Szemle archív

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.07

5. Szlovákiai magyar pedagógusdinasztiák generációi

Az előző fejezetben egy pedagógus-életút tanulságait értelmeztük. Az alábbiakban interjúhármasokra fókuszálunk, célunk pedig az, hogy a pedagógusdinasztiák egyes generációinak közös tapasztalatait állítsuk előtérbe. Az önálló interjúkat külön-külön már nem taglaljuk, hanem az egyes generációkhoz tartozó három-három, egymást erősítő interjú közös tapasztalataira fókuszálva, külön-külön vizsgáljuk a genealógiai szintek sajátos identitástényezőit. Utóbbi munkafázis azonban automatikusan együtt jár azzal, hogy az interjúk egyénspecifikus adatait (empirikus mutatóit) – azok nagy száma és széttartó mivolta okán – elhagyjuk.

A jelen fejezetben található összefoglaló táblázatokban csak azokat a koncepciókat (fogalmakat/szempontokat) tüntetjük fel, amelyek az egyes genealógiai szintek képviselői közül többnél, egymást erősítve is felmerültek, ilyenformán pedig általánosan érvényesek voltak. Az egyes koncepciókat csoportosítva, a föléjük rendelt kategóriák szerint közöljük majd (Glaser and Strauss 1967; Gelencsér 2003; valamint lásd a módszer menetéről értekező fentebbi szakaszt).

5.1. Az első generáció

5.1.1. Az első generáció kategóriái

5.1.1.1. Kiemelkedés

A pedagógusdinasztiák első generációjának tagjainál kivétel nélkül a pályára lépés indítóokaiként fedezni fel a tanári példaképeket, mentorokat az oktatásügy megannyi szintjéről. Kettejüknél is érvényesülő tendencia, hogy amelyik szintről a példakép-pedagógus került ki, azon a szinten helyezkedett el később az interjúalany is. A legemlékezetesebb, követendő mintákként a főként hölgyeknél felmerült kedvességet, emberségességet, a gyermekek (világa) iránti nyitottságot említették. Mint ösztönző, említésre került a szülők, nagyszülők nevelő-/oktatótevékenysége is, vonatkozzon az bár a mindennapokra vagy a háború éveire.

A család támogatása az összes interjúalanynál tetten érhető. A továbbtanulás minden esetben a korábbi generációk életvitelétől való eltérés, kereteik meghaladása, az azok közül való kiemelkedés lehetőségeként értelmeződött. Ez főként a földműves életmódra volt értendő, igaz, az egyik alanynál a jómódú földműves családi háttér (kulákság) mint akadály merült fel.

A tanári pozícióra mindannyian mint igényes értelmiségi szakmára tekintettek. Egyik-másik visszaemlékezés szerint saját képzési folyamatukban a tehetségüknél nagyobb súllyal volt jelen a szorgalom, de társadalmi/történelmi okként a magyar pedagógusok iránti igény is. Utóbbi mint a lakosságcsere és kitelepítés következménye sokáig jellemezte a dél-szlovákiai régiót. Interjúalanyaink mindegyike pedagógusi praxisával párhuzamosan vett részt a képzésben, és szerezte meg a szakmához szükséges okleveleket. Egyikük mindenekelőtt a helyi iskola vezetésének ösztönzésére lépett a pályára.

Az interjúalanyok a tanári pálya felé mutató eredőkként, inspirációkként emlékeztek vissza a családi könyvekre/könyvtárra, az olvasás szeretetére, s mindannyiuknál nagy hangsúlyt kapott az amatőr színjátszó előélet.

Fontos közös tapasztalat az intézményi stabilitás is. Ketten egyetlen intézményben oktattak csak, pályakezdő koruktól nyugdíjazásukig (37, 40 év), s a harmadik interjúalany is csupán magánéleti okok miatt (költözés) váltott intézményt.

Az imént említett stabilitással fonódik össze kizökkenthetetlen küldetéstudatuk is. Egyikük sem gondolt soha a pályaelhagyásra. Helyette az órákra, foglalkozásokra való folyamatos készülésüket taglalták, valamint azt, hogy a pedagógusnak eleve örömét kell lelnie a tanulásban.

CsA: Mi lehet fő célja egy pedagógusnak? Hogy örömét lelje a tanulásban. Az enyém legalábbis az volt, és mint nyolcvanhárom éves salabakternek, mondhatom, máig az maradt. Ám ugyanolyan, tán még sokkal nagyobb öröme kell teljék a tanulói, tanítványai (e két fogalom nem ugyanazt jelenti) ismereteinek a gyarapodásában. Ehhez viszont az kell, hogy ébren tudja tartani, ne hagyja ellankadni (elhervadni) a gyerekek kicsi korukban meglévő természetes kíváncsiságát.

Kivétel nélkül támogatták továbbá a szakma családon belüli átörökítését, a kontinuitást, ami nem meglepő, hiszen mindhármukra mint pedagógusdinasztiák letéteményeseire tekinthetünk.

Vegyes tapasztalataik vannak azonban a gyermekeik tanításával. Egyikük mindkettejük esetében jó emlékként tekint vissza rá, ketten azonban amellett törtek lándzsát, hogy szerencsésebb, ha a tanár nem tanítja a gyerekét. Utóbbi esetben ugyanis az osztálytársaktól elkerülhetetlen lesz a kivételezés vádja, ami néha még akkor is utoléri a gyereket, ha más intézményben tanul.

5.1.1.2. Gyermeki érdek

A pedagógusdinasztiák első generációjának tagjait a konkrét szakmához mindenekelőtt a gyermekek iránti ösztönszerű kötődés vezette. A tanárság némelyiküknél már gyerekként felmerült, másnál a kicsik megsegítése volt az elsődleges irányjelző (alternatív lehetőségként tűnt fel például a gyermekorvosi pálya).

Nagyarányú összecsengés fedezhető fel a szakmához kötődő, általuk megnevezett alapértékek között is. Központi szereppel bírt a sikerélmény biztosítása megannyi gyereknek, kíváncsiságuk felkeltése, a közegükbe és világukba való belehelyezkedés, hogy a pedagógus leüljön közéjük és értse a nyelvüket, ami által ők is megnyílhatnak. A gyerekközpontúság az összes interjúalanynál említésre került, jóllehet, ezt többüknél szigor ellenpontozta. Egyikük vallomása szerint szigorú, a múlt rendszerre általában jellemző tekintélyelvű tanító volt, igaz, végig ennek levetkőzésére törekedett.

A tudásközvetítés és a nevelés azonos súllyal jelent meg az interjúalanyoknál, az alapvető emberi értékek oktatásának fontosságára azonban közvetett vagy közvetlen formában mindannyian kitértek.

Kritikával illették a „kikényszerített” tudást is, az állami követelmények által előírt, ám korántsem gyakorlatias tananyagok halmazát, ami életidegenné teszi a közoktatást és az általa kitermelt eredményeket is. Ugyancsak visszafognák a diákok folyamatos számonkérését.

A pedagógusok részéről általánosan érvényesült továbbá egyfajta filantróp viszonyulás a nehezebb sorsú gyermekek felé. Ez a mindennapokban szeretetfókuszú oktatásmódjukban éppúgy megjelent, amiként az anyagi, lélektani, sőt jogi segítségnyújtásban is.

KM: Szakadt a hó, fagyos volt az út, hideg volt. Akkor a kislányon nem volt cipő. Akkor hazamentem, cipőt kerestem rá. Vittem neki cipőt, csizmát, hogy haza tudjon menni. Nagyon sokszor ezt is meg kellett oldani, hogy annak a gyereknek cipője legyen. Tudtuk, hogy nem lesz azért egy szó se, hogy megköszönnék vagy valami, de hát mit csinálhattunk, ez volt.

A vírus következtében kialakult online oktatás egyik legfőbb előnyeként egyikük arra utalt, hogy így legalább a szerények is hallathatják a hangjukat, személyes tapasztalatuk azonban nem igazán volt vele. 

5.1.1.3. Értékvesztés

Mindannyiuk elbeszélését jellemzi azonban egyfajta nosztalgikusság. Utóbbi főként abban érhető tetten, hogy az alanyok mindegyike a pedagógusi pálya általános tekintély- és értékvesztéséről tudósít, gyakran említve azt. Mindazonáltal úgy vélik, ez főként az utánuk következő generáció munkájánál éreztette hatását.

FA: Sajnos a mai világban nem becsülik a pedagógust. Amikor pályakezdő voltam, a szülők érdeklődtek a gyermekeikről, hogy viselkednek, mit tanácsolnék, pedig sokkal fiatalabb voltam, de adtak a szavamra. Tudtam és éreztem, hogy megbecsülnek. A mai szülő nem becsüli a pedagógust.

Egyikük a tanárra mint szolgálóra utal, aki a szerény fizetés, az ezzel összekapcsolható, kevésbé divatos külső, a technikai eszközökkel való boldogulás hiánya révén sokszor gúny tárgyává válik, a diákok szülei között éppúgy, mint nekik köszönhetően aztán a gyerekek között is.

A tanárok iránti tisztelet csökkenését párhuzamba állítják azonban a szülők iránti tisztelet csökkenésével is, sőt bevallásuk szerint az utóbbi hiánya gátolja az előbbi kialakulását.

A szülők tanárokkal szembeni, egyre erősödő kritikájával éppúgy többen számot vetettek, jóllehet a munkájukra vonatkozó utólagos megerősítések segítettek elvenni ezek élét. A pedagógusok megbecsülésének visszaállításához vezető első, de önmagában kis lépésként utalnak csak a fizetések emelésére.

KM: Mert valahogy akkor más volt otthon. Nem a gyereknek volt a döntő szava otthon, hanem a szülőnek. Ha a szülő azt mondta, hogy ez most fekete, az fekete, és az is marad. […] A mai gyerekek már sokkal okosabbak [a technikai eszközöket illetően], sokkal másabbak. […] Sokszor divatosabbak, mint a tanító, és akkor azt le kell nézni, mert az nem olyan divatos, mert az ilyen idős, akkor az már megint nem jó. […] Sokkal kritikusabbak [a tanítóval szemben], másképp veszik, a szülő nem tiszteli, és ha a szülő nem tiszteli, a gyerek se fogja.

A technológia fejlődésére, valamint ennek ambivalenciájára is mind kitértek. Előnyeit mindenekelőtt az életkörülmények javulásában látják, de a diákok közt fokozottan jelen levő, túlzott technicizáltság az élőszó hiányát, az emberi kapcsolatok romlását, kiüresedését hozza magával. Ugyancsak hozzájárul a klasszikus emberi értékek háttérbeszorulásához is, melyek helyét a „menőség”, a trágárság, a nagyobbat mondás s a pénz által szervezett hierarchikus megkülönböztetés veszi át.

Közvetett módon mindannyian utaltak a magyarok/magyar iskolák szlovák nyelvvel kapcsolatos nehézségeire. Noha személyenként eltérő milyenségben, de nekik is akadtak vele gondjaik, az államnyelv sikeresebb elsajátításához vezető út első lépéseként pedig oktatásának életközelivé tételét tartanák fontosnak.

5.1.1.4. „Nemzetfenntartó elemek”

Interjúalanyaink kivétel nélkül lényegi, meghatározó identitásrétegként hivatkoztak a magyarságukra. Ez odahaza, családi szinten s a közoktatás frontján is érvényesült. Gyerekeiket magától értetődően magyar iskolákba íratták, tanítóként pedig, amely tananyagnál lehetőséget láttak rá, igyekeztek utalni a magyar történelem, kultúra és tudomány nagyjaira. A nemzeti ünnepek alkalmából szervezett (iskolai és községi) megemlékezések szervezésében aktívan részt vállaltak.

CsA: Pozsonyi tanáraink arra is felkészítettek bennünket, ha majd tanítani fogunk, akárcsak a két háború közötti magyar iskolák tanítóinak, nekünk kell a falvak kulturális mindeneseinek lennünk. Ezt, ahová kerültünk, ott el is várták tőlünk.

Noha a magyar öntudatra nevelést s az ezzel is elősegített megmaradást mindannyian fontosnak tartották – „Maradjanak meg magyarnak…” (FA), „Nem tehetünk róla, hogy itt vagyunk” (KM) –, ezt mindig észszerű keretek között, az egyenjogúság szellemében tették, nem mozdulva el a „mellverő” magatartás felé. „Soha semmilyen hivalkodásnak nem voltam a híve. Pedagógus a magatartásával mutassa meg, hogy kicsoda és hova tartozik” (CsA). Egyikük megjegyezte azonban, hogy szakját tekintve hiába volt természettudományi illetőségű, praxisa során végig törekedett a magyar nyelv „tisztaságának” megőrzésére, a magyar „szókincs” kifejezéseinek használatára az idegen nyelvi elemekkel szemben, ezáltal egyfajta nyelvművelői pozíciót öltve magára.

A hagyományőrzés, a népművészeti kultúrtevékenység éppúgy mindannyiuknál jelen volt. Egyikük-másikuk iskolai és/vagy községi szinten az énekkarnak, táncegyüttesnek volt a tagja, mások felnőttkorukig amatőr szánjátszók maradtak vagy pedig a gyerekek előadásainak rendezőiként tevékenykedtek. Jelentős, aktív publikációs tevékenységet csak egyikük folytatott.

A politikától való távolmaradás általános jelenségként írható le. Figyelemmel követik, de nem kívánnak részt vállalni játszmáiban.

Egészen más a helyzet a kulturális és szakmai szervezetekkel. Mindannyian kardinálisként hivatkoztak a Csemadokra, azon belüli tevékenységükre (más-más minőségben). Az SZMPSZ ugyancsak meghatározó (hármukból kettő tag, egyikük elnökségi), a Csemadoknál mindazonáltal jóval kevésbé jelentős.

5.1.1.5. Hatásgyakorlás

Nyugdíjba vonuláskor mindannyiuk számára nehézséget okozott az elszakadás. Némelyiküknél ezt könnyítette/nehezítette az időszakos vissza-visszatérés az iskolához, helyettesítőként.

A továbblépést a kreativitásuk kibontakoztatása segítette elő, ami éppúgy vonatkozhatott az idősek klubjában szervezett foglalkozásokra, amiként a virágkötésre vagy épp a publikációs tevékenység felerősödésére.

Ezenfelül (dinasztiaalapítóként) igyekeztek részt vállalni az őket követő generációk (szakmai) terelgetésében is.

Mind hálásak, hogy nem aktív pedagógusként kellett megélniük a járványt, hogy az első hullámokat átvészelték, s várják, hogy visszatérhessenek azokhoz a korábban sokkal kevésbé számontartott mindennapi tevékenységeikhez, amelyek elé a járvány akadályokat gördített.

5.1.2. Megalapozott kategóriák – avagy az első generáció narratívpedagógusidentitás-interjúinak kiértékelése

A Grounded Theory szellemében megvalósult elemzésünk az alábbi öt fölérendelt kategóriát körvonalazta, melyek segítségével a három interjú közös koncepciói leírhatók:

1. Kiemelkedés: Az első generációs pedagógusok pályaválasztásában kulcsfontosságúak voltak saját tanári példaképeik, kiknek oktatási módszereit is átvették. Családjuk támogatta pályára lépésüket, amiben a társadalmi kiemelkedés lehetőségét látták. Képzésükben meghatározó volt a szorgalmuk, valamint a tanárok iránti állami igény. Már tanítottak, amikor az iskoláikat befejezték. A szakmához köthető fontos eredők továbbá az olvasás szeretete, valamint az amatőr színjátszás. Pályájukat intézményi stabilitás jellemezte: nem vagy csak költözés okán váltottak munkahelyet. Utóbbi kikezdhetetlenné tette kötelességtudatukat is. Támogatták a szakma családon belüli kontinuitását – ennek folytán lettek pedagógusdinasztia-alapítók, saját gyermekeik oktatását azonban jellemzően kerülték.
2. Gyermeki érdek: Pályára lépésük fontos ösztönzője volt a gyerekek iránti ösztönös kötődésük. Módszereik bevallottan gyermekközpontúak voltak, a sikerélmény biztosításával és a gyerekek világába való belehelyezkedéssel, e vonatkozásokat azonban általában szigor ellenpontozta. A tudásközvetítés és a nevelés azonos súllyal volt jelen náluk, kritikával illették azonban bizonyos oktatási témák életidegenségét. A gyermekekkel szemben filantrópoknak nevezhetők, legyen szó anyagi, lélektani vagy jogi ügyekről.
3. Értékvesztés: A pedagógusi pályát illetően mindazonáltal általános tapasztalatuk annak devalválódása, amit a szülők és velük gyermekeik sokszor gúnyba torkolló kritikája egyaránt erősít. A tanárok iránti tisztelet hiányát viszont a szülők iránti tisztelet hiányára vezetik vissza. A technológiai fejlődést ambivalensen ítélik meg: egyfelől nagyban tapasztalják az életkörülmények javulását, de a túlzott technicizáltság az élőszó hiányához és a kapcsolatok kiüresedéséhez is vezet. A szlovák nyelvvel eltérő arányban, de mindannyiuknak akadtak gondjaik, oktatásának módját pedig életidegennek tartják.
4. „Nemzetfenntartó elemek”: Mindegyikük meghatározónak tartja a maga magyarságát. A megmaradás érdekében céltudatosan erősítették diákjaik nemzeti öntudatát, de elkerülték a nacionalista kilengéseket. A hagyományőrzés és kultúraápolás különféle frontjain mind szerepeltek, kulcsfontosságú intézményként utalva a Csemadokra, a politikától viszont távol tartották magukat. Az SZMPSZ mint szakmai szervezet kisebb súllyal bár, de jelen volt az életükben.
5. Hatásgyakorlás: nyugdíjba vonulásukkor nehéz volt elszakadniuk az iskolától, de kreatív tevékenységük kiterjesztése megkönnyítette ezt a változást. Emellett lehetőségeik szerint a következő generációt próbálják segíteni.

5.1.3. Az első generáció adatainak táblázatos összegzése

Az alábbi táblázatban a jobb átláthatóság érdekében összegezzük az első pedagógusgeneráció interjúinak elemzése során felállított koncepciókat, mindegyiket az általuk körvonalazott kategóriákhoz rendezve. Az egyes interjúk empirikus mutatóit – azok nagy száma és széttartó mivolta okán – itt már mellőzzük. A kisbetűvel szedett bal oldali rubrikákban így az empirikus mutatókból kialakított koncepciók kapnak helyet. Az egyes vízszintes sorokban csak olyan koncepciók szerepelnek, amelyek a sort záró, jobb szélső rubrikában szereplő kategóriához tartoznak. Az empirikus mutatók koncepciókká való átalakítása, majd pedig az egymással logikai és tematikus kapcsolatban álló koncepciók szerint kialakított kategóriák meghatározása a kutatók feladata volt.

3. táblázat. Az első generációs pedagógusok narratív identitásának egyesített koncepciói és kategóriái

5.2. A második generáció

5.2.1. A második generáció narratívpedagógusidentitás-interjúinak kiértékelése

A második és harmadik generáció tagjaival készített interjúk tapasztalatainak hasonlóan részletes kiértékelésére nem térünk ki. Az alábbiakban csak azok közös eredményeit összegezzük, a kialakult kategóriák szerint rendezve az egyes koncepciókat. Az utóbbiak alapját adó empirikus mutatók szintje itt már nem kerül taglalásra.

1. Családi meghatározottság: A második generáció tagjai számára pedagógusszüleik megkérdőjelezhetetlen ideálok, mintaemberek voltak, kiknek tevékenységét semmilyen kritikával nem illették. Tőlük és tanáraiktól egyaránt átvettek különböző értékeket, mindenekelőtt a szigort, az egyenességet és az emberségességet. A családjuk a pedagógusszakma iránti elköteleződésüket is megalapozta. Már gyerekként tanárosat játszottak, eleve „magukba szívták” a pálya szeretetét. A tanársággal kapcsolatos kérdések családon belüli megbeszélése ugyancsak fontos volt. Őket magukat éppúgy támogatta a család a pályára lépésben, ahogy ők is a gyerekeiket. A szakma megalapozóiként tekintenek a már fiatalon űzött különböző előadói tevékenységeikre, a színjátszásra, énekre, táncra, zenére. Vegyesen viszonyultak a maguk és szüleik kapcsolatához egyazon iskolai intézményben. Volt, aki tudatosan kerülte, más eleve nagyobb elvárásokat észlelt, de volt olyan is, aki kivételezést, ez utóbbi azonban a maga nagyobb elvárásait alapozta meg saját gyerekeivel szemben. Jellemző, hogy barátságaik és szakmájuk összefonódott, olykor a családi szintig, házasságkötésig terjedően.
2. Nevelő szakmaiság: Szakmai alapvetésként a gerincességet, a következetességet, a segíteni akarást, a szeretetteljes viszonyt, az elfogadó környezet megteremtését, valamint a kreativitás minden szintű támogatását nevezték meg. A nevelés és tudásközvetítés skáláján mindannyian markánsan a nevelés primátusa mellett törtek lándzsát. Előtérbe került a gyerekek által hozott családi minták korrekciója is. A felmerülő problémákat az osztályközösségben igyekeztek megoldani, ahogy az útbaigazítást is így kívánták elérni. Ezek sikerének visszaigazolásaként élik meg, hogy egykori diákjaikkal a jelenig kapcsolatot ápolnak. A szakma iránti elkötelezettségük vagy a kezdetektől kikezdhetetlen volt, vagy fokozatosan, a kezdeti nehézségek, a bizonytalanság leküzdése után vált azzá. Az oktatásra hobbiként hivatkoztak, és a folyamatos önfejlesztés fontosságát is hangsúlyozták. A funkciókhoz fűződő viszonyuk ambivalens volt. Egyikük eleve kerülte, másikuk a megtapasztalásuk révén ódzkodott tőlük, míg a korábban funkciót be nem töltő számít közülük a leginkább ambiciózusnak.
3. Szakmai kihívások és újító javaslatok: Az interjúalanyok szerint nem a gyerekek változtak meg, hanem a szülők. Csökkent a felelősségtudatuk, nem foglalkoznak eleget a gyerekkel (inkább önmagukkal), s a tudásmegszerzés mellett a nevelést is a tanárokra hárítják. Az egyik interjúalany mindezt a nagycsaládi szerkezet felbomlására és az azáltal betöltött (megosztott) funkciók hiányára vezeti vissza. Több intézményi módosítási javaslatot is megfogalmaztak. Szó esett a pedagógusok védetté nyilvánításáról (magyarországi minta szerint), az iskolák önkormányzatiságának növeléséről, de az állam által biztosított útmutatások, segédanyagok hiányáról is. Ezenfelül igen túlzónak ítélték a pedagógusokkal szembeni állami és szülői elvárásokat. Kritikával illették azonban a pedagógustársadalmat is, mondván, az iskolán túl nem vállal kellő kulturális szerepet. Az online oktatásnak inkább csak a hátrányait látják, ami újabb, még súlyosabb akadályokat gördített a figyelemfenntartás elé.
4. A magyar kultúra védnökei: Mindannyian fontosnak nevezték a magyar kultúra ápolását, amit lehetőségeik szerint különféle kulturális rendezvények szervezésével vagy azokba való bekapcsolódással támogattak meg. Saját nemzeti öntudatuk kikezdhetetlennek nevezhető, a többséghez való viszonyulásuk azonban szélesebb skálán mozog. Volt, aki túlszárnyalni kívánta, más az alkalmazkodást hangsúlyozta, megint más az állami többletelvárásokra hivatkozott a többségi intézményekhez képest. Különféle kulturális frontokon igyekeztek szerepet vállalni. Ennek hangsúlyossága a kiterjedt lokálpatrióta tevékenységtől a szórakoztató zenélésig terjedt. Lehetőségeik szerint igyekeznek arra biztatni a szülőket, hogy magyar iskolába írassák a gyerekeiket, noha tapasztalják az e téren jelentkező folyamatos létszámcsökkenést. Egyikük a roma gyerekek nagy számára hivatkozott jelentős hátráltató tényezőként, minek folytán a magyar szülők inkább más iskolát választanak. Az egyes szervezetekhez fűződő viszonyuk ugyancsak kettősnek nevezhető. Leginkább a Csemadok fontosságát hangsúlyozták. Az egyik interjúalany aktívan politizál, ketten azonban következetesen távol tartották magukat a közélettől, s bár említették, de nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az SZMPSZ-nek. A szlovák nyelv többüknek kihívást jelentett. Megítélésük szerint e probléma megoldásában kulcsszerep juthatna a nyelvoktatás módszertanváltásának, még gyerekkorban.

5.2.2. A második generáció adatainak táblázatos összegzése

4. táblázat. A második generációs pedagógusok narratív identitásának egyesített koncepciói és kategóriái

5.3. A harmadik generáció

5.3.1. A harmadik generáció narratívpedagógusidentitás-interjúinak kiértékelése

A fentebb már látott mintát követve jelen alfejezetben a pedagógusdinasztiák harmadik generációjával készített interjúink legfontosabb tapasztalataira, visszatérő, egymást erősítő eredményeire koncentrálunk, a kategóriák köré rendezve az egyes koncepciókat.

1. Dinasztikus meghatározottság: A családi minta nyomán az interjúalanyok már gyerekkoruktól tudatosan készültek a szakmára (a tanársággal kapcsolatos játékokat játszottak), és csak az egyiküknél jelentkezett zsigeri ellenállás a pedagógiával szemben. Utóbbit viszont az anya szigorának számlájára írhatjuk, amit az is erősít, hogy később az érintett interjúalany is sorsszerűnek nevezte pályaválasztását. Az otthoni környezetre (házi könyvtár, folyóiratok) és a szüleik által is ösztönzött diáktevékenységekre (pl. szavalás) utólag éppúgy a szakma megalapozóiként tekintenek. Példaképeik általában a pedagógus felmenőik közül kerültek ki, amíg azonban a nagyszüleiket idealizálták, szüleiket esetenként már kritikával is illették, maximalizmusuk, különösen pedig a velük szembeni szigoruk miatt. Ennek ellenére ők is a mintaadóikká váltak, ahogy más tanáraik is. Amíg az egyetemiek közül viszont csak a követendőket emelték ki, az általános- és középiskolaiak közül olyanokat is, akik ellenpéldaként szolgáltak a számukra; akik gúnyolták, esetleg lenézték növendékeiket. A szakma átörökítésére önmaguk esetében még sorsszerűségként hivatkoztak, ám ez nem vált elvárássá saját gyerekeikkel szemben. A tanárság mellett lehetőségként felmerült pályáik igen széles skálán mozogtak, a rendőr-akadémiától a gyógyszerészetig terjedően. Ambivalens módon párhuzamosan volt jelen az életükben diáktársaik vádja, hogy szüleik, illetve a többi tanár révén kivételezetteknek számítanak, miközben ők épphogy szüleik nagyobb, olykor túlzó elvárásait tapasztalták. Mindezen élményeik markáns tanártisztelő attitűdöt és megfelelési vágyat alakítottak ki bennük. A pedagógia több fronton is kapcsolatszervező erőként működött az életükben: családtagjaik, szerelmeik, barátaik is nagyarányban a szakmából kerültek ki.
2. Szakmaiság: Interjúalanyaink a legalapvetőbb pedagógiai értékekként az emberségre, korrektségre, nyitottságra, a személyes horizontok bevonására, valamint a rugalmasságra hivatkoztak. Utóbbira azért is nagy szükség van, mert a mai gyermekek érdeklődését sokkal nehezebb felkelteni. Ugyanilyen fontosnak tartják azonban a fegyelmet is, amire a tiszteletkivívás fontos eszközeként tekintenek. Az elméleti tudás átadása mellett kulcsfontosságúnak tartják a gyakorlati dimenziót, valamint a diákok egyéniségének kibontakoztatását. A tudásközvetítés viszonylatában a nevelés elsőbbsége mellett foglaltak állást, melyre hatványozott szükség van „rohanó, számítógépes világunkban”. Hangsúlyozták, hogy minden gyermeket egyenlőként kell kezelni, és törekedni kell az összehasonlítások elkerülésére, hiszen mindenki más-más személyes háttérrel bír, más-más traumát hordozhat. A pálya iránti elköteleződésük egyik fontos elemeként tartják számon a diákoktól származó visszaigazolásokat. A nehézségek ellenére mind elkötelezettek szakmájuk és szakjuk iránt is, és nem gondolkodtak elhagyásán. Interjúikból a karrierizmus teljes hiánya tűnik ki; nem törekednek magasabb pozíciókra.
3. Iskolakritika: Több fronton is kritikával illették az iskolákat mint munkaadó intézményeket. Megítélésük szerint nagy hiba, hogy az iskola sokszor nem az alkalmazottai, tehát a tanárok mellett áll ki, hanem a szülők követeléseihez, vádjaihoz idomul, elkerülendő diákjai számának csökkenését. Egy jól működő iskola alapját szerintük az összetartó tanári közösség adja, amihez alapvető fontosságúnak tartják a rendszeres közösségépítést és az őszinteséget. A felsőoktatási intézményeket arra ösztönöznék, hogy fektessenek nagyobb hangsúlyt az egyes oktatási szintekhez és iskolatípusokhoz köthető, nagyban eltérő módszertanok megismertetésére. Erre továbbképzések formájában például nekik is szükségük volna. Mind kritikával illették a szlovák nyelv oktatásának mikéntjét, s javasolták annak idegen nyelvként való tanítását, amit szerintük a kommunikációra, nem pedig az információátadásra kellene kiélezni. Bevallásuk szerint nekik maguknak is – a szlovákiai magyarság tetemes részéhez hasonlóan – vannak bizonyos nyelvi nehézségeik a szlovák nyelvhasználat terén. A magyar nyelv kapcsán az olvasásfejlesztés szükségességét hangsúlyozták, tekintettel a gyerekek gyenge szövegértő képességére. Minden interjúalany beszélt az online oktatás tapasztalatairól is, de kizárólag negatív előjellel. A lankadó figyelmet, fokozott érdektelenséget, a személytelenséget, valamint a különböző családi hátterek láthatóvá válását nevezték meg negatívumokként.
4. Tekintélyvesztés: Munkájukban a tanári pozíció általános értékvesztését tapasztalják (mivel a szülő sem tiszteli a tanárt, úgy nem tiszteli a gyerek sem). Többször is hivatkoztak a tanárok kiszolgáltatottságára a szülőkkel szemben, akik egyre gyakrabban mint számonkérők lépnek fel. Megítélésük szerint a gyermek előtérbe került jogai mára nem az eredeti célhoz, a tanárokkal szembeni kiszolgáltatottságának felszámolásához járulnak hozzá, hanem a ló túloldalára esve immár kötelességeinek elodázását is lehetővé teszik. Ők diákként azt a tanárt tisztelték leginkább, aki a gyereket is tisztelte. Mára ez azonban kevésnek számít, és a diákok sokszor minden tanári jó szándék ellenére visszaélnek a helyzetükkel, érinthetetlenségükkel.
5. Magyarságvállalás: Nemzeti identitásukra mind magától értetődő attribútumukként tekintenek, a magyarságtudat erősítését, őseink kultúrájának és nyelvének ápolását pedig alapvető pedagógiai célnak tartják. Véleményük szerint ehhez jó alkalmat biztosítanak a különféle pályázati felhívások, versenyek, ahol szívesen szerepelnek diákjaikkal. Kisebbségiként automatikus volt számukra, hogy képzésük minden szintjét az anyanyelvükön végezzék, és tanítani is kizárólag ilyen nyelvű intézményben kívánnak. E téren való elköteleződésükhöz egyetemi képzésük is nagyban hozzájárult. Magyarságuk vállalása azonban nem jár együtt nacionalizmussal, a sovinizmust pedig mind elítélik. Kritikával illették viszont a magyar gyerekek szlovák iskolába való íratását. Mind távol tartották magukat a politikától, a Csemadokban sem vállaltak szerepet, s a pedagógusszövetségnek is csak egyikük volt tagja, ami az utóbbi szervezetek háttérbeszorulásáról tanúskodik. A lokálpatrióta tevékenység ugyancsak kevéssé jellemzi őket, nyomai legfeljebb szakdolgozataik témáiban fedezhetők föl.

5.3.2. A harmadik generáció adatainak táblázatos összegzése

5. táblázat: A harmadik generációs pedagógusok narratív identitásának egyesített koncepciói és kategóriái

6. Pedagógusgenerációk tapasztalatainak hasonlóságai és eltérései

A narratívpedagógusidentitás-interjúk alapján felállított generációs koncepciók és kategóriák bemutatása a fentiekben tehát megtörtént. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy ezen eredményeket egymás mellett olvasva kiértékeljük közös és egyszersmind eltérő tapasztalataikat is. Ekként a teljes szlovákiai magyar pedagógusközösség alapvető identitástényezőire nyílik rálátásunk. Az eredményeinket tematikus összefüggéseik szerint rendezve közöljük. A témaköröket az egymással együtt rezonáló kategóriák alapján alakítottuk ki, s mindegyik önálló alfejezetet képez. Ezek a kategóriák eredendően az egyes generációkhoz tartozó táblázatok jobb szélső oszlopát alkották. Összeolvasásuk/kiértékelésük a Grounded Theory alapvetése szerint a kutatók feladata. Az alább olvasható eredmények gyakorlatilag a kutatási kérdésekre adott mélyreható válaszok is egyben.

6.1. Dinasztikus mintázatok

Kiemelkedés és stagnálás: Interjúalanyaink a tanári szakmát csak az első generáció esetében értelmezik a társadalmi kiemelkedés útjaként, amit a tanárok iránti állami igény, később a tanintézmények szavatolta stabil munkahelyek, általában pedig a pedagógusokkal szembeni köztisztelet erősítenek meg. A többi generáció esetében a pályán maradás inkább az ismert ösvényeken való biztonságos továbbhaladásként, stagnálásként értelmeződik, aminek viszont egyre negatívabb tónust kölcsönöz a társadalmi és anyagi megbecsülés csökkenése.

Kontinuum: Noha az első generációs pedagógusok szülei még más szakmát képviseltek, maradéktalanul támogatták interjúalanyaink pedagógusi pályára lépését, amiben a társadalmi kiemelkedés lehetőségét látták. Az első generációsok tudatos dinasztiaalapítók: markánsan támogatták a következő családi nemzedékek pályára lépését, s nem volt ez másként a második generáció tagjainak esetében sem. A harmadik generáció tagjai önmaguk kapcsán sorsszerűségként tekintenek a pedagógusi pályára, ám annak átörökítése nem válik a céljukká.

Mintakövetés és kritika: Az első generáció tagjainak példaadói mindenekelőtt a saját tanáraik voltak, akik mellé a második generációnál már megkérdőjelezhetetlen ideákként csatlakoztak a pedagógusszülők. Izgalmas változás mutatkozik a harmadik generációnál, amely tisztelettel adózik a jó emlékű tanárok előtt, idealizálja a nagyszülő pedagógusokat, de a legkritikusabb is, mindenekelőtt saját, nem jó emlékű tanáraival és pedagógus szüleivel, azok túlzó szigorával és elvárásaival szemben.

Szülő és gyermek, tanár és diák: Az első generáció interjúalanyai igyekeztek elkerülni, hogy a saját gyerekeiket tanítsák. A második generáció tagjainál vegyes eredmény mutatkozott. Volt, aki kerülte, más eleve kivételezést tapasztalt, megint más fokozott elvárásokat a szülei felől. A harmadik generációnál már állandósult tapasztalat a kivételezés vádja a diáktársak felől, de a szülők túlzó elvárásai is, amit kritikával illetnek.

Kapcsolatszervező pedagógia: általános tapasztalat, hogy a pedagóguslét az interjúalanyoknál a baráti társaságok alakításán túl a családi kapcsolatok (ki)alakításáig terjedt.

Eredők: Mindhárom generáció tagjai különféle fiatalkori előadói tevékenységekre hivatkoznak a tanárság megalapozóiként, pl. az amatőr színjátszásra, énekre, zenére, táncra, szavalásra. Az első generáció tagjait ráadásul a kreatív tevékenységek segítették túl a nyugdíjba vonulás nehézségein. A második és harmadik generációnál az otthoni, pedagógiához és kultúrához kötődő környezet is meghatározó volt. Már gyerekként találkoztak a szüleik által közvetített tanári mintákkal, részt vettek a szüleik foglalkozásain, játék közben pedig gyakran a tanár szerepét öltötték magukra.

6.2. Szakmai alapvetés

Tudásközvetítés és nevelés: Az első generáció a kettőt még azonos súllyal említi, a második és harmadik generáció tagjai azonban már egyértelműen a nevelést, a személyiségfejlesztést állítják előtérbe. Utóbbi összefonódik az otthonról hozott, általuk hiányosnak ítélt viselkedési minták korrekciójával, és a szülők viszonyulásának lentebb taglalt kritikájával is.

Gyerekközpontúság: A gyermekek iránti érzékenység természetes összekötője a három generációnak. Az első generáció esetében ez egyfajta filantróp támogatással egészül ki, a második és harmadik generáció interjúalanyainál a gyerekek egyenlőségének hangsúlyozása lesz fontos, míg a harmadik generáció a gyermekek összehasonlításának kerülését is lényegesnek tartja, az egyre markánsabbá váló szociális különbségek okán.

Pedagógiai alapvetések: Amíg az első generáció tagjai saját bevallásuk szerint a gyerekek sikerélményének biztosítására, valamint a világukba való belehelyezkedésre fókuszáltak, mindezt szigorral ellenpontozva, a második generáció esetében a következetesség és gerincesség váltak alapvetéssé, az elfogadó környezet kialakításával s a kreativitás támogatásával kiegészülve. A harmadik generáció az emberségességet és a korrekt viselkedést állította előtérbe, amit rugalmassággal, nyitottsággal és személyességgel egészített ki, mely utóbbira a gyerekek megszólításának egyik legeredményesebb módjaként hivatkozott.

Szakmai elkötelezettség: Az alább taglalt nehézségek ellenére mindhárom generáció képviselőit jellemezi a pedagógiai pálya iránti elkötelezettség, ami vagy a pályára lépés kezdeteitől, vagy az első évek nehézségeinek leküzdése, a belehelyezkedés után vált kizökkenthetetlenné. A második generáció tagjai a tanításra és az önfejlesztésre egyaránt hobbiként hivatkoztak; a munka leginkább az ő esetükben értelmeződött szenvedélyként.

Visszaigazolások: Különösen a második és harmadik generáció tagjai említették a diákok visszaigazolásának fontosságát, ösztönzőként, fokmérőként hivatkozva rájuk a munkájuk sikerességét illetően.

Funkciók: A három közül az első generáció tagjainak vezetői pozíciókhoz fűződő viszonya tekinthető a leginkább pozitívnak. A második generáció már ambivalens, a pozíciókat korábban betöltők csömöre vegyesen van jelen a funkciók betöltésére törekvő, ám azokat korábban még be nem töltők lelkesedésével. A harmadik generáció esetében a karrierizmus hiánya érhető tetten. A pedagógiai munka náluk kellő energiát emészt fel ahhoz, hogy (aktuálisan) ne tekintsenek annak határain túlra.

6.3. Kritikai horizontok

A pálya értékvesztése: Mindhárom generáció reflektált a tanári szerepkör általános tekintély- és értékvesztésére. Jóllehet az első generáció mindezt nem annyira a saját, mint inkább a rá következő generációk tapasztalataira alapozta, de már közöttük is volt olyan, aki a tanárságról mint gúnynak kitett pályáról beszélt, egyebek között az anyagi meg nem becsülés okán. A második generáció ugyanennek viszonylatában nehezményezte a pályát terhelő túlzó bürokratikus követelményeket, a tisztelet visszaszerzése kapcsán pedig a pedagógusok védett státuszának magyarországi minta szerint való bevezetése is felmerült, aminek értelmében a tanár zaklatása, a vele szembeni erőszak fokozottan büntetendő. Utaltak azonban arra is, hogy a tanárok markánsabb kulturális tevékenysége éppúgy hozzájárulhatna tekintélyük visszaszerzéséhez. A pozícióvesztésre legnagyobb arányban és intenzitással a harmadik generáció reagált. „Hát most sajnos már nem olyan jó. Szerintem már nincs az a tisztelet […]. Lehet, hogy még akad az a pár tanár, akit még valamiért tudnak ebben az időben, meg ebben a világban is tisztelni, de azt nagyon ki kell érdemelni.” (HS) Megítélésük szerint az iskolák a diákok után járó fejpénz megtartása okán nem állnak ki kellőképp a tanáraik mellett. Úgy vélik, a diákok jogainak túlhangsúlyozása a kötelezettségeik elodázásához vezet; ezt a második generáció tagjai is említették. A harmadik generáció szerint a diákok iránti korrektség mára kevés a tisztelet kivívásához. Utóbbi legfeljebb a fegyelem által érhető el, bár az annak eléréséhez használható eszközök igen szűkösek. A negatív értékelés mára például sok esetben a „menőség” fokmérője, nem pedig fenyegető erő.

A szülői hozzáállás kritikája: Az első generáció tagjai szerint a tanárokkal szembeni tisztelet csökkenése a gyerekek szüleik iránti tiszteletének csökkenésével arányos. Noha a maguk gyerekei fölött is sok esetben elveszítik a kontrollt, a szülők az esetleges hiányosságokat a tanárokon kérik számon, és egyre erősödő kritikával fordulnak feléjük. A második generáció tagjai jószerével ugyanezt állítják, mondván, a szülők felelősségtudata lett más, nem a gyerekek. Noha a tanárra hárítanak, ők nem rakják le a nevelés megfelelő alapjait, a gyerekeik helyett pedig inkább magukkal törődnek. A harmadik generáció már egyértelműen arról tudósít, hogy a tanárok teljesen kiszolgáltatottak a szülőknek, vádjaiknak, elvárásaiknak.

Az oktatás hiányosságai: Az egyes generációk, különösen pedig a harmadik, a gyakorlati tudásszerzés fontosságát hangsúlyozták, az iskola követelményrendszerét inkább jellemző elméleti elvárásokkal szemben. Ugyancsak ők említették azt is, hogy egyre nehezebb felkelteni a gyerekek érdeklődését. Az online felületek mediális dömpingjével az iskola által kínált ingerek nehezen tudják felvenni a versenyt, amit az elméleti beállítottság tovább súlyosbít. Többen említették a diákok egyre gyengébb szövegértő képességét is.

A szlovák nyelv mint kihívás: Noha az előző pont elemeként is taglalható volna, hiszen minden generáció kitért a szlovák oktatásának vakfoltjaira, arra, hogy már régen idegen nyelvként volna szükséges oktatni, az angol tanítása ugyanis sokkal nagyobb sikereket ér el a szlovákiai magyar iskolákban, mint a szlováké.[1] Több interjúalany utalt saját nehézségeire is az államnyelvvel kapcsolatban. Ebből pedig a szlovák tanításának immár többgenerációs hiátusai tűnnek ki. Pozitív eredményként hivatkozhatunk arra, hogy a szlovák idegen nyelvként való oktatása kutatásunk ideje alatt jogi hátteret nyert, de módszertani kidolgozása a gyakorlatban még sok esetben várat magára.

Online oktatás: Jószerével minden generáció csak negatívumokat sorakoztatott fel az online oktatással kapcsolatban. A személyesség és a figyelem hiánya, fenntartásának nehézségei éppúgy felmerültek, amiként a szociális hátterekbe való betekintés is problémaként tűnt fel, hiszen ezáltal még hangsúlyosabbá válhatott a diákok eltérő anyagi hátterének megtapasztalása.

Intézményi hiányosságok és javaslatok: Minden generáció említette, hogy az egyes iskolatípusokhoz illeszkedő, más-más mélységben és módszertannal megírt tankönyvekre, segédanyagokra, pontosabb útmutatásra volna szükség az oktatás minőségének javításához, ami természetesen a tanárokra nehezedő terheket is enyhítené. Különösen a harmadik generáció említette a tanári kar őszinte, összetartó munkájának fontosságát, egymás erősítését, valamint azt, hogy az iskolának intézményileg is a tanárai, nem pedig a szülők mellett kellene kiállnia. A második generáció képviselői részéről felmerült az iskolák önkormányzatiságának gondolata is.

6.4. Nemzeti identitás és kultúra

Meghatározó magyarság: Saját nemzeti identitására minden interjúalany mint alapvető, meghatározó fundamentumra hivatkozott, a legmarkánsabb nemzeti felhangokkal azonban az első és főként a második generáció tagjai éltek. Náluk a magyar nemzeti öntudat kikezdhetetlensége a többségi nemzethez fűződő ambivalens viszonnyal társult, annak túlszárnyalásától a hozzá való alkalmazkodásig terjedően. A harmadik generáció ugyancsak identitásának magától értetődő rétegeként hivatkozott a magyarságára, ezekben az interjúkban a nemzeti beállítottság azonban korántsem volt olyan hangsúlyos, mint az első két generációnál, és a tolerancia, valamint a sovinizmusellenesség felhangjaival gazdagodott.

Magyarságra nevelés: Az első generáció tudatosan megmaradást célzó, a magyar öntudatra nevelést előtérbe állító pedagógiát működtetett, amit a második generáció még tovább erősített, az ősi és újabb magyar kultúra elemeivel egyaránt dolgozva. Számukra a nemzeti megemlékezések a magyarság kifejezésének fontos fórumait jelentették, és aktívan részt vállaltak megszervezésükben. A harmadik generáció tagjai számára egyértelmű volt, hogy magyar iskolát végezzenek és magyar iskolában is tanítsanak, s éppúgy fontosnak tartják a nemzeti ünnepekre való megemlékezést, de korántsem annyi fronton, olyan nagy hangsúllyal, mint a második generáció.

Magyar gyerek magyar iskolába: Mindhárom generáció tagjai hathatósan kiállnak a magyar gyerekek magyar iskolába való íratása mellett, lehetőségeik szerint pedig erre biztatják a szülőket is.

Devalválódó hagyományápolás: A népi hagyományok ápolása, a lokálpatriotizmus, a népművészeti előadások szervezése, illetve az azokba való aktív bekapcsolódás ugyancsak az első két generáció sajátja, a harmadiknál már háttérbe szorul, különösebben fel sem merül. A lokálpatriotizmus nyomai itt legfeljebb a képzés idejére visszanyúló szakdolgozati és szemináriumi témákban tűnnek fel.

Devalválódó Csemadok: A Csemadok kulturális szervezethez való viszonyulás a hagyományokhoz való viszonyulással párhuzamosan alakul. Az első és a második generáció tagjai a (szlovákiai) magyar kultúra kardinális, közösségszervező, megkerülhetetlen intézményeként hivatkoztak a Csemadokra, melynek aktív szereplői is voltak. A harmadik generáció beszámolói azonban a szervezet jelentőségének csökkenéséről tudósítanak, s az interjúalanyok nem is vettek részt munkájában.

Jelképes SZMPSZ: A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége minden generációnál jelen volt, ám akik a tagjai is voltak, inkább csak jelképes tagságról beszéltek. A szervezet egyik generációnál sem töltött be hasonlóan jelentős funkciót, mint a Csemadok.

Depolitizáltság: A politikától való távolmaradás jószerével mindhárom generációra érvényes. Az első generáció esetében a tudatos távolmaradás érvényesül, a harmadik generációnál az érdektelenség kerül előtérbe, s noha a második generáció tagjai közül az egyik interjúalany aktívan politizált, generációs társai ugyanolyan határozottan távolt tartották magukat a politikától. Az első generáció esetében mindez a múlt rendszer sajátosságaival, hallgatólagos kritikájával magyarázható, a második generációnál azonban a politika megosztó jellege lesz a távolmaradás fő oka.

7. Összegzés – Avagy a szlovákiai magyar narratív pedagógusidentitás sajátosságai

Jelen kutatás a szlovákiai magyar pedagógusok narratív identitásának vizsgálatára vállalkozott. A közösség demográfiai sajátosságainak bemutatását követően a narratív identitás elemzésének potenciális lehetőségeit összegeztük (Bruner, Gergen és Gergen, McAdams, valamint Pataki), melyek fókuszpontjai a mi interjúkérdéseink alapját is adták. Részletesen taglaltuk Glaser és Strauss Grounded Theory módszerét, amely mélyreható, kvalitatív szövegvizsgálatként írható le, és a mi vizsgálatunk alapvetése is volt.

Kutatásunk során kilenc mélyinterjút készítettünk Dél-Szlovákia különböző régióiból származó pedagógusokkal. Interjúalanyaink közt hét nő és két férfi szerepelt, jobbára igazodva a szlovákiai magyar pedagógustársadalom nemi eloszlásához. Öt interjú hanganyag, négy pedig a koronavírus okán bevezetett óvintézkedések miatt írott formában készült. Kutatásunk különlegessége, hogy az interjúalanyok kivétel nélkül pedagógusdinasztiákból kerültek ki. Olyan családokból tehát, ahol legalább háromgenerációnyi pedagógus követte egymást. A kilenc közül az első, a második és a harmadik generációhoz egyaránt három-három fő tartozott. A mélyinterjúk vizsgálata által ilyenformán nem pusztán egyének életútjára nyílt rálátásunk, hanem az egyes generációkon belüli, valamint az azok közti tapasztalatok hasonlóságaira, különbségeire is rátapinthattunk.

Munkánk negyedik fejezetében a vizsgálat menetébe kínáltunk bepillantást. Egy interjút a Grounded Theory piramisszerű, hierarchikus módszere mentén, részletekbe menően elemeztünk. Ezen a szakaszon bemutattuk azt is, hogy az egyes interjúk empirikus mutatóiból (adatok) miként alakulnak ki azok fölérendelt koncepciói (fogalmak), végül pedig, hogy a koncepciók hogyan állnak össze kategóriákká (fogalomcsoportok, témakörök). A szakaszt az adott interjúból származó idézetekkel gazdagítottuk, eredményeit pedig egy táblázatban is összegeztük.

Az ötödik fejezetben a generációké volt a főszerep. Elsőként részletesen taglaltuk az első generációs pedagógusok interjúinak eredményeit, betekintést nyújtva a közös tapasztalatok kinyerésének mikéntjébe. A második és harmadik generáció esetében ezt a fajta, még interjúidézetekkel tarkított, mélyreható bemutatást már mellőztük, és az egyes generációk kategóriái alá rendezve taglaltuk azok legfontosabb koncepcióit. Mindegyik generáció eredményei külön-külön táblázatokban is megtekinthetők.

A hatodik fejezetben a kategóriák által kialakított témakörök mentén egymás viszonylatában vizsgáltuk a generációk eredményeit, előtérbe állítva azok hasonlóságait és különbségeit.

Kutatási kérdéseink közül az elsőre, ami a szlovákiai magyar pedagógusok narratív identitásának kulcselemire, s a harmadikra, amely az egyes pedagógusgenerációk egymásra hatására s identitáskülönbségeire kérdezett rá, a hatodik fejezetünk tapasztalatinak tükrében a következő válaszokat adhatjuk:

Amíg az első pedagógusgeneráció kiemelkedési lehetőségként tekintett a tanári pályára, a többi inkább mint a szülők révén ismert, biztonságos ösvényre lépett rá. Az első két generáció nagyban támogatta a szakma átörökítését, a harmadik számára ez azonban már nem bír prioritással. Az első generációnak a kedvelt tanárok, a másodiknak az ideává magasztosult szülők szolgáltak példaként, a harmadik már a szüleivel szemben is kritikát fogalmazott meg. A tudásközvetítést és nevelést csak az első generáció tartotta azonos fontosságúnak, a másik kettőnél egyértelműen a nevelés került előtérbe. A gyerekközpontúság generációk fölötti tapasztalat, alapvető stratégiaként tűnik fel azonban a szigor (első generáció), a következetesség és a kreativitástámogatás (második generáció), valamint az emberség, a rugalmasság és a személyesség is (harmadik generáció). A tanári pálya értékvesztésével mindhárom generáció szembesült, mégis a harmadik számára jelenti a legégetőbb problémát. Ennek kulcsösszetevőjeként a szülők megváltozott viszonyulását hangsúlyozták, akik bár maguk is becsmérelik a tanárokat, gyerekeik nevelését mégis tőlük várják el. A bajt csak tetézi, hogy a fejpénz megtartása miatt sokszor az iskola sem a tanárai mellett áll ki velük szemben.

A második kutatási kérdésünk a kisebbségi identitás tanítási stratégiaként való megjelenésére kérdezett rá. Ennek kapcsán elmondható, hogy mindhárom generáció tagjai alapvető identitásrétegükként tekintenek a magyarságukra, ahogy a magyar öntudatra nevelést is fontosnak tartják. Ennek elemeit számos tanítási óra anyagába igyekeznek integrálni. Az első és különösen a második generáció nemzeti beállítottságához képest a harmadik esetében e vonatkozások sokkal kevésbé uralják az egyes narratívákat.

Az elemzett interjúk tapasztalatai azt igazolják, hogy a szakmai, dinasztikus, nemzeti, kisebbségi és regionális identitás szoros, szinte elválaszthatatlan egységet alkot a szlovákiai magyar pedagógusok első két vizsgált generációjánál. Tendenciózus változások figyelhetők meg azonban a harmadik, legfiatalabb generáció esetében, ahol gyakorlatilag az összes elemezett identitásréteg devalválódáson esett át. A legkisebb problémát a dinasztikus vonal gyengülése jelenti, a nemzeti, kisebbségi és regionális identitás háttérbeszorulása pedig az asszimilációs folyamatokkal látszik együtt rezonálni. Intézményi szinten megerősíthető volna azonban a szakmai identitás, hiszen a pálya anyagi, törvényi megszilárdítása áttételesen a társadalmi megbecsülés felerősítéséhez is hozzájárulhatna.

A kutatásunk során készített és vizsgált szlovákiai magyar narratívpedagógusidentitás-interjúk egy kisebbségi közösség kulturális szempontból meghatározó szakmájára és művelőinek tapasztalataira engednek rálátást. A tanárok e három generációja a helyi magyarság több mint három generációja fölött őrködött és őrködik. Ezért is fontos, hogy fokozott figyelmet fordítsunk azokra a problémákra, melyekre a fent elemzett interjúk (is) felhívják a figyelmet, hiszen azok nem pusztán a tanárok, hanem az egész közösség kihívásai, és mindannyiunk érdeke, hogy megoldást találjunk rájuk.

Felhasznált irodalom

Baka, Patrik–Strédl, Terézia–Horváth, Kinga–Huszár, Zsuzsanna–Nagy, Melinda–Tóth, Péter–Németh, András 2023. Exploring the Narrative Identity of Hungarian Teachers In Slovakia. Pedagogika – Pedagogy. Bulgarian Journal оf Educational Research аnd Practice, 95. Volt. 9. Issue. 1167–1184. p.

Patrik Baka L. – Terézia Strédl – Kinga Horváth – Zsuzsanna Huszár – Melinda Nagy – Péter Tóth – András Németh

Exploring Teachers’ Narrative Identity in a Hungarian Context in Slovakia – 2.

The focus of this thesis is to investigate the narrative identity of Hungarian teachers in Slovakia and to identify their identity factors. In the first section of the paper, we present the demographic and pedagogical characteristics of the Hungarian minority in Slovakia. In the following, we discuss the concept of narrative identity and its research possibilities, with a special emphasis on the Grounded Theory method, on which our study is based. Then we present the specificities and focal points of our research, as well as the group of our interviewees, which consisted of teachers from different regions of southern Slovakia. A particularity of our research is that the interviewees were all from pedagogue dynasties. In other words, from families where at least three generations of teachers succeeded each other. The in-depth interviews therefore provide insights not only into the life histories of individuals, but also into the similarities and differences of experiences within and between generations. In the second half of the paper, we will analyse in detail the common lessons from the in-depth interviews, which we will group into categories according to the Grounded Theory methodology and interpret them according to the concepts (key terms). The four categories we have identified are ‘dynastic patterns’, ‘professional grounding’, ‘critical horizons’ and ‘national identity and culture’. For reasons of space, this paper is published in two parts. The first part is available in the previous issue of this publication.

[1] Az 1989-es rendszerváltás óta a szlovák nyelv a magyar nyelvű iskolákban ugyanazon kritériumok szerint van oktatva, mint a szlovák iskolákban. Az archaikus szlovák szövegek, klasszikus irodalmi alkotások és az emelt szintű nyelvtan oktatása azonban a magyar diákoknak fokozott problémát jelent, hiszen iskolába lépéskor sokan közülük minimumszinten bírják csak a szlovákot. A nyelv- és irodalomoktatás elméleti fókusza a gyakorlatival szemben pedig tovább hátráltatja a felzárkózást.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.06

2018-ban a budapesti Darabanth aukciósház kínálatában több dokumentum is felbukkant, amelyek egykor a Grosschmid család hagyatékában voltak, és egyes családtagjaikhoz kötődtek. A tételek között szerepeltek levelek, képeslapok, fényképek, különféle dokumentumok és két nagyon személyes és értékes kis könyv, illetve füzet: Grosschmid Géza kamaszkori emlékkönyve és lánya, Katalin kamaszkori naplója.

Az emlékkönyv bekerült a kassai Márai Sándor Emlékkiállítás gyűjteményébe, és megtekinthető a Család elnevezésű szobában. Sőt, elkészült az emlékkönyv hasonmás kiadványa is, amit a budapesti Pytheas Könyvmanufaktúra készített el, ők restaurálták a több mint 130 éves bőrkötéses kis emlékkönyvet.

Grosschmid Katalin kamaszkori naplója a Magyarországon, Várpalotán működő Trianon Múzeum gyűjteményébe került, akik Naplóm 1918–1922. Kassai kislány bolyong a viharban címmel kiadták ezt a százéves dokumentumot.[1] A kötetet szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor színháztörténész.

A könyv méretében és külsőleg is eltér az eredeti naplófüzettől. A naplóbejegyzések viszont betűhűen, szerkesztetlenül és javítás nélkül jelentek meg a kötetben. A bal oldalon láthatjuk a napló befotózott oldalát: a kézírást, fotókat, egyéb emlékeket, a jobb oldalon pedig nyomtatva az átírt kéziratot eredeti helyesírási hibákkal és betűtévesztésekkel, valamint a szöveget illető jegyzeteket és megjegyzéseket is. Sajnos, a német szövegrészeket is hibásan és hiányosan tették közzé, ugyanis ezek még schwabacchal, német gót típusú betűkkel vannak írva, mert a 20. század elején így tanultak németül írni és olvasni az iskolákban.

A Trianon Múzeum Alapítvány részéről Török Ferenc Lászlónétól megkaptuk a napló pontos adatait és leírását. A füzet külső mérete: 195 mm x 240 mm, bordó színű műbőr borítója van, amire aranyszínű nagybetűkkel rá van nyomtatva, hogy NAPLÓM és a dátum: 1918 MÁRCZ 8. A füzet varrott, lekerekített sarkai vannak, a belseje vonalkázott (10 mm) vajszínű lapokat tartalmaz (kb. 90 g-os), 58 lapos, nem minden lapon, illetve oldalon van írás. 29 lap üresen maradt. A lapok élei pirosra vannak festve. Az íráson kívül a napló tartalmaz még fényképeket, képeslapokat, valamint különböző személyektől saját készítésű kártyákat, és szárított virágok is vannak beleragasztva, beletéve. A szöveg főként fekete tollal (tintával) van írva.

A Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatónője, Jarábik Gabriella ígéretet kapott a Trianon Múzeum igazgatójától, dr. Szabó Pál Csabától, hogy az eredeti napló hiteles másolatát elkészíttetik, és elküldik a kassai Márai Sándor Emlékkiállítás gyűjteményébe. Ezáltal egy újabb fontos dokumentummal és kiállítási tárggyal bővül majd a kiállítás anyaga.

Grosschmid Katalin 1904. március 8-án született Kassán.[2] Ekkor a család a Fő utcán lakott a Kassai Jelzálogbank épületében, egy bérházban, amelyet részletesen leír Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című művében. (Márai 2019) Grosschmidék az 1913-as év végén költöztek be a Mészáros utcai frissen felújított saját házukba. (Márai 2019, 252. p.; Ötvös 2023, 91–92. p.) 1918. március 8-án itt ünnepelték lányuk 14. születésnapját, és erre az alaklomra kapta anyukájától a naplót.

„Édes Katókám![3] Mától kezdve már nem vagy »gyerek«. Én csak azt kívánom, hogy olyan maradj, mint amilyen eddig voltál! Adja Isten, hogy ebbe a kis füzetbe sok-sok kedves dolgot jegyezhess be. Őrizd meg jól! Meglásd, sok örömmel olvasod majd mindenkor. Anyuka.”

Dr. Grosschmid Gézáné szül. Ratkovszky Margit végzettsége alapján pedagógus volt. Évekig tanított a kassai felső leányiskolában, majd ahogy sorban születtek a gyerekek, főállású anyaként otthon maradt, és a háztartást vezette. (Ötvös 2023, 93–94. p.) Valószínűleg a naplóírást pedagógiai megfontolásból ajánlotta a 14 éves lányának. A 20. század elején a gyerekek, a tanulók önművelésének legfontosabb tényezőiként tartották számon az olvasást, a társalgást és a fogalmazást, ami elsősorban levél- és naplóírást jelentett.[4]

1934-ben jelent meg Tutsek Anna – a Cilike regénysorozat írójának és a Magyar Lányok című képes hetilap szerkesztőjének – a Naplóírásról szóló cikke. (Tutsek 1934, 671. p.) Ebben kifejti, hogy a serdülő lányoknál a 14. év körül jön el az az idő, amikor igénylik, hogy leírják, ami velük történik, amit éreznek, amit gondolnak, az élményeiket. Megjegyzi, hogy lebeszélni nem kell, de rá kell vezetni őket arra, hogyan kell naplót írni, mert ez az önnevelés egyik eszköze, és feltétlenül őszintének kell lennie. „Igyekezzünk tárgyilagosan leírni mindazt, ami velünk és bennünk történik és soha se akarjuk szépíteni magunkat, a magunk cselekedeteit, gondolatait. Ne pózoljunk és ne érzelegjünk.” (Tutsek 1934, 671. p.) Emellett a pedagógiai hagyomány a rendszeresség, pontosság és időbeosztásra nevelés eszközeként is ajánlja a naplóírást. (Huszár 2005, 116. p.)

Bárki írhat naplót, ez teljesen hétköznapi forma és személyes természetű műfaj, hisz nem a nyilvánosságnak szánjuk, hanem belső használatra. „A történetírás egy ága éppen az ilyen naplószerű forrásokat kutatja, mert csak ezekből ismerhetjük meg, hogyan hatott egy-egy esemény, hogyan élték át, mi élt róla az emberek fejében.” (Huszár 2005, 116. p.)

Egy napló fő jellemzője: a személyesség, a történés és a lejegyzés időbeli közelsége, az egyidejűség. (Huszár 2005, 117. p.) Az íróján múlik az írás gyakorisága is, hogy folyamatosan vagy kihagyásosan írja-e a naplóját, és annak ellenére, hogy jellemzően kronologikus műfaj, a naplóba utólag is írhatunk, hisz egy-egy esemény, gondolat később kap értelmet, vagy magyarázatra szorulhat.

„A napló autentikus közlésforma. Vonásai közül ez az, ami a kutatási szempontú felhasználást leginkább indokolja.” (Huszár 2005, 122. p.)

Grosschmid Katalin 1918 tavaszán – amikor tizennégy évesen elkezdte írni a naplóját – a kassai Evangélikus Polgári Leányiskolában tanult, ahol az 1917–1918-as tanévben a IV. osztályba járt, tehát éppen végzős tanuló volt.[5] Ebbe a négy évfolyamos iskolába különböző felekezetű, többnyire magyar anyanyelvű gyerekek jártak. A szülők foglalkozását nézve voltak közöttük kiskereskedők, kisvállalkozók, kisiparosok, köztisztviselők, tisztviselők és értelmiségiek is.[6] Elvégzésével képesítést lehetett szerezni a felsőbb leányiskola V. osztályába, tanítóképző intézetbe, kisdedóvónő-képzőbe, női felső kereskedelmi iskolába, női kereskedelmi tanfolyamra, női kézimunka-tanfolyamra és alkalmazhatók voltak posta-távirdánál is.[7] A Grosschmid szülők értelmiségiek voltak, az édesapa, dr. Grosschmid Géza ügyvéd és jogtanácsos a Kassai Jelzálogbankban, az édesanya pedig tanítónő volt.

Grosschmid Katalin 14 és 15 évesen – tehát 1918-ban és 1919-ben – gyakran és rendszeresen írt a naplójába. Ezután már ritkulnak a bejegyzések.

1920-ban január 12-én írt pár sort, majd néhány nappal a születésnapja után, március 11-én. Valószínűleg, visszamenőleg részletesen leírta az augusztusi kirándulását apukájával, amikor Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger érintésével Versegre majd Csesztvére mentek,[8] ahol Katóka kb. két hetet nyaralt. Innen egyedül utazott Budapestre, ahol apukájával töltött három napot, és együtt elhajóztak Pozsonyba, majd onnan hazautaztak Kassára.

1921-ben nem írt a naplóba, csak jelzésszerűen felsorolta a júliusi csehországi és németországi utazásuk legfontosabb állomáshelyeit, cseh és német városok neveit. Sajnos, nem írta le a hozzájuk fűződő élményeit. Így nem derül ki, hogy vajon meglátogatták-e útjuk során az akkor már Németországban élő bátyját, Márai Sándort.

1922-ben egyetlen napját írta le, amiből megtudjuk, hogy akkor már két hete Budapesten volt, Julie néninél lakott,[9] és a Rákóczi téri ipariskolában tanult.[10] Grosschmid Géza kérte meg Hrabovszky Júliát, vegye magához a téli hónapokra Katókát, hogy folytathassa zongoratanulmányait, szabni-varrni tanuljon, társaságba járjon, kissé csiszolódjon. (M. Hrabovszky 2001, 445–446. p.) Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Katóka tavasszal is nála maradt, sőt, évente megismétlődött a vendéglátás. (Uo.)

Katókának a füzetbe leírt utolsó bejegyzése már felnőttkorából származik. 1931. október 5-én az akkor 21 hónapos kislányának, Zsuzsikának üzent a jövőbe.[11]

„Zsuzsikámnak! Édes kis leányom! Ha majd én már nem leszek, és kezedbe kerül anyádnak ez a féltve őrzött kis könyvecskéje, gondolj sok szeretettel reá, és amiket Rólad gyűjtögettem első mondásodtól kezdve! Őrizd meg továbbra is, mert majd, mikor, ha felnősz, még sok örömöd telhet benne, és így mindegyben szeretettel gondolsz a Téged nagyon szerető Anyukádra.”

A napló egyik legfontosabb jellemzője, hogy a vége soha nem tervezett. Egyszer csak az írója nem ír bele többet, és ezzel véget ér. Ennek számtalan személyes oka lehet. Ezzel szemben a napló írásának kezdete gyakran kiemelt fontosságú. Valamilyen rendkívüli alkalom váltja ki az írójából, hogy tollat és papírt ragadjon, és leírja érzéseit, gondolatait, élményeit, a hétköznapi történéseket.

Grosschmid Katóka a naplóját azzal kezdi, hogy leírja a születésnapi ünnepségét, és ezt minden évben fontosnak tartja, hogy pontosan rekonstruálja, kitől milyen ajándékot kapott, illetve hogyan ünnepeltek. A 14. születésnapja mérföldkő történetünk szempontjából, mert megkapta anyukájától a szóban forgó naplót, és elkezdte írni. A következő, 15. születésnapjára az apukájától egy gyönyörű festményt kapott, „Franz bácsi legsikeresebb képét” a „Gänselieselt”.[12] Ugyanígy részletezi a karácsonyi vagy egyéb alkalmakkor (névnap, húsvét) kapott ajándékokat is, s ha a szülei elutaztak, akkor is hoztak neki valamilyen apróságot az útjukról.

Katóka nagyon szófogadó, kötelességtudó, segítőkész, udvarias, kicsit félénk kamaszlány volt. Szerette a szépet: a szép ruhákat, a kiegészítőket, nagyon szeretett olvasni magyarul és németül is, mindig örült, ha könyvet kapott, és a tanulással sem volt gondja. Igaz, helyesírása nem hibátlan, de ez természetes ebben az életkorban. Volt egy babája, Trudika, vele szívesen játszott. Szeretett zongorázni is, moziba és színházba járni, főleg az anyukájával, akit különféle rendezvényekre is elkísért. Otthon együtt olvastak és hímeztek, ha az anyukája elutazott, akkor pedig rendszeresen leveleztek egymással. Szülei egyébként gyakran voltak távol, többnyire Budapestre vagy a Tátrába utaztak, esetleg valamilyen távolabbi fürdőhelyre gyógykezelésre, Katóka ilyenkor mindig fájlalta a távollétüket. Nagyon bensőséges kapcsolata volt a szüleivel. Apukájával gyakran járt sétálni, kirándulni. Nyaralni többnyire a Tátrába mentek vagy a Bárczay családhoz Felsődobszára. Grosschmid Géza közeli barátságban volt Bárczay Gábor földbirtokossal.

Katóka a naplójába öccseiről, Gézáról[13] és Gáborról[14] mindig nagyon kedvesen ír, gyakran nevezi őket így: a gyerekek. Bátyjával[15] kapcsolatban leggyakrabban az utazásairól ír, hogy éppen hol, merre tartózkodik, emellett beszámol az egészségi állapotáról is. Kilencszer említi meg őt a naplójában.

Márai Sándor 1918-ban adta ki saját költségén az első verseskötetét Emlékkönyv címen, és 1919–20-ban már különböző kassai és budapesti lapokba, valamint német folyóiratba is publikált. (Mészáros 2003, 45., 165–167. p.) Ennek ellenére Márai újságírói, írói tevékenysége nem jelenik meg húga naplójában, kivéve egy alkalommal, amikor 1918. március 20-án ezt írja bátyjáról: „Sanyi[16] ma délután olvasott fel az Autonom körben saját verseiből!”

Nagyon értékes és fontos információ ez abból a szempontból, hogy valószínűleg ez a felolvasás volt Márai Sándor első hivatalos és nyilvános szereplése költőként. A Kassai Autonom Katholikus Kört 1907-ben alapították, és az egyesület célja a vallásos érzület ápolása, a tudomány és az irodalom művelése volt. Az összejöveteleiket a Fő utca 12-ben, a Forgách palotában tartották, de valószínűleg rendeztek előadásokat a premontrei főgimnázium nagytermében is. A kör ügyésze dr. Grosschmid Géza ügyvéd volt, Márai édesapja.[17] Az Autonom Kör XIII. közgyűlését 1918. április 28-án tartották meg, és az ott elhangzott beszédeket, beszámolókat nyomtatásban is kiadták.[18] Ebből megtudjuk, hogy egy ifjú poéta, Grosschmid Sándor olvasott fel a körben. „Emlékkönyvének három költeményével ismertette meg a hallgatóságot. Ezeknek a költeményeknek mindegyikében erős egyéniség, melancholiára való hajlandóság, egyedülállás, mélységre törekvés s nem közönséges fantázia nyilvánul meg. […] Grosschmid Sándor első sikere őszinte volt és szép s ha kora egynémely igen is érthető hibájától megszabadul, joggal remélhetjük, hogy sok babért arat még írói munkásságával. Az nekünk mindig örömünkre fog szolgálni, hogy diadalainak sorozata, melyet az igazi értelemben vett szépirodalom művelésével szerez, az autonom-körivel kezdődött.”[19]

A 20. század elején az iskolák nem voltak koedukáltak, így a lányok és a fiúk csak szabadidejükben, iskolán kívül tudtak egymással találkozni és szórakozni. Együtt jártak korcsolyázni, vívni, teniszezni, kirándulni, a szülők zsúrokat szerveztek, hogy a fiatalok együtt szórakozhassanak. Katóka a naplójában két osztálytársnőjét említi meg: Kastély Erzsébetet és Duke Bertát.[20] Baráti körébe tartoztak: Naményi Ilona, Hadfy Marianne és Borbála, Jeney Sarolta és Erzsébet, Bessenyey Mária, Puky Péter és Pál, Klestinszky Gyula, Münster Zoltán, Ékes Sándor és György, Bassó Elek és Imre, Szakmáry Lóránd, Magda és Gabriella, Nagy Gusztáv és Ferenc. Ezeket a fiatalokat emlegeti leggyakrabban, velük járt kirándulni, zsúrozni, táncolni, sportolni a korcsolya- és teniszpályára, amely akkor a Széchenyi ligetben (ma: Városi park) volt. 1909-ben nyitották meg, télen korcsolya-, nyáron teniszpályaként szolgálta a kassaiakat, és 1911-től a Városszépítő Egyesülethez tartozott. Ez az a helyszín, ahol leggyakrabban találkoztak és önfeledten szórakoztak.

Érdekes és fontos információ, hogy kik voltak a szülei ezeknek a gyerekeknek, akikkel Grosschmid Katóka barátkozott. Ebben a polgári társadalmi körben az édesanyák nem dolgoztak, háztartásbeliek voltak, a jótékonysági egyletekben láttak el különböző feladatokat, segítették a rászorulókat. Így elsősorban az édesapák foglalkozása alapján arra lehet következtetni, hogy a szülők baráti köre határozta meg a kamaszok kapcsolatrendszerét is. A Bassó fiúk apja, Bassó Imre ügyvéd és egyebek között a Kassai Korcsolyázó- és Teniszegyesület titkára, valamint az evangélikus egyház presbitere volt. Bessenyey Béla bíró, táblabíró, a Kassai Korcsolyázó- és Teniszegyesület elnöke és a Kassai Városszépítő Egyesület elnöke, emellett tagja a Katolikus Autonom Körnek is. Duke Ede állami tanító, a Hunyady utcai elemi iskola igazgatója volt 1918-ig. Ékes Lajos (1911-től: Körmendy-Ékes) ügyvéd, politikus, városi tanácstag, 1919-től a városi lakásbizottság vezetője, a Kassai Városszépítő Egyesület elnöke, a mozi (Uránia) pártolója. Az Országos Keresztényszocialista Párt tagja, 1920 és 1925 között Csehszlovákiában, Prágában parlamenti képviselő, jó barátja dr. Grosschmid Gézának. Hadfy Imre altábornagy. Jeney Károly mérnök, a Kassa–Bohumíni Vasút mérnöke, tagja a Kassai Városi Tanácsnak és a német evangélikus egyház presbitériumának. Klestinszky Gyula nagybirtokos. Münster Tivadar törvényszéki elnök, akinek apja, id. Münster Tivadar 1872-től 34 éven át volt Kassa polgármestere. Naményi Béla törvényszéki bíró. Puky Endre 1901-től Abaúj vármegye főjegyzője, 1906 júniusától alispán, közeli jó barátja Grosschmid Gézának. Szakmáry Kálmán és Jenő kereskedők voltak, akiknek apja, Szakmáry Károly a Kassai Kereskedelmi és Iparkamara elnöke volt.

A naplóból megtudjuk, mivel és hogyan töltötték a fiatalok a szabadidejüket, milyen közös élményekben volt részük, és ezt párszor fotóval is dokumentálva. Münster Zoltán – aki a legidősebb volt közöttük – rendszeresen készített fényképeket a csapatról. Katóka ezeket emlékül beragasztotta a naplójába, és így megmaradtak az utókor számára. Egyébként érdekes adalék, hogy száz évvel ezelőtt a lányok és a fiúk már kamaszkoruktól magázták a másik nem képviselőjét korosztályukban is.

A szociológiai szempont mellett nagyon érdekes és fontos információ, hogy milyen történelmi és társadalmi eseményeket említ meg Grosschmid Katalin a naplójában, és miről nem tesz említést. Valószínű, hogy a saját tapasztalatait, valamint a szülei elbeszéléseiből hallott és megtudott történéseket jegyezte le. Semmi esetre sem felételezhetjük, hogy újságot olvasott. A naplójában leírtakból érzékelhetjük, hogy mit élt át egy kamaszlány a hétköznapi életben 1918-ban és 1919-ben Kassán, szülővárosában saját társadalmi közegében az akkori világból, forrongó történelmi eseményekből. Ezek közül melyek foglalkoztatták őt olyan mértékben, hogy tollat ragadjon, és írjon róluk. Mi ma – száz év távlatából – látjuk az akkori történéseket, és egy naplóírótól, egy kamaszlánytól semmi esetre sem várhatunk el reflektálást a ma már fontos, de általa meg nem említett eseményekre, és nem kérhetünk számon rajta semmit.

[…] „számára a napló szövege azt jeleníti meg, hogy mit élt át az illető a maga világából és hogyan tapasztalta meg kora történéseit. És ebben az esetben a hallgatás éppoly beszédes, mint a szókimondás, illetve ez utóbbit tekintve a megszólalás módja, a beszámoló jellege és stílusa szintén értékelhető információt jelent.” (Gyáni 2000, 152. p.)

„1918. április 15. Nagyon megijedtünk, mert a nép föllázadt a segély miatt, mert nem adták meg nekik. Köveket, mindent dobáltak, a nép elszaladt, mi a kaput rögtön bezártuk, nagyon megijedtünk! Végül katonák jöttek, és az utcán végigmentek. Még most is nagyon sok ember van a Fő utcán.”

Grosschmid Katalin ebben a bejegyzésében egy olyan eseményről tesz említést, amiről a cenzúra miatt még a helyi sajtóban sem jelent meg egyetlen sor sem. Molnár Miklós visszaemlékezése alapján sikerült rekonstruálni ezt a helyi történelmi eseményt. (Molnár 1942, 17–20. p.) A lázadás oka az volt, hogy a hadisegélyek kifizetése akkor már hónapról hónapra késett. 1918. április 15-én a régi városháza udvarán felsorakoztak a hadisegélyre váró asszonyok. Az elégedetlenségük miatt hamar nagy zűrzavar keletkezett, és a várakozók elindultak a polgármesterhez, Blanár Bélához. A rendőrök a nőket igyekeztek minél előbb az utcára terelni, ahol viszont csatlakoztak hozzájuk a piacról érkezők is, és fél óra múlva már több ezer asszony tolongott a városháza udvarán. Mivel a polgármester nem jött ki, kövekkel beverték a városháza ablakait. A rendőrök nem tudták szétoszlatni a tömeget. A főispánt is megdobálták, a városban több helyen is törtek-zúztak. Molnár Miklós mint a szociáldemokrata párt elnöke felajánlotta az asszonyoknak, hogy leírja a panaszaikat, és beterjeszti a városnak. A tömeg ezután szétoszlott. A szigorú háborús cenzúra miatt az újságok hallgattak az esetről.

1918. április 22-én a következő bejegyzés került a naplóba: „Ma volt a szocialisták gyűlése. Bár vége volna már ezeknek a zavargásoknak.”

A szervezett munkásság április 22-én hétfőn az egész országban tüntetést rendezett az általános választójog érdekében. Kassán is szüneteltették a munkát minden gyárban délután 14 és 18 óra között. 15 órakor a kassai szociáldemokrata párt az Uránia moziban nagy nyilvános népgyűlést tartott, ahol a téma az általános választójog volt.[21]

Az első világháború végén, ősszel kitört a spanyolnáthajárvány, ami világjárvány volt. Kassán is több ezren betegedtek meg. 1918 szeptemberében bezártak minden iskolát, az elemi és középiskolák már csak 1919-ben az új államban, Csehszlovákiában nyitottak újra. Október második felében bezárták a mozikat, betiltották a színházi előadásokat, megtiltották a sporteseményeket, mulatságokat, tánciskolákat. (Szeghy-Gayer 2022, 1–12. p. Lásd: 4. p.) Grosschmid Katalin sem járt emiatt iskolába, és 1918. december 31-én ezt írta a naplójába: „Megint elhalasztották a szünidőt, és én nem is fogok járni iskolába. Karácsony után vagyunk, és nagyon szomorúan. A csehek tegnap szállták meg Kassát! Ma délben énekszóval és zászlóval járták be a várost!”

1918. december 29-én Molnár Miklós szociáldemokrata kormánybiztos hívta be Kassára a csehszlovák csapatokat, hogy megelőzze a fosztogatásokat és vérengzéseket. A csehszlovák megszállást ekkor még átmeneti állapotnak tekintették.

1919 februárjában általános ötnapos sztrájk lépett érvénybe. A sztrájk Kassán 14-én, pénteken reggel kezdődött, és részt vett benne minden szakma, beleértve a tisztviselőket és a munkaadókat is. Minden leállt. Katóka naplójába a következőket írta 1919. február 17-én:

„A jégre már nemigen járok, mert már nincs is. Nagy sztrájk van. A múltkor a jégen voltam, és ott kezdődött. Mariannékkal mentem, a legvígabban korcsolyáztunk, mikor a jégen egy ismerős fiú jön, és mondja, hogy 7 órakor már nem szabad senkinek a pályán lenni, és ½ 8-kor meg már mindenkinek otthon kellett lenni, mert akit a csehek az utcán találnak, azt lelövik. Mi gyorsan, ahogy csak lehetett, mindjárt lecsatoltunk, és indultunk hazafelé, de csak két fiú kíséretében. […] De itthon úgy volt megbeszélve, hogy apukám értem jön. Én nyugtalan voltam, mert tudtam, hogy apukám jön, és engem nem fog ott találni. Míg mi siettünk gyorsan haza, addig apukám mindenütt keresett engemet. Én roppant meg voltam ijedve, mert nem tudtam, hogy mi lesz. Végre már itt, a sarkon voltunk, mikor vagy hat cseh egy embert elkezdenek motozni, és az nem engedte magát. A csehek kiabáltak rá, és én csak rohantam be gyorsan a kapuba. Mariannék siettek haza. Apukát, míg engem keresett, 6-szor megmotozták. Most sem tudjuk, hogy mi lesz? Csak már vége volna mindennek! Nem mozdulunk itthonról. A munkások ki akarják innen verni a cseheket. Nem tudom, fog-e sikerülni. Várjuk, hogy mi lesz.”

„1919. április 5-én […] Azt hallottuk, hogy talán a csehek is kommunizálnának. Isten mentsen meg ettől mindnyájunkat! Surányit, Stiert, Molnárnét Ilavára internálták, Gerlóczy Béla bácsit[22] elcsapták” – jegyezte le Katóka a naplójába. A Magyarországi Tanácsköztársaság megalakulása a szomszédos országokban is komoly következményekkel járt. 1919. március 24-én statáriumot hirdettek ki a mai Szlovákia egész területére. Március 27-én bezárták a kassai Munkásotthont, és rendőri felügyelet alá helyezték a szociáldemokrata párt vezetőit, akiket 29-én Illavára (Trencséni kerület) internáltak, többek között Molnár Miklósnét, Stier Bélát és Surányi Lajost is.

Az elkövetkező hónapokban két megszállást is elszenvedett Kassa lakossága. Június 4-én a Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadserege foglalta el a várost. Erről Katóka 1919. június 10-én a következőket írta a naplójába:

„Nagyon komoly napokat éltünk és élünk át. Mielőtt a vörösek bejöttek volna, rettenetes ágyúzás volt, úgyhogy mi a pincébe menekültünk. Ott gyorsan berendeztünk szükséges bútort, és késő estig ott voltunk. Azután, mikor kissé alábbhagyott, feljöttünk egy védett helyre. Másnap délután bevonult a vörös hadsereg. Az egész város piros zászlókkal volt föllobogózva. Ki akartuk tenni a magyar zászlót, de azt nem szabad volt. Beparancsolták. Ez nagyon fájt nekünk. Mindent lehetőleg elkommunizálnak. Talán a mi házunkat is elveszik.[23] Istenem! Ki hitte volna, hogy ilyen időket megélünk. A teniszre most nem járok, mert apuka roppant fél, hogy amilyen bosszús a nép, még képes valamire dühiben.”

1919 júliusában ezt jegyzi fel a naplójába Katóka: „Hírlik, hogy visszajönnének a magyarok! Csak ne jönnének.” Nem tudjuk, hogy ezt pontosan melyik napon írta le, de július 4-én a magyar Vörös Hadsereg utolsó katonája is elhagyta Kassát, és visszavonultak a Clemenceau-jegyzékben megjelölt demarkációs vonalra. Július 5-én megérkeztek az első csehszlovák csapatok, az ünnepélyes bevonulásra és a város hivatalos átadására pedig július 7-én került sor. Ekkor vált világossá, hogy Kassa Csehszlovákia kötelékébe fog tartozni.

Grosschmid Katalin hétköznapjai ezután nagyban megváltoztak, ugyanis a baráti köre lassan szétszéledt. 1919 augusztusától kezdve sok kassai család menekült Magyarországra, ennek gyakori oka volt, hogy a családfő megtagadta a hűségeskü letételét a csehszlovák hatóságok felé, így arra kényszerültek, hogy elhagyják az otthonaikat, és új életet kezdjenek. Katóka elbúcsúzott barátnőitől, később még egy-kettővel levelezett, találkozott Budapesten.

Valószínűnek tartom, hogy a barátok távozása az egyik oka annak, hogy a naplóbejegyzések is ritkultak, nem volt már annyi élmény és szórakozás, amit érdemesnek tartott volna feljegyezni.

„A napló fő értéke nem a történeti múltra vonatkozó »elsődleges« adatok, hanem a szubjektív történelem úgyszólván primer dokumentálásában rejlik. Magyarán: az átlagemberektől származó efféle dokumentumok nem azért nélkülözhetetlenek a történetírónak, mert a múlt politikai eseménytörténetét vagy a gazdasági és társadalmi folyamatok makrotörténetét ismerhetjük meg belőlük; erre a célra a napló szinte teljesen alkalmatlan. A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” (Gyáni 2000, 149. p.)

Irodalom

A Jászóvári Premontrei Kanonokok Kassai Főgimnáziumának Értesítője az 1917–1918. iskolai évről. Kassa, 1918.

A Kassai Autonom Kath. Kör XIII. Közgyülése 1918. év április 28-án. Kassa, Szent Erzsébet Könyvnyomda, 1918.

Bukovszky László–Simon Attila–Szeghy-Gayer Veronika (szerk.) 2020. Kassától Košicéig. Molnár Miklós-emlékkönyv. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Bölcsészettudományi Kutatóközpont.

Gašpar, Ján–Blašková, Eleonóra–Mihóková, Mária 2014. Lexikón Košičanov 1848-1938. A-I, 1. Diel. Košice, Equilibria.

Gyáni Gábor 2000. Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág.

2001. Hrabovszky Júlia 2001. Ami elmúlt. Visszaemlékezések életemből. Budapest, Helikon.

Huszár Zsuzsanna 2005. A munkanapló és a terepnapló a kvalitatív kutatások eszköztárában. Iskolakultúra, 15. évf. 12. sz. 114–124. p.

Kassai Ágostai Hitvallású Evangelikus […] Polgári Leányiskolájának Értesítője az 1917–1918. tanévről. Kassa, 1918.

Kassai M. Kir. Állami Leányközépiskola Értesítője az 1917–1918. iskolai évről. Kassa, 1918.

Kassa szab. kir. város cím- és lakásjegyzéke 1913–1914. évre. Kassa, [é. n.]

Külföldi lapszemle. Magyar Pedagógia, 1905, 14. évf. 240. p.

Márai Sándor 2019. Egy polgár vallomásai. Budapest, Helikon.

Molnár Miklós 1942. Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–1919 évi forradalom, vörös uralom és a csehszlovák állam megalakulása idejéből, I–VI. kötet. Kézirat, Kassa.

Mészáros Tibor 2003. Márai Sándor bibliográfia. Budapest, Helikon–Petőfi Irodalmi Múzeum.

(MJ): Klzisko sa vracia do mestského parku. Košice v skratke, 2021, roč. 1, č. 12, s. 10–11.

Ötvös Anna 2023. Dr. Grosschmid Géza 1919-es levele a kassai Városi Lakáshivatalhoz. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 25. évf. 2. sz. 89–103. p.

Simon Attila 2017. Kassa három megszállása. Párhuzamok és tanulságok. Történelmi Szemle, 59. évf. 4. sz. 569–590. p.

Simon Attila 2021. Az átmenet bizonytalansága, Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Bölcsészettudományi Kutatóközpont.

Szeghy-Gayer, Veronika 2020. Španielska chrípka neušetrila ani Bratislavu a Košice. In Kovár, Branislav–Benediková, Lucia–Zajac, Oliver (ed.): Epidémie v dejinách. Ľudstvo v boji s neviditeľnými nepriateľmi. Bratislava, Premedia.

Szeghy-Gayer, Veronika 2020. Pred sto rokmi zabíjal zákerný vírus aj v Košiciach. Košice:Dnes, roč. 7, č. 76, 21. apríl, s. 2–4.

Szeghy-Gayer Veronika 2020. A felismerés és a fájdalom később jött, hogy az ezeréves magyar állam az utolsó perceit élte. bumm.sk, június 2.

Szeghy-Gayer Veronika 2020. A „spanyol betegség” Kassán. Közép-Európai Horizontok, 1. évf. 1. sz. 2–5. p. (Letöltve: 2024. 7. 10.)

Szeghy-Gayer, Veronika 2022. The second wave of the Spanish influenza pandemic in selected regions and towns of Slovakia (1918). Individual and Society, vol. 25. iss. 2. 1–12. p. (Letöltve: 2024. 7. 10.)

Tutsek Anna 1934. A naplóírásról. Magyar Lányok, 40. évf. 43. sz., július 22., 671. p.

Periodikák

Felsőmagyarország, 1918

Kassai Ujság, 1918, 1919

Kassai Hirlap, 1919

Levéltári anyagok

Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, Márai Sándor-hagyaték, levelezés, Grosschmid Gézáné levelei, jelzet nélkül.

Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, V.5606, Grosschmid-hagyaték.

Štátny archív v Košiciach, Fond Ženský obchodný kurz rádu sv. Uršule v Košiciach, matrika študujúcich, 1914–1919.

Štátny archív v Košiciach, Štátne matriky, Matrika narodených v r. 1904.

Forrás

Grosschmid Kata: Naplóm 1918–1922. Kassai kislány bolyong a viharban. Szerk., előszó, jegyzetek: Szigethy Gábor, Várpalota, Trianon Múzeum, [é.n.]

Anna Ötvös

The Adolescent Diary of Sándor Márai’s Sister, Katalin Grosschmid

Katalin Grosschmid (1904–1986) started writing her diary at the age of 14, on 9 March 1918. In the first years she often recorded daily events, but then her entries became less frequent and she wrote her last entry in 1931, when she already was a married woman. The diary is a subjective genre, reflecting the writer’s innermost thoughts and feelings, and thus also everyday events. In this case, we get an insight into everyday life in 1918 and 1919 through the experiences and thoughts of a teenage girl, a member of a now famous bourgeois family in Kassa/Košice (Dr. Géza Grosschmid, notary, lawyer, legal advisor and senator, Sándor Márai, writer, journalist and Géza Radványi, film director). She gives us a picture of the family’s relationships, conveying their opinions and views, and describing the historical events that are important today in their prime reality.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.05

Bevezetés

Az 1938/1939-es területi revíziókat követően a magyar szélsőjobboldali pártok kiterjesztették működésüket a visszacsatolt területekre is. Ungváron már 1938 decemberében még a katonai közigazgatás időszak alatt megalakult a Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom (továbbiakban: NSZMP–HM) első Ung megyei alapszervezete. (Maruszics 2023a, 31. p.) Rövidesen – 1939 februárjában – Beregszászban is megszervezték az NSZMP–HM helyi csoportját.^[1] Az NSZMP–HM mellett más szélsőjobboldali pártok is megjelentek a visszacsatolt területeken. Beregszászban és Beregardóban például a Festetics Sándor-féle Magyar Nemzetiszocialista Párt is elkezdett szervezkedni, a hatóságok által lefoglalt propagandaanyagok között pedig megtalálhatók a Meskó Zoltán-féle Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt plakátjai is.[2] A későbbiekben némileg eredményesebb szervezőmunkát tudott kifejteni az Egyesült Nemzeti Szocialista Párt (máskor Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt), s többek között Huszton, Bergszászban, Tiszaújlakon és Nagyszőlősön is alakultak alapszervezetei. Komolyabb és tartós eredményeket ellenben csak a hungaristák tudtak felmutatni. A Teleki-kormány 1939. február 23-án betiltotta az NSZMP–HM működését, ezzel pedig lezárult a nyilas szervezkedés első szakasza a visszacsatolt területeken. Hubay Kálmán 1939. március 8-án Nyilaskeresztes Párt (a továbbiakban: NYKP) néven újraszervezte a mozgalmát. (Paksa 2013, 136. p.) A NYKP ezt követően több hullámban kezdett el ismételten szervezkedni a visszatért területeken: Bereg vármegyében 1939 nyarán, Ung megyében 1940 tavaszán, Máramarosban 1940 őszén. A Kárpátaljai Kormányzóság területén pedig olyan településeken alakultak alapszervezetei a NYKP-nak, mint Huszt, Ilosva, Szolyva vagy Ökörmező. (Maruszics 2022b, 27–28. p.) Ugocsa vármegyében 1940 folyamán kezdett el szervezkedni a mozgalom, de jelenlegi ismereteink szerint szignifikáns pártélet csak Nagyszőlősön és Tiszaújlakon folyt.

