány részében létezett. Olyan identitásnak, amely a maga komplexitásában válthatta volna fel az uralkodó, az egymás elleni küzdelmekből jócskán táplálkozó nemzetit, még csak egy-egy eleme született meg. De azokat is alig ismerik az egyes nemzeti közvélemények. Az egyik, a közös érdekek koncepciója, az ismertebb.[9]

Így azonban az új komplex közép-európai s ezen belül az új közös szlovák–magyar identitás hiánya továbbra is megtartja a korábbi, nemzeti ellenségeskedésre épített önazonosság uralmát. Az újhoz pedig új kell. Nem elég a régi egyik-másik elemének módosítása.

Szükséges persze a régi kritikája.[10] De a stabil, és hosszantartó közös érdekek is kellenek. A közös érdekek felismerése nyiladozik. Ennek köszönhető a visegrádi négyek tömörülésének megszületése és együttműködésük folyamatos erősödése. Ám ez az összetartozás teljes értékrendjét nem öleli át. A felek több fontos területen együttműködnek ugyan, ám továbbra sem ismerik és különösebben nem is szeretik, tisztelik egymást.

Ami pedig a múlt kritikáját illeti,[11] a maguk okozta nemzeti sérelmeikről nem vagy csak alig beszélnek, és az értékrendjüket alapvetően megváltoztató következtetésekre sem akarnak jutni azok okán.

Az egyik kiáltóan halk példa az egymáshoz érdekeik révén talán a legközelebb álló két ország, Csehország és Szlovákia nyilvánosság előtti hallgatása a csehek kitelepítéséről a második világháború előtt megalakult szlovák államból. Ha a közbeszéd fontos részévé tennék ennek igazságtalanságát, akkor adódna a kérdés, hogyan értékeljék a németek, a magyarok elüldözését. Ezért inkább hallgatnak róla. Még a csehek is. Feltételezhetően amiatt, mert a Csehországból kitelepített mintegy hárommillió német sokkal több.

Ez az a magatartás, ami láttán józan ítélőképességű ember nem bízik a másik félben. Pillanatnyi érdekeik vannak, azokkal lehet kalkulálni, ám többet képzelni botorság, sőt naivitás.

Csakhogy, amennyiben a kulturális értékrend nem változik fundamentálisan, akkor ezen országok viselkedése sem fog. Ha a nemzeti relativizmus értékrendje marad az uralkodó, akkor továbbra is csak olyankor fognak együttműködni, amikor az a maguk számára éri meg az adott helyzetben. Ma még elégnek tűnik az érdekegyeztetésen alapuló efféle együttműködés, de komolyabb érdekkonfliktusokat is teremtő vagy jelentős kockázat- és áldozatvállalást is igénylő válsághelyzetben bizonyára kevésnek bizonyulna. Ezt sejtik a felek, és persze az együttműködés érdekterületei mellett továbbra is igyekeznek megtartani, kiépíteni a nagyhatalmi támogatás olyan formáit, amelyek alkalomadtán a szomszéddal szemben is felhasználhatók.[12] Tehát vállalt sorsközösségükről szó sincs.

Az Európai Unió érdemben nem avatkozik a magyar–szlovák viszonyba. Maga sem rendelkezik olyan normákkal, amelyek mentén megtehetné. És persze a normák hiányából következően jogszabályokkal sem. De efféle szándéka sincs. Ha volna, az felbolydítaná azt a csendes megegyezést, hogy a felek eltűrik egymás nemzeti igazságtalanságait. Például a francia mintát.[13] Tehát az is veszélybe kerülne. Általa pedig az mai Európai Unió.

Az Európa Unió emiatt leszögezi, hogy tiszteli tagállamai nemzeti identitását. A gyakorlatban ez a be nem avatkozást jelenti. Az EU és az őt alkotó államok semmiféle, a nemzeti identitás értékrendi lényegét érintő közös normarendszert nem teremtettek. Látható, hogy ilyen szándékuk sincs. Így azonban megmaradhat mindaz, ami az egyes országok korábbi és mai küzdelmeiben összeállt polgárai és nemzetei önazonosságában. Ez az állapot azonban nem a valós nemzeti béke állapota.

A megbékélés alapja a felek békevágya. Ez egyben azt is jelenti, hogy a háborúzás eszköztárától önként meg kell szabadulniuk. Első lépésként bírálat alá kell vetniük mindazokat a nézeteket s cselekedeteket, amelyek a másik fél legyőzésére és elpusztítására, nemzeti, sőt estenként fizikai megsemmisítésére irányultak – és irányulnak ma is. A nézeteket azért, mivel ezeknek az agresszív ideológiáknak a megfogalmazását a nemzeti harc megvívása motiválta, nem pedig az igazság keresése. Elsőrendű célja a nemzeti mozgósítás, nem pedig a valóság kritikus bemutatása.[14] Értékelésének mércéje a másik fél felett aratott nemzeti győzelem, nem pedig az emberi haladás koronkénti élvonalához történő viszonyítás, nem az egyetemes emberi szabadság és jogok, de nem is az ember egyetemes nemzeti szabadsága.[15] Ezek helyett saját nemzetének másikkal szembeni előretörésén méri az eredményt. (Kant 1995, 85. p.)

Ez a morális mérték persze lépten-nyomon szembekerül az egyetemes emberi értékekkel. A rendszeresen felbukkanó, gyakran kiáltó ellentmondást pedig fel kell oldani. Tehát választ kell adni a nemzet nevében elkövetett gaztettekre, a nemzeti ellenség gyilkolására, deportálására, szabadságától, alapvető jogaitól való megfosztására. De meg kell magyarázni ugyanazoknak a nemzeti jogoknak megvonását is a nemzeti ellenséghez soroltaktól, amelyekért a mostani többségiek elődei küzdöttek, és amely küzdelmet most nemzeti történelmük legigazságosabb és legdicsőbb szakaszának tartják a jelenkoriak.[16] Majd pedig sajátjaik előtt a nemzeti ellenségnek tartottak megvetését, lenézését is meg kell indokolni.

A megoldás az eszmetörténetből jól ismert relativizálás.[17] Az egyetemes emberi értékek egyetemességének kétségbe vonása, s annak bizonygatása, hogy jelentőségük csak eseti és helyzeti. Értékük s érvényük éppen ezért relatív.[18]

Ám egyes polgárok nemzeti szabadságának kétségbevonása nem áll meg náluk, hanem kiterjed az állam emberi jogi alapjainak más területeire is. Valamint lényegileg korlátozza a nemzeti többséghez tartozók nemzeti szabadságát.

A többségiek nemzeti szabadsága látszólag biztosított. Nyelvük hivatalos nyelv, szokásaik uralkodó szokások, kultúrájuk domináns kultúra, államukat uralják. S mindennek szimbolikus kifejezést is adnak, tehát az állam jelképei saját maguk megjelenítései. Ámde, amennyiben úgy döntenek, hogy mindezeket egyben arra is használják, hogy más nemzetiségű polgártársaik hasonló nemzeti törekvéseit akadályozzák, akkor az előbbi eszköztár mindegyikét deformálniuk kell.

A nemzeti szabadság relativizálásához használt, a kisebbségek elnyomására szolgáló érv jelentősen hozzájárul az egyes politikai eszmeáramlatok értékrendjének összezavarásához. A baloldalnak ugyanis úgyszintén az emberi jogok viszonylagos interpretációjába kell bonyolódnia.[19] Transzformálódó országokban mások nemzeti elnyomásának vágya többféle elemből rakja össze az itteni újbaloldalt. Benne található a jakobinus egységesítő hagyomány. Az általános akarat rousseau-i tézise feltételezi mindenki alárendelését az egyetlen s így egyazon politikai magatartáskódexnek, amihez később a közös hagyományok rituális tiszteletét is hozzárendeli a szerző.[20] Leszögezhetjük, hogy a volt kommunista országokban posztleninista formában jelenik meg a jakobinus hagyomány.

A végső törvény így a harc törvénye. Ám ehhez a múltat is így kell látni és láttatni. Értékelésének az egyik lehetséges módja, hogy a történelmet a nemzeti hatalom növekedésének vagy csökkenésének viszonylatában osztják jó és rossz korszakokra a felek.[21] Tehát amennyiben nő az adott nemzet tagjainak száma, gyarapodik országának területi kiterjedése, erősödik nemzetközi befolyása, akkor történelmüknek ezt a szakaszát nemzetileg pozitívnak, míg ellentétét negatív szakasznak tartják. Akkor is, ha az adott időszak során a világtörténelem pozitív folyamataihoz csatlakozva érték el céljaikat, és akkor is, ha éppen a haladásellenes erőkkel szövetkezve. Valamint az értékelésen az sem ront, ha terjeszkedésük során más nemzetiségűeket juttatnak alávetett helyzetbe, akár saját országukban, akár olyanokkal szövetkezve, akik szintén nemzeti kisebbségeik elnyomására építik államukat.[22] Mint ahogy az sem, ha mások fölött próbálnak domináns pozícióba jutni. A nemzeti nagyság mértéke a hatalom kiterjedése, nem pedig az alávetettek sorsa vagy a társadalmi haladáshoz való viszonya. Méghozzá mindmáig. Mások meghódítása ritkán vezet olyan társadalmi vitához, amely eredményeképpen a politikai közösség jelentős része kétségbe vonná saját hódítással megteremtett nemzeti nagyságának morális alapjait, mások alávetésének helyes voltát. (Habermas 2005)

Ilyen esetben nemzeti és demokratikus szinte teljesen elválik egymástól, és a nemzetinek nevezettet teszik végső morális mércévé. (Kant 1995) A közép-európai dilemma lényege éppen ebben az ellentmondásban van.

Az ellentmondás több olyan következménnyel jár, amelyek nemcsak a megtartásához járulnak hozzá, hanem egyenesen tovább erősítik.

Felsorolásunkban az első következmény politikai szociológiai természetű. Az említett ellentmondás fenntartása s használata olyan személyeket juttatott hatalmi pozícióba, akik így érdekeltekké váltak az ellentmondás fenntartásában. Például aligha szeretné az emberi jogok értékrendje alapján tisztázni a második világháború utáni kitelepítések ügyét, aki maga is részesedett az elkobzott vagyonból. Vagy aligha várható olyanoktól a fasiszta vagy a kommunista múlt bírálata, akik ezeknek a rendszereknek köszönhetik karrierjüket, méghozzá az élet bármely területén. S mindez a legnagyobb kritikai kapacitású réteg, az értelmiség egy részére is kiterjed, hiszen ideológiára is szükség van mások nemzeti szabadságának korlátozásához.

Felemásság

A fejlett nyugat mögötti elmaradottág egyébként is egyfajta átmeneti térré tette a térség országait. Az elmaradottág, a kelet és nyugat közti ingajárat önmaga igazolását is megteremti. Létrehozza a felemásság morálját.

Ez a morál értelemszerűen a politikában is meggyökerezik. Lényege, hogy a politikai felemásság, a sem igazán keleti, sem igazán nyugati magatartás nem hiba, hanem erény, ezért a politikai rendszernek a nyugati demokráciákétól eltérő elemei hasznosak és szükségesek.

Megóvnak ugyanis a keleti despotizmustól és a nyugati dekadenciától. Sem az egyik, sem a másik nem jelent így halálos veszélyt e kis nemzetek létére. (Nekik egyébként is folyamatos küzdelmet kell folytatniuk megmaradásukért.)

Ez a személet a nacionalizmus sajátos szerepét is alakítja térségünkben. (Szűcs 1974, 31. p.) Itt a nemzeti identitásnak nemcsak a nyugatabbra is ismert funkciói vannak, hanem az állam és társadalom felemásságát is igazolnia kell. Mivel pedig a nemzeti identitás korunk uralkodó identitása, pótolhatatlan szerepet kap ebben a törekvésben.

A nemzetinek oly módon kell tehát a legfőbb értékké válnia, hogy az elmaradottságot is igazolni lehessen vele. Tehát a nemzetit nemcsak a mások elleni küzdelem okán kell az egyetemes emberi fölé emelni. Hiszen egyébként a szabadság és egyenlőség szintje, a társadalom fejlettsége volna az elsőrendű érték. Alá kell támasztani, hogy miért kell akadályozni az ország más nemzetiségű állampolgárait nemzeti szabadságukban, miért jó, ha az állam lehetetlenné teszi nemzeti egyenlőségüket, s egyáltalán miért fontos és helyes, ha a többség kultúrája domináns, a többi polgáré pedig alárendelt.

Erre az igazolásra építhető a nemzeti okokból centralizált hatalom ideológiája. Az ideológiának persze a nemzeti veszélyérzetre kell épülnie. A nemzeti veszély központi jelentősége egyben megadja azoknak a nemzetfelfogásoknak a körét, amelyek alkalmasak e szenvedély erősítésére.[23]

Figyelembe véve a globalizáció folyamatait és az EU térvesztését, a nemzeti felemásság morálja Nyugat-Európa nemzetei körében is elterjedhet, ha fokozatos elmaradásukat próbálják igazolni saját maguk előtt.

Kritikai szempontok

A nacionalizmus eszmerendszere sem lehet független a felvilágosodás értékrendjétől, hiszen szintén ennek az időszaknak a gyermeke. Komplex identitásról van szó, amely sok tekintetben hasonló a korábbi uralkodó önazonosság dominanciáját felváltóhoz, nevezetesen a vallási identitáshoz.[24] A felvilágosodás nem kis mértékben éppen az egyház politikai szerepének és a vallás számos tételének kritikája által válik a kontinens megújhodásának eszmerendszerévé. A harmincéves háború megmutatta, hogy a vallási identitás nemcsak képtelen a nagy társadalmi katasztrófák megakadályozására, hanem egyenesen az egyik legpusztítóbb háború eszmei alapját adja.[25]

Korunk egyik legfontosabb kérdése, hogy a huszadik század két világháborúja nyomán az európai eszmeiség képes lesz-e megoldást találni a két világégés alapjául szolgáló eszmerendszer, a nacionalizmus agresszív elemeinek problémájára. A kísérlet sikere vagy sikertelensége nemcsak a világ, hanem a nacionalizmus eszméjét megalkotó Európa egyik alapproblémája. Hiszen kontinensünk államai éppen e két, maguk által kirobbantott háború által veszítik el korábbi domináns pozíciójukat a világban, s válnak másodrendű, sőt esetenként sokadrendű tényezőkké. (Coudenhove-Kalergi 1988, 9–12. p.) Anélkül tehát, hogy rámutatnánk e háborúk uralkodó eszméjének hibáira, megfogalmaznánk lényegüket, majd a kritikából eredően annak az eszmének az alapjait is felvázolnánk, amely e hibáktól mentes, ha rejtetten is, de továbbéltetjük a huszadik századot. (Skalnik Leff 2016, 318. p.)

Az Európai Unióban eddigi történelme során az úgynevezett íratlan szabályrendszere vonta meg a korábbi válságidőszak bírálatának határait. Eszerint a fasizmus és kommunizmus eszmerendszerét általánosan bírálni kell, ám politikailag nem illik szóvá tenni a tagállamok jelenlegi agresszív nacionalizmusát. Szabályai szerint az a nacionalista, tehát gyanús, aki a másik tagországban a kisebbségekkel szembeni agresszív nacionalizmust bírálja és a sértettek, leggyakrabban a saját kisebbségeik helyzetének rendezését, jogaik megadását, sérelmeik jóvátételét szorgalmazza. A szabályrendszer legfőbb gyengéje tehát nem a helytelen álláspontban rejlik, az álláspont helytelenségére ugyanis nyilvános vitában rá lehetne mutatni. Hanem a hallgatásban. A hallgatás morális értékké emelésében. Általa ugyanis éppen a nyilvános vita válik helytelenné.

A hallgatás pedig, mint a történelem során számtalanszor megmutatkozott, nem a nemzeti agresszivitás híveit csendesíti el. Ők továbbra is mondják és teszik a magukét. A hallgatás a kritikusaik száját fogja be, valamint az érintettekét, azokét, akik az agresszivitást megszenvedik. A hallgatás kötelezettsége így őket teszi gyanússá, róluk állítható, hogy hangoskodásukkal veszélyeztetik az európai békét és egyensúlyt, azok helyett, akik jogaikat semmibe veszik.

Róluk sugallható, hogy végső soron országaik szétverésére törnek, hiszen nem maradnak nyugton a jelen prosperitást ígérő vagy éppen nehézségekkel küzdő korszakában. Éppen ezért rendkívüli óvatossággal kell kezelni bíráló szavaikat és nemzeti igényeiket, következésképpen semmiképpen sem szabad túl nagy nyomás alá helyezni országaik vezetőit. Az egyensúlyt kell fenntartani, az az elsődleges cél, nem a probléma lényegének megoldása,[26] nevezetesen a többség nemzeti kizárólagosságán alapuló értékrend megváltoztatása, a polgárok nemzeti sokféleségének, valamint összetartozásának az összekapcsolása, és persze az érintett kisebbségek nemzeti szabadságának s egyenlőségének biztosítása.

A jelen agresszív nacionalizmusairól folyó politikai vita nélkül azonban nem változnak meg azok a nézetek s előítéletek, amelyekre az egyes nemzeti agresszivitások támaszkodnak. Változás nélkül pedig tovább élnek, s előtörnek minden válsághelyzetben.[27]

Irodalom

Barnard, Frederick M. 1988. Self-Direction and Political Legitimacy – Rousseau and Herder. Oxford, Clarendon Press.

Bibó István 1986. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In Uő: Válogatott tanulmányok, Második kötet 1945—1949. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Breully, John 1998. The Nationalism and the State. Manchester, Manchester University Press.

Coudenhove-Kalergi, Richard 1988. Pan-Europe. Paris, Presses Universitaires de France.

Deutsch, Karl W. 1966. Nationalism and Social Communication: An Inquiry into the Foundations of Nationality. Paperback – June 15, MIT Press.

Dunn, John 1979. Nationalism. Western Political Theory in the Face of the Future. New York, Cambridge University Press.

Habermas, Jürgen 2005. A szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger eszmecseréje a müncheni Katolikus Akadémián 2004. január 19-én. Holmi, 17. évf. 11. sz., 1393–1407. p.

Józwiak, Veronika 2019. A V4-ek hangja az Európai Unióban. In Stepper, Péter (szerk.): Közép-Európa és a Visegrádi Együttműködés. Budapest, Antall József Tudásközpont.

Kant, Immanuel 1997. Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus.

Kedourie, Elie 2000. Nationalism. Oxford, Blacwell Publishers Ltd.

Kis János 1987. Tágabb összefüggések. Beszélő, (2.). 1. évf. 21. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/tagabb-osszefuggesek

Kymlicka, Will 1995. Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press.

McMahan, Jeff 1997. The Limits of National Partiality. In McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press.

McRae, Kenneth D. 1986. Conflict and compromise in multilingual societies. Belgium, Waterloo, Ontario, Wilfrid Laurier University Press.

Skalnik Leff, Carol. 2016. National Conflict in Czechoslovakia. The Making and Remaking of a State, 1918-1987. Princeton University Press.

Smith Anthony D. 1991. National Identity. London, Penguin Books.

Szakálné Szabó Zita 2021. Harminc éve a közös úton – A Visegrádi Négyek együttműködésének politikai fejlődési íve a kezdetektől napjainkig. DOI: 10.36817/KM.2021.2.6 Külügyi Műhely, 2. sz.

Szűcs Jenő 1974. Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat.

Elrajzolt nyelvpolitika

Az ukrán állami nyelvpolitika ideológiai motívumainak megjelenése jogi szövegekben és karikatúrákon.

Bevezetés

2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. A háború elindításával új geopolitikai korszak kezdődött, melynek keretében nagy eséllyel átalakul majd a globális biztonságpolitikai rendszer, és valószínűleg a nemzeti kisebbségek és a kisebbségi nyelvek, valamint az anyaországok szerepének megítélése is megváltozik. A háborút nagyon sok szempontból elemzik, kevesebb figyelem jut viszont a nyelv, a nemzet és a kisebbségek nyelvi jogai és a biztonságpolitika közötti összefüggésekre. Ebben az írásban azt vizsgáljuk meg az ukrajnai jogi és politikai dokumentumok, valamint a propagandacélból készült karikatúrák tükrében, hogyan kapcsolódik össze a politikai diskurzusban az ukrán nyelv és identitás, valamint a nemzeti egység témaköre a kisebbségi nyelvek és a biztonság kérdésével. A politikai diskurzus két, egymástól távol álló összetevőjével foglalkozunk: egyrészt az államnyelvtörvény preambulumát és az alkotmánybíróság e jogszabály kapcsán kiadott állásfoglalását, másrészt a nyelvi kérdéshez kapcsolódó témában megjelent politikai gúnyrajzokat elemezzük. Bemutatjuk, hogy az állami nyelvpolitika irányadó ideológiai szövegeiben megjelenő kulcsmotívumok hogyan jelennek meg a propaganda céljaira készült karikatúrákban.

Nyelv és biztonság

Szakértők szerint a kisebbségi nyelvi jogok és a biztonságpolitika közötti kapcsolat nyilvánvaló. A Sociolinguistics & security című kötet szerzői megállapítják, hogy „a nyelvészet gyakran a biztonsági apparátus fontos részét képezi”. (Charalambous et al. 2015, 19. p.) A Security & language policy című könyvben pedig egyenesen ezt írják a szerzők: „A biztonság és a háború gyakran jelentős hatást gyakorol a nyelvpolitikára.” (Charalambous et al. 2016, 2. p.) A kisebbségek emberi jogainak védelme és a biztonságpolitika közötti összefüggésekről tanúskodik a Recommendations of the Forum on Minority Issues at its 14th session on the theme „Conflict prevention and the protection of the human rights of minorities”: report of the Special Rapporteur on Minority Issues című dokumentum is, amit az ENSZ adott ki 2021-ben.

Fiala-Butora (2020, 257. p.) szerint „a kisebbségeket érintő biztonsági és emberi jogi konfliktusok gyakran átfedik egymást, és a gyakorlatban nehéz őket analitikusan elkülöníteni”. Deen és Romans (2018, 3. p.) arra figyelmeztetnek, hogy „a sokszínű társadalmakkal rendelkező államok esetében a kiegyensúlyozott nyelvpolitikát a belső kohézió fenntartása és a regionális biztonság előmozdítása alapvető elemének kell tekinteni”. Kontra (2021) is szoros összefüggést lát a nyelvi jogok garantálása és a biztonság között.
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos tisztségének létrehozását 1992-ben azzal indokolta, hogy ez a lépés elsősorban válasz a volt Jugoszlávia területén etnikai-nemzeti és nyelvi alapon kialakult háborús helyzetre, mivel attól tartottak, hogy „hasonló szituáció megismétlődhet Európa más pontjain is”. Az EBESZ különösen azokban az államokban tartott az ilyen jellegű ellentétek kialakulásától, „amelyeknek olyan nemzeti/etnikai csoportok a résztvevői, akik az egyik államban többséget, a másik államban viszont kisebbséget alkotnak, tehát az érintett államok kormányzati szerveinek érdekei összekapcsolhatók”. A nemzetközi szervezet szerint „az ilyen helyzetek potenciális forrásai az államok közötti feszültségeknek, sőt konfliktusoknak; az ilyen feszültségek valóban döntő szerepet játszottak Európa történelmében”.

A Nemzeti Kisebbségi Főbiztos hivatalának létrehozása tehát eszerint összefüggésben van azzal, hogy az EBESZ úgy véli, az anyaországok fellépése a szomszédos államokban élő nemzeti kisebbségek jogainak védelme érdekében potenciális forrása az államok közötti „feszültségeknek, sőt konfliktusoknak”. Egy orosz szakértő véleménye szerint a nyelvi konfliktusok akár háborús cselekményekhez is vezethetnek (Kondraskina 2016, 853. p.), és – ahogyan azt 2022. február 24-én tapasztaltuk, sajnos – vezettek is.

Nyelv és biztonság Ukrajnában

A nyelv és a biztonság kérdése Ukrajnában is szorosan összekapcsolódik. „A mai ukrajnai helyzet példája annak, hogyan válik a nyelvi és kulturális háború előfeltételévé és hivatalos alapjává egy valódi hadjáratnak” – írta Drozda (2014) a Krím orosz megszállása és a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságokkal folyó harcok kitörése idején. „Bárhonnan nézzük, a jelenlegi orosz–ukrán háború a nyelv miatt kezdődött. Ez vitathatatlan tény. Oroszország épp a nyelvi tényezőt használta fel mint az agresszió okát – azzal magyarázva, hogy meg kell védenie az orosz ajkú polgárokat Ukrajnában” – foglalta össze a konfliktus okait 2015-ben Osnach (2015). Sakwa (2015, 173–175. p.) is úgy vélte, hogy az Ukrajna keleti részén kirobbant konfliktusnak a nyelvkérdés volt az egyik kiváltó oka.

Vlagyimir Putyin orosz elnök a Krím félsziget Oroszországhoz csatolásának moszkvai ceremóniája során 2014. március 18-án tartott beszédében az általa „elsősorban orosz ajkú Krím”-nek nevezett régióról kijelentette:

„A Krím és Szevasztopol lakói Oroszországhoz fordultak, hogy védelmezze meg életüket és jogaikat azzal, hogy megelőzi az olyan eseményeket, mint amelyek Kijevben, Donyeckben, Harkovban és más ukrán városokban történtek, illetve történnek jelenleg is. Ezt a kérést nyilvánvalóan nem hagyhattuk figyelmen kívül. Részünkről ez felért volna egy árulással.”
Ugyanebben a beszédében az orosz elnök azt is elmondta, hogy az ukránok „újra és újra megkísérelték megfosztani az oroszokat történelmi emlékezetüktől, sőt nyelvüktől, és erőszakos asszimilációnak vetni alá őket”. A beszéd egy pontján pedig egyértelmű fenyegetést fogalmazott meg Ukrajna felé:
„Több millió orosz nyelvet beszélő ember él Ukrajnában, és él majd a jövőben is. Oroszország mindig meg fogja védeni érdekeiket, minden politikai, diplomáciai és jogi eszközt bevetve. De elsősorban mégis Ukrajna érdeke kellene legyen ezen polgárok jogainak és érdekeinek teljes körű védelme. Ez ugyanis Ukrajna állami stabilitásának és területi integritásának garanciája.”
Valamivel később Putyin kijelentette: [az ukránok] „Arra kényszerítettek bennünket, hogy megvédjük az oroszul beszélőket a Donbászon.”
2020-ban, a Müncheni Biztonsági Konferenciához kapcsolódóan jelent meg a Twelve Steps Toward Greater Security in Ukraine and the Euro-Atlantic Region című dokumentum, amely szerint „az Ukrajnában és környékén zajló konfliktus tragédia az erőszak által érintettek számára. Ez egy katasztrofális tévedés gyújtópontja, és folyamatosan fenyegeti az euro-atlanti térség biztonságát és stabilitását”. A szöveg készítői és aláírói – akik között Wolfgang Ischinger német diplomata, a konferencia elnöke is szerepelt – megállapították:
„Az euro-atlanti régió államainak még nem sikerült meghatározniuk, kialakítaniuk vagy megvalósítaniuk egy olyan biztonsági megközelítést, amely mindenki számára biztosítaná a békét, a függetlenséget és az erőszakkal szembeni félelemtől való mentességet. (…) Ukrajnán belül, valamint az ukránok és szomszédjaik között a társadalmi változások befolyásolják a történelmi emlékezet és a nemzeti identitás politikáját, és nehéz kérdéseket vetnek fel a kormányok számára az állampolgárság és a nyelvi jogok tekintetében – ez pedig valós hatással van a politikára, a gazdaságra és a biztonságra.”

A biztonság felé irányuló lépésekről szóló dokumentum kapcsán a Ukrainian World Congress elítélő nyilatkozatot tett közzé, leszögezve, hogy „a nyelv, a történelem, a nemzeti identitás és az emlékezet az ukrán nép és az ukrán állam alapja – ezek az alapok, amelyeket az Orosz Birodalom, a Szovjetunió és most Putyin Oroszországa – évszázadokon át következetesen igyekezett lerombolni.”

Jelzésértékű az is, hogy Putyin közvetlenül az Ukrajna elleni háború megindítása előtt, 2022. február 21-én elmondott beszédében ötször is előfordul a язык, vagyis a nyelv szó. A 2014-es beszédben már említett kijevi oroszellenes politikáról az elnök ezúttal kijelentette:
„Az orosz nyelv és kultúra gyökeres kiirtására és az asszimiláció előmozdítására irányuló politika folytatódik. A Verhovna Rada folyamatosan generálta a diszkriminatív törvényjavaslatokat, és már életbe is lépett az úgynevezett őslakosokról szóló törvény. Azok az emberek, akik orosznak vallják magukat, és meg akarják őrizni identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat, azt a jelzést kapják, hogy nemkívánatosak Ukrajnában. (…) Az oktatási törvény és az ukrán mint államnyelvről szóló törvény értelmében az orosz nyelvnek nincs helye az iskolákban és a köztereken, még a kisboltokban sem.”

Mindez azt jelenti, hogy a nyelvek és nyelvi jogok kérdésköre nem hagyható figyelmen kívül, ha Ukrajna biztonságáról esik szó. Ezt támasztja alá Deen és Romans (2018, 4–5. p.) véleménye is, akik a 2013–2014-es „méltóság forradalma” utáni ukrán nyelvpolitikát elemezve az alábbi következtetésre jutnak:
„A nyelv és a biztonság közötti kapcsolat nem elvont fogalom vagy a távoli múlt kérdése; ez ma is nagy aggodalomra ad okot Európa-szerte. Az, hogy az ukrán parlament a Janukovics elnök 2014. márciusi menesztése utáni napokban visszavonta az »állami nyelvpolitika alapjairól« szóló, vitatott 2012-es nyelvtörvényt, hozzájárult az Ukrajnában és környékén kialakult válsághoz, mivel ezt úgy értékelték és mutatták be, mint ami veszélyt jelent az ország orosz ajkú lakosságára. A »nyelvi önrendelkezésre« vonatkozó rendelkezés még a minszki megállapodások lábjegyzetében is szerepel.”

A módszer

A 21. században született gyűjteményes nyelvpolitikai kötetek (mint például Spolsky ed. 2012; Ricento ed. 2006; Hult és Johnson ed. 2015; stb.) vagy a nyelvpolitika közelmúltban megjelent összefoglaló elméleti munkái (például Grin 2003; Rannut 2004; Shohamy 2006; Spolsky 2004, 2009; stb.) nem kínálnak kizárólagos megoldásokat a felmerülő nyelvpolitikai problémák vizsgálatára, hanem megpróbálják bemutatni a nyelvpolitika megértésében rejlő kihívások összetettségét, segítik a kutatási területet befolyásoló számtalan, gyakran egymással ellentétes nyelvi hiedelem felismerését. Hornberger (2015, 17. p.) úgy véli, a nyelvpolitikai kutatások célja nem az általánosítás vagy előrejelzés, hanem inkább az összefüggések felvillantása. May (2006, 255–256. p.) szerint „észszerűen elvárható, hogy a nyelvpolitikák és gyakorlatok bármely elemének elemzése kritikusan vegyen részt a szélesebb társadalmi és politikai körülmények – és főleg az őket alakító történelmi előzmények – értékelésében”.
A fentiek alapján az alábbi elemzés célja nem egy átfogó elemzés az ukrajnai nyelvpolitikáról. A tanulmány célja az, hogy feltárja, hogyan jelenik meg a 2014-es politikai hatalomváltással, az úgynevezett méltóság forradalma után hatalomra jutott ukrajnai nyelvpolitika két alapvető fontosságú dokumentumában a nyelv, az állam, a nemzet, az identitás és a biztonság összefüggéseinek motívuma, illetve hogy megvizsgálja, vajon miként ábrázolják ezeket a kulcsmotívumokat a nyelvpolitikai propaganda kellékeként használt karikatúrákban, kampányplakátokon.
Az elemzett két jogi normaszöveg szoros kapcsolatban áll egymással. Az egyik az államnyelv védelméről hozott 2019-es törvény, a másik pedig ennek a jogszabálynak az alkotmányosságáról kiadott alkotmánybírósági állásfoglalás. Az államnyelvtörvény preambulumában és az alkotmánybíróság jogértelmező dokumentumában azt vizsgáljuk, hogyan fonódik össze a nyelv, az állam, a nemzet és a biztonság kérdésköre. A 2014 és 2023 májusa között az ukrajnai politikai sajtóban megjelent karikatúrákban azt elemezzük, hogy a fent említett motívumok miként, milyen kontextusban tűnnek fel.

Az államnyelvi törvény és az alkotmánybíróság állásfoglalása

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa (parlamentje) 2019. április 25-én fogadta el „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” című törvényt. Az államnyelvi törvény kötelezően előírja az államnyelv használatát az államigazgatás, a társadalmi és közélet, az igazságszolgáltatás, a gazdaság, az oktatás, a kultúra, a sport minden területén, megsértéséért bizonyos esetekben szabálysértési eljárás, pénzbírság jár; számos tisztség, poszt és állás (például: polgármester, iskolaigazgató) betöltéséhez előfeltétel a törvény által létrehozott állami ügynökség előtt letett ukrán nyelvvizsga; az ukrán sztenderd kodifikált normáinak vagy a helyesírási szabályoknak a hivatalos dokumentumokban való megsértéséért bírság szabható ki; az állampolgárok egy újonnan kialakított állami hivatalnál tehetnek feljelentést, ha úgy érzik, jogi vagy magánszemélyek megsértik a törvényt; a jogszabály betartását külön állami biztos felügyeli, akinek feljelentési joga van (a törvény részletes elemzését lásd: Csernicskó és mtsai 2020). A jogszabály olyan jogi környezetet teremt, amely az ukrán nyelv magas szintű ismeretét a társadalmi előmenetel legfontosabb feltételévé emeli.

A törvény az ukrán nyelvet – mint államnyelvet – szimbolikus tulajdonságokkal ruházza fel. Preambuluma kifejezi, hogy „az ukrán nyelv annak az ukrán nemzetnek a meghatározó tényezője és identitásának fő jellemzője, amely történelmileg alakult ki és évszázadok óta folyamatosan él a saját etnikai területén, az ország lakosságának nagy többségét alkotja, az állam hivatalos nevét adja, és az ukrán polgári nemzet alapvető alkotóeleme”. Ezzel a jogalkotó primordiális viszonyt alakít ki az ukrán nyelv, az ukrán állam és az ukrán nemzet között, ahol az állam „törvényes” tulajdonosa a többségi nemzet, az állam egységét és szuverenitását pedig veszélyeztetik a területén élő más nyelvűek. (Roter–Busch 2018, 158. p.)
2019. június 21-én Ukrajna 51 parlamenti képviselője beadványt nyújtott be Ukrajna Alkotmánybíróságához, melyben kérik az államnyelvi törvény alkotmányellenességének megállapítását. Az ellenzéki parlamenti képviselők beadványának az egyik indoka az volt, hogy a jogszabály megszavazása során a parlament többször is megsértette a törvények elfogadására vonatkozó törvényeket. A bírói testület 2021. július 14-én adta ki állásfoglalását a törvénnyel kapcsolatban. Az alkotmánybíróság részletes magyarázatot készített a jogszabály értelmezéséhez: a 29 nyomtatott oldal terjedelmű törvényszöveget 17 nyomtatott oldal terjedelemben értelmezte a testület. Ukrajna Alkotmánybírósága korábban többször is véleményt nyilvánított már a nyelvi jogi szabályozás, az Ukrajnában használatos nyelvek státusával, használati rendjével kapcsolatban (Fedinec–Csernicskó 2020, 151–174. p.), az államnyelvtörvényről kiadott dokumentum azonban sokkal több, mint egyszerű jogértelmezés. Amint az alábbiakban látni fogjuk, a dokumentum az ukrán nyelvet az ukrán államiság egyik legfontosabb szimbólumaként, az állam területi integritása és léte szerves összetevőjeként értelmezi. A kérdés súlyát jelzi, hogy hét alkotmánybíró tartotta fontosnak, hogy különvéleményt fogalmazzon meg az állásfoglalással – és egyben a törvénnyel – kapcsolatban; külön érdekesség, hogy még a kérdés előterjesztője is nyújtott be különvéleményt.

Nemzet, nyelv és biztonság a politikai dokumentumokban és a karikatúrákon

Az ukrán nyelv támogatása és általában a nyelvi kérdés a függetlenné válás óta erősen átpolitizált az országban. (Csernicskó 2017) „Ukrajnában a nyelvhasználat már hosszú ideje nagyon érzékeny kérdés, amely többször is a különféle választási kampányok egyik fő témájává vált, és továbbra is vita tárgyát képezi – és néha feszültségeket is kelt – az ukrán társadalmon belül, valamint Ukrajna egyes nemzeti kisebbségeinek anyaországaival” – fogalmaz például a Velencei Bizottság a 2019-ben elfogadott ukrán államnyelvi törvény kapcsán kiadott állásfoglalásának 18. bekezdésében.

Wright (2012) szerint a radikális politikai átrendeződések mindig maguk után vonják a nyelvpolitikai változásokat is. Miután 2014-ben Oroszország megszállta az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képező Krímet, és a kelet-ukrajnai régiókban elhúzódó fegyveres konfliktus alakult ki, az ukrán politikai elit szoros összefüggést talált az ukrán egynyelvűség és az ország biztonsága között, s az orosz nyelv és beszélői egyértelműen a biztonságot fenyegető faktorként jelentek meg a politikai diskurzusban és az állami nyelvpolitikában. Az ukrán nyelv ügye erkölcsi és biztonságpolitikai kérdéssé lépett elő, ahol az államnyelv (vagyis az ukrán) a nemzet egységének, az állam szuverenitásának egyik lényeges összetevője. A jogszabály preambuluma leszögezi, hogy „az ukrán nyelv teljes körű működése az állam egész területén a közélet minden szférájában garancia az ukrán nemzet identitásának megőrzésére és Ukrajna állami egységének erősítésére”. Ugyanitt azt is kijelenti a jogalkotó, hogy e jogszabály elfogadásával törekszik „az ukrán nyelv államépítő és konszolidációs funkcióinak erősítésére, szerepének növelésére Ukrajna területi integritásának és nemzetbiztonságának biztosításában”.

Az Ukrajnában széles körben és hagyományosan elterjedt ukrán–orosz kétnyelvűséget – az oroszosító szovjet nyelvpolitika következményeként – az ukrán nyelvet fenyegető veszélyforrásként értelmezi Kijev. A 2019-es államnyelvi törvény preambuluma például – „Az állami nyelvpolitika koncepciója” című, még 2010-ben elfogadott dokumentumra hivatkozva – leszögezi, hogy a törvény egyik célja „a gyarmatosítók és megszállók évszázados asszimilációs politikája által okozott” nemzeti nyelvi-kulturális és nyelvi-információs tér deformációinak leküzdése. A törvény 50., az államnyelvvédelmi biztos kinevezéséről szóló cikke két helyen is kiemeli, hogy nem nevezhető ki olyan személy erre a posztra, aki szerepet vállalt a hivatalos kétnyelvűség bevezetésére Ukrajnában, és a posztról azonnal el kell távolítani az államnyelvvédelmi biztos tisztjét ellátó személyt, amennyiben részt vesz a hivatalos kétnyelvűség bevezetésére irányuló tevékenységben.
Az alkotmánybíróság állásfoglalásának 13.6. bekezdése asszimilációs célú oroszosításként határozza meg és elítéli a cári Oroszország és a Szovjetunió nyelvpolitikáját.
Az 1. képen látható karikatúra az ukrán–orosz kétnyelvűséget aszimmetrikusnak és az ukrán nyelvet veszélyeztetőnek ábrázolja. A képen egy kék-fehér-piros, azaz Oroszország nemzeti színeibe öltözött termetes muzsik és egy kék-sárga, vagyis ukrán nemzeti színű öltözékben ábrázolt vékony lányka szorong egy metrókocsi szűk ülésén; a férfi mellkasán a язык, a lány oldalán a мова felirat olvasható; az első oroszul, a másik pedig ukránul jelenti azt, hogy nyelv. A terjedelmes férfi azt mondja oroszul a már így is sarokba szorított hölgynek: „Kislány, menj odébb, kiszorítasz!”

1. kép. Az aszimmetrikus ukrán–orosz kétnyelvűség

A 2019-ben az államnyelv támogatásáról született törvény kapcsán kiadott állásfoglalásában Ukrajna Alkotmánybírósága arra a következtetésekre jutott, hogy „az ukrán nyelv államnyelvi jogi státusza egyidejűleg alapvető alkotmányos érték, az ukrán állam egységének (oszthatatlanságának) jelképe és kulcsfontosságú tényezője, valamint alkotmányos identitásának szerves része”. Az alkotmánybíróság jogértelmező állásfoglalása szerint az ukrán nyelvet fenyegető veszély egyenértékű Ukrajna nemzetbiztonságát, az ukrán nemzetet és az államot fenyegető veszélyekkel, „mert a nyelv a nemzet sajátos kódja, nem csupán kommunikációs eszköz”.
Az ukrán állam és nyelv közötti szoros kapcsolatra rímelnek azok a propaganda célú karikatúrák, mint amilyen a 2. képen látható. A viharos tengeren hánykolódó Ukrajnát szimbolizáló hajót az állami címert formázó мова (vagyis nyelv) feliratú vitorla lendíti előre.

2. kép. Az ukrán állam és nyelv szoros kapcsolatát ábrázoló karikatúra

Az alkotmánybírák szerint:

„Az ukrán nyelv teljes körű funkcionálása nélkül Ukrajnában az ukrán nemzetet a közélet minden területén a tituláris és államépítő nemzet státuszának és szerepének elvesztése fenyegeti, ami egyenértékű az ukrán államnak a világ politikai térképről való eltűnésének veszélyével. Az ukrán nyelv Ukrajna államiságának és egységének végzetes feltétele (conditio sine qua non).”
Az inkább politikai vagy filozófiai, mintsem jogi kinyilatkoztatás értelmében „az ukrán nyelv államnyelvi jogi státusának bármilyen megsértése Ukrajnában elfogadhatatlan, mert sérti az állam alkotmányos rendjét, veszélyezteti a nemzetbiztonságot és Ukrajna államiságát”. A fenyegetést pedig egyértelműen Oroszország, illetve az orosz nyelv jelenti. A már idézett, 2019-ben kiadott alkotmánybírósági állásfoglalás szoros kapcsolatot lát a biztonság és a nyelvi kérdés között:
„Ukrajna független államként való megjelenésének kezdete óta a nyelvkérdés az egyik fő kérdés az Ukrajna elleni hibrid háborúban az Orosz Föderáció részéről. Az Orosz Föderáció ilyen akcióinak tragikus következményei államunkra az Ukrajna elleni fegyveres agresszióban nyilvánultak meg, amikor az Orosz Föderáció elfoglalta Ukrajna területének egy részét – a Krím Autonóm Köztársaságot és Szevasztopol városát, valamint Donyeck és Luhanszk régiókban Ukrajna elvesztette szuverenitását a terület ezen részén.”

A 13.9. bekezdés ráerősít a fentiekre:
„Annak alapján, hogy Ukrajna milyen objektív állapotban van jelenleg az Orosz Föderáció katonai agressziója következtében, és mert Oroszország a »nyelvkérdést« geopolitikai terjeszkedésének egyik eszközeként használja, Ukrajna Alkotmánybírósága hangsúlyozza, hogy az ukrán nyelvre irányuló fenyegetés ugyanúgy fenyegetést jelent Ukrajna nemzetbiztonságára is.”
A 2014-es események elindításában a nyelvi kérdést ürügyként felhasználó orosz propagandára utal a 3. képen bemutatott karikatúra, amelyen Putyin ábrázata alatt oroszul olvasható a szöveg: „Oroszország ott ér véget, ahol az orosz nyelv véget ér”.

3. kép. Az orosz nyelv mint a birodalmi terjeszkedés eszköze

Miután Oroszország 2014-ben megszállta a Krímet és támogatta a kelet-ukrajnai szakadár mozgalmakat, majd pedig 2022-ben totális háborút indítva megtámadta Ukrajnát, Kijev igazolni látta az etnikai heterogenitással és nyelvi sokszínűséggel kapcsolatos (alkotmánybírósági határozatokban is megfogalmazott) félelmeit (Fedinec–Tóth 2022, 214. p.), és e fejleményekre a kisebbségi jogok fokozatos szűkítésével válaszolt. (Csernicskó 2022a, 2022b) A fenyegető veszélyt jeleníti meg a 4. képen bemutatott karikatúra, az 5. képen pedig az ukránosítás mint a veszély elhárításának eszköze jelenik meg.

