Szemle archív

Be­ve­ze­tés

Tanul­má­ny­om­ba­n1 a Csal­ló­közt át­sze­lő he­lyi­ér­de­kű vas­út tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zom az épí­tés kez­de­te­i­től az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia fel­bom­lá­sá­ig. A csal­ló­kö­zi vas­ú­t2 két sza­kasz­ban épült: a 43,6 km hos­­szú Pozsony–Dunaszerdahely vo­na­lat 1895-ben ad­ták át a for­ga­lom­nak, míg a hoz­zá csat­la­ko­zó 53,5 km-es Komárom–Duna­szer­dahely sza­kasz egy év­vel ké­sőbb jött lét­re. A ket­tő 1904-ben egye­sült Po­zsony–Ko­má­ro­mi Egye­sült He­lyi Ér­de­kű Vas­út né­ven.
An­nak el­le­né­re, hogy a he­lyi­ér­de­kű vas­utak (hévek vagy vi­ci­ná­li­sok) mind­egyi­ke ha­son­ló for­ga­tó­könyv alap­ján épült, a he­lyi ér­de­kelt­sé­gek (köz­sé­gek, föld­bir­to­ko­sok) nagy sze­re­pe mi­att az egyes épít­ke­zé­sek kü­lön­bö­ző­kép­pen va­ló­sul­tak meg. Épí­té­sük alul­ról jö­vő kez­de­mé­nye­zés volt, s egy-egy ilyen vas­út­sza­kasz lét­re­jöt­té­hez egy egész ré­gió ös­­sze­fo­gá­sá­ra, anya­gi ál­do­zat­vál­la­lá­sá­ra volt szük­ség.
Mi­vel e vas­utak épí­té­sé­ben fon­tos sze­re­pet kap­tak a he­lyi­ek, az el­ső fe­je­ze­tet a ré­gi­ó­nak szen­te­lem. A má­so­dik fe­je­zet­ben a vas­út élőzmé­ny­e­iről és épí­té­sé­ről írok. A kon­tex­tus ked­vé­ért érin­tem a ma­gyar­or­szá­gi hévek épí­té­sé­nek prob­le­ma­ti­ká­ját is. A har­ma­dik fe­je­zet­ben a vas­út mű­kö­dé­sét vizs­gá­lom a vas­úti rész­vény­tár­sa­ság­ok ál­tal ki­adott éves je­len­té­sek alap­ján. Az utol­só rész­ben a vas­út­nak a ré­gi­ó­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát pró­bá­lom meg­vi­lá­gí­ta­ni, bár en­nek tel­jes kö­rű fel­mé­ré­se csak egy na­gyobb, a tér­ség gaz­da­sá­gát, tár­sa­dal­mát érin­tő komp­lex ku­ta­tás ke­re­té­ben vol­na lehetséges.3

A Csal­ló­köz és a csal­ló­kö­zi vas­út vég­ál­lo­má­sai

A mai Szlo­vá­kia dél­nyu­ga­ti ré­szén el­te­rü­lő, haj­dan Arany­kert­nek is ne­ve­zett Csal­ló­köz a Du­na és egy­ben a kon­ti­nens leg­na­gyobb szi­ge­te, s mint ilyen, Eu­ró­pa víz­rend­szer­ében is egye­dül­ál­ló. A szi­get a sok ér és mel­lék­ág mi­att a XIII. szá­zad­ban még szi­get­cso­port volt, má­ra már az Öreg-Du­na és a Kis-Du­na ál­tal ha­tá­rolt to­jás ala­kú sík­ság. Hos­­sza észak­nyu­gat-dél­ke­let irány­ban mint­egy 84 km, szé­les­sé­ge pe­dig 15–30 ki­lo­mé­ter. A te­rü­let sík­vi­dé­ki jel­le­gű, kü­lö­nö­sebb dom­bor­za­ti vál­to­zás nél­kül. Ten­ger­szint fe­let­ti ma­gas­sá­ga 109–128 mé­ter (Pallas Nagy­le­xi­ko­na 1893/III.:603). A sík­sá­got Ko­má­rom­tól ki­in­dul­va észak­nyu­ga­ti irány­ban kes­keny sáv­ban eny­he ho­mok­domb­sor oszt­ja ket­té, mely Csal­lók­öza­ra­ny­os tá­ján szé­le­se­dik ki. Ez a lan­kás dom­bo­ru­lat egy­ben víz­vá­lasz­tó vo­nal is. A domb­sor­tól észak­ra és dél­re fek­vő te­rü­let Ekecs, Gúta és Ke­szeg­fal­va kö­zött a 19. szá­zad vé­gén még mo­csár­vi­dék volt, míg a nyu­ga­tabb­ra, il­let­ve dé­lebb­re eső te­rü­le­te­ket ek­kor­ra már fel­töl­töt­ték. A Csal­ló­köz­ben már az el­ső le­te­le­pü­lők is vé­de­kez­tek az ára­dá­sok el­len, de a szi­get­vi­lág le­csa­po­lá­sá­ra szer­ve­zett ke­re­tek kö­zött csak a 19. szá­zad kö­ze­pé­től ke­rült sor (Borovszky 1895:2–3). En­nek el­le­né­re a szá­zad­for­du­lón még gya­ko­ri volt a ta­va­szi eső­zé­sek és hóol­va­dá­sok okoz­ta ára­dás, mely a Nagy-Du­na fe­lől ön­töt­te el a mé­lyeb­ben fek­vő te­rü­le­te­ket (Pallas Nagy­le­xi­ko­na 1893/IV.:603).
Az ere­de­ti­leg rét­nek hasz­nált agya­gos és isza­pos ta­lajt ga­bo­na­ter­me­lés cél­já­ból töl­töt­ték fel, de ezek a te­rü­le­tek gyak­ran már nem sok­kal a fel­töl­tés után el­szi­ke­sed­tek és ter­mé­ket­len­né vál­tak. A Csal­ló­köz te­rü­le­tén csak kis men­­nyi­ség­ben for­dul­nak elő ás­vá­nyok. A ka­vics­bá­nyá­kon kí­vül Bős kör­nyé­kén jó mi­nő­sé­gű tő­zeg volt ta­lál­ha­tó, s mi­vel a Du­na az al­pe­si ara­nyat itt rak­ta le, so­kan fog­lal­koz­tak arany­mo­sás­sal, bár szá­muk a 19. szá­zad vé­gé­re je­len­tő­sen meg­csap­pant (Borovszky 1907:4–5).
Po­zsony és Ko­má­rom me­gyék­ben, ame­lyek­hez a Csal­ló­köz te­rü­le­té­nek nagy ré­sze tar­to­zott, a 19. szá­zad vé­gén nagy te­rü­le­ten ter­mesz­tet­tek ga­bo­nát: Po­zsony vár­me­gyé­ben 1895-ben a ter­mő­föld 58,4%-án, Ko­má­rom vár­me­gyé­ben a 67%-án. A ga­bo­na­fé­lék kö­zül a bú­za, az ár­pa és a rozs volt a leg­el­ter­jed­tebb (Borovszky 1895:275; 1907:180). Ka­pás­nö­vé­nye­ket Ko­má­rom vár­me­gyé­ben a szán­tók 21,25%-án ter­mesz­tet­tek. A cu­kor­ré­pa ter­mesz­té­sé­nek már vi­szony­lag ko­rán, a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján ha­gyo­má­nya le­he­tett, amit a cu­kor­gyá­rak vi­szony­lag sű­rű há­ló­za­ta bizonyít.4
A föld­bir­tok­ok je­len­tős ré­szét a nagy­bir­tok­ok al­kot­ták, ame­lyek fő­ként ga­bo­nát és je­len­tős men­­nyi­sé­gű cu­kor­ré­pát pro­du­kál­tak, amit az ácsi és a dió­sze­gi cu­kor­gyár­ban ér­té­ke­sí­tet­tek. Az ipar­nö­vé­nyek kö­zül leg­in­kább lent ter­mesz­tet­tek, amit a tanyi len­ki­kés­zít­őben dol­goz­tak fel. Ezen­kí­vül nagy te­rü­le­ten ter­mel­tek ta­kar­mányt, amit a bel­ter­jes szar­vas­mar­ha-te­nyész­tés tett szük­sé­ges­sé. A szar­vas­mar­ha-te­nyész­tés­ben a tej­gaz­da­sá­gok­ra össz­pon­to­sí­tot­tak. Üchtritz-Amade Emil gróf bősi ura­dal­má­ból pél­dá­ul na­pon­ta 700 li­ter te­jet szál­lí­tot­tak Po­zsony­ba. Vi­szony­lag nagy volt a bir­to­kok juh­ál­lo­má­nya is, ami az ex­ten­zív gaz­dál­ko­dás to­vább­élé­sé­re mu­tat. A ked­ve­ző föld­raj­zi adott­sá­go­kat ki­hasz­nál­va el­ter­jedt volt a ba­rom­fi­te­nyész­tés, kü­lö­nö­sen a lúd­tar­tás. A ba­rom­fi nagy ré­szét Bécs­ben ér­té­ke­sí­tet­ték. Egy­né­mely ura­da­lom (pél­dá­ul a gom­bai) na­gyobb mé­nes­sel is ren­del­ke­zett. A leg­több nagy­bir­tok önál­ló gaz­da­sá­gi komp­le­xum lé­vén sa­ját tég­la­ége­tő­vel, ka­vics­bá­nyá­val és szesz­gyár­ral is ren­del­ke­zett. A Csal­ló­köz két leg­na­gyobb bir­to­ko­sa id. Pál­ffy Já­nos gróf és Win­ter Wal­ten lo­vag volt, utób­bi min­ta­gaz­da­sá­got mű­köd­te­tett (Borovszky 1895:273–276; 1907:208, 210–222).
A Csal­ló­köz a tár­gyalt idő­szak­ban szin­te tel­je­sen ipar nél­kü­li me­ző­gaz­da­sá­gi te­rü­let, a 19. szá­zad utol­só har­ma­dá­ban még a cu­kor­gyá­rak is meg­szűn­tek. Az egye­dü­li gyár­nak te­kint­he­tő lé­te­sít­mény Fied­ler Já­nos 1898-ban ala­pí­tott tanyi len­ki­ké­szítő gyá­ra, amely el­ső­sor­ban a ko­má­ro­mi len­fo­nó szá­má­ra dol­go­zott. Ezen­kí­vül csak né­hány gőz­ma­lom üze­melt a ré­gi­ó­ban (pél­dá­ul Gútán, Nemesócsán). A te­rü­le­ten to­vább élt a há­zi­ipar: a Du­na men­ti köz­sé­gek ko­sár­fo­nás­sal fog­lal­koz­tak, Gútán há­lót ké­szí­tet­tek (Borovszky 1907:209, 238).
Ked­ve­ző, ha­tár­szé­li fek­vé­sé­nek kö­szön­he­tő­en Po­zsony vár­me­gye szin­te va­la­men­­nyi vá­ro­sa ki­vet­te ré­szét a ke­res­ke­de­lem­ből. A me­gye csal­ló­kö­zi ré­szén két na­gyobb ke­res­ke­del­mi köz­pont lé­te­zett: Somor­ja és Dunaszerdahely. Mind­ket­tő­nek hí­res ga­bo­na- és ta­kar­mány­vá­sá­rai vol­tak, utób­bi­nak pe­dig lá­to­ga­tott mar­ha­vá­sá­ra is (Borovszky 1895:328–330).
A Csal­ló­köz 140 köz­sé­gé­ben és szá­mos pusz­tá­ján az 1890-es évek­ben mint­egy 85 ezer la­kos élt (Pallas Nagy­le­xi­ko­na 1893/IV.:603).5 A ré­gió köz­igaz­ga­tá­si­lag há­rom me­gye te­rü­le­té­hez tar­to­zott: na­gyobb ré­szei Po­zsony és Ko­má­rom vár­me­gyé­hez, dél­nyu­ga­ti csücs­ke pe­dig Győr me­gyé­hez. Ko­má­ro­mon kí­vül na­gyobb vá­ros­sal nem ren­del­ke­zett. Leg­né­pe­sebb te­le­pü­lé­sei: Gúta (7088), Dunas­zer­da­he­ly (4453), Nagy­me­gy­er (3241), Bős (2643), Somor­ja (2643) (Pallas Nagy­le­xi­ko­na 1893/IV.:603). Az 1890-es évek­től lé­nye­gé­ben ezek a te­le­pü­lé­sek kez­de­nek el küz­de­ni a vas­út­ért.
Dunaszerdahely, Po­zsony vár­me­gye nagy­köz­sé­ge – amely a Pozsony–Dunaszer­da­hely, majd ké­sőbb a Komárom–Dunaszerdahely vas­út­vo­nal vég­ál­lo­má­sa volt – a csal­ló­kö­zi ré­gió köz­pont­já­nak szá­mí­tott. A fon­to­sabb hi­va­ta­lok kö­zül itt szé­kelt a szol­ga­bí­rói hi­va­tal, a ki­rá­lyi köz­jegy­ző­ség, a já­rás­bí­ró­ság, de volt a vá­ros­nak adó­hi­va­ta­la, ta­ka­rék­pénz­tá­ra, alap­fo­kú ipar­is­ko­lá­ja, pos­ta- és táv­író­hi­va­ta­la is. A te­le­pü­lé­sen élt a Csal­ló­köz leg­na­gyobb zsi­dó hit­köz­sé­ge, hi­szen a la­ko­sok fe­le (2048 fő) iz­ra­e­li­ta val­lá­sú volt. A leg­töb­ben még a 19. szá­zad vé­gén is ha­gyo­má­nyos ipar­ból, me­ző­gaz­da­ság­ból és ke­res­ke­de­lem­ből él­tek (Pallas Nagy­le­xi­ko­na 1893/IV.:603). Az épü­lő vas­út men­tén fek­vő töb­bi te­le­pü­lés – a mint­egy négy­ezer la­ko­sú Nagy­me­gy­er ki­vé­te­lé­vel – job­bá­ra né­hány száz lel­kes ag­rár­jel­le­gű köz­ség­nek te­kint­he­tő.
A vas­út meg­épü­lé­sé­ig az egész Csal­ló­köz köz­úti és a du­nai ví­zi köz­le­ke­dés­re volt utal­va. Mach­nik An­dor az 1930-as évek­ben így ír a csal­ló­kö­zi köz­utak­ról: „…egy­száz négy­zet­mé­te­ren­ként 29 fo­lyó­mé­ter köz­út van. E ke­vés út és rend­kí­vü­li rossz ál­la­po­ta na­gyon is meg­ne­he­zí­ti a me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lést és az ál­ta­lá­nos fej­lő­dést” (Machnyik 1993:53). Ezek­hez a vi­szo­nyok­hoz ké­pest a szá­zad­for­du­lón még rosz­­szabb le­he­tett a hely­zet. A Du­nát ugyan 1885 és 1897 kö­zött sza­bá­lyoz­ták, s Ko­má­rom­ban a szá­zad­for­du­lón meg­épült a té­li ki­kö­tő, azon­ban a fa­gyok és a ta­va­szi ára­dá­sok mi­att a fo­lya­mi szál­lí­tás to­vább­ra is bi­zony­ta­lan ma­radt.
Az el­ső csal­ló­kö­zi vas­út­sza­kasz az ipa­ri­lag, gaz­da­sá­gi­lag és kul­tu­rá­li­san is fej­lett Po­zsony­ból in­dult ki. A vá­ros­nak 1900-ban 65 867 la­ko­sa volt, és a nagy ipa­ri üze­mek lét­re­jöt­té­vel a la­kos­ság szá­ma ro­ha­mo­san nőtt (Vlastivedný… 1977:186). Mint szel­le­mi köz­pont a vá­ros szá­mos is­ko­lá­já­val, könyv­tá­rá­val és kul­tu­rá­lis egye­sü­le­té­vel tűnt ki. Tan­in­téz­mé­nyei nem csak a köz­vet­len kör­nyék­ről von­zot­ták a di­á­ko­kat.
Po­zsony 1895-ben már vas­úti cso­mó­pont volt. Jó föld­raj­zi fek­vé­sé­nek és Bécs kö­zel­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en a ma­gyar­or­szá­gi vas­út­há­ló­zat épí­té­sét ép­pen Po­zsony­nál kezd­ték meg. A vá­ros és Nagy­szom­bat kö­zött 1846 jú­ni­u­sá­tól az or­szág el­ső vas­pá­lyá­ja­ként sze­mély- és áru­for­gal­mat bo­nyo­lí­tó ló­vas­út mű­kö­dött. Po­zsony má­so­dik vas­út­sza­ka­sza­ként a Gänserndorf–Marchegg–Dévényújfalu–Pozsony vo­nal épült meg mint a Ma­gyar Köz­pon­ti Vas­utak nyu­ga­ti sza­ka­sza, amely a vá­rost a Laj­tán tú­li vas­út­há­ló­zat­ra is rá­kap­csol­ta. Gänser­ndorf fe­lé 1848. au­gusz­tus 20-án in­dult az el­ső sze­rel­vény ar­ról az ál­lo­más­ról, amely a ké­sőb­bi fő­pá­lya­ud­var he­lyén állt. A Po­zsony–Ér­sek­új­vár sza­kasz meg­épí­té­sé­vel (1850) vas­úti ös­­sze­köt­te­tés jött lét­re Bécs és Bu­da­pest kö­zött, így a po­zso­nyi fő­pá­lya­ud­var – át­épí­té­se után – az át­me­nő for­ga­lom fon­tos cso­mó­pont­já­vá vált. A Vág men­ti vas­út­vo­nal meg­épí­té­sé­vel (1883) Po­zsony a mai Szlo­vá­kia észa­kabb­ra fek­vő ré­gi­ó­i­val és Ga­lí­ci­á­val is élén­kebb ös­­sze­köt­te­tés­be ke­rült. Mi­vel újabb vá­gá­nyok épül­tek, ren­de­ző pá­lya­ud­vart is lét­re kel­lett hoz­ni, amely fo­ko­za­to­san a vá­ros va­la­men­­nyi pá­lya­ud­va­rát ös­­sze­kap­csol­ta. Az 1890-ben el­ké­szült du­nai vas­úti híd dé­li irány­ban, va­gyis Sop­ron és Dunac­sú­ny fe­lé is meg­nyi­tot­ta az utat. A híd­nak kö­szön­he­tő­en jö­he­tett lét­re a po­zso­nyi ki­kö­tői vas­út­ál­lo­más is. A csal­ló­kö­zi vas­út az 1890-es évek­ben épült po­zsony­-újvárosi pá­lya­ud­var­ról in­dult, amely kü­lö­nö­sen a ki­kö­tői pá­lya­ud­var és a csal­ló­kö­zi vas­út lét­re­jöt­te után vált je­len­tős­sé (Purgina 1957:15–75). A csal­ló­kö­zi vas­út meg­épí­té­se a po­zso­nyi vas­úti cso­mó­pont szem­pont­já­ból nem ho­zott gyö­ke­res vál­to­zást, ugyan­is szer­ve­sen il­lesz­ke­dett a vá­ros vas­úti góc­pont­já­hoz, ám gaz­da­sá­gi, inf­rast­ruk­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi je­len­tő­sé­ge két­ség­te­le­nül nagy volt, hi­szen köz­vet­len ös­­sze­köt­te­tést tett le­he­tő­vé a Po­zsony­hoz kö­ze­li nagy me­ző­gaz­da­sá­gi te­rü­let­tel, il­let­ve a szom­szé­dos Ko­má­rom me­gye szék­he­lyé­vel is.
A Vág, a Kis-Du­na és a Du­na ös­­sze­fo­lyá­sá­nál, a Csal­ló­köz dél­ke­le­ti csücs­ké­ben fek­vő Ko­má­rom elő­nyös föld­raj­zi hely­ze­té­nek kö­szön­he­tő­en év­szá­zad­okon ke­resz­tül vi­rág­zott. A 19. szá­zad 90-es éve­i­ben a vá­ros­nak 16 815 la­ko­sa volt, s több mint 3000 ka­to­na ál­lo­má­so­zott itt. Me­gye­szék­hely­ként szá­mos hi­va­tal­nak adott he­lyet, és élénk kul­tu­rá­lis éle­té­ről ta­nús­ko­dik, hogy 1895-ben négy lap je­lent a vá­ros­ban. A la­kos­ság nagy ré­sze há­zi­ipar­ral és ke­res­ke­de­lem­mel fog­lal­ko­zott. Gyá­rak a Du­na jobb part­ján lé­vő Újszőny­ben épül­tek, ame­lyet köz­igaz­ga­tá­si­lag 1896-ban csa­tol­tak a vá­ros­hoz. Se­lyem­fo­nó, par­kett-, il­let­ve kon­zerv­gyár mű­kö­dött itt, az Er­zsé­bet-szi­ge­ten pe­dig ha­jó­kat ja­ví­tot­tak. A Du­na bal part­ján 1905-ben len­fo­nót lé­te­sí­tet­tek (Borovszky 1907:140–144).
A vá­ros köz­le­ke­dé­sé­ben a fo­lya­mi ha­jó­zás ját­szot­ta a leg­na­gyobb sze­re­pet. A két par­tot 1892-től vas­híd kö­töt­te ös­­sze. A csal­ló­kö­zi vas­út meg­épül­té­ig csak a Bu­da­pest–Bécs vas­út­vo­nal­ra kap­csolt jobb par­ti Újsző­ny ren­del­ke­zett vas­úti ös­­sze­köt­te­tés­sel. Ko­má­rom el­ső vas­út­ja ép­pen a csal­ló­kö­zi volt, meg­épí­té­se az el­ső lé­pést je­len­tet­te vá­ro­si vas­úti cso­mó­pont ki­ala­kí­tá­sá­hoz.

A he­lyi­ér­de­kű vas­utak prob­le­ma­ti­ká­ja Ma­gyar­or­szá­gon

Az 1870-es évek­ben Eu­ró­pa más or­szá­ga­i­hoz ha­son­ló­an Ma­gyar­or­szá­gon is fel­me­rült az ol­csó vas­utak épí­té­sé­nek kér­dé­se. A je­len­tő­sebb fő­vo­na­lak ki­épü­lé­sé­vel ar­ra is egy­re in­kább igény mu­tat­ko­zott, hogy a ki­sebb for­gal­mú vi­dé­ke­ket is az or­szág vér­ke­rin­gé­sé­be kap­csol­ják. En­nek elő­fel­té­te­le azon­ban az épí­té­si költ­sé­gek csök­ken­té­se volt (Hor­váth 1997:24–25).
Az ol­csó vas­utak nép­sze­rű­sí­té­sét és a ké­sőb­bi tör­vé­nyes sza­bá­lyo­zás meg­ala­po­zá­sát az OMGE (Or­szá­gos Ma­gyar Gaz­da­sá­gi Egye­sü­let) vál­lal­ta fel. Har­mad­ren­dű­ek­nek te­kin­tet­ték azo­kat a vo­na­la­kat, ame­lyek az el­ső- és má­sod­vo­na­lak­ból ki­ágaz­va he­lyi ér­de­ke­ket szol­gál­nak. E vas­út­vo­na­lak lét­re­ho­zá­sá­nál a vi­dék ér­de­kelt­je­i­nek kez­de­mé­nye­zé­se és anya­gi ál­do­zat­vál­la­lá­sa el­en­ged­he­tet­len­né vált (Ti­sza 1996:73).
Az ol­csóbb, ki­sebb for­gal­mú vas­utak épí­té­sét már az el­ső, a he­lyi­ér­de­kű vas­utak épí­té­sét sza­bá­lyo­zó tör­vény meg­szü­le­té­se előtt kez­de­mé­nyez­ték. A MÁV (Ma­gyar Ál­lam­vas­utak) 1871-ben épí­tet­te az el­ső olyan mel­lék­vo­na­lat (Mis­kolc és Bán­ré­ve kö­zött), mely­nél csök­ken­tet­te az épí­té­si költ­sé­ge­ket. A MÁV má­so­dik ilyen irá­nyú kí­sér­le­te az ipa­ri jel­le­gű Gömöri Vas­út volt 1873–74-ben, amely­nek lét­re­ho­zá­sát anya­gi­lag a he­lyi vál­lal­ko­zók is nagy­ban tá­mo­gat­ták (Hor­váth 1997:73).
A hévek épí­té­sét az 1880. évi XXXI. szá­mú tör­vény­cik­kel­­lyel szabályozták.6 A jog­sza­bály ki­mond­ja, hogy az ilyen vas­utak mi­nisz­té­ri­u­mi ren­de­let­tel en­ge­dé­lyez­he­tők. A tör­vény alap­ján a hévek ese­té­ben leg­fel­jebb 90 év­re ad­hat­nak ki mű­köd­te­té­si en­ge­délyt, a ha­tár­idő le­tel­te után a vas­út min­den kár­pót­lás nél­kül az ál­lam­ra száll. Ab­ban az eset­ben, ha az en­ge­dé­lye­zett hév irá­nyá­ban ha­la­dó fő­vo­nal épül, az ál­lam­nak jo­gá­ban áll a hévet meg­vál­ta­ni. A tör­vény több ked­vez­ményt is biz­to­sít a vi­ci­ná­li­sok szá­má­ra. Fel­men­ti üz­le­ti táv­ír­da lé­te­sí­té­sé­nek és a pos­ta in­gye­nes szál­lí­tá­sá­nak kö­te­le­zett­sé­ge alól, az épí­tés ide­jén a rész­vé­nyek és köt­vé­nyek el­ső ki­adá­sá­ra biz­to­sít­ja a bé­lyeg- és il­le­ték­men­tes­sé­get. Ezen­kí­vül a vas­út­vo­nal üze­mel­te­tő­jé­re az el­ső tíz év­ben pél­dá­ul szál­lí­tá­si adót sem vet­nek ki. A köz­sé­gek 10 év­re ter­je­dő ka­mat­biz­to­sí­tás­sal vagy más mó­don tá­mo­gat­hat­ják az épí­tést és a pá­lya épí­té­sét köz­mun­ká­val is se­gít­he­tik. A tör­vény le­he­tő­vé te­szi, hogy a hév ré­szé­re köz­uta­kat és víz­sza­bá­lyo­zá­si véd­tölté­se­ket is igény­be ve­gye­nek. A vas­út­épí­tő tár­sa­ság be­jegy­zé­sé­nek az a fel­té­te­le, hogy a törzs­rész­vé­nyek név­ér­ték­ének a 30%-át biz­to­sít­sák. A törzs­rész­vé­nye­ken kí­vül a be­fek­te­tők ún. el­sőbb­sé­gi köt­vé­nye­ket is vált­hat­nak. Ezek­nek – szem­ben a törzs­rész­vé­nyek­kel – az az elő­nyük, hogy a vas­út­vo­nal éves hasz­ná­ból el­ső­ként e köt­vé­nyek tu­laj­do­no­sa­it fi­ze­tik ki. Az el­sőbb­sé­gi köt­vé­nyek azon­ban csak az alap­tő­ke két­ötöd ré­szét ké­pez­he­tik (Ma­gyar Tör­vény­tár 1896:283–289).
Az 1880. évi XXXI. szá­mú tör­vény­cik­kelyt mó­do­sí­tó és bő­ví­tő 1888. évi IV. szá­mú tör­vény­cik­kely to­vább pon­to­sít­ja a he­lyi­ér­de­kű vas­utak épí­té­sé­re vo­nat­ko­zó sza­bá­lyo­kat. Egye­bek mel­lett el­ren­de­li, hogy az or­szág ha­tá­rá­ig ve­ze­tő vas­utak lét­re­ho­za­ta­la, il­let­ve a vas­uta­kat a gőz­ha­jók­kal járt vízi­u­tak­kal ös­­sze­kö­tő vo­nal­sza­kasz­ok épí­té­se csak­is kü­lön tör­vén­­nyel en­ge­dé­lyez­he­tő. A mó­do­sí­tás alap­ján az épít­te­tő tár­sa­ság­nak be­jegy­zé­se előtt már nem a épí­té­si költ­sé­ge­ket fe­de­ző törzs­rész­vé­nyek 30, ha­nem 35 %-át kell biz­to­sí­ta­nia. Az ál­lam éven­te ma­xi­mum 300 000 fo­rint­tal tá­mo­gat­hat­ja egy-egy he­lyi­ér­de­kű vas­út épí­té­sét, il­let­ve leg­fel­jebb az épí­té­si tő­ke egy­ti­ze­dé­vel. Mi­nisz­te­ri jó­vá­ha­gyás­sal a köz­sé­gek a vas­út tá­mo­ga­tá­sá­ra pót­adót vet­het­nek ki (Ma­gyar Tör­vény­tár 1898:143–155).
E két tör­vény­nek kö­szön­he­tő­en a ke­vés­bé for­gal­mas vi­dé­kek is vas­út­hoz ju­tot­tak, a fő­vo­na­lak­nál jó­val ol­csób­ban. A nor­mál nyom­tá­vú he­lyi­ér­de­kű vas­utak a fő­vo­na­lak épí­té­si költ­sé­gé­nek át­la­go­san a 64–68%-át tet­ték ki, míg a kes­keny nyom­táv­val épül­tek a 20–25%-át (Hor­váth 1997:38). A kes­keny nyom­táv­val va­ló épí­tés ugyan jó­val na­gyobb meg­ta­ka­rí­tás­sal ke­cseg­te­tett, vi­szont a vas­úti há­ló­zat egy­sé­ges­sé­gé­nek meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben in­kább csak a hegy­vi­dé­ke­ken al­kal­maz­ták.
A 19. szá­zad kö­ze­pén a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén is nagy ütem­ben in­dult meg a hévek épí­té­se. Ezt bi­zo­nyít­ja, hogy az 1918 után Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült vas­utak egy­har­ma­da he­lyi­ér­de­kű vas­út volt. A hévek épí­té­sé­nek el­ső idő­sza­ká­ban (az 1890-es éve­kig) a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén szin­te ki­zá­ró­la­go­san az Oszt­rák Ál­lam­vas­pá­lya Tár­sa­ság (1886-tól Oszták–Magyar Ál­lam­vas­pá­lya Tár­sa­ság – OMÁT – né­ven mű­kö­dött) épí­tett vi­ci­ná­li­so­kat, majd a tár­sa­ság ál­la­mo­sí­tá­sa után (1881) az ál­lam vál­lal­ta fel e vas­utak hat­ha­tós tá­mo­ga­tá­sát. Az 1890-es évek ele­jén, ami­kor a fő­vo­na­lak épí­té­se csak­nem le­állt, az ed­dig vas­út nél­kül ma­radt ki­sebb vá­ro­so­kon kí­vül a me­ző­gaz­da­sá­gi és ipar­vi­dé­kek for­dul­tak ér­dek­lő­dés­sel a vas­út fe­lé, és kezd­ték épí­te­ni az ön­költ­sé­ges, de az ál­lam ál­tal tá­mo­ga­tott vo­na­la­kat (Štepán 1958:167). Ez­ál­tal 1914-ig a mai Szlo­vá­kia el­du­got­tabb ré­szei is be­kap­cso­lód­tak a vasúthálózatba.7
A he­lyi­ér­de­kű vas­utak há­ló­za­ta az 1890-es évek­től Ma­gyar­or­szág töb­bi ré­szén is ro­ha­mo­san fej­lő­dött. A Pozsony–Dunaszerdahely vas­út­vo­nal át­adá­sá­nak évé­ben, 1895-ben 774 km hos­­szú­sá­gú he­lyi­ér­de­kű vas­úti pá­lya­sza­kaszt ad­tak át, s ez­zel e há­ló­zat hos­­sza 5365 km lett. A kö­vet­ke­ző év­ben, ami­kor a Komárom–Duna­szerda­hely pá­lya­sza­kasz is meg­épült, 949 km új sza­kaszt ad­tak át. A he­lyi­ér­de­kű vas­utak pá­lya­hos­­sza 1905-ben már meg­előz­te a fő­vo­na­lak hos­­szát, és a vas­úti há­ló­zat 51%-át al­kot­ta. Hos­­szuk 1916-ra 13 190 km-re nőtt. A hévek egy­re na­gyobb sze­re­pet kezd­tek ját­sza­ni a vas­úti for­ga­lom­ban. Míg 1896-ban a sze­mély­for­ga­lom 10%-át és a te­her­for­ga­lom 3,5%-át bo­nyo­lí­tot­ták, ad­dig 1913-ra ez az arány 28, il­let­ve 25%-ra nőtt (Hor­váth 1997:50–51).

A csal­ló­kö­zi vas­út ter­vei

Az 1895–96-ban ki­vi­te­le­zett csal­ló­kö­zi vas­út vég­le­ges ter­vét szá­mos el­kép­ze­lés előz­te meg, ame­lye­ket a saj­tó­ból és a ki­adott elő­mun­ká­la­ti en­ge­dé­lyek alap­ján kö­vet­he­tünk nyo­mon. Az egy évig ér­vé­nyes en­ge­dé­lye­ket ma­gán­sze­mé­lyek vagy tár­sa­sá­gok kap­ták az elő­mun­ká­lat­ok el­vég­zé­sé­re. Az a gon­do­lat, hogy Ko­má­ro­mot be­kap­csol­ják az észa­ki irá­nyú vas­úti for­ga­lom­ba – fő­leg stra­té­gi­ai okok­ból – már az 1860-as évek­ben fel­me­rült, ám he­ves vi­tá­kat vál­tott ki a vas­út pon­to­s irá­nya. Pur­gi­na sze­rint egye­sek Tren­csén fe­lé épí­tet­ték vol­na, Ér­sek­új­vár és Nyit­ra érin­té­sé­vel, má­sok a Ga­ram men­ti vas­út­ra kí­ván­ták kap­csol­ni (Purgina 1957:75). Egy eset­le­ges Csal­ló­kö­zön át ve­ze­tő Ko­má­rom–Po­zsony vas­út épí­té­sé­nek ter­vé­ről eb­ből az idő­szak­ból nem ta­lá­lunk ada­tot. A Csal­ló­köz te­rü­le­tén már az 1880-as évek ele­jén igény mu­tat­ko­zott a vas­út­épí­tés­re, ami nyil­ván az 1880-as hév­tör­vény ked­ve­ző ha­tá­sá­nak tud­ha­tó be. Az 1880-tól 1896-ig ter­je­dő idő­szak­ban a vo­nal­ve­ze­tés szá­mos vál­to­za­ta me­rült fel. A Ko­má­ro­mi La­pok el­ső szá­má­nak ve­zér­cikk­író­ja az épí­ten­dő csal­ló­kö­zi vas­út vo­na­lát úgy tün­te­ti fel, hogy az a víz­vá­lasz­tó dom­bo­kon ha­lad majd, Ara­nyo­son, Ócsán, Tany­on és Szer­da­he­lyen ke­resz­tül, vé­gül Verek­nye kö­rül a Du­na-ágon át Po­zsony­nál a fő­vo­nal­ra ve­ze­tik (Ko­má­ro­mi La­pok 1880. jú­ni­us 3.).
A ke­res­ke­del­mi mi­nisz­ter 1882-ben a Du­na jobb part­ja mel­lett fek­vő Csú­ny­tól Som­or­ján át Csü­tör­tö­kig ve­ze­ten­dő ren­des nyom­tá­vú má­sod­ran­gú vas­út­ra ad elő­mun­ká­la­ti engedélyt,8 a 80-as évek­ben a Dunaszerdahely–Galánta, Pozsony–Duna­szerdahely szakaszokra,9 majd 1892-ben a Po­zsony­tól Dunas­zer­da­he­ly­ig Somorja, eset­leg Csal­lóközcsütörtök érin­té­sé­vel épí­ten­dő vo­nal­sza­kasz­ra (Vas­úti és… 1892. jú­li­us 16.). Az 1893-as év­ben ad­ták ki a leg­több elő­mun­ká­la­ti en­ge­délyt. Is­mé­tel­ten fel­tű­nik a Pozsony–Somorja, eset­leg a Csallóközcsütörtök–Dunaszerdahely irány (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. jú­li­us 1.), to­váb­bá egy Pozsony–Dunaszerda­hely–Nagy­megyer–Komárom (Vas­úti és… 1893. december 10.) és egy Pozsony–Duna­szer­da­hely vo­nal ter­ve is.10
A fen­ti­ek­ből ki­tű­nik, hogy bár el­té­rő el­kép­ze­lé­sek­ről van szó, Dunas­zer­da­he­ly még­is szin­te mind­egyik­ben elő­for­dul. A köz­pon­ti kér­dést te­hát az je­len­tet­te, mi­ként kap­csol­ha­tó Dunas­zer­da­he­ly az or­szág vas­út­há­ló­za­tá­ba, Po­zsony, Galán­ta vagy Ko­má­rom fe­lé. Az irány meg­vá­lasz­tá­sá­ban nagy sze­re­pet ját­szott, hogy az elő­mun­ká­la­ti en­ge­délyt ké­rő sze­mély­nek hol te­rül­tek el a bir­to­kai.
A vas­út iránt ér­dek­lő­dő nagy épí­té­si tár­sa­sá­gok­ról, pénz­in­té­ze­tek­ről csak köz­ve­tett in­for­má­ci­ó­ink van­nak. Pulay Kár­oly, a vas­út nagy tá­mo­ga­tó­ja egy a ko­má­ro­mi pol­gár­mes­ter­nél tar­tott ér­te­kez­le­ten vá­zol­ta az ad­dig fel­me­rült ter­ve­ket, me­lyek sze­rint a Pongrácz Test­vé­rek bé­csi bank­ház már meg­sze­rez­te a kon­ces­­szi­ót a vas­út épí­té­sé­re. A vas­út­épí­tés ter­vé­vel fog­la­ko­zott a Scene Liz­both bé­csi és po­zso­nyi nagy­vál­la­lat is, és a pá­ri­zsi Fremy et Con­sorts bank konk­rét ter­ve­ket is ké­szít­te­tett, sőt e fran­cia cég egyik mér­nö­ke nem hi­va­ta­lo­san azt is ki­je­len­tet­te, hogy a vas­utat 2 mil­lió 300 ezer fo­rin­tért meg­épí­te­nék (Ko­má­ro­mi La­pok 1880. szeptember 4.).
Az OMÁT ér­dek­lő­dé­se a Csal­ló­köz te­rü­le­tén nem meg­le­pő. Mint a fen­ti­ek­ben em­lí­tet­tük, a mai Dél­nyu­gat-Szlo­vá­kia vi­ci­ná­li­sa­it csak­nem ki­zá­ró­lag ez a tár­sa­ság épí­tet­te. A csal­ló­kö­zi bir­to­ko­sok 1883-ban az­zal a ké­rés­sel me­nesz­tet­tek kül­dött­sé­get az OMÁT-hoz, hogy a tár­sa­ság ál­tal ter­ve­zett Pozsony–Újszász vo­na­lat egé­szen Ko­má­ro­mig hos­­szab­bít­sák meg. A kül­dött­ség ígé­re­tet ka­pott, hogy az OMÁT haj­lan­dó a vas­utat a he­lyi ér­de­kelt­ség anya­gi ter­he­lé­se nél­kül meg­épí­te­ni, ha a pá­lya­test­hez szük­sé­ges te­rü­le­te­ket díj­ta­la­nul, az in­dó­há­zak­hoz szük­sé­ges te­rü­le­te­ket pe­dig ked­ve­ző áron a he­lyi ér­de­kelt­ség át­en­ge­di. Az ér­de­kelt­ség és a tár­sa­ság kö­zött a kap­cso­lat ké­sőbb sem sza­kadt meg (Ko­má­ro­mi La­pok 1883. áp­ri­lis 21.). En­nek bi­zo­nyí­té­ka, hogy az OMÁT 1888-ban elő­mun­ká­la­ti en­ge­délyt kér és kap egy Po­zsony–Dunaszerdahely irá­nyú hév épí­té­sé­re. Ezt az en­ge­délyt a kö­vet­ke­ző év ta­va­szán meghosszabbították.11 A he­lyi­ek kül­döt­tei gróf Es­ter­házy Mik­lós ve­ze­té­sé­vel tár­gyal­nak a társasággal.12 A csal­ló­kö­zi bir­to­ko­sok és az OMÁT közt lét­re­jött meg­egye­zés sze­rint a vas­út­épí­tést az OMÁT vég­zi, de az épí­té­si költ­sé­gek fe­de­zé­sé­hez a csal­ló­kö­zi ér­de­kelt­ség is hoz­zá­já­rul 10 éven át 15 000 fo­rint­tal (Ko­má­ro­mi La­pok 1889. szeptember 14.). Az épít­ke­zés va­ló­szí­nű­leg anya­gi okok mi­att hi­ú­sult meg, hi­szen Po­zsony vár­me­gye tör­vény­ha­tó­sá­ga csu­pán 1891 feb­ru­ár­já­ban sza­vaz­ta meg az OMÁT ál­tal kért tá­mo­ga­tást (Ko­má­ro­mi La­pok 1891. február 21.). Ek­kor­ra vi­szont az OMÁT ál­la­mo­sí­tá­sa mi­att a ter­ve­zet ak­tu­a­li­tá­sát vesz­tet­te. Az en­ge­dé­lye­sek kö­zött csal­ló­kö­zi il­le­tő­sé­gű ma­gán­sze­mé­lyek is vol­tak, köz­tük Sághy Gyu­la or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő.

A Pozsony–Dunaszerdahely vas­út­vo­nal épí­té­se

Az 1893-as év for­du­ló­pont­nak szá­mít a vas­út­épí­tés elő­ké­szí­té­sé­ben. Mint a fen­ti­ek­ben már vá­zol­tuk, eb­ben az év­ben – va­gyis két év­vel az OMÁT ál­la­mo­sí­tá­sa után – he­lyi bir­to­ko­sok­nak há­rom elő­mun­ká­la­ti en­ge­délyt ad­tak ki a Csal­ló­köz te­rü­le­té­re.
Mi­vel az elően­ge­dé­ly­es­nek az épí­té­si en­ge­dély meg­szer­zé­sé­hez a törzs­rész­vé­nyek 35%-át biz­to­sí­ta­nia kel­lett, 1893-tól kam­pány in­dul an­nak ér­de­ké­ben, hogy a vas­út­épí­tést anya­gi­lag a köz­sé­gek és a he­lyi bir­to­ko­sok is tá­mo­gas­sák. Ez­zel egyi­de­jű­leg az elő­mun­ká­la­ti en­ge­dé­lye­sek közt is meg­kez­dő­dik a be­fek­te­tő­kért foly­ta­tott ver­seny. Fel­te­he­tő­leg ép­pen a ver­sen­gés okoz­ta, hogy a Po­zsony–Ko­má­rom vas­út­vo­nal két ütem­ben épült meg. A Pozsony–Dunaszerdahely vo­nal előengedélyesei, Sághy Gyu­la és Neuschloss Mik­sa előbb sze­rez­ték meg a kel­lő szá­mú tá­mo­ga­tót, mint a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom vo­nal elően­ge­dé­ly­é­vel ren­del­ke­ző Ordó­dy Pál. A dol­gok ilye­tén ala­ku­lá­sá­hoz Ko­má­rom vár­me­gye pas­­szi­vi­tá­sa is hoz­zá­já­rul­ha­tott. A Pozsony–Dunaszerdahely vo­nal­ra egyéb­ként is már 1893 jú­ni­u­sá­ban 300 000 fo­rint ér­té­kű törzs­rész­vényt ír­tak alá. A költ­sé­gek meg­osz­lá­sa a kö­vet­ke­ző volt: Po­zsony vár­me­gye 200 000, ma­gán­sze­mé­lyek 50 000, a köz­sé­gek pe­dig 150 000 fo­rint (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. júnnius 17.). Az utób­bi té­tel­ből 20 000 fo­rin­tot Dunas­zer­da­he­ly jegy­zett (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. áp­ri­lis 29.). Az a tény, hogy Dunas­zer­da­he­ly a Pozsony–Dunaszerdahely vo­nal­ra jegy­zett törzs­rész­vé­nye­ket, bi­zo­nyít­ja, szá­má­ra fon­to­sabb volt Po­zsony fe­lé nyit­ni, mint Ko­má­rom fe­lé. Po­zsony vá­ros kép­vi­se­lő-tes­tü­le­te tu­da­to­sí­tot­ta a vas­út for­ga­lom­nö­ve­lő ha­tá­sát, ezért 30 000 fo­rint ér­té­kű törzs­rész­vény jegy­zé­sé­re ho­zott ha­tá­ro­za­tot, igaz, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy „az épí­ten­dő vas­út nem fog az ál­lam­vas­utak­nak a Mar­cal­vám előt­ti pá­lya­ud­va­rá­ba be­ágaz­ni, ha­nem an­nak in­dó­há­za egye­bütt lesz a vá­ros területén.”13 A ke­res­ke­del­mi mi­nisz­ter ugyan jó­vá­hagy­ta Po­zsony 30 000 fo­rin­tos hoz­zá­já­ru­lá­sát, a vá­ros fel­té­tel­ét azon­ban el­uta­sí­tot­ta. Po­zsony kény­te­len volt vis­­sza­von­ni a fel­té­telt, ám to­vább­ra is ra­gasz­ko­dott a ha­tá­ro­zat azon ré­szé­hez, hogy a fel­aján­lott ös­­sze­get csak ak­kor jegy­zi és fo­lyó­sít­ja, ha a vas­út fej­ál­lo­má­sa a vá­ros te­rü­le­tén lesz.14 Po­zsony a 30 000 fo­rin­tot a Po­zso­nyi El­ső Ta­ka­rék­pénz­tár­tól vet­te fel 5%-os ka­mat­ra és 0,3% tő­ke­tör­lesz­té­si há­nyad mellett.15
A somor­ja­i­ak még 1893-ban el­ke­se­re­dett küz­de­lem­be kezd­tek, hogy a maj­da­ni vas­út a vá­ros köz­vet­len kö­ze­lé­ben ha­lad­jon, ne pe­dig az öt ki­lo­mé­ter­re le­vő Úszo­ron ke­resz­tül. A vá­ros kez­de­ti lel­ke­se­dé­sé­ben 50 000 fo­rin­tot aján­lott fel törzs­rész­vé­nyek vá­sár­lá­sá­ra, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy a vas­út­ál­lo­más a vá­ros ha­tá­rá­ban lesz. Somor­ja ve­ze­tő­sé­ge ez ügy­ben a leg­főbb fó­ru­mo­kat is fel­ke­res­te, 1894 ele­jén pe­dig im­po­záns nyom­ta­tott Em­lék­irat­tal for­dult a ke­res­ke­del­mi mi­nisz­ter­hez, mely­ben elé­ge­det­len­sé­gé­nek adott han­got, ami­ért „ezen vas­út épí­té­sé­nél a ma­gán­ér­dek a köz­ér­dek elé he­lyez­tet­ni cé­loz­ta­tott”, mi­vel vá­ro­su­kat mint Fel­ső-Csal­ló­köz egye­dü­li ke­res­ke­del­mi köz­pont­ját és já­rá­si szék­hely­ét a vas­út el­ke­rül­né. A vá­ros igye­ke­zett olyan ér­ve­ket fel­hoz­ni, ame­lyek azt hang­sú­lyoz­ták, men­­nyi­re fon­tos Somor­ja nem­csak a vi­dék, ha­nem az egész or­szág szá­má­ra is. Sű­rűn lá­to­ga­tott he­ti­vá­sá­ra­ik­kal, or­szá­gos mar­ha­vá­sá­ruk­kal és ga­bo­na­pi­a­cuk­kal, mely fő­ként a kis­bir­to­kos­ok szá­má­ra fon­tos, egy­aránt ér­vel­tek, de érv­ként so­ra­koz­tat­ták fel azt is, hogy a vá­ros ta­ka­rék­pénz­tár­ral és adó­hi­va­tal­lal is ren­del­ke­zik. Stra­té­gi­ai szem­pont­ból a vá­ro­si lak­ta­nyát em­lí­tet­ték, kul­tu­rá­lis té­ren pe­dig pol­gá­ri is­ko­lá­juk­kal és ipar­is­ko­lá­juk­kal ho­za­kod­tak elő. Az és­­sze­rű ér­ve­lés azon­ban né­hány mon­dat után a gróf Wi­e­ner von Wel­ten Ru­dolf nagy­bir­to­kos el­le­ni pa­nas­­szá vál­to­zik: „…városunk mel­lő­zött­sé­ge ki­zá­ró­lag és egye­dül a bé­kei ura­da­lom tu­laj­do­no­sa, a bé­csi Wi­e­ner von Wel­ten Ru­dolf ér­de­ké­ben ki­fej­tett agi­tá­ció ered­mé­nye, mely ura­da­lom 4000 kat. hold­já­val, hol leg­ki­sebb szesz­főz­de, vagy gyár­te­lep sin­csen, és Er­zsé­bet pusz­tai bir­to­kán már amúgy is ál­lo­mást kap, a Somor­ja vá­ros­sal kö­zös ér­de­ket val­ló gróf Bat­thyá­ny Jó­zsef úr­nak 12 000 hol­dat meg­ha­la­dó csal­ló­kö­zi bir­to­ká­val, és a 4117 kat. hold in­gat­lan­nal bí­ró Somor­ja r.t.v. (ren­de­zett ta­ná­csú vá­ros – Sz. E.) ipa­ri és ke­res­ke­del­mi for­gal­má­val még csak pár­hu­zam­ba sem veheti.”16
A vá­ros kép­vi­se­lő­tes­tü­le­te azon­ban a nyár fo­lya­mán – va­ló­szí­nű­leg anya­gi meg­fon­to­lás­ból – meg­vál­toz­tat­ta ko­ráb­bi el­kép­ze­lé­sét és komp­ro­mis­­szu­mos meg­ol­dást ja­va­solt: ha az úszo­ri ál­lo­más a vá­ros­tól leg­fel­jebb 3,2 ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra lesz, 8000 fo­rin­tért je­gyez­nek törzs­rész­vényt. A ke­res­ke­del­mi mi­nisz­té­ri­um en­nek el­le­né­re az ere­de­ti, Úszor irá­nyá­ban ve­ze­ten­dő vo­nal mel­lett dön­tött. Ha­tá­ro­za­tát a kö­vet­ke­ző­kép­pen in­do­kol­ta: „a hoz­zá­já­ru­lá­sok leg­na­gyobb ré­szé­hez azon fel­té­tel köt­te­tett, hogy a vas­út az ere­de­ti ter­ve­zet meg­tar­tá­sá­val Úszor köz­ség irá­nyá­ban ve­zet­te­tik, s így az épí­té­si költ­sé­gek is ezen fel­té­te­lek tel­je­sí­té­se mel­lett szed­he­tők be.”17 A mi­nisz­te­ri in­dok­lás­ból ar­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy a vá­ros 8000 fo­rint­nyi fel­aján­lá­sa nem ver­se­nyez­he­tett a kör­nye­ző nagy­bir­to­kos­ok fel­te­he­tő­en na­gyobb ös­­sze­gű aján­la­ta­i­val.

A somor­ja­i­ak e ku­darc el­le­né­re sem ad­ták fel, hogy vas­út­juk le­gyen. Ló­vo­na­tú vas­út épí­té­sét ha­tá­roz­ták el a leg­kö­ze­leb­bi vas­út­ál­lo­más irá­nyá­ban (Ko­má­ro­mi La­pok 1895. február 16.). Mi­vel ez utób­bi terv sem va­ló­sul­ha­tott meg, a sze­mély- és te­her­for­gal­mat a leg­kö­ze­leb­bi vas­út­ál­lo­má­sig, va­gyis Úszo­rig rend­sze­res ko­csi­já­rat­tal ol­dot­ták meg, sőt, pos­ta­ko­csin is szál­lí­tot­tak a vo­nat­hoz utasokat.18 A somor­ja­i­­ak­nak még húsz évet kel­lett vár­ni­uk ar­ra, hogy az el­ső vo­nat be­gör­dül­jön a vá­ros­ba. A Somorja–Úszor he­lyi­ér­de­kű vas­utat 1915. de­cem­ber 22-én ad­ták át a for­ga­lom­nak (Vas­din­­nyei 1929:382).
A Pozsony–Dunaszerdahely he­lyi­ér­de­kű vas­út­vo­nal en­ge­dé­lyét, mely alap­ján a vas­út meg­va­ló­sul­ha­tott, a ke­res­ke­del­mi mi­nisz­ter 1894. de­cem­ber 24-én ad­ta ki a két ké­rel­me­ző­nek, Sághy Gyu­lá­nak és Neuschloss Mik­sá­nak. Az en­ge­dély­ok­irat a tény­le­ges épí­té­si tő­két 1 493 000 fo­rint­ban ha­tá­roz­za meg, amely­ből 87 200 fo­rin­tot for­gal­mi esz­kö­zök­re kell köl­te­ni, 20 000 pe­dig a tar­ta­lék­alap­ba he­lye­zen­dő. Az en­ge­dély­ok­irat mel­lék­le­te rész­le­te­sen sza­bá­lyoz­za az épí­tést és a vas­úti be­ren­de­zé­se­ket. A pá­lyán köz­le­ke­dő vo­na­tok ma­xi­má­lis se­bes­sé­gét 40 km/órá­ban ha­tá­roz­za meg. Az al­épít­ményt egy vá­gány­ra ké­szít­he­tik. A két mé­ter­nél na­gyobb nyí­lá­sú híd­szer­ke­ze­tek csak vas­ból ké­szül­het­nek, ki­vé­ve az ér­sek­új­vá­ri Du­na-ágon át­íve­lő hi­dat, amely­nél a fo­lyó sza­bá­lyo­zá­sá­ig fa­konst­ruk­ci­ót hasz­nál­hat­nak. A fel­épít­mé­nyek mi­nő­sé­gét és mé­re­te­it szin­tén sza­bá­lyoz­ták. A pá­lya 1,435 m nyom­tá­vú, a sí­nek acél­ból ké­szül­het­nek és fo­lyó­mé­te­ren­ként nem le­het­nek kön­­nyeb­bek 23,6 kg-nál. Pozsony-Újváros ál­lo­má­sán, mely a Ma­gyar Ki­rá­lyi Ál­lam­vas­utak tu­laj­do­na, a vo­na­lat el­ső­ran­gú fel­épít­mén­­nyel kell meg­épí­te­ni, bár itt is tet­tek né­mi en­ged­ményt: „Po­zsony vá­ros ál­lo­má­son elő­ál­lí­tan­dó el­ső­ran­gú vasu­ti fel­épít­mény­hez ócs­ka, de még tel­je­sen hasz­nál­ha­tó ál­la­pot­ban le­vő sí­nek is hasz­nál­ha­tók.” Po­zsony és Dunas­zer­da­he­ly kö­zött a kö­vet­ke­ző ál­lo­má­so­kat kel­lett ki­épí­te­ni (a te­le­pü­lé­sek el­té­rő, mai ma­gyar hi­va­ta­los meg­ne­ve­zé­se zá­ró­jel­ben): Püs­pö­ki (Pozsonypüspöki) ál­lo­más, Csal­lóközcsütörtök ra­ko­dó-meg­ál­ló­hely, Somorja–Uszor (Úszor) víziállomás, Paka ra­ko­dó-meg­ál­ló­hely, Nagy­lég ál­lo­más, Pato­ny (Diósförgepatony) ra­ko­dó­ál­lo­más, Csal­lók­öza­bo­ny (Nagyabony) rakodó-megállóhely, Dunas­zer­da­he­ly vég­ál­lo­más.
Az ál­lo­más­épü­le­tek a hév­vo­na­lak ese­té­ben hasz­ná­la­tos tí­pus­ter­vek sze­rint ké­szül­tek. A vo­nal leg­na­gyobb, eme­le­tes ál­lo­más­épü­le­te Dunas­zer­da­he­ly­en épült 133,5 m2. Ki­sebb mé­re­tű, de eme­le­tes ál­lo­más­épü­le­tet ka­pott Püs­pö­ki, Úszor és Nagy­lég is. Mind­egyik ál­lo­más mel­lé emel­tek ga­bo­na­színt, a leg­na­gyob­ba­kat Pakán, Dunas­zer­da­he­ly­en és Patonyban. Áru­rak­tá­rak az úszori, po­zso­nyi, nagy­lé­gi és dunas­zer­da­he­lyi ál­lo­má­son épül­tek. Szén­rak­tá­rat és moz­dony­színt a két vég­ál­lo­má­son, mar­ha­ra­ko­dót, híd­mér­le­get és pá­lya­fenn­tar­tó rak­tá­rat Úszo­ron és Dunas­zer­da­he­ly­en emel­tek. Min­den ál­lo­más­épü­let­hez, fel­vé­te­li épü­let­hez, őr­ház­hoz és moz­dony­szín­hez kü­lön­ál­ló ár­nyék­szék, kút, sze­mét­ve­rem, gaz­da­sá­gi ud­var és ke­nyér­sü­tő ke­men­ce tar­to­zott (Magyarországi… 1895/I.:406–435).
Az ál­la­mi tá­mo­ga­tás a kö­vet­ke­ző­kép­pen osz­lott meg: a pos­ta szál­lí­tá­sá­ért az ál­lam 50 évig 4800 fo­rint áta­lányt fi­ze­tett, a he­lyi­ér­de­kű vas­uta­kat tá­mo­ga­tó alap­ból pe­dig 50 éven ke­resz­tül éven­te 5000 fo­rin­tot ha­tá­ro­zott meg ki­fi­zet­ni. Az ál­la­mi tá­mo­ga­tás az egész tő­ké­nek így csu­pán a 11,4%-át je­len­tet­te. A kon­ces­­szi­ós en­ge­dély ki­adá­sát a mi­nisz­ter az­zal in­do­kol­ta, hogy a Csal­ló­köz la­kos­sá­ga ne­héz gaz­da­sá­gi hely­ze­té­vel a gya­ko­ri ár­vi­zek mel­lett a las­sú és ne­héz­kes du­nai fo­lya­mi köz­le­ke­dés mi­att sem ké­pes meg­bír­kóz­ni (Vas­úti és… 1895. már­ci­us 3.).
A 43,6 km-es Pozsony–Dunaszerdahely vas­utat nagy ün­nep­ség ke­re­té­ben 1895. au­gusz­tus 22-én ad­ták át a for­ga­lom­nak. A meg­hí­vott ven­dé­gek – akik kö­zül a kor­mányt Stet­ti­na Jó­zsef mi­nisz­te­ri ta­ná­csos, az épí­tő­vál­la­la­tot Fre­und Hen­rich tu­laj­do­nos és Schre­i­ber Jó­zsef mér­nök, Po­zsony vár­me­gyét Klem­pa Ber­ta­lan al­is­pán kép­vi­sel­te – Po­zsony­ból ki­in­dul­va vo­na­ton ér­kez­tek Dunaszerdahelyre. Köz­ben el­len­őriz­ték a pá­lya­sza­kasz épít­mé­nye­it, ame­lyek­kel a fel­jegy­zé­sek sze­rint na­gyon elé­ge­det­tek vol­tak. Fő­ként azok „ele­gan­ciá”-ját dícsérték. A de­le­gá­ció fél há­rom­kor ér­ke­zett Dunaszerdahelyre, ahol át­ad­ta a vas­utat az uta­zó­kö­zön­ség­nek. A vá­ros ne­vé­ben a jegy­ző mon­dott ün­ne­pi be­szé­det, aki ar­ra kér­te a vas­út ve­ze­tő­sé­gét, hogy biz­to­sít­sa­nak a vá­ros la­kó­i­nak és a kör­nyék­be­li­ek­nek ked­vez­mé­nyes ta­ri­fá­kat. Az el­ső út tisz­te­le­té­re a po­zso­nyi Zöld fá­hoz cím­zett fo­ga­dó­ban nagy ün­ne­pélyt tar­tot­tak (Pressburger… 1895. augusztus 23.).

A Komárom–Dunaszerdahely vo­nal épí­té­se

A csal­ló­kö­zi vas­út egyik leg­na­gyobb kez­de­mé­nye­ző­je Ordó­dy Pál volt, aki 1884 és 1892 kö­zött az Udvar­di já­rás or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­je volt. Hi­va­ta­li ide­jé­nek le­jár­ta után bago­tai köz­pon­tú csa­lá­di bir­to­ka­in gaz­dál­ko­dott és ak­tí­van részt vesztt Ko­má­rom vár­me­gye kö­zé­le­té­ben is (Borovszky 1907:349).
Ordó­dy elő­ször 1893-ban kért elő­mun­ká­la­ti en­ge­délyt az egész, te­hát a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom vas­út­sza­kasz­ra (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. augusztus 19.). Kö­vet­ke­ző kér­vé­nye és elő­mun­ká­la­ti en­ge­dé­lye ugyan­er­re a vo­nal­ra 1895-ből szár­ma­zik, ami­kor pe­dig már nyil­ván­va­ló volt, hogy a Pozsony–Duna­szer­dahely sza­kasz önál­ló­an épül meg.19 Ez­után kez­de­mé­nyez­te a Komá­rom– Du­naszerdahely vo­nal meg­épí­té­sét, az en­ge­dély­ok­ira­tot vi­szont már nem ne­ki ad­ta ki a mi­nisz­té­ri­um. Idő­köz­ben ugyan­is vál­to­zás tör­tént: „Ordódy Pál és ér­dek­tár­sai az elő­mun­ká­la­ti en­ge­délyt az ez­zel kap­cso­la­tos jo­gok és kö­te­le­zett­sé­gek­kel egye­tem­ben Fre­und Hen­rik és fia bu­da­pes­ti cég­re ru­ház­ta át.”20 Va­ló­szí­nű, hogy Ordó­dy­ék az elő­mun­ká­la­ti en­ge­dé­lyü­ket el­ad­ták, hi­szen gya­ko­ri volt ez a faj­ta üz­le­te­lés. A Du­nán­tú­lon pél­dá­ul az eb­ben az idő­szak­ban épült vi­ci­ná­li­sok kö­zül ti­zen­ket­tő elő­mun­ká­la­ti en­ge­dé­lye cse­rélt ily mó­don gaz­dát (Majdán 1993:90).
Az anya­gi fe­de­zet meg­szer­zé­se itt is ha­son­ló­kép­pen tör­tént, mint a pozsony–dunaszerdahelyi vas­út ese­té­ben. Az épít­te­tők az ér­de­kelt hely­sé­gek tör­vény­ha­tó­sá­ga­it és bir­to­ko­sa­it szó­lí­tot­ták fel törzs­rész­vény jegy­zé­sé­re. Ko­má­rom vár­me­gyét Ordó­dy 100 000 fo­rint meg­sza­va­zá­sá­ra kér­te fel, amit a me­gyei köz­gyű­lés el is fo­ga­dott (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. október 28.). Er­re a cél­ra a me­gye az El­ső Ha­zai Pes­ti Ta­ka­rék­pénz­tár­tól vett fel hi­telt ál­la­mi ér­ték­pa­pír­ok for­má­já­ban 5,1%-os ka­mat­ra. A vas­út­épí­tést tá­mo­ga­tó köz­sé­gek ré­szé­re is a me­gye vet­te fel a szük­sé­ges hi­telt, mi­vel azt ala­cso­nyabb ka­mat­ra kap­hat­ta, mint a köz­sé­gek (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. szeptember 19.).
Az épí­tők Ko­má­rom vá­ro­sá­tól is ugyan­ek­ko­ra tá­mo­ga­tást kér­tek, amit a vá­ros jó­vá is ha­gyott (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. szeptember 30.). Ál­lás­pont­ju­kat az­zal in­do­kol­ták, hogy a vas­út ked­ve­ző­en fog hat­ni a vá­ros fej­lő­dé­sé­re, mi­vel a Csal­ló­köz fal­vai így szo­ro­sabb kap­cso­lat­ba ke­rül­het­nek Ko­má­rom­mal, mi­ál­tal a vá­ros for­gal­ma is nö­vek­szik (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. október 7.). A vá­ro­si kép­vi­se­lő-tes­tü­let a csal­ló­kö­zi vas­út ré­szé­re meg­sza­vaz­ta a 100 000 fo­rin­tot, s ugyan­ek­ko­ra tá­mo­ga­tást ha­gyott jó­vá a MÁV ál­tal ter­ve­zett Ko­má­rom–Ér­sek­új­vár vas­út ré­szé­re is (Ko­má­ro­mi La­pok 1893. október 14.). A bel­ügy­mi­nisz­ter azon­ban az ös­­sze­sen 200 000 fo­rint vas­út­tá­mo­ga­tást – a vá­ros negy­ven­ezer fo­rin­tos költ­ség­ve­té­si hi­á­nya mi­att – nem hagy­ta jó­vá, és el­ren­del­te, hogy az ös­­sze­get a fe­lé­re csök­kent­sék. Ezt a vá­ros meg is tet­te, de most már a tá­mo­ga­tá­so­kat nem egyen­lő­en osz­tot­ta meg a két vas­út kö­zött. A csal­ló­kö­zi vas­út­nak 75 000, míg az ér­sek­új­vá­ri­nak csu­pán 25 000 fo­rin­tot ítél­tek meg, az­zal az in­dok­lás­sal, hogy az utób­bi vas­utat an­nak stra­té­gi­ai fon­tos­sá­ga mi­att az ál­lam is tá­mo­gat­ja (Ko­má­ro­mi La­pok 1894. augusztus 18.).
Po­zsony a vá­ros rossz anya­gi hely­ze­té­re hi­vat­koz­va csu­pán 10 000 fo­rin­tot ígért,21 a vár­me­gye azon­ban a kez­de­ti 30 000 fo­rin­tot 70 000-re emel­te (Ko­má­ro­mi La­pok 1895. áp­ri­lis 6.). Győr vár­me­gye 4000, Ko­má­rom vár­me­gye 100 000, Ko­má­rom 75 000, az ér­de­kelt köz­sé­gek pe­dig 181 450 fo­rint ér­ték­ben je­gyez­tek törzs­rész­vényt, te­hát a he­lyi ér­de­kelt­ség ös­­sze­sen 440 450 fo­rint­tal tá­mo­gat­ta az építést.22 Az ál­lam 202 000 fo­rint­ ér­té­kű törzs­rész­vényt jegy­zett, a pos­ta szál­lí­tá­sá­ért 5800 fo­rint öt­ven éven át fi­ze­ten­dő áta­lányt, a he­lyi­ér­de­kű vas­úti se­gély­alap­ból 86 000 fo­rint hoz­zá­já­ru­lást en­ge­dé­lye­zett. A Komárom–Dunaszerdahely vas­út tény­le­ges épí­té­si és üzlet­be­ren­de­zé­si költ­sé­gét 1 760 000 fo­rint­ra ter­vez­ték, ez pály­a­ki­lo­mé­te­ren­ként 32 897forintot tett ki. A ter­ve­zett ös­­szeg 65%-át a tör­vény ér­tel­mé­ben el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek ki­bo­csá­tá­sá­val kel­lett fe­dez­ni. A mi­nisz­ter a költ­sé­gek nagy­sá­gát re­á­lis­nak ítél­te, az­zal az in­dok­lás­sal, hogy „a vo­nal men­tén el­te­rü­lő föl­dek vé­tel­ára ma­gas, a ka­vics csak na­gyobb tá­vol­ság­ból nyer­he­tő, a gya­ko­ri ár­vi­zek mi­att je­len­té­keny pá­lya­eme­lé­sek­re és híd­épí­té­sek­re van szükség.”23 A pály­a­ki­lo­mé­te­ren­kén­ti 32 897 fo­rint alat­ta ma­radt a ma­gyar­or­szá­gi he­lyi­ér­de­kű vas­utak át­la­gos épí­té­si költ­sé­ge­i­nek. Meg­ál­la­pít­ha­tó te­hát, hogy a Komárom–Duna­szer­dahely vas­út or­szá­gos vi­szony­lat­ban ol­csón épült meg, ami­hez nyil­ván a táj sík­vi­dé­ki jel­le­ge is hozzájárult.24
A meg­ígért tá­mo­ga­tá­sok ki­fi­ze­té­sé­nek idő­pont­ja gyak­ran oko­zott né­zet­el­té­rést az épí­tők és a tá­mo­ga­tók kö­zött. Az épí­tők az ös­­sze­get a mun­ká­la­tok meg­kez­dé­se előtt sze­ret­ték vol­na meg­kap­ni, míg a tör­vény­ha­tó­ság­ok csak a vas­út meg­épü­lé­se után akar­tak fi­zet­ni. Vé­gül ál­ta­lá­ban komp­ro­mis­­szu­mos meg­ol­dá­sok szü­let­tek. A ko­má­ro­mi vá­ro­si köz­gyű­lés pél­dá­ul úgy ha­tá­ro­zott, hogy az ös­­szeg fe­lét az al­épít­mé­nyek, má­sik fe­lét pe­dig a fel- és maga­sé­pít­mé­ny­ek el­ké­szí­té­se után fi­ze­ti ki (Komárom… 1895. december 18.). Ko­má­rom vár­me­gye úgy ha­tá­ro­zott, hogy a meg­sza­va­zott 100 000 fo­rin­tot az épí­té­si mun­ká­la­tok ál­lá­sá­nak meg­fe­le­lő­en há­rom rész­let­ben fo­lyó­sít­ja (Komárom… 1896. április 1.).
A Komárom–Dunaszerdahely vas­út ter­ve­zett vo­na­lá­nak el­ső köz­igaz­ga­tá­si be­já­rá­sa va­ló­szí­nű­leg nem járt ered­mén­­nyel, ugyan­is a ke­res­ke­del­mi mi­nisz­ter köz­igaz­ga­tá­si pót­be­já­rást ren­delt el.25 Az épí­tés meg­kez­dé­se előtt még egy pót­be­já­rás tör­tént, ugyan­is a Po­zsony me­gyei ér­de­kelt­ség már 1895 ele­jé­től sze­ret­te vol­na ke­resz­tül­vin­ni, hogy a vas­utat ne Ekecs és Nyá­rasd fe­lé, ha­nem Nagy­me­gy­ertől ki­in­dul­va Bős és Vár­ko­ny irá­nyá­ban épít­sék. Az ér­de­kel­tek haj­lan­dó­ak let­tek vol­na a te­rep­vi­szo­nyok­ból adó­dó több­let­költ­sé­ge­ket is ma­guk­ra vál­lal­ni (Ko­má­ro­mi La­pok 1895. áp­ri­lis 6.). E vál­to­zat út­vo­na­lát 1896. már­ci­us 19-én jár­ták be (Ko­má­ro­mi La­pok 1895. március 21.), de az épí­tés vé­gül még­is az ere­de­ti ter­vek alap­ján in­dult meg.
A he­lyi­ér­de­kű vas­utak épí­té­sé­nél az épí­tők és az érin­tett te­le­pü­lé­sek kö­zött gyak­ran oko­zott vi­szályt a ki­sa­já­tí­tá­si el­já­rás. Hogy a ki­sa­já­tí­tás ne hát­rál­tas­sa az épít­ke­zést, 1881-ben tör­vén­­nyel sza­bá­lyoz­ták, hogy az épí­tő­vál­la­lat a vas­út­épí­tés­hez szük­sé­ges föld­te­rü­le­tet a tu­laj­do­nos be­le­egye­zé­se nél­kül is bir­tok­ba ve­hes­se, s az így le­fog­lalt föl­dek árát ké­sőbb bí­ró­sá­gi úton ál­la­pít­sák meg (Magyar… 1896). A ko­má­ro­mi bir­to­ko­sok 1896 ta­va­szán kezd­ték meg az egyez­te­tést a vál­la­lat fő­mér­nö­ké­vel. Meg­ál­la­po­dá­suk sze­rint „a csak rész­ben meg­vá­sá­rolt föld­bir­tok négy­szög­ölé­ért 1,5 fo­rin­tot, míg a tel­jes egé­szé­ben meg­vett föld­bir­tok négy­szög­ölé­ért 1 fo­rin­tot fi­zet­nek” (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. április 4.). A túl ma­gas árak mi­att azon­ban ek­kor nem jött lét­re az adás­vé­tel. A ko­má­ro­mi­ak­kal fo­lyó ki­sa­já­tí­tá­si tár­gya­lá­sok még az 1896-os év őszé­re sem fe­je­ződ­tek be (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. szeptember 12.).
A ke­res­ke­del­mi mi­nisz­ter 1896. áp­ri­lis 13-án ad­ta ki a komárom–dunaszerdahelyi hév­re az en­ge­dély­ok­ira­tot (Magyarországi… 1896/I.:968–997). Esze­rint az 1 760 000 fo­rint tény­le­ges épí­té­si tő­ké­ből for­gal­mi esz­kö­zök­re 707 000 fo­rin­tot kell köl­te­ni. A vo­nal mű­sza­ki pa­ra­mé­te­rei meg­egyez­tek a pozsony–dunaszerdahelyi sza­kasz pa­ra­mé­te­re­i­vel, ál­lo­má­sai pe­dig a kö­vet­ke­zők vol­tak (a te­le­pü­lé­sek el­té­rő, mai ma­gyar hi­va­ta­los meg­ne­ve­zé­se zá­ró­jel­ben): Ko­má­rom víziállomás, őrsúj­fa­lu ra­ko­dó­ál­lo­más, Csal­lók­öza­ra­ny­os ál­lo­más, Ekel ra­ko­dó­ál­lo­más, Tany ál­lo­más, Lak (Lak­sza­kál­las) ra­ko­dóál­lo­más, Nagy­me­gy­er víziállomás, Ekecs ra­ko­dó­ál­lo­más, Istál–Nyá­rasd (Alistál és Nyárasd) ál­lo­más, Albár ra­ko­dó­ál­lo­más, Dunas­zer­da­he­ly ra­ko­dó­ál­lo­más.
Az ál­lo­más­épü­le­tek kö­zül az eme­le­tes ko­má­ro­mi volt a leg­na­gyobb, ös­­sze­sen 173,5 m2 alap­te­rü­le­tű. Eme­le­tes ál­lo­más épült még Tanyon, Nagymegyeren, és Istál-Nyárasdon. Az en­ge­dély­ok­irat el­ren­del­te a dunas­zer­da­he­lyi csat­la­ko­zó­ál­lo­más át­ala­kí­tá­sát, to­váb­bá áru­rak­tár lé­te­sí­té­sét Ko­má­rom­ban, Tanyon, Nagymegyeren, Istál-Nyárasdon, il­let­ve mar­ha­ra­ko­dó épí­té­sét Ko­má­rom­ban és Nagymegyeren. Az utób­bi he­lyen szén­rak­tárt is emel­tek. Ga­bo­na­színt min­den ál­lo­más mel­lett emel­tek. A ko­má­ro­mi ál­lo­má­son két moz­dony szá­má­ra épült moz­dony­szín (Magyarországi… 1896/I.:968–997).
Az en­ge­dé­lyes Fre­und Hen­rik és fia cég 1896. má­jus 3-ára hív­ta ös­­sze a Komárom–Dunaszerdahely he­lyi­ér­de­kű vas­út rész­vény­tár­sa­sá­gá­nak ala­ku­ló köz­gyű­lés­ét Budapesten.26 A köz­gyű­lé­sen, ame­lyet Sár­közy Au­rél, Ko­má­rom me­gye fő­is­pán­ja ve­ze­tett, meg­ala­kult a „Komárom-Dunaszerdahelyi he­lyi ér­de­kű rész­vény­tár­sa­ság”. Meg­ala­pí­tó­ja az elő­mun­ká­la­ti en­ge­dély tu­laj­do­no­sa, a Fre­und Hen­rik és fia cég, amely a rész­vény­tár­sa­ság­ra ru­ház­ta át a vas­út­tal kap­cso­la­tos min­den jo­gát és kö­te­les­sé­gét.
Az alap­sza­bály­zat a tár­sa­ság alap­tő­ké­jét 2 082 600 fo­rint név­ér­ték­ben ha­tá­roz­ta meg. A tő­ke biz­to­sí­tá­sá­hoz 6160 da­rab 100 fo­rint ér­té­kű törzs­rész­vényt és 14 666 ugyan­ilyen ér­té­kű el­sőbb­sé­gi rész­vényt bo­csá­tot­tak ki. Ko­má­rom vár­me­gye 100 000, Ko­má­rom vá­ro­sa 75 000, Po­zsony vár­me­gye 70 000, Po­zsony vá­ro­sa 10 000, Győr vár­me­gye 4000 fo­rint ér­ték­ben je­gyez­he­tett törzs­rész­vé­nye­ket, míg to­váb­bi 155 000 fo­rint név­ér­té­kű törzs­rész­vényt az egyes köz­sé­gek, tár­sa­sá­gok és ma­gán­sze­mé­lyek kap­tak tá­mo­ga­tá­suk arányában.27
Az épít­ke­zés a ked­ve­zőt­len idő­já­rás, va­gyis a már­ci­u­si eső­zé­sek és ára­dá­sok mi­att csak a ter­ve­zett­nél ké­sőbb, 1896 má­ju­sá­ban kez­dőd­he­tett. Az épí­tést az en­ge­dé­lyes Fre­und Hen­rik és fia cég vé­gez­te Schre­i­ber Jó­zsef fő­mér­nök ve­ze­té­sé­vel (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. november 14.). A ko­má­ro­mi­ak elé­ge­det­tek vol­tak, ami­ért az asz­ta­los-, la­ka­tos- és má­zo­ló­mun­kák­ra a fő­vál­lal­ko­zó túl­nyo­mó­részt hely­bé­li ipa­ro­so­kat szer­ződ­te­tett (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. március 21.). A mun­ka gyors üte­mé­ről az épít­ke­zés meg­kez­dé­se után más­fél hó­nap­pal meg­je­lent tu­dó­sí­tás­ból al­kot­ha­tunk ké­pet. A Ko­má­ro­mi La­pok jú­ni­us 20-án így ír az épít­ke­zés­ről: „A Komárom–Duna­szer­dahelyi vas­út mun­ká­la­tai nagy­ban foly­nak, s a töl­té­sek Ko­má­rom­tól Eke­lig tel­je­sen el­ké­szül­tek, s to­vább egész Szer­da­he­lyig is be­fe­je­zést nyer­nek a föld­mun­ká­la­tok két hét alatt. Most az egész vo­na­lon kő­mű­ve­sek dol­goz­nak, s az épü­le­te­ket ké­szí­tik, me­lyek ja­va ré­sze már szin­tén te­tő alá ke­rült. Ko­má­rom­nál mint vég­ál­lo­más­nál itt a Kis-Ér mel­lett már áll a fel­vé­te­li ház, áru­rak­tár, ga­bo­na­szín, fű­tő­ház, gép­ja­ví­tó, őr­ház stb., s ez idősze­rint szál­lít­ják a talp­fá­kat és Sal­gó­tar­ján­ból a sí­ne­ket (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. június 20.).”
Az épí­tés meg­kez­dé­se után az is elő­for­dult, hogy egye­sek az ere­de­ti ter­vek meg­vál­toz­ta­tá­sát kér­ték. Lak köz­ség az­zal a ké­re­lem­mel for­dult a me­gyé­hez, hogy az ál­lo­más a köz­ség­hez kö­ze­lebb épül­jön meg, de ké­rel­mü­ket az­zal az in­dok­lás­sal, hogy a vo­nal már csak­nem el­ké­szült, a bi­zott­ság el­ve­tet­te (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. július 18.). Jú­li­us kö­ze­pén már a sín­le­ra­kás is meg­in­dult.
Az épít­ke­zés so­rán, még a vas­út hi­va­ta­los át­adá­sa előtt két ha­lá­los ki­me­ne­te­lű bal­eset is tör­tént. A vo­nat ha­lál­ra gá­zol­ta az ekec­si szol­ga­bí­rót (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. október 24.), Nagy­me­gy­er és Lak közt pe­dig két moz­dony ös­­sze­üt­kö­zé­se­kor a tel­je­sen ös­­sze­ron­cso­ló­dó ki­seb­bik moz­dony hu­szon­két éves fű­tő­je, a füssi Bozó­ki And­rás sú­lyos sé­rü­lé­se­ket szen­ve­dett, ame­lyek­be ké­sőbb be­le­halt (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. október 24.).
A vo­nal köz­igaz­ga­tá­si be­já­rá­sát nagy ün­nep­lés kö­ze­pet­te 1896. no­vem­ber 16-án tar­tot­ták. Ko­má­rom és Po­zsony vár­me­gye kül­döt­tei vo­nat­tal ér­kez­tek Duna­szer­dahelyre. A ko­má­ro­mi de­le­gá­ci­ót a fő­is­pán, Sár­kö­zi Au­rél kép­vi­sel­te, aki a vas­úti rész­vény­tár­sa­ság­nak is elő­ke­lő tag­ja volt. A ko­má­ro­mi kül­dött­ség vo­na­ta há­rom­ne­gyed tíz­re ér­ke­zett Dunaszerdahelyre, s út­köz­ben csak La­kon állt meg, ahol Ba­log Kál­mán or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő szá­llt fel. A vá­ros­ban „a szé­pen föl­dí­szí­tett in­dó­ház előtt egy­be­gyűlt nagy kö­zön­ség él­jen­zé­sek­kel, ci­gány­ze­né­vel fo­gad­ta a ko­má­ro­mi­a­kat, kik­hez a dunas­zer­da­he­lyi fő­szol­ga­bí­ró in­té­zett üd­vöz­lő sza­va­kat. […] Rö­vid ne­gyed­óra múl­va a po­zso­nyi kül­dött­ség vo­na­ta is be­ro­bo­gott Dunaszerdahelyre. A mű­tan­ren­dő­ri be­já­rás­ra ki­kül­dött mi­nisz­te­ri tit­kár, Képes­si Ár­pád és más mi­nisz­te­ri hi­va­tal­no­kok ér­kez­tek a vo­nat­tal. Az épí­tő­vál­la­la­tot Schre­i­ber Jó­zsef mér­nök kép­vi­sel­te” – ír­ja a Ko­má­ro­mi La­pok (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. november 21.). A dunas­zer­da­he­lyi ál­lo­más meg­vizs­gá­lá­sa után a de­le­gá­ció dél­előtt ti­zen­egy­kor fel­szállt a dísz­vo­nat­ra, amely fél négy­re ért Ko­má­rom­ba. A vá­ros­ban Tát­ray Jó­zsef pol­gár­mes­ter üd­vö­zöl­te a kül­dött­sé­get. A mi­nisz­te­ri meg­bí­zott meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a pá­lyát ki­tű­nő ál­la­pot­ban ta­lál­ta, ezért át­ad­ja a for­ga­lom­nak. Az ün­nep­ség fé­nyét nö­vel­te, hogy a mil­le­ná­ris ren­dez­vény­so­ro­zat ré­szét ké­pez­te.