A tanulmány keretein belül a már említett két ugocsai település, Nagyszőlős és Tiszaújlak példáján keresztül szeretnénk bemutatni, milyen tevékenységet fejtett ki a NYKP és mivel igyekezett mozgósítani egy-egy lokális szintéren. A kutatás során a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár gyűjteményének iratanyagai kerültek felhasználásra. A téma szempontjából különösen értékesek a 258.[3] és 259.[4] fondok, amelyek a NYKP-ra vonatkozó iratokat tartalmazzák. A Kárpátalja 1938 és 1944 közötti történetét feldolgozó munkákban többnyire csak említés szintjén foglalkoztak a magyarországi szélsőjobboldali mozgalmak helyi tevékenységével. Ezért is jelentős Simon Attila monográfiája, amelyben külön fejezetet szentel az első bécsi döntést követő politikai átrendeződésre, és magára a nyilasmozgalom megjelenésére a visszacsatolt területeken. (Simon 2014a) Mindenképpen fontos megemlíteni még Tilkovszky Loránt munkáját, mely mind Felvidék, mind pedig Kárpátalja szempontjából számos releváns adalékkal szolgál a NYKP szervezkedéséről az 1938 és 1941 közötti időszakban. (Tilkovszky 1967) Végezetül pedig Kosztyó Gyula 2021-ben megvédett disszertációjáról sem szabad megfeledkeznünk, mely a szélsőjobboldali mozgalmak 1944-es kárpátaljai tevékenységébe is betekintést nyújt. (Kosztyó 2021) A téma tanulmányozása során jól használhatók még a korabeli sajtótermékek: a Magyarság, a Kárpáti Magyar Hírlap, a Kárpáti Híradó, Pesti Újság stb.

 A területi revíziók és Ugocsa vármegye

Ugocsa vármegye területe több szakaszban tért vissza a Magyar Királysághoz. Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés következtében 11 927 km²-t és több mint 1 millió lakost csatoltak vissza Magyarországhoz. Kárpátalja 21,1%-a került magyar közigazgatás alá, az új határvonal pedig a Legnye–Alsómihály–Ungvár–Munkács–Tiszaújlak vonalon húzódott. (Fedinec 2015, 35. p.) Ugocsa megye visszacsatolt területeit – az 1938. december 17-én megjelent 9.330/938. sz. M. E. rendelet értelmében – Bereg vármegyével egyesítették. (Fedinec 1996, 369. p.) Bereg és Ugocsa k. e. e. vármegyék visszacsatolt részén három járást hoztak létre: a Beregszászit, a Munkácsit és a Tiszaújlakit, ezekhez összesen 73 település tartozott, s ide csatolták még a Vásárosnaményi járást is, ami további 24 Csonka-beregi községet jelentett. (Botlik 2005, 299. p.)

Az 1939 márciusában végrehajtott katonai akciót követően Kárpátalja teljes területe magyar közigazgatása alá került, és olyan települések tértek vissza a Magyar Királysághoz, mint Huszt, Técső, Visk vagy éppen Nagyszőlős. (Brenzovics 2010, 53. p.) A honvédség 12 147 km²-t foglalt vissza, ahol 496 ezer lakos élt, többségében ruszin nemzetiségűek. (Fedinec 2015, 82. p.) A visszafoglalt területek nagy részét viszont már nem illesztették be a magyar vármegyerendszerbe, hanem egy új közigazgatási egységet hoztak létre – a Kárpátaljai Kormányzóságot, amely három kirendeltséget foglalt magába: az Ungit, a Beregit és a Máramarosit. (Botlik 2005, 337. p.) Ugocsa vármegye területe tehát két közigazgatási egység között oszlott meg ekkor, Nagyszőlőst például átmenetileg a Kárpátaljai Kormányzóság Máramarosi kirendeltségéhez csatolták, ahol mint járásközpont funkcionált.[5] (Molnár D. 2018, 44. p.)

A megye teljes területe végül a második bécsi döntést követően került vissza Magyarországhoz. A kéthatalmi döntés értelmében a Román Királyság 43 104 km²-t engedett át a Magyar Királyságnak, több mint 2 millió lakossal. (Ablonczy 2015, 47. p.) Az újabb területi revízió pedig közigazgatási változásokat is hozott a térségben. 1940. november 26-án a 7.800/1940. M. E. számú rendelettel Bereg és Ugocsa vármegyéket kettéválasztották.[6] Az újonnan létrejövő önálló Ugocsa vármegye székhelye Nagyszőlős lett, a megyében pedig két járást hoztak létre: a Nagyszőlősit és Halmit. (Fedinec 2002c, 365. p.) A Nagyszőlősi járáshoz 20, a Halmihoz 28 település tartozott. A vármegye területe 894 km², lakossága 81 138 fő volt. (Molnár D. 2018, 46. p.)

1. táblázat. Ugocsa vármegye nemzetiségi megoszlása az 1941-es népszámlálás tükrében[7]

A legnagyobb lakosságszámmal rendelkező település a vármegyeközpont, Nagyszőlős volt, ahol több mint 13 ezer ember élt (13 331). Ebből – az 1941-es népszámlálásai adatok szerint – 58,74% volt magyar nemzetiségű. Tiszaújlak a maga 3429 lakosságával a megyében az ötödik, a Nagyszőlősi járásában a harmadik (Királyháza volt a második) legnépesebb település volt. Tiszaújlakon a magyarság aránya közel 90%-os (89,99%).[8] Mind a táblázatban lévő, mind az előbb említett adatokat némileg árnyalja, hogy a csehszlovák népszámlálással ellentétben 1941-ben a beszélt nyelvre kérdeztek rá, nem pedig a nemzetiségre, így például a zsidó lakosságot hozzászámolták a magyar nemzetiségűekhez. A vármegye 13,25%, Nagyszőlős 31,9%, míg Tiszaújlak lakosságának a 26,88% vallotta magát izraelita vallásúnak.[9]

A közigazgatási változásokat követően nem került sor nagyobb tisztségviselői cserékre a vármegyében. A főispáni hivatalt továbbra is az a Siménfalvy Árpád töltötte be, aki már 1939. június 26. és 1940. november 16. között Ung, Bereg és Ugocsa k. e. e. vármegyék főispánja volt. Bereg és Ugocsa vármegye kettéválasztását követően pedig Ung és Ugocsa vármegyék főispánja lett, s a hivatalt egészen 1944 májusáig megtartotta. Új alispánt viszont Berettyóújfaluból kapott a megye, Végh József személyében.[10] A Nagyszőlősi járás főszolgabírója Ondrejovits László, míg a Halmié Koflanovics György lett.[11] Az alispáni tisztség kivételével valamennyi fontosabb közigazgatási pozíciót helyi, azaz Ugocsa vármegyei születésű személyek töltötték be. A vármegyét tehát nem uralták le az anyaországi tisztségviselők, és a regnáló kormányzat szellemiségét képviselő személyek kerültek döntéshozatali pozíciókba.

1. kép. Siménfalvy Árpád, Ung és Ugocsa vármegyék főispánja[12]

 A nyilas szervezkedés Nagyszőlősön és Tiszaújlakon

A helyi mozgalmak szervezésből az anyaországból érkező propaganda-szakemberek és országgyűlési képviselőik is kivették részüket, így számos prominens nyilas megfordult a Felvidéken és Kárpátalján. Ezekről a látogatásokról rendszeresen be is számoltak a Magyarság hasábjain. A nyilas képviselők kárpátaljai és felvidéki látogatásai tulajdonképpen kampánykörutak voltak, mivel ekkor még készültek az 1940-re kitűzött pótválasztások megtartására a visszatért területeken.[13] Mivel az 1939-es pünkösdi választások a szélsőjobb szemmel látható előretörését eredményezték (1935-höz képest csaknem megnégyszerezték a mandátumaikat) okkal reménykedhettek abban, hogy a pótválasztások során tovább tudnak majd erősödni az országgyűlésben. (Romsics 2017, 397. p.) Nem hiába sürgette Hubay Kálmán nyilas pártvezér is a visszatért területeken tartandó választások minél előbbi megtartását: „Itt megint az a halogatás és újra csak az a halogatás látszik, mely igazán nagy kérdésekben a végleges megoldások elől húzódozik, pedig ehelyett sürgősen gondoskodni kellett volna a kormánynak arról, hogy a jogi kettősség leépítésével megszüntesse ezeknek a területeknek Corpus Separatum jellegét…” (Godzsák 2021, 109–111. p.)

Az Ugocsa vármegyében kifejtett szervezkedés szervesen illeszkedett a nyilasok azon törekvéséhez, hogy minél nagyobb társadalmi beágyazottságra tegyenek szert a visszatért területeken. A választásokra való készülés egyfajta versenyt teremtett a szélsőjobb kötelékein belül is. Erről tesz tanúbizonyságot Bodor Mártonnak, az Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt képviselőjének a „felvidéki” útja 1940 februárjában, amely során felkereste a beregszászi, a huszti, a nagyszőlősi, a tiszaújlaki és a királyházai párttagokat. Bodor a látogatását követően egyébként elsősorban a huszti zsidóságot vette célba, s magát Husztot a Felvidék legnagyobb „zsidófészkének” nevezte.[14] Rövidesen – 1940 áprilisában – már a NYKP képviselői, Lill János és ifj. Tatár Imre tettek látogatást Nagyszőlősön és Tiszaújlakon.^[15] Komolyabb vetélkedésre azonban nem kerülhetett sor, mivel a választások megtartása az idő előrehaladtával végleg lekerült a napirendről, részint a választói névjegyzékek körül kialakult kaotikus állapotok, részint pedig a kormányzat passzivitása miatt. (Simon 2014a, 81. p.) Mindemellett a két párt 1940 őszén szövetségre lépett egymással. (Karsai 2016, 224. p.)

A levéltári források alapján Tiszaújlakon 1940 novemberében alakult meg a NYKP helyi alapszervezete,[16] és 1941 januárjában már 70 főt számlált a mozgalom. A párttagság összetétele igencsak vegyes volt, akadt köztük földbirtokos, kőműves, tisztségviselő, iparos, földműves stb.[17] Nagyszőlősön 1940 februárújában[18] kezdték el megszervezni a NYKP helyi szervezetét, de a párt hivatalosan végül csak 1941 augusztusában alakult meg. Magát a pártot a Magyar Nemzeti Párt (a továbbiakban: MNP) egykori tagjai szervezték meg, s párthelyiségüket is az MNP valamikori épületében rendezték be.[19] A NYKP-hoz csatlakozott hét[20] olyan köztiszteletben álló személy is, akik – a csehszlovák időszakban – a magyarság érdekében kifejtett tevékenységükért megkapták a Nemzetvédelmi Keresztet.[21] A mozgalom szervezkedése 1941 folyamán lett intenzívebb, ezt tanúsítja a Nagyszőlősi járás főszolgabírójának a jelentése is: „Szervezkedésük azonban az egész járás területén nagyban folyik így különösen Tiszaújlakon igyekszenek táborukat növelni. Az elégedetlenséget úgynevezett suttogó propagandával igyekszenek a lakosság körében szítani.”[22] A szervezkedés során olyan közösségi helyeken kezdtek agitációba, mint a kocsmák, tánciskola, vagy a borbélyüzletek, ahol elsősorban a fiatalokat próbálták meg beszervezni.[23] A nagyszőlősi tagok közül két személy – Dudás János és Berky Zoltán – is vendéglátással foglalkozott, sőt az utóbbi személy vendéglője igencsak forgalmas helyen volt, a királyházai vasútállomáson.[24] Tiszaújlakon pedig egy borbélysegéd, Zsupik Jenő volt az egyik legfőbb szervező a Szabó testvérek (Szabó Mihály, Szabó Gyula és Szabó Katalin) mellett.[25]

Az alispáni iratok szerint 1942 márciusában Nagyszőlősön 340-350 tagja volt a pártnak.^[26] Tiszaújlakon 130-140 főt számlált a mozgalom ekkortájt, és működött női és ifjúsági tagozata is a településen.^[27] A vármegye területén Fancsikán bizonyosan működött még a NYKP-nak alapszervezete,[28] de a körjegyző beszámolója csupán a párt szervezőiről tesz említést: „Tisztelettel jelentem, hogy a párttagok pontos létszámát bejelenteni nem tudom, mert adatok a rendelkezésemre nem állnak […]”[29] Az alispán 1942. március 31-én körülbelül 470 (a fancsikai nyilas szervezőkkel együtt 474 fő) főre tette a NYKP tagjainak számát Ugocsa vármegyében.[30] A mozgalom teljes megyei lefedettségét azonban nehéz megállapítani, mivel a közigazgatási szervek többnyire csak a vezető beosztásban lévő tagokról jegyeztek fel információkat. Másrészt a hatóságok gyakori szigorú fellépése miatt a nyilasok többsége titkolta párttagságát. Sokatmondó a Nagyszőlősi járás főszolgabírójának, Ondrejovits Lászlónak az egyik jelentése a kérdéssel kapcsoltban: „A lakosság a párttal szemben szimpatirozik s ha a párt tagjai sorába be nem is lép nyiltan, azt mindenben támogatja.”[31]

A választások elmaradása tehát nem jelentette azt, hogy nyilasok beszüntették volna a tevékenységüket. Sőt, Nagyszőlősre például a budapesti pártközpontból érkezett egy propaganda-szakember: Joó Ferenc, aki ideiglenesen a településre is költözött. Joót azzal a céllal küldték a településre, hogy tagokat toborozzon a mozgalomnak.^[32] A későbbiekben maga a pártvezér, Szálasi Ferenc is megfordult Nagyszőlősön. Siménfalvy Árpád főispán 1943. augusztus 13-án arról értesítette Ugocsa vármegye köztisztviselőit, hogy Szálasi Ferenc és Vajna Gábor augusztus 25-én Nagyszőlősre látogatnak.^[33] A főszolgabírói jelentés alapján végül csak a pártvezér érkezett a településre, ahol előadást tartott a helyi tagoknak, de komolyabb horderejű eseményre nem került sor „…ami a közrend szempontjából kifogásolható lett volna.”[34] 1943-ra a párttagsága erősen megcsappant (ennek okairól később), erről tanúskodik az is, hogy a későbbi nemzetvezetőt csupán 25 fő fogadta a vizitje során.[35]

A nagyszőlősi mozgalom megerősödéshez nagyban hozzájárult, hogy a területi revíziót követően több gyár és üzem beszüntette tevékenységét (a tégla- és cseréptetőgyár, valamint a dohányüzem), ennek következtében pedig magas volt a munkanélküliség a településen.[36] A Magyar Kir. huszti határvidéki kirendeltség rendőrkapitánya is a rossz „szociális hangulatnak” tudta be a nyilasok előretöresét. A közhangulatnak az sem tett jót, hogy Nagyszőlősön egy négygyermekes édesanya a kilátástalanság és szegénység miatt felakasztotta magát.[37]

A háború kitörését követően pedig infláció, ellátási és beszerzési nehézségek jelentkeztek a községben: „A szociális elégedetlenséget a közellátási s beszerzési nehézségek, valamint a pénz vásárlóerejének csökkenése mellett az a körülmény is táplálja, hogy sokan éheznek, mert kevés a munkaalkalom.”[38] Az egész vármegye területén gondot okozott a zsírellátás megfelelő biztosítása, de a lábbeli is hiánycikk volt.[39] Nagyszőlősön 1943 decemberében például 800 cipőutalványt osztottak szét, de az igénylők többségének nem jutott, s a község vezetősége is kénytelen volt rangsorolni a jelentkezők között, így elsőbbséget élveztek a frontszolgálatot teljesítők, a nagycsaládosak és a mezőgazdasági munkások. Szintén égető kérdés volt a tűzifahiány, melyet még decemberben sem sikerült megoldani.[40]

A közellátás és beszerzés körül kialakult nehézségeket tetézte, hogy a községi testület sem működött megfelelően: „A haladásra és fejlődésre rendkívül hajlamos Nagyszőlős község mai képviselőtestülete – amint azt egy ízben már közöltük – nem mutat megfelelő érdeklődést a közügyek irányában, ezért a vármegye vezetősége a képviselőtestület felfrissítésére készül.”[41] Az ügyintézést a katonai szolgálatra való behívás sem könnyítette meg, s Nagyszőlős közel fél éven keresztül jegyző és segédjegyző nélkül működött: „[…] e miatt nagy munkatorlódás és gyakori panaszok fordulnak elő.”[42] A nyilas propaganda pedig javarészt a közellátásban jelentkező problémákat kihasználva igyekezett elégedetlenséget szítani a településen, és minden nehézségért a helyi adminisztrációt tették felelőssé. A hatóságok nem véletlenül tartották megfigyelés alatt a kenyér-, a liszt- és a cukorelosztó helyeket, mivel potenciális veszélyt láttak abban, hogy a nyilasok a sorban állók körében kezdenek majd propagandába.[43]

A nyilas szervezkedés és propaganda másik központi eleme a helyi zsidóság elleni hangulatkeltés volt. A trianoni országrésszel ellentétben a zsidókérdést a visszatért területeken nem mint szociális vagy gazdasági kérdést közelítették meg, hanem hangsúlyosabb tényező volt a nemzethűség kérdése. (Bajcsi 2020, 26. p.) A magyarországi közélet (egy része) – Jaross Andor és körének hathatós közreműködésének köszönhetően – úgy állította be a felvidéki és kárpátaljai zsidóságot, mint akik elárulták a csehszlovák időszak során a magyarságot, és feltétel nélkül kiszolgálták az államhatalmat. (Bajcsi 2023b, 64. p.) A nyilasok ezzel szemben a kezdetektől fogva egy „alternatív zsidópolitikát” folytattak, amelynek keretein belül a visszatért területeken élő zsidóság teljes jogfosztását propagálták, s a revíziót követően érvénybe lépő zsidótörvényeket túl enyhének tartották.

A nagyszőlősi zsidóellenes propaganda részint a helyi nyilasoktól, részint pedig a már említett ifj. Tatár Imre országgyűlési képviselőtől eredt.[44] Tatár 1940. június 19-én interpellációban fordult Keresztes-Fischer Ferenchez a „Kárpátalján és a Felvidéken a zsidóság káros tevékenységének megszüntetése” tárgyban, melynek keretein belül két konkrét kérdést tett fel a belügyminiszternek: „1. Van-e tudomása a belügyminiszter úrnak arról, hogy Kárpátalján és a visszacsatolt Felvidéken a zsidóság a második zsidótörvény dacára, még mindig a magyarság tönkretételén dolgozik?”„2. Módjában van-e a miniszter úrnak olyan rendelkezést kiadni, amely által a zsidóságnak nem lesz tovább módja garázdálkodni?”[45] A képviselő június folyamán rövid időben belül már másodszor tett látogatást Ugocsa vármegye központjába, s „tapasztalatit” a képviselőházban is megosztotta. Tatár részletesen elkezdte sorolni, hogy a község egyes részein milyen arányban rendelkeznek üzlethelyiségekkel a zsidók és a keresztény magyarok: „A Horthy Miklós-úton 54 zsidó ház mellett csak négy kereszténynek van háztulajdona. Ugyanakkor a Horthy Miklós-úton az összes üzletekből 59 zsidó, 19 keresztény. Egy másik utcában 36 zsidó üzlettulajdonos mellett csak 4 kereszténynek van üzletjoga. A Kisbazár-soron 14 zsidónak van üzlete és mellettük csak 11 keresztény kereskedőnek van üzlet joga. […]”[46] Felszólalását heves közbeszólások kísérték a szélsőjobboldali képviselők részéről, akik egymás túllicitálva kiabálták be más kárpátaljai települések neveit, Rajniss Ferenc például az hangoztatta, hogy Beregszászban nem hajtották végre a zsidótörvényeket. Tatár végül nem kapott választ, sem a belügyminisztertől, sem pedig a kormány más tagjától, így nem sikerült vitát generálni a kérdéssel kapcsolatban. Bár a nyilasok megkísérelték napirenden tartani azt, és másnap már a Magyarságban sürgették a kormány válaszát, sikertelenül.[47]

Nagyszőlősön viszont még 1942 februárjában is közszájon forgott, hogy a település főutcáján 60 üzlet volt a zsidók kezén, míg a keresztény magyarokén csupán 4-5, s a belügyminiszternek és a főispánnak tett rendőrkapitányi jelentések alapján – a lakosság körében – egyesek ténylegesen nem voltak elégedettek a zsidótörvények megtartatásával.^[48] Ami tehát nem sikerült országos szinten a nyilasoknak, azt sikerült elérniük helyben, nem kis kellemetlenséget okozva ezzel a főispánnak.

A nyilasok propagandája ugyanis olyannyira „jól sikerült”, hogy Siménfalvy Árpád kénytelen volt átjelenteni a belügyminiszternek, némiképp kozmetikázva a rendőrkapitány korábbi jelentésén. Megpróbálta bagatellizálni a nagyszőlősi mozgalom jelentőségét, és még azt is elrendelte, hogy írják össze, kik birtokolják az üzletek többségét a település központjában.[49] A főispán számos más kérdésben is vizsgálatot rendelt el, ilyen volt például a már említett öngyilkos édesanya ügye, aki a nyomozók megállapítása alapján „sorsával elégedetlen, ideges természetű volt, öngyilkosságot is azért követte el”.[50] A főszolgabíró pedig arra a következtetésre jutott, hogy a nő egészen a házasságáig megfelelő egzisztenciával rendelkezett, hozzászokott a „jó ellátáshoz”, és csak a házasságát követően került rossz helyzetbe, végül pedig ezzel zárta a jelentését: „Ezekből kitünőleg öngyilkossága nem a közélelmezés és közellátás hibája, mint ahogyan azt terjesztették.”[51] Siménfalvy Árpád szintén „ideggyöngeségnek” tudta be a tragédiát, és erről így is számolt be Keresztes-Fischer Ferencnek. „Objektív” átjelentésében a főispán egyébként maga is beszámolt a dohányüzem, a tégla-, és cseréptetőgyár megszűnéséről az „államváltozás után”, és nem is véletlenül vetette fel, hogy újra kellene nyitni a téglagyárat: „Remélem, hogy a téglagyár működését ujra fel tudom vétetni, esetleg a közjóléti szövetkezet bevonásával és ez bizonyos mértékben enyhiteni fogja a szociális feszületségeket.”[52]

A főispán összességben csupán iparosok, kereskedők és volt kommunisták kocsmázó csoportosulásának nevezte a helyi nyilasokat. Ennek némileg ellentmond, hogy 1944 nyarán a mozgalom tagjai között egy főorvost, egy malomtulajdonost, valamint MÁV- és egészségügyi alkalmazottakat is találunk.^[53] Sokatmondó az is, hogy Siménfalvy Árpád kénytelen volt a nyilvánosság felé is szólni, és azokat az állításokat, melyek szerint a zsidótörvények nincsenek megfelelően betartatva, egy Kárpáti Híradónak adott nyilatkozatában igyekezett cáfolni, amit a belügyminiszter figyelmébe is ajánlott. Siménfalvy Árpád az interjú során leginkább azt kívánta kihangsúlyozni, hogy a kérdés megoldását kézben tartják, s reagált a szélsőjobb kritikájára is: „Imrédy Béla pártja és különösen a Nyilaskeresztes Párt suttogó agitációra használhassa föl azt, hogy itt a végeken a zsidóság ügyei nem a jobboldali kormányzat szellemében nyernek elintézést.”^[54]

A nyilasok egyébként – a propaganda mellett – más jellegű provokatív antiszemita akciókat is végrehajtottak Nagyszőlősön. 1943 őszén például számos zsidó származású személy otthonát és üzlethelyiségét megrongálták, s több épület falára nyilaskereszteket festettek. Nyilas jelképek kerültek többek között az Ugocsa és a Duna Bank épületeire is, utalva ezzel arra, hogy azok zsidó befolyás alatt álltak.[55]

 A nyilasok és a helyi hatóságok viszonya

A mozgalommal szemben országos szinten számos ellenintézkedést foganatosítottak a regnáló kormányok. Több alkalommal felszámolták a mozgalom pártjait, máskor pedig a nyilas képviselők mandátumait semmisítették meg, vagy prominens tagokat zárattak börtönbe (Szálasi Ferenc, Hubay Kálmán, Málnási Ödön stb.). Gyakran a nyilvános lejáratástól sem riadt vissza a kormány, s médiafölényét kihasználva rendszeresen napirenden tartották a nyilasok kényes ügyeit. Ezzel szemben viszont a mozgalom orgánumait több alkalommal is betiltották. Továbbá rendelettel tiltották meg a köztisztségviselők párttagságát. A mozgalom azonban az 1939-es választások alkalmával minden ellenintézkedés dacára az első számú ellenzéki csoporttá nőtte ki magát. (Paksa 2012b, 140. p.)

Ugocsa vármegyében – ahogyan Nagyszőlősön és Tiszaújlakon is – többségben a regnáló hatalom bizalmasai kerültek pozícióba, akik értelemszerűen a kormányzat szellemiségét képviselték. Siménfalvy Árpád, bár kocsmázó kommunista csoportosulásnak nevezte a nagyszőlősi párttagokat, s a már említett Keresztes-Fischer Ferencnek címzett levelében próbálta bagatellizálni a mozgalom jelentőségét, eszközök tömkelegét használta fel velük szemben. A főispán például 1942 januárjában személyes befolyását latba vetve a Nemzetvédelmi Kereszt egyik káptalanjához, Aykler Domonkoshoz fordult avégett, hogy a korábbi MNP-tagokat beterelje a Magyar Élet Pártjába (a továbbiakban MÉP): „Örömmel venném be mindnyájukat a Magyar Élet Pártjába és gondoskodnék arról, hogy mindenki mint megtérő bárányokat fogadja őket s a régebbi múlthoz megfelelő elhelyezkedésük legyen kormánypártunkban biztosítva.”[56] A főispán ugyanis attól tartott, hogy az MNP épületében berendezkedő nyilasok komolyabb hatást tudnak majd kifejteni a lakosság körében: „Ha ők mint vezetők visszalépnének mai pártjuktól, remény van rá, hogy az egész szervezet megszűnik, s egységesen egy tábort fogunk alkotni.”[57] Ezt támasztja alá az is, hogy a NYKP-ból esetlegesen kilépő tagoknak írásban és a nyilvánosság előtt fel kellett vállalniuk pártállásukat: „írásbeli nyilatkozattal lépjenek be a MÉP-be, s a nyilvánosság előtt is jelentsék be politikai pártjukat és felfogásuk megváltoztatását.”[58] Végül erre csak egy személy, Berky Zoltán vállalkozott.[59] Ilyenfajta nyilvános „megkövetésre” máshol is akadtak példák. Beregszászban Zaharovics Béla tisztségviselő a Kárpáti Magyar Hírlapban jelentette be a pártból való kilépését „A Nyilaskeresztes pártból azért léptem ki, mert sem a párt elvei, sem pedig módszerei nem egyeztethetők össze felfogásommal.”[60] A nagydobronyi nyilas református lelkészt, Gönczy Pált az egyház ítélte nyilvános megkövetésre és 100 pengő bírságra.[61] Az alábbi esetek nem csupán nyomásgyakorlásról szóltak, hanem egyben a nyilvánosság felé is üzentek: azok, akik az állam kenyerét eszik, nem folytathatnak ellenzéki politikát.

A főispán más esetekben is felhasználta személyes befolyását, hogy fellépjen a NYKP tagjaival szemben. Tiszaújlakon két Futura[62]-alkalmazott, Homoki László és Boros József ellen indítottak nyomozást a hatóságok. E két személy jelentőségét abból a szempontból is érdemes lehet talán kiemelni, mivel a magyarországi szélsőjobboldali ideológia egyik közvetítő csatornája nem más volt, mint az anyaországból érkező tisztségviselők. Homoki László a NYKP járási vezetője, míg Boros József a tiszaújlaki csoportvezetője volt, és mindkét férfi a trianoni területről érkezett Tiszaújlakra.[63]

Siménfalvy Árpád levélben kereste fel a Futura vezérigazgatóját, Darányi Bélát. Levelében pedig arra kérte Darányit, hogy mentse fel a szolgálat alól Homokit és Borost, vagy helyezzék át őket egy többségében románok által lakott településre. Kérését azzal indokolta, hogy ha a két férfit továbbra is hagyják szabadon tevékenykedni, akkor a MÉP nem fog tudni megerősödni Tiszaújlakon: „Tekintettel arra a sokoldalú összeköttetésre és érintkezésre, amely megbízásuk folytán rendelkezésükre áll, nevezettek Tiszaújlakon nem hagyhatók.”[64] A Futura kihallgatta az ügyben a két alkalmazottját, akik arra panaszkodtak, hogy: „ellenük kereskedelmi működésüket megbénítani célzó hajsza indult”, ugyanakkor tagadták a párttagságukat. Darányi jótállt a két férfiért, és személyes meghallgatást kért nekik a főispánnál.[65]

Homoki László és Boros Ferenc végül elismerték a párttagságukat, azt azonban tagadták, hogy bármiféle tisztséget viseltek volna a mozgalmon belül, s állításuk szerint „feletteseink kívánságára” 1941. január 28-án ki is léptek pártból.[66] Az iménti esetnek két aspektusát érdemes kiemelni: az egyik, hogy a hatóságok miképpen próbálták meg elszigetelni azokat a személyeket, akiket megbízhatatlannak tartottak. Egyszerűen kiemelték őket a környezetükből, ezzel is gyengítve az általuk támogatott mozgalmakat. A másik a kérdés egzisztenciális vonzata. A törvény értelmében 1941-ben már nem volt tilos a párttagság, csupán a párttisztség betöltése, így akár maradhattak volna a mozgalom soraiban, mégis inkább elhagyták azt, nehogy veszélybe sodorják megélhetésüket. Komoly teher volt, ha valakit megbélyegzett a helyi hatalom azzal, hogy nyilas párttag vagy szimpatizáns, s ezt sokan nem is vállalták, még a gyanút sem. Erre jó példa Párduc Rezső tiszaújhelyi református lelkész esete, aki egy ismeretlen személynek címzett levelében arról panaszkodott, hogy úgy került a főispán látókörébe, mint a nyilasmozgalom tagja. A lelkész hevesen tiltakozott a felmerülő pletykákkal szemben, mindent tagadott, sőt sértetten reagált: „Erre az ostoba vádra annyit kell megjegyeznem, hogy mind mai napig a Magyar Élet pártjának vagyok a tagja és mégpedig a választmányi tagja. Nem értem tehát, hogy lehetnek kétségei őméltóságának egy református lelkipásztort illetőleg.”[67] Párduc végezetül azzal zárta a levelét, hogy teljesen visszavonul a politizálástól: „Intézzék az Ország dolgát azok, akiket erre felhatalmazott az Isten.”[68]

A helyi közigazgatási szervek kezében akadtak más „alternatív módszerek”, amelyekkel nyomást gyakorolhattak a nyilasmozgalom tagjaira. A visszatérő magyar hatalomnak szüksége volt a megbízható és tapasztalt köztisztségviselőkre, akik hajlandóak voltak nyíltan képviselni a kormányzat szellemiségét a visszacsatolt részeken. Ezért úgynevezett igazoló bizottságokat állítottak fel, hogy kiszűrjék a nemkívánatos elemeket a közszférából. A helyi elitnek is megvolt a maga célja a vizsgálatokkal: egyrészt, hogy azokat juttassák közhivatalnoki állásokhoz, akik a csehszlovák időszak során elvesztették egzisztenciájukat, másrészt viszont, hogy egykori politikai ellenfeleiket ellehetetlenítsék. A nemzethűségi igazolás megléte nagy jelentőséggel bírt, mivel ennek a függvénye volt, hogy egyesek megtarthatták-e állásukat vagy éppen sikerül-e hivatalhoz jutniuk. Nem kizárólagosan csak a közalkalmazottakat világították át, hanem a nyugdíjasokat, özvegyeket, árvákat, lelkészeket, sőt az igazolás meglétéhez kötötték az iparengedélyek kiadását is. (Simon 2018b, 240–254, 248. p.)

Az első bécsi döntéssel visszatért területeken általában arra voltak kíváncsiak a bizottságok, hogy az igazolandó személyek a csehszlovák időszak során magatartásukkal nem ártottak-e a magyar és ruszin nemzetiségeknek, nem-e vettek részt a „kommunizmusban”,[69] s politikailag nem voltak-e terhelhetők.^[70] Az 1939-ben visszatért területeken már nemcsak a csehszlovák, hanem az „ukrán megszállás”[71] időszakát is figyelembe vették: „a cseh és ukrán megszállás alatt magyarellenes tevékenységet nem folytatott.”[72] A vizsgálat egyes káderek esetében csak formalitás volt, ha korábban valamelyik magyar pártot támogatták, s ez vonatkozott a helyi elitre vagy hozzátartozóira is. Ifj. Perényi Zsigmondnak is át kellett esnie például a vizsgálatokon, amelyen természetesen gond nélkül átment: „Az elszakított területen élő magyarság állandó támogatója és a magyar ügy kitartó harcosa. Minden tekintetben magyar hazafi.”[73]

A vizsgálatok során ugyanakkor számos visszaélés és hiba történt, ami végül oda vezetett, hogy a visszatért észak-erdélyi és délvidéki területeken már nem folytatták le az igazolási eljárásokat. (Csilléry 2014, 33. p.) Döntő többségben a vizsgálatok 1939 és 1940 között véget értek, bár egy-egy ügy akár 1942-ig is elhúzódhatott. Érdemes azt is megjegyezni, hogy bár a bizottságok 1942-ben beszüntették tevékenységüket, a nemzethűség mint fogalom s a „vizsgálatok eredményei” bizonyos értelemben továbbra is használatban maradtak. A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár iratanyagának áttekintése során számtalanszor találkozhatunk a „nemzethűség” és a „nemzethűségi bizonyítvány” fogalmakkal a későbbiekben is, különösen a tisztségviselői kérdéseknél, de az állambiztonsági szempontból megbízhatatlannak bélyegzett személyek esetében is.

A 272. fond iratai között fellelhető anyagok újabb adalékokkal szolgálhatnak a nemzethűségi vizsgálatok történetéhez, egyben betekintést engednek abba, hogy az államhatalom helyi exponensei miképpen kívánták azt felhasználni a szélsőségek ellen. 1941 és 1942-ben Nagyszőlősön már a NYKP-tagság vagy a „nyilas kinyilatkoztatás” is kizáró szempont volt az iparengedélyek kiadásánál.^[74] Nem nehéz észrevenni, hogy a vizsgált szempontokat mindig aszerint változtak, hogy kiben látták a legnagyobb veszélyt: kommunisták, esetleg az ukrán mozgalom egykori támogatói, vagy a későbbiekben a nyilasok. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nyilasmozgalom tagjai egy polcra kerültek a kommunistákkal. A párttagság pedig akár egzisztenciavesztéssel is járhatott, ami sokakat elrettenthetett a mozgalomtól. Megváltoztak a vizsgálatok keretei is. Nem több tagból álló bizottságok hoztak döntést, és az igazolandó személyek nevét sem hozták nyilvánosságra. A főispán csak Nagyszőlős főjegyzőjének küldte ki az iparengedélyért folyamodó személyek névsorát, aki egyéni vizsgálatot folytatott le a kérdésben.[75] Bár az eddigiek során feltárt források alapján nem találtunk olyan személyt, aki ne felelt volna meg a felvázolt szempontoknak, de az mindenképpen jelzésértékű, hogy egyes kérdések terén negatív megkülönböztetés érhette a NYKP tagjait a hatóságok részéről.

A mozgalom elleni intézkedések során általánosnak volt mondható Ung, Bereg és Ugocsa vármegyék területén is, hogy a hatóságok bezáratták a NYKP párthelyiségeit, vagy legalábbis megkísérelték bezárásukat. A párthelyiségeknek meg kellett felelniük bizonyos szempontoknak: közegészségügyi, közrendészeti, tűzvédelmi és a háború évei alatt a légoltalmi kritériumoknak is. Ha ezek nem voltak adottak, akkor a hatóságok nem engedélyezték tovább a párthelyiség használatát. A párthelyiségek állapotának felmérését általában egy háromtagú bizottság végezte, amely a tisztiorvosból, a körjegyzőből és a csendőrség képviselőjéből állt. Mondanunk sem kell, hogy mivel a bizottság tagjai a hatalom emberi közül kerültek ki, történtek visszaélések, s egyes esetekben akkor is elrendelték a párthelyiség bezárását, ha az minden szempontnak megfelelt. (Maruszics 2023a, 40–42. p.)

A párthelyiségek felszámolásának megvolt a maga célja, a hatóságok ugyanis ezáltal akarták illegalitásba kényszeríteni a mozgalom tagjait. A belügyminiszter 11.449/1941. VII. res. számú rendeletének értelmében a politikai pártok kizárólag saját helyiségeikben működhettek, és ott is csak szűk körben, adminisztrációs kérdésekben tarthattak megbeszéléseket, maga az összejövetel nem ölthetett „gyűlési jelleget”.[76] Tehát a párthelyiségek bezárását követően nem tudtak legálisan összegyűlni a tagok. Ha pedig új párthelyiséget akartak nyitni, akkor össze kellett hívniuk egy alakuló közgyűlést, amit a helyi szerveknek is be kellett jelenteniük. A hatóságok azonban a 8120/1939. M.E. sz. rendeletre hivatkozva, amely a gyülekezési jog korlátozásáról szólt, gyakran megtiltották az alakuló közgyűlések létrejöttét. Tiszaújlakon a főszolgabíró 1942 januárjában rendelte el a NYKP párthelyiségének „kilakoltatását”, Nagyszőlősön viszont problémába ütközött. A MNP épületében berendezkedő nyilasokat – tartva a közvéleménytől – a főszolgabíró nem merte kiköltöztetni: „az erőszakos beavatkozásnak még a látszatát is kerülni akarván a helyiséget betiltani nem akartam, már csak azért sem, mert ugyanezen helyiségben volt a cseh megszállás alatt a magyar nemzeti párt és ha betiltanánk, a nyilvánosság előtt kihasználnák ellenünk, hogy a csehek ugyanezen a helyiségben engedélyezték a magyar párt működését és mi azt a részükre betiltjuk.”[77]

A párt helyzete országos szinten már 1941-ben megingott, ez részint a Teleki-kormány erélyes fellépésének volt betudható, amely minden lehetséges módszerrel nyomást gyakorolt a nyilasokra, másrészt pedig a nyilasegység felbomlásának. 1941 szeptemberében Pálffy Fidél és más befolyásos politikusok kiléptek a NYKP-ból és újraszervezték a Magyar Nemzetiszocialista Pártot. (Karsai 2016, 237. p.) A nyilasegység felbomlása ekkor még nem érintette a helyi szervezeteket. Ezt igazolja az is, hogy 1941 októberében 79 helyi alapszervezet fogadott nyilvánosan hűséget Szálasi Ferencnek, amiről még egy közös nyilatkozatot is megfogalmaztak a Pesti Újságban: „Szálasi Ferenc pártvezérünk iránt töretlen hűséggel viseltetünk s az ő útját követnifogjuk.”[78] A pártszakadás azonban rövidesen Bereg és Ugocsa vármegyékben is végbement, s 1942 májusában 74 helyi szervezet lépett ki a NYKP-ból és lépett át a Magyar Nemzetiszocialista Pártba.^[79]

A NYKP helyzetét nehezítette az is, hogy Imrédy Béla 1940. október 4-én megalakította saját mozgalmát, a Magyar Megújulás Pártját. Imrédy pártja legalább 21–23 képviselőt tömörített, akik mind befolyásos tagjai voltak a politikai életnek. (Sipos 1999, 30–36. p.) Nem sokkal később Pálffy és Imrédy szövetségre léptek egymással, és létrehozták a Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetséget, amely egészen 1944 májusáig fennállt. A Pártszövetség lett a legnagyobb ellenzéki frakció az országgyűlésben, és számos tapasztalt politikust és újságirót nyert meg magának, a nyilasok kárára. (Paksa 2013, 234. p.) A Magyar Megújulás Pártja Ugocsa vármegyében is elkezdett szervezkedni 1942 folyamán, és számos községben alakultak alapszervezetei.[80] E tényezők összessége végül helyi szinten is éreztette hatását. Tiszaújlakon azt követően, hogy a pártvzetőt behívták frontszolgálatra, 1943-ban megszűnt a mozgalom.[81] Nagyszőlősön bár nem sikerült felszámolni a pártot, de az erősen stagnált. A Nagyszőlősi járás főszolgabírója 1944 feburárjában egy a főispánnak küldött jelentésében például arról számolt be, hogy a párt nem fejtett ki „különösebb” tevékenységet.[82]

Magyarország német megszállását követően sem folyt komolyabb szervezkezdés a megyében, ezzel szemben Ung és Bereg vármegyékben valamennyi szélsőjobboldali párt fokozta a jelenlétét, és igyekezett mózgósítani. Nagyszőlősön 1944 júniusában a tagság csupán magánlakásokban tartott gyűléseket, de nyilvánosan nem folyatattak propagandát.[83] A későbbiekben erre már nem is volt meg a lehetőségük, ugyanis a Lakatos-kormány 1944. augusztus 24-én felfüggesztette a pártok működését, így az NYKP is illegalitásba kényszerült az egész ország területén. Az Északkeleti Hadműveleti Területen pedig a rendőrség erőszakkal oszlatta fel a miniszterelnök rendeletét figyelmen kívül hagyó pártokat.[84] Az októberi nyilas hatalomátvétel kevésbé érinthette a helyi politikai életet, mivel a Vörös Hadsereg október 25-én bevonult Nagyszőlősre. (Oficinszkij 2010, 217. p.)

Összefoglalás

A Nyilaskeresztes Párt Ugocsa vármegyében történő szervezkedése szervesen illeszkedett a mozgalom azon törekvéséhez, hogy minél nagyobb társadalmi bázisra tegyenek szert a visszatért területeken. Jelentősebb hatást azonban csak két településen tudtak kifejteni, Nagyszőlősön és Tiszaújlakon. Mind a nagyszőlősi, mind pedig a tiszaújlaki szervezetek megerősödéséhez nagyban hozzájárultak a revíziót követően kialakult gazdasági nehézségek, s az ebből adódó társadalmi elégedetlenség teret nyitott a mozgalomnak. A nyilas propaganda három kérdés köré épült: a gazdasági nehézségek, a köztisztségviselők alkalmatlansága és a zsidókérdés. A mozgalom törekvéseit – különösen az 1940 és 1942 közötti időszakban – nem lehet sikertelennek nevezni, ezt támasztja alá, hogy a pártnak Nagyszőlősön 340-350, míg Tiszaújlakon 130-140 tagja volt. Ami elsőre nem tűnhet soknak, de ha összevetjük például Nagyszőlőst a 67 ezres Kassával, ahol 1939 tavaszán 900 tagja volt a pártnak, akkor ez némileg árnyalhatja véleményünket. (Simon 2014a, 74. p.) A mozgalomnak mindazonáltal megvoltak a korlátjai is, ez részint a vármegyei szervezkedés kapcsán is visszatükröződött, hiszen Ugocsában közel sem volt olyan lefedettsége a pártnak, mint Ung vagy Bereg vármegyékben. (Maruszics 2023a) A terjeszkedés gátja s a nagyszőlősi és tiszaújlaki alapszervezetek hanyatlása egyrészt a mozgalom országos szinten való meggyengülésének tudható be, de ennél is hangsúlyosabb volt a helyi hatóságok fellépése a párttal szemben. A nyilasellenes intézkedések mögött egyértelműen Siménfalvy Árpád állt, aki akárcsak Ung, úgy Ugocsa vármegye területén sem tűrte el a szélsőjobboldali törekvéseket. A párhelyiségek bezárása (vagy az arra tett kísérletek), a hatósági nyomásgyakorlás a vezető párttagokra – mind hozzájárultak ahhoz, hogy a párt 1943-ban megszűnt Tiszaújlakon. Nagyszőlősön bár nem sikerült felszámolni a mozgalmat, de az a német megszállását követően sem tudott már komolyabb hatást kifejteni.

Irodalom

 Levéltári források

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (KTÁL) 45. fond – Ung vármegye alispánjának iratai;

KTÁL, 67. fond – Beregszász megyei város polgármesterének iratai;

KTÁL, 185. fond – A beregszászi járás főszolgabírájának iratai;

KTÁL, 258. fond – Ugocsa vármegye alispánjának iratai;

KTÁL, 259. fond – Ugocsa vármegye főispánjának iratai;

KTÁL, 272. fond – A nagyszőlősi körjegyzőség iratai.

 Publikált források, kordokumentumok

 A Máramarosszigeti Református Gimnázium Évkönyve, 1941–1942

Az Ungi Református Egyházmegye jegyzőkönyve, 75. sz. 1941

Belügyi Közlöny, 1938, 1939, 1940

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája, 1918–1944. Dunaszerdahely, Lilium Aurum Könyvkiadó.

Kárpátaljai Közlöny, 1940

Képviselőházi napló, 1940 június 19

1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községenként. Országhatáron kívüli terület. Budapest, KSH, 1990.

 Korabeli sajtó

Az Őslakó, 1939

Magyarság, 1940, 1942

Kárpáti Magyar Hírlap, 1939, 1940

Kárpáti Híradó, 1942, 1943

Pesti Újság, 1941

Szakirodalom

Ablonczy Balázs 2015. A visszatért Erdély 1940–1944. Budapest, Jaffa Kiadó.

Botlik József 2005. Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I. Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok 1918–1945. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke.

Brenzovics László 2010. Nemzetiségi politika a visszacsatolt Kárpátalján 1939–1944. Ungvár, Kiadja a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.

Fedinec Csilla 2015. A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja 1938–1944. Budapest, Jaffa Kiadó.

Karsai László 2016. Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Budapest, Balassi Kiadó.

Kosztyó Gyula 2020. Kárpátalja, mint Északkeleti Hadműveleti Terület (1944). Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Doktori (PhD) értekezés.

Maruszics Erik 2022. A Nyilaskeresztes Párt tevékenysége Ung, Bereg és Ugocsa vármegyékben 1938 és 1944 között. Beregszász, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Történelem- és Társadalomtudományi Tanszék. (MA) diplomamunka.

Molnár D István 2018. Perifériáról perifériára. Kárpátalja népessége 1869-től napjainkig. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram.

Oficinszkij Román 2010. Kárpátalja kérdése a második világháború végén, 1944–1945. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (szerk.): Kárpátalja 1919–2009. Történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum Kiadó–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, 209–216. p.

Paksa Rudolf 2012. A ​magyar szélsőjobboldal története. Budapest, Jaffa Kiadó.

Paksa Rudolf 2013. Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója. Budapest, Osiris Kiadó.

Romsics Ignác 2018. A Horthy-korszak. Budapest, Helikon Kiadó.

Simon Attila 2014. Magyar idők a felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Sipos András (szerk.) 1999. Imrédy Béla a vádlottak padján. Budapest, Osiris Kiadó–Budapest Főváros Levéltára.

Tilkovszky Loránt 1967: Revízió és nemzetiségi politika Magyarországon 1938–1941. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Tanulmányok és szakcikkek

Bajcsi Ildikó 2020. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi zsidóság diszkriminációja (1938–1941). Clio Műhelytanulmányok, 11. sz.

Bajcsi Ildikó 2023. „Az új életnek útjában áll a zsidóság”. Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1940). Clio Műhelytanulmányok, 1. sz.

Csilléry Edit 2014. A nemzethűség jelentése a felvidéki és kárpátaljai igazolási eljárások során. Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai Szemle, 19. évf. 1. sz. 7–39. p.

Fedinec Csilla 1996. Kárpátalja közigazgatása és tanügyigazgatása 1938–1944 között. Magyar Pedagógia, 96. évf. 4. sz. 367–375. p.

Godzsák Attila 2021. Egy választójogi törvény, ami alapján sosem volt választás – az 1939. évi XVIII. törvénycikk a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 3. sz. 105–129. p.

Maruszics Erik 2023. Nyilasmozgalom Ung vármegyében 1938 és 1944 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 25. évf. 2. sz. 27–52. p.

Simon Attila 2018. A magyar közigazgatás bevezetésének ellentmondásai az első bécsi döntés által visszakapott felvidéki területsávon. Pro publico bono – Magyar Közigazgatás, 1. sz. 240–254. p.

Erik Maruszics

Activities of the Arrow Cross Party in Nagyszőlős and Tiszaújlak Between 1940–1944

After the territorial revision, the extreme right-wing movements in the Kingdom of Hungary almost immediately expanded their activities to the returned territories. For a long time only the Arrow Cross Party (Nyilaskeresztes Párt) managed to do any serious organizing work among local society, and it was the only party in Hungary that was able to compete with the United Hungarian Party (Egyesült Magyar Párt) and later the Party of Hungarian Life (Magyar Élet Pártja) in the period 1938–1941. The movement began to organise in the Ugocsa county in 1940, but only in Nagyszőlős and Tiszaújlak was the party life more considerable. Thus, in the course of this study, we have attempted to provide an insight into the operation and activities of the Arrow Cross Party in Nagyszőlős and Tiszaújlak with the help of documents and other available sources in the Berehovo section of the State Archives of Transcarpathian Oblast.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.04

Az állam és a nemzeti kisebbségek viszonya aszimmetrikus, állapítják meg az az európai nemzeti kisebbségekről szóló kézikönyv szerzői. Példának hozzák fel a volt Jugoszláviát, a Kaukázust, Csecsenföldet, a palesztin- és a kurdkérdést, valamint Ukrajnát is. „A hatalom újraelosztásának problémája az államok és a nemzeti kisebbségek közötti kapcsolatok csúcspontján áll. A nemzeti kisebbségeknek nyújtott védelmi jogok ugyanis azt jelentik, hogy az államoknak le kell mondaniuk bizonyos hatalmi pozíciókról, míg fordítva, a kisebbségek a konkrét védelmi jogok révén új hatalmi pozíciókat nyernek. Az államok és a kisebbségek között következésképpen ellentétes érdekek helyzete áll fenn, mert olyan hatalmi pozíciókról van szó, amelyeket mindkét fél fenntart, és amelyekről egyik fél sem akar lemondani.”[1]

Az oroszországi politika által táplált sztereotípiák és mítoszok tarthatatlansága, amelyek szerint Ukrajna és az ukránok nagyobb hűséget mutatnak az orosz világhoz (Russzkij Mir), mint Ukrajnához és az ukrán patriotizmushoz,[2] különösen az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió, 2022. február 24. óta vált nyilvánvalóvá. Moszkva az orosz invázióval kapcsolatban az orosz nemzetiségű és nemzetiségétől függetlenül az orosz anyanyelvű lakosság üdvözlő vagy legalábbis semleges válaszára számított. Ez a várakozás azon a számos nyugati politikus és elemző által is osztott véleményen alapult, hogy Ukrajnát mélyen megosztott csoportok alkotják, s különösen mély ez a megosztottság az ukránok és az oroszok között, a más etnikai eredetű orosz anyanyelvűek is közelebb állnak az oroszokhoz, mint az ukrán anyanyelvű ukránokhoz, következésképpen ellenzik az ukrán állam Nyugat-barát és nacionalizáló politikáját. A tapasztalat azonban ennek az ellenkezőjét mutatta, különösen úgy, hogy az orosz megszállás a kelet- és dél-ukrajnai országrészt érintette, ahol túlnyomórészt orosz ajkúak élnek. Mind több jele van annak, hogy az ukrán identitás immár nem egy meghatározott etnikai csoport jellemzője, hanem minden jel szerint a társadalmat átfogó nemzeti identitássá formálódik.[3]

A nyelvtörvények (1989, 1999, 2003, 2012, 2019)

A világ államai eltérő formában szabályozzák a nyelvi jogokat. Önálló nyelvtörvény megalkotása igazi közép- és kelet-európai sajátosság. Példaként említhetjük Lengyelországot, Szlovákiát, Romániát, a szovjet utódállamok közül Észtországot, Lettországot, Litvániát, Belaruszt, Oroszországot, Moldovát és természetesen Ukrajnát.

Az ukrán társadalom etnikai összetétele Közép- és Kelet-Európára jellemzőnek tekinthető, ahol a különböző etnikai csoportok sok évszázadon keresztül keveredtek, és meglehetősen nagy kisebbségi csoportok jöttek létre az első világháború után létrejövő új nemzetállamokban. A mai Ukrajna területén az egyértelmű ukrán többség mellett több kisebbség is évszázadok óta egyazon területen és többé-kevésbé tömbben él, a 100 ezret meghaladó kisebbségek közül a moldovánok, bolgárok, magyarok és románok anyaországukkal határos területen. Két másik etnikai csoport, a lengyelek és a zsidók náluk történelmileg lényegesen nagyobb közösségeket alkottak, de számuk drasztikusan csökkent az évszázadok folyamán a deportálások, etnikai tisztogatások és az elvándorlás következtében. Ugyanakkor az egykori Szovjetunió több népcsoportja, különösen az oroszoké jelentősen megnövekedett a szovjet rezsim által támogatott migráció következtében.

A szovjet birodalom legsúlyosabb öröksége volt a posztszovjet államokban, így Ukrajnában is a tituláris nemzet nagyarányú nyelvi és kulturális oroszosítása.[4] Ezzel összefüggésben az etnopolitika, különösen a nyelvre vonatkozóan mindig megosztó kérdés volt Ukrajnában, ahol az ukrán és az orosz nyelv ingatag egyensúlyban élt egymás mellett. Sokan látták úgy már az 1990-es években, hogy az orosz és az ukrán nyelv közötti választás két politikai és kulturális sarkalatos vonalat szimbolizál: az Oroszországhoz, vagy Európához és a Nyugathoz való tartozást. Az ukrán nyelv népszerűsítése – az országban soha egyetlen jogszabály sem tért el attól, hogy az ukrán az egyetlen államnyelv – az orosz nyelvnek való történelmi alárendeltségét volt hivatott ellensúlyozni.[5] A nyelvi változatosságnak azért is volt döntő szerepe az ország 1991-es függetlenedése után, mert diskurzus tárgyát képezte nemcsak a kisebbségek, hanem a tituláris nemzet esetében is a nyelvfejlődés, a nyelv helye és szerepe az államban.[6]

Az első nyelvtörvénynek tartott, még a szovjet időben elfogadott 1989-es jogszabály (1989. évi 8312-11. sz. törvény az Ukrán SZSZK nyelveiről)^[7] nem tartalmazott tételes felsorolást, az „összes” nemzeti kisebbség nyelvét védelemben részesítette. A törvény államnyelvként definiálta az ukrán nyelvet, a népek közötti érintkezés nyelveként az oroszt, szavatolta az anyanyelv és bármely más nyelv használatát, az oktatás és a nevelés nyelvének szabad megválasztását. Ezenkívül lehetővé tette a nemzeti kisebbségek nyelveinek használatát az államnyelv mellett a regionális és helyi közigazgatásban, az önkormányzatok munkájában azoknak a közigazgatási egységeknek a területén, ahol az adott nemzeti kisebbség képviselői többséget alkottak (50%-os küszöbhöz kötve).

A nyelvtörvények közé sorolhatjuk a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának ratifikálását is. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1995. évi 190. számú állásfoglalása Ukrajna tagfelvételéről[8] megfogalmazta egyebek között a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája (1992) ratifikálásának szükségességét, amire 1999-ben került sor az 1999. évi 1350-XIV. sz. törvénnyel. Parlamenti képviselők egy csoportja azonban az Alkotmánybírósághoz fordult, amelyik 9-rp/2000. sz. határozatában[9] alkotmányellenességre hivatkozva érvénytelenítette a törvényt. A Karta újbóli ratifikálására 2003-ban került sor (2003. évi 802-IV. sz. törvény a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának ratifikálásáról),[10] amely azonban csak 2006-tól lépett hatályba. Ebben Ukrajna kevesebb kötelezettséget vállalt, mint 1999-ben, viszont ugyanannak a tizenhárom nemzeti kisebbségnek (belarusz, bolgár, gagauz, görög, krími tatár, lengyel, magyar, moldován, német, orosz, román, szlovák, zsidó) a nyelvét helyezte a védelme alá, mint a korábbi, hatálytalanított törvény.[11]

A következő jogszabály, a 2012-es nyelvtörvény (2012. évi 5029-VI. sz. törvény az állami nyelvpolitika alapjairól)[12] tételesen felsorolt 18 kisebbségi nyelvet (belarusz, bolgár, cigány, gagauz, görög, jiddis, karaim, krimcsak, krími tatár, lengyel, magyar, moldován, német, orosz, örmény, román, ruszin, szlovák). A felsorolásban szerepelt a ruszin is, miközben a ruszinokat Ukrajna soha nem ismerte el önálló nemzetiségnek, valamint a cigány nyelv, amely nem önálló nyelv, hanem összefoglaló kategória. Ez a jogszabály, amely egyedüliként regionális jogokat biztosított azoknak a kisebbségi nyelveknek, amelyek beszélői az adott régióban meghaladják a 10%-ot. Ugyanakkor a törvényt számos bírálat érte nemzetközi szinten is. Többek között az EBESZ nemzeti kisebbségekért felelős főbiztosa „mélyen megosztónak” nevezte a törvényt, amiért aránytalanul előnyben részesíti az orosz nyelvet, miközben „megszünteti az ukrán nyelv tanulására vagy használatára irányuló ösztönzők többségét”.[13] A Velencei Bizottság a jogszabályt előzetesen véleményezte, s lényegében azt állapította meg, amit az ellenzék folyamatosan hangoztatott: a tervezet nem kiegyensúlyozott, mivel aránytalanul megerősíti az orosz nyelv pozícióit anélkül, hogy alátámasztaná az ukrán nyelvet mint államnyelvet, amely a társadalom integrálásának fontos eszköze.[14]

2014. február 22-én az államelnök, Viktor Janukovics elmenekült az országból, másnap a parlament megszavazta a nyelvtörvény eltörlését. Azonban a társadalom erősen ukrán érzelmű része is tiltakozott a szerintük nem demokratikus lépés ellen, aminek hatására az Alkotmány szerint az ideiglenes elnöki posztot betöltő Olekszandr Turcsinov házelnök nem írta alá a dokumentumot, így az nem lépett hatályba. Megkezdődött viszont egy új nyelvtörvény előkészítése, eredménytelenül.[15] A jogszabályt – a 2012-es nyelvtörvényt – végül az Alkotmánybíróság semmisítette meg 2-r/2018. sz. határozatában,[16] az elfogadás körülményeivel kapcsolatos formai okokra hivatkozva. Ezzel jogi hiátus keletkezett a következő nyelvtörvény elfogadásáig.

A ma hatályos 2019-es (állam)nyelvtörvény (2019. évi 2704-VIII. sz. törvény az ukrán nyelvnek államnyelvként való funkcionálásáról)[17] nem sorolta fel, de megkülönböztette az őslakos népek és a nemzeti kisebbségek nyelveit, jogi hiátust keletkeztetve, hiszen megelőző törvények nem definiálták ezeket a fogalmakat. Ez a jogszabály az előzőektől eltérően nem tekinthető általános nyelvtörvénynek, hanem az államnyelvet védő törvény, a magánbeszélgetések és az egyházi szertartások kivételével kizárólagossá tette az államnyelv használatát az államigazgatásban, a közéletben, a kultúrában és a sportban, valamint korlátozta a kisebbségi nyelvek használatát a tömegtájékoztatásban és az oktatásban. Ezzel jogszabályi formát nyert az államnyelvnek az a megközelítése, amely addig egyedül az Alkotmánybíróság gyakorlatában volt következetes.[18]

Ezt a jogszabályt a Velencei Bizottság utólag értékelte,[19] rámutatva, hogy teljes mértékben elismeri, hogy minden állam legitim célja az államnyelv megerősítése, ugyanakkor méltányos egyensúlyt kell teremteni egyrészt az államnyelv mint a társadalmi integráció eszköze megőrzése és előmozdítása, másrészt a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi jogainak védelme között, az intézkedések nem korlátozhatják indokolatlanul a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi jogait. Ugyanakkor a Bizottság utalt arra is, hogy tudomásul veszi az ukrán Alkotmánybíróság 1-r/2021. sz. határozatát,[20] amelyben az Alkotmánybírósága kimondta, hogy a nyelvek preferenciális kezelése nemzeti kisebbségek olyan nyelveinek előnyben részesítése, amelyek egyben az Európai Unió hivatalos nyelvei is, nem minősül az ukrán alkotmányba ütköző megkülönböztetésnek.

Az oktatási kerettörvény (2017)

Az ukrán parlament 2017. szeptember 5-én, néhány nappal az EU és Ukrajna közötti társulási megállapodás szeptember 1-jei hatályba lépése után szavazta meg az oktatásról szóló 2017. évi 2145-VIII. sz. törvényt,[21] melyet az államfő az általában megszokottnál később, szeptember 25-én írt alá, és szeptember 27-én lépett hatályba. A kerettörvény általános oktatási reformot irányozott elő, melynek tartalmával alig foglalkoztak a szakértők és a közvélemény, az érdeklődés fókuszába a 7., nyelvi cikke került (emiatt például a magyar sajtóban tévesen nyelvtörvényként is emlegették), amelyet a végszavazás előtt közvetlenül változtattak meg, így maguk a képviselők sem lehettek vele tisztában, és nem egyezett azzal a szövegváltozattal, amelyet a nemzetiségek képviselőivel egyeztettek. A jogszabály szerint: „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv.” Ezenkívül az érintettek négy kategóriáját állapítja meg: a tituláris nemzet, az őslakos népek, a nemzeti kisebbségek („az Európai Unió valamely hivatalos nyelvén beszélők”), és nincsenek nevesítve, de az utóbbiból következően külön kategóriát képeznek az oroszok. A különbségtételnek nemcsak szimbolikus, hanem tényszerű jelentősége van, lévén a törvény az egyes kategóriákhoz eltérő jogokat társít.^[22]

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2017. október 12-i 2189 (2017) sürgősségi határozata[23] az ukrán oktatási kerettörvénnyel kapcsolatban egyebek között arra mutatott rá, hogy felül kell vizsgálni az oktatási törvény nyelvi cikkét, hogy különbségtétel nélkül rendelkezzen az őslakos népek és a nemzeti kisebbségek minden tagjára nézve. A határozat megállapítja egyebek között: „az, hogy egy állam hivatalos nyelvének (nyelveinek) ismerete a társadalmi kohézió és integráció tényezője, és jogos, hogy az államok támogassák hivatalos nyelve(i) tanulását, és kérjék, hogy az államnyelv(ek) legyen az oktatás nyelve(i) mindenki számára” (4. pont), „ahol az államok intézkedéseket tesznek a hivatalos nyelv(ek) népszerűsítésére, ezeknek együtt kell járniuk a nemzeti kisebbségek nyelvének védelmét és népszerűsítését célzó intézkedésekkel. Ha ez nem történik meg, az eredmény asszimiláció lesz, nem integráció.” (5. pont), valamint felhívja a figyelmet a megkülönböztetés tilalmának elvére (6. pont). Mindezek alapján a törvény „nem teremt megfelelő egyensúlyt a hivatalos nyelv és a nemzeti kisebbségek nyelvei között” (8. pont), az oktatás nyelve tekintetében a törvény szerzett jogokat von el a nemzeti kisebbségektől, ami nem kedvez az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezménye fenti elvekre épülő „együttélés” koncepciójának.

Ugyanígy a törvénnyel kapcsolatban a Velencei Bizottság 2017. december 11-i véleménye[24] leszögezte egyrészt azt, hogy az oktatási kerettörvény nyelvi cikke merőben eltér a kisebbségekkel egyeztetett tervezettől, másrészt azt, hogy aránytalan beavatkozást jelent a kisebbségekhez tartozó személyek meglévő jogaiba. Különösen figyelemre méltó elemzett tárgyunk szempontjából az őslakoskérdéssel kapcsolatos megállapítás: „a törvény különbséget tesz Ukrajna »nemzeti kisebbségei« és »őslakos népei« között. […] A kijevi látogatás során a Velencei Bizottság küldöttsége megértette, hogy »Ukrajna őslakos népei« azok a kisebbségek, amelyeknek nincs anyaországa. Konkrétan utaltak a krími tatár, a karaim és a krimcsak kisebbségre, de feltehetően ebbe a kategóriába tartozna a gagauz és a roma kisebbség is.”

A 2017-es oktatási kerettörvény és a 2019-es nyelvtörvény etnikai kategorizációi egyértelműen ellentétben álltak az 1992-es kisebbségi törvénnyel, amelyet két új törvénnyel – az őslakosokról, valamint a nemzeti kisebbségekről (közösségekről) szólóval váltottak ki. Nézzük meg ezt az 1992-es kisebbségi törvényt, valamint a két újabb jogszabályt, az őslakosokról (2021) és a nemzeti kisebbségekről (közösségekről) (2022).

A kisebbségekről szóló törvények (1992, 2021, 2022)

A Szovjetunió felbomlását megelőző időszak emelkedő nemzeti érzülete az ukrán társadalomban lényegesen alábbhagyott a függetlenség elnyerése után, aminek legfőbb okozója a bekövetkező gazdasági összeomlás volt.[25] Ezzel a problémával minden utódállamnak meg kellett küzdenie, s ennek a problémának a kezelési módjai eredményezték a különböző állammodelleket is. 1991-ben a térségben csak Azerbajdzsán, Grúzia, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán volt szegényebb Ukrajnánál. A gazdaság egész az ezredfordulóig évről évre zsugorodott. Ukrajna legnagyobb problémájává vált, hogy a demokratikus választásokra épülő politikai rendszer mögött egy a posztszovjet nómenklatúrából és új tulajdonosokból alakult oligarchikus gazdasági rendszer jött létre, amely mindeközben az ezredforduló után pozitív irányba tudta fordítani a gazdaság fejlődését és egyre inkább helyet követelt magának a politikában is. A 2004-es narancsos forradalommal (első Majdan), még inkább a 2013–14-es méltóság forradalmával (második Majdan) a társadalmi nyomás kikényszerítette a határozott választást a szuverén, nemzetállami Ukrajna létét burkoltan, majd egyre nyilvánvalóbban kétségbe vonó Oroszország és az Európai Unióval azonosított Európa között.

A nehézségek ellenére a korai jogalkotás széles demokratikus alapokra helyezkedett. Az 1992-ben elfogadott 2494-XII. sz. törvény a nemzeti kisebbségekről[26] az addigi „nemzetiség” (nationality) fogalom helyett bevezette a „nemzeti kisebbség” (national minorities) fogalmat, amelyet a 3. cikkben a következőképpen definiált: „A nemzeti kisebbségekhez Ukrajna azon állampolgárainak csoportjai tartoznak, akik nemzetiségük szerint nem ukránok, kinyilvánítják nemzeti öntudatukat és az egymáshoz való viszonyban közösségtudatukat.”

A hatálya alatt kevés változáson átesett törvény egyebek között egyenlő politikai, szociális, gazdasági és kulturális jogokat és szabadságokat biztosított minden állampolgárnak, támogatta a nemzeti öntudat fejlesztését, védelemben részesítette az állam szuverenitását és területi egységét, az ukrán nép és minden nemzeti kisebbség nyelvét, kultúráját, hagyományait, szokásait, vallási hovatartozását, biztosította a jogot a nemzetiségi hagyományoknak megfelelő névhasználathoz, tiltotta a diszkriminációt nemzetiségi alapon, a nemzetiségi jogokkal élést egyéni és kollektív szinten is elismerte. A jogszabály a kisebbségi jogokat az alapvető emberi jogok részének tekintette (1. cikk), szavatolta minden nemzeti kisebbség számára a nemzeti-kulturális autonómiához való jogot (6. cikk), ami a következőket jelentette: az anyanyelv használata és anyanyelven tanulás vagy az anyanyelv tanulása állami oktatási intézményekben vagy nemzeti kulturális társaságok révén, a nemzeti kulturális hagyományok fejlesztése, a nemzeti szimbólumok használata, a nemzeti ünnepek megünneplése, vallásgyakorlás, az irodalom, a művészet, a tömegtájékoztatás iránti igények kielégítése, nemzeti kulturális és oktatási intézmények létrehozása és minden más olyan tevékenység, amely nem ellentétes a hatályos jogszabállyal. Ugyanakkor a jogszabály nem rendelkezett például „nemzeti közigazgatási egységek” (national administrative units), a sokat emlegetett területi autonómiák létrehozásáról.[27] A törvénynek megfelelően 1993-tól a kisebbségek ügyeivel külön Nemzetiségi Minisztérium foglalkozott, amelyet 1996-ban Állami Bizottsággá szerveztek át, 2014-től kezdve pedig változó minisztériumi határkörbe került.[28]

Ukrajna Alkotmánya[29] 1996-os elfogadása óta változatlan formában három etnikai kategóriát ismer: „ukrán nemzet” (Ukrainian nation), „őslakos népek” (indigenous peoples) és „nemzeti kisebbségek” (national minorities). A 11. cikk szerint: „Az állam elősegíti az ukrán nemzet történelmi tudatának, hagyományainak és kultúrájának megszilárdítását és fejlesztését, valamint Ukrajna valamennyi őshonos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának fejlesztését.”

Az „őslakos népek” kategória 2014-ig, az Alkotmányon kívül, egyetlen más jogszabályban sem szerepelt. Európa területén sokáig egyedül a négy országban – Finnország, Svédország, Norvégia és Oroszország – élő számikat tartották őslakosoknak,[30] és egyetlen olyan ország van, Ukrajna, amely külön törvényt alkotott az őslakosokról.

A krími tatár elit és külföldi, elsősorban törökországi támogatóik Ukrajna függetlenedésétől kezdve nemzetközi színtéren is jelentős erőfeszítéseket tettek az őslakos státus elismertetése érdekében, ám sokáig sikertelenül. A változást a 2013–14-es Majdan eseményei hozták el. A krími tatárok támogatták az európai értékeket védelmébe vevő forradalmat, és tiltakoztak a félsziget orosz megszállása, majd annektálása ellen. Az orosz hatalom koholt terrorizmus vádjával üldözni kezdte a krími tatár aktivistákat, majd 2016-ban az Orosz Föderáció Legfelsőbb Bírósága mint „szélsőséges szervezetet” betiltotta a történelmi Medzsliszt.[31] Ukrajnában pedig, amely immár nem tudta gyakorolni joghatóságát a félsziget fölött, ahol a negyedmilliós krími tatárság majdnem száz százaléka élt, megindult a krími tatárokkal kapcsolatos proaktív törvényalkotás.

2014. március 20-án az ukrán Legfelsőbb Tanács parlamenti határozat formájában nyilatkozatot fogadott el a krími tatár nép jogainak szavatolásáról az ukrán államban (2014. március 20-án kelt 1140-VII. sz. határozat).[32] A határozat szerint Ukrajna garantálja a krími tatár nép mint őslakos nép és Ukrajna valamennyi nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának megőrzését és fejlődését, a krími tatár nép elidegeníthetetlen önrendelkezési jogának védelmét és megvalósítását, elismeri a Medzsliszt és a Kurultájt, elismeri az ENSZ nyilatkozatát az őslakos népek jogairól, és felszólította a kormányt, hogy haladéktalanul terjessze a parlament elé a krími tatárok mint őslakos nép jogállását meghatározó és megerősítő jogszabályok tervezetét.

Az ENSZ Közgyűlésének 2007-es Nyilatkozata az őslakos népek jogairól, amely nem tartalmazott őslakosdefiníciót, az őslakos népeket immár nemcsak egyénekként, hanem kollektív alanyként ismerte el. Míg a második ILO egyezmény (1989) az integrációra, ezzel szemben az ENSZ Nyilatkozat az őslakos csoportok sajátosságainak védelmére helyezte a hangsúlyt.[33] Az ENSZ Nyilatkozat a nemzetközi soft law részét képezi, azaz nem bír kötelező erővel az államokra nézve, hacsak azok nem emelik át belső jogrendszerükbe.[34] A dokumentum végleges szövegét az ENSZ közgyűlése 2007. szeptember 13-án fogadta el 143 állam támogatásával, 11 állam tartózkodott, 4 állam pedig ellenezte. Akkor még a tartózkodó államok között volt Ukrajna is (valamint Azerbajdzsán, Banglades, Bhután, Burundi, Grúzia, Kenya, Kolumbia, Nigéria, Oroszország és Szamoa).[35]

A parlamenti határozat általi elismeréssel az ENSZ Nyilatkozatot az őslakos népek jogairól Ukrajna a belső jogrend részévé, azaz a maga számára kötelezővé tette. Mivel a nyilatkozat a hatályos nemzetközi jog szerinti meghatározásnak megfelelően értelmezi az őslakos fogalmat, ennek alapján feltételezhető, hogy Ukrajna az őslakos nép fogalmát az ILO 169. sz. Egyezményében foglaltakra alapozta. Az I. rész 1. cikk 1. pont szerint az Egyezmény vonatkozik: „(a) a független országokban élő törzsi népekre, akiknek társadalmi, kulturális és gazdasági körülményei megkülönböztetik őket a nemzetközösség más csoportjaitól, és akiknek helyzetét teljesen vagy részben saját szokásaik, illetve tradícióik, külön törvények vagy rendelkezések szabályozzák, (b) független országokban élő népekre, akiket azon az alapon kell bennszülött népnek tekinteni, hogy annak a népességnek leszármazottai, akik a hódítás vagy gyarmatosítás, illetve a jelen államhatárok kialakítása idején az országot, vagy azt a földrajzi régiót lakták, amelyhez az ország tartozik, és akik jogi helyzetüktől függetlenül fenntartják néhány vagy összes társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai intézményüket.”[36] Maga a parlamenti határozat azonban nem definiálta az őslakos fogalmat. A parlamenti határozat alacsonyabb rendű a törvénynél, s az Alkotmány szerint kizárólag törvény rendelkezhet az őslakos népek és a nemzeti kisebbségek jogairól (92. cikk 3) pont).

Röviddel a fenti parlamenti határozat után, 2014. április 17-én a Legfelsőbb Tanács 1223-VII. számmal törvényt alkotott a nemzetiségi alapon deportált személyek jogainak reparálásáról.[37] A jogszabály definiálta a deportálás fogalmát: „népek, nemzeti kisebbségek és személyek nemzetiségi alapon történő erőszakos áttelepítése állandó lakóhelyükről a volt Szovjetunió vagy a szövetségi köztársaságok állami hatóságai által hozott határozatok alapján” (1. cikk). A törvény hatálya alá eső személyek „a krími tatár nép, más nemzetiségek képviselői (a volt Szovjetunió állampolgárai)” lehetnek, akik megfelelnek a törvényben felsorolt feltételeknek (4. cikk).

A fent említett 2014. március 20-i parlamenti határozat ugyan az őslakos törvény „haladéktalan” előkészítésére utasította a kormányt, azonban az őslakos nép fogalma a szóban forgó parlamenti határozattól kezdve több jogszabályban megjelent amolyan íratlan „szokásjog” alapján, ahogy fent említettük, például az oktatási kerettörvényben is.

A vonatkozó jogszabályalkotás utolsó szakaszában Volodimir Zelenszkij ukrán elnök 2021. május 18-án, a krími tatár nép 1944-es deportálásának emléknapján sürgőséggel terjesztette be az „Ukrajna őslakos népeiről” szóló törvény tervezetét.[38] A parlament a törvényt július 1-jén szavazta meg, július 8-án aláírta a parlament elnöke, július 22-én pedig az államfő, s ezzel életbe lépett a 2021. évi 1616-IX. sz. törvény „Ukrajna őslakos népeiről”.[39] A törvény tartalmazza az őslakos (indigenous) nép definícióját – legfontosabb eleme, hogy olyan őshonos (autochton) etnikai közösséget ért alatta, amely Ukrajnán belül etnikai kisebbséget alkot és Ukrajna határain kívül nem rendelkezik saját államalakulattal. Újítás az ukrán jogrendben, hogy az önrendelkezés egyúttal a politikai jogállás meghatározásához való jogot, illetve a szociális-kulturális fejlődés mellett a gazdasági önállóságra és jövedelemszerzésre való jogot is biztosítja.[40]

Oroszország részéről felháborodás fogadta a törvényt, az őslakosok kategória bevezetését Vlagyimir Putyin orosz elnök úgy értékelte, hogy első, második stb. osztályú emberekre tagolja a társadalmat.[41] A magyar kritika legfőbbképpen az volt, hogy korlátozza az őshonos (autochton) kisebbségek körét, a magyarokat, románokat, oroszokat stb. nem ismeri el őshonosnak, az államnak a nemzetközileg elismert kisebbségi jogi eszközök iránti elkötelezettségét azzal próbálja kijátszani, hogy „kisebbségek” helyett „közösségeket” említ.[42] Mindazonáltal az őshonosként való tételes elismerés nem változtatna a jogokhoz való hozzáférés körén, az egyéb törvények az őslakosok körét juttatják többletjogokhoz, a nemzeti kisebbségektől pedig (szerzett) jogokat vonnak meg. Ez viszont kétségtelenül felvet megválaszolatlan kérdéseket a kisebbségek egyenlő bánásmódjával és védelmével kapcsolatban.[43]

Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke 2021 júliusában jelentette be, hogy az őslakos népekről szóló törvénnyel párhuzamosan előkészületben van az új kisebbségi törvény is. 2022 augusztusában Volodimir Kulik, az egyik legtekintélyesebb szakértő a sajtóban igen élesen támadta a tervezetet mind a fogalmi egyenetlenség, mind pedig a nem megfogható normák tekintetében. A kisebbség vagy közösség körüli szélverést a szavakkal való értelmetlen zsonglőrködésnek nevezte és felhánytorgatta, hogy a készülő tervezetet nem küldték meg az illetékes kutatóintézeteknek, például az akadémia Politikai és Etnikai-nemzeti Tanulmányok Intézetének sem, valamint hozzátette, őszintén meg kell mondani a kisebbségek képviselőinek, hogy „az állam mely kívánságaikat hajlandó teljesíteni, és melyeket nem, ahelyett, hogy a ’mindenkinek minden jót’ hamis látszatát keltenénk”.[44]

A 2022. évi 2827-IX. sz. törvény az ukrajnai nemzeti kisebbségekről (közösségekről)[45] az év november 24-én került a parlament elé, amely gyorsított eljárásban december 1-jén első, december 13-án második olvasatban megszavazta. A dokumentumot az államfő december 29-én írta alá és december 31-én jelent meg a hivatalos közlönyben.

Már a törvény címéből is kiderül, hogy nem dőlt el a vita a „nemzeti kisebbség” vagy „nemzeti közösség” fogalmáról, a jogszabály mindkettőt alkalmazza, identikus értelemben. Az Alkotmányban, ahogy említettük, a „nemzeti kisebbség” fogalom szerepel. A fogalom definíciója tekintetében nem különbözik lényegét tekintve az 1992-es és 2022-es kisebbségi törvény, annak ellenére, hogy utóbbiban ez a definíció jóval terjedelmesebb. A törvény hivatkozik az ukrajnai nemzetiségek jogainak nyilatkozatára[46] – kimondja egyebek között kompakt nemzetiségi területeken a nemzetiségi nyelvnek az államnyelvvel egyenlő szintű használatát –, ám kihagyja a kulturális autonómia fogalmát. A jogszabály ugyanakkor beépíti az 2017-es oktatási kerettörvény és a 2019-es (állam)nyelvtörvény vonatkozó követelményeit.[47]

A Velencei Bizottság a törvénnyel kapcsolatos véleményében[48] külön kiemelte, hogy a törvény kulcsfogalma a „társadalom integrálása” (Integration of society), a társadalom többségi és kisebbségi szegmenseit egyaránt megszólítják az integráció érdekében, ugyanakkor visszautalt az ukrajnai kisebbségeket érintő korábbi törvényekkel kapcsolatban kifejtett véleményére is, kifejezetten ajánlva egyebek között az oktatási reform azok mentén való átgondolását. Figyelemre méltó, hogy a Bizottság utalt a kisebbségi nyelvű oktatásra vonatkozó lettországi törvény módosításával kapcsolatos 2020-as véleményére, amiben elfogadta az EU hivatalos nyelveit beszélő és egyéb nemzeti kisebbségek közti különbségtételt. Lényeges különbség azonban, hogy a lett alkotmány nem biztosítja kifejezetten semmilyen kisebbségi nyelv védelmét, az ukrán alkotmány viszont ilyen védelemben részesíti az oroszt. A Bizottság szerint az Ukrajna elleni brutális agresszióra figyelemmel jogilag igazolható lenne, ha Ukrajna egy időre felfüggesztené ezt az alkotmányos előírást. Ez azért is érdekes, mert az orosz kisebbség kérdésében a posztszovjet térségben a legkevésbé engedékenyek a balti államok, amelyek 2004 óta az EU és a NATO tagjai, és amelyekre Ukrajna példaként tekint. A Kreml revizionista politikájának megnyilvánulásai azt bizonyítják, hogy a balti államok által 1991-ben választott politikai stratégiát illetően minden eszköz helyes és hatékony.[49]

A kisebbségekkel kapcsolatos törvények módosítása 2023-ban

2014 után Ukrajnában annak voltunk a tanúi, hogy a kisebbségi jogok és a nemzetbiztonsági megfontolások gyakran kerültek egymással konfliktusba annak hatására,[50] hogy az Oroszország által folytatott hibrid hadviselés elsősorban Ukrajna, de az egész térség számára rendszerszintű problémává vált.[51] Oroszország Ukrajnát (és Belaruszt) mindig is önmaga részének tekintette, integritásának garanciájaként fogta fel. Történelmileg Oroszország egyik legfontosabb védelmi stratégiája a „mélység” (depth) volt.[52] Ennek legitimációs eszköztárába tartozott az is, hogy Belarusz ma már döntő részben orosz nyelvű, s csak formálisan független Oroszországtól, Ukrajna pedig folyamatosan küzdött azzal, hogy ne váljon politikailag és nyelvileg is orosz provinciává. Oroszország Ukrajna elleni inváziója a kisebbségi kérdés biztonságiasítását immár a nemzetközi jogalkotásnak is részévé teheti.

Ugyanakkor látni kell, hogy az Ukrajna és Oroszország közötti retorikai és politikai eszkaláció csak első pillantásra egy posztkoloniális nemzetiesítő államot, egy etnikai kisebbséget és a külső hazát érintő konfliktus. A katonai eszkaláció a két posztszovjet ország között megelőzte Ukrajna 2014 utáni nemzetiesítő jogszabályait és politikáját, így az az ukrajnai orosz ajkúak nevében végrehajtott orosz fegyveres beavatkozás reakciója, nem pedig oka.[53]

Mindezek figyelembevételével tagadhatatlan, hogy a 2017-es oktatási törvénytől kezdődően a kisebbségi jogok szűkültek. A fenti jogalkotási folyamatot, azon belül elsősorban a kétnyelvű oktatást kifogásolta folyamatosan Magyarország kormánya, aminek láthatóan a leghatékonyabb eszköze a NATO-Ukrajna Bizottság tevékenységének blokkolása volt, ami folytatódott az orosz invázió 2022 eleji megindulása után is, egész addig, míg a vilniusi NATO-csúcson a Bizottság helyett létrejött a NATO-Ukrajna Tanács.[54] Magyarország továbbra is fenntartotta annak hangsúlyozását, hogy nem támogatja Ukrajna semmilyen integrációs törekvését, amíg a kárpátaljai magyarok vissza nem kapják jogaikat. A kárpátaljai magyar politikusok elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a kárpátaljai magyaroknak is meg kell kapniuk az őshonos (autochton peoples) státust, s ezzel megoldódnak a problémák (miután rájuk nem vonatkozik a kétnyelvű oktatás). Ebben azonban fennállt az a fogalmi probléma, ami a magyarországi közvéleményt is megzavarta, hogy ezzel a joggal az őslakosok (indigenous peoples) rendelkeztek.

Az Európai Tanács 2022. június 23-án megadta Ukrajna tagjelölt státuszát, és felkérte az Európai Bizottságot, hogy kövesse nyomon azon reformok végrehajtását, amelyek ahhoz szükségesek, hogy Ukrajna teljesítse a tagfelvételi kérelem benyújtásához szükséges feltételeket. A hét kritérium között szerepelt a nemzeti kisebbségekre vonatkozó jogszabályok felülvizsgálata is. Bár részleteket nem közöltek róla, a tárgyalások nyílt színen folytak Budapesten is. 2023. szeptember 15-én Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az oktatási vegyes bizottság ülése kapcsán elismételte az MTI-nek, hogy „Ukrajna EU-hoz és NATO-hoz való csatlakozása, közeledése” akkor támogatható, ha Ukrajna nem korlátozza a kárpátaljai magyarság anyanyelven való tanulásának a jogát.[55]

2023. december 8-án az ukrán parlament csomagban szavazott nyolc vonatkozó jogszabálynak a nemzeti kisebbségek oktatási és nyelvi jogaira vonatkozó cikkei módosításáról, egyebek között a Velencei Bizottság ajánlásaival összhangban (2023. évi 3504-IX. sz. törvény Ukrajna egyes törvényeinek módosításáról az Európa Tanács és szervei által a nemzeti kisebbségek [közösségek] jogairól egyes területeken kiadott szakértői vélemények figyelembevételével kapcsolatosan).[56] Így, egyebek között, az Európai Unió valamely hivatalos nyelvét beszélő kisebbségek számára: megmarad az egynyelvű oktatás a 2018 előtt az iskolarendszerbe lépőknek, illetve csak az ukrán történelem (és a honvédelmi oktatás) lesz államnyelven a 2018 után belépőknek.

A 2023. december 14–15-i EU-csúcson megszületett a döntés, hogy Ukrajna (és Moldova) megkezdheti-e a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val. Erről Magyarország nem szavazott, de lehetővé tette a megszavazását, aminek módja történelmi kis színes: Olaf Scholz német kancellár kitessékelte Orbán Viktort kávézni.[57] A döntést a miniszterelnök úgy kommentálta, hogy teljesen értelmetlen, irracionális és helytelen döntés Ukrajna csatlakozási tárgyalásainak megkezdése, amiben Magyarország nem kíván részt venni; ellenben ha 26 másik tagállam ragaszkodott ehhez, akkor „menjenek a maguk útján”.[58]

Magyarországgal ellentétes politikát gyakorol az Ukrajnában élő nemzettársaival kapcsolatosan Románia. Az Európai Unión belül Románia következetes politikát folytat a nyugati partnereivel (elsősorban Németországgal és Franciaországgal) a párbeszéd fenntartására, de nem vesz részt aktívan az európai intézmények és az egyes közép- és kelet-európai államok közötti vitákban. Románia általánosságban támogatja az EU bővítését Ukrajna, Moldova és a Nyugat-Balkán felé, kétoldalú párbeszéd és többoldalú platformok keretében támogatja Ukrajnát az orosz katonai agresszióval szembeni ellenállásában, és számos katonai, politikai, diplomáciai és humanitárius intézkedést tesz ennek érdekében. A nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ukrán törvények módosítását 2023 decemberében Románia üdvözölte, de a nemzeti kisebbségek kérdése továbbra is érzékeny téma maradhat a kétoldalú kapcsolatokban, ám ezt Románia nem köti a védelempolitikához. Julian Kifu, a bukaresti Konfliktusmegelőzési és Korai Figyelmeztető Központ elnöke ezzel kapcsolatban kifejtette: „azt szeretnénk, ha minden román, beleértve az Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból érkezőket is, azonos feltételek között élne: ugyanazok a szabályok, ugyanazok a jogok, szabad mozgás stb. Vagyis számunkra Ukrajna és a Moldovai Köztársaság uniós csatlakozása egyben a nemzetiségi kérdés megoldása is.”[59]

Csilla Fedinec

Short Overview of Legislation on National Minorities in Ukraine (1989–2023)

The study examines the basic legislation on minorities in Ukraine from 1989 until 2023, when the decision was taken to allow Ukraine (together with Moldova) to begin accession negotiations with the European Union. The early policy of lenient legislation was followed by a policy of tightening and restricting rights from 2014 in response to Russian aggression, which was reversed from 2022 when Ukraine became a candidate for EU membership. The kin states of the two most comparable minorities have reacted differently to the changes. While Hungary does not see this turnaround as a step forward in securitising minority rights and is therefore an obstacle to Ukraine’s integration, Romania seeks a broad partnership and believes that the question of the national minorities would be resolved if all Romanians, including those living in Ukraine, lived on equal terms, equal rights, which requires Ukraine to become a member of the EU.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.03

Tanulmányunk első részében a mai Szlovákia területén élő magyar kisebbségi közösség születési és halálozási mozgalmának alakulását vizsgáljuk 2001-től 2020-ig. Mivel a magyar lakosság népesedési folyamatai csak az országos adatokkal egybevetve értelmezhetők, ezért dolgozatunkban is a magyarság demográfiai folyamatait az országos adatokkal egybevetve elemezzük. Tanulmányunk második részében a születések és halálozások alakulásával foglalkozunk.

Első lépésben a szlovákiai magyarság számának alakulását tekintjük át az utolsó három népszámlálás adatai alapján. Az évtizedenként megrendezett népszámlálások nemzetiségi adatai jelentik azokat a „biztos pontokat”, amelyekhez viszonyítva értelmezhetjük az egy adott időszakban zajló népmozgalmi változásokat.

A szlovákiai magyar lakosság száma 2001 és 2021 között 520 528-ról 422 065-re, azaz 98 463 fővel, 18,9%-kal csökkent. Ugyanezen idő alatt Szlovákia lakosainak a száma 5 379 455-ről 5 449 270-re, 69 815 fővel, 1,3%-kal növekedett. A szlovák nemzetiségűek regisztrált száma is kismértékben, 1,0%-kal apadt 4 614 854-ről 4 567 547-re.