A 4. képen az orosz soft power zászlóshajója, a Русский мир (Russzkij Mir – Orosz Világ) mozgalmat szimbolizáló, szárnyas bomba alakú, Zeppelint formázó esőfelhő fedésében egy „Moszkovija” felirattal ellátott, a fején a Kreml talán legismertebb tornyát és a sarló-kalapácsot hordozó varangy lopakodik, hogy rátámadjon a békés Ukrajnára, amelynek szimbólumai között a Kijevi Ruszt megkeresztelő Nagy Vlagyimir/Volodimir fejedelem előtt a мова és az ukrajnai forradalmak ikonikus helyszínére utaló майдан (majdan ’tér’) felirat, mögötte pedig a kijevi Szent Szófia-székesegyház, valamint az ukrán zászló és az EU-s lobogó is megjelenik. Az orosz varangy tehát egyszerre jelent veszélyt mindenre, ami fontos: az ukrán történelemre és nyelvre, az autokefál ukrán ortodox egyházra, az államiságra, az ukrajnai forradalmi eszményekre és az európai integrációra.

4. kép. Az orosz világ támadása az ukrán állam, történelem és nyelv ellen

Az 5. képen a már ismert szimbólum jelenik meg: Ukrajna a viharos tengeren hányódó hajó, a címert formázó vitorlán pedig a закон про мову (nyelvtörvény), vagyis az államnyelvet védelmező törvényre utaló felirat olvasható. Ez a konstrukció (az ukrán államiságot jelképező hajó és az orosz világtól távolodást garantáló ukrán nyelv) elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a Русский мир (Orosz Világ) feliratú gumicsónak utasaival, Putyin orosz elnökkel és komájával, az oroszpártiként azonosított politikussal és oligarchával, a háború kitörése után hazaárulóként letartóztatott és egy fogolycsere keretében Oroszországba kiutasított Viktor Medvedcsukkal együtt elsüllyedjen.

5. kép. Az ukrán államnyelvet támogató törvény megvédi Ukrajnát az orosz veszélytől

A nem ukránul beszélők meggyőzése érdekében több kampány indult az országban azzal a céllal, hogy minél többen térjenek át az ukrán használatára (értelemszerűen: elsősorban az orosz helyett). A 6. képen a мова feliratú/márkájú, kék-sárgára színezett autóban boldog fiatalok és egy házi kedvenc száguld az EU és a NATO felé, és boldogan integetnek egy Russzkij mir táblát szorongató, vörös színű, sarló-kalapács motívummal díszített táskával a vállán stoppoló, ám az út szélén hoppon maradó borostás fickónak.

6. kép. Az ukrán nyelvvel az EU és a NATO felé száguldó fiatalok és az útszélen maradó orosz világ

Az ukrán nyelv használatára buzdít a The Beatles 1969-ben Abbey Road címmel megjelent híres lemezborítójára utaló 7. kép is, melynek felirata „Переходь на українську”, azaz „Válts ukránra”.

7. kép. Az ukrán nyelv használatát népszerűsítő kampányplakát

De vannak ennél egyértelműbb utalások is az orosz nyelv és a fenyegetettség érzésének összekapcsolására. A 8. kép egy 2016-ban készült karikatúra, melyen Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter, Vlagyimir Putyin orosz elnök és Kirill ortodox pátriárka látható. Az elnök homlokán ott van a kicsit sem szalonképes, ám 2014 óta Ukrajnában széles körben skandált, graffiti formájában is népszerű Путин – хуйло [Putyin – faszfej] szlogenre való utalás. A karikatúra felső részének ironikus szövege pedig ez: „Beszéljetek oroszul! Mi jövünk, és megvédünk!!!”

8. kép. Az oroszul beszélők veszélyesek

Ugyanerre az üzenetre építve több hasonló karikatúra is készült az elmúlt években. Ezek egyike a Putyin fentebb idézett 2016-os beszédének szempontunkból talán leghangsúlyosabb részét („Arra kényszerítettek bennünket, hogy megvédjük az oroszul beszélőket a Donbászon.”) kiemelő, illetve az előző képről már ismert „Beszéljetek oroszul! Mi jövünk, és megvédünk!!!” feliratot megjelenítő gúnyrajz (9. kép).

9. kép. „Arra kényszerítettek bennünket, hogy megvédjük az oroszul beszélőket a Donbászon”

A 10. képen két rosszarcú orosz muzsikust láthatunk, a karikatúra felirata arra figyelmeztet, hogy „Ahol orosz popzene vagy sanzon szól, oda eljönnek az orosz tankok”. A cikk címe pedig, melyet ezzel a rajzzal illusztráltak, a következő: „Putyin oroszul beszélő emberek tömegeit gyilkolta le”.

10. kép. Az orosz nyelv mint veszélyforrás

A 8., 9. és 10. képen bemutatott gúnyrajzok két évvel a Krím megszállása és a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kitörése után, illetve hat évvel a totális orosz háború megindítása előtt, 2016-ban készültek. A nyelv és a biztonság kérdésének ilyen összekapcsolása magában foglalja „azt a gyakorlatot, hogy az »ellenség« és a »félelem« fogalma a politika integratív, energikus elvévé válik, kiszorítva a szabadság és az igazságosság demokratikus alapelveit” – fogalmazott Huysmans (2014, 3. p.), és ez nyilvánul meg a bemutatott karikatúrákon is.
Kymlicka (2015, 12. p.) szerint a gazdasági válságok és a nemzetbiztonsági fenyegetettség gyorsan háttérbe szoríthatja az emberi jogokról, a kisebbségi nyelvekről és azok támogatásáról szóló diskurzusokat. A központi hatalom és a többségi társadalom ilyen helyzetben a kisebbségeket és azok bármilyen, a vélt vagy valós egység megbontására alkalmas szándékát, törekvését az állam integritására leselkedő veszélyként érzékeli, a kisebbségi eliteket pedig ötödik hadoszlopnak tekinti. Az államnyelv így szimbolikus, mintegy szakrális szerepre tesz szert, és minden olyan kísérlet, amely funkcióinak maximális kiterjesztését gátolja, az egész nemzetet és annak biztonságát fenyegető veszélyforrásként mutatható fel. A nyelv ilyen funkciókkal való felruházása tipikus példája annak, hogy a nyelv instrumentalizálható és biztonságpolitikai kérdéssé emelhető. (Deen–Romans 2018, 4. p.) Az alkotmánybíróság korábban idézett anyagának 4.2. része – amely a nemzeti és nyelvi kisebbségeket az ukrán társadalom egységét fenyegető veszélyként értelmezi – jó példája ennek:
„A nemzeti kisebbségek jogainak érvényesülése nem irányulhat az ukrán társadalmon belüli azon csoportok elkülönítésére (szegregációjára), amelyek különösen nyelvileg különböznek. Egy külön identitáshoz tartozó egyén (és még inkább egyének csoportja) egyetlen társadalomból saját identitásának terébe való távozása veszélyt jelent az ukrán társadalom egységére.”
A kiélezett társadalmi, politikai, gazdasági válságok idején a többségi nemzetek körében gyakran felerősödik a történelmi tapasztalatokra alapozott ellenségkép a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban. (Kymlicka 2015, 21. p.) A fentiek alapján úgy tűnik, példája mindennek a 2014 utáni Ukrajna is, ahol a 2013–2014-es „méltóság forradalma” révén hatalomra jutott kijevi elit épp a külső veszélyre hivatkozva tett meg mindent az ukrán nyelv helyzetének megerősítéséért, a kisebbségi nyelvek háttérbe szorításáért (Beregszászi–Csernicskó 2020), és ahol a hatalmi elit által generált diskurzusban a kisebbségeket gyakran külső hatalmak ügynökeivé, hazaárulókká minősítik, nyelvüket pedig a nemzeti egységet fenyegető tényezőnek tekintik. (Öllös 2004, 31–37. p.)
Szakértők szerint „mivel a geopolitikai instabilitás érzése sok helyen növekszik”, az ellenségkép és a fenyegetettségre való hivatkozás egyre hangsúlyosabb elemmé válik a politikában és a mindennapi intézményi életben, annak ellenére is, hogy ennek a hatásai megjósolhatatlanok és kiszámíthatatlanok. (Charalambous et al. 2016, 15. p.) Ezt láthatjuk Ukrajnában is, ahol ebben a diskurzusban az ellenség nyelvét beszélők nemcsak potenciális veszélyforrássá, hanem az ellenséggel lepaktáló kollaboránssá is válhatnak, amint a 11. képen látható. A karikatúrán egy hosszúra nyúló nyelvet vörös szőnyegként használva Medvedcsuk keleti szláv szokás szerint kenyérrel és sóval fogadja a katonai egyenruhában, kezében fegyverekkel és füstölgő bombával érkező Putyint, a kiöltött nyelven pedig az „Isten hozott, komám” felirat olvasható. A kép felső részére jutott az erkölcsi üzenet: „Az államnyelv iránti tiszteletlenség kollaboráns megnyilvánulás”.

11. kép. Aki az orosz nyelvet támogatja, az kollaboráns

Roter és Busch (2018, 165. p.) szerint az ukrán nyelv erőteljes támogatása 2014 után felerősödött, és a kizárólagos nemzetépítés egyértelműen az ukrán nyelvnek mint a közszféra egyetlen legitim nyelvének a népszerűsítésére irányult, „különösen az orosz, de más kisebbségi nyelvek rovására is”. Ebben az időszakban a nyelvpolitika a történelmi reváns eszközévé vált. Ez a fajta nyelvpolitika a mai társadalmi problémákról a történelmi sérelmekre alapozott ellenségkép felidézésével tereli el a figyelmet. Ebben a folyamatban a kisebbségi nyelvek az ukránosítás és az oroszellenes politika járulékos veszteségeként jelentek meg, de ettől ez még nem kevésbé fájdalmas az e nyelveket beszélők számára.
A folyamatos fenyegetettség közepette megkérdőjeleződik az is, hogy az orosz nyelvűek jó hazafiak lehetnének. „A Keleten folyó hibrid háború a kultúra, a civilizáció frontján is kitört. Korábban eléggé világosan látható volt, ki híve és ki ellensége az ukránoknak a nyelv és a kultúra kérdése terén. Most azonban megjelent az »új« patrióták meglepő fogalma, akik szeretik Ukrajnát, de nem szeretik az ukrán nyelvet. Ez a fogalom bennem erős kétségeket ébreszt” – nyilatkozta például az egyik ukrán nyelvész. (Shevchuk–Vlasiuk 2015) Metaforikus párhuzamot idézve Gileád és Efraim lakosainak a bibliai Bírák Könyvéből (12, 5-6) ismert véres konfliktusa (lásd: Sibboleth/Szibboleth), illetve a kelet-ukrajnai fegyveres krízis között, Yuri Shevchuk egyértelműen foglal állást az oroszul beszélőkkel szemben, az ellenség kategóriájába sorolva őket: „A nyelvi skizofrénia megfosztja az ukrán nyelv védelmező szerepét azokban az egzisztenciális helyzetekben, amikor az életed veszélyben van, és a nyelved alapján meg tudod különböztetni a sajátokat az ellenségtől.” (Shevchuk–Palazhyi 2015)
Ez az ellenségkereső nézőpont jelenik meg az eredetileg 2017-ben publikált 12. képen. A bal oldalon egy a valamelyik ukrán nacionalista szervezet egyenruhájában álló fegyveres látható, a jobb alsó sarokban pedig egy a szovjet fegyverek dicsőségét hirdető György-szalagot viselő alak jelenik meg. A kép felső részén a Мовна поліція ukrán felirat azt jelenti: nyelvrendőrség. A szöveg egy ukrán–orosz kétnyelvű párbeszéd, melyet érdemes teljes terjedelmében megismerni:
– (ukránul) Jó napot! Nyelvrendőrség. Ön beszél ukránul?
– (a moszkvai akcentust utánzó orosz nyelven) Öö… Én általánosan ismert nyelven beszélek. Van hozzá jogom.
– (ukránul) Ön Ukrajna állampolgára vagy egy kacap az Orosz Föderációból?
– (oroszul) Én oroszul beszélő ukrán állampolgár vagyok!
… Lövések dördülnek…
– (ukránul) Állampolgárságától megfosztva!

12. kép. Az oroszul beszélő ellenség

2022. február 24. után, amikor Oroszország háborút indított Ukrajna ellen, az ukrán nyelv használatára való áttérés melletti agitáció a korábbinál határozottabb és keményebb lett. A 13. és 14. kép feliratai az ukrán nemzeti lobogó kék-sárga színeire írva a következők: „Beszélj ukránul, mert az ellenség nem tud!”, valamint „Én nem beszélek az ellenség nyelvén. És te?”

13. és 14. kép. Az ellenség nem tud ukránul

Miután az ország nyugati, főként ukrán nyelvűek által lakott részeibe a háború kitörése után több millió kelet- és dél-ukrajnai, főleg oroszul beszélő belső menekült került, feléjük is célzott kampány indult. A 15. képen egy ilyen plakát látható, melynek felirata elég egyértelmű: „Kedves Áttelepültek! Ez itt Ukrajna! Mi kizárólag ukránul beszélünk. Ha nem tudnak – tanulják meg!!! Mert számunkra nem mindegy!”

15. kép. A belső menekültek nyelvi viselkedésének megváltoztatására irányuló kampányplakát

A 16. és 17. kép a háborús propagandába illeszkedve az ukrán nyelvet fegyverként jeleníti meg. Az első képen egy ukrán kozák és egy orosz muzsik kerül szembe egymással, utóbbi nyelvén egy tank, a kozákra meredő csővel. A felirat ukrán és orosz nyelven hirdeti: „A nyelv – fegyver!” A másikon egy nyilvánvalóan ukrán katona vállról indítható rakétát lő ki, melyre az ukrán паляниця (kenyér) szót írták fel: azt a szót, melyet a legenda szerint az orosz anyanyelvűek nem tudnak kiejteni (oroszul ugyanezt úgy nevezik: хлеб). Az ábrázolás fölött fehér betűkkel „A mi nyelvünk – a mi fegyverünk” szöveg olvasható.

16. és 17. kép. A nyelv – fegyver

Az állampolgárok ukrán nyelv felé terelésének egyik legfontosabb eszköze az oktatás ukránosítása lett. A függetlenné váló Ukrajna olyan oktatási rendszert örökölt, amelynek a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató intézmények szerves részei voltak. A kisebbségek nyelvén folyó oktatás felszámolására több kísérlet is történt a függetlenné válás óta (Orosz 2022), ám ez a folyamat 2017-ben, az oktatási kerettörvény, majd a 2019-es államnyelvi törvény és 2020-ban az általános középfokú oktatásról szóló törvény elfogadása után új lendületet kapott. Ezek a jogszabályok egyrészt megszüntetik a kisebbségek nyelvén oktató iskolák intézményi önállóságát, másrészt az 5. osztálytól kezdve az úgynevezett átirányító (tranzitív) oktatási modellt kényszerítik a kisebbségekre, melynek lényege, hogy az iskolai oktatás első szakaszában a kisebbségi gyerekek anyanyelvükön kezdenek el tanulni, és anyanyelvük mellett a többségi nyelvet is oktatják számukra, majd a tanulókat átirányítják a többségi nyelven való tanulásra. Ennek az oktatási modellnek a célja hosszú távon többségi egynyelvűség kialakítása az oktatás révén, ahol a kisebbségi nyelv szerepe tulajdonképpen csak arra korlátozódik, hogy segítse a második nyelv elsajátítását, s ezáltal a többségi nyelven való oktatásra való átirányítást, azaz az asszimilációt. (Skutnabb-Kangas 1997, 25. p.) Az említett ukrajnai törvények értelmében az 1–4. osztályokban megengedett a kisebbségi nyelven való oktatás és tanulás, az 5. osztálytól azonban már egyre több tárgyat kell államnyelven tanulni: az 5.-ben a tárgyak 20%-át, a 9.-ben már 40%-át, a 10. osztályban pedig már a 60%-át. Az orosz tannyelvű iskolákban már 2020-ban elkezdték ennek a rendszernek az alkalmazását, a magyar és román nyelvű intézményekben pedig 2023. szeptember 1-től kell kötelezően áttérni a tranzitív modellre. (Csernicskó et al. 2020, 52–64. p.)
Az alkotmánybíróságnak az államnyelvtörvényről kiadott véleménye 13.5. bekezdése kiáll az ismertetett oktatási modell mellett, leszögezve, hogy annak bevezetése a posztszovjet rendszertől való távolodást, a kisebbségek integrációját, a demokrácia megerősítését, valamint a társadalom integritásának biztosítását szolgálja:
„A törvény lehetővé teszi a posztszovjet társadalom államnyelvével kapcsolatos szakpolitikai prioritások és az európai demokratikus kultúra szükségleteinek összekapcsolását. (…) A társadalmi integráció biztosításának leghatékonyabb módja az államnyelven folyó tanulás. A nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése pedig nem irányulhat a szegregációra és nem veszélyeztetheti a társadalom egységét. Ezen túlmenően az államnyelv ismeretével az embernek lehetősége van a kapott információk összehasonlítására és kritikai értékelésére, valamint minőségileg részt venni a politikai diskurzusban, amely az állam demokratikus berendezkedésének elválaszthatatlan részét képezi – deklarálja az Alkotmány preambuluma. Az Ukrajna Alkotmánybírósága ezért úgy véli, hogy a törvényi szabályozás, amelynek célja az ukrán nyelv államnyelvvé tétele, egyben védi államunk demokratikus berendezkedését és annak eszközeit is.”
A kisebbségi nyelveken folyó oktatás jogát szűkítő jogszabályok ellen Ukrajna szinte minden szomszédja tiltakozott valamilyen módon. A legkitartóbbnak azonban Magyarország bizonyult. Az ukrajnai magyar közösség jogainak védelmében Budapest kijelentette: mivel „Ukrajna hátba szúrta Magyarországot oktatási törvényének módosításával, amely súlyosan sérti a magyar kisebbség jogait”, mindaddig blokkolja az Ukrajna és a NATO közötti legmagasabb szintű politikai találkozók megszervezését, amíg a kijevi kormányzat nem változtatja meg a területén élő magyarok jogait csorbító jogszabályokat. Budapest még úgy is vállalta a szembenállást Kijevvel, hogy jól tudta: „Ez fájdalmas lesz Ukrajna számára.”
Kijev azonban kitart álláspontja mellett, és az oktatás ukránosítása ellen, valamint a kisebbségek nyelvi jogai érdekében megszólalókat Oroszország bábjának tekinti, a magyar nyelvű oktatási intézményhálózat megmaradásáért küzdő kárpátaljai magyar politikusokat pedig Orbán Viktor magyar miniszterelnök csatlósaiként ábrázolja. Ebben a kontextusban a kisebbségi jogokért folytatott érdekérvényesítés külső hatalmak érdekeit szolgálja. Ezt tükrözi a 18. és 19. kép is.

18. és 19. kép. Az ukrajnai kisebbségek nyelvi jogaiért küzdők külső hatalmak érdekeit szolgálják

A 18. képen szereplő karon a Kreml felirat szerepel, a kéz öt ujja közül pedig négyen egy-egy báb, amelyek Ukrajna szomszédjainak nemzeti lobogóiba vannak öltöztetve. A Moldovát, Magyarországot, Romániát és Lengyelországot jelképező figurák mindegyike az „Ukrajna megsérti a kisebbségek jogait” szöveget mormolja eltorzult arccal.
A 19. képen a piros-fehér-zöld színekbe öltözött, durcás képet vágó Orbán Viktort láthatjuk, előtte teasütemény, mellette pedig Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselője látható, aki az egyik leghangosabb és legharcosabb szószólója az ukrajnai magyar nemzeti kisebbségnek. Orbán fölött-mögött a falon keretben a „Закон про освіту”, vagyis az „oktatási törvény” felirat olvasható, a kárpátaljai magyar politikus és közéleti személy pedig a „Főnök, minden elveszett” szöveggel tölt teát egy fehér pöttyös piros kancsóból a miniszterelnöknek.

Összefoglalás

A 2014-es események után az ukrán politikai elit – reagálva arra, hogy Putyin és Oroszország ürügyként használta politikája megideologizálásához a nyelvi kérdést – fokozott ukránosításba kezdett. Számos olyan jogszabályt fogadtak el ebben az időszakban Kijevben, amelyek fokozatosan szűkítik az oroszok és más kisebbségek anyanyelvhasználati jogait. Az ukrán nyelv támogatásával párhuzamosan olyan politikai és információs kampány is indult, amely a nyelv, a nemzet és az állam létét fenyegető veszélyként ábrázolja a kisebbségi (elsősorban persze az orosz) nyelv jelenlétét az országban. Ugyanakkor a 2019-ben elfogadott államnyelvi törvény és annak alkotmánybírósági értelmezése az ukrán nyelvhez olyan szimbolikus jelentést társított, ahol az államnyelv a társadalmi integráció, az állami biztonság és az ország területi épségének fontos biztosítéka. Ebben az írásban azt mutattuk be, hogyan jelent meg mindez olyan jogi szövegekben, amelyek az állami nyelvpolitika meghatározó, irányadó dokumentumai, továbbá hogy milyen propagandisztikus karikatúrákkal támogatták meg ezt az ideológiát a politikai sajtóban. A 2014 utáni ukrajnai nyelvpolitikában a nyelvi nacionalizmus ideológiája érhető tetten, és ez az ideológia tükröződik a témában készült gúnyrajzokon is.

Aneta Pavlenko (2023, 289–290. p.) legújabb kötetében megállapítja: „a nyelvi nacionalizmus kevésbé pragmatikussá és racionálissá, inkább ideológiailag vezéreltté és érzelmessé tett bennünket, és sajnos nehéznek bizonyul a gondolkodásmód megváltoztatása.” Ez érvényes a 2014 utáni Ukrajnára is. Pavlenko (2023, 290. p.) szerint „Putyin [a háború megindítása előtt elmondott] beszédében nemzetbiztonsági aggályokkal és azzal indokolta az inváziót, hogy meg kell védeni az ukrajnai orosz ajkúakat nyelvi és kulturális jogaik megsértésétől. (…) A 2014 és 2021 között elfogadott ukrán nyelvtörvények intoleranciája (vö. Csernicskó–Márku 2020; Fiala-Butora 2020; Lieven 2022) nem igazolja az orosz agressziót. Semmi sem igazolja – Ukrajna lerohanása a nemzetközi jog megsértése és szörnyű háborús bűncselekmény”. Azt is leszögezi azonban, hogy annak az ukrajnai etnikai sovinizmusnak és nyelvi intoleranciának, amit Putyin kormánya ürügyként és fegyverként használ, „katasztrofális következményei vannak minden ukrán számára, anyanyelvtől függetlenül”. (Pavlenko 2023, 290. p.) Bár az orosz rezsim az Ukrajnában élő orosz nyelvűek védelmével indokolta a gyilkos háború megindítását, a háborús térképekre tekintve kiderül, hogy a harcok épp azokat a területeket érintik elsősorban, ahol az oroszul beszélők legnagyobb része élt 2022. február 24. előtt.

Az tehát, hogy Ukrajna folyamatosan szűkítette a kisebbségek nyelvi jogait, és egy ideológiailag vezérelt ukránosító kampányban ellenségként ábrázolta az orosz nyelvet és beszélőit, valamint ezáltal közvetve valamennyi kisebbséget és nyelvüket, nem lehet indoka egy véres, gyilkos és pusztító háborúnak. Az ENSZ nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozata (8. cikk 4. pont) kimondja: „Ezen Nyilatkozatban semmi nem értelmezhető úgy, hogy az megenged bármely tevékenységet, amely ellentétes az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel, beleértve az államok szuverén egyenlőségét, területi sértetlenségét és politikai függetlenségét.” Oroszország pedig egyértelműen megsértette egy szuverén állam területi integritását és politikai függetlenségét; hadi gépezete kíméletlenül rombol, pusztít és gyilkol ukránul, oroszul, magyarul és más nyelveken beszélőket egyaránt.

Irodalom

Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2020. Nyelvpolitika: harc a hatalomért. Magyar Nyelv, 116/3, 257–274. p. DOI: http://dx.doi.org/10.18349/MagyarNyelv.2020.3.257
Charalambous, Constadina–Charalambous, Panayiota–Khan, Kamran–Rampton, Ben 2015. Sociolinguistics & security, Urban Language & Literacies 177.
Charalambous, Constadina–Charalambous, Panayiota–Khan, Kamran–Rampton, Ben 2016. Security & language policy, Urban Language & Literacies 194.
Csernicskó István 2017. Language Policy in Ukraine: The Burdens of the Past and the Possibilities of the Future. In Simone E. Pfenninger and Judit Navracsics (eds.): Future Research Directions for Applied Linguistics. Bristol, Multilingual Matters, 120–148. p.
Csernicskó István 2022a. Linguistic (Human) Rights and their Violations in Transcarpathia (1944–2022). In Molnár D. Erzsébet, Váradi Natália, Darcsi Karolina, Orosz Ildikó, Csernicskó István (eds.): Struggle for Survival: The Transcarpathian Hungarians (1944–2022). Budapest, Méry Ratio Publishing, 179–220. p.
Csernicskó István 2022b. Nyelvi (emberi) jogok, jogsértések és biztonságpolitika összefüggései Oroszország Ukrajna elleni háborúja tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 24/2, 3–30. p.; Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23/1, 3–21. p.
Csernicskó István‒Hires-László Kornélia‒Karmacsi Zoltán–Márku Anita–Máté Réka–Tóth-Orosz Enikő 2020. Ukrainian Language Policy Gone Astray: The Law of Ukraine “On Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language” (analytical overview). Törökbálint, Termini Egyesület.
Csernicskó István–Kontra Miklós 2022. The Linguistic Human Rights Plight of Hungarians in Ukraine. In Skutnabb-Kangas, Tove and Phillipson, Robert (eds.): The Handbook of Linguistic Human Rights. Oxford, Wiley Blackwell.
Csernicskó István–Márku Anita 2020. Minority language rights in Ukraine from the point of view of application of the European Charter for Regional or Minority Languages. Alkalmazott Nyelvtudomány, 20/2, DOI: http://dx.doi.org/10.18460/ANY.2020.2.002
Csernicskó István–Tóth Mihály 2019. The right to education in minority languages: Central European traditions and the case of Transcarpathia. Ungvár, Autdor-Shark.
Deen, Bob–Romans, William 2018. Introduction: Shaping Language Policies to Promote Stability. In Iryna Ulasiuk, Laurenţiu Hadîrcă, and William Romans (eds.): Language Policy and Conflict Prevention. Leiden–Boston, Brill Nijhoff. 3–22. p. DOI 10.1163/9789004357754_002
Drozda, Andrij (Дрозда Андрій) 2014. Розрубати мовний вузол. Скільки російськомовних українців готові наполягати на російськомовності своїх дітей і внуків? Портал мовної політики, November 23, 2014. http://language-policy.info/2014/11/rozrubaty-movnyj-vuzol-skilky-rosijskomovnyh-ukrajintsiv-hotovi-napolyahaty-na-rosijskomovnosti-svojih-ditej-i-vnukiv/
Fedinec Csilla–Csernicskó István 2020. Nyelvi kirakós Kárpátaljáról. Történeti és politikai dimenziók (1867–2019). Budapest, Társadalomtudományi Kutatóközpont–Gondolat Kiadó.
Fedinec Csilla–Tóth Norbert 2022. Romantikus jog – fapados gyakorlat. A magyar–ukrán alapszerződéses viszony. Budapest, TK Kisebbségkutató Intézet–L’Harmattan.
Fiala-Butora, János 2020. The Controversy Over Ukraine’s New Law on Education: Conflict Prevention and Minority Rights Protection as Divergent Objectives? European Yearbook of Minority Issues 17, 233–261. p. DOI: http://dx.doi.org/10.1163/22116117_01701011
Grin, François 2003. Language Policy Evaluation and the European Charter for Regional or Minority Languages. Basingstoke, Palgrave Macmillan.
Hornberger, Nancy H. 2015. Selecting Appropriate Research Methods in LPP Research: Methodological Rich Points. In Francis M. Hult and David Cassels Johnson (eds.): Research Methods in Language Policy and Planning: a Practical Guide. Malden, MA, Wiley Blackwell, 9–20. p.
Hult, Francis M.–Johnson David Cassels eds. 2015. Research Methods in Language Policy and Planning: a Practical Guide. Malden, MA, Wiley Blackwell.
Huysmans, Jeff 2014. Security unbound: Enacting democratic limits. New York, Routledge.
Kondraskina, Jelena (Кондрашкина Елена) 2016. Языковые конфликты. In В. Михальченко (ed.): Язык и общество: Энциклопедия. Москва, Издательский центр «Азбуковник», 849–853. p.
Kontra, Miklós 2021. (Linguistc) Human Rights and/or Security Policy. Foreign Policy Review, 2/62–72. p. DOI: http://dx.doi.org/10.47706/KKIFPR.2021.2.62-73
Kymlicka, Will 2015. Multiculturalism and Minority Rights: West and East. Journal on Ethnopolitics and Minority Issues in Europe, 14/4, 4–25. p.
Lieven, Anatol 2022. Ending the threat of war in Ukraine: A negotiated solution to the Donbas conflict and the Crimean dispute. Quincy Paper 6, updated January 2022. Retrieved on March 3, 2022 at https://quincyinst.org/report/ending-the-threat-ofwar-in-ukraine/
May, Stephen 2006. Language Policy and Minority Rights. In Ricento, Thomas (ed.): An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Malden, MA, Blackwell Publishing Ltd., 255–272. p.
Nagy, Noémi 2021. Language Rights of European Minorities in the Administration of Justice, Public Administration and Public Services. International Developments in 2019. European Yearbook of Minority Issues, 18/1, 113–140. p. DOI: https://doi.org/10.1163/22116117_01801006
Orosz Ildikó 2022. About Hungarian-language Education in Transcarpathia (1946–2022). In Molnár D. Erzsébet, Váradi Natália, Darcsi Karolina, Orosz Ildikó, Csernicskó István (eds.): Struggle for Survival: The Transcarpathian Hungarians (1944–2022). Budapest, Méry Ratio Publishing, 143–177. p.
Osnach, Serhii (Оснач Сергій) 2015. Мовна складова гібридної війни. Портал мовної політики, June 13, 2015. http://language-policy.info/2015/06/serhij-osnach-movna-skladova-hibrydnoji-vijny/
Öllös László 2004. Emberi jogok – nemzeti jogok. Emberi és polgári jogok-e a nemzeti kisebbségek jogai? Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Pavlenko, Aneta 2023. Multilingual Ghost Signs: Dissonant Languages in the Landscape of Memory. Multilingualism and History, Cambridge University Press, 270–293. p. DOI: https://doi.org/10.1017/9781009236287.015
Rannut, Mart (Раннут Март) 2004. Пособие по языковой политике. Таллин, Tallin Pedagogical University.
Ricento, Thomas ed. 2006. An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Malden, MA, Blackwell Publishing Ltd.
Roter, Petra–Busch, Brigitta 2018. Language Rights in the Work of the Advisory Committee. In Iryna Ulasiuk, Laurenţiu Hadîrcă, and William Romans (eds.): Language Policy and Conflict Prevention. Leiden–Boston, Brill Nijhoff, 155–181. p.
Sakwa, Richard 2015. Frontline Ukraine: Crisis in the Borderlands. London, I.B. Tauris.
Shevchuk, Yuri–Palazhyi, Halyna (Шевчук Юрій–Палажій Галина) 2015. Мовна шизофренія – нова, потужна форма русифікації. Портал мовної політики, September 19, 2015. http://language-policy.info/2015/09/yurij-shevchuk-movna-shyzofreniya-nova-potuzhna-forma-rusyfikatsiji/#more-1780
Shevchuk, Yuri–Vlasiuk, Hanna (Шевчук Юрій–Власюк Ганна) 2015. Двомовність як хвороба. Професор Колумбійського університету називає українську мовну ситуацію «мовною шизофренією». Портал мовної політики, July 5, 2015. http://language-policy.info/2015/07/dvomovnist-yak-hvoroba-profesor-kolumbijskoho-universytetu-nazyvaje-ukrajinsku-movnu-sytuatsiyu-movnoyu-shyzofrenijeyu/
Shohamy, Elana 2006. Language policy: Hidden agendas and new approaches. London, Routledge.
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Spolsky, Bernard 2004. Language Policy. Cambridge, Cambridge University Press.
Spolsky, Bernard 2009. Language Management. New York, Cambridge University Press.
Spolsky, Bernard ed. 2012. The Cambridge Handbook of Language Policy. New York, Cambridge University Press.
Wright, Sue 2012. Language policy, the nation and nationalism. In Bernard Spolsky (ed.): The Cambridge Handbook of Language Policy. New York, Cambridge University Press, 59–78. p.

Kisebbségi önkormányzatiság és kulturális autonómia Szerbiában A jó ötlettől a megterhelő gyakorlatig

A Szerb Köztársaság alkotmánya példaértékűnek emlegetett módon szabályozza a nemzeti kisebbségek védelmének jogait és mértékét. A nemzeti kisebbségek számára garantáltak azok az individuális és kollektív jogok, melyek által közvetlenül vagy a képviselőiken keresztül vesznek részt a döntéshozatalban, vagy ők maguk döntenek a kultúrájukhoz, tájékoztatásukhoz, valamint a nyelvük és írásuk hivatalos használatához (kulturális autonómia) kapcsolódó egyes kérdésekben, és „a kultúrára, oktatásra, tájékoztatásra és a hivatalos nyelv- és íráshasználatra való jogok érvényesítése végett a nemzeti kisebbségek megválaszthatják a saját nemzeti tanácsaikat” (kisebbségi önkormányzat). (Bašić 2019, 27. p.)

Az Alkotmány 79. szakaszában definiálva van a sajátosság megőrzésére való jog, amely által meghatározásra került a kulturális autonómia tartalma: „A nemzeti kisebbségek tagjainak joguk van: a nemzeti, etnikai, kulturális és vallási sajátosságaik kifejezésére, őrzésére, ápolására, fejlesztésére és nyilvános kifejezésére; jelképeik nyilvános helyeken való használatára; nyelvük és írásuk használatára; hogy azokban a környezetekben, ahol az összlakosság jelentős számarányát képezik az állami szervek, a közmegbízatással felruházott szervezetek, az autonóm tartomány és helyi önkormányzatok szervei anyanyelvükön folytassák az eljárásokat; az anyanyelvű oktatásra az állami és az autonóm tartományi intézményekben; oktatási magánintézmények alapítására; saját nyelvükön használni családi és utónevüket; azokban a környezetekben, ahol az összlakosság jelentős számarányát képezik a hagyományos helyi elnevezéseket, az utcaneveket, a településeket és topográfiai jeleket saját nyelvükön kiírni; saját nyelvükön teljes körű, kellő idejű és elfogulatlan tájékoztatásra, ideértve az értesítések és eszmék kifejezését, fogadását, közlését és cseréjét is; saját tömegtájékoztatási eszközeik megalapítására (…)”.[1] A 77. szakasszal végül garantált a nemzeti kisebbségek abbéli joga, hogy bizonyos feltételek között, ahogy a többi állampolgár is, részt vegyenek a közügyek intézésében, hogy közhivatalt vállaljanak, valamint az állami szerveknél, közszolgálatoknál, az autonóm tartomány szerveinél és a helyi önkormányzat egységeinél való foglalkoztatáskor szem előtt kell tartani a lakosság nemzeti összetételét és a nemzeti kisebbségek tagjainak megfelelő képviseletét. A sokszínűség tiszteletben tartásának, a nemzeti kisebbségek asszimilációjának és a diszkriminációjának[2] tilalmát a 81. szakasz erősíti meg, amely által „az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén Szerbia ösztönzi a tolerancia szellemét és a kultúrák közötti párbeszédet és a területén élő valamennyi ember kölcsönös tiszteletben tartásának, megértésének és együttműködésének fejlesztése érdekében hatékony intézkedéseket foganatosít, tekintet nélkül az etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási identitásukra”.

Tehát a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlásának és védelmének szerbiai rendszerében a kisebbségi önkormányzat jelentős tényező, mert a nemzeti kisebbségek tagjai egyedül ezen intézményen keresztül gyakorolják azokat a kollektív jogokat, amelyek lehetővé teszik számukra az etnikai, kulturális és nyelvi identitás megőrzését. A kisebbségi önkormányzat gerincét a kisebbség nemzeti tanácsa jelenti olyan szervezetként, amelyre „a törvény meghatározott közfelhatalmazást ruház, hogy részt vegyen a döntéshozatalban vagy önállóan döntsön egyes kérdésekről a kultúrát, oktatást, tájékoztatást és hivatalos nyelv- és íráshasználatot érintő kérdésekben, a közösség e területeken szavatolt önkormányzatához való, kollektív kisebbségi jogának megvalósítása érdekében”.[3] A kisebbség nemzeti tanácsának feladatáról alkotott ilyen koncepcióból következik, hogy ez a testület korlátozott önkormányzatisággal bír a nemzeti kisebbség kulturális autonómiájához fűződő kérdésekkel (közpolitikákkal) kapcsolatban. Meg kell említeni, hogy az alkotmányjogi rendszerben a „nemzeti kisebbségek kulturális autonómiájának” fogalma nem definiált, viszont magában foglalja az alkotmány és a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvény által meghatározott említett négy területet.[4]

A kisebbségi önkormányzat meghatározásával, továbbá az oktatási, tájékoztatási, kulturális közpolitikák, valamint a hivatalos nyelv- és betűhasználat kérdéseinek autonóm kezelésével kapcsolatban azonban vannak nyitott kérdések, ám az alapvető kételyek éppen az alkotmány 75.[5] és a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvény 2. szakaszaiból származnak.

Az alkotmány ugyanis a nemzeti kisebbségek tagjai számára további egyéni és kollektív jogokat garantál. Az individuális jogokat egyenként, a kollektíveket másokkal közösen gyakorolják, továbbá „a nemzeti kisebbségek tagjai kollektív jogaik által, közvetlenül vagy képviselőik révén részt vesznek a döntéshozatalban, vagy önmaguk döntenek a kultúrájukra, oktatásukra, tájékoztatásukra, nyelvük és írásuk hivatalos használatára vonatkozó egyes kérdésekről, a törvénnyel összhangban” és „a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén megvalósuló önkormányzati joguk érvényesítése céljából a nemzeti kisebbségek tagjai nemzeti tanácsokat választhatnak, a törvénnyel összhangban.” A bizonytalanságot az a meghatározás okozza, mely szerint a nemzeti kisebbség tagjainak lehetőségük van közvetlenül részt venniük a kulturális autonómiával kapcsolatos kérdésekről való döntéshozatalban. Milyen módon tehetik ezt meg? A nemzeti kisebbségek védelmét és kisebbségi önkormányzataik helyzetét ellátó törvények nem tisztázzák ezt a nyilvánvaló bizonytalanságot, mert a döntéshozatali folyamat kizárólag a kisebbségi önkormányzaton keresztül szabályozott.

E dilemma feloldása lényegi jelentőségű a szerbiai multikulturalizmus politikájának esszenciájára nézvést. Mire gondolt az alkotmányíró akkor, amikor a nemzeti kisebbségek tagjai számára garantálta a kulturális autonómiával kapcsolatos közvetlen döntéshozatalra való jogot?[6] A közvetlen részvételnek lehetővé kéne tennie a politikailag és adminisztratívan nem „erős” polgároknak, hogy hatékonyan hassanak a döntések meghozatalára. Ez azt jelenti, hogy a polgárok, ebben az esetben a nemzeti kisebbségek tagjai, lehetőséget kapnak arra, hogy részt vegyenek a meghatározott közpolitikák és döntések előkészítésének és elfogadásának mindegyik fázisában, legvégül pedig hatásainak értékelésében. A referendumok, polgári kezdeményezések, polgári gyűlések, petíciók, de a közmeghallgatások különféle fajtái, a polgárokkal való kommunikáció is azok a módok, amelyek ezt lehetővé teszik. A polgárok döntéshozatalban való közvetlen részvétele egyfelől csökkenti az érdekcsoportok hatását, amelyek közé beleszámolom a politikai pártokat s szervezeteket és a szakembereket, másfelől támogatja az integrációs folyamatokat, erősíti a polgárok felelősségét s hozzájárul a polgári erények fejlődéséhez. Ha az alkotmány szerzőjének a multikulturalizmus integrációs modellje járt a fejében, amelyben a polgári részvétel fontos szerepet játszik, akkor a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvényben világosan meg kellett volna határozni, hogy a nemzeti kisebbségek tagjai milyen módon döntenek közvetlen módon. Viszont ha az alkotmányíró arra gondolt, hogy Patyomkin-falut emel, hogy csupán formálisan, operacionalizáció nélkül garantálja ezt a jogot, akkor komoly jogi és társadalmi problémáról van szó. A polgárok döntéshozatalban való formális részvételét a szociológiaelméletben Sherry Arnstein világosan terápiamodellként és a politikailag szervezett autoritások abbéli törekvéseként definiálta, hogy okítsák és „gyógyítsák” a polgárokat. (Arnstein 1969, 218. p.)

Valójában milyen módon vesznek részt a magyar kulturális autonómia kérdéseiben való döntéshozatalban a magyar közösség belgrádi tagjai, akik a 2011-es népszámlálás szerint 1810-en voltak, s milyen jogokat gyakorolnak a kisebbségi etnokulturális identitás védelmével kapcsolatban? 2019-től kétségkívül működik Belgrádban a Hunyadi János – Janko Sibinjanin Klub, amelynek ösztönöznie kellene a magyar és más nemzetiségű állampolgárok szocializációját, s hozzá kéne járulnia ahhoz, hogy a magyar kultúrát megértse a társadalom. Viszont vannak-e adatok arról, hogy ugyanolyan „kisebbségi” jogokat gyakorolhatnak-e a magyar nemzeti kisebbség belgrádi tagjai, mint az Antalfalva községben lakó 2522 nemzettársuk? A Magyar Nemzeti Tanács internetes oldala alapján kétségkívül arra a megállapításra lehet jutni, hogy a magyar kisebbség tagjainak nevében a kulturális autonómiából származó jogokról és más, a kisebbségek számára jelentős kérdésekben a „Magyar Összefogás” listájáról megválasztott 30, és a „Magyar Mozgalom” listájának 5 képviselője dönt. Ha vesszük a fáradságot, és elemezzük ezt a két választási listát,[7] könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy nem volt rajtuk belgrádi képviselőjelölt. Mi több, csupán hárman származtak olyan községből, amelyek nem Vajdaság északi részén helyezkednek el. Hasonló kérdést lehet feltenni más nemzeti kisebbségek, például a bosnyákok jogainak gyakorlásával és döntéshozatalával kapcsolatban is. Ugyanazon népszámlálás szerint közülük 1596-an élnek Belgrádban, a négy listán[8] pedig, amelyekről a Bosnyák Nemzeti Tanács képviselőit megválasztották, egy belgrádi jelölt volt, viszont a Megbízatási végzésből[9] világosan látszik, hogy őt nem lett a kisebbségi önkormányzat tagja.

Noha ez az elemzés felszínes, ad hoc módon gyűjtött adatok alapján végeztük el, s nem terjedt ki más nemzeti kisebbségekre, [mégis] arra a gyanúra ad okot, hogy az alkotmány által garantált közvetlen részvétel valójában az, amit Arnstein a polgárok manipulációjának és terápiájának nevez.

A Társadalomtudományi Intézet 2020-ban végezte el a „Szerbiai etnikai közösségek társadalmi távolsága” kutatást[10], amely egyebek mellett a minta által képviselt hét szerbiai nemzeti kisebbség tagjainál kérdezett rá az elismert jogokkal és a kisebbségi önkormányzat munkájával kapcsolatos álláspontokra is. A minta a hét kisebbség 759 tagját ölelte fel, ami valamivel több, mint a 2011-ben összeírt[11] teljes számuk 1%-a.

A nemzeti kisebbségek tagjainak elismert jogok gyakorlásával és az kisebbségi önkormányzatok munkájával való elégedettségének meg kéne mutatnia, hogy mennyire sikeresek azok a közpolitikák, amelyek az elismert kulturális autonómia jogainak gyakorlásáról gondoskodnak. A nemzeti kisebbségek integrációja és a társadalmi kohéziót elősegítő integrációs politikák részint attól függnek, hogy a kisebbségek tagjai milyen mértékben elégedettek azon közpolitikai intézkedésekkel, amelyek az etnikai és kulturális jogaik védelmére és megőrzésére irányulnak, részint pedig attól is, hogy mennyire vettek részt ezek megalkotásában és megvalósításában.

Az eredmények mindazonáltal nem bátorítóak, mert a mintában szereplő mindegyik nemzeti kisebbség tagjainak többsége úgy látja, hogy nem valósítja meg az oktatásra, kultúrára, a hivatalos nyelv- és íráshasználatra vonatkozó elismert jogokat a nemzeti tanácsokon keresztül vagy azok segítségével. Egyedül a magyar nemzetiségű válaszadók véleménye oszlik meg a nemzetiségi jogok nemzeti tanácson keresztüli gyakorlásának minőségével való elégedettséggel kapcsolatban, de meg kell jegyezni, hogy a válaszadók harmada határozatlan volt.