A csal­ló­kö­zi vas­út tör­té­ne­te a meg­nyi­tás­tól 1918-ig

A me­net­rend­del már köz­vet­le­nül a Pozsony–Dunaszerdahely vas­út­vo­nal meg­nyi­tá­sa után adó­dott né­hány prob­lé­ma. A pa­na­szo­sok azt ne­hez­mé­nyez­ték, hogy vas­úton a pos­ta­szál­lít­má­nyok ké­sőbb jut­nak el a Csal­ló­köz­be, mint ko­ráb­ban, a kor­sze­rűt­le­nebb ko­csi­já­ra­tok­kal. Emi­att a pos­ták nyit­va­tar­tá­si ide­jét is meg kel­lett vál­toz­tat­ni (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. november 21.).
Az 1897-es me­net­rend­ből (Nyá­ri me­net­rend 1897) – amely­ben már mind­két pá­lya­sza­kasz sze­re­pel – meg­tud­juk, hogy a vas­út­vo­na­lon te­her- és sze­mély­va­go­no­kat is tar­tal­ma­zó ve­gyes­vo­na­to­kat ál­lí­tot­tak for­ga­lom­ba. Az egész Po­zsony–Ko­má­rom vo­na­lon oda-vis­­sza egy vo­nat­pár köz­le­ke­dett, akár­csak a Pozsony–Dunaszerdahely és a Dunaszerdahely–Komárom sza­ka­szo­kon. A vo­na­tok ma­xi­má­lis se­bes­sé­gét az en­ge­dély­ok­irat 40 km/h-ban ha­tá­roz­ta meg, ám a tény­le­ges, va­gyis uta­zá­si se­bes­ség en­nél jó­val ki­sebb volt: a Po­zsony–Ko­má­rom sza­kaszt a sze­rel­vé­nyek át­la­go­san 17 km/h se­bes­ség­gel tet­ték meg. Pél­dá­ul a reg­gel 7.50-kor in­du­ló vo­nat dél­után egy órá­ra ért Ko­má­rom­ba. A las­sú­ság oka el­ső­sor­ban nem a mű­sza­ki fej­let­len­ség­ben, ha­nem a ve­gyes­vo­nat­ok rend­sze­ré­ben ke­re­sen­dő. A sze­rel­vé­nyek ugyan­is a te­her­áru ki- és be­ra­ká­sa mi­att kény­te­le­nek vol­tak egy-egy ál­lo­má­son hu­za­mo­sab­ban vesz­te­gel­ni.
A ko­má­ro­mi­ak már köz­vet­le­nül a vas­út át­adá­sa után til­ta­koz­ni kezd­tek a me­net­rend el­len, mi­vel a Ko­má­rom­ból Dunas­zer­da­he­ly­re uta­zók nem tud­tak még az­nap vo­nat­tal vis­­sza­tér­ni Ko­má­rom­ba (Ko­má­ro­mi La­pok 1896. november 28.). A MÁV csu­pán 1899-ben tett ele­get kö­ve­te­lé­sük­nek, az­zal, hogy eg­­gyel bő­ví­tet­te a já­ra­tok szá­mát. Az új vo­na­tot ko­ra reg­gel in­dí­tot­ták Ko­má­rom­ból, ti­zen­egy órá­ra ért Po­zsony­ba, és dél­után ket­tő­kor in­dult vis­­sza Ko­má­rom­ba. Ez­zel meg­ol­dód­ha­tott a pos­ta­szál­lí­tás és a ko­má­ro­mi­ak igé­nye­it is ki­elé­gí­tet­ték, hi­szen dél­után Dunas­zer­da­he­lyről vis­­sza tud­tak utaz­ni Ko­má­rom­ba. A Po­zsony­ból in­du­ló es­ti ve­gyes­vo­na­tot sze­mély­vo­nat­tal he­lyet­te­sí­tet­ték, így az uta­zás ide­je egy órá­val rö­vi­dült (Út­mu­ta­tó 1899:52).
Az 1899-ben meg­ál­la­pí­tott me­net­rend jó­nak bi­zo­nyul­ha­tott, mert a kö­vet­ke­ző évek­ben lé­nye­gé­ben nem vál­to­zott, csak az 1902-es me­net­rend­ben esz­kö­zöl­tek egy fon­to­sabb mó­do­sí­tást. Ek­kor ugyan­is a reg­gel 9 óra előtt Dunas­zer­da­he­lyről Po­zsony­ba in­du­ló vo­nat in­du­lá­si ide­jét fel­tű­nő­en ko­rai idő­pont­ra, 4.50 órá­ra tet­ték (Út­mu­ta­tó 1902:71). Ez­zel le­he­tő­vé vált, hogy a csal­ló­kö­zi áru idő­ben el­jus­son a ha­gyo­má­nyos fel­ve­vő­pi­a­cok­ra, te­hát már reg­gel Po­zsony­ban és – He­gyes­hal­mon ke­resz­tül – a dél­előt­ti órák­ban Bécs­ben le­hes­sen. Fel­me­rül a kér­dés, hogy e ko­ra reg­ge­li já­rat in­dí­tá­sa men­­nyi­ben ösz­tö­nöz­te a csal­ló­kö­zi­e­ket po­zso­nyi mun­ka­vál­la­lás­ra, va­gyis ar­ra, hogy na­pon­ta a vá­ros­ba in­gáz­za­nak. A kö­vet­ke­ző év­ben a vas­út Dunaszerdahely–Komárom sza­ka­szán haj­tot­tak vég­re ha­son­ló mó­do­sí­tást. A reg­ge­li vo­nat 1903-tól haj­na­li öt­kor in­dult Dunaszerdahelyről. Ez­zel a Csal­ló­köz szí­vé­ből is már nyolc előtt Ko­má­rom­ba le­he­tett jut­ni (Té­li me­net­rend 1903:104–105).
Az évek so­rán a vas­út­vo­nal ál­lo­má­sai sem ma­rad­tak vál­to­zat­la­nok. Új meg­ál­ló­he­lye­ket hoz­tak lét­re, né­há­nyat pe­dig át­ne­vez­tek. Az el­ső ilyen vál­to­zás 1899-ben kö­vet­ke­zett be. Tany ál­lo­má­sa ezen­túl Tany–Nemes-Ócsa né­ven sze­re­pel, Nagy­me­gy­er és Lak kö­zött pe­dig egy új meg­ál­ló­hely lé­te­sült: Bogya–Gellér (Út­mu­ta­tó 1899:52). A Nagy­lég és Pato­ny kö­zöt­ti Szen­tmi­há­ly­fán 1902-től állt meg a vo­nat, to­váb­bá fel­té­te­les meg­ál­ló­hely­ként lét­re­jött a verek­ny­ei 3-as szá­mú őr­ház és a ko­má­ro­mi földműve­sis­ko­la 3. őr­há­za (Út­mu­ta­tó 1902:71). 1912-től Enyed–Pusztán volt fel­té­te­les meg­ál­ló, 1917-től mint új ál­lo­más sze­re­pel Csölle–Püspöki és Misérd kö­zött (Út­mu­ta­tó 1917:77). A vo­na­lon ma­gán­ra­ko­dók is lé­te­sül­tek.
A vas­út­vo­nal mind­két sza­ka­szát a MÁV mű­köd­tet­te, ami a he­lyi­ér­de­kű vas­utak üze­mel­te­té­sé­nek leg­el­ter­jed­tebb mód­ja volt. A MÁV ös­­sze­sen 13 ezer km hév­vo­na­lat ke­zelt, ami le­he­tő­vé tet­te az egy­sé­ges üze­mel­te­tést és a me­net­ren­dek egyez­te­té­sét, hát­rá­nya volt vi­szont a las­súbb ügy­in­té­zés. A rész­vény­tár­sa­ság­ok el­ve­szí­tet­ték be­le­szó­lá­su­kat a vas­út ügye­i­be. A MÁV sa­ját sze­mély­zet­tel és sa­ját költ­sé­gén üze­mel­tet­te a vas­utat, ame­lyért a rész­vény­tár­sa­ság ön­költ­sé­get té­rí­tett. Mi­vel ez az ös­­szeg csak rész­ben fe­dez­het­te az üze­mel­te­té­si költ­sé­ge­ket, az egy­re nö­vek­vő hév­há­ló­zat a MÁV-nak egy­re na­gyobb rá­fi­ze­tést je­len­tett. Ez a faj­ta el­szá­mo­lás vi­szont le­he­tő­vé tet­te, hogy a hév rész­vény­tár­sa­ság rész­vé­nyei jö­ve­del­mez­ze­nek (Hor­váth 1997:47–49). Ami­kor te­hát a rész­vény­tár­sa­ság gaz­dál­ko­dá­sát vizs­gál­juk, nem a vas­út tény­le­ges ki­adá­sa­it és be­vé­te­le­it lát­juk, csu­pán ma­gá­ét a rész­vény­tár­sa­ság­ét. Az ada­to­kat így nem sza­bad túl­ér­té­kel­ni, a rész­vé­nyek után fi­ze­tett osz­ta­lé­kok nagy­sá­ga azon­ban ál­ta­lá­ban a vál­lal­ko­zás si­ke­res­sé­gé­ről, il­let­ve si­ker­te­len­sé­gé­ről árul­ko­dik.
A Pozsony–Dunaszerdahely vas­út el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyi­re már az el­ső tel­jes üz­let­év­ben (va­gyis az 1896-os év­re) 4%-os osz­ta­lé­kot tud­tak fizetni.28 A rész­vé­nyek az 1899-es év­ben ér­ték el az en­ge­dély­ok­irat­ban is rög­zí­tett 5%-os kamatot,29 s ezt a szin­tet a két vas­úti rész­vény­tár­sa­ság 1902-ben be­kö­vet­ke­zett egye­sí­té­sé­ig meg­tar­tot­ták. A vas­út fő for­gal­mát a ga­bo­na­fé­lék és őr­le­mé­nyek ké­pez­ték. Szén­ből, ta­kar­mány­ból, trá­gyá­ból és épí­tő­anyag­ból is je­len­tős men­­nyi­sé­get szál­lí­tot­tak, bár nagy­ság­ren­dek­kel ke­ve­seb­bet, mint ga­bo­ná­ból. A vasú­to­vo­na­lon szál­lí­tott cu­kor­ré­pa men­­nyi­sé­ge is gyor­san nö­ve­ke­dett, de csak 1901-re ér­te el a ga­bo­na men­­nyi­sé­gét. A for­ga­lom az 1898-as üz­let­év­től kez­dett iga­zán nö­ve­ked­ni, amit az igaz­ga­tó­ság a díj­sza­bá­si in­téz­ke­dé­sek­kel ma­gya­rá­zott: „A leg­na­gyobb fel­len­dü­lés azon áruk­ban ál­lott be, me­lyek­nél leg­job­ban kell a ví­zi ver­sen­­nyel küz­de­nünk, és me­lyek­re tett díj­sza­bá­si in­téz­ke­dé­se­ink leg­in­kább vonatkoztak.”30 Mi­vel a vo­na­lon fő­ként me­ző­gaz­da­sá­gi ter­mé­nye­ket szál­lí­tot­tak, a szál­lí­tott men­­nyi­ség az évi ter­més­ho­zam­tól is füg­gött, il­let­ve ál­lan­dó­an szá­mol­ni kel­lett a fo­lya­mi szál­lí­tás kon­ku­ren­ci­á­já­val.
A hos­­szabb pá­lya­sza­ka­szú és na­gyobb épí­té­si költ­ség­gel épült Komá­rom–Dunaszerdahely vo­nal el­ső öt éve ke­vés­bé volt si­ke­res. A vo­nal­sza­kaszt már az el­ső tel­jes üz­let­év­ben nagy ár­víz­károk ér­ték, ezért a for­ga­lom egy tel­jes hó­na­pig szü­ne­telt. Az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek így csak 0,5%-kal kamatoztak.31 A kö­vet­ke­ző év­ben né­mi fel­len­dü­lést ho­zott, hogy a szál­lí­tá­si dí­jak csök­ken­té­sé­vel a fo­lya­mi ha­jó­zás­tól si­ke­rült a for­ga­lom egy há­nya­dát el­hó­dí­ta­ni, de a MÁV az ár­ví­zi ron­gá­lá­sok hely­re­ál­lí­tá­si költ­sé­ge­ként 16 056 fo­rin­tot szá­mí­tott fel a rész­vény­tár­sa­ság­nak. Az ös­­szeg nagy­sá­ga el­len a rész­vény­tár­sa­ság fellebezett, s egy ré­szét az épí­tő­vál­la­lat­ra há­rí­tot­ta. El­sőbb­sé­gi rész­vé­nye­i­nek ka­ma­tai csak 1,4%-osak voltak,32 s ez to­vább csök­kent. A vis­­sza­esést az 1899-ben is­mé­tel­ten be­kö­vet­ke­zett ár­víz idéz­te elő, ami mi­att a vas­út üze­mel­te­té­sét új­ból hos­­szú idő­re fel kel­lett füg­gesz­te­ni. Fő­ként a szén­szál­lí­tás csök­kent, mi­vel a szén­szál­lít­má­nyo­kat ví­zi út­ra terelték.33 Bár az 1901-es év­ben a vas­út már fenn­aka­dás nél­kül mű­kö­dött, s a szál­lít­má­nyok­ban né­mi nö­ve­ke­dés is be­állt (a leg­szem­be­tű­nőb­ben a cu­kor­ré­pa men­­nyi­sé­ge nőtt: 1547 ton­ná­ról 10 404 ton­ná­ra), az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek szel­vé­nye­it csak 1,5%-kal vál­tot­ták be.
A két vo­nal for­gal­mát ös­­sze­ha­son­lít­va meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy az 1901-es üz­let­év­ben a Pozsony–Dunaszerdahely sza­ka­szon két­szer an­­nyi árut és más­fél­szer több utast szál­lí­tot­tak, mint Ko­má­rom és Dunas­zer­da­he­ly kö­zött. Mind­két sza­ka­szon fő­ként me­ző­gaz­da­sá­gi ter­mé­nye­ket és ter­mé­ke­ket szál­lí­tot­tak, míg azon­ban a Komárom–Dunaszerdahely vo­na­lon a men­­nyi­ség szem­pont­já­ból az el­ső he­lyen a cu­kor­ré­pa, má­so­di­kon a ta­kar­mány­fé­lék, har­ma­di­kon pe­dig a ga­bo­na­fé­lék sze­re­pel­nek, a Pozsony–Dunaszerdahely sza­ka­szon a ga­bo­na­fé­lék ve­zet­nek, azo­kat pe­dig a cu­kor­ré­pa, a ta­kar­mány és a szén követi.34 A kü­lönb­sé­gek oka fel­te­he­tő­leg ab­ban ke­re­sen­dő, hogy a Komárom–Dunaszerdahely vo­nal szá­má­ra a ko­má­ro­mi ki­kö­tő na­gyobb kon­ku­ren­ci­át je­len­tett. A fo­lya­mi te­her­ha­jó­zás ugyan­is to­vább­ra is ké­pes volt meg­őriz­ni po­zí­ci­ó­it a ga­bo­na- és szén­szál­lí­tás te­rén, ám a Csal­ló­köz bel­se­jé­ből könnyebb volt el­ér­ni a vas­utat, s ez el­ső­sor­ban a Pozsony–Dunaszerdahely sza­kasz­nak ked­ve­zett.
A Komárom–Dunaszerdahely sza­kasz ter­mé­sze­tes foly­ta­tá­sát ké­pez­te az egy év­vel ko­ráb­ban meg­épült Pozsony–Dunaszerdahely vo­nal­nak, így a Komárom–Du­na­szer­dahely vas­út rész­vény­tár­sa­sá­gá­nak el­ső éves je­len­té­sé­ben jo­go­san me­rült fel a két pá­lya hi­va­ta­los egye­sí­té­sé­nek kérdése.35 Az egye­sí­tés­ről fo­lyó tár­gya­lá­sok ne­héz­ke­sen ha­lad­tak és csak 1901-ben fe­je­ződ­tek be. A fú­zi­ót az­zal in­do­kol­ták, hogy az egy­sé­ges díj­sza­bás­ok­kal a szál­lí­tá­si dí­ja­kat is ol­csób­bá le­het ten­ni, to­váb­bá, hogy a na­gyobb tár­sa­ság nyo­ma­té­ko­sab­ban igé­nyel­het jobb me­net­ren­de­ket. A meg­ál­la­po­dás egyik leg­fon­to­sabb ré­szét a nye­re­ség el­osz­tá­sá­nak fel­tét­elei ké­pez­ték. Mind­két vo­nal törzs­rész­vé­nyei he­lyett úja­kat ad­tak ki. A Pozsony–Dunaszerdahely vas­út törzs­rész­vé­nye­it az A, a Komárom–Dunaszerdahely vas­út­ét a B so­ro­za­tú­ak­kal cse­rél­ték fel. A meg­ál­la­po­dás nyil­ván a Komárom–Dunaszerdahely vo­nal kis nye­re­sé­ges­sé­ge mi­att a Pozsony–Dunaszerdahely hév ér­de­ke­it he­lyez­te előtérbe.36 Az egye­sü­lés mind­két rész­vény­tár­sa­ság szá­má­ra előn­­nyel járt. A Po­zsony–Ko­má­rom vo­nal tár­sa­sá­ga el­kezd­het­te törzs­rész­vé­nyei osz­ta­lé­ka­i­nak ki­fi­ze­té­sét, ami fő­képp a törzs­rész­vé­nye­ket jegy­ző te­le­pü­lé­sek­nek és me­gyék­nek je­len­tett hasz­not. A Komárom–Dunaszerdahely vas­út szá­má­ra az volt az egye­sü­lés leg­na­gyobb ho­za­dé­ka, hogy egy nye­re­sé­ge­sebb rész­vény­tár­sa­ság­hoz csat­la­ko­zott, mi­ál­tal az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek osz­ta­lé­kai is emel­ked­het­tek.
A két tár­sa­ság a kor­mány jó­vá­ha­gyá­sá­val az 1902-es üz­let­év­től egye­sül­ten mű­kö­dött, igaz, ide­ig­le­ne­sen még az en­ge­dély­ok­irat­ok egye­sí­té­se nél­kül. Az egye­sü­lés­nél a Pozsony–Dunaszerdahely vas­út rész­vény­tár­sa­sá­ga ját­szot­ta a fő sze­re­pet, amely mint­egy be­ke­be­lez­te a másikat.37 A két tár­sa­ság az egye­sí­tést és a két kü­lön tár­sa­ság meg­szű­né­sét az 1902. má­jus 30-án tar­tott együt­tes köz­gyű­lé­sen ha­tá­roz­ta el, ame­lyen egy­ben a „Po­zsony–Ko­má­ro­mi egye­sült he­lyi ér­de­kű vas­út rész­vény­tár­sa­ság” is meg­ala­kult. Az en­ge­dély­ok­irat­ok egye­sí­té­sét az 1904. évi XXIX. szá­mú tör­vény­cik­kely tet­te le­he­tő­vé. A jog­sza­bály a tár­sa­ság üzlet­be­ren­de­zé­si tő­ké­jét 6 506 000 ko­ro­ná­ban ál­la­pí­tot­ta meg, ami lé­nye­gé­ben a két jog­előd tő­ké­jé­nek együt­tes ös­­sze­ge. Az új rész­vény­tár­sa­ság alap­tő­ké­jét nem emel­ték meg, mert az egye­sí­tés nem vont ma­ga után sem­mi­lyen új épít­ke­zést (Magyar… 1905:166–177). A két tár­sa­ság még a kö­zös en­ge­dély­ok­irat meg­je­le­né­se előtt, 1903. au­gusz­tus 1-jé­vel egye­sí­tet­te, pon­to­sab­ban mér­sé­kel­te a díj­sza­bá­sa­it. Ol­csób­bá vál­tak a szol­gál­ta­tá­sok, és meg­kezd­het­ték az A tí­pu­sú törzs­rész­vé­nyek osz­ta­lé­ka­i­nak kifizetését.38
Az egye­sü­lés hi­va­ta­los évé­ben, 1904-ben, a szál­lí­tás­ban s ez­ál­tal a be­vé­te­lek­ben is csök­ke­nés mu­tat­ko­zott, amit az igaz­ga­tó­ság a rossz ter­més­sel ma­gya­rá­zott. 1905-től a be­vé­te­le­ket már az adók is ter­hel­ték, mi­vel 1905. má­jus 1-jén le­járt a vas­út szá­má­ra a szál­lí­tá­si adó­men­tes­ség, a MÁV üze­mel­te­té­si há­nyad­ként a brut­tó be­vé­tel 51,5%-át kapta.39
A vas­út jö­ve­del­me az 1904-es mély­pont­tól kezd­ve fo­ko­za­to­san nőtt. Az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek nö­vek­vő osz­ta­lé­kai mel­lett a szál­lí­tott men­­nyi­ség min­den fu­va­ro­zott áru­faj­tá­nál nö­ve­ke­dett, egye­dül a cu­kor­ré­pá­nál csök­kent. A kö­vet­ke­ző mély­pont 1908-ban kö­vet­ke­zett be az ös­­szes áru­faj­tá­nál, amit az igaz­ga­tó­ság a gyen­ge ter­més­sel magyarázott.40 A csal­ló­kö­zi vas­úti te­her­szál­lí­tás­ban 1908 után nagy kon­junk­tú­ra fi­gyel­he­tő meg, mi­vel sok­szo­ro­sá­ra nőtt a cu­kor­ré­pa és egyéb me­ző­gaz­da­sá­gi ter­mé­nyek men­­nyi­sé­ge. A nö­ve­ke­dés­nek kö­szön­he­tő­en az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek 1912-ben el­ér­ték az 5%-os ka­ma­to­zást, s az A so­ro­za­tú törzs­rész­vé­nyek 2,6%-os oszta­lék­ki­fi­ze­té­se után ju­tott még az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek osz­ta­lék­hát­ra­lé­ká­nak tör­lesz­té­sé­re is, amit a kö­vet­ke­ző évek­ben még emel­ni is tudtak.41
A nö­vek­vő for­ga­lom elő­idéz­te pót­be­ru­há­zá­sok fel­emész­tet­ték a vas­út tar­ta­lék­alap­ját, ezért az 1912. de­cem­ber 20-án tar­tott köz­gyű­lé­sen az alap­tő­ke meg­eme­lé­sét ha­tá­roz­ták el. A ke­res­ke­del­mi mi­nisz­té­ri­um az alap­tő­ke 500 000 ko­ro­ná­val, te­hát 7 006 000 ko­ro­ná­ra va­ló eme­lé­sét engedélyezte.42 Az eh­hez szük­sé­ges anya­gi esz­kö­zö­ket az Eisenbahn-Rentenbank frank­fur­ti bank bo­csá­tot­ta a rész­vény­tár­sa­ság rendelkezésére.43 Az 1913-as év rend­kí­vül ked­ve­ző szál­lí­tá­si ered­mé­nye­it je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ta, hogy az 1912-ben meg­ter­mett cu­kor­ré­pa egy ré­szét csak eb­ben az év­ben szál­lí­tot­ták a cu­kor­gyá­rak­ba. A jö­ve­de­lem nö­ve­ke­dé­sé­ből 2,5%-ot for­dí­tot­tak az el­sőbb­sé­gi rész­vé­nyek osztalékpótlására.44
A vas­út­vo­nal üze­mel­te­té­sét és gaz­dál­ko­dá­sát az el­ső vi­lág­há­bo­rú is nagy­ban be­fo­lyá­sol­ta. Az 1915. év vé­gé­re a vo­nal­hoz csat­la­ko­zó Somorja–Úszor he­lyi­ér­de­kű vas­úton is meg­in­dult a for­ga­lom, amely­nek épí­té­sé­hez az úszo­ri ál­lo­más bő­ví­té­sé­vel a csal­ló­kö­zi vas­út rész­vény­tár­sa­sá­ga is hoz­zá­já­rult. A há­bo­rús évek­ben fo­ko­za­to­san csök­kent a szál­lí­tott áru men­­nyi­sé­ge, ami leg­in­kább a két leg­na­gyobb áru­faj­tá­nál, a me­ző­gaz­da­sá­gi ter­mé­nyek­nél és a cu­kor­ré­pá­nál fi­gyel­he­tő meg. A ki­esést a ka­to­nai szál­lít­má­nyok és a sze­mély­for­ga­lom nö­ve­ke­dé­se és a há­bo­rú vé­ge fe­lé be­kö­vet­ke­zett so­ro­za­tos vi­tel­díj­eme­lés el­len­sú­lyoz­ta. A há­bo­rús kon­junk­tú­rát ezen a sza­ka­szon a vo­nal men­tén lé­te­sült fo­goly­tá­bor­ok is segítették.45 Az 1918-as üz­let­év­ről már csak hi­á­nyos je­len­tést tu­dott ten­ni az igaz­ga­tó­ság. A csal­ló­kö­zi vas­út a meg­ala­ku­ló Cseh­szlo­vá­kia te­rü­le­té­re ke­rült.
A vas­úti rész­vé­nyek ka­ma­tai – ös­­sze­ha­son­lít­va a töb­bi hév be­vé­te­le­i­vel – át­la­gos­nak te­kint­he­tők. A vas­út­épí­tés­be fek­te­tők nem vár­hat­ták pén­zük nagy ka­ma­to­zá­sát, a törzs­rész­vény-tu­laj­do­no­sok hely­ze­te pe­dig még bi­zony­ta­la­nabb volt. A csal­ló­kö­zi vi­ci­ná­lis nem tar­to­zott a leg­ros­­szab­bul mű­kö­dő he­lyi­ér­de­kű vas­utak kö­zé, kü­lö­nö­sen a há­bo­rú előt­ti évek­ben és a há­bo­rú alat­ti kon­junk­tú­ra esz­ten­de­i­ben volt si­ke­res.

A vas­út ha­tá­sa a tér­ség fej­lő­dé­sé­re

A vas­úti köz­le­ke­dés­nek a ré­gi­ó­ra gya­ko­rolt konk­rét ha­tá­sa­it ne­héz a tér­ség ál­ta­lá­nos fej­lő­dé­sé­től el­szi­ge­tel­ten meg­ra­gad­ni. A tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi fo­lya­ma­to­kat ugyan­is szá­mos té­nye­ző be­fo­lyá­sol­ja, ame­lyek bi­zo­nyos fo­kig egy­más­sal is köl­csön­ha­tás­ban van­nak, s kö­zü­lük a köz­le­ke­dés fon­tos, ám nem egye­dü­li té­nye­ző.
A me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés a mai Dél-Szlo­vá­kia te­rü­le­tén ép­pen a tár­gyalt idő­szak­ban vált egy­re in­kább bel­ter­jes­sé. Ko­má­rom me­gyé­ben a ter­mesz­tett cu­kor­ré­pa men­­nyi­sé­ge 1912-re az 1901–1905 köz­ti idő­szak át­la­gos ter­més­men­­nyi­sé­gé­nek több mint hét­sze­re­sé­re emel­ke­dett. Po­zsony me­gyé­ben ez a nö­ve­ke­dés há­rom­szo­ros volt, mi­vel itt már 1901 és 1905 kö­zött is ma­gas ho­za­mo­kat ér­tek el (Ma­gyar Statisztikai… 1924:276, 282). Eh­hez a nagy fel­len­dü­lés­hez min­den bi­zon­­nyal a vas­úti szál­lí­tás le­he­tő­sé­ge is hoz­zá­já­rult (Holec 1991:94).
A te­rü­let me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lé­sé­nek fej­lő­dé­se és a vas­úti for­ga­lom fel­len­dü­lé­se kölcsönös ha­tás­ban állt egy­más­sal és egy­mást fel­té­te­lez­te. Míg a vas­út se­gí­tett a me­ző­gaz­da­ság bel­ter­jes­sé vá­lá­sá­ban, a meg­növe­ke­dett me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés a vas­úti for­ga­lom nö­ve­ke­dé­sét idéz­te elő és ösz­tön­ző­leg ha­tott a vas­út­fej­lesz­tés­re is. A ré­gió ke­res­ke­del­mé­ben a vas­út ha­tá­sa fő­ként ab­ban mu­tat­ha­tó ki, hogy e vi­ci­ná­lis és a hoz­zá csat­la­ko­zó főbb vo­na­lak irá­nya egy­ben az áru áram­lá­sá­nak irá­nyát is meg­ha­tá­roz­ta. Az ál­lam a ta­ri­fa­ked­vez­mé­nyek ki­adá­sá­val pró­bál­ta be­fo­lyá­sol­ni, hogy mi­lyen le­gyen a szál­lí­tás irá­nya. A ked­vez­mé­nye­ket bi­zo­nyos áru­faj­ták­ra és meg­ha­tá­ro­zott cél­ál­lo­má­sok­ra ad­ták. A Csal­ló­köz ke­res­ke­del­mét fő­képp nyu­gat­ra, Bécs és Po­zsony fe­lé irá­nyí­tot­ták. Eb­ben nyil­ván sze­re­pet ját­szot­tak a ha­gyo­má­nyo­san ki­ala­kult pi­a­cok, hi­szen Bé­cset ví­zi úton már a vas­út ki­épü­lé­sét meg­elő­ző­en is vi­szony­lag kön­­nyen el le­he­tett ér­ni. A rom­lan­dó élel­mi­sze­re­ket, pél­dá­ul a te­jet és a va­jat azon­ban csak a vas­úti for­ga­lom meg­in­dul­tá­val le­he­tett el­jut­tat­ni a tá­vo­lab­bi bé­csi és más pi­a­cok­ra. 46
Az ipar fej­lő­dé­sét a vas­út a Csal­ló­köz­ben lé­nye­ge­seb­ben nem moz­dí­tot­ta elő, csu­pán egy na­gyobb üzem épült a vo­nal mel­lett. Fied­ler Já­nos 1898-ban 300 000 ko­ro­na be­fek­te­tés­sel Nagy­ta­ny­on len­ki­kés­zítőt ho­zott lét­re. A gyár ré­szé­re Ko­má­rom vár­me­gyé­ben (fő­ként a Csal­ló­köz­ben) 1000 hol­don ter­mesz­tet­ték a lent. Fied­ler kül­föld­re is szál­lí­tott (Borovszky 1895:265), de 1905-től Ko­má­rom­ban len­fo­nót is üze­mel­te­tett (Borovszky 1907:238).
A vas­út­nak a la­kos­ság­ra csak köz­ve­tett ha­tá­sa le­he­tett. Mi­vel nem in­dult meg az ipa­ro­so­dás, a la­kos­ság to­vább­ra is a me­ző­gaz­da­ság­ból élt. A né­pes­ség szá­ma sem ug­rott meg a vas­út men­tén, ha­nem to­vább­ra is az ad­di­gi ütem­ben nö­ve­ke­dett. A csal­ló­kö­zi te­le­pü­lé­se­ken csak Dunas­zer­da­he­ly­en volt na­gyobb szá­mú vas­úti al­kal­ma­zott, ahol a köz­le­ke­dés­ben fog­lal­koz­ta­tot­tak szá­ma (be­le­ért­ve más köz­le­ke­dé­si mó­do­kat is) 1910-ben 59 fő volt (Ma­gyar Statisztikai… 1913:974–975). A vas­út kö­ze­lebb hoz­ta a ci­vi­li­zá­ci­ót, és egy­sze­rűbb ös­­sze­köt­te­tést tett le­he­tő­vé két me­gye szék­he­lyei és te­le­pü­lé­sei kö­zött. A töb­bi vi­ci­ná­lis­hoz ha­son­ló­an el­ső­sor­ban he­lyi és re­gi­o­ná­lis ér­de­ke­ket szol­gált, de két me­gye­szék­hely ös­­sze­kö­té­sé­vel a me­gyék köz­ti jobb kom­mu­ni­ká­ci­ót is elő­se­gí­tet­te. A la­kos­ság fo­ko­za­to­san hoz­zá­szo­kott a vo­na­to­zás­hoz.
Erdősi a vas­út­épí­té­sek má­so­dik sza­ka­szá­ban épült mel­lék­vo­na­lak je­len­tő­sé­gét – a nem­zet­kö­zi köz­le­ke­dést és a gaz­da­sá­gi ér­de­ke­ket szol­gá­ló fővo­nak­kal el­len­tét­ben – „te­rü­let­fel­tá­ró” sze­re­pük­ben lát­ja. S bár e vo­na­lak nem vol­tak ké­pe­sek „sa­ját di­na­mi­ká­jú fej­lő­dé­si fo­lya­ma­to­kat ki­vál­ta­ni”, még­is „a mel­lék­vo­nal­há­ló­zat ös­­sze­kö­töt­te a ko­ráb­bi kis hord­ké­pes­sé­gű, fo­ga­tolt hely­kö­zi köz­le­ke­dés tá­vol­sá­gi korlátait, va­la­mint az előb­bi­re struk­tu­rá­ló­dott, alap­ve­tő­en autark mik­ro­re­gi­o­ná­lis von­zás­kör­ze­ti rend­szert, le­he­tő­vé tet­te, hogy az új köz­le­ke­dé­si vi­szo­nyo­kon be­lül ked­ve­ző hely­zet­be ke­rült te­le­pü­lé­sek kö­zül a leg­élet­ké­pe­seb­bek vál­ja­nak az új, na­gyobb te­rü­le­tű von­zás­kör­ze­tek központjaivá.”47 A Csal­ló­köz ese­té­ben új re­gi­o­ná­lis köz­pon­tok lét­re­jöt­té­ről nem be­szél­he­tünk, mi­vel a vas­út ele­ve a már meg­lé­vő köz­pon­to­kat kö­töt­te ös­­sze, de min­den bi­zon­­nyal to­vább erő­sí­tet­te azok po­zí­ci­ó­it.
Erdősi má­sutt ar­ra is rá­mu­tat, hogy míg a vas­úti fő­vo­na­lak mel­lett fej­lő­dő tér­sé­gek ala­kul­tak ki (né­pes­ség­kon­cent­rá­ci­ó­val, a mun­ka­erő drá­gu­lá­sá­val), a vas­út nél­kü­li tér­sé­gek pe­dig vis­­sza­fej­lőd­tek vagy el­ma­rad­tak (el­ván­dor­lás, vis­­sza­fej­lő­dő ter­me­lés), ad­dig a mel­lék­vo­na­lak men­tén stag­ná­ló vagy gyé­ren fej­lő­dő te­rü­le­tek ala­kul­tak ki. E te­rü­le­te­ken (mint a csal­ló­kö­zi vas­út men­tén is) nem nö­ve­ke­dett a la­kos­ság szá­ma, csu­pán stag­nált, de nőtt a la­kó­hely ér­té­ke, a tér­ség pe­dig stag­nált vagy eny­hén fej­lő­dött (Erdősi 1991:91–101). A Csal­ló­köz fej­lő­dé­sét és Erdősi té­zi­se­it egy­be­vet­ve meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy az ipar ala­ku­lá­sá­ra min­den­kép­pen a stag­ná­lás jel­lem­ző, de a me­ző­gaz­da­ság és a ke­res­ke­de­lem te­rü­le­tén a fej­lő­dés vi­tat­ha­tat­lan.

Ki­te­kin­tés a csal­ló­kö­zi vas­út 1918 utá­ni tör­té­ne­té­re

A csal­ló­kö­zi vas­út 1918 után a cseh­szlo­vák vas­út­há­ló­zat ré­szé­vé vált. Az újon­nan ke­let­ke­zett or­szág­ha­tár­ok el­vág­ták a Bu­da­pest irá­nyú dél-ko­má­ro­mi csat­la­ko­zás­tól, s Bécs fe­lé is ne­héz­ke­seb­bé vált a köz­le­ke­dés. Le­het­sé­ges csat­la­ko­zá­si út­vo­nal­ként a Po­zsony­ból ki­in­du­ló vas­út­vo­na­lak ma­rad­tak: az Ér­sek­új­vár–Ko­má­rom vas­út­vo­nal és az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén meg­épü­lő Komárom–Gúta he­lyi­ér­de­kű vas­út. A csal­ló­kö­zi vas­út ké­sőb­bi sor­sát a foly­to­nos mo­der­ni­zá­ció mel­lett a ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák is be­fo­lyá­sol­ták. Az 1965-ös nagy du­nai ár­víz 30 km vas­út­pá­lyát sem­mi­sí­tett meg. A gőz­moz­do­nyo­kat fel­vál­tó el­ső mo­tor­vo­nat­ok 1960-ban áll­tak for­ga­lom­ba, majd meg­je­lent az el­ső gyors­vo­nat is. A vas­út­vo­na­lat 1962-ben a Pozsony-Újváros pá­lya­ud­var­ra kap­csol­ták. A na­gyobb ál­lo­má­so­kon új ál­lo­más­épü­le­tek épül­tek: 1956-ban Ko­má­rom­ban, 1980-ban pe­dig Dunaszerdahelyen. A pá­lya­sza­kasz fel­épít­mény­ét 1957 és 1972 kö­zött fo­ko­za­to­san fel­újí­tot­ták, így nö­ve­ke­dett a pá­lya­se­bes­ség. Egyes pá­lya­sza­ka­szok fel­újí­tá­sá­ra a 1990-es évek ele­jén ke­rült sor, ez­után né­hány sze­mély­vo­na­tot se­bes­vo­nat vál­tott fel. Je­len­leg a tel­jes pá­lya­sza­ka­szon 18 sze­mély­vo­nat és 3 pár se­bes­vo­nat köz­le­ke­dik. So­kat­mon­dó azon­ban, hogy az uta­zá­si se­bes­ség 1996-ban csu­pán 39,4 km/h volt (100 rokov… 1996:5–13).

Be­fe­je­zés

Je­len ta­nul­mány a Po­zsony–Ko­má­rom he­lyi­ér­de­kű vas­út­vo­nal meg­épü­lé­sé­nek kö­rül­mé­nye­it és mű­kö­dé­si fel­tét­ele­it, va­la­mint a csal­ló­kö­zi ré­gi­ó­ra és an­nak la­kos­sá­gá­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát vá­zol­ja. A vas­út tör­té­ne­té­nek komp­lex igé­nyű meg­írá­sá­hoz az itt fel­hasz­nált for­rá­so­kon kí­vül szá­mos más adat fel­dol­go­zá­sá­ra és ér­té­ke­lé­sé­re len­ne szük­ség. Csak ily mó­don al­kot­hat­nánk plasz­ti­kus ké­pet a vas­út és a csal­ló­kö­zi ré­gió fej­lő­dé­se köz­ti köl­csön­ha­tás­ok­ról. A vas­út­vo­nal tör­té­ne­té­nek ala­po­sabb, ár­nyal­tabb meg­is­me­ré­se és is­mer­te­té­se a ré­gió tör­té­ne­té­nek egy újabb te­rü­le­tét tár­hat­ná fel, s a tér­ség ko­ra­be­li tár­sa­dal­mi, gaz­da­sá­gi, tá­gabb ér­te­lem­ben vett kul­tu­rá­lis és ci­vi­li­zá­ci­ós fo­lya­ma­ta­i­nak vizs­gá­la­ta a ré­gi­ó­ra ma is jel­lem­ző és azt má­ig for­má­ló je­len­sé­gek múlt­be­li moz­ga­tó­ru­gó­i­ra, oka­i­ra is fényt de­rít­het­ne. Az így ös­­sze­gez­he­tő is­me­ret­anyag eset­le­ges tör­té­net­tu­do­má­nyi ho­za­dé­kán túl a je­len­le­gi ré­gió­fej­lesz­té­si tö­rek­vé­sek szá­má­ra is tám­pon­to­kat szol­gál­tat­hat.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

100 rokov od prí­cho­du prvé­ho vlaku do Komár­na 1896–1996. Bratislava, Pre­vádz­ko­vé ria­di­te¾­stvo ŽSR, 1996.
Borovsz­ky Sa­mu: Ma­gyar­or­szág vár­me­gyéi és vá­ro­sai. Ko­má­rom vár­me­gye. Bu­da­pest, Or­szá­gos Mo­no­grá­fi­ai Tár­sa­ság, 1907.
Borovsz­ky Sa­mu: Ma­gyar­or­szág vár­me­gyéi és vá­ro­sai. Po­zsony vár­me­gye. Bu­da­pest, Apollo, 1895.
Bra­ti­slav­ský topo­gra­fic­ký le­xi­kon. Bratislava, Tatran, 1990.
Erdősi F.: A kom­mu­ni­ká­ció tér­szer­ke­ze­ta­la­kí­tó ha­tá­sai. Juss, 4. évf., 2. sz., Hód­me­ző­vá­sár­hely, 1991.
Erdősi F.: A vas­utak egy­ko­ri ha­tá­sa az or­szág tér­szer­ke­ze­té­re és ur­ba­ni­zá­ci­ó­já­ra. Köz­le­ke­dés­tu­do­má­nyi Szem­le, 39. évf., Bu­da­pest, 1989.
Holec, R.: Po¾no­hos­po­dár­stvo na Slo­ven­sku v pos­led­nej tre­ti­ne 19. storoèia. Bratislava, Veda, 1991.
Hons, S.: Deji­ny dopra­vy na území ÈSSR. Bratislava, Al­fa, 1975.
Hor­váth F.: A he­lyi­ér­de­kű vas­utak épí­té­se és üze­me Ma­gyar­or­szá­gon. In: Vas­út­his­tó­ria év­könyv 1996. 150 éves a ma­gyar vas­út. Bu­da­pest, MÁV, 1997.
Ko­má­rom Me­gyei Köz­löny, 11. évf., 51. sz., 1895. de­cem­ber 18.
Ko­má­rom Me­gyei Köz­löny, 12. évf., 14. sz., 1896. áp­ri­lis 1.
Ko­má­ro­mi La­pok, 1.évf., 1. sz., 1880. jú­ni­us 3.
Ko­má­ro­mi La­pok, 1. évf., 10. sz., 1880. szep­tem­ber 4.
Ko­má­ro­mi La­pok, 4. évf., 16. sz., 1883. áp­ri­lis 21.
Ko­má­ro­mi La­pok, 10. évf., 37. sz., 1889. szep­tem­ber 14.
Ko­má­ro­mi La­pok, 10. évf., 12. sz., 1889. már­ci­us 23.
Ko­má­ro­mi La­pok, 12. évf., 8. sz., 1891. feb­ru­ár 21.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 33. sz., 1893. au­gusz­tus 19.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 39. sz., 1893. szep­tem­ber 30.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 26. sz., 1893. jú­li­us 1.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 24. sz., 1893. jú­ni­us 17.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 40. sz., 1893. október 7.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 41. sz., 1893. ok­tó­ber 14.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 43. sz., 1893. ok­tó­ber 28.
Ko­má­ro­mi La­pok, 14. évf., 17. sz., 1893. áp­ri­lis 29.
Ko­má­ro­mi La­pok, 15. évf., 33. sz., 1894. au­gusz­tus 18.
Ko­má­ro­mi La­pok, 16. évf., 7. sz., 1895. feb­ru­ár 16.
Ko­má­ro­mi La­pok, 16. évf., 4. sz., 1895. ja­nu­ár 26.
Ko­má­ro­mi La­pok, 16. évf., 14. sz., 1895. áp­ri­lis 6.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf., 37. sz., 1896. szep­tem­ber 12.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf., 38. sz., 1896. szep­tem­ber 19.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf., 29. sz., 1896. jú­li­us 18.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17 évf., 25. sz., 1896. jú­ni­us 20.
Ko­má­ro­mi Lapok, 17. évf., 46. sz., 1896. no­vem­ber 14.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf., 47. sz., 1896. no­vem­ber 21.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf., 42. sz., 1896. ok­tó­ber. 24.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17.évf., 48. sz., 1896. no­vem­ber. 28.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf. 12. sz., 1895. már­ci­us 21.
Ko­má­ro­mi La­pok, 17. évf., 14. sz., 1896. áp­ri­lis 4.
Ma­gyar Sta­tisz­ti­kai Köz­le­mé­nyek. 66. kö­tet. A ma­gyar ko­ro­na or­szá­ga­i­nak 1901–1915-i me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lé­se. Bu­da­pest, 1924.
Ma­gyar Sta­tisz­ti­kai Köz­le­mé­nyek. 48. kö­tet, A ma­gyar ko­ro­na or­szá­ga­i­nak 1910. évi nép­szám­lá­lá­sa. 2. kö­tet, A né­pes­ség fog­lal­ko­zá­sa és na­gyi­pa­ri vál­la­la­tok községenkint. Bu­da­pest, 1913.
Ma­gyar Tör­vény­tár, 1904. évi tör­vény­cik­kek. Bu­da­pest. 1905.
Ma­gyar Tör­vény­tár, 1879–1880. Bu­da­pest, 1896.
Ma­gyar Tör­vény­tár, 1881. tör­vény­cik­kek. Bu­da­pest, 1896.
Ma­gyar Tör­vény­tár, 1887–1888. Bu­da­pest, 1898.
Ma­gyar­or­szá­gi Ren­de­le­tek Tá­ra. A Komárom–Dunaszerdahelyi he­lyi ér­de­kű vas­út­ra vo­nat­ko­zó en­ge­dély­ok­irat. 30. évf., I. köt., Bu­da­pest, 1896.
Ma­gyar­or­szá­gi Ren­de­le­tek Tá­ra. I. köt., 29. évf., Bu­da­pest, 1895.
Mach­ny­ik A.: Csal­ló­köz. Ta­nul­mány a hon­is­me­ret, ag­rár- és a szo­ci­ál­po­li­ti­ka kö­ré­ből. Po­zsony, Kalligram, 1993.
Maj­dán J.: He­lyi­ér­de­kű vas­utak és azok ki­épü­lé­se a Du­nán­tú­lon. Kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zés. Kéz­irat, Pécs, 1993.
Nyá­ri me­net­rend. Ér­vé­nyes 1897. máj. 1-ső nap­já­tól. Bu­da­pest, 1897.
Pal­las Nagy­le­xi­ko­na. IV. köt., Bu­da­pest, 1893.
Pres­sbur­ger Ze­i­tung. Morgenblatt, 132. évf., 230. sz., 1895. au­gusz­tus 23.
Purgina, J.: Vývoj želez­níc na Slo­ven­sku od roku 1837 so zre­te­¾om na Bratislavu. Bratislava, SAV, 1957.
Štepán, M.: Pøe­hled­né dìji­ny èes­ko­slo­ven­ských želez­níc 1824–1948. Praha, Doprav­ní nakladatelství, 1958.
Té­li me­net­rend. Érv. 1903. évi okt. hó 1-ső nap­já­tól. Bu­da­pest, MÁV, 1903.
Ti­sza I.: A ma­gyar ál­la­mi, ma­gán- és he­lyi­ér­de­kű vas­út­tár­sa­sá­gok fej­lő­dé­se 1896–1900 kö­zött. In: Ma­gyar vas­út­tör­té­net. 2. köt., Bu­da­pest, MÁV, 1996.
Út­mu­ta­tó. A ma­gyar és kö­zös közl. vál­la­lat hi­va­ta­los me­net­rend­köny­ve 1902. már­ci­us-áp­ri­lis. Bu­da­pest, MÁV, 1902.
Út­mu­ta­tó. A ma­gyar és kö­zös köz­le­ke­dé­si vál­la­lat hi­va­ta­los me­net­rend­köny­ve 1917. Bu­da­pest, MÁV, 1917.
Út­mu­ta­tó. A ma­gyar és kö­zös köz­le­ke­dé­si vál­la­lat hiva­ta­la­ta­los me­net­rend­köny­ve. Bu­da­pest, MÁV, 1899.
Vad­ker­ty­o­vá Katarína: Deji­ny cuk­ro­var­níc­ke­ho pri­e­mys­lu a pes­to­va­nia cuk­ro­vej repy na Slo­ven­sku (1800–1918). Bratislava, SAV, 1972.
Vas­din­­nyei P.–Seidl, J.: Vas­úti há­ló­za­tunk fej­lő­dé­se. In: Tech­ni­kai fej­lő­dé­sünk tör­té­ne­te 1867–1927. Bu­da­pest, Ma­gyar Mér­nök- és Épí­tész­egy­let, 1929.
Vas­úti és Köz­le­ke­dé­si Köz­löny, 23. évf., 86. sz., 1892. jú­li­us 16.
Vas­úti és Köz­le­ke­dé­si Köz­löny, 26. évf., 27. sz., 1895. már­ci­us 3.
Vas­úti és Köz­le­ke­dé­si Köz­löny, 26. évf., 121. sz., 1895. ok­tó­ber 9.
Vas­úti és Köz­le­ke­dé­si Köz­löny, 27. évf., 74. sz., 1896. jú­ni­us 19.
Vas­úti és Köz­le­ke­dé­si Köz­löny, 24 évf., 148. sz., 1893. de­cem­ber 10.
Vlas­ti­ved­ný slov­ník obcí na Slovensku. 1.köt., Bratislava, Veda, 1977.
Zelo­vich K.: A ma­gyar vas­utak tör­té­ne­te. In: A ma­gyar köz­le­ke­dés­ügy mo­nog­rá­fi­á­ja. Bu­da­pest, 1938.

A per­in­dí­tás

1923 no­vem­be­ré­ben az egy­há­zi bir­tok­ügy már egy má­sik bu­da­pes­ti hely­szí­nen volt meg­be­szé­lés tár­gya. Gaj­zá­gó Lász­ló főkor­má­ny­meg­bí­zott hi­va­ta­lá­ban ér­te­kez­let­re ke­rült sor, az il­le­té­kes kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi tiszt­vi­se­lők, jo­gá­szok és az egy­há­zi ér­de­kel­tek részvételével.18 A Gaj­zá­gó ál­tal ve­ze­tett hi­va­talt az­zal a cél­lal hoz­ta lét­re a kor­mány, hogy a va­gyo­ni sé­rel­me­ket el­szen­ve­dett ma­gyar ká­ro­sul­tak ügye­it ko­or­di­nál­ja, pe­re­ik meg­in­dí­tá­sá­ban és fo­lya­ma­tá­ban se­gít­sé­get nyújt­son. A kor­mány­meg­bí­zott most tá­jé­koz­tat­ni kí­ván­ta az egy­há­zi érin­tet­te­ket a pil­la­nat­nyi po­li­ti­kai és jo­gi hely­zet­ről an­nak ér­de­ké­ben, hogy azok el­dönt­hes­sék, kí­ván­nak-e pert in­dí­ta­ni a bé­ke­szer­ző­dés 250. cik­ke alap­ján a há­gai ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok előtt. A ta­nács­ko­zás­ra ek­kor már azért is ége­tő szük­ség volt, mi­vel ez év de­cem­ber 31-ével járt le az a ha­tár­idő, me­lyet a bí­ró­ság a pe­rek be­nyúj­tá­sá­nak vég­ső idő­pont­já­ul sza­bott. Az idő rö­vid­sé­ge mi­att el kel­lett most már min­den­kép­pen dön­te­ni, hogy jo­gi­lag le­het­sé­ges, gya­kor­la­ti­lag ta­ná­csos-e Há­gá­hoz for­dul­ni egy­há­zi ügyek­kel cseh­szlo­vák, ro­mán és ju­go­szláv re­lá­ci­ó­ban.
A jo­gi le­he­tő­sé­get il­le­tő­en egyér­tel­műbb volt a kép, hi­szen a 250. cikk a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok il­let­ve in­téz­mé­nyek utód­ál­lam­ok­ban el­szen­ve­dett va­gyo­ni sé­rel­me­it jog­ta­lan­nak mond­ta ki. A pe­rek alap­já­ul szol­gá­ló cik­kely rö­vid elem­zé­se előtt ves­sünk egy pil­lan­tást a bé­ke­szer­ző­dés egy má­sik pa­ra­gra­fu­sá­ra, a 232.-re. Ez a pont a há­bo­rú ál­tal oko­zott ká­ro­kért a ma­gyar ál­lam­pol­gá­ro­kat is fe­le­lős­sé tet­te, s meg­ad­ta a Szö­vet­sé­ges és Tár­sult Ha­tal­mak­nak a jo­got, hogy vis­­sza­tart­sák és fel­szá­mol­ják a te­rü­le­tü­kön le­vő és a bé­ke­szer­ző­dé­sek élet­be­lé­pé­se­kor a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok tu­laj­do­ná­ban ál­ló va­gyont. A 250. cikk ép­pen eh­hez a pa­ra­gra­fus­hoz vi­szo­nyul, mi­kor ér­vé­nye alól ki­vé­telt ál­la­pít meg. Ki­mond­ta, hogy a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok­nak a volt Osztrák–Magyar Mo­nar­chia te­rü­le­tén fek­vő „ja­vai, jo­gai és ér­de­kei” nem es­het­nek le­fog­la­lás és fel­szá­mo­lás alá. Egy pél­dá­val meg­vi­lá­gít­va ez an­­nyit je­len­tett, hogy a ro­mán kor­mány a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok­nak a Bu­ka­rest­ben lé­vő ja­va­it a 232. cikk alap­ján fel­szá­mol­hat­ta, de nem te­het­te ugyan­ezt az Er­dély­ben lé­vő ja­vak­kal. A men­tes­ség ki­ter­jedt úgy a bé­ke­szer­ző­dés élet­be­lé­pés­ét kö­ve­tő, mint az azt meg­elő­ző idő­re, te­hát vis­­sza­me­nő­le­ges ha­tál­­lyal bírt. Ti­los volt esze­rint a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok va­gyo­ná­ra kény­szer­rend­sza­bá­lyo­kat fo­ga­na­to­sí­ta­ni, ha még­is meg­tör­tént, ak­kor meg kel­lett szűn­tet­ni. Min­den 1918. no­vem­ber 3-tól a bé­ke­szer­ző­dés élet­be­lép­té­ig ho­zott rend­sza­bályt, amely ki­sa­já­tí­tást, zár alá vé­telt, kény­szer­ke­ze­lést ren­delt el, az em­lí­tett jog­sza­bály ér­tel­mé­ben ér­vény­te­le­ní­te­ni kel­lett, és ab­ban az ál­la­pot­ban kel­lett vis­­sza­ad­ni tu­laj­do­no­sá­nak, amely­ben azok e rend­sza­bály­ok előtt vol­tak (Térfi 1922:197–250).
Ami­kor a ma­gyar bé­ke­kül­dött­ség Pá­rizs­ban a bé­ke­fel­té­te­lek fen­ti­e­ket is tar­tal­ma­zó el­ső vál­to­za­tát át­vet­te, a cik­kelyt „oá­zis­”-ként jel­le­mez­te a szer­ző­dés „si­va­ta­gá”-­ban, egyet­len olyan ren­del­ke­zés­nek, amely meg­fe­lel a le­győ­zöt­tel szem­be­ni mél­tá­nyos­ság kö­ve­tel­mé­nye­i­nek. Fel­hív­ták vi­szont a nagy­ha­tal­mak fi­gyel­mét a 250. cikk bi­zo­nyos hi­á­nyos­sá­ga­i­ra. Utal­tak rá, hogy e pa­ra­gra­fust ki le­het ját­sza­ni olyan jog­sza­bály­ok se­gít­sé­gé­vel, me­lyek elv­ben a jog­sza­bályt al­ko­tó ál­lam sa­ját pol­gá­ra­i­ra is vo­nat­koz­nak, a gya­kor­lat­ban azon­ban csak­is a ma­gyar ál­lam­pol­gár­okon haj­ta­nák vég­re. Pél­da­ként az in­gat­lan­tör­vé­nye­ket, el­ső­sor­ban a föld­re­for­mo­kat em­lí­tet­ték, me­lyek a ta­pasz­ta­lat sze­rint ki­fe­je­zet­ten a ma­gya­rok, il­let­ve ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok el­len irá­nyul­tak, hi­szen pél­dá­ul a Fel­vi­dé­ken szin­te ki­zá­ró­lag csak ők a bir­to­ko­sok. A de­le­gá­ció kö­zöl­te azt is, hogy e cikk nem tar­tal­maz ren­del­ke­zést a jog­ta­lan in­téz­ke­dé­sek ál­tal oko­zott károk meg­té­rí­té­sé­ről, sem pe­dig ar­ról, hogy mi tör­té­nik ha a jog­ta­la­nul le­fog­lalt va­gyon ter­mé­szet­ben vis­­sza nem ad­ha­tó. Eb­ből ki­fo­lyó­lag azt ja­va­sol­ták, hogy a vis­­sza­adá­si kö­te­le­zett­ség­ből ere­dő vi­tás kér­dé­sek­ben, va­la­mint a kár­té­rí­tés­sel kap­cso­la­tos kér­dé­sek­ben dön­tő­bí­ró­sá­gi el­já­rás­nak le­gyen he­lye (Danilovics 1927).
A ma­gyar ponto­sí­tá­si igény­re 1920. má­jus 6-i kel­te­zés­sel fo­gal­maz­ták meg a vá­lasz­jegy­zé­ket. A dön­tő­bí­ró­ság­gal kap­cso­la­tos ja­vas­la­tot il­le­tő­en nem volt az an­tant­ha­tal­mak­nak el­len­ve­té­se, így a 250. cik­ket ki­egé­szí­tet­ték az­zal, hogy a vis­­sza­adá­si kö­te­le­zett­ség te­kin­te­té­ben fel­me­rü­lő vi­ták el­dön­té­se vé­gett ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok­hoz le­hes­sen for­dul­ni. Ez azért is je­len­tős mó­do­sí­tás volt, mert az oszt­rák bé­ke­szer­ző­dés vo­nat­ko­zó cik­ke, az egyéb­ként azo­nos szö­veg mel­lett, nem fog­lalt ma­gá­ba ha­son­ló ren­del­ke­zést. A kár­pót­lá­si kö­te­le­zett­sé­get azon­ban a ki­bő­ví­tett pa­ra­gra­fus sem em­lí­tet­te, de ma­gyar ér­tel­me­zés sze­rint, mi­vel a jog­sza­bály a kor­lá­to­zá­sok előt­ti ál­la­pot­ban va­ló vis­­sza­adást ren­del­te el, eb­ből az kö­vet­ke­zik, hogy ha a ter­mé­szet­be­ni vis­­sza­adás nem vol­na le­het­sé­ges, ak­kor ezért és az oko­zott ká­ro­kért az utód­ál­lam­ok kár­té­rí­tés­sel tar­toz­nak.
A föld­re­form­ok­kal kap­cso­la­tos fel­ve­tés­re sem kap­tak egy­ér­tel­mű­en meg­nyug­ta­tó vá­laszt, mi­vel ér­tel­me­zé­si kér­dés­nek je­len­tet­ték ki, hogy a föld­re­form­ok alak­já­ban esz­kö­zölt föld­tu­laj­don el­vo­ná­sok és kor­lá­to­zá­sok a 250. cikk­ben em­lí­tett ti­lal­mas rend­sza­bály­ok kö­zé so­rol­ha­tók-e be (Danilovics 1927).
Lát­hat­juk mind­ezek­ből, hogy a 250. cikkel kap­cso­la­tos kü­lön­bö­ző ér­tel­me­zé­si le­he­tő­sé­gek meg­le­he­tő­sen tág te­ret kap­tak. Jo­gá­szi kö­rök­ben, bel- és kül­föld­ön egy­aránt gya­ko­ri volt az a vé­le­ke­dés, hogy a tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés meg­fo­gal­ma­zá­sai meg­le­he­tő­sen szak­sze­rűt­le­nek, pon­tat­la­nok, hi­á­nyo­sak, s ez szá­mos vi­tá­ra ad al­kal­mat. A bé­ke­szer­ző­dés lét­re­ho­zói mind­ezt ke­zel­ni pró­bál­va úgy ha­tá­roz­tak, hogy a vi­ták el­dön­té­sét a ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok­ra bíz­zák, mely­nek ked­ve­ző íté­le­te­i­ben, a 250. cikk ere­jé­ben a ma­gyar ká­ro­sul­tak erő­sen bíz­tak, hi­szen „ha az nem a vesz­te­se­ket szol­gál­ná, ak­kor a 250. cikk gya­kor­la­ti je­len­tő­sé­gét el­vesz­te­né, s a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok föld­bir­tok­re­form és már hang­za­tos jel­sza­vak ürü­gye alatt meg­foszt­ha­tók len­né­nek ingatlanjavaiktól” (Alkér 1927:142).
Az em­lí­tett ér­te­kez­le­ten Gaj­zá­gó kor­mány­meg­bí­zott fel­szó­lí­tot­ta a je­len­lé­vő egy­há­zi ér­de­kel­te­ket, hogy nyi­lat­koz­za­nak a per­rel kap­cso­la­tos ál­lás­pont­juk­ról, va­gyis hogy for­dul­nak-e Há­gá­hoz a kér­dé­ses va­gyo­nuk ál­la­gá­nak meg­óvá­sa, el­vont jö­ve­del­me­ik ki­szol­gál­ta­tá­sa vé­gett ar­ra az idő­re, amely alatt a be­ne­fi­ci­um él­ve­ze­te ká­non­jo­gi­lag őket meg­il­le­ti, Esz­ter­gom ese­té­ben az eset­le­ges diszmembrációig, és a va­gyon 1500. ká­non sze­rin­ti fel­osz­tá­sá­ig. Hang­sú­lyoz­ta Gajzágó, hogy a jog­or­vos­la­ti le­he­tő­sé­get csak ma­guk a bir­to­ko­sok ve­he­tik igény­be, a ma­gyar ál­lam nem le­het fel­pe­res a bí­ró­ság előtt, ezért szük­sé­ges az ér­de­kel­tek leg­köz­vet­le­nebb köz­re­mű­kö­dé­se, per­be­li rész­vé­te­le, mert jo­ga­i­kat a kor­mány egye­dül meg­vé­de­ni nem vol­na ké­pes. A pe­rek ki­lá­tá­sa­i­val kap­cso­lat­ban hoz­zá­tet­te, hogy nincs olyan per, mely­nek ne len­né­nek koc­ká­za­tai, de az utód­ál­lam­ok­ban ve­szé­lyez­te­tett ér­de­ke­i­ket il­le­tő­leg egy per meg­in­dí­tá­sa ál­tal nincs sok ve­szí­te­ni va­ló­juk. „A bé­kés meg­egye­zés­re ugyan­is a hu­szi­ta li­be­rá­lis Cseh­szlo­vá­ki­á­val, a gö­rög­ke­le­ti Ro­má­ni­á­val és Szer­bi­á­val nem sok ki­lá­tá­sunk le­het. Az eset­le­ges tár­gya­lá­sok ked­ve­ző ki­me­ne­tel­ét a pe­rek csak gyor­sít­hat­ják, mert azok anya­ga nem olyan lesz, amit az utód­ál­lam­ok szí­ve­sen hagy­ná­nak in lon­gum et latum Eu­ró­pa szí­ne előtt tárgyalni.”19
Az egy­ház kép­vi­se­lői a ma­guk ré­szé­ről a kor­mány egy­ér­tel­mű per­re va­ló buz­dí­tá­sá­val szem­ben nem hoz­tak fel el­len­ér­ve­ket, sőt a per irán­ti erős haj­lan­dó­sá­gu­kat nyil­vá­ní­tot­ták ki, így az ér­te­kez­let a kér­dést egy­han­gú­lag igen­le­ge­sen dön­töt­te el. A dön­tést ha­ma­ro­san tett kö­vet­te, és 1923 de­cem­be­ré­ben a Magyar–Csehszlovák Ve­gyes Dön­tő­bí­ró­ság elé ki­lenc ma­gyar egy­há­zi ja­va­dal­mas nyúj­tott be ke­re­se­tet a cseh­szlo­vák ál­lam el­len. A fel­pe­re­sek a kö­vet­ke­zők vol­tak: csor­nai pre­mont­rei rend (300 kat. hold – 150 000 arany­ko­ro­na ér­ték), zir­ci cisz­ter­ci­ta rend (1455 kat. hold – 251 000 arany­ko­ro­na ér­ték), pan­non­hal­mi Be­ne­dek-rend (4226 kat. hold – 1 460 000 arany­ko­ro­na ér­ték), Győ­ri káp­ta­lan (255 kat. hold – 150 000 arany­ko­ro­na ér­ték), Esz­ter­go­mi ér­sek­ség (51 315 kat. hold – 100 000 000 arany­ko­ro­na ér­ték), Köz­pon­ti pap­ne­vel­de (566 kat. hold – 200 000 arany­ko­ro­na ér­ték), Esz­ter­go­mi sze­mi­ná­ri­um (5112 kat. hold – 6 500 000 arany­ko­ro­na ér­ték), Esz­ter­go­mi fő­káp­ta­lan (30 987 kat. hold – 35 000 000 arany­ko­ro­na ér­ték), Rad­nai Far­kas püs­pök a ki­uta­sí­tá­sa utá­ni jö­ve­del­me­ket pe­rel­te.
A ke­re­set­ben cél­ként azt az el­vá­rást fo­gal­maz­ták meg, hogy a dön­tő­bí­ró­ság ál­tal ho­zan­dó íté­le­tek meg­szűn­tes­sék a ja­va­dal­mi bir­to­kok jog­ta­lan ál­la­mi ke­ze­lé­sét és vissza­jut­tas­sák azo­kat jo­gos tu­laj­do­no­sa­i­nak, a ma­gyar egy­há­zi in­téz­mé­nyek­nek, il­let­ve, hogy az el­ma­radt jö­ve­del­me­kért, fel­sze­re­lé­sért, ál­lat­ál­lo­mány­ért és egyéb ká­ro­kért kár­té­rí­tést ítél­je­nek meg. Ma­gyar fel­fo­gás sze­rint az egy­há­zi bir­to­kok tu­laj­don­jo­ga nem le­he­tett vi­ta tár­gya a bí­ró­ság előtt, hi­szen a te­lek­köny­vek­ben vál­to­zás nem tör­tént, a le­fog­la­lás és zár­lat nem je­len­tett ál­la­mi ki­sa­já­tí­tást, így a bir­to­kok jo­gi­lag to­vább­ra is a ja­va­dal­ma­sok tu­laj­do­nát ké­pez­ték. Az egy­há­zi pe­rek­ben a kár­té­rí­tés mel­lett te­hát nem a tu­laj­don­ba-, ha­nem a bir­tok­ba­he­ly­e­zést kö­ve­tel­ték a károsultak.20
Az azo­nos cé­lok és a kö­zös egy­há­zi jel­leg el­le­né­re a szó­ban for­gó pe­rek sok vo­nás­ban el is tér­tek egy­más­tól, me­lyek mi­att a bí­ró­ság­nak nem le­he­tett az ese­tek­kel „egy cso­mag­ban” fog­lal­koz­nia. Vol­tak köz­tük jo­gi­lag tisz­tább és bo­nyo­lul­tabb ügyek. A győ­ri káp­ta­la­né pél­dá­ul a ke­vés­bé ös­­sze­tet­tek kö­zé tar­to­zott, mi­vel itt a ja­va­dal­mas szék­he­lye és egész jog­ha­tó­sá­gi te­rü­le­te Ma­gyar­or­szá­gon volt, csak a bir­to­kok egyes ré­szei fe­küd­tek el­sza­kí­tott ré­sze­ken, ne­ve­ze­te­sen a Csal­ló­köz­ben, ezért egy­ér­tel­mű volt a tu­laj­do­nos bir­to­kok­hoz va­ló jo­ga. A szer­ze­tes­ren­dek kér­dé­se már nem volt en­­nyi­re tisz­ta kép­let, ugyan­is azok­nak a te­vé­keny­sé­ge a Fel­vi­dék­re is ki­ter­jedt, ott is ren­del­kez­tek köz­pon­tok­kal, há­zak­kal, ami fel­ve­tet­te ezek jo­ga­it is a Szlo­vá­ki­á­ban ta­lál­ha­tó tu­laj­don­hoz. A szer­ze­tes­ren­dek ese­té­ben el­ső­sor­ban a rend­fő­nök, il­let­ve a ren­di köz­pont va­gyon­hoz fű­ző­dő jo­ga­i­val le­he­tett ér­vel­ni.
A té­mán­kat je­len­tő Esz­ter­go­mi ér­sek­sé­get te­kint­ve ha­son­ló volt a hely­zet, mi­vel an­nak te­rü­le­te a ha­tár­vo­nal ál­tal ket­té­sza­kadt, és az észa­ki ol­dal­ra 1922-ben ad­mi­niszt­rá­tor ne­vez­te­tett ki, aki­nek a ré­szé­ről a bir­to­kok jö­ve­del­mé­re a fel­vi­dé­ki te­rü­let költ­sé­ge­i­nek fe­de­zé­se okán szin­tén igény fo­gal­ma­zó­dott meg. Az ad­mi­niszt­rá­tor ki­ne­ve­zé­se mi­att így az ér­sek sé­rel­mei bi­zo­nyos mér­ték­ben le­tom­pul­tak, hi­szen a fel­vi­dé­ki rész­re egy ká­non­jo­gi­lag el­is­mert, az egy­ház­me­gye te­rü­le­tén jog­ha­tó­ság­gal bí­ró fő­pász­tor ke­rült. Esz­ter­gom ér­ve­lé­sét mind­ez gyen­gí­tet­te, de mi­vel az ér­sek­ség kor­mány­za­ti dis­zmem­brá­ci­ó­já­ra még nem ke­rült sor, a be­ne­fi­ci­um jo­gi egy­sé­ge és osz­tat­lan­sá­ga, va­la­mint az ér­sek­ség, káp­ta­lan és sze­mi­ná­ri­um tu­laj­do­no­si jo­gai vi­tán felül áll­tak, a per­lés és a po­zi­tív ered­mény le­he­tő­sé­ge eb­ben az eset­ben is meg­volt.
Az egy­há­zi pe­rek kö­zött egye­dül­ál­ló volt a ko­ráb­ban már em­lí­tett Rad­nai Far­kas püs­pök ügye, aki a besz­ter­ce­bá­nyai püs­pö­ki szék­ből va­ló el­tá­vo­lí­tá­sá­tól az új püs­pö­ki ki­ne­ve­zé­sig ter­je­dő idő­szak jö­ve­del­me­it perelte.21
A fel­pe­re­sek hely­ze­té­nek kü­lön­bö­ző­sé­ge mi­att te­hát a bí­ró­ság az ese­te­ket kü­lön vizs­gál­ta és kü­lön is kel­let dön­tést hoz­nia, de egy­sé­ge­sen ke­zel­te mind­egyi­ket ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy egy­há­zi mi­nő­sé­gü­ket fi­gyel­men kí­vül hagy­va, a fel­pe­re­sek mint ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok, mint ma­gán­jo­gi per­ala­nyok áll­tak a bí­ró­ság előtt (Geőcze 1927:28).