1. táblázat. A magyar és szlovák lakosság száma, aránya Szlovákiában 2001–2021,%

E három népszámlálás alkalmával a nemzetiségek, így a magyarok és a szlovákok számának változásával kapcsolatban is egy korábban nem vagy alig létező problémával kellett szembesülnünk. Míg az 1980. évi és a korábbi népszámlálások időpontjaiban statisztikailag elhanyagolható volt az ismeretlenek, azaz a nemzetiségi hovatartozást be nem vallók aránya, 1991-ben 8782 fő; 2001-ben 54 502 fő, a lakosság 1%-a, 2011-ben 382 493 fő, a lakosság 7%-a, 2021-ben 295 558 főt tett ki az ismeretlenek száma, azaz a lakosság 5,4%-a nem vallotta be nemzetiségi hovatartozását. Ennek hátterében kell értelmeznünk a szlovák lakosság kis mértékű apadását is. Amennyiben az ismeretleneket, a nemzeti hovatartozásukat be nem vallókat az egyes nemzetiségek aránya szerint szétosztjuk az egyes nemzetiségek között, a szlovákok száma jelentősen emelkedett az elmúlt időszakban.

A magyar lakosság esetében ezzel ellentétes folyamatok zajlottak le. A magyarok fogyatkozását elsősorban a természetes szaporodást felváltó fogyás, a magyar–szlovák asszimilációs folyamatok, és a (rejtett) migráció határozta meg. (Gyurgyík (2006) Ezek a tényezők a rendelkezésre álló statisztikai adatok szintjén nem mindig különíthetők el. A rejtett migrációval kapcsolatban pedig csak becslésekbe bocsátkozhatunk. A magyarok regisztrált számának csökkenéséhez a nem válaszolók, ismeretlenek is hozzájárultak.

A magyar lakosság demográfiai változásainak vizsgálatánál alkalmazott egyes mutatók kiszámításánál a magyarság számát a magyar nemzetiségűek számával adjuk meg.

1. A házasságkötések

1.1. Országos szint

A népmozgalmi folyamatok vizsgálatát a házasságkötések számának alakulásával kezdjük. A házasulók száma meghatározó mértékben hat a vizsgált népesség termékenységének alakulására. A házasságkötések számának alakulását a házasulandó korosztályok nagysága, de a mindenkori társadalmi-gazdasági körülmények is erősen befolyásolják. Az évenként megkötött házasságok száma eléggé nagy szóródást mutat, ezért a házassági mozgalom dinamikáját hosszabb távon, több évtizedre visszamenőleg, ötéves átlagértékek segítségével is megvizsgáljuk.

A szlovákiai házasságkötések száma a vizsgált két évtizedben nem kis mértékben növekedett. A változások tendenciája jobban megfigyelhető, ha a házasságkötések számának először ötéves átlagait tekintjük át. 2001 és 2005 között átlagosan 25 779 házasságot kötöttek, a következő 5 év átlaga több mint 900-zal, 26 688-ra növekedett. A 2011–2015 közötti évek átlaga kissé csökkent 26 526-ra, de a 2016–2020-as években igen nagy mértékben, 29 190-re, több mint 2600-zal megnőtt a házasságkötések száma, annak ellenére, hogy az utolsó vizsgált évben, 2020-ban a Covid-járvány következtében jelentősen visszaesett a házasságkötések száma. Az éves szintű változásokat az F1. táblázat szemlélteti.

Az éves szintű adatoknál megfigyelhetjük, hogy a 2001. évi 23 795 házasságkötésnél csak a 2020-as adat volt alacsonyabb, 23 753, ez utóbbi pedig, mint már említettük a Covid-járvány következménye. A legtöbb házasságot, 31 309-et, 2017-ben kötötték.

A házasságkötési mozgalom alakulását (első megközelítésben) a nyers házasságkötési arányszámok (az ezer lakosra jutó házasságkötések száma) segítségével vizsgáljuk meg. A nyers házasságkötési arányszám az ötéves átlagok szintjén 2001 és 2005 között 4,8 ezrelék, 2006 és 2010, valamint 2011és 2015 között is 4,9 ezrelék volt. Jelentősebb növekedés csak a 2010-es évek második felében figyelhető meg: 5,4 ezrelék. Éves szintű adatok esetében a legalacsonyabb érték 2001-ben és 2020-ban volt kimutatható: 4,4 ezrelék, a legmagasabb 2017-ben: 5,8 ezrelék.

A magyar házasságkötések száma a vizsgált 20 év során nem kis mértékben ingadozott. Legkevesebb házasságot 2009-ben, 1620-at, legtöbbet 2018-ban, 2228-at kötöttek. 2001 és 2005 között átlagosan 1877, 2006 és 2010 között 1725, 2011 és 2015 között 1825 házasságot kötöttek. A magyar házasságok számának jelentősebb növekedésére a 2016–2020 közötti években került sor, átlagosan 2060 házasságkötésre annak ellenére, hogy 2020-ban a már említett okok miatt nagymértékben, 1720-ra esett vissza a házasságkötések száma. Az egyes nemzetiségek – így a magyarok – nyers házasságkötési arányszámai kevésbé pontosak az összlakosságéinál, mivel a nemzetiségek, így a magyar népesség évközepi számai csak a népszámlálások éveiben tekinthetők pontosnak, a következő népszámlálásig terjedő években egyre jobban eltérnek a várható valós értékektől.[1] A magyarok nyers házasságkötési arányszámai ötéves átlagainak eltérései a 2001–2005, 2006–2010, 2011–2015-ös években nem voltak különösebben jelentősek: 3,6, 3,4, 4,0 ezrelék. A 2016–2020 közötti években már nem elhanyagolható növekmény volt kimutatható: 4,6 ezrelék. (F1. táblázat)

A magyarok nyers házasságkötési arányszámai jelentősen alacsonyabbak a szlovákiai értékeknél. Ugyanakkor az eltérés a 2010-es években jelentősen csökkent.

A 2001–2005 közötti években közel 24,3%-kal volt alacsonyabb a magyar házasságkötési arányszám az országosnál. A 2006–2010-es években az eltérés tovább növekedett 32,0%-ra. A 2010-es években viszont jelentős mértékben csökkent. 2011–2015-ben 18,6%, 2016–2020-ban 14,8%. A csökkenés módszertani okokra vezethető vissza. (Lásd 2. lábjegyzet)

A házasságkötések számának alakulása korcsoportok szerint a három népszámlálás időpontjában jelentősen különbözik. Csak az országos adatok vizsgálatára van módunk, nemzetiségi adatok nem állnak rendelkezésre.

1. ábra. A férfiak és nők korspecifikus házasságkötési arányszámai Szlovákiában 2001, 2011, 2021

Az adatokból láthatjuk, hogy a házasságkötés időpontja életkor szerint egyre jobban kitolódik. 2001-ben a legtöbb házasságot a 20–24-éves nők és a 25–29 éves férfiak kötötték. A 20–24 éves nők a házasságra lépők 49,2%-át, a 25–29 éves férfiak 41,3%-át tették ki. 2021-ben a 25–29 éves nők tették ki a házasságra lépők többségét, 52,4%-ot, a férfiak esetében a 25–29 évesek 38,7%-a, a 30–34 évesek közel annyian voltak, 34,8%.

A magyar lakosságra vonatkozólag nem lettek közzétéve korcsoportok szerinti házasságkötési adatok, de mivel a magyar lakosság az országosnál elöregedettebb, ezért a legnagyobb arányban házasságot kötő korcsoportja, a 25–34 évesek kisebb arányban kötnek házasságot az országos értékeknél.

1.2. Vegyes házasságok

A továbbiakban a házasságkötések alakulásának egyik sajátos területét, a vegyes házasságkötések számának, arányának alakulását tekintjük át. (F2. táblázat)

A házasságkötési statisztikában feltüntetett vegyes házasságkötések számának értelmezéséhez előzetesen egy megjegyzést kell fűznünk. A vegyes házasságkötések oszlopában megadott értékek nem a valóban megkötött házasságok számát adják meg. A ténylegesen megkötött házasságok száma a megadott érték kétszerese. (A házasságkötések nemzetiségek szerint kimutatott számának egyeznie kell a Szlovákiában megkötött házasságok számával.) A homogén házasságkötések tényleges és kimutatott száma azonos, a vegyes házasságkötéseknél a házasságra lépők számát nemzetiségenként osztják kettővel.

Például a 2002. évre vonatkozó adatok azt fejezik ki, hogy az 1830 magyar házasságkötés kétszer ekkora, azaz 3660 magyar nemzetiségű házasságot kötő felet jelent, ebből a homogén házasságkötések száma 1335. A 495 kimutatott magyar párú vegyes házasságkötés (1830-1335=495) a valóságban 990 megkötött házasságot jelent, de e házasságkötések fele jelenik csak meg a magyar házasságkötések oszlopában, a másik fele pedig megoszlik a nem magyar nemzetiségű házasfelek között. A jelzett időpontban eszerint ténylegesen 2325 magyar párú (homogén és vegyes) házasság köttetett összesen, ebből 990 házasságkötésnél volt az egyik fél nem magyar nemzetiségű. A „magyar párú házasságkötésekre jutó vegyes házasságkötések aránya 42,6%, a homogén magyar házasságokra jutó magyar párú vegyes házasságok aránya 74,2% volt. Lásd F1. és F2. táblázat.

Országosan a vegyes házasságkötések száma a vizsgált időszakban nagymértékben, több mint kétszeresére növekedett. Ötéves átlagok szerint vizsgálva is megfigyelhető a folyamatos növekedés. A 3. évezred első öt évében átlagosan 3822 vegyes házasságot kötöttek. Ez a szlovákiai házasságkötések 14,8%-át tette ki. A következő öt év átlaga 4726 vegyes házasságkötés. A 2010-es évek első felében 5005, második felében 5495 vegyes házasságkötésre került sor. Átlagos arányuk is folyamatosan emelkedett. Csak az utolsó öt év átlaga – a Covid miatt – volt egy picit alacsonyabb: 2005–2009: 17,7%, 2010–2014: 18,9%, 2015–2020: 18,8%. Ami az egyes évek adatait illeti, a legkevesebb vegyes házasságot 2001-ben kötötték, 2597-et. A legtöbbet 2018-ban, 6149-et. (F2. táblázat) Arányait tekintve a legalacsonyabb érték 2001-ben volt: 10,9%, a legmagasabb 2018-ban 19,7%.

A magyar párú vegyes házasságkötések számának alakulása kevésbé volt látványos: 2001 és 2005 között átlagosan 500, a következő öt évben 2-vel kevesebb, a 2010-es években viszont sokkal dinamikusabban emelkedett a vegyes házasságkötések száma. A 2010-es évek első felében 585, a második felében 702 vegyes házasságkötésre került sor. Arányait tekintve is a növekedés folyamatos: 26,7%, 28,9%, 32,1%, 34,0%. A legkevesebb vegyes házasságot 2001-ben kötötték: 488-at, a legtöbbet 2018-ban: 751 vegyes házasságot. Arányait tekintve a legalacsonyabb 2001-ben 25,5%, a legmagasabb 2020-ban 36,4% volt.

A vegyes házasságok számának növekedéséhez igen jelentős mértékben hozzájárult az egyéb és ismeretlen kategóriába besorolt házasulók számának növekedése. A rendszerváltást követő időszakban a nemzetközi „házassági piac” megnyílt, igen nagy mértékben megnőtt a külföldiekkel kötött házasságok száma, aminek nagy valószínűség szerint csak egy nagyon kis része volt nemzetiségileg homogén házasság, a döntő többsége nemzetiségileg vegyes házasság volt.

Mint az F5. táblázatból láthatjuk, 2001 és 2020 között az egyéb és ismeretlen kategóriába tartozók száma csaknem folyamatosan, három-négyszeresére növekedett. 2001-ben 849, 2020-ban 2299 egyéb és ismeretlen nemzetiségű kötött házasságot, de 2018-ban számuk már 3874 főt tett ki. (Jelentősen alacsonyabb volt a számuk és arányuk a 2020-as covidos esztendőben.) A házasságot kötő felek közötti arányuk is 1,8%-ról 6,2%-ra növekedett. A szlovákiai vegyes házasságkötések esetében 2001-ben a vegyes házasságra lépő felek 16,3%-át tették ki, a 2010-es évek közepén, második felében arányuk egyes években meghaladta a 30%-ot.

A magyar párú vegyes házasságok számának, arányának növekedésében is jelentős szerepe volt az egyéb és ismeretlen nemzetiségűek kategóriájába tartozó házasuló feleknek. Ugyan számuk szinte folyamatosan növekedett, arányuk a 2000-es évek első évtizedében messze elmaradt az országostól, ennél mintegy két-háromszor alacsonyabb. Számuk a 2000-es évek első évtizedében nem éri el a 100 főt, 2001-ben 33, 2009-ben 59 fő, a 2010-es években növekedésük mellett a számuk jelentősen megnőtt: 112 és 295 között mozgott. 2001-ben a vegyes házasságokon belüli arányuk 3,4%-ot tett ki, de 2010-től meghaladta a 10%-ot, 2014-ben és 2015-ben a 20%-ot is. (F5. táblázat)

2001-ben országosan a vegyes házasságra lépő felek közel fele, 47,8%-a szlovák, 18,8%-a magyar, 10,1%-a cseh, 4,1%-a német, 1,8%-a ukrán, további 1%-nál kisebb arányú a nevesített nemzetiségek aránya 1,1% (0,17% roma, 0,58% lengyel 0,35% ruszin). 16,3%-a egyéb és ismeretlen.

2011-re jelentősebb eltolódások figyelhetők meg a vegyes házasságot kötők nemzetiségi összetételében: csökkent a szlovákok 46,8%, a magyarok 10,5%, az ukránok 1,7%, a romák aránya 0,1%, növekedett a csehek 13,20%, a németek aránya 2,7%. A ruszinok aránya 0,3%-ot, a lengyeleké 1,5%-ot tett ki. Legnagyobb mértékben gyarapodott az egyéb és ismeretlen nemzetiségűek aránya 23,3%.

2020-ban tovább csökkent a szlovákok aránya, 45,8%, a magyarok aránya 15,0%-ra növekedett. A csehek aránya 7,0%-ot, a németeké 1,1%-ot, az ukránoké 2,2%-ot, lengyeleké 0,9%-ot, ruszinoké 0,4%-ot tett ki. Viszont látványosan tovább emelkedett az egyéb és ismeretlen nemzetiségűek aránya 27,6%. Feltételezhetjük, hogy az utóbbi csoport meghatározó részét külföldi állampolgárok teszik ki, de nem zárható ki az sem, hogy a házasságkötést regisztráló adatlapokon növekvő mértékben marad el a nemzetiség feltüntetése. A külföldi állampolgárokkal kötött vegyes házasságok számának, arányának az elmúlt években igen nagy mértékű növekedése jelentősen eltér a házasodási mozgalom korábbi évtizedekben megfigyelt trendjeitől.

A magyar párú vegyes házasságok zömét a szlovák féllel kötött házasságok teszik ki. Ezek aránya 2001-ben 93,2%-ot tett ki. Egészen 2009-ig arányuk 90% és 95% között, 2010 és 2013 között 80% és 90% között, 2014-től 75% és 85% között mozgott. A magyar–cseh vegyes házasságok aránya a vizsgált időszakban 1% és 4% között mozgott. Viszont az egyéb és ismeretlenekkel kötött házasságok aránya igen tág keretek között ingadozott. 2001-ben 3,4%, 2010-ben 11,9%, 2014-ben 20,3%. 2020-ban 14,1%.

1.2.1. Vegyes házasságok kerületek szerint

A továbbiakban a magyar nemzetiségűek vegyes házasságkötéseinek alakulását kerületek szerint vizsgáljuk meg. A házasságot kötő felek nagyobb része többnyire a saját kerületéből származó partnerrel köt házasságot, egy részük távolabbi régiókból választ társat. Ezért a területi egységek szerinti vegyes házasságkötések változásainak vizsgálatánál két megközelítési móddal találkozhatunk.

1. A Szlovák Statisztikai Hivatal által publikált népmozgalmi adattáblák a házasságok kerületek szerinti nemzetiségi összetételénél csak azokat a házasságokat mutatják ki, amelyeknél mindkét házaspár ugyanabból a kerületből származott.[2] Ily módon a házasságok egy nem elhanyagolható része, ahol a házasuló felek különböző kerületekből származnak, nem kerültek be az elemzésbe. 2001-ben 86,4%-ot tett ki az azonos kerületből származók között köttetett házasságok aránya. A 2000-es években a területi homogámia mértéke csökkent, a 2010-es években lényegesen nem változott. 2011-ben és 2021-ben is 84,5%-ot tett ki.[3] Ezért ennél a vizsgálati módszernél nem elhanyagolható mértékű torzítással, pontatlansággal kell számolnunk.
2. A vegyes házasságkötések összetételének vizsgálatánál a korábbiakban az előzőtől eltérő számítási eljárást alkalmaztunk. Ennek lényege, hogy az egyes területi egységekből (kerületekből, járásokból) valamennyi házasuló adatait bevontuk a vizsgálatba. Az egyes területi egységekből származó férfiak és nők házasságkötéseinek számát átlagoltuk. Ugyanígy jártunk el a nemzetiség szerinti házasságkötések vizsgálata esetében is.[4] Ennél a vizsgálatnál a Szlovák Statisztikai Hivataltól vásárolt adatállomány adatait dolgoztuk fel, mely az 1997 és 2010 közötti évekre vonatkozó adatokat tartalmazott.

Jelen tanulmányunkban csak az első megközelítés alapján van módunkban vizsgálódni. (A 2010-es évekre vonatkozólag nem rendelkezünk részletes statisztikai adatállománnyal.) Szlovákia kerületei közül a magyarlakta kerületeket vontuk be a vizsgálatunkba. Azokat a kerületeket – Trencsén, Zsolna, Eperjes –, ahol a magyarság szórványban él, nem vontuk be a vizsgálatunkba. Ily módon a 8 kerület közül 5 adatait vizsgáljuk: Pozsony, Nagyszombat, Nyitra, Besztercebánya, Kassa.

2 ábra. A magyar párú vegyes házasságkötések aránya Szlovákia magyarlakta kerületeiben 2001–2020

A kerületek szerinti adatokból is látható, hogy a magyar lakosság vegyes házasságkötéseinek az aránya nem növekszik lineárisan. Arányuk annál nagyobb, minél kisebb számban, arányban élnek magyarok az egyes kerületekben. (Lásd F4. táblázat)

2001 és 2020 között a magyar párú heterogén házasságkötések aránya Szlovákiában 25,7%-ról 36,4%-ra emelkedett. Az adatokból látható, hogy legnagyobb arányban a Pozsonyi kerületben élő magyarok kötnek vegyes házasságot. 2001-ben 65,6%, 2010-ben 69,7, 2020-ban 80,3%. A kerületből származó magyar házasulók száma viszonylag alacsony volt (2001-ben 93, 2010-ben 145, 2020-ban 152 magyar nemzetiségű kötött házasságot.)[5] Az egyes években a magyar párú heterogén házasságok aránya is jelentős mértékben szóródott. Ezzel szemben legalacsonyabb a Nagyszombati kerületben élő magyar párú vegyes házasságkötések aránya (2001-ben 11,7%, 2010-ben 16,7%, 2020-ban 23,2% ). A vizsgált időszakban arányuk jelentős mértékben növekedett, az egyes években a heterogén házasságkötések rátája kevésbé szóródott. A második legmagasabb a magyar párú vegyes házasságkötések aránya a Kassai kerületben, és a növekedésük is jelentős a kerületből származó magyarok esetében (34,2–40,9%). Megjegyezzük, hogy 2019-ben a ráta ennél jóval magasabb, 46,7% volt. Közepesen magas az arányuk a Nyitrai kerületben, s a növekedés is viszonylag mérsékelt (28,0%-ról 33,5%-ra). Ez utóbbinál a növekedés jelentősen alacsonyabb a Besztercebányai kerületben (20,6%-ról 29,3%-ra).

Válások

A házasságok megszűnésének formái közül csak a válást tudjuk a népmozgalmi statisztikai adatok alapján nemzetiségek szerint is vizsgálni. A válások száma Szlovákiában a 2000-es évek első évtizedében némileg még emelkedett. 2001 és 2005 között átlagosan 11 381, az évtized második felében 12 450 válásra került sor. A 2010-es éveket a válások számának csökkenése jellemezte. Az évtized első felében 10 659, a másodikban 9245 válásra került sor. Az évtized második felében a válások számának mérsékléséhez a covidos 2019-es év adata is nem kis mértékben hozzájárult. 2001-ben a válások száma még nem érte el a 10 000-et, (9817), 2002-ben és 2003-ban megközelítette a 11 ezret, a legnagyobb számú válást 2006-ban regisztrálták, 12 716-ot. Ezt követően a válások száma érzékelhetően csökkent. 2015-ben 10 000 alá esik. 2020-ban nem éri el a 9000 ezret. A válási arányszám is hasonló tendenciát mutat: a 2001. évi 1,8 ezrelékről 2004-re 2,6 ezrelékre növekszik, majd egy nem folyamatos csökkenés során 2012-ben 2,0 ezrelékre, 2020-ban 1,5 ezrelékre esik vissza.

A felbontott magyar házasságok száma az országoshoz hasonló tendenciát mutat. (F3. táblázat) A 2000-es évek első felében átlagosan 1047, a második felében kissé magasabb, 1073 házasságot bontottak fel. Ezt követően jelentős csökkenés figyelhető meg: a 2010-es évek első felében 846, a második felében 684 házasságot bontottak fel. 2001-ben még nem érte az 1000-et (977) 2002 és 2009 között 1000 felett volt. A legtöbb válásra 2006-ban került sor: 1188, 2010-től szinte folyamatos csökkenés figyelhető meg. 2020-ban 618 válás volt kimutatható.

A magyar lakosság nyers válási arányszámai egész jól közelítenek az országos értékekhez, kisebb az eltérés, mint a házasságkötési arányszámok esetében. Ugyanakkor a szórás, az országos értékektől való eltérés nagysága sokkal nagyobb. A legtöbb évben a magyar arányszámok alacsonyabbak az országos értékeknél, de 2001 és 2003 között meghaladják azokat. A legmagasabb magyar többletet 2002-ben regisztrálták, ekkor 6,2%-kal haladta meg a magyar válási arányszám az országosat. 2001-ben és 2003-ban ennél jóval kisebb értéket mértek (3,0% és 0,9%). Az országos értéktől legnagyobb mértékben 20,4%-kal 2004-ben maradt el a magyarok arányszáma (2,6 ezrelék és 2,0 ezrelék) de 10%-nál nagyobb eltérés még néhány további évben is kimutatható volt. Tendenciáit tekintve a 2001 és 2005 közötti évek átlagában volt az eltérés a legalacsonyabb: 4,4%, a 2000-es évek második felében ennek több mint kétszerese, 9,3% volt. 2011–2015 között 6,1%, az évtized második felében 10,8%. Itt is tekintetbe kell vennünk azt, amit már az előbbiekben említettünk, a magyarok regisztrált adatok alapján kiszámított válási arányszámai és várható számai a két népszámlálás közötti időszakban egyre jobban eltérnek egymástól, azaz a regisztrált szám a reális értékeknél egyre magasabb, mivel a magyarok évközepi népességének a száma ezekben az években eltér a várhatótól. Azaz az arányszámok is a reális értékeknél egyre magasabbak.[6]

A 100 házasságkötésre jutó válások száma a válási statisztika igen gyakran alkalmazott, „közkedvelt” mutatója. Kifejezi, hogy az adott évben felbontott házasságok az (adott évben megkötött) házasságok hány százalékát teszik ki. Tekintetbe kell vennünk, hogy a lakosság egyre növekvő része – legalábbis időlegesen – nem köt formálisan házasságot. Ily módon a házasságot kötők száma kisebb a tényleges párkapcsolatban (házastársi és élettársi kapcsolatban) élők számánál, másrészt az élettársi kapcsolatban élők száma, aránya nemzetiségenként is különbözik. E mutató alkalmazásánál tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a házasságkötések száma országosan a vizsgált időszakban növekedett, a válásoké pedig csökkent. A magyarság esetében a házasságkötések száma az első 14 évben inkább stagnált, a 2010-es évek második felében jelentősebb mértékben növekedett, a válásoké pedig a vizsgált időszak egészében csökkent.

Az adatokból láthatjuk, hogy Szlovákiában a 100 házasságkötésre jutó válások száma a vizsgált időszakban csökkent. Ugyanakkor a magyarok mutatói messze magasabbak az országos értékeknél, de a 2010-es években a magyarok mutatói egyre jobban közelítenek a szlovákiai értékekhez. Átlagosan a 2001 és 2005 közötti időszakban a magyarok körében 55,8, az összlakosság esetében 44,1 válás jutott 100 házasságkötésre. A 2000-es évek második felének az átlagai még nagyobb mértékben különböztek az előző öt év átlagaitól: 62,2 és 46,7 válás jutott 100 főre. A 2010-es években jelentősen csökkent a különbség az országos és a magyar adatok között: a 2011–2015 közötti évek átlaga 6,2-vel, a 2016–2020 között a különbség 1,5-re csökkent.

A magyar és az országos értékek alakulásának vizsgálatánál tekintetbe kell venni néhány mozzanatot: egyrészt a válással végződő házasságok „élettartama” 2001 és 2020 között kismértékben növekedett. A 2001–2005 években átlagosan 13,9 év volt a válással végződő házasságok élettartama. A következő öt év átlaga nem kis mértékben magasabb, 14,8 év, a 2010-es évek átlaga 15,3 év. Legrövidebb élettartamúak a 2001-ben és 2002-ben felbontott házasságok voltak 13,6 év. Leghosszabbak pedig a 2017-ben felbontottak: 15,6 év.

Ezért pontosabb adatokat kapunk, ha az egy-egy évben kimutatott válások számát a 14–16 évvel korábban megkötött házasságok számához viszonyítjuk. (Lásd 3. ábra) Az adatokból láthatjuk, hogy amennyiben a válások számát nem az adott naptári évben kötött házasságok számához, hanem a válással végződő házasságok élettartamával csökkentett évek adataihoz viszonyítjuk, akkor már sokkal kisebbek az eltérések a magyar lakosság és az országos mutatók között.[7] Sőt azt tapasztaljuk, hogy ebben a megközelítésben az országos értékek az évek többségében még némileg magasabbak is a magyar értékeknél. Csak 2002-ben és a négy utolsó vizsgált évben – 2017 és 2020 között – volt magasabb a magyar nemzetiségűek esetében a 100 házasságra jutó válások száma.

A szlovákiai magyarok házasságkötési és válási arányszámainak eltérésénél látnunk kell, hogy a magyarok száma – ellentétben Szlovákia összlakosságával – folyamatosan csökken, a magyarok átlagéletkora 3-4 évvel magasabb az országosnál, a legnagyobb arányban házasságra lépő korcsoportok (a 25–34 évesek) aránya alacsonyabb az országosnál.

3. ábra. A magyar nemzetiségűek 100 házasságkötésre jutó válásainak a száma a regisztrált (R) és a korrigált (K) adatok alapján Szlovákiában, 2001–2020

2.1. A vegyes házasságok felbomlása

A továbbiakban tekintsük át, milyenek voltak a vegyes házasságok felbomlásának tendenciái. Vajon milyen mértékben térnek el a vegyes házasságok felbomlásának adatai a magyar nemzetiségűek válási adataitól.[8]

Továbbá a házasságok felbomlásának kérdését a nemzetiségileg vegyes házasságok szempontjából is meg kell vizsgálnunk. Felmerül a kérdés, hogy van-e különbség a házasságok tartósságát illetően a magyar nemzetiségűek által kötött házasságok és a magyar párú vegyes házasságok között. Az F6. táblázat alapján láthatjuk, hogy a vizsgált időszakban mennyire térnek el a vegyes házasságok felbomlásának adatai az országos és a magyarok válási trendjeitől. Az előzőekben már a 100 házasságkötésre jutó válások számának alakulását az országos és a magyar népesség vonatkozásában áttekintettük. Most vizsgáljuk meg, milyen mértékben térnek el a 100 vegyes házasságkötésre jutó vegyes házasságok felbomlásának adataitól. Láthatjuk, hogy a 100 házasságkötésre jutó válások száma a vegyes házasságok esetében sokkal alacsonyabb, mint az országos adatok esetében. Az adatokból azt látjuk, hogy 2013-ig az országos mutató értéke meghaladta a 40-et, ezt követően 31 és 39 között mozgott. A vegyes házasságok felbomlása esetében ennél sokkal kisebb értékeket kapunk. A 100 vegyes házasságkötésre jutó válások, vegyes házasságok felbomlásának száma az első néhány év kivételével több mint kétszer kisebb, mint az előző mutató esetében. A mutató értéke szinte folyamatosan csökkent. 2001-ben 32,2, 2011-ben 17,9, 2020-ban csupán 15,1 volt.

A száz házasságkötésre jutó válások száma a magyar nemzetiségűek esetében is magasabb a magyar párú vegyes házasságok felbomlásának az adatainál, de az eltérések sokkal kisebbek, mint az országos adatok esetében. Ugyanakkor a két adat közti különbség növekszik. Míg 2001-ben a magyarok körében 100 házasságkötésre 51,0, 100 vegyes házasságkötésre 49,8 válás jutott. Ezzel szemben a két mutató közötti eltérés 2020-ra jelentősen megnőtt: 35,9 és 21,6. Megfigyelhetjük, hogy az adataink között akad olyan év is, amikor a magyar párú vegyes házasságok felbomlása mutatójának értéke magasabb a magyarok nemzetiségűek válásainál. A korábbiakban azt feltételeztük, hogy a vegyes házasságok kevésbé stabilak az összesített házassági adatoknál. 1980 és 1995 között a felbomlott vegyes házasságok részaránya szinte minden évben magasabb volt, mint a megkötött vegyes házasságok részaránya. (Gyurgyík 2006) (F6. táblázat)

A következő lépésben vizsgáljuk meg, hogyan alakult a házasságokra jutó válások száma, ha nem az adott évben megkötött és felbontott házasságok adatait vetjük össze, hanem tekintetbe vesszük a felbontott házasságok élettartamát is, azaz egy adott év válási adatait a 14–16 évvel korábban megkötött házasságok adataival vetjük egybe, azaz az ún. korrigált adatokkal dolgozunk.[9]

A korábbiakban kimutattuk, hogy a 100 házasságra jutó válások korrigált száma az országos és a magyar adatok esetében az egyes években alig különbözik egymástól. Vizsgáljuk meg, hogy a vegyes házasságok felbomlásának korrigált adatai hogyan alakultak magyar és országos viszonylatban.

Országos szinten a 100 vegyes házasságkötésre jutó felbontott vegyes házasságok korrigált száma a 2000-es évek első évtizedében növekedett, a második évtizedben viszont csökkent. Ugyanakkor a magyar nemzetiségűek esetében szinte minden évben magasabb e mutató értéke. (F7. táblázat) A szlovákiai vegyes házasságok esetében e mutató értéke 2001-ben 18,6, a magyarpárú vegyes házasságkötések esetében 23,1 volt. A magyar és az országos mutató közti eltérés nagysága a 2000-es években többnyire 4 és 6 között mozgott, a 2010. év kivételével: a magyarok mutatója volt alacsonyabb (31,2 és 33,3) Országos szinten a mutató 2009-ben volt a legmagasabb: 34,2, a magyarok esetében 2009-ben és 2011-ben volt a legmagasabb: 38,1. A 2010-es években az országos és a magyar mutató közti eltérés nagysága megnőtt: 2015-ben meghaladja a 10-et, majd 2017-től 13-14 között mozog. Mind az országos, mind a magyar korrigált mutatók esetében is megfigyelhető, hogy a 100 házasságkötésre jutó válások számánál a 100 vegyes házasságkötésre jutó vegyes házasságok felbontásának a száma alacsonyabb. Mire vezethető ez vissza?

Már az 1960-as években Ziegenfuss cseh demográfus kimutatta, hogy a vegyes házasságok egy részében etnikai homogenizációra kerül sor, azaz az egyik fél nemzeti hovatartozása legalábbis formálisan megváltozik, az esetek döntő többségében a többségi nemzet irányába. (Ziegenfuss 1966) Azaz a korábban vegyes házasságokként regisztrált házasságok egy része a válás időpontjára már statisztikailag homogén házasságként kerül a statisztikákba, ily módon a vegyes házasságkötésekre jutó vegyes házasságok felbomlásának az aránya csökken. Ennek nagyságát nincs módunkban a rendelkezésre álló népmozgalmi adatok alapján megvizsgálni. (Más szavakkal azt, hogy a korábban vegyes házasságként megkötött házasságok 14–16 évvel később mekkora része tekinthető még vegyesnek.) Ezért az elmozdulás nem (csak) a házasságot felbontó felek nemzetiségi összetételében mutatkozik meg, hanem a házasságokon belül a vegyestől a homogén felé történő elmozdulásban is. Azaz változik az egyes házasságot kötő kohorszok (nemzedékek) összetétele. Másként fogalmazva: egy adott évben a házasságot kötő felek kohorszán belül a vegyes házasságok aránya a 14–16 év alatt lecsökken, legalábbis statisztikailag, homogén házassággá válik. E házasságok felbontásakor a vegyes házasságok aránya kisebb lesz, mint amilyen volt az arányuk a vegyes házasságok megkötésekor. Abban az esetben is, ha nem különbözik a vegyes és nem vegyes házasságok felbontásának az aránya.

Jelenlegi ismereteink szerint még egy további szempontot is tekintetbe kell vennünk: a vegyes házasságot kötő felek között jelentős számban vannak jelen különböző nemzetiségű nem szlovák állampolgárok is. Feltételezhetjük, hogy a házasságkötés után e házaspároknak egy nem kis része a későbbiekben nem Szlovákiában, hanem külföldön telepszik le, ezáltal egy a későbbiekben bekövetkező esetleges válás esetében a házasságuk felbomlása már nem a szlovák statisztikákban jelenik meg, Ez is a válással végződő vegyes házasságok regisztrált számának csökkenését eredményezheti.

 Összefoglalás

Tanulmányunkban a szlovákiai magyar lakosság 2001 és 2020 közötti házasságkötési és válási mozgalmának változásait elemeztük a szlovákiai házasságkötési és válási mozgalom hátterében. Vizsgálatunk során regisztrált és korrigált adatokkal dolgoztunk. E korrigált adatok vizsgálata alapján a szlovákiai magyarság házasságkötési és válási folyamatai a regisztrált adatoktól jelentős mértékben eltérő tendenciái bontakoznak ki.

A szlovák állami keretek között élő magyar lakosság házasságkötési arányszámai a vizsgált időszakban az országosnál kedvezőtlenebbek (alacsonyabbak) voltak, a válási arányszámok viszont kedvezőbbek (alacsonyabbak). A magyar házasságkötési és válási arányszámok az országos értékeknél alacsonyabbak voltak. A magyarok körében a vegyes házasságkötések aránya magasabb az országosnál, hasonló módon a vegyes válásoké is. Ugyanakkor a korrigált adatok alapján az eltérések jelentősen kisebbek, mint a regisztrált adatok alapján.

Irodalom

Gyurgyík László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík László 2006. Népszámlálás 2001 – A szlovákiai magyarság demográfiai, település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík László 2014. A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai 1989-től 2011-ig. Különös tekintettel 2001-től napjainkig tartó időszakra. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Klinger András (szerk.) 1996. Demográfia. Budapest, KSH.

Konečná, Alena 1977. Národnostní homogamie a heterogamie v ČSSR. Demografie 1. sz. 1–10. p.

Metodika sčítania obyvateľov z hľadiska ich príslušnosti k národnosti alebo etniku so zreteľom na materinský jazyk. Bratislava, SÚ SR, 2018, 27. p. https://www.scitanie.sk/o-scitani/zakladne-informacie-o-scitani-2021#i6

Pramenné dielo 2001-2020. http://www.statistics.sk/

Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa materinského jazyka a pohlavia za SR, kraje a okresy. Bratislava, Štatistický úrad SR, 2002.

Ziegenfuss, Vladimír 1966. Národnostní smíšenost manželství v ČSSR. Demografie, 1. sz. 28–35. p.

https://www.scitanie.sk/obyvatelia/zakladne-vysledky/pocet-obyvatelov/SR/SK0/SR

https://www.scitanie.sk/storage/app/media/dokumenty/vzor-formularahu.pdf

http://portal.statistics.sk

László Gyurgyík

Demographic Changes of the Hungarian Population in Slovakia 2001–2020. Marriage and Divorce Movement

In our study, we analyse the changes in the marriage and divorce movement of the Hungarian population in Slovakia between 2001 and 2020 against the background of the marriage and divorce movement in Slovakia as a whole. We use registered and adjusted data for our analysis. The analysis of these adjusted data reveals trends in the marriage and divorce movements of the Hungarian population in Slovakia that differ significantly from the registered data. The marriage rates of the Hungarian population living within the Slovak state framework were less favourable (lower) than the national rates during the period under review, while the divorce rates were more favourable (lower). The Hungarian marriage and divorce rates were lower than the national rates. The mixed marriage rate among Hungarians is higher than the national rate, as is the mixed divorce rate. At the same time, the differences are significantly smaller on the basis of adjusted data than on the basis of registered data.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.02

A neves svéd folklorista, Nils-Arvid Bringéus egy csodálatos tanulmányában azzal kísérletezett, hogy egy adott kulturális jelenséget, történetesen az angyalokról alkotott képünket nem külső forrásokra alapozva, hanem saját maga emlékeinek az elemzésével próbálta megközelíteni. (Bringéus 2000) A módszert kulturális önanalízisnek mondja, és azóta követői is akadtak. Ezen felbátorodva engedtessék meg nekem, hogy az alábbiakban egy, peredi nagyanyámtól[1] gyerekkoromban halott tréfás történetet[2] idézzek föl, majd kíséreljem meg némiképpen értelmezni és szövegfolklorisztikai szempontból nemzetközi kontextusba helyezni.

1.

 Ahogy a legtöbb gyerek, lelkes mesehallgató voltam. Anyám néhány Grimm-mesével vagy általa kitalált, saját tanítómesékkel szórakoztatott és nevelt. Nagyanyám korai meséire nem emlékszem, pedig folyton mesélt. A most szóba hozandót valamivel később, amikor már magam is olvastam (és nem is feltétlenül meséket, sőt, azokat a legkevésbé), afféle tan- vagy szituációs meseként, voltaképpen inkább igaz történetként adta elő. Hogy ő kitől hallotta (esetleg olvasta?), értelemszerűen ezt akkor nem kérdeztem meg. Most meg már nem tudom. Jómagam emlékeim szerint ezt és a további történeteit soha nem mondtam el senkinek (miért?), tehát nagyjából hatvan éven át, afféle búvópatakként léteztek agyam valamelyik szegletében.

Illetve!

De nézzük először magát a történetet! Nagyanyám, amikor makacs módon nem akartam engedni a magam (vélt vagy valós) igazából, többször is, egy tanmeseszerűséggel (ő egyértelműen annak szánta) oktatott ki. Az alábbi textualizáció a szó szoros értelmében nem hiteles, hiszen nem szó szerint adja vissza (hogyan is tudná ezt, hatvanvalahány év távlatából! tenni?) nagyanyám meséjét, s noha a helyi dialektust (pontosabban nagyanyám szóhordozását) nagyjából rekonstruálni tudnám, de csak nagyjából, s épp ezért hitelesebbnek tartom, ha arra sem teszek kísérletet, hanem egyszerűen a történetet mondom el, lényegében annak szüzséjét, ahogy ma emlékszem rá:

 Egy asszony a szomszéd gyerekét tetvesnek nevezte, amire annak anyjával jól összekapott. Először csak szóban szidalmazták egymást, majd tettlegességre is sort került, mígnem a sértett belökte a kútba a családjukat (szerinte) rágalmazót. Az, miután elmerült a vízben, két kezét a felszín fölé nyújtva, két hüvelykujja körme hátát egybedörzsölve, a serkéket elpusztító mozdulatot imitálva jelezte, hogy márpedig az a gyerek akkor is tetves.

 Mintha Pereden[3] megtörtént esetről lett volna szó, nagyanyám talán még név szerint is meg tudta volna nevezni a perpatvar szereplőit – gondoltam (vagy inkább éreztem) akkor, keresztkérdésekkel viszont (mivel eszembe sem jutottak), értelemszerűen nem terheltem. Egyszerűen olybá vettem, hogy valahol itt, a Majorkertben történt meg az eset.

Miközben egy, túlzás nélkül állítható, hogy világszerte elterjedt vándortörténettel van dolgunk, amit a nemzetközi mesekatalógus az ATU 1365 szám alatt, Az akaratos asszony néven tart nyilván.[4] Jelen változat ennek a mesetípusbokornak egy altípusa (ATU 1365C). Ám ne szaladjunk a dolgok elébe, mintegy belülről kifelé araszolgatva, nézzük először előfordulásait a magyar és a szomszédnépek szóbeliségében, majd korábbi, írásos formában rögzített változatait, s mindezzel párhuzamosan a maga történetiségében kíséreljük meg nemzetközi kontextusba is helyezni.

 2.

 Az Ortutay Gyula által szerkesztett reprezentatív(nak szánt) magyar mesegyűjtemény jegyzetírói (Dégh Linda és/vagy Kovács Ágnes) szerint a makacs (akaratos) asszonyról szóló történettípus „népi gyűjteményeinkben viszonylag kis számban fordul elő”. (Ortutay 1960, III: 1076. p.) Megjegyzendő, hogy ez a „kis szám” alighanem a gyűjtői érdeklődés hiányát is jelzi, hiszen az újabb mesegyűjteményekben egyre gyakrabban, több párhuzamos variáns formájában is felbukkan. A gyűjtői érdeklődés tudniillik predesztinálja az eredményt, és a népköltési gyűjtés kezdeti korszakaiban a klasszikus, grimmi népmese (vagy mondjuk úgy: a tündér- vagy varázsmese) volt az etalon, a népmesegyűjtők alapvetően azt a zsánert keresték és – találták meg. Ág Tibor szokta emlegetni (hogy egy másik területről, a népzenegyűjtés köréből származó példát említsek), a jó énekesei pillanatok alatt kiismerték a „tanár urat”, azt, hogy valójában mi is érdekli. Első körben a kérdésre, hogy miket szoktak énekelni, jobbára új stílusú népdalokat, operettmelódiákat, pesti kuplékat adtak elő, de amikor a gyűjtő egy példán keresztül rámutatott, hogy és ilyesmit nem?, attól a pillanattól kezdve tudták, hogy emlékezetükben mi után kajtassanak, amit meg is találtak. Előadták a régi stílusú népdalok, balladák számukra ismert variánsait. Ami persze végső soron torzította a képet azzal kapcsolatban, hogy „mit énekelt a nép”, mit kedvelt, hiszen a gyűjtések eredményeként megjelent publikációk nyomán olybá tűnt, mintha csakis régi stílusú népdalokat. Hasonlóan lehetett tehát a mesegyűjtés során is, amit közvetve, ha nem is bizonyít, de legalábbis megerősíteni látszik, hogy a 20. század utolsó harmadától megszaporodtak a főleg pikáns, erotikus történeteket tartalmazó gyűjteményes kötetek,[5] az ún. paraszt dekameronok (magyar vonatkozásban legyen elég itt Balázs Lívia, Burány Béla, Kóka Rozália, Nagy Olga, Ujváry Zoltán, Vajda Mária, Villányi Péter vagy Vöő Gabriella nevét megemlíteni), de a népmesegyűjteményekben megjelenő egyéb tréfákat, anekdotákat tartalmazó blokkok egyre növekvő méretei is szembeötlőek. Villányi Péter legutóbbi monumentális galgamácsai mesegyűjtésében például a korábbi mesekötetekkel egybevetve imponálóan magas számú, közel 1200 (!) tréfás mese, anekdota található. (Villányi 2022, 1308–1847)

Mai tudásunk szerint a szóban forgó tréfás mesének (ATU 1365C) bő tucatnyi adatolt és részben publikált magyar nyelvű változata ismeretes. Szüzséje a következő pontokba foglalható:

1. A feleség tetvesnek, semmirevalónak nevezi a férjét.
2. A férj, hogy rábírja őt véleménye megváltoztatására, vízbe, kútba ereszti egy derekára erősített kötél segítségével.

III. Az asszony nem tágít, a férj fokozatosan mindig lejjebb (térdig, derékig, nyakig) süllyeszti őt, mígnem fejét is ellepi a víz, s ekkor feltartott kezeivel, hüvelykujja körmeinek egymáshoz dörzsölésével a tetvek (serkék) elpusztítását imitáló mozdulatot tesz, amivel jelzi, hogy akkor is kitart meggyőződése mellett.

Nagyjából a lejegyzés (illetve publikálás) időrendjében haladva először a Szendrey Ákos nagyszalontai gyűjtőfüzetében olvasható, 1914-ben (vagy 1915-ben?) lejegyzett, tudomásom szerint publikálatlan mese standardizált[6] nyelvi változatát közlöm, amely mindazokat az elemeket, motívumokat (pl. a kútba eresztés hármas fokozatosságát) tartalmazza, amelyek a később és más nyelvi közegekben lejegyzett változatoknak is sajátjai:

 Volt egyszer egy ember, annak volt egy felesége, aki a férjét mindig azzal csúfolta, hogy: „Tetűs vagy, buci[7] vagy!” Az ember meg is verte a feleségét, hogy erről leszoktassa, de nem ért el vele semmit, az mindig csak azt mondta jó urának: „Tetűs buci”. Egyszer aztán az ember ezt megsokallva az asszony hóna alá kötelet kötött, majd megkérdezte: „Mondod még”? „Tetűs vagy, buci vagy!” – mondta az asszony. Akkor odavitte őt a kúthoz és beleeresztette. Mikor már félig a vízben volt az asszony, akkor is csak azt hajtogatta: „Tetűs vagy, buci vagy” Mikor már nyakig a vízbe volt, ismét kérdi tőle az ember: „Mondod még?” „Tetűs vagy, buci vagy!” – mondta az asszony. Az ember ekkor leeresztette az asszonyt a szájáig, de ő akkor is csak azt kiabálta: „Tetűs vagy, buci vagy!” Mikor már annyira lejeresztette, hogy csak a feje teteje látszódott ki, kinyújtotta az asszony a kezét a vízből, úgy mutatta, hogy hogy ölik a tetűt. Akkor aztán leeresztette az ember egészen, aztán megfulladt az asszony.

Egy következő, rögzített variáns Ruszkovics Istvántól származik, aki édesanyja révén félig szlovák származású, de ő már egy teljesen (?) asszimilálódott, magyar anyanyelvű családba született az Ung megyei Gálocson 1867-ben. Meséit viszont az 1950-es években (a most bennünket érdeklő változatot 1957-ben) a Szabolcs-Szatmár megyei Baktalórándházán jegyezték fel tőle. Írni-olvasni – ahogy azt a gyűjtemény Ajánlásában olvashatjuk – soha meg nem tanult, „sem nyomtatott könyvvel semmiféle kapcsolatba nem került”, repertoárjában mégis feltűnően magas számban fordulnak elő nyomtatott forrásra utaló szövegek. (Kovács szerk. 1968, 4. p.) Magára a konkrét történetre, más összefüggésben a későbbiekben még visszatérek.

Egy további, népszerű változatot Vöő Gabriellának köszönhetünk, aki egy 1958-ban, Faragó József által, a moldvai Gyoszényben lejegyzett történetet több alkalommal is közreadott (Vöő 1981, 271–272. p.), egyebek között a Magyar népmese katalógus általa is szerkesztett, megfelelő kötetében. (MNK 7/A, 1986, 177–178. p.) A szóban forgó típusnak egy, immár klasszikusnak nevezhető variánsáról van szó.

A Nagy Olga által közölt, 1959-ben lejegyzett következő, széki variáns az altípus szokványos szerkezetét mutatja, részletesen taglalva a kútba eresztés fokozatait is: lenyomta derékig, lenyomta nyakáig, lenyomta egészen. (Nagy O. 1976, 356–357. p.) A gyűjtő-közreadó a jegyzetekben a mese további, 1951-ben, majd 1960-ban, az erdélyi Széken lejegyzett variánsára utal, s az egész romániai magyar nyelvterületről további, legalább egy változat meglétét jelzi.[8]

A rátarti asszony

Megtörtént az egy emberpár között, hogy az asszony többször mind csak azt kiáltotta az urának:

– Tetves!

Egyszer megsokallta az ura, nagy eszpressz pofot lenyomott neki.

– Hát tetves?

– Tetves.

Még üti.

– Mégiscsak tetves?

– Tetves!

Sokáig fújja, de az asszony, akárhogy elveri, mégis mind csak ezt kiáltja az urának:

– Tetves! Tetves!

Akkor fogja az ura, s menyen, hogy belédobja a kútba.

– Te, beléöllek a kútba, ha mind azt mondod, hogy tetves. Csak tetves?

– Tetves.

Beléereszti térdiig.

– Tetves?

– Tetves, tetves.

– Te, mondjad, amíg nem fojtalak belé, mert kihúzlak, csak mondjad, hogy nem tetves.

– Tetves, tetves.

Lenyomja derékig.

– Tetves, tetves.

Lenyomja egész nyakáig.

– Tetves?

– Tetves, tetves.

Akkor lenyomja egészen, hogy a fejin kívül csak a víz.

– Tetves most is?

Akkor már szólani nem tudott. Kitartotta magasra a két karját, s a két hüvelykujján a körmit mind nyomta össze ölésre. Evvel fejezte ki, hogy tovább is, ha megdöglik is, csak:

– Tetves, tetves, tetves!

(Nagy O. 1978, 356–357. p.)

Erdész Sándor a Szabolcs-Szatmár megyei Szamosszegen ugyancsak 1959-ben jegyezte le híressé vált mesemondójától, Ámi Lajostól azt a történetet, ami a vadludak számában való nem egyezéssel indít, de gyorsan kibukik, hogy a feleség a férjét, miután az, saját igazságát megerősítendő, jól elpáholta őt, tetvesnek nevezi („én tudom, hogy tetves vótál életedbe, tetves vagy most is!”). A konfliktus ebből bonyolódik tovább, a férj az asszonyt egy, a derekára hurkolt kötéllel a kútba ereszti, és követeli tőle, vonja vissza az állítását. A nő makacsul ismételgeti, s miután a fejét is elborította a víz, felemelt karjaival két körmét összerakva mutatta, hogy „ölöd a tetüt, tetves vagy!” (Erdész 1968, 184–185. p.)

Nagy Zoltán 1976-ban rögzítette a nógrádi Cereden (?) egy női adatközlőtől A makacs asszony címen közreadott történet két típus (ATU 1430 + ATU 1365C) kontaminációjából keletkezett variánsát. A most bennünket érdeklő szövegrészben a mese klasszikus szerkezetét, a kútba eresztés fokozatosságának a hangsúlyozását találjuk:

 Élt egy bolondos házaspár. Nagyon szegények voltak. Egyszer az ember talált egy cseresznyemagot.

– Jaj, asszony, de nagy kincset találtam! Ezt a magot elültetjük, szép fa nő belőle, terem rajta sok-sok cseresznye. Leszedjük, eladjuk, az árából kocsit szerzünk, lovat, majd azzal hordjuk eladni, ha megint terem.

Azt mondja az asszony:

– De én a parton fölfelé is ráülök a kocsira.

– Nem ülsz!

– De felülök!

– Nem ülsz!

– Hallgass tetves!

– Mi vagyok én?

– Tetves.

– Mondd még egyszer!

– Tetves, tetves!

Megfogta az ember az asszonyt, egy vastag kötelet hurkolt a derekára, leengedte a kútba.

– Mondod-e még?

– Tetves, tetves!

Lejjebb engedte.

– Mondod-e még?

– Mondom. Tetves, tetves!

Még lejjebb, nyakig engedte a vízbe.

– Mondod-e még?

– Mondom. Tetves, tetves!

Lejjebb engedte, hogy az asszony teljesen elmerült.

– Mondod-e még?

Már akkor nem tudta mondani, csak felemelte a két kezét, összepattintotta a két ujja körmét, hogy

– Tetves, tetves!

(Nagy Z. 1987, 234–235. p.)

Villányi Péter a korábban Gömör-Kishonthoz tartozó, a trianoni békeszerződést követő belső területi átszervezések következtében Nógrádhoz került Zabaron 1988-ban ugyanezen altípus alábbi variánsát rögzítette:

A rossz asszony

Vót itt egy család. Oszt nagyon rossz feleségi vót az embernek. Úgy híták az embert, hogy Nagyignác, a feleségit meg Surgyi. Oszt ezt a Surgyi családot nagyon rossznak mondták. Úgyhogy olyan rossz asszony vót, hogy nem bírt vele az ura. Mindenféle tetyvesnek, mindennek elhordta az urát. Oszt gondolta az ura, hogy:

– Megá, majd kitolok veled!

Kötelet kötött a derekára, oszt bevetette a kútba. Oszt aszongya:

– Mondod-e mé, hogy tetyves?

Oszt az asszony csak mondta, hogy:

– Tetyves, tetyves, tetyves!

Az ember lejjebb engedte a kútba. Aszongya:

– Mondod-e mé, hogy tetyves?

Aszongya megin az aszony, hogy:

– Tetyves, tetyves, tetyves!

Végül lebocsájtotta úgy, hogy má a feji a vízbe vót az asszonynak. Má beszényi nem tudott. Oszt a kezit tartotta fel, oszt ölte a tetyűt. Hogy még akkor is mutatta a kezi, hogy:

– Tetyves, tetyves, tetyves!

Ha meffút vóna, akkor is azt mondta, hogy tetyves.

(Villányi 1992, 32. p.)

E tanulmány írása közbeni kérdezősködésemre reagálva Bodnár Mónika írta egy bejegyzésében a közösségi hálón (2024. október 12.), hogy tornaújfalui édesanyja neki gyerekkorában, de már Szepsiben, az 1960-as években többször is mesélte a szóban forgó történetet.

Szemlém végére hagytam az első ismert lejegyzést, amit Berze Nagy Jánosnak köszönhetünk, aki 1894-ben a Heves megyei Besenyőtelken rögzített egy szöveget, amely az akaratos feleség meséje típusbokrának több altípusát (ATU 1365B, C, A) is egy történetbe olvasztotta. Magyar népmesekatalógusában csak a szüzsét közli:

 Házaspár szépen lekaszált mezőt lát. A férj: „De szépen lekaszálták!” Az asszony: „Biz azt nyírták!” Szóvita. A férj az asszonyt a kútba dobja. „Kaszálták-e már?” Az asszony egyik kezét kinyújtja a vízből s két ujját ollószerűen mozgatva tovább is állítja, hogy nyírták. Kiveszi a kútból. Az asszony a férjet gorombaságáért elnevezi „tetyűëte fi”-nek. A férj újra a kútba dobja, s kérdi, hogy annak nevezi-e még. Az asszony két hüvelyke körmének egymásra csapkodásával jelzi, hogy állítását fenntartja. A férj újra kiveszi, de most már a folyóvízbe veti. Ezt később megbánja s feleségének keresésére indul: nem vetette-e ki a víz valahol. Egy emberrel találkozik, kitől kérdezősködik: nem látta-e, hogy a víz kivetette a feleségét a partra, s egyúttal elmondja cívódásuk történetét. Azt mondja: „Ne lefelé, hanem felfelé (víz ellen) keresd, ha olya akaratos volt!”

 (Berze Nagy 1957, II: 508–509. p.)

A budapesti Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában két olyan Berze Nagy-dokumentumegyüttes is található,[9] ahol feltételezhetnénk a keresett mese kéziratos fellelhetőségét, ám kutakodásom eredménytelen maradt. Berze Nagy János gyűjteményes kötetében, amely számos besenyőtelki lejegyzést tartalmaz ugyan, a kérdéses szöveg szintén nem lelhető fel. (Berze Nagy 1907) A fenti példa mutatja (számomra azért kérdés maradt, hogy ez a szöveg vajon valóban ebben a formában elhangzott-e népi elbeszélő szájából,[10] vagy egyszerűen később a gyűjtő „kontaminálta”?), szóval a fenti szöveg mutatja azt az elbeszélésbokrot, amelynek része a kiindulópontunknak választott mese is. Az akaratos asszony meséjének a Berze Nagy által is egybegyúrt három altípusán túl azóta a kutatás még egy sor további altípust is elkülönít (vö. MNK 7/A, 56–57. p.), bennünket viszont a továbbiakban az ATU 1365C altípuson túlmenően a Berze Nagy által már fölvezetett 1365A és 1365B altípusok érdekelnek majd. Hogy miért, az a későbbiekből kiderül.

Első körben kicsit közelebbről nézzük meg a Nyírták vagy vágták (ATU 1365B) címen közismertté vált szövegeinket. A Magyar népmesekatalógus három variánsát hozza (MNK 7A, 56–57), ám azóta ez a szám értelemszerűen megnövekedett, amiket Villányi Péter a közelmúltban megjelent munkájában körültekintően számba is vett. (Villányi 2022, 2725–2726. p.) Az ő két újabb, saját lejegyzésű variánsával (Villányi 2022, 1325–1326. p.) együtt ily módon héttel emelkedett számuk. Úgy tűnik, ezek mennyisége viszonylag könnyen növelhető volna, hiszen hevenyészett körkérdésemre a válaszadók, ha homályosan is, zömében erre az altípusra emlékeztek. Silling István például érdeklődésemre egy, a bácskai Kupuszinából származó történetet küldött (2024. október 21.), amit 1918-ban született édesanyjától hallott valamikor, és így emlékszik rá:

 A vágták vagy nyírták esetéről van szó. Veszekedett az asszony a férjével valaminek a szétválasztásán – már nem tudom, milyen anyagról van szó –, csak az asszony kötötte az ebet a karóhoz a maga igazáról, s azt mondta az urának, hogy ha a kútba dobsz, akkor is nyírták (vagy vágták?, nem emlékszem). Az ura mérgében bele is dobta a kútba, s amikor már fuldokolt, akkor is a kezét a vízből kinyújtva mutatta ujjával a cselekvést (nyírásnak kellene lennie). Na, csak ennyi a tudásom.

Balázs Lívia a rábaközi Rábapordány tréfás elbeszélései közt szereplő, 1982-ban lejegyzett változat egy, első (!) ránézésre két altípusnak (ATU 1365B és 1365C) sajátos keverékét hozza. Érdemes egészében újraközölni és alaposabban szemrevételezni:

Még a kútból is

Vót a faluban egy házaspár. A leány gazdalány vót, a legín meg egy szegin szabónak a fia. Na olyan is lett a házasságuk.

Az embernek nemigen vót maradása, nap nap után mást se hallott a felesígitül, csak, hogy így meg úgy te kódis szabó.

Eccer aztán elég lett, ráordított:

– Mi vagyok én? Kódis szabó? Mondd mégegyszer!

– Mondom is! Kódis szabó, kódis szabó – pörűt a felesíge.

Bemírgesedett az ember, alkapta az asszonyt, belógatta a kútba.

– No, mondd mégegyszer, hogy kódis szabó!

– Kódis szabó, kódis szabó! – kiabát ki a felesíge.

Még jobban elöntöttö a míreg a fírfit, elegengedte. Az asszo egy ideig kapálódzott, de még akkor is kiabáta:

– Kódis szabó!

Aztán amikor má kiabáni nem tudott, mert lesüllyedt a vízbe, kidugta a kezit, aztán a két ujjával mutatta, mint ahogy az olló vágja az anyagot. Inkább megfulladt, de nem hagyta.

Azóta monják a faluban a szájas asszonyokra:

– Na, ez is olyan, még a kútbul is mondja a magáét.

 (Balázs 1991, 91–92. p.)

 Balázs Lívia szíves levélbeli közléséből tudom, hogy később (1985-ben) a történetnek egy másik változatát is följegyezte 1922-ben, Kanadában született édesapjától, Balázs Mihálytól. Ez a variáns készülő gyűjteményes kötetében a közeljövőben meg fog jelenni, a lehetőséget, hogy itt közreadjam ezúton is köszönöm neki!

 Az egyik faluban ollan szeginsíg vót suszterékná, hogy az egyik fiának ölöge lett a mestersígbül, ēment cselédnek egy igen gazdag nagygazdához. Aztán hogyan hogyan sem, valahogy összökeverettek a leánnal, hát elvette. A gazda nem is bánta, mer igen jódúgos gyerek vót, neki meg nem vót fia. Hanem a legín anná jobban bánta, mer a leánbul, mihelyt valami gond akadt köztük, kitört a gőg, aztá azt csapkotta a fejihe hogy: Kódis! Kódis szabó! Na, a gyerek birta e darabig, de eccer aztá megkapta, odavüttö a kutho. Te – aszonta – ha még eccer lekódisszabózol, bedoblak a kutba! De a nő csak továbbpörűt: – Kódisszabó, kódisszabó! A gyerek zsupp, bele a kutba. – Ha abbahagyod, kihuzlak! – De a nő csak mondta, míg bírta szusszal, amikor meg má elsüllyedt, a kezivel mutogatta az ollót. Akkora vót a gőg benne, inkább megfulladt!

 Nos, ha jól megfigyeljük a szöveget, akkor az ollószerű ujjmozdulatok motívuma ellenére itt nem a nyírták vagy vágták (ATU 1365B) altípusról van szó, hanem értelmileg az asszony által a férjét semmibe vevő (tetyves, tetűette vagy kódisszabó: egyre megy) alapállásról. A gesztussal ezt fejezi ki: férje szegény származását, semmirekellőségét, makacs módon, s nem azt, hogy ollóval vágtak bármit is. Ezeket a variánsokat, ahogy azt véleményem szerint nagyon helyesen Balázs Lívia is tette (Balázs 1991, 136. p.), magam is az ATU 1365C altípusként határozom meg. Analógiaként megemlíthető itt az az Alfred Cammann és Alfred Karasek által közreadott, egy, a baranyai Töttösről származó, a hesseni Taunussteinra telepített férfi adatközlő által 1977-ben magnóra mondott történet, amelynek az erős dialektus okán inkább csak magyar nyelvű szüzséjét hozom: A feleség folyamatosan szidalmazza a férjét, aki ezt megsokallva egy vödörbe ültette és leengedte a kútba. Az asszony onnan is minden semmirekellőnek, gazfickónak, senki fiának hordta le, mígnem a férj teljesen a víz alá bocsátotta. Ekkor a nő a vízből kinyújtotta karját és hüvelykujját a mutató- és gyűrűsujja közt előrebökve, a boszorkányok ellen is használatos védekező jelet, tehát fügét mutatott a férje felé. (Cammann–Karasek 1979, 315–316. p.) Kurt Ranke, aki a mesék típusjegyzékét készítette, teljes joggal az 1365C altípushoz sorolta a történetet. (Cammann–Karasek 1979, 519. p.)

Itt említek meg egy, Alfred Cammann és Alfred Karasek által közreadott, a Baranya megyei Nagypallról származó, 1974-ben rögzített, ugyancsak dunai sváb változatot, amely pontosan megfelel a fentebb már bőven taglalt ATU 1365C altípusnak. (Cammann–Karasek 1979, 60–61. p.)

 3.

 A továbbiakban nézzük a mese most vizsgált altípusának (ATU 1365C) előfordulásait más nációk folklórjában! A nemzetközi mesekatalógus mindösszesen huszonhat nép szájhagyományából tudja adatolni ismeretét. Ezek a következők: az afroamerikai, belorusz, brazil, dán, finn, flamand, francia, francia-kanadai, fríz, görög, holland, indiai, ír, katalán, lengyel, litván, magyar, német,[11] olasz, orosz, Puerto Ricó-i, portugál, roma, román, spanyol és a svéd.

Feltűnő, hogy a jegyzékben sem szlovák, sem cseh adat nem szerepel. De vizsgáljuk meg ezt azért kicsit közelebbről!

A szlovák meseanyagban a típust sem a korai kéziratos és részben publikált mesegyűjtéseken alapuló Polívka-féle szlovák mesekatalógus, sem a Frank Wollman-féle népmesegyűjteményre alapozott, Viera Gašparíková által összeállított jegyzék valóban nem tartja számon. Átlapozva a kurrens szlovák gyűjteményeket, csakugyan nyoma sincs a történetnek.[12] Itt említem meg azt a Will-Erich Peuckert által szerkesztett szlovákiai német népi elbeszélésgyűjteményt, ahol a Hauerland térségéből, pontosan viszont be nem azonosítható lokalitásokból származó, mintegy kettő és félszáz szöveget (mondákat, tréfákat, tündérmeséket) közöl, standard német megszövegezésben, részben Alfred Karasek gyűjtéseire alapozva. A közreadott változatot, amelyben a szitkozódó feleséget a folyóba, nem pedig kútba veti a szidalmakat megelégelt férje, az összeállító az 1365B és C altípusba sorolja. Megjegyzem, alaptalanul, hiszen a folyóba vetés típusához az a motívum is kellene, hogy a férj a víz áramlattal ellenkező irányban keresse az asszonyt, aki annyira makacs volt életében, hogy még holtában is mindent ellenkező módon tesz. Ez itt teljesen hiányzik, viszont a folyóvízből mutatja a tetűölés gesztusát. A besorolás tehát egyértelműen 1365C.

 Der Lauser

Bei uns war ein Mann, da hat sich die Frau zur Gewohnheit gemacht, ihren Mann immer den Lauser zu nennen. Trotz guter Zurede und Prügel hat sie es nicht lassen können. Bis er eines Tages sagte: Ach was! Werd’ ich mich mit dir lange rumärgern! Packt sie, geht mit ihr an der Fluß, über die Brücke und wirft sie rein. Und sie hat im Untergehen immer noch geschrien: Lauser! Lauser! Und wie sie nicht mehr schreien konnte, hat sie die Hände rausgestreckt und mit den Fingern so geknippst, als wenn man eine Laus totdrücke auf dem Daumen. Und dann ist sie untergegangen.

 (Peuckert 1959, 141–142. p.)

 Ha jól értelmezem, akkor voltaképpen ugyanebből a térségből, Kuneschau (Kunešov) településről származik egy további variáns, amit a hatalmas, kétkötetes kárpáti német elbeszéléskorpuszban találunk. (Cammann–Karasek 1981. II: 277. p.)

Tekintettel arra, hogy a kérdéses mese magyar variánsainak markáns része éppen a nyelvterület északi részéről származik, továbbá az adatközlők (ha gyenge, de mégis) szlovák kapcsolódásai, az egyik lokalitás (Zabar) szintén szlovák vonatkozásai is adva vannak, továbbá a kárpáti németek szóbeliségéből is adatolni lehet a típust, legalábbis meghökkentő a szlovák oralitásban mutatkozó (szinte) teljes abszencia.

A cseheknél Jaroslav Otčenášek összegzése alapján a történet ismertnek tűnik, noha konkrét előfordulási helyeket nem említ,[13] és a számomra hozzáférhető kurrens cseh mesekatalógusokban és -gyűjteményekben sem sikerült nyomára bukkannom. Úgy tűnik, a szudétanémetek körében (egy bizonytalan adatot leszámítva) szintén nem jegyezték fel egyetlen variánsát sem.

 4.

 Az Ortutay Gyula által szerkesztett, fentebb már említett magyar meseválogatás jegyzetírói (Dégh Linda és/vagy Kovács Ágnes) szerint „a makacs asszonyról szóló történetek nyugati redakcióinak egy minden valószínűség szerint népkönyvi úton hozzánk eljutott” változatáról van szó. (Ortutay 1960, III: 1076. p.) A továbbiakban nézzük tehát, miként adatolható a mese a korai írott európai kultúrában!

A középkori, reneszánsz és barokk kéziratos és nyomtatott példa, exemplum, tréfa, anekdota és facecia gyűjteményekről mára viszonylag sokat tudunk. A korábban latin, majd fokozatosan (és párhuzamosan) nemzeti nyelvekre is lefordított, íródott gyűjtemények mennyisége mind az egyes címeket, mind a kiadások számát s a példányszámokat tekintve irgalmatlanul magas. György Lajos, aki több munkájában is imponálóan széleskörű és mély tájékozottsággal tárgyalta az idegen nyelvű tréfagyűjtemények magyarországi lecsapódásait (vö. György 1929a; 1929b; 1931; 1932; 1933; 1934), több munkájában is részletesen adatolja a most szóban forgó történetbokor elterjedését, lehetséges forrásait. A Nyelves asszony kategóriájába sorolja, ami mai ismereteink szerint már nem tartható, ám ez lenyűgözően gazdag szemléjének értékéből semmit nem von le. (vö. György 1932, 38–40. p.) Ahogy azt a téma későbbi kutatói (Moser-Rath 1959; Moser-Rath 1981; Röhrich 1962–1967, II: 307–322., 486–488. p.) is adatolták, a történet a latin nyelvű irodalomban legalább a 12–13. századig követhető vissza. Megjelenik a korabeli kéziratos exemplumgyűjteményekben, majd nagyjából a reneszánsz ideje alatt, elsősorban Itáliában ismételt virágzásnak indul. A korszak (14–15. század) híres tréfamestereinek (Arlotto, Poggio stb.) a gyűjteményeiben ott van, átkerül angol, francia, spanyol és a német nyelvterültre. Utóbbi helyen a 16. századtól, a többi között Bebel és Pauli rendkívül népszerű, sok kiadást megért gyűjteményeiben köszön vissza. Virágkorát a 18–19. században éri el, amikor számos szerző (köztük nem egy magyar és szlovák) vállalkozott újabb és újabb átdolgozásokra, szűkített vagy éppenséggel bővített gyűjtemények kiadására. Az akaratos asszony figurájának az európai, ezen belül a magyar irodalomban is számos megformálásával találkozunk. A végtelenül hosszú sorból legyen szabad itt La Fontaine, Christian Fürchtegott Gellert, Johann Peter Hebel vagy Tompa Mihály nevét említeni.[14]

Fókuszáljunk azonban szűkebb térségünkre, s induljunk ki az egyetlen (ha nem is a szóbeliségben, de mégiscsak létező!) szlovák nyelvű variánsból. A történet (ATU 1365C) ugyanis megvan Jozef Ignác Bajza, szlovák szempontból korának úttörő jelentőségű, 1795-ben, Nagyszombatban megjelent munkájában is. (Baiza 1795, 230. p.) Bajza könyvének modern kiadásához Jozef Minárik írt utószót és magyarázó jegyzeteket. Innen megtudjuk, hogy Bajza könyve a maga korában oly népszerű volt, hogy a szó szoros értelmében rongyossá olvasták. Minárik tudomása szerint mindössze négy példány maradt fenn belőle, kettő Turócszentmártonban (a szlovák nemzeti könyvtárban és egy magángyűjteményben), egy (amelynek létezése azóta legalábbis kérdéses) a szakolcai múzeumban és egy a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban.[15] (vö. Kotvan 1975, 128. p.)

Jozef Minárik általában a Bajza-gyűjtemény kapcsán az iskolai oktatás segítségével terjedő történetek hatásán túl, főleg a korszak népszerű latin nyelvű gyűjteményeit, köztük az alighanem először 1750 körül Amszterdamban kiadott, majd számos kiadást megért, 1770-ben Democritus ridens címen Pozsonyban is megjelent latin nyelvű anekdotagyűjteményt jelöli meg lehetséges forrásként, de nem zárja ki más idegen nyelvű (elsősorban spanyol, olasz, francia, angol, lengyel és főleg német) gyűjtemények hatását sem, feltehetően inkább másodkézből, német vagy lengyel közvetítéssel. A műfaj, aminek keretében Minárik véleményét, feltevéseit kifejti (egy könyv utószava) nem alkalmas a részletes filológiai bizonyításokra. Alighanem ezért inkább feltételezések sorának, semmint megalapozott és megállapodott következtetéseknek tekinthetőek Bajza lehetséges forrásaival kapcsolatos megjegyzései. (Minárik 1978, 282–283. p.)

Hasonló gyűjtemények ugyanis ebben az időben magyarul is napvilágot láttak. Csak kettő, felettébb gyanúsra legyen elég itt emlékeztetni: az egyik Kónyi János, először 1782-ben megjelent, aztán több kiadást is megélt gyűjteménye (Kónyi 1785), a másik Andrád Sámuel hasonló zsánerű, kétkötetes munkája. (Andrád 1789–1791) Katarína Žeňuchová kutatásaiból tudjuk, hogy abban az időben, amikor a székelyföldi származású, Bécsben orvosként praktizáló Andrád Sámuel kötetei a császárvárosban megjelentek, Bajza nagyon is intenzíven Bécsben tartózkodott.[16] Életszerűnek tűnik, hogy ha az akkor szintén Bécsben élő Andrádot személyesen nem is, ott megjelent munkáját ismerhette. Nem lehet tehát kizárni, hogy bizonyos szövegeket Bajza egyenesen Andrád gyűjteményéből emelhetett át,[17] viszont, ahogy abban a korban mindenki, egyéb forrásokkal is dolgoz(hat)ott.

Még mielőtt jelen írás kiindulási pontjául szolgáló szövegére fordulnék (mert az azért nem ennyire egyszerű eset!), nézzük a történetbokor egy másik altípusát (ATU 1365A), amely megvan Andrádnál is, és Bajza is közli:[18]

Itt akár tehát Andrád Sámuel gyűjteménye is lehet a forrás, miközben Poggiót vagy Kónyit sem zárhatjuk ki:

Miközben természetesen az is elképzelhető, hogy akár több forrásból is ismerhette…

És most még egy kitérő.

Egészen véletlenül, Bajza Országos Széchényi Könyvtár-beli példányához hozzákötve bukkantam egy Prágában, 1796-ban, tehát egy évvel a Bajza-gyűjtemény után (!) megjelent kiadványra,[19] amely tartalmazza az akaratos asszony ATU 1365A altípusának egy variánsát:

183. Sedlák swau ženu dobře znal.

Sedlka padla do řeky, a vtopila se. Muž gegi (aby ho kat spral) ochotně pospichal, gakoby gi pomocy chtěl. Když přissel k mistu, kdež do wody padla, ssel nahoru proti řece, a pilě gi hledal. Lidé, genž tus táli, bláznů mu nadali, a pohaněli ho naneyweyš. – O wy nesmyslnj! odpowěděl sedlák, takéliť gá swé ženy neznám – ona gak žiwa wssecko naopak dělala, a rowně nynj ssla proti wodě.

(Žert a Prawda 1796, 103. p.)

Láthatjuk, nagyon emlékeztet a Bajza-féle szövegre, az is lehet, hogy az ismeretlen cseh szerző tőle vette át (áttételesen tehát akár Andrád Sámueltől is), de az sem egy ördögtől való feltételezés, hogy egy közös (latin? német?) forrásból dolgoztak… A kérdés egyelőre teljesen nyitott.

Rátérve a kiindulásul választott szövegtípushoz (ATU 1365C), megállapíthatjuk, hogy az viszont nincs meg Andrád Sámuel gyűjteményében. Bajza forrása ebben az esetben tehát egyértelműen más volt. Az egyes variánsok (fordítások, átdolgozások, parafrázisok) oly közel vannak egymáshoz, hogy egyelőre csak lehetőségként vetem fel az alábbi három változat összekapcsolhatóságát:

 Végezetül itt is utalok egy további lehetséges recepcióra. Kovács Ágnes a Ruszkovics István meséit tartalmazó kötet jegyzeteiben észrevételezi: „Ruszkovics szövege pontosan megegyezik Kónyiéval.” (Kovács szerk. 1968, 262. p.) Ha a „pontosan” szófordulat eufemizmusnak tűnik is, talán nem érdektelen az előzőekhez ezt a 20. századi szájhagyományból lejegyzett változatot is hozzáolvasni:

A feleség úgy hívja az embert, hogy tetves

Hon vót, vót egy ember. A felesíge mindig úgy hítta, hogy „tetves”. Ez meg mit cselekedett utoljára? Az ember. Megfogta, oszt leeresztette a kútba. Mindig eresztette lejebb, mindig kiabálta neki, hogy:

– Tetves, tetves, tetves!

Mikor mán leeresztette nyakig, még akkor is kiabálta, hogy:

– Tetves!

Ű meg mit cselekedett vele? Mikor mán lebocsátotta, csak a kezit felnyújtotta az asszony, akkor is ölte, hogy:

– Tetves, tetves!

A meg fogta, beleeresztette a kútba. Odamaradt.

(Kovács szerk. 1968, 171. p.)

5.

Felvethető és felvetendő a kérdés, miközben természetesen nem én vagyok az első, aki ezt megteszi, hogy az ördögben tudtak viszonylag kötött szövegek, még ha azok egy motívumon alapszanak is, hosszú évszázadok során, irdatlanul hatalmas földrajzi kiterjedésben fennmaradni a szájhagyományban? Tehát az emberi emlékezetben. Ráadásul különféle nyelveken, szinte szó szerint ugyanazok a szövegek! A példaként hozott, az akaratos asszony mesetípust közel ezer éven tudjuk adatolni az eurázsiai mesehagyományban, a régieket természetesen írott formában. Ezek a szerzők (szerzők? vagy csak lejegyzők?) időnként megemlítik, hogy ettől vagy attól, itt és itt hallottam,[20] de ránk mégiscsak azokban az adott írásos formákban maradt. S ezeket az írásokat korukban is olvasták az írni és olvasni tudók, főleg papok, majd paptanítók, idővel világi tanítók, akik szóban nyilván továbbadták a prédikációikban, iskolában a tanítványaiknak, de akár kötetlen beszélgetések, eszem-iszomok keretében, vagy egy-egy házvezetőnőnek, sekrestyésnek, harangozónak, kocsisnak elmesélve.[21] Ily módon azok be- vagy visszakerültek a szájhagyományba, mígnem valaki ismét lejegyezte őket, Gutenberg óta nyomtatásban is megjelentek, egész gyűjtemények (exemplumok: a prédikációk során a papok számára felhasználható rövid, csattanós és tanulságos történetek), meghökkentően magas példányszámokban (már amennyire ezt tudni lehet), valamint sok-sok kiadásban, továbbá először latinul, idővel folyamatosan nemzeti nyelvekre (németre, angolra, franciára, olaszra, spanyolra, később magyarra, csehre, szlovákra stb.) történt fordításokban is. Ezeket szintén olvasták a papok, tanítók, szóban továbbadták, sőt saját, nemzeti nyelveken megfogalmazott (igen gyakran inkább: összelopkodott) gyűjteményeket adtak ki. Az írás-olvasás elterjedésével ezek afféle népkönyvek, ponyvanyomtatványok formájában terjedtek, olvasták és – szóban is továbbadták őket. Nehéz tehát megmondani, hogy az egészből mi a műmese és mi a népmese. Ami népinek tűnik, annak szerzője a tudományos, filológiai kutatásnak köszönhetően egyszer csak napvilágra kerülhet. Ami pedig műmesének tűnik, arról bebizonyosodhat, hogy a szerző csak a nevét adta hozzá, illetve az adott textualizált formát köszönhetjük neki, ám maga a történet lehet, hogy évezredes múltra tekint vissza. Nos, ezeket a korai textualizációkat, szóval ezeket az írásos lenyomatokat közösségi emlékezetmankónak nevezem. A már épp elkopott, elszürkült, igen: megromlott, sokszor értelmét vesztett szövegek felfrissítéséhez, az emlékezetbe való újra beemeléséhez járulnak hozzá ezek a mankók, ezek az írott (és/vagy nyomtatott) szövegek. Ez közösségi szinten, tehát hosszabb időbeli távlatokban, de egyéni szinten is működik.

És most visszatérnék a korábban említett, nagyanyám által több mint fél évszázada elmesélt történethez. Ahhoz a bizonyos, ha még emlékeznek rá, „Illetve!” fölkiáltással megszakított fonalhoz…

Arra tehát nem emlékszem, hogy ezt a nagyanyámtól hallott történetet bármikor is elmeséltem volna valakinek. Néhány hete jutott az eszembe, s most éppen ezt a tanulmányt írom vele kapcsolatban, arról, hogy egy magyar paraszti környezetben létező történetke (tréfa, adoma stb.) milyen mély és szerteágazó nemzetközi kontextusba helyezhető. És ismételten feltehető a kérdés, az egyén szintjén, tehát jómagam viszonylatában is: miként maradt meg ez ennyi idő után, afféle búvópatakként, emlékezetemben?

Ehhez alighanem egy másik típusú emlékezetmankó járult hozzá. Anyámmal tudniillik, aki szintén ismeri a történetet (ő is anyjától, tehát az én nagyanyámtól hallotta), ha valamelyikünk nevetséges makacsságot tanúsított, a szentnek sem akarva engedni a maga igazából, az utolsó szó jogából, előretolt kezekkel, a másik két hüvelykujja körmeinek összedörzsölésével nevetve mutatta a tetűserke elpusztításának ősi mozdulatát. Nem kellett tehát a történetet elbeszélni, egy apró gesztusból tudtuk, miről van szó. Én ezt is afféle emlékezetmankónak nevezem, hiszen a történetnek az emlékezetben való megszilárdulását segítette. Katarína Žeňuchová a jelenséget, amit ő szűkebb pátriájában, Zemplénben figyelt meg, mint afféle survivalt értékeli: a történet szüzséje a néphagyományban ily módon fennmaradt, ha ebben a töredékes formában is.[22] Leopold Schmidt egy, a gesztusok, mozdulatok, mimika kommunikációs jelentőségét taglaló tanulmányát a most szóban forgó történetbokor egyik, a nyírták vagy vágták címen ismert altípusának (ATU 1365B) a bemutatásával kezdi, kiemelve, hogy a végső érv, amikor az már verbálisan nem kivitelezhető, az ollószerű ujjmozdulatok bemutatása. (vö. Schmidt 1953) Gondolatmenetét nem viszi tovább, mert alighanem ilyesmire nincs példája, hogy a későbbiekben az egész történet mondanivalóját (tehát azt, hogy akkor is nekem van igazam) tudja-e helyettesíteni pusztán az ollószerű ujjmozgatás? Gecse Annabella, érdeklődésemre, a gömöri Baraca vonatkozásában írja, hogy szülei, akik 53 éve házasok, hasonló „lezárhatatlan viták” során a mutató és a középső ujj ollószerű mozgatásával figyelmeztetik egymást a nyírták vagy vágták történetre, illetve így vetnek véget a disputának: „Tudom, nyírták.”[23] Nem kell hozzá túl erős fantázia, hogy feltételezzük a hasonló adatok további felbukkanásának az esélyét. Nyilván a szemiotikai szakirodalomban is eredménnyel kutathatnánk hasonló jelenségek után, de ezt a szálat most kénytelen vagyok elengedni.

Egy kutatást befejezni nem, legfeljebb abbahagyni lehet. Ez a helyzet most is. Kérdések további kérdéseket vetnek fel, ezekre majd még vissza kell térni. Hogy mást ne mondjak, Jozef Ignác Bajza forrásainak alapos feltárásához. Azt hiszem, nyomot fogtam, de követése további munkát igényel…

A jelen dolgozat címéül választott sor Tompa Mihály egyik, az akaratos asszony motívumának egy altípusát megéneklő verséből (Három daru) való, a sorral a lényeget jelezve: egy apróságból, semmiségből is micsoda hatalmas perpatvar keletkezhet. Viszont áttételesen is van értelme a három szónak, hiszen a fentiekben egy alig félperces, tanmeseként előadott történetnek próbáltam meg a tér-, nyelv- és időbeli összefüggéseit bemutatni. És talán, egy aprócska példán keresztül azt is sikerült érzékeltetni, hogy mi, magyarok, a kultúránk azért nem annyira elszigetelt itt, Európa közepén, mint azt egyesek nekünk minduntalan sugallani szeretnék…

Irodalom

Andrád Sámuel 1789–1790. Elmés és mulatságos rövid anekdoták. Melyeket íminnen amonnan vállogatva egybe-gyütött és magyar nyelven kí-adott Andrád Sámuel I–II. Darab. Béts, k.n.

ATU: Uther, Hans Jörg 2004. The Types of International Folktales. A Classification and Bibliography. Part I. Animal Tales, Tales of Magic, Religious Tales, and Realistic Tales, with an Introduction; Part II. Tales of the stupid Ogre, Anecdotes and Jokes, and Formula Tales; Part III. Appandices. Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia–Academia Scientiarum Fennica /FF Communications, 284–286./

Bachorski, Hans-Jürgen 2001. Poggios Facetien und das Problem der Performativität des toten Witzes. Zeitschrift für Germanistik, 11. évf. 318–335. p.

Baiza, Jos. Ign. 1795. Weselé Učinki, a Rečeňj, které k stráweňu trúchliwích hoďín Zebral, a widál Jos. Ign. Baiza. Farár Dolno-Dubowský. W Trnawe, u Wáclawa Gelinka privil. Knihotláčara.

Bajza, Jozef Ignác 1978. Veselé príbehy a výroky. Doslov napísal a vysvetlivky spracoval Jozef Minárik. Bratislava, Tatran.

Bajza, Jozef Ignác 2009. Dielo. Výber zostavila, komentáre, vysvetlivky, kalendárium života a diela a doslov napísala Erika Brtáňová. Bratislava, Kalligram–Ústav slovenskej literatúry SAV /Knižnica slovenskej literatúry/

Balázs Lívia 1991. Rábaközi paraszt dekameron. Válogatás rábapordányi tréfákból és elbeszélésekből. Csorna, Rábaközi Művelődési Egyesület.

Berze Nagy János 1907. Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből. Gyűjtötte Berze Nagy János. Jegyzetekkel kísérte Katona Lajos. Budapest, Athenaeum Részvény-társulat /Magyar Népköltési Gyűjtemény, 9./

Berze Nagy János 1957. Magyar népmesetípusok I–II. Pécs, Baranya Megye Tanácsa.

Borový, Antonín 1792. Zrcadlo Possetilosti. Aneb: Nowé y staré, pěkné y daremné, prawdiwé y neprawdiwé Powjdačky neb Hystorye, gichžto gest asy čtyři sta. Pro wyraženj mysli wssem milownjkům na swětlo wydané od Antonjna Borowého, sskolnjho Včitele w Zlaté Koruně. W Praze, 1792. k dostánj u zlatého půlkola wedlé železných dweřj.

Bringéus, Nils-Arvid 2000. Engel zu Gast. In Uő: Volksfrömmigkeit. Schwedische Religionsethnologische Studien. Münster–New York–München–Berlin, Waxmann, 64–89. p. /Münsterer Schriften zur Volkskunde/Europäische Ethnologie, 4./

Cammann, Alfred–Karasek, Alfred 1979. Donauschwaben erzählen 4. Marburg, N. G. Elwert Verlag /Schriftenreihe der Kommission für Ostdeutsche Volkskunde in der Deutschen Gesellschaft für Volkskunde, 20./

Cammann, Alfred–Karasek, Alfred 1981. Volkserzählungen der Kapatendeutschen. Slowakei 1–2. Marburg, N. G. Elwert Verlag /Schriftenreihe der Kommission für Ostdeutsche Volkskunde in der Deutschen Gesellschaft für Volkskunde, 24–25./

Democritus 1770. Democritus ridens, sive campus recreationum honestarum cum exorcismo melancholie. Presburg, Subtibus Joann Doll Bibliopole.

Eliáš, Michal 1978. Kratochvílne historky. Martin, Osveta.

Erdész Sándor 1968. Ámi Lajos meséi I–III. Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Erdész Sándor. Budapest, Akadémiai Kiadó /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, XIII–XV./

Gašparíková, Viera szerk. 1981. Ostrovtipné príbehy i veliké cigánstva a žarty. Humor a satira v rozprávaniach slovenského ľudu. Bratislava, Tatran.

György Lajos 1929a. Andrád Sámuel elmés és mulatságos anekdotái. Cluj-Kolozsvár, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság.

György Lajos 1929b. Poggio- és Arlotto-elemek a magyar anekdotairodalomban. Budapesti Szemle, 214. évf. 620. sz. 56–90. p.

György Lajos 1931. Eulenspiegel magyar nyomai. Erdélyi Múzeum, 36. évf. 355–390. p.

György Lajos 1932. Kónyi János Demokritusa. Székfoglaló értekezésül felolvasta а M. Tud. Akadémia I. osztályának 1931. március 2-i ülésén. Budapest, A M. Tud. Akadémia Irodalomtörténeti Bizottsága.

György Lajos 1933. Magyar anekdotáink Naszreddin kapcsolatai. Erdélyi Múzeum, 38. évf. 65–85. p.

György Lajos 1934. A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Kétszázötven vándoranekdota. Az anekdota forrásai. Budapest, A „Studium” kiadása.

György Lajos 1996. Világjáró anekdoták. [Budapest], Custos Kiadó.

Havrán Dániel 1902. Ribay könyvtára a Magyar Nemzeti Múzeumban. Magyar Könyvszemle, 10. évf. 3–4. sz. 352–361. p.

Hebel, J[ohann] P[eter] é. n. [1887–1890?] Schatzkästlein des rheinischen Hausfreundes. Leipzig und Wien, Bibliographisches Institut /Meyers Volksbücher/

Kónyi János 1785. A’ mindenkor nevető Democritus‘ folytatása avagy okos leleményu furtsa történetek. Végre hozzá tétetett Diogenes, Anacharsis és Anaxagorasnak görög böltseknek élete. Mellyeket öszve szedegetett Kónyi János. Második rész. Buda, Nyomtatott Landerer Katalin költségével.

Kónyi János 1786. A’ mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményü furtsa történetek, mellyeket a‘ bánatjokat felejteni kivánó jámborok‘ kedvekért szedegetett öszve Kónyi János. Buda, Landerer Katalin betüivel.

Kotvan, Imrich 1975. Literárne dielo Jozefa Ignáca Bajzu. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo.

Kovács Ágnes szerk. 1968. Ruszkovics István meséi. A kötet anyagát gyűjtötte: Erdész Sándor és Halmos István. A mesemondó életrajzát írta: Nyárády Mihály. A tájszavak magyarázatát és a nyelvészeti megjegyzéseket írta: Balogh Lajos. A kötetet szerkesztette és jegyzetelte: Kovács Ágnes. Budapest–Nyíregyháza, Néprajzi Múzeum–Jósa András Múzeum /A Magyar Népmesekatalógus Füzetei, 4./

Liszka József 2024. A szóbeliségtől az írásbeliségig – és vissza? Jegyzetek Albert Wesselski korai munkássága kapcsán. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 26. évf. 2. sz. 65–92. p.

Minárik, Jozef 1978. Bajzova kniha humoru. In Bajza, Jozef Ignác: Veselé príbehy a výroky. Bratislava, Tatran, 273–285. p.

MNK 7/A: Vöő Gabriella 1986. Magyar népmesekatalógus 7/A. A magyar népmesék tréfakatalógusa. Összeállította és a bevezetőt írta Vöő Gabriella, Vehrmas Marja adatainak felhasználásával. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Moser-Rath, Elfriede 1959. Das streitsüchtige Eheweib. Erzählformen des 17. Jahrhunderts zum Schwanktyp ATh 1365. Rheinische Jahrbuch für Volkskunde, 10. évf. 40–50. p.

Moser-Rath, Elfriede 1981. Ehefrau (Die widerspenstige Ehefrau). In Enzyklopädie des Märchens 3. Berlin–New York, De Gruyter, 1077–1082. h.

Nagy Olga 1976. Széki népmesék. Gyűjtötte, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Nagy Olga. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Nagy Olga 1977. Paraszt dekameron. Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Nagy Olga 1983. Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Nagy Zoltán 1987. Póruljárt szerelmesek. Tréfás palóc mesék. Salgótarján, Nógrád megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztálya /Palócföld könyvek/

Ortutay Gyula et al. 1960. Magyar népmesék I–III. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A meséket válogatta és jegyzetekkel ellátta Dégh Linda és Kovács Ágnes. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Otčenášek, Jaroslav 2012. Antropologie narativity. Problematika české pohádky. Praha, Etnologický ústav Akademie věd České republiky.