1. táblázat. A „kisebbségi” jogok gyakorlása a kisebbségi önkormányzaton keresztül

2. táblázat. A kisebbségi önkormányzatok munkájának értékelése

Egyedül a magyar nemzetiségű válaszadók elégedettek a saját kisebbségi önkormányzatukkal, mert 60,3%-uknak pozitív álláspontja van a Magyar Nemzeti Tanács munkájáról, míg 16,5%-uk elégedetlen azzal. A többi nemzetiség válaszadói nem elégedettek a kisebbségi önkormányzataikkal. A roma válaszadók 73,1%-a, a bosnyákok 58,3%-a, a szlovákok 56,7%-a, a románok 53,1%-a, a horvátok 53,6%-a és az albánok 48,6%-a kifejezetten elégedetlen a kisebbségi önkormányzataik munkájával.

Tekintettel arra, hogy eltérések vannak a magyar nemzeti kisebbség és más közösségek tagjainak álláspontjai között, fel kell hívni a figyelmet a vajdasági magyarok politikai pártjaira, amelyeknek erőteljes hatásuk volt a multikulturalizmus-politikára és a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó jogi rendszer kialakulására. A politikai pártok és a szerbiai jogalkotás által szabványosított kisebbségi önkormányzat közötti kapcsolat részben a magyar nemzeti kisebbség politikai pártjai abbéli törekvésének is az eredménye, hogy minél hatékonyabban biztosítsák az általuk képviselt kisebbség identitásának megőrzésére vonatkozó feltételeket. A nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozó előírások szellemisége tartalmazza a Magyar Köztársaság nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényének[12] gondolatiságát és logikáját, míg a múlt század 90-es éveinek elején a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége – amely akkoriban a vajdasági magyarok legjobban szervezett politikai pártja volt – által képviselt hárompilléres autonómia eszméjét elvetették.

A hárompilléres autonómia magába foglalja az önkormányzatiság néhány különféle típusát, amelyek biztosítják a magyar közösség területi-politikai, kulturális és perszonális autonómiáját. Az autonómia első formáját etnikai területi autonómiaként, illetve azon szomszédos községek közösségeként határozták meg, amelyekben a nemzeti kisebbségek alkotják a lakosság többségét. A második a helyi etnikai önigazgatásra vonatkozik, amely magába foglalja a nemzeti kisebbségek által lakott térben szétszórt településeket. A harmadik forma pedig a perszonális autonómia. Ebben a dokumentumban kerül először említésre a nemzeti kisebbség tanácsa, amelyet demokratikus úton választanak meg azzal, hogy a magyar nemeti kisebbség minden tagjának szavazati joga van, illetve mindazoknak, akik nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül használják a kisebbségi önigazgatás intézményeit. Az ilyetén önigazgatás jogosítványai a kultúra, az oktatás és a tájékoztatás kollektív jogaira vonatkoznak. (Šandor 1996, 439. p.) A hárompilléres autonómia ideája aktuális és része a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) politikai tevékenységének, amely a magyar nemzetiségű szerbiai polgárok támogatását látja el.

A 2007-es parlamenti választástól kezdődően a VMSZ megszakítás nélkül részese a hatalomnak köztársasági, tartományi és helyi szinten. A köztársasági és tartományi parlament aktuális ciklusaiban kilenc, ill. tíz, míg a Magyar Nemzeti Tanácsban tizenhat képviselője van a pártnak. A végrehajtó hatalomban hét államtitkáruk van a szerb kormány minisztériumaiban és hét tartományi tisztviselőjük.[13] Tehát egy olyan politikai pártról van szó, amelynek politikai és társadalmi hatása van világos politikai célokkal, készen arra, hogy racionális koalíciókat kössön. A VMSZ programjában világosan képviseltetve van a hárompilléres autonómia eszméje, amelyben a kulturális autonómia és a kisebbségi önigazgatás számítanak a rendszer mozgatórugóinak: „(…) a VMSZ következetesen kiáll az 1999-ben véglegesített autonómiakoncepciója mellett, miszerint a Vajdaság Autonóm Tartományban a magyar többségű községek és az azokkal határos, magyar többségű települések, a magyar közösség önazonosságának hatékonyabb megőrzése és fejlesztése, valamint valós érdekképviselete céljából létrehozzák a magyar autonómiát. Azt akarjuk, hogy sorsunkat ne mások irányítsák. Ennek érdekében a nemzeti közösségek legitim képviselőit és szerveit közhatalmi jogosítványokkal és funkciókkal is fel kell ruházni. A magyar autonómia megvalósítása létérdek a nemzeti önazonosság megtartása szempontjából, különösen az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat terén.”[14]

A hárompilléres autonómia eszméje legitim és kifejezi az ország állami és közigazgatási szerveztének decentralizációját, s úgy hiszem, hogy hozzájárulhat a nemzeti kisebbségek szerbiai társadalomba való teljeskörű integrációjához, ill. a bizalom erősítéséhez és a polgári részvételhez. Hogy megvalósítható legyen, ahhoz szükséges, hogy a polgárok elfogadják és legitimálásra kerüljön; legvégül pedig az is, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen akadályok és megkötések nélkül. Szerbia politikai, szakmai és társadalmi nyilvánosságában mindazonáltal nem folyik vita a decentralizáció efféle formájáról, mi több, a jugoszláv történelem rossz tapasztalai nyomán a közfigyelem és a politikai pártok óvatosak a hatalomnak az autonóm önkormányzó döntéshozatali formák felé történő diszperziójával kapcsolatban. Mindezek, de a polgárok és az állam más érdekeltségei miatt is a hárompilléres autonómia eszméjéről – amelybe a perszonális és a kulturális önkormányzatiság mellett beletartoznak a területi autonómia új formái is – nyilvánosan kéne vitázni és támogatni azt. Legitim politikai célról van szó, amelynek hozzáférhetőnek kéne lennie más kisebbségi közösségek számára is. A kisebbségvédelem fennáló rendszerén, és annak intézményein, a kisebbségi önigazgatáson és a kulturális autonómián keresztüli burkolt megvalósítása kérdéses.

Ezzel kapcsolatos egy másik, a szöveg elején említett dilemma. A kulturális autonómiára való jogot ugyanis a nemzeti kisebbség azon tagjai gyakorolják, akik az állami (központi) szinten választják a kisebbségi önigazgatást. A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvény 2. szakasza meghatározza, hogy szerbiai nemzeti kisebbség „a Szerb Köztársaság állampolgárainak minden csoportja, amely számbelileg eléggé reprezentatív, bár kisebbséget képez a Szerb Köztársaság területén és a lakosság valamely olyan csoportjához tartozik, amely hosszantartó és szoros kapcsolatban áll a Szerb Köztársaság területével, ám olyan jellegzetességekkel bír, mint a nyelv, a kultúra, a nemzeti vagy etnikai hovatartozás, a származás vagy vallási hovatartozás, ami alapján különbözik a többségi lakosságtól, és amely csoport tagjait jellemzi az a gondoskodás, hogy együttesen tartsák fenn közös identitásukat, beleértve a kultúrát, a hagyományt, a nyelvet vagy a vallást”, a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól 2. szakasza előírja, hogy a nemzeti kisebbségek tagjai a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén megvalósuló önkormányzati joguk érvényesítése céljából a nemzeti kisebbségek tagjai nemzeti tanácsokat választhatnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvény 2. szakaszában foglalt követelményeknek megfelelő nemzeti kisebbség tagjainak joguk van a kisebbségi önigazgatás megválasztására, ami azt jelenti, hogy a nemzeti kisebbség státuszának intézményes elismerése a kisebbségi önkormányzat megválasztásával valósul meg. Azon nemzeti kisebbségeknek, amelyek valamilyen okból kifolyólag nem választották meg az önigazgatásukat, nincs lehetőségük arra, hogy egyenrangúan gondoskodjanak az etnokulturális identitás védelméről és megőrzéséről.

A kritériumokkal kapcsolatban figyelmet kellene fordítani a kisebbség létszámára, mint a kisebbbségi önigazgatás megválasztásának feltételére. A demográfiai tényezők, ill. a kisebbség létszáma, különösen pedig a lakosság homogén megtelepedése egy meghatározott területen lényeges elemeit képezik a szerbiai kisebbségi kulturális autonómia gyakorlásának. A kulturális autonómia, ill. a nemzeti kisebbségek jogainak gyakorlása faktikusan azokon a területeken összpontosul, amelyeken jelentősebb számban élnek ezen csoportok tagjai. Említettem, hogy a nemzeti kisebbségek azon tagjai, akik szétszórva élnek azokhoz a területekhez képest, amelyeket a közösség tagjai jelentősebb számban lakják, nincsenek a kisebbségi önigazgatás figyelmének fókuszában, valamint az etnokulturális identitás (kulturális autonómia) védelmére és megőrzésére való joguk gyakorlásának lehetőségei jelentősen kedvezőtlenebbek, mint azon nemzettársaiknak, akik homogén jelleggel lakják az ország egyes részeit. Az albánok például hagyományosan és jelentősebb számban Bujanovac és Preševo községekben élnek; aztán a bosnyákok Szandzsák területén, ahol a lakosság abszolút többségét alkotják Novi Pazar városban (77%) és Sjenica (73,8%) és Tutin (90%) községekben, ill. jelentősebb számban lakják a szomszédos Prijepolje (34,5%) és Priboj (14%) községeket; a bolgárok pedig Dimitrovgrad és Bosilegrad községekben alkotják a lakosság 53,5, ill. 71,8%-át. A magyarok hagyományosan Vajdaság északi részét, Bácskát, Bánátot és a Tisza mentét lakják. Bácska nyugati részén 17576, míg e vajdasági terület déli részén, ahová Újvidék városa is tartozik, 47850 tagjuk él, az észak-bácskai és észak-bánáti vidéken, amely egységes földrajzi egész az ország északi részén, 145177 van belőlük. Közép- és Dél-Bánátban még további 39794 magyar él, a Szerémségben pedig 3789. A lakosság abszolút többségét alkotják Magyarkanizsán (86,52%), Zentán (80,51%), Adán (76,64%), Topolyán (58,94%), Kishegyesen (55.92%) és Csókán (51,56%), míg viszonylagos magyar többsége van Óbecse községnek (48,83%) és Szabadka városának (38,47%). A szlovákok abszolút többséget alkotnak Petrőc (63,3%) és relatívat Antalfalva (41,8%) községekben. A többi nemzeti kisebbség hagyományosan meghatározott területeken élnek, de nem jelentősebb számban. A horvátok Apatinban (10,4%), Szabadkán (10%), Bácson és Zomborban (8%), a románok Alibunár (24%) és Versec (4,7%), Pancsova (2,5%) városokban alkotnak számosabb csoportot, a romák pedig annak ellenére, hogy az ország lakosságának 2,05%-át alkotják, egy községben sem adják ki a lakosság 10%-át.

Ugyanakkor a szakmai nyilvánosság figyelmét a nemzeti kisebbség számának jelentőségére a kisebbségi önigazgatás és az etnokulturális identitás védelmére való jog gyakorlásában a cincárok „esete” irányította. Annak ellenére ugyanis, hogy egy hagyományos kisebbségről van szó, amelynek tagjai hozzájárultak a nemzetgazdaság, a polgárság és a kultúra fejlődéséhez a 18. és 19. századokban, a pénzbeli és politikai hatalmuk nyomai pedig az építészetben, alapítványokban és hagyományos kultúrában vannak jelen, a leszármazottaiknak még sincs meg a joguk arra, hogy gondoskodjanak erről az örökségről és a sajátos etnokulturális identitásról.

A cincár közösség 243 tagját tömörítő Lunjina egyesület az előírásokkal összhangban elindított egy kezdeményezést a kisebbségi önigazgatás létrehozására. Az igazságügyi és államigazgatási minisztérium, amely akkoriban volt illetékes dönteni a nemzeti kisebbségek különálló választói listájára való felvételi kérelemről, azzal a magyarázattal vetette el a kezdeményezést,[15] amelyet a cincár közösség nevében Dragoš Đorđević ügyvéd adott be, hogy a csekély számuk miatt nem tesznek eleget a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvény 2. szakaszának első bekezdésében előírt feltételeknek. Az igénylést 2014-ben újra beadták a cincár közösség 329 tagjának támogató aláírásaival, ám akkor azzal a magyarázattal utasították el, hogy a nemzeti kisebbség külön választói névjegyzékének felállítására irányuló kérelmet a nemzeti kisebbség felnőttkorú tagjai legalább 5%-ának kell támogatnia úgy, hogy a számuk nem lehet kevesebb 300-nál.[16] Az ok, ami miatt a minisztérium elutasította a cincárok arra való igényét, hogy az előírt módon gondoskodjanak a rendkívül gazdag kulturális örökségről és hagyományról, maga a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló törvény 2. szakaszának nemzeti kisebbség-definíciója: „E törvény értelmében nemzeti kisebbség a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság állampolgárainak minden csoportja, amely számbelileg eléggé reprezentatív, s bár kisebbséget képez a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén és a lakosság valamely olyan csoportjához tartozik, amely hosszantartó és szoros kapcsolatban áll a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területével, ám olyan jellegzetességekkel bír, mint a nyelv, a kultúra, a nemzeti vagy etnikai hovatartozás, a származás vagy vallási hovatartozás, ami alapján különbözik a többségi lakosságtól, és amely csoport tagjait jellemzi az a gondoskodás, hogy együttesen tartsák fenn közös identitásukat, beleértve a kultúrát, a hagyományt, a nyelvet vagy a vallást.”

A Közigazgatási Bíróság és a Semmítőszék későbbi ítéleteiben, amelyeket a minisztérium döntésével kapcsolatban hoztak meg, megemlítésre kerül a nemzeti kisebbségek 300-as, a külön választói névjegyzék bejegyzéséhez szükséges minimális száma is. Noha nincs egyetlen logikus magyarázat sem arra, hogy miért van ez a 300-as feltétel, s például miért nem 150 vagy 600, a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 44. szakasza által, amely egy azon példák közül, hogy a monokulturalisták hogyan kezelik a multikulturalizmust, elő van írva, hogy a választói névjegyzékre való felvétel, s ezzel a kisebbségi önigazgatás megválasztásához és a kulturális identitás védelméhez egy nemzeti kisebbség 300 tagjára van szükség. Érdekes, hogy a Közigazgatási Bíróság és a Semmítőszék eltérően magyarázták az előállt helyzetet. A Közigazgatási Bíróság először megsemmisítette a minisztérium döntését hangsúlyozván, hogy „a számbeliség nem jellemez egy nemzeti kisebbséget”, s hogy a cincárok mélyen beágyazódnak a szerb társadalomba, államba és annak államiságába, mert sokan közülük részt vettek a szerb polgári társadalom és kultúra, ahogy az állam kialakításában is.[17] A Közigazgatási Bíróság nemzeti kisebbség kulturális identitásának megőrzésének lényegéről való felfogásával ellentétben a Semmítőszék a „cincár-esetet” újbóli döntéshozatalra küldte vissza úgy tartván, hogy a Közigazgatási Bíróság az ítélet meghozatalakor a nemzeti kisebbségek jogainak gyakorlásának kritériumként bevezette a jogi rendszerbe a célszerűséget [celishodnost], amelyet semmilyen tárgyi szabályozás nem ír elő.[18] A Semmítőszék a diszkriminációt is megerősíti, mert azon a véleményen van, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1997-ből való 1333-as ajánlása[19] szerint Szerbia a cincárok anyaországa. Az előállt zavart, amely a minden multikulturális politika lényegét alkotó joggal, az identitás megőrzésével van kapcsolatban, a Szerb Köztársaság ombudsmana próbálta megoldani, aki a 2015 május 21-i ajánlásával világosan rámutatott: „Az etnikai közösség számbelisége nem kell és nem is lehet az egyedüli kritérium a nemzeti tanács létrehozására vonatkozó kollektív jog elismerésében, s amikor a számbeliséget értékelik, szem előtt kell tartani, hogy a kisszámú közösségnek nagyobb szüksége van az identitás megőrzésére és a fennmaradás biztosítására. A kisszámúságot csak akkor indokolt a kollektív jog el nem ismerésének kulcsfontosságú okaként meghatározni, amikor a közösség olyan mértékben kicsi, hogy a kollektív jog elismerésére való igény abszurd, ill. nem egy közösségről, hanem emberek pár tízfős csoportjáról van szó. A számbeliségnek minden más esetben (száz ember és több) nem szükséges egyedüli kritériumnak lenni a nemzeti tanács létrehozására vonatkozó kollektív jog elismerésének értékelésében, ahogyan a számbeliség alapján sem kell kvalitatív különbséget tenni a 300-400 taggal rendelkező közösségek, és azok között, akik 200-300 taggal bírnak. A törvény alapján el lehet rendezi azt, hogy a Tanács megválasztásának mikéntje esetről esetre változzék a közösség számbeliségétől függően, s hogy a Tanács tagjainak száma más legyen a közösség tagjainak számával kapcsolatosan, viszont – ahogyan az le van írva – a számbeli különbözőség alapján megtagadni a jogot nem indokolt.”[20] (Bašić 2018, 204. p.)

Következtetés: először is az állam nemcsak, hogy nem biztosította a cincár nemzeti kisebbség számára az identitás megőrzésére vonatkozó jog közvetlen gyakorlását, hanem közigazgatási döntésekkel és bírósági ítéletekkel meg is akadályozta azt. Mindazonáltal fel kell tennünk néhány kérdést: kell-e a cincároknak a teljes kulturális autonómia és a nemzeti kisebbségi önigazgatás, ill. ezen kisebbségi közösség tagjai tudják-e, s szükséges-e számukra gyakorolni a hivatalos nyelvhasználatra, oktatásra, tájékoztatásra és kultúrára vonatkozó jogokat úgy, ahogyan azt a magyar, bosnyák, vagy például a szlovák nemzeti kisebbség teszik, s az etnokulturális identitás védelmének jogához kell-e nekik egy központi, nemzeti kisebbségi önigazgatás? A válaszok világosnak tűnnek, a szerbiai cincár közösségnek szüksége van az etnokulturális identitás megőrzésére a hagyomány ápolásán, és az asszimilált cincár kultúra tudatát őrző tevékenységeken keresztül, de a teljes kulturális autonómiára már nincs. A nemzeti kisebbségi önigazgatás nehezen fenntartható koncepció a számosabb és jobban szervezett kisebbségi közösségek eseteiben is. A társadalmi multietnicitás természetének, de az önigazgatás puszta intézményének is a decentralizált rendszer felel meg, amelyben a figyelem a polgárokra és az ő részvételükre irányul az etnikai, kulturális és nyelvi identitás védelmére és megőrzésére vonatkozó elismert jogok menedzsmentjének terén. A kisebbségi önkormányzatok elfogadott rendszere, amelyeket kizárólag nemzeti alapon választanak, elbátortalanítja a kisszámú közösségeket és kétségessé teszi magát a nemzeti kisebbségi jogok védelmének rendszerét, amelyben a kisebbségi önigazgatásra helyeződik a hangsúly, amely annak ellenére feltétele a kulturális autonómiából származó jogok gyakorlásának, hogy a szerbiai kisebbségi közösségek többségének nincs szüksége a teljes kulturális autonómiára.

A Társadalomtudományi Intézet említett kutatása arra mutat rá, hogy a nemzeti kisebbségek tagjai rendkívüli elvárásokkal igénylik a kisebbségi önigazgatás rendszerének reformját, illetve hogy annak fennálló, centralizált formáját decentralizált modellként kéne újragondolni, amelyben egy nemzeti kisebbség néhány tagja is meg tudna szervezni egy települési vagy helyi kisebbségi önkormányzatot, hogy ilyen módon gondoskodjanak az identitás megőrzéséről és védelméről. A decentralizált modell természetesen nem zárja ki a központi kisebbségi önigazgatást azon nemzeti kisebbségek számára, amelyeknek erre szükségük van.

3. táblázat. A kisebbségi önkormányzat decentralizációja

A nemzeti kisebbségek tagjainak száma döntő jelentőségű a kisebbségi önkormányzatok pénzeléséhez szükséges költségvetési eszközök szétosztásánál is.[21] Ez úgy történik, hogy a teljes keretből 30%-ot osztanak szét az összes kisebbségi önkormányzatnak, a maradék 70%-ot pedig az önkormányzatuk alapján képviselt nemzeti kisebbség száma, ill. a kulturális autonómia területén levő intézmények száma alapján. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a számosabb és jobban szervezett nemzeti kisebbségek önkormányzatai több közforrásból származó eszközzel rendelkeznek. Ebben a rendszerben sok a hiányosság, meg ahogy a közpénzekhez nem férnek hozzá egyes kisebbségi önkormányzatok, úgy a hagyományos kisebbségi központokhoz képest szétszórtan élő közösségek sem. Például a roma kisebbségi önigazgatás a csoport száma és a kulturális fejlődésre való igények ellenére nem számolhat közpénzforrásokkal, mert a roma nyelv nincs hivatalos használatban egy helyi önkormányzatnál sem, a mód pedig, ahogyan a források mértékét és elosztását meghatározzák, közvetlenül függ azon helyi önkormányzatok számától, ahol ez hivatalos nyelvnek minősül. A romákhoz képest a kisszámú nemzeti kisebbségek még azokban a községekben is biztosítják a kisebbségi önkormányzataik számára a meghatározott forrásokat,[22] ahol kevesebben vannak a lakosság 15%-ánál, amely a kisebbségi nyelv hivatalos használatának törvényi feltétele.[23] Hogy megvalósítsa a teljes kulturális autonómiát és megvédje a kisebbségi identitást az asszimilációval szemben, a roma kisebbségi önigazgatásnak a költségvetési rendszerben rendelkezésre álló forrásokra van szüksége, amelyek viszont igazságtalanul vannak elosztva. (Bašić 2018; 2011)

Következtetésem, hogy a kulturális autonómia életmód és azon polgárok választásának a függvénye, akiknek etnikai vagy kulturális identitása nem domináns a területi-politikai keretek között. Ez az autonómia egy mód, amely lehetővé teszi számukra, hogy nyomásgyakorlástól mentesen, szabad akaratból megőrizzék és megvédjék az etnikai, nyelvi és kulturális különbözőségüket, s hogy gondoskodjanak róluk, ill. szükséges volna, hogy korlátozások, jogi és társadalmi akadályok nélkül legyen ez számukra hozzáférhető. Azoktól a polgároktól, amelyeknek többes identitása van, vagy akiknek a primordiális etnicitását az asszimiláció következményeinek rétegei fedik el, de tudnak róla, ill. szeretnék azt revitalizálni, nem szabad megtagadni a kulturális autonómiát. Az identitások szabad választásával kapcsolatos bármilyen nyomásgyakorlás elfogadhatatlan, s azok a kifogások, melyek szerint a nemzeti kisebbségek tagjai visszaélnek a nyitott etnokulturális identitások koncepciójával, indokolatlanok, mert a személyes és csoportos identitások, valamint a nemzet gazdagságának fejlődéséhez hozzájáruló jogok elismeréséről és gyakorlásáról van szó. Amennyiben gondok adódnak a nemzeti kultúra választásával és megnyilvánulásával kapcsolatban, akkor azokért csakis az etnocentrikus és xenofób, monokulturális nemzetpolitikák felelnek, amelyek nemzetbiztonsági veszélyt látnak a másságban. A különbözőségtől és nyitottságtól való félelem demisztifikációja, s más kultúrák felé való nyitottság a feltétele annak, hogy az olyan koncepciók is testet öltsenek társadalmilag, mint a kisebbségi kulturális autonómiák.

(Vataščin Péter fordítása)

Irodalom

Arnstein, Sherry R. 1969. A Ladder Of Citizen Participation. Journal of the American Institute of Planners, 35 (4), 216–224. p.

Bašić, Goran 2019. „Kulturna autonomija” nacionalnih manjina u Republici Srbiji. In Tibor Váradi (szerk.): Prava nacionalnih manjina u ustavnopravnom sistemu Republike Srbije. Beograd, Srpska akademija nauka i umetnosti, 29–42. p.

Bašić, Goran 2018. Multikulturalizam i etnicitet. Beograd, Institut društvenih nauka.

Bašić, Goran 2017. Multietnička društva i reakcionarni populizam. In Z. Lutovac (szerk.): Populizam. Beograd, Institut društvenih nauka, 147–161. p.

Mirčev, Dimitar 1979. Delegatski sistem u izgradnji samoupravne komune i mesne zajednice. Politička misao, 16 (3), 437–447. p.

Šandor, Pal 1996. Koncept manjinske samouprave DZVM. In Macura, Miloš–Stanovčić, Vokislav (szerk.): Položaj manjina u Saveznoj Republici Jugoslaviji. Beograd, SANU, Naučni skupovi Knj. LXXXIV, Odeljenje društvenih nauka. 437–447. p.

Egy kissé feledésbe merült irredentizmus Csehország, vagy Szlovákia? Morvaszlovák ingadozás a válságos 1938–1939-es években

A rövid 20. század elején kitört a nagy háború, mely később az első világháború néven írta be magát a történelembe. Ebben a háborúban két fél állt egymással szemben: a központi hatalmak (az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország a szövetségeseivel) és az antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és szövetségeseik). E négy évig tartó konfliktus következtében Európában véget ért a többnemzetiségű monarchiák korszaka, s elkezdődött a demokratikus „nemzeti” utódállamoké. Csehszlovákia az egyik ilyen újonnan alakult állam volt, 1918. október 28-án jött létre. Ez az állam azonban, mely az egykori Osztrák–Magyar Monarchiából jött létre, a nemzeti sokféleséget is magával hozta, mely a későbbiek során az állam működése szempontjából kulcstényezőnek bizonyult. A köztársaság nemzeti kisebbségei – melyek Csehszlovákiát nem tartották hazájuknak – a teljes lakosság egyharmadát alkották. Súrlódási felületnek tartható a bizonyos mértékig mesterségesen alkotott csehszlovák nemzet koncepciója is, mellyel sok szlovák nem azonosult. Csehszlovákia sorsa húsz évi létezését követően pecsételődött meg, ez idő alatt az egyes nemzetiségek teljesen elfordultak Csehszlovákiától, és a nemzeti önrendelkezés platformjára léptek.

Mindemellett gyakran megfeledkeznek arról, hogy a cseh nemzet sem volt egységes. Csehek, morvák és sziléziaiak alkották, ezek pedig tovább osztódtak kisebb csoportokra, melyeknek saját etnikai hovatartozásuk volt. Az egyik ilyen legmeghatározóbb csoport a morvaszlovákoké volt, s ez bizonyos mértékig máig érvényes. A Morvaország déli részén lakók e magukat önálló etnikumként meghatározó csoportján belül létrejött egy tömörülés, mely a 20. század harmincas éveinek végén csatlakozott azokhoz a csehszlovákiai, hagyományosan elégedetlen nemzetiségi csoportokhoz, melyek ellenezték a csehszlovák állam centralista alkotmányjogi koncepcióját. Dolgozatunk célja bemutatni a morvaszlovákok e szűk etnikai csoportjának változását-alakulását az 1938–1939-es években, amikor is eldöntötték, hogy az akkor már „darabokra szaggatott” Csehszlovákia cseh, illetve morva részében való maradás nem hozott Slovácko[1] lakossága számára semmilyen hozadékot, ezért előnyösebb politikai lépésnek tűnt számukra egyesülésük az autonóm Szlovákiával, mely nem sokkal később önálló állammá vált. Az egyik legfontosabb kérdés így hangzik: Miért fordult el a morvaországi lakosság egy része Csehországtól? A morva szeparatizmus jelensége a cseh államiság kezdeteitől egészen a 20. század kilencvenes éveiig megfigyelhető, amikor is 1993-ban, a Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaság felbomlása után ismét felerősödtek az autonómia után vágyódó morva szeparatista hangok.[2]

Az új köztársaság nemzetiségi gondjai: Csehszlovákia mint a csehszlovákok állama

Az újonnan alakult csehszlovák állam egyik problémáját az okozta, hogy a közös Habsburg Monarchiából nagyon tarka nemzetiségi sokféleséget hozott magával. Már az 1921-es népszámlálás eredményeiből világos volt, hogy a csehszlovákok együttélése a más nemzetiségű honfitársakkal, kiváltképp a legnépesebb németekkel és magyarokkal, távolról sem lesz egyszerű. A nemzeti kisebbségeken belül ide sorolható még a népes orosz vagy ruszin csoport, mivelhogy Kárpátalja is beletartozott az újonnan létrejött Csehszlovákia területébe.[3]

A következő években súlyosbodó további gondot maga az államalkotó csehszlovák nemzet nem egységes volta jelentette. E nemzet cseh és szlovák részének a történelmében, gondolkodásában és az elképzeléseiben mutatkozó különbségek túl nagyok voltak, s ezzel súrlódási felületekre szolgáltattak alkalmat az élet minden területén, kezdve a vallástól a szociális téren át egészen a csúcspolitikáig. A csehszlovakizmus vezető politikai képviselői ezt a problémát azonban bizonyos mértékig ignorálták, mivelhogy a fő gondot a kisebbségek jelentették. A szlovák nemzetre az államalkotó nemzet részeként tekintettek, következésképp problémáit a német és a magyar kisebbség problémái mögé sorolták, ami tovább növelte a két államalkotó nemzet súrlódási felületeit. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 24–25. p.)

A gondok egyike közvetlen Csehszlovákia magalakulása után, 1918 végén jelentkezett, amikor is szinte azonnal kezdetét vette az újonnan létesülő állam határaiért folyó csata. A határok ellen elsőként (már 1918. október 29-én) németek egy csoportja lépett fel, akik Deutschböhmen (lényegében Északnyugat-Csehország) néven önálló tartományt kívántak létrehozni. Egy nappal később hasonló hullám bukkant fel az északmorva németek körében, akik az ún. Sudetenlandot akarták elszakítani, ez az opavai Sziléziát s Jeseníky egy részét foglalta magába, valamint Králíky és Lanškroun járásokat. Hasonlóan foglaltak állást az új köztársaság más határ menti területein élő német csoportok, így Šumaván a Böhmerwaldgau nevű területen, Morvaországban pedig a Deutschsüdmährennek nevezett részen. A lakosság ellenérzése és követelése a Német-ausztriai Köztársasággal való egyesülésre vagy a függetlenség kikiáltására azonban süket fülekre talált a győztes hatalmaknál, s minden terület Csehszlovákia része lett. A túlnyomórészt németek lakta határ menti részek Szudéta-vidék[4] néven rögzült a köztudatban. Hasonló területi problémák Těšín térségében (Tescheni-Szilézia) is előfordultak, erre ugyanis Lengyelország tartott igényt, mellyel eredetileg szövetségesként számoltak. Ez a terület október végéig lengyel katonai megszállás alatt állt, miközben a cseh vezetőknek novemberben alá kellett írniuk a demarkációs vonalat, azt, amelyet a prágai kormány nem ismert el, mivelhogy igencsak előnytelennek tartotta. Mindez egy a két állam közti hétnapos háborúba torkollt, amely új egyezmény aláírásával ért véget.[5] Antonín Klimek ezzel kapcsolatban helyesen jegyezte meg: „A konfliktus elmélyítette a nagyhatalmaknak az új európai államokkal szembeni bizalmatlanságát.” (Klimek 2000, 44–48. p.)

Az új állam alapítása során gondok akadtak Szlovákia területén is, mivel a korábbi Magyar Királyság szerves része volt, a lakosság pedig, különösen a déli részeken, túlnyomórészt magyar volt. Tehát itt is területi vita keletkezett Magyarország és Csehszlovákia közt. Csakúgy, mint Tescheni-Szilézia esetében, a csehszlovák állam szlovák képviselője, Milan Hodža is aláírta a demarkációs vonalat, melyet Prága elutasított mint nagyon előnytelent. Szlovákiának a csehszlovák hadsereg általi elfoglalása 1919 januárjában ért véget. (Klimek 2000, 42–43. p.)

A csehszlovák nemzetiség realitása 1938 őszén

A második probléma, a csehszlovák nemzet nem egységes volta már az első világháború ideji koncepciók születése során megnyilvánult. A csehek és szlovákok versengése a bizonyos mértékig mesterségesen kialakított csehszlovák nemzeten belül is folytatódott. A két nemzetet nyelvük hasonlósága dacára jelentős szociokulturális különbségek tartották egymástól távol, ezek pedig eltérő történelmükből adódtak, ami meg nem csekély kvalitatív distanciát idézett elő a polgári társadalom állapotában egyfelől a történeti országban,[6] másfelől a köztársaság keleti felén, azaz Szlovákiában és Kárpátalján. A történeti ország, mely fennállása során többnyire inkább partnere volt a környező germán birodalmaknak különbözött Szlovákiától, mely ezer éven át szerves része volt a Magyar Királyságnak. A másik különbség a terület jellegéből adódott: egyfelől volt az ipari cseh rész, másfelől a valamelyest gazdaságilag elmaradott szlovák rész. Ugyanígy különbözött a Csehszlovákia e két része határainak kialakításával kapcsolatos érvelés is. A történeti rész határalakításának érveit a történelmi határok szolgáltatták, ezzel szemben Szlovákia esetében főként a magyar államtól való nyelvi elkülönülésről volt szó.[7]

Az önálló Csehszlovákia magalakulása után azonnal elhangzottak azok a követelések, melyek a szlovák önrendelkezés ígéretének beváltását követelték. A szlovák politikusok többsége a kezdeti centralizmusra ideiglenes stádiumként tekintett, nem pedig tartós koncepcióként. A meg nem valósított ígéretekkel arányosan szlovák térfélen fokozatosan emelkedett az autonómia eszméje, a teljes politikai palettán. (Kováč 2001, 188. p.)

Csehek és szlovákok viszonyát befolyásolta a határokkal összefüggő harc is, melyet a többi kisebbséggel vívtak az államalakulás korai szakaszában. A lengyel, a magyar és a német kisebbséggel való startproblémák, melyek gyakran magának az önálló államnak a létét is veszélyeztették, a szlovák politikai követelések iránti érzékenység csökkenését eredményezték. Ezek ugyan eleinte nem voltak akut gondok, idővel azonban ugyanolyan veszélyeztetőkké lettek, mint a kisebbségek követelései. A szlovák autonómiakövetelések fő szószólója a Szlovák Néppárt, a Slovenská ľudová strana (a továbbiakban: SĽS) volt, mely 1925-ben átkeresztelte magát Hlinka Szlovák Néppártjává: Hlinkova slovenská ľudová strana (a továbbiakban: HSĽS). A képviselőik általi első autonómiakövetelésük 1921-ben fogant, ezt aztán 1922 januárjában elő is terjesztették. Szerzője, dr. Ľudovít Labay közös hadsereget, külpolitikát, tömegközlekedést, köztársasági elnököt és pénzügyet követelt. A javaslat azonban, a szükséges alapvető formalitások híján, sosem került a parlamenti plénum elé. A másik ok: az autonómia kiötlői nagyon is jól tudták, hogy javaslatuk sikerének nincs esélye. Némi eredményt azért hozott ez a tervezet: megemelte a HSĽS támogatottságát az 1925-ös választásokon.[8] Ugyanilyen hatású volt a második, 1930. májusi, dr. Karol Mederly által kidolgozott autonómiatervezet: ignorálás és a választási támogatottság növekedése. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 112–120. p.)

Csehek és szlovákok együttélésének legfontosabb mérföldköve az 1938-as év volt. Ennek a Csehszlovákia számára tragikus évnek a vége megmozgatta a politikai eseményeket a csehek és a szlovákok közt is. Csehszlovákia közvetlen veszélyeztetettsége aktiválta a HSĽS radikálisabb vezetőit, akik előterjesztették a harmadik, autonómiára vonatkozó javaslatot (szerzői: Ferdinand Ďurčanský, Aladár Kočiš és Martin Sokol). A müncheni egyezményt követően Edvard Beneš még kinevezte az új kormányt, majd október 5-én lemondott. Egy nappal az elnök lemondása után egyéb szlovák pártok jelenlétében megtartották a ľudákok[9] ülését Zsolnán. A tanácskozás eredménye az ún. zsolnai egyezmény lett, mely a szlovák autonómia kihirdetését és elismerését követelte. Az ülés mellékes kimenete pedig egy a szlovák nemzethez címzett manifesztum volt, mely már nem említette a csehszlovák nemzetet, hanem a marxista–zsidó ideológiával szembeni harcról szólt, ami bizonyos mértékig jelezte, merre veszi útját az autonóm Szlovákia. Egy napra rá, tehát október 7-én Jozef Tiso Szlovákia teljhatalmú minisztere lett. Ettől a pillanattól fogva a HSĽS nekilátott a többi politikai párt likvidálásához. Az akkori retorika ezt a ľudákokkal való önkéntes egyesülésnek nevezte. Némely pártot, különösen a baloldaliakat, betiltottak vagy leállították a tevékenységüket. 1938 novemberében aztán lezajlott annak a törvénynek a jóváhagyási folyamata, amely szentesítette Szlovákia autonómiáját. Az 1938-as decemberi választások, melyek a Hlinka Gárda[10] közvetlen segédletévél zajlottak, meghozták a várt eredményt. A szavazatok 97%-át a HSĽS kapta, s ezzel igazolódott Szlovákia egypártrendszer volta. Ez idő tájt a ľudákok már annyira biztosak voltak magukban, hogy soraikból az önálló Szlovák Államra vonatkozó követelések nyilvánosan is megfogalmazódtak. E gondolat propagálói közé a párt elitje tartozott, mely közvetett kapcsolatban állt Hitlerrel, konkrétan Ferdinand Ďurčanský, Vojtech Tuka, Karol Murgaš és Alexander Mach. (Rychlík 2015, 155–159. p.)

Az önálló állam gondolatával ezek a vezetők egyre sűrűbben hozakodtak elő nyilvánosan. A helyzet természetesen ellenérzést szült a cseh spektrumban, így 1939 januárjában sor került egy nem hivatalos összejövetelre a csehszlovák kormány tagjaival és magas állami tisztségviselőkkel, melyen is Alois Eliáš vezetésével hoztak egy javaslatot katonai közbelépésről a szlovák szecesszionistákkal szemben. E javaslatot aztán Rudolf Beran miniszterelnök szükség esetére félretette.[11] Február 2-án Vojtech Tuka Berlinben meglátogatta Hermann Göringet, tíz nappal később pedig Hitlerrel is találkozott. Tuka kijelentette, hogy „nemzetének sorsát a vezér kezébe helyezi, akitől a teljes felszabadulást várja”. (Hoensch 1965, 210. p.) Február végén Jozef Tiso a szlovák nemzetgyűlés előtt felolvasta az új kormánynyilatkozatot, melyben említést tett az önálló államról. Végül 1939. február utolsó napján a szlovák kormány miniszterei Berlinbe mentek a nácikkal egyezkedni. Maga Göring csak abban az esetben ígért Szlovákiának segítséget, ha elszakad Csehszlovákiától. Március 1-jén sor került a központi kormány ülésére, melyen elnöke, Rudolf Beran[12] bírálta Tiso korábbi kijelentését, miközben Karol Sidor[13] a központi kormány szemére vetette tétlenségét a kötelezettségei teljesítésében, melyek a Szlovákia autonómiájáról szóló törvényből hárultak rá. (Rychlík 2015, 170–182. p.) A helyzet 1939. március 14-én csúcsosodott ki. Eredménye: az önálló Szlovák Köztársaság kikiáltása. „A megnyomorított Cseh-Szlovákia így a külső nyomás hatására három részre szakadt.” (Pasák 1999, 242. p.)

Eduard Táborský cseh diplomata, számos cseh államfő titkára Csehszlovákia felosztását naplójában ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ehhez a két testvéri nemzetnek a búcsúzásához bátran hozzáfűzhetjük, hogy a cseh nemzet nem táplál semmilyen haragot és semminemű ellenségeskedést a szlovákokkal szemben. Szívből kívánjuk a szlovák nemzetnek, hogy leendő önálló egzisztenciája jó legyen és sikeres, s hogy a szlovák nemzet kedvező gazdasági feltételeket érjen el, olyanokat, melyek megfelelnének a lakosság szükségleteinek.” (Táborský 1947, 66–67. p.)

A csehszlovák állam eszméjét a kezdetektől fogva súrlódási felületek terhelték, ezek előbb vagy utóbb napvilágra kerültek, amihez hozzájárultak az európai külpolitika fejleményei is. Csakúgy, mint a közös állam eszméje, Csehszlovákia alkotmányjogi koncepciója is problematikus volt. Végül maga az államvezetés centralista és nemzeti koncepciója mutatkozott az egész rendszer egyik legsúlyosabb problémájának. A csaknem színtiszta cseh centrumból irányuló államigazgatás nagymértékben hozta hátrányos helyzetbe a kisebbségeket nemcsak politikai, hanem társadalmi és kulturális téren is. Ezt a koncepciót fokról fokra minden hivatalosan elismert nemzetiség elutasította, míg végül az államalkotó csehszlovák nemzet kisebb fele, a szlovákok is. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 591–595. p.)

A morvaszlovákok mint nemzetiségi részprobléma

A csehek és szlovákok közti ellentét lassú, de folyamatos növekedése, mely már a húszas évek első negyedében kimutatható volt, ismert tény. Ennek a kettősségnek az árnyékában – mely elválaszthatatlan része lett az első Csehszlovák Köztársaság krízisjelenségeit taglaló történeti-szakmai diskurzusnak, mármint hogy ez a megosztottság volt az egyik alaptényező, mely az első Csehszlovák Köztársaság létezésének végét eredményezte – a specifikus, „regionális” morvaszlovák nacionalizmus és szeparatizmus problematikája, bár közvetlenül nem járt Csehszlovákia sorsára nézvést valaminő végzetes következményekkel, ettől eltekintve teljes értékű részeleme a két háború közti Csehszlovákia nemzetiségi konfliktusai összetett mozaikjának. A köztársaságénak, mely oly időben alakult, mikor is a társadalom főbb kollektív identitásainak egyike a nemzeti kollektív identitás volt, s mint ilyen, meghatározó aspektusát tette ki a társadalom – illetőleg a társadalmat alkotó nemzeti csoportok – gondolkodása és viselkedése szociokulturális kereteinek.

Valószínűleg Európa egyetlen nemzete sem egyarcú. Alighanem minden nemzeten belül van bizonyos leágazás, kis kulturális, nyelvi, földrajzi vagy vallási különbségek révén. Nem volt ez másként a cseh nemzet esetében sem Csehszlovákia keretében. A cseh nemzet tovább osztódott csehekre, morvákra, sziléziaiakra, ugyanakkor ezek közt megfigyelhető különbségek is voltak. A morvák különbözősége például a politikában látszódott, mikor is a politikai pártokon belül más eliteket favorizáltak. A választásokon megmutatkozott a lakosság vallásossága, ez a néppártiakra leadott szavazataik nagyobb arányában tükröződött. (Klimek 2002, 35–36. p.)

Az 1920-as választásokon Morvaországban a Csehszlovák Néppárt, a Českoslovanská strana lidová (a továbbiakban: ČSL) a második legerősebbként végzett a szociáldemokraták (Československá sociálně demokratická strana dělnická) mögött. A ČSL az összes rá leadott szavazat 39%-át Morvaországban szerezte. Érdekesség a Szlovákiában szerzett több mint 34%, ennek hátterében az áll, hogy a néppártiak közös listán indultak a SĽS-vel. Az 1935-ös választásokból aztán a ČSL Morvaország legerősebb pártjaként került ki 315 567 szavazattal, ami a párt országos sikerének 51%-át tette ki. A párt választási eredményei azokban a térségekben, melyek a morvaszlovákok régióiba (Brno, Uherské Hradiště) nyúltak, mindig 8–13%-át tették ki a ČSL országos nyereségének, miközben az Uherské Hradiště-i választókerületben a párt minden más pártot megelőzve a legtöbb szavazatot szerezte (1920-ban 27,4%-ot, 1935-ben 35%-ot).[14]

A cseh nemzet háromosztatú – főleg territoriális megkülönböztetésen alapuló – identitásán[15] belül idővel néhány olyan lakosságcsoport határozta meg magát, mely a többiektől túlnyomórészt apró kulturális és nyelvi eltérésekkel, ún. nyelvjárásokkal különbözött. E csoportok egyik legjelentősebbike a morvaszlovákok voltak, egyébként máig. Kultúrájuk éltető talaja a falusi vidék, nagyobbrészt még a 21. században is. Slováckón belül az első köztársaság alatt fokonként előbukkantak személyiségek, akik a prágai központi kormány ellen orientálódtak. E személyiségek egyik elsője a slováckói Kyjov település szülöttje, a legionárius Radola Gajda (Rudolf Geidl) volt, és az ő Nemzeti Fasiszta Közössége (Národní obec fašistická), meg a Vlajka (Lobogó) helyi szervezőcsoportjai, melyek rögtön pár morvaszlovák irredentával (Jan Uprka, Vladimír Sova) is szolgáltak. Morvaországban viszonylag erős volt a fasizmus, az egyszer már idézett Klimek szerint: „Az első fasiszta szervezetet nálunk állítólag »moravisták« alapították… [A fasizmus – a ford. megj.] bár olyan mozgalom volt, mely nem uralt semmilyen territóriumot, mégis mindenütt dívott, bár egyetlen társadalmi rétegben sem volt uralkodó, minden réteget keresztül-kasul átjárt.” (Klimek 2000, 368. p.) Ennek bizonyítéka: fasiszta eszmékkel olyan jelentős csehszlovák személyiségek is kokettáltak, mint J. Holeček, M. Rázus, A. Jirásek s mások. (Klimek 2000, 368. p.)