Az ügy fej­le­mé­nyei 1923 és 1928 kö­zött

A Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­be­ni pres­­szi­ó­nak szánt pe­rek meg­in­dí­tá­sá­val az esz­ter­go­mi bir­to­kok ügyét egy­elő­re nem si­ke­rült a meg­ol­dás fe­lé moz­dí­ta­ni. A per­ben ér­de­kes mó­don egy egész év­ti­ze­den át, 1934 ta­va­szá­ig gya­kor­la­ti­lag szin­te sem­mi elő­re­lé­pés nem tör­tént, ed­dig az idő­pon­tig még ér­de­mi tár­gya­lás­ra sem ke­rült sor. A hos­­szú ké­se­de­lem el­ső­sor­ban az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a bí­ró­ság tu­da­to­san vá­ra­ko­zó ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett. Az ügy pe­ren kí­vü­li meg­ol­dá­sát re­mél­ték, és ez­zel együtt azt, hogy nem lesz szük­ség a vi­lá­gi és egy­há­zi jog kom­pe­ten­ci­á­lis prob­lé­má­i­nak in­go­vá­nyos ta­la­já­ra lép­ni­ük. Tisz­te­let­ben kí­ván­ták tar­ta­ni azt az egy­ház­jo­gi fel­fo­gást, hogy el­ső­sor­ban a Va­ti­kán­nak kell dön­te­nie az egy­há­zi bir­to­kok­nak a tri­a­no­ni szer­ző­dés­sel meg­vál­to­zott va­gyo­ni vi­szo­nyai fe­lől és bíz­tak ab­ban, hogy Ró­ma és Prá­ga meg­egye­zés­re tud jut­ni a kér­dés­ben. Ezt a meg­egye­zést azon­ban csak idő­igé­nyes tár­gya­lá­si fo­lya­mat előz­het­te meg, hi­szen a cseh­szlo­vák ál­lam meg­ala­ku­lá­sa óta lé­te­ző egy­ér­tel­mű­en fe­szült két­ol­da­lú vi­szony is a ren­de­zé­sé­re várt még. A bí­ró­ság vá­ra­ko­zott, a dip­lo­má­ci­ai vi­szony ren­de­zé­se hú­zó­dott, az évek pe­dig tel­tek.
Az idő mú­lá­sa a pert il­le­tő­en tö­ké­le­te­sen meg is fe­lelt Prá­ga el­kép­ze­lé­se­i­nek, hi­szen az eset­le­ges kel­le­met­len íté­le­tet sze­ret­ték vol­na el­ke­rül­ni. A cseh­szlo­vák dip­lo­má­cia a bí­ró­sá­gi tár­gya­lás ki­tű­zé­sé­nek kés­lel­te­té­se ér­de­ké­ben min­den esz­közt igény­be vett, töb­bek kö­zött éve­ken át ar­ról in­for­mál­ták a bí­ró­ság sváj­ci el­nö­két Hen­ry Schreibert, hogy a per tár­gyát ké­pe­ző ja­vak te­kin­te­té­ben be­lát­ha­tó időn be­lül meg­egye­zés fog lét­re­jön­ni a Vatikánnal.22 Ar­ra is rend­sze­re­sen al­kal­mat ta­lál­tak, hogy a bir­tok­ügy el­dön­té­sé­ben Há­ga mel­lett leg­alább ak­ko­ra je­len­tő­ség­gel bí­ró té­nye­zőt a Szent­szé­ket a ma­gyar egy­há­zi ja­va­dal­ma­sok­nak a nem­zet­kö­zi bí­ró­ság előtt tör­tént fel­lé­pé­se el­len han­gol­ják. Bar­cza Gyö­rgy va­ti­ká­ni kö­vet több­ször je­len­tet­te Bu­da­pest­nek, hogy a cseh­szlo­vák dip­lo­ma­ták­nak, ku­ri­á­lis bí­bo­ro­sok előtt han­goz­ta­tott ál­lí­tá­sa sze­rint a ma­gyar egy­há­zi ja­va­dal­ma­sok a pe­re­ik­kel ki akar­ják von­ni a va­gyon­jo­gi kér­dé­sek ren­de­zé­sé­nek jo­gát a Szent­szék ke­zé­ből, és azt la­i­kus nem­zet­kö­zi bí­ró­ság­ra igye­kez­nek ru­ház­ni. A ma­gya­rok lé­pé­se a cseh­szlo­vák lo­gi­ka sze­rint an­nál is in­kább sé­rel­mes Ró­má­ra néz­ve, mi­vel a nem­zet­kö­zi bí­ró­ság egy olyan bé­ke­szer­ző­dés alap­ján ítél­ke­zik, amely­nek meg­ho­za­ta­lá­ban a Szent­szék nem vett, nem ve­he­tett részt, és amely­nek ha­tá­ro­za­tai, így pél­dá­ul a 250. cikk az egy­há­zi ja­vak­ra nem alkalmazhatók.23
A cseh­szlo­vák dip­lo­má­cia ez­zel az ügyes tak­ti­ká­val a Va­ti­kán ér­zé­keny pont­já­ra ta­pin­tott rá. A pe­rek­kel kap­cso­la­tos kom­pe­ten­cia­fél­tés a cseh­szlo­vák ér­ve­lés­től füg­get­le­nül is lé­te­zett a pá­pai ud­var kö­re­i­ben, és Cser­noch bí­bo­ros­nak, va­la­mint a ma­gyar kül­po­li­ti­ká­nak nem kis erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy meg­győz­zék Ró­mát a per­in­dí­tás he­lyes­sé­gé­ről. Hang­sú­lyoz­ták a Kú­ria előtt, hogy jo­go­sul­tak vol­tak pe­re­ik­kel dön­tő­bí­ró­ság­hoz for­dul­ni anél­kül, hogy ez­ál­tal a Szent­szék ér­de­ke­i­vel szem­be­for­dul­tak vol­na. Sőt a pe­rek cél­ja har­mo­ni­zál a Va­ti­kán jól fel­fo­gott ér­de­ke­i­vel, mi­vel az nem más, mint­hogy az íté­le­tek meg­szűn­tes­sék a bir­to­kok min­den két­sé­gen felül ál­ló jog­ta­lan ál­la­mi ke­ze­lé­sét és vis­­sza­jut­tas­sák azo­kat jo­gos egy­há­zi tu­laj­don­ba. A per az egyik le­he­tő­ség en­nek el­éré­sé­hez, amely egy­ál­ta­lán nem érin­ti a Szent­szék 1500. ká­no­non ala­pu­ló jo­gát a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­re eső egy­ház­ré­szek eset­le­ges új be­ren­de­zé­sé­re és az egy­há­zi va­gyo­nok­nak az új be­ren­de­zés ál­tal szük­sé­ges­sé vá­ló el­osz­tá­sá­ra néz­ve. A pe­rek e kér­dés­re ma­gyar vé­le­mény sze­rint a leg­tá­vo­lab­bi be­fo­lyást sem gya­ko­rol­ják, de ha eset­leg még­is, ak­kor csak jó irány­ban, hi­szen a va­gyon bí­rói íté­let­tel va­ló vis­­sza­ju­tá­sa ked­ve­zőb­bé ten­né a Szent­szék hely­ze­tét, hi­szen ez eset­ben az egy­há­zi ké­zen lé­vő bir­to­kok­kal ál­la­mi le­fog­la­lás­tól men­te­sen ren­del­kez­né­nek a felosztáskor.24
Cser­noch prí­más, bár a per meg­in­dí­tá­sát szük­sé­ges­nek és hasz­nos­nak vél­te, ő sem el­ső­sor­ban ezen az úton vár­ta a prob­lé­ma meg­ol­dá­sát. Job­ban bí­zott Ró­ma le­he­tő­sé­ge­i­ben, me­lyek se­gít­sé­gé­vel úgy gon­dol­ta hogy ta­lán ki le­het kény­sze­rí­te­ni egy mél­tá­nyos va­gyo­ni ren­de­zést. Tisz­tá­ban volt vi­szont az­zal is, hogy Ró­ma – még ha a ma­gyar egy­ház mel­lett is áll a cseh­szlo­vák kor­mán­­nyal szem­ben – nyo­más­gya­kor­ló esz­kö­zei kor­lá­to­zot­tak, és szin­te csak a dis­zmem­brá­ció ha­lo­ga­tá­sá­val vagy a nun­ci­us vis­­sza­hí­vá­sá­val le­het Prá­gát az egy­ház­nak is meg­fe­le­lőbb út­ra te­rel­ni. Az utób­bi al­kal­ma­zá­sá­ra csu­pán a prí­más ked­vé­ért nem volt sok esély, de az előb­bit il­le­tő ma­gyar ké­rést a Va­ti­kán is res­pek­tál­ni lát­szott. Cser­noch már az 1920-as ró­mai út­ja al­kal­má­val, és ké­sőbb is több­ször kér­te, hogy a „cse­hek” in­dít­vá­nyá­ra sem­mi­fé­le egy­ház­kor­mány­za­ti vál­toz­ta­tást, kü­lö­nö­sen dis­zmem­brá­ci­ót ne hajt­sa­nak vég­re, amíg az anya­gi kér­dés igaz­sá­gos ren­de­zé­sé­re elő­ze­te­sen sor nem ke­rült. El­len­ke­ző eset­ben vé­le­mé­nye sze­rint nem len­ne ga­ran­cia ar­ra, hogy a cseh­szlo­vák kor­mány cél­ja el­éré­se után kap­ha­tó lesz a má­sik fél anya­gi igé­nye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­re. A dis­zmem­brá­ció ha­lo­ga­tá­sát, mint a szin­te egyet­len ütő­kár­tyát, Cser­noch sze­rint óri­á­si hi­ba len­ne az egy­ház ke­zé­ből kiadni.25
Ha­son­ló­an gon­dol­ta ezt Ró­ma is, mely­nek cél­jai közt a pol­gá­ri jel­le­gű cseh­szlo­vák ál­lam sze­ku­la­ri­zá­ci­ós tö­rek­vé­se­i­nek mér­sék­lé­se és az egy­há­zi va­gyon meg­men­té­se egy­aránt sze­re­pelt. Egy ide­ig a ha­tár­ren­de­ző bi­zott­sá­gok mun­ká­já­ra, az ál­lam­ha­tár­ok vég­le­ges ren­de­zé­sé­nek hi­á­nyá­ra hi­vat­koz­tak az egy­ház­me­gyei in­teg­rá­ció fenn­tar­tá­sá­val kap­cso­lat­ban, de a ha­tár­ren­de­zé­si mun­ka be­fe­jez­te után már a szlo­vá­ki­ai ér­sek­sé­gi ré­szen élő hí­vek ér­de­kei mi­att is lép­ni­ük kel­let va­la­mit az egy­ház­kor­mány­zat te­rén. Mi­vel az ér­sek jog­ha­tó­sá­gát Cseh­szlo­vá­kia vi­ká­ri­us út­ján sem volt haj­lan­dó meg­tűr­ni, 1922. má­jus 29-én in­du­ló ha­tál­­lyal fel­ál­lí­tot­ták a Nagy­szom­ba­ti Apos­to­li Kor­mány­zó­sá­got, Pavol Jan­tausch ad­mi­niszt­rá­tor­ral az élén. Az apos­to­li admi­nis­ztra­tú­ra köz­vet­le­nül a Szent­szék­nek alá­ve­tett olyan ide­ig­le­nes egy­ház­kor­mány­za­ti szerv, mely­nek lét­re­jöt­te nem je­len­tett diszmembrációt, csak az igaz­ga­tás fo­lya­ma­tos­sá­gá­nak fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben az ordi­ná­ri­us gya­kor­la­ti jog­ha­tó­sá­gá­nak szü­ne­te­lé­sét. Az ad­mi­niszt­rá­tor nem me­gyés­püs­pök te­hát, ha­nem tu­laj­don­kép­pen an­nak ide­ig­le­nes pót­lá­sá­ra szol­gál. A ko­ráb­ban ezt is el­len­ző, vi­ká­ri­us­ban gon­dol­ko­dó Cser­noch­nak mind­ös­­sze an­­nyit si­ke­rült el­ér­nie, hogy Jan­taus­chal a ki­ne­ve­zé­se­kor kö­zöl­te Ró­ma a dön­tés­be kény­te­le­nül be­le­tö­rő­dő prí­más el­vá­rá­sa­it. A hat­pon­tos prí­má­si fo­gal­maz­vány el­ső­sor­ban a ma­gyar hí­vők pasztorációjával, a ma­gyar pa­pok hely­ze­té­vel fog­lal­ko­zott, az ér­sek­ség fel­vi­dé­ki va­gyo­ná­val kap­cso­lat­ban pe­dig fel­szó­lí­tot­ta az ad­mi­niszt­rá­tort, hogy min­den ere­jé­vel azon le­gyen, hogy a kor­mány az egy­há­zi va­gyo­no­kat fel­sza­ba­dít­sa a zár­lat alól. Az ez irá­nyú igye­ke­zet­re a Rend­kí­vü­li Egy­há­zi Ügyek Kong­re­gá­ci­ó­ja is meg­bíz­ta Jantauscht, aki meg­bí­za­tá­sá­hoz hí­ven pró­bál­ko­zott is az­zal, hogy a kény­szer­ke­ze­lés meg­szűn­te­té­sét el­ér­je. Mi­u­tán tár­gya­lá­sai nem si­ke­rül­tek, a cseh­szlo­vák leg­fel­sőbb bí­ró­ság­hoz nyúj­tott be ke­re­se­tet, mely­ben kö­ve­tel­te a bir­to­kok ne­ki va­ló ki­adá­sát. Mi­vel tar­tott tő­le, hogy a bí­ró­ság el fog­ja ke­re­se­tét uta­sí­ta­ni azon a cí­men, hogy be­nyúj­tá­sá­ra tu­laj­do­no­si jo­gok hi­á­nyá­ban nem il­le­té­kes, az ér­sek­hez for­dult fel­ha­tal­ma­zá­sért, amit meg is ka­pott. „Az ad­mi­niszt­rá­tort jo­gos­nak is­me­rem el ar­ra, hogy át­me­ne­ti idő­re vis­­sza­kö­ve­tel­je, bir­tok­ba ve­gye, ke­zel­je és jo­gi­lag kép­vi­sel­je az Esz­ter­go­mi ér­sek­ség, Sze­mi­ná­ri­um és a bu­da­pes­ti pap­ne­ve­lő birtokait”26 – szólt a fel­ha­tal­ma­zás szö­ve­ge. Jan­tausch a ke­re­set­tel nem ért célt, azt a bí­ró­ság így is el­uta­sí­tot­ta.
A Va­ti­kán­ban tisz­tá­ban vol­tak az egy­há­zat Cseh­szlo­vá­kia ré­szé­ről fe­nye­ge­tő ve­szé­lyek­kel, az ál­lam li­be­rá­lis egy­ház­po­li­ti­kai cél­ja­i­val, en­nek el­le­né­re – vagy in­kább ép­pen ezért – a Ma­gyar­or­szág irán­ti leg­na­gyobb meg­ér­tés ese­tén sem foly­tat­ha­tott a Szent­szék Prá­ga igé­nye­i­vel szem­ben me­re­ven el­uta­sí­tó po­li­ti­kát, ahogy azt ma­gyar rész­ről több­ször kér­ték. Te­kin­tet­tel kel­lett len­ni az ot­ta­ni hí­vők­re és az or­szág egy­ház­ára egy­aránt, az ő kí­ván­sá­ga­ik pe­dig bi­zo­nyos ese­tek­ben fed­ték a kor­mány tö­rek­vé­se­it. Így volt ez a tri­a­no­ni ha­tá­rok­hoz iga­zo­dó egy­ház­szer­ve­zet cél­ját és a Szlo­vá­ki­á­ban ta­lál­ha­tó egy­há­zi bir­tok­va­gyon hasz­ná­nak or­szá­gon be­lü­li fel­hasz­ná­lá­si igé­nyét il­le­tő­en is. Más­részt pe­dig a Szent­szék ré­szé­ről a ve­szé­lyek el­há­rí­tá­sa ér­de­ké­ben en­ged­mé­nye­ket is kel­lett ten­ni, hi­szen Da­mok­lész kard­ja­ként töb­bek kö­zött ott le­be­gett az egy­ház fe­je fe­lett a bir­to­kok ál­la­mi ki­sa­já­tí­tá­sá­nak és fel­par­cel­lá­zá­sá­nak ré­me, amit nem is mu­lasz­tott el Prá­ga gya­kor­ta a Szent­szék tu­do­má­sá­ra hoz­ni. Az e meg­fon­to­lá­sok­ból ho­zott ró­mai in­téz­ke­dé­se­ket – pél­dá­ul az ad­mi­niszt­rá­tor ki­ne­ve­zé­sét – Ma­gyar­or­szá­gon rit­kán fo­gad­ták meg­ér­tés­sel és leg­több­ször a „hu­szi­ta cse­hek­kel szem­be­ni meg­hu­nyász­ko­dás­nak” tar­tot­ták a „hű ka­to­li­kus ma­gyar­ság” kárára.27
„Az egy­más­sal szem­ben­ál­ló or­szá­gok el­len­sé­ges ér­zü­le­te sok­kal éle­sebb és na­gyobb an­nál, sem­hogy az ál­la­mi ho­va­tar­to­zás te­kin­te­té­ben el­vá­lasz­tott ré­szek vál­to­zat­lan együ­vé­tar­to­zá­sá­nak te­her­pró­bá­ját ki­bír­ná” – kö­zöl­te XV. Be­ne­dek a ma­gyar her­ceg­prí­más­sal egy 1921-es au­di­en­ci­án, hoz­zá­té­ve, hogy előbb-utóbb ha a ha­tá­rok nem vál­toz­nak, kény­te­len lesz en­ged­ni az új ál­la­mok dis­zmem­brá­ci­ós sür­ge­té­sé­nek, hi­szen a hí­vek ká­ra nél­kül nem áll­hat so­ká­ig ellen.28 Ha­tá­ro­zot­tan ra­gasz­ko­dott azon­ban Ró­ma ah­hoz – ez je­len­tet­te en­ge­dé­keny­sé­gé­nek ha­tá­rát is –, hogy a Tri­a­non­hoz iga­zo­dó vég­le­ges ren­de­zés­re csak ak­kor haj­lan­dó, ha előt­te az anya­gi kér­dé­sek ki­elé­gí­tő meg­ol­dást ta­lál­nak. Bor­gon­gi­ni bí­bo­ros 1923-ban ró­mai út­ja so­rán kö­zöl­te Benešsel, hogy az ér­sek­ség fel­vi­dé­ki ré­szé­ből ki­ala­kí­tott új egy­ház­me­gye fel­ál­lí­tá­sá­ról szó sem le­het, míg a le­fog­lalt ja­vak egy­há­zi cé­lok­nak vis­­sza nem adat­nak, s a ja­va­dal­ma­sok kár­ta­la­ní­tá­sá­ra sor nem került.29 Ciri­a­ci prá­gai nun­ci­us 1927-ben ha­son­ló szel­lem­ben tá­jé­koz­tat­ta Bar­cza va­ti­ká­ni kö­ve­tet, mely sze­rint Ró­ma mint sem­le­ges ha­ta­lom, ha nem is ré­sze­sít­he­ti Magyaroszágot, amint meg­ér­de­mel­né, meg­kü­lön­böz­te­tett ked­ve­ző el­bá­nás­ban, tu­da­tá­ban van an­nak, hogy Ma­gyar­or­szá­gon nagy er­köl­csi és anya­gi tá­mo­ga­tás­ban ré­sze­sül az egy­ház, ezért Ró­ma ar­ról min­den­kép­pen gon­dos­kod­ni fog, hogy a ma­gyar ér­de­kek a leg­mes­­szebb­me­nő vé­de­lem­ben ré­sze­sül­je­nek. „Jobb az egy­ház­nak egy rossz pro­vi­zó­ri­um mint egy rossz definitívum”, erő­sí­tet­te meg Gas­par­ri ál­lam­tit­kár is a va­gyon­kér­dés és a dis­zmem­brá­ció ös­­sze­füg­gé­se­it il­le­tő szent­szé­ki álláspontot.30
Az egy­há­zi pe­rek­re erős be­fo­lyás­sal bí­ró va­ti­ká­ni–cseh­szlo­vák kap­cso­la­tok a hú­szas évek vé­ge fe­lé úgy tűnt el­in­dul­nak a ja­vu­lás út­ján. 1927-ben ún. modus viven­di meg­egye­zést kö­töt­tek, amely a köl­csö­nös ra­ti­fi­ká­lás után 1928. feb­ru­ár 2-án lé­pett ér­vény­be. A két­ség­te­le­nül je­len­tős do­ku­men­tum cél­ja a fe­lek vi­szo­nyá­nak nor­ma­li­zá­lá­sa volt, amely csak a fenn­ál­ló leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb kér­dé­sek, így a püs­pö­ki ki­ne­ve­zé­sek, a szelt egy­ház­me­gyék kor­mány­za­tá­nak és va­gyon­ügye­i­nek ren­de­zé­sén ke­resz­tül tör­tén­he­tett. Az egyez­mény pont­jai e kér­dé­se­ket sza­bá­lyoz­ták, me­lyek kö­zül szá­munk­ra az I. és II. cik­kely tar­tal­ma a fon­tos, a to­váb­bi­ak a vi­ta­tott bir­to­kok szem­pont­já­ból nem bír­tak je­len­tő­ség­gel.
Az I. cik­kely ki­mond­ta, hogy a cseh­szlo­vák ál­lam te­rü­le­té­nek egyet­len da­rab­ja sem le­het az ál­lam ha­tá­ra­in kí­vül szé­ke­lő fő­pász­tor jog­ha­tó­sá­ga alatt, va­la­mint egyet­len cseh­szlo­vák egy­ház­me­gye te­rü­le­te sem ter­jed­het az ál­lam ha­tá­ra­in túl. A szer­ző­dő fe­lek­nek – ta­lál­ha­tó to­vább e pont­ban – majd tár­gyal­nia kell en­nek az elv­nek gya­kor­la­ti ki­vi­te­le­zé­sé­ről, az egy­ház­me­gyék új kö­rül­írá­sá­ról és javadalmazásáról.31
A Cseh­szlo­vá­ki­á­ban Tri­a­non egy­há­zi el­is­me­ré­se­ként jel­lem­zett do­ku­men­tu­mot a per fo­lya­mán Prá­ga a ma­gyar egy­ház kor­mány­za­ti, sőt va­gyo­ni jog­fosz­tá­sa­ként ér­tel­mez­te. Ál­lás­pont­ju­kat per­ira­tuk­ban is meg­fo­gal­maz­ták, mely­ből a meg­le­he­tő­sen „jogásziatlan” ér­ve­lés lé­nye­gét ér­de­mes szó sze­rint kö­zöl­ni: „Ál­la­munk és a pá­pai Szent­szék kö­zött lé­te­sült modus viven­di sze­rint az esz­ter­go­mi egy­há­zi ja­vak Szlo­ven­szkón el­vesz­tet­ték sa­ját egyé­ni ma­gán­jo­gi ter­mé­sze­tü­ket úgy, hogy meg­szűn­tek egyes kül­föl­di egy­há­zi in­téz­mé­nyek tu­laj­do­nát ké­pez­ni – da­cá­ra an­nak, hogy ezen in­téz­mé­nyek ne­vét vi­se­lik – és a cseh­szlo­vák ál­lam tu­laj­do­ná­vá vál­tak, ami­ből a modus viven­di I. cik­ke alap­ján a Va­ti­kán­nal meg­kö­ten­dő egyez­mény, és az új egy­ház­me­gyei deli­mi­tá­ció után lesz­nek do­tál­va a cseh­szlo­vák egy­ház­me­gyék. Az ösz­­szes ko­ope­rá­ló hi­va­ta­lok né­ze­te sze­rint le­he­tet­len, hogy mi a Ma­gyar­or­szá­gon szé­ke­lő va­la­mely egy­há­zi in­téz­mény­nek meg­fi­zes­sünk va­la­mit, ami a modus viven­di egyez­mény fen­ti ma­gya­rá­za­ta sze­rint töb­bé nem tu­laj­do­na, mi­u­tán mind­ez a cseh­szlo­vák ál­lam tu­laj­do­ná­vá vált.”32

Ma­gyar rész­ről az egy­há­zi va­gyon modus viven­di alap­ján tör­té­nő ál­la­mi tu­laj­don­ba ke­rü­lé­sét ha­tá­ro­zot­tan cá­fol­ták, és óv­tak at­tól is, hogy a modus viven­dit az egy­ház­kor­mány­za­ti dis­zme­meb­rá­ci­ó­val va­la­ki ne­tán ös­­sze­ke­ver­je. Hang­sú­lyoz­ták, hogy a modus viven­di gya­kor­la­ti vál­to­zást a ma­gyar–cseh­szlo­vák egy­há­zi vi­ta kér­dé­sé­ben nem ho­zott. Az egyez­mény az új egy­ház­kor­mány­zat te­kin­te­té­ben az ál­lam­ha­tár­ok­hoz iga­zo­dó te­rü­le­ti elv kö­vet­ke­ze­tes meg­va­ló­sí­tá­sá­nak csu­pán az alap­elv­ét mond­ta ki, s ez a szi­go­rú­an el­vi je­len­tő­sé­gű dek­la­rá­ció nem tar­tal­maz sem­mi­ne­mű jog­fosz­tást a ma­gyar egy­ház­zal szem­ben. Csu­pán azt fek­te­ti le, hogy ezen elv alap­ján az új ha­tár ál­tal ket­té­osz­tott egy­ház­me­gyék egy ké­sőb­bi idő­pont­ban át­szer­ve­zen­dők, és ek­kor sor ke­rül­het ar­ra, hogy a ma­gyar ja­va­dal­ma­sok va­gyo­ná­ból egy rész az új egy­ház­me­gyék ré­szé­re kiszakíttassék. A Szent­szék a modus viven­di­vel csak tu­do­má­sul vet­te az 1919 óta fenn­ál­ló ál­la­po­to­kat, s le­fek­tet­te, hogy az egy­ház­me­gyék új ha­tá­ra­i­nak meg­hú­zá­sát, va­la­mint azok anya­gi el­lá­tá­sá­nak biz­to­sí­tá­sát, te­hát a va­gyon el­osz­tá­sát tár­gya­lá­sos meg­egye­zés út­ján tart­ja ke­resz­tül­vi­he­tő­nek. Mind­ezek­ből kö­vet­ke­ző­en ter­mé­sze­tes, hogy amíg a le­fek­te­tett elv meg­va­ló­sí­tá­sá­ra sor nem ke­rül, az ér­sek­ség egy­sé­ge és a ja­va­dal­ma­sok jo­gai érin­tet­le­nül maradnak.33
A cik­kelyt il­le­tő­en Ró­ma ál­lás­pont­ja is ezt a fel­fo­gást tá­masz­tot­ta alá. A prá­gai nun­ci­us in­for­mál­ta a cseh kor­mányt, hogy Ró­ma sze­rint elő­ször a bir­tok­ügyet kell ren­dez­ni, és a föl­dek egy­ház­nak – ter­mé­sze­te­sen nem ok­vet­le­nül a ma­gyar­nak – va­ló ki­szol­gál­ta­tá­sa után le­het csak szó a modus viven­di el­vi je­len­tő­sé­gű I. cik­ke­lyé­nek gya­kor­la­ti vég­re­haj­tá­sá­ról. A Va­ti­kán még 1933-ban is eh­hez ra­gasz­ko­dott, ami­kor Pacel­li bí­bor­nok ál­lam­tit­kár le­vél­ben nyug­tat­ta meg Seré­di prí­mást, hogy a dis­z­mem­brá­ció fel­té­te­le­ként to­vább­ra is a bir­to­kok ügyé­nek ma­gyar szem­pont­ból is meg­fe­le­lő ren­de­zé­sét követelik.34
A modus viven­di II. cik­ke sem tar­tal­ma­zott olyat, ami a ja­va­dal­ma­sok jo­gi hely­ze­té­re ki­ha­tás­sal lett vol­na. A bir­tok­igaz­ga­tás szer­ve­ze­té­ben ho­zott csu­pán vál­to­zást, mi­vel a zár­lat alatt ál­ló egy­há­zi ja­vak a szlo­ven­szkói püs­pö­ki kar fel­ügye­le­te alatt ál­ló újon­nan lét­re­ho­zott bi­zott­ság el­len­őr­zé­se alá ke­rül­tek. Lét­re­jött az ún. Správ­na komi­sia (In­té­ző Bi­zott­ság), mely­nek el­nö­ke a sze­pe­si püs­pök Ján Voj­taš­šák lett, tag­jai pe­dig szin­tén egy­há­zi sze­mé­lyek vol­tak. A tény­le­ges ke­ze­lés azon­ban ma­radt a Lik­vi­dá­ci­ós Bi­zott­ság – 1922-ben er­re a név­re ke­resz­tel­ték át a Köz­pon­ti Igaz­ga­tó­sá­got – ke­zén, amely szer­ve­ze­ti­leg alá­ren­de­lő­dött az In­té­ző Bi­zott­ság­nak. A köz­tük le­vő kap­cso­la­tot úgy ha­tá­roz­ták meg, hogy a Lik­vi­dá­ci­ós Bi­zott­ság ke­ze­li a va­gyont, az In­té­ző Bi­zott­ság pe­dig úgy­mond fel­ügye­li a kezelést.35 Az egy­há­zi fó­rum­nak volt is bi­zo­nyos be­le­szó­lá­sa a jö­ve­del­mek el­osz­tá­sá­ba, és in­téz­ked­he­tett azok­ban a kér­dé­sek­ben, ahol egy­ház­ha­tó­sá­gi jó­vá­ha­gyás­ra volt szük­ség. Gya­kor­la­ti­lag in­kább csak ar­ról volt szó, hogy a zár­la­tot ve­ze­tő szer­vet mint­egy meg­fe­jel­ték egy ha­tás­kör­ében meg­le­he­tő­sen le­szű­kí­tett újabb bi­zott­ság­gal, így ad­va – Lepold pre­lá­tus sze­rint – „bi­zo­nyos egy­há­zi­as, le­gá­lis kül­színt a rend­szer­nek”. A ka­no­nok hoz­zá­tet­te még: „Ez az ál­la­pot a prá­gai kor­mány­nak igen meg­fe­lel, mert egy­részt így ke­zé­ben tart­ja a va­gyont, s a va­gyo­non ke­resz­tül azo­kat az egy­há­zi fér­fi­a­kat is akik ab­ból a do­tá­ció út­ján participálnak”.36
A II. cik­kely ilye­tén ér­té­ke­lé­sé­vel a ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um vé­le­mé­nye is össz­hang­ban volt, me­lyet Hory And­rás tol­má­csolt Bar­cza va­ti­ká­ni kö­vet­nek. Esze­rint Cseh­szlo­vá­kia kény­sze­rí­tő nyo­má­sa mel­lett a Szent­szék egy olyan ide­ig­le­nes meg­ol­dást ke­re­sett, amely meg­men­ti azt az el­vet, hogy az egy­há­zi bir­to­ko­kat egy­há­zi­ak ke­zel­jék, és leg­alább lát­szó­lag meg­szűn­jék az a hely­zet, hogy az ál­lam­ha­ta­lom min­den jog el­le­né­re a sa­ját ke­zé­ben tart­ja az egy­há­zi bir­to­ko­kat. 37
A modus viven­di II. cik­ké­nek cél­ja Ró­ma ré­szé­ről te­hát az volt, hogy mér­sé­kel­je a zá­rolt bir­to­kok ke­ze­lé­sé­nek 1919 óta fenn­ál­ló jog­ta­lan mód­ját, és hogy a ja­vak az át­me­ne­ti idő­ben a vég­le­ges fel­osz­tá­sig is egy egy­há­zi sze­mé­lyek­ből ál­ló or­ga­ni­zá­ció ál­tal el­len­őriz­tes­se­nek. A sze­pe­si püs­pök­nek er­re irá­nyu­ló erő­fe­szí­té­sei azon­ban lé­nye­gé­ben ered­mény­te­le­nek ma­rad­tak, me­lyet az is bi­zo­nyít, hogy a bir­to­kok ter­hé­re fel­vett adós­sá­gok egy­re nö­ve­ked­tek, és a har­min­cas évek kö­ze­pé­re el­ér­ték az 50 mil­lió cseh ko­ro­nát. A ma­gyar va­ti­ká­ni kö­vet frap­páns meg­jegy­zé­se sze­rint ha ez így foly­ta­tód­hat to­vább, a modus viven­dit in­kább modus mori­en­di­nek le­het majd ne­vez­ni. 38
Bar­cza egy 1928-as je­len­té­sé­ben a modus viven­di há­gai per­re va­ló ki­ha­tá­sá­ról ér­te­ke­zett. Rá­mu­ta­tott, hogy Cseh­szlo­vá­kia úgy igye­ke­zett meg­fo­gal­maz­ni az egyez­ményt, hogy an­nak olyan ér­tel­me­zést is ad­has­sa­nak, amely le­he­tő­vé te­szi ne­kik, hogy a pe­rek so­rán a Szent­szék mö­gé rej­tőz­ze­nek. Bar­cza sze­rint Prá­ga a modus viven­dit Ró­má­nak a hely­zet­be va­ló be­le­nyug­vá­sa­ként ér­tel­me­zi, és azt a pe­rek el­nyo­má­sá­ra pró­bál­ja fel­hasz­nál­ni, va­gyis cél­ja, hogy az egy­há­zi ér­de­ke­ket ma­gá­val az egy­ház­zal ve­res­se meg a rá néz­ve ve­szé­lyes dön­tő­bí­ró­ság előtt. „Ez a tak­ti­ká­zás min­den­eset­re – tar­tal­maz­za a je­len­tés – az Egy­ház­zal szem­ben va­ló ügyes­ke­dé­sük bá­mu­la­tos ered­mé­nye, amit az is elő­se­gí­tett, hogy a tár­gya­lá­sok ide­jén nem volt ma­gyar prí­más (Csernoch Já­nos 1927 jú­li­us 25-én meg­halt – R.K.), aki a Szent­szé­ket a fél­re­ve­ze­tés­re fi­gyel­mez­tet­te vol­na. Pe­dig a per az egyet­len vé­del­mi fegy­ver, amit úgy is pró­bál­nak ki­üt­ni a ke­zünk­ből, hogy egy­re ha­tá­ro­zot­tab­ban kö­ve­te­lik Ró­má­tól, hogy kény­sze­rít­se a prí­mást a pe­rek visszavonására.”39

A pá­ri­zsi egyez­mé­nyek és a pe­ren kí­vü­li meg­egye­zé­si tár­gya­lá­sok

A 250. cikk alap­ján in­dí­tott pe­rek kap­csán újabb mér­föld­kő­nek az 1930-as pá­ri­zsi egyez­mé­nyek szá­mí­ta­nak. Meg­szü­le­té­sük előz­mé­nye az 1929-ben Há­gá­ban meg­tar­tott kon­fe­ren­cia volt, ahol Né­met­or­szág­nak a há­bo­rú­ból kö­vet­ke­ző, még nem ren­de­zett kö­te­le­zett­sé­ge­it kí­ván­ták a Young-terv alap­ján vég­le­ge­sen ren­dez­ni. Fel­me­rült itt, hogy ez­zel együtt Ma­gyar­or­szág és az utód­ál­lam­ok köz­ti el­szá­mo­lá­si kö­te­le­zett­sé­gek tisz­tá­zá­sa is kí­vá­na­tos len­ne, ezért a ma­gyar jó­vá­té­tel kér­dé­se a kö­vet­ke­ző kon­fe­ren­ci­án Pá­rizs­ban már a té­ma­kö­rök kö­zött sze­re­pelt. A pá­ri­zsi kon­fe­ren­ci­án a ma­gyar jó­vá­té­te­li fi­ze­té­sek kér­dé­sét ös­­sze­kap­csol­ták az évek óta hú­zó­dó va­gyon- – el­ső­sor­ban op­táns – pe­rek­kel, így az 1930. áp­ri­lis 28-án alá­írt egyez­mé­nyek az op­táns pe­rek ren­de­zé­sét is tar­tal­maz­ták. A II. és III. szá­mú egyez­mény alap­ján egy jo­gi sze­mély jel­le­gé­vel bí­ró ag­rár­ala­pot, az A ala­pot, il­let­ve egy kü­lön B alapot lé­te­sí­tet­tek, és a ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok előtt al­pe­res­ként sze­rep­lő Ro­má­nia, Ju­go­szlá­via és Cseh­szlo­vá­kia he­lyét az A alap fog­lal­ta el. Az alap tő­ké­jét 219,5 mil­lió arany­ko­ro­ná­ban ál­la­pí­tot­ták meg, mely­nek fel­töl­té­sé­re a nagy­ha­tal­mak fel­aján­lot­ták a jó­vá­té­te­li fi­ze­té­sek­ből még ne­kik já­ró évi rész­le­te­ket, ezen­kí­vül bi­zo­nyos ön­kén­tes évi be­fi­ze­tést is ígér­tek, a föld­re­for­mot vég­re­haj­tó ál­la­mok pe­dig kö­te­lez­ték ma­gu­kat, hogy a sa­ját ál­lam­pol­gá­ra­ik­nak já­ró kár­ta­la­ní­tás­nak meg­fe­le­lő ös­­sze­get évi áta­lány alak­já­ban be­fi­ze­tik az alap­ba. Az igé­nyek ki­elé­gí­té­sé­nek me­cha­niz­mu­sát az egyez­mé­nyek úgy kép­zel­ték el, hogy elő­ször zá­ros ha­tár­időn be­lül le kell foly­tat­ni az ösz­­szes va­gyon­pert, és csak a tel­jes íté­le­ti ös­­szeg is­me­re­té­ben ke­rül­het sor az ala­pok­ból a per­nyer­te­sek­nek já­ró ki­fi­ze­tés­re.
Ez a meg­ol­dá­si mód a há­gai pe­rek leg­na­gyobb ré­szét érin­tet­te, de nem vo­nat­koz­tat­ták az egy­há­zi pe­rek­re. Az ag­rár­alap­ra nem szá­llt át min­den jog­vi­ta, bi­zo­nyos in­gat­la­nok hely­ze­tét és ügyé­nek ren­de­zé­sét, „csak spe­ci­á­lis in­téz­ke­dé­sek so­rán meg­old­ha­tó”-nak mond­ták ki. Ilyen in­gat­la­nok vol­tak az egy­há­zi ja­va­dal­ma­sok Cseh­szlo­vá­ki­á­ban és egyes ma­gyar ál­lam­pol­gár­sá­gú fő­her­ce­gek­nek mind a há­rom kis­an­tant ál­lam te­rü­le­tén fek­vő bir­to­kai. Az egy­há­zi in­gat­la­nok te­kin­te­té­ben Ma­gyar­or­szág és Cseh­szlo­vá­kia kö­zött a kon­fe­ren­ci­án tár­gya­lás in­dult meg, me­lyek vé­gez­té­vel köl­csö­nö­sen ki­mond­ták, hogy az egy­há­zi pe­rek nem ke­rül­nek át az ag­rár­alap­ra, még ak­kor sem, ha a bir­to­ko­kon ag­rár­re­form cí­mén is tör­tén­tek vol­na az in­téz­ke­dé­sek. Az eset­leg jö­vő­ben in­dí­tan­dó ha­son­ló pe­rek sem az ag­rár­alap, ha­nem ugyan­úgy mint ed­dig az il­le­tő ál­lam el­len in­dít­ha­tók (Se­bes­tyén 1931). A pe­rek te­hát to­vább­ra is a cseh­szlo­vák ál­lam mint al­pe­res el­len foly­tak, és mind­két ér­de­kelt fél fenn­tar­tot­ta ed­di­gi ál­lás­pont­ját is, az al­pe­res ré­szé­ről, hogy az egy­há­zi va­gyon ál­la­mi va­gyon lett, a fel­pe­res ré­szé­ről pe­dig, hogy ez a vé­le­ke­dés tel­jes mér­ték­ben alap­ta­lan és jog­el­le­nes.
A II. pá­ri­zsi egyez­mény­nek azon­ban volt há­rom olyan pont­ja, me­lyek az egy­há­zi pe­re­ket is érin­tet­ték. A IX. cikk a ma­gyar, il­let­ve ro­mán, cseh­szlo­vák és ju­go­szláv vi­szony­lat­ban mű­kö­dő dön­tő­bí­ró­ság­ok szer­ve­ze­tét mó­do­sí­tot­ta. A dön­tő­bí­ró­ság­ok mind­ed­dig a tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés 239. cik­ké­nek ér­tel­mé­ben há­rom tag­ból áll­tak, egy-egy bí­rót az ér­de­kelt ál­la­mok küld­tek, míg a har­ma­di­kat, a bí­ró­ság el­nö­két a fe­lek kor­má­nyai kö­zös meg­egye­zés­sel vá­lasz­tot­ták va­la­me­lyik sem­le­ges ál­lam bí­rói kö­zül. A ma­gyar–cseh­szlo­vák ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság tíz év­vel ez­előt­ti meg­ala­ku­lá­sa­kor el­nök­nek Hen­ry Schre­i­ber sváj­ci bí­rót, ál­la­má­nak volt stock­hol­mi nagy­kö­vet­ét kér­ték fel, míg a nem­ze­ti bí­ró ma­gyar rész­ről Ba­lázs Kár­oly, majd Szla­dits Kár­oly a Páz­mány Egye­tem pro­fes­­szo­rai, cseh rész­ről Vác­lav Hora prá­gai egye­te­mi ta­nár volt. A há­rom­ta­gú bí­ró­ság szó­több­ség­gel hoz­ta ha­tá­ro­za­ta­it, így a dön­tés tu­laj­don­kép­pen a sem­le­ges bí­ró ke­zé­be volt le­té­ve. Sze­mé­lyé­nek így óri­á­si fon­tos­sá­ga volt, ami mi­att ki­vá­lasz­tá­sá­ban az ál­la­mok köz­ti meg­egye­zés nem volt min­dig egy­sze­rű. A ma­gyar–cseh­szlo­vák fó­rum el­nö­ké­nek ki­je­lö­lé­se eb­ben ki­vé­telt ké­pe­zett, mi­vel a ko­ráb­ban ve­le együtt Stock­holm­ban szol­gá­ló Radim­sky cseh és Bor­ne­mi­sza Gyu­la ma­gyar kö­vet egy­aránt aján­lot­ta őt kor­má­nyá­nak. A pe­rek tét­jét és rang­ját bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a fe­lek, il­let­ve az ál­la­mok nagy­hí­rű nem­zet­kö­zi jo­gá­szok so­rát kér­ték fel nem­ze­ti bí­ró­i­kon kí­vül a per­be­li kép­vi­se­let­re. Ma­gyar szol­gá­lat­ba ke­rült Er­vin Löwen­feld ber­li­ni, Wien-Claudi prá­gai ügy­véd, Gil­bert Gidel a pá­ri­zsi egye­tem al­kot­mány­jo­gi ta­ná­ra, René Bru­net a caeni egye­tem volt jog­ta­ná­ra, pá­ri­zsi ügy­véd, va­la­mint Joseph Barthélemy, aki a pá­ri­zsi egye­tem nem­zet­kö­zi és köz­igaz­ga­tá­si jo­gi pro­fes­­szo­ra, il­let­ve a fran­cia kor­mány hi­va­ta­los jo­gi szak­ér­tő­je volt a Nem­ze­tek Szö­vet­sé­gé­nél (Jambrekovich 1929:343). Az ügy­vé­dek mel­lett az ér­de­kelt ál­la­mok kor­mány­meg­bí­zott­ja állt, Ma­gyar­or­szág ese­té­ben Gaj­zá­gó Lász­ló, cseh­szlo­vák rész­ről pe­dig Anto­nin Hobza a prá­gai egye­tem nem­zet­kö­zi jo­gi ta­ná­ra, akik a szak­ér­tői kart irá­nyí­tot­ták, lát­ták el rend­sze­re­sen in­for­má­ci­ók­kal. Az esz­ter­go­mi fel­pe­re­sek a he­lyi vi­szo­nyok­ban el­iga­zo­dó, cseh­szlo­vák il­le­tő­sé­gű ügy­vé­det is al­kal­maz­tak ot­ta­ni kép­vi­se­le­tük­re, in­for­má­ció­szer­zés­re és a ha­tó­sá­gok­kal va­ló kap­cso­lat­tar­tás­ra. 1923-ig Eis­ler Nor­bert prá­gai, majd Gyu­riss Emil po­zso­nyi ügy­véd állt Esz­ter­gom szol­gá­la­tá­ban.
A pá­ri­zsi egyez­mé­nyek szó­ban for­gó IX. cik­ke az el­nök fe­le­lős­sé­gét csök­ken­tő, és az íté­le­tek jog­biz­ton­sá­gát nö­ve­lő in­téz­ke­dés­ként a dön­tő­bí­ró­ság­ok tag­lét­szá­mát két új bí­ró­val nö­vel­te meg, így a ma­gyar cseh­szlo­vák bí­ró­ság Van Heec­ke­ren hol­land és Alva­rez chi­lei bí­ró sze­mé­lyé­vel bő­vült.
A X. cikk szin­tén a jog­biz­ton­sá­got emel­ve a Há­gai Ál­lan­dó Nem­zet­kö­zi Bí­ró­sá­got fel­leb­be­zé­si jog­kör­rel ru­ház­ta fel, mi­vel ed­dig a dön­tő­bí­ró­ság­ok fe­lett nem állt fel­leb­be­zé­si fó­rum.
A XI. cikk – amely már nem szer­ve­ze­ti sza­bály­vál­to­zást tar­tal­ma­zott – lát­szott az ügy­ben a leg­na­gyobb elő­re­lé­pés­nek. Itt a pe­res fe­lek­nek az egy­más köz­ti tár­gya­lá­sok fel­vé­tel­ét aján­lot­ták, peren­kívü­li meg­egye­zés cél­já­ból az ös­­szes vi­tás ügyek­ben. Az egyez­mény e pont­ja ki­mond­ta azt is, hogy az egyez­ség­kö­té­sek meg­kön­­nyí­té­se cél­já­ból a dön­tő­bí­ró­ság­ok 1930. ok­tó­ber 20-ig sem­mi­lyen pe­res ügy­ben nem ítél­het­nek és min­den el­já­rá­si ha­tár­időt ed­dig a na­pig meg­hos­szab­bí­ta­nak (Se­bes­tyén 1931:72).
A her­ceg­prí­más a pá­ri­zsi egyez­mé­nyek peren­kívü­li meg­ál­la­po­dás­ra buz­dí­tó ré­sze­i­nek, a Szent­szék ha­son­ló aka­ra­tá­nak és a va­gyon­ügyet jel­lem­ző moz­du­lat­lan­ság­nak is­me­re­té­ben a tár­gya­lá­so­kat most már pa­ran­cso­ló szük­ség­sze­rű­ség­ként fog­ta fel. A ve­le egyet­ér­tő káp­ta­la­na is eb­ben a szel­lem­ben tett nyi­lat­ko­za­tot 1930 so­rán: „A pe­rek ter­mé­sze­té­hez tar­to­zik az egyez­ke­dés. Azon re­mény­ben, hogy a káp­ta­lan ál­tal el­szen­ve­dett inju­ri­ák ki fog­nak re­pa­rál­tat­ni, az alul­írt káp­ta­lan is ki­fe­je­zi bé­ke­sze­re­te­tét és kész­sé­gét, hogy haj­lan­dó bé­kés és peren­kívü­li egyez­ség­ben az ös­­szes múlt és jö­vő vi­tás kér­dést ki­egyen­lí­te­ni, ter­mé­sze­te­sen a fo­lya­mat­ban lé­vő per le­ál­lí­tá­sa nél­kül és min­den pra­e­ju­di­ci­um ki­zá­rá­sá­val, il­let­ve min­den zár és föld­re­form el­le­ni ki­fo­gás fenntartásával.”40 Esz­ter­gom ki­nyil­vá­ní­tot­ta ez­zel tár­gya­lá­si haj­lan­dó­sá­gát, de a meg­be­szé­lé­se­ket nem köz­vet­le­nül az al­pe­res­sel, a cseh­szlo­vák kor­mány kép­vi­se­lő­i­vel kép­zel­te el, ha­nem az 1923-as prá­gai tár­gya­lá­so­kon meg­ha­tá­ro­zott úton jár­va a ren­de­zé­si fo­lya­ma­tot a két ér­de­kelt egy­ház meg­egye­zé­sé­vel sze­ret­te vol­na kez­de­ni. Az al­pe­res ez elé aka­dá­lyo­kat nem gör­dí­tett, így a püs­pö­ki ka­rok kö­zött ha­ma­ro­san tár­gya­lá­sok kez­dőd­tek.
A Ró­ma ré­szé­ről is rég­óta szor­gal­ma­zott meg­ol­dá­si mód ju­tott el ez­zel gya­kor­la­ti fá­zi­sá­hoz. A Szent­szék kez­det­től a pár­be­széd és meg­ér­tés irá­nyá­ba pró­bál­ta te­rel­ni a szem­ben­ál­ló fe­le­ket, ami­ről ta­nús­ko­dik XV. Be­ne­dek pá­pa 1921-es le­ve­le is, me­lyet a Ma­gyar Püs­pö­ki Kar­nak in­té­zett az­zal a fel­szó­lí­tás­sal, hogy ne tö­re­ked­je­nek a fő­pap­ok min­den­áron az ed­di­gi ál­la­po­tok fenn­tar­tá­sá­ra, és fő­ként ne az el­csa­tolt ré­sze­ken lé­vő anya­gi ja­va­ik ma­ra­dék­ta­lan megtartására.41 A hú­szas évek kö­ze­pé­re Ró­ma tü­rel­met­le­neb­bé vált, mi­vel a Kú­ri­á­ból egy­re in­kább úgy lát­szott, hogy a va­gyon kö­rü­li hu­za­vo­na cél­ja ma­gyar rész­ről szin­te csak a dis­zmem­brá­ció kés­le­te­té­se volt. Egyes bí­bo­ro­sok kör­nye­ze­té­ből olyan han­gok is hal­lat­szot­tak, hogy Ró­ma a fe­lek köz­ti meg­egye­zés nél­kül ön­ha­tal­mú­lag is dön­te­ni fog, ha az a ma­gyar fél vo­na­ko­dá­sán múl­na, sőt kó­sza hí­rek sze­rint már Cser­noch prí­más le­mon­da­tá­sát fon­tol­gat­ták an­nak hajt­ha­tat­lan ma­ga­tar­tá­sa miatt.42 Ez a ve­szély ha iga­zá­ból nem is fe­nye­ge­tett, az a le­he­tő­ség min­den­eset­re fenn­állt, hogy az egy­há­zak köz­ti tár­gya­lá­sok el­mu­lasz­tá­sa ese­tén Ró­ma dön­te­ni fog a diszmembrációról, kész té­nyek elé ál­lít­va ez­zel Esz­ter­go­mot.

Ösz­tön­ző­leg ha­tott a tár­gya­lá­sok fel­vé­te­lé­re az az egy­re fe­nye­ge­tőbb prob­lé­ma is, hogy ha az időt húz­zák, a va­gyon­ból előbb-utóbb nem ma­rad sem­mi. A le­fog­lalt egy­há­zi bir­to­ko­kon ugyan­is, bár az arisz­tok­ra­ta föl­dek­hez ké­pest las­súbb ütem­ben, de fo­lya­mat­ban volt a par­cel­lá­zás, így a le­fog­la­lást kö­ve­tő bő tíz év­ben az ál­lo­mány ala­po­san meg­csap­pant. A ke­ze­lést irá­nyí­tó bi­zott­ság ki­mu­ta­tá­sa alap­ján a fel­pe­res ja­va­dal­ma­sok föld­re­form ál­ta­li vesz­te­sé­ge 1919 és 1933 kö­zött a kö­vet­ke­ző volt:

2. táb­lá­zat. A per­ben ér­de­kelt egy­há­zi in­téz­mé­nyek te­rü­le­ti vesz­te­sé­gei

Esz­ter­gom vesz­te­sé­gei min­den­kép­pen sú­lyo­sak vol­tak – hi­szen a föld­re­form so­rán ki­osz­tott ja­vak már nem le­het­tek az egy­há­zak köz­ti fel­osz­tás tár­gyai –, de a par­cel­lá­zás fo­lya­ma­ta el­le­né­re a cseh­szlo­vák kor­mány­nak nem volt cél­ja be­lát­ha­tó időn be­lül a le­fog­lalt ja­va­dal­mak tel­jes fel­szá­mo­lá­sa. A par­cel­lá­zás meg­fe­lelt a Ró­ma és Esz­ter­gom fe­lé va­ló nyo­más­gya­kor­lás esz­kö­zé­nek, va­la­mint a föld­igény­lők bi­zo­nyos mér­té­kű ki­elé­gí­té­sé­nek, vi­szont ar­ra is ügyel­tek, hogy az új szlo­vá­ki­ai egy­ház­me­gye ne ma­rad­jon majd meg­fe­le­lő ja­va­da­lom nél­kül. Ez a meg­fon­to­lás a Lik­vi­dá­ci­ós Bi­zott­ság egy 1933-as fo­gal­maz­vá­nyá­ban is tetten érhető: „A föld­re­form vég­re­haj­tá­sá­ra az esz­ter­go­mi bir­to­ko­kon rend­kí­vü­li fi­gye­lem for­dít­ta­tik, és mind­ezt csak tár­gyi­la­gos szem­pont­ok ve­zér­lik. Ar­ra va­ló te­kin­tet­tel, hogy az ál­lam­nak a modus viven­di ke­resz­tül­vi­te­lé­vel emi­nens ér­de­kei van­nak, a föld­re­form to­váb­bi vég­re­haj­tá­sá­nál ügyel­ni kell ar­ra, hogy a ter­ve­zett egy­ház­me­gyei deli­mi­tá­ció és do­tá­ció ne le­gyen fö­lös­le­ge­sen ter­hel­ve vagy vég­leg szán­dé­ko­san le­he­tet­len­né té­ve, míg más­rész­ről a modus viven­di ke­resz­tül­vi­te­lé­nél a deli­mi­tá­ci­ó­val és do­tá­ci­ó­val nem sza­bad a föld­re­form ren­des vég­re­haj­tá­sát ellehetetleníteni.”44
A par­cel­lá­zás mi­at­ti ag­go­da­lom mel­lett a bir­to­ko­kon fo­lyó ál­la­mi gaz­dál­ko­dás mi­nő­sé­ge is kri­ti­kát vál­tott ki, mind a ma­gyar, mind a va­gyon­ra szin­tén szá­mot tar­tó szlo­vák egy­ház ré­szé­ről. Haj­dú Ist­ván, volt ér­se­ki jó­szág­kor­mány­zó ada­tai alap­ján si­ral­mas gaz­da­sá­gi ered­mé­nye­ket pro­du­kál­tak. A jö­ve­de­lem há­rom­szor–négy­szer ki­sebb volt éven­te az 1919 előt­ti­hez ké­pest, ami olyan ala­csony ös­­sze­get je­len­tett, hogy ha re­á­lis áron bér­be ad­ták vol­na, az is töb­bet hoz a konyhára.45 Sidor nép­pár­ti par­la­men­ti kép­vi­se­lő sze­rint pe­dig min­den­ki meg­gaz­da­god­ni akart csak a föl­de­ken, aki az ad­mi­niszt­rá­ci­ó­já­ban va­la­mi sze­rep­hez ju­tott, el­ső­sor­ban bér­let for­má­já­ban. A föl­dek fe­lét a bi­zott­ság bér­be ad­ta, és a bér­be­ve­vők több­nyi­re ma­guk a bi­zott­sá­gi ta­gok vagy hoz­zá­juk kö­zel ál­lók vol­tak. Mind­ezt ne­vet­sé­ge­sen ala­csony ösz­­sze­ge­kért tet­ték, majd a jö­vő­re nem gon­do­ló, bir­to­ko­kat ki­zsák­má­nyo­ló gaz­dál­ko­dást foly­tat­tak raj­tuk. Fő­leg az er­dő­bir­tok­ok­nál volt ez tette nérhető. A bir­to­ko­kat ha­tal­mas köl­csö­nök­kel is megterhelték.46
A kor­szak mind­két esz­ter­go­mi ér­se­ke tisz­tá­ban volt az idő­hú­zás ve­szé­lye­i­vel, és azt is jól tud­ták, hogy az egy­ház­me­gyei in­teg­ri­tás meg­őr­zé­sé­re és a tel­jes va­gyon vis­­sza­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vés sem tart­ha­tó hos­­szú­tá­von az ál­lam­ha­tár vál­to­zá­sa nél­kül. A „men­te­ni a ment­he­tőt” ér­de­ké­ben ezért Cser­noch prí­más már a hú­szas évek­ben, jó­val a pá­ri­zsi egyez­mé­nyek előtt egy fel­osz­tá­si ter­vet ké­szít­te­tett, be­lát­va, hogy ha az egy­ház­me­gyé­nek és a hí­vek­nek egy ré­sze át­ke­rült, ak­kor a va­gyon egy ré­szé­ről is kény­te­len lesz le­mon­da­ni. A fel­osz­tá­si kulcs meg­ha­tá­ro­zá­sa vált így lé­nye­ges kér­dés­sé. A szlo­vák püs­pö­ki kar ki­kül­döt­te­i­vel foly­ta­tott tár­gya­lá­so­kon is kép­vi­selt ter­ve­ze­te ab­ból a meg­fon­to­lás­ból in­dult ki, hogy az esz­ter­go­mi bir­to­kok­ra vo­nat­ko­zó eset­le­ges meg­ál­la­po­dás ki­ha­tás­sal lesz a töb­bi szom­széd­dal foly­ta­tott egy­há­zi bir­tok­vi­tá­ra is. Ügyel­ni kel­lett ezért ar­ra, hogy a ro­mán, ju­go­szláv, oszt­rák vi­szony­la­tok­ban foly­ta­tan­dó eset­le­ges tár­gya­lá­so­kat ne be­fo­lyá­sol­ja a meg­egye­zés ma­gyar szem­pont­ból hát­rá­nyo­san. Az egy­há­zi tör­vény­könyv 1500. ká­non­ja az egy­há­zi ja­va­dal­mak­nak a hí­vők szám­ará­nya sze­rin­ti ará­nyos meg­osz­tá­sát ír­ta elő, ezért a ter­ve­zet en­nek alap­ján tör­té­nő szá­mí­tá­sai ki­mu­tat­ták, hogy az egyes or­szá­gok re­lá­ci­ó­já­ban és ös­­sze­sít­ve mit nyer­het, mit ve­szít­het a ma­gyar ka­to­li­kus egy­ház. Az 1500. ká­non sze­rint Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­ben Ma­gyar­or­szág ja­va­dal­ma­sa­i­nak kö­ve­te­lé­se a zá­rolt bir­to­kok­ból 38 134 kat. hold le­het, ami­ből 32 000 kat. hold a há­rom esz­ter­go­mi ja­va­dal­mas, 255 kat. hold a Győ­ri káp­ta­lan, 1455 a cisz­ter­ci­ek, 2000 a ben­cé­sek kö­ve­te­lé­se, il­let­ve Rozs­nyó­tól jár­na 1600, Eper­jes­től 150 kat. hold. Ma­gyar­or­szá­got ugyan­ak­kor azon­ban vesz­te­ség is ér­né e re­lá­ci­ó­ban Sze­pes és Kas­sa it­te­ni bir­to­kai mi­att, még­pe­dig kö­rül­be­lül 10 000 kat. hold. A mér­leg Ma­gyar­or­szág ja­vá­ra bil­len el, a nye­re­ség 27 000 kat. hold len­ne.
A do­ku­men­tum sze­rint ro­mán vi­szony­lat­ban a kö­ve­te­lés le­het 102 200 kat. hold, vesz­te­ség­ként 20 000 kat. hold mu­tat­koz­na, így itt is nye­re­sé­get köny­vel­het­né­nek el, 82 200 kat. hold­dal. Ju­go­szláv és oszt­rák vi­szony­lat­ban vi­szont a la­kos­ság­arány alap­ján kö­ve­te­lést nem ál­lít­hat­ná­nak fel, sőt a vesz­te­ség a ju­go­szlá­vok­kal szem­ben 34 300 kat. hold, az oszt­rá­kok­kal szem­ben pe­dig 5 500 kat. hold len­ne.
Ös­­sze­sít­ve va­la­men­­nyi vi­szony­la­tot, Ma­gyar­or­szág nye­re­sé­ge 70 029 hold vol­na, ami vi­szont a ter­ve­zet sze­rint nem je­len­te­ne iga­zi nye­re­sé­get, mert a föld­re­form­tör­vé­nyek ér­tel­mé­ben Cseh­szlo­vá­ki­á­ban és Ro­má­ni­á­ban meg­ál­la­pí­ta­ná­nak raj­tuk egy po­tom vált­ság­ös­­sze­get, és a ja­va­dal­ma­sok­nak csak ezen a nyo­mott áron sza­bad­na azo­kat el­ad­ni. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en va­ló­di ér­té­ké­nek csak a fe­lét kap­nák meg, ami mi­att ko­mo­lyan kell ven­ni a kö­ve­te­lé­sek fel­ál­lí­tá­sá­nál a ká­no­nok to­váb­bi elő­írá­sa­it is, me­lyek tar­tal­maz­zák, hogy a szám­arány mel­let fi­gye­lem­be kell ven­ni a bir­to­kok ere­de­tét, az ősi szé­kek elő­jo­ga­it és az ala­pí­tó szán­dé­kát. Fő­leg az utób­bi je­len­tett ér­ve­lé­si ala­pot, hi­szen sok bir­to­kot azért ka­pott pél­dá­ul az esz­ter­go­mi ér­sek, mert ő az or­szág prí­má­sa, és le­gyen mi­ből fe­dez­nie a ma­gas ál­lás­sal já­ró ki­adá­sa­it, a köz­pon­ti nagy in­téz­mé­nye­ket. Lé­tez­tek az ún. ko­ro­ná­zá­si do­ná­ci­ók is, me­lye­ket az ural­ko­dók aján­dé­koz­tak meg­ko­ro­ná­zá­suk után a prí­más­nak, ki­fe­je­zet­ten az­zal a szán­dék­kal, hogy e ma­gas tiszt mél­tó meg­je­le­ní­té­sé­re for­dít­sa. „Ezek – ír­ja a ter­ve­zet – mi­vel a prí­mást nem, csak az egy­ház­me­gyét le­het meg­osz­ta­ni, nem ke­rül­het­nek fel­osz­tás­ra. A dis­zmem­brá­ci­ó­ra te­kin­tet­tel a va­gyon­nak csak egy ré­sze ke­rül­het az új egy­ház­me­gye bir­to­ká­ba, de csak an­­nyi, amen­­nyi­re fenn­tar­tá­sa ér­de­ké­ben szük­ség van. Még ez is nagy en­ged­mény, hi­szen nem a mi kö­te­les­sé­günk az új egy­ház­me­gyék do­tá­lá­sa sa­ját vagyonunkból.”47 Mind­eze­ket figy­e­lem­be­vé­ve a ter­ve­zet az ér­sek­ség bir­to­ka­i­nak 50%-ra, a káp­ta­lan bir­to­ka­i­nak 80%-ra48 és a sze­mi­ná­ri­um bir­to­ká­nak 50%-ra tar­tott igényt, ami ös­­sze­sít­ve a 32 000 kat. hold he­lyett 50 000 kat. hol­dat je­len­tett. Eh­hez még a kár­té­rí­té­si kö­ve­te­lés is csat­la­ko­zott. A Cser­noch­fé­le fel­osz­tá­si ja­vas­la­tot Beth­len mi­nisz­ter­el­nök­kel és Kle­bel­sberg kul­tusz­mi­nisz­ter­rel Lepold An­tal pre­lá­tus is­mer­tet­te 1926. már­ci­us 31-én, akik a ter­ve­zet­hez be­le­egye­zé­sü­ket adták.49
Cser­noch Já­nos ha­lá­la után Seré­di prí­más át­vet­te előd­je pe­rét és kö­ve­te­lé­se­it, és hos­­szú kú­ri­ai tar­tóz­ko­dá­sá­ból adó­dó be­fo­lyá­sos kap­cso­la­ta­it meg­pró­bál­ta mi­nél ha­té­ko­nyab­ban ki­hasz­nál­ni. 1928. má­jus ele­jén egy or­szá­gos nem­ze­ti za­rán­dok­lat élén lá­to­ga­tott Ró­má­ba, ahol fel­ke­res­te a ba­rát­já­nak szá­mí­tó Gas­par­ri ál­lam­tit­kárt, aki­vel hos­­szas be­szél­ge­tést foly­ta­tott a modus viven­di vég­re­haj­tá­sá­val kap­cso­lat­ban. Elő­ad­ta né­ze­tét, hogy az ál­lam­ha­tár­ok és az ál­ta­luk szelt egy­ház­me­gyék ha­tá­rá­nak gya­kor­la­ti ös­­sze­egyez­te­té­sét idő­sze­rűt­len­nek tart­ja, mi­vel a tri­a­no­ni ha­tá­rok re­ví­zi­ó­já­nak gon­do­la­ta egy­re in­kább tért hó­dít a vi­lág­ban. Ha er­re még­is sor ke­rül­ne, ak­kor sze­rin­te a va­gyon­el­osz­tás­nál az egész egy­ház ér­de­ke is azt kí­ván­ja, hogy le­he­tő­leg mi­nél több bir­tok ma­rad­jon meg Esz­ter­gom tu­laj­do­ná­ban, mert eb­ben az eset­ben min­den ga­ran­cia meg­van ar­ra néz­ve, hogy ezen va­gyon meg fog őriz­tet­ni ren­del­te­té­sé­nek, míg ha a bir­to­kok szlo­vák egy­há­zi tu­laj­don­ba men­né­nek át, ezen biz­to­sí­ték már fenn nem áll­na, azo­kat ál­lan­dó­an a föld­re­form ve­szé­lye fe­nye­get­né. Seré­di még hoz­zá­tet­te eh­hez, hogy ha a dol­gok így men­nek to­vább, ak­kor ő ha­ma­ro­san fi­ze­tés­kép­te­len lesz. Sem Gasparri, sem a prí­mást szin­tén meg­hall­ga­tó XI. Pius nem vi­tat­ta a ma­gyar kö­ve­te­lés jo­gos­sá­gát, de a pá­pa pa­nasz­kod­va je­gyez­te meg – épp a modus viven­di meg­kö­té­se után –, hogy a cse­hek­kel nem le­het bol­do­gul­ni, és, hogy „Beneš ros­­szabb mint a bol­se­vi­kok”. 50
1932-ben Seré­di egy új, ki­fe­je­zet­ten az ér­se­ki ja­va­da­lom­ra vo­nat­ko­zó ter­ve­zet­ben pon­to­sí­tot­ta a Csernoch-féle el­kép­ze­lé­se­ket. Sze­rin­te nem a hold­nagy­sá­got kell a meg­osz­tás alap­já­ul vá­lasz­ta­ni, ha­nem a ka­tasz­te­ri arany­ko­ro­na ér­té­ket. Ha a hold­nagy­sá­got osz­ta­nák meg ugyan­is a ká­no­nok alap­ján ará­nyo­san, ak­kor a Ma­gyar­or­szá­gon ma­radt ér­sek­sé­gi bir­to­kok be­szá­mí­tá­sa mi­att a ma­gyar egy­ház igaz­ság­ta­la­nul ros­­szul jár­na, hi­szen ezek a föl­dek jó­val gyen­gébb mi­nő­sé­gű­ek. Seré­di ada­tai sze­rint 1918 őszén az ér­sek­ség bir­tok­ál­la­ga 627 000 arany­ko­ro­na volt, ami­ből meg­szál­lás alá ke­rült 479 000 arany­ko­ro­na ér­ték, míg meg­ma­radt 148 000 arany­ko­ro­na ér­té­kű ma­gyar­or­szá­gi bir­tok. Így 165 000 arany­ko­ro­na ér­té­kű föld jár Esz­ter­gom­nak a túl­ol­dal­ról, mely­nek ez­zel 313 000 arany­ko­ro­na ér­té­kű föld­je len­ne. Ez­zel a szá­mí­tás­sal ki­jön az 1:1 arány, va­gyis a Cser­noch ál­tal az ér­se­ki va­gyon­ra le­fek­te­tett 50%-os kö­ve­te­lés. 51
A bir­tok­ren­de­zést, a fel­osz­tá­si kulcs meg­ál­la­pí­tá­sát cél­zó­an a ma­gyar és szlo­vák egy­ház kép­vi­se­lői szá­mos tár­gya­lást foly­tat­tak, ahol a fen­ti ter­ve­ze­te­ket is meg­vi­tat­ták. A pá­ri­zsi egyez­mé­nyek után sű­rűb­bé vá­ló ta­lál­ko­zók hely­szí­ne több­nyi­re a pár­ká­nyi plé­bá­nia volt, ahol el­ső­sor­ban a fe­le­ket kép­vi­se­lő ügy­vé­dek, gaz­da­sá­gi szak­em­be­rek tár­gyal­tak, de nem egy pél­da volt rá, hogy meg­je­lent az Esz­ter­gom­mal szí­vé­lyes vi­szonyt ápo­ló Bub­nics és Voj­taš­šák püs­pök is, míg a túl­ol­dal­ról Lepold, Dra­hos vagy Mes­zlé­nyi pre­lá­tu­sok. Pár­kányt el­ső­sor­ban azért vá­lasz­tot­ták ki hely­szí­nül, mi­vel a sok­szor bi­zal­mas ira­tok­kal, a ke­ze­lő hi­va­tal gaz­da­sá­gi ki­mu­ta­tá­sa­i­val ér­ke­ző szlo­vák de­le­gá­ci­ó­nak nem lett vol­na egy­sze­rű fel­adat az át­ju­tás a híd határállomásán.52 A fe­lek egyet­ér­tet­tek ab­ban, hogy a zár­lat meg­szün­te­té­sét és a bir­to­kok egy­há­zi kéz­be va­ló vis­­sza­jut­ta­tá­sát il­le­tő­en ér­dek­azo­nos­ság áll fenn köz­tük, más lé­nye­ges kér­dé­sek­ben vi­szont a két egy­ház ér­de­ke­i­nek éles szem­ben­ál­lá­sa volt ta­pasz­tal­ha­tó. A dis­zmem­brá­ció és az új egy­ház­me­gye mi­ha­ma­rab­bi lét­re­ho­zá­sa a szlo­vák püs­pö­ki kar több­sé­gé­nek egyik el­sőd­le­ges cél­ja volt, és ter­mé­sze­te­sen a va­gyon­ból is mi­nél na­gyobb részt sze­ret­tek vol­na a szlo­vák egy­ház bir­to­ká­ban tud­ni. Nem zár­kóz­tak azon­ban el a szó­be­li tár­gya­lá­so­kon Esz­ter­gom igé­nye­i­nek bi­zo­nyos res­pek­tá­lá­sá­tól.
A hi­va­ta­los vá­lasz­ter­ve­zet vi­szont, me­lyet ¼udo­vít Szul­lo köz­gaz­dász dol­go­zott ki rész­le­te­i­ben, mind Cser­noch mind Seré­di el­kép­ze­lé­se­i­vel szem­ben egy­ér­tel­mű­en el­uta­sí­tó volt. A dis­zmem­brá­ció so­rán fel­osz­tás­ra szánt ér­se­ki va­gyon­ra vo­nat­ko­zott ez a ter­ve­zet is, amely a la­kos­ság­arány fi­gye­lem­be­vé­tel­ét ugyan el­fo­gad­ta, de az arany­ko­ro­na ér­ték he­lyett a hold­nagy­sá­got te­kin­tet­te fel­osz­tá­si alap­nak. Lé­nye­ges kér­dés volt te­hát, men­­nyi hí­vő él az egyik, il­let­ve má­sik ol­da­lon. A kor­mány­ter­ve­zet a hí­vek szá­mát Szlo­vá­ki­á­ban 1 000 000-ra tet­te a Cser­noch és Seré­di ál­tal fel­jegy­zett 900 000 he­lyett, Ma­gyar­or­szá­gon azon­ban ala­cso­nyab­ban ítél­te meg, 800 000 he­lyett 700 000-rel szá­molt. A szám­há­bo­rú­nak az lett az ér­tel­me, hogy Szul­lo sze­rint ez alap­ján az egész ér­se­ki bir­tok­tö­meg­ből 50 000 kat. hold jár Szlo­vá­ki­á­nak, 37 000 Ma­gyar­or­szág­nak, va­gyis szin­te pon­to­san an­­nyi, amen­­nyi e ja­va­da­lom­ból az or­szá­gok­hoz Tri­a­non­nal ke­rült. A fel­vi­dé­ki ér­se­ki ja­va­da­lom to­váb­bi osz­to­ga­tá­sá­ra te­hát sem­mi szük­ség nincs.53 „Aki ilyen őrült pro­po­zí­ci­ót tesz, az­zal töb­bé szó­ba sem ál­lok” – ír­ta a ter­ve­zet szé­lé­re pi­ros ce­ru­zá­val a fel­há­bo­ro­dott Seré­di prí­más.
Ha tu­do­má­sa volt ró­la, ha­son­ló­an érez­he­tett Krof­ta cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­ter­nek egy 1933-as, cseh lap­nak adott nyi­lat­ko­za­ta kap­csán is, aki­nek vé­le­mé­nye sze­rint in­kább Cseh­szlo­vá­kia volt ká­ro­sult­nak ne­vez­he­tő. Ki­fej­tet­te, hogy a szlo­vá­ki­ai egy­ház­me­gyék­nek is je­len­tős bir­to­kai van­nak Ma­gyar­or­szá­gon, sőt a Fel­vi­dék­ről szá­mos ér­té­kes egy­há­zi mű­tár­gyat szál­lí­tot­tak az esz­ter­go­mi kincs­tár­ba, me­lyet visz­sza kelle­ne szol­gál­tat­ni ere­de­ti he­lyé­re, rá­adá­sul ha a bir­to­kok le­het­nek fel­osz­tás tár­gyai, ak­kor az esz­ter­go­mi Bib­lio­the­ca és Kép­tár ará­nyos fel­osz­tá­sá­ra is szük­ség van a fő­egy­ház­me­gye és az új egy­ház­me­gye kö­zött. Min­den­eset­re a fel­vi­dé­ki bir­to­kok­ból nem jár sem­mi a túl­ol­dal­nak. Krof­ta sze­rint egyet­len meg­ol­dás a re­kom­pen­zá­ció len­ne. A más­kor fi­nan­ci­á­lis ki­egyen­lí­tés­ként is em­le­ge­tett ja­vas­lat alap­ján mind­két or­szág, il­let­ve egy­ház azt a bir­tok­men­­nyi­sé­get kap­ná meg, amely a túl­ol­da­li egy­há­zi ja­va­dal­mas bir­to­ka­i­ból az ő te­rü­le­tén fek­szik, és ez­után köl­csö­nö­sen fel­hagy­ná­nak az egy­más­sal szem­be­ni kö­ve­te­lé­sek­kel (Lidové listy, 1933. áp­ri­lis 7.).
E meg­ol­dá­si ja­vas­lat alap­ján tör­té­nő ren­de­zés sze­rint te­hát a szlo­vá­ki­ai egy­há­zi in­téz­mé­nyek ma­gyar­or­szá­gi bir­to­kai a ma­gyar egy­ház­ra száll­tak vol­na át, konk­ré­tan a sze­pe­si püs­pök­ség­nek (1657 kat. hold), a kas­sai püs­pök­ség­nek (6157 kat. hold), a sze­pe­si káp­ta­lan­nak (1848 kat. hold) és a rozs­nyói püs­pök­ség­nek (414 kat. hold) va­gyo­na. Ezek a bir­to­kok a ki­ter­je­dés és ér­ték szem­pont­já­ból sem vol­tak ha­son­lít­ha­tók a Szlo­ven­szkón zá­rolt ja­va­dal­mi bir­to­kok­hoz, hi­szen csak va­la­mi­vel több mint 10 000 hol­dat tet­tek ki, és arany­ko­ro­na ér­té­kük is jó­val ala­cso­nyabb volt. Párvy Sán­dor sze­pe­si püs­pök 1919-es, és Balás La­jos rozs­nyói püs­pök 1920-as ha­lá­la után ezen egy­ház­me­gyék ma­gyar­or­szá­gi bir­to­ka­it mi­nisz­te­ri biz­tos ke­zel­te, míg a kas­sai püs­pök Fischer-Col­brie Ágos­ton 1925-ös ha­lá­lá­ig köz­vet­le­nül irá­nyít­hat­ta ja­va­dal­ma­it. Et­től kezd­ve a ma­gyar kor­mány Kas­sa ese­té­ben is a má­sik két püs­pök­ség­hez ha­son­ló me­tó­dust al­kal­maz­ta. A sze­pe­si, il­let­ve kas­sai és rozs­nyói va­gyon ke­ze­lé­se kö­zött egye­dül az volt a kü­lönb­ség, hogy a sze­pe­si püs­pök­ség jö­ve­del­me­it tel­jes egé­szük­ben tar­ta­lé­kol­ták, míg a má­sik két eset­ben a püs­pök­sé­gek ma­gyar­or­szá­gi ré­sze­i­nek cél­ja­i­ra fo­lyó­sí­tot­ták, hi­szen a sze­pe­si püs­pök­ség­nek nem volt te­rü­let­ré­sze Ma­gyar­or­szá­gon, míg a kas­sa­it és a rozs­nyó­it szel­te a tri­a­no­ni ha­tár. A káp­ta­la­nok azon­ban to­vább­ra is ma­guk ke­zel­ték bir­to­ka­i­kat, és 1932. ok­tó­ber 1-jé­ig sza­ba­don ren­del­kez­tek a jö­ve­del­mek fe­lett. A har­min­cas évek ele­jén me­rült fel ko­moly for­má­ban az a gon­do­lat, hogy a ká­ro­sult esz­ter­go­mi ja­va­dal­ma­sok va­la­mi mó­don kár­pó­tol­ják ma­gu­kat a szlo­vá­ki­ai egy­ház ittma­radt bir­to­ka­i­nak ter­hé­re. Az az el­kép­ze­lés ala­kult ki, hogy a kor­mány zár alá ve­szi az ös­­szes it­te­ni bir­to­ka­i­kat és a jö­ve­del­me­ket ki­szol­gál­tat­ja a her­ceg­prí­más­nak. Hogy a zár­lat ne le­gyen ugyan­olyan ön­ké­nyes ak­tus, ame­lyet a cseh­szlo­vák kor­mány haj­tott vég­re, a her­ceg­prí­más a ter­vet a Szent­szék­nél elő­ad­ta és an­nak hoz­zá­já­ru­lá­sát is el­nyer­te. Kü­lönb­ség volt az is, hogy a jö­ve­del­me­ket nem az ál­lam­ha­ta­lom sa­já­tí­tot­ta ki sa­ját cél­ja­i­ra, ha­nem a prí­más ke­zé­hez jut­tat­ta, aki hi­va­ta­lo­san ér­te­sí­tet­te az át­vé­tel­ről a szlo­vá­ki­ai ja­va­dal­ma­so­kat, és fel­ha­tal­maz­ta őket, hogy ugyan­olyan ös­­sze­get fel­ve­hes­se­nek – ha tud­nak – a prí­má­cia szlo­vá­ki­ai bir­to­ka­i­nak ter­hé­re. A zár­la­tot 1932. ok­tó­ber 1-jén kez­dő­dő ha­tál­­lyal foganatosították.54
A cseh­szlo­vák fél a ma­gyar fel­osz­tá­si ter­ve­ket, a ma­gyar ol­dal pe­dig a re­kom­pen­zá­ci­ós el­kép­ze­lést tar­tot­ta mél­tány­ta­lan­nak, így az ál­lás­pont­ok köz­ti éles el­len­té­tek mi­att az egyez­ke­dé­si tár­gya­lá­sok 1933-ra vég­leg meg­fe­nek­let­tek, pe­ren kí­vü­li meg­egye­zés­re so­ha nem ke­rült sor. A ku­darc mi­att az egy­há­zi bir­tok­ügy­ben Há­ga új­ra – sőt min­den ed­di­gi­nél – hang­sú­lyo­sabb té­nye­ző­vé vált.
A fel­osz­tá­si kul­csot il­le­tő ma­gyar ja­vas­la­tok el­uta­sí­tá­sa mel­lett azon­ban a kár­ta­la­ní­tá­si igény­nek bi­zo­nyos mér­té­kig va­ló in­do­kolt­sá­gát a cseh­szlo­vák kor­mány nem ta­gad­ta. 1926-ra szü­le­tett meg az az el­ha­tá­ro­zás Prá­gá­ban, hogy ún. kár­pót­lá­si elő­le­get fo­lyó­sít­son a kény­szer­ke­ze­lést vég­ző bi­zott­ság. 1926 de­cem­be­ré­től 1928-ig így ös­­sze­sen 23 mil­lió cseh­szlo­vák ko­ro­nát fo­lyó­sí­tot­tak, eb­ből 7 mil­li­ót a prí­más­nak, 16 mil­li­ót a főkáptalannak.55 Ez az elő­leg a 14%-át je­len­tet­te az Esz­ter­gom ál­tal kö­ve­telt 163 mil­li­ós kár­ta­la­ní­tás­nak. To­váb­bi át­uta­lá­sok a ké­sőb­bi­ek­ben már nem tör­tén­tek, ami meg­erő­sí­tet­te azt a ma­gyar vé­le­ke­dést, hogy a ki­fi­ze­tés fő mo­ti­vá­ci­ó­ja a modus viven­di meg­szü­le­té­sé­nek elő­se­gí­té­se volt. A gesz­tus­nak kö­szön­he­tő­en va­ló­ban ked­ve­zőbb lég­kör te­rem­tő­dött Prá­ga szá­má­ra a Va­ti­kán­nal foly­ta­tott tár­gya­lá­so­kon, így az egyez­mény meg­szü­le­té­sé­ben min­den bi­zon­­nyal a ki­fi­ze­tés­nek is sze­re­pe volt.