Pauli, Johannes 1924. Schimpf und Ernst. 1. Theil. Die älteste Ausgabe von 1522. Bolte, Johannes szerk. Berlin, Herbert Stubenrauch Verlagsbuchhandlung /Alter Erzähler, 1./

Peuckert, Will-Erich szerk. 1959. Hochwies. Sagen, Schwänke und Märchen mit Beiträgen von Alfred Karasek. Göttingen, Schwartz /Denkmäler deutscher Volksdichtung, 4./

Poggio 1906. Die Facezien des Poggio Fiorentino. Aus dem Lateinischen übersetzt und eingeleitet von Hanns Floerke. Mit einem literaturwissenschaftlichen Anhang von Albert Wesselski. Privatdruck. München, Georg Müller.

Poggio Bracciolini [1936]. Pajkos történetek. Bevezette és fordította Roboz Andor. Budapest, Rózsavölgyi és Társa kiadása /Magyar Elzevirek. Pajkos történetek/

Röhrich, Lutz szerk. 1962–1967. Erzählungen des späten Mittelalters und ihr Weiterleben in Literatur und Volksdichtung bis zur Gegenwart. Sagen, Märchen, Exempel und Schwanke mit einem Kommentar herausgegeben von Lutz Röhrich. I–II. Bern–München, Francke Verlag.

Schmidt, Leopold 1953. Die volkstümlichen Grundlagen der Gebärdesprache. In Beiträge zur sprachlichen Überlieferung. Berlin, Akademie Verlag, 233–249. p. /Deutsche Akademie der Wissenschaften zu Berlin. Veröffentlichungen der Komission für Volkskunde, 2./

Ujváry Zoltán 1988. Adomák Gömörből. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék /Gömör Néprajza, 13./

ÚMT–1 1979. Új Magyar Tájszótár. Első kötet A–D. B. Lőrinczy Éva főszerk. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Urbancová, Viera 1988. Slovenská etnografia v 19. storočí. Vývoj názorov na slovenský ľud. Martin, Matica slovenská.

Uther, Hans-Jörg 2015. Deutsche Märchenkatalog. Ein Typenverzeichnis. Münster–New York, Waxmann.

Vade Mecum 1764–1792. Vade Mecum für lustige Leute enthaltend eine Sammlung angenehme Scherze, witzige Einfälle und spasshafter kurzer Historien aus den besten Schriftsstellern zusammengetragen. Berlin I. 1764; II. 1768; III. 1767; IV. 1768; V. 1770; VI. 1772; VII. 1771; VIII. 1781; IX. 1783; X. 1792. [A kiadványt nem állott módomban ellenőrzi, a könyvészeti adatokat György Lajos nyomán hozom: György 1929a, 38. p.]

Villányi Péter 1992. Zabari mesék és mondák. Debrecen, Kossuth Lajos Egyetem Néprajzi Tanszék /Gömör Néprajza, 34./

Villányi Péter 2022. Galgamácsai népmesék és mondák 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó /ÚMNGy, XXVII./

Vöő Gabriella 1981. Tréfás népi elbeszélések. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Wesselski, Albert szerk. 1907. Heinrich Bebels Schwänke 1–2. Zum ersten Male in vollständiger Übertragung herausgegeben von Albert Wesselski. München–Leipzig, bei Georg Müller.

Wesselski, Albert 1909. Mönchslatein. Erzählungen aus geistlichen Schriften des XIII. Jahrhunderts. Leipzig, bei Wilhelm Heims.

Žeňuchová, Katarína 2016a. Humoristická a zábavná próza v diele J. I. Bajzu medzi literatúrou a folklórom. In Jozef Ignác Bajza v kultúrnom a literárnom kontexte. Žeňuchová, Katarína szerk. 2. doplnené vydanie. Bratislava, Slavistický ústav Jána Slanislava SAV–Slovenské komitét slavistov–Obec Dolné Dubové, 79–96. p.

Žeňuchová, Katarína 2016b. Z archívnych prameňov a najnovších výskumov o J. I. Bajzovi. Slavica Slovaca, 51. évf. 1. sz. 71–79. p.

Žert a Prawda 1796. Žert a Prawda. To gest: welmi pěkně smyssľené, utessněné Hystorye a Rozpráwky w několika stech, kteréž se pro wyraženj mysli a pro zasmánj při dlauhé chwjli, y w každé weselé společnosti, časem také y drobet pro wybrausenj rozumu dobře vžjwati mohou. Wydané podlé rukopisu Hylarya, Jokosa, Astucha. Gakožto II. Djl k Zrcadlu Possetilostj. Kraméryusowým nákladem. W Praze, 1796. k dostánj w Cžeské Expedycý w Dominykánské ulicy, v Hrabů w Nře 373.

József Liszka

A Great Castle Is Being Built on Nothing… On the International Background of a Joke Heard in Hungarian

The paper searches for the international context and historical roots of a humorous story recorded in Tešedíkovo (Pered), southwestern Slovakia. The story (ATU 1365C: The Wife Insults the Husband as Lousy-Head), which is considered a subtype of the wilful wife in the international catalogue of tales, has been known in the oral tradition of Hungarian and European peoples since folklore records from the 19^th century onwards. However, our written sources point much further back, to at least the 12^th century, and warn that oral and written culture, mutually fertilizing and reinforcing each other, could keep such stories alive for up to a thousand years. An examination of the interconnectedness of stories also provides an opportunity to highlight the broad international embeddedness of the fairy tale genres in their variants in national languages.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.01

A nemzeti identitás kritikája a kis közép-európai nemzetek esetében azt a félelmet keltheti, hogy nemzeti összetartozásuk megroppan. Ugyanis olyannyira belebonyolódtak különféle megalkuvásaik nyilvános népszerűsítésébe, hogy a saját nemzeti közvéleményük előtti nyílt kritikájukban a nemzeti együvé tartozás alappilléreinek megingatását látják. (A nemzeti identitás kritikája ugyanis a korábbi kritikák szellemében az adott eszme önellentmondását vizsgálja.[1] A nemzeti esetében azt, hogy miként kapcsolható össze a saját nemzet tagjainak nemzeti szabadsága mások nemzeti elnyomásával.)[2]

A mostani állapot védelme tulajdonképpen azt demonstrálja, hogy a 21. században új elképzelésük a nemzeti identitás továbbfejlesztéséről nincsen. Ma is a régi keretein belül akarják és tudják elképzelni a világot. Ebben is építették fel. Értékrendje és hatalmi rendszere a nemzeti harc eseménysorában csiszolódott. Megbontására az egész rendszer elleni fenyegetésként tekintenek az „építészek”.

Ám ha bemutatható, hogy szó sincsen az egész kulturális rend szétveréséről, sőt, éppen a továbbélését lehetővé tevő változtatások tervezetét látják, és a folyamat a legtöbbjüknek teret nyit, méghozzá újat, akkor kíváncsisággá változhat a félelem.

Egyre jobban láthatók ugyanis az EU mostani helyzetének válságjelenségei. A vita javarészt szerkezeti kérdésekről folyik, ám az EU polgárainak effektívebb életviteléről alig. Itt, Közép-Európában különösképpen élő ez a probléma, hiszen a térség folyamatosan az elmaradás és a felzárkózás közt ingadozott.[3] Az 1989 utáni időszak a felzárkózás új lehetőségeként jelent meg. Csakhogy akit elméletileg utolérhetnénk, az Nyugat-Európa, amely éppen elmaradófélben van a globalizáció versenyében. Olyan szerkezetben működik, amelyikben a különféle államszövetségek nyomásgyakorló képességétől függ, mit érnek el. Európai nép ugyanis nincsen. (Balibar 2004) Így az államok vezetői döntenek Európa egészének kérdéseiben.

Márpedig a modern nép kialakulása az utolsó évszázadok nemzetállamaiban egyben a szabadság és az egyenlőség fejlődésével is együtt járt. Ezek az értékek teret nyitottak az emberi kreativitásnak, s általa a világ más részeinél gyorsabb fejlődésnek. Ám a nemzeti identitás – izmusként fogalmazva a nacionalizmus – belső ellentmondása mindmáig akadályozza egy új összetartozás kialakulását.

Nincs ez másként Közép-Európában sem, ezen belül a magyar–szlovák viszonylatban. Az összetartozás stabilitásának legfőbb garanciája a két nemzet döntő többségének szilárd véleménye. Persze a vezetőrétegé is fontos, ám ha a két nemzet tagjainak szilárd meggyőződésévé válik a nemzetei sorsának összefonódása, akkor nem tud olyan politikai többség születni, amely ezt veszélyeztethetné. Az ilyen irányultságúakat ugyanis nem választják meg. Ebben az esetben a politikai verseny és a kormányváltások az összefonódás javítását érintik, nem az összefonódást magát.[4]

A közös közép-európai összetartozás meggyőződésének kifejlődéséhez mindenekelőtt a két közvéleményt kell megnyitni a másik fél előtt. Továbbá át kell tekinteni s néhány esetben újra fogalmazni azokat az eszméket, amelyeket már eleink megalkottak, és amelyeknek egyes elemei a mai világunkban is igazodási pontokat nyújthatnak. Ennek részeként a feleknek nyilvánvalóan át kell gondolniuk az alighanem legproblematikusabbnak tartott kérdést, a Szlovákiában élő, aránylag nagy létszámú magyar kisebbség problémakörét. Az uralkodó nemzetfelfogás értelmében a szlovákiai magyarok ugyanis már puszta létezésükkel fenyegetik az országot.

A magyar ajánlat nemzeti vonatkozása úgy hangzott, hogy Szlovákia biztosítsa magyar kisebbségének minden szükséges jogát az autonómia különféle formáit is beleértve, amelyek nemzet fejlődésükhöz szükségesek, s ezzel állítsa meg asszimilálásukat. Ekkor Magyarország Szlovákiai szövetségeseinek egyikévé válik.

A szlovák ajánlat pedig oly módon foglalható össze, hogy Magyarország ne befolyásolja a szlovákiai magyarok politikai életét, és ne követeljen olyan engedményeket Szlovákiától, amelyekre az biztonságpolitikai kockázatként tekint. Azaz mondjon le bárminemű kollektív jog igényléséről a szlovákiai magyarok számára, főként olyanokról, amelyek területi vonatkozással járnak.

Az álláspont enyhébb változata törvény által nem garantált, ám politikailag gyakorolható döntéshozatali lehetőséget ad a magyaroknak néhány korlátozott területen. Míg a másik, szigorúbb változata ennyit sem kínál. Sőt a szerzett jogokat is csorbítani próbálja.

Sem az egyik, sem pedig a másik nem éri el a magyar kisebbség megmaradásához szükséges minimális feltételek szintjét sem.[5] Az optimálisakról nem is beszélve.

Az enyhébb magyar álláspont tudomásul veszi a szlovák álláspontot, és hallgat a témáról, kerülve a politikai feszültséget. A szigorúbb pedig megpróbál nyomást gyakorolni.

Az első pillantásra a két szemléletmód abban különbözik, hogy míg a magyar a kisebbség fennmaradásának feltételei köré rendeződik, azaz ennek a szempontnak alakítja lényegét, addig a szlovák biztonságpolitikai megfontolások mentén – minthogy ezek a nemzeti konfliktus szükségszerűségének elméletében gyökereznek, azaz abban a meggyőződésben, hogy jelentős magyar kisebbség megléte a határ mentén (még az enyhébb szlovák felfogás szerint is) potenciális fenyegetésként értelmezendő.

Tehát ebben a kérdésben pusztán fokozataikban különbözhetnek, így beszélhetünk keményebb és puhább változataikról. Szlovák oldalon a keményebb a magyar kisebbség intézményrendszerének határozott hatalmi eszközökkel történő gyors felszámolását szorgalmazza.[6] A mérsékeltnek elég a nemzeti egyenlőtlenség fenntartásával elérhető fokozatos asszimiláció. Ebbe belefér a térségen belüli gazdasági együttműködés Magyarországgal, sőt egyes konkrét ügyekben a politikai is. Magyar oldalon pedig a nyomásgyakorlás és a szövetségi politika közt ingadoznak a felek. A megegyezési próbálkozások ez ideig a közös gazdasági érdekek hangsúlyozásától a történészek találkozásaiig terjedtek.[7] Ám ezek a nemzetfelfogásaik különbözőségeit nem tüntették el. Így együttműködésük is javarészt érdekvezérelt maradt. Sajátos értékek nem kapcsolják őket közös nemzeti alapértékeiken nyugvó szoros szövetségbe, sőt.

Az a kérdés tehát, hogy évszázados nemzeti konfliktusaik, sőt a jelenben is fennálló nemzeti ellentéteik ellenére lehetséges-e köztük az ilyen kapcsolat? A kérdés összekapcsolódik a közép-európai összetartozás újjászületésével. A magyar–szlovák nemzeti megbékélés nélkül ugyanis aligha kaphat új életképes formát. Ám a nemzeti megbékélés csak akkor lehetséges, ha a régi helyett újat is kínál. Fontos szempontnak tartjuk, hogy a felek bizalmatlansága nem pusztán a másikban gyökerezik. Feltételezésünk szerint mind ez ideig magáról sem tudta elképzelni az adott fél, hogy ne élne vissza egy esetleges kedvező történelmi helyzettel. Ez a gyanakvás különösen fontos tere.[8] Amit ugyanis önmagáról sem képes elképzelni az ember, azt nehezen hiszi el a másikról, főként ha egyébként is több kérdés állítja szembe vele. A térség nemzetei eddigi nemzeti harcaikat elsősorban a nagyhatalmak kiszolgálásával vitték sikerre, vagy bukták el, ha éppen a veszteshez kötődtek és nem álltak át időben a győztes oldalára. Egymás ellen vívott harcaik során nemcsak az egyetemes emberi szabályokat szegték meg, hanem a magukén is változtattak, ha úgy ítélték, hogy nemzetileg az előnyükre válna.[9]

Csakhogy a megállapodások elvek mentén köttetnek.[10] A felek leszögezik a mindannyiok által elfogadott szabályokat – azok egy része egyenesen íratlan, a közös értékekből következően értelmezett –, majd feltételezik, hogy mind ők maguk, mind a másik fél betartja azokat. A szabályszegés előnyeinek kihasználása a másik szabálykövető magatartása mellett értelemszerűen nem lehet része a megállapodásnak. Csakhogy a felek maguk is ilyen stratégiákkal voltak sikeresek eddig. Sőt mi több, e stratégiák igazolása a saját nemzeti közvéleményük előtt nemzeti identitásuk fontos pillévé vált. Nyilvánvalóan nehéz kilépni az ilyen a szellemi és azon belül értékrendi állapotból. Sok mindent kellene kétségbe vonni. Ettől pedig minden bizonnyal sokan tartanak.

Tehát ellenérvekre van szükség. A legerősebb alkalmazott ellenérv az életképesség argumentuma. Eszerint a magyarok elcsatolnák az ország déli részét, ám a veszély itt nem ér véget. Szlovákia déli részének elcsatolása az országot életképtelenné tenné. Ez az állítás tulajdonképpen azt tartalmazza, hogy a magyarlakta vidékek elvesztése az egész országot semmisítené meg. Ebben az értelemben a magyarok kollektív jogai az ország végét jelentenék. Aki tehát nem akadályozza minden lehetséges eszközzel a magyarok kollektív jogainak megszerzését, az az ország létezését fenyegeti.

A logikailag szabályos következtetés ellen mindmáig nincsen olyan ellenérv, amely teljes egyértelműséggel oszlathatna el minden gondosan ápolt félelmet. Az ellenérvek ugyanis legfeljebb a következtetési rend egyes állításait próbálják megcáfolni. Már amennyiben nem fenyeget a félelem további erősödése éppen az érvelés nyomán. Ha például azt bizonygatná az ember, hogy a magyarlakta területeket el is veszítené az ország, akkor mai világunkban nyilvánvalóan továbbra is ország maradna, akkor ebből nem azt hallanák ki, hogy az eredeti állítás helytelen, hanem hogy az ország életképessége mellett érvelő szeparatista. Amennyiben azzal argumentál, hogy számos más európai országban, de a világ más részein is számos autonómia létezik, akkor azonnal a rosszul működők példáit[11] kezdik emlegetni a kollektív jogok ellenzői. Mutatva, hogy íme, a szeparatizmusnak bizony vannak példái, azaz ilyen irányba fordulna a jövő. A biztonságpolitikai szempontot tehát a más irány lehetősége nem írja felül, hiszen ellentéte is lehetséges. A jóakaratban és hűségben pedig aligha bíznak, hiszen ismerik magukat, és önmagukban sincsen bizodalmuk.

Ebben a helyzetben egy megoldás marad: saját szuverenitásuk erősítése és érdekszövetségek kötése. Céljuk az erőegyensúly megtartása, illetve a maguk javára fordítása, ha erre lehetőséget látnak. A bizalmatlanság még esetleges együttműködésük esetén is megmarad. Éppen emiatt a nemzeti elválasztást tovább kell éltetni, legfeljebb imitt-amott hozzáigazítva az éppen aktuális szövetségkötéshez. Olyan kulturális mozgás azonban, amelyik egy politikai közösségbe forrasztaná a feleket, még a legszorosabb szövetségesek közt sem engedhető meg. Hiszen az sem örök, no meg a hagyományos vezetőréteg elképzelni sem nagyon tudja a módját.

Nyilvánvalóan jelentős változásokra volna szükség a feleknél. Ezeket közösen kellene végrehajtaniuk.

Ám a következő lehetséges ellenérv az erő problémája. Nevezetesen, hogy a felek ketten együtt sem válnának nagyhatalommá. Legfeljebb közepes erőnek számítanának. Továbbá Szlovákia ma is szoros kapcsolatokat ápol Csehországgal.[12] Ám még így is jóval erősebbekké válhatnának, mint önmagukban. A megegyezés nyilvánvalóan fontos elemévé válna a térség egésze számára. Véget vetne annak a bizonytalanságnak, ami a térséget uralta az elmúlt évszázadokban és elvezethetne egy új közép-európai hatalom születéséhez, de most már polgárainak nemzeti szabadságára és egyenlőségére, valamint nemzeteinek összetartozására épülve. Olyan értékrendet és szerkezetet teremtenének, amely növekvő politikai és gazdasági súlyán túl most sajátos kulturális erővel is bírna. Ez pedig új tekintéllyel ruházná fel az Európai Unióban. A ki-ki által többé vagy kevésbé lenézett posztkommunista világból átemelné magát egy példát mutatóba.

Persze felmerülhet, és bizonyára fel is merül, hogy a fejletlenebbek nem tehetnek ilyet, illetve ilyesmire egyszerűen nem is képesek. Ám a történelemben több példa van az ellenkezőjére. Ha nem volna, akkor Immanuel Wallerstein állításának alapja, a fejlődési régiók vándorlása[13] sem történne meg. Csakhogy nemcsak a múltban, hanem korunkban is zajlik ez a folyamat. Nem emelkedhettek volna fel az emberi kultúra újabb és újabb központjai, éppen annak alapján, hogy lényegileg más, az éppen uralkodótól eltérő választ adtak volna a saját koruk legfontosabb problémáira.

Az hát a kérdés, hogy ez a térség megpróbálkozik-e vele? Oly sok történelmi kudarc után persze, de ezek annyit mutatnak, hogy legfeljebb egymás rovására érhettek el valamit. És még ez is kérdéses, ugyanis a valódi győztes a térség felett dominanciát szerzett hatalom lett. Csak az ő bukása nyitott új lehetőséget, és azokkal a térség államai mind ez ideig oly módon éltek, hogy az újabb és újabb hatalmak mellé álltak, illetve kicsinységük okán oda kényszerültek.

Majd ezek az országok időről időre az egyes vezetőrétegeik egymás közti küzdelmeibe bonyolódtak, akiket is az egyik vagy a másik nagyhatalom segített a hatalomba, meg persze azokéba, akiket éppen akkor nem. Ennek a küzdelemnek fontos kulturális következményei lettek. Akik külső erők segítségével kerültek hatalomba, azok értékrendjét terjesztették, magukat igazolva. Hozzá kötik a szomszéd kultúrájának ellenzését a vele vívott nemzeti harc okán, de legalábbis a saját közvéleményük előtti szelekcióját, ha éppen közösek az érdekeik.

A lényegi változás elmaradását jól mutatja Bibó István műveinek szlovákiai sorsa. A magyar gondolkodó Szlovákiában nem vált a széles nyilvánosság által ismert személlyé, és a korábbi államfelfogás nem változott meg Szlovákiában. Bibó egyes írásai megjelentek ugyan szlovákul,[14] ám néhány konferenciánál tovább nem jutottak. A tömegtájékoztató eszközökben széles teret kapó vita nem folyt nézeteiről, jelentős szlovák politikai pártok nem építették be azokat programjaikba.[15] Az olyan kritika, amelyik nyilvános és részletes vita révén a szlovák vezetés felelősségét firtatná szomszédai nemzeti alávetetésében, nem lett a nemzetté válás értékelésének egyik alapszempontja.[16]

Így továbbra is a nemzeti relativizmus[17] uralkodik, amelyikben a szomszédok nacionális üzelmei állnak az értékelés negatív, a hazaiak manőverei pedig a szükséges, sőt igazságos védekezésként a pozitív oldalon.

Világos, hogy a nemzeti küzdelem ilyen beállítása nélkül a hazai közvélemény is nehezen volna meggyőzhető, hiszen számára is láthatóvá válna a e küzdelem gátlástalansága, és a nemzeti relativizmus elvének uralma. Ez pedig a nemzeti összetartozást gyengítené, méghozzá nem is akármennyire. Legalábbis az uralkodó nemzetfelfogás értelmében. Más pedig legfeljebb elemeiben létezik, és még abban az állapotában is akadályozni kell, hogy a széles nyilvánosság értékrendjébe épüljön. Teljesen megtiltani ugyan egy alkotmányos demokráciában nem lehet, ám ismerete és hatása aránylag szűk korlátok közé szorítható. Persze amennyiben a nemzeti értelmiség nagy részével elfogadtatható, hogy csak a szomszédtól való nemzeti elválasztás biztosíthatja a saját nemzetük jövőjét. Jelentősebb eltérés legfontosabb elemeitől pedig veszélyezteti. A kapcsolat így saját értékrendjének csapdájában kerül. A nemzeti elválasztás nem engedi a nemzeti kultúrák összekapcsolását, összekapcsolódásuk nélkül azonban tovább élnek félelmeik a másiktól, azok okán pedig továbbra is fenntartják a nemzeti elválasztás rendjét.

Ez a rend pedig megtartja őket kis államnak és nemzetnek, ami tovább élteti félelmeiket és indokolja a nagyhatalmakhoz való igazodás stratégiáját. A nagyhatalmak pedig megtartják kicsinyeknek őket saját hatalmi érdekeik által vezérelten, tehát életben tartja azokat a körülményeket, amelyek okán e kicsik veszélyforrásként látják a másikat.

A hatalmi dominancia által hatalomba segítettek pedig saját legitimitásuk okán igazolni igyekeznek a nagyhatalmi dominancia elfogadását. Úgy érvelnek, hogy csak az adott hatalom dominanciája tudja garantálni biztonságukat a szomszédjukkal szemben, s kielégíteni a vele szemben támasztott igényeiket. Dominanciája emiatt kívánatos. Az alávetettség indoklása így egyben fenn is tartja azt. Az ellentmondássor ismét és ismét újratermeli önmagát. Feloldásához a mostani ellentmondásokat feloldó önazonosságra volna szükség.

Ám a felemelkedésükhöz, mint azt jeleztük, egy alapvető kérdéssel kell szembenézniük: lesz-e együtt elég erejük? Ez nyilvánvalóan alapvető kérdés. Nos, a magyaroknak és a szlovákoknak együtt is aligha. Csakhogy az Európai Unió egészének sincs a mostani állapotában. Annyi azonban ma már nyilvánvaló, hogy az EU-n belül kettőjüknek, esetleg hármuknak, négyüknek több, mint egyenként, önmagukban. Továbbá az is világos, hogy nem csak ők ketten vannak ilyen helyzetben. És nem is csak a visegrádi négyek. Számos állam alkot különféle együttműködő csoport az Európai Unión belül javarészt valamilyen közös érdekük vagy territoriális közelségük okán.[18] Az EU-n belüli verseny egyik alapkérdése tehát nem pusztán az, hogy a visegrádi négyek, esetleg más hozzájuk csatlakozók közös szervezete működőképes lesz-e, hanem hogy hatékonyabb lesz-e a többiekénél? Ugyanis a jövőjük nemcsak az egyes tagállamok, hanem közös szervezeteik hatékonyságától is függ.

A hatékonyság nyilvánvalóan függ nemzeteik összetartásától. Ha ugyanis az országok népei közt ereszt gyökeret a meggyőződés, hogy sorsukat csak közösen vehetik a maguk kezébe, akkor ezen az esetleges kormányváltások sem változtatnak.[19] Ám a szoros, politikai közösséget képző összetartozás tudatának megszületéséhez véget kell vetni annak a gyakorlatnak, amely feldarabolta a térséget az elmúlt évszázadokban. Ahhoz pedig e gyakorlat mögött álló elveken is változtatni kell.

A magyar–szlovák viszony megváltozása az egyik feltétele az új közép-európai viszonyrendszer megteremtésének. Ha átalakulna, akkor a többiek számára is mintaként szolgálhatna. Nemcsak diplomáciai és gazdasági szempontból, hanem az átalakulásban rejlő kulturális dinamika okán is. Ha pedig sikerrel jár, akkor a térség kulturálisan is mintát adhat másoknak, és Nyugat-Európa államai polgárainak is vonzóvá válhat. Mindenesetre amennyiben a közép-európai összetartozás tudata erősebbé válik a többi államcsoporténál, akkor erősebb lesz egymás segítésének szándéka is.

Amikor a népek összekapcsolódására épülő szövetségről beszélünk, amelyeket különböző nemzetiségűek alkotnak, nemcsak az egyes államok népének kötődéséről van szó a másikéhoz, hanem az egyik nemzetnek a másikhoz, éljenek tagjai akár az egyik, akár a másik államban. Ehhez pedig az eddigi, jelentős mértékben egymás elleni harcaik hagyományára épülő nemzeti identitásuk megváltoztatására is szükség van. Különösen igaz ez a szlovák–magyar viszony ma uralkodó értékrendi alapjaira.

Ámde azzal is számolni kell, hogy a változás elmarad. Az államok vezetései nem akarják korlátozni a saját ideológiai és propagandahatásukat államaik polgáraira azzal, hogy a szomszéd is hatással lehet rájuk. Persze ők is a szomszédra, csakhogy ezt részben nem értik, részben a maguk hatalma szempontjából nem tekintik előnyös cserének. Emiatt azok érveivel, akik továbbra is valamelyik hatalom befolyása alá szeretnék vonni országukat, ma is számot kell vetni. Méghozzá abból a szempontból, hogy jobb-e, ha egymásra támaszkodnak ezek a nemzetek, mint ha valamelyik nagyhatalom segítőivé válnak. Ám ezzel a dilemmával már eddig is számot kellett vetni. Az hát korunk kérdése, hogy változott-e valami?

Az egyik alapvető változás a térség korábbi fejlődési célja: Nyugat-Európa ma az elmaradás nagyrégiója a globális versenyben. A nála uralkodó rend ma ezt ígéri. Fontos értékelési szempont, hogy nemcsak gazdaságának bicegése a probléma. Egy olyan kérdésben is kötelező mintát ad, amely e nemzetek nemzeti legitimitásának lényegét kérdőjelezi meg. Nevezetesen a ma uralkodó gyermekvállalási felfogás elfogyásra ítéli őket. (Farkas–Agócs 2019, 9–14. p.) Azaz a fejlődés mai ígérete immár az elfogyást vonja magával. A nemzeti felemelkedés kommunikált ígérete a nemzet megszűnését jelenti. Amennyiben a rohamossá váló populációs lejtmenet mellé a harmadik világból jövő korlátlan, azaz emiatt tömeges beáramlást is elfogadtatják velük, akkor kulturális jellegük ugyancsak gyorsan átalakul.[20]

Ám ha a hagyományos félelmeik szempontjából tekintünk magyarok és szlovákok mai viszonyára, akkor nyilvánvalóan felé kell tenni a kérdést: kettejük szoros összefogásával mit kockáztatnak? A hagyományos nemzetfelfogás értelmében a szlovákok azt, hogy a szlovákiai magyarok magyarok maradnak. A magyarok pedig azt, hogy a szlovákiai magyarok szlovákiai magyarok maradnak. Azaz Szlovákiában tovább élhet az az álláspont, hogy az állam egységére fenyegetést jelentenek a magyarok. Magyarországon pedig az elszakítottságuk állapotának bírálata folytatódhat. A két érvrendszer persze kölcsönösen erősíti egymást, így jövőbeni súlyuktól függ a két ország és elsősorban a két nemzet együttműködése. Amennyiben együtt jobb perspektívát kínálnak népeiknek, mint külön s egymással szemben, akkor új korszakot nyithatnak. Ha nem, akkor marad a régi, méghozzá a 21. század kontinentalizációs és globalizációs kihívásai közt. Ahhoz tehát, hogy az Európai Unió szervezett országcsoportjainak versenyét megnyerjék, másoknál jobban kellene együttműködniük, miközben pedig a saját küzdelmeiket is folytatják, azaz egymással szemben is kényszerítő erejű pozícióharcot vívnak. Csakhogy ez a globális versenyben lenullázza az esélyüket, és az Európai Unión belül is a régi kisállami megalkuvásokra redukálja.

A nemzeti identitásnak az a vonatkozása, amely értelmében a nacionalizmus az elit eszköze, amelyikkel harcba hívja a tömegeket, (Kedourie 2000, 140–141. p.) ebben az esetben a legfőbb harci céllal, a nemzeti identitás egyik ideológiai pillérének számító ellenségnek nyilvánított szomszéddal szemben, működésképtelenné válna, azaz a nemzet felemelése helyett annak minden korábbinál jelentősebb lecsúszását okozná. Ellenben összefogás esetén a felek a magukénál nagyobb embercsoport erejével számolhatnának[21] a nemzetközi érdekkonfliktusok során. S ami a legfontosabb, együtt nemcsak politikai és gazdasági, hanem kulturális hatásuk is megnőhetne. A modernség egy olyan terét nyitná meg a térségben, amely eddig másutt is meglehetősen szűken létezett. A több nemzet által alkotott kulturális és politikai közösség olyan kulturális, gazdasági és persze politikai lehetőségeket hordoz, amelyek felemelhetik Közép-Európát, sőt akár az EU egészét.

De ez nem lehetséges a mai állapot kritikája nélkül. Ezzel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy az EU-n belüli vitáknak és a belőlük eredő vetélkedésnek korlátozottnak kell lennie. Semmiképpen sem vezethet az Európai Unió felbomlásához, sőt mi több, építenie kellene. Az az optimális megoldás, ha a többieknél jobb, így követésre méltó teljesítményt mutat fel az adott államcsoport. Tehát az unión belüli érdekütközésekben a többieknél hatékonyabban kellene fellépniük. Ám ami még fontosabb, az unió egészét érintő kérdésekre is jobb válaszokat kell adniuk. A globalizáció kihívásaira olyan színvonalas megoldásokat kellene kínálniuk, amelyek az egész unió számára perspektívát ígérnek. Ám ehhez mindenekelőtt maguknak kell olyanná válniuk, hogy ezt együtt tehessék, és általában másoknál jobban.

Nyilvánvalóan nem követhetik azt az utat, amelyre sokan tekintettek vágyakozva, és többen rá is léptek: nem lehet céljuk a mások, először is az egymás feletti nemzeti dominancia. A cél az unió egészének felemelése, olyan mintát adva, amely követésre méltó. Azaz a globalizáció kihívásaira kell a legjobb és legértékesebb koncepciókat megalkotniuk. Az unión belüli verseny legfontosabb területe ugyanis ebben áll. Az unión belüli pozíciók elfoglalása, az unió erőforrásainak az adott fél számára kedvező elosztása mind fontos persze. Ám a jelen viszonyok közt önmagukban csak a térvesztés folytatásának újabb és újabb epizódjai. Akkor jelentik a jövőt, ha szolgálnak valamit. Az pedig nem lehet kevesebb, mint az Európai Unió visszaemelése a világ fejlődésének élvonalába. Ami kevesebb ennél, az a globalizáció versenyében mások befolyásának európai erősödését, valamint az EU külső befolyásának gyengülését hozza.

Tehát az EU-n belül a valóságban immár nem az a legfontosabb kérdés, hogy kinek kezébe kerülnek a többiek feletti dominancia eszközei, hanem hogy ki tudja megállítani Európa térvesztését és visszaemelni az uniót a világ élére. Aki erre nem képes, sőt aki ezt még őszinte célként sem fogalmazza meg (és ma ez a helyzet), az úgysem marad sokáig vezető pozíciójában. Vagy ha igen, az javarészt már nem az európaiak akaratából lesz. (Coudenhove-Kalergi 2004)

Közép-Európa emiatt nem adhatja alább. Ha alább adja, akkor maga is a visszamaradást segíti. Közép-Európa alapvető gondja ma nagyobb, mint a múltban volt. A kihívás, ami előtt áll, nem az, illetve nem pusztán az, hogy képes lesz-e felzárkózni a nálánál fejlettebb Nyugat-Európához, hanem hogy miközben Európa nyugati fele is fejlettebb nála, képes-e a Nyugatot és általa önmagát ismét a világ legfejlettebb régiójává segíteni. Tehát nem Nyugat-Európa elmaradásának a folytatódásához kellene felzárkóznia, még ha az mai állapotában fejlettebb is őnála. A verseny ugyanis elsősorban már nem kontinentális, hanem globális, amiben az európai térség nem áll jól. Mindenekelőtt azt kell hát eldöntenie az uniónak, mivé kíván válni. Megmarad-e abban az állapotában, amelyben folytatódik az évszázada tartó negatív folyamat, vagy szembenéz-e vele, azaz önmagának is nyíltan bevallja, majd másként dönt. Tehát a közép-európai országoknak azt kellene mérlegelniük, hogy az EU fejlettebb felének globális elmaradásában kívánnak-e részt venni, vagy többet akarnak. Amelyikük az előbbi mellett dönt, az a Nyugat közép-európaiasításában vesz részt. A saját hozzájuk történő felzárkózásával együtt is. A kontinens visszaszorulása a globális versenyben hasonló helyzetbe sodorja, mint amilyenben Közép-Európa volt vele szemben akkor, mikor még ő volt a világ legfejlettebb nagyrégiója.

Közép-Európa nemzeteinek és államainak emiatt azt kell megfogalmazniuk, mit értenek felzárkózás alatt. Csak azt, hogy Nyugat-Európát kívánják utolérni, vagy a világ élvonalába akarnak kerülni. A kettő egykor ugyanaz volt. Korunkban azonban egyre kevésbé. Ámde a legfejlettebbek közé mégis csak velük juthatnak. Avagy tovább sodródhatnak velük hátrafelé. Ha pedig Európa az egyre inkább elébük kerülő hatalmak küzdőterévé válik, akkor maguk is az ő eszközeikké silányulnak. Mint ahogy az Európai Unió többi tagállama. Együtt azonban ma még elkerülhetik ezt a sorsot.

Megjegyzendő, hogy korábban a közép-európai kis nemzetek közös erővel elkerülhették volna az alávettetésüket. (Bibó 1986) Amennyiben ezen most változtatnának, akkor a Nyugatnak mutatnának mintát. Ezzel pedig maguknak is esélyt teremtenének. Nemcsak az EU-n belüli befolyásuk nőne, hanem a jövendő mintájának alapformáját is megalkotnák. Ez egyben a felelősségük is. Sokkal nagyobb ez a felelősség a korábbinál. Ám aki uniós tagságát komolyan veszi, az a többiekért is felel, nemcsak magáért. Még pontosabban: a többekkel együtt felel magáért. Ez a felelősség immár nem a mások feletti uralom adta kötelességekből, hanem a közös fejlődés lehetőségéből ered. Maguké által a többiek emelkedését is segíteniük kellene a feleknek. Ha ugyanis a magukét olyan formába öntik, amely a többieket is gazdagítja, és kölcsönös ez az igyekezet, akkor újabb és újabb ösztönzést kapnak egymástól.

A saját nemzet ősöket kínál. Olyanokat, akiktől tanulni lehet, mind sikereikből, mind hibáikból. Olyanokat, akikre tagjai büszkék lehetnek, akik megdobbantják szívüket, és akik elgondolkodtatnak. Akik nyomán megértheti az ember: nemcsak a mostnak él, életének mélyebb értelme van, nemcsak önmaga létezése.

Ma Európában és annak közepén összekapcsolható az itteni kis nemzetek nemzeti fejlődése az ország és a térség felemelésével a kontinentalizáció és a globalizáció élesedő versenyhelyzetében. Ebben eleink, valódi s nem hazudott eleink számos kiváló s nemes példát mutattak. Büszkén felmutathatók, hiszen nemcsak az itteniek példái lehetnek. De persze elsősorban az övék. Csak rá kell mutatni, hogy a mai világban mit is kínálnak egy szlovák embernek a magyarok, a magyar kultúra, és fordítva. Méghozzá konkrétan. Ha eléggé konkrét és részletes a bemutató, akkor a nemzeti agresszivitásra épülő ideológia erejének jelentős részét elveszíti. Persze az általános nemzetkép megváltoztatása már egy kiterjedtebb probléma. Ám a konkrét esetek más kötődést is teremtenek.

Az ilyen kapcsolatok, kötödések és a belőlük eredő új kulturális kombinációk persze közvetítőket igényelnek. Emiatt a szlovákiai magyarok kis világa ma sokkal nagyobb önmagánál. Szűkebb értelmezésben is a térség jövőjét befolyásolja. Tágabban pedig mintaként és a térség jellegeként hat az EU egészére. Akár jó, akár rossz mintaként. A szlovákiai magyarok történelmi jelentősége most messze meghaladja e népcsoport méretét. Ugyanis nagy hatással lehet mind a maga, mind pedig a környezete jövőjére. És ezért a célért nemcsak a vezetői, hanem minden tagja tehet. Ha a szlovákiai magyarok meg tudják őrizni súlyukat az országban, az minden bizonnyal valamiféle megegyezésre ösztönözné a két nemzetet. Ebben a helyzetben szélesedne a nyilvánosság előtt folytatható véleménycsere tere. Mai helyzetében a két ország is egymásra van szorulva. És ami legalább ugyanannyira fontos: ezt lakosságuk egyre nagyobb hányada tudatosítja.

Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a szlovákiai magyarok számára olyan helyzet van kialakulóban, amilyenben kisebbséggé válásuk óta nem voltak. Nem pusztán amiatt, mert egymásra szorul a két nemzet. Ez eddig is így volt, csak a felek ezt nemcsak hogy nem tudatosították, hanem egyenesen elfedni próbálták. A változás éppen a kölcsönös függés felismerésében áll. A felismerés ma még inkább konkrét kérdésekhez kötődik (pl. gazdaság, migráció, közös érdekek az EU-ban stb.). S ma is él az a nemzeti tudatformálás, amely a két nemzet szembenállására épül. A változást továbbá zavarhatják azok az erőfeszítések, amelyek a térség kis nemzeteinek megosztására törnek ma is. Ám ez a két tényező eddig is jelen volt. Ami más, az az EU és a NATO által kínált szélesebb döntéshozatali tér, szemben a korábbi sokkal közvetlenebb nagyhatalmi dominanciával. A közép-európai kis nemzetállamok ma azonban a saját kezükbe vehetik annak az értékrendnek a megváltoztatását, amelyen az egymáshoz fűződő viszonyuk nyugszik. Megtehetik, hogy a korábbi nemzeti ellenségeskedéseiken lényegileg változtatnak. Ebbe most senki sem avatkozhat be eléggé hatékonyan. Részben nem akarják, részben pedig nem is tudják a korábbi évszázadhoz hasonlóan fenntartani, sőt akár erősíteni az egymástól való félelmeiket. Ezért Közép-Európa nemzetei most változtathatnak, a jelenleg egyre jobban összefonódó érdekeiket összetartozásuk meggyőződésévé fejleszthetik.

A folyamat minden bizonnyal szélesebb környezetükre is nagy hatással lenne. A nemzeti szabadság egy új felfogását terjeszthetné el. A nemzeti szabadság a felvilágosodás óta elválik az egyénitől.[22] Azok a kormányzatok, amelyek az egyénit megadni, kiszélesíteni igyekeztek, kevés kivételtől eltekintve[23] nem tették ezt a nemzetivel. De fordítva is igaz. Azok a kormányzatok, amelyek korlátozták az egyéni szabadságot, a nemzetük tagjainak sajátos jogait többször kiharcolni igyekeznek, sőt azt esetenként el is érik.[24] Közép-Európában ez a különbség különösen nagyra nőtt. A térséget befolyása alá vonó nagyhatalmak kiszolgálása pedig tovább növelte. Akár az egyik, akár a másik bírálata ezért aránylag könnyű, hiszen vagy a demokráciahiány, vagy a nemzetietlenség a szemére vethető több nyilvánvaló argumentumot használva.

A megbékélés egyik szellemi feltétele e kettősség egészének a kritikája. Nem csak az egyik vagy a másik felének, tudniillik a kettősséget együtt teremtették meg, és éltetik mindmáig. Amennyiben a felek megérthetik mindkettő gyengéit és megteremtik pozitív elemeik összekapcsolásának elvrendszerét és szabályait, akkor túljuthatnak az elmúlt évszázadok értékrendjén. Megteremthetnek egy újat, amely összekapcsolja az emberi szabadságot a nemzetivel és az emberi jogokat a nemzeti jogokkal. Ha a felek közösen alkotják meg az újat, márpedig jellegénél fogva egymás nélkül nem is tehetik, akkor az eredménye is közös lesz.

Nevezetesen egy olyan identitás, amely éppen a korábbi nemzeti elválasztás kritikájára építve kapcsolja össze e feleket, közös, egymásban is fellelhető értékeikkel építhet utat a jövőbe.

Irodalom

Acton, Lord 1991. Nacionalizmus. In Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai. I. köt. Budapest, Atlantisz.

Balibar, Étienne 2004. We the People of Europe. Reflections on Transnational Citizenship. Princeon and Oxford, Princeton University Press.

Bibó István 1986. A kelet-európai kis államok nyomorúsága. In Uő: Válogatott tanulmányok II. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Daněk, Viktor 2024. 168 hodin | Česko-slovenské vztahy na bodu mrazu. Europeum, 25. března.

Coudenhove-Kalergi Richard 2004. Páneurópa. In Szénási Éva (szerk.): Elméletek az európai egységről II. Budapest, L’Harmattan Kiadó, Zsigmond Király Főiskola.

Farkas Péter–Agócs Gergely 2019. Európa népessége. In Székely András–Farkas Péter–Nyírády Adrienn–Agócs Gergely (szerk.): Európai Családpolitikai Kitekintő. Budapest, Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért, 9–14. p.

Jászi Oszkár 1989. Masaryk elnök tanításai. Az új Európáért. In Uő: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. Századvég Füzetek 1. Budapest, 283–291. p.

Kaplan, Karel 1990. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Kedourie Elie 2000. Nationalism. Oxford, Blacwell Publishers Ltd., 140–141. p.

Le Pen, Marine 2021. Az EU célja a totális irányítás. Magyar Nemzet, október 27.

Szűcs Jenő 1974. Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat.

Szűcs Jenő 1981. Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle, 24. évf. 3. sz. 313–359. p. https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1981_3/szucs.pdf

Peter Weiss 2023. Zo slovensko-českých vzťahov sa vytratila srdečnosť. Pravda, 28. 11.

László Öllös

The Danger of Criticism

The paper examines some issues of Hungarian–Slovak national reconciliation. Above all, from the point of view of the fear that a critique of the internal contradictions of national identity, which examines the form of identity to which they owe their influence and power, can provoke in the bearers of traditional national identity. The paper also offers an alternative, building on the very rules and presumed outcome of this critique.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.07

1. Bevezetés

A romani nyelv online használatát vizsgáló kutatások (Leggio 2020) eddig jórészt ortográfiai kérdéseket és a dialektusok online reprezentációját, valamint emblematikus-emancipációs funkciójú, gyakran a roma aktivizmushoz köthető írott szövegeket vizsgáltak. A közösségi online nyelvhasználat jellemzőire kevesebb figyelmet fordítottak (kivételként l. Hámori 2018, Leggio 2015). Arról, hogy a gazdasági migráció következtében a származási országuktól távol élő romák hogyan alkotnak transznacionális digitális közösséget az otthon maradt rokonaikkal, és hogyan hoznak létre több színterű online társadalmi eseményeket, köztük rítusokat, főként antropológiai írások láttak napvilágot (Beluschi-Fabeni 2018, Benarrosh-Orsoni 2016, Ogáyar-Marín et al. 2018), ezek azonban a nyelvi-nyelvhasználati aspektusokat kevéssé érintették.

A pandémia időszaka olyan helyzetet teremtett, ami még inkább ráirányította a figyelmet az online kommunikáció „grassroot”, közösségi igények által alakított formáira. (Prószéky 2017) A személyes érintkezést korlátozó járványügyi rendelkezések következtében az összetartozás, szolidaritás fenntartásában alapvető fontosságú interakciós rítusok láncolata is megszakadt. (Collins 2020, Božic 2021) A kapcsolattartás online formái ugyanakkor felértékelődtek. Olyan új, online rítusok keletkezésének lehettünk tanúi, mint az egészségügyi dolgozókat köszöntő kollektív taps, az erkélyekről közvetített ismétlődő zenei performanszok és közös éneklés, továbbá a különféle online kihívások, például a Facebookon terjedő hagymaevés rítusa vagy a táncos kihívás a magyarországi romák között. Az új helyzet a kutatókat is kihívás elé állította és az adatgyűjtési módszerekben is változást hozott. (Fotta–Gay y Blasco 2024) A terepmunka abban az értelemben is több színterűvé vált (Lajos 2015), hogy nem kerülhette meg az online térben zajló interakciók vizsgálatát („netnográfia”, l. Dörnyei–Mitev 2015).

A távolságtartást előíró rendelkezések a sűrű hálózatú roma közösségek kapcsolatcentrikus morális rendjével élesen szembenálló viselkedést követeltek meg, mivel lehetetlenné tették a szolidaritás és osztozás alapvető gyakorlatait. Mind a személyközi érintkezés hétköznapi formái (pl. a rokonlátogatás, a vendégfogadás, a betegek látogatása), mind a nagy társadalmi nyilvánosságot igénylő események (pl. a házasság, a gyász rítusai) tiltottak lettek. A gábor roma közösségekben kiemelkedő társadalmi jelentőségű, több száz résztvevőt mozgósító gyászrítusok elmaradtak. Nem lehetett megtartani a kétéjszakás virrasztást, amelyre a felravatalozott elhunyt jelenlétében szokott sor kerülni az elhunyt házában és annak udvarán, ahogyan a temetés napján és hat héttel később szervezett emlékrítust, a pománát sem. A járvány első hullámának idején Romániában a temetés résztvevőinek számát is nyolc főben maximálták, így sokan csak valamely jelen levő rokon mobiltelefonos élő közvetítését követve vehettek búcsút elhunyt szeretteiktől. Részben átalakult a néhány éve már mediatizált formában is zajló eskü (vandjelije) rítusa is, amely a konfliktusmegoldás és a morális rend fenntartásának fontos gyakorlata a gábor közösségekben.

Magától értetődő volt a kérdés, vajon hogyan kezelik ezt a saját értékrendjük szerint amorális viselkedést normatívvá tevő helyzetet az általam ismert erdélyi gábor közösségek. (Szalai 2010)Míg a járványhelyzetben a különböző roma közösségek társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó fokozott kiszolgáltatottságát számos kutatás vizsgálta (l. a Gay y Blasco és Fotta 2023 által szerkesztett kötet tanulmányait), arról kevesebb szó esett, hogy a közösségek milyen támogató gyakorlatokat hoztak lére. Az alábbiakban egy, a járvány idején kialakult és azóta is fennmaradt online kapcsolati gyakorlatot, a lajvo manglimo ’online ima’ interakciós rítusát vizsgálom erdélyi, romani–magyar–román háromnyelvű gábor roma közösségekben. Ahhoz, hogy ennek az online gyakorlatnak a tágabb társadalmi kontextusát megérthessük, szükséges röviden szót ejteni a gábor közösségekről.

2. A társadalmi kontextus: gábor roma közösségek Erdélyben és online

A cikk előzménye egy erdélyi, gábor roma közösségekben végzett antropológiai nyelvészeti terepmunka, amely a romani nyelvhasználatot vizsgálta, különös tekintettel annak relációs aspektusaira.1 A kutatás magában foglalt egy többéves tartózkodást egy Maros megyei település (Nagyfalu) gábor roma közösségében, amely lehetővé tette a résztvevő megfigyelés módszertanának alkalmazását és a közösség romani nyelvváltozatának elsajátítását.

A régióban élő gáborok három, egymással szoros társadalmi és gazdasági együttműködést fenntartó roma közösséget különböztetnek meg, amelyekre gyakran az ol trin gava ’a három falu’ kifejezéssel utalnak. A terepmunka fő helyszíne az a közösség volt, amelyre a gáborok Erdély-szerte olyan metaforákkal utalnak, mint az o čentro ’a centrum’ vagy o baro gav ’a nagy falu’. Ez a terminológia is jelzi azt a társadalmi jelentőséget és presztízst, amely a település mintegy 800 fős roma közösségének egyes szegmenseihez kapcsolódik. Erre a településre, illetve az itt élő/innen származó közösségre a romák közötti politikai diskurzusból kölcsönzött Nagyfalu álnévvel utalok. A „három faluban” és a megyeszékhelyen élő gábor romák rokonsági hálózatának szálait követve más régiókban és településeken (pl. Tordán, Kolozsváron, Nagyváradon) élő családok körében is volt módom különféle családi és közösségi eseményeken való részvételre. Magyarországra visszatérve sem szakadt meg a kontaktus. Amellett, hogy kapcsolatot tartok itt élő gáborokkal, a terepmunka abban az értelemben is több színterűvé vált, hogy marginális résztevőként, megfigyelőként bekapcsolódtam a gábor romák online, transzlokális közösségébe és nyilvánosságába is. Az online kapcsolati gyakorlatok értelmezésében így támaszkodni tudok a személyes jelenléten alapuló intenzív terepmunka éveiben felhalmozott tapasztalatokra.

A gábor közösségek etnikailag endogám közösségek: elutasítják mind a más romákkal, mind pedig a nem romákkal (gázsókkal: magyarokkal, románokkal) való házasodást. E közösségekben a szervezett házasság elfogadott és elterjedt gyakorlat, a fiatalok megházasítása révén létrehozott affinális rokonsági kapcsolatnak (xanamikimo ’apatársi szövetség’) kiemelt társadalmi jelentőséget tulajdonítanak, fontos társadalmi tőketípusként tekintve arra. A házasság a kapcsolati hálózat bővítésének és ideálisan a társadalmi tőke és presztízs gyarapításának stratégiája is. Azért övezi jelentős társadalmi érdeklődés, mert arra a romák politikai aktusként, a saját etnikai csoportjukon belüli társadalmi elismerésért és hírnévért folytatott versengés (ŕomani politika) egyik gyakorlataként tekintenek. (Berta 2014, 86–146. p.; Olivera 2020)

A gábor közösségekben a többnyelvűség hétköznapi realitás. Felnőttkorukra sokan három (vagy több) nyelvet képesek kiválóan használni. Anyanyelvként egy erdélyi vlah romani dialektust beszélnek, környezeti nyelvként sokan elsajátítják a regionális magyar változatot, és a tágabb társadalmi környezet és az állam nyelveként jól beszélik a román nyelvet is. A terepmunka során megismert közösségek többnyelvűsége stabil és romanidomináns, nyelvcserére utaló jelek nem tapasztalhatók. Az intraetnikus kommunikáció nyelve a romani, a családban és a közösségi események (pl. virrasztók, esküvők, nyilvános eskük) diskurzusaiban, informális és formális helyzetekben egyaránt elsősorban ezt használják. A magyart és a románt a gyerekek az interetnikus kommunikációban, az iskolában és a médiából sajátítják el. Sok kisgyermek minimális magyar és/vagy román nyelvtudással kezdi meg az iskolát. Az alfabetizáció a környezeti nyelvek valamelyikén történik.

A rendszerváltás óta a gábor romák többsége közvetítő kereskedésből él, továbbá vannak, akik bádogos és egyéb építőipari munkákat végző családi vállalkozást működtetnek. Nagyfokú gazdasági mobilitás jellemző körükben. Sokan Románián kívül keresik a megélhetést, például Magyarországon kereskednek vagy itt dolgoznak bádogos vállalkozóként. Vannak családok, akik az év nagy részét Magyarországon töltik. Házat vásároltak, letelepedtek, gyermekeik itt járnak iskolába. Sokan számos más európai országban is megfordultak (Franciaországtól Belgiumig, Angliáig, Horvátországig és Szlovéniáig). A 90-es években több családnak voltak török gazdasági kapcsolatai, később voltak időszakok, amikor sokak gazdasági érdeklődése Oroszország, a balti államok, Lengyelország és a skandináv országok felé irányult, sőt néhányan Kínába is eljutottak. (A gábor romák gazdasági stratégiáiról l. Berta 2014, 23–50. p.) Magyarország mellett több család él Szerbiában, Boszniában és Németországban is. Mivel a gáborok megélhetési stratégiái időszakos vagy tartós migrációt igényelnek, a közösségek tagjai gyakran vannak távol otthonuktól, ám erősen kötődnek származási helyükhöz és annak régiójához. (Olivera 2012) A közösségek migráló tagjai a mobiltelefonok és az internetes technológiák aktív használatával tartanak kapcsolatot egymással és az otthon maradtakkal, megteremtve ezzel a gáborok transzlokális, transznacionális közösségét, miközben továbbra is kötődnek ahhoz a településhez, ahonnan származnak. A másutt megkeresett javakat rendszerint ott használják fel, ott építenek házat, oda térnek haza ünnepekre, az elhunytakat ott helyezik végső nyugalomra, ott tartják a virrasztást is. A származási hely volt az, ahová a pandémia idején a más romániai településeken vagy külföldön tartózkodó romák nagy része hazatért.

Témánk szempontjából fontos említést tenni a gábor közösségek vallásosságáról. Ahogyan a rendszerváltást követően sok más roma közösségben,2 úgy az erdélyi gábor romák között is intenzív vallási konverziós és ritualizációs folyamat indult meg. Korábban a gábor romák a településükön elérhető történelmi egyházak híveiként, jobbára görögkatolikusként (1948 után ortodoxként) vagy reformátusként voltak nyilvántartva. Míg más roma közösségekben főként a pünkösdizmus térhódítása jellemző, a gábor romák többsége a Hetednapot ünneplő adventista egyházhoz csatlakozott, ezért a nem roma környezet gyakran adventista, szombatista gáborokként utal rájuk. Bár néhány gábor férfi már az 1970-es években megkeresztelkedett, a megtérés-narratívák szerint ez akkor még egyéni, elszigetelt jelenség volt. Az 1990-es években indult meg a gáborok tömeges csatlakozása az adventista felekezethez. Vannak olyan erdélyi adventista gyülekezetek, ahol ők alkotják a tagság többségét, egyes településeken, például Nagyfaluban jelentős adományokkal és munkájukkal is támogatták az imaház felépítését. A férfiak közül többen részt vesznek a helyi gyülekezetek irányító testületében, presbitériumában is.

Az új vallási orientáció hatást gyakorol a roma közösségek társadalmi és nyelvi gyakorlataira, például a fogyasztói szokásokra, időbeosztásra, sőt egyes rítusok (pl. az eskü, a keresztelés, a temetés) kivitelezésének módjára is. Az adventista vallási előírásokkal összhangban lemondtak az alkohol- és sertéshúsfogyasztásról, tartózkodnak a szombati munkavégzéstől és pénzhasználattól, sokan aktív imaház-látogatókká váltak. A szombatot az otthonuktól távoli településeken vagy országokban tartózkodó gáborok is megtartják, így például Magyarországon, Szerbiában vagy Németországban is felkeresik az adventista imaházakat. Vannak, akik például budapesti vagy szegedi gyülekezetben keresztelkedtek meg (vagy újra), és nem ritka, hogy Facebook élő közvetítésben jelentkeznek be külföldi, például szerbiai vagy németországi imaházakból a szombati istentiszteletről.

Egyes társadalmi gyakorlatok esetében ideológiai konfliktus figyelhető meg az adventista morális rend és a roma társadalom morális és interakciós rendje között. A legélesebb konfliktus a két morális rend között a házasság kapcsán tapasztalható. Az adventista egyházi gyakorlat különböző szankciókkal (pl. „figyelem alá helyezés”, kizárás) sújtja a polgári jog értelmében kiskorú gyermekeiket összeházasító szülőket és olykor a nagyszülőket is. (A kizárt személyek látogathatják a gyülekezetet, de nem vehetnek úrvacsorát, és újra kell majd keresztelkedniük.) A gyermekházasság gyakorlata tekintetében a gábor társadalom ellenáll a változásnak, míg az utóbbi néhány évben az adventista egyház vezetése igyekszik rugalmasságot tanúsítani és olyan szankciókat alkalmazni, amelyek nem vezetnek a gábor roma hívek elvesztéséhez.

A morális rendek különbségének vannak nyelvhasználati aspektusai is. Egyes interakciós rítusok esetében (pl. átok- és eskühasználat, a kínálás és meghívás, l. Szalai–Kádár 2020) az adventizmus és a roma közösség interakciós rendje különböző. A nyilvános eskü (vandjelije) gyakorlatára is hatott az adventizmus. Változott például a tárgyhasználat (fából készített, földbe szúrt kereszt és a rá helyezett só és kenyér helyett Bibliával a kézben tesznek esküt). Módosult a rítus résztvevői kerete is annyiban, hogy az adventista romák ma már csak ritkán, nagyon súlyos konfliktus esetén veszik igénybe ortodox pap közreműködését az esketés során, és ritkábban választják az ortodox templomot az eskü helyszínéül. A rítus szövegében használt feltételes átokformulák között gyakori a Bibliára és a bibliai átkokra való explicit hivatkozás. (Pl. ’Az összes átok, ami a Bibliában van, mind az én fejemre hulljon, és a gyermekeimére, ha…’)
A hétköznapi nyelvhasználatban, pl. a megszólítási formákban és az üdvözlésekben is tetten érhető az adventizmus hatása. A T’aven baxtale! ’Legyetek szerencsések!’ üdvözlési formát gyakran felváltja a Pače le Devlehki! ’Békesség Istentől!’ formula, és olyanok is Phrala!-nak ’fivér/testvér’-nek vagy Pheno-nak! ’testvérnő’-nek szólítják egymást, akik viszonyában ez az imaházi kontextuson kívül nem lenne elfogadott a társadalmi távolság vagy a hierarchikus viszony miatt. A társas relációkat értékelő romani társalgásokban is felbukkan az Isten előtti egyenlőség és testvériség gondolata, amelyet gyakran a kapcsolatcentrikus éthosszal összefüggő, morálisan elvárt szerénység diszkurzív stratégiájaként alkalmaznak. A vallásos diskurzus egalitarianizmusa szemben áll a társadalmi különbségalkotás hierarchizáló, a „rang” metaforájára támaszkodó ideológiájával, amely a „három falu” gábor közösségeiben ma is jelen van. (Szalai 2010) Az egalitáriánus vallási ideológia ugyan nem érvényteleníti, ám egyes helyzetekben irrelevánssá teszi a közösségek belső társadalmi tagoltságát magyarázó és legitimáló rangideológiát. Ezért az online imákban és az imaházban olyan személyek is aktív szerepet vállalhatnak és ismertté válhatnak, akiknek ágenciája, diskurzust irányító és alakító szerepe a roma közösségek hagyományos társadalmi összejövetelein korlátozott.

A gáborok adventizmusa nem jár együtt asszimilációs törekvésekkel, sokkal inkább saját etnikus kultúrájuk és identitásuk reprezentációjának egy lehetséges dimenziójaként tekinthetünk a vallásosságra.

3. Az online ima kapcsolati rítusa és gyakorlatközössége

A pandémia idején világszerte megfigyelhető volt a vallásos diskurzusok megélénkülése. Ezt jelzi az is, hogy miután 2020. március 11-én a WHO világjárványnak nyilvánította a Covid–19-járványt, az „ima”, „Covid-ima” keresőszó előfordulása minden korábbinál magasabb volt a Google-keresések között, (Bentzen 2021) sőt egyes kormányok kríziskommunikációjában is megjelentek a vallás morális tekintélyére hivatkozó diskurzusok, amelyek segítségével legitimálni igyekeztek a korlátozó rendelkezéseket. (Wodak 2021)

A valláshoz fordulás és a közös imák jelentősége számos különféle roma közösségben dokumentálható volt a járvány idején. (l. Doležalova 2021, Jiménez 2021, Jiménez–Carmona 2023, Slavkova 2023, Szewczyk et al. 2023) Nem volt ez másként a járvány által erősen érintett gábor közösségekben sem, ahol a vírus sajnos a fiatalabb, 40-50 év körüli korosztályból is számos áldozatot követelt. Az általam leginkább ismert Nagyfalu gábor közösségében alig akadt olyan többgenerációs roma háztartás, ahol ne veszítettek volna el egy vagy több családtagot. A bizonytalanság és az izoláció, továbbá a járvány első hullámában a helyi magyar és román társadalom és sajtó irányából érkező bűnbakképző, áldozathibáztató diskurzus – amely a gazdaságilag mobil, külföldről hazatérő gábor romákat tette felelőssé a vírus terjedéséért – felerősítette a transzcendenshez fordulás igényét. Ez életre hívta a közösségtagok által szervezett, Facebookon meghirdetett, élő közvetítésben zajló online ima (lajvo manglimo) gyakorlatát, amely egyszerre a szakralitáshoz fordulás és a roma közösség tagjai közötti szolidaritás megerősítésének rítusa.
Míg az ima korábban főként az imaház színteréhez kötődő intézményi vagy az otthon terében zajló privát gyakorlat volt, a Covid időszakában online, etnicizált kapcsolati rítussá vált, (Kádár 2017) amely nagyrészt romani nyelven zajlott, főként gábor romák részvételével. A gábor közösségekben a digitális technológiáknak a járvány előtt is jelentős szerepe volt a közösségi kapcsolatok és a morális rend fenntartásában, a járvány ezt csak megerősítette.3 A távolság fogalma is relativizálódott: hiába a földrajzi közelség, ha azt felülírja a távolságtartás kényszere (lezárások, karantén stb.), ami határokat hoz létre az azonos településen élők, akár a szomszédok között is. Az új határok fenntartásán ráadásul különféle szekuritizációs mechanizmusokkal őrködtek az ezzel megbízott hatóságok, sőt, időnként a média és maguk a lokális közösségek is. (van Baar et al. 2018) Így nemcsak a transzlokális és transznacionális, hanem a szomszédsági kapcsolatok fenntartása és a vallásgyakorlás is az online kommunikációra támaszkodott.

Az ima a Covid idején az internetes technológiáknak és a közösségi médiának köszönhetően olyan szubverzív kapcsolati gyakorlattá vált, amely a fizikai távolságtartás előírásának betartása mellett tette lehetővé a társadalmi távolság mérséklését, a szolidaritás megteremtését, a földrajzi és néha etnikai határokon is túllépő közösség létrehozását és fenntartását. Az ima olyan beszédeseménnyé vált, amely köré online gyakorlatközösség szerveződött, azaz „olyan közösség, amely azonos gyakorlat felé (bár nem szükségképpen azonos módon) orientált emberek csoportja”. (Bucholtz 2001, 198. p.) „[E]mberek olyan halmaza, akiket egy közös törekvés iránti elkötelezettség hoz össze. Cselekvési módok, beszédmódok, vélekedések, értékek, hatalmi viszonyok – egyszóval gyakorlatok – e közös törekvés során jönnek létre. (…) A gyakorlatközösségek lehetnek kiterjedtek és kisméretűek, a bennük zajló tevékenység lehet intenzív vagy szórványos, e közösségek létrejöhetnek és meg is szűnhetnek, fennmaradhatnak a tagságot érintő számos változás ellenére is, és szorosan összefonódhatnak más közösségekkel.” (Eckert–McConnel-Ginet 1992, 96. p.)

Az online ima eleinte a meglevő személyközi kapcsolatokra épült, főként rokonok, barátok, ismerősök voltak a résztvevők. A rítusban részt vevők gyakorlatközössége azonban hamarosan túl is terjedt az „offline” kapcsolati háló határain, mivel olyan személyek is bekapcsolódtak, akik egyébként személyesen ritkán találkoznának. Az online ima a pandémia idején olyan kapcsolati rítussá vált, amely transzlokális, sőt országhatárokon átívelő transznacionális gyakorlatközösséget hozott létre.

Ezeknek az online gyakorlatközösségeknek magam is résztvevője lettem.4 Az imát és más online rítusokat gábor ismerőseim közösségi médiahálózatának perifériális tagjaként, az online interakciók közönségéhez tartozó megfigyelőként, illetve alkalmanként ismerőseim meghívására, aktív résztvevőként is figyelemmel kísértem. Ekkor számomra is beszédjogot biztosítottak a csoportos Messenger-hívás formájában zajló eseményben, és felszólítottak saját, spontán imával való hozzájárulásra. Ma is fájdalommal gondolok vissza arra, hogy a csoport jórészt fiatal résztvevői közül többen már nincsenek velünk.

Az online imák fő platformja a közösségi média lett, élő Facebook-közvetítés formájában egyre nagyobb nyilvánosságot szólítottak meg az önkéntesként lajvo manglimot hirdető férfiak. Néhány hét után azt is megszervezték, hogy ne legyenek átfedésben a különböző személyek által szervezett online imák, így azok egy, a moderátorok Facebook-profilján közzétett órarend szerint, egymást követve zajlottak, más-más férfi vezetésével. Ezzel megteremtődött a rítussá válás alapfeltétele, az ismétlődés, és ennek köszönhetően váltak a kezdetben egyéni, egymástól független kezdeményezésként induló, alkalmi csoportos imák visszatérő, ismétlődő rituális gyakorlattá. A spontán online imaalkalmak a különböző szervezők együttműködésének köszönhetően rítusláncba rendeződtek. (Collins 2004) Ez hosszabb távon elősegítette az online ima mint rituális gyakorlat fennmaradását és intézményesülését. Személyes és közösségi indíttatásból, az adventista intézményrendszertől és annak vezetőitől függetlenül létrejött egy ismétlődő, sajátos résztvevői kerettel jellemezhető, multimodális, szóbeli, vizuális és írott csatornát egyaránt használó, hibrid kapcsolati rítus. Mivel amellett érvelek, hogy az online imák olyan gyakorlatok, amelyek kapcsolati rítusnak tekinthetők, ezért az alábbiakban röviden definiálom, hogy milyen értelemben használom a rítus fogalmát.

A rítusok egyszerre kapcsolati és interakciós jelenségek. Kapcsolati jelenségek abban az értelemben, hogy fontos szerepük van a személyközi és társadalmi viszonyok létrehozásában és újratermelésében. „A rítus olyan eszköz, amellyel kifejezzük a társadalmi egymásra utaltságunkat; ami fontos a rítusban, az a közös részvétel és az érzelmi bevonódás, nem azok a konkrét racionalizáló magyarázatok, amelyekkel beszámolunk a rítusokról. (…) [A] rítus támogathatja a társadalmi szolidaritást anélkül, hogy maga után vonná azt, hogy az emberek ugyanazokban az értékekben osztoznak vagy azonosan értelmezik a rítust.” (Kertzer 1988, 67, 69. p.)

A rítusok ugyanakkor interakciós jelenségek is, hiszen a társas interakcióban részt vevők együttműködése során jönnek létre és maradnak fenn. A „rituális kommunikáció olyan (…) szemiotikai folyamat, ami elsősorban, de nem csupán beszédet foglal magában, ami formulaikus és ismétlődő, és ezért előre jelezhető a társas interakció adott helyzeteiben. A rituális kommunikációnak ezért vannak anticipálható (de nem mindig megvalósuló) következményei”. (Senft és Basso 2009, 1. p.) A rítusok performatív gyakorlatok, kivitelezésük „részben a nyelvideológiák, lokális esztétikák, használati kontextusok és különösen a résztvevők közötti hatalmi viszonyok által meghatározott standardok mentén történő résztvevői értékelések tárgya”. (ibid.)
Szociopragmatikai megközelítésben a kapcsolati rítusok ismétlődő, visszatérő nyelvi gyakorlatok. A rítus olyan ismétlődő cselekvés, amely megjeleníti egy kapcsolati hálózat vagy nagyobb társadalmi csoport ideológiáit/morális rendjét (illetve hozzájárul annak fenntartásához vagy újraalkotásához) és gyakran intenzív (kapcsolati) érzelmeket vált ki. (Terkourafi–Kádár 2017, 172. p.) Olyan szerkezeti, formai, szekvenciális jellemzői vannak, amelyek felismerhetővé és más gyakorlatoktól megkülönböztethetővé teszik azt a résztvevők és a megfigyelők számára is. Az interakciós rítus „formalizált és ismétlődő kapcsolaterősítő aktus, amely működésével megerősíti/átalakítja a személyközi viszonyokat. A rítus egy beágyazott (mini)előadás révén valósul meg, és ez az előadás kötődik a kapcsolat történetéhez (és a vele összefüggő morális rendhez), vagy a történetiséghez általában (és az ahhoz kapcsolódó morális rendhez)”. (Kádár 2017, 55. p.) Az alábbiakban az online ima résztvevői keretét és nyelvi repertoárját mutatom be, és kitérek a rítus fenti definíciókban hangsúlyos kapcsolati aspektusaira is.

4. Résztvevői keret és nyelvi repertoár

Az online ima jelentős részben romani nyelven zajlik, kivéve a Szentírás-részletek magyar vagy román nyelvű felolvasását. Az első néhány hétben a résztvevők jórészt csak gábor romák voltak. Az imát meghirdető, a rítust vezető, moderáló roma férfi a közösség meghatalmazottjaként, annak „hangjaként”, animátorként (Goffman 1981) fordul Istenhez.
Az alábbi részlet, amely egy online ima bevezetőjéből származik, explicit módon utal a rítus keletkezésének körülményeire, arra, hogy az a járvány által okozott krízisre adott válaszként jött létre, a gábor közösségek tagjainak kezdeményezésére. A beszélő egy hatvanas éveiben járó férfi. Elöljáróban a beszélői pozíciót tisztázó szabadkozás hangzik el, amely az online imákban – a rítus adventista intézményrendszerbe betagozódó intézményesülése előtt legalábbis – visszatérő szerkezeti elemnek bizonyult. A beszélő hangsúlyozza, hogy nem saját személyét kívánja előtérbe helyezni, hanem az őt telefonon megkérő roma ismerősök (vallási értelemben vett testvérek) kérésének engedve, a közösség által meghatalmazott, felkért szószólóként fordul Istenhez, „egy kis live” formájában. A kicsinyítő elemek (kako cino lajfo ’ez a kis live’, phraloŕale ’testvérkéim’) használata egyrészt a beszélő szerénységének és alázatosságának megnyilvánulása, mind az online részt vevő roma közönséghez, mind pedig a transzcendenshez való viszonyban. A kicsinyítő képzővel (-oŕe) ellátott megszólítás (’testvérkéim’) a résztvevők közötti társas és érzelmi közelséget is jelzi. Segítségével a beszélő önmagát és az online közönséget is az Istenhez alázatosan forduló testvérek közösségének tagjaiként pozícionálja.

Az önleértékelés különböző stratégiáival gyakran élnek az online ima résztvevői, például önmagukat vagy saját társalgási hozzájárulásukat kicsinek és gyengének (pl. amaro djengo manglimo ’a gyenge imádságunk’) minősítve. Ez nem csupán a vallásos diskurzus sajátja, hanem a hétköznapi társalgásban is jellemző. Ez a diskurzusstratégia jól illeszkedik a gábor társadalom kollektivista, kapcsolatcentrikus morális rendjébe, amelyben az egyén, a család, a tágabb rokonsági csoport, apai ág (vica) pozíciója mások elismerésétől, közösségi ratifikációtól függ. Ebben a morális rendben az öndicséret stigmatizált, a pozitív értékelés, dicséret ideálisan másoktól kell, hogy érkezzen. Ezt az elvárást a romák közötti diskurzus normáiról szóló társalgásokban gyakran hangoztatják, szinte morális imperatívusz formájában: Na ašar tut, mukh te ašarăl tut aver! ’Ne dicsérd önmagad, hagyd, hogy más dicsérjen téged!’

A beszélő egyértelműen megfogalmazza az online ima rítusának kapcsolati motivációját, enyhíteni próbálva az elszigeteltséget („az ember egyedül csupán egyetlen ember”) és a kiszolgáltatottságot. Istenhez és a roma hívőkhöz egyszerre fordul, közös erőfeszítést (ima és böjt) szorgalmazva és támogatást kérve, hogy a betegek és a gyászolók „ne maradjanak egyedül a bajban”. A rítus célja az egymástól a járvány miatt kényszerűen elszigetelt, különböző országokban szétszóródott gábor romák összefogása, online gyakorlatközösség létrehozása az imában és a beszélő által javasolt szombati böjtben való részvétel révén. Az online ima teret ad a betegséggel kapcsolatos tapasztalatok és érzelmek egyéni és kollektív megjelenítésének, megosztásának. Három év távlatából visszatekintve ez az online műfaj a gábor romák multimodális Covid-krónikájaként is értelmezhető.

Majlaśi ratji, ŕomale! Le laśe Devlehko bekeššigo, the lehki pače t’en savoŕănca! (…) Sohtar kărah kako cino lajfo? N-amborig pušen vi cine, vi phură, vi tărne. Sar źanen, ŕomale, tumen, de duj śon avilah kako baro nasvalimo pe sahti lume. But manuš pele nasvale. The căŕŕa sastjile. But ŕoma, tărne, phură, tale kade vreme, tale kakala duj kurkă mule. O laśo Del te del le hozzatartozovonen, save palal aśile but zor, vigastalašî, the te tradel pehko Sentone Lelkoh kaj te na aśen korkoŕŕî ando bajure, the ando pharo djaso. Romale! Či maj źanel te źutil o manuš. O doktori kărăn, so źanen. De amari vijaca, amaro eleto ande le laśe Devlehko vast-i. But ŕoma akharde ma opră po telefono, kaj te mangahame vaš lengă. Ekh manuš korkoŕŕî numa ekh manuš-i. Phral ando hito, barature phende, kaj te kărah ekh cino lajfo, kaj e sahte ŕoma ande Rumunije, Madjarorsago, Serbije, Džermanije, Amerika, po sahto globo la phuveko, the and’ol dešujekh aprilišî, ande sento savato, kon źanel, kahko sastjimo permitil la, ekh paš djeh, de kon źanel, sahto savato, te inkărah ekh posto th’ekh manglimo. Romale, phralorale, zîraleh baro bajo avilah pre amende, po ŕoma. Aven te čingardah ko baro Del! (2020. ápr. 11.)

Jó estét kívánok, romák! A Jóisten békessége, az ő békéje legyen mindenkivel! (…) Miért csináljuk ezt a kicsi live-ot? Kérdezhetik ezt kicsik is, idősek is, fiatalok is. Amint azt tudjátok, romák, magatok ((is)), két hónapja jött ez a nagy betegség az egész világra. Sok ember megbetegedett. És kevesen gyógyultak meg. Sok roma, fiatalok, öregek, ez alatt az idő alatt, ez alatt a két hét alatt meghaltak. A Jóisten adjon a hátramaradt hozzátartozóknak sok erőt, vigasztalást és küldje el az ő Szentlelkét, hogy ne maradjanak egyedül a bajban és a nehéz gyászban! Romák! Ember már nem tud segíteni. Az orvosok teszik, amit tudnak. De az életünk, az életünk a Jóisten kezében van. Sok roma felhívott engem telefonon, hogy imádkozzunk értük. Az ember egyedül csupán egy ember. Hívő testvéreim, barátaim mondták, hogy csináljunk egy kicsi élő közvetítést, hogy az összes roma Romániában, Magyarországon, Szerbiában, Németországban, Amerikában, az egész földkerekségen, április 11-én, szent szombat napján, aki tud, akinek az egészsége megengedi, egy fél napra, vagy aki tud, az egész szombatra tartsunk böjtöt és imádságot. Romák, testvérkék, erősen nagy baj jött ránk, romákra. Gyertek és kiáltsunk a nagy Istenhez!

Az online imák során a moderátor és a vele közös offline térben jelen levő, gyakran csupán hallható, de nem látható családtagok és az online közönség közösen konstruálják a rítust. A közönség tagjai írott kommentekkel járulnak hozzá az interakcióhoz, üdvözlik egymást, imakéréseket fogalmaznak meg, gyógyulást kívánnak, érzelemkifejező emotikonokat, like-jeleket, GIF-eket küldenek. Míg a szóbeli interakcióban domináns volt a romani, az írott kommentek többnyelvűek voltak. Ad hoc ortográfiával írott romani, román és magyar nyelvű hozzászólásokat egyaránt olvashattunk. (Példák a tipikus romani kommentekből: O Del te al prezento ke tumaro gilekezeto the te aldil tumari ima ora AMEN ’Isten legyen jelen a gyülekezetetekben és áldja meg a ti imaórátokat AMEN’, O Del te asunel amaro giengo manglimo ’Isten hallgassa meg a mi gyenge imánkat.’)

Az így szerveződő online ima nem szerint differenciált rítus, amely reprodukálja a gábor közösségek „offline” nyilvános térhasználatát és a nyilvános megszólaláshoz való hozzáférés társadalmi nemi mintáit az online interakcióban is. A vezető rendszerint férfi, és csupán néha hallhatók – még ritkábban láthatók – a vele közös térben tartózkodó női családtagok, akik csatlakoznak az imához és az énekléshez. A felnőtt nők a közösségi médiában relatíve láthatatlanok. Ritkán van például saját névvel vállalt profiljuk, vagy ha van is, akkor nem osztanak meg önmagukról képet, legfeljebb férjük és gyermekeik társaságában láthatók közös képen vagy videón. Ennek hátterében a nők morális megítélésének társadalmi jelentősége és az ezzel összefüggő társadalmi kontroll áll. (Hasonló társadalmi nemi kötöttségeket említ egyes lengyelországi roma közösségek médiahasználatában Szewczyk et al., 2023.) Álprofil használatával természetesen részlegesen kikerülhető ez a felügyelet. A Tik-Tok az az online platform, ahol a fiatalok, köztük időnként nagylányok és fiatal nők is inkább megjelennek, esetenként a közösség morális rendjével és társadalmi nemi rendjével nem teljesen kompatibilis tartalmakkal.

A vallási élet intézményi színterein ugyanakkor az utóbbi néhány évben a társadalmi nemi hierarchiával összefüggő részvételi módok lassú változása figyelhető meg a romák körében. Az 1990-es évek végén a nők az imaházban még többnyire a háttérben maradtak. Ma már a nagyobb gyülekezeti alkalmakon ők is szerepelnek a roma kórusban, és előfordul, hogy egy-egy vallásos szöveg felolvasójaként ők is beszédjoghoz jutnak.

Az online Covid-imákban a nyelvi tabukhoz való viszony is átalakult: a betegség és halál témájával kapcsolatos tabuk részleges felfüggesztése figyelhető meg például az imakérések megfogalmazásában. A kommentekben írott vagy a moderátor által szóban ismertetett imaszándékok felsorolásából mindenki megtudhatta, hogy mely családok és személyek vannak kritikus helyzetben. A betegségről és annak súlyosságáról nyíltan beszéltek, míg korábban az e témáról való beszéd kerülendő volt, vagy legalábbis nagy körültekintést és tapintatot igényelt.
A Covid-ban érintettség különböző fázisaihoz, az azok közötti állapotváltozásokhoz igazodó rituális ciklus jött létre. Az otthon tartózkodók, a kórházban ápolt betegek kórteremből közvetített imái és a hazabocsátott gyógyultak hálaadó imái – van Gennep (2007) terminusával – az átmenet rítusaiként értelmezhetők, amelyeknek különböző szakaszaiban legalább online résztvevőként végigkísérhették és támogathatták egymást a közösség tagjai. Családi körben zajló imát, előre meghirdetett, nyilvánosságra tervezett lajvo manglimokat és zárt, meghívásos csoportokban zajló imákat ugyanúgy láthattunk, ahogyan részesei lehettünk a kórházi kórteremben együtt imádkozó, maszkot, pizsamát viselő gábor férfiak csoportos bejelentkezéseinek is. A pizsamában mutatkozás a testképpel és tisztátalansággal (marhime) összefüggő tabuk (ld. Szalai 2021) miatt korábban elképzelhetetlen lett volna nyilvánosság előtt, különösen ellenkező neműek jelenlétében, a rendkívüli helyzet azonban átmenetileg felülírta ezt a tabut is, de kizárólag a férfiak esetében. A nők csoportos kórházi imái nem kaptak online nyilvánosságot.

Az online imarítus visszatérő, ismétlődő strukturális elemei a következők:

– Köszöntés, az online csatorna megfelelő működésének ellenőrzése (pl. Ašundjolpe? Hallatszik?);
– rövid ima és/vagy ének;
– Szentírás-részlet felolvasása (magyarul vagy románul);
– a közönségtől érkező kérések, imaszándékok felolvasása/ismertetése;
– könyörgés, ima a betegekért (150 nagycsaládot felsoroló imalistára is volt példa), minden gábor romáért Erdélyben és azon kívül, a helyi magyarokért és románokért, az orvosokért és ápolókért, az ország vezetőiért stb.;
– éneklés;
– elköszönés: áldások, jókívánságok;
– a következő imaalkalom idejének, platformjának, szervezőjének-vezetőjének bejelentése.

Az imát kérők felsorolását követi maga az ima, a könyörgés. A gyógyulást kérőket rendszerint a közösségben ismert romani névvel (ŕomano anav), lakhelyre és rokonsági státusra utalva említik. Ez gyakran hosszas enumeráció formáját ölti. Az online ima keretében a rokonsági rendszer és kapcsolati hálózat reprezentációja és megerősítése is zajlik, ez is a rítus kapcsolati funkciójának egyik megnyilvánulása. A könyörgéseket az érzelemteli előadásmód jellemezte, olyan nonverbális jegyekkel, mint a sírós, időnként elcsukló hang, egyenetlen beszédritmus, a felkiáltó intonáció gyakori használata. Ezt gyakran kísérték olyan gesztusok, mint a térdre borulás, behunyt szem, imára kulcsolt kéz.
A rítust az elköszönés, áldások, jókívánságok formulái zárták. Az alábbi rövid részlet egy Maros megyei kórház kórtermek előtti folyosóján tartott csoportos élő imaközvetítés egyik záróformulája. A különböző generációba tartozó (30 és 60 év közötti) gábor férfiak és egy kisfiú pizsamában, maszkban voltak láthatók, amint kartávolságot mérve felvették az előírt másfél méteres távolságot egymástól, majd körbe állva imádkozni és énekelni kezdtek. A háttérben időnként látható volt a védőruhás egészségügyi személyzet is. Az egyik 60 év körüli résztvevő így köszönt el a nézőktől:

Kado lajfo na ande kode kărdjam le, hanem te dah kuražo, save khără the nasvale-j, te na daran! Save ande pature le korhazonengă, te na daran! O Jezušî tumenca-j, sar amenca vi tumenca, khără źah, duj-trin djeh, the sa khără źah, te aźutilah o Jezušî. Serustok! (2020. 04. 11.)

Ezt a live-ot nem azért készítettük ((hogy kérkedjünk – Sz.A.)), hanem hogy bátorságot adjunk, hogy akik otthon vannak és betegek, ne féljenek! Akik a kórházi ágyakon fekszetek, ne féljetek! Jézus veletek van, ahogyan velünk, úgy veletek is, hazamegyünk, két-három nap, és minden hazamegyünk, ha megsegít Jézus! Szervusztok! ((integet))

Később, a ritualizáció előrehaladott szakaszában, amikor az egyedi, ad hoc rítusok részben már előre tervezett imaalkalmakká szerveződtek, itt kapott helyet a következő közös online imára invitálás, és az azzal kapcsolatos részletek kihirdetése. Ez a rítus folytonosságát hivatott fenntartani, voltaképpen a rítuslánc szervezésének aktusa.

5. A rítus expanziója és intézményesülése

Az online ima a krízismenedzselés kapcsolati rítusaként jött létre 2020 tavaszán, de a járvány lecsengése után is fennmaradt, sőt elindult az intézményesülés útján. A résztvevők köre bővült, a rítus multietnikussá és egyre inkább többnyelvűvé is válik. A kora reggeli online imákba és a szombati imaórákba a gábor résztvevőkön túl egy-egy más romani dialektust beszélő (ún. djurdjovaje – gyergyói roma és cörhár/korturár) roma résztvevő is bekapcsolódott. Így a gábor romani dialektus különböző változatai mellett akár még két másik erdélyi vlah romani nyelvjárást is hallhatunk.
Résztvevőként alkalmanként már megjelennek a magyar és román adventista lelkészek is, és az online közönségben már feltűnnek gázsó ismerősök, gyülekezettagok is. Rájuk tekintettel a gábor moderátorok alkalmanként ma már meghirdetnek magyar és román nyelvű online imákat is. Nemcsak az adventista egyház fogadta be tehát a gáborokat, hanem a rítus online terében az adventista gáborok is befogadják a gázsó, magyar és román hittársakat. Úgy tűnik, hogy az adventista egyház a gábor romák evangelizációjának lehetséges terét ismerte fel a roma kezdeményezésben, és online platformok felkínálásával is támogatja azt. Ma már az online ima és egyéb vallási események számára külön Facebook- és Youtube-csatorna jött létre (pl. Speranţa pentru Gabori, ’Reménység a gáboroknak’ néven). Az adventista egyház miközben támogatja és bővíti, egyúttal kontroll alá is vonja, „kolonizálja” is a gábor romák vallásos online rítusait. Nemzetközi online imaheteket és előadás-sorozatokat is szerveztek számukra, ahol a rítus román tolmács bevonásával főként angolul és románul zajlott, többek között amerikai vendégprédikátorok részvételével. Ekkor a romani használata a főként egyénileg előadott vallásos énekekre (sento djili) és az üdvözlésekre korlátozódott.

Az utóbbi három-négy évben a gábor romani dialektusban előadott „szent énekek” repertoárja is jelentősen bővült. Azok romák által fordított szövege gyakran kivetítve olvasható a gyülekezeti alkalmakon, azaz a vernakuláris írásbeliséggel való kísérletezésnek lehetünk tanúi. Gábor roma adventista kórus is működik, amelyet a missziós alkalmakon gyakran nem roma muzsikusok kísérnek. Ilyenkor az is előfordul, hogy a rítus előadásának idejére gázsók szimbolikusan „romává válnak”. Romani vallásos énekeket szólaltatnak meg román előadók, például egy román énekesnő és zongoraművész a gábor asszonyok viseletében (kendőben, bokát takaró, színes, mintás pliszírozott szoknyában és kötényben) kíséri a gáborok kórusát. Ez egyfajta stilizált identitás-performanszként is értelmezhető: az etnikai határok ideiglenes, szimbolikus átlépésének aktusában gázsók öltik magukra a gáborok viseletét és szólalnak meg nyelvükön. Ez a gábor romák iránti szolidaritás és közeledés mediatizált megjelenési formája, amelyet az Isten előtti egyenlőség és testvérség ideológiája motivál. A kezdetben gábor romák által szervezett, gábor romáknak szánt online ima mint kapcsolati rítus így válik többnyelvű, multietnikus, intézményesülő rítussá.

A járvány időszakában a szorongással való megküzdést és traumafeldolgozást támogató új, a gábor közösségekben korábban szokatlan nyelvi gyakorlatok jöttek létre. A 2020 tavaszán a Covid-fertőzés miatt kórházi ápolásra szoruló férfiak egy csoportja a kórházi tartózkodás idején versben fogalmazta meg tapasztalatait. Ezt a betegtársak szóbeli interakciójában kollaboratív módon létrehozott, rímes sorokba szedett, többszerzős szöveget lejegyezték. Azt később egyikük az adventista egyház által szervezett előadás- és imasorozat záróeseményén, több száz roma hívő, magyar és román adventista lelkészek és zenészek jelenlétében az imaházban nagy nyilvánosság előtt felolvasta. Az esemény élő közvetítésben online is követhető volt. Ismereteim szerint ez az első gábor romani dialektusban, roma szerzők által készített, írásban is lejegyzett, rögzített formájú szöveg, ami nem valamilyen román vagy magyar szöveg romani fordítása, hanem önálló alkotás, a szerzők műfaji definíciója szerint vers. A szöveg tartalmát tekintve egyszerre egy krízisima és a közös járványtapasztalatokat megfogalmazó narratíva.

A poétikai kreativitásnak a gábor közösségek szóbeli és énekkultúrájában megvannak a hagyományos műfajai. Ilyen például az egy énekes által vezetett, de a jelenlevők aktív kíséretével kollektíven előadott lassú dal (žalniko djili). Az előadó ebben a műfajban részben kész frázisokból, zenei és szövegsorokból építkezik, de az itt és most pillanatában, az adott helyzetre vonatkoztatva, az improvizációnak is teret hagyva komponálja meg, tervezi közönségre a dalt. Éppen ezért a legtöbb ŕomani djili ’romani dal’ nem hallható kétszer azonos formában. (Kovalcsik 1999) A ŕomani djili előadása alapvetően a közönség aktív részvételére építő közösségi esemény, amelyben a hallgatóság az énekest támogatva „emeli utána” a dalt, azaz folytatja és befejezi az általa megkezdett sort, amíg ő már a következő sor vagy strófa folytatását komponálja magában. A romani lassú dal az interakciós szerepek tekintetében összetett, heteroglott műfaj, mivel az énekes gyakran különböző személyek hangján, az ő nevükben énekel, és a dalban különböző szereplők nevében meg is szólíthat egyes jelenlevőket. Ugyanazon a dalon belül az éneklés joga átadható és elkérhető, így a romani lassú dalok ebben az értelemben is kollaboratív műfajok. Egy dal előadása akár több vezető énekes közötti beszédjog-cserét is magában foglalhat, és akár húsz-harminc perces is lehet.

Ugyancsak jelentős a közösség életében fontos eseményeket megvitató vagy a társas viszonyokat értékelő, a gáborok által gyakran krisî ŕomaninak vagy svato romanonak nevezett ’romani politikai beszéd, romani tanácskozás’.5 Ez gyakran magában foglal az apai ági felmenőkre emlékező, azok sorát előszámláló, vagy a presztízstárgynak tekintett ezüstpoharak (Berta 2014) történetét (re)konstruáló genealógiai diskurzusokat. Ezek a diskurzusok a romani szóbeli emlékezet és történelemalkotás fontos stratégiái. Mind a lassú dalok, mind a romani politikai beszéd diskurzusai közösségi beszédmódok, amelyek a szóbeli kommunikációban jönnek létre és maradnak fenn.