A morvaszlovák irredenta mozgalom 1938 előtt gyakorlatilag nem létezett. Tagjai később szétszéledtek különféle néprajzi egyesületekbe, melyek azonban nem sugalltak semminemű, a központi prágai kormánytól való szeparációt. Igaz, többségük szorgalmazta a morvaszlovákok és Nyugat-Szlovákia, különösen az Erdőhát közelségét, de mindenkor az egységes Csehszlovákián belül. Csak az 1938. esztendőben vált néhány irredenta a Nemzeti Fasiszta Közösségének tagjává. Egyikük Janek Uprka volt, aki még a párt színeiben is indult az 1938. őszi helyhatósági választásokon.

Irredenta kísérletek Slováckón

Az első Csehszlovák Köztársaság központilag irányított ország volt, így ez esetben értelmetlen lett volna Slovácko elszakítása és ezt követően a szlovák részhez csatolása, mivel úgyis a központilag irányított Pozsonyi Országos Hivatal hatáskörébe tartozott volna, nem pedig a központilag irányított Brünni Országos Hivataléba. A törést az 1938-as év hozta, amikor is Csehszlovákia nemzeti kisebbségei a leghangosabbak voltak, mivelhogy a németeknek sikerült őket a Birodalom felé irányítaniuk, aminthogy az 1. bécsi döntéssel sikert aratott a magyar irredentizmus, s nem utolsósorban 1938. október 6. után kihirdették Szlovákia autonómiáját. A morvaszlovák irredentáknak kezére játszott a tény is, hogy a müncheni válság után, 1938 szeptemberének és októberének fordulóján hírek kezdtek terjedni a történeti Csehország közigazgatásának reformjáról, s ezek azt helyezték kilátásba, hogy megszűnik Země moravskoslezské (Morva-Szilézia) önigazgatási státusza, s bevezetik a prágai központi kormányzást. Ebben a helyzetben tehát előálltak az Uherské Hradiště környéki irredenta aktivisták, a későbbi Národopisná Morava (Néprajzi Morvaország) tagjai azzal az elmélettel, hogy ennek a régiónak a lakói nem csehek (sem morvák), hanem morvaszlovákok. Ennek az elképzelésnek a 19. századba nyúlnak vissza a gyökerei, amikor is bevett szokás volt magyar és morva szlovákokról beszélni.[16] Az irredentisták szerint e tézisből eredően a morva szlovákoknak jogukban jogukban állt az önrendelkezés, s az az idő tájt zajló közigazgatási változásokkal egy kalap alatt az e nemzeti kisebbség által lakott terület az autonóm Szlovákiát illethetné meg. E tényt a szlovák ľudákok is üdvözölték, mivelhogy Slovácko s Morvaország déli területe (némely terv ezekhez sorolta Valašskót és Hanát[17] is) pótolhatta volna azt a területet, melyet Szlovákia novemberben a már említett bécsi döntéssel elveszített.[18]

Hogy kiben ötlött fel először Slovácko és az autonóm Szlovákia egyesülésének gondolatával, nem egészen világos. Bizonyos viszont, hogy a müncheni egyezmény után – melyet egyébként a morvaszlovákok többsége nagyon nehezen viselt el s az egészet a nagyhatalmak számlájára írta – teljes odaadással kezdetét vette a ľudákok és az irredenták jegyessége. A morvaszlovákok részéről a legfontosabb tényező Josef Vávra és Jan Ryba volt, igen sok időt töltöttek Pozsonyban, felsőbb ľudák körökben. Minden egy közös szimultán kampányba torkollt, Uherské Hradiště és Szakolca helyszínekkel, egyazon napon, az 1938. október 30-ai vasárnapon azzal, hogy morva részről 10-kor lett volna a kezdés, s többek közt Jan Uprka, Jan Ryba és Jakub Dufka lett volna a szónok.[19] A csehszlovák államszerveknek azonban sikerült a fellépők többségét letartóztatniuk, így az akció morva részét visszavonták, ami kiváltotta a szlovák sajtó nemtetszését, de amint a Brünni Országos Hivatal Parancsnokságának egyik informátora fogalmazott: „A morvaszlovákok vissza akarnak térni Szlovákiába, hasztalan csukják le a vezéreiket.”[20] A két társaság második közös összejövetelét már Szakolcán tartották, a Námestie slobody (Szabadság) téren.[21] A manifesztációt mintegy 700-an követték figyelemmel, döntő többségük szlovák volt, a Hlinka Gárda tagjai: gárdisták, gárdistanők és az ifjúság. A pódiumon a későbbi Szlovák Állam prominens szónokai és politikusai léptek fel: Alexandr „Šaňo” Mach, Konstantin Čulen. A morva irredentisták soraiból fellépett Jan Ryba népviseletben és Vladislav Novák. Érdekességként Alexander Mach felszólalása közben összeroskadt a tribün, „a résztvevők lebuktak róla, ám senkinek sem esett baja”.[22] A morvaszlovák irredentizmus szimpatizánsainak ez a bukása a saját manifesztációjukon mintha megelőlegezte volna az irredentizmus mint olyan eredményét.

Ez idő tájt a csatlakozásról szóló hír bejárta az újságokat, s eljutott a helyi képviselő-testületekhez is, melyek ráadásul még szavazással is hozzászóltak Slovácko Szlovákiához történő közigazgatási hozzácsatolása ilyen alternatívájához. A helyhatóságok elsöprő többsége a Brünni Országos Hivatal Parancsnokságon tiltakozott e hírek terjesztése ellen, s határozottan ellenezte az elszakadást vagy Slovácko és Morvaország felosztását. Ezek a kétségek ugyanakkor vitát váltottak ki a morva és a cseh fél egymáshoz való viszonyáról, mintegy azoknak a meg nem erősített híreknek a folyományaként, melyek a fent említett közigazgatási tervekről, egy cseh–morva átrendezésről szóltak. Így például Bojkovice helyi tanácsa a tiltakozásához egy követelést is fűzött: „Ez nem egyéb, mint a morva-sziléziai terület felszámolása, eszerint a morvavidék egyszerű alkotóeleme lesz a csehvidéknek. Ezzel elveszíti nevét, mely nemzetünk legrégibb és legdicsőbb történelmével függ össze. Mivel kormányunk fő programjaként az állam decentralizálását tűzte ki, s ezt Szlovákia és Kárpátalja esetében végre is hajtotta, megengedhetetlen, hogy a történeti országokban még inkább növeljék a centralizációt. Ezért azt követeljük, hogy a morva-sziléziai területnek adják meg ugyanazokat a jogokat, mint Szlovákiának és Kárpátaljának, s hogy az új alkotmányba úgy kerüljön bele, mint a Csehszlovák Köztársaság teljes jogú föderatív egysége önálló parlamenttel és kormánnyal.”[23] A követelésekhez a szövegben több indoklást fűztek. Hasonlóan reagált Valašské Klobouky is. Polichno község hazafiasan fogalmazott: „Mi, morvaszlovákok, megvédjük őshonos szlovákjainkat: Minden betolakodó ellen, bennünk, Komenský és Masaryk utódjaiban pedig bízzatok!”[24] A střelnéi helyi tanács ugyancsak határozottan elutasította az egybecsatolást, finoman bocsánatot kérve a szlovákoktól: „Semmiképp nem vagyunk elfogultak Szlovákiával és népével szemben, mellyel mint legközelebbi szomszédunkkal igen jól kijövünk, mégis ismételten követeljük, hogy a tervezett csatlakozást akadályozzák meg.”[25] Az egyetlen település, mely a csatlakozás ötletét nem vetették el teljesen, Hluk község volt, ahol az autonóm Morvaországra 6 képviselő szavazott, 4-en a fennálló állapot mellett voltak, 8 leadott cédula semmilyen javaslatot nem tartalmazott, 12 helyi képviselő pedig nem szavazott.[26] Az elszakadás első kísérlete ezzel a morvaszlovák társadalom részéről egyértelműen meghiúsult, az irredentáknak pedig nem maradt más választásuk, mint a kedvezőbb alkalomra való várakozás.

Ez pedig nagyon hamar elérkezett, 1939. március 15-én, amikor is Cseh-Szlovákia maradékát lerohanták a németek, s létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust. Épp ezen a napon hozták nyilvánosságra Hroznová Lhotában a morvaszlovákok nemzeti tanácsának nyilatkozatát minden, a Hodoníni, Strážnicei, Uherské Hradiště-i, Uherský Brod-i és Kyjovi járás szlovákja nevében arról, hogy a szlovák nemzet részének tekintik magukat, egyben arra serkentve a lakosságot, hogy jelentkezzen a helyi nemzeti bizottságokba, s vegye át a hatalomvégrehajtást. Mégpedig a J. Uprka festőművész vezetése alatt álló elnökség irányítása alatt.[27]

A megszállás másnapján irredenta levelet írtak Hitlernek, melyben köszönetet mondtak neki a Szlovák Állam létrehozásáért, és segítségét meg támogatását kérték Slováckónak Szlovákiához történő csatolásában. Levéltári forrásokból ez ideig nem mutatható ki, vajon kézbesítették-e a levelet Hitlernek, sem az, hogy egyáltalán tudott-e erről a kérésről. Mindenesetre okkal feltehető, hogy a Harmadik Birodalom vezére egyben szerette volna tartani a protektorátust, hiszen gazdasági szempontból fontos területnek számított háborús céljaihoz. (Mezihorák 1997, 73. p.)

E sikertelen kísérletet követően a morvaszlovák irredenták lassan, de biztosan feladták a reményt, hogy a Szlovák Állammal egyesülhessenek, és a Néprajzi Morvaország mozgalomba tömörültek, melynek keretén belül a náci rezsim talpnyalóivá váltak. Kollaborációjuk alatti cselekedeteik bizonyítékaként szolgálhatnak például a náci elit számtalan látogatásai a mozgalom akcióin, vagy az Adolf Hitlernek küldött második levelük 1941-ből, melyben kérték a vezért, hogy fogadja be a morvaszlovákokat „a zsidóbolsevik Oroszország” elleni harcba.[28] Ezzel szemben a szlovák térfélen valamivel hosszabb ideig egy csaknem fantasztikus álom élte fénykorát Nagy-Szlovákiáról, a világosan adott tény dacára, hogy a birodalom semmi ilyesmit nem engedne, mivel a protektorátust oszthatatlan részének tekintette, változatlan léptékben, a morvaszlovákokkal pedig úgy számolt, hogy majd a segítségére lesznek az asszimilációban. (Brandes 2015, 187. p.)

Végső leszámolás az irredentistákkal

Amikor az európai kontinensen véget ért a második világháború, a felújított Csehszlovákiában megkezdődött a vadászat a nácikra meg kiszolgálóikra. Ez utóbbi az irredentákat is érintette, mivel beálltak a kollaboránsok közé. Az irredenták túlnyomó többségét még a háború hivatalos vége előtt, pontosan 1945. május 1-jén őrizetbe vették, s az új rend bevezetése után a nácikkal kollaborálókat vizsgáló rendkívüli népbíróságok azonnal megkezdhették tevékenységüket a „Velký retribuční dekret” értelmében.[29] Akárcsak az összes bírósági eljárás során, rögtön a vádlottak lecsukását követően megkezdődött a tanúk kihallgatása. Itt történt az, hogy a morva irredentizmus képviselőit nem csupán a maguk esete ügyében hallgatták ki, hanem a tanú szerepét is megkapták kollégáik ügyében, minek következtében különféle sérelmeket követtek el egymás kárára, és a másikra hárított felelősség nem ment ritkaságszámba. Példaként említhetők Janek Uprka ügyének vallomásai, mikor is dr. Vladimír Sova Uprka intellektusát is kétségbe vonta: „Midőn azonban megismertem, megállapítottam, hogy nem túlságosan eszes, és hogy művészi téren nemigen hoz sok újat.”[30] A bírósági tárgyalások másik közös vonása a vallomások ellentmondásossága volt: a tanúk egy része a vádlottakat becsületes csehnek mondta, akik mindig is segítették a lakosságot, másik részük pedig a legrövidebb úton rács mögé szerette volna juttatni ugyanazokat, mondván, hogy nevezett vádlott tőrőlmetszett kollaboráns.[31] Szabatosan fogalmazta ezt meg vallomásában a hluki nemzeti bizottság tagja, František Šťastný, akit Vavřinec Mitáček ügyében hallgattak ki: „Az eset nagyon bonyolult. Bizonyos, hogy jó neve volt a németeknél, tagja volt annak a küldöttségnek, amely Heydrichet üdvözölte, tagja volt a Néprajzi Morvaországnak, amely a cseh nemzetet károsító tevékenységet folytatott. Sőt, a vádlott egyike volt e társaság vezető tisztségviselőinek. Másrészt a vádlott olyan cseheknek segített, olyan emberekről van szó, akiket a Gestapo lecsukott, közbenjárt az érdekükben, úgyhogy ilyen értelemben a községben jó cseh ember hírében áll.”[32] Ez a jellemrajz kisebb-nagyobb mértékben a morvaszlovák irredentizmus képviselői ellen folyt csaknem mindegyik bírósági tárgyalásra ráillik.

Ha megnézzük az 1945. október 6-a és az 1947. január 2-a között meghozott ítéletek jellemrajzát, számos hasonlóságot fedezhetünk fel, ami a vádlottak közti együttműködés következménye. Amiként már a 16/1945 Sb. számú elnöki dekrétum 3. §-a kimondta, mindüket a nácizmus támogatása és propagálása alapján ítélték el, mindenesetre a mód, mellyel e jogsértéseket elkövették, az egyes elítélteknél többé-kevésbé eltérő volt. A leggyakoribb vétkek közé tartozott az ünnepségek, vendéglátások és mulatságok rendezése, protektorátusi és náci elitek[33] bőséges részvételével, továbbá a Reinhard Heydrich helyettes birodalmi helytartó temetésén való részvétel, melyen ráadásul néhány tag morvaszlovák népviseletbe öltözött, nemkülönben ugyanez alkalommal az elítéltek többsége közös fényképen szerepelt a totalitárius rendszer képviselőivel.[34]

Néhány szó befejezésként

A fentiekben már kifejtettek szerint a morvaszlovák irredentizmus nem volt sikeres. Mondhatni, hogy az adott politikai konstellációt tekintve gyakorlatilag semmi esélye nem is volt a sikerre. 1938-ban az átlag morvaszlovák lakosok és a helyi képviselő-testületek teljes érdektelenségén futott zátonyra. Ők a müncheni egyezmény feletti csalódásuk dacára nagymértékű patriotizmusukról adtak tanúbizonyságot, s továbbra is a történeti cseh részeken belül szerettek volna maradni, s ellenkezőleg: bármiféle szeparatista vagy irredenta gondolatot mindenestül elvetettek.

Mik voltak tehát az okai annak a bizonyos morvaszlovák irredentizmusnak, melyen belül egy maroknyi slováckói ember úgy döntött, hogy támogatja egy részterület elszakítását Csehszlovákia cseh és morva részétől, majd az autonóm Szlovákiához (1938 vége), később a Szlovák Államhoz (1939 márciusa) csatolja? Ok egyszerre több is lehetett. Elsőként a két nemzet nyelvi, vallási és szokáson alapuló közelsége kínálkozik. Itt helyénvaló megjegyezni, hogy Slovácko régiója nyelvében és kultúrájában közel áll az Erdőhát régióhoz, mellyel szlovák oldalról határos. Egyébként az irodalmi szlovákkal és a más szlovák régiókkal a morvaszlovák dialektusnak és szokásoknak kevesebb közös vonásuk van, mint az átlag cseh nyelvvel vagy a többi cseh, morva és sziléziai térségekkel. Második okként az autonómia nagyobb mértéke említhető, mármint amit ezzel a lépéssel Slovácko szerezhetett volna, mivelhogy, amint volt róla szó, Csehszlovákia 1938 szeptemberének és októberének fordulóján egyre inkább közvetlen Prágából irányított állammá vált. A csatlakozás részoka volt a tény, hogy a morvaszlovák irredentisták döntő többsége a fasizmus és az antiszemitizmus támogatója volt, azaz közel érezte magát a legerősebb szlovák párt ideológiájához. S végső okként felhozható a személyes haszon, melyhez ebből a ténykedésből az irredenta csoportok egyes tagjai juthattak volna. A csatlakozásból az addig munkanélküli munkás Jan Rybának is lehetett volna haszna, mert a ľudákokkal összeállva viszonylag magas társadalmi státuszt ért el. Egy további tagja az irredenták csoportjának, akinek személyes haszna lehetett a csatlakozásból, egy bizonyos prostějovi vállalkozó volt, akinek cége egyenruhát varrt a ľudákoknak.

Ha megnézzük az irredenták végét, akik beléptek a Néprajzi Morvaországba s akik felett a népbíróságok ítélkeztek, azt látjuk, hogy ellentétben más morva fasisztákkal a bíróságok által kiszabott büntetések nagyon enyhék voltak, ráadásul annak ellenére, hogy a tárgyaláson egyikük sem bánta meg, amit tett. A legmagasabb kiszabott büntetés ugyan életfogytiglani volt, reálisan azonban végül tizenötéves lett belőle. A többi valósan leült büntetés nem érte el a hároméves szabadságvesztést. Magát az irredentizmus és a Néprajzi Morvaország arcát, Janek Uprkát végül felmentették. František Mezihorák, aki nagyon enyhének találta a büntetéseket, azt állítja: „Az erkölcsi törvénykönyv és a történelem viszont mindegyiküknek összehasonlíthatatlanul súlyosabb büntetést szab ki rájuk.” (Mezihorák 1997, 104. p.)

Azt is szükséges megjegyezni, hogy 1938-as és 1939-es morvaszlovák irredenta ténykedések vádjával utóbb csak három személyt illettek: Sova, Ryba és Kupec, végül kettőt közülük el is ítéltek, csakhogy a nagy retribúciós dekrétum 3. §-a alapján. A második köztársaság, a protektorátus területének elszakítása, úgy, ahogy azt az irredenták javasolták, a szerző véleménye szerint ugyane elnöki dekrétum 1. §-ának felel meg, ez ugyanis az 1923. március 19-én hozott, 50/1923 Sb. számú, a köztársaság védelméről szóló törvényre hivatkozik, pontosabban annak 1. §-ára, mely azokat bünteti, akik idegen államhoz akarják csatolni a köztársaságot vagy annak egy részét. Ebből következik, hogy a morva irredentizmust a rendkívüli népbíróság nem úgy fogta föl, mint az állam területének felosztását, egészében véve a résztvevők többsége esetében ezt ugyanis háttérbe szorították más tetteik, melyek többé-kevésbé megfeleltek az akkori náciüldözésnek és a velük együttműködőkének. E tény meglehetősen érthető, mivel az idő tájt, amikor egyesek az elszakadással próbálkoztak, az első köztársaság már a múlté volt, a második meg fennállása alkonyát élte. E tett így az igazságügyi rendszer számára csaknem felejthető volt, ellentétben a megszállókkal való együttműködéssel.

(Csanda Gábor fordítása)

Irodalom

Brandes, Detlef 2015. Germanizovat a vysídlit. Nacistická národnostní politika v českých zemích. Praha, Prostor.

Hoensch, Jörg K. 1965. Die Slowakei und Hilters Ostpolitik. Hlinkas Slowakische Volkspartei zwischen Autonomic und Separation 1938/1939. Köln–Graz, Böhlau Verlag.

Klimek, Antonín 2000. Velké dějiny zemí Koruny české, svazek XIII. Praha–Litomyšl, Paseka.

Klimek, Antonín 2002. Velké dějiny zemí Koruny české, svazek XIV. Praha–Litomyšl, Paseka.

Kováč, Dušan 2001. Dejiny Slovenska. Praha, NLN.

Mezihorák, František 1997. Hry o Moravu. Praha, Mladá fronta.

Pasák, Tomáš 1999. Český fašismus 1922-1945 a kolaborace 1939-1945. Praha, Práh.

Rychlík, Jan 2015. Češi a Slováci ve 20. století. Praha, Vyšehrad.

Schelle, Karel 2008. Vznik Československé republiky 1918. Ostrava, KEY Publishing.

Táborský, Eduard 1947. Pravda zvítězila. Deník druhého zahraničního odboje. Praha, Družstevní práce.

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal 2012. Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Praha, UKFf–Togga.

Beszédes adatok a 2023-as parlamenti választás előtt

Jelen írás a Fórum Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlegén 2023. februárban végzett felmérés eredményeiből indul ki.

Elöljáróban néhány alapvető adat a mintáról. Az alapsokaságot a Dél-Szlovákiában élő magyarul tudó 18 éven felüliek alkották, lélekszám szerint megközelítőleg 400 ezer személy. A korábbi kutatásoknál, felméréseknél a magukat magyar nemzetiségűnek vallók képezték az alapsokaságot. Most viszont ettől eltérő népességből indultunk ki, mert a 2021-es népszámlálás nemzetiségi adatfelvétele a korábbiakhoz képest megváltozott, aminek következtében a magukat elsődlegesen magyarnak vallók mellett megjelentek a másodlagosan magyarok is, s mivel együtt alkotják a szlovákiai magyarságot, valamilyen módon őket is le kell képezni a mintában. Ezeket a magukat másodsorban magyarnak valló embereket logikus módon leginkább a magyar anyanyelvű szlovákok és a magyarul tudó szlovákok közt kereshetjük. Közös jellemzőjük, hogy tudnak magyarul, ezért a potenciális válaszadók is azok közül a megszólítottak közül kerültek ki, akik tudtak magyarul, képesek voltak megérteni és megválaszolni a magyar nyelven feltett kérdéseket. Ezt követőleg kvótás mintavételt alkalmaztunk, mégpedig a következő paraméterek szerint: magyar anyanyelv, nem, kor, iskolai végzettség, kerület, járás, településtípus. A mintát, amelyet Gyurgyík László készített, 1051 megkérdezett alkotta. A lekérdezést az ASA ügynökség végezte.

Anyanyelvét tekintve az 1051 Dél-Szlovákiában élő magyarul tudó személyből 87% magyar anyanyelvűnek, 12% szlovák anyanyelvűnek, 1% egyéb anyanyelvűnek vallotta magát (az egyéb e minta esetében roma anyanyelvet és nemzetiséget jelentett). Ami a nemzetiségüket illeti, 78% magyarnak, 21% szlováknak, 1% romának vallotta magát. Párosítva az anyanyelvet a nemzetiséggel, a minta a következőképpen oszlott meg: a magyar anyanyelvűek 88%-a magyar nemzetiségű, 11%-uk szlovák, 1% roma. A szlovák anyanyelvűek közül 11% vallja magát magyarnak, 88% szlováknak, 2% romának. A roma anyanyelvűek szlovákok vagy romák, magyar nemzetiségűnek egy sem vallotta magát. Ha a nemzetiségből indulunk ki, akkor a magyar nemzetiségűek 98%-a magyar anyanyelvű, 2%-uk szlovák anyanyelvű. A szlovák nemzetiségűek 48%-a magyar anyanyelvű, 50%-uk szlovák anyanyelvű, 2% roma anyanyelvű. Tehát azok, akik tudnak magyarul, nagyrészt magyar anyanyelvűek és/vagy magyar nemzetiségűek. A magyar anyanyelvűek többsége egyben magyar nemzetiségű, a szlovák anyanyelvűek többsége pedig szlovák nemzetiségű. A magyar nemzetiségűek csekély kivétellel egyben magyar anyanyelvűek is, viszont a szlovák nemzetiségűek közül csaknem minden második magyar anyanyelvű.

1. Alacsony elégedettség

Mivel írásom elsősorban politikai témákra koncentrál, kezdjük azzal, hogy mennyire figyelik a megkérdezettek a politikai események alakulását. Összességében elmondható, hogy 79% figyeli, 21% nem. 2018-hoz képest (akkor 74% figyelte a politikát) nőtt a politikát követők aránya, viszont ez a növekedés már 2019-ben bekövetkezett, és ahhoz képest nincs változás. Vagyis a 2020-as választásokat közvetlenül megelőző időszaktól mostanáig öt személyből négy kíséri figyelemmel a politikai események alakulását. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindannyiukat érdekli is a politika, mert azok közül, akik követik, 31%-ot nem érdekli. Azonban ahogy azt már korábban kimutattuk, nem biztos, hogy minden esetben a politikai érdeklődés teljes hiányáról van szó, inkább annak differenciáltságáról, ami téma- és helyszínfüggő. S bár a többség figyeli a politikát – akár érdekli őket, akár nem –, csupán minden tizedik megkérdezett vállal (5%) vagy vállalna (6%) benne aktív szerepet.

Ez az aktív politikától való távolságtartás nincs teljesen összhangban a megkérdezetteknek egy másik kérdésre adott válaszmegoszlásával. A kérdés úgy hangzott, mennyire tartják fontosnak, hogy a környezetükben felmerülő közösségi problémákkal saját maguk is foglalkozzanak. Az ötfokú skálán – ahol az 5 jelentette a legnagyobb fontosságot – 3,31-es átlag született, vagyis inkább fontosnak tartják (43% nagyon fontosnak és elég fontosnak, 38% közepesen fontosnak, 19% egyáltalán nem fontosnak vagy nem nagyon fontosnak). Itt bizonyára arról is szó van, amit már korábbi felméréseink során számtalanszor tapasztaltunk, hogy politika alatt a válaszadók egy része az országos szintű politikát, a „nagypolitikát” érti, a helyi ügyekkel, problémákkal való foglalkozást, azok megoldását nem értelmezik a politika részeként. A politikának a nagypolitikával való elsődleges azonosítása és a tőle való ódzkodás gyakran jár együtt a „politika úri huncutság” attitűddel, amiről azt gondolhatnánk, hogy egy demokratikusnak tartott társadalomban, ha nem is leépül, de mérséklődik. Viszont nem ennek vagyunk tanúi. Ezt az is bizonyítja, hogy csökken a politikusokkal való elégedettség, a beléjük vetett bizalom, s egyben az emberek arra irányuló önbizalma is, hogy befolyásolhatják a politikai történéseket (például a 2018-as felmérésünkben 43% érezte úgy, hogy nincs társadalmi befolyása). Ami a politikai helyzettel, politikusokkal való elégedettségét illeti, a felmérés időpontjában kormányzó Heger-kabinettel a válaszadók 12% volt elégedett (65% volt elégedetlen, ebből 41% nagyon elégedetlen, 23% volt vele szemben semleges). Az ország gazdasági helyzetével 8%, a megkérdezett régiójának gazdasági helyzetével 14% volt elégedett, a Heger-kormány bukásával 42%. Amint az 1. táblázat mutatja, a megkérdezettek közül a 2020-ban saját bevallásuk szerint az OĽaNO-t választóknak is csak 4%-a volt elégedett az ország gazdasági helyzetével és 11% a saját régiója gazdasági helyzetével, a Heger-kormánnyal pedig 16%, vagyis ők sem voltak igazán elégedettek. Ugyanakkor nagy részük mindezekért valószínűleg nem (ezt) a kormányt hibáztatta, hiszen annak bukását csak 28% üdvözölte. Azoknak a válaszadóknak a fentiekkel való elégedettsége, akik 2020-ban a Magyar Közösségi Összefogásra (a továbbiakban MKÖ) és a Hídra szavaztak, az átlag körül mozog, bár a Híd 2020-as választói elégedettebbek voltak a Heger-kormánnyal, mint az MKÖ 2020-as választói. Az előrehozott választásokat a válaszadók háromnegyede támogatta (a kérdőív kinyomtatásáig még nem volt konkrét időpont, azért nem szerepelt benne az előrehozott választások dátuma).

1. táblázat. Elégedett a következőkkel (%)

Egyébként azok közül, akik válaszoltak arra a kérdésre, hogy kire szavaztak a 2020-as parlamenti választásokon (a minta 73%-a válaszolt), összesen 19,8% szavazott a 4 kormánypártra, nevesítve 13,3% szavazott az OĽaNO-ra, 3,9% a Sme rodinára, 1,8% a SaS-ra, és 0,8% a Za ľudíra. A Matovič- és Heger-kormány létrejöttéhez tehát a dél-szlovákiai magyarul tudók is hozzájárultak. S köztük a magyar nemzetiségűek is. Az adatokból ugyanis kiderül, hogy a négy kormánypártot a magyar nemzetiségűek 14,8%-a választotta, gyakorlatilag minden hetedik magyar választópolgár. Még részletesebben: azok közül, akik 2023-ban a Szövetséget választanák – 6%, akik a Magyar Fórumot választanák – 5,2%, akik jelenleg a Szövetség MKP Platformjával szimpatizálnak – 4,1%, a Híd Platformmal szimpatizálók 16,7%-a és az Összefogás Platform szimpatizánsainak 11,7%-a támogatta a 2020-as választásokon az említett négy pártot. Valószínűsíthető, hogy ezek az arányok nagyobbak lennének, ha mindenki megválaszolta volna a kérdést, hogy kire szavazott 2020-ban.

2. Visszatekintés: kit választottak 2020-ban

A 2. táblázatban a 2020-as választásokon induló MKÖ és Híd preferenciáit ismertetem, annak alapján, hogy mostani visszaemlékezésük szerint a 2020-as választásokon a megkérdezettek különböző alcsoportjaiból mennyien szavaztak erre a két pártra. A kérdésre válaszolók 48,8%-a szavazott az MKÖ-re, 12,4% a Hídra. Alcsoportonként nézve az MKÖ-t leginkább a mostani MKP Platform szimpatizánsai (83,8%), a Hídat pedig leginkább a mostani Híd Platform szimpatizánsai (47,2%) választották.

Hogyan viszonyulnak ezek az adatok a valós választási eredményekhez? Ha a kérdésre válaszolókat vesszük alapul – a 400 ezres alapsokaságra visszavetítve annak 73%-át –, akkor az MKÖ 48,8%-os preferenciája 142 496 személyt jelent (400 000×73% = 292 000×48,8% = 142 496), a Híd 12,4%-os preferenciája pedig 36 208 személyt. Ez összesen 178 704 szavazat lenne. A valóságban az MKÖ kevesebb, azaz 112 662, a Híd pedig több, azaz 59 174 szavazatot kapott[1]. A két párt reális választási eredménye összesen tehát 171 836 szavazat volt, vagyis 6868 szavazattal kevesebb annál, amennyit kapott volna, ha a válaszadók 2020-ban úgy szavaztak volna, ahogy most emlékeznek. Ha az MKÖ 142 496 szavazatot kapott volna, akkor súrolta volna, s lehet, hogy meg is ugorja az 5 százalékos bejutási küszöböt.

A 2. táblázatban azt is feltüntettem, mennyien szavaztak összesen a két magyar pártra és összesen a szlovák pártokra. A kérdésre válaszolók 61%-a voksolt a magyar pártokra, 27% szlovák pártokra. A magyar pártokra leginkább a mostani Szövetség-választók (92%), a mostani Magyar Fórum-választók (91,4%), a mostani MKP-platformszimpatizánsok (89,6%) és a mostani Összefogás-platformszimpatizánsok (81,5%) szavaztak. Legkevésbé a szlovák anyanyelvűek – akikről tudjuk, hogy 90%-uk szlovák nemzetiségű –, de közülük is tulajdonképpen minden ötödik magyar pártra szavazott. Persze ha abból indulunk ki, hogy a két magyar párt fentebb ismertetett eredménye a valósághoz képest felülmért, akkor valószínű, hogy a kérdésre válaszolóknak nemcsak 27%-a, hanem többen szavaztak szlovák pártokra. S látjuk azt is, hogy nemcsak szlovák nemzetiségűek és szlovák anyanyelvűek szavaztak magyar pártokra, hanem magyarok is szlovák pártokra. Kiemelkedően a mostani Híd-platformszimpatizánsok, akiknek 26,4%-a szavazott visszaemlékezése szerint 2020-ban szlovák pártra, de a mostani Összefogás-platformszimpatizánsok 14,4%-a is.

2. táblázat. Kire szavaztak a 2020-as parlamenti választásokon?

3. Előretekintés: a leendő 2023-as parlamenti választás

Az előrehozott választásokat a megkérdezettek 74%-a üdvözölte. A továbbiakban tekintsük meg, mennyien mennének el szavazni és kire voksolnának. Természetesen tudatosítjuk, hogy ezek az adatok 2023 februárjából származnak, amikor a két magyar párt, a Szövetség és a Magyar Fórum még együttműködésről tárgyalt, amiből azonban nem lett semmi (pedig a választópolgárok ebben a felmérésben is az egységes magyar politizálást részesítették előnyben: 58,4% a közös indulást támogatta, egy másik kérdésben pedig hatféle pártkonstrukcióból a legtöbben, azaz 44% azzal értettek egyet, hogy a magyarságot leghatékonyabban egyetlen, magyarokból álló párt tudja képviselni). Az elmúlt hónapokban további változások is bekövetkeztek: távozott a Szövetségből a Híd platform egy része, s a korábbi választások előtti példákhoz hasonlóan ezúttal is több szlovák pártban felbukkantak magyar vagy magyar kötődésű személyek (Ravasz Ábel az SaS-ben, Jaroslav Spišiak a Progresszív Szlovákiában, Erik Vlček a Hlas SD-ben), az OĽaNO egyenesen Magyar Szívek – Maďarské srdcia platformot is létrehozott. Mindez befolyásolhatta s továbbalakíthatta, esetleg meg is változtathatta a felmérés alapsokaságának korábbi viszonyulását mind a választási hajlandóság, mind a választási preferenciák kérdéséhez. Hogy tényleg megváltoztatta-e és ha igen, akkor mennyire és milyen irányban, ezt majd a reális választási részvétel és a választási eredmény fogja megmutatni. Ám e sorok írásakor ez még a három hónap múlva bekövetkező jövő, amivel kapcsolatban az említett változások ellenére egyelőre csak ezekre az adatokra tudok támaszkodni.

3.1. A választási hajlandóság

A választási hajlandóság neuralgikus pont, hiszen több elemzés bizonyítja, hogy a magyar nemzetiségűek választási hajlandósága csökkenőben van, de ugyanez a dél-szlovákiai magyarlakta járások lakosainak választási hajlandóságáról is elmondható. Míg az utóbbit pontos számokkal lehet dokumentálni, az előbbit csak becslések támasztják alá, hiszen nincs arra mód, hogy a magyar nemzetiségű szavazókat különválasszuk. Eddigi felméréseink szerint 2019-ben volt a legalacsonyabb a magyarok választási hajlandósága (67%, ebből a biztosan szavazók 38%). A Szlovák Statisztikai Hivatal adatai szerint a reális országos parlamenti választási részvétel a 2016-os választásokhoz képest (59,82%) a 2020-as választásokon 65,8%-ra emelkedett. Ha összevetjük a 2019-es felmérésben mért választási hajlandóságot azzal a választási részvétellel, amire a magyar nemzetiségű megkérdezettek emlékeznek mostani felmérésünk során (azért említem elsődlegesen csak őket, mert 2019-ben csak a magyar nemzetiségűeket kérdeztük), akkor 66,6% vett részt a választásokon, 29,9% nem vett részt, 1,3% nem emlékszik, 2,3% nem válaszol. Ha a mostani teljes mintát vesszük alapul, akkor is 66,6% azok aránya, akik azt válaszolták, hogy részt vettek a 2020-as parlamenti választásokon. Tehát a választási részvétel tulajdonképpen visszaigazolta a korábban kimutatott választási hajlandóságot (természetesen vannak járási eltérések).

A 2023-as választási hajlandóság teljes mértékben megegyezik a 2019-es választási hajlandósággal.

Ha Szlovákiában most tartanák a parlamenti választásokat, a megkérdezettek 66,8%-a menne el szavazni, ebből 38,4% biztosan, 28,4% valószínűleg, 22% nem szavazna (az egyik fele biztosan nem, a másik valószínűleg nem), 6% nem tudta megmondani, hogy elmenne-e szavazni, 5% pedig nem válaszolt a kérdésre.

A 3. táblázatban a teljes minta választási hajlandósága mellett további alcsoportok választási hajlandósága látható. A magyar anyanyelv és nemzetiség nincs különösebb hatással a választási hajlandóságra (2. és 3. sor). A korábbi választási részvétel (4–7. sor) viszont együtt jár a mostani választási hajlandósággal, főleg azoknál a magyaroknál, akik 2020-ban is elmentek szavazni és akkor az MKÖ-t választották. Esetükben 92% körül mozog a választási hajlandóság, vagyis döntő többségük készül szavazni. Ha azt nézzük, hogy a 2023-as parlamenti választáson kire szavaznának (erre majd a továbbiakban részletesen is kitérek, egyébként ebben a táblázatban a 8–10. sor), akkor a Magyar Fórum potenciális választóinak választási hajlandósága jócskán felülmúlja az átlagot (83,7%), de a Szövetség potenciális választóinak választási hajlandósága ehhez képest is kimagasló (93,7%). Akik még nem döntötték el, kire szavaznának, azok választási hajlandósága viszont enyhén átlagon aluli (63%). A Szövetség és a Magyar Fórum kapcsolatát illetően (11–13. sor) a két párt közös indulását sürgetők választási hajlandósága volt a legmagasabb (79,4%). Azok között pedig, akik a Szövetség egyes platformjainak valamelyikével szimpatizálnak (14–18. sor), a választási hajlandóságban nincsenek számottevő eltérések, mindhárom platform szimpatizánsainak választási hajlandósága a 90%-hoz közelít. Mindez azt bizonyítja, hogy egy konkrét párttal való múlt- és jelenbeli rokonszenv nagymértékben növeli a választási hajlandóságot.

3. táblázat. Ha a jövő szombaton parlamenti választásokat tartanának Szlovákiában, Ön elmenne szavazni?

 *A kérdés így hangzott: Ön szerint a Szövetség és a Magyar Fórum hogyan induljon a választásokon? 58,4% szerint együtt, 8,7% szerint külön, 35% nem tudott véleményt mondani.

** A kérdés így hangzott: A Szövetségen belül három platform működik: az MKP Platform, a Híd Platform és az Összefogás Platform. Ön melyik platformmal szimpatizál? Az MKP Platformmal 19,3%, a Híd Platformmal 7,7%, az Összefogás Platformmal 16,2% szimpatizál, egyikkel sem 17,3%, nem tudott válaszolni 39,2%.

3.2. A potenciális pártpreferenciák

Arra a kérdésre, hogy a felsorolt pártok közül melyikre szavazna, a válaszadóknak csupán 59%-a említett konkrét pártot (a továbbiakban konkrét pártot választóknak nevezem őket), 41%-uk viszont nem. Az utóbbiak közül 20% még nem döntötte el, hogy kit választana, 7% nem válaszolt, 13% pedig megerősítette, hogy nem menne el szavazni. A felmérés időpontjában tehát még nagy volt a bizonytalanság és/vagy rejtőzködés, s azóta feltehetőleg nőtt a konkrét pártot választók aránya, ám ezek az eredmények is beszédesek és tanulságosak.

A 4. táblázat a teljes mintából a konkrét pártot választók, a magyar nemzetiségűek, valamint a Szövetség egyes platformjai szimpatizánsainak a pártpreferenciáit szemlélteti.

A konkrét pártot választók 58,3%-a szavazna a Szövetségre, a Magyar Fórumot 15,6% választaná. A többi párt közül a Progresívne Slovensko (5,4%), a Hlas SD (4,9%), valamint a Smer SSD (4,2%) és az OĽaNO (4,1%) kapta volna 2023 februárban a legtöbb szavazatot. A Szövetséget leginkább az Összefogás Platform (78,8%) és az MKP Platform (73,5%) szimpatizánsai preferálják, a Híd Platform szimpatizánsainak viszont csak 44,6%-a, ami jócskán átlagon aluli. Az MKP Platform és a Híd Platform szimpatizánsai között átlagon felüli a Magyar Fórum preferenciája – ez főleg a Híd Platform szimpatizánsainál látható (26,8%) –, s a három platform szimpatizánsai közül a Híd szimpatizánsai választanák leginkább a Progresívne Slovensko-t (10,7%) és a Smer SSD-t is (7,1%).

4. táblázat. Pártpreferenciák 2023. februárban

Az 5. táblázatban csak a két magyar párt potenciális szavazatainak arányát szemléltetem, valamint azt, hogy a konkrét pártot választók nemzetiség, anyanyelv, valamint a Szövetség platformjaihoz fűződő szimpátiák szerint mennyien választanák együtt a két magyar pártot, s mennyien a szlovák pártokat. Az utolsó oszlopban feltüntetem, hogy mekkora volt a konkrét pártot nem említők aránya (a teljes mintából számítva).

A konkrét pártot választók háromnegyede magyar, egynegyede szlovák pártot választana (1. sor). A Szövetséget elsősorban a magyar nemzetiségűek és anyanyelvűek választanák, de közülük is nagyjából minden ötödik szlovák pártot választana (2–4. sor). Egyben azt is látjuk, hogy a teljes mintához hasonlóan ezeknél az alcsoportoknál is 40% körül mozgott azok aránya, akik nem adtak meg konkrét pártot, tehát esetükben még nagymértékben nyitott volt a pártpreferencia kérdése. A három platform szimpatizánsai esetében (6–8. sor) jóval magasabb a konkrét pártot említők aránya (vagyis pártpreferencia tekintetében kisebb a bizonytalanság), s az utóbbiak közül az MKP Platform, valamint az Összefogás Platform szimpatizánsai 94, illetve 92%-a a két magyar pártot preferálja, elsősorban a Szövetséget, de látjuk, hogy köztük is vannak, akik a Magyar Fórumot választanák. Az MKP Platform szimpatizánsainak 6%-a, az Összefogás Platform szimpatizánsainak 8%-a választana szlovák pártot. Ami a Híd Platform szimpatizánsait illeti, 71,4% választana magyar pártot (44,6% a Szövetséget, 26,8% a Magyar Fórumot), és 28,6% választana szlovák pártot.

5. táblázat. A Szövetség és a Magyar Fórum összesített preferenciái, valamint a magyar és a szlovák pártok összesített preferenciái

A 400 ezres alapsokaságból kiindulva mindez azt jelenti, hogy a 236 ezer személyből, akik tudják/elárulták a pártpreferenciájukat, 137 855 választaná a Szövetséget, 36 816 választaná a Magyar Fórumot. 174 671 személy választaná összesen a két magyar pártot, 61 329 pedig szlovák pártot választana. Összevetve ezt az MKÖ és a Híd 2020-as választási eredményével, ami összesen 171 836 szavazat volt (s együtt indulás esetén parlamenti bejutást eredményezett volna), 2023. februárban összesen többen szavaztak volna a két magyar pártra, vagyis a Szövetségre és a Magyar Fórumra, mint amennyien 2020-ban szavaztak az MKÖ-re és a Hídra. És többen szavaztak volna az MKÖ utódjára, a Szövetségre, mint amennyi szavazatot kapott a MKÖ 2020-ban (2020-ban az MKÖ 112 662 szavazatot kapott, a Szövetség 2023. februári potenciális szavazata pedig 137 885). Mindez persze egy 2023 februárjára vonatkozó becslés. Hogy a valóságban milyen választási eredmények fognak születni, azt ebből nem lehet megjósolni, egyrészt az említett pártpolitikai változások miatt, másrészt amiatt, hogy a megkérdezettek 40%-a nem mondta meg, hogy kit választana.

3.3. A pártpreferenciák megindoklása

De miért választanák a megkérdezettek az adott pártot? Tíz válaszlehetőség állt rendelkezésre, s a válaszadó saját maga is megfogalmazhatta, miért voksolna az adott pártra. A legtöbben a 4., 3., 7., és 6. válasszal indokolták a pártpreferenciájukat, mégpedig ebben a sorrendben (ezt azért említem, mert az utóbbi hónapokban vannak, akik helytelenül azzal kritizálják a kérdőíves adatfelvételeket, hogy az emberek úgyis mindig az első válaszlehetőséget karikázzák be). Hogy ez konkrétan mit jelent, a 6. táblázatból olvasható ki (a legalább 10%-ot elért válaszokat tüntetem fel). Látjuk, hogy akárcsak a teljes minta esetében, egy kivétellel az egyes alcsoportokban is az a pártpreferencia legfontosabb oka, hogy az adott párt képviseli-e a szlovákiai magyarok érdekeit. Továbbá: képviseli-e a válaszadó érdekeit, rendelkezik-e meggyőző programmal, valamint a párt eddigi tevékenysége.