A ha­tás­kö­ri íté­let

A pe­ren kí­vü­li egyez­sé­get cél­zó egy­há­zi meg­be­szé­lé­sek ku­dar­cát kö­ve­tő­en a per­in­dí­tás után bő tíz év­vel, az 1934-es év vég­re meg­hoz­ta az el­ső bí­ró­sá­gi tár­gya­lást az esz­ter­go­mi pe­rek­ben. Ed­dig az idő­pon­tig ered­ményt a Cseh­szlo­vá­ki­á­ban zá­rolt bir­tok­kal ren­del­ke­ző, ag­rár­alap­hoz nem tar­to­zó fel­pe­res in­téz­mé­nyek kö­zül csu­pán a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­tem­nek si­ke­rült el­ér­nie. A ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság előtt már ko­ráb­ban per­nyer­tes egye­tem­nek 1933 de­cem­be­ré­ben a Há­gai Ál­lan­dó Nem­zet­kö­zi Bí­ró­ság jog­erős dön­tés­sel a 16 000 kat. hold ki­ter­je­dé­sű fel­vi­dé­ki föld­bir­to­kát ítél­te vis­­sza. Ez a po­zi­tív pre­ce­dens meg­erő­sí­tet­te a re­ményt az egy­há­zi fel­pe­re­sek­ben is.
1934. má­jus 24-én kez­dő­dött az em­lí­tett tár­gya­lás, mely az al­pe­res ré­szé­ről emelt ha­tás­kö­ri ki­fo­gás foly­tán a bí­ró­ság il­le­té­kes­sé­gé­nek kér­dé­sét volt hi­vat­va el­dön­te­ni az egy­há­zi pe­rek­ben. A ha­tás­kö­ri ki­fo­gást Cseh­szlo­vá­kia az­zal in­do­kol­ta, hogy e pe­rek nem von­ha­tók a 250. cikk ha­tá­lya alá, mi­vel a fel­pe­res egy­há­zi ja­va­dal­ma­sok ka­to­li­kus jel­le­gük mi­att egye­te­mes in­téz­mé­nyek­nek szá­mí­ta­nak. Ép­pen ezért nem te­kint­he­tők ma­gyar „ál­lam­pol­gár­ok­”-nak, és így a bé­ke­szer­ző­dés­ben a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok szá­má­ra biz­to­sí­tott jo­gok­kal sem él­het­nek, nem for­dul­hat­nak az ügyük­ben il­le­ték­te­len nem­zet­kö­zi bí­ró­ság­hoz. Kou­kal cseh bí­ró a má­jus 26-ig tar­tó ülés­szak so­rán a fen­ti esz­me­fut­ta­tás­sal együtt a tu­laj­don­lás­sal kap­cso­la­tos cseh­szlo­vák ál­lás­pon­tot is ki­fej­tet­te, mely sze­rint a ka­to­li­kus egy­ház­nak egy bi­zo­nyos ál­lam­te­rü­let ha­tá­rai kö­zé szo­rí­tott ré­sze te­kint­he­tő an­nak a jo­gi sze­mély­nek, amely az egy­há­zi va­gyo­no­kat bir­to­kol­ja, így eb­ben az eset­ben a vi­ta­tott ja­vak tu­laj­do­no­si jo­gai a vi­lág­há­bo­rú után át­ke­rül­tek a cseh­szlo­vák ka­to­li­kus egy­ház ke­zé­be. A cseh bí­ró sze­rint ezt az ál­lás­pon­tot az a tény is meg­erő­sí­ti, hogy a szá­za­dok so­rán, el­ső­sor­ban a kö­zép­kor­ban az ado­má­nyo­zá­sok szám­ta­lan eset­ben tör­tén­tek úgy, hogy az ado­má­nyo­zók aján­dé­ku­kat Krisz­tus­nak, Szűz Má­ri­á­nak vagy bi­zo­nyos szen­tek­nek aján­lot­ták fel, te­hát nem egy konk­rét egy­há­zi in­téz­mény ke­rült meg­ne­ve­zés­re az ado­má­nyo­zás során.56

A cseh bí­ró per­be­szé­dé­re Gaj­zá­gó kor­mány­biz­tos és Mes­zlé­nyi Zol­tán esz­ter­go­mi ka­no­nok re­a­gált, akik meg­pró­bál­ták bi­zo­nyí­ta­ni az ér­ve­lés egy­há­zi és vi­lá­gi jog­gal is szem­ben­ál­ló vol­tát. Mes­zlé­nyi Zol­tán a ká­non­jog elem­zé­sén ala­pu­ló fej­te­ge­té­sé­ben rá­mu­ta­tott, hogy az egy­ház­ban a jo­gi sze­mé­lyek egész so­ra – püs­pök­sé­gek, ér­sek­sé­gek, káp­ta­la­nok, sze­mi­ná­ri­u­mok stb. – ta­lál­ha­tó, de mint jo­gi sze­mély nem lé­te­zik sem ma­gyar, sem cseh­szlo­vák egy­ház. Is­ten, Jé­zus Krisz­tus vagy a szen­tek pe­dig kü­lö­nö­sen nem le­het­nek egy­há­zi ja­vak tu­laj­do­no­sai, mi­vel bir­to­kos­nak azo­kat a par­ti­ku­lá­ris egy­há­zi in­téz­mé­nye­ket kell te­kin­te­ni, me­lyek szük­ség­le­te­it a va­gyo­nok hi­vat­va van­nak szol­gál­ni. Az egy­há­zi tör­vény­könyv 1499. ká­non­ja mond­ja ki tel­je­sen vi­lá­go­san ezt a té­telt. Mes­zlé­nyi sze­rint az el­vont meg­fo­gal­ma­zás kü­lön­ben is csak az ado­má­nyok egy ré­szé­re volt jel­lem­ző, a do­ná­ci­ós le­ve­lek több­sé­gé­ben vi­lá­go­san meg van je­löl­ve a jog­alany, mely hi­va­tott a va­gyon bir­tok­lá­sá­ra. A lé­nye­get te­kint­ve te­hát az egye­te­mes egy­ház vagy egyes or­szá­gok ka­to­li­kus egy­há­zai sem­mi­kép­pen sem te­kint­he­tők jo­gi sze­mély­nek, jog­alany­nak, mely tu­laj­don­jog­gal bírhat.57
Gaj­zá­gó a jó­zan ész­re apel­lál­va csu­pán an­­nyit tett hoz­zá, hogy aki kí­ván­csi az egy­há­zi va­gyon tu­laj­do­no­sá­ra, an­nak nincs más dol­ga, mint­hogy fel­la­poz­za a te­lek­köny­ve­ket, ahol ez vi­lá­go­san szerepel.58
Itt ér­de­mes meg­je­gyez­ni azt, hogy a té­te­les jog­ból ki­in­du­ló cseh­szlo­vák bí­ró­sá­gok sem lát­szot­tak res­pek­tál­ni kor­má­nyuk ál­lás­pont­ját. Több pél­da is van ar­ra a kor­szak­ból, hogy a bí­ró­sá­gok to­vább­ra is az ere­de­ti esz­ter­go­mi ja­va­dal­ma­so­kat te­kin­tet­ték a fek­vő­sé­gek jo­gos tu­laj­do­no­sá­nak. Az egyik ke­rü­le­ti bí­ró­ság eb­ből kö­vet­ke­ző, 1933. jú­li­u­si íté­le­te már szin­te ko­mi­kus­nak ha­tott. Az ügy ab­ból adó­dott, hogy bi­zo­nyos hi­te­le­zők be­pe­rel­ték a sze­tei ka­to­li­kus egy­há­zat, s a hi­te­le­zők­nek meg­ítélt ös­­sze­get azok­nak kel­lett meg­fi­zet­ni, akik­től a sze­tei egy­ház az anya­gi erő­for­rá­sa­it kap­ta, töb­bek kö­zött az esz­ter­go­mi ér­sek­nek, aki­nek ott bir­to­kai vol­tak. Így a te­lek­könyv sze­rin­ti tu­laj­do­nos Seré­di Jus­zti­ni­án her­ceg­prí­más, esz­ter­go­mi la­kos, fi­ze­té­si fel­szó­lí­tást ka­pott 7655 cseh­szlo­vák ko­ro­na be­fi­ze­té­sé­re, ho­lott a bir­to­kok már ré­gen nem az ő, ha­nem az ál­la­mi bi­zott­ság ke­ze­lé­sé­ben voltak.59 A bir­to­kok el­adá­sa is ép­pen ezért üt­kö­zött ne­héz­sé­gek­be, mert a bí­ró­sá­gok az át­te­lek­köny­ve­zé­sü­ket meg­ta­gad­ták, mi­u­tán a te­lek­köny­vi tu­laj­do­nos, az esz­ter­go­mi ér­sek nem ad­ta be­le­egye­zé­sét. A ke­ze­lést foly­ta­tó bi­zott­ság a har­min­cas évek kö­ze­pé­ig több mint 7000 hek­tárt adott el az ér­sek va­gyo­ná­ból, leg­több eset­ben igen ala­csony áron. A ve­vők ki­fi­zet­ték a bir­to­kok árát, át­vet­ték a föl­de­ket, de még tíz év után sem kap­ták meg a tu­laj­don­jog te­lek­köny­vi fel­jegy­zé­sét, mely­ből rá­juk néz­ve nagy ne­héz­sé­gek adódtak.60
A pe­res fe­lek ál­lás­pont­já­nak mér­le­ge­lé­se után a dön­tő­bí­ró­ság 1934. jú­ni­us 5-én ha­tá­ro­za­tot ho­zott, mely­ben ki­mond­ta, hogy a ha­tás­kör te­kin­te­té­ben az ügy ér­de­mi ré­szé­vel együtt fog dön­te­ni. Mind­ez a fel­pe­re­sek­nek ked­ve­zett, hi­szen az ér­de­mi tár­gya­lás meg­nyi­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gét fog­lal­ta ma­gá­ba. A ha­tá­ro­zat to­váb­bi pont­jai más lé­nye­ges kér­dé­se­ket tisz­táz­va ki­mond­ták, hogy a fel­pe­re­sek ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok, így az er­re irá­nyu­ló ki­fo­gást vég­leg ki­küsz­öböl­ték, to­váb­bá meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a bé­ke­szer­ző­dés nem disz­ting­vál a fel­pe­re­sek kö­zött asze­rint, hogy azok egy­há­zi jel­le­gű sze­mé­lyek-e vagy sem (Ma­gyar Pénz­ügy, 1934. ok­tó­ber 31.).
A ma­gyar saj­tó a ha­tá­ro­za­tot óri­á­si si­ker­ként és az egye­tem ügyé­hez ha­son­ló íté­let elő­je­le­ként ér­tel­mez­te, de az ügy ku­lis­­szái mö­gé be­pil­lan­tás­sal bí­rók a va­ló­ban je­len­tős ered­mény el­le­né­re még­sem te­kin­tet­tek túl op­ti­mis­tán a pe­rek jö­vő­je fe­lé. Olyan in­for­má­ci­ók bir­to­ká­ban vol­tak ugyan­is, me­lyek a jog­vi­ták foly­ta­tá­sát tet­ték két­sé­ges­sé. Mes­zlé­nyi szá­molt be egy ma­gán­le­ve­lé­ben ar­ról, hogy a há­gai ítél­ke­zé­si mun­ka kel­lős kö­ze­pén, má­jus 27-én es­te tíz óra­kor Gaj­zá­gó ma­gá­hoz ké­ret­te és fel­ol­vas­ta azt a sif­rí­ro­zott, Pest­ről ka­pott táv­ira­tot, mely sze­rint Seré­di ér­sek ké­ri a per fel­füg­gesz­té­sét. A meg­le­pett kor­mány­biz­tos azon­nal visszasürgönyzött, kö­zöl­ve hogy a pa­rancs az adott hely­zet­ben ki­vi­te­lez­he­tet­len, mert a szó­be­li tár­gya­lás már le van zár­va és foly­nak a bí­ró­ság ta­nács­ko­zá­sai, rá­adá­sul az íté­let va­ló­szí­nű­leg ked­ve­ző lesz. Gaj­zá­gó és Mes­zlé­nyi vé­gül ab­ban egye­zett meg, hogy a pre­lá­tus azon­nal ha­za­u­ta­zik és meg­tu­da­kol­ja a ha­lasz­tást el­ren­de­lő pa­rancs köz­vet­len előzményeit.61
Bár a táv­irat az adott hely­zet­ben meg­le­pe­tés­ként ér­te a há­gai ki­kül­döt­te­ket, a prob­lé­ma mely mö­göt­te hú­zó­dott nem szá­mí­tott is­me­ret­len­nek a szá­muk­ra. Tud­ták, hogy Ró­ma tö­rek­vé­sé­re ve­zet­he­tő vis­­sza, amely évek óta fon­tol­gat­ta a per vis­­sza­vo­na­tá­sát. Már 1931 őszén le­vél ér­ke­zett Esz­ter­gom­ba, amely ha­tá­ro­zot­tan a per vis­­sza­vo­ná­sá­ra ösz­tö­nöz­te Seré­di prí­mást. Piz­zar­do bí­bo­ros, a Rend­kí­vü­li Egy­há­zi Ügyek Kong­re­gá­ci­ó­já­nak ve­ze­tő­je ír­ta a le­ve­let, mely­nek el­ső ré­szé­ben a Szent­szék fel­ha­tal­ma­zá­sát kö­zöl­te a szlo­vá­ki­ai nem szer­ze­tes egy­há­zi jog­alany­ok ál­tal Ma­gyar­or­szá­gon bir­to­kolt ja­vak jö­ve­del­me­i­ből tör­té­nő kár­ta­la­ní­tás meg­té­te­lé­re, majd hírt adott ar­ról, hogy a prá­gai nun­ci­us meg­kap­ta az uta­sí­tá­so­kat, hogy vég­le­ges meg­ol­dást lé­te­sít­sen – a gya­kor­la­ti­lag egye­dü­li le­het­sé­ges úton – a va­gyon­sá­gok ki­cse­ré­lé­se, a re­kom­pen­zá­ció ré­vén. Piz­zar­do in­dok­lá­sul a pá­ri­zsi egyez­mé­nyek elő­írá­sa­it hoz­ta fel, me­lyek alap­ján a szó­ban for­gó va­gyon­sá­gok nem vol­ná­nak meg­ment­he­tők. Sze­rin­te az A, il­let­ve a B alap ter­hé­re még az eset­le­ges per­nyer­tes­ség ese­tén is csu­pán a kár­pót­lás esz­kö­zöl­he­tő a föld­re­form vagy más jog­cí­men sequ­es­trált ja­va­kért. A kár­ta­la­ní­tás­sal az­tán Cseh­szlo­vá­kia úgy érez­né, hogy a bir­to­kok a tu­laj­do­ná­ba ke­rül­tek, így az egy­ház szá­má­ra vég­leg el­vesz­né­nek. A ja­vak ter­mé­szet­ben va­ló meg­ma­ra­dá­sa vé­le­mé­nye sze­rint csak az em­lí­tett cse­re út­ján kép­zel­he­tő el. „Vi­lá­gos an­nak szük­sé­ges­sé­ge – ír­ta a bí­bo­ros – hogy Emi­nen­ci­ád vis­­sza­von­ja a há­gai bí­ró­ság előtt meg­in­dí­tott pe­re­ket, mi­vel azok­nak foly­ta­tá­sa igen kön­­nyen sú­lyo­san árt­hat­na a fo­lya­mat­ba tett in­téz­ke­dé­sek­nek és a fen­tebb vá­zolt megoldásnak.”62
A her­ceg­prí­más rög­tön meg­ír­ta vá­lasz­le­ve­lét, amit az­tán még­sem adott fel, mert a Piz­zar­do le­ve­lé­ből ta­pasz­talt kú­ri­ai tá­jé­ko­zat­lan­ság el­osz­la­tá­sá­ra ha­té­ko­nyabb­nak vél­te a sze­mé­lyes ró­mai meg­je­le­nést. 1931 no­vem­be­ré­ben uta­zott a Va­ti­kán­ba, ahol nem­csak Pizzardóval, de Pacel­li ál­lam­tit­kár­ral és ma­gá­val a pá­pá­val is si­ke­rült szót vál­ta­nia. A meg­be­szé­lé­sek­ről nem áll ren­del­ke­zé­sünk­re for­rás, de a lé­nye­get il­le­tő­en min­den bi­zon­­nyal azt fej­tet­te ki, amit az el nem kül­dött vá­lasz­le­vél­ben is meg­fo­gal­ma­zott. Elő­ször is, hogy a nem­zet­kö­zi bí­ró­ság nem érint egy­há­zi kom­pe­ten­ci­át, hi­szen csu­pán ar­ról fog dön­te­ni, hogy a „sta­tus quo ante sequestrum” visz­szaállítassék. A ja­va­dal­mak fel­osz­tá­sá­hoz vagy ve­lük kap­cso­lat­ban bár­mi­lyen más in­téz­ke­dés­hez a bí­ró­ság­nak sem­mi kö­ze nincs. A pá­ri­zsi egyez­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban pe­dig rá­mu­ta­tott Piz­zar­do té­ve­dé­se­i­re. Az egyez­mé­nyek ugyan­is – ahogy ko­ráb­ban lát­hat­tuk – nem érin­tet­ték az egy­há­zi pe­re­ket, a kér­dés nem tar­to­zott az em­lí­tett fondokhoz, így a bí­ró­ság nem uta­sít­hat­ta az ügyet sem az A, sem a B alaphoz, kö­vet­ke­ző­leg a há­gai per nem von­ta ma­ga után azt, hogy a fel­pe­re­sek va­gyon­sá­gai el­ve­szí­tet­ték vol­na in­gat­lan ter­mé­sze­tü­ket.
A Prá­ga ál­tal is han­goz­ta­tott re­kom­pen­zá­ci­ós meg­ol­dást a prí­más nem tar­tot­ta kö­vet­he­tő­nek, amit az­zal is in­do­kolt, hogy a szlo­vá­ki­ai egy­ház ma­gyar­or­szá­gi bir­to­kai oly cse­ké­lyek, hogy an­nak jö­ve­del­mét csak­nem fel­emész­tik azok a ter­hek, ame­lye­ket vi­sel­ni tar­toz­tak.
Le­ve­lét vé­gül a pe­rek­kel kap­cso­la­tos ál­lás­pont­já­val zár­ta: „Ne­kem er­köl­csi­leg le­he­tet­len a pe­rek be­szűn­te­té­se ad­dig, amíg tel­jes tá­jé­ko­zat­lan­ság­ban va­gyok az­iránt, men­­nyit és mi­lyen alak­ban óhajt biz­to­sí­ta­ni az Ap. Szent­szék a ma­gyar­or­szá­gi egy­há­zi jog­alany­ok jo­ga­i­ból. Más vol­na a hely­zet, ha én a cseh kor­mán­­nyal foly­ta­tott tár­gya­lá­sok­ra néz­ve leg­alább bi­zal­mas jel­le­gű tá­jé­koz­ta­tást nyer­nék. Ilyen in­for­má­ció alap­ján egy­részt vál­lal­hat­nám a pe­rek be­szűn­te­té­sé­ért a fe­le­lős­sé­get, más­részt egy ké­sőb­bi idő­ben a bi­zal­mas tár­gya­lá­sok al­kal­mas mó­don va­ló nyil­vá­nos­ság­ra ho­zá­sá­val meg­előz­het­ném azo­kat a tá­ma­dá­so­kat, me­lyek egy a köz­vé­le­mény sze­mé­ben el­ső pil­la­nat­ra nem meg­fe­le­lő meg­ol­dás mi­att az Ap. Szent­szék te­kin­té­lyé­nek ká­rá­ra megindulnának.”63 Seré­di te­hát el­ső­sor­ban szent­szé­ki ga­ran­ci­á­kat óhaj­tott, mi­vel el kí­ván­ta ke­rül­ni azt a kel­le­met­len kö­vet­kez­ményt, hogy a ja­va­dal­ma­sok a pe­rek vis­­sza­vo­ná­sa ese­tén „két szék kö­zött a pad alá” es­se­nek.
A prí­más ró­mai út­já­nak ered­mé­nyé­ről Dra­hos Já­nos ol­dal­ka­no­nok­nak a kor­mány­meg­bí­zott szá­má­ra írt le­ve­lé­ből ér­te­sü­lünk. Kö­zöl­te, hogy a köz­ben­já­rás­nak kö­szön­he­tő­en Ró­ma a pe­rek vis­­sza­vo­na­tá­sá­tól el­te­kin­tett, ezen­kí­vül biz­to­sí­tot­ták Seré­dit ar­ról is, hogy a dis­zmem­brá­ció ed­di­gi fel­té­tel­éhez, az anya­gi kér­dé­sek elő­ze­tes ren­de­zé­sé­hez ezen­túl is ragaszkodnak.64
Egy­elő­re te­hát úgy tűnt, el­múlt a vis­­sza­vo­na­tás köz­vet­len ve­szé­lye, de Mes­zlé­nyi Zol­tán a kö­vet­ke­ző év­ben, 1932-ben sor­ra ke­rü­lő ró­mai út­ján ta­pasz­tal­hat­ta, hogy a Va­ti­kán pe­rek­kel kap­cso­la­tos erős fenn­tar­tá­sai to­vább él­tek. Az­zal a cél­lal uta­zott ki, hogy egy nem­zet­kö­zi és ká­non­jog­ból egy­aránt tö­ké­le­te­sen fel­ké­szült jo­gászt ta­lál­jon, aki a dön­tő­bí­ró­ság előtt meg­fe­le­lő mó­don vé­de­ni tud­ná Esz­ter­gom ügyét. Tar­tóz­ko­dá­sa alatt ku­ri­á­lis bí­bo­ro­sok egész so­rá­val tár­gyalt, el­ső­sor­ban a kér­dést il­le­tő kom­pe­ten­ci­á­val bí­ró Ál­lam­tit­kár­sá­gon és a Rend­kí­vü­li Egy­há­zi Ügyek Kong­re­gá­ci­ó­já­ban hi­va­talt vi­se­lők vé­le­mé­nyé­re volt kí­ván­csi. Az el­ső ta­lál­ko­zón Tar­di­ni bí­bo­ros meg­le­he­tő­sen ri­de­gen kö­zöl­te, hogy a Szent­atya nem tart­ja he­lyes lé­pés­nek a per­lést, és ra­gasz­kod­nak az Ál­lam­tit­kár­ság ál­lás­pont­já­hoz, a pe­rek vis­­sza­vo­ná­sá­hoz, mely­re a fel­szó­lí­tást le­vél­ben – utalt a Pizzardo-féle le­vél­re – már hó­na­pok­kal ez­előtt el­küld­ték Serédinek.
Piz­zar­do bí­bo­ros, he­lyet­tes ál­lam­tit­kár meg­erő­sí­tet­te a Tar­di­ni ál­tal el­mon­dot­ta­kat, és hang­sú­lyoz­ta, hogy ha Esz­ter­gom a há­gai pert to­vább szor­gal­maz­za, ak­kor a cse­hek be­szűn­te­tik a Szent­szék­kel foly­ta­tott tár­gya­lást a bir­to­kok­ra vo­nat­ko­zó­an, s kér­dé­ses, hogy le­het-e ak­kor va­la­mi­lyen ered­ményt el­ér­ni a pe­rek­kel. A ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok előt­ti pe­rek ve­szé­lyét Piz­zar­do ab­ban is lát­ni vél­te, hogy mi­vel ezek az egy­há­zi bir­to­kok a bí­ró­sá­gok előtt mint ma­gyar egy­há­zi bir­to­kok sze­re­pel­nek, még ked­ve­ző íté­let ese­tén is a cseh­szlo­vák kor­mány a föld­bir­tok­re­form alap­ján azo­kat el fog­ja ko­boz­tat­ni, il­let­ve ne­vet­sé­ges áron ki­sa­já­tí­ta­ni. El­len­ben ha ma­ga a Va­ti­kán tár­gyal­na a kor­mán­­nyal, a bir­to­ko­kat mint tisz­tán egy­há­zi tu­laj­dont be­ál­lít­va meg vol­na a le­he­tő­ség ar­ra, hogy a föld­bir­tok­re­form azok­ra ne alkalmaztassék. Így sok­kal töb­bet le­het­ne a tu­laj­do­no­sok­nak is meg­men­te­ni, mint­ha ma­guk ke­res­nék Há­gá­ban az iga­zu­kat. „Be kell lát­ni – vél­te Piz­zar­do – hogy le­he­tet­len­ség egyi­de­jű­leg ugyan­azon kér­dést itt is és Há­gá­ban is tár­gyal­ni. A há­gai íté­le­tek kü­lön­ben is pla­to­ni­ku­sak, ki ga­ran­tál­ná azok végrehajtását?”65 Vé­gül hoz­zá­tet­te még, hogy a ma­ga ré­szé­ről na­gyon saj­nál­ja Seré­dit ne­héz hely­ze­te mi­att, és hogy men­­nyi­re sze­ret­né­nek se­gí­te­ni e ki­tű­nő szent em­be­ren. Az egy­re ki­áb­rán­dul­tabb Mes­zlé­nyi ke­se­rű­en je­gyez­te meg a ta­lál­ko­zó­ról ké­szült je­len­té­sé­ben, hogy az együ­ttérző sza­vak va­ló­szí­nű­leg csak frá­zi­sok a szláv ba­rát­ként is­mert Piz­zar­do szá­já­ból, mert cse­le­ke­de­te­i­ben nem nyil­vá­nul meg e szimpátia.66 A bí­bo­ros­nak azon­ban csak an­­nyit vá­la­szolt, hogy a per nincs el­len­tét­ben a Va­ti­kán dip­lo­má­ci­ai ak­ci­ó­já­val, s így nem lát­szik in­do­kolt­nak a hú­zó­do­zás, ami­vel az Ál­lam­tit­kár­ság a nem­zet­kö­zi bí­ró­ság­gal szem­ben vi­sel­te­tik.
Ciri­a­ci prá­gai nun­ci­us ép­pen Mes­zlé­ny­i­vel egy­id­őben volt Ró­má­ban, aki­vel a be­szél­ge­tés kez­de­te szin­tén nem sok jót ígért. ő is ál­lí­tot­ta, hogy ha a ma­gya­rok nem hagy­ják ab­ba a há­gai pert, ak­kor be­szűn­te­tik a cse­hek a dip­lo­má­ci­ai tár­gya­lá­so­kat, ami na­gyon ros­­szul jön­ne, mi­vel ő most igen erős po­zí­ci­ó­ból „nyom­ja” a cseh kor­mányt. A Szent­szék Da­mok­lész kard­ja a per­nél sze­rin­te jó­val fe­nye­ge­tőbb, ez pe­dig a modus viven­di vég­re­haj­tá­sá­nak meg­ta­ga­dá­sa ar­ra az eset­re, ha a bir­to­ko­kat nem ad­nák vis­­sza egy­há­zi kéz­be. A nun­ci­us hoz­zá­tet­te, hogy a per a Szent­atyá­nak és az ál­lam­tit­kár­nak nem tet­szik presz­tízs okok­ból sem. Egy­há­zi kér­dés tár­gyal­ta­tik vi­lá­gi bí­ró­ság előtt, mely­nek nem ott len­ne a he­lye.
Mes­zlé­nyi el­fo­gad­ta Ciri­a­ci ér­ve­lé­sét, de ar­ra is utalt, hogy ez a ha­tá­ro­zott va­ti­ká­ni ál­lás­pont eset­leg csak ad­dig áll fenn, amíg Ciri­a­ci Prá­gá­ban van, vagy eset­leg a Szent­atyát nem szó­lít­ja el Is­ten az élők so­rá­ból. Azu­tán más em­be­rek jön­nek, akik ta­lán en­ge­dé­ke­nyeb­bek lesz­nek a cse­hek­kel szem­ben, és a ma­gya­rok­nak er­re az eset­re is biz­to­sí­ta­ni kell, hogy ér­vény­ben le­gyen a per­lé­si jo­guk. Ciri­a­ci ez­zel egyet­ér­tett, és Mes­zlé­nyi meg­le­pe­té­sé­re az­zal a ta­nác­­csal szol­gált, hogy a pert va­la­hogy az el­évü­lés ve­szé­lyét ki­zár­va kell fenn­tar­ta­ni, de úgy, hogy tár­gya­lás és dön­tés alá egy­elő­re ne ke­rül­jön. Ezt a meg­ol­dást a nun­ci­us sze­rint va­la­hogy a ma­gya­rok­nak kell ki­gon­dol­nia.
Vé­gül Pacel­li ál­lam­tit­kár­ral foly­ta­tott meg­be­szé­lést Meszlényi, mely­ből azt a be­nyo­mást nyer­te, hogy az ál­lam­tit­kár és a bí­bo­ro­sok egy ré­sze szí­vén vi­se­li Seré­di ügyét. Ta­lán nem is an­­nyi­ra a „ma­gyar igaz­ság” mi­att, ha­nem in­kább a sze­mé­lye iránt ér­zett szim­pá­ti­á­ból, mi­vel a prí­mást hos­­szú va­ti­ká­ni szol­gá­la­tá­ból adó­dó­an ma­guk kö­zül va­ló­nak tart­ják. Pacel­li meg­em­lí­tet­te, hogy Seré­di ügyét igye­kez­nek össze­kap­csol­ni Ber­tram bor­osz­lói ér­sek ügyé­vel, mi­vel a ket­tő­nek ha­son­ló a tör­té­ne­te, Cseh­szlo­vá­ki­á­val kap­cso­la­to­sak és ha­son­ló­ak a jo­gi vo­nat­ko­zá­sa­ik is. „Bertram ese­té­ben – kö­zöl­te Pacel­li – a cse­hek sok­kal ke­vés­bé ha­tal­mas­ko­dók, mi­vel fél­nek, hogy a né­met dip­lo­má­ci­á­val ta­lál­ják ma­gu­kat szem­be, s a né­me­tek­től nap­ról nap­ra job­ban tartanak.”67
„Ciriacinak és Pacel­li­nek a sza­vai – fog­lal­ta ös­­sze Mes­zlé­nyi ró­mai be­nyo­má­sa­it – úgy ha­tot­tak rám mint a szim­pá­ti­á­nak át­vi­te­le a dol­gok re­a­li­tá­sá­ba. Úgy lát­szik még­sem olyan rossz a hely­zet a há­gai per szem­pont­já­ból a Va­ti­kán­ban, mint Tar­di­ni és Piz­zar­do ha­tá­ro­zott ki­je­len­té­sei után az el­ső pil­la­nat­ban ítéltem.”68

A pe­rek vég­ki­fej­le­te

Az 1930-as évek­ben az eu­ró­pai ha­tal­mi vi­szo­nyok vál­to­zá­sai mi­att Cseh­szlo­vá­kia kül­po­li­ti­kai hely­ze­te fo­ko­za­to­san rom­la­ni kez­dett. Prá­ga dip­lo­má­ci­á­ja ezért hat­vá­nyo­zot­tan igye­ke­zett olyan kül­po­li­ti­kai ered­mé­nye­ket el­ér­ni, ame­lyek nö­vel­het­ték az or­szág biz­ton­sá­gát. Ez­zel ös­­sze­füg­gés­ben az egy­ház­kor­mány­zat ál­lam­ha­tár­ok­hoz va­ló iga­zí­tá­sá­nak, va­gyis a modus viven­di vég­re­haj­tá­sá­nak kér­dé­sé­ben is offen­zí­vebb po­li­ti­ká­ba kezd­tek, mely­nek je­le volt az az 1934 feb­ru­ár­já­ban a Va­ti­kán­nak át­nyúj­tott jegy­zék, ahol az ígé­ret és fe­nye­ge­tés egy­aránt he­lyet ka­pott. Kö­zöl­ték ben­ne, hogy haj­lan­dó a kor­mány az egy­há­zi bir­to­ko­kat fel­sza­ba­dí­ta­ni a zár­lat alól, de en­nek fel­té­te­lé­ül szab­ták, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ja­va­dal­ma­sok von­ják előbb vis­­sza pe­re­i­ket és bíz­zák a Szent­szék és a cseh­szlo­vák kor­mány kö­zött kö­ten­dő egyez­mény­re igé­nye­ik ki­elé­gí­té­sét. A na­gyobb nyo­ma­ték ked­vé­ért hoz­zá­fűz­ték, hogy el­uta­sí­tás ese­tén a prí­má­si bir­to­kok ki­sa­já­tí­tás­ra, majd par­cel­lá­zás­ra kerülnek.69
„A cse­hek meg­moz­gat­ták az ös­­szes dip­lo­má­ci­ai ös­­sze­köt­te­té­se­i­ket – ír­ta a prí­más Gaj­zá­gó­nak –, hogy a jegy­zék­ben le­fek­te­tett ja­vas­lat el­fo­ga­dá­sát a Szent­szék­nél ki­kény­sze­rít­sék. Vi­lá­go­san lát­szik amit ed­dig is sej­tet­tünk, hogy pe­re­ink­től a cseh kor­mány igen tart, és sze­ret­ne tő­lük sza­ba­dul­ni. Ver­senyt fu­tunk az idő­vel. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ne­künk most a pe­rek le­tár­gya­lá­sát kell sürgetnünk.”70 A prí­más Hóman Bá­lint kul­tusz­mi­nisz­ter­rel is egyez­te­tett, aki uta­sí­tot­ta ez­után Gajzágót, hogy kö­ves­sen el min­dent a tár­gya­lás mi­ha­ma­rab­bi ki­tű­zé­sé­nek ér­de­ké­ben. A tár­gya­lás­ra – mint lát­hat­tuk – vé­gül má­jus­ban sor ke­rült, mely­nek ered­mé­nye az is­mer­te­tett, ha­tás­kör­rel kap­cso­la­tos dön­tés lett.
Míg Há­gá­ban a gyor­sí­tás­ra, a Va­ti­kán­ban a fé­ke­zés­re volt szük­ség, ezért Bar­cza Gyö­rgy a bí­bo­ro­sok meg­győ­zé­sé­re ka­pott uta­sí­tást a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ból. Pacel­li bí­bo­ros ál­lam­tit­kár fi­gyel­mét ar­ra hív­ta fel, hogy a per nye­rés­re áll, és nagy hi­ba len­ne az eb­ben rej­lő hely­ze­ti előnyt most fel­ad­ni. A cseh­szlo­vák kor­mány az el­ha­lasz­tás­ban vagy vis­­sza­vo­nás­ban nem lát­na mást mint azt, hogy a her­ceg­prí­más, il­let­ve a Szent­szék meg­hát­rált Há­gá­ban, s en­nek vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nyei le­het­nek. Pacel­li a re­a­li­tá­sok­ra hi­vat­koz­va azt vá­la­szol­ta, hogy a her­ceg­prí­más­nak ter­mé­sze­te­sen jo­ga van egy­ház­me­gyé­jé­nek anya­gi ér­de­ke­it e fó­rum előtt vé­del­mez­ni, ezért a Szent­szék nem is avat­ko­zott be a pe­rek­be, de fenn­áll az a ve­szély, hogy ha a pert az egy­ház meg is nye­ri ak­kor a cseh­szlo­vák kor­mány repre­sszá­li­ák­kal fog él­ni, és más té­ren fog olyan egy­ház­el­le­nes in­téz­ke­dé­sek­hez nyúl­ni, me­lyek az egy­ház­nak ká­rá­ra lesz­nek. A bí­bo­ros kö­zöl­te, hogy en­­nyi év után most már meg kell egyez­ni a cse­hek­kel a ment­he­tő meg­men­té­se ér­de­ké­ben, de meg­ígér­te, hogy ha a cseh­szlo­vák kor­mány fel­vi­dé­ki egy­ház­szer­ve­ze­ti el­kép­ze­lé­sei ag­gá­lyo­sak a ma­gyar ka­to­li­ku­sok szem­pont­já­ból, ak­kor e té­ren sem­mi eset­ben sem fog­nak en­ged­ni. A dis­zmem­brá­ció után a szlo­vák egy­ház­me­gye fel­ál­lí­tá­sá­ra még elő­re­lát­ha­tó­lag so­ká­ig vár­ni kell.71 Bar­cza a Bu­da­pest­nek írt je­len­tés­ben meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Pacelli, bár nem mond­ta ki, de azt sze­ret­né, ha a bir­tok­ügy ki­zá­ró­lag a Ró­ma és Prá­ga kö­zöt­ti tár­gya­lá­sok alap­ján in­té­zet­nék el, és nem len­ne jó, ha a ma­gya­rok eb­be be­le­za­var­ná­nak. „A ma­gyar ügyet – gya­ní­tot­ta a kö­vet – fel­ál­doz­zák a vélt vagy va­lós ma­ga­sabb egy­há­zi ér­de­kek ol­tá­rán, hi­szen a Szent­szék igen re­á­lis po­li­ti­kai fel­fo­gás­sal dol­go­zik, csak­is az Egy­ház egye­te­mes ér­de­ke­it szem előtt tartva.”72
Ha­son­ló­an vé­le­ke­dett Lut­tor Fe­renc, a szent­szé­ki ma­gyar kö­vet­ség ká­non­jo­gi ta­ná­cso­sa, mi­kor azt hang­sú­lyoz­ta, hogy Ró­ma leg­fon­to­sabb cél­ja a ma­ra­dék­va­gyon – va­gyis amit még nem osz­tot­tak ki – egy­ház­nak va­ló meg­men­té­se, ezért Seré­di­vel a há­gai pert min­den­kép­pen vis­­sza fog­ják vo­nat­ni. „A Szent­szék kí­ván­sá­ga, hogy a ma­gyar kor­mányt is győz­zük meg, hogy ez jobb hely­ze­tet te­remt, mint az ed­di­gi volt. A modus viven­di vég­re­haj­tá­sa min­den­ki­nek, a prí­más­nak és a fel­vi­dé­ki ma­gya­rok­nak is érdeke.”73
Serédi, mi­kor az idő­vel va­ló ver­seny­fu­tást em­le­get­te, ab­ban bí­zott, hogy a Szent­szék mal­mai még a bí­ró­ság mal­ma­i­nál is las­sab­ban őröl­nek. Eb­ben most csa­lód­nia kel­lett. 1934. má­jus 22-én a ha­tás­kö­ri tár­gya­lás meg­kez­dé­se előtt két nap­pal a bu­da­pes­ti nun­ci­us út­ján a Va­ti­kán sür­gö­nyi­leg fel­szó­lí­tot­ta őt, hogy azon­nal ha­lasz­tas­sa el a há­gai pe­rek tárgyalását.74 A prí­más meg­pró­bált ki­búj­ni a kel­le­met­len uta­sí­tás vég­re­haj­tá­sa alól, és gya­kor­la­ti ne­héz­sé­gek­re hi­vat­koz­va kö­zöl­te, hogy ép­pen bér­ma­ú­ton van, szék­he­lyé­től tá­vol tar­tóz­ko­dik, így a má­sik fel­pe­res­sel a fő­káp­ta­lan­nal nem tud ilyen rö­vid idő alatt érint­ke­zés­be lép­ni és ve­le együtt ha­tá­ro­za­tot hoz­ni, majd a ha­tá­ro­za­tot Há­gá­ba jut­tat­ni. Így az il­le­té­kes­ség tár­gya­lá­sát nem tud­ja meg­előz­ni, mert az má­jus 24-én meg­kez­dő­dik. Azon­kí­vül a ma­gyar kor­mán­­nyal is tár­gyal­nia kellene, ami a pün­kös­di szü­net mi­att meg­old­ha­tat­lan. Lát­va vi­szont, hogy most már va­la­mit tény­leg lép­nie kell, ezért a nun­ci­us­sal a kö­vet­ke­ző­ket kö­zöl­te: „Mint­hogy a pe­rek­re vo­nat­ko­zó ha­tás­kö­ri tár­gya­lást Há­gá­ban meg­akasz­ta­ni nem tu­dom, a pert vég­le­ge­sen vis­­sza­von­ni pe­dig nem aka­rom, haj­lan­dó va­gyok a káp­ta­lan­nal és a ma­gyar kor­mán­­nyal tár­gyal­ni az­iránt, hogy az il­le­té­kes­sé­gi dön­tés után az ügy ér­de­mi tár­gya­lá­sát szük­sé­ges idő­re elhalasszuk.”75 A prí­más mind­eh­hez azon­ban fel­té­te­lek tel­je­sí­té­sét kí­ván­ta. Az egyik, hogy a cseh­szlo­vák kor­mány azon­nal ad­ja vis­­sza az egy­ház­nak a még meg­le­vő le­fog­lalt ja­va­kat, a má­sik pe­dig, hogy ad­jon a Szent­szék út­ján ga­ran­ci­át ar­ra, hogy vis­­sza­ad­ják a prí­má­si va­gyont il­le­tő in­gó­sá­go­kat, az el­ma­radt jö­ve­del­me­ket ka­ma­tok­kal, ter­mé­szet­ben vagy pénz­ér­ték­ben az összes prí­má­si bir­to­ko­kat, va­la­mint azo­kat az ér­se­ki bir­to­ko­kat, me­lyek az ér­sek­ség dis­zmem­brá­lá­sa után a ká­non­jog sze­rint an­nak ma­gyar­or­szá­gi ré­szét meg­il­le­tik. Ad­ják ki ugyan­úgy a káp­ta­lan­nak és a két sze­mi­ná­ri­um­nak va­gyo­nát, il­let­ve el­ma­radt jö­ve­del­me­it a ka­ma­tok­kal együtt, kár­pó­tol­ják Esz­ter­go­mot min­den oko­zott ká­rért, vé­gül fi­zes­sék ki az ál­ta­luk csi­nált adósságokat.76
Má­jus 24-én Pacel­li ál­lam­tit­kár sür­gö­nye már Bu­da­pes­ten volt a fel­té­te­lek­re adott vá­las­­szal. Esze­rint min­dent meg fog­nak ten­ni a fel­té­te­lek tel­je­sí­té­sé­ért, de e fel­té­te­lek­nek nem le­het fel­füg­gesz­tő ha­tá­lyuk. Így a prí­más azon­nal in­téz­ked­jen, hogy a tár­gya­lás és a per rög­tön el­ha­lasz­tas­sa­nak. „őszent­sé­ge kí­ván­sá­ga előtt meg­ha­jol­va – ír­ta vis­­sza kény­te­le­nül a prí­más – azon­nal meg­te­szem a szük­sé­ges lé­pé­se­ket a fő­káp­ta­lan­nál, mint má­sik fel­pe­res­nél, va­la­mint a ma­gyar ki­rá­lyi kor­mány­nál, hogy a pe­rek tár­gya­lá­sa elhalasztassék.”77
Má­jus 26-án, a káp­ta­lan ha­tá­ro­za­ta után meg­fo­gal­maz­ták a Há­gá­ba kül­den­dő ha­lasz­tá­si ké­rel­met, majd a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ban fran­ci­á­ra for­dí­tot­ták és el­küld­ték a dön­tő­bí­ró­ság ré­szé­re. A ké­se­de­lem mi­att az il­le­té­kes­sé­gi tár­gya­lást és íté­le­tet a sür­göny már nem aka­dá­lyoz­hat­ta meg, de a fel­füg­gesz­tés té­nye, il­let­ve a per­fel­újí­tás hi­á­nya mi­att to­váb­bi tár­gya­lás­ra az ügy­ben már so­ha nem ke­rült sor.
A ma­gyar kor­mány a ha­lasz­tást tu­do­má­sul vet­te, de nem mu­lasz­tot­ta el, hogy ki­mu­tas­sa ne­hez­te­lé­sét a Szent­szék fe­lé. Meg­bíz­ták a va­ti­ká­ni kö­ve­tet, hoz­za szó­ba az ál­lam­tit­kár előtt, hogy a ma­gyar kor­mányt kel­le­met­le­nül lep­te meg a Va­ti­kán ál­tal ta­nú­sí­tott ma­ga­tar­tás, amely an­nak el­le­né­re tör­tént, hogy több­ször kö­zöl­ték, nem fog­nak a pe­rek­be avat­koz­ni. A kor­mány­nak az sem volt kö­zöm­bös, hogy ma­gyar jo­gi sze­mé­lyek bé­ke­szer­ző­dé­sen ala­pu­ló jo­ga­i­nak meg­vé­dé­se ér­de­ké­ben in­dí­tott pe­re­i­nek le­tár­gya­lá­sát egy más té­nye­ző meg­hi­ú­sí­ta­ni tö­rek­szik. Ez an­nál ért­he­tet­le­nebb volt Bu­da­pest szá­má­ra, mert a pe­rek vé­le­mé­nyük sze­rint az egy­ház ér­de­ke­it szol­gál­ják egy egy­ház­el­le­nes té­nye­ző­vel szem­ben. A kor­mányt öröm­mel töl­töt­te el – szólt az inst­ruk­ció –, hogy a ha­lasz­tá­si in­dít­vány a bí­ró­ság­hoz nem jut­ha­tott el a ha­tás­kö­ri tár­gya­lás le­zá­rá­sa előtt, mert így bir­to­ká­ba ju­tot­tak egy olyan bí­rói vég­zés­nek, mely­ből a Szent­szék is lát­hat­ja, hogy a „magiari” fel­fo­gá­sát egy nem­zet­kö­zi fó­rum is ho­no­rál­ja. Bar­czá­nak vé­gül kö­zöl­nie kel­lett, hogy a kor­mány a pe­rek vég­le­ges vis­­sza­vo­ná­sá­ba so­ha nem fog be­le­men­ni, a ha­lasz­tás­hoz vi­szont ab­ban a re­mény­ben hoz­zá­já­rult, hogy a cse­hek­kel va­ló tár­gya­lá­sok so­rán a Szent­szék a ma­gyar ál­lás­pon­tot kö­vet­ke­ze­te­sen kép­vi­sel­ni fogja.78
1934 má­ju­sá­ban te­hát nem a Cseh­szlo­vá­kia ál­tal kö­ve­telt és az ere­de­ti­leg Ró­ma ál­tal is kért per­vis­­sza­vo­nás­ra ke­rült sor, ha­nem csu­pán fel­füg­gesz­tés­re, ami azon­ban a gya­kor­la­tot te­kint­ve nem je­len­tett lé­nye­ges kü­lönb­sé­get. „A há­gai pe­rek – kom­men­tált Gaj­zá­gó – a Szent­szék lé­pé­se foly­tán el­vesz­tet­ték je­len­tő­sé­gü­ket. Már csu­pán töl­tet­len re­vol­ver­nek szá­mí­ta­nak, ami­től sen­ki sem ijed meg.”79
A per tör­té­ne­te ez­zel vé­get ért, hi­szen fel­újí­tá­sá­ra már so­ha nem ke­rült sor, a bir­tok­kér­dés azon­ban to­vább­ra is vi­ták for­rá­sa ma­radt. Az utol­só rész­ben a pe­rek tár­gyát ké­pe­ző ja­va­dal­mak sor­sá­nak 1934 utá­ni leg­fon­to­sabb cso­mó­pont­ja­it csu­pán érin­tő­le­ge­sen te­kint­jük át.

Epi­ló­gus

A pe­rek fel­füg­gesz­té­se után a kér­dés meg­ol­dá­sá­nak ki­zá­ró­la­gos szín­te­ré­vé a va­ti­ká­ni–cseh­szlo­vák tár­gya­lá­sok vál­tak. A kor­mány 1935-ben ki­ad­ta az ér­se­ki és káp­ta­la­ni bir­to­ko­kat az ad­mi­niszt­rá­tor­nak, majd Prá­ga be­le­egye­zett hogy a Va­ti­kán ál­tal meg­ál­la­pí­tan­dó kár­té­rí­tést át­utal­ja a ma­gyar ér­de­kel­tek­nek, s el­ej­tet­ték azt a kö­ve­te­lést, hogy vég­le­ge­sen von­ják vis­­sza a há­gai pert. Sza­vuk­nak nyo­ma­té­kot ad­va át is utal­tak a bir­to­kok jö­ve­del­mé­ből bi­zo­nyos ös­­sze­get Serédinek.80
Mind­ezek­nek kö­szön­he­tő­en XI. Pius az 1937. szep­tem­ber 2-án kelt „Ad eccle­si­as­ti­ci regi­mis incrementum” kez­de­tű bul­lá­já­val az egy­ház­me­gyei ha­tá­ro­kat az ál­lam­ha­tár­ok­hoz iga­zí­tot­ta, vég­re­hajt­ván a modus viven­di el­ső cik­ke­lyét. A Rozs­nyói, Kas­sai, Szat­má­ri és ter­mé­sze­te­sen az Esz­ter­go­mi egy­ház­me­gye te­rü­le­tét érint­ve ez­zel meg­va­ló­sult a diszmembráció, de a fel­vi­dé­ki egy­ház­kor­mány­zat vég­le­ges ki­ala­kí­tá­sá­ra még min­dig nem ke­rült sor, hi­szen egy­elő­re meg­ma­radt a nagy­szom­ba­ti apos­to­li adminisztratúra. Új püs­pök­ség vagy ér­sek­ség fel­ál­lí­tá­sát an­nak te­rü­le­tén a bul­la csak ki­lá­tás­ba he­lyez­te. Ró­ma fel­té­te­le sze­rint eh­hez előbb ren­dez­ni kell a ma­gyar egy­há­zi sze­mé­lyek és in­téz­mé­nyek kár­pót­lá­sá­nak ügyét, és sor kell, hogy ke­rül­jön a ja­vak meg­osz­tá­sá­ra. Ad­dig a Szent­szék vál­to­zat­lan ál­lás­pont­ja sze­rint fenn fog­nak áll­ni Szlo­vá­ki­án be­lül a tör­té­nel­mi egy­ház­me­gyei határok.81 Ma­gyar rész­ről ezt – a dis­zmem­brá­ció mi­att ér­zett bi­zo­nyos csa­ló­dás mel­lett – po­zi­tí­vum­ként ér­té­kel­ték, és bíz­tak a Va­ti­kán azon ígé­re­té­ben is, hogy amint az or­szág­ha­tár­ok el­to­ló­dá­sa mi­att az egy­ház­me­gyék ré­gi te­rü­le­ti be­osz­tá­sát meg­vál­toz­tat­ták, úgy a ha­tá­rok újabb vál­to­zá­sa ese­tén szin­tén meg­vál­toz­tat­ják azo­kat.
A pá­pai bul­la ki­adá­sa után újabb tár­gya­lá­sok kez­dőd­tek Prá­ga és a Va­ti­kán kö­zött a ja­va­dal­mak el­osz­tá­sa, a kár­ta­la­ní­tás mód­ja és az egy­há­zi ha­tár­ren­de­zés fe­lől. Az utób­bit il­le­tő­en bi­zo­nyos kér­dé­sek­ben el­len­té­tes ál­lás­pon­ton vol­tak. A cseh kor­mány a püs­pök­ség el­tar­tá­sá­ra ren­delt bir­to­kok és más anya­gi esz­kö­zök elég­te­len­sé­gé­re va­ló hi­vat­ko­zás­sal ra­gasz­ko­dott ré­gi ter­vé­hez, a Rozs­nyói egy­ház­me­gye meg­szün­te­té­sé­hez, míg a Szent­szék Rozs­nyó fenn­tar­tá­sa mel­lett a püs­pök­sé­gek szá­mát egy Hus­zton fel­ál­lí­tan­dó gö­rög szer­tar­tá­sú egy­ház­me­gyé­vel akar­ta szaporítani.82
A cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um Esz­ter­gom­mal is fel­vet­te a kap­cso­la­tot, Krof­ta kül­ügy­mi­nisz­ter is­mer­tet­te tár­gya­lá­si aján­la­tu­kat Mes­zlé­nyi Zol­tán­nal. Az ügyek glo­bá­lis el­in­té­zé­sét óhaj­tot­ták, va­gyis hogy az ös­­szes ká­ro­sult ja­va­dal­mas ne­vé­ben – az el­té­rő hely­ze­tű pan­non­hal­mi ben­cé­sek ki­vé­te­lé­vel – egyet­len meg­egye­zés lé­te­sül­jön ak­kép­pen, hogy a ká­ro­sul­tak meg­kap­nák a szlo­vá­ki­ai ja­va­dal­ma­sok ma­gyar­or­szá­gi bir­to­ka­it, s eh­hez egy je­len­té­keny pénz­ös­­sze­get, mely­nek nagy­sá­gát kö­zö­sen ha­tá­roz­nák meg. A szó­ban for­gó ma­gyar­or­szá­gi bir­to­kok és a ki­fi­ze­tett pénz­összeg fel­osz­tá­sa már az ér­de­kel­tek bel­ügye lenne.83
A tár­gya­lá­sok 1938. no­vem­ber 2-ig nem ve­zet­tek ered­mény­re, mi­kor a meg­vál­to­zott po­li­ti­kai hely­zet az egy­há­zi kér­dé­sek te­kin­te­té­ben is tel­je­sen új fel­té­te­le­ket te­rem­tett. A bé­csi dön­tés kö­vet­kez­té­ben a bir­tok­prob­lé­ma tu­laj­don­kép­pen meg­ol­dó­dott. Az ér­sek 32 000 kat. hol­dat, a szé­kes­főkáp­ta­lan 13 000 hol­dat, a sze­mi­ná­ri­um pe­dig 5000 hol­dat ka­pott vis­­sza, il­let­ve a vis­­sza­csa­to­lás ál­tal érin­tett plé­bá­ni­ák is új­ra az ér­sek jog­ha­tó­sá­gá­ba ke­rül­tek az 1939. jú­li­us 19-én ki­adott „Dioecesium fines” kez­de­tű bul­la ki­adá­sá­val.
A II. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő évek a va­gyon hely­ze­té­ben újabb vál­to­zá­so­kat hoz­tak. A föld­hi­va­tal­ok­ban – az esz­ter­go­mi egy­há­zi bir­to­kok­ra vo­nat­ko­zó­an el­ső­sor­ban a ko­má­ro­mi­ban és ér­sek­új­vá­ri­ban – ta­lál­ha­tó bir­tok­la­po­kat vizs­gál­va ki­de­rül, hogy a föl­dek je­len­tős ré­szét a negy­ve­nes évek vé­gé­ig a má­so­dik föld­re­form ke­re­té­ben ki­sa­já­tí­tot­ták, így azok ál­la­mi tu­laj­don­ba men­tek át. A kob­zás rend­sze­rint az el­ső föld­re­form re­ví­zi­ó­ját el­ren­de­lő 142/1947-es tör­vény és a 46/1948-as új föld­tör­vény ér­tel­mé­ben tör­tént. Fel­tű­nő vi­szont, hogy az in­gat­la­nok te­kin­té­lyes – akár 30–40%-os – há­nya­dá­nál a bir­tok­lap­okon kob­zás­nak nincs nyo­ma, a te­lek­köny­vek­be er­re vo­nat­ko­zó be­jegy­zés nem tör­tént. A gya­kor­lat­ban min­den­eset­re ezek a bir­to­kok is, a tör­vé­nyi­leg kon­fis­kál­tak­kal együtt az újon­nan meg­szer­ve­zett szo­ci­a­lis­ta tí­pu­sú gaz­da­sá­gi egy­sé­gek, az ún. ál­la­mi gaz­da­sá­gok ke­re­te­i­be ta­go­zód­tak be. Esz­ter­gom bir­to­ka­i­nak leg­na­gyobb ré­szét a bajcsi, karvai, gyu­la­ma­jo­ri, szentmiklósi, párkány-nánai és a bál­vá­nyi ál­la­mi gaz­da­sá­gok ke­zel­ték.
A szo­ci­a­liz­mus évei alatt a szlo­vá­ki­ai egy­ház­szer­ve­zet­ben is vál­to­zás tör­tént. VI. Pál pá­pa 1977. de­cem­ber 30-án ki­adott „Praescriptionum sacrosancti” kez­de­tű bul­lá­ja ér­tel­mé­ben a nagy­szom­ba­ti apos­to­li admi­nis­ztra­tú­ra ér­sek­ség­gé ala­kult át. Ez­zel a lé­pés­sel jött lét­re jo­gi­lag is az önál­ló szlo­vák egy­ház­szer­ve­zet, és va­ló­sult meg ma­ra­dék­ta­la­nul az 1920 óta tar­tó tö­rek­vés, amely az ál­lam­ha­tár­ok­hoz iga­zo­dó füg­get­len szlo­vák egy­ház­kor­mány­zat ki­ala­kí­tá­sát cé­loz­ta. A va­gyon­ról a szo­ci­a­liz­mus idő­sza­ká­ban szü­le­tett bul­lá­ban ter­mé­sze­te­sen nem es­he­tett szó.
Az egy­há­zi bir­to­kok kér­dé­sét a rend­szer­vál­to­zás hoz­ta új­ra fel­szín­re. A 282/1993-as egy­há­zi res­ti­tú­ci­ós tör­vény ér­tel­mé­ben a va­gyont azok az ál­la­mi­lag be­jegy­zett egy­há­zi jo­gi sze­mé­lyek igé­nyel­het­ték vis­­sza, me­lyek­nek köz­pont­ja a szlo­vák ál­lam te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó. Az ere­de­ti­leg az Esz­ter­go­mi ér­sek­ség­hez és káp­ta­lan­hoz tar­to­zó in­gat­lan­va­gyon­ra a Nagy­szom­ba­ti ér­sek­ség je­len­tett be igényt, s a ké­rel­met a szlo­vák ha­tó­sá­gok po­zi­tí­van bí­rál­ták el. A bir­to­kok egy ré­sze – a vis­­sza­igény­lé­si idő rö­vid­sé­ge és a ka­tasz­te­ri ren­de­zet­len­ség okán egy­elő­re nem az egész – az­óta a szlo­vák tör­vé­nyek ér­tel­mé­ben a Nagy­szom­ba­ti ér­sek­ség tu­laj­do­nát ké­pe­zi. Az ér­sek­ség a föl­de­ket gaz­dál­ko­dók­nak ad­ja bér­be.
A kér­dés leg­újabb tör­té­né­se­it je­lez­ve nem hall­gat­hat­juk el, hogy a res­ti­tú­ció ezen mód­já­nak jog­sze­rű­sé­gét egyes kom­men­tá­rok két­ség­be von­ják. Az el­ső­sor­ban új­ság­cik­kek for­má­já­ban nap­vi­lá­got lá­tott elem­zé­sek rá­mu­tat­tak a nagy­szom­ba­ti ér­sek­ség tu­laj­do­ná­ba va­ló va­gyon­át­írá­si ak­tus szá­mos jog­ta­lan­nak vélt pont­já­ra. Mind­eze­ket e mun­ka ke­re­tei kö­zött nem tisz­tünk ele­mez­ni, de az meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a mai szi­tu­á­ció sok vo­nás­ban ha­son­lít a nyolc­van év­vel ez­előt­ti­hez. Ab­ban is, hogy nem lát­ha­tó elő­re, va­jon a tör­té­net vé­gé­re a Va­ti­kán vagy eset­leg egy, a res­ti­tú­ció jog­sze­rű­sé­gét ki­vizs­gá­ló füg­get­len bí­ró­ság íté­le­te tesz pon­tot, ne­tán a va­gyon­ügy kon­szo­li­dá­ci­ó­ja a szlo­vák ér­de­kek­nek meg­fe­le­lő­en, a he­lyi in­téz­mé­nyek ál­tal ásott me­der­ben ha­lad to­vább. Az em­lí­tett kri­ti­kai meg­nyi­lat­ko­zá­sok min­den­eset­re ar­ra utal­nak, hogy el­ha­mar­ko­dott len­ne a kér­dést vég­leg le­zárt­nak te­kin­te­ni és a kö­zel­jö­vő tar­to­gat­hat még ér­de­mi fej­le­mé­nye­ket.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Alkér Kál­mán: A Magyar–Román Ve­gyes Dön­tő­bí­ró­ság­nak a föld­bir­tok­pe­rek­ben va­ló ha­tás­kör kér­dé­sé­ben ho­zott ha­tá­ro­za­ta és an­nak kö­vet­kez­mé­nyei. Ma­gyar Jo­gi Szem­le, 1927. áp­ri­lis.
An­gyal Pál: Az egye­te­mi per ka­to­li­kus vo­nat­ko­zá­sai. Bu­da­pest, 1934
Beth­len Ist­ván be­szé­de. Kép­vi­se­lő­há­zi Nap­ló, 393. szám, 1930. má­jus 16.
Dani­lo­vics Pál: A tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés 250. cik­ké­hez. Ma­gyar Jo­gi Szem­le, 1927. áp­ri­lis.
Dó­ka Klá­ra: Egy­há­zi bir­to­kok Ma­gyar­or­szá­gon a 18.–19. szá­zad­ban. Bu­da­pest, Ma­gyar
Egy­ház­tör­té­ne­ti En­cik­lo­pé­dia Munkaközösség, 1997.
Geő­cze Ber­ta­lan: Nem­zet­kö­zi ma­gán­jo­gi kér­dé­sek a ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok judikatúrájában. Ma­gyar Jo­gász­egy­le­ti Ér­te­ke­zé­sek, 1927.
Jam­bre­ko­vich Lász­ló: Egy tár­gya­lás a ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság előtt, a ma­gyar–cseh ag­rár­pe­rek­ben.
Kar­ner Kár­oly: A fe­le­ke­ze­tek Ma­gyar­or­szá­gon a sta­tisz­ti­ka meg­vi­lá­gí­tá­sá­ban. Deb­re­cen, 1931.
Kiss Jó­zsef Mi­hály: A Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­tem fel­vi­dé­ki bir­to­kai vis­­sza­szer­zé­sé­ért in­dí­tott pe­rek. Le­vél­tá­ri Szem­le, 1991/3 .
Lido­vé listy, 1933. áp­ri­lis 7.
Luk­ács György: A ma­gyar–ro­mán ag­rár­pe­rek kér­dé­se. Bu­da­pest, 1928.
Ma­gyar Pénz­ügy, 1934. ok­tó­ber 31.
Ma­gyar Szem­le, 1929. áp­ri­lis, 343. p.
Magy­a­ry Zol­tán: A ne­mez­kö­zi bí­rás­ko­dás vál­sá­ga. Ma­gyar Szem­le, 1927. ok­tó­ber.
Markó Je­nő: Az op­tán­sok pe­re Ro­má­nia el­len. Ma­gyar Szem­le, 1927. no­vem­ber.
Mat­he­o­vits Fe­renc: A ma­gyar–ro­mán bir­tok­per. Bu­da­pest, 1929.
Pálesch Er­vin (szerk.): Cseh­szlo­vák tör­vé­nyek és ren­de­le­tek gyűj­te­mé­nye. Prešov, é. n
Romportlová, M.: ÈSR a Maïar­sko 1918–1938. Brno, 1986.
Rut­tkay Lász­ló: Az op­táns­ügy mai ké­pe. Ma­gyar Szem­le, 1930. jú­li­us.
Salacz Gá­bor: A ma­gyar ka­to­li­kus egy­ház a szom­szé­dos ál­la­mok ural­ma alatt. Mün­chen, 1975.
Salacz Gá­bor: Egy­ház és ál­lam Ma­gyar­or­szá­gon a du­a­liz­mus ko­rá­ban. Mün­chen, 1974.
Se­bes­tyén Pál: A há­gai meg­ál­la­po­dá­sok alap­ján 1930. évi áp­ri­lis hó 28-án alá­írt pá­ri­zsi egyez­mé­nyek. Bu­da­pest, 1931.
Sbír­ka záko­nu a naží­ze­ní státu Èeskoslovenského. Roè­ník 1919. Èást­ka XLIII. 289–290. p.
Szla­dits Kár­oly: A ve­gyes dön­tő­bí­ró­ság­ok ítél­ke­zé­se. Bé­ke­jog, I. évfolyan. 1920.
Térfi Gyu­la (szerk.): Ma­gyar Tör­vény­tár, 1921. évi XXXIII. tc., Bu­da­pest, 1922.
Váli Fe­renc: A Magyar–Csehszlovák Ve­gyes Dön­tő Bí­ró­ság és az ál­lan­dó Nem­zet­kö­zi Bí­ró­ság íté­le­te a Páz­mány Pé­ter Egye­tem pe­ré­ben. Bu­da­pest, 1934.
Váli Fe­renc: Az Ál­lan­dó Nem­zet­kö­zi Bí­ró­ság íté­le­te a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­tem pe­ré­ben. Bu­da­pest, 1934.