Ezek ismeretében érthető meg az, hogy milyen nyelvhasználati változást jelent a gábor romani változatban megszólaló, a szerzők közös tapasztalatát megjelenítő, kollaboratív folyamatban létrejött, írott formát is öltő vers. Ez a szöveg több nyelven is kiválóan beszélő és olvasó roma férfiak közös alkotása. Olyan háromnyelvű beszélőké, akiknek nem volt lehetőségük az általános iskolán túl tanulmányokat folytatni. Számukra az írásbeliség dominánsan a környezeti nyelvekhez, a magyarhoz és/vagy a románhoz kötődik, attól függően, hogy milyen tannyelvű iskolába jártak.
A környezeti nyelvek által uralt írásbeliség magyarázata a romani nyelv szociolingvisztikai helyzetében, pontosabban a kisebbségi helyzettel összefüggő hatalmi egyenlőtlenségek nyelvre és nyelvhasználatra gyakorolt hatásában keresendő. A romani a gábor közösségekben – akárcsak a világ más roma közösségeiben – továbbra is jórészt szóbeli használatra korlátozódó, az elsődleges családi és közösségi szocializációs színtereken elsajátítható nyelv. Használati lehetőségei az interetnikus érintkezésben, főként a formális, intézményi nyelvhasználat színterein, beleértve ebbe az írott kommunikáció helyzeteit is, még ma is korlátozottak.

A romani beszélők alfabetizációja mindenütt a világon a környezeti nyelve(ke)n történik. A romani legfeljebb tantárgyként jelenik meg a tantervekben, ha egyáltalán van lehetőség annak formális, intézményes oktatásban való használatára valamilyen formában. A romanit sújtó nyelvhasználati korlátok lebontására kínál alternatívát az a transzlingválás elméletén alapuló oktatási modell, amely nem néhány tanórára korlátozódó tantárgyként gondolkodik a romaniról, hanem tantárgytól függetlenül lehetőséget teremt a közösségek lokális romani változatának és beszédmódjainak használatára az iskolai színtereken. A nyelvészek, gyakorló pedagógusok és a roma közösség tagjainak együttműködésén alapuló, transzlingváló pedagógiai programot alkalmazó iskolák a tanulók romani nyelvváltozatát és otthoni, közösségi beszédmódjait értékként tételezik és beemelik az iskolai, tanórai és tanórán kívüli nyelvhasználatba is. Ez magában foglalja a romani helyi változatán alapuló írott kommunikáció bátorítását, a heterográf írásmód iránti toleranciát is, amely nem ragaszkodik egy (formálódó) romani standard ortográfia alkalmazásához, hanem teret ad a vernakuláris írásbeliséggel való kísérletezésre is. (Részletesebben l. Heltai 2020, Heltai–Tarsoly 2023)

A szóbeli nyelvhasználati módokat kiegészítő, közösségi igényből fakadó romani íráshasználat tágabb szociolingvisztikai perspektívából is jelentős, s a hatalmi aszimmetriából eredő nyelvhasználati korlátok átlépésének aktusaként is tekintetünk rá. A szöveg tehát nemcsak versbe foglalt ima és Covid-dokumentum, hanem a közösségi gyakorlatban formálódó gábor romani írásbeliség egyik első megnyilvánulása is. Az online közvetítésben elhangzott romani vers általam készített lejegyzése6 és szöveghű magyar fordítása a Mellékletben található.

6. Összegzés

A tanulmányban arra a kérdésre kerestem a választ, miként befolyásolták a korlátozások a járványban erősen érintett gábor roma közösségek kapcsolati gyakorlatait. Az adventista gáborok a vallás diszkurzív és morális keretében kerestek magyarázatot a krízishelyzetre. Az Istentől és a vallás által közvetített morális rendtől való eltávolodás következményeként értelmezték a járványt, s a betegségre és a veszteségre olyan megpróbáltatásként tekintettek, amely a hit tesztje. A Covid idején átélt nehézségek a romák racionalizáló diskurzusaiban Istenhez közelebb vivő tapasztalatokként nyertek értelmet. A járvány idején keletkezett kapcsolati gyakorlatok közül az írás az online imára koncentrált, amelynek elemzéséhez a kapcsolati rítus pragmatikai és a gyakorlatközösség szociolingvisztikai fogalmát hívta segítségül.

A közösségi médiában szervezett csoportos imát a résztvevők – rítus keretében elhangzó – metapragmatikai kommentárjaival összhangban a krízismenedzselés online kapcsolati rítusaként értelmeztem. Amellett érveltem, hogy az online ima olyan multimodális és etnicizált kapcsolati rítus, amely szubverzív erővel rendelkezik, mivel segítségével a személyes érintkezést korlátozó rendelkezések betartásával legyőzhető a társadalmi távolság, megoszthatók a járvánnyal kapcsolatos érzelmek és tapasztalatok, megélhető a társadalmi szolidaritás, s megteremthető és fenntartható a gábor romák online transzlokális gyakorlatközössége. Jellemeztem a rítus résztvevői keretét, nyelvi repertoárját és szerkezetét, végül bemutattam, hogy hogyan maradt fenn és hogyan vált intézményesülő, többnyelvű és multietnikus rítussá és hogyan csatornázódott be az adventista felekezet gábor romákat célzó missziós tevékenységébe a pandémia után. Az online ima lehetőséget ad a résztvevők etnikai, nyelvi és vallási identitásának nyilvános reprezentációjára, ezért nemcsak kapcsolati rítusként, hanem identitásgyakorlatként is jelentős.

Az online ima rítusa a romani használati funkcióinak kiterjesztéséhez is hozzájárulhat. A romani számára egy új, formális nyelvhasználati színtér jött létre, ahol a nyelv a roma és az interetnikus nyilvánosságban, továbbá írott formában is megjelenhet. Olyan témákkal kapcsolatban is használják azt, amelyre korábban korlátozottan volt lehetőség. Vallásos témák megvitatása, bibliai szövegek magyarázata, vallásos énekek és versek szövegének kollaboratív megalkotása, az online közvetítéssel és új kommunikációs technológiákkal kapcsolatos „techtalk” vagy épp a járvánnyal kapcsolatos információk megosztása is gyakran romani nyelven zajlik. A használati lehetőségek bővülése utat nyitott egy spontán, közösségi nyelvi tervezési folyamatnak, amely mind a nyelv státuszára, mind annak korpuszára pozitív hatást gyakorolhat. A korpusz tekintetében a romani szókincs, terminológia bővülésének lehetünk tanúi. Kialakulóban van egy romani „nettalk”, és a járvány témájához kapcsolódó fogalmak megnevezésére is formálódnak kifejezések.

A fent leírt spontán, a közösségek kommunikációs igényeiből kiinduló és a nyelvi gyakorlatban formálódó nyelvtervezési folyamat jó példája annak, amit Matras (2007) a romani nyelv és a beszélőközösségek helyzetének sajátosságait tiszteletben tartó, többközpontú, a dialektális sokféleséget természetesnek tekintő és azok iránt toleráns nyelvpolitikának nevez. A fenti pragmatikai és szociolingvisztikai aspektusokon túl ezek a multimodális műfajok hasznos forrást jelenthetnek akár egy olyan romani nyelvi korpusz és a közösségek élő nyelvhasználatára támaszkodó szótár számára is, amely a romanit a maga teljességében szemléli, a változó életkörülményekre és helyzetekre reagáló, folyamatosan változó nyelvként tekintve rá.

7. A romani szövegek lejegyzésére használt írásmód

– az ă centrális e [ǝ], az î centrális i [ɨ] magánhangzót jelöl
– a palatális mássalhangzókat az adott betű után írt j jelöli: dj, nj, tj
– x: uvuláris réshang
– ŕ: uvuláris r hang
– az aspirált, hehezetes ejtést a mássalhangzó után írt h jelöli: kh, ph, th
– č, š, ž: posztalveoláris mássalhangzók
– ś, ź: palatalizált szibilánsok

8. Melléklet

Kollaboratív írással készült romani vers mint Covid-ima
O Del te aldil tume, phralale! O Del te aldil tume! Pače le Devlehki doriv savorăngă! Save avilan te xatjarăn le Devlehko kuvînto the te xatjarăn vi tărne, vi phură sar dičerisarah le laśe Devleh! The anglal te djilabah ekh djili, falah ma te phenav ekh veršo, kodo veršo savo kărdjilah ande’k dukh, phraloŕale, kana sah e bari pandemije. Kodo veršo save ala te drabarav lengă anava, save kărdam le. But žene maškar tumende katika-j. The či kamav te inkărav bute vreme. Le Pipikahko Janko sah amenca andră ando salono, kana kărdam kado veršo, o phuro Jenči, o Del te aldil leh, le Balaž Matehko, o Zoltan le Banulahko, muŕo kakk, o Rudika, o Silva, o Gabi, o Del te aldil leh, kutika-j, szembe, o Janko, o Kiki, o phuro Kiki, o Zoltán le Bangorăhko, the o Laji le Brînzo Lajehko. Amen ande’k gruppa samah, phraloŕale, the but žene paš amende mernah. The mule paš amende but žene, the ande kodo fajdalmo kărdjilah kado veršo. Kă găndisevasah kă tehe pe kahte avel o rîndo. The le Devlehkă mulcumisarah, kă kodo fajdalmo kethane tjidah ame, kaj dikh, inkărah šorozato, maj hűšegeša sam ke amaro laśo Del, kă o Del mukhăl e proba vaš kode te pašjarăl ame pehte. The ala te phenav o veršo.

Isten áldjon meg titeket, testvéreim! Isten áldjon meg titeket! Isten békéjét kívánom mindannyiótoknak! Akik eljöttetek, hogy halljátok Isten igéjét és hogy halljátok, hogy fiatalok is, idősek is hogyan dicsőítjük a Jóistent! És mielőtt elénekelünk egy éneket, engedjétek meg (szó szerint: tetszene nekem, az udvarias kérést bevezető szerkezet – Sz.A), hogy elmondjak egy verset, azt a verset, ami fájdalomban született, testvérkéim, amikor a nagy járvány volt. Fel fogom olvasni azoknak a nevét, akik azt a verset készítettük. Sokan közületek ((a szerzők közül)) itt vannak. És nem akarlak feltartani ((titeket)) sokáig. Pipika Jankója volt velünk bent a kórteremben, amikor írtuk azt a verset, az öreg Jencsi, Isten áldja meg őt, a Balázs Mátéé, Banula Zoltán fia; a nagybátyám, Rudika; a Szilva Gabi, ((aki)) amott van, szemben, a Jankó, a Kiki; az öreg Kiki; Bangoro Zoltán fia, és Brünzo Laji Laji fia. Mi egy csoportban voltunk, testvérkéim, és sokan mellettünk haldokoltak. És meghaltak mellettünk sokan, és abban a fájdalomban született meg ez a vers. Mert azon gondolkodtunk, hogy holnap kire kerül a sor. És Istennek köszönjük, hogy ez a fájdalom egybegyűjtött/összekovácsolt bennünket, hogy nézd, ((evangelizációs)) sorozatot tartunk, hűségesebbek vagyunk a mi Jóistenünkhöz, mert az Isten azért hagyja a megpróbáltatást, hogy közelítsen minket őhozzá. És most elmondom a verset.

Ande la jagako bov A tüzes kemencében
Ande la jagako bov A tüzes kemencében
Baro-j, Devla, o tatjimo. Istenem, nagy a forróság.
Tatjimo the vi e dar, A forróság és a félelem is,
Vare, Devla, sar ala. Vajon, Istenem, hogy lesz.

Devla, tute čingardah, Isten, hozzád kiáltunk,
Dende jag, sa ol ŕoma. A tűzből, mindannyian, a romák.
Mangah tu ame šukar, Szépen kérünk téged,
La asvenca p’ol jakha, Könnyekkel a szemünkben,

Tele perah p’ol čanga. Térdre borulunk.
Angla tu, bare Devla, Előtted, nagy Isten,
Devla, andră prinźanah, Istenünk, beismerjük,
tji duma na pattjajam. Nem fogadtunk szót neked.

Tutar, Devla, či pušlam, Tőled, Istenünk, nem kértünk tanácsot,
Butivar vi xasardam. Sokszor el is vesztettünk,
The vi tutar durjilam. És tőled is eltávolodtunk.

Mangah tu ame šukar, Szépen kérünk téged,
Devla bare, jertisar, Nagy Isten, bocsáss meg,
Ande le Jezušăhko anav. Jézus nevében,
The vaš lehko sento anav. És az ő szent nevéért.

The vaš lehko sento rat, És az ő szent véréért,
So pe Golgota šordah, Amit a Golgotán hullatott
Vaš ol saste manuša, Minden emberért,
The vaš ol saste ŕoma. És az összes romáért.
Aldime t’el lehko anav. Áldott legyen az ő neve.

Viruso baro avilah, Nagy/súlyos vírus jött,
Le bute ŕomen răslah, És sok roma embert elért.
Vi źuvlen the vi muršăn, Nőket is és férfiakat is,
Vi tărne, the vi phure, Fiatalokat is, és időseket is.
Vi le cine śavoŕăn. És a kicsi gyermekeket is.

Devla, kado viruso, Istenem, ez a vírus
Butengă sah tradjiko. Sokak számára volt tragikus.

Kă xasarde daden, dejen, Mert elvesztettek apákat és anyákat,
śaven, boren, phralen. fiakat, menyeket, testvéreket.
Devla, t’ aśeh paša len. Istenünk, állj mellettük.
De le zor, te na peren. Adj nekik erőt, hogy ne essenek el.

But laśe phral sîn amen, Sok jó testvérünk van nekünk,
Vaš amengă manglepe. ((akik)) értünk imádkoztak.
Vi djese the vi ratji, Éjjel is és nappal is,
Devla, tute čingarde, Istenünk, hozzád kiáltottak.

Rovindo vi p’ol čanga, Sírva és térdepelve,
kaj ol nasvale te sastjuvah. hogy mi, betegek, meggyógyuljunk.
Dende kade bari jag, Hogy ebből a nagy tűzből/a pokolból
Ame khără te răsah. Mi hazatérjünk.

Devla bare, ažutisar! Nagy Istenünk, segíts meg!
Mangah tu ame šukar, Szépen kérünk téged,
Devla, te aldih kodolen, Isten, áldd meg azokat,
Kon manglepe vaš amen. Akik imádkoztak értünk,
kaj te kărdjuvah feder. hogy jobban legyünk.

O baro Del aśundah, A nagy Isten meghallgatta ((az imákat)),
Aldime t’el lehko anav! Áldott legyen az ő neve!
De opral tele dikhlah Fentről letekintett
Pre amende, p’ol but ŕoma. Ránk, a sok romára.

Pehko vast vov lundjardah, A karját kinyújtotta
Dende pehki patika. A patikájából,
Patika le čerehki Az égi patikából
Jako vov andah. Gyógyszert ő hozott.

Kaj ame, ol nasvale Hogy mi, a betegek
Sa te kărdjuvah feder. Mindnyájan jobban legyünk.
Devla, aldime t’aveh! Istenünk, áldott légy!

Kă tu san o baro Del, Mert te vagy a nagy Isten,
Vi o Jezušî o laśo, És a jóságos Jézus is
Vi o Sentlelko o baro, És a nagy/magasságos Szentlélek is,
Aldime t’el lehko anav. Áldott legyen az ő neve.

Közönség és a beszélő, a színpadon állókkal együtt: Amen!

Irodalom

Beluschi-Fabeni, Giuseppe 2018. Ritual Spaces and Burial Places: International Migration and Transnational Change Among the Korturare Roma. Intersections, 4 (3), 136–157. p.
Benarrosh-Orsoni, Norah 2016. Phones, Small Talk and Disputes. Transnational Communications and Community Cohesion among Roma Migrants in the Outskirts of Paris. Revue Européenne Des Migrations Internationales, 32 (1), 147–163. p.
Bentzen, Sinding Jeanet 2021. In crisis, we pray: Religiosity and the Covid-19 pandemic. Journal of Economic Behavior & Organization, 192, 501–543. p.
Berta Péter 2014. Fogyasztás, hírnév, politika. Az erdélyi gábor romák presztízsgazdasága. Budapest, MTA BTK Néprajztudományi Intézet.
Božić, Saša 2021. Interactional Ritual Chains and Sustainability of Lockdowns. Quarantines, „Social Distancing” and Isolation during the Covid-19 Pandemic. Sociologija i Prostor, 59, 13–34.
Bucholtz, Mary 2001. „Minek legyek normális?” Nyelvi és identitásgyakorlatok különc lányok közösségében. Replika, 45–46, 191–211. p.
Collins, Randall 2004. Interactional Ritual Chains. Princeton, Princeton University Press.
Collins, Randall 2020. Social distancing as a critical test of the micro-sociology of solidarity. Americal Journal of Cultural Sociology, 8, 477–497. p.
Doležalová, Markéta 2021. Praying Through the Pandemic: Religion, Uncertainty, and Care. Romani Studies, 31 (2), 277–297. p.
Dörnyei Krisztina–Mitev Ariel 2015. Netnográfia. In Horváth Dóra–Mitev Ariel (szerk.): Alternatív kvalitatív kutatási kézikönyv. Budapest, Alinea, 157–184. p.
Eckert, Penelope–Sally McConnel-Ginet 1992. Think practically and look locally: Language and gender as community based practice. Annual Review of Anthropology, 21, 461–90. p.
Fosztó László 2007. A megtérés kommunikációja: gondolatok a vallási változásról pünkösdizmusra tért romák kapcsán. Erdélyi Társadalom, 5 (1), 23–49. p.
Fosztó László 2009. Ritual Revitalisation after Socialism: Community, Personhood, and Conversion among Roma in a Transylvanian village. Berlin, Lit. Verlag.
Fotta, Martin–Paloma Gay y Blasco (szerk.) 2024. Ethnographic Methods in Gypsy, Roma and Traveller Research. Lessons from a Time of Crisis. Bristol, Bristol University Press.
Gay y Blasco, Paloma–Martin Fotta (szerk.) 2023. Romani Chronicles of Covid-2019: Testimonies of Harm and Resilience. New York–Oxford, Berghahn.
Goffman, Erving 1981. Forms of talk. Philadelphia, University of Pennsylvania Press.
Hámori Ágnes 2018. „Jó lett, Taven baktali!” Egy orális kultúra vizualitása: a cigány nyelv meg-JEL-enései a Youtube szemiotikai terében. In Tódor E. M. és mtsai (szerk.): Nyelvi tájkép, nyelvi sokszínűség II. Cluj-Napoca, Scientia, 13–31. p.
Heltai János Imre 2020. Transzlingválás. Elmélet és gyakorlat. Budapest, Gondolat.
Heltai János Imre–Tarsoly Eszter (szerk.) 2023. Translanguaging for Equal Opportunities Speaking Romani at School. Berlin, Boston, De Gruyter Mouton.
Jiménez, Antonio Montañés 2021. Pentecostal Christianity, Covid-19 and the Digital World. The Sociological Review Magazine. https://doi.org/10.51428/tsr.wtfg8908
Jiménez, Antonio Montañés–Gory Carmona 2023. “Covid-19 Is a Trial from God”: Gitanos, Pentecostal Imaginaries, and Compliance. In Gay y Blasco, Paloma–Martin Fotta (szerk.): Romani Chronicles of Covid-2019: Testimonies of Harm and Resilience. New York–Oxford, Berghahn, 80–92. p.
Kádár Zoltán Dániel 2017. Politeness, Impoliteness and Ritual: Maintaining the Moral Order in Interpersonal Interaction. Cambridge, Cambridge University Press.
Kertzer, David I. 1988. Ritual, Politics, and Power. New Haven, Yale University Press.
Kovalcsik Katalin 1999. Aspects of Language Ideology in a Transylvanian Vlach Gypsy Community. Acta Linguistica Hungarica, 46, 269–288. p.
Lajos Veronika 2015. Mozgásban a világ. A több színterű etnográfia (multi-sited ethnography) kérdése. In Jakab Albert Zsolt–Kinda István (szerk.): Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság–Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Székely Nemzeti Múzeum, 163–172. p.
Leggio, Daniele Viktor 2015. Radio Romani Mahala: Romani identities and languages in a virtual space. In Alietti, Alfredo–Olivera, Martin–Riniolo, Veronica (szerk.): Virtual citizenship? Roma communities, inclusion policies, participation and ICT tools. Milan, MacGraw-Hill Education, 97–114. p.
Leggio, Daniele Viktor 2020. Romani on the Internet. In Matras, Yaron–Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave, 15–537. p.
Lőrinczi Tünde 2013. The Representation of the Self-Concepts Within the Adventist Romani Community from Etéd. Acta Universitatis Sapientiae Philologica, 5 (2), 203–222. p.
Lőrinczi Tünde 2015. Reflexiók az erdélyi és budapesti romák új vallásos kultúrájáról (Általános jellemzők és fontos különbségek). Erdélyi Múzeum, 77 (2), 80–91. p.
Matras, Yaron 2007. A romani jövője: A nyelvi pluralizmus politikája felé. In Bartha Csilla (szerk.): Cigány nyelvek és közösségek a Kárpát-medencében. Budapest, Tankönyvkiadó, 128–146.
Ogáyar-Marín, Francisco Javier–Muntean, Vasile–Gamella, Juan F. 2018. Redes sociales digitales en la migración trasnacional romá de Rumanía. Una polymedia transnacional. Revista de Humanidades, (35),107–136. p.
Olivera, Martin 2012. The Gypsies as indigenous groups: The Gabori Roma case in Romania. Romani Studies, 22 (1), 19–33. p.
Olivera, Martin 2020. Entre idéologie nobiliaire, utopie égalitaire et circonstances singulières : le « bon mariage » chez les Roms Gabori. Martor, 25, 17–35. p.
Prószéky Gábor 2017. A számítógép, az elektronikus kommunikáció és az internet hatása. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat, 321–335. p.
Senft, Gunter–Basso, B. Ellen (szerk.) 2009. Ritual Communication. London, Routledge.
Simon Zoltán 2007. Kisegyházak és más vallásfelekezetek szerepe Nyárádkarácson községben, a rendszerváltást követően. In A. Gergely András–Papp Richard (szerk.): A szakralitás arcai. Vallási kisebbségek, kisebbségi vallások. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 361–382. p.
Simon Zoltán 2023. „…a világ legdrágább és legjobb gyülekezete nekem, az a karácsonfalvi cigányoké.” Szempontok a Gábor-cigányok új vallási identitásának vizsgálatához. Egyháztörténeti Szemle, 24 (4), 101–118. p.
Slavkova, Magdalena 2023. Faith and Overcoming Trauma in an Evangelical Romani Community. Journal of Ethnology and Folkloristics, 17 (2), 64–79. p.
Szalai Andrea 2010. Nyelvi ideológiák és a társadalmi határok kijelölése egy erdélyi gábor roma közösségben. In Feischmidt Margit (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, 418–429. p.
Szalai Andrea 2021. „Nálunk a férfi az első!” Társadalmi nemi ideológiák gábor roma közösségekben. Társadalmi Nemek Tudománya, 11 (2), 21–53. p.
Szalai Andrea–Kádár Zoltán Dániel 2020. A vendéglátás interakciós rítusa roma közösségekben. Nyelvtudományi Közlemények, 116, 263–298. p.
Szewczyk, Monika–Elżbieta Mirga-Wójtowicz–Ignacy Jóźwiak 2023. The internet and transnational Polish Roma families in a time of pandemic. In Gay y Blasco, Paloma–Martin Fotta (szerk.): Romani Chronicles of Covid-2019: Testimonies of Harm and Resilience. New York–Oxford, Berghahn, 229–246. p.
Terkourafi, Maria–Kádár, Z. Dániel 2017. Convention and Ritual. In Culpeper, Jonathan–Haugh, Michael–Kádár, Z. Dániel (szerk.): The Palgrave Handbook of Linguistic (Im)Politeness. London, Palgrave Macmillan, 71–196. p.
van Baar, Huub–Ana Ivasiuc–Regina Kreide (szerk.) 2018. The Securitization of the Roma in Europe. New York, Palgrave Macmillan.
van Gennep, Arnold 2007 [1909]. Átmeneti rítusok. Budapest, L’Harmattan.
Wodak, Ruth 2021. Crisis communication and crisis mamagement during Covid-19. Global Discourse, 11 (3), 329–353. p.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.06

1. A közösségi média felívelése és társadalmi szerepei

A közösségi média alatt azoknak egy korai, 2007-es meghatározása szerint olyan webalapú szolgáltatásokat értünk, „amelyek lehetővé teszik az egyének számára, hogy (1) nyilvános vagy félig nyilvános profilt hozzanak létre egy behatárolt rendszeren belül; (2) rendelkezzenek azon felhasználók névsorával, akikkel közös kapcsolatuk van; és (3) megtekinthessék és átnézhessék a saját és mások által a rendszeren belül létrehozott kapcsolatok listáját. E profilok és kapcsolatok jellege oldalról oldalra eltérő lehet”. (boyd, 2007, 210–230. p.)

Hangsúlyozzuk a fenti korai jelzőt, hiszen azóta e közösségi alapok tágabb összefüggéseiben „robbanásszerű” átrendeződések játszódtak le a társadalom, a gazdaság, a politika és szférák keresztmetszetében. Ennek eredményeként nemcsak arról van szó, hogy az első közösségi oldalakról, mint a Six Degrees, a LiveJournal vagy a BlackPlanet nem is igen hallani negyed évszázad múltán, miközben a 2004-es alapítású Facebook (Meta), a YouTube (2005-ből), a 2006-os Twitter (2023. április 4. óta: X) vagy a TikTok (2016) oldalak több felhasználóval rendelkeznek, mint Földünk népességének a fele. Hanem arról is, hogy elképesztő befolyásukkal ezek a szereplők immár alapvetően meghatározzák azt, hogy a jelenkori kommunikáció alatt mit értünk.
Amilyen nagy horderejű jelenségről van szó, voltaképp akkora bírálati visszhangot is kivált a közösségi média. A kritikus perspektívák „tárháza”, mint ezek az adatbázisok maguk is, már-már végeláthatatlanul szerteágazó. Az ekképp felmerülő szempontok közé tartozik a szóban forgó platformokat övező internet általános elkereskedelmiesedése, az államok és a nagyvállalatok transznacionális együttműködése, a cenzúra, valamint olyan szociálpszichológiai tapasztalatok, mint a csoportpolarizáció vagy a radikalizálódás. Ide sorolható továbbá a tömeges megfigyelés (panopticitás) realitása, valamint a geopolitikai napirendek közvetítése és az új médiavállalatok gazdasági súlyukból fakadó politikai befolyása. Az aggályok között szerepel még a hitelesség és a dezinformáció problémája, az eltúlzott használat fiatalok körében, a személyiségromboló hatások, a szerencsejátékokra emlékeztető jutalmazó mechanizmusok eredményeként jelentkező függőség, valamint mindezzel összefüggésben az új média esetleges negatív szerepe a kollektív tudatosság és társadalmi cselekvés formáinak fejlődésében. Noha a közösségi média eszerint a máskülönben indokolt bírálatok kereszttüzében „ezer sebből vérzik”, nem érdemes egyes benne rejlő értékekről teljes mértékig lemondanunk. Alább ezt járjuk körül.

A közösségi média ugyanis, minden korlátja ellenére, képes teret biztosítani a közösségi részvételhez kapcsolódó tevékenységeknek. Ez a szerep különösen értékes lehet bizonyos társadalompolitikai kontextusokban. Érdemes ezt megfontolni, tekintettel arra, hogy ezek a platformok változatosan alkalmazhatók, nemcsak egy rendszer támogatói, hanem annak ellenzői is használhatják őket mozgósítás céljából. (Bővebben l. Iványi 2014.)

Egy viszonylag régi, ám igen szemléletes példa minderre Tunézia, ahol a közösségi média és a mobiltechnológia, különösen a mobiltelefonok elterjedtsége jelentős szerepet játszott 2010/11 fordulóján a közkeletűen „jázminforradalomnak” nevezett eseménysorban. A közösségi média és a mobiltechnológia lehetővé tette a tüntetők számára, hogy átlépjék a rezsim felügyeleti hatósugarát, az utóbbi által ellenőrzött hagyományos média adta „játszóteret” azáltal, hogy a technológia segített az információk terjesztésében és mozgalmuk szervezésében. A Nawaat-csoport például, a blogoszféra egyik szereplője, aktívan használta a Facebookot és a Twittert arra, hogy aktivista platformokat hozzon létre, amelyek követőikkel a polgárok közötti tájékozódás és tájékoztatás kereteit biztosíthatták. Ezek a platformok részben helyettesítették a korábbi rezsim által ellehetetlenített civil társadalmi közeget. A tunéziai tüntetésekről készült több mint 500 videó is megosztásra került a különböző közösségi médiaoldalakon, mint például a Facebook, a Twitter és a YouTube, ami a technológia pozitív szerepét valószínűsíti a politikai változások elősegítésében. (King 2020, 36–38. p.)

Egyiptom esetében hasonló talapzaton jött létre az Április 6. nevű mozgalom. A közösségi média – különösen a Facebook, a Twitter, valamint a Flickr fényképmegosztó weboldal és online közösségi platform – kollektív használatának hatása arra ösztönözte a lakosságot, főként a fiatalokat és az iskolázottakat, hogy részt vállaljanak a politikai életben, alkalmasint életük során először. (Radsch 2012, 1–14. p.; King 2020, 99. p.)
A nyilvánosság, a civil társadalom és a politikai részvétel olyan fogalmak, amelyek kulcsfontosságúak az ilyen súlyos és sommás megállapítások értelmezésében. Ezeket járjuk körül alább.

2. A közösségi média természete és az új nyilvánosság visszfénye – vagy álomképe?1

2.1. Habermas szelleme és az alternatív hálózati nyilvánosság érvényessége

A közösségi média hívei gyakran hajlamosak a szóban forgó alkalmazásokra és szolgáltatásokra úgy tekinteni, mint amelyek nemcsak új online felületeket jelentenek, hanem egyenesen azok alkotják a Jürgen Habermas (1971) német filozófus által elképzelt alternatív nyilvánosságot. Habermas nevéhez fűződik az eredetileg 1962-ben megjelent „Strukturwandel der Öffentlichkeit” (magyarul: A nyilvánosság strukturális átalakulása) című mű, melyben a nyilvánosságot „kritikai nyilvános vitát folytató társadalomként” értelmezi. Habermas ezt a normatív fogalmat használva kifejti, hogy a nyilvánosság a kritikai párbeszéd és viták terét képezi a társadalomban. A „poszt-habermasi” hagyományban gyakran feltételezik, hogy az internet önmagában szabad teret biztosít a közbeszédnek, ezzel pedig utat nyit az egyenlőség és a demokrácia előtt. Érdemes megjegyezni, hogy Habermas eredeti munkáját még az internet kialakulása előtt írta, és bár elképzeléseit a digitális térbe ültethetjük át, a digitális környezet sajátosságait és kihívásait is figyelembe érdemes venni. (Fuchs 2014, 57–101. p.)
A Neuman és társai (Edwards et al. [szerk.] 2011, 27–30. p.) által felvázolt kritériumrendszer szolgálhat hasznos mércéül a közösségi média online vagy hálózati nyilvánosságát értékelve. Ezek a kritériumok a következőket foglalják magukban:

Polgárok széles körének bevonása a racionális egyezkedésbe; avagy az közösségi média értékelhető-e a polgárok aktív részvételének és párbeszédének függvényében?
Nyilvános viták napirendjének befolyásolására való képesség; avagy az online térben a közösségi média milyen mértékben képes befolyásolni és alakítani a közéleti vitákat?
Racionális kritikai vita és kollektív akaratformálás; avagy az online környezet hogyan támogatja a racionális kritikai vitát és a közösségi akaratformálást?
Diszkurzív egyenlőség és kölcsönös tisztelet; avagy az érvek értékelése milyen mértékben alapul az őszinteségen és meggyőző erőn, nem pedig a beszélő státuszán?
Nyílt vita külső kényszerítőtől való mentesség; az online tér mennyire mentes külső befolyásoktól és kényszerektől?

Politikai egyezkedés rendszerszintű elterelő hatásaitól való mentesség; avagy a közösségi média mennyire képes elkerülni a politikai egyezkedés rendszerszintű elterelő hatásait?
Bár kétségek merülhetnek fel az internet forradalmi jellegét illetően, a fentiekben felsorolt normák elfogadható mércékként szolgálhatnak az online környezet értékeléséhez. Ebben a szellemben ezeket a kritériumokat alkalmazzuk a közösségi média használatának értékelése során a későbbiekben e tanulmányban, hogy objektíven és reálisan vizsgálhassuk az egyes eseteket.
Danah boyd (2014 8–11. p.)2 elemzése nyomán szintén hasznos mérce állítható, amely az új média hálózati nyilvánosságát vizsgálja. Szerinte a közösségi hálózati oldalak egyidejűleg képezik a hálózati technológiák által konstruált „teret” és az emberek, a technológia és a gyakorlatok metszéspontjában létrejövő elképzelt közösséget. Boydnak a hálózati nyilvánosságokkal kapcsolatos értelmezése két fő dimenzióra összpontosít: térbeli dimenzió – A közösségi média térbeli értelemben is nyilvánosságot képez, ahol az emberek virtuális térben találkoznak, kommunikálnak, kapcsolatokat építenek és tevékenykednek; elképzelt közösség dimenzió – a hálózati nyilvánosságok olyan elképzelt közösségeket teremtenek, ahol az emberek részei egy szélesebb közösségnek, amit a technológia és a média lehetővé tesz.

Ezek a hálózati nyilvánosságok az új média és más újonnan megjelenő technológiák révén jönnek létre. Boyd hangsúlyozza, hogy ezek a hálózatok hasonló funkciókat töltenek be, mint a korábbi generációk számára a fizikai terek, mint a bevásárlóközpont vagy a park. Négy tulajdonságot emel ki, amelyek megkülönböztetik az új média által létrehozott hálózati nyilvánosságokat, új lehetőségeket és kihívásokat teremtve:
Állandóság: A hálózati nyilvánosságok folyamatos jelenlétet biztosítanak, amely lehetőséget teremt az állandó kapcsolattartásra.
Láthatóság: Az emberek tevékenységei láthatók a hálózati nyilvánosságokban, ami növeli az információ és a tartalom elérhetőségét.
Terjeszthetőség: Az információk könnyen terjeszthetők és megoszthatók a hálózati nyilvánosságokon keresztül.
Kereshetőség: Az emberek könnyen kereshetnek és találhatnak információkat a hálózati nyilvánosságokban.

Ezek a tulajdonságok együttesen új lehetőségeket nyitnak meg az emberek számára az online térben történő kapcsolatokra és tevékenységekre. (boyd, 2014, 11. p.)3
Az ausztrál média- és kommunikációkutató, Stuart Cunningham (2013 541. p.) által bevezetett „nyilvános szférácskák” kifejezés azt jelenti, hogy a közösségek identitása az általuk népszerűsített média által formálódik az összetartozás érzésén keresztül. Emellett az internetezők társadalmi polarizációs tendenciái, amelyek arra irányulnak, hogy azonos meggyőződésű emberek csoportokba tömörüljenek, jól ismert szociálpszichológiai és közéleti jelenségek. Az általa használt „nyilvános szférácskák” kifejezés arra utal, hogy az online közösségek kis csoportokként működnek, ahol az emberek közös érdeklődési területeik mentén találkoznak és alakítják identitásukat. Az internetezők társadalmi polarizációja pedig arra a tendenciára utal, hogy az emberek hajlamosak olyan csoportokba tömörülni, ahol az azonos véleményűekkel való interakció dominál, akár úgynevezett „visszhangkamrákban” (Sunstein 2021, 5., 120. p.) vagy véleménybuborékokban. Cass Sunstein, aki viszont a pártos(kodó) webnaplókkal kapcsolatos aggodalmait fejezi ki, eltérő nézeteket képvisel a közösségi média hatásairól. Az ő borúlátó víziói szerint a pártos webnaplók hozzájárulhatnak a társadalom széteséséhez és a polarizációhoz. Ugyanakkor a kutatások rámutatnak arra, hogy az emberi csoportok nem pusztán valami ellen, hanem valami mellett is szerveződnek, és a tagság egyaránt erősítheti az önbecsülést és az identitást.

Olyan elméletek, mint a jellegzetesség elmélete (Leonardelli et al. 2011) és a Tajfel et al. (1979, 56–65. p.; McLeod 2023) nevéhez fűződő társadalmi identitásteória segítenek megérteni, hogy az emberek miért hajlamosak csoportokba tömörülni, és hogyan alakul ki önazonosság-tudatuk az online közösségekben. Alább ismertetett kutatásaink arra is rávilágítanak, hogy az új média használatával kapcsolatos önkategorizálás néhány esetben közelebb állhat a nyilvánosság optimista elképzeléséhez, mint a visszhangkamrák pesszimista víziójához. E feltevés alátámasztására a releváns posztok és oldalvisszajelzések tartalomelemzése, valamint az indukált reakciókra vonatkozó releváns statisztikák értékelése is lezajlott.

3. „Sikertörténetek” az online közösségi részvételről: a Kétnyelvű Dél-Szlovákia és Székelyföldért Társaság mozgalmak ismérvei – kvantitatív és kvalitatív vizsgálódások4

3.1. Táblák, majd kiírások: Kétnyelvű Dél-Szlovákia

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia (a továbbiakban: KDSz) mozgalom 2011-ben alakult, és fő célja a kétnyelvű köztérelnevezések előmozdítása Szlovákia magyarlakta területein. A mozgalom online jelenléte különösen 2021 őszét megelőzően volt aktív. A KDSz Facebook-oldala követőinek száma meghaladja a 15 000-et, és tevékenységük a törvényben szabályozott nyelvi jogok biztosítására, valamint a nyelvi jogok bővítésének követelésére irányul.
A mozgalom offline kezdeményezéseken keresztül is aktívan részt vesz a célok elérésében. Miután matricázással kezdtek, idővel kihelyezték Szlovákia első kétnyelvű országúti irányjelző tábláját Dunaszerdahelyen. A vasúti megállóhelyek kétnyelvűsítése is része volt kezdeményezéseiknek. Fontos események voltak továbbá azok, amikor a magyar feliratok eltávolítása a figyelmet a kisebbségi nyelvhasználat szabályozásának hiányosságaira irányította.
Az online dimenziót a Facebook-oldaluk biztosítja, ahol a mozgalom összpontosítja a kommunikációt és a tapasztalatok értékelését. Az aktivisták hangsúlyozzák, hogy a mozgalom sikere nem lenne lehetséges a civil szféra aktív részvétele nélkül, és az érintettek szerint közös erővel kell foglalkozniuk az üggyel:5 „Civil aktivisták vagyunk, akiket aggaszt, hogy Dél-Szlovákiában egyre inkább háttérbe szorul a magyar nyelv, holott jogunk van anyanyelvünk írásbeli és szóbeli használatához.”
Más szóval, ahogy ezt az „offline” mozgalomnál már jeleztük fentebb, céljuk e fentiekből adódóan a Szlovákiában élő magyar nyelv és kisebbség „láthatóságának” elősegítése, illetve annak tudatosítása: „Mindenekelőtt a magyar nyelv vizuális diszkriminációjának megszüntetését szeretnénk, és ezáltal létrehozni egy magabiztosabb magyar közösséget Szlovákiában […] célunk nem az értelmetlen etnikai konfliktusok kiélezése, hanem az a szándékunk, hogy közösségünk tudatában legyen jogainak.” Alapelveik – és ezen álláspontot feltétlenül tartsuk szem előtt a továbbiakban – az emberi méltóság tisztelete és az erőszakmentesség, eszközeik pedig a civil érdekérvényesítés a kétnyelvűség kérdésének felvetésével.
Magukat politikamentesként határozzák meg, mivel „a magyar nyelv megőrzésének kérdése független minden [politikai] párttól.” Támogatási felhívásukban konkrét példák is szerepelnek: „Célunk nem érhető el széles körű civil szerepvállalás nélkül […] már azzal is sokat segít az ember, ha legközelebb, amikor vásárolni megy, kifejezi nemtetszését a magyar feliratok hiánya miatt, vagy követeli a panaszkönyvet. […] Érdemes követni Facebook-oldalunkat is, ahol tartalmaink megosztásával járulhatsz hozzá a kétnyelvűség ügyéhez. Ha vitába keveredsz, használd bátran a kétnyelvű útmutatót.”

A Facebook-oldal korábban „Mérföldkövek” fejezet alatt számos eredményt sorolt fel, túlnyomórészt „offline” előzményeket: 2012. február 12. „A Párkány projekt II: Az Érsekújvár [Nové Zámky] és Párkány [Štúrovo] városán áthaladó AVALA nemzetközi gyorsvonat fedélzetén a történelem során első ízben a szlovák nyelv mellett magyarul is tájékoztatták a civilek az utasokat. 2012. január 14-én a „Névtelen falvak” projekt keretében: KDSz-aktivisták 34 településen 77 hiányzó kisebbségi nyelvű táblát regisztráltak. 2011. október 16-án a dunaszerdahelyi projekt összefüggésében az aktivisták kihelyezték az első kétnyelvű közlekedési tábláját. 2011. szeptember 4-én „A Párkány [Štúrovo] projekt I.” megvalósításaként a civilek több évtized után először köszöntötték magyar és angol nyelven az utasokat a vasútállomáson. 2011. augusztus 1-jén KDSz-aktivisták több településen kétnyelvű matricákat helyeztek el. 2023 második negyedévében a Facebook-csoportnak több mint tizenhatezren nyilvánítottak tetszést, követői száma pedig meghaladta a tizenötezret.

A digitális aktivizmus és az „offline” kezdeményezések kölcsönhatásban állnak, és hipotetikusan megfelelhetnek a Neuman és társai (a továbbiakban: Neuman et al.) által 2011-ben lefektetett kritériumoknak, amilyen például a polgárok bevonására, a nyilvános vita befolyásolására, a racionális kritikai vita elősegítésére, a diszkurzív egyenlőség és kölcsönös tisztelet biztosítására, valamint a politikai egyezkedésektől való elvonatkoztatásra való alkalmasság.

A boydi (2014, 11. p.) kritériumok, vagyis, emlékeztetőül, az állandóság, a láthatóság, a terjeszthetőség és a kereshetőség közül az utolsó három értelemszerűen szintén adott, mindez különösebb vizsgálódások vagy részletezés nélkül is belátható. Az, hogy az állandóságról immár nem feltétlenül beszélhetünk (átmenetileg?), hiszen 2021 óta nincs aktivitás, alkalmasint nem a közösségi média adta kereteken múlik, hanem valószínűsíthetően a csoport adminisztrátorainak, illetve tagjainak egyéb fókuszain és prioritásain.
A korábbi kutatások alapján azonban a csoport aktív időszakában számos pozitív visszajelzés érkezett a megosztott tartalmakra, és azokat széles körben „postolták” újra. Egy 2017-es kutatás eredményei szerint az eredményes közjogi fejleményekkel kapcsolatos tartalmak átlagosan 208 reakciót és 4 támogató kommentet vonzottak bejegyzésenként. A követők körülbelül 12 alkalommal osztották újra ezeket a tartalmakat. A 2021-es év során az oldal fókusza a szlovákiai népszámlálás promóciójára terelődött, de továbbra is jelentős volt a visszhang különféle tartalmak esetében.

Az átlagos visszajelzési arányok a 2021-es év során továbbra is erősek voltak, például a követők átlagosan 58,4-an reagáltak a csoport által megosztott tartalmakra. Ezen tartalmak 1,29 hozzászólást és 3,64 újramegosztást generáltak. Az egyik legnépszerűbb bejegyzés egy 2018. november 26-i kép volt, amelyen egy csallóközi aktivisták által két nyelven feliratozott közlekedési tábla látható. Erre a posztra több mint 2,5 ezren reagáltak, és azt 471 hozzászólás és 355 újramegosztás kísérte. A második legnagyobb visszhangot kiváltónak egy 2018–2020 közötti időszakra vonatkozó bejegyzés bizonyult, amely kifogásolta, hogy a volt miniszterelnök, Peter Pellegrini, személyesen rendelte el a bacsfai közlekedési tábla magyar feliratainak eltávolítását. Ez a bejegyzés intenzív reakciót váltott ki, több mint 1,5 ezer emoji, 434 hozzászólás és rekordszámú, 3300 feletti újramegosztás formájában. A harmadik legnépszerűbb tartalom egy videó volt, amelyet a KDSz aktivistái készítettek, és bemutatta, ahogy helyreállították a magyar feliratokat Magyarbél és Szenc településeken. Ez a tartalom több mint 1400 reakciót, 394 hozzászólást és körülbelül 2100 újramegosztást generált.

Mindez szemlélteti egyebek mellett azt is, hogy a KDSz bejegyzései rendszeresen keltenek jelentős figyelmet a tagok körében, akik a megosztás tartalmától függően pozitív (tetszés- vagy szeretetnyilvánítás), vagy negatív (pl. dühös) „hangulatjeleket” illesztenek be, támogatóan, vagy kritikusan kommentálnak, további célokat fogalmaznak meg és általában a szolidaritásérzés szellemében vitatják meg azokat (vö. Neuman et. al. 1. és 3–4. kritériuma). Minderre anélkül kerül sor, hogy a nyílt vitát külső kényszerek korlátoznák (vö. Neuman et. al. 5. kritériuma).
A tartalom következetes kétnyelvűséget tükrözött a csoportok profiljának leírása és a megosztott hozzászólások többsége vonatkozásában egyaránt. Mint ez már a csoport neve láttán is evidencia, hiszen maga a név is „Kétnyelvű Dél-Szlovákia – Dvojjazyčné Južné Slovensko”, és az oldal egyéb tartalmai is következetesen kétnyelvűek (vö. Neuman et. al. 4. kritériuma). Innen elágazva, az oldal időnként a populáris kultúra és internetes „mémek” alapján is kommunikál, például olyan szójátékokkal, amelyek a magyar nyelvhasználatot és a kisebbségi identitást humorosan karikírozzák. Például, „ha nincs pénz a magyar táblákra, akkor miért kell a magyaroknak adót fizetni?”, vagy: arra a kérdésre, hogy „Gúnyt űznek az akcentusomból?”„Kétnyelvű vagyok”– válaszolja nevetve egy Leonardo Di Caprio figura egy másik helyen. A szójátékok rendszeresen karikírozták a soviniszta hozzáállást is: „Slovensko Slovákom, Komárno Komárom” (Szlovákia a szlovákoké, Komárno Komárom).

Az aktív időszakban a KDSz gyakorta osztott meg a profiljának megfelelő felhívásokat bizonyos petíciókra is. Ezen felül a megosztott tartalmak gyakran foglalkoznak a magyar nyelvhasználat tapasztalataival más térségekben is. Például olykor összevetették a magyar nyelvű címkéknek a mai Románia erdélyi régiójának boltjaiban tapasztalható helyzetét a dél-szlovákiai esetekkel. Emellett az oldal rendszeresen képviselte vagy népszerűsítette a magyar önazonosság-tudathoz kapcsolódó intézményeket és rendezvényeket, például a pozsonyi PMSZK Magyar Szakkollégiumot és annak felvételi felhívásait. Az oldal interakcióba lépett a magyar nyelvű hírorgánumokkal is (vö. Neuman et. al. 2. kritériumával az online és offline szférák összjátékairól), mint például a Parameter.sk, amely „Szlovákia leglátogatottabb magyar hírportáljaként” kategorizálja magát.

Egyes tartalmakra jellemző volt a nemzetek feletti és a regionális kitekintés, mivel más EU-tagállamok „legjobb gyakorlatait” (svéd anyanyelvi többségű részek Finnországban, Dél-Tirol/Alto Adige stb.) gyakran állítják mércéül az egyes fejlemények kiértékelésekor, valamint Erdélyt is rendszeresen referenciapontnak, olykor követendő példának is tekintik a mozgalom számára. Az etnocentrizmus ilyen megnyilvánulásai azonban nem feltétlenül jelentik azt, hogy a csoport kirekesztésre vagy etnikai identitáson alapuló konfrontációra törekedne. Ennek megfelelően a KDSz FB-oldala kétnyelvű nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy nincs probléma a szlovák nyelv használatával, és a szlovák nyelvet használók jogait sem kívánják semmilyen módon megnyirbálni. Ehelyett a teljes kétnyelvűséget szeretnék elérni. Egy 2019. december 13-i megosztás érzékletesen példázza mindezt: „Ha tehát ehhez a kérdéshez úgy állunk hozzá, mint magyarok és szlovákok vitája, azzal automatikusan minden szlovákot az ellentáborba kényszerítünk. Ugyanakkor az sem biztos, hogy ezzel több magyart nyerünk meg, mert sokan ebből csak a konfliktusszítást fogják látni, így inkább feladják a nyelvi egyenlőséget a békés együttélésért cserébe. Tehát ez nem egy hatékony politikai stratégia.”

Ilyenformán az oldalnak sikerült olyan ethoszt és küldetéstudatot közvetítenie, amely hozzájárul a követők etnikai és társadalmi identitásának ápolásához s a csoporttagok elkötelezettségének megőrzéséhez, ezen felül a követők számának növeléséhez is. Többéves időhorizonton szemlélve elmondható, hogy – ideértve a relatív visszaesést is az oldal 2021-es inaktívvá válásig – jelentős mértékben – egyszersmind ismét felidézve a nyilvánosságra vonatkozó kritériumokat – a racionális egyezkedés fórumává vált a csoport.

Úgy tűnik, hogy az etnikai identitás az intézményi és politikai, valamint az online szférán kívüli mindennapi életbe is ágyazott hovatartozás érzésével meghatározó a KDSz-csoport számára. E tapasztalatok azt sugallják, hogy még ha többé-kevésbé „homogén” tematikus napirend és fogalomhasználat is a meghatározó egy online csoporton belül (vö. Sunstein 2021, 120. p. víziója a visszhangkamrákról), ez sem feltétlenül elszigetelődést, sem másokkal szemben ellenséges attitűdöt nem jelent. Ahogyan azt sem, hogy a csoport eltűrné vagy ad absurdum bátorítaná az ilyen viselkedést a tagjai körében. A kiberbalkanizáció fogalma, vagy legalábbis a kifejezés önmagában, mint tudjuk, szeparatizmust és/vagy a kívülállókkal vagy rivális csoportokkal szembeni előítéletet vagy ellenségességet sugall; a kifejezés a kibertér és a Balkán összekapcsolására utal, amelyet a ’90-es évek elején etnikai alapú konfliktusok és háborúk sújtottak.
Összességében a KDSz online tevékenységei sokkal inkább tisztán a hovatartozás érzésén, azaz egy csoporton belüli önbesoroláson (McKinley et al. 2014, 1049–1068. p.) alapuló közösségi részvételnek feleltethetők meg, hogysem „visszhangkamrának” vagy akár az IKT-terjeszkedés önelégült pózolásához illeszkedő mozgalomnak. Emellett az eredmények megerősítik az elnyomásra használt politikai tényezőktől független voltaképpeni magyar társadalmi, közösségi elkötelezettséget, miközben az online tevékenységek, mint láthattuk, folyamatosan összeegyeztethetőek maradtak Neuman et al. 2011-es kritériumainak jószerivel mindegyikével.

Végeredményben különösen Neuman et al. alábbi kritériumai teljesültek a KDSz online tevékenységei által a legnyilvánvalóbban: 1) a polgárok széles körének bevonása a racionális egyezkedésbe; 2) a nyilvános vita napirendjének befolyásolására való képesség; 3) diszkurzív egyenlőség és kölcsönös tisztelet, vagyis a kollektív egyezkedés során az érveket a beszélő státusza helyett őszinteségük és meggyőző erejük alapján értékelik. Mindez anélkül, hogy 4) a nyílt vita külső, korlátozó kényszereknek vagy 5) a figyelem a politikai egyezkedés általi, szisztematikus elterelésnek volna kitéve.

E fentiek alapján megkockáztatható, hogy a KDSz esetében csakugyan kialakult egy olyan nyilvános szféra, legalábbis Neuman et al. feltételrendszere értelmében véve, ahol a közös identitás az online szférában, a közösségi média által termelődött újra anélkül, hogy szükségszerűen „visszhangkamra” vagy gyűlöletbeszéddel teli „virtuális vesztőhely” állt volna elő.

3.2. Online zászlóvivők: Székelyföldért Társaság

A Székely Szabadság Napján, 2023. március 10-én tartotta a Székelyföld autonómiatörekvéseit képviselő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Marosvásárhelyen hagyományos nagygyűlését és felvonulását. A rendezvényre több ezer résztvevő érkezett különböző székelyföldi településekről, mint például Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Makkfalva. Emellett külföldi vendégek is részt vettek az eseményen, köztük Katalóniából, Baszkföldről és Felső-Sziléziából érkezettek, akik saját közösségeik üzenetét hozták el Marosvásárhelyre.
A Székely Szabadság Napjához kapcsolódva számos településen a Kárpát-medencében és világszerte szimpátiatüntetéseket szerveztek. Magyarországon is több helyen megemlékeztek a székelyek összetartozásának napjáról, például Székesfehérváron, Páksón, Sárpatakon, Diósdon, Szolnokon, Miskolcon, Budakeszin. Az eseményeken részt vevők támogatták a Székelyföld autonómiára való törekvéseit, és kifejezték szolidaritásukat a közösséggel.6

A közösségi média, ez esetben kifejezetten a Székelyföldért Társaság (a továbbiakban: SzT) Hivatalos Oldala nevű FB-oldal (a továbbiakban: SzT), kiemelkedő szerepet játszott a fent említett kezdeményezések előmozdításában. Mintegy négyezer követővel büszkélkedik, elsősorban a székely önazonosság-tudathoz, néprajzhoz, történelemhez, és a térség szülötteihez kapcsolódó tartalmakkal gazdagítja bejegyzéseit. A KDSz-hez képest azonban hangsúlyosabban fókuszál az eseményeken történő közösségi mobilizációra.
Az elmúlt évek során az oldal különféle kezdeményezéseket is támogatott, például aktivizálta a székelyek európai uniós aláírásgyűjtő kampányát is. Ezzel a részvételével az SzT-oldal nem csupán a székely közösség szolidaritásérzését gondozza, hanem más őshonos európai nemzeti kisebbségek ügyére és reprezentációjára is hangsúlyt helyez. Egyfajta nemzetek feletti összefogást kialakítva, e szupranacionális érdeklődéssel párhuzamot jelez a KDSZ-szel.

Maga a mozgalom értelemszerűen nem mentes az offline előzményektől. A „mögöttes” Székelyföldért Társaság Közhasznú Egyesület hivatalos honlapon megfogalmazott céljai: „a Székely Nemzeti Tanács támogatására összefogni, mozgósítani a Székelyföldön kívül lévő székely köröket, hagyományőrző civil szervezeteket.” Számunkra ez több szempontból is releváns. E helyen alább változtatás nélkül közölt nyilatkozatuk így folytatódik: „Minél szélesebb körben szeretnénk megismertetni és népszerűsíteni Székelyföld területi autonómiájának gondolatát elsősorban a Magyarországon letelepedett székelység és az anyaországi szimpatizánsok körében. Tudatosítani szeretnénk a székelység területi önrendelkezésének, autonómia törekvéseinek szükségességét, nemzetpolitikai és gazdasági jelentőségét, amelynek kivívása nem csak az erdélyi, hanem az egész kárpát-medencei magyarság megmaradása és fejlődése szempontjából történelmi jelentőségű kérdés. Szükség esetén, megfelelő tömegbázissal rendelkezve, szeretnénk összehangolt nyomást gyakorolni a Székelyföld területi autonómiája kérdésében megnyilvánuló hazai és EU-s döntéshozó politikusokra és testületekre. Erre keresünk mi is szövetségeseket Magyarországon belül, az Európai Unión belül.”7

A Facebook-oldal tevékenysége évente aktualitásokhoz, különféle közéleti eseményekhez, különös tekintettel a március 10-i Székely Szabadság Napjához és más eseményekhez igazodik. Az utóbbi időben külön hangsúlyt fektetnek a 2023. június 4-i Nemzeti Összetartozás Napi rendezvényre, erre összpontosítva hirdettek eseményeket, április és május között összesen 6 alkalommal. Az oldal rendszeresen toboroz zászlóvivőket is az eseményekhez kapcsolódóan. Emellett helyet ad a civil szféra eseményeinek is, például a Perkő – Gyermek- és Ifjúsági Néptáncegyüttesek Találkozójának hirdetéseit is megosztják (2023. június 3.).

Mint látjuk, konkrét offline mobilizálást is folytatnak. A fentebb nevesített példák mellett ezt jelzi, hogy 2023. március 10-én a tagságot, szimpatizánsokat, követőket Diósdra hívták egybe a következőképpen megszövegezett felhívással: „Kedves Barátaink! A Székelyföldért Társaság a Székely Szabadság Napja alkalmából a Makovecz Imre által tervezett diósdi Országzászlónál tartja idei rendezvényét március 10-én 18 órától. Hamarosan közzétesszük a részleteket. Szeretettel hívunk mindenkit! — in Diósd.” A rendezvényt a Székelyföldért Társaság és a Pro Civitate – A Városért Egyesület szervezte. A program végén egy közös imádság is elhangzott a mielőbbi ukrajnai békéért.8

A KDSz-oldalhoz hasonlóan a bejegyzések és az oldal által elkönyvelt visszajelzések tartalomelemzésére került sor, amelyet a kiváltott reakciókra vonatkozó statisztikák – kvantitatív és kvalitatív – kiértékelése kísért. Kutatásunk megállapította, hogy a KDSz-étől eltérő megosztási hajlandóság és gyakoriság jellemzi az oldalt: 2023-ban öt hónap alatt tizenhét bejegyzés született. Viszonyításképpen, a KDSz esetében a jelen állás szerint utoljára aktív 2021-es év során tizennyolc bejegyzés volt elkönyvelhető, javarészt a népszámlálással összefüggésben, egy évvel korábban mindössze hat, 2019-ben pedig 28. Ezzel szemben az SzT-oldal bejegyzései átlagosan huszonegy emoji-piktogramos visszajelzést, közel öt újramegosztást és mindössze alig több mint egy hozzászólást vonzanak. Ebben az értelemben a Székelyföldért Társaság oldala kevésbé generál széleskörű kölcsönhatásokat az online közösséggel.

A vizsgálódás arra is rámutatott, hogy a Székelyföldért Társaság oldala sikeresen interaktál mind a hagyományos médiával, mind az egyéb közösségi médiumokkal. Ezt példázza, hogy 2023. március 16-án az oldal megosztotta a Buda Környéki Televízió diósdi eseményről készült összeállításának YouTube-videóját. Ez azt jelzi, hogy a csoport képes volt fenntartani a folyamatos figyelmet, beleértve a főáramú vagy hagyományos médiát is. Ezen interakciók eredményeként a főáramú média figyelme visszahatott az oldal tartalmaira, megteremtve a „régi” és az „új” média közötti kölcsönhatásokat (vö. Neuman et al. 2 kritériuma).

Az oldal 2023. február 11-én tett közzé egy képet a magyar Országgyűlés épületére kitűzött székely zászlóról, amely mellé ezt a képfeliratot helyezte: „Románia büszkesége lehetne Székelyföld! Becsüljék meg, hogy a történelem az ő gondnokságuk alá helyezte Erdélyt!” Ez az üzenet a többségi nemzettel történő együttműködésre való nyitottságot és a markáns önazonosság-tudatot tükrözi, hasonlóan a dél-szlovákiai mozgalom esetéhez.

Érdekes párhuzamok mutatkoznak a KDSz-szel is, mivel mindkét csoport hangsúlyozza az identitást, ugyanakkor nyitott a párbeszédre és együttműködésre a többségi társadalommal. Az is figyelemre méltó, hogy ellentétben más hasonló oldalakkal, amelyek a székely identitást középpontba helyezik, az SzT oldala nem oszt meg internetes mémeket vagy sztereotip tartalmakat.
Az oldal legnépszerűbb 2023-as bejegyzése a Székely Szabadság Napját követő március 11-én volt, visszatekintő jelleggel: „Felemelő élmény volt” képfelirattal. Ez a poszt 65 piktogramos reakciót, két hozzászólást és két újramegosztást generált, ami azt mutatja, hogy a követők aktívan reagálnak és részt vesznek az oldal tartalmainak megosztásában.

Ami a boydi kritériumokat (2014, 11. p.) illeti a hálózati nyilvánosság mérlegelésekor: a csoport folyamatosan és láthatóan aktív a közösségi médiában, tartalmai terjeszthetők és kereshetők. A megosztott tartalmak, bár bizonyos mértékig elfogultak lehetnek, nyitottak a vitára, amit a követők aktív részvétele is tükröz (l. Neuman et al. 3–4. feltételét). A csoport online elköteleződése a székely identitás népszerűsítésének átfedő céljával találkozhatott, erősítve ezzel a tagok csoporthoz tartozását. Ezek a minták hasonlóak a KDSz esetéhez, és azt sugallják, hogy bár a csoportok bizonyos szinten polarizálódhatnak az online platformokon, ez nem feltétlenül vezet visszhangkamrákhoz vagy gyűlöletbeszédhez. Az oldal gyakran idézi a Magyar Polgári Erő ügyvivő elnökét és más anyaországi politikusokat is, ami közvetett kapcsolódást sejtet a politikai szférához, amely releváns lehet az átfogó elemzés során.

A fentiek alapján látható, hogy a Székelyföldért Társaság számos szempontból maradéktalanul, néhány esetben pedig részben teljesíti a Neuman et al. által felállított feltételeket, miközben gyakorlati megvalósulásukat illetően maradnak kihívások és kérdőjelek.

Végeredményben az online környezet azon képessége, hogy befolyásolja a nyilvános vita napirendjét és elősegítse a racionális kritikai vitát, a kollektív akaratkialakítást, elvileg és gyakorlatilag is adott. A diszkurzív egyenlőség és kölcsönös tisztelet elvi szinten szintén megvalósul, legfeljebb a követői passzivitás lehet akadálya a gyakorlatban. Sokkal inkább kérdéses a követők széles körének bevonása a racionális egyezkedésbe, amely, noha elvileg lehetséges lenne – legalábbis az oldal biztosította nyilvános térben – viszonylagos a tapasztalatok terén. Az SzT mentes továbbá a nyílt vita külső kényszereitől is, igaz, a politikai egyezkedésektől való elvonatkoztatás kérdéses mind elvi, mind gyakorlati szempontból.
Itt fontos megjegyezni, hogy miként a nyilvános szféra fogalma, úgy a Neuman et al. kritériumrendszer sem valamiféle abszolút kategória, vagyis az értelmezés során helyet hagy a kontextusi variabilitásnak és a relativizációnak.

3.3. A KDSz és SzT jelentette empíria összegzése

A fentebb bemutatott esettanulmányok és azok értelmezése hozzájárulnak annak megértéséhez, hogy miként működik az online tér olyan társadalmi folyamatokban, amelyekben az etnikai identitás jut érvényre. A média új, „közösségi” nemzedéke esetében is látni, amint az a „hagyományos” generáció eseteiben is megfigyelhető (Czuningham 2013, 541. p.), hogy egyre fontosabb szerepet játszik az emberek személyes és kollektív identitásának kialakításában és kifejezésében.
Az, hogy a KDSz és az SzT esetében az online tér hogyan segíti elő az etnikai identitás erősítését és a közösségi részvételt, érdekes módon ellentmond azoknak a gyakran említett félelmeknek, miszerint az online tér szélsőséges gondolatokat (Pogátsa 2022, 104. p.) és visszhangkamrákat hoz létre. A Neuman et al.-féle kritériumok alkalmazása mint értékelési keretrendszer roppant hasznos annak megértésében, hogy az online tér miként befolyásolja a nyilvánosságot és a részvételt. Az is fontos, hogy a digitális média használatának értelmezésekor figyelembe vegyük az etnikai identitás és az önazonosság szempontjait, mivel ezek kulcsfontosságúak lehetnek az online közösségek létrehozásában és fenntartásában.
Az eredmények azt sugallják, hogy az online tér nem csak a szélsőséges gondolatoknak és az úgynevezett visszhangkamráknak ad teret, hanem olyan közösségek számára is lehetőséget teremt, amelyek konkrét társadalmi célok mentén szerveződnek, és etnikai identitásukat kifejezve részt vesznek a közéletben. A közösségi média tehát nem csak a potenciális veszélyek, hanem az etnikai identitás és a részvétel pozitív támogatója is lehet. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a digitális médiát ne csak egyetlen szemszögből, hanem a maga szélesebb társadalmi kontextusában lássuk.

4. Posztok és a posztmodern: A „véleményvezér”-modell korlátozott érvénye Magyarországon9

4.1. Feltevések egyes, a neoliberalizmus ideológiájához társított elvek és eszmények reprezentációs túlsúlyára vonatkozóan

A neoliberalizmust egyes poszt-foucault-i hagyományok a népesség és az egyének formálásának (alávetés és szubjektummá válás) művészeteként ragadják meg. (Wacquant 2012, 70. p.; Escobar 2012, 5. p.) Részben az ilyen korábbi nyomdokokon haladva, a Dardot–Laval francia szerzőpáros abbéli erőteljes kísérletük részeként, hogy a neoliberalizmust nem a piac uralmának ideológiájaként, hanem mint a világ új módjaként, a.m. „globálrezonként” bírálják, túltekintenek a foucault-i nézeteken. Ezeken az elméleti-fogalmi alapokon azt vizsgálják, miként formálódik, illetve jut uralomra a jelenkori társadalomban egy új „vállalkozó szubjektum.” Ezzel összefüggésben azt is tanulmányozzák, hogyan válnak olyan eszmények meghatározóvá és normaerejűvé napjainkban, mint az élvezet-, és a teljesítményelv, vagy a versenyszellem. (Dardot–Laval 2013)

Első ránézésre ezek a neoliberalizmushoz társított elvek úgy tűnhetnek, hogy a közösségi média segítségével még inkább eluralkodnak a társadalmi szférában, sőt talán most járatódnak történelmi csúcsra. Az empirikus megközelítés, azaz a konkrét adatok elemzése és a kutatás során gyűjtött tapasztalatok értelmezése segít abban, hogy pontosan feltérképezzük, hogyan élik meg például a fiatalok a neoliberális szubjektivációt a közösségi média használata során. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy lássuk, hogy a közösségi média diskurzusai, az ott megjelenő tartalmak, narratívák formálják-e, és ha igen, milyen mértékben a fiatalok (egyetemisták) attitűdjeit, gondolkodásmódját, értékrendjét.

Egy friss kutatásunk (Iványi 2023, 648–664. p.) adatai szerint ez a fenti tendencia Magyarország kontextusában legfeljebb korlátozottan érvényesül a közösségi média fiatalabb használói között, és a 18–35 év közötti korosztály bizonyos szegmenseire korlátozódva. Miközben korántsem vitatjuk e szellemiség térnyerésének társadalmi kockázatait általában, az empirikus adatok óvatos optimizmusra adnak okot, és azt mutatják, hogy az ekképp felfogott neoliberális ideológia befolyása korántsem univerzális vagy általános.

4.2. Hipotetikus feltételezések és globális trendek

Egyes vállalkozói szubjektumok, vagyis az influenszerek, egyszerre tekinthetők termelőként és fogyasztóként a neoliberális piaci erők kontextusában. (Halbusi et al. 2022) Az influenszerek kultúrája, azaz az általuk kialakított és közvetített értékek, normák és életstílusok a társadalomra jelentős hatást gyakorolnak. Az ő szerepük egyfajta vállalkozói szemlélettel összefonódik, ahol a személyes márkaépítés és a fogyasztói élmények megosztása válik fontossá. Az online térben megfigyelhető trendek azt sugallják, hogy az emberek az úgynevezett véleményvezérek (idegen kölcsönzéssel élve: influenszerek) példáját követve igyekeznek optimalizálni és megvalósítani önmagukat. (Han 2017, 30. p.)

Ez alapján felmerül, hogy a közösségi média mint platform szintén lehetőséget kínál arra, hogy az emberek részesei legyenek a versenyképesség szellemének, továbbá az élvezet és a fogyasztói eszmény mint viselkedési modell részeseivé váljanak. Ezzel egyidejűleg fontos látni azt is, hogy ez hatással van-e, és ha igen, milyen mértékben a fiatalok identitására és értékrendjére, valamint az online térben zajló interakcióikra és kapcsolataikra.

Kézenfekvőnek tűnt valószínűsíteni, hogy mindez megmutatkozik a fiatalok online jelenlétében is, ahol a versenyteljesítmény, az élvezet és a fogyasztás elvei jelenhetnek meg. Kínálkozott a feltevés, hogy ekképp a digitális véleményvezér-modell mélyen érinti az ifjúsági online kultúrát, és hasonló tendenciákat mutat, mint amiket néhány nyugati ország tapasztalt. (Ran 2022, 619. p.)
Logikusnak tűnt azt is valószínűsíteni e szellemben, hogy az influenszerek által megtestesített vállalkozói szubjektum a fiatalok számára is vonzóvá válik, akik a közösségi média révén könnyedén terjeszthetik az általuk képviselt értékeket és életstílust.

Ezeket a trendeket kívántuk megkérdőjelezni a magországokon kívül, illetve kifejezetten magyarországi viszonylatban a közösségi média egyes használati mintáinak elemzésével, amelyek máskülönben, más helyeken elviekben afféle „diskurzusrendet” (Escobar 2012, 5., 216. p.) jeleznek. Úgy gondoltuk ugyanis, hogy különösen erre a célcsoportra lehet igaz, hogy az önjavítás és az önkifejezés online platformokon keresztül történik, és a fiatalok körében az online kultúra részévé válik. Törekvésünk célja e szellemben annak feltárása volt, hogy olyan, egymással összefüggő diskurzusok, mint például 1) a vállalkozói szellem (a.m. a teljesítmény és a verseny eszménye), 2) az élmény (avagy a pozitivitás megjelenítése) és végül 3) a fogyasztás kultusza, amelyek együttesen a neoliberális szubjektumot feltételezhetően meghatározzák (Dardot–Laval 2013, 427–435. p.), a magyar felsőoktatási hallgatók körében kimutathatók-e, és ha igen, milyen mértékben? Az ilyen tendenciák azonosítása vagy kizárása érdekében háromkomponensű kvantitatív és kvalitatív kutatásra került sor 2022 decembere és 2023 márciusa között.

4.3. Régi és új statisztikák a fiatal népesség felhasználási sajátosságairól

Az elméleti feltevések és a kutatási eredmények alapján látható, hogy olyan ideálok, mint a vállalkozói szemlélet, teljesítmény- és fogyasztói eszmények bizonyos mértékben jelen vannak a magyar egyetemisták online viselkedésében, attól függetlenül, hogy az áttekintett irodalom mentén mindezt a neoliberalizmushoz társítjuk-e. Fontos azonban megjegyezni, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a fiatalok kifejezetten egy online véleményvezér-modellel azonosulnának.
A kutatás azt is megállapította, hogy a fiatalok körében az online közösségi média használata elsősorban tájékoztatásra és szórakozásra irányul, és kevésbé terjed ki olyan egyéb célokra, mint a vásárlás. Ez arra utalhat, hogy bár jelen van néhány posztmodern értelemben vett „neoliberális” eszme, ám a fiatalok online viselkedése változatos és sokirányú, nem csupán a vállalkozói szemlélet vagy a fogyasztói kultúra köré összpontosul.
A kutatási eredmények részben megerősítik, részben kiegészítik a korábbi magyarországi statisztikákat a fiatalok internetezési szokásairól. Az internet napi használata és a folyamatos online jelenlét a fiatalok körében már korábban is kimutatható volt. A közösségi média szerepe elsősorban tájékoztatásra és szórakozásra irányul, másodsorban a fiatalok jelentős része, ha nem is feltétlenül napi szinten, de programszervezésre és vásárlásra is rendszeresen használja ezeket az platformokat. (Domokos et al. 2020, 46–49. p.)

4.4. A hárompillérű mennyiségi és minőségi kutatás makro- és mikroszkopikus eredményei

A hipotézis tesztelése érdekében többrétű és átfogó vizsgálódásokat folytattunk, ezek ismertetése következik alább
A kutatás keretében többféle módszert alkalmaztunk a „makroszkopikus” és „mikroszkopikus” vizsgálódásokhoz. Először is 1) szoftveres eszközöket használtunk a tartalomelemzés lexikai és szemantikai szempontjai mentén. A következő lépésként kutatásunkat 2) „kézileg” szelektált tartalomelemzéssel bővítettük ki. Végül egy 3) kis létszámú, de részletes anonim felmérés is készült, kifejezetten a célcsoport, azaz a felsőoktatási hallgatók körében, hogy minél teljesebb képet alkothassunk.
A digitális tartalomelemzés során az online közösségi hálózatokon (a továbbiakban: OKH-k) és weboldalakon megjelenő tartalmakat vizsgáltuk, beleértve az említéseket és a posztokat, figyelve a „teljesítmény” kifejezés előfordulására. Az eredmények szerint a „teljesítmény” kifejezés 951 alkalommal került elő egy egyhónapos időszak alatt (2022. december 27. és 2023. január 26. között) a magyar nyelvtér online közösségi hálózataiban és weboldalain a következő megoszlásban:

Bár ezekből a számokból önmagukban nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, valójában mégis kvantitatív keretet adnak a vonatkozó hangulat elemzéséhez az alábbiak szerint.

Fontos, hogy ezen összefüggések részletei továbbra sem tisztázottak. Megfigyelhető ugyanakkor a teljesítmény fogalmával kapcsolatos negatív hozzáállás viszonylag csekély aránya (10%).
A kiváltott érzelmek források szerint bizonyos OKH-k vonatkozásában):10

A vizsgált OKH-on a „teljesítmény” fogalmához túlnyomórészt pozitív érzelmek kapcsolódtak. A következő időszakban az „élmény” kifejezés 119 alkalommal került említésre a teljes látható magyar nyelvtér online kommunikációs platformjain és weboldalakon.

Bár ezek a számok önmagukban ismételten nem teszik lehetővé messzemenő következtetések levonását, ám távlati képet adnak egy hangulatelemzéshez is az alábbiak szerint:

Anélkül, hogy teljes mértékben tisztában lennénk a kontextuális sajátosságokkal, rendkívül magas arányban (86,6%) találkozunk az élmény fogalmát támogató vagy nem ellenző attitűddel, igazolva a várakozásokat.

Kiváltott érzelmek az élmény vonatkozásában források szerint (csak egyes OKH-k):

Nem meglepő módon a teljesítmény összefüggéséhez hasonlóan az egyes OKH-ek esetében az élmény fogalma is döntő többségben pozitív érzelmeket váltott ki.
Végül a vizsgálati időszakban (azaz közvetlenül a karácsonyi ünnepek után) a „vásárlás” (a.m. fogyasztás) 1329 alkalommal került említésre (beleértve újfent a posztok általános megfogalmazásait és a „hashtageket” is) a teljes látható magyar nyelvtér OKH-aiban és weboldalain az alábbi megoszlásban:

4.5. Milyen vélemények vezérei az „influenszerek”?

E „makroszkopikus” kép jobb „felbontásához” továbbra is szükség volt még kifejezetten az egyetemista célközönséghez kapcsolódó, releváns OKH-csoportok és „influenszerek” egyetemi és közéleti irányultságának a vizsgálata.
Összességében három releváns egyetemi és/vagy ifjúsági Facebook-csoport mintegy 32 000 tagja a vizsgált időszakban elsősorban egyetemi vagy közélethez kapcsolódó kérdésekkel foglalkozott az alábbi szereplők és eredmények tükrében:
Budapesti Egyetemisták – 21k főt számláló tagsággal:
A 2022. december 1. és 2023. január 16. közötti időszakban keletkezett 35 bejegyzés fesztiválokat (2 alkalommal), nyelvtanfolyamot (1), koncerteket, zenei rendezvényeket (5), nemzetközi önkéntes tevékenységet (2), álláslehetőségeket (2), segélyvonalakat (2) hirdetett. Ezen felül közzétettek tantervvel kapcsolatos tagi megkeresést (1), kérdőíveket (6), egyetem értékelését (1), hirdetéseket (magántanárokat 9 alkalommal és érdekes módon 2 ízben egy szépségipari szereplővel kapcsolatban) és zenei videót (1).

Budapesti Fiatalok – 5,1k taggal:
A 2023. január 1. és 2023. január 25. közötti időszakban számolt 47 bejegyzés között találunk híreket (41 alkalommal) és egy közvélemény-kutatást (1), amelyek közvetlenül a társadalmi élettel függenek össze (tömegközlekedés, városrendezés, egyetemi események); nemzetközi hivatkozásokat mint követendő vagy nem követendő példákat (4); egy hasznos alkalmazást (interaktív térkép).

Magyar Egyetemisták – 5,9k taggal:
A 2023. január 1. és 2023. január 25. közötti időszakban közzétett 73 bejegyzés között megtalálhatók a tagok magyar egyetemi vagy képzési kurzusokkal, konferenciákkal kapcsolatos érdeklődései vagy hirdetései (49), magántanárok keresése vagy hirdetései (8), diáktáborok hirdetései (3), gyakornoki és diákmunka lehetőségek (6), kérdőívek (5), pályázati felhívások (2).
A fent részletesen tárgyalt megállapításainkon túlmenően a kutatásunk kvalitatív aspektusainak keretében pontosan egy hónap alatt, azaz február 27. és március 27. között három, „kézileg kiválasztott”, kifejezetten az egyetemi szférához kötődő „influenszer” megosztásait is vizsgáltunk. Ennek megfelelően a több mint 96 ezer követővel rendelkező „Jocó bácsi világa” influenszer tanár személyes blogján „posztolt”, népszerűsített a közélethez kapcsolódó tartalmakat (8); anekdotákat, erkölcsöt tartalmazó történeteket (4); személyes vallomásokat (3); pedagógiafilozófia témájú cikket (1); valamint közéleti eseményekhez (2); online kurzushoz (1) és (sportközpontú) életmódhoz kapcsolódó tartalmat (1).
Az „SzM’ART – Alkalmazott Rendhagyó Tanítás” című oldal 4,5k követővel digitális képrejtvényeket osztott meg (3 alkalommal), továbbá általános javaslatot fogalmazott meg az érdeklődőknek (egy alkalommal).

A harmadik kiválasztott fórum a „TanTáv – Tanárszakosok a távoktatásért” (kb. Tele-Edu – Diákok a távoktatásért) volt. Ez a 4,6 ezer tagot számláló, pedagógusnak készülő egyetemi hallgatókból álló nyilvános csoport megosztott a tudatos jelenléti stratégiákról szóló podcastot (egy alkalommal), ezen felül a gyermekeknek szóló civil tevékenységet és idegen nyelvi képzést is népszerűsített (szintén egy-egy alkalommal).

Általánosságban már e ponton elmondhattuk, hogy e „véleményvezérek” egyáltalán nem képviselték, végképp nem hirdették a neoliberalizmushoz egyes poszt-foucault-i bírálati értelmezések által társított elveket és eszményeket (teljesítmény és élvezet, versenyképesség vagy fogyasztás). Minthogy azonban ekkor még továbbra sem volt tisztázott az, hogy maguk az egyetemi hallgatók hogyan, milyen módokon és milyen mértékben érvényesítik ugyanezeket a releváns felhasználói mintákat, ha egyáltalán teszik, egy további kvalitatív kutatásra is szükség volt.
Abból a feltételezésből kiindulva, hogy az online tevékenységek elemzése lehetőséget nyújt a társadalmi vélemények jobb megértésére (Diaz et al. 2016), az elméleti keret felállítását követően 2023. szeptember 1. és január 26. között több szakaszban anonim felmérést végeztünk annak érdekében, hogy a vállalkozói, a teljesítmény- és élvezetközpontú, valamint a fogyasztói magatartás feltételezhető szinkronitását megjelenítő tendenciákat kiszűrjük. A vonatkozó kérdések úgy fogalmazódtak meg, hogy feltárják, hogy a közösségi média felhasználói megosztanak-e magukról olyan információkat, amelyek a versenyképességet, a fogyasztói és szabadidős törekvéseket tükrözik. (Roberts 2014, 93. p.) Tettük ezt annak tudatában, hogy mindez állítólagosan nagy vonalakban a neoliberalizmushoz társított egyes beállításokat és a vállalkozói attitűd (Dardot–Laval 2013, 403–416. p.) mintáit nemkülönben megjelenítheti.
A végzett felmérésben 100 résztvevő vett részt, akiknek a demográfiai válaszok alapján a többsége nő (67%), átlagosan 18–35 év közötti (88%), és inkább Budapesten él (52,5%). A felmérés azt mutatja, hogy a magyar felsőoktatási hallgatók OKH-használatának fő célja a nyilvános tájékozódás. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szabadidős tevékenységek népszerűsítése továbbra is fontos téma a magyar felhasználók körében, mivel a válaszadók 72%-a megerősítette, hogy ilyen tartalmakat is megosztanak. A harmadik legnépszerűbb felhasználói cél a közösségi programok menedzselése (63%).

Itt, szögezzük le, jóhiszeműen lehet érvelni azzal, hogy a felhasználás e mintázatai, azaz a szórakozásról és szabadidőről szóló vagy a szórakoztatásról szóló bejegyzések a hobbik vagy a mindennapi elfoglaltságok banális megjelenítéseként is értelmezhetők, amelyek nem vagy nem feltétlenül adnak teret absztrakt aggodalmaknak.
Tehát bár az adatok mérsékelten kétségtelenül alátámasztják azt a hipotézist, miszerint az élmények, különösen a Facebookon keresztül, döntően pozitív szellemben (Han 2017, 29–32. p.) jelennek meg a közösségi médiában, egyúttal nyilvánvalóvá válik, hogy a szórakoztatás és a szabadidővel kapcsolatos bejegyzések készítése nem kizárólagos célja a közösségi médiában történő tevékenységnek.

A felmérés azt mutatja, hogy a résztvevők többsége (83,1%) nem tekinti a versengést fő hajtóerőnek a tartalmak megosztásakor. Ennek ellenére még egy ilyen alacsony támogatás is kiemeli más szempontok relevanciáját, különösen ha figyelembe vesszük a neoliberalizmussal kapcsolatos bizonyos kritikákat, például az „általános versenyre összpontosító normativitást”. (Dardot–Laval 2013, 380–384., 430–435. p)

Tehát úgy tűnik, hogy az önfejlesztés és személyes eredmények demonstrálása kevésbé jelentős, mivel az erre irányuló hajlandóságot kifejező válaszok kevesebb mint egyötödére jellemző (17%). Ugyanakkor a fogyasztási tendenciákra vonatkozó hipotézis szegmense is szűkebbnek bizonyult, mint amit az egyes előzetes feltételezések sugalltak volna. Körülbelül minden második felhasználó (53,5%) állítja azt, hogy soha nem osztott meg ilyen tartalmakat. Azok közül, akik valaha is tették, kevesebb, mint egyharmaduk (30,3%) csak évente vagy még ritkábban tette ezt, mindössze 16,1% havonta vagy hetente. Ez különösen fontos, tekintettel a korábbi, számítógépes hangulatelemzés által nyújtott „makroszkopikus” adatokra, amelyek a fogyasztás jelenlétét és pozitív kontextualizációját mutatják az online közösségi hálózatokon (különösen az Instagramon) a felhasználók körében.

Ezen tendenciák általános érvényességének megítéléséhez további vizsgálatok szükségesek, különösen arra tekintettel, hogy azok minden típusú közösségi média esetében érvényesek-e, vagy csak bizonyos platformokon figyelhetők meg. Mindenesetre társadalomszemléleti, szociálpszichológiai és általánosságban interdiszciplináris szempontból fontos: a válaszadók rendkívül magas aránya (83%) megerősítette, hogy a tartalommegosztást a személyes teljesítmény bemutatási szándéka ösztönözte. Habár a válaszadók 71%-a csak évente vagy még ritkábban oszt meg ilyen tartalmakat, érdemes megjegyezni, hogy a negyedik kérdésre adott válaszok alapján majdnem minden negyedik válaszadó (24%) kifejezetten az OKH-kat használja egyéni vagy vállalati márkaépítésre. Emellett érdekes megfigyelni, hogy azok, akik ezt elismerték, 16,9%-ban számoltak be arról, hogy kimondottan a versenyszellem, vagyis a más ismerősökkel való versengés vágya motiválja őket.

Az utolsó két kérdés eredményei különösen figyelemre méltóak. Az 59,2%-ban vállalkozó szelleműnek tartó válaszadók azt sugallják, hogy az OKH-k magyar felhasználóinak általános jellemzője a vállalkozói hozzáállás. Másrészt viszont csak 7% szándékozik kifejezetten influenszerként megjelenni, és egyetlen válaszadó sem tekinti ezt abszolút céljának.
Az eredmények alapján elmondható, hogy az online közösségi média általánosságban támogathatja az „önoptimalizálás neoliberális ideológiáját”, (Han 2017, 30. p., 26. lj.) amely erősítheti az „önrendelkezés erősebb fokát”. A válaszok azt sugallják, hogy bizonyos típusú közösségimédia-szolgáltatások valóban hajlamosíthatnak a neoliberalizmus értékrendjére és eszményeire, amennyiben arra ösztönzik a felhasználókat, hogy alakítsák identitásukat és építsenek „kompetens online márkákat”. (Roberts 2014, 93. p.)
Az eredmények alapján a személyes sikerek bemutatása, a vállalkozói lét propagálása és a fogyasztói trendek követése figyelemre méltó tényezők a válaszadók körében. Ugyanakkor, ami kifejezetten a vállalkozói és „influenszer-én” értelmezését illeti, fontos megjegyezni, hogy az eredmények itthoni kontextusban korlátozottabb mértékűnek tűnnek, és nem mutatják egyértelműen s átfogóan a vállalkozó egyénekként történő „önérték-maximalizálás” tendenciáit. (Weidner 2017, 12. p.)

Az arra utalhat, hogy a magyar egyetemisták körében ez utóbbi folyamatok kevésbé hangsúlyosak vagy eltérőek lehetnek a más szociológiai környezetekben tapasztalható mintáknál. Ezek az információk segítenek jobban megérteni a fiatalok online viselkedésének és a neoliberális eszmékkel való kapcsolatának összetettségét, ezért az esetleges kulturális vagy helyi sajátosságok feltárása elengedhetetlen a későbbiekben.

5. A digitális objektivitás, avagy a közösségi média dialektikus megközelítése

A közösségi média társadalmi hatásai körül kialakult vita ellentétes nézetek között horgonyzott le az elmúlt évtizedekben. (Iványi 2015, 68–80. p.) Gyakran találkozni a hipotetikus elektronikus agora felfogásával, miszerint a korlátlan önkifejezés fórumáról, a.m. új nyilvánosságról van szó, hangsúlyozva az interaktivitást, az egyenjogúságot, a demokratizálást s az egyéni és közösségi felhatalmazást. Mások ugyanakkor a társadalmi, (szociál)pszichológiai és politikai-gazdasági bírálati szempontokra helyezik a hangsúlyt, összességében borúlátó nézetek mellett törve lándzsát.
Úgy gondoljuk, hogy a digitális optimizmus és pesszimizmus közötti két véglet gyakran hagyja figyelmen kívül a közösségi média társadalmi hatásainak komplexitását. Az optimista szemlélet néha elhanyagolja az információs ellenőrzési minták, a vállalati megfelelés, a cenzúra és a propaganda jelentette kockázatokat. Ugyanakkor a pesszimista nézetek olykor talán a túlzásba vitt szkepszisből vagy az átgyűrűző közéleti paranoia miatt alábecsülhetik az online közösségi média pozitív képességeit, például az alulról szerveződő mozgalmak támogatását illetően.
Számos szerző sok-sok irányból írja le a közösségi média korlátait elfogultságtól mentesen. Az akadémiai szféra részéről például Zizi Papacharissi, aki az arab-muszlim tér tapasztalataival kapcsolatban állapította meg, hogy „a technológia egyszerre hívhat fel optimizmusra és aggodalomra”, (Papacharissi, 2021, 4. p.) szintén igyekezve a digitális médiát körültekintőbben értelmezni, mint a „klasszikus” digitális optimizmus időnként túlzó nézeteit valló szerzők. Eközben abban is van igazság, ahogyan megint mások, például danah boyd is, látják: „könnyű a technológiát reményeink és aggodalmaink célpontjává tenni. Az újdonság tökéletes pofozógéppé teszi. Ám az egyik legnehezebb – és mégis legfontosabb – dolog, amin nekünk mint társadalomnak el kell gondolkodnunk a technológiai változások tekintetében az, hogy mi az, ami megváltozott valójában, és mi az, ami nem.” (boyd 2014, 211. p.) Anélkül, hogy védelmébe venné a közösségi médiát, itt azt sugallja a szerző, hogy az nem más, mint társadalmunk tükörképe.

Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy az értékelés során a digitális média hatásait nézve érdemes figyelembe venni a komplex valóságot, és nem csupán az optimista vagy pesszimista végletekhez ragaszkodni. Különösen fontosnak tartottuk a helyi, regionális, etnikai identitáson alapuló online mozgalmak pozitív hatásait, amelyek támogatják az állampolgári részvételt és kifejezik a közösségi szolidaritást.

A digitális média társadalmi hatásainak mélyebb megértéséhez három esettanulmányt használtunk fel, két független példán keresztül vizsgálva a társadalmi mozgósító potenciál tényszerűségeit. Emellett egy harmadik esettanulmány segítségével feltérképeztük, mennyire érvényesülnek a hazai lakosság körében egyes, a neoliberalizmushoz bírálati szempontból társított ideálok, különös tekintettel az egyetemi hallgatókra.

Egy ilyen körültekintő, a tárgyilagosság igényét támasztó megközelítés már sok-sok évvel ezelőtt észszerűnek tűnt a digitális médiában rejlő mozgósító potenciálról szóló állítások támogatása szempontjából. Eközben természetesen azt is tudni véljük, hogy valóban szükség van politikai gazdaságtani, és/vagy társadalomszemléleti bírálatra, amikor a funkcióikról beszélünk, ahogy azt egyebek mellett a közel-keleti is egyéb történelmi tapasztalatok is mutatják. (Iványi 2014, 66–76. p.; King 2020; Papacharissi 2021, 4., 7. p.) Ezen túlmenően úgy látszott, arra is módot nyújt mindez, hogy a digitális optimizmus nyilvánosságra vonatkozó premisszáinak alapvetően érvényes pontjai értelmet nyerjenek, miközben komolyan vesszük a társadalmi változókat bizonyos szociálpszichológiai és egyéb szempontok tekintetében. Ennek szellemében középúton igyekeztünk haladni, egyensúlyozva a különböző nézetek és megközelítések között a digitális média társadalmi szerepével kapcsolatban.

Ez a megközelítés lehetőséget teremt arra, hogy ne csak egyszerűen optimista vagy pesszimista szempontból szemléljük a közösségi médiát, hanem árnyaltabban értelmezzük társadalmi hatásait. A digitális objektivizmus nevű dialektikus megközelítésünk érvényesíti tehát a politikai-gazdasági és társadalmi kritikákat, miközben a digitális optimizmus alapjait is megérteni igyekszik, hogy a társadalmi változókat egyéb szempontokat is figyelembe véve a jövőben kiegyensúlyozottabb értékelések születhessenek.