Kimagasló a szlovákiai magyarok érdekének képviselete mint elsődleges választási motiváció a Szövetség potenciális szavazóinál, közülük minden második ezzel indokolja a Szövetség választását, s a fentiekben felsorolt egyéb okok mellett minden tizedik azért is választaná, mert a családtagok is erre a pártra szavaznak. A Magyar Fórum potenciális választói is a szlovákiai magyar érdekképviseletet tartják a legfontosabbnak, igaz, kisebb mértékben, mint a Szövetséget választók. Az említett okok mellett fontos számukra a párt vezető személyisége és a jó kampány is. A párt vezető személyisége egyébként a Szövetség MKP Platform és a Híd Platform szimpatizánsainak is fontos. A három platform szimpatizánsainak pártpreferencia-indokait összehasonlítva viszont az a legérdekesebb, hogy míg az MKP és az Összefogás Platform szimpatizánsai csaknem azonos mértékben (43 és 40%) a szlovákiai magyarok érdekképviseletét említik az első helyen, a Híd Platform szimpatizánsainak ez sokkal kevésbé fontos (15%), viszont lényegesen fontosabb a saját érdekek képviselete (31%). Ugyanez az Összefogás Platform szimpatizánsainál is csaknem azonos mértékben fontos (29%), de a szlovákiai magyar érdekvédelem esetükben ennél fontosabb (40%). A szlovákiai magyar és a saját érdekvédelem persze valahol ugyanazt jelenti, amennyiben az illető magát is magyarnak tekinti. Viszont a saját érdekvédelem előtérbe helyezése a közösség érdekvédelmével szemben az egyes alcsoportok értékrendbeli különbözőségét tükrözi, ami abban nyilvánul meg, hogy míg az előbbiek értékrendje individualistább, az utóbbiakéban jellemzőbbek közösségi értékek, ahogy ez korábbi felméréseinkből is kiderült.

6. táblázat. Miért választanák az adott pártot? A leggyakrabban említett okok

4. A politikusok ismertsége és választottsági potenciálja

A felmérésben külön foglalkoztunk a politikusok ismertségével és választottsági potenciáljukkal. A kérdőívben felsorolt politikusok a Szövetség honlapján megtalálható akkori Országos Elnökség tagjai voltak (beleértve a regionális politikusokat is), őket egészítettük ki a Magyar Fórum politikusaival, továbbá Grendel Gábor és Gyimesi György, az OĽaNO parlamenti képviselőinek nevével. A listára felvettük Bugár Bélát is, aki három évtizeden keresztül a szlovákiai magyar politikum meghatározó alakja volt (s a felmérést követőleg a Szövetségből kivált hídasok mellett azóta újra visszatért a nagypolitikába). A felsorolt személyek közül a Szövetség képviselői abban a sorrendben szerepeltek a kérdőívben, ahogy az Országos Elnökség listáján, vagyis nem ábécérendben. A kérdőívben a többiek a Szövetség képviselői után következtek, ők viszont ábécérendben. A politikusok listájának második részét a 2023-ban választható szlovák pártok elnökei alkották, valamint Zuzana Čaputová köztársasági elnök, Eduard Heger miniszterelnök és Rastislav Káčer, az akkor aktuális külügyminiszter. Az ő ismertségükről és potenciális választottságukról szóló adatokat a 8. táblázatban közlöm, ugyancsak az ismertségük csökkenő sorrendjében.

A 7. táblázatban az látható, hogy a teljes mintából mennyien ismerik/nem ismerik az adott személyt, majd ugyancsak a teljes mintából mennyien választanák vagy nem választanák. A politikusokat nem abban a sorrendben tüntetem fel, ahogy a kérdőívben szerepeltek, hanem az ismertségük csökkenő sorrendjében. A táblázat második, a potenciális választottságra vonatkozó részében pedig hozzárendelem az egyes nevekhez a választásuk/nem választásuk arányát. Az adatok azt mutatják, hogy Bugár Béla a legismertebb, a legtöbb szavazatot viszont a harmadik legismertebb Berényi József, az ötödik legismertebb Bárdos Gyula, valamint a negyedik legismertebb Sólymos László kapná. A 8. táblázatban pedig azt látjuk, hogy a szlovák személyek közül egy sincs olyan, akit többen választanánk, mint nem választanának. A legtöbben Zuzana Čaputovát (36%) és Peter Pellegrinit (20%) választanák, ami egybecseng a különböző szlovák ügynökséget 2023 elején mért eredményeivel. Egyébként az országos politikában azóta történt botrányok és események miatt úgy gondolom, hogy ezek a szlovák politikusokra vonatkozó februári eredmények sem fedik teljesen a mostani valóságot, de természetesen ezt is majd a parlamenti választások után fogjuk látni.

7. táblázat. Politikusok ismertsége és potenciális választottsága

8. táblázat. Szlovák politikusok ismertsége és potenciális választottsága

 A 9. táblázat még mindig a potenciális választottságról szól, de itt már szűkítettem a kört, és azt tüntetem fel, hogy azok közül, akik 2023-ban a Szövetséget választanák, illetve annak egyes platformjaival szimpatizálnak, mennyien választanák a felsorolt politikusokat. Ők a Szövetség mostani választóinak potenciális szavazata alapján kapott csökkenő sorrendben szerepelnek, ehhez rendeltem hozzá a táblázat további oszlopaiban az egyes platformok szimpatizánsaitól kapott potenciális „karikákat”. A táblázat végén dőlt betűvel szerepelnek a szlovák politikusok is.

Mit mutatnak ezek a „karikák”? A magyar politikusok választottságát illetően sok minden leszögezhető. Először: a Szövetség potenciális választóinak három „ász”-a Berényi József, Forró Krisztián és Bárdos Gyula. Az ő támogatottságuk 71 és 78% között mozog. Három személy van, aki eléri a 60%-os választottságot, mégpedig Őry Péter, Orosz Örs és Sólymos László, közülük Őry Péter az, aki kimagasodik. Minimum 50%-os támogatottsága van Nagy Józsefnek, Mózes Szabolcsnak és Agócs Attilának. Ezután következik első nőként a listán Bauer Ildikó, de a listán szereplő második nő, Beke Beáta támogatottsága sem alacsony, azt tekintve, hogy ő nem országosan ismert, hanem regionális politikus. Az MKP Platform szimpatizánsai az első három helyen Berényi Józsefet, Bárdos Gyulát és Őry Pétert választanák. A Híd Platform szimpatizánsai Bugár Bélának, Sólymos Lászlónak és Berényi Józsefnek, azonos mértékben Gál Zsoltnak adnák a legtöbb karikát. Az Összefogás Platform szimpatizánsai közül a legtöbben Berényi Józsefet, majd azonos mértékben Bárdos Gyulát és Sólymos Lászlót, valamint Forró Krisztiánt választanák.

Másodszor: ha megnézzük, hogyan választanának az egyes platformok szimpatizánsai, azt látjuk, hogy az MKP és Összefogás Platformot képviselő politikusokat a két platform szimpatizánsai bizonyos személyek esetében szinte egyformán választanák (például Berényit és Bárdost), másoknál vannak eltérések a két platform szimpatizánsai részéről (például Forró Krisztián pártelnököt az Összefogás Platform szimpatizánsai jobban preferálják, mint az MKP Platform szimpatizánsai), de mindent összevetve ezek magasabb preferenciák, mint amit a Híd Platform szimpatizánsaitól kapnának. Ugyanakkor például a Híd Platform akkori elnöke, Sólymos László támogatottsága a másik két platform szimpatizánsai részéről sem maradt el a Híd Platform szimpatizánsaitól kapott potenciális szavazatoktól, sőt, az Összefogás Platform szimpatizánsaitól még több szavazatot kapott volna, mint a saját, vagyis a Híd Platform szimpatizánsaitól.

Harmadszor: szóljunk néhány szót a közbeszédben sokszor megosztónak nevezett Bugár Béláról és Gyimesi Györgyről is. Bugár Bélára februárban, amikor nem volt aktív politikus, a Szövetség választói közül csaknem minden harmadik szavazott volna, a Híd Platform szimpatizánsainak a háromnegyede, de a másik két platform szimpatizánsai közül is gyakorlatilag minden negyedik. Gyimesi György a Szövetség választói 45%-nak a szavazatára számíthatott volna, az MKP Platform szimpatizánsainak fele, az Összefogás Platform szimpatizánsainak egyharmada, a Híd Platform szimpatizánsainak pedig egynegyede választotta volna.

Ami a szlovák politikusok potenciális választottságát illeti, ugyanazt a képet kapjuk, mint a teljes minta esetében, vagyis nincs egy sem, akit a többség választott volna 2023. februárban. A Szövetség választói közül is Zuzana Čaputovát választották volna a legtöbben (az MKP Platform szimpatizánsaihoz képest a Híd és az Összefogás Platform szimpatizánsainak csaknem duplája), majd Peter Pellegrini következett volna, Eduard Hegerrel a nyomában.

9. táblázat. Politikusok potenciális választottsága azok szerint, akik most a Szövetséget választanák, illetve a platform szimpátiák szerint (%)

9. táblázat. Politikusok potenciális választottsága azok szerint, akik most a Szövetséget választanák, illetve a platform szimpátiák szerint (%)

5. A két magyar párt választóinak profilja

Láthattuk, hogy a magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű választópolgárok egy része 2023-ban is szlovák pártot készül választani, akárcsak 2020-ban. De vannak szlovák anyanyelvűek és nemzetiségűek is, akik választanák a magyar pártokat, bár jóval kisebb arányban, mint fordítva. A 10. táblázatban azt tüntetem fel, hogy a felsorolt pártokat, tehát a Szövetséget, a Magyar Fórumot, a szlovák pártokat a magyar anyanyelvűek és a magyar nemzetiségűek hány százaléka választaná, illetve milyen a konkrét pártot nem említők között a magyar anyanyelvűek és magyar nemzetiségűek aránya.

10. táblázat. Az egyes pártok elsődleges szavazóinak megoszlása magyar anyanyelv és magyar nemzetiség szerint (%)

 A 11. táblázatban a Szövetség és a Magyar Fórum választóinak összetételét mutatom be néhány alapvető mutató szerint. Ami a demográfiai jellemzőket illeti, a Magyar Fórum választói idősebbek a Szövetség választóinál (lásd: az 55 éven felüliek aránya), s ezért az sem meglepő, hogy körükben felülprezentáltak a nyugdíjasok. Iskolai végzettség szerint a Szövetség választói között több az inasiskolai végzettségű, de kevesebb az érettségizett (36,7%), mint a Magyar Fórum választói között (41,3%). Mindkét párt választóinak egynegyede vezető beosztású, viszont a Szövetség választói között kétszer annyi a csúcsvezető, mint a Magyar Fórum választói között, az utóbbiak között viszont a Szövetség választóihoz képest kétszeres a középvezetők aránya. Kerületi hovatartozás szerint a Pozsonyi kerületben kicsi mindkét párt választóinak tábora, viszont a többi kerület közül a Nagyszombati inkább a Szövetség, a Besztercebányai pedig inkább a Magyar Fórum „vadászterülete”, bár mindkettőben vannak az egyiknek és a másiknak is választói, akárcsak a Nyitrai és Kassai kerületben, ahol az arányuk nagyjából egyforma.

11. táblázat. A Szövetség és a Magyar Fórum potenciális választóinak megoszlása nem, korcsoport, iskolai végzettség, foglalkozási státusz, munkahelyi beosztás, havi bevétel és állandó lakhely szerint

Nemzetiségi képviseleti szerv, vagy egyszerű parlamenti bizottság? – A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának létrehozása 1968-ban

A prágai tavasz egyik – igaz, meglehetősen felemás – vívmányát a cseh és a szlovák képviseleti és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervek, pontosabban „a nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító szervek” létrehozása jelentette. Szlovákiai viszonylatban ezek a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), vagyis a szlovák parlament Nemzetiségi Bizottsága, az SZNT Elnöksége mellett létrejött, majd a szlovák kormányhivatal nemzetiségi főosztályává átalakult Nemzetiségi Titkárság, valamint a kormány Nemzetiségi Tanácsa voltak. Amíg az utóbbi kettőt, jóllehet leépítve és jogköreiben megkurtítva, a Husák-féle normalizációs rendszer is megtűrte, a szlovák parlament önálló Nemzetiségi Bizottságát már a normalizáció első éveiben felszámolták. Az alábbiakban a nemzetiségi képviseleti szervként létrehozni szándékozott, azonban végül csupán egyszerű parlamenti bizottságként működő Nemzetiségi Bizottság létrehozásának előzményeibe és megalakulásának körülményeibe nyújtunk betekintést.

1. Az előzmények

A nemzetiségi jogok alkotmányos rögzítésének, ezen belül pedig a szlovák parlamenten belüli, nemzetiségekkel foglalkozó, vagy nemzetiségi szerv létrehozásának a gondolata nem 1968-ban merült fel első ízben. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a Csemadok, valamint a csehszlovák kommunista pártvezetés már a hatvanas évek derekától kezdődően több olyan beadványt, javaslatot is megfogalmazott, amelyek a nemzetiségek jogállásának átfogó szabályozását célozták a kulturális jogoktól kezdődően egészen politikai képviseletük biztosításáig.

A Csemadok Központi Bizottságának Elnöksége 1963. szeptember 30-án például a magyar kisebbség kulturális életének fejlesztését szorgalmazó beadványt dolgozott ki a Szlovák Nemzeti Tanács számára. Ebben egyebek között egy olyan, képviselőkből és szakemberekből álló bizottság létrehozását javasolta, amely az SZNT kezdeményező, ellenőrző és végrehajtó szerveként figyelemmel kísérné a magyar kisebbség kulturális életével kapcsolatos feladatok teljesítését, elősegítené végrehajtásuk biztosítását, s határozatokat és javaslatokat terjesztene az SZNT és annak Elnöksége elé. Mindezen túl felvetette egy osztály létrehozását az SZNT Oktatásügyi és Kulturális Bizottsága  keretében, amely az új bizottság irányítása alatt a magyar kultúra és iskolaügy kérdéseit intézné.[1]

Miután a javaslatot a Csemadok jóváhagyás céljából a pártközpontba is eljuttatta, azt 1963. december 4-én a legmagasabb szinten, Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) KB Elnökségének ülésén is megvitatták. A prágai pártvezetés egyetértett a KB ideológiai osztályának a véleményével, amely, noha elismerte, hogy a javaslat nem ütközik az alkotmányba, a Csemadok által javasolt új bizottság létrehozását nem támogatta. Az ideológiai osztálynak az új bizottság létrehozásával szembeni legfőbb kifogása az volt, hogy ezáltal a kulturális és iskolapolitika kettős irányítás alá kerülne, vagyis amíg a szlovákok oktatási és kulturális ügyeit az SZNT Oktatásügyi és Kulturális Bizottsága, addig a magyarokét (és esetleg az ukránokét) az új bizottság irányítaná. Megfontolandónak tartotta ugyanakkor az Oktatásügyi és Kulturális Bizottságon belül a nemzetiségi kultúrát és oktatásügyet irányító részleg kialakítását, valamint a bizottságnak a nemzetiségi kérdést ismerő szakemberekkel történő kiegészítését.[2]

A javaslatot a pártvezetés általi megtárgyalását követően az SZNT-hez továbbították, ott azonban nem történt érdemi előrelépés az ügyben. Amint azt Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke a CSKP 1966. június elején megrendezett XIII. kongresszusán szóvá is tette, a javaslatot az SZNT azóta is elintézetlenül hagyta.[3] A Csemadok által kezdeményezett új parlamenti bizottság létrehozására tehát nem került sor. Ugyanakkor talán a Csemadok beadványa is szerepet játszott abban, hogy az SZNT Oktatásügyi és Kulturális Bizottságában az 1964. évi parlamenti választásokat követően a parlamenten kívüli szakemberek egyikeként helyet biztosítottak Szabó Rezsőnek, a Csemadok vezető titkárának, majd pedig a bizottság keretében megalakult a nemzetiségi iskolákkal foglalkozó albizottság is.[4]

A Csemadok által 1963-ban felvetett bizottságnak még csak a nemzetiségi kultúrával kapcsolatos kérdések tartoztak volna a hatáskörébe. Az országos képviseleti szerveken belüli nemzetiségi képviseleti szervek létrehozásának a gondolata első ízben a XIII. pártkongresszus téziseinek előkészületei során merült fel. Egy, a CSKP KB Ideológiai Bizottsága által 1965 márciusában létrehozott tízfős munkacsoport kapta azt a feladatot, hogy dolgozzon ki és terjesszen a pártvezetés elé a csehszlovák nemzetiségi modell megreformálására vonatkozó konkrét javaslatokat. A munkacsoportot az ukrán/ruszin származású KB-tag, Vasil Biľak vezette, s helyet kapott benne a KB egyetlen magyar nemzetiségű tagja, Lőrincz Gyula Csemadok-elnök is. (Šutaj 2016, 113. p.) A négy alcsoportra (általános-elméleti, gazdasági, kulturális, államjogi) tagozódó interdiszciplináris bizottság munkájába összességében több mint 90 cseh, szlovák, magyar, ukrán/ruszin és lengyel nemzetiségű szakember kapcsolódott be, akik mintegy ezer oldal terjedelmű alapanyagot dolgoztak ki. A bizottság által megfogalmazott javaslatok között szerepelt egyebek között a nemzetiségek államalkotó elemként való elismerése, kollektív jogokban részesítése, a nemzetiségi jogok alkotmányban és nemzetiségi törvényekben való rögzítése, valamint saját képviseleti szerveik létrehozásának a lehetővé tétele. (Zvara 1972, 40–43. p.)

Noha az interdiszciplináris bizottság javaslatait végül mégsem terjesztették a XIII. pártkongresszus elé, a legfelsőbb pártszervek továbbra is napirenden tartották, s több alkalommal is megtárgyalták őket. A bizottság munkaanyagaiból összeállított, A nemzetiségi kapcsolatok fejlődésének tendenciái és a nemzetiségi kérdés megoldása a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban című terjedelmes jelentést előbb 1966. július 1-jén a CSKP KB Ideológiai Bizottsága, majd 1967. február 7-én és március 21-én a CSKP KB Elnöksége is megvitatta. A pártelnökség március 21-i ülése a munkaanyag további átdolgozásáról, a XIV. pártkongresszus elé terjesztéséről, a pártkongresszus előtt pedig a KB plenáris ülésén való megtárgyalásáról határozott.[5]

Az interdiszciplináris bizottság által felvetett javaslatok, köztük a nemzetiségi képviseleti szervek kérdésének napirendre tűzésére végül nem kellett sem az eredetileg 1970-ben esedékes, sem pedig az 1968 őszére előrehozott pártkongresszusig várni. A prágai pártvezetés által 1967 márciusában megfogalmazott menetrendet az 1968 januárjában kibontakozó reformfolyamat gyökeresen átírta, a javaslatok megvalósításának lehetősége így már a prágai tavasz idején kézzelfogható közelségbe került.

2. A nemzetiségi szervek létrehozásának felvetése a prágai tavasz idején

A prágai tavasz legjelentősebb célkitűzései közé a politikai és közélet demokratizálása mellett a cseh–szlovák államjogi viszony újrarendezése, a nemzetiségek részéről pedig a csehszlovák nemzetiségi politika megreformálásának az igénye tartozott. Az egyes nemzetiségi kulturális szövetségek – a párt felkérésére – 1968 márciusában ki is dolgozták és a pártvezetés elé terjesztették a nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozó javaslataikat, hogy azokat beépíthessék a párt készülő akcióprogramjába.

A Csemadok a nemzetiségek jogállásának rendezésével kapcsolatos javaslatait tartalmazó állásfoglalását Központi Bizottságának 1968. március 12-i ülésén fogadta el. Ebben amellett, hogy síkra szállt az önigazgatás elve mellett és a kollektív kisebbségi jogok alkotmányos biztosításáért, megfogalmazta egyebek között a törvényhozó és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervek létrehozásának az igényét is. A pozsonyi SZNT-ben annak nemzetiségi képviselőiből és szakemberekből álló Nemzetiségi Bizottság, a Megbízottak Testülete keretében Nemzetiségi Megbízotti Hivatal (vagyis minisztérium), a prágai Nemzetgyűlésben nemzetgyűlési képviselőkből álló Nemzetiségi Bizottság, a kormány mellett egy államtitkár által irányított nemzetiségi titkárság, a kerületi nemzeti bizottságok mellett pedig ugyancsak azok nemzetiségi képviselőiből és szakemberekből álló nemzetiségi bizottságok létrehozását szorgalmazta. A párt akcióprogramja nemzetiségi kérdésről szóló részének kidolgozása céljából végül egy magyar és ukrán nemzetiségű tagokból álló munkacsoport felállítását javasolta az SZLKP KB Elnöksége számára.[6]

A Csemadokéihoz hasonló, a nemzetiségi képviselet kérdésében azonban még azokon is túlmutató törekvéseket fogalmazott meg a Csehszlovákiai Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége (Культурный союз українських трудящих ЧССР, KSZUT) Központi Bizottságának március 19-én elfogadott határozata is. Ez szintén kiállt a nemzetiségi jogok alkotmányba foglalása és a nemzetiségi önigazgatás mellett, a kelet-szlovákiai ukrán/ruszin lakosság érdekképviseletét azonban nem az országos képviseleti szerveken belüli nemzetiségi képviseleti szervekkel, hanem egyenesen az 1945–1952 között fennállott eperjesi Ukrán Nemzeti Tanács tevékenységének felújításával kívánta biztosítani. A párt akcióprogramja nemzetiségi részének kidolgozására szintén egy ukrán és magyar tagokból álló albizottság létrehozását szorgalmazta.[7] Nem hiányzott a képviseleti szerv létrehozásának igénye végül a csehországi Lengyel Kulturális és Művelődési Szövetség (Polski Związek Kulturalno-Oświatowy, PZKO) Központi Bizottságának március 26-i állásfoglalásából sem, amely magát az 1947-ben alapított szövetséget javasolta a lengyel kisebbség érdekképviseleti szervévé átalakítani.[8]

A prágai pártvezetés a nemzetiségi kulturális szövetségek javaslatait kedvezően fogadta, s a nemzetiségi önigazgatás elvét, mint a nemzetiségi jogok rendezésének alapelvét, belefoglalta a párt akcióprogramjába. A CSKP 1968. április 5-én elfogadott akcióprogramja a demokratizálás folytatása és a cseh–szlovák államjogi viszony rendezése mellett ígéretet tett a nemzetiségek helyzetét és jogait rendező nemzetiségi statútum kidolgozására, politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk alkotmányos rögzítésére, valamint arányos képviseletük megvalósítására a választott és végrehajtó szervekben.^[9] Hasonlóan fogalmazott az Oldřich Černík által vezetett új csehszlovák kormány április 24-én előterjesztett programnyilatkozata is, amely kilátásba helyezte, hogy a kormány – az SZNT-vel együttműködve – tervezetet dolgoz ki a magyarok, lengyelek, ukránok és németek politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságának jogi és egyéb biztosítására.[10]

A szlovák párt- és állami vezetés képviselői a két szlovákiai nemzetiségi kulturális szövetség küldöttségével is megvitatták a szervezeteik által előterjesztett javaslatokat. A pozsonyi pártközpontban április 30-án lebonyolított találkozón a Csemadok és a KSZUT küldöttségét azok elnökei, Lőrincz Gyula és Vaszilij Kapisovszkij vezették.[11] A tanácskozás résztvevőinek megállapodása szerint a magyarok és ukránok képviseletét az állam föderatív átalakítását követően a szlovák nemzeti szervek fogják biztosítani, mégpedig oly módon, hogy az SZNT, valamint a vegyes lakosságú kerületek és járások nemzeti bizottságai mellett képviselőkből és szakemberekből álló nemzetiségi bizottságokat hoznak létre. A tanácskozásról kiadott közlemény szerint annak résztvevői az SZLKP KB melletti, szlovák, magyar és ukrán nemzetiségű tagokból álló nemzetiségi bizottság, valamint az SZNT Elnöksége melletti, a nemzetiségi ügyeket intéző titkárság létrehozásában is megállapodtak.^[12]

A tanácskozás résztvevői a nemzetiségi problémák megvitatása céljából egy országos szeminárium megrendezését is kezdeményezték. Erre a Marxizmus-leninizmus Főiskolai Intézete és a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara szervezésében, 1968. május 21–24. között került sor Pozsonyban. A szeminárium, amely négy szekciójának (történelmi, gazdasági, államjogi és nemzeti kisebbségi) munkájába összességében mintegy 80 tudományos dolgozó kapcsolódott be, kiállt a nemzetiségi önigazgatás és a nemzetiségi jogok alkotmányos biztosítása mellett.[13] A szeminárium résztvevői által elfogadott határozat szükségesnek tartotta, hogy létrehozzák a „nemzetiségi csoportok” politikai képviseletének intézményes szerveit, mint például a Nemzetgyűlés nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó bizottságát, a szövetségi és a leendő nemzeti kormányok nemzetiségi államtitkárságait, s hasonló, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó intézményes platformok kialakítását javasolta a CSKP és az SZLKP központi szerveiben is.[14]

1968 tavaszán különböző tudományos intézmények szintén megfogalmazták a nemzetiségi politika újragondolásának szükségességét. A Csehszlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Társaságának nemzetiségi kapcsolatokkal foglalkozó alosztálya például május közepén tette közzé ezzel kapcsolatos javaslatait. Ezek szerint a CSKP KB mellett – a KB többi bizottságához hasonló – nemzetiségi bizottságot kellene létrehozni, a törvényhozó és végrehajtó szervek különböző szintjein intézményesen kellene biztosítani a nemzetiségi politika helyes végrehajtását, az alkotmányban pedig kifejezésre kellene juttatni, hogy a köztársaság nemcsak a csehek és a szlovákok, hanem a többi „nemzetiségi csoport” állama is, akiket kollektív kisebbségi jogokban kellene részesíteni, s politikai szubjektumként elismerni.[15]

Másfél hónappal a CSKP akcióprogramját követően, 1968. május 24-én megszületett az SZLKP akcióprogramja is. Ennek nemzetiségi része a szlovák párt- és állami vezetés, a Csemadok és a KSZUT képviselőinek április 30-i megállapodására épült, amelyben leszögezték, hogy a nemzetiségi problémákat a CSKP akcióprogramja szellemében kell megoldani. Az SZLKP akcióprogramja azonban, noha ígéretet tett a szlovákiai és az országos törvényhozó és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervek, valamint az SZLKP KB melletti nemzetiségi bizottság létrehozására, az önigazgatás elvének érvényesítéséről már nem tett említést, ami ellentétben állt a CSKP akcióprogramjával.^[16] Mindez egyúttal előrevetítette azt is, hogy a nemzetiségi kulturális szövetségek javaslatainak keresztülvitele a nemzetiségek új alkotmányjogi helyzetének kidolgozása során is akadályokba fog ütközni.

Az SZLKP KB melletti nemzetiségi bizottság létrehozásáról a KB Elnökségének 1968. június 7-i ülése határozott.[17] A szlovák pártvezetés határozata a bizottság elsőrendű feladataként azt jelölte meg, hogy a föderatív államjogi elrendezés kidolgozása céljából létrehozott bizottsággal együtt javaslatot dolgozzon ki a magyar és ukrán kisebbség államjogi helyzetének rendezésére. A szlovák, magyar és ukrán/ruszin tagokból álló 16 fős bizottság nemzetiségi tagjait a nemzetiségi kulturális szövetségek delegálták.[18] Első, június 17-i munkaértekezletéről még megjelent egy rövid hír a sajtóban,[19] a későbbiekben azonban egyáltalán nem hallatott magáról. Mindössze kétszer ülésezett,[20] s amint azt Dobos László, aki maga is a bizottság tagjai közé tartozott, az Új Szó július 28-i számában megjelent nyilatkozatában elmondta, „egy rögtönzött programnyilatkozat és procedurális kérdéseken túl (…) nem jutott tovább”.[21] Hasonló passzivitás jellemezte a CSKP KB mellett létrehozott nemzetiségi bizottságot is, amely mindössze egyszer ült össze. Érdemi munka a nemzeti kisebbségek államjogi helyzetének rendezése terén így egyedül a kormány államjogi bizottságának nemzetiségi albizottságában zajlott.

3. A nemzetiségi szervek kérdése a kormány államjogi bizottságának nemzetiségi albizottságában

A prágai kormány az új cseh–szlovák viszonyt rendező alkotmánytörvény előkészítése céljából 1968. május 15-én Gustáv Husák miniszterelnök-helyettes javaslatára több bizottságot is létesített. Az egyik az Oldřich Černík miniszterelnök által vezetett, 75 fős kormánybizottság volt. Ebben az egyes politikai pártok, a kormány, a prágai és a pozsonyi parlament, különböző társadalmi szervezetek és tudományos intézmények képviselői mellett helyet kaptak a nemzetiségi kulturális szövetségek elnökei, Lőrincz Gyula, a Csemadok, Vaszilij Kapisovszkij, a KSZUT és Ernest Sembol, a PZKO elnöke, valamint – német kulturális szövetség hiányában – Heribert Panster, a Nemzetgyűlés egyik német nemzetiségű képviselője is. (Felcman 2000, 241. p.; Žatkuliak 1996, 114–115. p.)

A föderációs, valamint a nemzetiségek helyzetét rendezni hivatott alkotmánytörvény javaslatának előkészítésében ugyanakkor meghatározó szerepe nem a Černík-féle kormánybizottságnak, hanem annak a 32 fős ún. államjogi bizottságnak volt, amelynek élére Gustáv Husákot állították. (Petráš 2007, 312. p.; Žatkuliak 1996, 115–116. p.) Husák, akit 1954-ben szlovák burzsoá nacionalizmus vádjával, koncepciós perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, majd 1963-ban rehabilitáltak, a politikai életbe a prágai tavasz idején, a szlovák emancipációs törekvések elsőszámú szószólójaként, a Černík-kormány miniszterelnök-helyetteseként tért vissza.

A Prága melletti Kolodějében ülésező államjogi bizottság mindjárt május 21-i első ülésén öt albizottságot hozott létre. Ezek egyike a nemzetiségi albizottság volt, amely elnökévé Gustav Husák javaslatára Samuel Falťan történészt, a Szlovák Tudományos Akadémia (SZTA) Történettudományi Intézetének tudományos munkatársát nevezték ki. Falťan távollétében azonban az albizottság alelnökeként gyakran az a Daniel Okáli vezette az üléseket, aki a második világháború után kitelepítési kormánybiztosként a magyar lakosság kitelepítésének egyik fő szorgalmazója és végrehajtója volt. Husákkal együtt őt is elítélték, majd rehabilitálták, 1968-ban pedig szlovák nemzeti körökben a nemzetiségi kérdés egyik első számú „szakértőjének” tekintették. Rajtuk kívül helyet kaptak még az albizottságban többek között Viliam Plevza és Ľudovít Haraksim történészek, az SZTA munkatársai, valamint a szlovák–magyar kapcsolatok történetével foglalkozó Juraj Fabian, a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának az oktatója.[22]

A nemzetiségi albizottság 1968. május 27-én kezdte meg a munkáját, első érdemi üléseire azonban június 4-én került sor,[23] amelyeken arra az álláspontra jutottak, hogy a nemzetiségek jogállását nem a föderációs alkotmánytörvényben, hanem egy azzal párhuzamosan elfogadandó önálló jogszabályban kellene tárgyalni. Miután ezt az álláspontot az államjogi bizottság ugyanaznapi ülése is támogatta azzal, hogy a jogszabályt október 28-ig kell elfogadni, az azonban csak általános alapelveket fog tartalmazni, a részleteket pedig majd a nemzeti parlamentek szabályozzák,[24] az albizottság a továbbiakban egy önálló nemzetiségi alkotmánytörvény, vagy, ahogyan kezdetben nevezték, nemzetiségi statútum kidolgozásában gondolkozott.

Első ülései még a nemzetiségek részvétele nélkül zajlottak, június 6-án azonban úgy határoztak, hogy az albizottságba nemzetiségi tagokat is kooptálnak: a magyarok részéről Dobos László írót, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét, a lengyelek részéről Stanisław Zahradnik történészt, a třineci vasgyár levéltárának vezetőjét, a németek részéről Gerhard Hünigent, a Volkszeitung című prágai német hetilap szerkesztőjét, az ukránok/ruszinok részéről pedig Andrij Kovacs történészt, a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem eperjesi Bölcsészettudományi Karának oktatóját. A nemzetiségek képviselőinek kooptálásával az albizottság tagjainak száma összességében 15-re emelkedett. A június 6-i ülésen egyúttal arról is döntöttek, hogy az egyes nemzetiségek kérdésével foglalkozó albizottsági ülésekre meghívják az adott nemzetiség néhány képviselőjét is. A magyar kisebbség kérdésével foglalkozó, június 12-én esedékes ülésre Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke és Szabó Rezső, a szervezet vezető titkára kapott meghívást.[25]

Az albizottság első ülésein annak egy-egy tagja tájékoztatta az albizottságot az egyes nemzetiségek helyzetéről és törekvéseiről, majd június 11–14. között, immár a meghívott nemzetiségi képviselők jelenlétében, megvitatták a nemzetiségi javaslatokat. Az üléseken a nyelvhasználattól kezdve, a járások etnikai alapú átszervezésének kérdésén keresztül, a második világháború utáni jogfosztó törvények eltörléséig számos témakört érintettek, miközben a legproblematikusabb kérdések egyikének a nemzetiségi képviseleti szerveknek a nemzetiségek által előterjesztett igénye számított.

A magyar kisebbséggel foglalkozó június 12-i ülésen végül a Csemadok-elnöki tisztségéről lemondott Lőrincz Gyula helyett Dobos László, a szervezet június 9-én megválasztott új elnöke és Szabó Rezső vezető titkár vett részt.[26] Utóbbi a Csemadok javaslatait ismertetve megfogalmazta annak az igényét, hogy foglalják alkotmányba, miszerint Csehszlovákia nem csak a csehek és szlovákok, hanem a nemzetiségek közös állama is, valamint hogy a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak. Ezt követően – akárcsak az ukránok/ruszinok által előterjesztett igények tárgyalásakor – heves vita bontakozott ki arról, hogy a nemzetiségek jogot formálhatnak-e saját képviseleti szervekre, amilyenekkel a nemzetek, vagyis a csehek és szlovákok rendelkeznek, vagy sem. A szlovák fél véleménye szerint, amit belefoglaltak az ülésen elfogadott állásfoglalásba is, mivel a nemzetiségek nem rendelkeznek a nemzeti szubjektum jegyeivel, nincs joguk államjogi szervekre, melyek csak a nemzeteket illetik meg, a létrehozandó nemzetiségi szervekben ezért a nemzetiségek mellett a többségi nemzeteknek is képviseletet kell kapniuk.[27] Az állásfoglalásban rögzített tétel a későbbi tárgyalások egyik sarkalatos, s a nemzetiségek képviselői által leginkább sérelmezett kérdésévé vált.

Hasonló vitát generáltak és ugyancsak elutasításra találtak az ukránok/ruszinok által előterjesztett törekvések, akik az albizottság ülésein is síkra szálltak az Ukrán Nemzeti Tanács felújítása mellett. A lengyelek, korábbi álláspontjukat megváltoztatva, miszerint kulturális szervezetüket, a PZKO-t alakítsák át érdekképviseleti szervvé, képviseleti szervükként ezúttal már a képviseleti szervek melletti nemzetiségi szervet képzelték el. A korábbi alkotmányokban még csak meg sem említett németek ugyanakkor saját képviseleti szervben nem gondolkoztak. Elsődleges célkitűzésükként a többi nemzetiséggel való egyenjogúsításukat és egy saját kulturális szervezet létrehozását fogalmazták meg.[28]

Az albizottság 1968. június 12-i ülésén elfogadott állásfoglalást, különösen annak az önálló nemzetiségi képviseleti szervek létrehozását elutasító kitételeit a magyar és ukrán/ruszin albizottsági tagok, illetve értelmiség elfogadhatatlannak tartotta. A magyar és az ukrán kulturális szövetség az albizottság üléseiben beállt néhány napos szünetet ezért arra használta fel, hogy az albizottság állásfoglalását megvitassa, s konkrét előterjesztéseket fogadjon el vele kapcsolatban.

A Csemadok KB Elnökségének június 14-i ülése, miután meghallgatta Dobos László és Szabó Rezső beszámolóját a nemzetiségi albizottság június 12-i üléséről és az azon elfogadott állásfoglalásról, kiállt amellett, hogy a nemzetiségek is államalkotó elemek, s hogy az őket érintő ügyekben az önigazgatás elve alapján a nemzetiségi szervek illetékesek dönteni. A szövetségi parlamentben Nemzetiségi Bizottság, a szövetségi kormányban nemzetiségi államtitkárság, az SZNT-ben a magyar kisebbség képviseleti szerveként Magyar Nemzetiségi Tanács, a szlovák kormányban pedig a magyar nemzeti kisebbség ügyeit intéző minisztérium létrehozását javasolta.[29] A Csemadok június 14-i javaslata, akárcsak a későbbi magyar javaslatok, az SZNT-ben létrehozandó magyar, illetve nemzetiségi képviseleti szervként már nem a Nemzetiségi Bizottságot, hanem – az ukránok által szorgalmazott Ukrán Nemzeti Tanács mintájára – az önálló Magyar Nemzetiségi Tanácsot, vagy a külön magyar és ukrán szekcióból álló Nemzetiségi Tanácsot (Nemzetiségi Testületet) képzelték el.

A kelet-szlovákiai ukránok/ruszinok államjogi helyzetével kapcsolatos javaslatokat június 14-én a Szlovák Írók Szövetségének ukrán tagozata dolgozta ki, majd másnap, június 15-én megtárgyalta és jóváhagyta a KSZUT KB Elnöksége is. Ez kitartott az Ukrán Nemzeti Tanács létrehozása mellett, amelynek mindössze a nevét változtatta volna meg Csehszlovákiai Ruszinok (Ukránok) Tanácsára. Plénumának tagjai a prágai és a pozsonyi parlament ukrán/ruszin nemzetiségű képviselői, valamint a járási nemzeti bizottságok által delegált képviselők lettek volna, elnöke pedig a szlovák kormány egyik alelnöki tisztségét is betöltötte volna.[30]

Az ukrán/ruszin és magyar módosító javaslatokat a nemzetiségi albizottság legközelebbi, június 18-i és 19-i ülésein terjesztették elő és vitatták meg. Ezeken a megbeszéléseken, amelyeket Dobos László a Csemadok KB július 3-i elnökségi ülésén úgy jellemzett, hogy „kínosak” és „feszültek” voltak,[31] az albizottság magyar és ukrán/ruszin tagjai számos kérdésben nem tudtak közös nevezőre jutni annak szlovák tagjaival, akik az általuk előterjesztett javaslatok java részét elutasították. Vita tárgyát képezte egyebek között a nemzetiségi képviselet mikéntje csakúgy, mint az önigazgatás elvének kérdése, amit szlovák részről elfogadhatatlannak tartottak. Az albizottság június 20-i ülésén ezért úgy határoztak, hogy a június 12-i állásfoglalás némileg módosított változatát, valamint a nemzetiségek által előterjesztett alternatív javaslatokat egyaránt a felsőbb politikai szervek elé terjesztik.[32]

A nemzetiségi albizottság munkája ezt követően több mint két héten keresztül szünetelt. Ez idő alatt a politikai szerveknek állást kellett volna foglalniuk a javaslatokkal kapcsolatban, erre azonban nem került sor. Az SZLKP KB nemzetiségi bizottságának az ülésére ugyanis, amelyen a javaslatokat meg kellett volna tárgyalni, annak szlovák tagjai nem jöttek el, ami – ismét csak Dobos László szavaival élve – a bizottság „csendes bojkottálása” volt. Daniel Okáli ugyanakkor a kéthetes szünet alatt kidolgozott egy konkrét nemzetiségi alkotmánytörvény-tervezetet, így az újból összeülő albizottság a július 8-i és 9-i – ismét a nemzetiségek képviselői nélkül megtartott – ülésein ennek a megvitatásával foglalkozott. Okáli tervezetének a 3. §-a a képviseleti szervek melletti nemzetiségi bizottságokkal kapcsolatban a következőket fogalmazta meg:

1. a) A nemzeti kisebbségek és nemzetiségek képviseletét választott képviselőik – a képviseleti szervek nemzeti kisebbségi és nemzetiségi tagjai látják el.
2. b) A képviseleti szervekben az arányos képviselet elve alapján nemzetiségi bizottságok létesülnek.
3. c) A nemzetiségi bizottságok tagjai a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek képviselői mellett az államalkotó nemzetek képviselői is.
4. d) A nemzetiségi bizottságok hatáskörét a nemzetiségi statútumról szóló törvény állapítja meg, amelyet a tagköztársaságok adnak ki.

Az Okáli-féle tervezet tehát teljes egészében a június 12-i állásfoglalásban foglalt alapelvek alapján készült, vagyis a képviseleti szervekben olyan nemzetiségi bizottságok létrehozását helyezte kilátásba, amelyekben a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek mellett az államalkotó nemzetek is képviseletet kapnak. Megemlékezett a tervezet a nemzetiségek kérdésével foglalkozó végrehajtó szervekről is, azok létrehozásával azonban csakis a tagköztársaságok kormányai mellett számolt.[33]

Miután a július 10-i albizottsági ülésen, amely ismét Dobos László és Szabó Rezső részvételével zajlott, a lényegi kérdésekben továbbra sem született megállapodás, s nem sikerült megegyezni a mindkét fél számára elfogadható alkotmánytörvény-javaslatban, az ülés résztvevői úgy határoztak, hogy a magyar kisebbség képviselői július 17-ig kidolgoznak egy alternatív alkotmánytörvény-javaslatot, amelyet majd az Okáli-féle alkotmánytörvény-javaslattal együtt az illetékes szervek elé terjesztenek. Ezen túlmenően az ukránokat, lengyeleket és németeket is felkérik, hogy fejtsék ki véleményüket a javaslatról. Az albizottság elnöke, Samuel Falťan ezt a döntést az államjogi bizottság ugyanaznapi ülésén is ismertette, amely ezek után szintén arra az álláspontra jutott, hogy az egyes javaslatokat a politikai szervek elé kell terjeszteni.[34] Az albizottság július 11-én még meghallgatta a lengyelek képviselőjének véleményét az Okáli-féle javaslatról, majd miután tárgyalásai lényegében holtpontra jutottak, munkájának megszakításáról határozott.

Az SZLKP KB Elnöksége végül csupán az albizottság munkájának megszakítása után, július 12-én kerített rá sort, hogy a nemzetiségi albizottság tárgyalásairól, az albizottság június 12-i állásfoglalásáról és a Csemadok június 14-i módosító javaslatairól előterjesztett tájékoztató jelentést megvitassa. A vita során az Elnökség tagjai a Csemadok javaslatait lényegében visszautasították, a végleges határozathozatalt azonban elhalasztották, s úgy döntöttek, hogy a kérdésre majd a nemzetiségi alkotmánytörvény javaslatainak elkészülte után térnek vissza.[35]

A Csemadok vezetése részéről már a július 3-i elnökségi ülésen felmerült, hogy az albizottság tárgyalásaival kapcsolatos magyar álláspontot sajtóértekezleten ismertessék.[36] Erre végül szintén július 12-én került sor, amikor Dobos László és Szabó Rezső a Csemadok pozsonyi székházában tájékoztatta a sajtó képviselőit az albizottság tárgyalásairól és az azokon felmerült problémákról. Ennek során kritikus véleményt fogalmaztak meg magáról az albizottságról is, de különösen azt nevezték bántónak, hogy „a testület élén ott látjuk a magyarok kitelepítésének egykori kormánybiztosát, több nacionalista uszító nyilatkozat szerzőjét, a Matica slovenská dél-szlovákiai klubjainak talán legproblematikusabb vendégszónokát – dr. Daniel Okálit”.[37] Ez utóbbi utalás nyilván Okálinak a kassai Matica-klub június 25-i gyűlésén elhangzott, magyar kisebbségi körökben nagy visszatetszést keltő kijelentésére vonatkozott, miszerint hasznos volna, ha sor kerülne a csehszlovák–magyar lakosságcsere befejezésére.