1. Be­ve­ze­tés

Dolgo­za­tom­ba­n1 né­hány ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dés föl­ve­té­se után ar­ról be­szé­lek, mi­lyen el­ve­ken nyug­szik ál­ta­lá­ban az Eu­ró­pai Unió nyelv­po­li­ti­ká­ja, majd pe­dig meg­vizs­gá­lom, hogy mi­lyen nyel­vi jo­gok­kal ren­del­kez­nek az uni­ós ál­lam­pol­gár­ok an­nak függ­vé­nyé­ben, hogy nyel­vük­nek mi­lyen a stá­tu­sza. Eb­be a ke­ret­be he­lye­zem be a szlo­vá­ki­ai ki­sebb­sé­gi nyel­ve­ket, és vizs­gá­lom meg, hogy mi­lyen hely­zet­ben van­nak és mi­lyen ki­lá­tá­sok­kal ren­del­kez­nek ezek a nyel­vek Szlo­vá­ki­á­ban.
Ada­ta­i­mat né­hány nyom­ta­tás­ban meg­je­lent és kéz­ira­tos ta­nul­mány­ból (a leg­fon­to­sab­bak Ajtay-Horváth 2002; Balázs–Grétsy 2004; Ben­czik 2004; Dróth 2002; Klau­dy 2001; Ko­vács 1996, Pym 2001; Skutnabb-Kangas 2004; Sza­ba­ri 1996/1998; Sza­bó­mi­há­ly 2002; Szé­pe 2001; Vizi 2001, 2003a, 2003b), va­la­mint az inter­ne­ten meg­ta­lál­ha­tó nagy men­­nyi­sé­gű anyag­ból me­rí­tem (pl. Europa – az EU portálja2; Eurac­tiv – uni­ós hír­új­ság; Euvo­nal – ma­gyar nyel­vű uni­ós tá­jé­koz­ta­tó szol­gá­lat; Euro­pe­an Bure­au for Les­ser Used Languages – EBLUL; az EBLUL ál­tal mű­köd­te­tett Euro­lang hír­szol­gá­lat, az Unió jö­vő­vel kap­cso­la­tos írá­so­kat köz­zé­te­vő Futurum-weboldal és a Con­tact Bul­le­tin; a Mercator-hálózat; Euro­mi­no­ri­ty – eu­ró­pai ki­sebb­sé­gek weboldala; az eu­ró­pai kul­tu­rá­lis sok­fé­le­ség kér­dé­sé­ben ér­de­kelt em­be­rek és in­téz­mé­nyek szer­ve­ze­te, az Euro­pa Diver­sa hon­lap­ja; Newro­pe­ans Maga­zi­ne–inter­ne­tes új­ság; a vi­lág nyel­ve­it be­mu­ta­tó Ethnologue; a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Igaz­ság­ügyi Mi­nisz­té­ri­u­má­nak hon­lap­ja; a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­u­má­nak hon­lap­ja; a Ma­gyar Táv­ira­ti Iro­da hon­lap­já­nak EU mel­lék­le­te). Az internetes anyag nagy men­­nyi­sé­ge és ne­héz­kes hi­vat­koz­ha­tó­sá­ga mi­att a be­lő­le me­rí­tett ada­tok for­rá­sa­i­ra a leg­több eset­ben nem uta­lok, ezek je­len­tős ré­sze amúgy is hír vagy olyan, eu­ró­pai kö­rök­ben köz­is­mert in­for­má­ció, amely nem kö­tő­dik egye­di­leg egy-egy személyhez.3

2. Ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­sek

A ki­sebb­ség olyan tár­sa­dal­mi cso­port, amely ha­tal­mi szem­pont­ból alá­ren­delt hely­zet­ben van a több­sé­gi cso­port­tal szem­ben (vö. Skutnabb-Kangas 1994/1997:5, 18), s ti­pi­kus eset­ben a lé­lek­szá­ma is ala­cso­nyabb, mint a több­sé­gi cso­por­té. Az ilyen „alá­ve­tett al­cso­port kor­lá­to­zott mér­ték­ben irá­nyít­hat­ja sa­ját ügye­it a te­vé­keny­ség­nek akár spe­ci­fi­kus te­rü­le­te­in (ame­lye­ken meg­je­le­nik a »minorizáció« – va­gyis a cso­port jo­ga­i­nak »kisebbítése«), akár sok egyéb, sőt akár min­den te­rü­le­tén” (Szé­pe 2001:136).
A nyel­vi ki­sebb­ség en­nek meg­fe­le­lő­en olyan tár­sa­dal­mi cso­port, mely­nek nyel­ve ha­tal­mi szem­pont­ból alá­ren­delt hely­zet­ben van a több­sé­gi cso­port nyel­vé­vel (ese­ten­ként nyel­ve­i­vel) szem­ben. Amint azt Szé­pe Gyö­rgy hang­sú­lyoz­za, a tisz­tán nyel­vi ki­sebb­ség vi­szony­lag rit­ka je­len­ség, az ilyen cso­por­tok kü­lön­ál­lá­sa a nyel­ven kí­vül más te­rü­le­tek­re is ki­ter­jed (min­de­nek­előtt a kul­tú­rá­ra, de gyak­ran a val­lás­ra is, más ese­tek­ben pe­dig az em­ber­ta­ni je­gyek­re), ezért a „leg­több eset­ben a ’nyelvi ki­sebb­ség’ azt je­len­ti: ’az et­ni­kai ki­sebb­ség nyel­vi as­pek­tu­sa’. Vagy más­kép­pen meg­kö­ze­lít­ve: a nyel­vi ki­sebb­sé­gek rend­sze­rint egy­szer­smind et­ni­kai ki­sebb­sé­gek is” (Szé­pe 2001:136).
Az et­ni­kai ki­sebb­ség ki­fe­je­zést át­fo­gó ter­mi­nus­nak te­kint­het­jük, s ezen be­lül be­szél­he­tünk nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­ről. Szem­ben az et­ni­kai ki­sebb­ség­gel, amely töb­bé-ke­vés­bé sem­le­ges ki­fe­je­zés, a nem­ze­ti ki­sebb­ség­nek po­li­ti­kai töl­te­te is van. Olyan, rend­sze­rint na­gyobb lé­lek­szá­mú et­ni­kai ki­sebb­sé­get je­lent­het, amely ma­gas szin­ten szer­ve­zett: kul­tu­rá­li­san, po­li­ti­ka­i­lag vagy akár gaz­da­sá­gi­lag is. Ilyen ér­te­lem­ben nem­ze­ti ki­sebb­ség pl. a ka­ta­lán, amely Spa­nyol­or­szág­ban au­to­nó­mi­át él­vez. Más ér­te­lem­ben nem­ze­ti ki­sebb­ség­ről ak­kor be­szé­lünk, ha az il­le­tő et­ni­kai cso­port egy má­sik or­szág­ban do­mi­náns, ál­lam­al­ko­tó cso­port, lé­lek­szá­má­tól, kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai vagy gaz­da­sá­gi szer­ve­zett­sé­gé­től füg­get­le­nül. Ilyen ér­te­lem­ben nem­csak a vi­szony­lag nagy lé­lek­szá­mú jól szer­ve­zett szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság nem­ze­ti ki­sebb­ség, ha­nem a cse­kély lé­lek­szá­mú és ke­vés­sé szer­ve­zett szlo­vá­ki­ai len­gyel­ség is.
A nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­del­mi do­ku­men­tu­mok re­gi­o­ná­lis és/vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek­ről szok­tak be­szél­ni; ezek azok a nyel­vek, ame­lyek egy-egy or­szág­ban jo­gi­lag alá­ren­delt hely­zet­ben van­nak más nyel­vek­hez ké­pest, az­az nincs hi­va­ta­los nyel­vi (vagy államnyelvi)4 stá­tu­suk az or­szág egész te­rü­le­tén; ez Eu­ró­pá­ban min­dig együtt jár az­zal, hogy be­szé­lő­ik szá­ma is ala­cso­nyabb, mint az or­szág hi­va­ta­los nyel­véé, nyel­ve­ié. A fo­ga­lom nem vo­nat­ko­zik a hi­va­ta­los nyel­vek kü­lön­fé­le vál­to­za­ta­i­ra (pl. nyelvjárásaira)5, sem pe­dig a 20. és 21. szá­za­di be­ván­dor­lók nyel­vé­re.
A ket­tős jel­ző el­ső tag­ja olyan nyel­vek­re vo­nat­ko­zik, me­lye­ket az adott or­szág bi­zo­nyos te­rü­le­te­in a la­kos­ság je­len­tős há­nya­da – akár több­sé­ge is – be­szél; ezek a re­gi­o­ná­lis nyel­vek, pl. a né­met Olasz­or­szág­ban (Dél-Tirol/Alto Adige me­gyé­ben) vagy a ma­gyar Szlovákiában.6 A má­so­dik jel­ző azok­ra a nyel­vek­re vo­nat­ko­zik, ame­lyek nin­cse­nek ilyen hely­zet­ben, az­az ál­ta­lá­ban nem jel­lem­ző rá­juk, hogy az or­szág bár­mely ré­gi­ó­já­ban a la­kos­ság je­len­tős ré­sze be­szél­né őket; ezek a ki­sebb­sé­gi nyel­vek, pl. a né­met Szlo­vá­ki­á­ban vagy a szlo­vák Magyarországon.7 A ki­sebb­sé­gi nyel­vek egy ré­sze ún. te­rü­let­hez nem köt­he­tő nyelv – ezek több ál­lam­ban is hasz­ná­la­to­sak, de nem hoz­ha­tók kap­cso­lat­ba va­la­mely föld­raj­zi egy­ség­gel, pl. a ro­ma vagy a jid­dis szá­mos eu­ró­pai országban.8
Az így fel­fo­gott re­gi­o­ná­lis és/vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek cso­port­ja nem ter­jed ki min­den olyan nyelv­re, ame­lyet egy-egy or­szág la­kos­sá­gá­nak szám­sze­rű ki­sebb­sé­ge be­szél, és amely ezért vis­­sza­szo­ru­ló és így ve­szé­lyez­te­tett nyelv is le­het. Elő­for­dul ugyan­is, hogy egy-egy or­szág la­kos­sá­gá­nak szám­sze­rű ki­sebb­sé­gét be­szé­lő nyelv is hi­va­ta­los stá­tu­sú az or­szág egész te­rü­le­tén; ilyen az ír nyelv Ír­or­szág­ban vagy a svéd nyelv Finn­or­szág­ban. Ép­pen ezért szük­ség van olyan mű­szó­ra is, amely eze­ket is ma­gá­ba fog­lal­ja: ilyen a ke­vés­bé hasz­nált nyel­vek, amely a ki­sebb­sé­gi nyel­vek­kel fog­lal­ko­zó egyik te­kin­té­lyes szer­ve­zet­nek a ne­vé­ben is sze­re­pel (European Bure­au for Les­ser Used Lan­gu­a­ges – Ke­vés­bé Hasz­nált Nyel­vek Eu­ró­pai Hi­va­ta­la).
Az Eu­ró­pai Unió vi­szony­la­tá­ban ke­vés­bé hasz­nált nyel­ve­ken kell ér­te­ni te­hát egy­részt azo­kat a nyel­ve­ket, ame­lyek az EU egyet­len tag­ál­la­má­ban sem hi­va­ta­los nyel­vek (ezek a re­gi­o­ná­lis és/vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek), más­részt azo­kat a nyel­ve­ket, ame­lyek ugyan hi­va­ta­los nyel­vek az EU va­la­mely tag­ál­la­má­ban, de be­szé­lő­ik szá­mát te­kint­ve ki­sebb­sé­gi nyel­vek, sőt ide tar­toz­nak azok a nyel­vek is, ame­lyek ugyan hi­va­ta­los nyel­vei az EU-nak, de egy vagy több EU-tagállamban ha­tal­mi szem­pont­ból ki­sebb­sé­gi nyel­vek.
Meg kell még je­gyez­ni, hogy az is­mer­te­tett mű­sza­vak hasz­ná­la­ta az uni­ós do­ku­men­tu­mok­ban és a nyelv­po­li­ti­kai iro­da­lom­ban nem egy­sé­ges, s jó­ma­gam sem az­zal a szán­dék­kal ír­tam a fen­ti­e­ket, hogy a ter­mi­no­ló­gi­ai prob­lé­má­kat „meg­old­jam”, a fen­ti ér­tel­me­zé­sek csu­pán er­re a dol­go­zat­ra néz­ve te­kin­ten­dők „vég­le­ges”-nek.

3. Az EU nyel­vi hely­ze­te és nyelv­po­li­ti­ká­ja ál­ta­lá­ban

3.1. El­vek

Az Unió vál­lalt cél­ja – leg­alább­is a dek­la­rá­ci­ók szint­jén – Eu­ró­pa nyel­vi, kul­tu­rá­lis sok­szí­nű­sé­gé­nek meg­őr­zé­se. „A Kö­zös­ség hoz­zá kí­ván já­rul­ni a tag­ál­lam­ok kul­tú­rá­i­nak vi­rág­zá­sá­hoz, tisz­te­let­ben tart­va nem­ze­ti és re­gi­o­ná­lis kü­lönb­sé­ge­i­ket, de ugyan­ak­kor hang­sú­lyoz­va a kö­zös kul­tu­rá­lis örök­sé­get” (maastrichti szer­ző­dés, 128. cik­kely). El­ve a „sok­fé­le­ség­ben meg­va­ló­su­ló egy­ség”. Ez­zel az elv­vel össz­hang­ban az Unió sok nyel­vet is­mer el hi­va­ta­los­nak, és a nemhi­va­ta­los nyel­vek vé­del­mé­ben is tesz bi­zo­nyos – egy­elő­re meg­le­he­tő­sen bá­tor­ta­lan – lé­pé­se­ket.
Ám az Eu­ró­pai Uni­ót, il­let­ve elődszer­ve­ze­te­i­t9 lét­re­ho­zó szer­ző­dé­sek­ben és az al­kot­mány­ter­ve­zet­ben le­fek­te­tett szép el­vek ér­vé­nye­sü­lé­se rend­kí­vü­li ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zik, rész­ben gya­kor­la­ti okok­ból (a sok hi­va­ta­los nyelv hasz­ná­la­tá­ból kö­vet­ke­ző tech­ni­kai és nyel­vi jel­le­gű ne­héz­sé­gek), rész­ben pe­dig az egyes tag­ál­lam­ok­nak a re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­vek­kel szem­ben ta­nú­sí­tott ne­ga­tív vagy job­bik eset­ben kö­zöm­bös vi­szo­nyu­lá­sa mi­att. A prob­lé­má­kat rö­vi­den így fog­lal­ta ös­­sze a kér­dé­se egyik szak­em­be­re, Antho­ny Pym: „Az EU sok­nyel­vű­sé­ge csak a ki­vé­te­le­zett nyel­vek­re vo­nat­ko­zik (ezek pe­dig az egy nem­zet – egy nyelv ro­man­ti­kus ha­gyo­mány­nak meg­fe­le­lő­en a na­gyobb nem­ze­ti nyel­vek). És még ezt a faj­ta sok­nyel­vű hely­ze­tet is egyen­lőt­len­ség jel­lem­zi” (Pym 2001:13). Pym (i.h.) idé­zi Flo­ri­an Coulmast, aki még a maas­trich­ti szer­ző­dés meg­kö­té­se előtt meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy „az Eu­ró­pai Kö­zös­sé­get a tag­ál­lam­ok rég­óta ar­ra hasz­nál­ják, hogy sa­ját nyel­vük ki­vé­te­le­zett hely­ze­tét meg­véd­jék, ahe­lyett, hogy meg­al­kot­nák a Kö­zös­ség sa­ját nyelv­po­li­ti­ká­ját”.

3.2. Jo­gi hely­zet

A nyel­vi jog­al­ko­tás az Eu­ró­pai Kö­zös­sé­gek lét­re­ho­zá­sa óta egye­nes vo­na­lú, lé­nye­ges vál­to­zá­sok nem kö­vet­kez­tek be. Az Eu­ró­pai Unió nyel­vi jog­al­ko­tá­sa az Eu­ró­pai Ta­nács 1958. évi 1. sz. ren­de­le­tén ala­pul, ame­lyet az EU nyel­vi kar­tá­ja­ként szok­tak em­le­get­ni, s amely 8 cikk­ben sza­bá­lyoz­ta az Eu­ró­pai Kö­zös­sé­gek, a ké­sőb­bi Eu­ró­pai Unió nyelv­hasz­ná­la­tát. (A ren­de­le­tet min­den bő­ví­tés­kor meg­fe­le­lő­en mó­do­sí­tot­ták.) Ez azon­ban csak az Unió hi­va­ta­los nyel­ve­it, ill. mun­ka­nyel­ve­it érin­ti; a nemhi­va­ta­los nyel­vek jo­gi hely­ze­te uni­ós szin­ten tel­jes­ség­gel ren­de­zet­len. Az uni­ós in­téz­mé­nyek ügy­rend­je­i­ben meg­fo­gal­ma­zott kü­lön­fé­le ha­tá­ro­za­tok is csak az EU hi­va­ta­los nyel­ve­i­nek egyen­ran­gú­sá­gá­ról és egyen­jo­gú­sá­gá­ról szól­nak.
Az Eu­ró­pai Unió új al­kot­mány­ter­ve­ze­te – amely­ről 2004. jú­ni­us 18-án szü­le­tett meg­ál­la­po­dás az ún. kor­mány­kö­zi kon­fe­ren­cia csúcs­szin­tű for­du­ló­ján Brüs­­szel­ben, s amely még nem ha­tá­lyos – meg­erő­sí­tet­te a hi­va­ta­los nyel­vek már meg­lé­vő nyelv­hasz­ná­la­ti jogait,10 pl. meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az Unió pol­gá­ra­i­nak jo­guk van ah­hoz, hogy az al­kot­mány nyel­ve­i­nek va­la­me­lyi­kén írás­ban az Unió bár­mely in­téz­mé­nyé­hez vagy ta­nács­adó szer­vé­hez for­dul­ja­nak, és ugyan­azon a nyel­ven kap­ja­nak vá­laszt.
Ugyan­ak­kor az al­kot­mány­ter­ve­zet sem­mi­vel sem bő­ví­tet­te a nyel­vi jo­go­kat, és nem is ter­jesz­tet­te ki őket a re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­vek­re, még azok va­la­mely cso­port­já­ra sem. A re­gi­o­ná­lis és a ki­sebb­sé­gi nyel­vek em­lít­ve sin­cse­nek az al­kot­mány­ter­ve­zet­ben. A nemhi­va­ta­los nyel­vek be­szé­lői te­hát to­vább­ra sem ren­del­kez­nek sem­mi­fé­le nyel­vi jo­gok­kal az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. Az EU ál­lam­pol­gá­rai to­vább­ra is csak az al­kot­mány va­la­mely nyel­vén (az­az a hi­va­ta­los nyel­vek va­la­me­lyi­kén, il­let­ve az íren mint szer­ző­dés­nyel­ven) for­dul­hat­nak az EU-hatóságokhoz és az eu­ró­pai ombudsmanhoz, s eze­ken a nyel­ve­ken van jo­guk vá­laszt kapni.11
Vol­tak tö­rek­vé­sek, hogy a tag­ál­lam­ok re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyel­vei, min­de­nek­előtt a ka­ta­lán, az ír­hez ha­son­ló szer­ző­dés­nyelv­vé vál­ja­nak, de ezek nem jár­tak si­ker­rel. A tag­ál­lam­ok ugyan – sa­ját költ­sé­gük­re – le­for­dít­tat­hat­ják az al­kot­mányt más olyan nyel­vek­re is, ame­lyek az adott or­szág egész te­rü­le­tén vagy va­la­mely ré­gi­ó­já­ban hi­va­ta­lo­sak, de ez nem jár szer­ző­dés­nyel­vi stá­tus­sal, ha­nem csu­pán „for­dí­tá­si stá­tus”-t biz­to­sít az érin­tett nyel­vek­nek. Ez azt je­len­ti, hogy a for­dí­tá­sok szö­ve­ge jo­gi­lag nem hi­te­les, s e nyel­vek be­szé­lői nem is hasz­nál­hat­ják anya­nyel­vü­ket az EU-hatóságokkal va­ló kom­mu­ni­ká­ci­ó­juk­ban.
Még ha a tag­ál­lam­ok re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyel­ve­it si­ke­rül­ne is szer­ző­dés­nyelv­vé vagy akár hi­va­ta­los nyelv­vé ten­ni az Uni­ó­ban, ez még csak na­gyon cse­kély mér­ték­ben bő­ví­te­né a „vé­det­tebb” nyel­vek kö­rét, azok­ra ter­jesz­te­né ki, ame­lyek a tag­ál­lam­ok­ban már ed­dig is más nyel­vek­hez ké­pest „ki­vált­sá­gos” hely­zet­ben vol­tak.
Az a ma­gyar ja­vas­lat sem ment át, amely az et­ni­kai és nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek kol­lek­tív jo­ga­i­ról szólt vol­na; e ja­vas­lat cél­ja az volt, hogy a ki­sebb­sé­gek­nek biz­to­sít­va le­gyen a sa­ját nyel­vű is­ko­lák és tö­meg­tá­jé­koz­ta­tó esz­kö­zök lé­te­sí­té­sé­nek a jo­ga. (Jel­lem­ző, hogy az ilyen na­gyon konk­rét és kéz­zel­fog­ha­tó ja­vas­la­tok­nak, ame­lyek tény­le­ge­sen ja­vít­hat­ná­nak a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek hely­ze­tén, nincs si­ke­rük az EU-ban.) Még az is nagy ered­mény­nek szá­mít, hogy az uni­ós ér­té­kek­ről szó­ló cikk­be be­ke­rült a ki­sebb­sé­gi sze­mé­lyek­re va­ló utalás.12
4. A nyel­vek hi­e­rar­chi­á­ja az Eu­ró­pai Uni­ó­ban

An­nak el­le­né­re, hogy az Eu­ró­pai Unió hi­va­ta­los ál­lás­pont­ja sze­rint az ös­­szes eu­ró­pai nyelv kul­tu­rá­lis szem­pont­ból egyen­lő ér­té­kű és mél­tó­sá­gú, s az eu­ró­pai kul­tú­rá­nak és ci­vi­li­zá­ci­ó­nak szer­ves ré­szét al­kot­ja (ezt ál­la­pí­tot­ta meg a ta­nács 2001. no­vem­ber 29-i brüs­­sze­li ta­lál­ko­zó­ja), a gya­kor­lat­ban át­hi­dal­ha­tat­lan kü­lönb­sé­gek van­nak az egyes nyel­vek hely­ze­te, ill. be­szé­lő­ik jo­gai kö­zött, még­pe­dig nem­csak a hi­va­ta­los nyel­vek – nemhi­va­ta­los nyel­vek ket­tős­ség men­tén, ha­nem ezen be­lül, ill. ezen kí­vül is. A va­lós hely­zet meg­ér­té­se ér­de­ké­ben négy fő cso­port­ba ér­de­mes so­rol­ni az Unió tag­ál­la­ma­i­ban be­szélt nyel­ve­ket: 1. hi­va­ta­los és mun­ka­nyel­vek; 2. szer­ző­dés­nyelvek; 3. nemhi­va­ta­los nyel­vek, 4. sem­mi­be vett nyel­vek. Az Eu­ró­pai Uni­ó­ban be­szélt nyel­vek hi­e­rar­chi­á­ja va­ló­já­ban en­nél is sok­kal bo­nyo­lul­tabb, a fő cso­por­to­kon be­lül több­fé­le al­cso­por­tot le­het el­kü­lö­ní­te­ni. Ezek­kel fog­lal­ko­zom mun­kám kö­vet­ke­ző ré­szé­ben.

4.1. Hi­va­ta­los nyel­vek és mun­ka­nyel­vek

Az Eu­ró­pai Unió hi­va­ta­los nyel­vei és mun­ka­nyel­vei az egyes tag­ál­lam­ok hi­va­ta­los nyel­vei, il­let­ve azok va­la­me­lyi­ke. Az Uni­ó­ban a hi­va­ta­los és mun­ka­nyel­vek szá­ma je­len­leg húsz.
Az Eu­ró­pai Unió hi­va­ta­los nyel­vei el­vi­leg egyen­ran­gú­ak, ami ab­ban mu­tat­ko­zik meg, hogy bi­zo­nyos funk­ci­ók­ban bár­mely hi­va­ta­los nyelv hasz­nál­ha­tó. Az uni­ós pol­gá­rok­nak jo­guk van a hi­va­ta­los nyel­vek bár­me­lyi­kén az Unió bár­mely szer­vé­hez for­dul­ni (pl. a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­nak ma­gya­rul), s az il­le­tő szerv­nek ezen a nyel­ven kel­le­ne vá­la­szol­nia. A pol­gá­rok­nak to­váb­bá jo­guk­ban áll az Uni­ó­nak rá­juk is vo­nat­ko­zó ren­del­ke­zé­se­it a sa­ját or­szá­guk hi­va­ta­los nyel­vén – az­az nem a hi­va­ta­los nyel­vek bár­me­lyi­kén! – ol­vas­ni (pl. a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok szlo­vá­kul ol­vas­hat­ják őket). Az unió par­la­men­ti kép­vi­se­lő­i­nek jo­guk van az Eu­ró­pai Par­la­ment­ben az EU bár­me­lyik hi­va­ta­los nyel­vén fel­szó­lal­ni (pl. a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kép­vi­se­lők­nek ma­gya­rul). Az EU Ta­ná­csá­nak tag­jai, akik a tag­ál­lam­ok kor­má­nyát kép­vi­se­lik sa­ját or­szá­guk hi­va­ta­los nyel­vét hasz­nál­hat­ják a ta­nács­ko­zá­so­kon – te­hát nem az Unió bár­mely hi­va­ta­los nyel­vét! (pl. a szlo­vák kor­mányt kép­vi­se­lő szlo­vák vagy ma­gyar po­li­ti­ku­sok a szlo­vák nyel­vet).
Ah­hoz, hogy a fön­ti nyelv­hasz­ná­la­ti jo­gok ér­vé­nye­sül­ni tud­ja­nak, el­en­ged­he­tet­len, hogy az EU-apparátusban lét­re­jö­vő szö­ve­gek az Unió min­den hi­va­ta­los nyel­vén hoz­zá­fér­he­tő­ek le­gye­nek, az em­lí­tett ta­nács­ko­zá­so­kon pe­dig tol­má­cso­lás foly­jon. En­nek ér­de­ké­ben az EU in­téz­mé­nyei a vi­lág leg­ki­ter­jed­tebb for­dí­tó- és tol­mács­szol­gá­la­tát mű­köd­te­tik.
Az Eu­ró­pai Unió pol­gá­ra­it érin­tő szö­ve­ge­ket (szer­ző­dé­sek, irány­el­vek, ha­tá­ro­za­tok, tör­vé­nyek, íté­le­tek stb.) mind a húsz hi­va­ta­los nyel­ven meg­szö­ve­ge­zik (nem „le­for­dít­ják” ezek­re a nyel­vek­re!). Jo­gi­lag min­den egyes vál­to­zat ere­de­ti­nek mi­nő­sül, nem for­dí­tás­nak, ám a va­ló­ság­ban a leg­több szö­veg az an­gol és/vagy fran­cia nyel­vű ere­de­ti­nek a for­dí­tá­sa. Ugyan­ak­kor ezt az el­sőbb­sé­get ha­tá­so­san sem­le­ge­sí­ti az az elv, hogy egyet­len szö­ve­get sem le­het ér­té­ke­sebb­nek tar­ta­ni azon az ala­pon, hogy előbb ke­let­ke­zett. Az Eu­ró­pai Bi­zott­ság és az Eu­ró­pai Par­la­ment ple­ná­ris ülé­se­it min­den nyelv­re tol­má­csol­ják, az Eu­ró­pai Bí­ró­ság pe­dig min­den egyes ügy nyel­vé­ről kü­lön dönt stb. Becs­lé­sek sze­rint a tol­má­cso­lás az EU in­téz­mé­nye­i­ben éven­te száz­ezer tol­mács­na­pot vesz igény­be.
A nyelv­hasz­ná­la­ti jo­gok ilyen szin­tű ga­ran­tá­lá­sát a hi­va­ta­los ál­lás­pont sze­rint az in­do­kol­ja, hogy csak így le­het el­ér­ni, hogy min­den ál­lam­pol­gár ért­se a tör­vé­nye­ket, ame­lyek vo­nat­koz­nak rá, tá­jé­ko­zód­has­son az őt érin­tő ügyek­ről és részt ve­hes­sen a nyil­vá­nos vi­ták­ban – mind­ez pe­dig elő­fel­té­te­le az át­lát­ha­tó és de­mok­ra­ti­kus Eu­ró­pai Uni­ó­nak. Ez a meg­kö­ze­lí­tés fel­té­te­le­zi, hogy a tag­ál­lam­ok re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vű pol­gá­rai ér­tik és hasz­nál­ni is tud­ják or­szá­guk hi­va­ta­los nyel­vét, ho­lott ez nem min­dig van így. Az ő szá­muk­ra ezért az Eu­ró­pai Unió ezek sze­rint nem át­lát­ha­tó és nem de­mok­ra­ti­kus (ahogy – ugyan­eb­ből az elv­ből kö­vet­ke­ző­en – nem át­lát­ha­tó és nem de­mok­ra­ti­kus az az or­szág sem, ahol él­nek).
A hi­va­ta­los nyelv fo­gal­ma mel­lett a mun­ka­nyelv fo­gal­ma is hasz­ná­la­tos az uni­ós jog­anyag­ban és a nyel­vi gya­kor­lat­ban; az EU-ban el­vi­leg min­den hi­va­ta­los nyelv egy­szer­smind mun­ka­nyelv is, de a két fo­ga­lom nincs meg­ha­tá­roz­va. A gya­kor­lat­ban a hi­va­ta­los nyelv az a nyelv, ame­lyet az EU in­téz­mé­nyei a hi­va­ta­los ta­nács­ko­zá­so­kon, il­let­ve a jo­gi érint­ke­zés­ben ki­fe­lé, a kül­vi­lág fe­lé irá­nyu­ló kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban hasz­nál­nak; ezen je­len­nek meg a kü­lön­fé­le do­ku­men­tu­mok, köz­le­mé­nyek, pá­lyá­za­ti ki­írá­sok stb. A mun­ka­nyelv az a nyelv, amely az EU in­téz­mé­nyei kö­zött, to­váb­bá azo­kon be­lül, az ál­ta­luk tar­tott nem hi­va­ta­los ülé­se­ken, il­let­ve a bel­ső meg­be­szé­lé­se­ken, az elő­ké­szí­tés so­rán és az EU-tisztviselők na­pi mun­ká­já­ban hasz­ná­la­tos (Szabari 1996/1998:45–46).
A hi­va­ta­los nyel­vek el­vi­leg egyenlőek, gya­kor­la­ti­lag vi­szont je­len­tős kü­lönb­sé­gek van­nak hasz­ná­la­tuk mód­já­ban és mér­té­ké­ben. Akár­csak Orwell ál­lat­farm­ján, az Eu­ró­pai Uni­ó­ban is van­nak „egyen­lőbb” nyel­vek (a mun­ka­nyelv­ként tény­le­ge­sen hasz­nált nyel­vek, az an­gol, a fran­cia, ki­sebb mér­ték­ben a né­met) és „ke­vés­bé egyen­lő” nyel­vek (a mun­ka­nyelv­ként csak szór­vá­nyo­san hasz­nált spa­nyol és olasz vagy egy­ál­ta­lán nem hasz­nált nyel­vek, az ös­­szes töb­bi, az­az a len­gyel, hol­land, gö­rög, ma­gyar, por­tu­gál, cseh, svéd, finn, dán, szlo­vák, lit­ván, szlo­vén, lett, észt, máltai13). Az „egyen­lőb­bek” közt pe­dig ta­lá­lunk egy „leg­egyen­lőbb” nyel­vet is, a leg­gyak­rab­ban hasz­nált angolt.14
A mun­ka­meg­be­szé­lé­se­ken az Unió in­téz­mé­nye­i­ben az a szo­kás ala­kult ki, hogy a szak­ér­tők, tiszt­vi­se­lők a tol­mács- és for­dí­tá­si költ­sé­gek csök­ken­té­se és a mun­ka ha­té­kony­sá­gá­nak nö­ve­lé­se ér­de­ké­ben az an­golt vagy a fran­ci­át hasz­nál­ják, más nyel­ve­ket csak ele­nyé­sző arány­ban. A saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­kat is an­gol és fran­cia nyel­ven tart­ják. A mun­ka­meg­be­szé­lé­sek tol­má­cso­lás nél­kül foly­nak, ugyan­is a brüs­­sze­li ap­pa­rá­tus min­den tag­ja be­szél és/vagy ért an­go­lul és fran­ci­á­ul; min­den­ki azt a nyel­vet hasz­nál­ja, ame­lyet job­ban tud, a má­si­kon mon­dot­ta­kat vi­szont meg­ér­ti.
A két nyelv kö­zül két­ség­te­le­nül az an­gol ját­szik leg­fon­to­sabb sze­re­pet. Az er­re uta­ló szám­ta­lan pél­da kö­zül em­lít­sünk meg egyet: a leg­utób­bi bő­ví­tést meg­elő­ző csat­la­ko­zá­si tár­gya­lá­so­kon a tag­je­lölt or­szá­gok­nak min­den do­ku­men­tu­mot ki­zá­ró­lag an­gol nyel­ven kel­lett be­nyúj­ta­ni­uk (Phillipson 2004).
Ha nem­csak az Eu­ró­pai Unió egé­szét ves­­szük te­kin­tet­be, ak­kor a tár­gyalt cso­port­ba so­rol­ha­tó nyel­vek hely­ze­te még bo­nyo­lul­tabb, mert az Unió hi­va­ta­los nyel­ve­i­nek egy ré­sze az egyes tag­ál­lam­ok­ban re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyelv. Pél­dá­ul a né­met ki­sebb­sé­gi nyelv Len­gyel­or­szág­ban, Cseh­or­szág­ban, Szlo­vá­ki­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon stb.; a len­gyel ki­sebb­sé­gi nyelv Lit­vá­ni­á­ban, Cseh­or­szág­ban, Szlo­vá­ki­á­ban; a szlo­vák ki­sebb­sé­gi nyelv Ma­gyar­or­szá­gon (va­la­mint a nem EU-tagállam Ro­má­ni­á­ban és Szer­bi­á­ban).
Mi­vel e nyel­vek be­szé­lői sok­kal in­kább él­nek a sa­ját or­szá­guk­ban, mint az Eu­ró­pai Unió egé­szé­nek töb­bé-ke­vés­bé vir­tu­á­lis vi­lá­gá­ban, nyel­vük hely­ze­tét va­ló­szí­nű­leg csak ke­vés­sé be­fo­lyá­sol­ja az a tény, hogy „bi­ro­dal­mi” szin­ten hi­va­ta­los stá­tus­sal ren­del­kez­nek. Eze­ket a nyel­ve­ket am­bi­va­lens stá­tu­sú nyel­vek­nek ne­vez­het­jük. Sa­já­tos hely­ze­tük az EU-n be­lül is ki­fe­je­zés­re jut pél­dá­ul ab­ban, hogy azok­ban a tag­or­szág­ok­ban, ahol ki­sebb­sé­gi nyel­vek, részt ve­het­nek a kü­lön­fé­le nyelv­vé­dő prog­ra­mok­ban.

4.2. Szer­ző­dés­nyelv

Eb­be a ka­te­gó­ri­á­ba je­len­leg egyet­len nyelv tar­to­zik, az ír. Egyes for­rá­sok az ír nyel­vet is a hi­va­ta­los nyel­vek kö­zé so­rol­ják, más for­rá­sok azon­ban nemhi­va­ta­los nyelv­nek te­kin­tik. A hi­va­ta­los nyel­vek­kel ro­ko­nít­ja az írt, hogy hasz­ná­la­ta hi­va­ta­lo­san sza­bá­lyo­zott, ugyan­ak­kor ez a nyelv a hi­va­ta­los nyel­vek­nél szű­kebb kör­ben hasz­ná­la­tos. Az ún. el­sőd­le­ges jog­anyag (szer­ző­dé­sek és egyez­mé­nyek) le van­nak for­dít­va ír­re is, s ezek a szö­ve­gek a hi­va­ta­los nyel­ve­ken meg­fo­gal­ma­zot­tak­hoz ha­son­ló­an jo­gi ér­vé­nyes­ség­gel bír­nak. Az ír­nek elv­ben az EU hi­va­ta­los és mun­ka­nyel­ve­i­vel azo­nos stá­tu­sa van mint el­já­rá­si nyelv­nek az Eu­ró­pai Bí­ró­sá­gon (a gya­kor­lat­ban ez nem ér­vé­nye­sül), s az el­já­rá­si sza­bály­zat­nak is van jo­gi­lag hi­te­les ír nyel­vű vál­to­za­ta. Az ír nyelv az Eu­ró­pai Par­la­ment­ben is hasz­nál­ha­tó, ha ez az igény elő­re je­lez­ve van, hogy biz­to­sí­ta­ni le­hes­sen a tol­má­cso­lást. Szim­bo­li­kus je­len­tő­sé­gű tény­ként to­váb­bá meg­em­lít­het­jük még, hogy az EU-útlevelek bo­rí­tó­ján ír nyel­vű fel­irat is ta­lál­ha­tó.
Ez év jú­li­u­sá­ban Ír­or­szág be­je­len­tet­te, hogy meg­be­szé­lé­se­ket kí­ván kez­de­mé­nyez­ni az Eu­ró­pai Bi­zott­ság­gal és más tag­ál­lam­ok­kal an­nak ér­de­ké­ben, hogy az ír nyelv az Eu­ró­pai Unió tel­jes jo­gú hi­va­ta­los és mun­ka­nyel­vé­vé vál­jon.

4.3. Nemhi­va­ta­los nyel­vek

Az Uni­ó­ban ter­mé­sze­te­sen ko­ránt­sem csu­pán húsz nyel­vet be­szél­nek, ha­nem en­nek a több­szö­rö­sét (a leg­utób­bi bő­ví­tés előtt kb. 60 re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­vet tar­tot­tak szá­mon; lásd! Gla­ser 2004:20). Az EU 450 mil­lió pol­gá­rá­ból a hi­va­ta­los ada­tok sze­rint mint­egy 46 mil­lió be­szél anya­nyelv­ként nemhi­va­ta­los nyel­ve­ket; eb­ből 6 mil­lió él a 2004. má­jus 1-jén csat­la­ko­zott or­szá­gok­ban; más ada­tok sze­rint ez a szám ma­ga­sabb, el­ér­he­ti a 10 mil­li­ót is. Az új tag­ál­lam­ok­ban a kisebbségi(esített) nyel­vek szá­ma for­rá­son­ként vál­to­zik, az egyik le­het­sé­ges szám a 34; van­nak köz­tük ve­szé­lyez­te­tet­tek sőt na­gyon ve­szé­lyez­te­tet­tek is.
A nemhi­va­ta­los nyel­vek közt hely­ze­tük – de nem jo­gi stá­tu­suk – alap­ján kü­lönb­sé­get le­het ten­ni azok kö­zött a nyel­vek kö­zött, ame­lyek más, az Eu­ró­pai Uni­ón kí­vü­li or­szá­gok­ban sem hi­va­ta­lo­sak, és azok közt, ame­lyek más or­szá­gok hi­va­ta­los nyel­vei. Az utób­bi cso­port­ba so­rol­ha­tó töb­bek kö­zött az orosz, amely erős ki­sebb­sé­gi nyelv a bal­ti ál­la­mok­ban, s egy­szer­smind hi­va­ta­los nyelv Orosz­or­szág­ban; a fe­hér­orosz, amely ki­sebb­sé­gi nyelv Észt­or­szág­ban, Lett­or­szág­ban, s egy­szer­smind hi­va­ta­los nyelv Fehéroroszországban; az uk­rán, amely ki­sebb­sé­gi nyelv Len­gyel­or­szág­ban, Szlo­vá­ki­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon, s egy­szer­smind ál­lam­nyelv Uk­raj­ná­ban. Az e cso­port­ba tar­to­zó nyel­vek el­vi­leg elő­nyö­sebb hely­zet­ben van­nak a töb­bi­nél, hi­szen az ese­tek egy ré­szé­ben szá­mít­hat­nak anya­or­szá­gi tá­mo­ga­tás­ra.
To­vább fi­no­mít­hat­nánk a rend­sze­re­zést, ha kü­lön­vá­lasz­ta­nánk egy­más­tól a szom­szé­dos és a tá­vo­lab­bi anya­or­szág­gal ren­del­ke­ző be­szé­lők nyel­ve­it. A szom­szé­dos or­szá­gok­ban hi­va­ta­los stá­tu­sú nyel­vek ugyan­is né­mi­leg pro­fi­tál­hat­nak a ha­tár men­ti együtt­mű­kö­dés­ből, míg azon nyel­vek ese­té­ben, ame­lyek tá­vo­lab­bi or­szá­gok hi­va­ta­los nyel­vei, nincs ilyen le­he­tő­ség.

4.4. Ki­emelt nemhi­va­ta­los nyel­vek

Így je­löl­tem meg azo­kat a nyel­ve­ket, ame­lyek az Eu­ró­pai Unió va­la­mely tag­ál­la­má­ban va­la­mi­lyen szin­ten hi­va­ta­los nyel­vek, még­sem hi­va­ta­los nyel­vei az EU-nak. Ezek a nyel­vek (mi­ni­má­li­san) szer­ző­dés­nyel­vi stá­tus­ra as­pi­rál­nak, kü­lö­nö­sen a ka­ta­lán. Ez a cso­port a jö­vő­ben jo­gi­lag is el­kü­lö­nü­lő ka­te­gó­ri­á­vá vál­hat, ugyan­is az EU al­kot­mány­ter­ve­ze­te le­he­tő­vé te­szi az al­kot­mány le­for­dí­tá­sát ezek­re a nyel­vek­re (az érin­tett tag­ál­lam költ­sé­gén), jól­le­het e for­dí­tá­sok jo­gi­lag nem vál­nak hi­te­les­sé.
A ki­emelt nemhi­va­ta­los nyel­ve­ken be­lül is két­fé­le hely­ze­tű nyel­ve­ket le­het meg­kü­lön­böz­tet­ni. Az egyik cso­port­ba az Unió va­la­mely tag­ál­la­má­nak hi­va­ta­los társ­nyel­vei tar­toz­nak, azok, ame­lyek nem hi­va­ta­los nyel­vei az EU-nak; a má­sik­ba az Unió va­la­mely tag­ál­la­má­nak re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyel­vei so­rol­ha­tók.
Az el­ső­nek em­lí­tett cso­port­ba tar­to­zik a lu­xem­bur­gi és a tö­rök nyelv. A lu­xem­bur­gi a né­met szár­ma­zék­nyel­ve, olyan nyelv­já­rá­sa, ame­lyet a luxem­bur­gi­ak nem­ze­ti iden­ti­tá­suk ki­fe­je­ző­je­ként ko­di­fi­kál­tak és bi­zo­nyos szim­bo­li­kus funk­ci­ók­kal ru­ház­tak föl; az or­szág hi­va­ta­los nyel­vé­vé 1984-ben vált, a né­met és a fran­cia mel­lett. A lu­xem­bur­gi nyelv an­nak el­le­né­re, hogy nem hi­va­ta­los nyel­ve az EU-nak, a kü­lön­fé­le prog­ra­mok tel­jes jo­gú részt­ve­vő­je, akár­csak a hi­va­ta­los nyel­vek. A lu­xem­bur­gi­hoz ha­son­ló stá­tu­sú a bő­ví­tés után a tö­rök is, amely Cip­rus hi­va­ta­los nyel­ve (a gö­rög mel­lett), de je­len­leg még nincs hi­va­ta­los nyel­vi stá­tu­sa az EU-ban.
A má­so­dik­nak em­lí­tett cso­por­ton be­lül kü­lön­le­ges hely­ze­tű nyelv a ka­ta­lán, ami töb­bek kö­zött be­szé­lő­i­nek ma­gas lé­lek­szá­má­val ma­gya­ráz­ha­tó: a ka­ta­lán nyelv­nek 6–7 mil­lió anya­nyel­vi be­szé­lő­je van, az­az több, mint a hi­va­ta­los nyel­vi stá­tus­sal bí­ró fin­nek, dán­nak, szlo­vák­nak, lit­ván­nak, szlo­vén­nak, lett­nek, észt­nek és mál­ta­i­nak. Az Eu­ró­pai Par­la­ment 1990. évi, a kö­zös­sé­gi nyel­vek­ről és a ka­ta­lán­ról szó­ló ha­tá­ro­za­ta ér­tel­mé­ben az Eu­ró­pai Bi­zott­ság bar­ce­lo­nai kép­vi­se­le­te Kata­ló­ni­á­ban és a Baleár-szigeteken a ka­ta­lán nyel­vet is hasz­nál­ja pél­dá­ul a la­kos­ság­gal va­ló szó­be­li és írá­sos kap­cso­lat­tar­tá­sa so­rán, az uni­ós ügyek­ről nyúj­tott tá­jé­koz­ta­tá­sa so­rán, a he­lyi in­téz­mé­nyek­kel és a saj­tó­val va­ló kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja so­rán; ezen­kí­vül az EU szer­ző­dé­se­it és más fon­tos jog­sza­bá­lya­it le­for­dít­ják ka­ta­lán­ra, ám ezek a for­dí­tá­sok jo­gi­lag nem hi­te­le­sek. A ka­ta­lán nyelv ezen­kí­vül ré­sze a nyelv­ta­nu­lás­ra és -oktatásra vo­nat­ko­zó uni­ós prog­ra­mok­nak.
Az e cso­port­ba tar­to­zó egyéb nyel­vek tud­tom­mal nem ren­del­kez­nek ilyen ki­vált­sá­gok­kal, de ezek be­szé­lő­i­nek a lé­lek­szá­ma meg sem kö­ze­lí­ti a ka­ta­lá­nét. Ilyen pl. a baszk (Spa­nyol­or­szág), a ga­lí­ci­ai (Spa­nyol­or­szág), a fríz (Hol­lan­dia), a faröi (Dá­nia, Faröi-szigetek), a hor­vát (Olasz­or­szág), a szárd (Olasz­or­szág).
Meg kell még em­lí­te­ni, hogy más tag­ál­lam­ok hi­va­ta­los társ­nyel­vei vagy re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyel­vei ele­ve hi­va­ta­los nyel­vei az Uni­ó­nak, pl. a svéd, amely Finn­or­szág­ban is hi­va­ta­los nyelv vagy a né­met, amely re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyelv Bel­gi­um­ban és Olasz­or­szág­ban.

4.5. Kö­zön­sé­ges nemhi­va­ta­los nyel­vek

Eb­be a cso­port­ba azo­kat a nyel­ve­ket so­rol­tam, ame­lyek­nek nincs hi­va­ta­los nyel­vi stá­tu­suk se­me­lyik tag­ál­lam­ban, re­gi­o­ná­lis szin­ten sem. Ez a cso­port sem egy­sé­ges, mert a re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los stá­tus hi­á­nya – le­egy­sze­rű­sít­ve a bo­nyo­lult va­ló­sá­got – leg­alább há­rom­fé­le jo­gi hely­ze­tet ta­kar. A nyel­vek egy ré­sze ki­sebb-na­gyobb jo­gi el­is­mert­sé­get él­vez, pl. az adott or­szág nyel­vi jog­al­ko­tá­sá­ban té­te­le­sen meg van­nak em­lít­ve, mint ame­lyek­nek a be­szé­lői bi­zo­nyos nyel­vi jo­gok­kal ren­del­kez­nek; a nyel­vek má­sik ré­sze a jog­al­ko­tás szem­pont­já­ból (szin­te egy­ál­ta­lán) nem lé­te­zik; vé­gül egy-két eset­ben töb­bé-ke­vés­bé til­tott nyel­vek­ről be­szél­he­tünk, me­lyek­nek be­szé­lői oly­kor még ül­dö­zés­nek is ki van­nak té­ve.
Az el­ső cso­port­ba te­hát a jo­gi­lag el­is­mert nyel­vek tar­toz­nak; ilyen pl. az asztú­ri­ai (Spa­nyol­or­szág­ban), a vel­szi (az Egye­sült Ki­rály­ság­ban), a szorb (Né­met­or­szág­ban), a lapp (Svéd­or­szág­ban, Finn­or­szág­ban), a hor­vát (Auszt­ri­á­ban, Szlo­vá­ki­á­ban), a ru­szin (Len­gyel­or­szág­ban, Szlo­vá­ki­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon), a fri­u­li (Olasz­or­szág­ban), a ladin (Olasz­or­szág­ban), az al­bán (Olasz­or­szág­ban). Eze­ket a nyel­ve­ket az il­le­tő or­szág jog­sza­bá­lyai szá­mon tart­ják, bi­zo­nyos mér­té­kű vé­de­lem­ben ré­sze­sí­tik, is­ko­lá­kat vagy más in­téz­mé­nye­ket biz­to­sí­ta­nak szá­muk­ra stb. Az ide tar­to­zó nyel­vek egy ré­sze ha­gyo­má­nya­it, szer­ve­zett­ség­ét, lé­lek­szá­mát, te­le­pü­lés­szer­ke­ze­tét te­kint­ve le­het­ne re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyelv is, de nem az.
A má­so­dik cso­port­ba a jo­gi­lag el nem is­mert (vagy alig el­is­mert), de to­le­rált nyel­vek tar­toz­nak; ilye­nek leg­in­kább a fran­cia­or­szá­gi re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­vek (bre­ton, okszitán, ka­ta­lán, baszk, el­zá­szi, lu­xem­bur­gi, kor­zi­kai). A bre­ton­nal kap­cso­lat­ban pél­dá­ul az Euromosaic vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nya meg­ál­la­pít­ja, hogy a nyelv­hez va­ló ha­tó­sá­gi vi­szo­nyu­lás „el­len­sé­ges to­le­ran­cia”-ként jel­le­mez­he­tő. A bre­ton­nak a stá­tu­sa, akár­csak a töb­bi fran­cia­or­szá­gi nemhi­va­ta­los nyelv­nek, leg­in­kább ne­ga­tí­van ha­tá­roz­ha­tó meg, azon tör­vé­nyek se­gít­sé­gé­vel, ame­lyek a fran­cia nyelv ki­zá­ró­la­gos­sá­gát ko­di­fi­kál­ják.
A har­ma­dik cso­port­ba so­rol­ha­tók a jo­gi­lag el nem is­mert, til­tott nyel­vek; töb­bé-ke­vés­bé ide tar­to­zik Gö­rög­or­szág­ban a ma­ce­dón és az aro­mán. Gö­rög­or­szág egyet­len ki­sebb­sé­get is­mer el tel­je­sen, a tö­rö­köt, de azt is csak azért, mert Gö­rög­or­szág­ban val­lá­si ki­sebb­ség­nek mi­nő­sül. Pe­dig az or­szág­ban más ki­sebb­sé­gek is él­nek: arománok/vlachok, ma­ce­dó­nok, arva­ni­ti­ka nyelv­já­rást be­szé­lő al­bá­nok, mu­zul­mán hi­tű bol­gá­rok, akik a pomak bol­gár nyelv­vál­to­za­tot be­szé­lik. Ezek­nek a ki­sebb­sé­gek­nek a tag­jai sem­mi­fé­le nyel­vi jo­gok­kal nem ren­del­kez­nek: nem ta­nul­hat­nak a nyel­vü­kön az is­ko­lák­ban, nin­cse­nek tö­meg­tá­jé­koz­ta­tó esz­kö­ze­ik, nem hasz­nál­hat­ják a nyel­vü­ket a hi­va­ta­lok­ban. Gö­rög­or­szág ma­ga­tar­tá­sá­ra jól rá­vi­lá­gít az a tény, hogy utol­já­ra az 1951. évi gö­rög nép­szám­lá­lás so­rán kü­lö­ní­tet­ték el a ki­sebb­sé­gi nyel­vek beszélőit.15
A nemhi­va­ta­los nyel­vek közt van­nak sa­já­tos hely­ze­tű­ek. Így pél­dá­ul kü­lön cso­port­ként ér­de­mes szá­mon tar­ta­ni a ki­ha­ló és az éle­de­ző nyel­ve­ket. Ezek olyan nyel­vek, me­lyek szin­te tel­je­sen ki­hal­tak már, alig né­hány em­ber be­szé­li őket. Az ilye­nek vé­del­me in­kább kul­tu­rá­lis, mint­sem „ki­sebb­sé­gi”, ill. et­ni­kai kér­dés. E cso­port­ba tar­to­zik két nagy-bri­tan­ni­ai nyelv: a Skó­cia egyes te­rü­le­te­in be­szélt gael és az Ang­lia délnyu­ga­ti csücs­ké­ben be­szélt korni (cornwalli).16 Ezek kö­zül pél­da­kép­pen néz­zük meg kö­ze­lebb­ről az utób­bit!
A kel­ta nyel­vek csa­lád­já­ba tar­to­zó korni a 18. szá­zad fo­lya­mán gya­kor­la­ti­lag ki­halt, bár né­hány tu­cat be­szé­lő­je ál­lí­tó­lag volt a 19. szá­zad­ban is. A 20. szá­zad fo­lya­mán meg­in­dult a nyelv fel­élesz­té­se, há­rom­fé­le stan­dard vál­to­zat­ban. Ma már ezek­nek mint­egy 3500 kom­pe­tens be­szé­lő­jük van, s to­váb­bi be­szé­lők is­me­rik ma­ga­sabb vagy ala­cso­nyabb szin­ten. A har­minc év alat­ti­ak egy ré­sze (egyik?) anya­nyel­ve­ként sa­já­tí­tot­ta el. Korni nyel­ven rend­sze­re­sen meg­je­len­nek új­sá­gok; a ré­gió an­gol rá­dió­adói korni nyel­vű hí­re­ket és oly­kor más mű­so­ro­kat is su­gá­roz­nak; ha­son­ló­kép­pen a he­lyi an­gol nyel­vű új­sá­gok­ban is je­len­nek meg korni nyel­vű cik­kek. 2002-ben meg­je­lent az Új­szö­vet­ség korni nyel­ven, a ter­vek sze­rint 2004-ben kell nap­vi­lá­got lát­nia az egész Bib­li­á­nak korniul. A nyelv kezd po­li­ti­ka­i­lag is el­is­mert len­ni, im­már a Re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek kar­tá­ja alap­ján is vé­de­lem­ben ré­sze­sül.
A nemhi­va­ta­los nyel­vek má­sik sa­já­tos cso­port­ját a te­rü­let­hez nem köt­he­tő nyel­vek al­kot­ják. Két fon­tos nyelv tar­to­zik ide, a ro­ma és a jid­dis. A ro­ma egyes or­szá­gok­ban jo­gi­lag el­is­mert nemhi­va­ta­los nyelv (pl. Svéd­or­szág­ban, Szlo­vá­ki­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon), más­hol jo­gi­lag nem el­is­mert nemhi­va­ta­los nyelv (pl. Fran­cia­or­szág­ban, Gö­rög­or­szág­ban). A jid­dis nyelv EU-tagországokbeli stá­tu­sá­ról nin­cse­nek ada­ta­ink.
A nemhi­va­ta­los nyel­vek az uni­ós jog szem­pont­já­ból nem lé­tez­nek: sem az Eu­ró­pai Kö­zös­sé­ge­ket, majd az Eu­ró­pai Uni­ót lét­re­ho­zó, ill. lé­nye­gi­leg be­fo­lyá­so­ló szer­ző­dé­sek, sem a 2004-ben vég­le­ge­sí­tett al­kot­mány­ter­ve­zet, sem más jog­sza­bály­ok nem tesz­nek ró­luk em­lí­tést. Ugyan­ak­kor az Eu­ró­pai Par­la­ment 1979 óta, az el­ső eu­ró­pai par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok­tól kez­dő­dő­en több ha­tá­ro­za­tot is el­fo­ga­dott ve­lük kap­cso­lat­ban. A re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek kér­dé­se szá­mos kul­tu­rá­lis, ok­ta­tá­si és más do­ku­men­tum­ban is meg­je­le­nik. Ezen­kí­vül pe­dig ezek a nyel­vek költ­ség­ve­té­si té­telt al­kot­nak az EU bü­dzsé­jé­ben (Brezigar 2002a). Ez a té­tel Vizi Ba­lázs sze­rint nem te­kint­he­tő nagy­lel­kű­nek, hi­szen „az EU költ­ség­ve­tés­ének egy ele­nyé­sző há­nya­dát je­len­ti csu­pán az ös­­szeg és mes­­sze nem al­kal­mas ar­ra, hogy min­den érin­tett ki­sebb­sé­gi nyel­vi kö­zös­ség­nek meg­fe­le­lő tá­mo­ga­tást nyújt­son” (Vizi 2003a:46).
A re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek ilyen ke­ze­lé­sé­nek az az oka, hogy az Unió tag­or­szá­ga­i­nak több­sé­gé­ben nincs meg a po­li­ti­kai aka­rat ar­ra néz­ve, hogy az Uni­ó­ra va­ló­di kom­pe­ten­ci­át ru­ház­za­nak rá a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek­kel kap­cso­lat­ban foly­ta­tott po­li­ti­ka te­rü­le­tén. Ezért van az, hogy: „[a]z EU, mint po­li­ti­kai en­ti­tás csak kor­lá­to­zott mér­ték­ben re­a­gált az 1989 utá­ni eu­ró­pai po­li­ti­ká­ban (is­mét) meg­je­le­nő nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­de­le­mi tö­rek­vé­sek­re és az EU-ban élő ki­sebb­sé­gek jo­ga­i­nak bár­mi­lyen for­má­ban va­ló egy­sé­ges és Unió-szin­tű el­fo­ga­dá­sa gya­kor­la­ti­lag mind a mai na­pig nem tar­to­zik a po­li­ti­kai re­a­li­tá­sok kö­zé” (Vizi 2003a:37).
A Kop­pen­há­gá­ban 1993-ban el­fo­ga­dott csat­la­ko­zá­si kri­té­ri­u­mok a ki­sebb­sé­gek tisz­te­let­ben tar­tá­sát az uni­ós tag­ság fel­té­te­le­ként szab­ták meg (a de­mok­ra­ti­kus in­téz­mé­nyek meg­lé­te, a jog­ál­la­mi­ság és az em­be­ri jo­gok vé­del­me mint to­váb­bi fel­té­te­lek mel­lett). Ez­ál­tal az Unió bi­zo­nyos be­fo­lyást kí­vánt gya­ko­rol­ni a tag­je­lölt ál­la­mok nyelv­po­li­ti­ká­já­ra. Ezt a be­fo­lyást azon­ban kor­lá­toz­ta és kor­lá­toz­za, hogy nem lé­te­zik egy­sé­ges kri­té­ri­um­rend­szer, mely­nek se­gít­sé­gé­vel el­len­őriz­ni le­het­ne a tag­je­lölt or­szá­gok, ill. tag­or­szág­ok ki­sebb­ség­po­li­ti­ká­ját; a kop­pen­há­gai do­ku­men­tum egy­ál­ta­lán nem tar­tal­maz uta­lást ar­ra néz­ve, hogy e fel­té­tel tel­je­sí­té­sét ho­gyan le­het­ne el­len­őriz­ni. A ki­dol­go­zott kri­té­ri­um­rend­szer hi­á­nya nem­csak a tag­je­lölt ál­la­mok nyelv­po­li­ti­ká­já­nak mo­ni­to­ro­zá­sát ne­he­zí­ti, ha­nem gya­kor­la­ti­lag le­he­tet­len­né te­szi az egy­sé­ges uni­ós po­li­ti­ka ki­ala­kí­tá­sát a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek irá­nyá­ban.

Az egyes tag­ál­lam­ok nyelv­po­li­ti­ká­já­ra az Unió gya­kor­la­ti­lag nin­csen be­fo­lyás­sal; sem­mi­fé­le nyo­mást nem gya­ko­rol a tag­ál­lam­ok­ra an­nak ér­de­ké­ben, hogy azok véd­jék a te­rü­le­tü­kön be­szélt nyel­ve­ket. Mi­köz­ben az EU tag­ál­la­mai sík­ra száll­nak sa­ját hi­va­ta­los nyel­ve­ik uni­ós jo­ga­i­ért, gyak­ran nem biz­to­sí­ta­nak ilyen jo­go­kat a sa­ját te­rü­le­tü­kön be­lül élő ki­sebb­sé­gi nyel­vek­nek. En­nek épp az az oka, hogy az Unió szer­vei nem kap­tak egy­ér­tel­mű fel­ha­tal­ma­zást a szer­ző­dő tag­ál­lam­ok­tól az et­ni­kai és nyel­vi ki­sebb­sé­gek­re néz­ve (Vizi 2001). Amíg a ki­sebb­sé­gi kér­dés az EU tag­ál­la­ma­i­nak bel­ügye ma­rad, ad­dig a nemhi­va­ta­los nyel­vek fenn­ma­ra­dá­sá­ra csak na­gyon cse­kély ha­tás­sal le­het az érin­tett or­szá­gok EU-tagsága.
Az Eu­ró­pai Unió tá­vol tar­tot­ta – s mind­má­ig tá­vol tart­ja – ma­gát at­tól az eu­ró­pai ki­sebb­ség­vé­del­mi és kodi­fi­ká­ci­ós fo­lya­mat­tól, amely a 90-es évek ele­jé­től kezd­ve az Eu­ró­pai Biz­ton­sá­gi és Együtt­mű­kö­dé­si Szer­ve­zet (ko­ráb­ban: Ér­te­kez­let) és az Eu­ró­pa Ta­nács ke­re­té­ben zaj­lik. E fo­lya­mat ered­mé­nye­ként az EBESZ-en be­lül lét­re­jött a ki­sebb­sé­gi jo­go­kat mo­ni­to­ro­zó ki­sebb­sé­gi fő­biz­tos in­téz­mé­nye (1992), amely meg­al­kot­ta a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ok­ta­tá­si jo­ga­i­ról szó­ló Há­gai aján­lá­so­kat (1996), va­la­mint a ki­sebb­sé­gek nyel­vi jo­ga­i­ról szó­ló Os­lói aján­lá­so­kat (1998). Az ET-n be­lül két ilyen tár­gyú do­ku­men­tum ke­rült el­fo­ga­dás­ra, a Re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek eu­ró­pai kar­tá­ja (1992) és a Ke­ret­egyez­mény a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek vé­del­mé­ről (1995). Bár az Eu­ró­pai Bi­zott­ság rend­sze­re­sen kon­zul­tál az EBESZ Ki­sebb­sé­gi Fő­biz­to­sá­val a ki­sebb­sé­gi nyel­vek hely­ze­té­ről a tag­je­lölt ál­la­mok­ban, a tag­or­szág­ok­tól nem kö­ve­te­li meg, hogy ki­sebb­ség­po­li­ti­ká­juk­ban a nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­del­mi do­ku­men­tu­mok­ban rög­zí­tett nor­mák­hoz iga­zod­ja­nak (vö. Vizi 2001).
A Ke­vés­bé Hasz­nált Nyel­vek Eu­ró­pai Hi­va­ta­lá­nak el­nö­ke, Bojan Bre­zi­gar (2002b) „álom”-nak mi­nő­sí­tet­te azt, hogy az Eu­ró­pai Unió „utol­ér­je” az össz­eu­ró­pai ha­tó­kö­rű Eu­ró­pai Biz­ton­sá­gi és Együtt­mű­kö­dé­si Szer­ve­zet és az Eu­ró­pa Ta­nács nyelv­po­li­ti­ká­ját, el­fo­gad­va és kö­vet­ve az ezek do­ku­men­tu­ma­i­ban le­fek­te­tett ki­sebb­ség­po­li­ti­kai el­ve­ket, aján­lá­so­kat. (Pe­dig még ezek­ről sem mond­ha­tó el, hogy nagy­vo­na­lú­an bán­ná­nak a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek­kel és azok be­szé­lő­i­vel!) S bár eze­ket a do­ku­men­tu­mo­kat az EU-tagországok több­sé­ge hi­va­ta­lo­san el­fo­gad­ta és be­épí­tet­te a sa­ját jog­rend­jé­be, a ben­nük ta­lál­ha­tó elő­re­mu­ta­tó – de egy­ál­ta­lán nem ra­di­ká­lis – ren­del­ke­zé­sek még­sem épül­tek be sem az Eu­ró­pai Unió alap­jo­gi kar­tá­já­ba, sem az Eu­ró­pai Unió al­kot­mány­ter­ve­ze­té­be, az ala­cso­nyabb szin­tű jog­sza­bály­ok­ról nem is be­szél­ve.

4.5.1. Prog­ra­mok

A nemhi­va­ta­los nyel­vek bi­zo­nyos fo­kú vé­del­mét van hi­vat­va szol­gál­ni az Eu­ró­pai Unió tá­mo­ga­tá­si rend­sze­re, mely­nek cél­ja a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek vé­del­mét és meg­erő­sí­té­sét szol­gá­ló prog­ra­mok fi­nan­szí­ro­zá­sa – len­ne. Saj­nos ez 1998-tól az Eu­ró­pai Bí­ró­ság „jó­vol­tá­ból” nem mű­kö­dik. En­nek ke­re­té­ben 1998-ig a re­gi­o­ná­lis és a ki­sebb­sé­gi nyel­vek meg­erő­sí­té­sét szol­gá­ló pro­jek­tek szá­za­it si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni.
An­nak el­le­né­re, hogy az EU hi­va­ta­los ál­lás­pont­ja sze­rint – amint em­lí­tet­tük – az ös­­szes eu­ró­pai nyelv kul­tu­rá­lis szem­pont­ból egyen­lő ér­té­kű és mél­tó­sá­gú, en­nek az elv­nek ed­dig még nem vol­tak gya­kor­la­ti kö­vet­kez­mé­nyei a nyel­vi vo­nat­ko­zá­sú EU-programokra néz­ve Az EU ál­tal tá­mo­ga­tott nyel­vi vo­nat­ko­zá­sú pro­jek­tek­re va­ló pá­lyá­zás fel­tét­elei úgy van­nak meg­fo­gal­maz­va, hogy az eu­ró­pai nyel­vek egy ré­szét ki le­hes­sen zár­ni (pl. a Soc­ra­tes-prog­ram Lin­gua ak­ci­ó­ja ese­té­ben), ami a fen­ti el­vet egy­ér­tel­mű­en sér­ti, rá­adá­sul az ilyen el­já­rás­nak nincs is jog­alap­ja az EU jog­rend­jé­ben.

4.5.2. In­téz­mé­nyek

A nemhi­va­ta­los nyel­vek ér­de­ke­it szol­gál­ja a Mer­ca­tor in­for­má­ci­ós há­ló­zat (European Network for Regi­o­nal or Minority Lan­gu­a­ges and Education), amely az Eu­ró­pai Unió tá­mo­ga­tá­sát él­ve­zi. A Mer­ca­tor há­rom ku­ta­tá­si és do­ku­men­tá­ci­ós köz­pont­nak a há­ló­za­ta (Mercator Education, Mer­ca­tor Legislation, Mer­ca­tor Me­dia); ezek az EU re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­ve­i­vel fog­lal­koz­nak. Ren­del­te­té­sük, hogy meg­bíz­ha­tó, ob­jek­tív in­for­má­ci­ó­kat gyűjt­se­nek a ki­sebb­sé­gi nyel­vek­ről mind a több­sé­gi nyel­vű la­kos­ság, mind pe­dig a ki­sebb­sé­gek szá­má­ra.
A Ke­vés­bé Hasz­nált Nyel­vek Eu­ró­pai Hi­va­ta­la (European Bure­au for Lesser Used Languages, EBLUL) ci­vil szer­ve­zet­ként foly­tat sok­ré­tű te­vé­keny­sé­get Eu­ró­pa nyel­vi sok­fé­le­ség­ének meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben. Kö­ze­li kap­cso­lat­ban áll az EU in­téz­mé­nye­i­vel (De Peuter–Bakker 2002). Fő cél­ki­tű­zé­sei kö­zé tar­to­zik a re­gi­o­ná­lis és a ki­sebb­sé­gi nyel­vek ér­de­ké­ben foly­ta­tott ak­tív uni­ós po­li­ti­ka szor­gal­ma­zá­sa és az e nyel­vek be­szé­lő­it meg­il­le­tő nyel­vi jo­gok vé­del­me­zé­se. En­nek ér­de­ké­ben a hi­va­tal fel­vál­lal­ta a re­gi­o­ná­lis és a ki­sebb­sé­gi nyel­vek ér­de­ke­i­nek kép­vi­se­le­tét az EU in­téz­mé­nyei és más nem­zet­kö­zi szer­ve­ze­tek előtt. Az EBLUL ezen­kí­vül tá­jé­koz­ta­tást nyújt az érin­tett be­szé­lő­kö­zös­sé­gek­nek a re­gi­o­ná­lis és a ki­sebb­sé­gi nyel­ve­ket érin­tő uni­ós és Uni­ón kí­vü­li po­li­ti­kai fej­le­mé­nyek­ről, va­la­mint a nyel­vi vo­nat­ko­zá­sú prog­ra­mok­ról. Az Unió 2004. má­jus 1-jén csat­la­ko­zott tag­or­szá­ga­i­ban sor­ra ala­kul­nak az EBLUL új tag­szer­ve­ze­tei; a szlo­vá­ki­ai 2004. au­gusz­tus 27-én jött lét­re Som­or­ján, SLOVBLUL né­ven.