Irodalom

Boyd, danah m.–Ellison, Nicole B. 2007. Social Network Sites: Definition, History, and Scholarship. Journal of Computer-Mediated Communication, 210–230. p.
Boyd, danah m. 2014. It’s Complicated: The Social Lives of Networked Teens. Yale University Press.
Cunningham, Stuart 2013. Popular media as public ‘sphericules’ for diasporic communities. In Ouellette, Laurie (szerk.): The Media Studies Reader. Routledge.
Dardot, Pierre–Laval, Christian 2013. A globálrezon – A neoliberalizmus múltja és jelene. Budapest, EgyKettő Kiadó.
Diaz, Fernando–Gamon, Michael–Hofman, Jake M.–Kıcıman, Emre–Rothschild, David 2016. Online and Social Media Data As an Imperfect Continuous Panel Survey. PLOS ONE 11(1): e0145406. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0145406
Domokos Tamás–Kántor Zoltán–Pillók Péter–Székely Levente 2020. Magyar Fiatalok 2020. Erzsébet Ifjúsági Alap Nonprofit–Társadalomkutató Kft.
Escobar, Arturo 2012. Encountering Development. The Making and Unmaking of the Third World. Princeton University Press.
Fuchs, Christian 2014. Social media and the public sphere. TripleC, 57–101. p.
Al Halbusi, Hussam–Soto-Acosta, Pedro–Popa, Simona 2022. Entrepreneurial passion, role models and self-perceived creativity as antecedents of e-entrepreneurial intention in an emerging Asian economy: The moderating effect of social media. Asia Pacific Journal of Management.
Habermas, Jürgen 1971. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest, Gondolat.
Han, Byung-Chul 2017. Neoliberalism and New Technologies of Power. New York, Verso Books.
Iványi Márton 2014. A közösségi média és a társadalmi mozgalmak. Iskolakultúra, 66–76. p.
Iványi, Márton 2015. Technológia és kiber-utópianizmus. Információs Társadalom, 68–80. p.
Iványi Márton Pál 2023. Új média – Régi ügyletek. Az új médiatechnológiák történelme és bírálati szempontjai, előnyei és árnyoldala. Miskolc, Bíbor.
Iványi, Márton Pál 2023. Social Media as the Accelerator of Neoliberal Subjectivation and an Entrepreneurial Influencer Self among Youth?—The Hungarian Theater. Journalism and Media. 648–664. p.
King, Stephen J. 2020. The Arab Winter: Democratic Consolidation, Civil War, and Radical Islamists. Cambridge University Press.
Leonardelli, Geoffrey J.–Livingston, Robert W.–Kramer, Roderick M. 2011. Social Cognition, Social Identity, and Intergroup Relations. A Festschrift in Honor of Marilynn B. Brewer. Taylor & Francis.
McKinley, Christopher J.–Mastro, Dana–Warber, Katie M. 2014. Social Identity Theory as a Framework for Understanding the Effects of Exposure to Positive Media Images of Self and Other on Intergroup Outcomes. International Journal of Communication, 1049–1068. p.
McLeod, Saul 2011. Social Identity Theory: Definition, History, Examples, & Facts. Simply Psychology, https://www.simplypsychology.org/social-identity-theory.html. (Utolsó hozzáférés: 2024. március 28.)
Neuman, Russell W.–Bimber, Bruce–Hindman, Matthew 2011. The Internet and Four Dimensions of Citizenship. In Edwards III, George C. Jacobs, –Lawrence R.–Shapiro, Robert Y. (szerk.): The Oxford Handbook of American Public Opinion and the Media. 27–30. p.
Papacharissi, Zizi 2021. After Democracy. Imagining Our Political Future. Yale University Press.
Pogátsa Zoltán 2022. A globális elit. Kossuth.
Radsch, Courtney 2012. Core to commonplace: The evolution of Egypt’s blogosphere. Arab Media & Society, 1–14. p.
Roberts, John Michael 2014. Social media and the neoliberal subject. In Uő: New Media and Public Activism: Neoliberalism, the State and Radical Protest in the Public Sphere, 93. p.
Sunstein, Cass 2021. Conformity: The Power of Social Influences. NYU Press.
Tajfel, Henri–Turner, John C.–Austin, William G.–Worchel, Stephen 1979. An integrative theory of intergroup conflict. Organizational identity: A reader, 56–65. p.
Wacquant, Loic 2012. Three steps to a historical anthropology. Social Anthropology/Anthropologie Sociale, 70. p. Magyarul: Loic Wacquant: Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé. Fordulat, 18 (2), 10–31. p.
Weidner, Jason R. 2009. Governmentality, capitalism and subjectivity. Global Society, 387–411. p.
Türken, Salman 2017. Explorations of Neoliberal Influence on Subjectivity in Norwegian and Turkish Societies. Disszertáció. Oslo.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.05

Példák Katalóniából, a Csallóközből és Budapestről

1. Bevezetés

A kvalitatív szemléletű kritikai szociolingvisztika olyan nyelvi természetű problémák hátterének a feltárására vállalkozik, amelyek széles körű társadalmi kérdésekre vezethetők vissza, és így a társadalom egészét érintik. (Bodó–Heltai 2018) Ilyen kérdés például az, hogy milyen eszmerendszerek határozzák meg a kortárs közgondolkodást – akár akkor, amikor a nyelvekkel kapcsolatos döntésekről, stratégiákról van szó. Ezeknek a stratégiáknak a vizsgálata sokat tárgyalt kérdés kisebbségi kontextusokban. (l. Kontra és Saly [szerk.] 1998) Tanulmányunk három ilyen kontextus összehasonlítását valósítja meg: egy diaszpórikus csoportét, egy őshonos nemzetiségét és egy szexuális kisebbségét. Az összehasonlítás alapját a három vizsgálati terepen megmutatkozó nyelvi ideológiák adják.
A tanulmányban bemutatott vizsgálat tehát egyben módszertani kísérlet is arra vonatkozóan, hogy lehetséges-e különböző szerzők által megvalósított kvalitatív vagy etnográfiai jellegű kutatások eredményeinek összevetése. A különálló esetekként kezelt vizsgálatok közül az első a diaszporizáció kortárs nyelvi jellemzőivel foglalkozott katalóniai magyarok körében (a továbbiakban: katalóniai vizsgálat; Szabó G. 2022a). A második dél-szlovákiai, azon belül csallóközi fiatal felnőttek nyelvekről alkotott elképzeléseit elemezte (a továbbiakban: csallóközi vizsgálat; Szabó N. 2023). A harmadik egy magyarországi szexuális kisebbségeket megszólító, Budapesten szerkesztett magazin, a Humen nyelvi és nemi sajátosságait vizsgálta (a továbbiakban: budapesti vizsgálat; Kőszegi 2022a, 2022b). Ezen vizsgálatok összehasonlításának a kérdése tehát, hogy az egyes kisebbségi kontextusok érintettjeinek a nyelvekkel kapcsolatos stratégiáit miképpen határozzák meg különböző eszmerendszerek. Az összehasonlítás során a nyelvi ideológiáknak azokat a rétegeit vetettük össze, amelyek a beszélők számára (nyelvi) cselekvésbe fordíthatók át, és ennek az összehasonlításnak eredményeként ezeket a büszkeség–haszon, valamint a névtelenség–hitelesség tengelyek mentén mutatjuk be.
A tanulmány következő fejezetében a nyelvi ideológiák elméletét tárgyaljuk, külön részletezve és példákkal magyarázva a büszkeség és a haszon, valamint a névtelenség és a hitelesség kérdéseit. (Bodó 2017) Ezt követően az egyes vizsgálatok módszertanát mutatjuk be egyedileg, majd azt, hogy milyen szakirodalmi előzményekre alapozva végeztünk összehasonlítást a vizsgálatok fő állításai között. (Réger 2002/1990; Kosmützky et al. 2020) A tanulmány elemző részében szintén vizsgálatról vizsgálatra haladunk annak feltárásában, hogy az egyes kutatási helyszíneken milyen szerepet töltenek be a büszkeség és a haszon koncepciói, végül pedig arra vonatkozó összehasonlítást teszünk, hogy a haszon és az anonimitás összefonódása mindhárom terepnek jellemzője.

2. A nyelvi ideológiák kutatása: büszkeségtől a névtelenségig

A nyelvi ideológiák kutatása, amely kutatási irányhoz jelen tanulmány is kapcsolódik, a társas létformák és a beszélés formái közötti közvetítő kapcsolatokat vizsgálja. (Bodó 2016, 12. p) A nyelvi ideológiák vizsgálata az amerikai nyelvészeti antropológia hagyományaira vezethető vissza. Képviselői közül elsőként a fogalmat Michael Silverstein (1979) a nyelvről alkotott metanyelvi értékítéletek halmazaként definiálta, a magyar nyelvű szakirodalom leggyakrabban idézett fogalommeghatározása azonban Susan Gal nevéhez kötődik, aki szerint a nyelvi ideológiák „gondolatok arról, hogy mire jó a nyelv, mit jeleznek az egyes nyelvi formák azokról az emberekről, akik ezeket használják, illetve egyáltalában miért vannak nyelvi különbségek”. (Gal 2002, 197. p.; fordítás: Laihonen 2011, 20. p.) Gal kiindulópontja alapján minden beszélőnek, köztük a nyelvészkutatóknak is vannak ideológiáik, folytatnak ideológiai megmunkálást, amelynek az a következménye, hogy sosem beszélhetünk teljesen semleges vagy ideológiamentes nézőpontról. (l. Sebők 2017, 39–40. p.; Bodó et al. 2023) Ahogyan azt Gal később társszerzőjével, Judith T. Irvine-nal (2019, 1. p.) megállapítja, „[a] nyelvről tett állítások sohasem csak a nyelvről szólnak – és sohasem csak állítások.” (fordítás: Szabó–Bodó 2020, 46. p.) Noha a magyar nyelvű irodalomban meghatározó egy, a nyelvi ideológiákat azonosító és leíró megnevezésük alapján rendszerező megközelítés (Lanstyák 2017, 2023), a fenti idézet alapján azonban ebben a tanulmányban azt helyezzük a kutatás előterébe, hogy ezek a nyelvről alkotott gondolatok hogyan válnak közösségivé és hogyan hatják át a közösség nyelvvel, nyelvekkel kapcsolatos döntéseit. Bodó Csanád ehhez hasonló álláspontra helyezkedik, amikor azt állítja, hogy a „változásokra érzékeny ideológiakutatás az egyéninek a közösségivé válásáról is számot ad, azaz érdeklődik az egyéni vélekedéseknek a diszkurzív folyamatok során közösségi ideológiává alakulása iránt”. (Bodó 2016, 11. p.)

E tanulmányban olyan fogalompárok mentén végzünk összehasonlításokat, amelyek egyfelől mindhárom vizsgálati helyszínen relevánssá váltak a terepmunka során, másfelől pedig jelentősen meghatározzák a kisebbségi kontextusokban végzett kutatásokról szóló szakirodalmat. Az egyik ilyen nyelvi ideológiai fogalompár a büszkeség és a haszon, amelyek megragadására mind etnikai (pl. Dlaske 2014, Tuktamyshova–Kirillova 2023), mind szexuális (pl. Milani–Levon 2016, Comer 2022) kisebbségek esetében történt kísérlet. Ezt az elméletet először Monica Heller és Alexandre Duchêne (2012) fejtette ki egy tíz esetleírást tartalmazó tanulmánykötetben a büszkeség és a haszon nyelvi ideológiáinak közösségivé válásáról a késő kapitalizmusban. (Duchêne–Heller [eds.] 2012) A bevezető tanulmány e fogalompár ideológiai diskurzusainak hatását abban ragadja meg, hogy ezek hatják át azokat a döntéseket, amik azzal kapcsolatosak, hogy az emberek miért beszéljenek, tanuljanak egy adott nyelvet, vagy akár hogy fizessenek azért, hogy egy bizonyos nyelvet hallhassanak. (Heller–Duchêne 2012) E kettő közül a büszkeség ideológiája a modern nemzetállam terméke, így az olyan nemzeti szimbólumokat, mint például a zászló, a nyelv vagy az irodalom a büszke állampolgári érzület kifejezőeszközeiként kezeli, a nyelvi kultúrát pedig az identitás és a hagyomány megőrzése szempontjából tartja fontosnak. Ezt egészíti ki a késő kapitalizmus korában a nyelvet és a kultúrát gazdasági értelemben kezelő, és így azokat áruvá tevő haszon-diskurzus, amely nem váltja fel a büszkeség diskurzusát, hanem azzal összefonódó komplex viszonyt hoz létre. (l. még Pachné Heltai 2020, 30–31. p.) A szerzők saját terepmunkájuk során szerzett tapasztalataikból is hoztak fel példákat annak illusztrálása, hogy hogyan jelent meg egyes egyedi kontextusokban a haszon és a büszkeség ideológiai diskurzusának összefonódása. (Heller–Duchêne 2012, 1–3. p.) Az 1990-es években a kanadai Ontario területén például a francia kisebbségi nyelv beszélőit a helyi aktivisták arra buzdították, hogy legyenek büszkék frankofón identitásukra, és vegyenek részt az ehhez kapcsolódó helyi gyakorlatokban. Egy újonnan megjelent gazdasági szervezet azonban másfajta érvelést használt: olyan munkahelyek teremtéséről kezdtek beszélni, amelyek a hozzáadott értéket látják a többnyelvűségben, és amely így hozzájárul a térség „életképességéhez”.

Ugyanarra a fogalompárra alapoz több későbbi esettanulmány is. Dlaske (2014) például egy számi kézműves esetére alapozva arra mutatott rá, hogy a haszon felé történő elmozdulás a büszkeség számára is új utakat nyithat: a kézműves számára ugyanis a hagyománytól eltérő, de számisághoz és számi nyelvhez kapcsolódó termékek készítése a kreativitás terepévé vált. Tuktamyshova és Kirillova (2023) a tatár kisebbség esetében arra a következtetésre jutott, hogy a büszkeség ideológiája meghatározó a tatár identitás szempontjából, ez azonban nem elegendő a nyelv megőrzéséhez a számukra. Ennek oka, hogy a beszélők úgy érzik, a gazdasági értelmében vett hasznot is meg kell találniuk a nyelvben, például az olyan nyelvet áruvá tevő gyakorlatok során, amikor a turizmusban használják fel a tatár nyelvhez kapcsolódó erőforrásokat (a témában l. még diaszpórikus kontextusban Curdt-Christiansen–Huang 2021; Bürki 2022).

A jelen tanulmány szempontjából a másik fontos, európai közgondolkodást meghatározó ideológiai állítás a nyelvi autoritás kérdésköre (Gal–Woolard 2001), amely gyakran dichotómiát képez az anonimitás (névtelenség) és az autenticitás (hitelesség) ideológiái között, különösen többnyelvű kisebbségi kontextusokban. (Bodó 2017) Ahogy Kathryn Woolard fogalmaz, az anonimitás nyelve „semleges kommunikációs eszköz, amely senkihez sem tartozik konkrétan, és így mindenki számára egyformán elérhető”, míg az autenticitás ideológiája alapján a hiteles nyelv „egy közösség vagy egy beszélő lényegi természetében gyökerezik és közvetlenül azt fejezi ki”. (Woolard 2016, 7. p.; fordítás tőlünk) A kisebbségi nyelvek ez alapján olyan autentikus nyelvek, amelyek ikonikusan emberek egy csoportjához kötődnek. A kisebbségi nyelvek támogatói ebben az értelemben paradox helyzetben vannak: céljuk egy autentikus nyelv anonim nyelvvé alakítása, például azáltal, hogy a kívülállókat arra ösztönzik, hogy ők is a nyelv beszélőivé váljanak, de ha ez megtörténik, gyakran a nyelv „hiteltelen” beszélőinek tekintik őket, mivel nem osztoznak az alapvetőnek tekintett (etnikai, rasszhoz kapcsolódó vagy nemzeti) identitásban.

Katalónia példáján bemutatva az anonimitás és az autenticitás ideológiáit, a régiót az 1980-as évekig szigorú etnolingvisztikai megkülönböztetés jellemezte: a kasztíliai (spanyol) nyelv anonim nyelv volt, hiszen ez volt a mindenki közös hangjaként értelmezett nyelv szerte az országban, míg a katalánul való megszólalás egyértelműen jelölte a beszélőnek a katalán etnikai kisebbséghez való tartozását. Több tanulmány is amellett érvel azonban, hogy az 1975-ben lezáruló Franco-diktatúrát követő időszakban ez a különbségtétel megváltozott. (Woolard–Frekko 2013) Joan Pujolar és Isaac Gonzàlez (2013) például azt állítják, hogy a megreformált katalán oktatási rendszernek köszönhetően a beszélők közötti fent említett hagyományos etnolingvisztikai határok elmosódtak. Más vizsgálatok azonban a 21. századi megnövekedett migráció egyik következményeként azt látják, hogy ezek a határok a bevándorlók körében gyakran újratermelődnek, azaz főként a spanyolra tekintenek anonim nyelvként. (Fukuda, 2017; Caglitutuncigil, 2018; Massaguer Comes, 2022)

A nyelvideológia-kutatás tehát a nyelvi különbségek társadalmivá válásáról szól, emiatt e nyelvi különbségek társadalmi életre kifejtett hatása különböző kisebbségek vonatkozásában kiemelt jelentőséggel bír e területen. (Bodó, 2016, 17–18. p.) E tanulmányban a fent említett és a különböző kisebbségekhez kapcsolódó nyelvi-társadalmi különbségeket bemutató szakirodalomban bevett két ideológiai fogalompár, a büszkeség és a haszon, valamint az anonimitás és az autenticitás kérdéseit járjuk körül három különböző kisebbségi kontextust összehasonlítva.

3. Módszerek: egyedi esetektől az összehasonlításig

Az e tanulmányban bemutatott három vizsgálat egymástól eltérő, de hasonló elméleti alapokon nyugvó módszertant követett. A katalóniai vizsgálat egy 2018 és 2022 között zajlott etnográfiai alapú, kritikai szociolingvisztikai kutatás volt (Szabó G. 2022b), amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy az első generációs bevándorló katalóniai magyarok körében a kortárs körülmények között milyen módon zajlik a diaszporizáció szociolingvisztikai folyamata. A kutatás módszerei magukban foglaltak résztvevői megfigyeléseket, egyéni interjúkat, online és személyes fókuszcsoportokat, valamint dokumentumelemzéseket. A terepmunka során az első szerző összesen két és fél évig tartózkodott Katalóniában terepmunka céljából, ez idő alatt 75 órányi hanganyag készült. A kutatás a 2020-ban beállt társadalmi körülmények (így a járványhelyzet, lezárások, izoláció) miatt kollaboratív technikákat is alkalmazott, amelynek részeként a kutatás kulcsrésztvevőivé vált személyek a végső kutatási témák, kérdések megfogalmazásába is bevonódhattak (l. Szabó G. 2024), megvalósítva ezzel a részvételiség bizonyos fokát. (Heltai 2021) Ennek a reflexív közös munkának az eredményeként az elemzés egyik része kifejezetten azt tárgyalta, hogy milyen módon és milyen okokból (nem) válnak katalán beszélővé az újonnan érkező magyarok (l. Szabó G. m.e.). Jelen tanulmányban erről az alvizsgálatról lesz szó a teljes kutatásból.

A csallóközi vizsgálat szintén etnográfiai szemléletű felfedező kutatás volt, amely 2020 augusztusában kezdődött és fél éven át tartó együttműködésen alapult a tizenegy résztvevővel. A kutatás célja annak a feltárása volt, hogy milyen tényezők határozzák meg a csallóközi kisebbségi magyarok nyelvekkel kapcsolatos döntéseit. A résztvevők fiatal felnőttek voltak, többségük egyetemi hallgató, akikkel az együttműködést többszínterű etnográfiai terepmunka alapozta meg, (Lajos 2015) amelynek a Covid-járvány eredményezte korlátozások miatt online felületekre is ki kellett terjednie. (Vö. Barabás–Fazakas 2020) A kutatási anyagok tehát nem egyszeri adatközlésen alapulnak, hanem többszöri fókuszcsoportos és egyéni reflexív interjúkon egyaránt. A tanulmány második szerzője az egyéni reflexív interjúk előtt eljuttatta a kutatás eredményeit a résztvevőknek, akiknek így lehetőségük nyílt a visszacsatolásra. A velük történő kollaboráció egyrészt növelte a kutatás eredményeinek érvényességét, másrészt a részvételük által lehetőség nyílt a kutatás során létrejövő közös tudás hasznosulására.

A budapesti vizsgálat a maszkulinitás konstrukcióinak megismerésére vállalkozott egy tematikus magazinban, a Humenben. A kutatás korpusztámogatott kvantitatív és kvalitatív elemzéseket is alkalmazott, arra a feltevésre építve, hogy a többféle módszertan használata árnyaltabbá teszi a vizsgálatot. (Baker–Levon 2015) A tanulmány harmadik szerzője a Humen 2019. évi évfolyamából hozott létre egy 200 ezer szópéldányból álló korpuszt a Lancsbox 4.0 (Brezina et al. 2018) segítségével. Ezt kiegészítette a reklámokból álló, nyelvi és vizuális elemeket egyaránt tartalmazó adatbázissal. A kvalitatív nyelvi elemzések fókuszában a nyelvi választások álltak, valamint az ezekben megragadható nemmel és szexualitással kapcsolatos diskurzusok – ebből a részvizsgálatból jött létre az a büszkeség és a haszon ideológiáira épülő elemzés, amelyet ebben a tanulmányban bemutatunk. Ezen kívül a harmadik szerző a laptulajdonossal is készített két interjút, amelynek a fentiekhez hasonlóan célja volt a visszacsatolás biztosítása.

Kétségtelen, hogy különböző kontextusokon átívelő kutatásokat azonos módszertannal, ugyanazon kiinduló kutatási kérdések mentén végrehajtott vizsgálatokon szokás megvalósítani, mert ezek az azonosságok könnyen teremtik meg az összemérhetőséget. Azonban a kvalitatív szempontú vizsgálatok összehasonlítása sem példa nélküli, sőt, a nyelvészeti antropológiában kifejezett hagyománya van. Így az összehasonlíthatóság kérdésében mintaként Réger Zita Utak a nyelvhez című munkájára tekintettünk. (Réger 2002/1990) E munkának az egyik fejezete, az Eltérő utak a nyelvhez a nyelvi szocializációnak a lehetséges formáit és a beszédműfajokhoz való viszonyát öt különböző eseten mutatja be öt közösség antropológiai leírásához visszanyúlva. Ezek a közösségek a kalulik Pápua Új-Guineában, a szamoák, a tractoni feketék, a roadville-i fehér munkások és az észak-magyarországi többnyelvű cigányok voltak. Réger összehasonlító vizsgálata módszertanilag arra mutat rá, hogy kvalitatív természetű kutatások összevetése nemcsak lehetséges, de bizonyos mélyebb társadalmi struktúrák és a nyelv kulturális beágyazottságának megértéséhez szükséges is. Ilyen kulturális beágyazottságként tekintettünk a nyelvi ideológiákra is. Az összehasonlítás végrehajtásakor tehát olyan módszertani keretre támaszkodtunk, amely az összehasonlítási szempontokat nem alapfeltételként, hanem eredményként kezeli – ezen a megoldáson alapul a kvalitatív komparatív vizsgálatok egyik ága is, (Kosmützky et al. 2020) hiszen a három szerző saját egyéni kutatása közben született meg az a felismerés, hogy az elméleti fejezetben bemutatott ideológiai keretek határozzák meg saját kutatási kontextusukat. Az egyes vizsgálatokat tehát egyedi esetekként kezeljük (azok összehasonlíthatóságához l. Schmidt 2022, 20–25. p.), amelyek a kutatási kérdésekre vonatkozó egyedi állításokkal rendelkeznek. (Heller et al. 2018, 116–120. p.) Az e dolgozatban bemutatott összehasonlítás pedig így a vonatkozó állítások összevetésén, „transzferálásán” alapul. (Duff 2008, 51–52. p.) Ezt az összevetést úgy valósítjuk meg, hogy a különálló tanulmányokban (Kőszegi 2022a, 2022b; Szabó G. 2022a, megjelenés előtt, Szabó N. 2023) már publikált kutatási eredmények új, a nyelvi ideológiákra fókuszáló összegzését mutatjuk be, kiegészítve azt pár kiemelt példával.

A tanulmányban bemutatott összehasonlító módszertan kísérleti jellegű, így természetesen számos korlátja van. Nem törekedhet teljességre, hiszen az egyes bemutatott vizsgálatok sem szólnak a teljes csoportról. Ezért fontos megemlíteni, hogy a katalóniai magyar diaszpórikus csoport e tanulmányban történő rövid bemutatása csak a fogadó ország nyelveire vonatkozott, a magyarról nem eshetett szó (de ahhoz l. Szabó G. 2023). A csallóközi vizsgálat csak fiatal felnőtteket, azon belül is a városi tanult réteget szólaltatta meg. A budapesti vizsgálat pedig médiareprezentációkat helyezett a középpontba, ahol a haszon nézőpontja inherensen jelen van. Az összehasonlítás azért sem törekedhet teljességre, mert a transzferálható állítások természetszerűleg leegyszerűsítőek lesznek mindig. Emiatt egy ilyen tanulmányban nincs tér bemutatni az egyes vizsgálatok szélesebb kutatási kontextusát; például a dél-szlovákiai kutatásnak gazdag szakirodalmi előzménye van más különböző perspektívákból megszólalva (a teljesség igénye nélkül l. Pintér 2009; Misad 2019; Simon–N. Varagya 2022), e cikkben most mégsem fogjuk a csallóközi tanulmány ebbéli beágyazottságát részletezni. Az említett korlátok mellett is célszerűnek gondoljuk ilyen összehasonlító vizsgálatokat végezni, mert azok szélesítik a szociolingvisztikai perspektívát, és rámutatnak arra, hogy az elemző fejezetben tárgyalt eszmerendszerek társadalmi kontextusról kontextusra hasonlóképp működhetnek. (l. Gal–Irvine 2019) Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az összehasonlítás nem általánosítható minden kisebbségi kontextusra, hatóköre csak az egyes vizsgálatokra terjed ki.

4. Elemzés

A továbbiakban egyenként mutatjuk be a katalóniai, a csallóközi és a budapesti vizsgálat eredményeit úgy, hogy először az összehasonlításra szánt állítást fogalmazzuk meg, majd pedig a kutatási kontextus rövid, teljességre nem törekvő bemutatását követően egy-egy illusztratív példát és annak elemzését fejtjük ki a rendelkezésre álló elemzésből. Ezek a kiemelt példák nem alkalmasak a teljes kép felvázolására, arra csak a különálló tanulmányok részletes kifejtései képesek – ugyanakkor rámutatnak arra a széles skálára, amin a lehetséges egyedi előfordulások mozognak. A fejezet végén arra térünk ki, hogy milyen következtetés vonható le az egyes kisebbségi kontextusok összehasonlításából.

4.1. A katalóniai vizsgálat

A katalóniai magyar diaszpórikus csoportok vizsgálatának egyik állítása, hogy a 20. századi migrációtól eltérően, az újonnan Katalóniába érkező magyarok körében a katalán nem válik általánosan se a haszon, se a büszkeség nyelvévé a (kasztíliai) spanyollal szemben.

bből a megfogalmazásból látszik, hogy bizonyos mértékű eltolódás érzékelhető a katalóniai magyarok diaszporizációs folyamataiban. A Magyarországról Katalóniába történő migráció az Európai Unióhoz, valamint a schengeni egyezményhez való csatlakozás után gyorsult fel. A katalán statisztikai hivatal, az Institut d’Estadística de Catalunya adatai szerint a tartományban élő magyarok száma az ezredfordulóig nem érte el a 100 főt (IdesCat 2021), ez a maréknyi ember azonban már 1987-ben létrehozta a Katalán–Magyar Kulturális Egyesület nevű diaszpóraszervezetet. (Szabó G. 2023) Az évtizedek óta Katalóniában élő magyarokkal végzett terepmunka azt mutatta meg, hogy ezen diaszpórikus beszélők számára a katalán nemzettel és nyelvvel való azonosulás több színtéren is megvalósulhat, akár a katalán nyelv beszélőjévé váláson keresztül, akár a magyar nyelvű megszólalásokba illesztett explicit identifikációkkal. Utóbbira ad példát a következő interjúrészlet, amelynek szereplője, Hilda (a tanulmányban használt nevek álnevek) az 1980-as években érkezett Katalóniába katalán férje miatt.

(1) mi katalánok vagyunk, én is katalán vagyok, és jó, hogy magyar vagyok, de az rég volt már, meg attól függetlenül, hogy évente o- évente hazajárok többször, de mi katalánok vagyunk, és ténylegesen függetlenségi ö politikát követjük. és nagyon kibasznak velünk nagyon sokszor (#nevet), bocsánat
(Hilda)

E rövid részletben Hilda több alkalommal is hasonló nyelvi erőforrásokra támaszkodott: narratíváját (először többes, majd egyes szám) első személyű ragozással horgonyozta le, hogy ezzel fejezze ki az adott interakcióban a katalán nemzeti és függetlenségpárti politikai elköteleződését. A nevetés és bocsánatkérés kíséretében kimondott obszcén megnyilvánulás is ezt erősítette meg: a spanyolországi központi politikáról nyilatkozott negatívan, általában belehelyezkedve a katalán mi-perspektívába. Ez a fajta álláspont abban is megmutatkozott, ahogy Hilda bevallása szerint a családi élete mellett a munkahelyén is a katalánt részesíti előnyben a spanyollal szemben amellett is, hogy mindkét nyelvet hasonlóan magas szinten ismeri.
A katalán társadalomba való integrációnak ez a formája azonban nem minden magyar számára vált kívánatossá a későbbiekben, és nem is mindenki számára lett volna elérhető. Ami itt a büszkeség és a haszon ideológiái szempontjából fontos, az az, ahogyan az újonnan érkezők megfogalmazták azt, hogy ők miért nem tudnak vagy akarnak hasonló módon eljárni. Ezek az érvelések ugyanis általában a praktikusság és a hasznosság fogalmaihoz kötődnek. Azzal együtt, hogy jelentős részük tudatosan törekedett arra, hogy a spanyol és a katalán nyelvet egyaránt elsajátítsa valamilyen szinten, többségük a spanyolt részesítette előnyben, és ezt tudatos, gazdasági érvekkel megalapozott döntésként értelmezte (l. Szabó m.e.). A következő idézet egy negyvenes éveiben járó, tíz évig Barcelonában tartózkodó férfival készített interjúból származik, akinek az interjú időpontjában nemrég született gyermeke.

(2) Miki: én nem szeretném a gyerekemet egy- egy katalán nyelvű oviba vagy később alapfokú iskolába íratni, mert azt nem tartom annyira praktikusnak
Gergely: mhm a praktikus alatt mi- mire gondolsz?
Miki: hát arra, hogy meg lehet tanulni azt a nyelvet, amit beszél nem tudom az a pár millió ember, de annyira nincsen nagy haszna, aki tud katalánul, az tud spanyolul is
Gergely: aha, aha
Miki: tehát olyan haszna nincs, hogy- hogy valakivel csak katalán nyelven érteted meg magad. meg nyilván sokkal fontosabb, hogy ö ha már idegen nyelv, akkor persze az angol legyen neki inkább nagyon jó

Miki megnyilatkozásai a „self-made” beszélő ideálját és egyfajta elit többnyelvűséget vetítettek elő a gyermeke számára. A self-made beszélőt a vonatkozó szakirodalom ugyanis a neoliberális korszellem termékeként tételezi, (Martín Rojo 2019) és egy olyan nyelvtanulói ideált ért rajta, aki a nyelvi készségek fejlesztésének célját abban látja, hogy jobb és értékesebb munkavállalóvá válhasson a globális munkaerőpiacon. Noha Miki általánosságban beszélt nyelvtudások praktikusságáról és hasznosságáról, ezeket az ideológiákat átültette a gyermeke elképzelt igényeire is. A gyermek jövőbeni nyelvtanulási tevékenységével kapcsolatos elvárásairól szóló mondatai a nemzetközi munkaerőpiacon való versenyképességhez kapcsolódó költség-haszon számításából merítettek: az idegen nyelvek közül a gyermeknek a katalán helyett az angolra kellene összpontosítania. A katalán elutasításának indokaként a praktikusság is felmerült: az az érv, hogy a katalánul beszélők spanyolul is tudnak (tehát nem lehet köztük és spanyolul tudók között kommunikációs szakadék), széles körben elterjedt diskurzus volt mind e vizsgálat adataiban, mind más kutatások eredményeiben (l. Fukuda 2017). A spanyol nyelv anonimitását az is aláhúzza, hogy ebben az interakcióban fel sem merült, hogy azon a nyelven nem tudna valaki, például Miki gyermeke.
A katalóniai vizsgálatból tehát azt láthatjuk, hogy az elméleti részben említett anonimitás–autenticitás tengelyen a Katalóniában élő magyarok számára a katalán nyelv továbbra is a katalán etnicitás hiteles hangját jelképezi, míg a spanyol mindenki hangjaként értelmeződik. Ezek az ideológiák pedig a diaszporizációs folyamatokban is szerepet játszanak. Egyrészt a katalán sokkal kevésbé tud már a büszkeség nyelvévé válni a katalóniai magyarok egésze számára, mint korábban. Másrészt pedig az angol mellett a spanyol az a nyelv, amelyhez a haszon koncepcióját kapcsolják, és ezért válik a többség számára magától értetődő döntésnek ennek az elsajátítása vagy evidenciának az ismerete.

4.2. A csallóközi vizsgálat

A csallóközi fiatal magyar felnőttekkel készített vizsgálat állítása, hogy a szlovák egyszerre lehet a büszkeség és a haszon nyelve, míg a magyar továbbra is főleg a büszkeséggel kapcsolódik össze.

A szlovákiai magyarság életét áthatják a nyelvleépüléssel, nyelvvesztéssel összefüggő veszélyeztetettségi diskurzusok mind a politikai, mind a tudományos színtéren (l. Langman–Lanstyák 2000; Rabec 2013). Olyan nyelvi kérdések ezek, amelyek folyamatosan a közbeszéd tárgyát képezik, fenntartják a beszélők érdeklődését, különböző területek szakértőit is kérve a véleményalkotásra (ehhez újabban l. Hizsnyai Tóth 2022). Alapfeltevésként állítható, hogy ebben a kisebbségi közegben a magyar nyelv az autenticitás, a szlovák nyelv viszont az anonimitás jelölője. A fiatal felnőttek vizsgálata ilyen kontextusokban azért lehet különösen gyümölcsöző, mert olyan alternatív megközelítésekre mutathatnak rá, amelyek intézményes és némiképp monolingvis keretek között kevésbé láthatóak. (Pujolar 2001) A következő részletek is arra mutatnak rá, hogy a csallóközi fiatal felnőttek felülírják a kisebbségi léthez kapcsolódó, egynyelvűségi ideológiákon alapuló elképzeléseket. A 3. példa egy fókuszcsoportos interjúból származik, amelyből a 20 éves, Pozsonyban tanuló Ede gondolatait idézzük.

(3) ha megtanuljuk a szlovák nyelvet, az kétszer annyi lehetőség, mint csak egy magyarnak tudónak, annyira más a két nyelv. kezdetben hátrány magyarnak lenni itt [Pozsonyban], de előnyre kovácsolható tehát.
(Ede)

Ede a szlovák nyelv elsajátítását a haszon diskurzusával kötötte össze. A megnevezett nyelv megtanulását és alkalmazását piaci lehetőségként értelmezi a kisebbségi magyarok számára. Bár a magyar nyelv nem esik kívül a csallóközi magyarok hiteles nyelvének kategóriáján, a magyar egynyelvűség hátrányosként, a többnyelvűség pedig előnyösként tételeződik. A többnyelvűvé válás itt az „előnnyé kovácsolás” címkéjével jelenik meg, vagyis a felelősséget az egyéni színtérre helyező elgondolásról van szó, amely a feljebb említett „self-made” beszélő ideáljának felel meg újfent. Ede narratívájával az összes beszélgetőtárs azonosult a beszélgetés során, sőt, Pál hasonló fejtegetésbe kezdett a beszélgetés egy későbbi pontján.

(4) nyelvi szempontbú mindenképpen előny magyarnak lenni, hiszen ha abbú indulunk ki, hogy több nyelv, több ember, itt is igaz. máris két nyelvet használhatunk, ami igencsak eltérő. a középiskola elvégeztével pedig ezáltal orientálódhatunk Győr vagy Budapest felé. aki ügyesebb szlovákbú, Brünn, Prága is szóba gyühet, aki megbirkózik a nyelvvel. példáú én most itt egy <IT> cégnél dolgozok, a nyelvtudás elröpíthet Angliáig, de a kontinensen belül maradnék
(Pál)

A (3) és a (4) részlet egyértelműen előnyösként tüntette fel a kisebbségi magyar létet – a többnyelvűség, a munkaerőpiaci viszonyok és így a transznacionális mobilitás szempontjából. Pál szerint a többnyelvűség akkor hasznos, ha az lehetőségeket nyit meg. Ugyanakkor bizonyos esetekben a szlovák a büszkeség nyelveként is értelmeződött. Erre példa Noel, a Komáromban élő 21 éves fiatal megnyilatkozása egy másik fókuszcsoportból.

(5) itt [Komáromban] kezdtem el érezni, mekkora előnye van [ti. a szlovák nyelvnek], akár a magyarországi ismerősök körében hivatalos íméleket fordítani, ilyenkor a lelkem simogatja. ilyenkor élvezem a szlovákot, nagyon jól lehet ezen a szinten mozogni, ezen a szinten nagyon jónak tartom magam. […] szlovákot szeretném csiszolni, szlovákul hírek, könyv is, most szereztem be egy <Timrava>-regényt, bár még csak ígérgetem magam. a kommunikációt javítani nagyon nehéz, nehéz úgy kommunikálni, hogy berögződjön
(Noel)

Noel szavai a büszkeség koncepcióját kötötték a szlovák nyelvhez, amelyet saját hangjaként értelmezett a beszélő. A fentiekkel ellentétben nem arra mutatott rá, hogy milyen profittal járhat a szlovák nyelv ismerete, hanem saját példát említett arra, hogy milyen büszkeséggel társuló tevékenységek mentén alkalmazza ezt a fajta tudást. A gondolatmenet későbbi pontján ő is kiemelte az önfejlesztés szükségességét olyan módon, amelyet Luisa Martín Rojo (Michel Foucault nyomán) „önfegyelmező technikának” nevez. (Martín Rojo 2019, 178. p.; l. még Foucault 1990/1975). Ezzel a fogalommal arra utal, hogy egy adott nyelv kiválasztása nem csupán a nyelvre vonatkozó szabad döntés, hanem annak az elhatározása is, hogy bizonyos személyes színterekre is bevonja azt önkéntesen az önjavítás és önfejlesztés céljából, jelen esetben a szabadidős tevékenység céljából végzett olvasás színterére. Másrészről Noel megnyilatkozása némileg elmozdítja az alapfelvetést, miszerint csallóközi kisebbségi kontextusban a magyar az autentikusság, a szlovák pedig az anonimitás nyelve. Noha tematizálódik az önfejlesztés szükségessége, magyarországi ismerőseivel szemben autentikusként tételeződik magyar–szlovák kétnyelvűsége. Az autentikusság ismérve, hogy közösséghez tartozás érzetét nyújtja, és a másfelé nyitottság hangjává válhat. (Pachné Heltai 2020, 31., 183–192. p.) A megnyilatkozásból érzékelhető, hogy a szlovák a büszkeség és az autenticitás nyelvévé is válhat a késő modernitás keretei között.
A fenti példák tehát arra mutatnak rá, hogy a csallóközi fiatalok körében létezik a hivatalos diskurzusok szempontjából alternatívnak tűnő megközelítése a többnyelvűségnek. Ez egyfelől az egynyelvűséget hátrányosnak, a többnyelvűséget pedig hasznosnak és a kisebbségi lét kiaknázandó egyediségének tekinti. Másfelől a szlovák nyelv az autenticitás és a büszkeség nyelve is lehet, ha azok összekapcsolódnak a neoliberális önfegyelmezéssel.

4.3. A budapesti vizsgálat

A büszkeség nemzetállami ideológiája azt feltételezné, hogy a magyarországi szexuális kisebbségek számára kifejezetten a magyar nyelv (vagy valamely magyarországi nemzetiség nyelve) válna az autentikusság nyelvévé. A Budapesten kiadott tematikus magazinnal foglalkozó vizsgálat állítása azonban az, hogy a magyarországi szexuális kisebbségek számára az autentikusnak tételezett magyar nyelv nem válik kizárólagosan a nemzeti büszkeség nyelvévé, mert a magazin különböző felületei angol nyelven is szólnak a fogyasztókhoz.
Noha a magazin gerincét adó cikkek magyar nyelven kívánják elérni a magyarországi szexuális kisebbségeket, a reklámok esetében sokszínűbb a kép. A vizsgált 2019-es évfolyam reklámjai között vannak angol nyelvűek is: a 186 reklámból 37 angol nyelvű, 15 pedig magyar és angol nyelvű is. Ezek mutatják, hogy külföldiek is célcsoportját képezik a lapnak: a magyar nyelvű reklámok azonban a magyarul nem beszélő egyéneket is meg tudják szólítani, hiszen gyakran a reklámszöveg nélkül is befogadható az adott hirdetés a vizuális megjelenítésnek és a termék vagy a szolgáltatás elnevezésének köszönhetően. Jó példa erre a The Grooming Monkey, ahol a név és a kép világossá teszik a magyarul nem tudók számára is, hogy férfikozmetikai szolgáltatásról van szó (1. ábra).

1. ábra. A The Grooming Monkey hirdetése (Humen, 2019/1. 55. p.)

Több reklám esetében is megfigyelhető, hogy valamilyen módon megjelenik a (globális) közösség szimbólumaként értelmezett szivárvány a reklámon (2. és 3. ábra). A szimbólum itt egyrészt valamilyen értéket jelenít meg, amelyet a Belvárosi Orvosi Centrum például melegbarátként fejezett ki. Másrészt azonban áruvá is válik, hiszen valamilyen terméket vagy szolgáltatást ennek a segítségével akar eladni. A szivárvány különböző megjelenési formái szintén az univerzalitáshoz kapcsolódnak, mert világszerte ez a szexuális kisebbségekhez kapcsolódó társadalmi mozgalmak jelképe, amely egyben hozzá is járul a helyszínek elfogadó imázsának megalkotásához. (Motschenbacher 2020)

2. és 3. ábra. A Budapesti Orvosi Centrum és a Favorit Home hirdetései (Humen, 2019/1. 31. 15. p.)

A reklámok mellett kiemelendő, hogy a Humen magazinhoz tartozik az angol nyelvű Pink Budapest elnevezésű brand is, ahogyan ezt a laptulajdonos kifejtette az interjú során:

(6) a magazinban is folyamatosan fordítunk le cikkeket magyarról angolra, amiket mi írunk. publikáljuk ugye az angol változatát. plusz van saját, tehát hogy van eleve angolul megírt anyag is, ami nem magyarul készül. Tehát hogy van ilyen is, plusz- plusz nekünk ugye a például hogyha most az idejövő turistát nézzük, arra neki van egy teljesen más <brand>ünk, az a Pink Budapest. az pedig totál elembétékú [=LMBTQ] <guide>ként létezik, és- és azt- azt erre is- annak is- ez is a feladata igazából, hogy a- hogy a turistáknak nyújtson információt
(laptulajdonos)

A Pink Budapest a weboldal leírása szerint egy útikalauz, amelyet minden olyan személy számára készítenek, aki „beleillik az LMBTQ+ buborékba”. (Eredetiben: „who fits in with the LGBTQ+ bubble”; https://pinkbudapest.com/, utolsó megtekintés: 2024. 02. 23.) Az interjú egy másik részében a laptulajdonos a pink turizmus kifejezést használta a weboldal kapcsán, amellyel az idegenforgalom azon formáját illette, amely kifejezetten a feljebb említett személyeket szólítja meg (ennek kritikájához l. Comer 2022). Az angol nyelvű reklámok és a honlap így az angol nyelvhez kapcsolódóan ebben az esetben a haszonnal hozhatók összefüggésbe, hiszen az univerzálisnak tételezett nyelven való írás által válnak elérhetővé a potenciális fogyasztók.
Az angol azonban nem csak a haszon, hanem a büszkeség nyelvévé is válhat. A büszkeség viszont nem kizárólagosan a nemzethez kötődik, hanem egy olyan térben jelenik meg, ahol összekapcsolódik a nemzeti és a szexuális identitás. Ezt mutatja a magazin címe is, a Humen, amelyet a laptulajdonossal készített interjúban elhangzottak szerint a human és a Hungarian men kifejezésekből alkottak meg az alapítók. Egy sajtótermék esetében a cím kiemelt jelentőségű, hiszen szimbolikusan jelöli az egész kiadványt, minden címlapon a legnagyobb szedéssel szerepel, így a befogadó figyelme fokozottan irányul rá. A szexuális kisebbséghez való tartozást a címben közvetlenül nem érhetjük tetten, de a szlogen (amely szintén szerepel a borítón, és amely 2016-ig az volt, hogy Magyarország meleg magazinja, 2016-tól pedig az, hogy az LMBTQ közösségért) ezt már a címlapra tekintve is világossá teszi. A kiadvány címe tehát, azzal a kontextusban, amelyben megjelenik a borítón, a magyar nemzeti identitás és a meleg szexuális identitás keresztmetszetére utal. Mindez azonban angol nyelven jelenik meg. A nemzeti (és a szexuális) identitás tehát itt nemcsak az autentikusnak tételezett nemzeti nyelven reprezentálódott, hanem az ebben a kontextusban anonimként működő, univerzálisként kezelt angol nyelven is.
Ahogy feljebb említettük, a magazinban olvasható cikkek nagy része magyar nyelvű, van azonban kifejezetten angol nyelvű, szintén a nemzetközi pink turizmusra építő rovata is. A Proud Hungary leginkább a budapesti meleg közösségi életet, vagy a fővárosi, főváros környéki látványosságokat ismerti. A rovat címe a Magyarországhoz kapcsolt büszkeségnek a kifejezője, de a magazin címéhez hasonlóan itt is összekapcsolódik a nemzeti és a meleg büszkeség – angol nyelven. Egyes cikkek tipikus turistacélpontokat ismertetnek (Visegrád, Esztergom vagy a fővároson belül a Városliget, Szabadság híd, Halászbástya stb.), így ezeket akként jelenítik meg a külföldiek számára, mint amik alkalmas tárgyai a magyar kultúra fogyasztásának. A Proud Hungary másik része minden lapszámban ugyanaz: kétoldalas ismertetés a budapesti meleg közösségi élet főbb helyszíneiről (bárok, klubok, szaunák), amelyek többségének önálló hirdetőfelülete is van a lapban. Így büszkeség mellett a haszon is beleíródott az ezen részeket felölelő Proud Hungary rovat szerkesztési gyakorlatába (a jelenséghez l. Milani–Levon 2016).
A vizsgálat tehát arra világít rá, hogy a haszon és a büszkeség ideológiái, valamint az autentikusnak tételezett és az anonimként kezelt nyelv komplex, de egyenlőtlen viszonyrendszert alkot. A haszon nyelvévé ugyanis a magyar és az angol egyaránt válhat. Mégis feltűnő az, hogy a büszkeség koncepcióját itt is annyira áthatják a haszonhoz kapcsolódó elképzelések, hogy a hitelesnek tételezett magyar nyelv nem tud kizárólagosan a büszkeség nyelve lenni, ahhoz ugyanis egyaránt kötődik az angol nyelven reprezentálódó nemzetköziség elképzelése is.

4.4. Összehasonlítás

A feljebb részletesebben kifejtett három példa kapcsán arra a következtetésre jutottunk, hogy ebben a három kisebbségi kontextusban a beszélők nyelvekkel kapcsolatos stratégiáit úgy hatják át a haszon nyelvi ideológiái, hogy a büszkeség többé nem magától értetődően kapcsolódik az autentikusnak tételezett nyelvekhez. A katalóniai magyar bevándorló vagy diaszpórikus csoportban a büszkeség érzése ritkán kapcsolódott a tartomány „saját nyelveként” (llengua pròpia) értelmezett katalánhoz, mert az egyértelmű értékvállalást is jelentene a katalán etnikummal és a függetlenségpárti politikai meggyőződéssel. A csallóközi fiatal felnőttek körében a büszkeség többé nem kizárólag a magyar nyelvhez és az (egynyelvűként kezelt) etnikai kisebbséghez kötődött, hanem a szlovák nyelv ismeretéhez és a többnyelvűséghez is, mert azok több lehetőséggel, magasabb életszínvonallal kecsegtetnek. A magyarországi szexuális kisebbségek számára pedig a büszkeség koncepciója nem csupán a kisebbség hiteles nyelvéhez, tehát a magyarhoz társult, hanem a nemzetköziséghez, és így az angol nyelvhez is, mert az enged szélesebb körű reprezentációt. Ez a fajta eltolódás azonban nemcsak a büszkeségről és a hitelességről árul el fontos információkat, hanem arról is, hogy a haszon hogyan kötődik minél inkább a nemzetállami és az azon túlmutató anonimitáshoz. Ugyanis azt láthattuk a fenti elemzésekből, hogy nagyon is hasonló elgondolások állnak amögött, ahogyan a katalóniai diaszpórikus magyarok a spanyol nyelv új beszélőjévé, a csallóközi fiatal felnőttek többnyelvű beszélőkké akarnak válni, a budapesti tematikus magazin pedig külföldi fogyasztók által is elérhetővé.

5. Összegzés

Tanulmányunkban arra tettünk kísérletet, hogy három különböző kisebbségi kontextusban hasonlítsuk össze az érintettek nyelvi döntései mögött húzódó elgondolásokat. Ehhez a nyelvi ideológiák kutatási hagyományára, azon belül is a büszkeség és a haszon diskurzusaira (Duchêne–Heller [eds.] 2012), valamint az anonimitás–autenticitás kettősségre (Gal–Woolard 2001) támaszkodtunk. A tanulmányban három különálló, egymástól függetlenül megvalósított kvalitatív szemléletű vizsgálat eredményeit vetettük össze. Így a katalóniai vizsgálat arra kereste a választ, hogy milyen szerepet töltenek be a helyi nyelvek (katalán és kasztíliai spanyol) a diaszporizáció folyamatában egy újonnan létrejövő katalóniai bevándorló csoportban. A csallóközi vizsgálat arra, hogy mutatkozik-e a nyilvános reprezentációkhoz képest másfajta megközelítés abban, ahogy az őshonos magyar nemzetiséghez tartozó csallóközi fiatal felnőttek navigálnak a szlovák és a magyar nyelvhez kapcsolódó diskurzusok között. A budapesti vizsgálat pedig arra, hogy milyen nyelvekre támaszkodva reprezentál helyeket és szolgáltatásokat a Humen című tematikus magazin a magyarországi szexuális kisebbségek felé. A három vizsgálat összehasonlítását a magyar antropológiai nyelvészeti előzményeket (Réger 2002/1990) mintául véve valósítottuk meg úgy, hogy az egyes vizsgálatokat egyedi esetekként kezeltük, és a vizsgálatok eredményeként megfogalmazható állítások között vontunk párhuzamot. (Kosmützky et al. 2020) A tanulmányunkban bemutatott módszertani kísérlet korlátait (így az egyes egyedi kontextusok bemutatásának hiányát és ebből fakadóan a transzferálható állítások leegyszerűsítő voltát) elismerve a tanulságok a következőképp összegezhetők.

Ebben a három (bevándorló, őshonos nemzetiségi és szexuális) kisebbségi kontextusban az figyelhető meg, hogy a beszélők nyelvi döntéseit úgy határozza meg a haszon koncepciója, hogy a büszkeség és az autentikusnak tételezett nyelvek (jelen példákban a katalán és a magyar) kapcsolata többé nem tekinthető kézenfekvőnek. Mégpedig azért nem, mert a haszonhoz a nemzetállami szinten és azon túl is értelmezett anonimitás és a többnyelvűség kötődik (l. Martín Rojo 2019). Az idézett részletek rámutattak arra, hogy ez a beszélők megélései alapján igaz Katalóniában az államon belüli és a nemzetközi munkaerőpiacot megtestesítő spanyol nyelvre, Csallóközben a kisebbségi létet előnnyé formálni képes szlovák nyelvre, és a mindhárom vizsgálati helyszínen jelen lévő angol nyelvre, amely a szexuális kisebbségek esetében a nemzetközi büszkeséget is megjeleníti. A nagy képet tekintve tehát tanulmányunk azokhoz a vizsgálati eredményekhez kapcsolódik, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a haszonelvű, sokszor neoliberálisnak nevezett korszellem hatja át a nyelvekkel kapcsolatos egyéni stratégiákat még olyan kontextusokban is, ahol a büszkeség és az autenticitás korábban haszon nélkül is formáló erővel bírtak (l. Heller–Duchêne 2012; Dlaske 2014; Tuktamyshova–Kirillova 2023). Az ebben a tanulmányban bemutatott narratívák alapján a beszélők az anonimnak, és így univerzálisnak tételezett nyelvekre tekintenek az önmegvalósítás eszközeként, amivel kisebb nyelvek hitelessége kevéssé tud versenyezni. Továbbra is fontos diskurzus a büszkeség, de balítélet volna azt gondolni, hogy értelmezhető a haszon megfontolásai nélkül.

Irodalom

Baker, Paul–Levon, Erez 2015. Picking the right cherries?: A comparison of corpus-based and qualitative analyses of news articles about masculinity. Discourse & Communication, 9. évf. 2. sz. 221–236. p. doi:10.1177/1750481314568542
Barabás Blanka–Fazakas Noémi 2020. Reinventing linguistic ethnographic fieldwork during the COVID-19 pandemic. Hungarian Studies Yearbook, 2. évf. 1. sz. 113–122. p. doi:10.2478/hsy-2020-0009
Bodó Csanád 2016. Nyelvi ideológiák és különbségek. Kolozsvár, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet.
Bodó Csanád 2017. Mediatizált nyelvjárások. In Benő Attila–Fazakas Noémi (szerk.): Élőnyelvi kutatások és dialektológia. Válogatás a 19. Élőnyelvi Konferencia – Marosvásárhely, 2016. szeptember 7–9. – előadásaiból. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 38–50. p.
Bodó Csanád–Heltai János Imre 2018. Mi a kritikai szociolingvisztika? Elmélet és gyakorlat. Magyar Nyelvőr, 142. évf. 4. sz. 505–523. p.
Bodó, Csanád–Barabás, Blanka–Botezatu, Isabela–Fazakas, Noémi–Gáspár, Judit–Heltai, János Imre–Laihonen, Petteri–Lajos, Veronika–Szabó, Gergely–the Csercsetáre-Invitees 2023. Participatory sociolinguistics across researchers’ and participants’ languages ideologies. Critical Inquiry in Language Studies. doi:10.1080/15427587.2023.2288814
Brezina, Vaclav Timperley, Matt–McEnery, Anthony 2018. #LancsBox v. 4.x. Szoftver. Letöltés: http://corpora.lancs.ac.uk/lancsbox
Bürki, Yvette 2022. “Pride” and “profit”: The values of Spanish as a heritage language among Latin Americans in German-speaking Switzerland. In Márquez Reiter, Rosina–Patiño-Santos, Adriana (szerk.): Language Practices and Processes among Latin Americans in Europe. London–New York, Routledge, 178–207. p. doi:10.4324/9781003130703
Caglitutuncigil, Tulay 2018. Between myth and reality: Language classrooms in Spanish and Catalan social integration programmes. Journal of Multilingual and Multicultural Development, 39. évf. 2. sz. 431–444. p. doi:10.1080/01434632.2018.1429456
Comer, Joseph 2022. Discourses of Global Queer Mobility and the Mediatization of Equality. New York, Routledge. doi:10.4324/9781003087960
Curdt-Christiansen, Xiao Lan–Huang, Jing 2021. “Pride” and “profit”: A sociolinguistic profile of the Chinese communities in Britain. International Journal of the Sociology of Language, 269. sz. 47–72. p. doi:10.1515/ijsl-2020-0005
Dlaske, Kati 2014. Semiotics of pride and profit: Interrogating commodification in indigenous handicraft production. Social Semiotics, 24. évf. 5. sz. 582–598. p. doi:10.1080/10350330.2014.943459
Duchêne, Alexandre–Heller, Monica (szerk.) 2012. Language in Late Capitalism: Pride and Profit. New York–London, Routledge. doi:10.4324/9780203155868
Duff, Patricia A. 2008. Case Study Research in Applied Linguistics. New York, Taylor and Francis Group. doi:10.4324/9780203827147
Foucault, Michel 1990/1975. Felügyelet és büntetés: A börtön története. Ford. Fázsy Anikó, Csűrös Klára. Budapest, Gondolat.
Fukuda, Makiko 2017. Double gateway to the host society?: Knowledge and perceptions of Japanese people living in Catalonia regarding language. Journal of Multilingual and Multicultural Development, 38. évf. 1. sz. 19–34. p. doi:10.1080/01434632.2016.1146288
Gal, Susan 2002. Language ideologies and linguistic diversity: Where culture meets power. In Keresztes László–Maticsák Sándor (szerk.): A magyar nyelv idegenben. Debrecen, Debreceni Egyetem, 197–204. p.
Gal, Susan–Irvine, Judith T. 2019. Signs of Difference: Language and Ideology in Social Life. Cambridge, Cambridge University Press.
Gal, Susan–Woolard, Kathryn A. 2001. Constructing languages and publics: Authority and representation. In Gal, Susan–Woolard, Kathryn. A. (szerk.): Languages and Publics: The Making of Authority. Manchester–Northampton, St. Jerome, 1–12. p. doi:10.4324/9781315759647-1
Heller, Monica–Duchêne, Alexandre 2012. Pride and profit: Changing discourses of language, capital and nation-state. In Duchêne, Alexandre–Heller, Monica (szerk.): Language in Late Capitalism: Pride and Profit. New York–London, Routledge, 1–21. p. doi:10.4324/9780203155868-1
Heller, Monica–Pieitkäinen, Sari–Pujolar, Joan 2018. Critical Sociolinguistic Research Methods: Studying Language Issues That Matter. New York, Routledge. doi:10.4324/9781315739656
Heltai János Imre 2021. Részvételiség és szociolingvisztika. Alkalmazott Nyelvtudomány, 21. évf. 2. sz. 21–34. p, doi:10.18460/ANY.2021.2.002
IdesCat 2021. Anuari estadístic de Catalunya. Letöltés: https://www.idescat.cat/indicadors/?id=aec&n=15250&t=202100
Hizsnyai Tóth Ildikó 2022. Nekem mondod? Jaffás és Kofolás beszélgetései a magyar nyelvről. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris.
Kosmützky Anna–Nokkala, Terhi–Diogo, Sara 2020. Between context and comparability: Exploring new solutions for a familiar methodological challenge in qualitative comparative research. Higher Education Quarterly, 74. évf. 2. sz. 176–192. p. doi:10.1111/hequ.12255
Kőszegi Áron 2022a. Sokszínű maszkulinitás: Férfiképek textuális és vizuális megalkotása egy tematikus magazinban. Szakdolgozat. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem.
Kőszegi Áron 2022b. „Egy igazi férfinak igazi borbély jár”. Férfiképek a Humen magazinban. In Daróczi Jakab–Hajdu Ildikó–Nyerges Csaba–Prótár Noémi (szerk.): Határok és határátlépések. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium, 29–50. p.
Laihonen, Petteri. 2011. A nyelvideológiák elmélete és használhatósága a magyar nyelvvel kapcsolatos kutatásokban. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 20–27. p.
Lajos Veronika 2015. Mozgásban a világ. A több színterű etnográfia (multi-sited etnography) kérdése. In Jakab Albert Zsolt–Kinda István (szerk.): Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság–Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Székely Nemzeti Múzeum, 163–172. p.
Langman, Juliet–Lanstyák István 2000. Language negotiations in Slovakia: Views from the Hungarian minority. Multilingua, 19. évf. 1–2. sz. 55–72. p. doi:10.1515/mult.2000.19.1-2.55
Lanstyák István 2017. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). Online dokumentum. Letöltés: https://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar.pdf
Lanstyák István 2023. Nyelvi aformalizmus és a formális stílus. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 25. évf. 1. sz. 3–36. p.
Martín Rojo, Luisa 2019. The “self-made speaker”: The neoliberal governance of speakers. In Martín Rojo, Luisa–Del Percio, Alfonso (szerk.): Language and Neoliberal Governmentality. London–New York, Routledge, 162–189. p. doi:10.4324/9780429286711-8
Massaguer Comes, Marina 2022. No-catalanoparlants a Catalunya: Identitats socials, desigualtats i llengua catalana. Doktori disszertáció. Barcelona, Open University of Catalonia. Letöltés: https://www.tdx.cat/handle/10803/687498
Milani, Tommaso M.–Levon, Erez 2016. Sexing diversity: Linguistic landscapes of homonationalism. Language & Communication, 51, 69–86. p. doi:10.1016/j.langcom.2016.07.002
Misad Katalin. 2019. Nyelvhasználat kétnyelvű környezetben: Tanulmányok a magyar–szlovák nyelvi kapcsolódások köréből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Gramma Nyelvi Iroda.
Motschenbacher, Heiko 2020. Walking on Wilton Drive: A linguistic landscape analysis of a homonormative space. Language & Communication, 72. évf. 25–43. p. doi:10.1016/j.langcom.2020.02.002
Pachné Heltai Borbála 2020. Többnyelvűség Geresdlakon. Szociolingvisztikai kutatások a finnek lakta magyarországi német településen. Budapest, L’Harmattan Kiadó.
Pintér Tibor 2009. Nyelvi találkozások Dunaszerdahelyen. Kisebbségi nyelvhasználat egy szlovákiai magyar városban. Budapest, Lexika Kiadó.
Pujolar, Joan 2000. Gender, Heteroglossia and Power: A Sociolinguistics Study of Youth Culture. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
Pujolar, Joan–Gonzàlez, Isaac 2013. Linguistic “mudes” and the de-ethnicization of language choice in Catalonia. International Journal of Bilingual Education and Bilingualism, 16. évf. 2. sz. 138–152. p. doi:10.1080/13670050.2012.720664
Rabec István 2013. A nyelvleépülés vizsgálata szlovákiai fiatalok körében. Doktori disszertáció. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem. Letöltés: http://doktori.btk.elte.hu/lingv/rabecistvan/diss.pdf
Réger Zita 2002/1990. Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció – nyelvi hátrány. Második kiadás. Budapest, Soros Alapítvány–MTA Nyelvtudományi Intézet.
Sebők Szilárd 2017. Meta és nyelv: Kísérletek a nyelvleírás nyelvének leírására. Pozsony, Comenius Egyetem.
Simon Szabolcs–N. Varagya Szilvia 2022. Identitás – attitűd – nyelv a komáromi kétnyelvű beszélőközösség körében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 24. évf. 1. sz. 15–32. p.
Silverstein, Michael 1979. Language structure and linguistic ideology. In Clyne, Paul–Hanks William F.–Hofbauer Carol L. (szerk.): The Elements: A Parasession of Linguistic Units and Levels. Chicago, Chicago Linguistic Society, 193–247. p.
Schmidt Ildikó 2022. A sikeres iskolai inklúzió tényezői. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó.
Szabó Gergely 2022a. A critical sociolinguistic study of diasporization among Hungarians in Catalonia. Doktori disszertáció. Barcelona–Budapest, Universitat Oberta de Catalunya–Eötvös Loránd Tudományegyetem. Letöltés: https://www.tdx.cat/handle/10803/687700
Szabó Gergely 2022b. Mobilitás és többnyelvűség. Egy nyelvészeti etnográfiai vizsgálat bemutatása. In Kocsis Ágnes–Szlávich Eszter–Varga-Sebestyén Eszter (szerk.). Észlelés és előfordulások: Tanulmányok a 15. Félúton konferenciáról. Budapest, ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola, 44–57. p. Letöltés: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/89547
Szabó Gergely 2023. Diasporic imagination and chronotopes: Language ideologies in two Hungarian diasporic groups in Catalonia. Academia Universitatis Sapientiae, Philologica, 15. évf. 3. sz. 118–134. p. doi:10.2478/ausp-2023-0030
Szabó, Gergely 2024. Collaborative research practices in the study of diasporisation: Chronotopes of dispersion among Hungarians in Catalonia. Journal of Multilingual and Multicultural Discorses Development. doi:10.1080/01434632.2024.2357143
Szabó Gergely (megjelenés előtt). Boundary-maintenance and unwillingness to learn Catalan: Ideologies of multilingualism among Hungarians in Catalonia. Megjelenik: Pöyhonen, Sari–Simpson, James (szerk.): Minority Language Learning for Adult Migrants in Europe. London–New York, Routledge.
Szabó Gergely–Bodó Csanád 2020. A székely nyelv regisztrálása a közösségi médiában. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 64. évf. 1. sz. 39–56. p.
Szabó Nikolett 2023. Nyelvi ideológiák a Csallóközben és azon túl. Szakdolgozat. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem.
Tuktamyshova, Alsu–Kirillova, Ksenia 2023. Pride and profit: Language, idenity and tourism in Russia. International Multilingual Research Journal, 17. évf. 1. sz. 33–50. p. doi:10.1080/19313152.2022.2101330
Woolard, Kathryn A. 2016. Singular and Plural: Ideologies of Linguistic Authority in 21st Century Catalonia. Oxford, Oxford University Press. doi:10.1093/acprof:oso/9780190258610.001.0001
Woolard, Kathryn–A.Frekko, Susan. E. (szerk.): 2013. Catalan in the twenty-first century. [Special issue]. International Journal of Bilingual Education and Bilingualism, 16. évf. 2. sz. 129–229. p.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.04

Évforduló-orientált emlékezéskultúránkban szinte íratlan szabályként működik, hogy akkor emlékezünk régiekről, ha arra valamilyen (születés, halál, egyebek kicövekelte) kerek évforduló feljogosít. Amennyiben hirtelenjében nincs ilyen, de nagyon szólni szeretnénk, keresünk. És találunk. Albert Wesselskiről lesz szó a továbbiakban, a méltatlanul elhallgatott (vagy csak elfelejtett?) prágai osztrák (ez is furcsa, de erről majd alább még részletesebben) összehasonlító irodalom- és folklórkutatóról, Voigt Vilmos szavaival „éleselméjű mesekutatóról”, aki 85 éve, 1939-ben hunyt el. Ez már kapaszkodó, mert (Esterházyval szólva), ami öttel osztható, az egyszersmind kerek, de van két, némileg szintén saját hajánál fogva előrángatott további évforduló is, mégpedig hogy az egyik meghatározó(nak lenni kellene) 1931-es alapműve 1974-ben jelent meg ismét reprint kiadásban (Wesselski 1931/1974), tehát éppen ötven éve, s ha valaki forgatni kívánja, akkor jó eséllyel éppen ez a kiadás akad a kezébe. Forgatták/forgatják is, bírálják és rehabilitálják rendre. Meg nem is ismerik, meg el is hallgatják… Jelen írásban viszont erről lesz szó a legkevésbé, ugyanis korábbi műveiről meg pláne szokás megfeledkezni, pedig érdemes őket is látókörünkbe emelni. 115 éve látott napvilágot az a példázatgyűjteménye (Mönchslatein), aminek bevezető tanulmánya bizonyos meglátásai későbbi műveinek megítélését is árnyalhatják. (Wesselski 1909) Az alábbi, egy kifejezetten nem mesekutató műhelyéből kikerülő kísérlet számára legyen tehát ez az apropó. Ez a száztizenöt év. A többiről meg majd valamikor máskor.
Wesselski az összehasonlító irodalomtörténet és (szöveg)folklorisztika óriási alakja volt, akiről a cseh néprajzi lexikon szócikke (Jeřábek 2007) elmondja, hogy noha Csehországban élt, „osztrák–cseh irodalomtörténészként, teoretikusként és folkloristaként” (csehszlovák állampolgár is volt – teszem hozzá, illetve egy hivatkozásban „cseh folkloristaként” is szerepel1), s bár cseh folklórral is foglalkozott (előlegezzük meg: enyhén szólva, mértékkel), a mai cseh folklorisztika szinte tudomást sem vesz róla.2 Még Petr Lozoviuk csehországi német néprajzi tudománytörténete sem említi. (Lozoviuk 2008) Miközben a kor nemzetközi összehasonlító folklorisztikájának sokszor vitatott, de kétségtelenül ismert és elismert alakja volt életében. De ki is volt Albert Wesselski, akinek életművére most emlékeztetni szeretnék?

1.

Már életrajzi adatai sem könnyen simulnak egy átlagos közép-európai életút vázlatába. A híradások szűkszavúak, olykor egymásnak ellentmondóak.3 Annyit bizonyosan tudhatunk, hogy az önmagát „autodidakta műkedvelőként” meghatározó Albert Wesselski Bécsben egy középiskolai tanárember (későbbi főiskolai adjunktus) családjába született 1871. szeptember 3-án. Középiskolai tanulmányait szülővárosában abszolválta, majd a bécsi egyetem bölcsészettudományi karán, nyolc szemeszteren át, kapkodva, ahogy a gráci egyetemre a habilitációs eljárás okán 1934-ben benyújtott életrajzában ő maga említi, „eklektikus szétforgácsoltságban”, „ami természetesen semmi értelmeset nem eredményezhetett” (idézi Leitner 1973, 191. p.), sok mindent, filozófiát, irodalmat, lingvisztikát, kultúrtörténetet hallgatva (közülük is a legélénkebben Franz Brentano filozófiai előadásaira emlékszik), de egyiket sem befejezve, később „átnyergelt” (Jan Rypka vagy talán Wesselski kifejezése, amit Leitner is, meg még Viktor Geramb is átvesz. Vö. Geramb 1939, 198. p.; Rypka 1939, 156. p.) a bécsi műszaki főiskolára, amit szintén nem fejezett be (Geramb szerint, de alighanem rosszul tudja, igen). Önéletrajza ezt ugyanis elhallgatja, s csak arról ad hírt, hogy a későbbiekben, egészen 1907-ig a egyebek között a gráci tartományi építészeti hivatalban tevékenykedett mérnöki minőségben (a mérnöki besorolás Leitner szerint nem a szakvégzettségnek, hanem a hivatali beosztásnak járó titulus lehetett). Mindaközben az irodalomtudomány, irodalomelmélet összehasonlíthatatlanul jobban érdekelte („könyvimádat”!), mint kenyéradó szakmája, ami abból is látszik, hogy 1906-ban jelent meg az első olyan munkája, a 15. századi firenzei Gian Francesco Poggio Bracciolini fabuláinak fordításához fűzött kísérő jegyzetei,4 aminek okán a müncheni Georg Müller kiadója (a Perlen älterer romanischer Prosa kiadványsorozat keretében) korai romanisztikai forráskiadásokra kötött vele szerződést. Alighanem ez a pillanat határozta meg későbbi egész életművét. 1907-ben Děčínbe5 (Tetschen an der Elbe), a helyi lap (Tetschen-Bodenbacher Zeitung) élére került, amit 1914-ig, immár Nordböhmische Tagblatt címen vezetett, majd onnan az első világháború alatt először Salzburgban a Neueste Nachrichten főszerkesztői posztján, s rövid ideig az Innsbrucker Nachrichten élén látjuk, mígnem 1918 nyarától a prágai Deutsche Zeitung Bohemia főszerkesztője lett. A napi pártpolitikától sem tartotta távol magát. A Német Demokratikus Szabadelvű Párt (Deutsche Demokratische Freiheitspartei, Německá demokratická svobodomyslná strana) tagjaként a csehszlovák állammal szemben kritikus, ám lojális nemzeti liberális szellemben szerkesztette a lapot (Petrbok 2019, 154. p.) egészen 1935. július 1-ig, nyugdíjba vonulásáig.
Ami számunkra viszont fontosabb, közben szinte ontotta a töményen adatolt komparatisztikai munkáit. A (nemzetközi) szakmai közvélemény gyorsan fölfigyelt rá, megjegyzem, markáns véleménynyilvánításaira nem is lehetett nem fölfigyelni. Jiří (Georg) Polívka az egyik prágai német sajtóorgánumban (Prager Presse) két alkalommal (19256, 1929) is méltatta Wesselski munkásságát. Az utóbbiból, amelyben Wesselski három legutóbbi könyvét (ebben a sorrendben: Wesselski 1929a; Wesselski 1928; Wesselski 1929b) szemlézte, most csak a Wesselski kutatói státuszára (pontosabban: státusztalanságára) vonatkozó rendkívül empatikus zárómegjegyzését idézem:

És most még egy megjegyzés engedtessék meg nekem, amely a csehszlovákiai német irodalom és tudomány vezető embereihez szól. Albert Wesselski az utóbbi évtizedekben olyan intenzív tudományos tevékenységet fejtett ki, hogy őt kétségkívül a tudomány ezen ágának vezető emberei között lehet és kell számontartani. Nos, ez a tudós meglehetősen nehéz körülmények között dolgozik, tudományos munkáját csak a saját napi újságírói munkája mellett végzi. Lehetővé kellene tenni, hogy ez az arra érdemes tudós kizárólag a tudományos kutatásnak szentelhesse magát. Bizonyára lehetne erre módot és eszközöket találni!7

Mindaközben patinás, nemzetközi szakmai szervezetek tiszteletbeli tagjukká választották, hatvanadik születésnapja alkalmából, 1931-ben a prágai Német Egyetem díszdoktori oklevéllel ismerte el tudományos munkásságát. 1934-ben Masaryk elnök az épp akkor megjelent, Der Sinn der Sinne című könyve kapcsán fogadta őt és friss publikációjáról két órán át tartó eszmecserét folytatott vele. A prágai Keletkutató Intézet (Orientální ústav v Praze) folyóirata, az Archiv orientální szerkesztőbizottsági tagja 1932-től 1938-ig. 1934-ben a gráci egyetemre az összehasonlító irodalomtudomány, különös tekintettel a német népies elbeszélésanyagra8 témakörben habilitációs kérelmet nyújtott be. Tekintettel az átlagost messze meghaladó mennyiségű és színvonalú tudományos munkásságára az egyetem habilitációs tanácsa úgy döntött, hogy eltekint a habilitációs folyamat részeként értelmezett kolloqiumtól és a próbaelőadástól. Mindössze azt kötötte ki, hogy a cím odaítélése után Wesselski az egyetemen tartson egy bemutatkozó előadást Nárcisz, avagy a tükörkép (Narkissos oder das Spiegelbild) címen (vö. Wesselski 1935), és a magántanári cím odaítélését kérte az illetékes bécsi iskolaügyi hivataltól. Ők, a szövetségi kancellária sajtószolgálatának a véleményére hivatkozva, miszerint a Wesselski által irányított Bohemia a csőd szélén álló, gyenge színvonalú lap volt, s mielőtt a csehszlovák állam fölvásárolta volna, Wesselski a habilitációs eljárásra hivatkozva (ami a helyi előírások szerint valóban gráci állandó lakhelyet is előírt. Vö. Leitner 1973, 289) lemondott a főszerkesztői posztjáról és nyugdíjaztatását kérte. A minisztérium a próbaelőadás elengedését sem tartotta indokoltnak, további, meggyőzőbb indoklást kért. Konkrét utalást nem találtam rá, de Ruth B. Bottigheimer célzása, miszerint Wesselski népmese-teóriája szöges ellentétben állt a harmincas évek náci „völkisch” ideológiájával, s noha még bőven az Anschluss előtt járunk, talán mégis felveti a gráci/bécsi akadályoztatások esetleges politikai színezetű hátterének a kérdését is (Bottigheimer 2011, 113. p.), viszont a gráci egyetem kiegészítő, a jelölt kétséget kizáró nemzetközi elismertségét hangsúlyozó érvei és újólagos kérelme, illetve a sajtóirodai átvilágítás után (ami Wesselskit politikailag rendben lévőnek találta) a magántanári (docensi) kinevezést mégis megadta. Noha ezt követően Wesselski haláláig hivatalosan az egyetem tanári állományában szerepelt, időként (ezt Erich Leitner viszonylag részletesen bemutatja) meghirdetett, majd lemondott előadásokat, viszont mai tudásunk szerint egyetlen előadást sem sikerült megtartania. (Leitner 1973, 192–194. p.) Jan Rypka szerint, aki közeli barátként ismerte Wesselskit, becsületesen készült, de „valami mindig közbejött”, így élete végéig egyetlen egyetemi előadást sem sikerült tartania. Rypka említi, hogy élőbeszéde „durva, osztrák hangszínű” volt, s aki csak hallotta őt, nem gondolta volna, mihelyt tollat fog a kezébe, azonnal kibukik belőle „a legnemesebb német nyelv istenadta művésze”. (Rypka 1939, 160. p.) Ugyanitt azt is megtudjuk, hogy a poliglott Wesselski kizárólag németül beszélt, miközben nyelvek tucatjain gond nélkül olvasott, értett, értelmezett, fordított. Csak a szláv nyelvekkel szemben voltak fönntartásai. Semmilyen szláv nyelven nem olvasott,9 ugyanis szerinte a szlávok kulturálisan olyan későn teljesedtek ki, hogy komparatisztikai kutatásainak érdekkörén kívül estek. Miközben Klaret híres 14. századi cseh glosszáriumát oly lelkesen tanulmányozta és rendezte 1936-ban sajtó alá. (Rypka 1939, 160. p.) Na ja, az ember ellentmondásos. Az meg már tényleg a sors (?) iróniája, hogy elméleti fejtegetései legértőbb fogadtatásra Walter Banjamin mellett éppen a cseh strukturalizmus nagy alakja Jan Mukařovský és az orosz Mihail Bahtyin munkásságában talált. (vö. Henderson 1996, főleg 221–225. p.)
Egy könnyű meghűlésnek tűnő megbetegedés két nap alatt végzett vele. 1939. február 2-án könyvekkel körbebástyázva, éppen aktuális témáinak valamelyikén dolgozva távozott az élők sorából. S ha már a könyveket, könyveit említem, hadd zárjam az életrajzi fejezetet annak megemlítésével, hogy a rendkívül értékes, ősnyomtatványokat is tartalmazó, a 15–17. századi szépirodalomra, a mesekutatásra és folklorisztikára fókuszáló 9 ezer kötetes könyvtára (ami az egésznek feltételezhetően alig több mint a fele!) terjedelmi okok miatt itt most nem tárgyalható ügyeskedések és szerencsétlenkedések következtében a második világháború után a bécsi Néprajzi Múzeum könyvtárába került. (vö. Hummer–Johler–Nikitsch 2011, főleg 460–463. és 472–476. p.; Tomkowiak 1999, 939–940. p.)

2.

A Wesselski fő művének tartott meseelméleti kísérletét (Wesselski 1931) először a Bevezetés a folklorisztikába című tankönyvem előkészületei során olvastam, nagy lelkesedéssel. S most úgy gondoltam, hogy az akkor szerzett ismereteimmel majd az egész Wesselskiről szólva is busásan gazdálkodhatok. Gyorsan kiderült viszont, hogy az ismeretanyag, ami annak idején mindössze egy lábjegyzethez kellett, az életmű érdemi bemutatásához vajmi kevés. Hiszen ott vannak az általa szerkesztett (részben fordított), a nagyobbrészt korai, különféle példázat-, trufa-, anekdota- és mesekiadványok (amelyekről az alábbiakban majd még szó lesz), majd a teljesen, de tényleg: a szó szoros értelmében, még az amúgy elfeledett Wesselski-műhöz képest is (szinte10) teljesen elfeledett, a meseelméleti monográfiája előtt három évvel megjelent, könyvészetileg is gyönyörű, sziporkázóan okos tanulmánygyűjteménye (Wesselski 1928), valamint sok tucatnyi, elszórtan közreadott tanulmánya, hogy a Jan Rypka szerint11 ezres nagyságrendű hírlapi cikkeiről már ne is beszéljünk. Utóbbiakat természetesen végképp képtelenség jelen áttekintés tárgyaivá tenni, sőt az egész életművet is, amely monográfiáért kiált,12 tényleg csak érinteni lehet.

Ortutay Gyula nagy összefoglalásában a „magyar népmeséről”, ami eredetileg az általa összeállított, német nyelvű magyar meseválogatás bevezető tanulmányaként jelent meg 1957-ben, majd még legalább hat kiadást megért, miközben (s ezt csak a korszak politikai, s azon keresztül a tudományba is betüremkedő állapotainak illusztrálására mondom) a könyv terjesztése a Német Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben nem volt engedélyezett,13 szóval Ortutay ebben az áttekintésében Wesselski munkásságát (amit minden valószínűség szerint legfeljebb áttételesen ismert) sommásan elítéli: „Nem vagyunk hajlandók csupán egyirányú, csak az irodalomból kiinduló hatást feltételezni, mint pl. A. Wesselski is tette műveiben és annyian mások.” (Ortutay 1981, 70. p.) A gond mindössze annyi, hogy Wesselski soha nem beszélt „csupán egyirányú, csak az irodalomból kiinduló hatásokról”. Némileg leegyszerűsítve a kérdést, főleg a földrajz-történeti irányzatot képviselő finn iskola képviselő fogalmaztak meg ilyen és hasonló fenntartásokat Wesselskivel kapcsolatban,14 miközben természetesen időről időre az ellentábor is szót kér. Ahogy most is.

A továbbiakban a Wesselskit értelmező, a szóbeliség szerepének részéről való, állítólagos teljes elutasításra vonatkozó reflexiókra, olykor elnagyolt bírálatokra (Anderson 1935; Cocchiara 1962, 490–491. p.; Ortutay 61980, 19–20., 44. p. stb.)15 is reflektálva Wesselski korai műveit véve górcső alá kísérlem meg legalábbis árnyalni a képet. Koraiak alatt egy afféle építkezési szakasz produkcióit értem, amelyek Wesselskinek még Hans Naumann és André Jolles munkáinak ismerete előtt születettek. (Jolles 1929; Naumann 1921, főleg 61–97. p.; Naumann 21929, főleg 135–147. p.) Említett két szerző nyilván nagy hatással volt Wesselski gondolkodásmódjára,16 így (mivel jelen írás keretei ezt nem teszik lehetővé) egyszer érdemes lenne akár tételesen is áttekinteni, vajon előttük megjelentek-e már nála, ha igen, milyen formában a későbbi, sokat vitatott gondolatai a mesék keletkezéséről, terjedéséről és műfajelméleti kérdéseiről. És ezek az évek során hogyan alakultak… Nem hagyható viszont figyelmen kívül, hogy a két említett szerző által képviselt nézetekkel rokon gondolatok korábban is felbukkannak a német nyelvű néprajzi irodalomban,17 s az sem véletlen, hogy Wesselski, igaz, később, az Eduard Hoffmann-Krayer18 által főszerkesztett Schweizerisches Archiv für Volkskunde lapjain (is) publikált. (pl. Wesselski 1935b; Wesselski 1936b)
Mivel megítélésem szerint Wesselski egész későbbi tájékozódásának, elméletalkotásának egyik meghatározó sarokpontja a Mönchslatein címen közreadott exemplumválogatása,19 jelesen annak útkijelölő bevezető tanulmánya, illetve az egyes textusokat értelmező, összefüggésbe helyező jegyzetapparátus, mondandómat erre az „évfordulós” műre szeretném felfűzni. (Wesselski 1909)

Előtte azonban röviden lássuk az előzményeket és művekben testet öltött környezetet. Wesselski nagyon jó érzékkel és szívós következetességgel tárta fel, fordította, rendezte sajtó alá, jegyzetelte, értelmezte a Grimm fivérek ténykedése óta európai népmesének tartott jelenségcsoport előzményeit. Már akkor is lehetett tudni,20 hogy a grimmi mesék szempontjából mennyire fontosak az észak-itáliai források, Giovanni Boccaccio (1313–1375), Francesco Straparola (1480 körül–1558 körül), vagy éppenséggel a nápolyi Giambattista Basille (1583–1622) keretes szerkezetű gyűjteményei, majd az azokhoz kapcsolódó Perrault-féle francia változatok. Wesselski lefordította a teljes Dekameront,21 de még két évvel előtte, gráci éveiben, a német (sváb) humanista költő, Heinrich Bebel (1473–1518) latin nyelvű közmondás- és tréfagyűjteményének teljes modern német fordítását.22 Bebel rendkívül népszerű műve három részből állt, 1508-ban, 1512-ben, végül egybekötve a három (ami alapján Wesselski is dolgozott) 1514-ben látott napvilágot. A szerző haláláig öt kiadást, majd azt követően, az 1750-essel zárva kilenc (ezen belül több utánnyomást) ért meg. Bebel a középkori exemplumirodalomra és egyéb írásos előképekre (a többi között itáliai trufagyűjteményekre), de lakóhelye sváb környezetének szóbeliségére is támaszkodva hozta létre a hatszáz közmondást és közel ötszáz tréfát, trufát, közmondás-értelmezést tartalmazó gyűjteményét. Hozzá kell tenni, a kor szokásaihoz híven, amikor a plágium kifejezés még ismeretlen volt, pofátlanul másolva, alakítva, lopva-csenve az elődök és a kortársak műveiből. Viszont utóélete is hasonló módon alakult, hiszen a rengeteg latin nyelvű kiadáson túl megjelentek a nemzeti nyelvekre történő fordítások; anyagát nemcsak Hans Sachsnál, hanem Luthernél vagy Abraham a Santa Claránál is megtaláljuk, egy francia fordítópáros Straparola történeteinek franciába ültetése során némely olasz szöveget bebelire cserélt… Önmagában Bebel munkássága, művének recepciója, utóélete, ahogy mondani szokás, cseppben a tengerként visszaadja azokat a hihetetlenül kusza egybefonódásokat, amik a korszak írásos kultúrájára és szóbeliségére oly jellemzőek lehettek. (vö. Wesselski 1907a, XVIII–XVI. p.)
Ugyanebben az évben (az előszó keltezése gráci és 1906 szeptemberéből van) látott napvilágot az itáliai reneszánsz egyik alapművének, Baldassare Castiglione gróf Udvari emberének23 vaskos kétkötetes fordítása, annak rendje s módja szerint tájékoztató bevezető tanulmánnyal és a kötetek végén kiadós filológiai jegyzetapparátussal. (Wesselski 1907b) A munka a késő reneszánsz eszményi udvari emberét mutatja be, különféle, a világ dolgait (politikaelméleti kérdéseket, a nyelvet, a tréfát!, a szerelmet stb.) érintő társasági beszélgetés formájában rögzített mintákon keresztül.

Miközben 1909-ben megjelentette a Mönchslateint (ami, még ha első hallásra furának tűnik is, nem áll messze Az udvari ember témájától és küldetésétől!), egy évire rá a firenzei (Mainardi) Arlotto (1396–1484), kereskedőből lett pap és tréfamester személyéhez kapcsolható trufák és pajkosságok24 gyűjteményének német fordítását. (Wesselski 1910) A Wesselski által közreadott 228 szövegfordítás (a tőle ekkorra már megszokottan gazdag jegyzetapparátussal) a fennmaradt kéziratos anyag alapján keletkezett, miközben a korszak népszerű tréfagyűjteményének sok és különböző kiadása létezett. (vö. Rossi 1999)

Egy év múltán részben az itáliai források számbavételén túllépve a keleti meseanyag áttekintésébe kezd. Egyik legjelentősebb vállalkozása a Naszreddin Hodzsa személye körül felgyülemlett tréfák összegyűjtése. A török, arab, berber, máltai, szicíliai, calabriai, horvát, szerb és görög történetkéket (Märlein) és tréfákat két vaskos kötetbe rendezte, mindösszesen 515 gondosan jegyzetelt szöveget.25 Gyűjtését Wesselski különféle forrásokra alapozta, itt most csak Kúnos Ignác kétnyelvű kiadványát említem, amely 165 Naszreddin-történetet tartalmaz. Wesselski vélhetően nem a magyar fordítások, hanem a török szövegek (amelyeket Kúnos latin betűs átiratban és török írásban is hozza) alapján dolgozott. Ennek kicsit ellentmond, hogy a magyar nyelvű előszóra, az MTA egyik 1898-as ülésének megtartott előadásának a szövegére értően reflektál. (Wesselski 1911, XV. p. Vö. Kúnos 1899, 3. p.)
A következő év sem marad kötet nélkül.26 Ekkor adja ki az alapvetően a nagyközönségnek szánt itáliai népi és úri tréfák gyűjteményét, amit (akár a szigorúan tudományos munkáit) tájékoztató bevezetéssel és filológiai alaposságú jegyzetapparátussal lát el. (Wesselski 1912) Itt pótolja és korrigálja például a korábban a témáról megjelent monografikus Arlotto-történeteit is. (Wesselski 1910) Szintén népszerű, a nagyközönségnek szánt összeállítása a Lipcsében napvilágot látott tréfa- és anekdotagyűjteménye, ahol tájékoztató bevezetés található ugyan, de a filológiai-komparatisztikai jegyzetei elmaradnak. (Wesselski 1914) Szélesen merít a nemzetközi tréfairodalomból a Pancsatantrától és a Naszreddin Hodzsa turpisságaitól kezdve, Ezópus tanmeséin, a középkori exemplumgyűjteményeken át az itáliai és német kora újkori tréfamesterek kópéságaival bezárólag. Amelyek, ahogy arra fentebb már utaltam, korukban és azon túl is egymásból is nagy szorgalmatossággal merítgettek.

Egy éven belül egy következő, nagyszabású vállalkozás első kötetével jelentkezik, mégpedig Szómadéva híres Kathá-szarit-szágara vagy a Mesefolyamok óceánja hat kötetesre tervezett első teljes fordításának első kötetével. (Wesselski 1914/15) A tervezett folytatás viszont nem jelent meg. A következő kötet, Jan Rypka tudósítása alapján a második korrektúra stádiumáig jutott el 1914-ben, viszont a háborús viszonyok közepette a megjelentetés lehetetlenné vált. Később a kiadó tönkrement. (Rypka 1939, 164. p.) Ráadásul a háború miatt egy sor korábbi terve, szerződése esett kútba, megélhetése körül is zavarok támadhattak, hiszen hol Salzburgban, hol Innsbruckban találjuk, míg végül a háború utolsó nyarán Prágába kerül.
További, hozzám eljutott kötetekkel már az első világháború után jelentkezik. Először „a két Gonnella”27 cselekedeteinek teljes gyűjteményével (ahogy azt már megszoktuk: alapos bevezető tanulmány és kiadós jegyzetapparátus kíséretében), amiben az „idősebb Gonnella” személyéhez 8, a „fiatalabb Gonnella” személyéhez pedig 27 történet kapcsolható, (Wesselski 1920) majd Dante-novellák gyűjteményével (Wesselski 1924) és a középkori meséket tartalmazó válogatásával. (Wesselski 1925) 1929-ben ismét itáliai témához nyúl, amikor a 15. század végi Angelo Poliziano 400 tréfájának fordításait gyűjti csokorba. (Wesselski 1929a) A Grimm előtti meséket tartalmazó összeállításának két kötete már a meseelméleti monográfiája (Wesselski 1931) után, 1938-ban látott napvilágot (vö. Wesselski 1942), így végképp túlmutat jelenlegi tájékozódásunk keretein.

És ezek közt foglal helyet a Mönchslatein, amit nem csak az évforduló okán emelek jelen írás központjába, hiszen éppen az exemplumok azok, amiket Wesselski később kidolgozott elméletében a középkori mese kiindulási alapjaiként határoz meg. A bevezetésben a példázatok28 rögzítésének, összegyűjtésének és (nem utolsósorban) terjedésének kérdéseivel foglalkozva kifejti, hogy az exemplumoknak az egyszerű népre gyakorolt hatását a keresztény egyház is hasznosította.29 A szentbeszédekben történő alkalmazásuk már Nagy Szent Gergelytől sem állt távol. Neki tulajdonítható a megjegyzés, mely szerint „néha a hallgatók elméjét jobban megtérítik a hívek példái, mint a tanítók szavai”.30
Christoph Daxemüller Wesselski bevezető tanulmányának első oldalára, alighanem (hiszen nem az egész munkára, hanem konkrétan a bevezetés IX. oldalára hivatkozik) a fentebb egy mondatban összefoglalt tézisére utalva (számomra csak homályosan értelmezhető fogalmazásban) megjegyzi: többek közt Wesselski felfogásával ellentétben az exemplum nemcsak vallási-épületes vonatkozásban, hanem a narratívakutatás mind ez ideig feltáratlan tudományos szövegösszefüggései kontextusában is szemlélendő.31 Egyrészt, amikor Wesselski a vallási kötődésekről beszél, nincs benne semmi kizárólagosság. Nem mondja, hogy az az egyetlen út, hanem mindössze az egyházi irodalomban, prédikációkban (is!) betöltött szerepéről beszél. Másrészt maga a kötet, már címében és tárgyának körbecövekelése során is világosan kijelöli az exemplumoknak azt a funkcionális körét, a prédikációkban elfoglalt helyét, amivel foglalkozni kíván.