A Csemadok KB Elnöksége az Okáli által kidolgozott s a nemzetiségi albizottság szlovák és cseh tagjai által kisebb módosításokkal elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslatot 1968. július 15-én tárgyalta meg. Azzal nem értett egyet, s amint arról az albizottság július 10-i ülésén megállapodtak, saját javaslatot dolgozott ki a nemzetiségi jogok érvényesítésének biztosítására. A bevezetőből, indoklásból, az alkotmány egyes cikkelyeinek módosítására, valamint a nemzetiségekről szóló alkotmányerejű törvényre vonatkozó tervezetből álló terjedelmes javaslatcsomag a legrészletesebb korabeli tervezet volt, amelyhez hasonlót sem a többségi nemzetek, sem pedig a többi kisebbség részéről nem fogalmaztak meg. (Zvara 1972, 63. p.; Šutaj 2016, 130. p.) A Csemadok nemzetiségi alkotmánytörvény-tervezete a nemzetiségi képviseleti és végrehajtó szervekkel kapcsolatban a következőket tartalmazta:

2. §

1.) A nemzeti kisebbségek és nemzetiségek önálló és önigazgatási képviseleti és végrehajtó szervei a következők:

2.) a Csehszlovák Föderatív Szocialista Köztársaságban:

– a Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottsága

– nemzetiségi államtitkárság a Csehszlovák Föderatív Szocialista Köztársaság kormányának elnöksége mellett

3.) a nemzeti államokban:

– Nemzetiségi Tanács a Cseh, illetve a Szlovák Nemzeti Tanácsban

– nemzetiségi minisztérium a nemzeti államok kormányában.

3. §

1.) A Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottsága a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek képviseleti és érdekvédelmi szerve.

2.) A Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottsága a Nemzetgyűlés ellenőrző, kezdeményező és munkaszerve.

3.) A Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottsága mint a Nemzetgyűlés része aktívan részt vesz a Nemzetgyűlés munkájában a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek sajátos kérdéseinek megoldása során és az önigazgatás szellemében érvényesíti azok érdekeit.

4.) Az összállami költségvetés előkészítésének és jóváhagyásának folyamatában a Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottságának joga és kötelessége a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek sajátos gazdasági és pénzügyi szükségleteinek érvényesítése.

5.) A Nemzetiségi Bizottságot a Nemzetgyűlés nemzetiségi képviselői alkotják.

6.) A Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottsága saját tagjai közül elnököt és alelnököt választ. A Nemzetgyűlés egyik alelnöke a Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottságának elnöke.

7.) A Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottságának hatáskörét külön törvény határozza meg.

4. §

1.) A Csehszlovák Föderatív Szocialista Köztársaság kormányának elnöksége keretében működő nemzetiségi államtitkárság a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek életével, az egyes nemzeti kisebbségek és nemzetiségek nemzeti sajátosságának fejlesztésével kapcsolatos kérdések végrehajtó szerve teljes és tényleges politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk megvalósítása érdekében.

2.) Az államtitkárság élén államtitkár áll. Az államtitkár a Csehszlovák Föderatív Szocialista Köztársaság kormánya elnökének egyik helyettese.

3.) Az államtitkárt a Nemzetgyűlés Nemzetiségi Bizottsága javasolja.

4.) A nemzetiségi államtitkárság hatáskörét külön törvény határozza meg.

5. §.

1.) A Cseh, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsa a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek képviseleti és érdekvédelmi szerve.

2.) A Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsa a CSNT, illetve az SZNT ellenőrző, kezdeményező és munkaszerve.

3.) A Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsa mint a CSNT, illetve az SZNT része aktívan részt vesz a CSNT, illetve az SZNT munkájában, s a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek sajátos kérdéseinek megoldása során az önigazgatás szellemében érvényesíti azok érdekeit.

4.) A területi-nemzeti-regionális költségvetések előkészítésének és jóváhagyásának folyamatában a Nemzetiségi Bizottság joga és kötelessége a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek sajátos gazdasági és pénzügyi szükségleteinek érvényesítése.

5.) A Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsának joga, hogy tagjait a CSNT, illetve az SZNT egyes bizottságainak ülésére felszólalási joggal delegálja.

6.) A Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsát a CSNT, illetve az SZNT nemzeti kisebbségi és nemzetiségi képviselői alkotják.

7.) A Nemzetiségi Tanács saját tagjai közül elnököt és alelnököt választ, akik a CSNT, illetve az SZNT Elnökségének tagjai. A CSNT, illetve az SZNT egyik alelnöke a nemzetiségi tanács elnöke.

8.) A Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsának joga, hogy üléseire meghívja a kormány tagjait és egyéb állami szervek vezetőit, s hogy tőlük jelentéseket és információkat kérjen. A meghívott kormánytagok és az egyéb állami szervek vezetői ebben az esetben kötelesek az ülésen részt venni, a kért jelentéseket és információkat 30 napon belül előterjeszteni, amennyiben a Nemzetiségi Tanács más időpontot nem állapít meg.

6. §

1.) A nemzeti kormányok keretében működő nemzetiségi minisztérium a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek életével, az egyes nemzeti kisebbségek és nemzetiségek nemzeti sajátosságának fejlesztésével kapcsolatos kérdések végrehajtó szerve a teljes és tényleges politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk megvalósítása érdekében.

2.) A nemzeti kormány nemzetiségi minisztere a nemzeti kormány elnökének egyik helyettese.

3.) A nemzetiségi minisztert a Cseh Nemzeti Tanács, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Tanácsa javasolja.

4.) A nemzetiségi miniszter hatáskörét külön törvény határozza meg.[38]

A Daniel Okáli által előterjesztett és a Csemadok által megfogalmazott tervezet nem csak terjedelmében különbözött, hanem jelentős eltérések voltak közöttük a nemzetiségi képviselet mikéntjével kapcsolatban is. Amint azt az Új Szó 1968. július 28-i számában megjelent nyilatkozatában Dobos László is kifejtette, a két elképzelés közötti leglényegesebb különbség az volt, hogy amíg az Okáli-féle tervezet vegyes, vagyis a többségi nemzetek képviselőiből is álló, addig a Csemadok kizárólag a nemzetiségek képviselőiből létrehozott, önálló nemzetiségi képviseleti szerveket szorgalmazott, valamint hogy a Csemadok javaslata magasabb szintű, s a központi kormány mellett is felállítandó nemzetiségi szervek létrehozásával számolt.[39]

A Csemadok után egy nappal, július 16-án a PZKO KB Elnöksége is megvitatta a nemzetiségi alkotmánytörvény Okáli-féle tervezetét, s ha alternatív alkotmánytörvény-javaslatot nem is készített, de észrevételeit megfogalmazta vele kapcsolatban. Elutasította az albizottság állásfoglalását arról, hogy a nemzetiségek nem nemzeti szubjektumok és nem a csehszlovák államiság hordozói, az alkotmánytörvény tervezetét pedig azzal javasolta kiegészíteni, hogy a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek képviseletét választott képviselőik mellett az egyes kisebbségek képviseleti szervei látják el. A kis létszámú lengyel kisebbség majorizálásának elkerülése érdekében szükségesnek tartotta azt is, hogy a képviseleti szervek nemzetiségi bizottságai a paritás elve alapján jönnek létre, tagjaik pedig a nemzeti kisebbségek és nemzetiségek képviselői, valamint további választott nemzetiségi tagok közül kerüljenek ki.[40]

Nem voltak megelégedve a nemzetiségi albizottság munkájával a kelet-szlovákiai ukránok/ruszinok képviselői sem. A KSZUT KB Elnökségének július 23-i állásfoglalása amellett, hogy elégedetlenségét fejezte ki az albizottság munkájával, elutasította annak álláspontját arról, hogy a nemzetiségeket, mivel nem nemzeti szubjektumok, nem illetnék meg a képviseleti szervek, és síkra szállt a demokratikusan megválasztandó Csehszlovákiai Ruszinok (Ukránok) Tanácsának létrehozása mellett.[41] Az ukránok/ruszinok és a magyarok által szorgalmazott nemzeti (nemzetiségi) tanácsok gondolatát idővel átvették a lengyelek is, s a PZKO részéről a későbbiekben szintén felmerült egy Lengyel Nemzeti Tanács megalakításának a lehetősége. (Nowak 2012, 52. p.)

A nemzetiségi albizottságban folytatott tárgyalások eredménytelensége és a nemzetiségek képviselői által felvetett javaslatok elutasítása arra késztette a nemzetiségi kulturális szövetségeket, hogy – megalakulásuk óta első ízben – közös tanácskozásra jöjjenek össze, s azon egyeztessék a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezésével kapcsolatos nézeteiket. A Csemadok, a KSZUT és a PZKO 1968. augusztus 14-i pozsonyi tanácskozásának résztvevői a kérdéssel kapcsolatos elvi álláspontjukat közös nyilatkozatban is nyomatékosították. Véleményük szerint a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát, valamint a nemzetiségek önigazgatási jogát nem elegendő csupán deklarálni, hanem az alkotmányban kell rögzíteni, s ugyancsak alkotmányosan kell megteremteni az említett jogok gyakorlásának azokat az államhatalmi, politikai s végrehajtó szerveit és intézményeit, amelyek a nemzetiségeknek az egyenjogúságukból fakadó önigazgatását biztosítják.

A nyilatkozatot, amelyet a Csemadok részéről Szabó Rezső vezető titkár, Csanda Sándor, Pathó Károly és Nagy Jenő elnökségi tagok, valamint Krivošík István KB-tag írt alá, a tanácskozó felek több állami és pártvezetőnek, köztük Ludvík Svoboda köztársasági elnöknek, Alexander Dubčeknek, a CSKP első titkárának, Vasil Biľaknak, az SZLKP első titkárának, Oldřich Černík miniszterelnöknek és Gustáv Husák miniszterelnök-helyettesnek, az államjogi bizottság vezetőjének is megküldték.^[42] A német kisebbség képviselői a tanácskozáson nem vettek részt, a Prager Volkszeitung című prágai német hetilap azonban a közös nyilatkozatot ismertetve leszögezte, hogy ugyanezekkel a kívánságokkal fog fellépni a szervezés alatt álló német kulturális szövetség is.[43]

4. A nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadása és a Nemzetiségi Bizottság megalakulása

Csehszlovákia 1968. augusztus 21-i katonai megszállása és a megszállás utáni feszültségekkel teli hangulat tovább fokozta a nemzetiségi jogérvényesítés lehetősége iránti kételyeket. A Csemadok-vezetés aggodalmát növelte, hogy a magyarok sem az SZLKP augusztus 26–28-i rendkívüli kongresszusán, sem pedig az SZNT szeptember 6-i kibővítése során nem kerültek be számarányuknak megfelelően a legfelsőbb szlovák párt- és állami szervekbe. Az 50 új képviselővel kibővített szlovák parlamentbe – az Ondrej Klokoč SZNT-elnök és a Csemadok vezetése közötti július 30-i megbeszélésen kilátásba helyezett hét helyett – mindössze három magyar nemzetiségű képviselő, köztük Dobos László és Szabó Rezső kooptálására került sor.[44] Az SZLKP új, az előzőnél jóval nagyobb létszámú Központi Bizottságába a korábbi hét helyett pedig csupán négy magyar nemzetiségű tagot választottak be, miközben nem sikerült elérni többek között Dobos László Csemadok-elnök beválasztását sem a testületbe.[45]

Mindezek után nem meglepő, hogy a Csemadok KB-nak a megszállás utáni első, szeptember 7–8-i ülésén, amely a szervezet egyik legfontosabb feladataként továbbra is a magyar kisebbség államjogi helyzetének a rendezését jelölte meg, a magyarság elégtelen politikai képviseletével is kiemelt kérdésként foglalkoztak. A kialakult helyzet megvitatása során Csanda Sándor egy Magyar Nemzetiségi (Nemzeti) Tanács megválasztásának a lehetőségét is felvetette, amely az ukránok által létrehozni szándékozott Ukrán Nemzeti Tanáccsal együtt az SZNT nemzetiségi kamaráját alkothatná, Mács József, a Csemadok Hét című hetilapjának szerkesztője pedig megfogalmazta a kommunista párton belüli magyar szekció létrehozásának a gondolatát.^[46]

A tanácskozás másnapján, Szabó Rezső személyes rábeszélésére, (Szarka 2016, 292. p.) részt vett Gustáv Husák, az SZLKP újonnan megválasztott első titkára is. Husák – aki személyében első ízben vett részt a párt első embere a Csemadok KB ülésén – megígérte, hogy a magyar kisebbség helyzetét a teljes egyenjogúság alapján fogják rendezni, s hogy a nemzetiségi alkotmánytörvényt a föderációról szóló alkotmánytörvénytől elkülönítve, de azzal egy időben fogadják majd el. A Csemadok vezetésével közölte egyúttal azt is, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvénynek csupán kerettörvény jellege lesz, amelyet majd az eltérő sajátosságok figyelembevételével a tagköztársaságok parlamentjeinek törvényei fognak részletezni. Az előző napon felvetett problémákat orvosolhatónak nevezte. A kommunista párton belüli magyar szekció létrehozását ugyan helytelenítette, nem ellenezte ugyanakkor a magyar kommunisták tanácskozásának összehívását, s lehetségesnek tartotta azt is, hogy növeljék az SZNT magyar nemzetiségű képviselőinek a számát.[47]

A nemzetiségi alkotmánytörvény előkészítésében tehát, legalábbis látszólag, semmilyen negatív fordulat nem következett be. Az erőviszonyok átalakulása és a lassan, de biztosan útjára induló politikai visszarendeződés azonban nemcsak a demokratizálási folyamat sorsát pecsételte meg, hanem csökkent a kisebbségeket minden szempontból kielégítő alkotmánytörvény elfogadásának az esélye is. Daniel Okáli a nemzetiségi alkotmánytörvény előkészítésének folyamatában a továbbiakban már nem játszott meghatározó szerepet. Az Okálinál nem kevésbé nemzeti elkötelezettségű, azonban jóval pragmatikusabb Gustáv Husáknak ugyanakkor, aki a dubčeki reformok hívéből fokozatosan a kommunista párton belüli szovjetbarát irányzat vezéralakjává lépett elő, döntő szava lett az alkotmánytörvény végső formájának megalkotásában.

A nemzetiségi alkotmánytörvény 1968 nyarán félbeszakadt előkészületi munkálatai, amint azt Szabó Rezső az Új Szónak adott egyik nyilatkozatában megfogalmazta, „Gustáv Husák (…) intenciói alapján” folytatódtak.[48] Az alkotmánytörvény új javaslatát azonban már nem az eredeti tizenöt fős, hanem egy új, mindössze négyfős nemzetiségi albizottság dolgozta ki, amelynek elnöke Karol Rebro, a pozsonyi Comenius Egyetem Jogtudományi Karának professzora, további tagjai pedig Vlasta Baudyšová, a prágai Károly Egyetem Jogtudományi Karának oktatója, Viliam Plevza és Szabó Rezső voltak. Az 1968. szeptember 10–16. között ülésező albizottság munkájáról naponta tájékoztatták Gustáv Husákot, az elkészült javaslatot pedig szeptember 16-án a nemzetiségek képviselőivel, Dobos Lászlóval, Ernest Sembollal, Gerhard Hünigennel és Mihajlo Mindossal, a KSZUT júliusban megválasztott új elnökével is ismertették.[49]

Az új alkotmánytörvény-tervezet nemzetiségi szervekkel – a tervezet megfogalmazása szerint „a nemzetiségi jogok érvényesítését” biztosító szervekkel – foglalkozó része az Okáli-féle tervezet és a Csemadok által kidolgozott alternatív javaslat eltérő elképzelései kérdésében nem foglalt állást. Nemcsak azt a kérdést hagyta nyitva, hogy a nemzetiségi szervek kizárólag a nemzetiségek képviselőiből vagy a többségi nemzetek képviselőiből is álljanak, hanem azt is, hogy mely képviseleti és végrehajtó szervek mellett jöjjenek létre, s e kérdésekben a döntést a tagköztársaságok parlamentjeire bízta. Ez utóbbi kitétel ugyanakkor tulajdonképpen azt is eldöntötte, hogy a nemzetiségi szervek csupán a cseh, illetve a szlovák nemzeti szervek mellett jöhetnek létre, s szövetségi szinten nem várható a létrehozásuk.

A nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetét szeptember 30-án – a föderációs alkotmánytörvény tervezetével együtt – megtárgyalta és tudomásul vette a Szlovák Nemzeti Front Központi Bizottsága, az SZNT Elnöksége, valamint az SZLKP KB Elnöksége is.[50] Másnap, október 1-jén jóváhagyta az Oldřich Černík miniszterelnök által vezetett kormánybizottság, majd maga a kormány és az államjogi bizottság is.[51] Október 4-én észrevételeket fűzött hozzá a Nemzetgyűlés Alkotmányjogi Bizottsága,[52] október 8-án tudomásul vette a CSKP KB Elnöksége, majd október 11-én a Nemzetgyűlés bizottságainak együttes ülése és a Nemzeti Front Központi Bizottsága is foglalkozott vele.[53] Az alkotmánytörvény javaslatát időközben november első napjaiban nyilvános megvitatás céljából a sajtó hasábjain is közzétették.[54] A nyilvános vitára bocsátott nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslat 2. cikkelyének 2. bekezdése „a nemzetiségi jogok érvényesítését” biztosító szervekről a következőképpen fogalmazott:

A Cseh Nemzeti Tanács és a Szlovák Nemzeti Tanács külön törvényei határozzák meg, mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesülnek külön szervek, amelyek biztosítják a nemzetiségi jogok érvényesítését és a törvények által meghatározott keretek között sajátos érdekeik önálló eldöntését.[55]

A szlovák politikai vezetés a Nemzetiségi Bizottság létrehozásával nem várt sem az SZNT kilátásba helyezett külön törvényeinek, sem pedig magának a nemzetiségi alkotmánytörvénynek a megszületéséig. Az SZLKP KB Elnöksége már 1968. szeptember 11-én megbízta Ondrej Klokočot, az SZNT elnökét az SZNT Nemzetiségi Bizottságának, valamint az SZNT Elnöksége melletti Nemzetiségi Titkárság megszervezésével.[56] Klokoč a szlovák pártvezetéstől kapott megbízás alapján szeptember 21-én az SZNT Elnöksége elé is terjesztette a Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Titkárság létrehozására vonatkozó javaslatot. A javaslat, amelyet az SZNT Elnöksége szeptember 23-án tárgyalt meg és hagyott jóvá, nemcsak a Csemadoknak és a KSZUT-nak a kizárólag nemzetiségi képviselőkből álló, s nemzetiségi képviseleti szervként működő szerv létrehozását szorgalmazó elképzeléseivel ellenkezett, hanem a nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslat 2. cikkelyének 2. bekezdésével is, amely olyan nemzetiségi szervek létrehozását feltételezte, amelyek biztosítják „sajátos érdekeik önálló eldöntését”.[57]

A Nemzetiségi Bizottság az előterjesztett tervezet eredeti változata szerint egyharmad részben szlovák, egyharmad részben magyar, egyharmad részben pedig ukrán nemzetiségű képviselőkből állt volna. A Gustáv Husákkal történt egyeztetést követően – amint arról Klokoč a javaslat tárgyalása során az Elnökséget tájékoztatta – annyi módosítás történt e téren, hogy tagjai a vegyes nemzetiségi összetételű területeken megválasztott szlovák, magyar és ukrán nemzetiségű képviselők lesznek. A lényegen azonban ez semmit nem változtatott, vagyis a bizottságot nem a nemzetiségek képviseleti szerveként, hanem az SZNT bizottságainak egyikeként, annak a nemzetiségi kérdésben illetékes kezdeményező és ellenőrző szerveként hozták létre, amely csupán a nevében különbözött a parlament többi bizottságától. Amíg a többi bizottság szlovákul a komisia megnevezést viselte, addig a Nemzetiségi Bizottság a výbor (Výbor SNR pre národnosti) megnevezést kapta.[58]

Az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága az Elnökség és a Nemzetiségi Bizottság segédszakszerveként jött létre, feladatai közé pedig egyebek között az tartozott, hogy kidolgozza a Nemzetiségi Bizottság és az Elnökség javaslatait, előkészítse az SZNT törvényeit és határozati javaslatait, s alapanyagokat készítsen a bizottság tárgyalásaira. Az SZNT Elnökségének szeptember 23-i ülése a parlament szerveinek legközelebbi feladatait is megvitatta, s ennek során a Nemzetiségi Bizottságra bízta az SZNT által elfogadandó nemzetiségi törvény tervezetének az elkészítését, aminek a határidejét 1968. október végében, azaz a nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadásának idejében állapította meg.[59]

Amíg a Nemzetiségi Titkárságot az SZNT Elnöksége saját hatáskörén belül is létrehozhatta, addig a Nemzetiségi Bizottság létrehozásához már a parlament plénumának a jóváhagyására volt szükség. A Nemzetiségi Bizottság létrehozására vonatkozó javaslat megtárgyalására és jóváhagyására az SZNT 1968. október 4-i ülésén került sor, az azonban nem zajlott zökkenőmentesen. Az egyik szlovák képviselő, Andrej Faglic – arra hivatkozva, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezete szerint a bizottságot csak az alkotmánytörvény elfogadása után lehetne létrehozni – már az ülés elején megpróbálta megakadályozni a javaslat napirendre tűzését, a testület azonban ennek ellenére a megtárgyalása mellett döntött.[60] Az SZNT Nemzetiségi Bizottságának létrehozására előterjesztett javaslat a következő volt:

A Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének javaslata

a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának létrehozására

I.

A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottsága

1. cikkely

A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságát (a továbbiakban csak bizottság) a Szlovák Nemzeti Tanács létesíti az SZNT Elnökségének javaslatára. A bizottságot a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a nemzetiségileg vegyes választókerületekben megválasztott szlovák, magyar és ukrán nemzetiségű képviselői alkotják, továbbá az SZNT magyar és ukrán nemzetiségű nem képviselő tagjai.^[61]

2. cikkely

A bizottság a tagjai közül hattagú elnökséget választ, azonos számban a szlovák, magyar és ukrán nemzetiségű tagjaiból.

A bizottság elnöke az SZNT nemzetiségi képviselője, miközben – ha az elnök az egyik nemzetiség tagja – az alelnök a másik nemzetiség tagja.

3. cikkely

A bizottság a Szlovák Nemzeti Tanács kezdeményező és ellenőrző szerve a szlovákiai nemzetiségek életének kérdéseiben.

Kifejezésre juttatja a nemzetiségek érdekeit és biztosítja jogaik gyakorlását.

Gondoskodik a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi politikája alapelveinek betartásáról Szlovákia területén, főleg azáltal, hogy

1. a) kezdeményező javaslatokat terjeszt az SZNT Elnöksége elé a nemzetiségek gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális élete kérdéseinek megoldására;
2. b) véleményt mond az SZNT szervei által javasolt intézkedésekről, amelyek kapcsolatban állnak vagy érintik Szlovákiának azokat a területeit, amelyeken jelentős mértékben élnek magyar vagy ukrán nemzetiségű polgárok;
3. c) felülvizsgálja az országos törvényeknek, a Szlovák Nemzeti Tanács törvényeinek és határozatainak s a nemzetiségek életét vagy az olyan területeket érintő más intézkedések gyakorlati végrehajtását, amelyeken túlsúlyban nemzetiségek élnek.
4. cikkely

A bizottság tevékenységében a Szlovák Nemzeti Tanács tárgyalási és munkarendjéhez, valamint az SZNT Elnöksége által jóváhagyott statútumhoz igazodik.

II.

Az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága

1. cikkely

Az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága az SZNT Elnökségének és az SZNT Nemzetiségi Bizottságának segédszakszerve.

Az SZNT Elnöksége Nemzetiségi Titkárságának nincs végrehajtó hatásköre.

A Szlovák Nemzeti Tanács illetékes szerveivel együttműködésben

1. a) szakmai és módszertani vonatkozásban kidolgozza a bizottság vagy az SZNT Elnökségének javaslatait;
2. b) előkészíti az SZNT törvényeinek és a Szlovák Nemzeti Tanács vagy az SZNT Elnöksége határozatainak illetékes javaslatait. A javaslatokat az SZNT Elnökségének megbízott tagja vagy a bizottság elnöke terjeszti az SZNT Elnöksége elé;
3. c) a Szlovák Nemzeti Tanács elnökét figyelmezteti a törvények vagy a határozatok végrehajtásának hiányosságaira a túlnyomórészt nemzetiségek által lakott területeken;
4. d) alapanyagokat készít a bizottság tárgyalásaira;
5. e) tevékenységéről negyedévenként jelentést terjeszt az SZNT Elnöksége elé.
6. cikkely

Az SZNT Elnöksége Nemzetiségi Titkársága feladatainak teljesítése érdekében az összes szlovákiai állami és gazdasági szerv, valamint szervezet köteles a titkárság rendelkezésére bocsátani a szükséges alapanyagokat.

3. cikkely

Az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága a szakemberek köréből ideiglenes munkacsoportokat létesíthet az egyes feladatok előkészítésére és ellátására.

4. cikkely

Az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága szervezetileg a Szlovák Nemzeti Tanács Irodájának része.

5. cikkely

A Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége hagyja jóvá az SZNT Elnöksége Nemzetiségi Titkárságának szervezeti felépítését és nevezi ki a titkárság vezetőjét.[62]

A javaslatot előterjesztő Ondrej Klokoč a bizottság létrehozásának szükségességét egyebek között azzal indokolta, hogy az az SZNT segítségére lehet annak a törvénynek az előkészítésében, amelynek meg kell határoznia, hogy mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett jöjjenek létre a nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító szervek. Andrej Faglic a javaslat vitája során ismét a bizottság létrehozása ellen érvelt, mondván, hogy még nincs kidolgozva a statútuma, s leszögezte, hogy ezért nem is szavazhat a javaslatra. Egy további szlovák képviselő, a költő Vojtech Mihálik a bizottság személyi összetételét bírálta, azt mechanikusnak nevezte, s elsősorban azt kifogásolta, hogy miközben a Csemadok képviselői ott lesznek a bizottságban, a Matica slovenská nem kap benne képviseletet. Zárszavában Klokoč azzal vette védelmébe a bizottság összetételét, hogy magyar és ukrán nemzetiségű tagjai nem a kulturális szövetségeket képviselik, hanem azért kapnak benne helyet, mivel az SZNT választott képviselői vagy kooptált tagjai. A jelenlevő képviselők végül szavazattöbbséggel – négy ellenszavazattal – megszavazták a Nemzetiségi Bizottság létrehozására vonatkozó javaslatot.[63]

1. kép. Az SZNT határozata a Nemzetiségi Bizottság létrehozásáról[64]

1. táblázat. A Nemzetiségi Bizottság tagjainak névsora[66]

Ondrej Klokoč a Nemzetiségi Bizottság elnökére, alelnökére, elnökségi tagjaira és a Nemzetiségi Titkárság vezetőjére vonatkozó javaslatot 1968. október 18-án terjesztette az SZLKP KB Elnöksége elé jóváhagyásra. A javaslat a Nemzetiségi Bizottság elnökévé Fábry Istvánt, alelnökévé Petro Dupejt, további elnökségi tagjaivá Faraga Ferencet, Anna Hirkát, Ján Janíkot és Ernest Križant, a Nemzetiségi Titkárság vezetőjévé pedig Tolvaj Bertalant, a királyhelmeci általános műveltséget nyújtó középiskola igazgatóját javasolta.[67] Az SZLKP KB Elnökségének október 21-i ülése azonban a Klokoč által előterjesztett javaslatokat csak részben hagyta jóvá. A Nemzetiségi Bizottság elnökére és alelnökére, valamint a Nemzetiségi Titkárság vezetőjére előterjesztett javaslattal egyetértett, a Nemzetiségi Bizottság elnökségének többi tagjáról viszont nem határozott.[68]

Tolvaj Bertalan kinevezését a Nemzetiségi Titkárság élére a Csemadok kezdeményezte, amely a Klokoč és a szövetség vezetése közötti 1968. július 30-i megállapodás alapján, Elnökségének augusztus 2-i és Központi Bizottsága augusztus 3-i döntése értelmében őt javasolta a titkárság vezetőjévé.[69] Kinevezése a szlovák pártvezetés általi jóváhagyásának másnapján, október 22-én meg is történt, amikor is Klokoč közölte a nála látogatást tevő Tolvajjal, hogy azonnali hatállyal megbízza a Nemzetiségi Titkárság vezetésével.[70] Október 23-án az SZNT Elnöksége is határozatot hozott a titkárság vezetőjének kinevezéséről,[71] amely ezt követően hivatalosan november 1-én kezdte meg a tevékenységét.

A Nemzetiségi Bizottság alakuló ülését 1968. október 23-ára hívták össze. Ezen Fábry Istvánt megválasztották a bizottság elnökévé, Petro Dupejt pedig alelnökévé, s jóváhagyták a bizottság munkatervét is,[72] elnökségének tagjait azonban a pártvezetés jóváhagyásának hiányában egyelőre nem választották meg. Erre közel másfél hónap elteltével, a bizottság december 3-i második ülésén kerítettek sort, amikor a bizottság hatfős elnökségébe – nyilván a pártvezetés jóváhagyásával – Fábry és Dupej mellett beválasztották Dobos Lászlót, Mihajlo Mindost, Štefan Ferenceit és Ján Janíkot.[73] Fábry István bizottsági elnökké jelölésének és választásának a hátterét nem ismerjük. Meglehet, csupán az állt mögötte, hogy a magyar nemzetiségű képviselők közül egyedül ő rendelkezett tapasztalattal parlamenti bizottság vezetése terén.[74] Nem zárható ki ugyanakkor teljességgel bizottsági elnökké tételének az a magyarázata sem, hogy az SZLKP Husák-féle új vezetése a demokratizálási folyamat hívének korántsem nevezhető Fábryra már ekkor a szovjetbarát irányzat potenciális szövetségeseként tekintett.

A Nemzetiségi Bizottság létrehozását, abban a formában, ahogyan az megtörtént, a Csemadok és a szlovákiai magyar értelmiség hatalmas csalódásként élte meg. Ezt a csalódottságot tükrözte a Hét szerkesztősége által szervezett beszélgetés is, amely során Bertha Géza és Gyönyör József jogászok, utóbbi a Nemzetiségi Titkárság későbbi munkatársa, Csanda Sándor irodalomtörténész, Hamar Kálmán történész és Kardos István szociológus mondott véleményt a Nemzetiségi Bizottságról és a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetéről.

A bizottságnak ezt a formáját valamennyien elhibázottnak, illetve csupán ideiglenes megoldásnak tartották mindaddig, amíg meg nem alakulnak a végleges, önálló nemzetiségi szervek. Amint azt Csanda Sándor kifejtette, az SZNT határozata ellentmond mind az alkotmánytörvény-javaslatnak, mind pedig Gustáv Husáknak a Csemadok KB szeptemberi ülésén tett ígéretének. Gyönyör József és Hamar Kálmán annak az aggodalmának adott hangot, hogy a közös szervek létrehozása lényegében a meglevő helyzetet konzerválja, s az a veszély fenyeget, hogy nem lehet majd önálló magyar és ukrán nemzetiségi szerveket létrehozni. Csanda szerint a Nemzetiségi Bizottság megmaradhatna egyszerű parlamenti bizottságnak, a nemzetiségi önigazgatást pedig az SZNT nemzetiségi kamarájának létrehozásával vagy pedig egy Magyar Nemzetiségi Tanács megválasztásával lehetne biztosítani. Ugyanezen az állásponton volt Kardos István, aki szerint a magyar politikai képviseleti testület szerepét a Magyar Nemzetiségi Tanács tölthetné be.[75]

Meglehetősen negatív véleményt fogalmazott meg a Nemzetiségi Bizottságról az orvos Janics Kálmán is, aki a prágai tavasz idején számos tényfeltáró írást publikált a magyar kisebbség történelméről és helyzetéről. A Hét című hetilapban megjelent egyik írásában arra mutatott rá, hogy a Nemzetiségi Bizottságnak ez a formája nem biztosítja a nemzetiségi önigazgatást, ráadásul ellentétben áll a nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslat 2. cikkelyének 2. bekezdésével is, amely szerint a nemzetiségi szervek biztosítják a nemzetiségek számára „sajátos érdekeik önálló eldöntését”. Janics szerint ezért csakis olyan nemzetiségi szervek fogadhatóak el, amelyeknek magyar nemzetiségű tagjaik vannak és az alkotmánytörvény értelmében alkalmasak sajátos érdekeik önálló eldöntésére.[76]

A nemzetiségi önigazgatás elvét azonban végül nemcsak a Nemzetiségi Bizottság létrehozása során nem tartották meg, hanem a nemzetiségi alkotmánytörvény előkészítésének záró szakaszában kiiktatták magából a jogszabályból is. Az október elején nyilvános megvitatás céljából közzétett alkotmánytörvény-javaslathoz rendkívül sok észrevétel érkezett, amíg azonban a nemzetiségek által megfogalmazott javaslatok a nemzetiségi jogok bővítését szorgalmazták, addig a Matica slovenská, a különböző szlovák és cseh intézmények és szervezetek, vagy akár magánszemélyek beadványai általában amiatt fejezték ki az aggodalmukat, hogy a jogszabály a nemzetiségek számára túlzott jogokat kíván biztosítani.

A pro és kontra észrevételek egy része az alkotmánytörvény-javaslat preambulumába foglalt nemzetiségi önigazgatás elvére és a 2. cikkely 2. bekezdésére vonatkozott. A Szlovák Írók Szövetsége magyar tagozatának 1968. október 13-i keltezésű nyilatkozata például a saját nemzetiségi szervek nélküli önigazgatást látszat-önigazgatásnak nevezte, s megfogalmazta azt a kérést, hogy a törvényjavaslatban „rögzítsék azoknak az önálló nemzetiségi szerveknek a szükségét, amelyek a nemzetiségi önigazgatást kifejezik és gyakorolják”.[77]

A KSZUT KB október 14-i észrevételei szintén hiányolták, hogy a tervezet 2. cikkelyének 2. bekezdése nem konkretizálja a létrehozandó nemzetiségi szerveket, s bírálták annak a „nemzetiségi jogok érvényesítését” biztosító „külön szervekre” utaló megfogalmazását is. Ez a KSZUT szerint arra enged következtetni, hogy a nemzetiségek saját ügyeiket nem saját maguk, hanem csupán e külön szerveken keresztül fogják tudni intézni. Tisztázatlannak tartotta végül az ukrán kulturális szövetség azt is, hogy ezeket a „külön szerveket” kinevezés vagy pedig demokratikus választások útján hozzák-e létre.[78]

A föderatív és a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetével kapcsolatban 1968. október 18-ig csak az SZNT Irodájába összességében 764 beadvány érkezett,[79] de természetesen nagy számban intéztek beadványokat a Cseh Nemzeti Tanácshoz, a Nemzetgyűléshez, valamint más állami és pártszervekhez is. A nemzetiségi alkotmánytörvényhez hozzászóló szlovák beadványok, mint például a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetének vagy a Matica slovenská állásfoglalása,[80] általában a nemzetiségek hivatalos nyelvhasználati jogának és az anyanyelvi művelődés jogának korlátozását, valamint a cseh és szlovák nyelv hivatalos államnyelvvé nyilvánítását sürgették, de voltak, amelyek aggodalmukat fejezték ki a nemzetiségi önigazgatás alkotmányba foglalása miatt is.

A kormány 1968. október 18-án még a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetének október elején közzétett eredeti változatát terjesztette a Nemzetgyűlés elé megvitatása.[81] A társadalmi vita, a nemzetiségek számára biztosítandó túlzott jogok miatti aggodalom ugyanakkor a jogszabály parlamenti bizottsági tárgyalásaira is begyűrűzött. Vojtech Mader, a szlovák igazságügyi megbízott helyettese például már a Nemzetgyűlés Kulturális, Külügyi és Egészségügyi Bizottságának október 15-i együttes ülésén elutasította, hogy a nemzetiségi szerveknek önálló döntési joguk legyen, véleménye szerint csupán kezdeményező és ellenőrző szereppel kellene rendelkezniük.[82] Miután október 22-én a Nemzetgyűlés Alkotmányjogi Bizottságának kibővített ülésén is komoly aggodalmakat fogalmaztak meg az alkotmánytörvény-tervezettel kapcsolatban, a jelen levő Peter Colotka miniszterelnök-helyettes ígéretet tett az észrevételek figyelembe vételére és a javaslat átdolgozására.[83] Számos kifogást emelt az alkotmánytörvény tervezetével szemben az SZNT Elnöksége is, amely a 2. cikkely 2. bekezdésében szintén a nemzetiségi szervek önálló döntési jogát kifogásolta.[84]

A Csemadok KB a kormány végleges döntése és az alkotmánytörvény nemzetgyűlési elfogadása előtt még egy utolsó kísérletet tett a jogszabály módosításának megakadályozására. A KB október 20-i galántai ülésén kiállt a jogszabály október elején közzétett tervezete mellett, s a Ludvík Svoboda köztársasági elnökhöz intézett levelében, amelyet Jan Smrkovskýnak, a Nemzetgyűlés elnökének is megküldött, azt kérte, hogy „a Nemzetgyűlés a nemzetiségek jogait illetően olyan alkotmánytörvényt fogadjon el, mely a legtökéletesebben biztosítja a nemzetek és a nemzetiségek, a köztársaság építőinek és alkotóinak egyenjogúságát”.[85]

A tervezettel szembeni ellenvetések végül mégis elérték a céljukat, s a jogszabály szövegét végleges változatának kidolgozása során a nemzetiségek számára hátrányos módon módosították. A nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetének végleges szövegét a kormány 1968. október 24-én már ebben a módosított formában hagyta jóvá és terjesztette a Nemzetgyűlés elé.[86] A módosítás a tervezetnek „a nemzetiségi jogok érvényesítését” biztosító szervekre vonatkozó részét annyiban érintette, hogy kimaradt belőle a „sajátos érdekeik önálló eldöntését” szavatoló kitétel, maga a bekezdés pedig a 2. cikkelyből átkerült az 5. cikkelybe. Kimaradtak a módosított jogszabályból a nemzetiségek önigazgatását, gazdasági és kulturális egyenjogúságát és az államhatalom gyakorlásában való egyenjogú részvételét szavatoló részek is. Nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának lehetőségét az általuk lakott területre korlátozták, az arányos helyett pedig a „megfelelő” képviselethez való jogukat rögzítették, amit ráadásul a végrehajtó szervek mellőzésével a választott szervekre szűkítettek.

A módosítások ellen Szabó Rezső, a Csemadok vezető titkára személyesen is megpróbált szót emelni. Előzetesen ígéretet kapott arra, hogy részt vehet a kormány október 24-i ülésén, erre azonban végül mégsem nyílt lehetősége. Ezt követően a Nemzetgyűlés Alkotmányjogi Bizottságának október 25-i kibővített ülésén tett kísérletet a nemzetiségek véleményének tolmácsolására, amely során azt kérte, hogy a módosításokat jóváhagyásuk előtt vitassák meg a nemzetiségek képviselőivel is.[87] Próbálkozása azonban nem járt érdemi eredménnyel, s az Alkotmányjogi Bizottság, majd a Nemzetgyűlés Elnökségének ugyanaznapi ülése a nemzetiségi alkotmánytörvény módosított változatát lényegében az előterjesztett formában hagyta jóvá.[88]

A Nemzetgyűlés a nemzetiségi alkotmánytörvényt végül 1968. október 27-én, a föderációs alkotmánytörvénnyel egy időben, annak mintegy kiegészítéseként fogadta el.[89] A 144/1968. számú nemzetiségi alkotmánytörvény 5. cikkelye, amely kilátásba helyezte az alkotmánytörvényt konkretizáló végrehajtási törvények, valamint olyan nemzeti tanácsi törvények kidolgozását, amelyek meghatározzák, hogy mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesüljenek nemzetiségi, pontosabban „a nemzetiségi jogok érvényesítését” biztosító szervek, a következőképpen fogalmazott:

(1) Ezt az alkotmánytörvényt a Szövetségi Gyűlés törvényeivel és a nemzeti tanácsok törvényeivel hajtják végre.

(2) A nemzeti tanácsok törvényei egyben meghatározzák, mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesülnek olyan szervek, amelyek biztosítják a nemzetiségi jogok érvényesítését.[90]

A nemzetiségek kárára módosított nemzetiségi alkotmánytörvényt, akárcsak korábban a korlátozott jogkörű ún. nemzetiségi szerveket, bár a korábbiakhoz képest kétségtelenül előrelépést jelentett, a kisebbségi magyar értelmiség csalódással fogadta. A Csemadok vezetése ennek ellenére továbbra is bízott benne, hogy – elsősorban a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényei és az alkotmánytörvényből kimaradt tételeknek a végrehajtási törvényekbe való belefoglalása révén – sor kerülhet egy új és valóban működő nemzetiségpolitikai modell kialakítására. Ezt a reményt tükrözte a Csemadok KB 1968. december 14–15-i ülése, illetve az azon elfogadott nyilatkozat, amely szerint „bár az alkotmánytörvény adós maradt a nemzetiségeket megillető, a CSKP akcióprogramjában leszögezett elvek következetes érvényesítésével, ennek ellenére olyan vívmány, mely a magasabb szintű társadalmi kibontakozás alapjául szolgálhat”. A nyilatkozat az alkotmánytörvényből kimaradt, s a jövőben pótlandó tételek között sorolta fel egyebek között a nemzetiségeknek azt a jogát, hogy a sajátos nemzetiségi kérdésekben önállóan és az önigazgatás elvei alapján dönthessenek.^[91]

A nemzetiségi alkotmánytörvényről a Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Titkárság vezetői is kifejtették a véleményüket. A Vasárnapi Új Szóban megjelent nyilatkozatában Fábry István, Petro Dupej és Tolvaj Bertalan egyaránt felemás érzésekkel reagált az alkotmánytörvényre, s bár létrejöttét pozitívan értékelték, nem titkolták, hogy többet vártak tőle, egyúttal felhívták a figyelmet realizálásának várható nehézségeire is.[92]

Azon szervek egyike, amelyeknek a nemzetiségi alkotmánytörvény realizálásában, végrehajtási törvényeinek, köztük a nemzetiségi szervekről szóló törvény kidolgozásában közre kellett volna működniük, az SZNT Nemzetiségi Bizottsága volt. A bizottság e téren kifejtett tevékenységének bemutatása már nem tartozik tanulmányunk feladatai közé, annyit azonban feltétlenül rögzítenünk kell róla, hogy bár nem a nemzetiségek képviseleti szerveként, hanem egyszerű parlamenti bizottságként jött létre, 1968 őszén nagy ambíciókkal látott munkához. Kezdeti lendülete azonban a visszarendeződés előrehaladtával megtört. A Husák-féle normalizációs rezsim pedig végül nemcsak a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek elfogadását akadályozta meg, nem tartotta be magát az alkotmánytörvényt sem és a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó szerveket is sorra leépítette.

Források és irodalom

Levéltári források

Archiv Poslanecké sněmovny Parlamentu České republiky, Praha

fond: Národní shromáždění ČSSR – IV. volební období 1964 – 1968

Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja

fond: Csemadok irattára

fond: Gyönyör József iratai

fond: Nemzetiségi Tanács

fond: Szabó Rezső iratai

Národní archiv České republiky, Praha

fond: Úřad předsednictva vlády 1968

fond: Ústřední výbor Komunistické strany Československa, 00/13, XIII. sjezd KSČ 31. 5. – 4. 6. 1966

fond: Ústřední výbor Komunistické strany Československa, 02/1, Předsednictvo 1962 – 1966

fond: Ústřední výbor Komunistické strany Československa, 10/5, Ideologická komise 1958-1968

Slovenský národný archív, Bratislava

fond: Predsedníctvo Slovenskej národnej rady – uznesenia, zasadnutia 1960-1968

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska, Predsedníctvo

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska, Zjazdy, konferencie

Jogforrások

Sbírka zákonů Československé socialistické republiky 1968

Forráskiadványok

Stenografická správa o schôdzkach Slovenskej národnej rady 1968

Korabeli sajtó

Głos Ludu (Karviná) 1968

Hét (Pozsony) 1968

Matičné čítanie (Turócszentmárton) 1968

Нове життя (Eperjes) 1968

Prager Volkszeitung (Prága) 1968

Pravda (Pozsony) 1968

Rudé právo (Prága) 1968

Új Szó (Pozsony) 1968

Vasárnapi Új Szó (Pozsony) 1968

Szakirodalom

Felcman, Ondřej a kol. 2000. Vláda a prezident. Období pražského jara (prosinec 1967 – srpen 1968). Praha–Brno, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR–Nakladatelství Doplněk /Prameny k dějinám československé krize 1967 – 1970. Díl 8/1. sv./

Nowak, Krzysztof 2012. Mniejszości narodowe w Czechosłowacji wobec Praskiej Wiosny. In Machnik, Jan– Stawowy-Kawka, Irena (red.): Prace Komisji Środkowoeuropejskiej PAU. T. XX. Kraków, Polska Akademia Umiejętności, 39–62. p.