4.5.3. Anya­nyel­vű ok­ta­tás és nyelv­hasz­ná­la­ti jo­gok

Tud­juk, hogy egy nyelv fenn­ma­ra­dá­sa anya­nyel­vű – és nem csu­pán anya­nyel­vi – ok­ta­tás, va­la­mint a tény­le­ges nyelv­hasz­ná­la­ti le­he­tő­sé­gek meg­te­rem­té­se nél­kül le­he­tet­len. En­nek fé­nyé­ben az Eu­ró­pai Unió al­kot­mány­ter­ve­ze­te sem­mi kéz­zel­fog­ha­tót nem tesz Eu­ró­pa nyel­vi sok­fé­le­ség­ének meg­őr­zé­sé­ért, hi­szen nem ró kö­te­le­zett­sé­ge­ket az ál­la­mok­ra, hogy a te­rü­le­tü­kön be­szélt nyel­ve­ken anya­nyel­vű is­ko­lá­kat vagy osz­tá­lyo­kat lé­te­sít­se­nek, vagy sza­va­tol­ják a ki­sebb­sé­gi nyel­vek hasz­ná­la­tá­nak jo­gát a nyelv­hasz­ná­lat fon­tos nyil­vá­nos szín­te­re­in.
Ami az ok­ta­tást il­le­ti, fon­tos tud­ni, hogy je­len­leg egy ilyen jel­le­gű sza­bá­lyo­zás nem is vár­ha­tó el az Uni­ó­tól, te­kint­ve, hogy az EU el­mé­le­ti­leg nem il­le­té­kes az ok­ta­tás kér­dé­se­i­nek jo­gi sza­bá­lyo­zá­sá­ban, ezek az egyes tag­or­szág­ok ha­tás­kör­ében ma­rad­tak. Ugyan­ak­kor az Unió szá­mos ok­ta­tá­si té­má­jú ku­ta­tást pén­zel, s így köz­vet­ve még­is tud(na) jó­té­kony ha­tást gya­ko­rol­ni a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek ok­ta­tá­sá­ra, vagy leg­alább­is hoz­zá tud(na) já­rul­ni ah­hoz, hogy meg­te­rem­tőd­je­nek az ilyen ok­ta­tás fel­tét­elei (vö. Phil­lip­son 2004).
Az ok­ta­tás kér­dé­se­i­be va­ló uni­ós szin­tű be­avat­ko­zás­ra pe­dig nagy szük­ség vol­na, hi­szen ez a te­rü­let azok kö­zé tar­to­zik, ame­lye­ken a leg­job­ban sé­rül­nek a re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­vű be­szé­lők nyel­vi em­be­ri jo­gai, s ahol egy­szer­smind en­nek a leg­sú­lyo­sabb kö­vet­kez­mé­nyei van­nak e nyel­vek sor­sá­ra néz­ve. Mi­köz­ben az eu­ró­pai tu­dó­sok meg van­nak győ­ződ­ve az anya­nyelv meg­őr­zé­sét cél­zó ok­ta­tá­si prog­ra­mok elő­nye­i­ről, a po­li­ti­ku­sok és az ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek ve­ze­tői vagy na­gyon las­san re­a­gál­nak er­re, vagy pe­dig ne­ga­tív a re­ak­ci­ó­juk a ja­va­solt re­for­mok­ra (Berthoudot idé­zi Skutnabb-Kangas 2004). Az anya­nyel­vű ok­ta­tás­hoz va­ló jo­got Skutnabb-Kangas olyan da­rázs­fé­szek­nek ne­vez­te, amely­be a leg­több dön­tés­ho­zó nem akar be­le­nyúl­ni (Skutnabb-Kangas 2004).
Az Unió 2004-ben vég­le­ge­sí­tett al­kot­mány­ter­ve­ze­te ok­ta­tás te­kin­te­té­ben le­szö­ge­zi, hogy tisz­te­let­ben tart­ja az egyes tag­ál­lam­ok fe­le­lős­sé­gét az ok­ta­tá­si rend­szer meg­szer­ve­zé­sé­ben, ugyan­ak­kor ki­fe­je­zi ab­bé­li tö­rek­vé­sét, hogy az ok­ta­tás­nak ki­fej­les­­sze az „eu­ró­pai di­men­zi­ó­”-ját, kü­lö­nö­sen a tag­ál­lam­ok nyel­ve­i­nek ok­ta­tá­sa ál­tal. Ez a meg­ál­la­pí­tás túl­sá­go­san ál­ta­lá­nos ah­hoz, hogy ki le­hes­sen be­lő­le ol­vas­ni az anya­nyel­vű ok­ta­tás lét­re­ho­zá­sá­nak szán­dé­kát a nemhi­va­ta­los nyel­vek szá­má­ra.
Ami a nyelv­hasz­ná­la­ti jo­go­kat il­le­ti, azok – mint em­lí­tet­tük – az Unió hi­va­ta­los nyel­ve­i­re kor­lá­to­zód­nak (va­gyis még az Unió tag­ál­la­ma­i­nak min­den or­szá­go­san és re­gi­o­ná­li­san hi­va­ta­los nyel­vé­re sem ter­jed­nek ki), s ter­mé­sze­te­sen csak az Unió szer­ve­i­vel va­ló kap­cso­lat­tar­tás­ban ér­vé­nye­sít­he­tők. A re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek be­szé­lői te­hát az Eu­ró­pai Uni­ó­ban sem­mi­fé­le nyelv­hasz­ná­la­ti jo­gok­kal nem ren­del­kez­nek.

4.6. Sem­mi­be vett nyel­vek

Ide tar­to­zik a be­ván­dor­lók nyel­ve (nagy szá­mú be­szé­lő­je van pl. a töröknek17; az arab­nak; a farszinak, az­az per­zsá­nak), ame­lyek­ről az Eu­ró­pai Unió nyelv­po­li­ti­ká­ja, az Unió szer­vei ál­tal ki­dol­go­zott do­ku­men­tu­mok egy­ál­ta­lán nem vesz­nek tu­do­mást. Ezek­nek a nyel­vek­nek a vé­del­mét még a Ke­vés­bé Hasz­nált Nyel­vek Eu­ró­pai Hi­va­ta­la sem tart­ja kö­te­les­sé­gé­nek. Ugyan­ak­kor tud­ni kell, hogy a 19. szá­zad­ban és ko­ráb­ban ér­ke­zett cso­por­tok már nem szá­mí­ta­nak be­ván­dor­ló­nak.

5. A szlo­vá­ki­ai nyel­vek sor­sa az EU-ban

A Re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek eu­ró­pai kar­tá­já­nak a szlo­vák tör­vény­ho­zó tes­tü­let ál­tal el­fo­ga­dott vál­to­za­ta ér­tel­mé­ben Szlo­vá­kia a kö­vet­ke­ző ki­lenc re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vet tá­mo­gat­ja: ma­gyar, ro­ma, cseh, ru­szin, uk­rán, bol­gár, hor­vát, né­met, len­gyel. Eze­ket te­kint­het­jük jo­gi­lag el­is­mert ki­sebb­sé­gi nyel­vek­nek Szlo­vá­ki­á­ban. A ki­sebb­sé­gi kul­tú­rák fi­nan­szí­ro­zá­sá­ról szó­ló tör­vény­ter­ve­zet sze­rint a szlo­vák kor­mány az em­lí­tett nyel­ve­ket be­szé­lő ki­sebb­sé­ge­ken kí­vül még a zsi­dó, a mor­va és az orosz ki­sebb­sé­gek kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nye­it, saj­tó­ját és ki­adó­it is tá­mo­gat­ná; en­nek leg­in­kább az oro­szok ese­té­ben le­het­né­nek nyel­vi vo­nat­ko­zá­sai. (Az orosz be­szé­lők lé­lek­szá­ma na­gyon ala­csony, önál­ló­an nem is sze­re­pel­nek a sta­tisz­ti­ká­ban.)
An­nak függ­vé­nyé­ben, hogy a Karta mely ren­del­ke­zé­sei vo­nat­koz­nak az egyes nyel­vek­re, há­rom cso­por­tot le­het el­kü­lö­ní­te­ni. Az el­ső cso­port­ba a ma­gyar tar­to­zik, en­nek a nyelv­nek van­nak a leg­ki­ter­jed­tebb hasz­ná­la­ti le­he­tő­sé­gei Szlo­vá­ki­á­ban; a má­so­dik cso­port­ba a ru­szin és az uk­rán tar­to­zik; a leg­sze­ré­nyebb hasz­ná­la­ti le­he­tő­sé­gek­kel a bol­gár, a cseh, a hor­vát, a né­met, a len­gyel és a ro­ma ren­del­ke­zik. A szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um vo­nat­ko­zó elő­ter­jesz­té­se sze­rint ez a cso­por­to­sí­tás a ki­sebb­sé­gi nyel­ve­ket hasz­ná­lók szá­ma alap­ján tör­té­nik. Amint azon­ban Sza­bó­mi­há­ly Gi­zel­la ki­mu­tat­ta, ez nem igaz, a dif­fe­ren­ci­á­lás a ki­sebb­sé­gek tény­le­ges hely­ze­tén ala­pul, azon, hogy ed­dig mi­lyen tény­le­ges nyel­vi és ok­ta­tá­si jo­go­kat él­vez­tek. Ugyan­is a Karta szlo­vá­ki­ai vál­to­za­tá­nak sa­já­tos­sá­ga, hogy jó­részt olyan ren­del­ke­zé­se­ket tar­tal­maz, ame­lye­ket az or­szág ed­dig is tel­je­sí­tett (Szabómihály 2002:68–69).
Hol he­lyez­ked­nek el a 3. fe­je­zet­ben is­mer­te­tett rend­szer­ben a Szlo­vá­ki­á­ban be­szélt nyel­vek? A hi­va­ta­los nyel­vek és mun­ka­nyel­vek cso­port­já­ban a né­met a szű­kebb kör­ben hasz­nált mun­ka­nyel­vek kö­zé tar­to­zik; a len­gyel, a ma­gyar, a cseh és a szlo­vák gya­kor­la­ti­lag nem hasz­nált mun­ka­nyel­vei az Uni­ó­nak. A Szlo­vá­ki­á­ban be­szélt nyel­vek egyi­ke sem szer­ző­dés­nyel­ve vagy ki­emel­ten hi­va­ta­los nyel­ve az EU-nak. A kö­zön­sé­ges nemhi­va­ta­los nyel­vek cso­port­já­ba tar­to­zik a hor­vát, a ru­szin, az uk­rán, a bol­gár és a ro­ma mint jo­gi­lag el­is­mert szlo­vá­ki­ai ki­sebb­sé­gi nyel­vek és a szerb mint jo­gi­lag el nem is­mert szlo­vá­ki­ai ki­sebb­sé­gi nyelv; ezek kö­zül a ro­ma te­rü­let­hez nem köt­he­tő nyelv. A sem­mi­be vett nyel­vek kö­zé tar­to­zik töb­bek kö­zött a vi­et­na­mi és a kí­nai.
Az EU-csatlakozás szem­pont­já­ból a Szlo­vá­ki­á­ban be­szélt nyel­ve­ket négy cso­port­ba le­het osz­ta­ni. Az el­ső­be azok so­rol­ha­tók, ame­lyek már je­len­leg is hi­va­ta­los nyel­vei az EU-nak; a má­so­dik­ba azo­kat, ame­lyek tag­je­lölt or­szá­gok hi­va­ta­los nyel­vei, így vár­ha­tó­an ha­ma­ro­san hi­va­ta­los nyel­vek­ké vál­nak az EU-ban; a har­ma­dik­ba azok a nyel­vek, ame­lyek elő­re­lát­ha­tó­lag a bő­ví­tés kö­vet­ke­ző kö­re után is nemhi­va­ta­los nyel­vek ma­rad­nak, de az EU-n kí­vü­li or­szá­gok va­la­me­lyik­ében hi­va­ta­los nyel­vi stá­tus­sal ren­del­kez­nek; a ne­gye­dik­be pe­dig azok a nyel­vek, ame­lyek se­hol sem hi­va­ta­lo­sak. Az el­ső cso­port­ba a ma­gyar, a cseh, a né­met és a len­gyel tar­to­zik; a má­so­dik­ba a hor­vát és a bol­gár; a har­ma­dik­ba az uk­rán; a ne­gye­dik­be a ru­szin és a ro­ma. Az el­ső cso­port­ba tar­to­zó nyel­vek­hez hoz­zá­ve­het­jük a szlo­vá­kot is; így néz­ve a Szlo­vá­ki­á­ban jo­gi­lag el­is­mert nyel­vek kö­zül öt­nek van hi­va­ta­los nyel­vi stá­tu­sa az EU-ban; eze­ket a nyel­ve­ket tart­ja anya­nyelv­ének a szlo­vá­ki­ai la­kos­ság 95,6%-a (5 142 421 sze­mély, a Szlo­vá­kia össz­la­kos­sá­gát al­ko­tó 5 379 455-ből, a 2001. évi nép­szám­lá­lá­si ada­tok alap­ján (lásd! Sèítanie… 2002).
Ha e két cso­por­to­sí­tást egy­más­ra ve­tít­jük, ki­de­rül, hogy a szlo­vá­ki­ai ki­sebb­sé­gi nyel­vek kö­zül mind­két szem­pont­ból a ma­gyar van a leg­jobb hely­zet­ben. A ma­gyar két­ség­te­le­nül re­gi­o­ná­lis nyelv, még ha ezt Szlo­vá­kia ta­gad­ja is, hi­szen több száz, egy­más­sal jó­részt ös­­sze­füg­gő te­rü­le­tet al­ko­tó te­le­pü­lé­sen a la­kos­ság szám­sze­rű több­sé­gé­nek az anyanyelve;18 ezen­kí­vül pe­dig már je­len­leg is hi­va­ta­los nyel­ve az Eu­ró­pai Uni­ó­nak. Lé­lek­szám te­kin­te­té­ben a ma­gyar az Unió ki­len­ce­dik leg­na­gyobb hi­va­ta­los nyel­ve, az Unió pol­gá­ra­i­nak 2,3%-a be­szé­li anya­nyelv­ként (el­ső­sor­ban Ma­gyar­or­szá­gon, de je­len­tős szám­ban Szlo­vá­ki­á­ban is, to­váb­bá Szlo­vé­ni­á­ban és Auszt­ri­á­ban).
Min­den te­kin­tet­ben a leg­ros­­szabb hely­zet­ben a ro­ma nyelv áll, ugyan­ak­kor a hi­va­ta­los sta­tisz­ti­ka sze­rint is száz­ezer­nyi em­ber be­szé­li anya­nyelv­ként, az­az csak­nem an­­nyi, mint az ös­­szes töb­bi ki­sebb­sé­gi nyel­vet együtt­vé­ve (a ma­gyart nem számítva).19 A ro­ma nem­csak hogy te­rü­let­hez nem köt­he­tő nyelv, ha­nem rá­adá­sul nincs or­szág, ahol hi­va­ta­los nyel­vi stá­tu­sa vol­na. (Pe­dig az EU-nak csak­nem min­den tag­ál­la­má­ban be­szé­lik – ami eset­leg né­mi re­ményt is je­lent­het le­en­dő sor­sá­ra nézve.)20 Ezen­kí­vül a ro­ma anya­nyel­vű la­kos­ság gaz­da­sá­gi hely­ze­te – a már nyel­vet cse­rélt ro­ma la­kos­sá­gé­hoz ha­son­ló­an – egyes ré­gi­ók­ban szin­te ka­taszt­ro­fá­lis, s a ro­mák több te­kin­tet­ben is sú­lyos diszk­ri­mi­ná­ci­ó­nak van ki­té­ve.

5.1. Esé­lyek

Mi­lyen po­zi­tív vál­to­zá­sok­kal jár­hat Szlo­vá­kia EU csat­la­ko­zá­sa a Szlo­vá­ki­á­ban be­szélt nyel­vek szá­má­ra? A vál­to­zá­sok egy ré­sze csak az EU je­len­le­gi és le­en­dő hi­va­ta­los nyel­ve­it érin­ti, más ré­sze a nemhi­va­ta­los nyel­vek sor­sát is ked­ve­ző­en be­fo­lyá­sol­hat­ja.
1. A hi­va­ta­los nyel­vi stá­tuszt el­nyert nyel­vek bi­zo­nyos ér­te­lem­ben eu­ró­pai szin­ten is in­téz­mé­nye­sül­nek, ami­re ed­di­gi tör­té­ne­tük so­rán nem volt pél­da (a né­met ki­vé­te­lé­vel, amely elég­gé szé­les kör­ben ját­szott ös­­sze­kö­tő nyel­vi sze­re­pet Kö­zép-Eu­ró­pá­ban). Ez né­mi­leg erő­sít­he­ti a ma­gyar, a szlo­vák, a cseh és a len­gyel nyelv és kul­tú­ra eu­ró­pai is­mert­sé­gét, presz­tí­zsét és be­ágya­zott­sá­gát. Kér­dés, hogy ezek a vál­to­zá­sok lesz­nek-e ha­tás­sal a ma­gyar, a cseh, a né­met és a len­gyel nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­ta­i­nak presz­tí­zsé­re és fenn­ma­ra­dá­si esé­lye­i­re is.
2. A hi­va­ta­los nyel­vi stá­tus­ba ke­rült nyel­vek be­szé­lői szá­má­ra az uni­ós jog­anyag anya­nyel­ven is hoz­zá­fér­he­tő­vé vá­lik. Ez eset­leg né­mi­leg nö­vel­he­ti a jo­gi, köz­igaz­ga­tá­si és más szak­nyel­vek is­mert­sé­gét. Az, hogy a brüs­­sze­li ha­tó­sá­gok­kal va­ló anya­nyel­vű le­ve­le­zés le­he­tő­sé­ge nagy je­len­tő­ség­gel bír­na, nem tű­nik va­ló­szí­nű­nek. Azok a be­szé­lők, akik nem jár­tak anya­nyel­vű is­ko­lá­ba, ele­ve nem ké­pe­sek él­ni ez­zel a jo­guk­kal, s még az is két­sé­ges, hogy azok, akik anya­nyel­vű is­ko­lá­ba jár­tak, men­­nyi­re akar­ják majd ezt a jo­gu­kat gya­ko­rol­ni. (Az 1999. évi ki­sebb­sé­gi nyelv­tör­vény te­rem­tet­te le­he­tő­sé­gek­kel is csak tö­re­dé­ke él a szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság­nak, töb­bek kö­zött azért, mert a szük­sé­ges hi­va­ta­li nyel­vi re­gisz­te­re­ket azok sem is­me­rik, akik anya­nyel­vű ok­ta­tás­ban ré­sze­sül­tek. Er­re lásd! Meny­hárt 2002.)
3. A hi­va­ta­los nyel­vi stá­tusz hoz­zá­já­rul­hat az érin­tett nyel­vek mo­der­ni­zá­lá­sá­hoz és fej­lő­dé­sé­hez, az­ál­tal, hogy az uni­ós jo­gi, köz­igaz­ga­tá­si és más szak­ter­mi­no­ló­gi­á­já­nak lét­re­jön ma­gyar, cseh, né­met, len­gyel vál­to­za­ta. Az érin­tett nyel­vek szó­kész­le­te je­len­tő­sen gya­ra­pod­hat, nyelv­ta­ni rend­sze­re ru­gal­ma­sab­bá vál­hat, re­gisz­ter­kész­le­te gaz­da­god­hat, dif­fe­ren­ci­á­lód­hat (vö. Ajtay-Horváth 2002:11). Ez azon­ban csak ak­kor lesz egy­ér­tel­mű­en nye­re­ség, ha tu­da­tos nyelv­ter­ve­zés­sel si­ke­rül el­há­rí­ta­ni azo­kat a ked­ve­zőt­len fej­le­mé­nye­ket, ame­lyek­kel az eu­ró­pai több­nyel­vű­ség jár­hat (vö. Dróth 2002:6). Mind­ez ter­mé­sze­te­sen el­ső­sor­ban az érin­tett nyel­vek anya­or­szá­gi vál­to­za­ta­it fog­ja érin­te­ni, kér­dés, hogy lesz-e en­nek va­la­mi­lyen ki­ha­tá­sa a ki­sebb­sé­gi vál­to­za­tok­ra.
4. Na­gyobb je­len­tő­sé­ge le­het a ha­tá­rok nö­vek­vő át­jár­ha­tó­sá­gá­nak, a ha­tá­ro­kon át­íve­lő gaz­da­sá­gi, kul­tu­rá­lis és egyéb kap­cso­la­tok­nak. Az Unió ré­gió­po­li­ti­ká­já­val össz­hang­ban to­vább erő­söd­het a re­gi­o­ná­lis és a ha­tá­ro­kon át­nyú­ló együtt­mű­kö­dés, amely kö­ze­lebb hoz­hat­ja egy­más­hoz a ha­tár két ol­da­lán élő azo­nos nyel­vű kö­zös­sé­ge­ket, és hoz­zá­já­rul­hat a ki­sebb­sé­gi kö­zös­sé­gek nyel­vi és kul­tu­rá­lis meg­ma­ra­dá­sá­hoz. Ez a le­he­tő­ség a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok és eset­leg – kor­lá­to­zot­tabb mér­ték­ben – a szlo­vá­ki­ai cse­hek szá­má­ra fon­tos, a töb­bi ki­sebb­ség – vagy föld­raj­zi hely­ze­té­nél, vagy szór­vány jel­le­gé­nél fog­va, vagy pe­dig mind­ket­tő té­nye­ző kö­vet­kez­té­ben – nem tud be­lő­le pro­fi­tál­ni. Ugyan­ak­kor a ru­szin, ill. az uk­rán ki­sebb­ség e te­kin­tet­ben in­kább ros­­szabb hely­zet­be ke­rül­het az őket Uk­raj­ná­tól el­vá­lasz­tó schen­ge­ni ha­tár mi­att.
5. Az egy­nél több EU-tagállamban be­szélt nyel­vek sú­lya nö­ve­ked­het az Uni­ó­ban, kü­lö­nö­sen ha az Unió a gaz­da­sá­gi mel­lett egy­re in­kább po­li­ti­kai egy­ség­gé is vá­lik. A Szlo­vá­ki­á­ban be­szélt hi­va­ta­los EU-nyelvek leg­több­jé­re ér­vé­nyes ez töb­bé-ke­vés­bé, a leg­na­gyobb mér­ték­ben ép­pen a ma­gyar­ra. A ma­gyar köz­tu­do­má­sú­lag már je­len­leg is több EU-tagállamban be­szélt nyelv, és még in­kább ilyen lesz Ro­má­nia és Hor­vát­or­szág csat­la­ko­zá­sa után. Szé­pe Gyö­rgy sze­rint: „[e]gy ilyen ak­ku­mu­lá­ció kb. 30%-kal meg­nö­vel­he­ti a ma­gyar nyelv sú­lyát az eu­ró­pai nyel­vek kö­zött” (Szé­pe 2001:75), de még en­nél is fon­to­sabb, hogy „ezen le­he­tő­sé­gek ál­tal az EU jo­gi biz­ton­sá­ga, ga­ran­cia-rend­sze­re egyen­lő mér­ték­ben ki­ter­jed­het kü­lön­bö­ző ál­la­mok­ban élő ma­gya­rok­ra” (Szé­pe 2001:207). Az EU-ban nem hi­va­ta­los nyel­vek kö­zül ilyen a ru­szin is, amely leg­alább há­rom EU-tagállamban hasz­ná­la­tos ki­sebb­sé­gi nyelv­ként.
6. A szlo­vá­ki­ai ki­sebb­sé­gek szá­má­ra meg­nyíl­nak azok az uni­ós for­rá­sok, ame­lyek a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek tá­mo­ga­tá­sá­ra szol­gál­nak, vagy in­kább szol­gál­ni fog­nak a jö­vő­ben. Bár et­től a le­he­tő­ség­től ön­ma­gá­ban túl so­kat vár­ni nem le­het, más té­nye­zők­kel együtt még­is le­het sze­re­pe a re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek hely­ze­té­nek ja­vu­lá­sá­ban.
7. Egy na­gyon op­ti­mis­ta prog­nó­zis sze­rint Szlo­vá­kia EU-tagsága ja­ví­ta­ni fog­ja egyes, nyel­vi szem­pont­ból fon­tos ki­sebb­ség­vé­del­mi nem­zet­kö­zi szer­ző­dé­sek, do­ku­men­tu­mok vég­re­haj­tá­sá­nak a feltételeit.21 Ilyes­mi, ha egy­ál­ta­lán le­het rá szá­mí­ta­ni, leg­föl­jebb a tá­vo­libb jö­vő­ben vár­ha­tó, leg­alább­is ha azt néz­zük, hogy je­len­leg egy EU-tagállam min­den to­váb­bi nél­kül „meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak”, hogy a leg­mi­ni­má­li­sabb vé­del­met se biz­to­sít­sa ki­sebb­sé­gei szá­má­ra, s az EBLUL el­nö­ke, Bojan Bre­zi­gar az „álom” ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­ja azt a kí­ván­sá­gát, hogy a meg­lé­vő, és az EU-tagállamok több­sé­ge ál­tal el­fo­ga­dott nem­zet­kö­zi ki­sebb­sé­gi és nyel­vi em­ber­jo­gi do­ku­men­tu­mok­ban le­fek­te­tett el­vek, ja­vas­la­tok és ren­del­ke­zé­sek az Unió szint­jén is ér­vé­nye­sül­je­nek.
8. Szé­pe Gyö­rgy fel­té­te­le­zi, hogy az Eu­ró­pai Uni­ón be­lül ked­ve­zőbb lesz a po­li­ti­kai klí­ma a nyel­vi (és nem­csak nyel­vi) au­to­nó­mia kü­lön­bö­ző tí­pu­sai szá­má­ra (Dancs 2000). Mi­vel az Unió ré­geb­bi tag­ál­la­ma­i­ban akad­nak jó pél­dák az au­to­nó­mia si­ke­res mű­kö­dé­sé­re, va­ló­ban el­kép­zel­he­tő, hogy az új tag­ál­lam­ok ki­sebb­sé­gei ré­szé­ről ér­ke­ző ilyen ja­vas­la­to­kat az Uni­ó­ban ne­he­zebb lesz el­fo­gad­ha­tat­lan­nak, az ál­lam te­rü­le­ti in­teg­ri­tá­sát ve­szé­lyez­te­tő tö­rek­vé­sek­nek mi­nő­sí­te­ni.

5.2. Ve­szé­lyek

Vé­gül nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk ar­ról sem, hogy az Eu­ró­pai Uni­ó­hoz va­ló csat­la­ko­zás­nak ked­ve­zőt­len kö­vet­kez­mé­nyei is le­het­nek a szlo­vá­ki­ai re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek­re, sőt ma­gá­ra a he­ge­món hely­zet­ben lé­vő szlo­vák nyelv­re néz­ve is, kü­lö­nö­sen hos­­szú tá­von. A fő ve­szély az an­gol nyelv tér­hó­dí­tá­sa, amely ki­sebb-na­gyobb mér­ték­ben min­den nyel­vet ve­szé­lyez­tet az Uni­ó­ban. A lais­sez faire po­li­ti­ká­ja ezen a te­rü­le­ten kü­lö­nö­sen ve­szé­lyes, mert az an­gol nyelv mal­má­ra hajt­ja a vi­zet (Phillipson 2004).
Fé­lő, hogy azok, akik nem tud­nak vagy nem jól tud­nak an­go­lul, hát­rány­ba ke­rül­nek (ez a hát­rány bi­zo­nyos mér­té­kig már most is fenn­áll, és nem is függ ös­­sze szo­ro­san az EU-csatlakozással, hi­szen az an­gol nyelv ter­je­dé­sé­nek nem­csak az Unió a for­rá­sa). Igaz, hogy a ma­gyar, cseh, né­met, len­gyel anya­nyel­vű be­szé­lők­nek jo­guk­ban áll bár­mi­lyen ügy­ben anya­nyelv­ükön for­dul­ni az uni­ós in­téz­mé­nyek­hez, de – amint em­lí­tet­tük – er­re nem biz­tos, hogy min­dig ké­pe­sek, ezen­kí­vül a gya­kor­lat­ban elő­for­dul­hat, hogy hát­rányt szen­ved­nek, ha az anya­nyelv­ükön nyúj­ta­nak be pá­lyá­za­tot vagy ha anya­nyel­vű űr­lap­ok­ra, pá­lyá­za­ti is­mer­te­tők­re vár­nak. Az uni­ós ál­lás­hir­de­té­sek je­len­tős ré­sze már most is diszk­ri­mi­nál­ja a nem an­gol anya­nyel­vű be­szé­lő­ket. Az ál­lás­hir­de­té­sek közt ugyan­is je­len­tős azok­nak a szá­ma, ame­lyek fel­té­tel­ként szab­ják a pá­lyá­zók­nak nem­csak az an­gol „anya­nyel­vi szin­tű” is­me­re­tét, ha­nem ma­gát az an­gol anya­nyel­vet (!) is, ez­zel ki­zár­va a ma­gas szin­tű nyelv­tu­dás­sal ren­del­ke­ző nem an­gol anya­nyel­vű EU-polgárok je­lent­ke­zé­sét.
Az an­gol nyelv tér­hó­dí­tá­sa a ma­gyar, a szlo­vák, a cseh és más uni­ós nyel­vek le­ér­té­ke­lő­dé­sé­hez, presz­tízs­vesz­té­sé­hez ve­zet­het, nem­csak az uni­ós in­téz­mé­nye­ken be­lül, ha­nem ma­guk­ban a tag­or­szág­ok­ban is (vö. É. Kiss 2004:167–169 és 176–177). Fönn­áll an­nak a ve­szé­lye, hogy meg­vál­to­zik az an­gol nyelv­ta­nu­lás kon­tex­tu­sa, hoz­zá­adó­ból fel­cse­ré­lő­vé vál­hat. Va­gyis elő­áll­hat az a hely­zet, hogy az an­gol nyel­vi is­me­re­tek az anya­nyelv vis­­sza­szo­rí­tá­sá­val jár­nak majd együtt (vö. Phil­lip­son 2004).
Az an­gol nyelv bi­zo­nyos nyelv­hasz­ná­la­ti szín­te­re­ken be­lül az anya­or­szág­ok­ban is ki­szo­rít­hat­ja a több­sé­gi nyel­vet a hasz­ná­lat­ból, pl. a tu­do­má­nyos ku­ta­tás egyes te­rü­le­te­in vagy a poszt­gra­du­á­lis kép­zés­ben. Ez a fo­lya­mat az érin­tett szak­re­gisz­te­rek el­ha­lá­sá­nak ve­szé­lyé­vel jár, ami azt je­len­ti, hogy ezek a nyel­vek meg­szűn­het­nek tel­jes funk­ci­o­ná­lis ha­tó­kö­rű nyel­vek len­ni. En­nek már je­len­leg is szá­mos je­lét lát­juk nem­csak a ko­ráb­ban csat­la­ko­zott nyu­gat-eu­ró­pai or­szá­gok­ban, ha­nem tér­sé­günk­ben is. S nem csu­pán az olyan kis nem­ze­tek nyel­vei van­nak ve­szély­ben, mint a nor­vég vagy a dán, ha­nem még a né­met is: az an­gol még a né­met ro­vá­sá­ra is ter­jed Né­met­or­szág­ban és Auszt­ri­á­ban a tu­do­mány nyel­ve­ként mind a pub­li­ká­ci­ók­ban, mind pe­dig a poszt­gra­du­á­lis kép­zés­ben (Phillipson 2004).

6. Konk­lú­zió

Ha drá­mai mó­don akar­nánk fo­gal­maz­ni, az át­te­kin­té­sünk­ből az Eu­ró­pai Unió egé­szé­re néz­ve adó­dó ta­nul­sá­gok le­vo­ná­sát az­zal kezd­het­nénk, hogy az Uni­ó­ban az an­go­lon és eset­leg a fran­ci­án kí­vül egyet­len nyelv sem érez­he­ti ma­gát hos­­szú tá­von biz­ton­ság­ban. Ezért ter­mé­sze­te­sen nem okol­ha­tó az Eu­ró­pai Unió nyelv­po­li­ti­ká­ja, hi­szen a mai nyel­vi hely­zet tör­té­nel­mi, gaz­da­sá­gi, po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi, tu­do­má­nyos, kul­tu­rá­lis stb. okok szö­ve­vé­nyé­re ve­zet­he­tő vis­­sza. Rö­vi­debb tá­von per­sze azok a nyel­vek, ame­lyek az egyes tag­or­szág­ok hi­va­ta­los vagy re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyel­vei, nin­cse­nek köz­vet­len ve­szély­ben. Ám ah­hoz, hogy ne is ke­rül­je­nek ve­szé­lyez­te­tett hely­zet­be, már most cse­le­ked­ni kell(ene), mert a tét­len­ség hos­­szú tá­von ront­ja a nyel­vek fenn­ma­ra­dá­si esé­lye­it, kü­lö­nö­sen azo­két, ame­lyek­nek ke­ve­sebb be­szé­lő­jük van.
Az Unió mint po­li­ti­kai en­ti­tás szem­pont­já­ból a fő kér­dés az, hogy „ho­gyan mű­köd­tet­he­tő ha­té­ko­nyan egy több­nyel­vű ál­lam­szö­vet­ség­hez ha­son­ló – de alap­já­ban vé­ve új­sze­rű – struk­tú­ra egy­részt az egyen­lő­ség/de­mok­rá­cia, más­részt az és­­sze­rű­ség/ta­ka­ré­kos­ság kö­ve­tel­mé­nye­i­nek együt­tes fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel” (Szé­pe 2001:73). Az Uni­ó­ban be­szélt nyel­vek szem­pont­já­ból a kér­dés sok­kal éle­seb­ben ve­tő­dik föl, és még ne­he­zeb­ben meg­vá­la­szol­ha­tó: ho­gyan ál­lít­ha­tó meg a ki­sebb­sé­gi nyel­vek vis­­sza­szo­ru­lá­sa, ho­gyan ér­he­tő el eset­le­ges meg­erő­sö­dé­sük, sta­bi­li­zá­ló­dá­suk úgy, hogy az egy­szer­smind a be­szé­lők bol­do­gu­lá­sát is szol­gál­ja. Ugyan­is a kis lé­lek­szá­mú kö­zös­sé­gek ál­tal be­szélt nyel­vek ere­den­dő hát­rá­nyai bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek közt hát­rá­nyos hely­zet­be hoz­hat­ják azok anya­nyel­vi be­szé­lő­it is más nyel­vek anya­nyel­vi be­szé­lő­i­vel szem­ben.
Ezek­re a kér­dé­sek­re je­len­leg nincs vá­lasz. Az Unió nyelv­po­li­ti­ká­já­nak meg­re­for­má­lá­sá­ra irá­nyu­ló ja­vas­la­tok fel­dol­go­zá­sa egy kü­lön ta­nul­mányt igé­nyel­ne, s va­ló­szí­nű­nek tű­nik, hogy egy ilyen át­te­kin­tés konk­lú­zi­ó­ja az len­ne, hogy a ja­vas­la­tok vagy na­i­vak (mert az áb­rán­do­zás ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­toz­nak), vagy pe­dig an­­nyi­ra „re­a­lis­ták”, hogy eset­le­ges meg­va­ló­su­lá­suk el­le­né­re is a kisebb(ségi) nyel­vek hely­ze­te az Uni­ó­ban két­ség­kí­vül to­vább rom­la­na.
Ami konk­ré­tan Szlo­vá­kia nyel­ve­it il­le­ti, ezek­ről a kö­vet­ke­ző­ket ál­la­pít­hat­juk meg ös­­sze­fog­la­lás­kép­pen. Bár a ma­gyar, a cseh és a len­gyel az Eu­ró­pai Unió hi­va­ta­los nyel­ve­i­vé vál­tak (a né­met pe­dig kez­de­tek­től fog­va az volt), Szlo­vá­ki­á­ban ezek a nyel­vek ki­sebb­sé­gi nyel­vek és azok is ma­rad­nak. Kér­dé­ses, hogy a hi­va­ta­los nyel­vi stá­tus ké­pes lesz-e akár csak kis­mér­ték­ben is kom­pen­zál­ni a nyelv­cse­re irá­nyá­ba ha­tó té­nye­ző­ket. Ez nem tű­nik va­ló­szí­nű­nek, hi­szen a hi­va­ta­los nyel­vi stá­tusz­ból kö­vet­ke­ző jo­gok csak az EU szint­jén ér­vé­nye­sít­he­tők, a leg­több ál­lam­pol­gár pe­dig va­ló­szí­nű­leg még szór­vá­nyo­san sem ke­rül ver­bá­lis kap­cso­lat­ba uni­ós ha­tó­sá­gok­kal, te­hát éle­tü­ket ez a té­nye­ző nem kü­lö­nö­seb­ben be­fo­lyá­sol­ja. A hi­va­ta­los nyel­vi stá­tus­nál sok­kal na­gyobb je­len­tő­sé­gű tény a ha­tá­rok meg­nyi­tá­sa, leg­alább­is a ha­tár men­ti ki­sebb­sé­gek szá­má­ra.
Ami a Szlo­vá­ki­á­ban be­szélt egyéb ki­sebb­sé­gi nyel­ve­ket il­le­ti, ezek nem­igen szá­mít­hat­nak rá, hogy a kö­zel­jö­vő­ben je­len­tő­sen ja­vul­ná­nak fenn­ma­ra­dá­si esé­lye­ik. Ugyan­ak­kor az EU-csatlakozás ré­vén a csat­la­ko­zó or­szá­gok­ban élő, a re­gi­o­ná­lis és ki­sebb­sé­gi nyel­vek ér­de­ké­ben te­vé­keny­ke­dő szak­em­be­rek és ak­ti­vis­ták él­het­nek majd azok­kal az új le­he­tő­sé­gek­kel, ame­lye­ket a csat­la­ko­zás te­remt, pl. rész­vé­tel a nyel­vi prog­ra­mok­ban vagy az olyan szer­ve­ze­tek mun­ká­já­ban, mint ami­lyen a Ke­vés­bé Hasz­nált Nyel­vek Eu­ró­pai Hi­va­ta­la. Ezek ugyan ön­ma­guk­ban nem tud­nak át­tö­rést hoz­ni a ke­vés­bé hasz­nált nyel­vek hely­ze­té­ben, de más té­nye­zők­kel együtt ta­lán hoz­zá­já­rul­hat­nak ah­hoz, hogy e nyel­vek sor­sa egy idő után ke­vés­bé le­gyen reménytelen.22
A re­gi­o­ná­lis és a ki­sebb­sé­gi nyel­vek irá­nyá­ban foly­ta­tott je­len­le­gi uni­ós nyelv­po­li­ti­ka té­nye­i­nek át­te­kin­té­se ar­ra int, hogy hi­ba vol­na azt vár­ni, hogy pusz­tán az EU-csatlakozás ré­vén for­du­lat áll be Szlo­vá­kia vagy más csat­la­ko­zott or­szág ki­sebb­ség­po­li­ti­ká­já­ban, mert nin­csen sem­mi, ami ezen or­szá­gok ha­tal­mi elit­jét er­re kész­tet­het­né. A re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek va­ló­sá­gos, a gya­kor­lat­ban is érez­he­tő meg­erő­sö­dé­se csak ak­kor vol­na vár­ha­tó, ha az Unió nyelv­po­li­ti­ká­ja el­moz­dul­na e nyel­vek tény­le­ges és ha­té­kony tá­mo­ga­tá­sa irá­nyá­ba, s ha olyan vál­to­zá­sok áll­ná­nak be, me­lyek kö­vet­kez­té­ben a tag­or­szág­ok nyelv­po­li­ti­ká­ja nem ma­rad­na azok bel­ügye. A re­gi­o­ná­lis, ill. ki­sebb­sé­gi nyel­vek vé­del­me és meg­erő­sí­té­se csak ak­kor len­ne va­ló­sá­gos és a gya­kor­lat­ban is érez­he­tő, ha az nem ma­rad­na szó­vi­rág a kü­lön­fé­le EU-dokumentumokban, ha­nem olyan na­gyon is ha­tá­ro­zott in­téz­ke­dés­cso­mag­gá vál­na, mely­nek két fő pil­lé­re az anya­nyel­vű ok­ta­tás meg­te­rem­té­se és az adott nyelv nyil­vá­nos szín­te­re­ken va­ló hasz­ná­la­tá­nak biz­to­sí­tá­sa vol­na. Leg­alább­is azok­ban az ese­tek­ben, me­lyek­ben az érin­tett ki­sebb­sé­gi nyel­vek­nek még van an­­nyi élet­ere­jük, hogy egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges őket ezek­ben a funk­ci­ók­ban hasz­nál­ni.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Név­hez köt­he­tő mun­kák

Ajtay-Horváth Mag­da: Az in­teg­rá­ció nyel­vi ki­hí­vá­sai. Az euros­zöve­gek nyelv­for­má­ló sze­re­pe. For­dí­tás­tu­do­mány, 4/2, 2002, 5–13. p.
Ba­lázs Géza–Grétsy Lász­ló (szerk.): Az Eu­ró­pai Unió és a nyel­vek. Vá­lo­ga­tás a Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Örök­ség Mi­nisz­té­ri­u­ma anya­nyel­vi pá­lyá­za­ta­i­ból. Bu­da­pest, Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Örök­ség Mi­nisz­té­ri­u­ma, 2004.
Bár­czi Gé­za: A ma­gyar nyelv múlt­ja és je­le­ne. In.: Nyelv­já­rás és nyelv. Bu­da­pest, Gon­do­lat, 1956/1980, 225–237. p.
Ben­czik Vil­mos: Az Eu­ró­pai Unió nyelv­po­li­ti­kai di­lem­mái. In: A több­nyel­vű Eu­ró­pa. Szerk.: Ba­ko­nyi István–Nádai Ju­li­an­na. Győr, Szé­che­nyi Ist­ván Egye­tem Ide­gen Nyel­vi és Kom­mu­ni­ká­ci­ós Tan­szék, 2004, 94–101. p.
Brezigar, Bojan: The lin­gu­is­tic diver­si­ty wit­hin the Euro­pe­an Union enlar­ge­ment pro­cess – The role or regi­o­nal or mino­ri­ty languages. 2002a, http://216.247.169.135/futurum/pajenn.asp?ID=45
Brezigar, Bojan: Cre­a­ting a Com­mon Struc­tu­re for Pro­mot­ing His­to­ri­cal Lin­gu­is­tic Mino­ri­ti­es wit­hin the Euro­pe­an Union. 2002b.
http://216.247.169.135/futurum/pajenn.asp?ID=41
Dancs Sza­bolcs: Be­szél­ge­tés Szé­pe Györg­­gyel. 2000, http://www.inaplo.hu/mn/200004/ 42_Szepe_Gyorgy.html
Dróth Jú­lia: A for­dí­tás­tu­do­mány és a nyelv­tu­do­mány együtt­mű­kö­dé­sé­ről. For­dí­tás­tu­do­mány, 4/1, 2000, 5–14. p.
Glaser, Evelyne: Mul­ti­lin­gu­al Euro­pe and the lin­gu­is­tic ’imperialism’ of Eng­lish. In: A több­nyel­vű Eu­ró­pa. Szerk.: Ba­ko­nyi István–Nádai Ju­li­an­na. Győr, Szé­che­nyi Ist­ván Egye­tem Ide­gen Nyel­vi és Kom­mu­ni­ká­ci­ós Tan­szék, 2004, 20–28. p.
Gyur­gy­ík Lász­ló: A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság te­le­pü­lés­szer­ke­ze­té­nek, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­lak­ta te­rü­le­tek et­ni­kai jel­le­gé­nek vál­to­zá­sai az 1990-es évek­ben. Új Szó, 55. évf., 2002. szept. 6.
É. Kiss Ka­ta­lin: Anya­nyel­vünk ál­la­po­tá­ról. Bu­da­pest, Osi­ris Ki­adó, 2004.
Ko­vács Pé­ter: Nem­zet­kö­zi jog és ki­sebb­ség­vé­de­lem. Bu­da­pest, Osi­ris Ki­adó, 1996.
Meny­hárt Jó­zsef: Nyel­vünk és tör­vé­nye. (A hi­va­ta­los ügy­in­té­zés nyel­ve Dunaszerdahelyen és Nyék­vár­ko­ny­ban a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény ér­vény­be­lé­pé­se óta.) In: Ta­nul­má­nyok a két­nyel­vű­ség­ről. Szerk.: Lan­sty­ák Ist­ván–Si­mon Sza­bolcs. Po­zsony, Kalligram, 2002, 34–56. p.
De Peuter, Els–Bakker, Jelle: Fun­ding Possi­bi­li­ti­es for Proj­ects Promoting Lesser-Used Languages. A Guide to Euro­pe­an Union Programmes. The Euro­pe­an Bure­au for Lesser Used Languages, 2002.
Phillipson, Robert: Eng­lish as thre­at or resour­ce in con­ti­nen­tal Europe. In: Glo­ba­li­za­ti­on and the futu­re of German. Eds.: Andre­as Gardt–Bernd Huppauf. Ber­lin, Mou­ton de Gruyter, 2004, 47–64. p.
Pym, Anthony: Nyelv­po­li­ti­kai és for­dí­tás­el­mé­le­ti kér­dé­sek az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. For­dí­tás­tu­do­mány, 3/2, 2001, 5–20. p.
Sèí­ta­nie obyvate¾ov, domov a bytov 2001. Býva­jú­ce oby­va­te¾­stvo pod¾a národnosti, mate­rin­ské­ho jazy­ka a pohla­via za SR, kraje a okresy. Bratislava, Štatistický úrad Slo­ven­skej republiky, 2002.
Sku[n]tnabb-Kangas, Tove: Nyelv, ok­ta­tás és a ki­sebb­sé­gek. Bu­da­pest, Te­le­ki Lász­ló Ala­pít­vány, 1994/1997.
Skutnabb-Kangas, Tove: How (unnecessary) poli­ti­cal ten­si­on leads to confusion, controversies, contradictions, incon­sis­ten­ci­es and, ultimately, lack of lin­gu­is­tic human rights in education. Invi­ted com­ments pre­pa­red for the Coun­cil of Euro­pe con­fe­ren­ce Fil­ling the Fra­mes to mark the 5th anni­ver­sa­ry of the entry into force of the Fra­me­work Con­ven­ti­on on the Pro­tec­ti­on of Nati­o­nal Minorities. Strasbourg, 30–31 Octo­ber 2003.
Skutnabb-Kangas, Tove: The right to mot­her ton­gue medi­um edu­ca­ti­on – the hot pota­to in human rights instruments. Ope­ning Plenary, 2nd Mer­ca­tor Inter­na­ti­o­nal Symposium, Euro­pa 2004: A new fra­me­work for ALL languages? Tarragona, Spain, 27–28 Feb­ru­a­ry 2004.
Sza­ba­ri Krisz­ti­na: Az Eu­ró­pai Unió és a nyel­vek. A nyel­vi sza­bá­lyo­zás gya­kor­la­ta, va­la­mint a for­dí­tás és a tol­má­cso­lás je­le­ne és jö­vő­je. In: Nyelv­po­li­ti­ka. Szerk.: G. Mol­nár Bar­ba­ra. Veszp­rém, Veszp­ré­mi Egye­te­mi Ki­adó, 1996/1998, 43–58. p.
Sza­bó­mi­há­ly Gi­zel­la: A re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek eu­ró­pai kar­tá­já­nak Szlo­vá­kia ál­tal el­fo­ga­dott vál­to­za­tá­ról. In: Lan­sty­ák István–Szabómihály Gi­zel­la: Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. Po­zsony, Kal­li­gram Könyv­ki­adó, 2002, 63–75. p.
Szar­ka Lász­ló: Ál­lam­nyelv, hi­va­ta­los nyelv – ki­sebb­sé­gi nyel­vi jo­gok Ke­let-Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. In: Nyel­vi jo­gok, ki­sebb­sé­gek, nyelv­po­li­ti­ka Kö­zép-Ke­let-Eu­ró­pá­ban. Szerk.: Ná­dor Orsolya–Szarka Lász­ló. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 2003, 15–36. p.
Szé­pe György: Nyelv­po­li­ti­ka: múlt és jö­vő. Is­ko­la­kul­tú­ra, Pécs, 2001.
Vizi Ba­lázs: Az Eu­ró­pai Unió és a ki­sebb­sé­gek jo­gai. Ki­sebb­ség­ku­ta­tás, 10/2, 2001, 275–287. p.
Vizi Ba­lázs: Az Eu­ró­pai Unió és a ki­sebb­sé­gi nyel­vek. In: Nyel­vi jo­gok, ki­sebb­sé­gek, nyelv­po­li­ti­ka Kö­zép-Ke­let-Eu­ró­pá­ban. Szerk.: Ná­dor Orsolya–Szarka Lász­ló. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 2003a, 37–55. p.
Vizi Ba­lázs: Az Eu­ró­pai Unió ke­le­ti bő­ví­té­se és a ki­sebb­sé­gek vé­del­me. Pro Minoritate, ta­va­szi szám, 2003b, 3–20. p.

Inter­ne­tes for­rá­sok

Az EU ír el­nök­sé­gé­nek hon­lap­ja – http://www.eu2004.ie
EBLUL – http://www.eblul.org
Con­tact Bul­le­tin – http://www.eblul.org:8080/eblul/Public/contact_bulletin
Ethnologue: Lan­gu­a­ges of the World – http://www.ethnologue.com
Eurac­tiv – http://www.euractiv.com
Euro­lang – http://www.eurolang.net
Euro­mi­no­ri­ty (eu­ró­pai ki­sebb­sé­gek weboldala) – www.eurominority.org
Euro­pa (az Eu­ró­pai Unió por­tál­ja) – http://europa.eu.int
Euro­pa Diver­sa – http://www.europadiversa.org/eng/index.html
Euvo­nal – http://www.euvonal.hu
Fu­tu­rum Con­tri­bu­ti­ons of the Euro­pe­an Bure­au for Lesser-Used Lan­gu­a­ges – http://216.247.169.135/futurum
Lin­gu­a­lia net (ki­sebb­sé­gi nyel­vi vo­nat­ko­zá­sú lin­kek gyűj­te­mé­nye) –
http://ww2.lingualia.net:8080/agares/Public
Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Igaz­ság­ügyi Mi­nisz­té­ri­u­ma – http://www.im.hu
Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­u­ma – http://www.kum.hu/
Ma­gyar Táv­ira­ti Iro­da hon­lap­já­nak EU-melléklete – http://www.mti.hu/eu
Mer­ca­tor Edu­ca­ti­on – http://www.mercator-education.org
Mer­ca­tor Legis­la­ti­on – http://www.ciemen.org/mercator/index-gb.htm
Mino­ri­ty Rights Group Inter­na­ti­o­nal – http://www.minorityrights.org
Newro­pe­ans Maga­zi­ne – http://www.newropeans-magazine.org/
Út­mu­ta­tó az eu­ró­pai kö­zös­sé­gi jog­anyag ma­gyar nyelv­re tör­té­nő for­dí­tá­sá­hoz, nyel­vi és szak­mai lek­to­rá­lá­sá­hoz. Bu­da­pest, Igaz­ság­ügyi Mi­nisz­té­ri­um Eu­ró­pai Kö­zös­sé­gi Jo­gi Fő­osz­tá­lyá­nak For­dí­tás­ko­or­di­ná­ló Egy­sé­ge, 2002 –
www.im.hu/adat/letoltes/VADEMHU2003.pdf

Nyelv­po­li­ti­ka és po­li­ti­ka

A nyel­vi ter­ve­zés a nyelv vagy a nyelv­hasz­ná­lat be­fo­lyá­so­lá­sát cél­zó ter­ve­zés. Olyan szán­dé­kos erő­fe­szí­té­se­ket je­lent, ame­lyek cél­ja az em­be­rek vi­sel­ke­dé­sé­nek be­fo­lyá­so­lá­sa a nyelv/nyel­vek el­sa­já­tí­tá­sá­val, szer­ke­ze­té­vel és hasz­ná­la­ti funk­ci­ó­i­val kap­cso­la­to­san. A nyel­vi ter­ve­zés ál­ta­lá­ban tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai vagy gaz­da­sá­gi cé­lok ér­de­ké­ben tör­té­nik. A nyel­vi ter­ve­zés a nyelv­po­li­ti­ka1 meg­va­ló­sí­tá­sa.
Há­rom­fé­le ter­ve­zés van: kor­pusz­ter­ve­zés (pl. szó­kincs­bő­ví­tés), stá­tusz­ter­ve­zés (pl. az anya­nyelv hasz­ná­la­ti szín­te­re­i­nek bő­ví­té­se: hi­va­ta­lok­ban, is­ko­lá­ban stb.), és az el­sa­já­tí­táster­ve­zés (pl. az ok­ta­tás tan­nyel­vi ter­ve­zé­se).
Ta­lán eb­ből is lát­szik már, hogy a nyelv­po­li­ti­ka és a nyel­vi ter­ve­zés ös­­sze­tett dol­gok, más tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­tok­tól el­vá­laszt­ha­tat­la­nok. Ha van egy nyelv­po­li­ti­kai cé­lunk, pél­dá­ul az, hogy a Ma­gyar­or­szág­gal szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gya­rok ma­gyar tan­nyel­vű ok­ta­tás­ban ré­sze­sül­je­nek, en­nek meg­va­ló­sí­tá­sa komp­lex ter­ve­zést kí­ván, olyat, ami­ben nem csak ok­ta­tá­si és nyel­vi szak­ér­tők vesz­nek részt, ha­nem gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai té­nye­zők is. Ha nem ez tör­té­nik, vár­ha­tó­an, szin­te el­ke­rül­he­tet­le­nül, cső­döt vall a nyelv­po­li­ti­kai el­kép­ze­lés.
Pél­dá­ul: az 1990-es évek­ben egy bu­da­pes­ti ok­ta­tá­si mi­nisz­té­ri­u­mi tiszt­vi­se­lő az­zal büsz­kél­ke­dett, hogy 1 mil­lió fo­rint­tal tá­mo­gat­ták a ha­tá­ron tú­li ma­gyar is­ko­la­ügyet, mi­vel ezt az ös­­sze­get a lóny­ai ál­ta­lá­nos is­ko­lá­nak ad­ták, ahol kár­pát­al­jai (bótrágyi) gyer­me­kek is ta­nul­nak. Csak­hogy a lóny­ai is­ko­lá­ba já­ró bót­rá­gyi gye­re­kek mi­att ki­ürült a bót­rá­gyi ele­mi is­ko­la, oly­an­­nyi­ra, hogy a bót­rá­gyi ta­ní­tó is át­járt Lónyára, ott ta­ní­tot­ta a bót­rá­gyi gye­re­ke­ket. Lóny­án a gye­rek­hi­ányt kár­pát­al­jai gye­re­kek­kel pó­tol­ták, ma­gyar ál­la­mi tá­mo­ga­tás­sal gyen­gí­tet­ték a bót­rá­gyi ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lát, s eköz­ben a po­li­ti­ku­sok a szü­lő­föl­di anya­nyel­vi is­ko­lák nem­zet­stra­té­gi­ai je­len­tő­sé­gé­ről szó­no­kol­tak vég nélkül.2

Nyel­vi jo­gok

A nyel­vi jo­gok és jog­sér­té­sek ős­idők óta lé­tez­nek, de tu­do­má­nyos vizs­gá­la­tuk csak né­hány év­ti­ze­de fo­lyik. A nagy tár­sa­dal­mi vi­tá­kon, dis­kur­zu­so­kon a nyel­vi jo­gok sok­szor kí­vül es­nek, pél­dá­ul a kör­nye­zet­vé­del­mi vagy a glo­ba­li­zá­ci­ós vi­ták ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul za­jo­sab­bak, mint a nyel­vi sok­fé­le­ség­gel kap­cso­la­tos vi­ták. Eb­ből is kö­vet­ke­zik, hogy a nyel­vi jo­gi dis­kur­zus­ban részt­ve­vők szak­ér­te­lem te­kin­te­té­ben ve­gyes tár­sa­sá­got ké­pez­nek: van­nak, akik nyel­vé­sze­ti­leg, jo­gi­lag, pe­da­gó­gi­a­i­lag na­gyon fel­ké­szül­tek, ab­szo­lút pro­fik, de van­nak olya­nok is, akik sa­ját szak­te­rü­let­ükön kí­vül (ami le­het pl. a köz­gaz­da­ság­tan vagy a szo­ci­o­ló­gia) sem­mi­lyen szak­ér­te­lem­mel sem ren­del­kez­nek, s ezért a nyel­vi-nyel­vi jo­gi kér­dé­sek­be a tu­dat­la­nok ma­ga­biz­tos­sá­gá­val szól­nak be­le. Ilye­nek – saj­nos – a po­li­ti­ku­sok is, szin­te min­den­hol.
Né­hány fo­gal­mat sze­ret­nék tisz­táz­ni, hogy meg­ért­hes­sük egy­mást. Az el­ső kér­dés az, hogy mi­ként le­het egy-egy ál­lam vagy egy-egy nem­zet­kö­zi egyez­mény nyelv­po­li­ti­ká­ját ér­té­kel­ni. Phil­lip­son és Skutnabb-Kangas (1995/1997) áb­rá­ja, ami az 1990-es éves kö­ze­pén ké­szült, te­hát ak­ko­ri ál­la­po­to­kat tük­röz, két ten­gely men­tén áb­rá­zol­ja a nyel­vi jo­go­kat (1. áb­ra). A füg­gő­le­ges ten­gely azt mu­tat­ja, hogy egy-egy nyel­vi jo­gi sza­bá­lyo­zás men­­nyi­re nyílt vagy bur­kolt. Pél­dá­ul nyílt a sza­bá­lyo­zás, ha azt mond­ja expres­sis verbis, hogy „X nyel­vet ti­los hasz­nál­ni Y hely­szí­nen”. Bur­kolt a sza­bá­lyo­zás ak­kor, ha pl. ki­mond­ja, hogy „X nyel­vet jo­guk van bi­zo­nyos egyé­nek­nek hasz­nál­ni a köz­hi­va­tal­ok­ban, de a köz­hi­va­tal­nok­ok­nak nem kell is­mer­ni­ük az X nyel­vet”. A víz­szin­tes ten­ge­lyen azt lát­juk, hogy a ki­sebb­sé­gi nyelv(ek) hasz­ná­la­tát tilt­ják-e va­la­hol, vagy meg­tű­rik, vagy tá­mo­gat­ják. Ez a ten­gely a ki­sebb­sé­gi nyel­ve­ket be­szé­lők as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját cél­zó in­téz­ke­dé­sek­től, sza­bá­lyok­tól az ilyen nyel­ve­ket be­szé­lők tá­mo­ga­tá­sá­ig, te­hát a ki­sebb­sé­gi nyel­ve­ket meg­őriz­ni hi­va­tott jog­sza­bály­okig, po­li­ti­ká­ig ter­jed.

1. áb­ra. A nyel­vi jo­gok né­hány or­szág­ban és egyez­mény­ben

A szá­mok or­szá­go­kat, a be­tűk egyez­mé­nye­ket je­löl­nek.
1. Az Egye­sült Ál­la­mok al­kot­má­nyá­nak az an­gol nyelv­re vo­nat­ko­zó mó­do­sí­tá­si ja­vas­la­tai. Hud­dles­ton sze­ná­tor
2. Ugyan­az, Hay­a­ka­wa sze­ná­tor
3. A volt Ju­go­szlá­via
4. Finn­or­szág, svéd anya­nyel­vű­ek
5. Finn­or­szág, szá­mik (lap­pok)
6. In­dia
7. Az Af­ri­kai Nem­ze­ti Kong­res­­szus és má­sok sza­bad­ság kar­tá­ja, Dél-Af­ri­ka
8. A baszk nor­ma­li­zá­ci­ós tör­vény
9. A kur­dok Tö­rök­or­szág­ban
a) Az Egye­sült Nem­ze­tek alap­ok­má­nya, 1945
b) Az em­be­ri jo­gok egye­te­mes nyi­lat­ko­za­ta, 1948
c) A gaz­da­sá­gi, szo­ci­á­lis és kul­tu­rá­lis jo­gok nem­zet­kö­zi egyez­ség­ok­má­nya, 1966
d) A pol­gá­ri és po­li­ti­kai jo­gok nem­zet­kö­zi egyez­ség­ok­má­nya, 1966
e) Egyez­mény a gyer­mek jo­ga­i­ról, 1989
f) Egyez­mény az em­be­ri jo­gok és alap­ve­tő sza­bad­sá­gok vé­del­mé­ről (Eu­ró­pa Ta­nács), 1950
g) Az em­ber és né­pek jo­ga­i­nak af­ri­kai kar­tá­ja, 1981
h) Az em­be­ri jo­gok és kö­te­les­sé­gek ame­ri­kai nyi­lat­ko­za­ta, 1948
i) Az em­be­ri jo­gok 1969. évi ame­ri­kai egyez­mé­nye, „A San José-i pak­tum, Cos­ta Ri­ca”

For­rás: Phillipson–Skutnabb-Kangas (1995/1997:18)

Két­nyel­vű­ség és két­nyel­vű ok­ta­tás

A két­nyel­vű­ség­nek sok meg­ha­tá­ro­zá­sa van. A nem-nyel­vé­szek meg­ha­tá­ro­zá­sai szin­te min­dig el­tér­nek a nyel­vé­szek de­fi­ní­ci­ó­i­tól. Az előb­bi­ek gyak­ran csak azt ne­ve­zik két­nyel­vű em­ber­nek, aki két nyel­vet egy­for­mán jól (szin­te tö­ké­le­te­sen) tud. A nyel­vé­szek tud­ják, hogy na­gyon rit­ka az ilyen em­ber. A nyel­vé­szek a két­nyel­vű­sé­get szé­le­sen szok­ták meg­ha­tá­roz­ni: két­nyel­vű az az em­ber, aki két nyel­vet tud hasz­nál­ni va­la­mi­lyen szin­ten. Te­hát az is két­nyel­vű, aki ma­gya­rul anya­nyel­vi szin­ten tud írni-olvasni-beszélni, de ro­má­nul csak nagy ne­héz­sé­gek árán tud egy hoz­zá in­té­zett (írás­be­li vagy szó­be­li) köz­lést ér­tel­mez­ni.
A két­nyel­vű­sé­get a szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gya­rok je­len­tős ré­sze ve­sze­del­mes, ke­rü­len­dő do­log­nak tart­ja, szin­te az as­­szi­mi­lá­ció vagy nyelv­cse­re előszo­bá­já­t3 lát­ja ben­ne. Meg­van en­nek a ko­moly tör­té­nel­mi oka: a Tri­a­non után ki­sebb­ség­be ke­rült ma­gya­rok szá­má­ra a két­nyel­vű­ség igen gyak­ran kény­szerkét­nyel­vű­ség volt, ráké­nys­ze­rí­tet­ték őket a több­sé­gi nyelv (a ro­mán, szlo­vák, szerb stb.) hasz­ná­la­tá­ra, s nyíl­tan vagy bur­kol­tan meg­til­tot­ták ne­kik a ma­gyar hasz­ná­la­tát. Va­gyis a fel­cse­ré­lő két­nyel­vű­ség lett osz­tály­rész­ük, s a hoz­zá­adó két­nyel­vű­ség­ről (ami­kor a több­sé­gi nyelv el­sa­já­tí­tá­sa és hasz­ná­la­ta nem a ki­sebb­sé­gi anya­nyelv ká­rá­ra tör­té­nik, ha­nem ah­hoz mint­egy hoz­zá­adó­dik, anél­kül, hogy az anya­nyelv tu­dá­sa és hasz­ná­la­ta bár­mi­lyen kárt szen­ved­ne) so­sem hal­lot­tak, ilyet el sem tud­nak kép­zel­ni. Pe­dig van ilyen, töb­bek közt a tő­lünk nem oly tá­vo­li Svájc­ban, s Finn­or­szág­ban is. A két­nyel­vű­ség te­hát nem az ör­dög­től va­ló do­log, s nem is fel­tét­le­nül a ki­sebb­ség meg­nyo­mo­rí­tá­sá­ra, as­­szi­mi­lá­lá­sá­ra va­ló. Mi több: a két- vagy több­nyel­vű­ség a nor­má­lis em­be­ri ál­la­pot s az egy­nyel­vű­ség az ab­nor­má­lis. Ugyan­is az em­be­ri­ség na­gyob­bik ré­sze két- vagy több­nyel­vű.
Ve­gyünk ész­re még va­la­mit. Van­nak, akik an­­nyi­ra fél­nek a két­nyel­vű­ség­től, hogy ta­bu­sít­ják. Ha meg­kér­dez­zük őket, két­nyel­vű­ek-e, „nem”-mel fe­lel­nek, an­nak el­le­né­re, hogy a több­sé­gi nyel­vet is jól tud­ják. Ezek az em­be­rek po­li­ti­kai okok­ból ta­gad­ják, hogy két­nyel­vű­ek. Ön­vé­de­lem­ből mond­ják, amit mon­da­nak, ak­kor is, ha jól tud­ják, hogy va­ló­já­ban ők is két­nyel­vű­ek. Ha kész­pénz­nek ven­nénk az ilyen ki­nyi­lat­koz­ta­tá­so­kat, az kö­vet­kez­ne eb­ből, hogy a ki­sebb­sé­gi ma­gyar ön­vé­de­lem­ből szeg­re­gál­ná ma­gát.
Két­nyel­vű ok­ta­tás­ról ak­kor be­szé­lünk, ami­kor két nyel­vet hasz­nál­nak az ok­ta­tás­ban. A két­nyel­vű ok­ta­tás kog­ni­tív, tár­sa­dal­mi és pszi­cho­ló­gi­ai okok mi­att is fon­tos. Az ilyen ok­ta­tás­nak sok­fé­le cél­ja le­het a ki­sebb­ség as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­tól kezd­ve a be­szé­lők élet­ko­rá­nak meg­fe­le­lő nyel­vi kom­pe­ten­ci­ák ki­ala­kí­tá­sá­ig (két nyel­ven is). A ku­ta­tók, köz­tük is kü­lö­nö­sen a ka­na­dai Jim Cummins, fon­tos­nak tart­ják a két­nyel­vű­ség ár­nyalt meg­kö­ze­lí­té­sét. Az alap­ve­tő sze­mély­kö­zi kom­mu­ni­ká­ci­ós kész­sé­ge­ket (an­go­lul: BICS = basic inter­per­so­nal com­mu­ni­ca­ti­on skills) egy–há­rom év alatt el le­het sa­já­tí­ta­ni, de a kog­ni­tív ta­nu­lá­si kész­sé­gek (CALP = cog­ni­ti­ve aca­dem­ic lear­ning proficiency) el­sa­já­tí­tá­sa a má­so­dik (több­sé­gi) nyel­ven öt–hét évig is el­tart­hat.

A két­nyel­vű ok­ta­tás­hoz va­ló jog

A kon­fe­ren­ci­ánk cí­mé­ben is sze­rep­lő „tan­nyelv-vá­lasz­tás” – ér­te­lem­sze­rű­en – csak ak­kor le­het kér­dés, ha egy adott ok­ta­tá­si in­téz­mény­ben le­he­tő­ség van (leg­alább) két tan­nyelv kö­zül vá­lasz­ta­ni. A Tri­a­non utá­ni ki­sebb­sé­gi ma­gyar (felső)oktatásra ti­pi­ku­san a szű­kí­tés (volt) jel­lem­ző, a több­sé­gi ha­tal­mak di­rekt és in­di­rekt esz­kö­zök­kel szű­kí­tet­ték/szű­kí­tik a ma­gya­rok anya­nyel­vű ok­ta­tá­si le­he­tő­sé­ge­it, sok­szor meg­foszt­va őket a vá­lasz­tás le­he­tő­sé­gé­től. Nem kü­lö­nö­seb­ben cso­dá­la­tos te­hát, ha a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok el­ső­sor­ban s min­de­nek előtt a ma­gyar tan­nyel­vű (felső)oktatás jo­gá­nak ki­ví­vá­sá­ért vagy vis­­sza­szer­zé­sé­ért har­col­nak. Er­dély­ben vis­­sza sze­ret­nék sze­rez­ni a Bo­lyai Tu­do­mány­egye­te­met, Vaj­da­ság­ban ma an­nak is örül­né­nek – gon­do­lom én, ta­lán nem té­ve­sen – ha leg­alább olyan is­ko­lá­ik len­né­nek a ma­gya­rok­nak, ami­lye­nek a titói rend­szer­ben mű­köd­tek stb.
A több­sé­gi (ro­mán, szerb stb.) ha­tal­mak a ma­gya­rok­nak le­he­tő­leg egy­nyel­vű (több­sé­gi nyel­vű) ok­ta­tást en­ge­dé­lyez­né­nek csak­, a ma­gya­rok meg – sok­szor – mint­ha szin­tén egy­nyel­vű (ma­gyar nyel­vű) ok­ta­tást akar­ná­nak ma­guk­nak. Eb­ben a hely­zet­ben mind­két fél – a több­sé­gi (román/szlovák/szerb stb.) és a ki­sebb­sé­gi (ma­gyar) is – ide­gen­ke­dik a két­nyel­vű­ség­től. A több­sé­gi­ek as­­szi­mi­lál­ni akar­ják a ki­sebb­sé­ge­ket (ezért a két­nyel­vű­sé­get a nem­zet­ál­la­mi as­­szi­mi­lá­ci­ós tö­rek­vé­sek el­le­ni prak­ti­ká­nak te­kin­tik), a ki­sebb­sé­gi­ek pe­dig él­ni sze­ret­né­nek, ezért a két­nyel­vű­sé­get a nyelv­cse­re elő­szo­bá­já­nak te­kin­tik. (A több­sé­gi­ek csak­is fel­cse­ré­lő két­nyel­vű­sé­get tud­nak el­kép­zel­ni, a ki­sebb­sé­gi­ek meg csak­is ilyet lát­tak a Tri­a­non óta el­telt év­ti­ze­dek­ben.) Ha „szen­ve­dés­tör­té­ne­ti” szem­pon­tbó­l4 tö­ké­le­te­sen ér­tem is ezt a ma­gyar vé­le­ményt, nyel­vész­ként csak­is hi­bás­nak tart­ha­tom.
Hogy mi­ért, an­nak meg­vá­la­szo­lá­sát kezd­het­ném egy po­li­ti­kai érv­vel. A mérv­adó nem­zet­kö­zi aján­lá­sok, pél­dá­ul A nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ok­ta­tá­si jo­ga­i­ról szó­ló há­gai aján­lá­sok, amit az EBESZ ki­sebb­sé­gi fő­biz­to­sa tett köz­zé 1996-ban, expres­sis ver­bis ki­mond­ják, hogy: „A nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­hez tar­to­zó sze­mé­lyek iden­ti­tásmeg­őr­zé­si jo­ga tel­jes egé­szé­ben csak úgy va­ló­sul­hat meg, ha az ok­ta­tá­si fo­lya­mat so­rán anya­nyel­vü­ket kel­lő mér­ték­ben el­sa­já­tít­hat­ják”. De eh­hez rög­vest hoz­zá­te­szik, hogy: „Ugyan­ak­kor a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­hez tar­to­zó sze­mé­lyek fe­le­lős­sé­ge in­teg­rá­lód­ni a szé­le­sebb tár­sa­dal­mi kö­zös­ség­be a hi­va­ta­los nyelv kel­lő mér­té­kű el­sa­já­tí­tá­sa ál­tal” (Há­gai aján­lá­sok 1. pont).
Ugyan­ezt az el­vá­rást fo­gal­maz­za meg a leg­jobb olyan ter­ve­zet, amit egy „Nyel­vi em­be­ri jo­gi nyi­lat­ko­zat” re­mé­nyé­ben szö­ve­ge­zett meg a ki­sebb­sé­gi nyel­vi jo­gi kér­dé­sek el­ső szá­mú nem­zet­kö­zi szak­te­kin­té­lye, Tove Skutnabb-Kangas: „Egy Nyel­vi em­be­ri jo­gi nyi­lat­ko­zat­nak egyé­ni szin­ten a kö­vet­ke­ző­ket kell ga­ran­tál­nia:

Az anyanyelv(ek) vo­nat­ko­zá­sá­ban

min­den­ki
• azo­no­sul­hat az anya­nyel­vé­vel (vagy anya­nyel­ve­i­vel) úgy, hogy azt má­sok el­fo­gad­ják és tisz­te­let­ben tart­ják
• tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­hat­ja az anya­nyelv­ét mind szó­ban (ha ez fi­zi­o­ló­gi­a­i­lag le­het­sé­ges), mind írás­ban (ez azt fel­té­te­le­zi, hogy a ki­sebb­sé­gek a sa­ját nyel­vü­kön ré­sze­sül­nek ok­ta­tás­ban)
• hasz­nál­hat­ja az anya­nyelv­ét (anya­nyel­ve­it) a leg­több hi­va­ta­los hely­zet­ben (be­le­ért­ve az is­ko­lát is).

Más nyel­vek vo­nat­ko­zá­sá­ban

• min­den­ki, aki­nek az anya­nyel­ve nem hi­va­ta­los nyelv ab­ban az or­szág­ban, ahol la­kik, két­nyel­vű­vé (vagy há­rom­nyel­vű­vé, ha két anya­nyel­ve van) vál­hat az anya­nyel­vén és a(z egyik) hi­va­ta­los nyel­ven (sa­ját vá­lasz­tá­sa sze­rint).

A nyel­vek egy­más köz­ti vi­szo­nya vo­nat­ko­zá­sá­ban

• az anya­nyelv bár­mely cse­ré­je ön­kén­tes és nem kénys­ze­rí­tett (be­le­ért­ve eb­be azt, hogy az ér­de­kel­tek tisz­tá­ban van­nak a nyelv­cse­re hos­­szú tá­vú kö­vet­kez­mé­nye­i­vel).

Az ok­ta­tá­si ha­szon vo­nat­ko­zá­sá­ban

• min­den­ki egy­for­mán pro­fi­tál­hat az ok­ta­tás­ból, anya­nyel­vé­től füg­get­le­nül” (Tove Skutnabb-Kangas 1999:7, sa­ját for­dí­tá­som, K. M.)

Az anya­nyel­ven tör­té­nő ok­ta­tás mel­lett száll sík­ra az UNESCO is (pl. Edu­ca­ti­on in a mul­ti­lin­gu­al world), és a ki­sebb­sé­gi nyel­vű fel­ső­ok­ta­tást bá­to­rít­ja A re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek eu­ró­pai kar­tá­ja (8. cikk, e. pont) és a Há­gai aján­lá­sok is (17. és 18. pont).
A ki­sebb­sé­gi egy­nyel­vű­ség, il­let­ve a több­sé­gi nyelv gyen­ge tu­dá­sa el­len szól azon­ban az is, hogy ez bi­zony je­len­tős tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi hát­rá­nyok­kal is jár­hat a ki­sebb­sé­gi em­be­rek szá­má­ra. Ha a Szé­kely­föl­dön na­gyon gyen­ge szín­vo­na­lú a ro­mán nyelv ta­ní­tá­sa, s a szé­kely gye­re­kek gyen­gén tud­nak ro­má­nul, az gá­tol­ja tár­sa­dal­mi ér­vé­nye­sü­lé­sü­ket. Pén­tek Já­nos a tu­do­má­nyos után­pót­lás­ról ír­ja, hogy: „a fel­vé­te­li vizs­gá­kon és a kép­zés­ben dön­tő­vé vál­hat a je­lölt ro­mán szak­nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­ja a szak­tu­do­má­nyi kom­pe­ten­ci­á­já­val szem­ben” (Pén­tek 2004a:425). Az ilyen eset nyil­ván­va­ló­an nyel­vi ala­pú diszk­ri­mi­ná­ció, te­hát el­íté­len­dő. Ten­ni el­le­ne azon­ban nem­csak a diszk­ri­mi­ná­ció (lingvicizmus) meg­szün­te­té­sé­vel le­het, ha­nem ­­– s er­ről rit­káb­ban szok­tunk szót ej­te­ni – az­zal is, hogy a fel­vé­te­li­ző jól meg­ta­nul ro­má­nul, s nem ad mó­dot a nyel­vi ala­pú diszk­ri­mi­ná­ci­ó­ra.