Ennek szellemében Wesselski kizárólag a prédikációs példázatokról, exemplumokról beszél, további műveire is jellemző evolucionista megközelítéssel az exemplumtémákat a prédikációkban szerinte kezdetben bibliai helyek, majd a szentek életéhez kapcsolódó esetek, később, amikor már a kereszténységnek nem volt félnivalója a lehanyatló „pogányságtól”,32 a görög és római mitológiai hagyományból merített épületes cselekményektől egészen az állatmesékig nyúló történetek képviselik.
A prédikációk, bennük exemplumokkal, példázatokkal, tanmesékkel III. Honoriusz pápa a domonkosoknak és ferenceseknek, egyebek közt a prédikáláshoz való mindenkori és mindenholi jogát biztosító pápai bulláival (1216 és 1223) történő szentesítésétől öltenek egyre markánsabb irodalmi formát is. Ekkortól gyarapodnak meg a különféle exemplumgyűjtemények is. A szónoki fogás ötletét, mely szerint az exemplumoknak a prédikációkba szövése (V. Kovács Sándor szavaival) „a netán tömény unalomba fúló érdeklődést (a szundikálókkal együtt) felkeltse”, a magyar tudományos szóbeliség Temesvári Pelbártnak tulajdonítja, (Temesvári 1982, 421. p.) és jómagam is így szoktam idézni. Nos, arról (legalábbis számomra) most Wesselski által kiderül, hogy jóval korábbi. Wesselski Jacques de Vitry (1180–1240), magas egyházi tisztségeket betöltő jeles francia hitszónokot idézi, aki szerint „mennyi gyümölcsnek kell származnia a laikusok és egyszerű emberek legendás példáiból, nemcsak építkezésre, hanem kikapcsolódásra is, különösen amikor fáradtan és unatkozva aludni kezdenek”.33

Wesselski több helyen is hangsúlyozza a szóbeliség szerepének fontosságát a mesei motívumok, szövegek átadási, terjedési folyamatában. Valamint a tradálódási folyamatok összetettségét: ahogyan az oralitásban jelen lévő történetek rögzítődnek az írásbeliségben, ahonnan újfent a szóbeliség részévé válnak – keresztül-kasul. Ètienne de Bourbon (1190/1195–1261) elbeszélése alapján részletesen adatolja ezt az összetett kapcsolatrendszert. A francia dominikánus arról mesél, hogy Lyon környékét járva a népnek a babonaság ellen prédikált, rengeteget gyóntatott, amiből megtudta, hogy egyes asszonyok beteg gyerekeiket a gyógyulás reményében Szent Guinefort kegyhelyéhez hordják. Először valamilyen helyi szentre gyanakodott, de tovább tudakozódva kiderült, hogy egy kutyáról van szó, s hogy a helybéliek miért tisztelik szentként, az a következő történetből derül ki. Egy várkastélyban bölcsőben magára hagyott kisgyereket kígyó támadott meg, de a család hűséges vadászkutyája véres harcban végzett a csúszómászóval. Ő maga is csupa vér lett, majd odafeküdt a bölcső mellé, hogy tovább vigyázzon a csecsemőre. Amikor a dada szeme elé került a látvány, sikoltozni kezdett, hogy a kutya megölte a gyereket. Az odaszaladó szülők sem tudtak másra gondolni, az apa kardot rántott és ledöfte a kutyát. Csak ezt követően néztek a bölcsőben nyugodtan szunyókáló kisdedre és fedezték fel a közelben a kígyó tetemét. Meghatottságukban a hűséges házőrzőt egy kútba temették, köveket hordtak rá és emlékeztetőül fákkal ültették körbe. Idővel (nem tudni, milyen okból) a család elköltözött onnan, a vár tönkrement, a kutya sírja körül kisebb liget keletkezett, de a környékbeli parasztok emlékezetében megmaradt a hűséges kutya emlékezete, akit az önfeláldozás mártírjaként kezdtek tisztelni, gyerekbetegségek gyógyításáért imádkoztak hozzá és hajtottak végre itt nem részletezendő (ám rendkívül érdekes!) praktikákat. Maga a történet, így Wesselski, Indiából származik, egyebek közt a Pancsatantrából is ismert, a 12. században Európában már írásbelileg rögzítve van34 (erről Ètienne de Bourbon szemmel láthatóan nem tudott), viszont az első írásbeli rögzítés (1184) és a Szent Guinefort sírhely körüli kultusz kialakulásához az a néhány évtizednyi időtáv oly röpke idő, ami nem teszi lehetővé ilyen mély meggyőződés megszilárdulását, miközben hiányoznak az összekötő láncszemek a Távol-Kelet és Európa között. Wesselski (ahogy azt mindenkor tesszük, ha nincs konkrét fogódzó) a szóbeli terjedés mellett teszi le a voksát. (Wesselski 1909, XXIX–XXXIII. p.) A Mönchslateint még a megjelenés évében Adolf Thimme mutatta be, pozitív, de inkább deskriptív módon a Johannes Bolte által szerkesztett Zeitschrift des Vereins für Volkskunde lapjain. Finoman bírálja Wesselski keleti eredeztetési teóriáját, éppen a fenti történet kapcsán, mivel konkrét adat hiányában, a szóbeliség szoknyája mögé bújva kitart a szöveg indiai eredeztetése mellett. Így tartja még mindig fogva Benfey indiai elmélete követőinek elfogulatlan ítéletét – szögezi le Thimme.35

A Mönchslatein szövegeit olvasva számos közvetlen és konkrét utalást találunk a szóbeliség szerepére. Az „Ich habe erzählen hören…” (= beszélni hallottam) 12 szöveg kezdőformulájaként jelenik meg. De további, ehhez hasonló megjegyzések36 is az írás- és szóbeliség szoros kapcsolatairól tanúskodnak.37 Világos, hogy korántsem egyirányú, a szóbeliségből az írásbeliség felé vagy az írásbeliségből az oralitásba tartó folyamatokról van szó. Bonyolult, általában kibogozhatatlan kapcsolatrendszerek szövevényével van dolgunk, amit a Wesselski által idézett Jacques de Vitry38 megjegyzése is bizonyít, aki „tudja”, hogy a testbeszédet, a gesztusokat nélkülöző leírt szónak nincs olyan hatása, mint a mesélő személyétől is függő elbeszélt történetnek, sőt, az sem mindegy, milyen nyelven hangzik el a sztori: „előadva olykor tetszést keltenek, míg olvasva nem. Ennek ellenére jó, ha leírjuk őket, hogy ezzel azok számára, akiket az Isten a népet feltüzelő élőszó adományával megáldott, kiindulási alapot szolgáltassunk.”39

A szóban forgó munkájának bevezető tanulmányában Wesselski először a műfaj tömeges felbukkanása időszakát, a 13. századot mutatja be. Míg korábban a prédikációs jog csak a püspököket illette meg, az említett pápai engedéllyel némely szerzetesrendek (elsősorban a dominikánusok, a ferenciek és a ciszterciek) nyertek jogot a prédikációgyakorlásra. A Wesselski által bemutatott és műveik alapján megidézett szerzők elsősorban is Jacques de Vitry (akit Jakob von Vitry néven is emleget), Ètienne de Bourbon, Caesarius von Heisterbach, Odo de Ceritona, valamint a Gesta Romanorum. Mindösszesen 114 szöveget közöl, német fordításban, zömük a 13. századból, s csak olykor nyúl újabb szövegváltozatokhoz, s akkor is csak abban az esetben, ha azoknak az újabbaknak egyértelműen kimutatható 13. századi előzményeik vannak.40 Függelékben minden egyes szöveghez alapos, gazdag olvasottságra mutató, a filológiai összefüggéseket is feltáró, értelmező jegyzetanyag társul. A kötetet a szövegek szerzők szerinti mutatója, valamint motívumindex zárja.
Rudolf Schenda, aki az exemplumkutatás eredményeit példás alapossággal tekintette át, olykor gunyorosan, némileg mintha lekezelő hangszínben nyilatkozna a kezdeti próbálkozásokról, kategorizálási kísérletekről, definíciós botladozásokról. Egyetemista éveim egyik meghatározó olvasmánya volt Jacques Le Goff Az értelmiség a középkorban című munkája. Annak egy idézete szinte szó szerint belém vésődött (piros lámpa figyelmeztető jelzése az agyban!), és azóta igyekszem eszerint ítélkezni: „Olyanok vagyunk, akár az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és messzebbre látunk, mint ők: nem mintha látásunk élesebb, vagy termetünk nagyobb lenne, mint az övék, hanem azért, mert ők a levegőben hordanak bennünket, felemelnek az ő gigászi magasságukba…” (Le Goff 1979, 20. p.)

Schenda tanulmányának megjelenéséig amúgy alighanem a legteljesebb áttekintést nyújtja a téma eredményeiről. Miközben Wesselskit csak egy lábjegyzetben említi akkor, amikor az exemplumok egyre inkább kibontakozó népszerűségét taglalja. A prédikációs exemplumoknak Franz Pfeifer41 és Johannes Bolte óta sok „szerelmese” adódott (itt hivatkozik lábjegyzetben Wesselski két munkájára: Wesselski 1909; Wesselski 1925), de egy mind megfelelően kimerítő, mind korrekt tanulmányt a barokk prédikációs mesékről – így Schenda – csak 1964 kapunk Elfriede Moser-Rathnak köszönhetően.42
Nyilvánvaló, jó fél évszázaddal később bármilyen témáról adatokkal erőteljesebben alátámasztott áttekintést lehet adni, ami viszont nem indokolja az úttörők lenullázását. Wesselski munkája (a most vázlatosan bemutatott Mönchslatein és az azt koszorúként átfogó további szövegközlései, fordításai, értelmezései) megítélésem szerint az összehasonlító szövegfolklorisztika megkerülhetetlen alapművei – és azok is maradnak.

3.

És itt érdemes kis kitérőt tennünk, s megnézni az exemplum kutatásának eredményeit Wesselski után. Az exemplum az egyik, noha nem egyedüli, a folklorisztika szempontjából is értékelhető műfaj, amit jóval a népköltészeti érdeklődés kibontakozása előtt (praktikus célzatú) gyűjteményekbe is rendeztek. Mivel kibogarászhatóak a különféle prédikációszövegekből, gyakorlati megfontolásból, afféle papi segédanyagokként csoportosították őket. Ezek egy része Wesselski idejében már ismert volt, miközben fokozatosan kiszélesedtek az ismereteink, idővel eladdig ismeretlen kéziratok kerültek napvilágra, egészültek ki. Wesselski munkájának megjelenése óta nemcsak sok régi exemplumgyűjtemény kritikai kiadásaira került sor, hanem nemzetközi és nemzeti áttekintések, exemplumkatalógusok is létrejöttek. A teljesség igénye nélkül, tényleg csak jelzésszerűen megemlítendő itt Elfriede Moser-Rath, aki egy északnémet exemplumgyűjtemény szinte külön könyvnyi terjedelmű bevezető tanulmányában a műfaj gondos körülhatárolását is elvégezte; (Moser-Rath 1964, 3–88. p.) Rudolf Schenda munkája, aki a (nem csak német) exemplumkutatás történetének és távlatainak a felvázolására vállalkozott. (Schenda 1969); Christoph Daxelmüller három közleményben43 az exemplumirodalom bőséges irodalmát hozza (Daxelmüller 1990; Daxelmüller 1991a; Daxelmüller 1993), s miközben a bevezető tanulmányban emlegeti, magában a jegyzékben, bármennyire is bámulom, forgatom, szagolom, harapom, Wesselski egyetlen publikációját sem lelem. Egy külön összeállításban viszont a zsidó hagyomány vonatkozó anyagát is áttekinti. (Daxelmüller 1991b) A többi között Benedek Katalin, Dömötör Ákos és Papp Andrea a téma magyar vonatkozásait tárgyalta (Benedek 1992; Dömötör 1994; Papp 1994), Dorota Simonides a középkori exemplumok szerepét vizsgálta a modern lengyel folklórban (2009), Maja Bošković-Stulli, noha a tulajdonképpen exemplumokkal éppen csak érintkező tréfák bizonyos csoportját, kifejezetten Wesselski munkájára (Wesselski 1910) támaszkodva a horvát elbeszélő hagyományban tárja fel. (Bošković-Stulli 1991) Az egyes nemzeti néprajzi és folklorisztikai kézikönyvek szintén hoznak szócikkeket az exemplum, példa, példázat, prédikáció-mese vonatkozásában.44

Frederic Tubach középkori exemplumkatalógusa (Tubach 1969), ha nem is az összes számba vehetőt, de néhány Wesselski-művet is feldolgozott.45 Voigt Vilmos szórakoztató és tanulságos ismertetésében vázolja a mű pótolhatatlanságát, használhatóságát és használhatatlanságát, miközben a magyar vonatkozásait akkurátus precizitással veszi számba. (Voigt 1971)
Karel Dvořáknak a régi cseh exemplumok adatgazdag katalógusát köszönhetjük, immár egy második, javított, bővített kiadásban. (Dvořák 22016) Dömötör Ákosnak pedig a protestáns magyar exemplumok katalógusát. (Dömötör 1992) A magyar nyelvű és magyar szerzőktől származó latin exemplumirodalom kutatásának történetét és távlatait ismereteim szerint a legutóbb Bartók Zsófia Ágnes alapos és körültekintő bevezetésében az internetes Régi Magyar Exemplumadatbázis oldalán tekintette át.46

4.

A szent tehén effektus. Az egyik ilyen a „nép”, amiről (akiről!) kritikusat bizonyos körökben, pláne a harmincas évek náci német kultúrkörében, majd később a kommunista hatalmi övezetben nem volt tanácsos mondani. Sőt, nem hogy bírálót, hanem bizonyos ténymegállapításokat, véleménykifejezéseket, amelyek, ha azok nem feleltek meg a 19. században kialakított romantikus és idealizált népfelfogásnak, ordas támadásként fogtak fel. Wesselski meg meglehetősen önjáró volt, így nem csoda, ha megkapta a magáét mind a náciktól, mind a kommunistáktól, s mindkettő társutasaitól.

A félig marxista vagy tán egészen azzá lett Cocchiara (aki nem volt érintetlen a harmincas évek olasz fasizmusától sem) a francia Bédier nézetét, miszerint a chanson de geste-eknek csak egyházi forrásaik voltak (vö. Kloocke 1972) élesen bírálja, mondván „hiányzott belőle az érzék a népköltészet iránt, amely pedig oly termékenyítően ösztönözte a költészetet egész története folyamán, [és] elvitatta a szegényektől legnagyobb kincsüket, azt, hogy ők is teremthetnek költészetet.” (Cocchiara 1962, 325. p.)
A másik az érinthetetlen Grimm fivérek romantikus szobra. Viktor Geramb, aki Wesselski „hattyúdaláról”, a Grimm előtti német mesék című gyűjteményről (Wesselski 1942), éppen a szerző akkori halála miatti dermedtségében csak szépeket ír, de mégis szükségét érzi (alighanem ezt el is várták tőle, vagy úgy érezte, hogy elvárják), szóval szükségét érzi, hogy Wesselski (időközben örökre lehunyt) szemére vesse, nem kellett volna a Grimm fivérek, közülük is nevesítve, Wilhelm Grimm „pontatlanságait”, „önfejűségét” folyton felemlegetnie. Wilhelm Grimm, aki ha nem is éppen mint tudós, de mint istenadta német mesélő a német népnek és a világnak azt a grimmi mesenémetet ajándékozta, ami a német jellem legpompásabb virágaihoz és a német népiség legnemesebb javaihoz tartozik.47 Noha nem szeretném aktuálpolitikába átbillenteni a mondandómat (miközben azzal, hogy belekezdtem ebbe a mondatba, máris megtettem), de azért figyeljük meg, hányszor szerepel egy mondatban a német, a nép és a népiség hívószó…

5.

Ha az ember túlságosan közel hajol vizsgálata tárgyához, képes annak apró részleteit (szépségeit és hiányosságait egyaránt) felfedezni, meg hát fel is nagyítani, viszont könnyen elveszítheti a tágabb térben való tájékozódást. Annak tudását, hogy egyáltalán éppen hol jár, milyen az a környezet, külvilág, amiben vizsgálata tárgya található. Talán én is így jártam fenti hosszadalmas szöszmötöléseimmel: Wesselski korai munkáját talán sikerült az adott keretek közt (úgy, ahogy) ábrázolni, de hol a helye? Lépjünk tehát egy kissé hátrébb, s végezetül kíséreljük meg (minden csak kísérlet) elhelyezni őt kora tudományos rendszerében! Ha csak két fontos folklorisztikai áttekintést veszünk, Giuseppe Cocchiaráét vagy Voigt Vilmosét, akkor azért kicsit visszahőköl az ember. Előbbi Wesselskire nem sok szót veszteget, mindössze a „Benfey-epigonok” közt említi, imígyen: „Crocéban tehát, ha gyengébben is, Benfey epigonjainak régi motívuma cseng vissza: szerintük a népmese nem más, mint valamely tudós eredetű, immáron minden művészi értéktől megfosztott szöveg megkozmetikázása. Ezt a tételt hangoztatta Jolles (Einfache Formen, 1929) és Wesselski is (Versuch eine Theorie des Märchens, 1932)…” (Cocchiara 1962, 490–491. p.) Voigt Vilmos is csak, noha pozitív kicsengéssel, egy alkalommal említi, a szokásához híven rettenetesen (!) adatgazdag munkájában az európai folklórról.48 Az egyes népköltészeti műfajok, köztük a mese középkori jelenléte kapcsán tárgyalja, hogy „a »népmese« [a »népballadához« hasonlóan] középkoriként szerepel a legtöbb európai népköltészeti áttekintésben. Noha éppen az éleselméjű mesekutató, Albert Wesselski azt fejtegette Versuch eine Theorie des Märchens című nevezetes könyvében (193249), hogy az európai középkorban nem is létezhet »varázsmese«, mivel az ekkori »elhitt motívumok« (Wahnmotiv) csak később válhattak »csodamotívumokká« (Wundermotiv)”. (Voigt 2020, 258. p.)
Ennyi.

És ilyenkor elbizonytalanodik az ember: talán túlértékelte választott tárgyát, amit menet közben nagyon meg lehet szeretni, s ez egyszersmind az elfogultság melegágya is lehet.
És most térjünk vissza Richard Jeřábek megjegyzésére, hogy Wesselski a cseh folklorisztikában gyakorlatilag visszhang nélkül maradt, (Jeřábek 2007, 257. p.) s nézzük a jelenség feltételezhető okát, kihatásait és távlatosabban az örökségét. Van-e neki egyáltalán? A mai cseh összehasonlító irodalomtudományban és folklorisztikában alig.
Georg (Jiří) Polívkát már említettem, aki Wesselski helyét a tudományban pontosan tudta. Ennyi.

A magyar Világirodalmi lexikon nem méltatta külön címszóval. A magyar és a szlovákiai néprajzi lexikonok sem, a nemzetközi meseenciklopédia, ahogy arra már több utalás is történt, igen. Általában is, az enciklopédia legkülönfélébb szócikkeinek hivatkozási tárgya. Csak találomra kiválasztottam két kötetet, s azok pdf-változatából, a kereső segítségével viszonylag könnyen összeszámolható volt a Wesselski-hivatkozások száma. Nos, a harmadik kötetben 92, a kilencedikben pedig 83 alkalommal történik Wesselski valamelyik művére, kutatási eredményére utalás. Mindebből talán feltételezhető a (kerekítve) kötetenkénti közel százas hivatkozási szám, ami (tekintve ezt a lehengerlően adatgazdag tudásmonstrumot) nem óriási szám, de nem is elhanyagolható. A leggyakrabban szöveggyűjteményeire hivatkoznak a szócikkek írói, valamint a meseelméleti monográfiájára. Viszont (s ez már valóban nem elhanyagolható) van néhány szócikk, ami kifejezetten Wesselski munkássága okán születhetett meg. Példának okául ilyen a Märchenpflege (= meseápolás) címszó, ami konkrétan Wesselski kreálmánya (Wienker-Piepho 1999), vagy a Märlein (= történetke, mesécske), aminek definícióját először szintén Wesselski fogalmazta meg. (Wawer 1999) De van címszava a Mönchslateinnak is. Noha maga a kifejezés nem Wesselski ötlete, de mégis általa lett ismert a folklorisztikai szaknyelvben. (Wagner 1999) És folytathatnám a Wesselski alkotta Wundermotiv, Wahnmotiv stb. kifejezésekkel…
Kurt Ranke a mesekutatás „Wesselski előtti és utáni” korszakáról beszél, ami implicit nemcsak kutatástörténeti jelentőségét, hanem ma is élő szerepét is előrevetíti. (Ranke 1978, 79. p.) Wesselski, főleg későbbi munkáiban, nemcsak az eredet- és elterjedési, hanem műfajelméleti kérdésekben is felkavarta az állóvizet, a körülötte kibontakozott, s ha enyhülten is, de ma is tartó vitákra (vö. Gerndt 2023; Gulyás 2024, 179. p.); a főleg Ruth B. Bottigheimer által ismételten felizzított diskurzus eredményeinek a taglalására itt nem keríthetek sort. (Vö. Gulyás 2006) Jegyzeteimet egy, Bottigheimer magyarul is megjelent tanulmánya Wesselski megítélésére vonatkozó passzusával zárom:

Az erős árral szemben Albert Wesselski az 1920-as és 1930-as években a tündérmesék terjedésének könyvön alapuló története mellett érvelt. A nácik irányította Németország azonban ellenségesen tekintett a népet nem magasztaló, következésképpen eretnek gondolatokra. Wesselski elméleteit a következő hetven évben folyamatosan elutasították és gúny tárgyává tették, azonban mostanra egyre növekvő bizonyságot nyer, mint ahogy Grätz50 könyvéből is kivehető, hogy Wesselskinek inkább igaza volt, semhogy tévedett volna.51
(Bottigheimer 2022, 113. p., Vásáry Ákos ford.)

Ami persze egy sor további kérdést is fölvet: egyrészt milyen konkrét adatokra alapozza Bottigheimer a „náci Németország” „ellenséges” viselkedését, egy nem német állampolgárral szemben, illetve (másrészt) hogyan következik ebből egy „hetven éven át” tartó „elutasító” magatartás? Más szóval: az épp aktuális politikai ideológiák árnyai mennyiben telepedtek rá egy tisztán szakmai kérdés megítélésére? Ezzel mintegy nyitva hagyva a kérdést, hogy a nagy komparatista meseelméletének a behatóbb tárgyalásához majd még vissza lehessen (és kelljen!) térni. Marad tehát a brechti zárás:

Wir stehen selbst enttäuscht und sehn betroffen
Den Vorhang zu und alle Fragen offen.

Irodalom

Anderson, Walter 1935. Zu Albert Wesselki’s Angriffen auf die finnische folkloristische Forschungsmethode. Tartu, k.n. /Acta et Commentationes Universitatis Tartuensis. B Humaniora, 38./
Bausinger, Hermann 1968. Zum Beispiel. In Harkort, Fritz–Peeters, Karel C.–Wildhaber, Robert (szerk.): Volksüberlieferung. Göttingen, Verlag Otto Schwartz & Co, 9–18. p.
Benedek Katalin 1992. A középkori exemplum műfaj Magyarországon. In Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen, Ethnica, 37–63. p.
Boccaccio, Giovanni di 41912. Das Dekameron 1–3. Aus dem Italienischen übertragen von Albert Wesselski. Vierte Auflage (11.-20. Tausend). Titel und Einband zeichnete Walter Tiemann. Druck der Spamerschen Buchdruckerei zu Leipzig.
Bolte, Johannes 1911. Die Schwänke und Schnurren des Pfarres Arlotto […]. Zeitschrift des Vereins für Volkskunde, 21. évf. 308–309. p.
Bottigheimer, Ruth B. 2006. Fairy-Tale Origins, Fairy-Tale Dissemination, and Folk Narrative Theory. Fabula, 47. évf. 3–4. sz. 211–221. p.
Bottigheimer, Ruth B. 2011. A tündérmesék eredete, terjedése és a népi narratíva elmélete. Etnoszkóp, 1. évf. 1. sz. 107–115. p.
Brückner, Wolfgang–Chesnutt, Michael 1984. Exempelsammlungen. In Enzyklopädie des Märchens52 4. Berlin–Boston, De Gruyter, 592–626. h.
Cocchiara, Giuseppe 1962. Az európai folklór története. Ortutay Gyula bevezetőjével és kiegészítő tanulmányával. Budapest, Gondolat.
Daxelmüller, Christoph 1984. Exemplum. In Enzyklopädie des Märchens 4. Berlin–Boston De Gruyter, 627–649. h.
Daxelmüller, Christoph 1990. Zum Beispiel. Eine exemplarische Bibliographie Teil I. Jahrbuch für Volkskunde, 13. évf. 218–244. p.
Daxelmüller, Christoph 1991a. Zum Beispiel. Eine exemplarische Bibliographie Teil II. Jahrbuch für Volkskunde, 14. évf. 215–240. p.
Daxelmüller, Christoph 1991b. Erzähler auf der Kanzel. Das Exemplum in jüdischen Predigten des 19. und 20. Jahrhunderts. Fabula, 32. évf. 33–66. p.
Daxelmüller, Christoph 1993. Zum Beispiel. Eine exemplarische Bibliographie Teil III. und Nachtrag. Jahrbuch für Volkskunde, 16. évf. 223–244. p.
Dömötör Ákos 1992. A magyar protestáns exemplumok katalógusa. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet /Folklór Archívum, 19./
Dömötör Ákos 1994. A Gesta Romanorum történetei mint exemplumok. Studia litteraria, 32. évf. 117–126. p.
Dvořák, Karel 22016. Soupis staročeských exempel. Index exemplorum paleobohemicorum. Druhé, rozšírené a opravené vydání. Luffer, Jan szerk. Praha, Argo /Folkloristika, 1./
Geramb, Viktor 1939a. Albert Wesselski. Hessische Blätter für Volkskunde, 37. évf. 197–199. p.
Geramb, Viktor 1939b. A. Wesselski, Deutsche Märchen vor Grimm. Hessische Blätter für Volkskunde, 37. évf. 197–199. p.
Gernd, Helge 2023. In Geschichten verstrickt oder: Wie alt sind unsere Märchen? Bayerisches Jahrbuch für Volkskunde 2023, 15–23. p.
Greven, Joseph szerk. 1914. Die Exempla aus den Sermones feriales et communes des Jakob von Vitry. Heidelberg, Carl Winter’s Universitätsbuchhandlung /Sammlung mittellateinischen Texte, 9./
Gulyás Judit 2006. A történetek történetiségéről. Ruth B. Bottigheimer: Fairy godfather. Straparola, Venice, and the fairy tale tradition. Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2002. Tabula, 9. évf. 1. sz. 114–123. p.
Gulyás Judit 2022. A néprege a korai magyar sajtóban. Straparola meséi a Hasznos Mulatságokban. In Dóbék Ágnes (szerk.): Olasz–magyar irodalmi és művelődési kapcsolatok a 18–19. században. Budapest, reciti /Reciti konferenciakötetek, 14./ 151–180. p.
Gulyás Judit 2024. Népmesék felhasználása az ősvallás rekonstrukciójához. Hozzászólás Pócs Éva tanulmányához. Ethnographia, 135. évf. 178–181. p.
Henderson, Cary 1996. Kultur, Politik und Literatur bei Albert Wesselski. Fabula, 37. évf. 216–229. p.
Hummer, Hermann–Johler, Birgit–Nikitsch Herbert 2011. Die Bibliothek des Österreichischen Museums für Volkskunde. Ein Vorbericht. In Bauer, Bruno–Köstner-Pemsel, Christina–Stumpf, Markus (szerk.): NS-Provenienzforschung an österreichischen Bibliotheken. Anspruch und Wirklichkeit. Graz–Feldkirch, Wolfgang Neugebauer Verlag GesmbH, 459–476. p.
Ihring, Peter 2020. Decameron–Dekameron. Boccaccios Weltbuch im Spiegel deutscher Übersetzung. Italienisch, 42. évf. 16–42. p.
Jech, Jaromír 1993. Klaret. In Enzyklopädie des Märchens 7. Berlin–New York, De Gruyter, 1409–1413. h.
Jeřábek, Richard 2007. Wesselski, Albert. In Brouček, Stanislav–Jeřábek, Richard (szerk.): Lidová kultúra. Národopisná encyklopedie Čech, Moravy a Slezska. 1. Biografická část. Sestavil Richard Jeřábek. Praha, Mladá fronta, 257–258. p.
Jolles, André 1929. Einfache Formen. Legende, Sage, Mythe, Rätsel, Spruch, Kasus, Memorabile, Märchen, Witz. Halle a. d. Saale, Max Niemeyer Verlag.
Kapełuš, Helena 1965. Wesselski Albert. In Krzyżanowski, Julian (szerk.): Słownik folkloru polskiego. Warszawa, Wiedza Powszechna, 433. p.
Katona Lajos szerk. 1900. Gesta Romanorum. Ford. Haller János. Kiadta Katona Lajos egy hasonmással. Budapest, Franklin-Társulat /Régi Magyar Könyvtár, 18./
Katona Lajos 1902. Temesvári Pelbárt példái. Székfoglaló értekezés. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Kiefer, Emma Emily 1947. Albert Wesselski and Recent Folktale Theories. Bloomington, Indiana University /Indiana University Publications Folklore Series No. 3./
Kloocke, Kurt 1972. Joseph Bédiers Theorie über den Ursprung der Chansons de geste und die daran anschließende Diskussion zwischen 1908 und 1968. Göppingen, Verlag Alfred Kümmerle /Göppinger Akademische Beiträge, 33/34./
Kovács Endre 1986. Példa. Példázat. In Király István (főszerk.): Világirodalmi lexikon 10. Budapest, Akadémiai Kiadó, 348–349., 350–351. p.
Kovács Endre–Voigt Vilmos 1972. Exemplum 3. In Király István (főszerk.): Világirodalmi lexikon 2. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1320–1321. p.
Krzyżanowski, Julian 1965a. Przykład. Przypowieść. In Krzyżanowski, Julian (szerk.): Słownik folkloru polskiego. Warszawa, Wiedza Powszechna, 333–334. p.
Krzyżanowski, Julian 1965b. Przypowieść. In Krzyżanowski, Julian (szerk.): Słownik folkloru polskiego. Warszawa, Wiedza Powszechna, 334. p.
Kunos Ignác 1899. Naszreddin Hodsa tréfái. Budapest, Akadémia /Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, 17/2/
Leitner, Erich 1973. Albert Wesselski. In uő: Die Neuere deutsche Philologie an der Universität Graz 1851–1954. Ein Beitrag zur Geschichte der Germanistik in Österreich. Band I. Graz, Akademische Druck- und Verlagsanstalt, 191–195., 289. p. /Publikationen aus der Archiv der Universität Graz/
Le Goff, Jacques 1979. Az értelmiség a középkorban. Budapest, Magvető Kiadó /Gyorsuló idő/
Lozar, Angelika 2002. Predigtexempel, Predigtmärlein. In Enzyklopädie des Märchens 10. Berlin–Boston, De Gruyter, 1278–1280. h.
Lozoviuk, Petr 2008. Interethnik im Wissenschaftsprozess. Deutschsprachige Volkskunde in Böhmen und ihre gesellschaftlichen Auswirkungen. Leipzig, Leipziger Universitätsverlag GmbH /Schriften zur sächsischen Geschichte und Volkskunde, 26./
Marzolph, Ulrich 1995. Molla Nasr al-Din in Persia. Iranian Studies, 28. évf. 3–4. sz. 157–174. p.
Marzolph, Ulrich 2014. Wesselski, Albert. In Enzyklopädie des Märchens 14. Berlin–Boston, De Gruyter, 652–656. h.
Moser-Rath, Elfriede 1964. Predigtmärlein der Barockzeit. Exempel, Sage, Schwank und Fabel in geistlichen Quellen des oberdeutschen Raumes. Berlin, Walter De Gruyter & Co.
Moser-Rath, Elfriede 1979. Bebel, Heinrich. In Enzyklopädie des Märchens 2. Berlin–New York, De Gruyter, 6–15. h.
Moser-Rath, Elfriede 1981. Deutschland. 2. Geschichte der Forschung. In Enzyklopädie des Märchens 3. Berlin–New York, De Gruyter, 521–569. h.
Naumann, Hans 1921. Primitive Gemeinschaftskultur. Beiträge zur Volkskunde und Mythologie. Jena, Verlegt bei Eugen Diederichs.
Naumann, Hans 21929. Grundzüge der deutschen Volkskunde. 2. Aufl. Leipzig, Verlag von Quelle & Meyer /Wissenschaft und Bildung, 181./
Ortutay Gyula 61980. Das ungarische Volksmärchen. In uő (szerk.): Ungarische Volksmärchen. 6., berichtigte Ausgabe. Berlin, Akademie-Verlag.
Ortutay Gyula 1981. A magyar népmese. In uő: A magyar nép művészete. Válogatta és szerkesztette Bodrogi Tibor és Dömötör Tekla. Budapest, Gondolat, 62–104. p.
Otčenášek, Jaroslav–Baeva, Vichra (szerk.) 2013. Slovník termínů slovesného folkloru. Bulharsko / Речник на термините от словесния фолклор. България. Praha–Sofie, Etnologický ústav Akademie věd České republiky.
Papp Andrea 1994. „Példákbul faragott tükörök”. Utak és lehetőségek az exemplumkutatásban. Studia litteraria, 32. évf. 91–98. p.
Petrbok, V.[áclav] 2019. Wesselski, Albert (Franz Maria). In Bruckmüller, E.–Gruber, C. (eds.): Österreichisches Biographisches Lexikon 1815–1950. 70. Lieferung. Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 154–155. p.
Petzoldt, Leander 2002. Österreich. In Enzyklopädie des Märchens 10. Berlin–New York, De Gruyter, 424–435. h.
Polívka, Jiří 1929. Neue Werke von Albert Wesselski. Prager Presse, 9. évf. (1929. 10. 13.), Dichtung und Welt melléklet, 41. sz. I–III. p.
Ranke, Kurt 1978. Die Welt der Einfachen Formen. Studien zur Motiv-, Wort- und Quellenkunde. Berlin–New York, Walter de Gruyter.
Rypka, Jan 1939. Albert Wesselski. Archiv orientální, 11. évf. 155–165. p.
Satke, Antonin 2007. Exemplum. In Brouček, Stanislav–Jeřábek, Richard (szerk.): Lidová kultúra. Národopisná encyklopedie Čech, Moravy a Slezska. 2. Věcná část. Praha, Mladá fronta, 204. p.
Schenda, Rudolf 1969. Stand und Aufgaben der Exemplaforschung. Fabula, 10. évf. 69–85. p.
Simonides, Dorota 2009. Středověké exemplum a současný folklor. Národopisná revue, 19. évf. 4. sz. 250–259. p.
Szemerkényi Ágnes 1981. Példázat. In Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon 4. Budapest, Akadémiai Kiadó, 224. p.
Šrámková, Marta 2010. Tschechen. In Enzyklopädie des Märchens 13. Berlin–New York, De Gruyter, 977–987. h.
Temesvári Pelbárt 1982. Válogatott írásai. Válogatta, a kísérő tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította V. Kovács Sándor. Fordította Bellus Ibolya, Jelenits István, Váradi Béla, Vásárhelyi Judit, Vida Tivadar, Waigand József. Budapest, Európa Könyvkiadó–Helikon Kiadó.
Thimme, Adolf 1909. Albert Wesselski: Mönchslatein, Zeitschrift des Vereins für Volkskunde, 19. évf. 351–352. p.
Tomkowiak, Ingrid 1999. Moser-Rath, Elfriede. In Enzyklopädie des Märchens 9. Berlin–New York, De Gruyter, 939–943. h.
Tubach, Frederic C. 1969. Index Exemplorum. A Handbook of Medieval Religious Tales. Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia–Akademia Scientiarum Fennica /FF Communications, 204./
Voigt Vilmos 1971. Frederic C. Tubach: Index Exemplorum. A Handbook of Medieval Religious Tales. Filológiai Közlöny, 17. évf. 518–520. p.
Voigt Vilmos 2020. Európai folklór. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék /Studia Folkloristica et Ethnographica, 77./
Wagner, Fritz 1999. Mönchslatein. In Enzyklopädie des Märchens 9. Berlin–New York, De Gruyter, 793–795. h.
Wawer, Anne 1999. Märlein. In Enzyklopädie des Märchens 9. Berlin–New York, De Gruyter, 345–347. h.
Wawrzyniak, Udo 1987. Gesta Romanorum. In Enzyklopädie des Märchens 5. Berlin–New York, De Gruyter, 1201–1212. h.
Wesselski, Albert szerk. 1907a. Heinrich Bebels Schwänke 1–2. Zum ersten Male in vollständiger Übertragung herausgegeben von Albert Wesselski. München–Leipzig, bei Georg Müller.
Wesselski, Albert szerk. 1907b. Der Hofmann des Grafen Baldesar Castiglione 1–2. Übersetzt, eingeleitet und erläutert von Albert Wesselski. München–Leipzig, Georg Müller.
Wesselski, Albert 1909. Mönchslatein. Erzählungen aus geistlichen Schriften des XIII. Jahrhunderts. Leipzig, bei Wilhelm Heims.
Wesselski, Albert szerk. 1910. Die Schwänke und Schnurren des Pfarrers Arlotto 1–2. Gesammelt und herausgegeben von Albert Wesselski. Mit mehrern Bildern und Faksimilien. Berlin, Alexander Duncker Verlag.
Wesselski, Albert szerk. 1911. Der Hodscha Nasreddin. Türkische, arabische, berberische, maltesische, sizilianische, kalabrische, kroatische, serbische und griechische Märlein und Schwänke 1–2. Gesammelt und herausgegeben von Albert Wesselski. Weimar, Alexander Duncker Verlag.
Wesselski, Albert szerk. 1912. Italiänischer Volks- und Herrenwitz. München, Georg Müller.
Wesselski, A.[lbert] (szerk.) 1914. Das lachende Buch. Leipzig, Johannes M. Meulenhoff Verlag /Meulenhoff-Ausgaben. Geschichte–Kunst–Literatur/
Wesselski, Albert (szerk.) 1914/15. Somadewas Kathasaritsagara oder Ozean der Märchenströme. Erste vollständige deutsche Ausgabe in sechs Bänden von Albert Wesselski. 1. Band. Berlin, Morawe & Scheffelt Verlag.
Wesselski, Albert 1916. Die Scheune brennt. Zeitschrift des Vereins für Volkskunde, 26. évf. 370–371. p.
Wesselski, Albert 1919. Zu dem Spruch Hätts Gott nicht erschaffen. Zeitschrift des Vereins für Volkskunde, 29. évf. 46–47. p.
Wesselski, Albert szerk. 1920. Die Begebenheiten der beiden Gonnella. Weimar, Alexander Duncker Verlag.
Wesselski, Albert szerk. 1924. Dante-Novellen. Mit Zeichnungen von Wolfgang Born. Wien–München, Rikola Verlag.
Wesselski, Albert 1925. Märchen des Mittelalters. Berlin, Herbert Stubenrauch Verlagsbuchhandlung.
Wesselski, Albert 1928. Erlesenes. Prag, Gesellschaft deutscher Bücherfreunde in Böhmen.
Wesselski, Albert 1929a. Angelo Polizianos Tagebuch (1477–1479) mit vierhundert Schwänken und Schnurren aus den Tagen Lorenzos des Großmächtigen und seiner Vorfahren. Jena, Diederichs.
Wesselski, Albert 1929b. Der Knabenkönig und das kluge Mädchen. Prag, Calve /Beiheft zur „Sudetendeutschen Zeitschrift für Volkskunde“, 1./
Wesselski, Albert 1931/1974. Versuch einer Theorie des Märchens. Reichenberg i. B.: Sudetendeutscher Verlag Franz Kraus /Prager Deutsche Studien, 45./ [reprint: Hildesheim, Verlag Dr. H. A. Gerstenberg 1974]
Wesselski, Albert 1934. Die Formen des volkstümlichen Erzählgutes. In Spamer, Adolf (szerk.): Die deutsche Volkskunde 1. Leipzig–Berlin, Bibliographisches Institut AG.–Herbert Stubenrauch Verlagsbuchhandlung AG., 216–248. p.
Wesselski, Albert 1935. Narkissos oder das Spiegelbild. Archiv orientální, 7. évf. 37–63., 328–350. p.
Wesselski, Albert szerk. 1942. Deutsche Märchen vor Grimm [1–2.] Einführung und Anmerkungen von Albert Wesselski. [Az 1938-as változat újrakiadása] Brünn–München–Wien, Rudolf M. Rohrer Verlag.
Wienker-Piepho, Sabine 1999. Märchenpflege. In Enzyklopädie des Märchens 9. Berlin–New York, De Gruyter, 287–289. h.

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.03

Előző tanulmányunkban a szlovákiai magyarsághoz tartozók számának, arányának változásait vizsgáltuk meg kerületek szerint a 2011 és a 2021 közötti időszakra vonatkozólag az utolsó két népszámlálás adatai alapján. Jelen dolgozatunkban a területi/közigazgatási egységek szerinti vizsgálatot a járások szintjén folytatjuk.
A korábbi vizsgálatainkhoz hasonlóan a 2021. évi adatok esetében az etnikai kötődés három változóját, míg a 2011. évi adatok vonatkozásában két változót vesszük tekintetbe.1 Az etnikai kötődés e három változója összefüggéseinek vizsgálatára az országos és a kerületi szintű adatok alapján egy korábbi tanulmányunkban került sor. (Gyurgyík 2022)

1. Módszertani áttekintés

Az etnikai hovatartozás mutatóinak összefüggéseivel, kombinációival kapcsolatos vizsgálat módszertani megközelítését két korábbi tanulmányunkban ismertettük. (Gyurgyík 2022 Gyurgyík 2023) Jelen tanulmányunkban csak az adatok értelmezéséhez szükséges legfontosabb alapvetéseket, összefüggéseket foglaljuk össze.

1.1. Az etnikai hovatartozás kombinációi

1.1.1. A nemzetiség és anyanyelv szerinti hovatartozás típusai

A nemzetiség és anyanyelv szerinti hovatartozás összefüggései a 2011. évi népszámlálás esetében a két változó egymással alkotott kombinációi alapján vizsgálható meg. A két változó lehetséges 4 kombinációjából 3 esetében fordul elő legalább egy alkalommal a magyarsághoz tartozás valamelyik változója.2 (Lásd az F1. táblázatot).
A 2. és a 3. típusba tartozók meghatározó része magyarpárú vegyes házasságból származik. A 2. típusba főleg a magyar apa és nem magyar anya, a 3. típusba nagyrészt a nem magyar apa és magyar anya alkotta családokról lehet szó. A két típus nagysága közti eltérés abból adódik, hogy a magyar–szlovák vegyes házasságokból származóknak nemzetiség szerint mintegy 1/5-e volt magyar s 4/5-e szlovák, anyanyelv szerint ez az eltérés kisebb, 1:2 körül mozgott. (Gyurgyík 2004)

1.1.2. Nemzetiség, anyanyelv és 2. nemzetiség

A 2021. évi népszámlálásból a nemzetiségen, anyanyelven kívül a 2. nemzetiség változójának adatai is rendelkezésünkre álltak. Ennek bevonásával érdemben az anyanyelv és a 2. magyar nemzetiség egy kombinációja (7) bővítette vizsgálatunk kereteit: a nem magyar anyanyelvűek és a 2. magyar nemzetiségűek. (F2. táblázat) A magyarsághoz tartoznak a 2. magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek is, de ők már benne foglaltatnak az előző, 2011. évi adatoknál ismertetett magyar anyanyelvűek és nem magyar nemzetiségűek kategóriájában (5).
Az egyes típusok hierarchiájában a magyar nemzetiségűek és magyar anyanyelvűek, az ún. magcsoporhoz tartozók (1) rendelkeznek a magyarsághoz tartozás legintenzívebb mutatóival, míg a második nemzetiség és nem magyar anyanyelvűek (7) esetében ez a kötődés sokkal lazább, vélhetőleg az esetek nagy részében inkább csak szimbolikus. A 2. és a 3. típus (a magyar nemzetiségűek és nem magyar anyanyelvűek, valamint a nem magyar nemzetiségűek és magyar anyanyelvűek) valószínűleg bizonyos mértékben összemosódnak.3 További vizsgálatok szükségesek főleg e két utóbbi típus közti eltérések mintázatainak feltárásához.

1.1.3. A magyarsághoz tartozók számának alakulása

A magyarsághoz tartozók számát a nemzetiségen kívül az anyanyelv s (2021-ben) a 2. nemzetiség változók bevonásával kapjuk meg. Azokat tekintjük a magyarsághoz tartozónak, akik e változók közül legalább egy esetében magukat magyarnak vallották. A magyarsághoz tartozók számát 2011-ben az 1+2+3 kategóriák összege adja meg, 2021-ben az 1+2+3 kategóriák a 7. kategóriával bővülnek.
Ily módon 2011-ben a magyarsághoz tartozók száma 523 549 főt tett ki, ez 14,2%-kal haladja meg a magyar nemzetiségűek – az elsődlegesnek tekintett nemzeti hovatartozás mutatójának a – számát. 2021-ben a magyarsághoz tartozók száma 496 290 fő volt, 17,6%-kal haladta meg számuk a magyar nemzetiségűekét.4 Megfigyelhetjük, hogy a magyarsághoz tartozók száma a 2010-es években kevésbé csökkent, mint a magyar nemzetiségűeké. 2011 és 2021 között a magyar nemzetiségűek aránya 7,9%-kal, a magyarsághoz tartozóké 5,2%-kal apadt. Amennyiben a 2021. évi adatoknál a 2. nemzetiségűektől eltekintünk, a csökkenés 8,1%, azaz a két mutató csökkenése közti eltérés elhanyagolható.

1. táblázat. A magyarsághoz tartozók típusai és száma Szlovákiában 2011, 2021

2. Járások

Szlovákia területe 79 járásra oszlik. A két nagyváros, Pozsony és Kassa 5 és 4 járásra tagolódik. Az ország lakosainak a száma 2011 és 2021 között 5 397 036-ról 5 449 270-re, 52 234 fővel, 1,0%-kal növekedett. Az egyes járások népességének a száma eltérő mértékben változott.5
A szlovákiai járások lakosságának a száma igen tág határok között mozog. Legkevesebb lakosa a Mezőlaborci, 11 056 (2011-ben 12 450) fő, a Selmecbányai, 15 649 (2011-ben 16 595) fő, valamint a Stubnyafürdői (Turčianske Teplice) járásoknak volt, 15 956 (2011-ben 16 379) fő. A legtöbb lakosa az Eperjesi, 172 804 (2011-ben 169 423) fő, a Nyitrai, 164 788 (2011-ben 159 143) fő és a Zsolnai járásnak volt, 161 377 (2011-ben 154 205) fő. 2011 és 2021 között növekedett 25, csökkent 54 járás lakosságának a száma.
A legnagyobb számbeli csökkenés az Érsekújvári, 6249, (144 417, ill. 138 168) fő, a Privigyei 6201, (137 894, ill. 131 693) fő és a Lévai járásokban volt 4898, (115 367, ill. 110 469) fő, a legnagyobb növekedés a Szenci, 30 450, (66 265, ill. 96 715) fő, a Pozsony II, 16 817, (108 362, ill. 125 179) fő és a Pozsony III, 15 224, (61 046, ill. 76 270) fő, járásokban volt.
A legnagyobb mértékben apadt a járásokban élők aránya a Mezőlaborci (11,2%), a Poltári 8,5%, a Snyinai 7,9% járásokban. A legdinamikusabb népességnövekedés a Szenci (46,0%), a Pozsony II (24,9%) és a Bazini (20,2%) járásokban volt kimutatható.
A szlovákiai járásokat lakosságuk száma szerint 5 csoportba soroltuk.

A legkisebb lélekszámú járások csoportját azok a járások alkotják, ahol egy-egy járás lakosainak száma nem éri el a 20 000 főt. (F4. táblázat)
Ezek száma az utolsó 2 népszámlálás között 3-ról 4-re növekedett. A kis lélekszámú járások száma 26-ról 25-re csökkent (a lakosságuk száma 20 000 és 49 999 között mozog). A közepes 50–99 999 ezer lakosú járások száma 33-ról 32-re apadt. A nagy népességszámú, 100 000–129 999 lakosú járásoké változatlanul 12, a legnagyobb népességszámú járásoké (lakosságuk száma meghaladja a 130 ezer főt) 5-ról 6-ra emelkedett. 2021-ben legtöbben a közepes nagyságú járásokban éltek 2 256 469 (41,4%), legkevesebben 62 539 fő, 1,1% a legkisebb népességű járásokban. (F4. táblázat)

A továbbiakban a két nagyvárost, Pozsonyt és Kassát egy-egy vizsgálati egységként „járásként” kezeljük, ezért dolgozatunk további részében 72 vizsgálati egységgel, járással számolunk.

1. ábra. A szlovákiai járások és lakosságuk száma a lakosságszám változásának nagyságcsoportjai szerint 2011 és 2021 között. (2011=100%)

A járások lakosságszámának változásait az 1. ábra szemlélteti. Növekedés 21, csökkenés 52 járásban volt kimutatható. A legszámosabb csoportot (35 járás) azok a járások alkotják, ahol a lakosság számának csökkenése nem haladta meg az 5%-ot. Ezekben a járásokban volt a legnagyobb a lakosság számának a csökkenése, 73 924 fő. Azoknak a járásoknak száma, ahol a lakosság 5–10%-kal csökkent vagy növekedett, csaknem azonos (15 és 14 járás). A csökkenő népességű járásokban a fogyás 41 056 főt, a növekvő népességűeké 30 551 főt tett ki. 10%-nál nagyobb fogyás, mint már említettük, egy járásban volt kimutatható, 1394 fővel. A 10%-nál nagyobb arányú növekedést kimutató 7 járás növekménye igen jelentős, 138 057 főt tett ki. Többségük a Pozsonyi kerülethez tartozik.

2.1. A járások népessége

Azokat a járásokat tekintjük magyarlakta járásoknak, ahol a magyar nemzetiségűek aránya magasabb, mint 2%.6 A 72 szlovákiai járásból 18 tartozik ebbe a kategóriába.
A legtöbb magyar nemzetiségű a Dunaszerdahelyi 85 586 (2011-ben 87 349), a Komáromi, 62 166 (2011-ben 66 356), az Érsekújvári 44 066 (2011-ben 48 483 fő) járásokban élt, legkevesebben a Kassai, 5636 (2011-ben 6382 fő), a Nyitrai 6798 (2011-ben 9076 fő) és a Nagyrőcei 7355 (2011-ben 7738 fő) járásokban voltak. (F5. táblázat)
Első megközelítésben a szlovákiai járásokat a magyar nemzetiségűek aránya szerint 5 kategóriába soroljuk. Nem tekintjük magyarlakta (MLJ) járásoknak azokat a közigazgatási egységeket, ahol a magyarok aránya nem haladja meg a 2 százalékot. A 72 járás közül 2011-ben 54 járás tartozott ebbe a kategóriába. A 18 magyarlakta járás alsó kategóriáját a szórványjellegű járások alkotják, ezekben a magyarok aránya 2% és 10% között mozog. Az enyhe magyar kisebbségű járásokban 10–30%, az erős magyar kisebbségű járásokban 30–50%, a magyar többségű járásokban 50% feletti a magyarok aránya. 2011 és 2021 között kis mértékű eltolódás történt a szórványjellegű járások irányába. 2011-ben 4, 2021-ben már 5 járás tartozott ebbe a kategóriába. Az enyhe magyar kisebbségű járások száma (8), és a magyar többségű járások száma (2) nem változott, az erős magyar kisebbségűeké 4-ről 3-ra apadt.

2. ábra. Szlovákia népességszámának, arányának változása a járásokban élő magyar nemzetiségűek aránya szerint 2011 és 2021 között (2011. évi kategóriabeosztás szerint)

A járáscsoportok lakosságszámának alakulását a 2011. évi kategorizáció szerint vizsgáljuk meg. Azaz a 2021. évi adatokat is a 2011. évi kategóriákba történő besorolás szerint vettük tekintetbe.
Az összlakosság száma 5 397 036-ról 5 449 270-re, 1%-kal emelkedett. Lényeges növekedés a szórványjellegű járások lakosságszámában mutatkozott: 930 031-ről 997 677-re, számuk 7,3%-kal gyarapodott. Gyarapodás mutatható ki a magyar többségű járások népességszámában is, lélekszámuk 220 487-ről 225 621-re, 2,3%-kal emelkedett. A növekedés a Dunaszerdahelyi járás népességnövekedésére vezethető vissza. (F3. táblázat) Az országosnál alig nagyobb mértékű növekedés volt kimutatható az enyhe magyar kisebbségű járásokban (622 720-ról 630 259-re, 1,2%-kal). Az erős magyar kisebbségű és a nem magyarlakta járásokban csökkent az összlakosság száma: 2,9, illetve 0,5%-kal. A járások népességszámának alakulását az eltérő nagyságú természetes szaporodás/fogyás, továbbá az igencsak különböző nagyságú és irányú vándorlási folyamatok határozták meg.

2.1. A magyarsághoz tartozás változói

A továbbiakban a magyarsághoz tartozók számának változásait tekintjük át a rendelkezésre álló adatok alapján járások szerint. Először a nemzetiség, majd az anyanyelv, végül a 2021-ben bevezetett 2. nemzetiség adatai, s ezek kombinációja alapján végezzük el vizsgálatunkat.

2.1.1. Nemzetiség

A magyar nemzetiségű lakosság döntő többsége Szlovákiában az ország déli részén él egy néhány tíz kilométer széles sávon belül a magyar–szlovák határtól. Területi elhelyezkedéséből adódik, hogy az 5 déli fekvésű kerületben él a magyarok 99,5%-a.
A magyar nemzetiségű lakosság száma Szlovákia járásaiban igen tág keretek között változik. 2011-ben a legkevesebb magyar nemzetiségű a Nagybiccsei és a Stubnyafürdői járásban élt (7 és 7 fő). A legtöbb magyar pedig a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásban (87 349, ill. 66 356 fő). 2021-ben (továbbra is) legkevesebb magyar nemzetiségű a Stubnyafürdői és a Turdossini járásban: 13-13 fő, legtöbben a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásokban: 85 586, ill. 62 166 fő élt.
A magyar nemzetiségűek száma 2011 és 2021 között járásonként igen tág keretek között mozgott. A magyarlakta járásokban számuk – kivéve a Rimaszombati járást – mindenütt csökkent. Legnagyobb csökkenés a magyarok számában a Lévai járásban 4713-fővel, 28 085-ről 23 372-re, 16,8%-kal; az Érsekújvári járásban 4417 fővel, 48 483-ról 44 066-re, 9,1%-kal; és a Komáromi járásban 4190 fővel, 66 356-ról 62 166-re, 6,3%-kal apadt. Növekedés egyedül a Rimaszombati járásban mutatható ki 30 516-ról 31 891-re, 1375-tel, 4,5%-kal. A növekedés a járásban élő romák egy részének nemzetiségváltásával magyarázható, azaz a korábban magukat romának vallók egy része 2021-ben magyarnak vallotta magát. A roma nemzetiségűek száma a járásban 5270-ről 3898-ra csökkent. Továbbá növekedett a magyar nemzetiségűek száma a nem magyarlakta járások többségében (40 járás) is. A növekedés részben a járásokba történő magyar nemzetiségűek bevándorlásával és a korábban magukat romának vallók nemzetiségváltásával magyarázható. A magyar nemzetiségűek számában a legnagyobb, 93 fős (15-ről 108-ra) növekedés (720%) a Szobránci járásban, 83 fős, 239-ről 322-re, 34,7%-kal a Nagyszombati járásban és 66 fővel, 164-ról 230-ra, 40,2%-kal az Eperjesi járásban következett be. (F5. táblázat)
Arányában a legnagyobb mértékű csökkenés – a magyarlakta járásokban – a Szenci járásban volt kimutatható: 13,8%-ról 9,0%-ra, ez 34,6%-os apadást jelent. Némileg kisebb mértékben csökkent a magyarok aránya Pozsonyban: 3,4%-ról 2,4%-ra, az apadás 30,8%, az előző értéket közelíti meg a fogyás a Nyitrai járásban: 5,7%-ról 4,1%-ra, ez 27,7%-os csökkenést jelent. A járásokban élő magyarok aránya – a magyarlakta járások közül – két járásban növekedett. A Rimaszombati járásban 35,9%-ról 39,5%-ra, az aránynövekedés 10,0%-ot tett ki, a Losonci járásban ennél sokkal szerényebb, 23,2-ről 23,5-re, 1,7%-os aránynövekedés mutatható ki. Mindkét esetben a romáknak a magyarság irányába (is) történő nemzetiségváltása mellett a járások összlakosságának a fogyása áll a kimutatott magyar aránynövekedés mögött. A nem magyarlakta járásokban a magyarok arányának változása igen tág határok között (-68,3%-tól 635,8%-ig) változott.

A továbbiakban a járásokat a magyar nemzetiségűek nagyságcsoportjai szerint tekintjük át.
Összetételük 2011 és 2021 között némileg módosult.7 (F6. táblázat) 2011-ben 14, 2021-ben 13 járásban haladta meg a magyarok száma a 10 000 főt. Két járásban élt több, mint 50 000 magyar. Az 5 és 10 ezer közötti magyart számláló járások száma 4-ről 5-re nőtt. Nem mutatható ki 500 és 4999 fő közötti magyart számláló járás, viszont 54 járásban nem éri el a magyarok száma az 500 főt. A legtöbb magyar az 50 000-nél több magyar lakosú, magyar többségű 2 járásban él, számuk 153 705-ról 147 752-re csökkent. A magyarságon belüli arányuk növekedett: itt élt a magyar nemzetiségűek 33,5%, ill. 35.0%-a. Csökkent a 20–49 999 ezer magyart számláló járásokban a magyarok száma 168 022-ról 153 945-re, arányuk a magyarságon belül szinte változatlan, alig csökkent (36,6%, ill 36,5%). A 10 000–19 999 magyart számláló járásokban a csökkenés igen jelentős, számuk 99 183-ról, 77 589-re, arányuk a magyarságon belül 21,6%-ról 18,4%-ra apadt. A csökkenés jórészt a járáscsoportba tartozó járások számának (7-ről 6-ra történő) csökkenésével magyarázható. Ezzel ellentétes folyamat figyelhető meg az 5000–9999 magyart számláló járások csoportjában. Az 5178 fős növekedés (16%) a járások számának (4-ről 5-re történő) emelkedésével magyarázható. A többi, 500 főnél kevesebb magyart számláló járások nem magyarlakta járások, az itt bekövetkezett változások nagyságrendileg szinte elhanyagolhatók, igen kis mértékben befolyásolják a járásokban élő magyarok nagyságcsoportok szerinti összetételét.

3. ábra. A magyar nemzetiségűek száma, változása, a magyarok nagyságcsoportjai szerint 2011, 2021

A szlovákiai járásokat – mint már említettük – a magyar népesség aránya szerint 5 csoportba soroltuk. A nem magyarlakta (foszlány)járásokban él a magyarok 1,2%-a, arányuk 0,8%-kal emelkedett. Számuk 5227-ről 5271-re gyarapodott. Még nagyobb növekedés volt kimutatható a szórványjellegű járásokban, 3,4% (Pozsony és Kassa is ide tartozik). A magyarok 10,2%-a tartozik ebbe a kategóriába. 41 422-ről 42 843-ra emelkedett. Ez a növekedés csak statisztikai értelemben vett gyarapodás, annak tudható be, hogy 2011 és 2021 között az ebbe a kategóriába tartozó járások száma 4-ről 5-re gyarapodott. A magyarok arányának növekedésével az egyes járáscsoportokban csökkent a magyarok száma, az erős magyar kisebbségű járásokban pedig az arányuk is. Az enyhe magyar kisebbségű járásokban a magyarok száma 129 604-ről 120 660-ra, 6,9%-kal csökkent, a magyar népességen belüli arányuk 0,3 százalékponttal 28,6%-ra nőtt.8 Az erős magyar kisebbségű járásokban él a magyarok 1/4-e, arányuk 3,0 százalékponttal csökkent, számuk 128 509-ről 105 539-re apadt. E nagymértékű csökkenés jelentős mértékben a járáscsoportokban található járások számának csökkenésével (4-ről 3-ra) is magyarázható. A magyar többségű két járás alkotta kategóriában él a legtöbb magyar az egyes járáscsoportok népességeiből: 35,0%. Lélekszámuk 3,9%-kal 153 705-ről 147 752-re apadt, de az arányuk 1,5%-kal gyarapodott. (F7. táblázat)

2.1.2. Anyanyelv

Az etnikai kötődés második mutatója az anyanyelv. Az anyanyelvi adatok alapján a magyarsághoz nem elhanyagolható mértékben többen tartoznak, mint nemzetiség szerint. Az egyes népszámlálások alkalmával a magukat anyanyelv szerint magyarnak vallók száma 7,2%–11,0%-kal volt magasabb a magyar nemzetiségűeknél.9 A magyar anyanyelvűek többlete a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva 2011 és 2021 között 11,0%-ról 9,5%-ra csökkent. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a magyarlakta településeken a magyar nemzetiségűek arányának csökkenésével növekszik a magyar anyanyelvűek aránya. A magyarok és szlovákok mellett a településeken élő romák száma is jelentősen befolyásolja a nemzetiségi és anyanyelvi adatok eltérésének nagyságát. Járások szintjén a két mutató eltérésének nagyságát a járások etnikai térszerkezete befolyásolja. A magyar lakosság nemzetiség és anyanyelv szerinti adatai járások szerint nagyon hasonló mintázatúak. A nemzetiséghez hasonlóan anyanyelv szerint is legtöbb magyar a Dunaszerdahelyi járásban élt, 2011-ben 91 412 fő, 2021-ben 88 795 fő, a Komáromi járásban 71 425 fő, illetve 66 339 fő, valamint az Érsekújvári járásban élt 52 704, illetve 47 011 fő.
A legkisebb számban magyar anyanyelvűek a Turdossini, a Stubnyafűrdői és a Sztropkói járásokban éltek: 2021-ben 13, 16 fő és 18 fő, 2011-ben a Nagybiccsei és a Sztropkói járásokban 10 és 13, valamint a Stubnyafűrdői és a Turdossini járásokban 15-15 fő. (F8. táblázat)
A csökkenés minden magyarlakta járásban megfigyelhető volt, kivéve a Rimaszombati járást, ahol a magyar anyanyelvűek száma 333 fővel, 36 310-ról 36 643-ra gyarapodott. A nemzetiség szerinti adatokhoz viszonyított kisebb mértékű növekedés a romák hovatartozásának módosulására vezethető vissza. Nemzetiség szerint a romák száma 5270-ről 3899-re, anyanyelv szerint 1127-ről 669-re csökkent. A regisztrált adatokhoz viszonyítva a romák száma jelentősen magasabb, ez pedig közvetve a magyar termékenységi mutatókat javítja.10
A magyarlakta járások közül a legnagyobb számbeli csökkenés az Érsekújvári járásban következett be, 5693 fővel, (52 704-ről 47 011-re), a Lévai járásban 5527 fővel, (30 661-ről 25 134-re), a Komáromi járásban 5086 fővel (71 425-ről, 66 339-re.)

A magyar anyanyelvűek aránya legmagasabb a Dunaszerdahelyi, a Komáromi és a Rimaszombati járásokban volt: 2021-ben 71,2%, 65,7%, 45,4%. A csökkenés az első két járásban jelentős, 2011-ben az arányuk 78,5% és 68,7% volt. A Rimaszombati járásban arányuk 6,2%-kal, 42,8%-ról 45,4%-ra növekedett. A magyarok aránya hasonló okokból növekedett a Losonci járásban is 0,4%-kal, 26,7%-ról 26,8%-ra.

A legnagyobb arányú csökkenés a magyarlakta járások közül a Szenci járásban, 37,7%, (14,4%-ról 9,0%-ra), Pozsonyban 32,4%, (3,7%-ról 2,5%-ra) és a Nyitrai járásban 30,5% (6,6%-ról 4,6%-ra) volt kimutatható.

A magyarlakta járások száma a magyar anyanyelvűek aránya szerint nem változott, de az egyes kategóriákba tartozó járások száma módosult. A magyar anyanyelvűek aránya szerint, hasonlóan a nemzetiséghez, 18 járást tekintünk magyarlaktának. Ugyanakkor az anyanyelv szerinti szórványjárások száma 3-ról 4-re nőtt. (A Szenci járásban élő magyar anyanyelvűek aránya 14,4%-ról 9,0%-ra apadt.) A magyarok arányának csökkenése elsősorban nem a magyar anyanyelvűek arányának, hanem főleg a járás lakosságának igen nagy mértékű növekedésére vezethető vissza. Eggyel növekedett az enyhe magyar kisebbségű járások száma is, 9-ról 10-re. (A Tőketerebesi járásban élő magyar anyanyelvűek aránya 30,6%-ról 24,1%-ra, továbbá a Vágsellyei járásban élő magyarok aránya 32,8%-ról 28,9%-ra csökkent.) A magyar többségű járások száma nem változott.
2021-ben eltérés a járásokban élő magyarok nemzetiség és anyanyelv szerinti arányuk csoportjai szerint csak a magyar kisebbségű és a szórványjárásnál mutatkozik: nemzetiség szerint 8, anyanyelv szerint 9 tartozik az utóbbi, viszont 5 és 4 az előbbi kategóriába.

A legtöbb magyar anyanyelvű a két magyar többségű járásban él: számuk 10 év alatt csökkent, (162 837-ről 155 134-re) de arányuk a magyar anyanyelvű népességen belül 32,0%-ról 33,6%-ra növekedett. A magyarok által alacsonyabb arányban lakott magyarlakta járások adatainál tekintetbe kell venni, hogy megváltozott a járások száma az egyes kategóriákban. A változások a két időpontban aktuális kategóriákra vonatkoznak. A nem magyarlakta járások esetében (számuk nem változott) némi fogyás figyelhető meg, számuk 6865-ről 6319-re, arányuk 0,1 százalékponttal növekedett 1,3-ról 1,4-re.

2.1.3. Nemzetiség

A 2021-ben bevezetett 2. nemzetiség kategóriája szerint magyarnak vallotta magát 34 089 fő, ez 8,1%-kal haladja meg a magyar nemzetiségűek számát. A magyarlakta járásokban a magukat 2. magyar nemzetiségűnek vallók legtöbben a Komáromi, 3002, a Rimaszombati, 2962, a Dunaszerdahelyi 2909 járásban éltek.
Legkevesebben a nem magyarlakta járásokban: a Mezőlaborci, Kiszucaújhelyi, Turdossini, Námesztói járásokban (3, 3, 4, 4 fő). A magyar nemzetiségűek számához viszonyított többletük a nem magyarlakta járásokban volt a legmagasabb. A Stubnyafürdői járásban 115,4%, az Ólublóiban 64,0%, a Lőcseiben 62,98%. A legkisebb növekedés a magyar nemzetiségűek számához viszonyítva a Dunaszerdahelyi, 3,4%, a Galántai, 4,6% és a Komáromi járásokban, 4,8% volt kimutatható. A 2. magyar nemzetiségűek hozadékát a magyarsághoz tartozók számának alakulásában a következő fejezetben elemezzük.

2.2. A magyarsághoz tartozók típusai

A továbbiakban járások szintjén vizsgáljuk meg a magyarsághoz tartozók egyes típusaihoz tartozók arányának alakulását 2011-ben és 2021-ben. Ennél és a további járási szintű vizsgálatoknál egy módszertani problémába ütközünk. A 2021. évi népszámlálás alkalmával a járások és települések szintjére vonatkozó kibővített eredmények (rozšírené výsledky) több változós adatai11 védettek az érzékeny változók (például a nemzetiségi vagy anyanyelvi változók) tekintetében. A védett adatok „bizalmasnak” minősülnek, ezért az egyes több változót tartalmazó táblázatokban az egyes nemzetiségi, anyanyelvi kategóriák mellett bevezetésre került az ún. bizalmas kategória is. Ez utóbbit tartalmazó változók etnikai kategóriáinak szélösszegei nem azonosak az alaperedmények (základné výsledky) adatainak összegeivel.12 Azaz amennyiben egyes személyeknél valamilyen ritka, könnyen beazonosítható kombinációja fordulna elő valamilyen érzékeny változónak – esetünkben az etnikai változóknak –, akkor ezen személyek adatai nem az adott etnikumnál vannak feltüntetve, hanem az ún. bizalmas kategóriába kerülnek. Országos és kerületi szintű adatok esetében nem került bevezetésre a bizalmas adatok kategóriája, ezért az utóbbiakhoz viszonyítva van módunk a kétféle megközelítés közti eltérés nagyságát kimutatni. A 3 etnikai mutató esetében a bizalmas kategóriába tartozók száma a nemzetiség esetében 7825 fő, anyanyelv esetében 7843 fő, a 2. nemzetiség esetében 1739 fő. Az összlakosságnak ez 0,14%, 0,14% és 0,03%,-át tesz ki. A továbbiakban nézzük meg, hogy a szlovákiai magyarság számának alakulásában a bizalmas adatok kategóriájának bevezetése milyen változásokat eredményez. A 2. táblázat alapján láthatjuk, hogy 3 magyar etnikai hovatartozásra utaló mutató közül a legnagyobb különbség a magyar nemzetiség esetében mutatkozik, 1145 fő, az anyanyelv esetében 914 fő, a 2. nemzetiség esetében 129 fő. Arányaiban a bizalmas adatok kategóriájának bevezetése a járási adatok szintjén a magyarok számát 0,2–0,4%-kal csökkentette a magyarok alapszintű országos adataihoz viszonyítva. Az egyes típusok esetében az eltérés 24 és 151 fő között mozog. A nem magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek kategóriához tartozók száma 151 fővel magasabb, mint az alaperedmények szintjén kimutatott országos érték. Ez a számítási eljárásból adódik.13 Arányaiban az eltérés szintjén 0,2–0,4%. Láthatjuk, hogy az alaperedményekhez képest mintegy két-háromszor akkora a magyarsághoz tartozók esetében a kibővített eredmények szintjén a „lemorzsolódás”, azaz a „bizalmas kategóriába” tartozás esélye, mint az összlakosság esetében.

2. táblázat. A magyarsághoz tartozók az alaperedmények és a kibővített eredmények szerint az etnikai hovatartozás mutatói és típusaik szerint 2021

A magyarsághoz tartozók száma, hasonlóan, mint a magyar nemzetiségűek esetében a Dunaszerdahelyi, a Komáromi és az Érsekújvári járásokban a legmagasabb, 91 827, 69 319, 50 165 fő. A járások magyar nemzetiségi adataihoz viszonyítva (85 504, 62 099, 44 029) a többletük 7,4%, 11,6%, 13,9%. (F10. táblázat) A magyarsághoz tartozók száma legkisebb a Turdossini, Sztropkói, Mezőlaborci járásokban: 21, 21, 24 fő. A többlet a magyar nemzetiségűek számához viszonyítva 90,9%, 75,0%, 33,0%.

Arányaiban legkisebb eltérés a két mutató között a Dunaszerdahelyi, a Galántai és a Komáromi járásokban 7,4%, 10,2%, 11,6%, a legnagyobb eltérés a Stubnyafürdői, a Námesztói, a Turdossini járásokban mutatkozik 250,0%, 209,1%, 160,9%. Megfigyelhetjük, hogy fordított összefüggés mutatkozik a járásokban kimutatott magyarsághoz tartozók száma és többletük között a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva: minél kisebb a magyar nemzetiségűek száma az egyes járásokban, annál nagyobb az eltérés a két mutató között. Láthatjuk, hogy az 50 000 főnél nagyobb lélekszámú (magyar többségű) járásokban a magyarsághoz tartozók száma 10,3%-kal haladja meg a magyar nemzetiségűeket, a magyarság nagyságcsoportjainak csökkenésével az eltérés növekszik. Az 5000–9999 főt számláló járásokban már több mint 1/3-dal többen vannak a magyarsághoz tartozók a magyar nemzetiségűeknél (35,9%). Olyan járások, ahol a magyarok/magyarsághoz tartozók száma 1000 és 5000 között mozogna, nem találhatók. Az 1000 főnél kevesebb magyart számláló járásokat már nem tekintjük magyarlakta járásoknak.14 Ezekben a járáscsoportokban a magyarsághoz tartozók többlete a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva a magyarok számának csökkenésével tovább emelkedik,70,7%-tól 106,9%-ig.

3. táblázat. A magyar nemzetiségűek és a magyarsághoz tartozók száma, aránya a magyarsághoz tartozók nagyságcsoportjai szerint 2011, 2021

A magyarsághoz tartozók száma 2011-ben is a Dunaszerdahelyi, a Komáromi és az Érsekújvári járásokban volt a legmagasabb (93 079, 73 077, 54 173 fő). Ugyanakkor látnunk kell, hogy ekkor a lélekszámukat csak 3 típus összege adta meg, továbbá a bizalmas kategória bevezetése is némileg torzítja a 2021. évi járási adatokat. 2011-ben a magyarsághoz tartozók száma legkisebb a Nagybiccsei, a Sztropkói, a Stubnyafürdői és a Mezőlaborci járásokban volt (13, 17, 18, 18 fő). Nagyságcsoportok szerint 2011-ben a magyar nemzetiségűek és a magyarsághoz tartozók száma közti eltérések tendenciája hasonló, de az eltérések jelentősen alacsonyabbak. (3. táblázat)
A továbbiakban a magyarsághoz tartozók megoszlását, típusait a járásokban élők aránya szerint vizsgáljuk meg. Modellünkben a 2011. évre vonatkozólag 3, a 2021. évre vonatkozólag 4 típust vettünk tekintetbe. (Lásd 1.1.1. pont) A 4. típus bevonása a modellbe a 2021. évre vonatkozólag csökkenti a többi típushoz tartozók kimutatott arányát. A 4. típusba tartozók aránya a nem magyarlakta és a szórványjárásokban többszöröse az országos értéknek, ezekben a járásokban van jelentősebb hatása a többi típus arányának alakulására. Az erős magyar kisebbségű és a magyar többségű járásokban pedig töredéke az országos értékeknek. Az enyhe magyar kisebbségű járásokban igen kis mértékben haladja meg azt. Megfigyelhetjük, hogy a 10%-nál nagyobb arányban magyarlakta járásokban a magyar magcsoport arányának változása (csökkenése) sokkal kisebb, mint az első 2 kategória esetében. Ugyanakkor a 2. kategóriába tartozók aránya 2011 és 2021 között növekszik minden járáscsoportban. Ez a magukat korábban romának vallók egy része nemzetiségi hovatartozásának a magyarok irányába történő változására vezethető vissza.

4. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia járásaiban a magyarsághoz tartozás típusai szerint, 2011, 2021, %
Mivel a magyar kisebbségű és többségű járásokban a 4. típushoz – azaz a 2. magyar nemzetiségű és nem magyar anyanyelvűek – tartozók aránya alacsony, ezért hatása a többi változóra nem túl jelentős. Lásd az F9 és az F10. táblázatot.

2.2. A magyarsághoz tartozók megoszlása az etnikai hovatartozás mutatói és típusai szerint 2021-ben

A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogyan alakul a magyarsághoz tartozók száma, ha – a magyar nemzetiségűek mellé – első lépésben bevonjuk a magyar anyanyelvűeket, második lépésben a 2. magyar nemzetiségűeket. A magyar nemzetiségűek vagy magyar anyanyelvűek (1–3. típus) összességében 59 035 fővel haladják meg a magyar nemzetiségűek számát. A magyar nemzetiségűekhez viszonyított legnagyobb növekmény a Komáromi (5932 fő), a Rimaszombati (5703 fő) és a Dunaszerdahelyi járásokban (5234 fő), a legkisebb gyarapodás a Mezőlaborci (3), a Nagybiccsei (5), valamint a Turdossini és a Sztropkói járásokban mutatkozott 6-6 fő. (F10. táblázat)
A 2. nemzetiség bevonásával a magyar nemzetiségűek vagy magyar anyanyelvűek számához viszonyítva 15 166 fős, a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva 74 352 fős növekmény figyelhető meg. A két lépésben történő bevonás után a Komáromiban 7220, a Dunaszerdahelyiben 6323, a Rimaszombati járásban 6254 fős gyarapodás mutatkozik. A legkisebb növekmény a Mezőlaborci (6), a Sztropkói (9), és a Turdossini járásokban (10), volt. (F10 táblázat)

5. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia járásaiban az etnikai hovatartozás mutatói és kategóriái szerint

Ezeket a számbeli változásokat arányaik szerint is megvizsgáltuk. Azaz a magyarsághoz tartozók járások szerinti arányának alakulását a magyar nemzetiségűek, a magyar anyanyelvűek és a 2. magyar nemzetiségűek kombinációinak 4 típusa alapján. Láthatjuk, hogy a magyarsághoz tartozók arányának csökkenésével csökken a magcsoporthoz tartozók aránya. Míg a Dunaszerdahelyi járásban a magyarsághoz tartozók több mint 9/10-e az ún. magcsoporthoz tartozik, Kassán és Pozsonyban 54,7% és 61,3%. Míg a magyar nemzetiségűek és nem magyar anyanyelvűek aránya a magyarsághoz tartozók között a legtöbb járásban viszonylag stabil: 1,6% és 7,5% között mozog, csak Pozsonyban és a Szenci járásban haladja meg a 10%-ot. Sokkal nagyobb részt tesz ki a nem magyar nemzetiségűek és magyar anyanyelvűek típusa. Legkevesebben a Dunaszerdahelyi járásban vannak, 5,7%, míg legtöbben a Kassa-környéki járásban: 30,2%. A 2. magyar nemzetiségűek aránya a két nagyvárosban a legmagasabb. A magyarsághoz tartozókon belüli arányuk Kassán 11,9%, Pozsonyban 10,0%. E két városban a magyarlakta járások közül a legalacsonyabb a magyarok aránya: 4,0% és 3,2%.

Összefoglalás

Tanulmányunkban a szlovákiai magyarsághoz tartozók összetételét vizsgáltuk meg a nemzetiségi, az anyanyelvi, és a 2. nemzetiségi adatok, valamint az ezek alapján kidolgozott mutatók, kategóriák, típusok segítségével, járások szerinti bontásban.
Vizsgálatunk során kimutattuk, hogy az egyes járásokban a magyarsághoz tartozók alapvető mértékben eltérnek típusaik összetétele szerint. A 72 járás közül 18-at tekintünk magyarlakta járásnak, de Pozsony és Kassa egyfajta átmenetnek tekinthető a nem magyarlakta járások irányába. Mutatóik nem kis mértékben az utóbbiakhoz közelítenek. A magyarsághoz tartozók legmarkánsabb típusát, magcsoportját alkotók domináns többséget alkotnak a magyarlakta járásokban, a nem magyarlakta járásokban viszont csak relatív többségben vannak. Arányuk az elmúlt évtizedben csökkent. A további típusok a magyarsághoz tartozók számának alakulását igencsak eltérő mértékben befolyásolják.
Az elkövetkező időszakban a szlovákiai magyar lakosság vizsgálatainak egyik lehetséges feladata lesz megismerni az egyes típusokhoz tartozók etnikai kötődésének demográfiai és társadalmi jellemzőit.

Irodalom

Gyurgyík László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík László 2006. Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík László 2022. Quo vadis? A szlovákiai magyarsághoz tartozók (száma) a 2021. évi népszámlálás nemzetiségi és anyanyelvi adatai alapján. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 24/3, 3–20. p.
Gyurgyík László 2023. A szlovákiai magyar lakosság számának, arányának változása kerületek szerint a 2011. és a 2021. évi népszámlálás adatai alapján. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 25/4, 19–36. p.
https://www.scitanie.sk/obyvatelia/zakladne-vysledky/pocet-obyvatelov/SR/SK0/SR
https://www.scitanie.sk/obyvatelia/rozsirene-vysledky
https://www.scitanie.sk/storage/app/media/dokumenty/vzor-formularahu.pdf
http://portal.statistics.sk
Metodika sčítania obyvateľov z hľadiska ich príslušnosti k národnosti alebo etniku so zreteľom na materinský jazyk. SÚ, SR Bratislava, 2018. https://www.scitanie.sk/o-scitani/zakladne-informacie-o-scitani-2021#i6
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és kisebbségek. Kisebbségi adattár VIII. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Függelék

F1. táblázat. A nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás típusai

F2. táblázat. A 2. nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás típusai

F3. táblázat. A szlovákiai járások népességszámának a változása 2011 és 2021 között

F4. táblázat. A szlovákiai járáscsoportok népességszámának a változása 2011 és 2021 között

F5. táblázat. A szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság száma, aránya járások szerint 2011, 2021

F6. táblázat. A magyar nemzetiségűek nagyságcsoportjai szerint a járások száma, a magyar nemzetiségűek száma, változása, 2011, 2021

F7. táblázat. A járásokban élő magyar nemzetiségűek aránya szerint a járások száma, a magyar nemzetiségűek száma, változása, 2011, 2021

F8. táblázat. A szlovákiai magyar anyanyelvű lakosság száma, aránya járások szerint 2011, 2021

F9. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia járásaiban az etnikai hovatartozás mutatói és típusaik szerint 2011, %

F10. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia járásaiban az etnikai hovatartozás mutatói és típusaik szerint 2021, %

https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.02

Bevezető

Az 1944. október 16-án Szálasi puccsa után a „visszatért” Felvidéken, így Komáromban és környékén is a nyilasok kezébe került a hatalom. A helyi tisztviselők leváltásával párhuzamosan a dél-szlovákiai területeken is megkezdődött azoknak a terrorcselekményeknek a sora, amelyek elsőként a deportálásoktól megmenekült zsidókat és a Szálasiék rendszerével szembekerülő helyieket érintették. A nyilaskeresztesek azonban már jóval korábban megvetették lábukat a felvidéki területeken, így Komáromban és környékén is. A nyilasok dél-szlovákiai szerepvállalásának részletes feltárása egyelőre a történetírás adósságai közé tartozik; az írás ezt a hiányosságot kívánja némileg pótolni, s a komáromi és a Komárom környéki nyilas mozgalom 1938 és 1945 közötti történetéhez, vagyis az első bécsi döntést követő ún. „magyar időkben” bekövetkezett cselekedeteihez nyújt adalékokat. Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében Magyarországhoz 11 927 km2 területet csatoltak vissza, mintegy 1 millió lakossal, akiknek – az 1938-as magyar összeírás alapján – 84,4%-a volt magyar nemzetiségű. (Sallai 2008, 145. p.) Az 1938 novemberétől felvidéki miniszteri pozícióba juttatott Jaross Andor és Imrédy Béla miniszterelnök között létrejött érdekszövetség által a Jaross irányítása alatt levő Egyesült Magyar Párt (EMP) a szlovák falvakban jelenlevő Hlinka-féle Szlovák Néppárt mellett egyedüli pártként működött a Felvidéken. (Bajcsi 2023b, 25. p.)

A nyilasok tevékenysége Komáromban és környékén a visszacsatolást követően

A felvidéki nyilasok társadalmi bázisának a meghatározása azért is nehéz, mivel a „visszatért” területeken nem tartották meg az 1939. májusi választásokat. Jarossék s a kormány a saját sajtóorgánumaikon belül – a Felvidéki Magyar Hírlap, valamint az Imrédy kormányához közeli lapok hasábjain – pedig azt hangoztatták, hogy a Felvidék egységesen áll az EMP politikája mögött. (Simon 2014, 65–66. p.) A szélsőjobboldali s más ellenzéki lapok, valamint a levéltári dokumentumok viszont rámutatnak a nyilasok tevékenységére a visszacsatolt területeken. Bár az 1938-as első bécsi döntéskor a magukat nemzetiszocialistáknak nevező magyarországi pártoknak nem volt előzményük a „visszatért” területeken, a Csehszlovák Fasiszta Párt (vagyis a Národná obec fašistická) alá tartozó Árja Front Magyar Osztály (Československá fašistická strana – Maďarská sekcia Árijského frontu) igyekezett híveket gyűjteni a dél-szlovákiai járásokban, így Komáromban is.1

A kommunizmust népszerűsítő szélsőbaloldali eszmék a két világháború közötti időszakban nagyon népszerűek voltak a magyar többségű területeken, így Komáromban és a Komáromi járásban is. Ebben közrejátszottak a magyarlakta területek – sok esetben a nacionalista alapú csehszlovák földreform következményeivel is összefüggő – szociális és gazdasági nehézségei. Így az sem meglepő, hogy a két háború közötti időszakban a szélsőséges eszmék irányában egyre fogékonyabb magyar többségű járások lakosságának 20-25%-a adta az 1930-as országos választásokon voksát a Csehszlovák Kommunista Pártra. (Simon 2010, 35 p.)

Az első bécsi döntést követően más „visszatért” településekhez hasonlóan Komáromban és környékén sem sikerült feloldani a gazdasági feszültségeket. A gyárakat a csehek leépítették, a hadi- és aggsegélyek elmaradtak, a munkanélküliség egyre nőtt, a város pedig hárommillió pengőnyi adósságot halmozott fel. (Bajcsi 2020b, 38. p.) Az 1939. év elején a főispán a felvidéki tárcanélküli miniszternek küldött hangulatjelentésében utalt rá, hogy „Komárom megyei városban, illetve annak felszabadult részén a helyzet majdnem megegyező az egyes járásokban található és jelentett helyzettel. A lakosság hangulata megfelelő”, de azt is hozzátette, hogy „a nyilas párt szervezkedése észrevehető Komáromban is”.2

A nyilasok helyi aktivitására utal a főispán belügyminiszternek küldött 1939. februári jelentése is. A megyei vezető kifejtette, hogy a szociális nehézségek ellenében megfelelő lépéseket szükséges tenni a kormány részéről a szélsőjobboldali szervezkedések megfékezésére: „Ellenpropagandául legjobban szolgál az, ha a munkanélküliek számára minél több munkaalkalmat iparkodik a kormány teremteni, mert általánosan ismert lévén az a tény, hogy a különböző nyilas pártok elsősorban a csőcselék körében nyernek talajt, utóbbi csökkentésével egyben az ő terjedési körüket szűkítjük meg”.3 Az írás kitért arra is, hogy a felvidéki magyarok körében más pártokhoz hasonlóan a szélsőjobboldaliak is az igencsak népszerű földreform ígéretével igyekeznek maguknak csatlakozókat nyerni.

Hozzá kell tenni, hogy az 1930-as években több, a nácikhoz közeli, nemzetiszocialista, szélsőjobboldali párt működött Magyarországon. A nemzetiszocialistákat összefogó Nyilaskeresztes Front 1940 szeptemberében beolvadt a Nyilaskeresztes Pártba, ezáltal pedig létrejött a nyilas egységfront, amelynek elnöke a börtönből ekkor szabaduló Szálasi Ferenc lett. (Paksa 2013, 340. p.) A szélsőjobboldali Magyarság c. lap már a visszacsatolást megelőző hetekben hírt adott róla, hogy a Csallóközben a nyilaskeresztes mozgalom nagy lendületet vett. Ezek után kifejtette, hogy miközben az idősebb generáció távolabbról szemléli a nyilasokat, a középnemzedék – vagyis a harmincasok közül sokan – a bolseviki eszmék iránt érdeklődik, a harmincasok nagyobbik része, valamint a fiatalság többsége viszont a szélsőjobboldali eszmék felé tájékozódik. Majd hozzátette: „Ez a fiatalság azt mondja: én intranzigens magyar és határozottan szélsőjobboldali vagyok.” A lap véleménye szerint a mozgalom folyamatos térnyerésének tudható be az is, hogy a csallóközi falvak házaira nyilaskereszteket festenek. Majd arra is kitért, mindez összefüggésben áll az ún. „felvidéki zsidókérdéssel”, hiszen a nyilasszimpatizáns szélsőjobboldali sajtó szerint a helyi zsidók az első Csehszlovák Köztársaság időszakában a cseheket támogatták, ezzel pedig maguk ellen fordították a „visszatért” lakosság javát.4

A 8 Órai Újság 1939. júniusi cikke pedig már egyenesen a nyilasok egyik központjaként említette Komáromot – Kassa és Érsekújvár mellett.5 Majd a következőket jegyezte meg: „a felvidéki szervezetek épp úgy, mint az anyaországban, egyáltalán nem válogattak a párttagokban és különösen a feloszlatott magyar kommunista párt volt tagjait igyekeznek a maguk részére beszervezni.”6

Nyilas szervezkedés a Komáromi járásban 1940-ben

Szálasi Ferenc elnökké választását követően, vagyis 1940-től a „visszatért” területeken, így Komáromban és környékén is tovább terjeszkedett a Nyilaskeresztes Párt. (Vadkerty 2008, 8. p.) Ezt jelzi a komáromi rendőrfőkapitányság vezetőjének 1940. nyári jelentése is, melyből kiderül, hogy Komáromban a zsidók által lakott Hajnal és Nádor utcákra festettek a nyilasok „Jön Szálasi!” jelmondatokat s 50 cm nagyságú nyilaskereszteket.7 Szüllő Gábornak, a Nyilaskeresztes Párt komáromi járásvezetőjének 1940. év végi bejelentéséből azt is megtudhatjuk, a komáromi központi pártszervezet mellett a Komáromi járáshoz tartozó településeken sorra alakultak a párthelyiségek. A pártalapszervezet alapító tagjainak a többsége egyébként földműves volt: Őrsújfalun (Ribarics József), Csallóközaranyoson (Sandrik Márton), Ekelen (Juhász Mártonné), Nemesócsán (Soós Sándor), Bogyán (Antal Gusztáv), Tanyon (Czirók Sándor), Csicsón (Bödők István), Nagymegyeren (Botló Vince), Ekecsen (Halász Imre), Lakszakállason (Németh Vince), Keszegfalván (Smidák László) és Gútán (özv. Marossy Gézáné).8

Balogh Miklós komáromi városi képviselő a gazdasági szempontokat hangsúlyozta a helyi csatlakozások fő okaként. Balogh a Magyar Élet Pártja 1940. decemberi városi értekezletén a felvidéki nyilasok öt alcsoportját különböztette meg. Kiemelte, hogy „olyanok vannak soraikban, akiket az elmúlt húsz év alatt sohasem lehetett a magyar kisebbség soraiban látni, sokan a legszélsőségesebb nemzetközi vizekről eveztek a pártba, sokan az idők változása során felfedezték nemzetiségi voltukat és már jó előre biztosítani akarják pozíciójukat, ismét mások, mint a megszállás alatt, most is konjunkturális okokból szegődnek a nyilaspártba”. Azt is hozzátette, elenyésző azok száma, akik meggyőződésből léptek be a nyilasok közé. Véleménye szerint ez utóbbiak rövid időn belül belátják majd tévedésüket, s az egységes Magyarország mellé állnak.9

Komáromban és környékén is jellemzően a szociális eszmék iránt fogékonyabb egykori szociáldemokraták, kommunisták körében találtak támogatókra a nyilasok. A városban agitáló nyilaspártiaknak a gazdasági és a szociális problémákat előtérbe helyező frazeológiája is sok szempontból megegyezett a kommunista retorikával. Erre világított rá a Komáromi Lapok 1940. március 23-i cikke is, amely egy olyan komáromi nyilas ínségmunkásról adott hírt, aki a városban a kormány ellen agitált, s „a magyarságra nézve olyan kijelentéseket tett, ami családom minden tagját felháborította”. A cikk a „barna bőrkabátos” ínségmunkásról végül megjegyzi: „azt hittük, hogy valamelyik késői Lenin-fiú a tettes. Kiderült azonban, hogy magát nyilasnak nevező fajmagyar elégedetlenkedő az eset hőse. Ezek után felvetjük a kérdést: Mi a különbség a kettő között?”10

Az ekecsi születésű Földes Lajos is egykori kommunistaként csatlakozott a nyilasokhoz 1940-ben. Felesége a Komáromi Járási Népbírósághoz intézett kérelmében hangsúlyozta, férje azért lépett be a pártba, mert a nyilasok elhitették vele, hogy egyedül ők képviselik a helyi munkásérdekeket.11 A komáromi Kurcsa János pedig 1939-ben „titkos kommunistaként” állítólag azzal a céllal épült be a nyilaspártba, hogy szétrobbantsa azt.12

Fontos megemlíteni, hogy a gazdasági és szociális szempontú csatlakozások mellett az is előfordult, hogy a nyilasok megfélemlítéssel kényszerítettek helyi lakosokat a pártjukba való belépésre. Miklós Imre állítása szerint például Pataky Ferenc komáromi lakos, aki egyébként 1940-ben csatlakozott a nyilasokhoz, a hajógyári munkások vezetőjeként többeket „mindenféle fenyegetéssel és munkából való kidobással és internálással erőszakolt arra, hogy pátjukba belépjen”.13 Ugyanakkor a korábban szociáldemokrata elveket valló Pataky tagadta Miklós vádjait, s hangsúlyozta, hogy már 1941-ben kilépett a nyilaspártból.14 Érdemes azonban megjegyezni, hogy a népbírósági anyagok sokszor egymással ellentétes és önigazoló vallomásokat tartalmaznak, ezért azokat érdemes fenntartással kezelni.