Petráš, René 2007. Menšiny v komunistickém Československu. Právní a faktické postavení menšin v českých zemích v letech 1948 – 1970. Praha, Eurolex Bohemia.

Popély Árpád 2008. 1968 és a csehszlovákiai magyarság. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Fontes Historiae Hungarorum, 3./

Rákoš, Elo–Rudohradský, Štefan 1973. Slovenské národné orgány 1943 – 1968. Bratislava, Slovenská archívna správa /Edícia Dejiny správy, 1/

Slovenská národná rada v IV. volebnom období 1964. Bratislava, Kancelária Slovenskej národnej rady.

Šutaj, Štefan 2016. Národnostné práva na prelome 60. – 70. rokov 20. storočia. Príklad postavenia maďarskej menšiny. In Tížik, Miroslav–Kmeť, Norbert (eds.): Príliš ľudská tvár socializmu? Reforma zdola a okolnosti reformného procesu v Československu 1968. Bratislava, Sociologický ústav SAV /Edícia Analýzy/, 109–148. p.

Šutaj, Štefan 2018. Príprava ústavného zákona o postavení národností v roku 1968. In Tokárová, Lucia–Pavlovič, Richard (eds.): Na ceste k slovenskej štátnosti. Bratislava, Ministerstvo vnútra Slovenskej republiky, odbor archívov a registratúr sekcie verejnej správy, 240–264. p.

Szabó Rezső 2004. A Csemadok és a Prágai Tavasz. Beszélgetések, cikkek, előadások, dokumentumok. Pozsony, Kalligram.

Szarka László 2016. A multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918–1992. Dunaszerdahely–Pozsony, Kalligram.

Žatkuliak, Jozef 1996. Federalizácia československého štátu 1968 – 1970. Vznik česko-slovenskej federácie roku 1968. Praha–Brno, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR–Nakladatelství Doplněk /Prameny k dějinám československé krize 1967 – 1970. Díl 5/1. sv./

Zvara, Juraj 1972. A CSKP nemzetiségi politikája a szocializmus építésének időszakában és a további feladatok. In Csanda Sándor (összeáll.): Közös hazában. Tanulmányok a CSSZSZK magyar nemzetiségű lakosságának politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági életéről. Bratislava, Pravda, 5–82. p.

Adalék a szekeresgazdák történetéhez – Nemes kemenczei Kemenczky nemzetség komáromi jelenléte

Mielőtt részletesebben elemeznénk a kemenczei Kemenczky nemzetséget, ki kell térni a komáromi szekeresgazda társadalmi rétegre, amelynek ez a nemzetség is a része volt. A dolgozatban a szekeresgazda társadalmi réteg alatt, ugyanazon díszmagyart viselő, nemességgel rendelkező, vallási és rétegendogámiát tartó személyeket értünk, akik nem mellesleg a városi bandériumot alkották. A 19. század végére a református nemeseket – akik a városi bandériumot alkották – foglalkozásuktól függetlenül szekeresgazdáknak nevezték. A 18. században különböző mesterségeket űző személyek különböző díszmagyart viseltek, de a 19. század második felére nagyrészt magába olvasztotta ezeket a szekeresgazdák rétege. Az 1891-es ipari és gazdasági kiállításra készült egy kiadvány, ebben a következőképpen írnak a szekeresgazdákról: „Sajátképeni népviseletről csak a szekeres gazdáknál lehet szó; akik fekete posztó bekecset (mándlit), sűrű ezüst gombbal, ugyancsak ezüst gombos mellényt, magyar nadrágot és csizmát viselnek télen-nyáron egyaránt. Mikor nagyon szigorú tél van, a báránybéléses bekecs fölé terítik a százrétű kerek köpönyeget. A superok, halászok és talpasok szintén hasonlóan öltözködnek, de magyar nadrág helyett bő és fönt ránczokba szedett (bugyogó-szerű) pantalót viselnek.” (Útmutató…, 55. p.)

Komáromban a ’szekeresgazda’ szóval már a 18. század második felében találkozhatunk az anyakönyvi bejegyzésekben, ennek ellenére a rétegmegjelölésre valószínűleg a 19. század második felétől került sor. Erre utaló jeleket találhatunk Kelemen István[1] szekeresgazda visszaemlékezéseiben,[2] ahol említi egyebek között azt, hogy a szekeresgazdák – fuvarozók – nem voltak a legvagyonosabb polgárok a városban, de ebbe a rétegbe sorolták a telkesgazdákat is, kik több hektár földdel és nagyobb vagyonnal rendelkeztek. Foglalkozásukat tekintve legjellemzőbb a földművelés volt, gazdagabb gazdákat földbirtokosként is feltüntetik a források. Továbbá számos más mesterséget űztek, úgymint: kertész, halász, hajóács, asztalos, csizmadia, kereskedő, kereskedői biztos, hajós, molnár, fuvarozó. A 19. század második felében értelemszerűen a vallási endogámia nagyobb szerepet kapott, mint a rétegendogámia. Természetesen voltak kivételek, van példa a vegyes házasságokra – leginkább a kertészek közt –, de a komáromi szekeresgazdák nagyon szoros kapcsolatban álltak a helyi református gyülekezettel. Ezt tanúsítja a gazdaénekkar is, amely 1880. május 9-én alakult, és lényegében a református egyház egyik énekkaraként szolgált, bár részt vettek világi eseményeken is. Kelemen István, az egyház gondnoka 1957-ben a következőket írta kéziratos visszaemlékezéseiben: „Ugyancsak a gazdákból rekrutálódott ebben az időben a kurátorok többsége. Alulírott azt sem tartja kizártnak, hogy csak a gazdák adták az Anyaszentegyháznak a kurátorokat. Úgyszintén a gazdáinkból választódott ki a presbiterek érdemes társasága, és ha még megvolt, akkor a diakónusok hűséges testülete is”. Ebből az idézetből érezhető a gazdák kötődése a gyülekezethez.

Nemes kemenczei Kemenczky nemzetség eredete és vitás vezetékneve

 A Kemenczky nemzetség vizsgálata előtt érdemes tisztázni, miért nemzetségről, nem pedig családról van szó a dolgozatban. Ebben az esetben Ballabás Dániel meghatározása az eligazító: „A nemzetség fogalma alatt itt és a továbbiakban egy közös őstől fiágon leszármazó, azonos vezetéknevet viselő személyek összességét értjük. Ez nem azonos azzal, amit manapság általában családnak tekintünk.” (Ballabás 2013, 11. p.)

1. kép. A Kemenczky nemzetség címere

A Kemenczky nemzetség nemességszerző őse Kemenczky Péter volt, aki 1692. június 20/29-én kapta nemességét, még Kemenczei néven. A nemességszerzés napjának Alapi Gyula 20-át jelöli, (Alapi 1911, 8. p.) míg a később keletkezett nemességmegújító oklevélben 29-e áll. A Komáromvármegye nemes családai című kötetben többször említik a nemzetség tagjait. 1769-ben Kemenczky Péter nemesi bizonyságlevelet kap (Alapi 1911, 38. p.), aki a családi feljegyzések alapján a nemességszerző unokája vagy annak fia, tehát dédunokája lehetett. A Nemességvizsgálatok című fejezet alatt három bejegyzés található. Az első Kemenczky 1692-es leszármazást jelöli, a másodikban egy 1769-es tanúvallatási jegyzőkönyvet találunk, ebben pedig Kemenczky István, János, András, Jánosnak fiai vannak megjelölve. A harmadikban az előző három személyhez csatlakozik Kemenczky Péter, aki valószínűleg az unokatestvérük (testvérük), esetlegesen nagybátyjuk lehetett a felsoroltaknak. A Nemességigazolások fejezetben található még egy bejegyzés, szintén 1769-es dátummal. Ezt Kemenczky István, János, András, Jánosnak fiai kapták Komáromban, hivatkozva az 1692-es armálisra, amit Kemenczey Péter kapott. (Alapi 1911, 152. p.) A vezetéknévvel kapcsolatos következetlenségek már eddig is feltűnhettek. A Kemenczey/i családnév helytelen használatú, legalábbis Komáromban a nemzetség nem használta, az 1769-es dokumentumok pedig ezt igazolták. A Komárom vármegyei nobilitáriában megtalálható, acta Kemenckyana 10-es számú iratban három külön tanúvallomás olvasható. Az elsőt 1769. február 26-án jegyezték le. Itt a bevezetőnél vázolják a családfát a nemességszerzőtől az igazolást kérelmezőkig, ami pontosan négy generáció. A tanú, akit kihallgattak: nemes Kosár Ferenc, 85 éves, komáromi lakos. Nem mellesleg a Kos(s)ár nemzetség szintén a szekeresgazdák társadalmi rétegéhez tartozott, általában a bögellői előnevet használták Komáromban. Ebben a dokumentumban Kosár Ferenc igazolja, hogy jól ismeri a kérelmező testvéreket úgymint: Kemenczky Istvánt, Andrást és Jánost. Édesapjukat, Kemenczky Jánost és testvéreit Pétert, Istvánt és Ferencet (utóbbi kettő már 1769-ben elhunyt) is jól ismerte. Itt egy fontos információt is közöl, amely elősegíti a témával kapcsolatos kutatást, mégpedig Kosár Ferenc igazolja, hogy Kemenczky Péter 1769-ben szintén a Megyercsi utcában lakik. Ez azért fontos, mert 1945-ig a Megyercsi utcában leginkább szekeresgazdák laktak. Természetesen más utcában is laktak gazdák, azonban a Megyercsi volt a legjellemzőbb a rétegükre. Erről nevezték el a gazdák verbunkját is, amely Megyercsi induló néven maradt fent. Kosár Ferenc a kérelmezők nagyapját szintén ismerte, lakóhelyét pontosan megnevezte. A tanúvallatás során több részletes információt közöl, amelyek a következők: a tanú apja Kemenczky Ferenctől – a kérelmezők nagyapjától – a kuruc háborúkban szénát vásárolt (tehát gazdasági kapcsolatban voltak). A tanú apja és az előbb említett Kemenczky Ferenc együtt gazdálkodtak az Erzsébet-szigeten, és barátságban voltak. Kosár Ferenc édesapja és több nemes gazda is – kik az Erzsébet-szigeten bírtak földet – említette, hogy Kemenczky Ferenc édesapja, Péter valóságos nemes volt, és élt is nemesi szabadságjogaival. A tanú továbbá igazolta, hogy gyermekkora óta Komáromban élt, és egyszer sem hallotta vagy látta, hogy Kemenczei Péternek nevezték volna a kérelmezők dédapját. Csakis nemes Kemenczky Péterként emlegették. A második tanú a 90 éves nemes Jókai András volt, szintén komáromi lakos volt. Ő ismerte a kérelmezők édesapját, Kemenczky Jánost és testvéreit is, sőt azok atyját is, Kemenczky Ferencet. Továbbá állítja, hogy Ferenc a kuruc háborúk idején a keszegfalvi és vízvári halászvizeket bírta, valamint „szigeteknek” javát kaszálni szokta. Ebben az esetben pontosan nem tudni, mely szigetekről vall a tanú. Jókai András a kuruc háborúkban nemes Lábody Urat szolgálta, aki ismerte még Kemenczky Pétert (a nemességszerzőt), és valóságos nemesként tisztelte őt. Utoljára hozzáteszi, hogy Komárom sz. kir. városában soha nem hallott Kemenczei családról/nemzetségről, csakis Kemenczkyről. A következő dokumentum 1769. május 5-i keltezésű, ebben Nagy Gergely tesz tanúvallomást arról, hogy a kérelmezők apját és nagyapját is ismerte. Továbbá kiemeli, hogy Kemenczky Ferenccel közeli viszonyban álltak, mivel a szomszéd utcában lakott, közvetlenül a tanú lakhelye (a Megyercsi utca) mellett. Nagy Gergely is igazolta, hogy nemes Lábody Úr közeli viszonyban volt Kemenczky Péterrel. A harmadik dokumentum 1769. szeptember 2-án íródott, ebben a tanúk aláírásukkal igazolták, hogy Kemenczei családról nem tudnak, ellenben Kemenczkyekről igen. A következő három személy írta alá a dokumentumot: Ns. Töltésy István, 48 éves; Ns. Furó Sámuel, 50 éves; Ns. Szabó János, 57 éves.[3] A vezetéknév írásával kapcsolatos eltérések az egész 18. század folyamán fennálltak. A római katolikus anyakönyvekben[4] így írták: Kemenczeinek, Kemencziknek, Kemenszkynek, Kemenczkinek. A vezetéknévvel kapcsolatos dilemmának 1802. február 12-én lett vége, Alapinál hónapként június van megjelölve (Alapi 1911, 218, 219. p.), mikoris a nemzetség I. Ferenctől megkapta a nemesség megújítását igazoló oklevelet. Ebben az oklevélben a Kementzky alakot használják, ezzel a vezetéknévvel kapja meg a nemesség megújítását István, András, Péter János, István, János, János, Sámuel, István, Ferenc, Sándor. A feleségek neve is fel van tüntetve, tehát genealógiai szempontból beazonosíthatóak a személyek. (HU-MNL-OL-A 57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii – 60. kötet – 639–644. p.)[5] Vezetéknevük írása még a 19. század második felében változott, a ’tz’ kapcsolatot felcserélte a ’cz’, később már így kerültek be az anyakönyvekbe a személyek nevei.

A vezetéknév problémája után érdemes kitérni a nemzetség „mozgására”, és komáromi jelenlétére. A magyar nemességre jellemző volt a belső migráció (Rácz 1988, 67. p.), ez a Kemenczky nemzetséget sem kerülte el. A családi feljegyzéseken kívül találunk erre bizonyítékot Alapinál is. Bizonyságlevelet kaptak 1829-ben Kemenczky József, József fia. 1838-ban János, Károly és János fiaival Pakson, Gábor Pákozdon, és János fiai. 1840-ben Dániel; József és Dániel fiával, Károly; Miklós, Gyula és Kálmán nevű fiaival Miskolcon, illetve József, Sámuel fia. (Alapi 1911, 218, 219. p.)

A nemzetség mozgásának felmérésében segítségül vannak még a komáromi nemesi összeírások. Az összeírásokat tekintve Kemenczky nemzetség képviselői általában sűrűn vannak képviselve, a legtöbb személy egyazon összeírás alatt 27 volt. Legrészletesebb egyértelműen az 1847-ben készült nemesi összeírás volt, amelyben támpontot kapunk a városon kívül élő, dolgozó nemzetségtagokról is. Ebben nemcsak genealógiai adatokat kapunk, hanem szép számmal jelölnek meg foglalkozásokat is. A foglalkozás is indokot adhatott a költözésre. Valószínű ez történt a fent említett Dániel és Károly esetében is, kik már Miskolcon éltek és asztalosokként dolgoztak. Jogi státuszt érintően mindenképpen meg kell vizsgálni a család tagjait, hogy képet kaphassunk arról, melyik státuszt preferálták a városon belül: nemesit, polgárit, esetleg mindkettőt? Komárom társadalmában, a szabad királyi városi cím elnyerése viszonylagos stabilitást hozott a lakosok életébe. Mindezek után a szekeresgazdák is érdeklődést mutattak a polgári rend iránt, bár belépésük nem volt túl gyakori. Ez a jogi variabilitás más szabad királyi városokra is jellemző volt. Valószínűsíthetően a legnagyobb probléma ebben az esetben a polgári eskü volt. Az eskü szövegében erős katolikus hatás volt érezhető, ezért a református nemesek egyszerűen megtagadták az eskütételt, ami 1747. júniusáig összesen 90 személyt jelentett. (Paluga 2017, 99. p.) A Kemenczky nemzetségből 1745 és 1847 között 12 személy lépett be a polgári rendbe, 7 esetben fel van tüntetve a felekezeti hovatartozás, 8 személynél a foglalkozást is megjelölték.[6] Felekezetüket tekintve mind reformátusok voltak, ahogy a többi szekeresgazda nemzetség is (bár akadt néhány kivétel).

Foglalkozás és családi kapcsolatrendszer

 Első látásra a címben szereplő két témát teljesen különállónak gondolhatnánk, bár a gyakorlatban ez mást mutat. Mint említettük, a szekeresgazda réteg esetében is kimutatható az endogámia több fajtája, úgymint vallási és rétegendogámia is. A leszármazottak és a visszaemlékező szekeresgazdák szerint a késő rendi időszak után továbbra is uralkodott a „föld a földdel házasodik” elv. Ezt bizonyítja számos eset, például az 1894-ben házasodó nemes Kossár István földbirtokos, ki a szomszéd házban élő nemes Rácz Lídiát vette feleségül. A szülők mindkét esetben szekeresgazda nemzetségekből származtak.[7] Másik példa 1883-ból: nemes Gulyás János földbirtokos feleségül vette az ugyanabban az utcában lakó nemes Kosár Máriát, akinél külön feltüntetik foglalkozás gyanánt, hogy „földművesnő”. Mindkét félnél a szülők fölbirtokosok/földművesek, még az esküvői tanúk is földbirtokosok.[8] A „föld a földel házasodik” elvről Kósa László azt írja, hogy a polgárosodás szellemében a vagyoni állapot lépett a származás helyébe. (Kósa 2001, 122. p.) Szekeresgazdák esetében ez azért is érdekes, mert a házasodási szokásaikból látszik, hogy a föld- vagy a foglalkozásorientált házasság általában nemesi származáshoz is (!) kötődik. Amennyiben lehetőség van rá, a már ismert szekeresgazda nemzetségek közül választottak párt a házasulandók (természetesen kivétel itt is akadt). A 19. századi társadalomváltozásról Kövér György a következőket írja: „Felfogható a 19. századi átrétegződés valamifajta professzionalizációként is, ahol a foglalkozási csoportok nemcsak differenciálódnak, hanem eljutnak a közös csoporttudatig, sőt a szakmai önszerveződésig.” (Gyáni–Kövér 2003, 109. p.) Következtethetünk arra, hogy a foglalkozások nagymértékben befolyásolták a szekeresgazda társadalmi réteg formálódását, ezáltal nagy hatással voltak a házasodási politikájukra.

A fentieket bizonyítva érdemes megvizsgálni a Kemenczky nemzetség házassági szokásait és a családtagok által űzött foglalkozásokat. Kiindulásképp nézzük meg az előző fejezetben tárgyalt polgári rendbe belépő Kemenczkyek foglalkozását. 8 esetben van feltüntetve a foglalkozás, ebből 4 asztalos volt. A komáromi asztalosok egész Magyarország területén dolgoztak (ebben a témában több tanulmány is született). 1761-ben a szentesi református templom belsejét is komáromi asztalosok készítették, ahol a mennyezet közepén egy táblán a következő felirat szerepelt: „Kemenczki Péter. Molnár Mihály. Ifjú Jókai Sámuel. Rév Komáromi Asztalos Mesterek által.” (Kecskés 2006, 166. p.) Az 1761-ben polgári rendbe felvett Kemenczky Istvánnál a kereskedési biztos és halász foglalkozást is feltüntették. Kereskedőt rajta kívül még kettőt találunk. Halász foglalkozást találhatunk az 1764-ben belépett Kemenczky András nevénél. A 19. századi halászmesterekről is van egy névsor, melyben három esetben említették a Kemenczky nemzetség egy-egy tagját. (Kecskés 2006, 113. p.) A genealógiai kutatásoknak köszönhetően felmérhetők a nemzetség által űzött legjellemzőbb foglalkozások. A 18. század második felében az asztalos, földműves/fölbirtokos és halász foglalkozás volt a legjellemzőbb. A 19. századtól leginkább kereskedő/kereskedési biztos, fuvarozó, hajóvontató, hajóács, hajós mesterséget gyakorolták. Az asztalosság azonban a nemzetség tagjainál kitartott egészen a 20. századig. A családfők természetesen nem csak a felsorolt jellegzetes munkakörökben mozogtak, akadtak köztük szabók, pénzváltók és értelmiségi pályán mozgók is. Hozzá kell tenni, a mesterségeket elég gyakran váltották, valószínűleg azt gyakorolták, ami éppen a legjövedelmezőbb volt. Vannak példák, mikor minden egyes születendő gyermeknél különböző foglalkozás van feltüntetve a családfőnél. Ilyen nemes Kemenczky József, aki a katolikus nemes Nagy Zsigmond városi tisztviselő Mária nevű lányát vette feleségül 1868-ban. A házaspár tanúi Pulay Kornél polgármester és Sárkány Ferenc volt városi főbíró voltak. A házasság megkötésekor József tanítóként szerepel, (Házassági anyakönyv 1829–1872. Református Egyház, Komárom),[9] 1871-ben Keszegfalván földbirtokos, (Szülöttek és megkereszteltek anyakönyve 1865–1875. Református Egyház, Komárom),[10] 1873-ban földész, (Szülöttek és megkereszteltek anyakönyve 1865–1875. Református Egyház, Komárom),[11] 1877-ben ügyészségi írnok, (Szülöttek és megkereszteltek anyakönyve 1875–1891. Református Egyház, Komárom)[12] és 1879-ben már ügyészségi hivatalnokként szerepelt. (Szülöttek és megkereszteltek anyakönyve 1875–1891. Református Egyház, Komárom)[13] Foglalkozást tekintve a nemzetség fontos szerepet vállalt a komáromi asztalosmesterek történetében. Két ág a 18. századtól gyakorolta ezt a mesterséget. Nehézséget okoz, hogy egy nemes Kemenczky generáció asztalosai közt ugyanazon nevű iparosokat találunk. Az egyik asztalosvonal nemes Kemenczky Sándor (1799-es születésű, felesége nemes Kováts Lídia) 1842-es halálával valószínűleg megszakadt. Sándor édesapja nemes Kemenczky Péter, foglalkozását tekintve kereskedő és asztalos. Édesanyja nemes Mézes Judit. A Mézes nemzetség egyik képviselője, György 1698-ban kapott nemesi bizonyságlevelet Komárom vármegyétől. Mézes András gyermekeivel, Andrással és Ádámmal 1721-ben kaptak nemesi bizonyságlevelet. (Alapi 1911, 45. p.) Ez a nemzetség szintén a komáromi szekeresgazdák rétegét erősítette. Visszatérve a Kemenczky nemzetséghez, az egyik ágnál egészen biztosan 4 generáció „örökölte” az asztalosmesterséget. Ez a téma is megköveteli a további kutatásokat, azonban elengedhetetlen vázolni a részeredményeket. Minél közelebb kerülünk a nemességszerző őshöz, annál bizonytalanabb adatokat kapunk az asztalosok vonatkozásában. A nemességszerző Kemenczky Pétert követő 2. vagy 3. generációhoz tartozó Kemenczky Péter foglalkozásánál már fel van tüntetve a kereskedő, illetve az asztalosmesterség. Fia nemes Kemenczky Sándor, akinél szintén az asztalos és kereskedő van feltüntetve az anyakönyvi bejegyzésekben. Első felesége nemes Seres Éva volt, akinek az apja szintén asztalos volt. Ebből a házasságból született Sándor fia, foglalkozása szintén asztalos. Második házasságából (özvegy Tóth Lídia) született két fia, Zsigmond és Sámuel, az előbbi asztalosmester, utóbbi asztalos. Az első házasságból született Sándor asztalosmester első felesége nemes Tuba Zsuzsanna. A Tuba nemzetség tagjai 1722-ben kaptak nemesi bizonyságlevelet a vármegyétől. (Alapi 1911, 61. p.) Ennek a nemzetségnek volt tagja Tuba János országgyűlési képviselő, takarékpénztár igazgató. (Szinnyei) Ifjabb Kemenczky Sándor második felesége Erdélyi Mária volt, aki szintén szekeresgazda nemzetségből származott. A mesterséget egészen biztosan a második feleségétől született fia, Kemenczky Lajos vitte tovább. 1884-ben a házassági anyakönyvben található bejegyzésben asztalosként tüntetik fel.[14] Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a Kemenczky nemzetség egyik ága legalább 4 generáción keresztül űzte az asztalos foglalkozást, ami a – földművelést leszámítva – szekeresgazdák közt ritkaszámba ment. Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a komáromi szekeresgazdák mindig alkalmazkodtak az aktuális gazdasági helyzethez, valószínűleg ez az oka annak, hogy többször váltottak életük során foglalkozást, legyen szó iparról vagy földművelésről. Más nemzetségeknél következesen, több generáción keresztül nem tudunk egyelőre felmutatni iparban olyan képviseletet, mint amilyet a Kemenczky nemzetségnél láthatunk.

Összegzés

Amennyiben a komáromi szekeresgazdák társadalmi rétegéről szeretnénk kapni átfogó képet, egyéb források mellett érdemes megvizsgálni egy-egy nemzetség genealógiai történetét. Nem minden esetben lehet olyan részleteséggel, mint a kemenczei Kemenczky nemzetségnél, de így is számos fontos adatot nyújtanak. Az anyakönyvek, a nemesi összeírások és egyéb források a családi kapcsolatrendszer mellett betekintést nyújtanak a foglalkozásokba és a nemesek migrációs folyamataikba. Mindezen adatok és eredmények erősen hozzájárulnak a város 19. századi képéhez.

Irodalom

 Dr. Alapi Gyula 1911. Komáromvármegye nemes családai. Komárom, Spitzer Sándor Könyvnyomdája.

Ballabás Dániel 2013. A magyar nemesség társadalmi tagolódása (16–20. század). In Kollega Tarsoly István et al. (szerk.): Genealógia 2. Budapest, Tarsoly Kiadó.

Gyáni Gábor–Kövér György 2003. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris Kiadó.

Kecskés László 2006. Komáromi mesterségek. Komárom, Kiadta a Kecskés László Társaság.

Kósa László 2001. „Hét szilvafa árnyékában”. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.

Paluga, Lukáš [é.n.]. Remeselníci medzi komárňanskou honoráciou a inkorporovaným meštianstvom. In Remeslá a živnosti v dejinách miest / Mesterségek és kisipar városaink tükrében. Bratislava–Komárno, MVSR, Štátny archív v Nitre, pracovisko Archiv Komárno.

Rácz István 1988. Városlakó nemesek az Alföldön 1541–1848 között. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szinnyei József 1891–1914. Magyar írók élete és munkái.

Útmutató… 1891. Útmutató Komárom vármegye, Vár. és Szab. Kir. Város rövid ismertetésével. Komárom, Kiadja a kiállítási végrehajtó bizottság. Nyomtatott Ziegler Károly könyvnyomdájában, Ipar- És Gazdasági Kiállítás Komáromban.

Egy csónakban

Rendhagyó könyvismertetés lesz ez, talán inkább afféle köszöntőnek mondható, hiszen az egyik szerző, Szarka László e sorok írása során még nem, de megjelenésük idejére már betöltötte hetvenedik életévét, Ján Botík meg nagyjából a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2023. évi harmadik száma napvilágra kerülése táján tölti be a nyolcvanötöt. Sok közös van bennük, s ennek egyik markáns vonulatát majd éppen az alább szóba kerülő munkák cövekelik ki, de általánosságban is: Ján Botík historiográfiai érdeklődéssel megáldott néprajzkutató, Szarka László meg mindig is élénk etnográfiai (kultúrantropológiai stb.) vonzalmakat is felvillantó történész. A geográfiai térség, amiben az a bizonyos csónak képletesen (és némileg képzavarosan) cikázik, alapvetően a Kárpát-medence etnikai tengere, az idősík leginkább a dualizmus korától napjainkig nyúlik. Most nem az a cél, hogy ezt a munkát elvégezzem, de mindenképpen utalni kell két alapműre, amelyek a két nevezett csónakos nevéhez kapcsolódnak, s noha különböző aspektusokból, de voltaképpen mégiscsak ugyanazt vizsgálják: Botík a Szlovákia politikai határai közé zárt multietnicitást,[1] a Szarka által (is) szerkesztett (részben írt) kötet[2] meg a határokon átnyúló etnicitást, a kulturális nemzet entitását. Ilyen kitérőt persze Botík is tesz, hiszen az említett kötetben a Szlovákia határain kívül élő szlovákoknak (ha jól emlékszem, ő ezt így nem használja, de a szlováknak mint kulturális nemzetnek) is szán egy kiegészítő zárófejezetet, ami még inkább indokolhat egy alapos, analitikus egybevetést. Miközben periferikus látásukkal folyamatosan a másikat is figyelik, vigyázó szemüket hol Pozsonyra, hol Budapestre vetik, részben mások a kiindulási, de voltaképpen azonosak a megérkezési pontok. E két szóba hozott alapmű analitikus megértését is segíti az a kötet, amely jelen ismertetésfélém első sarokpontját jelenti.

1.

A Szarka László és Tóth István által jegyzett, szerkesztett kötet címe (A magyarországi szlovákok) meglehetős homályban hagyja a publikáció valódi jellegét.[3] A tanulmányértékű bevezető címe (A magyarországi szlovákok története a források tükrében) viszont már jelzi, hogy valójában dokumentumgyűjteményről van szó. Mégpedig a szlovák történelemre, azon belül is a szlovákok mint nemzeti kisebbség történetére vonatkozó, több száz, több ezernyi meglévő dokumentumból való szemezgetés eredményeként létrejött kulcsfontosságú források gyűjteménye. Ez talán némi magyarázatra szorul, ugyanis a „magyarországi szlovákság” mint entitás vizsgálata, történetileg nézve két részre bontható, és (talán) bontandó. Az első a történeti Magyarország szervezeti keretei között élő szlovák nemzetiség léte, a második az első világháborút követő békeszerződések utáni Magyarország területén élő szlovákok kisebbségi helyzete. A mindösszesen 92 forrást az összeállítók tizenhat tematikai egységbe rendezték. Az első blokkot a magyar államalapítást megelőző afféle előtörténet okiratai, krónikatöredékei képezik,[4] majd tíz, kronológiai sorba rendezett témakeretben az első Csehszlovák Köztársaság megalapításáig terjedő fontos forrásokba nyerünk betekintést.[5] Ezt követően a 20. századi dokumentumok geográfiailag összetettebb és tagoltabb képet mutatva jórészt (ám ennél azért bonyolultabb, mert nem teljesen) kiszorulnak a mai Szlovákia területéről.[6]

De még maradjunk a bevezető tanulmánynál, amely a közreadott forrásokat egy vázlatos szlovák történet fényében helyezi el kelet-közép-európai kontextusban. A Felső-Magyarország, Felföld, Felvidék fogalmai persze rögtön az első lapokon felvetődnek, s nagy önfegyelmet kellene tanúsítanom (a feltételes módban benne van, ez eleve nem fog nekem sikerülni), hogy ne kapaszkodjak beléjük azonnal, így csak mérsékelten annyit jegyzek meg, hogy nem szerencsés etnikus tartalommal megtölteni ezeket a fogalmakat. Elég probléma az is, hogy általános érvénnyel mind földrajzilag, mind történetileg meglehetősen nehezen definiálhatók. A Felső-Magyarországot meg kellene hagyni történelmi fogalomnak, ami adminisztratív egységet, mi több: egységeket! jelöl, történetileg meghatározottan, hogy éppen milyen kiterjedéssel és határokkal. És hol. A Felföld viszont, ahogy azt számomra Paládi-Kovács Attila elég meggyőzően kifejtette, néprajzi fogalom, nagyjából a területileg ugyancsak meglehetősen elmosódó határokkal bíró palóc népterületet érti alatta a magyar néprajztudomány.[7] Megállapodás kérdése tehát, hogy ezt elfogadják-e a történészek is. Ha nem, akkor marad a két vagy több malomban őrlés. A Felvidék nemcsak a közbeszéd, hanem a mindenkori politikai szóhasználat által is terhelt kifejezés, jómagam csak történeti szövegekben, világos kontextusban használnám. Ilyen vagy olyan etnicizálása, ráadásul területileg ide-oda tologatása meg történelmietlen, igaztalan és veszélyes is.[8] A földrajzi értelemben vett Felvidék déli határterületéről az elmúlt évtizedekben számos példáját mutattam már be a belső migrációknak, nyelvváltásoknak, így azokat nem ismétlem meg.[9] Most csak Dominik Tatarkára hivatkozom, akinek életrajzi ihletettségű könyvét (véletlenül?) épp e szöveg megfogalmazása idején olvasom ismét, s benne a félig-meddig gorál származású író vallomását, aki saját szlovák identitását kárpáti szláv-lengyel-hungarus-mongol-vlach gyökerűként határozza meg.[10]

Nagyjából ugyanebben a térségben fekszik Király- és Szentivánboca. A két település monográfiáját Ján Botíknak köszönhetjük, s ebből tanulságosan kirajzolódik a jelenleg karakterisztikusan szlovák jellegű települések történetileg figyelemre méltóan színes etnikai képe.[11] És harmadik példaként, hogy visszataláljunk végre a szóban forgó kötethez, megemlítem azt az 1717-ből származó főjegyzői értesítést, amely a Zólyom megyei Gyetváról néhány Nógrád és Pest megyei településre (a többi között a magyar népművészet ikonikus helyeire, Rimócra és Bujákra) szökött szlovák jobbágyok jegyzékét tartalmazza. Nem tömegesen telepedtek itt meg (noha ki tudja?), de mégis fölvethető a kérdés: mi lett ezekkel a szlovákokkal? Annyi adatolható, hogy 1715-ben a faluban 11 magyar és 5 szlovák háztartást írtak össze. Ugyanezen a, tegyük hozzá: bizonytalan forrás[12] szerint 1720-ra a magyar háztartások száma 17-re emelkedett, s ez szlovákokról már nem beszél. Egy másik helyen, amely a palócok világában kalauzolgat le s föl, arról olvashatunk, hogy „a török hódoltságot a falu megsínylette, de utána gyorsan benépesült”.[13] Szlovákokról, kissé orwelli módon itt már szó sincs. De hova lettek? Továbbálltak, integrálódtak, asszimilálódtak, s utódaik már a híres rimóci viseletet hordták? Vagy netán annak kialakításában akár tevékenyen részt vettek? Nem hagyott békén a dolog, s noha korlátozott forráshasználat révén, de csak hozzájutottam néhány további, persze ugyancsak bizonytalan adathoz. Egy szerző nélküli,[14] alighanem előadásként elhangzott szövegre bukkantam (A Rimóci Katolikus Népiskola története[15]), amely a forrás megjelölése nélkül ugyan, de közli: „1686-ban a szécsényi járás 53 faluja, köztük Rimóc is, teljesen letarolt hely, azaz ’totaliter deserta’ volt. Ezt követően később megindult a fejlődés. 1697-ben 118,25 Rimócon a dica-szám (fizetett adó egysége), 1709-ben pedig ugyanez 300-ra nőtt. Az 1690-es években megindult a más falvakból érkező emberek betelepülése a falunkba, többségük Gyetváról és más zólyomi falvakból érkezett.” A továbbiakban az első három ismert kántortanító neve (Ocskó Mihály [Michel Ocsko] 1731-ben, Mócsány András [Andreas Mocsány] 1755-ben, Petrik Antal 1772-ben) egyértelműen szlovák eredetre utal. Annál is inkább, mivel Mocsány Andreasban talán az egyik, Gyetváról odaszökött testvérpár, az 1698 táján már Rimócon élő Moulcsan György és Márton leszármazottját (valamelyikük fiát?, unokáját?) fedezhetjük föl… A településen egyébként 1880-ban ketten, 2001-ben öten vallották magukat szlováknak. A 2011-es népszámlálás már nem talált szlovákot a faluban…[16]

S ha már Gyetva szóba került, akkor hadd utaljak a bevezető tanulmány egy fontos megállapítására, mely szerint a regionalizmus, a nyelvterületen belüli belső földrajzi tagolódás, s az ahhoz kapcsolódó regionális tudat (?) nem jellemző a szlovák kultúrára. Ebben lehet valami, hiszen Szlovákia néprajzi enciklopédiája sem tartalmaz például régió-szócikkeket. Nincs benne sem Csallóköz, sem Turóc, sem Szepesség, sem Bodrogköz, viszont vannak barkók, gorálok, habánok, mánták, palócok stb., akik persze földrajzilag is elhelyezhetők, de mégis valamilyen etnikai megközelítésű a besorolásuk.[17] Miközben megvannak a sajátos, néprajzilag is jól kutatott (kis)térségek, egyikük-másikuk kifejezetten ikonikus, szlovák karakterisztikumú vidék, mint amilyen a Felső-Garam mente, Bosáci-völgy vagy éppenséggel Gyetva. Utóbbi jellegzetes népművészetével, azon belül is tipikus, gazdagon faragott, színpompás gyetvai feszületeivel tűnik ki. Ezek egyébként, meglátásom szerint legalább fél lábbal a magyar kopjafákhoz hasonlóan[18] egy általános szlovák nemzeti jelképpé válás útján vannak és (ha bátortalanul is) a szimbolikus etnikai térkijelölés eszközeivé próbálnak válni. Ezt érzékelteti alsóesztergályi, dióspatonyi, gyaraki, tótmegyeri stb. felbukkanásuk is.[19]

A magyarországi szlovákok-at lapozgatva eredetileg úgy gondoltam, hogy egy (mégannyira terjedelmes) recenzió keretében vagy valami nagyon általános bemutatót érdemes (?) itt megfogalmazni, vagy inkább mazsolázgatni a közölt dokumentumok között, ezt-azt kiemelni, esetleg továbbgondolni. Nos, az eddig leírottakat elolvasva nyilvánvaló, hogy már bele is sodródtam az utóbbi metódusba. Maradjunk is ennél, miközben érdemes, sőt, magamra nézve kötelezőnek gondolom Szarka László eddigi munkásságára hivatkozni,[20] amely (nem is voltaképpen) együtt lenne olvasandó ezzel a forráskorpusszal. Az általa írott, összeállított, megszervezett és szerkesztett publikációk hosszú sora földrajzi-történeti kontextusban helyezi el a most közölt dokumentumokat, illetve ezek a források (sokukat időnként persze már korábban is idézve) a korábbi/későbbi tanulmányok szilárd megalapozottságát biztosítják. Kérdésként felvethető persze, mi lehetett az a vezérelv, ami ezt a közel száz dokumentumot (a létező sok ezerből) kiválasztotta és egymás mellé sorolta? Nyilván több szempont is elővezethető lenne, én most csak egyet emelnék ki: az egymás álláspontjainak a megismer(tet)ése, s ezáltal a megbékélés szorgalmazása. Egyik oldalról sem feltétlenül a legmilitánsabb, legszélsőségesebb megnyilatkozások kerültek tehát a válogatásba. Inkább azok, amelyek a közös utat egyengették így vagy úgy. Most túlzok kissé, természetesen, de a gyűjteménynek kétségtelenül létezik ilyen olvasata is.

2.

Ján Botík sok évtizedes tudományos pályafutása egyik, ha nem a legfontosabb csapásiránya az etnikai kérdések néprajzi szempontú elméleti és gyakorlati megközelítése. Már a hetvenes évek közepén olyan fontos, praktikus kihatással is bíró teoretikus problémákat vetett fel, mint az enklávé és diaszpóra kérdése, a nemzeti, nyelvi kisebbségi körülmények között élő csoportok kultúrája, a kutatás elméleti és módszertani kérdései, az etnikus specifikumok problematikája a népi építészetben, mígnem megszületett a fentebb már említett, azóta is alapműként kezelt, időközben angolul is hozzáférhető, Szlovákia etnikai történetét tárgyaló kézikönyve, amely egyrészt a mai szlovákiai etnikumok (szlovákok, magyarok, romák, németek, ruszinok, lengyelek, horvátok, zsidók stb.), másrészt a Szlovákia határain kívül élő szlovákok (kultúr)történetét tárgyalja gondos alapossággal és objektivitással. E könyv megszületését megelőzően, illetve vele szinte párhuzamosan egy sor olyan alapmunkát tett le az asztalra, amelyek a szlovákiai horvátok, továbbá az argentínai, a bulgáriai, vajdasági stb. szlovákok története, életmódja, kultúrája, identitása kérdései alaposabb megismerését és megértését szolgálják.[21]

A továbbiak ürügyéül kínálkozó összeállítás a 2011-ben megjelent, Ján Botík hasonló tematikájú tanulmánykötete[22] óta a témában született újabb dolgozatait tartalmazza[23]. A tanulmányok főszereplői azok a telepes szlovákok, akiknek eleik a török kiűzése után a 17. század legvégén és a 18. század elején a korabeli Felső-Magyarországról, a szlovákok törzsterületéről vándoroltak le az akkori ország délebbi részeire, a többi között a Nagy Magyar Alföldre, de nem csak oda. Mivel azonban a szlovákban a Dolná zem (Alföld) a kibocsátó térségnek, a Horná zem-nek (Felföldnek) valamiféle általános pandanja, a tőle délre, „lent” elterülő vidékeket jelöli, amelyek aztán az első világháborút követően több országra széthullott Magyar Királyság utódállamaiba (Romániába, Szerbiába és Horvátországba) is kerültek, ezért azt ott élő szlovákokat, a magyarországiakhoz hasonlóan, egybefogóan, noha földrajzi szempontból némileg pontatlanul, alföldi szlovákokként (dolnozemskí Slováci) határozza meg a szakkutatás. Nem csekély népességről van szó, hiszen az egy- és kétmilliós nagyságrend közé becsült korabeli szlovákságból mintegy 40 ezer család kelt útra a jobb boldogulás reményében, és telepedett le a Dunántúlon, a Pilisben, a Nyírségben és – az Alföldön. Ez a tény (ide gondolva még a német, morva, ruszin, továbbá a magyar![24] kolonisták jelentős számát is) kétségtelenül alaposan megkavarta és hallatlanul tarkává, olykor szinte áttekinthetetlenné formálta a Kárpát-medence etnikai és kulturális arculatát. Tanulságosan ábrázolja ezt a jelenséget Závada Pál: „…mert nem feltétlenül fedik egymást a mi hazánk történetének szereplői a mi elődeinkkel. Így hazai méhész-elődeink sem azonosak a mi elődeink méhészeivel. A mieink a mieinkkel. Attól függ ugyanis, hogy kik a ’mieink’ és hogy mi az a ’mi’.

Mi magyarok?, mi tótok?, mi kárpát-medenceiek?, mi magyarországiak? (de mikori magyarországiak?), mi felvidékiek? (de felvidéki magyarok vagy felvidéki tótok?, és persze megint kérdés a mikor?), vagy mi alföldiek?, mi alföldi szlovákok? (és magyarok és egyebek?), mi tót ajkú magyarok? (amit jó ideje helyesebb volna már úgy mondani, hogy magyar ajkú tótok, pontosabban szlovák származású de jobbára magyar ajkúak), vagy kicsodák?”[25]

A fentiekben az is benne van, hogy a letelepedést (ami igen gyakran nem volt egy egyszeri aktus, a telepesek olykor helyet változtattak, Békés megyéből a Nyírségbe költöztek tovább, vagy éppenséggel Gömörből, Nógrádból Pest megyébe, majd onnan tovább a Bánátba, később még tovább, egész Bulgáriába), szóval a letelepedést követő több mint két évszázad alatt ezen kolonisták egy része nemhogy integrálódott, de a szó szoros értelmében nyelvileg is asszimilálódott, magyarrá vált, miközben eredeti kultúrája sok elemét nyilván megőrizte.[26] Nem állítom, hogy ennek a jelenségnek a szakkutatás semmilyen figyelmet nem szentelt volna, de mindenképpen kevesebbet, mint a nyelvét és nemzeti identitását megőrző csoportoknak. Botík jelen könyve, noha szervesen kapcsolódik nemcsak a saját, hanem a pályatársak jelentős eredményeihez, akár önállóan is olvasható, hiszen vázlatos elméleti-módszertani megközelítéstől kezdve, az etnikatörténeti passzusokon át, a kutatás eredményeinek, intézményeinek bemutatásán át a jelen (illetve közelmúlt) jelenségeinek a tárgyalására is sort kerít benne. Amit még kiemelnék, az az, hogy az archaikumok kétségtelenül fontos keresgélésén és rögzítésén túlmenően Botík az elmúlt jó két évszázad során bekövetkezett változásokra, a külön országokba került csoportok közti differenciálódásokra is felhívja a figyelmet. A jelenséget, amelyet a magyar nyelvészet szétfejlődésként határoz meg, s az első világháború után több országba szakadt magyarok egyenkénti különutas nyelvi fejlődése(i) leírására alkalmaz, jómagam az impériumváltásokból adódó, az egész kultúrára vonatkoztatható folyamatként is érzékelem.[27] És eddig valóban nem jutott az eszembe, de tényleg: nemcsak a Magyarország határain kívülre, különböző állami fennhatóságok alá került magyarokra, hanem a Szlovákia határain túl rekedt szlovákokra is érvényes ez. Ez a szép tudományszakunkban: egy-egy kutatási problémát sose lehet befejezni.