Két­nyel­vű egye­te­mek Eu­ró­pá­ban s má­sutt

Az 1. táb­lá­zat váz­la­to­san be­mu­tat­ja né­hány kül­föl­di két­nyel­vű egye­tem tan­nyelv-hasz­ná­la­tát. Ezek egy ré­sze sta­bil két­nyel­vű­ség­ben mű­kö­dő egye­tem (pl. a sváj­ci Fribourg, a ka­na­dai Ot­ta­wa), más ré­szük in­sta­bil két­nyel­vű­ség­ben mű­kö­dik, va­gyis olyan vi­dé­ken, ahol a he­lyi ha­tó­sá­gok a ki­sebb­sé­gi nyelv hos­­szú tá­vú be­ol­vasz­tá­sát ve­szik cél­ba. A cip­ru­si és a hong­kon­gi egye­tem ki­vé­te­lé­vel az ada­tok a 2000 már­ci­u­sá­ban Bu­ka­rest­ben, a két­nyel­vű egye­te­mek­ről ren­de­zett UNESCO-sze­mi­ná­ri­um (lásd! pl. Dudik 2000) pub­li­kált ta­nul­má­nya­i­ból va­lók.

1. táb­lá­zat. Né­hány két­nyel­vű egye­tem tan­nyelvhasz­ná­la­ta

A sváj­ci Fri­bour­gi Egye­te­men a jo­gász­kép­zés­ben a két­nyel­vű dip­lo­ma meg­szer­zé­sé­hez a di­á­kok­nak a 18 vizs­gá­ból (10 szó­be­li és 8 írás­be­li) leg­ke­ve­sebb 4-et a má­sik nyel­ven kell le­ten­ni­ük, to­váb­bá 5 na­gyobb írás­be­li dol­go­zat­ból leg­alább egyet szin­tén a má­sik nyel­ven kell el­ké­szí­te­ni­ük. Az órák és a vizs­gák ke­ve­sebb mint 25%-át kell a má­sik nyel­ven (a fran­ci­á­ul ta­nu­lók­nak né­me­tül s vi­szont) le­ten­ni. A Köz­gaz­da­sá­gi Ka­ron a két­nyel­vű dip­lo­má­hoz a kre­di­tek 25%-át kell a má­sik nyel­ven meg­sze­rez­ni (Langner–Imbach 2000:463).
A finn­or­szá­gi svéd egye­tem, az Åbo Aka­de­mi egy­nyel­vű egye­tem Finn­or­szág két­nyel­vű ré­szén, Turkuban. Az egye­tem ve­ze­tői a svéd aj­kú finn ki­sebb­ség nyel­vi meg­őr­zé­sét leg­in­kább az ilyen egy­nyel­vű egye­tem ré­vén tart­ják re­á­lis­nak, a Åbo Aka­de­mi sze­rin­tük a meg­ma­ra­dás szim­bó­lu­ma és ga­ran­ci­á­ja (Anckar 2000:499).
A dél-ti­ro­li Bozeni/Bolzanoi Sza­bad­egye­te­men kö­te­le­ző a két­nyel­vű­ség s a kép­zé­si cél a há­rom nyel­vet (olaszt, né­me­tet és an­golt) jól tu­dó dip­lo­má­sok ki­kép­zé­se. A köz­gaz­dász­kép­zés kö­te­le­ző­en há­rom nyel­ven zaj­lik. Ha va­la­ki olasz anya­nyel­vű­ként je­lent­ke­zik az egye­tem­re, nyá­ron né­met vagy an­gol tan­fo­lyam­ra jár­hat az egye­te­men, s az­tán szep­tem­ber­ben vizs­gáz­nia kell. Ha a di­ák meg­bu­kik a vizs­gán, kö­te­le­ző egy­éves nyelv­tan­fo­lya­mon kell részt ven­nie, majd új­ból kell vizs­gáz­nia, mi­e­lőtt meg­kezd­het­né ta­nul­má­nya­it az egye­te­men (Campisi 2000:481).
Ka­na­dá­ban az Ot­ta­wai Egye­tem hi­va­ta­los cél­jai kö­zé tar­to­zik a két­nyel­vű­ség tá­mo­ga­tá­sa, va­la­mint a fran­cia nyelv és kul­tú­ra meg­őr­zé­se és fej­lesz­té­se. Az egye­te­men jól tud­ják, hogy a ki­sebb­ség ál­ta­lá­ban szük­ség­sze­rű­ség­ből két­nyel­vű, a több­ség azon­ban sza­bad vá­lasz­tá­sá­ból. En­nek ha­tá­sa van ar­ra is, hogy me­lyik kur­zust/prog­ra­mot mi­lyen nyel­ven hir­de­tik meg. 2000-ben 113 el­ső­dip­lo­más (baccalaureátusi) prog­ra­mot an­go­lul mű­köd­tet­tek, 91-et fran­ci­á­ul, s 22-t rész­ben fran­ci­á­ul. (A di­á­kok 37%-a fran­cia aj­kú).
A Bar­ce­lo­nai Egye­te­men is két nyel­ven fo­lyik az ok­ta­tás: ka­ta­lá­nul és spa­nyo­lul. A di­á­kok­nak és a ta­ná­rok­nak jo­guk van bár­me­lyik kata­ló­ni­ai hi­va­ta­los nyel­vet hasz­nál­ni­. A vizs­gá­kat és kü­lön­fé­le írás­be­li mun­ká­kat a di­á­kok akár ka­ta­lá­nul, akár spa­nyo­lul be­ad­hat­ják, füg­get­le­nül at­tól, hogy az adott órát a ta­nár me­lyik nyel­ven tart­ja. A kü­lön­fé­le sza­ko­kon a két tan­nyel­vet el­té­rő ará­nyok­ban hasz­nál­ják (64,5% ka­ta­lán és 35,5% spa­nyol).

2. áb­ra. A tan­nyel­vek hasz­ná­la­ta a Bar­ce­lo­nai Egye­tem kü­lön­fé­le szak­ja­in 2002–2003-ban

Nincs nem­zet­stra­té­gi­ánk, s per­sze nincs nyelv­stra­té­gi­ánk sem

Nem is­me­rek mérv­adó ma­gyar tár­sa­da­lom­ku­ta­tót, aki sze­rint a ma­gya­rok­nak van nem­zet­stra­té­gi­á­ja. Po­li­ti­kus per­sze akad, nem is ke­vés, aki sze­rint van nem­zet­stra­té­gi­ánk, de ez­zel az a baj, hogy A és B párt po­li­ti­ku­sa egy­aránt meg van győ­ződ­ve sa­ját esz­méi üd­vö­zí­tő vol­tá­ról, s el­len­fe­le esz­mé­i­nek nem­zet­vesz­tő kártékonyságáról.7 Nincs egyet­ér­tés de­mog­rá­fi­ai kér­dé­sek­ben, ok­ta­tá­si kér­dé­sek­ben, az egész­ség­ügy dol­ga­i­ban, s per­sze azt sem tud­juk, hogy a ma­gyar ha­tá­ro­kon túl élő ma­gya­rok­nak szü­lő­föld­jü­kön tör­té­nő bol­do­gu­lá­sát vagy Ma­gyar­or­szág­ra tör­té­nő át­te­le­pü­lé­sét akar­juk-e (lásd! Kopát­sy 2003). Eb­be a ta­nács­ta­lan­ság­ba jól be­le­il­lik a ma­gyar nyelv­stra­té­gia hi­á­nya is.8
A nem­zet­stra­té­gia hi­á­nya és a nyelv­stra­té­gia hi­á­nya ter­mé­sze­tes szük­ség­sze­rű­ség­gel ve­ze­tett el­ke­rül­he­tő hi­bák­hoz a ha­tá­ron tú­li ma­gyar nyel­ven (is) ta­ní­tó (felső)oktatási in­téz­mé­nyek ese­té­ben. Pon­to­sab­ban: az ő ese­tük­ben is. Íme né­hány kri­ti­kus vé­le­mény.
Végel Lász­ló egye­bek mel­lett fel­ró­ja, hogy nem sza­bad­na a ki­sebb­sé­gek meg­ma­ra­dá­sát cél­zó po­li­ti­ká­nak azo­nos­nak len­nie a be­zár­kó­zás po­li­ti­ká­já­val, va­gyis a Vaj­da­ság­ban nem csak ma­gyar nyel­ven ta­ní­tó, ha­nem ma­gya­rul és an­go­lul, né­me­tül és szer­bül is ta­ní­tó is­ko­lák­ra len­ne szük­ség. A mai, az anya­or­szág ál­tal tá­mo­ga­tott „rep­re­zen­ta­tív ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek” a ma­gyar­or­szá­gi mun­ka­erő­pi­ac­ra ter­me­lik a mun­ka­erőt s a mun­ka­erő-fe­les­le­get. „Ért­he­tet­len – ír­ja Végel (2004a:51) –, hogy mi­ért kel­lett az el­múlt évek­ben az ok­ta­tás­ban né­hány ügy­buz­gó hi­va­tal­nok ví­zi­ó­já­nak ha­tá­sa alatt ép­pen a Nagy Ki­vo­nu­lást sti­mu­lál­ni.”
Salat Le­ven­te az er­dé­lyi ma­gyar tan­nyel­vű fel­ső­ok­ta­tás­ról nyi­lat­koz­va egye­bek mel­lett meg­ál­la­pít­ja, hogy 2004 nya­rán „sok­kal bo­nyo­lul­tabb re­a­li­tás­sal kell szá­mol­ni [mint ko­ráb­ban, K. M.], és en­nek a bo­nyo­lult­ság­nak az egyik lé­nye­ges ös­­sze­te­vő­je a Sapi­en­tia Egye­tem, az ál­ta­la el­szí­vott és a fenn­tar­tá­sá­hoz el­en­ged­he­tet­len szel­le­mi ka­pa­ci­tás. A nem elég kö­rül­te­kin­tő nem­zet­po­li­ti­kai ter­ve­zés gya­kor­la­ti­lag el­esély­te­le­ní­tet­te a Bo­lyai Egye­tem vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ra irá­nyu­ló, el­vi­leg jo­gos kö­ve­te­lé­se­ket, ami an­nál is saj­ná­la­to­sabb, mert meg­íté­lé­sem sze­rint na­gyobb esél­­lyel le­het­ne ezt a kér­dést na­pi­rend­re tűz­ni a kö­zel­jö­vő­ben, mint aho­gyan er­re a ko­ráb­bi­ak­ban le­he­tő­ség volt” (Salat 2004).
Hus­he­gyi Gá­bor a 2004 szep­tem­be­ré­ben Rév­ko­má­rom­ban meg­nyílt Selye Já­nos Egye­tem kap­csán szá­mos kon­cep­ci­o­ná­lis kér­dést ál­lít ref­lek­tor­fény­be, pél­dá­ul:
• szé­les kör­ben el­ter­jedt tév­hit, hogy csak­is az anya­nyel­ven foly­ta­tott fel­ső­fo­kú ta­nul­má­nyok csi­nál­hat­nak ér­tel­mi­sé­git egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ból;
• nem at­tól vá­lik va­la­ki szlo­vá­ki­ai ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­vé, hogy ma­gyar nyel­ven vég­zi ta­nul­má­nya­it, ha­nem nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zá­sa, hi­va­tá­sa és tel­je­sít­mé­nye alap­ján;
• baj, ha a nem ma­gyar nyel­vű kép­zést mar­gi­na­li­zál­ják [a po­li­ti­ku­sok, K. M.], az anya­nyel­vit pe­dig pi­e­desz­tál­ra eme­lik;
• a nem­ze­ti nyelv­be va­ló be­zár­kó­zás [a fel­ső­ok­ta­tás­ban, K. M.] nem­zet­stra­té­gi­ai szem­pont­ból vet fel alap­ve­tő kér­dé­se­ket;
• a komp­le­men­ta­ri­tás és­­sze­rű, a dup­li­ci­tás [pl. ma­gyar szak in­dí­tá­sa Révkomáromban, ami­kor Po­zsony­ban és Nyit­rán az ilyen kép­zés­nek sok év­ti­ze­des ha­gyo­má­nya van, K. M.] pa­zar­lás;
• az Eu­ró­pai Unió 2004. évi bő­ví­té­sé­vel ra­di­ká­li­san meg­vál­toz­tak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar di­á­kok fel­ső­ok­ta­tá­si le­he­tő­sé­gei (Hushegyi 2004).
Cser­nic­skó Ist­ván a hi­ány­zó ma­gyar nyelv­stra­té­gia kap­csán töb­bek közt ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­mün­ket, hogy: „Nem mind­egy pél­dá­ul, hogy a ha­tá­ron tú­li ma­gyar kö­zös­sé­gek szá­má­ra aján­la­tos­nak tart­juk-e a két­nyel­vű­sé­get, vagy nem,9 il­let­ve a két­nyel­vű­ség mely tí­pu­sa­i­ról mon­dunk vé­le­ményt” (Csernicskó 2004:113). S per­sze az sem mind­egy, hogy kár­pát­al­ja­i­ak­nak vagy er­dé­lyi­ek­nek szól a jó ta­nács, sőt, a kár­pát­al­ja­i­ak­nak sem szól­hat en bloc, mi­vel ők sem al­kot­nak ho­mo­gén kö­zös­sé­get, kü­lön­bö­ző cso­port­ja­ik kü­lön­fé­le nyelv­stra­té­gi­á­kat igényel(né)nek.
Le­het­sé­ges ilyen hely­zet­ben önál­ló egye­te­mi nyelv­po­li­ti­kát ki­ala­kí­ta­ni?

Eb­ben a hely­zet­ben ta­lán nem fö­lös­le­ges el­gon­dol­koz­nunk azon, hogy le­het­sé­ges-e egy­ál­ta­lán va­la­mi és­­sze­rű egye­te­mi nyelv­po­li­ti­kát ki­ala­kí­ta­ni. Nem az a hely­zet, hogy nem­zet­stra­té­gia hí­ján bár­mi­lyen nyelv­stra­té­gia ku­darc­ra van ítél­ve? Vé­gül is a kon­fe­ren­ci­ánk cí­mét adó kér­dé­sek, a meg­ma­ra­dás és a kor­sze­rű fel­ső­ok­ta­tás ügyei dön­tő­en az egye­te­mek­től füg­get­len po­li­ti­kai tér­ben dől­nek el, az egye­te­mek moz­gás­te­re igen ki­csiny. Ezt egy pil­la­na­tig sem vi­ta­tom, de úgy gon­do­lom, van a ha­tá­ron tú­li egye­te­mek­nek olyan moz­gás­te­re, amit a po­li­ti­ka és a po­li­ti­ku­sok nem vet­tek még el tő­lük. Pél­dá­nak oká­ért az, hogy X in­téz­mény­ben a tan­órák és a vizs­gák nyel­ve 90%-ban ma­gyar-e vagy 70%-ban, re­mél­he­tő­en X in­téz­mény ve­ze­tő­i­nek s nem a po­li­ti­ku­sok­nak a dön­té­sé­től függ. Vagy pes­­szi­mis­táb­ban mond­va: ha már a po­li­ti­ku­so­kat nem le­het ki­zár­ni az ilyen dön­té­sek meg­ho­za­ta­lá­ból, sze­ret­ném hin­ni, hogy van olyan egye­tem, amely­nek ve­ze­tői meg tud­ják győz­ni a po­li­ti­ku­sa­i­kat ar­ról, hogy a 70%-ban ma­gyar tan­nyel­vű egye­tem hasz­no­sabb, mint a 90%-os.10
Tíz év­vel ez­előtt a már ak­kor is na­gyon hi­ány­zó ma­gyar ál­la­mi nyelv­po­li­ti­ka és nyel­vi ter­ve­zés kap­csán egy kon­fe­ren­ci­án azt mond­tam, hogy a ma­gyar tu­do­mány adó­sa nem­ze­té­nek, a po­li­ti­ku­sok pe­dig sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­nak (Kont­ra 1996:121). Ma is úgy lá­tom, hogy a ma­gyar po­li­ti­ku­sok sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­nak, de – el­té­rő­en at­tól, ahogy ezt 1994-ben tet­ték – ma már ön­tu­da­to­san ig­no­rál­ják a szak­tu­do­mány aján­lá­sa­it. Pe­dig egy ér­tel­mes ma­gyar nyelv­po­li­ti­kai kon­cep­ció ki­ala­kí­tá­sá­hoz és meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz ma már van pén­zünk is és pa­ri­pánk is. Ezt „csu­pán” ki kell ala­kí­ta­nunk, s meg kell va­ló­sí­ta­nunk. Egy össznem­ze­ti nyelv­po­li­ti­ka vagy egy egye­te­mi nyelv­po­li­ti­ka ki­ala­kí­tá­sa, ha szak­sze­rű­en tör­té­nik, csak ha­szon­nal jár­hat.

Mi­lyen le­gyen egy önál­ló ma­gyar egye­te­mi nyelv­po­li­ti­ka?

Egy ki­sebb­sé­gi nyelv fenn­ma­ra­dá­sá­nak há­rom elő­fel­té­te­le van. Az egyik az, hogy a nyelv be­szé­lő­i­nek jól kell tud­ni­uk a nyel­vü­ket, a má­so­dik fel­té­tel az, hogy le­gyen al­kal­muk hasz­nál­ni a nyel­vü­ket, a har­ma­dik pe­dig az, hogy a ki­sebb­ség akar­ja is hasz­nál­ni a nyel­vét (Grin 2003:43).
Ab­ban va­ló­szí­nű­leg (majd­nem) min­den­ki egyet­ért, hogy szé­le­sí­te­ni kell a ma­gyar nyel­vű fel­ső­ok­ta­tást, mert a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű di­á­kok kö­zül so­kan azért nem ma­gya­rul foly­tat­ják ta­nul­má­nya­i­kat, mert nincs rá le­he­tő­sé­gük. Ar­ra van szük­ség, amit Pén­tek Já­nos any­a­ny­el­vűsí­tés­nek hív (Pén­tek 2004b:12). Ha pél­dá­ul a ro­má­ni­ai ma­gyar egye­te­mis­ták­nak csak 30%-a ta­nul ma­gya­rul (Mur­vai 2000:172) vagy ha a Vaj­da­ság­ban csak 12 ma­gyar jo­gász ta­nít egye­te­men (Gábrity 2004:76), ak­kor biz­tos­ra ve­he­tő, hogy az any­a­ny­el­vűsí­tés­ben sok még a te­en­dő.

Két­nyel­vű egye­te­mek

Ab­ban vi­szont már nem fog min­den­ki egyet­ér­te­ni ve­lem, hogy a ki­sebb­sé­gi ma­gyar egye­te­mek­nek és fő­is­ko­lák­nak két­nyel­vű in­téz­mé­nyek­nek kel­le­ne len­ni­ük, olyan in­téz­mé­nyek­nek, ahol az ok­ta­tás nem ki­zá­ró­lag ma­gya­rul, ha­nem két tan­nyel­ven fo­lyik. A két cél, va­gyis az any­a­ny­el­vűsí­tés és a két­nyel­vű ok­ta­tás nem zár­ja ki egy­mást, ha hoz­zá­adó s nem fel­cse­ré­lő mo­dell­ben gon­dol­ko­zunk.
A po­li­ti­kai re­to­ri­ká­ban ál­ta­lá­ban a ki­zá­ró­la­gos­ság ural­ko­dik, az anya­nyel­vű ok­ta­tást hang­sú­lyoz­zák. Pl. a Ma­gyar Ko­a­lí­ció Párt­ja (MKP) ál­tal a tan­év­nyi­tó nap­ján ki­adott saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó sze­rint: „A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság szá­má­ra lét­kér­dés, hogy a ma­gyar di­á­kok anya­nyelv­ükön foly­tat­has­sák ta­nul­má­nya­i­kat” (MTI tu­dó­sí­tás Dunaszerdahelyről, 2004. szep­tem­ber 1.).
De nem­csak po­li­ti­ku­sok, egye­te­mi pro­fes­­szo­rok is így szok­tak fo­gal­maz­ni, szám­ta­lan pél­da kö­zül hadd idéz­zek most csak egyet: „A ro­má­ni­ai ma­gyar­ság szá­má­ra meg­ha­tá­ro­zó­an fon­tos a ma­gyar nyel­vű egye­te­mi ok­ta­tás fej­lesz­té­se, mert hos­­szú­tá­von csak ez biz­to­sít­hat­ja azt az ér­tel­mi­sé­gi után­pót­lást, amely meg­aka­dá­lyoz­hat­ja a ma­gyar ki­sebb­ség as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját” (Ká­sa 2001:22).
Ami en­gem il­let, az MKP nyi­lat­ko­za­tá­val ak­kor tud­nék egyet­ér­te­ni, ha len­ne ben­ne egy is szó is: A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság szá­má­ra lét­kér­dés, hogy a ma­gyar di­á­kok anya­nyelv­ükön is foly­tat­has­sák ta­nul­má­nya­i­kat.
Baj, ha ki­sebb­sé­gi ma­gyar mér­nök­ta­ná­rok nyel­vi hi­á­nya­ik­ra hi­vat­koz­va nem vál­lal­ják szak­tár­gya­ik ma­gyar nyel­vű ok­ta­tá­sát – amint Pén­tek Já­nos be­szá­mol er­ről (Pén­tek 2003:113) – , de az is baj, ha gyen­gébb ro­mán tu­dá­suk mi­att nem ve­szik fel a ma­gya­ro­kat egy egye­tem­re vagy dok­to­ri prog­ram­ba – ami­ről szin­tén ő szá­molt be (Péntek2004a:425). Ez­zel csak azt a nyil­ván­va­ló tényt kí­ván­tam il­luszt­rál­ni, hogy a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok­nak egy­részt az a gond­juk, hogy nem tud­ják elég jól anya­nyel­vü­ket, más­részt az, hogy nem tud­ják elég jól a több­sé­gi nyelv(ek)et.
Ha az a cé­lunk, hogy két nyel­vet ma­gas szin­ten tu­dó ér­tel­mi­sé­gi­e­ket ké­pez­zünk, ak­kor nem cél­sze­rű csak az egyik nyelv­re kon­cent­rál­nunk. Böl­csen tet­te a Sapi­en­tia Egye­tem, ami­kor ro­mán–an­gol sza­kos ta­nár­kép­zés­be fo­gott (lásd! Ba­lázs La­jos 2001), ami­vel re­mél­he­tő­leg eny­hí­ti majd a kró­ni­kus ro­mán­ta­nárhi­ányt Szé­kely­föl­dön s más ma­gyar­lak­ta vi­dé­ke­ken.
Hogy mi­ként le­het két nyel­vet ma­gas szin­ten tu­dó ér­tel­mi­sé­gi­e­ket ké­pez­ni, ar­ra nincs „kap­ta­fa”. Kön­­nyű be­lát­ni, hogy más nyel­vi kép­zés­re van szük­sé­ge an­nak, aki ro­má­nul anya­nyel­vi szin­ten tud, de ma­gya­rul in­kább csak ért, s más­ra an­nak, aki ma­gya­rul tud anya­nyel­vi szin­ten, de ro­má­nul in­kább csak ért. A kép­le­tet csak bo­nyo­lít­ja, hogy va­la­ki tö­ké­le­te­sen tud­hat ma­gya­rul/ro­má­nul bi­zo­nyos re­gisz­te­re­ket, s gyat­rán má­so­kat, így a szak­mai nyelv­hasz­ná­la­ti ké­pes­sé­ge na­gyon fél­ol­da­las le­het. Ál­ta­lá­nos re­cept nincs, de van egy alap­elv: az ok­ta­tás­ban azt a nyel­vet kell job­ban fej­lesz­te­ni, ame­lyik­nek ala­cso­nyabb a stá­tu­sza vagy ame­lyi­ket az is­ko­lán kí­vül ke­vés­bé hasz­nál­ják. Gar­cía a tár­sa­dal­mi és is­ko­lai nyelv­hasz­ná­lat kí­vá­na­tos ará­nya­it a kö­vet­ke­ző­képp áb­rá­zol­ja (3. áb­ra). Fon­tos, hogy egy nyel­vet tan­tárgy­ként is ta­nul­ja­nak és tan­nyelv­ként is hasz­nál­ja­nak. S fon­tos az is, hogy a két­nyel­vű ok­ta­tás­ban a nyel­vek szét le­gye­nek vá­laszt­va, pél­dá­ul X tan­tár­gyat A nyel­ven, de Y tan­tár­gyat B nyel­ven ta­nít­sák vagy egyik ta­nár A nyel­ven, de a má­sik B nyel­ven ta­nít­son stb. A tár­sa­dal­mi és is­ko­lai nyelv­hasz­ná­lat ki kell egé­szít­se egy­mást a két­nyel­vű­ség ki­ala­ku­lá­sá­nak kez­de­ti sza­ka­szá­ban (García 1997:417).

3. áb­ra: Tár­sa­dal­mi és is­ko­lai nyelv­hasz­ná­lat.

Forrás: García (1997:417)

Lan­gner és Imbach (2000:467–468) a Fri­bour­gi Egye­tem ta­pasz­ta­la­tai alap­ján a kény­el­vű egye­te­mek kap­csán a kö­vet­ke­ző alap­el­ve­ket fo­gal­maz­ták meg:
1. Fi­gye­lem­be kell ven­ni a ré­gió kul­tu­rá­lis és nyel­vi hely­ze­tét, mi­vel egy vagy több nyelv és/vagy kul­tú­ra egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott hely­ze­te na­gyon ér­zé­keny le­het.
2. Ki kell ala­kí­ta­ni egy el­kép­ze­lést a két­nyel­vű­ség­ről.
• A nyel­vek­nek az egye­te­mi élet­ben, ad­mi­niszt­rá­ci­ó­ban stb. be­töl­tött sze­re­pét pon­to­san ér­te­ni kell. Sza­bá­lyoz­ni kell a nyel­vek hasz­ná­la­tát a kü­lön­fé­le ér­te­kez­le­te­ken, gyű­lé­se­ken, az in­for­má­ci­ós anya­gok­ban stb. A ta­ná­rok­nak a má­sik nyel­vet leg­alább pas­­szí­van tud­ni­uk kell, az ál­lá­sok be­töl­té­se­kor a nyelv­tu­dást is fi­gye­lem­be kell ven­ni.
• Tan­anyag­ok­kal s más­képp kell se­gí­te­ni a di­á­kok önál­ló nyelv­ta­nu­lá­sát.
• A dip­lo­ma meg­szer­zé­sé­ig két vagy há­rom nyel­ven kell bi­zo­nyí­ta­ni­uk a di­á­kok­nak, hogy meg­fe­le­lő tu­dás­ra tet­tek szert.
• Min­den nyelv­vel kap­cso­la­tos te­vé­keny­sé­get az egye­te­mi Ide­gen Nyel­vi Köz­pont­nak kell ko­or­di­nál­nia.
• Ki kell ala­kí­ta­ni egy két-/többnyelvű dip­lo­ma kon­cep­ci­ó­ját, mely­ben:
1. El­en­ged­he­tet­len a tan­nyel­vek hasz­ná­la­tá­nak men­­nyi­sé­gi meg­ha­tá­ro­zá­sa.
2. A pár­hu­za­mos prog­ra­mo­kat kö­te­le­ző ere­jű­en sza­bá­lyoz­ni kell.
3. Az ide­gen nyel­vek, má­so­dik nyelv és a szak­nyel­vek ta­ní­tá­sát szer­ve­sen be kell il­lesz­te­ni a tan­terv­be.
• Biz­to­sí­ta­ni kell a nyelv­ta­nu­lás­hoz szük­sé­ges inf­rast­ruk­tú­rát.

A fen­ti­ek­hez hoz­zá­te­het­jük még a kö­vet­ke­ző­ket:

• A két­nyel­vű egye­tem drá­gább, mint az egy­nyel­vű, amit a költ­ség­ve­tés­ben fi­gye­lem­be kell ven­ni, pl. az Ot­ta­wai Egye­tem költ­ség­ve­tés­ének 8%-át a két­nyel­vű­ség költ­sé­ge­i­re kap­ja.
• Szük­ség van nyel­vi lek­to­rá­tu­sok­ra, szer­ve­zett nyel­vi tan­fo­lyam­ok­ra és önál­ló ta­nu­lást le­he­tő­vé te­vő tan­anyag­ok­ra is. Az egye­te­mi nyel­vi lek­to­rá­tu­sok az igé­nyek szé­les kö­rét kell ki­elé­gít­sék (pl. A nyel­vet kell ta­ní­ta­ni­uk a B-t jól tu­dók­nak és B-t az A-t jól tu­dók­nak, szak­nyel­vet kell ta­ní­ta­ni­uk stb.).
• Szük­ség van egy egye­te­mi nyelv­po­li­ti­kai hi­va­tal­ra, ami­nek min­den­hez kö­ze van, s min­den­be be­le­szó­lá­sa van, ami a nyel­vek hasz­ná­la­tá­val kap­cso­la­tos.

Két­tan­ny­elvű ok­ta­tás vagy ál­lam­nyel­vi ter­mi­no­ló­gia­ok­ta­tás?

Azt a kér­dést, hogy a két tan­nyel­ven tör­té­nő ok­ta­tás vagy a ma­gyar tan­nyel­vű ok­ta­tás ki­egé­szít­ve az ál­lam­nyel­vi szak­ter­mi­no­ló­gia ok­ta­tá­sá­val fe­lel-e meg job­ban a ki­sebb­sé­gi ma­gyar ér­tel­mi­ség­kép­zés cél­ja­i­nak, tu­do­má­som sze­rint elő­ször Vára­dy Ti­bor (1978/1995) tet­te föl az 1970-es évek vé­gén Ju­go­szlá­vi­á­ban. Idéz­zük fel né­hány megállapítását: „A lek­to­rá­tus te­vé­keny­sé­gé­nek alap­ve­tő for­má­ja a ter­mi­no­ló­gi­ai gya­kor­lat. […] A di­á­ko­kat ar­ra ké­pez­zük, hogy szak­szö­ve­ge­ket for­dít­sa­nak szerb­hor­vát nyelv­ről nem­ze­ti­sé­gi nyelv­re, il­let­ve nem­ze­ti­sé­gi nyelv­ről szerb­hor­vát­ra […]. A tel­jes pár­hu­za­mos ok­ta­tást nyil­ván­va­ló­an sok­kal ne­he­zebb meg­szer­vez­ni, mint a szak­nyelv­vel fog­lal­ko­zó lek­to­rá­tu­so­kat […]. [A pár­hu­za­mos ok­ta­tás be­ve­ze­té­sé­ben] leg­to­vább a sza­bad­kai köz­gaz­da­sá­gi ka­ron ju­tot­tak. Az elő­adá­so­kat az öt­ven­egy tan­tárgy kö­zül ti­zen­egy tan­tárgy­ból tart­ják ma­gya­rul is, míg sze­mi­ná­ri­u­mi gya­kor­lat hu­szon­két tan­tárgy­ból fo­lyik ma­gyar nyel­ven. Az új­vi­dé­ki jo­gi ka­ron elő­adá­sok két tan­tárgy­ból, gya­kor­la­tok pe­dig ti­zen­egy tan­tárgy­ból foly­nak ma­gya­rul […] ta­lán he­lye­sebb jo­gászt ta­lál­ni, aki »mellesleg nyelvész«, mint nyel­vészt, aki »mellesleg jo­gász«” (Várady 1978/1995:114–116).
Vára­dy ne­gyed­szá­zad­dal ez­előt­ti meg­ál­la­pí­tá­sai ma is meg­áll­ják a he­lyü­ket, leg­fel­jebb an­­nyit te­het­nénk hoz­zá­juk, hogy amit ak­kor pár­hu­za­mos ok­ta­tás­nak hív­tak, azt ma – a le­írás­ból ezt ol­va­som ki – két­nyel­vű vagy két tan­nyel­vű ok­ta­tás­nak hív­nánk.
Vára­dy Ti­bor bi­zo­nyos szem­pont­ból már ne­gyed­szá­zad­dal ez­előtt meg­ha­lad­ta azt az el­kép­ze­lést, ami ma is fel-fel­tű­nik, leg­utóbb egy, a leg­fi­a­ta­labb ha­tá­ron tú­li ma­gyar egye­tem­ről szó­ló új­ság­cikk­ben: „Révkomáromban a ma­gyar, ese­te­ként az an­gol és a né­met nyel­vű elő­adá­so­kon kí­vül a leg­több sza­kon szlo­vák ter­mi­no­ló­gi­át is ok­tat­nak, s így jó­val na­gyobb az esély ar­ra, hogy a vég­ző­sök több­sé­ge a szü­lő­föld­jén ma­rad” (Szilvássy 2004).
Egy új­ság­cikk per­sze nem en­ged meg­fe­le­lő be­te­kin­tést az ilyen ter­mi­no­ló­gi­ai ok­ta­tás rej­tel­me­i­be, de fé­lő azért, hogy ez a ter­mi­no­ló­gi­ai ok­ta­tás nem fog je­len­tő­sen hoz­zá­já­rul­ni a szak­má­ját ma­gya­rul és szlo­vá­kul egy­aránt ma­gas szin­ten mű­vel­ni ké­pes szak­em­be­rek ki­bo­csá­tá­sá­hoz. A tan­ny­el­vvá­las­ztás kér­dé­se­it nem cél­sze­rű le­egy­sze­rű­sí­te­ni az „anya­nyel­ven tör­té­nő kép­zés + ter­mi­no­ló­gia a több­sé­gi nyel­ven” for­mu­lá­ra. Két­nyel­vű fi­a­ta­lok nyelv­tu­dá­sá­nak ala­kí­tá­sá­ban a tan­nyelv­nek (a tan­tár­gyak ta­ní­tá­sá­ra hasz­nált nyelv­nek) óri­á­si ha­tá­sa van, sok­kal na­gyobb, mint azt a la­i­kus em­ber gon­dol­ná. Pél­dá­ul a szlo­vák tan­nyel­vű is­ko­lák­ba já­ró ma­gyar di­á­kok a ma­gyar tan­nyel­vű­ek­be já­rók­nál sok­szor­ta na­gyobb arány­ban hasz­nál­nak nemstan­dard (meg­bé­lyeg­zett) nyel­vi for­má­kat, va­la­mint a szlo­vák kon­tak­tus­ha­tá­sát mu­ta­tó (nem ma­gya­ros, szlo­vá­kos) szer­ke­ze­te­ket (lásd! a 4. áb­rát).

4. áb­ra. A tan­nyelv ha­tá­sa kö­zép­is­ko­lás­ok írás­be­li mon­dat­ki­e­gés­zí­té­sé­re és mon­dat­vá­lasz­tá­sá­ra

For­rás: Lan­sty­ák és Sza­bó­mi­há­ly 1997:30, 109

Ez vár­ha­tó­an for­dít­va is így van: az egye­te­mi ta­nul­má­nya­i­kat ma­gya­rul vég­ző szak­em­be­rek nem fog­nak olyan jól tud­ni szlo­vá­kul, mint­ha a tan­tár­gya­ik­nak mond­juk ne­gye­dét szlo­vá­kul ta­nul­ták vol­na. A szlo­vák ter­mi­no­ló­gia ok­ta­tá­sa va­la­mit eny­hít­het a hely­ze­tü­kön, de kö­zel sem ered­mé­nyez­het olyan szlo­vák nyelv­tu­dást, mint ami­lyet egy bar­ce­lo­nai, fri­bour­gi vagy bol­za­noi tí­pu­sú két­nyel­vű prog­ram ered­mé­nyez­ne.

Min mú­lik a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok jö­vő­je?

A ma­gyar ki­sebb­sé­gek jö­vő­je azon mú­lik, hogy mi­ként ala­kul gaz­da­sá­gi hely­ze­tük, mi­lyen po­zí­ci­ó­kat tud­nak el­fog­lal­ni a mun­ka­erő­pi­a­co­kon. A szlovákiain, az uk­raj­na­in, a romá­ni­a­in és a szerbiain. A szak­má­ju­kat ál­lam­nyel­ven és ma­gya­rul egy­aránt ma­gas szin­ten mű­vel­ni ké­pes szak­em­be­rek ka­pó­sab­bak, mint az ál­lam­nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val töb­bé-ke­vés­bé ha­di­lá­bon ál­lók. A nyelv­tu­dás­nak a mun­ka­erő­pi­ac­cal va­ló szo­ros ös­­sze­füg­gé­sét pon­to­san lát­ja a dél­vi­dé­ki szép­író Végel Lász­ló, ami­kor a ma­gyar mel­lett a szerb, an­gol és né­met ok­ta­tá­si nyelv hasz­ná­la­tát is szor­gal­maz­za: „A meg­ma­ra­dás po­li­ti­ká­ja nem azo­nos a be­zár­kó­zás po­li­ti­ká­já­val. Az ok­ta­tásköz­pon­tú­ság el­vét a hu­mán tő­ké­be va­ló be­fek­te­tés el­vé­nek kell fel­vál­ta­nia […]. A nem­ze­ti iden­ti­tást vé­de­ni kell, de nem pán­cél­lal, mert az el­sor­vaszt­ja a szer­ve­ze­tet. Az ok­ta­tást – kü­lö­nö­sen a ki­sebb­sé­gi kö­zös­sé­ge­két – nem le­het gaz­da­sá­gi szak­em­be­rek be­vo­ná­sa nél­kül meg­ter­vez­ni. Szer­bia gaz­da­sá­gi­lag sok­kal gyor­sab­ban fog li­be­ra­li­zá­lód­ni, mint po­li­ti­ka­i­lag. […] Ha a ma­gyar ki­sebb­ség nem ké­szül fel er­re, ak­kor a je­len­le­gi, az anya­or­szág ál­tal tá­mo­ga­tott ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek a ma­gyar­or­szá­gi mun­ka­erő­pi­ac­ra ter­me­lik a mun­ka­erőt, de fő­leg a mun­ka­erő-fe­les­le­get” (Végel 2004a:51).
Szin­te ugyan­ezt mond­ja az egy­ko­ri rév­ko­má­ro­mi gim­ná­zi­u­mi igaz­ga­tó, Ipóth Bar­na­bás is, de ő a pi­ac és nyelv­tu­dás kap­cso­la­tát még pon­to­sab­ban jel­lem­zi: „Ezek a gye­re­kek [a ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lák­ba já­rók, K.M.] úgy van­nak, hogy ők ide már nem tud­nak vis­­sza­jön­ni. ők az it­te­ni pi­ac­ba már nem tud­nak be­il­lesz­ked­ni, mert nem ta­nul­nak meg szlo­vá­kul. Itt a mi vi­dé­kün­kön a gye­rek a kö­zép­is­ko­lá­ban ta­nul­ja meg a szlo­vák nyel­vet. […] ha el­megy Ma­gyar­or­szág­ra kö­zép­is­ko­lá­ba, biz­tos, hogy el­fe­lej­ti, mert nem hasz­nál­ja. És utá­na ha vis­­sza­jön ide, nem tud bol­do­gul­ni. […] el­vi­leg mind­egy vol­na, hogy ki hol ta­nul, de ha mi a szü­lő­föl­dün­ket nem akar­juk fel­ad­ni, ak­kor ne­künk ez nem mind­egy. Mert a szü­lő­föl­dün­kön meg­gyö­ke­rez­ni csak ak­kor tu­dunk, hogy­ha tu­dunk az it­te­ni kö­zeg­ben lé­tez­ni. Eh­hez pe­dig a szlo­vák ugyan­úgy hoz­zá­tar­to­zik, mint Er­dély­ben a ro­mán. Ha mi eze­ket a nyel­ve­ket meg­ta­nul­juk, ak­kor nö­vek­szik az ér­té­künk” (Liskó 2000: 351).

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A re­gi­o­ná­lis vagy ki­sebb­sé­gi nyel­vek eu­ró­pai kar­tá­ja. Bu­da­pest, Az Eu­ró­pa Ta­nács In­for­má­ci­ós és Do­ku­men­tá­ci­ós Köz­pont­ja, 2000.
Anckar, Olle: Uni­ver­si­ty Edu­ca­ti­on in a Bilin­gu­al Country: The Case of Finland. Hig­her Edu­ca­ti­on in Euro­pe XXV., 2000, 499–506. p.
Ba­lázs Gé­za: Ma­gyar nyelv­stra­té­gia. Ma­gyar­or­szág az ez­red­for­du­lón. Stra­té­gi­ai Ku­ta­tá­sok a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án. VII. A nem­ze­ti kul­tú­ra az in­for­ma­ti­ka ko­rá­ban. A ma­gyar nyelv je­le­ne és jö­vő­je. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia, 2001.
Ba­lázs La­jos: Mi­ért kell ro­mán szak az Er­dé­lyi Ma­gyar Tu­do­mány­egye­te­men? In: Ro­má­ni­ai Ma­gyar Fel­ső­ok­ta­tás: A Ma­gyar Pro­fes­­szo­rok Vi­lág­ta­ná­csá­nak csík­sze­re­dai kon­fe­ren­ci­á­ja. Szerk.: Lőrincz Csil­la. Csík­sze­re­da, Har­gi­ta Me­gye Ta­ná­csa, 2001, 54–58. p.
Beillard, Jean-Michel: Bilin­gu­a­lism in a Cana­di­an Context: The Case of the Uni­ver­si­ty of Ot­ta­wa. Hig­her Edu­ca­ti­on in Euro­pe XXV., 2000, 469–476. p.
Campisi, Sandra: Case Study on the Free Uni­ver­si­ty of Bozen/Bolzano, Italy. Hig­her Edu­ca­ti­on in Euro­pe XXV., 2000, 477–486. p.
Cser­nic­skó Ist­ván: A ma­gyar nem­ze­ti nyelv­stra­té­gi­á­ról, mu­lasz­tá­sa­ink­ról, fel­ada­ta­ink­ról és vá­gya­ink­ról. In: Ta­nul­má­nyok a kár­pát­al­jai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ról. Szerk.: Be­reg­szá­szi Ani­kó és Cser­nic­skó Ist­ván. Ung­vár, PoliPrint, 2004, 106–116. p.
Dudik Éva: Több­nyel­vű egye­te­mek. Educatio, 2000 – Nyár, 325–331. p.
Edu­ca­ti­on in a mul­ti­lin­gu­al world (UNESCO Edu­ca­ti­on Posi­ti­on Paper – 2003). Pa­ris, Uni­ted Nati­ons Educational, Sci­en­ti­fic and Cul­tu­ral Organization, 2003.
Gáb­ri­ty Mol­nár Irén: A vaj­da­sá­gi ma­gyar ta­nu­ló­if­jú­ság is­ko­lai szint­je, mint a ma­gyar ér­tel­mi­ség­pót­lás fel­té­te­le. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2004/2, 57–82. p.
García, Ofelia: Bilin­gu­al Education. In: The Han­dbo­ok of Sociolinguistics. Ed.: Flo­ri­an Coulmas. Ox­ford, Blackwell, 1997, 405–420. p.
Grin, François: Lan­gu­a­ge Poli­cy Eva­lu­a­ti­on and the Euro­pe­an Char­ter for Regi­o­nal or Mino­ri­ty Languages. Basingstoke, Pal­gra­ve Macmillan, 2003.
Há­gai aján­lá­sok = A nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ok­ta­tá­si jo­ga­i­ról szó­ló há­gai aján­lá­sok és ér­tel­me­ző meg­jegy­zé­sek. The Hague, Inte­ret­ni­kai Kap­cso­la­tok Ala­pít­vány, 1996. ok­tó­ber.
Hus­he­gyi Gá­bor: Ezt ne­künk? A ko­má­ro­mi Selye Já­nos Egye­tem­ről. Ma­gyar Na­rancs, 2004. szep­tem­ber 16., 8–9. p.
Jernudd, Björn H. – Shir­ley Law Yin Wah: Lan­gu­a­ge Choice at the Hong Kong Bap­tist University. In: Recent stu­di­es in con­tact linguistics. Eds.: Wölck, W. – A. de Houwer. Bonn, Dümmler. 1997, 164–171. p.
Karyolemou, Marilena: When Lan­gu­a­ge Poli­ci­es Chan­ge wit­hout Changing: The Uni­ver­si­ty of Cyprus. Lan­gu­a­ge Policy, 1., 2002, 213–236. p.
Ká­sa Zol­tán: A Babeº–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem ma­gyar ta­go­za­tá­nak tíz éve. In: Ro­má­ni­ai Ma­gyar Fel­ső­ok­ta­tás: A Ma­gyar Pro­fes­­szo­rok Vi­lág­ta­ná­csá­nak csík­sze­re­dai kon­fe­ren­ci­á­ja. Szerk.: Lőrincz Csil­la. Csík­sze­re­da, Har­gi­ta Me­gye Ta­ná­csa, 2001, 22–26. p.
Kont­ra Mik­lós: Ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat ha­tá­ra­in­kon túl. In: Ma­gyar­ság­ku­ta­tás 1995–96. Szerk.: Dió­sze­gi Lász­ló. Bu­da­pest, Te­le­ki Lász­ló Ala­pít­vány. 1996, 113–123. p.
Kont­ra Mik­lós: Nyel­vi jo­gi ér­vek Kö­zép-Eu­ró­pá­ban és az USA-ban. In: Nyel­vi érint­ke­zé­sek a Kár­pát-me­den­cé­ben kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ma­gyar­pá­rú két­nyel­vű­ség­re. Szerk.: Lan­s­ty­ák Ist­ván és Sza­bó­mi­há­ly Gi­zel­la. Po­zsony, Kal­li­gram Könyvkiadó–Magyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te. 1998, 128–136. p.
Kont­ra Mik­lós (szerk.): Nyelv és tár­sa­da­lom a ren­dszer­vál­tás­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, Osi­ris Ki­adó, 2003.
Kopát­sy Sán­dor: A ki­sebb­ség­ben élő ma­gyar­ság jö­vő­je. C • E • T (Central Euro­pe­an Ti­me. Tár­sa­dal­mi, tu­do­má­nyos és iro­dal­mi fo­lyó­irat), 2003. má­jus–jú­ni­us, 3–43. p.
Langner, Micha­el – Ruedi Imbach: The Uni­ver­si­ty of Freiburg: A Model for a Bilin­gu­al University. Hig­her Edu­ca­ti­on in Euro­pe XXV., 2000, 461–468. p.
Lan­sty­ák István–Szabómihály Gi­zel­la: Ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat – is­ko­la – két­nyel­vű­ség. Po­zsony, Kal­li­gram Könyv­ki­adó, 1997.
Liskó Ilo­na: In­ter­jú Ipóth Bar­na­bás­sal, a ko­má­ro­mi Selye Já­nos Gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­já­val. Edu­ca­tio, 2000 – Nyár, 343–353. p.
Maldonado, Nor­man I.: The Tea­ching of Eng­lish in Puer­to Rico: One Hun­dred Years of Degre­es of Bilingualism. Hig­her Edu­ca­ti­on in Euro­pe XXV., 2000, 487–497. p.
Mur­vai Lász­ló: A szá­mok hermeneutikája: A ro­má­ni­ai ma­gyar ok­ta­tás tíz éve 1990–2000. Bu­da­pest, A Ma­gyar Nyelv és Kul­tú­ra Nem­zet­kö­zi Tár­sa­sá­ga, 2000.
Pén­tek Já­nos: Több­le­tek és hi­á­nyok. In: Pén­tek Já­nos–Be­nő At­ti­la: Nyel­vi kap­cso­la­tok, nyel­vi do­mi­nan­ci­ák az er­dé­lyi ré­gi­ó­ban. Ko­lozs­vár, Anya­nyelv­ápo­lók Er­dé­lyi Szö­vet­sé­ge. 2003, 109–115. p.
Pén­tek Já­nos: Le­he­tő­sé­gek és le­he­tet­len­sé­gek az er­dé­lyi tu­do­má­nyos kép­zés­ben és az után­pót­lás biz­to­sí­tá­sá­ban. Deb­re­ce­ni Szem­le, 2004/3, 424–429. p. (2004a.)
Pén­tek Já­nos: Ak­tu­á­lis fo­lya­ma­tok a ro­má­ni­ai (ma­gyar) fel­ső­ok­ta­tás­ban. In: Mi­nő­sé­gi igé­nyek és mód­szer­ta­ni kö­ve­tel­mé­nyek a fel­ső­ok­ta­tás­ban. Vá­lo­ga­tás a Babeº-Bolyai Tu­do­mány­egye­tem ma­gyar ta­go­za­tán tar­tott mód­szer­ta­ni kon­fe­ren­ci­ák elő­adá­sa­i­ból (2001–2003). Szerk.: Cseke Pé­ter és Koz­ma Kis Er­zsé­bet-Edit. Ko­lozs­vár, Presa Uni­ver­si­ta­ra Clu­je­a­na Ki­adó. 2004b, 11–18. p.
Phillipson, Robert–Tove Skutnabb-Kangas. Nyel­vi jo­gok és jog­sér­té­sek. Va­ló­ság, 1997/1, 12–30. p.
Salat Le­ven­te: „Kon­ku­rens ví­zi­ók a BBTE-n”. Er­dé­lyi Ri­port, 2004. jú­li­us 22.
Skutnabb-Kangas, Tove: Lin­gu­is­tic Human Rights – Are You Naive, or What? TESOL Jo­ur­nal, Vol. 8, No. 3, 1999, 6–12. p.
Szil­vás­sy Jó­zsef: Ün­nep Révkomáromban. Nép­sza­bad­ság, 2004. szep­tem­ber 14., 13. lap.
Vára­dy Ti­bor. Egye­te­mi ok­ta­tás nem­ze­ti­sé­gi nyel­ven a Vaj­da­ság­ban: Hely­zet­kép a het­ve­nes évek vé­gé­ről. In: Történelemközelben, Új­vi­dék, Fo­rum, 1995, 112–118. p.
Végel Lász­ló: A li­li­pu­ti­ság­tól a két­la­ki­sá­gig. Ma­gyar Na­rancs, 2004. ok­tó­ber 7., 50–51. p.
Végel Lász­ló: Ki­ál­tás egy ki­sebb­sé­gért. A dél­vi­dé­ki ma­gyar­ve­ré­sek­ről. Ma­gyar Na­rancs, 2004. szep­tem­ber 16., 20–22. p.

Mot­tó (Roman Jakobson nyo­mán):
„Sem­mi sem ide­gen tő­lem, ami nyel­vi.”

Be­ve­ze­tés

Nap­ja­ink­ban a cím­ben meg­fo­gal­ma­zott té­ma kap­csán ren­ge­teg ne­héz­ség­be, né­zet­el­té­rés­be, vi­tá­ba üt­kö­zik az em­ber, nem vé­let­len te­hát, ha a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat min­den­na­pos gond­ja­i­ról szól­ni kí­ván­va a kel­le­té­nél is több óva­tos­ság­gal és kö­rül­te­kin­tés­sel fo­gal­ma­zok. Kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az ún. klas­­szi­kus vagy ha­gyo­má­nyos vagy aka­dé­mi­ai nyelv­mű­ve­lé­sen, az­az az egy ma­gyar nyelv van-elvén, az igé­nyes ma­gyar (vagy ide­gen) nyel­vi sztenderd „min­de­nek fö­löt­ti­sé­gé­nek” hang­sú­lyo­zá­sán, egy­nyel­vű kör­nye­zet­ben szo­ci­a­li­zá­ló­dott, élt és dol­go­zott az em­ber, s csak vi­szony­lag ké­sőn és anya­or­szág­be­li­ként ke­rült kap­cso­lat­ba az­zal a nyel­vi szfé­rá­val, konk­ré­tan a ki­sebb­sé­gi két­nyel­vű­ség­gel, amely­nek mű­kö­dé­sét – s er­re a 90-es évek nyel­vész-nyelv­mű­ve­lő vi­tá­já­val egy idő­ben a konk­rét gya­kor­lat, szó sze­rint sa­ját mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő te­vé­keny­sé­gem eredménytelensége2 döb­ben­tett rá – nem le­het anya­or­szág­be­li mér­cék­kel: egy­nyel­vű szem­lé­let­tel és mód­sze­rek­kel mér­ni. Túl nagy ugyan­is a koc­ká­zat, kü­lö­nö­sen a Mu­ra­vi­dé­ken, ahol mind a ma­gyar nyelv­nek, mind pe­dig az azt anya­nyel­ve­ként be­szé­lő ős­ho­nos ma­gyar nem­ze­ti kö­zös­ség­nek alap­já­ban vé­ve más az élet­hely­ze­te, mint a négy nagy ha­tá­ron tú­li ré­gi­ó­ban (na­gyon ki­csi et­ni­kum, kb. 6000 fő; hi­bát­lan­nak lát­szó, a po­zi­tív diszk­ri­mi­ná­ci­ón ala­pu­ló ki­sebb­ség­po­li­ti­ka a több­sé­gi ál­lam ré­szé­ről, a ma­gyar nyelv re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyelv; a ma­gyar­or­szá­gi­nál sok­kal jobb élet­kö­rül­mé­nyek) – az ered­mény vi­szont ugyan­az a ma­gyar nyelv ál­la­po­tát, meg­ma­ra­dá­sá­nak esé­lye­it te­kint­ve: a pél­dás jo­gi hely­zet is­me­re­té­ben akár ért­he­tet­len­nek is tűnhet(ne) a mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság fo­gyá­sa lét­szám­ban, nem­zet­tu­dat­ban, va­la­mint az anya­nyelv hasz­ná­la­tá­ban egy­aránt. A hi­va­ta­los, de jure két­nyel­vű­ség ugyan min­den szin­ten biz­to­sít­ja a nyelv­hasz­ná­la­ti jo­go­kat, de nem ered­mé­nyez tény­le­ges – sem kö­zös­sé­gi, sem egyé­ni – két­nyel­vű­sé­get, nincs nyelv­meg­tar­tó ere­je, ha­nem in­kább ka­ta­li­zá­tor a nyelv­cse­re meg­ál­lít­ha­tat­lan­nak tű­nő fo­lya­ma­tá­ban.
A nyelv meg­ma­ra­dá­sá­ba mar­kán­san be­le­szól az új gaz­da­sá­gi-po­li­ti­kai hely­zet, az EU, an­nál is in­kább, mert Ma­gyar­or­szág és Szlo­vé­nia egy idő­ben csat­la­ko­zott a kö­zös­ség­hez. A po­li­ti­kai erő­vi­szony­ok kí­nál­ta pi­ac je­len­leg az eu­ró­pai in­teg­rá­ció, amely ma­gá­ban hor­doz­za ugyan „a mai Eu­ró­pa a ki­sebb­sé­gek és a ré­gi­ók Eu­ró­pá­ja, a mai egy­ség lé­nye­ge a sok­szí­nű­ség” szlo­gen­nel a meg­ma­ra­dás ígé­re­tét, de a fél­szet is egy ál­la­mok fö­löt­ti be­ren­dez­ke­dés et­ni­kai és ki­sebb­sé­gi iden­ti­tá­so­kat föl­emész­te­ni tu­dó ha­tal­má­tól. Nyel­vünk­ről al­ko­tott vé­le­mé­nyünk, konst­ruk­tív vagy meg­tar­tó anya­nyel­vi tu­da­tunk ezek­ben a tör­té­nel­mi idők­ben meg­ha­tá­ro­zó­ja lesz a ma­gyar nyelv to­váb­bi sor­sá­nak. (Ha nincs nyelv, nem kell sem nyelv­mű­ve­lés, sem nyelv­ter­ve­zés!)

Nyelv­mű­ve­lés, nyelv­ter­ve­zés és én

Vi­ta­in­dí­tóm­ban nem vál­lal­ko­zom a té­ma el­mé­le­ti ki­fej­té­sé­re, ez ugyan­is mind ter­je­del­mé­ben, mind mély­sé­ge­i­ben meg­ha­lad­ja most erő­met és idő­met (lásd: Ke­mény 1992; Kontra–Saly 1998; Balázs–A. Jászó–Koltói 2000; Ba­lázs 2000; Lanstyák– Szabómihály 2002; Se­bes­tyén 2003). A cím­ben meg­fo­gal­ma­zott kér­dés­re há­rom rész­let­ben pró­bá­lok vá­la­szol­ni. Elő­ször meg­kí­sér­lem a szin­te le­he­tet­lent: ál­lást pró­bá­lok fog­lal­ni a mai ma­gyar nyelv­tu­do­mány egyik leg­iz­gal­ma­sabb prob­lé­ma­kö­ré­ben. Ezt kö­ve­tő­en a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő ki­ad­vány­ok szem­lé­le­tét mu­ta­tom be váz­la­to­san. Vé­gül a szlo­vé­ni­ai ma­gyar­ság nyelv­hasz­ná­la­tá­ról szó­lok né­hány nyel­vi vál­to­zó tük­ré­ben, rá­vi­lá­gít­va a nyelv­he­lyes­sé­gi hi­ba és a kon­tak­tus­je­len­ség egy le­het­sé­ges meg­kö­ze­lí­té­sé­nek prob­le­ma­ti­ká­já­ra, eset­le­ges ös­­sze­mo­sá­suk oka­i­ra és kö­vet­kez­mé­nye­i­re. Te­szem ezt a mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ról ed­dig meg­je­lent nyelv­mű­ve­lő írá­sok és más pub­li­ká­ci­ók, a tan­szé­ken ké­szült szak­dol­go­zat­ok alap­ján. Friss ada­to­kat szol­gál­ta­tan­dó an­nak a Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív­nek né­hány ta­nul­sá­gát is­mer­te­tem, ame­lyet ez év jú­ni­u­sá­ban ol­dot­tak meg lendvai középiskolások.3
Mi­e­lőtt bár­mi ér­dem­le­ge­set mon­da­nék, két dol­got sze­ret­nék le­szö­gez­ni a ma­gam és a té­ma vi­szo­nyá­ról. 1. A sztenderdtől va­ló el­té­ré­se­ket nem tar­tom sem stigmatizálandó de­vi­an­ci­ák­nak, sem pe­dig va­la­mi­fé­le er­köl­csi vagy jel­lem­hi­bá­nak. Fon­tos szá­mom­ra, hogy tisz­te­let­ben tart­sak min­den lé­te­ző nyelv­vál­to­za­tot, nyel­vi szo­kást, meg­kü­lön­böz­tet­ve, de nem diszk­ri­mi­nál­va a sztenderdet a ki­sebb­sé­gi anya­nyelv­vál­to­zat­tól, az iro­dal­mit a pó­ri­as­tól, az elegánsat az al­pá­ri­tól, a semlegeset a sér­tő­től (Nádasdy 2002:31). En­nek meg­fe­le­lő­en el­ol­va­sok, meg­hall­ga­tok és tisz­te­let­ben tar­tok min­den vé­le­ményt a té­má­val kap­cso­lat­ban, füg­get­le­nül at­tól, egyet­ér­tek-e ve­le vagy sem. Van­nak olyan hoz­zá­ál­lá­sok, ame­lyek­ből azt ta­nu­lom meg, ho­gyan kell-lehet-szabad, s van­nak má­sok, ame­lyek – sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­im és is­me­re­te­im bir­to­ká­ban – ar­ra in­te­nek: én így nem akar(hat)om. 2. Azok kö­zé tar­to­zom, akik azt vall­ják: kell a nyelv­mű­ve­lés. A le­író szem­lé­le­tű, a több­nor­má­jú (Lanstyák 2003:371). Szük­sé­ges­sé­gé­hez nem fér két­ség sem több­sé­gi, sem ki­sebb­sé­gi hely­zet­ben. Akár önál­ló disz­cip­lí­na­ként ér­tel­mez­zük, te­hát a nyelv­ter­ve­zés­től mind irá­nyu­lá­sá­ban, mind cél­ja­i­ban és mód­sze­re­i­ben kü­lön­bö­ző­ként, akár el­fo­gad­juk azt a liberálisabb(?) né­ze­tet, mi­sze­rint a nyelv­mű­ve­lés a nyel­vi ter­ve­zés ré­sze, azon be­lül is a kor­pusz­ter­ve­zé­sé, az­az a nyelv­ter­ve­zés ki­vi­te­le­zé­si fá­zi­sá­ban le­het je­len­tő­sé­ge, ami­kor is a nyelv­ter­ve­zés ál­tal a sztenderdben kí­vá­na­tos for­má­kat a ma­ga esz­kö­ze­i­vel ter­jesz­ti a be­szé­lők kö­ré­ben (Lanstyák 2002:131). A nyelv­mű­ve­lés és nyelv­ter­ve­zés kö­zöt­ti kü­lönb­ség­té­tel olyan vi­lá­gos­nak tű­nik: a nyel­vi ter­ve­zés a nyelv vál­to­zá­sá­ba va­ló tu­da­tos be­avat­ko­zás cél­já­ból vég­zett te­vé­keny­ség. A nyelv sztenderd vál­to­za­tá­ra irá­nyul, s a nyel­vi fo­lya­ma­tok meg­is­me­ré­sén ala­pul. A Mu­ra­vi­dé­ken e mű­kö­dés lé­nye­ge a he­lyi sztenderd vál­to­zat lét­re­ho­zá­sa len­ne el­ső­sor­ban, hi­szen a kon­tak­tus­vál­to­za­tok fö­lé nem ré­teg­ző­dött fel az emel­ke­dett vál­to­zat „az írás­be­li­ség szint­jét meg­kö­ze­lí­tő vá­lasz­té­kos, for­má­lis szó­be­li­ség nyel­ve” (Bo­kor 2001:44; Ba­lázs 2000:232). A nyelv­mű­ve­lés ez­zel szemben(?) a nyel­vet hasz­ná­ló­ra vo­nat­ko­zó te­vé­keny­ség, az em­be­ri vi­sel­ke­dés egy sa­ját­sá­gos for­má­já­nak, a nyel­vi viselkedésnek4 a sza­bá­lyo­zá­sa a kü­lön­fé­le tár­sa­dal­mi el­vá­rá­sok­nak meg­fe­le­lő­en. Nem kö­tő­dik ki­zá­ró­la­go­san a sztenderd vál­to­zat­hoz. A nyelv­ter­ve­zés en­nek ér­tel­mé­ben a nyelv­re, míg a nyelv­mű­ve­lés az em­ber­re irá­nyu­ló nyelv­mű­ve­lés (Lanstyák 2002:130, 206). A nyelv-nyelvhasználat-ember hár­mas­ság „szent és sért­he­tet­len” vol­ta mi­att azon­ban – bár­hon­nan néz­zük is – na­gyon sok az érint­ke­zé­si pont (nem mon­dok újat: a nyelv­hasz­ná­lat – egy­sze­rű­sít­sünk – ki­zá­ró­lag em­be­ri, s a nyelv csak a nyelv­hasz­ná­lat­ban él). Az érint­ke­zé­si pon­tok „ös­­sze­mo­sá­sá­ból” ke­let­ke­zett, he­lye­seb­ben a szét nem vá­lasz­tás­ban gyökerező5 nyelv­mű­ve­lés-de­fi­ní­ci­ók­ban a mi­nő­sí­té­sek is kulcs­fon­tos­sá­gú­ak, mert a szak­mai vi­ta egyik alap­ját ké­pe­zik a nyelv­mű­ve­lés szük­sé­ges­sé­gé­vel, a nyelv­mű­ve­lés és a nyelv­ter­ve­zés egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyá­val kap­cso­lat­ban. A nyelv­mű­ve­lés mint az al­kal­ma­zott nyelv­tu­do­mány egyik te­rü­le­te nem más, mint a nyelv­hasz­ná­lat­nak és ez­ál­tal a nyelv fej­lő­dé­sé­nek, rend­sze­ré­nek aka­rat­lan vagy tu­da­tos és szán­dé­kos be­fo­lyá­so­lá­sa an­nak ér­de­ké­ben, hogy a gon­do­lat­cse­re mi­nél za­var­ta­la­nabb, igé­nye­sebb, stí­lu­so­sabb le­gyen, il­le­tő­leg, hogy a nyelv sa­já­tos rend­sze­re mi­nél tisz­táb­ban meg­őr­ződ­jék és szer­ve­sen to­vább­fej­lőd­jön (Se­bes­tyén 2003:4). A ki­sebb­sé­gi nyelv­mű­ve­lés­ben a nyel­vi rend­szer tisz­ta­sá­gá­nak ak­tu­á­lis ér­tel­me­zé­se vé­le­mé­nyem sze­rint az egyik leg­fon­to­sabb kér­dés. En­nek pon­tos megítélése/megfogalmazása/felfogása ne­kem még nem si­ke­rült tel­jes kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel.

A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés a meg­je­lent pub­li­ká­ci­ók tük­ré­ben

A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés irány­vo­na­lát négy meg­je­lent nyelv­mű­ve­lő kö­tet jel­zi (a 11 év alatt ke­let­ke­zett, s a Nép­új­ság cí­mű he­ti­lap Nyelv­őr­ség­ben ro­va­tá­ban meg­je­lent, ak­kor még több­ször elő­író szem­lé­le­tű sa­ját szö­ve­ge­im el­ső­sor­ban a már em­lí­tett meg­tor­pa­ná­som, s az azt kö­ve­tő, még ta­lán a mai na­pig is tar­tó nem an­­nyi­ra út-, mint in­kább hely­zet­ke­re­sé­sem mi­att nem ér­tek gyűj­te­mén­­nyé). Be­mu­ta­tá­su­kat csak rö­vi­den kí­sé­re­lem meg, a szer­zők/szer­kesz­tők elő­sza­vá­ban meg­fo­gal­ma­zott ide­vá­gó gon­do­la­tok tük­ré­ben.

Anya­nyel­vün­kért. Szerk.: Guttmann Mik­lós. Murska Sobota, Pomurska založba, 1983.

Út­tö­rő mun­ka, hisz ez az el­ső gyűj­te­mé­nyes kö­tet a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés­ben. Se­gí­te­ni akar mind­azok­nak, akik a Mu­ra­vi­dé­ken akár anya­nyelv­ként, akár a kör­nye­zet nyel­ve­ként hasz­nál­ják a ma­gyar nyel­vet. Fő­ként a ma­gyar­or­szá­gi ma­gyar nyelv­he­lyes­sé­gi kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik. Az ál­lam­nyel­vi ere­de­tű köl­csön­szó­kat ide­gen szók­ként ke­ze­li.

Mol­nár Zol­tán Mik­lós: Nyelv és nem­ze­ti­ség. A BDTF és a Maribori Egye­tem Pe­da­gó­gi­ai Ka­ra kö­zös ki­ad­vá­nya. Ma­ri­bor–Szom­bat­hely, 1993.

A kö­tet igyek­szik „át­fog­ni az anya­nyelv­nek az is­ko­lai élet­ben, a kul­tu­rá­lis te­rü­le­te­ken, a szép­iro­da­lom­ban, szak­mai, val­lá­si kö­rök­ben, a kü­lön­fé­le nyelv­hasz­ná­la­ti, nyelv­ré­teg­be­li szi­tu­á­ci­ók­ban, a nyel­vek köz­ti érint­ke­zés­ben, egy­ál­ta­lán a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gi kö­zeg­ben be­töl­tött sze­re­pét […]. Se­gí­te­ni akar­ja a nyel­vi szem­lé­let for­má­ló­dá­sát, a nyelv­ről és a nyel­ven va­ló gon­dol­ko­dást, […] az egész­sé­ge­sebb ma­gyar nyelv­hasz­ná­la­tot, ez­zel együtt az ered­mé­nye­sebb min­den­na­pi éle­tet” (Mol­nár 1993:3–4).

Bo­kor József–Guttmann Mik­lós: A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság anya­nyel­vé­ért. Ba­logh és Tár­sa Kft. Szom­bat­hely. Szom­bat­hely–Ma­ri­bor, 1999.

„A kö­tet egyes cik­ke­i­ben bi­zo­nyos nyelv­hasz­ná­la­ti je­len­sé­gek, és az eze­ket bi­zo­nyí­tó nyel­vi ada­tok is­mét­lőd­nek. En­nek leg­főbb oka, hogy gya­ko­ri hi­bák­ról, pon­tat­lan­sá­gok­ról van szó, ame­lye­ket kü­lön­bö­ző idő­szak­ok­ban kény­te­le­nek vol­tunk új­ra szó­vá ten­ni. Az el­ső és az utol­só írás kö­zött mint­egy más­fél év­ti­zed telt el” – ol­vas­hat­juk a könyv elő­sza­vá­ban (Bokor–Guttmann 1999: 5–6).

Dr. Var­ga Jó­zsef: Mond­juk, ír­juk hetésiesen? Bu­da­pest, Krúdy Gyu­la Iro­dal­mi Kör, 2003.

A kö­tet szer­ző­je pon­gyo­lá­nak mi­nő­sí­ti a mu­ra­vi­dé­ki rá­dió­be­mon­dók vagy más ér­tel­mi­sé­gi szak­em­be­rek (mér­nök, or­vos, pe­da­gó­gus, hi­va­tal­nok) ma­gyar nyel­vét. A töb­bi ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat­ra – vé­le­mé­nye sze­rint – ez a „pon­gyo­la­ság” nem jel­lem­ző (Var­ga 2003:23). A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­hasz­ná­lat je­len­sé­ge­it ele­mez­ve a nyelvjárásiasságok meg­őr­zé­sét, a kon­tak­tus­je­len­sé­gek ke­rü­lé­sét szor­gal­maz­za.

A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés: ered­mé­nyek és/vagy ku­dar­cok

Ah­hoz, hogy a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés nem ér­te el cél­ját, el­ma­radt a kí­vánt ha­tás, nem ala­kult ki az esz­mé­nyi „mű­velt nyelv­hasz­ná­lat” a be­szé­lők kö­ré­ben, nem fér sem­mi két­ség (Szabómihály 2002:143). Pe­dig a nyelv­hasz­ná­lat is olyan, mint a nyel­vet hasz­ná­lók tár­sa­dal­mi­sá­ga: ös­­sze­tett, több­sí­kú (Kiss 1995:59). Nyelv­hasz­ná­la­tunk ren­ge­te­get el­árul hall­ga­tónk­nak vagy ol­va­sónk­nak szár­ma­zá­si he­lyünk­ről, tár­sa­dal­mi hát­te­rünk­ről, is­ko­lá­zott­sá­gunk­ról, fog­lal­ko­zá­sunk­ról, ko­runk­ról, ne­münk­ről és egyé­ni­sé­günk­ről. E vál­to­zók nyel­vi ki­fe­je­ző­dé­se na­gyon bo­nyo­lult. Tény: a nyelv egyik fon­tos funk­ci­ó­ja az egyé­ni iden­ti­tás ki­fe­je­zé­se: an­nak jel­zé­se, kik va­gyunk és ho­va tar­to­zunk. Ezek a jel­zé­sek egész nyel­vi vi­sel­ke­dé­sün­ket át­hat­ják. A mű­velt nyelv­hasz­ná­lat az, ami­kor tud­juk: mi­lyen be­széd­hely­zet­ben ho­gyan kell vá­lo­gat­nunk az ál­ta­lunk is­mert nyelv­vál­to­za­tok kö­zött. Aki meg­ta­lál­ja a hely­zet­hez il­lő ki­fe­je­zés­mó­dot, az jól bol­do­gul a nyelv­vel (Se­bes­tyén 2003:10).
A si­ker­te­len­ség­ről én így ír­tam 2000-ben: A ki­sebb­ség nyelv­hasz­ná­la­tá­nak po­zi­tív irá­nyú „be­fo­lyá­so­lá­sá­ban” (már ami a szán­dé­kot il­le­ti) sem az egye­te­mi ok­ta­tás­ban, sem pe­dig nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő mun­kánk­kal nem ju­tunk öt­ről a hat­ra. Il­let­ve: nagy igye­ke­ze­tünk­ben egy­részt ar­ra néz­ve, hogy ma­gyar és nem ma­gyar sza­kos hall­ga­tó­ink nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­ja mi­nél ki­mű­vel­tebb le­gyen, s ugyan­ak­kor ne le­gyen torz, az­az kom­mu­ni­ka­tív kom­pe­ten­cia nél­kü­li, nin­cse­nek meg­győ­ző ered­mé­nye­ink. Más­részt a mu­ra­vi­dé­ki mé­di­á­ban vál­to­zó gya­ko­ri­ság­gal meg­je­le­nő nyelv­mű­ve­lő írá­sa­ink az ott élő ma­gya­rok egyes kö­re­it (el­ső­sor­ban az ér­tel­mi­sé­get) el­bi­zony­ta­la­ní­ta­ni lát­sza­nak; anya­nyelv­ük ugyan­is egy­faj­ta stigmatizációt már kény­te­len volt el­vi­sel­ni a szlo­vén­nal szem­ben. Sa­ját bő­rö­mön ta­pasz­tal­tam ot­ta­ni kö­zép­is­ko­lai kol­lé­gák­kal foly­ta­tott esz­me­cse­rék so­rán, hogy anya­nyelv­ük­nek, az­az a mu­ra­vi­dé­ki kon­tak­tus­vál­to­zat­nak egy má­so­dik, még­hoz­zá ma­gyar–ma­gyar meg­bé­lyeg­zé­sét sem ér­zé­keny nyel­vi tu­da­tuk, sem még ér­zé­ke­nyebb lel­kük, sem ér­tel­mük nem ké­pes el­vi­sel­ni. Hi­á­ba ér­ve­lünk, hogy „nem a hi­bá­zók, ha­nem a hi­bák el­len küz­dünk” (Ja­kab 1998:32), a be­szé­lő ter­mé­sze­te­sen azo­no­sít­ja ma­gát a hi­bá­val, s nem a hi­bát jegy­zi meg, ha­nem úgy ér­zi, má­sok, még­hoz­zá el­ső­sor­ban kí­vül­ál­lók be­le­gá­zol­tak nyel­vi és lel­ki vi­lá­gá­ba. Ter­mé­sze­tes re­ak­ció er­re a meg­sér­tő­dés, amely­ről azért is kell be­szél­nünk, mert túl­lé­pi le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nye­i­vel a pri­vát szfé­ra ha­tá­ra­it (Kolláth 2001:123–124).

Mik le­het­nek a ha­tás­ta­lan­ság okai?

El­ső­sor­ban az a tény, hogy a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés­re a „klas­­szi­kus vagy ha­gyo­má­nyos”, az­az egy­nyel­vű­sé­gi szem­lé­let volt jel­lem­ző, s ez ural­ko­dik még ma is. Egyet­ér­tek Ke­mény Gá­bor­ral: „a ma­gyar­or­szá­gi ma­gyar nyelv­mű­ve­lő­nek el­ső­sor­ban az a dol­ga, hogy az eb­ben az or­szág­ban élő ma­gya­rok­nak ad­jon nyelv­hasz­ná­la­ti ta­ná­cso­kat. Más or­szág­ban élő, va­la­mely ide­gen nyelv ál­lan­dó ha­tá­sá­nak ki­tett be­szé­lők­nek in­nen nyel­vi ta­ná­cso­kat ad­ni fö­löt­tébb ké­tes si­ke­rű vál­lal­ko­zás. Ezt leg­jobb rá­bíz­ni azok­ra a kol­lé­gá­ink­ra, akik az adott te­rü­le­ten él­nek” (Ke­mény 1998:70). De ez a gya­kor­lat­ban né­ha más­képp ala­kul. Er­re a mi pél­dánk na­gyon jó. Mi­ért a más­képp? A Mariborban mű­kö­dő/mű­kö­dött lek­to­rok, ven­dég­ta­ná­rok, va­la­men­­nyi­en ma­gyar­or­szá­gi­ak, s hely­ze­tük­nél fog­va be­le kell szól­ja­nak a nyelv­hasz­ná­lat­ba. Az il­le­tő nyel­vész szem­lé­le­te a meg­ha­tá­ro­zó, és ez nem min­dig egye­ne­sen ará­nyos a ki­sebb­sé­gi-több­sé­gi lét meg­kö­ve­tel­te va­ló­ság­gal.
Az­tán, vagy ép­pen ezért nem ve­szik/ves­­szük kel­lő­kép­pen fi­gye­lem­be azt a tényt, hogy a mai ma­gyar nyelv fő nyelv­vál­to­zat tí­pu­sai ki­bő­vül­tek. A köz­nyel­vi, a tár­sa­dal­mi és te­rü­le­ti vál­to­za­tok mel­lett ott van­nak (Pe­te Ist­ván 1983. évi szom­bat­he­lyi nyel­vész­kong­res­­szus­be­li elő­adá­sa óta [Pe­te 1988:779–789]) a te­rü­le­ti vál­to­za­tok sa­já­tos tí­pu­sa­i­ként az ál­la­mi vál­to­za­tok; ezek lé­tét ma már nem le­het két­ség­be von­ni, leg­fon­to­sabb jel­lem­zői a más ál­lam­hoz kö­tő­dé­sük, il­le­tő­leg a két­nyel­vű­ség­gel va­ló szo­ros ös­­sze­füg­gé­sük (Kiss 1995:75). Alap­ve­tő fon­tos­sá­gú­nak tar­tom azt a szem­lé­le­tet, amely nem tesz kü­lönb­sé­get a ma­gyar nyelv egyes vál­to­za­tai kö­zött, az­az nem stigmatizálja egyi­ket sem a má­sik vagy a töb­bi ro­vá­sá­ra és egy­ál­ta­lán. Nem tar­tom jár­ha­tó­nak azt az ed­dig gyak­ran járt utat, amely csak a nyelvjárásiasságokat te­kin­ti jó­nak, hasz­ná­lan­dó­nak, nyelv­meg­őr­ző­nek, egy­szó­val po­zi­tív és di­csé­ren­dő nyelv­hasz­ná­la­ti min­tá­nak, míg a kon­tak­tus­je­len­sé­ge­ket ide­gen, rossz, sok­szor a be­szé­lő ha­nyag­sá­gá­val, lus­ta­sá­gá­val, ér­dek­te­len­sé­gé­vel ma­gya­rá­zott, te­hát ke­rü­len­dő, ki­küsz­öbö­len­dő, ne­ga­tív nyel­vi meg­nyil­vá­nu­lás­nak (Bokor–Guttmann 1999:55–56; Var­ga 2003:24).

Nor­ma és kodifikáció – váz­la­tos érin­tés

A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar nyelv kon­tak­tus­vál­to­zó­i­nak ál­la­po­tát és moz­gá­sát, ezen ke­resz­tül a ma­gyar anya­nyel­vű be­szé­lők kon­tak­tu­sos­sá­gá­nak fo­kát nap­ja­ink­ban egy­re több tan­szé­ki (és más) em­pi­ri­kus vizs­gá­lat igyek­szik be­mu­tat­ni. Mind­ez se­gí­te­ne an­nak eg­zakt meg­ál­la­pí­tá­sá­ban, mely ele­mek és je­len­sé­gek tar­toz­ná­nak be­le a mu­ra­vi­dé­ki ál­la­mi vál­to­zat nor­má­já­ba. (Hogy le­het pl. eb­ben a kér­dés­ben meg­húz­ni az il­le­té­kes­ség ér­tel­mes és ér­de­mes ha­tá­rát a két disz­cip­lí­na kö­zött?) Eh­hez szol­gál­tat­hat­na egy kis friss ada­lé­kot a már em­lí­tett Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív is a ma­ga ta­nul­sá­ga­i­val. A nor­ma­tív­nak mu­tat­ko­zó je­len­sé­gek be­ke­rü­lé­se a ma­gyar nyelv szó­tá­ra­i­ba, ké­zi­köny­ve­i­be, te­hát bi­zo­nyos nyel­vi té­nyek meg­fe­le­lő tükröztetése6 egy­re ége­tőbb szük­ség­sze­rű­ség, több ok­ból is. A leg­fon­to­sabb ta­lán az eb­ből vagy ez után következ(het)ő kodifikáció le­he­tő­sé­ge. Ez a nyel­vi egy­sé­ge­sü­lést se­gí­te­né ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a Tri­a­non utá­ni nyel­vi kü­lön­fej­lő­dés kö­vet­kez­té­ben ki­ala­kult anya­nyel­vi nyelv­vál­to­za­tok­ban nem a pusz­tu­lás elő­jel­ét, ha­nem élet­ké­pes­sé­gük bi­zony­sá­gát kel­le­ne lát­nunk (Szil­ágyi N. 2002). És az sem el­ha­nya­gol­ha­tó szem­pont, hogy hoz­zá­já­rul­nánk a ma­gyar nyelv mu­ra­vi­dé­ki presz­tí­zsé­nek eme­lé­sé­hez – ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi kö­rök­ben egy­aránt. Hi­szen kodifikáció nél­kül a ma­gyar­or­szá­gi sztenderdtől va­ló el­té­ré­sek vá­lo­ga­tás nél­kül hi­bá­nak minősítőd(het)nek, ez­zel a ha­tá­ron tú­li nyelv­vál­to­za­tok még to­vább stigmatizálódnak.
A két­nyel­vű­ség­ben is el le­het – s vé­le­mé­nyem sze­rint a kodifikáció hi­á­nyá­ban el is kell – kü­lö­ní­te­ni a nyelv­he­lyes­sé­gi hi­bát a kon­tak­tus­je­len­ség­től. Csak az ún. egye­te­mes vál­to­zók (EV) ese­té­ben be­szé­lek nyelv­he­lyes­sé­gi hi­bá­ról, s a szociokulturális nor­má­nak meg­fe­le­lő­en csak ak­kor, ha az adott nor­má­tól va­ló el­té­rés nem az adott nor­má­nak meg­fe­le­lő kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­ben tör­té­nik (ha egy adott be­széd­szi­tu­á­ci­ó­ban nem az adott nyelv­vál­to­zat nor­má­ja ér­vé­nye­sül). A be­széd­szi­tu­á­ció hang­sú­lyo­zá­sá­val min­den­kép­pen el kí­vá­nom ke­rül­ni a je­len­ség meg­bé­lyeg­zé­sét, he­lyet­te a be­szé­lő több­kó­dú­sá­gá­nak fon­tos­sá­gát, szük­ség­sze­rű­ség­ét ál­lí­tom a kö­zép­pont­ba. Konk­rét pél­dá­val: ne­kem a for­má­lis szi­tu­á­ci­ók suksükölése, bár­men­­nyi­re el­ter­jedt nyel­vi je­len­ség­ről van is szó (Kont­ra 2003:131–145), az. A Mu­ra­vi­dék ja­vít­ja : javics­csa : javissa há­rom­ta­gú vál­to­zó­já­ban a fel­szó­lí­tó mó­dú alak­vál­to­zat­ok ki­je­len­tő ér­tel­mű hasz­ná­la­tát én ki­ja­ví­tom hall­ga­tó­im be­szé­dé­ben (és írá­sá­ban). Vi­szont ha a javissa-féle s-ező fel­szó­lí­tó mó­dú alak sze­re­pel a fel­szó­lí­tó mód he­lyén, azt csak az írott szö­veg­ben ki­fo­gá­so­lom (a he­lyes­írás preskriptív). A je­len­ség­ről, egye­te­mes vál­to­zó­ként, min­den mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő kö­tet­ben szó van, meg­íté­lé­se el­íté­lés.

Né­hány kon­tak­tus­vál­to­zó ál­la­po­ta a mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban

Az ed­di­gi vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­ből ki­tű­nik, hogy az ún. köz­vet­len iden­ti­tás­jel­zők sta­bi­lak. Ilyen pl. a Mu­ra­vi­dék föld­raj­zi név (akár­csak a Vaj­da­ság­ban a Vaj­da­ság). A mu­ra­vi­dé­ki ös­­szes lé­te­ző nyelv­vál­to­zat ugyan­is kö­vet­ke­ze­te­sen név­elő nél­kül hasz­nál­ja. Jól­le­het szám­ta­lan fó­ru­mon el­hang­zott már, s az in­kább le­író mint elő­író nyelv­mű­ve­lő írá­sok­ban is több­ször meg­je­lent a név­elős vál­to­zat sztenderd jel­le­gé­nek in­dok­lá­sa, mégsincs moz­gás a nyel­vi vál­to­zó hasz­ná­la­tá­ban. Ta­lán el­ső­sor­ban azért, ahogy ez hall­ga­tó­im és kol­lé­gá­im ma­gya­rá­za­tá­ból ki­tű­nik, mert ez a for­ma így az övék. Ez a szó azt a ré­gi­ót je­lö­li, ame­lyet ők ugyan lokalitásában nem ma­gyar­nak, ha­nem szlo­vén­nek érez­nek, vi­szont ez­zel vá­lik pon­to­san a sa­ját­juk­ká. En­nek az iden­ti­tás­nak nyel­vi ki­fe­je­ző­dé­se mu­tat­koz­hat meg a ha­tá­ro­zott név­elő hi­á­nyá­ban. Az ál­la­mi vál­to­zat nor­má­já­ba tar­to­zó kon­tak­tus­je­len­ség­ként ke­ze­lem.
A má­so­dik pél­dá­ban nyelv­mű­ve­lő mun­kánk „ha­té­kony­sá­ga” már lát­szik va­la­me­lyest: a -falu utó­ta­gú föld­raj­zi ne­vek –i kép­zős vál­to­za­ta ugyan­is a nyelv­hasz­ná­lat min­den szín­te­rén a -falusi vál­to­zat­ban élt a Mu­ra­vi­dé­ken pl. hosszúfalusi, völgyifalusi. Ma már az új­ság­ban szin­te ki­vé­tel nél­kül a sza­bá­lyos­nak el­fo­ga­dott hos­­szú­fa­lui tí­pu­sú vál­to­zat ol­vas­ha­tó. De ér­de­kes a je­len­ség fle­xi­bi­li­tá­sa a be­szélt nyelv­ben. Sa­ját ma­gam él­tem meg, hogy hi­va­ta­lo­san, te­hát egy ren­dez­vény meg­nyi­tá­sán az igaz­ga­tó a hos­­szú­fa­lui fa­lu­ott­hon­ban meg­je­lent ven­dé­ge­ket kö­szön­töt­te, majd két mon­dat­tal ké­sőbb sa­ját hosszúfalusi szár­ma­zá­sá­ról be­szélt (a be­széd­hely­zet és a té­ma ös­­sze­füg­gé­se a nyelv­vál­to­zat-vá­lasz­tás­sal). Itt a be­ideg­ző­dé­sen kí­vül az ér­zel­mi kö­tő­dést kell hang­sú­lyoz­nunk, ami­nek kö­vet­kez­té­ben a közmagyar sztenderd a pri­vát szfé­ra leg­mé­lyebb szint­je­in nem tud­ta „ki­kez­de­ni” a vál­to­za­tot. Az egyik eb­ben a kér­dés­ben érin­tett volt hall­ga­tóm így fo­gal­ma­zott kontaktusvátozatokkal fog­lal­ko­zó szak­dol­go­za­tá­ban: „Vé­le­mé­nyem sze­rint el kell fo­gad­nunk a -si kép­zős vál­to­za­tot (a meg­kér­de­zett kö­zép­is­ko­lás­ok 90 %-a tar­tot­ta ezt he­lyes­nek) – in­for­má­lis szi­tu­á­ci­ó­ban –, te­hát hagy­juk bé­ké­ben, mert úgy gon­do­lom, ez olyan, mint va­la­ki­nek a ne­ve. Én ed­dig úgy tud­tam, hogy völgyifalusi va­gyok, de most már csak a völgyifaluiakról ol­vas­ha­tok, il­let­ve hall­ha­tok. Úgy ér­zem, mint­ha lé­te­met von­nák két­ség­be” (Horvat 2001:45). A vál­to­zó sztenderd for­má­ját Var­ga vá­lasz­té­kos­nak, míg a kon­tak­tus­vál­to­za­tot né­pi­es­nek tart­ja. A je­len­ség meg­íté­lé­sé­nek ala­ku­lá­sá­ról így ír: „Ma­gyar­or­szá­gi kol­lé­gá­im fi­gyel­mez­tet­tek rá, hogy mai köz­nyel­vi kö­ve­tel­mény sze­rint nem jól mon­dom és írom eze­ket a kép­zett hely­ne­ve­ket. Az­óta ez meg­vál­to­zott” (Var­ga 2003:52).
Ezt a je­len­sé­get a Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív is vizs­gál­ta. 92%-os elő­for­du­lá­si ará­nyá­val ma­ga­san el­ső a vizs­gált je­len­sé­gek kon­tak­tu­sos­sá­ga szem­pont­já­ból. Normativitásához nem fér sem­mi két­ség.
A har­ma­dik ki­vá­lasz­tott je­len­ség, az emi­att : ez mi­att egye­te­mes ma­gyar vál­to­zó má­so­dik vál­to­za­ta Ma­gyar­or­szá­gon erő­sen stigmatizált. Hasz­ná­la­tá­ra, il­let­ve ke­rü­lé­sé­re tu­da­to­san oda­fi­gyel­nek. Ma már el­ső­sor­ban az is­ko­lá­zat­lan­ság fok­mé­rő­je­ként dur­va hi­bá­nak mi­nő­sít­te­tik, hasz­ná­ló­ját te­hát tár­sa­dal­mi és ér­tel­mi szem­pont­ból is azo­no­sít­ják és be­so­rol­ják (Ki­rály 1998:196). A Mu­ra­vi­dé­ken sok­kal gyak­rab­ban hasz­nál­ják, szin­te ál­ta­lá­nos­nak mond­ha­tó, s az is­ko­lá­zott­ság sem be­fo­lyá­sol­ja je­len­tős mér­ték­ben. Csak kül­ső stigmatizáció éri. A ko­ráb­bi, erő­sen meg­bé­lyeg­ző vé­le­mé­nyem (Kolláth 1994:13) an­­nyi­ban mó­do­sul, hogy in­for­má­lis szi­tu­á­ci­ók be­szélt nyelv­hasz­ná­la­tá­ba tar­to­zó­nak tu­dom és ér­zem. A ha­zai ma­gyar­ban ez ter­mé­sze­te­sen egy­ér­tel­mű­en ke­rü­len­dő nyelv­he­lyes­sé­gi hi­ba, de a Mu­ra­vi­dé­ken is ke­mény regionalitás (Bokor–Guttmann 1999:69).
A morfoszintaktikai kon­tak­tus­vál­to­zók meg­lét­ét több­nyi­re a be­szé­lők fi­gyel­met­len­sé­gé­vel vagy a kül­ső (idegen)7 nyel­vi ha­tás­sal ma­gya­ráz­zák. Az olaj­jal fűt : olaj­ra fűt, gi­tá­ron ját­szik (gi­tá­ro­zik) : gi­tár­ra ját­szik, elem­mel mű­kö­dik : elem­re mű­kö­dik, epé­vel ope­rál : epé­re ope­rál, kö­zép­is­ko­lá­ban ta­nít : kö­zép­is­ko­lán ta­nít, né­met­ből vizs­gá­zik : né­met­nél vizs­gá­zik, alap­for­rá­sul szol­gál : alap­for­rás­nak szol­gál, gaz­da­gabb ha­zai ki­fe­je­zé­sek­ben : gaz­da­gabb ha­zai ki­fe­je­zé­sek­kel, be­ül­tem egy ma­ni­kűr­re : be­ül­tem egy ma­ni­kűr­höz vál­to­zók kon­tak­tus­vál­to­za­ta­it egy­ér­tel­mű­en hely­te­len­nek íté­li meg a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő szak­iro­da­lom (Bokor–Guttmann 1999:71–72). Okát ab­ban lát­ja, hogy a szó­ban for­gó rag­hasz­ná­la­to­kat sem a nyelv tör­té­ne­te, sem az igé­nyes, nyel­vi­leg is­ko­lá­zott em­be­rek nyelv­hasz­ná­la­ta nem iga­zol­ja. A kö­zép­is­ko­lás­ok nyelv­hasz­ná­la­tá­ban 56,1%-os a je­len­ség ará­nya, elég ma­gas­nak mond­ha­tó. Sta­bil kon­tak­tus­je­len­sé­gek­ként – a ta­pasz­ta­la­tok alap­ján – vé­le­mé­nyem sze­rint az ál­la­mi vál­to­zat nor­má­já­nak te­kint­he­tők.
A sort szin­te a vég­te­len­sé­gig foly­tat­hat­nánk to­vább mind a je­len­sé­gek fel­so­ro­lá­sá­ban, mind pe­dig hol erős, hol erő­sebb stigmatizációjuk fel­tá­rá­sá­ban. Né­hány ál­lam­nyel­vi ere­de­tű köl­csön­szó stá­tu­szá­nak be­mu­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zom még. Meg­íté­lé­sük ha­son­ló az elő­ző­­ké­hez: „ne­héz meg­bé­kél­ni ve­lük, mert az egy­sé­ges köz- és iro­dal­mi nyelv­ben nem él­nek, a ma­gyar nor­má­nak nem ele­mei. El tu­dom kép­zel­ni azon­ban, hogy a szó­ban for­gó ré­gió nor­má­ja­ként egy­szer majd el­fo­gad­ja, szen­te­sí­ti őket a nyelv­szo­kás” (Bokor–Guttmann 1999:102).
A Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív köz­vet­len, il­le­tő­leg je­len­tés­be­li köl­csön­sza­vai nagy fo­kú kon­tak­tu­sos­sá­got mu­tat­nak. A vál­to­zók ese­té­ben a zá­ró­jel­ben lé­vő szá­za­lék a má­so­dik, te­hát a kon­tak­tus­vál­to­zat hasz­ná­la­tá­nak gya­ko­ri­sá­gát mu­tat­ja az adott po­pu­lá­ci­ó­ban. la­kó­tömb : blokk (92,5%), tö­meg : guzsva (80,0%), re­kesz : gájba (75,5%), jég­krém : lucs­ka (72,5%), be­teg­sza­bad­ság : bolnisko (72,5%), or­vo­si be­uta­ló : napotnica (70,0%), rend­szám : re­giszt­rá­ció (67,5%), iz­gul : tremája van (50,0%), sze­mé­lyi iga­zol­vány : oszébna (50,0%), már­kás nad­rág : fir­más nad­rág (35,5%). (A he­lyes­írá­si el­len­őr­ző prog­ram nem húz­ta alá a lucs­ka, a re­giszt­rá­ció és a fir­más sza­va­kat, a lucs­ka érin­tet­le­nül ha­gyá­sát nem ér­tem, de örü­lök ne­ki.) Jól­le­het ezek­ből az ada­tok­ból mes­­sze­me­nő kö­vet­kez­te­té­sek le­vo­ná­sa hi­ba (nem nyelv­he­lyes­sé­gi) len­ne, az ada­tok még­is tá­jé­koz­tat­nak ben­nün­ket a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­hasz­ná­lat egy sze­le­té­ről. Az 50%-nál ma­ga­sabb elő­for­du­lá­sú vál­to­zók már nor­ma­tív­nak te­kint­he­tők, de hang­sú­lyoz­nom kell: pon­tos stá­tu­szuk meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz to­váb­bi vizs­gá­la­tok szük­sé­ge­sek.

Ös­­szeg­zés he­lyett (ki­eme­lé­sek nél­kül)

A ha­tá­ron tú­li kon­tak­tus­vál­to­za­tok­ban elő­for­du­ló nem egye­te­mes ma­gyar sztenderd ele­mek, az­az a kon­tak­tus­nyelv ha­tá­sá­ra ke­let­ke­zett köz­vet­len és köz­ve­tett kon­tak­tus­je­len­sé­gek meg­íté­lé­se, sztenderdizációja, majd kodifikációja több té­nye­ző­től füg­gő, vi­szony­lag bo­nyo­lult fo­lya­mat. Nem le­het ró­la ele­get, ép­pen ezért mi­nél töb­bet kell ró­la be­szél­ni. Na­gyon fon­tos, hogy a kü­lön­bö­ző nyel­vi-nyelv­hasz­ná­la­ti je­len­sé­gek meg­fe­le­lő hely­re ke­rül­je­nek az adott ki­sebb­sé­gi nyelvváltozat(ok) rend­sze­ré­ben, és ez­zel a nyelv­hasz­ná­lók nyel­vi tu­da­tá­ban. A ki­sebb­sé­gi kö­zös­sé­gek, így a Mu­ra­vi­dék ma­gyar­sá­ga csak ak­kor tud és akar anya­nyel­vén is él­ni, ha egy­részt ab­ban a hi­té­ben kap nyel­vész­től és má­sok­tól iga­zo­lást, hogy anya­nyelv­vál­to­za­ta ép­pen olyan ér­té­kű, nem ros­­szabb, mint az anya­or­szág­be­li, csak hely­ze­té­ből adó­dó­an ter­mé­szet­sze­rű­en más. Más­részt pe­dig azt tu­da­to­sí­tó­dik ben­nük, hogy az egyes kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­ze­tek kö­zött óri­á­si kü­lönb­sé­gek van­nak má­sutt is, nyelv­től, or­szág­tól füg­get­le­nül, ame­lye­ket nyel­vi sí­kon is, vagy így el­ső­sor­ban el le­het és el is kell kü­lö­ní­te­ni egy­más­tól. Ez a be­szé­lő ol­da­lá­ról a két­nyel­vű­sé­gen be­lü­li anya­nyel­vi ket­tős- vagy többesnyelvűsödést je­len­te­né az anya­nyelv vo­nat­ko­zá­sá­ban. Ez­zel meg­te­rem­tőd­het a min­den ol­da­lú nyel­vi ver­seny­ké­pes­ség, ami nél­kül ma már el­kép­zel­he­tet­len a lé­te­zés.
A dön­té­sek, a ha­tá­ron tú­li nyelv­vál­to­za­tok meg­ma­ra­dá­sá­hoz, fej­lő­dé­sé­hez szük­sé­ges nem túl­zó szem­lé­let­vál­tá­sok, eset­le­ges egész­sé­ges komp­ro­mis­­szum­kész­sé­gek nagy­ban meg­ha­tá­roz­zák a ma­gyar nyelv­tu­do­mány jö­vő­jét. El­in­dít­hat­ják, il­let­ve kö­vet­ke­ze­te­sen foly­tat­hat­ják azo­kat a konk­rét fo­lya­ma­to­kat – el­ső­sor­ban a le­xi­ko­ló­gia és a le­xi­kog­rá­fia te­rü­le­tén –, ame­lyek­ről már be­szél­tünk. Úgy gon­do­lom, az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zó, az­az Pa­lást nem csak té­ma­fel­ve­té­sé­vel ját­szik eb­ben a nyel­vi sors­ese­mény-idő­szak­ban na­gyon fon­tos sze­re­pet.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Ba­lázs Gé­za: A mé­dia nyel­vi nor­má­ja. Nyr., 124. évf., 10. sz., 2000.
Ba­lázs Géza–A. Jászó Anna–Koltói Ádám (szerk.): Él­te­tő anya­nyel­vünk. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó, 2000.
Ba­lázs Gé­za: Nyelv­men­tés vagy nyelv­áru­lás? MNy., 97. évf., 2000, 228–237. p.
Bo­kor Jó­zsef: A ma­gyar nyelv és hasz­ná­la­ta a szlo­vé­ni­ai Mu­ra­vi­dé­ken az ez­red­for­du­ló kü­szö­bén. MNy., 2001, 34–52. p.
Bo­kor József–Guttmann Mik­lós: A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság anya­nyel­vé­ért. Ba­logh és Tár­sa Kft. Szom­bat­hely. Szom­bat­hely–Ma­ri­bor, 1999.
Göncz La­jos: A ma­gyar nyelv Ju­go­szlá­vi­á­ban (Vaj­da­ság­ban). Budapest–Újvidék, Osiris Ki­adó–Fo­rum Könyv­ki­adó–MTA Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Mű­hely, 1999.
Grétsy László–Kovalovszky Mik­lós (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1983.
Guttmann Mik­lós (szerk.): Anya­nyel­vün­kért. Murska Sobota, Pomurska založba, 1983.
Horvat La­u­ra: (Kontaktus)nyelv-használat a lendvai Két­nyel­vű Kö­zép­is­ko­la di­ák­jai kö­ré­ben. Szak­dol­go­zat. Maribor, 2001.
Ja­kab Ist­ván: A szlo­vák ha­tás és a töb­bi. In: Nyelv­men­tés vagy nyelv­áru­lás? Szerk.: Kont­ra Miklós–Saly No­é­mi. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 1998, 23–33. p.
Ke­mény Gá­bor (szerk.): Nor­ma­tu­dat – nyel­vi nor­ma. Lingvistica Series A, Studia et Dissertationes 8. Bu­da­pest, MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, 1992.
Ke­mény Gá­bor: Mi sem akar­juk „le­vá­lasz­ta­ni” azt az öt­mil­lió ma­gyart! Válasz(ok) Kont­ra Mik­lós­nak. 1998. In: Nyelv és tár­sa­da­lom a rendszerváltáskori Ma­gyar­or­szá­gon. Szerk.: Kont­ra Mik­lós. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2003, 69–73. p.
Ki­rály At­ti­la: Tud­nák én ez mel­lett mást is mon­da­ni – vál­to­zás a vál­to­zók meg­íté­lé­sé­ben. In: Nyel­vi vál­to­zó – nyel­vi vál­to­zás. Szerk.: Sán­dor Klá­ra. Sze­ged, JGYF Ki­adó, 1998, 189–202. p.
Kiefer Fe­renc (szerk.): A ma­gyar nyelv ké­zi­köny­ve. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 2003.
Kiss Je­nő (szerk.): Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2001.
Kiss Je­nő: Tár­sa­da­lom és nyelv­hasz­ná­lat. Bu­da­pest, Nem­ze­ti Tan­könyv­ki­adó, 1995.
Kolláth An­na: Ada­lé­kok a nyelv­já­rás vál­to­zá­sá­hoz és a nyel­vi vi­sel­ke­dés­hez Rum­ban. MNy., 81., 1985, 221–228. p.
Kolláth An­na: A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság kód­vál­tá­sá­hoz – a má­sod­la­gos nyel­vi szo­ci­a­li­zá­ció kü­lön­bö­ző fo­ko­za­ta­in. Ta­nul­má­nyok. 11. Élő­nyel­vi Kon­fe­ren­cia. Új­vi­dék, 2001. 123–129. p.
Kolláth An­na: A ma­gyar nyelv je­le­ne és jö­vő­je Szlo­vé­ni­á­ban. Ki­sebb­ség­ku­ta­tás, 13. sz., 2004. 229–236. p.
Kont­ra Mik­lós (szerk.): Nyelv és tár­sa­da­lom a rendszerváltáskori Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2003.
Kont­ra Miklós–Saly No­é­mi (szerk.): Nyelv­men­tés vagy nyelv­áru­lás? Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 1998.
Laczkó Krisz­ti­na–Már­ton­fi At­ti­la: He­lyes­írás. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2004.
Lanstyák Ist­ván: A Ma­gyar ér­tel­me­ző ké­zi­szó­tár a nyelv­he­lyes­ség fog­sá­gá­ban. Nyr., 127. sz., 2003, 370–388. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la: Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó, 2002.
Mol­nár Zol­tán Mik­lós: Nyelv és nem­ze­ti­ség. A BDTF és a Maribori Egye­tem Pe­da­gó­gi­ai Ka­ra kö­zös ki­ad­vá­nya. Ma­ri­bor–Szom­bat­hely, 1993.
Nádasdy Ádám: Mi a baj a nyelv­mű­ve­lés­sel? Nép­sza­bad­ság, 2002. má­jus 18., 30–31. p.
Pén­tek Já­nos: Stá­tus, presz­tízs, at­ti­tűd és a ki­sebb­sé­gi nyelv­vál­to­za­tok ér­té­ke­lé­se. In: Pén­tek Já­nos–Be­nő At­ti­la: Nyel­vi kap­cso­la­tok, nyel­vi do­mi­nan­ci­ák az er­dé­lyi ré­gi­ó­ban. Ko­lozs­vár, 2003, 32–39. p.
Pe­te Ist­ván: A ma­gyar nyelv ál­la­mi vál­to­za­tai. In: A ma­gyar nyelv ré­teg­ző­dé­se. Szerk.: Kiss Je­nő és Szűts Lász­ló. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1988, 779–789. p.
Sán­dor Klá­ra (szerk.): Nyel­vi vál­to­zó – nyel­vi vál­to­zás. Sze­ged, JGYF Ki­adó, 1998.
Sán­dor Klá­ra (szerk.): Nyelv, nyel­vi jo­gok, ok­ta­tás. Sze­ged, JGYF Ki­adó, 2002.
Se­bes­tyén Ár­pád: Nyelv­újí­tás, nyelv­he­lyes­ség. Deb­re­ce­ni Szem­le, 2003, 3–12. p.
Szil­ágyi Nagy Sán­dor: A ma­gyar nyelv a Ma­gyar­or­szág­gal szom­szé­dos or­szá­gok­ban. www2.mta.hu/nytud/szilagyi.rtf
Tolcsvai Nagy Gá­bor (szerk.): Nyel­vi fo­gal­mak kisszótára. Bu­da­pest, Ko­ro­na Ki­adó, 2000.
Dr. Var­ga Jó­zsef: Mond­juk, ír­juk hetésiesen? Bu­da­pest, Krúdy Gyu­la Iro­dal­mi Kör, 2003.

Az aláb­bi ta­nul­mány Kle­bel­sberg Kunó mun­kás­sá­gá­nak egyet­len sze­le­té­vel, az ál­ta­la ala­pí­tott kül­föl­di kul­tú­rin­té­ze­tek­kel fog­lal­ko­zik, anél­kül az igény nél­kül, hogy a Col­le­gi­u­mok ala­pí­tá­sá­nak és mű­kö­dé­sé­nek komp­lex ös­­sze­füg­gé­se­it föl­tár­ná. Egész pon­to­san azo­kat a Klebelsberg-dokumentumokat (le­ve­le­ket, fo­gal­maz­vá­nyo­kat) te­kin­ti át, ame­lyek az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár­ban gon­do­zott Klebelsberg-féle ha­gya­ték­ban a kül­föl­di kul­tú­rin­té­ze­tek­kel kap­cso­lat­ban találhatók.1

Kle­bel­sberg Kunó gróf (1875. no­vem­ber 13., Magy­ar­péc­ska – 1932. ok­tó­ber 11., Bu­da­pest) a két vi­lág­há­bo­rú köz­ti ma­gyar po­li­ti­kai élet je­len­tős sze­mé­lyi­sé­ge volt, akit a tör­té­net­tu­do­mány fő­ként 1922–1931 kö­zött be­töl­tött prog­res­­szív kul­tusz­mi­nisz­ter­sé­ge mi­att tart nagy­ra. Kle­bel­sberg Beth­len Ist­ván 1921-es kor­má­nyá­ban előbb bel­ügy­mi­nisz­ter, majd a kor­mány át­szer­ve­zé­se­kor 1922. jú­ni­us 18-án val­lás- és köz­ok­ta­tá­si mi­nisz­ter lett, s ezt a hi­va­talt töl­töt­te be egé­szen Beth­len 1931. au­gusz­tu­si le­mon­dá­sá­ig. Ki­lenc­év­nyi kul­tusz­mi­nisz­ter­sé­ge alatt ne­vé­hez – szá­mos egyéb köz­ok­ta­tást és tu­do­má­nyos éle­tet érin­tő re­form mel­lett – há­rom na­gyobb és több ki­sebb kül­föl­di ma­gyar kul­tú­rin­té­zet ala­pí­tá­sa fű­ző­dik. Bécs­ben, Ber­lin­ben és Ró­má­ban Col­le­gi­um Hungaricumot, Pá­rizs­ban, Lon­don­ban és Genf­ben ta­nul­má­nyi köz­pon­tot („ösztöndíjállomásokat”), Var­só­ban pe­dig Ma­gyar In­té­ze­tet ala­pí­tott. A tör­vé­nyi hát­te­ret az 1927. jú­li­us 3-án élet­be lé­pett, a kül­föl­di ma­gyar in­té­ze­tek­ről és a nem­ze­ti mű­velt­ség cél­ját szol­gá­ló ösz­tön­díj­rend­szer­ről szó­ló 1927:XIII. tör­vény­cikk je­len­tet­te, mely­nek ér­tel­mé­ben az in­té­ze­tek tu­do­má­nyos ku­ta­tó in­té­zet­ből, mű­vé­sze­ti in­té­zet­ből és fő­is­ko­lai kol­lé­gi­um­ból áll­tak, a hoz­zá­juk tar­to­zó ösz­tön­dí­ja­kat pe­dig az ugyan­ab­ban az év­ben lét­re­ho­zott Or­szá­gos Ösz­tön­díj­ta­nács ko­or­di­nál­ta Doma­novsz­ky Sán­dor ve­ze­té­sé­vel.
Kle­bel­sberg pri­o­ri­tás­ként ke­zel­te, hogy a ma­gyar kul­tú­ra ál­lan­dó kap­cso­lat­ban le­gyen más or­szá­gok kul­tú­rá­já­val, hogy azok mö­gött ne ma­rad­jon le. Ez al­kot­ta in­té­zet­ala­pí­tá­sa­i­nak el­vi alap­ját. Össz­hang­ban az Eu­ró­pá­ban a hú­szas évek­ben ta­pasz­tal­ha­tó in­ten­zív kul­tu­rá­lis ver­sen­gés­sel, prog­ram­já­nak ki­vál­tó oka­it a mi­nisz­ter ek­ként fo­gal­maz­ta meg: „Rettenetes vol­na le­kés­ni ar­ról a gyors­vo­nat­ról, ame­lyen Eu­ró­pa nem­ze­tei ro­bog­nak elő­re egy ma még be­lát­ha­tat­lan fej­lő­dés hi­he­tet­len tá­vol­sá­gai fe­lé” (Élet­utunk 1992:63). Kle­bel­sberg el­kép­ze­lé­sei jól il­lesz­ked­tek a Beth­len-kor­mány ter­ve­i­be, nem­csak for­mai szem­pont­ból, hogy ti. mi­nisz­te­ri kon­cep­ci­ó­ja az egész kor­mányt érin­tő me­rev geo­po­li­ti­kai kor­lá­tok kö­zé volt szo­rít­va, ha­nem tar­tal­mi te­kin­tet­ben is, amen­­nyi­ben a kul­túr­po­li­ti­ka az or­szág el­szi­ge­telt­sé­gét (is) volt hi­va­tott csök­ken­te­ni. En­nek meg­fe­le­lő­en a kül­föl­di in­té­ze­tek hely­szí­né­nek ki­vá­lasz­tá­sa trend­sze­rű je­len­sé­get mu­tat. Szé­le­sebb ér­te­lem­ben utal a Tri­a­non utá­ni ma­gyar kül­po­li­ti­ka fő irá­nya­i­ra, szű­keb­ben pe­dig egyet­len szeg­mens – kul­tú­ra és tu­do­mány – te­rén azt jel­zi, mely or­szá­gok­ra te­kin­tett a ko­ra­be­li po­li­ti­kai re­zsim mint mérv­adó, be­fo­lyá­sos kul­tú­rák­ra. Nem vé­let­len, hogy a há­rom Col­le­gi­um hely­szí­ne (Bécs, Ber­lin, Ró­ma) meg­egye­zik a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött nem­zet­kö­zi izo­lá­ci­ó­ba kénys­ze­rí­tett Ma­gyar Ki­rály­ság leg­főbb kül­po­li­ti­kai part­ner­or­szá­ga­i­val, az­zal a két-há­rom or­szág­gal, ame­lyek­re Ma­gyar­or­szág leg­in­kább szá­mít­ha­tott a ha­tár­re­ví­zió meg­va­ló­sí­tá­sá­ban. Hogy men­­nyi­re él­vez­te Kle­bel­sberg a kor­mány­fő stra­té­gi­ai tá­mo­ga­tá­sát, mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint az az anya­gi nagy­vo­na­lú­ság, ahogy Kle­bel­s­berg mi­nisz­té­ri­u­mát ki­emelt költ­ség­ve­tés­sel lát­ta el a Beth­len-kor­mány. Or­mos Márai ada­ta sze­rint a val­lás- és köz­ok­ta­tá­si tár­ca 1925-től rend­sze­re­sen az (össz)kiadási té­te­lek 9–10%-ával gaz­dál­ko­dott (Or­mos 1998:115), ami még ak­kor is je­len­tős, ha a nép­is­ko­lai, egye­te­mi, fe­le­ke­ze­ti stb. ügyek­re for­dí­tott pén­zek mel­lett a kül­föl­di in­té­ze­tek­re for­dí­tott pénz csu­pán a tár­ca költ­ség­ve­tés­ének kis ré­szét tet­te ki.2 A ki­emelt költ­ség­ve­tés­sel egy idő­ben ér­de­mes ar­ra is föl­fi­gyel­ni, hogy a kul­tusz­mi­nisz­ter ver­bá­li­san is igye­ke­zett nö­vel­ni tár­cá­ja fon­tos­sá­gát, ami­re a pub­li­cisz­ti­ká­já­ban és szó­no­ki be­szé­de­i­ben elő­for­du­ló gya­ko­ri mili­táns ki­fe­je­zé­sek utal­nak. Akár ál­ta­lá­ban szólt a mi­nő­sé­gi ma­gyar kul­tú­rá­ról: „A ma­gyar nem­zet­nek tisz­tá­ban kell len­ni az­zal a tra­gi­kus igaz­ság­gal, hogy­ha a mű­ve­lő­dé­si ver­seny­ben alul­ma­ra­dunk, […] ak­kor vesz­ve len­nénk, mert le­fegy­ver­zet­ten, nyi­tott ha­tá­rok­kal üd­vöt a leg­kö­ze­leb­bi jö­vő­ben más­tól is alig vár­ha­tunk, mint er­köl­csi és szel­le­mi erőnk­től” (Pes­ti Nap­ló, 1926. au­gusz­tus 25.), akár a Col­le­gi­u­mok­ban ne­ve­len­dő ge­ne­rá­ci­ók­ról: „Vezérkart akart ne­vel­ni nem­ze­té­nek azok­ból, akik a leg­jobb ki­kép­zés­ben ré­sze­sül­tek, nyel­vet ta­nul­tak, és el­sa­já­tí­tot­ták az eu­ró­pai mo­dort” (Élet­utunk 1992:58), rend­sze­rint ka­to­nai ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nált, és ta­lán az sem vé­let­len, hogy Kle­bel­sberg jel­sza­va a ma­gyar kul­tú­ra fon­tos­sá­gá­ról – „A kul­tusz­mi­nisz­té­ri­um a mi hon­vé­del­mi minisztériumunk”3 – szin­te szál­ló­igé­vé vált. A kul­tusz­mi­nisz­ter csak­is ez­zel a po­li­ti­kai hát­tér­rel és ki­emelt költég­ve­tés­sel te­het­te meg, hogy a Col­le­gi­u­mok ré­szé­re drá­ga épü­le­te­ket vá­sá­rol­jon: Ró­má­ban a Palaz­zo Falconierit, Bécs­ben a Ma­gyar Ne­me­si Test­őr­ség Fis­cher von Erlach ál­tal épí­tett egy­ko­ri pa­lo­tá­ját, Ber­lin­ben pe­dig egy ma­gán­pa­lo­tát – amit ter­mé­sze­te­sen (már­mint a köl­te­ke­zést) a ko­ra­be­li saj­tó szám­ta­las­zor a fe­jé­re is ol­va­sott.
A po­li­ti­kai cé­lok mel­lett Kle­bel­sberg má­sik fő mo­ti­vá­ci­ó­ja a kül­föl­di in­té­ze­tek ala­pí­tá­sá­ra sze­mé­lyes él­mény­ből és meg­győ­ző­dés­ből fa­kadt. Mint if­jú en­tel­lek­tü­el sze­mé­lye­sen tapasztalta4, mi­lyen nagy le­he­tő­sé­get je­lent egy-egy kül­föl­di tar­tóz­ko­dás a fi­a­tal ma­gyar szak­em­be­rek­nek kul­tu­rá­lis-tu­do­má­nyos ho­ri­zont­juk tá­gí­tá­sá­ra, hoz­zá­já­rul­va egy­ben ha­zá­juk szel­le­mi fel­vi­rág­zá­sá­hoz is. Ahogy ha­lá­la után egyik mél­ta­tó­ja, Doma­novsz­ky Sán­dor fo­gal­ma­zott: a Kle­bel­sberg ala­pí­tot­ta in­té­ze­tek „az if­jú­ság kül­föl­di ta­nul­má­nya­in kí­vül a ma­gyar kul­tu­rá­lis fel­vi­lá­go­sí­tás­nak is je­len­tős tényezői”5 vol­tak. Beth­len kul­tusz­mi­nisz­ter­ének ha­tá­ro­zott szán­dé­ka volt, hogy a kül­föl­di in­téz­mé­nyek a fi­a­tal, fel­tö­rek­vő és dön­tő­en hu­mán irá­nyult­sá­gú szak­ér­tel­mi­ség­nek meg­fe­le­lő fel­té­te­le­ket nyújt­sa­nak, il­let­ve hogy szo­ci­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben az ösz­tön­dí­jak­ra ki­vá­lasz­tot­tak a kö­zép­osz­tály­be­li ma­gyar mű­velt nem­ze­ti ér­tel­mi­ség so­ra­it gya­ra­pít­sák.

A kül­föl­di kul­tú­rin­té­ze­tek kö­zül el­ső­ként a bé­csi Col­le­gi­um Hun­ga­ri­cum kezd­te meg mű­kö­dé­sét 1924. szep­tem­ber 17-én a Márai Te­ré­zia-fé­le Ma­gyar Ne­me­si Test­őr­ség egy­ko­ri pa­lo­tá­já­ban. Kle­bel­sberg szán­dé­kai sze­rint ki­emelt fel­ada­ta volt a Bécs­ben ta­lál­ha­tó nagy szá­mú ma­gyar könyv­tá­ri és le­vél­tá­ri tu­do­má­nyos anyag fel­gyűj­té­se és pub­li­ká­lá­sa. Úgy tű­nik, időn­ként kri­ti­ku­san te­kin­tett a bé­csi in­téz­mény mű­kö­dé­sé­re, mert egy Kár­olyi Ár­pád­hoz, a bé­csi ál­la­mi le­vél­tár igaz­ga­tó­já­hoz írott le­ve­lé­ben – mi­u­tán ko­ráb­ban mél­tat­ta Eckhardt Fe­renc és Szekfű Gyu­la szak­ava­tott le­vél­tá­ro­si mun­ká­ját – ezt ír­ta: „A bé­csi in­té­zet dol­gá­ban és ál­ta­lá­ban his­to­ri­ku­sa­ink mun­kás­sá­ga dol­gá­ban az ag­gaszt, hogy tör­té­né­sze­ink […] vis­­sza­szök­nek a ré­geb­bi szá­za­dok­ba s nem va­gyok ké­pes […] rá­vin­ni [őket, V. B.] ar­ra, hogy a XIX. szá­zad tör­té­ne­té­vel fog­lal­koz­za­nak. En­nek a do­log­nak a vé­ge majd az lesz, hogy míg mi ré­gi idők má­sod­ran­gú kér­dé­se­in pe­pe­cse­lünk, ad­dig ma­gyar zsi­dók meg oszt­rák és né­met tu­dó­sok majd a XIX. szá­zad leg­ér­de­ke­sebb anya­gát pub­li­kál­ják s ne­künk csak szá­raz cson­tok maradnak”.6 Kle­bel­sberg ki­fa­ka­dá­sát rész­ben ma­gya­ráz­za egy ko­ráb­bi le­vél, amely­ben Kle­bel­sberg egyik be­szé­de kap­csán Kor­nis Gyu­la (a le­vél írá­sá­nak ide­jén Kle­bel­sberg ál­lam­tit­ká­ra) utal ar­ra, mi­lyen ér­te­lem­ben tar­tot­ta Kle­bel­sberg lé­nye­ges­nek a XIX. szá­zad­dal va­ló his­to­ri­ku­si fog­lal­ko­zást: „…kiemeljem a beszédedből […], mely a leg­job­ban meg­ra­gad­ta […] lel­ke­met: azt a ne­mes bá­tor­sá­got, mel­­lyel az ahis­to­ri­kus és ana­ti­o­na­lis ra­di­ka­liz­mus os­to­ro­zod, mely­nek leg­főbb el­len­sé­ge a tör­té­ne­ti ér­zék tu­da­tos po­zi­tív ápolása”.7 Kle­bel­sberg mé­lyen hit­te, hogy le­het­sé­ges a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­ből ta­nul­sá­go­kat le­von­ni, s nem­ze­ti te­kin­tet­ben szá­má­ra a re­form­kor szá­mí­tott kö­ve­ten­dő pél­dá­nak – nem vé­let­len pél­dá­ul, hogy az ő ide­je alatt ik­tat­ták tör­vény­be már­ci­us 15-e nem­ze­ti ün­ne­pi stá­tu­sát. Ugyan­ak­kor vi­szont ke­mé­nyen el­uta­sí­tot­ta a bal­ol­da­li-kom­mu­nis­ta ana­ci­o­na­lis­ta nemzetszemlélelet, ame­lyet egy­ben mul­ti­na­ci­o­ná­lis­nak és ahis­to­ri­kus­nak, de leg­alább­is egys­zem­pon­tú­an eko­his­to­ri­kus­nak tar­tott, s ami­nek jel­le­gét mi­nisz­ter­sé­ge előtt sze­mé­lye­sen is ta­pasz­tal­ta.

A kül­föl­di ál­lo­más­he­lyek kö­zött több ok­ból is ki­emelt sze­re­pe volt Ber­lin­nek. Egy­rész Ma­gyar­or­szág nem­zet­kö­zi irá­nyult­sá­ga okán („Magammal fo­gom vin­ni a ma­gyar nem­zet nagy­ra­be­csü­lés­ét a ha­tal­mas né­met nép iránt, amely­nek a sors vál­to­zá­sai mit sem von­tak le vi­lág­tör­té­nel­mi nagyságából”– ír­ja né­met tár­ca­ve­ze­tő kol­lé­gá­já­nak egy 1925-ös lá­to­ga­tá­sa előtt8), más­részt ter­mé­sze­te­sen Ber­lin­nek a hú­szas évek­ben be­töl­tött eu­ró­pai kul­túr­cen­trum jel­le­ge mi­att. A Col­le­gi­um egy, a ma­gyar ál­lam ál­tal Ber­lin Dah­lem vá­ros­rész­ében vá­sá­rolt vil­lá­ban kezd­te meg működését9, és Kle­bel­sberg va­la­mi­kor 1925 vé­gén vagy 1926 ele­jén kö­szön­te meg Carl Hei­nrich Bec­ker po­rosz kul­tusz­mi­nisz­ter­nek, hogy „lehetővé tet­te ne­künk Dah­lem­ben Col­le­gi­um Hun­ga­ri­cum építését”10. Az épü­le­tet min­den bi­zon­­nyal át kel­lett épí­te­ni, mert egy nem sok­kal ezu­tá­ni le­vél­ben (ta­lán 1926 ele­jén) Kle­bel­sberg szó­ba hoz­ta óha­ját: „Szeretném, hogy­ha már ko­ra ta­vas­­szal megez­dhet­ném az építkezést”.11 Kle­bel­s­berg meg­le­he­tő­sen ki­ter­jedt le­ve­le­zést foly­ta­tott Beckerrel, aki nem­csak a meg­fe­le­lő épü­let ki­vá­lasz­tá­sá­ban nyúj­tott se­gít­sé­get, ha­nem sze­mé­lyes aján­dék­ként be­ren­dez­te a nagy­sza­lont (Élet­utunk 1992:44), Kle­bel­sberg pe­dig – ta­lán vi­szon­zás­kép­pen – 1926 ta­va­szán terv­be vet­te, hogy Ma­gyar­or­szág­ra hív­ja a po­rosz kul­tusz­mi­nisz­tert: „Beckert Bécs­ben vár­nám, ahol az oszt­rá­kok ér­zé­keny­sé­gé­nek kimé­lé­se vé­gett mind­ket­ten inkon­gni­tó­ban len­nénk […] Más­nap együtt jön­nénk […] gyor­svo­na­tal […] Ko­má­ro­mig, mert Bécs­től Ko­má­ro­mig a du­nai út […] egy­han­gú. Ko­má­rom­ban vár­na a Zsó­fia ha­jó […], mely­re meg­hív­nám a ma­gyar szel­le­mi élet kiválóságait”.12 A má­sik sze­mély, aki­vel Kle­bel­sberg Ber­lin­ből gya­ko­ri le­ve­le­zés­ben állt, az in­té­zet igaz­ga­tó­ja, Grag­ger Ró­bert volt.13 A mi­nisz­ter ma­xi­má­li­san egyet­ér­tett Grag­ger­rel ab­ban, hogy a Col­le­gi­um­nak ún. gra­du­a­te coll­ege-ként, az­az tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok hát­tér­in­téz­mé­nye­ként kell mű­köd­nie, leg­főbb kül­de­té­se pe­dig „hazánk új szel­le­mi arisz­tok­rá­ci­á­já­nak kiművelésére”.14 To­váb­bi vizs­gá­ló­dást igé­nyel­ne an­nak meg­ál­la­pí­tá­sa, je­len­tett-e, s ha igen, men­­nyi­re Kle­bel­sber­gék kon­cep­ci­ó­ja elitizálódást, eset­leg, hogy mi­nisz­ter­sé­ge alatt ér­vé­nye­sül­tek-e a ki­vá­lasz­tás­ban egyéb szem­pont­ok, mint tu­do­má­nyo­sak, fő­leg ar­ra te­kin­tet­tel, hogy az in­té­ze­tek Gra­gger ál­ta­la kidol­go­tott mű­kö­dé­si defi­ni­ci­ó­ja sze­rint a kül­föl­di ma­gyar tu­do­má­nyos in­té­ze­tek­nek „szigorúan tar­tóz­kod­ni­uk kell min­den­ne­mű po­li­ti­kai és pro­pa­gan­disz­ti­kus te­vé­keny­ség­től, és csak­is tu­do­má­nyos és is­me­ret­ter­jesz­tő mű­kö­dés­re van­nak hivatva”.15 Le­ve­le­i­ben Grag­ger rend­sze­re­sen be­szá­molt Kle­bel­sber­gnek a nö­ven­dé­kek ta­nul­má­nya­i­ról, a meg­hí­vott elő­adók­ról, de pél­dá­ul ar­ról a po­ten­ci­á­lis szo­ci­á­lis fe­szült­ség­ről is, amely sze­rin­te a fi­a­tal ma­gyar ku­ta­tók kül­föl­di tar­tóz­ko­dá­sa nyo­mán ke­let­kez­het: „Vigyáznunk kell, hogy a kol­lé­gis­ták szá­má­nak hir­te­len […] sza­po­ro­dá­sa a szel­le­mi pro­le­ta­ri­á­tus meg­nö­ve­ke­dé­sét von­ja ma­ga után ott­hon, akik meg­növe­ke­dett igé­nye­i­ket a ha­zai sze­gé­nye­sebb vi­szo­nyok közt nem tud­va ki­elé­gí­te­ni, elé­ge­det­len tö­me­get alkossanak”.16 (No­ha Grag­ger ta­lán né­mi­leg el­tú­loz­ta a hely­ze­tet, le­ve­le jól mu­tat­ja, mi­lyen prob­lé­mát je­len­tett a szel­le­mi sza­bad­fog­lal­ko­zá­sú­ak nö­vek­vő mun­ka­nél­kü­li­sé­ge Ma­gyar­or­szá­gon a hú­szas évek kö­ze­pé­től. Nem sok­kal ez után, 1928. má­jus 22-én hoz­tak nyil­vá­no­ság­ra egy hi­va­ta­los lis­tát, mely­nek alap­ján Bu­da­pes­ten 7487 sze­mély volt szel­le­mi mun­ka­nél­kü­li [A magyarok… 1996:590].) Ber­lin köz­pon­ti sze­re­pé­re te­kin­tet­tel az sem meg­le­pő, hogy 1925 má­ju­sá­ban a Kül­föl­di Ma­gyar Tu­do­má­nyos In­téz­mé­nyek Szö­vet­sé­ge is itt tar­tot­ta ta­nács­ko­zá­sát. A ven­dég­lá­tó Grag­ger Ró­bert, a ber­li­ni Ma­gyar Tu­do­má­nyos In­té­zet igaz­ga­tó­ja volt, raj­ta kí­vül meg­je­lent a ta­lál­ko­zón Eckhardt Fe­renc (Ma­gyar Tör­té­ne­ti In­té­zet, Bécs), Lá­bán An­tal (a bé­csi Col­le­gi­um Hun­ga­ri­cum igaz­ga­tó­ja), Cse­key Ist­ván (Ma­gyar In­té­zet, Dorpat), Divé­nyi Ador­ján (Var­só), Gere­vich Ti­bor és Zol­tán (Ma­gyar Tör­té­ne­ti In­té­zet, Ró­ma), Lef­fler Bé­la (Stokholm) és Em­ber Nán­dor (Madrid).17 S vé­gül még egy ok, ami mi­att Ber­lin­nek fon­tos sze­rep ju­tott. Né­met­or­szág­ból ugyan­is nem­csak Skan­di­ná­via fe­lé volt ké­pes nyit­ni a ma­gyar kul­túr­po­li­ti­ka – pl. Finn-, Észt- és Svéd­or­szág fe­lé, ahol ugyan in­té­ze­tek nem lé­te­sül­tek, de Kle­bel­sberg mind­há­rom­ban járt és el­őadást tar­tott –, ha­nem pél­dá­ul az Orosz­or­szág te­rü­le­tén élő ma­gyar nyelv­ro­ko­na­ink fe­lé is. Az ér­de­kes je­len­ség­ről Grag­ger Ró­bert ek­ként tá­jé­koz­tat­ta Klebelsberget: „Újabb je­len­ség, hogy Orosz­or­szág­ból éb­re­de­ző nyelv­ro­ko­na­ink je­lent­kez­nek az In­té­zet­be, ill. a Col­le­gi­um­ba va­ló fel­vé­tel­re. Ezek a cse­re­mi­szek, zür­jé­nek, oszt­já­kok na­ci­o­na­lis­ták, de a mai orosz vi­szo­nyok kö­zött nem me­het­nek Finn-vagy Ma­gyar­or­szág­ba. Meg­tud­ván, hogy Ber­lin­ben van Ma­gyar In­té­zet, ide kí­ván­koz­nak ta­nul­mány­út­ra. Azt hi­szem, a Col­le­gi­um ál­lan­dó­an helyt ad­hat­na egy-egy ilyen fi­a­tal tu­dós­nak, akik két­ség­kí­vül kis nem­ze­tünk kul­tu­rá­lis apos­to­la­i­vá fog­nak válni”.18

Ez utób­bi le­vél­ben föl­vá­zolt hely­zet vé­le­mé­nyem sze­rint ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy min­den po­li­ti­kai egyet­ér­tés el­le­né­re a kül­föl­di in­té­zet­ala­pí­tás­ban meg­nyil­vá­nu­ló kle­bel­sber­gi kul­túr­po­li­ti­ka nem tel­je­sen egye­zett Beth­len kül­ügyi startégiájával. Beth­len ugyan­is ha­ta­lom­ra ke­rü­lé­se után hos­­szú éve­kig az ún. et­ni­kai re­ví­zió ta­la­ján állt, az­az fő cél­já­nak az el­csa­tolt te­rü­le­tek ma­gyar aj­kú la­ko­sa­i­nak vis­­sza­szer­zé­sét te­kin­tet­te. Mi­u­tán azon­ban ez az el­kép­ze­lés a hú­szas évek má­so­dik fe­lé­ben tart­ha­tat­lan­nak bi­zo­nyult, Beth­len 1928-tól az ún. op­ti­má­lis re­ví­zi­ót (értsd!: amit maj­dan az adott po­li­ti­kai kö­rül­mé­nyek kö­zött el le­het ér­ni) kezd­te em­le­get­ni (Or­mos 1998:125). 1928-ig azon­ban Kle­bel­sberg a Beth­le­né­től el­té­rő úton járt, fő­leg azt te­kint­ve, hogy szá­má­ra ke­vés­bé volt fon­tos a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság ügye. Az újabb ku­ta­tá­sok fé­nyé­ben jól tet­ten ér­he­tő, hogy a beth­le­ni kor­sza­kot ál­ta­lá­ban a ha­tá­ron tú­li ese­mé­nyek­nek a ma­gyar kül- (és rész­ben bel-) po­li­ti­ká­hoz iga­zí­tó szán­dé­ka jel­le­mez­te, va­la­mint az, hogy a ma­gyar kor­mány rejt­ve, ti­tok­ban tá­mo­gat­ta (pén­zel­te) a kül­ho­ni ma­gyar pár­to­kat és in­téz­mé­nye­ket, cse­ré­be vi­szont el­vár­ta tő­lük, hogy alá­ren­del­jék ma­gu­kat a ma­gyar­or­szá­gi politikának.19 Beth­len­nel el­len­tét­ben azon­ban Kle­bel­sberg stra­té­gi­á­ja a par­ti­ku­lá­ris he­lyett in­kább egye­te­mes ho­ri­zon­tok fe­lé irá­nyult, és még ha igye­ke­zett is tár­cá­ja te­vé­keny­sé­gét a kor­mány szé­le­sebb ér­de­ke­i­vel össz­hang­ba hoz­ni, kul­tú­ra és tu­do­mány te­rén Kle­bel­sberg nyil­ván­va­ló­an Bé­cset, Ró­mát és Ber­lint te­kin­tet­te mérv­adó­nak, nem Prá­gát, Bu­ka­res­tet vagy Belg­rá­dot. Csak­is ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy Kle­bel­sberg le­ve­le­zé­sé­ben nem me­rül fel, hogy pl. er­dé­lyi vagy fel­vi­dé­ki fi­a­ta­lok­nak nyújt­sa­nak se­gít­sé­get kül­föl­di ta­nul­mány­út­hoz, el­len­ben fel­me­rül ugyan­ez az orosz­or­szá­gi nyelv­ro­kon­ok vi­szony­la­tá­ban – ta­lán azért, mert ez utób­bi­hoz erő­sebb po­li­ti­kai ér­de­kek fű­ződ­tek. Minden­nek nyil­ván az is oka volt, hogy az el­len­sé­ges kis­an­tant ka­réj­ában Ma­gyar­or­szág­nak nem volt le­gi­tim mód­ja a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság ügye­i­vel, akár csak kul­tu­rá­lis hely­ze­té­vel fog­lal­koz­ni. Beth­len és Kle­bel­sberg po­li­ti­ká­já­nak ef­fé­le kü­lönb­sé­ge a nyil­vá­nos­ság előtt nem fo­gal­ma­zó­dott meg, rész­ben azért, mert a kü­lönb­ség rész­let­kér­dést érin­tett, rész­ben, mert vi­szony­lag rö­vid idő után ket­te­jük kon­cep­ci­ó­ja egyéb­ként is ösz­­sze­fo­nó­dott. Lé­nye­gé­ben ugyan­ak­kor, ami­kor 1928-ban Beth­len be­le­fo­gott az ún. ak­tív re­vi­zi­o­nis­ta po­li­ti­ká­já­ba, Kle­bel­sberg is meg­hir­det­te „új na­ci­o­na­liz­mus” el­ne­ve­zé­sű prog­ram­ját („a faj meg­erő­sö­dé­sét és ha­zánk feltámadását” [idézi Or­mos 1998:125]). Va­ló­já­ban a mi­nisz­ter­el­nök ré­szé­ről kell na­gyobb mé­re­tű re­ál­po­li­ti­kai al­kal­maz­ko­dás­ról be­szél­nünk, hi­szen a beth­le­ni et­ni­kai elv­vel szem­ben Kle­bel­sberg kor­mány­tag­sá­ga kez­de­té­től Ma­gyar­or­szág ma­ra­dék ma­gyar­sá­gá­ra kon­cent­rált, és ha időn­két tett is nagy­ívű ver­bá­lis gesz­tu­so­kat az ir­re­den­ta be­ál­lí­tott­sá­gú saj­tó ré­szé­re, kon­cep­ci­ó­ja mind­vé­gig olyan ér­te­lem­ben ala­po­zó­dott a szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gyar­ság­ra, amen­­nyi­ben azt val­lot­ta, hogy szá­muk­ra egy min­den ér­te­lem­ben erős, gaz­da­sá­gi­lag és kul­tu­rá­li­san fej­lett anya­or­szág tud­ja a leg­na­gyobb se­gít­sé­get nyúj­ta­ni. Ma­gyar­or­szág fej­lő­dé­sé­nek kul­csa pe­dig Nyu­gat-Eu­ró­pa – eb­ben 1928-tól kezd­ve a mi­nisz­ter­el­nök és a kul­tusz­mi­nisz­ter vé­le­mé­nye meg­egye­zett. Ezt a ha­tá­ro­zott irány­vál­tást szem­lé­le­te­sen jel­zi, hogy Kle­bel­sberg ide­je alatt föl­me­rült egy col­le­gi­um jel­le­gű Kul­tu­rá­lis Köz­pont lét­re­ho­zá­sá­ra Pá­rizs­ban is, ami­ről 1928-ban Beth­len Ist­ván tár­gyalt is Aris­ti­de Bri­and mi­nisz­ter­el­nök­kel (Or­mos 1998:115). A pá­ri­zsi terv fő­leg a gaz­da­sá­gi vál­ság mi­att le­he­tet­len­né vált, még­is hí­ven jel­zi, a hú­szas éves má­so­dik fe­lé­től a Ma­gyar­or­szág­ra ne­he­ze­dő nem­zet­kö­zi nyo­más fo­ko­za­tos meg­szűn­te után20 az ál­lam­ve­ze­tés min­den ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló esz­közt föl kí­vánt hasz­nál­ni az or­szág nem­zet­kö­zi izo­lá­ci­ó­já­nak meg­szün­te­té­sé­re, akár azt is, hogy a szé­les ma­gyar köz­vé­le­mény sze­mé­ben a tri­a­no­ni ka­taszt­ró­fát el­sőd­le­ge­sen elő­idé­ző Pá­rizs­ban nyis­son kul­tu­rá­lis köz­pon­tot.

Az oszt­rák–né­met apá­tól szár­ma­zó Kle­bel­sberg („a vad­re­gé­nyes Ti­rol­ból ide­sza­kadt né­met őrök ki­csi utódja”21) né­hány el­kép­ze­lé­se ar­ra mu­tat, hogy mi­nisz­ter­ként igye­ke­zett Ma­gyar­or­szág ha­gyo­má­nyos né­met kul­tu­rá­lis ori­en­tá­ci­ó­ját csök­ken­te­ni, rész­ben az olasz, rész­ben az an­gol­szász be­fo­lyás javára.22 A ró­mai Collegiumot, s egy­ál­ta­lán az olasz kul­tú­rát Kle­bel­sberg sze­mé­lyes ügyé­nek te­kin­tet­te. Er­ről ta­nús­kod­nak Kle­bel­sberg­né vis­­sza­em­lé­ke­zé­sei, aki több he­lyen is meg­erő­sí­ti mind ma­ga, mind fér­je tel­jes el­ra­gad­ta­tá­sát olasz­or­szá­gi út­ja­ik so­rán, s ugyan­ezt bi­zo­nyít­ják Kle­bel­sberg hi­va­ta­los le­ve­lei is. „Rendkívül ör­ven­dek, hogy […] az olasz­or­szá­gi ma­gyar ösz­tön­díj­ügy mi­nisz­ter­sé­gem alatt ki­fej­lőd­he­tik, mert kul­túr­po­li­ti­kám­nak ev­vel a ré­szé­vel fog­lal­koz­tam egyé­ni­leg is a leg­szí­ve­seb­ben” – ír­ta Emile Bod­re­ro olasz kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár­nak 1927. au­gusz­tus 27-én.23 (Már csak ezért sem meg­le­pő, hogy olasz­or­szá­gi hi­va­ta­los le­ve­le­zé­sé­ben Kle­bel­sberg nem fu­kar­ko­dott a ki­eme­lő jel­zők­kel: „Azon le­szek, hogy mi­nél szo­ro­sabb­ra fűz­zem azo­kat a szá­la­kat, ame­lyek nem­ze­te­met Olasz­or­szág­hoz, az an­tik kul­tu­rá­nak és a la­tin gé­ni­usz mű­vé­szi te­rem­tő ere­jé­nek eme cso­dá­la­tos fó­ku­szá­hoz kapcsolják”24 – ír­ta 1928-ban Giu­sep­pe Bottaihoz, a „Testületek Mi­nisz­té­ri­u­má­nak ál­lam­tit­ká­rá­hoz”, majd ugyan­azon a na­pon egy má­sik le­vél­ben Cip­pio sze­ná­tor­nak szin­te ugyan­azok­kal a sza­vak­kal: „Azon le­szek, hogy mi­nél szo­ro­sabb­ra fűz­zem a szá­la­kat, ame­lyek Ma­gyar­or­szá­got a di­a­dal­mas fas­ció ere­jé­ben me­gúj­ho­dott Olasz­or­szág­hoz kapcsolják”.25) Amíg az olasz kul­tú­ra irán­ti igény nagy­részt sze­mé­lyes íz­lés­ből fa­kadt (de nem egé­szen, hi­szen Kle­bel­sberg mi­nisz­te­ri te­vé­keny­sé­gét nyil­ván­va­ló­an be­fo­lyá­sol­ta a hú­szas évek­be­li ma­gyar–olasz kap­cso­la­tok jel­le­ge), az an­gol irá­nyult­sá­got na­gyon is ra­ci­o­ná­lis kul­túr­po­li­ti­kai meg­fon­to­lá­sok mo­ti­vál­ták. 1925 áp­ri­li­sá­ban pél­dá­ul Grag­ger Ró­bert ar­ról a ter­vé­ről tá­jé­koz­tat­ta a mi­nisz­tert, hogy a ber­li­ni Col­le­gi­um Hun­ga­ri­cum nö­ven­dé­ke­i­hez terv­be vet­te egy an­gol szak­ér­tő meg­hí­vá­sát: „A kol­lé­gis­ták is­me­re­te­i­nek […] fej­lesz­té­sé­re […] egy ox­for­di […] Bevans Evan ne­vű his­zto­ri­kust [hí­vok, V. B.] […] Re­mé­lem, hogy egy ellen-Scotus Via­tort le­het ne­vel­ni belőle”.26 Ezen­kí­vül az an­gol­szász ori­ne­tá­ci­ót volt hi­va­tott erő­sí­te­ni Harold Sid­ney Harmsworth, is­mer­tebb ne­vén lord Rot­her­me­re an­gol saj­tó­mág­nás­sal fenn­tar­tott kap­cso­la­ta is. A lord­dal több le­ve­let vál­tott egy, a Ti­ha­nyi-fél­szi­ge­ten az ang­li­ai Eaton min­tá­já­ra szer­ve­zett kö­zép­fo­kú is­ko­lá­val kap­cso­lat­ban: „A Ba­la­ton egy ki­es pont­ján, a ti­ha­nyi fél­szi­ge­ten, ahol min­den­fé­le sport­ra […] al­ka­lom nyí­lik, olyan­faj­ta kö­zép­fo­kú is­ko­lát szán­dé­ko­zom lé­te­sí­te­ni, mint ami­lyen az eato­ni […] Ezt az is­ko­lát a va­gyo­no­sabb ma­gyar szü­lők gyer­me­ke­i­nek szán­tam, akik maj­dan dip­lo­má­ci­á­ban, po­li­ti­ká­ban, a nagyipar­ban és a nagy ban­kok­ban sze­re­pet fog­nak ját­sza­ni. Itt az an­gol nyelv nem­csak tan­tárgy len­ne, ha­nem a tan­tár­gyak nagy ré­szét is an­go­lul fog­ják ta­ní­ta­ni […]. E mű elő­ké­szí­té­se vé­gett a nyá­ron ki­küld­tem Eaton­ba és Harol­dba el­ső mun­ka­tár­sa­mat, Kor­nis Gyu­la pro­fes­­szort […]. Ti­hany­ban pe­dig már meg­vá­sá­rol­tam több mint 70 hol­dat az in­téz­mény céljaira”.27 A Kle­bel­sberg vá­zol­ta terv el­ső ol­va­sás­ra nagy­vo­na­lú­nak, sőt meg­va­ló­sít­ha­tat­lan­nak tűn­het, pe­dig az ef­fé­le kol­lé­gi­umjel­le­gű kép­zés­nek Ma­gyar­or­szá­gon már vol­tak ha­gyo­má­nyai. Pél­dá­ul a bu­da­pes­ti Eöt­vös Jó­zsef Kol­lé­gi­u­mot mint kö­zép­is­ko­lai ta­nár­je­löl­tek szá­má­ra egye­te­mi kép­zést nyúj­tó ál­la­mi in­ter­ná­tust is kül­föl­di ta­pasz­ta­la­tok alap­ján szer­vez­ték meg 1895-ben a pá­ri­zsi École Nor­ma­le Supé­ri­e­u­re min­tá­já­ra. (Klebelsberg mi­nisz­ter­ként az Eöt­vös Kol­lé­gi­u­mot is tá­mo­gat­ta.)
Lord Rothermere-rel va­ló kap­cso­la­tuk­tól és terv­be vett sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­suk­tól – amit Kle­bel­sberg kez­de­mé­nye­zett 1928 őszén, de amely nem va­ló­sult meg28 – Kle­bel­sberg ta­lán anya­gi se­gít­sé­get is re­mélt, s ta­lán nem is alap­ta­la­nul, hisz a lord ko­ráb­ban több­ször is ki­nyil­vá­ní­tot­ta, se­gí­te­ni sze­ret­ne a Tri­a­non súj­tot­ta Ma­gyar­or­szág­nak. A nagy­vo­na­lú is­ko­la­terv­hez Rot­her­me­re egy 1929. ja­nu­ár 18-i kel­te­zé­sű, an­gol nyel­vű le­vél­ben gratulált29, de tu­do­má­som sze­rint Kle­bel­sberg eb­bé­li ter­vei so­ha nem va­ló­sul­tak meg, no­ha már azt is terv­be vet­te, hogy a kol­lé­gi­u­mot az an­gol saj­tó­mág­nás­ról fog­ja el­ne­vez­ni.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A ma­gya­rok kró­ni­ká­ja. Szerk.: Glatz Fe­renc. Bu­da­pest, Of­fi­ci­na No­va, 1996.
An­gyal Bé­la: Ér­dek­vé­de­lem és ön­szer­ve­ző­dés. Fe­je­ze­tek a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar párt­po­li­ti­ka tör­té­ne­té­ből 1918–1938. Somorja–Dunaszerdahely, Fó­rum Intézet–Lilium Aurum Könyv­ki­adó, 2002.
Ba­logh Sán­dor: A beth­le­ni kon­szo­li­dá­ció és a ma­gyar ne­o­na­ci­o­na­liz­mus. Tör­té­nel­mi Szem­le. 5. évf., 3–4.sz., 1962, 426–448. p.
Bár­di Nán­dor: Tény és va­ló. Po­zsony, Kalligram, 2004.
Élet­utunk. Gróf Klé­bel­sberg Kun­óné vis­­sza­em­lé­ke­zé­sei. Sze­ged, Kereszténydemokrata Nép­párt Szeged Városi Szervezete, 1992.
Glatz Fe­renc: Kle­bel­sberg tu­do­mány­po­li­ti­kai prog­ram­ja. Bu­da­pest, 1970.
Halasy-Nagy Jó­zsef: Gróf Klé­bel­sberg mint pub­li­cis­ta.
Hus­zti Jó­zsef: Gróf Kle­bel­sberg Kunó élet­mű­ve. Bu­da­pest, MTA, 1942.
Or­mos Márai: Ma­gyar­or­szág a két vi­lág­há­bo­rú ko­rá­ban. Cso­ko­nai Ki­adó, 1998.
Pes­ti Nap­ló, 1925. áp­ri­lis 12.
Rom­sics Ig­nác: Gróf Beth­len Ist­ván po­li­ti­kai pá­lyá­ja 1901–1921. Bu­da­pest, 1987.