Jaross Andor és a komáromi nyilasok 1941-et követően

Bartal Iván, vagyis Komárom vármegye főispánja már 1939. februári helyzetjelentésében hangsúlyozta az Imrédy és a Jaross által alapított (szélsőjobboldali) fajvédő Magyar Élet Mozgalom (MÉM)15 jelentőségét a felvidéki nyilas szervezkedés megfékezése ügyében. A tárcanélküli miniszternek azt javasolta, hogy a „MÉM mozgalmat kellene még szélesebb körben terjeszteni, agitációs gyűléseket rendezni, nem csak a nagyobb városokban, de kisebb vidéki centrumokban is, esetleg ennek a mozgalomnak politikai párttá alakításáról gondoskodni”.16 Tehát már ebben az időszakban világos volt a Jaross Andorhoz köthető, szélsőjobboldali eszmékre épülő mozgalom szerepe a Felvidéken szervezkedő nyilaspártiakkal szemben. Jaross azért is volt előnyben a nyilasokhoz képest, mert belülről ismerte a felvidéki társadalmat, ez pedig nagyban segítette őt a „visszatért” lakosság megszólításában.17 A nyilaspártiak frazeológiája ugyanis Szvatkó Pál Felvidéki Magyar Hírlapban közölt cikke szerint is sok esetben eltért a Felvidéken megszokott formáktól: „a felvidéki embert nem lehet becsapni […] Ő átélte a szocializmus formáit, valamennyi tündöklését és nyomorát, a vérében van az alapérzés, s a meglévő magyar társadalmi kategóriák lebontását régen elvégezte”.18 Ebből egyúttal az is kiderült, hogy a felvidéki publicista Jarossékhoz hasonlóan az ún. „felvidéki néplélekkel” ellenkezőnek ítélte meg a nyilas eszméket.19

Érdemes megjegyezni, hogy terjeszkedése nyomán a Nyilaskeresztes Párt még szlovák tagozat létrehozását is kezdeményezte a „visszacsatolt” Felvidéken. (Paksa 2013, 209. p.) Jaross Andor már az EMP 1939. áprilisi somorjai nagygyűlésén megtartott beszédében, amelyben a marxizmust „elkorcsosult” gondolatnak bélyegezte, igyekezett a nyilasokhoz csatlakozott személyeket megszólítani. Kiemelte, hogy „a nyilasok táborában vannak radikális reformokat akaró meggyőződéses jó magyarok, de mi úgy gondoljuk, hogy a mai idő nem alkalmas politikai kísérletekre…”20A 8 Órai Újság 1939. júniusában pedig egyenesen azt írta, hogy Jaross Andor személyes hívei közül sokan támogatják a nyilasok munkáját.21 Mindenesetre ez a tendencia a MÉM párttá alakulását követően épp az ellenkezőjét mutatta, vagyis az egykori nyilasok jó része Jarossékhoz igazolt át a Felvidéken.22 Itt kell megjegyezni, hogy az EMP-t egyébként még 1940 tavaszán beolvasztották a kormánypártba, vagyis a Magyar Élet Pártjába. (Simon 2014, 75. p.) A nyilaspártiak „felfutó” időszakát pedig 1941-től más dél-szlovákiai településekhez hasonlóan Komáromban és környékén is megtorpanás követte. Ez pedig itt is nagyban összefüggött a Jaross Andor és Imrédy Béla által megalakított pártnak, a Magyar Megújulás Pártjának az 1940. októberi megalakulásával.23 Mindezt Geöbel Károly komáromi főszolgabíró levele is igazolja, amelyet a főispánnak írt 1943 májusában: „…a komáromi járás területén a Szálasi-féle nyilaskeresztes párt működése egyáltalában nem veszélyes. A párt eddig nem tudott nagyobb tömegekre hatással lenni, – az utóbbi időben pedig még az eddigi működéssel szemben is határozott visszafejlődés állapítható meg, – amennyiben az egyes községekben bejelentett szervezetek körül is legtöbb megszüntette működését és a nyilaskeresztes párttal szemben inkább bizonyos kiábrándulás állapítható meg. Egyedül Gúta községben tapasztalható még bizonyos érdeklődés a nyilasokkal szemben, – de ott sem történt és történik semmi olyan, ami a legkisebb aggodalomra adhatna okot. Ezzel szemben azonban az Imrédy pártcsoport igen nagymérvű megerősödése állapítható meg, aminek fő oka a mai háborús és közellátási viszonyok és az ezek következtében előállott nehézségek.”24

Simon Attila ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az MMP népszerűsége járásonként változó volt. Például Kassán Imrédyék mozgalma nem volt túl népszerű, a nyilasok pedig továbbra is konkurenciát jelentettek. (Simon 2014, 77. p.) Egyébként hozzá kell tenni, hogy az MMP elszívta a Nyilaskeresztes Párt szélsőjobboldali politikusait is, valamint egyre inkább vált kormányképes szélsőjobboldali, németbarát erővé. (Paksa 2013, 320. p.) Mindenesetre a háború utáni csehszlovák népbíróság dokumentumai is rámutattak, hogy a komáromi nyilasok körében szintén gyakori volt, hogy a nyilaspártnál eltöltött rövidebb időszak után Imrédyék pártjához igazoltak át. Ilyen személy volt például Szalay József fakereskedő, aki előbb a nyilaspárt tagja volt, majd 1942-ben Imrédy pártjához csatlakozott. Ahogyan azt a népbírósági tanúvallomásában leírta, a később még említésre kerülő komáromi nyilaspárti vezető, vagyis „Wojtowicz rossz cselekedetei” miatt döntött amellett, hogy kilép a nyilasok köréből. Szalay azt is hangsúlyozta későbbi vallomásában, hogy a helyi zsidókat segítette a vészkorszak idején.25 A zsidó származású Wilheim Ármin viszont ezt cáfolta, hiszen tanúvallomása szerint ő is részt vett vagyona megszervezésében.26

Az 1944-es hatalomátvételt követő időszak

Az 1943-as pártgyűlésekre vonatkozó statisztikák szerint a nyilasok továbbra is jelen voltak Komáromban és környékén, meghatározó tényezővé azonban csak 1944 októberétől válhattak.27 Szálasiék 1944. október 16-i hatalomátvételét követően Komárom városában a Nyilaskeresztes Párt megyei központi irodája a Rákóczi utca 18. szám alatt nyílt meg.28 A folyamatos párttoborzás mellett Komárom megyében is rövid idő alatt megtörténtek a helyi tisztviselőcserék. Alapy Gáspár, Komárom polgármestere még 1944. augusztusban kérte nyugdíjaztatását, ezt követően az új városvezető a nyilasokkal szimpatizáló Megay László lett. (Rabi–Számadó 2014, 32. p.) A nyilas hatalomátvételt követően Wojtowicz Richárdot, aki állítólag a felesége unszolására lépett be a nyilaspártba, Komárom, Nyitra-Pozsony, Esztergom és Bars-Hont vármegyék kerületi megbízottjává nevezték ki. (Vadász 1998, 32–33. p.) Wojtowicz helyetteséül fiát, ifj. Wojtowiczot, valamint a szintén nyilas Romhányi Árpád bencés tanárt nevezte ki. (Bajcsi 2023c, 175. p.) Nem sokkal később – a sokáig édesapja műhelyében fényképészként működő – ifj. Wojtowicz Richárd lett Komárom vármegye főispánja. Őt egyébként még 1936-ban kilenc évi fogházra ítélték, s miután 1938-ban kegyelemben részesült, a Komáromi Nyilaskeresztes Párt városi, majd megyei vezetőjeként működött.29A Wojtiwicz család nevéhez fűződik többek között az Alapy Gáspárral, Komárom egykori polgármesterével való leszámolás is. Ugyanis miután 1939-ben Alapy került a városvezetői pozícióba, Wojtowiczék igyekeztek az ún. „zsírpanamabotrányba” keverni a polgármestert. (Bajcsi 2023c, 176. p.) Alapyt zsidópártolás vádjával 1944 őszén le is tartóztatták. Ennek a személyes bosszún kívül az volt az oka, hogy a keresztény-nemzeti elveket valló Alapy elutasította a náci propagandát és az antiszemita megnyilvánulásokat. (Bajcsi 2020a, 13. p.) Ezért Komárom egykori polgármesterét 1944. október 17-én először a Monostori, majd a Csillagerődbe hurcolták, végül december 21-én Dachauba deportálták.30 Rajta kívül más prominens helyi vezetőt is elhurcoltak a Csillagerdőbe, pl. Nagy Nándor egykori főispánt vagy a megelőző Komárom járásbeli főszolgabírót, Geöbel Károlyt. (Filep 2007, 269.p.; Bajcsi 2023c, 177.p.; Szarka 2009, 82. p.; Szita 2002, 69. p.) A Wojtowicz családon kívül más fontosabb – komáromi és környékbeli – nyilasok nevét is ismerjük. Rabi Lenke és Számadó Emese a fent említett személyeken kívül még megemlíti Bogyai Józsefet, Kopják Imrét, Óváry Miklóst, ifj. Óváry Józsefet, Szappanos Mihályt, Szapu Mátyást és Szoboszlay Imre szakaszvezetőt, akit egyébként 1945-ben az észak-komáromi bíróság udvarán végeztek ki. (Rabi–Számadó 2014, 37. p.) De a nyilasok közé tartozott például Metka János, Hinora Gyula, Kopják Imre vagy Kurucz János is. (Pokornyi 2014, 122. p.) Kurucz például a Komárom-Esztergom vármegyei Nyilaskeresztes Párt titkára volt, a kegyetlenségeiről hírhedtté vált Óváry Miklóssal együtt szervezte meg a Nyilaskeresztes Pártot, melynek titkára lett. Ezenkívül a nyilasfegyveres pártszolgálat megyei vezetőségi tagjaként részt vett komáromi baloldali egyének meggyilkolásában és üldözésében, zsidóüzletek kifosztásában.31 A fent említett komáromi Óváry Miklós, akinek az eredeti foglalkozása egyébként szabósegéd volt, az egyik legkegyetlenebb nyilas fegyveres pártszolgálat-vezető, majd 1944 végén és 1945 elején a Komárom-Esztergom vármegye nyilas Nemzeti Számonkérő Szék vezetője volt. Miklós Imre a népbírósági eljárás keretein belül azt állította Óváryról, „hogy egy esetben a nevezett egy zsidótranszportot kísért el Budapestre, és az útközben elfáradt zsidókat az útszélen sajátkezűleg agyonlőtte. Az így kísért zsidó egyének minden értéktárgyait elszedte és magának megtartotta. Az elfogott vörös partizánokat a legkegyetlenebb kínzásokkal igyekezett vallomásra bírni, hogy a többi társaik hol vannak. Így pl. Fehérvári László elfogott partizán bajtársamat az elfogása után rettenetesen megverte, nyelvét kitépte, füleit levágta, nemi szervét levágta, és a szájába dugta. Nevezett bele is halt a kínzásokba”.32 Metka Antal szerint ő szervezte meg Komáromban a fegyveres pártszolgálatot, amelyet azzal a 250 szabolcsi nyilassal egészített ki, akiket a megbízhatatlannak ítélt komáromi nyilasok miatt azért rendeltek a városba, hogy a parancsokat végrehajtsák. Óváry tehát velük együtt rendszeresen kijárt „partizánvadászatra” a Duna környékére. Az ilyen alkalmakkor elfogott „partizánokat” és zsidókat kivégeztette. Az 1948-ban Nyugatra menekült Óváry Miklós Miklós Imre vallomása szerint 1944 végén és 1945 elején mintegy 650 gyilkosságot hajtatott végre Komáromban és környékén.33
A helyi nyilasvezetők rögtön hatalomra kerülésük után, vagyis 1944 őszén összegyűjtötték a zsidó, valamint a roma lakosságot, akiket a rendszer más ellenségeivel (a Horthy-korszak politikusai, baloldali egyének, zsidókat segítő egyházi személyek stb.) együtt a Monostori és/vagy a Csillagerődbe hurcoltak, majd deportáltak. Egy 1944. november 22-i jelentés arról számolt be, hogy a Csillagerődben 3000 fogoly tartózkodik. (Rabi–Számadó 2014, 79. p.) Másokat, például a – többségében kikeresztelkedett – júniusi deportálásoktól megmenekült komáromi zsidóság jó részét pedig a városközpontban található Zichy-palotában megkínozták, majd meggyilkolták. Sokakat pedig a Dunába vagy a Vág folyóba öltek. „A nyilasok által elkövetett gyilkosságokban azok különös kegyetlensége, a kiszolgáltatott emberekkel való embertelen bánásmód a megdöbbentő. A Dunába lövések, télen a jégalá fojtások képezték ezeknek az elállatiasodott lényeknek az aljas szórakozását. Ezekre a cselekedetekre általában 1944 végén és 1945 elején került sor” – olvashatjuk Rabi–Számadó írásában. (Rabi–Számadó 37. p.) Raab Ferenc szerint a nyilasok által megkínzott zsidók száma minimálisan 114 fő volt, akiknek az emlékét a komáromi zsidó temetőben felállított tömegsír őrzi.34

Végjáték

Komáromot a szovjet csapatok már 1945 januárjában megközelítették, a várost azonban csak 1945. március 28-án „szabadította fel” a 2. Ukrán Front és a szovjet dunai flotta. (Michela 2015, 86. p.) Ezzel együtt ebben az időszakban még mindig voltak olyan helyiek, akik csupán az utolsó pillanatban csatlakoztak a Nyilaskeresztes Párthoz. Ők azonban nagyrészt félelemből léptek a nyilasok közé, például abban bízva, hogy a pártba való belépés után nem viszik el őket a német harctérre. Közéjük tartozott az őrsújfalusi Molnár Béla is, aki 1945. február 14-én lett a nyilaspárt tagja.35

A város 1945. tavaszi „felszabadítását” követően az egykori komáromi nyilasok egy része ismét a kommunisták köréhez csatlakozott. A korábban szélsőbaloldali elveket valló, nemesócsai származású Földes József, aki egy időben maga is a nyilaspárt tagja volt, a járási népbírósághoz írt kérvényében rámutatott, hogy a kommunista párt 1945 tavaszán megtartott komáromi gyűlésének tagjai közül sokan egykori nyilasok voltak.36

A járási székhelyeken 1945 májusát követően megalakult népbíróságok által a komáromi nyilasok egy részét is bíróság elé állították.37 A csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács a felvidéki területeken élő magyarok nagy részét nyilasszimpatizánsnak definiálta (akik közül egyébként sokan „horthysták” voltak), s ilyen módon kb. 150 ezer magyar elítélését várta. (Vadkerty 2008, 9. p.) A nyilas vádlottak egyik csoportjába a bizonyítottan kegyetlenkedő, helyi tisztségeket ellátó személyeket sorolták, közülük sokakat halálbüntetéssel sújtottak. Közéjük tartozott a fent említett, egyébként „hóhérként” emlegetett Szoboszlay Imre is, akit 1945. október 27-én golyó által végezték ki. (Vadkerty 2008, 9. p.) Ugyanakkor a kegyetlenkedők (pl. a szintén halálra ítélt ifj. Wojtowicz Richárd) másik részének – a Csehszlovákiában és Magyarországon is zajló népbírósági perek általi – felelősségre vonására azért nem kerülhetett sor, mert időközben Nyugatra menekültek. Az ún. „alvó párttagok” jelentékeny részét pedig, akik 1940 körül csupán rövidebb ideig voltak a párt tagjai, néhány hónap vagy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.38 De akadtak köztük olyan vádlottak is, akiket felmentettek vagy nyilvános megfeddésben részesítettek.

Források

Levéltárak, gyűjtemények
Fond Hlavnoslúžnovský úrad Komárno (A komáromi főszolgabírói hivatal fondja)
Fond Municipálne mesto Komárno (Komárom törvényhatósági jogú város fondja)
Klapka György Múzeum (KGYM) Helyismereti Gyűjtemény
Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Fond: XIX. A 9/6. doboz.
Raab Ferenc: Templomok a Duna partján (visszaemlékezés, fotók). 1983. november 4.
Štátny archív Nitra (Nyitrai Állami Levéltár) – fond Komárňanská župa III. (Komárom Vármegye fondja)
Štátny archív Nitra, Pracovisko Archív Komárno (Nyitrai Állami Levéltár Komáromi Fióklevéltára)
Štátny oblastný archív Bratislava (Állami Területi Levéltár, Pozsony), Ľudové súdy, Okresný Ľudový Súd – Komárno (Járási Népbíróság – Komárom)

Sajtó

Felvidéki Magyar Hírlap, 1938–1939
Komáromi Lapok, 1938–1944
Magyarság, 1938–1940
8 Órai Újság, 1938–1940

Szakirodalom

Bajcsi Ildikó 2023a. Andor Jaross – stvorený hrdina „prinavrátenej” Hornej zemi. In Katarína Ristveyová (ed.): Hrdinstvo a násilie počas 2. svetovej vojny. Banská Bystrica, Múzeum Slovenského národného povstania, 157–175. p.
Bajcsi Ildikó 2023b. „Az új életnek útjában áll a zsidóság.” Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1944). Clio Műhelytanulmányok, 1. sz. https://www.clioinstitute.hu/_files/ugd/198ee4_6af3cdbee014477e9523132135e4ef20.pdf. Utolsó letöltés: 2024. 04. 20.
Bajcsi Ildikó 2023c. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938 –1944). Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus.
Bajcsi Ildikó 2020a. Polgármesteri székből a marhavagonba. In Czókos Gergely–Kiss Réka–Máthé Áron–Szalai Zoltán (szerk.): Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból. Mathias Corvinus Alapítvány–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 10–17. p.
Bajcsi Ildikó 2020b. Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a Komáromi járásban. Clio Műhelytanulmányok, 2. sz. https://www.clioinstitute.hu/_files/ugd/198ee4_e87fa85e42554e25909429489cdbbe1a.pdf. Utolsó letöltés: 2024. 04. 12.
Filep Tamás Gusztáv 2007. A „felvidéki szellem”-ről és utóéletéről. Limes, 2. sz. 109–132.
Filep Tamás Gusztáv 2014. Agorák kora. Tanulmányok, esszék, cikkek. Somorja–Budapest, Méry Ratio–Kisebbségekért–Pro Minoritate Alapítvány.
Michela, Miroslav 2015. Város a Határon. Útikalauz egy eltűnt zsidó közösség történetéhez. Bratislava, Nadácia Milana Šimečku.
Paksa Rudolf 2010. Fajvédők, nyilasok, hungaristák a nemzetiségi kérdésről. Limes, 2. sz. 31–38. p.
Paksa Rudolf 2013. Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója. Budapest, MTA BTK TTI–Osiris.
Pokornyi Gábor 2014. Nyilas kötődésű személyek Komáromban és Szőnyben. A komáromi zsidóság története a holokauszt idején. In Számadó Emese (szerk.): „Ezt a hazát tehát elvesztettem”. A holokauszt komáromi eseményei. Komárom, Klapka György Múzeum, 15–46. p.
Raab Ferenc 1996. A komáromi zsidók múltja és jelene. Komárom, KT Kiadó.
Rabi Lenke–Számadó Emese 2014. A komáromi zsidóság története a holokauszt idején. In Számadó Emese (szerk.): „Ezt a hazát tehát elvesztettem”. A holokauszt komáromi eseményei. Komárom, Klapka György Múzeum, 15–46. p.
Rabi Lenke – Számadó Emese 2014. Csillagerőd. In: Számadó Emese (szerk.): „Ezt a hazát tehát elvesztettem”. A holokauszt komáromi eseményei. Komárom, Klapka György Múzeum, 78–118. p.
Ristveyová, Katarína–Hruboň, Anton 2021. „Árijci, všetci pod jedu strechu!” Fašistické pokúšania maďarskej menšiny na Slovensku. In Hruboň, Anton a kol.: Fašizmus náš slovenský. Korene, podoby a reflexie fašizmu na Slovensku (1919 – 1945). Bratislava, Premedia, 202–218. p.
Sallai Gergely 2008. „A határ megindul, az ország nagyobb lesz…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatainak diplomácia-, politika- és társadalomtörténeti vizsgálata az 1938. évi csehszlovákiai válságtól Kárpátalja Magyarországhoz csatolásáig (1938. május – 1939. március). Doktori Disszertáció. Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Doktori Iskola. https://mek.oszk.hu/08400/08417/08417.pdf. Utolsó letöltés: 2024. február 20.
Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.
Simon Attila 2008. Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Sipos Péter 1966. Az Imrédy-kormány válsága és bukása. Történelmi Szemle, 1. sz. 42–84. p.
Sipos Péter 1970. Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szarka László 2009. Starosta Komárna Gáspár Alapy (1880–1945) – obeť maďarského nacizmu. The Mayor of Komárno Gáspár Alapy (1880–1945) – a Victim of Hungarian Nazism. In Žiak, Miloš–Nižňanský, Eduard–Snopko, Ladislav–Krajmerová, Eva (összeáll.): Park ušľachtilých duší. Zv. 3. Bratislava, Izraelská obchodná komora na Slovensku, 64–87. p.
Szita Szabolcs 2002. A komáromi deportálás 1948 őszén. Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány–Holocaust Dokumentációs Központ.
Vadász Ferenc 1998. A véres huszadik. Budapest, Budakönyvek Kft.
Vadkerty Katalin 2007. Néhány adat a szlovákiai népbíróságok történetéből. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. sz. 87–97. p.
Vadkerty Katalin 2008. Vádak, vádlottak, ítéletek. A szlovák népbíróságok történetéből. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. sz. 3–13. p.

Adalék a szlovákiai magyarok és a csehszlovák állam viszonyához

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i2.01

1929 júniusában a komáromi kerületi bíróság egy üvegessegéd, egy munkás és egy fuvaros ügyét tárgyalta, és fejenként 200 korona pénzbüntetésre ítélte őket. Mégpedig azért, mivel az előző év október 27-én – feltehetően a Csehszlovákia tízéves megalakulása alkalmából aznap este tartott ünnepi rendezvények (tűzijáték is volt) hangjaitól „inspirálva” – a komáromi kórház nemibeteg-osztályán a kórházi ágyukon feltérdepelve elénekelték a magyar himnuszt.1 A három férfi tulajdonképpen jól megúszta, hiszen akár letöltendő börtönbüntetést is kaphattak volna, amitől valószínűleg a helyzet fonáksága mentette meg őket, hiszen néhány nemibajos éneklését nehéz lett volna a köztársaságra és annak területi épségére komoly veszélyt jelentő cselekedetnek beállítani. Ha azonban az első Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) mintegy 20 évét megvizsgáljuk, azt kell megállapítani, hogy mások korántsem voltak ilyen szerencsések, hiszen a csehszlovák bíróságokon bevett gyakorlatnak számított az, hogy elzárásra ítélték az „Isten, áldd meg a magyart” éneklőit. Az alábbiakban ezt a témát igyekszünk körbejárni.

A himnusz és a nemzetállam-építés

Az önmagát építő nemzetállam a közép-európai régióban mindig is rendkívül érzékenyen viszonyult a nemzeti szimbólumok használatához: saját szimbólumait szakralizálta és erősen védte, a szomszéd nemzetekéit pedig tiltani igyekezett, és használatukat büntette. Ha figyelembe vesszük, hogy Eric Hobsbawm szerint a modern nemzetek megkonstruálásának folyamatában fontos szerep jutott a nemzeti és állami szimbólumok megalkotásának és definiálásának (Hobsbawm 1995), akkor ezen nincs is mit csodálkozni.

A nemzeti szimbólumok széles skálájából – Csepeli György és Örkény Antal a himnusz, a zászló és a címer mellett a kormányépületeket, a postabélyegeket, katonai egyenruhákat stb. is ide sorolja (Csepeli–Örkény 1996, 5. p.) – a jelen tanulmányban a nemzeti himnusz kerül a középpontba,2 amely azért is kaphat kiemelt szerepet bármely nemzetépítés során, mivel szöveges formája miatt erős tartalmi jelentéssel bír, énekelhetősége és főleg a közös éneklés révén pedig más szimbólumoktól is erőteljesebb a közösségképző hatása.

A himnusz mint irodalmi műfaj az európai kultúra kezdeti időszakába nyúlik vissza. Ám mint a téma egyik legjobb szakértője, Kiss Gy. Csaba is kifejti, noha „voltak a modernitást megelőző korszakokban is közösségi identitást, az uralkodóhoz fűződő lojalitást vagy vallási érzést, egyházi hovatartozást kifejező dalok, harcra buzdító csatadalok, »nemzeti« szenteket dicsőitő énekek” (Kiss Gy 2011, 46. p.), a mai értelemben vett nemzeti himnuszok kialakulása mégis elválaszthatatlan a modern nemzetek születésétől.

A neves szlovák történsz, Dušan Škvarna szerint a nemzeti himnuszok egyebek között annak köszönhetik népszerűségüket, hogy mondanivalójuk könnyen érthető és egyszerű formába van öntve, miközben segítenek pozitív képet kialakítani a saját nemzetről, felidézik dicső múltját és felvázolják jövőjét, esetleg informálnak a nemzet vélt vagy valós sérelmeiről. (Škvarna 2004, 8. p.) Így a közösségből pozitív vagy negatív érzelmeket tudnak kiváltani, és egyben segítik elfedni azokat a szociális, regionális, felekezeti és mentális különbségeket, amelyek az adott nemzeti közösségen belül ténylegesen léteznek. Vagyis a nemzeti himnusznak a saját nemzeten belül integráló, kifelé pedig inkább taszító, megkülönböztető szerepe van.

A jelen tanulmány nem a nemzeti himnuszok műfaji szerepével, nem is identitásformáló, mozgósító, integráló stb. hatásával kíván foglalkozni, hanem azt próbálja bemutatni, hogy milyen konfliktusokat okozott a himnuszok használata (éneklése, eljátszása) Szlovákia területén az állam és polgárai között az első Csehszlovák Köztársaság időszakában. Mivel azonban Csehszlovákiát korántsem tekinthetjük valamiféle előzmény nélküli, zöldmezős projektnek, és az 1918. október 28-án kikiáltott állam törvényeiben, közigazgatásában és persze a lakossága szocializációjában is erős kontinuitással kapcsolódott az Osztrák–Magyar Monarchia államaihoz, a tanulmány bevezető részében röviden foglalkozunk a szlovák himnusz dualizmus kori használatával is. Az ugyanis, ahogy az 1867 utáni magyar állam a szlovák nemzeti himnuszhoz viszonyult, hatással volt a későbbi csehszlovák államnak a magyar himnusszal szembeni magatartására is.

Ha térségünk nemzeti himnuszait (a magyart, a szlovákot, a csehet) vizsgáljuk, azt látjuk, hogy szövegeik néhány évnyi különbséggel szinte egy időben, az 1820-as, 1830-as években születtek meg (az „Isten, áldd meg a magyart” szövege 1823-ban, a cseh „Kde domov můj” és a szlovák „Hej, Slováci” szövege 1834-ben keletkezett), de kultuszuk megerősödése, nemzeti jelképpé válásuk és elterjedésük csupán az 1848/49-es forradalmak bukását követően, a dualista Monarchia éveiben valósult meg. (Kiss Gy. 2011, 152–153. p.) A Monarchia bukásáig a felsorolt himnuszok mindegyike akadályoztatva volt használatában, hiszen a Habsburg-államnak volt saját hivatalos himnusza (a Haydn által megzenésített Gotterhalte), így a cseh „Kde domov můj” és a magyar „Isten, áldd meg a magyart” (nem beszélve a „Hej, Slováci”-ról) 1918-ig csupán ún. népi himnuszként terjedhetett. Ettől függetlenül azonban mindegyik népszerű volt, és a magyar himnusz dallama az első világháború előtti években már nem csupán a nagyobb társadalmi, közéleti rendezvényeken csendült fel, hanem a nemzeti ünnepeken (március 15., augusztus 20.) a templomokban is énekelték. (Kurhajcová 2015, 73–91. p.)

A dualizmus korszaka Magyarország tekintetében nem csupán az ország modernizációjának, hanem a magyar nemzetállam építésének az időszaka is volt (Csibi–Schwarzwölder 2018, 8. p.), ami a magyar nacionalizmus megerősödésével és a nemzetiségek egyenjogúsításának elvetésével is együtt járt. Így a magyar himnusz szakralizálódásával párhuzamosan az etnikai magyar közvélemény és a politika is gyanakvással tekintett a nemzetiségek szimbólumaira, amelyek használatában a magyar nemzetállam és az egységes magyar politikai nemzet elleni támadást vélték felfedezni. Érvényes volt ez a nemzetiségek himnuszaira is, amelyeknek éneklését közvetlenül ugyan nem büntették, de ha a magyarellenes izgatás (vélt vagy valós) célját érzékelték bennük, akkor a jogi lépések sem maradtak el.3

A szlovák himnusz (ami ekkoriban a „Hej, Slováci” kezdetű dal volt) éneklését illetően kevés hiteles információnk van, miközben a téma feldolgozása máig várat magára. Mindenesetre a szlovák nemzeti mozgalom egyik vezetője, Matúš Dula egy 1915-ben Jászi Oszkárnak írt levelében azt panaszolta el, hogy a magyarországi tömlöcök „tömve vannak tót emberekkel, minden tót érzelmű ember rendőri felügyelet alatt, félévi elzárással büntettetik, aki eldanolni merészelte a múlt század 30-as éveiben költött tót dalt »Hej, Slováci ešte naša slovenská reč žije«”. (Kemény G. 1999, 299. p.) Miközben Dula szavai létező problémára hívták fel a figyelmet, helyzetértékelését mégsem árt kellő visszafogottsággal kezelni, hiszen a valóság – az általunk ismert források alapján – ennél árnyaltabb volt. A korabeli sajtó információi alapján ugyanis a „Hej, Slováci”-t szabadon is lehetett énekelni. Így történt a szlovák tanítók 1894 húsvétján Hibbén megtartott összejövetelén,4 vagy azokon a nyilvános népgyűléseken is, amelyek szlovák politikusok részvételével valósultak meg 1891-ben Malackán5 vagy 1910-ben Nagyszalatnán.6 Csakhogy találni ellenpéldákat is, amelyek azt jelzik, hogy a hatóságok nem mindenhol és nem minden esetben tolerálták a szlovák himnuszt. 1903-ban a Rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumból azért csaptak ki 6 szlovák diákot, mivel „tüntető, tót jellegű kirándulást” tettek Murány várához, ahol „megtagadva magyar tanulói mivoltukat egymás közt és a velük találkozott magyar vendégekkel csak tótul beszéltek, a hozzájuk intézett magyar kérdésekre tótul válaszoltak, kizárólag tót nép- és pánszláv dalokat énekeltek, többek közt Hej-Slovacia kezdetű tót hymnusz és a »Nad-Tatrov« kezdetű hírhedt Hurbán-féle forradalmi dalt”.7 A már idézett Matúš Dula pedig személy szerint is érintve volt egy a szlovák himnusszal kapcsolatos ügyben. Ő és 27 társa azért került a besztercebányai királyi törvényszék elé, mivel 1898 júniusában a turócszentmártoni vasútállomásról a szlovák himnuszt énekelve a lakásáig kísérték a pesti bíróság által börtönbüntetésre ítélt Ambro Pietort.8 És bár a büntető törvénykönyv 174. §-a alapján azért vádolták őket meg a közösség elleni izgatással, mivel egy törvényesen elítélt személyt magasztaltak, a bíróság a per során súlyosbító körülményként kezelte a „Hej, Slováci” éneklését.

A fentiek alapján elmondható, hogy noha a dualizmus kori magyar államhatalomnak a szlovák himnuszhoz való viszonya ellentmondásos volt, a szlovák himnusszal szembeni megtoroló intézkedések mégis is azt eredményezték, hogy a szlovákság történelmi emlékezetében tovább erősítették a szlovákellenes magyar politika képét. Ami bizonyára befolyásolta azt, ahogyan a többségi nemzet az első Csehszlovák Köztársaság éveiben és azt követően is a magyar himnusz énekléséhez viszonyult.

A cseh–szlovák himnusz és a magyar lakosság

A Csehszlovák Köztársaság megalakulásának napjaiban az eredetileg a Fidlovačka című színmű betétdalának szánt „Kde domov můj” már olyan, a cseh lakosság nagy része által ismert népi himnusz volt, amelyet gyakran énekeltek.9 Egyebek között a háború alatt külföldön létrehozott csehszlovák légiók díszszemléi során is többször eljátszották, sőt a háború utolsó szakaszában már a „Nad Tatrou sa blýska” kezdetű szlovák dallal együtt. Így történt ez a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásnak óráiban, 1918. október 28-én a prágai Óváros téri Husz-szobornál is (Sak 2008, 39. p.), ami lényegében eldöntötte, hogy e két dal fogja alkotni Csehszlovákia állami himnuszát.

Talán éppen ezért a cseh–szlovák politikai elit nem is tartotta szükségesnek, hogy egy különálló törvény által vagy akár az alkotmány útján definiálják azt, mit kell érteni a csehszlovák állam himnusza alatt. Ehelyett csupán annyi történt, hogy a prágai kormány az 1919. március 19-én megtartott ülésén, a már kialakult helyzethez igazodva, határozatot fogadott el arról, hogy állami himnuszként a „Kde domov můj” és a „Nad Tatrou sa blýska” című dalok első versszakai használatosak.10

Az a fajta hozzáállás azonban, amely szerint a himnusz a nemzet lelkéből fakad, és így nincs szükség törvényi kodifikálására, a későbbiekben problémákat szült. Leginkább az nem volt világos, hogy egyetlen állami, vagy két nemzeti himnuszról kell-e beszélni. A közbeszédben ugyanis a „Kde domov můj”-t cseh nemzeti himnuszként, a „Nad Tatrou sa blýska”-t pedig szlovák nemzeti himnuszként emlegették. Csakhogy ez a felfogás ellentmondott a csehszlovákizmus eszméjének, amely szerint Csehszlovákia az egységes csehszlovák nemzet állama, és nincs külön cseh vagy szlovák nemzet. Ráadásul nem volt ritka, hogy az egyik vagy másik strófa eljátszása, eléneklése elmaradt. Csehországban a szlovák, Szlovákiában a cseh himnuszról feledkeztek meg,11 ez utóbbi országrészben pedig olykor felcserélték a két dal játszási sorrendjét, és a szlovák strófát vették előre. Amiből persze viták fakadtak, és ez nem tett jót a csehek és szlovákok feszültségektől amúgy sem mentes viszonyának. Ezért a prágai kormány is szükségesnek látta, hogy beavatkozzon, és az 1930. december 5-i ülésén egy újabb határozatban rögzítette, hogy a csehszlovák állam himnuszát együttesen alkotják a „Kde domov můj” és „Nad Tatrou sa blýska” első versszakai, ezek sorrendjén pedig nem lehet változtatni.12

A csehszlovák állami himnusz egyik legnagyobb hiányosságát az jelentette, hogy azt a Csehszlovákiában élő nemzetiségek nem érezték magukénak. Erre a köztársaság első évében nem más, mint az államalapító köztársasági elnök, T. G. Masaryk hívta fel a figyelmet, aki a szudétanémetek megbékítése érdekében tartotta volna fontosnak egy olyan új, népi himnusz megalkotását, amelyet Csehszlovákia valamennyi lakosa elfogadna. „Ma két himnuszunk van, de jobb lenne, ha csak egy volna, olyan, amely nemzetiségre való tekintet nélkül mindenkinek megfelel” (Sak 2008, 41. p.) – nyilatkozta az elnök egy német újságírói kérdésre. És bár a téma a későbbiekben is több ízben felmerült, az új állami himnusz megalkotásához nem volt meg a kellő politikai akarat.13

Masaryk jól érzékelte, hogy a nemzetiségek, köztük a magyarok számára sem a „Kde domov můj”, sem a „Nad Tatrou sa blýska” nem nyújt semmiféle azonosulási lehetőséget, ráadásul a magyar lakosság ezeknek sem a dallamát, sem a szövegét nem ismerte. Ami nem csoda, hiszen a korabeli viszonyok között (a köztársaság első évtizedében a lakosság tulajdonában még alig volt rádió, és ahol volt, ott is a budapesti adást hallgatták) nem is volt lehetőség találkozni velük. Kivételt talán a tanulóifjúság képezett, hiszen az iskolai ünnepségeken a himnusz eljátszása (eléneklése) megszokottnak volt mondható. Sőt a pozsonyi iskolaügyi referátus már 1921-ben rendelettel tette kötelezővé a magyar iskolák diákjai számára azt, hogy a csehszlovák himnusz magyar nyelvű szövegét megtanulják és az iskolai ünnepségeken énekeljék. (Sak 2008, 40. p.) A magyar fordítás ugyan megkönnyítette a diákok számára a cseh–szlovák himnusz befogadását, az ahhoz fűződő viszonyuk azonban ettől még nem lett jobb. Az 1910-es születésű Varga Imre, aki a komáromi gimnázium diákja volt, a vele készült interjúban elmesélte, hogy amikor az egyik október 28-i államünnepen az orgonán feljátszott dallamra senki sem kezdett énekelni, akkor a gimnázium igazgatója lépett közbe: „tudjátok ti, mit csináltok, hát bezárják a gimnáziumot, mehettek kapálni…”14 A diákság pedig csak ezt követően énekelte a csehszlovák himnusz magyar szövegét, ám akkor is meglehetősen erőtlen hangon.

Bizonyára nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy a magyar lakosság körében nem csupán a csehszlovák himnusz ismertsége, hanem presztízse is alacsony volt. Erre következtethetünk azokból az esetekből is, amikor az állami himnusz iránti tiszteletlen viselkedés miatt vontak valakit felelősségre. Miközben ugyanis az állam himnusza nem volt törvényileg definiálva, a himnusz méltóságának védelmére a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt helyeztek, és a belügyminiszter már 1919. augusztus 13-án rendeletet bocsátott ki arról, hogy a csehszlovák himnuszt csak ünnepélyes alkalmakkor és méltó környezetben lehet játszani, és felállva kell meghallgatni.15 Vendéglőben vagy más szórakozóhelyeken viszont tilos volt a himnusz interpretálása. Ráadásul ezeket a szabályokat meglehetősen komolyan is vették, és a hatóságok gyakran jártak el olyan személyekkel szemben, akik – a hatóságok véleménye szerint – nem viselkedtek tisztelettel a himnusz és ezáltal a csehszlovák állam iránt.

Az ilyen viselkedés tipikus példáit azok az esetek szolgáltatták, amikor az állami himnusz elhangzásakor egyesek nem vették le a kalapjukat. Ez történt többek között Grünwald Jenő gálszécsi kereskedelmi utazóval is, aki egy kassai ünnepség során, miközben a katonazenekar az állami himnuszt játszotta, a fején hagyta a kalapot. Ezt ugyan az ünnepség egyik résztvevője leütötte a fejéről, Grünwaldot azonban így is feljelentették, a kassai törvényszék pedig nyolcnapi fogházbüntetésre ítélte.16

Az ilyen és hasonló esetek korántsem voltak ritkák, miközben ma már nehéz megítélni, hogy egy-egy fejfedő szándékosan, vagy csupán feledékenységből, figyelmetlenségből maradt-e tulajdonosa fején. A szándékosság sem zárható ki például Kulacs Imre és négy másik medvei lakos esetében, akik 1936-ban egy, a helyi iskola mellett tartott ünnepségen a csehszlovák himnusz elhangzásakor nem vették le a kalapjukat.17 A pozsonyi kerületi bíróság előtt a medvei legények (valamennyien a húszas éveikben jártak) ugyan azzal védekeztek, hogy nem ismerték fel a himnuszt, ráadásul nem tudták, hogy ilyenkor le kell venni a kalapot, ám magunk úgy véljük, hogy ebben az esetben inkább tudatos cselekedetről volt szó.

Miközben az „elkövetők” szándékai nehezen feltárhatók, az bizonyos, hogy a hatóságok nemegyszer túlzott szigorral és érzéketlenül léptek fel az állami himnusz védelmében. Erről egy 1937. október 27-én, Kassán lezajlott eset is tanúskodik, amelynek főszereplője a neves kassai könyvkereskedő, Mildner Ferenc volt.18 Az október 28-i állami ünnep előestéjén a délutáni órákban ugyanis a Fő utcán tartottak zászlófelvonó ünnepséget, amelynek során a helyi katonazenekar a csehszlovák himnuszt is játszotta.19 Balszerencséjére éppen ezekben a percekben sétált a Masaryk körúti lakásától a Domonkosok tere felé, majd vissza Mildner Ferenc kassai lakos, aki így két alkalommal is keresztülszelte a Fő utcát. És bár közben meg-megállt és nézelődött, a himnuszra nem figyelt fel, vagy szándékosan nem vett róla tudomást, mindenesetre kalapja végig a fején maradt. Ezt észlelve egy járőr igazoltatta és feljelentette, az ügy pedig a kassai kerületi bíróság elé került. Mildnert végül nem ítélték el, bár nem azért, mert egy 86 éves idős emberről volt szó, akit saját vallomása szerint az utcai történések már nem érdekeltek és nem is hallott jól, és aki (ezt ismételten ő mondta magáról) a csehszlovák himnusz melódiáját nem is ismerte,20 hanem azért, mivel a köztársasági elnök 1938. április 16-án kihirdetett amnesztiája miatt megszüntették az ellene folyó eljárást.

Verselemzés jogi úton: a magyar himnusz és a csehszlovák hatóságok

Az 1918/19-es események, a történelmi Magyarország széthullása és a Magyar Királyság északi megyéi csehszlovák megszállásának eseményei bizonyos mértékben átértékelték, újabb jelentéssel gazdagították a magyar nemzeti himnuszt. Az „Isten, áldd meg a magyart” 1918 után a politikai határokkal szétszabdalt magyarság összetartozásának, a magyar államisággal való azonosulásnak, az idegen megszállás elleni tiltakozásnak lett az egyik szimbóluma. Így történt ez a Felvidéken is. A magyar himnuszt énekelték a honvédszobor lerombolása miatt tüntető kassai polgárok 1919. március 17-én, a lévai polgárőrök, amikor január 21-én a bevonuló csehszlovák hadsereg előtt letették a fegyvereiket, és ez hangzott fel a komáromi hivatalnokok szájából feleletként akkor, amikor a megye első csehszlovák zsupánja a csehszlovák állam iránti hűségeskü letételére szólította fel őket.21

Az bizonyos, hogy az államfordulat utáni első hónapokban egyáltalán nem volt ritka, hogy a különféle szlovenszkói magyar politikai és társadalmi rendezvényeken felhangzott az „Isten, áldd meg a magyart”. Ez történt egyebek között a Magyar Népszövetség komáromi alakuló gyűlésén,22 valamint a gömör-nógrádi gazdaegyesület szervezésében megtartott rimaszombati gazdagyűlésen, ahol a megyeháza elé vonuló tömeg, miután átadta a zsupánnak a követeléseit, „a legszebb rendben oszlott széjjel a Himnusz és a Szózat eléneklése után”.23 Mint ahogy számos helyen énekelték a magyar himnuszt 1919 nyarán, a hatóságok által akkor már betiltott Szent István-napi ünnepi misék során is.24 És ami figyelemre méltó, sem annak nem találni a nyomát, hogy a szlovák közvélemény kifejezetten ellenségesen reagált volna a magyar himnusz éneklésére, sem annak, hogy a hatalom bármiféle megtorló intézkedést foganatosított volna a himnuszt éneklőkkel szemben.

Az államhatalom ezzel kapcsolatos „passzivitásában” bizonyára szerepet játszott az is, hogy ekkoriban Prága számára még az új államhatárok kijelölése és biztosítása volt a fő feladat, és nem nagyon ért rá az ilyen szimbolikus ügyekkel foglalkozni. De a hatalom képviselőinek a szocializációja is szerepet kaphatott, hiszen a korabeli szlovák társadalom nagy része egy olyan világban szocializálódott, amelyben a magyar himnusz éneklése megszokott volt.

Az államhatárok megszilárdulását és a belső rend megerősödését követően azonban a magyar himnusz kérdése is napirendre került, és 1920 nyarán már egyre több jel mutatott arra, hogy nem fogják tolerálni nyilvános éneklését. Még annak ellenére sem, hogy Ivan Dérer teljhatalmú miniszter 1920. júniusi komáromi látogatásakor úgy nyilatkozott, hogy az „Isten, áldd meg a magyart” nem lehet betiltani, mert azt a magyarok mindig énekelni fogják.25 Ám amikor a fenti nyilatkozat után pár héttel, Nagyboldogasszony napján a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban az oda magyaros népviseletbe felvonuló mintegy 60 fiatal lány a magyar himnuszt is elénekelte, az már ellenreakciót váltott ki a hatalom részéről.26 A mise után a detektívek 4 fiatal nőt (a korabeli sajtó megfogalmazása szerint „úrilányt”27) kísértek be a rendőrségre, igaz, hamarosan szabadon bocsátották őket. Mivel a Kassai Napló két Schalkház és két Forgách lányról tett említést, okkal véljük úgy, hogy az egyik letartóztatott minden bizonnyal a vészkorszakban mártírhalált halt és később boldoggá avatott Salkaházi Sára volt. Az akkor 21 éves fiatal újságíró mellett két évvel fiatalabb húgát, Jolánt és Sára legjobb barátnőjét, Forgách Erzsébetet (a későbbi neves szerkesztő Forgách Géza húgát), valamint annak lánytestvérét kísérhették be a rendőrségre. Az eset folytatásként két nappal később Pavol Fábry zsupán olyan felhívást adott ki, amelyben a magyar színek viselése és magyar dalok éneklése miatt államellenes magatartással vádolta meg az ünnepi mise résztvevőit, és szigorú fellépést helyezett kilátásba mindenki ellen, akik a továbbiakban a „magyar állami színek és jelvények viselése” és „magyar nemzeti énekek” éneklése által államellenes magatartást mutat fel.28 A helyi szlovák nyelvű Slovenský východ című lap pedig „A saját hazánkban veszélyeztetnek bennünket…” címmel közölt meglehetősen éles hangú írást a történtekről.29

A fenti esetnek még nem volt büntetőjogi következménye, az ugyanezen napokban, augusztus 20-án Lőcsén történteknek, ahol szentmisén a hívek az „Isten, áldd meg a magyart” énekelték, azonban már igen. A lőcsei ügyészség ugyanis azzal vádolt meg öt fiatal nőt és egy férfit, hogy bár tudták, hogy a város már Csehszlovákia része, mégis a magyar himnuszt énekelték, ami által más nemzetiségek ellen izgattak.30 A következő év február 1-jén a lőcsei kerületi bíróságon tartott tárgyalás során a megvádolt nők a magyar himnusz éneklését ugyan elismerték, ám bűnösségüket nem. Eközben arra hivatkoztak – amely érvelés a legtöbb későbbi hasonló perben is visszaköszönt –, hogy a himnusz éneklése olyan hagyomány, amelyet korábban (1918 előtt) is gyakoroltak, vagyis nem a csehszlovák állam vagy más nemzetiségek ellen irányul. A bíróság azonban nem hagyta magát meggyőzni, és az 1878-as büntető törvénykönyv 172. §-a alapján izgatás vádjában bűnösnek találva őket, 6 és 8 hét feltételes börtönbüntetést szabott ki rájuk. Az ügy azonban ezzel még nem zárult le, mivel az ügyész fellebbezett és letöltendő büntetést kiszabását kérte a vádlottakra, amit a kassai táblabíróság háromtagú szenátusa jóvá is hagyott.31 A döntést ugyanakkor élénk vita előzte meg, hiszen a szenátus két „csehszlovák” nemzetiségű bírájával szemben az elnöklő neves kuriális bíró, Újfalussy Béla más véleményen volt. A döntéshez fűzött különvéleménye szerint ugyanis a vádlottak nem izgatás céljából énekelték a himnuszt, hanem vallásos elhivatottságból, és ezért nem lehet őket büntetni. Véleményével azonban egyedül maradt, leszavazták őt. Így feltehetően ez az öt 24 és 26 év közötti lőcsei nő volt az első, akiket Csehszlovákiában a magyar himnusz éneklése miatt börtönbüntetésre ítéltek. A forrásokból az már nem derül ki, hogy végül letöltötték-e büntetésüket.

A lőcsei himnuszpert a következő években hasonló perek sokasága követte, a hatóságok pedig egyre kevesebb toleranciát tanúsítottak a magyar himnusz iránt: hangozzon az fel templomban, temetőben, vendéglőben vagy magánházaknál. Az 1922. augusztus 6-ra tervezett rimaszombati aratóünnepet – a sajtó közélése szerint – azért nem engedték megrendezni, mivel a felvonulók az előző évben a „megyeháza előtt kihívóan a magyar himnuszt énekelték”.32 De kikerült a himnusz szövege a tankönyvekből is (egy korabeli sajtóhír szerint a még a fordulat előtti időkből származó, és néhány évig még használatban lévő olvasókönyvekben le kellett ragasztani Kölcsey versét),33 és szigorúan büntettek minden olyan esetet, amikor az „Isten, áldd meg a magyart” az oktatásban megjelent.

Erre Ruszkay Istvánnak, a csízi református népiskola tanítójának esete a példa, aki mint azt az iskolaügyi minisztérium pozsonyi referátusa vele szemben vádként megfogalmazta, „nemcsak hogy megtanította az iskolás gyerekeknek a [magyar] himnuszt énekelni, hanem 1922. június 19-én az érintett szülők és a meghívott vendégek előtt megrendezett vizsgát a magyar himnusz ünnepélyes elénekeltetésével fejezte be. A himnusznak az iskola épületében való éneklése pedig oly mértékben felzaklatta a jelenlévőket, hogy egyikük nyilvánosan elsírta magát”.34 A referátus azonnal felfüggesztette Ruszkayt az állásából, miközben a neki járó államsegély kifizetését is leállította, s fegyelmi vizsgálatot rendelt el ellene, amelyet Gömör-Kishont megye zsupánjának, Janko Jesenskýnek a megbízásából a feledi szolgabírónak kellett lefolytatnia. A vizsgálat alapján Juraj Slávik zólyomi zsupán (közben egy közigazgatási reform következtében a régi vármegyék helyét az új ún. nagymegyék vették át) 1923. április 27-én bűnösnek mondta ki Ruszkayt és két év időtartamra eltiltotta a tanítói hivatástól. Az ítélet indoklása szerint Ruszkay magatartása az államellenes érzület oly fokát jelezte, ami az ifjúság nevelésével nem egyeztethető össze.35 Eközben a református egyház is belső vizsgálatot indított, de a Gömöri Egyházmegye vizsgálóbizottsága semmiben nem találta bűnösnek Ruszkayt, és az egyház Slávik zsupánt az ítélet visszavonására és Ruszkaynak a tanítói állásába való visszahelyezésére szólította fel.36 Nem valószínű, hogy ennek hatására, de a zsupán 1923 decemberében visszahelyezte Ruszkayt az állásába, és újból folyósítani kezdték neki az államsegélyt. Az ügy azonban nem tett jót a tanító egészségének, aki 1926-ban, 57 évesen elhunyt.

A magyar himnusz tiltását és az egyre szaporodó hatósági megtorlásokat a szlovenszkói magyar lakosság természetesen nehezen viselte, és a Komáromi Lapok fel is tette a kérdést: „szeretnők tudni, hogy miért nem szabad énekben, vagy szóban azt a fohászunkat kifejezni, hogy minket, magyarokat áldjon meg az Isten, amit röviden így szoktunk kifejezni a költő szavaival: Isten áldd meg a magyart! Engedelmet kérünk, mutassák meg azok, akik ezt a magyar Himnuszt betiltották, hogy mi ebben az irredenta, mi ebben az államellenes?”37

A hatóságok azonban más véleményen voltak, és mint az évről évre szaporodó „himnuszperek” száma jelzi, jóformán „mindenre lőttek”, ahol az „Isten, áldd meg a magyart” felhangzott. Az elkövetőket az 1878-as magyar büntető törvénykönyv 172. §-a alapján, más nemzetek elleni izgatás vádjával állították bíróság elé. A vádat pedig arra alapozták, hogy a magyar himnusz első versszakának a soraiban („Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”) az „ellenség” szó alatt a csehszlovák nemzetet kell érteni, ami által a magyar himnusz kimeríti a más nemzetek elleni izgatás vádját. Igazolja ezt az 1923. augusztus 20-án a komáromi Szent András-templomban másokkal együtt a magyar himnuszt éneklő, a Dr. Polónyi Béla komáromi bőrgyógyász38 és társainak az ügyében a Brünni Legfelsőbb Bíróság által kimondott ítélet indoklása is, amely szerint „a magyar himnusznak a Csehszlovák Köztársaság területén való éneklése, az Istennek az ellenséggel szemben való segítségül hívása azon a területen, amely azelőtt a volt Magyarországhoz tartozott, s ahol Magyarország iránti propaganda még nem szűnt meg (…), kétségtelenül alkalmas arra, hogy a magyar nemzetiséghez tartozó egyesekben azt az érzést keltse, hogy a csehszlovák nemzet szintén ellensége, akivel szemben Istennek a segítségül hívása szükséges, s alkalmas arra is, hogy ez ellen a nemzet ellen, amely ezen régi dicsőség hanyatlásának a részbeni okozója volt, gyűlöletet keltsen”.39

Az ilyen értelmezés ellen a védelem természetesen szinte minden esetben tiltakozott. Így történt a pozsonyeperjesi Bakó Mária és négy társa (valamennyien 19-20 éves lányok) ügyében is, akik 1924. augusztus 20-én a pozsonyeperjesi templomban énekelték el a magyar himnuszt. A per során a védelem egyebek között arra hivatkozott, hogy a magyar himnusz már csak azért sem kelthet gyűlöletet a csehszlovák nemzet ellen, mert egy vallásos fohászról van szó, és egy színmagyar faluban amúgy sincs ki ellen izgatni. Majd – enyhe szarkazmussal – így folytatták: „az a beállítás, hogy a jelen helyzetben csakis a csehszlovák nemzet a magyarság ellensége, nem igaz. Mert sajnos a magyarnak számtalan ellensége van. Azt meg határozottan tudjuk, hogy a szlovák nép soha nem volt ellensége a magyarnak, ezer éven át együtt élt a két nép (…) Hogy a cseh nép ellensége-e a magyarnak, vagy nem, azt mi nem tudjuk, mink a cseheket nem is ismerjük (…), de ha hivatalosan azt állítják, hogy a magyarság ellenségének csakis a csehszlovák nemzet tekinthető, bár nem hisszük, ha hivatalosan erősítgetik, kénytelenek leszünk elhinni.”40 Az öt fiatal lányt végül 14 napos elzárásra ítélték, amit fiatal korukat figyelembe véve felfüggesztett a bíróság. Az 1927 júniusában kihirdetett köztársasági elnöki amnesztia következtében azonban törölték büntetésüket.41

Annak a gyakorlatnak, hogy Kölcsey sorainak tartalmára alapozva vonták felelősségre azokat, akik a himnuszt énekelték, a hatalom szempontjából volt egy buktatója: abban az esetben, ha valaki csak eljátszotta a himnusz dallamát, de nem énekelte, nehezebb volt büntetni. Ez történt például Muraközi Tivadar ratkói orvos esetében, aki 1922 nyarán egy Csízfürdőn tartott mulatságon a cigányzenésszel húzatta el a magyar himnusz dallamát.42 Muraközit ezt követően feljelentették, ám az esetről beszámoló lap szerint a rimaszombati sedria felmentette őt, mégpedig azzal az indoklással, miszerint a melódia önmagában, a szöveg nélkül nem büntetendő.

Ezért jött kapóra a hatóságok számára a csehszlovák nemzetgyűlés által 1923. március 19-én megszavazott 50/1923-as törvény. A köztársaság védelméről szóló törvény új helyzetet teremtett, hiszen 14. paragrafusának 1. pontja alapján a magyar himnusz éneklőit már nem csupán más nemzetek elleni, hanem a csehszlovák állam elleni izgatással is meg lehetett vádolni. Emellett pedig, mint azt a brünni főügyészségnek az igazságügy minisztériumhoz küldött levele is hangsúlyozta, a köztársaság védelméről szóló törvény elfogadásával megnyílt az út az előtt, hogy a magyar himnusz éneklését az addigi „mérsékelt gyakorlattól” szigorúbban bírálják el, és lehetővé vált, hogy azokat is büntetéssel sújtsák, akik nem éneklik az első versszakot, vagy csak a himnusz melódiáját játsszák el.43

Sőt, mintha a törvény megalkotói tudatosan igyekeztek volna a magyar himnusz büntethetőségének a kibővítését beépíteni a jogszabályba. A belügyi szervek számára kiadott és a törvény paragrafusainak a gyakorlati életben való alkalmazását magyarázó belső kiadvány ugyanis épp a magyar himnusz „demonstratív éneklésének” a példáján keresztül mutatta be azt, hogyan lehet a törvényt az állam elleni izgatás esetében alkalmazni. A kiadvány szövege szerint a magyar himnusz éneklése nem más, mint „a történelmi Magyarország egyes részeinek újraegyesítésére irányuló vágy kifejezése, lázítás a Csehszlovák Köztársaság alkotmányos egysége ellen és ellenséges megnyilvánulás államunk keletkezésével szemben”. (Drlík 1937, 37. p.)
Az 50/1923. sz. törvény alkalmazása egyértelműen a magyar himnusszal szembeni bírósági gyakorlat szigorodását eredményezte, aminek következtében a legtöbb bíróság elé került ügy a vádlottak bűnösségének kimondásával és szabadságvesztésre (a leggyakoribb büntetés a 14 nap börtönbüntetés volt) való elítélésével végződött. Igaz, ez sok esetben nem letöltendő, hanem felfüggesztett büntetést jelentett, miközben a jogerősen elítéltek számára is ott volt még az esély, hogy a köztársasági elnök szinte rendszeresen évente meghirdetett amnesztiája nyomán kegyelmet kapnak, és nem kell leülniük a büntetésüket.44

Több olyan esetet is találtunk, amikor első fokon felmentették a himnuszt éneklőket, a másodfokot jelentő ítélőtábla vagy a Legfelsőbb Bíróság azonban bűnösöknek mondta ki őket. Ennek szép példája a Hatvany Lajos és társai ellen indított per, akiket az 50/1923. sz. törvény 14. paragrafusa alapján a köztársaság elleni izgatással vádoltak, mivel 1924. augusztus 20-án a vágsellyei plébániatemplomban a magyar himnuszt énekelték.45 És bár a vágsellyei járási főnök, valamint Nyitra megye zsupánja az „állam autoritásának az elmagyarosodott Vágsellyén való védelme érdekében” a vádlottak példaértékű megbüntetését szorgalmazták, a nyitrai kerületi bíróság, amely előtt a vádlottakat az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke, Lelley Jenő védte, az 1925. február 25-én megtartott tárgyaláson felmentette őket. Az ítélet indoklása pedig kimondta, hogy a bíróság „a himnusz szövegében nem lát izgatást, és az abban előforduló ellenség szó sem vonatkoztatható a csehekre”.46 A felmentő ítéletet, amely nem csupán a vádlottakra példaértékű büntetést kérő vágsellyei járási főnököt, hanem Szlovákia teljhatalmú miniszterét is felháborította, az ügyész nem fogadta el. Így az ügy a pozsonyi táblabíróság és végül a Legfelsőbb Bíróság elé került, amelyek a vádlottakat bűnösnek mondták ki és 8-tól 14 napig terjedő letöltendő elzárásra ítélték. Ám mivel az ügy csehszlovák jogrend szerint végül visszakerült a nyitrai kerületi bíróság elé, az a letöltendő büntetést feltételesre változtatta.47

A himnuszéneklése színterei: a templom és a kocsma

Ha az általunk fellelt eseteket megvizsgáljuk, a himnuszéneklésnek két nagy csoportját lehet megkülönböztetni. Az elsőt a templomi himnuszéneklés jelenti, a másodikat egyszerűen nevezzük csak kocsmai éneklésnek. A feltárt himnuszperek mintegy háromnegyede az egyik vagy a másik csoportba tartozik, míg a maradékot nyilvános terekhez vagy magánházakhoz, lakásokhoz kapcsolódó ügyek teszik ki.
A templomi himnuszéneklés 1918 előtti (már említett) hagyománya a Csehszlovákiához került területeken 1918 után is folytatódott, mind a katolikus, mind a református közösségekben. „Hetény községben soha sem volt kihirdetve, hogy a magyar himnuszt nem szabad énekelni, s mert azt minden évben rendesen el szoktuk énekelni, azt a jelen alkalommal is elénekeltük anélkül, hogy szándékunkban lett volna bárki ellen is azzal izgatni”48 – vallotta annak a 22 hetényi lakosnak az egyike, akit azért citáltak a komáromi kerületi bíróság elé, mivel 1925. március 15-én a református templomban elénekelték a magyar himnuszt.

A templomi esetek nagy része városi közeghez (Komárom, Érsekújvár, Kassa, Léva stb.) kapcsolható, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a falusi templomokban ne énekelték volna az „Isten, áldd meg a magyart”. Énekelték, csak ott ritkában történt feljelentés. A rendőri szerveknek ugyanis arra, hogy minden település templomába kiküldjék embereiket, nem volt kapacitásuk. A városi templomokban azonban a magyar ünnepekkor rendszeresen megjelentek a rendőrség polgári ruhás ügynökei, ami persze a templomi hívek előtt sem maradt rejtve. Ezért a templomi himnuszéneklésnek fokozatosan olyan íratlan koreográfiája alakult ki, ami megnehezítette az éneklők felelősségre vonását: a himnusz éneklésére szinte mindig az istentisztelet (mise) befejezését követően került sor, amikor a pap már elhagyta a szentélyt és kivonult, az éneklést pedig a tömegből kezdte valaki, hogy nehezebb legyen az azonosítás. Így a templomban tartózkodó hatósági személy (civil ruhás rendőr vagy más) csupán véletlenszerűen tudott egy-két olyan személyt kiemelni a tömegből, aki bizonyíthatóan énekelt,49 de az éneklők többségének a felelősségére vonására nem volt lehetőség. Például 1928. március 15-én Érsekújvárott a római katolikus plébániatemplomban a belügyi jelentések szerint mintegy 300 fő énekelte a magyar himnuszt, feljelentés azonban csupán egyetlen személyre, Pataky Vilmos nyugalmazott szabómesterre, a Magyar Nemzeti Párt aktív tagjára érkezett, aki már azzal felhívta magára a figyelmet, hogy ünnepi nemzeti viseletben és piros-fehér-zöld kokárdával érkezett a templomba.50 Rajta kívül azonban más himnuszéneklő személyt nem tudtak azonosítani a hatóságok.

Mivel a pap a közös éneklésből kimaradt, így őt általában nem lehetett felelősségre vonni. Hiába sejtették a hatóságok, hogy a pap tudott arról, mi készül és meg sem próbálta megakadályozni, tehetetlenek voltak vele szemben. Ez olvasható ki a fentebb már tárgyalt vágsellyei himnuszper anyagából is. Mint az a vágsellyei járási főnöknek a megyéhez küldött jelentéséből is kiderül,51 a hatóságok ugyan meg voltak győződve arról, hogy az évente ismétlődő himnuszéneklés mögött Gombár György plébános és Péter József kántor állnak, tehetetlenek voltak. Bár többször is feljelentést tettek ellenük, ezzel az ügyészség nem tudott mit kezdeni.52 Ha jogi úton nem ment, megpróbálták az egyházi feljebbvalói által felelősségre vonatni a plébánost, de szintén sikertelenül. Bár a nagyszombati apostoli adminisztratúra az iskolaügyi minisztérium parancsára több ízben is fegyelmi eljárást indított Gombár ellen, az egyház mindig megvédte „saját emberét”, és a vágsellyei plébánost mindig felmentették.53 Végül a járási főnök azt javasolta, hogy Gombárt helyezzék el Vágsellyéről, és helyére a csehszlovák államhoz lojális szlovák nemzetiségű papot ültessenek, ám ismét eredménytelenül. Gombár György 1930-ban bekövetkezett haláláig a vágsellyei híveit szolgálta.54

Ha viszont Isten szolgája is együtt énekelt a gyülekezettel, mint azt a fiatal (27 éves) hetényi református lelkész, Borza Zoltán tette, akkor a törvény szigorúbban sújtott le rá, mint az egyszerű hívekre. Az 1925. március 15-én Hetényben lezajlott himnuszéneklés utóélete már csak azért is érdekes, mert a peranyagból jól kirajzolódik az, hogy a komáromi kerületi bíróság és a pozsonyi táblabíróság eltérően ítélte meg az esetet. Az előbbi ugyanis az 1925. december 10-én megtartott tárgyaláson mind a 22 vádlottat felmentette a Csehszlovák Köztársaság elleni izgatás vádja alól. Indoklásában a bíróság az addigi joggyakorlattal szemben ugyanis leszögezte, hogy a himnusznak „egyetlen szava vagy mondata sem tartalmaz olyan kifejezést, amely akár a köztársaság keletkezése, függetlensége, önállósága vagy a csehszlovák nemzet elleni gyűlölet keltésére alkalmas volna”.55 Az ügyész fellebbezését követően azonban a pozsonyi tábla az 1926. április 12-i tárgyaláson az ítéletet megváltoztatta, Borzát 14 nap, a többi 21 főt pedig 5-5 nap börtönbüntetésre ítélte, majd annak eldöntését, hogy letöltendő, vagy feltételes szabadságvesztést kapjanak-e az elítéltek, az eljárási rend szerint visszautalta a komáromi sedriának, amely az ítéletek végrehajtását az összes vádlott esetben egy év próbaidőre felfüggesztette. Csakhogy az ügyész ismételten fellebbezett, a pozsonyi tábla pedig ugyan 21 vádlott esetben jóváhagyta a felfüggesztett büntetést, de a lelkész esetében letöltendőre módosította.56 Vagyis az ő személyén keresztül akartak példát statuálni.

De nem csak Borza példája jelzi, hogy a papok esetében, ha egy-egy közösség fontos és tiszteletet élvező tagjairól volt szó, mindig szigorúbban jártak el. Ezt látszanak igazolni az 1923. július 16-án a feledi vásárban történtek is, amikor Fejér Miklós várgedei római katolikus és Kiss Ferenc feledi és gortvakisfaludi református lelkész a vasúti vendéglőben a magyar himnuszt énekelték.57 Az esetből per lett, amely során a rimaszombati kerületi bíróság rendkívül magas büntetéseket szabott ki: a hatósággal szemben a becsmérlő szavakkal nem fukarkodó Fejért 3, Kisst pedig 1 hónapnyi elzárásra ítélték első fokon.58 Az ügy harmadik vádlottja, Olman István várgedei kisgazda viszont csak 2 hét börtönbüntetést kapott. Mivel a vádlottak fellebbeztek, az ügy a kassai fellebbviteli bíróságra került, amely mindhármójuk esetében 2 évre felfüggesztette a büntetés végrehajtását.59 Végül ezt az ügyet is az 1927 évi elnöki amnesztia oldotta meg, amely eltörölte a három himnuszéneklő büntetését. (Petheő–Tömösközi 2022, 685. p.) Az esetnek azonban volt még egy következménye, ugyanis Fejért, akinek feltehetően gond lehetett állampolgárságával, hamarosan kiutasították az országból. Az gyülekezetét elhagyni kényszerülő lelkész az államhatár déli oldalán, Litkén kapott plébániát. (Vö. Sztyahula 2013, 36. p.)60 Kiss Ferenc viszont 1931-ig a feledi és gortvakisfaludi gyülekezetek lelkipásztora maradt. (Vö. Máté 2022, 111–112. p.)

A templomi himnuszéneklésekkel összehasonlítva a kocsmai himnuszéneklők (ebbe a csoportba tartoznak azok, akik vendéglőben, mulatságban, vásárban, alkoholos italok fogyasztása közben a magyar himnuszt énekelték) esetében a joggyakorlat némileg elnézőbb volt. Köszönhetően elsősorban annak, hogy ezek az esetek a legtöbbször nem voltak kapcsolhatók semmiféle olyan magyar ünnephez (sem március 15-höz, sem augusztus 20-hoz), amelyeket a bíróságok súlyosbító körülményként vettek volna figyelembe. Másrészt az alkoholt, legalábbis annak túlzott mértékű fogyasztását nemegyszer enyhítő körülményként kezelték. Ennek köszönhette a felmentését a nagyfödémesi Koncz István is, aki 1927 novemberében az ipolysági Borák-féle vendéglőben társával a magyar himnuszt énekelte. Koncz ügyét, aki magát olyan részegnek vallotta, aki semmire sem emlékszik vissza, a komáromi kerületi bíróság tárgyalta, amely Komáromi Lapok tudósítása szerint, amikor „a tanúk nagyobb része igazolta a vádlott részegségét” a vádlottat „ez alapon” felmentette.61 Igaz, az ügyész fellebbezett az ítélet ellen.

Persze a túlzott részegség sem volt mindig mentőöv, vagy legalábbis nem mindenki számára volt az. Különösen nem azok esetében (állami alkalmazottak, pedagógusok, lelkészek, községi bírók, esetleg jegyzők), akiknek a hatóságok szerint jó példát kellett volna mutatniuk az állam iránti lojalitásból. Mint például a csallóközi Várkony község bírójának, Méry Gyulának, akit két társával egyetemben azért állítottak bíróság elé, mert egy névtelen feljelentés szerint 1932. szilveszter éjjelén, éjfél után 10 perccel a helyi vendéglő egyik különtermében elénekelték a magyar himnuszt.62 A pozsonyi kerületi bíróságon 1933. november 14-én megtartott tárgyaláson a vádlottak részegségükkel védekeztek (a kocsmában megittunk kb. 20 liter bort; nem emlékszem, mi történt; stb.), ám ez a bíróságot csak részben hatotta meg. Míg ugyanis a két másik vádlottat felmentette, Méryt, akinél súlyosbító körülményként vették figyelembe tisztségét, a rendtörvény 14. paragrafusa 1. pontja alapján bűnösnek mondta ki, és 1 hónapnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Miután azonban az elítélt fellebbezett, másodfokon 8 napi börtönbüntetésre enyhítették az ítéletet, amit a Legfelső Bíróság is helybenhagyott.63

Az általános azonban a kocsmai himnuszéneklések esetében is a büntetés, nem pedig a felmentés volt. Amire olykor nem csupán a mulatozók, hanem a cigányzenészek is ráfizettek. Ez történt a taksonyi Lénárt János volt honvédkapitány perében is. A munkanélküli Lénártot négy társával együtt azzal vádolták meg, hogy 1932. március 27-én este a taksonyi kocsmában más magyar nóták mellett a himnuszt is énekélték.64 Lénárt iszákos és kötekedő ember hírében állt, aki társaival épp a kocsmában mulatott, amikor két galántai cseh lakos ült be oda, és egy cseh nótát kért a cigánytól. Lénárt azonban ezt nem engedte eljátszani („ez magyar falu, itt csak magyar nótákat lehet játszani és énekelni”), sőt a magyar himnuszt is elhúzatta Lau Sándor (Hanko) cigánnyal, és azt társaival együtt felállva énekelte. Majd a két cseh nemzetiségű személybe is belekötött, azt reklamálva, hogy miért nem álltak fel a himnusz elhangzásakor. Lénártot feljelentették, és a pozsonyi kerületi bíróság 3 hét elzárásra ítélte.65

De rosszul járt Hanko is, aki 14 napot kapott, pedig egy cigányzenésznek – ismerve a kor társadalmi viszonyait – nemigen volt választása. Főleg nem egy erőszakos, ittas egyénnel szemben, aki javíthatatlan bajkeverő volt és nem először és nem is utoljára állt a bíróság előtt. Mint a galántai járási hivatal által a Lénárt állampolgársági megbízhatósága ügyében 1931-ben lefolytatott vizsgálatból kiderült, 1928-ban a taksonyi kocsmában a magyar himnuszt és a Magyar asszony az én anyám című nótát énekelte, amiért 40 korona pénzbüntetést kapott, 1930-ban pedig azért ítélték 14 napi letöltendő börtönbüntetésére, mert a helyi vendéglőben a Kossuth-nótát és más „más betiltott államellenes magyar dalokat” énekelt.66 Az itt tárgyalt ügyet követően pedig még két további bírósági ügye is volt. 1933 nyarán 16 további társával együtt a himnusz és a Kossuth-nóta éneklése miatt, néhány hónappal később pedig államellenes kijelentések okán.67 Egy, a második világháború utáni években, 1947-ben Taksonyban keltezett hatósági jelentés pedig, amely a „felforgató” tevékenységet folytató és a Szent István-i Magyarország visszaállítását szorgalmazó magyarokat vette lajstromba, szintén említ egy Lénárt Jánost. (Pukkai 2002, 44. p.) A fentiek alapján talán nem véletlenül.

De nemcsak a cigányzenészek fizethettek rá a himnuszt éneklőkre, hanem a vendéglősök is, akiket – közvetetten ugyan – szintén felelősségre vontak az ilyen esetek után. Ez történt a zsigárdi szövetkezeti vendéglő tulajdonosával is, akit – miután a vendéglőjében 1924 januárjában egy italozó társaság a bíróválasztást követően a magyar himnuszt énekelte68 – azzal büntettek, hogy a hatóság este 20.00 órában állapította meg számára a zárórát. Majd amikor bizonyítékot találtak arra, hogy – az amúgy nehezen betartható – zárórán túl is nyitva maradt a vendéglő, megvonták a vendéglős engedélyét a kocsma üzemeltetésére.69 Hasonlóan járt Nagy Rezső somorjai vendéglős is, akinek a kocsmájában 1928. március 15-én énekelte el egy részeg társaság a magyar himnuszt. Miközben azonban az éneklőket, mivel „beszámíthatatlanul részegek voltak”, felmentették,70 Nagytól a pozsonyi pénzügyi igazgatóság megvonta vendéglősi koncesszióját. Igaz, később visszakapta.71

A himnuszpereknek volt egy sajátos típusa, amikor nem a magyar himnusz énekléséért vagy eljátszásáért állt valaki bíróság elé, hanem hallgatásáért. Persze abban az esetben, ha a himnuszt mások is hallották. Akár olyankor is, amikor valaki a saját lakásában hallgatta a rádióban a himnuszt, és annak hangjai a nyitott ablakon keresztül kiszűrődtek az utcára. A köztársaság védelméről szóló törvény alapján ez már közbéke-háborításnak minősült és büntetést vont maga után. Ilyen váddal állították többek között bíróság elé Pausz Béla kassai szállodatulajdonost, Ölschleger Mária tornaljai nyugdíjast és a szintén tornaljai Kacsur Annát is. Közülük Pauszt, aki a Schalkház Szálló igazgatója és az Országos Keresztényszocialista Párt egyik helyi vezetője volt, ugyan első fokon feltételesen 15 napi elzárásra ítélték,72 ám – mivel nem látták bizonyítottnak, hogy az eset megtörtént – a másodfokú bíróság felmentette őt. 73 A két tornaljai vádlottat pedig egyaránt feltételes elzárásra ítélték, a 70 éves Ölschleger 14 napi,74 a 32 éves Kacsur75 pedig 10 napi feltételes elzárást kapott.

Érdekes kimenetele volt Gecsey István buzitai földbirtokos ügyének.76 Gecsey 1929 júliusában a tanyáján lévő háza tornácán hallgatta a budapesti rádió közvetítését, amely során a magyar himnusz is felcsendült, amelyet az arra járó csendőrjárőr meghallott. Gecseyt a kassai kerülteti bíróság az állam elleni izgatás vádjával ugyan egy hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélte, ám másodfokon felmentették, mégpedig azzal az indoklással, hogy a magyar himnuszt csupán a birtokost feljelentő csendőrök hallották, őket pedig lehetetlen a csehszlovák állam ellen izgatni.
Persze a himnusz rádióban való hallgatásának is lehettek hosszú távú negatív következményei. Ilyen sújtotta a rimaszombati Katolikus Olvasókört és a szintén rimaszombati Miskolczi-féle cukrászdát, amely intézményeket szintén azért jelentették fel, mivel az ott található rádióban egy-egy alkalommal felcsendült a magyar nemzeti himnusz dallama.77 A két eset hasonlóan végződött: a hatóságok ugyanis mindkét intézménytől megvonták a rádiókoncessziót, a „bűnös” rádiót pedig leszereltették.

Bár az, hogy valakit saját nemzete himnuszának éneklése vagy hallgatása miatt perbe fognak, már önmagában meglehetősen furcsa dolog, a magyar himnusszal kapcsolatos ügyek között volt néhány különösen kirívó eset is. A korabeli sajtóanyag alapján (levéltári forrásokat ezekre az ügyekre nem találtunk) a csehszlovákiai bíróságok ugyanis azt is büntették, ha egy csehszlovák állampolgár az ország határain kívül énekelte a magyar himnuszt. A Prágai Magyar Hírlap beszámolója szerint 1932 végén eljárás indult 22 aranyosmaróti személy ellen, akik a szeptember 18-án az Üllői úti pályán megrendezett Magyarország–Csehszlovákia labdarúgó-mérkőzésre utaztak,78 és amikor az autóbuszuk Ipolyságnál átlépte az államhatárt, megállították a buszt, kiszálltak és kalapjukat levéve elénekelték az „Isten, áldd meg a magyart”.79 Még furcsább eset történt egy ungvári kerékgyártómesterrel, aki 1933. augusztus 20-án Budapesten tartózkodott, ahol részt vett a Szent Lőrinc-templomban rendezett ünnepi misén, amelynek végén a hívek a himnuszt is énekelték.80 Ő ezt azonnal bejegyezte naplójába, ami hiba volt, mivel a hazaúton a nála talált Levente márkájú cigaretták miatt (ilyen nevű cigarettát tilos volt Csehszlovákiába behozni) a fináncok átkutatták a holmiját, és rátaláltak a naplóra. Az abban talált bejegyzés pedig elegendő volt az ellene folyó eljárás megkezdéséhez, és ahhoz, hogy az ungvári kerületi bíróság első fokon bűnösnek mondja ki.81

A fenti körülmények hatására a harmincas évekre a magyar himnusz szinte teljesen kiszorult a szlovenszkói közterekről, az iskolai oktatásból és a nagyrészt a templomokból is. Csupán a magánélet keretei között maradt jelen, ennek intenzitását azonban megfelelő források hiányában nem lehet felmérni. De nem volt témája a szlovenszkói magyar politikai kommunikációnak sem, bár az Egyesült Magyar Párt 1937-es, a magyarság sérelmeit összegző memorandumában helyett kapott egy erre utaló mondat.82 Abban a pillanatban azonban, amikor a csehszlovák rendszer megroggyanni látszott, vagyis 1938 kora nyarán, rögtön napirendre került a kérdés, mégpedig egy interpelláció formájában, amelyet Esterházy János és társai nyújtottak be június 16-án Milan Hodža kormányfőnek.83 Ebben Esterházy a magyar himnusz tiltását a csehszlovákiai nemzetiségek diszkriminációjának bizonyítékaként nevezte meg, és két kérdést szegezett a miniszterelnöknek: 1. hajlandó-e közbenjárni annak érdekében, hogy a magyar himnusz énekléséért vagy nyilvános hallgatásáért senkit se büntessenek meg; 2. közbenjár-e annak érdekében, hogy a továbbiakban minden olyan ünnepi alkalommal, amelyen a magyarok is részt vesznek, a magyar himnusz is eljátszásra kerüljön. Választ azonban, a szudétanémet válság miatt, már nem kapott az interpellációra, mint ahogy a közéletben, amelyet ekkor már egészen más kérdések mozgattak, sem volt a témának nagyobb visszhangja. A kormánypárti Slovenský denník is csak azért cikkezett a javaslatról, hogy az Esterházyék szövetségeseként elkönyvelt Hlinka-pártiakat kellemetlen helyzetbe hozza.84 Ők pedig a válaszukban szintén nem magával a javaslattal foglalkoztak, hanem Hodžáéknak igyekeztek visszavágni.85 Mindazonáltal a bíróságok malmai rendületlenül őröltek tovább, és a nyitrai kerületi bíróság 1938 augusztusában első fokon még kéthavi börtönnel sújtott egy farkasdi legényt, aki az utcán részegen a magyar himnuszt énekelte.86

Néhány héttel később azonban minden megváltozott. A müncheni döntést követően Dél-Szlovákiában is kiszabadult a szellem a palackból. Az október első napjaiban az utcára vonuló magyar lakosság, amely a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolását követelte, már nyíltan énekelte a nemzeti himnuszt.87 Amivel szemben a csehszlovák állam már nem akart és nem is tudott fellépni. Az első bécsi döntés kihirdetését követően pedig a magyar állam fogadására készülő falvakban nem csupán díszkapukat állítottak, de fiatalabbaknak a Himnusz és a Szózat szövegét tanították, éneklését gyakoroltatták. A visszacsatolás napjaiban így Somorjától Királyhelmecig mindenütt felhangzott az „Isten, áldd meg a magyart”.

Összegzés

Bár a himnuszperek feltártsága nem teljes, az általunk ismert esetek alapján jól felrajzolhatók a téma fő tanulságai. Azt, hogy az adott korban jól működő demokráciának számító első Csehszlovák Köztársaságban erős volt a közélet rendőri kontrollja, és hogy csehszlovák rendfenntartó erők szükség esetén nagyon keményen felléptek azokkal szemben (akár cseh kommunisták, akár szudétanémet nacionalisták voltak),88 akiket az köztársaság létére vagy belső berendezkedésére veszélyesnek ítéltek meg, eddig is tudtuk. A himnuszperek azonban újabb adalékot szolgáltatnak ahhoz a korabeli véleményhez, amely szerint a csehszlovák állam másként mérte a demokráciát a cseheknek és másként a nemzeti kisebbségekhez tartozók számára.
A magyar himnusszal kapcsolatos hatósági fellépésről eddig keveset tudtunk, a kutatás során feltárt források alapján azonban elmondható, hogy a csehszlovák hatóságok nemcsak hogy nem tolerálták a magyar himnusz bármiféle nyilvános éneklését, eljátszását, sőt hallgatását, hanem meglehetősen szigorúan büntették is. Véleményünk szerint eltúlzott szigorral, ami a himnuszügyek jelentőségének túlértékeléséből fakadt. Abból, hogy a csehszlovák hatóságok a magyar himnusz bármiféle interpretációját olyan irredenta cselekedetnek minősítették, amely alapvetően veszélyezteti a csehszlovák állam létét.

Csakhogy ez nem felelt meg a valóságnak, hiszen a magyar himnusz éneklése Csehszlovákia megalakulásnak idejére már erős hagyományként élt a magyar társadalomban. Azok, akik augusztus 20-án vagy március 15-én a templomban a himnuszt énekelték, csupán ennek a tradíciónak tettek eleget, és akkor sem jelentettek veszélyt a csehszlovák államra, ha cselekedetük magában hordozta is a Csehszlovákiával szembeni dac és a magyar államiság iránti elkötelezettség érzését. Még inkább igaz ez a kocsmai himnuszéneklésre, amit a hatóságoknak is illett volna a maga helyén kezelni, és a feltételezett irredenta szándékok helyett elsősorban az alkohol számlájára írni.

Az első Csehszlovák Köztársaságban – és ez dicséretére válik – a bíróságok függetlenek voltak a végrehajtó és törvényhozó hatalomtól. Nem voltak azonban függetlenek a Csehszlovákiában uralkodó közhangulattól, s nem voltak és nem is lehettek függetlenek a törvényektől. Márpedig azok úgy voltak kialakítva, hogy megfelelő körülményeket teremtsenek a csehszlovák nemzetállam létrehozásához és a nemzeti kisebbségek bármiféle irredentának vélt magatartásának a felszámolásához.

Az, hogy az első köztársaság húsz éve alatt csak azért állították magyarok tucatjait bíróság elé, mert nemzeti érzéseik kifejezéseként a magyar himnuszt énekelték, és ezért letöltendő vagy feltételes börtönbüntetéssel sújtották őket, nem válik a korabeli csehszlovák demokrácia javára, és jelzi annak nemzetileg elfogult voltát és korlátait. És ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy a még a tényleges elzárásra elítéltek többsége sem került börtönbe, hiszen a köztársasági elnök évi rendszeres amnesztiája megkímélte őket ettől.

Irodalom

Levéltári források
Fórum Kisebbségkutató Intézet, Szlovákiai Magyar Levéltár,
Kézirattár
Národní archiv České republiky (NA ČR),
f. Předsednictvo ministerské rady (PMR)
Slovenský národný archív (SNA),
f. Policajné riaditeľstvo v Bratislave (PR BA)
f. Krajinský úrad Bratislava (KÚ Ba)
Štátny archív v Bratislave (ŠA Ba),
f. Bratislavská župa II. 1923–1928
f. Krajský súd v Bratislave (KS Ba)
f. Štátne zastupiteľstvo v Bratislave 1919–1949
Štátny archív v Košiciach (ŠA Ks),
f. Krajský súd v Košiciach (KSKs)
Štátny archív v Nitre (ŠA Ni),
f. Krajský súd v Komárne (KS Kn)
Štátny archív v Prešove, špecializované pracovisko Spišský archív v Levoči (ŠA Pr, SA Le),
f. Krajský súd v Levoči (KS Le)
Štátny archív Trnave, Archív Galanta so sídlom v Šali, ((ŠA Tn, Ga Šala),
f. Okresný úrad v Galante (OÚ Ga)
f. Okresný úrad v Šali (OÚ Ša)
f. Farský úrad v Šali (FÚ Ša)

Felhasznált korabeli sajtó

Dom a škola, 1894
Gemer-Malohont, 1922–1925
Híradó, 1919–1929
Kassai Napló, 1920
Komáromi Lapok, 1919–1938
Prágai Magyar Hírlap, 1922–1938
Robotnícke noviny, 1938
Slovák, 1924
Slovenské ľudové noviny, 1891
Slovenský denník, 1925, 1938
Slovenský východ, 1920
Zvolenske noviny, 1910

Felhasznált irodalom

Bíró Sándor 2002. Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó.
Csepeli György–Örkény Antal 1996. Jelképek és eszmék az európai nemzeti himnuszokban. Regio, 7. évf. 2. sz. 5. p.
Csibi Norbert–Schwarzwölder Ádám 2018. Előszó. In Uők (szerk.): Modernizáció és nemzetállam-építés. Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon. Pécs, Kronosz Kiadó.
Drlík, František 1937. Zákon na ochranu republiky s vysvětlivkami a příklady. Brno, Melantrich.
Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv. Budapest, MEFHOSZ, 1940.
Hobsbawm, Eric 1995. „Inventer des traditions.” (online). Enquête, n. 2. 171–189. p. [letöltve 2023-04-30] https://journals.openedition.org/enquete/319
Kemény, G. Gábor (szerk.) 1999. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában, VII. 1914–1916. Budapest, MTA Történettudományi Intézet.
Kerecman, Peter. Banskobystrický politický proces. (Online) In Naša advokácia. Histórie, zaujímavosti. [letöltve 2023-04-30]. http://www.nasaadvokacia.sk/bb_proces.html
Kiss Gy. Csaba 2011. Hol vagy, Hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszai. Budapest, Nap Kiadó.
Kurhajcová, Alica 2015. Verejné oslavy a historická pamäť v Uhorsku (1867–1914). Na príklade Bynskej bystrice, Zvolena, Lučenca a Rimavskej Soboty. Banská Bystrica, Belianum.
Máté György 2022. Kinek hol a helye? Templomi székviták és más esetek mikrotörténeti tanulságai egy feledi református jegyzőkönyv alapján. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 24. évf. 4. sz., 103–122. p.
Petheő Attila–Tömösközi Ferenc (szerk.) 2022. Tárnok Gyula szürke könyve. Adattár az 1918–1938 években cseh megszállás alatt élő felvidéki református egyház történetének megírásához. Komárom, Calvin J. Teológiai Akadémia.
Popély Árpád–Simon Attila (szerk.) 2020. „Akaratunk ellenére…” Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918–1992. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
A rimaszombati Egyesült Protestáns Főgimnázium Értesítője az 1903–4-ik tanévről. Rimaszombat, 1904.
Sak, Robert 2008. Česká „Píseň písní“ v historickém kontextu. The Czech “Song of Songs” in its Historical Context. In Státní hymna České republiky v proměnách doby. The Czech Republic’s National Anthem Down the Ages. Praha, Úřad vlády České republiky.
Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2021. Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/19-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–MTA BTK Történettudományi Intézet.
Šouša, Jiří 2018. Vybrané otázky československých amnestií trestněprávních deliktů ve 20. a 30. letech 20. století ve vztahu k národnostním menšinám. Právněhistorické studie, roč. 48, č. 1. 79–96. p.
Škvarna, Dušan 2004. Začiatky moderných slovenských symbolov. K vytváraniu národnej identity od konca 18. do polovice 19. storočia. Banská Bystrica, UMB.
Sztyahula László 2013. A csehszlovákiai magyar katolikus egyház története 1918–1950. Kéménd.
Voigt Vilmos 1995. A modern himnuszok. 2000 Irodalmi és Társadalmi havi lap, 7. évf. 3. sz. 43–52. p.