3.

Viszont egy recenzió(k)nak álcázott köszöntésfélét mégis be kéne tudni… Valami személyessel, talán.

Azt nem állítom, hogy a méltányosság kifejezést Szarka Laci szájából hallottam először, de szinte biztos, hogy őt megelőzően én korábban nemigen emlegettem. Neki viszont egy kulcsszava, s még ha abban az összefüggésben nem is használta (nem tudom, de az is lehet, hogy igen), legalábbis közvetett módon történelemszemléletét is meghatározza. A kelet-közép-európai kis népek zsákutcás történelmének egyik oka a méltányosság elve kölcsönös gyakorlásának a hiánya. Méltányosságért, toleranciáért mindig a gyengébbek, a kiszolgáltatottabbak kiáltanak, s mihelyt hatalmi pozícióba kerülnek, egy szemvillanás alatt megfeledkeznek róla. Ez az utálatos emberi tulajdonság (Hunčík Pétert kellene megkérdezni, hogy valóban az embert jellemzi-e), szóval ez a tekintetnélküli taplóság nemzeti szinteken is végigvonul közös történelmünkön. Ezt csak sejtem, hogy Laci is valahogy így (is) tekint az általa vizsgált történelmi sorsfordulókra, s azok következményeire. Amit viszont tudok, hogy magánEMBERként, vezető pozícióban! is, a méltányosság szem előtt tartása valóban vezérelvei közé tartozott. És nyilván tartozik ma is, hiszen az ilyesmit nem lehet levetni, mint a szennyes fehérneműt. Volt életünknek egy rövid szakasza, amikor együtt dolgozhattunk, ő végső soron (na jó, ha nagyon-nagyon korlátozott mértékben is) hatalmi helyzetben, én meg az egyik helyetteseként. Ekkor hallottam tőle nagyon sokszor a méltányosság kifejezést, és tapasztaltam meg a méltányosság elvének a gyakorlását, illetve a gyakorlás szándékát. A tettből azért maradt sokszor csak szándék, mert hát neki is volt, hogyne lett volna! felettese, aki viszont minden megoldandó problémát a törvények, az előírások betű szerinti betartásával, betartatásával gondolt megoldhatónak, az adott személy, csoport egyéb érdemeit, sajátos körülményeit nem volt hajlandó akceptálni, s így már a puszta szó (méltányosság!) hallatán is dührohamot kapott. Laci viszont megértő türelemmel, szelíd konoksággal kért, követelt méltányosságot a gyengébbekkel, a kiszolgáltatottakkal szemben.

És ahogy mindezt leírom, hirtelen rádöbbenek, hogy hiszen ezt Jano Botíkkal kapcsolatban is elmondhatnám, ha nem is szó szerint. Sok mindent elmeséltem már több évtizedes szakmai barátságunkkal kapcsolatban, ezt itt nem fogom megismételni,[28] viszont eszembe jut egy viszonylag friss élmény. Amikor 2022-ben a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja negyedszázados jubileumi konferenciájára Janot az egyik plenáris előadás megtartására kértem fel, mielőtt felesége, Marta Botiková felolvasta volna magyarra fordított előadását, Jano kiállt és megköszönte, hogy őt, az „egynyelvű” embert meghívtuk erre a tanácskozásra. Könny szökött a szemembe, mert egyrészt nem egynyelvű, sok nyelven (köztük magyarul is) olvas s beszél is, másrészt meg eszembe jutott egy korai, ismeretségünk elején zajlott párbeszédünk. Valami konferenciára invitált, én meg szabadkoztam, hogy nem tudok én úgy szlovákul… Dehogynem tudsz! Gyere, és kész. Miközben tudtam én, de azt is tudtam, hogy nem eléggé. Szlovákul nem azt mondom, amit akarok, hanem azt, amit tudok. De meggyőzött, elmentem. S nem is volt semmi gond. Hálás vagyok neki azért, hogy akkor rábeszélt, most meg azért, mert elfogadta a meghívást.

Nem találom a megfelelő szavakat, inkább csak érzem, hogy a két ember, Jano Botík és Szarka Laci, akikről, akiknek munkássága kapcsán most szólnom megadatott, nemcsak hogy egy csónakban ülnek, de nagyon hasonló stílusban és egy irányba is eveznek.

Isten éltesse őket, és tegyék ezt még nagyon sokáig!

Pomogáts Béla (1934–2023)

Karcsi, Tóth Károly (1959–2016), intézetünk alapító igazgatója egyszer ezt mondta: „Meghalt Görömbei, elmegyünk a temetésére, mit szólsz hozzá?” Ha ezzel a kérdéssel zárta a mondatát, az azt jelentette, ajánl valami nagyon megfontolandót a megszólítottnak, úgyhogy természetesen igent mondtam. Amúgy kihasználtuk a kocsit, négyen mentünk, hátul Öllös Lászlóval, a Fórum elnökével és Végh Lászlóval, a Bibliotheca Hungarica akkori igazgatójával. A Farkasréti temető előtt, a kapuban Karcsi vett négy szál fehér szekfűt, s mindegyikünknek adott egyet. Görömbei András (1945–2013) irodalomtörténész sokat tett a Magyarország határain túl élő magyarok irodalmának népszerűsítéséért; egy terjedelmes könyvben elsőként nyújtott szakszerű összefoglalót a 2. világháború után Csehszlovákiában alkotó írókról (A csehszlovákiai magyar irodalom, 1945–1980. Budapest, 1982, 444 p.). A monográfiáról a kisebbségi magyarok, vagy ahogy ő nevezte, „a szomszédos országokban élő magyar szórványok” irodalmának népszerűsítéséért ugyancsak sokat fáradozó Pomogáts Béla írt recenziót (ItK, 1983/6., 699–702. p.), előrebocsátva, hogy „mind ez ideig hiányzott az olyan összefoglaló áttekintés, amely valóban tudományos szellemben készült volna”. Ő maga is, mármint Pomogáts tevékenyen kivette részét a csehszlovákiai magyar irodalom láttatásából; a Görömbei-monográfiával egy időben jelent meg az a 664 oldalas munka, mely Az újabb magyar irodalom, 1945–1981 címet kapta, benne a Csehszlovákiai magyar irodalom c. tízoldalas összefoglalóval. (Fónod Zoltánnak mintegy húsz évvel ezelőtt elmondja, hogy „ezt a könyvet a Gondolat Kiadó irodalmi vezetőjének, Pók Lajosnak a felkérésére” írta, s hogy ma már egészen másként írná meg, pontosabban ma már nem vállalkozna ilyen összefoglalás létrehozására, vagy ha mégis, nem több mint ezer író szerepelne benne, hanem legfeljebb kétszáz: „ez is igen nagy szám és igen nagylelkű kritikai szűrőre vall” – teszi hozzá P.B., ezzel önmagát is jellemezve.)

Termékeny szerző volt Pomogáts Béla, ráadásul számos kulturális és közéleti funkciót is viselt, több folyóirat és lap szerkesztőbizottsági tagjaként, az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Írószövetség s az Illyés Közalapítvány elnökeként nagyon sok közvetítő és támogató feladatot vállalt magára, közben az irodalomtudományok doktoraként írta munkáit, állította össze könyveit. Személyesen csak annyira ismertem, mint Görömbeit, olykor láttam-hallottam, gyakrabban írásait-könyveit olvasgattam-lapozgattam (magam ugyanis Fried István munkáit érzem legközelebb ahhoz, ami érdekel ezen a köztes területen, már amennyire például Márai köztes területnek tartható), de több, hozzá hasonló korú szlovákiai magyar szerző tartotta-tartja őt figyelemreméltó kortársának, úgy tudom, a költő Cselényi László a legközelebbi barátai közé számolja (róla Pomogáts monográfiát is írt: Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2007, ezt megelőzően összeállítója volt az Escorial avagy a Cs-tartomány c., Cselényiről szóló dolgozatoknak: Bratislava–Dunaszerdahely, Madách-Posonium–Lilium Aurum, 2002), Tőzsér Árpád pedig Pomogáts halálára A spektátor utolsó gondolatai címmel verset írt. Az épp hogy csak idősebb Pomogáts Béla Tőzsérnek a Csuang-ce és a pillangó c. publicisztikakötetéhez (Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 1998) írt bevezetőt.

Most, hogy polcainkon a szlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos műveit keresem, a Cselényi Lászlóról írt kismonográfiája (Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2007) után elsőként a Radnóti Miklósról írt kismonográfiája akad kezembe (Budapest, Gondolat, 1977). Aztán persze látom sorra az egyebeket is, székre állva elsőként ezt: Haza a magasban. Olvasókönyv a huszadik századi magyar irodalomból, az ő összeállításában és bevezetőjével, benne olyan (nyolcvan évvel ezelőtti) időszerű verssel, mint Weöres Magyar tanulsága: „Fénylő tajték után fut a magyar. / Jaj, mindig azt a nemzetet csodálja, / amelyik veszteg lenni nem akar”. Sok klasszikus, kortárs és kisebbségi magyar alkotó, köztük szlovenszkói (Győry és Mécs) meg szlovákiai (Cselényi, Dobos, Fábry és Tőzsér) is – úgy tűnik, az illyési cím vagy az összeállító meglehetősen leszűkítette a választékot. Vizuális emlékezetem szerint itt, a legfelső polcon, a Haza a magasban mellett kellene lennie a következő égi gyűjteménynek, a Czine Mihály összeállította Erdélyi csillagoknak, de nem találom, vagy csak nem látom. Megannyi hazaszeretetről, hazaféltésről, hazavesztésről, honvágyról szóló szöveg. De vajon hol lehet Pomogátsnak a Márai Sándor breviáriuma c. összeállítása (Pozsony, Madách–Magyarok Világszövetsége–Kriterion, 1992)? Megvan: afféle olvasókönyv, bevezető a Márai-irodalomba („breviárium, vagyis olvasmányok gyűjteménye” – írja előszavában P.B.), többnyire próza, néhány vers, sok Kassa (részletek az Egy polgár vallomásaiból és A zendülőkből, a Kassai őrjáratból), további sok-sok részlet a Naplókból, Mágia, Füveskönyv, A szegények iskolája, Sértődöttek, San Gennaro vére; élvezetes szemelvények nem csak tegnapi kezdőknek, mai utazóknak is, az idő tájt meg még nemigen lehetett új kiadású Márai-könyvekhez hozzájutni.

Aztán itt van a Magyar tájak – magyar irodalom c. válogatása (Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2008), a jellegzetes című Ötágú síp. A határokon túli magyar irodalom antológiája (Budapest, Móra, 1992), ezt is Pomogáts Béla válogatta s írt hozzá előszót – na, ebben végre Grendel is szerepel (Csehszlovákiai magyar novella), a másik Lajos is, Zs. Nagy, hogy a próza mellett a líra is megnevezetten csehszlovákiai magyar legyen (Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz). S végre egy se nem összeállítás, se nem válogatás, se nem szerkesztés, hanem saját mű: Kisebbségben és magyarságban. Tanulmányok a szlovákiai magyar irodalomról (Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 1997). S egy különösen értékes, nem túl terjedelmes többszerzős (Filep Tamás Gusztáv, Gaucsík István, Kántor Lajos, Nemes Tamás, Pomogáts Béla, Simon Attila, Szarka László) munka: Jócsik Lajos emlékülés. 2011. szeptember 16., ez egy konferencia előadásainak gyűjteménye (Érsekújvár, KultúrKorzó, 2011); a történészek névsora önmagáért beszél; Nemes Tamás orvos Budapesten édesanyja testvérénél, dr. Jócsik Lajosnénál lakott, később ő gondozta Esztergomban az idős Jócsik Lajost.

Bele sem merek gondolni, hány olyan „kisebbségi irodalmi” antológia lehet még, amelynek elhunyt tudós irodalomtörténészünk a kezdeményezője és létrehozója, s hány további, melyekben másokkal, hozzá hasonlókkal együtt szerepel (a somorjai Bibliotheca Hungarica állománya szerint nagyon sok ilyen kiadvány van).

Na, és itt, az alsó polcon, már a kerti lakban, a híres spenót (A magyar irodalom története. Budapest, Akadémiai, 1966) VI. kötete, ebben is benne van PB munkája, majd ennek folytatása, a halványabb zöld borítója okán sóskának nevezett további négy kötet (A magyar irodalom története 1945–1975. Budapest, Akadémiai, 1982), melybe ő írta, Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval a Vázlat alcímű, a nyugati magyar irodalmat taglaló részét, benne az irodalom olyan emblematikus alakjaival, mint Kerényi Károly, Zilahy Lajos vagy Márai, a későbbi nemzedékből Faludy György, Határ Győző, Kibédi Varga Áron, a három „párizsi”: Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár, vagy Ferdinandy György… hosszan lehetne sorolni, az ideiglenesen csehszlovákiai illetőségűek közül itt találjuk Peéry Rezsőt és Monoszlóy Dezsőt.

Ennyit árul el Pomogáts Béláról határon túli otthonunk. Emlékét őrzik polcaink.

Csanda Gábor

Romsics Ignác–Rácz András–Fedinec Csilla: Az orosz–ukrán konfliktus történelmi háttérrel

Budapest, Kocsis Kiadó, 2023, 104 p.

Napjaink, utóbbi hónapjaink, s félő, még tovább tartó nyomasztó élménye az oroszok által indított háború Európában. Csaknem azt írtam, számunkra indirekt élménye, de hát nem az; nem arról van szó, hogy itt vannak a kertek alatt, itt zajlik a háború, Európában, közvetlen szomszédunknál, s egy-egy elkóborolt lövedék vagy más harci eszköz már itt is volt és van. Nem is arról, hogy pozsonyi bérházunk lakóinak egy része már ukrán menekült nők és gyermekek számára adta ki bérbe lakását, vagy hogy a szemközti polgármesteri hivatalban minden kétnyelvű (szlovák és ukrán), a boltokban a korábban ritkaságszámba menő pohánkától (hajdina) roskadoznak a polcok, a borbélynál is lehet már ukrán férfifodrászt (ő is fiatal nő) kérni, a mellettünk levő piacon az őszibarack, a dinnye és a szilva továbbra is jól fogy, de a legtöbb fiatal anyuka krumplit keres és vásárol stb. Nálunk zajlik a háború, még nem annak hívják, mert még nem katonai a formája-jellege, ne is legyen soha az; a nyomasztó élmény azonban már itt van, másfél éve. Már nem a drágának tűnő, a városban elsuhanó vagy rövid ideig parkoló ukrán jelzésű személygépkocsik látványa jellemző a fővárosra, hanem az autójukkal taxi- vagy futárszolgálatot teljesítőké, ezeké a szorgos, szűkszavú munkásoké, meg a kasszáknál kiszolgáló munkásnőké, ma úgy mondjuk, munkavállalók ezek; vállalnak ezek mindent, csak legyen fedél, élelem, orvosi ellátás, ha szükséges.

Kocsis András Sándor (kiadó) kiváló, 13. évfolyamát író, 84 oldalas folyóirata, a BBC History történelmi magazinjában (főszerkesztő: Győrffy Iván, szerkesztő: Csunderlik Péter, online-változat: Fazekas László) figyeltem fel tavasszal (az áprilisi szám fő témája a Harmadik Birodalom megszilárdulása, majd összeomlása, Hitlerrel a főszerepben) az újabb mellékletre, ez most 8 oldalon foglalja össze az orosz–ukrán háború első évét. Rácz András térképekkel illusztrált tanulmánya mindenképp olyan szakszöveg, melyre érdemes odafigyelni, gondosan olvasni, szerkezete és terjedelme igazán nem megterhelő. Ezt megelőzően, a márciusi számban is volt melléklet, 16 oldalon, benne Romsics Ignác tanulmánya az orosz birodalom eszméjéről, erről a különös fenoménról, a szerző „gondolat”-nak nevezi, nos, ennek alakulásáról, múltjáról s jelenéről. A soron következő, a májusi lapszám pedig folyóiratunk szerkesztőbizottsági tagjának, a szintén történész Fedinec Csilla tanulmányát hozza, s ez már címével is napjaink, utóbbi hónapjaink, közel- s félő, távolabbi jövőnket vetíti elénk címében is: Putyin és Zelenszkij. (Most a szövegszerkesztő pirossal aláhullámozta az ukrán elnök nevét, nem tudom, felvegye-e a szótárba, fogom-e még leírni s hányszor, egyébként nem zavar a piros.)

Kiadóról lévén szó, nem lehetett túl nagy gond e három folyóiratszöveg egybeválogatása, blokkosítása és külön könyvben megjelentetése, szervezőkészség és hozzáértés kérdése, meg nyilván színvonalé is, mindhárom a magazinon is meglátszik, mindenesetre a szóban forgó publikáció az idei könyvhéten már mindenütt kapható volt, Pozsonyba szlovákiai futár hozta.

Romsics dolgozata (Az orosz birodalmi gondolat múltja és jelene) látszólag szabadon előadott tények sora, különösebb kommentár nélkül; e birodalom helyezkedése, növekedése, gyarapodása-terjeszkedése első látásra olyannak tűnhet, akár a többi, már nem létező nagyé, nem az Osztrák–Magyar Monarchiára gondolok most, bár arra is gondolhatnék, itt, ahol élek (még – úgy értve, még élek, családommal együtt, még itt), egy kőhajításnyira Bécstől, hanem mondjuk távolabbi múlt birodalmakra (Romsics Ignác a 14. századdal indítja az oroszokét, csírájával, a Moszkvai Fejedelemséggel); most épp Hérodotosz jutott eszembe, aki elképedve jegyezte le, hogy Babilon kapcsán a prófétának (az i.e. 8. században) igaza volt-lett, mármint ténnyé vált: „Olyan lesz Babilón, a királyságok dísze, a káldeusok büszke ékessége, mint amilyen Sodoma és Gomora lett, amikor Isten elpusztította.“ (is13,19). Hogy ez a másik, mármint az orosz birodalom aztán nemzedékről nemzedékre lakatlan maradna, ahogy a biblia írja, nem hinném, majd újjáépítjük Ukrajnát, aztán egy újabb tervvel nyilván Oroszországot is. Mi, magyarok ezt a sokszor ismétlődő történelmi tényt egy Berzsenyi-ódából ritmizálva is ismerhetjük: „Róma s erős Babylon leomlott.” Szóval Romsics bemutatja, a Moszkvai Fejedelemség a 14. sz. elején 47 ezer km²-nyi volt, Rettegett Iván birodalma a 16. sz.-ban már 2,5 millió, haladunk sorjában (lévén szó könyvismertetőről, én itt most nagyobb léptékkel), a 19/20. sz. fordulóján a cáré 22 millió km², majd a szerző a Fedinec–Font–Szakál–Varga-könyvre (Ukrajna története…) hivatkozik, száz évvel ezelőtti időben járunk: „a »Csendes-óceánnál véget értek a csaták«, vagyis a cári birodalom közép-ázsiai és távol-keleti tartományai is a szovjethatalom ellenőrzése alá kerültek.” (11. p.) Így valahogy. Romsics sok mindent érint, szintén csak tényszerűen, Hitler kapcsán, megemlíti pl., hogy a 2. világháború elején „az angolszászok nem ellenezték a kezdeti szovjet területi követeléseket” (16. p.), mondjuk, a nyugati irányban való terjeszkedés lehetőségéhez már felemás mód viszonyultak, a háború vége előtti formális diplomáciai megállapodás, a hírhedt „százalékos megegyezés” értelmében pedig „Nagy-Britannia számára Magyarországon és Bulgáriában 80%-os szovjet befolyás is elfogadható volt”. (17. p.) Tudjuk, 1991-ben már ki is vonultak a szovjet csapatok Magyarországról. Görögországban 10%-nál nem többet irányzott elő a megegyezés. Idézi Milovan Gyilaszt is, aki feljegyezte Sztálin szavait: „Ez a háború nem olyan, mint a régiek; aki elfoglal egy területet, az arra saját társadalmi rendszerét is rákényszeríti. Mindenki addig terjeszti ki a saját rendszerét, ameddig a hadserege eljut. Másként ezt nem lehet.” (19. p.) Egyébként az Egyesült Államok, jegyzi meg a szerző, „szavakban többször tiltakozott a kelet-európai államok szovjetizálása ellen”. Oroszország 2000-ben – s ez már a Romsics-szöveg egyik fejezetének záró szakasza – a termelés értékében 2,5%-át teszi ki az amerikainak, Belgiumot, picit ugyan, de megelőzi. „A vásárlóerőre számított egy főre jutó nemzeti jövedelmé”-nek aránya révén a világranglista 55. helyén áll (Magyarország a 43-on). Új fejezet, Jelcintől napjainkig, az 1990-es évek kezdeténél tartunk: „Közben Oroszországhoz hasonlóan Ukrajna is közeledett a Nyugathoz.” (31. p.) Zárszó, s ez már a könyv terjedelmének a fele: „2022. február 24-én a második világháború 1945-ös befejeződése óta Európa legpusztítóbb háborúja kezdődött el.” (48. p.)

Rácz András dolgozata (Az orosz–ukrán háború egy éve) kronológiai rendben taglalja a történteket, csaknem történelmet írtam, de még ugye, lásd mint lejjebb: tart, s ennek megfelelő a bevezetője is, mely szerint a háború „nem 2022. február 24-én kezdődött, hanem 2014 eleje óta tart”. (49. p.) A közelmúlt sajnálatosan jól ismert eseményei következnek; csak a fejezetcímeket idézve: Oroszország elismeri Donyeck és Luhanszk függetlenségét, Oroszország 2022-es villámháborújának kudarca, A Kijevért vívott csata, Kiegyenlítődések és erőviszonyok, Orosz sikerek a Donbászban, Ukrán ellentámadás, Orosz mozgósítás és annexió, Stratégiai patthelyzet és újabb orosz offenzíva, Háború a mérlegen [itt azért álljunk meg egy pillanatra: Ukrajna a háború előtt 43 millió lakosú volt, ma kb. 32 millióan élnek az országban – 65. p.], A jövő: tartós elhidegülés a Nyugat és Oroszország között… A fejezetek nagyon sűrűek, úgy értve, kevés szöveg, sok mondanivaló, és itt nem feltétlen csak a bucsai mészárlásra kell gondolni. A recenzens is rövidre fogja, ez már a tanulmány végéből származik: „Ilyen értelemben a háború valószínűsíthetően Moszkva soft power befolyásának végét is jelenti. Azzal ugyanis, hogy az orosz hadsereg Ukrajna többségében orosz nyelvű lakosság által lakta részeit rombolja, és követi el ott emberiesség elleni bűncselekményei sorát, járulékos hatásként hitelteleníti a Kreml törekvéseit arra, hogy saját befolyása alatt egyesítse az orosz ajkúakat. Az erre használt russzkij mir kifejezés keserű iróniája, hogy a mir szó nemcsak »világ«-ot, de »béké«-t is jelent. Tavaly február óta számos vicc, illetve elkeseredett megjegyzés épül erre a kettős jelentésre, így például az, hogy a lerombolt ukrajnai falvak jelentik az orosz világot, illetve békét. Összességében tehát az „orosz világ”, a russzkij mir megteremtésének esélye valószínűleg szintén Oroszország háborús veszteségei közé kerül.” (68–69. p.)

A könyvet Fedinec Csilla tanulmánya zárja, címe egyértelmű: Putyin és Zelenszkij, van a szövegben két portré is (mindketten asztal mögött ülnek, a kezük is látszik, nyilván az utánunk következő nemzedékek számára lehet ez hasznos). A szerző alaposan megrajzolt, adatolt portrékat készít, jellemzésekkel, de főleg cselekedeteik alapján jellemez, illetve itt is úgy van, amint az előző két tanulmány esetében: a szikár szöveg önmagáért beszél, nem szükséges a sok kommentár. Meg aztán ez a térség nemcsak privát kutatóterületeinek s tanulmányainak terepe, eddigi szerkesztői tapasztalatait is kamatoztatja itt, jusson eszünkbe egyebek közt a »Kijevi csirke«. (Geo)politika a mai Ukrajnában c. sokszerzős kötet, mely az ő szerkesztésében jelent meg (MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest, Kalligram, 2019; Dobos Balázs és Fedinec Csilla kronológiájával; felelős kiadó: Mészáros Sándor, grafikai elrendezés és nyomdai előkészítés: Hrapka Tibor). Putyin felemelkedése – így az egyik fejezetcím, ismerjük, de aztán mégsem, mert Fedinec Csilla olyan apróságokról is tud, amelyekről csak a vele nagyjából hasonló tájékozottságú (és nyelv- meg szakismeretű) tudhat, s ezeket az apróságokat szövi egybe, saját, visszafogott stílusában: „Az 1999-ben hivatalba lépő Putyin elnökségének korai időszakaszában arcképét már szőnyegbe szőtték, alakját egy uráli öntödében bronzba öntötték, Cseljabinszkban olyan órát gyártottak, amelynek számlapján az elnök képe volt látható, a helyi cukrászda ugyanilyen mintájú tortát árult, a »Putyin bár« nevű vendéglátóhelyen pedig »Amikor Vova kicsi volt« tejturmixot lehetett kapni…” (79. p.) és így tovább. Zelenszkijről hasonló közelkép készül, bár neki, lévén színész, nem volt ekkora funclubja. Általában az ukrajnai parlamenti választások kapcsán fontosnak tartja megemlíteni, hogy a 2019-es kampány már az internet és a koncertek megnövekedett szerepében zajlott, ezzel szemben (s e helyt Jessica Pisano egy írására hivatkozik: How Zelensky has changed Ukraine. Journal of Democracy, 2022/3.) „Zelenszkij olyan kampányt folytatott, amely elutasította a szavazatok kikényszerítésére szolgáló patrónusi hálózatok vagy a népi támogatás egyéb megrendezett imitációinak bevezetését”. (91. p.) A szerző dolgozata utolsó fejezetének címe: A jövőről. Hogy mit gondoljunk a jövőről, nem tudom, általában szerkesztőként is derűlátó szoktam lenni, a Berzsenyi-ódához pl. azonnal Kovács András Ferenc más ritmusú, derűlátóbb verssora ugrik be: „Óh, Babylon stabilon leomlett.” Biztosra veszem, hogy ez jobb hely, mint mondjuk egy Putyin bár – volna, Pozsonyban.

Ajánlom az olvasónak a könyvet, a tegnapról és a máról. (Igazán nem drága.)

(Korrektor: Fogarasy Judit, borító: Kiss Áron.)

Csanda Gábor

Bajcsi Ildikó: Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944)

Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus, 2023, 204 p.

Bajcsi Ildikót, a budapesti Clio Intézet tehetséges fiatal kutatóját nem kell bemutatni, hiszen tudományos körökben mind Magyarországon, mind Szlovákiában jól ismertek írásai, s a történelem iránt érdeklődő nagyközönség is gyakran hallhatja előadásait. Korához képest meglehetősen gazdag életművéből itt csak néhányat említek: mindenekelőtt a legelső monográfiáját, mely doktori témája lezárásaként Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában: A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után címmel jelent meg. (Bajcsi 2021.) Ezenkívül a Clio Intézet honlapján elektronikus formában számos nagyobb lélegzetű munkáját olvashatjuk, ilyenek például a Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a Komáromi járásban, (Bajcsi 2020c) vagy a Szlovák történészek Trianon értelmezései: Historiográfiai áttekintés (1989–2019), (Bajcsi 2020b) vagy „Az új életnek útjában áll a zsidóság”: Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1940) (Bajcsi 2023b) című írások.

Ez alapján is jól látható tehát, hogy a társadalomtörténész szakíró érdeklődésének homlokterében Komárom városa és térsége, a kisebbségi lét és identitás, valamint a helyi zsidóság története áll, és hogy jellemzően a 20. század első felére vonatkozóan folytatja e sokszor igencsak bonyolult módon egymásba kapaszkodó témák tudományos igényű feldolgozását.

Itt ismertetett kötetének bevezetőjében utal arra, hogy az szintén a Clio Intézet honlapján elektronikus formában elérhető Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi zsidóság diszkriminációja (1938–1941) (Bajcsi, 2020a) című korábbi művének az 1944-ig kibővített változata. Saját szakírói tapasztalatom alapján jegyzem meg: ez az eljárás mindképpen helyes, hiszen újabb és újabb források mindig előkerülnek, vagy a meglévők új szempontú elemzésének lehetősége nyílik meg. Ahogy mondani szoktam: kész könyv nincsen!

Ami a kötet mögött álló kutatások munkamódszerét illeti, az a társadalomtudományok elvárásait követi, és azokat minden tekintetben kielégíti. A szerző előbb feldolgozta a rendelkezésre álló magyar és szlovák nyelvű szakirodalmat témájára, különösen Komárom térségére és a felvidéki zsidóságra vonatkozóan, a meglévő anyagot könyvének fejezeteibe osztotta. Megjegyzem, ha csak az irodalomból a térséget illető tények és megállapítások összegyűjtése történt volna meg, már az is jelentős előrelépés lett volna a további kutatások folytatására nézve. A szerző könyvének azonban a legfőbb hozadékát az jelenti, hogy az országos problémák helyi szintű megvilágításához levéltári forrásokat tárt fel, amiket azután a szakirodalom alapján megrajzolt történeti kontextusba tökéletesen behelyezett. E kutatásait főleg a Nyitraivánkán működő Nyitrai Állami Levéltárban s annak komáromi fióklevéltárában folytatta, ahol a Magyarországhoz visszacsatolt Komárom vármegye főispáni és alispáni, a Komáromi járás főszolgabírói, továbbá Komárom törvényhatósági jogú város iratait vizsgálta. Ezenkívül még nagyszámú korabeli sajtóanyagot is áttekintett, közülük csak a Komáromi Lapok cikkeit említem meg. Mindez azért is jelent nóvumot, mert ezeknek a forrásoknak a nagy része korábban még nem látott napvilágot egyetlen feldolgozásban sem.

A csaknem hétszáz (!) lábjegyzetben rendkívül gondosan adatolt, bőséges szakirodalom-jegyzékkel ellátott, 13 fejezetbe (azokon belül alfejezetekbe) tagolt könyv ne riassza el a történelemtudomány iránt „csak” laikusként érdeklődő nagyközönséget, hiszen Bajcsi Ildikó olvasmányos, közérthető stílusa, művének erősen strukturált, logikus felépítése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó az események labirintusában ne tévedjen el. Ráadásul írását megható és megrázó személyes történetek színesítik, melyek még olvasmányosabbá teszik. Ilyen például Földes Sándorné komáromi lakos kérelmének esete, amit kislánya érdekében egyenesen Horthy Miklósnéhez intézett a következő szöveggel: „20 éves kislányom, ki református hitre tért, úgyszintén én is, – a II. sz. zsidótörvény szerint zsidónak számít, s hiába végezte kitüntetéssel a pozsonyi magyar kereskedelmi akadémiát – nem kap sehol kenyeret, – mert zsidónak számítják. A legrosszabb gondolatokkal foglalkozik, s attól kell tartanom, hogy öngyilkosságot követ el reménytelen helyzetében.” (Bajcsi 2023a, 82. p.) Hogy eredményes volt-e a kérvény? Ez is kiderül Bajcsi Ildikó könyvéből.

A szerző nagyközönség iránti nyitottságát szintén kifejezi, hogy igényesen összeválogatott korabeli fényképeket is találunk kötetének lapjain. Ráadásul olyan ritka kép is van köztük, mint amilyen a komáromi Wilhelm családról készült fotó, melyet a szerző a Komáromi Zsidó Hitközség gyűjteményéből és engedélyével közölt.

A könyv szerkezetét alapvetően a kronológia elve határozza meg: a kötet témája, azaz a komáromi zsidóság diszkriminációja – természetesen az előzmények lényegre törő összefoglalása után – az első bécsi döntés (1938. november 2.) után „kerül középpontba”, majd a második, a harmadik és a negyedik zsidótörvény helyi végrehajtását és hatását vizsgálva a gettósítás és deportálás időszakáig jut el.

Bár helyesebbnek tartanám, ha a könyvet maga az Olvasó fedezné fel, úgy gondolom, hogy egy könyvismertetésnek a tömör tartalmi összefoglaló, illetve a bemutatott főbb problémakörök felvázolása mindenképpen része. E helyen – az ismertetés terjedelmi kereteire figyelemmel – nem fejezetenként haladok, hanem azon logikai vonal mentén, amit én látok.

A csehszlovák politikusoktól egyáltalán nem állt távol az antiszemitizmus: a helyi zsidó lakosságot bántalmazta a bevonuló csehszlovák katonaság a trianoni impériumváltáskor. 1921-től kezdve azonban a népszámlálások alkalmával beiktatták a zsidó nemzetiség kategóriáját, ami összekapcsolódott a csehszlovákiai magyarság számarányának csökkentésére irányuló törekvéssel. Mindazonáltal a komáromi zsidó közösség nagy része magyar anyanyelvű és érzelmű maradt. Bajcsi Ildikó könyvéből megtudjuk, hogy – az 1944-ben Auschwitzban elhunyt – Waldmann Ernő rabbi még a csehszlovák tanfelügyelőt is kioktatta: „Uram, a mi hitközségünkben nincs egyetlen ember sem, aki az államnyelvet tudná, nem szükséges tehát, hogy a lelkész ismerje azt.” (Bajcsi 2023a, 26. p.)

A dél-szlovákiai – és azon belül a komáromi – zsidóság mégis szorongással fogadta az első bécsi döntést, ugyanis a visszacsatoláskor Magyarországon már hatályban volt az első zsidótörvény. A szerző kiemeli, hogy ezt a helyi zsidóság szempontjából a „kisebbik rossznak” kell tekinteni, mert az 1939 márciusában, Németország bábállamaként megalakult tisói Szlovákiában már 1939-ben a nürnbergihez hasonló faji alapú zsidórendeletet bocsátottak ki. A visszacsatolást követően megtörténtek az első antiszemita incidensek, úgymint Komárom főorvosának, Magyarországon az első agydaganatműtétet végrehajtó Lipscher Mór mellszobrának a széttörése.

A kötetnek rendkívül fontos része a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterének, vagyis Jaross Andor antiszemitizmusának mélyelemzése, aki kulcsszerepet játszott a „visszatért” „opportunista” zsidóság képének a megteremtésében. A zsidóellenes irányt vett Felvidéki Magyar Hírlap például azt állította, hogy a zsidók saját pártot alapítottak, a népszámlálásnál is zsidónak vallották magukat, így Pozsonyban és Kassán annyira leesett a magyarság aránya, hogy elveszett a nyelvhasználati joga. A szerző rámutat, hogy az államváltást követően Kassán valóban magas volt a zsidóság asszimilációja, ez azonban Komáromra nézve nem igaz. Ezenkívül mindenképpen ki kell emelni, hogy Bajcsi Ildikó Jaross nézeteit megvizsgálta a Budapest Főváros Levéltárában őrzött népbírósági periratok tükrében is. Továbbá szól Jaross mentesítési ügyeiről s a felvidéki miniszternek és körének az iparengedélyek revíziójával kapcsolatos korrupciós ügyeiről. Fontos szerepet játszott ugyanis a dél-szlovákiai zsidóság gazdasági ellehetetlenítésében, hogy felülvizsgálták iparengedélyeiket. A kötetben számos helyi vonatkozású iparrevíziós üggyel találkozunk, továbbá a társadalomba egyre inkább beépített antiszemitizmus következményeként személyes konfliktusok egész sorát olvashatjuk. Ilyen például az – a helyzet tragikumában korunk olvasóját mégiscsak megmosolyogtató – eset, amikor Lovász Ferenc a zsidó származású Reif Henriket azért jelentette fel, mert „1939. október 3-án az Otthon kávéházban összeszólalkozás közben azt mondotta neki, hogy ő egy »szar« és a levente intézmény is egy »szar«” (Bajcsi 2023a, 93. p.) – ahogy olvashatjuk azon az iraton, amit a szerző az általa szintén átkutatott Komáromi Királyi Ügyészség anyagában lelt meg.

A második zsidótörvényt követő időszak feldolgozásában világosan kirajzolódik Alapy Gáspár komáromi polgármester és a városvezetésben szintén részt vevő Balogh Miklós temetkezési vállalkozó konfliktusa. Alapy ugyanis túlzottan toleráns magatartást tanúsított a helyi zsidókkal szemben, így 1944-ben őt is deportálták. A szerző egyébként a Polgármesteri székből a marhavagonba című munkájában külön is megörökítette Alapy emlékét. (Bajcsi 2020d)

A továbbiakban szemléletesen mutatja be a zsidótörvényeket kijátszó stróman-rendszert, valamint a csendestársi viszony helyi működését – az előbbiről a könyvben idézett Komáromi Lapok egyik cikke így ír: „Élvezik a keresztény konjunktúra gyümölcseit, s a százhatvan-kétszáz pengővel jutalmazott szalmaember, az üzleti pótanyag az utcán sétál, vagy az üzletajtó előtt sütkérezik, hiszen jól megfőzte a levesét.” (Bajcsi 2023a, 92. p.)

Megtudjuk, hogy a harmadik zsidótörvényt Alapy is szorgalmazta, ugyanis attól a jogalkalmazás egyértelműsítését és a törvénytelenségek megszüntetését várta. Ez érdekes következtetésre vezethet: bár a harmadik zsidótörvény német mintára kétségkívül faji alapokra helyezkedett, továbbra is a sajátosan magyar, jellegében gazdasági-szociális („Prohászka-féle”) antiszemitizmus érvényre jutását segítette. 1941-ben azonban már felsejlik a Komáromi Lapok hasábjain a holokauszt víziója: „Egyik vezető tisztviselőnk mondta, mikor a zsidóknak a piacról kitiltását követelték tőle, hogy ő – bár nem antiszemita –, mégis hajlandó mind a zsidót kivégeztetni, ha azt a törvény elrendeli, de amit a törvény nem parancsol, azt nem hajtja végre éppen a törvénytiszteletnél fogva.” (Bajcsi 2023a, 105. p.)

A sajtó zsidóellenes látásmódját a szerző által összegyűjtött olyan korabeli cikkek is jól tükrözik, amelyek a zsidóság gazdasági sztereotípiáit erősítették. A szerző ezzel azt is jelezte, hogy a gazdasági csalások kapcsán elsősorban a zsidókat jelenítették meg. Weisz Dezsőnek például 400 pengős pénzbüntetést kellett fizetnie, mert közfogyasztás céljából hozott forgalomba 40 rész vízzel kevert tejet. 1943-ban pedig internálták juhtúróval való üzérkedés miatt, mivel áruját a hatósági ár több mint kétszeresén árusította. (Bajcsi 2023a, 123. p.)

Mivel az 1920 és 1935 közötti csehszlovák földreform során kiosztott birtokokból magyarok alig részesedtek, a negyedik zsidótörvény végrehajtása során ennek kompenzálására törekedtek, sőt a csehszlovák földreform revíziója nyomán számos jogszerű zsidó birtokszerzést is hatálytalanná tettek. Bajcsi Ildikó könyvében rávilágít a földek újraosztását övező korrupcióra, és bemutatja, hogy milyen lépéseket tettek a termelés folyamatosságának biztosítására.

Az 1943. év a magyarországi zsidóság szempontjából átmenetet jelentett, mivel a törvényhozás gyakorlatilag szünetelt. A szerző azonban további érdekességeket emel be, egyebek között a komáromi munkaszolgálatosokról. Például a népbírósági iratanyagból közli azt az esetet, amikor Gimes Ottó munkaszolgálatos így panaszkodott őrmesterére: „Durmics őrmester állandó rettegésben tartotta a századot, folyamatosan zsidózott, éltette Szálasit és bennünket rendszeresen véresre vert. Durva, kíméletlen, minden gazságra elszánt szadista természetű Durmics válogatott kínzásokat alkalmazott, pocsolyába hajszolt, munka közben állandóan ütlegelt, vagy veretett bennünket, hasáb fákat vert a fejünkhöz, a jeges Dunába kényszerített egyeseket, így Kellner nevezetű bajtársam az így szerzett betegségébe belepusztult.” (Bajcsi 2023a, 157. p.)

Az összegzést megelőzően a komáromi zsidóság gettósításáról, az életben maradásért vívott kétségbeesett küzdelméről, az embermentőkről és a deportálásról olvashatunk – egy bőrkereskedő például a csendőrökhöz fordult: ha bezárnák őt, megmenekülhetne az elhurcolástól. Szívszorító Holczer Szilárd kéziratos önéletrajzából származó visszaemlékezése is, melyből Bajcsi Ildikó az alábbi részt idézi: „A bevagonírozás borzalmas körülmények között ment végbe, a magyar csendőrök ütlegelve hajtották be a népet, mint a marhákat a vagonokba. Ott aludtak, ott végezték el a szükségleteiket pici kis helyre összetömörítve, a betegek jajgattak, ordítottak, elképzelhetitek, hogy egy ilyen szerelvény, amikor megérkezett Auschwitzba és kinyitották az ajtókat, hogyan nézhetett ki.” (Bajcsi 2023a, 166. p.) A győri és a komáromi szállítmányt egyébként az ausztriai Strasshofba kellett volna irányítani, ám azt tévedésből Kassa felé küldték mégis.

Végül, e meglehetősen vázlatos tartalmi összefoglalás után szeretném a gondos szerkesztői munkát külön kiemelni, mely a Clio Intézetet dicséri, továbbá a kötethez egy személyes ajánlást is fűzni. Én közjog- és közigazgatás-történettel foglalkozom, így – bevallom – merevebb, szabályozásra és végrehajtásra irányuló gondolkodásom miatt viszonylag távolabb állnak tőlem a társadalomtörténeti írások. Ám a társadalomtörténész szerző talán maga sem gondolja, hogy milyen tetemes forrásanyagát dolgozta fel az általam preferált diszciplínáknak. Könyvének leginkább az olyan részei kötöttek le, ahol például azt tárgyalja, hogy 1938 novemberében és decemberében – a katonai közigazgatás időszakában – komáromi zsidókat a csendőrség községi illetőség hiányára hivatkozva hurcolt el, viszont az 1939 februárjában létrejött szlovák–magyar bilaterális egyezmény a községi illetőség helyett már a modernebb, állandó lakhely fogalmát vezette be. (Bajcsi 2023a, 45. p.) Vagy például ahol rátér arra a problémára, hogy mivel Szlovákiában már 1942-ben megkezdődött a zsidók tömeges deportálása, átmenekülési hullámmal kellett szembenézniük a határterületeken a magyar hatóságoknak. Az átszökést segítő „bűnszervezetet” 1942 tavaszán Komáromban fedték fel. (Bajcsi 2023a, 124–125. p.)

Azt pedig talán felesleges is említeni – hiszen elég csak a kötet címében szereplő „jog” szótagra rápillantani –, hogy a zsidótörvények helyi alkalmazásához vagy kijátszásához a könyvben mennyi forrásanyagot lehet találni. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy Bajcsi Ildikó az észak-komáromi római katolikus plébánián található keresztelési anyakönyveket is átnézte. Ezáltal pedig a katolikus egyházba történő kikeresztelkedések számát is nyomon követte, ami a zsidótörvények egymást követő sorában az érintetteken – sajnos – már egyre kevésbé segített. Legújabb műve tehát a más szakterülettel foglalkozó kollégáknak is hasznos információkat ad, ezért jó szívvel ajánlom számukra!

Befejezésül: kutatásai folytatására biztatom a szerzőt! Bár kötetének utolsó lapjain érintőlegesen foglalkozik vele, érdekes lenne megvizsgálni a holokausztot túlélők visszatérését, a helyi zsidó közösség újjáépülését az ismét Csehszlovákiához került területen, az újabb impériumváltás fényében. Érdemes lenne a forrásanyagot a magyar közigazgatás szempontjából nézve is rendszerezni, esetleg még kiegészíteni, a főispán, az alispán és a szolgabíró(k) személyéről, pályafutásukról, jogalkalmazási gyakorlatukról és különösen a zsidósághoz való viszonyukról még többet megtudni, pontosan úgy, ahogy kirajzolódik előttünk Alapy polgármester gondolkodása is. Kívánom, hogy a szerző az eddigiekhez hasonló sikerrel folytassa a témában a kutatásait!

*

Bajcsi Ildikó 2023a. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus.

Bajcsi Ildikó 2023b. „Az új életnek útjában áll a zsidóság”: Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1940). Clio Műhelytanulmányok, 1. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2021. Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában: A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után. Budapest, L’Harmattan.

Bajcsi Ildikó 2020a. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi zsidóság diszkriminációja (1938–1941). Clio Műhelytanulmányok, 11. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020b. Szlovák történészek Trianon értelmezései: Historiográfiai áttekintés (1989–2019). Clio Műhelytanulmányok, 4. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok